Paprikás Csirke Az északi-sarkon I.

Paprikás csirke az Északi-sarkon Turóczi Gábor – Sipos Tamás

1

2

Paprikás csirke az Északi-sarkon Turóczi Gábor – Sipos Tamás

Budapest, 2007 3

Szerzôk: Turóczi Gábor és Sipos Tamás Kiadó: Turóczi Gábor Szerkesztô: Németh Attila Design, tördelés, nyomdai elôkészítés, nyomda: Mackensen Kft. ISBN 978-963-06-2147-2 A Lucullus Baráti Társaság weboldala: www.lucullusbt.hu Az Északi-sarki expedíció weboldala: www.lucullusbt.hu/e-sark Telefon: +36 20 9798-991. Budapest, 2007. © Turóczi Gábor és Sipos Tamás

4

Dear Nagyétkû, Nagyszomjú Társ! Ezekkel a szavakkal köszöntöttük legközelebbi barátainkat 2003. decemberében, amikor az elsô meghívónkat kiküldtük a Lucullus Baráti Társaság nevében, hogy egy igazi kínai vacsorát költsünk el. A lakomát, amelyen jelen volt mûvész és irodai alkalmazott, buszsofôr és kungfuharcos egyaránt, újabb étekkaland követte, és hamarosan megéreztük, hogy itt, Magyarországon is lehetséges körbeutazni a világot, ha a földgolyó megismerésének eszközéül a konyhamûvészetet, és vezetôül az ezt közvetítô, hazánkban élô nemzetségek képviselôit választjuk. Ételutazásaink „Luculliász” néven elhíresült fejezetei azonban nem voltak képesek hazánk határain belül maradni. Elôször a környezô országok étekmûhelyeibe látogattunk el, majd a hadak útjára léptünk, és keresztül-kasul szeltük Európát, hogy a gasztronómián keresztül értsük meg a vén kontinens népeinek lelkületét, történelmét, és a nappal meg a csillagokkal kötött szövetségét. Egyik utunk során, amikor elértük a földrész legészakibb pontját, a norvégiai Nordkappot, magába rántott egy soha nem látott kaland örvénye. Ekkor született meg Északi-sarki expedíciónk ötlete, ami megpróbáltatások, megaláztatások egész sorát, majd elismerést, tapasztalatot és maradandó barátságokat hozott nekünk. Kötetünk ennek a kalandnak a mindennapjaiba kalauzolja el az Olvasót, Turóczi Gábor (tg), az Északi-sark meghódítója, és segítôje, Sipos Tamás (st), a Lucullus Baráti Társaság elnöke naplójegyzetein keresztül. Reméljük, hogy egy évvel azt követôen, hogy a világ tetejére másodszor is magyar lobogó került, tudunk reményt adni mindazoknak, akik akár egyszer is a messzeségbe tekintettek, és megszólalt bennük az ismeretlenségbe hívó különös hang, ami az emberiség történelme során annyiszor hozott szerencsét vagy éppen szerencsétlenséget az otthon melegét önszántukból elhagyóknak.

Baráti üdvözlettel: A szerzôk

Budapest, 2007. április 5. 5

A szerzôk hálájukat és köszönetüket fejezik ki azoknak, akik az Északi-sark meghódításának a kalandját lehetôvé tették, és az expedíciót hitükkel, lelkesedésükkel, anyagi és szellemi javakkal, bíztatással és minden egyéb támogatással segítették. Különösen hálásak vagyunk családjainknak, szeretteinknek, és kiemelt köszönettel tartozunk Jarabek Bencének, Trum Mercédesznek, Ács Zoltánnak, a Jászberényi Gyakorló Általános Iskola diákjainak és tanárainak, B. Tóth Lászlónak, Baráth Attilának, Szûcs Ádámnak, Ripp Katalinnak, Petrikó Gábornak, Kalmár Tibornak, Dénes Tamásnak, Tisza Katának, Nagy Gábornak, Petô Ernônek, Kégl Lórántnak, Varga-Tar Sándornak, Sófalvy Antalnak, Varga Editnek, Szûcs Péternek és Sükösd Leventének, Reményi Zsuzsának és Fábry Sándornak, Jalecz Lajosnak, Miklósi Károlynak és Kiss Lászlónak, Simon Virágnak, Balogh Rékának, Banka Csabának, Balázs Eszternek, Németh Krisztinának, Kempf Károlynak, Szabó Bélának, Kúti Lászlónak, Krausz Györgynek, Wang Mesternek, Karsza Eszternek, Nagy Lászlónak, Dóka Péternek, Dóka Attilának és Juhász Melindának, Tokaji Nagy Csabának, Vizler Zsoltnak, Horacsek Barbarának, Szász Eszternek, Burger Istvánnak, Szabó Virágnak, Fôzô Attilának, Harangozó Csongornak, Horváth Évának, Oravecz Péternek, Páva Attilának, Alcser Norbertnek, Sárközi Andrásnak, Novák Gábornak, valamint a Max Balloon Kft.-nek, a Pólus Centernek és a Canderelnek.

6

2005. november 25., Norvégia (tg) Százhatvannal száguldunk a jeges úton, hegynek felfelé. Gépkocsink ide-oda csúszik, és oldalba kap a horizontálisan süvítô szélvihar. Már csak néhány perc van hátra a világosságból, pedig még csak délután kettôre jár. Közel vagyunk a célhoz, hogy elérjük a szárazföldi Európa legészakibb pontját, Nordkappot. Amint felérünk a hegytetôre, beletaposunk a gázba, közel kétszázzal hajtunk elôre a hómezôn. A viharban, úgy öt-hatszáz méterre elôttünk fények sejlenek fel: egy épület. Egyre szürkébb az ég, kocsinkkal megállunk egy tompa fényû fém földgömb elôtt. Megérkeztünk: ez az a pont, ahol véget ér a kontinens. Kiszállunk az autóból, de a metszô, jéghideg, nedves szél szinte a csontunkig mar. Semmi glória, semmi üdvözlés – csak magány, fagy és az üvöltô orkán. Meghallom a tenger hullámainak dübörgését, amint valahol lenn a mélyben teljes erôvel csapódnak a szikláknak. Minden erônket össze kell szednünk, hogy a kilátópontig eljussunk. Amint elérjük a fémkerítést, feltárul alattunk a végtelen, sötétszürke, ôrjöngô Jeges-tenger. Mint egy hatalmas, végeláthatatlan lény, úgy terpeszkedik és tûnik el a messzi északi horizonton, ahol szinte egybeforr a füstszerûen gomolygó óriásfelhôkkel. Alattunk kétszáz méteres, fekete sziklaszakadék: odalenn emeletnyi hullámok zúzódnak szét a sziklákon. A szél teljes erôvel tépi ruhánkat, kapaszkodnunk kell a fémkerítésbe – hajszál választ el attól, hogy pillanatokon belül egyé váljunk a világ legfagyosabb tengerével. Két hét autóút, rengeteg viszontagság, nem kevés konfliktus van mögöttünk, de megcsináltuk. Itt vagyunk, azon a pontján az öreg kontinensnek, ahonnan tovább nincs semmi. Ekkor, ebben a pillanatban rémlett fel: a tengeren túl, valahol a láthatatlan messzeségben, a zord északi szigetek világában még van élet. Sôt, ha azokon a szigeteken túljut az ember, elérkezik az örök jég birodalmába, ami tragédiát és sikert hozott azoknak, akiket egy cél vezérelt: eljutni a földgolyó legészakibb pontjára. Tovább kell mennem, és el kell jutnom az Északi-sarkra, a világ tetejére.

7

2005. december 7. (st) Este tíz körül megszólal a telefon. A vonal végén Gábor: közli, hogy kitalált egy zseniális tervet, méghozzá, hogy eljut az Északi-sarkra. Már megint egy ôrült ötlet, aminek se füle, se farka. Jó, hogy nem a Holdra akar menni. Le is raknám a telefont, de tovább erôsködik: hallott arról, hogy volt már ott két magyar. „Ez lesz életem legnagyobb kalandja, kész vagyok mindenemet feltenni rá” – mondja. De arra már nincs válasz, hogy mit fog az egésszel kezdeni, és milyen haszna lesz belôle, ha nem elsôként jut el oda. Arról meg végképp nincs elképzelése, hogy tudnánk a történetbe illeszteni a Lucullust. Le is zárnám az egészet, de Gábor csak beszél tovább, és azon veszem észre magam, hogy kezd magával ragadni az ötlet. Elkezdünk játszani a gondolattal – mi lenne, ha tényleg elmennénk az Északisarkra? El, a messzi Északra, a senki földjére, az örök jég birodalmába. Olyan vidékre, ahol még csak kevés ember járt: ahol nincs más körülötted, mint a végtelen jégmezôk és a kék ég, a csontrepesztô fagy meg a viharok, maga a nyers természet. Alattad az óceán, körülötted éhes jegesmedvék. És az ember, akinek mindezzel meg kell küzdenie, egyedül, csak a saját erejére, szívósságára, találékonyságára támaszkodva. Ez olyan kaland lehet, amirôl könyvekben lehet olvasni, meg filmeken látni – egy olyan út, ahol életre-halálra megy a játszma, és köztes megoldások nincsenek. Valami egészen ellentétes azzal, amit városi környezetben, vagy akár a kontinens viszonylag kiszámítható természeti viszonyai között átélhet az ember. És nekünk, akiknek szinte semmiféle természetben való létezéssel nincs tapasztalata, ez külön kihívás lehet. Teljesen hihetetlennek tûnik az egész, de az álmodozásból hamar felbuzdulás lesz, és szinte észre sem vesszük, de már a gyakorlati megvalósítás lehetôségein agyalunk. Egy dologban már most biztosak vagyunk: ha úgy döntünk, hogy tényleg elindulunk, nem mindennapi vállalkozásba vágunk bele, ami valószínûleg nagyon sokba fog kerülni. Ez már most az elején elkerülhetetlenné teszi, hogy elkezdjünk gondolkodni szponzorok bevonásán. Az pedig magával hozza, hogy a médiában is érdekessé kell tennünk a történetet. De hogy kezdjük el? Elôször az utazás módjait vesszük sorra. Tudjuk, ha kényelmesen utaznánk, mondjuk egy fûtött atomjégtörô fedélzetén, vagy helikopterrel repülnénk a Sarkra, az a kutyát sem érdekelné. Néhány hasonló, 8

sehová nem vezetô ötlet után eljutunk egy teljesen ôrült megoldáshoz: napernyôvel felszerelt, hatalmas virágmintákkal díszített és koktéltartókkal ellátott fotelekben kell útnak indulni, amik sítalpakon csúsznak, és több tucat tacskó húzza ôket! Miután jót szórakozunk, félre is dobjuk. Bárhogy csûrjük-csavarjuk, csak arra jutunk, hogy nem menekülünk meg a fizikai megpróbáltatás elôl: a közönség a kalandra lesz kíváncsi, szenvedést meg vért akar látni. Nincs más megoldás: az expedíciót gyalogosan kell végrehajtanunk, az elemekkel és saját magunkkal megküzdve, ahogyan azt az elsô két magyar utazó is megtette. Ez a cirkuszi minimum, hogy az aréna közönségének szimpátiáját elnyerjük. De ez még mindig kevés. Valamit még hozzá kell tennünk a kalandhoz, hogy megkapjuk a szükséges médiafigyelmet. A Lucullus történetében általában szerencsésen kapcsoltuk össze utazásainkat az ízek felfedezésével, de most nehéz helyzetben vagyunk: azon a vidéken, ahová mi megyünk, csak a jegesmedvéknek alakult ki érdemleges evôkultúrája, ami többnyire kimerül abban, hogy a fókákat a lékekbôl elôráncigálják, koponyájukat szétroppantják, és húsukat véres cafatokra tépik. Ebben nyilván nem szeretnénk partnerek lenni. Ami viszont érdekes lehet: annak a néhány embernek a konyhája, aki az elmúlt száz év alatt ebben a hihetetlenül kemény környezetben képes volt életben maradni. Mit ettek ôk? Mit jelentett nekik az étel? Csak egyszerû tápot, vagy igyekeztek megôrizni az otthon ízeit? És persze az is érdekes, mi marad az emberbôl egy ilyen környezetben: állathoz hasonló túlélôgéppé válik, vagy megôriz valamit abból, ami emberré teszi? Például az ízek élvezését? Mivel egy emblematikus útról, egyfajta harci ösvényrôl van szó, nem lesz elég egy zászló kitûzésével megünnepelni a cél elérését. Kell egy sajátságos rítus, egy szimbolikus tett: fôznünk és ennünk kell valamit az Északi-sarkon. Ez a valami egy magyar étel lesz, mégpedig ami a leginkább kifejezi a magyar konyha lényegét, és mellette viszonylag könnyen el is készíthetô. Meg kell kérdeznünk néhány külföldi és magyar séfet. Összességében úgy tûnik, az északi-sarki kaland nagyot szólhat, ha ügyesen nyúlunk hozzá. Mindketten tudjuk: ez jó esély lehet nekünk, hogy a nevünkre néhány napig sokan odafigyeljenek, és így talán normális mederbe tereljük az életünket, az elmúlt hónapok viszontagságai után. Amint letesszük a telefont, azonnal kutatásba kezdünk. Sorra jönnek elô a képek a neten az Északi-sark végtelen jégmezôirôl, jégtörô hajók9

ról, a jégpáncél alól elôbukkanó tengeralattjárókról, jegesmedvékrôl, jégrôl, jégrôl és jégrôl. Hamarosan belefutunk sarkvidéki utazók naplóiba is, és szívjuk magunkba a hely hangulatát. Megtalálom Wave Widmar weboldalát. Ez a fickó egyedül indult neki, hogy 1000 kilométert tegyen meg a jég hátán. Közel három hónapig tartó viszontagságaiban megtapasztalt mindent, amit ember átélhet ilyen környezetben: a magányt, a kitartást, az elkeseredettséget, a fájdalmat és a halálos veszélyt. Hihetetlen erô kell ehhez. Beszámol arról, hogy hazatérte után még hosszú ideig a jégmezôkkel álmodott. Én még el sem utaztam, de már most a jégmezôkkel álmodom: szürkület van, lágy szél, és csapatunk indul a jégbázisról a végtelen felé…

2005. december 10. (st) Nem elég az extremitás kontra ínyenckultúra konfliktus, minden zsigeremmel érzem. Valami kell még, hogy sok ember a sajátjának érezze a történetünket. Az elmúlt napokban valahogy a kezembe kerültek régi kedvenceim: Marco Polo, Hanzelka és Sigmund, Vámbéry Ármin, Baktay Ervin, Cook kapitány. Olvasás közben többször gondoltam arra, milyen jó lett volna, ha van velük fényképezôgép, kamera, hangrögzítô berendezés, hogy az élményt az átélés pillanatában hûen rögzíthessék. Erre akkoriban semmi lehetôség nem volt – ellentétben napjainkkal, amikor egy ilyen utazás minden további nélkül nemcsak rögzíthetô, hanem egyenesben is közvetíthetô. Erre Wave is épített. Ha jól tudom, a magyar médiatörténetben nem volt még példa arra, hogy egy igazi földrajzi expedíciót valaki egyenesben közvetített volna. Még egy lépéssel közelebb vagyunk.

2005. december 13. (st) Néhány adat az Északi-sarkvidékrôl, ami mindössze egy több százezer négyzetkilométer kiterjedésû, másfél-két méter vastag jégpáncél. A jégmezô télen viszonylag stabil, de nyáron, amikor mintegy fél évig süt a nap, és a hômérséklet is plusz 5 fok köré emelkedik, olvadásnak indul. Ilyenkor összevissza repedezik a jég, az ember többnyire csak hajóval 10

közlekedhet. A tenger mélysége akár a négyezer métert is elérheti, az egész Mont Blanc elférne benne. Az Északi-sarkot Arktisznak is nevezik – a szó a latin „arctos”-ból ered, ami annyit tesz: medve. Tehát utunk a 4000 méter mély óceán tetején, egy másfél méteres jéghártyán fog vezetni, át a medvék földjén. Kezd jól hangzani.

2005. december 15. (st) Néhány nap kutatás után úgy tûnik, nem is olyan elhagyatott terület az Északi-sarkvidék. Minden évben többen indulnak útnak, hogy a világ egyik legkegyetlenebb helyén valamit megtaláljanak: válaszokat tudományos kérdésekre, önigazolást, hírnevet, kalandot, és még ki tudja, mi mindent. Az expedíciók többnyire két pontról startolnak az Északi-sark felé. Az egyik Oroszországban van, az Arkticsevszkij-fok. Mélyen benyúlik a Jeges-tengerbe, olyannyira, hogy november végétôl egészen márciusig szinte összeér a jégmezôvel. Ide a Moszkva–Murmanszk–Katanga útvonalon lehet eljutni. Az utolsó emberi település az Északi-sarkvidék határán Szrednyij, egy valaha titkos katonai bázis, ahol a mai napig néhányan dolgoznak, szinte egész évben fagypont alatt, hat hónapig sötétségben, mindenféle emberi közegtôl elzárva. Errôl a pontról általában azok indulnak el, akik a leghosszabb gyalogos útvonalat választják, és két hónap alatt, mintegy 1000 kilométert megtéve akarják elérni a sarkpontot. De azok is innen kezdik útjukat, akik arra vállalkoznak, hogy a Jegestenger jégpáncélján, Oroszországból Kanadába gyalogoljanak. Néhány éve Borge Oslund, egy norvég kalandor teljesen egyedül tette meg ezt az utat, szárazföldtôl szárazföldig. Megtaláltuk a weboldalát, és bár elképesztô viszontagságokat mutattak a videói, valahogy mégis egyre több kedvünk támad az utazáshoz. Egy igazi kaland képe kezd körvonalazódni, ahol a tét: élet vagy halál. Végtelen jégmezôk, metszô hideg, ködökkel és párákkal váltakozó sötétkék ég, több tízméteres jéghasadékok, amik alatt ott a négyezer méter mély óceán. És persze a jegesmedvék, amiknek az ember nem jelent többet egzotikus vacsoránál… Az Arkticsevszkijfokról való, februári indulás szóba se jöhet: ennyi idô alatt se pénzt nem tudunk szerezni, se fizikailag nem tudunk felkészülni. A másik kiindulópont a Svalbard-szigetek, ismertebb nevén a Spitzbergák. Ez a norvég fennhatóságú szigetcsoport a Jeges-tenger kellôs 11

közepén található, mintegy másfél ezer kilométerre a szárazföldi Skandinávia legészakibb pontjától. A nevéhez híven csúcsos, kopár, havas hegyormok alkotják, amelyek jégsisakos sziklakolosszusként emelkednek ki az acélos óceánból. A hegyek gyomrát hatalmas szénbányák végeláthatatlan járatai hálózzák át, a szárazföldön állandóan süvít a metszô tengeri szél. Egy nagyobb város található a szigeten, Longyearbyen, ahol mintegy kétezer ember él. A szigetcsoportot egyébként állítólag háromezer jegesmedve lakja. De ami nekünk a legfontosabb: innen szállnak fel azok a repülôgépek, amelyek az Északi-sark meghódítóit elszállítják a jégmezôkre, egy orosz bázisra, a Borneóra, ami a 89. északi szélesség környékén áll márciustól április végéig, míg a jégmezôk olvadásnak nem indulnak. A jégbázison állandó személyzet van, ami az elmúlt évtizedben nemcsak meteorológiai méréseket végzett, hanem átállt az északi-sarki kalandorok kiszolgálására is. Innen indul a legtöbb expedíció, és innen szállnak fel azoknak a turistáknak a helikopterei is, akik éppen csak egy fotó, meg egy jég hátán elfogyasztott pezsgô és kaviár kedvéért akarnak a Sarkra menni. Úgy tûnik, a Borneóról indulva, az utolsó szélességi fok átszelése a leginkább megvalósítható verzió: erre fizikailag is fel tudunk készülni, a gyalogút során nekünk, saját magunknak kell megküzdenünk az elemekkel, és helyt állni a csapatban – tehát a fizikai kihívás vitathatatlanul jelentôs, a vért és szenvedést kívánó közönség rajongani fog érte. Ezenkívül a kb. tíz-egynéhány napos idôtartam lehetôvé teszi, hogy jó drámai ívet adjunk a történetnek a médiában. Ez lesz az útvonalunk, ez most már biztos. Az indulásunk idôpontja 2006. április lesz – ekkor már folyamatosan világos van a Sark közelében, viszonylag tûrhetô az idôjárás is. Ezelôtt túl hideg és éjszakai sötétség van, a hónap végétôl kezdôdôen meg már rohamosan melegszik a levegô és repedezik a jég. Tehát alig három és fél hónapunk maradt arra, hogy minden anyagi és szervezési körülményt biztosítsunk, és felkészítsük magunkat a nagy kalandra. Nem túl sok idô. Hogy mielôbb lássuk, mennyibe kerül ez az egész, és megkezdhessük a tárgyalásokat a szponzorainkkal, elkezdtem ajánlatokat gyûjteni néhány svalbardi expedíciószervezôtôl. Egy Stefano Poli nevû fickó még éjszaka az Antarktiszról e-mailen üzen vissza mûholdas telefonján: ha idôben és életben visszatér a Déli-sarkvidékrôl, szívesen segít, de csak rövid üzeneteket küldjek neki, mert a letöltés lassú, és hihetetlenül drága. 12

2005. december 16. (st) Ma volt kétéves a Lucullus, közel nyolcvanan jöttek el a húszfogásos kínai vacsoránkra, amit szülôhelyünkön, a China Lanzhou étteremben ültünk meg. Elképesztôen jó hangulat alakult ki, és nem álltuk meg, hogy be ne jelentsük néhány közeli barátunknak: az Északi-sarkra készülünk. Érdekes volt, hogy a kezdeti megdöbbenésen szinte azonnal túltette magát mindenki, és olyan kérdésekkel kezdett el bombázni, mintha már meg is tettük volna az utat. Felvetettük egy outdoor öltözeteket forgalmazó cégnél, az Alpine Prónál dolgozó barátunknak, és régi Lucullus-tagnak, Attilának, lennének-e partnerek ebben az útban. Nagy meglepetésemre azonnali igen volt a válasz, annyi kitétellel, hogy felszerelést minden további nélkül kapunk, csak pénzre ne számítsunk. Kezdetnek ez is jó, sôt több is, mint amire számítottam. Beszélgetésünket meghallotta egy másik barát, Edmond, aki azonnal bemutatott egy hajós-szakállt, fekete bôrnadrágot és bôrmellényt viselô magas, negyvenes férfinak, akivel eddig egy Lucullus eseményen sem találkoztunk. A különös megjelenés mögött vidám szemek, és amikor megszólal, az egyik szemöldöke magasabbra csúszik, mint a másik. Mintha maga Piszkos Fred lenne, fiatalabb kiadásban. Hamar kiderül, hogy nem is állok nagyon messze a valóságtól: Miklósi Károly a neve, volt hajós, aki most nem másnak, mint Európa egyetlen úszó lôterének a tulajdonosa. Edmond szerint szükségünk lehet rá, ha a jegesmedvékkel szembeni védekezésre fel akarunk készülni. Károly azonnal felajánlja, hogy segít a felkészülésben. Jövô héten találkozunk, és átbeszéljük a részleteket. Lehet, hogy tényleg lesz valami a kalandból?

2005. december 18. (st) Néhány külföldi séfet megkérdeztem, hogy miben is látják a magyar gasztronómia lényegét. Mi legyen a kiválasztott fogás, amit az Északisarkon elkészítünk? Meglepôen mind indiai, mind kínai, mind pedig görög barátom egyöntetûen a paprikás csirkét javasolta. Megtalálható benne a legjellegzetesebb magyar gasztronómiai találmány: a zsírban sütött hagyma, ôrölt pirospaprikával, ráadásul viszonylag könnyen elkészíthetô, és jó ízû. Ez a megoldás nekünk is tetszik – kevés alapanyag kell hozzá, 13

és jól is hangzik. A projekt címe ezentúl: „Paprikás csirke az Északisarkon”. Egy régi szakácsbölcselet szerint egyébként az egyszerûség a mesteri tudás mércéje. Wang meséli, hogy a legszofisztikáltabb kínai séfek a lehetô legegyszerûbb ételek elkészítésében mérik össze tudásukat, itt domborulnak ki ugyanis a legjobban a mesterségbeli kvalitások.

2005. december 19. (tg) Otthon voltam Jászberényben, és elôadtam szüleimnek a tervet. Édesapám valamivel visszafogottabb volt, mint amire számítottam: egész egyszerûen ôrültnek nevezett. Édesanyám azonban felindult, és nem telt bele sok, már a halálomról beszélt. Annyira beleélte magát, hogy majdnem sírni kezdett. Semmi bizalom. Jól kezdôdik. De ez még mind semmi ahhoz képest, amit a barátnôm produkált. Ma este neki is elmondtam a tervemet, és mielôtt elpanaszolhattam volna neki, hogy a szüleim mennyire nem értenek meg, felállt, és közölte: olyan felelôtlen ember vagyok, hogy ezt már ô nem csinálja tovább. Fel is út, le is út. Végleg kiborult a pohár, hosszú agónia után, ötéves kapcsolatunknak ez volt a kegyelemdöfés… Ezután tényleg nem tehetek mást, mint hogy nekivágok, nincs mit veszítenem.

2005. december 21. (st) Gyorsabban haladunk, mint gondoltam volna – mintha az istenek is úgy akarnák, hogy a projekt sikerüljön. Ma megkaptam az elsô ajánlatot az expedíciónkra, egy Terje Aunevik nevû norvégtól. Igazi sarkvidéki ember: amikor éppen nem az Arktiszon portyázik, szánhúzó kutyák képzésével foglalkozik, és versenyez. Fél életét az örök jég birodalmában élte le – ott valószínûleg nem érheti már túl sok meglepetés. Jó vezetônek ígérkezik. Az ajánlat lényege a következô: Április elején érkezünk a Svalbard-szigetekre, amik kb. 1500 kilométerre vannak Budapesttôl, a Jeges-tenger kellôs közepén, nagyjából a 78. északi szélességen. Néhány napig akklimatizálódunk, aztán repülôvel továbbmegyünk északra, a Borneó jégbázisra, az északi szélesség 89. fokára. Innen indul a gyalogút, 100 kilométer, az utolsó szélességi 14

fokig, a Jeges-tenger tetején, a folyamatosan mozgásban levô tavaszi jégmezôn. Erôltetett menetben 5-8 nap, de ha bármilyen akadály – vihar, jégszakadék, ellenünk sodródó jégmezô – közbejön, akár 10-15 napra is húzódhat. Ha elértük célpontunkat, helikopter jön értünk, és visszarepít a jégbázisra. Április végére be kell fejezni az expedíciót: ekkor már szakadozik az egész jégmezô, és a Borneó bázist is lebontják. Terje szerint nagyszerû éttermek és több jó séf is van Svalbardon, akik mind az európai, mind a helyi ételek elkészítésében járatosak, tehát minden esélyünk megvan arra, hogy teljes értékû Lucullus-szálat is vezessünk az útba. Egyébként valószínûleg az lehet a magyarázat a sok szakácsra, mint a Feröer-szigeteken: nincs más örömforrás a zord klímában. Talán ennek köszönhetô az is, hogy a Spitzbergákon található Norvégia egyik legnagyobb borgyûjteménye, ami az American Wine Spectator elismerését is kivívta. Terje a fizikai kondíciónkra is rákérdez: van-e gyakorlatunk szánhúzó kutyákkal való utazásban, vagy tudjuk-e kezelni a hómobilt, és táboroztunk-e már télen? Hogyne. Délután az Alpine Prónál a vezetôkkel, Ádámmal és Attilával tárgyalunk. Semmi akadálya, hogy támogassanak bennünket felszereléssel. Attila már neki is kezd a beszerzési lista összeállításának, részben a saját tudásuk, részben az általunk a netrôl összeszedett információk alapján. Megy végig a mi listánkon: „Aláöltözet, oké. Sínadrág, rendben. Polár felsô, van az is. Napernyô, virágmintás fotel, harminc tacskó?” – Csodálkozva néz fel. Bennhagytuk az elsô ökörködésünk eredményét. Nevetnek, és egy félre nem érthetô pillantást váltanak Ádámmal, van egy olyan érzésem, mintha bolondnak néznének. Jobban oda kell figyelnünk, nem engedhetünk meg magunknak több ilyen amatôr hibát. Mindketten megjártak egyébként több nagy hegyet, sokat táboroztak hideg vidékeken, tehát teljes joggal figyelmeztetnek: még nekik is kihívás lenne az Északi-sark meghódítása, tehát erôs felkészülési programot kell elindítanunk. Hozzá kell szoknunk jelentôs távolságok megtételéhez, a hidegben való táborozáshoz. Nekem személy szerint fel kell szednem vagy húsz kilót, ami teljes képtelenségnek tûnik – soha nem voltam képes hízni, akármennyit is ettem, és most sem látok erre sok esélyt. Mindemellett csapatként is tréningeznünk kell: ott fenn, a semmi közepén csak egymásra számíthatunk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy komoly pszichológiai holtpontok, krízisek várhatók: ez törvényszerû, és túljutni rajtuk gyakran nehezebb, mint a természet erôivel megküzdeni. 15

2005. december 22. (st) Két nappal karácsony elôtt megkezdôdik kiképzésünk. Miklósi Károly úszó lôterére, a Papole hajóra vezet utunk a sötét, autókkal teli, nyálkás Budapesten. A Váci útról lehajtva, egy zsákutca végében földdel borított udvarra jutunk, a régi ipari kikötô maradványai között. Károly megnyugtat telefonon: jó helyen járunk. Útmutatása alapján átmegyünk a pontonhídon, és egy régi teherhajó rámpáján csúszkálva eljutunk az elsô fehér ajtóig. Ha itt érne véget északi-sarki kalandunk, azon sem csodálkoznánk: körben semmi jele az életnek, a hideg Duna tükrében vibrálnak a fôváros fényei. Ilyesmi helyeken tüntetik el a valaha nagyokat mondók hulláit a filmekben. De ez nem tántoríthat el bennünket: belépünk egy szûk ajtón, és aláereszkedünk a hajótest mélyébe. Odalent páncélajtó fogad, lámpák világítanak, meleg van – mégiscsak emberlakta hely ez. Az ajtón át egy helyiségbe jutunk, amelyet bárpult ural. Térképek és mindenféle lövôeszköz – íjak, nyilak, történelmi puskák – lógnak a falakon. Üvegfal választ el az ötvenméteres lôtértôl, mögötte folyamatos a zaj. A lövések nem süvítenek, nem vinnyognak és nem is visszhangzanak, mint azt az ember fia valamilyen jobbféle akciófilmben látja; helyette egyszerû, fülsiketítô pukkanások, dörrenések szólnak. A kínai vacsora futó megbeszélése után részletesebben vázoljuk elképzeléseinket házigazdáinknak: sarkvidéki expedíciónk során egyedül leszünk a végeláthatatlan jégmezôn, és elôfordulhat, hogy valamely éhes állat nem veszi tekintetbe, hogy nekünk volt gyerekkorunk, tanultunk is valamit, és úgy hisszük, van egyéb célunk is az életben, mint a táplálkozás és a szaporodás. Eljöhet a pillanat, amikor egy medvét ez nem érdekel, és egészen egyszerûen potenciális vacsorává avanzsálódunk. Lôgyakorlatunkkal ennek a helyzetnek a kivédésére akarunk felkészülni. Házigazdánk bólint, és kiadja a feladatot: meg kell tanulnunk a fegyverkezelést, legyen szó pisztolyról vagy puskáról. Sôt részt kell vennünk némi harcászati képzésen is, amit nem más, mint egy volt terrorelhárító, László fog vezetni. Hiába van csak ezredszázaléknyi esély arra, hogy bajba kerülünk, mindent tudnunk kell. Lelkesedésünket, hogy pillanatokon belül gyorstüzelô Clint Eastwooddá és a sarkvidék rémeivé válunk, a lôismereti képzés hamar visszatereli a realitás talajára. A lôfegyver félelmetes, szép, imponáló tárgy, de rengeteg dolgot kell elsajátítani ahhoz, hogy a védelmet szol16

gálja, és az ember ne a társait vagy saját magát lövöldözze át vele. A technikai bevezetés alapos: mindent tudnunk kell fegyvereinkrôl, ha túl akarunk élni egy esetleges vészhelyzetet. Rövid kiképzésünk alatt a lehetô legtökéletesebb szintre kell felfejlôdnünk: stresszes viszonyok közt állítólag egyharmadára esik vissza az ember teljesítôképessége. Hiába bármilyen csodafegyver – figyelmeztet lômesterünk, akit Balázsnak hívnak –, ha az ember képességei, készségei nem elég fejlettek, és ha a fejében nem tud rendet tartani. Hihetetlenül egyszerû dolognak tûnik egy lôfegyver. Mechanikus megoldásokkal mûködik, sehol semmilyen elektronikai vagy számítástechnikai vezérlô. Mindaz, amit ezek az eszközök ballisztikában, aerodinamikában, ergonómiában tudnak, évszázadok fejlôdésének az eredménye. Kezünkbe fogunk egy 9 mm-es pisztolyt, lövünk néhányat, és az eredmény nem is annyira elkeserítô. Idôközben megérkezik a volt terrorelhárító: negyvenes fickó, ôszes göndör hajjal, szeme csillog – olyan, mint egy nagyra nôtt gyerek, semmiképp nem így képzel el az ember egy volt kommandóst. Újdonsült mesterünk mindenekelôtt a sikeres hadviselés szamurájtanokra emlékeztetô alapgondolatával indít. Kér, hogy a „minden a fejben dôl el” elvet tegyük mielôbb magunkévá. Elmesél egy esetet – valamilyen bevetésre tartottak, tûzharc volt várható. A parancsnoka észrevette, hogy a pisztolyával játszik, és megkérdezte, fél-e. Bólintott, mire a felettes csak ennyit kérdezett: „És az segít?” Azóta ezt idézi fel, ha valamilyen bajba kerül. Majd felvázolja képzésünk eredményességének a jövôképét: az, amire mi fel akarunk készülni, 4-5 évet venne igénybe, tehát túl sokat ne várjunk. Egyébként is, ha megtámadna minket egy jegesmedve, képtelenek leszünk lelôni, mert a bundája olyan vastag, hogy normális lôszer nem halad át rajta. Puskát kellene vinnünk, hegyes, hosszú lövedékkel, de… Ekkor régi emlékek tolulnak fel benne: elmeséli, hogyan cserkésztek be egy tigrist, ami néhány évvel ezelôtt Budapest utcáira szabadult ki. Az állatot képzett harcosok kerítették körbe, és több altatólövedékkel tudták csak leteríteni. Így is mintegy félórát kellett várni, míg az állat fokozatosan elkábult, és elterült. Mesterünk érzi, hogy nem keseríthet el bennünket, ezért megosztja velünk a megoldást: ha kisebb kaliberû fegyverrel állunk szemben egy támadni készülô jegesmedvével, ketté kell osztani a csoportunkat. Valakit ki fog választani elsôdleges célpontnak. A másik embernek eközben csupán célba kell vennie a mintegy 17

hatvan kilométer per órával cammogó szörnyeteg le-fel hullámzó kisagyát (mivel ez az egyetlen sebezhetô pont rajta, amit ha eltalálunk, ellenfelünk azonnal holtan terül el), és több célzott lövést leadni rá, amíg el nem terül. Ha ez nem segít, akkor meg rég mindegy. Miután megtanultuk a fegyver élesítésének gyorsított módszereit, néhány rejtôzködési és felderítési trükköt, meg a célra tartással való tüzelés technikáit, partra szálltunk a teherhajóból, és elindultunk haza. A kiképzés januárban folytatódik.

2006. január 3. (st) Haladunk a szervezéssel, mindenki úgy ünnepel bennünket, mintha már rég megtettük volna az utat. Hiába magyarázkodunk, hogy nem, sôt még bizonytalan az ügy, ez senkit nem érdekel: meséltetnek a hidegrôl, a jegesmedvékrôl, a ránk váró borzalmas veszélyekrôl. Nincs mit tenni, mesélünk, néhány hetes sarkvidéki ismeretanyagunkból. Érdekes tapasztalat, hogy szinte mindenki azonnal azonosul a projekttel – valamiféle különös szeretet lengi körbe az egészet. Talán egyfajta ôsiséget pedzeget ez a kirándulás: olyan regisztereket, amelyek valahol ott feszülnek a lelkünk mélyén. Halálfélelem? A kisgyerek kíváncsisága, aki pontosan tudja, hogy a forró vasaló megégeti a kezét, de mégis hozzányúl? Újévkor találkoztunk egy vadásszal, aki állítása szerint már nyolc medvével végzett, valahol Erdélyben, a kilencvenes évek elején. Azt mondja, sörétes puskával vagy nagy kaliberû revolverrel lehet végezni velük. A lényeg a hidegvér. Azt hiszem, helyzetelônyünk lesz. Újabb találkozó. L. Gyurival ismerkedünk meg, aki ad egy telefonszámot. Egy titokzatos hölgyé, akivel feltétlenül beszélnünk kell, ha kapcsolatot akarunk kiépíteni az egyik kereskedelmi televízió vezetôjével. Erre mindenképp szükség van – a kalandunknak minden médiacsatornán követhetônek kell lennie, és ebbôl az egyik legfontosabb – a tévé. Fogalmam sincs, milyen technikával lehet majd megoldani a felvételt és a közvetítést, de biztos nem lesz olcsó szórakozás. Erre csak egy kereskedelmi televíziónak lehet pénze, nem is beszélve arról, hogy ez lenne a legelônyösebb a közönségelérés szempontjából. Az ünnepek után hívjuk Gyurit. Találtunk egy könyvet a hétvégén: magyarok írták, akik megjárták a déli féltekét, az Antarktiszt. Szeretnénk találkozni velük, hogy ta18

nácsukat kérjük, továbbá fel akarjuk keresni Ács Zoltánt is: ô egyike volt a két magyarnak, akik két évvel ezelôtt jártak az Északi-sarkon. Sürgetô, hogy több hegymászóval is beszéljünk: van egy érzésem, hogy olyan kérdések sokasága áll megválaszolatlanul, amiknek jobbára a létezésérôl sem tudunk. A napokban még kitaláltuk, hogy mindenképpen kell egy helyettesítô, aki be tud ugrani, ha esetleg valamelyikünkkel baj történne a felkészülés során, vagy más okból kiesne. Körbetelefonáltunk néhány potenciális jelöltet, és végül Jarabek Bencénél lyukadtunk ki – aki csodák csodájára azonnal elvállalta, hogy végigcsinálja velünk a kiképzést, és megy, ha mennie kell. Emellett külön öröm, hogy egy másik kedves ismerôsünk meg a sajtómunka szervezésében vállalt szerepet: Trum Mercédesz a neve, nagy terhek lesznek az ô vállán is.

2006. január 4. (tg) Miután kipihentük a 2005-ös esztendôt meg az azt elbúcsúztató szilveszteri este fáradalmait, s realizáltuk, hogy északi-sarki kalandunk egyre jobban kúszik át a valóság dimenziójába, ismét felkerekedtünk, hogy folytathassuk lôgyakorlatainkat és a túlélési tanfolyamot. Balázs lômester helyett ezúttal egy hölgy, Anikó fogad minket. Hamar kiderül, hogy úgymond lôtéren nôtt fel – ugyanis egész családját lövészek és vadászok alkotják. Kapunk tôle egy-egy revolvert, hozzá egy-egy doboz lôszert, meg hivatalos FBI lôlapokat, majd kivezényel minket 25 méterre a céltól. Megkapjuk a „tölts, célra tarts, tûz!” parancsot, és már lövünk is. Hiába azonban a helyes beállás, a megfelelô célzás, a higgadtság – a fegyver súlya és kezünk apró remegései még most, a második alkalommal is némileg félreröpítik lôszereinket, és alig néhány lyukasztja csak át a lôlapon látható fantomkép egyes kiválasztott célpontjait: a fejét, közepét vagy altestét. Az összképet tekintve azonban elégedettek vagyunk: mintegy 100 lôszerbôl legalább a fele átlyukasztotta a lôlapon látható figurát. Büszkén lebegtetjük is lôlapunkat újdonsült lômesterünknek, Lacinak, aki megjegyzi, hogy ez nagyon szép eredmény, feltéve, ha száz méterrôl lôttünk. Nagyokat hallgatunk az ötvenméteres lôtér végében, majd gyorsan rátérünk a „fegyverismeretre”, ami nem más, mint a lôszerek és fegyverek fajtáinak a megismerése, valamint utóbbiak szét- és 19

összeszerelése. Az elsô a legalapvetôbb eszközök neveinek megtanulása: például olyan, mint „töltény”, vagy „golyó’ nem szerepel egy profi fegyverforgató szótárában, ezekre a „lôszer” szót illik használni. Nem ildomos továbbá azt mondani a fegyver elsütésére használt kallantyúra, hogy „ravasz” – itt a kevésbé romantikus „elsütôbillentyû” kifejezés a nyerô. Ha esetleg filmeket fordítanánk, mondjunk ilyeneket: „ha moccani mersz, Jack, meghúzom az elsütôbillentyût, és beléd eresztek egy lôszert” – a lôtereken garantált a siker. Eztán megismerkedünk a lôszerek általános jellemzôivel. Mindegyik négy részbôl áll: csappantyúból, hüvelybôl, lôporból, valamint a lövedékbôl. A csappantyúban egy jódazit alapú, szuperérzékeny anyag – a gyúelegy – található. Ha ezt ütés éri, berobban a hüvelyben található lôpor, ami kirepíti a lövedéket. A lôszereket aszerint szokás kiválasztani, hogy épp mit szeretnénk velük elérni: nem mindegy, hogy jegesmedvére megyünk vadászni, vagy a szalmakalapot tartó hurkapálcát szeretnénk ellôni a falusi búcsúban. Hogy melyik lôszer milyen fegyverbe passzol, azt a kaliberszám mutatja – így például egy 38-as Smith & Wessonba a 38-as kaliberû lôszer való (kb. 4,2-es osztással számítható ki, hogy mekkora a lôszer átmérôje: esetünkben 9 mm). Lôszerfajtából egyébként kábé annyi van, mint sarki égen a csillag. Azután rátérünk a fegyverek szét- és összeszerelésére. Egy általunk nôiesnek kikiáltott, kisméretû pisztollyal, a Walterral kezdjük az ismerkedést, ami elsô látásra nem is tûnik bonyolultnak. Mindenekelôtt kiürítjük a tárat, kétszer hátrahúzzuk a pisztoly csövén csúszkáló szánt, hogy leellenôrizzük, maradt-e benne lôszer. Ezt követôen kiakasztjuk a sátorvasat (ez veszi körül az elsütôbillentyût), hátracsúsztatjuk a szánt, majd felemeljük azt, elôretoljuk, és kivesszük. Végül eltávolítjuk a csövet körülölelô rugót. Az összerakás ugyanez, csak fordítva. Nem is olyan nehéz – azonban jön a következô fegyveralany, egy belga mintára készült, magyar gyártmányú félautomata pisztoly, ami kicsit bonyolultabb példánynak tûnik, egy P–9R Parabellum. A parabellum névre azonnal jelentkezik két teremtéseposz. Az egyik szerint a fegyverhez általában használt lôszer parabola-jellege miatt kapta ezt a nevet. A másik verzió szerint a név a Római Birodalom seregeiben használt „si vis pacem, para bellum”, azaz „ha békét akarsz, készülj a háborúra” mondást idézi. Az elsô két mozdulatsor itt is megegyezik, azonban eztán következik a szán kiakasztása, a szánakasztó benyomása, majd a másik oldalon történô ki20

vétele. Ezzel sikerül elérnünk azt, hogy elôre tudjuk tolni a szánt, majd le is emeljük azt a fegyverrôl. Ekkor jön a rugó elôretolása, elfordítása, majd kiakasztása, végül a csô kivétele. Aztán újra az összerakás. Ezzel szórakozunk egy darabig, míg egy percen belül bármelyik fegyvert szét és össze nem tudjuk szerelni. Végül a szétszedett fegyverek alkatrészeit vakon kell összeválogatnunk és összeraknunk. Állítólag ezzel kialakul a készség, és nem érhet semmi meglepetés. A hatás nem marad el: a hazafelé vezetô úton az egyik keresztezôdésnél, amint meglátunk egy piros lámpát, és az akadályoz minket a továbbhaladásban, azonnal szól a parancs: „ugorj ki, szereld szét, rakd össze!”

2006. január 5. (st) Ma este találkoztam grafikusunkkal, Virággal, egy gyönyörû lánnyal, aki nem más, mint Kylie Minogue magyar reinkarnációja. Ha nem hozta volna magával férjét a találkozóra, semmi esélyem nem lett volna az északi-sarki kaland grafikai terveire koncentrálni. Így azonban viszonylag gyorsan haladtunk végig a terven: Virág hamar megértette, hogy valami földrajzi jellegû szimbólumot kell találnunk, amiben szerepel mind a Lucullus, mind egyértelmû jelek, amelyek az utazást szimbolizálják. A színvilág kékes, hideg, az Északi-sark szellemiségében. Megállapodunk, hogy rögvest nekilát – a szponzorszerzést ugyanis nem kezdhetjük meg profi háttéranyagok hiányában.

2006. január 7. (st) Ma expedíciónk spirituális fejezetéhez érkeztünk el. Felhívtuk L. Gyuri ismerôsét, egy hölgyet, aki nagyon közel áll az egyik televíziós csatorna vezérének a feleségéhez, és személyes szellemvilági tanácsadóként tevékenykedik mellette. Gondolhatnánk, hogy józan ember ilyenbe nem megy bele. De mióta józan a mi tervünk? Végül is, ha belegondolunk, a varázsló, a szellemekkel kapcsolatot ápoló véleménye és jelzései mérvadók voltak minden korszakban. Ha valóban ez a hölgy a tévévezér feleségének spirituális tanácsadója, jobb diplomáciai utat nem is kereshetnénk hozzá. Egy asszony érvelése, amit egy vajákos útmutatásai edzettek, a legkeményebb ellenállást is áttörheti. Nem is várakoztunk 21

sokat, felvettük a kapcsolatot Évával, aki Budapest közelében, egy kisvárosban él, és parapszichológusként mûködik. Amint egymásra találtunk egy étterem elôtti parkolóban, a néhány hete folyamatosan felhôs égen kisüt a nap. A médium, a szellemi kapcsolatok menedzsere nem más, mint egy kistermetû, vidám, szôke, negyvenes hölgy. Mosolyogva fogad, magas hangja van, állandóan kacag. A spiritualitás jegyében megállapítjuk: „jó jellel” indul a kalandunk. Beülünk egy kávézóba, ahol kedélyes beszélgetésbe kezdünk. Tövirôl-hegyire elmeséljük neki kalandunkat, valamint azt az érdekességet, hogy mindeddig milyen könnyen ment minden a szervezéssel. Jó kilátásokkal biztat vállalkozásunkkal kapcsolatban, és valami olyasmit mond – ha akarjuk, ha nem, ez az út benne van a sorsunkban, és mindenképpen végig fogjuk csinálni, mégpedig mind a ketten. Mielôtt elváltunk volna egymástól, megígérte, hogy segít nekünk, és anyagunkat eljuttatja a megfelelô helyre. Majd felhívta még a figyelmünket dr. David Schweitzerre, aki különös dolgokat fedezett fel az Északi-sarkon (Albert Schweitzer, a híres kutató, orvos fia). Gábor nem bízik ennek a találkozónak a sikerében – túl bizarr, hogy igaz legyen. Annyi furcsaság van ebben a világban – miért épp ez a vonal ne mûködne? Ha eljut az anyagunk a tévé-vezérhez, akkor jók vagyunk, ha meg nem, akkor is csak annyi történt, hogy megismerkedtünk egy újabb emberrel. Semmi veszítenivalónk nincs – fôleg hogy a szervezést és a tévékkel való kapcsolatépítést minden fronton teljes erôvel szervezzük. Aki elôbb jelentkezik, az lesz a mi barátunk. Otthon az interneten mindenesetre felkutattam a fiatal Schweitzerrel kapcsolatos cikkeket, és egy tényleg érdekes dolgot találtam. A doktor kutatásai szerint a víz képes információt tárolni – a különbözô érzelmi hatások alapján a víz molekuláris szerkezete bizonyos geometriai formákba rendezôdik: ha negatív érzelmi hatás éri, kaotikus szerkezet alakul ki, ha meg pozitív, akkor az alkimisták „szent geometriájának” szabályai szerint rendezôdik át. Állítólag a sarkvidékeken megfagyott víz az egész Föld történetének emlékezetét magában hordozza. Kísérteties a hasonlóság Frank Schätzing Raj címû regényével, ahol az intelligens óceán kezd harcba az ôt elpusztítani akaró emberiség ellen.

22

2006. január 8. (st) Ebéd B. Tóth Lászlóval, a Lucullus régi rajongójával és elsô számú rádiós hangjával. Amikor a Lanzhouban, egy gôzölgô szecsuáni birka felett elôadjuk neki tervünket, hangosan felröhög: „ez faszság – de akkora, hogy rám számíthattok.” A Sztár FM részérôl tehát rendben vagyunk, sôt Laci segítséget ígér a Juventus és az uno.hu megnyerésére is. Egy mellettünk ebédelô zeneszerzôtôl kéri az expedíció zenei jelének megalkotását. B. Tóth szerint kellene egy sztárt csatlakoztatnunk a csapathoz. Így talán jobban figyelne ránk a média, és a szponzorokkal is egyszerûbben szót érthetnénk. Az én munkám, hogy ilyesmiket mondjak – de még várni akarok ezzel a lépéssel. Meg kell bizonyosodni arról, hogy valóban ez-e az egyetlen út. Szerintem a téma és az értékkonfliktus elég erôs, hogy jól szóljon. Úgy érzem, ha ügyesen taktikázunk a téma elôvezetésével, sikerünk lesz. Az egyetlen gond a szponzorok meggyôzése lehet – egyikünknek sincs meg az a hírnév-hitele, amire a pénzszerzést alapozhatnánk. Délután ruhapróbán az Alpine Prónál. Összeállítottuk menetfelszerelésünket: alsóruházatot (aláöltözet), külsô öltözetünket (nadrág, kesztyû, sapka, cipô). Ezekbôl néhányat fel is próbáltunk: mindenütt szíjak, titkos csatok, rekeszek, zugok, szellôztetôk. Úgy néztünk ki, mint valamiféle ûrhajósok. Ahogy a ruhát felvettem, úgy realizálódott bennem az egész kaland valószerûsége. Most vált kézzelfoghatóan hihetôvé, mire készülünk. A felszerelés egyébként azonnal elkezdett dolgozni – alig telt el egy-két pillanat, máris felforrósodtunk; szinte hihetetlen volt.

2006. január 9. (st) Elkészültek a grafikai munkák, így véglegesíthettük a szponzori anyagainkat és az expedíció weboldalát, amit a www.lucullusbt.hu/e-sark címen elérhetôvé is tettünk. Emellett megérkezett Terje árajánlata is: a kalandunk lebonyolítását 75 000 euróért vállalja, ami most kb. 20 millió forintot jelent (küldött egy szerzôdéstervezetet is, amiben mintegy hússzor szerepel a „halál” szó). Ha hozzávesszük a tervezett promóciókat, a könyvkiadást meg a DVD-t, ez az összeg könnyen felcsúszhat a 30 millió forint fölé. Ezt csak szponzorokkal tudjuk megvalósítani, ennyi forrásunk nincs. Ha szerencsénk van, és találunk olyanokat, akik hisznek bennünk, a kalandban, valamint meglátják az értéképítô kampány 23

lehetôségét, akkor nem lehetetlen a célunk. Azonban alaposan fel kell kötnünk a gatyánkat, és azonnal meg kell kezdeni a szervezést. Ennek megfelelôen szétküldtük az anyagunkat mintegy kétszáz vállalathoz és több tucatnyi médiaszerkesztôséghez. Tegnap találkoztam egy ismerôsömmel, aki erôs vállalatvezetôi kapcsolatokkal bír, és tudhat segíteni a szponzorszerzésben. Tervünket hallva elôször jót nevetett, de miután látta, hogy nem viccelek, és megértette, mirôl is van szó, elkomolyodott: úgy ítélte meg, hogy a szükséges pénznek akár a többszörösét is megszerezhetjük. Megegyeztünk a feltételekben, sokat várok ettôl a száltól.

2006. január 10. (tg) Meg is kaptuk az elsô pofont. Még szinte ki sem ment a szponzori levél, amikor az egyik outdoor cég marketingese a következô választ küldte: „Kedves Gábor! Lehet, hogy az „expedíciójuknak” komoly médiavisszhangja lesz, de ennek ellenére nem áll szándékunkban támogatni önöket. Meglátásom szerint a túra nem jelent komoly emberi teljesítményt, és semmiféle tudományos célja nincsen, így nem nevezném „expedíciónak”. Az önök 100 km-es gyalogtúrája szerintem nem más, mint egy hangzatos névvel ellátott, méregdrága mulatság. Én is szívesen csavarognék egyet Svalbardon és a sarkvidéken, de inkább megpróbálom tisztességes munkával elôteremteni az anyagiakat. Természetesen nem áll szándékomban megbántani önöket, de nem árt, ha hallanak egy ôszinte véleményt. Szép idôt és balesetmentes kirándulást kívánok! Üdvözlettel: xxx” Legszívesebben egy kanál vízbe fojtanám. Milyen könnyû azt mondani egy fûtött irodából, hogy „nem komoly teljesítmény” eljutni a világ egyik legveszélyesebb helyére, ahová az expedíciószervezô iroda is csak úgy hajlandó elkísérni, ha aláírunk egy szerzôdést, aminek szinte minden bekezdésében szerepel a „halál” kifejezés! Az „expedíció” szó félreértelmezése meg egészen egyszerûen ostobaság: az Encyclopaedia Britannica szerint „különleges célú utazást” jelent. Senki nem beszélt 24

tudományos célokról, egy percig sem – fogalmam sincs, hogy honnan veszi ezt az ôrültséget. Az meg, hogy személyeskedésbe bocsátkozik, és tisztességtelennek minôsíti a megélhetésemet, ennek bármiféle ismerete nélkül, nem más, mint becsületsértés. A pénz, amit kérünk, nem a zsebünkbe megy, hanem az utolsó fillérig a projektbe. Mindenki magából indul ki. Ha még egyet meg mer mukkanni, fel fogom jelenteni.

2006. január 11. (st) Gábortól megkaptam a marketinges elutasító levelet. Azt hiszem, ezzel meg is szereztük a mindenkori felfedezôk tûzkeresztségét: nem volt tán egy olyan kiemelkedô emberi teljesítmény sem a történelem során, amit a kezdetek kezdetén egyértelmû elismerés kísért volna. Inkább volt jellemzô az akadékoskodás, a hátráltatás, fôleg az ilyenektôl, akik fûtött szobáikból lövöldözték gyûlölködô, gúnyos villámaikat.

2006. január 17. (tg) Ma délben az Új Lanzhou étteremben volt szerencsénk együtt ebédelni Ács Zoltánnal, aki hazai színekben elsôként jutott el két évvel ezelôtt az Északi-sarkra, Kovalcsikné Bátori Krisztinával együtt. Zoli mindenekelôtt az északi-sarki fényképeit mutatta meg nekünk. Még az asztalunkra kiérkezô csípôs-savanyú levest is kevés szürcsöléssel merészeltük csak enni, nehogy egy információ-töredék is elvesszen Zoli elôadásából. „Hamarosan mi is ott leszünk” – mondogattuk magunkban. Megtudtuk többek közt, hogy Svalbardon a Radisson SAS Hotel nagyjából úgy néz ki, mint egy konténer, valamint hogy az autókat a parkolóhelyeken elhelyezett áramforrásból „bikáztatják”, különösen hideg téli napokon. A Spitzbergák fôvárosa, Longyearbyen engem egy észak-norvégiai városra, Honningsvågra emlékeztetett, amin sikeresen keresztülhajtottam tavaly novemberben, úton Nordkapp felé. A képeken hó és jég mindenütt – annak ellenére, hogy áprilisban készültek. A sivár tájon szétszórt, színes házak, amik inkább nagy fémdobozokra, mint lakóépületekre emlékeztetnek. Semmi emberi nincs ezen a tájon. Zoli annak idején orosz vezetôkkel, egy kisebb turistaexpedícióval vágott neki a Sarknak. Az oroszok sarkvidéki kutatók, ötvenes, tiszta 25

tekintetû fickók: Viktor Szerov és Viktor Bojarszkij. A szentpétervári Sarkvidék Intézet munkatársai, akadémikusok, akik fél életüket a jég birodalmának a kutatásával töltötték. Zoli és Kriszta az ô vezetésükkel indultak útnak. Tôlük mindenféle felszerelést megkaptak – sarkvidéki csizmát, sífelszerelést, sátrat, élelmet, szánt. Egy AN–74-be zsúfolódva szálltak fel Longyearbyenbôl, majd mintegy két és fél órás repülés után érkeztek meg a Borneó jégbázisra. Itt mínusz 20-30 fok fogadta ôket, és napsütés. Gyalogútjuk az Északi-sarkig mintegy tíz napig tartott. Mindennap 6-7 órát gyalogoltak, pihenôkkel minden másfél órában. Ezt követôen sátrat vertek, vacsoráztak, és várták a reggelt. Zoli elmondása szerint a jég másfél-két méteres az ember alatt, nem nagyon láttak rianást vagy jégszakadékot. Állítólag jegesmedve sem jár erre, mert a lékek és szabad vízfelületek hiánya miatt nincs, ahol a zsákmányához juthatna. Az út ennek ellenére nem egyszerû: nagy kitartás, erôs fizikum kell hozzá – ô, a hegymászó, közepes nehézségûnek ítélte a kihívást. Bárki bármit mond, azt a száz kilométert az embernek saját magának kell megtennie, és a hirtelen feltámadó vihar, egy jégcirkáló okozta törés bármikor halálos veszélybe kergetheti az embert. Viktorék honlapján megnéztük az ô expedíciójuk feltételeit: nagyon egyszerûen minden felelôsséget elhárítanak magukról, bármiféle baleset, haláleset a résztvevô lelkét terheli. Ezt a norvég túravezetôk túlbonyolítva adják elô saját szerzôdésükben, de a lényeg ugyanez. Mindenesetre az oroszok feleannyiért vállalják a vezetést, mint norvég kollégáik, így a költségvetésünket is jelentôsen csökkenteni tudjuk. Délután késve érkezünk a lôtérre, ráadásul sietünk is, hiszen Északisark ide vagy oda, a mindennapi kötelezettségeinket nem dobhatjuk csak úgy sutba. Ezen az estén még tizenhat, mindenre elszánt diák vár minket a Kínai Étekmester Mûhelyben, hogy magába szívhassa az ötezer éves kínai gasztronómia titkait. Elnézést is kérünk Lacitól, mesterünktôl, hogy ma éppen csak egy félórát tudunk jelen lenni; ô azonban nem esik kétségbe, és gyorsított ütemben elkezd bevezetni a mai leckébe, a célzás mûvészetébe. Laci szélsebesen lerajzolja a fegyver célkeresztjét, és elmondja, hová célozzunk a céltáblára, ha mondjuk a közepét szeretnénk eltalálni. Sok hasznos infót megtudunk arról is, hogy a fegyverek általában valamilyen viszonyítási rendszerhez vannak beállítva, ezért kicsi a valószínûsége, hogy az ember elsôre jót lôjön. Az elsô lövéseknél fel kell mérni, hova hord a fegyver, és a legközelebbit már ennek fényében 26

korrigálni: jómagamnak „hat negyvenes” melléhordásom van, tehát a céltábla közepéhez képest valamelyest jobbra fel kell céloznom, ha pontosan akarok lôni. Eztán megtudjuk, hogy van kétféle lövési alaphiba. Az egyik a dörejiszony. Az, akinek ilyenje van, az a fegyver elsülésének pillanatában összerezzen, és ezért lô rosszul. A másik hiba a „lövéskényszer” (ez van nekem), aminek nagyjából az a lényege, hogy annyira akarsz lôni, hogy már az elsütés pillanata elôtt bemozdulsz, mintha elôre akarnád tolni a lövedéket. Laci azt mondja, mindkettô az „anyósnyak-trükkel” kezelhetô. Ennek az a lényege, hogy az elsütôbillentyût olyan körültekintôen, élvezettel, lassan szorítod meg, mintha az anyósodat fojtogatnád, míg valamikor a fegyver el nem dörren. „Harci helyzetben nem elég kurva gyorsan mellélôni” – szól a legújabb bölcselet.

2006. január 20. (st) Szerovék gyorsan visszajeleztek: mehetünk velük, sôt tekintettel arra, hogy nagy média-csinnadrattával akarunk vonulni, jelentôs árengedményt is adtak. Az új ár 22 000 euró két fôre, tehát kb. 5,7 millió forint. Ha lejjebb veszünk a marketingkampány igényességébôl, valamint a könyv és a DVD elkészítésébe kiadóvállalatot és filmgyártót vonunk be, akkor akár 10 millió alatt meg tudjuk valósítani a projektet. Ezzel harmadára csökkenhet a költségvetésünk, tehát nônek az esélyeink.

2006. január 24. (st) Néhány napja tart a hideg, fél Európa sajtója jajveszékel. Állítólag elérkezett a sarkvidéki levegô a kontinensre. Itthon mínusz tíz körüli a hômérséklet, helyenként mínusz húsz felé is leesik, egyébként süt a nap, száraz idô van. Használom a sarkvidéki öltözködési technológiákat, sok réteget veszek magamra, és semmi bajom. Sôt amikor reflexszerûen elkezdenék fázni, inkább elkezdem figyelni, milyen érzés is a hideg, mit érez pontosan a szervezetem. Néha azon kapom magam, hogy úgy ízlelem, mintha valamiféle bort innék vagy ételt kóstolnék. Tényleg semmi baj nincs a hideggel, csak meg kell tanulni elfogadni – mint ahogy azt annak idején, Moszkvában kitapasztaltam. 27

Az idôjárás azonban tényleg furcsa: amíg itt dideregnek a hideghez nem szokott népek, addig az északi sarkkörön túl plusz 5-6 fok van, és szakad az esô. Erre talán még soha nem volt példa. Ma újra lövészeten. Megtapasztalhattam, mit jelent, ha harci helyzetben elbizakodottá válsz. Ha felfújod magad, sorsod a halál: amennyiben úgy grasszálsz fel s alá, mint John Wayne, és ezt lövéskor el is hiszed, biztosan mellélôsz. Ma már úgy érkeztem, mint aki mindent tud, felbuzdulva a múltkori gyakorlat sikerein. Az elsô lövések nagyszerûek voltak ma is. Aztán áttértünk a gyors fegyverkirántás, és célzás nélküli tüzelés technikájára. Még itt is nagyjából jól lôttem, bár a szórásom szélesedésén észrevehettem volna, hogy hibázni kezdek. A végén, a céllövészeten reménytelenül mellément minden. Dühös voltam magamra, mert a hibámat egyedül magamnak köszönhettem. Elszálltam magamtól. Harci helyzetben ilyen nincs. A felfuvalkodott hólyagot csak egy dolog várja biztosan: hogy szétpukkantják. Egyébként kezdek aggódni, hogy egyáltalán eljutunk-e az Északisarkra még idén. Két hete kinn vannak a szponzori anyagaink cégeknél, de egyelôre sehonnan semmi biztató válasz. És egyre fogy az idônk – elvileg február 10-ig, tehát alig több mint két hét múlva már utalnunk kellene az útiköltségeink felét. Pénz meg sehol, és igazán esélyt sem látok arra, hogy eddig az idôpontig a kérdéssel sikerrel megküzdhessünk. A szponzorszerzô-segítôink lassan reagálnak – rég dolgozniuk kellene, de valahogy nincs már meg senkiben az a lelkesedés, ami az induláskor volt. A mi zöldmezôs beejtôernyôzéseink a szponzorokhoz ad hoc jellegûek, a döntéshozókat alig lehet elérni, szinte esélyünk sincs, hogy személyesen adhassuk elô, mit is jelent ez az egész. Itt most már csak a csoda vagy valami nagy véletlen segíthet. Egyre jobban hajlok arra, hogy jövôre csináljuk meg. Ma este érdekes történet egy tengeri hajóskapitánytól, a kínai fôzôiskolában. Amikor Peary elôször sikeresen visszatért az Északi-sarkról, senki nem hitte el neki, hogy valóban ott járt. A napi táv, amit megtett, legfeljebb 10 kilométer lehetett, ô meg olyan gyorsan térült-fordult, mintha napi hetven kilométereket tett volna meg. Utazásának tanúja néhány eszkimó, saját fekete szolgája és az útinaplója, valamint a fényképei voltak. Egészen 15 évvel ezelôttig vita volt, hogy Peary valóban eljutott-e a Sarkra. Ekkor ugyanis egy kutatócsoport a nap állásának rekonstruálásából, valamint a kutató fényképezôgépének az optikájából kiszámított adatokat összevetette Peary jegyzeteivel, és 28

minden egybevágott. Tehát mégiscsak sikerrel járt, és nem vodkázással múlatta az idôt az eszkimókkal és a fekete szolgával. A kapitány hívta fel a figyelmet arra is, hogy az eszkimók, bár jégen élnek, nem tudnak úszni. A víz ugyanis soha nem melegszik fel olyan hômérsékletre, hogy alkalmuk lehetne hosszabban idôzni benne.

2006. január 28. (tg) Ma végre kijutottunk a természetbe, hisz mégsem járja, hogy az Északisarkra készülünk, s még csak el sem kezdtük a jéggel való barátkozást és a szabadtéri túrázásokat. Mai célunk a Dömösnél található Rámszakadék elérése volt. Már korán reggel bepattantunk a Fekete Szélvészbe, legendás jármûvünkbe, amivel fél Európát körbejártuk, és Dobogókô felé vettük az irányt. Útközben erôs késztetést éreztünk, hogy szemrevételezzük a Dunán úszó jégtáblákat. Vagy egy órát töltöttünk a folyóparton feltorlódott jégen, és próbáltuk elképzelni, hogy néhány napig hamarosan a befagyott víz lesz az otthonunk, kb. 5000 kilométerrel északabbra. Eztán Dömösnél letettük Fekete Szélvészt, és nekivágtunk a Rámszakadék felé vezetô útnak. Egy ideig remekül ment minden: másztunk a havas szurdokban, befagyott patakokon keltünk át, fel- és aláereszkedtünk a hegyoldalakon. Azonban félúton vissza kellett fordulnunk: csúszott a cipôm, és nagyméretû vadászkabátom is instabillá tett ahhoz, hogy a tükörjégen közlekedjek a mélységek felett. Tamás ugyan kétszer is felhúzott, és tovább akart menni, de úgy éreztem, vissza kell fordulnom, hacsak nem valami szétlapított pástétomként akarok megmaradni az emberek emlékezetében. Ugyan a túra kudarccal végzôdött, több hasznos konzekvenciát is sikerült levonnunk. Mindenekelôtt beláttuk, hogy a megfelelô felszerelés kiválasztása kulcsfontosságú (ez a probléma valószínûleg megoldódik jövô héten, és megkapjuk a felszerelésünket az Alpine Prótól). Másrészt megtapasztaltuk, hogy semmit sem szabad félvállról venni: többet kell edzenünk, nem elég tisztelni a hegyet, az erdôt, völgyet és a mélységeket. Harmadrészt elképesztô szerepe van az egymásrautaltságnak és a kompromisszumkészségnek: azt gondolom, most elég éles helyzetben bizonyosodott be, hogy számíthatunk egymásra. Ezúttal ugyan Tamás segített nekem, de fordított esetben biztos, hogy 29

én is ugyanezt tettem volna. Fontos mozzanat az is, hogy végül mindketten beláttuk, a túrát abba kell hagynunk, ellenkezô esetben a testi épségünket kockáztatjuk.

2006. január 29. (tg) Eddig még nem tettem említést az egyéb erônléti felkészüléseinkrôl. Az elôzô nap után azt lehetne gondolni, hogy puhányok vagyunk, és nem foglalkozunk semmilyen sporttal sem. Megnyugtatok mindenkit, ez nem így van. Tamás például rendszeresen látogatja a szomszédságában lévô konditermet, és fut a háza elôtt elterülô erdôben. Ami engem illet, valamiért a különbözô vasak emelgetése nem tölt el különösebb örömmel. Emellett viszolygok az egy légtérbe összetömörült embertömegektôl, akik ragacsos gépeket és rossz szagokat hagynak maguk után. Inkább az úszást preferálom: a Széchenyi fürdôbe járok, ahol most télen is a szabad ég alatt lehet tempózni. Már vagy másfél hónapja majd mindennap megfordulok itt. A táv általában napi egy kilométer, ám ha például egy csinos lány úszik mellettem, akkor ez megnôhet akár másfél kilométerre is. Itt megjegyezném, hogy a folytatás rendszerint lehangoló: mielôtt közelebbi ismeretséget kötnék újdonsült úszótársnôimmel, azok kiúsznak a partra, átsuhannak a melegvizes medencébe, ahol már várja ôket a fickójuk. Másfél hónap empíriái alapján kijelenthetem, hogy a Széchenyiben nem jó csajozni. Található ugyan itt szép számban lány, azonban ezek 98%-a emberrel érkezik, 1%-uk barátnôvel/barátokkal, a megmaradt 1% pedig olyan ronda, hogy akkor inkább az úthenger. Persze lehet, hogy az elkeseredettség beszél belôlem, hiszen nemrég jöttem ki egy ötéves kapcsolatból úgy, hogy miközben idôt kértem a barátnômtôl, hogy majd késôbb szándékaim szerint elé állok a nagy, életre szóló, közös tervvel, és „felhúzom a gyûrûre”, már rég múlt idô voltam számára, és új hímmel boldogította magát. Remek, nem? Arra készülsz, hogy megkérd valakinek a kezét, erre… C’est la vie. Viszont a történetünkben van most már szerelmi szál is.

30

2006. január 31. (tg) Délután vágódunk be a lôtérre, ahol vagy egy órát beszélgetünk a lövészeti vezetôvel, Balázzsal, mialatt Lacira várunk. Balázs túlélési sztorikkal traktál minket, mialatt mi meg az egyik újságban a lányokat mustráljuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne figyelnénk Balázsra, sôt kifejezetten koncentrálunk. Megtudjuk például, hogy egy guminyelû túlélô kés, jó nagy markolattal elengedhetetlen eszköze lesz az expedíciónak. A guminyél azért fontos, mert az csúszik a legkevésbé; a markolatot meg a pengét elválasztó vasnak meg azért kell szélesnek lennie, hogy ne engedje kezünket tovább csúszni, ha épp szúrunk vele. Magyarul – ha megfelelô a késünk, akkor szúrás esetén az ember alkarja nem fog eltûnni a jegesmedvében. Közben megérkezik Laci, aki azonnal a lôtérre vezényel bennünket. Ezúttal a mozgás közbeni tüzelést gyakoroljuk. A feladat egyszerûnek tûnik: kilépsz, a fegyvert elôrántod, egy mozdulattal mellmagasságban felhúzod, majd leadod a lövést. Ez nekem olyannyira nem megy, hogy valamiért még közelrôl sem tudom pontosan eltalálni a célt. Laci azt mondja, hogy ez alkati kérdés: én inkább „mesterlövész” típus vagyok, Tamás pedig a „rohamosztagos”. Amíg kényelmesen beállok, megnézem magamnak a célt, célzok – addig nincs gond, mert így viszonylag pontos találatokat szoktam elérni. Baj majd akkor lesz, ha egy agresszívabb jegesmedvével találkozom: miközben támadásba lendül, mégse mondhatom neki azt, hogy várjon már egy kicsit, mert még nem állok készen.

2006. február 2. (st) Lebetegedtem. Évek óta elôször vagyok ilyen állapotban, szinte már el is felejtettem, milyen ez. Tegnap késô délután kezdôdött a hidegrázás, köhögés, aztán elnehezedett a fejem, majd bedôltem az ágyba. Magas lázam lehetett – egyszer ébren voltam és fáztam, máskor meg olyanná vált a testem, mint egy tûzgolyó, és úgy aludtam el, mintha kikapcsoltak volna. Semmiféle átmenetre nem emlékszem. Reggel nyolc körül keltem fel, aztán megint alvás. Most este hét óra van, és ismét embernek érzem magam. Megalázó, hogy néhány, szabad szemmel nem látható vírusnak ennyire ki vagyok szolgáltatva. Ugyan érdekes volt végigélni 31

a bennem zajló háborút, de bele se merek gondolni, mi lett volna, ha ez a Sarkon esik meg velem. Még mindig semmi hír a támogatóktól. Ma kellett volna szponzorszerzô emberemmel tárgyalni, de a láz miatt képtelen voltam kimozdulni. Fogalmam nincs, mi lesz ezzel az úttal. Tegnap a parapszichológussal beszéltem – a tévé felôl nincs híre. Mindenki síel, távol van, elérhetetlen – mintha állna az egész ország. Az ember felkínál egy igazi, értéképítô projektet, ami jól eladható a médiában – egy kalandot, amelyen végre igazi próbatételen kell helyt állni –, és senki nem mozdul. Professzionális értékesítési kampányt kellene folytatnunk, de nekem semmi idôm erre, Gábornak meg esze ágában nincs telemarketingelni és házalni. Félô, hogy egyre inkább a csodára bízódik ez az ügy. Ha sikerül Szerovéktól halasztást kérnünk a pénz befizetésére, mondjuk április elejéig, akkor még pontosan másfél hónapunk van a tízmillió elôteremtésére.

2006. február 6. (tg) A hétvégén nem jött össze a Rám-szakadék újbóli meghódítása. Ennek több oka is volt. Mindenekelôtt nem tudtam átvenni a felszerelésemet az Alpine Prónál. Ezenkívül az autóm bemondta az unalmast és életveszélyessé vált, Tamás meg beteg lett. Az alaphangulatot még az is fokozta, hogy az egyik távközlési cég, aminek egyszerûen ezerszázalékosan beleillett volna a filozófiájába és marketingjébe az expedíciónk, közölte, hogy nem kér belôlünk. A miértekre nem kaptunk választ, csak nyájas hangon elküldtek a fenébe. Hiába, egy sarkköri utazó, aki kockára teszi életét, igazi kalandot él át, és a felfedezés varázsát meg akarja osztani az emberekkel, nem lehet elég érdekes Magyarországon. Igaz is: szarjunk bele Amundsenbe, Pearybe meg Kolumbuszba és Marco Polóba is, inkább legyen a példaképünk egy pornószínész vagy egy valóságshow-sztár! Ma este megnéztem a Johnny Cash filmet, A nyughatatlant. Egyrészt nagyon tetszett, másrészt meg tovább erôsítette a hitem, hogy ha valamit nagyon akarunk, akkor azt el is kell, hogy érjük. Fontos elem volt még benne a barátok összetartása, a csapatmunka és a „nyughatatlanság”: valahogy jómagam is nehezen nyugszom bele a vereségbe, és általában igyekszem más lenni, mint a környezetemben lévô emberek (a 32

hétvégi lucullusi örmény vacsoránkon Éva, a parapszichológus valami olyasmit mondott rám, hogy „dupla-makacs” vagyok, amit az aszcendensembôl és a születési adataimból kalkulált ki. Bóknak vettem, bár nem hiszek az efféle hókuszpókuszokban). A film után elhatároztam, hogy meg sem állok hazáig: sôt, az elején még futottam is, teljes erôbedobással. Egy barátom mondta nemrég, hogy a futás növeli a szervezet ellenállóképességét, pláne, ha szabad levegôn tesszük, hidegben. Kb. -5 fok volt odakint, és csak mintegy 1 kilométert futottam így, a maradék 2 kilométert gyalog tettem meg. Nem nagy táv, de jólesett. Miután hazaértem, úgy néztem ki, mint egy nagy, piros fülû manó, akit hideg veríték áztatott el. Holnap végre átvehetem az utazóruháimat az Alpine-Prótól.

2006. február 7. (tg) Megvolt a ruhaátvétel– kaptam egy aláöltözetet (bokszeralsó, póló és hosszú szárú alsónadrág), egy kantáros nadrágot, ami több helyen szellôzik, és teljesen víz- meg szélálló, továbbá egy polár pulóvert, egy szélkabátot, egy nagyon jó bakancsot, hozzá zoknit, és végül, de nem utolsósorban egy hihetetlenül meleg hálózsákot. Azt hiszem, egy powerstretch póló maradt még, meg talán kesztyût és sapkát is kapok majd. Újdonsült Alpine Pro ruháimban nagyjából úgy festettem, mint Neil Armstrong a Holdra lépéskor. A csomag átvétele újabb ékes bizonyítéka annak, hogy talán nem is lehetetlen, amire vállalkoztunk. Most épp az I. Lucullusi Mozifiesztára készülünk, ahol legendás evôfilmek (A nagy zabálás, Veri az ördög a feleségét, Csokoládé) híres fogásait rekonstruáljuk. Szeretnénk bemutatni a nagyérdemûnek, hogyan is fest Pécsi Ildikó túrós rétese, hogyan készül Marcello Mastroianni tortellinije gombás-tejszínes mártásban, és végül milyen is az igazi Juliette Binoche-féle csilis csokoládé. Az étkeket több hazai mûhely állítja elô: a francia és fúziós konyha mûvelôje, a Malomtó étterem, a Gesztenyéskert nevû magyar étekmûhely Magdikával az élen, az Új Lanzhou kínai étterem a Kínai Étekmester Mûhellyel együttmûködve, valamint desszertszakértônk, a Bakos Marcipán Kft. Az esemény, amelyet Bozóki András kulturális miniszter és András Ferenc filmrendezô nyitnak meg, már most nagyon sikeres: eddig vagy egy tucat híradás jelent meg róla, én pedig ki sem látszom a médiain33

terjúkból. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy igenis jó, amit a Lucullus BT-vel mûvelünk. Reméljük, maga az esemény is olyan sikeres lesz, mint az elôzményei. Este ismét a lôtérre vezet az utam. Karcsi és Ibolya izgatottan fogadnak: már azt hiszem, sikerült valamilyen szponzort szerezniük, de aztán kiderül, az izgatja ôket, vajon sikerült-e az örmény vacsorából valami kóstolót megmenteni. Rázom a fejem, és gyorsan megnyugtatom ôket, hogy az expedíciónk és egyéb dolgaink viszont remekül haladnak. Apropó, van néhány pozitív fejlemény az expedícióval kapcsolatban. Médiapartnerség szempontjából karnyújtásnyira vagyunk a Juventus Rádió–uno.hu duótól, és a Pesti Esttel is közeli kapcsolatba kerültünk. Szóbeli megállapodást kötöttünk a Sztár FM-mel, a The Budapest Sunnal, a Galaktika magazinnal, a Discovery Channel hamarosan induló lapjával, a Sulinettel, az Observer Médiafigyelôvel és a Világjáró Magazinnal is. Továbbá nagyon közel állunk ahhoz is, hogy az Echo TV, az Outdoor Magazin és néhány gasztro-újság is mellénk álljon. A lövészet ma nem annyira ment: szinte ugyanazok voltak a hibák, mint máskor, és továbbra is igaz, hogy ha nem kényelmes, célzott lövésrôl van szó, akkor nagy a pontatlanságom. Ma többek között azt gyakoroltuk, hogyan kell lôni menet közben, akadályokon áthaladva. Egy gumiabroncsra helyezett, meglehetôsen ingatag deszkán kellett átkelnünk. Azt is átvettük újból, hogyan kell fordulatból lôni. Ezenkívül megismertük az „ölési zónákat” – azokat a területeket, amelyeket ha eltalálsz, az ellenfeledre biztosan korai elhalálozás vár. Mindezeken túl gyakoroltuk a célpont-áthelyezést, aminek lényege, hogy egymás után két különbözô célra kellett lônünk. Ezt azzal is nehezítettük, hogy a célpontok mögé bepakoltunk egy-egy ember-makettet, amiket viszont nem volt szabad eltalálni. Ha belegondolunk, hogy akár a táborban is ránk támadhat egy jegesmedve, és ott kell megvédeni magunkat, érthetôvé válik ez a gyakorlat: felettébb illetlen volna saját csapattársainkat kilövöldözni. Este ismét egy jót gyalogoltam a szakadó hóesésben.

34

2006. február 12. (tg) Vegyes érzelmek dúlnak bennem. Egyrészt a tegnapi I. Lucullusi Mozifieszta miatt, ami szerintem felemás lett. A publicitással nem volt gond: már vagy 50 hírnél járunk, és több újságíró, fotós, tévés tisztelte meg jelenlétével az eseményt. Nem szenvedtünk hiányt neves vendégekben sem, hisz többek között sorainkban üdvözölhettük Bozóki András minisztert, András Ferenc rendezôt és Varga Edit tévéhíradóst, az ételek meg egyenesen remekül sikerültek. Egyedül a mozirajongók voltak kevesen. Ugyan az Örökmozgó munkatársai szerint sikeresek voltunk, nekem aggályaim vannak: a három filmet (A nagy zabálás, Veri az ördög a feleségét, Csokoládé) csak 70 ember látta, holott 300zal többnek kellett volna. Viszont sokkal fontosabb a másik dolog, ami nagyon megvisel. Tamással hosszasan gondolkodtunk, mit tegyünk, de úgy tûnik, az északi-sarki expedíciót le kell fújnunk. Semmi esély, hogy elég pénzt összeszedjünk, és tegnap ráadásul Éva, a parapszichológus is bejelentkezett: a tévé biztosan nem fog támogatni minket, mert túl költséges lenne stábot vagy akár kameramant rendelni mellénk. A média többi szereplôjétôl is csak ígéreteink vannak, amikbôl ki tudja, mi fog valósággá válni. Be kell látnunk, hogy nem megy: jövô héten már utalni kellene a foglalót, amit ugyan megtehetnénk, de a továbbiakra nincs fedezet. Ha nem történik valami csoda, akkor halasztanunk kell a világ tetejének meghódítását. Alternatív megoldásként elkezdtem gondolkodni azon, hogy lehetne az eddigi erôfeszítéseinket mégiscsak valamiképp kamatoztatni, és arra jutottam, volna egy megoldás: Grönland. Ennek a költségei eléggé alacsonyak ahhoz, hogy akár saját zsebbôl finanszírozhassuk, és ha érdekesen építjük fel, akkor talán még lehet esélyünk idén megcsinálni.

2006. február 13. (tg) Ma délben találkoztam Tamással kinn Pestlôrincen, a Zila Cukrászdában. A hangulatunk elég nyomott volt: azon gondolkoztunk, hogyan tudjuk lefújni az északi-sarki utunkat, és helyette bejelenteni a grönlandi expedíciót. Elôkészültem a B-tervvel, de a lelkesedésünket ez sem hozta meg: egyáltalán nem tett boldoggá, hogy kénytelenek leszünk 35

beérni valami mással. Szar ügy, de ez van, ha az ember fia a világ csúcsára tör. Megebédeltünk. Ekkor megszólalt Tamás telefonja. Az elején nem tulajdonítottam neki komoly jelentôséget, aztán hamarosan azt vettem észre, hogy Tamás egyre izgatottabb lesz. Az Esti Showder szerkesztôje telefonált, hogy érdekli ôket az expedíciónk, és szívesen meghívnának a mûsorba, miután visszajöttünk. A sors keze! Tehát mégiscsak van értelme az útnak: ha az ország legnézettebb talk show-jának érdekesek vagyunk, akkor nem állhatunk messze az igazságtól. És tiszta sor lett az is, hogy semmi szükségünk „húzónévre”, magunk megyünk, nem viszünk magunkkal senkit. Egész nap meg sem álltunk a szponzorszerzô telefonálásokkal. Lehet, hogy mégiscsak eljutunk idén az Északi-sarkra? A helyzet drámai.

2006. február 14. (tg) Legyártottuk az új szponzorációs anyagot, szétküldtük a cégeknek, és sorra fel is hívtuk ôket. Mondanom sem kell, az új feltételekkel sem volt könnyû – úgy látszik, a cégeket és a marketingpozíciókban tespedô istenségeket nem érdekli a publicitás. De akkor mi érdekli ôket? – kérdezhetném, és ezzel vissza is adhatnám mindhárom marketingdiplomámat. A lövészet eléggé enerváltan ment, legalábbis nekem: se a pontlövészet nem sikerült jól, se a hirtelen lövés, sôt a mozgásból történô lövés sem. Tamás azonban elemében volt: menetbôl, célzás nélkül kilôtte a papírfigura mindkét szemét, mindenki csak ámult-bámult. Karcsiékkal beszéltünk, lelkesek voltak a hírek hallatán, és megígérték, hogy megpróbálnak ôk is segíteni szponzort szerezni.

2006. február 18. (st) Nem volt eredménytelen az újabb, még agresszívabb kampányhadjáratunk. Tegnap pozitív választ kaptunk a Juventus Rádiótól, hogy mellénk állnak, és élôben közvetítik a kalandot. B. Tóth mester, és személyében a Sztár FM szintén velünk van. Ezenkívül támogatásáról biztosított még a Konyhamûvészet, a Gasztrofórum (A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség lapja) és az Est Média is. Ráadásul bejutottunk 36

a Malévhoz is, akik ígéretet tettek arra, hogy elszállítanak bennünket és csomagjainkat Oslóig és vissza. Oslóból viszont saját költségen kell eljutnunk a Spitzbergákig, ami kb. 120 000 forint fejenként. Ez már aprópénz a többi költséghez képest. Kedvezô fejlemény az is, hogy ma az egyik projektembôl jelentôs pénz folyt be: ha minden kötél szakad, ennek egy része lehet a fedezet az expedícióra.

2006. február 18. (tg) A projekt átírt tervét kiküldtem a Lucullus-tagoknak, hátha ôk is tudnak segíteni a fund-raisingben. Majdnem minden ismerôsöm az expedícióval kel és fekszik manapság. Lehet, hogy már nem is szeretnek engem annyira. Ma ismét nekivágtam a Rám-szakadéknak: épp itt az ideje, hogy feljussak a jeges szurdok tetejére, és hogy végre élôben is leellenôrizzem expedíciós ruházatomat. Tamás sajnos nagyon el volt foglalva, ezért nem maradt egyéb, mint hogy egyedül induljak útnak. Dömös után leraktam az autómat, és rögtön észrevettem, hogy két túra is indul innen: egy zöld és egy sárga jelzésû. A zöld a Rám-szakadéké, a sárga a Lukács-ároké. Múltkor a sárga jelzésû úton indultunk el, ráadásul még arról is letértünk… Ezért történhetett, hogy nemhogy a szakadékot nem találtuk meg, de még vissza is kellett fordulnunk. Jól van, rendben: volt azért némi gond a felkészültséggel, és a ruházattal is… A mostani felszerelésrôl a következôket tudom mondani: az elsô megállapítás, hogy bakancsban irtó nehéz vezetni. A pedálokat hiába taposod, sosem találod el ôket pontosan: nyomnád például a féket, erre a gázra lépsz, vagy épp fordítva; de olyan is van, hogy mindkettôbe beletrafálsz. Az eredményrôl ne is beszéljünk… A bakancs egyébként rendeltetésszerû helyén, tehát a túra során zseniális volt: egyrészt remekül fogta a bokámat, másrészt meg semmilyen vizet nem eresztett át. Emellett talpának a bordázata is remekül megbirkózott a pilisi erdô olvadozó havával és a sziklákra fagyott, csúszós jéggel. Érdekes volt a ruházat fôpróbája is. Az alsó, hosszú ujjú póló, a kantáros nadrág, a polár felsô és a dzseki egyenesen forrónak bizonyult a nulla fok körüli idôjárásban. Itt azonban alkalmazhattam a szellôztetéses technikát: a ruhán tucatnyi lehetôség – cipzárak, tépôzárak, nyílások, hálók, zsebek – van az izzadság elpárologtatására. Érdekes 37

módon a fejem izzadt a legjobban, ezért a sapkám egy óra múlva már csuromvizes volt, és le kellett venni. 2-3 sapka minimum elkel majd az Északi-sarkon. A kantáros nadrág szorította a micsodámat, ezért néha meg kellett igazítanom. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha „feláll”; valószínûleg nem erre találták ki. A nadrág egyébként száraz maradt, annak ellenére, hogy a nadrágféken való lecsúszást is gyakoroltam. Kesztyûre nem volt szükségem. A túra szerintem egyébként nem volt annyira nehéz. A táv kb. 3 kilométer, amit egy óra alatt megtettem. Egy-két nehezebb rész van benne, fôleg ahol fémlétrákon kell felmászni. A létrák ugyanis magasak, meredekek, és egy részüket vastag jégkéreg borítja. Ha mellettük a sziklában nem lenne ugyanilyen fém kapaszkodó, akkor tényleg nehéz lenne feljutni, de így ott van elôtted a biztonságérzeted, hogy ha le is csúszik a lábad, a kezeddel még mindig meg tudod tartani magad. Nagyjából ennyi, levontam a konzekvenciákat. Jövô vasárnapra a cél a Zengô hegy megmászása, újdonsült, kedves ismerôsömmel – egy lánnyal.

2006. február 21. (tg) Ma bejelentkezett egy barátom, Richárd, aki egy egészen elképesztô ajánlatot tett: cége megvenné az egész projektet, tokkal-vonóval. Ez azt jelentené, hogy Tamással együtt mindketten utazhatnánk, Richárd is elkísérne bennünket, és egy fillért sem kellene beletennünk az expedícióba. Napközben voltunk a Malévnál is. Este megfordultunk a lôtéren is, de alig bírtam figyelni: végig az új fejleményekre tudtam csak gondolni.

2006. február 22. (tg) Egész nap teljes izgalomban telt el: ma eldôlhet, hogy el tudunk-e menni, vagy sem. Az elmúlt lassan két hónap viszontagságai után végre elindulhatnánk a kitûzött cél felé. Estefelé aztán felhívott Richárd. Mindenféle eshetôségre készen álltam, csak egyre nem: a további bizonytalanságra. Eddig ugyanis nem tudta még a vezetôség tudtára hozni az expedíciót. Ennél még egy egyértelmû nem is jobb lenne. 38

2006. február 23. (tg) Egész nap várakozás, mindvégig tûkön ültem. Mondanom sem kell, hogy ma sem történt semmi, Richárd még mindig nem tudott egyértelmû választ adni. Visszatértem az eredeti tervhez, és egész nap telefonálgattam a szponzorjelölteknek. Még egy ismerôst is bevontam a munkába, akinek sokkal jobb a rábeszélôkészsége, mint nekem. Sokat vártam tôle, de a nap végére azzal kellett szembesülnöm, hogy ô is továbbadta a feladatot. Végül már végképp nem bírtam magammal, és elnéztem a Lukács-árok felé. Gondoltam, most majd végigmegyek rajta. Nem így történt: hajszálpontosan ugyanazon a helyen akadtam el, ahol a jómúltkor Tamással. Vissza kellett fordulnom. A kirándulást nem bántam meg, mert egyrészt addig sem foglalkoztam a bizonytalansággal, másrészt meg különösen szép volt az erdô ma. Még mintegy ötven százalékban hó borította a tájat, de a patakok már kiszabadultak a jég fogságából. A tavaszi, ébredezô élet szemmel látható és hallható jelei is kezdtek megmutatkozni erdôben: a madarak füttykoncertet tartottak, és fiatal ôzek kergetôztek. A levegô hômérséklete egyre magasabb, ma már mintegy 5 fok volt. Egyébként egy hetünk maradt arra, hogy eldöntsük: megyünk-e idén az Északi-sarkra, és ha igen, akkor hányan.

2006. február 24. (tg) Megérkezett végre a válasz, amitôl azt vártuk, hogy az egész expedíciót megmenti. Persze visszautasítást kaptunk, Richárd cégét nem érdekli a kaland. Tudomásul vettük, kész. Többet nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Az ember csak saját magára számíthat. Ma éjszaka felavattam a hálózsákomat. Soha az életben nem aludtam még ilyesmiben, ezért épp aktuális volt. Miután magamra húztam, nagyjából úgy néztem ki, mint Tutanhamon valahányadik reinkarnációjának és egy narancssárga jégkrémnek a keveréke. De ennél még szörnyûbb volt maga a benntartózkodás: egyrészt borzasztó klausztrofóbia tört rám – mert nem szeretem, ha alvás közben valami korlátoz a mozgásomban –, másrészt meg iszonyú melegem is lett, amit az sem tudott ellensúlyozni, hogy kinn, az erkélyen töltöttem az éjszakát. Jó lesz megszokni, innentôl kezdve hálózsákban kellene aludnom, a szabad ég alatt. 39

2006. február 25. (tg) Ma ismét felkerekedtem, hogy végre-valahára meghódítsam a Lukácsárkot. A holtponton ezúttal könnyen túljutottam, azonban utána még nehezebb terep következett. A hegyoldalban futó ösvény tiszta jég volt, ezért inkább a meredekebb, de kevésbé csúszós utat választottam. A jelzett iránytól eltértem, és vagy 50 métert másztam felfelé. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy nagy, fekete-piros pók: kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, hogy a meredély oldalán maradhassak, és ne zuhanjak le a szurdokba. Miután felértem az oromra, észrevettem az elhagyott utat, ahol a múltkor Tamással elakadtunk. Most még szörnyûbb volt, mint akkor: a jeges talaj iszapos sárral keveredett, kész tereprali. Gondoltam, inkább a halál, mint hogy ne hódítsam meg ezt az árkot. El is indultam a vékony peremen, araszolva, seggen csúszva, alattam 50 méter mélység. Végül rajta álltam az ösvényen, úgy éreztem, hogy valahol itt kell véget érnie a Lukács-ároknak. Ez azt jelenti, hogy nem messze kell kezdôdnie az ösvénynek, ami a Rám-szakadék felé vezet. El is indultam, és hamarosan találtam egy igazi, nagy ösvényt. Mivel eddig két órát gyalogoltam, másztam, kúsztam, és eszem ágában sem volt ugyanazon az úton visszamenni, úgy döntöttem, megnézem mi történt régi gyakorlóterepemmel, mióta megkezdôdött a tavasz. Nos, az ösvények még nehezebben járhatóvá váltak. Idôközben ugyanis elkezdett betöredezni a Rám-szakadék közepén futó patakot korábban beborító jégpáncél, az utak meg csúszósak, sárosak lettek. A patak vize egyenesen mocskos volt: a hegyoldalból kimosott szürke agyagtól sárszerûvé vált, ráadásul mindenütt félig kidôlt fák és korhadt ágak borították. Mindazonáltal a múltkorinál sokkal jobban tetszett ez a túra, hiszen ezúttal még több volt az élet az erdôben: a madarak egyre hangosabbak, ezúttal nemcsak ôzeket, hanem nyulakat is láttam, és ráadásul rügyezésnek indultak a növények. Az utolsónak hitt akadály leküzdése után összeraktam egy kövekbôl álló kis kupacot – a hegy tiszteletére, hogy engedte, hogy a felségterületén idôzzek. Indultam is volna vissza a kocsimhoz, mire beszakadt alattam a jég, és a bal lábammal térdig belesüllyedtem a jeges vízbe.

40

2006. február 28. (st) Ma meghoztuk kalandunk egyik legkeményebb döntését. Néhány napon belül le kell foglalnunk a helyet az expedícióban, ha menni akarunk. Szponzorainktól azonban nem jött össze elég pénz ahhoz, hogy mindketten elmehessünk, saját forrásaink meg csak egy ember eljuttatását teszik lehetôvé. Gáborral úgy döntöttünk, feldobunk egy érmét, és a szerencsére bízzuk, melyikünk indulhat útnak. A sors Gábornak kedvezett.

2006. március 3. (tg) Ma befizettünk 1000 euró kauciót, és lefoglaltam a Budapest–Oslo– Tromsö–Spitzbergák útvonalon a repülôjegyeket és a szállásokat. Az utazás április 9–24. közt fog megtörténni, ez már biztos, maga a jégtúra április 11–20. közt lesz esedékes. Most már biztos, hogy mehetek az Északi-sarkra, de furcsamód ellentmondásos érzések dúlnak bennem. Boldognak kellene lennem, hogy életem valószínûleg legnagyobb kalandja kezdetét veszi, de mit ad Isten, nem vagyok az. Inkább ideges vagyok, pesszimista, és még ráadásul bunkó is, nagyjából mindenkivel. Nem kis kockázatvállalás ez, fôleg ha belegondolok: minden fennmaradó pénzemet beleölöm ebbe a projektbe, és fogalmam sincs, mi vár rám, miután hazatértem.

2006. március 4. (st) Végre összeállt az expedíció sajtóterve. Két héttel az indulás elôtt be kell jelenteni a projekt indulását, hogy a témának legyen ideje felfutni a médiában, foglalkozzanak velünk, és fokozódjon az ûrhajó startjának hangulata. Ehhez azonban olyan sajtóeseményt kell csinálnunk, ami már önmagában élményt ad. Elsôként arra gondoltunk, az Állatkertbe megyünk, a jegesmedvék közé: ez a terv azonban az állatok sziklaotthonában zajló felújítási munkálatok miatt meghiúsult. Nem maradt más, mint valamelyik jégpályára vinni a sajtóeseményt. Hosszas telefonálgatások után végül a Pólus Center mûjegére esett a választás, ami 41

még nevében is a legkedvezôbb megoldásnak tûnik. Nem is beszélve arról, hogy a jeges, csúszós talajon való üldögélés a fagy érzetét a szó szoros értelmében testközelbe hozza. Felvettük a kapcsolatot régi, gyulai barátunkkal, Jalecz Lajossal, a Kisködmön étterem tulajdonosával, aki azonnal beleegyezett, hogy csikósruhába öltözve, kinn a jégen demonstrálja a 19. századi csirkepaprikás elkészítésének módját. Itt meg kell jegyeznem, hogy a csirkepaprikás körül egész szép kis polémia alakult ki: az ország különbözô részeibôl származó ismerôseim készek voltak vérre menô vitákba bocsátkozni az igazi, eredeti magyar csirkepaprikás receptjét illetôen. Kiderült ugyanis, hogy ahány vidéke van az országnak, annyiféleképpen készítik ezt az ételt: hol a tejfölös habarásra esküsznek, hol meg arra, hogy csak a szalonna, a csirke, a paprika és a hagyma mesternégyesét szabad érvényesülni hagyni, de azt bográcsban. Elôjött még egy Kalla-féle Gundel recept is, mely szerint a csirkepaprikásnak órákig kell nagyon alacsony hômérsékleten érlelôdnie a sütôben, míg szinte pástétom puhaságú nem lesz. Ennek a beláthatatlan vitának a végére csak az tehetett pontot, hogy a lehetô legrégebbi írásos receptet vettük elô, aminek a Kisködmön étterem tulajdonosa a tudója. Pólus Center, jégpálya, paprikáscsirke-fôzés kétszáz éves recept alapján csikósruhában – elégnek tûnik ahhoz, hogy odafigyeljenek ránk. Eldöntöttük azt is, hogy ezentúl minden nyilatkozatunkat expedíciós felszerelésben tesszük meg: az embereknek elôbb fog átjönni ilyen vizuális elemekkel az információ, hogy valami különleges kaland elôtt állunk, mintha öltönyben, nyakkendôben értekeznénk az északi-sarki kihívásokról. Számításom szerint ez serkenteni fogja a figyelem-láncreakció beindulását. Kész vannak üzeneteink is: az eddigi hónap tapasztalata alapján az embereket leginkább a hideg, a négyezer méteres óceánt borító, idônként megnyíló, életveszélyes jégpáncél, és a jegesmedvék érdeklik. No meg persze az értékkonfliktus az ínyenckultúra és az extrém kaland között. Ezek lesznek a kulcsszavaink. Az expedíció alatt folyamatosan építhetjük a szenzációt, majd miután visszajött Gábor (ha visszajön valaha), azonnal sajtótájékoztatót tartunk. Most már nyugodt szívvel indulhat a szervezés.

42

2006. március 5. (tg) Ma valamivel javult a hangulatom, elfogadtam, hogy az Északi-sarkot most már tényleg meg kell hódítanom, ezért elhatároztam, hogy elmegyek túrázni. Igaz, újdonsült barátnôm tegnap megpróbált elcipelni egy dunai evezôs túrára, de arra nemet mondtam, mert egyrészt nem akartam egy tucat vadidegen ember elôtt fitogtatni a nem létezô evezôtudásomat, másrészt pedig nekem most sokkal fontosabb a gyaloglás. Mivel már csak bô egy hónap van az indulásig, muszáj, hogy még jobban javítsak a formámon, mivel az egyszerûen kizárt, hogy az Északisark felé vezetô úton ne tudjam majd teljesíteni a 100 kilométert. Utam Esztergomba vezetett, ismét egyedül. Tamás egyrészt valamelyest veszített lelkesedésébôl, miután úgy döntöttünk, hogy én megyek a Sarkra, másrészt meg olyannyira elfoglalt mostanában, hogy még a telefonját sem veszi fel. Elsôként a Vaskaput tûztem ki célul, aminek a tetején egy régi, de már csak hébe-hóba mûködô vendéglô meg egy pazar panorámát nyújtó, elhagyott kilátó található. Az oda vezetô út latyakos, csúszós és félig-meddig havas is volt, de gond nélkül meg lehetett tenni. Aztán a Vaskapuval szemben lévô esztergomi dombokat másztam meg sorra: ezeken már nyoma sem volt a hónak, viszont annál agyagosabbnak és csúszósabbnak bizonyultak. Mire megmásztam három dombot, nyakig agyagos lettem én is. A nap is kisütött idônként, megcsillantva a város lábainál kanyargó Duna szürke csíkját. Eztán elnéztem Tamás esztergomi nyári lakjához, ahol fantasztikus látvány fogadott: két nagyobb ôz mutogatta magát a szomszéd telekrôl. Úton hazafelé, Dobogókôtôl 3 km-re megálltam a „Kétbükkfanyereg” nevû helynél (pontosabban útkeresztezôdésnél), és tettem még egy 3 km-es gyalogtúrát az erdôben, Pilis-nyereg és a Fekete-kô felé. Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan tud változni az idôjárás. Mikor elindultam az erdôben, elkezdett szakadni a hó, majd néhány perc múlva kisütött a nap. Sokat nem akartam ezúttal gyalogolni, mert már sötétedni kezdett, így, még ha el is értem volna példának okáért Klastrompusztát vagy a Pilis-tetôt, nagyjából semmit sem láttam volna belôlük. Majd legközelebb – azt gondolom, van még mit bebarangolnom a Pilisben. A felszerelésem ismét jól funkcionált, és magammal is elégedett vagyok, már ami a mai teljesítményt illeti. A Pilisbôl kiautózva eltûnt a hó, viszont jött helyette némi esô. 43

2006. március 10. (tg) Közeledünk a végkifejlethez: pontosan egy hónap van hátra az expedícióig. Elhatároztam, hogy ez alatt az idô alatt fokozom az erôfeszítéseket, és mindennap csinálok valamit, ami fizikailag, technikailag és lelkileg egyaránt felkészít az útra. A jövô hétre a következô edzéstervet állítottam össze magamnak: Hétfô: délelôtt futás végkimerülésig, teljes menetfelszerelésben (kb. 6 km); este 50 fekvôtámasz; Kedd: ismét futás (kb. 6 km); este lövészeti tréning; éjszaka kint alvás az erkélyen egy szál hálózsákban; Szerda: a Zengô hegy megmászása (mintegy 12 km-es gyalogtúra); Csütörtöktôl vasárnapig Velencében és San Marinóban leszek a barátnômmel, és ott is igyekszem minél többet gyalogolni. Semmilyen szállást nem foglaltunk, mert szokni akarom a sátorozást és a hálózsákot. A jövô hét egyéb feladatai: • véglegesíteni kell a média-megállapodásokat és a szponzorszerzôdéseket; • el kell kezdeni a technika tesztelését (Iridium telefon, palmtop stb.); • „nézhetô” állapotba kell hozni a www.lucullusbt.hu/e-sark oldalt; • le kell fixálni az orosz expedícióvezetôkkel a felszerelési listát, és sürgôsen beszerezni azt, amit ôk nem adnak; • az esemény elôtti és utáni sajtótájékoztatót is el kell kezdeni szervezni: legalábbis a helyszíneket lefoglalni; • életbevágó, hogy végre találjunk egy biztosítót, ami biztosítaná ezt az ôrültséget. Mindemellett intézem napi dolgaimat is: most egyszerre két kínai tanfolyamunk is fut, és a Lucullusszal is folyamatosan foglalkozni kell. Még 4-5 találkozó van a héten, egyszóval: pörögnek az események.

44

2006. március 15. (tg) Ma Tamással együtt megmásztuk a Zengô hegyet, ahová elkísért bennünket a hegyekben otthonosan mozgó barátnôm is. A gyalogtúra Pécsvárad központjából indult. A táv mintegy 12 km, és nem tagadom, felfelé menet rendesen meg is izzadtam. Mivel a hômérséklet még most is elég alacsony volt, és a mecseki erdôt is majdhogynem végig hó borította, ezért a teljes menetfelszerelésemet magamra öltöttem. Félúton a csúcs felé egy nagy irtáshoz értünk, ahol fantasztikus látvány tárult elénk: alattunk 500 méterrel, néhány kilométerrel odébb dombos, hófedte táj, apró falvakkal, szántókkal – a horizont ködbe veszett. Az irtás egyik szélén magasles áll, ami úgy néz ki, mint egy pulpitus. Ha az ember felmászik, érzi, hogy a barna-jeges bokrok, fák, dombok fölé kerekedett, és szinte uralja az egész erdôt. De nem úgy, ahogy a NATO szerette volna uralni a Zengôt, amikor nem is olyan régen lokátort akart építeni a hegy tetejére. Bevallom ôszintén, akkor teljesen hidegen hagyott a dolog. Most, hogy láttam, milyen ez a táj, egyetértek azokkal, akik a lokátorállomás telepítését meg akarták akadályozni: a Zengô túl szép ahhoz, hogy összebarmolják. Innen már egyenes út vezetett a hegy tetején található kilátóhoz, ahonnan szép idôben egész Baranyát be lehet látni. Most azonban párákba borul a táj, és érdekes, hogy még mindig viszonylag vastag hótakaró fedi a csúcsokat, pedig március közepén járunk. A visszatérésre más utat választunk, ami egy kicsit hosszabbnak tûnik, mint az, amin idejöttünk. Könnyedén veszem az akadályt, ahogyan túrázásokon edzôdött barátnôm is, de Tamásnak kimegy a térde: valószínûleg a cipô lehet az oka. Amint leérünk a faluba, és visszanézünk a hegyre, szinte hihetetlennek tûnik, hogy ezt a távot gyalog tettük meg. Ha az elején tudatában vagyunk ennek, valószínûleg el sem indulunk. A felszerelésem továbbra is nagyszerûen mûködik, bár elképesztô meleget termel. Remélem, a sarkvidéken is hasonlóan viselkedik majd.

2006. március 16. (tg) A dolgok végül is nem állnak olyan rosszul. A legtöbb médiapartnerrel leegyeztettük a dolgokat, és tárgyalásokat kezdtünk újabb partnerekkel, akik így vagy úgy támogatnak bennünket. Egyedül a 45

távközlés-technikai felszerelés beszerzésével vannak komoly gondok: az egyetlen magyar cég, ahol megfelelô Iridium készüléket adnak, hallani sem akar semmiféle engedményrôl. Van egy másik társaság, magyarok, akik szintén jártak már sarkvidéken: annak ellenére, hogy tudják, mennyire kihegyezett büdzsével indulok útnak (ahogy legtöbb hazánkfia, aki ilyen kalandba bocsátkozik), még a cégnél is drágábban hajlandóak bérbe adni a felszerelést. Éljen a hagyományos magyar összetartás! Nincs mese, fel kell hívnom Szerovot: azonnal rendelkezésemre áll, végighallgat, és néhány perc múlva már meg is van az ajánlat a mûholdas telefonra. Persze fele áron ahhoz képest, amit itthon ajánlottak. Kissé elegem van ezekbôl a gáncsoskodásokból. Külön örülök, hogy itt hagyhatom néhány napra Magyarországot. Ma éjjel lelépek ugyanis Velencébe és San Marinóba, hogy barátnômmel együtt jó sok olasz tésztát, rákot és bort teszteljünk le, miközben önfeledten gondolázunk Velencében fel s alá. Persze a felkészülésrôl sem felejtkezem el: amennyit csak lehet, gyalogolni fogunk az út során. Három nap múlva térek vissza Magyarországra.

2006. március 19. (tg) Reggel hatkor érkeztünk haza Velencébôl, az út remekül sikerült, bár újdonsült barátnômmel valószínûleg véget is ért ígéretesnek induló románcunk. Mivel nem tudtam aludni, annak ellenére, hogy egész éjszaka vezettem, elhatároztam: ellátogatok egyik kedvenc kirándulóhelyemre, a Rám-szakadékba. Gond nélkül keltem át a szakadékon és különbözô akadályokon, bár a patakon lévô jégpáncél még most sem adta meg magát. Szerintem itt még nyáron is jég és hó lesz. A visszautat a Lukács-árkon keresztül terveztem, de az olvadás miatt annyira csúszóssá vált, hogy néhány száz méter után feladtam. Az egyik fán egy üzenet arra figyelmeztetett, hogy a Lukács-árok járhatatlanná vált, és a T. kirándulókat kérik, használjanak más útvonalakat. Így vissza is a Rám-szakadékon keresztül kellett, hogy jöjjek. Ez ismételten nem okozott semmi gondot. Örültem, hogy ismét tudtam valamennyit a jeges közegben tartózkodni, és a szakadék meghódítására fordított idô is lényegesen csökkent. 46

Hihetetlen most megint jégközelben lenni. Tegnap reggel még a tûzô napsütésben üldögéltem Olaszországban, ahol mezítláb mászkáltam a tengerparti homokban.

2006. március 20. (tg) Ma megtörtént az expedícióval kapcsolatos elsô nyilatkozattétel, méghozzá a Duna TV-ben. A Reggel szerkesztôi barátságosan fogadtak bennünket, és azonnal mellénk álltak. Az expedíció során majdnem mindennap be fogunk jelentkezni a Duna TV reggeli mûsorában telefonon, hogy beszámoljunk aktuális helyzetünkrôl. A telefonokra hétköznapokon reggel 6:25 körül kerül sor, az elsô jelentkezésre április 11-én lehet számítani. Ez lesz az egyik központi támpillérünk az élôben közvetített felfedezôutunk során. Duna TV-s tárgyalásunk után beültünk egy kávézóba átbeszélni a további teendôket: már a finisben vagyunk, és nagyon sok a tennivaló. Iszonyúan észnél kell lennünk, a mostani lépéseinken áll vagy bukik minden.

2006. március 21. (st) Annyira felvillanyozódtam a közelgô indulás miatt, hogy Gábort rávettem egy közös lottószelvény kitöltésére. Ez az utolsó reményünk ugyanis, hogy én is mehessek. Továbbra is a saját pénzünk jelenti az utazás alapját, mert a hazai cégek egészen egyszerûen nem voltak megmozdíthatóak, hogy ebben a kalandban részt vegyenek, és végre igazi értéket építhessenek ahelyett, hogy kreatív stratégiáik lila ködjeiben lebegnének. És itt emléket kell, hogy állítsunk a közömbösségnek. Az elmúlt néhány hónap alatt mintegy 200 céget kerestünk fel, több helyen konkrét ajánlati csomagokat dolgoztunk ki. Többnyire szóra sem méltattak minket, ahol azonban áttörések voltak, találkoztunk néhány érdekes fordulattal. Különösen érdekesek azok a társaságok, amelyek konkrétan fiataloknak adnak el termékeket, és kommunikációjukat a vagányságra, vállalkozókedvre, bátorságra, extrém teljesítményekre bazírozzák. Ezek szintén sorra dobálták vissza tervünket, ellenére a garantált média-meg47

jelenéseknek és a halálbiztos PR stratégiának. Leggyakrabban magyarázat nélküli nemeket kaptunk, de bôven találkoztunk olyanokkal is, amelyek néhány értéktelen kacattal igyekeztek kiszúrni a szemünket. A legmegalázóbbak azok a litániák voltak, amelyek lekötött kapacitásokról, más jellegû projektekrôl szóltak, miközben a szakmában mindenki tudja, hogy orrba-szájba folyatnak el százmilliókat különbözô holdudvarok számára, és többnyire még az év végi büdzsézáráskor is van annyi tartalék, ami a mi projektünkhöz bôven elégséges lenne. Sok labda került a levegôbe, amiket nem hagyunk lecsapatlanul. Chuck Norris szemöldöke szûkül, közeleg a marketing-apokalipszis.

2006. március 26. (tg) A hétvégét a szüleimnél töltöttem, Jászberényben. Nyugodt helyen laknak, ahol csak a természet hangjai hallatszanak: madarak csicseregnek, méhek döngicsélnek a virágzó mogyoróbokrokon, kutyák ugatnak. A földek majdnem mindenhol felszántva, dolgos emberek a kertekben. Az egyik szomszéd a fûzfáit gallyazza, amelyek a telkeken keresztültekergô Zagyva folyó fölé hajolnak. Édesapám a télen lehullott, száraz ágakat szedegeti össze, hogy vagy még két-három hétig fûthesse velük a kályhát. A másik szomszéd épp szántani készül a földjét, a harmadik meg frissen sütött kenyeret és füstölt kenômájast hoz reggelire. Pálinkával kínáljuk. Apámék megvitatják ügyes-bajos napi dolgaikat, egy-két szót mormognak az Északi-sarkról is. Megfigyeléseim szerint a pálinka nagymértékben segít a szakértésben. Úgy érzem, ezek az emberek sokkal boldogabbak, mint én vagyok. A hétvégén megmetszettem három almafát. Igen, én, egyedül. Úgy éreztem magam, mint egy fafodrász. Jó érzés saját magadnak rendelkezni afölött, melyik rügynek adsz esélyt, hogy az almává, majd késôbb emberré váljon. Emellett gallyaztam is, és cipeltem az ágakat, sôt segédkeztem az épp esedékes ültetésekben is. Ez a hétvége ugyan nem a felkészülés jegyében zajlott, viszont háromszor annyira kifáradtam a munkában, mint mondjuk egy gyalogtúrában, és többet is ettem, mint szoktam: mondhatni állandósult a farkaséhségem. Jó volt a szüleimmel is egy kicsit elidôzni, hisz elég ritkán látjuk egymást. Itt és most, elhatároztam azt is, hogy az Északi-sark kapcsán 48

a Jászberényi Gyakorló Általános Iskolával is együtt fogunk mûködni. Itt tanultam gyerekként, mintegy öt éven keresztül. Szeretném, ha a mostani diákok kapnának egy lehetôséget arra, hogy egy igazi kaland részeseivé válhassanak. Terveim szerint lehetôvé tesszük nekik, hogy mondjuk egy földrajzóra keretein belül megismerkedjenek a sarkvidéki felszereléssel, az örök jég világával, és kérdéseket tehessenek fel nekünk az expedíciónk kapcsán. Talán még a mûholdas telefonomon is el tudnak majd érni, mialatt úton leszek. Négy nap múlva országos sajtótájékoztatót tartunk, a Pólus Center jégpályáján. A média- és szponzori megállapodásokat holnap zárjuk, egy-két helyen várható még változás.

2006. március 26. (st) Megvolt a lottósorsolás. Nem nyertünk. Jelöléseink azonban kísértetiesen közel voltak a nyerôszámokhoz: 13, 35, 61, 64, 66. A mi számaink: 14, 36, 62, 65, 77. Tehát továbbra is az van, hogy Gábor egyedül megy, hacsak valamelyik marketingistenség meg nem gondolja magát.

2006. március 30. (st) Fontos fordulóponthoz érkeztünk el. Ma tartottuk meg Északi-sarki kalandunk bejelentésével kapcsolatos sajtótájékoztatónkat a Pólus Center jégpályáján. Korán reggeltôl kezdve folyamatosak voltak a telefonok: rádióállomásoknak, tévéknek nyilatkoztam. Mire a sajtóesemény helyszínére érkeztem, már egész biztos voltam abban, hogy stratégiánk beválik, és „húzónevek” nélkül is megfelelô médiafigyelmet tudunk generálni. Fél tizenkettôre készen volt minden: állt a sátrunk és az északi-sarki felszerelésbôl összeállított installáció is. Idôközben megérkezett Gyuláról Jalecz Lajos barátunk egy egész bogrács paprikás csirkével, valamint egészen elképesztô csikós hacukájával. Délben elkezdtek érkezni a vendégek: a jelenlét minden számításunkat felülmúlta. Az összes fontos magyar napilap, internetes portál, televíziótársaság, rádió jelen volt, sôt még az MTI is képviseltette magát. Gábor számára külön örömöt jelentett, hogy a Jászberényi Gyakorló Általános Iskola igazgatója, Pomázi Imréné, néhány tanár kíséretében szintén megtisztelte jelenlétével az eseményt. 49

Mintegy másfél-két órát tartott a sajtótájékoztató. Egyik kamerától vonultunk a másikig, mikrofon követett mikrofont, szinte ki sem látszottunk a nyilatkozattételbôl. Érdekes módon egy téma, aminek eddig nem tulajdonítottunk különösebb jelentôséget, az egyik legfontosabb kérdéssé vált: nevezetesen a paprikás csirke alapanyagául szolgáló jószág származása. A mai madárinfluenzás idôkben szabályok sokasága akadályozza a húsfélék szállítását. Én ettôl függetlenül is azon a véleményen vagyok, hogy teljesen mindegy, milyen országban szerzik be az alapanyagot, ha egyszer a magyar hagyományokon alapuló módszerekkel készül az étel. Felvetésem heves tiltakozást váltott ki, és többen kijelentették, hogy ha nem hazai csirkébôl lesz a paprikás, akkor az nem is lesz magyar. Olyan vita alakult ki, hogy beláttam: ezt a kérdést nem hagyhatjuk nyitottan, el kell intéznünk, hogy egy vegytiszta, szittya kotkodáló földi maradványai kerülhessenek a fazékba.

2006. április 2. (tg) Pontosan egy hét maradt az indulásig, és mondanom sem kell, hogy pattanásig feszülnek az idegeim. A hétvégén megpróbáltam egy kicsit lazítani, és nem az expedícióra koncentrálni, de nem ment. Jövô szerdán levonulunk a Jászberényi Gyakorló Általános Iskolába, ahol a tanulók kérdéseire fogunk válaszolni, és bemutatjuk a felszerelésünket. Többek között ennek az eseménynek a szervezésével foglalkoztam. Ráadásul rengeteg médiaszereplésünk lesz: ezekre is kell készülni, ami szintén idô. De nem panaszkodom, nagyon örülünk a sok meghívásnak, hiszen az egyik legfontosabb célunk, hogy a projekt nagy médiavisszhangot érjen el. Tovább folyik az expedíciós felkészülés: kedden fejezôdik be lövészeti tréningünk, és napi szinten tovább folytatódnak a gyaloglások, futások meg a fekvôtámaszok. Tervezzük, hogy a héten felkeressük a Rozmár nagykereskedés hûtôházát is, ahol -40 fok uralkodik, és egy ventilátor segítségével igazi sarkköri hangulatot tudunk elôidézni: szeretném, ha az oroszországi hideg-emlékekkel nem a jég világában kellene elôször szembesülnöm. Lesz még egy drámai elem az úton: a tervek szerint április 20-án érjük el az Északi-sarkot, és még aznap visszaérkezünk a Spitzbergákra, ahol az ezt követô négy napban nincs szállásom. No nem azért nincs, mert 50

nem rendeltem meg – mert igen –, hanem mert egészen egyszerûen visszamondták. A norvég király ugyanis pont ez idô tájt tartózkodik a szigeteken, és ô meg az emberei fontosabbnak találtattak, mint én. Módfelett érdekes lesz úgy visszatérni egy tíznapos életveszélyes kalandból – koszosan, fáradtan és elgyötörten –, hogy egy fûtött szoba helyett néhány napig a jég világában kell várakoznom a repülôm indulására. Egyelôre fogalmam sincs, hogy oldom meg a helyzetet.

2006. április 4. (st) Ma végre megoldódott a magyar csirke hihetetlenül fontossá vált problémája. A külügyminisztérium és a norvégiai magyar nagykövetség közbenjárásának köszönhetôen a norvég A La Carte Produkter AS társtulajdonosa, Szabó Béla felajánlott két darab, Magyarországról beimportált és hatóságilag engedélyezett, zalaegerszegi jószágot. Az északi-sarki paprikás csirke alapanyagát Gábor 9-én az oslói repülôtéren fogja átvenni a nagykövetség munkatársaitól. Ezenkívül ma egy érdekes szponzori felajánlást is kaptunk. Épp Nagy Ferónál idôztünk Gödöllôn, a Másik Rádióban, amikor élô adásban valaki felvetette, hogy szívesen gondoskodik a koporsónkról.

2006. április 5. (st) Az egész expedíció szervezésének egyik legkülönlegesebb napja van mögöttünk. Miután kiléptünk a budapesti Sztár FM stúdióból, azonnal útnak indultunk Jászberénybe, hogy bemutatkozzunk a Gyakorló Iskola tanulóinak, Gábor ugyanis gyerekkorában itt szórakoztatta a nagyérdemût becses jelenlétével. Hogy nem is állunk messze az igazságtól, hamarosan kiderült az iskolában. Amikor megérkeztünk, a tanárok már vártak minket: behívtak a könyvtárszobába egy kis frissítôre, és kezdtek megjelenni azok, akik valamikor Gábort tanították. Furcsa volt eleinte az egymásra ismerés, de amikor megtört a jég, és elkezdtek anekdotázni, minden a helyére került. Hallottunk elég történetet, amik mind arra mentek ki, hogy utazónk gyerekkora nem az egyszerûsített gondolkodásmód, nyugalom és a szabályok elôtt való meghajlás jegyében telt el. Már éppen kezdett 51

túl személyessé válni a dolog, amikor az egyik vendéglátónk jelezte: elérkezett az idô, hogy produkciónkat megkezdjük, ugyanis a diákok már összegyûltek az iskolaudvaron. Arra, ami ránk várt, nem számítottunk: több száz diák, a tanárjaik és a jászsági média színe-java, meg még néhány önkormányzati képviselô és számomra beazonosíthatatlan szereplô várt ránk. Talán gyerekkoromban álltam utoljára ekkora embersereg elôtt. Amikor megkérdeztem az igazgató asszonyt, hogy a gyerekek maguktól jöttek-e, vagy rájuk parancsoltak, megnyugtatott – az ô döntésük volt, hogy eljöttek. Mikor megnyitottam az eseményt, azonnal megnyugtattam ôket, hogy az expedíciót csak azért találtuk ki, hogy lóghassanak egyet, mire éljenzés tört ki. Ezzel egy oldalra kerültünk. Miután elmondtuk azt, amit akartunk, némi noszogatás után elkezdtek kérdéseket feltenni. Érdeklôdésük központjában a pisilés-kakilás problematikája, a higiénia (elmondtuk nekik, hogy nem lehet mosakodni – ismét hangos éljenzés) és a jegesmedvék félelmetes támadásai álltak. Többször elôjött a kérdés, hogy mit fogunk csinálni a macikkal, ha esetleg nekünk rontanának. Gábor próbált kitérô válaszokat adni, de amikor egy hosszú hajú kislány harmadszor tette fel ugyanezt a kérdést, nem bírta tovább, és kijelentette, hogy meg fogja ölni ôket. A kislány szája legörbült, nem tûnt túl elégedettnek. A kérdések innentôl kezdôdôen meg sem akartak szûnni, az igazgató asszony beavatkozására volt szükség – és itt következett el az a pillanat, amikor én is emberi érzelmeket kezdtem felfedezni magamban. Egy szôke lány átnyújtott Gábornak egy pogácsát és egy idézetet, hogy útján jó szerencse kísérje; az igazgató asszonytól meg egy kis zászlót kapott, rajta Jászberény és az iskola címerével, hogy az Északi-sarkon kitûzze. Utazónk hangja megremegett, és talán el is érzékenyül, ha egykori tanára át nem nyújt neki egy üveg gatyaszaggató szilvóriumot, amolyan hazai üzemanyag gyanánt. Az ajándékozás után ismét meglepô fordulat történt: a gyerekek kis papírokkal meg füzetekkel kezdtek hozzánk jönni, autogramot kérni, és tanárjaiktól kértek engedélyt, hogy a könyveikbe ragaszthassák ôket. Nem akartam hinni a szememnek. És persze a program vége sem maradhatott fordulat nélkül: egy bogrács csirkepaprikás mellett belecsöppentünk egy vitába, ami az ôsmagyar pampa eredettörténetének olyan meghatározó eleme, mint az indiai trópusokon rikoltozó erdei majom a bengáli tigris torkában. Témánk tárgya meglepô módon a „milyen az igazi magyar paprikás csirke?” volt. 52

A helyi szakácsmester – Bobák Úr - szerint nem készülhet ez az étel másképpen, mint hogy élô tûzön felforrósított bográcsban sertészsírt forralunk, majd a benne megpirított vöröshagymára csirkét dobunk, megöntözzük ezt egy kis vízzel, némi édes-nemes paprikaôrleménnyel és sóval. Az ô véleménye szerint ez a spártai megoldás az igazi paprikás csirke kvintesszenciája – és az igazat megvallva én is hajlok erre. A tanári kar és a velünk étkezô újságírók azonban arra jutottak, hogy nem is paprikás csirke az, amiben nincs tejföl, amit nem kísér frissen szaggatott nokedli és tejfölös uborkasaláta (ez a megközelítés napok óta téma a paprikás csirke körül kialakult népvitában, ahogyan azt én elôre megjósoltam). Miután degeszre ettük magunkat, elhatároztuk, hogy április 20-án, amikor Gábor eléri az Északi-sarkot, itt, az iskolában fogunk vele elôször élô, nyilvános kapcsolatot teremteni. Az idô gyorsan elszállt, és miután Gábor a szüleitôl is búcsút vett egy kis Feri bácsi-féle pálinka kíséretében, rohantunk vissza Budapestre, hogy velünk utazó újdonsült cimboránk, Eszter leadhassa az anyagot az MTI-nek. Este az Alpine Prótól kaptunk még némi kiegészítô felszerelést meg tanácsot, hogy a pénteki Rozmár hûtôházas fôpróbánkra felkészüljünk. Terveink szerint egy sokkoló kamrában, -40 fokban fogjuk tesztelni felszerelésünket, és teszünk kísérletet a paprikás csirke megfôzésére, amit az RTL Klub is filmez majd.

2006. április 7. (st) A mai volt az utolsó, közös, akciódús nap a teljes csapattal. Reggel Gábor kezdett a Duna TV-ben, amit két és fél óra vendégeskedés követett a Juventusban. Mindenütt felmarkoltuk a zászlókat, matricákat az északi-sarki diadalfotózáshoz. Délután forgatás az RTL Klub Fókusz stábjával. Kivonultunk Szigetszentmiklósra, a Rozmár hûtôcsarnokába, ahonnan a legjobb minôségû tengeri élôlényeket szállítják szét az egész országba. Mire megérkeztünk, a stáb már be is helyezte a kamerát a sokkoló kamrába: az egyedüli helyre a komplexumban, ahol mínusz 40 fok állítható elô. Általában a frissen lefagyasztandó dolgokat szokták itt pillanatok alatt kôkeménnyé dermeszteni – most rajtunk volt a sor, hogy beköltözzünk a jégverem53

be, teszteljük a felszerelést, forgassunk egy riportot, és lehetôleg élve távozzunk. Hiába javasolta a Rozmár egyik vezetôje, hogy magasabb hôfokon is kitûnô felvételek készíthetôk, a stáb ragaszkodott a játékszabályok betartásához. Felöltöttük szkafanderünket, és bevonultunk a 9 m²-es helységbe a riporterrel és az operatôrrel együtt, a hangmérnök késôbb csatlakozott. Elég szûk hely ez sátorállításra, ráadásul a ponyva is pillanatok alatt megdermedt, de némi ügyeskedés után állt a szerkezet, és lehetett kezdeni a forgatást. A ruhák mintegy negyvenperces benntartózkodás után is tartották a meleget – olyan volt, mintha az ember fia az ágya dunyhája alatt idôzött volna. Azok a bôrfelületek azonban, amelyek csak egy kicsit is fedetlenül maradtak, azonnal lefagytak (nekem még mindig ég a bôr az arcomon). Miután a kamera felengedett, és mi is összeszedtük a felszerelést, azonnal útnak indultunk a stábbal együtt a következô forgatási helyszínre, a Papole hajóra, Újpestre. Itt a tetôzô Duna jéghideg vizén kellett átkelnünk egy ladikon, a rügyezô parti fák között és kerítések felett. A lôtéren kartonból készítettünk egy jegesmedve-sziluettet, aminek a szétlövésével demonstráltuk önvédelmi felkészültségünket, és rituális gyilkosságot követtünk el egyetlen potenciális állati ellenségünk ellen, ezzel is növelve a siker esélyeit. Késô este végeztünk, és feszült hangulatban váltunk el: a felkészülés, az elmúlt napok kialvatlansága, az elutazás stressze kulminálódott. Pedig a neheze csak most kezdôdik.

2006. április 8. (tg) Az utolsó itthon töltött éjszaka. Négy hónap kemény munka, szervezés és felkészülés után holnap végre útra kelhetek, hogy reményeim szerint április 20-án elérjem a földgolyó csúcspontját, az Északi-sarkot. A szívem a torkomban dobog, néha úgy érzem, nagyon nehéz ezt a terhet elviselni. Sok veszély fog leselkedni rám az úton, és folyton csak az jár a fejemben, hogy a céljainkat teljesítsem. Mindenáron. Ôszintén remélem, hogy semmilyen komplikáció nem lép majd fel: a technika nem mond csôdöt, az elemek bírni fogják, és a 9 napi jégben-fagyban való tartózkodás sem fog ki rajtam. Emellett remélem, hogy egy jegesmedve sem bukkan fel a jégmezôkön, és jégcsatornákat sem kell 54

majd átúsznom. Köszönöm mindenkinek az eddig nyújtott segítséget! Hazánk legnagyobb ínyencklubja, a Lucullus Baráti Társaság nevében ígérem: mindent megteszek azért, hogy kitûzzem a magyar lobogót a Világ Csúcsán. Üdvözlettel, Iceman, azaz a Jégember

2006. április 9. (tg) 17:00 – Elindult a kaland. Délután Tamásék, néhány Lucullus-tag és a családom kikísért a reptérre, a Malév géphez. Velünk volt a Duna TV stábja is, akik kevesellték a csomagokat – nagy konténerekre, több mázsa felszerelésre számítottak. Ezzel szemben csak két zsák volt velem, amiben a legszükségesebb holmik – ruhák, fényképezôgépek és némi élelmiszer – kerültek. Az összes többi holmit az oroszoktól kapom meg, a Spitzbergákon. A stáb bekísért a repülôgépbe, hogy az utolsó, elutazás elôtti érzéseimrôl faggassanak. Azt, hiszem, nem volt egyértelmû a lelkesedésem. De mit tehetek? Hosszú hónapok vannak mögöttem, és egy általában ôrültségnek titulált terv – amiben nagyon kevesen hittek – most megvalósul. Elképesztô anyagi és emberi kockázatot vállalok, miközben anyagi biztonságban ülhetnék valamilyen étterem teraszán, élvezhetném a nap egyre melegedô sugarait, és lenézôen nyilatkozhatnék arról az agyamentrôl, aki ebben az idôben a világ egyik legfagyosabb vidéke felé veszi az irányt. Azt hiszem, érthetô, miért volt furcsa búcsút venni. Ráadásul egyedül maradtam, innentôl kezdve csak magamra számíthatok. Mikor a Duna TV csapata elhagyta a repülôt, és bezárult a gép ajtaja, a hátam mögül két fiatal norvég nô elôrehajol, és kérdezik: mi volt ez a felhajtás? Rögtön kész a felelet: magyar médiasztár vagyok, és országimázs-reklámot forgatok. Osztatlan a sikerem, és folytatnám is az ígéretesnek ígérkezô társalgást a szôkeségekkel, ha mögülük két óriási norvég fickó tekintete nem lövellne felém villámokat, mint Thor isten az árnyékvilág lakóinak. A gép felszáll, Magyarország eltûnik alattam, nincs visszaút. 23:55 – A Malév menetrendszerû járatával megérkeztem Oslóba. A repülôtéren a nagykövetség képviseletében az elsô beosztott, Kúti Lász55

ló úr várt, aki ünnepélyesen átnyújtotta nekem a norvégiai Szabó Béla által felajánlott, vegytiszta, igaz magyar csirkét. Ezt követôen azonban elôállt egy furcsa helyzet: az utolsó pillanatban kiderült, hogy az egykoron bizonyára derék baromfit felajánló honfitársunk még szállást is ad nekem arra a néhány órára, amit a norvég fôvárosban töltök. Így Kúti úr kénytelen volt visszavinni a csirkét a feladónak, velem egyetemben. Szerencsére gyakorlott diplomatával álltam szemben, aki könnyeden vette a szituációt: megvonta vállát, a kocsijához kísért, és elindultunk szálláshelyem felé. Útközben biztosított arról, hogy a nagykövetség végig figyelemmel fogja kísérni utamat, és jelezte: alig várják, hogy a nagykövet úr személyesen fogadhasson április 24-én, miután visszatértem az Északi-sark meghódításából. Mielôtt elváltunk volna, ellátott telefonszámokkal arra az esetre, ha valami baj lenne. A késôi óra ellenére Szabó Béla és felesége nagyon kedvesen fogadtak, némi rizottóval és kapros burgonyapálinkával köszöntöttek. Elmesélték, jó ideje élnek Oslóban, megtalálták szerencséjüket. Saját lakásuk van, ahonnan 360 fokban panoráma nyílik Oslóra. Csak egy dolgot furcsálltam, ami egyébként eddig minden eddigi skandináv utamon szemet szúrt: sehol nem láttam egy darab függönyt sem – se Béláéknál, se másoknál. „A norvégok ugyan nyitott emberek, de a függöny hiánya inkább annak köszönhetô, hogy a természetes napfényt mindennél többre tartják” – magyarázta házigazdám. Hozzátette, eleinte nekik is kicsit furcsa volt, de idôvel megszokták. Vacsora után végigmentünk az éjjeli Oslón – a város rendezett, és a királyi palota meg a történelmi városrész kivételével csak modern épületekbôl áll, egészen úgy, mint a megújuló Berlin. Elmentünk egy síugró sánchoz is, aminek csak a feléig gyalogoltunk fel. Amikor lenéztem, szédülés fogott el: nem is értem, honnan van az embereknek bátorsága ahhoz, hogy itt százzal lecsússzanak, majd utána repüljenek egyet. A városban egyébként nulla fok körüli a hômérséklet, mindent hó borít, és a levegôben keveredik a tenger meg a fagy illata. Ha belegondolok, holnap már mínusz harmincban leszek: negyven fok hômérsékletkülönbség két nap alatt. Egyébként úgy érzem, megfáztam.

56

2006. április 10. (tg) 8:50 – Hajnalban csomagjaimmal és újdonsült útitársammal, Csirkével együtt felszállok egy gyorsvasútra, hogy kijussak a reptérre: 17 perc alatt tett meg 63 kilométert, félelmetes volt. Most indul a gépem Tromsöbe. 11:03 – Tromsö. -12 fok van odakint, a repülôteret magas, hófedte hegyek és acélszürke tenger veszik körbe. Épp most abszolváltam egy almás pitét és egy szendvicset. Csirke is jól van. Egy óra múlva indulok tovább a Spitzbergákra. 14:17 – Mintegy kétórás repülôút van mögöttem. Vastag felhôk fölött utaztunk, így semmit nem láttam az Északi-tengerbôl. Leszállás elôtt tíz perccel bukkannak fel a Spitzbergák. Az egyik legbarátságtalanabb vidék, ahol valaha jártam. A tenger koromfekete, néhol fagyott. A szigeteken tornyosuló hegyek fehérek, szürkék, és teljesen kopárak. Mínusz öt fok lehet a külsô hômérséklet. Longyearbyen repülôtere iszonyúan kicsi, és tele van emberrel. Hamarosan találkozom Szerovékkal. 17:12 – A reptéren Szerov munkatársa, egy harmincas, rideg nô, Vika várt. Amint kiléptünk a reptérrôl, megcsapott a tenger illata. Nem volt ugyan túl hideg, de meglepett a levegô magas páratartalma. Ha ez ilyen lesz északabbra is, lehetnek még elôre nem látott gondok… Végighajtottunk a Spitzbergák fôvárosán, ami a legjobb indulattal is csak egy nagy falunak nevezhetô: mindenütt merev szabványházak, konténerek, meglehetôsen szétszórtan. Sehol semmi növény, csak hó meg sziklák. Az utcán alig van élet. Hamarosan megérkeztünk a logisztikai központba, egy hatalmas hangárba. Odabenn nyüzsgô élet: síruhás emberek sokasága futkos fel és alá a hatalmas konténerek, polcrendszerek, csomaghalmok között. Végigsietünk köztük, Vika magyaráz: ezek mind hozzám hasonló utazók, akik a Spitzbergák, illetve a sarkvidék különbözô irányaiba készülnek. Itt kapja meg mindenki a végsô felszerelését, és itt szerezheti be még azt, amit esetleg elfelejtett. Az egyik csomaghalom mögül indulatos orosz szavak pattognak. Két ötvenes fickó bukkan fel: egy ôsz hajú, bajszos, szikár fickó – ô Viktor Szerov –, és egy barna szakállú, igazi sarkvidéki medve, Viktor Bojarszkij. Elôttük néhány ember: egy kétméteres, hatvan év körüli holland, egy sportos, harmincas ír, három, szintén középkorú orosz és 57

két hölgy – az egyik svájci olasz, a másik orosz –, meg még néhányan, akiket elsôre nem tudok beazonosítani. Bemutatkozunk egymásnak: ez lesz a csapat, amellyel gyalog indulunk neki a Sarknak. Engem a hatalmas hollanddal, Rudyval osztanak párba: kinn a jégen vele egy sátorban fogok lakni, közös lesz néhány létfontosságú holmink, tehát élet-halál múlik az egymáshoz való viszonyunkon. Mit ne mondjak, jobban örültem volna egy fiatal lánynak. Szerovék nem vesztegetik az idôt, azonnal megkezdik a felszerelés szétosztását, ami egy kb. másfél méter hosszú, magunk mögött vontatható szánból, speciálisan szigetelt sátorból, fôzôedényekbôl és mindenféle egyéb technikai kiegészítôbôl áll. Végül három, különbözô színû zsákot kap mindenki: egy zöldet, egy pirosat és egy sárgát. Mint kiderül, expedíciós élelmünket tartalmazzák: az egyikben a reggeli van, a másikban a vacsora, a harmadikat meg nassolnivalóval tömték tele. Ez utóbbinak kulcsfontosságú szerepe van a sarkvidéken: ez lesz az a táplálék, amit menet közben fogyaszthatunk. Vezetôink figyelmeztetnek: az ételek között tartsunk rendet. Ennek persze senki nem tulajdonít különösebb jelentôséget. Az ellátmány egyébként nagyjából a következôkbôl áll: csokoládé, virsli, magyar bacon szalonna, szeletelt marhahús, müzli, zacskós leves, kakaó, rizs, makaróni, keksz, tea, olívaolaj, vaj, sajt, tejpor, cukor, só, szárított gyümölcsök, magvak. Benzint is kell vinni magunkkal: ezzel mûködik majd fôzôeszközünk, ami kályhaként is szolgál. Szerovék lelkünkre kötik: semmi esetre sem kerülhet a benzin az ételekkel egy csomagba. Szerencsére az üzemanyag szállítása Rudyra hárul. Miután szétosztották a kulcsfontosságú felszerelést, minden egyes résztvevôt egyenként ellenôriznek le, hogy az egyéb holmijuk rendben van-e. Nálam találnak egy-két hiányosságot: fôleg a csizmámat és a kesztyûmet kifogásolják, véleményük szerint bármilyen jók is európai téli túrákhoz, a sarkvidéken használhatatlanok. Kijelentik: ha reggelig nem szerzek megfelelô felszerelést, nem visznek magukkal. Senkinek semmi ötlete, hogy oldjam meg a problémát. Jól kezdôdik. Ezenkívül termoszt, evôtányért, poharat, és ruházatomhoz kiegészítôket, így sapkát, kisebb kesztyût is kell még vennem. Visszakérdezek, hogy mi újság az Iridium telefonnal, mire megnyugtatnak: este átadják. Egyelôre van térerô, és tudom használni a mobilomat, de holnaptól ennek vége. Még ma tesztelnem kell a mûholdas kapcsolatot Tamással. Egész délután felkészítés. Némi elméletet hallgatunk, de a hangsúly azon van, hogy a fô életfunkciókat biztosító kellékek használatát elsa58

játítsuk. Órákon keresztül gyakoroljuk a sátor felverését és szétszedését, a fôzôeszköz kezelését meg az ételek ésszerû elosztását. Megmutatják azokat a fegyvereket is, amiket magunkkal viszünk. Medve ellen Luger puskák kerülnek a csomagba, amelyekbe a szó szoros értelmében éles lôszer kerül (a töltények végét speciális éllel látták el, hogy áthatolhasson az esetlegesen támadó állat bundáján). Jó tudni, hogy két pillanat alatt meg tudnám tölteni, és nem lenne gond a lövés sem. Emellett viszünk magunkkal néhány riasztópisztolyt is. Bár nagyobb biztonságban érezném magamat, ha nálam is lenne fegyver, de a szánom növekedését látva most már minden felesleges súlyról szívesen lemondanék. A fárasztó nap végén elindulunk szálláshelyemre, ami egy valamikori bányásztelep lakókonténerében lesz. 23:05 – Mozgalmas volt az estém. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem a szálláshelyre, találkoztam egy emberrel, aki segítôkésznek bizonyult a sarkvidéki csizma és kesztyû problémájának a megoldásában. Elôször a saját felszerelését akarta eladni, de mivel kb. hatszázezer forintnyi pénzt kért érte, semmi esély nem volt az üzletre. Ekkor eszembe jutott valami: elôvettem apám házipálinkáját, és emberemnek felajánlottam, hogy az expedíció idejére adja kölcsön a felszerelését. Nagy meglepetésemre azonnal bele is ment, és így végre minden akadály elhárult, hogy holnap nekivágjak az Északi-sarknak. A csizma egyébként hihetetlenül néz ki: a térdemig ér, három rétegbôl áll, alumíniummerevítôk tartják. Hatalmas a két kesztyû is: kétujjasok, amelyek alá holnap még kell szereznem két kisebbet. Ami még javít lelkiállapotomon: Szerov segítségével sikerült szállást intéznem a visszaútra is. Este összehívták a csapatot egy közös, indulás elôtti utolsó vacsorára, a Huset nevû étterembe, ahol rajtunk kívül néhány helyi ember üldögél. Marcona alakok, afféle jégcowboyok: ölükben puska, a fogadó elôtt hómobiljaik várnak rájuk. Velünk volt Szerov és Bojarszkij, valamint a teljes csapat. Én vagyok a legfiatalabb az egész társaságban: „young Gabor”, mától ez az új nevem. Viszonylag jó a hangulat, bár mindenkiben érzôdik a feszültség. Többen profi túrázók, sportemberek, de csatlakozik hozzánk egy francia tanárember, Thierry, valamint egy kazah milliárdos. Sôt a csapatunkban üdvözölhetünk egy igazi jégtörôhajó-kapitányt is, aki most életében elôször nem az acélmonstrum biztonságát élvezve halad át a jégmezôn: szeretné megadni a tiszteletet annak a közegnek, aminek a rombolásával töltötte egész életét. 59

Vacsoránk igazi északi, skandináv fogásokból állt: a fô étel birkagombóc volt párolt gombával, barnamártással és krumplival, amihez sört ittunk. Vérbeli viking étkek, amiktôl annyi energiája lesz az embernek, hogy a fél világot képes lenne maga alá gyûrni. A Husetrôl érdemes annyit megjegyezni, hogy ez a Spitzbergák legrégebbi mûködô étterme, és itt található egész Norvégia legnagyobb borkészlete is, ami az American Wine Spectator díját megkapta. Sajnos nem tudunk hosszan idôzni, és a pince rejtelmeibe elmerülni, mert holnaptól nagy nehézségek várnak ránk – talán nagyobbak, mint amit valaha átéltünk. Most már a szálláshelyemen vagyok. Annak ellenére, hogy éjfél felé jár az idô, még mindig világos van – olyan, mint otthon öt óra tájban. Az ablakom elôtt néhány száz méteres, hófödte, kopár hegyek. Esik a hó, odakinn mínusz öt fok lehet, ami nem túl jó jel. Állítólag északabbra is ilyen az idôjárás, és ez azt jelenti, hogy a jégmezô olvadásnak indult. Ez a legveszélyesebb dolog, ami történhet. Holnap indulás.

2006. április 11. (tg) 10:00 – Arra ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon. Bojarszkij és Vika az, követelôznek, hogy azonnal fizessem be az expedíció részvételi díját. Megteszem. Nehéz szívvel válok meg a rengeteg pénztôl. Amint átvették, se szó, se beszéd, mennének is el. Megállítom ôket: Bojarszkijnak átadok egy üveg körtepálinkát, Vika meg kap egy üveg lapos Unicumot. Ettôl kedvesebbek lesznek, sôt Bojarszkij elkezd végre érdemben foglalkozni velem, és átnézi a felszerelésemet. Elôször csak hümmög, aztán mosolyogni kezd. „Ilyen felszereléssel a játszótérre sem engednélek ki” – mondja, mire kinyílik a zsebemben a bicska. Sorolja, mi minden hiányzik. Már csak néhány óra van az indulásig, addig mindent pótolnom kell. Nem értem, miért nem voltak képesek ezt akkor elmondani, amikor még otthonról, a fûtött, biztonságos budapesti lakásomból kérdeztem ôket. Bojarszkij elhúz: az ô gépe most indul. Elôremegy a Borneóra, hogy a csapat számára elôkészítse a terepet. 11:00 – Fokozódik a hangulat a felszerelésem körül. Idôközben felbukkant Szerov, és két új szereplô: Vagyim, aki a segéd-expedícióvezetô lesz, valamint Alekszej, az expedíciót szervezô cég helyi képviselôje. 60

Már alig férünk el a szobámban. Mindannyian szörnyülködnek a felszerelésem hiányosságain, ami néhány jogos észrevételen kívül kezd eltúlzott lenni. Hál’ istennek a megoldást keresik: kapok tôlük egy termoszt, amibe majd a vizeletemet ereszthetem éjszakánként, két polifoamot, valamint köteleket és karabinereket. Amit nem tudnak a saját készletükbôl átadni, azt egy helyi boltban kell beszereznem. Rohanok vásárolni, miközben a házunk elôtt már menetkészen áll a busz, hogy mielôbb elinduljon velünk a repülôtér felé. 15:00 – Az elmúlt néhány órában, úgy éreztem, sikerült mindent beszereznem, ennek ellenére kezdek nyugtalan lenni. Amint kiértünk a repülôtérre, az expedícióvezetôk harmadszor is leellenôrizték a csomagomat, és még mindig találtak hiányosságokat. Új termoszt, sapkát meg hasonló dolgokat kellett még beszereznem. Konszenzus volt közöttük, hogy a kilenc napot nagyon nehezen fogom végigcsinálni. Amikor megkérdeztem tôlük, hogy mi lesz, ha bármit elhagyok a jégmezôn, csak annyi volt a válasz: meghalsz. Ráadásul a technika sem tökéletes. A saját fényképezôgépem elromlott, úgyhogy Tamás kameráját kell használnom, amit egyáltalán nem ismerek. A mobiltelefonnak is búcsút inthetek, mostantól csak a ma reggel megszerzett Iridium mûholdas telefonnal tudok majd kommunikálni, aminek a mûködése egyelôre szintén rejtély számomra, és amikor végre sikerül kapcsolatot létesítenem, akkor meg folyamatosan akadozik az adás. Édesanyámmal próbáltam beszélni, de alig értettem valamit. Szerov szerint északon, ahol már nem árnyékolnak a hegyek, sokkal jobb lesz a vétel. De most már indulni kell: az AN–74 turbinái felbôgnek, a csomagok a helyükön, és az expedíció tagjai sorra tûnnek el a gép gyomrában. Kezdôdik a kaland, innen most már tényleg nincs visszaút… 16:30 – Zúg a gép, mindeddig egyenletesen zajlott az utunk. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a komor Spitzbergákat, kitisztult az ég, egyre kevesebb felhôt lehetett látni. Az acélszürke óceánon egyre több jégtábla bukkant fel, ahogy haladtunk észak felé, majd hamarosan mindenütt a jégpáncél kezdte el uralni a tájat. Hosszú barázdák szántják a végeláthatatlan, fehér jégmezôt, helyenként kisebb-nagyobb torlaszok emelkednek. A nap élesen süt. Idebenn meleg van, ínycsiklandozó illat terjeng, hamarosan megkapjuk az estebédünket. Rizses húst, salátát és mandulás zselét szervíroznak, de olyan minôségben, amivel sok légitársaság elsô osztályán sem 61

lehet találkozni. Kedélyesen ebédelünk az örök jég birodalma felett – innen nagyon egyszerûnek tûnik minden. Olyan messzinek érzem Peary, Amundsen és Scott megpróbáltatásait, mint még néhány napja otthon, amikor egy karosszékben ülve, a meleg szobában barátkoztam a sarkvidék borzalmakkal teli világával. 20:12 – Megérkeztem a Borneóra. A leszállás iszonyú volt. Amikor a gép süllyedni kezdett a jégmezô felé, úgy éreztem, meg sem akar állni, egészen az alatta hömpölygô, négyezer méteres tenger fenekéig. Nem volt megnyugtató a tudat, hogy a repülônk az egy-másfél méter vastagságú, barázdákkal szabdalt jégre készül leereszkedni. Ráadásul az idôjárás is megváltozott: felhôk borították az eget, a turbulencia ide-oda hajigálta a gépet, és amikor elôbukkant a jégbázis, az emberi civilizáció egyetlen helye az örök jég birodalmában, nem hittem a szememnek. A Borneó kifutópályáját olajoshordók jelezték. Az AN–74 kerekei recsegve csapódnak a jégnek, a gép összevissza rázkódik, alig képes megállni. Amikor kiszállok a repülôbôl, arcul csap a sarkvidék jeges szele, alig kapok levegôt, fuldoklom a magas páratartalomtól. Amint túl vagyok az elsô sokkon, feltárul elôttem a jégbázis, ami néhány, nagyméretû kék sátorból áll, körülöttük hómobilok és két narancssárga helikopter. A bázis körül kutyaszánokkal hajtanak. Szóval ez a Borneó, az emberi élet utolsó végvára az Arktiszon. A bázist oroszok üzemeltetik, története az 1920-as évekig nyúlik vissza. A Szovjetunió ekkor döntött úgy, hogy jelentôsebb erôfeszítéseket fog kifejteni az Északi-sarkvidék kutatásában. Létre is hozták az elsô, jégre telepített, „úszó” bázisokat, amelyeket fantáziadús nevekkel láttak el, mint Északi-sark–18, Északi-sark–22, meg hasonlók. A bázisok ad hoc jelleggel mûködtek, fôleg kutatók és a titkosszolgálat emberei népesítették be ôket. A vasfüggöny lehullása után, mikor Oroszország elkezdhette felfedezni magának a piacgazdaság szépségeit, a Moszkva melletti Vnukovo repülôtér vezetôi úgy döntöttek, nem hagyják kihasználatlanul az Északi-sarkvidék üzleti lehetôségeit. Átvették az úszó jégbázisok üzemeltetését azzal a céllal, hogy expedícióknak, kutatóknak és egyszerû turistáknak kínálhassanak szolgáltatásokat. Kialakították a légiközlekedési infrastruktúrát, magas minôségû rádió- és mûholdkapcsolatot létesítettek, és állandó személyzetet rendeltek ide. Az elsôk között érkezett egy afganisztáni veterán rádiós is, akinek a tálibok ellen folytatott harcokban „Borneó” volt a hívójele. Ezt használta itt, az örök jég birodalmában is, ami aztán magára a bázisra is ráragadt. 62

Azóta szokás, hogy a bázis késô ôszi megnyitásakor jégkaput emelnek, amelyet teletüzdelnek ananászokkal . Nem sok idônk van nézelôdni, vezetôink egy fûtött sátorba tessékelnek bennünket. Kolbászos kenyérrel, keksszel és teával kínálnak. Egészen otthonosan érezzük magunkat, amikor belép Bojarszkij, akinek szakállát jégcsapok borítják. Vigyorog, ami nem túl jó elôjel. Bejelenti, az AN–74-bôl kirámolták a felszerelésünket, tehát már semmi nem tarthat vissza minket attól, hogy odakinn felverjük sátrainkat, és felkészüljünk az elsô sarkvidéki éjszakára. Mindannyian jókedvre derülünk a vicces bejelentés hallatán, de Bojarszkij már nem nevet. A hangulat a szó szoros értelmében megfagy. Nem marad más választás, mint kimenni, és szembenézni azzal, amiért idejöttünk. Rudyval együtt felállítjuk a sátrat, ami nem egyszerû mutatvány. Üvölt a szél, és a magas páratartalom miatt a kesztyûnk mindenhez azonnal odafagy. A sátrat hosszú jégcsavarokkal erôsítjük a talajhoz: 20-30 centit ásunk a hóban-jégben egy lapáttal, ami szintén a felszerelés része, és a szán súlyát növeli. Bojarszkij önelégülten figyeli mutatványunkat, majd mikor elkészülünk, kijelenti: „Nagy valószínûséggel ilyet soha nem kell csinálnotok. Odakint vastag lesz a hó, amibe elég, ha a síléceiteket beledöfitek. Ez fogja majd tartani a sátrat. De ezt is meg kellett tanulnotok, ki tudja, mit hoz a jövô?” Miután nagy nehezen felállítottuk éjszakai lakhelyünket, berendezkedünk. Még egy pillanatra kimegyek valamit elrendezni, amikor kutyaszán farol be elôttem. A szánról leszáll egy jelentéktelennek tûnô ember. Üdvözöljük egymást, váltunk néhány udvarias szót, mire a fickó nyújtja a kezét. „Második Albert” – mondja. Én is nyújtom a kezemet, és azonnal rávágom: „Elsô Gábor.” A fickó elgondolkodik egy pillanatra, aztán felnevet: monacói hercegként még nem hallott az európai arisztokráciában eddig ismeretlen magyar uralkodóról, de feltétlen örömét fejezi ki a találkozó kapcsán. Aztán a herceg fogja magát, és mint minden más, rendes sarkvidéki utazó, felállítja sátrát, és nekiáll benzinfôzôjén vacsorát készíteni. Itt az ideje pihenni.

63

2006. április 12. (tg) 8:16 – Átestem a tûzkeresztségen: mögöttem az elsô, sátorban eltöltött sarkvidéki éjszaka. Éjjel mínusz harmincra esett le a hômérséklet. A benzinfôzônkkel éppen hogy a hálózsákba szállás idejére tudtunk emberi szempontból elviselhetô hômérsékletet generálni, egyébként a sátorban is mínuszok voltak egész éjjel. A zsákomban kellemesen éreztem magam, de különös volt arra ébredni, hogy a saját leheletem által képzett jégréteg darabkái hullnak az arcomba ideiglenes lakhelyünk belsô faláról. Reggelre kisütött a nap, de még mindig hideg van, amit az elképesztôen erôs szél csak fokoz. Ahogy az ember körbenéz, csak másfél-két méteres jégtorlaszokat lát, egészen a vakítóan fehér horizont legszéléig. Innen kell megtennünk gyalog 80 kilométert, hogy az Északi-sarkot elérjük. Eredetileg százat kellett volna teljesítenünk, csak közben a Borneót mintegy 20 kilométerrel odébb sodorta az áramlat az elmúlt hetekben; a mostani pozíciónk: északi szélesség 89° 16’. Azért így is elég kilátástalannak tûnik az egész – most kezdem igazán megérteni, mire is vállalkoztam. De végigcsinálom, már csak azért is, mert nem maradt sok választásom: az AN–74 már vissza is ment a Spitzbergákra, a Borneó helikopterei meg épp most húztak el a fejem felett, valahová az ismeretlenbe. Rudyval szétszedtük a sátrunkat, és menetkész állapotba hoztuk a szánokat. Közben sikerül többszöri próbálkozás után kapcsolatot létesítenem a Sztár FM-mel és a Juventusszal. A Duna TV-nek azonban nem is sikerült leadnom az anyagot – csak a szerkesztôvel tudtam egykét szót váltani… 16:15 – Pihenô, valahol a semmi közepén. Másfél órája indult el a menet: libasorban haladtunk. Nagyon nehéz volt megszokni a mozgást a sítalpakkal, valamint az irdatlan nehéz szánnal, ami szinte önálló életre kelt mögöttem, és ide-oda vergôdött a jég kitüremkedésein. Ráadásul ahogy haladtunk elôre, a szél egyre csak erôsödött. Gond van a mûanyag símaszkommal, ami folyamatosan bepárásodik, alig látni bármit is. Még kellemetlenebb, hogy az alatta lévô, vékony anyagból készült arcvédô átnedvesedik az izzadságtól, és a fejem szinte tocsog a vízben. Egyre jobban fázom. És még nem is beszéltem a merev sarkvidéki csizmáról: ha elesel, semmi esélyed egyedül felállni, csak a társaid képesek újra talpra segíteni. 64

A pihenô során vedelem a forró teát, mire Bojarszkij figyelmeztet: gondosan be kell osztanom, mert egy napra csak ennyi folyadék jár. Egyébként ehetem a havat, meg úgy fogok izzadni, mint a szaunában. Jó kilátások. 20:27 – Az orosz lány négy kilométer megtétele után összeomlott. A vezetôk helikoptert hívtak, hogy evakuálhassák, de a gép csak holnap reggel tud jönni: akkora vihar tört ki, hogy képtelenség a levegôbe emelkedni, és gyalog sem lehet visszamenni. Nincs mese, tábort kell állítanunk: egy sátrat csak négyen tudunk felállítani, a szél mindent magával ragadna. Nem lenne szerencsés az elsô napon meghalni. Egyébként meg kell állapítanom, hogy nagyon nehéz táplálkozni. Az embernek elôször megfelelô havat kell találnia, amibôl vizet nyerhet. Ezt aztán apró kockákra darabolja. A benzinfôzô, ha éppen méltóztatik mûködni, akkor nagyon hosszú idô alatt olvasztja fel a havat és melegíti meg az ételt. Úgy érzem, néhány nap, és egy pohár teáért ölni tudunk majd. Bár a gyakorlatban megdôlni látszik az állítás, hogy az ember a jég hátán is képes embernek maradni, a paprikás csirkét azért még meg fogom fôzni… Valamikor éjszaka… Kucorgok a sátorban, sokkos állapotban vagyok… Mindenem csurom víz-jég, és esélyem sincs, hogy kiszárítsam a dolgaimat. Az idôjárás miatt holnap reggel tízig sehová nem mehetünk, még a sátrakat sem hagyhatjuk el. A benzinfôzô akadozva mûködik, alig tudunk életet lehelni belé, elviselhetetlenül hideg van. Ráadásul fáj a vállam és a hátam a szánhúzástól. Egész nap arra gondoltam, hogy fel kellene adni. Nem embernek való ez. Most, itt a sátorban egyre erôsebb a gondolat, de tudom, hogy nem lehet. Már csak magam miatt is végig kell csinálnom. A telefonvétel nagyon rossz, minden percben megszakad. A szél remegteti a sátrat, alig tudok aludni, csak ennyit hallani: tam-tam-tam-tam-tam. Lehet, hogy éjjel a szél elviszi az egész tábort?

2006. április 13. 7:53 (st) – Gáborral nem tudtunk kapcsolatot létesíteni egész reggel. Beszéltem a szentpétervári Sarkvidék Intézettel, ahol elmondták: egy vihar vagy különösen erôs mágneses tevékenység megszüntetheti akár egy-két napig is a telefonálás lehetôségét. Felhívták a figyelmet, hogy 65

Bojarszkij és Szerov tapasztalt sarkvidéki emberek, akik pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Ha meg esetleg vészhelyzet lenne, két helikopter áll készenlétben a Borneón, amelyek rövid idô alatt képesek kimenteni a bajba jutottakat. Itt különösen szigorú biztonsági intézkedések vannak érvényben. Nem maradt tehát más, mint türelemmel várni az újabb jelentkezésre. Nyugtatom a médiapartnereket és a családot. Egyelôre mindenki megértô, türelemmel várnak. 8:25 (st) – Imént létrejött a kapcsolat Gáborral. A következôkrôl számolt be: „Egész éjszaka vihar volt, a sátrainkat a felállított síléceink tartották egyben. Idebenn jégréteg képzôdött a belsô ponyván. Minden ruhám nedves, egész éjjel vacogtam, odakinn végig tombolt a szél. Reggelre az összes felszerelésünk vizes lett, és az elektromos eszközök lemerültek. Többek között a telefon akkuja is, emiatt nem tudtam jelentkezni. Emellett a fôzôeszközök is beragadtak: alig tudunk vizet melegíteni, ráadásul a sátrat majdnem teljesen belepte a hó, a falak megroggyantak. Hosszas munkával sikerült kiásni a vezetôknek bennünket, és elmondhatom, nem túl felemelô látvány, hogy az egész tábor hó alá került. Egész éjjel arra gondoltam, milyen jó lenne visszafordulni. Egyedül az otthoniak tartják bennem a lelket. Most továbbindulunk, talán a mai nap már valamivel könnyebb lesz. A helikopter elvitte a lányt, aki tegnap idegösszeomlást kapott.” 20:57 (st) – Gáborról egész nap semmi hír. Most kaptam meg az idôjárási adatokat: az Északi-sark környékén -25 fok van, 14 km/óra a szél erôssége, a levegô páratartalma 79%. Ez -35 fokos hôérzetet jelent, ami nagyjából megfelel az elôzô napok átlagának – azzal a lényeges különbséggel, hogy a szél már korántsem olyan viharos, mint egy napja. Az ég erôsen felhôs. Arra gyanakszom, hogy vagy a felhôk árnyékolják le az adást, vagy a telefonjával lehet gond. Várunk türelemmel. Holnapra jóval enyhébb idôt, -12 fokot jeleznek, 20 km/óra sebességû északnyugati szél várható, felszakadozik a felhôzet és talán valamennyi napsütés is lesz. Ha a telefonja még üzemképes, az idôjárás-változás remélhetôleg lehetôvé teszi, hogy beszélhessünk egymással. 22:00 (tg) – Az Iridium a reggeli beszélgetésünk után meghalt, és fogalmam sincs, mit tegyek. A családom valószínû nem lesz boldog, és az élô médiabejelentkezéseknek is lôttek. Ezzel az egész akciónk kudarcba fulladhat… Jeleztem a problémát a vezetôknek, de ôk csak legyintettek: „Majd holnap megnézzük. Nem érünk rá a szórakozásoddal 66

foglalkozni” – szólt a válasz. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy beverek egyet Bojarszkijnak. Egyébként is elég nehéz nap van mögöttünk. Reggel, induláskor azzal kezdôdött, hogy Szerov bejelentette: éjszaka az áramlat az egész jégmezôt déli irányba sodorta, aminek köszönhetôen majdnem ugyanott vagyunk, ahonnan tegnap elindultunk. Tehát az Északi-sark felé egy jottányit sem közeledtünk, annak ellenére, hogy egész napos küzdelemmel négy kilométert megtettünk. Az expedíció tagjai morognak, de Szerovot semmi nem zökkentheti ki a nyugalmából. „Legalább gyakorolták egy kicsit a síelést”– mondja mosolyogva, de valahogy senkinek nincs kedve viszonozni. Megkérdezem, mi van, ha ez mindennap így lesz? Az expedícióvezetôk ezt lehetetlennek tartják, ahogyan azt is, hogy a jégmezô mozgásiránya megváltozzon, és az áramlat észak felé vigyen minket. Ma fokozódott a szomjúság problémája. Nem bírtam ki, és viszonylag hamar megittam a teámat, minden figyelmeztetés ellenére. Ennek köszönhetôen iszonyúan izzadtam, és nem álltam meg, hogy ne pótoljam hóval a vízveszteséget. Bojarszkij nem túl nagy elismeréssel követte akciómat. Ennek ellenére egész nap arra gondoltam, hogy esetleg a vizelésre használt tartályomat is bevethetném teatárolónak. A civilizációs tûréshatár rohamosan szélesedik… Különösen nehéz terepen haladtunk ma: mindenütt szekrénnyi jégtorlaszok, hasadékok, amelyeken szánjainkkal együtt kellett átkelni. Többünket visszarántott a súlya, nem is egyszer. Ilyenkor megállt a menet, míg a csapattársak ki nem emelték a pórul jártakat. Vezetôink meg egyre csak sürgettek, hogy be kell hoznunk a lemaradásunkat. Este minden erônket össze kellett szednünk, hogy tábort verjünk. Az egyetlen jó hír: a GPS szerint tíz kilométert tettünk meg a Sark felé. Amikor végre a sátor biztonságába kerültünk, kirobbant az elsô konfliktus Rudy és köztem. Ô enni akart, én meg végre inni, benzinfôzô meg csak egy volt. Végül a szomjúság gyôzött. A benzinlánggal nehezen megteremtett „melegben” szárítom a ruháimat, amelyek az izzadságtól cuppognak, és közben akaratom ellenére hol káromkodom, hol agonizálok. Úgy érzem magam, mint egy dühös állat. Közben a nem túl vidám hangulatban sikerül szétöntenünk a benzint, amikor utántölteni próbáljuk a fôzôt. Mindenhová jut belôle: a ruhákba, a hálózsákba, sôt a vacsoránkba is, ami ma este virslis-szalonnás makaróniból állt. Ennek ellenére megettük a benzines étket – az, hogy kikászálódjunk a sátorból, és új adagot keressünk elô a lezárt szánból, ôrültségnek tûnt. 67

Vacsora végére valamelyest lenyugodtunk, és épp lepihenni készültem, amikor Rudy elôhúzott egy szivart. Rá akart gyújtani a sátorban! Akkorát üvöltöttem rá, hogy azt hittem egy percre, infarktust kap. A levegô megfagyott, mindketten jobbnak láttuk nyugovóra térni. Azonban félálomban elkezdtem fázni, és begyújtottam a fôzôt. Aztán visszafordultam, és azon nyomban visszaaludtam. Nyugalmam nem tarthatott sokáig: éktelen üvöltésre ébredtem. A véletlenül égve hagyott láng belekapott Rudy zsákjába. Most ô ordított úgy, hogy majd lerepült fölülem a sátor. Expedíciónk második napján kis híján elvesztünk, lángok martalékául válva az örök jég birodalmában…

2006. április 14. 11:01 (st) – A hír hiánya is hír. Ma reggel próbáltuk mindannyian elérni Gábort – ismét sikertelenül. Továbbra sem tudtunk beszélni, reméljük, hogy csak a technika akadályozza meg a kapcsolatfelvételt. 20:48 (st) – Továbbra is csend. Mind a család, mind a barátok aggódnak, nem is beszélve médiapartnereinkrôl, akik hozzám hasonlóan töretlenül próbálnak kapcsolatot teremteni Gáborral. Mindenesetre a jövô heti jászberényi élô bejelentkezést lemondtam – nagyobb csalódottságot okozna az esetlegesen elmaradó kapcsolat, mint az, hogy az iskola megértését kérjük a kimaradó és tökéletlen telefon miatt. Amint Gábor visszajött, személyes beszámolóval, fotókkal és remélhetôleg filmfelvételekkel igyekszünk majd kompenzálni a diákokat. Egyébként nem nagyon tudok másra gondolni, mint hogy minden rendben megy. Ha baj lenne, egy helikopter már visszavitte volna Gábort a Borneóra vagy a Spitzbergákra, és mindkét helyrôl már tudna telefonálni. Csak következtetésekre hagyatkozhatunk, de mindannyian arra jutottunk, hogy a telefonjel hiánya azt mutatja, Gábor még mindig halad a kitûzött cél felé. Ha így van, akkor még kb. 70 kilométer van elôttük a paprikás csirke elkövetésének helyéig. Reméljük a legjobbakat! Ha nem jelentkezne, friss infót legközelebb hétfôn tudok szerezni a Sarkvidék Intézetbôl, vagy még talán elôbb is, ha valahogy sikerül rádión kapcsolatot teremtenünk a Borneóval. A meteorológiai jelentés szerint az Északi-sark körzetében egész nap felhôs volt az ég, és nem szakadozott fel a felhôzet, ellentétben a 68

tegnapi elôrejelzéssel. Most esik a hó, -15 fok van, 23 km/órás szél fúj, a levegô páratartalma 79%. Ez kb. -25 fokos hôérzetet jelent, ami 10 fokkal kellemesebb a tegnapinál. 21:48 (tg) – Hat napja indultam el otthonról, és csak most jutottam el oda, hogy elkezdjem leírni a gondolataimat. Ez itt luxusnak számít: a drága idôt vagy teafôzésre, vagy ételkészítésre, vagy ruhaszárításra, vagy a komfortérzeted bármilyen minimális emelésére fordítod, de semmiképp nem olyan haszontalan szórakozásra, mint az írogatás. A kezemben remeg a ceruza, pedig most néhány percig rendben lévônek tûnik minden: kitanultuk ugyanis a tûzhely használatát, és már a benzint sem locsoljuk szanaszét a sátorban, pláne nem bele az ételbe, amit megeszünk. A sátorban eluralkodó meleg erôt ad, és lassan kiszárítja a ruháimat. Ezek persze sohasem lesznek teljesen szárazak: a levegô páratartalma iszonyú magas, és hiába kerülnek az alsóruháim úgy-ahogy normális állapotba, a kabát, kesztyû és sapka reménytelenül vizesek maradnak. Mínusz húsz fokban ez nem a legfelemelôbb érzés. Mindehhez hozzájön a folyamatos izzadás (az egy termosz tea soha nem elég, havat kell ennem), és persze nem kell sokat várni a sátorban sem, hogy a néhány percig tartó melegbôl megint fagyásnak induljon minden, miután kikapcsoljuk a fûtést. Úgy érzem, megfáztam, és folyamatosan emelkedik a lázam. Egyre több gyógyszerrel tömöm magam, és romlik a közérzetem. Emellett persze más problémák is adódnak, mondhatnám, csakis problémákkal szembesülök. A legnagyobb gondot maga az ember jelenti, ami alatt többnyire saját magamat értem. Állandóan az jár a fejemben, hogy mi a fenéért jöttem ide? Semmi nem jó itt nekem. Az elsô napokban sokkos állapotba kerültem, a szó szoros értelmében. Az elsô éjszaka a sátorban rémisztô volt, és megvisel a disznószintre lealacsonyított életforma is. Ráadásul mindenkivel konfrontálódom. Ma például egészen elképesztô terepen haladtunk, és olyan közjáték zajlott le, ami talán örökre ellenségeimmé tette az expedícióvezetôket. Egész napi utunk során a jég, a hó és a nyílt víz minden formájával találkoztunk. A talaj hepehupás volt, és a mindent uraló fehérség elvakított. Néha nem is látod az utat, csak mész, mész és mész, magadba fordulva, monoton magányosságban, úgy, hogy észre sem veszed az elôtted lévô akadályokat. A szó szoros értelmében elveszíted a látásodat, és nem tudod eldönteni, hogy sík mezô van elôtted, vagy domb. Ez pedig nem túl elônyös, ugyanis a Jeges-tenger teteje olyan, mintha 69

tele lenne szórva szekrényekkel, telefonfülkékkel, nagydarab kövekkel, amelyekre havat, jeget meg vizet zúdítottak. Itt kell csúszkálnod elôre a síléceiddel vakon, úgy, hogy mögötted nyolcvan kiló tehetetlenség éli önálló életét: a szán mindenhova beakad, visszaránt, és ledönt a lábadról. Elesni luxus, mert a felkelés iszonyú energiákat emészt fel. Én persze többször eldôltem a nap folyamán, felállni meg nem tudtam. Eleinte Szerov önzetlenül felsegített, de amikor harmadszor zakóztam el, rám üvöltött, és számon kérte, hogy „mit fetrengek a hóban?”. „Szórakozom” – mondtam, aztán dühömben léptem egy nagyot, mire kettétört a sílécem. Szerov majd szétrobbant a méregtôl, mire én még a síbotjaimat is kettétörtem. A legrémisztôbb, hogy meg sem fordult a fejemben, van-e utánpótlás? Persze volt, de akkor is: ez akár az életembe kerülhetett volna… Szerovval azóta nem beszélünk. Amint valamelyest lenyugodtak a kedélyek, és tompult a nap fénye, volt idôm egy kicsit körbenézni. Az összetorlódott jégtömbök elképesztô formákat eredményeznek, és ha egy pillanatra megállsz, és figyelsz, hallod, hogyan recseg-ropog az egész jégmezô. Szinte látni, hogy emelkednek ki a síkságból a jégtorlaszok, vagy éppen hogyan kezdenek elszakadni egymástól a jégtáblák. Egészen ártalmatlan dolognak tûnik egy ilyen kis repedés egészen addig, amíg szét nem nyílik. Ezzel egy emelkedôn átjutva szembesültünk ma elôször: ahogy átrángattuk szánjainkat egy háromméteres jégtorlaszon, tó méretû, hatalmas, nyílt vízfelület tárult fel elôttünk. Átjáró sehol, a fekete víz óriás folyamként húzódott, és veszett el a párás horizonton. Most realizálódott bennem elôször igazán, hogy tulajdonképpen milyen ingatag terepen járunk, és a tó, ami elôttünk van, nem más, mint maga az óceán, a maga négyezer méteres mélységével… Elsô pillanatban el nem tudtam képzelni, hogy jutunk át – azok a képek villantak fel elôttem, amiket még otthon, interneten láttam: vízhatlan ruhás emberek, akik beleereszkednek az ilyen szakadékokba, és átúsznak a túlpartra… Szerencsére az expedícióvezetôknek jobb megoldás jutott az eszébe. Bojarszkij elindult a víz mentén, eltûnt a messzeségben majd jó félóra múlva felbukkant elôttünk a túlparton. Talált egy átjárót, egy kilométerrel arrébb. Az egész csapat felkerekedett, és hamarosan eljutottunk egy pontig, ahol a két jégmezôt egyméteres jéghíd kötötte össze egymással. Nem volt mese, át kellett kelnünk. A túlpartra érve mindannyian megnyugodtunk, olyannyira, hogy minden óvatosságról megfeledkeztünk. Ez a kis figyelmetlenség majd70

nem végzetes következményekkel járt. Thierry, a francia tanár elégedetten vizsgálta a nyílást, amin átkeltünk, majd egy határozott mozdulattal megfordult, és indult is volna neki a jégmezônek, a csapat nyomába. A mozdulat azonban olyan heves volt, hogy megreccsent alatta a jég, a fél lába meg egyenesen eltûnt a jeges vízben, a szánkója pedig megindult a négyezer méteres óceán felé. Bojarszkij az utolsó pillanatban kapta el a franciát. Egy pillanat volt az egész, szinte észbe sem kaptunk. Ha Bojarszkij csak egy kicsit is késik, a tanár urat magával rántja a szán, és már rég a bálnák társaságát élvezné. Thierry vagy tíz évet öregedett néhány másodperc alatt – ilyet még életemben nem láttam. Az egész menetoszlop megállt, sátrat állítottunk, befûtöttünk, hogy szerencsétlenül járt társunk ruhát válthasson. Az expedícióvezetôk mindennek elmondták ôt. Mindenki elnémult és magába zuhant. Kis kényszerpihenônk viszont jólesett. Újult erôvel vágtunk neki a jégmezônek. Viszonylag könnyû szakasz következett, és a nap végére mintegy 18 kilométert tudtunk magunk mögött. Amikor azonban a vezetôink megmérték a mûholdas adatokat, jött a hideg zuhany: a tegnapi koordinátákhoz képest csak 200 métert haladtunk elôre; a jégmezô folyamatosan ellenirányban mozgott, és egész nap egy helyben jártunk! Így a reális kilométereink száma 26, még az út háromnegyede elôttünk van. Este megpróbáltam kapcsolatot létesíteni az otthoniakkal, de az Iridium teljesen meghalt. Kértem Bojarszkijt, hogy segítsen megjavítani, de legyintett az egészre. Egyáltalán nem hatotta meg, hogy egy egész ország várja hiába a jelentkezésemet, és esetleg pánikhangulat alakulhat ki a hallgatásom miatt. Amikor végmegoldásként az ô telefonját próbáltam elkérni, egyenesen hátat fordított: az nem játékszer, mondta, arra való, hogy helikoptert hívjon, ha valami baj van. Fogalmam sincs, hogy oldom meg a helyzetet… Visszatérve a sátorba egész dühömet ismét sátorlakó-társamra borítom, aki szakítva eddigi nyugalmával visszaüvölt, és felelôsségre von, hogy állítólagos horkolásom miatt képtelen aludni. Mielôtt bármit mondhatnék, elôvesz egy frissen szerzett füldugót, betömködi a fülét, és hátat fordít nekem. Magamban fortyogok. De a magyar zászlót akkor is kitûzöm április 20-án, az Északi-sarkon.

71

2006. április 15. (tg) 21:15 – Tábort vertünk, túl vagyok a vacsorán, és egy tulajdonképpen nyugodt napon, amelyen egy-két jelentôsebb incidenstôl eltekintve minden rendben volt. Reggel, mielôtt sátrat bontottunk volna, igyekeztem életet lehelni a telefonomba, teljesen sikertelenül. Bojarszkij megígérte, holnap segít. Egyre kevésbé bízom ezekben a kijelentésekben. Nem volt mit tennem, visszamentem a sátramhoz, hogy segítsek Rudynak a bontásban. Alig kezdtem el rendet rakni, hirtelen erôvel rám tört a szükség, és sort kellett kerítenem életem elsô sarkvidéki nagydolgára. Egyetlen szerencsém – és a csapat szerencséje –, hogy szélcsend volt: viharban állítólag senki nincs biztonságban a szanaszét repkedô végterméktôl. Útnak indultunk. Viszonylag sima terepen haladtunk elôre, és úgy tûnt, mintha a hômérséklet is emelkedne. Az egész csapaton jókedv uralkodott el a reggeli órákban, egészen addig, amíg angol útitársunk, Richard, bele nem zuhant egy hasadékba. Én voltam hozzá a legközelebb, és ahogy elesett, azonnal utána hajoltam, hogy segítsek neki. Ezzel a mozdulattal én is egy pillanat alatt a hasadék mélyén találtam magamat. Még jóformán magamhoz sem tértem, amikor fent ismerôs, gyûlölt hangon kacaj tört fel: Szerov állt felettünk, aki térdét csapkodva röhögött. „Ekkora két balféket!” – mondta. Ha nem lettem volna kitekeredve, és a sarkvidéki szkafander nem akadályozta volna a mozgásomat, biztos azon nyomban megölöm. Így nem maradt más, mint hogy visszavágjak. „Jobb lett volna, ha itt hagyom megdögleni, és röhögök egyet?” – kérdeztem. Erre fejét csóválva kinyújtotta kezét, kihúzott a hasadékból, aztán felhívta a figyelmemet, hogy hatékonyabban tudtam volna segíteni társamon, ha lecsatolom a hátizsákommal együtt a szánomat, leveszem a síléceket, és úgy hajolok utána a mélységbe. Beláttam, hogy igaza van, de ez az eset teljesen letört, és egész nap szótlanul, magamba zuhanva vonszoltam magamat a csapat után. Ma Összesen 16 kilométert tettünk meg, és csak 2 kilométerrel sodorta vissza a jégmezôt az áramlat. Közeledünk az út feléhez.

72

2006. április 16. 9:03 (st) – Gáborról semmi hír. Képtelenség kapcsolatot létesíteni vele, ô meg nem jelentkezik. Tegnap szétküldtem a Borneó elérhetôségeit néhány amatôr rádiósnak – hátha nekik valahogy sikerül megtalálniuk ôt. Az egyetlen kedvezô hír, hogy Albert monacói herceg tegnap elérte az Északi-sarkot. Egy nappal késôbb indultak a Borneóról, mint Gáborék. Kutyaszánokkal mentek, és eredetileg április 19-re tervezték a célba érést. Három nappal elôzték meg saját magukat. Hercegi expedíció. Hogy nézhet ki egy ilyen csapat? Talán nekik nem volt olyan sok gondjuk a hideggel, átnedvesedô ruhákkal és befagyott benzinfôzôkkel. Mindenesetre a hír azt jelenti, hogy a területre jobban figyelnek, mint normális esetben, ami a mi esélyeinket is növeli. Érdekes információ: a hercegi expedíció az Orosz Légügyi Hatóság segítségével tartotta a kapcsolatot a Borneóval. Ha Gábor ma sem bukkan fel, velük lépek kapcsolatba. Az idôjárás-jelentés mára mínusz 17 fokot jelez, a levegô páratartalma továbbra is magas (82%), és szélcsend van. Az ég borús, esik a hó. A hôérzet ma nagyjából megegyezik a levegô hômérsékletével, kellemetlen viszont a közepes erôsségû, két napja tartó mágneses vihar: ez az elektromos berendezések feszültség-ingadozásával, a navigációs és távközlési eszközök zavarásával, valamint fokozott sarkifény-aktivitással jár. Ha lehet hinni az elôrejelzéseknek, egy-két napon belül enyhe déli szél támad, és a hômérséklet csütörtökig – az Északi-sark tervezett eléréséig – folyamatosan emelkedni fog. Ha az expedíció tudta tartani a napi menetrendet, akkor ma este érik el a kitûzött táv felét, és már csak kb. 50 km-re lesznek a Sarktól. 23:11 (tg) – A mai nap nagyjából ugyanúgy telt, ahogy a többi: síelés, hasadékokon való átkelés, nyílt víz. A fejem izzadt, mint valami bojler. Volt egy pillanat, amikor már nem bírtam tovább, és levettem a sapkám. Szerov azonnal kapott az alkalmon, hogy leüvöltsön: a folyamatosan fújó szél olyan jégmarásokat hagyhat az ember fején, ami egész életében emlékezteti majd a sarkvidéki kalandra. A sapkát felhúzom újra, és vonszolom magam elôre, annak ellenére, hogy a térdem és a könyököm egyre elviselhetetlenebbül fáj. Mindezek ellenére simán haladtunk elôre, és az áramlat is a mi oldalunkon volt, így 10 kilométerrel haladtunk elôre. Elértük az út felét! Ráadásul este egy helikopter utánpótlást hozott: új akkumulátorokat és 73

alkatrészeket az Iridiumomnak. Azonnal sikerült kapcsolatot létesítenem az otthoniakkal, akik nem várt örömmel fogadták a hívásomat. A sikereket megünnepelendô elkészítettem egy kínai ételt vacsorára: szójaszószos marhát rizzsel. A körülményeket figyelembe véve nem sikerült rosszul a vacsora, bár otthon egy kutyának sem adnám oda a vigasztalan masszát.

2006. április 17. (tg) 21:56 – Bár az út a vége felé közeledik, egyre többet gondolok arra, hogy fel kellene adni. Közel tíz napja nem mosakodtam, el lehet képzelni, milyen szagot árasztok (ezzel az egész csapat így van). Közben fagyok vannak, és állandóan a hideg, nedves ruháimban kell mozognom. Forró ételt többnyire tea és leves formájában veszek magamhoz, napközben szárított gyümölcsök jutnak, és keksz. Csak este tudunk fôzni, továbbra is nagy áldozatok árán. És ezt csak fokozták az események, amelyek ma történtek. Reggel hét körül arra ébredtem, hogy a hálózsákom kapucnijában víz és jég halmozódott fel, és a fejem teljesen átfagyott. Ekkor odakint felhangzott Bojarszkij parancsa: két órán belül indulás! Semmi kedvem nem volt megmoccanni: ugyan fázott a fejem, a hálózsák még mindig melegebb volt, mint a sátor belseje. Abban bíztam, hogy Rudy engedelmeskedik az expedícióvezetônek, szépen felkel, beizzítja a kályhát, és majd ha meleg lesz, akkor én is szépen elôbújok. Addig is alvást színleltem. Mint késôbb kiderült, Rudy ugyanezt tette, aminek az lett az eredménye, hogy reggel kilenckor, amikor az egész csapat készen állt, mi még sehol sem voltunk. Mindkettônket lecsesztek, a menetoszlop csak 11-kor tudott útnak indulni. Nem is kellett túl sokat mennünk, hogy az út egyik leghajmeresztôbb pontjához elérkezzünk. Viszonylag sima terepen haladtunk elôre, amikor Szerov hirtelen megálljt parancsolt. Fogalmunk sem volt, mi az oka. Amint köré gyûltünk, síbotjával megdöfködte az elôtte elterülô, látszólag teljesen ártalmatlan jeget. Erre a jégmezô hullámzani kezdett… Maga az óceán volt elôttünk, ami hártyavékony páncél alá rejtôzött. Ha egy lépést teszünk elôre, beszakad, és végünk. Bojarszkij és Vagyim elindultak mindkét irányba, hogy átjárót keressenek, de hiába: kilométereket is elhúzódhat a láthatatlan hasadék, ami a mozgásban 74

megállt jégtáblák között kezdett összefagyni. A vezetôk hamar döntésre jutottak: nem maradt más, mint hogy átkeljünk. Elsôként Bojarszkij indult el: lecsatolta szánját, hogy minél könnyebb legyen, és óvatosan elôrecsúszva a mozgó, vékony jégen, lassan átkelt a hasadékon. A túlparton jégbe vájta síléceit, karabinerrel a derekára erôsített egy kötelet, és áthajította Szerovnak. Ô is kirögzítette a kötelet. Ebbe kapaszkodva kellett átkelnünk egyenként. Amikor rám került a sor, úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Minden lépésnél a torkomban volt a szívem. Egy rossz mozdulat, és végem. Szerencsére gond nélkül átértem, ahogy az expedíció többi tagja is. Ezt követôen ismét sima terep következett, de az átkelés okozta stressz, valamint a tegnap esti kínai vacsora megtette a hatását, és eljött a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Jeleztem Szerovnak, hogy rám tört a szükség, de ô meg sem fordulva, foghegyrôl kiáltott hátra: „pihenô egy óra múlva”. Visszaüvöltöttem neki, hogy nem tudok egy órát várni. Erre megállt, vigyorogva megfordult, végignézett a csapaton, akik követték tekintetét. Mindenki engem bámult, mire Szerov intett: „akkor tessék”. Se közel, se távol semmi jégtorlasz vagy hasadék. Ha tetszik, ha nem, ott, mindenki szeme láttára kellett elvégeznem a dolgomat. Így büntettek a türelmetlenségemért, ennél perverzebb dolgot még soha nem tapasztaltam. Szerencsére senki nem nézte végig a produkciómat. Este remegek a fáradtságtól és a félelemtôl. Túlélem én ezt egyáltalán? Már alig nyugtat a tudat, hogy elôzô éjszaka csak 300 métert vitt délnek az áramlat, ma meg 20 reális kilométert haladtunk elôre, mindenféle negatív áramlat nélkül, aminek köszönhetôen 30 kilométerre megközelítettük a Sarkot. Valahogy mégiscsak el kell cipelnem Csirkét a világ tetejére, nem adhatom fel.

2006. április 18. (tg) Reggel felkelés után a szokásos helymeghatározás. 68 reális kilométerünk van, ebbôl az következik, hogy kettôt csúsztunk vissza az éjjel. Bojarszkij azt ígéri, hogy könnyû napunk lesz, csak 7 kilométert kell megtennünk. Közeledünk a végcélhoz, és tartalékolni kell az erôinket. Egész nap változik a hômérséklet, érzésem szerint -8°C és -20°C között ingadozik, hol napsütés van, hol meg havazik. Minden kiszámíthatatlan. 75

Az a jó egyébként, ha folyamatosan -10°C alatt van a hômérséklet, mert melegebb idôben olvad minden, és képtelenség elôbbre jutni. Ma viszonylag egyenletes terepen haladtunk, amikor kb. 100 méterre a csapattól megláttunk egy furcsa halmot. A domb teteje megmozdult, és felénk nézett. Nem hittünk a szemünknek, de amikor félig felemelkedett, és megmutatta magát, már tudtuk, hogy egy kifejlett, hatalmas jegesmedvével van dolgunk. Szerencsére hamar visszahúzódott, és eltûnt, így nem kellett közelebbi kapcsolatba lépnünk. Azt azonban mindannyian tudtuk, hogy a mai naptól kezdôdôen nagyon óvatosnak kell lennünk: elképzelhetô, hogy követi az expedíciónkat, hogy élelemhez juthasson. Ez persze egész nap témát szolgáltatott a csapatnak. Mindannyian folyamatosan kémleltük a tájat, és azon tanakodtunk, hogy elkotródott, vagy tényleg követ minket? A vezetôk megnyugtattak, hogy egy ekkora embercsoportnak már a látványa is elriaszthatta, és nincs mitôl félnünk. Ezzel véget is ért ez a beszélgetés, bár kérdôjelek maradtak bennünk, aminek a jogossága hamarosan igazolást is nyert. Éjszakára, mire felütöttük táborunkat, teljesen kitisztult az ég, és olyan erôsen sütött a nap, mintha Hawaiin lennénk. Nem is bírtam a sátorban: mikor már mindenki aludt, felvettem a ruhámat, és kibújtam a szálláshelyrôl, hogy egy kis sétát tegyek. A tábortól néhány száz méterre leültem egy jégtömbre, hogy a csendet hallgassam, amikor egyszer csak hangos üvöltözés tört ki: Bojarszkij rohant elô a sátrából, és egyenesen felém tartott. Lehordott mindennek, azt hittem, mindjárt megöl. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mire elmondta: a medve valószínûleg a környéken van, és ha eltávolodik valaki a csoporttól, könnyen lecsaphat a könnyû prédára. Az életemet tettem kockára ezzel a kis sétával.

2006. április 19. (tg) Már csak egy nap van hátra az Északi-sark eléréséig. A GPS szerint kb. 10 kilométerre lehetünk a céltól. Ezt a távot lehetne akár egy nap alatt is teljesíteni, ha a viszonyok nem romlottak volna le ennyire: ismét feltámadt a szél, erôsen havazik, és a terepet eddig nem látott nagyságú jégtorlaszok szabdalják. Ennek ellenére valami egészen különös eufória kezdett eluralkodni igencsak megtört csapatunkon. A Sark, kilenc kegyetlen nap után kézzelfogható közelségbe került. Mindenki arról beszél, hogy fogja 76

megünnepelni a célba érést: ír barátunk whiskeyt, az oroszok vodkát, én meg egy üveg pálinkát ajánlok fel. A lakoma meg nem más lesz, mint a paprikás csirke. Valaki felveti, hogy milyen jó lenne meginni egy sört. Ez valahogy mindenkit élénk nyeldeklésre ösztönöz, és heves licitálást indukál: a végén már ott tartunk, hogy a csapat egyik tagja a fél házát ajánlaná fel egy üveg sörért. Este néhány száz méterre a Sarkponttól verünk tábort. Éjszaka elôveszem Csirkét a kabátom alól, ahol egész nap melegedett, és egészen tûrhetôen kiolvadt. Feldarabolom, elôveszem a serpenyôt, készítek vizet, majd a mangalicazsírban elkezdem pirítani a hagymát. Belehelyezem a húst, megfûszerezem, felöntöm némi vízzel, és türelmesen várok. A civilizáció illata terjeng a sátorban, a gyomrom görcsbe rándul. Rudy próbálkozik azzal, hogy rávegyen egy kis elô-falatozásra, de nem engedem. Úgy érzem, mi már soha nem leszünk jó barátok. Mindenesetre a csirke elkészül, és holnap reggel, a Sarkon már csak fel kell melegíteni. El sem hiszem…

2006. április 20. (tg) 8:47 – Reggel hatkor bontottunk tábort, szerintem senki nem aludt éjjel. A helymeghatározás szerint nem volt negatív áramlat, tehát csak néhány száz méter választ el bennünket a „világ tetejétôl”. Ráadásul a felhôk is elvonultak, és sziporkázó napsütés fogad minket. Elindultunk Bojarszkij nyomában, vakon követjük ôt. A GPS jelzései után kell mennünk, ugyanis az állandóan változó jégmezô miatt semmilyen oszlop vagy emlékmû nem jelzi a Sarkpontot. Jégtorlaszokon kell átküzdeni magunkat, türelmetlenségünket már nem lehet fokozni. Akarva-akaratlanul kémleljük horizontot, és bukdácsolunk Bojarszkij nyomában. Kiérünk egy laposabb terepre, amikor vezetônk megáll, és felkiált: „Megvan!” Köré gyûlünk, mindannyiunk tekintete a GPS képernyôjére mered: 89° 99’ 99’’. Az Északi-sarkon állunk! Minden eddigi konfliktusunk, problémánk egyszerre megszûnik, elérzékenyülünk. Lábamból kimegy az erô, térde rogyok. Sikerült! 6 óra 50 perckor elértem a világ tetejét. Alig telik el néhány pillanat, és az elgyengülést követôen soha nem tapasztalt erô árad el a tagjaimban: úgy érzem, ha ez sikerült, akkor már semmi nem jelenthet akadályt az életben. 77

Azonban nem marad sok idô az agonizálásra: a távolban felmorajlanak egy közeledô helikopter rotorjai. Közelít, hogy visszaszállítson minket a Borneóra. Épp annyi idôm marad, hogy megmelegítsem a paprikás csirkét, és felkínáljam expedíciós társaimnak. Egy pillanat alatt fogy el, és hihetetlen dicséretekben részesülök – ami, azt hiszem, inkább az elmúlt tíz nap nélkülözéseiben a civilizációs megnyilvánulás iránt érzett hála, mint a szakácstudásom érdeme. Rögtönzött lakománk után elôkerülnek az ünnepi italok, és semmi perc alatt megisszuk a regimentnyi katona lerészegítésére is elegendô szeszt, köztük Szakál tanár úr jászberényi szilvapálinkáját is, amelyet elutazásom elôtt kaptam tôle. Szánjainkat bepakoljuk a helikopterbe, majd a levegôbe emelkedünk. Távolodik alattunk a jégmezô, ami az elmúlt napokban otthonunk volt. Hihetetlen felülrôl látni azt a helyet, ahol többször életveszéllyel álltunk szemben. Fentrôl annyira egyszerûnek tûnik minden. Elgondolkodtató, hogy alig háromnegyed óra alatt tesszük meg azt az utat vissza a Borneóra, amelyet tíz, embert próbáló nap iszonyú viszontagságai árán tudtunk csak leküzdeni. A visszaút során mindvégig könnyeimmel küszködtem. A Borneó kék sátrai és a nyüzsgô élet maga volt a civilizáció csúcsa az elmúlt napok után. Bementünk az egyik sátorba, ahol az eddig nélkülözött meleg fogadott bennünket. No meg hatalmas tálakon kaviár, poharakban pezsgô és vodka. Eufória uralkodott el az egész társaságon: egyesek üvöltöztek, mások önfeledten röhögtek, de volt, aki sírt. Thierry egészen egyszerûen magába roskadt. Én azonnal megragadom a telefonomat, és elkezdem közölni a hírt az otthoniakkal: harmadik magyarként kitûztem másodszor is hazánk lobogóját a földgolyó tetején, és a világon elsôként északi-sarki lakomát készítettem. Elérem jászberényi alma materemet is, és szaggatottan bár, de átadom üdvözletemet. Vezetôink diplomát osztanak ki, amelyben tanúsítják, hogy elértük az Északi-sarkot. Újabb eufória-hullám csap fel, amit már csak az fokozhat, hogy megjelenik néhány dobozos sör. Pár napja még egy fél házat is felajánlottak volna érte. Magam elé teszem, fejemben a Kék Duna keringô dallamai szólnak. Öt percig bámulom a dobozt, majd lassan, módszeresen felnyitom. Aztán felemelem, és két korttyal felhajtom az egészet, mint egy állat. Estig kell várnunk, hogy az AN–74 visszarepítsen bennünket a Spitzbergákra. Egész nap kóválygunk a Borneón, a mulatozásnak nem 78

akar vége szakadni. Egy dagadt amerikai nô lép hozzám, és kérdezi, mi ez a nagy öröm. „Most jöttünk vissza az Északi-sarkról” – mondom. „Ott már én is jártam, ma reggel vittek el helikopterrel” – hümmögi, és végigmér. „De magának furcsa az öltözete, olyan, mint az asztronautáké.” „Igen, mert én gyalog voltam.” Magam mögé mutatok: „Ilyen szánban húztam magam után a sátramat, élelmemet, meg mindent, ami a túléléshez kell.” Elmosolyodik. „Maga most viccel” – mondja, és kutatja tekintetemet, ami valószínûleg semmiféle tréfáról nem árulkodik. Ô is elkomolyodik, majd a szánomra néz hitetlenkedve. „Jó, de hogy fér el ebben a fürdôszoba?” Erre már nem volt türelmem válaszolni, és megyek inkább vissza a társaimhoz, akik már egészen részegek. Csatlakozom hozzájuk. A mulatozás kellôs közepén halljuk a repülô turbináit. Értetlenül nézünk körbe, az expedícióvezetôkben és a Borneó munkatársaiban megfagy a vér. A bázisparancsnok érkezett meg. Belép a sátorba, és nem kell sokat mérlegelnie, hogy felmérje a helyzetet: nem volt ember, aki meg bírt volna állni a lábán. Nagy levegôt vett, és szinte átmenet nélkül üvölteni kezdett. Az egész kutatószemélyzetet a sárga földig lehordta: a leszállópálya elhanyagolt, a bázis oldalára feltorlódott a hó, a berendezések szanaszét hevernek. A hosszas üvöltözés után a kutatók még hosszasabb tudományos magyarázatot adtak. Bár a bázisparancsnok szemöldöke összeráncolt maradt, lassan engedett az embereinek, és kénytelen-kelletlen elfogadott egy kétdecinyi vodkát, amit, továbbra is spártai szigorral az arcán, két kortyra felhajtott. Az elsô poharat követte a második, mígnem ô is olyan részeg lett, mint az egész csapat. Idôközben felfedeztem a Borneó kommunikációs központját, ami egy narancsos dobozokon álló padból, egy laptopból és két telefonból áll. Ember sehol. Most már nem csodálkozom azon, hogy a jégrôl miért volt ilyen nehéz elérni ôket, és az utánpótlás szállításakor a pontos koordináták ellenére miért landolt a helikopter két kilométerre a táborunktól… Éjszaka indul vissza repülônk. Lassan magunk mögött hagyjuk a sarkvidéket. Háromszor vacsorázom, majd elalszom. 79

2006. április 21. (tg) Reggel egy vágott szemû asszony kopogtatott az ajtómon, és beadott egy tiszta törülközôt. Szükség is lesz rá. Éjjel kettô óra körül érkeztünk meg Longyearbyenbe, és az elsô utam a zuhanyzóba vezetett. Egy órán keresztül sikáltam az elmúlt napok mocskát. Meglepve vettem észre, hogy nem úsztam meg sérülés nélkül ezt a kalandot: a fülemen, orromon, két kezemen fagymarások vannak. A tûzkeresztség emlékét, úgy tûnik, már életem végéig magamon kell viselnem – mint bármelyik, valamirevaló sarkvidéki kalandornak. Mosakodás után leadtam a kölcsönvett sarkvidéki holmikat: a szánt, a sátrat, a csizmát, a kesztyût és az Iridiumot. Búcsút vettem folyamatosan távozó expedíciós csapattársaimtól is. Bojarszkij és Szerov visszatértek a Sark közelébe, teljesen magamra maradtam. A városközpontban bóklászva nem álltam meg, hogy be ne fizessek egy túrára, ami a Spitzbergák legendás szénbányáinak a mélyébe vezet. Még két napom van itt, valahogy el kell töltenem az idôt. Ezenkívül becserkészem a hely egyik éttermét, ahol igazi sarkvidéki lakomában lesz majd részem holnap. Visszatértem a szállásra, és mivel itt már van mobillefedettség, a családommal és a hozzátartozókkal is bôvebben tudtam beszélni, és több interjút adtam a hazai médiának. Egész nap egyébként aludtam, és próbáltam magamhoz térni. A konténerszálló luxushotelnek tûnik a jégen eltöltött napok után, és csak az iszonyú izomláz meg a megfázásos tünetek emlékeztetnek arra, hogy két napja még az életemért küzdöttem. Mindenesetre pihennem kell. Tamás jelezte, hogy hazatérésem után megerôltetô menet vár ránk a médiában. Azt hiszem, az expedíció után már nincs akadály, vagy fizikai kihívás, ami elrettentene.

2006. április 22. (tg) A tegnapi, egész napos pihenés után ignoráltam az ébresztôórám berregô hangját, aminek az lett a következménye, hogy átaludtam a reggelit. Sebaj, mert így legalább éhgyomorra mehettem Stein-Ove Johannessenhez, a Spitzbergák egyik legismertebb szakácsához, hogy a mai sarkvidéki túlélô ételek, valamint a paprikás csirke után végre betekintést nyerhessek az örök jég birodalmának konyhamûvészetébe. 80

A Lucullus ezen vállalását fogadták otthon a legtöbb kétellyel, úgyhogy különleges tétje van ennek a mai ebédnek. Stein-Ove fôhadiszállása a longyearbyeni Radisson SAS Hotelben van, amit az különböztet meg a többi konténerlakástól, hogy különösen nagy számú és mûvésziesen elrendezett konténerbôl áll. A szálloda étterme, a Brasserie Nansen meleg, családias hangulattal fogad: az ízlésesen terített asztalokat természetes fény világítja meg, amely az egész falat borító panorámaablakokon keresztül árad be. Odakinn a Spitzbergák hideg világa terül el: az Isfjord öblében fekete hullámok tajtékzanak, míg a Hiorthfjellet hegyek kopár sziklái fenyegetô árnyként tornyosulnak Longyearbyen játékházai fölé. A séf személyesen üdvözöl: harminc-harmincöt éves lehet, szemében játékosság, füle hegyes, mint egy trollnak. Fekete szakácsfejfedôt és fekete kötényt visel. Egy Arctic Beer mellett rögtön belevág a közepébe, és mesélni kezd. Stein-Ove szakácsként bejárta egész Európát, ahol megismerkedett a kontinens legkülönfélébb konyhamûvészeteivel. Hat évvel ezelôtt vetôdött a Svalbard-szigetekre, ahol hamarosan megnôsült, házat épített, és le is telepedett. Világot látott norvég szakácsként természetszerûleg csatlakozott az Arctic Menu mozgalomhoz, amelyet az észak-norvég Landsdelsutvalget indított el, éttermekkel, szakácsiskolákkal, turistairodákkal szövetkezve. A kezdeményezés lényege, hogy ösztönözzék az embereket a helyi alapanyagokból készült ételek fogyasztására, és megôrizzék a sarkvidék tradicionális konyhamûvészetét. Az Arctic Menu mozgalom séfjei ismerik a hagyományos ízeket, de megengedett számukra a különbözô nemzetközi konyhákkal való fúziós kísérletek gyakorlása is, ami egészen érdekes dimenziókba helyezi a hely konyhamûvészetét. A Svalbard-szigeteken nem teremnek gabona-, zöldség- és gyümölcsfélék, kivéve néhány zuzmót és bogyós növényt, amelyek a rövid, hûvös nyár alatt igencsak sovány hozammal kecsegtetnek. Állítólag az oroszok egyik településén, Barentsburgban van egy gombatenyészet, de ennek a titkát úgy ôrzik, hogy élô ember még nem szerezhetett tanúbizonyságot a létezésérôl. Ennek megfelelôen a Spitzbergák konyhájának alapanyagait többnyire a szárazföldi állatok és a tengeri élôlények húsa jelentették. Az ôslakosok szinte kizárólag vadászatból és halászatból tudták elôteremteni ételeiket, a menün többnyire a nehezen vadászható, nem túl ízletes jegesmedve és rozmár, valamint a hangyányival elviselhetôbb fóka, bálna, 81

hal, rák és kagyló szerepelt, amelyeket egymással variálva fogyasztottak. Közel száz éve, a szénbányák megnyitását követôen fellendült a szigetcsoport élete, beindult a kereskedelem Oroszországgal és a világ más részeivel. Prémekért, szárított halért, tôkehalolajért cserébe gabonát és lisztet szereztek, ami az elsô kenyérfélék megjelenését eredményezte. A messzi vizekre eljutó hajósok India és Afrika fûszereit hozták magukkal, amivel megvetették az északi fúziós konyha alapjait. További érdekes étel-alapanyagnak minôsültek azok a maradékok, amelyeket a halászok nem tudtak eladni: a halak gyomra, a kopoltyúban megalvadt vér, a halnyelv, az ikra és hasonló csemegék, amelyeket addig fôztek, sütöttek, szárítottak, míg fogyasztható állapotba nem kerültek. A szénbányák tevékenységének háttérbe szorulásával párhuzamosan új iparág kezdte megvetni lábát a szigetcsoporton. 10-15 évvel ezelôtt megjelentek az elsô szállodák, éttermek, jelentôsebb turistairodák. Fellendült a nemzetközi forgalom is, ami még inkább erôsítette a fúziós konyha fejlesztésének szükségszerûségét, ami igen különös fogások kialakulását eredményezte. Ilyen volt az én ebédem is, aminek a gerincét vörösboros fókasteak és egy olívában sült bálnapecsenye alkotta. SteinOve elmondása szerint a fókát mindenekelôtt tejbe kell áztatni, hogy az átható halíz tompuljon. Ezt követôen a fókát és a bálnát vajon sütik meg, de ínyencek akár egy kis fókazsírban is megforgathatják a húst. Miután kedvünk szerint átsült, vörös currykrémmel dúsított vörösboros-tejszínes mártást öntünk rá, amit frissen ôrölt fekete borssal szórunk meg. A fogást fôtt burgonyával, céklával és káposztával érdemes tálalni, és vörösbort illik fogyasztani hozzá. Ebéd után Stein-Ove búcsúajándékként átnyújtott egy kis fókát meg bálnát, hogy otthon valamelyik showmûsorban készíthessünk belôle pecsenyét. Gyomrom eltelt, hazamentem. A hotel halljában találkoztam Alekszejjel, az expedíciós cé g emberével, aki éppen sétálni indult a környezô hegyekbe. Nem kellett sokat unszolnia, hogy csatlakozzam hozzá. A recepciós figyelmeztetett: mielôtt elindulunk, le kell adnunk útvonaltervünket a kormányzónál, és fegyverhasználati engedélyt kell beszereznünk, ugyanis puska nélkül senkit nem engednek ki a városból a jegesmedvék miatt. Az utóbbi esztendôkben egyre agresszívebbé váltak. Két évvel ezelôtt már Longyearbyenbe is bemerészkedett egy, és széttépett egy asszonyt. Hál’ istennek megfelelô fegyverkezelési képzésben részesültem, úgyhogy ezt a veszélyt kivédhetônek éreztem. 82

Azonnal a kormányzó hivatala felé vettük az irányt, ahol tájékoztattak, hogy a Svalbard-szigetek fôméltósága éppen déli sziesztáját tölti. Semmi esélyünk nem volt engedélyekhez jutni, de valahogy ez nem akadályozott meg abban, hogy elinduljunk az útra, akár védelem nélkül is. Új, különös érzés fogott el: alighogy visszatértem a jég birodalmának az életveszélyeibôl, újabb kalandba indulok, fegyvertelenül a jegesmedvék földjére, és semmi félelem nincs bennem. Lehet, hogy valami tényleg megtört bennem a Sarkon. Elkezdünk kapaszkodni egy közeli hegycsúcs felé, ahonnan a vidék valószínûleg jól belátható. Jegesmedvét ugyan egyet sem találunk, hómobilost azonban annál többet. Egymás után száguldanak alá a hegyrôl, méterekre hajtanak el mellettünk, majdnem elütnek. Alig gyôzünk kitérni az útjukból. Nagy nehezen haladunk felfelé, amikor az egyik hómobil befarol elôttünk. Egy dühös norvég ugrik le róla, hozzánk rohan, és számon kéri, mi a francot csinálunk itt. „Sétálunk” – felelem, mire üvöltözni kezd, hogy fegyver nélkül tilos erre járni, mert az életünkbe kerülhet. Mielôtt bármit mondhatnék, félreérthetetlen gesztust tesz, és világosan tudtunkra hozza: ha nem fordulunk vissza azonnal, akkor nem a medvék fognak végezni velünk.

2006. április 23. (tg) Utolsó nap Svalbardon. Nem mehetek úgy el innen, hogy a szigetcsoportnak az elemi lényegét meg ne ismerném, és alá ne ereszkednék a legendás szénbányák egyikébe, bizonyosságot szerezni arról, hogy az ember igenis mocskosabbá válhat, mint az Északi-sarkon. Longyearbyen központjában egy furgon vár délelôtt 10-kor, hogy elszállítson bennünket a Spitzbergák egyetlen mûködô szénbányájába. Mintegy húsz kilométert haladunk a sivár, fekete-fehér Fritz Lang filmre emlékeztetô vidéken, mígnem egy hegyi szerpentin végén behajtunk egy hatalmas hangárba. Itt bányászruhát öltünk magunkra: overallt, kesztyût és lámpával felszerelt védôsisakot. Az övünkre csatolunk egy akkumulátort, és egy mini-oxigénpalackot arra az esetre, ha esetleg tûz ütne ki odalenn. „Bár ez ma nem valószínû” – nyugtat meg minket ex-bányász vezetônk, és mindenkinek átnyújt egy porszûrô maszkot. Ezt követôen beszállunk egy teherautóba, ami elindul a föld belseje felé. A furgon épphogy elfér az alagútban – mind széltében, mind magasságában. Öt 83

kilométer után bátorkodom megkérdezni, messze vagyunk-e még, mire azt a választ kapom, hogy „most már igen!”; majd megáll a jármû. Vezetônk váratlanul lekapcsolja a lámpákat, és csak ennyit szól: „íme a sötétség”. Vak feketeség mindenütt, a hegy gyomrában állunk, a rémülettôl meg se merünk mukkanni. Mintha elveszett volna a lábam alól a talaj. Idegenben, sötétben, felettem több tízezer tonna szikla – nem túl megnyugtató érzés… Szerencsére hamar visszakapcsolja a fényeket a vezetônk, és lépked is elôre egy kétszáz méteres alagútban, amelynek a mennyezetébe folyamatosan beütöm a fejemet. Minden egyes ilyen találkozó szénport zúdít a nyakamba. A belmagasság egyre kisebb, már görnyedten haladunk elôre az alig másfél méteres vájatban. Itt már csak a fejlámpák fénye világít, egyre rosszabbul érzem magam. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett egy bányász élete úgy száz évvel ezelôtt, amikor még ez a minimális segítség sem adatott meg… Az alagút végén egy különös jármûhöz érkezünk, ami alig egy méter magas. Bele kell feküdnünk. Megindul egy szûk járaton a bánya mélyébe. Mindenhonnan hullik a szénpor, az egész kocsi színfekete. Mintegy két-háromszáz méter után elérkezünk kirándulásunk végállomására, a fúrófejekhez, melyek hatalmas szerkezete könyörtelenül vájja magát elôre a hegybe, és ontja magából a széntörmeléket, amit platós furgonok szállítanak a felszín felé vezetô futószalagokhoz. Hihetetlen, hogy ezt régen kézi erôvel csinálták. A hotelben órákon keresztül súroltam magamról a szénport, hogy emberi külsôm legyen holnapra, amikor is elindulok hazafelé. Az idôközben kinôtt szakállamat meghagyom – egész sarkkutatós küllemet ad nekem, hitelesebb lesz a fellépésem.

2006. április 24. (tg) 13:23 – Az oslói repülôtéren a magyar nagykövet fogadott, és gratulált az Északi-sark meghódításához, majd befuvarozott a városba. Most már egyedül vagyok, körülöttem házak, parkok, autók, jól öltözött emberek. Visszatértem a civilizációba, de kicsit úgy érzem magam, mintha idegenek között járnék. El sem hiszem, hogy véget ért a kaland, túléltem, és néhány órán belül otthon leszek. Olyan, mintha álmodnám az egészet. 01:15 – Újra itthon. Édesanyám, nôvérem, néhány Lucullus-tag és a Duna TV stábja fogadott a reptéren. Egy hölgy virágot nyújt át 84

a Malév nevében. Nem bírtam az érzelmeimmel, azt hiszem, még a könnyem is kicsordult, amikor kiléptem a tranzitból az érkezési váróba. Dicsôséggel fogadtak, mint aki valami nagy teljesítményt tud maga mögött. Én igazából még nem érzem magam büszkének a történtekre: minden volt ez az út, csak éppen heroikus nem. Mocsok, szenvedés, kishitûség jellemezte inkább… És egyelôre fogalmam sincs, mit értem el vele. Egy dolgot tudok még csak: leírhatatlan érzés újra itthon lenni, biztonságban, meleg szobában azzal a tudattal, hogy a hûtôszekrényem tele van, és olyan emberek vesznek körbe, akikre számíthatok. Szüleim kitettek magukért: bôséges vacsorával és hamisítatlan édesapám-féle pálinkával fogadtak. A kölcsönös élménybeszámolóknak alig akart vége szakadni. Most, az itthoniakat hallgatva értem csak, hogy milyen gondot jelentett, amíg néhány napra megszakadt velem a kapcsolat. Tamás óriási médiaérdeklôdésrôl beszél. Én vagyok a mai nap szenzációja, furcsa érzés. Reggel már tévé- és rádióinterjúk várnak, aztán sajtótájékoztató. Minden erômet össze kell szednem.

2006. április 25. (tg) Még szinte arra sem volt idôm, hogy magamhoz térjek, máris indulnunk kellett a Duna TV-be. Hihetetlen szeretettel fogadtak, érezni lehetett, hogy ezek az emberek velem voltak az elmúlt néhány napban. Tamás tanácsára ma már nem vettem fel a szkafanderemet – a kalandon túl vagyunk, elég erôs dolog ez ahhoz, hogy ne kelljen külsô álcával is hangsúlyozni a tettemet. A Duna TV-bôl rohantunk tovább a Juventus Rádióba, át a reggeli csúcsforgalmon. Alig vagyunk túl egy tizenöt perces beszélgetésen, máris indulnom kell haza, ahol az RTL Klub stábja vár. Itt gyors interjú, és már indulnom is kell a sajtótájékoztató helyszínére, az Óceán Bár Grill Étterembe. Várakozást felülmúló az érdeklôdés. Közel hatvanan jöttek el – azok az emberek, cégek, akik segítették a vállalkozásunkat, és vagy negyven újságíró. Nehezen tudok koncentrálni, csak úgy törnek fel egymás után az élmények. A megbeszélt koreográfiától eltérünk, az esemény ad hoc jellegû, olyan, mint egy mûhelybeszélgetés. Másfél órán keresztül feszült figyelemmel hallgatnak az emberek, és nézik a rögtönözve összeválogatott fotókat, majd alig bírják abbahagyni a kérdéseket, interjúkat, 85

riportokat. Alighanem életem leghosszabb sajtótájékoztatóján vagyunk túl, négy órával a kezdés után. Az Óceán étterem az eseményhez méltóan sarkvidéki fogásokkal látta vendégül az érdeklôdôket. Hullafáradtan dôlök az ágyba.

2006. április 26. (tg) Ma egész délutánunkat és esténket az Esti Showder felvételén töltöttük. A stúdióban felépítettünk egy sarkvidéki minitábort, és készítettünk egy „fóka-stewt”. A beszéddel nem kellett túl sokat törôdnünk: Fábryval szemben még az én mindenkit lenyomó elôadásmódom is csak nehezen érvényesült. Szerencsénk, hogy jóindulattal volt irányunkban. Ez lesz talán a fénypontja a médiahadjáratunknak, bár Tamás elégedetlen volt: úgy érezte, mintha most elôször nem lennénk a helyünkön.

2006. május 4. (tg) Az elmúlt néhány nap arról szólt, hogy stúdióból ki, stúdióba be. Egymás után mentem szerkesztôségekbe, kávézókba. Az egyik újságíróval való beszélgetésem során odajöttek ismeretlenek, és gratuláltak az Északi-sark eléréséhez. Olyan az egész, mint egy ámokfutás, egyelôre még mindig nem vagyok képes felfogni, mi ez az egész. Ma reggel azon vettem észre magamat, mintha kezdene csökkenni az érdeklôdés. Megkérdeztem Tamást, nem lehetne-e valamit csinálni, és még több megjelenést generálni, mire elôvett egy mûsorújságot, és megkért arra, hogy ha tudok mutatni egy mûsort, ahol még nem szerepeltem, akkor elintézi… Tényleg kezdem elveszíteni a fonalat. Ma az egész északi-sarki kaland egyik csúcspontjához érkeztünk el. Miután interjút adtam az Outdoor Magazinnak, akik Csabával az élen szintén szívvel-lélekkel támogatták kalandunkat, autóba vágtuk magunkat, és irány Jászberény! Egykori iskolámba tanítás után érkeztünk. A gyerekeknek felajánlották, hogy jöhetnek meghallgatni kalandjaimat, de senki nem kötelezte ôket ottmaradásra. Ennek ellenére az iskola legfelsô szintjén megtöltötték a matracokat és kispadokat az érdeklôdôk. Négyszáz szempár figyelte elôadásomat. Hihetetlen szeretet áradt belôlük, többen autogramot kértek, meg fotókat. Már csak emiatt 86

megérte végigcsinálni az egészet. Mielôtt végeztem volna, az iskolának adtam azt a kis zászlót, amit az Északi-sarkon tûztem ki, hogy ha valaki, hozzám hasonlóan innen indulna neki a világnak, vigye magával, hozzon neki szerencsét, jusson vissza ugyanolyan épségben, mint én, és adja a következô generációk kezébe. Otthon ebéd várt ránk, és édesapám kerek perec kijelentette, hogy még mindig oltári hülyeségnek tartja az egész kalandot. Attól félek, csak azért fogalmazott ilyen visszafogottan, mert Tamás is jelen volt. Titkon azért remélem, hogy valamennyire azért büszke lehet rám.

2006. május 5. (tg) Tegnap lement az Esti Showder. Egész héten bennünket nyomtak a beharangozókban: furcsa volt visszahallani magunkat naphosszat a reklámokban, és egyre feszültebben vártuk, mit hoznak ki a felvételbôl. Szerencsére jól sikerült a mûsor, teljesen elégedett vagyok. Sok gratuláló sms-t kaptam. Ma este lesz az egész kaland záróakkordja: Karcsiék úszó lôterén a legbelsôbb szervezô körrel és a Lucullus-tagokkal ünnepeljük meg közös sikerünket.

2006. május 9. (tg) Eldöntöttem, hogy szakítok az elmúlt egy év szabadúszó próbálkozásaival, és visszatérek a civil életbe, megpróbálok elhelyezkedni egy cégnél. Szerencsémre viszonylag hamar visszajelzett egy komoly PR ügynökség. Néhány napon belül várnak interjúra. Addig is igyekeztem kihasználni a fennmaradó kis szabad idôt, és kimentem a Rám-szakadékba, ahol felkészülésemet folytattam. Az erdô zöldbe borult, kellemes meleg volt, nyoma sincs annak a sárnak, latyaknak, szürkeségnek, amivel még egy hónappal ezelôtt küzdöttem. Furcsa volt úgy végigmenni az egészen, hogy mögöttem van az Északi-sark… Továbbra is azt hiszem azonban, remek hely lett volna ez a felkészülésre, ha mondjuk hetente többször kijövök ide, és farönköket húzok magam mögött, úgy mászok a hegyre. Most csak játéknak tûnnek azok a túrák, amiket felkészülés címszó alatt csináltam… De talán a Déli-sarkra való készülôdésnél hasznát vehetem majd. 87

2006. május 14. (tg) Remekül ment az ügynökségi interjú, úgy érzem, esélyt kaphatok arra, hogy visszatérjen az életem a normális kerékvágásba. Annak érdekében, hogy gondolataimat rendezzem, elkértem Tamás nyári lakának a kulcsait, és eljöttem Esztergomba. Itt, a természet és a civilizáció határán, teljesen egyedül, talán letisztulnak a gondolataim, és nekikezdhetek annak, hogy összegezzem az elmúlt néhány hónap történéseit. Biztos vagyok abban, hogy életem egy nagy kalandján vagyok túl, ami döntô mértékben megváltoztathatja további sorsomat. Most már tudom, hogy a hôsök szenvednek, és a dicsôség inkább a kívülállók szemében jelenthet valamit. Itt, benn azonban csak a töréseket és a szenvedést találja az ember. Az igazi örömet a gyerekek jelentették, akikben talán megmozdult valami, és felébredt bennük a hit, hogy bármilyen valószínûtlen célt tûznek is ki maguk elé, azt meghódíthatják, ha elég kitartóak, és készek mindenüket feláldozni a cél érdekében. Valahogy megpróbálok úrrá lenni a helyzetemen, újra egzisztenciát teremteni, barátnôt találni, és kimászni egyre halmozódó adósságaimból. Csak így alapozhatom meg a következô kalandot.

VÉGE

88

Az Északi-sarki paprikás csirke receptje (Jalecz Lajos XIX. századi receptje alapján) A

fûszerek felhasználásával

Hozzávalók (4 személyre) • 10 dkg mangalicazsír • 2 fej vöröshagyma • 2 fej fokhagyma • 2 csirkecomb • 2 csirkeszárny • édes-csípôs paprikakeverék (arányok ízlés szerint) • kevés Erôs Pista • só • Lucullus feketebors • Lucullus köménymag • 1 evôkanál sûrített paradicsom, vagy lecsó • víz

Elkészítés A mangalicazsírt felforrósítjuk, hozzáadjuk az apróra vágott hagymát, fokhagymát, majd beletesszük a csirkecombokat és szárnyakat. A csirke mellé adunk édes- és erôs paprikát, esetleg még Erôs Pistát is. Fûszerezzük sóval, Lucullus borssal, Lucullus köménymaggal, és teszünk még bele sûrített paradicsomot is. Felöntjük vízzel, és fôzzük, amíg jó nem lesz!

89

90