Kaukazus Rali

A II. Kaukázus Rali 2009. augusztus 28. – szeptember 13. Előszó A 2009. augusztus 28-án startoló Kaukázus Rali 17 napja és 7000 kilométeres távja során a Balkán, Törökország és a Kaukázus 11 országának legszebb tájain haladt keresztül. A második alkalommal megrendezett extrém kaland- és teljesítménytúra olyan tájakon át vezetett, ahová eddig kevés turista merészkedett. Az út során érintettük a 90-es évek és napjaink háborús zónáit, Bosznia, Koszovó, Dél-Oszétia és Hegyi Karabah puskaporos tájait is. A verseny célja volt, hogy a résztvevők testközelből ismerhessék meg az ott élők mindennapi életét, kultúráját, a régiók múltját és jelenét. A szervezők karitatív programot is hirdettek: a háború sújtotta Karabah legnagyobb árvaházának kis lakóin segítettek adományaikkal. A verseny- és túrakategóriában induló amatőr csapatok bármilyen járművel rajthoz állhatnak, sőt, a futam szellemiségét hirdetvén a szervezők különleges kedvezményt biztosítottak az 1988 előtt gyártott volt szocialista országban készült autóval indulóknak! A mezőny igen színes volt, hiszen a magyarokon kívül német, lengyel, brit és amerikai csapatok is jelentkeztek a nem mindennapi futamra. A verseny rajtja a Budapest XXII. kerületében található Memento Parkban volt. A kortörténeti emlékhelyként, kulturális központként és idegenforgalmi látványosságként funkcionáló Memento Parkban politikai vonatkozású, egykori köztéri szobrok láthatók, amelyek a szocialista kultúrpolitika és eszmerendszer igényei alapján 1947-1988 között kerültek Budapest utcáira. Gasztronómiai vonatkozások I. – BOZARTMAFŐZÉS SZTÁLINNÁL A Lucullus Baráti Társaság gasztronómiai egyesület először 2009. május 1-jén kapcsolódott be II. Kaukázus Rali történéseibe, amikor is a Memento Parkban található Sztálin-dísztribün csizmáján az extrém szakács (és az egyesület elnöke) Turóczi Gábor ezúttal grúz egytálételt, BOZARTMA-t főzött a grúz kultúra, illetve a II. Kaukázus Rali népszerűsítésére. „Odalent” örmény Taron-i csirkelevessel kedveskedett az Egyesület és a Gyradiko kisvendéglő a résztvevőknek. Az Északi-sark, a Levegő, a Góbi-sivatag, a Karib-tenger és a Lánchíd teteje után ez volt a 6. különleges főzése Turóczi Gábornak az elmúlt három évben. Megfogadtuk, hogy a már jól bevált, világhírű PAPRIKÁS CSIRKÉT, ami mindenhol megfőztünk már - ezúttal a Kaukázus egy jellegzetes pontján készítjük majd el az autós rali keretein belül. Az eseményen Berényi Attila, a II. Kaukázus Rali főszervezője és Madary Orsolya, a Memento Park kommunikációs igazgatója is válaszolt a jelenlévők kérdéseire az idei versennyel kapcsolatos útitervről, újdonságokról. Mindamellett meg lehetett tekinteni az idei év néhány versenyjárgányát is. A főzést az RTL KLUB Fókusz c. műsora örökítette meg. Gasztronómiai vonatkozások II. – A TANKON FŐTT PAPRIKÁS CSIRKE IGAZ TÖRTÉNETE, VALAMINT A KAUKÁZUS MEGKÓSTOLÁSA Kalandunkat innentől kezdve naplós formában folytatjuk.

1. NAP, 2009. augusztus 28. Budapest – Mostar Útvonal: Budapest-Szekszárd-Mohács-Gradacac-Tuzla-Sarajevo-Mostar Start: Budapest, Memento Park Napi cél: Mostar, Bosznia-Hercegovina Napi táv: 637 km Az első nap remekül sikerült. Magyarországot elhagyva, Horvátországon át este tíz után érkeztem Bosznia-Herzegovina lenyűgöző, Mostar nevű városába a Kaukázus Rali egy szervezői autójában. Az útról olyan sok minden érdemlegeset nem lehet elmondani, hacsak azt nem, hogy a horvát-bosnyák határon összefutottunk a mezőny egy jellegzetességével, egy meglehetősen régi német Kübelwagen-nal, és vezetőjével, Thomas-szal, akiknek pont akkor fogyott ki ráadásul a benzinük. Természetesen segítettünk nekik, vittünk kannában. Az úton frizsiderízű szendvicsek és egyéb "autós kaják" éltettek minket. Horvátországban nagyon keveset voltunk, arról tehát sok érdemlegeset nem tudok elmondani. Bosznia viszont egy rendezett kis köztársaságnak tűnik, dombokkal, hegyekkel, fenyvesekkel, meg szerpentinekkel. Valahol Európa és „A Kelet” közti határmezsgyén helyezkedik el, amit alátámaszt a rengeteg, a völgyekből kiemelkedő magas mecset is. Mostar viszont valóban lenyűgöző. Az 1993-as háború jelei ugyan sok helyen érzékelhetőek, de számomra a hely maga volt a csoda. A lerombolt (majd újjáépített) HÍD, a zöldes színű, meglehetősen sebes Neretva, a mecsetek, éttermek és kiépített részek már mind-mind a turizmus fellendülését jelzik, amit alátámaszt a töltényhüvelyből készült tollak és macskák meg egyéb szuvenírek sokasága is. Este ettünk csevapot és húsos/sajtos bureket, hozzá helyi sajtot és szarajevói sört, amely mondhatnám, hogy maga volt a mennyei tökély. Minden teljesen friss, a hús ízletes és lenyűgöző, ráadásul otthon nincs ilyen minőségű étkezés. A mezőny "majdnem egyben" - egyelőre csupán egy amerikai csapat tűnt el szőrénszálán - a megjelölt szálláson sem jelentek meg, és elérhetetlenek... Reméljük, nincs komolyabb bajuk. A mai végcél - Montenegrón keresztül a koszovói Peja város települése. 2. NAP, 2009. augusztus 29. Mostar – Pec/Peja Útvonal: Mostar - Gacko – Bileca – Trebinje – Niksic - Savnik - Boan - Mojkovac Rozaje – Pec (Peja) Indulás: 8:00 Napi cél: Pec (Peja), KoszovóNapi táv: 463 km Ma a Moszkvics csapattal utaztam, akik Roncsbrigád néven futnak. A nap elején nem fogadtam volna, hogy beérünk este, mert a jármű zörgött-csattogott, köhögött-kiesett az ablaka, a tanksapka és a rendszámtábla is ralis ragasztószalaggal volt rögzítve. A csomagtartó egy hosszú csavarral nyílott, amit egy bosnyák benzinkúton egy Kaukázus Rali matricáért szereztünk. (A kreatív dolgok innentől kezdve is fontos szerepet fognak játszani az életünkben.) Tizenegy óra körül már egy szerb kocsmában barátkozunk a boszniai szerb köztársaságban (Srpska Krajina), ahol üvöltő zene szól. Montenegróból olyan sokat nem látunk (inkább csak átvágtatunk rajta), de az az érzésünk, hogy szép hely lehet ez. Hegyek, tavak és fenyvesek váltják egymást, meg az úton kocogó tehenek. Torkavéres Moszkvics hajnali kettőkor ér be Peja-ba, az egész napos mutatvány hajmeresztőnek bizonyul, de azért világraszóló élménynek is. Az amerikai csapat autója majdhogynem felrobban, nem tudnak vele tovább jönni, valószínűleg valahol csatlakoznak majd a mezőnyhöz új autóval. Van egy Ladakombi

team is (… a „Ladaállat”), amely eddig majdhogynem többet volt szerelőnél, mint az úton, szóval ők is "veszélyeztettek". Beájulás, kis halál... 3. NAP, 2009. augusztus 30. Pec/Peja - Peshkopie Útvonal: Pec(Peja) – Decani - Junik - Quafa Morine - Bajram Curri – Krume Kukes - Peshkopie Indulás: 7:30 Napi cél: Peshkopije, Albánia Napi táv: 230 km A mai napot a Lada Samara team-mel töltöttem. Reggel sikerült egy nagyon keveset látni Peja-ból (Koszovó), ahol van Tony Blair utca, Bush szobor, olasz NATO kontingens tábla, és nagyon sok új kommandós bronzszobor meg emlékmű a háborúk tiszteletére. Koszovóban egyébként jelenleg semmi sem utal háborúra, vagy háborús helyzetre sem, legalább is ahol mi jártunk, ott nem. Rendezett utcák, boltok, kávézók, szép lányok jönnek egymás után. Egy keveset autózva átléptük a koszovói-albán határt, és egy olyan országba érkeztünk, amely a legnagyobb rendezetlenséget és koszt produkálta az eddigi egész út során. Beigazolódni látszik, hogy Albánia nem más, mint Európa (és utunk) talán legszegényebb állama. Az elején elkevertük az utat, mert valamiért tökfölöslegesen bementünk egy Bajram Curri nevű városba, és miután összefutottunk a Kübelwagennel, akkor meg őket kevertük el. Történt ugyanis, hogy egy meglehetősen nehéz offroad szakaszon előreküldtük őket, mert nekik volt gps-ük. Egy idő után egy helyi lakostól megkérdeztük, hogy jó helyre megyünk-e (persze nem), és mi még vissza tudtunk fordulni, de Thomasékat már nem tudtuk értesíteni. Na mindegy, majd csak lesz valahogy. (Este végül ők is beértek). Albániában sok a bunker (atomtámadás esetére?), a füstölgő erőműizé és a rossz út. Az utóbbit leszámítva a helyzet sokat javult, amikor már hegyes szakaszokhoz értünk: rengeteg hegy, lélegzetelállító panoráma, egy-két tó nyűgözött le minket. Az albánok (legalábbis három közülük) kifogástalan angolsággal, a legújabb divat szerinti ruhákban, tehenet hajtva igazított el, amennyiben szükségünk volt rá. Nagyon kedves, nyíltszívű emberek, határozottan jó emlékképem lesz róluk. Este kilenc körül értünk be Peshkopie-be, a Lada Samara is nagyon jól vizsgázott. Vacsorára vegyes hústálat ettem (középszerű), hozzá Rakija-t és Tirana sört (kiváló, bár whiskeyval és bacardival nem jó másnapreggelt eredményez). Az igazi gourmet étkezések még váratnak magukra. A Lada team nem jutott el a mai végcélhoz, viszont egy defekt után a Moszkvics - igen, amit mindenki kisebb csodával és nagy tapsviharra fogadott. Holnap irány Albánián át - az Ohrid tó Macedóniában.

4. NAP, 2009. augusztus 31. Peshkopie - Ohrid Útvonal: Peshkopie – Maquellare – Shupenze – Stebleve - Librazhd – Prrenjas – Quafa e Thanes – Struga - Ohrid Indulás: 8:30 Napi cél: Ohrid-tó, Makedónia Balatonja Napi táv: 177 km Ma Albániában autózgattam egy másik szervezői autóban, egy négykerék-meghajtású Pajeroban. Az út az eddigi legizgalmasabb szakasznak bizonyult. Az ember fia alig tud valamit erről a titokzatos, rejtett országról, de azt azért végképp nem gondolná, hogy az albán Alpok 100%-ban Mongóliát, a Góbi-sivatag hegyesebb részeit juttatják az emberek eszébe. Hajmeresztő emelkedők és szerpentinek, alig-alig járható, offroad utak (ezek

főutak), korlát nélküli hidak, folyók váltogatják egymást. Sok az elzárt falu, lehetetlen helyre épült terméskő-házak, ezer évvel ezelőtti állapotok, birkák és tehenek sokasága. A táj színei változatosak: fekete, barna, szürke, sárga és az ezek kombinációjából összeálló millió egy árnyalat váltják egymást, de sok a zöld legelő, erdő, fennsík is. Az emberek nagyon kedvesek, egy boltban például nem engednek fizetni. Ugyan csak néhány vizet és száraztápot vásárolunk, de nem volt lekünk, ezért a bolttulajdonos úgy döntött, hogy megajándékoz bennünket. Szegények, de tényleg nagyon nyíltszívűek. Az albán étkezésről sokat nem tudtunk meg: az étlapokon minden albánul van, és csak úgy rendelgetünk, hogy "kérünk egy Bergsxolle-t garnitúrával", vagy "sish kebabot patátával" (mondjuk, ez utóbbit véletlenül tudjuk, micsoda). Az ízek egyébiránt nem annyira jók: kétszer is eszünk itt, de a húsok jellegtelenek, és enyhén elsózottak, elborsozottak is. Keveréke ez mindennek, ami török, balkáni, bolgár és még sok minden más, de rosszul összerakva. A Tirana sör viszont finom. Makedónia Albániához képest teljesen "Európa", a kifogástalan minőségű aszfalt utak és tökéletes infrastruktúra nem is érdemelnek ki nagyobb figyelmet a részünkről. Az Ohrid Tó, Makedónia "Balatonja" partján van ma esti szállásunk a Bellevue hotelban. 5. NAP, 2009. szeptember 1. Ohrid - Belmeken-tó Útvonal: Ohrid – Otesevo – Bitola – Prilep – Veles – Stip – Kocani – Delcevo – Blagoevgrad – Razlog – Jakoruda – Yundola – Belmeken Indulás: 8:00 Napi cél: Belmeken tó, Bulgária Napi táv: 495 km Makedóniában autózunk a Samara Team-mel. Egyszer már ugyanígy átszeltem ezt az országot pár évvel ezelőtt, és megmondom őszintén, akkor sem, és most sem tett rám szinte semmilyen benyomást. Olyan „van és kész”. Nagyon jó minőségű autóutak, kisebb hegyek, kis európai fíling, de semmi extra. Többen azt mondják, hogy Skopje, a főváros azért megérné, hogy megnézzék, de majd talán legközelebb. Az az ország következik, ahol viszont már harmadszorra járok, és mindig örülök is a visszatérésnek: ez pedig Bulgária. Legutóbb két éve nyaraltam a feleségemmel a Naposparton, előtte pedig 1999ben is tettem látogatást Szófiában. Jó ide visszajönni annak ellenére, hogy az érzés itt is nagyon európai. A nap végén érünk be a Rila nemzeti park területére, ahol a gyönyörű Belmeken tó partján vadkempingezünk. Itt feladatot is kapok a szervezőktől: főzni kell az egész mezőnynek. Örömmel látok neki. A recept a rali háziszakácsától, Karcsitól származik, aki a raliból most éppen egy rövid időre visszautazott Magyarországra. Ennek értelmében hagymán kecskehúst pirítok, majd rozmaringot és borókabogyót, sót, borsot adok hozzá. Egy idő után hozzáadok aszalt szilvát, 1 üveg vörösbort és a saját magam ízlésére hallgatva egy kevés borsmentát is. A kaja jól sikerül, de a hús még két óra múlva is enyhén rágós marad. Sebaj, mindenki örül a közösségi étkezésnek. A tó a homokos partjával és tajtékos habjaival olyan érzést kelt, mintha valami tengerparton járnánk. Rendkívül jól érzem itt magam: Mongólia után ismét enyhén megcsap a szabadság szele… 6. NAP, 2009. szeptember 2. Belmeken-tó - Istanbul Útvonal: Belmeken - Plovdiv - Khaskovo - Edirne - Istanbul Indulás: 8:00 Napi cél: Istanbul, Törökország Napi táv: 540 km Nehéz szívvel és másnaposan hagyjuk el Belmekent, majd Törökország felé vesszük az irányt a Pajeróval. Bulgáriában már csak keveset tartózkodunk. A határátkelés itt már bonyolult: többszöri útlevél- autó- és vámellenőrzésen esünk át. A vízum 15 Euro, s fel

nem foghatom, hogy egy ország, mely az EU-hoz akar tartozni majd egyszer csak, ezt hogy gondolja? (Az egész utazás 11,5 országon keresztül tart, és a törökökön kívül Hegyi Karabahban és Örményországban kell csak a vízumért fizetni. Előbbi kb. 22 Euro, utóbbi kb. 5 Euro). A határon túl rögtön Edirne települése következik, amelybe elvileg nem kellene bemennünk, de nekem ott motoszkál a fejemben, hogy az általam nagyon kedvelt Michael Palin „Új Európa” c. útifilmjében betért ide, és rendkívüli szépségekkel szembesült. És igen. Legalább három nagy mecset található itt, a legnagyobb, a Selimiye Cami lenyűgöző, óriási méretekkel rendelkezik, és nem is tudom, nem nagyobb-e mint maga a magasságos Aja Sofia? Buggyos bugyogós, görbekardos és turbános emberek helyett teljesen konszolidált ruházatú török emberekkel találkozunk és csak a müezzin hangja, valamint egy-egy női csador emlékeztet csak arra, hogy a valamikori oszmán birodalomban járunk. Mindenhol török zászlókkal, és a modern Törökország megalapítójának, Kemal Atatürknek az arcképeivel kerülünk szembe. Betérünk egy török étkezdébe, ahol olcsón eszünk friss dolgokat. Kenyeret és vizet hoznak, pedig egyiket sem kértük. Köftét, azaz roston sült darálthús-pogácsát kérünk rizzsel, grillezett paprikával és paradicsommal. Ízletes és lélekemelő: a húspogácsából kiabál a római kömény, ami nagy örömet okoz. Isztambulig kifogástalan minőségű autópálya vezet, ahová késő este érünk be. Szerény becslések szerint is vagy tízmillió ember él itt. Egy húgyszagú autóbusz-pályaudvari hotelecskében szállunk meg, aminek egyetlen előnye, hogy egyedül vagyok egy szobában. (Ilyen az egész út során nem volt, és nem is lesz, kivéve a sátorozásokat…) 7. NAP, 2009. szeptember 3. Istanbul - Sinop Útvonal: Istanbul - Izmit – Düzce – Gerede – Kursunlu - Ilgaz - Kastamonu – Tasköprü - Sinop Indulás: 7:30 Napi cél: Sinop, Törökország legészakibb pontja Napi táv: 734 km A mai nap a kilométerek ledarálásáról szól, és kevés említésre méltó esemény van. Az első ilyen a Boszporusz hídon a „Welcome to Asia” tábla elszalasztása, illetve ez így nem teljesen igaz, mert a híd után megálltunk a kocsival, és visszaindultunk gyalog, de egy géppisztolyos ember valamiért nem enged vele fényképezkedni. Négysávos utópálya következik egészen Isztambulig. A másik említésre méltó dolog, hogy egy benzinkúton is hasonlóan kifogástalan minőségű, friss köftét kapunk, mint amilyet tegnap Edirne-ben. Egy egész korsó Ayrannal, azaz sós, vizezett habos joghurttal fejeljük meg, aminél már érzem, hogy nem kéne, mivel a gyomrom csak csekély méretekben hajlandó ilyeneket befogadni… A „szultán bosszúja” bizonyára el fog érni. Már alig várjuk Sinopot, két okból is. 1. – itt tengerben fürödhetünk, ráadásul itt pihenőnap is lesz, 2. – itt is főzünk, ezúttal PAPRIKÁS KRUMPLIt. Este érünk végül Sinopba, ahol palacsintányi telehold fogad, susogó tenger, és porfinomságú homok. Élvezetes itt főzni, olyan, mintha egy bennszülött törzs valamiféle rituáléja lenne az egész. Ánizsos-csípős-édes kolbász megy a paprikás krumpliba, és rendkívül sok pia az emberekbe. A Marti kemping tulajdonosai – heten-nyolcan – már a műanyag kempingszékeket dobálják a tűzbe, akkora a hangulat… Aztán átugrálnak a tűzön… A többit nem részletezem… 8. NAP, 2009. szeptember 4. Pihenőnap – Sinop

Ma a sebeinket nyalogatjuk, és mosunk, mosdunk – nagyjából ez a program. Emellett sajnos sikerül elaludnom a tengerparton a plusz harminc fokban, aminél fogva enyhe napszúrást kapok. Hiába, a por finomságú, finom sárga homok nagyon csábító, a tengerparton rajtunk kívül csak egy marhacsorda tartózkodik, de az is odébb. A víz nem hideg, és nem is annyira sós. Élvezetes benne lubickolni, ameddig a szem ellát – nincs élő ember a közelben. Sirályok csapkodnak a fejünk felett, a marhák is hangokat adnak ki, és elhúz a távolban egy halászhajó. Ideális hely. A nap hátralévő részében próbálom utolérni magam írás, és fotófeltöltés terén is, ami nem annyira könnyen megy. Ma reggel futottam is egy fél órácskát, ami az elmúlt nyolc nap autózása után szintén üdítően hatott. 9. NAP, 2009. szeptember 5. Sinop - Batumi Útvonal: Sinop – Samsun – Trabzon – Rize – Hopa - Batumi Indulás: 7:00 Napi cél: Batumi, Grúzia Napi táv: 768 km A Sinopból Batumiba tartó gyorsforgalmi út (vagy netán autópálya ez is?) a tengerpart mellett kifogástalan, viszont meglehetősen unalmas is. Kevés fotó készül. A szultán bosszúja is utolér: a gyomrom fájdalmas görcsökben reng. Hasmenés nincs, fájdalom viszont annál inkább. Gyógyszeres és pálinkás kezelést is alkalmazok a biztonság kedvéért. Reméljük, hamar átfut rajtam a helyi baktériumkészlet, mert még csak most következnek a legjobb étkezések. 10. NAP, 2009. szeptember 6. Batumi - Kutaisi Útvonal 4 WD: Batumi – Khulo – Abastumani – Baghdati - Kutaisi Indulás: 7:00 Napi cél: Kutaisi, Grúzia Napi táv: 356 km Grúziában járunk, ismét csak a Pajeróval. Erről az országról az ember fia általában csak nagyon keveset tud: a hírekben javarészt mindig valami negatív kontextusban szerepelnek - Szaakasvili köztársasági elnök elleni felvonulások, oroszellenes megmozdulások, kaukázusi forrongások, meg hasonlók. Pedig a grúzok voltak az egyik első keresztények, van pazar tengerpartjuk és magas hegyeik, elképesztően szép országuk, emellett hihetetlen vendégszeretetük és kiváló konyhájuk is. Batumi egy tengerparti üdülőparadicsom, amely magában hordozza az ex-Szovjetunió, Miami, Európa és Albánia stílusjegyeit is. Van itt hosszú tengerpart, tele kiépített étteremmel, bárokkal, óriáskerékkel és egyéb hívsággal, a Miami Vice-ban látható hosszú pálmafasorral, ausztrál madárházzal, valamint gondozott parkokkal. A belváros rendezett és folyamatosan épül - rendkívül sok szürreális épületnek is otthon ad. Az ember egyszerűen nem tudja hova tenni az egészet. A helyiek kedvesek, kérdezősködnek, odajönnek, és már reggel nyolc körül elkezdenek alkoholt inni. Vicces ország - még a volán mellett is simán lehet inni. A vendégszeretet szavakkal le nem írható, már-már erőszakos tevékenységnek minősül. Batumit elhagyva jönnek a rosszabb utak. Az elején még simának mondható felület hamarosan összeszűkül, majd 80-100 km múlva egészen egyszerűen köves, földes úttá válik, nagyjából azzá, amit nálunk harmadrendű erdészeti útnak neveznek. Bármennyire is furcsa, de ilyen utak szelik át az országot: van olyan, amin kétkerék meghajtású járművel szinte nem is lehet menni. Rögtön Batumi után találunk egy vízesést, amely nagyjából harminc méterről zúdítja alá tömegét, a hegyekből eredő, kristálytiszta, hideg vizet. Körülötte idilli grúz látvány - grúz család piknikezik, sok vodkával, sörrel, és persze

halomnyi étellel. Tőlük nem messze sasliksütő süti a rablóhúst, illata messze száll, és megcsiklandozza az ízlelőbimbóinkat. (Jómagam még mindig a gyomrommal bajlódom, ezért most kihagyom az evését). Útközben egy boltban veszünk szuskit (száraz kerek kekszféleség, még a Szovjetunióban lehetett anno ilyet kapni), és Borjomi ásványvizet - remélem, ezekkel kihúzom a mai napot, és azt is remélem, hogy javítok a gyomromon. Szűk köves utak, lélegzetelállító panoráma, nagy szintkülönbségek váltják egymást a magas hegyekben, melyeket fenyvesek, sebes folyók és tehéncsordák színesítenek. Időnként előjön egy-egy magányos faház bádoglemezekkel megspékelve, melyek előtt feldarabolt nagy fakarikák sorakoznak. Az emberek rá vannak állva az állattenyésztésre (tehén, birka, csirke, kacsa, disznó, minden van itt), és azt gondolom, hogy sokkal boldogabbak is, mint mi vagyunk. Eztán egy nemzeti parkban autózunk, ahol ha lehet, még szűkebb a hely, teljesen offroad, ahol csak négykerék meghajtású autóval lehet haladni. Nagydarab kövek, vízzel telt gödrök váltogatják egymást. Mintegy három órát töltünk itt, hogy aztán esti szállásunkra, Kutaisi városa felé vegyük az irányt. A vacsora pazar - bár még mindig nem merek nagyon sokat enni - saláták, húsostáskák, szuluguni sós sajtok, egzotikus szószban levitáló csirkék, sültek és levesek sorakoznak az asztalon. Na majd holnap... 11. NAP, 2009. szeptember 7. Kutaisi - Mestia Útvonal: Kutaisi – Samtredia – Senaki – Zugdidi – Jvari - Mestia Indulás: 8:00 Napi cél: Mestia, Grúzia, a Magas Kaukázus szívében Napi táv: 253 km Miután érzékeny búcsút veszünk kedves vendéglátóinktól, ismét Batumi felé vesszük az irányt. Ezúttal a Land Roverben utazom, Attilával és Hubával. Egy ideig kifogástalan minőségű aszfaltúton haladunk tovább, rendezett településeket hagyunk magunk mögött, míg egyszer csak elérkezünk a kísérteties Pocko Echeri nevű településre. Romváros ez, amelyet magára hagyogattak a lakói az orosz (abház) megszállás miatt. Mostanra már kezdenek visszaszivárogni a helyiek a romhalmazokba, és felújítani azokat, de érdekes módon békefenntartásként értelmezik az orosz "jelenlétet". "Soha nem volt itt háború" - mondja el egy asszony, a szemünk elé táruló humanitárius katasztrófa jelei, a szétégett házak, lebomlott falak azonban valahogy nem akarják ezt elhitetni. "Éljen Szaakasvili, aki a népért küzd" - tette hozzá. A szomszédos Abházia (jelenleg Oroszország területén lévő független autonóm köztársaság) függetlenedési törekvéseivel volt kapcsolatos a konfliktus, ha jól értettem a lényeget. Hiába, mindig is tudtuk, hogy a Kaukázus egy lőporos hordó. Az emberek egyébként barátságosak, szederrel kínálnak. Mi meg dinnyével és focilabdával őket. A tavalyi Kaukázus Rali során állítólag csak tíz embert láttak a településen, ma már háromszázan vannak. Van itt egy viztároló gát, amelynek többszáz méteres magasságától meghökkenünk hirtelen. A barátságos grúz katonák, akik a gát tetejét őrzik, először nem akarnak átengedni minket, aztán megenyhülnek. Igaz, másfelé is tudnánk továbbmenni, de az úgy kerülő lenne. Míg a gát teteje csak egy sima út, melyről nem is látunk le, az oldala már maga a csoda: a gát egyik oldalán a nagy semmit felváltja a rengeteg víz látványa. Megkockáztatom, hogy életemben nem láttam még ekkora víztározó gátat, de még tán feleakkorát sem. Lenyűgöző építmény, és belegondolni sem merünk, mi lenne, ha egyszer csak valaki berobbantaná azt... A túloldalon lévő tengernyi víz ugyanakkor nyugodt, és csöndesen hömpölyög. Az út innentől kezdve igazi rallissá válik: rendezetlen kő-, és földút váltja egymást, mely többnyire egysávos nyomvonalon halad az időközben több ezer méteresre nőtt hegyek oldalában. Hajtű kanyarokon, fával és vassal aládúcolt hidakon haladunk következő célunk, a kétezer méter magasan fekvő Mestia felé. Az autóban áll a por... Útközben megállunk egy fabódé mellett, ahol két kedves nénitől veszünk házi 50 %-os körtepálinkát, mintegy 300 forintnyi összegért, finom Nataktarin narancslevet, és elfogyasztjuk a korábban Kutaisiben vásárolt hacsapurival egyetemben (sajtos lepényt). Az út a célig még mintegy kétórát vesz igénybe, útközben

látunk faszánokat, amelyeket ló húz, és rendkívül sok egyedül álló bástyát is. Utóbbiakból rendkívül sok található Észak-Szvanétia tartományban, merthogy itt járunk, melyek eredete a 12. századig nyúlik vissza. 1,5 méteres talapzatra épülnek, és eztán bástyává emelkednek, de hogy mi tartja egyben ezeket a védelmi helységként szolgáló, húsz-harminc méteres tornyokat, azt senki sem tudja. Azt meg pláne nem, hogy egyikmásik tetején mit keresnek például tyúktojások... Vendéglátónknál, Tea-nál rendkívül jó a hangulat: jó sok alkohol fogy, mindenki részeg, és ápolja a népek barátságát. Hacsapurit és marhahússal töltött csípős húsos táskát fogyasztunk, amelyet helyben sütnek. Rendkívül ízletes. Az est nagyon részegen ér véget… 12. NAP, 2009. szeptember 8. Mestia – Tkibuli Útvonal: Mestia – Ushguli – Tsana – Lentekhi – Tsageri – Layanourhesi Ambrolauri - Tkibuli Indulás: 6:00 Napi cél: Tkibuli, Grúzia Napi táv: 260 km Nehéz ébredés és sűrű fejfájások közepette ma offroadon a Samarával Mestiából eljutottunk egy Usghuli nevű településig, ahonnan pár száz méterre felfelé található a 2900 méter magas Zagor-hágó. Azt már nem mertük „megmászni”, mint utólag kiderült, jól is tettük, mert még a négykerék meghajtású autók is küszködtek, sőt a Pajero bele is ragadt egy kátyúba. Hét órát vesztegelt ott. Az út Ushguliig változatos: magas hegyek, sebes folyású folyók, fenyvesek cserélgetik egymást, némelyik hegy teteje pedig már enyhén havas. Itt már a 4-5 ezer méteres magasság sem ritka: jó időben látszanak a Kazbek és az Elbrusz hegyek is. Útközben megpróbálunk bemászni egy védelmi toronyba (ilyen rendkívül sok van errefelé), de nem sikerül, mert mintegy tíz méter magasan helyezkedik el a bejárati nyílás. Persze, logikus, hiszen a védelmet szolgáló intézménybe korábban mindig berángatták a létrát, miután bebújtak a toronyba. Eztán visszaindultunk Mestiába, ami már kevésbé volt élvezhető, Mestiából pedig a tegnapi úton a Gátig, illetve onnan Pocko Echerrig, majd Zugdidiig, végül onnan át Tkibuliba, mai végcélunkig. Ez az út már meglehetősen monoton és hosszú volt, amit csak némi grúz körtepálinka, a cha cha és nataktari sör tud enyhíteni. Éjfélre érünk a szellemvárosba, Tkibuliba, a szürreális Eteri Hotelba (Hotel "Plasztik"), ahol szinte minden műanyagból és elviselhetetlen színből van: linóleum, barna műanyag lambéria, rózsaszín fal és világoskék mennyezet. Mindezt megspékeli a zuhanytálcában tíz centi magasságban álló víz, a le nem folyó WC, a magányosan lógó izzó, a madzagon kifüggesztett függöny és rugókból álló ágy. Egész nap szinte nem ettünk semmit, csak este két darab hamburgert... Hiába, ez most így adta ki magát. 13. NAP, 2009. szeptember 9. Tkibuli - Tbilisi Útvonal: Tkibuli – Zestafoni – Khashuri - Gori - Tbilisi Indulás: 9:00 Napi cél: Tbilisi, Grúzia Napi táv: 244 km Reggel hideg virsli, kenyér és sajt - és fájó szívvel hagyjuk el a Hotel Plasztikot a Samarával. Tkibuliból az út majdhogynem kifogástalan és rövid, összesen mintegy 200 kilométer. Második reggelinket is elköltjük egy útszéli büfében, mégpedig saslik (rablóhús nyárson) formájában, amit csípős, korianderes-paradicsomos, hagymás szószba tunkolunk. A sertéshús finom, puha, kicsit ruganyos is. Természetesen faszénen készül. Közben beugrunk Goriba, ami arról híres, hogy Sztálin szülővárosa. A szülőház

még mindig megvan, csak körbeépítették egy nagyobb házzal, plusz felhúztak ide egy óriási múzeumot is. Sztálin avenue, óriási Sztálin szobor a főtéren - hiába, őneki még mindig nagy kultusza van errefelé. A látogatás után nagyon vad ötletünk támad: nézzük meg a szomszédos Dél-Oszétiát, hátha bebocsáttatást nyerünk a nemrég az oroszok által megszállt területre. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, hiszen a nemrég még Grúziához tartozó országrész függetlenné vált, a függetlenné válását pedig elismerte Oroszország, meg más országok is. Mindenesetre egy próbát megér, hisz Dél-Oszétia és Tsinkali csak mintegy 50 km-re van itt. Kérdezzük az utat Tsinkaliba, az emberek válaszolnak is kedvesen, háborúskodásnak nyoma sincs. Aztán az úton egyszer csak nagyon megfogyatkoznak az autók és az emberek, mi pedig hirtelen két betonbunker és zöld homokzsákok, szögesdrót és egy grúz zászló társaságában találjuk magunkat Pistivel (aki közgazdász), és Gézával (aki oknyomozó riporter). Katonák sorjáznak elő a bunkerekből, de látszik, hogy jól megleptük őket, mert valamelyikük csak egy szál pólóban feszít. Géppisztolyok közé kerülünk, a katonák bekerítenek, hirtelen megpillantunk egy legújabb típusú amerikai katonaszállító járművet is. Kérdezik, kik vagyunk, mik vagyunk, és hogy a csudába tudtunk ide eljutni, Mondtuk, simán. Mondják, hogy 500 méterrel korábban meg kellett volna állítania minket egy rendőrkordonnak, ezért a teljes értetlenségük. Mondjuk, nem volt ott semmi. Telefon, útlevél elvétel, tanácstalanság. Öt perc elteltével bevágódik elénk egy rendőrdzsip, melyből három marcona rendőr lép ki, és ezennel még három fővel bővül nem túl boldog fogadóbizottságunk. Mondják, erre nem lehet átmenni, mert ha ők még át is engednének, az orosz poszt (ami ez után következik) már biztos, hogy nem fog, de ha csodák csodájára igen, akkor meg azért nem tudnánk bemenni, mert nincs vízumunk Dél-Oszétiába, és csak Oroszországon keresztül megközelíthető a hely. Hamarosan megérkezik egy David nevű parancsnok, aki piros Zsiguli kombival közlekedik, és Kalasnyikovot tárol maga mellett az anyósülésen. Elmondjuk neki, hogy mi csak szerettünk volna szétnézni Dél-Oszétiában, hátha sikerülne jövőre erre kiterjeszteni a Kaukázus Rali útvonalát, amire ő határozott nemmel válaszol. Elmondja, hogy nem tudják garantálni a biztonságunkat, még az orosz posztig sem; szerinte egy közeli ház tetején ülő mesterlövész biztosan leszedne bennünket. Már nem is akarunk annyira elmenni, de legalább készíthetünk egy fotót, videót, amivel az oknyomozó riporter egy kicsit vissza is él: felmászik az autó tetejére, és onnan forgat, mindent, holott korábban a parancsnok csak az orosz bázis és zászlót engedte venni. Hirtelen rosszabbra fordul a helyzet: David kedve elszáll, el akarja venni a kazettát. A riporterünk azt mondja, lemerült az akksi, nem jön ki a kazetta... Pótakksi, kazi kivét, kazi elvét... Mivel nincs kedvem további áldozatokat hozni az oknyomozó újságírásért, ezért kézzel-lábbal magyarázom, hogy emberünk nem ért oroszul, meg hasonlók. David azt mondja, hogy visszaéltünk a vendégszeretetével, és nagyon csalódott. Újból elveszi az útleveleinket, beírja az adatainkat egy füzetbe, majd egy idő után végül elenged minket, miután kap tőlünk egy kis üveg magyar pálinkát. Mi pedig tőle egy múzó plüss tehenet, amit az autójának a visszapillantó tükréről vesz le. Távozhatunk. Mit adj Isten, valahogy nem annyira fűlik a kedvem az ilyen kalandokhoz... Este Tbiliszibe, Grúzia fővárosába érünk, ahol számomra teljesen érthetetlen módon egy olasz étterembe tér be a csapat. Mindegy, legalább jó. Pepperoncino- csípős spagettit rendelek, hozzá sört, mindkettő finom, rövid séta után irány a szálloda. Rendkívül ki vagyunk merülve.

14. NAP, 2009. szeptember 10.

Tbilisi – Sevan-tó Útvonal: Tbilisi - Marneuli – Sadakhlo – Alaverdi – Vanadzor – Dilijan – Ijevan – Itsakar –Chambarak - Sevan Napi cél: Sevan-tó, Örményország Balatonja Napi táv: 351 km Tbiliszi meglehetősen szép főváros, legalább is, amit látunk belőle, abból ítélve gyönyörű. Rusztikus település, tele szépséggel: régi szobrok, gyönyörű templomok és rendezett sétálóutcák várják az ideérkezőket tele étteremmel, kávéházzal, szórakozóhellyel és élettel. Sajnos már korán reggel tovább kell utaznunk, mert ma este lesz közösségi PAPRIKÁS CSIRKE főzés az örmény Sevan tónál. Gyorsan kicseréljük az összes utolsó larinkat hagymára, fokhagymára és csirkére és persze egy kevés indiai gránátalmára is (ilyet még soha nem láttam, olyan, mintha egy sárga húsevő növény piros-narancssárga húscafatokat szippantott volna magába), majd rövid autózás után nagyon gyorsan a grúz-örmény határon találjuk magunkat. Ez talán a legkomplikáltabb az összes eddigi közül: több kilométeres kamionos sor, káosz, nagyon szemtelenül tolakodó grúzok, és vámolási eljárást meggyorsító önkéntes, 15 Euróért dolgozó helyiek is jönnek elég szépen. Macerás a belépés: útlevél, vízum, vám, autóregisztráció, webkamerába nézés, sertésinfluenza vizsgálat egy szakadt konténerben, meg hasonlók kísérnek minket. Megérkezünk Örményországba, utunk utolsó országába (illetve bocsánat, lesz még Hegyi Karabah, meg örmény-azeri tűzszüneti zóna is, de hát ezek ugyebár nem országok). Örményország elég ronda látvánnyal fogad: rögtön a határ után fekszik Alaverdi települése, ahol ipari izék ontják a koromfekete füstöt, egyéb indusztriális, nem túl jó állapotban lévő létesítmények tömkelege és szürke panelházak, valamint egy koszos folyó a város tartozéka, ráadásul az eső is elered, fekete felhők borítják az eget, így meglehetősen apokaliptikus hangulatba kerülünk a csodás, zöld, és méltóságos-hegyes Grúzia után. Nem sokkal ezután elérünk a IX. században épült Haghpat kolostorához, amely öt épületével viszont lenyűgöz: olyan, mintha egy nagy, kelta fennsíkon járnánk, ahol gyönyörűen megmaradt kolostor, harangozó, könyvtár és egyéb épületek kápráztatják el az ideérkezőket. Gyorsan meg is ebédelünk az itt lévő betonétteremszerűségben, ellenben csalódnunk kell, mert oroszos kajákat hoznak: sült csirkét krumplival, salátát korianderrel, és húspogácsát fagyasztott húsból. Viszont megismerkedem a rehan nevű fűszerrel, amely ízre olyan, mint a citromfű, kinézetre lila, és egyébként az örmény bazsalikomot testesíti meg. Kora este megérkezünk a mintegy 2000 méter magasan fekvő Sevan tóhoz, amely majdnem akkora, mint a Balaton, viszont amelyik oldalon mi vagyunk, az szinte teljesen elhagyatott, vadregényes. Olyan, mintha a világ tetejének taván járnánk. A víz hideg, de tiszta, és úgy hömpölyög, mint a tenger. Az égen ismét viharfelhők gyűlnek, majd elered az eső, amolyan lassacskán, de mi csak azért is tüzet rakunk, mert hát máshol nem igazán tudnánk a későbbiekben elkészíteni a CSIREKET. Bevackolunk egy halásznak a bódéjába, majd jön maga a halász is, és elmondja az időjárásról, hogy "ez faszság", és nyugodtan rakjunk csak tüzet. Biztosan tudja, hisz húsz éve él itt. Vodkával és sörrel kínáljuk. Felvágjuk az alapanyagokat, és hamarosan kezdetét veszi a főzés. A csirke rendkívül jól sikerül: talán a legjobban az egész életemben. Újabb halászok jönnek, ők is osztják ezt a nézetet. Mindenki jó érzi magát. 15. NAP, 2009. szeptember 11. Sevan – tó - Stepanakert Útvonal: Sevan - tó – Vardeniz – Sotk – Dadivank – Drmbon - Vank Stepanakert Indulás: 8:00 Napi cél: Stepanakert, Hegyi-Karabah fővárosa Napi táv: 241 km A remek főzés és vadkempingezéss után a titokzatos Hegyi-Karabah felé vesszük az irányt. Közigazgatásilag Örményországból Vardeniz után, a Sotk-hágónál

lépünk ki. Először is elhagyunk egy félig-meddig működő aranybányát, majd következik egy tábla, örmény felirattal, miszerint Hegyi Karabah-ba értünk. Elvileg azeri területre érkeztünk, de gyakorlatilag ez az örmények által megszállt terület, a tűzszüneti zóna része. Hegyi Karabah egy miniköztársaság, amely elvileg azeri területen fekszik, de 95%-ban örmények lakják. 1992 óta folyik érte a harc. Jön egy sorompó, ahol egy békés, muja katona, egy kisgyerek, és egy Addams Family-be illően kifestett nő figyelnek fel ránk. Nem értik, kik vagyunk, és mi a csodát keresünk itt. Elveszik az útlevelet, nézegetik, és már engednének is tovább, amikor is nagy sebességgel befarol elénk egy Volga, és egy rendőrautó. Innen egy mérges, civil valaki, onnan egy pacuha, tányérsapkás rendőr ugrik ki, és csak és kizárólag németül hajlandóak kommunikálni velünk. Mondják, hogy ez egy háborús övezet, és tizenharmadszorra sem értik meg, hogy Budapestről Yerevenba tartunk, és Stepanakertben, Hegyi Karabah fővárosában vár minket a helyi külügy embere, hogy elintézze nekünk a karabahi vízumot. Majd fél órát vesztegelünk, majd amikor mondjuk, hogy többen közülünk már negyedszerre jár itt, és eddig soha semmi gond nem volt, megenyhülnek, és végül átengednek azzal a kitétellel, hogy vigyázzunk, mert azeri mesterlövészek lehetnek a hegyeken, meg a föld is sok helyen is el van aknásítva. Kapnak egy-egy labdát Thomastól, a némettől, aki vagy 200 darabbal érkezett a túrára. Kábé kétszáz méter után újabb (felengedett) sorompó következik, és egy papucsos, katonaruhás muksó integet nekünk veszettül, mert hát nem álltunk meg. Mérgesnek tűnik. Másik két papucsos muksó érkezik, és összeszedik az útleveleinket, amelyekkel eltűnnek egy düledező házban. Újabb fél óra, veszett telefonálgatások, útlevél ellenőrzés következnek, majd ugyancsak a lelkünkre kötik, hogy vigyázzunk magunkra, és jó utat kívánnak Stepanakertig. Lélegzetelállító panoráma tárul elénk: magashegyi szerpentinek sokasága, egészséges zöld fű, kristálytiszta kék ég fogad a tűzszüneti zónában, és az ember elgondolkodik, hogy miért van az, hogy a földön általában a háborús övezetek a leggyönyörűbbek? Hegyek sokasága, hágók, és gyors, tiszta vizű hegyi folyók mennek el mellettünk. Egyszer csak előbukkan egy tank, az örmény-azeri-karabahi, 1992-ben kirobbant háború első ékes bizonyítéka. Főzni szeretnénk rajta, természetesen PAPRIKÁS CSIRKÉT, de két okból nem tesszük: egyrészt már mások (helyiek) főznek mellette, teát, mésrészt a jármű csöve is hiányzik, meg már nagy részét széthordták a vasazók. Továbbmegyünk. Majd egy óra múlva előbukkank a másik tank, amely már tökéletesnek bizonyul: szép jószág, sokkal épebb, mint az előző testvére, háttérben hegyek, alattunk gyors folyó. El is készül a PAPRIKÁS CSIRKE hamar a magyar konyhát népszerűsítendő, immár HETEDSZER az Északi-sark, a Góbi sivatag, a Levegő, a Karib tenger, a Lánchíd teteje és a Sztálin dísztribün teteje után. Rendkívül büszke vagyok magamra, mert a szél ellenére az étel ismét csak remekül sikerül. A főzést megörökíti az RTL Fókusz c. műsora és saját videofelvétel is készül. Továbbindulunk. Több órán át semmilyen lakott települést nem látunk, és mint derül égből a villámcsapás, egyszer csak Stepanakertben találjuk magunkat. Egy kórházból átalakított szállodában, a hotel Yerevanban alszunk, amely finomörmény kávéval és nagy, tágas szobákkal rendelkezik. Ablakom egy rakétavetőre néz, enyhe kloformszag terjeng. Késő este a Rosszija szállodában vacsorázunk, orosz ételeket: húsoso soljanka levest és orosz rántott húst. Hozzá vodkát és örmény sört fogyasztunk. A fáradtság a szokásos: gyors kaja, majd tipli haza. Stepanakert egyébként 99%-ban Európát idézi, s ha az ember elfelejtené, hol is van, akkor lazán be is csapódna. A város egy kozmopolita hely, szép és modern épületekkel, parlamenttel, közigazgatási intézményekkel. 16. NAP, 2009. szeptember 12. Stepanakert - Kapan Útvonal: Stepanakert – Aghdam – Martuni – Fizuli – Jabrail – Minjavan – (Meghri) - Kapan Indulás: 7:00 Napi cél: Kapan, Örményország Napi táv: 342 km

Ma a karabahi vízum megszerzésével indul a nap: csoportos útlevélbeszedés veszi kezdetét, amelyek elkerülnek a karabahi külügybe. Remek élmény, hogy egy nem létező ország létező vízumát kell megszereznünk, amely ráadásul a legdrágább az eddigiek közül (na jó, nem olyan vészes, 22 Euro, de azért still). Közben látogatást teszünk Stepanakert legnagyobb gyermekotthonában, ahol jelenleg 39 olyan gyermek lakik, akiket nem tudnak eltartani a szüleik. Kiosztjuk az általunk hozott ajándékokat, úgymint játékokat, ruhaneműket a gyerekeknek, amiknek láthatóan örülnek. Az igazgatónő elmondja, hogy már napok óta lázban égnek a gyerekek, és a feszültséget levezetendő gyorsan egy zenés-táncos előadást szerveznek a tiszteletünkre. A legidősebb gyermek sem lehet több mint hatéves. Közben kávéval, teával és csokoládéval kínálnak minket, a hangulat nagyszerű. Maradnánk is még sokáig, azonban mennünk kell, mert vár a szállodában a vízum. és muszáj továbbutaznunk. Hegyi Karabah rejtett szegletei várnak ránk. A külügyes manus megjött, és visszakaptuk az útleveleinket is, majd gyorsan továbbindultunk. Stepanakertet elhagyva rögtön egy tankba botlunk, amely azt hiszem már vagy a negyedik a sorban, de ez most műemlékké lett átalakítva annak emlékére, hogy azeri tankok eddig jutottak el az örmény frontvonalon. Felemelő érzés rajta állni. Körülöttünk néma csend, csak egy birkanyáj hangjai hallatszanak a távolból. Eztán következik utunk talán legmegrázóbb élménye, Aghdam, a tiltott város. Ide nem szól a vízumunk természetesen, elvileg külföldiek ide nem tehetik be a lábukat. Aghdam egy százezres azerbajdzsán település volt valamikor, amelyet az örmények teljesen szétbombáztak tizenegynéhány évvel ezelőtt. Szétlőtt támfalak, törmelék és vasak halmaza fogad, amerre csak a szem ellát. Néhol felbukkan egy-egy nagyobb épület (persze tető sehol) és kísérteties, hogy néhol megmaradt például egy-egy részlet a fürdőszobacsempéből… Mintha csak a levegőben lógnának… Életemben nem jártam még hátborzongatóbb és elhagyatottabb nyílt terepen… Aghdam közepén csodák csodájára a romok közt kiemelkedik egy nagyon jó állapotban lévő muzulmán mecset, és csak a jó Isten a megmondhatója, hogy hogyan maradhatott fenn. Persze bomladozik már ezerrel, belül tehénlepény fekszik vastagon, és az iszlám feliratok is jócskán megkoptak már, de azért mégis jó érzés, hogy a kultúra eme remeke megmenekült, és mi most itt vagyunk, lefényképezhetjük mindenhonnan és felmehetünk a tornyokba is. Már indulnánk is tovább, amikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy egy katonaruhába öltözött alak kezd el felénk rohanni a távolból. Ereinkben meghűl a vér, adrenalinszintünk az egekben. A katona ideér, és hevesen gesztikulálva elkezdi mondani, hogy tiltott zónában vagyunk, és hívja a rendőrséget, meg hasonlókat. Elkéri az útleveleinket, vízumunkat, és nagyon barátságtalan. Ki akarja töröltetni a fényképeinket a városról, amit én el is kezdek csinálni előtte, de aztán meggondolom magam, és egy laza csuklómozdulattal kipattintom a helyéről a memóriakártyámat, amíg a forma nem figyel. Hirtelen az elmúlt görög nyaralásunk fotói bukkannak elő, azt mondom, hogy mindent kitöröltem. Elhiszi, de az útlevelet csak nem akarja visszaadni. Ekkor már sejtjük, hogy nem katonával van dolgunk, hanem csak egy lehúzós, papucsos csávóval, akinek pénz kell – így is lesz, pénzt kér, mi pedig adunk i valamennyit, mert tök mindegy, hogy ki ő, de ha hívja a barátait, akkor nekünk teljese mindegy, hogy kik agyabugyálnak el bennünket… megússzuk kábé háromszor nyolcszáz forintnyi vámmal, amit szabadtéri múzeumbelépőként könyvelünk el, majd elindulunk a városból kifele. Útközben találkozunk az angolokkal, akiknek odasúgjuk a rendszert. (Mint később kiderült, ők itt le is robbantak, mások meg ugyanúgy perkáltak a katonaformának, mint mi. Jó napja lehetett… Eztán több száz kilométeren keresztül azt látjuk az úton, amit Aghdamban: szétlőtt házakat, romokat, törmeléket, és rengeteg gránátalmát az útszéli fákon, amiket valószínűleg azért nem szüretelnek le, mert a föld még sok helyen rejthet aknákat… A legüdítőbb látvány egy enyhén megrongálódott kétembernyi méretű emberfej szobor, és a táj gyönyörűsége: kopár, magas barna hegyek, szerpentinek, végtelennek tűnő távolságok alkotják a látványt. Hirtelen beesteledik, és ugyanilyen hirtelen tudatosul bennünk, hogy a gps-ünk nem jól működik, a térképünk szar, és fogalmunk sincs, merre van az arra. Két nap után megszólal az addig süket mobilom, és egy iráni szolgáltató jelentkezik be a legnagyobb megdöbbenésemre. Fel is hívom gyorsan a feleségem, akinek nem tudom elmondani, hol is vagyok pontosan, mert lehet, hogy Iránban, vagy Karabahban, vagy Azerbjdzsánban, vagy Örményországban, vagy a Tűzszüneti Zónában.

Annyira bizonytalan itt minden, hogy ember fia legyen a talpán, aki itt eligazodik. Pontosan három emberrel találkozunk, tőlük kérünk útbaigazítást. Hajmeresztő, hogy rájuk van bízva a sorsunk… Mindegyik nagyjából ugyanarra mutat, és egyáltalán nem érti, mi a jó lópikulát keresünk itt a határmenti övezetben, ahol semmi, de semmi keresnivalónk nem lenne… Mivel nem igazán szeretnék itt aludni a senkiföldjén, ezért továbbmenetelre buzdítom a társaim, hogy minél előbb elérjünk az örmény Kapanba. A kajának, piának ma nem túl sok szerep jut, ennek megfelelően junkfoodot eszünk egész nap. Koromsötétben, későn fáradtan és elgyötörten érünk Kapanba, egy örmény nagyvárosba, ahol jéghideg sör, ukrán borcs (cékla) leves és isteni saslik fogad, hozzá csípős paradicsommártás. Mindenki izgatottan meséli a napi élményeit a hátborzongató kirándulásról… Kiderül, hogy mi ráadásul egy rövidebb úton jöttünk, mint a többiek, pedig nem úgy tűnt… Gyors vacsi, gyors fekvés. 17. NAP, 2009. szeptember 13. Kapan – Jereván Útvonal: Kapan – Goris – Tatev - Ararat – Jereván Indulás: 9:00 Napi cél: Jereván, Örményország Napi táv: 366 km Ma már lazázunk, mert a mai táv csak kb. 300 km, normális úton. Ez az utolsó nap, amit szomorúan veszünk tudomásul. Az idő borongósra fordul, elered az eső is. Némán araszolunk Örményország fővárosa felé, hogy beteljesítsük küldetésünket, és elérjük a II. Kaukázus Rali végcélját. Yerevan előtt kellene lennie az örmények szent hegyének, az Ararátnak, de vagy nincs ott, vagy csak tényleg a rossz idő miatt nem látunk belőle egy centimétert sem. A hegy egyébként Törökország területén található, amiért az örmények teljese ki vannak akadva. Útközben még megállunk som üdítőt venni, amibe az út során teljesen beleszerelmesedtünk majd mindnyájan (itthon is lehet kapni több helyen, a Kaukázus Ralit is támogató örmény YAN üdítőitalgyár jóvoltából). Függőséget okoz. A fényűző Hotel Metropolban szállunk meg, ahol uszoda, pompa és tágas szobák várnak ránk. Előtte azonban még tiszteletét teszi köreinkben az örmény offroad klub, és autósdemonstrációt is tart a tiszteletünkre. Eztán ők is, és mi is vagy tíz autóval teszünk egy kört Yerevanban. Fotózkodás, pezsgőbontás és csak eztán kerül sor az eredményhirdetésre egy közeli kávéházban. Itt még egy adzsáriai hacsapurit is bedobunk: marha nagy, sajttal töltött, a közepén tükörtojás figyel, vagy háromszáz forintnyi örmény dramba kerül. Az ember egyedül képtelen megenni, akkora. Azt már egyébként meg akartam jegyezni, hogy a benzin és a cigi után Örményországban még az étkezés az, ami olcsónak mondható, lett légyen az bármilyen vendéglátóipari egység. A versenyt Gyurman Zoltán és Visnyovszki Ádám nyerte végül a Quart Team csapatból, a második helyezett az amerikai Texas Dream Team csapata, Alice Yates és Charles Westrup lett, míg a harmadik helyen a német Thomas Danuch és Waltraud Land végzett egy eredeti Kübelwagennel. A verseny jótékonysági különdíját az angol Extreme Trifle csapat nyerte. Annak is örülünk, hogy nem történt komolyabb személyi sérülés és végül így, vagy úgy, de mindenki a célba ért. Az este további részleteit ne firtassuk…

18. NAP, 2009. szeptember 14. Jereván Ma végre hosszú idő óta ébresztőóra nélkül ébredtünk, ami annak ellenére pozitívum, hogy reggel hatkor feküdtünk le aludni és fél tízkor már keltünk is. Gyors összepakolás és szobában való reggelizés után többen már elkezdték hazafelé venni az irányt, viszont többen meg átevickéltünk az innen nem messze lévő Envoy diákszállóba, hogy a maradék két napot már itt töltsük el. Igaz, hogy öten kerültünk egy 6 m2-es szobába, viszont csak 3500 Ft-ba került ez a fajta szállás. Egyébként kulturált, tiszta mosdó, zuhanyzó, közösségi szoba TV-vel, ingyeninternettel és wi fi-vel is tartozott az árba, valamint reggelire kenyér, sajt, lekvár és kávé/tea is. A recepciósok nagyon kedvesek voltak, a vendégek is, szóval teljesen jó volt ez így. Napközben ismét elindultak páran haza Magyarországra, mi pedig a Taverna Afrikanjan étterembe, amelyet a legjobbnak mondtak korábban a helyiek. Az étterem nem annyira frekventált helyen található, viszont tele van vendégekkel. Előételként spas-t kérünk, ami egy örmény búzadara leves maconival (házi joghurttal) és olvasztott vajjal. Rendkívül ízletes. Itt már teljesen biztosak vagyunk benne, hogy jó helyen járunk. Eztán kérünk tolmát, azaz szőlőlevélbe tekert fűszeres, csípős darált húst, valamint egy pörköltszerű ételt, amely borjúmájból, szívből és paradicsomból áll össze főleg. Ehhez egy 2000-es Areni of Maran Vayots Dzor típusú vörösbort iszunk, ami szintén rendkívül ízletes. Hoznak még grillezett zöldségeket, lapos burgonyát, és kardlapon grillezett sós szuluguni sajtot is, amelyek frissek, zamatosak, ropogósak. Újabb bor érkezik, egy 2000-es évjáratú Areni of Malishka, amely még az előzőnél is jobb, valamint nagyobb alkoholfokú is. Asztaltársaink megjegyzik, hogy talán az elmúlt három hét legjobb étkezésé vagyunk túl. 19. NAP, 2009. szeptember 15. Jereván Ma későn keltem és gyors reggeli után szinte egész nap igyekeztem utolérni magam munka- foto- és számítógépügyileg. Emellett gyors bevásárlás, szuvenírek, csomagolás, miegymás, és csak este mozdultunk ki a Kavkaz nevű étterembe. Sokan mondták nekünk, hogy a nívós étterem színvonala egyre csak romlik, amit sajnos mi is megtapasztaltunk. Igaz, hogy az étterem tele volt, de a kiszolgálás lassú, körülményes. Az ételek középszerűek, az általam kért kebab például nem friss, csak langyos és nem is elég intenzív az íze. Az egyetlen dolog, ami jó itt, az az Ararát konyak: tízéveset iszunk, illatában a csokoládé és mandula jön elő, íze bársonyos, hízelgő, fenséges… Végül is méltó módja az Örményországtól való elválásnak. Nagyon sajnálom, de tényleg itt a vége. A táskáimba alig férek el…

20. NAP, 2009. szeptember 16. Jereván-Riga-Bécs-Budapest (repülővel) Korán kelünk, taxink már száguld is velünk a reptérre. A taxisofőr valamiért szeretné elkérni a telefonszámom és bejelölni a Facebookon… Yerevan-Riga-Bécs a repülűút, majdhogynem mindenhol alszunk…

Véget ért életem újabb nagy kalandja, és rendkívül örülök, hogy túl vagyok a soron következő extrém főzésen is, amivel ismét tudtuk népszerűsíteni a magyar konyhát és kultúrát. 21. NAP, 2009. szeptember 17. Home, sweet home Újból itthon, már „normálisabb” kerékvágásban. Folyamatosan dolgozgatom fel a fotókat, és próbálom befejezni a blogot is. A magyar utak a Kaukázushoz képest tükörsimák, az ember szinte szálldos rajtuk. Szomorúan konstatálom, hogy Magyarország ugyan remek hely, de ugyanakkor meglehetősen ingerszegény is. Már alig várom a következő kalandot.