Efrajim Kishon_az Ember Tragediaja

Efrájim
Kishon:
Az
ember
tragédiája
 
 Szeptember
 7.
 ma
 találkoztam
 a
 passzázsban
 Toszkanini
 Bélával.
 Igen
 fel
 volt
 ingerelve.
 Kiderült,
hogy
néhány
napra
kölcsönkért
száz
lívát
a
Bialazurkevicstől,
és
az
a
nyomorult,
 az
 az
 emberiség
 szégyene,
 ez
 a
 tetű,
 ez
 a
 veszett
 kutya
 nem
 átallotta
 azt
 felelni:
 "Van,
 de
 nem
adok!"
 
 Most
aztán
várhatja,
amíg
Béla
még
egyszer
szóba
áll
vele!
Idáig
jutottunk
hát!
Nincs
 ebben
 a
 dög
 világban
 emberi
 érzés,
 kérem.
 –
 Dehogy
 nincs
 –
 mondottam,
 és
 ott
 helyben
 átadtam
 száz
 lívát
 Toszkanininek.
 –
 Végre
 egy
 ember
 –
 suttogta
 Béla,
 és
 könnyek
 fojtogatták
a
torkát.
–
Két
héten
belül
visszaadom,
legyen
nyugodt.

 
 Az
 asszony
 szerint
 
 én
 egy
 idióta
 vagyok.
 Megmagyaráztam
 neki:
 –
 Nem
 akartam
 ellenséget
csinálni
Toszkaniniből.

 Szeptember
18.
Találkoztam
Bélával
az
Allenbyn.
Néhány
lépést
társalogtunk
és
igyekeztem
 messze
 kerülni
 a
 kölcsönügyet,
 nehogy
 azt
 a
 benyomást
 keltsem,
 mintha.
 Ám
 Toszkanini
 azonnal
 ideges
 állapotba
 jutott
 és
 odasziszegte
 nekem:
 –
 Aludjon
 nyugodtan,
 meg
 fogja
 kapni
a
pénzét
az
utolsó
fillérig!
Azt
ígértem,
hogy
két
héten
belül
fizetek.
Még
nem
telt
el
a
 két
 hét,
 mit
 akar
 tőlem?
 –
 Mondtam
 neki,
 hogy
 nem
 is
 érdemes
 beszélni
 a
 dologról,
 mire
 Toszkanini
megjegyezte,
hogy
én
is
olyan
vagyok,
mint
a
többiek,
és
faképnél
hagyott.
 Október
3.
Kellemetlen
affér
esett
meg
a
Rio
kávéházban.
Toszkanini
Béla
az
egyik
asztalnál
 ült
Bialazurkeviccsel,
és
egész
idő
alatt
le
nem
vette
rólam
a
tekintetét,
s
világosan
látszott,
 hogy
forr
a
dühtől.
Igyekeztem
jó
képet
vágni,
de
ez
csak
olaj
volt
a
tűzre.
Kisvártatva
Béla
 felkelt
az
asztalától,
és
hozzám
lépett:
–
Grószartig!
–
kiabálta
úgy,
hogy
mindenki
hallotta.
 –
 Elkéstem
 néhány
 napot
 a
 fizetéssel,
 ez
 még
 nem
 a
 világ!
 Ne
 pislogjon
 úgy
 rám,
 mintha
 gyilkos
 volnék!
 –
 Mondtam
 neki,
 hogy
 isten
 ments,
 mire
 hozzátett
 valami
 gorombaságot,
 amely
 a
 korlátozott
 könyvterjedelemre
 való
 tekintettel
 nem
 tűr
 nyomdafestéket.
 Úgy
 látszik,
komplikációk
lesznek.
Az
asszony
is
figyelmeztetett:
–
Nem
megmondtam?
Figyeld,
 hogy
még
tettlegesség
is
lesz.

 Október
 11.
 A
 hozzám
 érkező
 hírek
 szerint
 Toszkanini
 azt
 terjeszti
 a
 városban,
 hogy
 kábítószerek
 rabja
 vagyok,
 és
 két
 apasági
 keresetet
 nyújtott
 be
 ellenem
 két
 ismert
 ügyvédnő.
 Mondanom
 sem
 kell,
 hogy
 egy
 szó
 sem
 igaz
 mindebből.
 Még
 csak
 nem
 is
 dohányzom.
Az
asszony
mégis
azt
ajánlota,
hogy
a
lelki
nyugalmam
érdekében
mondjak
le
a
 száz
líváról.
 Október
 14.
 Ma
 ismét
 találkoztam
 Bélával
 a
 Mográbi
 mozi
 előtt
 Az
 arca
 egész
 sárga
 volt,
 szemei
vörösen
égtek
üregükben,
és
nyakizmai
szokatlanul
megfeszülnek.
–
Nézze,
Béla
–
 mondtam
 neki
 derűsen
 –,
 a
 súlyos
 gazdasági
 helyzetre
 való
 tekintettel
 lemondok
 a
 száz
 lívámról,
 rendben
 van?
 –
 Toszkanini
 felfortyant:
 –
 Csak
 semmi
 lemondás!
 –
 üvöltötte.
 –
 Csak
 semmi
 nagylelkűség!
 Mi
 vagyok
 én
 a
 maga
 szemében
 ‐
 utcarongya?
 –
 Még
 sosem
 láttam
őt
ilyen
magából
kikelve.
Bialazurkevics,
akivel
együtt
ment
a

moziba,
tartotta
visza,
 hogy
nekem
ne
essen.
Egyenesen
hazaszaladtam.
Az
asszony:
–
Megmondtam?
 Október
 29.
 Ma
 többen
 megkérdezték
 tőlem
 a
 passzázsban,
 hogy
 igazak‐e
 azok
 a
 hírek,
 melyek
 szerint
 jelentkeztem
 a
 kongói
 árnyékkormánynál
 zsoldosnak,
 de
 elutasítottak
 általános
 testi
 gyengeség
 miatt.
 Légből
 kapott
 koholmány.
 Tudom
 jól,
 hogy
 ki
 áll
 ezek
 mögött
 a
 hírek
 mögött.
 A
 lakásom
 ablaküvegeit
 is
 bezúzták
 ismeretlen
 kövek
 a
 múlt
 hét
 


1


közepén.
Már
az

egész
város
beszéli,
hogy
Toszkanini
és
köztem
élethalálharc
folyik.
Két
 nappal
ezelőtt,
amikor
betértem
a
Rióba,
Toszkanini
felpattant
és
bömbölni
kezdett:
–
Már
 mindenki
 bejöhet
 ide?
 Mi
 ez
 itt,
 nyilvánosház?
 –
 A
 tulaj
 kituszkolt,
 hogy
 elejét
 vegye
 az
 atrocitásoknak
 –
 Fukar
 dögje!
 –
 harsogta
 utánam
 Béla
 –
 Pióca!
 –
 Az
 asszony
 előre
 megmondta.
 November
8.
Ma
fölkeresett
szeretett
unokaöcsém,
Aladár,
és
kölcsönkért
tíz
lívát.
–
Van,
de
 nem
 adok!
 –
 mondtam
 neki.
 –
 Ki
 innen!
 –
 Kedvelem
 a
 fiút,
 nem
 vagyok
 hajlandó
 veszélyeztetni
a
jó
viszonyunkat.
Elég
bajom
van
ugyanis
a
belügyminisztériummal.
Valaki
 feljelentett,
 hogy
 katonaszökevény
 vagyok,
 és
 bevonták
 az
 útlevelelemet.
 Így
 külföldre
 menekülésremre
 vonatkozó
 terveim
 dugába
 dőltek.
 Az
 assszony,
 akinek
 szavára
 nem
 hallgattam,
mint
emlékezetes,
most
nem
engedi,
hogy
egyedül
járkáljak
házon
kívül.
 
 Átbeszéltük
a
dolgot
egy
pszhichiáterrel:
–
Toszkanini
Béla
gyűlöli
uraságodat,
erős
 bűntudata
 miatt
 –
 magyarázta
 a
 lélekbúvár.
 –
 Tipikus
 apakomplexus,
 melyet
 csakis
 a
 szokványos
 apagyilkosság
 oldhat
 fel,
 engesztelő
 áldozat
 gyanánt.
 Igen
 világos
 eset.
 –
 Mondtam
 neki,
 hogy
 még
 igen
 fiatal
 vagyok,
 jogom
 van
 a
 léthez.
 A
 pszichiáter
 tudomásomra
 hozta,
 hogy
 Toszkanini
 sorvasztó,
 halálos
 gyűlöltete
 mindaddig
 magas
 lánggal
 fog
 égni,
 amíg
 tartozása
 fennnáll,
 illetve
 amíg
 nem
 lesz
 módjában
 visszafizetni.
 –
 Talán
küldjön
neki
ismeretlenül
bizonyos
összeget.
–
Elrohantam
a
bankba,
kivettem
ötszáz
 lívát,
és
bedobtam
Toszkanini
levélszekrényébe.
 November
 11.
 Ma
 szembejött
 velem
 Béla
 az
 Allenbyn,
 kiköpött
 a
 járdára
 és
 továbbment.
 Elmeséltem
 a
 pszichiáternek.
 –
 Kísérletetet
 tettünk
 –
 mondta
 –,
 a
 kísérlet
 nem
 sikerült.
 –
 Megbízható
 helyről
 hallottam,
 hogy
 Béla
 egy
 hozzám
 igen
 hasonlatos
 kis
 babát
 vásárolt,
 amelybe
minden
reggel
tűket
szurkál.
A
rendőrségen
nem
hajlandók
közbelépni.
Szúrások
a
 hátamban.
 November
20.
Az
éjjel
lövöldöztek
odakint.
–
Édes
jó
Istenem
–
imádkoztam
vackoromon
–,
 nagy
 hibát
 követtem
 el
 ‐
 kölcsönöztem!
 Vajon
 baklövésem
 szörnyű
 következményeit
 viselnem
 kell
 az
 emberi
 kor
 végső
 határáig?
 Vajon
 nincs
 kiút
 a
 slamasztikából?
 
 ‐
 Kis
 idő
 múlva
mintha
mély,
apai
hangot
hallottam
volna
fölülről:
–
Nincs.
 December
 1.
 A
 szúrások
 kiterjedtek
 a
 mellkasomra
 is
 Az
 asszonyra
 támaszkodva
 elvonszoltam
 beteg
 testemet,
 az
 apakomplexus
 áldozatát
 egy
 jobb
 orvoshoz.
 Az
 Áchád
 Háám
 sarkán
 belébotlottunk
 Bialazurkevicsbe.
 –
 Efrájim
 –
 suttogta
 az
 asszony
 –,
 ez
 egy
 ideális
apatípus.
Nézd
a
fejét,
tipikus
apafej.
–
A
remény
pislákoló
fénye.
 December
 3.
 megvártam
 Toszkaninit
 a
 Rio
 előtt:
 –
 Köszönet
 a
 pénzért
 –
 mondtam
 neki
 gyorsan
 mielőtt
 szétüthetett
 volna
 közöttem.
 –
 Bialazurkevics
 kifizette
 a
 maga
 egész
 tartozását.
 Igaz,
 megkért,
 hogy
 ne
 említsem
 magának,
 de
 úgy
 vélem,
 tudnia
 kell,
 hogy
 milyen
 barátja
 van.
 Így
 hát
 nem
 nekem
 tartozik
 többé
 száz
 lívával,
 hanem
 Bialazurekvicsnek.
 –
 Béla
 kemény
 vonásai
 megenyhültek:
 –
 Bialazurkevics
 egész
 ember
 –
 suttogta,
 és
 könnyek
 fojtogatták
 a
 torkát.
 –
 Néhány
 napon
 belül
 viszaadom
 neki.
 –
 Megmenekültem.
 Január
22.
Karonfogva
sétálunk
Bélával
a
passzázsban
–
Bialazurkevics
ez
a
veszett
kutya,
 az
 utóbbi
 időben
 olyan
 tekintetet
 vet
 felém,
 hogy
 kedvem
 volna
 felképelni
 
 –
 öntötte
 ki
 szívét
Bélám.
–
Igaz,
tartozom
neki,
de
azért
még
nem
vagyok
utcarongya!
Rossz
vége
lesz
 ennek
a
csúnya
kis
játéknak!
 
 


A
dolog
már
nem
tartozik
a
hatáskörömbe.
 2