Lorenz-konrad, Ember-voltunk-hanyatlasa.pdf

KONRAD LORENZ EMBER VOLTUNK HANYATLÁSA

CARTAPHILUS KIADÓ

Der Abbau des Menschlichen Copyright © R. Piper GmbH & Co. KG, München 1988 Fordította: ifj. Kőrös László A fordítást ellenőrizte: Rácz Péter Második, javított kiadás

ISBN 963 9303 41 0

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002 Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt Hungarian translation © by ifj. Kőrös László, 1996, 2002 Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.

Kurtára fogott előszó

Ez idő szerint az emberiség kilátásai a jövőre nézvést rendkívül borúsak. Felettébb valószínű, hogy nukleáris fegyvereit önmaga ellen fordítva gyors, de a legkevésbé sem fájdalommentes öngyilkosságot követ majd el. S még ha ez nem történnék is meg, lassú halál fenyegeti, mert megmérgezi, mellesleg pedig megsemmisíti a környezetet, amelyben és amelyből él. Még ha idejekorán megálljt parancsolna is vak és hihetetlenül ostoba ténykedésének, ki van téve annak a veszélynek, hogy fokozatosan elsorvadnak mindazon tulajdonságai, amelyek emberi voltát alkotják. Számos gondolkodó felismerte ezt, és jó néhány könyv tartalmazza azt a felismerést, hogy a környezetpusztítás és a kultúra „hanyatlása” kéz a kézben járnak. Az emberi leépülést azonban csak kevesen tekintették betegségnek csak kevesen kerestek kórokokat, s próbáltak ellenlépéseket tenni, miképpen Aldous Huxley. Álljon ez a könyv ennek a keresésnek a szolgálatában.

Egészen rövid összefoglaló Első rész: Sokan hiszik, hogy a világban folyó történések összessége eleve elrendelt, és meghatározott célra irányul. A szerves élet teremtődése ezzel szemben előre megjósolhatatlan módokon történik. Ezen a felismerésen alapul egyrészt hitünk a valóban teremtő történésben, valamint a szabadságban, mindenekelőtt pedig az ember felelősségében. Könyvem első részét ezért annak a feladatnak szentelem, hogy cáfoljam egy olyan eleve elrendelt világtörténés feltételezését, amely alapjában véve nem volna teremtéstörténet. Második rész: Mivel az ember mindenfajta erkölcsi felelőssége értékfelfogásaiból táplálkozik, szembe kell szegülnünk azzal a járványszerű téveszmével, hogy csak a megszámolható és megmérhető dolgok számítanak a valósághoz. Meggyőzően ki kell mutatnunk, hogy szubjektív tapasztalási folyamataink a valóságosságnak ugyanazzal a fokával bírnak, mint minden, ami az egzakt természettudomány terminológiájával kifejezhető. Harmadik rész: A fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv az emberi tudás, a képességek és az akarat, más szóval a szellem olyan növekedését idézte elő, amelynek exponenciális gyorsulása a szellemet csakugyan „a lélek ellenfelévé” teszi. Az emberi szellem olyan viszonyokat teremt, amelyekkel szemben az ember természetes hajlamai már nem állják a

versenyt. Azok a kulturálisan és „ösztönösen”, genetikusan programozott viselkedési normák, melyek a történelmileg legkevésbé régi múltban még erények voltak, jelen körülmények között romlást hoznak ránk. Negyedik rész: Arról a helyzetről szól, amelybe a harmadik részben tárgyalt folyamatok révén jutottunk, mely fenyegető ugyan, de amiben a műszaki és gazdasági fejlődés némely nem megváltoztatható ördögi köre ellenére még van okunk reménykedni. A technológiából eredő gondolkodási szokások egy technokratikus rendszer doktrínáivá szilárdultak, melyet önimmunizáció véd. A technokrácia következménye a túlszervezettség, amelynek gyámkodó hatása a megszervezendő emberek számával együtt növekszik. Kulturális téren is hiányzik a kölcsönhatásoknak az a sokasága, amely minden teremtő fejlődés feltétele. Különösen kritikus helyzetben van napjaink ifjúsága. Ahhoz, hogy megakadályozzuk a fenyegető apokalipszist, éppen a fiatal emberekben kell újjáélesztenünk a tudományközpontú és a technomorf gondolkodás által elnyomott fogékonyságot a Szép és Jó értékei iránt. A nevelés első lépéseit annak az alakfelismerésnek a gyakorlása jelenti, mely egyedül képes a harmónia iránti fogékonyság közvetítésére. Ahhoz, hogy ez az alakfelismerés megfelelőképpen működjék, mint minden számítógépnek, neki is igen nagyszámú adatot kell memorizálnia. E cél elérésére sokat ígérő módszer, ha valaki a lehető legfiatalabb korától a lehető legszorosabb kapcsolatban van az élő

természettel.

Első rész Az evolúció szabadságfoka

I. fejezet A célra irányuló világrendbe vetett hit

I.1 Demoralizáló hatásai A legjelentősebb lépést a teremtés és az evolúció azonosításában Teilhard de Chardin tette meg. Felismerése, miszerint minden egyes evolúciós lépéshez értékgyarapodás kötődik, a mi világszemléletünk szempontjából éppoly alapvető fontosságú, akár az övét tekintve. Csakhogy úgy véli, hogy az élettelennek élővé, az alacsonyabb rendűnek magasabb rendűvé válásának evolúciós útja alapvetően eleve meghatározott, predeterminált – így hitt Oswald Spengler is kultúránk elkerülhetetlen pusztulásában. Ezek az ellentétes nézetek az emberi viselkedésre nézve ugyanazon következménnyel járnak: mindkettő megengedi az embernek, hogy felmentve érezze magát a világtörténéssel kapcsolatos felelősség alól. Az emberi szellemet, miként az élet minden más jelenségét is, a szerves fejlődés tényezői, mindenekelőtt az örökítő anyag változása (a mutáció) és a kiválasztódás (szelekció) hozták létre. Az emberi szellem azonban megtalálta a módját, hogy az őt megteremtő tényezők

legfontosabbikát, a romlástól kegyetlen módon megóvó szelekciót kikapcsolja. Az evolúció az embert talpára állította, a szó legszimbolikusabb értelmében ingatag helyzetbe hozta, aztán levette róla a kezét. A teremtő szelekció, amelyről könyvem negyedik részében lesz szó, többé már nem hatott az emberre. Helyére az intraspecifikus kiválasztódás lépett, amelyről nagyon pontosan tudjuk, hogy a fajok átalakulásának miféle bizarr tévútjait nyithatja meg. Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy földünkön a teremtő evolúció filogenetikai értelemben megszűnt. Az emberiség kulturális fejlődése mind gyorsabb, és mostanra olyan sebességet ért el, hogy aligha túlzás megállapítani: ehhez képest a genetikai, filogenetikai fejlődés elhanyagolható, sőt a nullával egyenlő. A változások, amelyeket az emberi kultúra fejlődése az egész bolygón kivált, mindenesetre olyan tempóban mennek végbe, amely teljességgel kizárja, hogy a törzsfejlődés lépést tartson velük, hogy „nyomukba szegődjék”. Az ember a lehető legfenyegetettebb helyzetben van. „A mindig éber, az üdvösen teremtő erő”, ahogyan Goethe nevezi, ma kizárólag az emberek értékfelfogása révén hathat. Annak eldöntése, hogy a szerves élet evolúciója itt és most „felfelé” vagy „lefelé” halad, az ember felelősségévé lett. Ha nem kötelezzük el magunkat bizonyos értékek mellett, a tetteink következményeire irányuló kérdés sem parancsolathoz, sem tilalomhoz nem vezet.

Senki sem tudja, vajon az ember további filogenetikai evolúciója egyáltalán felfelé halad-e tovább; én mégis szilárdan hiszek ebben a lehetőségben. Ha a kulturális fejlődés – haladjon bár a törzsfejlődés sebességének több tízszeres hatványával – mégis hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint amaz, nagyon valószínű, hogy képes a törzsfejlődést saját törekvése szerint, azaz ugyanabba az irányba kormányozni. Ez az irány jelenlegi technokratikus világrendünkben, úgy tűnik, kétségkívül „lefelé” mutat. Ha pedig ez a helyzet, az emberi lét veszélyben van. I. 2 Az úgynevezett haladás téveszméje Jóllehet ma már sokan vannak tudatában annak, miféle veszélyekkel jár a technológia fejlődése, számtalan „technomorf” gondolkodású ember is akad, akinek szilárd meggyőződése, hogy minden fejlődés szükségképpen új értékeket hív életre. Ez a felfogás akkor is hamis, ha a fejlődést Goethe nyomán teljesen „a részek differenciálódásaként és szubordináció-jaként” fogjuk fel, éspedig nem annyira filogenetikai fejleményei, mint inkább a kulturális fejlődés eredményeinek tekintetében. Az értékek létrejöttének előfeltétele a fejlődés, mégsem szükségképpen ennek következménye. A technokratikus világrendben a fejlődési folyamat, szerencsétlen módon

leszűkített értelemben, az értékteremtéssel azonos jelentésűvé vált. Ez különösen jól illusztrálható azzal, amit „amerikaiul” egy terület fejlesztésének neveznek – „to develop an area” –: az illető földdarabon mindenféle természetes vegetációt radikálisan megsemmisítenek, az így fedetlenné váló talajt betonnal, legjobb esetben parkpázsittal takarják be, a homokos tengerpartot betonfallal erősítik meg, a patakok medreit kiegyenesítik, vagy ha lehet, zárt csatornákká alakítják, majd az egészet alaposan megmérgezik peszticidekkel, hogy aztán a lehető legdrágábban eladják egy engedelmesen elvárosiasodott és elbutult vevőnek. A technomorf gondolkodásmódban ezenkívül szinte a kényszeres neurotikusok észjárásának megfelelően cserélődik fel egy folyamat technikai megvalósításának puszta lehetősége a végrehajtás kényszerével. A technokratikus vallásnak szinte parancsolatává vált: mindent, ami csak megcsinálható, meg kell csinálni. Persze túlzok. Ám az emberek túlnyomó többsége még ma is boldogan hiszi, hogy civilizációnk előrehaladása kényszerű, eleve elrendelt módon értékgyarapodáshoz vezet. I. 3 A nem célra irányuló világrend elutasítása Sok ember számára elgondolhatatlannak tűnik, hogy a világmindenségben olyan folyamatok zajlanak, amelyeknek nincsen

meghatározott céljuk. Mivel magunkkal kapcsolatban az értelmetlen cselekvést értéktelennek tartjuk, zavar bennünket, hogy van olyan történés, mely mindenfajta értelmet nélkülöz. Goethénél a tenger tajtékzó hullámait megpillantó Faust így szól: „Ami a kétségbeesésig képes volna megfélemlíteni, az a fékezhetetlen elemek céltalan ereje.” Az embert azonban önérzetében legfőképpen az sérti, hogy a kozmikus történés vonatkozásában, bármily fontosnak érzi is magát személy szerint, abszolúte nem oszt és nem szoroz. Mivel észleli, hogy a világtörténésben az értelmetlen van túlsúlyban, attól fél, hogy az értelmetlen már pusztán mennyiségénél fogva győzedelmeskedik az ember azon próbálkozásain, hogy mindennek értelmét lelje. Ebből a félelemből támad azután az a kényszerű gondolata, hogy mindenben, ami csak történik, rejtett értelmet keressen. Ahogyan Nicolai Hartmann mondja: „Az ember nem akar szembenézni a valósággal mint vele szemben abszolúte közömbössel. Úgy gondolja, hogy az élet máskülönben mit sem ér.” A filozófus másutt így vélekedik: „Végtelenül távol esik tőle, hogy akárcsak sejtse is: a dolgok értelemmel való felruházása netán az ember előjoga lehet, és hogy gyanútlanságában önmagát fosztja meg ettől a jogtól.” A nem célra irányuló, nem finálisan determinált világtörténéstől való idegenkedést paradox módon az a félelem is motiválja, hogy esetleg illúziónak bizonyul az ember szabad akarata, ami pedig nemcsak ismeretelméletileg

értelmetlen, hanem tökéletesen ésszerűtlen egy célorientált világrendet illetően is: „Az eleve részletekbe menően célra irányuló világrenddel kapcsolatos elképzelés ellentmondás nélküli elfogadása végül is kényszerűen kizárja az ember mindenfajta szabadságát” (Hartmann), és oly módon korlátozza őt, mintha egy sínen közlekedő jármű volna, amely külső kényszer folytán éri el célját. Ez az elképzelés teljes mértékben tagadja, hogy az ember felelős lény.

I. 4 A célra irányuló történés három fajtája A kozmoszon belül csak a szerves világban találunk finálisan determinált folyamatokat. A Nicolai Hartmann-i értelemben vett kategorikus finális nexusanalízis csak egy nagyon pontosan meghatározható eseményláncolat hatásmechanizmusával kapcsolatban lehetséges. Három szakasz jellemző rá, amelyeket azonban, mivel funkcionális egységet alkotnak, nem választhatunk el egymástól, és nem szemlélhetünk külön-külön; az első egy cél kitűzése az időfolyamat átugrásával, azaz valami eljövendő dolog anticipációja, a második az eszközöknek e céltól függő kiválasztása, melyeket tehát bizonyos fokig visszamenőlegesen határozunk meg, a harmadik a cél megvalósítása a kiválasztott eszközök kauzális sora révén. Miként Nicolai Hartmann a legnyomatéko-

sabban mondja, mindig meg kell lennie a szakaszok „hordozójának”, a cél „kitűzőjének” és az eszközök „megválasztójának”. Ehhez jön, hogy a „harmadik szakaszt”, a cél megvalósítását legtöbbször még „felügyelni” is kell, mert az eszközök megválasztásában hibák történhetnek; ebben az esetben a folyamat valamely pontján eltérés következik be az eredetileg kijelölt iránytól, melyet új eszközökkel kell kiegyensúlyozni. Nicolai Hartmann úgy véli, hogy az aktus hordozója és a célok kijelölője mindig a tudat kell hogy legyen, mivel, ahogyan mondja: „csak a tudat képes mozogni a szemlélt időben, átugrani az időfolyamatot, feltételezni, dolgoknak elébe vágni, eszközökben válogatni és az átugrott időfolyamattal ellentétes irányban visszakövetkeztetni az elsőre”. Mióta Nicolai Hartmann mindezeket papírra vetette, a biokémia, a morfogenezis és az etológia tudománya olyan folyamatokat fedezett fel, amelyeket bizonyosan nem a tudat irányít, de tipikus működési mechanizmusukban megtalálható a három szükséges fázis. Az a mód, ahogyan a genom tartalmazza egy új organizmus létrehozásának előzetes tervét, igencsak megfelel az első aktusnak, a cél kitűzésének, a cél elérése pedig, amelynek során felettébb regulatív módon a környezet kínálta lehetőségektől függően igen különböző eszközök vezetnek a terv végleges megvalósításához, kétségkívül pontosan egybeesik a Hartmann által posztulált három aktus mechanizmusával – még ha a tudatos, célszerű

emberi tevékenységnél kategoriálisan bizonyosan alacsonyabb szinten is. E két szint között található az állatok és emberek célra irányuló cselekvéseinek minden átmenet nélküli sora, az irányulatlan kereséstől az ember komplex, módszeres cselekvéséig. Az a tény, hogy egy élőlény fiziológiai ontogenezise során valódi finális történés – egy eleve meglévő terv megvalósulása – megy végbe, túlságosan könnyen csábít arra, hogy úgy véljük, ugyanez érvényes az élőlények filogenetikai fejlődésére is. Már a fejlődés vagy evolúció szavak is ezt sugallják. Mindnyájan ismerjük az élőlények fejlődésének csodaszép, sematikus törzsfaábrázolásait, mely fejlődés az egysejtűeknél kezdődik, számtalan elágazáson át látszólag az alacsonyabb rendű szervezetektől a magasabb rendűek felé halad, és az emberrel éri el legfőbb célját, önmaga „megkoronázását”. És ezzel aztán vége is! Ezen a módon a filogenezisre, amely csakugyan ezeken a pályákon haladt, post festum olyan irányt kényszerítünk, amely az embert a világtörténés kezdettől meghatározott céljaként jeleníti meg – ezt pedig az emberek nagyon is szívesen hallják. Az a kísérlet, hogy az evolúciós folyamatba értelmet és irányt magyarázzunk bele, éppannyira elhibázott, mint sok tudományos gondolkodású ember azon törekvése, hogy történeti eseményekből olyan törvényszerűségeket absztraháljanak, amelyek lehetővé teszik a történelem további menetének megjósolását, körülbelül abban az

értelemben, ahogyan bizonyos fizikai törvények ismerete alapján megjósolhatunk fizikai folyamatokat. Máig nem tűnt el maradéktalanul az a felfogás, hogy ugyanúgy lehetséges az elméleti történettudomány, ahogyan az elméleti fizika. Erről a nézetről Karl Popper bebizonyította, hogy babona: az emberi tudás kétségkívül befolyásolja az emberiség történelmének menetét, és mivel e tudás gyarapodását lehetetlen teljességgel előre megjósolni, hasonló a helyzet a történelem jövőbeli alakulásával. Ahogyan Karl Popper The Poverty of Historicism című könyvében megcáfolhatatlanul kimutatja, soha egyetlen, jövőbe látásra képes megismerő apparátus – emberi agy vagy számítógép – sem tudja megjósolni saját eredményeit. Minden ilyen irányú kísérlet mindig csak az esemény után szolgál eredménnyel, s ezzel elvész jövendölő jellegük. „Mivel ez az érv tisztán logikai jellegű – állítja Karl Popper –, tetszés szerint alkalmazható minden tetszőleges bonyolultságú tudományos »jósra«, ideértve az egymással kölcsönhatásban álló »jövendőmondók« »szocietásait«.” („This argument, being purely logical, applies to scientific predictors of any coplexity, including »societies« of interacting predictors.”)1 1

(Lorenz szocietásoknak – Sozietäten – nevezi élőlények együttélésének különböző szinten szervezett formáit. Ezt a szót a „társadalom” fogalmától valamelyes mértékben való eltérése okán latin eredetije magyaros változatával, a „szocietás-sal”, illetve közösségként igyekszem visszaadni. a ford.)

Igaz mindez a törzsfejlődés folyamatára éppúgy, mint az emberiség történetére is. A törzsfejlődést is döntő mértékben befolyásolja az információszerzés, amely egy másik értelmében mint emberi tudásgyarapodás sem jósolható meg előre. A legkisebb örökítőanyagváltozás is – amely a korábbiakhoz illeszkedő információ nyerését jelenti – az egész jövőre kihatóan és visszafordíthatatlan módon megváltoztatja a filogenezis további menetét. A szerves világ keletkezésének az élet keletkezése óta megtett útja tehát nem lehet sorsszerűén eleve meghatározott. Ben Akiba híres aforizmája, mely szerint már megvolt minden, éppenséggel ellentétes a történeti igazsággal: semmi sincsen, ami már meglett volna.

II. fejezet A törzsfejlődés eltervezetlensége

II. 1 A teleonómia fogalma Ha az ember összehasonlító anatómusként, sőt összehasonlító magatartáskutatóként behatóbb ismeretségbe került az organikus keletkezés bármely részletével, nemritkán sajátságos konfliktust él át. Hol magával ragadja az evolúció egyenesen zseniális konstrukciója, hol csalódással tölti el jó néhány problémának a mi agyunk számára csaknem kézenfekvő megoldása, amelyre az evolutív keletkezés nem bukkant rá – mennyi egyértelműen célszerűtlen dolog öröklődik koloncként nemzedékről nemzedékre! Számos tudós hajlamos túlbecsülni a célirányosság fokát, például Nicolai Hartmann is, amikor úgy gondolja, hogy a célirányosság a priori belátó, és ezért a szerves kategóriájával rendelkezik. Ezt állítja: „Magának a dolognak a lényegéből tudniillik kitetszik, hogy egy szervezet célszerűtlen szervekkel, végtagokkal, formákkal és funkciókkal nem lehet életképes.” Ez a mondat egyértelműen túloz, szembe kell hogy állítsuk vele, amit Oskar Heinroth újra és újra kinyilatkoztat: „A szerves világban nemcsak a célszerű létezik, hanem minden, ami nem annyira célszerűtlen, hogy az illető faj

kipusztulását okozza.” Nicolai Hartmann idézett mondata még akkor sem egészen helytálló, ha, mint ő, „csak a lényegesre és az élet szempontjából relevánsra vonatkoztatjuk”. A tévedések, amelyeket az evolúciós történés pillanatnyi előnyökért elkövet, továbbá a zsákutcák, amelyekbe ugyanilyen okokból becsábul, a legkevésbé sem irrelevánsak az illető törzsfejlődési sor további alakulása szempontjából. Ezt részletesen tárgyaltam Die Rückseite des Spiegels (A tükör hátoldala) című könyvem első fejezeteiben. Minden egyes élőlény anatómiájának és viselkedésének „célszerű” volta kizárólag és bizonyíthatóan a lehető legszámosabb utód létrehozására, azaz a faj fennmaradására irányul – és semmi egyébre. A kérdés, hogy mivégre vannak a macskának hegyes, görbe karmai, és a válasz, hogy „egérfogásra”, rövid foglalata annak a kérdésnek, hogy milyen fajfenntartó funkciók fejtették ki a szelekciós nyomást, amely ilyenféle karmokat növesztett a macskáknak. A fajfenntartási célszerűségre vonatkozó kérdést teleonomikus kérdésnek nevezzük, ellentétben a lét értelmét kereső teleologikus kérdéssel. II. 2 A célszerűtlen Das Unzweckmäßige in der Natur (A célszerűtlen a természetben) című írásában Gustav Kramer erre a jelenségre számos

példával szolgál, melyek közül csak egyet iktatok ide: a szárazföldi életre való átállás során a hal úszóhólyagja légzőszervvé alakult át. A halaknál, sőt már az állkapocs nélküli körszájúaknál (például az ingoláknál) a vérkeringésben a kopoltyúk a szív után következnek, azaz a szív által továbbpumpált vér szükségképpen át kell hogy haladjon a légzőszerven, a légzési vérkörből érkező, oxigénben gazdag vér keveredés nélkül jut a test-vérkörbe. Az úszóhólyagot azonban a testvérkör látja el oxigénnel, ezért azután, hogy ez a szerv tüdővé, azaz az állat egyetlen légzőszervévé alakult, a belőle érkező vér továbbra is visszajut a test-vérkörbe, amelyben így kevert, részben a test felől érkező oxigénszegény, részben a tüdőből érkező oxigéngazdag vér kering. Ez a technikailag legkevésbé sem kielégítő megoldás megmaradt valamennyi kétéltűnél és szinte minden hüllőnél. Mindezen állatok – s ezt összefoglalóan ritkán hangsúlyozzák – a legnagyobb mértékben fáradékonyak. Ha egy béka bizonyos számú ugrás után nem jut fedezékbe, könnyen megtámadható; igaz ugyanez a legügyesebb és leggyorsabb gyíkokra is. Egyetlen kétéltű vagy hüllő sem képes kitartó izommunkára – ellentétben a cápákkal, a csontoshalakkal vagy a madarakkal. A hüllők közül egyedül a krokodilok szívében található teljes válaszfal, amely elkülöníti egymástól a jobb és a bal szívfelet s ezáltal a tüdő-vérkört a test-vérkörtől. Ők azonban egy valószínűleg két lábon járó és nagyon

mozgékony hüllőtörzstől származnak, amely néhány vonatkozásban közel áll a madarak ősformájához. A krokodilokon kívül csak a madaraknál és az emlősöknél válik szét maradéktalanul a tüdő-vérkör és a test-vérkör, s csak itt áramlik át a vér előbb az elsőn, azután a másodikon: a tüdővénákban oxigénnel frissen dúsított, tisztán artériás vér halad, amely a bal szívfélbe jut. Eközben a jobb szívfélbe a test felől tisztán vénás vér érkezik, amelyet az továbbpumpál a tüdőbe. Tehát az első szárazföldi gerincesek létrejöttétől egészen a legmagasabb rendű hüllők és a madarak kialakulásáig eltartott, míg az „átmeneti megoldás” – tudniillik, hogy a tüdővérkör a test-vérkör „mellékáram-köreként” működik – átadta a helyét egy olyan megoldásnak, amelynek hatékonysága ismét elérte a halakét, s amelyről a kopoltyúlégzéssel együtt mondtak le. II. 3 Funkcióváltás A kérdés, hogy vajon egy genetikusan programozott struktúra vagy funkció „célszerű”e, magától értetődően mindig csak pontosan meghatározott környezeti feltételek vonatkozásában tehető fel. Az élettér csekély változásai olyan berendezéseket változtathatnak célszerűtlenné, amelyek a faj fennmaradását tekintve nem sokkal korábban igen nagy értékkel bírtak. Némely változás azonban, melyet elsődlegesen maga az

organizmus okoz, például egy új ökológiai rés meghódítása, számos, korábban a faj fennmaradását szolgáló strukturális vagy funkcionális tulajdonságot tehet indifferenssé vagy károssá. A törzsfejlődés kutatójának szerencséjére a faj „a tegnapi alkalmazkodás” nyomait igen konzervatív módon sokáig magával cipeli. Az immár nem használt struktúrák „lomja” azután gyakran oly módon nyer alkalmazást, amely már „elidegenedett” eredeti céljától – ezt szoktuk „funkcióváltásnak” nevezni. Gyakran egyenesen zseniálisnak tűnik azon lehetőségek kihasználása, amelyeket a parlagon heverő „tegnapi struktúrák” kínálnak. Szép példája ennek, ahogyan a primitív halak első kopoltyúrése „átalakul” a békák, hüllők, madarak és emlősök külső hallójáratává. Amikor őseink a vízi életet szárazföldire, a kopoltyúlégzést tüdőlégzésre cserélték, a kopoltyúrések, melyeken át addig a légzéshez szükséges víz áramlott, elvesztették funkciójukat. A vázszerkezet, amely a kopoltyúíveket merevítette, részben a nyelvcsontban, részben a gégefőben találta meg funkcióját, a nyílások azonban bezárultak és eltűntek. Egyet kivéve: ez az elülső kopoltyúrés, az úgynevezett fecskendezőnyílás, amely a rájáknál és számos cápánál belégzőnyílásként funkcionál, a labirintus, azaz a nehézkedés- és gyorsulásérzékelő szerv mellett haladt el. Szó szerint nem állt távol a megoldás, hogy a korábban vizet vezető csatorna összeköttetésbe kerüljön az amúgy is

rezgésérzékeny apparátussal, s hogy – immár levegővel telve – hanghullámokat vezető „hallócsőként” nyerjen alkalmaztatást. A funkcióváltás egy másik, még meglepőbb példája ugyancsak a fül keletkezésével függ össze. A halak, kétéltűek, hüllők és madarak állkapocsízületét két csont alkotja: egyrészt a koponyacsonthoz meglehetősen szilárdan kapcsolódó Os quadratum, másrészt az alsó állkapocs leghátsó részét alkotó Os articulare. Amikor a hüllőkből emlősök lettek, az articulare elvált az állkapocstól, a quadratum pedig kiszabadult erős kötődéséből, mely a koponyaalaphoz rögzítette. Az előbbi a dobhártyával, az utóbbi a belső füllel lépett kapcsolatba, s mindkettő hanghullámokat továbbító szervekké, az úgynevezett hallócsontocskák-ká változott. Egyidejűleg jóval előrébb kialakult egy új állkapocsízület. Ez az egyidejűség egy komoly mechanikai problémát rejt magában, mivel ugyanazon a vázelemen a két, egymás mögött elhelyezkedő ízületnek blokkolnia kell egymást. A funkcióváltás némileg elkendőzi, milyen gyakran szűnt meg egyes szervek eredeti célszerűsége, hiszen az immár nem eredeti funkciójában alkalmazott struktúra szinte mindig valamilyen más feladatot lát el, körülbelül úgy, ahogyan az ember egy régi ruhadarabot törlőrongynak fog be. Még az ember vakbélnyúlványa is nyirokszövet alapjául szolgál (tekintsünk el most attól, hogy mint apám szokta volt mondani: „idegenhasznú célszerűség”-gel a sebészek élelmezéséhez

járul hozzá). Egyszerűen hihetetlen, mi minden keletkezhet egy immár nem használt szervből. Hogy csak néhány példát említsek: kopoltyúrésből fül lesz, állkapocsízület hallócsontocskákká alakul, az ősi gerincesek parietális szeméből egy belső elválasztású szerv, a tobozmirigy jön létre, a legelső gerincesek csillószőrökkel borított szűrőapparátusából, az endostylből pajzsmirigy. Néha az a már-már antropomorfizáló benyomásunk támad, mintha a funkciójukat veszített szervek, akár a feleslegessé vált hivatalnokok, „kegyelemkenyérképpen” kapnak valamiféle funkciót, amely az egész szervezet szempontjából voltaképpen nélkülözhető volna. A valóságban ez természetesen úgy zajlik, hogy a használaton kívül került szövet, sőt a tér megléte, amelyet a célját vesztett szerv elfoglal, szelekciós előnyt jelent, ami arra „csábítja” a filogenezist, hogy ezt az „olcsó lehetőséget” olyan egyéb célra hasznosítsa, amelyre mi, lévén előrelátóbbak, teljesen új szervet alkalmaznánk. A filogenezis azonban képtelen az előrelátásra; az organizmus sem állíthatja le életfunkcióit arra az időre, amelyre az átkonstruáláshoz szüksége volna, és nem akaszthatja ki a táblát: „átépítés miatt zárva”. Ezek, a törzsfejlődés egészére jellemző folyamatok azt mutatják, hogy egy organizmus sohasem hasonlít az emberi intellektus által előrelátóan megtervezett épülethez, amelynek minden szükséges részét eleve célirányosan tervezték meg. Sokkal inkább emlékeztet egy telepes házára, aki, hogy egyáltalán

meghúzhassa magát valahol, először egy egyszerű gerendaházat, azután pedig, családjának és javainak szaporodásával nagyobb házat épít. Nem bontja le azonban a régi kunyhót, hanem raktárnak, istállónak vagy valami más effélének használja. A törzsfejlődés történésze megteheti, hogy úgy jár el, mint a művészettörténész, aki egy régi katedrális tanulmányozásakor annak történetét és építésének szakaszait jellemzi. A kultúrtörténész azonban valószínűleg csak ritkán tapasztalja, hogy az építkezés célját – még munka közben – oly mértékben megváltoztatják, mint ahogyan ezt a törzsfejlődés történésze hasonló vizsgálódásai során oly gyakran kénytelen megállapítani.

II. 4 A filogenezis cikcakkjai Emberi tervek esetében előfordulhat, hogy hirtelen felbukkanó, előre nem látott körülmények a tervezőt arra kényszerítik, hogy a már elkészült struktúrákat eredeti szándékától teljességgel eltérő célra alkalmazza. Kastélyokat iskolákká és idősek otthonává alakítanak át, régi hajókat pedig kaszárnyákká. A törzsfejlődés történetében azonban olyan irányváltások fordulnak elő, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb eltérést

jelentenek az alkalmazkodás korábban, már hosszabb ideje követett irányától. Az effajta kurzusváltások néha olyan „felfedezésekkel” magyarázhatók, amelyek egy meghatározott élettérben következtek be, és képessé tették az illető állatokat, hogy új ökológiai zugokat vegyenek birtokukba. Ilyen „találmány” a halak úszóhólyagja. Primer funkciójában légzőszerv volt, és valószínűleg mocsaras, alacsony és változó oxigéntartalmú édesvizekben alakult ki. Az úszóhólyag volt a feltétele annak, hogy a kétéltűek és a hüllők ősei meghódítsák a szárazföldet. Ugyanakkor, mint hidrosztatikus szerv, lehetőséget nyújtott arra, hogy kialakuljon a halak szilárd, csontos váza, amelynek súlya az úszóhólyag felhajtóereje nélkül a szó szoros értelmében „elviselhetetlen” lett volna. Annak megértéséhez, hogy miért a csontoshalak, és miért nem a cápákhoz hasonló porcoshalak népesítették be ekkora tömegben a tengereket, szükséges, hogy az ember egyszer maga is a kezébe vegyen egy kis cápát, és egy vele körülbelül egyenlő nagyságú csontoshalat. A csontoshal ily módon meg-tapasztalható erőfölénye szilárd csontjainak emelőként kifejtett hatásából fakad. A magasabb rendű állatok történetéből ismert egyik legfigyelemreméltóbb és legradikálisabb irányváltás a négylábú szárazföldi hüllőknek és emlősöknek a világ tengereibe való visszatérése volt. Ezzel nem azoknak a vízben élő négylábúaknak a kialakulására gondolok, amelyek, mint például a tengeri teknősök, a krokodilok, a fókák és rozmárok, megőrizték a

négylábúak általános alakját, hanem azokra az állatokra, amelyek testük formáját és mozgásuk mechanikáját tekintve ismét teljesen halszerűekké váltak: a hüllők közül az ichtyosaurusokra és az emlősök közül a cetekre. A régi Walfisch szó önmagában is mutatja, hogy ezeket az állatokat sokáig halaknak tartották. (A szó utótagja a németben halat jelent – a ford.) Ha belegondolunk, milyen nagy utat kellett megtennie a filogenezisnek, hogy a gerincesek vízi állatokból szárazföldi lények legyenek, hogy milyen hosszú volt a haltól az emlősig vezető út, elismeréssel kell adóznunk annak a „meglepő vállalkozásnak”, amelynek során egy emlősből ismét „hal” lesz. Emberi célkitűzéshez hasonlítva olyan ez, mint amikor egy technikus elkezd megépíteni egy autót, és amikor a kocsi már majdnem vagy teljesen készen van, motorcsónakot csinál belőle. A halformát és a haléhoz hasonló mozgásmódot a hüllők érthető módon könnyebben valósították meg, mint az emlősök. A legtöbb hüllő gerincoszlopa hosszú és oldalirányban hajlékony volt – és ilyen ma is –, amely a szárazföldön való haladás közben még észrevehetően kígyózik. Ezek a lények, ha vízbe dobják őket, úsznak, „akár a halak”. Az efféle továbbhaladáshoz való maradéktalan alkalmazkodás érdekében csak függőleges felületeknek, mindenekelőtt uszonynak a farok előrehajló részén történő kialakulására, ezenkívül a súrlódást csökkentő, áramvonalas testforma kifejlődésére volt szükség. Amikor a halak sok millió évvel korábban „feltalálták” a

farkúszót, ezt legtöbbjük a farokvég has felőli oldalán fejlesztette ki – előbbi tompa szögben lefelé hajlott. Valamennyi csontoshal farkúszójának, illetve a farkúszó cápáknál és tokféléknél megfigyelhető „felnőtt” változatainak morfogenezise ma is ezt a konstrukciót mutatja. Az ichtyosaurusok a fordítottját „választották”, ami a ma élő, úszáshoz alkalmazkodott kétéltűeket tekintve érthetőnek tűnik: ezeknél a farok függőleges evezőfelületét bőrtarajok, magas pikkelyek és hasonlók magasítják, míg a hasi felülete – amely a szárazföldön való kúszáskor többnyire a talajt súrolja -lapos marad. Valószínűleg ez volt az oka, hogy az ichtyosaurusok farkuk háti oldalára növesztették a farokúszókat. Az emlősök jóval hosszabb utat tettek meg a halformáig: gerincoszlopuk megrövidült, farkuk elvékonyodott, és izomzatuk tömege nagymértékben lecsökkent. A helyváltoztatás során törzsük már nem kígyózik oldalirányban, e mozgásforma maradéka-képpen mindössze a lábmozgásoknak a lépésben és ügetésben megfigyelhető mozgáskoordinációja őrződött meg. Az egyik oldali mellső láb mindkét járásformánál a másik oldali hátsó lábbal mozdul együtt – miként ez az ősi elődök törzsének kígyózó mozgásából adódott. Amikor az emlősállatok úsznak – s erre csaknem mindegyik képes – legtöbbjük a vízben is „gyors léptekkel megy”. Ennek mozgáskoordinációja nem különbözik észrevehetően a szárazföldön való haladásétól – csak a vízhez erősen alkalmazkodott formáknál, például a vidránál, a

hódnál és a nutriánál, amelyek előreúszás közben csak hátsó mancsaikkal eveznek. Az emlősök azonban, a lépésben járás mellett, rendelkeznek egy további haladási mozgáskoordinációval: vágtázni is tudnak. Ennek a legkülönfélébb változatai alakultak ki, az egyszerű „elülsőtámaszváltás”-tól – amikor a két elülső és a két hátulsó láb egyszerre mozdul – a patások bonyolult mozgásáig. Célja szinte mindig a lehetőleg gyors helyváltoztatás. A legtöbbször „szökdécselésnek” nevezett „lassú galoppozást” a nyúlféléknél (Lagomorphae) és a kenguruknál találjuk meg. A lépés és az ügetés ezeknél az állatoknál eltűnt, a nyulak úszásra is a kétlábas ugró mozdulatot használják, így aztán lökésszerűen jutnak előre a vízben. Úgy tűnik, kengurukat eddig senki sem látott úszni. Minél rövidebbek egy emlősállat végtagjai, annál inkább háttérbe szorul mozgásában az ügetés, annál alacsonyabb sebességeknél „csap át vágtába”. Miként a vágtázó kutya látványából igen jól kitűnik, e járásmódnál nagy szerepet játszik a törzs mozgása. Nevezetesen: az állat testének középsíkban való összegörbedése és kinyúlása. A vágtázás nagy előnye abban van, hogy az állat a helyváltoztatásnál hasznosítja törzsének izomzatát, amely lépésben és ügetésben alig dolgozik. A különféle járásmódokhoz alkalmazkodott emlős gerincoszlopa függőleges irányban hajlékonyabb, az izomzat pedig, amely az ilyen mozgásokat létrehozza, fejlettebb, mint az oldalmozgást szolgáló izmok. Ha emlősök

válnak ismét víziállatokká, és az e közegben való mozgás szempontjából oly hasznos kígyózó mozgást alakítanak ki, kézenfekvőbb, hogy e kígyózás ne vízszintes, hanem függőleges síkban történjék. Más szóval: a víziemlősök „hullámzó” úszása minden bizonnyal a vágtából vezethető le. Eszerint alakulnak vízszintessé az előrehajtó, a vízzel szemben ellenállást kifejtő felületek, amelyeknek a mozgás síkjára szükségképpen merőlegesen kell állniuk. Az egyes vidrafajok kiszélesedett farka, a hód evezőfarka és a bálnák, valamint a tengeri tehenek farokúszói vízszintes felületeket képeznek. Az oroszlánfókák, az úgynevezett fülesfókák (Otariidae) is „vágtában” úsznak, nem úgy a borjúfókák (Phocidae): ezek testük hátsó részével és hátsó lábukkal kígyózó mozgást végeznek; testüket előrehajtó evezőlábuk felülete függőlegesen áll. Emlőstörzsek egész sora tért vissza a vízbe. Ilyen irányú tehetséget a ragadozók (Carnivora) közül különösen a rövid és széles lábú nyestalkatúak (Musteliadae) mutatnak. Így aztán megtalálható közöttük az elképzelhető összes átmeneti forma, a görényekhez közel álló, ügyesen búvárkodó nerctől a vidrán és tengeri vidrán át egészen az amerikai óriásvidráig, amely olyannyira hasonlít az igazi fókákhoz, hogy aligha vonhatjuk kétségbe: az utóbbiak hasonlóképpen a vízhez alkalmazkodott nyestalkatúakból alakultak ki. E feltételezés ellen szól mindenesetre, hogy a fülesfókák és a borjúfókák ettől eltérő módon úsznak, ami véleményem szerint szükségképpen azt jelenti,

hogy e csoportok másféle eredetét kell feltételeznünk. A farok, amely a vidráknál uszonyszerűen széles, és a „vágtaúszásban” fontos szerepet játszik, e két csoportnál kurta csonkká redukálódott. Mindkettőnél a hátsó lábak töltik be a „farokúszók” szerepét; azonban, mint mondottam, az otariidáknál vízszintesen, a phocidáknál viszont függőlegesen állnak. Az otariidák és phocidák valószínűleg egymástól függetlenül alakultak ki. A tengeri teheneknél (Sirenia) és a ceteknél (Cetacea) a hátsó lábak maradéktalanul eltűntek, előrehaladásukat egy bőrből és kötőszövetből álló farokúszó szolgálja – az emlősállatoknál teljesen új, kizárólag a vízi élethez való alkalmazkodás érdekében kialakult szerv. A tengeri tehenek az elefántokhoz és borzokhoz (Hyracoidea) közel álló emlősöktől származnak. A cetek eredetét korábban ugyancsak e csoportban keresték, az összehasonlító anatómusok azonban újabban hajlanak arra, hogy ragadozókat, például primitív nyestalkatúakat tekintsenek a cetek őseinek. Emellett szól, hogy a cetek – ellentétben a kizárólag növényevő tengeri tehenekkel – szinte kizárólag húsevők; csak egyes folyami delfinek vesznek magukhoz némi növényi táplálékot. Ha számításba vesszük, hogy a már meleg vérű és levegőt belélegző, szárazföldivé vált állat alkata milyen nyilvánvaló hátrányokat jelent, ha ismét tengerlakóvá lesz, csodálkozunk, hogy az ilyesmi „kifizetődik”. Minden növény- vagy állatfajt felfoghatunk önfenntartó „vállalkozásként”. A gyakran sarki

térségekben élő ceteknél már maga a „fűtés” is hatalmas energiamennyiségeket emészt fel, még akkor is, ha a szalonnaréteg – amely egyébként az úszóképesség hidrosztatikus szerve és az áramvonalas testforma kontúrkiegyenlítő anyaga is – nagyon jó hőszigetelő. Emiatt a zsír elveszíti energiatartalék szerepét, hiszen „nem szabad hozzányúlni”. A cetek táplálkozása egy másik okból sem egészen problémamentes: nemcsak energia-, hanem vízszükségletüket is zsákmányállataikból kell kinyerniük. Fogságban tartott delfineknél tapasztalták, hogy ha valamilyen okból nem voltak hajlandók táplálékot magukhoz venni, jóval előbb szomjan pusztultak – azaz vízveszteség következtében kimúltak –, mint hogy éhen vesztek volna. A másik nehézség, amelyet az alkalmazkodás igen érdekes, speciális formái csak részben, tökéletesen azonban sohasem hidaltak át, hogy a cetnek fel kell jönnie a víz felszínére, hogy lélegezhessen. Bár a cetek nagyon sokáig vissza tudják tartani lélegzetüket, ha hálóval próbálják meg kifogni őket rendkívül könnyen megfulladnak, amiről a modern, nagy óceanáriumok állatbefogói és gondozói mesélhetnének egy-két nagyon szomorú dolgot. Az emlősök közül csak a szirének (tengeri tehenek) és a cetek nem mennek ki soha a szárazföldre, azaz az ellés a vízben történik. Azt a nyilvánvaló veszélyt, hogy az újszülött vízbe fullad, a ceteknél igen érdekes ösztöncselekvések akadályozzák meg: egy másik, az éppen borjazó egyeddel baráti

viszonyban lévő nőstény – gyakran annak felnőtt lánya – már az ellés alatt készen áll arra, hogy a kicsit, mihelyt előbukkan, a tenger felszínére vigye: a fején egyensúlyozva a megfelelő helyzetben tartja, úgy, hogy annak légzőnyílása, az úgynevezett fecskendezőlyuk, a víz színe fölé emelkedjék. Ha tekintetbe vesszük mindazokat a strukturális és viselkedési kisegítő mechanizmusokat, amelyek segítségével a szárazföldi emlősök víziállattá való átalakulásuk nehézségeit legyőzik, és az ennek során keletkező problémákat megoldják, sokszor ámulunk a „jól átgondolt” lépések és pótmegoldások „zsenialitásán”. Másfelől viszont nem lehet nem csodálkozni azon, hogy az alkalmazkodás irányának ilyen döntő megváltozása egyáltalán „megéri”, más szóval, hogy a víziemlősök állják a versenyt a „hivatott” víziállatokkal, a halakkal. II. 5 Az evolúció zsákutcái Az evolúció útjának irányát teljesen nyilvánvaló módon a véletlen határozza meg, amely egy meghatározott örökítőanyag-változást egy hasonlóképpen meghatározott környezetben szelekciós előnnyel jutalmaz. Arról, hogy ennek az útnak az iránya milyen gyakran változhat, éppen az előbbiekben volt szó. A változások nyomait őrzik a Funkcióváltás oldalon tárgyalt „tegnapi alkalmazkodás” formái, élőlények

olyan struktúrái, melyek nyomán a törzsfejlődés történetének kutatói rekonstruálhatják az illető átalakulásokat. Maga a genom is örökítőanyagváltozások és szelekciós folyamatok óriási sokaságának eredményét tartalmazza; nincs azonban benne „feljegyezve” az események sorrendje. Mivel az örökítőanyag változásait a véletlen határozza meg, és ezek a változások mindenféle irányultság nélkül mennek végbe, csak csillagászati számokban adható meg annak valószínűsége, hogy az evolúció egyszer visszafelé is megtegye azt az utat, amelyet egyszer már megjárt. Ezt a – mai genetikai és filogenetikai tudásunk alapján magától értetődő – tényt összehasonlító filogenetikai kutatásai eredményeképpen már sok-sok évvel ezelőtt feltárta Louis Dollo belga paleontológus, „az alkalmazkodás visszafordíthatatlansága” törvényének felállítója. Minél speciálisabb az alkalmazkodás – más szóval, minél hosszabb és kacskaringósabb utakon mennek végbe a mutációs és szelekciós folyamatok, amelyek nyomán egy faj jelen állapota kialakult –, annál valószínűtlenebb, hogy az alkalmazkodás visszafordítható lesz. Ha olyan szelekciós nyomás jelentkezik, amely egy ilyen fordulatot előnyössé tesz, az evolúció szinte mindig más úton indul el, mint amelyen addig haladt. Ha például halak egy csoportja – amely a vízfenéklakó életmódhoz alkalmazkodván visszafejlesztette hidrosztatikus szervét, az úszóhólyagot, és ezért, lévén jóval nehezebb a víznél, többé nem képes lebegni benne – valamilyen okból úszóképes válfajt hoz

létre, nem az elcsökevényesedett léghólyagocskákat szedi elő a lomtárból, hanem hord-felületek formájában új lebegtetőapparátust „talál fel”. Ezek legtöbbször a mellúszókból alakulnak ki, ahogyan például a nagy morgóhalaknál (Triglidae) és az európai repülőhalaknál (Dactylopteridae), amelyeknek e hordfelületek miatt sokáig – tévesen – repülési képességet tulajdonítottak. O. Abel a szóban forgó folyamat egy másik, még szebb példájával szolgál paleozoológiatankönyvében. A teknősbékák súlyos páncélja a szárazföldi változatoknál a bordák és a gerinccsigolyák tövisnyúlványainak kiszélesedése révén jött létre, melyek utóbb zárt vértté olvadtak össze. A csoport, valószínűleg az édesvízi mocsarak útba ejtésével, meghódította a nyílt tengert, és a szárazföldi ősök nehéz páncélját a hátpajzs pereme felől a gerincoszlop felé haladó kutacsok (fontanellák) tették könnyebbé; a haspáncél ugyancsak mutat valamelyes visszafejlődést. Így jöttek létre a nagyon könnyű és az áramvonalas alak érdekében csak igen kevéssé boltozatos páncélok. Az ekképpen igen erősen specializált mélytengeri teknősöktől azonban a korai harmadkorban olyan formák ágaztak el, amelyek visszatértek a partvidéki élethez, ahol az erős páncél előnyt jelentett. Ezeknél az állatoknál a régi csontpáncél csökevényein egy – kicsiny, mozaikszerűen egymás mellett sorakozó, szabálytalan sokszögű lemezekből álló – újabb alakult ki. Ezeknek a másodlagosan

partlakókká lett tengeri teknősöknek az utódai, például az eocénban és a pliocénban felbukkanó Psephophorus, utóbb ismét mélytengeri állatokká lettek, amelyeknél a csontpáncélzat redukciója ismét végbement. Fosszilis leletek alapján így érthető meg az az amúgy megmagyarázhatatlan tény, hogy a ma élő tengeri teknős két, egymásra rétegződő, visszafejlődött és funkciótlan páncélt is visel. Hosszú távon a magas fokú specializáltság bizonyos értelemben mindig veszélyt jelent az adott életforma számára. Nemcsak az valószínűtlen, hogy sikerül megtalálnia a „visszavezető utat”; a specializáltság fokozódásával annak is csökken a valószínűsége, hogy – amennyiben az, amelyen épp halad, zsákutcának bizonyul – egyáltalán sikerül ráakadnia egy új, másik útra. Mindenfajta struktúra alkalmazási lehetőségei specializáltságának fokával arányosan csökkennek; igaz ez az ember készítette szerszámokra is. Minél előrehaladottabb és speciálisabb az alkalmazkodás, annál kevésbé viseli el annak megváltozását, amihez alkalmazkodott. A fecskék és a sarlós fecskék bámulatra méltóan alkalmazkodtak a repülőrovarok megfogásához; e fajok csoportjai sikeresek, és nagyszámú egyedük él a mérsékelt égöv északi részén. Egyetlen más madárfélénél sem ismerünk olyan megsemmisítő katasztrófákat, mint amilyenek ezeket a fajokat tizedelik, ha hirtelen, korán áll be az őszi rossz időjárás, és megszűnik a rovarok röpködése, mielőtt a madarak megkezdenék őszi vonulásukat.

A speciális filogenetikai alkalmazkodást olyan gazdasági vállalkozáshoz hasonlíthatjuk, amely nagy összegeket invesztál egy új árucikk gyártásába, anélkül, hogy a befektető tudná, meddig tart piacának „konjunktúrája”. Minél sajátosabb a gyártó berendezés, annál kevésbé valószínű, hogy e konjunktúra megszűnte után is felhasználható lesz valami másra. A fajok átalakulását, akárcsak az emberi vállalkozást, a pillanatnyi nagy haszon készteti a speciális alkalmazkodás leghelytelenebb formáira. A törzsfejlődés mindenféle ésszerű előrelátás nélkül követi a pozitív tőke- és információvisszahatásnak a Die Rückseite des Spiegels című könyvemben leírt effektusát – az ember ipari vállalkozása azonban gyakran ennek ellenére teszi ezt. II. 6 A fajon belüli verseny hatása A természetes szelekció a legkevésbé sem azt részesíti előnyben, ami a fajnak hosszú távon előnyös, ezzel szemben vakon jutalmaz mindent, ami az adott pillanatban a legnagyobb szaporodási sikerrel kecsegtet. Ez a vakság különösen azokban az esetekben válik nyilvánvalóvá, amikor ez a siker nem a fajon kívüli környezettől, hanem a fajon belüliek közti interakciótól függ. A fajon belüli versenynek bizarr fejleményei lehetnek, amelyek ellenkeznek a faj érdekeivel. Azokban az esetekben, amikor a nemi partner

kiválasztása a nőstény előjoga, ahogyan ez sok kollektíve dürgő madárnál, de magasabb rendű emlősöknél is előfordul, olyan „dürgési szervek” kialakulására kerül sor, amelyek kizárólag a nőstények öröklött választási mechanizmusait hivatottak aktiválni. A hímek vetélkedése így aztán szinte kizárólag a leghatásosabb „reklámtechnika” felvonultatásán alapszik. Különösen értelmetlennek tűnik ez, amikor hatásos jelzőrendszerek kialakításába olyan struktúrákat is bevonnak, amelyek egy másik funkció szolgálatában állnak, és megérzik e differenciálás következményeit. Például az árgusfácán szárnyának fesztávolsága többszörösére nőtt, és csodaszép, szinte festettnek tűnő szemfoltok ékítik. A teljesen kifejlett kakasok ugyan még tudnak repülni, de láthatóan nehezükre esik. A szárny fesztávolságának ilyen alakulása alighanem kompromisszum a kakas menekülőképességével kapcsolatos követelmény, valamint azon másik mérce között, amelyet a tojó „ízlése” támaszt: ha a madár túlságosan rosszul repül, megöli egy földi ragadozó, mielőtt utódokat nemzhetne; ugyanígy utódok nélkül marad, ha a szárny fesztávolsága nem elég impozáns, mert a tojó egy másik kakast részesít előnyben. Szintén tévút, amelyre egy másik állatfajt a fajon belüli szelekció csalt, az emlősök egy másik csoportjának, a szarvasoknak az útja. E csoport nagy nemeinél és fajainál a hím mindig nagy, csontanyagú agancsot visel, amelyet évente elhullat és újat növeszt. Nem szabad

szem elől tévesztenünk, miféle hátrányokkal jár ez a képződmény a faj számára. Jelentős ráfordítást igényel évente megnöveszteni a több kilogrammnyi csontágakat. Az agancs, amíg növekszik, és szőrös bőr, a „barka” borítja, rendkívül sérülékeny, és alighanem igencsak akadályozza a mozgásban a sűrű erdőben élő egyedeket – bármily pontosan tudják is a szarvasok, mekkora agancsuk kiterjedése, és bármily ügyesen manőverezzenek is vele. Mindezt azonban alighanem eltünteti a szelekció, mert az állatoknak az agancsra csak a bőgés néhány hetének rivalizációs küzdelmei során van szükségük – illetve a szarvashölgyek igénylik, választási mechanizmusaik optikai kioldójaként. A. Bubenik bebizonyította, hogy egy mesterséges és túlméretezett aganccsal a legerősebb törzsbika háreme is elcsábítható. Pontosan az választódik ki, ami az adott pillanatban és körülmények között a legnagyobb számú utóddal kecsegtet, és nem az, ami hosszú távon a faj fennmaradását szolgálja, és ebben az értelemben teleonóm. A fajfenntartás szempontjából értelmetlen, kedvezőtlen, és csak az egyed genomjának előnyei által kiválasztott tulajdonságok közé tartozik a kölyök megölése is, amelyet a langurmajmoknál (Semnopithecinae) és az oroszlánoknál figyeltek meg. Egy-egy hímnek mindkét fajnál több nőstényből álló háreme van. Ha az addigi pasa át kell hogy adja a helyét egy másiknak, utóbbi agyonharapja a még anyjával élő összes kölyköt, ami számára szaporodási esélyt jelent, mert az anyák emiatt hamarabb tüzelnek

ismét, korábban hághatja meg őket. Az, hogy a korábbi háremúr poszthumusz ivadékaival mi történik, nemigen ismeretes. Egyes kutatók egyébként a kölykök elpusztítását, amelyet az említett majmoknál Y. Sugiyama írt le, patologikus, kivételszerű jelenségnek tartják, ami, tekintetbe véve a dolog ritka voltát, nem teljesen valószínűtlen. A szelekciónak a jelen részben taglalt azon funkciói, amelyek az illető faj számára egyértelműen károsak, véleményem szerint erős érvül szolgálnak amellett a feltételezés mellett, hogy az evolúciós folyamat nem tartalmaz „beépített” tervet, amely tökéletesebb alkalmazkodást eredményező fejlődéshez vezet, még kevésbé olyat, melynek eredményeképpen a fejlődés „felfelé” tendál. Egy sorba helyezhető az egy bizonyos körülményhez való alkalmazkodás, és a róla való információszerzés. A fajon belüli szelekció csak a vetélytárs tulajdonságaival kapcsolatos információt eredményez, amellyel az egyed konkurál. A faj a fajon belüli szelekció révén semmit sem „tud meg” a külvilágról, s ekképpen, ami az utóbbihoz való viszonyát illeti, rendkívül könnyen téved az evolúció felettébb nem teleonóm zsákutcáiba. II. 7 Értékvesztő evolúció vagy szakkulinizáció Az előbbiekből bizonyára kellőképpen kiviláglott, hogy az evolúció bármely elért

fejlődési stádiumból tetszőleges irányba haladhat tovább, és vakon enged minden újonnan fellépő evolúciós nyomásnak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az evolúció „irányának” ez az imént használt fogalma egy egyelőre végig sem gondolt értékítéletet tartalmaz, amiről könyvem második részében beszélek majd. Ezt a mostani összefüggést tekintve tökéletesen elegendő, ha valamennyien megértjük, mit jelent, ha egy magasabb vagy egy alacsonyabb rendű élőlényről esik szó. Ebben a részben olyan evolúciós irányt tárgyalok, amely látszólag értékcsökkenés felé mutat. Szinte lehetetlen első hallásra érthető megnevezést találni e folyamat számára. Az involúció, dekadencia vagy akár a degeneráció jelentései nem fedik a szóban forgó folyamatot. A legjobb kifejezés talán a „leépítő evolúció”. Olyannyira specifikus, hogy megkísértett a gondolat: egy hatásos példája nyomán „szakkulinizáció”-nak nevezzem. Az egyértelmű, mégis definíciót követelő szót olyan élőlény nevéből képeztem, amelynél a leépítő evolúció folyamata különösen látványos. A Sacculina carcini valószínűleg az evezőlábú (Copepoda) és talán a kacslábú rákok (Cirripedia) nagy törzsének leszármazottja. E rák petéből kikelt lárvája tipikus Nauplius, azaz hatlábú rákocska. Sebesen evez a vízben, s olyan központi idegrendszerrel rendelkezik, amelynek programozása lehetővé teszi számára, hogy megkeresse majdani gazdaállatát, a Carcinides maenas nevű tengerparti rákot, pontos célzással megtelepedjék fejtora és farka

határán, majd befúrja magát oda. Mihelyt ez sikerült, a rákocska mellső végéből struktúra nélküli tömlők nőnek ki a gazdaállat testébe, és át- meg átfúrják, akár egy gomba fonalai a táptalajt. Az élősdi szeme, végtagjai és idegrendszere teljesen eltűnnek; óriási, nagyobb rákoknál akár cseresznye nagyságú „nemi miriggyé” nő a gazdaállat testének külső felszínén. Analóg jelenségek sok parazitánál figyelhetők meg, ezenkívül azonban számos olyan állatfajnál is, amelyek nem okoznak kárt, hanem kifejezetten hasznosak egy másik állatfaj számára – az úgynevezett szimbiontáknál. A leépítő evolúció jelenségét mutató szimbionta például sok háziállatunk, melyek fokozatosan elveszítik mindazokat az alkalmazkodással szerzett tulajdonságaikat, amelyek elődeik számára nélkülözhetetlenek voltak a vadonban való önálló életben maradáshoz. Szinte valamennyi háziállat sokat veszített domesztikálatlan őseik mozgékonyságából; csak azon tulajdonságaikat tekintve gazdagodtak, melyek az ember érdekeit szolgálják, aki tudatosan vagy öntudatlanul ezen tulajdonságokra ható szelekciós nyomást fejt ki. Ezt a „háziállattá változást” nevezzük bevett kifejezéssel domesztikációnak. Esztétikai érzékünk a legtöbb domesztikációs jelenséget negatívként értékeli. Julian Huxley „vulgarizáció”-ról beszélt. Háziállataink ősibb változatainak többsége az összehasonlításban amazokhoz képest határozottan „nemesnek” tűnik – van azonban legalább két sokatmondó kivétel. Előadásaimon

mindig egymás mellett szoktam bemutatni állatok vad és a háziasított változatát, majd nyomban ezután egy arab telivért és egy Przewalski-vadlovat – fordított sorrendben. Ilyenkor még a beavatottaknak is szükségük volt néhány másodpercre, míg világossá vált számukra, hogy az arabs a Przewalski-ló háziasított formája. A kutyára társadalmi magatartásmódok tekintetében érvényes ugyanaz, ami a lóra esztétikai vonatkozásban. Az ember kerek tizennégyezer éven át gyakorolt erős szelekciós nyomást a már amúgy is magas fokon szocializált vad formára, mégpedig olyan tulajdonságok kifejlesztése érdekében, amelyek emberi erényeknek számítanak – ilyen a szeretetre való képesség és hűség, bátorság és engedelmesség. Nincs miért csodálkoznunk, hogy ennyi idő alatt olyan lények jöttek létre, amelyek mindezen tulajdonságok tekintetében felülmúlnak bennünket. Annak az evolúciónak, amelyet a parazitáknál és a szimbiontáknál találunk, mindig feltétele az élet egy másik formája, amely átveszi az élősdieknél leépülő funkciókat. A tengerparti rák megtalálja az élelmet, biztonságba vonul, és számtalan más feladatot lát el, a parazita pedig arra „hagyatkozik”, hogy gazdaállata ezeket csakugyan átvállalja. Hasonló módon van ráutalva a háziállat az emberi funkciókra. Igen fontos kérdés, hogy vajon egy faj áldozatává válik-e a leépítő evolúciónak anélkül, hogy egy másik életforma – gazdaállat vagy szimbionta – helyettesítő funkciókat vállalna át tőle. Egyetlen igazolt példáját ismerjük annak,

amikor domesztikációs jelenségek vadon élő és bizonyosan nem parazita jellegű állatnál bukkannak fel – nevezetesen a barlangi medvéknél. Wilhelm von Marinelli a stájerországi Mixnitz közelében lévő Drachenhöhléből előkerült barlangimedvecsontvázak vizsgálata során olyan domesztikációs jelenségekre bukkant, amelyek az egész állatvilágban amúgy csak a háziállatoknál, elsősorban a kutyánál ismertek. A barlangi medve korának meghatározó fosszíliája, és életterének legnagyobb és legharciasabb állata volt. Bizonyosan nem élt nálánál is nagyobb ragadozó, amely őt zsákmányul ejthette volna. Ez az egyetlen utalás arra nézve, hogy a leépítő evolúció jelei akkor is felbukkanhatnak, ha nincs gazdalény vagy partner, amely átvenné a veszendőbe menő, differenciálódás útján létrejött tulajdonságokat-feladatokat. Ez a probléma számunkra, emberek számára azért létfontosságú, mert fajunk testiek tekintetében már ma domesztikációs jelenségeket mutat, és mert a specifikusan emberi képességek és funkciók leépülése ember voltunk elvesztésének rémét idézi föl. Ha a parazita alkalmazkodási formáit az észlelt információ mennyisége alapján ítéljük meg, információveszteséget találunk, ami igencsak megfelel annak az érzelmi alapú negatív értékelésnek, amelyben az élősdit részesítjük. A Sacculina carcini – gazdaállatát kivéve – életterének egyetlen eleméről sem rendelkezik információval.

III. fejezet A teremtő evolúció

III. 1 Az alkalmazkodás mint kognitív folyamat Manfred Eigen kutatási eredményei révén ma már tudjuk, hogy az élet keletkezése korántsem volt olyan rettenetesen valószínűtlen, ahogyan azt addig valamennyi nem vitalista biológus és filozófus feltételezte. Rupert Riedl Die Strategie der Genesis (A genezis stratégiája) című könyvében meggyőzően kimutatta, hogy a véletlen „lehetőségei” többszörösen korlátozottak: korlátozza őket egyrészt a „haszon”, melyet bizonyos esetekben hajt, másrészt és legfőképpen a gének közti komplex kölcsönhatás: aktivizálódásuk korántsem olyan független más génekétől, mint korábban gondoltuk. Továbbra is meggyőződésünk, hogy igen valószínűtlen olyan örökítőanyag-változás, melynek révén javulnak egy szervezet életben maradásának esélyei. Ezzel a valószínűtlenséggel azonban az áll szemben, hogy egy efféle örökítőanyag-változás, amennyiben az organizmus előtt a környezete feletti uralom új lehetőségeit nyitja meg, megfelelő mértékben kifizetődik. Minden örökítőanyag-változás, amely új esélyt teremt egy szervezetnek, hogy megbirkózzék

környezetével, se többet, se kevesebbet nem jelent, mint hogy erről a környezetről új információ jut a szerves rendszerbe. Ezt belátva könnyebben megérthetjük, hogy a fajon belüli szelekció semmiféle alkalmazkodást nem idéz elő: azok az ismeretek és adatok, amelyeket a szervezet ennek révén rögzít, semmilyen kapcsolatban nincsenek a környezettel; kizárólag a faj tulajdonságaira vonatkoznak. A szelekció mindig a fenotípus azon tulajdonságait kezdi ki, amelyek az örökítőanyag teljesen véletlenszerű változásain vagy új kombinációin, valamint természetesen a módosulásokon nyugszanak. Formai szempontból fontos, hogy megállapítsuk: az evolúció a véletlen és a kiselejtezés elvén halad előre; kijelentésünk azonban mégiscsak valószínűtlennek tűnik, mert bolygónk létének néhány milliárd esztendeje nem lett volna elegendő, hogy vírusszerű előélőlényekből magasabb rendű élőlények és ember létrejöttét tegye lehetővé. Manfred Eigen eredményei nyomán mindazonáltal tudjuk, hogy a véletlen lehetséges következményeit eleve „megszelídítik” az elemek kémiai tulajdonságai, valamint az, hogy – miképpen Rupert Riedl kimutatta – a gének aktivizálódása korántsem olyan független egymástól, mint korábban gondoltuk. Továbbra is úgy véljük, hogy felettébb kicsiny a valószínűsége az olyan mutációnak, amelynek révén javulnak egy faj túlélési esélyei. E valószínűtlenséggel szemben hat azonban az élet- és szaporodási esélyek hatalmas mértékű

javulása, amely egy ilyen kedvező örökítőanyag-változás nyomán bekövetkezik. Az új alkalmazkodásban rejlő tudásnyereség a „tőke” további „növekedése” okán kamatozik, nevezetesen: nő az életben maradó utódok száma. E számmal együtt nő annak valószínűsége is, hogy ezen utódok közt lesz, amely legközelebb „megüti” a főnyereményt. így tehát minden élőlénynél pozitív visszacsatolás működik a tudásnyereség és a tőkenövekmény között. Ezt a mechanizmust is jól szemléltethetjük a gazdasági vállalkozás hasonlatával. Egy nagy vegyi konszern tiszta nyereségének tekintélyes részét ismét laboratóriumaiba invesztálja, jogosan feltételezi, hogy az így szerezhető tudásnyereség további tőkenövekményként fizetődik ki. (Szigorúan véve ez nem is hasonlat, hanem különleges eset; az ipari konszernek is élő rendszerek.) Az egy adott környezethez való alkalmazkodás ezért mindig megfelelés, ami bizonyos értelemben e környezetről alkotott képpel egyenlő. Donald MacKay erre az esetre alkalmazza a leképző információ kifejezést – a fogalom semmiképpen sem azonos azzal, amit az információelmélet művelői számára mond. Átmenetek egybefüggő sorozata vezet az előélőlények legegyszerűbb molekuláris alkalmazkodásaitól a tudományosan gondolkodó ember világképéig. Ez az evolúciós haladás azonban mégsem azonos azzal a folyamattal, amelyet teremtő evolúcióként szeretnék értelmezni. Kizárólag

azért taglaltam olyan behatóan az evolúció vad cikcakkjait, mert egyértelműen megmutatják, hogy a szerves keletkezésnek nincs eleve elrendelt iránya. A folyó deltájának gyakran idézett példája egy tekintetben nem alkalmazható az evolúciós folyamatra, míg ugyanis a folyóvizek mindig lefelé és előre haladnak, az evolúciós folyamat során előfordulhat, hogy az élet bizonyos ágai visszafelé fejlődnek. A vírusokról még az is elmondható, hogy keletkezésük során élő anyagból élettelen keletkezik. Mindenekelőtt azonban azzal kell tisztában lennünk, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet sem egy élőlénynek a környezetéhez való jobb alkalmazkodása és differenciáltsága közé, sem evolúciós útjának hossza és az általa elért fejlettségi szint közé. Egy papucsállatka éppoly jól alkalmazkodik speciális környezetéhez, mint az ember a magáéhoz. Sőt, ha a két faj túlélési esélyeit Földünk közeljövője szempontjából mérlegeljük, úgy tűnik, az „alacsonyabb rendű” életforma kilátásai messze jobbak. Az alkalmazkodás tökéletességének foka éppoly kevéssé alkalmas a „magasabb rendű” fogalmának definiálására, amennyire a komplexitás szintje, vagy az egész alatti részek differenciáltságának és alárendeltségének mértéke. Az organikus fejlettség „szintjét” leginkább az információtartalom mennyiségével mérhetnénk. III. 2

Út a magasabb rendűhöz Az, hogy milyen irányt vesz egy élő rendszer fejlődésének útja, külső és belső véletlenektől függ; az élettörténés, hogy Manfred Eigent idézzem, „játék, amelyben semmi sincs rögzítve – a játékszabályokat kivéve”. Az evolúció, jóllehet alapjában véve nem irányul célra, megismerési folyamat. Annak belátása, hogy az eleve elrendeltségnek semmilyen elemét nem tartalmazza, nem akadályozhatja meg, hogy felismerjünk egy tényt: egy-egy korszak mindenkori legmagasabb rendű élőlényei kivétel nélkül „magasabb rendű” állatok, mint az előző koréi. Erőszakot kellene tennünk értékfelfogásunkon, ha kétségbe akarnánk vonni, hogy a Devon-kor cápái magasabb rendű élőlények voltak, mint a kambrium trilobitái, a kőszénkor kétéltű hüllői magasabb rendűek, mint a cápák, és a földtörténeti középkor hüllői magasabb rendűek, mint a hüllők. E nem racionális értékelésnek kétségkívül ellent mond egy fontos dolog a mi külvilágunkban, ami magyarázatot igényel, melyet egyelőre csak igen bizonytalan hipotézis formájában tudunk megfogalmazni. Az alkalmazkodás önmagában csak kognitív, és nem teremtő folyamat, a korok egymásutánjában azonban nemcsak a megismerés objektuma – a „tudnivaló” válik mind összetettebbé, hanem a tudó szubjektum is. A mindenki játéka mindenkivel nemcsak az élőlények és a szervetlen külvilág közt folyik, hanem a meglévő élőlények számtalan faja közt

is. Ami e játék jellegét illeti, az korántsem mindig és mindenütt élethalálharc, hanem éppoly gyakran, főképpen pedig nagy vonalakban összjáték, szimbiózis. Egy ökoszisztéma roppant bonyolult képződmény, számtalan gátló és segítő kölcsönhatással. Hipotézisünk szerint az organizmikus kölcsönhatások óriási sokasága az, amely az evolúciót teremtővé teszi. Nincs szó általános érvényű alapelvről, inkább közeli rokonságban álló és gyakran nagyon hasonló formák kölcsönhatásáról, amely addig sohasem létezett „találmányokat” hoz létre. Egy műszaki példa megvilágítja, hogy egy rendszer nagyobb differenciálódását és bonyolultabbá válását előidéző szelekciós nyomást elsősorban közeli rokonságban álló más rendszerek fejtenek ki. Henry Ford első, világszerte elterjedt gyártmánya, az úgynevezett „Thin Lizzie” elsöprő győzelmet aratott a ló vontatta járművekkel vívott konkurenciaharcban. A gépkocsi használói elégedettek voltak a kétfokozatú, bolygókerekes hajtóművel, holott amíg az első fokozat működött, erősen kellett nyomniuk egy pedált. (Az általános elégedettség egy jámbor nagymama elhíresült kijelentésében ekképpen fejeződött ki: „If God had intended the Ford car to have a three speed gear, He would have fitted it with one – Ha Isten azt akarta volna, hogy a Ford gépkocsinak háromfokozatú hajtóműve legyen, felszerelte volna vele.”) Később nem a lófogat kényszerítette Fordot, hogy többfokozatú hajtóművet építsen autóiba,

hanem a többi autógyártó cég konkurenciája. Amellett a feltételezés mellett, hogy a „mindenki játszmája mindenkivel” elv – abban a formában, ahogyan ez az együtt élő rendszerek sokasága között zajlik – az evolúciót „előremozdító”, fontos tényező, az a tény szól, hogy az egyes életformák filogenetikai fejlődése szinte megáll, ha nem kerülnek összeütközésbe hasonló lényekkel. Különösen így lehet ez elszigetelt ökonómiai „zugokban”; „élő fosszíliákat” elsősorban a tenger mélyebb rétegeiből ismerünk. Különösen hatásos példája ennek a phyllopodákhoz tartozó édesvízi rák. a Triops cancriformis, amely csakugyan szokatlan, „különcnek való” ökológiai zugot szerzett magának. Árterületek pocsolyáiban él, amelyekben csak rövid ideig, és nem is minden évben van víz. A köztes időt a faj petében vészeli át, amelynek sem a szárazság, sem a fagy nem árt. Ez a rák előfordul az én hazám ártéri rétjein is. Hála korán feltámadt akvarista szenvedélyemnek és az ennek nyomán ébredt, a phyllopoda rákok iránti különleges érdeklődésemnek, biztonsággal állíthatom, hogy Triops cancriformis 1909-ben, aztán 1937ben, majd legközelebb 1949-ben bukkant fel (az 1940 és 1949 közötti években a háború miatt nem végezhettem megfigyeléseket). Mármost fontos tény, hogy ez a faj már a középső triászban kimutatható, mégpedig nemcsak a nemnek a megléte, hanem az egészen bizonyosan ugyanolyan, tollsörtékből kialakult szűrőapparátus jól megőrzött fosszilis lenyomata révén is.

A „felfelé” kényszerítő körülmény alighanem az, hogy az evolúció során minden organizmus új ökológiai zugot kénytelen teremteni, mivel a meglévők „már foglaltak”. Annak alapját, ha egy organizmus két különböző funkcionális alkalmazkodásra képes, tehát két ökológiai zugot foglal el, látszólag hasonló körülmények jelentik. Valóban ez a helyzet, ha egy élőlény többféle viselkedési móddal rendelkezik, melyek mindegyike egy pontosan körülírható környezeti szituációban nyilvánul meg. Ebben az esetben magasabb „parancsnoki harcálláspontra” van szükség, amely képes arra, hogy több, a lehetőség szintjén meglévő viselkedésmódot meggátoljon, azért, hogy egy bizonyos – nevezetesen a pillanatnyi helyzetnek megfelelő – viselkedésmódnak szabad folyást engedjen. Az a bevett kifejezés, hogy „elszánja magát valamire”, magasabb szintű, analóg folyamatot jelöl. Egy olyan, agyhoz hasonló rendszernek azonban, amilyen a földi gilisztánál és a gyűrűs férgeknél a felső nyílásnál található ganglion – ezt a földi giliszta esetében Erich von Holst mutatta ki –, éppen ez a legősibb és legfontosabb funkciója. Az efféle „parancsnoki harcálláspont” állandóan gátlás alatt tartja az állat endogén ingertermelése által „ajánlott” mozgásmódokat, és csak az olyanoknak enged szabad folyást, amelyek az éppen uralkodó viszonyok között kifejthetik a faj fennmaradása szempontjából kívánatos hatásukat. Az irányító központot az érzékszervek informálják arról, hogy a rendelkezésre álló mozgásformák közül melyik „passzol” a környezeti szituációhoz.

Minél több különálló magatartáslehetőség fölött rendelkezik egy állat, annál magasabb rendű teljesítményekre kényszerül a központi szerv, amely őt bizonyos fokig irányítja. Már viszonylag egyszerű szinten is ismerünk állatokat, amelyek jól eligazodnak nagyon bonyolult térbeli környezetben, ilyenek például a tengeri csillagok és egyes csigák. Képesek arra, hogy útvonalszokásokat alakítsanak ki, és hogy nagyon bonyolult legelőportyák után ismét megtalálják állandósult tapadási helyüket. Egyes csészecsigáknál (Patella) a héj növekedése annak a tapadási helynek a sajátos egyenetlenségeihez igazodik, melyről az állat nagy erővel sem feszíthető le. A visszatalálás sajátos, teleonomikus értéke ebben az esetben nyilvánvaló. Más, egyszerű állatok rendkívüli könnyedséggel képesek mozogni a vízben: a nyílférgek (Chaetognatha) saját hosszukhoz mérten valószínűleg valamennyi közül a leggyorsabban úszó állatok. Mégsem képesek azonban arra, hogy számoljanak az úszásuk útvonalát keresztező szilárd akadályokkal. Mármost ha olyan állatokat keresünk, amelyek éppúgy képesek komplex térstruktúrák tanulás útján való elsajátítására, mint a szabad vízben való villámgyors úszásra, fel kell emelkednünk az élővilág egy magasabb szintjére, a tövis-úszós halakhoz. Ezek azok a formák, amelyek tanulás révén a korallzátonyok gazdagon strukturált biotópjában saját útvonalakat alakítanak ki. Ezeket az útvonaldresszúrákat felderítő viselkedéssel szerzik meg. A területlakó halak „tudják”,

hogyan juthatnak el a legrövidebb úton revírjük bármely pontjáról a biztos menedékbe. E halak fejlettségi szintje meglepően magas, kíváncsiságuk, nem „halra valló” intelligenciájuk újabb és újabb meglepetéseket okoz. III. 3 A kulturális evolúció A kulturális evolúció irányáról az emberi történelem ismeretében tudjuk, hogy az állatés növényfajok genetikai evolúciójával analóg cikcakkokat írhat le. Abban is bizonyosak vagyunk, hogy a Julian Huxley kifejezésével szociálisnak nevezett evolúció sebessége sokszorosa a filogenetikai evolúcióénak. Die Rückseite des Spiegels (A tükör hátoldala) című könyvemben egy természetes ismeretelmélet megalkotására vállalkoztam, és azt a hipotézist állítottam fel, hogy az ember fogalmi gondolkodása több, előzőleg már meglévő megismerő funkció integrálódása révén jött létre. Ezek közül elsőként említendő a tér elképzelésének képessége. A tér és idő szemléletmódjai, nézetem szerint, valójában egyetlen szemléletmódot jelentenek, nevezetesen a térben, illetve időben való mozgás szemléletmódját. A második fontos képesség, amely a térérzékeléssel együtt az új rendszerfunkciót, a fogalmi gondolkodást lehetővé teszi, az alakfelismerés absztrakciós képessége, amely

nélkül egyáltalán nem tudnánk elképzelni konstans tárgyakat. A harmadik az exploratív viselkedés, és az ehhez tartozó, tárgyakkal kapcsolatos objektív érdeklődés. Bizonyosan a környezet dolgainak tárgyilagos explorációja vezetett el odáig, hogy az egyedi lény az emberré válás küszöbén felfedezte, hogy tapogatózó keze ugyanannak a létező külvilágnak a tárgya, mint az explorált tárgy. Ebben a pillanatban kezdett épülni a megfogástól (Greifen) a felfogásig (Be-greifen), a fogalomalkotásig ívelő híd. Noam Chomsky úgy véli, hogy a fogalmi gondolkozás a fajtán kívüli uralom szolgálatában jött létre, és a nyelvvel csak másodlagos kapcsolatot alakított ki. E feltételezéseit bizonyára nyomós érvek támasztják alá; mégis úgy hiszem, hogy a fogalmi gondolkodás és a nyelv kéz a kézben keletkeztek, hiszen mihelyt föltámadt a fogalomalkotási hajlandóság, nem késlekedhetett a szükséges nyelvi szimbólumok felbukkanása sem. A fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv kialakulása beláthatatlan biológiai következményekkel járt. A biológusok az evolúció felfedezése óta sokat vitatkoztak azon, vajon átörökíthetőek-e a szerzett tulajdonságok. Már jó néhány éve kigondoltam a következő szarkasztikus aforizmát, mely szerint: „Hogy valami általában nem fordul elő, a kutató számára gyakran csak akkor válik világossá, amikor egy kivétel láttán megtapasztalja, milyen volna, ha rendszeresen előfordulna.” Az ember újonnan keletkezett, korábban sohasem

létezett fogalmi gondolkodása lehetővé teszi a szerzett tulajdonságok – természetesen nem genetikai – öröklődését. Ha egy ember feltalálja az íjat és a nyilat, a hasznos eszközt először a családja és törzse birtokolja, hamarosan azonban az egész emberiség. Annak valószínűsége, hogy elfelejtsék, kisebb, mint hogy egy hasonló jelentőségű testi szerv visszafejlődjék. Az ember hihetetlen alkalmazkodó-képessége, amellyel az elgondolható legkülönbözőbb életterekben is boldogul, annak a nagy sebességnek a kifejeződése, amellyel a kulturális evolúció végbemegy. A fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv második, talán még lényegesebb következménye az a kötelék, amivel a nyelv az egyedeket összekapcsolja. A tudás gyors elterjedése, az emberek egy szociális csoporton belüli gyors egyenlővé válása olyan egységet és testvériességet teremt, amely korábban sohasem létezett. Az effajta kötelékek emberek kisebb és nagyobb csoportjait fűzik össze. A közös tudás, a képességek és a szándékok kulturális egységet teremtenek. A szellem számomra a társadalomnak éppen ez, a fogalmi gondolkodás által, a szavakból álló nyelv révén, illetve közös tradíció eredményeképpen létrejövő teljesítménye. A szellem: társadalmi effektus. Mint már mondottam, egy ember, önmagában véve, egyáltalán nem ember: teljes emberként kizárólag egy szellemi értelemben vett csoport tagjaként létezhet. A szellemi élet alapjában véve individuum feletti élet; a

szellemi közösség egyedi, megvalósulását nevezzük kultúrának.

konkrét

III. 4 A kultúra mint élő rendszer Bármily nagynak tűnjék is a távolság – Nicolai Hartmann azt mondaná: a hiátus – egy tisztán genetikai evolúció és egy kultúra szellemi létrejötte közt, mindkettő a keletkezés alapvető játékszabályainak van alávetve. Tévedés feltételezni, hogy egy kultúra fejlődését a belátás és a szellemi tudás irányítja, s bölcs biztonsággal a „magasabb rendűhöz” vezető ösvényt követi. Fogalmi gondolkozássá történt integrálódásuk a nem specifikusan emberi alapfunkciók egyikét sem tette feleslegessé; egyikük sem, a legkisebb mértékben sem vesztett jelentőségéből. Az embernél valamennyi erősebben fejlődött ki, mint bármelyikük egy-egy állatfajnál, még akkor is, ha utóbbinál az élet szempontjából legfontosabb funkciót tölti is be. A kíváncsiság mint magatartás a patkány legfontosabb létfenntartó funkciója – az ember azonban még ennél is kíváncsibb. Bizonyos madarak legfontosabb teljesítménye az optikai érzékelés, az ember azonban e tekintetben felülmúlja őket, és így tovább. Az emberi szellem olyan elemi teljesítményektől, mindenekelőtt azonban ezek kölcsönhatásától való függőségben létezik, amely jóval könnyebben megzavarható, mint külön-külön a

nélkülözhetetlen részfunkciók. Egy kis felesleg az egyik oldalon, egy csekély hiány a másikon e szellem megbetegedését jelenti. Utóbbi azonban, figyelembe véve a szellem fogalmát, amelyet éppen az imént határoztam meg, szükségképpen járványos betegség. Az emberiség története mindenfajta együttérzés nélkül azt közli velünk, hogy a kultúrák, miképpen minden élő rendszer, elpusztulhatnak. Az olyan összehasonlító vizsgálatokból, mint például Oswald Spengleréi, tudjuk, hogy saját kultúránk a sír szélén áll. Miként erről már az előszóban említést tettem, Oswald Spengler pontosan az a fajta gondolkodó volt, akit Karl Popper „historicistának” nevez; abban hitt, hogy a magas kultúrák elöregedése és pusztulása logikusan előre megjósolható, vagyis az úgynevezett „időlogika” és „minden kultúra természetes elöregedése” alapján megmagyarázható. Az ismeretelmélet evolucionista kutatójától és az orvostól mi sem áll távolabb, mint a fatalizmus. Ezért kötelességem, hogy kultúránk hanyatlásának okait nyomozzam, és amennyiben felismerhetőek, ellenlépéseket javasoljak. Die Rückseite des Spiegels című könyvemben, abban a fejezetben, amelynek ugyanaz a címe, mint az ezt megelőzőnek, megpróbáltam bemutatni, milyen sok ponton analóg egymással egy kultúra, illetve egy állatvagy növényfaj fejlődése. Ezek a folyamatok nagyon sok szinten játszódnak le, mindkettőről kijelenthető azonban, hogy mindkét rendszer „vállalkozás, amelyben egybekapcsolódik a

hatalom- és tudásnyereség”. A fejlődés két különböző fajtája közti analógiák oly nagyok, hogy kutatásukban is analóg módszerek alakultak ki. A kultúrtörténet, különösen pedig a történeti nyelvtudomány ugyanazokat a módszereket alkalmazza, mint a törzsfejlődés történetének kutatása, hogy a jelenleg is élő rendszerek hasonló és eltérő volta alapján kiderítse eredetüket, és képet alkosson a közös ősformáról. A történetfilozófusok egészen a múlt századig megpróbáltak kitartani egy egységes történeti fejlődés teóriája mellett. Arnold Toynbee és mások kimutatták, hogy az emberi kultúrák fejlődése éppolyan szabálytalanul elágazó ágrajzsémát mutat, ahogyan az élet törzsfájáról szóló tankönyvemben magam is ábrázolni igyekeztem. Tudomásom szerint Erik Erikson volt az első, aki elsőként mutatott rá a törzsfejlődési fa, illetve a történeti kultúrfejlődés elágazásainak hasonló voltára. Az ő leleménye a „pseudospeciation”, azaz „látszólagos-fajkialakulás” kifejezés. Kulturális csoportok sok tekintetben úgy viselkednek egymással, ahogyan különböző, de igen közeli rokonságban álló állatfajok. Hangsúlyoznunk kell a közeli rokonságot, mert két emberi kultúra - ökológiai fejlődése során – egyetlen ismert esetben sem távolodott el annyira egymástól, hogy - anélkül, hogy vetélytársakká ne legyenek – egyazon élettérben létezhessen, ahogyan például két közeli rokonságban álló kacsafaj, a kanalas réce és a tőkés réce minden további nélkül megteszi.

Az említett könyvben a kultúrtörténeti rítusképződésről és a fontos funkciók invarianciájáról szóló fejezetben szóltam azokról a fontos funkciókról, melyek hozzájárulnak a kulturális csoportok elhatárolódásához, s amelyek önálló egységekké teszik őket. III. 5 A kultúra átörökítése és megváltoztatása Mára annyira hozzászoktunk, hogy átörökítésen a törzsfejlődés története során megszerzett információkat az utódoknak közvetítő genetikai, azaz biológiai folyamatot értsük, hogy úgy tűnik, az ember hajlamos megfeledkezni a szó eredeti, jogi tartalmáról. Erre azért szükséges emlékeztetnünk, mert egy kultúra létrejöttében bizonyos tradícióvá lett, azaz genetikailag nem rögzített viselkedési normák változatlan formában történő továbbadása nagyon hasonló szerepet játszik, mint a genetikai információk változatlan formában történő továbbadása a filogenezis során. A szociális viselkedés ritualizált normái, melyeket kultúránk tradíciói közvetítenek nekünk, az emberi társadalom bonyolult, támaszt nyújtó „csontvázát” adják, amely nélkül a kultúra nem képes létezni. Ahogyan minden vázelem, a kultúra efféle elemei is csak nagy áron képesek kifejteni hatásukat: ki kell zárniuk bizonyos szabadságfokokat. Egy féreg teste minden pontján képes meggörbülni: mi csak azokon a helyeken tudjuk mozgatni tagjainkat, ahol

ízületeink vannak. A támasztó struktúra minden változásának előfeltétele, hogy bizonyos részei előbb leépüljenek, hogy azután, remélhetőleg jobban alkalmazkodott formában, sor kerülhessen újjáépülésükre. A leépülés és az újbóli felépülés között szükségképpen a fokozott sebezhetőség szakasza lép fel. (Ezt illusztrálja a rákok vedlésének példája: le kell vetniük külső vázukat, hogy nagyobb nőhessen a helyébe.) Fajunk, hitem szerint, rendelkezik egy beépített mechanizmussal, amelynek az élet fenntartását szolgáló hatása, a kultúrában foglalt információk veszélyeztetése nélkül, lehetővé teszi a kultúra változásait. A mutációs rátának pontosan megfelelő nagyságúnak kell lennie, hogy ne veszélyeztesse az illető faj törzsfejlődését. Ugyanígy az egyes kultúrák is csak korlátozott mértékben változhatnak. A nemi érés közeledtével a fiatal emberek kezdik meglazítani azokat a kötelékeket, amelyek a szociális viselkedés rítusaihoz és normáihoz fűzik őket, s amelyekre a családi tradíció révén tettek szert. Ugyanekkor fogékonyakká válnak olyan új eszményekre, amelyeket a magukévá tehetnek, s amelyekért elsősorban harcolni akarnak. Ez a tradicionális ideálok és ideák levedlésének ideje, kritikus szakasz az emberi egyedfejlődésben, amelynek megvannak a maga veszélyei. A fejlődésnek ebben a szakaszában a fiatal ember különösen fogékony az indoktrinációra. Az ontogenezisnek ez a veszélyes fázisa az ember számára mégis nélkülözhetetlen, mert egyike azoknak a lehetőségeknek, amelyek lehetővé teszik a

kulturális tradíció nagy örökségének változásait. Az ideálok értékelésének válsága olyan, akár egy nyitott ajtó, amelyen át új gondolatok és ismeretek érkezhetnek, hogy integrálódjanak a kultúra struktúráiba, amely e kritikus folyamat nélkül túlságosan merev volna. A kultúra, s ezáltal az életet fenntartó mechanizmus működésének mégis előfeltétele egy, a régi tradíciók megváltoztathatatlansága, illetve az alkalmazkodó-képesség közti egyensúlyi állapot, melynél elkerülhetetlen az örökölt tradíciók egy részétől való megszabadulás. A konzervatív elem túlsúlya – pontosan úgy, ahogy a biológiai fajok fejlődése során – „élő kövületek” kialakulásához vezet. A túlságos változékonyság ezzel szemben abnormitásokat szül. A szociális fejlődés effajta hibás fejlődésének példájaként említtessék meg a terrorizmus és a számos, rossz úton haladó szekta. A szóban forgó mechanizmus, amelynek az a feladata, hogy továbbadja a kulturális fejlődés során felhalmozódott információkat, egyidejűleg pedig megnyissa új információk megszerzésének kapuit, a mi nyugati civilizációnkban nyilvánvalóan kisiklott, miképpen ezt az imént említett torz jelenségek gyakori volta is mutatja. Úgy tűnik, nagyon sok fiatal hiszi úgy, hogy a kulturális tradíciónkban felhalmozott összes információ nélkülözhető. „A fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is”, vagyis felettébb kritikusan viszonyulnak az idősebb generációhoz. Ezen generációs ellentétek okai kétségkívül technológiai orientációjú kultúránk

fejlődésének gyorsaságában rejlenek. Egyre növekszenek az egymást követő nemzedékek érdekellentétei. Miként Thomas Mann a József és testvéreiben olyan ragyogóan bemutatta, a bibliai időkben két nemzedéket csak olyan apró kulturális különbségek választották el, hogy az apákkal való azonosulás nemcsak hogy magától értetődő volt, hanem olyan messzire ment, hogy a fiúk lényegi azonosságot éreztek apjukkal, és annak nevét is felvették. Civilizációnk fejlődési ütemének ugrásszerű felgyorsulásával a generációk mindinkább különbözővé válnak egymástól. Néhány évtizeddel ezelőtt az emberek még képesek voltak elfogadni az amerikai „Right or wrong, my country” („Akár jó, akár rossz, ez a hazám”) szólásban megfogalmazódó gondolatot, ma ilyen erkölcsi felelősséget már senki sem képes vállalni. Miközben a kultúrnépeknél az egymást követő nemzedékek mind különbözőbbekké és idegenebbekké váltak az őket megelőzőektől, az ugyanahhoz a generációhoz tartozó emberek földkerekségszerte egyre inkább hasonlóvá lettek. A globális szállítási és közlekedési lehetőségek kiépülése és a mind elterjedtebb média úgyszólván összezsugorítják a földgolyót. Olyan tulajdonságok tűnnek el, amelyeket nemrég nemzeti jellegzetességeknek tekinthettünk. Néhány évvel ezelőtt ruháik szabása alapján még biztonsággal meg tudtuk különböztetni egymástól a németeket, angolokat, amerikaikat; manapság ez lehetetlen. Külsejükben, habitusukban mindenekelőtt az összes ipari államok fiataljai

váltak hasonlatossá egymáshoz. Az érzelmi kötődés, amely egy újonnan létrejött csoportot saját szimbólumaihoz és eszményeihez fűz, elfedi a csoport tagjai elől, milyen értékes az az alaposan kipróbált, áthagyományozott tudás, amelyről készek megalkuvás nélkül lemondani. Tévedés azt hinni, hogy egy régi kultúra sutba hajításával azonnal és magától értetődően új, jobb keletkezik. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy kultúránkat a világtörténés semmiféle célra irányuló predesztinációja nem védi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy magára az emberre hárul a felelősség, hogy a torzulásoktól és a megmerevedéstől egyaránt megóvja kultúráját. III. 6 A kulturális fejlődés tervezetlensége A kultúrák, pontosan úgy, ahogyan más élő rendszerek, önmagukért, saját számlájukra és kockázatukra fejlődnek, mégpedig bármiféle előzetes terv nélkül. Sok embernek nehezére esik belátni a tényt, hogy az emberi kultúráknak „a magasabb rendű irányába való” fejlődését egyáltalán nem kizárólag csak az emberi értékfelfogás, a belátás és a jó szándék kormányozza. Ma egyáltalán nem ismerjük a kulturális fejlődésünket befolyásoló valamennyi faktort. Szeretnénk remélni, hogy ezek között mind fontosabb szerepet játszanak értékfelfogásunk elemei. Ahogy azonban ma bolygónkon a

dolgok állanak, úgy fest, hogy a kulturális fejlődés is mindenki játéka mindenkivel – meghatározott cél nélkül, inkább az élők általános természete alapján –, amely az általunk értékesnek tartott irányba hajt bennünket. A nagy szerves keletkezést a szelekciós nyomás sokfélesége, az igények sokrétűsége készteti felfelé. Hans Freyer szerint magas kultúrák rendkívül gyors felvirágzása ott volt megfigyelhető, ahol különböző, például földművelő és nomád kultúrák ütköztek össze egymással. Tudomásul kell vennünk a kijózanító tényt, hogy nemcsak legjobbjaink ideáljai és értékfelfogása határozzák meg kultúránk irányulását. Úgy tűnik, hogy ez az irány inkább azoktól az ősrégi tényezőktől függ, amelyek a törzsfejlődés során már ember előtti őseinkre is hatottak. Az előző fejezetekben már kifejtettük, hogy teremtő történés nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha a „mindenkinek mindenkivel folytatott játékában” sok játékos vesz részt. Így volt ez korábban, miképpen Freyer kimutatta, a kultúrák fejlődésében is. Ma azonban egyetlen „kultúra” a hangadó: a Föld valamennyi magas civilizációjának népei ugyanazokkal a fegyverekkel harcolnak, ugyanazokat a technológiákat alkalmazzák – s ami bizonyosan döntő jelentőségű –, ugyanazon a világpiacon kereskednek, és ugyanazokkal az eszközökkel próbálnak előnyösebb helyzetbe kerülni egymással szemben. Egyszóval: a kultúránk továbbfejlődését illető kilátásaink szinte egy olyan állatfajéival

analógok, amelynél fajon belüli kiválasztódás működik. E kilátások tehát rendkívül komorak. III. 7 Homo ludens A teremtő folyamatokról szóló fejezetben szót kell ejteni azokról a folyamatokról is, amelyek az ember agyában és kollektív, társadalmi szinten, az emberi szellemben játszódnak le. A kreatív folyamatok ugyanis az embernél, és csakis az embernél, sajátos értelemben vett játékok. Friedrich Schiller mondotta, hogy az ember csak akkor igazán ember, ha játszik. Amikor Manfred Eigen úttörő jelentőségű művének A játék címet adta, ezzel nem kevesebbet tett, mint hogy a teremtő princípiumot sok különálló rendszer olyan összeütközéseivel azonosította, amely rendszerek sokféleségéből és a felfoghatatlan módon előadódó játékszabályok alapján megteremtődik valami, amit – másként nem is tehetünk – magasabb rendű dolognak érzünk, mint azokat az elemeket, amelyekből létrejött. A kíváncsiság motiválta tanulást már állati szinten is nagyon nehéz elválasztani a játéktól. A kutatás és a játék közeli rokonsága sohasem nyilvánult meg számomra egyértelműbben, mint azon a boldog nyáron, amikor Niko Tinbergen Altenbergben volt, és a szürkeludak tojásgörgetési viselkedésével játszottunk, amelyről azután tudományos művet írtunk. Az, amikor Benjamin Franklin elektromos szikrákat

csalt ki a sárkány nedves zsinegéből, aligha volt olyan céltudatos viselkedés, melynek révén a villámhárítót szerette volna feltalálni. Valamely cél nagy vonzereje megakadályozza az olyan faktorokkal való játékot, amelyek kombinációjából egy probléma megoldása adódhatnék. Wolfgang Köhler meséli Sultan nevű csimpánzáról, miképpen fordított hátat annak a feladatnak, hogy összedugja egy horgászbot két részét, és elérjen egy banánt (külön-külön egyik darab sem volt elég hosszú), hogy aztán „céltalanul” játszadozzék a két botdarabbal. Mindenesetre amikor ezenközben rájött, hogy össze lehet dugni őket, azonnal felismerte, hogy immár rendelkezik egy eszközzel, amellyel elérheti célját. Hasonló folyamatok valószínűleg minden eszköz feltalálásakor lejátszódtak. A már ismert eszköz előállításakor aztán kialakult egy tisztán célra irányuló viselkedés, amelyet munkának nevezünk. A munka öncéllá válhat a „ténykedés öröme”, illetve a saját képességek feletti öröm által, ami bizonyos veszélyek forrása lehet. Itt, a teremtő folyamatokról szóló fejezetben azonban egy másikkal, a képességekből eredeztethető örömmel foglalkozunk: Az ember, aki különféle tudatos mozgásokra képes, elkerülhetetlenül játékot visz mozgásába, és képességeiből és lehetőségeiből kialakul a művészet. A legősibb művészet bizonyára a tánc volt, amelynek ősformái már a csimpánzoknál megmutatkoznak. A játék azonban minden célra irányuló cselekvéssorban bekapcso-lódhat az események láncolatába, s egy használati tárgy előállítása során a munkál-

kodó képtelen megállni, hogy termékét szükségtelen, de szép díszítményekkel ne ékesítse. A Homo faber által előállított tárgy a Homo ludens teremtő ereje által érdekes, önálló életre tesz szert. Vallási tekintetben, ahogyan Hans Freyer leírta, kultikus tárggyá önállósul. A legkorábbi művészeti alkotások egészen nyilvánvalóan szakrális természetűek. Karl Bühler újra és újra hangsúlyozta, hogy az érzékelés aktív tevékenység. Ahogyan minden exploratív viselkedés, ilyen értelemben minden kognitív funkció is az. A minden organizmus bölcsőjének számító valóságos világ leképzése tökéletlen, és eltér eredetijétől. Az illető szervezetet azonban – legyen az papucsállatka vagy ember – információkhoz juttatja, amelyek, ha összevetjük őket, sohasem mondanak ellent egymásnak, s csak nagyságuk tekintetében és részletességük mértékében különböznek egymástól. Amennyiben azonban az organizmus tesz valamit, ezeket az információkat mindig megkapja. Az exploratív vagy kíváncsi viselkedésből az embernél – mind filogenetikailag mind ontogenetikailag – a tudomány fejlődik ki, amely lényegét tekintve éppoly közeli rokonságban áll a művészettel, mint a kíváncsi viselkedés a játékkal. Működésüknek van egy közös előfeltétele: ahogyan Gustav Bally a Kurt Lewintől vett terminussal kifejezte, „mindkettőnek szüksége van feszültségmentes mezőre”. Más szóval: a játéknak és a kíváncsi magatartásnak mindig saját motivációi vannak. Nem fordul elő, hogy a játék vagy exploráció

egy másik specifikus motiváció szolgálatába áll. A hollót, amely egy számára ismeretlen tárgyon egymást követő viselkedésmódok gazdag tárházát mutatja be, nem az ennek során felbukkanó és „éles helyzetben” az illető magatartásmintát aktiváló motivációk mozgatják. Éppen ellenkezőleg, ha ilyen buzogna fel benne, nyomban abbahagyná a játékos explorációt. Az alapelvet tekintve mindez éppúgy érvényes az emberi művészetre és kutatásra, mint az állatok játékára és kíváncsi viselkedésére. Ekképpen nem létezik a szó szoros értelmében vett „alkalmazott” művészet, még kevésbé alkalmazott tudomány – a művészetnek vagy a tudománynak csak egy alkalmazása van. A ,,l'art pour l'art” törvénye általános érvényű. A kutatás vonatkozásában nagyon hasonló törvények érvényesülnek. A játék szabadsága, amely már a filogenezis során minden teremtő keletkezés előfeltétele volt, nyilvánvalóan éppennyire nélkülözhetetlen a kutató ember kreativitása szempontjából is. A cél felé törekvés – vagy afelé, amely utóbb elérésre érdemes célnak bizonyul – gyakran egészen váratlan és látszólag tévútnak tűnő irányba vezet. Már egy tyúknál is megfigyelhető, hogy amikor egy rács mögött elhelyezett kenyérdarab felé törekszik, annál nehezebbnek találja az akadály leküzdését, minél közelebb hever a csalogató falat a rács túloldalán, és annál intenzívebben törekszik az elérésére. A kutató gondolati játéka éppúgy nélkülözi a pontosan meghatározott célt, mint a

törzsfejlődés életformái. A tudós nem tudja, mit talál majd, alakfelismerő képessége csak körülbelüli információval látja el arról, milyen irányban „szimatol” valami érdekeset. Azt azonban, hogy ez az érdekes voltaképpen micsoda, olyan eljárással kell kiderítenie, amelyben szerepet játszik a próbálkozás és tévedés, hipotézis és hamisítás. Ez, úgy tűnik, hasonlatos ahhoz a funkcióhoz, amely a szerves keletkezés játéka során a mutációnak és a szelekciónak jut. Vannak kérdések, amelyeket az embernek akkor is fel kell tennie, ha kénytelen feltételezni róluk, hogy megválaszolhatatlanok, és megengedett dolog, hogy az effajta kérdésekre spekulatív úton próbáljon választ találni. Én hiszem, hogy a művészet és az ember megismerésre irányuló törekvése annak a nagy játszmának a megjelenési formái, amelyben a játékszabályokon kívül semmi más nincs sziklaszilárdan rögzítve; mindössze speciális esetei annak a teremtő történésnek, amelynek létünket köszönhetjük. E hittel egyenértékű meggyőző-désemmel bizonyítom be ennek a könyvnek a második részében az emberi értékfelfogások valós voltát és az élet fenntartásában játszott fontosságát.

Második rész A „csak” szubjektív valósága Előre nem jósolható meg, mivé lesz a jövőben az emberiség. Ezt olyan folyamatok határozzák majd meg, amelyek csakis és kizárólag magában az emberben játszódnak le. Hatályon kívül helyeztetett minden olyan külső tényező, amely genetikai vagy kulturális jellegű teremtő evolúcióhoz vezet. Az, hogy az emberiség valóban humánus lények közösségévé válik vagy nememberek szigorú szervezetévé züllik, kizárólag attól függ, vajon hagyjuk-e, hogy nem racionális értékfogalmaink irányítsanak bennünket. Ha ezeket komolyan vesszük, és mint kategorikus imperatívuszoknak, alávetjük magunkat nekik, előbb meg kell győződnünk valóságos voltukról. Könyvünk második részében eme meggyőződésünkről szeretnénk beszélni.

IV. fejezet A test-lélek probléma

IV. 1 A fenomenológiai módszer legitimációja Könyvem első részében megkíséreltem cáfolni azt a téveszmét, mely szerint a világtörténés előre elrendelt, célra irányuló folyamat volna. Szükségesnek tartottam ezt, mert a világ folyásának célirányos voltával kapcsolatos meggyőződés felmenti az embert felelőssége alól, lökést ad a haladásba vetett hitnek, amely ma olyan pusztító következményekkel jár. A harmadik részben a szellem járványos betegségeként jellemzem azt a gondolkodásmódot, amelyet szinonimikusan ontologikus redukcio-nizmusnak nevezek, és szó esik majd speciális szociológiai és kultúrtörténeti okairól. Szükséges azonban hogy e helyt soron kívül általános ismeretelméleti megfontolások tárgyává tegyem az ember különböző kognitív mechanizmusait. A szcientizmust, leegyszerűsítve, olyan hitként definiálhatjuk, miszerint csakis az a valóság, ami az egzakt természettudomány terminológiájával kifejezhető, és mennyiségileg megragadható. Ebből következik, hogy kizárólag a mérés és számolás az ember tudományos szempontból legitim megismerési módjai. Hamis azonban az a nézet, hogy

„objektívebbé” válik valamely ismeret azáltal, ha megismerő apparátusunkat, amely számunkra az ismeretet közvetíti, nem tesszük szemlélődésünk tárgyává. Hogy hasonlattal éljek, olyan ez, mintha a tárgyak színes peremét, amely egy régi, nem akromatikus objektívben minden kontúr körül megjelenik, nem a felvevő apparátus, hanem a tárgy tulajdonságának vélnénk. Valamely tulajdonság másnak tulajdonítására klasszikus példa Goethe színtana. Tudomásom szerint elsőként R. W. Bridgman fizikus ismerte fel az emberi megismerőképesség és a közvetítő apparátus közti kapcsolatot. Egyértelműen kifejtette, hogy a megismerés folyamatát és a megismerni szándékozott objektumot egyidejűleg kell vizsgálni, és a kettő legitim módon nem választható el egymástól. Van egy, az objektivációs folyamattal kapcsolatos régi paradigmám: megérintem az unokám arcát, és úgy érzem, tüzel a láztól. Mégis, egy pillanatra sem hiszem, hogy beteg, mivel tudom, hogy tél van, a kertből jöttem, a kezem nagyon hideg, s emiatt a hőérzékelésem eltolódott. Az, hogy tudok hőérzékelésemnek erről a „csak” szubjektív megváltozásáról, azt is lehetővé teszi számomra, hogy egy szubjektumon kívüli tényt is helyesen objektiváljak. A szubjektív jelenségnek, illetve öntörvényű voltának vizsgálódás tárgyává tétele nemcsak a külvilág lehető legtárgyilagosabb megragadásához nélkülözhetetlen teljességgel és általánosságban, hanem abban a speciális esetben sem mondhatunk le róla, ha az embert

mint megismerő szubjektumot akarjuk megragadni. A fenomenológia terminusa számunkra éppen a szubjektív élménynek és belső törvényszerűségeinek a minden objektivációs kísérlethez szükséges felismerését jelenti. IV. 2 A szcientizmus bírálata, bírálóinak kritikája Számos gondolkodó ismerte fel, hogy a szcien-tizmusban az emberi szellem tévútra jutott. Közülük azonban néhányan sajnos úgy gondolják, hogy a szcientista világnézet a természet kutatásának szükségszerű következménye, s ez utóbbit az emberiség kártevőjének kell tekinteniük. Lord Snow a természet- és szellemtudományokról mint két különböző kultúráról beszél, amelyek, miután valamikor szétváltak, többé nem egyesíthetők. Herbert Pietschmann bécsi fizikus Das Ende des naturwissenschaftliches Zeitalters (A természettudományos kor vége) című könyvében „két utat” emleget, melyek közül az egyik szerinte helyes, míg a másik igaz ismerethez vezet. Ezt írja: „»Helyes« az, ami bizonyítható: szélsőséges esetben a matematika, a valósággal való kapcsolat azonban épp itt megy veszendőbe. »Igaz« ezzel szemben kizárólag egy konkrétan megélt szituáció, amely egyszerisége folytán szükségképpen mindig bizonyítatlan marad.” Pietschmann odáig megy,

hogy valamennyi természettudományi ismeret rendszerét tények azon összességére korlátozza, amelyek „interszubjektíve”, azaz azon tulajdonságuk alapján léteznek, hogy egytől egyig minden emberi egyed számára logikusan és megcáfolhatatlanul bizonyíthatóak. Unbegreifliches Geheimnis (Felfoghatatlan titok) című könyvében Erwin Chargaff így ír: „A Szókratész előtti idők nagy gondolkodóit – a nyugati szellem talán valaha élt legmélyenszántóbb elméit – olyannyira áthatotta a környező világ megmérhetetlenségének eszméje, hogy mindenfajta mérést vakmerőségnek éreztek, minden mérlegelést merészségnek.” Chargaff határozottan leszögezi, hogy a természet kutatása szükségképpen „mindig csak aprócska, mérhető lépésekkel” halad előre, s hogy közben odavész az egész áttekintésének lehetősége. A természettudományt illető kritikáját hangsúlyozottan nem vonatkoztatja az állati viselkedés megfigyelésére: „Egy Tinbergenről vagy von Frischről itt most nem beszélek, mert ők azok, akik számomra a régifajta megfigyelésen alapuló, becsületes természettudományt példázzák. Nagyon rendhagyó molekuláris biológusnak kellene azonban lennie annak, aki a kutatásnak ezt a fajtáját még elismerné biológiának.” A molekuláris biológusokat illető eme vád nem indokolt. Önmagukat tagadnák meg, ha nem érdekelné őket a biológia, én magam pedig jó néhányat ismerek közülük, akik igencsak jártasak olyan sajátos területeken is, mint az összehasonlító magatartáskutatás.

Az analitikus természettudomány kritikusainak az róható fel, hogy szemlátomást maguk is hiszik: csak a mérhető a valóságos, vagy legalábbis, hogy minden nem mérhető felfoghatatlan és alapvetően megismerhetetlen. Úgy tűnik továbbá, hogy felfogásuk szerint effajta dolgok számunkra, emberek számára csak kinyilatkoztatás útján hozzáférhetők. Egyúttal – s ez ismét csak tévedés – egyenlőségjelet tesznek a számunkra megismerhetetlen, illetve a természet feletti és természeten kívüli közé. Alighanem úgy is érzik többnyire, hogy minden oksági magyarázat a megmagyarázott dolog megszentségtelenítése. Tudjuk, hogy az ember jobb és bal agyféltekéje egyformán fontos megismerő funkciókkal rendelkezik. Tudjuk, hogy agyunk bal felében székel a logikus gondolkodás és a nyelv, a jobb felében pedig érzelmi élményeink nagy része, mindenekelőtt azonban valamennyi átélt dolog foglalata – mondjuk ki nyugodtan: a megismerés teljessége. Aki meg van győződve az evolúció tanának helyes és igaz voltáról – a két kifejezést tudatosan ezek pietschmanni értelmében használom –, sem a szcientisták, sem kritikusaik ismeretelméleti alapállásával nem ért egyet, mert meggyőződése, hogy a természet kutatásához szükségünk van a struktúra érzékelésére. Tudja azonban, hogy ez az érzékelés a természettudományi munkának csak a kezdete, a feladat ugyanis ezen érzékelés helyes voltának – Herbert Pietschmann-i értelemben vett – igazolása.

Akinek meggyőződése, hogy az ember világkép-apparátusa, a Karl Popper-féle „perceptive apparatus” eónokon át tartó fejlődés és egy valós külvilághoz való alkalmazkodás során jött létre, továbbá, hogy e keletkezés során hatalmas mennyiségű információt tárolt, és hogy ez valóban lehetővé teszi számára a külvilág valamelyest adekvát leképzését, az itt vázolt két reciprok tévedés egyikének sem eshet áldozatául. Már Charles Darwin egyértelműen megfogalmazta: nem az a meglepő, milyen sok dolog vonja ki magát a megismerés alól, hanem az, hogy világképapparátusunkkal mégis milyen sok rendkívül bonyolult és a gyakorlati élettől távol álló jelenséget tudunk leképezni. Az evolúciós ismeretelmélet művelője számára a Lord Snow-féle két kultúra és a Herbert Pietschmann-féle két út közti szakadék látszatprobléma, amelynek oka elsősorban az, hogy még a szcientista redukcionizmus kritikusai is túlbecsülik a matematika és a logika érvényességi körét. Ha nem tartjuk ezeket a megismerési funkciókat az egyedül üdvözítőknek, és megfelelő jelentőséget tulajdonítunk megismerő apparátusunk nem racionális teljesítményeinek, ezen belül alakfelismerésünknek, többé nem csodálkozunk a sokféle kognitív funkciónk különböző eredményei közt tapasztalható ellentmondásokon. Werner Heisenberg mondotta, hogy a matematika törvényei nem a természet, hanem az emberi megismerés egy egészen konkrét mechanizmusának törvényei.

A különböző, egymástól független kognitív funkciók által közvetített ismeretek látszólagos összeegyeztethetetlenségét, főképpen a logikus gondolkodás és az alakfelismerés inkompatibilitását fokozzák a kutatók tipológiai különbözőségei. A Chargaff és Pietschmann által bírált analitikusok gyakran nyilvánvalóan kevésbé tehetségesek komplex integrált rendszerek belső összefüggéseinek „meglátásában”. Goethénél, a nagy látnoknál ez éppen fordítva volt. Lenézte az analitikus gondolkodást, annak eredményeivel együtt. A logikai-analitikus tehetségű, valamint a nagyobb rendszerekre reagáló alakfelismerő képességű emberek bizonyos szabályszerűséggel fordulnak különböző kutatási ágak felé, ami megnehezíti egymás megértését. Aki elfogadja azt az igazságot, hogy az emberi megismerő apparátus az evolúció során létrejött rendszer, Erwin Chargafftól eltérően nem érzi a természettudomány alapelvével ellentétesnek, hogy „felfoghatatlan titkok” vesznek körül bennünket. Az ilyen ember számára a „felfoghatatlan” nem „természet feletti” vagy „természeten kívüli” dolog. Valóban létezik „olyan dolgok egyszerűen végtelen sokasága, amelyek természetesek, agyunk számára mégis felfoghatatlanok” ahogyan Carl Zuckmayer Rattenfängere (A patkányfogó) oly szépen megfogalmazza. Az a primitív, alapjában véve előre meg nem jósolható módon leegyszerűsített kép, amelyet megismerő apparátusunk számunkra a valós külvilágról közvetít, körülbelül azzal a tudással

hasonlítható össze, amellyel egy eszkimó a táplálékául szolgáló rozmárok vagy bálnák életéről rendelkezik. Az általa alkotott képben a zsákmányállat azon tulajdonságai dominálnak mindenekelőtt, amelyek számára mint vadász számára fontosak. Ha elképzeljük, hogyan éltek őseink az emberré válás és mindazon szelekciós nyomások érvényesülésének idején, amelyek hatottak világkép-apparátusuk kialakulására, nem csodálkozunk azon, hogy a mai napig számos dolog akad, amelyet nem vagyunk képesek megismerni. Jóval inkább azon álmélkodunk, hogy archaikus világképapparátusunk alkalmas olyan dolgok leképzésére, amelyek mindössze néhány évszázaddal ezelőtt élt elődeink számára semmi jelentőséggel nem bírtak. Meglep bennünket gondolkodási és szemléletformáink sokfélesége, amely létrehozza agyunkban a bennünket körülvevő térbeli struktúra modelljét, vagy alakfelismerésünk absztrakciós teljesítménye, melynek funkciói lehetővé teszik, hogy fogalmi gondolkodásunk átlépje az elképzelhető korlátait, a szemléletformák és gondolkodási kategóriák eredeti határait, és elgondolja az elképzelhetetlent. Ha magunkévá tettük az evolúciós ismeretelméletnek ezeket a voltaképpen banális, magától értetődő tételeit, azon sem csodálkozunk, hogy világkép-apparátusunk bizonyos esetekben két különböző vevőrendszert fejlesztett ki egyetlen szubjektumon kívüli körülmény érzékelésére. Nem okoz tehát logikai természetű nehézséget számunkra, ha

tudatában vagyunk annak, hogy ugyanaz a magánvaló dolog, amely megközelítésünk tárgya, aszerint, hogy miként közelítjük meg, mindig teljességgel másnak látszik: az elektron hol mint részecske, hol mint hullám képződik le, és – hogy az ellentmondást a végletekig fokozzuk – egyszerre két helyen is lehet. Logikára éhes szellemünk ördögöt s poklot kiált, kénytelenek vagyunk azonban hozzászokni ehhez a helyzethez. A genetikusan programozott „vevőkészülékek”, amelyek információkat közvetítenek számunkra a szubjektumon kívüli világról, ablakokhoz hasonlatosak, amelyek különböző irányokba nyújtanak kitekintést, vagy pedig ugyanannak a valóságnak két tökéletesen különböző, egymással látszólag semmiféle összefüggésben nem lévő „oldalát” mutatják. A fiziológiai és fizikai folyamatok ezen a – mint Max Hartmann mondja – alogikus módon azonosak egymással. Ugyanezt mondhatjuk az anyagról és az energiáról, s ugyanez érvényes a térre és az időre. Mivel tudjuk, hogy gondolkodásunk teljes szerveződése az összes többi szerves struktúrához hasonlóan a törzsfejlődés története során jött létre, távol áll tőlünk, hogy megnyilatkozásainak abszolút érvényt tulajdonítsunk. Ugyanakkor erősíti iránta való bizalmunkat az a tény, hogy két fiziológiailag eltérő megismerési mód egybeeső eredményeket hoz: azokról az absztrakciós teljesítményekről van szó, amelyeket egyrészt az alakfelismerés, másrészt a logikai-racionális

következtetés mutat fel. A funkcionális hasonlóság olyan nagy, hogy e folyamatok felfedezője, Hermann Helmholtz az érzékelésnek ezt a funkcióját tudattalan következtetéseknek tartotta. A valóságban az érzékelés összetett számolási folyamatai olyan fiziológiai folyamatok, melyek az önmegfigyelés számára hozzáférhetetlenek. Az úgynevezett konstancia-jelenségek közül a példa kedvéért ejtsünk szót a színkonstanciáról. Ez a „számítógép” az adott tárgyra jellemző fényvisszaverési tulajdonságokat két adatból számolja ki, nevezetesen a megvilágítás pillanatnyi színéből és a tárgyról visszaverődő hullámok hosszából. Az eredményt tapasztalásunk mint „a tárgy színéről szóló” jelentést kapja meg. Tudjuk, hogy ezt a számolási folyamatot nem a ráció irányítja; Karl von Frisch kimutatta, hogy a mézelő méh ugyanazzal a mechanizmussal rendelkezik, mint az ember. Ha az ilyen számítási folyamatok „premisszáit” kísérlet-képpen meghamisítjuk, a megfelelő, és előre láthatóan hamis érzékeléseket tapasztaljuk. A legtöbb úgynevezett optikai csalódás alapja, mint Erich von Holst igazolta, ugyanez. Egon Brunswik az érzékelésnek ezeket a funkcióit ratiomorphnak nevezte, hogy ezáltal kifejezze a racionális folyamatokkal való analóg voltukat, ugyanakkor pedig fiziológiai másféleségüket is. A legradikálisabb szcientisták által is tudományos szempontból legitimként elfogadott gondolkodás racionális folyamatainak és az érzékelés raciomorf funkcióinak analógiája igen

nyomós érv amellett, hogy a bizonyosan nem racionális természetű kognitív teljesítményeket el kell ismernünk a tudományos ismeret legitim forrásaként. A racionális és raciomorf folyamatok újabb példái annak, hogy érzékelőapparátusunk nemritkán két különböző, egymástól függetlenül működő szervet alakíthat ki egyazon feladat ellátására. Egy kognitív funkció elhanyagolása tudásról való lemondást jelent – ami az igazságkeresés szelleme elleni legnagyobb vétség, amelyet egy kutató elkövethet. A behavioristák eljárása – akik, mint tudásforrásról, lemondtak a (megfigyelt) magatartás élményként való átéléséről – olyan ember magatartásához hasonlítható, aki kideríthetetlen okból állandóan behunyva tartja egyik szemét, s ezáltal megfosztja magát a sztereoszkópikus látástól. A hasonlat persze sántít, mivel az egyszemes látásnál az információveszteség jóval csekélyebb, átvezet azonban egy másik példához: jóllehet az ontologikus redukcionizmus egyes hívei mindkét szemüket nyitva tartják, kettős képet látnak azonban ott is, ahol a való világ egyetlen egység. Lord Snow két egyesíthetetlen kultúrát lát, Herbert Pietschmann két utat, melyek egyike az igazhoz és széphez, a másik a tudományos szempontból helyeshez vezet. IV. 3 A tapasztalat kétségbevonhatatlansága Sajátos

módon

számos

tudós

lebecsüli

szubjektív tapasztalásunkat. Már a Brockhausbeli meghatározás is így hangzik: „előfeltevésen alapuló, előítéletes, véletlenszerű értékeléstől függő”. Még olyan tudósok sem tartják tudományos ismeretforrásnak a szubjektív tapasztalás vizsgálatát, a fenomenológiát, akik pontosan tisztában vannak az ontologikus redukcionizmus ismeretelméleti következményeivel. Herbert Pietschmann írja Das Ende des naturwissenschaftlichen Zeitalters (A természet-tudományos korszak vége) című könyvében: a tudományok azon törekvése, hogy „interszubjektív” világképet alakítsanak ki, mindinkább eltávolítja ismeretszerző törekvésünket magától az embertől és annak individuális problémáitól. Ha „megpróbálunk az egyénnel foglalkozni” – mondja Pietschmann –, a „privát szférába”, a „valóság kevéssé reális részébe” hatolunk be, amely „csak szubjektív”, s ezért érdektelen. Más helyütt Pietschmann ezt mondja: „A természettudomány csak interszubjektív jelenségekkel foglalkozik, és tudatosan eltekint az emberi individuumtól.” Ezt Pietschmann kétségkívül a szcientista gondolkodásmódnak tett szemrehányásnak szánja, ezért nem bántja az etológusokat és az evolúciós ismeretelmélet művelőit, akik ugyancsak mást értenek természettudományon. A természettudomány nemcsak hogy képes a világon létező összes dolgot kutatása tárgyává tenni, hanem éppenséggel kénytelen is. Az objektivitás közelébe, mint már egy korábbi fejezetben kifejtettük, csak az ember világkép-

apparátusának és az általa leképezett dolognak az egyidejű vizsgálatával juthatunk. A tudásszerző folyamat és a tudott dolog legitim módon nem választható el egymástól. Eltekintve ezektől az ismeretelméleti megfontolásoktól: egyszerűen nem igaz, hogy a szubjektív tapasztalás kizárólag az egyes ember privát szférájába tartozik. Hála Istennek, van ami közös az érzelmekben és különösen az értékfelfogásokban – vannak érzelmek, amelyeket bizonyos külső szituációk minden normális emberből kiváltanak, például amikor felháborodunk az emberi jogok megsértésének súlyos esetein. Ilyenkor bizonyosan öröklött programok is szerepet játszanak; vannak rendkívül széles körben elterjedt, az emberi kultúrában gyökerező érzések is. Wilhelm Furtwänglertől tudjuk, hogy egy mű ősbemutatójakor szinte semmiféle összefüggés nincsen annak értéke és közönségsikere között. Olyan szimfóniák és operák, amelyek ma közmegbecsülés tárgyai, premierjükön megbuktak. Hosszú távon azonban elismerik egy zeneművészeti alkotás valós értékét, mondta Furtwängler, megállapítván, hogy a nagyközönség a különböző operák relatív becsét körülbelül ugyanúgy határozza meg, mint ő maga. Nemcsak érzékelésünk és logikus gondolkodásunk világképünket alkotó apparátusa nyugszik genetikai programokon, utóbbiak az alapjai a bonyolult érzelmeknek is, melyek meghatározzák egymás közti viselkedésünket. Különösen szociális magatartásunkat uralják fajunkra

jellemző, ősrégi akció- és reakcióminták; ezek kétségkívül sokkalta régebbiek, mint neocortexünk intelligenciafunkciói, vagyis agyunk filogenetikailag legfiatalabb része. Ezek a racionális funkciók jóval nagyobb mértékben szolgálják a fajon kívüli környezettel való szembesülést, s ezen a területen kevésbé káros az összes többi megismerő funkció elhanyagolása. Az ontologikus redukcionizmus és a szcientista tudáskorlátozás itt nem hatott olyan károsan, mint az emberek egymással való viselkedése tekintetében. Az ész és az értelem gyakran látszaturalmat gyakorol az érzelmek felett. Róluk egyszerűen túlságosan keveset tudunk, semhogy irányíthassuk őket; s úgy tűnik, manapság ezt a keveset sem igen alkalmazza senki, kivéve a reklámszakembereket és a demagógokat. A szcientista irányultságú természettudomány számára úgyszólván tilalmas dolog érzelmi minőségekről beszélni, hiszen ezek sem az egzakt természettudomány nyelvén nem határozhatók meg. se mennyiségileg nem mérhetők. Minél pontosabban definiáljuk az emberi megismerést mint olyat, annál világosabbá válik, milyen sok lényeges jelenséget nem lehet közvetlenül szavakban kifejezni. Ludwig Wittgenstein, aki logikáját tekintve közel állt a pozitivistákhoz, azt mondta: „meg akarom vonni a gondolkodás határát, azaz nem is annyira a gondolkodásét, mint a gondolatok kifejeződéséét”. Bizonyára helytálló K. Wuchterl és A. Hübner interpretációja, mely szerint „csakis tévútra vezethet minden beszéd az élet értelméről, a

végső igazságról, jóról és rosszról, mert bár mindezek léteznek, de kifejezhetetlenek”. A tapasztalás minőségei nyelvileg nem definiálhatók, ahogyan ezt később a „piros” egyszerű minőségén kimutatjuk majd. E fiziológiai és szubjektív folyamatok közti (Max Hartmann szerint) alogikus kapcsolat ellenére korrelációjuk olyan megbízható, hogy a szubjektív jelenség, például egy kiegészítő szín érzékelése, párhuzamosan folyó fiziológiai történések megbízható indikátoraként alkalmazható – ahogyan ezt Erich von Holst érzékcsalódásokról szóló művei bizonyítják. Az az érv, hogy minden, amit kizárólag magunkba nézéssel, önmegfigyelés útján tapasztalhatunk, „szubjektív”, tehát nincs objektív realitása, következetlenség. Akkor is szubjektív tapasztalat révén veszünk tudomást az eredményről, amikor leolvasunk egy mérőműszert, megtapasztaljuk tudniillik, hogyan érzékelünk egy piros mutatót, amely egy fekete-fehér skála előtt mozog. A külvilággal kapcsolatos minden tapasztalatunk alapja primer tudásunk; ezt Wolfgang Metzger „a már megtalált”-nak nevezi, Donald Campbell „proximális tudás”-nak, ellentéteként a disztálisnak, amelyet csak az elsődleges élmények kombinációja és deduktív kiértékelése által szerzünk meg. Érzelmeink, mindenekelőtt pedig értékfelfogásunk teljesen a valóságos folyamatok nagy osztályába tartoznak, azokéba, amelyek „bár léteznek, de kifejezhetetlenek”. A maguk szubjektív minőségében szavakkal alig

definiálhatók, az experimentális kutatás azonban képes megragadásukra: azon izgalmi szituációk vizsgálata révén, amelyekben fellépnek. Nem kétséges, hogy nagyszámú, minőségileg a többivel összetéveszthetetlen érzés általánosan emberi – azaz az ember örökítőanyagában gyökerezik. IV. 4 A művészet mint a fenomenológia tudásforrása Az élményminőségek, mint mondottuk, nem definiálhatóak, a kimondhatatlan azonban kifejezhető: a művész képes rá. A zeneköltőnek, akinek műve közvetlenül szívünkbe talál, még csak szavakra sincsen szüksége. Mint azonban a költészet által tudjuk, a kimondhatatlan szavakkal is kifejezhető. Már az irodalom közérthető voltából is kitűnik, hogy a költészet tárgya az általános emberi, mégpedig az ember érzelmei. Ha a Gilgameseposzt, az Odüsszeiát, Shakespeare drámáit vagy egy regényt olvasunk, mindig át tudjuk élni a hősök élményeit. Szeretetet és gyűlöletet, barátságot, féltékenységet, irigységet, gyönyört és szenvedést, félelmet és dühöt éreznek, csakúgy, mint mi. Az író az élményt csak hasonlatokban tudja visszaadni. Amit látszólag tesz, s ami által mindenekelőtt együttérzést vált ki, az az, hogy emberi szituációkat ábrázol, amelyekben az illető érzések törvényszerűen fellépnek. Ezek az

objektíve nagyon is definiálható izgalmi helyzetek megfelelnek a kiváltott érzelmeknek. A művészt, miközben ábrázol, köti az ilyen helyzetek viszonylag csekély száma, a többihez a közönségnek szó szerint nincsen „érzékszerve”. Joggal feltételezzük, hogy érzelmeink hátterében általános emberi, velünk született viselkedési programok, mindenekelőtt örökölt kioldómechanizmusok állnak. Nem szabad hát csodálkoznunk, hogy az irodalomban – ismét csak: a Gilgames-eposztól a legmodernebb regényig – újra és újra ugyanazok a motívumok szerepelnek: a fogoly szüzet megszabadító hős, a barát, aki dacol minden veszéllyel, hogy segíthessen barátjának; újra és újra visszatérnek az olyan társadalmi témák, mint az erősek által elnyomott gyengék, a gazdagok által kizsákmányolt szegények, az elhagyott és segítségre szoruló gyermekek. Nemcsak az elhivatott írók és költők alkalmazzák ezeket a motívumokat. Az üzleti szellemben készülő regények, drámák és filmek gyártója is ért ahhoz, hogyan hasson közönsége öröklött kioldómechanizmusaira. Sőt, bizonyos mértékig jobban is ért hozzá, mint a szerző, mert tud hideg fővel számolni az átlagos emberi reakciókkal, amelyeket reklámtechnikai eszközökkel már felderített. Részvétlenebbül használja fel céljaira bábuit, mint Tinbergen a tüskés pikókat. Az alkotó saját érzéseit fejezi ki, és nem gondol a publikumra, a pénzcsináló mesterember viszont a közönség reakcióiból meríti tudását. A költő maga éli át a specifikus

emberi érzéseket, a művészet sorozatgyártója ugyanezt a közönségére bízza. Schiller Kezesség című drámájának hőse és bármely westernfilm hőse ugyanolyan önfeláldozóan védelmezik barátjukat. Mi több, anyagi megfontolások alapján konstruált produktumok bizonyos tekintetben különösen jó támpontokkal szolgálnak érzelmeink kutatásához. Megmutatják ugyanis, hogy mennyire leegyszerűsíthető és elnagyolható a kiváltó objektum, anélkül, hogy ez a hatása csökkenne. Sok komoly és kritikus szellemű embert ismerek, akik nagyon pontosan érzik, hogy számukra mi „giccs” és mi „művészet”, mégsem tudják kivonni magukat a legprimitívebb giccs hatása alól. IV. 5 Három hipotézis a test-lélek problémáról Senki sem kételkedik abban, hogy szoros kapcsolat áll fenn a testünkben lejátszódó bizonyos folyamatok, és a közt a forma közt, ahogy átéljük őket. A piros rózsát egyértelműen színével együtt látjuk, és ennek alapján képesek vagyunk újra felismerni. Sokat tudunk azokról a feltételekről, amelyek közt a vörös szín élménye rendszerint jelentkezik – nemcsak arról, amikor egy bizonyos hullámhosszú fény éri a szemünket, hanem arról is, amikor az élményt úgynevezett kontrasztjelenségként éljük át, vagyis amikor recehártyánk nagy részét a „komplementer” szín, a „zöld” éri. Ilyenkor

akkor is „vörös” színt érzékelünk, ha retinánk többi részére már nem jut vörös fény. Efféle tapasztalatot minden további nélkül használhatunk egy egészen konkrét fiziológiai folyamat indikátoraként, ahogyan ezt az érzékelés-fiziológusok mindig is tették. A fentebb bemutatott szimultánkontraszt olyan folyamatok kísérő jelensége, amelyek a megvilágítási színből, valamint a tárgyról az adott pillanatban visszaverődő fény hullámhosszából megállapítják a tárgy reflexiós tulajdonságait. Tipikus „öntudatlan következtetés” ez, melynek amúgy nincsen köze ésszerű végkövetkeztetéshez. A fiziológiai és szubjektív történés közti „izomorfia” tehát igen nagyfokú és rendkívül megbízható lehet. Ezen izomorfia magyarázatául három, ismeretelméleti szempontból egyaránt legitimnek tekintett hipotézis létezik. Az evolucionista ismeretelmélet álláspontja szerint mindazonáltal csak egy lehetséges. E hipotézisek közül az első a kölcsönhatás. Tarthatjuk a fiziológiai történéseket a megfelelő érzékletek okainak, és feltételezhetjük, hogy ezek a maguk részéről visszahatnak a fiziológiai folyamatokra. Ez a látszólag igazán revelatív, durván okozati összefüggés azonban csalóka, feltételezése együtt jár egy úgynevezett meta-baszisz eisz allo genosz-szal, két párhuzamos, de logikailag egymástól független folyamatláncolat közti ideoda ugrálással. Ha például egy ember kap egy jókora nyaklevest, ez a következőképpen tükröződik érzékletében: rémületet és fájdalmat érez, egy pillanatra mély levertség lesz úrrá

rajta, önérzete jócskán összezsugorodik. Depressziója helyét azonban másodperceken belül harag veszi át, önérzete viharosan követeli a jóvátételt, s emberünk máris élvezettel adja vissza a fenti fülest. Ugyanezt a folyamatot a fiziológus, aki az érzelmi folyamatokat figyelmen kívül hagyja, a következőképpen írná le: a koponya és a gerincoszlop nyaki részének erős rázkódása és bizonyos szenzoros idegvégződések erős ingerlése a szimpatikus idegrendszerben a tónus hirtelen leesését idézi elő, amely átterjed a központi idegrendszerre is, és az akaratlagos irányítás alatt álló izomzat átmeneti bénulását okozza. Az ember egy pillanatig nemcsak szinte bénultan áll: részben csakugyan béna. Lecsüggeszti a fejét, elsápad, mert a szimpatikus rendszer kiesése nyomán vére a hasüregébe száll le. Közvetlenül ezután, egy jól ismert fiziológiai kontraszteffektus során, a szimpatikus rendszer bénultsága önmaga ellenkezőjébe, heves izgalomba csap át, az imént még beesett szemek elődüllednek, az izmok ernyedtsége helyére motorikus izgalom lép, végül kioldódnak a harc ösztöncselekvései, az ütés és harapás. A saját ütés késztetéskielégítő proprio- és exteroceptorikus reafferenciája kielégüléshez és az izgalom lecsillapodásához vezet. Mármost: jóllehet helyesen tesszük, ha a „fogadó felet” váratlanul érő ütésben fizikai és pszichikai oldalon egyaránt teljes történéssorok okát látjuk, tévedés azonban kijelenteni, hogy egy ember azért levert, mert a szimpatikus

izgalom és a bolygóideg izgalma közti egyensúly az utóbbi javára tolódott el, s ezért lógatja a fejét. A fej lecsüggesztése általában is a gyász közérthető szimbólumává lett, mivel kifejezője egy egészen konkrét belső, idegrendszeri szituációnak, amelyet megbízható rendszerességgel a depresszió szubjektív jelenségei kísérnek. Az egyik nem okozhatja a másikat, hiszen az is ugyanaz, csak épp más oldalról éljük meg. A második elmélet, a pszichofizikai parallelizmus teóriája, éppen két eseményláncolat párhuzamos haladását feltételezi, melyek azonban nincsenek egymással logikai kapcsolatban. A test-lélek probléma megoldásához még a legbehatóbb fiziológiai kutatások sem vinnének közelebb, és különösen nem az ideg- és agyfiziológiai folyamatok vizsgálata. Még ha olyan tökéletes, utópikus, jövőbe látó pontossággal ismernénk is valamennyi, a kutatás számára hozzáférhető folyamat élményoldalát, mint a fiziológiai oldalt: ahogy Gustav Kramer szarkasztikusan megfogalmazta, csak annyit volna jogunk kijelenteni, hogy a pszichofizikai párhuzamosság valóban roppantul párhuzamos. Senki sem vitatja, hogy az érzékelési folyamatokkal együtt jár egy idegfiziológiai történés is, ez a tétel azonban semmiképpen sem fordítható visszájára. Vannak rendkívül bonyolult idegfiziológiai folyamatok, amelyek igen hasonlatosak komplikált számolási műveletekhez, mégis tökéletesen öntudatlanul zajlanak.

Másfelől: az önmegfigyelés révén tudjuk, hogy igen gyakran vannak kétségbevonhatatlan és minőségileg mással össze nem téveszthető szubjektív élményeink, amelyek – amennyire ezt ma tudjuk – nincsenek kapcsolatban mérhető fiziológiai történésekkel. Nem bizonyítható, hogy az agyunkon épp csak átfutó gondolatnak vagy egy röpke érzésnek megvan a maga fiziológiai megfelelője. Valamennyien ismerjük azonban az ilyen, „csak lelki” folyamatokból kiinduló átmeneteket, és azokat is, amelyeknél egyértelműen kimutatható a fiziológiai korreláció. A pszichofizikai parallelizmusban kifejeződő hasonlat tehát két tekintetben is sántít: vannak idegfiziológiai folyamatok észlelhető pszichés megfelelő nélkül, és megfordítva: akadnak szubjektív folyamatok, amelyeknek nem mutatható ki fiziológiai megfelelőjük. Alapos okkal feltételezzük azonban, hogy mégiscsak léteznek ezek a fiziológiai megfelelők. Mindenesetre nagyon is lehetséges, hogy a feltehetően finom, kis energiákkal működő fiziológiai folyamatokat sohasem sikerül majd kimutatni. A test-lélek probléma harmadik lehetséges és az evolucionista ismeretelmélet művelője számára képviselhető megközelítése az a feltételezés, hogy test és lélek, fiziológiai és emocionális történés egyszerűen ugyanaz az önmagában lényeges dolog, és hogy mi mindkettőt – anyag, energia vagy részecskesugárzás formájában – a megismerés két független és inkommenzurábilis módján tapasztaljuk.

A válaszfal, amely elválasztja egymástól az objektív-fiziológiai folyamatokat és a megélt dolgot, érdekes módon csak értelmünk számára létezik, az érzelmeink nem vesznek róla tudomást. Tudomásom szerint Karl Bühler ismerte fel elsőként világosan, hogy a hasonló, valamint a hasonló módon érző emberek léte éppoly evidens, mint egy matematikai axióma. Hasonló emberek létét olyan idealista filozófusok sem vonták soha kétségbe, mint Kant vagy Schopenhauer, jóllehet az érzékek tanúságtételét korántsem fogadták el a külső valóság leképzésének. A hasonló módon érző emberek létéről éppen ezáltal, érzékszerveik mégoly megvetett tanúságtétele révén vettek tudomást. Állításom tehát a következő: amikor azt mondom, hogy ott ül Hans barátom, egészen bizonyosan nemcsak fiziológiailag kutatható testi mivoltára gondolok, nem is arra, ahogyan szubjektíve megtapasztalom őt – s hogy ebben kételkedjem, attól megóv a Te-evidencia –, hanem egészen bizonyosan a kettő egységére. Azt is állítom továbbá, hogy ez nemcsak nálam, hanem minden embernél így van. A test-lélek problémának az ebben a fejezetben taglalt három felfogása közül tehát egyedül a test és lélek identitásán alapuló mentes az ellentmondástól.

V. fejezet Az értékfelfogások fenomenológiája

V. 1 Teleonóm értéknormák William McDougall éppoly merész, mint lényegbevágó feltételezése – mely szerint az embernek ugyanannyi ösztöne van, ahány egymástól megkülönböztethető érzése – annyiban feltétlenül helyes, hogy minőségileg meghatározható érzéseink túlnyomó része idegi és szenzorikus rendszereken alapul, mely utóbbiak struktúrája filogenetikai úton jött létre, és genetikailag meghatározott. Paul Weiss aforisztikus meghatározása szerint éppenséggel rendszer minden, ami elég egységes, hogy nevet kaphasson: „A system is anything unitary enough to deserve a name.” Ez a definíció mély, ám indokolt bizalmat fejez ki az iránt a finom érzék iránt, amellyel a természetes úton kialakult nyelv képes visszaadni a pszichológiai összefüggéseket. Az olyan, minőségileg összetéveszthetetlen érzelmek száma, mint a gyűlölet, szeretet, féltékenység, irigység, barátság, gyász, anyai szeretet, lelkesedés, felháborodás, öröm, mint fentebb szó esett róla, erősen korlátozott. Ezek a megélt minőségek éppúgy általános

emberiek, mint a Te-evidencia vagy a tapasztalás apriorisztikus formái. A különböző érzések iránti, velünk született készségeink valójában a tapasztalat öröklött formái. Az emberek filogenetikusan programozott viselkedési normáinak felelnek meg, melyeket a hagyomány a különböző kultúrákban esetleg különbözőképpen ad tovább; kijelenthető azonban, hogy minden valószínűség szerint az emberi társadalmi életnek egy, a faj fennmaradása szempontjából értelemmel bíró rendszeréhez tartoznak, azaz a pittendrighi értelemben teleonómok. V. 2 Felesleg és hiány Az imént kifejtett feltételezés, mely szerint az érzelmek által irányított viselkedési normák teleonómok, első pillantásra mintha ellentmondana annak a ténynek, hogy egyeseket közülük pozitívan, másokat ezzel szemben negatívan értékelünk. A lelkesedést és a baráti hűséget például dicséretesnek, a gyűlöletet és irigységet kárhozatosnak találjuk. Az anyai szeretet nemes dolognak számít, a kenyéririgység megvetésre méltónak, jóllehet e két utóbbi emberi magatartásforma az ember ösztönalapú „ethogramjához” tartozik. Ezt a látszólagos ellentmondást szerintem azzal magyarázhatjuk, hogy mi, emberek finom érzékkel rendelkezünk ahhoz, hogy abban a közösségben, ahol élünk, fennáll-e egy bizonyos magatartásforma hiánya,

vagy fölös „kínálat” van belőle. Mind a kettő, a felesleg éppúgy, mint a hiány, a fölérendelt rendszer egyensúlyzavarát eredményezi. Következő példámat az orvoslás történetéből veszem. Az, hogy az orvostudomány érti az élő rendszerben szükségképpen uralkodó egyensúlyi állapotokat, tudománytörténetileg nagyrészt a belső elválasztású mirigyek rendszerével kapcsolatos kutatásoknak, illetve zavaraik vizsgálatának köszönhető. Elsőként Kocher, a svájci sebész vállalkozott arra a kísérletre, hogy a Basedow-kórt, amelyet a pajzsmirigyhormon túltermelődése idéz elő, e mirigy eltávolításával gyógyítsa. A betegek azután olyan tünetekkel haltak meg, amelyek a jódhiány következtében fellépő mixödéma tüneteihez hasonlítottak. Kocher ebből helyesen arra következtetett, hogy a Basedow-kór és a mixödéma egyaránt csak a belső elválasztású mirigyhormon szekréciójának mennyiségétől, azaz a thyroxinképződés túlságos vagy elégtelen voltától függ. Ez volt az első lépés ama felismerés irányába, hogy az egészséges embernél a belső elválasztású mirigyek funkciói között antagonisztikus hatások bonyolult, pontos egyensúlya áll fenn. Ezen antagonizmusok még ma sem átlátható bonyolultsága miatt a hormonrendszert felelőtlenség manipulálni. A túlságosan korán elhunyt pszichiáter, Ronald Hargreaves egyik utolsó, hozzám intézett levelében azt írta, kötelességének tartja, hogy minden olyan, ismeretlen eredetű zavarral kapcsolatban, amellyel találkozik, egyidejűleg

két kérdést tegyen fel. Egyrészt: mi a meghibásodott rendszer eredeti funkciója, másrészt: a zavart az elégtelen, avagy a túlműködés okozza-e. Számos olyan eset van, amikor Hargreaves „kettős kérdését” ésszerű feltenni. Az ember érzékelő és idegrendszerében és az ezáltal létrehozott nagyszámú, de azért megszámlálható motivációban egyensúlyra törekvő kölcsönhatás zajlik le, amely az endokrin mirigyek rendszerében az egyensúlyt fenntartó kölcsönhatással analóg. Egyetlen ésszerűen gondolkodó ember sem vonhatja kétségbe, hogy a mi nyugati civilizációnk olyan rendszer, amely kibillent egyensúlyából. Senki, aki tudományosan gondolkodik, nem vonhatja kétségbe, hogy ezt az egyensúlyt csak akkor állíthatjuk vissza, ha felismerjük a normálisan működő funkciók közti kauzalitást, és az egyensúlyzavar mineműségét. Az ember társadalmi viselkedésének effajta elemzéséhez kétségkívül előfeltétel az orvosi szemléletmód. A patologikus zavar tehát, mint az endokrin funkciók zavara példázta, gyakran segítséget nyújt az ok-okozati összefüggések megértéséhez. Ha, mint sejtem, nekünk, embereknek van érzékünk annak megállapításához, hogy mely magatartásformák számítanak hiánycikknek, és melyek vannak jelen az egyensúlyt zavaró, fölös mennyiségben, fennáll a gyanúja, hogy ebben az „érzékben” kimondottan teleonóm reagálási módot kell sejtenünk. E tekintetben mindegy, hogy kulturális, azaz tradíciókhoz kötött vagy

genetikusan rögzített viselkedési normákról van szó. Felettébb lehetséges, hogy a viselkedési módok hiánya és fölöslege iránti érzékünket törzsfejlődésünk során fejlesztettük ki. Ez a feltételezés megengedhető a széppel és rúttal, a jóval és gonosszal kapcsolatos, a következőkben tárgyalandó értékfelfogásunkkal kapcsolatban is. V. 3 Szépérzék és domesztikáció Rejtélyes kapcsolat figyelhető meg szépérzékünk és a már az első részben leírt domesztikációs jelenségek között, amelyek szinte minden háziállatnál és a civilizált embernél is fellépnek. A háziállatok túlnyomó többségénél – legyenek akár madarak, akár emlősök – a hosszú, csöves csontok és a koponyaalap megrövidült, a kötőszövet fellazult, a harántcsíkolt izomzat tónusa csökkent; mindehhez pedig hízásra való kifejezett hajlam járul. Ha, mint előadásaimon tenni szoktam, egymás mellett mutatjuk be az illető háziasítatlan ősváltozatot és annak domesztikált formáit, szinte minden ember az ősformát találja „nemesnek” és szépnek, a háziasítottat ezzel szemben kifejezetten rútnak. Julian Huxley a háziállat „vulgarizálódásáról” beszél. Meglehetős biztonsággal sejthető, hogy a háziállatok rúttá válásához miféle szelekció járult hozzá. A mozgás szeretete, a testi erő és

minden olyan magatartásmód, amely ezeknél az állatoknál szerepet játszik, érthető módon nemkívánatosak az olyan állatoknál, amelyek táplálékul szolgálnak – kivéve a hízásra való hajlamot. Ahol másféle szelekciós nyomások működtek, például bizonyos lófajoknál és a postagalamboknál, a háziasított forma éppoly „nemes” marad, mint a vadon élő, sőt még arra is képes, hogy tulajdonságai felülmúlják háziasítatlan társa bizonyos tulajdonságait. Elképzelhető, hogy a vad formák tulajdonságai ilyetén értékelésének az ember öröklött kioldómechanizmusa szolgál alapjául. Emellett szól ugyanis, hogy az emberábrázolás során olykor mértéktelenül eltúlozzák a vad formára jellemző tulajdonságokat. Különböző kultúrkorszakok művészei – babiloni, asszír és görög festők meg szobrászok – a férfitestnek pontosan a domesztikáció által veszélyeztetett jellegzetességeit hangsúlyozták: a széles vállat, a keskeny csípőt, a hosszú végtagokat és az erős izomzatot. Lehet, hogy egyes jegyek túlhangsúlyozásából is következtethetünk egy örökletes kioldómechanizmus (OKM) létére. A profitérdekelt vagy ideologikus ábrázolásokban ez egyértelműbben napvilágra kerül, mint azokon a műalkotásokon, amelyeket önmaguk kedvéért hoznak létre. Lehetséges, hogy az ilyen ábrázolásokon kiemelt jellegzetességek eszerint a vad formának a domesztikáció által veszélyeztetett tulajdonságai. Szükségtelen részletesen bemutatni, hogyan túlozzák el a női test jellegzetes arányait: a lábak hosszát, a derék karcsúságát és a többit. Annak

lehetőségét, hogy jellegzetességek eltúlzása útján szupernormálisként ható utánzatok hozhatók létre, N. Tinbergen és G. Baerends bizonyították be állatokon. Amikor Baerends egyszer egy előadásán bemutatott egy filmet, amelyen egy csigaforgató egy túlméretezett, rikítóan kék és fekete foltokkal tarkázott tojást próbált meg kikölteni, egy véletlenül jelen lévő amerikai újságíró az általunk képviselt véleményt egészen találóan fejezve ki, így szólt: „Hiszen ez a tojás pontosan olyan, mint az a lány, akit a magazin címlapjára tesznek!” V. 4 A domesztikációs jelenségek értékelése a viselkedésben Ahogyan a háziasítás testi jegyeivel kapcsolatos reflektálatlan nézeteinket negatívaknak tartjuk, ugyanígy csúfnak és „közönségesnek” érezzük a legkülönbözőbb háziállatoknál – és bizonyára civilizált embereknél is – rendszeresen megfigyelhető viselkedésváltozatokat. A táplálékfelvétel során a háziállatok túlnyomó többsége kevésbé válogat, mint a vad forma, ezért többet is eszik. Ami a szexuális magatartást illeti, valami hasonló érvényes számos háziasított állatformára, emlősökre és madarakra egyaránt. Az a negatív értékelés, amely az „állatias” szóban kifejezésre jut, onnan ered, hogy az ember a háziállatokat ismeri a legjobban. A szexuális viselkedés vulgarizálódásának kü-

lönösen meggyőző példáit szolgáltatták azok a kutatások, amelyeket Werner Schmidt és már jóval korábban én is a szürkelúd és a tőle származó házilúd összehasonlításának szenteltünk. A fajtiszta szürkelúdtojóknál a szexuális magatartás erős gátlások alatt áll, amelyeket csak a gúnárral való hosszú kapcsolat és egy igen komplikált rituálé képes megszüntetni. A gúnár udvarlása és a tojó tétova beleegyezése az emberi párok kialakulásával oly sok ponton analóg, hogy amikor ezeket pontosan leírjuk, magunkra vonjuk mindazok gúnyolódását, akik az analógiáról mit sem tudnak. Ezek a gátlások a háziludaknál, sőt már a házi és vad változat keverékeinél is nagymértékben elsorvadnak, és a megfigyelő elkerülhetetlenül közönséges, sőt dekadens dolognak találja azokat a kendőzetlen szexuális ajánlatokat, amelyeket egy házilúd egy számára alig ismert partnernek tesz. Hasonló reakciókat embertársaink is kiváltanak belőlünk. A tipikus domesztikációs magatartásváltozásokat nem rossznak, hanem közönségesnek tartjuk. Nem borzasztanak el, mint egy gyilkosság vagy más erőszakcselekmény, mindössze más érzéseink támadnak, nevezetesen megvetés, lenézés. Ha feltételezzük, hogy a párok kialakulásának magas szinten differenciált rituáléja teleonóm értékkel rendelkezik – és ebben nemigen kételkedhetünk –, akkor lehetséges az is, hogy nekünk, embereknek is vannak programozott reakcióink, amelyek a szociális viselkedés bevált, ritualizált formáinak megőrzését

szolgálják. Az effajta rituálék tudniillik azok, amelyek bizonyos fokig a közösség struktúrájának csontvázát alkotják, miközben a mi szempontunkból teljesen közömbös, hogy ezek a genomban vagy csak a tradícióban gyökereznek. A szürkelúddal kapcsolatos eddigi megfigyelések alapján kijelenthetjük: az individuumoknak az őket tavasszal elhagyó felnőtt ivadékaik számában mutatkozó szaporodási sikere egyenesen arányos a páralakításuk tartósságával. Ezenkívül a párban élő és az ivadékgondozásban nemre való tekintettel részt vevő gerinceseknél az udvarlás azon tulajdonságok bemutatása, amelyeknek az ivadékgondozásban, mindenekelőtt pedig az utódok megvédelmezésében van fontos funkciójuk. A gúnár megmutatja támadókedvét és bátorságát erősebb ellenfelekkel szemben, ugyanígy éberségét is. A sokat emlegetett diadalkiáltás a kifelé irányuló támadókedv és a család iránti nagyfokú gyengédség ritualizált demonstrációja. Hasonló jelenség már a tartósan párban élő csontoshalaknál is megtalálható. Mindezen – a későbbi ivadékgondozási viselkedésformákat megelőlegező – „dürgési” formák teleonomikusságát nyilvánvalóan az adja, hogy a nősténynek lehetősége nyílik kiválasztani udvarlói közül az előreláthatólag legjobb családapát. A gúnár ezenkívül büszkélkedik erejével, amennyiben gyakran és szükségtelenül felrepül, túlságosan felgyorsít, és éppilyen hirtelen fékez. Hasonló formában ugyanígy tesz a csődör és a fiatal emberhím is – utóbbi motor hajtotta járművekkel is...

E viselkedésmódok teleonóm hatásának előfeltétele, hogy a nőstény finoman differenciált érzékkel rendelkezzék udvarlója kvalitásait illetően, ezenkívül azonban az is, hogy az így létrejövő párkapcsolat monogám legyen, legalábbis a nőstény részéről. A férjeknek a családszociológiai szempontból teleonóm tulajdonságok alapján való gondos kiválogatása nem volna túlságosan ésszerű, ha a nőstényt ezután bármely hím megtermékenyíthetné. A monogám párkapcsolat ilyetén értelmezése mellett szól az is, hogy csak a nőstény abszolúte monogám. A gúnárnál a párzási viselkedésformák a párkapcsolat kialakításától függetlenül is kiválthatók, a tojónál a kettő sokkal erősebben kötődik egymáshoz. Elképzelhető volna, hogy azok a negatív értékítéletek, amelyekkel bizonyos szociális – különösen a párkapcsolat kialakításához fűződő – viselkedésformák leegyszerűsödésére és felbomlására reagálunk, olyan szelekció következményei, amelynek célja szilárd normák fenntartása. Arról mindenesetre semmit sem tudunk, milyen célból értékeljük elítélően a „nemtelen” testi domesztikációs formákat. V. 5 Jogos és jogtalan értékítéletek A társadalmi viselkedési normák elleni durva vétségekről egészen más érzelmi minőséggel beszélünk. A gyilkos és a kíméletlen terrorista a borzadály és a felháborodás érzelmeit váltja ki;

kegyetleneknek, emberteleneknek tartjuk őket, azonban semmiképpen sem lenézendőnek vagy „közönségesnek”. Már a szó jelentése is ugyanaz, mint a vulgárisé... A Cornell egyetem „Common Core of Legal Systems” (Jogrendszerek közös magva) című csoportprojektjének összehasonlító vizsgálatai nyomán Peter H. Sand amerikai jogfilozófus, valamint Albert Ehrenzweig azt a figyelemre méltó álláspontot képviseli, hogy a normális ember jogérzékének alapját öröklött programok alkotják. Mint írják, olyan államokban, amelyekben a törvény egy bizonyos bűncselekményt különösen szigorú büntetéssel fenyeget, az esküdtek rendszerint hajlanak arra, hogy a lehető legenyhébb büntetést szabják ki, viszont olyan államokban, ahol ugyanazt a bűnt vagy vétséget a törvény csak enyhe büntetéssel sújtja, a lehető legszigorúbb végrehajtás érdekében állnak ki. Különös, de Kant kategorikus kérdése nem egykönnyen dönti el, hogy valamely emberi magatartásfajta genetikai programból vagy morális tépelődésből alakult-e ki. Ez a kérdés ismert módon így hangzik: természeti törvénnyé emelhetem-e viselkedésem maximáját, avagy ezáltal valami értelemmel ellentétes dolog jönne létre? Az „értelemmel ellentétes” dolog negatív értékelése előfeltétele annak, hogy a kategorikus kérdésre adott válasz parancsolat, sőt imperatívusz vagy pedig tilalom legyen. A kategorikus kérdést és az arra adott igenlő választ gyakran annak bizonyítékaképpen értékelik, hogy az ember szóban forgó

cselekvése erkölcsi alapú, azaz értelmi alapú felelősségből támad. Ez, bár kézenfekvőnek tűnik, tévedés. Ha egy gyerek vízbe esik, egy férfi pedig utánaugrik és kihúzza, utóbb felteheti a kanti kérdést cselekvése maximájával kapcsolatban, és megfogalmazhatja: ha egy felnőtt férfi látja, hogy egy gyerek életveszélyben van, amelyből önmaga bármiféle veszélyeztetése nélkül kimentheti, akkor megteszi. Ez a maxima, törvény szintjére emelve, nem tartalmaz értelmi ellentmondást, mert a cselekvési mód egy genetikai programon nyugszik, amely már önmagában is természeti törvénynek számíthat. Egy egészséges, genetikusan programozott magatartásformát ezért nem a kategorikus kérdés segítségével kell megkülönböztetni a morális viselkedéstől – jóllehet jócskán egyszerűbb módon jön létre.

V. 6 A tulajdonnal kapcsolatos értékítéletek Miként már elemeztük, az értékítéletek sohasem az élményminőség abszolút, hanem mindig relatív intenzitásával kapcsolatosak. A jó és a rossz viszonylagos jelentését már tárgyaltuk. A főnévi értelemben vett „jó” mindenesetre egészen pontosan meghatározott

fogalmat takar, nevezetesen egy jószágbirtokét. A német „Hab und Gut” (tulajdon és jószág) szókapcsolat éppoly ismerős, mint a „begütert” (javakkal rendelkező, tehetős) melléknév. A „Besitz” (birtok) a „Sitz” (ülés) jelentés révén magában foglalja az egy bizonyos földterületen való tartós megmaradás képzetét. A területbirtoklás sok állatnál genetikusan programozott viselkedés. Ez az emberre, legalábbis ennek egyszerűbb társadalmi formációiban, nem áll. Azoknál a kultúráknál, amelyek a mai napig megmaradtak a vadászó-gyűjtögető életmódnál, a személyes anyagi tulajdon igen korlátozott szerepet játszik, és legtöbbször csak néhány használati tárgyat és fegyvert jelent. Jóllehet az ilyen kultúrák bizonyos mértékig védik a vándorlásaik során többé-kevésbé szabályos rendszer szerint érintett területeket a szomszédos csoportok behatolásai ellen, nagy vonalakban mégis feltételezhető, hogy a valódi területvédelem csak a földműveléssel együtt, egy hierarchikus társadalmi renddel egyidejűleg jött létre: akkor, amikor az emberiség szétvált urakra és szolgákra. Nagyon valószínű, hogy a zsákmányolt állat, bizonyos át nem gondolt szokásjogok alapján, már a nagyon korai vadászkultúráknál elejtőjének tulajdona volt. Ez érdekes módon a csimpánzoknál is így van. Ha egy alárendelt helyzetű csimpánz elejt egy fiatal páviánt vagy egy antilopborjat, még a legmagasabb rangú állatok is alázatosan kunyerálnak tőle, ő pedig nagylelkűen szétosztja zsákmánya darabjait a horda valamennyi tagja közt. Eközben

mindenesetre nem jár el „igazságosan” –, előnyben részesíti barátait. A személyes tulajdonnak egy bizonyosan igen régi formáját jelentették a nomádok ridegen tartott állatai. A latin pecus (lábasjószág, barom), amelyből a pecunia (pénz) és a német pekuniär (anyagi, pénzügyi) szavak is származnak, kisállatot jelent; leggyakrabban bizonyára juhot értettek rajta. A fenomenológiát az ember a legjobban ön-megfigyelés útján űzheti, azaz: leírja saját érzéseit, és reméli, hogy mások majd megértik. Engedtessék meg nekem némi spekuláció. Azzal kapcsolatos örömérzéseim tárgyai, hogy „birtokolok” valamit, szinte kizárólag élő állatok. Az, ha egy akváriumban teljesen véletlenül és közreműködésem nélkül felnő és gyarapszik egy halraj, akkor is mély megelégedettséggel tölt el, ha e halak számomra önmagukban fölöttébb érdektelen pontylazacok. Örülök, ha elnézhetem szürkelúdjaink egyre népesebb raját, ámbár megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy tisztes úton minél többjüktől megszabaduljunk, mert a nagy sokaság megnehezíti a kutatómunkánkhoz elengedhetetlen áttekintést. Ezek az önmegfigyelések megerősítenek véleményemben: a rajgyarapodással kapcsolatos pozitív érzésemet jóval inkább genetikai programok befolyásolják, mint a birtoklás örömének más fajtáit. Úgy tűnik, a birtoklás minőségileg más öröme irányul olyan tárgyakra, amelyeket gyűjthetünk vagy felhalmozhatunk. Nagy erővel képes kiváltani elegendően tartós élelmiszer. Az

azonos fajtájú dolgok gyűjtésére irányuló kényszer valószínűleg genetikusan programozott, és rendelkezik azzal a veszedelmes tulajdonsággal, hogy a már összegyűjtött mennyiség arányában növekszik a kényszer is. Tudott dolog, hogy bizonyos műtárgyak szenvedélyes gyűjtői olyannyira hatása alá kerülnek e kényszernek, hogy törvényellenes cselekedetektől sem riadnak vissza. Az a tény, hogy a gyűjtési düh neurózis módjára fokozatosan felfalhatja a gyűjtő egész személyiségét, nemcsak a pszichiáter előtt ismert. Az emberiség létét fenyegető legveszedelmesebb ördögi kör azáltal jön létre, hogy a lehető legmagasabb rang utáni törekvés, más szóval a hatalomvágy összekapcsolódik a neurózissá lett bírvággyal, ami újabb hatalmat szül. Fentebb már volt szó arról, hogy az összegyűjtött dolgok mennyisége fokozza a gyűjtésre irányuló késztetést; a legrosszabb fajta pozitív visszacsatolás a hatalom és a hatalomvágy közt működik.

VI. fejezet A nem teleonomikusan programozott értékítéletek kérdése

VI. 1 Van-e szép önmagában? Az ember eddig tárgyalt összes értékítéletével kapcsolatban indokolt a feltételezés, hogy azok az individuum számára hasznos teljesítmény előmozdítói, s ekképpen az is, hogy programjuk e teljesítmények szelekciójával, tipikus módon evolválódott. Van azonban olyan „szép”, amelynek esetében kénytelenek vagyunk kételkedni egy efféle genezisben, sőt még a szelekciós alapon történő magyarázat is erősen kimódoltnak tűnik. Sok mindenre emlékeztetnünk kell, amit a III. fejezetben a teremtő evolúcióval és a homo ludens-szel, a teremtő emberrel kapcsolatban megállapítottunk. Az ember kétségkívül képes arra, hogy sohasem létezett harmóniákat teremtsen, sőt arra is, hogy érzékelje őket. Az érzékelés, mint már Karl Bühler is hangsúlyozta, szintén az emberi tevékenységek egyike. Az emberi művészetben kétségkívül van olyan szép, amelynek léte nem definiált értelemben teleonóm. Sokkal nehezebb megfelelni arra a kérdésre, hogy miért van még az állati és növényi élet

alacsonyabb szintjein is olyan sok, számunkra szép dolog, melynek, úgy tűnik, a faj fennmaradása szempontjából semmiféle jelentősége nincsen. Számos lepkének van hihetetlenül finom, csodaszép, színes rajzolata, amely, s ez egészen bizonyos, se a fajtársak számára nem látható, se az ellenségeket nem képes elriasztani. A fácántyúkok és más, rejtőszíneket viselő madarak tollai közelről nézve igen színesek és szabályosak, jóllehet a szelekciós nyomás, amely kialakította őket, arra irányult, hogy a háttér kaotikus, szabálytalan mintázatához hasonuljanak. Annyira szépek és szabályosak, amennyire ezt a szelekciós nyomás megengedi? Ahol a szelekciós nyomás a tarka színeket és változatos formákat részesíti előnyben, amelyeket szabályos voltuk még feltűnőbbé tesz, úgy tűnik, mintha a szervezetek eszeveszett műalkotásokban „élnék ki” magukat. Szépség és teleonóm célszerűség tehát nem mondanak ellent egymásnak, de éppen mert a szerves természetben az ember szemszögéből nézve úgy tűnik, hogy mindenfajta teleonómiától mentes szépség is megtalálható, fontos, hogy létezését tudomásul vegyük. Ha azonban, Adolf Portmannhoz hasonlóan, „önkifejezésként” magyarázzuk a hátsó kopoltyús csigák mesébe illő tarkaságát, elfeledkezünk arról a tényről, hogy ezek a kleptoknidumokkal rendelkező lények hasznot húznak színpompás megjelenésükből. Valamennyi zsákmányoló ellenségük, amelyik balszerencséjére valaha is megpróbálta őket

szájába venni, kétségkívül megőrizte emlékezetében pregnáns színeiket. A célhoz nem kapcsolódó szép problémájával egy másik jelenség, egy madár éneke révén naponta szembesülök. E. Tretzel (1965) egy mélységesen elgondolkodtató teljesítményről számol be. Egy búbos pacsirta (Galerida cristata) utánozta egy juhász füttyét, amivel az a kutyáját kommandírozta. A pásztor egyes füttyjelei olyan különbözőekre sikeredtek, hogy a szonagramon egymás fölé rajzolva „kisiklásaik” és eltérő intonációjuk miatt tökéletesen zavarba ejtő képet adtak. A pacsirta azonban a következőt tette: áttette a füttyöket egy számára könnyebb, magasabb hangfekvésbe, és a juhász felettébb változatos és hangközeit tekintve gyakran igencsak nem harmonikus füttyéből olyan formát „absztrahált”, amely, mint Tretzel mondja: „igen közel esik a mi zenei ízlésünkhöz. Az ember már-már úgy gondolná, hogy a madár megragadta az »ideát«, az adott motívum ideális formáját, és úgy fütyülte el, ahogy azt a juhász is – bár csak ritkán koronázta siker igyekezetét – nyilván akarta. A pacsirta ráadásul a juhász valamennyi füttyét jóval tisztábban és muzikálisabban adta elő, vékonyabb hangon, elegánsabb dallamvezetéssel. Zeneileg egyszersmind meg is nemesítette a füttyöket.” Több mint egynegyed évszázada osztom meg szobámat sámákkal. Az e fajhoz tartozó madarak tanárom, Oskar Heinroth kijelentése és saját tapasztalataim szerint valamennyi énekesmadár közül a legnagyobb „művészek”. A sámát

(Copsychus malabaricus) tévesen többnyire sámarigónak nevezik. Johannes Kneutgen foglalkozott e madár énekével, illetve a sáma dala és az emberi művészet közti analógiával. Felettébb meglepő, hogy ez a madár akkor hozza létre a legbonyolultabb és legszebb harmóniákat, amikor játszik. Valamennyi verébalkatú madár éneke mutat bizonyos rokon vonásokat a játékkal, mégpedig annál inkább, minél tehetségesebb az illető faj az utánzásban. A nyugodtan, laza tollazat-tal üldögélő, szinte álmosnak tűnő madár ismert hangok mindig új kombinációival „játszik”. Ezek az egyes, már önmagukban véve is szép hangok tanulási folyamat eredményei. M. Konishi igazolta, hogy számos énekesmadár egyáltalán nem is képez tiszta hangokat, ha fiatal korukban megsüketítik őket, s így nem hallhatják magukat. Ahogyan a művészeti alkotást is értékveszteségek érik, ha valamiféle cél szolgálatába állítják, a sáma éneke is nagymértékben veszít szépségéből, ha a madár a területvédelem vagy a dürgés miatt erős izgalmi állapotba kerül, amikor tehát éneke beépül egy célra irányuló cselekvésbe. Ilyenkor változatlan egymásutánban a leghangosabb és legkevésbé szép strófákat ismételgeti. A motívumok ismételt kombinálgatásával kialakuló tanulási játékot a madárrajongók figyelemre méltó lényeglátással „költés”-nek nevezik. Joachim Ringelnatz azonban a következő szavakkal dicsőíti a fülemüle énekét: „Csak egyvalami hozott zavarba: hogy ugyanazt a zokogást zengte, amely régtől fogva a költők verseibe is

behatolt. De hát ennek is, amazoknak is egyaránt volt olyan igazságuk, hogy jól vagy rosszul megénekeljék.” Bevallom, magam is éppennyire zavarban vagyok.

VI. 2 Harmóniaérzékelés A harmóniák érzékelése érzékszerveink és agystruktúráink szervezetének minden kétséget kizáróan olyan teljesítménye, amelyet alakfelismerés néven ismerünk. Ez a nem racionális, hanem Egon Brunswik-i értelemben vett raciomorf funkció az emberi megismerés egyik legfontosabb formája. Habár mechanizmusai hozzáférhetetlenek az önmegfigyelés számára, Karl Bühler és Egon Brunswik műveiből eleget tudunk ezekről a folyamatokról, hogy ne kételkedjünk természetes eredetükben. Mivel az alakfelismerés az önmegfigyelés útján megközelíthetetlen, sok kutató külső eredetűnek tartja. Goethe kinyilatkoztatásnak tekinti, sokan mások „intuíciónak”. Működése mégis rendkívül sok tekintetben hasonlít egy számológép működéséhez. Ha van területe a fiziológiának vagy pszichológiának, amellyel kapcsolatban a számítógép több, mint egyszerű hasonlat, akkor ez az alakfelismerés. Feladata érzékszervi adatok vagy magasabb

rendű érzékelési egységek közti kapcsolatok felkutatása. Ez a teljesítmény önmagában véve egy apró teremtő aktusnak tekinthető. Két létező és önmagában is működőképes rendszernek egy fölérendelt rendszerré való integrálása új egységet hoz létre, amely az integráció előtt nem létezett rendszertulajdonságokra tesz szert. A Die Rückseite des Spiegels (A tükör hátoldala) című könyvemben ezt a fontos evolúciós lépésekre jellemző folyamatot „fulgurációnak” nevezem. Az érzékelés tevékenység, és két egység együttes szemlélete – amelyek között korábban semmilyen kapcsolatot nem érzékeltünk – az emberi megismerés felől nézve nagyon pontosan megfelel egy olyan analóg folyamatnak, amely a szubjektumon kívüli teremtő aktusban játszódik le. A „fulguráció” kifejezés szinte jobban illik a megismerő folyamatra, mint az evolúciós haladásra. Amikor sikerül két egymástól függetlenül létező gondolatmenetet kapcsolatba hoznunk egymással, azt mondjuk: „villámcsapásként ért a felismerés, hogy...” vagy pedig: „hirtelen megvilágosodott előttem”, hirtelen új gondolkodási rendszerrel állunk szemben, amely meglepő, korábban nem létezett megismerési teljesítményeket tesz lehetővé. Az alakfelismerés tehát egyfelől az emberi megismerés frontvonala, másrészt az a dárdahegy, amelyet az emberi szellem az ismeretlen felé szegez. Egyidejűleg őrzője és letéteményese a már megismertnek, raktározója a türelmesen összegyűjtött tényanyagnak, amely sokszo-

rosa annak, mint amennyit emlékezetünk tárolni képes. Ezen a képességen nyugszik az emberi harmóniaérzékelés is, amely olyannyira bonyolult jelenség, hogy a maga dimenzióival sokszorosan felülmúlja mindazt, amit értelmi alapú megközelítéssel át tudunk tekinteni. Nem csoda, hogy az alakfelismerés eredményei az ember számára kinyilatkoztatásnak tűnnek; az értelem révén sohasem jutott volna a birtokába. Az alakérzékelés mégsem csoda; felettébb földi, mechanikus természete adatigényében mutatkozik meg. Ha ez nem elégül ki, vagy a kísérlet során tudatosan meghamisítják, óriási baklövésekre képes. Az adatgyűjtés alapvetően tanulási folyamat; s hogy mennyire nélkülözhetetlen, azoknak a komplex harmóniáknak az érzékelésévei bizonyítható, amelyek a zenei műalkotásokat hozzáférhetővé teszik számunkra. Általánosan ismert tény, hogy klasszikus európai zenénk a Wohltemperiertes Klavier törvényszerűségeihez igazodik, melyek megtűrnek bizonyos, a rezgésszámok közti szigorú matematikai viszonyoktól való pontosan meghatározott eltéréseket. A tanulás zenei törvényszerűségeinek felismeréséhez nagyon sok komplex alakzat szükséges. Érzékelésünknek mindaddig kapnia kell azokat az újabb és újabb adatokat, amelyekben az érzékelendő törvényszerűségek uralkodnak, amíg érzékelőapparátusunk képessé nem válik arra, hogy megragadja a szóban forgó törvényszerűségeket. Valamennyien kora

gyermekkorunktól fogva tanuljuk az effajta harmóniákat, ezért magától értetődőknek és egyértelműeknek tűnnek. Az Észak-Afrikában is játszott keleti zene csak egész hangokat ismer, és ami a rezgésszámai közti matematikai viszonyokat illeti, sokkal szigorúbb törvényszerűségek uralkodnak benne, mint az európaiban. Mégis, amikor mi, európaiak Törökországban vagy Észak-Afrikában helyi zenét hallunk, eleinte teljesen képtelenek vagyunk meghallani harmóniatörvényeit, kaotikusnak és kevéssé melodikusnak találjuk. Ismételt meghallgatás révén természetesen minden európai képes eljutni a keleti muzsika teremtő érzékelésének képességéhez. Kellő mennyiségű adat „elraktározása” után az alakzat, ahogy egyébként ez szokása, előtűnik az eleinte kaotikus és esetleges háttérből. Hogy a keleti ember a mi európai zenénkkel ugyanígy van, egy gyerekkoromban hallott történet bizonyítja. Sziám akkori királya Ferenc Józsefnél vendégeskedett, és különös megtiszteltetésképpen elvitték az udvari opera egyik Wagner-előadására. Mikor azután megkérdezték tőle, mi tetszett neki leginkább, azt felelte, hogy a darab legeslegeleje. Utóbb kiderült, hogy nem a nyitányra gondolt, hanem a hangszerek azt megelőző hangolására. Egészen eltérő harmóniafajták léteznek; alakfelismerésünk képes arra, hogy alakzatot ismerjen fel rendkívül komplikált „polifon” kölcsönhatásokban, és csekély zavarokra hasonló érzékenységgel reagáljon, mint a dirigens a legkisebb hamis hangra zenekarának

hangáradatában. A természettel szoros kapcsolatban élő ember, aki elég sok egészséges tájat látott már a maga szemével, okvetlenül kialakít magának egy nem tudatosuló, de fontos világlátást: tudniillik azokat a tájakat látja szépnek, amelyek az ökológiai egyensúly jeleit mutatják, tehát hosszú távon életképesek. Az a gondolat, hogy csakis ember nem érintette tájak lehetnek szépek, romantikus természetvédők tévedése. Igaz, hogy az ökológiai harmónia zavaraiért legtöbbször az ember felelős, de ember lakta tájak is lehetnek szépek, amennyiben megőrzik az ökológiai életközösség jeleit. Még azokat a tájakat is szépnek tarthatjuk, amelyek teljességgel magukon viselik az emberi tevékenység bélyegét, például a Rajna völgye a maga szőlőültetvényeivel vagy a tullni mezőség hullámzó gabonatáblái. Csúfnak érezzük ezzel szemben az óriási monokultúrákat, amelyeknél egy növényfaj a szemhatárig elborítja az egész vidéket. VI. 3 A harmóniák viszonylagossága A szépség mennyiségileg nem határozható meg, mégis érzünk értékkülönbséget magasabb és alacsonyabb rendű harmóniák közt. Egy gomba szervezettsége önmagában véve csodálatos, harmonikus egész, ha azonban egy gomba által megtámadott rózsatövet látunk, a rózsa magasabb rendű harmóniája javára

avatkozunk be. Egy nagy és kis sejtmaggal, ezüstvonalrendszerrel rendelkező és csillóival ütemesen csapkodó csillóállatka csodálkozást ébreszt bennünk. Mihelyt azonban olyan halat észlelünk, amelyet egy parazita csillóállat, az Ichtyophtirius támadott meg, a gazdaállat harmóniájának zavarát érzékeljük, és nem érzünk részvétet az élősdi iránt, amikor gyógyító medicinához folyamodunk. VI. 4 Patologikus zavarok érzékelése Az alakérzékelés egyik legfontosabb funkciója, hogy képessé tesz bennünket az egészségesnek a betegtől való megkülönböztetésére. Egy valamelyes alakfelismerő tehetséggel rendelkező megfigyelő, aki kellő alapossággal ismeri élőlények egy bizonyos faját, egész egyszerűen látja, mikor nincs rendben valami az illető szervezettel kapcsolatban. A modern orvostudomány, elsősorban a modern orvosképzés általában hihetetlen módon alábecsüli az alakfelismerés funkcióit és teljesítményeit. Tévedés, hogy a beteg klinikai megfigyeléseit teljesen helyettesíthetik a mennyiségi adatok és azok kiértékelése, bármilyen nélkülözhetetlen is kiegészítő funkciójuk. Egyáltalán nem az orvos és betege közti – szerintem elengedhetetlen – személyes kapcsolatról beszélek, hanem elsősorban arról, hogy az orvos a modern klinikák nagyüzemében nem képes eléggé megismerni páciensét. Ami

az alig észlelhető betegségtünetek felismerését illeti, a régi vágású háziorvosnak, aki összes betegét egyedi lényként, minden egyéni tulajdonságával együtt ismeri, összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga van. VI. 5 A valóban apriorisztikus értékfelfogás Egyetlen eddig tárgyalt, alakérzékelésünket a harmóniákra rávezető értékfelfogás esetében sem zárható ki teljességgel, hogy programja filogenetikai úton, vagyis valamely funkció szelekciós nyomásának következményeképpen jött létre. A harmóniaérzék az, amely a gazdaasszonyt arra késztetheti, hogy a házban és az udvarban felvegye a küzdelmet a romlás minden jelenségével; teleonomikus hatása lehet annak, ha a parasztember észreveszi állatai és növényei egészségi állapotának legkisebb zavarát is, és megelőző intézkedéseket tehet. Ez az általános képesség akár a nem teleonomikus szépről adott értékelésünket is megmagyarázhatja. Azt hiszem azonban, hogy vannak értékfelfogások, amelyek a szó legszigorúbb értelmében apriorisztikusak – nem úgy, ahogyan Immanuel Kant apriorisztikus gondolatés szemléleti formái, amelyekről meglehetős bizonyossággal feltételezhetjük, hogy a törzsfejlődés története és a szubjektumon kívüli körülményekkel való összeütközések során alakultak ki. Megengedhetők spekulációk olyan

kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, s az evolúciós ismeretelmélet kifejezetten elismeri ezt az emberi jogot. Mint mondottuk, tudjuk, hogy számtalan igencsak természetes dolog és folyamat létezik, amelyek kivonják magukat az alól, hogy „világkép-apparátusunk” leképezze őket, s mindig is ki fogják magukat vonni alóla: e dolgok és folyamatok túlságosan bonyolultak a leképző apparátus számára. A szerves történés megjósolhatatlanságát szabadságként éljük meg, a teremtést értékként fogjuk fel, mert mi magunk is teremtő lények vagyunk. Fogalmi gondolkodásunkban olyan folyamatok zajlanak, amelyek az evolúcióéival legalábbis messzemenőkig analógok, valószínű azonban, hogy annak speciális formái. Az emberi szellemben vannak gondolati egységek, eszmék, tradíciók, hipotézisek, dogmák, egyebek, amelyek mindegyike elégségesen zárt és egységes ahhoz, hogy egy másikkal kölcsönhatásba lépjen – alig másképpen, mint ahogyan ezt az élőlények különböző fajai az evolúció menete során tették. Mint Karl Popper mondotta, az ilyen egységek versenyre kelhetnek egymással, úgyhogy a szelekció a megismerés területén éppoly fontos szerepet játszik, mint az élőlények evolúciójában. A következőket körülbelül negyven esztendeje írtam: „Azt hiszem, hogy az olyan struktúra, amely az élőhöz ennek legbelső és voltaképpeni lényege szerint hozzátartozik, az embernél olyan értékek értékeléséhez vezet, ... amelyek a szó legtágabb értelmében »apriorisztikusak« és

»logikusan szükségszerűek«, éspedig nemcsak az embereknél, hanem minden elgondolható embernél magasabb rendű élőlénynél, amennyiben az ilyenek élete akárcsak annyiban is hasonló a miénkhez, mint a miénk az egysejtűekéhez.” Ezeket a mondatokat a mai napig helyesnek tartom. Ez idő szerint bolygónkon már csak ezek, az értékfelfogásunkban lejátszódó folyamatok játszanak fontos szerepet. Kötelességünk elismerni fontosságukat és engedelmeskedni a tőlük kapott kategorikus parancsoknak.

Harmadik rész A szellem mint a lélek ellenfele Kultúránk és civilizációnk fejlődési sebességének fokozódása azzal a következménnyel jár, hogy a társadalmi rend és az ember természetes hajlamai közti diszkrepancia mind groteszkebb formákat ölt. Az Immanuel Kant-i értelemben vett „természetes hajlamokat” mi nagyrészt genetikusan programozott viselkedési normáknak tartjuk; William McDougall-lal hisszük, hogy éppen ezek azok, amelyek minőségileg összetéveszthetetlen érzelmekkel, „lelki rezdülések-kel” járnak együtt. A kollektív fogalmi gondolkodás, az emberi szellem termékei, úgy tűnik, az emberi lélek ellenségeinek és ellenfeleinek bizonyulnak, és habozás nélkül kölcsönveszem könyvem e részének címéül Ludwig Klages művének címét – ő volt az, aki ezt elsőként felismerte. Az emberi viselkedésnek gyakran nemcsak a genetikusan programozott, hanem a kulturális tradíció által rögzített normái is túlságosan „konzervatívnak” bizonyulnak, semhogy képesek legyenek idomulni a környezet villámgyors változásaihoz. Az olyan hagyományok, mint a hazafiság, melyek tegnap még nem fenyegettek egész kultúrákat, ma már pusztító következményektől terhesek.

VII. fejezet A kultúra rossz közérzete

VII. 1 A sebességek diszkrepanciája A lélek sokkal régebbi, mint az emberi szellem. Azt, hogy a lélek, a dolgok szubjektív megélése mikor jött létre, nem tudjuk. Minden ember tudja, aki ismer magasabb rendű állatokat, hogy érzelmi tapasztalásuk, „emócióik” testvéri atyafiságban állnak a mieinkkel. Egy kutyának lelke van, amely általánosságban ugyanolyan, mint az enyém, vagy ami a feltétel nélküli szeretetre való készségét illeti, valószínűleg túl is tesz az enyémen; az itt definiált értelemben azonban egyetlen állat sem rendelkezik szellemmel, sem a kutyák, sem az emberhez rokonság tekintetében legközelebb álló emberszabású majmok. Az emberi szellem, amelyet a fogalmi gondolkodás, a szintaktikus nyelv és a tradicionális tudás ezáltal való örökölhetősége hozott létre, sokkal gyorsabban fejlődik, mint a lélek. Ennek az a következménye, hogy az ember a saját környezetét gyakran éppen a környezet rovására, illetve saját kárára változtatja meg. E pillanatban éppen arra készül, hogy megsemmisítse a Föld életközösségét, amelyben és amelyből él, s ezzel öngyilkos-

ságot kövessen el. Az emberi szellem változásának és a környezet drasztikus megváltoztatásának sebessége olyan nagy, hogy ehhez képest az evolúciós fejlődés gyakorlatilag áll. Az emberi lélek az emberi kultúra keletkezése óta lényegében nem változott; nem meglepő, hogy a kultúra gyakran kielégíthetetlen igényeket támaszt vele szemben. Jóllehet az ember, miként Arnold Gehlen mondotta, „természetétől fogva kultúrlény”, azaz már viselkedésének filogenetikailag létrejött programjai is egy kultúra meglétére „vannak beállítva”. Az ember, miképpen Noam Chomsky bebizonyította, rendelkezik a logikus gondolkodás és a szavakból álló nyelv öröklött programjával: a gyerek, mint Otto Koehler fogalmazott, nem beszélni tanult, hanem csak a szavakat tanulja; ez a program feltételezi, hogy egy már létező kultúra szállítja számára ezt a szókincset. Az emberi kultúra létéhez való filogenetikai idomulás ellenére az ember további alkalmazkodása nem képes lépést tartani a civilizáció és a társadalmi környezet változásainak növekvő sebességével; e diszkrepancia évről évre nagyobb. Igaz ugyan, hogy a kultúra maga is alkotott emberi viselkedési normákat, amelyek bizonyos értelemben az öröklött viselkedési programok helyébe léphetnek, és egy túlságosan gyors ütemű fejlődés ellenében stabilizáló, konzervatív tényezőként működhetnek. Vannak a tradíció által rögzített viselkedési szabályok,

amelyek az ember „második természetévé” váltak. Gyakorlatilag minden emberi viselkedés, amely ma a közösség tagjai számára „megengedett”, igen jelentős ritualizációnak, tudniillik az úgynevezett helyes magaviselet szabályainak van alávetve. Hans Freyer mutatta ki, hogy a „tenue”, amely az illendő magaviselet alapját jelenti, korántsem tisztán külsődleges, felszínes és lényegtelen előírása mindannak, hogy mit tehetünk, és mit nem, hanem valódi erkölcsi döntéseink szempontjából is meghatározó. Az illendőség és a „jó erkölcs” nemcsak olyan nem ritualizált ösztönös mozgásokat tilt, mint amilyenek a vakarózás, bőrünk kaparása vagy egyéb komfortcselekvések, hanem jóval komplexebb viselkedésmódokat is. A kulturális ritualizációnak e formái alapvetően mást képviselnek, mint a kanti felelős önkérdezés révén megfogalmazott parancsok és tilalmak. Minőségileg különböznek a szankciók is, amellyel érzelmeink a kétféle – egyrészt az illemnek a morállal analóg követelményeit sértő, másrészt a kanti morállal ellentétes – vétséget büntetik: az illetlen magatartás büntetése a szégyen, az erkölcstelené viszont a bűnbánat. Az a kulturális és civilizációs kényszerzubbony, amelyben az emberek manapság feszengenek, napról napra szűkebb. Sem a ránk mint teremtményekre jellemző viselkedés, sem a tradíciók révén második természetünkké lett illemtudásunk nem illik többé a mesterségesen

létrehozott, szinte kizárólag a technokrácia által meghatározott környezetbe. Azt hiszem, hogy némely ifjú rebellis összekeveri egymással a kétféle kényszert, amikor a technokratikuskapitalista sikertársadalom ellen tiltakozva az illem ellen vétenek. Úgy látszik, egyes ifjak nem értik, hogy a technokratikus sikertársadalom elleni lázadás jobb kilátásokkal kecsegtet, ha nem rúgják fel a jó modort, a méltóságot és az esztétikai-etikai szokásokat. A mai ifjúság lázongása mindenesetre azt jelzi, hogy ha csak részletekben is, de sejtik az igazságot: az emberi szellem a technokrácia útján haladva magának az életnek s ezáltal az emberi léleknek is ellenségévé vált. VII. 2 Hajlam és morál A Bibliában az áll, hogy az ember eredendően rossz. Mint mondottuk, különféle rossz érzések fognak el bennünket, ha vétünk az erkölcs és a kulturális ritualizáció útján rögzült viselkedési szabályok ellen. Ha a „jó modor” szabályai ellen vétünk, legföljebb szégyenkezünk, amely szégyen azonban igen intenzív lehet. Civilizációnkban a rituális erkölcs megsértése a kívülálló nézőből inkább nevetést és együttérzést, mint felháborodást vált ki. A tízparancsolatban foglalt erkölcsi tilalmak áthágása más érzelmeket vált ki. A tettes nem szégyent, hanem bűnbánatot érez, a kívülálló viszont felháborodást. A normális ember

ezeknek a törvényeknek természetes hajlama szerint engedelmeskedik, amennyiben viselkedése személyes barátaival kapcsolatos. A barátját nem csapja be és nem lopja meg az ember, a feleségét sem kívánja meg, és még kevésbé öli meg. A tízparancsolat csak az emberi társadalom anonimmá válásával veszíti el alapvető hatékonyságát. Figyelemre méltó, hogy Immanuel Kant nem vonja kétségbe a természetes hajlamok minden értékét. Természetes hajlamainkat követve végrehajtott cselekedeteinknek nem tulajdoníthatunk erkölcsi érdemeket, még akkor sem, ha az adott cselekvés felettébb altruista és társadalmilag dicséretre méltó. Egyik legnagyobb gondolkodónk e vértelen gondolata egy nagy költőből gúnyos megjegyzést váltott ki. Friedrich Schiller Xéniá-iban így parodizálja: „Szívesen szolgálom barátaimat, de sajna erre hajlam késztet, Így aztán gyakran furdal a gondolat, hogy nem vagyok erényes.” „Egyéb lehetőség híján meg kell próbálnod lenézni őket, Aztán megvetéssel tenni, mit a kötelesség parancsol.”

(ifj. Kőrös László)

Kant számára erkölcsileg csak azok a cselekedetek érdemelnek elismerést, amelyeket következményeik kilátásai formálnak. Kant kategorikus kérdése ennek értelmében így hangzik: természeti törvénnyé emelhetem-e az

éppen tervbe vett cselekvés maximáját, vagy ez esetben az eredmény ellenkeznék az értelemmel? A biológiai társadalomtudomány nyelvére lefordítva ez a kérdés így hangzik: vajon a tervezett cselekedet teleonóm-e, azaz faj- és szocietás-fenntartó, vagy sem? A kategorikus kérdés tehát nem alkalmas arra, hogy segítségével különbséget tegyünk az öröklött és az értelmi alapú indíték között. Ha egy kedves barátomat merőben ösztönszerű motiváció alapján megmentem valamilyen veszélytől, s utóbb felteszem a kategorikus kérdést, hogy vajon természeti törvénnyé emelhetném-e ezt a maximát, a válasz természetesen „igen”, hiszen természeti törvényről van szó. Az ember genetikusan programozott hajlamai azonban nem elégségesek ahhoz, hogy a modern, egyedek millióiból álló közösségek követelményeinek megfeleljenek. Egymással baráti viszonyban álló emberek csoportjában nagyjából mindenki betartja a tízparancsolatot. Jelentős veszélyeket vállal habozás nélkül, hogy saját élete kockáztatásával megmentse barátját valamilyen veszélytől. Egy amerikai szociológus kiszámította, hogy szoros barátságban lévő emberek csoportjának ideális létszáma tizenegy fő. Ennek hallatán elkerülhetetlenül felvetődik bennünk a gondolat, milyen sok játékban áll tizenegy emberből a csapat, és hogy Jézus tizenkét tanítványából csak tizenegy maradt hű hozzá. Az ember nem eredendően rossz, „elég jó” hogy létrehozzon egy tizenegy fős közösséget,

ám nem „elég jó”, hogy ugyanolyan odaadással viseltessék egy nagy létszámú közösség valamely anonim, személy szerint nem ismert tagja, mint egy személyesen ismert individuum iránt, akihez szoros barátság fűzi. A kulturális fejlődés során létrejött szociális parancsok és tilalmak arra kényszerítenek bennünket, hogy állandóan erőszakot tegyünk viselkedésünk velünk született programjain; a közösség más tagjaival való viselkedés során állandóan a kulturális magatartási normák kényszerzubbonyát érezzük magunkon. Minél magasabb az adott kultúra fejlettsége, annál nagyobb lesz a távolság az emberi hajlandóságok és a kulturális követelmények között. Kultúránkban nem él olyan ember, akiben ne munkálnának belső feszültségek. A mai ipari társadalmakban már veszélyesen magas azok száma, akik ezekkel a feszültségekkel egyszerűen nem bírnak megbirkózni, és vagy aszociálisakká, vagy neurotikusokká válnak. A pszichikailag zavart embert annak alapján definiálhatjuk, hogy vagy maga szenved, vagy a közösségnek okoz szenvedést. Minden ember szenved. Az egészségest a betegtől csak az választja el, ami, analóg módon, egy kompenzált szívhibás embert egy másik betegtől, aki a kompenzáció során összeomlik. Ez adja a megoldását annak a látszólagos problémának, amelyet az Immanuel Kant és Friedrich Schiller közti, fent említett ellentét felvet. Senki közülünk nem „elég jó”, és bizonyára mindenki konfliktusba kerülne a közösség kultúrájának követelményeivel, ha vakon követné ösztöneit. Az

azonban, hogy kiben milyen erővel munkálnak a szociális ösztönök, különösen pedig a szociális gátlások, roppantul különbözhet. Hogy a kompenzált szívhiba példájánál maradjunk: az egyiknek több, a másiknak kevesebb a kompenzálni-valója. Ha emberi egyedeket jóként vagy kevésbé jóként ítélek meg, természetszerűen azt becsülöm a legtöbbre, aki barátságból és tisztán hajlamai alapján tesz jót velem, s nem azt, aki rendkívüli önuralom révén viselkedik objektíve ugyanígy. Ha azonban egy individuum tetteit – például a magaméit – ítélem meg, közülük azokat tekintem dicséretesnek, amelyeket a kanti morál és saját, érzelmi megalapozottságú hajlamaim ellenében viszek véghez. A mondottakban benne rejlik az aszkézist magasztaló összes prédikációk igazságtartalma, de a behaviorizmus és az inger-reakció modell veszélye is, amely az állatokat és az embereket tisztán reaktív apparátusokként képzeli el, amelyek az ingerekre mint gombnyomásra válaszolnak, és semminemű spontaneitással nem rendelkeznek. A valóságban az emberek és állatok ösztönös programjai legnagyobbrészt spontán ingerkeltésen nyugszanak. Nagy erővel törnek elő, és éppen az adekvát ingerszituáció híján veszélyesek. Sigmund Freud nagy érdeme, hogy ezt felismerte. Abban az időben, amikor a sherringtoni reflextan a bölcsesség netovábbját jelentette, és a behaviorizmus és az ingerreakció pszichológia a legnagyobb elismerésben részesült, Freud ismerte fel az ösztönélet spontaneitásának tényét. Egy grandiózus

leegyszerűsítésben az Erósz fogalma alá gyűjtötte az összes lét- és fajfenntartási ösztönt. A kulturális fejlődés érdekes módon mintha kevéssé foglalkozna az emberi egyed jó közérzetével. Az emberi jogok, amelyek az egyes emberrel vele született igényekből származtathatók, szemlátomást csekély befolyással bírnak a kultúrák fejlődési irányára. A tradíció és tradicionális rítusképzés hatalma mintha korlátlan volna. Elszörnyedve halljuk, hogy az inkák kétségkívül magas kultúrája miféle szörnyűségekre és elnyomásra volt képes anélkül, hogy a tömegek lázadását idézte volna elő. Ha tekintetbe vesszük, miféle alapvető emberi jogokról mondanak le önként a mai ipari társadalmakban élő emberek, fel kell tennünk magunknak a kérdést: a lényeget tekintve megelőztük-e az inkák társadalmát; a stressz, amelynek társadalmunk minden tagja ki van téve, napról napra növekszik. A „stressz” fogalma (amely ma már része mindennapi nyelvhasználatunknak) jelenti mindazt a terhelést, amelynek a szervezet ki van téve. Nemcsak az értendő terhelésen, amikor egy embert az elviselhetőnél erősebben szorongat az összes említett kényszer, hanem az is, ha nincs része kellő mennyiségű kihívásban és változatosságban.

VIII. fejezet Eredetileg értelmes viselkedésmódok hibás működése

VIII. 1 A normális és a patologikus definíciója Azokat a kultúrát megzavaró folyamatokat, amelyekről a következőkben beszélnünk kell, végső soron a kulturális és genetikai evolúció sebességének különbsége okozza. A beteg és egészséges, a „normális” és „patologikus” fogalompárokat csak teleonomikus szempontból definiálhatjuk, azaz ha tekintetbe vesszük, hogy a megítélés tárgyát képező tulajdonság egy adott környezetben növeli vagy csökkenti egy szervezet életben maradási esélyeit. Klasszikus példája az ilyenféle relatív megítélésnek az úgynevezett sarlósejtes-vérszegénység, a vörös vértestek súlyos torzulása, amely jelentős mértékben zavarja az oxigénanyagcserét, ugyanakkor immúnissá teszi a vörös vértesteket a malária kórokozói, a tripanoszómák ellen. Gambiában a múlt századig csak azok számítottak „egészségesnek”, akik sarlósejtesvérszegénységben „szenvedtek”, mert a normális vértestekkel rendelkező emberekkel legtöbbször már gyermekkorukban végzett a malária egy súlyos, endémikus formája.

Az tehát, hogy mi normális és mi patologikus, nem minden esetben különböztethető meg egymástól egyértelmű definíció segítségével. A következőkben mégis egymástól elkülönítve tárgyalom majd a funkciózavarok két fajtáját: egyfelől azokat, amelyek az emberi társadalom szempontjából eredetileg teleonómok, és csak az emberiség mai környezeti körülményei közepette válnak kártékonyakká, másfelől azokat, amelyek egyértelműen beteges vonások hordozói, s miként ezt a neurózisok per definitionem teszik, „túlértékelődnek”, azaz a beteg személyiségét olyannyira hatalmukba kerítik, hogy minden más motivációját uralják. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy fajunk, azon képessége révén, hogy örökíteni tudja szerzett tulajdonságait, biológiailag eleinte rendkívül sikeres volt. Nincs még egy gerinces, amely korunknak ennyire „főfosszíliájává” lett volna. Ez a döbbenetes siker idézte elő azokat a veszélyeket, amelyeknek manapság ki vagyunk téve. Az e fejezetben tárgyalandó viselkedési normák közül sok nemrégen még egyértelműen hasznos volt az emberiség számára, és még ma sem teljesen jogosulatlanul számítanak erényeknek. Napjaink körülményei között azonban hajlamosak veszélyes következményekkel járó túlműködésre. (Emlékeztetek Ronald Hargreaves már említett kutatási stratégiájára, aki tudatosan rászoktatta magát arra, hogy minden emberi viselkedési zavart azzal a kérdésfeltevéssel közelítsen meg, vajon nem egy egészséges teleonomikus vi-

selkedésforma túlzott avagy hiányos működése okozza-e azt.) VIII. 2 Rendszeretet és túlszervezés A rendszeretet eredetileg kétségkívül viselkedési program, és az emberi erényekhez tartozik. Szoros kapcsolatban áll értékfelfogásunkkal, amely az összhanggal és az adott rendszer elemei közt működő kiegyensúlyozott, egészséges kölcsönhatásokkal kapcsolatos. Aldous Huxley szerint az emberi szellem primer és alapvető intellektuális ösztöne, hogy a zűrzavarban rendet, disszonanciákból harmóniákat, a sokaságból egységet igyekezzék teremteni. („The wish to impose order upon confusion, to bring harmony out of dissonance and unity out of multiplicity, is a kind of intellectual instinct, a primary and fundamental urge of the mind.”) A természettudományban a rendre való törekvés elengedhetetlen, azonban bizonyos veszélyekkel is jár. Az egységes világkép megalkotására irányuló igyekezet számos tudóst „magyarázat-monopolisztikus” rendszerek erőszakolt megalkotására késztetett. Érthető módon épp ilyen fontos a negatív értékfelfogás, amely organikus egységek széthullását, rendetlenséget és káoszt okoz bennünk. A rendre való törekvés az emberiség történetében csak nagyon későn vált veszélyforrás-

sá. Az emberi társadalom szervezettsége a legrégebbi vadász- és gyűjtögető csoportok fejlődési fokán nem sokkal bonyolultabb, mint például egy farkasfalkáé, egy csimpánzhordáé vagy egy népiskolai osztályé. Bár ezeknél a csoportoknál az egyedek között egyértelmű rangsor figyelhető meg – amely alkalmanként a legerősebb zsarnokoskodásához, vagy ami még rosszabb, a magas rangúak „klikk”-alakításához s ezáltal a gyengék elnyomásához vezethet –, ez a zsarnokság azonban nem genetikusan programozott és nem is tradicionálisan intézményesült. Nem tudjuk bizonyosan, milyen formában alakult ki először a társadalmi osztályok intézménye, de valószínű, hogy ez a rétegződés kapcsolatba hozható a tulajdon kialakulásával. Kultúránkban az intézményesített hierarchia a letelepedett földműveléssel együtt alakult ki – ha ugyan nem még korábban, a nomád népeknél. A parasztgazdaság eleinte bizonyosan családi üzem volt: apa, anya, különböző korú fiúk és lányok dolgoztak benne, valamennyien rendelkeztek tradicionálisan rögzített jogokkal és kötelezettségekkel. Természetesen tulajdonosi igényt formáltak a földre, amelybe sok munkát fektettek, és ebből hagyományok formálta örökösödési jog alakult ki. A legidősebb fiú örökölt, a fiatalabbak vagy nála, vagy más gazdáknál vállaltak munkát, ekképpen kialakultak a cselédkedés, a munkavállalás intézményei. A földműveléssel együtt járó letelepedés eredménye volt – mint ezt Hans Freyer meggyőzően kimutatta – a nomádokkal

szembeni ellenséges magatartás, hiszen a paraszt érthető módon nem vette jó néven, ha egy nomád behajtotta nyáját az ő fáradságosan megművelt termőföldjeire. Gyerekkoromban mindig csodálkoztam azon, hogy Káin, a földműves ütötte agyon Ábelt, holott utóbbi, lévén pásztor, jobban értett nagyobb élőlények lemészárlásához, mint a növények gondozója. Az emberi társadalom kasztjainak vagy osztályainak létrejötte kétségkívül összefügg a magántulajdon intézményesülésével, tekintet nélkül arra, hogy ez utóbbi lábasjószág vagy föld volt-e. Bármiképpen történt is, a földművelés két veszedelmes következménnyel járt: a földművesek, szántóföldjeik védelme során, bizonyosan sokkalta agresszívabbá váltak, mint a vadász- és gyűjtögető hordák, amelyeknél a területi agresszió nem játszott ennyire létfontosságú szerepet. Azt, hogy a territoriális agresszivitást a kulturális agresszió fokozta-e a szóban forgó, bizonyosan hosszú idő alatt, nem tudjuk. A földművelés másik veszélyes következménye a népességnek éppen a földművelés által lehetővé vált, robbanásszerű megnövekedése volt. Egy-egy embercsoport hierarchikus szerveződésének kezdeti fokait azonban nem ítélhetjük meg kíméletlen keménységgel. Ha hihetünk Homérosznak, aki az emberek egymással való viselkedését realista és számomra igen hiteles módon ábrázolja, az úr és vazallus közti, sőt a rabszolgatartó és rabszolga közti viszony is a legnagyobb mértékben „családias” volt. Gondoljunk a barátságra, amely Odüsszeuszt

Eumaioszhoz, a még apja által vásárolt kondáshoz fűzte. A királyok, akikből a kis Ithaka szigetén több is volt, nyilvánvalóan nem voltak egyebek, mint nagygazdák; mindenesetre joguk volt alárendeltjeiket háborúba vezetni. A háborúk fogolyszerzéssel jártak, s ezek a foglyok, akik nem tartoztak a győztesek családjához, lettek rabszolgává a szó voltaképpeni értelmében. A népesség gyarapodásával a parasztgazdaságokból királyságok lettek; a familiáris kapcsolatok, sőt általában egymás személyes ismerése veszített a jelentőségéből, márpedig, mint tudjuk, éppen egymás ismerése az agresszió ellenében ható legfontosabb tényező. Éppen ezért veszélyes az emberközi kapcsolatok elszemélytelenedése abban a formájában, ahogyan a mi társadalmunkban történik. A népesség növekedésével eltolódott az uralkodók és uraltak számszerű aránya is. Ez az eltolódás, mint már láttuk, a közösségek nagyságának törvényszerű következménye, és nem egyedül a feudális társadalmi rendet jellemzi. De különösen a feudalizmusban bántja igazságérzetünket, mert a gőgös uralkodó réteg fényűző jólétben tobzódik, az őket számban messze felülmúló sokaság pedig, amelyen uralkodnak, nyomorban tengődik. Így vezetett a feudális urak zsarnoksága például a francia forradalomhoz. Úgy tűnt, hogy a „liberté, egalité, fraternité” szép jelszava az emberiség történetének új korszakát vezeti be – még ha támasztott is némi kételyt ez iránt a guillotine feltalálása.

A demokrácia célja az kell hogy legyen, hogy megteremtse a kompromisszumot az emberek óriási száma miatt feltétlenül szükségessé váló rend, valamint annak az individuális cselekvési szabadságnak a megőrzése között, mely egyike az emberi jogoknak. Ezt a nemes célt törvényhozás útján sokkalta nehezebb elérni, mint ahogy ezt a legtöbb tisztességes demokrácia elismeri. Még akkor is szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközik hogy a választók akarata érvényesüljön a megválasztottak működésében, ha a demokrácia működését nem befolyásolná egy háttérben lappangó hatalom, a nagyipar. A népesség nagy számának velejárója, hogy túlságosan sok a választó, és túlságosan kevés a megválasztott. Még egy erkölcsileg kifogástalan, valóban demokratikus eljárás is túlságosan nagy hatalmat ad néhány ember kezébe. Nagyon kevesen képesek arra – legyenek bár erkölcsileg mégoly kifogástalanok is –, hogy hatalmi pozícióban is megőrizzék emberségüket. A cezarománia nagyon is reális betegség. Az ipari társadalomban lehetetlenség megakadályozni, hogy a tulajdon gyarapodása hatalomnövekedéssel is együtt járjon. Tömegtársadalmainkban ez éppoly elkerülhetetlen, mint az, hogy a korlátozott tőkével rendelkező kisebb gazdasági vállalkozások a nagyobbakkal folytatott versengésben a rövidebbet húzzák. Nyilvánvaló, hogy a technológiai fejlődés előrehaladásával végül mindent a nagy termelők uralnak majd. A vasfüggöny két oldalán a fegyverkezési verseny

mindenfajta csúcstalálkozók és leszerelési tárgyalások ellenére tovább folyik, s ez nem azért történik így, mert az oroszok és az amerikaiak félnek egymástól, hanem mert az ipar keres rajta. A technológia fejlődésével együtt járt az emberi társadalom szervezetének megfelelő fejlődése is. Komplikált társadalmi szervezeteket kellett létrehozni, hogy megfeleljenek a bonyolult elvárásoknak. Szükség volt rájuk, hogy a termelőgépezet simán, súrlódásmentesen működjék. Ahhoz, hogy ebbe a szerveződésbe betagozódjanak, az individuumokat dezindividualizálni kell. Hogy pontosan meghatározott funkciókat végezhessenek, mintegy automatákká kell lenniük. Nagyon is „normális” emberek milliói élnek súrlódásmentesen egy társadalomban, amely ellen, ha valóban ragaszkodnának emberi jogaikhoz, lázadniok kellene. Fenntartják individuum voltuk látszatát, a valóságban azonban mostanra már lemondtak szabadságuk nagy részéről. Az, hogy elfogadják a fennálló társadalmi rendet, észrevétlenül vezet individualitásuk nagymértékű elvesztéséhez. Minél nagyobb a rendben tartandó emberek száma, annál merevebbé s annál elembertelenítőbb hatásúvá válik az ehhez szükséges felettes organizáció. Az ipar növekedése az emberek egyre növekvő számának egyre nagyobb részét vonja össze mind nagyobb városokba, ez pedig nem egészséges. Mint tudjuk, a pszichés betegségek, a kábítószerfüggés és a bűnözés,

valamint az emberek nagyvárosokba való koncentrálása egymással összefüggő dolgok. Paradox módon halvány reménysugarat jelent, hogy az emberek genetikailag még mindig nem embertelenedtek el annyira, hogy károsodás nélkül engedelmeskedjenek a mindent uniformizáló felettes szervezetnek. Erich Fromm szerint: „A mi nyugati társadalmi rendszerünk minden anyagi, intellektuális, politikai haladás ellenére mind kevésbé képes a lelki egészség fenntartására, aláássa az egyén belső biztonságérzetét, elégedettségét, értelmét és szeretetre való képességét. Automatává változtatja, aki a kudarcáért mind súlyosabb lelki betegséggel bűnhődik, olyan kétségbeeséssel, amelyet görcsös munka- és úgynevezett szórakozáskényszer mögé rejt.” Fromm szerint a városlakó embereknél fellépő neurotikus szimptómák reményre adnak okot, hiszen arra utalnak, hogy az ember ellenállást fejt ki elembertelenítése ellen. Sokan csak azért tűnnek „normálisnak”, mert az emberi hang elnémult bennük. A ma élő embertömegek túlszervezett voltának lazításához az emberi társadalom alapvető átalakítására van szükség – más szavakkal: a mai világfolyamatokat meghatározó értékfelfogás leértékelésére. Ez természetesen nagy veszélyekkel jár. Éppen korunkban – amikor magunk is átéltünk káoszt és háborút, s ezeket a világ számos más részeiben jelenleg is tapasztaljuk – tűnik úgy, hogy a káosztól való félelem diktálja a fennálló organizációnak való feltétlen alávetettséget. A rendszeretet

zsarnokokká változtathatja az embereket, és némely despota kizárólag azért ragadhatta magához a hatalmat, mert az emberek többsége abban reménykedett, hogy az illető rendezi majd a „kaotikus viszonyokat”. VIII. 3 A növekedés öröme Az ember örömét leli a növekedésben. A földműves örül, ha jól nő a gabonája, ha új barátot szerezhet vagy bővítheti a házát, ha nyála örvendetes gyarapodást mutat. Tisztán emlékszem még, hogy annak idején gyerekként mi is örültünk szülőfalunk növekedésének, felkerestünk minden újonnan épült házat, és hogy minden ilyen új építményt nyereségnek éreztünk. Ez mára alaposan megváltozott. Kezd érvényesülni az a felfogás, hogy egy túlságosan nagy ház, egy túlságosan nagy vállalkozás nem szebb és jobb, mint egy mérsékelt nagyságú. Amikor ennek hangot adunk, üzletemberektől gyakran azt halljuk, hogy a növekedés, éspedig az exponenciális növekedés fölöttébb természetes, és ezért az emberi vállalkozások legitim kísérő jelensége. Egy fenyőfácska valóban exponenciálisan növekszik, hiszen minden irányba egyszerre terjeszkedik – tehát térben és durva megközelítésben köbösen. Amikor most összevetem a biológiai és gazdasági növekedést, csak növényegyedeket hozok például, és teljesen eltekintek a magok általi szaporodástól; az élő természetben

valójában nem is akad példa a lineáris növekedésre. Egy növény és egy ipari vagy gazdasági vállalkozás növekedése között jó néhány közös vonás figyelhető meg. Mint mondottam, mindkettő kvázi-exponenciálisan növekszik, és mindkettő számára jelentős nehézséget okoz, hogy a növekedést akárcsak rövid időre is leállítsa. Az, hogy a növények képesek hosszabb nyugalmi állapotok beiktatására – mint például a mi lombos fáink telente vagy a sivatagi növények száraz időszakokban –, különleges alkalmazkodás eredménye. Minimális szintre tudják csökkenteni anyagcseréjüket, a szervezet képes arra, hogy hosszabb időn át energiafelvétel nélkül, „takaréklángon” egzisztáljon. Hasonló a helyzet a vállalkozásnál is, csak éppen rosszabb, mert a befektetett tőke könyörtelenül kamatokat követel. A hasonlóságoknál még fontosabbak az említett élő rendszerek közti különbségek. Ahogyan a közmondás mondja: a fák nem nőnek az égig. Szükségtelen, hogy a természetes öregedésnek filogenetikailag rögzült határai legyenek; tisztán fizikai körülmények, mint a folyadékszállítás nehezebbé válása, a szél nyomása és egyebek behatárolják a növekedést. Egy emberi vállalkozás ezzel szemben potenciálisan halhatatlan; növekedésének nemcsak hogy semmi sem szab határt, hanem ráadásul annál kevésbé van kitéve különböző zavaroknak, minél nagyobb. Világcégek ritkán mennek csődbe. Karl Marx nagyon helyesen jövendölte meg, hogy a nagy

vállalkozások hosszabb élettartama folytán az összes kisebbek fokozatosan „a falhoz szorulnak”, és csődbe kényszerítik őket. Úgy tűnik, mindenekelőtt a legkisebb vállalkozó, a szabad kézműves ítéltetett kihalásra. Az a tény, hogy ez a fejlődés az utóbbi időben átcsapott saját ellentétébe, derűlátásra ad okot. További fontos különbség egy növény és egy vállalkozás növekedése között, hogy a növény a maga egyedi élete során nem képes megváltoztatni „bevételi” módszereit. Ha a növekedéséhez szükséges anyagok fokozatosan elfogynak, lassabban nő, és ha kimerítette természetes forrásait, elpusztul. Az ipari vállalkozás viszont állandóan javít módszerein. A bálnák ritkábbá válásával a bálnavadászat eszközei mind kifinomultabbak lettek. Az, hogy ez igencsak belátható időn belül a bevételi forrás elapadásához vezet, úgy tűnik, a vállalkozás számára közömbös. A nagy konszernek bizonyosan nem mennek majd csődbe amiatt, hogy az olaj lassanként elfogy; ehhez túl jó az önszabályozó képességük. A világ gazdasági életének igen nagy része már az óriásvállalatok, a „multik” kezében van. A nagytőkések lobbyja arra kényszeríti az embereket, hogy behódoljanak a meghatározott területekre specializálódott „szakértők” zsarnokságának, akik viszont a maguk részéről a pénzügyi szakértők parancsait teljesítik engedelmesen. Aldous Huxley Szép új világ és Újabb látogatás a szép új világban című könyveiben komor képet festett a jövőről, amelyben ugyan a

Homo sapiens nevű faj fennmarad, és egy minden veszélynek ellenálló, stabil rendszerré válik, amelyből azonban az emberi lét és az emberség minden nyoma eltűnt. Még remélhetjük, hogy sikerül más irányba kormányoznunk az emberiség sorsát. Hogy ez megtörténjék, a morálnak és az emberek értékfelfogásának le kell győzniük a teljesen ellenállhatatlan, filogenetikusan programozott emberi viselkedési tendenciákat. A tulajdon növekedése felett érzett öröm nem az egyetlen, ami bennünket, embereket romlásba dönt. Más, nagy erejű, ösztönös programok – a hatalomvágy, a státus utáni törekvés – mindmind ugyanebbe az irányba terelnek bennünket. A világot jelenleg uraló technokratikus rendszerrel szemben kétségbeejtően nehéz érvényesülnie annak a felfogásnak, mely szerint szükség van a termelőeszközök decentralizálására és az állandóan gyorsuló gazdasági növekedés leállítására. Egy sajátos esetben a nagyobb vállalkozások növekedésének és a kisebbek elpusztításának kényszere különösen ártalmasnak bizonyult; a médiáról van szó, különösen az újságokról. Jefferson, a nagy optimista üdvözölte a lapkiadás felvirágzását, és úgy vélte, ha minden ember tudna olvasni, s ha az újságoknak meg volna engedve, hogy mindent megírjanak, a polgárok közös tudása ellenállhatatlan erővel kényszerítené ki a vélemények azonosságát. Jefferson még megérte, hogy a sajtószabadságot hazugságok terjesztésére is felhasználhatják. Mivel a lapkiadó vállalkozások,

pontosan úgy, ahogyan az ipari konszernek, hajlamosak a növekedésre és az egyesülésre, a nyugati sajtóvilágban a független véleményalkotás folyamatos leépülése megy végbe, míg utóbb majd egészen kevés média terjeszti majd engedelmesen a nagy ipari konszernek véleményét. A mennyiségi növekedés itt is véget vetett a teremtő evolúciónak. VIII. 4 A funkció öröme Egy másik, genetikusan programozott viselkedési norma, amely eredeti formájában áldás az emberiség számára, egy túlszervezett tömegtársadalomban azonban átokká lehet, a Karl Bühler által így nevezett funkcióöröm. Azok az élőlények, amelyek nagyon bonyolult tudatos mozgásokra, azaz célra irányuló akaratlagos mozgások elsajátítására képesek, szívesen hajtják végre ezeket a mozgásokat. Az eredetileg célra irányuló mozgássor öncéllá lesz, ahogyan többek között H. Harlow is kimutatta: rhesus-majmoknak egy dobozban csalétket kínált, amelyhez azonban csak egy zár kinyitásával juthattak hozzá. Miután megtanulták a zár kinyitásának bonyolult műveletét, akkora gyönyörűségük telt benne, hogy a zárat utóbb, más magatartásformák elsajátíttatása során csalétkül lehetett használni. Minden jól ismert mozgás önmagában is gyönyörűséget okoz – még akkor is, ha kedvezőtlen

körülmények között és akaratunk ellenére sajátítottuk is el. Az emberek nagyon sok olyan mozgást, amelyre képesek, saját maguk kedvéért, sőt, nagy pénzekért hajtanak végre – ilyen például a síelés, a korcsolyázás és a többi sport. Egészen általánosan kijelenthető, hogy a mozgás annál nagyobb funkcióörömet okoz, minél nehezebb volt elsajátítani. A funkcióöröm tehát áldás a dolgozó ember számára. Minden ember, aki képes valamit megtenni, élvezi azt a mozgást, amelyet tud. Egy asztalos például, amikor a fáról beszél, ezt mondja: „mintha a vajat gyalulnám”, és szinte lázba jön, éppúgy, ahogyan a síelő, ha az ideális porhóról mesél. A valamire való képesség ezen öröme nélkül az ember mindennapi munkája természetesen sokkal szürkébb és kevésbé elviselhetőbb volna. A funkció öröme kiterjedhet komplikált gépek működtetésére vagy tisztán szellemi műveletek végrehajtására is, illetve kapcsolódhatnak ilyen műveletekhez. Azok, akik jól számolnak, örömüket lelik a számolásban. Ezt az örömöt kiválthatja a számológéppel való számolás, a számítógép kezelése is. Ehhez más tényezők is társulnak: elmondhatjuk, hogy mára a számítógép és a számítógép használata tudományos státusszimbólummá lett. Gyakran tapasztaltam, hogy fiatal tudósok, midőn megismerkedtek a számítógéppel, úgy reagáltak ezekre a berendezésekre, mint kisfiúk az első villanyvasútjukra. Egészen bizonyosan helyes és egészséges dolog, ha egy modern, a kvantifikációra ráutalt természettudós a lehető

legmeghittebb kapcsolatba kerül a számítógéppel, amelyet azután a helyes célra használ. De a számítógéppel való bánás gyönyörűsége sajnos éppúgy önállósulhat, mint a funkció örömének hatására más tevékenységek is. Ekkor a számítógép használata nem bizonyos cél elérésére szolgáló eszköz, hanem öncéllá válik. Más szavakkal: a fiatal természettudósok előnyben részesítik majd azokat a feladatokat, amelyek megoldásához kiadósan használhatják a számítógépet. A funkció öröme a technika korában tehát azt a veszélyt rejti magában, hogy az örömteli tevékenység öncéllá emelkedik. Ami a számítógéppel való munkáról fentebb áll, vonatkozik a termelőapparátus egészére is. VIII. 5 A verseny öröme Az embernek bizonyosan genetikusan programozott viselkedésnormája, hogy valamilyen tevékenységben, amelyhez jól ért, igyekszik túltenni a másikon. Már a magasabb rendű állatoknál is megfigyelhetők analóg magatartásmódok. Legtöbbször a rituális küzdelem formáiról van szó, mint például számos tarkasügér (Cichlidae) szájtépésénél. E halak egyes formáinál, például a Hemichromis bimaculatus-nál tudomásunk van gyorsasági versenyről is, amelyet Alfred Seitz „parallelgalopp”-nak nevezett. A tarkasügérekéhez hasonlóan kétségkívül harci

mozdulatokból keletkezett ritualizált viselkedés a Zanclus canescens William Beebe által leírt versenyúszása is. Mindenki ismeri fiatal kutyák és különösen a menekülésre képes fiatal patások öncélú versenyfutásait, náluk a játékok leggyakoribb formái az üldözéses játékok. H. Hediger utalt arra, hogy a növényevő „menekülő állatoknál” mindig az üldözött, a ragadozóknál mindig az üldöző fejt ki nagyobb igyekezetet. Az embernél nagyon különböző játékokból alakul ki verseny, amely mindinkább küzdelem jellegét ölti. Sajnálatos, hogy e folyamat révén a sport számos formája mindinkább kivetkőzött játékos jellegéből, s ezáltal nemcsak stresszcsökkentő funkcióját veszítette el, hanem maga is kegyetlen stresszforrássá vált. Nincs az az állatbarát, amely olyan gyötrelmes erőfeszítéseknek tenne ki egy állatot, mint amilyenek a korcsolyázásban tehetséges gyerekeknek kijutnak. Orvosként legszívesebben beavatkoznánk, amikor a versenykűrjüket befejező ifjú korcsolyázók mimikájában és testtartásában megmutatkozó teljes kimerültséget látjuk. Az emberi életnek alig van olyan területe, amelyet a versengő küzdelem ne befolyásolna. Ami az ember előtti élőlényeknél és az emberiség alacsonyabb kulturális szintjén felettébb hasznos és ösztönző tényező volt, a kultúra magasabb rendűvé válásával és a népességnövekedéssel veszéllyé lett. Amikor két zárt embercsoport vetélkedni kezd egymással, bizonyos körülmények között a még taglalandó lelkesedéshez kollektív agresszivitás

is járul, s fokozza az összecsapás intenzitását. A feltartóztathatatlan versenyszellem végső soron az emberiség kollektív öngyilkosságához vezethet. VIII. 6 Munkamegosztás és specializálódás A fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv megjelenése új teljesítményt eredményez, amely analóg módon nyeri és tárolja az információkat, mint ahogy korábban az örökítőanyag és a szelekció ősrégi életfunkciói tették. Mivel a tudás tudást szül, a kulturális fejlődés felgyorsul. Az emberiség kollektív tudásának gyarapodása tehát gyorsan növekvő mértékben túltesz az individuális emberi agy tudáskapacitásán. Ez azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül sor kerül a tudás emberek közti megosztására. A munkamegosztás teljesen természetes, szerves folyamat. Már az ősállatkáknál (Protozoa) elválik egymástól a mag és a plazma, és funkciójuk is különböző. Valamennyi többsejtű állatra ugyanez az elv érvényes, és minél inkább különbözővé válnak a részek, természetszerűen annál függetlenebbek lesznek egymástól és az organizmus egészétől. Egy földigiliszta több darabba vágható, és minden darab életképes; egy ezerlábú már nem éli túl, ha kettévágják. Az egyes ember még Leonardo da Vinci idejében is nagyjából mindent tudhatott, amit a környezetében érdemes volt tudni. Ma ez

másként van. Az individuum az emberiség tudásának csak egy parányi és évről évre zsugorodó részével képes megbirkózni. A városi civilizáció túlszervezettsége a maga gyilkos versenyével ezenkívül olyan rohanásra kényszeríti az embert, amely alig hagy időt neki, hogy megszerezze azt a tudást és azokat a képességeket, melyek révén hivatásában versenyképes lehet. Már kora ifjúságában el kell köteleznie magát egy bizonyos szakterület mellett, s amit ezen a területen meg kell tanulnia, annyira lefoglalja, hogy nem marad ideje, de ereje sem, hogy a tudomány más területeivel is foglalkozzék; legkevésbé azonban gondolkodásra, szemlélődésre nem futja az idejéből. Holott az utóbbi ember voltunk szempontjából konstitutív tevékenység, és a szabadidő, amely szükséges hozzá, emberi jogunk. A specializálódás kényszere nemcsak korlátozza az embert, hanem a világot is rettenetesen unalmassá teszi. Szilárd meggyőződésem, hogy a világ „értelmi kiüresedése”, amelyről Viktor Frankl oly találóan szólt, tekintélyes részben a specializáltság eredménye. Ha ugyanis elveszítjük áttekintésünket a világ mint egész felett, azt sem érzékelhetjük, milyen szép és érdekes. Az eszkimóknál minden egyes férfi képes a törzsi élet során szükséges funkciók ellátására. Tud halászni, dárdával fókát elejteni, jégkunyhót vagy szánkót építeni. A mi nyugati világunkban a munkamegosztásról már a legrégebbi mítoszokban is szó esik. Apolló nem maga

készítette a lantját – Hermész tette meg helyette, aki ellopta hozzá egy teknősbéka páncélját és egy kecske szarvait. A görög és az északi mondákban egyaránt szerepel egy sánta kovácsisten. Mi sem kézenfekvőbb, mint feltételezni, hogy egy erős férfi, aki egy baleset miatt járásában korlátozottá vált, és többé nem képes arra, hogy vadászatokon és hadjáratokban vegyen részt, fegyverek és egyéb tárgyak előállítására adja a fejét, s ezt hamarosan olyan sikerrel végzi, hogy specializáltsága mind önmaga, mind pedig a közössége számára kifizetődik. Valószínű, hogy már nagyon korán voltak efféle „fabrikáló emberek”. Talán már a fémhasználat legkezdetén sem minden törzstag volt képes kardot vagy dárdahegyet önteni vagy kovácsolni. Manapság alig valaki tudná előállítani nap mint nap használt tárgyait. Magam nem tudnám elkészíteni sem a filctollat, amelyet a kezemben tartok, sem az orromon lévő szemüveget. Fém csuklóspántjait, műanyag részeit vagy lencséit bizonyosan három, erre specializálódott ember (vagy gyártóberendezés) készítette. Jóllehet nem tudom elkészíteni a szemüvegem keretét, bizonyos mértékig azért még átlátom fizikai funkcióit, és szükség esetén drót és szigetelőszalag segítségével el tudok rajta végezni primitív javításokat. Minél komplexebbekké válnak az ember használati tárgyai, annál kevésbé értik működésüket a felhasználók. Televízióm működését még csak megközelítően sem fogom fel. Ez utóbbi példa

világítja meg, hogy a megértés teljes hiánya sem akadályozza a fogyasztót, hogy használjon egy eszközt, amit egy igen találékony és intelligens specialista gondolt ki. Minél specializáltabb az utóbbi intelligencia, annál kevésbé várható el, hogy mások megértsék az eszköz működését. A munkamegosztásban és a specializáltságban önmagában véve semmi patologikus nincsen. Ami azonban az emberi társadalom fejlődésében más és fenyegető, mint valamely szervezet filogenetikai keletkezése, az az egész társadalom egyes részei közti túlságosan kiélezett vetélkedés. Egy organizmus szervei nem konkurálnak egymással, egy autógyár azonban versenyben áll más autógyárakkal, holott mindkét cég termékei ugyanazt a funkciót töltik be: emberek mozgásszervei vagy mozgásszervprotézisei. Annak, ami ebben az esetben technológiai téren játszódik le, sajnos szembeszökő párhuzamai vannak az általános emberi, szellemi teljesítmények területén. A tudós, ugyanúgy, ahogyan a műszaki konstruktőr, szélsőségesen specializált tevékenységre kényszerül, már ha egyáltalán versenyképes akar maradni. Egyszerűen már nincs annyi ideje, hogy más, nem a maga szakterületéhez tartozó, speciális témákkal foglalkozzék. Mi több, ha megteszi, rossz néven veszik tőle; tudománytól idegen dilettantizmust rónak fel neki, és könnyen a fejéhez vághatják a régi közmondást, amelyet már Hans Sachs megcáfolt: „Schuster, bleib bei deinem Leisten!” „Suszter, maradj a kaptafánál!” Az a

körülmény, hogy egyetlen specialista sem rendelkezik elegendő ismerettel arról, amit a szomszédja csinál, elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy ki-ki a maga szakterületét tartja mind közül a legfontosabbnak, ami viszont a valóságról alkotott kép veszélyes eltorzulásához vezet. Minden ember számára az „valóságos”, amivel napi kölcsönhatásban áll, amivel mindennapos munkája során szembesülni kénytelen. A legtöbb embernek azonban leginkább élettelen és többnyire ember által előállított tárgyakkal van dolga, s ezáltal túlságosan sok mindenről hiszi, hogy megcsinálható. Többé már nem él bennük a szükséges tisztelet az iránt, amit az ember nem képes megcsinálni; elfelejtették, hogyan bánjanak élőlényekkel, az élőlényeknek azzal a közösségével, amelyben és amelyből mi, emberek, élünk. VIII. 7 A megértésről való kényszerű lemondás A specialistát saját kutatási területének túlbecslése nem akadályozza meg abban, hogy elismerje egy másik korlátlan illetékességét. Erre kényszerül, mert nem képes rá, hogy saját véleményt alkosson idegen szakterületekről. Mint már szó esett róla, valamennyien állandóan olyan eszközöket használunk, amelyek működését nem értjük, és elő sem tudnánk állítani őket. A megértésről való lemondás elkerülhetetlen.

A fogyasztó, aki egy számára érthetetlen szerkezetet használ, pontosan kell hogy tartsa magát a használati utasításhoz, amelyet a gyártó mellékel termékéhez. Minél bonyolultabb a gyártmány, annál kevésbé teheti előállítója a használat előfeltételévé, hogy a felhasználó értse is a berendezés működését; a megértést automatizálásnak kell kiváltania, a jelek, amelyeket a felhasználó érzékel, mind egyszerűbbé válnak. Ahol az autók műszerfalán az olajnyomást nemrégiben még manométer jelezte, ma már számos típusnál csak egy vörös lámpa látható, amely figyelmezteti a vezetőt, ha valami nincs rendjén az olaj keringetésével. Mindenfajta szakterület specialistái kénytelenek megszokni, hogy más specialisták véleményét kérdezősködés nélkül tudomásul vegyék és rá hagyatkozzanak. Ez új, speciális terület, új iparág előtt nyitja meg a kaput: a reklám előtt. VIII. 8 A reklám Önmagában ebben sincs semmi rossz vagy a biológiával ellentétes. Nem tesz egyebet a fa csúcsán ülő vörösbegy sem, miközben hangosan énekel, és odamutatja a napnak szép piros begyét, mint hogy reklámozza magát. Minden nászrítust végző madár és hal is ugyanezt teszi. Az úgynevezett imponáló viselkedés, mint például a csődör pompás „piaffé”-ja (büszke lépdelése), egyszerre a vetélytárs hím megfélemlítése és udvarlás egy nősténynek.

Ahogyan a hazugságról és veszedelmes következményeiről szóló fejezetben részletesebben is szót ejtünk róla, az udvarló állatok által kibocsátott információk nagyon is megbízhatóak: a legszebben pirosló begyű és leghangosabban éneklő vörösbegy minden más tekintetben is a legkiválóbb. Az ember is reklámozhatja magát, amire rá is kényszerül. A tudósnak kötelessége, hogy munkájának eredményeit szóban és írásban lehetőség szerint terjessze. Elvárjuk tőle, hogy az igazságnak megfelelően informáljon, és ésszerű érvekkel meggyőzzön bennünket. Ez minden tekintetben megengedett dolog. Nem emelhetünk kifogást az ellen sem, ha egy autógyártó cég közli, hogy új modellje négykerék-meghajtású; igaz ez minden reklámra, amely tényeket közöl a termékről. A reklám ma mégis egészen sajátos technikát alkalmaz, amely a fogyasztók érzelmeit veszi célba, és a legcsekélyebb kísérletet sem teszi, hogy értelmi alapon is igyekezzék megértetni a méltatott termék struktúráját és funkcióját. Egy demokratikus politikai rendszerben a közönséget tájékoztatni kellene mindenről, ami egy adott kérdés ellen vagy éppen amellett szól. Ez a követelmény azonban csak akkor teljesülhet, ha ezeket az információkat mindenki meg is érti. E megértés szempontjából az előzőekben tárgyalt specializáció, valamint a részterületekre való, ezzel összefüggő összpontosítás nehezen leküzdhető akadályt jelent. A mai civilizált ember csak saját szakterületén érzi illetékesnek magát, és szinte

örül, ha megszabadul olyan problémák felelősségétől, amelyek nem az ő témájához kapcsolódnak, hanem általános érvényűek. Sajnos néha késztermékként hajlandó „megvásárolni” politikai véleményeket is, a különböző véleménygyártók pedig ennek megfelelően el is látják a kívánt áruval, aminek aztán épp olyan propagandát csinálnak, mint a fogyasztási javak előállítói. A reklámszakemberek természettudományos módszerekkel kiderítették, hogy elhibázott dolog értelmi alapokon megközelíteni a megnyerendő publikumot. Sokkal inkább ajánlatos az emberi lélek mély, érzelmi, sőt, tudat alatti rétegeit célba venni. Semmiképp sem hatékony, ha valaki tudományos érvekkel akarja tanítani a meggyőzendőket. A reklámszakember akkor sikeres, ha ért az ösztönök és érzelmek manipulálásához. Aki nagy embertömegeket akar megnyerni, a „szívüket”, a tudatalattijukat nyitó kulcsot használja. Ott fészkelnek a genetikusan programozott viselkedési normák, a félelem, a szexualitás, a rangsorigény és a többi, amelyek könyörtelen becsapási kísérletekkel manipulálhatók. Propagandisztikus eszközökkel így szinte valamennyi ösztönalapú érzés és emóció célba vehető; ennek során a célszemély, mint Aldous Huxley igen helyesen megállapítja, nincs tudatában annak, hogy csak vágya szimbólumával s nem annak beteljesülésével találkozik. Egy fürdőruha- vagy bőrápolókrémreklám azt ígéri, hogy az a szerencsés nő, aki megvásárolja, éppúgy fest majd, mint a

hirdetésen látható fotómodell. A kozmetikai cikkek gyártói „nem lanolint, hanem reményt” árusítanak – mint ezt egyikük állítólag ki is fejtette Aldous Huxleynak. A lanolin olcsó; a reményért azonban a gyártók ennek az árnak a sokszorosát kérik. Az efféle reklám veszélyes hatása az, hogy az embert lassanként rászoktatja az értelem és a valóság alábecsülésére. A következő részben tárgyalandó ténnyel kapcsolatban – hogy tudniillik a politikai propaganda is bevet minden eszközt – Aldous Huxley joggal teszi fel a kérdést, vajon van-e egyáltalán remény arra, hogy tervezhessünk az ember józan értelmével, és vajon nem értelmetlen-e azzal kísérletezni, hogy eljussunk az emberi társadalom értelem irányította fejlődéséhez. Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha az emberi értelem kudarcot vallana a nem mindig erkölcsös módon kezelt reklámtechnika erőfölényével szemben. Különös okot ad az aggodalomra, hogy értelmünket a politika hasonló módon kormányozza, mint a piacgazdaság. Az információ manipulálása természetesen a legnagyobb mértékben káros. Mint A. Zahavi meggyőzően bemutatta, az állatok fajon belüli kommunikációjában a hazug propaganda bizonyíthatóan nem válik be. Azt gondolnánk, hogy az őszinteség az emberek közti kommunikációban egyre előnyösebbnek bizonyul majd. Nagyon magas kort értem meg, mégis derűlátó vagyok. Azt hiszem, érzek bizonyos törekvést a médiában, hogy őszintébb legyen.

VIII. 9 Kollektív-agresszív lelkesedés és politikai propaganda „A kereskedelmi reklámnak – mondja Aldous Huxley – valamelyest könnyebb a dolga, mint a politikainak, amelyre egy autoriter államnak, egy diktatúrának szüksége van, hiszen minden emberben munkál némi vonzalom a sör, a cigaretták, a hűtőszekrények és egyéb produktumok iránt, úgy azonban senki sem születik, hogy eleve rokonszenvet táplál az elnyomás és egy zsarnok iránt. A kereskedelmi propagandának viszont annyiban nehezebb a dolga, hogy kénytelen betartani bizonyos játékszabályokat. Egy tejüzem tejtermékeket, sajtot és vajat népszerűsítő propagandistája talán nagyon szívesen kiabálna kígyót-békát a növényi zsírok, margarinok és étolajok gyártóira, mondván, hogy egy ellenséges zsarnoki hatalom képviselői – s tán a gyáraikat is felgyújtaná. Ez azonban tilos, és a harc más eszközökkel folyik.” A politikai reklám mindazonáltal jól kihasználja az embernek egy eredetileg a faj fennmaradását szolgáló viselkedési normáját, amely a modern tömeg-társadalomban különösen veszélyes lehet: a kollektív-agresszív lelkesedést. Eredeti célja a saját csoport, a család védelme volt. Csaknem minden férfi ismeri a szubjektív élményt, amely a szóban forgó magatartásforma velejárója: az ember háta borsódzik, és mint pontosabb megfigyelés során kiderül, a karok külső oldala is. Elkerülhetetlen, hogy ennek az

izgalmi minőségnek nagy értéket tulajdonítsunk, és bőrünk borsódzását mint „szent borzongást” éljük meg. Már a lelkesedés szó is kifejezi, hogy az embert ilyenkor valami magasabb rendű, specifikusan emberi, maga az emberi szellem szállja meg. A görög enthusziaszmosz szó még többet mond, azt tudniillik, hogy az embert egy isten keríti hatalmába. Ennek a „szent borzongásnak” az isteni voltában akkor kezdünk kételkedni, ha ismerjük legközelebbi zoológiai rokonunk, a csimpánz egészen bizonyosan homológ viselkedési formáját. Das sogenannte Böse (Az agresszió) című könyvemben a lelkesedés élményével együtt járó, objektíve megfigyelhető magatartást a következőképpen írtam le: „Az egész harántcsíkolt izomzat tónusa megnövekszik, a testtartás feszessé lesz, a karok oldalirányban megemelkednek és kissé befelé fordulnak, úgy, hogy a könyökök valamelyest kifelé mutatnak. A fej büszkén megemelkedik, az áll előremered, az arc izomzata egészen határozott mimikába rendeződik, amelyet filmekből mint »hősi arckifejezést« ismerünk. A háton és a kar külső oldalán felmered a testszőrzet: ez jelenti a közmondásossá lett »szent borzongás« objektív alapját.” A szőrzetnek ez a felmeredése az ember viszonylag közeli múltjában valamelyest még félelmet ébresztőnek tűnhetett. Ez a viselkedési norma mindenesetre olyan időkből kell hogy származzék, amikor az ember még nem állt

olyan egyenesen, mint ma. A nyak és hátszőrzet felmeredése a mostani állásban a szemben álló ellenség számára nem látható; a csimpánz szokásos tartásában azonban hatásosan megnöveli a kontúrokat. A csimpánz és az ember viselkedésmódjának homológ voltában nincs mit kételkednünk. Miként más, ösztönalapon programozott viselkedésmódot, a kollektív-agresszív lelkesedést is pontosan meghatározható ingerszituációk kombinációja váltja ki. Az objektumok, amelyeknek védelmére kelünk, akárcsak a csimpánzoknál, szociális természetűek. Az ember szinte reflexszerű kiszámíthatósággal reagál azokra a helyzetekre, amelyek valamilyen szociális egység harcos megvédelmezését követelik. Ez az egység lehet egyrészt egészen konkrétan a család, a nemzet, az alma mater vagy a labdarúgó-egyesület, másrészt egy absztrakt dolog, mint a természettudomány munkaéthosza, a művészi alkotás megvesztegethetetlensége, esetleg a „régi diákegyleti becsület”. Ugyanúgy, ahogyan más érzelmek esetében sem, a lelkesedési reakciót sem gátolja annak józan belátása, hogy a fellángolás tárgya aligha méltó arra, hogy ennyire önfeláldozó küzdelmet folytassanak érte. A kollektív-agresszív lelkesedést kiváltó izgalmi szituáció egyik hatásos kulcsingere lehet a megvédendő értékek fenyegetettsége. A demagóg nagyon jól tudja, hogy az ilyen ellenségkép akkor is betölti funkcióját, ha légből kapott. Tetszés szerint beállítható valamilyen konkrét vagy

akár teljesen absztrakt dologként; „a” hitetlenek, a bocheok, a hunok (a két utóbbi a németek francia, illetve angol gúnyneve – a ford.), tirannusok éppúgy megteszik, mint „a” világkapitalizmus, „a” kommunizmus, „az” imperializmus és számos egyéb izmus. Az ilyen lelkesedés pszichofiziológiai állapotát az teszi különösen veszélyessé, hogy ilyenkor az ember számára minden elveszti értékét, egyet kivéve, azt, amelyért éppen lelkesedik. Miközben a lelkesedés szubjektív élményét „felemelő” érzelmi minőségnek érezzük, úgy érezzük, kiszabadultunk a hétköznapi világ értékrendjének kötelékeiből; készek vagyunk otthagyni csapot-papot, hogy engedelmeskedjünk, ha „hív a szent kötelesség”. Heinrich Heine – szerintem az iróniát mellőzve – mondatja egyik gránátosával: „Mit asszony s gyerek! Százszor nemesebb vágy ég a szívembe lobogva. Kolduljanak, ha éhesek! A császár a győztesek foglya.”

(Túróczi József fordítása)

Ha az ember a kollektív lelkesedés állapotában elhanyagolja családját, nincs mit csodálkozni, ha más szociális viselkedési normái is háttérbe szorulnak. Sajnos mindenekelőtt azok az ösztönös gátlások veszítenek sokat erejükből, amelyek tiltják embertársaink bántalmazását vagy megölését. Az értékképzetek sajátos eltolódása az ésszerű

mérlegelést gyakran megalázónak és megbecstelenítőnek láttatja; ilyenkor hatástalan a magával ragadó lelkesedés diktálta viselkedést illető minden bírálat, ellenérv. Van egy ukrán közmondás, mely szerint „ha lobog a zászló, a trombita gondolkodik az ember helyett”. Ez a közmondás lefordítható az agyfiziológia nyelvére: amikor a köztiagy beszél, elhallgattatja a neocortexet. A demagógok régóta tudják ezt, és propagandaakcióik során sajnos teljes joggal számolnak azzal, hogy a befolyásolandó tömegek nagyagya mélyen hallgat. A Mein Kampf-ban Hitler szokatlan nyíltsággal beszél módszereiről. Ismeri a modern tömegpszichológia valamennyi reklámcélú stratégiáját, helyesen kalkulál azokkal is, akiket az elragadtatottak lelkesedése ragad magával, és méltatja az együttes menetelés és éneklés szuggesztív hatását. Das sogenannte Böse (Az agresszió) című könyvemben ezt írtam: „Együtt énekelni másokkal annyi, mint kisujjunkat nyújtani az ördögnek.” Amikor az említett könyvet írtam, úgy véltem, hogy a háború, egy egész etnikai csoport agresszívvá válása egy másikkal szemben, institucionális és ekképpen kultúrafüggő. Amikor valaki, aki az enyémmel ellentétes véleményt képviselt, félreértés folytán ezt a címet adta cikkének: „War is not our genes” (A háború nincsen génjeinkbe programozva), így válaszoltam: „Hiszen ezt soha nem is állítottam.” Sajnos azonban Jane Lawick-Goodall szabadon élő csimpánzok megfigyelése során

valódi hadi vállalkozások meglétét állapította meg. Ezek során a „háborús uszítók” („war mongers”) olyan kifejezőmozgásokat végeznek, amelyek pontosan megfelelnek a fentebb ábrázolt emberieknek: kölcsönösen „lelkesedésbe” hozzák, azaz kollektív agresszivitásra ingerlik egymást, aztán zárt alakzatban megtámadnak egy szomszédos csimpánzhordát, mégpedig elsőként annak legerősebb hímjét. A megfigyelt esetben az ellenséges törzs valamennyi individuumával rövid idő alatt végeztek. Mivel ezeknek az emberszabású majmoknak aligha szeretnénk kulturális institúciókat tulajdonítani, arra kell következtetnünk, hogy a kollektív támadás akcióés reakciónormái mégiscsak genetikailag programozottak. Még inkább szükséges tehát, hogy az emberiséget, mindenekelőtt a fiatal és lelkesedni kész embereket felvértezzük azok ellen a veszélyek ellen, amelyek saját reakciónormáik, illetve a demagógok számító manipulációi következtében fenyegetik őket. Bár rendkívül veszélyes lehet az a velünk született, általános emberi képességünk, hogy bizonyos értékek iránt lelkesedni tudunk, ez azonban nem jelenti azt, hogy nélkülözhető. Mint az értékfelfogásokról szóló fejezetben már elemeztük, az emberi ráció és értelem híján volna mindenfajta dinamikus késztetésnek, ha az ösztönszerű, programozott viselkedési normák – az egész masinéria motorjaként – nem működnének. A viselkedési programok csak a legritkább határesetekben „zártak” teljesen;

éppilyen ritkák azonban, miként Ernst Mayr nevezi őket, a teljesen „nyílt” programok is, tudniillik az olyanok, amelyeket szinte kizárólag tanult normák határoznak meg. Miközben minden más értékfelfogásra jellemző a szubjektív megélés, a kifejező mozgások, illetve minden más értékfelfogás visszaszorítása, illetve kikapcsolása, tárgyukat messzemenőkig szerzett élmény határozza meg. Attól függően, hogy milyen mértékben adottak a már említett kulcs-ingerszituációk, a kollektív-agresszív lelkesedés tárgya elvont vagy akár egészen konkrét eszmény is lehet – például egy futballegyesület. Ismerjük a tárgy kiválasztásának egy másféle folyamatát is, amelynek révén egy nagyon összetett, egyébként messzemenően zárt viselkedési folyamat valamilyen tárgyhoz kötődik – ez az úgynevezett „beállítódás”. A legtöbb esetben úgy működik, hogy szociális magatartásmódokat rendel helyes objektumaikhoz – például a fajtársakhoz. Az objektumra való effajta beállítódás jellemzője a visszavonhatatlanság. A folyamat sajátos voltára éppen ez hívta fel a kutatók figyelmét: ember által, mesterséges körülmények közt felnevelt állatokról kiderült, hogy alkalmatlanok a szaporodásra, mert valamennyi szexuális viselkedési formájuk visszavonhatatlanul az emberhez kötődött. A lelkesedés objektumhoz rögzüléséhez bizonyos beállítódásszerű vonások tapadnak. Mint erről már beszéltünk, az ember egyedfejlődésében van egy szakasz, amikor a serdülő különösképpen hajlamos új értékek elsajátítására és a szülői tradíciók elhagyására.

Az ilyen kötődési folyamat bizonyos vonatkozásaiban hasonít a beállítódáshoz. A feltételezett érzékeny fázis azonban nem rendelkezik éles határokkal, és az objektumválasztás sem visszavonhatatlan. Szerencsés, aki fiatalkorának fogékony szakaszában olyan ideálokat talál magának, amelyek megérdemlik, hogy egy humánus ember minden erejével képviselje őket. VIII. 10 Indoktrináció A demagógok mindig tudták, és tudják ma is, hogy az ember azokat az eszményeket szolgálja a leghívebben, amelyeket ifjúkorában tett magáévá. Értenek hozzá, hogyan lehet kiváltani és felhasználni a fent említett kulcsingereket. Érdemes elbeszélgetnünk egy valamilyen tanításért lelkesedő fiatal emberrel, hogy pontos képet alkothassunk arról: korán támadt lelkesedésével milyen totálisan kételymentes, mennyire süket minden ellenérvvel szemben, és miként tagad minden más értéket. „Mit bánom én, mi lesz velük, nem asszonyra s gyermekre vágyom...” és hasonló vélemények csak szelíd megnyilvánulásai azon dolgok összességének, amelyekkel a lelkesedés fűtötte ember immár nem törődik. Az egészben az a legérdekesebb, hogy az egyetlen doktrína iránti odaadása az indoktrinált személyt a személyes szabadság teljes és nyilvánvalóan maradéktalanul boldogító érzésével ajándékozza meg. A

doktrína foglya teljességgel azonosul azokkal az eszményekkel, amelyeket az indoktrináló személy átadott neki; nem érzi, hogy kényszerzubbonyt húztak rá. A maradéktalanul indoktrinált személy nem veszi észre, hogy elveszítette ember voltának egy alapvető alkotórészét, tudniillik konstruktív gondolkodását. Abszolút meggyőződést sugárzó arckifejezése amelyet ilyenkor felölt, alkalmas arra, hogy vitapartnere haragot érezzen iránta részvét helyett, holott az indoktrinált ember valójában ez utóbbit érdemelné. A kifejező mozdulatok efféle tünetcsoportját tudatosan először Amerikában, egy egyetemi társamon figyeltem meg, aki úgynevezett „revivalista” volt, azaz egy olyan irányzat követője, amelynek tagjai aktívan és dinamikusan élték meg a kereszténységet. Akkoriban már eleget tudtam az evolúció tanáról, hogy vitatkozzam ezzel a fiatalemberrel a teremtés hittételeiről. Ekkor ismerkedtem meg az indoktrináció merevségével. Némely szovjet, sőt kínai plakát is teljesen egyértelműen ábrázolja az indoktrinált lelkesedés kifejeződését. Az indoktrinált lelkesedés tünetcsoportjával legközelebb szovjetunióbeli hadifogságom idején, 1944 és '48 között kerültem közelebbi kapcsolatba. Ott is tapasztaltam azt, amire még élénken emlékeztem az ifjú revivalistával való 1922-es New York-i ismeretségemből: az, akit valóban doktrína lelkesít, kötelességének tartja, hogy térítő tevékenységet végezzen. Számos fiatal katona és orvos, akikkel a Szovjetunióban

orvosi működésem során közelebbről megismerkedtem, kísérletet tett a megtérítésemre. Amikor egy ilyen ember barátságosan kezdett viselkedni és levetkőzte a hadifoglyokkal szembeni visszafogottságát, szinte előre meg tudtam mondani, mikor következik a térítési kísérlet. Mindezenközben a misszionáriusi buzgalomtól fűtött szovjet polgár az esetek túlnyomó részében nagyon komoly és derék ember volt, és ezért gyakran „nem volt szívem”, hogy bevalljam neki, mennyire elfogadhatatlan számomra doktrínája. E szovjet missziós kísérletekből azonban egyvalami világossá vált számomra, ami a revivalista térítési próbálkozásaikor nem tűnt fel. Az tudniillik, hogy a szociálisan legérzékenyebb, legjobb szívű és legtisztességesebb emberek különösen védtelenek az indoktrináló demagógok merényleteivel szemben. Mindenekelőtt egyik igazi erényük – nevezetesen hűségük – gátolja meg őket abban, hogy elszakadjanak a doktrínától, még akkor is, ha már felismerték értéktelenségét. Látva e hűség tragikumát, az ember felelősséget érez, hogy távol tartsa az ifjúságot mindenféle indoktrináció lépvesszejétől.

IX. fejezet Az emberi szellem tévútjai

IX. 1 Túlbecsült eszmék és neurózisok Az előző fejezetben azokról a gének, illetve tradíciók által rögzült viselkedési normákról esett szó, amelyek önmagukban véve nagyon is ésszerűek és egészségesek, és csak azáltal visznek tévútra, hogy az emberek hatalmas sokasága, saját tömege és a rendelkezésre álló óriási energiák olyan környezeti feltételeket teremtenek, amelyekhez a mondott normák nem illeszkednek. Lényegét tekintve egészen más az, ha az ember viselkedése maga „zavarodik meg”. A mai civilizációban oly gyakori neurózisok, a valóság és számos dolog fontosságának helytelen értékelése ahhoz vezet, hogy az ember egyénileg és közösségben olyasmire törekszik, ami ártalmára van. A két jelenség között természetesen nincs éles határ. A neurózis meglehetősen jól meghatározható olyan folyamatként, amelynek során bizonyos eszmék felértékelődnek, míg fokozatosan uralmuk alá nem hajtják egy ember teljes személyiségét, s végül minden egyéb motivációt elhallgattatnak. Félreértés volna azt hinni, hogy az összes itt tárgyalandó zavart az elfojtott konfliktusok alapján akarnám megmagyarázni.

Az emberi szellemet kollektív jelenségként határoztuk meg, mint olyan közös tudást, képességet és akaratot, amelynek az ember fogalmi gondolkodását és szintaktikus nyelvét köszönheti. „Az elme betegségein” tehát a továbbiakban az emberiség kollektív szellemének megbetegedéseit értem; járványos neurózisoknak nevezem őket. Sajnos szinte az összes jelenkori nyugati civilizációban elterjedt neurózisra érvényes a fenti definíció, miszerint éppen azokat a tulajdonságokat és teljesítményeket nyomják el, amelyeket ember voltunk szempontjából alapvető jelentőségűeknek tisztelünk. Az egyik ilyen tipikus neurózis a pénzvágy, amely lassanként „felfalja” az ember személyiségét, mígnem már semmi egyéb nem érdekli. Természetesen normális körülmények között is létezik a birtoklás vágya, kétséges azonban, hogy vajon genetikai program jelenti-e az alapját. Kultúránkban bizonyosan érvényesülnek pozitív visszahatások a verseny motivációi és a birtokolni akarás között; ezen felül úgy tűnik, hogy a már megszerzett tulajdon pozitívan hat vissza a további javak megszerzését célzó igyekezetre. A szóban forgó jelenség patologikus természete abban a hatalomban fejeződik ki, amellyel a megbetegedett személy felett rendelkezik – az illető keményebben dolgozik, mint akár a legkegyetlenebb uralkodók rabszolgája. A másik ember túlszárnyalására irányuló késztetés ugyancsak túlértékelt ideák szülője – korunkban számos civilizált ember áll kényszerítő

hatalmuk alatt. A „karrier” mindenáron való hajszolása jellemzi a mi „sikertársadalmunkat”. A verseny a pénzzel kapcsolatos területeken fejti ki a legrosszabb hatását; „az idő – pénz” igaz, ám felettébb szomorú megállapítás. A harmadik indíték, amely a megszállott pénzszerzéssel és a győzelmi késztetéssel együtt fejti ki hatását, az ember vele született rangsortörekvése, amelyről már szó esett a versenyről szóló részben. A három együtt ördögi kört alkot, amelynek az emberiség egyre inkább rabja, s amelyből csak nehezen találja meg a kivezető utat. IX. 2 A szcientizmus elméleti és gyakorlati hatásai E könyv második részében arról volt szó, hogy a szcientizmus vagy ontológiai redukcionizmus tagadja a valóság mindenfajta szubjektív megtapasztalását; itt, a kollektív szellem megbetegedéseiről szóló részben fontos utalnunk rá, hogy miként Teilhard de Chardin helyesen felismerte, a szcientizmus tökéletesen eltünteti az egyszerűbb és komplexebb élő rendszerek közti különbséget. A kárt, amelyet ezzel okoz, egy egyszerű példán szeretném illusztrálni. Teljességgel helytálló az a kijelentés, mely szerint az életfolyamatok kémiai-fizikai történések. Mi mások lehetnének, legalábbis a természettudós számára, aki semmilyen körülmények között nem hajlandó

csodákban hinni? Az az állítás viszont, mely szerint „az életfolyamatok voltaképpen nem mások, mint kémiai-fizikai folyamatok”, egyértelműen hamis. Más kémiai-fizikai folyamatoktól éppen abban különböznek, ami az életfolyamatok lényegéhez tartozik, és csak ezek sajátja. Még egyértelműbb lesz az ontológiai redukcionizmus félrevezető volta, ha két másik állítást egyetlen, még nagyobb értékkülönbséget magában foglaló összehasonlítás részeivé teszek. „Az ember a főemlősök rendjébe tartozó emlősállat” – ez éppannyira helytálló kijelentés, mint amennyire hamis az, hogy az ember „lényegében nem más, mint ilyen”. Julian Huxley mondta az effajta hibákra találóan: „nothing-else-buttery”. A tudós nem képzelheti, hogy kora közvéleményétől függetlenítheti magát. A világot ma uraló veszélyes korszellem a valóságtudat eltolódása révén született, aminek a nyugati civilizációk többsége áldozatul esett. Thomas Luckmann és Peter Berger a valóság szociális konstrukciójáról szóló könyvükben kimutatták, hogy egy ember csak azt képes fontosnak, főképpen pedig valóságosnak tartani, ami abban a közösségben, amelyben felnő, fontos és érvényes, s amellyel ezenkívül naponta maga is kapcsolatban áll. Ma a legtöbb civilizált ember városlakó, vagy legalábbis városban végzi a munkáját. Mindennapi életükben szinte csak élettelen, főképpen ember alkotta dolgokkal találkoznak. Elfelejtették azonban, hogyan bánjanak mindazzal, ami él; ahol csak érintkezésbe kerülnek ilyenekkel, hihetetlenül

rövidlátó módon kezelik, és megsemmisítenek mindent, amiből életünk táplálkozik. Mivel mindaz, amivel nap mint nap bánnak és amit fontosnak tartanak, emberi alkotás, mindent elkészíthetőnek tartanak. Talán sohasem ébrednek tudatára, hogy az elpusztított élőlény többé nem éleszthető fel – vagy ha tudják is, elnyomják magukban a gondolatot. Azt a téves elképzelést, hogy minden előállítható, megerősíti az a rettenetes hatalom, amelynek birtokába az emberiség az egzakt természettudomány révén jutott. Ezek a tudományok az analitikus matematikán alapulnak, és bárkinek, aki nem hisz nekik, számításokkal bizonyítják helyes voltukat. Ezeknek az ismeretelméleti tévutaknak gyakorlati szempontból helyrehozhatatlan következményei vannak, amelyek „pozitív módon” hatnak vissza a járványszerű tébolyra. A valóság(érzékelés) azon torzulása, amelyet a modern városi ember azáltal szenved el, hogy csak élettelen, ember alkotta dolgokkal kerül kapcsolatba, leghevenyebb változatában sajnos azokat a hatalmi pozíciókat betöltő embereket támadja meg, akiknek voltaképpen az emberiség üdvének és boldogulásának felelősségét kellene viselniük. Ami azonban a számukra valóságos, amire hatást fejtenek ki, illetve ami visszahat rájuk, és amire állandóan gondolniuk kell, az a befolyás és a pénz. A pénz rendkívül könnyen kvantifikálható, a pénzzel számolni lehet, a valuták manipulálhatók. Nem csoda, hogy az ökológusokat „nosztalgikus álmodozóknak” tartják, mert arra

figyelmeztetnek, hogy a pénz és az arany önmagukban csak szimbólumok, és az olyan életszükségletek, mint a tiszta levegő és víz, igen hamar a világ minden pénzéért sem lesznek megvásárolhatóak. A tudományos gondolkodásra nagyobb befolyást gyakorol a mai világgazdaság torz valóságfelfogása, mint korunk legtöbb más, járványszerű neurózisának többsége. Minden tudós, legyen bár a legnagyobb, korának szülötte, és az is kell hogy legyen, másként egyáltalán meg sem értené azt. A természettudomány számára mindenesetre rendkívül nehéz feladat lesz, hogy szembeszálljon az ontologikus redukcionisták hatalmával.

Negyedik rész Az emberiség jelenlegi helyzete

X. fejezet A technokratikus rendszer

X. 1 Optimizmus elvi alapon Az a helyzet, amelybe az emberiség saját szellemi teljesítménye révén önmagát hozta, egyetlen szóval kétségbeejtőnek mondható. Ennek ellenére nem osztjuk Oswald Spengler nézetét, mely szerint kultúránk sorsa meg van pecsételve. Aki olvasta Karl Poppert, éppen az ellenkezőjéről van meggyőződve, arról, hogy minden, a jövő megjövendölését célzó kísérlet logikai lehetetlenség. Tökéletesen egyértelmű, hogy az a társadalmi rendszer, amelynek megbetegedéseivel ebben a könyvben foglalkozunk, bolygónkon a legbonyolultabb rendszer. E könyvemben úgy igyekeztem kialakítani a fejezetek sorrendjét, hogy érthetővé tegyem azokat a betegségtüneteket, amelyeket az emberi szellemnek a második részben tárgyalt hibás működése idézett elő. Ha a most uralkodó társadalmi rendet „technokratikus rendszerként” jellemezzük, azért teszünk így, mert az emberiség ki van téve annak a veszélynek, hogy a technika örökös, zsarnoki uralma alá kerül. Egy adott tevékenység, amelynek lényege szerint valamely célhoz vezető eszköznek kellene lennie, öncéllá vált. A technológia alapjául szolgáló tudományágak

jelentőségét túlértékelik, az összes többiét pedig lebecsülik. A szcientizmus (lásd a III. fejezetet) és valamennyi veszedelmes következménye oksági kölcsönhatásban állnak a technokráciával. A technokratikus rendszer bonyolultsága alapvetően lehetetlenné teszi, hogy pontosan átlássuk működési mechanizmusának minden részét. Ezért aztán eleve tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberi szellem ezúttal olyannyira komplikált rendszert alkotott, amelynek áttekintéséhez saját komplicitása nem elégséges. Ennek ellenére van értelme a rendszer további működését fenyegető zavarok bemutatásának. A megzavart rendszer tökéletes megértése nélkül is felismerhetjük a zavarok okait, és foganatosíthatunk ésszerű ellen-intézkedéseket. Ezért a legfontosabb, hogy ezt tudatosítsuk a fiatalokban, annak ellenére, hogy nem látják át minden részletében az uralkodó társadalmi rendet, hogy a népesség és a gazdaság robbanásszerű növekedése szükségképpen katasztrófához vezet, és hogy a további munkamegosztás és túlszervezettség az emberiség szellemi elszegényedésével és lényeges emberi jogok elveszítésével fenyeget. X. 2 A rendszert stabilizáló tényezők A fennálló rendszer a gazdaságban és a technikában olyan fejlődési folyamatokat indított be, amelyek csak nehezen vagy

egyáltalán nem fordíthatók meg, és az emberi faj pusztulásával fenyegetnek. Ezeknek a veszélyeknek szenteltem A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvemet. Ezúttal azonban más veszélyekről van szó, melyek összefüggnek ugyan az említettekkel, de nem az emberiség pusztulását, hanem ember voltunk leépülését idézhetik elő. Nagyon is fennáll annak lehetősége, hogy megmenekülünk a mérgezések, a radioaktivitás, a túlnépesedés és a többi veszély okozta pusztulástól, eközben azonban az emberiség olyan merev, állami jellegű szerveződése jön létre, amely lejtmenetbe kényszeríti további fejlődésünket. A gazdasági vállalkozások annál stabilabbak lesznek, minél nagyobbra nőnek. Könnyen elképzelhető, hogy a világ összes országának nagy konszernjei egyetlen, az egész világon uralkodó hatalommá egyesülnek. Ezzel a nyitott társadalom, amelynek lététől – mint Karl Popper meggyőzően bizonyította – ember voltunk megmaradása függ, megsemmisülne. Egy zárt társadalom per definitionem embertelen. Aldous Huxley Szép új világ és Újabb látogatás a szép új világban című könyveiben hátborzongató képet fest a jövőbeli kultúráról. Ebben a világban a szigorú szervezettség emberek nagy tömegét tartja kényszerű és a legkisebb részletekig szabályzott munkamegosztás körülményei között. A szerveződés alapja egy hihetetlen nagyságú, összemberi tudományos információkincs, ebből az össztudásból azonban az egyes ember

számára célzatosan csak minimális mennyiséget tesznek hozzáférhetővé. Az egyén mégis boldognak és elégedettnek érzi magát, mert csecsemőkorától fogva bevált indoktrinációval traktálják, elégedettségét pedig drogok segítségével idézik elő. Egy doktrínarendszerrel működő uralmi apparátus, miként Aldous Huxley oly elborzasztó színekkel ecsetelte, hosszabb fennállása során kifejleszti azokat a mechanizmusokat, amelyek mindenfajta eretnekséget elnyomnak. Az olyan emberi reakciókat, mint a hűség, a lojalitás, lelkesedés, célzatosan motiválják, és olyan mederbe terelik, hogy a másként gondolkodókat ostobának, gonosznak, árulónak bélyegezzék, vagy őrültté nyilvánítsák. Minél nagyobb az ilyen rendszer, annál nagyobb a tömeg is, amely hisz a tételeiben, és annál hatásosabbak lesznek az „önimmunizáció” jelenségei is, ahogy Th. Kuhn nevezte őket. Riasztó tény, hogy önimmunizációs jelenségek már a tudományos véleményalkotás terén is észrevehetőek. Ez nyilvánvalóan a tudomány „elparlagiasodásának” következménye: túl sok olyan művelője van, akik nem hajlandók új gondolatmeneteket elfogadni. A tudományos véleményalkotás önimmunizációja a természettudományos megismerés teljes megszűnéséhez vezethet. Kissé morbid humorral szerencsének is nevezhetjük, hogy a ma átlagos genetikai állományú ember nem viselné el, ha totálisan beillesztenék a technokratikus társadalmi rendbe. From-mal együtt úgy vélem, hogy a mai

civilizáció életkényszereinek nyomását csak egy teljesen rendhagyó természetű ember viseli el pszichés zavarok nélkül. A ma élő emberek hatalmas száma bizonyos fokig gátolja a gyors genetikai változásokat, nem mondható meg azonban előre, hogy a mai emberiség „gene-pool”-ja (génkincse), bármilyen nagy legyen is, meddig áll még ellent a szelekciós nyomásnak, amely a lehető leghatározottabban a kritikátlan önalárendelést és indoktrinálhatóságot részesíti előnyben. Az embernek mindenesetre viszonylag rövid történeti időtartamok alatt csaknem teljesen sikerült „kinemesítenie” háziállataiból önállóságra és mozgásszabadságra való törekvésüket. X. 3 A szelekció megszűnése Az emberi szellemet az evolúció teremtő tényezői, elsősorban az örökítőanyag spontán változása és a szelekció hozták létre. Utóbb azonban éppen az emberi szellem helyezte hatályon kívül a szelekciót azzal, hogy csaknem teljesen sikerült kikapcsolnia a külvilág valamennyi ellenséges faktorát – a ragadozókat, a klímát, a fertőző betegségeket és a többit. Ma az ember felegyenesedve áll az evolúció csúcsán: „Állj, vagy hullj alá!” Felegyenesedett tartásának ingatag volta csakugyan bizonytalan helyzetének szimbóluma lehetne! Miképpen az V. fejezetben

megpróbáltam megmutatni, sok olyan örökölt (de tradíció útján áthagyományozott) emberi viselkedésnorma, amely „még az imént”, rövid történeti idővel ezelőtt a szociális és gazdasági magatartás nagyon is megfelelő programja volt, ma ember voltunk leépüléséhez járul hozzá. Ahogyan erről már szó esett, a kulturális változás olyan gyorsasággal zajlik, hogy semmi remény az új viszonyokhoz való filogenetikai alkalmazkodásra. A szelekció teremtő hatása mégsem egyszerűen csak odaveszett; önmaga ellentétébe fordult. Csekély annak reménye, hogy egy kulturális fejlődés ellene hathasson a genetikai „szakkulinizációnak” (lásd 49. oldal). Jó okunk van feltételezni, hogy a kulturális fejlődésnek, akárcsak a törzsfejlődésnek, feltétele, hogy az egyetemes kölcsönhatásoknak az a játéka, amely nyilvánvalóan a „felfelé” irányuló kreatív fejlődés előfeltétele, különböző kultúrák között játszódjék le. A világot ma uraló technokratikus rendszernek az a szándéka, hogy a kultúrák közti összes különbséget eltüntesse. A Föld valamennyi népe – kivéve az úgynevezett fejletleneket – ugyanazon technikával ugyanazon termékeket állítja elő, ugyanazon monokultúrák szántóföldjeit ugyanolyan traktorokkal szántja, és ugyanazokkal a fegyverekkel harcol. Mindenekelőtt azonban ugyanazon a világpiacon konkurálnak egymással, és mindent megtesznek, hogy – azonos propagandamódszerekkel – lejárassák egymást. A minőségi különbségek, amelyek együttesen alkotó hatást fejthetnének ki, fokról fokra

eltűnnek. Mint B. O. Küppers kimutatta, a kulturális értékek pusztulása a természetes sokféleség eltűnését eredményezi. Kártékony gazdaságtudományi tévedés, hogy a szabad piacgazdaságban érvényesülő „természetes kiválasztódás” éppúgy áldásos teremtő erőnek tekinthető, mint amely a fajok fejlődésében működik. A gazdasági életben a kiválasztás kritériumai kizárólag a gyors hatalomgyarapodáséval azonosak. Küppers szerint a gazdaságtudományi világkoncepció határozott normatív karakterrel rendelkezik, s ezáltal elveszti általános időbeli érvényét. Miként a kulturális evolúcióról szóló részben (III. fejezet) megpróbáltam kimutatni, a túlzott konzervativitás „élő kövületeket” hoz létre, a túlzott változékonyság pedig életképtelen szörnyszülötteket. Ez a kulturális fejlődésre éppúgy érvényes, mint a törzsfejlődés történetére. Egy technika által uralt kultúra túlságosan gyors fejlődése azzal jár, hogy rövidlátó módon gyakran olyan utakon indul el, ahonnan nincs visszatérés. Technikai civilizációnk sok folyamata pozitív visszacsatoláson alapuló önszabályzó körfolyamat, melyeket, ha egyszer beindították őket, nehéz megállítani. A gazdasági növekedés és a fogyasztói igényeknek a propaganda által kiváltott növekedése ezt példázza; de a leggorombább példa a nukleáris energia felhasználása. Egy atomerőmű élettartama legfeljebb húsz-harminc év, ám legalább 20 ezer esztendeig változatlanul tovább sugárzik – ennyi az atomhulladék felezési ideje. Mivel minden atomerőmű szükségszerűen el akarja

adni a termelt energiát, egyidejűleg életre hívja azt az ipart, amely az említett húsz-harminc esztendő elteltével szükségessé teszi egy új nukleáris erőmű megépítését. A visszafordíthatatlan fejlemények effajta veszélyeit soha egyetlen felelős sem említi. A gazdasági-műszaki programokról rövidlátó és felelőtlen emberek döntenek, akik nemcsak ökológiailag tökéletesen tudatlanok, hanem az élő természet értékeivel szemben is vakok. A ma élő emberek többsége azonban csak passzív ellenállást tanúsíthat egy olyan filogenetikai visszafejlődéssel szemben, amelyről a II. fejezetben volt szó. Bolygónk egyetlen „törvényes” bevétele a napsugárzás, és minden gazdasági növekedés, amely több energiát használ fel, mint amennyit a Nap küld, adósságokba veri a világgazdaságot. A hitelező pedig tökéletesen szívtelen és kérlelhetetlen. Ugyanezt tartalmazza a Massachusetts Institute of Technology által kidolgozott úgynevezett Meadows Report, nemrég azonban Bécsben az „Energiagazdálkodási Tanácskozás”-on mégis elhangzott, hogy az atomenergia-ellenzőket „főleg érzelmi indítékok” mozgatják. Bevallom, e beállítás csakugyan kelt bennem bizonyos érzelmeket. X. 4 A pszeudodemokratikus doktrína A

technokratikus

rendszert

stabilizáló

tényezők egyike az emberek abszolút egyenlőségét hirdető tantétel, más szavakkal az a babona, hogy az ember „tabula rasa”-ként születik, vagyis hogy egész személyiségét azok a tanulási folyamatok határozzák majd meg, amelyeken élete során átmegy. Ez a doktrína, amelyben sokan sajnos még ma is szinte vallásos áhítattal hisznek, mint Philip Wylie a The Magic Animal című könyvében kimutatja, lényegében a Thomas Jefferson tollából származó amerikai függetlenségi nyilatkozat egy híres mondatának kiforgatásával keletkezett. Ott ez áll: „...all men are created equal” (minden ember egyenlőnek teremtetett). Ezeket a szavakat azért vetették papírra, hogy felszabadítsák a néger rabszolgákat, és hogy a színeseknek a fehérekével azonos jogokat biztosítsanak – ami, mint ismeretes, sajnos a mai napig sem sikerült. Rendkívül hatásos volt azonban e mondat értelmének kettős logikai kicsavarása. Az első téves következtetés, hogy ideális körülmények között minden ember ideális lénnyé fejlődik. Ebből a hamis gondolatmenetből következik egy további logikai szaltó mortále, hogy tudniillik születésekor végső soron minden ember ugyanolyan. Mint ismeretes, J. B. Watson arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy minden csecsemőből, akit nevelésre átadnának neki, „rendelésre” hegedűvirtuózt, matematikust vagy finánczsenit tudna csinálni. Ebben csak az a tévedés, hogy az ember központi idegrendszerében nincsenek genetikusan

rögzített programok, és hogy az emberi viselkedés minden egyéni eltérése megmagyarázható abból, hogy feltételeit az egyéni tapasztalat alakítja ki. Pontosan ezt állítja B. F Skinner „empty organism” (üres organizmus) elmélete. Abból a feltevésből, hogy az emberben azon kívül, amit „conditioning” révén megtanítanak neki, a szociális viselkedésnek semmiféle normája nincsen meg, automatikusan következik, hogy minden hibás viselkedés és bűncselekmény a delikvens neveltetésének rovására írható. Ezáltal az egyes ember mindenfajta erkölcsi felelősségtől megszabadul; azzal legtöbbször senki sem törődik, hogy így egy emberi jogot, a felelősség jogát is elrabolják tőle. Az ember korlátlan alakíthatóságába vetett hit természetesen kapóra jön mindenkinek, akinek előnyös volna, ha nem rendelkeznénk semmiféle velünk született képességgel és funkcióval, s ezáltal korlátlanul manipulálhatók volnánk. Ez magyarázza, hogy a nagyipari lobby pszeudodemokratikus doktrínáját éppúgy államvallássá tették, akár a kommunizmust. Az áldemokratikus tannak ma még nagy a befolyása a közvéleményre és a pszichológiára. Ez bizonyosan a népesedési számokkal és a civilizált emberiség általuk szükségessé tett túlszer-vezettségével függ össze, amely nem képes tekintetbe venni az egyéni különbségeket. Az „esélyegyenlőség” követelménye ellen vétünk, ha azt mondjuk, hogy egy ember intelligens, buta vagy

tisztességtelen, jóllehet mindenki tudja, hogy vannak buta, értelmes, tisztességes és tisztességtelen emberek. Az a kétségbevonhatatlan állítás, hogy az egypetéjű ikrek kivételével nincs két, genetikai programozása tekintetében tökéletesen egyforma ember, miként Philip Wylie helyesen mondja, manapság néhol éppoly veszedelmes lehet, mint a középkorban azt állítani, hogy a Föld a Nap körül kering, és nem megfordítva. X. 5 A hospitalizmus mint példa A tudományosan és technomorf módon gondolkodó emberiség, mint mondottuk, elfelejtette, hogyan bánjék az élőlényekkel. Mi több, néhány évtizeddel ezelőtt ez saját utódaival való kapcsolatára is vonatkozott. Ha minden érzelmi jellegű dolgot illúziónak tartunk, ha lélek nélküli pszichológiát igyekszünk kialakítani, nem támad bennünk együttérzés egy embercsecsemő iránt, aki az elsötétített hálószobában egyedül hagyva, kétségbeesetten sír segítségért. Időnként felvilágosult dolognak tartják, ha sírni hagyják a gyerekeket, és nem mindenkori szükségleteik, hanem az óra mutatta idő szerint etetik őket. Szinte hittételnek számított, hogy egy kisgyereket hozzá kell szoktatni az egyedül alváshoz. Minden gondozásra szoruló, nappal aktív állatfióka a majdnem biztos halálnak van kitéve, ha teljes sötétségben elhagyja a családját.

Teleonomikusan tökéletesen ésszerű program, hogy a kicsi, akár kislibáról, akár embergyerekről van szó, ilyen esetben az összes rendelkezésére álló ideg- és izomenergiáját arra fordítsa, hogy segélyhívásokat bocsásson ki. Jóval aggasztóbb következményei vannak annak a technomorf gondolkodásnak, ami a gyermekotthonokban és kórházakban elhelyezett gyerekek „felvilágosult” és „racionális” gondozását illeti. E téren hosszú ideig uralkodott az a vélemény, hogy a gyerek minden szükségletét kielégítik, ha rendszeresen megkapja az előírt mennyiségű táplálékot és vitamint, és kellőképpen tisztán tartják. Eközben elhanyagolták a szociális egyedfejlődés egy akkor még nem ismert, igen határozottan előre programozott fázisát: az élet ötödik és nyolcadik hónapja között alakul ki az egyes személyek megkülönböztetésének képessége, és ezzel egyidejűleg a meghatározott személyekhez – természetes körülmények között az anyához – való kötődés. A bölcs asszonyok így beszélnek erről: „a gyerek idegenekkel szemben kezd félénkké válni”. Mosolya, amelyet eddig minden, ágya fölé hajló, mosolygó és bólogató fő előcsalt, mostantól kizárólag egy meghatározott vonatkoztatási személynek jár, René Spitz alaposan vizsgálta a mosoly, illetve az ezt kiváltó kulcsingerek fejlődését. Övé a dicsőség, hogy elsőként vette górcső alá az öröklött kiváltómechanizmust, és hogy felismerte az úgynevezett ingerösszletszabályt – jóllehet az utóbbi tényt csak a sorok közül olvashatjuk ki.

Már az egészen pici gyerek mosolyog, ha ágya fölött bólogató mozgásokat végzünk egy léggömbbel, amelyre szemeket és szemöldököket festettünk; reakciója felerősödik, ha a luftballon „vonásait” barátságosan vigyorgó szájjal is kiegészítjük. René Spitz eleinte nem értette, hogy az ő mosolya és bólogatása miért vált ki kisebb hatást, mint sötét hajú asszisztensnőjéé. Csak amikor tükörbe nézve a gyerek látószögéből megvizsgálta bólogató önmagát, akkor jött rá, hogy asszisztensnője bólintása a tükrözött kép színét rózsaszínű és feketésbarna közöttire változtatja, míg a magáé, lévén kopasz, változatlanul rózsaszínűként hatott. Utóbb feltett egy fekete, csúcsos sapkát, mire a csecsemő most már őrá is ugyanúgy mosolygott. Néhány héttel később elnagyolt fejutánzatok már nem váltották ki a mosolyt – minden normális emberi fej viszont igen, kivált ha bólogattak és mosolyogtak. „Az idegenektől való félelem” korszakában a reakció még szelektívebbé vált, tudniillik egy bizonyos személyhez kötődött. Az ezt követő periódus a gyerek egész fejlődése szempontjából rendkívül kritikus: érzelmeit egy bizonyos személyhez kezdi kötni. Minden más embert elutasít. Mármost ha a gyermekotthonban eljön ez az időszak, és a gyerek egy bizonyos nővérhez mint anyjához kezd kötődni, ezt a csírázó kapcsolatot szétrombolja a személyzet rutinszerű műszakváltása. A szerencsétlen kisbaba ilyenkor egy lényegesen bátortalanabb próbálkozással megkísérel kötődni az új

pótanyához; ha pedig elszakítják őket, egy következő, még erőtlenebb próbálkozással igyekszik megtartani az újabb anya-figurát; végül felhagy mindenfajta kísérletezéssel, hogy anyához kötődjék. Elhárít minden, a fajtársak felől érkező ingert, és a fal felé fordul; egyesek az ilyen gyerekek közül autistákká válnak, vagy, meghalnak. Egy meghatározott, individuális anyafigurához való kötődés mindenesetre fejleszti képességünket az embertársainkkal való szociális kapcsolatteremtésre. Az emberszeretetre való képesség egyike az ember azon nyilvánvalóan igen számos idegrendszeri szerveződésének, amelyet kialakulása után azonnal igénybe kell vennünk, máskülönben – súlyos vagy rendkívüli esetben – elsorvasztja az inaktivitás. Miként G. Czerwenka-Wenkstetten osztrák gyermekpszichológus megállapította, a szeretetre és a barátságra való képesség fejlődése figyelemre méltóan szoros kapcsolatban van az exploratív magatartással, a kíváncsisággal. Ezeknél az ilyen módon sérült gyerekeknél az üres, ernyedt arc félreismerhetetlen „patognomikus” tünete ennek a nyilvánvalóan súlyos vagy gyógyíthatatlan állapotnak. Aki „semmire sem kíváncsi”, elkerülhetetlenül unatkozik. Ez az állapot azonban rendkívül veszélyes, mert az egy emberhez fűződő személyes barátság vagy általában az emberbaráti érzület gátolja az agresszív viselkedést. Már magasabb rendű halaknál bizonyítható, hogy a személyes ismeretség akadálya az agresszivitásnak. Meg

kellene vizsgálni, mi történt a nyilvánvalóan elégtelenül gátolt agresszivitású erőszakos bűnözőkkel, például terroristákkal, szociális fejlődésük kora gyermekségükre eső szakaszában, különösen akkortájt, amikor „félni kezdtek az idegenektől”. Korántsem alaptalan feltételezés, hogy az agresszivitás általános növekedése, azaz az embertársak bántását akadályozó gátlás csökkenése a legszorosabban összefügg az emberközi kapcsolatok fejlődésének kora gyermekkori akadályozásával. Ha feltételezésem helyes, már a csekély fokú hospitalizmus is egyike azon fontos tényezőknek, amelyek hozzájárulnak a modern világ „érzelmi kiüresedéséhez”. X. 6 A valóságtudat megváltozása A technomorf gondolkodáshoz szorosan kapcsolódik, és mint ilyen, a technokratikus rendszer stabilizáló eleme a valóságtudat megváltozása. Mint már említettük, Peter Berger és Thomas Luckmann kimutatták, hogy szükségképpen minden ember azt tartja valóságosnak, amivel személyesen a leggyakrabban van dolga, amivel kölcsönhatásban áll, s gondolatait leginkább foglalkoztatja. Figyelemre méltóan későn, csak a legeslegújabb időkben növekedett meg azon természettudósok száma, akik orvosi szemszögből ismerték fel a bolygónk élő rendszerét fenyegető veszélyeket. Nem kis

restelkedéssel emlékezem arra, hogy körülbelül húsz éve hallottam William Vogt előadását, és egyáltalán nem voltam meggyőződve intelmei jogos voltáról. Bizonyos madarak társas viselkedésmódjai akkoriban sokkal fontosabbak voltak számomra, mint az emberi környezet veszélyeztetettsége. Minden, hivatását odaadással gyakorló ember, elsősorban pedig az, aki maga által kitűzött célokat követ, ezt tartja a legvalóságosabbnak, s főképpen a világon a legfontosabbnak. A nagyvállalkozó, aki odaadással és igazi idealizmussal küzdött cége létrejöttéért, teljesen magától értetődő módon ezt – a céget – érzi az egyetlen „érdekes”, egyetlen valóságos dolognak. Valamennyi, az V. fejezetben említett hibás emberi funkció, amilyen a rendszeretet, a növekedésben való gyönyörködés, a működés öröme és a többi, erősítik meggyőződésében. Ehhez járul hozzá még a szcientista és behaviorista világszemlélet is: számára az a helyes és igaz, amely mérés útján igazolható, a pénzbeli nyereség pedig optimálisan megfelel e követelményeknek. E tényezők együttesen azt okozzák, hogy a pénzügyi és termelőszervezetek emberei azt tekintik a világon a legbecsesebbnek, ha a termelőgépezet a lehető legnagyobb fordulatszámon dolgozik, és maximális nyereséget hoz. A már tárgyalt funkcióöröm oda vezethet, hogy az eszköz öncéllá lép elő. Az ember ezáltal a termelő apparátus rabszolgájává válik. Ekképpen zárul a gazdasági növekedés ördögi

köre, amely feneketlen örvényébe szippantja az emberiséget. Bármilyen intelligenseknek tűnjenek is azok, akik a glóbuszunkat uraló iparágakat képviselik, úgy tűnik, csak saját, szubjektív értékeik valóságos voltában hisznek. Mintha vakok lennének, amikor két olyan kétségbevonhatatlan tényt kell észrevenniük, amit egyébként minden iskolás gyerek képes felfogni: egyrészt, hogy véges térben tartósan nem lehetséges korlátlan növekedés, másrészt, hogy egyetlen háztartás sem adhat ki több pénzt, mint amennyit felvesz. A jelen társadalmi rendért felelős személyek igenis abban a helyzetben vannak, hogy megértsék ezt a tényt; nem is erkölcstelenek annyira, hogy kiszolgáltassák gyermekeiket és unokáikat egy csúf végnek; csak éppen nem hisznek az emberiséget fenyegető veszélyek valóságos voltában, mert számukra más dolgok valóságosak és következésképpen fontosak. Ebben az elterjedt meggyőződésben az a paradox, hogy úgy tűnik, képviselői látszólag minden részletet figyelmen kívül hagynak, azt, hogy – mint már szó volt róla – a pénz és az arany csak szimbólumok, és hogy ami már nem létezik, azt nagyon sok pénzért sem vásárolhatjuk meg – nem akarják elhinni, hogy csak azt ehetjük meg, amit a zöld növények fotoszintézis útján előállítanak. Két osztrák szólásmondás pontosan kifejezi, amiről a fél világ nem hajlandó tudomást venni. Az egyik így hangzik: „Az aranynokedlit nem lehet megenni”, a másik pedig: „Ahol semmi sincsen, a császár is közember”.

Felettébb groteszk módon azonban épp ezek az emberek tartják magukat józan realistáknak és jó ökonómusoknak, az ökológiai orientációjú természetvédőt pedig „nosztalgikus ábrándozónak”. X. 7 A nemkívánatos „autonóm” ember Normális lelkialkatú és beállítottságú ember számára a technokratikus rendszer követelményei nem elfogadhatóak. Vannak öröklött viselkedési rendszereink, melyek emberi jogok, s amelyek elnyomása súlyos lelki zavarokhoz vezet. A technokratikus rendszer, amelynek keletkezését és struktúráját itt durván leegyszerűsítve próbálom meg bemutatni, szükségképpen azzal a következménnyel jár, hogy az ember bizonyos alapvető tulajdonságai és képességei nemcsak szükségtelenekké, hanem a legnagyobb mértékben zavarókká válnak. Az egyes ember kötődését barátjához totalitárius nevelési rendszerekben lehetőség szerint elnyomják; a barátot legalábbis nem szabad jobban szeretni, mint a rendszert. Ember voltunk leépülése, amelyről ez a könyv szól, nem korlátozódik totalitárius rendszerekre; az viszont elkerülhetetlennek látszik, hogy azok a szociális rendszerek, amelyekben a tagok száma túlságosan nagy, egyre inkább totalitárius jelleget öltsenek – még ha magukat demokráciáknak nevezik is. Ezt a folyamatot nem politikai

ideológiák, hanem a technokrácia törvényei uralják. A demokráciákban és a diktatúrákban egyaránt növekvő számú ember feletti hatalom egyesül mind kisebb számú, hatalmi pozícióban lévő ember kezében. Kiszámították, hogy azoknak az arisztokratáknak a száma, akik a cári Oroszországban a hatalmat birtokolták, körülbelül megegyezik a mai Amerikában működő jelentős lobbysták számával, és valószínűleg a mai Szovjetunió úgynevezett nómenklatúrája létszámával. Ezt a számot az alattvalók kettő-négy százalékában adják meg. Ideológiától függetlenül minden mai kormányzati rendszerben érzékelhető tendencia az egyes ember személyiségének elhanyagolása. Az individuum független gondolkodása és döntése annál kevésbé kívánatos, minél nagyobb az államalakulat. Tudjuk: a kis államokban az igazi demokráciának jobbak a lehetőségei, mint a nagyon nagyokban. Minél nagyobb embertömeg csügg egy bizonyos ideológián, annál nagyobb lesz ennek szuggesztív ereje, és annál nagyobb hatalomra tesz szert a megfelelő doktrína. Minél nagyobb az uralom alá hajtandó emberek sokasága, szükségképpen annál korlátozóbb a felettes szervezet, az állam pedig annál inkább eltávolodik a demokrácia eszményétől. Aldous Huxley egyértelműen megjósolta, hogy az egyes ember szabadsága fordítottan arányos annak az államnak a nagyságával, melynek alattvalója. Az individualitás leértékelődése, amely a legkülönbözőbb politikai hitvallású, nagy államalakulatokban – és ennek megfelelően a

legkülönbözőbb módokon – végbemegy, lényegét tekintve mindenütt nagyon hasonlóan történik. Az individuum jellegét és emberi jogait fennen hangoztató autonóm embert a nagy államokban nem szeretik – mégpedig nemcsak a felsőbbség, hanem a közvélemény sem. Ez utóbbi nagyon pontosan előírja, mit tesz vagy nem tesz „az ember”; azt, aki másként viselkedik, legalábbis gyanúsnak, vagy pedig abnormálisnak tartják. X. 8 Az idomítás módszerei Minden doktrína meggyőző ereje az általa uralt emberek számával arányosan nő, ezért sajnos minden társadalmi berendezkedés stabilitása is nő az alattvalók sokasodásával. A nagy államrendszerek hatalombirtokosai azonban egyáltalán nem érik be ezzel a hatással, szorgosan alkalmazzák a dresszúra különféle eljárásait. A kondicionálás rég bevált módszerei a büntetés vagy a jutalom. Azok a rendszerek, amelyek nyíltan elismerik totalitárius jellegüket, nem riadnak vissza attól, hogy minden, számukra nemkívánatos viselkedés kemény megtorlásával regnáljanak. A lakosság tartós félelemben él, ugyanakkor azonban érdekes módon valódi lelkesedést is érezhet zsarnokai iránt – sajnos ilyen az emberi természet. Állatfarm című könyvében George Orwell egy totalitárius terrorrezsim találó és

hátborzongató karikatúráját rajzolta meg. Megrendítő és egyúttal meggyőző az a módszer, amellyel bemutatja, miképpen hódol be az emberek többsége a rendszernek egyszerűen félelemből, és csak a legnaivabbak lelkesednek jóhiszeműen ideáljaiért. Ez az ábrázolás éppúgy megjeleníti a fasiszta, mint a szovjet államrendet, főképpen ezek korai gyakorlatát. A Szovjetunióban azonban, ahogyan más nagy államokban is, a dresszúrával szemben mindinkább előnyben részesítik a jutalmazást. Úgy tűnik, Kínában is ezzel analóg folyamat zajlik. Ami a büntetést illetve a jutalmazást alkalmazó dresszúramódszereket lényegileg megkülönbözteti, az ellenállásnak az az eltérő volta, amelyet külön-külön kiváltanak. A korbáccsal való kormányzás egyenesen hősies ellenállást vált ki, a tömegek feletti, jutalmazással és fokozatos elkényeztetéssel gyakorolt kapitalista uralom nem teremt hősöket. Már régen felismerték, hogy a kényeztetés módszerét alkalmazó idomítás miféle, valóban elembertelenítő hatásokkal járhat. Vance Packard The Hidden Persuaders (A rejtőzködő rábeszélők) című könyvében már évtizedekkel ezelőtt meggyőzően kimutatta, hogy az egyes emberekkel elsősorban komfortigényük véteti meg a nagy gyártók termékeit. Ezeknek az új produktumoknak mindegyike valamelyest még kényelmesebbé teszi az életet, mint a megelőző. Hiszen mi is az „autó-krácia” korában élünk, azaz az automobil zsarnoki uralma alatt. E helyváltoztató protézisen a

tárgyalt jelenségek egész sora bemutatható, azok, amelyek oly veszélyesekké válnak nemzedékünk számára: a működés okozta gyönyörűség, rangsor törekvés, valamint a célnak az eszközzel való felcserélése. Az autógyáros a vásárlót mind nagyobb komforttal kényezteti el; a vezetés öröme arra csábít bennünket, hogy megvásároljuk az újabb és újabb modelleket. Ha egy idősebb középosztálybeli férfinak felvetnénk, hogy cserélje jelenlegi kocsiját az előzőre vagy az azt megelőzőre, az illetőben kínos érzésekkel tudatosulna, hogy ezáltal „selyemről szalmára kerül”, gyorsan megszokta a szervoféket és a szervokormányt, miközben elfelejtette a régi típusú sebességváltást – más szóval a gyártónak sikerült őt a mind újabb technikai vívmányok függőségébe vonnia. Nincs is tudomásom egyetlen olyan esetről sem, amikor egy bizonyos autótípus új modellje lassabb lett volna a korábbinál. A „szalmáról a selyemre” szokás sokkal gyorsabban megy végbe, mint a fordítottja. Ma már alig vagyunk tudatában annak, mennyire kényelmetlen volt az élet alig egy évszázada. Elég sokat éltem, hogy arra is pontosan emlékezzek, miképpen tisztogatták tehetős polgári házakban a számtalan petróleumlámpát, s hogy télen nap mint nap kályhák sokaságát kellett befűteni. Aki ma olyan fűtéssel, világítással és mosdási lehetőséggel felszerelt szobában lakik, amely Goethe titkos tanácsos vagy Anna Amália weimari hercegnő számára nagyon is elfogadhatónak tűnt, az igénytelennek tartja magát, még akkor is, ha a

munkát mások végzik el helyette. Régóta tudjuk, hogy az ember számára veszélyes, ha „túl jól megy neki”, ha túlságosan sikeresen valósítja meg örömszerzésre és a kellemetlenségek elkerülésére való természetes törekvését. Túlságosan jól megtanultuk, hogyan kerüljük ki a kellemetlen helyzeteket; segítségünkre van ebben a gyógyszerészet és a technika. Mi, civilizált emberek mind kevésbé vagyunk képesek a fájdalom és szenvedés elviselésére. A kellemetlenségtől való félelmünknek ez a foka, és azok a módszerek, amelyekkel el szeretnénk kerülni őket, a bűnnel határosak. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvemben elemeztem, miféle következményekkel jár a kellemetlenségek túlzott kerülése a gyönyör és örömszerzés szempontjából. Goethe egyik maximája szerint a kellemetlenségek túlérzékeny kerülése elérhetetlenné teszi az örömöt is. „Élvezethez” még csak juthatunk anélkül, hogy keserves munka formájában megfizessük az árát, „égi szikrá”-hoz, „szent öröm”-höz azonban nem. Az, hogy a kellemetlenséget egyre kevésbé tűrjük, az emberélet magaslataiból és mélységeiből unalmas, művileg elegyengetett, egyhangú, szürke, fény és árnyék kontrasztja nélküli lapályt csinál. Röviden, unalmat szül, s ez okozza sok ember nagy szórakozásigényét. A szórakozás szükséglete egy rendkívül sajnálatra méltó lelkiállapot tünete, már amennyire saját tapasztalatomat általánosíthatom. Csak akkor érzem ugyanis szükségét, hogy

bekapcsoljam a televíziót vagy hogy bűnügyi regényt olvassak, ha annyira fáradt vagy más okból inaktivált vagyok, hogy semmi értelmesebb nem telik tőlem. Önmagunk passzív szórakoztatása pontosan az ellentéte, a játék viszont foglalata és legmagasabb foka annak a teremtő aktivitásnak, amely nélkül az igazi ember nem létezhet.

XI. fejezet Az ifjúság jelenlegi helyzete A harmadik részben, elsősorban a VIII. fejezetben tárgyalt folyamatok közül – melyek révén az ember szellemi fejlődése szorongatott helyzetbe hozza az emberi lelket – több is különösen alkalmas arra, hogy megnehezítse a fiatalok életét. A szülői tradíciók átvételének nehézségei, a társadalmi kényszerek és a stressz fokozódása, valamint a korlátozó hatású túlszervezettség, illetve a munkamegosztás következményeként létrejövő specializáció együttesen mind csökkentik a fiatalok életörömét. XI. 1 A kritikus pont Ahogyan az első részben (és különösen a III. fejezetben) taglaltuk, az ember szociális ontogenezisének programjába eleve „bele vannak kalkulálva” bizonyos mechanizmusok, amelyek a kulturális fejlődés eddigi feltételei között megtalálták a létfontosságú középutat a szerzett struktúrákhoz való ragaszkodás és a leépítésük, illetve átkonstruálásuk közt. Ben Akiba, a bölcs, állítólag ezt mondta: „Nincs, ami már ne lett volna.” Amikor előadom intő prédikációmat a mai fiatalság hagyományvesztéséről, igen gyakran azzal vágnak vissza nekem, hogy az öregek a fiatalokkal sohasem

értettek egyet, és eddig még egyetlen kultúra sem pusztult el az egymás utáni generációk konfliktusa következtében. Már említettem, hogy a világtörténés sohasem ismétli önmagát. A „semmi sincs, ami korábban lett volna” alapelv éppúgy vonatkoztatható az emberiség jelenlegi helyzetére, mint a filogenetika és a históriai történés valamennyi szakaszára. Az egymást követő generációkat elválasztó különbség a kulturális fejlődés sebességével arányosan növekszik. Ahhoz, hogy egy nemzedék megfelelőképpen átadhassa hagyományait a következőnek, szükséges, hogy az ifjabbak képesek legyenek az idősebbekkel való azonosulásra. Ez az azonosulás egyrészt az ifjabb és idősebb generációk közti személyes kötelékek erejétől függ, másrészt annak a változásnak a mértékétől, amelyen az illető kultúra egy generáció ideje alatt átmegy. A nemzedékek közti kontaktus, a szeretet gyengül, és sajnos látjuk e szomorú folyamat okait. A különböző kultúrák nagyrészt elveszítették önállóságukat. Ruházatukat, viselkedési normáikat és egyéb szokásaikat tekintve valamennyi földrész valamennyi népe egyre hasonlóbbá vált egymáshoz. Ugyanekkor viszont a Föld összes kultúrájában óriásira nőtt a nemzedékek közti kulturális távolság. Mára kritikus ponthoz jutottunk: a különböző kultúrák fiataljai jobban hasonlítanak a többi kultúrákéira, mint bárki szüleik nemzedékéből. Fiatalok a már tárgyalt módon (III. fejezet) minden korban lázadtak az idősebb generáció ellen, ma azonban az a

benyomásunk, hogy nagyon veszélyes, kritikus ponthoz jutottunk, mely ponton az ifjabb generáció úgy áll szemben az idősebbel, mint egy ellenséges etnikai csoporttal. XI. 2 Nemzeti gyűlölködés Korábban már említettük az Erik Erikson-féle kulturális pszeudo-fajképződést. Szó volt arról is, hogy a csoportot egyebek közt a csoportspecifikus magatartásnormák közös nagyrabecsülése tartja össze. Ez szép és jó volna, ha nem egy hasonló vetélytárs csoporttal szembeni megvetéssel, sőt gyűlölettel kellene megfizetni érte. Szem előtt kell tartanunk, hogy ma világszerte olyan érzelmi viszony van kialakulóban a generációk között, amely igencsak hasonlatos két szomszédos pápua vagy dél-amerikai indián törzs kapcsolatához. Az indiánok és a pápuák törzsükre jellemző testfestést és csecsebecséket viselnek – a mai ifjúság ezzel analóg dolgot művel, mégpedig meglepően uniformizált módon. Más szóval, a gyerekek úgy kezelik szüleiket, mintha azok ellenséges etnikai csoporthoz tartoznának. A másik csoporttól való tudatos elkülönülést más tényezők mellett agresszivitás is motiválja, amire önmagam megfigyelése útján jöttem rá. A seewieseni Összehasonlító Viselkedésfiziológiai Intézetben minden héten tartottunk egy megbeszélést, amely igazán nélkülözte a formalitásokat. Nagyon sok hosszú

hajú, szakállas, mezítlábas, farmert viselő fiatalember tartózkodott körünkben. Egy szép napon azon kaptam magam, hogy a megbeszélésre öltönyt, inget és nyakkendőt vettem fel. Hirtelen ráébredtem, hogy ezzel a magam részéről harci színeimet öltöttem fel, úgyhogy őszintén szégyenkezve ismét átöltöztem szokásos ruházatomba. A csoportspecifikus öltözködés agresszív jellegére A. Festetics is utal2. Mint írja, a magyar és szlovák népviseletek ott maradnak fenn a legtisztább formában, ahol egy enkláve elszigeteli az egyik vagy a másik népet.

XI. 3 A csoportválasztás kényes ideje Mint már a III. és IV. fejezetben is szó volt róla, egy fiatalember, amikor épp a szülői ház hagyományaitól való elszakadás korszakát éli, mindenféle propaganda számára különösképpen hozzáférhető. Ekkorra a fiatalember nemcsak rendelkezik a csoporthoz csatlakozás képességével, hanem rendkívül erősen szükségét is érzi, hogy megtegye. Ha csatlakozni vágyó fiatalemberek nem találnak megfelelő csoportot, létrehoznak maguknak egyet, sőt akár kettőt, azzal a nem is tudatosuló céllal, hogy harciasan fellépjenek saját csoportjuk érdekében és a másik csoport vagy adott esetben az egész világ ellen. A West Side 2

Kulturethologische und pannonischer Volkstrachten

ökologische

Aspekte

Story című, híressé vált musical pontos képet fest erről a folyamatról. Ebben a kritikus korban a fiatalok magától értetődő módon rendkívül fogékonyak mindenféle propaganda iránt: szabad prédái a demagógoknak. XI. 4 A világ érzelmi kiüresedése Annak az önálló gondolkodású fiatalembernek, aki maradéktalanul megértette, hogy szülei nemzedékének a gazdasági növekedésbe és a konjunktúrába vetett egyoldalú hite zsákutcába vezet, felettébb könnyen kételyei támadhatnak a világgal mint olyannal kapcsolatban. Egyáltalán nem meglepő, ha az a fiatalember, aki városban, materialisztikus és kizárólag ipari szempontok szerint hasznosított környezetben nő fel, nem tekinti követendő példának sikeres és jól szituált apját, különösen, amikor észreveszi, hogy az ilyen sikeremberek igencsak a szívinfarktus határán, stressztől terhelten élnek, és egyáltalán nem boldogok. A stresszkutatás számos eredménye igazolja, hogy e vélemény mennyire helytálló. Épp ily kevéssé meglepő, ha a fiatalok nem tartják sokra a demokráciát sem, amely mellett szüleik – szavakban legalábbis – hitet tesznek. Honnan jusson ideálokhoz a fiatal? Még szerencse, ha nem olyan hamis eszményekhez ragaszkodik, mint az álvallások, vagy nem egyenesen

a kábítószerekhez menekül. Az sem sokkal jobb, ha, mint egykoron a római plebs, kenyérért és játékokért (panem et circenses) rikolt, amit Aldous Huxley így fordított le századunk nyelvére: „Adj tévét és hamburgert, és az Isten szerelmére, ne papolj nekem felelősségről és szabadságról.” A szórakozási szenvedély aggasztó ellentéte a kreatív játék örömének. Az a tökéletesen passzív lelki tartás, amely „kezére játszik” ennek a tétlenségnek, nemcsak a fáradt emberre jellemző, hanem a jóllakottra, hogy ne mondjam: torkig lakottra is. Korai őseink élete egy sor élményből állt, melyek közül némelyek fájdalommal vagy legalábbis fáradsággal jártak, de amelyeket azután ismét öröm és élvezet váltott fel. Egyszer istenigazából meg kell szenvednünk az éhséget, hogy igazán fel tudjuk mérni, micsoda örömet okoz az éhezőnek nagyobb mennyiségű, jó táplálék. A gyönyör-kellemetlenség-ökonómia mechanizmusának eredeti funkciója a vadon élő állatnál az volt, hogy mérlegelje egy bizonyos magatartásforma „költségeit” az ezáltal elérhető nyereséghez képest. A ragadozó valamely ínycsiklandó falat megszerzése érdekében sok mindent megtesz, ami kellemetlen számára, és ami utólagos jutalmazás nélkül leszoktatná az efféle vállalkozásokról. Tüskés bozótokon nyargal át, hideg vízbe ugrik, s olyan veszélyeknek teszi ki magát, melyektől különben bizonyítottan fél. Egy nagyrészt kellemetlen színezetű ingerszituáció kellemetlen voltának azonban arányosnak kell lennie a nyereséggel. A farkas

nem indulhat el vadászni a hideg, viharos sarkvidéki éjszakában anélkül, hogy figyelembe ne venné a zord idő következményeit: nem engedheti meg magának, hogy egyik lábujja megfagyásával fizessen az evésért. Csak szélsőséges körülmények között – például, ha az állat az éhhalál szélén áll – gazdaságos az ilyen kockázatvállalás, mivel az életben maradás egyetlen evéstől függ. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvemben pontosabban is leírtam e létfontosságú mechanizmusok funkcióit, amely az állat viselkedését a mindenkori „piaci viszonyokhoz” igazítja. Az öröm-üröm alapelvnek ehhez az apparátusához két alapvető tulajdonság tapad, amelyeket csaknem minden bonyolult neuroszenzorikus mechanizmusból ismerünk: egyrészt a megszokás széles körben elterjedt folyamata, másrészt a tehetetlenség. A megszokás következménye, hogy a gyakran bekövetkező ingerszituációk veszítenek hatásukból; a reakció-tehetetlenség ugyanakkor azzal a következménnyel jár, hogy a rendszerben „ingamozgás” alakul ki. Az erősen kellemetlen ingerek megszűnte után a rendszer nem tér vissza – egy ellapuló görbe mentén – az indifferencia állapotába, hanem túllendül ezen az „előírt értéken”, és a kellemetlenség végét jelentős gyönyörűségként regisztrálja. Mindnyájan átéltük már, milyen nagyszerű, amikor a fogfájás megszűnik vagy akárcsak alábbhagy. Az ember hajdan kemény életet élt. Mint va-

dász és húsevő szinte állandóan éhes volt, és nem bűn, hanem erény volt, ha pukkadásig telezabálta magát, amikor nagyvadat sikerült elejtenie. Ugyanez volt a helyzet más viselkedési normákkal, amelyek ma „negatív” erényeknek, sőt halálos bűnöknek számítanak. Az ember élete olyan veszélyes volt, hogy a gyávaság ment erényszámba, hasonlóképpen az izommunkával való takarékoskodás, azaz a lustaság. Már a korai előidőkben, amikorra az ember sora kissé jobban ment, a bölcsek helyesen ismerték fel, hogy semmiképpen sem jó, ha az ember túlságosan sikeres a gyönyörszerzést és a kellemetlenség elkerülését célzó törekvésében. A modern technika, mindenekelőtt pedig a gyógyszerészet fejlődése minden korábbinál jobban segíti az embert, hogy kerülőutakon elkerülje, ami kellemetlen. A technokratikus rendszer idomító módszereiről szóló fejezetben részletesen bemutattam, hogy az elpuhulás révén milyen könnyen válhatunk a modern „komfort” rabszolgáivá. A fiatal embert a nemi érés idején szembeötlően gyötri az unalom. Die Halbstarken Rhapsodie (Félerős rapszódia) című, nagyszerű kupléjában Helmut Qualtinger találó szavakkal fejezi ki az unatkozó ifjúság kétségbeesését: „Micsinájjak, ha etyszer' ennyi az időm, micsinájjak, ha semminek se örülök”, és a többi. A tragikus dal refrénje pedig ez: „mer' nekünk aztá' úncsi”. Bizonyos esetekben egy öngyilkossági kísérlet okozta tartós károsodás paradox módon az érzelmi élet

revitalizációjához vezethet. Egy vakokat tanító, tapasztalt bécsi pedagógus mesélte nekem, hogy több fiatalembert is ismer, akik öngyilkossági szándékkal halántékon lőtték magukat, és a látóideg-kereszteződés sérülése miatt elvesztették szemük világát. Egyikük sem követett el másodszor is öngyilkossági kísérletet; nemcsak hogy tovább éltek, hanem meglepően kiegyensúlyozott, sőt boldog emberekké váltak. Hasonló fejleményekről tudunk olyan embereknél, akik deréktól lefelé megbénulván végezni akartak magukkal, de nem jártak sikerrel. Szemlátomást nehezen leküzdhető akadályokra van szükség, hogy ezek, az életuntságtól kétségbeesett fiatal emberek ismét értelmesnek lássák az életet. A pedagógus Kürt Hahn kiötlötte, hogyan mutassa meg drasztikus egyértelműséggel a világgal szembeni kételyektől gyötört fiataloknak, mennyire becses dolog az élet: mentőcsapatokba osztotta be őket, amelyekben személyesen és nem kis saját kockázat vállalásával alkalmat kaptak más emberek megmentésére. Ettől függetlenül egy pszichiáter, Helmut Schulze is kidolgozott egy módszert, amivel sikerült az élet értékes voltát megmutatnia a pácienseknek: úgynevezett „határszituációkba” vitte bele őket, amelyekben aggódhattak életükért. E módszerek pillanatnyi sikere figyelemre méltó. Nézzük meg, mennyire alkalmasak arra, hogy hosszú távon bevethetők legyenek a világ érzelmi kiüresedése ellen. Az értelmetlenség kétségbeesett érzése sok fiatalban talán azért támad fel, mert sohasem

sikerül megpillantaniuk a szerves teremtés szépségét. A szépérzékhez és a harmóniák megérzéséhez iskoláztatásra van szükség. Lehetséges, hogy – miképpen a X. fejezetben részletesen szó volt róla – ezeket a viselkedési normákat beérésükkor nyomban gyakorolnunk kell, ha el akarjuk kerülni, hogy az inaktivitás visszafordíthatatlan betegsége támadjon meg bennünket. Annak a fiatalembernek, aki egy modern nagyváros kellős közepén nő fel, kevés alkalma van, hogy megismerkedjék a szerves teremtés szépségével és harmóniájával. Ezenfelül unatkozik, szülein látja, hogyan nem szabad élnie, és szeretetre való képességét ráadásul kikezdte a hospitalizáció vagy valamilyen más kapcsolatzavar. Csoda-e, ha cinikus lesz, és tagadja az élet értelmes voltát. Nemcsak hogy megbocsátható, hanem logikus következmény is, ha a mai világ értelmetlenségéről meggyőződött fiatal „kiszáll” a társadalomból, amelynek tagja. A renegát egyvalamit nagyon pontosan tud, amit világunk felelős és hatalmas férfiúi nem: látja, hogy a hatalmon lévők gazdasági és politikai magatartása pusztulásba visz. Nem vehetjük tőle rossz néven, ha hátat fordít a társadalomnak, ha úgy hiszi, hogy a mai társadalmi berendezkedés az egyetlen lehetséges – ha így volna, a világ tökéletesen értelmetlen lenne. Azt hiszem azonban, hogy a „kiszállók” be fogják látni e tévedésüket, és meggyőződésem, hogy az emberek benső lényegéhez tartozó felelősség-, illetve szabadságigény egyszer csak utat tör magának, és arra késztetik őket, hogy

eltökélten új társadalmi formák után kutassanak. Egy tévedés ellentéte gyakorta nem az igazság, hanem egy ellenkező előjelű tévedés. Amikor az „establishment” tagjai az ontologikus redukcionizmus és technokratikus gondolkodási szokások foglyai, ellenkező előjelű tévedésnek számít, hogy manapság számos fiatal megveti az intellektust, elfordul a valóságtól, és misztikus szektahitek hívéül szegődik. A tömeges indoktrináció elérte az ésszerű gondolkodás tűréshatárát. Nagyon is elképzelhető, hogy látszólag csekély jelentőségű felismerések a közvélekedés önmaga ellentétébe való átcsapását idézik elő. Én optimista módon hiszek abban, hogy ez a folyamat már megkezdődött.

XII. fejezet Okunk az optimizmusra Mint már a kezdet kezdetén elhangzott, e könyv általános célja az, hogy ember voltunk leépülését mint kórtünetek összességét ábrázolja, és hogy keresse ennek okait, valamint a lehetséges ellenintézkedéseket. Mint hivatástudattal bíró orvosoknak, kötelességünk, hogy úgy cselekedjünk, mintha optimisták volnánk. Erre a derűlátásra azonban van is némi okunk. Az emberiség ugyan a legnagyobb veszélyben van, kitéve annak, hogy atom-, biológiai vagy vegyi fegyvereivel öngyilkosságot kövessen el, jóllehet afelé tart, hogy elveszítse azokat a tulajdonságait és képességeit, amelyek valódi ember létét jelentik – még ha elkerüljük is a gyors, az egész emberiséget elpusztító öngyilkosságot, egy nem emberi világrend kialakulása fenyeget. Nagyon világos jelei vannak azonban annak is, hogy egy ellentétes irányú mozgás is megindult. Mint ismeretes, a közvélemény ingatag, és hiszem, hogy túl vagyunk a technokratikus fejlődés kulminációs pontján. Már az előző fejezetben is említettem, hogy a mai fiatalság véleményalkotásában olyan fordulat tapasztalható, amely az egészséges gondolkodáshoz való visszatérést jelzi. Azt, hogy egy ember mit tart valóságosnak, mint láttuk, nagyrészt a tradíció és a kultúra határozza meg, amelyben felnő. „A valóság e

szociális konstrukciója” (R Berger és Th. Luckmann) annyiban rokon az úgynevezett beállítódással, hogy következményei csak nehezen, néhány esetben pedig egyáltalán nem fordíthatók vissza. Ezért aztán csekély a remény arra, hogy olyan embereket, akik korai ifjúságuktól fogva a technokratikus rendszer értékeit szívták magukba, meggyőzzünk arról a tényről, hogy egyre növekvő sebességgel éppen ezek az értékek űzik az emberiséget az emberietlenség szakadéka felé. E tényt számos fiatal maradéktalanul belátta. Az idősebbek közül kevesebben hívei e meggyőződésnek; a technokratikus társadalom értékeitől való elfordulásra és az új értékekkel szembeni nyitottságra idősebbeket a fentebb említett okokból nehéz rávenni. Ehhez jönnek a manapság olyan szorongató objektív kényszerűségek, amelyek a konkurenciaharc résztvevőit megakadályozzák abban, hogy a jövőbe pillantsanak. Azt a reményemet, hogy érveim meghallgatásra találnak, ezért a fiatalokra alapozom. Szem előtt kell tartanunk, mennyire nem régi az a felismerés, hogy az emberiség veszélyben van. Saját tudományos fejlődésem történetével világíthatom meg, hogy nem is olyan régen még biológusfejjel gondolkodó emberként, én magam sem voltam tisztában a fenyegető veszélyekkel. Mint már említettem, egyáltalán nem győzött meg William Vogt prédikációja az ökológiai egyensúlyok gondatlan tönkretételéről; a világot akkoriban még óriásinak és kimeríthetetlenül gazdagnak

láttam, William Vogtot pedig olyasféle embernek, akit Ausztriában „Miesma-chernek” (hangulatrontó embernek) neveznek. Lényegében alighanem Rachel Carson The Silent Spring (A néma tavasz) című könyve keltette fel érdeklődésemet, s ez a mű volt az, amely felrázott, hogy harcba induljak a technokrácia ellen. A veszélyt egyik pillanatról a másikra ismertem fel; ahogyan az oly gyakran történik, kapcsolat jött létre bennem két gondolat között. Hirtelen megláttam az összefüggéseket az általam ismert tipikus neurózisok és aközött, hogy a civilizált emberiség járványszerűen lett neurotikus, feszült, nyugtalan. Egy csapásra világossá vált számomra, hogyan áll össze pozitív visszacsatolások hatalmas ördögi körévé a haladásba vetett naiv hit, a túlszervezés, az emberek tömegeinek összezsúfolása, azaz röviden: a VII. fejezetben említett folyamatok, s hogy valójában milyen szoros az összefüggés az emberiesség sorvadása és az emberiség önmegsemmisítése között. A második világháborúban a neurózisokról orvosként szerzett ismereteim hozzájárultak ahhoz, hogy az ember voltunkat alkotó tulajdonságok és funkciók leépülését egy csapásra betegség tüneteinek kezdtem tekinteni, melyeket A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvemben írtam le. Tűnjék bármily rövidnek is az azóta eltelt idő, ezt a könyvet ma elavultnak érzem, elsősorban az a hang zavar, amelyet megütöttem benne: a pusztába kiáltó, magányos igehirdető hangja.

Tekintettel az azóta megjelent számos könyvre, melyek szerzői hasonló célokat követnek, ez a hangütés határozottan arrogánsnak hat, mivel nyilvánvalóvá teszi a szerzőnek azt a véleményét, hogy felismeréseivel közel s távol egyedül áll. A valóságban azonban azoknak a száma, akik tisztában vannak az emberiséget fenyegető veszélyekkel, hatalmasra duzzadt, és egy mind meredekebbé váló görbe mentén tovább növekszik. Okunk van remélni, hogy az emberek nagy része felismeri az emberiséget mint fajt és mindenekelőtt saját ember voltukat fenyegető veszélyeket, mire megteremtjük a lehetőségeit az olyan társadalmi berendezkedésnek, amely emberibb a mostaninál. Úgy vélem, optimizmusra ad okot a közvélemény alakulása. A mérés és számolás boldogító hatásába vetett hit ugyan soha nem látott hatalmat adott az emberiség kezébe, kezd azonban érvényre jutni az a felismerés, hogy ezen a hatalmon nincsen áldás. Már komolyan veendő gondolkodók is felemelik szavukat, akik, mint a VI. fejezetben említettem, a természettudományt mint olyat elhibázottnak tartják. Ezek a humanisták túllőnek ugyan a célon, de lényegesen hozzájárulnak az ellenálláshoz, amely nemcsak a gazdasági növekedés és az atomenergia felhasználása ellen, hanem a technokratikus rendszer mint olyan ellen is irányul. Ha extrapoláljuk a megismerésnek ezt a görbéjét, jobban reménykedhetünk a közvélemény megfordulásában. Mintha már most is annak jeleit látnám, hogy a

lényegi ismeretek „föld alatt”, észrevétlenül, de feltartóztathatatlanul gyarapszanak, terjednek. XII. 1 A nevelés elérhető céljai Mivel, mint mondottuk, az ifjabb nemzedékektől várjuk a vélemények efféle megváltozását, kézenfekvőnek tűnik, hogy szembeszálljunk a romboló befolyással, amelyet a technokratikus társadalmi berendezkedés gyermekeink nevelkedésére kifejt. Első és legfontosabb tennivalónk mindenfajta hospitalizáció megakadályozása. Nyitott kérdés, vajon nem ezen a módon tűnik-e el egy sor más emberi képesség, ha az individuális fejlődés egy bizonyos kritikus szakaszában nem gyakorolják. Az ember, mint Arnold Gehlen állítja, „természettől fogva kultúrlény”. A harmóniák iránti (a IX. fejezetben tárgyalt) fogékonyságát szintén idejekorán fel kell kelteni, és ápolni kell. Mint már részletesen szó volt róla, az alakfelismerésnek, tehát harmóniaérzékelésünk szervének nagy mennyiségű adat „bespájzolására” van szüksége, hogy betölthesse feladatát. A nevelés létfontosságú feladata, hogy a felnövekvő embernek elégséges mennyiségű, szemléletes tényanyagot nyújtson, amely lehetővé teszi, hogy egyáltalán érzékelje az olyan értékeket, mint a szép, a rút, a jó, a gonosz, az egészséges, a beteg. A legjobb iskola, amelyben egy ifjú ember megtanulhatja, hogy a

világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy normális beállítottságú gyerek, akinek osztályrészéül jut, hogy közeli és bizalmas kapcsolatban lehet élőlényekkel, azaz a természet nagy harmóniájával, értelmetlennek érezhetné a világot. Nem azon múlik ez, hogy a gyerek miféle élőlényekkel kerül személyes kapcsolatba. Számtalan gyereknek szerez örömet, hogy állata van, amelyet gondoz, és viseli annak felelősségét, hogy az illető lény jól érezze magát. Az emberi szívbe könnyű beleplántálni, hogy örüljön a teremtésnek, a teremtés szépségének. Az élő teremtés okozta örömből szerintem minden, mélyebb érzésekre egyáltalán képes gyerekben kialakul az összes élőlény iránti szeretet. „Szeretem, ami él” – mondatja Widmann Der Heilege und die Tiere (A szent és az állatok) című kis drámájában a Megváltóval. Állítom, hogy mindenki így érez, aki eleget látott és élt át a szerves teremtésből. Világunk nagyságát és szépségét valóban alaposan hozzáférhetővé kell tenni a mai fiatalok számára: ezen a módon akadályozhatjuk meg, hogy kétségbe ejtse őket az emberiség mostani helyzete. A megszabadulni akarás, az úgynevezett eszképizmus tüneteként kell értékelnünk, ha manapság a fiatalok minden, értelemmel kapcsolatos dolognak hátat akarnak fordítani, ha közülük egyesek pszichedelikus drogokkal élnek, vagy akár rabjaivá is válnak a kábítószernek. Lehetetlen, hogy ne tudnánk megértetni a fiatalokkal, hogy a valóságos

nemcsak szép, hanem titkokkal teljes is, és hogy felesleges misztikussá lennünk, hogy csodálatos dolgokat éljünk át. Olyan korban, amikor divattá vált a tudományt lényegileg értékközömbös vállalkozásnak tekinteni, érthető, ha a tudós késztetést érez, hogy magától is tárgya értékközömbös megközelítését követelje meg. Én ezt azért veszélyes öncsalásnak tartom. Az általam ismert valamennyi biológus kétségbevonhatatlanul szerelmese témájának, éspedig pontosan abban az értelemben, ahogyan az akvarista az akvarisztikának. Minden ember, akit megörvendeztet a teremtés és annak szépsége, fel van vértezve az ellen, hogy kételkedjék annak értelmében. A szerves teremtés értelmét firtató kérdés éppolyan értelmetlennek tűnik számára, mint egy zenekedvelő ember számára az, hogy vajon van-e értelme Beethoven IX. szimfóniájának. Aki ilyen kérdést tesz fel, nyilvánvalóan sohasem volt alkalma annyit felvenni magába ennek a világnak a nagy harmóniáiból, amennyi ahhoz szükséges, hogy hozzáférhetőkké legyenek alakfelismerése számára. Azt hiszem, az ember kognitív képességének, mindenekelőtt az alakfelismerő képességnek a fejlődésében lényeges szerepet játszanak a kora gyerekkori élmények. A kozmosz szépségeiről beszélni pleonazmus, hiszen a „kozmosz” szó értelme magában foglalja a szépséget. A széphez fűződő meghitt viszony eleve lehetetlenné teszi azt az V. fejezetben tárgyalt tévhitet, hogy csak az

egzakt módon definiálható és mérhető dolog valóságos. Az utóbbi időben számos filozófus vitatkozott arról, mi az „értelem értelme”; egy oxfordi gondolkodó írt is egy The Meaning of the Meaning című könyvet. Tulajdonképpen az egészséges nevelésen múlna, hogy a felnövekvőben lévő ember megtanulja: nagyon is lehetséges az értelmes és értelmetlen közti különbségtétel. Jól megalapozott tényanyaggal rendelkezünk, amelynek segítségével helytálló kijelentéseket tehetünk avval kapcsolatban, hogy egy nyelvi szimbólumot mikor alkalmaznak helyesen, s mikor helytelenül. Azt azonban a gyerekeknek és a serdülőknek sohasem tanítják meg, miként különböztethető meg az igaz a hamistól, az értelmetlen az értelmestől. Merthogy ez lehetséges! Ezt a rendkívül nagy jelentőségű, és az emberi gondolkodás szabadságát illetően oly nagyon fontos kérdést elhanyagoljuk gyermekeink nevelése során, sajnálatos, hogy a téma nem szerepel a tantervekben. A túlnépesedett és túlszervezett világ hatalmasai tovább folytatják majd a manipuláció ismert és új technikáinak alkalmazását és az emberek egyformává tételét. Attól kell tartanunk, nem haboznak majd, hogy a nem racionális meggyőzés e módszereit gazdasági kényszerekkel, sőt erőszakkal való fenyegetéssel is aládúcolják. Ha meg akarjuk akadályozni a zsarnokságnak ezt a formáját, amely bizonyos nagyságú államokban a politikai irányzattól függetlenül is kialakul, nyomban hozzá kell látnunk, hogy védetté

tegyük gyermekeinket a lelki és szellemi fejlődésüket érő manipulációval szemben. Ez az immunizáció csakis úgy valósítható meg, hogy minden fejlődésben lévő ember megtanulja, hogyan láthat át a propaganda technikájának a szitáján. Annyira megszoktuk a saját társadalmunkban bevettnek számító propagandamódszereket, hogy veszélyesen toleránsakká lettünk az üres ígéretekkel és a hazugság más intézményesített formáival szemben. Ha más kormányzati rendszerek diktátumaival találkozunk, azonnal észrevesszük, miféle kényszerzubbonyokban vannak alattvalóik. Arról, hogy ez mennyire igaz saját magunkra, a mi „demokratikus” kormányzati formánkra is, túlságosan könnyen megfeledkezünk. Amikor egyszer egy kongresszuson vettem részt a keletnémetországi Weimarban, a fényreklámok teljes hiányát rendkívül dicséretesnek és kellemesnek éreztem. Bosszantottak viszont a mindenütt látható transzparensek, amelyeken a Szovjetunióval való barátságot, az összes dolgozó ember közösségét és efféléket éltettek. Akkor Weimarban egy csapásra világossá vált számomra, hogy a szocialista transzparensek és a nyugati fényreklámok két különböző hatalmi rendszer analóg orgánumai. Egyidejűleg megpróbáltam megérteni, milyen hihetetlenül nehéz fellépni egy doktrína ellen anélkül, hogy közben egy másik doktrína áldozatává lennénk. Ennek a századnak a harmincas éveiben kudarcot vallott egy erre irányuló, nagyszabású kísérlet. 1937-ben, amikor a nemzetiszocialista

propaganda kezdett behatolni az Egyesült Államokba, egy Filene nevű emberbarát alapított egy propagandaelemző intézetet. Elsősorban nem az értelemre ható, hanem az érzelmeket megcélzó propagandát elemezték, és több munka íródott, amelyeknek a középiskolásokat és az egyetemistákat kellett volna felvilágosítaniuk az effajta reklám lényegéről. Aztán kitört a háború, s mivel a szövetségesek is gátlástalan „lélektani hadviselést” folytattak, kifejezetten tapintatlanságnak tűnt, hogy valaki elemezni akarja ezt a fajta propagandát. Sokak szemében azonban már a háború kitörése előtt is felettébb nemkívánatosnak tűnt az intézet működése. Némely nevelő például úgy találta, hogy a reklámmódszerek elemzése nemkívánatos mértékben cinikussá teszi a fiatalokat. A magasabb katonai hatóságok sem örvendeztek, hogy egyesek átlátják a propagandamódszereket; megijedtek, hogy az újoncok esetleg elemezni kezdik majd az őket kiképző tiszthelyettesek kijelentéseit. Az egyházak is ellenezték a propagandaanalízist, mert ez alááshatta a hitet, és csökkenthette a templomba járók számát. A reklámszakemberek ugyancsak tiltakoztak, mert a propaganda analízise megingathatta a fogyasztók egy bizonyos gyártmányhoz való hűségét, és csökkenthette az eladási számokat. Az intézetet bezárták. Mindazokat a kísérleteket, amelyek célja a fiatalok reklámtrükkökkel szembeni immunizálása, az a veszély fenyegeti, hogy az eredmény ellentétes lesz a céllal. Jóhiszemű

emberrel is megeshet, hogy a doktrínával, amelyet le akar győzni, egy éppoly merev másikat szegez szembe. Tragikus kudarccal végződött az indoktrinálhatatlanság filozófiájának megalkotására tett nagyszerű, okos és őszinte szándékú kísérlet: Karl Marx azzal a szándékkal alkotta meg a dialektikus materializmus filozófiáját, hogy megtanítsa az embert egy világszemléletre, amely maga védi meg magát attól, hogy valaha is doktrínává merevedjék. Hegel tanának egy variációjaképpen Marx azt tanítja, hogy az antitézis, azaz az uralkodó véleménnyel ellentétes állásfoglalás ab ovo helyesebb kell legyen. Az igazságot kereső tudós egyik legfőbb feladata, hogy megőrizze képességeit hipotéziseinek le- és átépítésére. A dialektikus materializmus – megteremtőjének legjobb szándéka ellenére – minden doktrínák legmerevebbikévé változott, s valószínűleg a leghatalmasabbá, amely valaha is uralkodott a Földön. A fentebb említett, Filene-féle propagandaanalízis politikai ellenfelei annak idején azzal érveltek, hogy ez totális cinizmusra és szkepticizmusra csábítja a fiatalokat, s ebben az érvben valóban van is szemernyi valóság. Ha az igazinak a hamistól, a hazugságnak az igazságtól való megkülönböztetéséről van szó, az egészséges szkepszis elengedhetetlen, de a túlzottan szkeptikus hozzáállás valóban eredményezhet cinizmust, és az összes érték tagadását. A nagy harmóniák – mint például a szép és a jó – érzékelésére való nevelés feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy

fiatalembernek kiegyensúlyozott képet közvetíthessünk nagyszerű világunkról. Akit kikezdett az ontologikus redukcionizmus vagy a szcientizmus, azt az egyoldalú propagandaanalízisre való nevelés hajlamossá teheti arra, hogy egyszerűen mindenben kételkedjék, és hogy kétségbe essék. Amikor fejlődésben lévő emberek számára megpróbáljuk láthatóvá tenni a világ nagyságát és szépségét, bizonyára abban is reménykedünk, hogy felébresztjük érdeklődésüket ennek belső összefüggései iránt. Az a kívánság, amelyet Faust e szavakban foglal össze: „.. .hogy felismerjem, legbévül mi tartja össze a világot” (fordító: Kálnoky László),

általános emberi szükségletet fejez ki, mely egyikünknél gyengébb, másikunknál erősebb lehet. (A természettudós életének ez a fő mozgatórugója.) A kíváncsiság teljes hiánya: abnormitás. Magamban úgy sejtem, hogy a kíváncsiság felkeltése esetleg az emberek egymás iránti érdeklődésének új életre keltését is jelentheti. A Parsifal-legendában és az alapjául szolgáló mondákban a hősnek súlyos bűnéül róják fel, hogy elnézi Amfortas szenvedéseit, de nem kérdezi meg, mi az okuk. E kép mögött talán annak az összefüggésnek a megsejtése rejlik, amely az embernek a világ iránti általános érdeklődése, valamint az embertársaival kapcsolatos érdeklődés között áll fenn. Talán a természet nagy összefüggései iránti kíváncsiság felkeltése révén fel lehet ébreszteni a másik

ember élete iránti érdeklődést is. Ahhoz, hogy a fiataloknak megmutathassuk a szerves teremtés nagyszerű gazdagságát, egyszersmind szabályos voltát, közelről meg kell ismertetnünk őket valamilyen nagyobb állat- vagy növénycsoporttal. A manapság sokfelé lesajnált gyűjtés és leírás nézetem szerint a kozmosz megismerésének legjobb módja. A gyerekek szeretnek gyűjtögetni, az amit összegyűjtöttek automatikusan megköveteli a rendszerezést, s amikor csakugyan létrejön valamilyen rend, ez magyarázatot igényel, s ekképpen, akárcsak az összes természettudomány bármely ágának fejlődésében, a leíró fázist a szisztematikus és a szisztematikus fázist a nomotetikus stádium követi. Minden élő – Nicolai Hartmann-i értelemben – kategorikusan magasabb rendű létformával bír, mint bármely nem élő anyag. Az anyag ilyen formában való létezésének mégis van egy előfeltétele. Mivel minden élő rendszer állandóan külső és belső eredetű zavaroknak van kitéve, minden életet betegség és halál fenyeget. Mivel az összes többi szervezethez hasonlóan állandóan mindenfajta fenyegetések ellen kell védekeznünk, úgy vagyunk programozva, hogy félünk a haláltól, mégpedig bizonyosan jobban, mint ahogyan ez pusztulásunk szörnyű voltának megfelelne. Nagy bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy „afelé a szűk átjáró felé törekedjünk, amelynek bejárata körül az egész pokol lángol, és derűsen szánjuk el magunkat erre a lépésre, még ha

azzal a veszéllyel jár is, hogy szertefoszlunk a semmiben”. Jóllehet a semmiben való szertefoszlás annak, aki nem hisz a túlvilágban, teljességgel elkerülhetetlen, mégis igyekszünk, hogy időpontját a lehető legmesszebbre toljuk ki. Embertársainkkal szemben a hippokratészi eskü is erre kötelez. Ennek alapján kötelességünk a betegségek mielőbbi felismerése is. A kognitív funkció, amely alkalmassá tesz bennünket erre, azonos azzal a már tárgyalt képességgel, amely hozzáférhetővé teszi számunkra a nagy harmóniákat – tudniillik az alakfelismeréssel. Bármennyire ismerős is számunkra a betegség fogalma, meghatározni mégsem könnyű. Ha azt mondjuk, hogy a betegség egy élő rendszer normális harmóniájának zavara, definíciónk annyiban tűnik elégtelennek, hogy a „normális” és a „zavar” fogalmai csak egy pontosan meghatározott környezeti szituációban definiálhatók. Emlékeztetek itt a vörös vértestek örökletes anomáliájára, az úgynevezett sarlósejtes-vérszegénységre. Gambiában az embernek betegnek kell, azazhogy kellett lennie, hogy „egészséges” maradjon. Ugyanez az elv a legkülönbözőbb életterekre alkalmazható. Ettől a megszorítástól eltekintve azonban valamennyiünk fogalomalkotása meglehetősen pontosan és helyesen érzékeli, milyen az egészséges, illetve beteg élő rendszer. Az egészséges-beteg skála érzékelési képességének, akárcsak a zenei harmóniák korábbiakban tárgyalt befogadásának, az az

előfeltétele, hogy előzetesen tekintélyes mennyiségű adatot raktározzunk el. A szóban forgó funkció esetében különösen hatásosan nyilvánul meg alakfelismerésünknek az a csodálatra méltó képessége, hogy hihetetlenül nagy mennyiségű különálló adatot rögzít, egyidejűleg pedig mérhetetlen mennyiségben jegyzi meg a köztük meglévő összefüggéseket, s mindezeket nagyon hosszú időre megőrzi. Az orvos akkor rátermett, az állatgondozó akkor művésze mesterségének, a tájökológus pedig akkor rendelkezik a hivatásához szükséges leglényegesebb képességgel, ha első pillantásra meglátják egy élő rendszeren, hogy „valami nem stimmel” benne. Ezt szokás a tapasztalt orvos „klinikai pillantásának” nevezni. A szcientista gondolkozásmód azzal okozta az egyik legnagyobb kárt az emberiségnek, hogy a mai orvosképzésben túlságosan csekély súlyt helyeznek a „klinikai pillantás” fejlesztésére. Csalatkozik, aki abban reménykedik, hogy érzékelésünknek ezt a funkcióját a felvett adatok nagy mennyisége és ezek számítógépes feldolgozása pótolhatja. Az állatápoló ugyancsak akkor sikeres, ha észreveszi az általa gondozott élőlények közérzetében bekövetkező legkisebb változásokat, és képes ezekkel összefüggő ugyanilyen változásokat végrehajtani. Az összefüggések felismerésének ez a képessége magától értetődően ismét csak az alakfelismerés egy nem racionális funkciója. A nagyvárosokban született gyerekeknek is lehetőséget kellene teremteni, hogy kibontakoz-

tassák az élő szervezetek harmóniáját és diszharmóniáját felismerő képességüket – akár egy akvárium segítségével. Egy akvárium gondozója ugyanis szükségképpen megtanulja, hogy – annak harmóniájában vagy diszharmóniájában – helyesen ragadjon meg egy hatásegyüttest, amely nagyon sok, részben együttműködő, részben antagonista rendszerből, állatokból, baktériumokból, növényekből és anorganikus körülmények sokaságából áll. Megtanulja, mennyire érzékeny egy ilyen mesterséges ökoszisztéma. Az akvárium természetes életterek in vitro modellje, ily módon pedig képes arra, hogy kifejlessze az érzékenységet az élő rendszerek összefüggései iránt. A szépség- és harmóniaérzékelésre, a beteg rendszerek diszharmóniájának felismerésére és az indoktrináció elutasítására való nevelés bizonyosan hatásos eszköz a nyugati civilizáció dehumanizálódása ellen. Még fontosabbnak érzem a többi élőlénnyel való együttérzés felkeltését. Az élőlények iránti szeretet indítéka az együttérzés, ahogyan Albert Schweitzer oly megkapóan mondotta. Az élő teremtmény szükségképpen nagyszámú disszonanciát tartalmaz, mi pedig megszoktuk, hogy „eleresszük őket a fülünk mellett”, hogy pszichoanalitikai értelemben elfojtsuk, más szóval kiretusáljuk őket tudatunkból. E disszonanciák legkellemetlenebbike az ölés szükséges volta, s ez nemcsak a ragadozóra, hanem az emberre is áll. (Már a Raubtier [rablóállat = ragadozó] szó is megengedhetetlen analógiát tartalmaz az

emberi viselkedéssel, helyette a Jagdtier [vadászállat] szót kellene alkalmazni.) Éppen a kutyáimmal való szoros barátság miatt rendít meg erősen, amikor újra és újra macskákat ejtenek el – bármennyire kívánatos is népes énekesmadárpopulációnk érdekében, hogy kertünk macskamentes legyen. Bevallom, hogy még filmen vagy a televízióban sem tudom végignézni, amikor egy ragadozó megöli a zsákmányát. Darwin beszámol arról, hogy amikor a Beagle-en tett útján először jutott trópusi őserdőbe, látta, amint egy pókölő óriásdarázs megtámad egy madárpókot. S mit tett a nagy természetbúvár? Talán ceruzát és zsebórát ragadott, s aprólékosan megfigyelte a nagy vonalakban akkor már ismert folyamatot, ahogyan a darázs a ganglionsorba szúrva megbénítja a pókot, s aztán, még élve, táplálékul a lárváinak, elhurcolja fészeküregébe? Nem! Charles Darwin, bár bizonyosan hajtotta a kíváncsiság, hogy alaposabban szemügyre vegye mi történik, elkergette a darazsat. A szenvedő teremtménnyel való együttérzés egyértelműen minőségi meghatározottságú érzelem, amely minden érzékeny ember számára szenvedést jelent, még akkor is, ha belátja, hogy az élő természet nagy harmóniájában elkerülhetetlen a szenvedés és a halál. Az sem használ semmit, ha pontosan ismerjük a zsákmányoló állatfaj és zsákmányai között fennálló harmonikus kölcsönhatást. Hiába érvelnének azzal, hogy a zsákmányállatnak mint fajnak nem lenne örömére, ha üldözője

eltűnnék az élet színpadáról, ahogyan ezt némely szentimentális, a természetes rendszereket nem értő állatbarát szeretné. Nem tagadjuk, hogy az együttérzésből fájdalom támad. Nem tagadjuk, hogy gyakran azonos mértékben fogjuk pártját üldözőnek és üldözöttnek. Az egerészmenyét minden létező élőlény között az egyik legelbűvölőbb, játékos mozdulatai elragadóan kecsesek – jóllehet éles helyzetben vadászatra és ölésre használja őket. A sárga nyakú egér csaknem olyan szeretetre méltó, mint az egerészmenyét. Amikor pedig azt látjuk, hogyan alkalmazza a menyét „bevetésen” azokat az ösztönös mozgásokat, melyekkel az imént, játék közben elbűvölt bennünket, s hogyan intézi el segítségükkel a nagy szemű, érzékeny és szenvedésre minden bizonnyal nagyon is képes sárga nyakú egeret, e disszonanciát tapasztalva majd' megszakad a szívünk. Ezzel együtt nagyon is kész volnék agyoncsapni egy sárga nyakú egeret, ha nekem kellene ellátnom egy félig éhen pusztult egerészmenyétet. Az élet nagy összhangzatában az együttérzés nem játszik szerepet. A szenvedés összehasonlíthatatlanul régebbi az együttérzésnél. A szenvedés a teremtmény szubjektív átélése útján, az egyed elkerülhetetlen halálával került a világba, sok millió évvel a részvét előtt. Az együttérzés jelei már a csimpánzoknál is megvannak. Jane Lawick-Goodall arról számol be, hogy egy nőstény csimpánz napokon át kitartott haldokló anyja mellett, és hajtotta róla a legyeket.

Amikor az anya meghalt, a mellére tapasztotta a fülét, s csak ezután – mivel valószínűleg már nem hallott szívdobogást – hagyta ott a tetemet. Nem fajához tartozó élőlények iránt bizonyosan csak az ember tanúsít együttérzést. Az együttérzés eredetileg egészen bizonyosan csak ott van jelen, ahol az egyik individuumot szeretet fűzi a másikhoz. Az élőlények iránti szeretet fontos, nélkülözhetetlen érzelem. Ugyanis ez az, ami a mindenek felett uralkodó emberre terheli rá a felelősséget bolygónk életéért. A felelős ember nem „nyomhatja el” más teremtmények szenvedését, legkevésbé embertársaiét, ami nem kis feladat számára. Az együttérzés és a részvét s az ezzel együtt járó készség a dolgok menetébe való segítő beavatkozásra a törzsfejlődés során alakult ki, éspedig minden bizonnyal azáltal, hogy az emberi ivadékgondozás szolgálatában álló normák kiterjedtek más emberekre, később pedig más élőlényekre is. Ehhez elég volt a közreműködő kiváltó mechanizmusok szelektivitásának csekély csökkenése. Bármily fontos is, hogy az emberben együttérzés ébredjen minden, a földgolyót velünk együtt benépesítő lény iránt, bármennyire nélkülözhetetlen is, hogy szeressünk minden élőt, érzelmeinkben éles határvonalat kell vonnunk az emberek, illetve állatok iránti együttérzés között. Bár majd' a szívünk szakad meg, amikor látjuk, hogy egy gepárdanya még élő és éppoly édes Thompson-gazellabébit hoz zsákmány-ként elragadóan édes kölykeinek, hogy ezen tanítsa meg az ölést a kis

gepárdoknak, nem áll hatalmunkban, hogy változtassunk a természet ilyetén folyásán, és megakadályozzuk, hogy a gepárdok Thompsongazellákat vagy az egerészmenyétek sárga nyakú egereket egyenek. Korántsem tartozik azonban az organikus élet elkerülhetetlen velejárói közé, hogy az emberiség nagyobbik része szükséget szenved, miközben a kisebbik rész a túltápláltság következményeit nyögi – ugyanakkor pedig az emberiség rendelkezésére álló energia hetven százalékát használja el. Egy gondolkodó és érző ember nem volna képes elviselni a nagy élő rendszerek elkerülhetetlen, szörnyű disszonanciáit, ha nem tudna nem gondolni rájuk. Nagyon valószínű, hogy vegetáriánussá lennék, ha minden táplálékomul szolgáló élőlényt magam volnék kénytelen megölni. Ebben a helyzetben az ember elfojthatja gondolatait, sőt erre kényszerül. Amikor azonban elkerülhető szenvedésekről, elsősorban embertársaink szenvedéseiről van szó, nem tehet így. Az elfojtás, az állatok szenvedéseitől való elfordulás azáltal lehet veszélyes, hogy szokásunkká válhat. Az ember idővel túlságosan is megtanul „félrenézni”, ily módon pedig az együttérzést – megengedhetetlen módon – olyan esetekben is kikapcsolni, amikor pedig lehetséges a segítség. Ezek után egyértelmű, milyen nagy szolgálatot tesznek az állatvédő egyesületek, és milyen nagyra értékelem mindazok munkáját, akik szóval és tettel tiltakoznak a háziállatok úgynevezett „intenzív

tartása” ellen. Mégis motoszkál bennem a gyanú, hogy némely embernél az állatok iránti szeretet fordítottan arányos az emberszeretettel. Nem volna érdektelen megtudni, vajon sok olyan ember van-e, aki az állatvédelemért és az Amnesty Internationalért egyaránt kiáll. Remélem, igen. XII. 2 Ne tégy hamis tanúbizonyságot „A legrosszabb a hamis szó, a hazugság. Az ember már akkor jó lenne, ha csak igazmondó volna. Hisz hogyan létezhetnék egyáltalán bűn, Ha nem tudna hazudni, becsapni? Főként magát és a világot; aztán Istent, ha csak arról van szó. Akkor egy gonosztevő gyakorta rákényszerülne, Hogy magában lévén is legazemberezze magát. Ki az, ki elviselné tulajdon megvetését?”

(ifj. Kőrös László fordítása)

Ezt Franz Grillparzer Jaj a hazugnak! című drámájában mondja Chalons püspöke. A hazugságot hamis információk tudatos kibocsátásaként definiálhatjuk, mely révén a kibocsátó a befogadóval szemben előnyöket szerez. (Kivételt képeznek ez alól a „kegyes”, nem önérdekből születő hazugságok.) A hamis információk kibocsátása stratégia, amely jóval

egyszerűbb, tudattalan szinten közismert. Már a növényvilágban léteznek virágformák, amelyek úgy „tesznek”, mintha bizonyos rovarfaj nőstényei volnának, párzásra ingerlik az illető faj hímjeit – ezáltal „gondoskodva” saját szaporodásukról. Nagyon sok úgynevezett mimikrijelenség a kibocsátó érdekében csapja be a befogadót. Ennek klasszikus példája, ahogyan az aspidontus nevű nyálkáshal a tisztogató ajakhalat (Labroides dimidiatus) utánozza. Az aspidontus nemcsak szín és forma tekintetében hasonlít a legkisebb részletekig az ajakhalhoz, hanem még azokat a mozdulatokat is utánozza, amelyekkel a tisztogató megállásra, és megtisztítandó testrészeik odafordítására ösztönzi „klienseit”. Míg ebben az esetben a ragadozó „csapja be” a zsákmányt, az esetek nagy többségében ennek a fordítottja történik; a hernyók első testgyűrűikre „festett” szempárok segítségével mímelik, hogy kígyófejük van; számos más rovar olyan szempárral ékeskedik, amely egy közelítő állatban azt a benyomást kelti, hogy egy nagyobb gerincessel van dolga. A legelterjedtebb hamis információ, amelyet egy potenciális zsákmányállat a közeledő zsákmányoló ellenség irányába kibocsát, azt célozza, hogy a kibocsátó nagyobbnak lássék a valóságosnál. Mindenki ismeri a lábasfejűek és a halak uszony-terpesztését, a melegvérűek toll- és szőrborzolását, valamint azt, ahogyan a hüllők és kétéltűek teleszívják a tüdejüket levegővel. Bizonyára feltűnik, hogy az információ cím-

zettje egyik említett példában sem valamelyik fajtárs. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy az a hal, amely vetélytársát széles oldalának mutogatásával fenyegeti, s ezen a módon próbál minél nagyobbnak mutatkozni, „blöffölni” igyekszik, azaz a valóságosnál nagyobbnak tünteti fel harci potenciálját. Amoth Zahavi meggyőző érvekkel szolgált arra nézve, hogy azoknak a jeleknek és hatáskeltő mozdulatoknak, amelyek a fajtársakra kifejtett hatás révén fejlődtek ki, szükségképpen nagymértékben megbízhatóaknak, mondhatni „őszintéknek” kell lenniük. Különösen a párválasztásnál mértékadó jelek esetében szükséges valamilyen garancia, hogy a jel valóban létező korrelációban áll a jeladóval. Ez az alapja a párválasztásban mértékadó tulajdonságok nagyfokú uniformizáltságának és szabványszerűségének. Nagyjából a sportversenyekre emlékeztet – ahol a minőségi különbségek érvényesülése érdekében igen pontosan szabályozzák a megítélés feltételeit –, hogy például minden tőkésrécegácsér és szürkelúdgúnár nászruhája pontos szabványoknak felel meg. Éppen ezért tűnnek fel az egyedek közti legkisebb különbségek is az alapos megfigyelőnek, mindenekelőtt pedig a fajtársaknak. Anélkül, hogy a bizonyításban a csoport- és törzsszelekcióig vissza kellene nyúlnunk, elegendő érvvel rendelkezünk arra nézvést, hogy a fajtársak, jeleket váltván, nem csapják be egymást. Minthogy azonban emellett nagyon is érvényesül a csoport- és a rokonsági szelekció, és a kiváltók és az öröklött

kiváltó mechanizmusok, továbbá a fajra jellemző jelek adói és vevői egy, a fajra jellemző rendszer egymáshoz tartozó részei, minden további nélkül feltételezhetjük, hogy – miként ezt már 1966-ban megállapítottam – a kiváltók és az öröklött kiváltó mechanizmusok szelekciós nyomást fejtenek ki egymásra. Ez épp amellett a feltevés mellett szól, hogy a fajtársak nem „hazudnak” egymásnak. Más szóval: egy állatfajnak érdeke, hogy képviselői félreinformálják a zsákmányoló ellenséget, az viszont nem, hogy egymást megtévesszék. Úgy tűnik, hogy a hazugság lehetősége a szó voltaképpeni értelmében csak a nyelv kialakulásával vált lehetővé. Ezért aztán egyáltalán nincs miért csodálkozni azon, hogy az emberek egymást oly megszokottnak számító rászedése később a közösség és a faj számára káros következményekkel jár. Ilyesmiből csak az egyes ember húzhat hasznot, mindenesetre azon az áron, hogy közben a közösség parazitájává válik. Míg az állatoknál a jelcserélő rendszerek genetikusan programozott mechanizmusai számára a hazugság ismeretlen dolog, a magasabb rendű emlősállatoknál az individuálisan tanult és talán belátáson alapuló viselkedésben akad nyilvánvalóan hazugságkezdemény. Georg Rüppell beszélt nekem egy sarki róka nőstényéről, amely, ha kölykei túlságosan a terhére voltak, egy megtévesztő manőverrel rázta le őket: figyelmeztető kiáltást hallatott, mire kölykei hanyatthomlok rohantak vissza a kotorékba, ő maga

viszont a nyugtalanság semminemű további jelét nem adta. Nagyon érdekes történetet mesélt nekem egy öreg orángutánhímről A. F. J. Portielje, akkoriban az amszterdami Artis állatkert vezetője. Ez az orangután nem hazudott, neki viszont hazudtak, ami éktelen haragra gerjesztette. Egy viszonylag kis alapterületű, de a magas helyiség mennyezetéig érő ketrecben lakott. Hogy kellő mennyiségű mozgásra késztessék, a padló közelében etették, pihenni azonban lehetőleg fenn a magasban pihent, úgyhogy valahányszor táplálékot kapott, többméternyit kellett le-, azután pedig felfelé másznia. Csak a ketrec takarításakor etették a legfelső régióban, ilyenkor egy állatgondozónak létrán kellett felmásznia hozzá. Ezalatt gyorsan kitisztogatták a ketrec alját – ami nem is hangzik túl bonyolultnak. Egy nap aztán bekövetkezett a kellemetlen meglepetés: az orangután hirtelen leugrott a ketrec aljára, s mielőtt behúzhatták volna a rácsos tolóajtót, egyik kezével ennek a szélét, a másikkal az ajtókeretet ragadta meg. Miközben a gondozó és a szerencsére jelen lévő igazgató, Portielje kétségbeesetten igyekeztek becsukni az ajtót, a majom hatalmas karjaival feltartóztathatatlanul tágította a nyílást. Portieljének ekkor mentőötlete támadt, ami, tekintettel a feszült helyzetre, egyenesen zseniális volt: rémült kiáltással elengedte az ajtót, hátraugrott, s közben tágra nyitott szájjal az orangután háta mögötti helyre meredt, mintha ott valami irtóztatóan rémületes dolog

bukkant volna fel. A majom hagyta becsapni magát, megfordult, az ajtó pedig bezárult mögötte. A történet érdekessége azonban még csak ezután következett! Az orangutánon ugyanis olyan tomboló düh vett erőt, amilyet Portielje ennél a fajnál még nem tapasztalt. Portielje azt mondta nekem, meggyőződése, hogy a majom tökéletesen átlátta az összefüggéseket, és az dühítette, hogy felült egy hazugságnak. Tudomásom szerint ez volt az első – kényszerű – célzott kísérlet annak kiderítésére, miként reagálnak az emberszabású majmok, ha becsapják őket. A szavakból álló nyelv természetesen a félreinformálás nem sejtett, új lehetőségeivel szolgál. Elgondolható volna, hogy a hazugság negatív megítélése velünk született programokon alapul. Egészen bizonyosan káros az emberi társadalom számára, ha polgárai azért hazudnak egymásnak, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljenek másoknál. Úgy gondolom, hogy ha egy ember egy másiknak „személyre szólóan” hazudik, másféle értékítéleteket vált ki belőlünk, mint a kollektív, politikai vagy gazdasági jellegű hazugság. A „német hűség”, amelynek magasztalása az én nemzedékem neveltetéséhez még elválaszthatatlanul hozzátartozott, valószínűleg Tacitus római történetíró találmánya, aki ezt a római magas kultúra morális hanyatlása elleni, rendkívül tiszteletre méltó hadjárata eszközéül alkalmazta. Kétlem, hogy többet tudott a germánok megbízhatóságáról, mint ami

szájhagyomány útján fülébe jutott. Tacitus írásaiból mindenesetre nagy biztonsággal kihüvelyezhető, hogy a római magas kultúra kései korszakában az emberek úgy hazudtak egymásnak, mintha könyvből olvasták volna. A hazugság bibliai tilalmának az egymással érintkező egyedek bizonyosan jóval tudatosabban engedelmeskedtek, mint a közösségek. Bármely felügyelőtanács minden egyes tagja bírja teljes bizalmamat, és gondolkodás nélkül követném mindegyikük tanácsát; egy felügyelőtanács azonban kollektívaként skrupulusoktól mentesen és amorálisan is cselekedhet. Az egyes személyeket nyilvánvalóan felmenti a felelősség alól annak megosztása. Tudásunk tökéletlen volta ellenére megkockáztatom a feltételezést, hogy a nyilvános hazugság gyakorisága és a becsapattatással szembeni általános tolerancia a magas kultúrák és a magasabb rendű civilizációk fejlődése során növekedett. A kereskedelmi forgalomban az alkudozás és az áruk hazug feldicsérése manapság gyakran nagyon is megengedettnek számít. Egyes reklámszakemberek nemcsak hogy nem szégyellik, hanem büszkék is arra, ha sikert aratnak egy hazugsággal. A lehető legkomolyabban gondolom, hogy az emberi társadalom mint egész átfogó és áldásos újraszerveződése következnék be, ha mind az egyéni, mind a kollektív hazugság azt az értékelést kapná, amit megérdemel.

XII. 3 Átértékelendő értékek Tudnunk kell, hogy azok a nevelési irányok, melyeket az előzőekben ember voltunk leépülésének ellenszereiként számba vettünk, egyértelműen egy magas rendű cél, értékek egész sorának átértékelése felé mutatnak. Amikor e hatalmas feladat megoldhatóságában bízom, derűlátásomat arra a tényre alapozom, hogy azok az apriorisztikus értékfelfogások, amelyekről a VI. fejezetben szó volt, a szó legnemesebb értelmében általános emberiek. Nem függnek sem a kulturális tradíciótól, sem a valóság szociális struktúrájától, amelyről a X. fejezetben beszéltünk. Más szóval, nincsen szükség arra, hogy azokat az értékfelfogásokat, amelyekről most beszélünk, beléneveljék, beleverjék az emberekbe; egészen bizonyosan maguktól felébrednek, mihelyt a felnövőben lévő ember alakérzékelése közelébe jut annak a hamisításoktól mentes tényanyagnak, amely kinyilatkoztatja számukra a „természet tudással teljes valóságát”. Egyszerű, az egészséges emberi értelem számára felfogható ismeretek sok ember számára (az illetők gondolkodásának hasadt volta miatt) hozzáférhetetlenek. Úgy gondolom, ebben mindenekelőtt az az idealista vagy inkább azt mondanám, ideisztikus hit a bűnös, hogy a valóságos világ nem tartalmazhat értékeket. Itt

azt az egyszerű tényt kell világossá tenni, hogy a teremtés valósága tiszteletet ébresztő értékeket tartalmaz, és képes arra, hogy (talán állandóan) még magasabb rendűeket hozzon létre. Miközben a világ értelmét keressük, nem kell elkanyarodnunk a természet fölötti és természeten kívüli jelenségek felé. „.. .bolond, ki vaksin felsandítva alkot, / képzelgőn, felhőn túli emberarcot! / Álljon szilárdan, nézze meg honát; / a bátraknak nem néma a világ” – mondja Faust Goethénél. (Fordította: Kálnoky László) XII. 4 Az ismeretelméleti álláspont Az előbbiekben egy sor olyan nevelési javaslatot tárgyaltam, amelyek inkább az értékfelfogások, mint a racionális gondolkodás képzését szolgálják. Az az ember, aki képes meglátni a világ szépségét, optimistán kell hogy szemlélje azt. A teremtés nagyszerűségéről és szépségéről való tudása segíteni fogja, hogy ellenálljon napjaink propagandamódszereinek és az indoktrinációnak. A valóság igazsága megtanítja arra, hogy maga se „tegyen hamis tanúbizonyságot felebarátja ellen”. Mivel a nagy harmóniákat érzékelő képessége annyira elmélyül és kiformálódik, hogy meg tudja különböztetni a betegest az egészségestől, és bár mélyen átérzi az egyedi lény tragikus szenvedését és halálát, nem kételkedik a szerves teremtés nagy összhangjában.

Mindezek minden természethez közel élő ember számára magától értetődő dolgok. Helyes megítélésükhöz semmiféle értelmi jellegű teljesítményre nincsen szüksége, csak „nyitott szemre”, amely az alakfelismerés raciomorf, de nem racionális funkciója. Aki osztja ezt a világszemléletet, tévedhetetlenül együtt érez a teremtménnyel, átérzi az egyes lény sorsát; ezzel az érzéssel már mindenképpen meg is született az élet iránti szeretet, s vele együtt a felelősség tudata. Mindezek nem szentimentális illúziók, ahogyan az ontologikus redukcionizmus hívei szemlátomást hiszik. Éppen ennek a hibának akartam elejét venni, amikor e könyv egész második részét a „csak” szubjektív dolgok valóságos voltának szenteltem. Minden, ami e kötetben olvasható, az evolúciós ismeretelmélet nézeteiből és abból az egyrészt szerény, másrészt azonban magabiztos véleményből következik, amelyet nekünk önmagunkról közvetít. Az utóbbi alaposan hozzászoktat bennünket önmagunknak ahhoz a túlértékeléséhez, amelyet az ógörög kultúrától örököltünk; megtanít bennünket arra, hogy az ember nem ellenfele és ellensége a természet rajta kívüli részének, miként ezt a platóni idealizmus – helyesebben szólva ideizmus – és végül is Immanuel Kant transzcendentális idealizmusa feltételezi. Ez az ismeretelmélet azonban mindenekelőtt arra tanít bennünket, hogy az ember valamennyi megismerőfunkcióját valóságos fiziológiai szerveződések funkcióinak tartsuk,

amelyek érzékelésünkben ugyanazt a valóságos külvilágot képezik le, mint a kvantifikáló ráció. A szubjektívnek ez az értékelése, s ezt a leghatározottabban hangsúlyoznunk kell, racionális gondolkodás eredménye. Állítom, hogy ezek az önmagukban banális ismeretek – annak ellenére, hogy gyakorta nem is tudatosulnak – jelentik minden olyan természettudós munkájának alapját, aki annak teljes jelentőségében megismerte az evolúció tényét. Rupert Riedl az új ismeretnek ezt a többékevésbé tudattalan terjedését egy gombafonal növekedéséhez hasonlította, amely a föld alatt elágazván különböző helyeken hoz létre termőtesteket, bár a felületes megfigyelés számára ezek egymástól függetleneknek látszanak. Az evolúciós ismeretelmélet eszméjéről egyszerre, egymástól látszólag függetlenül kezdtünk el beszélni – Karl Popper, Donald Campbell, Rupert Riedl és én magam. Valamennyien teljességgel különböző utakon jutottunk el a magunk eredményeihez. Popper a logika, Campbell a fiziológia, Riedl az összehasonlító morfológia felől közelített, én az állati viselkedés tanulmányozása felől. Rupert Riedl nemrég kiderítette, hogy Ludwig Boltzmann ugyanezeket már egy évszázada tudta. Boltzmann ezt írja: „Hogyan állunk mármost azzal, amit a logikában a gondolkodás törvényeinek nevezünk? Nos, a gondolkodás ezen törvényei a darwini felfogás értelmében nem egyebek, mint öröklött gondolkodási szokások... hiszen, ha meg akarnánk szabadulni a gondolkodás ezen törvényeitől, megszűnne

minden megismerés, és érzékelésünk híjával volna mindenféle összefüggésnek.” Szóval jó, ha nem képzelünk túl sokat új felismeréseinkről. Käthe Heinroth, nagy tanítóm özvegye e könyv tartalmi összefoglalójáról írt kritikájában férjét idézve mondja: „De hát ezt minden természettudós tudja, minek ezt még külön elmondani!?” Meggyőződésünk azonban, hogy Oskar Heinroth ma más véleményen volna. Max Planck írta nekem egyik első munkámról, melyben ezt a gondolatmenetet megfogalmaztam: mély megelégedésére szolgál, hogy oly különböző indukciós bázisokról kiindulva én is hasonló nézetekhez jutottam el a valós és a jelenségvilág közötti viszonyról, mint ő. Käthe Heinrothnak bizonyosan igaza van: ami ebben a könyvben olvasható, tulajdonképpen csakugyan magától értetődő. Csakhogy az evolúciós ismeretelmélet itt is vázolt banális emberképén alapul az a reményem, hogy ember voltunk leépülését meg lehet állítani. Hiszen „a kutyára!”, ahogyan Szókratész mondja Platónnál, lehetetlen hogy ne lehessen mindenkit megismertetni vele. Mindig is izgalmasnak találtam nagyon különböző állatok „világkép-apparátusainak” összehasonlítását. Erre Alfred Kühn Die Orientierung der Tiere im Raum (Az állatok térbeli tájékozódása) című könyvéből kaptam indíttatást. Az állatok térbeli tájékozódásán nagyon jól illusztrálható, mennyire eltérő annak az információnak a fajtája és minősége, amelyet különböző élőlények térbeli tájékozódásukat

szolgáló reakcióik révén nyernek. A papucsállatka menekülési reakciója, az úgynevezett fóbikus reakció során csak azt „tudja”, hogy a tér mely irányában van elzárva az útja. Az úgynevezett topikus reakció esetében, amely már a paramaeciumnál is megtalálható, az állat elfordulását az inger beesési szöge határozza meg, úgyhogy az állat nem valamely tetszőleges, hanem az egyetlen értelmes irányban úszik tovább. A topikus reakció ekképpen összehasonlíthatatlanul nagyobb mennyiségű információt tartalmaz, mint a fóbikus. A tér „reprezentációjának” a legalacsonyabb rendű állatok viselkedési repertoárjában megfigyelhető efféle igen egyszerű formáitól folyamatos az út felfelé, egészen a tér emberi szemléletformáiig. Az emberszabású majmokról tudjuk, hogy egyetlen izom – legyen ez akár a szemizom – mozgatása nélkül, egy tisztán „elképzelt” térben képesek különféle próbaszerű cselekvések végrehajtására. Ezt az elképzelt térben folyó próbacselekvést nevezzük közönségesen gondolkodásnak. Ha a majom ezen a módon, gondolkodás útján megtalálta az adott probléma megoldását, és örömrikoltást hallatva, no meg a siker teljes reményében végrehajtja a cselekvést, megfigyelőként nem tudunk szabadulni attól a benyomásunktól, hogy az állat azt éli át, amit Karl Bühler „aha-élménynek” nevezett. A különböző élőlények akciórendszereiben létrejövő képeket összevetve tudatosul bennünk néhány fontos tény. Először is, szerintem megle-

pő tapasztalat, hogy semmi sem hamis, amit az állatok a világ térbeli adottságairól tudnak; mindössze összehasonlít-hatatlanul kevesebb az információjuk, mint nekünk. A mi világképünkben is fontos az az információ, amelyen a papucsállatka fóbikus reakciója alapul: abba az irányba, ahonnan a menekülési reakció kitéríti az állatot, csakugyan nem vezet út! Gyakran egymás után több fóbikus reakciót is végre kell hajtania, míg akadálytalanul továbbhaladhat. Ha összehasonlítjuk egyszerűbb lények világképét a magunkéval, kiderül, hogy az nem téves, nem zavaros, hanem csak bizonyos fokig durvább, sokkal kevesebb részletet visszaadó „képbontási séma” alapján készült. E hasonlattal már negyven évvel ezelőtt éltem Kant apriori-tana a mai biológia fényében című munkámban. Más szóval: minden, amit az állatok a valós külvilágról tudnak, helyes! Ha az ember kisgyerekkorától fogva tudja, hogy olyan élőlények vagyunk, akár a bagoly vagy a vadliba, akkor magától értetődően abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a világról alkotott tudásunkat éppúgy korlátozzák világkép-apparátusunk teljesít-ményének és funkcióinak korlátai, ahogyan minden más szervezetét, még ha a mi tudásunk határai összehasonlíthatatlanul tágabbak is. Ha az egyes állatformák világkép-apparátusainak hatalmas különbségeit szemügyre vesszük, világossá válik a következő, nagy jelentőségű tény: mindaddig, amíg azok a jelentések ugyanarra a környezeti körülményre vonatkoznak, sohasem mondanak ellent

egymásnak. A papucsállatka „egydimenziós térszemlélete” is leképezi a külvilág egy „objektív” szeletét, amelyet a mi magasabban differenciált világképünk ugyanezen a módon ábrázol. Die Rückseite des Spiegels (A tükör hátoldala) című könyvemben elemeztem, miért jelentenek hatásos érvet az ezekben a jelentésekben ábrázolódó egységes, szubjektumon kívüli külvilág valóságos volta mellett a különböző emberek világképei és főleg a különféle szervezetek világképei közötti egyezések. Annak a ténynek a belátása, hogy megismerésünk kölcsönhatáson, egy bennünk valóságosan működő megismerő apparátus és egy rajtunk kívül létező, éppoly reális világ közti összeütközésen alapul, egyszerre tesz bennünket szerénnyé és magabiztossá. Szerénnyé, mert pimasz önhittség volna azt hinnünk, hogy az emberi megismerő apparátus, fejlettségének jelenlegi szintjén, kiterjed a megismerési lehetőségek határáig. Az ember, „megismerési protéziseket” alkotván a törzsfejlődés szempontjából kurtácska idő alatt, lényegesen kitágította a megismerés határait. Az imént említett könyvben egy ilyen segédeszköz példáján mutattam be, mennyire visszás volna véglegesnek és abszolútnak nyilvánítani a megismerhető és a megismerhetetlen közti határokat. Nem lepődünk tehát meg, ha olyasféle dolgokra bukkanunk, amelyek nem képződnek le megismerő apparátusainkban, és akkor sem, ha néha úgy véljük, „kettős látásunk” van, amikor például, mint már rámutattam, ugyanaz a

valóságos körülmény hol mint részecske, hol pedig mint hullám képződik le. Tökéletesen tudatában vagyunk, hogy akár a gyerekek a mesebeli erdőben, érthetetlen titkok szinte végtelen, de elvben mégis véges sokasága között állunk, és azt is tudjuk, hogy ezek a titkok a teremtett világ természetes közegébe tartoznak: „kifürkész-hetetlenségük” oka megismerő képességünk végessége. Hogy Carl Zuckmayer Rattenfängerét idézzem, vannak természetes dolgok, amelyeket ismerünk, és vannak rejtettek, amelyek ugyancsak természetesek. Az evolúciós ismeretelmélet tehát szükségképpen arra tanít bennünket, hogy ne becsüljük túl sem az embert, sem pedig az emberi megismerő képességet, főképpen pedig, hogy a megmagyarázhatatlan dolgok nem szükségképpen természetfelettiek. Megismerésünk korlátainak felfogásával egy időben bizalom ébred bennünk annak valóságos volta iránt, amit kognitív képességeink leképeznek számunkra, s ez a bizalom magabiztossá tesz bennünket. Ha világkép-apparátusunk az ehhez a valóságos világhoz való alkalmazkodás során jött létre, mai formáját az a szelekciós nyomás határozza meg, amelyet saját leképzési képessége gyakorolt rá. Ebből egy nagyon határozott, a valós és fenomenális világ viszonyával kapcsolatos álláspont adódik, amely egyébként azonos azzal, amit az úgynevezett egészséges emberi értelem diktál nekünk. Néhány szóval leírható: minden jelenségnek – akár az érzékelés révén a

szubjektumon kívüli valóságból, akár érzések és indulatok révén saját bensőnkből érkezzék is hozzánk – van valamilyen valóságos megfelelője. Tehát semmiképpen sem csak az valóságos, ami fizikailag definiálható és kvantitatíve igazolható, hanem az összes érzelmi jellegű dolog is. A szeretetre és barátságra való képesség az összes őket kísérő érzéssel egyetemben éppúgy az emberi fajfejlődés során keletkezett, mint a mérés és számolás képessége. Mindkétfajta fenomén ugyanarra a valóságra vonatkozik, melyhez az érző és átélő ember éppúgy hozzátartozik, mint a megmérhető és megszámlálható dolgok. Ebben látom az evolúciós ismeretelmélet talán legfontosabb hatását. Abban a pillanatban, hogy megértettük: az érzések éppúgy külső és belső dolgokról szóló jelentések, mint a mérési eredmények, másként kezdjük szemlélni a tudható és a kideríthetetlen közti összefüggéseket. Elsősorban azonban az a kép változik meg, amelyet magunkról, emberekről alkotunk: alaposan szertefoszlik az a hitünk, hogy Isten végérvényes képére és hasonlatosságára teremtettünk. Egyidejűleg azonban ráébredünk, milyen nagy és csodálatos az a világ, amelynek részesei vagyunk. Éppen ez – írja Karl von Frisch – „vezet az ismeretlen iránti mély tisztelethez, s aki effajta érzelmeit olyan formába önti, amely élete során szilárd támaszt jelent neki, jó úton jár”. Azzal a felismeréssel, hogy teljes egészünkben ennek a világnak a részei vagyunk, együtt jár annak tudatosulása is, hogy felelősség terhel

bennünket érte. Jacques Monod-val ellentétben mi az embert nem magányos idegennek látjuk az univerzum peremén, és nem is egy alapjaiban megismerhetetlen világ poláris ellentétének, ahogyan ezt a transzcendentális idealizmus teszi. Mindössze efemer tagja az élők láncolatának; okkal feltételezzük, hogy a fejlődés egy fokozatát képviseli az igazi humán lény felé vezető úton. Még remélhetjük, hogy így van.

Utószó: A természettudós hitvallása Késztetést érzek, hogy utószót írjak, amely mindazokhoz szól, akik otromba materialistának tartják az evolúciós ismeretelmélet képviselőjét, mivel nem mondja ki az „Isten” szót. A tízparancsolatban ez áll: „az Istennek, a te uradnak nevét szájadra hiába ne vegyed”. Én erős gátlást érzek, hogy egyáltalán említsem; különösen a (német) hímnemű személyes névmás használatát élem meg újra és újra csaknem istenkáromló elbizakodottságként, különösen ha mindkét elemét nagybetűvel írják! Ugyanígy érzek, amikor valaki – bármilyen naivan és hódolatteljesen – „Istennel való találkozásról” beszél. Platón szerint Szókratész nyilvánvalóan valami hasonlót érzett, amikor arra szorítkozott, hogy „valamiféle isteniről” – δαιμόνιoν τί – beszéljen. Úgy tűnik, az ezoterikus ideistákat lehetetlen meggyőzni: az a törekvésünk, hogy világunkat a maga minden szekuláris evilágiságában megismerjük, nem jelenti azt, hogy lemondunk mindenről, ami transzcendens. Mint már Nicolai Hartmann is hangsúlyozta, még nehezebb megértetni, hogy a transzcendenst éppen akkor tagadják, amikor a platóni ideák világát lehozzák téren és időn túli magasságából, kijelentvén, hogy mint velünk született mintaképek és célratörő hajtóerők beavatkoznak a világ történései-

be. E könyv első részében minden erőmmel azt igyekeztem megmutatni, hogy a világban végbemenő teremtő történés mögött semmiféle olyan, jól átgondolt koncepció nincs, amely szerint a folyamatban lévő fejlődés az évmilliók során fokról fokra következetesen bontakozott volna ki. Carl M. Feuerbach Die Abstammung des Menschen im Lichte der Esoterik (Az ember származása az ezoterika fényében) című írásában lelkes és valóban csodaszép szavakkal akarja megcáfolni Darwin „majomelméletét”: „Minden, ami létezik, tervezetlenül és cél nélkül, »rögtönzött«, nem volt előre programozva, »az ember, ez a sajátságos főemlős« nem Isten akarta kivétel! A természet úgyszólván kapásból, fantáziáló erők irányítatlan, szabad játéka révén, áthatolhatatlan ködben, »a létért való küzdelemben megvalósuló természetes kiválasztódás közepette«, vakon tévelygő véletleneken és mutációkon át, a mindenkori külső körülmények közepette tapogatózik egy nem akart és nem ismert, távoli jövő felé.” Feuerbach itt azon szándéktól vezérelve, hogy figyelemre méltó költői erővel ad absurdum vigye Darwinnak a fajok eredetéről szóló elméletét, azt fejezi ki, amit a teremtő evolúció csakugyan tesz. Bármi légyen is az a teremtő erő, amely alacsonyabb rendű lényekből a korábban nem létezett magasabb rendűt létrehozza – „kapásból” csinálja! Hogyan másképpen volna képes az alkotásában immanensen jelen lévő alkotó teremteni? Nem a színész mondja azokat a

szavakat, amelyeket egy nagy költő papírra vetett, ilyenkor maga a költő beszél. Nem az előadó zenész adja vissza egy zeneszerző műveit; maga a zeneszerző az, aki senki által nem dirigált fantáziajátékot játszik. A tehetséggel megáldott emberek alkotó munkáiban az egész világot átfogó teremtési folyamat speciális eseteit látjuk, a mindennek mindennel való játékát, amelyből a korábban nem létezett kipattan. Ha igaz, hogy az emberben van valami isten képmásából, akkor az ez a teremtő tevékenység. Aki hisz valamely istenben – legyen ez akár Ábrahám féltékeny, hirtelen haragú, törzsfőnöktulajdonságokkal felruházott istene –, többet tud a kozmosz lényegéről, mint bármelyik ontologikus redukcionista. Még a legnaivabb, a Jóistent apafiguraként elképzelő egyistenhívőn sem fog az értékekkel szembeni vakság. Akkor sem fordíthatja el tekintetét a mai kor sátáni torzulásaitól, ha hisz abban, hogy Mindenhatója és Mindentudója végül mindent jóra fordít majd. A legrosszabb esetben – mivel mindenütt a gonosz létezését tapasztalja – kétségei támadnak Isten mindenhatóságát illetően. A monoteizmus igazságtartalma a hívőt a gyakorlati cselekvés során megtartja a helyes úton; a kategorikus parancsok, melyeket istenétől kap, megegyeznek azokkal, amelyeknek mi próbálunk engedelmeskedni. Az ezoterikus gondolkodástól azonban az általa felvázolt emberkép bűnös nagyképűségét veszem rossz néven. Az az elképzelés, hogy az ember kezdettől fogva a fejlődés elhatározott

célja, annak az elvakult gőgnek a példája, amely a bukás előtt szokott megjelenni. Ha hinnem kellene, hogy egy mindenható isten a mai embert – abban a formájában, ahogyan fajunk átlaga megjeleníti – szándékosan teremtette olyanra, amilyen, istenhitem bizony megrendülne. Ha ez a kollektív cselekvésében gyakran nemcsak gonosz, hanem ráadásul oly ostoba lény Isten képmása, ezt kell mondanom: „Micsoda szomorú Isten!” Szerencsére azonban tudom, hogy – geológiai időmértékkel mérve – az „imént még” emberszabású majmok voltunk. Ismerem továbbá a veszélyeket, amelyeknek az emberi szellem az emberi lelket kiteszi; harmadsorban pedig tudom, hogy e veszélyek közül több olyan betegségekből származik, amelyek, elvileg legalábbis, gyógyíthatóak. Alapjában véve megjósolhatatlan, hogy a homo sapiens elpusztul vagy életben marad; kötelességünk azonban, hogy harcoljunk a túlélésért. A megjósolhatatlanság azonban elengedhetetlen tulajdonsága minden élőnek. Egy zárt, minden folyamatát tekintve alapvetően megjósolhatóan működő rendszer, amilyet például Nietzsche az örök visszatérésről szóló tanításában felvázol, minden szörnyűség legszörnyűségesebbike; egy zárt rendszer ugyanis per definitionem nem élő rendszer. Ilyen zárt rendszer azonban nem létezik, és ettől a borzadálytól nem a biológia szabadított meg bennünket, hanem maga a modern fizika. Az emberi gondolkodást meghaladja annak felfogása, milyen kapcsolatban lehet az emberi

szabadság a világtörténés megjövendölhetetlenségével. Nagyon is megérthetjük azonban, hogy egy predesztinált, azaz egy előre kijelölt pályán haladó világtörténésben az emberi szabadságnak nem volna helye.

@Irodalomjegyzék ABEL, O.: Lehrbuch der Palöozoologie. Jena (G. Fischer) 1920 BAERENDS, G. P. und DRENT, R. H.: The Herring Gull and its Egg. Behaviour Suppl. 17, 1970 BALLY, G.: Vom Ursprung und den Grenzen der Freiheit. Eine Deutung des Spielens bei Tier und Mensch. Basel (Birkhäuser) 1945 BEEBE, W.: The Arcturus Adventure. New York/London 1926 BERGER, P. L. und LUCKMANN, TH.: The Social Construction of Reality. New York (Doubleday) 1966; dt: Die gesellschaftliche Konstruktion der Wirklichkeit. Frankfurt (Fischer) 1980 BOLTZMANN, L.: Populäre Schriften (Broda, E. [ed.]). Braunschweig (Vieweg) 1979 BRIDGMAN, P. W.: Remarks on Niels Bohr's Talk. Daedalus Spring 1958 BRUNSWIK, E.: Scope and Aspects of the Cognitive Problem. In: Bruner et al. (eds.), Contemporary Approaches to Cognition. Cambridge (Harvard Univ. Press) 1957 BUBENIK, A. B.: The Significance of Antlers in the Social Life of the Cervidae. Deer I, 208-214, 1968 BÜHLER, K.: Handbuch der Psychologie, I. Teil: Die Struktur der Wahrnehmung. Jena 1922 CAMPBELL D. T.: Evolutionary Epistemology. In: Schilpp, R A. (ed.), The Philosophy of Karl Popper. La Salle (Open Court Publ.) 1966 CAMPBELL D. T: Pattern Matching as an Essential in

Distal Knowing. New York (Holt, Rinehart and Winston) 1966 CARSON, R.: Silent 1962; dt.: Der (Biederstein) 1962

Spring.Boston(Houghton-Mifflin) stumme Frühling. München

CHARGAFF E.: Unbegreifliches Geheimnis. Stuttgart (Klett-Cotta) 1980 CHOMSKY, N.: Sprache und Geist. Frankfurt (Suhrkamp) 1970 CZERWENKA-WENKSTETTEN, G.: Das »leere« Gesicht, Vortrag 1977 DARWIN, CH.: Der Ausdruck der Gefühle bei Tier und Mensch. Düsseldorf (Rau) 1964 DAWKINS, R.: The Selfisch Gene. Oxford Univ. Press 1976; dt.: Das egoistische Gen. Berlin/Heidelberg/New York (Springer) 1978 EIGEN, M. und WINKLER, R.: Das Spiel. Naturgesetze steuern den Zufall. München/Zürich (Piper) 1975, 81987 ERIKSON, E. H.: Ontogeny of Ritualization in Man. Philosoph. Transact. Royal Soc. London 251 B, 337349, 1966 FESTETICS, A.: Kulturethologische und ökologische Aspekte pannonischer Volkstrachten. FEUERBACH, C. M.: Die Abstammung des Menschen im Lichte der Esoterik. Privatdruck 1976 FRANKL, V. E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. München/Zürich (Piper) 1979, 61988 FREUD, S.: Gesammelte Werke. Publ.) 1950

London

(Imago

FREYER, H.: Schwelle der Zeiten. Stuttgart (Deutsche

Verlagsanstalt) 1965 FREYER, H.: Theorie des gegenwärtigen, Zeitalters. Stuttgart (Deutsche Verlagsanstalt) 1967 FRISCH, K. VON: Tanzsprache und Orientierung der Bienen. Berlin/Heidelberg/New York (Springer) 1965 FROMM, E.: Anatomie der menschlichen Destruktivität. Stuttgart (Deutsche Verlagsanstalt) 1974 GEHLEN. A.: Der Mensch, seine Natur und seine Stellung in der Welt. Frankfurt (Athenäum) 1966 HAHN, K.: Die List des Gewissens. In: Erziehung und Politik. Minna Specht zu ihrem 80. Geburtstag. Frankfurt (Öffentl. Leben) 1960 HARGREAVES, R.: mündl. Mitteilung HARLOW, H. F: Primary Affectional Patterns in Primates. Amer. J. Orthopsychiat. 30, 1960 HARLOW, H. F und HARLOW, M. K.: The Effect of Rearing Conditions on Behaviour. Bull. Menninger Clinic 26, 231-224, 1962 HARLOW, H. F und HARLOW, M. K.: Social Deprivation in Monkeys. Scient. American 207, 137-146, 1962 HARLOW, H. F und HARLOW, M. K. und MEYER, D. R.: Learning Motivates by a Manipulation Drive. J. Exp. Psychol. 40, 1950, 228-234 HARTMANN, M.: Allgemeine Biologie. Jena (G. Fischer) 1933 HARTMANN, M.: Die philosophischen Grundlagen der Naturwissenschaften. Jena (G. Fischer) 1948, 1959. HARTMANN. N.: Der Aufbau der realen Welt. Berlin (de Gruyter) 1964 HARTMANN, N.: Teleologisches Denken. Berlin (de

Gruyter) 1966 HASSENSTEIN, B.: Biologische Kybernetik. Heidelberg (Quelle & Meyer) 1965 HASSENSTEIN, B.: Kybernetik und biologische Forschung. Handb. d. Biol., 1, 631-719. Frankfurt (Athenaion) 1966 HASSENSTEIN, B.: Verhaltensbiologie München/Zürich (Piper) 1973, 41987

des

Kindes.

HEDIGER, H.: Zur Biologie und Psychologie der Flucht bei Tieren. Biol. Zbl. 54, 21-40, 1934 HEDIGER, H.: Wildtiere (Schwabe) 1942

in Gefangenschaft.

Basel

HEDIGER. H.: Skizzen zu einer Tierpsychologie im Zoo und im Zirkus. Zürich (Gutenberg) 1954 HEINROTH. O.: Beiträge zur Biologie, namentlich Ethologie und Psychologie der Anatiden. Verh 5. Int. Ornithol.-Kongr. Berlin, 589-702, 1910 HEINROTH, O.: Über bestimmte Bewegungsweisen der Wirbeltiere. Sitzungsber. der naturforsch. Freunde Berlin. 1930 HEINROTH, O.: Die (Behrmüller) 1928

Vögel

Mitteleuropas.

Berlin

HEISENBERG, W.: Der Teil und das Ganze. Gespräche im Umkreis der Atomphysik. München/Zürich (Piper) 61986 HOLST, E. VON: Zur Verhaltensphysiologie bei Tieren und Menschen. Gesammelte Abhandlungen I und II. München/Zürich (Piper) 1969/70 HUXLEY, A.: Schöne Neue Welt (Orig.: »Brave New World«) – DreiBig Jahre danach (Orig.: »Brave New World Revisited«) München/Zürich (Piper) 1976, 31983

HUXLEY, J. S.: Evolution, the Modern Synthesis. New York (Harper and Row) 1942 HUXLEY, J. S.: A Discussion on Ritualization of Behaviour in Animals and Man. Philos. Transact. Royal Soc. London, Series B, Nr. 772, Bánd 251 KANT, I.: Kritik der reinen Vernunft. Neuasgabe der 2. Aufl. von 1787, Bd. III Kants Werke. Berlin (de Gruyter) 1968 KLAGES, L.: Der Geist als Widersacher der Seele. Bonn (Bouvier) 61981 KNEUTGEN. J.: Beobachtung über die Anpassung von Verhaltensweisen an gleichförmige akustische Reize. Z. Tierpsychol. 21, 763-779, 1964 KNEUTGEN. J.: Eine Musikform und ihre biologische Funktion. Über die Wirkungsweise der Wiegenlieder. Z. f. exp. u. angew. Psychol. 17(2), 245-265, 1970 KOEHLER O.: »Zählende« Vögel und vorsprachliches Denken. Zool. Anz. Suppl. 13, 129-238, 1949 KOEHLER O.: Vom unbenannten Denken. Zool. Anz. Suppl. 16,202-211, 1952 KOEHLER O.: Vorbedingungen und Vorstufen unserer Sprache bei Tieren. Zool. Anz Suppl. 18, 327-341, 1954 KÖHLER, W.: Intelligenzprüfungen an Menschenaffen. Berlin (Springer) 1921. Neudruck 1963 KOEN1G, O.: Kultur und Verhaltensforschung. Einführung in die Kulturethologie. München (dtv) 1970 KONISHI, M.: Effects of Deafening on Song Development in Two Species of Juncos. Condor 66, 85-102. 1964 KONISHI, M.: Effects of Deafening on Song Development of American Robins and Black-Headed Grosbeaks. Z.

Tierpsychol. 22, 584-599, 1965 KONISHI, M.: The Role of Auditory Feedback on the Control of Vocalization in the White-Crowned Sparrow. Z. Tierpsychol. 22, 770-783, 1965 KRAMER, G.: Macht die Natur Konstruktionsfehler? Wilhelmshavener Vorträge, Schriftenreihe d. Nordwestdt. Univ.-Ges. 1, 1-19, 1949 KUHN, TH. S.: Die Struktur wissenschaftlicher Revolutionen. Frankfurt (Suhrkamp) 1967 KUHN. A.: Die Orientierung der Tiere im Raum. Jena (G. Fischer) 1919 KÜPPERS, B. -O.: Evolutionstheoretische und ethische Aspekte der ökologischen Krise. Max-Planck-Inst. f. Biophysikal. Chemie, Göttingen 1982 LAGERLÖF S.: Wunderbare Reise des kleinen Nils Holgersson mit den Wildgänsen, 1906/07; München (Nymphenburger) n1971 LAWICK-GOODALL, J. VAN: The Behaviour of freeliving Chimpanzees in the Gombe Stream Reserve. Anim. Behaviour Monogr. 1, 161-311, 1968 LAWICK-GOODALL, J. VAN: In the Shadow of Man. Boston (Houghton-Mifflin)/London (Collins) 1971; dt.: Wilde Schimpansen. Reinbek (Rowohlt) 1971 LAWICK-GOODALL, H. und J. VAN: Innocent Killers. Boston (Houghton-Mifflin) 1971; dt.: Unschuldige Mörder. Reinbek (Rowohlt) 1972 LORENZ, K.: Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwártiger Biologie. Blätter f. Dt. Philos. 15, 1941; Neudruck in: Das Wirkungsgefüge und das Schicksal des Menschen, Serie Piper 309, 1978, 51987 LORENZ. K.: Das sogenannte Böse. Wien (BorothaSchoeler) 1963

LORENZ, K.: Die acht Todsünden der zivilisierten Menschheit. Serie Piper 50, 1973, 141983 LORENZ, K.: Über tierisches und menschliches Verhalten, Gesammelte Abhandlungen I und II. München/Zürich (Piper) 1965; I, 191987, II, 141988 LORENZ, K.: The Enmity between Generations and its Probable Ethological Causes. Stúdium Generálé 23. 963-997, 1970 LORENZ, K.: Analogy as a Source of Knowledge. Les Prix Nobel en 1973, The Nobel Foundation 1974 LORENZ. K.: Die Rückseite des München/Zürich (Piper) 1973, 41975

Spiegels.

LORENZ, K.: Die Vorstellung einer zweckgerichteten Weltordnung. Anz. Phil.-hist. Klasse Österr. Akad. d. Wiss. 113. Jg., 302, 1976 LORENZ, K.: Vergleichende Verhaltensforschung. Grundlagen der Ethologie. Wien/New York (Springer) 1978 MACKAY, D. M.: Freedom of Action in a Mechanistic Universe. Cambridge Univ. Press 1967 MAYR, E.: Artbegriff und Evolution. Berlin (Parey) 1967 MAYR, E.: Evolution und Verhalten. Verh. d. Dtsch. Zool. Ges. 64, 322-366, Stuttgart 1970 MCDOUGALL, W.: An Outline of Psychology. London (Methuen) 1923 METZGER, W.: Psychologie. Darmstadt (Steinkopff) 1953, 41968 MONOD, J.: Zufall und Notwendigkeit. Philosophische Fragen der modernen Biologie. München/Zürich (Piper) 1971, 61983 ORWELL, G.: Animal Farm. A Fairy Story. Aylesbury (Hunt

Barnard Printing) 1945; dt.: Farm der Tiere. Frankfurt (Fischer) 1971 ORWELL, G.: Neunzehnhundertvierundachtzig. Ein utopischer Roman. Zürich (Diana) 1949; Neuausgabe: 1984. Berlin (Ullstein) 1981 PACKARD, V: Hidden Persuaders. New York (McKay) 1957; dt.: Die geheimen Verführer. Düsseldorf (Econ) 1958 PIETSCHMANN, H.: Das Ende des naturwissenschaftlichen Zeitalters. Wien (Zsolnay) 1980 PITTENDRIGH, C.: Perspectives in the Study of Biological Clocks. In: Perspectives in Marine Biology. La Jolla (Scripps Inst. for Oceanography) 1958 PLANCK, M.: Sinn und Grenzen der exakten Naturwissenschaft. Naturwiss. 30, 1942 POPPER, K. R.: The Logic of Scientific Discovery. New York (Harper and Row) 1962; dt.: Logik der Forschung. Tübingen (Mohr) 1966 POPPER, K. R.: The Open Society and its Enemies. London 1945; dt.: Die offene Gesellschaft und ihre Feinde. Bern/München (Francke) 1957, 41975 POPPER, K. R.: Scientific Reduction and the Essential in Completeness off all Science. In.: Studies in the Philosophy of Biology. London (Macmillan) 1974 POPPER, K. R.: Objective Knowledge. Oxford (Cla-rendon Press) 1972, dt.: Objektíve Erkenntnis. Ein evolutionárer Entwurf. Hamburg (Hoffmann & Campe) 1974 PORTIELJE, A. F J.: Dieren zien en leeren kennen. Amsterdam (Nederlandsche Keurboekerij) 1938 PORTMANN, A.: Das Tier als soziales Wesen. Zürich (Rhein-Verlag) 1953

RIEDL, R.: Die Strategie der Genesis. Naturgeschichte der realen Welt. München/Zürich (Piper) 1976, 61986 SAND, R H.: Common Core of Legal Systems. Cornell University SEITZ, A.: Die Paarbildung bei einigen Zichliden I. Z. Tierpsychol. 4, 40-84, 1940; Die Paarbildung bei einigen Zichliden II. Z. Tierpsychol. 5, 74-101, 1941 SCHMIDT, W.: Qualitative und quantitative Untersuchungen am Verhalten von Haus- und Graugánsen. Diss. Univ. Düsseldorf 1975 SCHULZE, HL: Das Grenzsituationserlebnis in der Neurosentherapie. Pr. d. Psychotherapie 1963 SCHULZE, H.: Nesthocker Mensch. Stuttgart (Enke) 1977 SKINNER, B. F: The Behavior of Organisms. New York (Appleton-Century-Crofts) 1938 SKINNER, B. F: Reinforcement Today. Amer. Psychologist 13, 94-99, 1958 SKINNER, B. F: Beyond Freedom and Dignity. New York (Knopf) 1971; dt.: Jenseits von Freiheit und Würde. Reinbek (Rowohlt) 1973 SNOW, C. R: The Two Cultures. London (CambridgeUniv. Press) 1959; dt.: Die zwei Kulturen. Literarische und naturwissenschaftliche Intelligenz. Stuttgart (Klett) 1967 SPLENGLER. O.: Der Untergang des Abendlandes. München 1928/29; Neudruck: München (Beck) 1967/69 SPITZ, R.: Vom Säugling zum Kleinkind. Naturgeschichte der Mutter-Kind-Beziehungen im ersten Lebensjahr. Stuttgart (Klett) 1965 SUGIYAMA, Y: Social Organization of Hanuman Langurs. In: Altmann, S. A., Social Communication among

Primates. Chicago/London (Univ. of Chicago Press) 1969 TEILHARD DE CHARDIN, R: Der Mensch im Kosmos. München (Beck) 1959 TINBERGEN, N.: The Study of Instinct. London (Oxford Univ. Press) 1951, dt.: Instinktlehre. Vergleichende Verhaltensforschung angeborenen Verhaltens. Berlin/Hamburg (Parey) 1952 TINBERGEN. N.: The Herring Gull's World. London (Collins) 1953; dt.: Die Welt der Silbermöwe. Eine Untersuchung des Sozialverhaltens von Vögeln. Göttin-gen (Musterschmidt) 1958 TOYNBEE, A.: A Study of History. Vol. 1-3. Oxford Univ. Press 1934; dt.: Der Gang der Weltgeschichte. Aufstieg und Verfall der Kulturen. Stuttgart (Kohlhammer) 1950; München (dtv) 1970 TRETZEL, E.: Imitation und Variation von Scháfer-pfiffen durch Haubenlerchen (Galerida c. eristata L.) Z. Tierpsychol. 22. 784-809, 1965 UEXKÜLL, J. VON: Umwelt und Inneniében der Tie-re. Berlin 1921 WATSON, J. B.: Der Behaviorismus. (Deutsche Verlagsanstalt) 1930

Stuttgart

WEISS, R A.: The Living System: Determinism Stratified. In: Koestler, A. und Smythies, J. R. (eds.): Beyond Reductionism, London (Hutchinson) 1969; dt: Das neue Menschenbild. Revolutionierung der Wissenschaft vom Leben. Wien/München (Molden) 1970 WEISS, R A. (ED.): Hierarchically Organized System in Theory and Practice. New York (Hafner) 1971 WEISSKOPF V. F: Naturwissenschaft und Gesellschaft. Physikalische Blätter Bd. 27, 1970

WITTGENSTEIN, L.: Schriften 1-4. Frankfurt (Suhrkamp) 1969 WUCHTERL, K. und HÜBNER, A.: Ludwig Wittgenstein in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten. Rowohlts Monographien 275. Reinbek 1979 ZAHAVI, A.: Reliability in Communication Systems and the Evolution of Altruism. In: Stonehause, B. und Perrins, Chr. (eds.): Evolutionary Ecology. London (Macmillan) 1977, 253-259 ZAHAVI, A.: The Lateral Display of Fishes: Bluff or Honesty in Signaling? Behaviour Analysis Letters 1, 233-235, 1981 ZAHAVI, A.: Natural Selection, Sexual Selection and the Selection of Signals. In: Evolution Today, Proc. Of the 2. Int. Congr. of Systematic and Evolution Biology, 133-138, 1981

Tartalom Kurtára fogott előszó Egészen rövid összefoglaló Első rész: Az evolúció szabadságfoka I. fejezet: A célra irányuló világrendbe vetett hit I.1 Demoralizáló hatásai I.2 Az úgynevezett haladás téveszméje I.3 A nem célra irányuló világrend elutasítása I.4 A célra irányuló történés három fajtája II. fejezet: A törzsfejlődés eltervezetlensége II.1 A teleonómia fogalma II.2 A célszerűtlen II.3 Funkcióváltás II.4 A filogenezis cikcakkjai II.5 Az evolúció zsákutcái II.6 A fajon belüli verseny hatása II. 7 Értékvesztő evolúció vagy szakkulinizáció III. fejezet: A teremtő evolúció III.1 Az alkalmazkodás mint kognitív folyamat III.2 Út a magasabb rendűhöz III.3 A kulturális evolúció III.4 A kultúra mint élő rendszer III.5 A kultúra átörökítése és megváltoztatása III.6 A kulturális fejlődés tervezetlensége III.7 Homo ludens Második rész: A „csak” szubjektív valósága

IV fejezet: A test-lélek probléma IV.1 A fenomenológiai módszer legitimációja IV.2 A szcientizmus bírálata, bírálóinak kritikája IV.3 A tapasztalat kétségbevonhatatlansága IV.4 A művészet mint a fenomenológia tudásforrása IV. 5 Három hipotézis a test-lélek problémáról V fejezet: Az értékfelfogások fenomenológiája V. 1 Teleonóm értéknormák V.2 Felesleg és hiány V.3 Szépérzék és domesztikáció V.4 A domesztikációs jelenségek értékelése a viselkedésben V.5 Jogos és jogtalan értékítéletek V.6 A tulajdonnal kapcsolatos értékítéletek VI. fejezet: A nem teleonomikusan programozott értékítéletek kérdése VI.1 Van-e szép önmagában? VI.2 Harmóniaérzékelés VI.3 A harmóniák viszonylagossága VI.4 Patologikus zavarok érzékelése VI.5 A valóban apriorisztikus értékfelfogás Harmadik rész: A szellem mint a lélek ellenfele VII. fejezet: A kultúra rossz közérzete VII. 1 A sebességek diszkrepanciája VII. 2 Hajlam és morál VIII. fejezet: Eredetileg értelmes viselkedésmódok hibás működése VIII.1 A normális és a patologikus definíciója

VIII.2 Rendszeretet és túlszervezés VIII.3 A növekedés öröme VIII.4 A funkció öröme VIII.5 A verseny öröme VIII.6 Munkamegosztás és specializálódás VIII.7 A megértésről való kényszerű lemondás VIII.8 A reklám VIII.9 Kollektív-agresszív lelkesedés és politikai propaganda VIII.10 Indoktrináció IX. fejezet: Az emberi szellem tévútjai IX.1 Túlbecsült eszmék és neurózisok IX.2 A szcientizmus elméleti és gyakorlati hatásai Negyedik rész: Az emberiség jelenlegi helyzete X. fejezet: A technokratikus rendszer X.1 Optimizmus elvi alapon X.2 A rendszert stabilizáló tényezők X.3 A szelekció megszűnése X.4 A pszeudodemokratikus doktrína X.5 A hospitalizmus mint példa X.6 A valóságtudat megváltozása X.7 A nemkívánatos „autonóm” ember X.8 Az idomítás módszerei XI. fejezet: Az ifjúság jelenlegi helyzete XI.1 A kritikus pont XI.2 Nemzeti gyűlölködés XI.3 A csoportválasztás kényes ideje XI.4 A világ érzelmi kiüresedése XII. fejezet: Okunk az optimizmusra XII.1 A nevelés elérhető céljai XII.2 Ne tégy hamis tanúbizonyságot

XII.3 Átértékelendő értékek XII.4 Az ismeretelméleti álláspont Utószó: A természettudós hitvallása Irodalomjegyzék Névmutató