Monsignor Quijote

NNCL479-363v2.0

Graham Greene

Monsignor Quijote REGÉNY

EURÓPA KÖNVVKIADÓ BUDAPEST 1987

FORDÍTOTTA UNGVÁRI TAMÁS GRAHAMGREENE MONSIGNOR QUIJOTE THE BODLEYHEAD, LONDON, 1982 COPYRIGHT © GRAHAMGREENE 1982 HUNGARIAN TRANSLATION © UNGVÁRI TAMÁS, 1987

“.. .mert nincs a világon se jó, se rossz; gondolkozás teszi azzá." WILLIAM SHAKESPEARE – ARANY JÁNOS FORDÍTÁSA

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET Hogyan lett Quijote atyából monsignore? A dolog pedig így történt. Quijote atya elébb megrendelte házvezetőjénél magányos ebédjét, majd nekivágott, hogy a Valencia felé vezető úton az El Tobosótól nyolc kilométerre levő szövetkezeti boltból beszerezze a borát. Meleg nap volt, a rekkenő hőség ott remegett a száraz mezők felett, s az atya kicsiny Seat 600-asában, amit már amúgy is használtan vett nyolc esztendeje, nem volt légkondicionálás. Vezetés közben szomorúan gondolt arra a napra, amikor majd mégis új kocsit kell vásárolnia. A kutyák életkorát héttel kell beszorozni, hogy megkapjuk az emberét, s ilyen számítás szerint a kocsija épp férfikora delén jár, de az még az atya figyelmét sem kerülhette el, hogy hívei máris a szenilitás jegyeit vélik felfedezni a Seaton. – Én már nem bíznám rá az életemet, Don Quijote – figyelmeztették minduntalan, amire ő csak ennyit válaszolt: – Annyi rosszban hű társam volt, s csak azért imádkozom Istenhez, hogy túléljen engem. – Amúgy is annyi könyörgése maradt teljesítetlen, hogy joggal remélhette, legalább ez az imája viaszként ragad meg az Örökkévaló fülében. Hogy merre húzódik a főútvonal, azt az elsuhanó kocsik felverte porból is megállapíthatta. Egész úton a Seat sorsán merengett, melyet különben ősének emlékezetére „az én Rocinantémnak” nevezett el. Elviselhetetlen gondolat, hogy kicsiny kocsija egy rozsdatemetőben végzi. Már az is eszébe ötlött: vesz egy nadrágszíjparcellát, s azt örökül hagyja egyházközsége egyik tagjának azzal a feltétellel, hogy egy védett sarokban ott nyugodhat a kocsija, de egyetlen hívő sem akadt, akire utolsó akaratának végrehajtását rábízhatta volna, a kocsi rozsdásodás okozta lassú halála pedig amúgy sem tartóztatható fel, s talán a roncstelep présgépe könyörületesebb véget is kínál. Mindezt százszor is lepergette magában, amikor csaknem beleütközött a főútvonal bekötésénél parkoló nagy fekete hivatali Mercedesbe. Quijote atya úgy vélte, hogy a vezetőülésen gubbasztó sötét ruhás alak éppen csak megpihent a Valenciától Madridig húzódó hosszú úton, és anélkül, hogy megállt volna, Quijote atya tovább hajtott, hogy beszerezze demizson borát a szövetkezetben. Csak a visszaúton lett figyelmes a fehér papi gallérra, mely akár egy zsebkendő jelezte a veszélyt. Hogy a csodába engedhet meg magának egy Mercedest bármelyik paptársa is? De amikor közelebb hajtott, a gallér alatt észrevette a bíborelőkét, mely legalább egy monsignoréról, ha nem püspökről árulkodott.

Quijote atyának minden oka megvolt rá, hogy tartson a püspököktől; nem maradt titokban előtte, hogy a saját püspöke, aki őt előkelő származása ellenére sem kezelte különbül egy parasztnál, aligha kedveli. – Hogyan is származhatna egy képzelt alaktól? – tette fel a kérdést magánbeszélgetésben a püspök, amit persze azonnal jelentettek Quijote atyának. A férfi, akihez a püspök imigyen beszélt, csodálkozva kérdezett vissza: – Egy képzelt alaktól? – Egy regénybeli alaktól, akit az a túlbecsült író, bizonyos Cervantes írt meg – ráadásul egy olyan regényben, amelynek megannyi visszataszító részletét a Generalissimo idejében a cenzor sem engedte volna át. – De kegyelmes uram, hiszen ott áll Dulcinea háza El Tobosóban. Még emléktáblával is megjelölték, hogy ez Dulcinea háza. – Mézesmadzag a turistáknak. Ráadásul – folytatta zordul a püspök – a Quijote nem is eredeti spanyol név. Maga Cervantes is bevallotta, hogy a vezetékneve valószínűleg Quijada, vagy Quesada, vagy netán Quejana volt, s maga Don Quijote is Quijanónak nevezte magát a halálos ágyán. – Azért látom, kegyelmes uram, hogy a könyvet végigolvasta. – Sosem jutottam túl az első fejezetén. Ámbátor igaz, belelapoztam az utolsóba is. Regényeket én így olvasok. – Meglehet, hogy Quijote atya ősét Quijadának vagy Quejanának hívták. – Az ő rangjabélieknek nincsenek ősei. Remegve mutatkozott be ilyen előzmények után Quijote atya a feltűnő Mercedesen közlekedő magas rangú egyházi méltóságnak. – Monsignore, az én nevem Padre Quijote. Szolgálatára állhatok valamiben? – Feltétlenül, kedves barátom. Én a motopói püspök vagyok – mutatkozott be erős olasz akcentussal. – A motopói püspök? – In partibus infidelium1, kedves barátom. Van itt a közelben javítóműhely? A kocsim nem hajlandó továbbindulni, s bárcsak volna itt egy étterem – a gyomrom már étel után morog. – Az én falumban van egy javítóműhely, de most gyászeset miatt zárva tart – meghalt a tulajdonos anyósa. – Nyugodjék békében – vágta rá a püspök önkéntelenül, és megragadta a papi melldísze alatt függő keresztet. Majd hozzátette: – Szörnyű! Ennek is most kellett történnie! – Egy-két óra múltán kinyit a műhely. – Egy-két óra! Van itt a közelben étterem? – Monsignore. Ha megtisztelne azzal, hogy megosztja velem szerény ebédemet... Az El Tobosó-i éttermet sem étkei, sem bora okán nem 1 A hitetlenek oldalán.

ajánlhatom. – Pedig az én helyzetemben egy pohár bor nélkülözhetetlen. – Egy kis kellemes idevalósi borral magam is szolgálhatok, és ha beéri egy közönséges marhasülttel... és némi salátával... A házvezetőnőm mindig többet készít, mint amennyit egyedül elfogyaszthatok. – Barátom, maga bizonnyal az én őrangyalom álruhában. Indulhatunk. Quijote atya kocsijának első ülését a demizson foglalta el, a püspök azonban ragaszkodott hozzá, hogy magas ember létére is a hátsó ülésre kuporodjék. – A bort igazán nem zavarhatjuk – mondta. – Nem valami különleges bor, monsignore, és sokkal kényelmesebben ülne... – Jószerivel minden bor különlegesnek tekinthető, barátom, legalábbis a kánai menyegző óta. Quijote atya úgy érezte, hogy kioktatták, és így mindketten csöndbe burkolóztak, amíg csak meg nem érkeztek a templom melletti kicsiny paplakhoz. Quijote atya megkönnyebbült, amikor a püspök, akinek össze kellett görnyednie, hogy beléphessen a nappaliba nyíló bejárati ajtón, megjegyezte: – Megtiszteltetés, hogy vendég lehetek Don Quijote házában. – Az én püspököm nem sokra becsüli a könyvet – A szentéletűség és az irodalmi ízlés nem mindig jár párban. A püspök odalépett a könyvespolchoz, ahol Quijote atya a misekönyvét, a breviáriumát, az Újtestamentumot és néhány szakadozott teológiai könyvét tartotta, hajdani tanulmányainak emlékét kedvenc szentjei munkáinak társaságában. – Ha megbocsát, monsignore... Quijote atya elindult, hogy megkeresse a házvezetőnőjét a konyhában, mely egyszersmind annak hálóhelyiségéül szolgált, sőt azt is be kell ismernünk, hogy az asszonyság számára a konyhai mosogató látta el a mosdókagyló szerepét is. A házvezetőnő tömzsi asszonyság volt, kiálló fogú, s az ajkát növendék bajusz keretezte; senki emberfiában nem bízott, csak a szenteket tisztelte, s azok közül is a női nemből származókat. Történetesen Teresának hívták, El Tobosóban azonban senkinek eszébe se jutott volna, hogy Dulcineának becézze, minthogy a polgármesteren kívül, aki azonban kommunista hírében állt, no meg leszámítva a vendéglő tulajdonosát, senki sem olvasta Cervantes művét, és az is kétséges maradt, hogy a vendéglős csakugyan túljutott-e a szélmalmokkal vívott csatán. – Teresa – szólította meg Quijote atya –, vendégünk érkezett ebédre, melyet tüstént fel kell szolgálnia. – Nincs más itthon, csak a maga marhasültje és salátája, meg a manchai sajt maradéka.

– Az én sültem kettőnek is elég, a püspök pedig igencsak nyájas férfiú. – A püspök? Azt nem szolgálom ki. – Nem a mi püspökünk. Egy olasz. Roppant udvarias férfiú. Ezzel elmesélte, hogy milyen helyzetben talált rá a püspökre. – De ez a marhasült... – kezdte rá Teresa. – Mi baj van vele? – Egy püspöknek nem szolgálhatunk fel lóhúst. – Az én marhasültem lóhúsból készült? – Mindig is abból készült. Gondolja, hogy telik marhahúsra abból a pénzből, amit nekem ad? – Nincs is más itthon? – Nincs. – Ó, Istenem, Istenem. Imádkozzunk, hogy a püspök észre ne vegye. Ha jól meggondolom, persze, magam sem vettem észre. – Maga sohasem jutott különb ételhez. Quijote atya nyugtalan szívvel tért vissza a püspökhöz, egy fél üveg malaga társaságában. Igencsak örült, amikor a püspök elfogadott egy pohárral, majd egy másodikkal. Talán a bor eltompítja ízlelőszemölcseit. A püspök elterpeszkedett Quijote atya egyetlen karosszékében. Az atya nyugtalan pillantásokat vetett rá. Nem rémlett veszedelmes embernek. Olyan sima az arca, mintha még nem ismerkedett volna meg a borotvával. Quijote atya most bánta igazán, hogy elmulasztott megborotválkozni ma reggel a hajnali mise után, melyet különben üres templomban celebrált. – A szabadságát tölti nálunk, monsignore? – Nem egészen a szabadságomat, bár el kell ismernem, hogy élvezem a változatosságot Róma után. A szentatya egy apró bizalmas küldetést bízott rám, miután beszélek spanyolul. Gondolom, atyám, ide El Tobosóba sok külföldi turista látogat el? – Nem olyan sok, monsignore, mert a múzeum kivételével itt alig van látnivaló. – És mit őriznek a múzeumban? – Ez egy nagyon aprócska múzeum, monsignore, egyetlen szobából áll. Az sem nagyobb az én társalgómnál. Nincs más figyelemre méltó benne, mint a kézjegyek. – Mit értsünk ezen: a kézjegyek? Kaphatnék még egy pohárral a malagából? Csak ültem a lerobbant kocsiban az izzó napsütésben, nem csoda hát, hogy nagyon megszomjaztam. – Elnézést kérek, monsignore. Láthatja, mennyire elszoktam a vendéglátástól. – Én meg sose hallottam még holmi Kézjegyek Múzeumáról.

– Tudja, kérem, az El Tobosó-i polgármester sok évvel ezelőtt különböző államfőkhöz fordult azzal a kéréssel, hogy lássák el Cervantes megfelelő fordításait a saját kézjegyükkel. Nagyon érdekes gyűjtemény. Fellelhető benne természetesen Franco tábornok aláírása abban a könyvben, amelyet a gyűjtemény központi darabjának is nevezhetek, aztán ott van Mussolinié és Hitleré (nagyon apró betűs az övé, olyan, mint egy légypiszok), hozzá Churchillé és Hindenburgé, valamint egy bizonyos személyé, akit Ramsay MacDonaldnak hívtak – azt hiszem, Skócia miniszterelnöke volt. – Angliáé, atyám. Teresa érkezett a sülttel, s a püspök meg a pap az asztalhoz ültek, és a püspök elmondta az asztali áldást. Quijote atya töltött a borból, és nyugtalanul figyelte, amíg a püspök elfogyasztja első szeletét, majd gyorsan leöblíti a borral – meglehet azért, hogy az ízétől szabaduljon. – Ez nagyon közönséges bor, monsignore, a környék igazából a mancheganra büszke. – A bor is kellemes – felelte a püspök –, de a sült... a sült... – ismételte a tányérjára bámulva, miközben Quijote atya már a legrosszabbra számított –, nos a sült... – mondta harmadszor is, mintha emlékezetében az egyházi átkok ősi mondókájának megfelelő szavai után kutatna; ezenközben Teresa is megjelent az ajtóban, várakozva – még soha, sehol sem ízleltem... ilyen omlós, ilyen zamatos húst, sőt ha nem félnék a blaszfémiától, azt mondanám, ilyen isteni sültet. Szeretnék gratulálni az ön bámulatra méltó házvezetőnőjének. – Itt áll előttünk, monsignore. – Drága hölgyem, hadd szorítsam meg a kezét. Ezzel a püspök úgy nyújtotta ki gyűrűkkel borított kezét, mintha inkább kézcsókra szánná, semmint kézfogásra. Teresa tüstént kiszelelt a konyhába. – Csak nem sértettem meg valamivel? – kérdezte a püspök. – Nem, nem, monsignore. Csak nem szokott hozzá, hogy egy püspökre főzzön. – Egyszerű és becsületes arca van. Manapság még Itáliában is gyakorta zavarba kerülünk, mert nagyon is házasságra való házvezetőnőkkel találkozunk, és sajnos, ezek a házasságok nem is maradnak el. Teresa jelent meg némi sajttal, s amilyen hirtelen érkezett, ugyanúgy távozott is. – Megkóstolná monsignore a mi queso manchegó-nkat?2 – Ha újabb pohár bor jár vele. Quijote atya jóleső melegséget érzett. És ez felbátorította, hogy egy olyan 2 Manchai sajt.

kérdéssel álljon elő, amellyel a saját püspökéhez soha nem mert volna fordulni. Végtére is egy római püspök közelebb van a hit forrásához. Bátorságát csak fokozta a lelkesedés, amellyel a püspök a lóhúsból készült sültet üdvözölte. Nem véletlenül nevezte el ugyanis 600-as Seatját Rocinanténak, és valószínűbb, hogy kedvező választ kap, ha kocsijáról úgy beszél, mint egy lóról. – Monsignore – kezdte rá –, volna egy kérdésem, melyet már nem egyszer meghánytam-vetettem, s amely minden bizonnyal előbb ötlik fel a vidékiekben, mint a városlakókban. – Habozott, mint az úszó, aki hideg vízbe készül ugrani. – Eretnekségnek tekintené, ha valaki Istenhez egy ló életéért imádkozna? – Ha az e világi létről van szó – vágta rá a püspök habozás nélkül –, természetesen az ilyen ima minden további nélkül engedélyezhető. Az egyházatyák arra tanítanak, hogy az állatokat az ember szolgálatára teremtette Isten, és egy szolgálatban eltöltött hosszú élet a ló számára éppoly kívánatos Isten szemében, mint az én Mercedesem hosszú élete, mely, attól tartok, ezúttal cserbenhagyott. El kell ismernem azonban, hogy élettelen tárgyakkal kapcsolatos csodákról nem szól a krónika, de ami az állatokat illeti, előttünk áll Bálám szamarának példája, aki Isten kegyelméből a szokásosnál is rendkívülibb szolgálatot tett gazdájának. – Engem nem annyira az állat urának tett szolgálata érdekel, hanem az, hogy imádkozhatunk-e a boldogságáért – sőt a jó haláláért? – A boldogságáért való imában nem látok kifogásolnivalót – az még inkább kezes jószággá teheti, s így gazdájának nagyobb hasznára lehet –, de nem egészen világos előttem, hogy egy ló esetében mit ért jó halálon. A jó halál az ember számára az Istennel való egyesülést jelenti, így az örökkévalóság ígéretét. A ló e világi életéért imádkozhatunk, de túlvilági életéért nem – ez már az eretnekség határát súrolná. Megengedem, akad mozgalom az egyházban, mely megkockáztatja annak a lehetőségét, hogy egy kutyának van olyasmije, amit lélekembriónak nevezhetnénk, de a magam részéről én ezt az ötletet érzelgősnek és veszedelmesnek tartom. Óvatlan feltételezésekkel szerintem tilos zárt ajtókat nyitogatni. Ha már egy kutyának is lelke van, miért ne lehetne egy rinocérosznak vagy egy kengurunak? – Netán egy szúnyognak is? – Pontosan. Látom, atyám, hogy maga a mi oldalunkon áll. – Azt azonban sosem tudtam felfogni, monsignore, hogyan teremtetett a szúnyog az ember szolgálatára. Mi haszna egy szúnyognak? – A haszna, atyám, nyilvánvaló. Egy szúnyogot bízvást hasonlíthatunk az Isten kezében suhogó korbácshoz. Arra tanít, hogy az ő szerelmében viseljük el a kínt. Vagyis az a gyötrelmes zümmögés a fülünkben – meglehet – Isten

zümmögése. Quijote atya a magányos emberek szerencsétlen szokásával rendelkezett: hangosan gondolkodott. – A hasznosságnak ugyanez az elve vonatkozhat a bolhára is. – A püspök szigorúan szemügyre vette az atyát, de tekintetében nem fedezte fel a tréfa árnyalatát sem: látható volt, hogy mélyen elmerült a gondolataiban. – Ezek nagy misztériumok – magyarázta neki a püspök. – Hová is tűnne a világból a hit, ha nem volnának misztériumok? – Azon töprengtem – folytatta Quijote atya –, hová tettem el azt a palack konyakot, melyet úgy három éve egy tomellosói ember hozott nekem ajándékba. Azt hiszem, itt az alkalom, hogy felnyissam. Ha megbocsát, monsignore... talán Teresa emlékszik rá. – Ezzel kiment a konyhába. – Ahhoz képest, hogy püspök, elég szépen iszik. – Csönd! Még meghallja. A szegény püspök nagyon aggódik a kocsija miatt. Úgy érzi, hogy a kocsi cserbenhagyta. – Az én véleményem szerint biztosan az ő hibája. Fiatal lány koromban én Afrikában éltem. Négerek és püspökök mindig elfelejtenek tankolni. – Komolyan gondolja?... Szó, ami szó, világi dolgokban járatlan embernek látszik. Úgy képzeli, hogy egy szúnyog zümmögése... Adja elő a konyakot. Amíg iszik, megpróbálok valamit csinálni az autójával. A Rocinante csomagtartójából kivett egy kanna benzint. Nem hitte ugyan, hogy a megoldás ilyen egyszerű, de hát próba szerencse, és ki is derült, hogy üres volt a tank. Hogyan lehetséges, hogy a püspök nem vette észre? Talán észrevette, és szégyellte bevallani az együgyűségét egy falusi papnak. Quijote atya megszánta a püspököt. Ellentétben az ő püspökével ez az olasz kedves ember. A savanyú bort is panasz nélkül fogyasztotta. Gyönyörűségét lelte a lóhúsból készült sültben. Quijote atya nem szerette volna megalázni a püspököt. De hogyan ügyeljen a látszatra? Sokáig töprengett a Mercedes motorháza fölött. Ha a püspök ügyet se vetett a benzinszintre, akkor neki nem lesz nehéz műszaki ismeretekkel előhozakodnia, amelyekkel nem is rendelkezik. Ehhez pedig célszerű kicsit beolajoznia a kezét... A püspök nagyon jól elvolt a Tomellosóból származó konyakkal. Az egyházi könyvek között felfedezte Cervantes munkájának azt a példányát, melyet Quijote atya még gyermekkorában vásárolt, s most éppen egy olyan bekezdésen mosolyodott el, amelyen az ő püspöke csak a homlokát ráncolná. – Egy felettébb idevágó szakaszra bukkantam, atyám. Épp akkor olvastam, amikor betoppant. Akármit mond a maga püspöke, ez a Cervantes nagy moralista volt. „A hű szolgának meg kell mondania az igazat a gazdájának.” Milyen állapotban találta azt a Mercedest? La Mancha eme veszedelmes körzetében csak nem valamely varázsló rontotta meg?

– A Mercedes útra készen áll, monsignore. – Csoda történt? Vagy a szerelő tért vissza a temetésről? – A szerelő még nem tért vissza, úgyhogy magam láttam hozzá a motor megjavításához. – Megmutatta a kezét. – Elég piszkos munka. Nagyon kevés benzinje maradt – ezen könnyű volt segíteni, hiszen mindig tartok magamnál egy pótbenzinkannát –, de ugyan mi okozhatta a fő bajt? – Tehát mégsem csak a benzinhiány – állapította meg elégedetten a püspök. – Állítani kellett a motoron – a nevét persze sosem jegyzem meg ezeknek a műszaki dolgoknak –, elég sokat kellett vele babrálni, de most már biztatóan működik. Amikor Madridba ér, monsignore, talán célszerű lenne szakemberrel átvizsgáltatni. – Máris indulhatok? – Ha csak nem szánja rá magát egy rövid sziesztára. Teresa megvetheti az én ágyamat. – Nem, nem, atyám. A maga kitűnő bora és a sült – ó, a sült – tökéletesen helyrehozott. Amellett vacsorára várnak Madridban, és nem szeretnék sötétedés után érkezni. Ahogyan a főút felé hajtottak, a püspök kérdésekkel ostromolta Quijote atyát. – Hány évet töltött El Tobosóban, atyám? – Itt élek gyermekkorom óta, monsignore. Csak a papi tanulmányaimat végeztem másutt. – Hol tanult? – Madridban. Szívesen jelentkeztem volna Salamancába, de az ottani szeminárium színvonala túlságosan magas volt a számomra. – Kár egy ilyen tehetséget El Tobosóra fecsérelni. A püspöke bizonyára... – A püspököm, sajnos, tisztában van gyarló képességeimmel. – A püspöke ugyan meg tudta volna-e javítani a kocsimat? – Én a szellemi képességeimre gondoltam. – Az egyháznak gyakorlati képességekkel rendelkező emberekre is szüksége van. A mai világban az imádságnak astuciá-val3 – a világias bölcsesség értelmében – kell párosulnia. Az olyan pap, aki egy váratlan vendéget jó borral, jó sajttal és kiváló sülttel kínál, az olyan pap megállja a helyét a legmagasabb körökben is. Nekünk itt az a feladatunk, hogy bűnösöket térítsünk meg, és a polgári körökben több a bűnös, mint a parasztok között. Szívesen látnám, ha maga is, miként őse, Don Quijote, nekivágna a nagyvilág országútjainak... – Az ősöm egy őrült volt, monsignore. – Szent Ignácról is sokan ezt tartották. De íme, máris itt egy országút, és 3 Ravaszság.

íme, itt a Mercedesem is... – A püspököm szerint az ősöm képzelet szülte alak egy író fantáziájában. – Talán valamennyiünket a képzelet szült, atyám, Isten elméjében. – Azt akarja, hogy küzdjek meg a szélmalmokkal? – Csak a szélmalomharc után talált rá Don Quijote halálos ágyán az igazságra – jelentette ki a püspök, amikor odaült a Mercedes kormányához, majd gregoriánus hangsúlyával rákezdte: „Nincsenek mai madarak a tegnapi fészkekben.” – Gyönyörű idézet – hagyta jóvá Quijote atya –, de ugyan mire célzott vele Cervantes? – Arra még magam se jöttem rá – felelte a püspök –, de elégedjünk meg a szólás szépségével – s amint a még mindig gyengélkedő Mercedes tovaberregett a Madridba vezető úton, Quijote atya az orrával érzékelte, hogy a püspök egy pillanatra a bor, a konyak és a manchego sajt különös elegyének kellemes illatát hagyta maga után, melyet szertefoszlása előtt akárha egzotikus tömjénillatnak is vélhetett volna az idegen. Sok hét telt el ezután a korábbi évek nyugodalmas, változatlan ritmusában. Most, hogy Quijote atya megtudta: alkalmanként felszolgált marhasültje lóhúsból készül, immár ártatlan mosollyal üdvözölte minden alkalommal – nem volt szükség rá, hogy szemrehányást tegyen magának a túlzott luxusért –, s ez a mosoly egyúttal az olasz püspök emlékének is szólt, aki jóságról, udvariasságról, a bor igaz szeretetéről tett tanúságot. Néha úgy rémlett, hogy a latin stúdiumaiban megismert pogány istenek egyike szállt meg egy-két órára az ő hajlékában. Manapság persze már alig olvasott mást, mint a breviáriumát, meg az újságot, amely elfelejtette közölni vele, hogy a breviárium forgatása már nem tartozik a kötelező gyakorlatok közé; az újságban különösen az űrhajósokról szóló beszámolók foglalkoztatták, minthogy sohasem tudott megszabadulni egészen attól az elképzelésétől, hogy valahol, a végtelen térben ott rejtezik Isten birodalma – ezért alkalmanként fel-felütötte régi teológiai kézikönyveit, hogy ellenőrizze, megfelelően egybevág-e az egyház tanításával a templomban elmondandó vasárnapi szentbeszéde. Havonta egyszer egy teológiai folyóirat is érkezett hozzá Madridból. Megannyi kritika utalt benne némely veszedelmes eszmékre, ezeket egyenesen egy holland vagy egy belga bíboros képviseltede hogy melyik, azt már elfelejtette –, vagy egy teuton hangzású név mögött rejtező pap foglalta írásba, aki ily módon Luthert idézte Quijote atya eszébe – mégis kevés figyelmet szentelt az ilyen kritikáknak, hisz az igencsak valószínűtlennek rémlett, hogy az egyház ortodoxiáját neki kelljen megvédeni a mészárossal, a pékkel, az autószerelővel vagy akár a vendéglőssel szemben, aki pedig a legműveltebb ember volt El Tobosóban, leszámítva persze a polgármestert.

Minthogy azonban a polgármestert maga a püspök nevezte ateistának és kommunistának, így az ő jelenléte az egyházi doktrínák védelme szempontjából elhanyagolhatónak volt mondható. Igazság szerint Quijote atya a polgármesterrel folytatott alkalmi beszélgetéseket többre tartotta a saját báránykáival való társalgásnál. A polgármester társaságában nem érezte, hogy ő bárkinek is hivatalból elöljárója; a köztük lévő egyenlőséget megalapozta közös érdeklődésük, az űrben bolyongó kozmonauták iránti érdeklődés, s egyébként is tiszteletben tartották egymás érzéseit. Quijote atya nem hozta szóba annak a lehetőségét, hogy egy szputnyik esetleg összetalálkozhat az égi seregekkel, míg a polgármester tudományos pártatlanságról tett tanúbizonyságot, ami az orosz és az amerikai teljesítményeket illeti, nem mintha Quijote atya katolikus szempontból bármi különbséget tételezett volna fel a két űrhajóscsapat között – mindkét csoportot, úgy rémlett, derék emberek alkotják, akik feltehetően derék szülők és derék férjek is, de sisakjukban és szkafanderükben – ezeket mintha ugyanaz a rőfös szállította volna – egyiküket sem tudta elképzelni Gábriel vagy Mihály arkangyal társaságában, Luciferében pedig végképp nem, ha Isten birodalma felé száguldó űrhajójuk hirtelen dugóhúzóval a pokol bugyrai felé venne irányt. – Levele érkezett – fogadta gyanakodva Teresa. – Azt se tudtam, hol keressem. – Az utcasarkon beszélgettem a polgármesterrel. – Azzal az eretnekkel? – Ha nem lennének eretnekek, Teresa, a papok munka nélkül maradnának. Az asszony rámordult: – A levél a püspöktől érkezett. – Ó, szegény fejem. – Sokáig szorongatta a borítékot, félt felnyitni. Nem emlékezett egyetlen olyan, a püspökétől érkezett levélre sem, amelyben ne fordult volna elő valamiféle panasz. Emlékezetes levelet kapott például akkor is, amikor a húsvéti alamizsnát, amely a hagyomány szerint az ő zsebét illette, egy olyan jótékonysági egyesület képviselőjének zsebébe juttatta, amelynek előkelő latin neve In Vinculis4 volt, s amelyik célja szerint a szegény, bebörtönzött emberek lelki gyámolításával foglalkozott. Magánügy volt, önkéntes jótékonykodás, aminek híre csak akkor jutott a püspök fülébe, amikor a gyűjtőt letartóztatták a Generalissimo bizonyos bebörtönzött ellenfeleinek megszöktetésére irányuló kísérlet miatt. A püspök bolondnak nevezte – noha ezt a kifejezést már Krisztus is helytelenítette. Ezzel szemben a polgármester vállon veregette, és a nagy ős méltó leszármazottjának mondta, aki kiszabadította a gályapad rabjait. És aztán egy újabb alkalommal... meg egy másik alkalommal... az atya a legszívesebben egy pohár malagával öntött volna bátorságot magába, ha a motopói püspök látogatása után maradt volna a 4 Bilincsekben.

háznál egy csepp is. Nagy sóhajtással törte fel a vörös viaszpecsétet, és kinyitotta a borítékot. Jól sejtette: a levelet hideg düh diktálta. „Rómából egy tökéletesen érthetetlen levelet kaptam” – írta a püspök –, „s azt az első pillanatban a lehető legrosszabb ízléstől vezetett tréfának tartottam, mely az egyházi stílust parodizálja, s amelyet valószínűleg annak a kommunista szervezetnek egyik tagja sugallt, melyet számomra mindig is homályos indítékból kötelességének érzett támogatni. A levél tartalmának megerősítését kérve ma egy újabb goromba hangú levél érkezett, s ez helybenhagyja az első küldeményt, s felszólít, hogy azonnal közöljem Önnel, miszerint a Szentatya – a Szentlélek mily különös sugallatára, azt nem az én dolgom firtatni – elérkezettnek látta az időt, hogy önt monsignorénak nevezze ki, szemlátomást egy bizonyos motopói püspök ajánlatára, akiről eddig sose hallottam, természetesen az én megkérdezésem nélkül, pedig ennek az előterjesztésnek tőlem kellett volna származnia – bár talán felesleges hozzátennem, hogy én aligha vetemednék ilyesfajta lépésre. Engedelmeskedvén a Szentatya kívánságának, ezt a hírt most haladéktalanul közlöm Önnel, és csak azon imádkozom, hogy ne hozzon szégyent a címre, amelyet jónak látott Önre ruházni. Bizonyos botrányok, melyeket csak azért néztünk el, mert az El Tobosó-i parókia papjának tudatlanságából származtak, jóval nagyobb visszhangot váltanának ki, ha egy Monsignor Quijote meggondolatlansága szülné őket. Óvatosság, kedvesem, óvatosság, könyörgök. Írtam persze Rómába, rámutatván arra a képtelenségre, hogy egy olyan kicsiny parókia, mint El Toboso, most egy monsignore kezében maradjon, mert ezt a rangot bizonnyal rossz néven veszik a La Mancha-i körzet megannyi arra érdemesebb papjai – és segítséget kértem, hogy tágabb teret találhassunk az Ön tevékenységének, talán egy másik egyházmegyében, vagy éppenséggel a missziós munkában.” Összehajtotta a levelet, és a padlóra ejtette. – Mit írt a püspök? – kérdezte Teresa. – El akar üldözni El Tobosóból – felelte Quijote atya a kétségbeesés olyan hangsúlyával, hogy Teresa tüstént eltűnt a konyhában, s elrejtőzött a pap szomorú tekintete elől.

MÁSODIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote nekivág a nagyvilágnak l Egy héttel azután, hogy Quijote atyának kikézbesítették a püspök levelét, La Mancha megyéjében helyi választásokat tartottak, ahol is El Toboso polgármestere váratlan vereséget szenvedett. – A jobboldal erői – panaszolta Quijote atyának – rendezték soraikat, és egy újabb Generalissimót akarnak. – Ezután elmesélte, hogy biztos helyről tudja, az autószerelő, a mészáros és a másodosztályú vendéglő tulajdonosa, aki egyébként bővíteni akarja a helyiségét, összeesküdött ellene. A vendéglősnek egy rejtélyes idegen pénzt kölcsönzött, ennek eredményeképpen tett szert egy újabb mélyhűtőre. Bizonyos úton és módon, melynek számos titkos vonatkozását Quijote atya fel nem foghatta, mindez súlyosan befolyásolta a választások eredményét. – Mosom kezeimet El Toboso ügyében – jelentette ki az expolgármester. – Engem pedig a püspököm üldöz el – vallotta be Quijoe atya, majd elmesélte szomorú históriáját. – Azt én előre megjósolhattam volna. Mindez annak a következménye, hogy maga vakon bízik az egyházban. – Nem az egyház a bűnös, hanem a püspök. Isten bocsássa meg nekem, ezzel a püspökkel én sose törődtem. De ami magát illeti, az más eset. Magát őszintén sajnálom, drága barátom. Magát a saját pártja hagyta cserben, Sancho. A polgármestert Zancasnak hívták, és ez volt a vezetékneve Cervantes igaz történetében az eredeti Sancho Panzának, s bár a keresztségben az Enrique nevet kapta, hagyta, hogy barátja, Quijote atya, a Sancho névvel ugrassa. – Nem a pártom a bűnös. Mindössze három ember juttatott ide – és újra előhozakodott a mészárossal, az autószerelővel és a mélyhűtőüggyel. – Minden pártban vannak árulók. Még a maga pártjában is, Quijote atya. Ott volt például Júdás... – A magáéban meg Sztálin. – Ne jöjjön már ezzel a régi történettel! – Júdás története még régibb. – VI. Sándor... – Trockij. Bár föltételezem, hogy most már magának is szabad más véleményt hangoztatnia Trockijról. – Érvelésükben kevés logika bújt meg, de a veszekedésben ennél tovább soha nem mentek. – És mi a maga véleménye Júdásról? A kopt egyház a szentjei közé sorolta.

– Sancho, Sancho, túl mély az ellentét köztünk, hogy vitatkozhassunk. Térjünk be hozzám, igyunk meg egy pohár malagát... Ó... elfelejtettem, hogy a püspök kiitta az egész üveget. – A püspök... Hagyta, hogy az a gazember... – Az egy másik püspök volt. Derék ember, de egyben minden bajom forrása is. – Akkor jobb, ha hozzám megyünk, és megiszunk egy pohár tisztességes vodkát. – Vodkát? – Lengyel vodkát, atyám. Katolikus országból. Quijote atya először életében kóstolt vodkát. Az első pohár után úgy érezte, hogy semmi zamata – a második pohártól azonban teljesen felélénkült. Kijelentette: – Hiányozni fognak a polgármesteri teendők, Sancho. – Az a tervem, hogy szabadságra megyek. Annak a csirkefogó Francónak a halála óta ki se tettem a lábam El Tobosóból. Bárcsak volna egy kocsim... Quijote atyának eszébe jutott Rocinante, s a gondolatai elkalandoztak. – Moszkva túl messze van – hallotta a polgármester hangját. – Emellett túlságosan hideg is. Kelet-Németország... oda nem vágyódom, épp elég németet látunk itt Spanyolországban is. Tegyük fel, gondolta Quijote atya, hogy Rómába száműznek. Ekkora távolságot Rocinante már nem bírna ki. A püspök még a misszionáriusmunkát is szóba hozta. Rocinanténak meg vannak számlálva a napjai. Nem tudná ott hagyni haldokolva holmi afrikai országút szélén, hogy egy sebváltó vagy egy kilincs kedvéért darabokra szedjék. – San Marino a legközelebbi állam, ahol a párt van uralmon. Még egy pohárral, atyám? Quijote atya gondolkodás nélkül nyújtotta ki a kezét. – S maga mihez kezd, atyám, távol El Tobosótól? – Engedelmeskedem a parancsnak. Oda megyek, ahová küldenek. – Hogy prédikáljon a megtért hívőknek, ahogyan itt teszi? – Ez olcsó gúnyolódás, Sancho. Nem hiszem, hogy bárkiről is elmondható volna, hogy valóban megtért. – Még a pápáról sem? – Talán, együgyű lélek, még a pápáról sem. Ki tudja, mire gondol éjszaka az ágyában, amikor már elmondta imáit. – És maga? – Ó, én éppoly tudatlan vagyok, mint bárki az egyházközségben. Legföljebb több könyvet olvastam, amikor tanultam, de az ember felejt... – Mindennek ellenére hisz ebben a képtelenségben. Istenben, a Szentháromságban, a szeplőtelen fogantatásban...

– Én akarok hinni. És azt akarom, hogy mások is higgyenek. – Miért? – Azt akarom, hogy boldogok legyenek. – Akkor itasson velük egy kis vodkát. Az jobb, mint a képmutatás. – A vodkából kijózanodunk. Már én is józanodom. – A hitből is. Quijote atya meglepetten nézett fel. Némi reménytelen sóvárgással bámulta eddig poharában az utolsó cseppeket. – A maga hitéből? – És a magáéból is. – Miből gondolja? – Mert ilyen az élet, atyám, a hétköznapokban. A hit éppúgy elhal, mint az asszony utáni vágy. S kétlem, hogy az általános szabály alól maga kivétel lenne. – Gondolja, hogy rosszat tenne, ha még egy pohárral innék? – A vodka még soha nem ártott meg senkinek. – A múltkorában meglepetten tapasztaltam, mennyit ivott az a motopói püspök. – Hol van Motopo? – In partibus infidelium. – Én már rég elfelejtettem azt a kevéske latint is, amit tanultam. – Azt se tudtam, hogy tanult latinul. – A szüleim papnak szántak. Be is iratkoztam a salamancai szemináriumba. Erről eddig még sose beszéltem magának, atyám, In vodka veritas.5 – Tehát ott hallott a kopt egyházról. Nem mondom, meglepett. – A haszontalan tudásnak apró darabkái úgy tapadnak az ember agyába, mint apró kagylók a hajóhoz. Egyébként olvasta, hogy a szovjet űrhajósok túlszárnyalták az űrben tartózkodás rekordját? – Mondott valamit róla tegnap a rádió. – És eddig még egyetlen angyallal sem találkoztak. – Mondja, Sancho, olvasott maga az űr vakfoltjairól? – Tudom, mit akar mondani, atyám. De itt a vakfoltot képletes értelemben használják. Még egy pohárral. És ne féljen senki püspöktől. – A maga vodkája reménnyel tölt el. – Miben reménykedik? – Maga hiábavaló reménynek nevezné. – Ki vele. Mondja el. Miben reménykedik? – Azt nem mondhatom el magának. Kinevetne. Egy szép nap majd elmesélem, miben reménykedem. Ha Isten időt ad hozzá. S persze magának is. 5 Vodkában az igazság.

– Többet kellene összejárnunk, atyám. Talán megtéríthetném Marxnak. – Van itthon Marx-könyve a polcon? – Természetesen. – Das Kapital? – Úgy van. Többek között. Ott látható. Már jó ideje a kezembe se vettem. Az igazat megvallva, néhány részletét... távolinak találtam... Az a rengeteg statisztika az angol ipari forradalomról. Gondolom, a Biblia néhány részletét maga is unalmasnak találja. – Istennek hála, már nem köteleznek arra, hogy a Mózes IV. és V. könyvét, vagyis a Számok könyvét és a Deuteronomiumot tanulmányozzuk. De az evangéliumok nem unalmasak. Jesszusom, hány óra már? A vodkától szalad ilyen gyorsan az idő? – Tudja, atyám, maga engem az ősére emlékeztet. Ő is hitt a lovagregényekben, s azok már az ő korában is elavultak... – Én egyetlen lovagregényt se olvastam egész életemben. – De változatlanul olvassa azokat a régi teológiai könyveket. Ezek a maga lovagregényei. S maga éppúgy hisz bennük, mint tisztelt őse a saját könyveiben. – Az egyház szava nem avul el, Sancho. – Dehogynem, atyám. A maguk második vatikáni zsinata szerint már Szent János is elavult. – Micsoda képtelenséget fecseg! – A mise végén már nem olvassák fel Szent János igéit: – „A világban vala, és a világ őáltala lett, és a világ őt meg nem ismére.” – Milyen furcsa, hogy emlékszik ezekre a szavakra. – Ó, néhanap betoppanok a mise végére – már csak azért is, hogy meggyőződjem róla; nincs ott senki az enyémek közül. – Én még mindig ezekkel a szavakkal zárom a misét. – De nem hangosan. Mert azt nem engedné a püspöke. Ebben is olyan, mint az őse, aki titokban olvasta a lovagregényeket, úgyhogy csak az unokahúga és az orvosa tudott róla, amíg... – Micsoda képtelenségeket beszél, Sancho! – Amíg fel nem ült Rocinantejára, hogy lovagi tettekkel bizonyítson egy világban, amelyik már nem hitt ezekben a régi mesékben. – Egy tudatlan ember, bizonyos Sancho társaságában – vágta rá Quijote atya némi haraggal, amit tüstént meg is bánt. – Sancho társaságában – ismételte a polgármester. – Nem is rossz ötlet. – A püspök nem tagadhatja meg, hogy rövid szabadságra menjek. – Amúgy is Madridba kell mennie az új egyenruháért. – Egyenruháért? Miféle egyenruháért?

– Bíborharisnyáért, monsignore, és egy bíbor – hogy is hívják azt a vacakot, amit a gallér alatt viselnek? – Pecherá-nak. De ez őrültség. Senki sem kényszeríthet rá, hogy bíborharisnyát és bíbor... – Maga az egyház katonája, atyám. Nem utasíthatja vissza rangjelzéseit. – Sose kértem, hogy monsignore legyek. – Természetesen kiválhat ebből a hadseregből, amikor csak akar. – Maga kiválhat a pártjából? Mindketten ittak egy újabb pohár vodkát, és bajtársi csöndbe merültek, olyan csöndbe, mely teret kínált a további álmodozásnak. – Mit gondol, a maga kocsija el tudna vonszolni minket Moszkváig? – Ahhoz Rocinante már öreg. Kilehelné páráját útközben. Moszkvát amúgy sem ítélné megfelelő helynek a püspök, hogy ott töltsem a szabadságomat. – Maga már nem a püspök szolgája többé, monsignore. – De a szentatya... De Rocinante talán kibírná Rómáig. – Én ki nem állhatom Rómát. Mást se látni utcáin, mint bíborharisnyát. – Rómának kommunista polgármestere van, Sancho. – Semmivel sem szeretek jobban egy eurokommunistát, mint maga egy protestánst. Mi a baja, atyám? Valami felizgatta? – A vodka egy álmot láttatott velem, s az újabb vodka elűzte. – Ne aggódjon. Nem szokta meg a vodkát, és a fejébe szállt. – De egy ilyen boldog álmot... s utána azt a kétségbeesést! – Ismerem az érzést. Néha rám is így hat a vodka, ha egy kicsivel többet iszom. Hazakísérem, atyám. Quijote atya kapujánál váltak el. – Dőljön le egy kicsit. – Teresa furcsállaná ebben az órában. És még el sem végeztem a breviáriumomat. – Ami már nem is kötelező, igaz? – Nehéz leszoknom róla. A szokás megnyugtatja az embert, még ha unalmas is. – Úgy van. Azt hiszem, értem. Időnként én is belevetem magam A kommunista kiáltvány-ba. – És az megnyugtatja? – Néha... egy kicsit, nem nagyon. De egy kicsit megnyugtat. – Kölcsönadhatná. Adandó alkalommal. – Talán az utazásunk során. – Maga még mindig hisz az utazásunkban? Én kétlem, hogy megfelelő útitársak lennénk, maga meg én. Széles szakadék választ el minket, Sancho. – Széles szakadék választotta el a maga ősét is attól a személytől, akit az

enyémnek nevez, atyám, és mégis... – Úgy van. És mégis... – Quijote gyorsan sarkon fordult, bement a dolgozószobájába, leemelte a breviáriumát a polcról, de alig olvasott néhány mondatot, máris álomba zuhant, és ébredés után csak annyira emlékezett ebből az álomból, hogy felmászott egy magas fára, s leszedett egy üres, száraz fészket, az elmúlt esztendő törékeny emlékét.

2 Nagy bátorságra volt szüksége Quijote atyának, hogy levélben forduljon püspökéhez, és még nagyobb bátorságra, hogy felbontsa a választ, amely postafordultával érkezett. A levél egy kurta „Monsignoré”-val kezdődött – maró gúny áradt a megszólításból. „El Toboso – írta a püspök – egyházmegyém egyik legkisebb parókiája, s ezért nehéz feltételeznem, hogy munkája túlságosan nagy terhet rótt Önre. Ennek ellenére hajlandó vagyok helyt adni rövid szabadságolását célzó kérésének, és egy fiatal papot, bizonyos Herrera atyát küldöm oda, hogy távollétében El Tobosónak gondját viselje. Bízom benne, hogy szabadságát mindaddig elhalasztja, amíg meg nem győződik róla, hogy Herrera atya parókiájának valamennyi feltételezhető gondjával tisztában van, s így nyáját teljes bizalommal hagyhatja reá. El Toboso polgármesterének veresége az elmúlt választáson azt sejteti, hogy végre a megfelelő irányba fordul a széljárás, s remélhetőleg a kellő éleselméjűséggel és tapintattal megáldott fiatal pap, Herrera atya (kitüntetéssel végzett s doktorált Salamancában erkölcstanból) előnyösebben lesz képes kihasználni az új áramlat előnyeit, mint egy idősebb ember. Nem maradhat titokban Ön előtt, hogy levélben fordultam a bíboroshoz az Ön jövőjét illetően, s aligha kétséges, hogy mire szabadságáról visszatér, már megtaláltuk az El Tobosónál megfelelőbb működési területet az Ön számára, amely a kötelességeknek kisebb terhét rója egy Ön korában és rangjában lévő papra.” Ez rosszabb levél volt, mint amilyenre Quijote atya számított, és növekvő félelemmel tekintett Herrera atya érkezése elé. Utasította Teresát, hogy Herrera atya azonnal elfoglalhassa az ő hálószobáját, majd arra kérte házvezetőnőjét, hogy amennyiben lehetséges, szerezzen be egy összecsukható tábori ágyat a nappaliba. – Ha beszerzése nehézségbe ütközik – tette hozzá Quijote atya –, elég kényelmes a karosszék is. Nemegyszer szundikáltam benne délutánonként. – Ha a másik atya fiatal, aludjon ő a karosszékben. – Jelenleg még ő az én vendégem, Teresa. – Hogy értsem azt, hogy... jelenleg? – Azt hiszem, a püspök őt nevezi ki utódomul El Tobosóba. Öregszem,

Teresa. – Ha csakugyan olyan öreg, minek akar össze-vissza kószálni a világban – az Isten tudja, hol? De arra ne számítson, hogy én egy másik papot kiszolgálok. – Várja ki a végét, Teresa, várja ki. De semmilyen körülmények között se árulja el neki fejedelmi marhasültjeinek a titkát. Három nap múltán megérkezett Herrera atya. Quijote atya, aki a volt polgármesterhez ugrott át egy kis tereferére, mikor visszatért, ott találta a küszöbön a fiatal papot egy csinos fekete bőrönd társaságában. A bejáratot konyharuhával a kezében Teresa állta el. Meglehet, Herrera atya természettől fogva sápadt volt, de most lerítt róla az izgatottság, és a napsugár visszaverődött magas papi gallérjáról. – Monsignor Quijote? – kérdezte. – Én vagyok Herrera atya. Ez az asszony nem enged be. – Teresa, Teresa, ez igazán nem szép magától. Hová lett a régi jó modor? Vendégünk érkezett. Hozzon Herrera atyának egy csésze kávét. – Nem. Kérem ne. Sosem iszom kávét. Egész éjszaka nem aludnék tőle. A nappaliban Herrera atya habozás nélkül elfoglalta az egyetlen karosszéket. – Micsoda erőszakos asszony – mondta. – Pedig közöltem vele, hogy engem a püspök küldött, mire valami roppant gorombát válaszolt. – Mint mindnyájunknak, neki is vannak előítéletei. – Ha a püspök hallja, éppen nem örült volna neki. – De hát nem hallotta, mi pedig nem adjuk tovább, nem igaz? – Teljesen meg voltam döbbenve, monsignore. – Szeretném, ha nem szólítana monsignorénak. Ha tetszik, szólítson atyámnak. Elég idős vagyok, igazán az atyja lehetnék. Dolgozott már valaha parókián? – Közvetlenül nem. Három évig őexcellenciája titkára voltam. Mióta Salamancában végeztem. – Először talán majd nehéznek találja ezt a munkát. El Tobosóban sok-sok Teresa van. De biztos vagyok benne, hogy könnyen beletanul. Miből is doktorált... hadd emlékezzem csak! – Erkölcstanból. – Az számomra mindig nagyon nehéz tárgy volt. Csaknem megbuktam belőle... még Madridban is. – A polcán, látom, megvan Heribert Jone atya könyve. Német. Ennek ellenére nagyon józanul gondolkodik e tárgyban. – Sajnos már évek óta nem olvastam. Az erkölcstan, bizonyára sejti, nem játszik túlságosan nagy szerepet a plébánosi munkában. – Pedig én nagyon lényegesnek tartom. A gyónásnál... – Ha a pék jön hozzám gyónni, vagy az autószerelő – ő ritkábban –, elég

egyszerű gondjaik vannak. És én akkor az ösztöneimre bízom magam. Nincs rá időm, hogy gondjaikra Jonénál keressem a megoldást. – Az ösztönnek megfelelő erkölcsi alapon kell nyugodnia, monsignore – elnézést –, atyám. – Ó, igen, persze, a megfelelő alap. Igen. De ősömhöz hasonlóan én inkább olyan régi könyvekbe vetettem a bizalmamat, melyeket még Jone születése előtt írtak. – De az ősének kedvenc könyvei, ha jól tudom, lovagregények voltak. – Nos, meglehet... a maguk módján... az enyémek is afféle lovagi könyvek. Keresztes Szent János, Szent Teréz, Szalézi Szent Ferenc. És az evangéliumok, atyám. „Induljunk föl Jeruzsálembe, és haljunk meg Vele.” Don Quijote sem fogalmazhatta volna szebben, mint Szent Tamás. – Ó, persze, az evangéliumok igéit természetesen elfogadjuk – mondta Herrera atya az olyan ember hangján, aki egy kicsiny és lényegtelen pontban enged ellenfelének. – Akárhogy is van, Jone erkölcstana nagyon megbízható, nagyon megbízható. Mit is mondott, atyám? – Ó, semmit. Egy olyan közhelyet, amelyet használni nincs jogom. Azt akartam mindehhez hozzátenni, hogy további megbízható alap az isteni szeretet. – Hát persze, hát persze. De ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk az ő igazságosságáról sem. Egyetértünk, monsignore? – Igen, igen, azt hiszem, egyetértünk. – Jone nagyon világosan megkülönbözteti a szeretetet és az igazságosságot. – A titkári tanfolyamot is elvégezte, atyám? Úgy értem, Salamanca után? – Természetesen. Tudok gépelni, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy gyorsírásban nagyon jó vagyok. Az ajtón Teresa dugta be a fejét. – Sültet ebédel, atyám? – Két sültet kérek, Teresa. Ahogyan megfordult, a napfény ismét megvillant Herrera atya gallérján: ez a villanás vajon a Szentlélek milyen üzenetét hozta? Soha életemben nem láttam még ilyen tiszta gallért, sőt ilyen tiszta embert, gondolta Quijote atya. Puha és fehér bőréről ítélve, úgy vélhetné az ember, hogy az arca még sohasem látott borotvát. Az ilyen gondolatok, tűnődött az atya, abból támadnak, hogy már olyan régen élek El Tobosóban. Eldurvult paraszt vagyok. S nagyon, nagyon messze lakom Salamancától.

3 Elérkezett végre az indulás napja. Az autószerelő kelletlenül ugyan, de alkalmasnak nyilvánította Rocinantét a távozásra. – Nem állok jót semmiért –

jelentette ki. – Öt éve már, hogy szervizre kellett volna hoznia. De attól még eljuthatnak vele Madridig. – S remélem onnan vissza is – vágta rá Quijote atya. – Az már másik kérdés. A polgármester alig tudta csillapítani türelmetlenségét. Nem akarta kivárni, amíg az utódját beiktatják. – Egy fekete fasiszta, atyám. Nemsokára visszatérünk Franco korába. – Isten adjon lelkének örök nyugodalmat – tette hozzá Quijote atya, szinte önkéntelenül. – Nem volt annak lelke. Ha ilyesmi, hogy lélek, egyáltalán létezik. Rocinante csomagtartóját dugig megtöltötték a csomagok, a hátsó ülést azonban szabadon hagyták a négy demizson tiszta manchai bornak. – A madridi borban nem lehet bízni – jelentette ki a polgármester. – Az én érdemem, hogy itt a környéken legalább van egyetlen megbízható termelőszövetkezet. – Miért menjünk Madridba? – kérdezte Quijote atya. – Emlékszem, már diákkoromban sem szerettem ezt a várost, s azóta sem jártam ott. Mi lenne, ha Cuencába mennénk? Azt mesélik, Cuenca gyönyörű város, és jóval közelebb is van El Tobosóhoz. Nem szeretném túlságosan kimeríteni Rocinantét. – Nem valószínű, hogy Cuencában árulnak bíborharisnyát. – Azok a bíborharisnyák! Nem vagyok hajlandó bíborharisnyát vásárolni. Nem szórhatom a pénzemet bíborharisnyákra, Sancho. – Őse kellő tiszteletet tanúsított a kóbor lovagok egyenruhája iránt, még akkor is, amikor sisak helyett egy borbélytállal kellett beérnie. Maga egy kóbor monsignore, ezért bíborharisnyát kell viselnie. – Azt tartják, az ősöm őrült volt. Ugyanezt fogják terjeszteni rólam is. Megcsúfolva szállítanak majd haza. Bizonyára én is őrült vagyok, hagytam magam megcsúfolni ezzel a monsignorsággal, és El Tobosót egy fiatal pap gondjaira bízom. – A péknek nincs nagy véleménye róla, én pedig a saját szememmel láttam, hogy bizalmas beszélgetésbe merült azzal a reakciós vendéglőssel. Quijote atya ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen. – Rocinanténak vannak bizonyos trükkjei, amelyeket csak én ismerek. – Rossz felé megyünk. – Haza kell ugranom. Elfelejtettem valamit. A polgármestert a kocsiban hagyta. A fiatal papról tudta, hogy most a templomban tartózkodik. Szeretett volna utoljára egyedül lenni abban a házban, ahol több mint harminc esztendőt töltött el. Ráadásul otthon felejtette Heribert Jone atya erkölcstanról szóló könyvét. Keresztes Szent János már a csomagtartóban nyugodott, miként Szent Teréz és Szalézi Szent Ferenc is.

Megígérte Herrera atyának, bár némiképp hajlandósága ellenére, hogy ama régi könyveket egy olyan modernebb teológiai munkával ellensúlyozza, melyet diákkora óta ki sem nyitott. Az ösztönnek a hit szilárd talaján kell nyugodnia – mondotta helyesen Herrera atya. Ha a polgármester majd Marxot idézi neki, akkor a válasznál Heribert Jone atya talán a segítségére lehet. Különben is kis méretű könyv, szépen elfér a zsebében. Néhány pillanatra leült a karosszékébe. Az évek során a széket magához idomította a teste, formája éppoly ismerős volt neki, mint ősének a ló nyerge lehetett. Hallotta, hogy a konyhában Teresa a lábasokkal csörömpöl, s hozzá dühösen morog magányos reggeleinek állandó kísérőzenéje. Még az asszony rosszkedve is hiányozni fog, gondolta. Odakünn a polgármester türelmetlenül dudált. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Quijote atya, s Rocinante mélyen felhördült, amikor sebességbe kapcsolta a kocsit. Alig szóltak egymáshoz. Mintha közös kalandjuk furcsasága nyomot hagyott volna kedélyükön. De egyszer csak a polgármester kimondta, ami a szívét nyomta. – Bizonyosan van bennünk valami közös, atyám, különben miért utazna el velem? – Gondolom... barátságból? – Az már elég? – Majd idejében kiderül. Csaknem egy órát töltöttek el csendben. Aztán ismét a polgármester szólalt meg: – Mitől olyan ideges, barátom? – Elhagytuk La Manchát, s többé semmi sem rémlik biztonságosnak. – Még a hite sem? Ezt a kérdést Quijote atya válaszra sem méltatta.

HARMADIK FEJEZET Amelyben némi fény derül a Szentháromság titkára El Tobosótól Madridig nem olyan nagy a távolság, de Rocinante botladozó ügetése és az előttük vonuló teherautók sora miatt még az este is az úton találta Quijote atyát és a polgármestert. – Éhes vagyok és szomjas – panaszkodott a polgármester. – És Rocinante is ugyancsak elfáradt – felelte rá Quijote atya. – Bárcsak találnánk egy fogadót, bár a főút mentén nem nagyon bíznék a borban. – Bőven hoztunk magunkkal jó manchai bort. – És az étel? Nekem muszáj ennem. – Teresa addig erőszakoskodott, amíg egy pakkal nem terhelte meg a hátsó ülést. Végveszély esetére, mondta. Úgy hiszem, Teresa éppoly kevéssé bízott Rocinantéban, mint a szerelő. – A végveszély előállott – jelentette ki a polgármester. Quijote atya felnyitotta a csomagot. – Dicsőség az Istennek – kiáltott fel –, egy hatalmas manchai sajt, némi füstölt kolbász, s hozzá még két pohár és két kés is. – Szerintem a dicsőség nem Istent, hanem Teresát illeti. – Azt hiszem, ez ugyanaz a dolog, Sancho. Minden jó cselekedetünk egyszersmind Isten jó cselekedete is, amiképpen gonosztetteink a sátán gonosztettei. – Ez esetben meg kell bocsátania szegény Sztálinunknak – mondta a polgármester –, mert akkor az ő tetteiért is talán egyedül a sátán a felelős. Lassan hajtottak, egy fát kerestek, melynek árnyékában meghúzódhatnak, mert az alkonyi napsütés rézsűt perzselte a földeket, és az árnyékot túlságosan vékonyra zsugorította össze, hogy ketten kényelmesen ülhessenek védelmében. Végül is egy elhagyatott gazdaság melléképületének omladozó falánál találták meg azt a helyet, amelyre vágytak. Az omladozó kövekre valaki durva vörössel egy sarlót és egy kalapácsot festett. – Szívesebben ennék egy kereszt alatt. – Ugyan mit változtatna a dolgon? A sajt ízét nem befolyásolja sem a kereszt, sem a kalapács. Amellett mi a különbség köztük? Mindkettő tiltakozás az igazságtalanság ellen. – Csak éppen az eredményben mutatkozik némi különbség. Az egyik oldalon a zsarnokság, a másikon a könyörületesség. – Zsarnokság? Könyörületesség? Akkor mi van az inkvizícióval, vagy nagy hazánk fiával, Torquemadával?

– Kevesebben szenvedtek Torquemadától, mint Sztálintól. – Olyan biztos ebben?... Vesse csak egybe Oroszország népességét Sztálin és Spanyolországét Torquemada alatt! – Nem vagyok statisztikus, Sancho. Nyissa ki a bort... ha van magánál dugóhúzó. – Anélkül egy lépést sem teszek. De a kés magánál van. Szedje le arról a kolbászról a héját, atyám. – Torquemada legalább azt hitte, hogy áldozatait az örök boldogságba vezeti. – Talán Sztálin is. A szándékról nem érdemes vitatkozni, atyám. Az emberi elme szándékai oly rejtélyesek. Ez a bor sokkal jobb lenne behűtve. Bárcsak találnánk valahol egy patakot. A bíborharisnyán kívül holnap egy termoszt is kell vennünk. – Ha az embereket merőben a cselekedeteik alapján ítéljük meg, Sancho, akkor a következményeket is tekintetbe kell vennünk. – Néhány millió halott, de a kommunizmust megalapozták csaknem a fél világon. Csekélyke ár. Egy háborúban többen pusztulnak el. – Néhány száz halott, és Spanyolország katolikus ország maradt. Még csekélyebb árért. – Így tehát Franco Torquemada örököse. – És Brezsnyev pedig Sztáliné. – Nem egyezhetnénk meg legalább a következőkben, atyám: hogy a nagy ember nyomába rendszerint kis ember lép, s néha a kis ember alatt egyszerűbb az élet. – Örülök, hogy elismeri Torquemada nagyságát. Nevetgéltek és iszogattak, boldogok voltak az omladozó fal tövében; hanyatlott a nap s hosszabbodtak az árnyékok, s egyszer csak azt vették észre, hogy már sötétben ülnek, s hogy leginkább belülről melegíti őket valami. – Komolyan abban reménykedik, atyám, hogy a katolicizmus egyszer majd egy boldogabb jövőbe vezeti az emberiséget? – Ó persze, persze hogy ebben reménykedem. – De csak a haláluk után. – S maga abban reménykedik, hogy a kommunizmus – úgy értem, az igazi kommunizmus, amiről a maguk prófétája, Marx beszélt – megérkezik valamikor is a földre, sőt még Oroszországba is? – Igen, atyám. Remélem, nagyon remélem. De azt is be kell ismernem – csakis magának, hiszen ajkára a papi titoktartás tesz pecsétet, míg az enyémet felnyitja a bor –, hogy néhanap engem is elfog a kétségbeesés. – Aha, értem, a kétségbeesés. Én is gyakran kétségbeesem, Sancho. De ez nem a végleges kétségbeesés.

– Az enyém sem végleges, atyám. Különben nem ülnék itt maga mellett a földön. – Hanem hol lenne? – Beszenteletlen földben nyugodnék. Mint a többi öngyilkos. – Igyunk akkor a reményre – mondta Quijote atya, és magasra emelte poharát. És ittak. Furcsa dolog, de egy palack bor nagyon gyorsan kiürül, ha az emberek gyűlölködés nélkül vitatkoznak. Az utolsó csöppeket a polgármester kiöntötte a földre. – Az isteneknek – mondta. – Jól vésse eszébe, isteneket mondtam, és nem Istent. Az istenek sokat isznak, míg a maga magányos Istene, ebben biztos vagyok, antialkoholista. – Olyat mond, amiről tudja, hogy nem igaz, Sancho. Maga Salamancában tanult. És nagyon jól tudja, hogy Isten, ahogyan én hiszem, és ahogyan maga is hitte valaha, minden reggel és minden este borrá változik a szentmisében. – Hát akkor igyunk többet és még többet abból a borból, amelyet a maga Istene szentelt meg. Ez a manchai amúgy is jobb, mint a misebor. Hová tettem a dugóhúzót? – Rajta ül. S ne beszéljen olyan megvetően a miseborról. Nem tudom, mit szerez be majd Herrera atya, de én makulátlanul jó manchait használok. Persze ha a pápa megengedi a két szín alatti áldozást, akkor nekem is valami olcsóbb bort kell beszereznem, de remélem, hogy a szentatya tekintetbe veszi, milyen szegények a plébánosok. A pék az csak úgy vedel. Kiinna nekem egész kehellyel. – Akkor emeljük poharunkat, atyám. Újólag a reményre. – A reményre, Sancho. – És ezzel koccintottak. Az este hűvösről hidegre fordult, de a bor még mindig melegítette őket, és Quijote atyának nem volt kedve a gyűlölt város felé igyekezni, s újra beszívni a teherautók kipufogógázát, amelyek fényszóróik láncával még mindig ott húztak el az úton. – Üres a pohara, atyám. – Köszönöm. Csak egy csöppet. Derék fickó maga, Sancho. Ha jól emlékszem, a mi két ősünk nem is egyszer egy fa alatt töltötte az éj szakát. Erre azonban egyetlen fa sincs. Itt van viszont ez a kastélyfal. Reggel bebocsátást kérünk, de most... kínáljon meg még egy kis sajttal. – Én boldog vagyok, hogy a sarló és kalapács felemelő jelképe alatt fekhetem. – Ezt a szegény sarlót kissé elhanyagolják Oroszországban, nem igaz? Különben miért kellene annyi gabonát vásárolniuk az amerikaiaktól? – Átmeneti hiány, atyám. Az időjárást még nem tudjuk kontrollálni. – De Isten tudja.

– Ebben maga komolyan hisz? – Igen. – Ó, atyám, maga veszedelmes kábítószerrel él – legalább olyan veszedelmessel, mint Don Quijote lovagregényei. – Miféle méregre gondol? – Az ópiumra. – Ó, már értem... A maga prófétája, Marx régi mondása: „A vallás a népek ópiuma.” De maga kiszakítja a szövegösszefüggésből, Sancho. Amiképpen a mi eretnekeink is eltorzították a mi Urunk igéit. – Nem tudom követni, monsignore. – Amikor Madridban diákoskodtam, arra biztattak, hogy beleolvassak egy kicsit a maguk szent könyvébe. Az ember ismerje az ellenfeleit. Maga már elfelejtette, hogy Marx megvédte Anglia szerzetesrendjeit, s elítélte VIII. Henriket? – Erre tényleg nem emlékszem. – Akkor jó lesz újra beleolvasnia A töké-be. Ott egyetlen szó sincs ópiumról. – Az mindegy, a lényeg, hogy Marx mondta – csak ebben a pillanatban nem jut eszembe, hol. – Úgy van, de a tizenkilencedik században mondta, Sancho. Az ópium akkor még nem számított kábítószernek – a laudánumot kizárólag fájdalomcsillapítóként használták. A jómódúak fájdalomcsillapítójaként, mert a szegényeknek nem tellett rá. A vallás a szegények nyugtatója – erre célzott Marx. Az mégiscsak jobb nekik, mint ha kocsmába járnának. Még ennél a bornál is jobb nekik. Az ember nem élhet nyugtatok nélkül. – Akkor hát miért nem végzünk mi is egy újabb üveggel? – Egyezzünk ki fél üvegben, ha csakugyan el akarunk érni Madridig. A túlságosan sok ópium még megárthat. – Előbb-utóbb marxistát faragunk magából, monsignore. – A kocsiban elrejtettem egy-két kisebb palackot. A polgármester odament a kocsihoz, és egy kisebb palackkal tért vissza. – Azt én sosem tagadtam, hogy Marx jó ember volt – jelentette ki Quijote atya. – Segíteni akart a szegényeken, és ez a jó szándék végül biztosan kieszközölte számára a megváltást. – A pohara, monsignore. – Már megkértem, hogy ne nevezzen monsignorénak. – Engem nyugodtan nevezhet elvtársnak, jobban szeretem, mint a Sanchót. – Az elmúlt idők történetében, Sancho, túlságosan sok elvtárs gyilkolta meg az elvtársát. Inkább a barátomnak szólítom. A barátok ritkábban gyilkolják egymást.

– Nem túlzás a barátság egy katolikus pap és egy marxista között? – Néhány órája még azt mondta, hogy van bennünk valami közös. – Ez a közös valószínűleg a manchal bor, barátom. Ahogyan nőtt a sötétség s ők ugratták egymást, mindkettejüket a nyugalom érzése fogta el. Az úton haladó teherautók reflektorai egy pillanatra megvillantak a két üres üvegen, s azon, ami a kisebb palackból még maradt. – Azt nem értem, kedves barátom, hogy miként hihet olyan ellentmondásos eszmékben. Például a Szentháromságban. Az még a magasabb matematikánál is bonyolultabb. El tudná magyarázni nekem a Szentháromságot? Mert az még Salamancában sem sikerült nekik. – Megpróbálhatom. – Akkor próbálja meg. – Látja ezeket a palackokat? – Hát persze. – Két palack egyforma nagy. A bennük lévő bor ugyanabból a szubsztanciából való, s egy időben szüretelték. Ez itt tehát Isten, az Atya és Istennek fia, és amott a kisebb üvegben a Szentlélek. Ugyanabból a szubsztanciából. Ugyanabból az időből. És elválaszthatatlanok egymástól. Aki elszakad az egyiktől, elszakad mindháromtól. – Nekem még Salamancában sem tudták elmagyarázni, mi szükség van a Szentlélekre. Az én szememben mindig olyan feleslegesnek rémlett. – A két palack ugye kevésnek bizonyult számomra? Az a kis üveg adta az életnek azt a külön szikráját, amire vágytunk. Nélküle most korántsem lennénk ilyen boldogok. Talán ahhoz sem volna bátorságunk, hogy folytassuk utunkat. Esetleg még a barátságunknak is vége szakadna a Szentlélek nélkül. – Maga roppant fifikás ember, barátom. Kezdem érteni, hogy maga mit ért a Szentháromságon. De hogy én hogyan higgyek benne, azt nem. Erre sosem lennék képes. Quijote atya csendben szemlélte az üvegeket. Amikor a polgármester gyufát gyújtott a cigarettájához, megpillantotta útitársa lehajtott fejét. Mintha elhagyta volna a Szentlélek, akit az imént még dicsőített. – Mi a baj, atyám? – kérdezte. – Az Isten irgalmazzon nekem – mondta Quijote atya –, mert nagy az én bűnöm. – De hát csak tréfa volt, atyám. És a maga Istene bizonyára érti a tréfát. – Eretnekség az én bűnöm – felelte Quijote atya. – Azt hiszem, nem vagyok méltó arra, hogy pap legyek. – Mit követett el? – Rossz magyarázatot adtam. A Szentlélek minden tekintetben egyenrangú az Atyával és a Fiúval, és én mégis csak egy kis üveg képében mutattam be őt.

– Ez olyan súlyos tévedés, atyám? – Anathéma. Ezt határozottan elítélte valamelyik zsinat. Egy nagyon korai zsinat. Talán a niceai. – Ne rágja magát, atyám. A dolgot könnyű helyreütni. Eldobjuk és elfelejtjük ezt a kisüveget, és hozok egy nagyot a kocsiból. – Többet ittam a kelleténél. Ha nem ittam volna ennyit, akkor soha, de soha nem követem el ezt a hibát. Nincs szörnyűbb bűn, mint amit a Szentlélek ellen követünk el. – Felejtse el. Mindjárt helyreütjük. Így történt, hogy még egy palackkal elfogyasztottak. Quijote atya megnyugodott, igencsak meghatotta útitársának együttérzése. A manchai bor ugyan könnyű, mégis okosabbnak látszott, ha ott helyben elnyúlnak a füvön, és átalusszák az éjszakát. Amikor pedig a nap felkelt, Quijote atya már megmosolyoghatta azt a szomorúságot, amit korábban érzett. A feledékenység meg az öntudatlan tévedés még nem bűn. Az igazi bűnös a manchai bor volt – minthogy mégsem bizonyult olyan könnyűnek, ahogyan utasaink vélték. Amikor útra keltek, az atya ezt mondta: – Azt hiszem, Sancho, butaságokat beszéltem én tegnap este. – Szerintem nagyon okosan beszélt. – Sikerült valamit mégis megértetnem a Szentháromságból? – Megértetni igen. Elhitetni nem. – És lesz szíves akkor elfelejteni azt a kis üveget? Olyan hiba volt, amit nem lett volna szabad elkövetnem. – Másra sem fogok emlékezni, mint három nagy üvegre, kedves barátom.

NEGYEDIK FEJEZET Amelyben Sanchón a sor, hogy új fényt vessen a régi hitre l Bármilyen könnyű volt a bor, a másnapi utat csöndben tették meg a három és fél palack után. Végül Sancho szólalt meg: – Egy kiadós ebéd után majd jobban érezzük magunkat. – Ó, szegény Teresa – sóhajtott föl Quijote atya. – Remélem a sültjével elnyeri Herrera atya tetszését. – Mi olyan csodálatos a sültjeiben? Quijote atya nem felelt. Megőrizte a titkot a motopói püspök előtt is, a polgármestert meg pláne nem avatja bele. Kanyarodott az út. Megmagyarázhatatlan okból Rocinante lassítás helyett hirtelen olyan sebességbe kapcsolt, hogy csaknem elütött egy birkát. Mert azok lepték el az előttük emelkedő utat, mint valami megbolydult tenger fehér habjai. – Most nyugodtan aludhat egy keveset – nyugtatta a polgármester. – Ezeken mi soha nem vergődünk át. – Az elbitangolt juhért egy kutya ügetett vissza. – A birka ostoba állat – kiáltott fel dühében a polgármester. – Sohasem értettem, hogy a maga hitének alapítója miért hasonlította őket hozzánk. „Tápláljátok a bárányaimat.” Hacsak azért nem mondta, mert mint minden tisztességes ember, ő is cinikus volt. „Jól tápláljátok őket, hizlaljátok zsírosra, hogy a kellő időben felzabálhassuk őket.” „Az úr az én pásztorom.” De ha mi vagyunk a bárányok, mi a csudának bízzunk a pásztorunkban? A farkasoktól ugyan megvéd, az rendben van, de talán csak azért, hogy később eladhasson minket a mészárosnak. Quijote atya elővette a zsebéből a breviáriumát, és tüntetőleg olvasni kezdte, de történetesen egy kivételesen homályos és értelmetlen passzusra esett a tekintete, mely nem vértezte fel a polgármester meglehetősen fájó szavai ellen. – Kétségkívül a bárányokra szavazott a kecskékkel szemben – folytatta a polgármester. – Milyen ostoba és érzelgős megkülönböztetés ez! A kecskének épp annyi a jó tulajdonsága, mint a birkának, sőt ráadásul még a tehenek erényeivel is rendelkezik. Igaz, a juh gyapjával szolgál az embernek – de a kecske a bőrét is felkínálja. A bárányból birkapörkölt lesz, de én személy szerint a gödölyét szeretem. A kecske, akárcsak a tehén, tejet és sajtot ad. De a birkasajtot legföljebb csak a franciák képesek elfogyasztani.

Quijote atya felemelte tekintetét a breviáriumból, s látta, hogy végre szabad az út. Eltette breviáriumát, s újra nekiindult Rocinantéval az útnak. – Egy hitetlen ember nem is káromolhatja Istent – mondta inkább magának, mint a polgármesternek. De azért belül csak kínozta: csakugyan, miért a bárány? Miért választotta Isten az Ő végtelen bölcsességében a bárány jelképét? S erre a kérdésre nem adott választ egyetlen régi teológus sem, akiket El Tobosóban a polcain őrzött; még Szalézi Szent Ferenc sem, aki pedig oly sokat mesél az elefántról és az egerészölyvről, a pókról és a méhről, valamint a csalogányról. A kérdést fel sem veti a Catecismo de la Doctrina Cristiana6 ama szent férfiúnak, Santiago de Cuba egykori érsekének, Antonio Claretnak tollából, melyet még gyermekkorában olvasott – bár úgy rémlett neki, hogy a pásztor és az ő bárányai ott szerepeltek az illusztrációk között. Közömbösen vetette oda: – A gyerekek nagyon szeretik a barikákat. – És a kecskéket – vágta rá a polgármester. – Nem emlékszik gyermekkorunk kecskék húzta kiskocsijára? Hová tűntek azok a régi kecskék? A pokol örök tüzére kárhoztattak? – Az órájára nézett. – Az a javaslatom, hogy mielőtt megvesszük a maga bíborharisnyáit, vendégeljük meg magunkat egy jó ebédre Botinnál. – Remélem, Sancho, ez nem valami drága étterem. – Ne aggódjon. Most az én vendégem. Nagyon híres a malacpecsenyéjéről – hozzá se nyúlunk ott a jó pásztor birkáihoz, amelyeket annyira kedvelnek édes hazánkban. Franco idejében a Botin-féle éttermet ugyancsak sűrűn látogatta a titkosrendőrség. – Franco. Az Isten nyugosztalja – vágta rá Quijote atya gyorsan. – Ilyenkor szívesen hinnék az örök kárhozatban – felelte a polgármester –, mert én oda utalnám őt, ahová Dante is tette volna: a legmélyebb bugyorba. – Véleményem szerint az emberek ítélete, még Dantéé sem azonos Isten ítéletével – jegyezte meg Quijote atya. – Maga biztosan a Paradicsomba juttatná. – Ezt én sose mondtam, Sancho. Azt sem tagadtam soha, hogy sok rosszat követett el. – Ó, hát itt jön a kényelmes kibúvó, amit kitaláltak: a purgatórium. – Én nem találtam ki semmit, se a poklot, se a purgatóriumot. – Bocsásson meg, atyám. Én a maga egyházára céloztam. – Az egyház éppannyira az írás szentségére támaszkodik, mint ahogyan a maga pártja Marx és Lenin műveire. – De maguk azt hiszik, hogy a könyveikből Isten szava szól. – Legyen már igazságos, Sancho. Maga nem azt képzeli – leszámítva álmatlan éjszakáit –, hogy Marx és Lenin éppoly csalhatatlan, mint mondjuk 6 A keresztény hit katekizmusa.

Máté és Márk? – És mi van a maga álmatlan éjszakáival, monsignore? – A pokol eszméje gyakran zavarta meg álmatlanságomat. Meglehet azonban, hogy ugyanezen az éjszakán a maga szobájában felmerült Sztálin és a büntetőtelepek gondolata. Sztálinnak – vagy Leninnek – mindig szükségképpen igaza volt? Maga ezt kérdezi magától, talán ugyanabban a pillanatban, amikor én azt, hogy miképpen lehetséges az... hogyan tehet ilyet egy könyörületes és szerető Isten...? Ó, én ragaszkodom a régi könyveimhez, de azért vannak kétségeim. Egyik éjszaka – minthogy Teresa valami megjegyzést tett a konyhai tűzhely melegéről – újraolvastam az evangéliumokat. Tudja-e, hogy az én Bibliámban Szent Máté ötvenkét oldalon tizenötször emlegeti a poklot, míg Szent János egyszer sem? Szent Márk harmincegy oldalon kétszer, és Szent Lukács háromszor ötvenkettőn. Persze Szent Máté, a szegény lélek, adószedő volt, s bizonyára ezért hitt a büntetés hatékonyságában, de azért csak elcsodálkoztam azon... – És mennyire igaza volt. – Abban reménykedem, barátom, hogy olykor maga is kételkedik. Kételkedni emberi dolog. – Én megpróbálom legyőzni a kétségeimet – felelte a polgármester. – Ó, én is megpróbálom. Én is. Ebben kétségkívül hasonlítunk egymásra. A polgármester egy pillanatra Quijote atya vállára tette a kezét, és Quijote atya az érintésben megérezte a vonzalom elektromosságát. Milyen furcsa, gondolta, miközben Rocinantét egy kanyarban kellő figyelmetlenséggel kormányozta, hogy mennyivel közelebb hozza az embereket a kétely közössége a hit közösségénél. A hívő egy másik hívővel a különbség egyetlen árnyalatán összekap: a kétkedő viszont önmagával küzd meg. – A szopós malac ötlete Botinnál – mondta a polgármester – a tékozló fiú pompás meséjére emlékeztet. Természetesen érzékelem a különbséget, mert hiszen abban a történetben a borjút mészárolja le az atya, igen, egy hizlalt borjút. Remélem, hogy a mi szopós malacunkat is kellőképpen meghizlalták. – Ó, az egy gyönyörű példabeszéd – mondta Quijote atya árnyalatnyi megvetéssel. És már előre zavarban volt, hogy ugyan mi következik majd. – Csakugyan gyönyörűen kezdődik – kezdte rá a polgármester. – Ott van az a polgári otthon, az apával és két fiával. Tulajdonképpen úgy is jellemezhetnénk az apát, mint amolyan gazdag orosz kulákot, aki a parasztjait csak afféle holt lelkeknek tekinti. – A példázatban nincs szó kulákokról vagy holt lelkekről. – A történetet, amelyet maga ismer, már egy kissé átformálták, itt-ott korrigálták az egyházi cenzorok. – Ezt meg hogyan érti?

– Mert a logikája szerint egészen más olvasata lehetséges, és valószínűleg úgy is történt. Vegye csak azt a fiatalembert, aki az ősiség valamely jóindulatú befolyásától ösztönözve az örökölt javak gyűlöletében nő fel. Krisztusnak talán Jób járhatott az eszében. Időben Krisztus közelebb élt a Jób könyvé-nek szerzőjéhez, mint maga a nagy őshöz, a Donhoz. Ha emlékszik még rá, Jób visszataszítóan gazdag volt. Hétezer juha és háromezer tevéje volt. A fiút megbénítja a polgári környezet – talán még az a fajta bútorzat is, meg azok a képek a falon, melyek között a zsíros kulákok ülnek le a szombati ebédhez, és ettől oly szembeötlő az a szegénység, amit maga körül lát. Menekülnie kell a fiúnak – akárhová. Így hát kikéri örökségének részét, mely atyjuk halálakor majd reá és bátyjára száll, és elhagyja otthonát. – És kicsapongó életével eltékozolja az örökségét – szakította félbe Quijote atya. – Nos, ez a hivatalos változat. Az én változatom szerint annyira undorodott a burzsoá világtól, amelyben felnövekedett, hogy a lehető leggyorsabb módon szabadult meg a vagyonától – talán elajándékozta, és egy tolsztoji gesztussal elment parasztnak. – És aztán hazatért. – Úgy van, elhagyta a bátorsága. Nagyon magányosan érezte magát azon a disznófarmon. És nem volt ott a pártnak olyan alapszerve, amelyhez segítségért fordulhatott volna. A tőké-t még nem írták meg, így hát képtelen volt tájékozódni az osztályharcban. Csoda, hogy egy időre megingott szegény fiú? – Egy időre? Hát ebből meg mit akar kihozni? – A maga változata nagyon is váratlanul ér véget, nem igaz? Bizonyára az egyházi cenzorok szakították félbe, talán maga Máté, az adószedő. Hát persze, jó szívvel fogadják otthon, ez megfelel a tényeknek, hizlalt borjút szolgálnak fel, és bizonyára néhány napig nagyon boldog, de aztán ismét érezni kezdi a burzsoá materializmusnak azt a nyomasztó atmoszféráját, mely egykor elűzte hazulról. Az apja megpróbálja kifejezni szeretetét, de a bútorzat még mindig gyűlöletes, afféle ál-XIV. Lajos, vagy olyasmi, ami abban a korban erre emlékeztetett, a falon még mindig a jólét megszokott képei, és a fiút jobban felbőszíti a szolgák alázatossága, a bőséges étkezések, mint valaha, s emlékezni kezd arra a bajtársiasságra, amelyet a disznófarm közösségében talált meg. – Az imént mintha azt említette volna, hogy nem volt ott pártalapszervezet, és hogy a fiú nagyon magányosnak érezte magát. – Igen, azt eltúloztam. De volt neki egy barátja, és emlékezett ennek a vén, szakállas parasztnak a szavaira, hiszen ő segitett neki moslékot hordani a disznóknak, tehát eltűnődött ezen – a szavakon, persze, nem a disznókon –,

ott, abban a pazar ágyban, melyből a csontjai is visszavágytak a farm kis kunyhójának kemény földjére. Háromezer teve, ez mégiscsak elég, hogy lázadásra biztasson egy érzékeny embert. – Pompás képzelőereje van, Sancho, még józanul is. No mi a csudát mondott az öreg paraszt? – Azt mondta neki, hogy minden államban, ahol a föld és a termelőeszközök magántulajdona létezik, melyben a tőke uralkodik, az bármily demokratikus látszatot ölt magára, végül is csak kapitalista állam, olyan mechanizmus, melyet a tőkések találtak ki és használnak fel a munkásosztály igába hajtására. – A maga története éppoly unalmas fordulatot vesz, mint az én breviáriumom. – Unalmas? Ezt meri unalmasnak nevezni? Hiszen én magát Lenint idézem. Hát nem érti, hogy itt az öreg paraszt az osztály harc első eszméjét ülteti el (és ezt az öreg parasztot én ugyanolyan kör- és pofaszakállal képzelem el, mint a Kari Marxé volt) a tékozló fiú elméjében? – És mit tesz a tékozló fiú? – Egyhetes csalódás után otthagyja a házat hajnalban (egy vöröslő hajnalon), hogy újra eljusson a disznófarmra és a vén szakállas paraszthoz, és most már eltökélten vállalja szerepét a proletárok harcában. A vén szakállas paraszt már messziről látja érkezését, elébe szalad, átöleli a nyakát, megcsókolja, mire a tékozló fiú ezt mondja: „Atyám, bűnöztem, és nem vagyok méltó rá, hogy a fiadnak nevezz.” – A befejezés ismerősen hangzik – hagyta jóvá Quijote atya. – És örülök, hogy nem feledkezett meg a disznókról. – Ha már a disznókat szóba hozta, nem hajthatna egy kicsit gyorsabban? Szerintem még óránként harminc kilométerrel sem megyünk. – Ez Rocinante kedvenc sebessége. Nagyon öreg kocsi már, és nem ajzhatom tovább, legalábbis nem az ő korában. – Mindenki megelőz bennünket. – És mit számít az? Az őse sem haladta túl soha az óránkénti harminc kilométert. – Viszont a maga őse sem jutott tovább soha Barcelonánál. – Na és? La Manchától járóföldnyire sem jutott tovább, de az elméje nagyon gyorsan utazott. Amiképpen Sanchóé is. – Én az elmémről mit sem tudok, a gyomrom azonban már jelzi, hogy valahol félúton lehetünk. Az a kolbász és az a sajt! Távoli emlék. Alig múlt két óra, amikor felfelé kapaszkodtak a Botin lépcsőin. Sancho két adag malacpecsenyét rendelt, s hozzá egy palack Marqués de Murrieta vörösbort. – Meglep, hogy ilyen arisztokratikus szokásai vannak – jegyezte

meg Quijote atya. – A párt érdekében időlegesen az arisztokrácia is elfogadható, akárcsak egy pap. – Még egy pap is? – Úgy van. Egy bizonyos vitathatatlan tekintély, akinek neve ezúttal maradjon titok – s ezzel gyors pillantást vetett kétoldalt a szomszédos asztalokra –, azt írta, hogy meghatározott körülmények között az ateista propaganda szükségtelen, sőt egyenest káros. – Ezt csakugyan Lenin írta? – Igen, igen, persze, de ezt a nevet itt ne ejtse ki, atyám. Az ember sosem tudhatja. Mondtam már, miféle emberek jártak ide elhunyt vezérünk idejében. A leopárd ritkán változtat barlangot. – Akkor miért hozott engem ide? – Mert itt szolgálják fel a legjobb malacpecsenyét. Különben a papi gallér részleges védelemben részesít minket. Még nagyobb védelmet jelent majd, ha beszereztük a bíborzoknit és a bíbor... A malacpecsenye érkezése szakította félbe – valóban, egy ideig csak jelekkel szóltak egymáshoz, ezeket aligha érthette félre bármilyen titkosrendör: például azt, hogy villájukat emelték a Marqués de Murrieta tiszteletére. – Életemben nem ettem még malacpecsenyét – vallotta be némi szégyenérzettel Quijote atya. – Miért, mit szokott otthon enni? – Rendszerint marhasültet, már meséltem, hogy Teresa nagyon ügyesen készíti el. – De hát a mészáros az egy reakciós és becstelen ember. – Viszont csodálatos lóhúst mér ki. – A tiltott szó gyorsabban hagyta el az ajkát, mint hogy elfojthatta volna.

2 Meglehet, csak a bor kölcsönözte a világias erőt Quijote atyának, hogy ellenálljon a polgármesternek. A polgármester a Palace Hotelben akart szobát bérelni, s azért maga ajánlotta föl, hogy kettejükért fizet, de a csillogó, zsúfolt előcsarnok látványa már önmagában is elriasztotta Quijote atyát. – Hogyan képzeli, maga a kommunista...? – A párt sosem tiltotta, hogy kihasználjuk a burzsoá kényelem előnyeit mindaddig, amíg tart. Az pedig kétségtelen, hogy ha valahol, hát itt tanulmányozhatjuk a legjobban ellenségeinket. Amellett ez a hotel, azt hiszem, szegényház ahhoz képest, amit nemrég építettek Moszkvában a Vörös

téren. A kommunizmus nem a kényelem, sőt még csak nem is a luxus ellensége, mindaddig, amíg az hosszú távon a munkásság érdekét szolgálja. Mindazonáltal ha kényelmetlenül s mintegy keresztre feszítve akarja érezni magát... – Ellenkezőleg. Semmi kifogásom a kényelem ellen, de itt nagyon kényelmetlenül érezném magam. A kényelem lelki állapot dolga. Elhajtottak hát a város szegényebb negyedébe, csak úgy találomra kanyarogtak az utcákon. Hirtelen Rocinante megállt, és semmi sem bírhatta rá a továbbindulásra. Az utcán úgy tízméternyire egy albergue7 táblája tűnt fel, és egy piszkos bejárat. – Rocinante mindig helyesen választ – jelentette ki Quijote atya. – Ez a hely, ahol megszállunk. – De hát még csak nem is tiszta – tiltakozott a polgármester. – Ezek nyilvánvalóan nagyon szegény emberek, tehát biztos vagyok benne, hogy jó szívvel fogadnak. Szükségük van ránk. A Palace Hotelnak nincs ránk szüksége. Egy szűk folyosón hitetlenkedve köszöntötte őket egy vénasszony. S bár más vendégnek színét se látták, az asszony kijelentette, hogy csupán egyetlen szobája szabad, de abban két fekhely van. – S legalább fürdőszobára számíthatunk? – Nem, igazi fürdőre nem – magyarázta az asszony –, de egy emelettel följebb találnak egy zuhanyozót, és a szobában, melyet meg kell osztaniuk, található egy mosdókagyló, hideg folyó vízzel. – Kivesszük – mondta Quijote atya. – Maga megőrült – fortyant fel a polgármester, amikor magukra maradtak a szobában, amelyről Quijote atya is elismerte, hogy elég lehangoló. – Feljövünk Madridba, ahol tucatnyi jó és olcsó szálloda található, s maga itt horgonyoz le kettőnket az ágyrajárók tanyáján. – Rocinante elfáradt. – Ha szerencsénk van, legalább nem vágják el a torkunkat. – Nem, nem, az öregasszony tisztességes, arról meg vagyok győződve. – Milyen alapon? – Kiolvastam a szeméből. A polgármester kétségbeesetten emelte föl a kezét. – Annyi finom bor után – nyugtatta Quijote atya – jól fogunk aludni ott, ahol vagyunk. – Én biztos egy szemhunyásnyit sem fogok. – De hiszen a maga népi közül való ez az asszony! – Hát ezt meg hogy érti? – A szegények közül. – De az atya gyorsan hozzátette: – Persze, ez az én 7 Fogadó, szálloda.

népem is. Quijote atya ugyancsak megkönnyebült, amikor a polgármester csak úgy ruhástul végigdőlt az ágyon (attól félt, hogy könnyebben elvágják a torkát, ha levetkőzik), mert nem szokott hozzá, hogy mások előtt szabaduljon meg ruháitól, és bármi, gondolta, közbejöhet az est beköszönte előtt, hogy megóvja őt a szégyentől. Ő is végigfeküdt az ágyon, s hallgatta, ahogyan egy macska nyávog odakint a háztetőn. Talán a polgármester már elfelejtette az én bíborharisnyámat, gondolta, és aztán éber álomban szinezte tovább, hogyan folytatódik majd az útjuk – ez az elmélyülő barátság és az igazibb megértés álma volt, sőt tán oly különböző hitük megbékéléséé is. S mielőtt álomba merült volna, az is eszébe jutott, hogy a polgármester nem is tévedett oly nagyot a tékozló fiú történetében... az a csodálatos befejezés, a hazatérésé, a hizlalt borjúé. Még a példabeszéd vége sem látszott valószínűtlennek... „Méltatlan vagyok arra, hogy a Te monsignorédnak nevezzenek” – motyogta, mielőtt álomba zuhant volna. A polgármester ébresztette fel. Quijote atyának a búcsúzó nap utolsó fényében oly idegennek rémlett ez az ember, és: – Ki vagy te? – kérdezte inkább kíváncsisággal, mint félelemmel. – Én vagyok Sancho – felelte a polgármester. – Ideje indulnunk bevásárolni. – Bevásárolni? – Lovaggá ütötték. Meg kell találnunk a kardját, a lándzsáját és a sisakját, még akkor is, ha az csak egy borbélytányér. – Borbélytányér? – Maga már aludt, én pedig három álló órán át ébren virrasztottam, hátha el akarják vágni a torkunkat. Ma éjszaka pedig magán az őrködés sora. Abban a mocskos kápolnában, ahová beszállásolt minket. Csak a kardján keresztül, monsignore. – Monsignore? – Maga biztosan mély álomból ébredt. – Csakugyan álmodtam – szörnyű álmot. – Arról, hogy elvágták a torkunkat? – Nem, nem. Még annál is rosszabbat. – Gyerünk. Keljen fel. Kerítenünk kell magának bíborharisnyát. Quijote atya nem tiltakozott. Még mindig gyötrő álmának hatása alatt állt. Lebotorkált a sötét lépcsőn a sötét utcára. A vénasszony rémült arckifejezéssel bámult rájuk, amikor elhaladtak előtte. Talán ő is rosszat álmodott? – Nem tetszik az ábrázata – jelentette ki Sancho. – Azt hiszem, a miénk se tetszik neki. – Kerítenünk kell egy taxit – mondta a polgármester.

– Először próbáljuk meg Rocinantét. Csak háromszor kellett megnyomnia az indítógombot, hogy a motor működésbe lépjen. – Látja – mondta Quijote atya –, nem volt semmi baja. Csak elfáradt. Csak elfáradt, ennyi az egész. Ismerem Rocinantét. Most merre? – Nem tudom. Azt hittem, maga tudja. – Mit? – Hogy hol van egy papi szabó. – Azt meg honnan tudnám? – Mert pap. És papi ruhában jár. Biztos, hogy ezt nem El Tobosóban vásárolta. – Már legalább negyvenéves, Sancho. – Ha maga és a maga harisnyája legalább ennyi ideig kitart, akkor maga legkevesebb százéves lesz, mire a harisnyáját elnyűvi. – Miért kell nekem megvennem ezeket a harisnyákat? – Spanyolország útjait még mindig erősen ellenőrzik, atyám. El Tobosóban ragadva, az embernek fogalma sem lehet róla, hogy Spanyolország valamennyi útján még mindig Franco szelleme teljesít őrjáratot. A maga harisnyái megvédenék minket. A Guardia Civil tiszteletben tartja a bíborharisnyát. – De hol lehet olyat kapni? – és azzal lefékezte Rocinantét. – Nem fogom hiába fárasztani. – Maradjon itt egy pillanatra. Keresek egy taxit, és megkérem a sofőrt, legyen a kalauzunk. – De felvitte az Isten a dolgunkat, Sancho. Maga még majd a Palace Hotelban akar megszállni. – A legkisebb problémánk most a pénz. – El Toboso kicsiny fészek, s én nem hallottam róla, hogy a polgármestereket túlfizetnék. – El Toboso valóban kicsiny fészek, de a párt az nagy párt. Vagy ami ennél is fontosabb, hogy a párt végre legális lett. S mint harcos egység, megengedhet magának bizonyos szabadosságot – természetesen a párt javára. – Akkor mi szüksége van magának az én bíborharisnyáim védelmére? Ez a kérdés már későn érkezett. A polgármester már hallótávolságon kívül volt, és Quijote atya magára maradt azzal a rémálommal, ami megkísértette. Vannak álmok, melyeket még a napvilágnál is továbbgondolunk: álom volt-e, vagy valóság – ilyen vagy olyan értelemben valóság: álmodtam-e, vagy valamely furcsa módon megtörtént velem? A polgármester kinyitotta a kocsi ajtaját, és így szólt: – Kövesse a taxit. Biztosított róla, hogy Rómát leszámítva a legelőkelőbb papi ruhaüzlethez

vezet el bennünket. A nuncius is ott vásárol, sőt az érsek is. Ezt nem volt nehéz elhinnie Quijote atyának, miután megérkeztek. Csaknem szívszorulást kapott az üzlet eleganciájától, és attól a sötét, jól vasalt ruhától, melyet a segéd viselt, aki egy egyházi tekintély hűvös udvariasságával fogadta őket. Quijote atyának az is eszébe juott, hogy az ilyen ember minden bizonnyal az Opus Dei tagja – azok közé a katolikus értelmiségi aktivisták közé tartozik, akik ellen ugyan semmi kifogása, de akikben azért nem bízik. Ő vidéki, ezek pedig a nagyvárosokban élnek. – A monsignore – szólalt meg a polgármester – bíborharisnyát vásárolna. – Szolgálatára, monsignore. Szíveskedne velem fáradni? – Csak arra voltam kíváncsi – suttogta mögötte a polgármester –, hogy kérnek-e valami igazolást. Mint egy diakónus, aki mise előtt elrendezi az oltárt, a segéd úgy terített eléjük a pulton bíborharisnyakat megannyi minőségben. – Ezek itt nejlonból – mondta. – Ezek tiszta selyemből, íme, pamutból. A legjobb tengerentúli import, természetesen. – Én gyapjúharisnyát viselek – jelentette ki Quijote atya. – Mondanom sem kell, hogy rendelkezünk gyapjúharisnyával is, de tőlünk a leggyakrabban nejlont vagy selymet kérnek. Ez színárnyalat kérdése – a selyem vagy a nejlon mélyebb tónusú. A gyapjú mintegy tompítja a bíborszínt. – Engem elsősorban az érdekel, meleg-e vagy sem – jelentette ki Quijote atya. – Én ezzel az úrral értek egyet, monsignore – avatkozott közbe gyorsan a polgármester. – Olyan bíborra van szükségünk, amelyik, hogy úgy mondjam, már messziről szembetűnik. A segéd elcsodálkozott. – Már messziről? – kérdezte. – Nem egészen... – Nem szeretnénk, ha a bíbor mintegy véletlennek hatna. Mi mindenképpen klerikális bíborszínt szeretnénk. – A mi bíborunk ellen még soha senki nem emelt kifogást. Még a gyapjúbíbor ellen sem – tette hozzá kelletlenül a segéd. – A mi céljainkra – mondta a polgármester, szemöldökráncolással figyelmeztetve Quijote atyát – a nejlon lenne a legmegfelelőbb. Az tényleg villódzik. – Majd hozzátette: – S aztán szükségünk lenne még... hogy is hívják azt az állkendőt, amit a monsignorék viselnek? – Azt hiszem, a pecherá-ra céloz. Általában azt is nejlon kivitelben kérik, hogy a harisnyával rímeljen. – A harisnyába belementem – mondta Quijote atya –, de bíbor-pecherá-t nem vagyok hajlandó viselni. – Csakis végveszély esetén, monsignore – beszélt a lelkére a polgármester.

A segéd egyre gyanakvóbban méregette őket. – El sem tudom képzelni, milyen végveszély... – De hát már elmagyaráztam... az utak állapota ezekben az időkben... A segéd befejezte a pakolást, és a csomagot ugyanolyan klerikálisán bíborszínű ragasztóval rögzítette, mint a harisnya és a pechera. Ezenközben a polgármester, aki szemlátomást ellenszenvesnek találta, elkezdte ugratni a jeles férfiút. – Feltételezem – mondta –, hogy maguknál minden megtalálható, amire az egyháznak szüksége van – legalábbis a dekoráció tekintetében. – Ha ezen a ruhákat érti, természetesen igen. – És kalapok? Nagy karimásak és a hozzájuk hasonlók? – Szolgálatára. – És bíbornoki kalapok? A monsignore ugyan még nem érte el ezt a fokozatot, úgyhogy merő kíváncsiságból kérdezem... jobb mindenre felkészülni. – A bíbornoki kalapot mindig a szentatya küldi. Rocinante ismét szeszélyeskedett, s időbe telt, amíg indulásra lehetett bírni. – Azt hiszem, túl messzire mentem – mondta a polgármester –, és gyanút ébresztettünk. – Hogy érti ezt? – Az a pasas kijött a boltból, és szerintem felírta a rendszámunkat. – Nem akarom semmivel meggyanúsítani – jelentette ki Quijote atya –, de olyasfajta embernek rémlett, mint aki az Opus Deihez tartozik. – Valószínűleg övék az üzlet. – Abban persze biztos vagyok, hogy a maguk módján sok jót is tesznek. Ahogyan életében a Generalissimo is. – A pokolban már csak azért is szeretnék hinni, hogy a Generalissimo után az Opus Dei tagjait is odaküldhessem. – Isten nyugosztalja – mondta Quijote atya, és ujjai megfeszültek Rocinante kormányán. – Ha csakugyan van pokol, attól a maga imádsága sem menti meg. – És minthogy van pokol, csak egyetlen igaz lélek imája szükséges ahhoz, hogy bármelyikünk is megmeneküljön tőle. Mint Szodoma és Gomorra esetében – tette hozzá Quijote atya némiképp bizonytalanul, hogy vajon érveiben stimmelnek-e a számok. Igencsak forró éjszaka volt. A polgármester azt javasolta, hogy vacsorázzanak a Poncio Pilatóban, de ezt Quijote atya határozottan visszautasította, így érvelt: – Poncius Pilátus gonosz férfiú volt. A világ csaknem szentté avatta a semlegességéért, de az ember nem lehet semleges, amikor a jó és a rossz között kell választania. – Nem volt semleges – vágott vissza a polgármester. – El nem kötelezett

volt – mint Fidel Castro –, csak éppen némi jobboldali elhajlással. – Mit ért itt jobboldali elhajláson? – A Római Birodalom felé hajlott el. – Maga – kommunista – a Római Birodalmat támogatja? – Marx azt tanítja nekünk, hogy a forradalmi proletariátus kifejlődésének lehetőségéhez csak úgy érhetünk el, ha túljutunk a kapitalizmus stádiumán. A Római Birodalom kapitalista társadalommá fejlődött. A zsidókat a vallásuk tartotta vissza attól, hogy valaha is iparosodjanak, így tehát... A polgármester ezek után azt javasolta, hogy egyenek az Horno de Santa Teresában: – Nem sokat tudok a konyhájukról, de ezt a szentet nagy becsben tartotta a maga barátja, a Generalissimo. – Quijote atya fel sem foghatta ésszel, hogyan lehet összekapcsolni a vallást az étkezéssel, ezért sértette, amikor a polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a San Antonio de la Floridába menjenek, egy olyan szenthez, akiről Quijote atya még csak nem is hallott. Azt gyanította, hogy a polgármester ugratja őt. Végül is egy meglehetősen rossz vacsorát költöttek el a Los Porchesben, ahol a kerthelyiség némileg kárpótolta őket az étlap fogyatkozásaiért. Amíg várakoztak, elfogyasztottak egy üveg bort, majd egy másodikat étkezés közben, de amikor a polgármester azt javasolta, hogy egészítsék ki ezt Szentháromsággá, Quijote atya tiltakozott. Kijelentette, hogy fáradt, hogy a délutáni pihenő nem tett neki jót, de ezek kifogások voltak – igazából az álma nyomasztotta. Nagyon vágyott rá, hogy megossza titkát, bár Sancho úgysem fogja majd fel a kétségbeesést, amibe az álma taszította. Bárcsak otthon volna... de ugyan mit változtatna ez a helyzeten? Teresa ezzel intené le: „Csak álom volt, atyám”, és Herrera atya... Furcsa, de abban biztos volt, hogy Herrera atyával egyetlen olyan gondját sem osztaná meg, amely a közös vallásukat érintené. Herrera atya az új miserend híve volt, és egyik estéjükön egy igencsak csendes vacsora után Quijote atya elég óvatlanul elárulta, hogy a mise végén szokás szerint némán elismételi Szent János evangéliumából azokat a szavakat, amelyeket már töröltek a liturgiából. – Az csak költészet – vágta rá Herrera atya kárhoztatólag. – Maga nem szereti Szent Jánost? – Az ő nevével jegyzett evangélium nem a kedvencem. Én inkább Szent Mátéhoz hajlok. Quijote atyát aznap este féktelen hangulat fogta el, bár bizonyos volt benne, hogy társalgásukról másnap jelentés érkezik a püspökhöz. Hiába! Már késő. Egy monsignorét csak maga a pápa mozdíthat el. Így felelt tehát: – Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy Szent Máté evangéliumát azzal különböztethetjük meg a többitől, hogy az a félelem evangéliuma. – Miért? Milyen különös ötlet, monsignore.

– Szent Mátéban tizenötször emlegetik a poklot. – És akkor? – Félelemmel kormányozni... ezt Isten bízvást Sztálinra és Hitlerre hagyhatta volna. Én a bátorság erényében hiszek, és nem hiszek a gyávaság erényében. – Egy gyermeket csak fegyelmezve lehet nevelni. És mi mindnyájan gyermekek vagyunk, monsignore. – Szerintem a szerető szülő nem megfélemlítéssel nevel. – Remélem, nem ezt tanítja a híveinek. – Ó, én nem tanítom őket. Ők tanítanak engem. – A pokol nem Szent Máté monopóliuma, monsignore. A többi evangéliummal kapcsolatban is ez az érzése? – Elég jelentős köztük a különbség. – Quijote atya tétovázott, mert ráébredt, hogy ingoványos talajra lépett. – Mi a különbség? – Ki tudja, Herrera atya minden bizonnyal eretnek válaszra számított, melyet azonnal jelentenie kell – természetesen a szolgálati út betartásával – Rómának. Quijote atya azt magyarázta Herrera atyának is, amit nemrégiben a polgármesternek. – Szent Márk mindössze kétszer említi a poklot. (Persze neki is akad jellemző tulajdonsága – ő a könyörület apostola.) Szent Lukácsnál három utalás – ő a nagy mesélő. Tőle származnak a híres példázatok. És Szent János – azt mondják, övé a legrégibb evangélium – régebbi, mint Szent Márké... mindez nagyon furcsa. – Az atya habozott. – Nos, mit akart mondani Szent Jánosról? – Hogy az ő evangéliumában egyszer sem említik a poklot. – Remélem, monsignore, azért nem kételkedik a pokol létezésében? – Kötelességtudásból hiszek benne, de nem a szívemből. S ezzel mintegy pontot tett társalgásuk végére. Quijote atya lefékezett a sötét, kihalt utcában. – Minél előbb hagyjuk el ezt a helyet, annál jobb – mondta a polgármester. – Ha csak eszembe jut, milyen kényelmesen aludhattunk volna a Palaceban! Ahogy felfelé haladtak a lépcsőn, egy ajtó nyílott, és egy szobából a gyertyafény a vénasszony gyanakvó és rémült arcát világította meg. – Mi a csudától rémült meg ennyire? – kérdezte a polgármester. – Talán a mi félelmünk ragadt át rá – felelte Quijote atya. S oly gyorsan, ahogyan csak lehet, csupán félig levetkőzve bebújt a lepedő alá, míg a polgármester lassan szabadult meg a ruháitól. Gondosabban hajtotta össze a nadrágját, tette le a zakóját, mint Quijote atya, de magán tartotta az ingét és az alsónadrágját, mintha valami „végveszélyre” készülne fel. – Mi a csudát rejteget maga a zsebében? – kérdezte, amikor arrább tolta

Quijote atya zakóját. – Ó, az Jone Erkölcstan-a. Az utolsó pillanatban vettem magamhoz. – Ilyen könyvet hozni nyaralásra! – Nos, én meg azt vettem észre, hogy maga Lenin tanulmányainak gyűjteményét pakolta be a kocsiba, és valamit Marxtól is. – Arra gondoltam, hogy kölcsönadom magának lelki épülése céljából. – Nos, ugyanezt megtehetem én Jonéval. – Talán álomba ringat – felelte a polgármester, és kihúzta a kicsiny zöld könyvet Quijote atya zsebéből. Quijote atya végignyújtózott az ágyon, és hallgatta, ahogyan a társa a könyvet lapozgatja. A polgármester hirtelen nevetésben tört ki. Quijote atya képtelen volt felidézni akárminő mulatságos passzust Jonéból, igaz, hogy negyven éve is elmúlt annak, amikor az Erkölcstan-t olvasta. A szemét elkerülte az álom, mig délutáni pihenőjének szörnyű lidércnyomása úgy ragadt meg benne, mint valamely olcsó melódia. Azt álmodta, hogy Krisztust megmentette a keresztről az angyalok hada, melyet, a sátán egyik korábbi ígérete szerint, bátran segítségül hívhatott. Nem volt tehát haláltusa, sem súlyos sírkő, melyet odébb kell gurítani, sem az üres sír felfedezése. Quijote atya ott állt a Golgotán, és figyelte, amint diadalmasan és hangos üdvrivalgás közepette Krisztus leszáll a keresztről. A római katonák, még maga a légionárius is, térdre esett, és Jeruzsálem népe odaözönlött a hegyre, hogy imádja őt. A tanítványok boldog gyűrűje vette körül. Örömkönnyeket hullatott a Megváltó édesanyja. Itt nem volt semmi kettősség, semmi helye a kétkedésnek, sőt a hitnek sem. Bizonyossággal tudta az egész világ, hogy Krisztus az Isten fia. Ez csak álom volt, persze, csak álom volt, ennek ellenére Quijote atyában úgy ébredt fel a kétségbeesés hideglelős rémülete, mint abban az emberben, aki hirtelen rádöbben, hogy olyan hivatást választott, amely senki hasznára sincs, akinek élnie kell tovább egy afféle szaharai sivatagban, kétség és hit nélkül, miközben körötte mindenki bizonyos abban a hitben, amilyet vall. Hirtelen azon kapta magát, hogy ezt suttogja: „Istenem, ments meg az ilyen hittől.” – És akkor azt hallotta, hogy a mellette lévő ágyban a polgármester nyugtalanul forgolódik, mire gondolkodás nélkül hozzátette: – És mentsd meg őt is ettől a hittől – majd újra álomba merült.

3 A vénasszony lent a földszinten várta őket. Az utolsó lépcsőfok megrepedt, ezen botlott el Quijote atya, és kis híján elesett. Az asszony keresztet vetett, és hadarva mondott valamit egy papírlapot lobogtatva.

– Mit akar magától? – kérdezte a polgármester. – A nevünket, állandó lakcímünket és azt, honnan jöttünk és hová megyünk. – Ez nem egy hotel-ficha8. Csak egy közönséges papír holmi jegyzettömbből. A hadarás emelt hangon folytatódott, majd fenyegetően váltott át sikoltozássá. – Egyetlen szavát sem értem – mondta a polgármester. – Mert nincs gyakorlata a hallgatásban, melyet én a gyónásból szereztem. Azt mondja ez az asszony, hogy már meggyűlt a baja a rendőrséggel, amikor nem írta be a vendégeit. Kommunisták fordultak meg nála, mondja, akiket köröztek. – Miért nem akkor kért meg minket, amikor megérkeztünk? – Mert abban reménykedett, hogy nem vesszük ki a szobát, aztán meg elfelejtette. Adjon egy tollat. Kár vitatkozni. – Egy vendéget beírni elég. Kivált, ha papról van szó. S ne felejtse odaírni, hogy „monsignore”. – Mit mondjak, hová megyünk innen? – Írja be Barcelonát. – Eddig még sosem említette Barcelonát. – Ki tudja, oda is elvetődhetünk. A maga őse is járt ott. Különben sem szeretem bizalmamba avatni a rendőrséget. Quijote atya ódzkodva engedelmeskedett. Vajon hazugságnak minősítené ezt Jone atya? Emlékezett rá, hogy Jone atya, meglehetősen furcsán, három osztályba sorolta a hazugságokat, mégpedig rosszindulatú, fontoskodó és tréfás hazugságokra. Ez a hazugság nem volt rosszindulatú, és semmiképpen sem volt tréfás. A fontoskodó hazugságot az ember a saját vagy mások érdekében követi el. Márpedig ebből a füllentesbol senkinek sem származhat előnye. Akkor hát talán nem is hazugság. Az is lehetséges, hogy vándorútjuk során egy szép napon mégis eljutnak Barcelonába.

8 Bejelentőlap.

ÖTÖDIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote és Sancho egy szent helyre zarándokol el – Maga északra szeretne menni? – kérdezte Quijote atya. – Gondoltam, egy kis vargabetűvel Barcelona felé is indulhatnánk. – Én egy olyan szent helyre kalauzolom el magát – mondta a polgármester –, ahol bizonyosan imára fakad. Kövesse a salamancai utat, aztán majd szólok, hol forduljon le róla. Hanghordozása nyugtalanította Quijote atyát. Elnémult, és újra az álma kísértette. Majd megkérdezte: – Sancho, maga komolyan hisz abban, hogy egy szép napon az egész világ kommunista lesz? – Persze hogy hiszek benne. De hát én már nem fogom megérni azt a napot. – És a proletariátus győzelme teljes lesz? – Igen. – És az egész világ olyan lesz, mint Oroszország? – Ezt nem mondtam. Oroszország még nem kommunista. Csak minden más országnál előrébb haladt a kommunizmus felé vezető úton. – És egy baráti kéz ezúttal hallgatásra intette Quijote atyát. – S maga, a katolikus ne merjen nekem az emberi jogokról szónokolni, cserébe én is megígérem, hogy nem hozom szóba az inkvizíciót. Ha egész Spanyolország katolikus lett volna, akkor persze nem lett volna inkvizíció, de az egyház rákényszerült, hogy megvédje magát az ellenségeivel szemben. Háborúban pedig mindig előfordul igazságtalanság. Az embereknek mindig a kisebb rosszat kell választaniuk, s a kisebb rossz, igen, az államot, a büntetőtábort jelenti, sőt, ha úgy tetszik, az elmegyógyintézeteket. Az államnak és az egyháznak védekeznie kell, de amikor elérünk a kommunizmusba, az állam el fog halni. Ha történetesen az egyháznak sikerült volna katolizálni a világot, akkor elhalt volna a Szentszék. – Tegyük föl, hogy ránk virrad a kommunizmus, és maga még mindig él. – Ez lehetetlen. – Hát akkor képzelje el, hogy lesz egy dédunokája, akit ugyanabból a fából faragtak, mint magát, s ő megéri az állam elhalását. Nincs igazságtalanság, nincs egyenlőtlenség – mivel tölti majd az életét, Sancho? – Munkálkodik a közjóért. – Sancho, maga javíthatatlan hívő, micsoda bizalma van a jövőben! De neki már nem lesz hite. Ő már a jövőt látja maga előtt. És élhet-e az ember hit nélkül?

– Nem tudom, mit ért ezen: hit nélkül. Az embernek mindig lesz tennivalója. Új energiaforrásokat fedez fel. És a betegség... a betegség ellen mindig harcolni kell. – Biztos ebben? Az orvostudomány nagy léptekkel halad előre. Én őszintén sajnálom a maga dédunokáját, Sancho. Úgy rémlik, hogy ő már nem reménykedhet másban, mint a halálban. A polgármester elmosolyodott. – Talán még a halált is legyőzik szervátültetésekkel. – Attól Isten őrizz – jelentette ki Quijote atya. – Akkor aztán egy végtelen sivatagban fog élni. Nincsenek kétségei. Nincs hite. S csak azért imádkozom, hogy része legyen abban, amit mi boldog halálnak nevezünk. – Mit jelent magánál a boldog halál? – A reményt egy bizonyos túlvilágban. – Az üdvözülés látomását és a többi képtelenséget? A hitet valamely örökkévalóságban? – Nem. Nem kell feltétlenül hinni benne. Nem kell mindent elhinnünk. Csak legyen hitünk. Olyan, mint a magáé. Sancho. Ó, Sancho, Sancho, szörnyű dolog, ha az embernek nincsenek kétségei. Képzelje csak el, ha mindaz, amit Marx írt, abszolút igaznak bizonyulna, és Lenin munkái is. – Annak én persze nagyon örülnék. – Kétlem. Egy ideig némán utaztak tovább. Hirtelen Sancho újra felnevetett, szinte kutya módjára ugatva, amire már tegnap éjszaka is felfigyelt Quijote atya. – Min nevet, Sancho? – Tegnap éjszaka, mielőtt elaludtam, a maga Jone atyáját és az ő erkölcsi teológiáját olvastam. Én már régen elfelejtettem, hogy az onanizálás a bűnök egész listáját foglalja magában. Mindig azt hittem, hogy ez csak olyan költői szó az önfertözésre. – Eléggé elterjedt tévedés. De hát magának erről tudnia kellett volna. Azt mesélte, hogy Salamancában tanult. – Úgy van. S tegnap éjszaka eszembe jutott, mennyit nevettünk, amikor az onánia tanulmányozásához eljutottunk. – Én meg elfelejtettem, hogy Jone ilyen mulatságos. – Hadd emlékeztessem magát a coitus interruptus-ról szóló megjegyzésére. Ez Jone szerint az onánia egyik formája, de ugyanakkor az a véleménye, hogyha valamilyen váratlan szükség kényszerít rá, például (és ez Jone saját példája) egy harmadik személy jelenik meg a színen, akkor már nem bűn. Nos, az egyik szeminarista társam, Diego ismert egy nagyon gazdag és ugyancsak szent életű tőzsdést. Még a nevére is emlékszem: Marquez. Óriási birtoka volt a Salamanca folyón túl, nem messze onnan, ahol Szent Vince

hívei felépítették a kolostorukat. Kíváncsi vagyok, vajon él-e még az öreg. Nos, ha él, akkor a fogamzásgátlás már nem okozhat gondot neki, hiszen mostanra már nyolcvan is elmúlt. De azokban a régi időkben ez a szörnyű gond gyötörte, mert makacsul ragaszkodott az egyházi előírásokhoz. Szerencséjére az egyház megváltoztatta az uzsoráról szóló előírásait, hiszen a tőzsdézésben sok maradt az uzsorából. Hát nem furcsa, hogy az egyház könnyebben változtathatja meg az álláspontját pénzügyi dolgokban, mint a szexualitásra vonatkozóan? – Maguknak is vannak változtathatatlan dogmáik. – Igaz. De nálunk a legmegváltoztathatatlanabb dogmák éppen azok, amelyek a pénzre vonatkoznak. Mi nem törődünk a coitus interruptus-sal, csak a termelési eszközökkel, és itt korántsem a szexualitásra célzok. Kérem, hogy a következő kanyarnál forduljon balra. Most már látja maga előtt azt a magas sziklás hegyet, tetején a hatalmas kereszttel? Oda igyekszünk. – Akkor ez valóban zarándokhely. Azt hittem, csúfot űz belőlem. – Nem, nem, monsignore. Ahhoz túlságosan is megkedveltem. Miről is beszéltem? Ó, már emlékszem. SeÔor Marquezről és az ő szörnyű gondjáról. Öt gyereke volt már, és csakugyan úgy érezte, hogy megtette a kötelességét az egyházzal szemben, de a felesége félelmetesen termékeny volt, ő meg élvezte a nemi életet. Tarthatott volna magának szeretőt, de nem hinném, hogy Jone atya engedélyezné a házasságtörés segítségével érvényesített születésszabályozást. Amit pedig maguk természetes születésszabályozásnak, én meg természetellenesnek nevezek, az folytonosan cserbenhagyta. Meglehet, hogy Spanyolországban a ciklust jelző kalendáriumot is meghamisították egyházi sugallatra. Nos, az én barátom megemlítette neki – attól tartok, egy tréfás pillanatában –, miszerint Jone szabályai szerint megengedhető a coitus interruptus. Egyébként miféle pap volt ez a Jone? – Német. Nem hiszem, hogy világi pap volt; azok túl elfoglaltak ahhoz, hogy teológiai szempontból foglalkozzanak az erkölccsel. – Marquez meghallgatta Diegót, s amikor a legközelebbi alkalommal Diego meglátogatta, észrevette, hogy egy komornyik lépett be a háztartásba. Ez meglepte, mert Marquez zsugori ember volt, aki nemigen hívott társaságot, leszámítva egy-egy odatévedt atyát a Szent Vince-kolostorból, a háztartás fenntartásához pedig elég volt két szolgálólány, egy dajka és egy szakács. Vacsora után Marquez egy pohár konyakra hívta meg dolgozószobájába Diegót, akit ez fölöttébb meglepett. – Köszönettel tartozom magának – hálálkodott Marquez –, mert nagyon is megkönnyítette az életemet. Roppant gonddal tanulmányoztam át Jone atyát. Őszintén bevallom, nem nagyon bíztam abban, amit maga mondott nekem, ezért a kolostorbeliektől beszereztem a spanyol szövegét, s azon bizony rajta volt Madrid érsekének

engedélye és a helyettes cenzor nihil obstat-ja9 – miszerint egy harmadik személy feltűnése megengedhetővé teszi a coitus interruptus-t. „És ez hogyan könnyített magán?” – kérdezte Diego. „Kérem, én egy komornyikot alkalmaztam, és nagyon gondosan betanítottam. Amikor a hálószobám csöngője kétszer szólal meg a tálalóban, a komornyik elfoglalja őrhelyét az ajtó előtt és vár. Megpróbálom nem túlságosan sokáig várakoztatni, de előrehaladott korom okán attól tartok, hogy néhanap negyedóránál is többet kell őrködnie a következő jelig – hosszú csöngetés a folyosón. Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy nem tudom magam visszatartani. A komornyik hirtelen benyit az ajtón, s a harmadik személy megjelenésére azonnal visszavonulok a feleségem testéből. El sem tudja képzelni, mennyire megkönnyítette az életemet Jone. Most már nem kell többször gyónnom, mint háromhavonta egyszer, s akkor is csupán apró bocsánatos bűnökért. – Maga ugrat engem – vetette közbe Quijote atya. – Egy csöppet sem. Most sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb szerzőnek látom Jone atyát, mint diákkoromban. Az adott tétel esetében azonban volt egy balszerencsés bökkenő, és Diego elég kíméletlenül rá is mutatott. – Gondatlanul olvasta Jonét – mondta Diego Marqueznak. – Jone a harmadik személy érkezését a nem várt kényszerűség kategóriájába sorolta. Attól tartok, a maga esetében a komornyik érkezése nagyon is előre látható volt. – Szegény Marquez összeomlott. Nehéz felülkerekedni ezeken a teológiai erkölcstanászokon. Szőrszálhasogatásukkal minden alkalommal lefőznek minket. A legokosabb ügyet se vetni a véleményükre. A maga érdekében mondom, hogy ideje megszabadulni a polcán sorakozó ósdi könyvektől. Emlékezzék csak vissza, mit mondott a kanonok a maga nemes ősének: „Egy olyan magas értelmű embernek, mint ön, híre és tehetsége birtokában mindenképpen veszélyes elfogadnia való igaznak a nevetséges lovagregények valamennyi eltúlzott képtelenségét.” A polgármester elhallgatott, egy oldalpillantást vetett Quijote atyára. Majd újra megszólalt: – Az arcvonásai csakugyan emlékeztetnek az ősére. S ha én Sancho vagyok, maga minden bizonnyal a Bús képű Monsignore. – Engem úgy ugrat, ahogy akar, Sancho. Attól viszont szomorú leszek, ha a könyveimen csúfolódik, mert önmagámnál is kedvesebbek nekem. Bennük minden hitem és minden bizodalmam. – Jone atyáért cserébe odakölcsönzöm magának Lenin atyát. Talán benne is megleli a maga reményét. – E világ reményét, meglehet, de nekem annál nagyobb az étvágyam, s nemcsak a magam érdekében. Hanem magáért is Sancho, és egy egész 9 „Nincs akadálya.”

világért. Tudom, hogy én csak egy szegény pap vagyok, akiről csak az Isten tudja, hogy most hová utazik. Azt is tudom, hogy némely könyvemben éppannyi a képtelenség, mint amennyi az ősöm gyűjtötte lovagi könyvekben volt. De az még korántsem jelenti, hogy maga a lovagság intézménye képtelenség, így hát akárhány képtelenséget mutat föl az én könyveimből, nekem változatlan a hitem... – Miben? – Egy történelmi tényben. Hogy Krisztus meghalt a keresztfán és újra feltámadott. – Ez mind között a legnagyobb képtelenség. – Ha ez a világ nem lenne merő képtelenség, akkor mi most nem utaznánk együtt. Elérték a Guadarramas tetejét, nehéz kapaszkodó volt Rocinanténak, aztán pedig egy völgybe ereszkedtek le a magas, sötét hegy árnyékában, melynek tetején egy hatalmas, súlyos kereszt emelkedett csaknem százötven méter magasra: maguk előtt látták a kocsikkal tele parkírozót – fényűző Cadillaceket és kicsiny Seatokat. A Seat-tulajdonosok összecsukható kempingasztalokat vertek fel a kocsijuk mellett, ott uzsonnáztak. – Maga szívesen élne egy teljesen ésszerű világban? – kérdezte Quijote atya. – Micsoda unalmas világ lenne az! – Magából az őse beszél. Nézze csak ott a legtetején azt a guillotint – vagy bitófát, ha úgy tetszik. – Én egy keresztet látok. – Az nem nagy különbség, igaz? – Hol járunk, Sancho? – Az elesettek völgyében, atyám. A temetkezési helyét építette meg itt a maga barátja, Franco, akár egy fáraó. Több mint ezer foglyot kényszerítettek rá, hogy sírt ássanak neki. – Ó, igen, már emlékszem, de cserébe a szabadságukat kapták. – Miközben újabb százak számára ez a halál szabadságát jelentette. Gondolom, szívesen elmondana itt egy imát, atyám. – Persze. Miért ne? Még ha ez Júdás sírja volna is, vagy mondjuk Sztáliné, akkor is imádkoznék. Hatvan pesetáért leparkolták a kocsit, és odamentek a bejárathoz. Mekkora szikla kellene, gondolta Quijote atya, hogy elzárják ezt a hatalmas sírt. A bejárat fémkerítését negyven spanyol szent szobra díszítette, odabent pedig egy hatalmas, katedrálisok hajójának méretével rendelkező csarnok húzódott; falát alighanem a tizenhatodik századból származó gobelinek borították. – A Generalissimo a szentek teljes brigádjára igényt tartott – jegyezte meg a polgármester. – A látogatókat, sőt még a hangjukat is eltörpítette a csarnok

mérete, és hosszú sétának rémlett, amíg a végén eljutottak a hatalmas kupola alatti oltárhoz. – Figyelemre méltó mérnöki munka – tette hozzá a polgármester –, akár a piramisok. És rabszolgákra volt szükség, hogy megépítsék. – Amiképpen a maguk szibériai táboraiban. – Egy orosz fogoly legalább az országa jövőjéért dolgozik. Ezt itt egyetlen ember dicsőségére emelték. Kápolnáról kápolnára haladva lassú léptekkel közeledtek az oltárhoz. Ebben a dúsan díszített csarnokban senki sem fogta vissza a hangját, de a hatalmas tér minden hangot suttogássá silányított. Nehéz volt elhinni, hogy voltaképp egy hegy gyomrában járnak. – Ha jól emlékszem – mondta Quijote atya –, ezt a megbékélés kápolnájaként építették, s benne mindkét oldal elesettéire emlékeznek. Az oltár egyik oldalán Franco sírja, a másik oldalán pedig José Antonio de Riveráé, a falangista mozgalom alapítójáé. – A köztársaságpárti halottaknak még egy picinyke emléktábláját se találja meg itt – jelentette ki a polgármester. Némán sétáltak vissza a bejárathoz, onnan vetettek hátra egy utolsó pillantást. – Egy kicsit a Palace Hotel halljára emlékeztet – jegyezte meg a polgármester –, de persze ez sokkal hatalmasabb és kevesebb itt a vendég. A Palace Hotelnak nem telik ilyen gobelinekre. Ott pedig, a végén látható a koktélbár, csak épp a pincér hiányzik, hogy kikeverje az italt. Ennek a bárnak az a specialitása, hogy vörösborból kínál koktélt és ostyából süteményt. Ugyancsak hallgatag, monsignore. Biztos nagy hatást tett magára. Csak nincs valami baj? – Imádkoztam, ennyi az egész – felelte Quijote atya. – A dicsőségben elhantolt Generalissimóért? – Igen. És magáért, meg értem. – Majd hozzátette. – És az egyházamért. – Ahogyan elhajtottak, Quijote atya keresztet vetett. Maga sem volt tisztában vele, hogy vajon az út veszedelmei ellen keresett védelmet, vagy az elhamarkodott ítéletek ellen, vagy pusztán önkéntelen idegességében. A polgármester megjegyezte: – Az az érzésem, hogy követnek. – S áthajolt Quijote atyához, hogy belenézzen a visszapillantó tükörbe. – Mindegyik kocsi leelőz minket, kivéve ezt az egyet. – Miért követnének bennünket? – Ki tudja? Megkértem rá, hogy tegye föl a bíborelőkét. – A harisnyát fölvettem. – Az nem elég. – Merre tartunk most? – A maga sebességével éjszakára sem érünk el Salamancába. Legjobb, ha

Avilaban maradunk. – A polgármester a tükröt fürkészve hozzátette: – Végre leelőzött bennünket. – Egy kocsi húzott el mellettük nagy sebességgel. – Látja, Sancho, nem érdekeltük őket. – Egy dzsip volt. A csendőrség dzsipje. – Akkor se minket követtek. – Ennek ellenére örülnék, ha feltenné az élőkét – jelentette ki a polgármester. – A harisnyáját kintről nem láthatják. Az út mentén ebédeltek meg, s a száraz füvön ülve fogyasztották el mindazt, ami a kolbászokból megmaradt. Nagy szárazság volt, s valahogyan a manchai bor is elvesztette a zamatát. – A kolbászról jut eszembe – kezdte rá a polgármester –, hogy Avilaban megtekintheti Szent Teréz gyűrűsujját, sőt Alba de Termesben, Salamanca közelében megmutathatom majd az egész kezét. Abban reménykedem ugyanis, hogy visszaküldték már az ottani zárdába... egy időre ugyanis kölcsönvette a Generalissimo. Azt mesélik, hogy kellő becsben az íróasztalán tartotta. Avilaban látható az a gyóntatószék, ahol Keresztes Szent Jánossal társalkodott Szent Teréz. Nagy költő, ezért nem érdemes a szentségéről vitatkozni. Amikor Salamancában tanultam, nemegyszer kiruccantam Avilaba. Tudja, hogy én is alfélé tiszteletet éreztem ama gyűrűsujj iránt, bár a legnagyobb vonzerőt egy rendkívüli szépségű leányka gyakorolta rám... egy patikus lánya Avilaban. – És miért szakította félbe a tanulmányait, Sancho? Erről még sosem mesélt. – Azt hiszem, a legfőbb oka annak a lánynak hosszú szőke haja volt. Az életem legboldogabb korszaka. Tudja meg, hogy a patikus lánya – minthogy az apja titkos párttag volt – csempészett fogamzásgátlókkal látott el minket. Nekem nem kellett gyakorolnom a coitus interruptus-t. De tudja meg azt is – mert az emberi természet furcsa dolog –, hogy közösülés után elmentem, és feloldozásért könyörögtem Szent Teréz gyűrűsujja előtt. – A polgármester rosszkedvűen bámult a borospohárba. – Ó, én kinevetem a maga babonáit, atyám, de azokban az időkben magam is elhittem belőlük egyet-kettőt. Talán ezért keresem a társaságát most, hogy ismét rátaláljak az ifjúságomra, arra az ifjúságra, amelyben félig-meddig hittem a maga vallásában, és minden olyan bonyolult és ellentmondásos és persze olyan izgalmas volt. – Számomra kevésbé bonyolultak a dolgok. Én mindig találtam feleletet azokban a könyvekben, amelyeket maga úgy lenéz. – Még Jone atyáéban is? – A teológiai erkölcstan sosem volt erős oldalam. – Az én bajom ott kezdődött, hogy meghalt a lány apja, a patikus, és többé nem jutottunk fogamzásgátlóhoz. Manapság már könnyebb dolgom lenne, de

akkoriban... Igyon még egy pohárral, atyám. – A maga társaságában, attól tartok, ha nem vagyok elég óvatos, magam is afféle whiskypappá változom át. – Ősömmel, Sanchóval bízvást kijelenthetem, hogy bűnös szándékkal még sosem ittam életemben. Jókedvemben iszom, s csak akkor, ha egy barátot köszönthetek fel. A maga egészségére, monsignore. Mit tanít Jone atya az ivásról? – Az a részegség, mely eszméletünk teljes elvesztésével jár, halálos bűn, hacsak nincs kellő indoka, továbbá másokat rávenni ugyanerre szintúgy halálos vétek, ha ennek sincs kellő indoka. – Ugyancsak tud különbséget tenni, nem igaz? – Bármily furcsa. Jone atya szerint bocsánatos bűn, ha az ember egy másik részegségének okozója – és ez most a maga bűne is – valamely ünnepi lakoma alkalmából. – Tekinthetjük hát ezt az alkalmat ünnepi lakomának? – Nem vagyok biztos benne, hogy két ember elegendő egy ünnepi lakomához, s abban sem, hogy vajon ezzel a kiszáradt kolbásszal lehet-e ünnepelni. – Quijote atya kissé idegesen nevetett fel (mert helyzetükhöz nem illett a humor), gyorsan a rózsafüzért kereste a zsebében. És azt mondta: – Nyugodtan kinevetheti Jone atyát, hisz én is magával nevettem, Isten bocsássa meg. De Sancho, a teológiai erkölcstan még nem az egyház. És Jone atya művét sem sorolom a lovagi könyveim közé. Az ő könyve nem egyéb katonai szabályzatnál. Szalézi Szent Ferenc egy nyolcszáz oldalas könyvet írt Philotea címmel. A szeretet szónak nincs helye Jone atya szabályaiban, és nem hiszem, hogy tévednék: a „halálos bűn”-nek még a gondolata sem fordul elő Szent Ferenc könyvében. Genf püspöke és fejedelme volt ő. Néha eltűnődöm, hogyan jött volna ki Kálvinnal. Szerintem Kálvin könnyebben szót értett volna Leninnel, sőt Sztálinnal is. Vagy a Guardia Civillel – tette hozzá, miközben észrevette, hogy visszatért a dzsip, ugyanaz a dzsip. Az őse már régen kiállt volna az útra, hogy letámadja ezt a dzsipet. Őt azonban a tehetetlenség érzése fogta el, sőt a bűntudaté. A dzsip lelassított, amikor elhaladt a kocsijuk mellett. S mindketten megkönnyebbültek, amikor ismét eltűnt a látóhatáron, s ők ott maradhattak csendben, ebédjük maradványai közt. Akkor Quijote atya szólalt meg: – Azt hiszem, nem követtünk el semmit, Sancho. – Ők a látszat után ítélnek. – De hát látszatra is olyan ártatlanok vagyunk, mint a bárány – mondta Quijote atya, és kedvenc szentjét idézte: – „Semmi sem csillapítja le annyira a dühöngő elefántot, mint ha megpillant egy kicsiny bárányt, és semmi sem fogja fel úgy az ágyúgolyó erejét, mint a gyapjú.” – Akárki írta ezt – jegyezte meg a polgármester –, egyképpen elárulta

járatlanságát a biológiában és dinamikában. – Lehet, hogy a bortól, de nekem rettentő melegem van. – Én nem is érzem a forróságot. Nagyon kellemes a hőmérséklet. De én persze nem viselek ilyen képtelen gallért. – Egy darabka celluloid. Ahhoz képest, amit a csendőrség visel, nem is meleg. Próbálja ki, és mindjárt meglátja. – Rendben van, felpróbálom. Adja ide. Ha jól emlékszem, Sancho egy sziget kormányzója lett, de én most a maga segítségével a lelkek kormányzójává lépek elő. Akárcsak Jone atya. – Eligazgatta a gallérját. – Ezúttal is igaza volt. Nem is melegít annyira. Legfeljebb fojtogat, ennyi az egész. Kidörzsöli az ember nyakát. Milyen furcsa, atyám: papi gallér nélkül sose nézném papnak, nemhogy monsignorénak. – Amikor a gazdasszonya elvette Don Quijotétól a lándzsát és lehámozta róla a páncélját, senki sem gyanította volna benne a kóbor lovagot. Legföljebb bolond vénembernek nézték. Adja hát vissza a galléromat, Sancho. – Hadd legyek még kormányzó egy kis ideig. Ezzel a gallérral egy-két gyónást is végighallgathatnék. Quijote atya kinyújtotta a kezét, hogy visszaszerezze a gallérját, amikor egy hivatalos hang így szólította meg őket: – Az irataikat kérem. – A csendőrség volt. A csendőr az útkanyarban hagyhatta a kocsiját, és gyalogszerrel közelítette meg őket. Testes férfi volt, jócskán megizzadt a kimerültségtől vagy a felháborodástól, ujjaival a pisztolytáskája körül matatott. Meglehet, hogy egy baszk terroristától rettegett. Elsőnek Quijote atya válaszolt. – Az irattárcám a kocsiban van. – Majd elhozzuk ketten. És a maga iratai, atyám? – kérte ugyanazt Sanchótól. Sancho a belső zsebében kotorászott a személyi igazolványáért. – Mi az a súlyos tárgy a zsebében? A csendőr keze a fegyverén nyugodott, miközben Sancho a Teológiai erkölcstan kicsiny zöld kötetét húzta elő. – Ez nem tilos olvasmány, tiszt uram. – Egy szóval sem mondtam azt, atyám. – Én nem vagyok pap, tiszt uram. – Akkor miért viseli ezt a gallért? – Csak egy pillanatra kértem kölcsön a barátomtól. Ide nézzen. Nincs is begombolva. Csak úgy odaillesztettem. A barátom egy monsignore. – Monsignore? – Hát persze. Nézze csak meg a zokniját. A csendőr egy pillantást vetett a bíborharisnyára. Majd megkérdezte: – Akkor ez a könyv is a magáé? Meg a gallér?

– Úgy van – felelte Quijote atya. – És maga kölcsönözte oda ennek az embernek? – Igen. Tudja kérem, nagyon melegem volt, és... – A csendőr odaintette őket a kocsihoz. Quijote atya felnyitotta a kesztyűtartót. Egy másodpercig nem találta a személyi igazolványát. A csendőr fújtatva szuszogott a tarkójára. Akkor Quijote atya észrevette, hogy az igazolványa talán Rocinante kehes szuszogásától odébb libbenve becsúszott ama könyv két piros borítója közé, melyet a polgármester kölcsönzött neki. Előhúzta a könyvet. A szerző nevét vastag betűk hordozták: LENIN. – Lenin! – kiáltott fel a csendőr. – Ez a könyv a magáé? – Nem, nem. Az enyém a Teológiai erkölcstan. – Ez a maga kocsija? – Igen. – De ez nem a maga könyve? – A barátom tulajdona. – Azé, akinek a gallérját odakölcsönözte? – Jól mondja. A polgármester utánuk jött az autóhoz. Amikor megszólalt, a csendőr odébb ugrott. Nyilvánvaló volt, hogy ennek az embernek az idegeit szétzilálta valami. – Manapság már Lenin sem tiltott olvasmány, csendőr úr. Ez különben korai munkája, tanulmány Marxról és Engelsről. Nagy részét Zürich tiszteletre méltó városában írta. Úgy is jellemezhetném, hogy egy aprócska időzített bomba, melyet a bankárok otthonában készítettek. – Időzített bomba! – kiáltott fel a csendőr. – Ezt én átvitt értelemben mondtam. A csendőr óvatosan helyezte vissza a könyvet a kocsi ülésére, majd elhátrált a kocsitól. Végül így szólt Quijote atyához: – A személyi igazolványa nem tanúsítja, hogy ön monsignore. – Rangrejtve utazik – vágta rá a polgármester. – Rangrejtve. Miért rangrejtve? – Mert olyan alázat hatja át, amely egyébként csak a szent emberekre jellemző. – Honnan érkeztek ide? – Az atya a Generalissimo sírjánál imádkozott. – Igaz ez? – Tulajdonképpen igaz. Elmormoltam ott néhány imát. A csendőr újra megvizsgálta az igazolványokat. Ettől némileg nyugodtabbnak látszott. – Több imát is mondott – egészítette ki a polgármester. – Egyetlen imával

semmire se ment volna. – Hogyan érti, hogy semmire se ment volna? – Isten valószínűleg nagyothall. Én magam nem vagyok hívő ember, de ha jól sejtem, kellő oka volt annak, miért kellett annyi misét mondani a Generalissimo lelki üdvéért. Az ilyen ember esetében ordítani kell, hogy egyáltalán meghallják. – Elég furcsa társaságban utazik – jegyezte meg a csendőr az atyának. – Ne is figyeljen rá, miket mond. A szíve mélyén derék ember. – És most hová igyekeznek? Először a polgármester szólalt meg. – A monsignore egy újabb imát akar mondani a Generalissimóért Szent Teréz gyűrűsujja előtt. Mint ismeretes, ezt az ereklyét Avila falainál őrzik egy zárdában. A monsignore minden áldozatot meghoz a Generalissimóért. – Túl sokat fecseg. Az igazolványa szerint maga El Toboso polgármestere. – A polgármestere voltam, de elvesztettem az állásomat. A monsignorét pedig ugyanakkor előléptették. – Hol töltötték a múlt éjszakát? – Madridban. – Hol? Melyik szállodában? Quijote atya segélyt kérőén nézett a polgármesterre. Aztán így válaszolt: – Egy kis helyen... nem is emlékszem... – Melyik utcában? A polgármester határozottan félbeszakította. – A Palace Hotelban. – Az nem is olyan kis hely. – A méret viszonylagos – folytatta a polgármester. – A Palace Hotel nagyon kis hely, ha a Generalissimo sírjához hasonlítjuk. Kényelmetlen csend zuhant rájuk, mintha angyal szállt volna el fölöttük. Végül: – Maradjanak itt – szólította fel őket a csendőr –, amíg visszajövök. Ha elszelelnek a kocsival, abból csak bajuk származhat. – Mire céloz azzal, hogy bajunk származhat belőle? – Azt hiszem, azzal fenyeget, hogy lelő minket, ha mozdulni merünk. – Így hát maradunk. – Maradunk. – Miért hazudott nekik a szállodáról? – Mert a tétovázás csak rontott volna a helyzetünkön. – De hát ellenőrizni tudják a fichá-t. – Talán túl nagy fáradságukba kerülne, és még akkor is jó időbe telik. – Számomra – jelentette ki Quijote atya – ez az egész helyzet felfoghatatlan. El Tobosóban töltött éveim során... – Amíg el nem hagyta faluját a maga őse, sosem találkozott

szélmalmokkal. Ide figyeljen, a mi feladatunk egyszerű. Nekünk nem kell harminc-negyven szélmalommal megküzdenünk, csak kettővel. A kövér csendőr, aki a társával tért vissza, kétségkívül egy szélmalmot idézett fel, ahogyan hadonászva magyarázta kísérőjének ama furcsa ellentmondásokat, amelyekre rábukkant. A könnyű délutáni szellő a „monsignore”, „Lenin” és a „bíborharisnya” szavakat hozta el hozzájuk. A második csendőr ösztövér volt, és roppant határozott. – Nyissák fel a csomagtartót – parancsolta. Csípőre tett kézzel állt ott, amíg Quijote atya a kulcsaival babrált. – Nyissa ki a csomagját. Benyúlt Quijote atya csomagjába, és kivett egy bíbor-pecherá-t. – Ezt miért nem viseli? – kérdezte. – Nagyon feltűnő – felelte Quijote atya. – És maga attól fél, hogy feltűnik? – Nem félek... – de a sovány csendőr már a hátsó ablakon kukucskált be a kocsiba. – És ezek a ládák? – Manchai bor. – Úgy látszik, megfelelő tartalékkal rendelkeznek. – Úgy bizony. Ha szükségük van néhány palackra... – Vegye jegyzőkönyvbe – utasította társát a csendőr –, hogy a magát monsigorénak nevező úr két palack manchai bort ajánlott fel nekünk. Hadd nézzem a személyi igazolványát. Leírta a számát? – Azonnal leírom. – Megtekinthetem ezt a könyvet? – Belelapozott Lenin tanulmányaiba. – Úgy látom, ezt kellő alapossággal tanulmányozta – jegyezte meg. – Számos bekezdést aláhúzott. Kiadták Moszkvában, spanyol nyelven. – Azzal olvasni kezdett: – „A fegyveres harc két különböző célt követ: először a harc a hadsereg és a rendőrség személyzetét, főnökeit és beosztottjait semmisíti meg...” Ezek a maga céljai is, monsignore... ha maga csakugyan monsignore? – Ez a könyv nem az én tulajdonom. A barátomé. – Furcsa társaságba keveredett, monsignore. Veszedelmes társaságba. – Némán merült el gondolataiba, és Quijote atya szemében úgy tűnt föl, mint a bíró, aki a halálos ítélet vagy az életfogytiglani börtön választását mérlegeli. Quijote atya megszólalt: – Ha lenne szíves érintkezésbe lépni a püspökömmel... – de a mondat közepén elakadt, hiszen a püspök bizonyára emlékszik még ama meggondolatlan templomi gyűjtésre az In Vinculis társaság számára. – Leírta a kocsi rendszámát is? – kérdezte a sovány csendőr a kövér csendőrtől.

– Ó, persze, persze, természetesen. Még az országúton lejegyeztem. – Maguk Avilaba mennek? És hol szállnak meg Avilaban? A polgármester gyorsan rávágta: – A paradov-ban.10 Ha van felesleges szobájuk. – Nem foglaltak előre? – Szabadságon vagyunk. Az útiszerencse forgandóságára bízzuk magunkat. – Lejegyeztem a kocsijuk rendszámát – közölte a csendőr. Ezzel a sovány sarkon fordult, és a kövér elindult a nyomában. Ahogyan ott vonultak, az Quijote atyát két kacsára emlékeztette – az egyik már pecsenyére érett, a másik még tömésre szorul. Követték az út kanyarulatát, és aztán eltűntek a szemük elől... talán ott volt a libaúsztató. – Megvárjuk, amíg elhajtanak – szólalt meg a polgármester. – Mi bajuk velünk, Sancho? Miért olyan gyanakvóak? – Azt el kell ismernie – jegyezte meg a polgármester –, hogy meglehetős ritkaságszámba megy, hogy egy monsignore odakölcsönzi a papi gallérját... – Utánuk hajtok, és elmagyarázom nekik. – Nem, nem, jobb, ha itt vár. Mert ők is várnak. Hogy csakugyan Avilaba igyekszünk-e. – Akkor bizonyítsuk be nekik, hogy így van, és induljunk egyenest Avilaba. – Szerintem jobb, ha elkerüljük Avilát. – Miért? – Mert már értesíthették az ottani csendőrséget. – Miről? Vétlenek vagyunk. Nem ártunk senkinek. – Megzavarjuk a lelki nyugalmukat. Ki kell őket fárasztani. Szerintem helyes volna újabb palackot bontanunk. Leültek hát vacsorájuk maradványai közé, és a polgármester nekilátott, hogy kihúzza a dugót. Aztán rákezdte: – Ha nem tekinteném is mély hitetlenségemet Isten létezésében, akkor is nehezen hinném el, hogy a két csendőr megszületését valóban ő akarta-e... és most nem szólok Hitlerről vagy a Generalissimóról, vagy ha úgy tetszik, Sztálinról. Ha szegény szüleik annak idején hozzájuthattak volna fogamzásgátlóhoz... – Az súlyos bűn lett volna, Sancho. Megölni egy emberi lelket... – Hát a spermának is van lelke? Amikor egy ember szerelmeskedik, akkor menet közben millió és millió spermát öl meg, kivéve egyet. Az Ég nagy szerencséje, hogy ilyen pazarlással dolgozik, különben veszedelmesen túlnépesednénk... – De a fogamzásgátlás a természet törvénye ellen való, Sancho. A dugó apró pukkanással jött ki... új borról volt szó. 10 Fogadó.

– A természet törvénye mindig zavarba ejt – válaszolta Sancho. – Miféle törvény? Miféle természet? – Ezt a törvényt születésünkkor oltották a szívünkbe. És a lelkiismeretünk súgja meg, hogy mikor szegjük meg a törvényt. – Az én lelkiismeretem néma. Vagy legalábbis én nem hallottam még a szavát. Ki találta ki ezt a törvényt? – Isten. – Ó, persze, sejthettem volna a választ, de hadd tegyem fel a kérdést más módon. Ki volt az az ember, aki először tanított erre a törvényre? – Már a kereszténység kezdetén... – Ugyan, ugyan, monsignore. Olvasható egyetlen szó is a természet törvényéről Szent Pálnál? – Sajnos, Sancho, nem emlékszem, öregszem, de abban biztos vagyok... – A természet törvénye, ahogy én látom, atyám, nem más, mint hogy a macskának természetes vágya a madár vagy az egér megölése. És ez nagyon jó a macskának, de nem olyan jó a madárnak vagy az egérnek. – A csúfolódás még nem érvelés, Sancho. – Ó, én a lelkiismeret szerepét korántsem tagadom, monsignore. Azt hiszem, jó ideig rosszul érezném magam, ha történetesen megölnék egy embert megfelelő ok nélkül, de azt hiszem, egész életemben kínosan érezném magam, ha egy családtervezés nélkül napvilágra jött gyermeknek lennék az apja. – Bíznunk kell Isten kegyelmében. – De hát nem mindig olyan kegyelmes, ugyebár, legalábbis Afrikában vagy Indiában nem az. Még a mi tulajdon országunkban is a gyereknek szegénységben, betegségtől gyötörten és minden olyan lehetőség nélkül kell élnie... – De lehetősége nyílik az örök boldogságra – vágott közbe Quijote atya. – Ó, igen, de a maga egyháza szerint az örök nyomorúságra is nyitottak a lehetőségei. Ha a körülmények arra csábítják, amit maguk bűnnek neveznek. A pokolra történő utalás elnémította Quijote atyát. – Én hiszek, én hiszek – ismételgette magában –, nekem hinnem kell – de aztán eszébe jutott Szent János némasága, amely olyan volt, mint egy tornádó széltölcsérének a csendje. És vajon az ördög kísértése volt-e, hogy eszébe jutottak a rómaiak, akik Szent Ágoston szerint Vaticanus néven egy istent tiszteltek, a „síró gyermekek” istenét? És ezt mondta: – Magának töltött bort, nekem nem. – Akkor nyújtsa ide a poharát. Maradt még a sajtból? Quijote atya az ételmaradékok között turkált. – Az ember könnyűszerrel fegyelmezi az étvágyátmondta. – Ha sajtról van szó?

– Nem, nem. Úgy értem, a szexuális étvágyát. – És ez vajon természetes fegyelmezés? Talán maga meg a római pápa számára, de ha két ember szereti egymást és együtt él, és ennivaló alig jut nekik, akkor hagyjon csak magára egy serdülő ifjút az étvágyával... Ősrégi érv volt, mégsem talált meggyőző feleletre. – Vannak természetes módszerek – felelte. Mint ahogy ezt felelte talán már századik alkalommal, s így önmaga előtt is mélységes tudatlanságát bizonyítva. – Legfeljebb csak az erkölcstan professzorai neveznék ezt természetesnek. Egy hónapban meghatározott alkalommal lehet szerelmeskedni, de először lázat mérünk és leolvassuk a testhőmérsékletet... A vágy nem ezt az utat járja. Quijote atyának eszébe jutott egy passzus ama régi könyvből, melyet a legtöbbre értékelt: Szent Ágoston Isten városá-ból. „A szenvedély néha erőszakosan lép föl az akarattal szemben, másszor meg mozdulatlan, amikor vágyunk rá, s ott forr az elmében, miközben a test jéghideg marad. A kéjsóvárság ily csodák révén hagyja cserben az embert.” – Nos, erre a reményre nem mindig lehet számítani. – Gondolom, a maga Heribert Jone atyája azon a véleményen lenne, hogy a feleségeddel biztonságban lefeküdni annak havi tisztulása után az önfertőzés egyik formája. – Talán ez a véleménye szegény embernek. Szegény ember? Eszébe jutott: Szent Ágoston legalább tapasztalatból és nem elméletből írt a szexualitásról: bűnös volt és szent; nem volt az erkölcstan professzora, inkább poéta, sőt humorista. Diákokként mennyit nevettek az Isten városá-nak egyik passzusán: „Vannak emberek, akik oly művészien tudnak szellenteni, hogy az ember azt dalnak vélné.” Erről vajon mi lenne a véleménye Heribert Jone atyának? Nehéz volt elképzelni az erkölcstan professzorát reggeli székelése közben. – Adjon nekem egy darabka sajtot – kérte Quijote atya. – Nézze csak. Visszajött a dzsip. A dzsip lassan hajtott el mellettük. A kormánynál a kövér csendőr, míg a sovány átható tekintettel nézett feléjük, mint egy természetbúvár, aki két ritka rovart figyel meg, amelyeket teljes pontossággal kell emlékezetből leírnia. Quijote atya megnyugvást érzett, hogy ismét rajta van papi gallérja. Még az egyik lábát is előrenyújtotta, hogy lássék egyébként gyűlölt bíborharisnyája. – Legyőztük a szélmalmokat – jegyezte meg a polgármester. – Miféle szélmalmokat? – A csendőrség egyetlen nagy szélmalom. Ott állt a Generalissimo oldalán. És itt van ma is. Ha az én pártom jut uralomra, még azt is túlélnék, együtt fordulnának a keleti széllel. – Ne induljunk útnak most, hogy elmentek?

– Még ne. Megvárom, hátha visszajönnek. – Ha nem akarjuk, hogy egészen Aviláig kövessenek, merre induljunk? – Sajnálom, hogy megfosztom Szent Teréz gyűrűsujjától, de véleményem szerint Segovia biztonságosabb. Holnap pedig Salamancában egy sokkal szentebb helyet keresünk föl, mint ahol ma imádkozott. Megcsapta őket az est leszálló hűvössége. A polgármester nyugtalanul járkált az út és a táborhely között; de a csendőrségnek semmi jele. Aztán megkérdezte: – Volt már valaha asszonyba szerelmes, atyám? – Soha. Legalábbis nem úgy, ahogyan maga gondolja. – És sohasem érzett kísértést...? – Soha. – Ez furcsa és embertelen. – Nem is olyan furcsa, és egyáltalán nem embertelen – felelte Quijote atya. – Felvérteztek ellene, mint megannyi társamat. Egy kicsit úgy, mint a vérfertőzés tabuja ellen. Arra sem sokan éreznek kísértést, hogy megtörjék. – Nem, de a vérfertőzésnek annyi alternatívája kínálkozik nemegyszer. Például a barátunk húgával. – Alternatívám nekem is volt. – Kicsoda? – Egy Martin nevű lány. – Ő volt a maga Dulcineája? – Igen, ha úgy tetszik, de ez a lány nagyon messze élt El Tobosótól. A levelei mégis elértek hozzám. És nagy megnyugvásomul szolgáltak, amikor bajba kerültem a püspökkel. Volt egy visszatérő mondata – csaknem minden áldott nap eszembe jut: „Mielőtt karddal elpusztítanának, kötőtűkkel kínoznak halálra.” – Az őse a kard általi halált választotta volna. – Akárhogy volt is, de talán a végén egy kötőtű szúrásába halt bele. – Martin... ahogyan a nevét ejti, ebből azt veszem ki, hogy nem spanyol lány volt. – Nem, normann származású. Ne értsen félre. Meghalt már azelőtt, hogy megismertem és beleszerettem volna. Talán másik nevén ismeri. Lisieux-ben élt. Az ottani karmelitáknak különös hivatás jutott... papokért imádkoznak. Azt remélem, azt hiszem, hogy ő imádkozik értem. – Ó, maga arról a Szent Terézről beszél! Ez a Martin név egészen összezavart. – Örülök, hogy van olyan kommunista, aki hallotta a nevét. – Maga jól tudja, hogy nem mindig voltam kommunista. – Nos, ha jól sejtem, az igazi kommunista maga is afféle pap, s ebben az esetben Szent Teréz minden kétséget kizáróan érte is imádkozik.

– Alaposan lehűlt a levegő. Induljunk. Egy ideig csendben hajtottak azon az úton, amelyen jöttek. A dzsipnek semmi nyoma. Túlhaladtak az avilai letérőri, és a Segovia irányába mutató jeleket követték. Végül a polgármester szólalt meg: – Tehát ez a maga szerelmi története, atyám. Az enyém alaposan különbözik tőle, kivéve abban, hogy az én szerelmem is halott, mint a magáé. – Isten nyugosztalja békében – mondta rá az áldást Quijote atya. Önkéntelen reflex volt, amikor megszólalt, de a reájuk ereszkedő csendben a purgatóriumba jutott lelkekért imádkozott: – „Te közelebb vagy Istenhez, mint én. Imádkozz mindkettőnkért.” Szemük előtt feltűnt Segovia hatalmas római akvaduktja, hosszú árnyékot vetve az alkonyi fényben. Egy kicsiny albergué-ben találtak szállást, nem messze Szent Martin templomától – már megint ez a név, amely mindig Szent Terézre emlékeztette. Így közelebb volt hozzá, mint szentséges szenvedéseiben, vagy a Kicsiny Virág érzelmes becenevén. Imáiban olykor SeÔorita Martinnak szólította, mintha családi neve könnyebben jutna el füléhez az ezernyi ima között, melyet a gyertyák fényében megannyi nyelven mormolnak el gipszmásolata előtt. Útközben túlságosan sokat ittak, és egyiküknek sem volt érkezése vendéglőt keresni. Mintha az utolsó néhány kilométeren két halott asszony utazott volna velük. Quijote atya boldog volt, hogy ezúttal bármily kicsiny, de mégis külön szoba jutott neki. Úgy rémlett neki, mintha már egész szélességében beutazta volna Spanyolországot, bár tudta, hogy La Manchától nem távolodott el messzebbre kétszáz kilométernél. Rocinante lassúsága miatt értelmetlen lett vnlna távolságról beszélni. Nos, az őse minden kalandozása közben sem jutott el távolabb La Manchától, mint Barcelona városa, mégis aki elolvasta igazi históriáját, úgy vélhetné, Don Quijote bejárta egész Spanyolországot. Volt annak a lassúságnak olyan erénye, melyet mára elvesztettünk. Az igazi utasnak Rocinante többet ért, mint egy léglökéses repülőgép. A léglökéses repülőgépeket az üzletembereknek találták ki. Mielőtt aludni tért volna, Quijote atya olvasott egy kicsit, mert üldözte még az álma. Szokása szerint találomra ütötte fel Szalézi Szent Ferencet. Még Krisztus születése előtt is az emberek afféle horoszkópként használták a sones Vigilianaé-t,11 neki pedig több hite volt Szent Ferencben, mint Vergiliusban, ebben a meglehetősen másodlagos költőben. Amit az Isten szerelmé-ben talált, meglepte egy kicsit, mégis felbátorította. „Az elmélkedések és fogadkozások közepette helyes olykor párbeszédbe elegyednünk, megszólítanunk az Urat, alkalmasint az angyalokat és a szenteket, sőt társaloghatunk önnön szívünkkel is, miként a bűnözőkkel, sőt a lelketlen tárgyakkal...” Ezért hát Rocinantéhoz 11 Virrasztók.

szólt: – Bocsáss meg nekem. Túlhajtottalak – és azzal álomtalan álomba merült.

HATODIK FEJEZET Melyben Monsignor Quijote és Sancho újabb szent zarándokhelyet látogat meg – Örülök – jelentette ki a polgármester, amikor rátértek a salamancai útra –, hogy végül is hajlandó volt felölteni az élőkét... – mi is a neve? – Pechera. – Attól féltem, hogy egy börtönben találjuk magunkat, ha a csendőrség túlságosan gyorsan a nyomunkra bukkan Avilaban. – Miért? Miért csuknának börtönbe? – Az ok lényegtelen, csak a tények számítanak. Volt némi börtöntapasztalatom a polgárháború alatt. A börtönben felgyülemlett némi feszültség, hisz tudja. Az ember barátját egyszer csak elvitték, és sohasem tért vissza. – De most... – most nincs háború. Ma sokkal jobb a helyzet. – Persze. Talán. Spanyolországban természetesen az ember mindig úgy találja, hogy legjobbjaink egy időt mindig börtönben töltenek. Még a maga őséről, a nagy Cervantesről sem hallottunk volna talán soha, ha nem ül többször a zárkában. A börtön több lehetőséget kínál a gondolkodásra, mint a kolostor, ahol szegény ördögöknek a lehető legképtelenebb időpontokban kell felkelniük imádkozni. Engem hat óra előtt sosem ébresztettek fel a börtönben, este pedig rendszerint kilenc órakor volt villanyoltás. A vallatások persze sok kínnal jártak, de legalább normális időben zajlottak le. A délutáni sziesztát sohasem zavarták. Ezt jól jegyezze meg, monsignore: egy abbéhoz képest a vallatótiszt előnye az, hogy szigorúan ragaszkodik alvási szokásaihoz. Arévalóban egy vándorcirkusz szakadozott plakátjai hivalkodtak a falon. Egy feszes trikójú férfi mutogatta rajtuk iszonyú karjait és combjait. El Tigrének hívták: „A Pireneusok Legyőzhetetlen Birkózója.” – Spanyolország alig változik – mondta a polgármester. – Franciaországban sosem érezzük, hogy Racine vagy MoliÀre világában járunk, Londonban sem, hogy nem vagyunk messze Shakespeare korától. Az idő csak Spanyolország és Oroszország fölött állt meg. Az országúton ugyanolyan kalandok várnak ránk, atyám, mint hajdanán a maga ősére. Megküzdöttünk már a szélmalmokkal, csak egy-két héttel maradtunk le arról, hogy Tigrissel találkozzunk. Ha szembeszállunk vele, talán éppoly szelídnek bizonyult volna, mint őse esetében az oroszlán. – De hát én nem vagyok Don Quijote, Sancho. Egy ekkora férfitól inamba szállna a bátorságom. – Alábecsüli magát, atyám. Magának a hite a dárdája. Ha például a Tigris

valami lekicsinylő jelzővel illette volna szeretett Dulcineáját... – De hát azt is tudja, hogy nekem nincs Dulcineám, Sancho. – Én természetesen SeÔorita Martinra céloztam. Egy másik plakátról egy méreteiben a Tigrishez hasonló tetovált hölgy nézett vissza rájuk. – Spanyolország mindig szerette a szörnyetegeket – jegyezte meg Sancho szokásos furcsa, ugató nevetésével. – Mit tenne maga, atyám, ha egy kétfejű szörnyeteg születésénél kellene bábáskodnia? – Természetesen megkeresztelném. Micsoda képtelen kérdés! – Pedig hibát követne el, monsignore. Jusson eszébe, hogy nemrégiben olvastam Heribert Jone atyát. Ő pedig azt tanítja: amennyiben kétségünk merül fel, hogy egyetlen vagy netán két szörnyeteggel van dolgunk, akkor bevágunk hatra vak és csupán az egyik fejet kereszteljük meg feltétel nélkül, míg a másikat csak amúgy feltételesen. – Határozottan kijelentem, Sancho, hogy nem vagyok felelős Jone atyáért. Úgy látszik, tüzetesebben olvasta őt, mint én. – És mi történik egy nehéz szülés esetében, atyám, amikor nem a fej, hanem valamely más testrész bukkan fel először, és azt kell megkeresztelnie, ami farfekvés esetében annyit jelent, hogy... – Megígérem, Sancho, hogy ha békén hagyja Jone atyát, én ma este nekilátok Marx és Lenin tanulmányozásához. – Akkor kezdje Marxszal és A kommunista kiáltvány-nyal. A kiáltvány rövid, Marx pedig jobb író, mint Lenin. Áthaladtak a Tormes folyó felett, s úgy érkeztek el kora délután Salamanca szürke, ódon városába. Zarándokútjuk célját Quijote atya még most sem ismerte, de élvezte tudatlanságát. Abban az egyetemi városban járt, amelyről gyermekkorában azt álmodta, hogy tanulmányait majd itt végzi el. Akár fel is kereshetné azt a tantermet, ahol a nagy Keresztes Szent János látogatta Luis de León atya teológiai óráit, és Luis atya ismerhette volna a nevezetes ősét is, ha történetesen a Don elvetődik Salamancába. Felnézett az egyetem hatalmas faragott kupolájára, melyen egy faragott pápát vettek körül bíborosai meg a katolikus királyok domborművei, sőt még Vénusznak és Herkulesnek is jutott itt hely, nem szólva egy aprócska békáról. Elmormolt egy imát. A békát két gyermek mutatta meg neki, akik cserébe borravalót kértek. – Mondott valamit, atyám? – Ez egy szent város, Sancho. – Otthon érzi magát itt, nemde? Az itteni könyvtár őrzi valamennyi lovagi könyv első kiadását, itt penészednek régi bőrkötésükben. Nem hiszem, hogy egyetlen diáknak is eszébe jutna, hogy lefújja róluk a port. – Milyen szerencsés, hogy itt tanulhatott, Sancho. – Szerencsés? Ebben nem vagyok olyan bizonyos. Afféle száműzöttnek

érzem most magam. Inkább keletre kellett volna utaznunk, olyan otthon felé, amelyet sohasem ismertem. A jövőbe, nem a múltba. Nem az elhagyott otthonba. – Ezen a kapun ment át minden áldott nap az előadásokra. Megpróbálom magam elé képzelni a fiatal Sanchót... – Ezeket az előadásokat nem Heribert Jone atya tartotta. – Nem akadt olyan professzor, akit szívesen hallgatott? – Dehogynem. A régi szép napokban legalább egy félhitre tellett. Egy megrögzött hívőre sosem figyeltem volna oda sokáig, de volt itt egy félhitű professzor, azt két esztendeig hallgattam. Talán ittragadok Salamancában, ha ő tanít, de ő az emigrációt választotta, ahogyan azt már korábban is megtette egyszer. Nem volt kommunista, azt sem hiszem, hogy szocialista lett volna, de nem tudott megbékélni a Generalissimóval. Azért jöttem ide, hogy lássam, mi maradt meg belőle. Egy apró téren zöldesfekete, töredezett, arctalan fúgák fölött egy kecskeszakállas, erőszakos fej nézett fel egy kicsiny ház zsalugátereire. – Itt halt meg – magyarázta Sancho –, a barátjával ült egy faszénnel működő kályha előtt, és annál melegedett. A barátja észrevette, hogy az egyik papucsa lángra kapott, de Unamuno meg se moccant. A fapadlón még most is látható az égő lábbeli nyoma. – Unamuno. – Quijote atya megismételte a nevet, és tisztelettel nézett fel a kőből faragott arcra és az árnyékos szemre, mely az önálló gondolkodás könyörtelenségéről és arroganciájáról árulkodott. – Tudja, hogy mennyire szerette a maga ősét, milyen odaadással tanulmányozta az életét. Ha az ő korában élt volna, talán a Don nyomába szegődik azon a Dapple nevű öszvéren Sancho helyett. De sok pap sóhajtott fel megkönnyebbülten a halála hírére! Távoztával talán még a római pápa is jobban érezte magát. No és persze Franco, ha ugyan elég intelligens volt hozzá, hogy felismerje ellenfele erejét. Bizonyos értelemben nekem is ellenségem volt, mert azzal a félhitével, melyet egy ideig magam is osztottam, jó néhány évig megtartott az egyház kebelében. – És most már ugye teljes a hite? Marx prófétában. Nem kell már egyedül gondolkodnia többé. Ézsaiás megnyilatkozott. A jövendő történelmének kezébe került. Bizonyára boldog most ezzel a teljes hittel. De egyvalami hiányozni fog örökké... a kétségbeesés méltósága. – Quijote atya szokatlan felindultsággal beszélt... vagy tán, jutott eszébe, irigységgel? – Csakugyan teljes a hitem? – kérdezte Sancho. – Néha kételkedem benne. Hajdani professzorom szelleme kísért. Arról álmodom, hogy még mindig az osztályteremben ülök, és ő olvas föl valamelyik könyvéből. Hallom, ahogyan mondja: „Van egy tompa hang, a bizonytalanság hangja, mely a hívő fülébe

suttog. Ki tudja? Talán e bizonytalanság nélkül nem is élhetnénk.” – Ezt Unamuno írta? – Igen. Visszabaktattak Rocinantéhoz. – Hová megyünk innen, Sancho? – A temetőbe. Unamuno sírja, majd meglátja, nagyon is különbözik a Generalissimóétól. Göröngyös út vezetett a városszéli temetőhöz, még a halottaskocsik is imbolyoghattak rajta. A holttest, gondolta Quijote atya, ahogyan Rocinante felnyögött sebességváltáskor, jól összerázódik, mielőtt a néma földbe kerül, de aztán azt is fölfedezte, hogy itt új holttestnek nem juthatna nyugalmas terület – a temetőt teljesen elfoglalták a korábbi nemzedékek büszke sírkövei. A temetőkapunál éppúgy számot kaptak, mint egy múzeum vagy egy étterem ruhatárában, majd végigsétáltak a hosszú, fehér fal előtt, ahová az urnákat helyezték el mélyen. Végül elérkeztek a 340-es számhoz. – Nekem ez jobban tetszik, mint a Generalissimo hegye – mondta Sancho. – Amikor egyedül vagyok, könnyebben alszom egy kicsiny ágyban. Visszasétáltak a kocsihoz, és ekkor Sancho újra megszólalt: – Imádkozott? – Hát persze. – Ugyanazt az imát, mint amit a Generalissimo fölött? – Bárki halott fölött csak egyetlen imát illik elmondani. – És Sztálinért is ezt mondaná el? – Hát persze. – És Hitlerért? – A gonosznak is fokozatai vannak, Sancho, miként a jónak. Az élők között még rangsorolhatunk, de a halottak között nem. Mindnyájuknak egyforma szükségük van a mi imádságunkra.

HETEDIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote folytatja tanulmányait Salamancában A szálloda, ahol Salamancában megtelepedtek, egy kicsiny szürke mellékutcában volt található. Csendes és barátságos benyomást tett Quijote atyára. A szállodákról általában korlátozott ismeretekkel rendelkezett, de akadt néhány dolog, mely különösen tetszett ennél a hotelnál, s örömét megosztotta Sanchóval is, amikor kettesben maradtak az első emeleten, s ő letelepedett Sancho ágyának szélére. Quijote atya maga a harmadikra költözött, „ahol csöndesebb lesz”, biztatta a tulajdonos. – A patrona őszintén barátságos volt – jegyezte meg Quijote atya –, szemben azzal a szegény madridí vénasszonnnyal, s micsoda hatalmas, bájos női segédszemélyzete van egy ilyen kicsiny hotelnak. – Egyetemi városban vagyunk – mondta Sancho –, s itt mindig sok a vendég. – S milyen tiszta ez az intézmény! Észrevette, hogy egészen a harmadik emeletig minden szoba előtt tiszta ágynemű tornyosul? Úgy látszik, a délutáni szieszta után itt naponta cserélnek ágyneműt. Az is örömömre szolgált, hogy érkezésünkkor máris érezhető volt a családias légkör – az egész személyzet együtt vacsorázott a patroná-val, aki személyesen merte ki a levest az asztalfőn. Komolyan, olyan volt, mint egy anya a lányai körében. – Őt is nagyon meghatotta, hogy egy monsignore költözött be hozzá. – Feltűnt magának is, hogy egészen elfeledkezett arról, hogy egy fichá-t töltessen ki velünk? Mással se törődött, mint a kényelmünkkel. És én ezt nagyon meghatónak találtam. Kopogtattak. Egy lány lépett be egy jégtartóba hűtött pezsgőspalackkal. Ideges mosolyt vetett Quijote atyára, és gyorsan eltűnt a szobából. – Ezt maga rendelte, Sancho? – Nem, nem. Nem szeretem a pezsgőt. De ez itt házi szokás. – Talán meg kellene kóstolnunk, hogy megmutassuk, milyen nagyra becsüljük a kedvességüket. – Amúgy is hozzácsapják a számlához. Amiképpen a kedvességüket is. – Ne legyen cinikus, Sancho. A lány igazán kedves mosolyt vetett ránk. Az ilyen mosoly megfizethetetlen. – Hát, ha akarja, én felbontom a palackot. Korántsem lesz olyan jó, mint a mi manchai borunk. – Sancho hüvelykujja hosszú küzdelembe kezdett a dugóval. Hátat fordított Quijote atyának, nehogy eltalálja a dugóval. Quijote atya ezt az alkalmat használta fel, hogy körülnézzen a szobában. Majd

megszólalt: – Micsoda remek ötlet! Még lábfürdőről is gondoskodtak. – Miből gondolja, hogy ez lábfürdő? Ez a rohadt dugó nem akar kijönni. – Az ágyán látok egy kis könyvet. Elkérhetem esti olvasmányul, mielőtt elaludnék? – Persze. A kommunista kiáltvány, melyet már ajánlottam. Könnyebb olvasmány, mint A tőke. Azt hiszem, ezt a pezsgőt nem fogyasztásra szolgálták fel. Ez a nyomorult dugó nem akar kijönni. Mindegy, akkor is felszámlázzák. Quijote atya a kicsinyességig kíváncsi volt. A gyóntatószékben is az a legnagyobb kísértése, hogy szükségtelen, sőt a tárgyra nem tartozó kérdéseket tegyen fel. Most sem tudott ellenállni annak, hogy föl ne nyisson egy kicsiny négyszögletes borítékot, mely Sancho éjjeliszekrényén hevert – a gyermekkorára emlékeztette, és azokra az apró levelekre, melyeket az anyja írt neki, hogy elalvás előtt olvassa el. Pukkanás hallatszott, a pezsgősdugó a falnak ütődött, és a pezsgő szökőkútja elkerülte a poharat. Sancho átkozódott és elfordult. – Mi a csudát csinál, atyám? Quijote atya egy virsli formájú léggömböt fújt fel. A végét az ujjaival nyomogatta. – Hogyan marad meg ebben a levegő? – kérdezte. – Biztos van rajta elzárócsap. – Ismét fújni kezdte, a léggömb kipukkadt; nem oly hangosan ugyan, mint a pezsgősdugó, de élesebben. – Jaj nekem, igazán sajnálom, Sancho, nem akartam kipukkasztani a léggömbjét. Talán egy kisgyereknek szánta ajándékul? – Nem, atyám, ezt annak a lánynak szántam, aki a pezsgőt hozta. Ne aggódjék. Van még bőségesen tartalékom. – Majd némi dühvei tette hozzá: – Soha életében nem látott még fogamzásgátló gumit? Nem, biztosan nem. – Nem értem. Fogamzásgátló? De mihez kezd az ember ekkora mérettel? – Nem lett volna ekkora a méret, ha nem fújja fel. Quijote atya lerogyott Sancho ágyára. Megkérdezte: – Hová hozott engem, Sancho? – Egy olyan házba, melyet még diákkoromból ismerek. Csodálatos az ilyen helyek túlélőképessége. Rendíthetetlenebbek, mint a diktatúrák, a háború is megkíméli őket, még a polgárháború is. – Nem lett volna szabad engem ide hoznia. Egy papot... – Ne aggódjék. Itt nem érheti bántódás. Elmagyaráztam a helyzetet a ház úrnőjének. S ő megértette. – De miért, Sancho, miért? – Úgy gondoltam, okosabb, ha nem töltünk ki egy hotel-fichá-t, legalábbis ma éjszaka. Azok a csendőrök... – Ezek szerint egy nyilvánosházban bujkálunk?

– Úgy van. Így is megfogalmazhatjuk. Az ágy felől a lehető legváratlanabb hang tört fel. Elfojtott nevetés. Sancho megkérdezte: – Azt hiszem, még sohasem hallottam nevetni, atyám. Mi ezen olyan mulatságos? – Ne haragudjék. Igazán nem illenék nevetnem. De eszembe jutott: mit szólna hozzá a püspök, ha megtudná? Egy monsignore a nyilvánosházban. Nos, miért ne? Krisztus is elvegyült az adószedők és a bűnösök között. Ennek ellenére azt hiszem, okosabb, ha felmegyek az emeletre, és magamra zárom az ajtót. Maga meg legyen óvatos, drága Sancho, legyen óvatos. – Az óvatosságot szolgálja itt minden... az a holmi is, amit maga léggömbnek nevez. Az óvatosságot. Azt hiszem, Heribert Jone atya úgy ítélne meg, hogy a paráznaság bűnét az onánia bűnével is megtetézem. – Könyörgök, Sancho, soha többé ne hozza szóba előttem ezeket a dolgokat. Ezek magánügyek, csakis magára tartoznak, kivéve persze, ha meg akarja gyónni őket. – És milyen penitenciát róna rám, atyám, ha reggel felkeresném? – Furcsa, nemde, hogy az ehhez hasonló dolgokban roppant csekély gyakorlatra tettem szert El Tobosóban. Attól félek, hogy az emberek restelltek bevallani bármi ehhez hasonlót, hiszen naponta találkoztak velem az utcán. Tudja-e – de hát honnan is tudná –, hogy én ki nem állhatom a paradicsom ízét. Tételezzük fel azonban, hogy Heribert Jone atya azt nyilatkozta volna: paradicsomot enni halálos bűn, és a szomszédban lakó öreg hölgy azzal keresne fel a templomomban gyónás alkalmából, hogy megkóstolt egy paradicsomot. Milyen penitenciát rónék rá? Minthogy magam nem eszem paradicsomot, elképzelni sem tudnám, hogy milyen mélyre süllyedt ezáltal. Csak annyi bizonyos, hogy megszegett valamilyen parancsot... egy parancsot... ezt tudomásul kéne vennem. – Nem felelt a kérdésemre, atyám, milyen penitenciát...? – Talán egy Miatyánkot és egy Üdvöz légy, Máriát. – Egyetlenegyet? – Ha azt az egyet tisztességgel mondja el, bizonnyal felérne százzal, amit figyelmetlenül elmormolna. A nagy számok törvényét sosem értettem. Mi nem vagyunk kalmárok. – Ezzel nehézkesen felkelt az ágy széléről. – Hová megy, atyám? – Hogy álomba olvassam magam a Marx nevű prófétájával. Bárcsak jó éjszakát kívánhatnék magának is, Sancho, de kétlem, hogy ezt az éjszakáját valóban jónak nevezhetném-e.

NYOLCADIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijotéra egy különös találkozás vár Valladolidban Sancho tagadhatatlanul fekete rosszkedvében volt. Még arra sem volt hajlandó, hogy a Salamancából kivezető utak között elirányítsa társát. Mintha megsavanyodott volna azon a hosszú éjszakán, melyet ifjúságának házában töltött. Középkorú embernek nagyon is veszedelmes ifjúkora egy-egy színhelyét újra felkeresnie, s talán az is ellenére volt, hogy Quijote atya feltűnő jókedvet árult el. Nyomós érv hiányában, mely arra utalt volna, hova menjenek, Quijote atya azt sugallta, hogy Valladolidnak vegyék útjukat, s tekintsék meg azt a házat, ahol Cervantes, a nagy biográfus az ő ősének életrajzát befejezte. – Hacsak – habozott az atya – nem számít arra, hogy ezen az úton újabb szélmalmokkal találkozunk. – Fontosabb dolguk is akad, mint hogy velünk törődjenek. – Micsoda? – Nem olvasta a reggeli lapokat? Lelőttek egy tábornokot Madridban. – Ki lőtte le? – A régi időkben ráfogták volna a kommunistákra. Manapság, Istennek hála, már a baszkok és az ETA vannak soron. – Isten nyugosztalja – mondta ki Quijote atya. – Semmi szükség arra, hogy egy tábornokot sajnáljon. – Én nem sajnálom. A holtakat sosem sajnálom. Irigylem őket. Sancho kedélye nem javult. A következő húsz kilométer alatt egyetlenegyszer szólalt meg, akkor is támadóan lépett fel Quijote atyával szemben. – Miért nem mondja ki, ami a lelkét nyomja? – Mi nyomná? – Hát a tegnapi éjszaka. – Ó, hát majd mesélek a tegnapi éjszakáról az ebédnél. Nagyon nagy örömömre szolgált az a Marx-kötet, amit kölcsönadott. A szíve mélyén igazán jóságos ember volt ez a Marx, nem igaz? Néhány dolog, amiről ír, ugyancsak meglepett. Ez nem a megszokott unalmas közgazdaságtan. – Ki beszél itt Marxról? Én magamról kérdeztem. – Magáról? Remélem, jól aludt. – Pontosan tudja, hogy én egyáltalaán nem aludtam. – Drága Sanchóm, csak nem akarja azt mondani, hogy ébren virrasztott egész éjszaka? – Nem egész éjszaka, persze hogy nem. De jó darabig. Azt is nagyon jól tudja, hogy miben sántikáltam.

– Én arról semmit sem tudok. – Világosan elmondtam magának. Mielőtt elment aludni. – No de Sancho, nekem óriási gyakorlatom van abban, hogy elfelejtsem, amit mondanak. – De hát ez nem gyónás közben hangzott el. – Nem, de ha az ember pap, egyszerűbb mindent gyónásnak tekinteni. Sosem fecsegem el, amit bárki megvallott nekem, még magamnak se, ha lehetséges. Sancho felnyögött, majd elhallgatott. Quijote atya úgy érezte, hogy csalódást keltett társában, ezért némi bűntudatot érzett. A Plaza Mayor mellékutcájában, a Valencia nevű vendéglőben, a bár mögötti kicsiny udvaron fehérbort fogyasztva úgy érezte, hogy visszatér a jókedve. Élvezte az imént befejezett látogatást Cervantes házában, ez fejenként ötven pesetába került (eszébe jutott, hogy talán ingyen is bejutott volna, ha a portán közli a nevét). A bútor egy része csakugyan a nagy biográfusé volt; egy saját kezűleg írott levele a királyhoz az olajra kivetett adóval foglalkozott, s most ott látható a fehérre meszelt falon, s erről könnyedén elképzelte, hogyan fröcskölődött tele vérrel azon a szörnyű éjszakán, amikor Don Gaspar de Ezpelata testét behozták, és Cervantest letartóztatták azon hamis gyanú alapján, hogy tettestárs volt a meggyilkolásában. – Óvadék ellenében természetesen szabadlábra helyezték – mesélte Quijote atya Sanchónak –, de gondolja csak el, milyen lehetett ilyen körülmények között, állandó fenyegetettségben élni az ősömnek. Az is eszembe jut olykor, hogy bizonnyal ez az éjszaka járt az eszében, amikor leírta, hogy a maga őse, miután a sziget kormányzója lett, arra ítélt egy ifjút, hogy az éjszakát a börtönben töltse, mire a fiatalember így válaszolt: „Azon nincs hatalma, hogy engem alvásra kényszerítsen a börtönben.” Talán szó szerint ugyanezeket a szavakat vágta oda a vénülő Cervantes a békebírónak. „Börtönbe zárhat és megbilincselhet, és rám csukhatja a cella ajtaját, de ha én nem vagyok hajlandó aludni, nincs az a hatalom, ami rákényszerítsen.” – A mai spanyol csendőrség – jegyezte meg Sancho – megtalálta a megoldást. Egykettőre álomba ringatnak egyetlen ökölcsapással. – Majd rosszkedvűen hozzátette: – Rám férne egy kis alvás. – Ó, de a maga őse, Sancho, jószívű ember volt, és szélnek eresztette a fiatalembert. Ugyanezt tette a békebíró is Cervantesszel. De a belső udvaron, miközben a napsugarak arannyá változtatták poharában a fehérbort, Quijote atya gondolatai visszakalandoztak Marxhoz: – Tudja-e, hogy az én ősöm nagyon jól kijött volna Marxszal? Szegény Marx, neki is megvoltak a maga elavult lovagregényei.

– Marx a jövőbe tekintett. – Igaz, de közben örökké a múltat siratta... képzeletének múltját.Hallgasa csak meg ezt, Sancho – s ezzel Quijote atya kivette zsebéből A kommunista kiálívány-t. „A burzsoázia... ahol uralomra jutott, feldúlt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt... A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári búbánat szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta.” Nem hallja ki ebből az én ősöm hangját, ahogyan az eltűnt időket siratja? A szavait szó szerint tanultam meg gyermekkoromban, bár hiányosan, de mégis emlékszem rájuk. „Most a lustaság diadalmaskodik a munka felett, a bűn az erényen, a hivalkodás az értéken és az elmélet a fegyverek gyakorlatán, amely csak a kóbor lovagok aranykorában élt és virágzott. Amadis de Gaula, Angliai Palmerin, Roland...” s most hallgassa újra A kommunista kiáltvány-t, s akkor nem tagadhatja le, hogy ez az ember, Marx, az én ősöm igaz követője volt: „A szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó hagyományos képzetek és nézetek mind feloldódnak, a kialakult új viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának.” Igazi próféta volt, Sancho. Még Sztálint is előre látta: „Minden, ami... állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek...” Egy férfi, aki magányosan étkezett a kicsiny udvaron, megállította a szájához emelt villát. Csak amikor Sancho egy pillantást vetett rá, akkor hajtotta le újra a fejét, és sebesen nekilátott az evésnek. Sancho megszólalt: – Örülnék, ha nem olvasna ilyen hangosan, atyám. Úgy szaval, mintha egy templomban prédikálna. – Vannak szent szavak, amelyeket nem foglaltak bele a Bibliába vagy az egyházatyák műveibe. Marxnak ezek a szavai kellő hangsúlyt érdemelnek... „A jámbor rajongás... a lovagi lelkesedés...” – Franco halott, atyám, de azért nem árt némi óvatosság. Az az ember odaát minden szavát lesi. – Természetesen, mint minden próféta, Marx is hibázott. Még Szent Pál is hajlamos volt a tévedésre. – Nem tetszik annak az embernek az aktatáskája. Afféle hivatalos aktatáska. Én harminc méterről is kiszagolom a titkosrendőrt. – Hadd olvassam fel, ami szerintem Marx legnagyobb tévedése. Mert minden további tévedése ebből az egyből fakad. Hogy a polgármester kedvére tegyen, Quijote atya csaknem suttogta a szavakat. Sancho közel hajolt hozzá, hogy mindent halljon, s most úgy festettek, mint két összeesküvő. „A proletárnak nincs tulajdona, kapcsolata feleségével és gyermekeivel nem mutat semmi közösséget a polgári családi kapcsolatokkal; a modern ipari munka pedig megfosztotta a nemzeti jelleg utolsó jegyétől is.” De hallgassa meg ezt is: „Ezzel szemben a modern munkás

nemcsak hogy nem emelkedik fel az ipar haladásával, hanem mind mélyebben süllyed saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré válik...” Tudja-e, hogy néhány esztendővel ezelőtt szabadságra utaztam egy barátommal – egy pappal, a neve – ó, jaj nekem, milyen gyorsan felejt el az ember egy nevet egy-két pohár bor után. A Costa Braván volt a parókiája (ez még Rocinante ifjúkorában történhetett), és én láttam az angol pauperokat, ahogyan Marx nevezi őket, hasalni a napon, a tengerparton. Ami azt illeti, hogy ezeknek nem volt nemzeti karakterük... nos rákényszerítették a helybelieket, hogy angol étkezdéket nyissanak, különben máshová vándoroltak volna a nemzeti jellegükkel, talán Franciaországba vagy Portugáliába. – Ó, az angolok – mondta Sancho –, felejtse el az angolokat, azok nem engedelmeskednek semmilyen szabálynak, még a közgazdaság szabályainak sem. De már az orosz proletariátus sem pauper. A világot Marx és Oroszország együtt tanítja. Az orosz proletariátus fizetett szabadságra megy a Krím-félszigetre. Az pedig van olyan jó hely, mint a Costa Brava. – Az a proletariátus, amelyikkel én a Costa Braván találkoztam, fizetni tudott a saját szabadságáért. Manapság, Sancho, csak a harmadik világban találni paupereket. És ez nem a kommunizmus győzelmének eredménye. Nem gondolja, hogy mindez a kommunizmus nélkül is bekövetkezett volna? A folyamat már akkor elindult, amikor Marx javában alkotott, csak éppen nem figyelt fel rá. Ezért kellett hát a kommunizmust erőszakkal terjeszteni, és ez az erőszak nemcsak a burzsoázia, hanem a proletariátus ellen is irányult. A humanizmus és nem a kommunizmus változtatta át a paupert burzsoává, a humanizmus mögött pedig mindig feltűnik a vallás árnya, Krisztus vallásáé éppúgy, mint Marx vallásáé. Manapság mindnyájan burzsoák vagyunk. Ne próbálja nekem bemesélni, hogy Brezsnyev nem éppen olyan burzsoá, mint maga vagy én. És miért lenne olyan nagy baj, ha az egész világ átváltoznék burzsoává? Legfeljebb az olyan álmodozók sajnálják, mint Marx meg az én ősöm. – Maga Utópiának rendezi be a jövőt, atyám. – Ó, nem, a humanizmus és a vallás korántsem győzte le a nacionalizmust vagy az imperializmust. Mert ez a két erő okozza a háborúkat. A háborúkat nem csupán gazdasági meggondolásokból robbantják ki, hanem az olyan emberi tényezők szítják őket, mint a szeretet, a bőr színe vagy az akcentus. Vagy a megkeseredett emlékek. Ezért örülök annyira, hogy én egy pap rövid emlékezetével rendelkezem. – Sose hittem volna, hogy maga politikával is foglalkozik. – „Foglalkozom”? Túlzás. De maga régi barátom, Sancho, és szeretném megérteni magát. A tőke mindig kifogott rajtam. De ez a kis könyv más. Ez egy jószívű ember munkája. Ez az ember éppolyan jó, mint maga – és éppoly

gyarló. – Majd az idő bebizonyítja. – Az idő semmit sem bizonyít. Ahhoz túlságosan rövid az életünk. Az aktatáskás ember letette a kését, a villáját, és a számlájáért intett. Amikor a számla megérkezett, gyorsan fizetett, még csak nem is ellenőrizte. – Nos – jegyezte meg Quijote atya –, most már fellélegezhet, Sancho, elment az emberünk. – Reménykedjünk, hogy nem jön vissza a rendőrséggel. Ugyancsak szemügyre vette a maga élőkéjét, amikor eltávozott. Quijote atya úgy érezte, hogy végre felemelheti a hangját és szabadabban beszélhet. – Meglehet – folytatta –, hogy mivel én túl sokat olvasom Szalézi Szent Ferencet és Keresztes Szent Jánost, kissé túlzónak érzem szegény Marx olykori rajongását a burzsoázia iránt. – Rajong a burzsoáziáért? Ezt meg hogy a csodába érti? – Egy közgazdásznak kötelessége, hogy nagyon is anyagi oldaláról szemlélje a dolgokat, azt viszont én ismerem el készséggel, hogy én túlságosan a szellemiek felől nézem. – De hát Marx gyűlölte a burzsoáziát! – A gyűlölet, mint tudjuk, a szerelem másik oldala. Ezt a szegény embert talán visszautasították azok, akiket szeretett. Hallgasson csak ide, Sancho. „A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépek, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek művelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, a föld alól előteremtett néptömegek...” Az embert egészen büszkévé teszi a burzsoá voltára, nem igaz? Milyen nagyszerű gyarmati kormányzó lett volna Marxból! Ha Spanyolország csak egyetlen ilyen embert ad a világnak, talán sohasem veszítjük el a világbirodalmat. Szegény ember, neki be kellett érnie egy túlzsúfolt szállással London szegénynegyedében és a barátaitól kapott kölcsönökkel. – Elég furcsa szemszögből értékeli Marxot, atyám. – Előítélettel viseltettem iránta, bár megvédte a kolostorokat – de ezt a kis könyvét még sosem olvastam. Az első olvasás pedig valami különös élmény, akár az első szerelem. Bárcsak valamely véletlen most vezetne el először Szent Pálhoz, és újra friss szemmel olvashatnám. Miért nem kísérletezik maga is azokkal a könyvekkel, amelyeket az én lovagregényeimnek nevez? – Szerintem a maga ízlése éppolyan abszurd, amilyennek Cervantes is jellemezte a maga őséét. Vitájuk ellenére az ebédet baráti hangulatban fogyasztották el, és a

második üveg bor után abban egyeztek meg, hogy León felé veszik útjukat, és későbbi döntésre – talán kockavetésre – bízzák, hogy keletre tartsanak-e, Baszkföldre, vagy nyugatra, Galíciának. Kart karba öltve búcsúztak a Valenciától, s elindultak arrafelé, ahol Rocinantét parkolták, amikor Quijote atya hirtelen szorítást érzett a karján. – Mi a baj, Sancho? – A titkosrendőr. A nyomunkba szegődött. Egy szót se. Forduljon be az első sarkon. – De hát Rocinante az ellenkező irányban áll. – Le akarja jegyezni a rendszámunkat. – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy titkosrendőr? – Az aktatáskájáról – felelte Sancho, és igaz, ami igaz, alighogy befordultak az első sarkon és Quijote atya hátrapillantott, a férfi még mindig a nyomukban volt, hivatásának szörnyű jelképét lóbálva. – Meg ne forduljon még egy szer – figyelmeztette Sancho. – El kell hitetnünk vele, hogy észre se vettük. – És hogyan menekülünk előle? – Találunk egy bárt, rendelünk italt, ő majd odakint cselleng. Mi a hátsó kijáraton távozunk, s így megelőzzük. És odasettenkedünk Rocinantéhoz. – És ha nincs hátsó kijárat? – Akkor átmegyünk egy másik bárba. Nem volt hátsó kijárat. Sancho konyakot ivott, Quijote atya óvatosságból kávét rendelt. Amint kijöttek, a férfi ott állt előttük tízméternyire az utcán, és egy kirakatot bámult. – Titkosrendőrhöz képest ugyancsak feltűnően viselkedik – jegyezte meg Quijote atya, ahogy egy újabb bár felé vették útjukat. – Ez a trükkjük – felelte Sancho. – Idegesíteni akar minket. – Bevezette Quijote atyát egy másik bárba, és megrendelte a második konyakot. – Ha még egy kávét iszom – mondta Quijote atya –, ma éjszaka le se hunyom a szememet. – Igyék egy tonikot. – Az micsoda? – Afféle szódavíz, benne egy kis kinin. – Nincs benne alkohol? – Nincs, nincs. – A konyak feltüzelte Sanchót. – A legszívesebben összeverném a fickót, de valószínűleg fegyvert visel. – Ez a tonikvíz valóban ízletes – jelentette ki Quijote atya. – Miért nem ittam én eddig tonikot? Kedvéért még a borról is lemondanék. Gondolja, hogy hozzájutok El Tobosóban? – Nem tudom. Kétlem. Ha az aktatáskájában tartja a fegyverét, leüthetném,

mielőtt előveszi. – Tudja mit? Iszom még egy üveggel. – Én megkeresem a hátsó kijáratot – felelte Sancho, és Quijote atya magára maradt a bárban. A délutáni szieszta órája volt, és a mennyezetről függő ventilátor aligha hűthette le a helyiséget: szabályos időközönként egy léghuzatnyi hideg- és aztán ellentéteképpen egy még nagyobb melegtömeg érkezett, Quijote atya felhajtotta a tonikját, és egy harmadikat rendelt, hogy azt is elfogyassza még Sancho visszatérte előtt. Egy hang a háta mögött ezt suttogta: – Monsignore. – Ő megfordult. Az aktatáskás férfi volt, alacsony, sovány, fekete öltönyt és fekete nyakkendőt viselt, az aktatáskája illett a ruházatához. Fémkeretes szemüvege mögött sötét, átható szemek ültek, szorosra zárt vékony ajkaival, gondolta Quijote atya, a bűnös végzet hírnöke is lehetne, vagy talán maga a Nagy Inkvizítor. Bárcsak visszaérkezne Sancho... Mit akar tőlem? – kérdezte Quijote atya olyan hangon, amiről azt remélte, hogy elég erős és fölényes, de a bugyborékoló tonik cserbenhagyta, és most csuklani kezdett. – Beszélhetnénk négyszemközt – Négyszemközt vagyunk. A férfi intett a pincérnek. Majd így szólt: – Komoly a dolog. Itt lehetetlen beszélnünk. Kérem, menjen a hátsó ajtóhoz. De két ajtó volt hátul: bárcsak tudná, melyiken távozott Sancho. – Jobbra – irányította a férfi. Quijote atya engedelmeskedett: a rövid folyosóból újabb két ajtó nyílt. – Azon lépjen be. Az elsőn. Quijote atya rájött, hogy a mellékhelyiségben van. A mosdó fölötti tükörből láthatta, hogy foglyul ejtője az aktatáska zárjával babrál. Most előveszi a fegyverét? Vajon tarkón lövi? Gyorsan, túlságosan gyorsan kezdett rá a bűnbánó imára: „Ó, istenem, bocsáss meg, könyörgök, bocsáss meg nekem, amikor a...” – Monsignore. – Tessék, barátom – felelte Quijote atya a tükörből figyelt képmásnak. Ha már lelövik, akkor inkább tarkón, mint szemből, hiszen az arc a maga módján Isten képmása. – Szeretném, ha meghallgatná gyónásomat. Quijote atya felcsuklott. Nyílt az ajtó, és Sancho kukucskált be. – Quijote atya! – kiáltott fel. – Távozzék innen! – utasította Quijote atya. – Nekem itt most gyónnak. Odafordult az idegenhez, és megpróbált a reverendájához illő méltósággal viselkedni. – Ez nem éppen a megfelelő hely. Miért esett rám a választása, és nem a saját papjára? – Őt épp most temettem el – felelte a férfi. – Temetkezési vállalkozó

vagyok. – Kinyitotta az aktatáskáját, s abból egy nagy rézfogantyút húzott elő. Quijote atya tiltakozott: – Nem vagyok a magam egyházkerületében. Itt nincs illetékességem. – Egy monsignorét nem kötnek szabályok. Amikor megpillantottam az étteremben, rögtön eszembe jutott: „Íme az én lehetőségem.” Quijote atya tovább vitatkozott: – Csak az imént neveztek ki monsignorénak. Biztos abban, hogy ez a szabály? – Annyi biztos, hogy végveszély esetén minden pap... Márpedig ez az eset nem tűr halasztást. – De hát nagyon sok pap él Valladolidban. Betér akármelyik templomba... – A szeméből látom, hogy maga az a pap, aki megért engem. – Mit kell megértenem? – A férfi gyorsan rákezdett a bűnbánó imára, és a szavak az előírásos rendben követték egymást. Quijote atya teljesen elveszettnek érezte magát. Ilyen körülmények között még sohasem gyóntatott. Eddig mindig csak egy koporsószerű fülkében... S most szinte önkéntelenül menekült az egyetlen kínálkozó fülkébe, és leült egy lehajtott fedelű WCcsészére. Az idegen már térdre borult volna, de ebben Quijote atya megakadályozta, hiszen a kövezet nem volt éppen tisztának mondható. – Ne térdeljen le – mondta. – Maradjon csak állva ott, ahol van. – A férfi előrenyújtotta a hatalmas rézfogantyút. És rákezdte: – Bűnt követtem el, és Isten bocsánatát kérem általad, atyám. Úgy értem ön által, monsignore. – Ebben a gyóntatószékben én nem vagyok monsignore – felelte Quijote atya. – A gyónás nem ismer rangokat. Mit követtél el, fiam? – Elloptam ezt a fogantyút és több ehhez hasonló fogantyút. – Akkor add vissza őket annak, akitől loptad. – A tulajdonos halott. Ma reggel temettem el. Quijote atya, ahogyan az szokás, eltakarta szemét a titoktartás kedvéért, de a sötét, rókaszerű arc látomása tisztán rémlett fel előtte. Olyan pap volt, aki a gyors gyónást kedveli, az egyszerű, elvont szavakat, amelyeket a gyónók általában használnak. Mindössze egyetlen kérdésre vonatkoztak – hányszor...? Házasságtörést követtem el, elmulasztottam a húsvéti szentáldozást, vétettem a tisztaság kötelme ellen... nem szokott hozzá tehát olyan bűnhöz, amely most egy rézfogantyú alakjában jelentkezett. Különben is egy ilyen fogantyú nem érhet túl sokat. – Add vissza a fogantyút az örökösöknek. – Gonzales atyának nincsenek örökösei. – De hát mire szolgálnak ezek a fogantyúk? Mikor loptad el őket? – Felszámítottam az árukat, aztán leszedtem a koporsóról, és újra felhasználtam őket. – Gyakran elköveted ezt? – Quijote atya nem tudta elnyomni azt a végzetes

kíváncsiságot, mely az általa vezetett gyónásoknak visszatérő hibája volt. – Megszokott dolog. A konkurencia is így csinálja. Quijote atya eltűnődön, vajon mit írna Heribert Jone atya erről az ügyről. Bizonyára az igazság elleni vétkek között sorolná fel abban a kategóriában, amelyhez a házasságtörés is tartozik, de ugyanakkor Quijote atya úgy emlékezett, hogy tolvajlás dolgában a bűn súlyát az ellopott tárgy értéke szabja meg – s csupán ha a tulajdonos bérének egyhetedével ér fel, akkor kell komolyan foglalkozni vele. Ha a tulajdonos történetesen milliomos, akkor ez nem is bűn – legalábbis nem az igazság ellen való vétek. Mennyi lehetett Gonzales atya havi keresménye, ugyan tekinthető-e valóságos tulajdonosnak, ha a fogantyú birtokába csak halála után jutott? A koporsó a földé, amelybe leeresztik. Megkérdezte tehát – inkább, hogy időt nyerjen a gondolkodásra, mintsem egyéb okból: – Más alkalommal már meggyóntad ezt? – Nem. Mint említettem, monsignore, ez bevett szokás az én szakmámban. Felszámítjuk a rézfogantyúkat, de úgy teszünk, mintha csak bérbe adtuk volna őket. A temetés idejére. – Akkor miért gyónod meg most nekem, fiam? – Talán túlságosan skrupulózus ember vagyok, monsignore – de most, hogy Gonzales atyát temettem el, egész más színben tűnt fel a dolog. Olyan büszke lett volna a rézfogantyúkra! Tudja, kérem, ez is azt mutatta volna, milyen nagyra becsülte az egyházközség, hiszen természetesen az egyházközség fizettette a temetési költségeket. – És te is hozzájárultál? – Ó, persze, természetesen. Nagyon becsültem Gonzales atyát. – Ilyen értelemben saját magadat is megloptad, nem igaz? – Nem loptam, monsignore. – Már intettelek, hogy ne nevezz monsignorénak. Azt mondod, nem loptál, és a konkurencia gyakorlata is az, hogy eltávolítják ezeket a fogantyúkat... – Igen. – Akkor mi bántja a lelkiismeretedet? Az ember mozdulata rémületet árult el. Quijote atyának pedig eszébe jutott: hányszor éreztem bűnösnek magam ugyanúgy, ahogy ez az ember, anélkül hogy tudtam volna, miért. Néhanap megirigyelte azok magabiztosságát, akik megfellebbezhetetlen szabályokat képesek lefektetni – például Heribert Jone atya, az ő püspöke, sőt maga a pápa is. Velük szemben ő mintha ködben élne, nem látja az utat, botladozik... Megszólalt: – Mit törődsz ilyen apró dolgokkal? Eriggy haza, s aludd ki magad. Talán loptál... De miért gondolod, hogy Isten olyan sokat törődne ilyen apróságokkal? Ő teremtette a világegyetemet – magunk se tudjuk, hány csillagot, bolygót és világot. Te két

rézfogantyút loptál. Ettől még ne érezd magad olyan fontosnak. Bánd meg a hívság bűnét, és menj haza. Az ember megszólalt: – De kérem... a feloldozásomat. Quijote atya jobb belátása ellenére is elmormolta a szükségtelen formulát. A férfi visszatette a rézfogantyút az aktatáskájába, becsukta, s mintha meghajolt volna Quijote atya felé, mielőtt eltávozott. Quijote atya ott maradt a WC-deszkán, a kimerültség és felsülés érzésével. Azon járt az esze: nem a megfelelő szavakat mondtam. Miért nem találok én rá soha a megfelelő szóra? Ez az ember segítségért fordult hozzám, és én egyházi szöveggel válaszoltam. Isten bocsássa meg vétkemet! Ha egyszer rajtam a sor és meghalok, vajon nekem is csak készen kapott igéket kínál fel valaki? Kisvártatva visszatért a bárba. Ott Sancho várt rá egy újabb konyak társaságában. – Hol a csudában volt idáig? – A hivatásomat gyakoroltam – felelte Quijote atya. – Egy WC-ben? – A WC-ben, a börtönben, a templomban. Mi a különbség? – Megszabadult attól az alaktól? Quijote atya így válaszolt: – Azt hiszem, megszabadultam. Egy kissé elfáradtam, Sancho. Tudom, hogy meg fog lepődni, de engedélyezne nekem még egy tonikot?

KILENCEDIK FEJEZET Amelyben Quijote atya különös spektákulummal találkozik Valladolidi tartózkodásukat váratlanul meghosszabbította Rocinante határozott tiltakozása, hogy újra útra keljen, így hát ott kellett hagyni egy szerelőnél kivizsgálásra. – Nem csoda – jegyezte meg Quijote atya. – Tegnap hatalmas távolsággal kellett szegény jószágnak megbirkóznia. – Hatalmas távolság! Alig százhúsz kilométerre vagyunk Salamancától. – Ő tíz kilométerre van hitelesítve... ennyit tesz meg, amikor borért megyek a szövetkezetbe. – Milyen helyénvaló volt, hogy nem Róma vagy Moszkva mellett döntöttünk. Ha a véleményemre kíváncsi, nagyon elkényeztette. Egy kocsit, akárcsak az asszonyt, sosem szabad elkényeztetni. – De hát nagyon öreg jószág már, Sancho. Talán nálunk is öregebb. Különben is... az ő szolgálatai nélkül... vajon eljöhettünk volna-e egyáltalán Salamancából? Mivel Rocinante diagnózisára másnap reggelig kellett várniuk, Sancho azt javasolta, hogy menjenek moziba. Quijote atya némi habozás után beleegyezett. Volt olyan korszak, amelyben eltiltották a papságot a színpadi előadásoktól, és bár ez a regula sosem vonatkozott a mozira, mely akkor még nem létezett, Quijote atya tudatában megmaradt valami, ami holmi veszedelmet érzett mindenfajta spektákulumban. – Sosem voltam még moziban – vallotta be Sanchónak. – Ismernie kell a világot, ha meg akarja téríteni – felelte Sancho. – Nem tart majd képmutatónak? – kérdezte Quijote atya –, ha eltüntetem magamról azt, amit maga élőkének nevez? – Sötétben minden szín egyforma – felelte Sancho –, de tegyen belátása szerint. Quijote atya végül mégis úgy döntött, hogy a pecherá-ját magán hagyja, így a becsületesebb, vélte. Nem szerette volna, ha képmutatással vádolják. Egy kicsiny moziba tértek be, mely A szűz imája című filmet hirdette. A cím éppúgy vonzotta Quijote atyát, mint amennyire taszította Sanchót, aki jámbor és unalmas estére számított. Vaskosat tévedett. A film nem volt remekmű, de azért egész élvezhetőnek tartotta, bár kissé aggódott, hogyan reagál majd rá Quijote atya, hiszen a film korántsem volt szűzies, és neki kellett volna észrevennie a kinti plakáton az erre figyelmeztető jelet. A szűz imájá-nak tulajdonképpeni hőse egy nagyon csinos fiatal férfi volt,

akinek jó csomó lánnyal folytatott valamennyi kalandja kivétel nélkül az ágyban végződött. A fényképezés ezen a ponton mindig elmosódó és homályos volt, s így nehéz volt megkülönböztetni, kihez melyik láb tartozik, minthogy a nemi szerveket, melyek a férfit a nőtől megkülönböztetik, a kamera mesterien kerülte. Ki volt felül, a férfi vagy a lány? Kinek a testrészeit csókolta kicsoda? Ilyenkor a párbeszéd nem segítette a nézőt; csak a nehéz légzés, vagy olykor egy nyögés vagy egy sikoltás hangzott fel, ami származhatott akár a hím-, akár a nőnemű szereplőtől. A dolgot tovább bonyolította, hogy a jeleneteket nyilvánvalóan keskenyfilmre vették fel (talán egy házimozi céljaira), s így a képek még légiesebbekké váltak, hogy most egy mozi vásznára nagyították fel őket. Még Sancho gyönyöre is lelohadt: a maga részéről szívesebben vett volna nyílt pornográfiát, és nehéz volt azonosulni a férfi főszereplővel, akinek fényes fekete haja és barkója volt. Sancho úgy képzelte, hogy felismeri benne azt a modellt, aki gyakran jelenik meg a televízióban egy dezodort reklámozva. A film befejezése mindenképpen elkedvetlenítő volt. A fiatalember mély szerelembe esett az egyik lánnyal, aki eddig ellenállt az ostromának. Egyházi esküvőre került sor, szűzies csókra az oltárnál, és amikor a vőlegény a menyasszony ujjara csúsztatja a gyűrűt, ekkor egy gyors vágás felidézte az ágyban összefonódott lábakat – ahogy Sancho vélte, takarékosság okából mindössze megismételték az azonosíthatatlan lábak egyik korábbi jelenetét, vagy tán mindez a rendező okos iróniáját jelezte? Kigyulladtak a fények, és Quijote atya megszólalt: – Ó, milyen érdekes volt, Sancho. Tehát ezt hívják filmnek. – Nem a legjobb példája. – Mennyi, de mennyi tornamutatvány. Jól kimerülhettek a színészek. – Csak megjátszottak az egészet, atyám. – Hogyan érti azt, hogy megjátszottak? És mit játszottak meg? – Hát a szerelmeskedést. – Ó, szóval ezt így csinálják. Én mindig sokkal egyszerűbbnek és sokkal örömtelibbnek képzeltem. Itt úgy rémlett, sokat szenvednek tőle. Legalábbis a nyögésekből ítélve. – Azt mímelték – és ez színészet, atyám –, hogy elviselhetetlen gyönyört éreznek. – Gyönyör egyáltalán nem látszott rajtuk, vagy meglehet, hogy rossz színészek voltak. Csak állandóan szenvedtek. És léggömböket nem is láttam, Sancho. – Tartottam tőle, hogy megbotránkoztatja majd, atyám, de hát maga választotta ezt a filmet. – Úgy van. A címe után. De nem értem, hogy mi köze volt a címnek ahhoz, amit láttunk.

– Nos, gondolom, egy szűz általában egy olyan csinos fiatal férfiért imádkozik, akit szerethet. – Szerethet! Már megint ez a szó! – Én nem hiszem, hogy SeÔorita Martin ilyesmiért imádkozott volna. De azért be kell vallanom, nagy hatást tett rám a közönség némasága. Olyan komolyan vették, hogy már attól féltem, elnevetem magam. – Magát ez nevetésre ingerelte? – Hát persze. Nehéz volt megállnom. De nem akarok senkit sem megbántani, aki bármit is komolyan vesz. A nevetés nem érv. Könnyen fajulhat ostoba gúnnyá. Talán ők másképpen látnak, mint én. Talán szépnek találták, ami eléjük tárult. Akárhogyan is, néha sóvárogtam rá, hogy legalább az egyikük felnevessen – akár maga is, Sancho –, hogy én is vele nevethessek. Féltem azonban megtörni a néma csendet. Van valami szentség a csendben. Engem nagyon sértene, ha, mondjuk, úrfelmutatáskor valaki felnevetne a templomban. – Tegyük fel, hogy mindenki nevetni kezd a templomban. – Ó, az egészen más lenne. Akkor azt gondolnám – bár lehet, hogy tévedek –, hogy az öröm nevetését hallom. A magányos nevetés viszont mindig a felsőbbrendű fölény megnyilatkozása. Aznap éjszaka Quijote atya fellapozta az ágyban Szalézi Szent Ferencet. Még mindig zavarták azok a szerelmeskedő jelenetek a moziban – az zavarta, hogy semmi más szenvedélyt nem mozgatott meg benne, csupán a szórakozásét, őszintén hitt benne ugyanis, hogy az emberi szerelem ugyanolyan, mint az Isten szerelme, még ha csak a leghalványabb és a legesendőbb tükröződése is ennek a szeretetnek, ám azok a testgyakorlatok, amelyek hangos nevetésre ingerelték, azok a nyögések és sikolyok... Valószínűleg képtelen vagyok átérezni az emberi szeretetet, tűnődött. De ha képtelen vagyok, akkor nvilván képtelen vagyok átérezni Isten szerelmét is. Különös félelme támadt: hogy kedélyállapotára kitörölhetetlen bélyeget nyom rá ez a szörnyű kérdőjel. Kétségbeesetten vágyott a megnyugvásra, így hát ahhoz fordult, amit Sancho az ő lovagregényeinek nevezett, bár az is eszébe jutott, hogy halálos ágyán maga Don Quijote is megtagadta őket. Talán ő is, ha közeleg majd a vég... Találomra ütötte fel a Philotheá-t, de a sortes Vigilianae nem kínált megnyugvást. Háromszor is belelapozott, aztán végül egy bekezdésre bukkant, amely úgy rémlett, vonatkozik a moziban látottakra. „A vas olyan vonzalmat érez a gyémánt iránt, hogy amint azzal érintkezik, feléje fordul, megrezdül, meg-megpattan, így adván tanúbizonyságot önelégültségéről, és azután közeledni, majd odahajlani látszik a gyémánt felé, hogy minden eszközzel egyesüljön azzal.” Ezután jött a kérdés, amely mintha szíven szúrta volna: „És

vajon nem ugyanígy látod-e az élő szerelem minden részét megjelenni ebben az élettelen kőben?” Ó, igen, látott ő már rengeteg rezdülést, megpattanást, gondolta, de az eleven szerelmet soha nem tapasztalta meg. Mikor másnap elindultak, ez a rettegett kérdőjel még mindig nyomasztotta a kedélyét. A szerelőnél töltött napja után Rocinante határozottan dévaj kedvet mutatott, nem panaszkodott, amikor a sebességmutató negyven fölé – vagy tán negyvenöt fölé is – szökött. Ezt a sebességet csupán azért érhették el, mert Quijote atya mélyen elmerült boldogtalan gondolataiba. – Mi a baja? – kérdezte Sancho. – Ma megint hasonlít a Búsképű Monsignoréra. – Gyakran eszembe jut, Isten bocsássa meg – felelte Quijote atya –, hogy kivételes helyzetemet annak köszönhetem, hogy szexuális vágy sohasem kísértett meg. – Még álmaiban sem? – Nem, még álmaimban sem. – Maga igazán szerencsés ember. Csakugyan? Az volnék? – kérdezte magától. Vagy talán én volnék a legszerencsétlenebb? Mellette ülő barátjának nem mondhatta el, mire gondol – a kérdést, amit magának tett fel. Hogyan imádkozhatom azért, hogy ellenálljak a gonosznak, amikor még meg sem kísértett? Az ilyen imádságban nincs igazi erény. Némaságában teljesen magára maradt. Mintha a gyóntatószék köre és a benne rejlő titkok túláradtak volna rajta, túl a bűnbánón, s most magában foglalnák a kocsit is, amelyben ül, és a kormányt is a kezében, amint León felé hajtottak. Némán imádkozott: ó, Istenem, tégy emberré, hadd érezzem a kísértést. Ments meg a közömbösségtől!

TIZEDIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote összeütközik a törvénnyel l Útjukban León felé megálltak egy folyóparti töltésnél Mansilla de las Mulas falujának közelében, mert a polgármester nagy-nagy szomjúságra panaszkodott. Egy kicsiny gyaloghíd kínálta azt az árnyékot, melyben a kocsit hagyhatták, de igazából Sancho szomjúsága csak ürügyül szolgált arra, hogy megtörje Quijote atya hallgatását, amely kezdett már az idegeire menni. Az ital talán megoldja majd Quijote atya nyelvét, ezért Sancho egy madzagon leeresztett egy üveg manchai bort a folyóba, s ezzel felkeltette a túlparton legelő tehenek érdeklődését. Mire visszatért, azt látta, hogy Quijote atya rosszkedvűen bámulja bíborharisnyáját. Ezt a megmagyarázhatatlan csendet nem bírta tovább: – Az Isten szerelmére, ha némasági fogadalmat tett, menjen kolostorba. Ott vannak Burgosban a karthauziak és Oserában a trappisták. Választhat, monsignore, melyik úton induljunk tovább. – Elnézést, Sancho – felelte Quijote atya. – Csak a gondolataim... – Ó, felteszem, hogy a gondolatai túlságosan magasak és spirituálisak ahhoz, hogy a magamfajta egyszerű marxista felfogja őket. – Nem, nem. – Emlékezzék, atyám, micsoda remek kormányzó vált az én ősömből. Don Quijote minden lovagiassága és bátorsága ellenére sem lett volna ilyen jó kormányzó. Micsoda szent zűrzavart – szó szerint értve szent zűrzavart – kavart volna azon a szigeten. Az én ősöm úgy látott hozzá a kormányzáshoz, ahogy Trockij egy hadsereg irányításához. Trockij teljesen tapasztalatlan volt, végül mégis legyőzte a fehér tábornokokat. Ó, mi materialisták vagyunk, tudom, parasztok és marxisták. De ezért még nem kell minket lenézni. – Lenéztem én magát valaha is, Sancho? – No jó, hál' istennek, végre beszélni kezdett. Nyissuk ki az üveget. A folyóból kihalászott bor még nem volt elég hideg, de Sancho mindenáron be akarta fejezni a gyógykezelést. Immár baráti csendben hajtottak fel két pohárral. – Sajt nem maradt, atyám? – Talán egy kevéske. Megyek és megnézem. Quijote atya hosszú ideig távol maradt. Talán nehezen találta meg sajtot. A plgármester türelmetlenül ugrott fel, amikor Quijote atya érthető rémülettel az

arcán tűnt elő a híd alól, hiszen a nyomában egy csendőr jött. A polgármester számára felfoghatatlan okból az atya sebes latinsággal beszélt a kísérőjéhez, s így a csendőr arcára is rémület költözött. Quijote atya ezt mondta: – Esto mihi in Deum protectorem et in locum refugii.12 – A püspök úr, úgy látszik, külföldi – mondta a csendőr a polgármesternek. – Nem püspök. Monsignore. – A maguk kocsija az a híd alatt? – A monsignore tulajdona. – Mondtam neki, hogy be kellett volna zárnia. Még az indítókulcsot is benne hagyta. Nem valami biztonságos dolog. Ezen a környéken semmiképpen sem. – Nagyon békés környéknek látszik. Még a tehenek is... – Nem látott erre egy férfit, a jobb nadrágszárában golyó ütötte lyukkal és az orra alatt álbajusszal? Bár nem hiszem, hogy erre menekülne. – Nem, nem. Még csak hasonlót sem láttam. – Scio cui credidi13 – mondta Quijote atya. – Olasz? – kérdezte a csendőr. – A mi pápánk nagy pápa. – Bizonnyal az. – Nincs kalapja, se kabátja. Csíkos inget visel. – Senki hasonló nem járt erre. – A golyó ütötte lyukat Zamorában szerezte. Alig menekült meg. Csendőr lőtt rá. Mióta vannak itt? – Jó negyedórája. – Honnan érkeztek? – Valladolidból. – Nem láttak senkit az úton? – Senkit. – Márpedig messzire nem juthatott ennyi idő alatt. – Mit követett el? – Benaventében kirabolt egy bankot. Lelőtte a pénztárost. Egy Hondán menekült el. Elhagyatottan találta, mármint a Hondát, innen öt kilométernyire. Ezért nem biztonságos nyitva hagyni a kocsit, benne az indítókulccsal. – Laqueuscontritus est – mondta Quijote atya –, et nos liberan sumus.14 – Mit mondott a monsignore? A polgármester így válaszolt: – Nem vagyok nyelvész. – Leónba tartanak? – Igen. 12 Istenben van az én váram és menedékem. 13 Tudom, kinek hittem. 14 A kötelék megoldódott, és mi megszabadultunk.

– Tartsák nyitva a szemüket, és fel ne vegyenek bárki idegent. – Udvariasan, bár némi tartózkodással tisztelgett a monsignorénak, és otthagyta őket. – Miért szólt hozzá latinul? – kérdezte a polgármester. – Nagyon is helyénvalónak látszott. – De miért...? – Feltétlenül szerettem volna elkerülni a hazudozást – felelte Quijote atya. – Még a jóhiszemű hazugságot is, hát még a rosszhiszeműt, hogy Heribert Jone atya megkülönböztetését használjam. – Miről kellett volna hazudnia? – Nagyon hirtelen találtam szembe magam a lehetőséggel, valójában a kísértéssel. A polgármester felsóhajtott. Quijote atya csendjét minden bizonnyal feloldotta a bor, és most éppen ezt bánta, így folytatta: – Talált még sajtot? – Jókora darabot, de neki adtam. – A csendőrnek? Mi az ördögnek...? – Nem, hanem természetesen annak, akit üldöz. – Úgy érti, hogy maga látta ezt az embert? – Bizony, és ezért féltem a kérdésektől. – Az Isten szerelmére, hol van most az az ember? – A kocsi csomagtartójában. És ahogyan a csendőr mondta, a körülmények ismeretében csakugyan hanyagság volt tőlem benne hagyni a kulcsot az autóban. Még valaki elhajt az üldözöttel. No, ez a veszély is elmúlt. Egy hosszú másodpercig a polgármester képtelen volt megszólalni. Aztán megkérdezte: – És mit csinált a borral? – Közös erővel visszatettük a hátsó ülésre. – Istennek hála – kiáltott föl a polgármester –, hogy Valladolidban kicseréltettem a rendszámtáblát. – Miket beszél, Sancho? – Azok a csendőrök már amúgy is jelentették a rendszámát Avilaban. Kompjúterre tették, annyi biztos. – És a kocsipapírok? – Újakat csináltattam. Az is időbe telt persze. Ezért tartózkodtunk olyan sokáig Valladolidban. A szerelő régi cimborám és párttag. – Sancho, Sancho, hány évi börtönre szolgáltunk rá ezzel? – Feleannyira se, mint amennyit egy, az igazságszolgáltatás elől menekülő ember rejtegetéséért kap majd. Mi biztatta arra... – Segítséget kért. Azt állította, hogy hamisan vádolják és összetévesztik egy másik emberrel. – Egy golyó ütötte lyukkal a nadrágjában? Egy bankrablóval?

– A maga vezére, Sztálin is az volt. Ez mutatja, milyen sok múlik a szándékon. Ha Sztálin betér hozzám gyónni és becsülettel elmagyarázza indokait, talán egy tized rózsafüzért mérek rá penitenciaként, bár igazat szólva, El Tobosóban senkire se mértem ilyen kegyetlen büntetést. Emlékszik, hogy mit mondott az én ősöm a gályaraboknak, mielőtt kiszabadította őket? „Van Isten a mennyekben, aki nem rest megbüntetni a bűnösöket, vagy megjutalmazni a jókat, és tisztességes embernek nincs joga, hogy mások hóhéra legyen.” És ez igaz keresztény tanítás, Sancho. Egy tized rózsafüzér elég szigorú büntetés. Mi nem vagyunk hóhérok, sem nyomozók. A jó szamaritánus sem kutatta a sebesült ember múltját, azét az emberét, aki a tolvajok közé keveredett, mielőtt segített rajta. Meglehet, adószedő volt, és a tolvajok csak azt vették vissza tőle, amit ő rabolt el tőlük. – Míg itt magyaráz nekem, monsignore, a mi sebesültünk valószínűleg megfullad. Odarohantak a kocsihoz, és elég nyomorúságos állapotban találták emberüket. Az álbajusz az izzadságtól meglazult, s most felső ajkának sarkából lógott lefelé. Szerencséjére apró termetű ember volt, könnyűszerrel kuporodott össze abban a kis térben, amellyel Rocinante szolgált neki. Ennek ellenére keserűen panaszkodott, amikor kiengedték. – Már azt hittem, meghalok. Miért maradtak el olyan sokáig? – Minden tőlünk telhetőt megtettünk magáért – mondta Quijote atya, csaknem ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket az őse is használt. – Mi nem ítélkezünk maga felett, de a lelkiismerete majd közli magával, hogy a hálátlanság nemtelen bűn. – Máris túl sokat tettünk az érdekében – vágta rá Sancho. – Most tűnjön el. A csendőr abba az irányba ment. Az a tanácsom, hogy itt húzza meg magát a földeken, amíg elvegyülhet a városban. – Hogyan húzhatnám meg magam a földeken ebben a cipőben, amelyik már a talpánál szétmállott, s hogyan vegyülhetnék el a városban egy revolverlövés nyomával a gatyámon? – Kirabolta a bankot, van miből vennie új cipőt. – Ki mondta, hogy én raboltam ki? – kifordította a zsebeit, üresek voltak. – Kutassanak át – tanácsolta. – És még kereszténynek merik nevezni magukat. – Én nem – mondta a polgármester. – Én marxista vagyok. – Fáj a hátam. Egy lépést se tudok tenni. – A kocsiban van az aszpirinem – nyugtatta Quijote atya. Kinyitotta az autót, és a kesztyűtartóban kotorászott. A háta mögül két köhögést hallott egymás után. – Torokcukorkám is van – mondta. – Biztosan huzat volt a csomagtartóban. – A gyógyszerrel a kezében megfordult, és meglepetésére az idegen pisztolyt szegezett rá. – Ilyesmivel nem szabad játszani – mondta –,

mert veszélyes. – Hányas cipőt hord? – követelőzött a férfi. – Mindig elfelejtem. Azt hiszem harminckilencest. – És maga? – Negyvenest – felelte Sancho. – Adja ide a magáét – parancsolta a férfi Quijote atyának. – Majdnem annyira szétmállott, mint a magáé. – Ne vitatkozzon! A nadrágját is lehúznám, ha megfelelő lenne a méret. Most mindketten hátra arc! Ha bármelyikük megmozdul, mindkettőjüket lelövöm. Quijote atya szólalt meg: – Nem értem, hogyan vállalkozhatott bankrablásra – ha csakugyan azt követett el – ilyen szétmállott cipőben. – Tévedésből egy rossz párra esett a választásom. Ezért. Most megfordulhatnak. Szálljanak be a kocsiba, mindketten. Én hátraülök, és ha bármi okból, bárhol megállnak, lövök. – Hová akar menni? – kérdezte Sancho. – Tegyenek ki a leóni katedrálisnál. Quijote atya nehézkesen hátrált ki a mezőről. – Maga nagyon rossz sofőr – jegyezte meg a férfi. – Rocinante miatt. Utál rükvercelni. Attól tartok, nem sok helye van attól a rengeteg bortól. Megálljak és tegyük vissza a rekeszt a csomagtartóba? – Nem. Vezessen! – És mi történt a Hondájával? A csendőr azt mondta, hogy otthagyta. – Kifogyott a benzin. Elfelejtettem tankolni. – Rossz cipő. Nincs benzin. Úgy rémlik, az Isten is a tervei ellen volt. – Nem tudna gyorsabban vezetni? – Nem. Rocinante nagyon öreg. Negyven fölött hajlamos rá, hogy lerobbanjon. – Belenézett a visszapillantó tükörbe, s látta, hogy a pisztoly rászegeződik. – Nyugodjon meg, és tegye le azt a fegyvert – mondta. – Rocinante néha úgy viselkedik, mint egy teve. Ha hirtelen megugrik, az a vacak ott a kezében elsülhet. S nem hiszem, hogy egy újabb ember halála könnyítene a lelkiismeretén. – Mire céloz? Miféle másik ember? – Az a szegény fickó, akit a bankban ölt meg. – Nem öltem meg. Mellélőttem. – Isten bizonyosan túlórázott – jegyezte meg Quijote atya –, hogy megóvja magát a halálos bűntől. – Különben sem egy bankban történt. Hanem egy önkiszolgáló boltban. – A csendőr bankot mondott. – Akkor is bankot mondanának, ha egy nyilvános WC-ről volna szó. Így

fontosabbnak érzik magukat. Amikor beértek a városba, Quijote atya konstatálta, hogy a pisztoly mindig eltűnik a látótérből, valahányszor megállnak egy közlekedési lámpánál. Ő még csak kiugorhatott volna a kocsiból, de ezzel Sanchót hozta volna bajba. Ha pedig további erőszakra csábitja az embert, akkor ő is részesedik a bűnében. Különben sem vágyott rá, hogy az emberi igazságszolgáltatás eszköze legyen. Megkönnyebbülésére egyetlen csendőrrel vagy rendőrrel sem találkoztak, míg annyira megközelítette a katedrálist, amennyire csak lehetett. – Hadd nézzek körül, tiszta-e a levegő – ajánlotta az atya. – Ha elárul – fenyegette az ismeretlen –, lelövöm a barátját. Quijote atya kinyitotta az ajtót. – Tiszta a levegő – mondta. – Indulhat. – Ha hazudik – figyelmeztette a férfi –, az első golyó a magáé. – Leesett a bajusza – mondta Quijote atya. – Odaragadt a cipőjéhez... mármint az enyémhez. Nézték, ahogy eltűnik szem elöl. – Legalább nem támadt rám, ahogyan a gályarabok az ősömre – jegyezte meg Quijote atya. – Maradjon a kocsiban, addig én veszek magának cipőt. Harminckilenceset mondott? – Ha megengedi, először a székesegyházba mennék. Alaposan megviselt, hogy kordában tartsam Rocinantét. Ha megöl minket, komoly bajba kerül az a szegény ember. Szeretnék egy kicsit a hűvösben üldögélni... és imádkozni. Nem váratom sokáig. – Azt hittem, eleget imádkozott vezetés közben. – Ó, igaz, imádkoztam... de ezek az imák azért a szegény lélekért szóltak. Most a mi szerencsénket szeretném megköszönni Istennek. Bíborharisnyáját átjárta a kőlapok hidege. Most bánta igazán, hogy Salamancában nem a gyapjúharisnyát választotta. A templomhajó hatalmas magasságától, s a százhúsz ablakon át beáramló fényözönben, mely akár Isten tekintete is lehetett volna, törpének érezte magát. Mint amikor egy végtelenül kicsiny teremtményt a mikroszkóp tárgylemezére helyeznek. Egy mellékoltárhoz menekült és letérdelt. Nem tudta, mit imádkozzon. Amikor az jutott eszébe, hogy „köszönöm”, a szavak oly üresen csengtek, mint valami visszhangé – nem érzett hálát a megmeneküléséért. Talán akkor támadt volna benne hálaérzet, ha eltalálja egy golyó? Az volna az igazi vég? Tetemét bizonnyal visszavinnék El Tobosóba, és akkor újra otthon lenne, és nem ezen a képtelen zarándokúton... hova is tartanak... hol is vannak most tulajdonképpen? Időfecsérlésnek tűnt, hogy imádsággal próbálkozik és képtelen rá, feladta hát a kísérletezést, ehelyett igyekezett megszabadulni minden gondolattól,

hogy ne legyen tudatában semminek, hogy átadja magát a tökéletes csendnek, melytől egy idő után valóban a Semmi küszöbén érezte magát, vagy legalábbis egy lépésre tőle. Aztán eszébe ötlött, hogy a bal nagylábujja jobban fázik a székesegyház kövén, mint a másik, és megállapította: lyukas a zoknija. A zokni – miért is nem ragaszkodott a gyapjúhoz? – nem érte meg az árát abban az előkelő intézményben, amelyet az Opus Dei támogat. Keresztet vetett, majd visszament Sanchóhoz. – Kiimádkozta magát? – kérdezte a polgármester. – Nem is imádkoztam. Leparkolták Rocinantét, és találomra rótták az utcákat. A Burgo Nuevo egyik mellékutcájában egy cipőboltra bukkantak. Quijote atya lábát égette a forró kövezet, és bal nagylábujjánál a lyuk egyre tágult. Kicsi üzlet volt, és a tulajdonos álmélkodva méregette az atya lábát. – Egy pár fekete, harminckilences cipőre volna szükségem – jelentette ki Quijote atya. – Igen, igen, foglaljon helyet. A tulajdonos előhozott egy párat, és letérdelt elébe. Quijote atyának eszébe jutott: olyan vagyok, mint Szent Péter szobra Rómában. Most megcsókolja a lábujjamat? Felnevetett. – Min mulat? – kérdezte a polgármester. – Ó, semmi, semmi, csak eszembe ötlött valami. – Ennek a cipőnek nagyon puha és finom a bőre, nagyméltóságú uram. – Nem vagyok püspök – intette le Quijote atya –, csak egyszerű monsignore, s ezért is bocsásson meg az Isten. A férfi az ép zoknira próbálta fel a cipőt. – Ha monsignorságod szíveskedne néhány lépést tenni... – Több lépést tettem én már eddig is Leónban. Elég kemény itt a kövezet. – Bizonnyal nehéz volt, monsignore, cipő nélkül járni. – Ugyancsak kényelmesnek látszik. Megveszem. – Becsomagoljam, vagy magán hagyja, monsignore? – Persze hogy magamon hagyom. Csakugyan azt hiszi, hogy én szántszándékkal járok mezítláb? – Azt hittem, hogy talán... gondoltam, talán vezeklésül... – Nem, nem, nem hiszem, hogy olyan szent ember lennék. Ismét leült, és hagyta, hogy a tulajdonos ráhúzza a másik cipőt a kibukkanó nagylábujjra, melyet oly gyengéden, sőt a tisztelet mozdulatával próbált visszanyomni a harisnyába. Nyilvánvaló volt, hogy egy monsignore meztelen nagylábujjának testi érintése vadonatúj élmény a számára. – És mi legyen a régi cipővel? Parancsolja, monsignore, hogy becsomagoljam?

– A régit? – Amit a monsignore levetett. – Nem én vettem le. Lehúzták rólam – közölte Quijote atya. – Azt sem tudom, merre járhat. Gondolom, most már elég messze. Különben is régi cipő volt. Nem olyan finom, mint ez itt. A tulajdonos kikísérte őket. Majd ezt kérte: – Megáldana, monsignore? – Quijote a kereszt jelét rajzolta föléje, és motyogott valamit. Az utcán ezt fűzte hozzá: – Ez az ember túlságosan is tisztelettudó az én ízlésemnek. – A körülmények rendkívüliek voltak, úgyhogy valószínűleg emlékezni fog ránk. Visszaútjukon Rocinantéhoz egy postahivatal előtt haladtak el. Quijote atya megtorpant. – Aggódom. – Minden oka megvan rá. Ha azt a csirkefogót, akit megmentett, elfogják és beszélni kezd... – Nem ő jutott az eszembe. Hanem Teresa. Mint valami vihar előjelét érzem, hogy baj van. Túlságosan régóta vagyok már távol. – Négy napja. – Az lehetetlen. Úgy rémlik, mintha már hónapja. Engedelmével telefonálni szeretnék. – Menjen, de gyorsan essen túl rajta. Minél előbb távozunk Leónból, annál jobb. Teresa vette föl a telefont. Mielőtt ideje lett volna megszólalni, az asszony őrjöngve kiáltotta: – Herrera atya nincs itt, és nem is tudom, mikor tér vissza. – Lecsapta a kagylót. – Itt csakugyan baj van – mondta Quijote atya. Újra tárcsázott, s most elsőnek ő szólalt meg. – Itt Quijote atya beszél, Teresa. – Áldott legyen az Úr – felelte Teresa. – Merre jár? – Leónban. – Az meg hol van? A polgármester megjegyezte: – Nem kellett volna megmondania. – Mit csinál ott, atyám? – Magának telefonálok. – Atyám, a püspök szörnyű állapotba került. – Csak nem beteg a szegény ember? – Szent őrjöngés támadt rá. – Mitől, Teresa? – Naponta kétszer telefonál Herrera atyának. És mind a kétszer legalább fél órát beszélnek, tekintet nélkül a költségekre. – De miről beszélgetnek, Teresa? – Természetesen magáról. Azt mondják, hogy maga megőrült. S azt is

hozzáteszik, hogy magát az őrültekházába kellene zárni, hogy megmentsék az egyház becsületét. – De miért? Miért? – A csendőrség körözi Avilaban. – Nem is jártam Avilaban. – Ezt már tudják. Azt mondják, Valladolidban fordult meg. Azt is, hogy ruhát cserélt a vörös polgármesterrel, s így oldott kereket. – Ez nem igaz. – Szerintük maga összeszűrte a levet azokkal az őrült baszkokkal. – S maga honnan tudja mindezt, Teresa? – Mit gondol, engedem, hogy a mi telefonunkat használják, és még csak nem is hagyom nyitva a konyhaajtót? – Szeretnék Herrera atyával beszélni. – El ne áruljon semmit – szólt közbe Sancho. – Semmit. – Herrera atya nincs itthon. Még pirkadat előtt távozott, hogy felkeresse a püspököt. És a püspök olyan állapotban van, hogy az se lepne meg, ha egyenest a szentatyának telefonálna a maga dolgában. Herrera atya közölte velem, hogy a szentatya szörnyű hibát követett el, amikor magát monsignorévá nevezte ki. Ez istenkáromlás, válaszoltam neki. A szentatya nem hibázhat. – Dehogynem, Teresa... apró hibákat ő is elkövethet. A legjobb lesz, ha azonnal hazatérek. – Haza ne jöjjön, atyám. A csendőrség biztosan letartóztatja, és öreg napjaira a bolondokházába zárják. – Én sem vagyok bolondabb, mint, mondjuk, Herrera atya. Vagy maga a püspök, ha már szóba került. – Ők mégis azt állitják, hogy maga a bolond. Hallottam, amikor Herrera atya azt mondta a püspöknek: „Meg kell akadályoznunk a kártevését. Az egyház érdekében.” Felénk se jöjjön, atyám. – Isten vele, Teresa. – Akkor hát nem jön? – Ezen még gondolkodnom kell, Teresa. Quijote atya a következőket mondta a polgármesternek: – A csendőrség értesítette a püspököt, és a püspök Herrera atyát. Azt hiszik, megőrültem. – Nos, akkor nincs baj. A maga őséről is azt hitték, hogy őrült. Még az is lehet, hogy Herrera atya pontosan úgy viselkedik, mint a káplán, és elégeti a maga könyveit. – Isten őrizz. Haza kell mennem, Sancho. – Ezzel aztán csakugyan azt bizonyítaná, hogy őrült. Innen most gyorsan el kell tűnnünk, de nem El Toboso felé. Kár volt elárulnia Teresának, hogy

Leónból beszél. – Teresa hallgat, mint a sír. Ne aggódjon. Hiszen még előlem is eltitkolta, hogy lóhúsból készíti a marhasültet. – Van miért aggódnunk. Ezek a kompjúterek villámgyorsan dolgoznak. Megzavarhatok persze egy kocsi rendszámváltozásával, de ha a csendőrség betáplálta a maga egyházi rangját, akkor ugyancsak bajban vagyunk. Újfent meg kell szabadulnunk az előkéjétől és a harisnyájától. Nem hiszem, hogy túlságosan sok monsignore furikázna egy öreg 600-as Seattal. Gyorsan elindultak arrafelé, ahol Rocinantét parkolták. Sancho szólalt meg: – A legjobb lenne itt hagynunk a kocsit és busszal továbbmenni. – De hiszen nem követtünk el semmit! – Nem az hoz ránk veszélyt, amit elkövettünk, hanem az, amit ránk fognak. Meglehet, Marxot olvasni már nem bűn, de egy bankrablót bújtatni feltétlenül az. – Nem is volt bankrabló. – Akkor csak egy önkiszolgáló éttermet rabolt ki! De ettől még a kocsi csomagtartójában bújtatni bűn. – Rocinantét pedig nem hagyom cserben. – Odaértek a kocsihoz, és az atya védőn tette rá kezét a kocsi oldalára ott, ahol kitapinthatta azt a horpadást, melyet az El Toboso- i hentes kocsija ejtett rajta. – Ismeri maga Shakespeare darabját, a VIII Henrik-et? – Nem. Én jobban szeretem Lope de Vegát. – Nem szeretném, ha Rocinante ugyanazt vetné a szememre, mint Wolsey püspök a királyéra: – Fél-annyi buzgalommal Istenem Szolgáltam volna, mint királyomat, Nem hagyna vén koromra védtelen. Látja ezt a karcolást a hűtőn, Sancho? Hét éve történt, és akkor is az én hibámból szenvedett. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.15

2 Igencsak gyorsan hagyták el Leónt, de ahogy az út emelkedni kezdett, Rocinante a fáradtság jeleit árulta el. León hegyei ott emelkedtek előttük szürkén, sziklásán, csipkésen. A polgármester szólalt meg: – Amúgy is csendre vágyott. Elérkezett az idő, hogy választhat Burgos és Osera csendje közt. – Burgos kellemetlen emlékeket ébreszt. 15 Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.

– Bravó, monsignore, s én még azt hittem, hogy a Generalissimo főhadiszállása vonzani fogja. – Jobban szeretem a béke csendjét, mint azt a csendet, amelyik a győzelemre következik... mert asz a csend olyan, mint a halál örök némasága. S még csak nem is a jó halálé. De maga, Sancho, nem irtózik a kolostorok gondolatától? – Miért irtóznék? Megóvhatnak a nagyobb nyomorúságtól, ahogyan azt Marx írta. A kolostornak egyébként ugyanaz az előnye, mint egy bordélyháznak. Ha nem maradunk sokáig. Ott sincs bejelentőlap. – Akkor hát fel Oserára, Sancho, és a trappistákhoz. – Végre jó galíciai bort ihatunk ott. A manchai készletünk gyorsan fogy. A fűre csak borral terítettek, mert a sajtjukat elvitte a rabló, a kolbásszal pedig korábban maguk végeztek. Csaknem ezer méter magasan jártak, alattuk a kopár tájék, s csak enyhe szellő frissítette a levegőt. Az első palackkal gyorsan végeztek, és Sancho tüstént nyitotta a másodikat. – Bölcs dolog ez? – kérdezte Quijote atya. – A bölcsesség nem abszolút – felelte Sancho. – A bölcsesség az adott helyzethez mérten viszonylagos. Továbbá: a bölcsesség egyedi esetekben is változik. Számomra a mi helyzetünkben bölcs dolog egy újabb fél üveggel meginni, minthogy nincs mit ennünk. Ugyanezt maga balgaságnak tekintheti. És ha ez így van, kellő időben és bölcsen el kell döntenem, mit kezdek a maga fél üveg borával. – Ez az idő valószínűleg nem következik be – mondta Quijote atya. – Az én bölcsességem azt diktálja, hogy maga ne igyék többet a saját részénél – azzal magánakis töltött egy pohárral. Majd hozzátette: – Nem értem persze, hogy az étel hiánya miként befolyásolhatja döntésünk bölcsességét. – Pedig nyilvánvaló – felelte Sancho. – A borban cukor van, és a cukor felettébb értékes táplálék. – Ez esetben, ha marad elegendő borunk, sosem halunk éhen. – Pontosan, de a logikai érvekben mindig ott bujkál valami hiba, még a maga Aquinói Szent Tamásáéban is. Ha borral pótoljuk a táplálékunkat, itt kell maradnunk, ahol vagyunk, és következésképpen elfogyhat a borunk is. – Miért kellene itt maradnunk? – Mert egyikünk sem képes vezetni. – Ez bizony igaz. A logika gyakran vezet képtelen helyzetekhez. Van egy népszerű szent La Manchaban, akit szüzességétől egy fegyvertelen mór fosztott meg a saját konyhájában, miközben a lánynak egy konyhakés volt a kezében. – Akkor hát szerintem ő akarta, hogy megerőszakolják. – Nem, nem. Az elgondolása teljesen logikus volt. A szüzességét ugyanis

kevesebbre tartotta a mór lelki üdvénél. Ha abban a pillanatban ledöfi, egyszersmind megfosztja a kegyelem minden lehetőségétől. Képtelenség, de ha jobban végiggondoljuk, gyönyörű történet. – A bor megoldotta a nyelvét, monsignore. Kíváncsi vagyok, hogyan egyezik majd ki a kolostori némasággal. – Nekünk nem kell némaságot fogadnunk, Sancho, a szerzetesek pedig beszélgethetnek a vendégeikkel. Szabad nekik. – Na, ennek a második üvegnek is gyorsan végére jártunk. Emlékszik – s úgy rémlik, mintha régen lett volna –, hogyan próbálta elmagyarázni nekem a Szentháromságot? – Emlékszem. Akkor követtem el azt a szörnyű hibát. Belementem, hogy a Szentlelket egy fél palack bor jelképezze. – Ezt a hibát nem követjük el újra – nyugtatta meg Sancho, amikor felbontotta a harmadik üveget. Quijote atya nem tiltakozott, de azért a bor izgatóan hatott az elméjére. Az első adandó alkalommal hajlandó volt megsértődni. – Örülök – kezdte rá a polgármester –, hogy ősével ellentétben maga kedveli a bort. Don Quijote gyakran letáborozott egy-egy kocsmában, legalább négy kalandja esett meg holmi csapszékben, de sohasem ivott többet egyetlen pohárnál. Hozzánk hasonlóan gyakran fogyasztott sajtot szabad ég alatt, de soha nem fordult egy jó pohár manchai borhoz leöblíteni azt. Nem kívántam volna útitársnak. Istennek hála, a szent könyvei ellenére, maga tud inni, ha kedve tartja. – Maga meg miért hánytorgatja fel nekem minduntalan derék ősömet? – Csak összehasonlítottam... – Minden alkalmat megragad, hogy szóba hozza, azt állítja, hogy az én szentjeim könyvei olyanok, mint az ő lovagregényei, és a mi kis kalandjainkat az övéihez méri. Azok a csendőrök csak csendőrök voltak, nem szélmalmok. Én meg Quijote atya vagyok, és nem Don Quijote. Vagyis az vagyok, aki. Létezem. Kalandjaim a saját kalandjaim, és nem az övéi. A saját utamat járom – a saját utamat –, nem az övét. Szabad akarattal rendelkezem. Nem vagyok hozzákötve egy olyan őshöz, aki már négyszáz éve halott. – Elnézést, atyám. Azt hittem, büszke az ősére. Eszem ágában sem volt megsérteni. – Ó, tudom én jól, hogyan gondolkodik. Azt képzeli, hogy az én Istenem éppoly képzelgés, mint a szélmalmok, de Ő létezik, nekem elhiheti, mert én nemcsak egyszerűen hiszek benne. Én fizikai kapcsolatban vagyok vele. Én megérinthetem. – És kemény vagy puha? Quijote atya dühödten tápászkodott fel a fűből.

– Nem, nem, atyám. Elnézést. Nem akartam tréfálni. Legalább annyira tisztelem a maga hitét, mint maga az enyémet. Mégis van köztünk különbség. Én tudom, hogy Marx és Lenin élt. Maga meg csak hisz. – Ismétlem, hogy itt nem hitbéli dologról van szó. Én megérinthetem Őt. – Atyám, olyan jól érezzük magunkat együtt. Ez a harmadik palack. Emelem poharam a Szentháromságra. Nem utasíthatja vissza, hogy koccintson velem. Quijote atya mogorván meredt a poharára. – Nem, ezt nem utasíthatom vissza, de... – ivott és ezúttal eloszlott a dühe, és a düh helyébe nagy-nagy szomorúság tolult. Megszólalt: – Nem gondolja, hogy kicsit részeg vagyok, Sancho? – Sancho könnyeket látott társa szemében. – Atyám, a mi barátságunk... – Úgy van, úgy van, azon semmi sem változtathat, Sancho. Bárcsak megtalálnám a megfelelő szavakat. – Mire? – És lenne hozzá műveltségem. Én nagyon tudatlan ember vagyok. Annyi mindent kellett tanítanom El Tobosóban, amit nem is értettem. Végig sem gondoltam őket. A Szentháromság. A természeti törvény. A halálos bűn. Ezeket a szavakat kézikönyvekből tanítottam. És sose kérdeztem meg magamtól, vajon hiszek-e ezekben a dolgokban. Inkább a szentjeimet olvastam odahaza, ők a szeretetről írtak. Azt megértettem. És a többi dolog nem látszott olyan fontosnak. – Nem egészen értem, mi bántja, atyám. – Maga bánt engem, Sancho. Az a négy nap, amit a társaságában eltöltöttem, az bánt. Eszembe jut, mekkorát nevettem, amikor fölfújtam azt a léggömböt. Meg a film... Miért nem háborodtam föl? És miért nem hagytam faképnél? Mintha száz éve volna már, hogy magunk mögött hagytuk El Tobosót. Egészen elzsibbadtam, Sancho. Szédülök. – Azt hiszem, csakugyan beszívott egy kissé, atyám. Ennyi az egész. – Ezek a szokásos tünetek? – Bőbeszédűség... szédülés... úgy van. – És a szomorúság? – Vannak emberek, akiket erre hangol. Mások hangosak és vidámak lesznek. – Azt hiszem, jobb, ha kitartok a tonik mellett. Most képtelen lennék vezetni. – Átvehetem a kormányt. – Rocinante nem szereti az idegen kezeket. Szeretnék egy kicsit aludni, mielőtt útnak indulunk. Ha megsértettem volna, Sancho, bocsásson meg nekem. A bor beszélt belőlem.

– Nem mondott semmi sértőt. Dőljön le egy kicsit, atyám, majd én őrködöm. A vodkától teljesen kijózanodtam. A sziklák között Quijote atya egy füves tisztást talált, és lefeküdt, de az álom elkerülte egy ideig, így szólt: – Heribert Jone atya az iszákosságot nagyobb bűnnek tartotta, mint a falánkságot. Nem értem, miért. Minket egy kis részegeskedés hozott össze, Sancho. Segít a barátságnak. A falánkság ellenben magányos vétek. Az onánia egyik formája. Arra viszont emlékszem, hogy Jone atya azt írja, hogy a falánkság bocsánatos bűn. „Még ha hányáshoz vezet, akkor is.” Ezt szó szerint idéztem. – Jone atyát éppoly kevésbé fogadom el tekintélynek az erkölcsi kérdésekben, ahogyan nem fogadnám el Trockijt tekintélynek a kommunizmus dolgában. – Az emberek csakugyan szörnyű dolgokat követnek el, amikor részegek? – Néha igen, ha elvesztik az önuralmukat. De ez sem mindig rossz. Bizonyos esetekben érdemes elveszteni. Például a szerelemben. – Ahogyan azok az emberek abban a filmben? – Hát igen, körülbelül úgy. – Talán ha egy kicsit többet isznak, még a léggömböket is fölfújják. A sziklák közül furcsa hang hallatszott. A polgármesternek idejébe tellett, amíg rájött, hogy nevetés volt az. Quijote atya megjegyezte: – Maga az én erkölcstanászom, Sancho – és egy pillanat múltán a nevetés hangját könnyű horkolás váltotta fel.

3 Fárasztó nap volt, ők sokat ittak, és egy kis idő múltán a polgármester is elszenderült. Álmot látott, egyikét azoknak a meghatározó, végső álmoknak, amelyekben ébredés előtt van részünk, s amelyeknek a legkisebb részlete is aztán ott kísért az emlékezetben. A polgármester álmában Quijote atyát kereste, aki eltűnt szem elől. Sancho a bíborharisnyát hozta utána, és az nyugtalanította, hogy a hegyi ösvény, amelyre Quijote atya rátért, ugyancsak göröngyös lehet egy mezítlábas embernek. Csakugyan erre járt, elárulták a vérnyomok. Többször is megpróbálta a nevén szólítani Quijote atyát, de a hang mindig elhalt a torkában. Hirtelen egy széles márványútra tért rá, és szemben vele ott emelkedett az El Tobosó-i templom, amelyből furcsa hangok hallatszottak. Belépett a templomba, kezében a bíborharisnyával, és mit látott? Az oltáron, akár egy szentkép, ott gubbasztott Quijote atya; a gyülekezet nevetett, Quijote atya pedig sírt. A polgármester a végső és megváltoztathatatlan katasztrófa érzetével ébredt fel. Időközben besötétedett. Egyedül volt.

Nekiindult, amiképpen álmában, hogy megkeresse Quijote atyát, és megkönnyebbült, amikor a nyomára akadt. Quijote atya kissé lejjebb került a lejtőn, talán azért, hogy közelebb legyen Rocinantéhoz, vagy tán azért, mert ott puhább volt a föld. Harisnyáját levetette, a cipője segítségével párnát formázott belőle a feje alá, és mélyen aludt. A polgármesternek nem volt szíve fölébreszteni. Későre járt már, hogy valami mellékúton most induljanak el Oserának, és a polgármester úgy vélte, hogy Leónba visszatérni nem lenne biztonságos. Újra visszament tehát választott helyére, ahol Quijote atya nem láthatta, és ő is gyorsan elaludt, és most már nem nyugtalanította semmiféle álom. Amikor felébredt, magasan járt a nap, és nem óvta már árnyék. Ideje indulni, gondolta, és megkávézni a következő faluban. Szüksége volt a kávéra. Vodkától soha semmi baj a nem volt, de a túlságosan sok bor éppúgy felzaklatta, mint egy reformista fárasztó izgágasága a pártban. Elindult, hogy felébressze Quijote atyát, de a papot nem találta a helyén, csak a párnaként szolgáló harisnyát és cipőt. Minden eredmény nélkül többször is szólította Quijote atyát, és a saját kiáltásának hangja visszaidézte az álmát. Leült és várt, arra gondolt, hogy talán Quijote atya egy diszkrét helyen könnyebbül meg a bortól. De hogy tíz egész percen át? Nem, nincs az a hólyag, mely ekkora mennyiségű folyadékot tárolhatna. Meglehet, kerülgetik egymást, és Quijote atya, miután megkönnyebbült, talán a társa alvóhelyét indult el keresni, így hát a polgármester is visszatért oda, kezében a bíborharisnyával, és ez ismét nyugtalanítóan idézte vissza az álmát. Sehol sem lelte Quijote atyát. A polgármester így gondolkodott: talán azt nézi meg, hogy Rocinantéval minden rendben van-e. Tegnap a polgármester tanácsára Quijote atya egy kissé lejjebb húzódott Rocinantéval az útról egy homokkupac mögé, mely holmi régi útjavítás eredményeként maradhatott itt, hogy a kocsi az alkalmasint arra járó csendőrök elől rejtve maradhasson. Quijote atya nem volt ott a kocsinál, de Rocinante társra lelt – egy Renault parkolt mögötte, és egy farmerbe öltözött fiatal pár üldögélt a sziklák mögött, mellettük hátizsák, amelybe éppen most rakták vissza a csészéket, csészealjakat és tányérokat; még a maradék is bőséges reggelivel szolgálhatott volna. A polgármesternek a látványtól éhsége támadt. Barátságos népeknek rémlettek, mosollyal üdvözölték, ezért némi habozás után megkérdezte tőlük: – Nincs véletlenül egy fölösleges zsemléjük? Azok, ha jól ítélte meg, idegesen méregették. Rádöbbent, hogy borotválatlan, s még mindig a bíborharisnyát szorongatja a kezében. Arra is ráébredt, hogy ezek külföldiek. A férfi amerikai kiejtéssel szólalt meg: – Sajnos, nem értek sokat spanyolul. Parlez-vous fran¸ais? – Un petit peu – felelte a polgármester –, trÀs petit peu.

– Comme moi – felelte a férfi, mire zavart szünet következett. – J'ai faim – bökte ki a polgármester. Francia beszédének gyengesége mintha koldussá változtatta volna. -J'ai pensé si vous avez fini votre – hiába kereste a szót – votre desayuno... – Desayuno? A polgármester ismét meglepetéssel konstatálta, hogy hány külföldi turista utazgat manapság szerte Spanyolországban anélkül, hogy akár a legalapvetőbb szavakat elsajátítaná. – Roland – mondta a lány az ő érthetetlen nyelvén –. mindjárt hozom a szótárat a kocsiból. A lány felkelt, és a polgármester felfigyelt rá, milyen hosszú és vonzó lába van, majd megsimogatta a saját arcát – az eltűnt ifjúság bánatának mozdulatával. – Il faut me pardonner, SeÔorita... Je n'ai pas...16 – mondta, de ekkor rádöbbent, hogy nem tudja, hogyan mondják azt franciául, hogy „borotválkozás”. Amíg a lány visszatért, a két férfi némán méregette egymást. S még akkor is nehéz volt a társalgás. A polgármester nagyon lassan beszélt, és szünetet tartott minden fontos szó után, hogy a lánynak legyen ideje kikeresnie a zsebszótárában: – Ha történetesen... befejezték... a reggelijüket... – Desayuno azt jelenti: reggeli – mondta a lány az örömteli felfedezés hangján a társának. –...kaphatnék egy bolló-t? – Bollo, garasos cipó, mondja a szótár – tolmácsolta a lány –, de a miénk jóval többe került egy garasnál. – A szótárak mindig elavulnak – jelentette ki a társa. – Nem várhatjuk el tőlük, hogy lépést tartsanak az inflációval. – Én nagyon éhes vagyok – közölte velük a polgármester, és nagy nyomatékkal ejtette ki a kulcsszót. A lány a szótárban lapozott. – Ambriento – nem ezt a szót mondta? Nem találom. – Próbáld meg a H-nál. Azt hiszem ezek nem ejtik a h-t. – Ó, persze, itt is van. „Ékes.” De mivel akar ez ékeskedni? – Nincs annak valami másik jelentése? – Ó, persze, egy sorral lejjebb. „Éhes.” Biztos erre gondolt. Megéhezett egy garasos cipóra. – Maradt még kettő. Add oda neki mindkettőt. És várj, add oda ezt is a szegény ördögnek – és a férfi átnyújtott egy százpesetás bankjegyet. A polgármester elfogadta a cipókat, és visszautasította a pénzt. Hogy 16 Beszél franciául?... Kicsit, nagyon kicsit... Mint én... Éhes vagyok... Azt hittem, befejezték a... reggelijüket... Elnézést, SeÔorita... Én még nem...

indokait megmagyarázza, először Rocinantéra mutatott, majd önmagára. – Uramisten – kiáltott fel a lány –, ennek kocsija van, mi meg száz pesetát kinálunk neki! – Összefonta a kezét, és egy keleties mozdulattal az égnek emelte. A polgármester mosolygott. Rájött, hogy ez bocsánatkérést jelent. A fiatalember mogorván jelentette ki: – Honnan sejthettem volna? A polgármester nekikezdett a cipónak. A lány a szótárban keresgélt. – Mantequilla? – kérdezte. – Milyen illat? – kérdezte kellemetlen hangon a férfi. – Azt kérdeztem tőle, kér-e hozzá vajat. – Azt mind megettem. Már nem volt érdemes eltenni. A polgármester megrázta a fejét, és végzett a zsemlével. A másikat a zsebébe süllyesztette. – Para mi amigo17 – magyarázta. – Nézd csak! Ezt megértettem! – mondta örömmel a lány. – A nőjének tette el. Nem emlékszel a latinból? Amo – szeretek, amas – szeretsz. Elfelejtettem, hogyan folytatódik. Fogadok, hogy ugyanazt csinálták a bokorban, amit mi. A polgármester tölcsért formált a tenyeréből, és újra kiáltott, de nem érkezett felelet. – Honnan tudod, hogy nőről van szó? – kérdezte a férfi. Úgy látszik, eltökélte, hogy akadékoskodni fog. – A spanyolban valószínűleg ugyanúgy mondják, mint a franciában. Az ami akármilyen nemű lehet, amíg leírva nem látod. – Szent isten! – kiáltott fel a lány –, csak nem az a hulla volt, akit az orrunk előtt vittek el...? – Nem tudjuk, hogy hulla volt. És ha hulla volt, akkor miért teszi el neki azt a cipót? – Kérdezd meg tőle. – Hogyan kérdezhetném? Nálad van a szótár. A polgármester kiáltozott. De csak egy halvány visszhang felelt. – Mindenképpen úgy nézett ki, mint egy hulla – jegyezte meg a lány. – De az is lehet, hogy csak kórházba vitték. – Neked mindig olyan unalmas magyarázatod van mindenre. A kórházban se lesz szüksége cipóra. – A fejlődésben elmaradt országokban a rokonság gyakran ételt visz a betegnek. – Spanyolország nem elmaradott ország. – Ezt mondod te. Úgy rémlett, veszekednek valamin, ezért a polgármester visszasétált Quijote atya hálóhelyéhez. Az atya rejtélyes eltűnése és saját álmának emléke ugyancsak nyomta a polgármester kedélyét, így hát visszatért Rocinantéhez. 17 A barátomnak.

Távollétében a fiatal pár bizonyos haszonnal forgatta a szótárat. – Camilla – mondta a lány, de olyan furcsán ejtette, hogy a polgármester nem fogta fel rögtön az értelmét. – Biztos vagy benne, hogy a megfelelő szót mondod? – kérdezte a férfi. – Inkább leánynévnek hangzik, mint hordágynak. Azt sem értem, hogy miért kerested ki a hordágy szót. Nem is volt náluk hordágy. – De hát nem érted, hogy legjobban ez fejezi ki a lényeget? – makacskodott a lány. – Melyik szó fejezi ki jobban azt, hogy valakit elvittek mellettünk? – Például a „cipelés”. – A szótár csak az igék főnévi igenevét közli, de megpróbálhatom, ha ragaszkodsz hozzá. Transportar – folytatta a lány –, camilla. – A polgármester hirtelen megértette, hogy mit akar mondani, de ez édeskevés volt. – Dónde? – kérdezte kétségbeesetten, – Dónde? – Azt hiszem, azt kérdezi, „hová” – mondta a férfi, aki hirtelen ihletett tolmáccsá változott át. Odacsörtetett a kocsijához, kinyitotta az ajtót, hétrét görnyedt, majd valami súlyos tárgyat lapátolt odébb. Aztán León irányába hadonászott, és azt mondta: – Elfújta a szél. A polgármester hirtelen lerogyott egy sziklára. Mi történhetett? Nyomukra bukkant a csendőrség? De a csendőrség bizonyosan kivárta volna, amíg elfoghatja Quijote atya társát is. És ők miért cipelnék egy hordágyon Quijote atyát? Lelőtték és aztán megijedtek attól, ami történt? Gondolatai súlyától feje a mellére csuklóit. – Szegény ember – suttogta a lány –, gyászolja a halott barátját. A legjobb lesz, ha mi csöndben eltűnünk. Felkapták a hátizsákjukat, és lábujjhegyen vonultak az autójukhoz. – Izgalmas, nem? – kérdezte a lány, ahogyan befészkelte magát az ülésre – de szörnyen, szörnyen szomorú is. Úgy érzem, mintha egy templomban jártam volna.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote találkozik a püspökkel l Amikor Quijote atya kinyitotta a szemét, meglepődött, hogy a táj mindkét oldalon gyorsan mozog, miközben ő csaknem ugyanabban a testhelyzetben hever, mint amikor elaludt. Fák suhantak el mellette, aztán egy ház. Úgy gondolta, hogy szeme világát rontotta meg az elfogyasztott bor, majd sóhajtva nyugtázva balgaságát, eltökélte, hogy a jövőben önmegtartóztatóbb lesz, s ezzel lehunyta a szemét és újra álomba szenderült. Másodjára egy furcsa zökkenés ébresztette fel, mely azonnal meg is szűnt; azután úgy érezte, hogy a teste összecsuklik és megpihen valamin, ami a meglehetősen egyenetlen talaj helyett; ahol elébb feküdt, egy hűvös lepedő benyomását keltette. Az egész felettébb különös volt. Hátranyúlt, hogy megigazítsa a párnáját. Felháborodott női hangot hallott: – A Szent Szűz nevére, mit tettek a szegény atyával? Egy másik hang ezt válaszolta: – Ne aggódjon, asszonyom. Nemsokára felébred. Menjen és készítsen neki egy csésze jó erős kávét. – Ő a teát szereti. – Akkor teát, de főzze erősre. Én mellette maradok, amíg felébred, és akkor... – De Quijote atya ismét visszazuhant az álom békéjébe és nyugalmába. Három léggömbről álmodott, amelyet felfújt, majd felbocsátott a levegőbe: kettő nagy volt, egy meg kicsi. Ez nyugtalanította. Megpróbálta elkapni a kicsit, hogy akkorára fújja, mint a többit. Ám ekkor fölébredt, kettőt pislogott, és rádöbbent, hogy otthon van El Tobosóban és a régi ágyán fekszik. Ujjak tapogatták az ütőerét. – Dr. Galván! – kiáltott fel az atya. – Maga! Mit keres El Tobosóban? – Csillapodjék – nyugtatgatta a doktor. – Nemsokára jobban lesz. – Hol van Sancho? – Sancho? – A polgármester. – Otthagytuk. Részegen aludt. – Rocinante? – A kocsija? Nem kétséges, hogy a polgármester visszahozza. Hacsak nem szökik át a határon. – Hogyan kerültem ide? – Úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha beadok magának egy kis injekciót. Hogy megnyugtassam.

– Nem voltam nyugodt? – Aludt, de úgy véltem, hogy az adott körülmények között a mi feltűnésünk várható reakciója esetleg felizgatná. – Ki volt a másik? – Hogy érti ezt? – Maga mondta, hogy a feltűnésünk. – Ó, hát a jó barátja, Herrera atya kísért el természetesen. – És ide hoztak, akaratom ellenére? – Ez a maga otthona, drága barátom, El Toboso. Hol pihenhetné ki kellemesebben magát? – Nincs szükségem pihenésre. Még le is vetkőztettek. – Csak a külső ruházatától szabadítottuk meg, ez minden. – A nadrágom! – Nem szabad felizgatnia magát. Árt. Bízzék bennem: szüksége van egy rövid pihenőre. Maga a püspök fordult Herrera atyához, hogy jusson a nyomára, hozza haza, mielőtt nagyobb baj történik. Herrera atya hívott fel Ciudad Realban. A nevemet Teresa adta meg neki, és mivel nekem meg van egy unokatestvérem a belügyminisztériumban, a csendőrség nagyon megértőnek és segítőkésznek bizonyult. Még szerencse, hogy Leónból hazatelefonált Teresának. Teresa lépett be a szobába egy csésze teával. – Atyám, atyám! – kiáltott fel –, micsoda áldás élve látni magát és jó... – Még nincs elég jól, Teresa – javította ki az asszonyt dr. Galván –, de néhány heti pihenés után... – Még hogy néhány heti pihenés! Én azonnal felkelek. – A pap az első kísérlet után visszarogyott az ágyra. – Egy kicsit szédülünk, nem? Nyugodjon meg. Ez az injekciók hatása. Útközben már beadtam magának kettőt. A nap megcsillant egy fehér galléron, és az ajtóban Herrera atya tűnt fel. – Hogy van a beteg? – kérdezte. – Szépen javul, azt hiszem. – Mindketten vétkesek – jelentette ki Quijote atya –, törvénytelen rablásban. Rablás, orvosi kezelés a beteg hozzájárulása nélkül. – Én határozott utasítást kaptam a püspöktől – felelte Herrera atya –, hogy hozzam haza. – Que le den por el saco al obispo.18 – kiáltott fel Quijote atya, és halotti csend fogadta szavait. Azok még Quijote atyát is megrendítették. Hol a csudában tanulhatta meg ezt a passzust, hogyan jutott ilyen gyorsan és váratlanul az ajkára? Milyen eltemetett emlékekből? A csendet nevetés törte 18 Hogy tegyék bele a püspök zsákjába.

meg. Quijote atya életében először hallotta Teresát nevetni. Majd így szólt: – Felkelek. Azonnal. Hol a nadrágom? – Átvettem megőrzésre – felelte Herrera atya. – Az a kifejezés, amit most használt... megismételni is képtelen lennék... ilyen szavak egy pap, egy monsignore szájából... Quijote atya vad kísértést érzett, hogy ugyanezt a megismételhetetlen kifejezést használja monsignorei címének említésére, de ellenállt neki. – Azonnal hozza ide a nadrágomat – követelte. – Fel akarok kelni. – Az ilyen obszcén kifejezés, mint az előbbi, bizonyítja, hogy nincs az eszénél. – Azt kértem, hogy hozza ide a nadrágomat. – Türelem, türelem – avatkozott közbe dr. Galván. – Majd néhány nap múlva. Most pihennie kell. Mindenekelőtt semmi izgalom. – A nadrágomat! – A gondját viselem, amíg nem lesz jobban – válaszolta Herrera atya. – Teresa! – fordult egyetlen barátjához Quijote atya. – A nadrágot elzárta a szekrénybe. Isten legyen irgalmas hozzám, atyám. Nem tudtam, hogy mi a szándéka vele. – S most én mit tegyek? Heverjek itt az ágyban? – Egy kis csendes elmélkedés helyénvaló lenne – felelte Herrera atya. – Maga nagyon furcsán viselkedett. – Mire céloz? – Az avilai csendőrség jelentette, hogy ruhát cserélt a társával és hamis címet diktált be. – Ez teljes félreértés. – Egy Leónban letartóztatott bankrabló azt vallotta, hogy odaadta neki a cipőjét, elrejtette őt a kocsijában. – Nem is volt bankrabló. Csak egy önkiszolgáló boltot fosztott ki. – A püspök úrnak és nekem elég sok fáradságunkba került meggyőzni a csendőrséget, hogy ne folytassák le az eljárást. A püspök úr arra is rákényszerült, hogy őeminenciája, az avilai püspök úr közbenjárását kérje telefonon. Dr. Galván unokatestvére is nagy segítségünkre volt. És persze maga dr. Galván. Elég nehezen sikerült őket meggyőznünk arról, hogy maga ideg-összeroppanásban szenved. – Ez őrültség. – Inkább a maga viselkedésének legkönyörületesebb magyarázata. Amúgy alig sikerült volna elkerülnünk a nagy botrányt az egyházban. – Majd további megszorítással élt. – Legalábbis eddig. – Most pedig aludjon egy kicsit – tanácsolta dr. Galván Quijote atyának. – Délben egy kis levest – oktatta ki Teresát –, s talán egy rántottat este. A bort

egyelőre mellőzzük. Beugrom ma este, hogy megnézzem, hogy van a betegünk. Fel ne ébressze, ha alszik. – És ne feledje el – utasította Herrera atya az asszonyt – kitakarítani az ebédlőt, amíg holnap reggel misézem. Nem tudom pontosan, mikor érkezik meg a püspök. – A püspök? – kiáltott fel Teresa, s kérdését Quijote atya is visszhangozta. Herrera atya nem tartotta szükségesnek a feleletet. Kiment, de nem csapta be az ajtót, csak éppen – ez a megfelelő szó rá – behúzta maga után. Quijote atya a párnán dr. Galván felé fordította a fejét. – Doktor – mondta –, maga régi barátom. Emlékszik rá, amikor tüdőgyulladásom volt? – Persze hogy emlékszem. Hadd gondolkodjam csak. Van annak már harminc éve is. – Bizony, akkortájt még nagyon féltem a haláltól. Annyi minden nyomta a lelkiismeretemet. Gondolom, elfelejtette már, hogy mit mondott nekem akkor. – Azt hiszem, azt mondtam, hogy igyék annyi vizet, amennyit csak bír. – Nem, nem erre célzok. – Az emlékezetét vizsgáztatta, de szó szerint nem tudta idézni. – Valami ilyesmit mondott: gondoljon azokra a milliókra, akik két óraütés között meghalnak... csirkefogók és tolvajok és csalók és iskolamesterek és jó apák és anyák, bankigazgatók és orvosok, patikusok és mészárosok... miből gondolja hát, hogy marad ideje őneki, hogy megbocsásson vagy elítéljen bárkit is? – Csakugyan ezt mondtam volna? – Nagyjából. Nem is tudhatta, milyen nagy megnyugvást szerzett vele nekem. Most pedig hallotta Herrera atyát – nem az Isten, hanem a püspök jön látogatásomra. Bárcsak eszébe jutna valami vigasz az ő érkezése idejére is. – Ez már jóval nagyobb gondot okoz – felelte dr. Galván –, de talán már amúgy is kimondta magában: „A franc essen a püspökbe.”

2 Quijote atya szigorúan engedelmeskedett dr. Galván utasításainak. Aludt, amennyit csak tudott, levest evett délben, este pedig elfogyasztotta a fele rántottáját. Eszébe jutott ugyan, hogy mennyivel jobban esett a sajt a szabad levegőn egy palack manchai bor kíséretében. Automatikusan felébredt reggel negyed hatkor (hiszen több mint harminc éven át hatkor celebrálta a misét a csaknem üres templomban). Most ott feküdt az ágyában, s fülelt, hogy meghallja az ajtócsapódást, mely Herrera atya távozását jelzi, de csak alig hét előtt hallotta meg. Herrera atya nyilvánvalóan megváltoztatta a mise idejét. Tudta, milyen értelmetlen a fájdalom, amit ezzel okoz neki. Herrera atya így legfeljebb két-három lélekkel szaporíthatja a

gyülekezetét. Quijote atya várt öt percet (hátha Herrera atya otthon felejtett valamit, esetleg egy zsebkendőt), akkor lábujjhegyen kilopakodott az ebédlőbe. A karosszéken a párna alatt egy gondosan összehajtogatott lepedő lapult. Herrera atya bizonnyal rendelkezik a rendszeretet erényével, ha ugyan a rendszeretete erény. Quijote atya végigpásztázott a könyvespolcon. Ó, jaj! Kedvenc olvasmányait Rocinantéra bízta. Szalézi Szent Ferenc, gyakori vigasztalója valahol Spanyolország útjain vándorol. Lekapta Szent Ágoston Vallomásai-t és egy tizennyolcadik századi jezsuita, Caussade atya Lelki levelei-t, melyeket ugyancsak vigasztalónak talált szeminarista korában, és ezzel visszabújt az ágyba. Teresa meghallotta motoszkálását, és behozott neki egy csésze teát vajas zsemlével. Az asszony rosszkedvű volt. – Mit képzel ez, ki vagyok én? – kérdezte. – Takarítsak ki, míg ő misézik? Hát nem takarítottam eleget magának húsz éven át, vagy még annál is tovább? Nem kell nekem ahhoz sem ő, sem a püspök, hogy a kötelességemre figyelmeztessenek. – Komolyan azt hiszi, hogy eljön a püspök? – Ó, ezek összetartanak, mint a tolvajok. Mióta maga elment, reggel, délben, este rajta ül a telefonon. Mindig csak kegyelmes uram, kegyelmes uram, kegyelmes uram. Azt hinné az ember, hogy magával az Istennel beszél. –Az ősömet – jegyezte meg Quijote atya – legalább megkímélték a püspöktől, amikor hazahozta a pap. Én meg inkább kiegyezem Galván doktorral, mint azzal az ostoba borbéllyal, aki az ősömnek azt a rengeteg rémtörténetet mesélte az őrültekről. Hogyan gyógyíthatták meg őt az ilyesféle rémtörténetek az őrültekről, ha ő maga csakugyan őrült volt, melyet ugyan egy pillanatra sem hiszek. Nos, Teresa, mindig a dolog napos oldalára kell gondolnunk. Az én könyveimet talán nem égetik el. – Talán nem égetik el, de Herrera atya utasított, hogy a dolgozószobáját tartsam lakat alatt. Azt mondta, nem szeretné, ha fárasztaná magát a könyvekkel. Legalábbis addig nem, amíg a püspök megérkezik. – De hát maga nem zárta be az ajtót, Teresa. Láthatta, hogy két könyvet ki is hoztam. – Csak nem képzeli, hogy én kizárom magát a saját szobájából? Amikor annyira fáj, hogy ott látom azt a fiatal papot üldögélni, mintha az ő dolgozója volna? Egy követ fújnak ezek, mind a ketten. Hallotta, amikor Herrera atya visszatért a miséről: hallotta a tányérok csörgését, amikor a pap reggelizett – Teresa a konyhában kétszer akkora zajt csapott, mint amikor neki készített reggelit. Caussade atyához fordult, aki ezúttal nagyobb vigaszt szolgáltatott, mint Heribert Jone atya. Úgy tett, mintha Caussade atya ott ülne az ágya szélén, hogy meghallgassa a gyónását. Hány

nap telt el? Négy vagy öt? – Atyám, utolsó gyónásom óta, tíz napja... – és ekkor ismét ugyanaz a nevethetnék kezdte el gyötörni, amely csaknem kitört belőle, amikor azt a filmet nézte Valladolidban, amikor rádöbbent; mennyire hiányzik belőle mindenfajta vágy, amely gyarló ember voltát bizonyítaná és szégyennel töltené el. Lehetséges, hogy a moziban csípte fel azt a közönséges kifejezést, amelyet beszélgetés közben a püspökre alkalmazott? De hát a filmben nem szerepelt semmiféle püspök. Az obszcén szavak nevetésre ingerelték Teresát, sőt dr. Galván megismételte őket. Azt mondta Caussade atyának: – Ha volt vétek az asszony nevetésében vagy dr. Galván helyeslésében, azt a bűnt én magamra vállalom, csakis magamra. – Volt ennél nagyobb vétke is. A bor hatása alatt kicsinyítette a Szentlélek fontosságát, amikor egy fél üveg manchai borhoz hasonlította. Ez bizonnyal olyan feketelista volt, amelyért a püspök megróhatja, de igazából nem a püspöktől félt. Önmagától félt. Úgy érezte, mintha meglegyintette volna a legsúlyosabb bűn szárnyának szegélye, a kétségbeesésé. Találomra ütötte fel Caussade atya Lelki levelei-t. Az első elolvasott mondat nem adott ki olyan értelmet, amit tüstént felfoghatott volna. „Véleményem szerint a ti gyakori érintkezésetek megannyi rokonotokkal és más világi személyekkel akadály fejlődésetekben.” Igazat szólva Caussade atya egy apácához intézte szavait, de akkor is... Egy pap és egy apáca szoros szövetségesek. Ám én sosem akartam előrelépni, tiltakozott az üres levegőnek, én sose akartam monsignore lenni, rokonaim pedig nincsenek, kivéve egy másod-unokatestvéremet Mexikóban. Minden különösebb reménykedés nélkül másodszor is felütötte a könyvet, ezúttal azonban sikerrel, bár az a mondat, amelyet kiválasztott, elég csüggesztően kezdődött. „Meggyóntam-e tisztességesen valaha is életemben? Megbocsátott-e nekem Isten? Jó vagy rossz-e a helyzetem?” Megkísértette a gondolat, hogy becsukja a könyvet, de azért tovább olvasott. „Erre rögtön azt felelem: Isten mindezt elrejteni kívánja előlem, hogy én vakon adjam át magam az Ő könyörületének. Nem kívánom tudni azt, amit Ő nem akar elébem tárni, és engedelmesen haladok mindama sötétség közepette, amelybe Ő vetett engem. Az Ő dolga megítélni előrehaladásom állapotát, az enyém, hogy csakis Vele foglalatoskodjam. A többiről ő gondoskodik; magamat neki ajánlom.” – „Magamat neki ajánlom” – ismételte hangosan Quijote atya, és ebben a pillanatban feltárult a szoba ajtaja, és Herrera atya hangja jelentette be: – Őeminenciája van itt. Quijote atyának egy pillanatra az a különös benyomása támadt, hogy Herrera atya hirtelen megöregedett, a gallérja még mindig vakítóan fehér, de a

haja megőszült, és persze Herrera atya nem hordott püspöki gyűrűt, sem az előírásos keresztet a nyakába vetve. Idővel mindkettőt viselni fogja, idővel s minden bizonnyal, állapította meg Quijote atya. – Elnézést, eminenciás uram. Csak néhány pillanatot kérnék, mindjárt csatlakozom önhöz a dolgozószobában. – Maradjon, ahol van, monsignore – felelte a püspök. (A monsignore címet nyilvánvaló keserűséggel görgette elő a szájából.) A ruha ujjából fehér selyem zsebkendőt húzott elő, és leporolta az ágy melletti széket, gondosan szemügyre vette a zsebkendőt, hogy mennyire piszkolódott be, majd leereszkedett a székre, kezét a lepedőre tette. Quijote atya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy térdre ereszkedhessek, ezért úgy vélte, elengedhető a gyűrűcsók, és a püspök kis szünet után vissza is húzta a kezét. A püspök lebiggyesztette az ajkát, és pillanatnyi tűnődés után kibökte az egy szótagú szót: – Nos! Herrera atya úgy állt az ajtóban, mint egy testőr. A püspök utasította: – Hagyjon magamra a monsignoréval... – Ez a cím úgy égethette a nyelvét, hogy eltorzult az arca. – Négyszemközt szeretnék beszélni vele. – Herrera atya visszavonult. A püspök marokra fogta a keresztet bíbor-pecherá-ján, mintha az emberinél magasabb bölcsességhez fordulna most. Az első mondata csalódást okozott Quijote atyának: – Remélem, jobban érzi magát. – Tökéletesen jól érzem magamat – felelte Quijote atya. – Ez a kis kiruccanás igencsak jót tett nekem. – Nemigen, ha a hozzám érkező jelentések igazak. – Miféle jelentések? – Az egyház mindig küzdött azért, hogy a politika fölé emelkedjen. – Mindig? – Nagyon jól tudja, mi volt a véleményem, amikor olyan balszerencsés kapcsolatba lépett azzal az In Vinculis nevű szervezettel. – A könyörületesség meggondolatlan cselekedete volt, eminenciás uram. Bevallom őszintén, hogy nem gondoltam végig... de a könyörület nem gondolkodik. A könyörület, mint a szeretet, legyen vak. – Önt számomra felfoghatatlan okokból a monsignore rangjára emelték. Egy monsignore mindig gondolkozzék. Óvnia kell az egyház méltóságát. – Nem én kértem, hogy monsignore legyek. Nem is szeretek monsignore lenni. Nekem elég gond, hogy megőrizzem az El Tobosó-i parókia papjának méltóságát. – Én nem adok semmiféle pletykára, monsignore. A merő tény, hogy valaki az Opus Dei tagja, még nem feltétlenül avatja őt megbízható tanúvá. Becsületszavára elhiszem, ha kijelenti, hogy nem járt egy bizonyos madridi

üzletben, hogy ott biborosi kalapot vegyen. – Az nem én voltam. A barátom csinált egy ártatlan tréfát... – Ártatlan? A barátja, ha jól tudom, El Toboso egykori polgármestere. Kommunista. Rosszul választja meg a barátait és útitársait, monsignore. – Talán nem nekem kell emlékeztetnem eminenciádat, hogy a Mi Urunk... – Ó, igen, igen. Tudom, hogy mit akar mondani. Azt a szöveget az adószedőkről és bűnösökről mindig nagy óvatlansággal használták egy csomó meggondolatlanság igazolására. A Mi Urunk által választott Szent Máté adófelügyelő volt – adószedő, a megvetett osztályból. Ez így igaz, de egy adószedőt egy világ választ el egy kommunistától. – Tudomásom szerint bizonyos keleti országokban ugyanegy személy lehet mindkettő. – Nekem kell önt figyelmeztetnem, monsignore, hogy a Mi Urunk az Isten Fia volt. Számára minden megengedhető, de egy magafajta szegény pap számára, de még számomra is okosabb Szent Pál nyomában járni. Emlékszik rá, mit írt Titusnak: „Akad ugyanis számos elégedetlenkedő, fecsegő és ámító ember, főképp a körülmetéltek sorában. Ezeket el kell hallgattatni, mert... ártalmas dolgokat tanítanak.” A püspök elhallgatott, hogy megvárja Quijote atya válaszát, de semmiféle válasz nem hangzott el. És ezt jó jelnek vélhette, mert amikor legközelebb megszólalt, mellőzte a „monsignorét”, és a barátságos és cimboraságra utaló atyámat használta. – A barátja, atyám – kezdte rá –, nyilvánvalóan részeg volt, amikor mindkettejükre rátaláltak. Fel sem ébredt, amikor szóltak hozzá. Herrera atya arra is felfigyelt, hogy nagyon sok bor volt az autójában. Nem kétséges, hogy a maga idegállapotában a bor komoly kísértést jelenthetett. Személy szerint bort én csak a szentmisén fogyasztok. Jobb szeretem a vizet. Úgy képzelem, hogy amikor megiszom egy pohárral, a Jordán tiszta vizéből merítek. – Nem volt az olyan tiszta – jegyezte meg Quijote atya. – Hogy érti ezt, atyám? – Nos, eminenciás uram, nekem mindig eszembe jut, hogy Námán, a szíriai hétszer merítkezett meg a Jordánban, és leprájának minden nyomát a vízben hagyta. – Ósdi zsidó legenda az ősidőkből. – Igen, tudom, eminenciás uram, de attól még igaz lehet... és a lepra rejtelmes betegség. S vajon hány derék zsidó leprás követhette Námán példáját? Abban természetesen megegyezem önnel, hogy Szent Pál megbízható kalauz, ezért bizonyára ön is emlékezni fog rá, amit ugyancsak Titusnak írt – nem, tévedek, Timóteusnak: – „Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kis bort is.”

Pillanatnyi csend ereszkedett a hálószobára. Quijote atya azt gondolta, hogy talán a püspök egy másik idézetet keres Szent Páltól, de tévedett. A szünet inkább a beszélgetés tárgyának, mintsem hangulatának változását jelezte. – Amit nem értek, monsignore, hogy a csendőrség tanúja volt, amikor maga ruhát cserélt ezzel a... volt polgármesterrel, a kommunistával. – Nem ruhát cseréltünk, eminenciás uram, hanem csak egy gallért. A püspök lehunyta szemét. Türelmetlenségből? Vagy tán megértésért imádkozott. – És gallércserére mi szükség volt? – Ő azt képzelte, hogy ugyancsak megszenvedek az ilyen gallérban ettől a melegtől, átadtam neki, hogy felpróbálja. Nem akartam, hogy azt higgye, kivételezek magammal... Egy katonai egyenruhát, de még a csendőrségét is sokkal nehezebb elviselni ebben a melegben, mint a gallért. Nekünk szerencsénk van, eminenciás uram. – Egy valladolidi parókia papjának a fülébe jutott, hogy egy püspököt – vagy egy monsignorét – láttak kijönni egy botrányos filmtől... tudja, egy olyan filmtől, amit a Generalissimo halála után már bemutatnak... – Talán az a szegény monsignore nem tudta, milyen filmhez látogatott el. A címek olykor félrevezetők. – Ami oly felháborító ebben a történetben, hogy azt a püspököt vagy monsignorét – tudja, az embereket mennyire összezavarja a pechera, amit ön is, én is viselünk – nevetve látták kijönni ebből a kétes hírű filmszínházból. – Nevetve nem, eminenciás uram, talán csak mosolyogva. – Nem értem, miért nézett meg egy ilyen filmet. – Félrevezetett az ártatlan cím. – Hogyan hangzott? – A szűz imája. A püspök mélyet sóhajtott. – Annak örülnék a legjobban – jegyezte meg –, ha a szűz jelzőt fenntartanák a Miasszonyunknak, s talán a szerzetesrendek tagjainak. Értesültem róla, hogy El Tobosóban visszavonult életet élt, nem tudhatta hát, hogy nagyvárosainkban a „szűz” szót annak merőben időleges értelme szerint a kéjre való ingerlésként használják. – Bevallom, eminenciás uram, hogy ez nem jutott eszembe. – Ezek természetesen apróságok a csendőrség szemében, bármennyire is botrányosnak tűnnek fel az egyház szemében. Nekem és avilai kollégámnak igencsak nagy nehézségek árán sikerült rávennünk őket, hogy szemet hunyjanak az előtt, amit súlyos törvényszegésnek minősíthetünk. Még a belügyminisztérium egy magas funkcionáriusával is összeköttetésbe kellett lépnünk... szerencsére az Opus Dei tagja... – Egyszersmind, ha jól tudom, dr. Galván unokatestvére.

– Ez nem tartozik ide. Bár tüstént belátta, hogy kimondhatatlan kárára lenne az egyháznak, ha egy monsignore tűnne fel a vádlottak padján azért, mert elősegítette egy gyilkos menekülését... – Nem volt gyilkos, kegyelmes uram. Mellélőtt. – Egy bankrabló! – Nem, nem. Az csak egy önkiszolgáló bolt volt. – Örülnék, ha nem szakítana félbe mindenféle aprósággal. A leóni csendőrség annál az embernél megtalálta a maga cipőjét, benne a maga nevével. – Ez Teresa ostoba szokása. Szegény teremtés, jó szándéktól vezettetve nem hiszi el, hogy a cipész a megfelelő párat adja vissza, amikor újratalpalja őket. – Nem tudom, szándékosan teszi-e, monsignore, de komoly beszélgetésünkbe minduntalan hétköznapi és elhanyagolható részleteket kever. – Elnézést, nem állt szándékomban, azt hittem, furcsállja, hogy a cipőmet így jelöljük meg. – Nekem az tűnik furcsának, hogy maga egy bűnözőt segített menekülni a törvény elől. – Valóban volt fegyver nála, de természetesen nem használta volna. Nem sokat ért volna vele, ha lelő minket. – Végül a csendőrség is elfogadta ezt a magyarázatot, bár előzőleg a férfi megszabadult a fegyvertől, és tagadta, hogy valaha is rendelkezett volna vele. Azt mindenesetre megállapították, hogy először elrejtette az embert az autója csomagtartójában, és hazudott a csendőrségnek. Erre pedig nem kényszerítette senki. – Nem hazudtam, eminenciás uram. Talán csak megengedtem magamnak némi kétértelműséget. A csendőrség sosem kérdezett rá egyenest, hogy ott bújik-e a csomagtartóban. Persze védekezhettem volna „jelentős szellemi korlátozottsággal”. Heribert Jone atya kifejti, hogy egy bevádolt bűnözőmert jogi kifejezéssel élve én bűnöző voltam – azon az alapon is „ártatlannak” vallhatja magát, melyet hétköznapi nyelven úgy mondunk, hogy „a törvény előtt nem vagyok bűnös, amíg rám nem bizonyították a bűnömet”. Az atya még azt is megengedi a bűnözőnek, hogy rágalmazásnak nevezze a vádat, és vélt ártatlanságára bizonyítékokat sorakoztasson fel – de itt, azt hiszem, Heribert Jone atya egy kissé túloz. – Ki a csoda az a Heribert Jone atya? – Egy tekintélyes német erkölcsteológus. – Hála Istennek nem spanyol. – Herrera atya nagy tisztelettel viseltetik iránta.

– Nem azért jöttem ide, hogy az erkölcsi teológiáról vitatkozzak. – Magam is mindig zavarbaejtö témának tartottam, eminenciás uram. Máig csodálkozással veszem tudomásul a természeti törvény fogalmát... – A természeti törvényt se jöttem ide megvitatni. Jeles tehetséggel kalandozik el, monsignore, az igazi tárgytól. – Mi is az, eminenciás uram? – A botrányok, amelyeket okozott. – Amennyiben hazugsággal vádolnak, akkor már az erkölcsi teológia birodalmában járunk, nemde? – Mindent, de mindent megteszek, hogy elhiggyem... – és ezzel a püspök újólag hosszan felsóhajtott, amiből Quijote atya szánalommal s nem elégedettséggel állapította meg, hogy talán asztmától szenved – megismétlem tehát, hogy maga túlságosan beteg ahhoz, hogy felismerje, milyen veszedelmes helyzetbe keveredett. – Ez, gondolom, mindnyájunkra vonatkozik. – Mindnyájunkra? – Úgy értem, ha jól végiggondoljuk. A püspök különös hangot hallatott – Quijote atyát arra emlékeztette, amikor Teresa tyúkjai tojnak. – Ah – folytatta a püspök –, ide akartam kilyukadni. Veszedelmes gondolat. A maga kommunista barátja kétségkívül olyan utakra vezette... – Ő nem vezetett sehová, eminenciás uram. Csak felkínálta az alkalmat. Tudja, El Tobosóban az autószerelőt kedvelem (mert oly szépen törődik Rocinantéval), a mészáros egy kis csirkefogó – nem mintha bármi mélységes rosszaság lenne a csirkefogókban, és ráadásul itt vannak az apácák, akik olyan kitűnő tortákat sütnek, de nyaralás közben olyan szabadságot éreztem... – Veszedelmes szabadság lehetett. – De hát azt ő adta nekünk, nem igaz? a szabadságot? Hiszen ezért feszítették keresztre. – Szabadság – mondta a püspök. Szinte kirobbant belőle a szó. – Szabadság a törvényszegésre? Önnek, egy monsignorénak? Szabadság, hogy pornómoziba járjon? Gyilkosokat segítsen? – Nem, nem. Mondom, hogy nem talált. – És a maga társa... egy kommunista. Politikáról beszélgetni... – Nem, nem. A politikánál sokkal fontosabb dolgokat beszéltünk meg. Be kell vallanom persze, hogy azelőtt még csak nem is sejtettem, milyen pompásan védte meg Marx az egyházat. – Marx? – Rendkívül félreismert ember, erről biztosithatom, eminenciás uram. – Milyen könyveket olvasott ezen a... rendkívüli... expedíción?

– Szalézi Szent Ferencet mindig magammal viszem. Hogy Herrera atya kedvére tegyek, magammal vittem Heribert Jone atyát is. A barátom pedig kölcsönadta A kommunista kiáltvány-t – nem, nem, kegyelmes uram, nem olyan mű az, mint amilyennek hiszi. Természetesen nem fogadom el minden eszméjét, de van benne egy roppant megható hódolat a vallás előtt – ott, ahol a „jámbor rajongásról és a szent vallásos borzongásról” beszél. – Nem vagyok hajlandó itt ülni tétlenül, hogy egy beteg elme őrjöngését hallgassam – mondta a püspök és felállt. – Túlságosan sokáig tartóztattam, eminenciás uram. Az ön részéről a könyőrület felemelő megnyilatkozása volt meglátogatni engem El Tobosóban. Galván doktor megnyugtathatja, hogy már teljesen rendbe jöttem. – Testben talán. De azt hiszem, másfajta orvosra van szüksége. Természetesen kikérem Galván doktor véleményét, mielőtt írok az érseknek. És imádkozni fogok önért. – Nagy hálával fogadom az imáit – felelte Quijote atya. Észrevette azonban, hogy távozása előtt a püspök nem nyújtotta csókra a gyűrűjét. Quijote atya szemrehányást tett magának, amiért túlságosan szabadon beszélt. Felizgattam ezt a szegény embert, gondolta. A püspököket, akárcsak az egészen szegényeket és műveletleneket különleges óvatossággal illik kezelni. Az ajtaja előtti folyosóról suttogás hallatszott be. Megfordult a kulcs a zárban. Tehát fogoly vagyok, gondolta, mint Cervantes.

MÁSODIK FEJEZET Monsignor Quijote második utazása l Quijote atya autótülkölésre ébredt. Még álmában is felismerte Rocinante eltéveszthetetlen hangját – panaszos hang, nem mint a nagy kocsik dühös, ingerlékeny türelmetlensége – olyan hang, amely bátorító egyszerűséggel közli: „Itt vagyok, ha szükséged van rám.” Tüstént odalépett az ablakhoz és kinézett, de Rocinantét, úgy látszik, a látóhatárán kívül parkolták le valahová, mert szeme előtt csupán egy világoskék színű kocsi állt, s nem az a rozsdásvörös. Az ajtóhoz lépett, egészen elfeledte, hogy rázárták, és megrázta a kilincset. Teresa hangja válaszolt neki: – Csitt, atyám. Várjon még egy percet. – Kire várjak még egy percet? – Herrera atya gyóntatni ment, de sohasem marad el sokáig, mert nincs, akit gyóntasson, így hát megkértem azt az autószerelő suhancot, hogy szaladjon fel a templomba, mielőtt Herrera atya távoznék, és foglalja le őt egy hosszú gyónással. Quijote atya tökéletesen elveszettnek érezte magát. Ez nem az az élet, melyet évtizedekig oly jól ismert El Tobosóban. Ugyan mi hozta a változást? – Ki tudja nyitni az ajtót, Teresa? Rocinante hazatért. – Igen. Tudom. Fel sem ismertem volna szegénykémet a gyönyörű, fényes, kék festék alatt, amit rákentek, meg az új rendszámtáblával. – Kérem, Teresa, nyissa ki az ajtót. Meg kell néznem, mi történt Rocinantéval. – Nem tudom, atyám, mert nincs nálam a kulcs, de ne aggódjék, ő majd elintézi, ha vár egy kis türelemmel. – Kicsoda? – Hát a polgármester. – A polgármester? Hol van? – A maga dolgozószobájában, hol lenne másutt? Felfeszíti a szekrényét, melyet Herrera atya lezárt... az én hajtűmmel és egy doboz olívaolajjal látott neki! – Mire való az olívaolaj? – Honnan tudnám, atyám, de én bízom benne. – Mi van a szekrényben? – A nadrágja, atyám, és minden felsőruházata. – Ha ki tudja nyitni a szekrényt, miért nem nyitja ki ezt az ajtót?

– Erre kértem én is, de ő valamiféle prioritásokról beszélt. Quijote atya megpróbált türelmesen várni, de ezt megnehezítette Teresa folyamatos kommentárja. – Ó, már azt hittem, kinyitotta, de a zár meg se mozdul. Most előkotorja Herrera atya egyik borotvapengéjét. Ebből iszonyú ribillió lesz, mert Herrera atya pontosan számon tartja őket. Most eltörte a borotvapengét, és jóságos ég! most Herrera atya körömollójával dolgozik. Várjon egy kicsit... Legyen türelemmel... Istennek hála, már nyílik. Csak azt remélem, hogy a maga ajtaját gyorsabban intézi el, különben mindjárt visszatér Herrera atya... annak a suhancnak nincs különösebb fantáziája. – Jól van, atyám? – hallatszott a polgármester hangja az ajtó másik oldaláról. – Én jól vagyok, de maga mit művelt Rocinantéval? – Megálltam a barátomnál Valladolidban, és úgy festettük át, hogy a csendőrség ne ismerjen rá... legalábbis első pillantásra ne. Most pedig nekilátok a maga ajtajának. – Semmi szükség rá. Kimászhatok az ablakon. Minő szerencse, gondolta az atya, hogy senki nem vette észre, amint a parókia papja az ablakon át mászik ki pizsamában, s máris ott kopogtat a saját ajtaján. Teresa tapintatosan visszavonult a konyhába, míg Quijote atya magára kapkodta a ruháját a dolgozószobában. – Ezt a szekrényajtót alaposan felfeszítette – jegyezte meg. – Nehezebb volt kinyitni, mint gondoltam. Mit keres? – A galléromat. – Fogja ezt. Az előkéje ott az autóban. – Abból már épp elég bajom volt. Nem vagyok hajlandó viselni, Sancho. – De azért magunkkal visszük. Még hasznunkra lehet. Az ember sosem tudhatja. – Harisnyát se találok sehol. – Nálam van a bíborharisnyája. És az új cipője is. – Én meg a régit kerestem. Sajnálom. Az már örökre eltűnt. – A csendőrség kezében van. – Persze. Elfelejtettem. A püspök úr mesélte. Azt hiszem, indulnunk kell. Remélem, a püspököt nem üti meg a guta. Egy levélre esett a pillantása. Már korábban is észrevette volna, mert egy régi teológiai könyvének támasztották neki, amelyre két másikat tettek rá. írójának nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy minél feltűnőbb helyen legyen. Egy pillantást vetett a borítékra, majd a zsebébe süllyesztette. – Ki írta? – kérdezte a polgármester. – Azt hiszem, a püspök levele. Túlságosan is jól ismerem az írását. – Nem is olvassa el?

– A rossz hír várhat, amíg túl leszünk az első üveg manchai boron. Az atya kiment a konyhába, hogy elbúcsúzzék Teresától. – Valóban nem tudom, hogy tudja majd elmagyarázni a történteket Herrera atyának. – Ó, magyarázattal neki kell szolgálnia. Mi oka lehetett rá, hogy bezárja magát a saját szobájába, a saját házában, és elvegye a ruháit? Homlokon csókolta Teresát; ezt annyi együtt töltött év után most merte megtenni először. – Isten áldja meg, Teresa – mondta. – Maga igen jó volt hozzám. És türelmes. És milyen hosszú ideig! – Megmondaná, hová távozik, atyám? – Jobb, ha nem tudja, mert másról sem fogják faggatni. De annyit elárulhatok, hogy Isten akaratából oda megyek, ahol hosszú nyugalom vár rám holmi csöndes helyen. – Ezzel a kommunistával? – Ne beszéljen úgy, Teresa, mint a püspök. A polgármester mindig jó barátom volt. – De az ő fajtája nem olyan, hogy hosszú nyugalomra vágyik holmi csöndes helyen. – Azt sohasem tudhatni, Teresa. Furcsább dolgok estek meg velünk már ezen az úton. Az atya elfordult, de egy hang visszahívta. – Atyám, én úgy érzem, mintha örökre búcsút venne tőlem. – Nem, nem, Teresa, egy keresztény számára nincs olyan, hogy örök búcsú. Felemelte a kezét, hogy szokása szerint áldást adjon, de a mozdulatot nem fejezte be. Hiszek abban, amit mondtam neki, nyugtatta magát az atya, ahogy elindult a polgármester nyomában, természetesen hiszek benne, de hogyan is van ez, hogy amikor a hitről beszélek, tüstént egy árnyék tűnik fel, a hitetlenség árnya kísérti az én hitemet?

2 – Hová megyünk innét? – kérdezte a polgármester. – Mi szükség van rá terveket kovácsolnunk. Sancho? Legutóbb is hol ide mentünk, hol meg oda, találomra. Maga biztosan nem ért egyet velem, de már akkor is bizonyos értelemben Isten kezére bíztuk magunkat. – Akkor nem volt valami megbízható idegenvezető. Magát fogolyként hozták vissza El Tobosóba. – Igen. De ki tudja? Isten útjai kifürkészhetetlenek... meglehet azt akarta, hogy találkozzam a püspökkel.

– A püspök érdekében... vagy a magáéban? – Honnan tudhatnám? Végtére is tanultam valamit a püspöktől, bár kétlem, hogy ő bármit is tanult volna tőlem. Ámbár ki tudja? – Akkor hát most Isten akarata szerint merre induljunk? – Miért nem indulunk el a megszokott utunkon? – Mert a csendőrségnek is eszébe juthat ugyanez. Ha a püspök értesíti őket, hogy ismét elkóboroltunk. – Nem pontosan ugyanazon az úton. Nem kívánok visszatérni Madridba... vagy Valladolidba. Nincsenek kellemes emlékeim róluk... kivéve a történész házát. – Történészét? – A nagy Cervantesét. – Gyorsan kell döntenünk, atyám. Délen túl meleg van. Tehát induljunk északnak, a baszkok vagy a galíciaiak földjére. – Egyetértünk. – Egyetértünk, miben? Nem válaszolt a kérdésemre. – A részleteket bízzuk Istenre. – És ki vezet? Biztos benne, hogy az Úristennek van jogosítványa? – Természetesen nekem kell vezetnem. Rocinante sosem értené meg, miért ülök én utasként az autóban. – Akkor legalább normális sebességgel közlekedjünk. Valladolidi barátom azt állítja, hogy ez a kocsi nyolcvan, sőt akár száz kilométerrel is megy óránként. – Nem ítélheti meg egy rövid vizsgálat alapján Rocinantét. – Most nem vitatkozom. Ideje indulnunk. El Tobosót azonban nem hagyhatták el egykönnyen. Quijote atya éppen csak kezdősebességbe kapcsolt, amikor egy hang kiáltott utána: – Atyám, atyám! – Mögöttük az útról egy fiú rohant utánuk. – Ne törődjön vele – tanácsolta a polgármester. – El kell szelelnünk innen. – Meg kell állnom. Ez az a fiú, aki a benzinkútnál dolgozik. A fiúnak a lélegzete is elfulladt, mire utolérte őket. – Nos, mi a baj? – kérdezte Quijote atya. – Atyám – mondta a fiú két lélegzet között –, atyám! – Azt kérdeztem, mi a baj. – Engem nem oldoztak föl, atyám. Most a pokolra kerülök? – Nem hinném. Mit követtél el? Megölted Herrera atyát? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ebben az esetben is feltétlenül pokolra jutnál. Kivált nem, ha kellő indokkal tetted. – Hogyan ölhettem volna meg, hiszen éppen ő nem volt hajlandó feloldozni.

– Logikus érv. És miért nem oldozott fel? – Azt állította, hogy csúfot űztem a gyónásból. – Ó, Istenem, már elfelejtettem. Téged küldött Teresa... Hát ez nagy hiba volt tőle. Ugyanakkor jó ügy érdekében tette, és biztos vagyok benne, hogy mindketten bűnbocsánatot nyertek. Teresa azonban azt mondta, hogy neked nincs fantáziád. Akkor miért nem oldozott fel Herrera atya? Mi a csudát találtál ki? – Én csak annyit mondtam neki, hogy rengeteg lánnyal háltam együtt. – Az apácákat leszámítva nincs is olyan sok lány El Tobosóban. Remélem nem mondtad neki, hogy apácával is háltál együtt? – Ilyet sose mondanék, atyám. Én a Mária Gyermekei kongregáció titkára vagyok. – Herrera atya pedig biztosan az Opus Dei körében végzi – vetette közbe a polgármester. – Az Isten szerelmére, induljunk. – Ismételd el pontosan, mit mondtál te és mit felelt ő! – Én azt mondtam: „Áldásodat kérem, atyám. Vetkeztem...” – Jó, jó, hagyd el a bevezetést. – Nos, én azt mondtam neki, hogy elkéstem a miséről, mire ő megkérdezte, hányszor, mire én azt mondtam, hússzor, és aztán azt mondtam neki, hogy hazudtam, és ő megkérdezte, hogy hányszor, és én azt mondtam, negyvenötször. – Túl nagy számokkal játszottál, nem igaz? És aztán? – Nos, aztán nem jutott eszembe semmi és attól féltem, hogy Teresa megdühödik, ha nem tudom ott tartani. – Ha találkozol Teresával, a nevemben mondd meg, hogy holnap neki kell meggyónnia. – Aztán azt kérdezte tőlem, hogy vétkeztem-e a tisztaság parancsolata ellen, ezzel jó ötletet adott, tehát azt válaszoltam, hogy igen, lefeküdtem néhány lánnyal, mire ő megkérdezte, hogy hánnyal, mire én azt mondtam: „Körülbelül hatvanöttel”, és ekkor dühödött fel és kirúgott a gyóntatószékből. – Nem csoda. – Ezért a pokolra szállok? – Ha valaki a pokolra száll, az Teresa lesz, és megmondhatod neki, hogy ezt én üzenem. – Szörnyű sok hazugságot mondtam a gyónás közben. Egyetlenegyszer késtem el a miséről, s akkor is kellő okból... rengeteg turista várt tankolásra. – És a hazudozás? – Legfeljebb kétszer-háromszor. – És a lányok? – El Tobosóban egyetlenegyet se találni, aki komolyabb dologra

vetemedne, mert félnek az apácáktól. A polgármester közbeszólt: – Látom már, Herrera atya elindult hazafelé a templomból. – Figyelj rám – mondta Quijote atya –, bánd meg a bűneidet, és ígérd meg, hogy soha többé nem hazudsz a gyónásnál, még akkor sem, ha Teresa kér meg rá. Az atya csöndben maradt, míg a fiú elmormolt valamit. – És a fogadalmad? – Ó, megfogadom, atyám. Miért ne fogadnám? Évente legfeljebb egyszer gyónok. – Mondd utánam: fogadom neked, atyám, a Mindenható Istennek. A fiú megismételte a szavakat, és Quijote atya gyorsan feloldozta. A polgármester közbeszólt: – Ez az átkozott pap csak százlépésnyire van tőlünk, atyám, és máris nagyobb sebességre kapcsolt. Quijote atya beindította a motort, mire Rocinante egy antilopugrással nekilódult. – Az utolsó pillanatban – jegyezte meg a polgármester. – És ez a pap majdnem olyan gyorsan fut, mint Rocinante. Ó, hála Istennek, ez a fiú aranyat ér. Kitette a lábát és elgáncsolta. – Ha valami baj volt azzal a gyónással, az az én hibám – jelentette ki Quijote atya. Hogy önmagához beszélt-e, Istenhez, vagy a polgármesterhez, az már mindörökre eldöntetlen marad. – Legalább tornássza fel ötvenre Rocinantét. Ez a vén kanca javíthatatlanul lusta. A pap most azonnal a csendőrségre rohan. – Téved, nincs okunk sietségre – jelentette ki Quijote atya. – Először még hosszan beolvas ennek a fiúnak, utána meg a püspökével kell beszélnie, a püspök pedig még jó ideig nem érkezik haza. – Hátha a csendőrséggel akar először beszélni? – Szó sincs róla. Egy titkár óvatos lelkével rendelkezik. Kiértek az alicantei országútra, s ott a polgármester törte meg a csendet. – Balra – parancsolta határozottan. – Remélem, nem Madridba. Bárhová, csak ne Madridba. – Semmilyen városba – felelte a polgármester. – Az első dűlőút, arra megyünk. A hegyekben nagyobb biztonságban érzem magam. Gondolom, nincs útlevele. – Nincs. – Akkor nem menekülhetünk Portugáliába. – Menekülni, mitől? A püspöktől? – Úgy látszik, nincs tisztában vele, atyám, micsoda súlyos bűnt követett el. Kiszabadított egy gályarabot. – Szegény fickó. Mást sem emelt el, csak az én cipőmet, és az sem volt

jobb az övénél. Eleve bukásra ítéltetett. Én mindig úgy érzem, hogy azok, akik folyton elbuknak – annak a szerencsétlennek még a benzinje is elfogyott –, közelebb állnak Istenhez, mint mi. Természetesen az ősömhöz is imádkozni fogok érte. Milyen gyakran találkozott a Don a bukással. Még a szélmalmoktól is vereséget szenvedett. – Jobb lenne, ha a mi érdekünkben fohászkodna hozzá ilyen buzgón. – Ó, azt is megteszem. Azt is megteszem. De mi még nem buktunk eleget, Sancho. Hiszen újra itt vagyunk az országúton, maga meg én Rocinantéval, és szabadok vagyunk. Két órájukba telt, amíg a kanyargós utat járva elérkeztek egy Mora nevezetű kicsiny városba. Ott ismét a Toledóhoz vezető főútra tértek rá, de csak néhány másodpercre. – Fel kell jutnunk a toledói hegyekbe – mondta a polgármester. – Ez az út nem nekünk való. – Addig fordulásztak és kanyarogtak, és egy ideig egy nagyon is göröngyös úton, hogy a nap állásából ítélve félkört írtak le. – Tudja, hogy egyáltalán merre járunk? – kérdezte Quijote atya. – Többé-kevésbé – felelte a polgármester, nem nagyon meggyőzően. – Őszintén szólva megéheztem, Sancho. – A maga Teresája egy hétre való kolbászt és sajtot pakolt össze nekünk. – Egy hétre? – A szálloda nem nekünk való. Sem a főútvonalak. A toledói hegyekben rátaláltak egy magaslati pontra, kényelmes falatozóhelyre, ahol letérhettek az útról és elrejtőzhettek Rocinantéval. A forrásban, mely az alattuk levő tóba csörgedezett le, s amelyet a polgármester némi nehézséggel mint a Torre de Abrahamot azonosított, behűtötték borukat. – Bár fogalmam nincs róla, miért nevezték el ezt arról a vén csirkefogóról. – Miért titulálja Ábrahámot csirkefogónak? – Hát nem szánta rá magát, hogy megölje a fiát? Persze vannak nála nagyobb csirkefogók is – például az, akit maga az Istenének nevez –, mert végül is ő hajtotta végre ezt a szörnyű cselekedetet. Micsoda példát mutatott, és Őt utánozva gyilkolta meg Sztálin a saját szellemi gyermekeit. Kis híján a kommunizmust is megölte velük, ugyanúgy, ahogy a Kúria a katolikus egyházat. – Nem egészen, Sancho. A Kúria ide, Kúria oda, maga mellett most legalábbis egy katolikus ül. – Úgy van, és maga mellett egy kommunista, aki a politikai bizottság ellenére is még mindig életben van. Mi mindketten túlélők vagyunk, atyám. Erre igyunk – és ezzel kiemelte az egyik palackot a forrásból. – A két túlélőre – mondta Quijote atya, és felemelte a poharát. Egészséges szomjúság környékezte, s ezért mindig is meglepte, ha eszébe jutott, hogy

ősének életrajzírója mily ritkán hozta szóba a bort. Mert ide alig számítható a kaland a borostömlőkkel, melyeket a Don ellenségeinek vélve fölnyársalt. Az atya újratöltette a poharát. – Úgy rémlik – szólt oda a polgármesternek –, hogy magának erősebb a hite a kommunizmusban, mint a pártban. – A számból vette ki a szót, atyám, hiszen magának is, úgy rémlik, erősebb a hite a katolicizmusban, mint Rómában. – A hit? Ó, a hit. Talán igaza van, Sancho. De talán mégsem a hit számít igazán. – Mire céloz, atyám? Én mindig azt képzeltem... – Csakugyan azt hiszi, hogy a Don hitt Amadis de Gaulában, Rolandban és az ő hőseiben – vagy inkább azokban az erényekben, amelyeket ők testesítettek meg? – Veszélyes vizekre hajózunk ezzel, atyám. – Tudom, tudom. A maga társaságában, Sancho, sokkal szabadabban gondolkodom, mint amikor egyedül vagyok. Amikor egyedül vagyok, olvasok, elrejtőzöm a könyveimben. Bennük nálamnál különb emberek hitére lelek, s amikor úgy találom, hogy a hitem a korommal lépést tartva gyengül, akár a testem, akkor azzal vigasztalom magam, hogy bizonnyal tévedek. A hitem azt súgja, hogy feltétlenül tévedek – vagy ez ama nálam különb emberek hite? Vajon az én hitem szól hozzám, vagy Szalézi Szent Ferencé? És vajon számít ez egyáltalán? Kínáljon meg egy kis sajttal. A bor mindig megoldja a nyelvemet. – Tudja-e, miért vonzódtam magához El Tobosóban, atyám? Nem azért, mert maga volt az egyetlen művelt ember a helységben. Én nem nagyon szívelem a művelt embereket. Szóba se hozza előttem az intelligenciát vagy a kultúrát. Maga azért vonzott engem, mert magában véltem felismerni az ellenképemet. Az ember belefárad önmagába, abba az arcba, amelyet borotválkozás közben naponta lát, és nekem minden barátomat ugyanabból a fából faragták, mint jómagámat. Eljártam Ciudad Realba a pártgyűlésekre, amikor Franco halála után az már biztonságosabb volt, ott „elvtársnak” neveztük egymást, s kicsit féltünk is egymástól, mert éppoly jól ismertük a másikat, mint önmagunkat. Úgy idéztük Marxot és Lenint egymásnak, mint holmi jelszavakat, hogy bizonyítsuk, mennyire megbízhatók vagyunk, és sohasem hoztuk szóba azokat a kétségeket, melyek álmatlan éjszakákon törtek reánk. Én azért vonzódtam magához, mert azt hittem, hogy maga a kétségek nélküli ember. Az irigység vonzott magához, azt hiszem. – Mekkorát tévedett, Sancho. Engem kétségek gyötörnek. Semmiben sem vagyok biztos, még Isten létezésében sem, de a kétség nem árulás, mint ahogyan maguk kommunisták képzelik. Kételkedni emberi dolog. Ó, mennyire szeretném hinni, hogy mindez igaz – de csupán ez a vágy az

egyetlen bizonyosság, amit valóban érzek. Szeretném, ha mások is hinnének... hátha az ő hitükből rám is ragad valami. Azt hiszem, hogy a pék... igaz hívő. – Nos, ez az a hit, amit feltételeztem magáról. – Ó, nem, Sancho. Akkor talán már elégethettem volna a könyveimet, egyedül élhettem volna, tudván, hogy mindez igaz. „Tudván”? Milyen rémes lehetett volna ez a tudás. Hát nem a maga őse vagy tán az enyém szokta volt mondogatni: „Türelem, s keverjük újra a kártyát?” – Egy kis kolbászt, atyám? – Azt hiszem, ma a sajtnál maradok. A kolbász az erősebbeket illeti. – Talán ma én is a sajtnál maradok. – Ne bontsunk fel egy újabb palackkal? – Miért ne? Már a második palack után, ahogyan előrehaladt a délután, jegyezte meg Sancho: – Valamit be kell vallanom, atyám. Ó, nem gyónni akarok. Én nem kérek bűnbocsánatot a maga mítoszától vagy az enyémtől odafönn, csakis magától. – Eltűnődött a pohara fölött. – Ha én most nem szabadítom ki magát, mi történt volna? – Nem tudom. A püspök azt képzeli, hogy megőrültem. Talán megpróbáltak volna bedugni egy bolondokházába, bár nem hiszem, hogy Galván doktor ebben a segítségükre sietett volna. Mi a jogi helyzete az olyan embernek, akinek nincs rokonsága? Bezárhatják akarata ellenére? Talán a püspök, Herrera atya segítségével... Hiszen a háttérben ott az érsek is... Sose fogják elfelejteni, hogy egy kis pénzt gyűjtöttem az In Vinculis javára. – A barátságunk akkor kezdődött, bár nem sokat beszélgettünk korábban. – Ez olyan, mint a mise szavait elsajátítani. A teológián az ember megtanul sosem felejteni. Ó, Istenem, én viszont egészen elfelejtettem... – Mit? – A püspök egy levelet hagyott hátra nekem. – Quijote atya kihúzta a zsebéből, és többször is megforgatta. – No mi lesz, ember? Nyissa ki! Nem a halálos ítélete. – Honnan tudja? – Elmúltak már Torquemada napjai. – Amíg áll az egyház, mindig lesznek kicsiny Torquemadák. Töltsön még egy pohár bort. – Lassan szopogatta el, hogy elnapolja az igazság pillanatát. Sancho elvette tőle a levelet és felnyitotta. Majd megjegyezte: – Elég rövid. Mit jelent a Suspension a Divinis?19 – Sejtettem, hogy ez a halálos ítéletem – felelte Quijote atya. – Adja ide a levelet. – Nem itta ki a poharát. – Én már nem félek. Halálom után nem árthatnak nekem. Most már csak Isten kegyelmére számíthatok. – Hangosan 19 Felmentés a szent szolgálat alól.

olvasta fel a levelet. – „Kedves Monsignore, roppant szomorúsággal kellett hallanom, hogy igazolta azokat a vádakat, melyekről magam biztosan hittem, hogy csupán félreértés, túlzás vagy rosszindulat gyümölcsei!” – Micsoda képmutató! No, igen, egy püspök szükségszerűen képmutató, és Heribert Jone atya ezt nagyon is bocsánatos bűnnek tartaná. „Ennek ellenére az adott körülmények között hajlandó vagyok feltételezni, hogy a ruhacsere kommunista társával nem tekinthető a Szentatyát gyalázó szimbolikus cselekedetnek, hanem csupán valamely súlyos lelki zavarra vezethető vissza, s ugyanez bírta rá, hogy egy bűnöző szökését elősegítse; valamint szégyentelenül a monsignore bíborpecherájában látogasson meg egy visszataszító és pornográf filmet, amelynek valóságos természetét világosan elárulta a plakát. Megtanácskoztam ügyét Galván doktorral, aki egyetért velem abban, hogy itt a gyógymód a hosszú pihenés, ilyen értelemben értesítem az érseket. Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy ezennel a Suspensio a Divinis büntetését mérjem önre.” – Mit jelent pontosan ez a halálos ítélet? – Azt jelenti, hogy eltiltottak a misézéstől, nemcsak nyilvánosan, hanem magányosan is. Ám a saját szobám magányában igenis misézni fogok, mert ártatlan vagyok. Tilos továbbá gyóntatnom, kivéve végszükség esetén. Pap maradok, de csak a magam papja. Egy haszontalan pap, akinek tilos másokat szolgálnia. Örülök, hogy kiszabadított. Hogyan viseltem volna el ezt az életet El Tobosóban? – Fellebbezhet Rómához. Maga monsignore. – Még egy monsignorét is elveszejthetnek a Szentszék poros aktái között. – Említettem már, hogy lenne valami gyónnivalóm, atyám. Kicsin múlt, hogy nem jöttem magáért. – Ezúttal a polgármester ivott, hogy bátorságra kapjon a beszédhez: – Amikor felfedeztem, hogy eltűnt... volt a közelben két amerikai, akik látták, hogy mi történt, holtnak hitték magát, de én tudtam, hogy ez nem lehet... Tudja, mi jutott eszembe? Hogy „kölcsönveszem Rocinantét és megszököm Portugáliába”. Az ottani pártban jó barátaim vannak, gondoltam, ott maradok, amíg lecsillapodik a botrány. – De hát nem menekült el. – Elhajtottam Ponferradáig, és ott rátértem az Orense felé vezető főútra. Térképemről kinéztem egy mellékutat, amelyen elindultam volna, mert onnan alig hatvan kilométer a határ. – A polgármester vállat vont. – Nos, rátértem a mellékútra, ott visszafordultam, elhajtottam Valladolidig, és megkértem egy autószerelő elvtársamat, hogy fesse át a kocsit és cserélje ki újra a rendszámtáblát. – De miért nem menekült el?

– Ránéztem a maga átkozott bíborharisnyájára, az előkéjére és az új cipőjére, melyet Leónban vásároltunk, és hirtelen eszembe jutott, hogyan fújta fel azt a léggömböt. – Ez nem látszik elégséges oknak. – Nekem elégséges volt. – Örülök, hogy eljött értem, Sancho. Magával és Rocinantéval biztonságban érzem magam, nagyobb biztonságban, mint odahaza Herrera atyával. El Toboso már nem az én otthonom, más otthonom meg nincs, kivéve ezt a talpalatnyi földet, ahol most itt vagyok magával. – Új otthont kell találnunk, atyám, de hol? – Valami csendes vidéken, ahol Rocinante meg én megpihenhetünk egy ideig. – És ahol a csendőrség és a püspök nem bukkan magára. – Maga említette, hogy van egy trappista kolostor Galíciában... De ott meg maga nem erezné otthon magát, Sancho. – A gondjaikra bíznám magát, én meg bérelnék egy kocsit Orensében, amelyik átvisz a határon. – Nem akarom, hogy véget érjen az utazásunk. Csak a halálunk után, Sancho. Az ősöm ágyban halt meg. Talán hosszabb ideig él, ha az országúton marad. Nem készültem fel még a halálra, Sancho. – Engem csak a csendőrség kompjúterei nyugtalanítanak. Rocinantét ugyan jól álcáztuk, de a határon már mindkettőnket kereshetnek. – Tetszik vagy sem, Sancho, azt hiszem, egy-két hetet a trappistáknál kell eltöltenie. – Rossz lesz az étel. – És a bor is. – Okosabb, ha útközben felszerelkezünk némi galíciai borral. A manchainak már kis híján a végén járunk.

HARMADIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote utolsó kalandjára kerül sor a mexikóiak között l Szabadban töltöttek három éjszakát, és a toledói hegyekből a Sierra de Guadalupén át óvatosan követték az elhagyatottabb utakat, bár Rocinanténak nagy megerőltetésébe került, amikor nyolcszáz méteres magasságot kellett megmásznia csakis azért, hogy újabb megpróbáltatás várjon rá, amikor elérték a Sierra de Gredost, ahol az út ezerötszáz méter magasba kanyarodott fel, mert így elkerülhették Salamancát és a Duero folyó irányába indulhattak el, mely Portugália biztonságától választotta el őket. A hegyeken át igencsak lassan haladtak, de a polgármester inkább a hegyeket választotta Kasztília lankáival szemben, mert a széles panorámának köszönhetően itt messziről fel lehetett volna fedezni bármilyen hivatali dzsipet, és a falvak túlságosan kicsinyek voltak, hogy csendőrállomásnak adjanak otthont. Mint a kígyó, úgy tekeregtek a harmadrendű utakon, mert még a térképen sárgával jelölt másodosztályúakat is elkerülték. Ami pedig a nagy, vörös utakat illeti, azok szóba sem jöhettek. A sötétség beálltával mindig alaposan lehűlt a levegő, s ők örömmel cserélték fel a bort whiskyre, sajtból és kolbászból álló vacsorájuk mellé. Utána némi nehézséggel összekuporodtak a kocsiban, és megpróbáltak aludni. Amikor végre rákényszerültek, hogy leereszkedjenek a síkságra, a polgármester sóvárogva bámult egy útjelző táblát, amely Portugália felé mutatott. – Bárcsak volna útlevele – kiáltott fel –, akkor máris indulnánk Bragancába. Az ottani elvtársakat jobban szeretem, mint a spanyolokat. Cunhal derekabb ember, mint Carrillo. – Én azt hittem, hogy Carrillo, jóllehet kommunista, derék ember. – Az eurokommunistákban nem lehet bízni. – Maga, remélem, nem sztálinista, Sancho. – Nem vagyok sztálinista, de azokkal legalább tudja az ember, hányadán áll. Azok nem jezsuiták. Nem fordulnak az első szélre. Ha kegyetlenek, akkor magukkal is kegyetlenek. Ha az ember elérkezik a leghosszabb út végére, akkor le kell heverednie és pihennie – kipihennie a vitákat, elméleteket és divatokat, mondván: „Nem hiszek bennük, de elfogadom őket”, s akkora némaságba burkolózik, mint a trappisták. A trappisták az egyház sztálinistái. – Akkor magából kitűnő trappista vált volna, Sancho – Meglehet, bár én nem szeretek hajnalban felkelni. Amikor beértek Galíciába, megálltak egy faluban, ahol a polgármester

elment megérdeklődni, hol van itt jó szőlő, ahol tisztességes bort mérnek, mert már az utolsó palack manchainál tartottak, és a polgármester nem bízott a palackozott borokban. Már tíz perce volt távol, amikor komor arckifejezéssel tért vissza, úgyhogy Quijote atya félve megkérdezte: – Rossz hír? – Ó, van egy címem – felelte, és leírta az utat, amelyet követniök kell, aztán a következő fél órában szót se szólt, a kanyarokat csak a kezével jelezte, de a hallgatása oly sokatmondó volt, hgy Quijote atya megpróbált áthatolni rajta. – Nyugtalanítja valami! – jelentette ki. – Csak nem a csendőrség? – Ó, a csendőrség – kiáltott föl a polgármester. – A csendőrséggel még elbánunk. Nem kibabráltunk velük Avila közelében és a leóni országúton is? Köpök a csendőrségre. – Akkor mi izgatta fel? – Semmit se szeretek, amit nem értek. – És mit nem ért? – Ezeket a tudatlan falusiakat és a felháborító kiejtésüket. – Galíciaiak, Sancho. – Rólunk meg tudják, hogy idegenek vagyunk. Azt képzelik, hogy mindent elhiszünk nekik. – Mit mondtak? – Nagyon aggodalmaskodónak mutatkoztak a bor dolgában. Három borospincét is megvitattak egymás között – az egyikben a fehér a jobb, a másikban a vörös, míg utolsó szavuk figyelmeztetésként hangzott – úgy tettek, mint akik nagyon komolyan veszik az ügyet. Ostoba alaknak néztek, mert idegen vagyok. Milyen provinciálisak ezek a galíciaiak! Itt található Spanyolország legjobb bora – mondták nekem, mintha a mi manchaink csak lópipi volna. – Mi volt az a figyelmeztetés? – Az egyik szőlő egy Learig nevű helység közelében van. Azt tanácsolták: „Attól tartsa magát távol. Megszállták a mexikóiak.” Ezek voltak az utolsó szavaik hozzám. Még utánam is kiáltották: „Tartózkodjon a mexikóiaktól. A papjaik még a bort is tönkreteszik.” – Mexikóiak! Biztosan jól hallotta? – Nem vagyok süket. – Mire gondolhattak? – Talán Pancho Villa támadt fel halottaiból, és fosztogatja Galíciát. Fél óra múltán a szőlő birodalmába értek. Jobboldalt a déli lejtőkön zöldellt a szőlő, baloldalt pedig egy nyomorúságos falu terült el, mint valami elhagyott holttest a sziklás szakadék szélén, elszórtan itt-ott egy-egy romos ház, akár egy csorba fog a szájban. A polgármester szólalt meg: – Nem hajtunk be egyenesen a faluba.

Megyünk még húsz métert, itt hagyjuk a kocsit, és gyalog indulunk neki. – És kihez? – SeÔor Diegónak nevezték. Végül is abban egyeztek meg ezek a bolondok, hogy övé a legjobb bor. „Oda még nem jutottak el a mexikóiak”, állították. – Megint a mexikóiak. Kezdek ideges lenni, Sancho. – Bátorság, atyám. Ha nem riadt meg a szélmalmoktól, miért riadna meg néhány mexikóitól? Valószínűleg ez lesz az az ösvény, tehát hagyjuk itt a kocsit. – Leparkolták Rocinantét egy Mercedes mögé, mely már a legjobb helyet bitorolta. Ahogyan nekiindultak felfelé az ösvényen, egy elegáns ruhába öltözött tömzsi férfi, csíkos, csiricsáré nyakkendőben, rohant le mellettük. Dühödten mormolt maga elé. Alig kerülték el az összeütközést, amikor a férfi hirtelen megállt és elállta az útjukat. – Bort venni mennek? – rivallt rájuk. – Igen. – Adják fel – tanácsolta a férfi. – Az a pasas őrült. – Ki őrült? – kérdezte a polgármester. – Természetesen SeÔor Diego. Ki más? Odafönt tele a pincéje a legjobb borral, és még csak meg se kínált egyetlen pohárkával sem, bár egy tucat ládával vittem volna tőle. Azt mondta, nem tetszik neki a nyakkendőm. – A nyakkendőjéről kinek-kinek más lehet a véleménye – jegyezte meg óvatosan a polgármester. – Magam is borkereskedő vagyok, nekem elhihetik, hogy az üzletkötésnek nem ez a módja. És most már késő, hogy máshonnan szerezzem be a bort. – Mi a sietség oka? – Megígértem a papnak. És én mindig megtartom az ígéretemet. Megtartani egy ígéretet, az a legjobb üzlet. Megígértem a papnak, hogy megszerzem a bort. Ez az egyháznak adott ígérettel ér fel. – Mit kezd az egyház tucatnyi láda borral? – És nemcsak az ígéretről van szó. Elveszthetem a helyemet a körmenetben. Hacsak nem váltom meg készpénzzel a papnál. Csekket nem fogad el. Engedjenek utamra, kérem. Nincs időm a fecsegésre, csak éppen figyelmeztetni akartam magukat... – Nem értem, mi történik itt – jelentette ki Quijote atya. – Én sem. Az ösvény végén egy javításra szoruló ház állt, a fügefa alatti asztalon pedig egy étkezés maradványai voltak láthatók. Farmernadrágba öltözött fiatalember sietett elébük. Megszólalt: – SeÔor Diego ma nem fogad senkit. – Csak egy kis borért jöttünk – felelte a polgármester.

– Nem hiszem, hogy lehetséges. Ma nem. Az ünnepre pedig hiába hivatkoznak. SeÔor Diego nem hajlandó részt venni az ünnepségen. – Nem az ünnepség miatt kell nekünk. Egyszerű utazók vagyunk, és elfogyott a borunk. – Maguk nem mexikóiak? – Nem, mi nem vagyunk mexikóiak – jelentette ki Quijote atya meggyőző hangsúllyal. – Könyörüljön rajtunk, atyám... Csak néhány üvegre volna szükségünk. A trappistákhoz igyekszünk Oserába. – A trappistákhoz...? És honnan tudja, hogy pap vagyok? – Ha maga is olyan régen lesz pap, mint én, gyorsan felismeri a sorstársát. Még papi gallér nélkül is. – Ő itt Monsignor Quijote El Tobosóból – mutatta be a polgármester. – Egy monsignore? – Felejtse el a monsignorét, atyám. Egy vidéki pap, akárcsak maga. A fiatalember elrohant a ház felé. Bekiáltott: – SeÔor Diego! SeÔor Diego! Jöjjön gyorsan. Egy monsignore. Egy monsignore van nálunk. – Ilyen ritka látvány errefelé egy monsignore? – kérdezte a polgármester. – Ritka? Meghiszem azt. A környékbeli papok... mind a mexikóiak barátai. – Az az ember, akivel az úton találkoztunk... az is mexikói volt? – Persze hogy az. Egyike a rossz mexikóiaknak. Se Ôor Diego ezért nem volt hajlandó bort eladni neki. – Én azt hittem, talán a nyakkendője miatt. Egy méltóságot árasztó idős férfi jött ki a teraszra. Arca szomorú és fáradt, mint aki már túl sokat látott az életből és túl sokáig. Egy pillanatra habozott a polgármester és Quijote atya között, majd rossz választással mindkét kezét a polgármester felé nyújtotta. – Isten hozta, monsignore, a házamba. – Nem, nem – kiáltott fel a fiatal pap –, a másik az. SeÔor Diego először a kezét, majd a fejét fordította Quijote atya felé. – Bocsásson meg – mondta –, a szemem már nem a régi. Rosszul, nagyon rosszul látok. Ma reggel ezzel az unokámmal jártam a szőlőt, s mindig ő vette először észre a gyomot, nem én. Foglaljanak helyet, kérem, mindketten, s mindjárt hozok enni- és innivalót. – Oserába készülnek a trappistákhoz. – A trappisták derék emberek, de a boruk, azt hiszem, nem olyan jó, ami pedig a likőrjüket illeti... vigyenek nekik egy láda bort, és természetesen a saját részükre is. Az én fügefám alatt még sosem üldögélt monsignore. – Üljön csak le velünk, SeÔor Diego – szólt közbe a fiatal pap –, majd én hozok sonkát és bort. – A fehérből és a vörösből, és kupát mindnyájunknak. Különb ünnepséget rendezünk, mint a mexikóiak. – Amikor a pap már hallótávolságon kívül volt,

megjegyezte: – Bárcsak minden pap olyan lenne, mint az unokám... Még a szőlőt is rá merném bízni. Bárcsak ne választotta volna a papi hivatást. Az anyja hibája volt. A fiam sose járult volna hozzá, ha nem hal meg... Láttam ma, ahogyan José gyomlál, de mivel én már nem látok elég tisztán, az jutott eszembe, „ideje, hogy elmenjek és átadjam a szőlőt”. – Ez itt az unokája parókiája? – kérdezte Quijote atya. – Ó, nem, nem. Ő negyven kilométerre lakik innen. Az itteni papot elűzték a régi parókiájáról. Veszélyt jelentett a számukra. A szegény nép meg azért szerette, mert nem fogadott el pénzt, hogy reszponzóriumot mondjon a halottakért. Reszponzórium, micsoda képtelenség! Elmormolnak néhány szót, és ezer pesetát kérnek érte. Így hát a papok írtak a püspöknek, és bár volt elegendő tisztességes mexikói, aki a védelmére kelt, mégis elküldték. Mindent megértenének, ha hosszabb ideig maradnak. Láthatnák, milyen kapzsik lettek a papok, hogy ácsingóznak arra a pénzre, amit erre a szegény vidékre a mexikóiak hoztak. – Mexikóiak, mexikóiak. Kik ezek a mexikóiak? A fiatal pap visszaérkezett a fügefához, és sonkás tálakat hozott, négy hatalmas agyagkupát és vöröses fehérboros palackokat. A kupákat teletöltötte. – Kezdjék a fehérrel – tanácsolta. – Érezzék magukat otthon. SeÔor Diego meg én már ettünk, mielőtt a mexikói betoppant. Kóstolják meg a sonkát, jó sonka, házi sonka. A trappistáknál nem nagyon számíthatnak sonkára. – De ezek a mexikóiak... Kérem, magyarázza el, atyám. – Ó, ide telepednek, hatalmas házakat építenek, és a papokat megrontja a pénz látványa. Ezek a mexikóiak azt hiszik, hogy még a Miasszonyunkat is megvásárolhatják. Ne is beszéljünk róluk. Vannak kellemesebb témák. – De kik ezek a mexikóiak...? – Ó, vannak köztük jó emberek. Azt nem tagadom. Sok jó ember, de akkor is... Egyszerűen nem értem. Túlságosan sok a pénzük, és túl sokáig voltak távol. – Távol Mexikótól? – Távol Galíciától. Még meg sem kóstolta a sonkát, monsignore. Tessék... – Nagyon boldog vagyok – szólalt meg SeÔor Diego –, hogy ez alatt a fügefa alatt egy monsignore... monsignor... – Quijote – vetette közbe a polgármester. – Quijote? Csak nem... – Egy méltatlan utód – vágta rá Quijote atya. – És a barátja? – Ami engem illet – szólalt meg a polgármester –, én nem tarthatok igényt arra, hogy Sancho Panza igazi leszármazottjának mondhassam magam. Sanchónak és nekem közös a családi nevünk; ám ez minden, de arról

biztosíthatom, hogy Monsignor Quijotéval és velem elég furcsa kalandok estek meg. Ha nem is méltók arra, hogy összehasonlítsuk a... – Ez igencsak jó bor – jegyezte meg SeÔor Diego –, de José, menj és hozz a második hordóból a bal oldalon... ismered... csak a legjobb bor méltó Monsignor Quijotéhoz és barátjához, SeÔor Sanchóhoz. És csakis a borok legjobbikával koccinthatunk az itteni papok elkárhozására. Amikor Jósé atya eltávozott, SeÔor Diego mély szomorúsággal tette hozzá: – Sosem hittem volna, hogy az unokámból pap lesz. – Quijote atya látta, hogy a szeme könnyel telik meg. – Nem azért, mert lenézem a papságot, monsignore, hogyan is vetemednék ilyesmire. Nekünk jó pápánk van, de micsoda kínszenvedés lehet a számára mindennap úgy misézni, hogy olyan rossz bort kell innia, amilyet José öreg papja is vásárol. – Az ember csak egyetlen cseppet kóstol – válaszolta Quijote atya –, az ízét alig érezzük. És nem rosszabb, mint az a bor, amelyet cicomás címkével szolgálnak fel a vendéglőkben. – Ebben tökéletesen igaza van, monsignore. Ó, minden héten megesik, hogy ezek a csirkefogók idejönnek vásárolni az én boromból, hogy azt összekeverjék egy másik borral, majd elkeresztelik riojá-nak, és Spanyolországban úton-útfélen reklámozzák, hogy félrevezessék a szegény külföldit, aki nem tudja megkülönböztetni a jó bort a rossztól. – És maga hogyan különbözteti meg a csirkefogót a tisztességes embertől? – A mennyiség szerint, amit vásárolni akarnak, s mert ritkán kérnek akár csak egy pohárral is kóstolót. – Majd hozzátette: – Bárcsak megnősült volna José, és lenne egy fia. Már hatéves korában elkezdtem tanítani Josét a szőlészetre, s most csaknem annyit tud róla, mint én, amellett a szeme jobb, mint az enyém. Hamarosan ő is taníthatná a saját fiát... – És nem fogadhatna fel egy intézőt, SeÔor Diego? – kérdezte a polgármester. – Ez balga kérdés, SeÔor Sancho, olyan, amilyet csak egy kommunistától várhat el az ember. – Én kommunista vagyok. – Megbocsásson, egy szavam sincs a kommunisták ellen a megfelelő helyen, de egy szérűskert nem az ő megfelelő helyük. Maguk kommunisták tőlem intézőket, menedzsereket rakhatnának Spanyolország minden cementgyárának élére. Menedzsereik lehetnének a téglagyárakban és a fegyvergyárakban, rájuk bízhatnák a gáz- és az elektromos műveket, de a bortermelésnek még a közelébe sem lenne szabad engedni őket. – Miért, SeÔor Diego? – A bor éppúgy él, mint egy virág vagy egy madár. Azt nem ember teremtette – az ember csak segíthet neki, hogy éljen – vagy meghaljon – tette

hozzá melankolikusan úgy, hogy az arca teljesen üres lett. Mondhatni becsukta az arcát, ahogyan az ember becsuk egy könyvet, amelyet már nem kíván tovább olvasni. – Errefelé terem a legjobb bor – jegyezte meg José atya. Nem is hallották, hogy visszajött. Egy hatalmas kancsóból újratöltette a kupáikat. – Biztos vagy benne, hogy a megfelelő hordóból csapoltál? – kíváncsiskodott SeÔor Diego. – Persze, biztos. Balról a második. – Akkor koccinthatunk a környék papjainak elkárhozására. – Talán... valóban szomjas vagyok, de engedelmével először megkóstolom ezt a jó kis bort, mielőtt eldöntjük, mire is koccintunk. – Természetesen, monsignore. Válasszunk hát másik köszöntőt. A szentatyára? – A szentatyára és az ő szándékaira – mondta Quijote atya némi korrekcióval. – Ez valóban felséges bor, SeÔor Diego. Be kell vallanom, hogy a mi szövetkezetünk El Tobosóban korántsem termel hasonlót, bár a miénk is tisztességes bor. De a magáé több, mint tisztességes... egyszerűen csodálatos. – Megfigyeltem – mondta SeÔor Diego –, hogy a barátja nem tartott velünk a felköszöntőben. Pedig egy kommunista is koccinthat azért a szentatya szándékaira. Vagy nem? – Maga koccintott volna Sztálin szándékaira? – kérdezte a polgármester. – Az ember nem ismerheti a másik szándékait, ezért nem is koccinthat rájuk. Komolyan gondolja, hogy a monsignore őse valóban Spanyolország lovagiasságát képviselte? Meglehet, az volt a szándéka, de mi valamennyien kegyetlen paródiáját nyújtjuk annak, ami a szándékunk. – A hangjában annyi szomorúság és megbánás bujkált, ami meglepte Quijote atyát. A polgármester agresszivitásához már hozzászokott: ahhoz az agresszivitáshoz, mely talán az önvédelem egyik formája, de a megbánás bizonnyal a kétségbeesés vagy a legyőzetés, talán már az átváltozás jele. És először jutott eszébe a gondolat: hol ér majd véget ez a mi utazásunk? SeÔor Diego az unokájához fordult. – Meséld el nekik, kik azok a mexikóiak. Én azt hittem, egész Spanyolországban ismerik őket. – El Tobosóban nem hallottunk róluk. – A mexikóiak – magyarázta José atya – Mexikóból jöttek, de mindnyájan itt születtek. Elhagyták Galiciát, hogy elmeneküljenek a szegénység elől, ez aztán sikerült is. Pénzre áhitoztak és megszerezték a pénzüket, és visszajöttek, hogy elköltsék ezt a pénzt. Pénzt adnak az itteni papoknak, és azt képzelik, hogy az egyháznak adják. A papok pedig kapzsiságukban még többre vágynak... fosztogatják a szegényeket, és fosztogatják a babonás gazdagokat. Rosszabbak, mint a mexikóiak. Meglehet, néhány mexikói őszintén hiszi,

hogy megvásárolhatja a mennyországba vezető utat. De kinek a hibája ez? A papok okosabbak, mégis eladják a Miasszonyunkat. Látnák csak azt a körmenetet, melyre ma kerül sor a közeli városban. A papok árverésre bocsátják a Miasszonyunkat. Az a négy mexikói, aki a legtöbbet fizeti, viszi őt a körmenetben. – De hát ez felháborító – kiáltott fel Quijote atya. – Menjen és tapasztalja meg. Quijote atya letette a kupáját. Azt mondta: – Oda kell mennünk, Sancho. – A körmenet még nem kezdődött el. Először igyák ki a boraikat – biztatta őket SeÔor Diego. – Sajnálom, SeÔor Diego, de még ettől a kitűnő borától is elment a kedvem. Megmondta a kötelességemet: „Menjen és tapasztalja meg.” – És mihez kezd ott, monsignore? Még a püspök is őket támogatja. Quijote atyának eszébe jutott az a káromkodás, amelyet a saját püspökére mondott, de ellenállt a kísértésnek, hogy megismételje azt, bár nagy csábítást érzett, hogy az őse szavait használja: „Köpenyem alatt fityiszt a királynak.” – Köszönöm nagylelkű vendégbarátságát, SeÔor Diego – mondta –, de nekem indulnom kell. Elkísérsz, Sancho? – Szívesen innám még SeÔor Diego borát, atyám, de nem hagyhatom magára. – Talán most üdvösebb volna, ha egyedül mennék Rocinantéval. Visszajövök magáért. Itt az egyház becsületéről van szó, tehát semmi oka rá... – Atyám, hosszú ideig róttuk együtt az utat ahhoz, hogy ne éppen most váljunk el egymástól. SeÔor Diego szólalt meg: – José, tégy a legjobb borból két ládát a kocsijukba. Sosem fogom elfelejteni, hogy e fügefa alatt, bármily rövid időre is, vendégül láthattam a nagy Don leszármazottját.

2 A város közeledtét az is jelezte, hogy útjukon egyre több ünnepségre készülődő vidéki nép mellett haladtak el. Nagyon aprócska város volt ez, alig nagyobb, mint egy község, de már messziről láthatták a hegytetőre épült templomot. Elhaladtak egy bank, a Banco Hispano-Americano mellett, amelyet éppúgy zárva tartottak, mint valamennyi üzletet. – Ekkora hatalmas bank egy ilyen kicsi fészeknek – jegyezte meg a polgármester, s továbbhaladva az úton még öt bankot láttak. – Mexikói pénz – toldotta meg a polgármester. – Vannak pillanatok felelte Quijote atya –, amikor önkéntelenül is

compaÔeró-nak szólítanám, de annak még nem jött el az ideje. – Mi a szándéka, atyám? – Nem tudom. Félek, Sancho. – Tőlük fél? – Nem, nem, magamtól félek. – Miért fékezett le? – Adja ide a pecherá-mat. Ott van maga mögött az ablakban. És a galléromat is. Kiszállt a kocsiból, és egy kicsiny csoport gyűlt köré, figyelték, hogyan öltözik be. Az atya úgy érezte magát, mint egy színész, akit öltözőjében a barátai vesznek szemügyre. – Harcba szállunk, Sancho. Szükségem van a fegyverzetemre. Még ha olyan képtelen is, mint Mambrino sisakja. Ismét visszaült Rocinante kormányához, és így szólt: – Most már felvértezettebbnek érzem magamat. A templom előtt legalább száz ember várakozott. A legtöbbjük szegény, és félve húzódtak vissza Quijote atya és Sancho elől, hogy jobb helyet biztosítsanak nekik a bejáratnál, ahol egy másik csoport, jól öltözött férfi és asszony álldogált – kereskedők vagy bankhivatalnokok. Amint a szegények sora kettévált, hogy utat engedjen Quijote atyának, ő megszólította egyiküket: – Mi történik itt? – Vége az árverésnek, monsignore. Mindjárt kihozzák a Miasszonyunkat a templomból. Egy másik azt mondta: – Jobban ment, mint tavaly. Ha látta volna, mennyi pénzt vertek el. – Az árverést ezer pesetával kezdték. – Nem, nem, csak harmincat. – Az a második legjobb ajánlat volt. Nem is hinné, mennyi pénz van itt Galíciában. – És a győztes? – kérdezte Quijote atya. – Az mit nyer? A tömegből valaki felnevetett, majd a földre köpött. – Feloldozást a bűneire. Ahhoz elég olcsó az ár. – Ne hallgasson rá, monsignore. Ez minden szent dolgot kicsúfol. A győztes – s ennyit megérdemel – a legjobb helyre kerül azok között, akik a Miasszonyunkat viszik. Nagy itt a versengés. – Melyik a legjobb hely? – A jobb első. – Tavaly – vetette közbe a tréfálkozó – csak négy hordozója volt. A pap azonban meghosszabbította az állványt, és most hatan odaférnek. – Az utolsó kettő csak tizenötezret fizetett.

– Biztosan kevesebb bűnért kellett tejelniök. Meglátja, jövőre nyolc hordozója lesz. Quijote atya közelebb furakodott a templomkapuhoz. Egy férfi megrántotta a ruhája ujját. Két ötvenpesetást nyújtott oda neki. – Monsignore, nem váltaná át egy százpesetásra? – Mire kell? – Miasszonyunknak akarom adni. A templomban egy himnuszt énekeltek, és Quijote atyát megérintette a tömeg feszült várakozása. Megkérdezte: – Aprópénzt nem fogad el a Miasszonyunk? Az emberek feje fölött egy koronás főt látott ide-oda imbolyogni, s ő a többiekkel együtt keresztet vetett. Szomszédjának ujjai közül kicsúsztak a fémpénzek, aki most a földön kapirgálva próbálta összeszedni őket. A két ember feje között megpillanthatta az egyik hordozót. A csíkos nyakkendős férfi volt az. Aztán a tömeg hátralépett, hogy helyet adjon, és a szobor teljes életnagyságban tárult a szemük elé. Quijote atya nem is értette, amit lát. Nem a szokásos képmás botránkoztatta meg, nem a gipszből készült arc, a kifejezéstelen kék szem, hanem hogy a szobrot tetőtől talpig papír borította. Egy férfi odébb lökte az atyát, egy százpesetás bankjegyet lobogtatott, és odalépett a szoborhoz. A hordozók megálltak, időt adtak neki, hogy a bankjegyet a szobor ruhájára tűzze. Ez a ruha egyébként nem is látszott a rengeteg papírpénztől – százpesetás bankjegyek, ezerpesetás bankjegyek, egy ötszáz frankos és pontosan a szíve fölött egy százdolláros. Quijote atya és a szobor között csak a pap állt, aki a füstölőjét lóbálgatta. Quijote atya fölnézett a koronás főre és az üveges szemekre, amelyek mintha egy halott és elfeledett asszonyéi lennének – még azzal sem törődtek, hogy lezárják a szemét. Hát ezért kellett végignéznie fia kínhalálát – gondolta –, hogy pénzt gyűjtsön? Hogy gazdaggá tegyen egy papot? A polgármester – az atya elfeledte, hogy a polgármester ott áll a háta mögött – így szólt: – Jöjjön innét, atyám. – Nem, Sancho. – Ne csináljon őrültséget. – Ó, maga pontosan úgy beszél, mint ama másik Sancho, és én azt kiáltom, amit az ősöm, amikor megpillantotta az óriásokat, és maga azt állította, hogy azok szélmalmok: „ha pedig félsz, menj innét és imádkozz”. Két lépést tett előre, és farkasszemet nézett a pappal, aki ide-oda lóbálta a füstölőjét. Azt kiáltotta: – Ez istenkáromlás! A pap megismételte: – Istenkáromlás? – Ekkor vette észre Quijote atya gallérját és bíbor-pecheráját és hozzátette: Monsignore.

– Igen. Istenkáromlás. Ha egyáltalában tudja, mit jelent ez a szó. – Mire gondol, monsignore? Ez a mi ünnepnapunk. A templomunk ünnepnapja. A püspök úr áldásával történik minden. – Miféle püspök? Nincs püspök, aki megengedné... A szokatlan nyakkendőt viselő hordozó közbeszólt: – Atyám, ez az ember szélhámos. Találkoztam vele ma reggel. Akkor nem viselt pecherá-t és gallért, és bort vásárolt attól az ateista SeÔor Diegótól. – A tiltakozását már bejelentette, atyám – szólt a polgármester. – Jöjjön innen. – Hívják a csendőrséget! – kiáltotta a mexikói a tömegnek. – Maga, maga... – kezdte rá Quijote atya, de dühében cserbenhagyták a szavak. – Tegye le Miasszonyunkat. Maga meg hogy merészeli – fordult a paphoz – pénzbe öltöztetni őt? Derekabb dolog lenne akár meztelenül végighordozni az utcán. – Hívják a csendőrséget! – ismételte a mexikói, de a helyzet túlságosan izgalmas volt, hogy bárki is megmozduljon a tömegből. Egy másik vélemény is elhangzott: – Kérdezze meg tőle, mire megy ez a pénz! – Az Isten szerelmére, jöjjön már, atyám. – Folytassuk a körmenetet – parancsolta a pap. – Csak a holttestemen át – jelentette ki Quijote atya. – Kicsoda maga? Milyen jogon zavarja meg az ünnepünket? Mi a neve? Quijote atya habozott. Gyűlölte használni a címét, amelynek viselésére, úgy érezte, nincs is igazán joga. De a szeretete ama asszony iránt, akinek képmása ott imbolygott a feje felett, legyőzte ódzkodását. – Monsignor Quijote vagyok El Tobosóból – jelentette ki határozottan. – Hazugság – mondta a mexikói. – Hazugság vagy sem, ebben az egyházkerületben nincsenek jogai. – Az én jogom minden katolikusé, aki az istenkáromlás ellen küzd. – Kérdezze meg tőlük, mire megy ez a pénz! – kiáltotta ismét a tömegből egy olyan hang, amely az ő fülében túlságosan erőszakosnak hatott, de az ember nem mindig választhatja meg a szövetségeseit. Quijote atya egy lépést tett előre. – Így helyes. Üsd meg. Hiszen csak egy pap! És most már köztársaságban élünk. – Hívjátok a csendőrséget. Ez az ember kommunista. – Ezt a mexikói mondta. A pap a szobor és Quijote atya között lóbálta a füstölőjét, mintha abban bízna, hogy a füst visszatartja a másikat, ám ekkor a füstölő halántékon találta Quijote atyát. Jobb szeme mellett kiserkent a vér.

– Atyám, menjünk innen – sürgette a polgármester. Quijote atya félrelökte a papot. Letépte a szobor ruhájáról a százdollárost, leszakította mind a ruhát, mind a bankjegyet. A másik oldalon egy ötszáz frankos fityegett. Ez már könnyebben jött le, s ő azt is ledobta. Megannyi százpesetás bankjegy szakadt ketté, amint letépte őket. Galacsinná gyúrta a papírt és a tömeg közé hajította. Az ember, aki más véleményen volt, éljenezni kezdett, és három-négy hang csatlakozott hozzá. A mexikói leeresztette a szobortalapzatot vivő rudat, melyet ő támasztott, és az egész szerkezet oldalra csúszott úgy, hogy a korona részegen billent előre Miasszonyunk bal szemére. A megmaradt súly túlságosan soknak bizonyult egy másik mexikói számára, aki elengedte a rudat, mire Miasszonyunk lezuhant a földre. Mint egy orgia vége! Az ember, aki más véleményen volt, egy egész csoport élén nyomult előre, hogy megmentsen néhány bankjegyet, és zűrzavaros harcba bocsátkoztak a szoborvivőkkel. A polgármester vállon ragadta Quijote atyát, és félrelökte az útból. Csak a nyakkendős mexikói vetett rá ügyet, és a verekedés lármáját legyőzve ezt kiáltotta: – Tolvaj! Istenkáromló! Szélhámos! – Majd mély lélegzetet vett és hozzátette: – Kommunista! – Mára elég, atyám – szólalt meg a polgármester. – Hová cipel? Bocsásson meg. Annyira megzavarodtam... – Quijote atya megsimogatta az arcát, és véresen húzta vissza a kezét. – Valaki megütött? – Nincs forradalom vérontás nélkül. – Én csak azt akartam... – zavarában hagyta, hogy a polgármester elvigye arra a helyre, ahol Rocinante várt rájuk. – Egy kicsit szédülök – mondta az atya –, nem is tudom, miért. A polgármester hátrapillantott. Látta, hogy a mexikói kiválik a küzdelemből, és nagy hadonászás közepette a papnak magyaráz. – Szálljon be gyorsan – tanácsolta a polgármester –, sürgősen el kell tűnnünk. – A másik ülésre. Rocinantét nekem kell vezetni. – Maga nem vezethet. Maga sebesült. – De Rocinante nem tűri az idegen kezet. – Az én kezem már nem idegen neki. Hát nem én vezettem visszafelé, hogy megmentsem magát? – Kérem, ne fárassza agyon. Öreg már. – Ahhoz elég fiatal, hogy száz kilométert teljesítsen. Quijote atya nem tiltakozott tovább. Hátradőlt, már amennyire az ülés engedte. A düh mindig kimerítette – még inkább azok a gondolatok, amelyek rendszerint a nyomába léptek. – Ó, Istenem, Istenem – kiáltott fel –, mit fog szólni a püspök, ha ezt meghallja!

– Márpedig biztosan meghallja, és ami engem nyugtalanít, hogy mit szól hozzá a csendőrség – és mit fog tenni. A sebességmérő már majdnem százat mutatott. – Lázadást szítani! Eddig elkövetett összes bűnei közül ez a legsúlyosabb. Menedéket kell találnunk – mondta a polgármester, és hozzátette: – Én legszívesebben Portugáliába mennék, de az oserai kolostor is több a semminél. Több mint fél órát némán utaztak, aztán a polgármester szólalt meg újra: – Alszik? – Nem. – Ez a némaság nem vall magára. – A természeti törvények egyikétől szenvedek. Nagyon szeretnék megkönnyebbülni. – Nem tudja visszatartani még egy fél órát? Addigra beérünk a kolostorba. – Attól tartok, nem. A polgármester kelletlenül lefékezte Rocinantét egy mező mellett, ahol egy ősi kelta kereszt állt. Miközben Quijote atya könnyített a hólyagján, a polgármester leolvasta a feliratot, amely már alig-alig volt kivehető. – Így már jobb. Azt hiszem, most már beszélni is tudok majd – szólt neki oda Quijote atya, amikor visszatért. – Milyen furcsa – mondta a polgármester. – Látta azt a régi keresztet a mezőn? – Igen. – Nem is olyan régi, mint hinné. 1928-ból származik a felirata, és ezen az isten háta mögötti mezőn egy tanfelügyelő emlékére emelték. Miért itt? És miért épp egy tanfelügyelőnek? – Talán itt halt meg, ezen a helyen. Autóbaleset? – Talán a csendőrség – mondta a polgármester, és a visszapillantó tükrébe nézett, de mögöttük az úton nem közeledett senki.

NEGYEDIK FEJEZET Amelyben Monsignor Quijote megtér őséhez l Az oserai kolostor hatalmas szürke épülete csaknem magányosan terül el a galíciai hegyek egyik völgyében. Az egész falu, Osera nem áll másból, mint egy kicsiny üzletből és ivóból a kolostor bejáratának tövében. Egy tizenhatodik századi faragott kapu rejti a tizenkettedik századból származó belsőt – a tán tizenkét méter szélességű, tiszteletet parancsoló lépcsőt, amelyen egy egész szakasz katona nyomulhatott előre valamikor vállvetve, s ez a lépcső egy hosszú folyosóhoz vezetett, mely a belső udvari és a klastromcellák mellett a vendégszobáknak adott helyet. Az egyetlen hang naphosszat az a kopácsolás volt, mellyel fél tucat munkás adta jelét annak, hogy derekasan küzd hét évszázad pusztításának a korrigálásán. Olykor egy fehér csuhás alak vonult el sietve egy látszatra komoly megbízatással, és a sötét sarkokban felderengett a pápák és lovagok fából faragott alakja, akiknek parancsára a kolostort alapították. Amikor leszállt az est, szinte önálló életre keltek, ahogy a szomorú emlékek szoktak. A látogató úgy érezte itt magát, mintha egy elhagyatott szigetet éppen csak most gyarmatosított volna kalandorok kicsiny csapata, s most az elmúlt civilizációk romjai között próbálna otthonosan berendezkedni. A templom kapuit, amelyek a kolostor előtti kicsiny térre nyíltak, mindig zárva tartják, kivéve a látogatás és a vasárnapi mise óráit, de a barátoknak külön lépcső vezet le ide a folyosóról, ahol a vendégszobák húzódnak, egyenest a hatalmas templomhajóba, mely nem kisebb egy katedrálisénál. Csakis a látogatás órái alatt, vagy amikor vendég érkezik, hangzik el emberi szó az ősi kövek között, mint amikor egy luxus jacht tesz partra turistákat egy szigeten.

2 Leopoldo atya nagyon is tudatában volt annak, hogy igencsak rossz ebédet szolgált föl a vendégszobában. Konyhafőnöki képességeiről nem voltak különösebb illúziói, de hát trappista társai még rosszabb konyhához szoktak, és nem is volt igazán alkalmuk a panaszkodásra – bármelyikükre került sor, jól vagy rosszul, de elvégezték feladatukat. Akárhogy is van, a legtöbb vendég jobb ételekhez szokott, és Leopoldo atya igencsak elszontyolodva gondolt arra az étekre, melyet ma ebédre szolgált fel, annál is inkább, mert a jelenlegi

egyetlen vendéget őszintén tisztelte, hiszen az nem volt más, mint az egyesült államokbeli Notre-Dame Egyetem spanyol professzora. Pilbeam professzor – ahogyan a tányérjáról megítélhető volt – nem fogyasztott egy-két kanál levesnél többet, a halhoz pedig alig nyúlt hozzá. A laikus testvér, aki Leopoldo atyának segédkezett a konyhában, feltűnően összevonta a szemöldökét, amikor a professzor tányérjait mosogatásra visszahozták, majd rákacsintott Leopoldo atyára. Ahol némasági fogadalmat tettek, egy kacsintás éppoly kifejező, mint a szó, arra pedig itt senki nem tett fogadalmat, hogy az emberi hangon kívül tartózkodik a kommunikáció más eszközeitől is. Leopoldo atya örült, mikor végre kiszabadult a konyhából és átmehetett a könyvtárba. Abban reménykedett, hogy ott találja a professzort, mert akkor szavakkal is elmondhatja neki, mennyire sajnálkozik az ebéd miatt. Látogatókkal nem volt tilos beszélgetni, és az atya biztos volt benne, hogy Pilbeam professzor elnézi neki, milyen szórakozottan bánt a sóval. E pillanatban, mint elég gyakorta, Descartes járt az eszében. Pilbeam professzor jelenléte, aki már másodszor tartózkodik Oserában, átzökkentette Leopoldo atyát a megszokás békéjéből egy jóval zavarosabb világba, a filozófiai gondolkodás világába. Pilbeam professzor talán a legnagyobb élő tekintély volt Loyolai Ignác élete és munkássága tárgyában, s így bármely filozófiai vita a Leopoldo atya szemében mégoly ellenszenves tárgyról is, mint egy jezsuita szenté, olyan volt, mint ételt adni egy éhezőnek. Veszélyei pedig tagadhatatlanok. A kolostor vendégei között nemegyszer tűntek fel jámborságról tanúskodó fiatalemberek, akik úgy képzelték, hogy hivatásuk a trappista életre szólítja őket, ezek kevés kivétellel a tudatlanságukkal bőszítették fel az atyát, s azzal az eltúlzott tisztelettel, melyet az ő szemükben hatalmasnak tűnő áldozatvállalása iránt tápláltak. Romantikus módon szerették volna feláldozni az életűket. De hiszen ő csupán azért jött ide, hogy kétes békességre leljen. A professzor nem tartózkodott a könyvtárban. Leopoldo atya leült, és ismét Descartes jutott az eszébe. Kételkedéséből éppenséggel Descartes vezette el őt az egyházhoz, nagyjából olyan módon, ahogyan annak idején Svédország királynőjét. Descartes bizonnyal nem sózta volna el a levest, és nem is sütötte volna túl a halat. Descartes a gyakorlat embere volt, aki a vakoknak készített szemüvegeket, és tolószéket a nyomorékoknak. Fiatal korában Leopoldo atyának eszébe sem jutott, hogy papnak álljon. Gondolkodás nélkül kötötte életét Descartes-hoz, bárhová vezesse is őt. Mindenben kételkedni szeretett volna Descartes modorában, fellelni az abszolút igazságot, míg a végén, akárcsak Descartes, ő is elfogadta azt, ami a leginkább megközelítette szemében az igazságot. De ekkor jóval nagyobb ugrásra vállalkozott, mint Descartes – belevetette magát Osera néma világába. Nem volt boldogtalan –

leszámítva a levest és a halat –, mégis örült annak a lehetőségnek, hogy egy művelt emberrel beszélhet, elfogadva azt is, ha ez a beszélgetés inkább Szent Ignácra összpontosulna, mint Descartes-ra. Egy idő múltán, minthogy Pilbeam professzornak semmi nyoma nem volt, az atya végigment a vendégek folyosóján, és aztán le a hatalmas templomba, amely nyilván üres lesz ebben az órában, mivel a külső kaput ilyenkor zárva tartják. Amúgy is kevesen látogatták a templomot, kivéve turistaidőben, még vasárnap is – így hát Leopoldo atya számára olyan volt ez a hely, mint egy bensőséges családi otthon, mely csaknem teljes védettséget biztosít az idegen betolakodók ellen. Itt egyéni imádságát is szárnyra bocsáthatta, és ő nemegyszer Descartes-ért imádkozott, sőt odáig merészkedett, hogy Descartes-hoz imádkozzék. A templomnak rossz volt a megvilágítása, s minthogy a kolostor külön ajtaján lépett be, első pillantásra fel sem ismerte azt az alakot, aki egy tüskebokorba esett meztelen ember meglehetősen groteszk festményét tanulmányozta. A férfi amerikai akcentussal beszélt – Pilbeam professzor volt az. – Tudom, hogy nem nagyon kedveli Szent Ignácot – vágott a közepébe –, de ő legalább jó katona volt, és egy jó katona a szenvedés sokkal hasznosabb módját találja fel, mint hogy belevesse magát egy csomó tüske közé. Leopoldo atya feladta a külön ima ötletét, egyébként is a beszéd ritka alkalma nagyobb kiváltság. Ezt felelte: – Nem vagyok biztos benne, hogy Szent Ignácot érdekelte volna mindaz, amit mi hasznosnak neveznénk. A katonák gyakran romantikus lelkek. Azt hiszem, ezért a tulajdonságáért fogadták el nemzeti hősnek. Minden spanyol romantikus, úgyhogy olykor óriásoknak nézzük a szélmalmokat. – Szélmalmokat? – Bizonyára tudja, hogy az egyik nagy modern filozófusunk Don Quijotéhoz hasonlította Szent Ignácot. Sok volt bennük a közös. – Gyerekkorom óta nem olvastam Cervantest. Túlságosan kiagyalt az én ízlésemnek. Regényekre nincs sok időm. Én a tényeket szeretem. Ha egyetlen ismeretlen dokumentumot előáshatnék Szent Ignácról, boldog emberként halnék meg. – Tény és fikció... nem olyan könnyű különbséget tenni közöttük. S minthogy ön katolikus... – Attól tartok, atyám, leginkább elvben az. Nem sokat törődtem azzal, hogy a születésemmel elnyert címkét megváltoztassam. Az a tény, hogy katolikus vagyok, segít a kutatásaimban... ajtókat nyit meg előttem. Maga pedig, Leopoldo atyám, maga Descartes-ot tanulmányozza. Véleményem szerint ez nem sok ajtót nyit meg ön előtt. Mi hozta ide a kolostorba? – Azt hiszem, engem Descartes vezetett el ahhoz a ponthoz, ahova maga is

eljutott – a hithez. Tény vagy fikció... a végén nehéz megkülönböztetni őket... pusztán választani kell közöttük. – De miért választotta a trappistákat? – Gondolom, professzor úr is tudja, hogy ha az embernek már ugrania kell, sokkal biztonságosabb mély vízbe ugrania. – És nem bánta meg...? – Professzor úr, az embernek mindig rengeteg megbánnivalója van. A megbánás életünk szerves része. A megbánás elől még egy tizenkettedik századi kolostor sem ad menedéket. Maga elmenekülhet előle a Notre-Dame Egyetemen? – Nem, de én már régen számot vetettem azzal, hogy nem vagyok távolugró. Ez balszerencsés megjegyzés volt, mert ebben a pillanatban ugrásra kényszerítette egy kívülről behallatszó robbanás, melyet néhány pillanat múlva újabb kettő követett, majd ütközés zaja. – Durrdefekt – kiáltott föl Pilbeam professzor. – Attól félek, autószerencsétlenség történt. – Ez nem durrdefekt volt – szólalt meg Leopoldo atya. – Hanem lövés. – Felszaladt a lépcsőn és visszaszólt: – A templomkapu zárva. Kövessen. – Elszaladt a vendégszobák előtt húzódó folyosón, oly gyorsasággal, ahogy csak hosszú csuhája engedte, és kifulladva érkezett a hatalmas díszlépcső tetejére. A professzor a nyomában. – Menjen és hívja Enrique atyát. Szóljon neki, hogy nyissa ki a templomkaput. Ha valaki megsebesült, nem tudjuk felhozni ezen a sok lépcsőn. Francisco atya, akire a bejárat közeli kis üzlet gondját bízták, otthagyta képeslapjait, rózsafüzéreit és likőröspalackjait. Rémültnek látszott, és aggodalmasan integetett az ajtó irányában anélkül, hogy megtörte volna némasági fogadalmát. A templomfalnak egy kicsiny Seat kocsi ütközött neki. Két csendőr ugrott ki a dzsipjéből, és lövésre tartott fegyverrel óvatosan közeledtek. Egy vérző arcú férfi próbálta kinyitni a Seat ajtaját. Dühösen kiáltott rá a csendőrökre: – Jöjjenek és segítsenek, bérgyilkosok! Nincs nálunk fegyver. Leopoldo atya megkérdezte: – Megsebesült? – Persze hogy megsebesültem. Semmiség. De azt hiszem, a barátomat megölték. A csendőrök eltették a fegyvert. Egyikük megszólalt: – Csak a kerekekre lőttünk. – A másik magyarázkodni kezdett: – Parancsra tettük. Ezeket az embereket lázításért körözik. Leopoldo atya a szélvédő törött üvegén keresztül vette szemügyre az utast. Felkiáltott: – De hiszen ez egy pap – majd egy pillanattal később: – Egy

monsignore. – Az – mondta dühösen az idegen –, egy monsignore... És ha ez a monsignore nem áll le pisálni útközben, már régen a kolostor biztonságában lennénk. A két csendőrnek sikerült föltépnie az ajtót. – Él – mondta az egyikük. – Nem maguk tehetnek róla. – Mindkettejüket letartóztatom. Maga üljön be a dzsipbe, amíg mi kihúzzuk a barátját. A templomkapu feltárult, és Pilbeam professzor csatlakozott hozzájuk. Leopoldo atya így szólt: – Ezek az emberek megsebesültek. Nem hurcolhatják el őket. – Lázadásra bujtogatásért és pénzlopásért körözik őket. – Képtelenség. Az az ember a kocsiban egy monsignore. Monsignorék nem lopnak pénzt. Mi a barátja neve? – kérdezte az idegent. – Monsignor Quijote. – Quijote! Lehetetlen – kiáltott fel Pilbeam professzor. – Monsignor Quijote, El Tobosóból. A nagy Don Quijote leszármazottja. – Don Quijoténak nem voltak leszármazottai. Hogyan is lehettek volna? Egy képzelt alaknak. – Ismét csak a tény és fikció, professzor úr. Nehéz őket megkülönböztetni – jegyezte meg Leopoldo atya. A csendőröknek az összetört kocsiból sikerült kiszabadítaniuk Quijote atyát, és lefektették a földre. Az atya megpróbált megszólalni. Az idegen föléje hajolt. – Ha meghal – mondta a csendőröknek –, Istenemre megfizetnek érte. Az egyik csendőr zavartan pillogott, a másik azonban határozottan megkérdezte: – Mi a neve? – Zancas, Enrique, de a monsignore – úgy pörgette elő ezt a címet, mintha tisztelgés vagy dobpergés lenne – csak Sanchónak szokott szólítani. – Foglalkozása? – El Toboso polgármestere voltam. – Az iratait! – Állnak rendelkezésére, ha megtalálja őket ebben a roncsban. – SeÔor Zancas – szólt hozzá Leopoldo atya –, érti, amit a monsignore mondani próbál? – Azt kérdezi, hogy egészséges-e Rocinante. – Rocinante? – kiáltott fel Pilbeam professzor. – De hát Rocinante egy ló volt! – Az autót nevezi így. Nem merem megmondani neki. Nem tudná elviselni a sokkot.

– Professzor úr, kérem, legyen szíves, telefonáljon Orensébe doktorért. Francisco atya megmondja a számot. A durva csendőr közbeavatkozott: – A doktort majd mi elintézzük. Beszállítjuk őket Orensébe. – Ebben az állapotban nem. Megtiltom. – Mentőket küldünk értük. – Küldhet ide mentőt, ha akar, de sokáig kell majd várnia: ez a két ember itt marad a kolostorban, amíg az orvos nem engedélyezi a távozásukat. Érintkezésbe lépek az orensei püspökkel, és biztos vagyok benne, hogy lesz mondanivalója a maga elöljáró tisztjének. Fegyvert pedig ne merjen rám szegezni. – Visszamegyünk és jelentést teszünk – mondta a másik csendőr. Pilbeam professzor egy szerzetessel tért vissza. Egy derékaljat cipeltek. – Francisco atya már telefonált – mondta a professzor. – Ez pedig hordágy helyett szolgál. Quijote atyát némi nehézséggel rárakták a derékaljra, és négyen vitték be a templomba, fel egészen a hajóig. Valami imádságszerűt motyogott, de ez ugyanúgy átkozódás is lehetett volna. Amikor az oltár előtt elfordultak a lépcső felé, kísérletet tett, hogy keresztet vessen, de a mozdulat befejezetlen maradt. Ismét elájult. A lépcsőket nehezen győzték, és meg kellett állniuk pihenni a tetején. Pilbeam professzor így szólt: – Quijote nem is spanyol családnév. Maga Cervantes mondja, hogy az igazi neve valószínűleg Quejana volt, és nem is El Tobosóban született. A polgármester felelt: – Monsignor Quijote sem ott született. – Hol született? A polgármester idézettel válaszolt: – „La Mancha egyik falujában – a nevét nem is akarom említeni...” – De hát az egész történet valószínűtlen. És Rocinante... Leopoldo atya szólt közbe: – Talán fektessük le először a hármas számú vendégszoba kényelmesebb ágyába, mielőtt megvitatjuk a tény és a fikció közötti nehezen megállapítható különbséget. Quijote atya felnyitotta a szemét. – Hol vagyok? – kérdezte. – Azt hittem... azt hittem... hogy egy templomban. – Ott volt, monsignore. Osera templomában. Most pedig bevisszük egy vendégszobába, ahol kényelmesen aludhat, amíg a doktor megérkezik. – Megint egy doktor. Ó, jaj nekem, jaj nekem. Hát olyan rosszul szolgál az egészségem...? – Egy kis pihenés, és újra erőre kap. – Azt hittem... egy templomban... aztán valami lépcsők jöttek... ha legalább

mondhattam volna egy misét... – Talán... holnap... amikor kipihente magát. – Nagyon régen nem miséztem már. Betegség... utazás... – Ne aggódjék, monsignore. Talán holnap. Biztonságba helyezték a szobájában, nemsokára megérkezett az orvos is Orenséből, és megnyugtatta őket, hogy szerinte nincs komolyabb baj – csak a sokk, néhány apró vágás a homlokán a széttört szélvédőtől. Persze az ő korában... Holnap majd alaposabban megvizsgálja. Lehet, hogy meg kell röntgenezni. Addig is nyugalomra van szüksége. A polgármesternek több segítségre volt szüksége, már csak azért is, mert amint a doktor végzett vele (fél tucat öltéssel), az orensei csendőrparancsnok telefonált. A csendőrség telefonon érdeklődött La Manchaban Quijote atya után – és egy ottani püspök megerősíteite, hogy (a szentatya bizonyos tévedése folytán) az illető valóban monsignore, de elmeállapota nem teszi beszámíthatóvá cselekedeteiért. Ami a társát illeti, az már egészen más ügy. Igaz ugyan, hogy El Toboso polgármestere volt, de a legutóbbi választáson leszavazták, egyébként hírhedt kommunista. Szerencsére Leopoldo atyát hívták a telefonhoz. Ő kijelentette: – Oserában minket nem érdekel senki politikai nézete. Itt marad, amíg felgyógyul, hogy útnak indulhasson.

3 Az orvos nyugtatót adott Quijote atyának. Mélyen aludt, s csak hajnali egy óra előtt ébredt fel. Fogalma sem volt, hol van. Először Teresát szólította, de senki sem felelt. A távolból hangok hallatszottak – férfihangok –, s ő úgy vélte, hogy Herrera atya és a püspök beszélget róla az ebédlőben. Kikászálódott az ágyából, de a lábai összecsuklottak, s újra az ágyra zuhant, s még sürgetőbben hívta Teresát. A polgármester jött be hozzá, nyomában Leopoldo atyával. Pilbeam professzor az ajtóból figyelte anélkül, hogy belépett volna. – Fájdalmai vannak, monsignore? – kérdezte Leopoldo atya. – Kérem, Galván doktor, ne szólítson monsignorénak. Nekem még misézni sincs jogom. A püspök eltiltott tőle. A legszívesebben a könyveimet is elégetné. – Milyen könyveit? – Az én szeretett könyveimet. Szalézi Szent Ferencet, Szent Ágostont és Lisieux-i Szent Terézt. Nem hiszem, hogy akár Szent Jánost is megtarthatnám magamnak. – Megérintette fején a kötést. – Örülök, hogy újra itt El Tobosóban. De ki tudja, ebben a pillanatban talán odakint Herrera atya égeti el

a könyveimet. – Ne aggódjék. Egy-két nap... atyám... és teljesen felépül. Most azonban pihennie kell. – Nehéz pihennem, doktor úr. Annyi minden kavarog a fejemben, ami kikívánkozna. A fehér köpenye... csak nem akar megoperálni? – Dehogy akarom – nyugtatta meg Leopoldo atya –, pusztán egy újabb tablettát adok, hogy aludni tudjon. – Ez csak nem Sancho? Örülök, hogy itt van. Látom, rendben hazatalált. Hogy van Rocinante? – Nagyon elfáradt. Egy garázsban pihen. – Mennyire összenőttünk. Én is nagyon elfáradtam. Tiltakozás nélkül vette be a tablettát, s csaknem azonnal álomba szenderült. – Én virrasztok mellette – jelentette be Sancho. – Maga mellett maradok. Az aggodalomtól úgyse tudnék aludni – felelte Leopoldo atya. – Lepihenek egy kicsit – közölte Pilbeam professzor. – Tudják, hol a szobám. Ébresszenek fel, ha bármiben segítségükre lehetek. Hajnali háromra járt, amikor Quijote atya megszólalt, és felébresztette társait könnyű szendergésükből. Azt mondta: – Eminenciás uram, a bárány megszelídítheti az elefántot, de a kedvemért, kérem, emlékezzék meg a kecskékről is imáiban. – Álom ez, vagy delírium? – merengett Leopoldo atya. Sancho megszólalt: – Úgy rémlik, mintha emlékeznék rá... – Eminenciás uramnak nincs joga elégetni a könyveimet. Kard által, könyörgök, s nem halálos tűszúrásokkal. Rövid csend ereszkedett rájuk, és aztán: – Egy fing – kiáltott föl Quijote atya – nagyon is zenei hang lehet. – Attól tartok – suttogta Leopoldo atya –, hogy rosszabb állapotban van, mint ahogy a doktor mondta. – Mambrino – hallatszott egy hang az ágyból –, Mambrino sisakja. Adjátok ide! – Mit jelent ez a Mambrino sisakja? Sancho felelt: – Ez a borbély tányérja volt, amelyet Don Quijote viselt. Az őse, ahogyan ő hiszi. – A professzor véleménye szerint mindez képtelenség. – Így véli a püspök is, ami az én szememben azt bizonyítja, hogy igenis igaz lehet. – Bocsánat és elnézés azért a fél palack borért. Vétettem a Szentlélek ellen. – Most meg mit mond? – Hosszú időbe tellene elmagyaráznom.

– Az ember sok fontos dolgot tanul a vadállatoktól: a gólyától a beöntést, az elefánttól a tisztaságot, és hűséget a lótól. – Ez úgy hangzik, mintha Szalézi Szent Ferenc mondaná – suttogta Leopoldo atya. – Nem. Azt hiszem, ez Cervantestől való – javította ki őket Pilbeam professzor, amint éppen a szobába lépett. Egy ideig csönd volt. – Elaludt – suttogta Leopoldo atya. – Talán megnyugszik, mire felébred. – Az ő esetében a hallgatás nem mindig a béke jele – magyarázta Sancho. – Néha a szellem gyötrődésére vall. Az ágyból érkező hang azonban erős és határozott volt. – Nem kormányzóságot ajánlok fel neked, Sancho. Királyságot kínálok. – Szóljon hozzá – sürgette Leopoldo atya. – Királyságot? – ismételte Sancho. – Kövess engem, és egy királyságra lelsz. – Sosem fogom elhagyni, atyám. Ahhoz túlságosan hosszú ideig vándoroltunk egyazon úton. – Ilyen szeszélyesen ismerszik meg a szeretet. – Quijote atya felült az ágyon, és ledobta magáról a takarót. – Arra ítélt engem, eminenciás uram, hogy még magányosan se mondhassak misét. Ez szégyenletes dolog. Én ártatlan vagyok. És nyíltan ismétlem meg azokat a szavakat, amelyeket Galván doktornak mondtam: „a francba a püspökkel”. – Letette a lábát a földre, imbolygott egy pillanatig, majd határozottan megállt. – Ebből a szeszélyességből – ismételte – ismerszik meg a szeretet. Odasétált a szoba ajtajához, és egy pillanatig a kilinccsel babrált. Hátrafordult, úgy nézett keresztül hármojukon, mintha üvegből volnának. – Sehol egy léggömb – jegyezte meg a mély szomorúság hangján –, sehol léggömb. – Kövesse – utasította a polgármestert Leopoldo atya. – Ne ébresszük fel? – Nem. Az veszélyes lehet. Hadd élje ki az álmát. Quijote atya lassan, óvatosan kiment a folyosóra, el egészen a hatalmas lépcsőig, de talán annak az emléke, amikor a templomból felhozták, itt megállásra késztette. Az egyik fából faragott, festett alakot szólította meg – egy pápát, vagy egy lovagot? –, és teljesen józanul azt kérdezte: – Ez az út vezet a templomba? – Úgy rémlik, feleletet is kapott, mert sarkon fordult, szótlanul elhaladt Sancho mellett, és ezúttal a helyes irányban talált rá a különlépcsőre. A többiek óvatosan követték, nehogy megzavarják. – Mi történik, ha elesik a lépcsőn? – suttogta a polgármester. – Felébreszteni sokkal veszedelmesebb lenne.

Quijote atya levezette őket a hatalmas templom homályába, melyet csak a keleti ablakon besütő félhold világított meg. Határozott léptekkel tört az oltár felé, és ott rákezdett a régi latin mise szavaira, bár ez ugyancsak csonka mise volt. A felelettel kezdte: – “Et introibo ad altare Dei, qui laetificat juventutem meam."20 – Tudatában van annak, amit tesz? – suttogta Pilbeam professzor. – Isten a megmondhatója – felelte Leopoldo atya. A mise gyorsan folytatódott – se levélidézet, se evangélium: mintha Quijote atya egyszerűen űzné magát az úrfelmutatás felé. Csak nem azért, mert attól fél, hogy félbeszakítja a püspök? – tűnődött a polgármester. Vagy a csendőrségtől? Még a szentek hosszú sorát is mellőzte Pétertől Damjánig. – Ha nem talál ostyatányért, sem kelyhet, bizonnyal felébred – vélte Leopoldo atya. A polgármester néhány lépést tett az oltár felé. Attól tartott, hogy az ébredés pillanatában Quijote atya elesik, és kellő közelségben akart maradni, hogy felfoghassa a karjaiban. – Aki azon a napon, amikor Ő szenvedett, kenyeret vett magához – Quijote atya egyáltalában nem volt tudatában, hogy se ostya, se ostyatányér nem várja az oltáron. Üres kezeit emelte az égnek. – Hoc est enim corpus meum.21 – és ezek után állhatatosán, habozás nélkül folytatta a nem létező bor megszentelését a nem létező kehelyben. Leopoldo atya és a professzor az úrfelmutatás szavaira önkéntelenül is térdre hullt: csak a polgármester maradt állva. Készenlétben maradt, ha Quijote atya elvesztené egyensúlyát. – Hic est enim calix sanguinis mei.22 – Az üres kezek mintha kelyhet varázsoltak volna elő a levegőből. – Álom? Delírium? Őrület? – suttogta Pilbeam professzor a kérdést. A polgármester újabb lépésekkel közelítette meg az oltárt. Attól félt azonban, hogy megzavarja Quijote atyát. Amíg a latin szavakat mormolta, bizonyosan boldog volt álmában. Az évek során, melyek Salamancában töltött ifjúsága óta teltek el, a polgármester elfelejtette a mise nagy részét. Ami megmaradt emlékezetében, az néhány kulcsmondat volt, amely akkor, valahol érzelmileg mélyen hatott rá. Quijote atya, úgy rémlett, ugyanilyen emlékezetkieséstől szenvedett – talán, hogy annyi éve csaknem gépiesen s fejből ismételte maradtak meg benne, melyek, miként a gyermekek éji mécsese, a megszokás sötét szobáját átvilágítják, s most ezeket idézte. Így például emlékezett a Miatyánkra, majd 20 Bemegyek az Isten oltárához, ki ifjúi örömmel tölt el engem. 21 Íme az én testem. 22 Íme az én vérem kelyhe.

az emlékezete átugrott az Agnus Dei-re – Agnus Dei qui tollis peccata mundi.23 Itt megállt és a fejét csóválta. A polgármester egy pillanatra azt hitte, hogy felébredt álmából. Az atya azonban oly halkan suttogott, hogy csak a polgármester fogta fel a szavait. – Isten báránya, de a kecskék, de a kecskék! – s innen egyenest a római légionárius imájára ugrott: – Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. A szentáldozás közeledett. A professzor megszólalt: – Ha nem talál semmit, amit a nyelvére vehet, felébred. – Nem hiszem – felelte Leopoldo atya. Majd hozzátette: – Nem hiszem, hogy bármikor is felébredne. Néhány pillanatig Quijote atya csendben maradt. Előre-hátra imbolygott az oltár előtt. A polgármester újabb lépést tett, hogy bármikor felfoghassa, de aztán ismét megszólalt az atya: – Corpus Domini nostri24, és minden habozás nélkül emelte föl a láthatatlan kehelytányérról a láthatatlan ostyát, és ujjai a semmit helyezték a nyelvére. Aztán felemelte a láthatatlan kelyhet, és úgy rémlett, iszik belőle. A polgármester a torka mozgását is láthatta, mintha nyelt volna. Az atya, úgy tetszett, először ébredt tudatára annak, hogy nincs egyedül a templomban. Zavart arckifejezéssel nézett körül. Talán az áldozókat kereste. Észrevette, hogy a polgármester egészen a közelében áll. Ekkor a nem létező ostyát az ujjai közé vette; a szemöldökét összevonta, mintha valami rejtéllyel állna szemben, aztán elmosolyodott. – CompaÔero – mondta –, térdelj le, compaÔero. – Kifeszített ujjakkal három lépést tett előre, és a polgármester letérdelt. – Bármit megteszek a lelki békéjéért – gondolta –, amit csak akar. – Az ujjak közelebb jöttek. A polgármester kinyitotta a száját, és az ujjakat, mint az ostyát, ott érezte a nyelvén. – A szeszélyességből – mondta Quijote atya –, e szeszélyességből... – és ezzel összerogyott. A polgármesternek csak annyi ideje maradt, hogy felfogja és lesegítse a földre. – CompaÔero – ismételte a maga részéről a szót a polgármester –, én vagyok az, Sancho... – és hiába kereste újra meg újra, ver-e még Quijote atya szíve. Hiába.

4 A vendégekért felelős páter – egy Felipe atya nevű aggastyán – azt mondta 23 Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit. 24 A mi Urunk teste

a polgármesternek, hogy Leopoldo atyát valószínűleg a könyvtárban találja meg. Látogatási idő volt, és Felipe atya egy csoport rendetlenkedő turistát vezetett végig a kolostor közönségtől is látogatható helyiségein. Voltak ott idősebb hölgyek, akik láthatóan mély tisztelettel füleltek minden szóra, egykét férfi, akiről lerítt a férji állapot, s akiknek szórakozott arckifejezése szándékosan árulkodott arról, hogy e processzióban csak a feleségük kedvéért vesznek részt, továbbá három ifjú, akiket most eltiltottak a dohányzástól, s akik láthatóan csüggedtek voltak, mert a társasághoz tartozó két csinos lány a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította irántuk. Férfiasságuk semmi vonzást nem gyakorolt a lányokra, inkább a nőtlenségi fogadalom és a vén épület csendje hatott rájuk ingerlő parfümként, s ezért elragadtatottan pillantottak fel a Clausura kiírásra, mely egy ponton tilosat jelző táblaként állította meg vonulásukat, mintha a mögött érdekesebb és perverzebb titkok rejteznének, mint bármi, amit ezek a fiatalemberek kínálhatnának nekik. Az egyik fiatalember az ajtóval próbálkozott és zárva találta. Hogy felhívja magára a figyelmet, így kiáltott: – Hé, atyám, ott bent mi van? – Az egyik vendégünk, aki sokáig alszik – felelte Felipe atya. Ugyancsak hosszú és sokáig tartó álom – gondolta a polgármester. Abban a szobában feküdt kiterítve Quijote atya holtteste. A polgármester ott állt, és figyelte, ahogyan a turisták végighaladnak a vendégszobák hosszú folyosóján, aztán a könyvtár felé vette útját. Ott talált rá a professzorra és a fel s alá sétáló Leopoldo atyára. – Megint a tények és a fikció – ismételgette Leopoldo –, nehéz közöttük különbséget tenni. A polgármester megszólalt: – Búcsúzni jöttem, atyám. – Szívesen látnánk körünkben még egy kis ideig. – Úgy tudom, Quijote atya holttestét ma szállítják át El Tobosóba. Gondolom, jobb dolgom lesz Portugáliában, ahol barátaim élnek. Ha megengedi, telefonálok Orensébe taxiért, és ott majd kocsit bérelek. – Majd én beviszem – ajánlkozott a professzor. – Magam is Orensébe tartok. – Nem vesz részt Quijote atya temetésén? – kérdezte Leopoldo atya a polgármestert. – Ami a testtel történik, nem olyan fontos, igaz? – Nagyon is keresztény gondolat – jegyezte meg Leopoldo atya. – Amellett – folytatta a polgármester – az én jelenlétem felbőszítené a püspököt, aki bizonnyal jelen lesz, ha El Tobosóban temetik el. – Ó, persze, a püspök. Ma reggel már telefonált. Azt kérte tőlem, hogy közöljem az apáttal, mindenképpen akadályozza meg, hogy Quijote atya akár magányosan is misét mondhasson. Én beszámoltam a szomorú körülményekről, melyek önmagukban is biztosítják, hogy parancsának

engedelmeskedni fog – legalábbis a jövendőben. – Mi volt a megjegyzése? – Semmi, de azt hiszem, egy megkönnyebbült sóhajt hallottam. – Miért beszélt itt a „jövendőről”? Amit tegnap este hallottunk, azt aligha nevezhetjük misének – mondta a professzor. – Biztos ebben? – kérdezte Leopoldo atya. – Egészen biztos. Nem volt úrfelmutatás. – Még egyszer kérdezem – biztos ebben? – Egészen biztos. Nem volt ostya és nem volt bor. – Descartes, ha jól sejtem, sokkal óvatosabban fogalmazna: maga nem látott ott kenyeret és bort. – Éppoly jól tudja, mint én, hogy nem volt ott kenyér, se bor. – Én éppoly jól tudom, mint maga – vagy éppoly kevéssé – igen, ebben megegyezhetünk. De Monsignor Quijote szemmel láthatóan hitt a kenyér és a bor jelenlétében. Ugyan melyikünknek van igaza? – Mindkettőnknek. – Ezt logikailag nagyon nehéz bebizonyítani, professzor úr. Igencsak nehéz. – Úgy érti – kérdezte a polgármester –, hogy én magamhoz vettem az oltáriszentséget? – Feltétlenül – az ő képzeletében. Számít az magának valamit? – Nekem semmit. De azt hiszem, hogy a maga egyházának szemében én nagyon is méltatlan áldozó vagyok. Egy kommunista. Olyasvalaki, aki harminc-egynéhány évig nem is gyónt. S hogy mi mindent műveltem én ebben a harminc évben... nos, remélem nem akarja, hogy részletezzem. – Talán Quijote atya jobban ismerte a lelkiállapotát, mint maga. Barátok voltak. Együtt utaztak. És ő bátorította arra, hogy magához vegye a szent ostyát. Nem habozott egy cseppet sem. Én jól hallottam, amikor azt mondta: – Térdelj le, elvtárs! – Nem volt ott semmiféle ostya – makacskodott a professzor felháborodottan –, akármit is mondana erről Descartes. Maga csak a vita kedvéért vitatkozik. És visszaél Descartes-tal. – Miből gondolja, hogy nehezebb az üres levegőt átváltoztatni borrá, mint a bort vérré? Eldönthetik-e ezt vajon a mi korlátolt érzékszerveink? Mi egy végtelen misztériummal állunk szemben. A polgármester megjegyezte: – Én szívesebben hiszem, hogy nem volt ott semmiféle ostya. – Miért? – Mert fiatal koromban félig-meddig hittem Istenben, és mindig visszamarad egy kis babona az emberben. Tartok a misztériumoktól, és már

öreg vagyok, hogy ezen változtassak. A misztériumoknál többre tartom Marxot. – Maga jó barát volt, és derék ember. Tudom, hogy nem kér az áldásomból, de akkor is el kell fogadnia. Ne legyen zavarban. Nálunk ez csak amolyan megszokás, mint üdvözlőlapot küldeni karácsonykor. Amíg a polgármester a professzorra várakozott, vásárolt Felipe atyánál egy kis palack likőrt és két üdvözlőkártyát, minthogy nem fogadtak el tőle pénzt a szállásért, sőt még a telefonálásért sem. Nem akart hálásnak mutatkozni – a hála olyan, mint a bilincs, amelyet csakis a foglyul ejtő oldozhat fel. Szabadságra vágyott, de olyan érzés fogta el, mintha valahol az El Tobosóból kivezető úton elvesztette volna a szabadságát. Kételkedni emberi dolog, tanította rá Quijote atya, de a kételkedés, gondolta, elveszejti a cselekvés szabadságát. Ha kételkedünk, akkor habozni kezdünk két cselekedet között. Newton nem a kételkedés révén fedezte fel a gravitáció törvényét, vagy Marx azt, hogy milyen jövő vár a kapitalizmusra. Odament Rocinante összeroncsolódott teteméhez. Örült, hogy Quijote atya már nem láthatja ilyen állapotban, féloldalt nekidőlve a falnak, pozdorjává tört szélvédővel, az egyik ajtaja a sarkából kitépve, a másik behorpadva, gumiköpenyei leeresztve a csendőrség golyóitól: Rocinantéra éppoly csekély jövő vár, mint Quijote atyára. Néhány óra különbséggel haltak meg mindketten – egy szétroncsolódott fémtömeg és egy összetört agyvelő. Vadul ragaszkodott ehhez a hasonlósághoz, mert bizonyosságot akart: hogy az emberi lény is csak gépezet. De Quijote atya szerette ezt a gépezetet. Autó tülkölt, és ő hátat fordított Rocinanténak, hogy csatlakozzék Pilbeam professzorhoz. Amikor beült az autóba, Pilbeam professzor így szólt: – Leopoldo atya képtelenségeket beszél Descartesról. Gondolom, abban a csendben, amelyben itt élnek, úgy nőnek a furcsa eszmék, mint gomba a sötét pincében. – Igen. Meglehet. A polgármester meg se szólalt egészen Orenséig: az ő elméjébe is egy egészen különös eszme fészkelte be magát. Miért van az, hogy az ember iránti gyűlölet – még az olyan emberé is, mint Franco – elmúlik a halálával, míg a szeretet, az a szeretet, amelyet ő kezdett táplálni Quijote atya iránt, most mintha élne és egyre csak növekedne a végső elválás és a végső hallgatás ellenére is – mennyi ideig, tűnődött bizonyos félelemmel, képes ez a szeretet tovább nőni? És mi végre?

TARTALOM ELSŐ RÉSZ

Első fejezet / Hogyan len Quijote atyából monsignore? Második fejezet / Amelyben Monsignor Quijote nekivág a nagyvilágnak Harmadik fejezet / Amelyben némi fény derül a Szentháromság titkára Negyedik fejezet / Amelyben Sanchón a sor, hogy új fényt vessen a régi hitre Ötödik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote és Sancho egy szent helyre zarándokol el Hatodik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote és Sancho újabb szent zarándokhelyet látogatnak meg Hetedik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote folytatja tanulmányait Salamancában Nyolcadik fejezet / Amelyben Monsignor Quijotéra egy különös találkozás vár Valladolidban Kilencedikfejezet / Amelyben Quijote atya különös spektákulummal találkozik Tizedik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote összeütközik a törvénnyel

MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet / Amelyben Monsignor Quijote találkozik a püspökkel Második fejezet / Monsignor Quijote második utazása Harmadik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote utolsó kalandjára kerül sor a mexikóiak között Negyedik fejezet / Amelyben Monsignor Quijote megtér őséhez

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3629.66-14-1 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ: OSZTOVITS LEVENTE A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL SZILÁGYI ANDRÁS VETETTE EGYBE A BURKOLÓ ÉS KÖTÉSTERV URAI ERIKA MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KÁLLAY JUDIT MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 80 000 PÉLDÁNYBAN, 12,24 > A/5) tV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4534 8 SOROZAT ISBN 963 07 4265 9 ELEKTRONIKUS KIADÁS MADÁRFEJŰEK TÁRSASÁGA NNCL479-363v2.0