Baleset Mint A Megoldsok Lehet

A BALESET MINT AZ ÉLET EGYIK MEGOLDÁSI LEHETŐSÉGE (Takács Tibor előadása a Reiki Kuckóban 2008. január 13-án)

Szervusztok, mindenkit szeretettel üdvözlök. A mai nap amiről beszélgetünk, az a balesetek és az ember sorsának összefüggései, tehát hogy – idézőjelben, de mégis – hogyan választja azt egy ember, hogy a sorsa megoldásaiban úgymond a balesetet hívja elő vagy a balesetet éli meg mint megoldást. Ilyenkor tudni kell, hogy két típusú megoldásaink vannak: az egyik, amikor az ego, a személyiség tesz valamit és ezáltal valósulnak meg a sorsesemények és a sorshelyzetek. Ilyenkor általában olyan helyzetek adódnak, amelyek az én döntéseim nyomán keletkeznek. Na most, ilyenkor természetesen az ego nem nagyon választ olyan helyzetet vagy olyan feladatot, amelyben baleset lehet a megoldás, ő inkább a betegséget, a betegség valamilyen formáját választja. A balesetekre általában azok az emberek hajlamosak, akik túl erősek ahhoz, hogy elfogadják egy betegség irányítását. Na most, természetesen amikor én balesetről beszélek, akkor nem feltétlenül autóbalesetre kell gondolni, tehát nem olyan balesetekre, amelyek úgymond súlyos következményekkel jár, hanem ami egyáltalán baleset. Ugye, a betegségeket sokkal könnyebb nyomon követni, hiszen az életünk során mindig megalapozzuk azokat a helyzeteket, amelyektől egy betegség előadódhat, még ha ezt racionálisan ezt nem is tudjuk, nem is figyeljük, nem is követjük nyomon, azért mindig lehet tudni, hogy egy betegséget hogyan alapozunk meg. Természetesen én is tudom, hogy vannak olyan betegségek, amelyekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni, mert a születésünkkel jönnek létre, de általában úgymond a betegségeinkért keményen megdolgozunk. Tehát nagyon ritka az, amikor olyan betegség jön, ami nem személyiségfüggő. Természetesen ennek az az oka, hogy minden ember, amikor az életfeladatát megpróbálja megoldani vagy az életfeladatát megpróbálja megélni, akkor különböző lehetőségek közül választ, hiszen testi adottságaink vannak. Mindannyiunknak vannak olyan betegségképei és betegségadottságai, amelyekkel az élet során a sorsunkat alakítjuk. Én valahogy úgy szoktam fogalmazni, hogy minden ember úgymond megterít a sorsának azzal az életminőséggel és azokkal a választásokkal, amelyek során úgymond az életünket éljük. Hiszen – ahogy én szoktam fogalmazni – nagyon érdekes az emberi döntések sorozata, amíg eljutunk A pontból B pontba, hiszen gondoljuk el – amit én nagyon gyakran szoktam emlegetni –, hogy ha megkérdezel egy embert, hogy hogyan szeretne meghalni, akkor mindenki vagy nagyon kevés kivételtől eltekintve mindenki gyorsan szeretne elmenni, fájdalommentesen, ha lehet, ne is tudjon róla, vagy ha tud is róla, csak nagyon rövid ideig [tartson], tehát mindegyikünk ezeket az utakat szeretné választani. Hát de mégis, amikor arról van szó, hogy lehet enni a szalonnát meg a kolbászt, meg lehet inni az italokat, ugye, a pálinkát meg stb., akkor azt mondjuk, hogy egészségtelenül él, pedig nem él ő egészségtelenül, csak mindent megtesz azért, hogy ha lehet, akkor valami szívinfarktusban vagy májzsugorban, vagy valami hasonlóban menjen el, hiszen akkor eléri majd azt… Képzeld, ha azt mondanák neked, hogy jó szalonnázást meg kolbászozást kell végrehajtani ahhoz, hogy gyorsan elmenjél, hogy egy korai infarktus elintézze ezeket a dolgokat, hát rögtön meglepődnél, pedig ha végiggondoljuk, azért mindannyian valami hasonlóra vágyunk, csak valahogy úgy, hogy soha ne következzen be. Az emberi tudatnak van egy ilyen megnyilvánulása, ami nagyon furcsa tud lenni, pedig igaz és nagyon izgalmas: azt hisszük, hogy ha valamit elkerülünk, az soha nem fog bekövetkezni. Nagyon érdekes az emberi gondolkodásmód, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy egy betegségből felépül, akkor lehet, hogy többé nem kell meghalnia vagy örökké fog élni. Én nem tudom, miért gondoljuk ezt, de mégis így vagyunk felépítve. Tehát ezért teszünk meg mindent bizonyos helyzetekben akár a betegségek ellen.

Na most, a baleset azért olyan izgalmas, mert teljesen váratlan dolog, tehát nem előre megkomponált, nem az életünkkel, az élethelyzeteinkkel előrevetített események, hanem egyszerűen arról van szó, hogy valamit meg akarunk oldani, aminek a megoldása vagy váratlanul jön az életünkben, vagy ha nem is váratlanul jön, de nem vagyunk vele hajlandóak azonosulni. Na most, mire gondolok ilyenkor? Például nagyon sokszor észre lehet venni, vagy az én környezetemben nagyon gyakran van, a szülők sokszor mesélik, hogy, mit tudom én, a gyereknek dolgozatírás jönne a hét végén vagy a jövő hét elején, hát mit tudom én, a hét végén elesik, eltöri a csuklóját, belázasodik, beteg lesz stb., tehát jönnek azok a helyzetek, amelyek megoldanák neki, hogy ne kelljen dolgozatot írnia. Tehát magyarul: választ egy olyan helyzetet, választ egy olyan lehetőséget, amellyel megold egy bizonyos feladatot, megold egy bizonyos helyzetet, például azzal, hogy mit tudom én, leesik a hintáról és eltörik a keze, és holnap nem kell dolgozatot írnia. Ez is egyfajta baleset, de miért nem betegségképpen vagy betegség által [manifesztálódik]? Mert, ugye, ha egy jó kis influenzát létrehozna vagy valamit, lehet, hogy ugyanakkora esélye lenne, bár attól függ, ha olyan a szülő, akkor influenzásan is megy dolgozatot írni, nem dől be egy influenzának már a szülő. Tehát valamilyen módon szüksége van arra, hogy mondjuk egy balesettel oldja ezt meg. Általában olyan helyzetekre szoktuk ezt [a megoldást] választani, amikor az ego nem akarja fölvállalni. A feladat hárításának egyik legjobb módja a baleset, hiszen gondoljuk el: ha váratlanul történik valami, tehát nem látható, nem érzékelhető, hogy az létre fog jönni akár a közeljövőben, akár az élethelyzetünkben, akkor ez egy váratlan dolog, váratlan helyzet, amelyben az egónak nem kell szembesülnie azzal, hogy ő tette. Ez miért olyan izgalmas vagy én miért tartom olyan izgalmasnak? Mert egy örök kérdést feszeget, ami az asztrológiában örök kérdés: van-e determináció vagy nincs? Ugye, ahány asztrológus, annyiféleképpen vélekedik a determinációról, és ha végiggondoljuk, akkor egy baleset egy nagyon érdekes dolog. Tudniillik énnekem meggyőződésem, hogy ha akármelyikőtöknek föltennék azt a kérdést, hogy „Hisz-e abban, hogy nincsenek véletlenek?”, akkor többnyire azt válaszoljátok, mint ahogy én is válaszolnám, hát hogy „Én biztos vagyok benne, hogy nincsenek”, tehát elhisszük, hogy nincsenek véletlenek. Ez azért olyan izgalmas, mert a véletlen és a sorsszerűség problémája egyértelműen az ego és a nem ego feladata. Tudniillik, ha vannak véletlenek, akkor az ego felmentést kap az alól, hogy minden élethelyzetet, amit meg kell élnie, azt ő teremtse meg. Hiszen hogyha van véletlen, hogyha véletlen az, hogy most a jeges úton valaki elcsúszik és eltöri a kezét, ha ez véletlen, akkor az egónak felmentést lehet adni. De ha nem véletlen sorsszerűség, akkor nem, mert akkor azt kell kijelentenünk, hogy nem úgy történnek az események – ahogy megint gyakran fogalmazok –, hogy valaki azért töri el a kezét, mert elesik, hanem akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy el akarja törni a kezét, ezért ő elesik. Magyarul: akkor az egónak ebben a tekintetben is felelősséget kell vállalni, márpedig a baleset a legjobb módja annak, hogy az ego háríthassa a felelősségét. Miért olyan érdekes ez? Tudniillik ez pontosan ugyanaz a képzeljétek el, hogy, amit én úgy fogalmazok, hogy melyik a könnyebb: odaajándékozni a kocsit vagy hagyni, hogy ellopják, ha tudom, hogy el kell veszítenem? Ugye, itt mindig az a kérdés, hogy tudom-e, hogy el kell veszítenem? Mert ha el kell veszítenem az autómat, akkor sokkal egyszerűbb lenne odaajándékozni, de mivel nem tudom, ezért el fogják lopni, tegyük fel ezt a helyzetet. Viszont mi van akkor, hogyha az egónak szembesülnie kell azzal, hogy „Ez tudom, hogy meg fog történni”? Akkor ugye bajba kerül az ego, mert anélkül, hogy lenne bizonyítéka arra, hogy oda kell adnia az autóját, magyarul: le kell mondania valamiről, úgy kell odaadnia, miközben lehet, hogy nem is kéne odaadnia. Magyarul: az ego szembesül azzal, hogy bizonyosság nélkül kell neki döntést hoznia, mégpedig úgy kell döntést hoznia, ami az ő egóját valamilyen módon hátrányba kényszeríti.

Na most, pont ugyanez a probléma van a baleseteknél is, hogy például ha valakinek nincs kedve dolgozni – persze, ez nem racionális [dolog], hogy nincs kedve dolgozni, csak hát egyszerűen a tudatában ott van, hogy „most nehezebb a munkám, fáradt vagyok” stb. –, akkor jön egy betegség, ugye, akkor mennyivel jobban érzi magát, ha otthon marad. De a betegségből ki kell gyógyulni, a betegség egyértelműen az egónak egy olyan képe, hogy „lehet, hogy én tehetek róla, hogy megbetegedtem, mert mit tudom én, nem vettem sapkát, sálat, nem húztam kesztyűt, vizes hajjal mentem ki” stb., magyarul: be lehet hozni az ego problémáját, viszont a balesetnél sohasem. Tehát a baleset az a fajta analógia, ami úgy történik meg az életünkben, hogy az ego semmifajta felelősséget nem kell hogy vállaljon. Ha ezt továbbvisszük a súlyosabb balesetek irányába, akkor még inkább érdekes a dolog: mindig olyan élethelyzetekben fog történni súlyos baleset, amelyben én valamilyen módon nem tudom fölvállalni azokat a váltásokat, változásokat, amelyeket a sorsomban létre kell hozni. És ez most már sokkal izgalmasabb, hiszen olyan direkt helyzetekre utal, amelyekkel a baleset által fog élethelyzetet változtatni. Na most, természetesen attól függ, hogy milyen balesetről van szó. Mit tudom én, van egy ismerősöm, két éve levágta az egyik kezén az ujját, most levágta a másik kezén az ujját. Na most, természetesen, ha racionálisan gondolunk bele, akkor mi történik? Egy fűrészgépen dolgozik – ugye, azt a viccet ismeritek, hogy a fűrésztelep vezetője, ezt ismeri mindenki –, természetesen benne van a munkájában ennek a balesetnek a lehetősége, hogy bármikor bekövetkezhet egy olyan baleset, hogy elvágja, levágja az ujját stb. Igen ám, de most gondoljuk végig az analógiákat, hogy ő azzal „megterített” a sorsának, hogy oda ment dolgozni. Látszólag igen, hiszen benne van a munkakörében, hogy balesetveszélyes munkakör, tehát benne van a munkájában, hogy levághatja az ujját. Igen ám, de azért nem mindenki vágja le az ujját, aki fűrészgéppel dolgozik. Tehát lehet, hogy benne van a személyiségében vagy benne van a sorsában egy olyan helyzet, amelyben önmaga sosem vállalná fel, hogy „most valamit teszek vagy nem teszek, valamit fölvállalok vagy nem vállalok föl”. Ez azért izgalmas, mert az asztrológiában a sorsunkban két térfelet veszünk elsősorban figyelembe, a keleti és a nyugati térfelet. A keleti térfél lényege, hogy a személyiség önmaga irányítja a sorsát, a nyugati térfél lényege, hogy mindig lesz valaki, aki beleszól a sorsába. Na most, ez azért izgalmas, mert a baleseteknél mindenképpen arról van szó, hogy kívülről jövő váratlan helyzetek, amelyek az én sorsomat vagy az én sorsomban változásokat provokálnak, változásokat hoznak létre. Tehát elmondhatjuk, hogy olyan élethelyzetek és olyan életterületek kapcsolódnak be a sorsunkba, amelyeket mi már nem fogunk tudni irányítani. Itt a kérdés megint mi? „Hogyha nem én irányítom [a sorsomat], akkor ki fogja?” És ez a kulcsa, meggyőződésem, a baleseteknek, hogy meg kell találnunk az életünkben, hogy van-e olyan ember, akinek hagyjuk, hogy a mi sorsunkat irányítsa. Tehát feltételeznünk kell különböző élethelyzetekben, persze lehet ezt a párkapcsolatban is, hogy azt mondom, a párkapcsolatban ott a párom, aki különböző döntéseket hoz, amelyek az én életemre valamilyen módon befolyással bírnak [gyakorolnak]. De mi van akkor, hogyha én ezt a felelősséget vagy ezt a feladatot nem akarom átadni? Nekem az egyik legdöbbenetesebb baleset az volt, amivel én találkoztam, s azért volt érdekes, mert még az ismeretségi körben volt. Nem tudom, pár éve, emlékeztek-e arra, hogy volt Szentendrén egy esküvő… – És a Szentendrei úton hazafelé történt a baleset – szól közbe valaki. – Az az, de úgy, hogy a násznagy másfél-két órával előbb elvitte a haverjait haza, majd visszafelé jött, kétszázzal jött a Szentendrei úton, és a nászutas párral, a fiú meg a lány ült benn a kocsiban, velük karambolozott a násznagy, és a lány meg is halt, a fiú életben maradt, meg abban a kocsiban is, azt hiszem, ketten meghaltak. De nem is ez volt a lényeg, hanem nagyon érdekes volt a sorsukban, hogy ez a négy ember, aki a balesetben részt vett, hihetetlenül szoros kapcsolatban volt egyébként, barátok, ismerősök, tehát nagyon-nagyon

szoros kapcsolatban voltak, és mégis egymás halálát okozták. És nagyon érdekes volt abból a szempontból, hogy én ismertem a fiút meg a lányt, a násznagyot nem meg azokat, de a lányt meg a fiút ismertem, és abban a kapcsolatban egy teljesen érdekházasság jött létre. A lány egy nagyon-nagyon befolyásos és gazdag családból származott, a fiú pedig egy sportoló srác volt, aki egyszerűen azért nősült meg, mert úgy gondolta, hogy ez neki egzisztenciálisan mennyire jó lesz és mennyire előrevivő, nem kell dolgoznia, nem akart dolgozni, a sportból nem tudott már megélni, mert nem ért el olyan szintet, és arra gondolt, hogy „megnősülök, és akkor majd eltartanak vagy a lány pénzéből fogok élni”. És akkor volt ez a baleset, hogy az esküvő napján a lány meghalt és a fiú életben maradt, természetesen hihetetlen sérülésekkel, azóta is mozogni alig tud, mert életben maradt. És a helyzet az volt, hogy ebben az érdekkapcsolatban, ebben az érdekházasságban, hogy őneki bármi haszna lesz, abszolút negatívan sült el. Tudniillik a lány után semmit nem kapott, ugye, a saját egzisztenciális teremtése ezzel a balesettel odalett, tehát most egy sokkal, sokkal, de sokkal alacsonyabb szinten, sokkal negatívabb módon, de azt kell megélnie, amit ő meg akart élni. Tehát ő azt akarta, hogy ne kelljen dolgoznia, azt akarta, hogy mások – idézőjelben mondom, de mégis így volt –, hogy mások tartsák el, és most ugyanott van, ugyanott van. Kapott pénzt a biztosítótól, rokkantnyugdíjas lett, és eltartják, úgymond, idézőjelben „eltartják”, hiszen a társadalom meg a szülei, meg minden, de a fiú teljesen… Na most, ha cinikus akarnék lenni, akkor [azt mondanám, hogy] hát elérte azt, amit szeretett volna. Na, de hogyha én úgy teszem föl ezt a kérdést, hogy „Miért kellett ennek így történnie?”, akkor számomra teljesen egyértelmű a válasz, legalábbis abban az értelmezésben, hogy nagyon egyszerű: a fiúnak nem lehetett olyan házassága, nem lehetett olyan egzisztenciális előrejutása, amelyben ő gondtalanul, gazdagon élhetett volna, egyszerűen nem lehetett, tehát nem volt meg a sorsában a gazdagságnak azon elve, amit meg szeretett volna élni. Tehát a sors úgymond helyére tette az analógiát. Végül is elérte ő azt, amit szeretett volna, még ha nem is racionális eredmény-elérés volt ez, hanem amit a tudattalanjában létrehozott, de a sors tudta, hogy azon a szinten ő nem kerülhet ilyen helyzetbe. Magyarul: amíg nem házasodott meg, addig mindig ott volt az esély arra, hogy ezt ő megélheti, de abban a pillanatban, amikor megházasodott, és belekerült volna abba az élethelyzetbe, amelyre vágyott, de ami ellentétes [volt] az ő sorsával, abban a pillanatban jött a sors, és kívülről ezt lezárta. Tehát magyarul: akármilyen élethelyzetben is vagyunk, akármilyen élethelyzetbe is kerülünk, az nem mondhat ellent a sorsunknak, tehát nem mondhat ellent annak az élethelyzetnek, amibe kerülnünk kell. Viszont – megint, amit az előbbiekben is említettem – gondoljuk végig: a fiú vágyaiban az az életforma volt, amelyben ő gondtalanul élhet anélkül, hogy őneki munkával, aktív tevékenységgel hozzá kellene ehhez járulni. Na most, a sors a két analógiából, hogy én mit élhetek meg, mi a feladatom és mi a vágyam, ebből próbált egy olyan közös analógiát alkotni, aminek ez lett az eredménye. Na, de hogyan lehetett ezt megvalósítani, hiszen a fiú az egójával ezt soha nem hozta volna létre? Ugye, hogyha a lány marad a felesége, és a fiút betegség által hozza a sors ilyen helyzetbe, akkor még mindig ott van a lány, aki ugyanezt megvalósítja. Tehát egyszerre kellett elérni azt, hogy a lány ne tudja ezt megvalósítani, a fiú átélje azt, amit át szeretne élni, de ne valósuljanak meg a vágyaik. Tehát többszintű analógiát hozott létre a sors egyetlen egy eseményben. Természetesen mindig föltehetjük a kérdést, hogy egy balesetben milyen analógiák működnek, hiszen ha egy ilyen balesetről van szó, még meg tudjuk magyarázni és stb., de mi van akkor, amikor lezuhan egy repülőgép kétszáz emberrel; egyazon sors, egyazon helyzet? Az analógiákat úgy kell elképzelni minden helyzetben, hogy az eredmény megoldása független attól, amit létre kell hoznia. Tehát nem az a lényeg, hogy mi történik és hány ember van benne a történésben, hanem ami létrejön az életükben, az élethelyzetükben, ami létrejön az analógiákban, azoknak kell folyamatosan jelen lenniük, tehát amit létre kell hozni. Most hogyha, mit tudom én, száz embernek meg kell halnia, akkor van száz ember, aki összejön

ugyanazon okból, de teljesen más életúttal és teljesen más vonulattal. Hiszen gondoljuk végig: néhány évvel ezelőtt volt ez a szökőár, ez a cunami, hogy hány ember halt ott meg egynéhány óra leforgása alatt, és ugye persze mondhatjuk, hogy ez egy baleset, mert végül is az, de ezeknek az embereknek a sorsában, az egyéni sorsában mindegyiknek valamiért ott van ez az út. Tehát a balesetek, az ilyen tömeges balesetek azért jönnek vagy jöhetnek létre, mert olyan élethelyzet, olyan analógia valósul meg néhány perc vagy néhány óra leforgása alatt, ami sokkal gyorsabban hoz létre eredményeket. Tehát amikor mi balesetről beszélünk, és a balesetről mint megoldásról beszélünk, akkor mindig gondoljuk azt, és mindig úgy kell, hogy olyan élethelyzetben vagyok, amit egyszerűen nem tudok megoldani, az ego képtelen rá; vagy azért, mert az ego hárítja, és soha nem fog belekerülni abba az élethelyzetbe, soha. Hiszen rengeteg ilyen balesetet lehet látni, hogy mivel önmagától soha nem kerülne bele ebbe helyzetbe, inkább választ egy baleseti analógiát, „választ egy balesetet” – idézőjelben –, hogy ez megvalósuljon. Ez egy másik… És csak olyan történeteket mondok most, amelyekben szorosan benne vagyok, tehát ismerem a helyzeteket, hogy… Évekkel ezelőtt volt egy ismerős, korán… Talán te, még, Laci, emlékszel rá. Volt egy ismerősömnek a fia, és egy anya egyedül nevelte a két gyerekét, és a fiú egy hihetetlenül lázadó típus volt, aki semmilyen korlátot nem akart elfogadni, semmit, és együtt kellett laknia az édesanyjával, mert nem volt más megoldás. És akkor éveken keresztül küzdött, küzdött, hogy elmegy külföldre. És előtte… Hétfőn utazott volna külföldre, ez nyáron volt, és akkor lementek a Balatonra egy hétvégére, mielőtt elutazott [volna]. A fiú fejest ugrott a Balatonba és rosszul érkezett, és aláfordult a nyaka és eltört a nyakcsigolyája. Na most, természetesen ez is egy baleset volt, és én nagyon sokat beszélgettem a fiúval és az anyjával is. Ugye, a fiú nyaktól lefelé lebénult, ezt hihetetlenül nehezen élte meg, persze ennek is az anyja volt az oka, ugye, ahogy ez szokott lenni, hiszen teljesen kiszolgáltatódott az anyjának. És ugye, hogy megint miért kellett létrehozni ezt a sorsot? Azért, mert a fiú semmilyen más módon nem tudta volna megélni azokat a feladatokat, amelyeket az édesanyjával, az édesanyján keresztül addig megélt, és mivel magától ő soha többé nem maradt volna ott, tehát nem lett volna hajlandó, a sorsa teljesen elvitet volna az édesanyjától, ezért a sors egyszerűen ezt a helyzetet teremtette meg, hogy az anya az élete végéig ottmarad a gyerekkel. Azért nem lehetett volna betegségséggel megoldani, mert a betegség ellenére is elment volna, tehát nem tudott volna a sors olyan betegséget hozni neki, amitől ő ottmarad, semmit. Ugyanakkor van erre ellenpélda is, pont az ellenkezője, hogy egy másik tanítványom, aki egyszerűen nem akart leválni az anyjáról, tehát egyszerűen – egy nagyon csúnya szóval –, de egyszerűen élősködött az édesanyján. Hát már huszonhét éves volt, nem tanult, nem dolgozott, az anyja dolgozott három műszakban két ember helyett stb. – mert ott is egyedül nevelte [a gyereket] az anya –, a fiú meg „minden jár” alapon, amikor az anyja szóvá tette, „Hát miért szültél meg?”, mindig ez volt a válasz, és hát persze az anya nem nagyon tudott mit kezdeni, mert nagyon szerette a fiát (egyedül volt a fiú, az anya egyedül nevelte stb.). És akkor a fiú motorozott, és motorbalesetet szenvedett, a látóidege megsérült és megvakult. Ahogy kijött a kórházból, onnantól kezdve nem volt hajlandó az anyjához költözni, tehát a leválás, ez a vakság, hogy őt ne sajnálja senki, hogy neki ne segítsen senki, belevitte abba az élethelyzetbe, hogy teljesen önállóan, teljesen egyedül legyen kénytelen élni. Tehát egyszerűen az egója azt nem viselte el, hogy őt sajnálják. Abban benne volt, hogy ő ne dolgozzon és az anyja tartsa el, de ne azért, mert sajnálják, hanem azért, mert őneki nincs kedve. De innentől kezdve, hogy őt mindenki elkezdte sajnálni, tehát a gyengeségére mutattak rá, hogy ő nem képes egyedül élni, innentől kezdve ez pont az ellenkezőjére fordult át, és a fiú onnantól kezdve levált, egyedül él, egyedül dolgozik, munkája van stb., tehát hihetetlen, hogy milyen változást hozott a sorsában.

Megint amit ezzel el szeretnék mondani, hogy az ego ellen forduló eseményekről beszélünk, tehát olyan eseményekről, amelyek az ego ellen hatnak, mert az ego nem tud mit kezdeni ezekkel. Amikor olyan élethelyzeteink vannak, amelyek az egónkkal nem összeférhetők, nem összeegyeztethetők, amelyekkel nem tudunk a hétköznapokban élni, na, akkor jöhet a baleset, egyébként nem. Tehát hogyha mi hajlandóak vagyunk azt megtenni vagy megvalósítani, amit meg kell vagy a sorsunkban benne van, akkor nincs szükség a balesetre. Persze vannak ezek a különböző élethelyzetek meg élettörténetek, mert… Nyáron is a táborban, aki közületek lenn volt [, ismerheti a történetet], pont akkor halt meg egy tanítványom egy autóbalesetben, és eljött a felesége hozzám, hogy mondjam már el, hogy miért? Mert egy olyan fiúról volt szó, aki példamutató férj, példamutató családapa, az egész társadalomban példamutató személyiség lehet, egy ilyen állami gondozott fiatalokkal, tehát nem gyerekekkel, hanem állami gondozott fiatalokkal foglalkozott, és tényleg az élete volt a munkája, akinek tudott, segített, tehát tényleg példaértékű volt az ő élete, példaértékű volt a családja, három gyereke volt, minden példaértékű volt. És akkor én azt mondtam neki, hogy… Azt mondtam akkor is a táborban, hogy valami sántít, valami nem kerek, hát a sors semmi olyat nem hoz, amiben nincs olyan analógia, amiért őt ilyen kényszerpályára, kényszerhelyzetbe kell hozni. És akkor elbeszélgettem a feleségével, és akkor elmondta, hogy a harmadik gyerek megfoganása után, tehát ahogy megfogant a harmadik gyerek, közöttük vége volt a szexuális kapcsolatnak, ő azóta nem bírja, azóta nem tudott lefeküdni a férjével, és mondta a férjének, hogy ne haragudjon, de őneki a szex nem. Hát mondta a fiú, egy dupla Skorpió-fiúról volt szó, mondta, hogy hát ő ezt így nem bírja, tehát azt mondta a feleségének, hogy valamit találjanak ki, mert ő ezt nem bírja ki és nem is akarja, és „Hagyjál, ez így nem élet!” És akkor mondta a felesége, hogy „Figyelj ide, én ezzel egyetértek, de akkor váljunk el vagy legyen barátnőd, vagy legyen bármi, de én nem tudom ezt megélni”. És akkor a fiúnak hozott a sors egy lányt, de ő nem akarta, mondta a lánynak, hogy ő nem, nem megy bele a kapcsolatba, mert ő nem akarja sem elveszíteni, sem elhagyni a családot. Hát maradt a fiú. A felesége mondta akkor, hogy menjen külföldre, a felesége intézte ismerősökön keresztül, hogy próbáljon meg külföldre menni dolgozni, hogy elmenjen, mert nem akarja őt. Hát a fiú mondta, hogy azt sem. És utána jött a baleset, amiben a fiú meghalt. És ugye a horoszkópban teljesen egyértelmű volt, hogy a lánynak kellett függetlenednie, a lánynak kellett olyan élethelyzetbe kerülnie, hogy ne éljen együtt a fiúval. Na, de a fiú egójával és a személyiségével teljesen ellentétes volt az a sorshelyzet, hogy ő elmenjen, egyszerűen nem tudta megtenni meg nem is akarta megtenni, és a sors így oldotta ezt meg. És persze azon lehet gondolkozni, hogy ez jó-e vagy kellett-e, vagy egyáltalán, vagy fölösleges, mert ez történt, de lehet rajta gondolkodni. De egy biztos: a sors meghozza azokat a feladatokat, amelyeket át kell élnem. Ez a legkisebb szinten is így van, amikor elvágod az ujjadat vagy leforrázod magad, vagy megégeted, vagy megszúrod, vagy mit tudom én, aláfordul a bokád, rosszul lépsz gödörbe. De mindig arra gondoljunk és mindig arra gondoljatok, hogy ez azért történik, mert máshogy nem tudod megoldani. Tehát kell egy kényszer, kell egy olyan külső kényszer, ami az egót arra kényszeríti, hogy beleálljon abba az élethelyzetbe, amit neki át kell élnie, egyébként nem. De ez lehet egy olyan helyzet is, hogy ez kibillent egy tespedtségből, lehet egy olyan helyzet is, hogy rávilágít egy olyan élethelyzetre vagy körülményre, amit egyszerűen képtelen vagy egyelőre megoldani, és ez billenti át. Tehát nagyon sokfajta helyzetre jó egy baleset. Egy dologban minden baleset közös, hogy ellentétes az egóval. És ez lenne a legfontosabb mondanivalója a baleseteknek, hogy felül akarja írni az egódat, felül akarja írni azokat az analógiákat, meggyőződéseket, amelyeket a sorsunkban, az életünkben, a hétköznapokban cipelünk és hordozunk. Tehát ez az, ami a legfontosabb egy balesetnél, hogy ezt figyeljük. De természetesen vannak olyan típusú emberek, akik inkább balesethordozók, tehát inkább hordozzák a baleset lehetőségét, és vannak, akik nem. De mindig arra kell gondolni, hogy ez

nem jó vagy rossz kérdése. Tehát itt nem arról van szó, hogy az egyik ember jobb, mint a másik vagy jobban jár vagy kevésbé jár jól egy balesettel, hanem arról van szó, hogy valamit át kell élni, amit egyébként ő nem tud megtenni, mert a személyisége olyan, hogy amikor „rosszul választ" valaki – idézőjelben a „rosszul választ, mert persze ilyen nincs, tehát amikor rálép egy útra, akkor őt már csak agresszióval, egy kívülről jövő agresszióval lehet visszabillenteni abba az irányba, amelyik irányba neki haladnia kell. Éppen ezért, én mindig az asztrológiában azt tanítom és azt mondom, hogy egy dologra figyeljetek: ha valamit meg kell valósítani, akkor meg fogod [valósítani], ha akarod, ha nem. És nagyon érdekes volt a srácnál is, akiről az előbb meséltem, hogy a felesége is meg ő is tanítványom volt, tehát mind a ketten tudták, hogy mi várható, mind a ketten tudták, hogy mi jön, mégsem tudtak lépni, mégsem tudták megtenni vagy megváltoztatni. Nagyon fontos, hogy itt az utak választása, ami igazából rávisz [belevisz] bizonyos helyzetekbe, tehát olyanokba, amikor a sorsunkban döntést hozunk. Ezért nem tudod sohasem, hogy egy másik ember miért dönt így vagy úgy, soha nem fogod megtudni, ha nem mondja el, persze ha elmondja, megtudod, mert nem tudod, hogy mi az az út, ami felé ő megy. És ez a borzasztó, amikor majd esetleg közületek valaki, aki asztrológiával foglalkozik, eljut egy olyan szintre, hogy tudatosan tud választani, hogy egyszerűen a külvilág meg sem fogja érteni, egyszerűen nem is értik, hogy mit miért teszel, annyira ellentmondásos, annyira nem érthető és annyira nem nyilvánvaló a sorsodban, hogy mit miért teszel, hogy teljesen tehetetlenül állnak. És azért nem tudják, mert ők csak abból tudnak kiindulni, amit az ő tapasztalataik, az ő életfelfogásuk, az ő viszonyulásuk jelöl, mert nem tudják elképzelni, hogy van ember, aki másként gondolja. Tehát nem tudják elképzelni, hogy valaki úgy valósít meg egy élethelyzetet, hogy nem várja meg, amíg a sors hozza, hanem elébe megy. Na most, természetesen egyetlen egy dolog van, ami ezt akadályozza, hogyha azt hiszed, hogy lehet, hogy mégsem így lesz. Mert hát ugye olyan szintek a magyar közmondások, én nagyon szeretem őket, és akkor van az a közmondásunk, hogy „Ha tudom, hogy elesem, leülök”. Hát a fenét! „Ha tudom, hogy elesem, bízom benne, hogy hátha mégsem.” Ez a döntő, ez többnyire a valós, tehát nagyon-nagyon ritka az az ember, aki önmagának elhiszi, hogy ennek így kell lennie. Nem hiszi el, azt gondolja, hogy elkerülhető, azt gondolja, hogy másként lehet élni, miközben elfelejtjük azt, hogy az életünk nagy részét már „leéltük” – idézőjelben –, tehát hoztunk olyan döntéseket, amelyekkel már egy úton vagyunk. Hiába nem tudjuk az utat, hiába nem tudjuk a végét, akkor is rajta vagyunk. És hogyha te tudatos vagy és tudatosan hozod meg a döntéseket, akkor ezen az úton végigmész, és akkor nem kell baleset, nincs miért. Mert ha te tudod, hogy nincsenek véletlenek, akkor miért erősítenéd fel a véletlen analógiáit? Mert a baleset a legjobb „véletlen” analógia, amit a társadalom szeret. Mert ugye abszolút… Most volt ez a jegesedés, és azt mondták, hogy „Hú, mennyi ember elesett, kezetlábat törtek-zúztak, hát ez a jeges időnek köszönhető”, viszont kevesebben mentek influenzával orvoshoz, tehát egy más módon valósították meg. Mindig arra kell gondolni a balesetnél, hogy segíti az egót, fölmenti az egót, segít az egónak eljutni arra a pontra, hogy „Nem én tehetek róla, nem az én felelősségem”, és ezért jó a baleset. És mindegyikünknek jó, mert hogyha baleseteket szenvedünk, akkor egyszerűen tudomásul kell venni. Nagyon érdekes volt – csak mondok egy példát –: én megkaptam a jogosítványomat 76-ban (már nem ma volt). 76-ban megvolt a jogosítványom, és 76-tól 78-ig – ez két év – tizenhatszor karamboloztam. Ez azért volt érdekes, mert én jól vezettem. Volt egy autóversenyző srác, aki ott lakott nálunk, gocartozott, aztán rallyzett, és én tizenöt éves koromban már vezettem autót, tehát nem úgy vezettem autót, hogy először ülök bele és a tanpályán, hanem én tizennyolc éves koromra rendesen vezettem. Tizenhatszor karamboloztam, összevissza törtem magam, az autót stb., és nem értettem, hogy miért van. Persze, hát akkor honnan érthettem volna, meg hát… És ugye apám mindig azt mondta, hogy én agresszívan vezetek. „De hát – mondom –, én nem vezetek agresszívan”. Hát néha olyan

volt, mint a burleszkfilmekben, hogy fölmentünk a Mátrába síelni meg szánkózni, és a kocsival defektet kaptam, és fölkurbliztam az autót, hogy levegyem a hátsó kereket, és akkor a kurblivassal ott maradtam a kezemben, az autó meg a szakadékba, mert beleszállt egy autó, [én meg] mint a burleszkfilmekben: ott álltam az út szélén a kurblivassal. És akkor persze én mit tehettem róla? Volt tizenhat karambolom, és abból tizenegy nem saját hibás volt, hát összevissza törtek, és nem értettem. „Hát – mondom –, hogy lehetek én ilyen peches?” Állok a benzinkútnál, erre elnézi a sávot, mert abban az időben még kevés benzinkút volt, és az útra kijött a sáv, és én ott a végén álltam, és jött valaki és elfelejtett sávot váltani, és hatvannal beleszállt az autóba hátulról, majdnem kirepültem a kocsiból, ott szépen zenét hallgattam, úgy, ahogy azt kell, összevissza törtem magam bent a kocsiban, miközben benzinért álltam sorba. Természetesen ugye erre mit mondunk? „Hát ez véletlen.” Hát lehet ez nem véletlen? Hát ott ültem, a világon semmit nem csináltam, ha kiszálltam volna az autóból venni egy szendvicset, akkor…, de nem, benn ültem, zenét hallgattam, talán bóbiskoltam is, öt perc múlva tele voltam kék-zöld foltokkal, mindenem összetört. És akkor megint feltehetjük a kérdést: „De hát miért?” És akkor én nagyon gyorsan rájöttem aztán később arra, hogy én egyszerűen minden élethelyzetben azt gondolom, és tényleg úgy gondolkoztam: „Minden csak rajtam múlik”. Tehát hogyha én elég erős vagyok, ha én akarok valamit, ha én küzdök érte… Hát sportoltam, és a sportban is ez volt: hogyha valaki küzd és harcol és dolgozik, akkor eredményt ért el. És én küzdöttem, harcoltam, mindent megtettem érte, csak amikor a célba értem volna, akkor jött mindig valami. Jött egy pofon, és a sors letérített arról az útról, ami nagyon gyönyörű út volt. Mindig az életemben azt gondoltam, hogy én nagyon jól tudom, hogy hogyan kell, mert tudom, hogy mi a célom, azért én dolgozom és megyek. És amikor mindig, amikor a végére értem volna, mindig jött egy pofon, és nem értem be a célba. Jött egy másik cél, megint, megint pofon. Pedig nagyon egyszerű, ma már az asztrológia által nagyon egyszerűen tudom: a saját céljaimat soha nem valósíthatom meg. Tehát bármilyen célt választottam, azt valamilyen módon a sors megakadályozta. De hát nekem volt egy agyműtétem, volt egy gerincműtétem is, és én nem akartam abbahagyni a focit. „Hát – mondom –, akkor elmegyek olyan csapatba, ahol a körzeti orvos a sportorvos, és akkor az úgysem tudja, hogy mi bajom van”, úgyhogy elmentem oda. Úgyhogy elmentem focizni alacsonyabb osztályba, mert mondom: „A focit akkor sem hagyom abba!” Hát nem is; újra jól ment a foci meg minden, elég jól ment minden, jól ment a csapatnak is. Télen, ilyen január-február környékén egyik barátom Lentibe ment katonának, mentünk Lentibe esküre – ugye, akkor eskütétel volt –, februárban volt a… decemberben vagy mit tudom én, mikor vonult be, mentünk februárban esküre. Megpördültem az úton, telibe nyomott oldalról egy kocsi, a túloldalon szálltam ki, úgyhogy gipszet hordtam meg egy ilyen sálgallért egy éven keresztül, a focit felejtsem el. Tehát hiába gondoltam én azt, hogy ezt felül tudom írni! És ez minden esetben így volt, és mindenkinél, aki olyan élethelyzetbe kerül, úgy lesz. Most persze megakadályozhatja a sors más módszerekkel is, hogyha valamit el akarsz érni és ő nem engedi. Tehát arra gondoljatok mindig, hogy az élethelyzeteinkben, az eseményeinkben, a sorsunkban mindig ott van benne, hogy ha a feladat felé mész, akkor engedi a sors, ha nem, nem. És ha túl erős vagy, tehát az egód túl erős, akkor kell a baleset, mert az egót egyébként nem tudja legyőzni, mert akkor az egód nem fogja megengedni. Hát ezért van – komolyan mondom, én látom –, hogy vannak olyan emberek, akiket a sors szinte „meghámoz”; mindent elvesz tőle, mindent, tehát mindenét, és nem tud mit csinálni, mert nem tudja föladni, nem tudja föladni a harcot a sorssal. És hát ezt kellene felismernünk: tehát a baleset egyszerűen arról szól, hogy te az egóddal nem tudnád megtenni. Hogy miért az mindegy; mert túl erős vagy, azért, mert nem vagy hajlandó fölvállalni, azért, mert nem vagy képes ezzel azonosulni, vagy egyszerűen olyan pályára került az életed, amiben te már nem

tudod meghozni ezt a döntést; mindegy, hogy ez miért jön létre, de mindenképpen fölülírja az egót. Tehát hogyha valójában figyeled a sorsodat vagy figyelnéd a sorsodat, valójában követnéd azt, hogy mit akar elérni, tehát hogyha lefordítjuk a sorsesemények nyelvét a hétköznapokra, akkor valójában megtudhatjuk, hogy mit akar elérni a sors, és akkor talán lehet, hogy nem lenne szükség a balesetekre. De hát sajnos, én azt gondolom, hogy ez nem így van, hiszen régen is, meggyőződésem, a háborúban pont ugyanígy volt: akármilyen jó vívó volt valaki, jött valami, ami miatt ez nem [valósult meg]. És ez a mai napig így van. Tehát hiába vagy ügyes, hiába vagy ilyen vagy olyan, nem te döntesz. A sors hoz egy olyan élethelyzetet, amiben fogalmunk sincs még előtte, hogy hogyan fogunk cselekedni. És ez lehet a baleset. Tehát a balesetnek a szimbóluma is az, hogy el kell fogadnom egy kívülről jövő kényszerítő analógiát, kényszerítő helyzetet. Azonban én nagyon sokszor mondom, hogy a szerencsét ne kapcsoljuk a balesethez, mert nagyon sokszor van [mondjuk], amikor karambolozunk: „milyen szerencsés voltam, mert nem történt semmi!” Nem szerencsés voltál, hanem nem kellett megtörténnie. Az egy teljesen más ügy, amikor valakinek szerencséje van, ez nem arról szól. Itt arról van szó, hogy valamit meg kell élnem vagy valamit nem kell megélned. Most nekünk ez lenne az asztrológiával a nagy-nagy lehetőségünk, hogy ha valakinek tudjuk a feladatát, tudjuk, hogy hogyan élje meg, akkor valamilyen módon ezt megélessük vele. Nem tudom, hanem Ikrek, hiszen minden embernek egyéni az útja, minden embernek egyénileg kell eljutnia idáig. De át kell élni, és muszáj átélni. És hát ez lenne a kulcs. Nagyon könnyű lenne a sorsunkban mindig másra, a sorsra vagy akár más emberekre mutogatni. Mert egyszerűen tudnunk kell, hogy mindannyian önmagunk terítünk meg a sorsunkban, mindannyian, és nem tudjuk, hogy minek. Hiszen én váltig ezt állítom mindenkinek, akivel beszélgetek, ez egyszerűen benne van az életedben, hiszen most gondold el: ha valaki elmegy mondjuk lovagolni, benne van a lovaglásban, hogy lehet egy balesete? Hát persze hogy benne. De akkor ne menjünk lovagolni? Vagy benne van a baleset lehetősége [abban], ha veszel egy autót? Hát persze. De abban is benne van, ha kimész az utcára meg annak is, ha nem. Tehát mindenben benne van a baleset [lehetősége], mert amióta világ a világ, az emberekkel történnek balesetek. És azért történnek a balesetek, mert egy adott helyzetben, egy adott szituációban a sors fogja őket kényszeríteni. Tehát nekünk [számunkra] ez lenne a nagy-nagy mondanivalója a baleseteknek, hogy igenis az egót bármikor tudja kényszeríteni a sors, egy betegséggel nem feltétlenül. Mert mindig olyan helyzetben kell gondolkoznunk, ami felülírja, mert a betegség is felülírja az egót, csak a betegség ellen lehet harcolni, a baleset ellen nem, ott pont ellenkező hatása van az egóra nézve a balesetnek. Úgyhogy én azt gondolom, hogy valahogy így kéne a balesetet megközelítenünk, és akkor talán amit mondani akar vagy üzenni akar [ezzel a sors], azt felismerjük. A másik, amit tudnotok kell, hogy a sors nem üzenget úgy, ahogy sokszor feltételezik, hogy ha történik valami, és ez mit jelent, mit üzen? Nem üzen semmit, nem figyelmeztet, hanem megélet: ha valamit át kell élned, valamit meg kell oldanod, meg kell valósítanod, akkor jön. Tehát nem egy üzenet az, hanem maga a megélés. Amikor valakinek egy balesete van, azzal nem előre jelez valamit vagy nem utal valamire, hanem akkor éled meg direktben az analógiát, akkor éled meg direktben a helyzetet. Csak hát nagyon gyakran, amikor megfelelő életkörülmények között élünk, akkor ezeket felismerjük mint üzeneteket, és akkor le tudjuk fordítani, hiszen mit tudom én, az is üzenet. Van olyan ismerősöm, akinek évente egyszer biztos kibicsaklik a bokája. Ugye, már egyre inkább nyúlnak a szalagok, tehát egyre könnyebben fordul alá a bokája. Na, de hát ő is megél általa valamit. És folyamatosan, amikor évente megnyilvánul ez, akkor tudni kell, hogy valami miatt ez így van, tehát valami miatt ezt ő mindig előhívja a sorsában, miközben egyszerűen csak arról van szó, hogy nem hajlandó

elfogadni semmilyen korlátot, és akkor bármilyen élethelyzetben kibicsaklik a bokája, két hétig meg sem tud mozdulni, és akkor átéli a helyzetet, átéli az analógiáját. Kérdezzetek! Van-e esetleg valami, amit [tudni szeretnétek]? A kérdést nem lehet hallani. – Azért, mert amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, a sors addig engedi, tehát addig szabad döntésed van, ameddig nem mond ellent a sorsodnak. Tehát őt addig engedte, ameddig nem volt biztos, hogy ez már megváltoztathatatlan lesz. (Érthetetlen közbeszólás.) Hogy? Mert ha nem hal meg a lány, azután a fiú az anyagiakat ugyanúgy tudja élvezni. (Érthetetlen közbeszólás.) Hát a lány sorsában valószínűleg benne volt az, hogy el kell mennie, csak hogy hogyan adódik össze? A halál – legalábbis az én olvasatomban – egészen más annak, aki meghal, mint annak, akinek meghal valakije. Számomra soha nem az a súlyos, ha meghal valaki, hanem az a súlyos, ha valakid hal meg. Mert nekem alapmeggyőződésem, hogy a halál mindig csak mások számára halál, önmagunk számára nem. Tehát itt énszerintem így kapcsolta össze a sors. Itt nem… Amit kérdeztél, azért érdekes, amit a Györgyi kérdezett, hogy miért engedi meg a sors, hogy eljusson odáig, tehát miért nem hozta olyan élethelyzetbe, miért nem hozta olyan pályára, ahol ez nem történhet meg? Hogy ne legyen ilyen nő, nem legyen semmi, és akkor nem kell. De hát pont ez az, hogy amikor neked tanulnod kell valamiből, amikor föl kell ismerned a feladatot, föl kell ismerned a sorsot, akkor át kell látnod ezeket, meg kell nézni. Hát most a saját életemben: nekem miért engedte, hogy újrakezdjem? Miért nem mondta azt, hogy nem, és kész? Miért engedte, hogy még, még, még, hogy újraújra beleszaladjak ebbe? Hát miért engedte? Mert addig a sors nem akadályoz meg, ameddig van esély, hogy te önmagadtól megteszed. Akkor van „Állj!”, amikor már nincs esély rá. És a halálesetek is így vannak: amíg van esély, hogy te a sorsodat meg tudod élni, addig enged, aztán, amikor már nincs, akkor lehúzza a redőnyt. Tehát itt nem szabad „jó” és „rossz” analógiában gondolkozni, hanem a sors, sajnos, érzelemmentesen cselekszik. Újabb kérdés, amit szintén nem hallani. – Valószínűleg föl is merült [, hogy ne házasodjanak össze]. Hát ő nem a lányba volt szerelmes, őneki voltak szerelmei, voltak kapcsolatai előtte, ő nem, ő mondta. Ő akkor, amikor ezt a lányt megismerte, mondta, akármi lesz, ő lesz a felesége, és kész. – A lány erről tudott? – kérdi valaki. – Miről? – Hát hogy érdekkapcsolatba kerül. – Nem, valószínűleg nem. Ő viszont halálosan szerelmes volt a fiúba. Nem azt tudjuk, hogy mit üzent neki a sors, mert ki tudja, hogy mit üzent neki, hogy milyen felkínálások érkeztek előtte? Na, de hát számtalan ilyen esemény megtörténik betegségek által is, csak nem tudjuk. Tehát valószínűleg a sors jelez, nem hiszem, hogy ne tudta volna vagy ne érezte volna meg, ha a sors valamilyen formában [tudatja vele], hogy nem lesz ez így egészen jó. De hát ő választ. Persze a nagyobbik baj, amit én így gondolok, hogy neki a sors nem azt akadályozta meg valójában, hogy házas legyen meg stb., nem ez volt a lényeg. Őneki az volt a problémája, hogy képtelen volt elfogadni, hogy ő anyagiakban nem tud olyat teremteni, hogy nincsen. Tehát hogy megpróbálta a sporton keresztül, eljutott egy szintre, de olyan szintre már nem, hogy olyan szinten megéljen, nem jutott el olyan szintre. És utána szembesülnie kellett azzal, hogy az életét föltette a sportra, föltette arra, hogy ő ebből fog megélni, és utána kiderült, hogy ő ebből nem él meg. És akkor ő úgy gondolta, hogy ő nem akar, mit tudom én… Most mi lehet egy huszonhét vagy huszonnyolc éves srácból, akinek semmifajta iskolája nem volt, vagy is volt egy középiskolája, sportolónak készült, sportolt, sportolt, és kiderült, hogy ebből nem fog tudni megélni, nem tud ezzel teremteni. Ő úgy gondolta, hogy ő nem akar elmenni akármennyi pénzért dolgozni, hanem ő így teremti meg: elvesz egy lányt feleségül, aki gazdag, és majd azáltal megvalósítja. Én nem hiszem, hogy a történelemben egyedülálló lenne ez a választás. Itt az a probléma, hogy ő nem lehetett gazdag, tehát őneki valószínűleg azt

kellett volna felismernie, hogy őneki nem lehet pénze, hát hiába kar gazdag lenni, nem lehet az. Valószínűleg ez volt a nagyobb fék benne, nem is annyira az volt, hogy most miért nősül meg vagy stb., hanem hogy nem lehet pénze. És azért jártak már így néhányan. Lehet, hogy a lánynak is szóltak vagy figyelmeztették, hogy a fiú csak a pénzéért veszi el, de lehet, hogy a lányt nem érdekelte. Valószínűleg nem volt más út, hogy a fiút erről eltérítse. De megint arra kell gondolnunk, hogy ha a sors szempontjából nézzük – és most ne az egyén szempontjából [nézzük], mert mi azt gondoljuk, hogy a sorsnak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat –, hát a sorsnak nem ez a fontos, a sorsnak az a fontos, hogy valósítsuk meg azt, ami a feladatunk. És hogyha a sors szempontjából nézzük: most a fiú egy olyan élethelyzetbe került, amiben igenis megvalósul a feladata, igaz, hogy most ő a kiszolgáltatottságát önmagában éli. Tehát megvalósult a feladata, és áttételes ugyan, de mégis megvalósult az, amit a fiú is akart, persze nem így. Én ilyenkor mindig – egyébként nagyon sokszor fogtok az asztrológiában ilyennel találkozni –, és mindig az a vicc – valaki egyszer e-mailon küldte ezt a viccet, de nagyon tetszett, a nő és férfi kapcsolatáról –, hogy mit tudom én, ha jön a tündér, és a férfitól és a nőtől egyaránt… – nem te küldted, Györgyi? – Én, igen. – Elmondod? Mert én már nem nagyon emlékszem. – Valahogy úgy van – kezd a vicc mesélésébe Györgyi –, hogy megkérdezte, hogy nagyon régóta, negyven éve együtt élnek boldog házasságban, és ezért ajándékként mindegyiküknek lehet egy kívánsága. És akkor mondta a nő, hogy neki egész életében vágya volt egy világkörüli út, és hogy ő mennyire szeretne elmenni a párjával. És akkor a tündér a pálcájával… Ismeritek? És akkor a tündér a pálcájával [intett, hogy]: „Abrakadabra, elindulhatsz egy világkörüli útra a férjeddel”. És akkor mondta a férfinak, hogy „És akkor te mit kívánsz?” És akkor mondta a férfi, hogy lehet, hogy most ő nagyon önző, de ő világ életében egy fiatalabb barátnőt szeretett volna, és hát azt szeretné, hogy legalább… – ezek hatvanévesek voltak –, hogy legalább egy húsz évvel fiatalabb barátnője legyen, hát lehet, hogy nagyon önző. Hát nagyon elkeseredett a tündér is és a feleség is, de a kívánság az kívánság, „Abrakadabra!”, és a férfi nyolcvanéves lett. (Óriási nevetés.) – Igen ez volt – nevet a viccen Tibor is. – A kívánság teljesült – teszi még hozzá Györgyi. – Na, szóval, hát ez a lényege. Szóval az, hogy a sorsunkban mi valósul meg, azok így valósulnak meg. Tehát az, hogy mi mit gondolunk, az egy más kérdés, és más az, hogy mi az én sorsom. És a fiúnak valójában pont ez történt az életében: vágyott arra, hogy ne kelljen dolgoznia, hogy mások tartsák el; „Abrakadabra, nem kell dolgozni, mások eltartanak!” De hogy nem így gondolta? Hát az… És nagyon sokan járnak ugyanígy. Higgyétek el nekem, hogy nagyon kell vigyázni azzal, ha te az életedben olyasmivel kerülsz kapcsolatba vagy olyan vágyaid jelennek meg, amire te nem vagy alkalmas. Hát hányan vannak ilyenek! Ez az, amit én szoktam mondani, hogy ha végigtekintünk az embereken, ugye, minden embernek ilyen és olyan vágyai vannak, erre meg arra meg amarra vágynak, és amikor eljutnak odáig hogy „Na, miről tudnál lemondani?”, akkor kiderül, hogy semmiről, tehát hogy mindenki ugyanazokat szeretné. É azok a vágyak, amelyek egy ember életében ma jelen vannak, és ha felsorolnád a vágyaidat, kiderülne, hogy „Hát azért álljon meg a menet!” Ha csak azt mondjuk, hogy vannak a gazdagok meg a szegények, most, mit tudom én, itt vagyunk harmincan, ki melyik szeretne lenni? Ugye, kevesen szeretnétek a szegények oldalán állni? – Pedig ott állunk – szól be valaki. – Na, de könyörgöm, na, de ki legyen a szegény, ha te nem akarsz az lenni? Hát ki legyen az? Mert hát ez a kérdés! Hát mindig ez a kérdés, hogy úgy feltenni…? Ez az, amit az elején is mondtam: úgy akarnak az emberek dolgokat elérni, úgy akarnak meggyógyulni, mintha halhatatlanok lennének. És amikor megkérdezem, hogy „Miben szeretnél meghalni?”, akkor meglepődnek. Pedig miért? Miért olyan különleges ez? És ugyanez bármi. Hogyha azt

mondom, hogy valakinek valamiről le kell mondania, miről szeretnél lemondani? Hát ne gondoljuk azt, hogy ezek nélkül működik a mi életünk! És a baleset pont ugyanezért van: hogy egyszerűen ráirányítsa a tudatunkat azokra az analógiákra, amelyeket egyébként nem tudnánk megvalósítani. Ez lenne a lényege az egésznek. – És a baleset súlyossága min múlik, hogy elvágom vagy levágom az ujjam például? – kérdi valaki. – Hát [azon, hogy] mit kell megélned általa – válaszol Tibor. – Most hogyha elvágod az ujjad, azzal mi történik? Semmi. Bekötöd és kész. Ha levágod, az azért már… Legalább a biztosító is fizet, erről nem is beszélve, hogy kezdjük a pozitív oldalánál… – Kevesebb körömlakk kell – humorizál valaki. – Ugye? Kevesebb körömlakk, ugye? Meg kevesebbet kell vágni, ugye? De nem is erre szoktam azt mondani, hogy van szó, hanem igazából a szimbóluma meg az analógiája mit jelent? Tehát azért gondold el, ha valaki levágja az ujját, az sérülés, az csonkolás, az csonkítás, magyarul: az egód csonkul. Na most, valószínűleg az egónak valamilyen átalakulása szükségeltetik vagy az egónak valamilyen átalakulása kényszeres, és ezáltal jelenik meg. Ugye, a kézfej, az ujjak Szűz-analógiát hordoznak, tehát valószínűleg ebből adódik. Tehát a súlyosság is ezen múlik, hogy mit kell átélned. (Érthetetlen közbeszólás.) Hát minden, hát persze. Na, de hogy mennyire nem tudod elkerülni ezeket a helyzeteket… Ti lenn voltatok annak idején szerintem az Ibolyával Keszthelyen… – Igen, mi voltunk az elsők – válaszol a megszólított. – A keszthelyi táborban… Másodikak… Na, mindegy, de a keszthelyi táborban voltunk, és ott mi főztünk, főleg én. És egyik nap úgy mondtam, „Hú, máma érzem, hogy… – nagyon, elég izé, bolond voltam, úgy éreztem –, nem megyek a konyhára, mert levagdosom az ujjaimat”, mert annyira ideges voltam meg minden, és akkor mondom: „Én be sem megyek a konyhára!” Nem is mentem be, mondtam a lányoknak: „Süssetek rántott gombát meg eztazt!”, és ebédre mentünk vissza. És mondták: „Hova öntsük az olajat?” „Hát – mondom –, add ide!” Fogtam egy üveget, és nem vettem észre, hogy víz van benne, és ráöntöttem az olajat, az fölhabzott, és idáig szanaszét égettem a kezemet. Tehát megint az analógia, hogy éreztem, hogy ma nem kell a konyha közelébe se mennem, na, de ez nem jelenti azt, hogy elkerülöd. Úgyhogy az összes csodaszert ki lehetett próbálni a kezemen, az epilálás nagyon működött. Szóval egyszerűen erről szól. Tehát azért ezek is balesetek, amelyek persze nem olyan hatásúak, mint egy közlekedési baleset vagy egy súlyosabb baleset, de a mondanivalója ugyanaz: felülírja az egódat. – Mert a vágás az marsikus, a csonkolás pedig Skorpió-analógia? – hangzik el egy újabb kérdés. – Az is az, csak hát Skorpió. – De mondjuk, ha kificamodik a bokád és bedagad vagy be is gipszelik mondjuk három hétre, az úgy más, nem? – kérdi valaki. – Tehát az megint a súlyosság… – Hát minden baleset más, természetesen más, de hát hogyha te nem akarsz menni dolgozni három hétig, akkor biztos úgy ficamítod ki, hogy be is gipszeljék, ha meg csak izé, dolgozni azért szeretnél menni, csak szeretnéd, hogy sajnáljanak meg stb., akkor csak úgy ficamítod ki, hogy befáslizod és tudsz menni dolgozni, de mindenki meg fogja kérdezni, hogy „Jaj, mi történt veled?”, és akkor elmondhatod, hogy kificamodott és mennyire fáj, és akkor elmondják, hogy „Sajnálunk”, és máris… – …az ego rendben van – egészíti ki Tibor mondatát valaki. – Ugye? Az ego rendben van, ugye? Hát így is lehet, hogy az ego egyfajta érzelmeket vált ki a másikból, erre is jó a baleset, ugye? Gondold végig, hogy a kórházakban is, a sebészeten kinek mekkora vágása van, ki kit műtött, azért ezek meghatározó körülmények, kinek milyen balesete volt stb., hát azért ezek alapvetően meghatározó dolgok. De hihetetlen balesetek vannak, tehát azért mondtam. Mindig el szoktam mesélni, ez is egy ismerősöm: hát alig

bírtam ki nevetés nélkül, amikor a felsége felhívott, hogy meghalt a párja. A fiút krumplival lőtték le. Ugye, ez így első hallásra borzasztó, de képzeljétek el, hogy ősszel szedték fel a burgonyát, és hát mit tudom én, tonnaszámra, és a srác ment biciklivel, kerekezett, és egy sárfoltos teherautó kanyarodott ki az útra a földekről és ráment egy krumplira. És a krumpli, ahogy a teherautó kilőtte, eltalálta a biciklist, puff, és meghalt. De azért elég durva baleset, szóval azért ez elég húzós, de hát ez is baleset. Tehát a sors hihetetlen baleseteket tud [produkálni]. – Az igaz, hogy az autó az magunk meghosszabbítása, tehát nem mindegy, hogy hogyan…? – kérdezi valaki. – A Marsunknak, a Marsunknak a meghosszabbítása, így van. – …hogy oldalt megy-e neki valaki vagy elölről, vagy föntről, vagy mondjuk hátulról…? – Biztos, hogy nem, de ez megint az az analógia, amikor azt figyelem, hogy a problémám mi. De biztos, hogy én ezt nem tudom? Tehát most mondok egy példát: ugye, azt mondjuk, hogy ha valakibe hátulról jönnek belé, akkor toporog, nem tud döntéseket meghozni, hogy induljon, menjen stb. De addig, ameddig a kocsi sérül, addig ez nem jelent semmit, tehát az ego szempontjából ez nudli, ez semmi. Akkor, ha megsérülsz, akkor már kényszeres élethelyzet-változás, de ameddig csak az autó, addig nem. Mert ugyanez az analógiája megvan annak is, ha kitörik a cipősarkam, maximum anyagilag nehezebb az autó sérülése, de egyébként ugyanaz a hatása az egóra nézve. Ha én is sérülök, balesetnek azt nevezzük, ha én sérülök, az ha az autó megsérül, az valójában kellemetlen, kényelmetlen problémákat okoz, de az ego szempontjából semmit nem jelent; lehet, hogy most egy hónapig buszozhat, lehet, hogy belekerül egy kis pénzbe, de valójában nem hat olyan szinten, hogy az egót változásra kényszerítse. (Érthetetlen közbeszólások.) Hogy? Nem. Az, hogy az életemben ilyen helyzet van, azt vehetjük jelzésnek, de azt egyébként is tudod. Tehát én nem hiszem azt, hogyha mondjuk valakibe hátulról belejönnek és neki lépnie kéne, mert egyhelyben toporog, azt ő nem tudja, hogy egyhelyben toporog, de ettől még nem fog egyhelyben toporogni, mert belejöttek hátulról, tehát vehetjük jelzésnek, persze. De én azt gondolom, hogy ez csak a szinkronicitásnak egy megnyilvánulása, hogy megmutatja, hogy láthatóvá teszi, hogy racionalizálható, és nem csak gondolati síkon van jelen. Tehát ennyi. De én nem tartom, azokat a baleseteket, amelyekben nem sérülünk, azokat én nem tartom igazából baleseteknek. – És ha valaki utasként szenved balesetet, nem ő vezet, hanem odakerül? – kérdezi Anna. – És megsérül? – Igen. – Az róla szól. – Róla? – Hát persze. – Miért ült be? – Nem… – Hanem? – Például amikor én Németországban dolgoztam, és ott tanultam az asztrológiát, akkor az az asztrológiai iskola, ahova én is jártam, végzett egy biztosítótársaságnak egy felmérést, hogy mely jegyek balesetveszélyesebbek, mely jegyek nem, mi jelzi, hogy utasként és mi jelzi, hogy sofőrként. És nagyon érdekes volt, aztán én folytattam ezt a kutatást, hogy ki lehet választani a horoszkópok közül, hogy ki hal bele utasként és ki hal bele vezetőként, ki lehet így a horoszkópból választani, hogy ki halhat meg utasként és ki vezetőként. És ez azért izgalmas, mert van, akinek az az analógiája, hogy ne ő vezessen, tehát ő ne legyen benne ebben a helyzetben, tehát ő megsérülhet, lehet baja utasként, de vezetőként sosem lenne, és ezért aztán utasként lesz. – Tanuljon meg vezetni! – mondja Anna.

– Nem. Hát miért? Van, aki vezet, és akkor is. Hát most mit tudom én, kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy te vezetsz, de beülsz egy taxiba vagy éppen ittál és a barátnőd visz haza, hát bármikor jöhet ilyen szituáció, tehát a sors ezt megteremti. Higgyetek nekem: a sors hihetetlen, hogy mire képes! Tehát én mindig azt mondom, hogy amit a sors kitalál, mi, ha egész nap a fejünket törjük, akkor sem tudunk [olyat] kitalálni, szóval annyira jönnek ezek az analógiák. – Milyen jó lenne, ha a horoszkóp ezt megmutatná, tehát hogy lehetne látni – teszi hozzá Anna. – Mire gondolsz? – Hát hogy… – A balesetekre? A közlekedési balesetekre mindig az I., VII. és 3. ház utal, ezek a közlekedési balesetek, az otthoni meg háztartási, meg ilyen balesetekre meg mindig a 6. ház, tehát akik ilyeneket [szenvednek, hogy] elesett meg elcsúszik, meg elvágja [valamijét], meg stb., ezek 6. házas történések, tehát ott nézzük, tehát utasként is éppúgy. Tehát ha te utasként sérülsz, akkor a sérülés, az ego sérülése ugyanúgy baleseti szintű, mint hogyha nem. Hát most ha nem utasként, de biciklizel vagy gyalogos vagy, az ugyanaz az analógia, tehát közlekedsz, részt veszel a közlekedésben; nem te vezetsz, tehát nem a te irányításod alatt történik, hanem a sors úgy intézi, hogy te tehetetlen maradj, ugye, mert kivett a kezedből mindenfajta döntéshelyzetet. Mert ha te vezetsz, akkor még mindig ott van, hogy dönthetek, hogy elrántom a kormányt, nem rántom el stb., de utasként…? Az semmi. Hát természetesen sokkal passzívabb az analógia, de attól még ugyanazt jelenti. – És ha valaki még nincs benne az élet forgatagában, de olyan fiatal, hogy baleset éri, nem tudja még azt, hogy mire számíthat…? – kérdezi valaki. – De nem azon múlik. Ez az, amit elmondtam az előbb is, hogy nem azon múlik, hogy én tudom-e vagy sem, az sem fontos, hogy hány éves vagyok, egyetlen egy dolog dönt: hogy én meg tudom-e élni. Hát itt mindig arra kell gondolni, hogy amikor nincs megoldása a helyzetnek [akkor jön a baleset], s valószínűleg gyerekkorban a szülő hoz egy olyan helyzetet. Most megint példa, amilyennel én nap mint nap találkozom: valamelyik [évben] – tavaly volt, azt hiszem, lenn a táborban –, Ausztriából jött egy tanítványom, aki elvesztette a gyermekét autóbalesetben; és hát egyszerűen az élethelyzet, amit a gyerek szülei létrehoztak, a gyerek életét megkérdőjelezte. Tehát hogy mit tudom én, a kislányt az édesapja nem veszítheti el, nem viheti el az anya tőle, vagyis a kislány nem veszítheti el az édesapját. És hogyha a kislány nem veszítheti el az édesapját, az édesanyja meg mégis elviszi, akkor ezt hogyan lehet megoldani? Hát nem lehet tudni. Akkor, mit tudom én, itt volt ez a… biztos sokan olvastatok arról a srácról, aki Görögországban egy lány után ugrott a tengerbe, a lányt kimentette, ő meg meghalt, megfulladt. És az ő sorsában is az élethelyzet, amit meg kellett vagy megélt, az belevitte abba, hogy már nem tudta folytatni, tehát nem tudta azt az élethelyzetet továbbvinni, amiben élt, pedig ott a szüleivel volt a konfliktus. Ott is egyszerűen arról volt szó, hogy a fiú egy olyan lányba volt szerelmes, akire azt mondta az apja, hogy nem. Viszont a fiú horoszkópjában meg az volt, hogy nem tudja megtagadni a szüleit, nem tudja megtagadni az apját. És az apja az elutazás előtti napon azt mondta a fiúnak, hogy „Úgy gyere haza, hogy ide csak a lány nélkül jöhetsz, különben ne gyere haza!”, úgy utazott el a fiú Görögországba a barátnőjével. És akkor a fiú nem is jött haza. Az, hogy ezzel az apa mit kezd, már egy más kérdés. Tehát nem arról van szó, hogy hány évesek vagyunk, nem is arról van szó, hogy mit akarunk, itt arról van szó, hogy van egy sors, amiben nemcsak mi játszunk, hanem játszanak a szüleink, a barátaink, a feleségünk, a gyerekünk, mindenki, és ha ezek a sorsok nem összeegyeztethetőek, akkor a sors kívülről kényszeresen hoz megoldásokat. És ezek bármik lehetnek. Na, hát köszönöm nektek, hogy meghallgattatok, úgyhogy hát ennyit szerettem volna a balesetekről elmondani.

A teljes anyag hossza: 1:23:23.