Milton Erickson

HERBERT Amikor először megérkeztem a Rhode Island-i Állami Kórházba, a férfiosztályon kaptam munkát, ahol tartózkodott egy beteg, Herbert, aki már egy éve volt ott. Mielőtt kórházba került, Herbert 109 kilót nyomott, kétkezi munkás volt, idejét munkával, vagy kártyázással töltötte. Ezért élt, a kártyáért és a munkájáért. Aztán depressziós lett, súlyosan depressziós. Kezdett rohamosan fogyni, és végül a Rhode Island Állami Kórházba került, ahol legalább négy hónapon keresztül 36 kiló volt. Napi 4000 kalóriát kapott csövön keresztül, anélkül, hogy egy dekát is hízott volna. Természetesen én örököltem Herbertet, a többi orvosnak rég elege volt abból, hogy csövön keresztül etessék. Én kezdő orvos voltam és fiatal, így nekem jutott a piszkos munka. Amikor először etettem csövön Herbertet, levittem az adagját 2500 kalóriára. Úgy gondoltam annyi elég egy 36 kilós embernek. Amikor Herbertet csövön át etettem, azt kérdezte: "Maga is olyan őrült, mint a többi doktor? Maga is ugyanazt a trükköt adja elő, mint a többiek, úgy tesz, mintha csövön etetne? Tudom, hogy azt hozott; látom a két szememmel. De maguk mind varázslók, és valahogy mindig eltüntetik, mint Houdini. Sose kapok semmi kaját! Csak ledugják mind a csövet az orromon, és azt mondják, hogy csövön át etetnek, de valójában nem igaz, mert nincs is gyomrom." Végighallgattam Herbertet. Depressziója keserű, savas, cinikus világnézetet eredményezett. Amikor azt mondta, hogy nincsen gyomra, így feleltem: "Szerintem pedig van magának gyomra." "Maga is őrült, mint a többi doktor! Miért vannak őrült orvosok az őrültekházában? Talán ez a legjobb hely az őrült dokiknak, az elmeosztály." Így aztán egy héten keresztül minden etetésnél azt mondtam Herbertnek: "Jövő hét hétfőn be fogja nekem bizonyítani, hogy van gyomra." "Reménytelen eset maga", így ő, "maga bolondabb, mint a többi beteg itten. Azt hiszi, én fogom bebizonyítani, hogy van gyomrom, mikor nincsen." Azon a hétfő reggelen én állítottam össze Herbert cső-etetését — egy feles tej, egy feles tejszín, nyers tojás, élesztő, ecet, és nyers csukamáj olaj. Amikor valakit csövön át etetünk, az ember egy csőhossznyi levegőt pumpál a gyomorba. Ezért kell folyamatosan önteni, hogy ne menjen még több levegő a gyomorba. Én bizony az etetéskor direkt sok levegőt nyomtam a gyomrába. Kihúztam a csövet, vártam egy darabig, majd Herbert büfögött egy nagyot, és így szólt: "Rothadt hal." "Ezt te mondtad, Herbert. Te tudod, hogy büfögtél, te tudod, hogy rothadt hal volt. Csak azért tudtál böfögni, mert van gyomrod, úgyhogy bebizonyítottad nekem, hogy van gyomrod, mert böfögtél." Herbert pedig tovább böfögött! Így felelt: "Azt hiszi most okos, mi?" Egyetértettem vele.

Herbert állva aludt. Nem tudtam, hogy az ilyesmi lehetséges emberi lények számára, de ellenőriztem, és így volt. Az ápolók féltek ágyba rakni, mert Herbert úgy küzdött, mint egy oroszlán; engedték, hadd legyen meg a kívánsága. Lementem egy órakor, két órakor, reggel három órakor, de Herbertet mindig állva szundikálva találtam. Egy héten keresztül minden nap azt mondtam neki: "Herbert, be fogod nekem bizonyítani, hogy tudsz te fekve aludni." Herbert természetesen ellenkezett: "Reménytelen eset maga; több tévhite van, mint amennyi egy ekkora testbe belefér." A következő héten pedig minden nap megkérdeztem tőle, hogy fürdött-e már valaha, vagy hogy zuhanyozott-e valaha. Herbertet vérig sértette a kérdés. Persze hogy fürdött, persze hogy zuhanyozott. Minden normális ember fürdik: "Mi baja van magának, hogyhogy nem tudja?" "Gondoltam csak érdeklődnék." "Na de muszáj minden nap érdeklődnie?" "Hát igen, mert te úgy gondolod, hogy nem tudsz fekve aludni, és be kell nekem bizonyítanod, hogy tudsz fekve aludni." "Maga teljesen reménytelen", hangzott a szokásos válasz. A következő hét egyik estéjén azután elvittem Herbertet a hidroterápiás szobába, és lefektettem a folyóvizes kádba. Ez egy kád, amiben van egy vászon függőágy. Az ember testét bekenik vazelinnel, lefektetik a függőágyba, a kádat pedig befedik. Csak a páciens feje marad a fedőn kívül. Miközben az ember a kádban fekszik, testhőmérsékletű víz folyik egyfolytában át rajta. Amikor ez történik, a páciens elalszik! Nem is tehet mást. Másnap reggel felébresztettem Herbertet, és így szóltam: "Herbert, megmondtam, be fogod nekem bizonyítani, hogy tudsz fekve aludni." "Okostojás", mondta. "És tudtál ágyban aludni", mondtam. Herbert attól fogva ágyban aludt. Amikor felvittem a súlyát 50 kilóra, így szóltam: "Herbert, elegem van abból, hogy csövön át etesselek. Jövő héten meg fogod inni a csőkaját." "Nem tudok nyelni, nem tudom, hogy kell", így Herbert. "Herbert, jövő hétfőn te leszel az első az ebédlő ajtajánál. Verni fogod az ajtót, és ordítasz majd az ápolókra, 'Nyissák ki!' mert akarsz majd egy pohár tejet, egy pohár vizet. Az egyik asztalra rakatok majd egy pohár tejet és egy pohár vizet, te pedig nagyon fogod kívánni majd." "Szerintem maga teljesen menthetetlen! Igazán kár, egy ilyen fiatal ember egy állami intézetben, tele bolondokkal. Olyan fiatal. És olyan bolond", jött a várt válasz.

Egy héten át minden egyes nap elmondtam neki, hogy fogja majd verni az ebédlő ajtaját, azt kiabálva, hogy muszáj megkapnia azt a pohár vizet, azt a pohár tejet. Herbert pedig komolyan azt hitte, hogy meghibbantam. Vasárnap este Herbert aludni ment. Azt mondtam a nővérnek, hogy kösse le, a kezénél és a lábánál, hogy ne tudjon kiszállni az ágyból. Az esti cső-etetésnél pedig jó adag sót raktam az ételébe. Herbert megszomjazott az éjszaka során — nagyon, nagyon megszomjazott. Amikor reggel kioldozták rohant a vizes csaphoz, de el volt zárva a víz. Rohant a vécébe, hogy a vécékagylóból igyon, de ott is el volt zárva a víz. Akkor rohant az ebédlőajtóhoz, dörömbölni kezdett az ajtón, és azt ordította az ápolónak: "Nyissák ki! Muszáj meginnom azt a pohár vizet! Muszáj meginnom azt a pohár tejet!" Meg is itta. Amikor megérkeztem az osztályra, Herbert azt mondta: "Most azt gondolja okos, mi?" "Ezt már mondtad korábban is. Akkor is egyetértettem veled és most is egyetértek." Herbert tejet és levest ivott. Azt azonban váltig állította, hogy képtelen lenyelni szilárd ételt. Amikor 52 kilónál tartott, azt mondtam neki: "Jövő héten szilárd ételt fogsz enni." Mire Herbert: "Maga őrültebb, mint valaha gondoltam. Hiszen én nem tudok szilárd ételt lenyelni." "Pedig a jövő héten fogsz." No és hogy értem el, hogy lenyelje a szilárd ételt? Tudtam, hogy Herbert volt valaha kisgyerek. Tudtam, hogy én voltam. Tudtam, hogy minden ember volt valaha kisgyerek, és hogy mindenkinek emberi a természete. Egyszerűen felhasználtam az emberi természetet. Maguk mind ismernek valamit az emberi természetről. Hogyan érnék el, hogy Herbert lenyelje a szilárd ételt? Leültettem Herbertet egy asztalnál, egy teli tányér étellel az orra előtt. Az egyik oldalán is egy leépült beteg ült, meg a másik oldalán is. Azok pedig soha sem ettek a saját tányérjukról. Ők mindig valaki más tányérjáról ettek. Herbert pedig tudta, hogy az ő tányérja az övé. De az egyetlen módja annak, hogy meg is tartsa a sajátjának az volt, ha megette! Hisz nem akarta, hogy azok a francos bolondok megegyék az ő ételét. Ilyen az emberi természet. Miután megette az első szilárd ételét, megkérdeztem hogy ízlett a vacsora. "Nem ízlett, de muszáj volt megennem. Az én kajám volt." "Megmondtam, hogy fogsz te szilárd ételt enni." "Azt hiszi olyan okos." "Herbert, kezded ismételni magad. Már kétszer egyetértettem veled. Még mindig egyetértek." Herbert szitkozódva odébbállt.

Amikor 55 kilót nyomott, így szóltam: "Herbert, szilárd ételt eszel, és folyamatosan hízol." "Igen, de csak azért eszem, mert muszáj. Mert ha nem, akkor megint odaültet a két átkozott idióta közé." "Így van." "Egyáltalán nincs étvágyam. Nem ízlik amit le kell nyeljek. Le kell nyelnem, nehogy az a két idióta ellopja." "Herbert, rá fogsz jönni, hogy van neked étvágyad, és igenis éhes leszel. Most január van, és Rhode Island-on vagyunk. Hideg van kint. Alkalomhoz illően fel foglak öltöztetni, és kiküldelek a kórházi farmra, ebéd nélkül. Van ott egy öt méter átmérőjű tölgyfa, azt vágd ki, és aprítsd fel tüzelőnek. Attól majd megjön az étvágyad." "Azt hiszem ezt másra fogom hagyni", így Herbert. "Nem baj, így is kint leszel a farmon egész nap egy morzsányi étel nélkül. Este majd amikor hazajössz, rá fogsz jönni, hogy milyen éhes vagy." "Maga aztán tényleg álmodik." Miután kiküldtem Herbertet a farmra, odamentem a szakácsnőhöz, és így szóltam: " Asszonyom, maga 160 kiló. Láthatóan szereti a főztjét. Most viszont azt kérem öntől, hogy hagyja ki a reggelit és az ebédet. Maradjon éhgyomorral. Vacsorára aztán készítsen kétszer annyit a kedvenc ételeiből, mint amennyit meg tud enni. És előre örülhet, hogy mennyit eszik majd a kedvenc ételeiből. Legyen nagyon, nagyon bőkezű. Készítsen kétszer annyit, mint amennyit képes lenne megenni. Én majd megmondom, hogy hova terítsen." Herbert megjött a farmról. Leültettem a sarokba, és megteríttettem egy asztalt előtte. A szakácsné került az egyik oldalra. Herbert az asszonyra nézett, aztán az asztalra. A szakácsnő pedig kihordta az ételt nagy fazekakban, majd farkaséhesen nekilátott. Herbert nézte egy darabig, és egyre éhesebb lett. Végül megkérdezte: "Kaphatok egy kicsit?" "Persze", mondta a szakácsnő. Herbert evett, mert éhes volt. A lányaim, amikor családi ebédet tartunk mindig kimennek és a kutyáknak adják a csontokat. Mindig azt mondják: "Ahogy azok a kutyák rávetik magukat a csontra, attól csurog a nyálam. És én is olyan csontot akarok rágni." Szegény Herbert. Csurgott a nyála, ahogy a szakácsnőt figyelte. Aznap este az osztályon Herbert azt mondta: "Maga tényleg okos." "Végre rájöttél! Most pedig Herbert, van még egy dolog, amit megteszek neked. Valaha kártyáztál. Most már csaknem egy éve vagy a kórházban, és még egyszer se kártyáztál. Senkinek sem sikerült rávennie, hogy kártyázz. Ma este viszont kártyázni fogsz." "Maga bolondabb, mint valaha. Tényleg semmi remény a maga számára."

"A te számodra, Herbert, van remény; ma este kártyázni fogsz." "Na, azt megnézem!" Aznap este két oldalán két nagydarab ápoló odavezette egy asztalhoz négy kártyajátékossal, akik kivétel nélkül mentálisan leépültek voltak. Az egyik pókerezett. A másik bridzselt. A harmadik megint egy másik játékot játszott. Kiosztották a lapokat, és egyenként csapkodták le a lapokat. Az egyik azt mondta: "Én elveszem, 'full house'-om van." A másik azt mondta: "Adu ász." Mire a harmadik: "Ez harminc pont nekem." És egész nap folyamatosan játszottak. Herbert kénytelen volt ott állni a két ápoló között, és figyelni a játékot. Végül azt mondta: "Vigyenek engem ezektől az idiótáktól. Játszom magukkal pókert, ha engedik, hogy elmenjek innen. Nem bírom nézni mit művelnek a kártyákkal." Később feljöttem az osztályra, és végignéztem, ahogy Herbert kártyázott. Herbert így szólt: "Megint maga nyert." Én pedig így feleltem: „Te nyertél.” Pár hónappal később Herbertet kiengedték a kórházból. Visszanyerte a súlyát, tudomásom szerint 82 kilóra, és minden nap dolgozni ment. Annyit tettem csupán, hogy korrigáltam a tüneteit. Olyan helyzetbe hoztam, amelyben saját maga korrigálta a tüneteit. Erickson az elmegyógyintézet eszközeit és helyszínét használja arra, hogy bemutassa, hogyan lehet embereket rávenni arra, hogy valamit tenni. Az elv az, hogy vagy arra kényszeríti a beteget, hogy a szituációban maradjon, gyakran azáltal, hogy a beteg saját szavait használja, vagy — mint Herbert esetében — bonyolultabb pszichológiai kötéseket használ. Erickson bebizonyította Herbertnek, hogy elképzelései helytelenek. A történet végén meglehetősen szerényen így foglalja össze a történteket: "Annyit tettem csupán, hogy korrigáltam a tüneteit. Olyan helyzetbe hoztam, amelyben saját maga korrigálta a tüneteit." Valójában azáltal, hogy egyik tünetet a másik után korrigált, Erickson olyan viselkedési mintákat váltott ki, olyan gondolatmenetet és reakciót indított el, ami Herbertet arra vezette rá, hogy nemcsak az ételre, hanem az életre is volt étvágya. Ahogy elkezdett kártyázni, kénytelen volt tudatára ébredni, hogy volt benne társasági szellem, és a vágy, hogy másokkal kommunikáljon. Hogyan érte el Erickson, hogy a betegek a kívánt módon reagáljanak? Herbert esetében világos, hogy felhasználta ismeretét a mindennapi emberi reakciókról — versengés, tendencia az utánzásra. Használt ezenfelül "kognitív" megközelítéseket, mint amikor Herbertet olyan helyzetbe hozta, ahol nem tudta nem tudomásul venni, hogy kell, hogy legyen gyomra az embernek, ha egyszer büfög. Persze Herbert pszichiátriai intézetben tartózkodott, ahol Erickson csaknem abszolút kontrollal bírt viselkedése felett. Ugyanakkor Erickson illusztrálja a pszichológiai kötés használatát. A pszichológiai kötésben, ugyanúgy, mint a fizikaiban, a beteg olyan szituációba kerül, ami szükségszerűen a kívánt eredményhez vezet. A jelen esetben Herbert a megjósoltak szerint reagált minden egyes kihívásra. Olyan volt ez, mintha Erickson

biliárdozott volna, és előre bejelentette volna a lökéseket. Ez szükségszerűen növeli a betegben a terapeuta képességéről kialakult benyomást. A jelen kezeléskor Erickson egyszerre egy tünettel foglalkozott. Viszonylag periférikus területen kezdte, amint pedig ott sikerült változtatást kieszközölnie, központibb témák felé haladt. Minden egyes sikerélmény egy megelőzőn alapult. További történetek:

Gonosz élvezet, Kaktuszok, Száraz ágyak, Bűn, Yo-yo effekt, Vér a billentyűkön, Sétálj egy mérföldet, Fütyülős bogyók, Erekció, Szürcsszürcs, Kifordítva, Két Jézus Krisztus, Herbert, Ruth, A beteg, aki állt Naprakészen a fenti témákban a MEGOLDÁSOK című hírlevél tart. Íratkozz fel most! » Ha mások tapasztalatát és az elméletet megismerve tanulsz hatékonyan, akkor az Olvasószoba » cikkeit böngészd át! Ha ismerősödnek is érdekes lehet - ajánld az oldalt! » Ha komoly kihívás előtt állsz, akkor kérd mentor vagy coach segítségét