Wow

Kézen fogva állunk a holddal, beszél, nem fogja be, csak jár a szája mint korsó, aki félve jár a kútra,  mert ki tudja mikor törik mint az üveg a szemüveg keretben, kertemben kereken ül a hold. És kézen fogva magát ül a kereken, egymást nézi a tükörnek bókol, csókol szájon és vissza indul,  körbejárja... a Földet, melyet más hordott kupacba az elmúlt nappal, mikor ő aludt, a golyó túloldalán. Itt az idő, hogy induljak én is... Én neked lettem, De Te másnak. És nem lesz az, hogy Mi, csak én, Te meg persze Ti. Taposol rajtra, a  kicsin, aki miattad fáj és érted ver. Engem. A kicsi, aki azt mondta, “Leugrom egy sörért” és elment, stoppolt és itthagyott élve, nyakig cserben...  halva. És állsz ott a “stop” táblán, a buszt várod, de csak átszállással Mr. Holdhoz. Elmész a lyukba, meglátod  a gonoszt, aki nem is olyan nagyon, mert hamis, csak mások láttatták annak, és ő is látja rajtad: Te vagy  az Igazi. Integetsz, köszönsz, de nem én kapom, hanem a másik part, túl a folyón, midőn a Hold is elment oda  korcsolyázni. Megvan a föld, itt a tó, nem zúz, csak kicsit rúg, de megszülöd és a magasba emeled, mint ama tárgyát,  hogy te nem vagy gonosz, aki ilyet a világnak adhat, de aztán meglátják, és sírnak: “Milyen szép a  fattyad!”. Elfárad a Hold is, leveti a korcsolyát. Reám néz, kinevet és kigúnyol. De titokban becéz és megölel,  magához hív, legyünk szeretők az égi kalász­tengeren, egy kis ladik alsó szintjén, ahol az ablakokokon  át látni a gyönyörő égi­sellőket, hogy játszadoznak egymással és magukkal is. Te erről mit sem tudva, szívod a csillag­cigid és vedeled a mars­sört. Halk böfögéssel jelzi a gyomrod,  hogy elég, amikor te újra iszol, és buborékszag terjed a szűk világegyetemben. Fel is pattanok az egyik  hátára, hadd lovagoljak egyszer, ha már nem is én vagyok a kávboj, aki betöri a vad musztángokat... Egy egyfarkú szörnyszülött kopogtat az erdei manó ajtaján. Felcsaptam a kézi lexikont, mit ír, ilyen  látomásra, de csak annyit mondott, szemrehányva, hogy elestél. Felkelni nincs hát erőm, és inkább  szembenézek az egyfarkú rémmel. De ahogy fekszem az út szélén elesve, ő csak elmegy mellettem, siet  az erdei manóhoz. Ajtót nyit az erdei manó, de mégsem ő az, aki elhamarkodottan cselekedett, hanem a barátja, az apró  KIS­nagy. Megörült a rém, és táncra hívta őt a befagyott olajtóra, amit már felszippantott egy öltönyös  üzletmanus, ­ De persze a rém erről mit sem tudott ­ és továbbszáguldott, kifosztható helyek után  keresve, mint egy nomád vándor a pusztában, élelem után kutatva. De nem mind ilyen, mert vannak,  akik nemcsak előre néztek, hanem egyszer­egyszer fel is néztek egy magányos éjszakán. Ekkor látják  Mr. Holdat, aki gonoszan lenézett rájuk egyenesen a lelkük helyére. És ők felébredtek, hogy a lelkük  nem is olyan üres, csak jónak kell lenni. De oly hosszú a priusz, mint egy 100 sávos biciklipálya  Győrtől Mexikóig, vagy akár vissza.  Levetkőzik az egyenruhát, és meztelenül vágnak neki, némelyik a fekete ford szolgálati autójával. Így  lett, hogy az utca megtelt meztelen magányos politikusokkal.  Nem is lenne ez nagy baj, de Az aki elvitte a befagyott olajtavat, az nem nézett fel, csak ellopta a tavat. Szörnyő a szörnynek, aki az apró Kis­naggyal szeretett volna korcsolyázni a tavnak felszínén, de 

odaérve sírni kezdett az egyfarkú.  Egy kis csillag szállt le a bőgést hallván, és megörült az apró Kis­nagyot látván, és megőrült a szörnyű  szörnyet látván, aki még bőg is.  De ketten körzefogták a kis csillagot, aki menekülés helyett térden állva a mikrononba szólni is alig  akart, de hát több a többes, mit egy az egyes, mint tudhatjuk a régi számtan­órán, amikor az Ablak­ Zsiráf barátunk kacsingatott a táska mélyéből, de szólni nem mert, nehogy a vad­csődör­idomár­tanár  lecsapjon rá, és elvigye őt is, mint a többi álmot és helyette a racionálé­növény magvait szórva  fejünkbe, ahol már az egymegegy után hely is alig maradt, hogy játszani tudjunk... Elmebeteg emberek elfutnak előlem. Menekülnek hanyatt­homlok, egymáson taposva. Egyikük feljebb,  a másik három meg alant, ők játszák a vizet, melynek árja az Egy aki feljebb van bár, de mégsem ő az  igaz... Ember. Aki irányíthatja a dolgokat, mert őt írányítják alulról. A hömpölygő tömeg.  Egy tigris ugrással tűnik el a tengerben, egy szigetet hagyván a háta mögött. Egy óriásit, de talán még  annál is nagyobbat, amit a mozikban mutatnak, hogy mekkora valójában pedig kisebb. Egy olyat, ami  sokfele van, rajta fákkal, homokkal és hegyekkel. Talán nem is volt lakatlan, volt ott talán pár­száz­ezer­ millió ember. De ők ilyet nem törődnek, nem látják azokat az eseményeket, amelyeket régen csak lesve  hallottak a Tvben, és az elrettentő, hozzályuk kapcsolódó képsokorsokat a rádióban nézték. De kicsik  voltak az emberek akkor, és féltek az ilyentől, mert nem tudják mi is az, amit látnak történni egy  helyen, egy valakivel, egy időben.  Egy­egy ember mégsem szörnyülködik el, és érdekelni kezdi őt, sőt! Az oldalukat egy kis vakarcs, apró  szörnyfajzat kezdi zaklatni. Fúrja az embert, vagyis csak az oldalát a kis gonosz. A kis kíváncsiság. És  ilyenkor figyelni kezdenek, hátha mégegyszer látnak egyet vagy kettőt. És mindig vannak ilyenek, akik  nemigazán a félésben és a butaságban lelik örömüket, hanem lehet abban, hogy egy­egy nyári estén  magányosan sétálnak egy víztömeg partján, fizikailag egyedül, de mégis egy alakot mustrálnak, és talán  még beszélnek is hozzá. De ő nem szól vissza, csak meghallgatja az összes ember monológját.  Önmagadnak hagyja meg a problémák megoldását, hagyja, hogy te jöjj rá. Ugye milyen jó barát a  Hold? Kedves és Csendes.  Igen! Vannak ilyen emberek, akik néha randevúznak a Holddal. Nem lenézni őket. Ők csak mások, akik  máshogy látják a világot. Olyan vagyok én is...  És egyszer majd én ugrom tigrist.... Háát igen... Egy újabb nap a naptárban. Reggel felkel, kávé, cigi, láncfűrész. Indulni el, mert maradni szar. Hangosak a falak. De nemsokára már nyakig leszek. És tényleg! Jó a víz, nem hideg, nem meleg. Olyan, amiben jó a levés. Pffuuuuu!!!!

És ez még mind semmi! Nem indult be a hadigépezet, ami szétőrli agysejtjeim. Disznókra pattanunk, és egyenesen a holdig lovagolunk! Útközben hagyom az eszem menni másfele. Ő meg megy is. Néha ki is esik ezmegaz. Hirtelen képváltás. "Mit kérsz?" ­Szól egy női hang ­ "Sör, Bor, Whisky­kóla vagy vodkanarancs?" Áááááááá! "Bizarr, de ebben a sorban pont jó lesz!" Kommentálni nem kell. A hely viszont életre bíztató: Füstös sötét klubbnhelység. Egy 2 méter magas Ogre egy nagybőgőn jáccik, mellette egy bárány béget. Az asztalokon félig vagy teljesen üres poharak, néhány teli hamutál és pár eszméletlen ember. RECCS! Az ajtó tokostul repül másfél métert. 2 kalóz belép, és tudjuk: "kicsit sok volt!" Filmszakadás. Felkapaszkodunk megint a disznók hátára. Utazunk időn, téren át egy messzi világba el innen. "De mikor érünk oda?" kérdi valaki, akinek a fejét egy percel később magam vágtam le egy uborkával. Illúzió darabokra hullik szét, és a mámor lassan fáradságba csap át. Nembánom, akkor reset. És az ágyamban találom magam. Felkelek, Kávé, Cigi, Láncfűrész...