Lehet Ennyire Szeretni?

Lehet ennyire szeretni? A szerelem, az igazi szerelem a legtöbbet képes adni anélkül, hogy bármit kérne, vagy követelne cserébe. Mazie Hammond A történet az 1950-es évek elején kezdődött a Massachusetts-beli Walthamben, Taylorék kicsiny lakásában. Edith Taylor úgy érezte, ő a környék legszerencsésebb asszonya. Ő és Karl huszonhárom éve voltak házasok, és Edith szíve még mindig megdobbant, akárhányszor hazajött a férje. Úgy tűnt, Karl is nagyon szereti a feleségét. Ha a munkája elszólította a városból – egy közraktárban dolgozott –, minden este írt Edithnek és mindenhonnan apró ajándékokat küldött neki. 1950 februárjában Karlt néhány hónapra Okinawába küldték dolgozni egy újonnan nyílt raktárépületbe. Hosszú időre ment el, és nagyon messzire. Ezúttal azonban nem érkeztek kis ajándékok. Edith megértette. A férje a házra gyűjtött, melyről már oly régóta ábrándoztak. A magányos hónapok nagyon lassan vánszorogtak. Mindig, amikor Edith már hazavárta Karlt, az értesítette, hogy tovább kell maradnia – még három hétig. „Még egy hónapig.” „Újabb két hónapig.” Már egy éve, hogy elment, és a levelek egyre megritkultak. Edith megértette, hogy a férje nem küld neki ajándékokat, de néhány fityingje csak van bélyegre! Végül, néhány heti hallgatás után levél érkezett: „Kedves Edith! Sajnálom, hogy ilyen módon kell a tudtodra adnom, de már nem vagyunk házasok…” Edith a díványhoz ment és leült. A férje írt Mexikóba, és postai úton elintézte a válást. Feleségül vett egy Aiko nevű japán lányt, aki mindenesként dolgozott a főnöksége alatt. Tizenkilenc éves volt. Edith negyvennyolc. Nos, ha én lennék a szerzője a történetnek, az elutasított feleség harcolna a gyorsan és papíron lebonyolított válás ellen. Gyűlölné a férjét, és persze az új asszonyt is. Bosszút akarna állni tönkrement élete miatt. De nem én vagyok a szerző, én csak tolmácsolom, mi történt. Edith Taylor nem gyűlölte Karlt. Talán már oly régóta szerette, hogy képtelen volt másként érezni iránta. Elképzelte magának a helyzetet. Egy magányos férfi, állandó közelség. Karl mégsem a könnyű, szégyentelen viselkedést választotta. Inkább elvált, nem használta ki a fiatal szolgálólányt. Edith csupán egyetlen dolgot nem tudott elhinni: hogy Karl már nem szereti őt. Biztos volt benne, hogy egy napon a férfi visszatér hozzá. Ettől kezdve Edith ebbe a gondolatba kapaszkodott. Megírta Karlnak, hogy ne szakítsák meg a kapcsolatot, tudni szeretne az életéről. Karl még idejében megírta, hogy ő és Aiko gyereket várnak. Maria 1951-ben jött a világra, majd 1953-ban megszületett Helen. Edith ajándékokat küldött a két kislánynak. Még mindig levelezett Karllal, aki rendszeresen válaszolt is: Helennek kijött az első foga, Aiko egyre jobban beszél angolul, Karl lefogyott. Azután egyszer csak szörnyű hír érkezett: Karl tüdőrákban haldoklik. Utolsó levelei mély bánatról tanúskodtak. Nem önmagáért aggódott, hanem Aikóért és a két kislányáért. Összespórolt annyi pénzt, hogy Amerikába küldje őket taníttatni, de a kórházi kezelés minden tartalékot felemésztett. Mi lesz most velük? Edith tudta, hogy az utolsó ajándék, amit Karlnak adhat, a lelki béke. Megírta hát neki, hogy ha Aiko beleegyezik, ő magához veszi Mariat és Helent, s felneveli őket Walthamben. Aiko Karl halála után több hónappal sem akarta elengedni a gyerekeit. Csak ők maradtak neki. De

mit adhatna nekik a nélkülözésen, a szolgaságon és a kétségbeesésen kívül? 1956 novemberében mégiscsak elküldte őket a „kedves Edith nénihez”. Edith tudta, hogy ötvennégy évesen nehéz lesz egy hároméves és egy ötéves gyerek anyjának lenni. Nem gondolt arra sem, hogy Karl halála óta elfelejtették azt a keveset is angolul, amit addig tudtak. Szerencsére Maria és Helen gyorsan tanultak. Tekintetükből eltűnt a félelem, arcocskájuk kikerekedett. Edith pedig, hat év óta először, ismét sietett haza a munkából. Még a főzés is újra örömet jelentett számára. Csak olyankor fogta el a szomorúság, amikor Aiko leveleit olvasta: „Néni, mondd meg, mit tegyek. Sír-e Maria és Helen?” A tört angolsággal megírt sorok közül Edit kiolvasta a magányt, és ha valaki, ő tudta, mi a magány. Megértette, hogy magához kell vennie a lányok anyját is. Elszánta magát a döntésre, de Aiko még mindig japán állampolgár volt, és a bevándorlásra hosszú éveket kellett várni. Ekkor Edith Taylor hozzám fordult segítségért. A rovatban, amit vezettem, leírtam a helyzetet. Mások többet tettek. Kérvényeket írtak a bevándorlási hivatalnak, és 1957-ben Aiko Taylor megkapta a bevándorlási engedélyt. Edith rettegve várta a repülőgépet New York nemzetközi repülőterén. Mi lesz, ha gyűlölni fogja ezt az asszonyt, aki elvette tőle Karlt? Aiko utolsónak szállt le a gépről, és olyan vézna volt, hogy Edith először gyereknek vélte. Megállt, erősen markolta a korlátot, és Edith egyszeriben rájött, hogy Aiko sokkal jobban fél, mint ő. A nevét kiáltotta, mire Aiko leszaladt a lépcsőn, és a karjaiba omlott. Miközben szorosan átölelve tartották egymást, Edithnek különleges gondolata támadt. „Imádkoztam érte, hogy Karl visszajöjjön. Most visszajött” – két kicsi lányában és ebben a törékeny asszonyban, akit szeretett. Istenem, segíts, hogy én is szeressem. Bob Considine