Richard Paul Evans - Elektromos Vihar.pdf

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, 2017 Írta: Richard Paul Evans A mű eredeti címe: Michael Vey – Storm of Lightning (Michael Vey Book 5)

Fordította: Robin Edina A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta A művet eredetileg kiadta: Simon Pulse/Mercury Ink an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division Text copyright © 2015 by Richard Paul Evans Cover illustration copyright © 2015 by Owen Richardson Cover design by Jessica Handelman A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2063-6121 ISBN 978 963 399 690 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Réti Attila Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített, kiadásának jogát is.

A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást es bármiben adattárolást – nem sokszorosítható

Kevin Balfe-nek

Ez a könyv teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hivatkozás történelmi személyekre, eseményekre vagy helyszínekre kitalált alapokon nyugszik. Egyéb nevek, szereplők, helyek és események csak a szerző képzeletének szüleményei, és bármilyen egyezés valóságos eseményekkel, helyszínekkel és élő vagy halott személyekkel kizárólag a véletlen műve.

MICHAEL VEY Különleges képesség: közvetlen érintkezés vagy áramvezetés útján megrázza az embereket. Továbbá el tudja szívni más elektromos ifjak képességeit. Michael a legerősebb az összes elektromos fiatal közül. Az Elektroklán vezére. Ereje egyre csak növekszik, ami kapcsolatban állhat a Tourette-szindrómájával.

OSTIN LISS Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel.

Ostin rendkívül intelligens, 155-ös IQ-val büszkélkedik, így szellemi szintje megegyezik egy Nobel-díjas tudóséval. Az Elektroklán három alapító tagjának egyike, Michael legjobb barátja.

TAYLOR RIDLEY Különleges képesség: ideiglenesen össze tudja zavarni az agyban lévő elektromos szinapszisokat, zavarodott állapotot keltve. Képes olvasni az ember gondolataiban, de csupán érintkezés útján. Taylor egyike az Elektroklán három alapító tagjának, Michael barátnője. Michael és Taylor a Meridian Középiskolában fedezték fel egymás elektromos képességeit, ahová mindketten jártak.

ABIGAIL Különleges képesség: az agy bizonyos részeinek elektromos stimulálásával ideiglenesen megszünteti a fájdalomérzetet, ám ehhez fizikai érintés szükséges. Abigailt is sok éven át fogva tartotta az Elgen, Iannel és McKennával együtt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait. Miután megszökött az Elgen Akadémia Purgatóriumként ismert börtönéből, Abigail is csatlakozott az Elektroklánhoz.

BRYAN Különleges képesség: erősen koncentrált elektromosságot tud létrehozni, ami lehetővé teszi, hogy szilárd tárgyakat vágjon ketté, különösen a fémet. Bryan egyike Hatch Ragyogóinak. Ideje javát videojátékokkal és Kylee bosszantásával tölti.

GRACE Különleges képesség: Grace tulajdonképpen egy „emberi flashmemória”, képes nagy mennyiségű elektronikus adatállomány átvitelére és tárolására. Grace az Elgen szolgálatában élt, de végül csatlakozott az Elektroklánhoz, amikor az Elgen Akadémián legyőzték Hatch embereit. Az utóbbi időben együtt lakott és dolgozott az ellenállással, de még egyetlen küldetésen sem vett részt az Elektroklánnal.

IAN Különleges képesség: elektrolokáció segítségével tájékozódik, ahogyan a cápák és angolnák „látnak” a homályos, zavaros vízben. Iant is sok éven át fogva tartotta az Elgen, Abigaillel és McKennával együtt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait. Miután megszökött az Elgen Akadémia Purgatóriumából, Ian is csatlakozott az Elektroklánhoz.

JACK Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel. Jack sok időt tölt az edzőteremben, így jelentős testi erővel rendelkezik. Az autókhoz is kiválóan ért. Eredetileg Michael egyik iskolai ellensége volt. Jack is csatlakozott az Elektroklánhoz, miután Michael rávette, hogy segítsen kiszabadítani az anyját dr. Hatch fogságából.

KYLEE Különleges képesség: születése óta elektromágneses hullámokat tud kibocsátani, tulajdonképpen egy emberi mágnes. Hatch Ragyogói közé tartozik. Ideje nagy részét vásárolgatással tölti legjobb (és egyetlen) barátnője, Tara társaságában.

MCKENNA Különleges képesség: fényt és hőt tud fejleszteni. Több mint 3000 fokra képes felforrósítani a testét. McKennát is sok éven át fogva tartotta az Elgen, akárcsak Iant és Abigailt, mert nem volt hajlandó végrehajtani Hatch parancsait. Miután megszökött az Elgen Akadémia Purgatóriumként is ismert börtönéből, McKenna is csatlakozott az Elektroklánhoz.

NICHELLE Különleges képesség: Nichelle teste elektromos földelésként működik, érzékeli és elszívja az elektromos fiatalok erejét. Sokáig Nichelle volt Hatch akaratának végrehajtója, hatalmi eszköze a többi elektromos gyerekkel szemben, amíg végül sorsára nem hagyta az Elgen Akadémián folyó küzdelemben. Habár először mindenki aggodalommal fogadta, Nichelle is csatlakozott az Elektroklánhoz a Jáde Sárkány megmentéséért indított küldetés során. Hűséges tagjává vált az Elektroklánnak.

QUENTIN Különleges

képesség:

Quentin

izolált

elektromágneses

impulzusokat tud létrehozni, amivel minden elektronikus eszközt hatástalanít húsz méteren belül. Quentin eszes fiatalember, Hatch Ragyogóinak vezetője. Az Elgen emberei Hatch jobbkezének tartják, akit csak maga a doktor előz meg a rangsorban.

TANNER Különleges képesség: össze tudja zavarni a repülőgépek elektronikus navigációs rendszerét, amitől azok meghibásodnak, és végül le is zuhannak. Olyan erőteljes ez a képessége, hogy akár a földről is be tudja vetni. Tanner hosszú évekig kénytelen volt eltűrni az Elgen kegyetlen bánásmódját, mígnem végül kiszabadította az Elektroklán a perui Elektrostar erőműből, és azóta az ellenállás oltalma alatt él, hogy felgyógyulhasson. Mélyen megviselte a bűntudat és a fájdalom a szörnyű tettek miatt, amikre Hatch kényszerítette.

TARA Különleges képesség: Tara elektromos ereje hasonló az ikertestvére, Taylor adottságaihoz. Össze tudja zavarni a normál agyi funkciókat. Éveken át tartó gyakorlás eredményeként sikerült tökéletesítenie a képességeit, így Tara megtanulta, miként összpontosítson az agy bizonyos részeire, hogy különböző érzelmeket váltson ki az emberből, legyen az félelem vagy öröm. Az Elgen tudósaival együttműködve elsajátította a mentális illúziókeltés módját, ami többek között azt is lehetővé teszi, hogy más alakban tüntessen fel embereket. Tara egyike Hatch Ragyogóinak. Ikertestvérét, Taylort születésük után egy másik család fogadta örökbe. Tara hatéves korától Hatch és az Elgen szárnyai alatt nevelkedett.

TESSA Különleges képesség: Tessa pontosan Nichelle ellentéte; fel tudja erősíteni a többi elektromos fiatal erejét. Tessa megszökött az Elgen perui Elektrostar erőművéből, majd hat hónapig az amazóniai dzsungelben élt egy amacarra nevezetű bennszülött törzzsel. Csatlakozott az Elektroklánhoz, miután a törzs megmentette Michaelt az Elgen katonáitól, és összehozta őket.

TORSTYN Különleges képesség: az elektromos ifjak közül is az egyik legkegyetlenebb és legveszedelmesebb. Torstyn mikrohullámok fejlesztésére képes. Torstyn egyike Hatch Ragyogóinak, és fontos szerepet játszott az Elgen eredeti Elektrostar erőműveinek felépítésében. Habár eredetileg ellenségek voltak, Torstyn most már Quentin hűséges társa, és a testőreként vigyáz rá.

WADE Különleges képesség: nemel – nem rendelkezik elektromos erővel. Wade volt Jack legjobb barátja, és egyszerre csatlakoztak az Elektroklánhoz. Peruban életét vesztette, amikor egy Elgen őr meglepetésszerűen rajtaütött az Elektroklánon.

ZEUSZ Különleges képesség: elektromosságot „dobál” a testéből.

Zeuszt az Elgen rabolta el még gyerekkorában, majd éveken át Hatch Ragyogóinak egyikeként élt. Csatlakozott az Elektroklánhoz, amikor megszöktek az Elgen Akadémiáról. Valódi neve Leonard Frank Smith.

AZ ELGEN RÁDIÓS KOMMUNIKÁCIÓJA A KRONOMÉTER FARM TÁMADÁSA KÖZBEN

– ITT ELGEN EGY ES. Minden helikopter készüljön fel a Mexikói Elektromos Vihar megkezdéséhez. – Elgen Egyes, itt Elgen Tizenkettes. Figyelem, elektromos vezetékek húzódnak a létesítmény déli gerincén. Minden gép maradjon távol. – Vettem, Elgen Tizenkettes. Elgen Bázis, a cél rakétatávolságon belül. Minden helikopter kész a Hellfire rakéták kilövésére, csak a parancsra várunk. – Megértettem, Elgen Egyes. Engedélyt adunk a halálos légi csapásra. – Mozgás észlelhető' a földön, Elgen Egyes. Ellenséges helikopter felszálláshoz készül. Ellenséges helikopter felszálláshoz

készül. – Elgen Hatos, ellenséges helikoptert megsemmisíteni. Minden helikopternek, rakétákat kilőni. – Hellfire rakéták kilőve. [Hatalmas robbanások] – Gyönyörű látvány, amigos[1] – Hadd lobogjon! – Hogy mondják spanyolul a „tüzet”? – Fuego. – Már majdnem azt válaszoltam, hogy habanero,[2] Elgen Négyes. [Nevetés] – Jalapeño,[3] Elgen Kettes. – Itt Elgen Kilences. Nem érkezett jelentés ellentámadásról. – Elgen Egyes, itt Elgen Bázis. Százötvennégy rakéta kilövése megerősítve. [Hangos robbanások] – Elgen Egyes, itt Elgen Hatos. A lövedékeink föld alatti olajtárolókat vagy fegyverraktárt értek. A birtok déli vége az imént legalább hat métert emelkedett a levegőben. – Jó okkal nevezik Hellfire[4] rakétáknak őket, Hatos. – Ellenségnek van bármi nyoma? – Nincs, uram. – Elgen Bázis, érkezett bármilyen válasz a mexikói légierőtől? – Negatív, Elgen Egyes. Szabad a légtér. – Minden helikopter, ötvenkaliberes lövedékekkel kezdjék el tűz alá venni a területet. [Hosszan tartó géppuskaropogás hangjai] – Mik azok a robbanások az úton, Egyes? – Ellenséges taposóaknáknak tűnnek. – Több száz is lehet belőlük. Az egész hely pattog a levegőben. – Mexikói pattogó bab, Elgen Kilences.

– Elgen Egyes, itt Elgen Hármas. Közvetlenül a célpont fölött repülünk. Minden elsődleges célpont megsemmisült. Minden másodlagos célpont megsemmisült. – Megértettem, Elgen Hármas. – Várjunk csak! Mozgást észlelek két óránál. – Elgen Kettes, páncéltörő ágyúk két óránál! Páncéltörő ágyúk két óránál. Tüzet nyitnak! – Itt Elgen Kettes... [Sztatikus recsegés] [Csend] – Elgen Egyes, Elgen Kettest eltalálták. – Nyisson tüzet a páncéltörőre, Hármas. – Rakéta kilőve. [Robbanás] – Célpont megsemmisítve. – Elgen Kettes, veszi az adást? Elgen Kettes, veszi az adást? – Elgen Egyes az Elgen Hármasnak, mi az Elgen Kettes helyzete? – Túl sok odalenn a füst. Lehetetlen megállapítani, Elgen Egyes. – Elgen Kettes, Elgen Kettes, veszi az adást? Ismétlem, Elgen Kettes, veszi az adást? – Itt Elgen Négyes. Leereszkedünk, hogy megnézzük, mi a helyzet. [Női géphang figyelmeztetése] Alacsony repülési magasság. [Robbanás hangja] – Négyes, húzzon el onnan! Még éles tüzérségi rakéták vannak odalenn. – Szerintem csak egy taposóakna volt. – Túl nagy erővel robbant egy aknához képest, Négyes. – Talán egy másik üzemanyagtartály. – ...vagy akár egy fegyverraktár. – Kedves tőlük, hogy még muníciót is biztosítanak. – Elgen Hármas, Elgen Kettes válaszolt? – Még mindig semmi válasz, Egyes.

– Elgen Kettes, Elgen Kettes, veszi az adást? – Elgen Egyes, most már látjuk. Elgen Kettes lángokban áll. Túlélőknek nincs jele. – Megértettem, Elgen Négyes. Zárjuk le a terepet. Minden helikopter hagyja el a területet, Kilences és Tizenegyes, dobják le a napalmot. – Mi lesz Elgen Kettessel? – Elgen Kettesnek nincsenek túlélői. Parancsra dobják le a napalmot. [Csend] Tűz! – Elgen Kilences. Napalm ledobva. [Robbanás] – Elgen Tizenegyes. Napalm ledobva. – Nincs jobb a napalm illatánál egy ilyen szép reggelen... – Így fest a pokol, uraim. Húzzunk el innen, mielőtt megérkezik a mexikói légierő. – Mi az, talán egy biplán? [Nevetés] – Minden helikopter térjen vissza az Elgen Bázisra. Elgen Tizenegyes, mérje fel a kárt, majd térjen vissza a flottával. – Vettem, Egyes. – Itt Elgen Egyes. Jelentés a bázisnak. Küldetés végrehajtva. Célpont megsemmisítve. Nincsenek ellenséges túlélők. Ismétlem, nincsenek ellenséges túlélők.

HATCH FŐADMIRÁLIS IRODÁJA TAJVANI ELEKTROSTAR ERŐMŰ

MÁR MAJDNEM ÉJFÉLRE JÁRT AZ IDŐ. Welch kapitány, az Elit Központi Gárda feje feszesen állt, hátával Hatch főadmirális irodájának ajtaja felé fordulva. – Uram, sikerült megsemmisítenünk a terroristák főhadiszállását. Az ellenállás tanyáját a földdel tettük egyenlővé. Hatch bólintott, nyugodtan folytatta azonban az olvasást. – Mihez kezdtek a foglyokkal? – kérdezte. – Nem ejtettünk foglyokat. Egyetlen túlélő sem maradt. Hatch felemelte tekintetét a könyvéből. – Nem maradtak túlélők? – Az utolsó szálig megöltünk mindenkit. A rakétatámadásunk után napalmot dobtunk le a birtokra.

Átnéztem a felvételeket. A létesítmény úgy nézett ki, mint Drezda a második világháború után. Meg tudom mutatni a videót, ha esetleg kívánja. Hatch egy pillanatig némán hallgatott. – Nem, hiszek magának. – Letette kezéből a könyvet, felállt, majd a helyiség másik végébe sétált. Szándékosan kerülte Welch tekintetét. – Mit tud az Elektroklán helyzetéről? Még mindig Tajvanon tartózkodnak? – Hatch mély, fenyegető hangon beszélt. Welch aggodalmasan megmerevedett. – Kicsúsztak a markunkból, uram – válaszolta. – Mindnyájan? – Igen, főadmirális úr. – A kínai lány is? – Igen, uram. Úgy hisszük, hogy Jáde Sárkány is velük van. Hatch egy pillanatig láthatóan a gondolataiba merült, majd halkan megjegyezte: – Cserbenhagyott engem, Welch. A kapitány nagyot nyelt. – Igen, uram. Hatch nem szólt egy szót sem, csupán lassan bólintott. Welch értetlenül bámult a felettesére. Számított rá, hogy Hatch dühöngeni fog, hogy szét fog robbanni a méregtől. Az admirális azonban inkább bánatos hangon beszélt, akárcsak egy elhagyott szerelmes. – Csak ennyit akart jelenteni nekem? Hogy kudarcot vallott? Welch igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Igen, uram. Hatch egy pillanatig a földre szegezte a tekintetét, azután így szólt: – Rendben. Meghallgattam a jelentését. Rendben? Welch legalább olyan értetlen döbbenettel állt, mint amilyen ideges volt. Még az is megfordult a fejében, hogy Hatch talán részeg. Sohasem tapasztalta, hogy ilyen higgadtan

fogadta volna a kudarcot. – Mi hír Schemáról? – kérdezte Hatch. – Elkapták már? – Nem, uram. Nyomtalanul eltűnt. – Nyomtalanul? – Még mielőtt Ön elhagyta volna Svájcot. Az egyik emberünk ugyan egy ideig fogva tartotta, de aztán köddé vált. Hatch a homlokát ráncolta. – Ki vált köddé? Schema vagy az emberünk? – Mindketten, uram. Hatch arca továbbra is rezzenéstelen maradt. – Nem számít. Schemának nincs jelentősége. – Öntött magának egy italt egy kristályüvegből, majd felhajtotta a pohár tartalmát, és újra töltött. – Megkínálhatom egy itallal, Welch kapitány? – Igen, uram. Köszönöm, uram – hálálkodott Welch, egyre növekvő értetlenséggel. Hiszen Hatch dühkitörésére számított, nem pedig egy italmeghívásra. Hatch töltött még egy pohárral a karamellszínű likőrből, és átnyújtotta a kapitánynak. – A régi szép időkre – mondta. – És a régi barátokra. – A régi barátokra! – ismételte Welch is. Ivott, majd gyorsan letette kezéből a poharat, mialatt Hatch lassan kortyolgatta a saját italát, mélyen a gondolataiba merülve. – Hosszú ideje dolgozunk már együtt – merengett Hatch. – Sok dolog megváltozott a kezdetek óta. Más lett a világ. – Mi magunk is megváltoztunk, uram. Hatalmasok lettünk. – Valóban. – Pillanatnyi hallgatás után így folytatta: – Két új hajót szereztünk be, hogy pótoljuk a Watt hiányát. Az Edison egy orosz csatahajó, míg a Franklin egy Mistralosztályú, kétéltű hadihajó Franciaországból. Már mindkettő úton van Tuvalu felé, mint ahogyan az Ohm, a Tesla és a Joule is. Hat napja hagyták el a kikötőt. – Ma este a Faraday és a Volta is útra kel Tuvalu szigetére. Én az Elit Központi Gárda két tagjával, Despainnel és Bosennel

Dzsakartába repülök, hogy szemlét tartsak az Edison fedélzetén. Azután továbbrepülünk Tuvalura, ahol részt veszünk a funafuti és a tuvalui Elektrostar erőmű megnyitó ünnepségén. Máris négyszáz őrből álló haderőnk állomásozik a szigeten. – Amíg én gondoskodom a tuvalui méltóságok szórakoztatásáról, a flotta húsz kilométernyire a szigettől randevúzik, és megkezdi a Főhadiszállás Hadműveletet. Amennyiben minden terv szerint halad... és remélem, így lesz, átvesszük végre az uralmat a sziget fölött, és felállítjuk a bázisunkat. Befejezzük, amit Vey az Ampere felrobbantásával késleltetett. – Nem óhajtja, hogy elkísérjem Dzsakartába, uram? – kérdezte Welch. – Nem – válaszolta Hatch kereken. – Más feladatot szánok magának. Welch bólintott. – És hogyan szolgálhatom a főadmirális urat? Hatch megnyomott egy gombot az asztalán. – Példamutatással. – Négy Elgen őr lépett be Hatch irodájába. – Mr. Politis – szólt Hatch higgadtan. – Welch kapitányt ezennel megfosztom minden rangjától, és felmentem a szolgálat alól. Vegyék el tőle a fegyvereit és a rangjelzéseit! – Igen, uram. Welch halálosan elsápadt. – Uram... Két katona megragadta Welch karját, megfosztották az oldalfegyverétől, és bilincsbe verték. Politis előhúzott egy kést az övéről, azután levágta az EKG és az Elgen jelvényeket Welch válláról, majd a melléről is. – Most mi következzen, uram? – kérdezte Politis. – Vigyék a fogdába! Amikor megérkezünk a tuvalui erőműhöz, a patkányok elé vetjük az arénában. Welch testén jéghideg borzongás futott végig, amint felfogta Hatch kijelentésének értelmét.

– Igen, uram – felelte Politis. – Uram! – könyörgött Welch. – Igen – felelte Hatch. – Még mindig az ura vagyok. Esküt tett, hogy a halála pillanatáig szolgálni fog ennem, és én most pontosan ezt várom magától: a halálát. Kötelessége teljesítésével megmutathatja kollégáinak, hogy megkövetelem a parancsaim végrehajtását. Kudarcnak nincs helye. – Azzal biccentett egyet Politis felé. – Mozgás! – mordult fel Politis, kirángatva a rangjától megfosztott Welch kapitányt az irodából. Miután mindenki távozott, Hatch felhajtotta maradék italát, majd töltött magának még egy pohárral. – A régi barátokra!

A NEVEM MICHAEL VEY . Éppen egy magánrepülőgépen ülök, és a kezemet bámulom. Reszket. Sőt, szikrázik is, ami talán egy kicsit furán hangzik, ha esetleg még egyáltalán nem ismersz. Ha azonban már tudod, ki vagyok, akkor azzal is tisztában vagy, hogy elektromos áram hatja át a testemet. Noha minden lámpa le van kapcsolva a gépen, az ujjaim között ívelő szikrák olyan fényesen ragyognak, hogy bevilágítják az egész fedélzetet, mint a stroboszkópok egy diszkóban, vagy ilyesmi. Nem tudom megfékezni a szikrákat, ahogyan a Tourette-szindrómám miatti rángatózáson sem bírok uralkodni. Saját elektromosságom pattogásán kívül csend uralkodik a gépen. Nichelle pár órája rosszul lett, és elhányta magát. Korábban pedig a barátnőm, Taylor megpróbált átkarolni, de feladta, miután háromszor is megráztam. Egy ideje egyre növekszik bennem az elektromosság, de erősen kétlem, hogy most emiatt szikrázik körülöttem a levegő.

Szerintem az érzelmeim fokozzák az elektromos töltésemet. Pillanatnyilag olyan erővel tombolnak bennem az érzelmek, hogy alig kapok levegőt. Az sem segít, hogy az elmúlt két napban alig négy órát aludtam. Teljes káosz az életem. Az Elektroklánnal jelenleg az Egyesült Államokba repülünk Tajvanról. Nemrégen megmentettünk egy Jáde Sárkány nevű kínai lányt az Elgen fogságából. Éppen egy menedékházban bujkáltunk Tajvanon, amikor hírét vettük, hogy a Kronométer Farmot, az ellenállás főhadiszállását megsemmisítette az Elgen hadereje. Az utolsó értesülés szerint, amit a Hangtól kaptunk, a légitámadásnak nem voltak túlélői. Számomra ez személyes csapást jelent. Anyám is a birtokon tartózkodott. Apámat nyolcéves koromban veszítettem el. Emlékszem, úgy éreztem, nincs miért tovább élnem. Anyám volt az egyetlen, aki át tudott segíteni a tragédián. És most már ő sincs többé. Árva lettem. Ostin szülei szintén a birtokon voltak. A haverom még soha életében nem veszített el senkit, aki sokat jelentett számára, még egy aranyhalat sem. Nem viseli jól a történteket, nem mintha bárki ezt várná tőle. Egyikünk sincs jó formában. Barátnője, McKenna most is mellette van, egy pillanatra sem hagyja magára. Még Abigail is megpróbálta csillapítani a fájdalmát, amíg Ostin végül vissza nem utasította a segítségét. Úgy érezte, hogy elárulja a szüleit, ha nem szenved a gyásztól. Folyton azt hajtogatom neki, hogy még nem tudjuk, mi történt pontosan, de magamnak is csak hazudok. Nem mintha a Hang tévedne egy ilyen fontos dologban. Anyám, Ostin szülei, az ellenállás tagjai – mind meghaltak. Az Elgen mindnyájukat megölte. A pilótáink szerint Taylor anyja még a légi csapás előtt visszarepült Idahóba. Ez egyelőre jó hír, de erősen gyanítom, hogy nem itt ér véget a dolog. Az Elgen sohasem bocsát meg. Csupán idő kérdése, hogy Taylor anyját is levadásszák. Az érzéseim úgy kavarognak, akár egy óriáskerék, összevissza vergődöm a tagadás, remény, kétségbeesés és düh

hullámai között – és a legerősebb mind közül a düh. Legszívesebben hamuvá égetném Hatch és az Elgen egész bandáját. Ha átváltozhatnék egy óriási villámmá, es mindnyájukat elpusztíthatnám, bizonyára meg is tenném. Még ha én is velük együtt pusztulnék. Hát itt tartok most. Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben. Ezért szikrázok olyan vadul. Sejtelmem sincs, mi vár ránk, amikor visszatérünk Amerikába. Csak annyit tudok biztosan, hogy a következő huszonnégy óra örökre meg fogja változtatni az életemet.

– MI JÁR A FEJEDBEN? – kérdezte Taylor csendesen. – Miért nem olvasol egyszerűen a gondolataimban? – feleltem. – Inkább a te szádból szeretném hallani, amit el akarsz mondani nekem. Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. – Emlékszel a beszélgetésünkre a háztetőn, még Tajvanon? Amikor felvetettem, hogy akár vissza is vonulhatnánk? Taylor szomorúan bólintott. – Igen – válaszolta. – El sem hiszem, mennyi minden megváltozott pár nap leforgása alatt. Sosem fogunk visszavonulni. Soha többé nem élhetünk békében. – Talán mégis – vigasztalt Taylor. – Azért még van remény. – A remény nem hozhatja vissza az anyámat. Senkit sem

hozhat vissza. – Nem tudjuk biztosan, hogy tényleg... – Nem bírta Kiejteni száján a szót. – Talán sikerült időben elmenekülnie. Hátha még a támadás előtt elhagyta a birtokot. Vettem egy mély lélegzetet, és lehorgasztottam a felem. Nem mertem reménykedni. Féltem, hogy a végén csak még jobban letaglózna az igazság. – Ha tényleg ez a helyzet, a Hang minden bizonnyal szólt volna nekünk – vetettem ellen. – A Hang sem tudhat mindent – válaszolta. – Mostanáig egyszer sem tévedett. Ostin lépett mellém, majd lekuporodott a sorok közötti folyosón a székemhez. Szeme vörös és duzzadt volt a sírástól. – Meg kell kérdeznem valamit a pilótától – mondta. – Nem értem, hogyan támadhatott az Elgen a farmra az amerikai hadsereg közbelépése nélkül. Hiszen a radar rögtön kiszúrta volna őket, amint a gépeik átlépik a határt. – Elkísérlek – ajánlottam fel. Együtt sétáltunk a gép elejébe. A pilótafülke ajtaja nyitva állt. – Elnézést! – szólalt meg Ostin, amint beléptünk a szűkös kis helyiségbe. – Volna egy kérdésem. A kapitány, Scott, villámgyorsan felénk perdült. – Hűha, Michael! Hátra kell lépned! Az elektromosságod befolyásolja a műszereinket. – Azután Scott a másodpilótához, Boydhoz fordult. – Vedd át az irányítást, mi addig kimegyünk egy kicsit. – Rendben – bólintott Boyd. Engedelmesen kihátráltunk a fülkéből, Scott pedig követett minket. – Milyen kérdést szeretnél feltenni, fiam? – kérdezte Ostint. – Hogyan támadhatott az Elgen egy amerikai célpontra? Miért nem állította meg őket az Egyesült Államok hadserege? – A farm nem Amerikában van – felelte Scott. – Hanem Mexikóban. Az Elgen meglepetésszerű légi támadást indított a

Kaliforniai-öblön keresztül. Nem léptek be az Egyesült Államok légterébe. – Mexikóban voltunk? – csodálkoztam. – Sonora állam egy félreeső sarkában. – Mexikó – ismételte Ostin. – Ezért hagyta őket békén... – Nem hagyták őket békén – ellenkeztem. – ...az amerikai kormány – fejezte be Ostin. – Mennyi időbe telik még, amíg megérkezünk? – Körülbelül négy órába. Úgyhogy inkább pihenjetek! Kemény napok várnak ránk. – Honnan tudhatjuk, hogy biztonságban leszállhatunk a farm pályáján? – kérdezte Ostin. – Sehonnan – válaszolta Scott. – Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy az Elgen emberei elhagyták-e a birtok területét. Így hát az arizonai Douglasben fogunk leszállni, a határ amerikai oldalán, onnan pedig kocsival megyünk tovább. Szóval, pihenjetek egy keveset! Ostinnal visszasétáltunk a helyünkre. Nem is tudom, miért akartam olyan türelmetlenül a birtokra érni. Talán mert nehéz elfogadni egy ember halálát, amíg a saját szemünkkel nem látjuk. Lehet, hogy ezért rendezünk temetéseket? Hátradöntöttem a székemet, ledőltem, és lassan lehunytam a szemem. A kimerültségem végül felülkerekedhetett az aggodalmaimon, mert idővel elnyomott az álom. Amikor felébredtem, már éppen leszálláshoz készülődtünk. Taylorra pillantottam. Engem figyelt. – Meddig aludtam? – Körülbelül három órát. Elég nagy zajt csaptál. Most is rémálmok gyötörtek? – Igen – feleltem. – Újabb rémálmok. Nem kukkantottál be a fejembe? – Nem. Túlságosan is megrémítenek az álmaid.

A GÉPÜNK ARIZONAI IDŐ SZERINT nem sokkal öt óra után szállt le a Bisbee-Douglas Nemzetközi Repülőtéren. A kerekek úgy csikorogtak a napégette, poros kifutón, mintha fájdalom gyötörné őket. Habár Mexikóhoz való közelsége miatt ez a hely nemzetközi reptérnek minősült, túlságosan is grandiózusnak hatott az elnevezés egy ilyen apró, hevenyészett felszállóhelyre. Sőt, ami azt illeti, láthatóan még csak nem is használták. A sivatagban épült repülőtér csupán két keskeny, aszfaltozott kifutópályából állt, amiket ötvengallonos, fehérre mázolt fémhordók határoltak, középen vörös csíkkal. Gyomnövények törtek fel a kifutó betonjának rései között. A repteret két és fél méter magas, viharvert drótkerítés ölelte körül, helyenként benőtte a növényzet, és kurta, napégette pálmafák szegélyezték. A kifutópályától nagyjából százméternyire három boltíves,

bádoglemezekből épített repülőgéphangár terpeszkedett. Ajtóikat és fémelemeiket vastagon belepte a rozsda. Üvegablakok helyett csupán fémrácsokkal fedett nyílásokat alakítottak ki rajtuk. A legközelebbi hangár tetején egy pózna nyújtózott az ég felé, rajta egy szélzsákkal és egy fura műszerrel (Ostin anemométernek nevezte), hogy megfigyelhessék a szél erősségét, bár senki sem mutatkozott, aki begyűjtené a mért adatokat. Az egész hely úgy festett, mintha legalábbis száz éve építették volna, amikor a gépek még csak légcsavarral működtek. – Hol vagyunk? – kérdezte Taylor. – A Bisbee-Douglas Nemzetközi Repülőtéren – válaszolta Ostin. – Elhagyatottnak látszik. – Hát nem egy Los Angeles – jegyezte meg Ostin. – Még csak nem is Boise – tettem hozzá. A repülőgép megállt, azután nagy kört leírva visszafordult, majd lassan a hangárok felé gurult. Az első hangár ajtaja fölött egy megfakult, narancssárga felirat virított a bádoglemezre erősítve:

Egy törzsi szimbólum is díszelgett a név mellett. – A sors fintora – dörmögte Ostin. – Mi a sors fintora? – kérdeztem. – Geronimo, az utolsó apacs törzsfőnök az arizonai Douglas közelében adta meg magát az ellenségnek, és így lezárult az indián ellenállás is az Egyesült Államokban. – Talán itt végződik a mi ellenállásunk is – szólalt meg Tessa. Minden tekintet a lány felé fordult. – Neked fel kellene erősítened a képességeinket – emlékeztette McKenna. – Nem pedig a földbe tiporni. – Csak egy röpke megállapítás volt.

– Nem – jelentette ki Jack. – A mi ellenállásunk itt kezdődik. Az egyik hangár mögött, részben eltakarva, egy megfakult, alumíniumfalú lakókocsi terpeszkedett, előtte pedig egy rozsdaette, régi típusú Y amaha motorbicikli állt. Miután a repülőgépünk motorjai leálltak, Scott előbukkant a pilótafülkéből. Kitolta az ajtót, és egy lépcső ereszkedett le a gép testéből. – Jól van – fordult hozzánk. – Mindenki szálljon ki! Egy kisbusz várakozik ránk a hangárban. Elkérem a kulcsot, aztán indulhatunk. Taylorral utolsóként szálltunk le a gépről. Könnyű szellő fújdogált, és megcsapott minket az arizonai száraz, meleg levegő. Letettem lábamat a kifutópályára, majd pillantásom végigsiklott a körülöttünk elnyúló, hepehupás sivatagon. Kaktuszok és ágasbogas fák meredtek az ég felé, sárga és fehér virágokkal. A levegőben finom illat szállt, talán valamiféle egzotikus virágtól származhatott. – Mexikói szilva – közölte Ostin, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Honnan tudod ezt a sok badarságot? – kérdezte Tessa. – Rengeteget olvasok – válaszolta a haverom. Azután, tőle szokatlan éllel a hangjában, még hozzátette: – Te tudsz olvasni? Tessa megvető pillantással sújtotta. – Megrázni ugyan nem tudlak, de azért még simán kiütlek. – Próbáld csak meg! – fenyegetőzött McKenna. – A barátnőd majd megvéd, mi? – nevetett Tessa. – Milyen szánalmas! Ostin arcán a korábbinál is mélyebb fájdalom tükröződött. – Nem kértem a segítségét. – McKennára pillantott. – Nem kértem a segítséged. McKenna a homlokát ráncolta. – Sajnálom. Csak feldühített a megjegyzésével. – Hagyjátok abba! – vágtam közbe, Tessára nézve. – Mar így is épp elég fájdalmat kell elviselnünk, felesleges, hogy rátegyél

még egy lapáttal. Tessa meghunyászkodott a tekintetemre. – Bocsánat – mormolta. Amint elfordultam, Taylor gyengéden megérintette a hátamat. – Ne olvass a fejemben! – szóltam rá. – Nem is próbálok. De pillanatnyilag túlteng benned az elektromosság. Mintha világgá kürtölnéd a gondolataidat. – De jó neked! – Nagyon sajnálom. Bárcsak segíthetnék! Az égboltot narancs és sárga sugarak pásztázták, amint a nap lassan lenyugodott a láthatáron. Más körülmények közt biztosan meghatott volna a látvány szépsége, de most túlságosan magam alatt voltam, hogy értékelni tudjam. – Erre még a madár se jár – állapította meg Ian. – Az egész hely tök nyugis. – Van valaki a lakókocsiban? – kérdezte Scott. – Egy idős asszony – felelte Ian. – Éppen tévét néz. – Nagyszerű – bólintott Scott. – Nagyszerű. Azzal elindult a lakókocsi irányába, mialatt Boyd kiadogatta a csomagjainkat. Scott a kocsi felé tartott, amikor feltárult az ajtaja, és egy idősebb, mexikói asszony lépett ki rajta. Néhány percig beszélgettek. Az asszony egy pillanatra bement, majd amikor visszajött, átadott valamit Scottnak. Scott előhalászta a tárcáját, az asszony kezébe nyomott pár bankjegyet, azután a hangár felé vette az irányt. Kinyitotta, majd levette a láncokat az ajtókról, szélesre tárta őket, és eltűnt odabenn. Néhány perccel később kihajtott egy koszos, tengerkék kisbusszal, kissé hasonlított ahhoz a járgányhoz, ami felvett minket, amikor először látogattunk a birtokra. – Be kell húznunk a gépet a hangárba, aztán indulhatunk. Minden csomagotok megvan? – Igen – válaszoltam körülnézve. – Akkor csak rajta, pakoljatok be a busz hátuljába! Jack,

miután minden táska a helyére került, arrébb gurulnál egy kicsit a kocsival? Segítenem kell Boydnak biztonságba helyezni a gépet. Beletelik némi időbe, mire mindent gondosan bezárunk. – Persze, semmi gáz – bólintott Jack, majd bemászott a kormány mögé. Meglepetten láttam, hogy Jack milyen könnyedén mozog. Az Elgen emberei úgy megverték, hogy tizenegy bordája eltört, és még mindig nem gyógyult meg teljesen. Egyetlen szóval sem panaszkodott. Minden bizonnyal Jack a legkeményebb srác, akivel valaha találkoztam. Boyd felpörgette a motort, miközben Scott a repülőgép orra előtt lépkedett, hogy mutassa az irányt a hangárba. Bepakoltuk a csomagjainkat a kisbuszba. Miután mindnyájan beszálltunk, Jack bekapcsolta a rádiót. Épp egy mexikói riportműsor ment, de Jack addig nyomogatta a gombokat, mígnem felcsendült egy kis zene. Azután a hangár oldalához kormányozta a kocsit, mialatt Scott és Boyd a manőverezéssel volt elfoglalva. Csaknem egy teljes órába telt, mire a két pilóta biztonságba helyezte a gépet. Igencsak untuk magunkat, így hát újra kiszálltunk a kocsiból, hogy valamivel elüssük az időt. Zeusz egy ideig villámokkal lövöldözött a fémkerítésen ücsörgő szöcskékre, mi meg csak figyeltük. – Ott van egy! – mutatott Taylor egy jókora, zöld példányra, ami épp egy közeli oszlopra mászott fel. Formáltam egy gömbvillámot, és lustán elhajítottam. Elhibáztam a szöcskét, viszont sikerült lángra lobbantanom az előtte ágaskodó gyomnövényeket, mire mindnyájunknak oda kellett rohannunk, hogy még időben eltapossuk a tüzet. Azután Scott és Boyd végre előbukkant a hangárból. Bezárták a hatalmas acélajtókat, és a buszhoz sétáltak. – Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott – mentegetőzött Scott. – Mindenki itt van?

– Igen. Scott pillantása a kiégett kórókra tévedt. – Mi történt? – csodálkozott. – Csak szórakoztunk egy kicsit – felelte Jack. – Jól van – bólintott Scott. – Mindenki szálljon be! – Hová megyünk? – érdeklődött Taylor. – Bisbee felé indulunk, majd onnan Nacóba, ahol átlépjük a határt. – Mennyit utazunk? – kérdeztem. – Alig egy órát. – Miért nem kelünk át egyszerűen itt a határon? – Megtehetnénk, de nem igazán biztonságos. Sokkal szigorúbb errefelé az ellenőrzés. A határ túloldalán lévő városban, Agua Prietában pedig beépített ügynökök rejtőznek, akik drogcsempészekre vadásznak. Naco viszont senkit sem érdekel. Ha arra megyünk, kevesebbet kockáztatunk. – Milyen messze van Nacótól a birtok? – Körülbelül kétórányira. De ma este már nem indulunk útnak. Túlságosan késő van. – Miért van túl késő? – kérdeztem türelmetlenül. Scott szigorú tekintetet vetett rám. – A farmhoz vezető földutakon sohasem veszélytelen az autózás, különösen éjszaka. Ha pedig még mindig ólálkodnak Elgen őrök a környéken, már messziről kiszúrhatják a busz reflektorait. Rajtunk kívül nem sokanjárnak arrafelé, így ha még ott vannak, számítanak a felbukkanásunkra. Nem beszélve arról a pár drogkartellről, amik szintén azon a területen működnek. Ha véletlenül szövetségi ügynököknek néznek minket, nagy bajba kerülhetünk. Higgyétek el, jobban tesszük, ha megvárjuk a holnapot. Most egyelőre átkelünk a határon a mexikói Nacóba, aztán kora reggel útra kelünk. – Hány órakor indulunk a farmra? – kérdezte Tessa. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha röviddel pirkadat előtt. – George Washington is hajnalban támadta meg Trentont –

bólintott Ostin. – Akkor kell meglepni őket, amikor még az ágyban szundikálnak. – Mi nem támadunk meg senkit – helyesbített Scott. – Ha az Elgen még ott van, visszavonulunk. – Hogyan jutunk át a határon útlevél nélkül? – vetette fel Ian. – Mexikóba bejutni nem különösebben nehéz – mondta Tessa. – Visszajutni azonban már bajosabb. – Még így is meg fognak állítani minket – válaszolta Scott. – Meglehetősen gyakran csempésznek fegyvereket Mexikóba. De hoztunk nektek útlevelet. Még akkor csináltattuk őket, amikor Tajvanon voltatok, ha netán máshová kellene repülnünk. Most induljunk! Útközben tovább beszélgethetünk. Én vezetek. Jack átnyújtotta neki a kulcsokat, és Scott bemászott a vezetőülésre. – Michael, ülj ide mellém! – Rendben. – Megkerültem a buszt, és behuppantam az anyósülésre. Mindenki beszállt, csak Boyd maradt odakinn. – Sok szerencsét! – búcsúzott. – És legyetek óvatosak! Pár nap múlva találkozunk. – Nem jön velünk? – kérdeztem. – Nem. Valakinek itt kell maradnia a géppel. – Vámos![5] – szólt Scott. Tisztelegtem Boydnak, amint elhajtottunk mellette a busszal. A 80-as főúton haladtunk északnyugatnak, Bisbee felé, majd délnek fordultunk, Mexikó irányába. Az út Bisbeenél egy óriási, lejtős vidékre vezetett, míg a mexikói Sierra Madre a messzi távolban magasodott előttünk. Hamarosan felfedeztem, hogy valójában két Naco létezik – egy arizonai és egy mexikói. A két kisvárost egy hat méter széles, kavicsos út választotta el egymástól, amit mindkét oldalon három méter magas, szögesdróttal megerősített kerítés szegélyezett. Nem tudtam eldönteni, hogy a kerítés valóban

rozsdás-e, vagy csak befestették a hatás kedvéért. Egy elhagyatott őrbódé árválkodott az út mellett, talán ötvenlépésnyire a határtól. A város lakatlannak tűnt, és nem is láttunk egyetlen lelket sem, amíg a határátkelőhöz nem értünk. A stoptábla közelében egy tisztviselőnő üldögélt egy összecsukható széken, khakiszínű egyenruhában, mellén jelvénnyel, és unott arccal cigarettázott. Scottnak igaza volt, nem ez a hely volt a legforgalmasabb határátkelő. Amennyire meg tudtam állapítani, egyik városka sem volt különösebben jelentős, bizonyára ezért is éppen itt akartunk átmenni Mexikóba. Amint közeledtünk a kapuhoz, felvillant egy piros lámpa, megállást jelezve. A tiszt felállt, és a buszunkhoz sétált. – Láthatnám a jármű forgalmi engedélyét? Az útlevelet és a hitelkártyát is – sorolta erős akcentussal. Scott bizonyára ismerhette a rutint, mert már minden iratot előkészített. A nő bevilágított zseblámpájával a busz belsejébe. – Sok fiatal utazik magával – jegyezte meg Scottnak. – Valóban. A barátaim. – Mi célból látogatnak Mexikóba? – Nyaralni jöttünk. Én vagyok a gardedám. – Egy pillanat, kérem. A tiszt belépett az épületbe. Kis idő múlva visszatért. – Van maguknál fegyver vagy kábítószer? – Nincs, hölgyem. Még egyszer szemügyre vett minket, azután így szólt: – Huszonhét dollár lesz az ügyintézési díj. – Scott kiszámolta a bankjegyeket, majd átnyújtotta őket. A nő egy írótáblát nyomott az orra alá, rajta egy formanyomtatvánnyal. – Itt írja alá, kérem! Scott aláfirkantotta a papírt, majd visszaszolgáltatta az írótáblát. A tisztviselő leszakította a legfelső lapot, és visszaadta Scottnak. – Kérem, ezt a papírt mindig tartsa a kocsijában. Menynyi

ideig maradnak Mexikóban? – Csak pár napig – felelte Scott. – Rendben. Mehetnek. Scott sebességbe tette a buszt, azután végighajtottunk valamiféle fura, fényes fémgolyókon, amik a betonba voltak ágyazva, és átléptük a határt. – Mexikóban vagyunk – állapította meg Jack. – Mexikó – sóhajtott fel Tessa. – Rögtön a burritót juttatja az eszembe.

A MEXIKÓI NACO IGAZI VIDÉKI KISVÁROS hangulatát árasztotta – akár egy régi westernfilm vadnyugati díszlete is lehetett volna. A főutcát stukkóval díszített épületek szegélyezték: éttermek, cukrászdák és legfőképpen egy farmacia, ami a város legnagyobb épületei közé tartozott. Rengeteg kóbor kutya lézengett mindenfelé, hevenyészett falkákba verődve. A határtól pár tömbnyire elhajtottunk a Cruz Roja, vagyis a mexikói Vöröskereszt mellett, amit Scott szerint az Egyesült Államokban lefülelt és kitoloncolt, illegális bevándorlók megsegítésére állítottak fel. – A határőrség évente háromszázezernél is több illegális bevándorlót csíp el, akik mind az Egyesült Államokba próbálnak bejutni – magyarázta Scott. – Sokukat ide szállítják vissza. Többnyire vissza szoktak térni az otthonukba, de nem mindenki. Miután elhajtottunk egy taco bárhoz hasonló üzlet mellett,

Ostin hirtelen megszólalt: – Rajtam kívül éhes még valaki? – kérdezte. – Szerintem mindnyájan éhesek vagyunk – válaszoltam. – Komolyan gondoltam a burritót – mondta Tessa. – Mit szólnátok hozzá, ha szert tennénk végre valami rendes mexikói kajára? McKenna lesújtó tekintetet vetett rá. – Most viccelsz? – Mi a baj? Csak nem akarok több kínait enni. Főleg nem mocsári angolnát. A szállodával szemben van egy étterem – vágott közbe Scott. – De először is jelentkezzünk be. Michael, nyisd ki a kesztyűtartót! Szófogadón lenyúltam, és kinyitottam a kesztyűtartó rekeszt. Egy vastag köteg színpompás bankjegy lapult a belsejében. – Rajta, vedd csak magadhoz! Az ott ezer peso. Ha valaki esetleg vásárolni szeretne valamit. – Hűha! – füttyentett Jack előrehajolva. – Mucho dinero! [6] – Azért ne légy úgy elragadtatva! – nevetett Scott. – Az egész úgy hatvan amerikai dollárt érhet. Pár perccel később megérkeztünk a Naco Hotelhez. Scott a bejárat közelében állt meg a busszal, és mindnyáján bementünk. A szállodavezető egy idősebb mexikói férfi volt, őszülő hajjal és bajusszal. – Hat szobára volna szükségünk – mondta Scott. – Van ennyi szabad szobája? – Sí, senor.[7] Hány éjszakára? – Csak ma éjjel maradunk – felelte Scott. A férfi egy idejétmúlt számítógép monitorára meredt. – Összesen 7 286 peso lesz. – Elővett egy számológépet, majd bepötyögött néhány számot. – Az annyi mint négyszázhatvan amerikai dollár. Bankkártyával szeretne fizetni?

– Nem, készpénzzel – vágta rá Scott, és elővette a pénztárcáját. – Dollárt is elfogad? – Sí, senor. Scott kiszámolt öt darab százdolláros bankjegyet a pultra. – Sajnos csak pesót tudok visszaadni – szabadkozott a férfi. – Semmi gond – felelte Scott. – Jól jöhet még egy kis peso. A szállodavezető kiszámolta a visszajárót a számológépén, azután átadta a pénzt Scottnak. Végül leakasztott hat rézkulcsot a falról, és a pultra tette őket. Scott visszafordult hozzánk. – Kettesével alszunk egy szobában, úgyhogy válasszatok párt magatoknak! Ostin rám pillantott, én pedig bólintottam. – Az étterem még nyitva van az utca túloldalán? – érdeklődött Scott a szállodavezetőtől. – Mindnyájan enni szeretnének? – Igen. – Sí.[8] Felhívom a tulajdonost, és rögtön kinyit. Mi amigo. [9] Scott ismét felénk fordult. – Mindenki fogjon egy kulcsot, és vigyétek fel a holmitokat a szobátokba. Utána találkozunk a túloldalon, az étteremben. Amint felmarkoltam a kulcsunkat, Taylor gyengédén megérintette a karomat. – Melyik emeleten van a szobátok? – kérdezte. – A harmadikon. – Mi a földszinten vagyunk. Megvárunk. A szállodában működött ugyan lift, de csak olyan parányi, hogy Ostin és én inkább a lépcsőt választottuk. A 327-es szobát kaptuk; kicsi, téglalap alakú helyiség volt, egy ablakkal és két ággyal, amit napszítta, csokoládébarna takaró borított. – Én itt alszom – mondta Ostin, azzal ledobta a táskáját az ajtóhoz legközelebb álló ágyra. – Már ha nem bánod. – Nem én. Menjünk enni!

Bezártuk a szobánkat, azután lementünk a földszintre, ahol Taylor és McKenna már várt minket odalenn. Négyesben vágtunk át a széles utcán Miguel Tacqueriájába. Régi, de egészen tiszta kis étteremnek látszott. Három asztal meg is volt terítve számunkra, evőeszközök, tortilla, csípős salsa szósz, sőt több üveg ananász- és eperízű mexikói üdítőital is állt a terítőn. Mindenki lisztes tortillát evett és tortilla chipset, guacamole avokádókrémmel és sült babbal. Taylor, McKenna, Ostin és én Scott mellé telepedtünk egy asztalhoz. Az asztal közepén egy fekete lávakő tál állt, megrakva friss avokádóval. Scott felénk tolt egy tortillával teli fonott kosarat. – Ez itt friss. Most készítették nekünk. – Imádom a házi tortillát! – lelkesedett Ostin. Összegöngyölt egy szelet tortillát, az avokádókrémbe mártotta, majd jóízűen beleharapott. – Ez jobb mexikói kaja, mint ami Idahóban kapható. – Komolyan? – gúnyolódott Zeusz. – Talán mert történetesen Mexikóban vagyunk? – Idahóban is remek mexikói kaját főznek – válaszolta Ostin. – Rengeteg mexikói él nálunk. – Tanulmányozzátok át az étlapot! – adta ki Scott az utasítást. – Lillia mindjárt visszajön, hogy felvegye a rendelésünket. – Kicsoda? – csodálkozott Taylor. – A tulajdonos felesége – magyarázta Abigail. Az étlapot spanyol és angol nyelven is kinyomtatták, habár az ételek nevének fordítása sok helyen kifejezetten szórakoztató volt. Akadt ott sertés nyálon. (Feltételeztem, hogy ez nyárson sült disznóhúst jelenthet.) Sült nyúz. (Nyúl?) Jack kedvence pedig: „Az étteremben felszolgált szóda a tulajdonosból származik.” Nem kommentálom. Szörnyen éhes voltam, és egy nagy tálat rendeltem, két marhahúsos tacóval, chile rellenóval, vagyis töltött chilivel, körítésnek pedig rizst és sült babot kértem.

Taylor ugyanazt rendelte, de csak egy tacóval. Húsz perc sem telt el, és Lillia máris kihozta nekünk az ételeinket. Evés közben Scott így szólt: – Naco tulajdonképpen egy érdekes kis város. – Az „érdekes” kifejezésen a „nyomi” vagy a „gettó” szót érti? – kérdezte Tessa. Scott elvigyorodott. – Talán már nem olyan érdekes, mint amilyen régen volt, de izgalmas a történelme. Hajdanán csak úgy nevezték: Un pueblo chico, olvidado de Diós. – Egy kis falu az isten háta mögött – tolmácsolta Ostin. – Nagyjából össze is foglalja a lényeget – állapította meg Tessa. – Naco mellett zajlott a mexikói forradalom [10] leghosszabb csatája. A régebbi épületekben még ma is láthatok a golyónyomok. A szállodánk akkoriban a nyolcvan centi vastag, golyóálló vályogfalaival népszerűsítette a szobáit. – Így kell népszerűsíteni egy turistaparadicsomot! – szólt Tessa. – Ha nem merészkedsz az utcára, talán nem is ölnek meg. – Az amerikai polgárok szórakozás gyanánt kitódultak a határra, hogy onnan figyeljék a harcokat. A mexikóiak ügyeltek rá, nehogy véletlenül átlőjenek a túloldalra, mert nem akarták, hogy Amerika beavatkozzon a háborúba. – Ezt nevezem értékes családi programnak! – jegyezte meg Tessa. – Ruccanjunk le a határhoz, hadd lássuk, hogyan gyilkolják halomra egymást a népek! – Ha már golyókról és öldöklésről esik szó – vágtam közbe. – Beszéljünk egy kicsit a holnapról! Scott halkan felnyögött. – Amint már említettem, nem lesz semmiféle lövöldözés vagy bunyó. Ha bármiféle nyomát látjuk az Elgennek, azon nyomban visszafordulunk. – Igen, hallottuk – feleltem. Taylor aggodalmas tekintettel nézett rám. Tisztában volt,

vele, hogy igenis harcolni akarok. – Kikérdeztem a szállodavezetőt, hogy látott-e mostanában fekete és lila egyenruhás amerikai katonákat a városban – folytatta Scott. – Azt válaszolta, eggyel sem találkozott, de dél felől robbanások hallatszottak, aztán napokig sűrű füst gomolygott a levegőben. Arra gondolt, hogy vagy a mexikói hadsereg tart hadgyakorlatot, vagy lecsaptak az egyik drogkartellre. Természetesen nem tudott semmit a farmról. – És azt megkérdezte, hogy látott-e esetleg más amerikaiakat? – kérdeztem. – Érdeklődtem, hogy az édesanyád vagy Ostin szülei megszálltak-e a szállodában. Nem emlékezett rájuk, és a nevüket sem találta a vendégkönyvben. – Ha egyáltalán errefelé jöttek, erősen kétlem, hogy a saját nevüket használták – mondta Taylor. – Biztosan más néven jelentkeztek volna be – értett egyet Scott. – Sőt, inkább nyugatra vagy akár délre is elmenekülhettek, hogy kereket oldjanak az Elgen elől. Rögtön rángatózni kezdett az arcom a gondolatra, hogy az anyám menekülni kényszerül, és csupán egy hajszálon múlik az élete. Taylor a karomra tette a kezét, hogy megnyugtasson. – Reggel hány órakor indulunk? – érdeklődött McKenna. – A farm kétórányi autóútra van innen, úgyhogy szerintem négy körül kellene elhagynunk a várost. Keleti irányból közelítjük meg a farmot egy régi bányaúton, ami legalább némi fedezéket nyújt. Ian segítségével előbb észrevehetjük őket, mint hogy ők megláthatnának. – Ha még mindig ott tanyáznak – szólt Ostin. – Fogadni merek, hogy már elhúztak. – Csak reménykedhetünk – bólintott Scott. Desszertnek egy kis churrót és gyümölcsös pitét kértünk. Scott váltott velünk még néhány szót, mielőtt elhagytuk az éttermet. – Ne feledjétek, hogy négykor indulunk! Most pihenjetek, és

legyetek az előtérben indulásra készen öt perccel négy előtt! – A csomagjainkat is hozzuk? – kérdezte Abigail. – Nem szükséges. Ha minden jól megy, holnap este újra itt leszünk, aztán másnap reggel visszaindulunk a reptérre. Szóval, nyomás aludni! Mindenki visszasétált a szállodába. Taylorral utolsóként hagytuk el az éttermet. Amint kiléptünk az utcára, megfogta a kezem. Odakinn már egészen besötétedett, csupán egy majdnem teli hold ragyogta be az égboltot. – Nem sokat ettél – jegyezte meg. – Fáj a hasam. – Talán orvoshoz kellene menned, vagy ilyesmi. – Valószínűleg csak a stressz az oka. – Taylor rám nézett. – Inkább miattad aggódom. Nem feleltem semmit. Úgy éreztem, mintha az agyam és a szívem görcsbe rándult volna. Lassan sétáltunk, élveztük a hűvös esti levegőt. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Hirtelen egy tarka kutya rohant felénk morogva. Rögtön szikrákban törtem ki, de Taylor csak kinyújtotta a kezét, mire a kutya egyszerre megtorpant, majd elporoszkált. – Elképesztő, miket művelsz az állatokkal. – Velük egy kicsit nehezebb, mint az emberekkel – válaszolta Taylor. – Talán azért, mert ösztönösen, nem pedig tudatosan cselekszenek. A gondolatokat könnyebb irányítani. Legalábbis nekem. Mélyen hallgattam. Mostanában úgy éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok uralkodni a saját gondolataimon, másokéról nem is beszélve. Pár perc hallgatás után Taylor megkérdezte: – Most mi jár a fejedben? – Csupán arra gondoltam, milyen nehéz elhinni, hogy ugyanazt a Holdat látjuk most is, mint alig pár napja Tajvanon. – Ugyanaz a Hold, de egy egészen más világ. – Taylor mélyet sóhajtott. – Képzeld csak el, mi mindent láthatott már!

– A Hold a Föld szemtanúja – jegyeztem meg. – Milyen költői! – Szomorú mosoly suhant át az arcán. Egy pillanatig mindketten hallgatásba burkolóztunk. – Igazad volt – szólaltam meg végül. – Nincs többé visszaút. – Sohasem volt – felelte halkan. A következő pillanatban közelebb hajolt, és megcsókolt. Hirtelen mintha elektromos áram futott volna végig a szánkon, mire Taylor meglepetten hátrahajolt. – Hűha! Tisztára felvillanyoz a csókod! – Minden lány ezt mondja – válaszoltam. Taylor elvigyorodott. – Már egyszer bevallottad, hogy én vagyok az egyetlen lány, akit valaha megcsókoltál. – Így igaz. – Még mindig nehezen hiszem el – mondta Taylor. – Szerintem a Tourette-szindrómám elijesztette őket. – Vagy csak te gondoltad úgy. – Talán – bólintottam. Újra megcsókoltuk egymást. Azután Taylor így szólt: – Holnap korán indulunk. Jobb lesz, ha lefekszünk aludni egy kicsit. Sarkon fordultunk, majd visszasétáltunk a szállodába. Amikor beléptünk, Ostin, McKenna és Nichelle fogadott minket az előtérben, a műbőr kanapékon ülve kártyáztak a bejárat közelében. – Be akartok szállni? – kérdezte McKenna. – Römizünk. – Kösz, de nem – feleltem. – Megyünk lefeküdni. – Ti is jobban tennétek – jegyezte meg Taylor. – Holnap minden erőnkre szükségünk lesz. – Csak még egy kör – válaszolta McKenna. Taylor hozzám fordult. – Szeretnéd, hogy veled maradjak még egy ideig, vagy inkább magányra vágysz? – kérdezte. – Nem akarok egyedül lenni – ráztam meg a fejemet. – Én pedig nem akarlak egyedül hagyni – mondta.

Felmentünk az emeletre, a szobámba. Kinyitottam az ajtót, és beléptünk. Hátradőltem az ágyamra, Taylor pedig mellém heveredett. – Nagyon aggódom miattad – mondta ismét. – Átölelhetlek? Bólintottam. – Megpróbálom visszafogni magam, nehogy megint megrázzalak. Taylor körém fonta a karját. – Ne félj! Emlékezz, mit mondott mindig az édesanyád: „Néha érthetetlen módon, de végül mindig megoldódnak a dolgok.” Egyszer csak dühbe gurultam az ismerős szavak hallatán. – Anyám meghalt. Úgyhogy a dolgok nem igazán oldódtak meg. – Nem tudhatod, Michael – felelte Taylor csendesen. – Legalábbis még nem. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. – Ha igaz a hír anyukádról, mihez fogsz kezdeni? – kérdezte végül. – Ha Hatch tényleg megölte az anyámat, le fogom vadászni. Taylor némi gondolkodás után így szólt: – Ahogy jónak látod. – Rád nem vonatkozik. Taylor fél könyökre támaszkodott. – Mit akarsz ezzel mondani? – Pusztán arra céloztam, hogy neked nem kell velem tartanod. – Talán ezt akarod? – Én ezt az egészet nem akarom. Egyszerűen nem szeretném, ha meghalnál miattam. – Talán szívesebben meghalnék, mint hogy ne lássalak többé. – Miért? – Komolyan kérded? Mindazok után, amiken

keresztülmentünk, még mindig nem vágod, hogy szeretlek? – Ne haragudj! – szabadkoztam. – Csak ki vagyok borulva. – Tudom. Inkább ne beszélgessünk! Rendben? Taylor újra magához ölelt, és a következő tíz percben szótlanul feküdtünk egymás mellett. Taylort éppen elnyomta az álom, amikor valaki kopogott. Óvatosan kibontakoztam a karjából, felkeltem, és kinyitottam az ajtót. Ostin állt a küszöbön. – Bocs, de nálad van a kulcs. – Belépett a szobába. – Taylor itt van? – Igen – bólintottam. – Hol van McKenna? – motyogta Taylor álomittasan. – Visszament a szobátokba. Fáradt volt. – Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezte Taylor. – Nem, maradj nyugodtan – felelte Ostin. Visszafeküdtem az ágyra, és ezúttal én zártam a karomba Taylort. Alig pár perccel később újra álomba merült. Úgy fél óra elteltével Ostinra néztem. Nyitva volt a szeme. – Nem bírok elaludni – suttogtam. – Én sem. Mi lenne, ha bekapcsolnánk a tévét? – Taylor alszik – vetettem ellen. – Majd lehalkítom. Ősrégi készülék volt, antennával a tetején. Nem meglepő módon igencsak zavaros kép jelent meg előttünk. Ostin megigazította az antennát, amitől egy kicsivel tisztábbak lettek a körvonalak, de nem sokkal. Azután szörfözött a többnyire spanyol nyelvű csatornák között. Végül megállapodott a Gilligan szigete című filmnél. Amerikai produkció volt, de spanyol szinkronnal. Korábban már láttam angolul, sőt többször megnéztem az ismétléseket, de spanyolul mulatságosabb volt. Utána még több régi amerikai film következett, előbb a Hogan hősei, majd a Volt egyszer egy vadnyugat. Mire a harmadik film is elkezdődött, Ostin már mélyen aludt. Rápillantottam az órámra. Fél egy felé járt. Alig három és fél óra múlva lesz a találkozónk az előtérben.

Óvatosan elengedtem Taylort, azután felkeltem, és kikapcsoltam a televíziót. Furcsamód az nem ébresztette lel Taylort, amikor bekapcsoltuk a tévét, de a kikapcsolására felriadt. Már éppen ki akartam lépni a szobából, amikor utánam szólt: – Michael? Visszafordultam. – Igen. – Ideje felkelni? – Még nem. Csak fél egy van. – Hová mész? – Sétálok egyet. Nem bírok aludni. Taylor megdörzsölte a szemét. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – Nem. Inkább aludj még! – Rendben. – Azzal átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. Felmarkoltam a szobakulcsot, majd kiléptem a homályosan megvilágított folyosóra, és lesétáltam az előtérbe. Most egy fiatal mexikói nő állt a pult mögött. Bólintással köszöntöttem, amint elhaladtam előtte. – Buenas noches — mondta. – Igen, buenas noches – válaszoltam. Mindössze ennyire emlékeztem a nyolcadikos spanyolórákról. Kisétáltam a meleg, éjszakai levegőre. A kisváros mélyen aludt, csupán a tücskök muzsikája és időnként egy kutya vagy egy prérifarkas üvöltése hallatszott. Lassan körülnéztem, majd kiléptem a főutcára, és elindultam az amerikai határ felé. Habár nem voltak utcai lámpák, olyan fényesen ragyogott a hold, hogy tisztán láttam, merre megyek. Máskor aggódtam volna, hogy valaki esetleg felfigyel a testem izzására, de pillanatnyilag egyáltalán nem törődtem vele. Igazság szerint semmi sem érdekelt. Túlságosan lefoglaltak az egyéb érzelmeim. Hat órán belül megtudom az igazságot az anyámról. Máris olyan mérhetetlen fájdalom gyötört, hogy el sem tudtam képzelni, milyen hatással lehet rám az igazság. Mi lesz, ha megtalálom a

holttestét? Vajon képes leszek együtt élni egy ilyen szörnyű élménnyel? Körülbelül három háztömbnyit sétáltam a szállodától, majd befordultam egy táblánál, amin a CALLE HILDAGO felirat állt, valamiféle furcsa emlékmű közelében az út közepén – egy stukkós betontömb volt, rajta egy csokornyakkendős fickó gipsz mellszobrával. Számos ősrégi kisteherautó sorakozott az útpadka mentén, és amikor megkerültem őket, észrevettem egy nagy csapatnyi fiatal mexikói férfit. Egy igazi bandát. Azonnal elindultak felém. – Güero![11] – kiáltotta egyikük. Hét fickót számoltam össze, és valamivel idősebbek voltak nálam. Hárman közülük sörösüveget lóbáltak a kezükben, ketten valószínűleg részegek voltak, mivel kissé ingatagon álltak a lábukon. Hárman fehér, ujjatlan trikót viseltek, míg egy másik pólót, amin az alábbi szöveg virított: Elkaptak a határon, és csak ezt a mocskos pólót kaptam érte. Hármukon egyáltalán nem volt felsőruha, így láthatóvá volt a karjukat és hátukat beborító, sötét tetoválások tömkelegé. – ¿Qué estás haciendo en nuestra ciudad?[12] – kérdezte a vezérüknek tűnő fickó, aki a legmagasabb volt a bandában. – Está caminando en nuestra calle[13] — válaszolta a mellette álló. Tekintetem oda-vissza járt közöttük. – Nem beszélek spanyolul. Sejtelmem sem volt, vajon megértették-e a szavaimat, de mindnyájan felröhögtek. A magas fickó bólintott. – Nem baj, gringo.[14] Én beszélek angolul. Rossz hírem von. Elvesszük a pénzedet. És az órádat is. – Nem kaptok tőlem semmit – jelentettem ki. – Szálljatok le

rólam! – Azzal hátat fordítottam nekik. – ¿Qué dijo?[15] – Dijo déjame en paz.[16] Amint lassan elsétáltam tőlük, váratlanul egy üres sörösüveg találta el a fejem oldalát. Kész szerencse, hogy nem közvetlenül ért az ütés, másként valószínűleg leterített volna, és elveszítem az eszméletem. Helyette az állkapcsom hátulját találta el, felhasítva a bőrt a fülem mögött. Szélsebesen megperdültem. Minden csepp önuralmamra szükségem volt, nehogy porig égessem az egész bandát. – Ki vágta hozzám az üveget? – kiáltottam. Egymásra néztek, hidegvérrel, széles mosollyal. Végül a legkisebb közülük mindkét kezével magára bökött. – Lo hice yo, güero. Ven por mí.[17] Sejtelmem sem volt, mit mondott, de széles, idióta vigyor terült el az arcán. Azután észrevettem, hogy vadul pislog, utánozni próbálja az arcizmaim rángását. Legszívesebben szétolvasztottam volna a fizimiskáját. – Öt másodpercet adok, hogy elhúzd a csíkot – fenyegettem. Előkotortam kevéske spanyoltudásom, és így szóltam: – Cinco secondi vámonos![18] Mindnyájan nevetésben törtek ki. Azután két fickó rugós kést kapott elő. A hozzám közelebb álló így szólt: – Vamos a cortar ese güero![19] – A barátaimnak nem tetszel, gringo – közölte a legmagasabb alak. – Meg akarnak késelni téged. – A banda tagjai legyezőszerűen szétszóródtak, és csaknem teljesen körbezártak. – Aztán elvesszük a pénzedet. Az alacsony bandatag, kezében a bicskával, most mögém került, és felém sétált. – Lejárt az idő – mondtam. Hátraperdültem, majd teljes erőmből pulzálva ledöntöttem a kis fickót a lábáról. Egy falnak ütközött, és csak úgy záporoztak rn a vaku latdarabok, amint

eszméletét vesztve a földre rogyott. – Ez biztosan fájt – jegyeztem meg. Amint visszafordultam, bizarr dolog történt velem; korábban még sohasem fordult elő ilyesmi. Teljesen körülölelt az elektromosság, zöldeskék, ragyogó fénnyel. Mintha hirtelen az egyik gömb villámommá változtam volna, és úgy sistergett az elektromos áram, akárcsak száz serpenyő szalonna. Lepillantottam a karomra, de nem láttam a saját testemet, csak az elektromosság ragyogását. Amikor felemeltem a tekintetemet, az egész banda úgy meredt rám, mint akik szellemet látnak. Ami azt illeti, még annál is furább jelenség voltam. Szélesre tártam a karom, és pulzáltam. Több mint harmincméteres átmérőjű lökéshullámban tört ki belőlem az erő. Amikor ismét körülnéztem, minden bandatag a hátán feküdt. Többségük meg sem mozdult. A magas fickó még eszméleténél volt, és rémült tekintettel bámult rám. Amint feléje indultam, előhúzott egy pisztolyt. – Diablo[20] – nyögte nehézkesen, és rám szegezte a fegyverét. Fejemet csóválva lépkedtem felé. – Nem tartom jó ötletnek – mondtam. – Csak még jobban feldühítesz vele. – Szemem összeszűkült, ahogyan felemeltem magam elé a kezemet. – Pedig máris nagyon, nagyon dühös vagyok. Olyannyira átjárt az elektromosság, hogy saját szememmel láttam, amint az elektromágneses hullámok elhomályosítják előttem a levegőt. A fickó hatszor lőtt rám, és a golyók sorra kikerültek, autókba és épületekbe csapódtak vissza. Egy golyó eltalálta az egyik haverját. Miután már az összes töltényét ellőtte, baljósán megszólaltam: – Én figyelmeztettelek. – Olyan erővel sújtottam le rá, hogy a ruhája lángra kapott. Azután körbepillantottam. A bandatagok továbbra is

eszméletlenül feküdtek, legalábbis úgy tettek, egy fickó kivételével: akinek a határátkelés felirat díszelgett a pólóján. Feltápászkodott a földről, és most kést szegezett rám, bár láthatóan igencsak nehezére esett egyenesen tartani. – Ha ez a terved, amigo, nagyobb pengére lesz szükséged – jegyeztem meg. Rendkívül szánalmasan festett, szánakozva megcsóváltam a fejemet. – Soha senki nem említette még neked, hogy ne hozz kést egy villámcsatába? – Elindultam a fickó felé. – Hadd mutassak valamit! – Egy röplabda méretű gömbvillámot formáltam. – Mucho érdekes, sí?[2 1 ] Csak halálos rémülettel bámult rám. – No, senor.[22] – Most már senor vagyok – csodálkoztam. – De hát ezt neked készítettem. Kapd el! – A fickó felé hajítottam a gömbvillámot. Habozva felemelte a kezét, hogy elhárítsa. A villám szétpattant, amint a bőréhez ért, és kiütötte a robbanás ereje. Odaléptem hozzá, és megfordítottam a testét a lábammal. – Komolyan azt hiszitek, hogy büntetlenül fenyegethetitek az ártatlan embereket? Talán legközelebb már jobban meggondoljátok a dolgot. – Lehajoltam, felemeltem a fickó bicskáját, összecsuktam, és szuvenírként zsebre vágtam. Végül elindultam visszafelé a szállodába. Csupán ekkor hasított belém a szúró fájdalom. Vér csordogált végig az állkapcsomon a vágott sebből, és alaposan eláztatta a galléromat. Amint az előtérbe léptem, gyorsan rászorítottam a tenyeremet a vágásra, hogy eltakarjam az asszony elől, aki még mindig a pult mögött állt. Döbbent szemeket meresztett rám. – Buenas noches! – üdvözöltem. Rémült arccal viszonozta a köszönésemet. Felrohantam az emeletre. A lehető legcsendesebben léptem be a szobámba, Taylor azonban így is felébredt. – Michael? – kérdezte. – Menj vissza aludni! – szóltam rá.

Értetlenül figyelte, amint a fürdőszobához sétálok. Felkapcsoltam a lámpát, majd hideg vízbe áztattam egy törülközőt, és az arcomra szorítottam. – Michael, mi történt? – kérdezte Taylor. – Semmi. Ostin is felébredt. – Ideje indulni? – Ideje, hogy visszamenj aludni — feleltem. – Mi a baj? – értetlenkedett Ostin. – Úgy értem, rajtunk kívül. Taylor felkelt, és elindult felém. – Michael, mi történt? – tette fel Taylor újra a kérdést. – Egy balfék hozzám vágott egy sörösüveget. Taylor különös pillantással fürkészett. – Úgy értettem, mi történt a karoddal? Lepillantottam. – Mi a csoda...? – Furcsa, vöröses, elágazó fa alakjához hasonlító minta virított a bőrömön. – Jóságos ég! – álmélkodott Ostin. – Azok ott a Lichtenbergféle ábrák. – Hogy micsodák? – csodálkozott Taylor. Megpróbáltam letörölni magamról a rajzolatokat a törülközőmmel, de tartósnak bizonyultak. Mintha tetoválások lettek volna. – Mik ezek? – Lichtenberg-féle ábráknak vagy villámfáknak nevezik őket. Rendkívül magas feszültségű kisülés során jönnek létre. Láttam képeket efféle forradásokról, mégpedig villámcsapások áldozatain. – El fognak tűnni? – kérdezte Taylor. – Nem – válaszolta Ostin. – Ezek forradások. Michael, csak nem egy szuperóriási áramlöketed volt? – De igen. Amikor az a banda rám támadt, mintha gömbvillámmá változtam volna.

– Banda? – kérdezte Taylor. – Miféle banda? Ostin közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a mintáimat. – Nahát! Egészen királyul festenek. – Fájnak? – kérdezte Taylor. – Nem. Nem is éreztem, amikor megjelentek. Egy pillanattal később Taylor megjegyezte: – Nos, az állkapcsod biztosan fáj. Már fel is dagadt. Tennünk kell rá egy kis jeget. Ostin, láttam egy jégautomatát a folyosó végén. Feltöltenéd azt a vödröt? – Rajta vagyok. – Ostin felkapta a jegesvödröt az asztalról, és elhagyta a szobát, amíg Taylor hideg vízbe áztatott egy mosdókendőt. Én továbbra is csak a karomat bámultam. Vajon tényleg a bőrömön maradnak ezek a minták? Amikor Ostin visszatért, Taylor a törülközőre szórt egy kevés jeget, majd felgöngyölte. A fejemhez tartotta a borogatást, hirtelen azonban lehunyta a szemét, és fájdalmasan eltorzult az arca. – Ó, jaj! – Végignézte a támadás eseményeit a fejemben. Ingyenesen a szemembe nézett. – Meghalt közülük valaki? – Fogalmam sincs – válaszoltam. – Tudod jól, hogy másoknak is szólni fognak – mondta Ostin. – Nem érdekel – feleltem. Haverom elhúzta a száját. – Majd érdekelni fog, amikor a nyomunkba erednek. – Mindenkit sajnálok, aki minket akar levadászni – vágtám vissza dühösen. – Romba döntöm ezt az egész országot, ha nagyon muszáj. – Michael – szólt Taylor. – Le kell higgadnod! Nagyon fel vagy zaklatva. – És vajon miért? – kérdeztem gúnyosan. – Talán mert az imént rám támadt egy gyilkos banda, és fel akartak koncolni? – Minden okod megvan rá, hogy emiatt kiborulj, de most nem ez a bajod. – Taylor mélyen a szemembe nézett. – Nem ők

ölték meg az anyukádat. – Nem érdekel. – Pedig jó lenne. Nem veszítheted el az önuralmad. Levette rólam a véráztatta törülközőt, hogy megvizsgálja a sebemet. – Nem olyan mély a vágás. Ostin, menj le a recepcióhoz, és szerezz valamilyen kötszert! – Máris hozom! – Azzal kisietett a szobából. Taylor kiöblítette a vért a kendőből, még több jeget tett rá, és az állkapcsomhoz tartotta. Én továbbra sem tudtam levenni tekintetemet a karomról. Ostin néhány perccel később visszajött, kezében egy doboz sebtapasszal. – Ennél jobb nem akadt. – Hát, néhányra szükség lesz, hogy lefedje a sebet – mondta Taylor. Ismét megtörölgette a sebemet a kendővel, azután három különböző tapaszt is feltett rá. Fogott egy tiszta törülközőt, vízbe áztatta, még több jeget csomagolt bele, majd átnyújtotta nekem. – Tartsd ezt az arcodon! Most jobb lesz, ha alszotok egy kicsit. Két órán belül indulnunk kell. – Gyors puszit nyomott a másik arcomra. – Visszamegyek a szobámba. Pihenjetek! – Köszönöm – mondtam hálásan. Miután Taylor elment, elővettem a rugós bicskát a zsebemből, és ledobtam a padlóra. Lekapcsoltam a lámpát, majd újra lefeküdtem, arcomhoz szorítva a borogatást. – Jól vagy? – érdeklődött Ostin. – Nem. – Hát én sem — felelte. – Jó éjszakát! – Jó éjt! Úgy éreztem, mintha csak pár másodpercre hunytam volna le a szemem, amikor felriadtam a szoba telefonjának csörgésére. A nedves, véres mosdókendő az ágy másik oldalán hevert, eláztatva és bemocskolva az ágyneműt.

Ostin felkapta a telefont. – Rendben – motyogta álmatagon, majd letette. – Scott hívott. Negyedóra múlva találkozunk odalenn. Nagyjából mindnyájan egyszerre érkeztünk a kisbuszhoz. Scott egy mexikói süteményekkel teli, jókora rózsaszín dobozt kínált körbe – rejtély volt számomra, hol talált hajnali négykor nyitva egy pékséget. Amint elindultam Scott felé, kérdőn vette szemügyre sebtapasszal teleragasztott fejemet. – Mi történt? – kérdezte. – Néhány sötét alak megpróbálta kirabolni – válaszolta Taylor, aki közben megjelent mögöttem. – Hozzávágtak egy üveget. Scott ideges pillantást vetett rám. – Mit műveltél velük? – Meghívtam őket egy kis churróra – válaszoltam morcosán. – Mit műveltem volna? – Mexikói pecsenyét sütöttél belőlük – vágta rá Zeusz. – Sajnálom, hogy nem voltam ott. – Én is – felelte Jack. – Szívesen segítettem volna. – Hidd el, nem volt szüksége segítségre! – jegyezte meg Taylor. – Akkor is jó móka lett volna végignézni – vigyorgott Jack. Abigail hirtelen levegő után kapkodott. – Michael, mi történt a karoddal? Mindenki rám bámult. – Villámcsapástól származó égési sebek – magyarázta Ostin. – Lichtenberg-ábrák – mondta Zeusz. – Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Ostin. Biztosra veszem, hogy csalódott volt, amiért rajta kívül más is ismerte ezeknek a fura ábráknak a nevét. – Sokszor okoztam ilyet más embereknek – válaszolta Zeusz. – Tulajdonképpen ez a névjegyem. – Kiknek? – tette fel Taylor a kérdést. Zeusz a homlokát ráncolta.

– Hatch kísérleti patkányainak... többnyire. – Sajnálom, hogy megkérdeztem – mondta Taylor. – A múltam része – felelte Zeusz. – Nincs mit szépíteni rajta. – Semmit sem értek – szólalt meg Jack, még mindig a karomat bámulva. – Mik ezek az izék? – Forradások, amiket az elektromos nagyfeszültség kisülése okoz a bőrön – magyarázta Ostin. – A Lichtenberg-féle ábrákat 1777-ben fedezte fel egy Georg Christoph Lichtenberg nevezetű német tudós. Épített egy masinát, amivel nagyfeszültségű sztatikus elektromosságot tudott fejleszteni, és feljegyezte a gép által létrehozott mintákat, amiket finomra őrölt porral tett láthatóvá a különféle szigetelő felületeken. Aztán sima papírlapot préselt ezekre a mintázatokra. Így fedezte fel a xerográfia és a mai lézernyomtatók alapvető működési elvét. – Te akartad tudni – vetette oda Tessa Jacknek. – Fájnak? – kérdezte Abigail. – Nem. Azt sem éreztem, amikor keletkeztek. – Tök jól néz ki – jegyezte meg Nichelle. – Tényleg, király! Talán én is csináltatok magamra egy ilyen tetoválást, amikor visszatérünk a civilizációba. – Mintha valamiféle harci jelkép volna – bólintott Jack. – Ahogyan a maori harcosok is kitetoválták magukat, mielőtt háborúba indultak. Szerintem én is megcsináltatom. Mindenki tovább vizslatott, mígnem végül kijelentettem: – Jól van. Most már befejezhetitek a bámészkodást. Induljunk! – Hallottátok a srácot – szólt Scott. – Mindenki szálljon be a buszba! Vegyetek egy péksüteményt, ha kértek. Továbbadtam az ennivalót. Mindnyájan bekászálódtunk a kocsiba. Taylor, McKenna, Ostin és én a hátsó ülésre zsúfolódtunk össze. Bizonyára rémesen tikkelhettem, mert Taylor az arcomra tette a kezét. – Michael, nyugodtan nekem dőlhetsz, ha szeretnél. Szükséged van az alvásra.

Vállára hajtottam a fejemet, Taylor pedig a hajamat simogatta, amíg el nem aludtam. Nem is ébredtem fel, csak két órával később, amikor lehajtottunk az autópályáról egy földútra. – Hol vagyunk? – kérdeztem, felemelve a fejemet. – Még Mexikóban – felelte Ostin. – Körülbelül félórányira járhatunk a birtoktól – pontosított Taylor. – Ian, tartsd nyitva a szemed! – mondta Scott. – Szólj, ha látsz valakit! És ügyelj a taposóaknákra! – A levegőbe tudom repíteni őket – vetettem fel. – Ha szükséges. – Nem akarjuk felrobbantani az aknákat – felelte Scott. – Ha az Elgen őrei még a közelben vannak, könnyen meghallhatják. – Miből gondolja, hogy még mindig itt ólálkodnak? – kérdezte Jack. – Ez majdnem olyan, mintha az ember kirabolna egy bankot, aztán megvárná, amíg a rendőrség megérkezik. – Ennek csak akkor van értelme, ha a valódi célpont nem a bank, hanem a rendőrség – fejtette ki Ostin. – Pontosan – helyeselt Scott. – Ti tudjátok legjobban, hogy Hatch nem adja fel olyan könnyen. Sikerült elszöknötök Tajvanról, így feltételezhetik, hogy vissza akartok térni a farmra. Talán már most is lesnek ránk. Az Elgen szeret csapdát állítani. – Az Elgen úgy szereti a csapdákat, mint pók a hálóját – állapította meg Ostin. Most először végre megértettem, miért is viselkedett Scott olyan körültekintően. Igaza volt. Nagyon is valószínű, hogy egyenesen belesétálunk a csapdájukba. Ám csapda ide vagy oda, eltökéltem, hogy ha meglátom őket, küzdeni fogok.

BOISE-I RENDŐRKAPITÁNY SÁG BOISE, IDAHO

DAVIS RENDŐRFŐNÖK BEDUGTA FEJÉT a pihenőszobába, ahol Taylor apja, Charles Ridley rendőrtiszt éppen az ebédjét fogyasztotta egy barna papírzacskóból – szokásos pastrami-mustáros szendvicsét, rozskenyérrel és kapros savanyúsággal meg egy zacskó chipset. A Boise Herald, sportoldalait olvasgatta. A Boise State Broncos ujabb veretlen szezont tudhatott magáénak, és Ridley erősen bosszankodott, amiért kedvenc csapata még mindig nem részesült a neki kijáró tiszteletben a nemzeti sajtó részéről. Mostanság sok időt töltött a sporthírek olvasásával. Segített elterelni a figyelmét eltűnt lányáról. – Chuck, válthatnánk pár szót? – kérdezte Davis. Ridley

felpillantott az újságjából. – Persze, főnök. Miben állhatok rendelkezésére? – Jöjjön az irodámba, legyen szíves! Ridley idegesen felnevetett, mivel a főnöke ritkán volt ennyire hivatalos. – Talán bajban vagyok? Davis nem mosolygott. – Csak jöjjön velem, kérem! Ridley megtörölte a száját, azután gombóccá gyűrte a papírszalvétát, és bedobta a sarokban lévő szemeteskukába. – Máris megyek. Követte a rendőrfőnököt a folyosón az irodájáig. Legnagyobb meglepetésére, két öltönyös férfi várakozott rájuk. Egyikük magas és homokszőke hajú fickó volt, tengerészkék zakóban, míg a társa alacsonyabb, kopaszra borotvált fején épp csak kiserkent a haj. Szürke, hajszálcsíkos öltönyt viselt. Mindketten Davis íróasztala mögött álltak, arcukon hivatalos komorság tükröződött. – Uraim, bemutatom Ridley rendőrtisztet – mondta Davis. – Foglaljon helyet, Mr. Ridley! – szólalt meg a magasabb férfi. – Cazier ügynök vagyok, ő pedig itt a társam, Ogden ügynök. Ridley kérdő pillantást vetett a rendőrfőnökre, aki bólintott. Engedelmesen leült hát az egyik fekete, műanyag székre az íróasztal előtt, miközben tekintete idegesen járt a két idegen férfi között. – Mi folyik itt? – kérdezte. Davis rendőrfőnök összefonta mellkasa előtt a karját. – Chuck, ezek az urak a belügyminisztériumtól érkeztek. Ridley vérnyomása az egekbe szökött. – A belügyminisztériumtól? Talán elkövettem valamit? – Nem olyasmiről van szó, amit ön követett el, Mr. Ridley. Az ügy a lányával kapcsolatos. Ridley mohón előrehajolt.

– Megtalálták Taylort? – Nem, sajnálom. Még nem bukkantunk rá. De már nyomon vagyunk, és felmerült egy új lehetséges gyanúsított az eltűnése ügyében. Ridley értetlenül ráncolta a homlokát. – Egy új gyanúsított? Ezt mégis hogy érti? A lányom elszökött hazulról. – Mi másként gondoljuk – válaszolta Ogden. – Megalapozott okunk van azt hinni, hogy a lányát valójában elrabolták. Ridley érezte, amint összeszorul a szíve. Elrabolták. Kicsoda? A két férfi kényelmetlenül egymásra pillantott. – Rendkívül bizalmas értesülésről van szó. – Természetesen – bólintott Ridley. – Ki vitte el a lányomat? Cazier tett feléje egy lépést. – Úgy véljük, hogy a feleségének lehet köze a lánya eltűnéséhez. Ridley kis híján hangosan felnevetett. – A feleségemnek? Julie-nak? – Megrázta a fejét. – Hát ez nevetséges! Minden éjszaka álomba sírja magát, amióta Taylornak nyoma veszett. Maguk megőrültek! Cazier egyetlen arcvonása sem rezzent. – Amint már említettük, nem hisszük, hogy a lánya megszökött. Sőt, egyértelmű bizonyítékunk van az ellenkezőjére. – Bizonyíték! – tört ki Ridley dühösen. – Hiszen olvastam az üzeneteit! – Az üzenetek, amiket olvasott, nem a lánya telefonjáról érkeztek, Mr. Ridley. Ridley értetlenül nézett rájuk. – Tessék? – Egyelőre nem tudtuk lenyomozni a telefon tulajdonosát, ahonnan az üzeneteket küldték, de annyi biztos, hogy nem a lánya készülékéről indították őket. – Vannak barátai a lányának Peruban? – kérdezte Cazier.

– Peruban? Mit jelentsen... – Onnan származnak az üzenetek. Ridley kezdte elveszíteni a türelmét. – Nem tudom. Talán az interneten találkozott valakivel. Cazier előrehajolt. – A feleségének vannak barátai Peruban? – Nincsenek. – Biztos benne? Ridley hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. – Fogalmam sincs, talán akad ott is üzletfele. Az utazási irodája az egész világra küldözgeti az embereket. Miért? – Mert a felesége több hívást is fogadott ugyanarról a perui telefonról – válaszolta Cazier. – Tudja, hol van most a felesége? – kérdezte Ogden. – A munkahelyén. – Utazott valahová mostanában? – Néhány hete Scottsdale-ben járt, üzleti úton. – Mióta tartózkodik ismét Idahóban? – Már mondtam, körülbelül három hete. – Megváltozott a viselkedése, amióta visszaérkezett? – Ezt meg hogy érti? – Említett vagy tett esetleg valami rendkívülit? Ridley megdörzsölte a homlokát. Igazság szerint valóban furcsállta a felesége viselkedését. Még meg is kérdezte, mi folyik a háttérben, de Julie csak lerázta magáról. Ám esze ágában sem volt beszámolni róla a két ügynöknek. – Nem. Csak a munkája miatt feszült. Mint mindig. – Tudja esetleg, miért utazott Scottsdale-be? – kérdezte Cazier. – Azt mondta... – Gyorsan elhallgatott. – Egy új ügyféllel volt találkozója. A két férfi sokatmondó pillantást váltott. – Ön tudja, ki ez az ügyfél? – Hát persze hogy nem! – fakadt ki Ridley. – Egyik ügyfelét

sem ismerem. Ahogyan a feleségem sem tudja, kit bírságoltam meg ma. – Előrehajolt. – Nézzék, ha minket vádolnak emberrablással... Davis rendőrfőnök felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa felbőszült beosztottját. – Chuck, az urak nem vádolják magát semmivel. Csak segíteni próbálnak, hogy előkerüljön a lánya. – Akkor ne az áldozatok zaklatásával vesztegessék az idejüket! A két férfi higgadt nyugalommal nézett a rendőrtisztre. – Mr. Ridley, biztos benne, hogy a felesége úgy tájékoztatta, Scottsdale-be utazik? – Természetesen biztos vagyok benne. Mindkét ügynök szótlanul bámult rá. – Miért? Talán azt állítják, hogy nem oda ment? Ogden megrázta a fejét. – A felesége sohasem járt Scottsdale-ben. Helyette egy magánrepülőre ült fel, ami átrepült a határon Mexikóba, mégpedig egy drogkartellekről elhíresült területre. – Drogkartellek? – Megszereztük a repülési adatokat, amik megerősítették az értesüléseinket. – Miért tett volna ilyet a feleségem? – Mi is éppen ezt szeretnénk kideríteni – felelte Cazier. Ogden vette át a szót. – Alapos okunk van feltételezni, hogy a felesége néhány gyanús egyénnel találkozott. Nem tudjuk, hogy fegyverrel, kábítószerrel vagy emberekkel kereskednek-e, de az FBI körözése alatt állnak. Ezt a műholdas felvételt kaptuk a belügyi biztonságiaktól. – Felemelt egy fényképet, ami a Kronométer Farm épületegyüttesét ábrázolta. – Ez egy nagyobb létesítménynek tűnik a mexikói Nogales közelében. Fejlett fegyverzettel rendelkeznek, sőt még egy helikopterük is van. Ridley a fényképre nézett, azután visszaadta az ügynöknek.

– Mégis honnan szerzik ezeket az értesüléseket? – Három napja kaptunk egy bejelentést. Névtelen forrásból. – Egy névtelen bejelentés – ismételte Ridley becsmérlően. – Ha ezek az emberek valóban olyan veszélyesek, amilyennek hisszük őket, nem meglepő, hogy az informátorunk meg akarja őrizni a névtelenségét – válaszolta Ogden. Cazier helyeslőén bólintott. – Tudnia kell, hogy mostanáig a forrásunk minden állítása bizonyítható volt. A felesége gyakran jár üzleti utakra? – Nem. Ez volt az első ilyen útja. Az ügynökök bólintottak, mintha igazolást nyert volna az állításuk. Cazier egyenesen Ridley szemébe nézett. – Az ön lánya nem az egyetlen eltűnt személy, akinek az ügyében nyomozunk. Négy másik gyerek és három felnőtt is nyomtalanul köddé vált. Mindnyájan erről a környékről tűntek el, és többségük ugyanabban az időben, mint amikor a lánya is. – Hogyhogy én semmit sem tudtam az egészről? – kérdezte Ridley. – Ismer ön egy Michael Vey nevű fiatalembert? – folytatta Ogden. – Vey? – csodálkozott Ridley. – Taylor egyik jó barátja volt. – Vey és az édesanyja is eltűnt. Különös módon, amikor utánanéztünk a múltjuknak, nem találtunk az égvilágon semmit. Az elmúlt több mint öt évben semmiféle nyomot nem hagytak maguk után, leszámítva a mobiltelefonjukat. Lenyomoztunk egy egész sor hívást a felesége, lánya és Vey között a lánya eltűnését megelőző időből. Úgy véljük, hogy kapcsolat állhat fenn közöttük. Ridley megrázta a fejét. – Meglátogattuk Veyt azon az estén, amikor Taylornak nyoma veszett. – Ki? Ön és a felesége? – Igen. – Hová mentek?

– Vey lakására. – Ott volt? – Igen – bólintott Ridley. – Beszéltünk is vele. – Emlékszik még, mit mondott? – Nem igazán. Úgy értem, kemény este volt. Megkérdeztük, hogy tud-e valamit Taylor hollétéről. Tagadta, hogy bármit is tudna, így hát megkértük, hogy értesítsen minket, ha Taylor kapcsolatba lép vele. Akkor hallottunk felőle utoljára. – A lánya eltűnésének napján együtt voltak? – Egy partira akartak menni... azt hiszem, Vey születésnapja volt. – A fiú anyja is otthon tartózkodott, amikor meglátogatták? – kérdezte Ogden. Ridley egy pillanatig elgondolkodott. – Nem. Nem volt otthon. Csak a kölyök. – Végeztünk egy kis nyomozást. Utoljára a lánya eltűnésének napján látták Vey édesanyját. Egy élelmiszerboltban dolgozott, és másnap nem jelentkezett a műszakjára. Ridley vett egy mély lélegzetet. – Nézzék! Bűnösökkel dolgozom minden áldott nap. A hatodik érzékem megsúgja, amikor hazudni próbálnak, vagy elhallgatnak valamit. A feleségem nem bűnös. Vigasztalhatatlan, amióta Taylornak nyoma veszett. – Értem – felelte Cazier. – De mindketten tudjuk, hogy több oka is lehet a vigasztalhatatlanságnak. – Mire akar célozni? A rendőrfőnök ismét közbelépett. – Chuck, őrizze meg a hidegvérét! Itt senki sem vádol senkit. – Csak éppen a feleségemet! – kiáltotta Ridley. – Emberrablónak nevezik! Hol van a bizonyíték? – Ridley rendőrtisztnek igaza van – értett egyet Cazier. – Igazság szerint még nem tudjuk, mi folyik pontosan a háttérben. Akad néhány újabb nyom, amin elindulhatunk, és rengeteg megválaszolatlan kérdés. – Vett egy mély lélegzetet. – Nem

szívesen hozom fel ezt a témát, de éppen olyan jól tudja, mint mi: ennyi idő elteltével már nem túl nagy az esély, hogy a lánya még életben van. De még van esély rá. Így hát vagy együttműködik velünk, és segít megtalálni a lányát, vagy ellenáll. Melyiket választja, Mr. Ridley? Ridley egy pillanatig hallgatott, azután így válaszolt: – Természetesen mindent kész vagyok megtenni, hogy megtaláljam a lányomat. – Remek. Akkor bizonyára meg fogja érteni, miért kell egy időre felfüggesztenünk a munkájából. – Micsoda? – Ridley a főnöke felé fordult. Engedi nekik, hogy csak úgy felfüggesszenek? – Én döntöttem a felfüggesztéséről, Chuck. A saját biztonsága és az osztályunk érdekében. Az lesz a legjobb mindenki számára, ha távol marad az ügytől. Ridley eltakarta szemét a kezével. – Ez őrültség! – suttogta. – Tájékoztatni fogjuk az osztályt a nyomozás haladásáról – mondta Ogden. – Ám addig is, ki kell hallgatnunk a feleségét. Ridley újra felemelte a tekintetét. – Le akarják tartóztatni? – Igen – felelte Ogden. Ridley elkeseredetten felnyögött. – Meg tudják akadályozni, hogy a hírekbe kerüljön? – Tudja jól, hogy ez lehetetlen – válaszolta Ogden. – Pár napig azonban talán el tudjuk odázni, hogy kitudódjon. Akartunk adni önnek egy kis időt, hogy értesíthesse a többi gyermekét. De csak miután a feleségét már őrizetbe vettük. – Ki van zárva, hogy belekeveredett volna ebbe az ügybe. Sejtelmem sincs, mit keresett Mexikóban, de biztosra veszem, hogy van rá valamilyen egyszerű magyarázat. – Éppen ezért kell kihallgatnunk. Esélyt adunk, hogy tisztázza magát. Ha önnek van igaza, és őszintén remélem, hogy igen, akkor semmi oka az aggodalomra.

– Legalább ne a munkahelyén tartóztassák le – kérte Ridley. – Nincs szüksége ilyen megaláztatásra. – Tudja jól... – Kérem! – vágott Ridley a szavába. – A feleségem nem bűnöző. Nem értem, mi történik, de Julie olyan tiszta, akár a hó. – Uraim – szólalt meg Davis. – Semmi okunk feltételezni, hogy Mrs. Ridley esetleg szökni készül. Úgy vélem, nyugodtan várhatunk néhány órát, amíg hazatér. – Rendben – egyezett bele Cazier. – De addig is szemmel tartjuk az irodáját, majd hazáig követjük. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük. – Jogos – bólintott Davis. – Köszönöm – hálálkodott Ridley. – Még egy kérdést engedjen meg! – szólt Ogden. – Megértem, milyen kellemetlen ez önnek, hiszen súlyos következményekkel járhat, de használ az ön felesége kábítószereket? – Természetesen nem. – Biztos benne? – Elvégre rendőrtiszt vagyok. Úgy hiszem, észrevenném az ilyesmit. Még egy fájdalomcsillapítót is alig bír lenyelni. A két férfi egymásra nézett. – Úgy gondolom, egyelőre végeztünk. A feleségével közös autót használnak? – Nem. Én a járőrkocsit vezetem, Julie pedig a családi autót. – Rendben. Ki kell küldenünk a helyszínelőinket, hogy átkutassák a kocsiját bizonyítékok után – mondta Cazier. – Szép napot! Miután a két férfi kilépett az irodából, Ridley néma döbbenettel gubbasztott a székén. Végül a kezébe temette az arcát. Egy pillanattal később Davis rendőrfőnök odalépett hozzá, és Ridley vállára tette a kezét. – Sajnálom, Chuck. Engem is váratlanul ért.

– Ismerem a feleségemet. Julie nem lehet bűnös! – Ridley felnézett. – Még csak gyorshajtásért sem büntették meg soha. De miért hazudott a scottsdale-i utazásról? Biztosan van rá valamilyen észszerű magyarázat – vigasztalta Davis rendőrfőnök. – Bízom benne, hogy végül minden rendbe jön. Ridley csupán a fejét rázta. – Vajon miért hazudott nekem?

NOGALES, MEXIKÓ

A NAP MÁR ÉPPEN FELKELT MÖGÖTTÜNK, mialatt a busz lassan zötyögött a poros, göröngyös földúton. Újabb húsz perc elteltével megváltozott a táj, a síkság helyébe lankás völgyek és dombok léptek. A főként óriáskaktuszokból és mesquitofákból álló növényzet feketére szenesedett. A messzi távolban vékony, szürke füstoszlop kígyózott az ég felé. – Napalmot használtak – állapította meg Ostin reszkető hangon. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Erezni lehet a foszfor szagát a levegőben. – Mi az a napalm? – értetlenkedett Nichelle. – Kocsonyás állagú gazolin – magyarázta Ostin. – Az amerikai hadsereg is bevetette bunkerek és gépfegyverállások

elpusztítására a második világháborúban. Később a dzsungel felégetésére dobták le Vietnamban. Akármihez ér is, rátapad és ég. Gondolataim újra visszatértek az anyámhoz, és felvillant előttem, milyen borzalmakat kellett átélnie. Amint a birtok közelébe értünk, Scott kénytelen volt még jobban lelassítani, hogy elkerülje a hatalmas krátereket az úton. – Nézzétek! – mutatott előre Taylor. – Ott az egyik ló. Körülbelül százméternyire ott állt az a félvér Appaloosa, amit még a tajvani utazásunk előtt láttunk a birtok karámjában. Egyenesen ránk meredt, majd hirtelen nekiiramodott, és eszeveszett iramban elvágtatott. – Halálra van rémülve – állapította meg Taylor. – Legalább valakinek sikerült épségben megúsznia – mondta Nichelle. Egy ideig mindenki mélyen hallgatott. Néhány perccel később Ian törte meg a csendet. – Van valami előttünk. A jobb oldalon. Azt hiszem, egy fel nem robbant rakéta lehet. – A miénk vagy az Elgené? – kérdezte Scott. – Számít az most? – Írd le, hogy néz ki! – kérte Ostin. – Fekete. Nagyjából két méter hosszú, az átmérője pedig tizenöt centi. A hátán kis uszonyokkal. – Tudod, mi lehet? – kérdeztem. – Nekem Hellfire lövedéknek tűnik – válaszolta Ostin. – Egy levegő-föld rakéta, amit eredetileg páncéltörő támadásokra terveztek, mostanában viszont inkább precíziós csapásokhoz használnak. Meglehetősen rövid a hatótávolságuk, alig nyolc kilométer, ami azt jelenti, hogy az Elgen bizonyára berepült a támadáshoz. Valószínűleg helikopterekkel. Pontosan erre tervezték a Hellfire rakétát. Scott lassított a busszal. – Biztonságosan elhajthatunk mellette?

– Milyen messze van az úttól? – kérdezte Ostin. – Körülbelül száz méterre. – Akkor biztonságban vagyunk. A Hellfire rakéták rendkívüli tűzerejű, kilenckilós robbanótöltettel vannak felszerelve, de meghatározott irányt követnek. Ha nem egyenesen felénk repül, minden rendben. Kevéssé valószínű, hogy éppen most robbanna fel. – Hány ilyen rakétát tud magával vinni egy helikopter? – kérdeztem. – Tizenhatot – vágta rá Jack. Ostin olyan képet vágott, mintha valaki előtte csapta volna le a berregőt egy kvízműsorban. – Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkozott. – A tengerészgyalogosok ilyenekkel tisztítják meg a terepet partraszállás előtt – felelte Jack. – A bátyám mondta. – Biztosan rengeteg helikopterük volt, ha ennyi rakétát tudtak kilőni – jegyezte meg Nichelle. – Úgy néz ki az egész hely, mint a Hold. – A kráterek egy részét tényleg a rakéták ütötték a földbe – mondta Ostin. – Többségük azonban a farm taposóaknáitól származik. – Na és ezt honnan tudod? – kérdezte Taylor. – A Hellfire rakétákat lefelé lövik, hogy áthatoljanak így célponton. A taposóakna felfelé robban, így a talajban hagyott kráterük jóval sekélyebb. Pár kilométerrel később elhajtottunk két szétlőtt Hummer mellett. Mindkettő elszenesedett, és az egyik még mindig füstölgött. Csaknem kettészakította egy lövedék. Amint a birtok közelébe érkeztünk, még borzalmasabb pusztítás tárult elénk. – Közeledünk – mondta Scott. – Tartsátok nyitva a szemeteket! – Ian felé fordult. – Ha bármiféle mozgást érzékelsz, azonnal szólj nekem! – Semmit sem látok – felelte Ian. – Csak hamut és lyukakat. Scott lassan a kanyon felső pereméhez kormányozta a buszt,

ahonnan már beláttuk az egész alattunk elterülő létesítményt. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. Görcsbe rándult a gyomrom a szemünk elé táruló látványtól. A nagy farmház helyén most csupán megszenesedett törmelékek, téglák és kicsavarodott dróthálódarabok hevertek. Minden elpusztult. Az összes épületet felégették, egészen a betonalapzatig, és továbbra is füst kígyózott felfelé a romokból. Felfordult személykocsikat és teherautókat láttam, és az ellenállás egyetlen helikoptere az oldalán feküdt, óriási légcsavarja húszméternyire hevert a kiégett géptörzstől. Csupán az egyik szélmalom-generátor állt még, legalább háromszáz méternyi távolságban a szemközti hegytetőn, habár minden egyes lapátja megsérült. – Képtelen vagyok felfogni, hogy ez ugyanaz a hely, ahol három hete jártunk – suttogta Taylor. – Legalább száz rakétát lőttek ki rájuk – szólalt meg Ostin, akinek hangja elcsuklott a visszafojtott érzelmektől. – Ha nem többet. Pár perc elteltével így szóltam: – Le akarok menni, hogy körülnézzek. – Nem – tiltakozott Scott. – Nagyon kockázatos. Túlságosan is könnyen csapdába ejthetnek odalenn a szurdokban, sőt fel nem robbant bombák is lehetnek a romok között. – Nincs itt senki! – vágtam vissza. – Az Elgen már elment. Ahogyan mindenki más is. – Nem vállalhatjuk a kockázatot. – Akkor gyalog megyek le – jelentettem ki, a kilincsért nyúlva. – Michael! – szólt Taylor. – Kérlek, ne tedd! – Várjatok! – mondta Ian. – Lemehetünk. Senki sincs a közelben. Ígérem, figyelni fogok. – Ha Michael megy, én is vele tartok – közölte Jack. – Én is – bólintott Zeusz. Scott mélyet sóhajtott.

– Rendben. Kocsival megyünk le mindnyájan. De nem maradunk sokáig. – Megcsóválta a fejét. – Rosszat sejtek. Sebességbe tette a buszt, majd lassan legurultunk a szurdokba, a birtok füstölgő romjai közé. Pár helyen az út szinte járhatatlanná vált, Scottnak minden vezetési tudományát latba kellett vetnie, hogy navigálni tudjon a mély kráterek és árkok között. Amint az út leért a völgybe, minden reményem elszállt, hogy talán túlélőkre bukkanhatunk. Semmi sem élhette volna túl a rakétatámadást, ami porrá rombolta az egész létesítményt, sem pedig a nyomában tomboló tűzvihart. – Üdv a pokolban! – szólalt meg Nichelle. Gyomorforgatóan édes, fanyar szag csapta meg az orrunkat. – Igen, tényleg napalmot használtak – állapította meg Ostin csendesen. – Méghozzá rengeteget. Amikor először látogattunk a birtokra, Ian elmagyarázta, hogy minden épületet elektromos fémrácsok borítanak, és ezek most egyértelműen láthatóvá váltak, ahol az építmények faszerkezete porig égett. Az ellenállás alaposan felkészült egy esetleges EMP támadásra, ám egy hagyományos golyókkal és rakétákkal végrehajtott csapásra nyilvánvalóan nem. Vajmi kevés fegyverzettel voltak felszerelve, leszámítva egy harci helikoptert és néhány páncélozott járművet, amik azonban, a jelek szerint, még csak a garázsból sem jutottak ki. Csupán elszenesedett, megnyomorított fémkupacok maradtak belőlük, épületük betontörmelékeivel körülvéve. – Totális meglepetésként érhette őket a támadás – mondta Jack. – Még a fegyvereiket sem tudták elővenni. – Micsoda erőpocsékolás – csóválta Zeusz a fejét. – Ez már túlzás. – Furcsa – szólalt meg Ian. – Mi a furcsa? – kérdeztem, miközben fájdalmasan rángatózott az arcom. Ian hátrafordult felém.

– Miért nincsenek sehol sem maradványok? – Maradványok? – kérdezte Taylor értetlenül. – Holttestek. Vagy csontok. – Talán előbb foglyokat ejtettek – találgatott Tessa. – Aztán tönkrezúzták a létesítményt. – A jelek másra utalnak – vélte Ostin. – Teljes megsemmisítés volt a céljuk. A busz folytatta tovább az útját, lassan szlalomozva a halotti máglyaként füstölgő, parázsló romhalmok között. Végül megálltunk a főépület egykori homlokzata előtt. – Ki akarok szállni – mondtam. Scott leállította a busz motorját, és mindnyájan kikászálódtunk. Tulajdonképpen nem igazán akadt már ott látnivaló, csupán az épület megperzselt betonalapzata és a szétroncsolt, megfeketedett fémrács. Átléptem egy megfeketedett szekérkerék fölött. Egy helyen észrevettem egy ló csontjait. Más jelét azonban nem láttam életnek. Vagy halálnak. Az egész úgy festett, akár a háborús képek a történelemkönyveinkben. Még soha életemben nem tapasztaltam ilyen súlyos pusztítást. Kétrét görnyedve, görcsösen hányni kezdtem. Abigail a hátamra tette a kezét, és részben könnyített a fájdalmamon, jóllehet biztosan maga is szenvedett. – Ian – szólt Ostin. – Gervaso említette, hogy a birtokon vannak föld alatti bunkerek is. Esetleg látsz ott valakit? – Gervaso az ellenállás egyik katonai koordinátora volt a farmon. És a barátunk. – Már nézem is – felelte Ian. – Eddig mind üres. – Nem értem – csóváltam a fejem. – Ha helikopterrel jöttek, Tanner könnyedén leránthatta volna a gépeket az égről. Ahogyan Peruban is tette. – Hacsak nem volt éppen máshol a támadás idején – válaszolta Jack. – Vagy talán az éjszaka közepén csaptak le rájuk. – Az Elgen nagyon óvatos – mondta Ostin. – Egész biztosan

számításba vették Tanner jelenlétét. A Hellfire rakétáknak nyolc kilométer a hatósugaruk. Elég közel kerülhettek, hogy kilőjék a rakétákat, majd az első támadás után berepültek. Száznál is több rakétát dobtak le, Tanner semmiképpen sem állíthatta volna meg mindet. – Nézzétek! – mutatott Ian déli irányba. Egy kiégett helikopter feküdt a földre zuhanva. – Az Elgen egyik gépe! – Tanner talán mégis leszedett egyet – találgattam. – Vagy csak simán lelőtték – tette hozzá Jack. – Elvégre volt páncéltörőjük. – Odasiettünk a helikopterhez. Amikor benéztünk, Taylornak elakadt a lélegzete, és gyorsan elfordította a fejét. – Mi van odabenn? – kérdezte Tessa. – Csontok – feleltem. Két Elgen őr elszenesedett földi maradványai voltak a fülkében, még mindig az ülésükbe csatolva. Tovább bolyongtam a parázsló törmelékek között, tekintetem emberi nyomok után kutatott, amik nem az Elgentől származtak. Ám csak port és hamut találtam. A szívemben is ugyanezt éreztem. Hamut. Pár pillanattal később sarkon fordultam, és visszasétáltam a buszhoz. A többiek is követtek. Miután visszaültünk a helyünkre, Taylor csendesen megszólalt: – Mehetünk egy darabig azon a földúton? – Miért? – kérdezte Scott. Taylorra pillantottam. Kivörösödött a szeme a sírástól. – Kérem! Meg szeretnék nézni valamit. – Csak menjünk! – mondtam. – Jól van – egyezett bele Scott vonakodva. – Ha már idáig eljöttünk. – Lassan előregurult a busszal. A háztól ötvenméternyire egy jókora kráter tátongott az út közepén, így hát fel kellett hajtanunk a padkára, hogy eljuthassunk arra a helyre, ahová Taylor menni akart. A vörös téglás épülethez, ahol a bankettet tartottuk.

– Ez az a hely – szólt Taylor. Scott megállította az autót, Taylor pedig félrehúzta az ajtót, és kiszállt. Csupán én követtem. Az épület nem volt úgy megtépázva, mint a többi – valószínűleg mivel igencsak távol esett a létesítmény központi részétől –, de még így is alig maradt belőle több romba dőlt téglahalmaznál, csak másfél fala állt még rendületlenül. Taylor az egykori bejárati ajtóhoz sétált, azután átverekedte magát a romok között. Hirtelen megtorpant, hogy lehajoljon, és felemeljen valamit a földről. Felém fordult, hogy megmutassa. Az egyik ezüst gyertyatartót tartotta a kezében a vacsoránkról. – Minden elveszett, Michael. – Könnyes szemmel nézett fel rám. – Igazad volt. Mindent elvettek. Megfogtam a kezét. Abban a pillanatban megütötte fülemet egy helikopter zaja. Felnéztem, de nem láttam a felhőkön keresztül. – Mindenki kifelé a kocsiból! – üvöltötte Scott. – Fedezékbe, gyorsan! Mindnyájan kiszálltunk a buszból, és ahányan voltunk, annyi irányba rohantunk. Levetettük magunkat a földre, majd hosszú percekig feszülten vártunk. – Milyen gép ez? – kiáltotta Scott Iannek. Ian habozott, azután így felelt: – Talán az amerikai határvédelem. Nincsenek rajta rakéták vagy fegyverek. Nem úgy néz ki, mintha az Elgenhez tartozna. Kevesebb mint egy perccel később lassan elhalt a helikopter robaja. Scott felállt, láthatóan megrendültén. – Túl hosszú ideje vagyunk már itt. El kell tűnnünk innen! – Gyáva nyuszi! – mormolta Jack az orra alatt. Éppen visszaszálltunk a buszba, amikor Ian hirtelen megszólalt: – Várjatok! Látok valamit. – Micsoda? – fordultam feléje.

– Egy ember. Talán még életben van. – Hol? – Úgy nyolcszáz méternyire – válaszolta Ian, és előremutatott. – Az egész utat kúszva tette meg. – Honnan tudod? – csodálkozott Taylor. – A fickó nyomot hagyott maga után. – Fickó? – kérdezte Taylor. Ian megrázta a fejét. – Vagy nő. Ilyen távolról nem tudom megállapítani. – A mieink közül való? – kérdeztem. Ian ismét megrázta a fejét. – Sejtelmem sincs. De akárki legyen is, szörnyen rossz bőrben van.

SCOTT LEHAJTOTT AZ ÚTRÓL, követve az Ian által mutatott irányt, egy göröngyös ösvényen. – Van nála fegyver? – kérdezte. – Csak egy pisztoly – felelte Ian. – Tartsd rajta a szemed! Ha a fegyvere után nyúl... – Ha előveszi a fegyverét, én eltérítem a golyókat – mondtam. – Csak vigyél közel minket! Amikor először megpillantottam a fickót, fel sem ismertem, hogy embert látok magam előtt. Hihetetlenül groteszk látványt nyújtott. A bőre és a ruházata, már ami nem égett el, megfeketedett, és hajának a nagy része is leperzselődött a fejéről. Első gondolatom az volt, hogy talán Gervaso. Ha bárki képes túlélni egy ilyen borzalmas támadást, az biztosan Gervaso – ám a túlélő mégsem ő volt. – Az Elgen embere – állapította meg Ian.

– Miből gondolod? – kérdeztem. – A fegyveröve az Elgen egyenruhájához tartozik. Sőt, egy Elgen tetoválás részletét is látom. Scott megállította a buszt, körülbelül harminclépésnyi távolságban a férfitól. – Halottnak látszik – mondta Tessa. – A szíve még dobog – válaszolta Ian. – És lélegzik is. Alig. Tüdőkárosodást szenvedett. – Odamegyek, hogy beszéljek vele – jelentettem ki, és már nyitottam is az ajtót. – Mit fogsz kérdezni tőle? – érdeklődött Scott. – Megkérdezem tőle, hová tűnt innen mindenki. – Segítek neked – szólt Taylor. – Ha esetleg nem tud beszélni. – Abigail, talán rád is szükségünk lehet – mondtam. Mindhárman kiszálltunk az autóból, nyomunkban Zeusszal és Jackkel. Amikor már csak pár lépésnyire jártunk a fickótól, megpróbált a fegyvere után nyúlni, de képtelen volt rá. Iszonyatos sérüléseket szenvedett, még ránézni is kínszenvedés volt. El sem tudtam képzelni, miféle rettenetes kínokat állhat ki. Most hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem töltött el elégedettség a szenvedése láttán. Hiszen az Elgen embere volt. Akár személyes felelősség is terhelhette az anyám és Ostin szüleinek meggyilkolása miatt. Leguggoltam a sebesült mellé. – Maga az Elgen embere. Csak a fickó szeme mozdult. Nem is félelem, inkább beletörődés tükröződött a tekintetében. Amilyen állapotban volt, valószínűleg még örült is a halálnak. A helyében én biztosan örültem volna. – Michael Vey vagyok. Szeme egy kicsit még jobban elkerekedett, és halkan felnyögött.

– Tud beszélni? – Ví... – Vizet akar – magyarázta Taylor. – Hozok – ajánlotta fel Abigail. – Nincs víz — ellenkeztem. Abigail megtorpant. – Nincs víz, amíg nem beszél. – Közelebb hajoltam a férfihoz. Az arcát mocsok borította. – Maga is részt vett a birtok elleni támadásban? A fickó némán bámult rám. – Taylor! – szóltam. – Szükségem van a segítségedre. Lekuporodott a férfi mellé a földre. Sikerült találnia egy helyet a feje tetején, ami nem égett meg teljesen, és ott megérintette. – Tedd fel újra a kérdést! – mondta nekem. – Maga is részt vett a birtok elleni támadásban? Taylor felpillantott rám. – Igen. Abban a helikopterben ült, amit lelőttek. – Hová tűntek az emberek a farmról? Akik itt voltak? Mit műveltek a holttestekkel? A sebesült szóra akarta nyitni a száját, de nem sikerült. – Nem műveltek semmit az emberekkel – válaszolta helyette Taylor. — Nem gondolja, hogy bárki is volt még itt a birtokon. – Ha senki sem volt itt, hogyan lőtték le a gépét? Taylor lehunyta a szemét. A következő pillanatban így szólt: – Egy rakéta találta el a helikopterét. Úgy hiszi, hogy a rakétát távirányítással lőtték ki. Az Elgen sorsára hagyta a társaival együtt. Ő az egyetlen túlélő. Mélyen a férfi szemébe néztem. – Hol vannak a mieink? – kérdeztem. Hirtelen erőt vett magán, és szóra nyitotta a száját: – Nem... – Nem látott senkit a birtokon. Senki sem próbálta megölni vagy megmenteni. Aztán az Elgen ledobta... nem tudom, mi ez... na-pom-ot... a létesítményre, amíg még ők is a földön voltak.

– Napalm – helyesbített Jack. – A cucc, amiről Ostin beszélt. – Napalm – bólintott Taylor. – Igen. – Felpillantott rám. – Gyűlöli az Elgent. – Én is – feleltem. – Ő pedig még mindig közéjük tartozik. A fickó arca grimaszba rándult. – Nem... – Azt mondja, hogy már nem az Elgen embere – fejezte be helyette Taylor. Abigail felé fordultam. – Hozz neki egy kis vizet! És hívd Scottot is! Abigail a buszhoz futott. Egy üveg vízzel érkezett vissza. Scott is elkísérte. – Nacóban van kórház? – kérdeztem. – A Vöröskeresztnek van egy klinikája Nacóban, de neki rendes kórházra lesz szüksége. A bisbee-i kórház már egészen jó. – Megmenthetjük az életét? Scott szemügyre vette a sebesült férfit. – Talán. Ha az utazást sikerül túlélnie. – Eddig kitartott – mondta Zeusz. – Akarjátok, hogy segítsek rajta? – vetette fel Abigail. Nem válaszoltam, csak kérdő pillantást vetettem Taylorra. Bólintott. – Mi nem vagyunk olyanok, mint ők, Michael. Egy pillanattal később visszafordultam Abigailhez. – Jól van. Segíts rajta! – kértem. Abigail letérdelt a férfi mellé a földre, majd megérintette a vállát. A fickó megkönnyebbülten felsóhajtott, és könnyek szöktek a szemébe. Kinyitottam a vizesüveget, és kicserepesedett ajkához emeltem, azután lassan öntöttem némi folyadékot a szájába. Mohón ivott, és kissé félre is nyelt. A férfi felnézett rám, majd Abigailre pillantott. – Köszönöm... – Csupán ennyit bírt kinyögni. – Szívesen – bólintott Abigail. – Mi jár a fejedben? – kérdezte tőlem Jack.

– A fickó mindent tud a támadásról. Mindent tud az Elgenről is. Az Elgen halottnak hiszi, ha tehát tényleg gyűlöli az Elgent, nyugodtan kitálalhat. Segíthet, hogy megtaláljuk őket. – Ha életben tudjuk tartani – tette hozzá Jack. – Akkor tartsuk életben! – feleltem. Scott rám nézett, azután bólintott. – Rendben. Vigyük vissza magunkkal Amerikába!

MINDVÉGIG ÚGY GONDOLTAM, hogy amikor visszatérünk a farmról, már tudni fogjuk, mi történt az anyámmal és a barátaival, de most több kérdés forgott a fejemben, mint ahány válasz. Fogalmam sem volt, mit higgyek. Senki sem élhetett túl egy olyan tűzerejű támadást, amilyen a birtokot érte. De hát akkor miért nem leltük semmi nyomát a barátainknak? Nem találtunk a terepen holttesteket, sem csontokat, sőt egyetlen árva bizonyítékot sem, hogy bárki ott tartózkodott a csapás idején. Nem tudtam kiverni a fejemből azt sem, amit a sebesült őr mondott – vagy éppen gondolt –, hogy senki sem volt a helyszínen. Vajon sikerült időben elmenekülniük? Napok óta először ébredt a szívemben egy cseppnyi remény. Lepillantva észrevettem, amint Taylor végigsimít ujjaival a karomon sötétlő új mintákon.

– Remélem, hogy nem fog elmúlni – jegyezte meg. – Szerintem nagyon király. – Azért szeretném, ha egy kicsit elhalványulna. Úgy nézek ki, mintha ki volnék festve. – Csinos vagy kifestve. – Még egy ideig cirógatta ujjúval a karomat, azután így szólt: – Tényleg úgy gondolod, hogy talán életben lehetnek? Azt hiszem, kezdtem hozzászokni, hogy képes olvasni a gondolataimban, mert nem lepett meg a kérdése. Gyanítottam, sokszor még maga sem veszi észre, hogy csinálja. – Nem is tudom. Legalább ötven ember volt a birtokon. Miként lehetséges, hogy semmi nyomot sem hagytak? És amit az őr mondott... Taylor megrázta a fejét. – Igazad van. Az egésznek így semmi értelme. De miért mondta volna nekünk a Hang, hogy senki sem élte túl a támadást? – Szerinted a Hang mindig az igazat mondja? – Nem tudom. – Te hazudnál, hogy megmentsd az életem? – kérdeztem. – Hát persze – vágta rá habozás nélkül. – Hazudnál, hogy megmentsd a világot? – Hát persze – ismételte. – Én is – bólintottam. – Úgy hiszem, hogy a Hang bármit kész hazudni, amivel segítheti az ügyet. – De hogyan segítené az ügyünket azzal, ha azt mondja nekünk, hogy mindenki meghalt? Megráztam a fejemet. – Sejtelmem sincs. Talán a sebesült őr tud valamit. – Remélem, sikerül élve eljuttatnunk a kórházba. A busz hátuljába fektettük a sebesült őrt, a csomagtartó padlójára, Abigail és Jack pedig beült mellé. Amint közeledtünk a mexikói Nacóhoz, Scott így szólt:

– Egyenesen a Vöröskereszt klinikájához megyünk, hogy segítséget szerezzünk. Zeusz, Tessa, Jack és Abigail a fickóval marad, amíg mi, többiek, felvesszük a csomagjainkat a szállodából. Volna szíves valaki összegyűjteni a szobakulcsokat? – Majd én megcsinálom – jelentkezett Taylor. Mindenki átadta neki a kulcsát. – Valószínűleg szükségük lesz rám a kórházban, hogy tolmácsoljak – mondta Ostin. – Igazad van – bólintott Scott. – McKenna, te azért még velünk jössz. – Semmi gond – felelte a lány. Befordultunk a Vöröskereszt épületének poros parkolójába, majd Ostin berohant segítségért. A következő pillanatban két mexikói férfi sietett ki, egyikük kék orvosi ruhában, kezükben vászon hordágyat hoztak. Jack kinyitotta a busz hátsó ajtaját. Az orvosnak még a lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta az őrt. – ¡Qué espantoso![23] – kiáltott fel. Jack segített a két férfinak felemelni és becipelni a sebesültet, míg Zeusz, Abigail, Ostin és Tessa követte őket. Scott hátramászott a kisbusz belsejébe, amíg mi, többiek, megfordultunk, és néhány utcányit visszafelé gurultunk a szállodánkhoz. Amikor megérkeztünk, Taylor, Nichelle, McKenna, Ian és én felmentünk a szobákba, hogy összeszedjük a holminkat. Amint kivittük a táskákat a buszhoz, hirtelen rám mutatott egy fiatal mexikói férfi, aki az utca túloldalán állt a szállodával szemközt, és rémülten így kiáltott: – ¡El niño relámpago! ¡El niño relámpago! – Mi mond? – kérdezte Taylor. – ¡Allí está el niño relámpago! – „Villámfiúnak” nevez téged – válaszolta Scott, és hozzám lépett. – Mégis honnan tudhatja? – Talán ő is a banda tagjai közé tartozott, akik rám támadtak.

– Talán? – kérdezte Scott. – Nem tudom. Sötét volt. Nem álltunk be szelfizni egyet. Lassan szivárogni kezdtek az emberek az épületekből, hogy megnézzék, miért kiabál a srác. – Megoldom – mondta Taylor. – Nichelle, segítenél felerősíteni a képességemet? – Persze – felelte rögtön, és megfogta Taylor kezét. Taylor akkor a srác felé nyújtotta a másik kezét, majd lehunyta a szemét. A fickó egyszer csak abbahagyta a kiabálást. Azután a körülötte álldogáló emberekkel együtt értetlenül nézett szét, mintha váratlanul kiröppent volna a fejükből, miért vannak az utcán – ami valószínűleg igaz is volt. – Nagyon király vagy! – hálálkodtam. – Köszönöm – válaszolta Taylor. – És neked is, Nichelle. Egyedül nem szokott menni, hogy ennyi ember agyát egyszerre újraindítsam. – Szívesen – bólintott Nichelle. – Mielőbb ki kell jutnunk innen! – sürgetett minket Scott. – Ki tudja, hány embernek fecsegett rólad ez a bohóc a városban? Egy ilyen helyen gyorsan terjed a szóbeszéd. Taylor és Nichelle újra meg újra összezavarta az emberek fejét, amíg gyorsan bedobáltuk a csomagokat a kisbusz hátuljába, és beszálltunk. Visszasiettünk a Vöröskereszthez. A parányi klinika szörnyen zsúfolt volt, Jack integetve jelezte, hol gyűltek össze a barátaink. Az őr egy kis ágyon feküdt, karjába infúziót vezettek. Egy orvos állt mellette, valamiféle folyadékot permetezve a sérüléseire. Csapatunk többi tagja pár méternyire állt tőle, és figyelték a történéseket. – Mi a helyzet? – kérdeztem Ostint. – Adtak neki egy kis fájdalomcsillapítót és antibiotikumot – felelte a haverom. – És infúziót is kötöttek a karjába a kiszáradása miatt – tette

hozzá Abigail. – Az orvos szerint át kell szállítaniuk egy kórházba. Sonorába. – Lehetetlen – rázta Scott a fejét. – Mielőbb el kell hagynunk Mexikót. Beszél angolul az orvos? – Beszélek – szólalt meg a doktor, csupán enyhe akcentussal. – Ismerik ezt az embert? – A birtokunkon találtunk rá a sivatagban. Robbanás történt. – Néhány napja tényleg hallottunk robbanásokat – válaszolta az orvos. – Mások is megsérültek? – Egyedül róla van tudomásunk – felelte Scott. – Átvisszük a határon a bisbee-i kórházba. – Bisbee kórháza remek – bólogatott az orvos. – Jobban fel vannak készülve az égési sérülésekre. – Azonnal indulunk – mondta Scott. – Mire fel ez a nagy sietség? – suttogta Ostin. – Valaki felismerte Michaelt – magyarázta Nichelle. – A „villámfiú” nevet akasztották rá. Mire a szállodából kiléptünk, már egész tömeg gyűlt össze. – Pontosan ettől féltem – felelte Ostin. Az orvos bekötözte az őr sebeit gézzel, majd a korábbi két férfi újra kicipelte a buszunkhoz. Az infúzió továbbra is a karjába volt kötve, és a cső egy sóoldattal teli zacskóhoz csatlakozott, amit a kocsi egyik kabátakasztójára erősítettünk. Szerencsére nem volt nagy forgalom a határátkelőnél az Egyesült Államok felé, csak három másik autó várakozott előttünk. – Meggyűlhet a bajunk az ellenőrzésnél – jegyezte meg Scott. – Elvégre egy iratok nélküli égési sérültet próbálunk átcsempészni a határon. – Tudom, hogyan juthatunk át. – Hátrafordultam Taylorhoz. – Emlékszel még a kis elmetrükkre, amit még Peruban vetettél be az Elektrostar erőműnél? Meg tudnád ismételni?

– Igen. Szükségem lesz valakire, aki tolmácsol. – A fickó biztosan beszél angolul – mondta Ostin. – Ezek amerikai határőrök. – Mi lesz, ha most nem válik be? – kérdezte Abigail. – Beválik – bizonygatta Jack. – Ha pedig mégsem, Michael, Zeusz és én romba döntjük a helyet. – Nem – tiltakozott Scott. – Nem harcolunk, amíg meg nem próbálnak letartóztatni minket. Nem szabad felhívnunk magunkra a figyelmet. A határátkelő tele van biztonsági kamerákkal. – Zeusz simán ki tudja iktatni a kamerákat – vágta rá Jack. – Ez a specialitásom – bólintott Zeusz. – De még mindig nem tudhatjuk, hány őr van odabenn az állomáson. Nincs is másra szükségünk, mint hogy háborús zónává alakítsuk ezt a helyet. – Ne aggódjon! – igyekeztem megnyugtatni. – Nem kerül rá sor. Taylor átjuttat minket. – Nagyon remélem – sóhajtott fel Scott, amint előregurult a busszal. – Mert már meg is érkeztünk. Elhajtottunk egy kék és fehér tábla mellett, amin a következő felirat állt:

ÜDVÖZÖLJÜK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN! BIENVENIDOS A LOS ESTADOS UNIDOS Közvetlenül az épület előtt egy zászlórúd magasodott, rajta egy amerikai lobogóval és a bevándorlási hivatal zászlajával. Az amerikai határőrállomás kétemeletes volt, és a régi vályogtégla házak hagyományai szerint épült, a fagerendák végei kiálltak a halványsárga, stukkózott falakból. Hosszú fémkerítés húzódott egészen az állomásig a keleti oldalon, egy gyalogosok számára fenntartott, betonozott járdával párhuzamosan. Az út közepén egy megállást jelző tábla állt, rajta

a STOP felirattal az ALTO fölött. Scott az utolsó ellenőrző ponthoz hajtott a határátkelő előtt. Az egyenruhás és felfegyverzett amerikai határőr magas, langaléta fickó volt, arcán komolyság tükröződött. Csupán pár percbe telt, mígnem továbbintette az előttünk álló autót, majd jelzett, hogy guruljunk közelebb. – Készülj fel! – szóltam Taylornak. – Kezdődik a műsor. – Én készen állok – felelte. Egyenesen az őr mellé hajtottunk, majd megálltunk a busszal. – Jó napot! – üdvözölte Scott. A férfi arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott. – Amerikai állampolgárok? – kérdezte. – Igen, uram. – Kérem az útleveleket. – Természetesen. – Scott átadta az iratainkat a határőrnek. Abban a pillanatban a sebesült egyszer csak hangosan felnyögött, mire a határőr gyanakvóan benézett a busz belsejébe, hogy honnan jött a hang. Ostin a hasához kapott. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad innom abból a vízből! Siethetnénk egy kicsit, kérem szépen? Mindjárt felrobbanok. – Én pedig most hányom el magam – panaszkodott Tessa. – Undorító vagy! A határőr Ostinra pillantott, majd vissza Scottra. – Tizenegyen utaznak? – Igen – vágta rá Scott. Taylor füléhez hajoltam. – Felkészültél? – suttogtam. Alig láthatóan bólintott. Ha a fickó hátrasétál a busz végéhez, azon nyomban észreveszi az Elgen emberét. A határőr gyorsan végignézte az útleveleinket, majd minden további nélkül visszaadta őket. – Mehetnek – mondta. Intett valakinek az épületben, mire felemelkedett a sorompó.

Scott úgy meglepődött, hogy hirtelen meg sem mozdult. – Menjenek tovább! – sürgette a határőr. – Igen, uram – felelte Scott. – További szép napot! – Azzal átgördültünk a határátkelőn. Miután magunk mögött hagytuk a határt, Ostin kedélyesen megjegyezte: – Hát ez könnyen ment. – Túlságosan is könnyen – válaszolta Scott. – Talán valaki azt akarja, hogy visszatérjünk az Egyesült Államokba – vélte Ostin. – Kissé rémisztő gondolat – állapítottam meg. – Mivel elvileg senki sem tudhatja, hogy itt vagyunk. A határtól körülbelül egy kilométernyire Scott bekanyarodott egy kisebb étterem parkolójába, ahol leparkolta a buszt. Kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett belőle egy kézi rádiót. – Felhívom Boydot a rádión, hátha látott valami gyanúsat. – Megnyomta a gombot a készüléken. – Albatrosz, jelentkezz! Ismétlem, jelentkezz! – Semmi válasz. – Albatrosz, jelentkezz! Itt a Sólyom. – A rádió továbbra is néma maradt. – Talán éppen vacsorázik – vetette fel Taylor. – Állandóan magánál kellene tartania a rádióját – felelte Scott. – Jelentkezz, Albatrosz! Vége. – Ellenőrizte a készülék beállításait, azután még egyszer felemelte a rádiót. – Albatrosz, jelentkezz! Veszed az adást? Még mindig nem jött válasz. – Hát ez furcsa – dörmögte Scott, majd ismét kihajtott az országúira. – Mindenki tartsa nyitva a szemét! Különösen te, Ian. Valami nem stimmel. – Sohasem szokott – jegyezte meg Taylor csendesen. – Soha.

BISBEE VÁROSA FELÉ ELHALADTUNK egy hatalmas, teraszos kialakítású, több száz méter mélységű, külszíni rézbánya mellett. A város maga csodaszép volt, egy hegység völgyében épült, ahol az épületek egyre magasabbra és magasabbra kúsztak, amíg a hegyoldal meredek szöge gátat nem vetett nekik. A város hanyatlásnak indult, miután a hetvenes években bezárták a bányát, később azonban rátaláltak a hippik, és így újra fellendült az élet. Mivel az emberek hajdan a rézből éltek, sok épület tetejét rézből készült lemezek es zsindelyek fedték. A réz kiválóan vezeti az elektromos áramot, és talán éppen ezért egészen másként éreztem magam a városban. Erősebbnek. Sőt még a szokásosnál is elektromosabbnak. Mintha szükségem lett volna rá! Amikor beértünk Bisbee belvárosába, Scott követte a helyi útjelző táblákat a kórházhoz. A sürgősségi bejárathoz hajtottunk,

és leparkoltuk a buszt, azután Scott berohant, míg Jack kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, majd Abigaillel együtt kiszálltak. Egy perc sem telt el, Scott máris visszatért, nyomában egy orvossal és két segéddel, akik egy fém hordágyat toltak. – Mi történt? – kérdezte az orvos. – Úgy hisszük, egy robbanásban sérült meg – válaszolta Scott. – Hogy érti azt, hogy „hiszik”? – kérdezte kurtán az orvos. – Vagy volt robbanás, vagy nem. – Nem voltunk a helyszínen – magyarázta Scott. – Az út mellett akadtunk rá. – Van sejtelmük róla, miféle robbanás lehetett? – Nincs. Csak égő törmelékeket láttunk a környéken. Talán egy olajtartály repült a levegőbe, vagy ilyesmi. A sebesült őr újra hangosan felnyögött, amint a két beteghordó átemelte a hordágyra. – Akkor hát nem a csoportjukhoz tartozik – szögezte le az orvos. – Nem. Éppen egy mexikói tanyára tartottunk egy hétvégi lelkigyakorlatra, amikor megláttuk ezt a fickót úgy négyszáz méterre a főúttól. Csaknem eszméletlen állapotban találtunk rá. Azonnal Nacóba hajtottunk vele, de ott nem voltak kellően felkészülve a kezelésére. Az orvos tovább vizsgálgatta a sebesültet, azután így szólt: – Rendkívül különös. Nem láttam ilyen égési sebeket, amióta... – Habozott, majd felnézett Scottra. – Vietnamban találkoztam ilyesmivel. Napalm okozta égésnek látszik. Ostin már éppen közbe akart kotyogni, Scott azonban belé fojtotta a szót. – Ahogy már mondtam, sajnos nem tudjuk, mi történt pontosan. Követtük az orvost és a beteghordókat a kórházba. A műtő ajtajában az orvos Abigailhez fordult. – El kell engedned a beteg kezét, ifjú hölgy!

Az őr még erősebben szorította Abigail kezét. Bizonyára rájött már, hogy csillapítja a kínját. – Szüksége van rám – mondta Abigail. – Vigaszt nyújtok neki. Az orvos egy pillanatig tétovázott. – Jól van – adta be végül a derekát. De be kell mosakodnod. És kesztyűt is húzz! – Vajon latexen keresztül is működik a képessége? – suttogta Taylor. Vállat vontam. Miután Abigail és az orvos eltűnt a sürgősségi részlegen, egy nővér a várószobába vezetett minket. Amint végigsétáltunk a folyosón, a nővér tekintete megakadt a karomon. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de villámcsapás ért? Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. – Honnan találta ki? – kérdeztem végül. – A Lichtenberg-féle ábrákból gondoltam – felelte a nővér. – Még csak kézikönyvekben láttam őket. Szörnyen fájdalmas lehetett. – Nem volt vészes – legyintettem. Meglepetten felvonta a szemöldökét. – Nem volt vészes? Ezek elektromos égés nyomai. A legrosszabb fajtából. – Azt hiszem, nem voltam egészen magamnál, amikor megtörtént – magyaráztam. Sietve távolabb léptem tőle, majd leültem egy kanapéra. Scott, Ian, Zeusz és Tessa kimentek, hogy szemmel tartsák a környéket. Nichelle kért egy ceruzát a regisztrációs pultnál, azután lekuporodott a sarokba rajzolni, míg Jack, Taylor, Ostin, McKenna és én vele szemben üldögéltünk a kanapén. – Az őrt Billy Raynek hívják – mondta Taylor. – A nagymamája nevelte fel, aki még mindig él, és kilencvenkét éves. – Az Elgen őröknek nincs nagymamájuk – morogta Jack. – Nem is születnek; petékből kelnek ki. Nevük sincs. Csak annyi,

hogy Elgen. – Az alabamai Huntsville a szülővárosa – folytatta Taylor. – Milyen fura, hogy a fickó valahonnan származik! – jegyezte meg McKenna. – Mindenki származik valahonnan – felelte Ostin. – Tudom, de akkor is fura. Mintha azon gondolkodnánk, vajon Colby Cross hol járt általánosba. – Vagy Hitler – tette hozzá Jack. – Szerintetek Hatch honnan származik? – kérdezte Ostin. – A pokolból – vágta rá Jack habozás nélkül. – Tudod, nem véletlen – mutattam rá Taylornak. – Mi nem véletlen? – csodálkozott. – Hogy a fickó mindenfélét tudat veled magáról – válaszoltam. – Jó okkal teszi. – Miért? – Azt akarja, hogy segíts neki életben maradni. – Nem értem az összefüggést. – Nehezebb olyasvalakit megölni, akit az ember ismer. A háborúban pontosan ezért akarják minden emberi vonásától megfosztani az ellenséget. Nem emberek, mint mi vagyunk, hanem fritzek, digók, muszkák vagy hitetlenek. Miután kiderül, hogy van családjuk, hogy valakinek a fia vagy unokája az illető... már egészen más a helyzet. – Igazad van – bólintott Jack. – A bátyám Afganisztánban állomásozott egy harci egységnél, amikor a tálibok rájuk támadtak. Az egyik tálib katona megpróbálta leszúrni a bátyámat, de neki sikerült ellene fordítania a fegyvert. Amíg a századuk az erősítésre várt, a bátyám kénytelen volt két órán át egy szobában ülni a hullával. Kivette a katona tárcáját. Talált benne egy fényképet a feleségével és a kisfiával. A bátyám azt mondta, hogy bár a fickó meg akarta ölni, mégis elszomorította a dolog... Jack szavai elhaltak a csendben. Néhány perccel később Scott lépett be a váróba odakintről.

– Van már hír az állapotáról? – érdeklődött. – Semmi – felelte Taylor. – Láttatok valamit? – kérdeztem. – Nem. Ian sem. Úgy tűnik, hogy nem követtek minket. De ez még mindig nem magyarázza meg, miért engedtek át minket olyan könnyen a határon. – Talán egyszerűen szerencsénk volt – mondta Ostin. – Mégis mióta számítunk mi szerencsésnek? – vágott vissza Taylor. – Hiszen élünk, nem? – szólalt meg Nichelle, hirtelen bekapcsolódva a beszélgetésbe. – Szerintem nagyon is szerencsések vagyunk. Nichelle derűlátása igencsak meglepett. – Érkezett hír Boydtól? – érdeklődtem. – Egyelőre semmi – válaszolta Scott. – Vissza kell mennem a busszal Douglasbe, hogy megnézzem, mi a helyzet. Szükségem lesz egy kis erősítésre. – Szóval, ha megtaláltuk Boydot, utána mihez kezdünk? – kérdeztem. Scott letelepedett mellénk. Közelebb hajolt, kezét összekulcsolta az ölében. – Van egy menedékházunk Albuquerque-ben – mondta halkan. – Feltételezve, hogy még mindig van gépünk, úgy gondolom, hogy oda kellene repülnünk, és megvárnunk, amíg a Hang kapcsolatba lép velünk. – A legutóbbi menedékház nem bizonyult túl biztonságosnak – jegyezte meg Jack. – Többé már semmi sem biztonságos. Fogalmunk sincs, milyen információk szivárogtak ki, de még mindig ez a legjobb lehetőségünk. – Én vissza akarok menni Idahóba a szüleimért – mondta Taylor. – Úgy is lesz – ígérte Scott. – De először is biztonságba kell juttatnom titeket, aztán elmegyek értük.

– Szerintem előbb jó lenne, ha beszélnél az anyukáddal – javasoltam Taylornak. – Meg kell tudnod, hogy még mindig Boise-ban vannak-e. – Ha az Elgen lehallgatja a telefonjukat – szólt Ostin –, nyomon tudják követni a hívást. Elég egy hívás innen, a határ közeléből, és rögtön megtudják, hogy visszatértünk. – Akkor közvetlenül az előtt kell elintézni a hívást, hogy elhagynánk Arizonát – válaszolta Scott. – Mi lesz a sebesült őrrel? – kérdezte McKenna. – Holnap még nem lesz olyan állapotban, hogy utazzon. – Nem maradhatunk mindnyájan itt, amíg jobban lesz – felelte Scott. – Túl kockázatos. – Abi és én mellette maradhatunk – ajánlotta fel Jack. – Aztán később csatlakozunk hozzátok. – Nem örülök, hogy újra szétválunk – vetettem ellen. – Legutóbb is csapdába estünk. – Még mindig jobb, mint ha mindnyájunkat foglyul ejtik – vélte Jack. – Korántsem biztos, hogy a fickó miatt érdemes kockára tenni bármelyikünk életét – érveltem tovább. – Michaelnek igaza van – bólintott Scott. – Ma éjjel mindnyájan Douglasben maradunk, de reggel továbbrepülünk. Később még visszajöhetünk az őrért. – Aggodalmasan összeráncolta a homlokát. – Ám először is elő kell kerítenem a másodpilótámat.

ELHAGY TUK HÁT A BISBEE-I KÓRHÁZAT, és harminchét kilométert vezettünk Douglas felé a szállodához, ahol az éjszakát akartuk tölteni. A Gadsden Hotel egy magas, történelmi épületben kapott helyet, éppen olyan ódonnak látszott, mint a város maga, és messze a legnagyobb építménynek számított a történelmi főutcán. – Hallottam már erről a helyről – szólt Ostin. – Rajta van az Amerikai Nemzeti Műemléképületek jegyzékén is. Egy csomó filmben szerepelt. A 333-as szobáját állítólag kísértetek látogatják. Tessa a szemét forgatta. – Kísértetek, komolyan? Mostanáig meg voltam győződve, hogy okos vagy. – Az is vagyok – jelentette ki Ostin. – És igen, hiszek a szellemekben, kísértetekben és mindenféle paranormális

jelenségben. A szálloda előtt parkoltuk le a buszt az utcán, majd besétáltunk az épületbe. Az előtér magas mennyezete meglepően gyönyörű volt, kecses márványoszlopokkal. Az emeleti erkélyre vezető, kettős lépcsősor falán egy tizenkét méteres Tiffany-freskó díszelgett, ami a mexikói sivatagot ábrázolta. – A 333-as szobában akarok megszállni – szólt Nichelle. – Mindig is szerettem volna találkozni egy igazi kísértettel. – Kísértetek nem léteznek – jelentette ki Tessa. – Örülök, hogy így érzel – válaszolta Nichelle. – Lehetsz a szobatársam. Követtük Scottot a regisztrációs pulthoz. – Van szabad szobájuk ma éjszakára? – érdeklődött. – Igen, uram – felelte a recepciós, és alaposan végigmért minket. Negyven körüli, szőke férfi volt, és a kitűzőjéről azt is leolvashattuk, hogy Tomnak hívják. Észrevettem, amint tekintete egy pillanatra megakadt a karomon sötétlő forradásokon. – Hat szobára lenne szükségünk ma éjjelre – folytatta Scott. – Kétágyas szobákra. – Meg tudjuk oldani. Elkérhetem a bankkártyáját? Scott elővette a tárcáját, majd felmutatta az igazolványát a férfinak. – Ha jól tudom, van önöknél saját számlánk. – Egy pillanat – mondta a recepciós, és keresgélni kezdett a számítógépén. – Természetesen. Nagy örömömre szolgál, hogy újra nálunk üdvözölhetem, Mr. Allen. Minden szobát ugyanarra a számlára vezessek fel? – Igen, legyen szíves! – Látom, hogy amikor legutóbb nálunk járt, a 110-es szobában szállt meg, a Jacuzzi lakosztályban. Most is ugyanazt óhajtja, vagy esetleg mást szeretne? – Ezúttal a normál szobáikat választjuk – felelte Scott. – A történelmi szobákat.

– Én a 333-as szobát kérem – szólt közbe Nichelle. Tóm vetett rá egy halovány mosolyt. – Szóval már hallották hírét a kísértetünknek? Nichelle bólintott. – Maga látott már igazi kísértetet? – Egyszer – válaszolta a férfi. – A pincében. Kiment az áram, így hát lementem egy zseblámpával, hogy ellenőrizzem a biztosítékot. Egyszer csak hideg borzongás futott végig a tarkómon, és támadt egy érzésem, hogy valaki figyel. Aztán megpillantottam egy ember formájú felhőt, amint egyenesen felém közeledett. – Hátborzongató! – suttogta Taylor. – Egy felhőt, ami emberhez hasonlított? – szólt Tessa megvetően. – Humbug! – Ó, egy kétkedő! – mosolygott Tom. – Hetente legalább egyszer hallok valamilyen „szellemes” történetet a vendégektől. Különösen azoktól, akik a 333-as szobában szállnak meg. Egyszer egy egész filmstáb lakott nálunk, amíg egy dokumentumfilmet forgattak a régi vadnyugatról. Az egyik operatőr azt állította, hogy a szobájában valaki egész éjszaka kapcsolgatta a villanyt, aztán minden ruháját lerángatta a vállfákról a szekrényében. – Biztosra veszem, hogy ez benne volt a Scooby-Doo egyik részében – mondta Tessa. Tom csupán mosolygott. – Egy másik alkalommal egy nő, egy főiskolai tanár azt mesélte, hogy éjszaka érezte, amint valaki bemászik mellé az ágyba. Amikor viszont oldalra fordult, hogy megnézze, senkit sem látott. – Valószínűleg csak magányos volt, és álmodta az egészet – vágta rá Tessa. – Talán valóban így történt, mindenesetre ő elhitte. Három napra foglalta le a szobát, de az éjszaka közepén összecsomagolta a holmiját, és elmenekült. Egy egész mappa tele van már a

vendégeinktől származó, természetfölötti jelenségekről szóló beszámolókkal. Többségük egyszerű eseményeket ír le éjjel felkapcsolódó lámpákról és tévékről, vagy éppenséggel a radiátorból felhangzó, furcsa zajokról. Különösen a 333-as szobában. – Minden régi radiátor furcsa zajokat ad ki – felelte Tessa. – A régi épületekben sok a fura hang. – Lehetséges, hogy önnek van igaza, de miután az ember már tíz éve hallgatja ezeket a történeteket, maga is elkezd azon tűnődni, hogy talán van valami a dologban. – Logikusan nézve én is éppen erre a következtetésre jutottam – helyeselt Ostin. – De az is könnyen előfordulhat, hogy a korábban hallott kísértethistóriák termékeny pszichológiai táptalajt teremtenek a tömeghisztéria kialakulására. Tom értetlenül pislogott a haveromra. – Mindig így szövegel – panaszkodott Tessa. – Szörnyen bosszantó. – Ami azt illeti, éppen hogy lenyűgözött a szókincse – válaszolta Tom, kiosztva a szobakulcsokat. – És itt is a 333-as a kisasszonynak – tette hozzá, és átadta a kulcsot Nichelle kezébe. – Kösz – mondta a lány. – Akad a közelben egy jó étterem? – érdeklődött Ostin. Mindjárt éhen halok. – Természetesen, uram. Ott van a híres Nyereg és Sarkantyú Tavernánk rögtön jobbra, önök mögött. Miközben átvettük a kulcsainkat, Scott előhúzta a mobilját, hogy elintézzen egy hívást. Vetettem rá egy lopott pillantást. Olyan rémült arcot vágott, mint aki szellemet látott. Fejét csóválva letette a telefont. – Nem hiszem el – csattant fel. Mindnyájan feléje fordultunk. – Mit? – kérdeztem értetlenül. – A repülőgépünk elment. – Hogyhogy elment? – csodálkozott Zeusz.

– Boyd elrepült vele még aznap éjjel, amikor megérkeztünk. – Miért tett volna ilyet? – kérdezte Tessa. – Nem lehetett rá oka... – Scott hirtelen elhallgatott, egyértelmű aggodalom tükröződött az arcán. – Nem lehetett rá semmiféle oka. – Lehetséges, hogy titokban az Elgennek dolgozott? – vetette fel Zeusz. – Tizenkilenc éves kora óta ismerem Boydot. Nem ment volna el nélkülünk, hacsak nem... – Scott lehunyta a szemét. – Valami nagy baj történt. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Taylor. – El kell mennem a reptérre, hátha valaki tudja, mi a csoda folyik itt – válaszolta Scott. – Ian, tudnál segíteni nekem? – Persze. – És Tessa, talán egy kis erősítésre is szükségünk lehet. – Jól van, benne vagyok. – Én is megyek – jelentkezett Zeusz, és kézen fogta Tessát. – Ha netán némi tűzerő is elkelne. – Jobb lenne, ha mindnyájan mennénk – javasoltam. – Nem – ellenkezett Scott. – Nem tartanám bölcsnek, ha egy lapra tennénk fel minden erőnket. Magammal viszem Iant, Tessát és Zeuszt. Michael, kérlek, tartsd össze a többieket! – Meddig lesznek távol? – kérdeztem. – Mindössze húsz percre van innen a reptér, így két óra alatt megjárjuk. Ha addig nem kaptok hírt felőlünk, tudni fogjátok, hogy valami balul ütött ki. – Rendben. Együtt maradunk, amíg nem jelentkeznek – ígértem. – Hívja a szobánkat, ha van bármilyen hírük. – Melyik szobában lesztek? – kérdezte Scott. – A kísértetesben – vágta rá Nichelle.

MIUTÁN SCOTT ELINDULT IANNEL, Zeusszal és Tessával, mi, többiek, Ostin nyomában átsétáltunk a hotel éttermébe, vagyis a Nyereg és Sarkantyú Tavernába. Az éttermet láthatóan nemrégen újíthatták fel, a gipszkarton falakat hal vány sárgára festették, és több tucat különböző marhabilloggal díszítették. A fapadló sötétre pácolt pallókból készült, a főfal mellett pedig egy hosszú bár terpeszkedett, fekete műanyag és krómozott székekkel. A helyiség túloldalán egy fényesen kivilágított zenegép állt. Összetoltunk két szomszédos asztalt, majd letelepedtünk köré. Egy perc sem telt el, és máris megjelent egy pincérnő. – Sziasztok! Carlának hívnak. Hogy vagytok ma este, fiatalok? – Köszönjük, remekül – válaszolta Taylor mindnyájunk nevében. Fogalmam sincs, mikor neveztek így utoljára.

– Biztosan Mexikóba készültök vakációzni. – Éppen most jöttünk vissza – felelte Taylor. – Tényleg? És mit láttatok? – Rombolást – válaszolta Ostin. McKenna megrovó pillantást vetett rá. – Mexikóiakat – tettem hozzá. – Többnyire. – Magamtól is kitalálhattam volna – nevetett a pincérnő. – Szóval, tényleg kísértetek járják ezt a helyet? – kérdezte Nichelle. – De még mennyire, drágaságom! – Látott már valaha szellemet? – Nem a fej nélküli fantomot, akiről mindenki összevissza fecseg, de időnként itt teljesen megőrül az elektromosság, beindulnak a turmixgépek, a lámpák maguktól kapcsolódnak fel és le, vagy éppen villódznak a fények. – Nagyon úgy tűnik, hogy elavultak a villamos vezetékek – állapította meg Ostin. – Mintha nemrég azt említetted volna, hogy hiszel a szellemekben – mondtam. – Hiszek is. De azért még logikusan gondolkodom. A nő elvigyorodott. – Tavaly januárban kicserélték az összes villanyvezetéket, amikor felújítottuk az éttermet. Egyszer járt errefelé egy kísértetszakértő. Egy olyan szellemvadász tévéműsorból. Azt állította, hogy a kísértetek és a kopogó szellemek valójában csupán elektromos energiából állnak, ezért is vonzódnak úgy az áramhoz. Némelyek szerint elektromosságból táplálkoznak. – Pompás! – dörmögtem. – Akkor mi kész lakomának számítunk. Taylor játékosan a karomba bokszolt. – Ma éjjel biztosan látni fogunk néhány kísértetet – jelentette ki Ostin. A pincérnő vetett ránk egy furcsálló pillantást, azután így szólt:

– Akkor hát térjünk a lényegre! Mit hozhatok nektek? – Mindnyájan limonádét kérünk – mondta Taylor. – Engem kivéve – helyesbített Ostin. – Én gyömbért kérek. – Hat limonádé, egy gyömbér. – ...és hozzá még pár adagot ebből a szalonnába göngyölt jalapeno paprikából – folytatta Ostin. – Rendben. Máris intézem. Aztán visszajövök, hogy felvegyem a többi rendelést. Miután a pincérnő elsietett, Nichelle törte meg a csendet. – Ha a szellemek tényleg elektromosak, éreznem kellene a jelenlétüket. Talán még befolyásolni is tudom őket. – Irtó király lenne! – lelkesedett Ostin. – Te lehetnél a szellemhóhér! – Mi lenne, ha nem beszélnénk folyton ezekről a fránya kísértetekről? – csattant fel Taylor. – A frászt hozzátok rám. Nincs elég bajunk már így is?! – Igen, itt van mindjárt az, hogy mivel fizetünk a vacsoráért – válaszoltam. Hirtelen rádöbbentem, hogy csak tajvani dollár és peso van nálam. – Van esetleg valakinek amerikai dollárja? – Biztosan rá tudjuk terhelni a szobánkra – mondta Ostin. Amikor a pincémő visszatért, rendeltünk nála sajtos-babos burritót, egy taco salátát, marhás tacót és sült csirke steaket. Miután befejeztük az evést, így szóltam a többiekhez: – Szerintem menjünk fel a szobánkba, hátha Scott telefonál. – Én útközben megállok a recepciónál, hogy kölcsönkérjem a szellemtörténetes gyűjteményüket – mondta Ostin. – Azt én is át akarom böngészni – szólt Nichelle. A szobánkra írattuk a vacsora árát, majd mindnyájan megálltunk a recepciós pultnál. A férfi megengedte Ostinnak, hogy kikölcsönözze a kísértetes könyvet, és a haverom magával is vitte, fel a harmadik emeletre. Mégpedig a 333-as szobába, ami a hátborzongató zöld fénnyel megvilágított folyosó legvégén nyílt. – Nézzétek! – szólt Taylor, amikor a szobához értünk. Az

ajtót sötétzöldre festették, és az emberek neveket és üzeneteket véstek a fába. Valaki belekarcolta a 666-os számot, valaki más pedig áthúzta, és Jézus nevét véste fölé egy kereszttel. A szálloda „történelmi szobái” éles ellentétben álltak az előtér pompájával. – Pont úgy néz ki, mint a régi szobám Pasadenában – jegyezte meg Nichelle, amint körülkémlelt. – Mintha a szállodának ezt a részét kifelejtették volna a felújításból. – Dehogyis – felelte Ostin. – Csak annak már legalább hatvan éve. – Mindössze egyetlen éjszakáról van szó – mutattam rá a dolog derűs oldalára. – Még mindig jobb, mint a dzsungelben éjszakázni. Miközben Ostin, Taylor, McKenna, Abigail, Jack és Nichelle a kísértetes könyvet nézegette, én leheveredtem az ágyra, hogy gyorsan szundítsak egy kicsit. Minden bizonnyal fáradtabb voltam, mint gondoltam, mert pár perccel később el is nyomott az álom. Amikor felébredtem, Taylor mellettem üldögélt az ágyon. – Mennyit aludtam? – kérdeztem. – Körülbelül egy órát. Az órámra pillantottam. – Scott telefonált? – Még nem. – Mióta vannak már távol? – kérdezte McKenna. – Majdnem két és fél órája – válaszolta Ostin. – Scott azt mondta, hogy legfeljebb két órába telik, amíg visszaérnek – mondta Nichelle, felnézve a kísértetes könyvből. – Hívni fognak – jelentette ki Taylor. – Na és ha mégsem? – kérdezte Nichelle. Jack felé fordultam, akinek szintén aggodalom árnyékolta be az arcát. Rémesen pislogtam. – Nos, nem sokat tehetünk ilyen késő éjszaka – jegyeztem

meg. – Még kocsink sincs. – Simán be tudok pöccenteni egy autót – szólalt meg Jack. – Mégis hová mennénk vele? – kérdezte Taylor. – Tucson a legközelebbi nagyváros – vetette fel Ostin. – Nagyjából százhatvan kilométernyire van innen. Oda kellene mennünk. Egy pillanatig fontolóra vettem a javaslatot, majd így válaszoltam: – Ha hajnali négyig továbbra sincs hírünk Scottékról, szerzünk egy autót, és elmegyünk Tucsonba. Addig is egy szobában maradunk mindnyájan. Próbáljunk aludni egy keveset! Megeshet, hogy egy darabig nem lesz rá lehetőségünk. Én őrködök. – Fenn maradok veled – ajánlotta fel Taylor. – Nem vagyok olyan fáradt. – Csaknem azon nyomban ásított egyet, amint kiejtette a szavakat. Amíg a többiek aludtak, Taylorral a burgundivörös szőnyegen üldögéltünk az ajtó mellett, és a fülünket hegyezve hallgattuk a folyosóról beszűrődő hangokat. Kevéssel éjjel egy óra utánig teljes csend uralkodott, amikor is hirtelen rohanó léptek zaja hallatszott. Az első gondolatom az volt, hogy ránk támadt egy Elgen őrjárat, de a kukucskálón kilesve csupán egy csapat főiskolást vettem észre, akik valószínűleg egy görbe hétvégére ruccantak le a határhoz. Körülbelül fél óra elteltével Taylor is mély álomba merült. Nekidőltem háttal az ajtónak, és igyekeztem nyitva tartani a szememet. Szerencsére bőségesen volt min agyalnom. Ráadásul még az arcom is őrülten rángatózott, ami mindig megnehezíti az alvást. A szellemen is eltöprengtem. Ha tényleg létezik, vajon ki tudnám ütni egy gömbvillámmal? Képes lennék megijeszteni? Félnek egyáltalán a kísértetek? Hajnali fél három körül a radiátor furcsa, kopogó hangokat kezdett kiadni, jól felismerhető, határozott ritmusban, mintha

valaki egy kódolt üzenetet akarna továbbadni. Azt kívántam, bárcsak Ostin ébren volna, hogy megfejthesse. A zaj felcsigázta ugyan az érdeklődésem, de nem ijesztett meg. Jóval erősebb félelmet kellett bennem, aminek a létezéséről már tudtam a világban, mint olyasmi, amit még csak nem is láthattam. Miért nem telefonált még Scott? Mi történhetett velük? Nem sokkal később újra elszundíthattam, mert hirtelen felriadtam. Az arcomon feküdtem az ajtó mellett, és lassú, nehéz léptek nesze ütötte meg a fülemet odakintről. Hallottam, amint valaki fel és alá sétálgat a folyosón, majd végül megáll a közelünkben. Óvatosan felálltam, és kilestem a kukucskálón. Egy feketébe öltözött férfi állt két ajtóval távolabb a folyosó túloldalán, Ostin és az én szobám előtt. Egy pillanatig meredten figyeltem, azután óvatosan felkeltettem Taylort, kezemet a szájára szorítva, nehogy bármilyen hangot kiadjon. Értetlen arccal pislogott fel rám. – Valaki van odakinn – suttogtam. – Ébreszd fel Jacket! Taylor az ágyhoz mászott, és finoman megrázta Jack vállát. – Mi a...? Taylor gyorsan Jack szájára tapasztotta a tenyerét. – Csitt! Valaki járkál odakinn. A férfi lenyomta a kilincset, azután elővett valamit a zsebéből, becsúsztatta a zárba, elfordította a kilincset, majd besurrant. – Feltörte a zárat – suttogtam. – Az én szobámban van. Taylor felébresztette a többieket is, Jack pedig bement a fürdőszobába. A törülközőtartóval a kezében tért vissza, és úgy lóbálta, akár egy bunkósbotot. Mindenki az ajtó köré gyűlt. – Most a velünk szemközti szobába hatol be – mondtam. – Az az én szobám – suttogta Jack. – Az Elgen embere? – kérdezte Ostin. – Nem tudom megállapítani. Feketét visel, és az arcát maszk fedi. Azt hiszem, fegyver van nála. – Látsz nála pisztolyt? – csodálkozott Jack.

– Nem. Mellény van rajta. De oldalt kidudorodik. – Bárcsak Ian is itt volna most! – sóhajtotta Taylor. – Bárcsak mindnyájan itt volnának! – feleltem. – Hányan vannak? – kérdezte Jack. – Csak egyetlen fickó – válaszoltam. – Már amennyire látom. De ha az Elgen embere, te is tudod, hogy nem jött erősítés nélkül. – Ugyanaz a nóta, mint Tajvanon – mondta McKenna. – Ezúttal viszont csak a harmadik emeleten vagyunk – jegyezte meg Ostin. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta az utcára. – Van alattunk egy tető úgy négyméternyire, aztán egy másik is nagyjából ugyanannyi távolságra. Összeköthetjük a lepedőket, és simán lemászhatunk. – Remek ötlet – bólintottam. – Mi legyen a terv? – kérdezte Jack. – Amikor a fickó megfogja az ajtógombot, Michael kiüti egy elektrosokkal – magyarázta Taylor. – Aztán elszökünk. – Rossz ötlet – rázta Ostin a fejét. – Ha vannak társai, rögtön tudni fogják, hogy itt vagyunk, és megrohamozzák a szobát. Egy pillanatig elgondolkodtam. – Egyedül járja végig a szobákat – mondtam halkan. – Én azt javaslom, hogy engedjük be. Ha csak egymagában jött ide, könnyedén elintézhetjük. Ha erősítéssel érkezett, el kell hitetnünk velük, hogy minden a legnagyobb rendben, amíg el tudunk menekülni. – Megfordultam. – Ostin, Abi, McKenna és Nichelle, vigyétek a lepedőket a fürdőszobába, és kössetek belőlük egy hosszú kötelet! – Amikor a fickó ehhez a szobához ér, szépen beengedjük. Aztán, ha már benn van, Taylor kisüti az agyát, Jack leteperi a padlóra, én pedig elintézem egy áramütéssel, hogy elveszítse az eszméletét. Jack lefegyverzi és megkötözi, amíg kulcsra zárom az ajtót. – Végül bezárjuk a fickót a fürdőszobába, és kimászunk az

ablakon. – Jackre pillantottam. – Mi a véleményed? – Szerintem jó terv – állapította meg Jack. – Csak reménykedjünk, hogy nem várnak ránk odakinn. – Képes leszel megbirkózni vele a törött bordáddal is? – kérdeztem. – Miféle bordákról beszélsz? – felelte. – Jól van – bólintottam. – Akkor hajrá! Ostin és a három lány lehúzta a lepedőt az ágyakról, azután bevitték őket a fürdőszobába, hogy kötelet készítsenek, míg én újra kilestem az ajtó kukucskálóján. Jack leguggolt Taylor mögé. – Lerakhatnátok néhány párnát, hogy ne csapjon nagy zajt, amikor a padlóra zuhan – szólt Taylor. – Igazad van – válaszolta Jack a homlokát ráncolva. – Talán nem tetszik az ötletem? – Csak kifejezetten vártam már, hogy a földbe döngölhessek egy Elgen őrt – felelte Jack. Taylor a hátamra tette a kezét, hogy olvashasson a gondolataimban, és láthassa, amit én is látok. Egy perc elteltével a férfi kijött a miénkkel szemközti szobából. Azután megfordult, szemét most a mi ajtónkra szegezte. Már jön is – gondoltam magamban. Taylor hátrahajolt, és Jack fülébe suttogott. A fickó megérintette az ajtógombot, azután valamiféle fémeszközt csúsztatott a zárszerkezetbe. Gyors pillantást vetettem Taylorra, aki közben a bal oldalamra húzódott, nehogy a betolakodó meglássa, mielőtt átlépné a küszöböt. Ne üsd ki az agyát, amíg beljebb nem kerül a szobába! – figyelmeztettem gondolatban. Taylor bólintott. Kattant a zár. Az ajtógomb lassan elfordult, majd óvatosan kinyílt az ajtó. A fickó már félig benn volt a szobában, amikor észrevett minket Taylorral, amint az ajtó mögött kuporgunk. Most! — gondoltam. Taylor lehajtotta a fejét. A fickó értetlenül mozdulatlanná

dermedt. Jack megragadta a ruhája elejét, teljes erejéből előrerántotta, és arccal a földhöz vágta. Egy rúgással sietve becsuktam az ajtót, miközben megragadtam a férfi lábát, és pulzáltam. Egyszerre elernyedt a teste. Jack előhúzta a betolakodó fegyverét a tokjából, térdével a fickó derekára nehezedve. – Elkaptuk – örvendezett. – Ostin, tűnjünk el innen! – mondtam. – Még dolgozom rajta – válaszolta. – Dolgozz egy kicsit gyorsabban! – sürgettem. – Taylor, nyisd ki az ablakot! Taylor megpróbálta kinyitni az ablakot, de az meg sem moccant. Beragadt a vastag festékrétegtől. – Inkább segíts Taylornak! – fordultam Jackhez, kezemet az ájult férfin tartva. – Ostin, siess! Jack felállt, majd többszöri próbálkozásra sikerült egy lökéssel kinyitnia az ablakot. Végül Ostin és a többiek kijöttek a fürdőszobából, kezükben a rögtönzött kötéllel. Ostin a lepedők egyik végét a radiátor köré rögzítette, majd a másik végét kidobta a nyitott ablakon. – Biztos vagy benne, hogy elég erősek azok a csomók? – kérdezte Jack. – Ki fognak tartani – bólintott Ostin. – A fejemet teszem rá. – Jól van – nyugtázta Jack, és megfordult. – Ugyanis le mész elsőként. Jack visszajött hozzánk, és a foglyunk hátára térdelt. A férfi cargo nadrágot és fekete, hosszú ujjú felsőt viselt, Elgen jelvényt vagy rangjelzést azonban nem láttunk rajta. Fejére szintén fekete, kötött maszkot húzott, apró kivágásokkal a szeme helyén. – Látni akarom a fickó arcát – mondtam Jacknek. – Fordítsuk meg! Hátára gördítettük az eszméletlen férfit, azután Jack lerántotta róla a sapkát. Taylor levegő után kapkodott a döbbenettől.

– Nem hiszem el – hüledezett Jack. – Jobb lesz, ha inkább vársz egy kicsit – javasoltam Ostinnak, aki már lovagló ülésben gubbasztott az ablakpárkányon, és éppen mászni készült. – Mi történt? – Hátrapillantott a fogolyra. – Talán tudod, kicsoda? – Igen – válaszoltam. – Emeljük fel az ágyra! – Ismeritek ezt az alakot? – kérdezte Nichelle. – Gervaso a neve. És elméletileg nem kellene életben lennie.

MCKENNA FELKAPCSOLTA A VILÁGÍTÁST, amíg Jackkel felemeltük Gervasót az egyik ágyra. Jack újfent átkutatta, fegyvereket keresve, és ezúttal talált még egy különleges alakulatok által használt kést is a jobb lábszárára csatolt tokban. Jack lecsatolta róla, majd a saját övébe dugta, mialatt mindenki az ágy köré sereglett. – Honnan ismeritek? – kérdezte Nichelle. – Gervaso a kiképzőnk volt az ellenállásnál – magyarázta McKenna. – Akkor jó fiú? – Legalábbis az volt – felelte Ostin. – Egyelőre nem tudjuk, mit keres itt. Vagy miért is van életben, amikor mindenki más halott. – Talán elárulta a többieket – vélte Nichelle. – Sohasem árulná el a társait – jelentette ki Jack

határozottan. – Kitüntették a kiváló szolgálatért járó érdemkereszttel. A becsületéhez nem férhet kétség. – Akkor hát miért vetted el a fegyvereit? – érdeklődött Nichelle. Jack egy kicsit zavarba jött. – Jobb félni, mint megijedni – válaszolta végül. – Taylor, tartsd a fickón a kezed! Amikor magához tér, ki akarom kérdezni – mondtam. Gervaso alig pár percig feküdt még eszméletlenül, majd ébredezni kezdett. Amint teljesen magához tért, ösztönösen a pisztolyához kapott, és döbbenten megdermedt, amikor meglátta, hogy Jack egyenesen rászegezi a fegyver csövét. – Csak maradjon nyugton! – figyelmeztette Jack. – Ne próbálkozzon semmivel! Gervaso tekintete ide-oda járt közöttünk, és végül rajtam állapodott meg. – Michael, én vagyok. Gervaso. – Azt hittük, meghalt – mondtam. – Talán halottnak nézek ki? – Gervaso rám meredt. – Mi történt a karoddal? – Csak válaszoljon a kérdésre! – förmedt rá Jack. – Miért van még életben? – Mert nem haltam meg – vágta rá a fogoly. Halvány vigyor futott át az arcán. – Legalábbis még nem. Nyugodtan leteheted a fegyveremet – mondta Jacknek. – Azért jöttem, hogy megmentselek. Jack rám pillantott, én pedig bólintottam. Leengedte a pisztolyt. – Hol van Scott és a többiek? – kérdezte Taylor. – Biztonságban. A városban hemzsegnek az Elgen besúgói. Ezért jöttem vissza egyedül. Mielőbb ki kell juttatnunk innen titeket. Nem szükséges folyton hozzám érned, Taylor. Tudod jól, hogy igazat beszélek. Taylor láthatóan kissé zavarba jött, amint elhúzta a kezet.

– Az igazságot mondja – fordult hozzám. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Meghaltak a szüleim? – szólt közbe Ostin. Gervaso a haveromra nézett. – Nem – felelte. – De hát láttuk a farmot – mondtam. – Tudtuk, hogy jönnek az Elgen gépei. Evakuáltuk a birtokot, mielőtt még megérkeztek volna. – Anyám él? – kérdeztem. – Mindenki ép és egészséges. Édesanyád – Ostin felé fordult –, a szüleid, a tanács. Kezemet a szememre szorítottam, teljesen letaglózott a megkönnyebbülés. – Nem esett baja... Taylor megfogta a kezemet. – Tudtam, hogy van remény. Amikor ismét felpillantottam, Ostin szeme is könnyben úszott. Titokban letörölte a kigördülő cseppeket. McKenna gyengéden átkarolta. – Semmi gáz, pajtás! – mondta Jack. – Még a harcosok is sírnak néha. Ostin szótlanul bólintott. – Nem értem – szólt Jack újra Gervasóhoz. – Ha tudták, hogy az Elgen támadásra készül, miért nem ütöttek rajtuk? – Létezik olyan, hogy bátor vakmerőség, de van bátor ostobaság is – felelte Gervaso, egyenesen Jackre nézve. – Érted, mire gondolok? – Igen, felfogtam – bólintott Jack. – Hiába értesültünk a támadásról, az Elgen sokkal nagyobb tűzerővel rendelkezik nálunk. Egész hadseregük van, nekünk viszont nincs. Ám még ha sikerül is valamiképpen legyőzni őket, sok életet követelt volna. És ha engem kérdeztek, senkit sem szabad elveszítenünk. – Rám nézett. – Egyetértesz? – Igen, uram – válaszoltam.

– Gondoltam – bólintott. – De ez csak az egyik ok, amiért nem támadtunk. Az ellentámadás nem szerepelt a stratégiánkban. Abba a hitbe akarjuk ringatni őket, hogy teljesen megsemmisültünk. – Ha senki sem volt a birtokon – mondta Ostin –, hogyan tudták lelőni az egyik helikopterüket? A saját szemünkkel láttuk. Gervaso elmosolyodott. – Jó húzás volt, nem igaz? Emlékeztek még a robot őrberendezésre, amit Peruban használtunk? Ugyanaz a rendszer. Ráadásul még a helikopterünket is beizzítottam innen, Douglasből. Úgy véltük, valószínűleg nem merik kitenni a lábukat a birtokra, így éppen csak annyi izgalmat keltettem, hogy elhiggyék, váratlanul ért minket a támadásuk. – Ravasz – szólt Ostin elismerően. – Nagyon ravasz. – És mi lesz az Elgen őrrel, akit megtaláltunk? – kérdezte Jack. – Mihez kezdünk vele? – Scott beszámolt róla – mondta Gervaso. – Érdekes lehetőséget adott a kezünkbe. Egyúttal kockázatot is. Az Elgen egyelőre nem sejti, hogy életben van, és úgy hallottam, eléggé keserű, hajlandó lesz kitálalni nekünk mindent, amit tud. Nem hibáztatom. Az Elgen nem csupán a sorsára hagyta, még napalmot is zúdított rá és a társaira. – Szerencsére az egyenruhája majdnem teljesen leégett róla. Másként könnyen visszajuthatott volna a túlélése híre az Elgenhez, de még így sem tudhatjuk magunkat biztonságban. Minden Eigen őrbe beültetnek egy rádiófrekvenciás azonosítót, tehát még mindig nyomon követhető. Valószínűleg csak azért nem bukkantak még rá, mert nem is keresik. – Reggel egy megbízható orvosunk el fogja távolítani a nyomkövető eszközt. Aztán nyugodtabb leszek. Az állapota azonban rendkívül súlyos. Hetekbe telhet, mire eléggé stabilizálódik, hogy elszállíthassuk. – Továbbra sem értem – szólalt meg Taylor. – Miért állította nekünk a Hang, hogy nem maradtak túlélők a birtokon?

– Mert nem is maradtak – felelte Gervaso. – Mindenki elment. – Miért nem árulták el rögtön? – kérdezte Taylor. – Hát senkit sem érdekelt, min megyünk keresztül? – Tudom, milyen rettenetes lehetett számotokra – válaszolta Gervaso. – Halottnak hinni a szüleiteket és a barátaitokat. De mi feláldoztuk a főhadiszállásunkat, hogy az Elgen elhiggye, sikerült teljesen megsemmisíteniük minket. Csak egyetlen elcsípett üzenet, és máris hiába volt az áldozat! A többség érdeke azt diktálta, hogy félretájékoztassunk titeket. – Ez a katonai terminus a hazugságra – szólt Ostin megvetően. – Igaza van – mondtam. – Helyesen cselekedtek. – Akkor hát hol vannak a többiek? – kérdezte Ostin. Hol vannak a szüleim? – Amíg veszélyben forgunk, jobb lesz, ha nem tudjátok. De biztonságban vannak, sőt hamarosan találkozhattok is. Egyelőre maradjunk ennyiben! – És most mi lesz? – kérdeztem. – Tényleg elment a gépünk? Gervaso bólintott. – Nem lett volna túl nehéz az Elgennek lenyomozni a repülőgépünket, így hát utasítottuk Boydot nem sokkal az érkezésetek után, hogy újra szálljon fel vele. Meg akartuk akadályozni, hogy Mexikóba menjetek, de két órával elkéstünk. – Mit gondol, most mihez kezdjünk? – kérdeztem. – Kocsival Tucsonba hajtunk, és ott megvárjuk a Hang utasítását, hogy merre kell továbbmennünk. Pillanatnyilag sok tét forog kockán egyszerre. Ki kell várnunk az ellenfél következő lépését. – Ezt meg hogy érti? – kérdeztem. – Megszöktettétek Jáde Sárkányt, majd sikerült kereket oldanotok. Hatch biztosan nem fog örülni a hírnek. Amikor pedig Hatch nem örül, fejek hullanak a porba. A kérdés csupán az,

kinek a feje, és milyen magasról. Ha sikerülne elérnünk, hogy páran elpártoljanak a legfelsőbb szintről, azzal akár fordíthatnánk is a kockán. Hatch elektromos ifjai kapták a feladatot, hogy őrizzenek titeket. Kíváncsi vagyok, vajon felelősségre vonja-e a védenceit. – Hatch nem riad vissza attól, hogy megfenyítse a gyerekeit – szólalt meg Nichelle. Gervaso a lányra pillantott, és hirtelen rádöbbent, ki áll vele szemben. – Te vagy Nichelle, ugye? – Úgy bizony. – Hatch kedvenc kínzóeszköze. – Valóban, az is én vagyok – felelte Nichelle. – Vagyis, voltam. – Akkor hát tudod, hogy Hatch ugyan bebörtönözte és megkínozta a gyerekeit, de még soha egyet sem végeztetett ki közülük. Ám az ifjai most már egyre idősebbek, és csak idő kérdése, mikor lázad fel valamelyikük. Természetesen, ha történetesen Hatch ellen fordulnak, az jót és rosszat is jelenthet számunkra, a céljuktól függően. – Csakhogy ezúttal többről van szó. Az Elgennek továbbra is szüksége van egy szárazföldi bázisra, hogy végrehajthassák világuralomra törő, nagyszabású terveiket. Nemrégiben két új hadihajót vásároltak, amik pillanatnyilag Tuvalu felé tartanak, ahogy a Faraday és az Elgen flotta többi tagja is. A jelek szerint Hatch be akarja fejezni, amit elkezdett. – Háborút indítanak Tuvalu ellen? – hitetlenkedett Ostin. Gervaso a homlokát ráncolta. – Nem nevezném háborúnak. Tuvalu népe nem rendelkezik sem hadsereggel, sem fegyverekkel. Vagy teljes megadás, vagy totális mészárlás lesz a végkifejlet. – Újra rám nézett. – Szóval, ha nincs kifogásotok ellene, ideje elhúznunk innen. A kisbuszom a szálloda mögött áll. – Indulhatunk – bólintottam.

Gervaso felállt. – Visszakaphatnám a fegyvereimet? – kérdezte Jacket. – Persze. – Jack átnyújtotta neki a pisztolyt. – És a késemet is? Jack némi bűntudattal elmosolyodott, amint elővette a kést, elismerő tekintettel méregetve a pengét. – Reménykedtem, hogy nem fog feltűnni a hiánya. Gervaso egy pillanatig szótlanul nézett rá, majd így szólt: – Jól van. Megtarthatod. – Komolyan? – csodálkozott Jack. Gervaso nagylelkűen bólintott. – A földre szegeztél. Még soha senkinek nem sikerült. Megillet valamilyen jutalom. – Köszönöm – hálálkodott Jack. – Ez a legtutibb ajándék, amit valaha kaptam. – Kiérdemelted – felelte Gervaso. Újra felém fordult. – Egyébként gratulálok a tajvani sikeretekhez. Tudtam, hogy képesek lesztek rá. – Egy hajszálon múlt – válaszoltam. – Hatch majdnem elkapott. – Igen – bólintott ismét Gervaso. – De szerencsére ott van az a „majdnem”.

KÖVETTÜK GERVASÓT A LÉPCSŐHÁZON KERESZTÜL a földszintre, azután kilopóztunk a hotel hátsó ajtaján az utcára, ahol a kisbuszt hagyta. Még mindig sötét volt, amikor elhajtottunk. Az utazás Tucsonba alig több mint két órába telt, bár a java részét átaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor már elértük a város határát. A kisbusz hátsó ülésén nyomott el az álom, Taylor vállának támaszkodva. Amint felültem, ujjaival finoman kisimította a hajamat az arcomból. – Megnőtt a hajad – állapította meg. – Nincs sok időnk fodrászhoz járni – válaszoltam. – Túlságosan lefoglal a világ megmentése – mondta. – Hát igen – sóhajtottam. Mindketten kinéztünk a sivatagi tájra és a város egyre közeledő sziluettjére.

– Az ott biztosan Tucson – mutattam előre. – Az Ősi Pueblo – szólalt meg Ostin. – A micsoda? – kérdezte McKenna álmosan. – Az Ősi Pueblo. így szokták becézni Tucsont. – Mi egyáltalán az a pueblo? – kérdezte McKenna. – Egy mexikói város. – Nem – válaszolta Ostin. – Egy indián település. – Nekem mexikóinak látszik – állapította meg a lány. – Az Ősi Pueblo nagyon béna becenév – közölte Nichelle. – És még azt hiszed, hogy ez béna – mondta Ostin. – A nyolcvanas években a helyi újság versenyt hirdetett, hogy kitaláljanak egy új becenevet. A győztes ez volt: „Tucson, a napfénygyár”. – Ez még az Ősi Pueblónál is rosszabb – jegyezte meg Jack az első ülésről. – Úgy hangzik, mint egy gyerekeknek szóló rajzfilm címe. – Pontosan – bólintott Ostin. – Sosem lett népszerű. – Honnan tudja Ostin ezt a sok marhaságot? – kérdezte Taylor. – Olyan az agya, akár a Google. – Be kellene neveznie egy kvízműsorba – szólt Nichelle. – Tutira nyerne úgy egymilliárd dollárt. – Aztán az Elgen megkeresné, és habozás nélkül kinyírná – vágta rá Taylor. – Igen, nagyon valószínű – bólogatott Nichelle. – De legalább gazdagon harapna fűbe. A nap lassacskán felkelt a keleti láthatáron, amint Gervaso elhajtott egy szögletes útjelző tábla mellett, amin a következő felirat volt olvasható: ÜDVÖZÖLJÜK TUCSONBAN! – Mi a terv? – kérdeztem Gervasót. – Szerintem mindenki elég fáradt, így először is megállunk egy szállodánál, és pihenünk egy kicsit. Aztán a továbbiakat még meglátjuk. – Ma muszáj járnom egyet – szólalt meg McKenna. – A sok

utazástól képtelen vagyok nyugton maradni. Ha az Elgen nem öl meg előbb, tutira meghalok az unalomtól. – Túl sokat beszélünk a halálról – jegyezte meg Taylor. – Biztosan ott kering a gondolatainkban. – Sosem tudjuk kiverni a fejünkből – feleltem. – Megállhatunk valahol venni pár bagelt? – kérdezte Abigail. – Mielőtt éhen halok? – Még több halál – mondta Taylor csendesen. – Semmi gond – válaszolta Gervaso. – Biztosra veszem, hogy mindnyájan éhesek vagytok. – Tucsonnak nincs véletlenül egyeteme? – kérdezte Taylor. – Az Arizonai Egyetem – vágta rá Ostin. – A Vadmacskák. – Lóghatnánk egy kicsit a campuson – vetettem fel. – Remek ötlet – helyeselt Gervaso. – Ott jól el tudtok vegyülni. – Ahogy Ostin is folyton hajtogatja – szólt Jack. – Egy pénzérmét az apróval teli üvegben lehet legjobban elrejteni. – Egyszer mondtam – tiltakozott Ostin. – Mikor találkozunk Iannel és a többiekkel? – kérdeztem. – Néhány napig még biztosan nem – hangzott Gervaso válasza. – Nincsenek Arizonában. – Akkor hol vannak? – Egy biztonságos helyen – felelte. – Ahol senki sem talál rájuk. – New Y orkban? – Nem – rázta meg a fejét. – Utah államban. Megálltunk reggelizni egy Bámulatos Bagel nevezetű helyi pékségben. Dugig volt főiskolásokkal, és bár némelyikünk egy kicsivel fiatalabbnak látszott, Gervasónak mégis igaza volt, tényleg sikerült elvegyülnünk közöttük. Utána az egyetemi campus felé vezettünk, alkalmas szállodát keresve. Nem kellett messzire mennünk. – Ez jól néz ki – mondta Gervaso, és lefordult a forgalmas

utcáról a hotel felhajtójára. Az Egyetem Szálló nevet viselte. Gervaso pont a bejárat előtt állította meg a buszt, és mindnyájan kiszálltunk. Kinyitotta a kocsi hátulját, majd besétált a szállodába. Amint Jack kidobálta a csomagjainkat, Taylor undorodva felkiáltott: – Ó, fúj! – Mi a baj? – kérdeztem. – Azt hiszem, Elgen őr kenődött a táskámra. Taylor vászontáskájának oldalán egy sötét, barnásfehér folt sötétlett. – Az ott... genny? – Mindjárt elhányom magam – nyögött fel McKenna. – Nekem is okádnom kell – felelte Taylor. Néhány perccel később Gervaso kilépett a szállóból. – Rendben vagyunk. Kettesével osztozunk a szobákon. Jack, hajlandó vagy a szobatársam lenni? – Megtiszteltetésnek veszem – vágta rá Jack. Gervaso kiosztotta a szobakulcsokat. – Szóljatok, ha elmentek valahová! A 211-es szobában leszek. – Ha van kedved, lehetünk egy szobában, Nichelle – ajánlotta fel Abigail. Megörültem a szavainak. Az utóbbi időben őszintén megkedveltem Nichelle száraz, önmarcangoló humorát. Boldog voltam, amiért Abigail megbocsátott neki, vagy legalábbis próbálkozott. – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte Taylor. – Aludni – vágtam rá. – Én is – helyeselt. – Pár óra múlva találkozunk. Amikor a szobámba értem, hirtelen fejbe kólintott a kimerültség; nem is gondoltam, hogy ennyire elcsigázott vagyok. Mintha mostanában örökösen fáradt volnék. Leheveredtem a bevetett ágyra, és még a cipőmet sem vettem le, máris elnyomott az álom. Ostin ébresztett fel négy órával később. – Hé! Elpazaroljuk az egész napot. Menjünk, csináljunk

valamit! Felültem, és igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből. McKenna is a szobánkban állt, kissé Ostin háta mögé húzódva. – McKenna szeretne átsétálni az egyetemre – folytatta Ostin. – Aztán bekaphatnánk egy pizzát. – Taylor hol van? – kérdeztem. – Még készülődik – válaszolta McKenna. – Most jött ki a zuhany alól. Egy perc, és itt lesz. – Jön még valaki? – érdeklődtem. – Fogalmam sincs – felelte Ostin. – Jack talán egy órája lelépett Abivel. – Na és Nichelle? – Még nem láttam – rázta meg a fejét McKenna. – Valószínűleg a szobájában gubbaszt. – Kérdezd meg, hogy szeretne-e velünk tartani – javasoltam. – Rendben – bólintott a lány. – Mindjárt visszajövök. – Azzal kisétált a szobánkból. Mialatt McKenna utánajárt, mit csinál Nichelle, felhívtam Gervaso szobáját. Azon nyomban felkapta a telefont. – Gervaso. – Hahó! Itt Michael. Mi most átsétálunk az egyetemre. – Ki az a „mi”? – Én, Taylor, Ostin és McKenna. Talán még Nichelle. – Rendben. Csak jelentkezzetek pontban húsz nulla nulláig. – Meddig? – Este nyolcig – magyarázta türelmesen. – Persze – feleltem. Pár perccel később Taylor megjelent a szobámnál, nyomában McKennával és Nichelle-lel. Az Arizonai Egyetem alig pár kilométerre feküdt a szállodánktól. Rekkenő hőség uralkodott, csak egy kis száraz szellő lengedezett, és pár fodros bárányfelhő takarta el a szikrázó, napfényes eget. A campus közepén egy hatalmas, füves terület terpeszkedett, két oldalán pálmákkal övezve. Mindenfelé diákok nyüzsögtek, és

nagyon jóleső érzés volt úgy járkálni odakinn a szabadban, hogy közben nem aggódtunk folyton, vajon ki figyel minket. Taylor megfogta a kezemet. – Nem lenne jó, ha tényleg itt élhetnénk? Suliba járnánk, és csak azért fájna a fejünk, hogy sikerül-e a következő félévi vizsgánk? Bólintottam. – Hacsak nem történetesen Ostinnak hívnak. Egy félévi vizsgaidőszak nála felér a karácsonnyal. – Karácsony? – háborodott fel a haverom. – Engem inkább az év végi vizsgák hoznának ünnepi hangulatba. Megszorítottam Taylor kezét. – De igen. Nagyon jó lenne. Mialatt a központi épület felé sétáltunk, elhaladtunk két hippi srác mellett, akiknek még az enyémnél is hosszabb hajuk volt. Egyikük pofaszakállt és svájcisapkát, viselt, és mindkettőjük bőrén számos tetoválás is ékeskedett. Néhány évvel idősebbek lehettek nálam. Nyíltan bámultak engem és Nichelle-t. Az egyik egy szemétgyűjtő betonperemén ült, míg a másik hanyagul nekitámaszkodott. Amint a közelükbe értünk, a kukán ücsörgő fickó megszólított: – Hé, villámsrác! Kemény tekintetet vetettem rá. – Minek neveztél? – kérdeztem. Felemelte a kezét, mintha meg akarná adni magát. – Semmi gáz, tesó! Csak villámsrácnak hívtalak – mentegetőzött. Rámutatott a karomra. – A csúcs tetkód miatt. – Úgy ám – helyeselt a haverja. – Haláli egy tetkó! És a tiéd is – tette hozzá, Nichelle felé fordulva. – A tetoválásainkra céloznak – magyarázta Nichelle. – Igen, felfogtam – bólintottam. – Hol pingáltattad magad? – érdeklődött a második fickó. Egy pillanatig haboztam a válasszal. – Mexikóban – böktem ki végül.

– Agua Prieta? Sejtelmem sem volt, miről beszél. – Tessék? – értetlenkedtem. – Igen – vágta rá Ostin. – Agua Prieta. – Lucky tetkószalonja – mondta az első srác. – Ez itt Lucky műve. – Feltűrte az ingét a felkarján, és két kínai írásjelet mutatott a bőrén. – Menő, mi? De még egyszer sem mutatta azt a rád varrt rajzot. Már én is gondoltam rá, hogy csináltatok egy hasonló mintát az alkaromra. Legközelebb ilyet rendelek magamnak. – Persze, rendelj csak – hagytam rá. – Mit szólnátok, ha...? – A fickónak hirtelen elakadt a szava a mondat közepén. Értetlenül pislogott a haverjára. – Mit is mondtál az előbb? – Te mit mondtál? – Én nem mondtam semmit. – Miről beszélsz, haver? – Viszlát! – mondta Taylor. Amint elsétáltunk tőlük, Taylorhoz fordultam. – Ez a te mesterkedésed volt? – Igen. Nem bírtam tovább. Ostin nevetésben tört ki. – Mi olyan humoros? – kérdeztem. – Az a tetoválás, amit a srác mutogatott nekünk. – Na és mi olyan humoros benne? – kérdezte Nichelle. – A kínai írásjelek azt jelentik: „disznópofa”. Miután egy ideje már a campuson sétálgattunk, megálltunk egy Naplopó nevű pizzériánál, ami igen nagy népszerűségnek örvendett a diákok körében, mivel a szabad asztalra várakozók sora csaknem egészen az ajtóig kígyózott. Fél óránkba telt, mire sikerült végre leülnünk, és megrendelnünk a pizzánkat. Az elülső pulton pár tucat üvegnyi, válogatott csípős szósz sorakozott. – Nézzétek azokat a csípős szószokat! – mutatta Taylor.

– Toxikus Tiktak. – Ki kellene próbálnom – válaszoltam. – Én tikkelek. – Szerintem itt az órára gondoltak, nem a Touretteféle tikkelésre – vélte Ostin. – Ezt figyeljétek! – szólt McKenna. – Egyszerűen Pokol a neve. – Várjatok, ez pedig Tüzesebb a Pokolnál – mondta Nichelle. – Én ezzel mindenkit lepipálok – mutatott fel Taylor egy újabb üveget. – Dühös Asszony. – Rám nézett. – „A Pokol tüze sem olyan rettenetes, mint egy megbántott nő dühe.” – Győztél – ismertem el. – Nem – ellenkezett Ostin. – McKenna győzött. Ő aztán tüzesebb mindegyiknél. Szó szerint. És átvitt értelemben is. Taylor és én döbbent pillantást váltottunk. – Ostin az előbb komolyan azt mondta, amit hallottam? – kérdezte suttogva. – Bizony ám – bólintottam. – Nála a pont – szólt Taylor elismerően. – Meglepő módon nála a pont. Negyedórával később a pincérnő kihozta a vacsoránkat – két közepes pizzát rendeltünk; az egyik sajtos és kolbászos volt, míg a másikra minden elképzelhető feltétet rátetettünk, ami csak szerepelt az étlapon. Rendeltünk még hozzá fokhagymás kenyeret és egy nagy adag vegyes salátát is, hagymás, zöldfűszeres öntettel. Késő volt már, majdnem nyolc órára járt az idő, amikor végre mindnyájan találkoztunk a szállóban. Jack és Abigail egyedül úszott a hotel medencéjében, és magukhoz intettek minket. – Sziasztok, srácok! Merre jártatok? – kérdezte Abigail. – Átsétáltunk a campusra, és lógtunk egy kicsit – felelte Ostin, és igyekezett laza hangot megütni. – Milyen volt? – érdeklődött Abi. – Finom pizzát ettünk – felelte Taylor.

– A campusok közelében mindig akad finom pizza – mondta Abigail. – Hahó, Michael! – szólt Jack. – Gervaso meghagyta, hogy hívjuk fel, amikor megérkeztek. Az előtérben van egy telefon. – Melyik szobában is van? – Az enyémben. 211-es. Átvágtam a parkolón a recepcióhoz, majd felhívtam Gervasót. Már az első csörrenés után felkapta a telefont. – Halló! – Michael vagyok. Visszajöttünk. – Mindnyájan? – Igen. – Most hol vagytok? – A medencénél Jackkel és Abivel. – Mindjárt lemegyek hozzátok. Néhány másodperccel később Gervaso lesietett a külső lépcsőn, azután átsétált a parkolón a medencéhez. Alaposan körülnézett, meg akart győződni róla, hogy senki sem hallgathat ki minket. – Hírt kaptam a Hangtól – mondta végül. – Az Elgen mozgósította az erőit. Hamarosan megtámadják Tuvalut. Elkeseredetten csóváltam a fejemet. Kis híján belehaltunk, hogy megállítsuk őket. Hiába. – Nem tudjuk figyelmeztetni az ottaniakat? – kérdezte Taylor. Gervaso dühösen megrázta a fejét. – Már küldtünk figyelmeztetést. Az Ampere elsüllyesztésével kockára tettétek az életeteket, és időt nyertetek nekik, hogy felléphessenek az Elgen ellen. Úgy döntöttek, hogy nem vesznek tudomást a fenyegetésről, így most el kell szenvedniük a következményeket. – Biztosan tehetünk még valamit – szólt Taylor. – Küldtünk üzenetet a CIA-nek, a brit titkosszolgálatnak és az Egyesült Nemzeteknek. Ezen túl meg van kötve a kezünk.

– Akkor most mihez kezdünk? – kérdeztem. – A Hang azt akarja, hogy találkozzunk a második számú főhadiszállásunkon. A Karácsony Farmon. Taylor felszegte a fejét. – Utah állam déli részén, a Zion Nemzeti Park közelében – válaszolta Gervaso. – Mindenki ott gyűlt össze. Ian, Zeusz és Tessa ma délután érkezett meg. Örültem a hírnek, hogy biztonságban vannak. – Mennyi időbe telik, amíg odaérünk? – Las Vegas úgy hatórányira van innen. Onnan pedig meg két és fél órát kell vezetnünk északra. – Mindig is szerettem volna látni Las Vegast! – lelkesedett Abigail. – Én már láttam – szólt Nichelle. – Ott csináltattam piercinget az orromba és a fülembe. Először. – Nem lesz időnk szórakozni – figyelmeztetett Gervaso. Csupán áthajtunk a városon. Ha sikerül korán elindulnunk, és nem állunk meg túl gyakran, akkor kora délutánra elérhetjük a birtokot. – Hánykor akarunk indulni? – kérdeztem. – Fél hétig el kell hagynunk a szállodát. Phoenixben majd megállunk reggelizni. Mindenkinek megfelel? – Tökéletesen – bólintottam. – Rendben. Aludjatok egy keveset! Mind úgy festetek, mint akiknek napok óta nem jön álom a szemére. – Nahát, vajon miért? – kérdezte Jack. Gervaso újra felsietett a szobájába. Miután elment, megkérdeztem Taylort: – Akarsz úszni? – Nem – felelte. – Nincs fürdőruhám. Ami azt illeti, nekem sem volt. Ismét Jackhez és Abigailhez fordultam. – Ti honnan szereztetek fürdőruhát magatoknak? – A szálloda talált tárgyak osztályáról – válaszolta Abigail. –

Megengedték, hogy válasszak egyet. – Milyen leleményes! – jegyezte meg Nichelle. – Kissé undorító, de igazán leleményes. – Na és te? – kérdeztem Jacket. – Rajtam csak a bokszerem van. – Az alsógatyádban vagy? – hördült fel Taylor. – Ugyan, ez is csak ruha – vigyorgott Jack. – Jól van – mondtam végül. – Jó éjszakát! Kora reggel találkozunk. Azzal visszavonultunk a szobáinkba, és lefeküdtünk aludni.

AZ ES FARADAY PIHENŐFEDÉLZETE KAOHSZIUNG KIKÖTŐJE, TAJVAN

– KICSINÁLSZ ENGEM! – panaszkodott Tara. – Nem is igaz – tiltakozott Quentin, tekintetét a közöttük fekvő sakktáblára szegezve. Már sikerült megszereznie Tara bábuinak több mint a felét. – Csak szép lassan megkínozlak. Az elmúlt fél órában sakkal múlatták az időt a Faraday fedélzetének játéktermében. Hatch többi három Ragyogója ugyancsak a helyiségben tartózkodott. Kylee éppen egy hollywoodi pletykalapot olvasgatott, Torstyn pedig kínai dobócsillagokkal gyakorolt, amiket nemrégen vásárolt Kaohsziung egyik éjszakai piacán, míg Bryan szokás szerint egy videojátékkal szórakozott. Alig pár órája értek vissza a hajóra, miután csaknem az

egész napot Kaohsziung plázáiban járkálva töltötték. Hatch főadmirális tájékoztatta őket, hogy még aznap éjjel útra kelnek Tuvalu felé, és bizony sokáig nem élvezhetik a fejlett civilizáció kényelmét, sem pedig szórakozási lehetőségeit. Elkövettek hát minden tőlük telhetőt, hogy kihasználják a még hátralévő időt. Tara felnyögött, amint Quentin leütötte a második bástyáját. – Reménytelen! Mindig én veszítek. – Az egész életünk egy sakkjátszma – válaszolta Quentin. – Folyton mozgásban vannak a bábuk. Ha nem tudunk három vagy öt lépéssel előre tervezni, veszíteni fogunk azzal szemben, aki képes rá. – Hűha, de mély volt! – jegyezte meg Torstyn. – Dr. Hatch tanított rá. Tudtátok, hogy egytrilliónál is több játszmalehetőség létezik a sakk első tíz lépésére? – Nem csoda, hogy béna vagyok – felelte Tara. – Még egy lépéssel is alig birkózom meg egyszerre. – Átváltozhatnál olyanná, mint Bobby Fischer – javasolta Quentin. – Legalább úgy néznél ki, mint aki tudja, mit csinál. – Ki az a Bobby Fischer? – kérdezte a lány. – Mindegy – legyintett Quentin. – Nem értem, miért kellett ilyen korán visszajönnünk a hajóra – morgolódott Bryan. – Elvégre csak tízkor fogunk elindulni. – A háború már csak ilyen. Nem odázhatnak el egy katonai megszállást, mert Kylee képtelen eldönteni, milyen színű legyen a lábkörme. – Kösz, hogy engem tettél meg bűnbaknak a sztoridban – szólalt meg Kylee. – Hát, akinek nem inge, ne vegye magára – vetette oda Bryan. – Szívesen meg is fojtanálak az ingemmel – fenyegetőzött Kylee. Letette a magazinját. – Bárcsak ne kellene ezen a szánalmas acélteknőn utaznunk! Hiányzik az Ampere kényelme. Ha Vey most itt volna, biztosan pofon vágnám. Kétszer is.

– Ha Vey itt volna, rögtön kinyiffantanám! – tett rá egy lapáttal Torstyn. – Sok szerencsét hozzá! – válaszolta Bryan. – Dr. Hatch szerint a jachtunk már majdnem elkészült – mondta Quentin. – Akkor végre kiköltözhetünk ebből a disznóólból. – Ilyen gyorsan meg tudnak építeni egy hajót? – csodálkozott Torstyn. – Nem. Szerencsére Schema már három éve megrendelte. Valószínűleg ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit valaha is tett. – Mi lesz a neve? – érdeklődött Kylee. – Westinghouse – felelte Quentin. – Úgy hallottam, hogy még az Ampere szépségét is felülmúlja – mondta Tara. – Szebb. Gyorsabb. Erősebb – bólintott Quentin. – Két helikopter-leszállóhely van rajta, kétszer annyi föld-levegő rakéta, egy full extrás moziterem. Még egy mászófalat és egy gördeszkaparkot is felszereltek rá. – És nem csücsül éppen az óceán fenekén – tette hozzá Bryan, fel sem nézve a videojátékából. – Ez is előnyére szolgál. – Bárcsak te csücsülnél az óceán fenekén! – mondta Kylee. – Oda ment most dr. Hatch? – kérdezte Tara. – Hogy átvegye a hajót? Quentin még mindig a sakktáblát tanulmányozta, és közben megrázta a fejét. – Nem. Dzsakartába repült, egy másik hajóért. Az lesz az új hadihajónk, az Edison. Tuvalun fogunk újra találkozni. – Quentin szigorú tekintettel méregette Bryant. – Ezt viszont tartsd meg magadnak, mert bizalmas információ! – Miért csak engem figyelmeztetsz? – méltatlankodott Bryan, két kezét felemelve. – Egyébként is, ugyan kinek árulnám el? Nem mintha bárkit is ismernék rajtatok kívül. – Ne fecsegj róla senkinek! – ismételte Quentin

nyomatékosan. – Nincs szükségünk rá, hogy Vey és a terrorista bandája még egy hajónkat a levegőbe repítse. Már így is éppen elég borsot tört az orrunk alá. – Ha! – nevetett Tara. – Most leütöttem a lovas fickódat. – Huszárnak hívják – felelte Quentin, és elmozdította a futóját. – Én pedig leütöttem a királynődet. Tara elkeseredetten felnyögött. – Miért is játszom veled? – Hirtelen átváltozott az Egyesült Államok elnökévé. – Mert ezt kívánja a tisztesség – mondta az elnök hangján. – Ez nagyon király! – vigyorgott Quentin. – Hé, Tara! Mi lenne, ha átváltoznál Scarlett Johanssonná? Akkor elhívnálak randizni. – Hé, Bryan! – válaszolta Tara. – És mi lenne, ha inkább rád okádnék? – Idióta! – morogta Bryan. – Magadnak kerested a bajt, haver – nevetett Torstyn. Bryan ismét a játékra fordította a figyelmét. Egy perccel később újra megszólalt: – Hallottatok valamit mostanában Welchről? – Welch kapitány – javította ki Quentin, ám közben fel sem pillantott. – Mutass egy kis tiszteletet! Különben is, mi van vele? Amióta Hatch egyre több felelősséget ruházott rá, Quentin is jobban ügyelt a protokollra és a rendre. Ebben az esetben mégis többről volt szó puszta formalitásnál. Welch EKG kapitány Quentin legjobb barátai közé tartozott. Első éveiben az Akadémián Welch megtanította Quentint golfozni és síelni, sőt hétvégenként gyakran magával vitte vadászni. Welch olyan volt Quentin számára, mintha az apja volna. – Hát, az EKG most bizony nagyon nem stimmel – vigyorgott Bryan. – Miről beszélsz? – kérdezte Quentin, és ezúttal már felemelte a tekintetét. – Dr. Hatch fogdába záratta. Amikor Tuvalura érünk,

patkánykaja lesz belőle. Quentin arcára hirtelen kiült a pánik. – Ezt meg honnan veszed? – Mindenki erről beszél. – Te is hallottad? – fordult Torstyn Quentin felé. – Nem. – Én viszont igen – szólt közbe Tara. – És Kylee is. – Odalenn van a fogdában – mondta Kylee. – Elmentem az őrök mellett, akik kísérték. Quentin egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Tudjátok, hogy dr. Hatch miért tartóztatta le? – Úgy hallottam, hogy Vey szökése miatt – felelte Tara. – Meg a kínai lány miatt. – Örülök, hogy nem rajtam veri le – szólt Bryan. Quentin erre még elkeseredettebb arcot vágott. – Eszébe jutott bárkinek is közületek, hogy Jáde Sárkány őrzése a mi felelősségünk volt, és hogy mi lehetünk a következők a patkányarénában? Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. – Dr. Hatch biztosan nem tenne ilyet – bizonygatta Kylee, bár a megjegyzése sokkal inkább kérdésnek hangzott, mintsem kijelentésnek. – Miért nem szólt nekem valaki Welchről? – kérdezte Quentin dühösen. – Az előbb szóltam – méltatlankodott Bryan. – Ne haragudj! – mentegetőzött Tara. – Azt hittem, már tudsz róla. Hiszen te mindent tudsz. – Nyilvánvalóan mégsem – felelte Quentin, majd gyorsan felállt. – A szobámba megyek. – Azzal kiviharzott a helyiségből. – Te idióta! – förmedt Tara Bryanre. – Miért is vagyok idióta? – kérdezte Bryan. – Azt mondta, hogy tudni akar róla. Torstyn felállt, és kisétált Quentin után, nyomában Tarával. Kylee egy pillanatig szótlanul meredt Bryanre, azután megrázta

a fejét. – Szép munka volt, féleszű! – jegyezte meg. – Fogd be! – mordult rá a fiú. Pár perccel később Tara és Torstyn bekopogott Quentin ajtaján. – Q, én vagyok. És Torstyn. Bejöhetünk? – Nincs bezárva – szólt ki Quentin. Mindketten beléptek a szobába. Quentin az ágyán feküdt, tekintetét a mennyezetre szegezve. – Min töröd a fejed? — kérdezte Tara. Quentin habozott a válasszal. Gyakran eszébe jutott, hogy a szobája talán tele van poloskákkal, hogy minden szavát lehallgassák, és most, a biztonság kedvéért, erősen pulzált, mielőtt megszólalt volna: – Lehet, hogy dr. Hatch már a mi büntetésünket tervezi – Nem ez lesz az első alkalom – válaszolta Torstyn. – Úgy értem, hogy a halálbüntetésünket – mondta Quentin. – Könnyen lehet, hogy a patkányokkal akar megetetni minket. Csak hogy világos legyen az üzenet: senki sem sérthetetlen. Torstyn arca halálosan elsápadt. – Próbálják csak meg! Pattogatott kukoricát csinálok belőlük. – Nem gondolod, hogy számítani fognak rá? – vetette fel Quentin. – Figyelmeztetés nélkül fognak támadni. Nyilakkal jönnek ellenünk, aztán RESAT kerül ránk, hogy elszippantsák a képességünket, és elvonszoljanak. – Mindnyájunkat? – Nem. Csak egyikünket. Példát akarnak statuálni. Ez Hatch módszere. – Hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. – Valószínűleg engem. Én vagyok a vezető. Torstyn gyors pillantást vetett Tarára, majd ismét Quentinre nézett. – Ez nem fog megtörténni, pajtás. Ha ellened fordul, megmentünk.

– Kösz – bólintott Quentin. – Így is kell lennie. Bármelyikünkről legyen is szó. – Bryan kivételével – tette hozzá Tara. Quentin határozottan megrázta a fejét. – Még Bryant is. Ha egyikünket elhurcolják, tulajdonképpen bármelyikünkkel megtehetik. – Mi lesz Welchcsel? – kérdezte Torstyn. – Nem fogom tétlenül hagyni, hogy kivégezzék. Beszélnem kell vele. – Lehetetlen! – mondta Tara. – Hiszen fogdában tartják. Tudod, hogy oda senki sem mehet le, csakis dr. Hatch. Quentin sokatmondó tekintettel nézett a lányra. – Akkor dr. Hatch fogja meglátogatni.

A FOGDA AJTAJA ELŐTT STRÁZSÁLÓ két Elgen őr feszes vigyázzba vágta magát, amint Quentin, Torstyn és Tara feltűnt a folyosón. – Főadmirális úr! – szóltak egyszerre, merev tisztelgés kíséretében. Az őröknek sejtelmük sem volt, hogy valójában Quentin előtt tisztelegnek, mivel Tara a képessége segítségével Hatchnek álcázta. – Nyissák ki az ajtót! – parancsolta Quentin. – Igenis, főadmirális úr – vágta rá az egyik őr. Elektromos kulcsát a leolvasóhoz érintette, mire a zár hangosan kattant. A másik őr kinyitotta az ajtót. – Senki se zavarjon! – utasította őket Quentin. – Megértették? – Igenis, főadmirális úr! – Rendkívül bizalmas ügyről van szó. C10-es szintű. Teljes

titoktartást követelek! Ha megzavarnak, annak súlyos következményei lesznek. Megértették? – Igenis, főadmirális úr! Quentin és Tara belépett az ajtón, Torstyn viszont odakinn maradt az őrökkel. Tara becsukta maguk mögött az ajtót. Mielőtt lejöttek volna a cellához, Quentin és Tara felment a hajóhídra, és kiiktatták a fogda biztonsági kameráit. Quentin azonban még így is felpillantott a kamerákra, hogy tényleg sikerült-e elintézni őket. Azután Welchre nézett, aki a szűk cella padlóján gubbasztott. Még huszonnégy órát sem töltött bezárva, de maris megviseltnek és legyőzöttnek látszott. – Állj fel! – kiáltott Quentin az egykori kapitányra. Welch gyorsan feltápászkodott. A folyosón strázsáló őrökhöz hasonlóan a fogoly is elhitte, hogy dr. Hatchcsel áll szemben, nem pedig Quentinnel. – Jim! – szólt Welch. – Nem beszélhetnénk meg? – Soha többé ne vegye szájára ezt a nevet! – förmedt rá Quentin. – Jim Hatch nem létezik többé. Welch lehorgasztotta a fejét. – Bocsánatot kérek, főadmirális úr – esedezett alig hallhatóan. – Kérem, ne tegye ezt! – Hagyja abba a nyafogást! – figyelmeztette Quentin. Nem méltó egy Elgen őrhöz. Különösen az EKG egyik tagjához. – Igen, uram. Azt hittem, hogy már elindult Dzsakartába. – Egyelőre változtattam a terveimen – válaszolta Quentin. Pár lépést közeledett, tekintetét mereven a fogolyra szegezte. – Maga miatt. Welch némán bámult a felettesére. – Dilemmában vagyok, Welch. Nagy dilemmában. Maga volt az első emberem. Akiben a legjobban bíztam. Már a kezdetektől fogva együtt dolgoztunk. – Igen, uram. – Éppen ezért bizonyára mindenki másnál jobban megérti, hogy a kegyelem nem elfogadható stratégia. A kegyelem utat

nyit a gyengeségnek. A gyengeség kinyilvánítása pedig még mélyebb gyengeséghez vezet. Amint az emberek úgy érzik, hogy lazítok a fegyelmen, elkezdik feszegetni a határokat. Akkor a hadseregem bizalma homokká válik az ujjaim között. – Quentin vett, egy mély lélegzetet. – Mégis... talán kikeveredhetünk ebből a kutyaszorítóból. – Uram? – szólt Welch reménykedve. – Azért még ne izgassa fel magát! – intette Quentin. – Meg kell hoznia előbb egy komoly döntést. Talán nehéz is lesz. – Kérem, uram! Bármit megteszek, amit csak kér. – Maga vezette a Jáde Sárkány-hadműveletet. De mások is osztoztak a felelősségen. Maga és az elektromos ifjak együtt kapták a megbízatást. Quentin pedig az ifjak vezetője. A már említett okok miatt nem engedhetem, hogy ez a kudarc büntetlenül maradjon. De nem szükséges feltétlenül magát megbüntetnem. Azért jöttem ide, hogy feltegyek egy kérdést, Welch kapitány. Inkább Quentint vessem a patkányok arénájába maga helyett? Welch értetlen szemekkel bámult rá. – Nem értem. – Pedig nem bonyolult kérdés. Vagy maga, vagy Quentin. Welch nem válaszolt. – Ma este úton a cellája felé – folytatta Quentin – hirtelen ráébredtem, hogy a jelen körülmények között az élet utánozza a művészetet. Ismeri George Orwell 1984 című könyvét? – Természetesen, uram. – Akkor bizonyára belátja a helyzet iróniáját. A történetben Winston a legnagyobb félelmével néz szembe a 101-es szobában... a patkányoktól való ösztönös iszonyatával. Emlékszik rá, mit tesz, hogy megmeneküljön? – Igen, uram. – És mi az? Welch nagyot nyelt.

– Elárulja a szerelmét, Júliát. – Pontosan – helyeselt Quentin. – „Csináljátok Julával!”, üvöltötte. „Csináljátok Júliával!” Magára most majdnem ugyanaz a sors vár. A patkányaréna. Mindig is közel álltak egymáshoz Quentinnel, nem igaz? – De igen, uram. Quentin közelebb lépett a rácshoz. – Szóval, mi a döntése, Welch? Kit vessek a patkányok közé eledelnek? Magát vagy Quentint? Welch a fogát csikorgatva meredt a férfi arcába, akit Hatchnek hitt, majd hevesen így szólt: – Az én hibám volt. Csakis engem terhel a felelősség. Quentin hitetlenkedő tekintettel bámult rá. Lényének egy gyenge, rémült része azt remélte, hogy Welch elárulja, és megkönnyíti számára az útját, akármilyen görbének mutatkozzon is. Ám a szíve mélyén, azon a helyen, amit túlságosan is sokáig próbált leplezni, őszintén vágyott rá, hogy barátja és mentora igaz embernek bizonyuljon. Welch igenis hűséges volt. Így pedig visszakerült Quentin vállára a cselekvés terhe. Egy pillanatig némán fürkészte, majd halkan megszólalt: – „Lombos gesztenyefák alatt, eladtál s eladtalak...”[24] Azután hátrapillantott Tarára. – Most már abbahagyhatod. Tara felhagyott az összpontosítással, és Quentin hirtelen a maga tényleges valójában jelent meg Welch előtt. – Nem árult el – szólalt meg halkan. Welch hitetlenkedve pislogott a fiúra. – Quentin? – Azonnal ide jöttem, amint tudomást szereztem a történtekről. Welch egy pillanatig mélyen hallgatott. – Köszönöm – mondta végül. – De attól félek, hogy már nincs mit tenni. Már az is kockázatos, hogy egyáltalán ide jöttetek. – Mindig tehetünk valamit – válaszolta Quentin.

Welch felpillantott a kamerára. – El kell mennetek! Máris túl nagy veszélyt vállaltatok. – Nem láthatnak minket – mondta Tara, futó pillantást vetve a sötét biztonsági kamerára. – Minden kamerát kiiktattunk, mielőtt lejöttünk volna. – Biztonságban vagyunk – folytatta Quentin. – Még pár percig. Mondja el, amit Hatch terveiről tud, mit akar tenni magával, és mikor! – Rács mögött akar tartani, amíg Tuvaluba érünk, majd később, a forradalom után a patkányok közé vettet az arénában. – Ez nem történhet meg – jelentette ki Quentin. – Nem engedem. – Hatch nem fogja meggondolni magát – felelte Welch. – Akkor segítünk megszökni. – Nem tehetitek! Titeket fog helyettem megbüntetni. – Akkor mi is magával tartunk – válaszolta Quentin. – Minden hiába. Úgyis rátok találnak. Nyomkövető eszközöket ültettek belétek. Tara rémült pillantást vetett Quentinre. A fiú már gyanította, hogy ez a helyzet, de még így is ijesztő volt hallani az igazságot. – Nyomkövető van bennünk? – hitetlenkedett Tara. – Évekkel ezelőtt rejtették a testetekbe – magyarázta Welch. — Amikor a védőoltásaitokat kaptátok. Alig pár óra leforgása alatt a nyomotokra bukkannak. – Akkor felvesszük vele a harcot – erősködött Quenti n. – Harcolni akartok dr. Hatchcsel? – rémüldözött Tara, mintha Quentin szentségtörést követett volna el. – Igen – válaszolta Quentin. – Folyton a nem elektromos emberek kiirtásáról beszél. Márpedig Hatch is nemel. Nem tartozik közénk. – Nem hiszem el, hogy komolyan erről beszélünk! – mondta Tara. – Tudtuk jól, hogy egyszer el fog jönni ez a nap – érvelt

Quentin. – Mindig is tudtuk. – Hatch is tisztában volt vele – felelte Welch. – Mindig paranoiás volt, de leginkább tőletek retteg. Mint az az ember, aki kölyöktigriseket nevel, miközben pontosan tudja, hogy könnyedén ellene fordulhatnak, amikor felnőnek. Évek óta fejtegeti már az EKG tagjainak, mi fog történni, ha egy nap valamelyikőtök fellázadna ellene. Mindenre felkészült. Quentin összevonta a szemöldökét. – Remélhetőleg arra nem lesz felkészülve, hogy összefogunk. – Welch szemébe nézett. – Maga szerint mit kellene tennünk? Welch egy ideig hallgatott, majd szokatlanul elérzékenyült, könnyek futották el a szemét. – Vissza kellene mennetek a szobátokba, mielőtt bárki megtudná, hogy itt jártatok. – De mi lesz magával? – kérdezte Quentin. – Tudtam, mit kockáztatok, amikor csatlakoztam Hatchhez. – Ki van zárva! – tiltakozott Quentin. – Nem vagyok hajlandó elfogadni. – Akármilyen erősek vagytok is, nem bírjátok legyőzni – jelentette ki Welch határozottan. – Még ha sikerülne is valamiképpen megszöknöm, az Elgen úgyis addig vadászna rám, amíg a nyomomra nem akadna. Megvannak hozzá az embereik, a pénzük és a hatalmuk is. – Michael Vey már legyőzte Hatchet – vetette ellen Quentin. – Háromszor is. Nekem is vág úgy az eszem, mint neki. Hatch ráadásul nem is sejti, hogy nem az ő oldalán állunk. Így előnyben vagyunk. – Ne légy olyan biztos benne! – intette Welch. – Hatch pontosan tudja, hogy mi ketten közel állunk egymáshoz. Nagy érdeklődéssel figyeli majd, miként fogadod ezt a helyzetet. – Nem gyanakodhat túlságosan – jegyezte meg Tara. – Máskülönben minket is magával vitt volna. Vagy legalábbis Quentint. Mindnyájan hallgattak egy darabig, majd Welch végül

felsóhajtott. – Nem. Nem számít, honnan nézzük, túlságosan nagy a kockázat. El kell mennetek innen! – Már túl késő – rázta meg Quentin a fejét. – Az őrök látták dr. Hatchet bejönni. Jelenteni fogják a látogatást. A feletteseik tudják, hogy Hatch elutazott. Nem lesz szükségük az Elgen egyik tudósára, hogy rájöjjenek, mi történt valójában. Tara halálosan elsápadt rémületében. – Nem szóltál nekem... – Egész testében reszketni kezdett. – Patkányeledelt csinál belőlem. – Megragadta Quentin karját. – Mindnyájunkból patkánykaja lesz! – Senkiből sem lesz patkánykaja – jelentette ki Quentin nyugodtan. – Legalábbis nem belőlünk. – Újra Welch felé fordult. – Szükségem van a segítségére. Maga ismeri az Elgen protokollját. Mit kell tennünk, hogy lejuttassuk a hajóról? Welch egy pillanatig még némán meredt rá, végül beadta a derekát. – Meg kell szabadulnunk az őröktől, mielőtt leadják a jelentésüket. – Hogyan szabaduljunk meg tőlük? Welch fontolóra vette a kérdést. – Talán könnyebben fog menni, mint gondolnánk – felelte végül, majd Tarához fordult. – Csak úgy kell intéznünk, hogy Hatch más parancsot adjon nekik. – Miféle parancsot? – kérdezte Tara. – Utasítania kell őket, hogy szállítsanak át egy tajvani foglyot a hajóról. – Welch kérdő pillantást vetett Tarára. – Át tudsz változtatni tajvani fickóvá? – Akár delfinné is – válaszolta a lány. – A tajvani is jó lesz. Akár egynél több embert is át tudsz változtatni egy időben? – Nem. Túl nagy erőfeszítést igényel. Mintha egyszerre két különböző darabot próbálna játszani az ember a zongorán. – Jól van. Akkor rá kell jönnünk, hogyan oldjuk meg ezt a

bökkenőt. – Egy pillanatig leszegte a fejét, azután újra felnézett. – Rendben. Már tudom, mit kell tennünk.

Az ŐRÖK VIGY ÁZZBA ÁLLTAK, amint Quentin, még mindig Hatch külseje mögé rejtőzve, kilépett a hajó fogdájából. Quentin biccentett Torstynnak, azután az őrökhöz fordult. – Beszéltem a tajvani kormánnyal. Felkészültek, hogy Mr. Y int haladéktalanul őrizetbe vegyék. Mi pedig átadjuk nekik a foglyot. Az őrök értetlenül pislogtak egymásra. – Kicsodát, uram? – kérdezte az első őr. – Hát még azt sem tudják, kit őriznek? – üvöltötte Hatch. – Nem nézték át a börtönnaplót? – Bocsánatot kérek, uram. Bizonyára elsiklott a figyelmem a név fölött. – Nagyon úgy tűnik. Tara befejezi a fogoly kihallgatását, aztán maguk lekísérik a hajóról, bilincs nélkül, a tajvani tisztviselőkhöz. Az An Ping úton fogják várni az érkezésüket.

Megértették? – Igen, uram – felelte a két őr egyszerre. – Az An Ping úton. Képesek megbirkózni a feladattal? – Igen, uram. Nem lesz probléma, uram. – A továbbiakban nem akarok többet foglalkozni ezzel az üggyel. Már az is éppen eléggé dühít, hogy ki kell szolgáltatnunk ezt a bűnözőt. Most visszamegyek a hajóhídra. – Mi lesz Welch kapitánnyal? – kérdezte a rangidős őr. Quentin villámgyorsan megperdült. – Mit mondott? – kérdezte. Az őr halálra rémült. – Welch kapitány... Csak felmerült bennem a kérdés, ki fogja... – Welch polgár már nem kapitány, és nem az EKG tagja, ezért nem is nevezzük többé így. Ha pedig valaki mégis így említi, annak börtönbüntetés jár. Megértette?! – Igen, uram. – Nos, egyszerű utasítást kaptak. Ha túlságosan is nehéznek találják a parancsaim teljesítését, akkor talán le kellene fokoznom magukat. Esetleg a KP éppen megfelelő lesz. Mindkét férfit kirázta a hideg. – Dehogy, uram. Gondoskodni fogunk róla, hogy maradéktalanul teljesítsük a kérését. Quentin tekintete egyik őrről a másikra siklott. – Meglátjuk. Tara hívni fogja magukat, miután befejezte a kihallgatást. Ez a fogolyátadás felettébb kellemetlenül érint. Azt akarom, hogy a fedélzet hátsó részén távolítsák el Mr. Y int a hajóról, és lehetőleg kerüljék el a többi őrt. Sietniük kell, mert nemsokára kifutunk a tengerre. Ha bárki kérdőre vonja magukat, hogy miben mesterkednek, feleljék azt, hogy felsőbb utasítást hajtanak végre. Megértették? – Igen, uram. Quentin sarkon fordult, és elmasírozott. Az őrök ijedt pillantást váltottak. Egy perc sem telt el, Tara

már hívta is őket telefonon. – Készen vagyunk. Nyissák ki az ajtót! – Igen, hölgyem – felelte a rangidős őr, majd kinyitotta a fogdát. Az ajtó kinyílt, mire Tara kisétált, nyomában egy tajvani férfival. – Mr. Y in készen áll, hogy átadják a tajvani hatóságoknak – jelentette Tara. – Igen, hölgyem. Hatch főadmirális úrtól már megkaptuk a parancsot. – Közrefogták a foglyot. – Induljunk! Torstyn leghátul követte őket. Welch természetesen meg sem szólalt. Amint kimasíroztak vele a fogdából, egyszer csak az egyik őr megállt egy számítógépnél. – Most meg mit csinálnak? – kérdezte Tara. – Csak ki akarjuk jelenteni a rendszerből. Szükséges procedúra. Abban a pillanatban Quentin is megjelent a folyosón, és feléjük közeledett, immáron a saját alakjában. Pulzált egyet, mire az elektromágneses hullám tönkretette a gépet. – Hatch főadmirális úr talán úgy utasította magukat, hogy kövessék a szokásos eljárási rendet, vagy hogy inkább kerüljék a kínos feltűnést és kellemetlenséget? Az őrök döbbenten bámultak rá; szóhoz sem jutottak. – Az előbb beszéltem a főadmirális úrral. Nem volt éppenséggel elragadtatva, és rendkívül pontos utasításokat hagyott hátra. – Quentin felemelte a mobiltelefonját. – Értesítsem esetleg, hogy maguk inkább a saját fejük után mennek? – Nem, uram – felelte a második őr. – Késedelem nélkül lekísérjük a foglyot a hajóról. – Melegen ajánlom – bólintott Quentin. – A főadmirális úr ugyanis holmi lefokozásokat emlegetett. – Nem szükséges fenyegetnie minket, uram – mondta az első őr. – Követni fogjuk az utasításokat.

A két őr karon ragadta Welchet, sietős léptekkel végigkísérték a folyosón, Tara, Quentin és Torstyn pedig távolról követte őket. Az őrök felvitték Welchet a második szintre, ahol a személyzet éppen végzett az élelmiszerek berakodásával. Amikor a kis csapat a berakodó rámpához érkezett, Quentin így szólt: – Adják át a fegyvereiket! Nem lesz szükségük rájuk. A két őr minden fegyverétől megszabadult. Nagyon is megdöbbentek, amikor Quentin az egyik pisztolyt átnyújtotta Welchnek. – Igyekezzenek! – hagyta meg Quentin az őröknek. – A tajvani tisztviselők az An Ping úton várják magukat a bevásárlóközpont bejáratának közelében. Az nagyjából három kilométernyire van innen, keleti irányban. Javaslom, hogy fogjanak egy taxit. – Igen, uram. Azzal elsiettek. – Meddig tudod fenntartani az illúziót? – kérdezte Quentin Tarától. – Ez jó kérdés. Talán pár háztömbig, nem tovább. – Nagy meglepetésben lesz részük! – És ha megpróbálják visszahozni? – Nem fogják. Welchnek fegyvere van, nekik viszont nincs. Ráadásul éppen az imént szegték meg az Elgen protokoll három fontos pontját, és most már bűnrészesek egy Elgen fogoly szökésében. A megtorlás pedig egész biztosan kivégzés lesz. Garantálom neked, hogy egyiküket sem látjuk viszont soha többé. Legalábbis élve. – Mi lesz Welch sorsa? – Sejtelmem sincs – felelte Quentin. – Sejtelmem sincs. Sarkon fordult. – Most menjünk vissza a szobánkba, mielőtt még bárki megneszelné a fogoly szökését.

A FARADAY AZNAP ÉJSZAKA, nem sokkal tíz óra után futott ki Kaohsziung kikötőjéből. A hajó kapitánya, Bradshaw délkelet felé vette az irányt a tengeren Tuvalura, és négy nap elteltével kötött ki Pápua Új-Guineában, hogy csatlakozzon az Elgen többi hajójához. Három nappal később két újabb Elgen hajó érkezett, a Franklin és az Edison, így a flotta teljessé vált. Már csupán harminchat órára volt szükség, hogy elérjék Tuvalut. A végső utazásuk előtti éjszakán Quentin az ágyán fekve éppen olvasott, amikor kopogást hallott az ajtaján. – Szabad! – kiáltott ki. Tara lépett be a szobájába. – Szia, Q! – üdvözölte a lány. – Szia! – felelte a fiú, felpillantva a könyvéből. – Merre jártál?

– Kyleevel a fedélzeten lógtunk egy kicsit. Mit olvasol? Quentin felemelte a könyvét. – Üdv néked, Arthur, nagy király [25] – bólintott Tara. – Jó könyv. Bár az alapgondolattal nem értek egyet. Az erő és hatalom igenis helyénvaló. Quentin kissé csodálkozva méregette a lányt. – Szóval, mi újság? Feldúltnak tűnsz. – Dr. Hatch visszatért. Quentin egy pillanatig nem szólt, majd így válaszolt: – Remek. Hallottam róla, hogy estére megérkezhet. – Már a fedélzeten is van. Smythe, az EKG új vezetője szerint haladéktalanul beszélni akar veled. Quentin összevonta a szemöldökét. – Ugyan miről? – Nem volna szabad tudnom, de Welch szökését említette. Biztosan ki akarja deríteni, hogy volt-e bármiféle közünk hozzá. A fiúnak egyetlen arcizma sem rándult. – Miért is gyanakodna ránk? – kérdezte. – Miért is ne? Ugyan ki más juttathatta le Welchet a hajóról? – Az őrök segítették a szökésben. Tara fürkésző tekintetet vetett Quentinre. – De mi lesz, ha Hatch rád gyanakszik? Welch olyan volt neked, mint az apád. – Olyan volt, mint az apám – hangsúlyozta Quentin. – Most viszont már dezertőr és mocskos áruló. Az Elgen egyetlen tagja sem hagyhatja el a posztját Hatch főadmirális engedélye nélkül. Egy sem. Még mi sem. Barát vagy ellenség, Welch is tisztában volt a következményekkel, amikor meghozta a döntését. Sőt, aki segített neki a szökésben, mind áruló, és ugyanazt a büntetést érdemli. Quentin folytatta az olvasást. – Ne félj! Dr. Hatch le fogja vadászni. Mindnyájukat, egytől egyig. Legközelebb a patkányok arénájában látjuk őket. – Nagy megkönnyebbüléssel hallom a szavaidat – felelte

Tara. Hirtelen visszafordult az ajtó felé. – Rendben. Abbahagyhatod. Quentin újra felpillantott, amint Tara egyszer csak felvette Hatch alakját. – Nem Tara vagyok – szólalt meg Hatch. – Ne haragudj ezért a kis cselszövésért! Csak meg akartam bizonyosodni. – Dr. Hatch! – szólt Quentin. Letette a könyvét, és felült. Még mindig döbbent arcot vágott. – Miről kellett megbizonyosodnia? – Hogy nem vettél részt Welch megszöktetésében. – Azt hitte, hogy képes volnék elárulni? – Tudtam, milyen közel álltál Welchhez. Meg akartam győződni róla, hogy a barátságotok nem ködösítette el az ítélőképességedet. Különösen most, egy fontos csata előestéjén. – Tudom, hol állok, uram. – Valóban. – Hatch közelebb sétált Quentin szobájának falához, és felolvasott egy idézetet. „Örök harcban lett nagy az emberiség, örök békességben megy tönkre.”[2 6 ] Mosolyogva fordult vissza. – Nos, térjünk rá a sürgető ügyekre! Tuvalut egy szempillantás alatt meghódítjuk. Az ország védelmi erői, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, nagyjából annyi ellenállást fognak tanúsítani, akár egy fa, ha belecsap a villám. Keményen lesújtunk rájuk, hogy csak forgács marad belőlük. – Mi lesz a dolgom, uram? – Szeretném, ha segédkeznél az első osztag partraszállásánál Funafutin. Az lesz a feladatod, hogy kiiktass minden lehetséges kommunikációs eszközt a környéken. Steele kapitány rendelkezik a szükséges koordinátákkal; ő fogja vezetni a támadást az embereivel, és megvéd téged a többi elektromos fiatallal együtt. – Igen, uram.

– Átveszitek az irányítást Tuvalu rádióállomása fölött, mielőtt segélykérő üzenetet küldhetnének a világnak. Az erőműből zavarjuk a frekvenciákat, de mégis fennáll a veszély, hogy szárnyra kapnak a hírek. Tedd működésképtelenné a számítógépeiket, de ne tégy túl nagy kárt a rádióeszközeikben! Másnap reggel szükségünk lesz rájuk, hogy sugározni tudjuk a bejelentésünket. – Igen, uram. A vezetékekre fogok összpontosítani. – Nagyszerű. Hajnalra az összes kommunikációs és katonai központot az ellenőrzésünk alá vonjuk, és eltaposunk minden lázadást, ha bárki megpróbálna ellenállni. Tehetetlen kis rendőri haderejüket a saját börtönükbe vetjük. – Említette a többi elektromos ifjat is. – Ami azt illeti, csak Bryan tart veled. Ha esetleg a rádiós operátorok megpróbálnak bezárkózni, Bryan átvágja előttetek a zárakat. – Igen, uram. Na és Torstyn? – Tarával együtt segíteni fog nekem az Elektrostar erőműben. Holnap reggel a helyszínre repülünk. Kylee a negyedik hadosztály műveleteit fogja támogatni. A képességei felbecsülhetetlenek lesznek a rendőrségük lefegyverzésében. Miután az állomást sikerült elfoglalnotok, Steele kapitány kordont von az épület köré. Azt akarom, hogy te és Bryan tartsátok irányításotok alatt az állomást, amíg reggel meg nem érkezem az első rádióadás sugárzására. – Igen, uram. – Még egy oka van, hogy a rádióállomáson akarlak tudni. – Mi az, uram? – Be akarom mutatni Hatch-szigetek polgárainak új királyukat. – Önt, uram? – Nem. Téged. – Engem? – Quentin meglepetten nézett Hatchre. – Már a kezdetektől fogva erre a szerepre készítettelek fel.

Egy szép napon te fogod uralni helyettem a földkerekséget. Azt akarom, hogy ennek a szigetországnak a vezetésével kezdd a tanoncságodat. Te leszel Tuvalu királya. A fiú egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Nem is tudom, mit mondhatnék. Hálásan köszönöm, uram! – Örülök, hogy számíthatok rád. Sejtelmed sincs, menynyire boldoggá tesz, hogy semmi közöd nem volt ehhez a Welchügyhöz. – Én is örülök, uram. Egyébként tudunk valamit Welch-ről és az őrökről? – Most próbáljuk lenyomozni az RFID-címkéjüket. Az egyik őrt már sikerült megtalálnunk. – Tényleg? – kérdezte Quentin, és igyekezett leplezni a rémületét. – Legalábbis a holttestét. A jelek szerint a társai ellene fordultak. – Csupán idő kérdése, és a többieket is megtaláljuk, uram. – Valóban. És a szavamat adom neked, hogy Welchnek lesz társasága a patkány arénában.

ÉJJEL EGY ÓRA KÖRÜL Tara belopózott Quentin szobájába. A fiú már több mint egy órája mélyen aludt. – Quentin! – Tara letérdelt az ágy mellé, és finoman megrázta. – Q! Quentin kinyitotta a szemét. Riadtan Összerezzent, amikor megpillantotta maga mellett az árnyékot. – Csak én vagyok az, Tara – nyugtatta a lány. – Tara – suttogta Quentin a szemét dörzsölgetve. – Hogy ment a dolog dr. Hatchcsel? Quentin szótlanul meredt a lányra. – Minden rendben volt? A fiú némi tétovázás után megkérdezte: – Mit csináltunk éppen, amikor Torstyn beszélt nekünk Welchről? – Tessék?

– Hallottad a kérdést. Mit csináltunk éppen? – Sakkoztunk. És Bryan jártatta a száját, nem Torstyn. Quentin megkönnyebbülten felsóhajtott. – Tényleg te vagy. – Hátat fordított a lánynak. – Most pedig menj innen! Nincs mondanivalóm a számodra. – Quentin... – Menj el! Most. – Nézd, nem hibáztatlak, amiért dühös vagy. De kényszerített rá. Nem volt más választásom. Quentin visszafordult hozzá. – A halálomat is okozhattad volna. – Nem. Mindnyájunkért tettem. Ha visszautasítom a parancsát, rögtön tudta volna, hogy bűnösök vagyunk. Téged is beleértve. Említettél bármi in... inkrim... – Inkriminálót – fejezte be helyette Quentin. – Nem. Pontosan tudtam, hogy Hatchcsel beszélek. Egy könyvből idézett nekem, az Üdv néked, Arthur, nagy királyból. Ha eljön a napja, amikor te elolvasol egy könyvet, ráadásul még idézel is belőle, borítóstól megeszem az egészet. – Szóval, tulajdonképpen a műveletlenségem mentett meg – felelte Tara, így igyekezett enyhíteni a fiú haragját. – A műveletlenséged mentett meg mindkettőnket – helyesbített Quentin. – Te is a patkányarénába kerültél volna, közvetlenül mellém. Tara nagyot nyelt. – Kész szerencse, hogy nem Torstynhoz ment. Neki nem vág úgy az esze, mint neked. – Szóltál Torstynnak? – Igen. Figyelmeztettem, hogy ha bárki, minket is beleértve, említ neki valamit a dologról, tegyen úgy, mintha az égvilágon semmiről sem tudna. – Jól van — bólintott Quentin. – Ki kell találnunk egy titkos jelzést, hogy ez soha ne fordulhasson elő még egyszer. Egy kézfogást, ilyesmit.

– Torstyn és én reggel indulunk – mondta Tara. – A szigetre repülünk. – Igen, Hatch elmondta. Beszámolt neked a tervéről, hogy engem tesz meg Tuvalu királyának? – Nem. Gondolom, gratulálnom illene. Hogy érzed magad tőle? – Heliogabalus csupán tizenöt éves volt, amikor kikiáltották római császárnak, XIII. Ptolemaiosz pedig csak tizenkettő, amikor Egyiptom fáraója lett. – Egyikükről sem hallottam még. – Ptolemaiosz volt Kleopátra bátyja. – Kleopátráról viszont már hallottam. – Sajnálatos módon egyikük élete sem alakult szerencsésen. Heliogabalust tizennyolc éves korában merénylők gyilkolták meg. Ptolemaiosz hadait pedig Caesar győzte le, és menekülés közben végül belefulladt a Nílusba. – Akkor reméljük, hogy neked szerencsésebb lesz az uralkodásod – felelte Tara. – Tudod jól, hogy én csak egy bábdiktátor vagyok – mondta Quentin. – Dr. Hatch fogja továbbra is kezében tartani az irányítást. – Tudom. Egyelőre. De egy szép napon te fogsz irányítani mindent. És én is melletted fogok állni. – Tara előrehajolt, és megcsókolták egymást. – Hűséges vagyok hozzád – suttogta. – Ne felejtsd el! – Köszönöm. Most viszont jobb lesz, ha visszamész a szobádba. – Rendben. – Tara felállt, majd az ajtónál lassan felsóhajtott. – Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha bármi bajod esik. Quentin egy pillanatig szótlanul nézett rá, azután így szólt: – Gyere vissza! Tara ismét az ágyhoz lépett, és letérdelt mellé. – Igen? – kérdezte.

– Megértem, hogy csak azt tetted, amit tenned kellett. Megbocsátok. – Köszönöm. Quentin egy furcsa kézfogással megszorította a kezét; középső és mutatóujját kinyújtotta, míg a másik kettőt behajtotta, mintha pisztolyt mutatna. – Ez lesz a mi saját kézfogásunk. Innen fogom tudni, hogy tényleg te vagy az, és fordítva. Meg tudod jegyezni? – Igen. – Jól van. Mert az életünk függhet tőle. Tara bólintott, majd felállt. – Még egy dolog – szólt utána Quentin. – Igen? – Én is hűséges vagyok hozzád. Tara elmosolyodott, azután sarkon fordulva kisétált a szobából.

TUCSON, ARIZONA

MEGINT ÚTON VOLTUNK. Fél hétkor elhagytuk Tucsont, egy kicsivel nyolc után megálltunk Phoenixben reggelizni, azután folytattuk az utazást. Gervaso majdnem egész végig feszegette a sebességhatárt. Mielőbb a farmra akart érni. Nichelle kivételével, aki meg akart állni Vegasban vásárolgatni, mi, többiek, alig győztük kivárni, hogy megérkezzünk a birtokra. Viszont akartuk látni a családunkat és az Elektroklán tagjait. Úgy tűnt, hogy minél közelebb kerülünk a birtokhoz, Gervaso annál jobban nyomja a gázt. Nem sokkal Kingman után egy járőrkocsi felkapcsolta a villogóját, hogy húzódjunk le a leállósávba, mire Gervaso így szólt Taylorhoz: – El tudod simítani a dolgot? Taylor ideges pillantást vetett a közeledő rendőrautóra.

– Megpróbálom – válaszolta. – Remélem, nem töri össze magát miattam. – Én is simán elintézhetem – szólalt meg Nichelle. Hátranézett, azután kinyújtotta a kezét. Az autó tetején hirtelen kialudt a villogó fény, és a kocsi leállt. Hamar el is veszítettük szem elől, amint félrecsúszott az út szélére. Az utazás Phoenixtől Vegasig körülbelül négy és fél órába telt. Vegastól az út Utah állam délvidékére a Moapa-völgyön vezetett keresztül, Nevada délkeleti sarkában, ahol egy kis időre visszatértünk Arizonába is. Mielőtt átléptük volna a határt Utah államba, áthajtottunk egy finoman cizellált sziklákkal övezett kanyonon, ami magasan a szoros fölé tornyosult. Ostin hegyi kecskéket pillantott meg a kőszirt oldalában. – Nézzétek! – mutatott rájuk Ostin. – Hihetetlen! – ámuldozott McKenna. – Még kötéllel és felszereléssel sem kapaszkodnék fel arra a magas hegyre. Azok az állatok pedig a patájukon sétálgatnak rajta. – Kíváncsi lennék, hány hegyi kecske szokott a mélybe zuhanni – morfondíroztam hangosan. Mindenki automatikusan Ostin felé fordult. – Mégis honnan tudhatnám? – vont vállat a haverom. Mielőtt még áthaladtunk volna Utah államba, végighajtottunk a határon elterülő, Mesquite nevezetű kaszinóvároson is. Azután folytattuk az utazásunkat egészen St. George-ig, onnan körülbelül tizenöt kilométert haladtunk tovább északra, majd lefordultunk az autópályáról, kelet felé, Hurricane és Springdale város irányába, mielőtt beléptünk a Zion Nemzeti Parkba. Úti célunk éppen a park túloldalán feküdt, és a Zionon át vezetett oda a legrövidebb út. Furcsamód ismerősnek tűnt a vidék. Mintha már korábban is jártam volna a környéken. Mindenfelé turisták nyüzsögtek, és bár csupán húsz kilométer választotta el a nyugati kaput a keletitől, így is nagyjából háromnegyed óránkba telt, amíg sikerült átjutnunk. A

park keleti végének közelében egy hosszú, több mint másfél kilométeres, kétsávos alagúton át vitt minket az út a hegyen keresztül. Csak az ellentétes sávban közeledő autók reflektorai világították be a sötétséget, így a testünk izzása egész úton beragyogta a kisbusz belsejét. Áthajtottunk a park keleti kapuján, majd körülbelül nyolc kilométer után Gervaso lassított, hogy leforduljon északi irányba egy földútra. – Ez az a hely – mondta. Nem meglepő módon a Karácsony Farm bejárata nem volt egyértelműen feltüntetve, és ha nem áll ott egy fapóznára erősített STOP tábla, valószínűleg egyenesen elhajtott volna mellette az ember. Amint lefordultunk a főútról, Gervaso megállította az autót, majd előhalászott egy rádiókészüléket a széke alól. – Bizsu Hatos jelentkezik. Visszatérek a fához. – Vettem, Bizsu Hatos. Mikor várható az érkezése? – Tíz perc múlva. Most fordultunk rá az útra. – Értesítjük az őröket. Üdv újra itthon! Gervaso sebességbe tette a buszt, azután ismét nekivágott az útnak. – Nézzétek! – kiáltott fel Ostin, és kimutatott az ablakon. Odakinn drónok bukkantak fel a busz két oldalán, nagyjából tizenöt méter magasan lebegtek a levegőben, és minket kísértek az úton. A birtokhoz vezető göröngyös földutat cédrusok, csavart borókafenyők, tömzsi cserjék és fügekaktuszok szegélyezték. Mély, száraz meder futott végig az út nagy részén; valaha sok víz folyhatott ezen a vidéken. Amint a létesítmény felé haladtunk, elhajtottunk jó néhány marhacsorda és juhnyáj mellett. Meglepve vettük észre, mennyi láma van errefelé. Peru óta egyetlen lámát sem láttam, és most furcsa kötődést éreztem irántuk. – Mennyi tehén! – ámuldozott McKenna.

– Tudtad, hogy évente több embert ölnek meg a tehenek, mint a cápák? – kérdezte Ostin. – A Discovery Channel jobban tenné, ha Cápák hete helyett inkább Tehenek hete címmel sugározná a műsorát – jegyeztem meg. – Igen, figyeljétek csak őket! – vigyorgott Jack. – Most tervezik a következő támadásukat. Gyilkos tehenek vad falkája. – Nem falka – javította ki Ostin. – Hanem csorda. – Micsoda? – Tehenek csordája. – Persze hogy a természet csodája – felelte Jack. – Nem. Csorda. Patás emlősállatok csoportja, amelyeket együtt legeltetnek, és... – Ostin! – szóltam rá, belé fojtva a szóáradatot. – Csak szórakozik veled. Ostin gyors pillantást vetett Jackre, és elhallgatott. – Ó! – Gyilkos tehenek – csóválta meg Jack a fejét. – Legalább a marha nem eszik embert. Még csak éles fogaik sincsenek. – A vízilovaknak sincs – felelte Ostin. – Attól még simán több embert ölnek meg, mint a krokodilok és az oroszlánok együttvéve. – Ne akard, hogy rákezdjen a vízilovakról szóló kis előadásába! – szólt Taylor. – Már hallottam. – Tudtad, hogy a vízilovak anyateje rózsaszínű? – kérdezte Ostin. – Én figyelmeztettelek – mondta Taylor a fejét csóválva. – Nem is akartam tudni – válaszolta Jack. – Mire fel ez a sok láma? – csodálkozott McKenna. – Mit keresnek itt? – Ezek őrlámák – magyarázta Ostin. – A gazdák a kisebb birkák és csirkék védelmére tartják őket a prérifarkasok és rókák ellen. A láma agresszív állat, és ádázul védi a saját területét. Ha egyszer összeszokott egy csordával, rendkívül zaklatottá válik,

amikor valami a közelükbe merészkedik. – Mégis mit csinál, leköpi az ellenséget? – kérdezte Taylor. – Pontosan – vágta rá Ostin. – És visítani kezd. – A láma tud visítani? – ámult el Taylor. – De még mennyire! Mintha felerősítenék egy rozsdás zsanér nyikorgását – felelte Ostin. – Vagy amikor gerjed a mikrofon. – Hát ez nagyon fura – jegyezte meg Taylor. – Nem olyan fura, mint a rózsaszín tej – válaszolta Nichelle. – Attól hanyatt-homlok menekülnék – kontrázott McKenna. – A lámavisítástól vagy a vízilótejtől? – érdeklődött Taylor. – Mindkettőtől. – Rúgni is remekül tud – folytatta Ostin. – Elkergeti a prérifarkast a csordától, és jól megrugdossa. Némelyik példány még össze is tereli az állatokat, hogy könnyebben megvédhesse őket. – Nem is tudtam, hogy a lámának ennyi esze van – csodálkozott McKenna. – Úgy bizony. – Talán Ostin apja is részben láma – vélte Jack. Haverom rosszallóan ráncolta a homlokát. – Ezt bóknak szántam – mentegetőzött Jack. Ostin továbbra sem mosolygott. Több tekergőző kanyar után Gervaso lassítani kezdett, megállt egy jókora, fából ácsolt boltív előtt, majd lefordult a földútról egy lehajtóra, aminek mindkét oldalán óriási nyárfák magasodtak. Az utat cédrusfa oszlopokra erősített, alacsony szögesdrót kerítés övezte. Körben mezők terültek el, és tehenek legeltek a nyárfák árnyas lombjai alatt. – Milyen szép! – lelkesedett Taylor. – Üdvözöllek titeket a Karácsony Farmon! – szólt Gervaso. – Nem tűnik olyan fenyegetőnek, mint az előző hely. – Mert nincs rá szükség – válaszolta Gervaso. – Az Egyesült Államokban vagyunk. De a látszat ne tévesszen meg! Az út mentén őrszemek, géppuskabunkerek, rakétakilövő silók

sorakoznak. Csak éppen nem látjátok őket. Elhajtottunk egy almafákkal teli gyümölcsliget mellett, aminek a szomszédságában szépséges levendularét virított. – Nagyon szép. Tudnék itt élni – állapította meg Taylor. – Méghozzá hosszú ideig – tette hozzá Gervaso. – A mexikói birtokunkhoz hasonlóan a Karácsony Farm is teljes mértékben önellátó, és nem szerepel egyetlen térképen sem. Mi termeljük az élelmünket, saját kútból nyerjük a vizet, marhát tenyésztünk, és magunk állítjuk elő a villamos áramot. Sőt, még méhkasaink is vannak. – Imádom a friss lépes mézet! – lelkendezett Taylor. – Sajttal. Különösen sajttal. – Mi készítjük a saját sajtunkat is – válaszolta Gervaso. – Kecske- és birkatejből. Sok dologgal foglalatoskodunk. – Több lámájuk is van? – érdeklődött McKenna. – Nincsen – felelte Gervaso mosolyogva. – De a szélrózsa minden irányában mesterlövészek lesik a környéket, így nem kell aggódnunk a prérifarkasok miatt. Megálltunk egy fából készült kapunál, amit szegecselt acéllemezek erősítettek meg. Hirtelen előbukkant egy férfi. Sejtelmem sincs, honnan kerülhetett elő. Cowboykalapot és csizmát viselt. – Üdv újra itthon! – mondta. – Mindnyájan veled vannak? – Mind egy szálig – válaszolta Gervaso. A férfi megnyomott egy gombot, mire az ajtó rögtön feltárult. – Menjetek csak előre! Már mindenki nagyon vár titeket. Gervaso egyenesen továbbhajtott, mígnem az út balra kanyarodott, és a poros földet kavics váltotta fel, ami csikorgott és pattogott a kerekeink alatt, nekicsapódva a busz alvázának. Körülbelül száz métert felfelé kapaszkodtunk egy emelkedőn, elhaladtunk egy nagy, nyitott oldalú, alumíniumtetővel fedett kocsiszín mellett, ami a mennyezetig tele volt szénabálákkal. Azután az út három különböző irányba ágazott el: balra,

egyenesen és jobbra. Jobbra tartva egy olyan útra tértünk, amit fehér, lemezből készült lovas karám és csaknem húszméteres nyárfák szegélyeztek. Az út egy tisztásba torkollt, ahol egy hatalmas ház terpeszkedett, körülötte fél tucat autó állt, többségük Jeep vagy Hummer. Bal oldalon egy istálló kapott helyet egy széles karámmal, míg jobbra egy ponyvával letakart traktor pihent. Odalenn a dombon egy nyitott körszínház látszott, óriási, szabadtéri vetítővászonnal. – Tudnék lakni ezen a helyen – állapította meg Taylor ismét. – Gyönyörű szép – ismerte el Gervaso. – De télen azért nem olyan remek. A sok hó akár teljesen be is temethet minket. – Nem bánom a havas napokat – válaszolta Taylor, és felém pillantott. – Amíg valaki hajlandó felmelegíteni. Jack rám vigyorgott, és felemelte a hüvelykujját. Amint a házhoz hajtottunk, egy csapatnyi ember lépett ki a bejáraton a tornácra. Többségükkel már korábban is találkoztunk, de engem csakis az anyám és Ostin szülei érdekeltek igazán. Nem is kellett sokáig várnunk. Ostin édesanyja láthatóan magánkívül volt az örömtől. Az én anyám, mint általában, most is nyugodtnak és boldognak látszott. Joel mellett állt. Gervaso megállította a buszt. – Üdv itthon, Elektroklán! – Otthon, édes otthon – mondta Taylor. – Akárhol legyen is mostanság. – Az otthon az a hely, ahol nem akarnak megölni – jelentette ki Jack. Mindnyájan kikászálódtunk a kocsiból. Természetesen Ostin anyja sietett elsőként az üdvözlésünkre. Hevesen megölelte Ostint, és összevissza puszilgatta. A haverom olyan boldog volt, amiért újra láthatja, hogy még csak zavarba sem jött. Mr. Liss, anyám és Simon elnök követte. Anyám a karjába zárt. Könnyek csillogtak a szemében.

– Annyira örülök, hogy biztonságban vagy! – Egy pillanattal később hátralépett, szemügyre vette a karomat és a nyakamat. – Mi történt? Mik ezek a rajzok rajtad? Először bele akartam bonyolódni egy csomó tudományos magyarázatba a Lichtenberg-féle ábrákról, de végül csupán annyit válaszoltam: – Túlságosan átjárt az elektromosság. Hegeket hagyott a bőrömön. A mellkasomon és a hátamon is. Aggodalmas arccal simított végig egyik ujjával a forradásokon. – Fáj? – kérdezte. – Nem. Még egyszer szorosan magához ölelt. – Úgy örülök, hogy biztonságban visszajöttél! Borzasztóan aggódtam érted. Hátraléptem. – Te aggódtál értem? Én abban a hitben voltam, hogy meghaltál! – Tudom. Sajnálom. Egy kis időre minden a feje tetejére állt. Kaptunk egy figyelmeztetést, hogy az Elgen támadásra készül, és az éjszaka közepén el kellett hagynunk a létesítményt. – Ismét a karjába zárt. – Mennyire örülök, hogy épségben vagy! Miután kibontakoztunk az ölelésből, anyám Taylorhoz fordult. – Szia, Taylor! – üdvözölte. – Örülök, hogy újra látom, Mrs. Vey! Nagyon aggódtunk mindnyájukért. – Köszönöm, hogy vigyáztál Michaelre – hálálkodott anyám, és Taylort is megölelte. – Megtettem minden tőlem telhetőt. – Tudtam, hogy így lesz. Anyám akkor körbejárt, és szép sorban a többieket is a karjába zárta, majd megállt Nichelle előtt, aki egyedül álldogált a busz hátuljánál. Még sohasem találkozott ezekkel az emberekkel,

és gyanítottam, hogy igencsak kívülállónak érezheti magát. – Bizonyára te vagy Nichelle — szólította meg anyám. Nichelle félénken feszengett. – Igen, asszonyom. – Nichelle mentette meg a bőrünket – mondtam. – Hálás vagyok, amiért megmentetted a fiam bőrét – mosolygott anyám. – Szívesen tettem – vigyorgott rá Nichelle is. Akkor az elnök is közelebb lépett, a kezét nyújtva Nichelle felé. – Nichelle, én Simon elnök vagyok. Olyan hosszú időn át követtük minden lépésedet, hogy úgy érzem, már ismerlek. Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk is. – Egy kissé hátborzongatóan hangzik, de azért én is örülök a találkozásnak – felelte Nichelle, kissé feszélyezve. – Maga küldte az Elektroklánt, hogy keressenek meg Kaliforniában? – A tanács együttesen döntött róla, de valóban az én ötletem volt. – Köszönöm, hogy bízott bennem. – Köszönöm, hogy igazam lett. – Már éppen ideje volt, hogy megérkezzetek! – kiáltotta egy hang. Gyorsan megfordultam, és Zeuszt vettem észre, amint kilép a ház mögül, a nyomában Iannel, Tannerrel, Grace-szel és Tessával. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. Férfiasan megöleltük egymást. – Csak úgy leráztok minket, aztán panaszkodtok, hogy késünk? – méltatlankodtam. – Leráztunk? Haver, irtó feszült helyzet volt! Azt hittem, hogy megtámadtak minket. – Komolyan – bizonygatta Ian is. – Zeusz kis híján felrobbantotta a saját kocsinkat, de még időben sikerült megállítanom.

– Szerencsére senkinek sem esett baja – mondta Gervaso. Egy fickó, akit korábban még nem láttam, felemelte bekötött karját. – Pontosan mit is értesz „baj” alatt? – Hogy senki sem halt meg – vigyorgott Gervaso. – Akkor valóban senkinek nem esett baja – bólintott a férfi. Megöleltem Iant és Tessát is. – Milyen a farm? – érdeklődtem. – Imádok itt lenni – válaszolta Tessa. – Csodás ez a hely. – Igen, nagyon király – helyeselt Ian. Akkor Tanner lépett hozzám. Sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Kifejezetten egészségesnek látszott. – Hé, Tanner! – fordultam hozzá, és üdvözlésképpen megöleltem. – Hé, Vey, haver! Még mindig élsz? Pedig biztosra vettem, hogy ezúttal ott hagyod a fogad. – Milyen megnyugtató! – feleltem. – Majdnem ott is hagytuk. Hogy vagy? – Egészen jól – válaszolta. – Ez a hely meggyógyít. – A gyógyulás jó dolog – mondtam. – Igen – bólintott Tanner. – A gyógyulás jó. – Hirtelen észrevette, hogy Nichelle is ott álldogál, és rögtön megváltozott az arckifejezése. – Nem hiszem el, hogy ide mert jönni. – Nichelle velünk van, nincs gáz – próbáltam megnyugtatni. Úgy bámult rám, mintha meghibbantam volna. – Nincs gáz? – kérdezte. – Nem, ki van zárva. Túl sok szörnyűség történt köztünk a múltban. – Figyelj! – igyekeztem meggyőzni. – Hatch mindnyájunkat rákényszerített olyan dolgokra, amikre nem vagyunk büszkék. Te biztosan megérted. Tannernek egy pillanatra elállt a szava. Azután bólintott. – Igazad van, haver. – A megbocsátás is a gyógyulás része. Csak engedd el a régi sérelmeket! Ami Hatch irányítása alatt történt, maradjon is

Hatchnél! Tanner szégyenkező arcot vágott. Ismét bólintott egyet. – Nagyon jó tanács, Vey. Kösz szépen. Egy pillanatra még egyszer összeölelkeztünk. Azután Grace irányába pillantottam, akit talán legkevésbé ismertem az elektromos gyerekek közül. – Hogy vagy mostanság? – érdeklődtem. – Remekül – mosolygott rám. – Jól gondodat viselik? – Úgy bánnak velem, mint a hímes tojással – bólintott Grace. – Nektek is tetszeni fog ez a hely. – Remélem, hogy egy darabig itt maradhatunk – feleltem. – Én is. Üdv itthon! – Elektroklán! – szólt fennhangon az elnök. – Üdvözlünk titeket a Karácsony Farmon! Biztosan kimerültek vagytok a sok utazás után, így ha volnátok szívesek követni, rögtön el is kísérlek titeket a szállásotokra. Felkaptuk a csomagjainkat, majd elindultunk az elnök nyomában, a farmház mögé, ahol két, nagyjából tíz méter hosszú faház állt. – Barakkokban vagyunk elszállásolva – magyarázta Zeusz. – A nők abban, mi, férfiak, a másikban. – Hamarosan találkozunk – búcsúztam Taylortól. Egy gyors csók után elváltunk. Anyám elvezette a lányokat a szállásukra. A két barakk pontosan ugyanúgy nézett ki, pácolt deszkákból ácsolt falakkal és olajzöldre festett, bádogból készült sátortetővel. A házban egy galéria futott végig a mennyezet kétharmad részén, a homlokzat felé. Emeletes ágyak sorakoztak a falak mentén, mindkét oldalon négy-négy, összesen tizenhat embernek biztosítva hálóhelyet. – Bármelyik ágyat elfoglalhatjátok a fal mellett, amelyiken még nincsen hálózsák. Vagy, ha inkább a galérián szeretnétek aludni, nyugodtan felcuccolhattok. Odafenn ugyan nincsenek matracok, de a szőnyegpadló jó vastag. És rengeteg takarónk

meg párnánk van. – Hogy lehet oda feljutni? – kérdeztem. – A falétrán a terem végében – válaszolta, és előremutatott. – A létra melletti ajtó a fürdőbe vezet. Van odabenn egy zuhany is, de egy házra csak egy fürdőszoba jut, így kérlek, hogy minél kevesebb időt töltsétek zuhanyozással. – Az elnök hátralépett az ajtóhoz. – Ennyi az egész. Ha kérdésetek lenne, forduljatok bátran a főépület személyzetéhez! Bár már késő van az ebédhez, de készítettünk nektek chilit és szendvicset a házban. Ha éhesek vagytok, gyertek csak át! Körülbelül egy óra múlva zárják a konyhát. De mindig akad egy kis rágcsálnivaló. – Mindjárt átmegyünk – mondtam. – A lányok is tudnak róla? – Édesanyád szól nekik – felelte. – Lesz egy kis időtök bejárni a birtokot is. Hat körül vacsorázunk, aztán tartunk egy megbeszélést. – Hol? – kérdeztem. – A főépület nagytermében. Csengetni fogunk a vacsorához. Szóval, most inkább ne egyetek túl sokat, mert nem tudtok majd rendesen vacsorázni, amit kár lenne kihagyni. – Végigsiklott rajtunk a tekintete. – Fogalmatok sincs, mennyire örülünk, hogy újra látunk titeket. – Azzal kisétált. Ostin, Jack és én felmásztunk a létrán a padlástérbe. Alacsony volt a mennyezet, talán még a két métert sem érte el a legmagasabb ponton. – Tök jó ez a hely! – állapította meg Ostin. – Kíváncsi vagyok, meddig maradhatunk itt. – Remélem, hogy sokáig – válaszolta Jack. Egy pillanatig mélyen hallgattam. – Én nem dédelgetnék hiú reményeket – mondtam végül. – Tudjátok jól, hogy amikor végre kiengedhetnénk a gőzt, Hatch nyomban előrukkol valamilyen őrültséggel. Ha nem tette meg máris. – Másra nem igazán számíthatunk tőle – bólintott Jack.

– Mocskos egy szörnyeteg! – háborgott Ostin. Jackkel egymásra vigyorogtunk. – Az, mocskos egy szörnyeteg! – ismételtem.

KUPACBA RAKTUK A TÁSKÁINKAT a padlástér egyik sarkában, majd leterítettünk néhány párnát és takarót. Végül lemásztunk, és átsétáltunk a főépületbe, hogy szerezzünk egy kis ennivalót. Csak egy asszonyt találtunk a konyhában, aki éppen egy fazékban kevergetett valamit. Magas volt, hosszú, ősz haja ezüstösen csillogott. – Megyek, megkeresem a lányokat – közölte Jack, majd újra kisétált. Bár a konyha meglehetősen kicsi volt ennyi embernek, a legtöbb pult roskadozott az ennivalótól. – Micsoda illatok! – lelkendezett Ostin. – Fokhagyma – mosolygott az asszony. – A fokhagymának mindig pompás illata van. Kivéve, ha a leheleteden érződik – Ez ebédre készül? – érdeklődtem. – Nem – felelte. – Vacsorára. Olasz menüt főzök. Ez itt

bolognai szósz. Húsgombócot és spagettit is készítek. Az elnök valami különlegeset rendelt, mivel ma ünnepi vacsorát rendezünk – magyarázta. – Mit ünnepiünk? – csodálkoztam. Az asszony elnéző mosolyt vetett rám, és így szólt: – Hát titeket, természetesen. – Tett egy fedőt az edényre, azután távolabb lépett a tűzhelytől. – Lois a nevem. Én vagyok a szakács. Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok! – Honnan jött ide? – kérdezte Ostin. – Helyben lakom – felelte Lois. – Egy Orderville nevű helyen, alig pár kilométernyire északra. De a közelben születtem, Kanabban, ami harminc kilométer innen. Többnyire ott szoktunk bevásárolni. – Az ételre mutatott. – Ebédre szendvicset és chilit tudok felajánlani. Szolgáljátok ki magatokat! Egy egész szendvicsbár várt ránk marhasülttel, pulykaszeletekkel, pastramival és szalámival, sőt még csirkesaláta is szőlővel és dióval. Mindenféle zöldségből válogathattunk, akadt ott saláta, paradicsom, hagyma, uborka, jalapeño paprika és legalább négyfajta szendvicskrém is. A következő pulton műanyag tálak sorakoztak, káposzta- és krumplisalátával, egy hűtőben pedig jeget és innivalót is találtunk; szódát, gyümölcsleveket és ásványvizet. Ostinnal fogtunk egy-egy papírtányért, és szendvicseket készítettünk magunknak. Azután leültünk az asztalhoz, és jóízűen nekiláttunk enni. Úgy öt perccel később Jack, Abi, Nichelle, Taylor és Mckenna is belépett a konyhába. – Meg sem vártatok? – kérdezte Taylor. – Ne haragudj! – mentegetőztem teli szájjal. – Nem tudtam, hogy te is csatlakozol-e. – Már hogyne csatlakoznék – vágta rá. – Hiszen van ennivaló, nem igaz? Lois bemutatkozott a többieknek is, majd adott nekik tányérokat. Szendvicseket készítettek, fogtak egy-egy tál chilis babot, azután csatlakoztak hozzánk.

– Szerintem anyám készítette ezt a krumplisalátát – jegyezte meg Ostin. – Felismerem a receptjét. – Ami azt illeti, tényleg anyukád receptje – válaszolta Lois. – Sőt, a chili is. Hogy ízlik? – Finom – felelte Jack. – De egy kicsit kihűlt. – Sajnálom – mondta Lois. – Elfelejtettem újra feltekerni a lángot. Felmelegítem, ha szeretnéd. – Semmi baj! – szólalt meg McKenna. – Majd én megoldom. – Azzal a kezét Jack tálja fölé helyezte, mire a tenyere lassan izzó vörösre váltott. Lois ámuló tekintettel figyelte, tíz másodperc sem telt bele, és a chili már fel is forrt. Ostin szinte már ösztönösen felé nyújtott egy üveg vizet. – Köszönöm – hálálkodott McKenna. Gyorsan fel is hajtotta a víz felét. – Ez bámulatos volt! – ámuldozott Lois. – Hallottam a különleges képességeitekről. – El sem tudja képzelni – válaszolta Nichelle. Jack visszavette a chilis tálját. – Kösz – mondta. – Nagyon szívesen – felelte McKenna. Taylor készített magának egy gusztusos csirkesalátás szendvicset. – Hogy ízlik? – érdeklődtem. – Lepipálja a mocsári angolnát – válaszolta. – A cipőm is lepipálja a mocsári angolnát – jegyezte meg Jack. – Milyen a szobátok? – kérdeztem. – Tulajdonképpen csak egy nagy szoba – felelte Taylor. – ...meg egy fürdő – tette hozzá McKenna. – Tizenkét nő nehezen fog megosztozni rajta. – Ebben az épületben két fürdő és zuhanyzó is van mosolygott rájuk Lois. – Bármikor használhatjátok őket. – Köszönjük! – hálálkodott McKenna. Ekkor Zeusz és Tessa lépett be a konyhába.

– Hé, srácok! – szólt Zeusz. – Evés után körbevezetünk titeket a birtokon. Szereztünk terepjárókat. – Szerintem gyalog menjetek! – javasolta Lois. – Úgy sokkal kellemesebb. Van egy szép kis ösvény odalenn a tónál. – Még tó is van? – kérdezte McKenna. – Inkább csak tavacska. Úszhattok benne, ha akartok. Van egy kenu is. A barakkok mögötti földút végén találjátok. – Csak ügyeljetek a csörgőkígyókra! – figyelmeztetett Tessa. – Csörgőkígyók? – kérdezte Ostin, rémült arcot vágva. – Tegnap belebotlottunk egybe – magyarázta Tessa. – Hatalmas volt, úgy másfél méter hosszú. – Mojave zöld – mondta Zeusz. – Gonosz egy bestia. – Mi az a mojave zöld? – értetlenkedtem. Ostinhoz fordultam, aki most még rémültebbnek látszott. Ostin az üres hűtőszekrénynél csak a cápáktól és a kígyóktól rettegett jobban. – Rossz hír – válaszolta Ostin. – Csupán a legveszélyesebb csörgőkígyó az egész világon. Nemcsak mérgező fehérjéket termel, hanem még preszinaptikus neurotoxint is tartalmaz a mérge. Gondolj a kobrára, haver! És rettegj! – Nem kell félni, csak legyetek óvatosak! – szólt Lois. – Itt még soha senkit sem mart meg kígyó, de a biztonság kedvéért van nálunk ellenméreg. Csak tartsátok őket tiszteletben, és maradjatok távol tőlük! Eszetekbe se jusson játszani velük! – Ugyan ki volna olyan ostoba, hogy játszadozzon egy csörgőkígyóval? – kérdezte Taylor. – Meglepődnél – felelte Lois. – Mit csináltatok a kígyóval, amit láttatok? – kérdezte Ostin. – Megsütöttem – válaszolta Zeusz. – Gyorsabb vagyok bármelyik kígyónál. – Akkor én veled vagy Michaellel megyek – jelentette ki Ostin. – Mi a baj velem? – méltatlankodott McKenna. – Vagy nincs ínyedre, ha egy lány a védelmeződ? Ostin lesújtott arcot vágott.

– Én csak... Nekem kellene megvédenem téged. – Megvédjük egymást – szögezte le McKenna. – Ahogy tudjuk. – Nagyon elmés megközelítés – bólintott Ostin. Ebéd után Taylorral kisétáltunk a ház hátsó ajtaján egy keskeny, kövezett ösvényre, majd elhaladtunk egy szabadtéri pizzasütő kemence mellett, amit dugig megraktak frissen hasogatott fával. Megfogtam Taylor kezét, és körülbelül száz métert sétáltunk tovább egy fákkal övezett, agyagos kis ösvényen, átlépkedve két marharácson, ami megakadályozza, hogy a szabadon tartott állatok szétszéledjenek, egészen a tóig. A tavacska talán másfél hektár lehetett. Világoskék víztükrén kacsák úszkáltak. A part egy részén napraforgók és gyékények nőttek. A déli végén egy hajókikötő kapott helyet, míg a keleti oldalon egy jókora stég nyúlt a víz fölé. Egy hosszú, zöld kenu ringatózott a vízen a mólóhoz kötve, belsejében két evezővel. – Van kedved csónakázni egyet? – kérdeztem. – Persze – felelte Taylor. Lesétáltunk a keskeny, lebegő mólóra, ami enyhén ringott a súlyunk alatt. Biztosan fogtam a kenut, amíg Taylor bemászott az elejébe, és óvatosan elhelyezkedett. Azután eloldottam a kötelet a móló kötélbakjáról, majd beszálltam a kenu hátsó részébe. A csónak erősen megingott, és kis híján mindkettőnket beborítottam a vízbe, amint megpróbáltam leülni. Miközben kieveztünk a tó közepére, a kenu könnyedén hasította a vizet. Finom szellő lengedezett, és a kacsák riadtan felröppentek, amint a közelükbe értünk. Taylor letette az evezőjét, majd vigyázva hátracsúszott hozzám, mígnem meg tudtam ölelni. – Szívesen tölteném így az egész hátralévő életemet. – Hogyan? – kérdeztem. – Pionírként. Egyszerűen. Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy fizikai értelemben nehéz így élni, de mások a kihívások. Tehénfejés, vetés és aratás... tudod, csak úgy egyszerűen.

– Az egyszerűség jó dolog – bólintottam. – Olyan összetetté vált a világ. Néha eltöprengek, hogy a háztartási eszközök talán csak még bonyolultabbá teszik az életünket. Érted, mire gondolok? – Igen. – Nem mintha ezek a kütyük és mindenféle masinák lelassították volna az embereket, vagy ilyesmi. Csak éppenséggel még több tennivalójuk lett. Az egész világ egyre gyorsabban igyekszik haladni. – Taylor felsóhajtott. – De itt nem. A természet sohasem rohan. Nem lehet siettetni, hogy egy bimbó szirmot bontson. A virágok nem olvasnak magazinokat, hogy szebbé váljanak. Egyszerűen tudják, hogy szépek. Mosolyogva pillantottam rá. – Honnan tudod, hogy a virágok szépnek tartják magukat? – Meg tudom állapítani – mosolygott Taylor is. Egy darabig hallgatásba burkolóztunk, belefeledkeztünk a szellő halk süvítésébe és egy kivénhedt szélmalom ütemes nyikorgásába. Egy szitakötő röpült el a fejünk fölött, nyomában egy másikkal. Taylor felpillantott rám. – Szerinted Hatch miért műveli ezt a sok rémséget? Hiszen annyi a pénze, hogy bárhol élhetne, bármit csinálhatna. Helyette viszont magát és mindenki mást is csak szerencsétlenné tesz. – Úgy gondolom, hogy az olyan emberek, mint Hatch, már nem találnak örömöt az egyszerű dolgokban. Egyedül a hatalom számít nekik. – Képtelen vagyok felfogni. Úgy értem, miféle hatalomra vágynak? Tegyük fel, hogy egyszeriben Hatch lenne a világ királya. Mihez kezdene vele? Vajon mit lenne, amit most nem tud megtenni? Talán jobban ízlene neki az étel? Szebben sütne rá a nap? Jobban tudna szeretni? Nem értem ezt a gondolkodást. – Szerintem a Hatch-féle zsarnokok a szívük mélyén félnek. Ezért igyekszenek mindenen uralkodni. Ha saját kezükben van az irányítás, nem árthat nekik többé semmi. Legalábbis azt gondolják.

– De hát így sokkal több veszély leselkedik rá, mint ha csak élvezné az életet. A királyok sohasem lehetnek biztonságban. Mindig akad egy újabb trónbitorló. – Tényleg nagyobb veszélyben van – bólintottam. – Ahogyan mi is. – Nem igazság! Minket nem izgat a hatalom. Miért kell felforgatnunk az egész életünket, csak mert Hatch hatalomra éhes? – Hogy ne vehesse el az életünket – válaszoltam. – De igazad van. Nem igazságos. Megint hallgattunk egy darabig. Azután Taylor törte meg ismét a csendet: – Anyukád említett neked bármit is a szüleimről? – kérdezte. – Még nem – feleltem. – Kíváncsi vagyok, vajon anya beavatta-e már apát ebbe az őrületbe. – Taylor megrázta a fejét. – Egyáltalán hogyan is kezdene hozzá? Apám folyton kétségbe von mindent. Még abban sem hisz, hogy járt már ember a Holdon. Nem vagyok biztos benne, hogy hinne anyámnak, ha beszámolna rólam, rólad vagy akár az Elgenről. Valószínűleg azt gondolná, hogy becsavarodott. – Nos, előbb vagy utóbb hinnie kell majd az anyukádnak. – Csak azt remélem, hogy biztonságban vannak – só hajtott fel. Még egy fél órát ringatózhattunk a tavon, amíg a szellő a gyékény közé nem sodorta a kenunkat a túloldalon. Amikor visszaeveztünk a mólóhoz, Taylor szállt ki először. Rögzítettem a csónakot a kötélbakhoz, majd én is kimásztam a mólóra. Taylor váratlanul nevetésben tört ki. – Mi olyan vicces? – kérdeztem. – Csak támadt egy aljas gondolatom. Erős kísértést éreztem, hogy újraindítsam az agyadat, amint éppen kimásztál a csónakból. – Beleestem volna a vízbe.

– Pontosan – vigyorgott rám. – Úgy látom, hogy van egy aljas oldalad is – állapítottam meg. – Mindenkinek van – válaszolta Taylor vidám nevetéssel. – Csak egyesek jobban tudják leplezni, mint mások. A tótól még hosszasan barangoltunk a birtokon, közben szögesdrót kerítéseken másztunk keresztül, és tehénlepényeken lépkedtünk át. Levendulával és borsmentával teli réteken kószáltunk. Egy kerítés mentén málnabokrokból álló sövényre bukkantunk, tele finom gyümölccsel, amit le is szüreteltünk. Édes és kerekded málnaszemek voltak. Amint átvágtunk egy mezőn, több tehén is elindult felénk. Ostin gyilkos kérődzőkről szóló története után kissé elfogott az aggodalom, amíg eszembe nem jutott, hogyan terítettem le azt a bikát Peruban. Simán megbirkóznék az egyik tehénnel is – gondoltam magamban. – Csak rajta! – Nagy szerencséjükre nem próbáltak megtámadni. A birtok nyugati oldalán, körülbelül ötvenméternyire az istállótól, egy tucat másfél méteres, fehér ládára bukkantunk. Amint közelebb értünk, meghallottuk a belsejükből származó zsongást. – Milyen ládák azok ott? – kérdezte Taylor. – Méhkasoknak tűnnek – feleltem. Taylor riadt sikkantással elhessegetett egy méhet. – Jól van. Én egy tapodtat sem megyek közelebb. – Én meg akarom nézni őket – mondtam. – Meg fognak csípni. – Nem fognak. – Felgerjesztettem a tagjaimban keringő elektromosságot, amíg az összes szőrszál égnek meredt a karomon. Elröppent mellettem egy méh, majd öles csattanással egy világoskék villanás következett. – Elektromos rovarcsapda lett belőled – állapította meg Taylor. – Napról napra egyre erősebb vagyok. – Kérdő pillantást

vetettem rá. — Szeretnél egy kis lépes mézet? – Igen, de inkább ne menj közelebb! Meg fognak támadni. Közelebb léptem a méhkasokhoz. – Nem árthatnak nekem. – De a végén talán mindet megölöd. Megtorpantam. – Igazad van. Az nem lenne túl jó. – Várj csak! – szólt Taylor. – Vajon őket is össze tudom zavarni? – Próbáld meg! – biztattam. Felébredt a kíváncsiságom. Taylor lehorgasztotta a fejét, én pedig odaléptem a legközelebbi ládához. Pár méh egyenesen felém repült, de nem hiszem, hogy meg akartak volna csípni. Inkább csak össze voltak zavarodva. Felemeltem a láda tetejét. A belsejében viasszal és méhekkel teli tálcák sorakoztak. Szükség volt némi erőfeszítésre, de sikerült kihúznom az egyik tálcát, és letörtem egy nagyjából féltenyérnyi lépes mézet. Friss, aranyszínű méz csöpögött végig az ujjaimon. A méhek közül néhányan megpróbáltak rám támadni, de tulajdonképpen szétbomlottak, mielőtt még megcsíphettek volna. Újra lecsuktam a kas tetejét, azután visszasétáltam Taylorhoz, és átnyújtottam neki a mézet. – Kóstold meg! – Köszönöm – mondta. – Hát ez nagyon fura volt. – Mi volt fura? – Meséltem már, hogy amikor beférkőzöm valakinek az elméjébe, bizonyos mértékig a gondolatai a részemmé válnak. Olyan érzés, mintha... megérteném az illetőt. – Olvastál a méhek gondolataiban? – Olyasmi. Csak... – Taylor rám nézett. – Éreztem, mi hajtja őket, és milyen aggodalmaik vannak. – A méhek szoktak aggódni? – Igen. Különösen, ha valaki el akarja rabolni a mézüket. De ezek nem egyéni aggodalmak. Mintha mindnyájan ugyanannak

az elmének volnának a részei, én pedig olvasni tudtam a gondolataiban. – Vidáman rám mosolygott. – így én vagyok a méhkirálynő. – Tényleg az vagy – helyeseltem. Megkóstolt egy kis lépes mézet. – Nagyon finom! – Átnyújtott nekem is egy darabot. A számba tettem és megrágtam. – Talán ez a legfinomabb méz, amit valaha ettem. – Tökéletes – szögezte le Taylor. – Az egész nap egyszerűen tökéletes! Lassan lenyugodott a nap, és utolsó sugarai aranyló, rózsaszín fénnyel ragyogták be a fennsíkokat. Amint megettük az összes mézet, meghallottuk a vacsorára hívó gong hangját. – Biztosan vacsoraidő van – állapítottam meg. Kézen fogtam Taylort, és visszasétáltunk a házhoz. A földúton összetalálkoztunk Gervasóval, aki felénk tartott. – Épp titeket kerestelek – mondta. – Mi a helyzet? – Csak biztos akartam lenni benne, hogy mindketten megjelentek a vacsoránál. Utána megbeszélést tartunk. Nagyon fontos. – Ott leszünk – ígértem. A konyhában nagy volt a nyüzsgés, miközben az emberek elsétáltak az elülső pult előtt, és szedtek maguknak az ételekből a tányérjukra. Lois és Ostin szülei is részt vettek a kiszolgálásban. Anyám italokat töltött: limonádét, édesített teát és vizet. Joel mellette állt, és segített. – Szükséged van még segítségre? – kérdeztem anyámat. – Nem. Minden rendben. Hogy telt a napotok? – Remekül! – válaszolta Taylor. – Csónakáztunk a tavon. – Még mézet is ettünk – tettem hozzá. Anyám csodálkozva félrehajtotta a fejét. – Hogyan tudtatok mézet szerezni?

– A méhkasokból. – Igen, én is tudom, hol található méz, de hogy sikerült megszereznetek? – Szuperképességeink vannak – feleltem. – Hát persze – mosolygott anyám. – Kértek limonádét? – Igen, nagyon köszönöm – vágta rá Taylor. – Megvárjunk? – kérdeztem. – Nem. Menjetek csak, lássatok hozzá! Lois bolognai spagettit főzött húsgombóccal, fokhagymás kenyérrel, zöldsalátával, és egy forró zöldséglevest is készített. Megpakoltuk a tányérunkat, és ismét kimentünk a teraszra, ahol hat hosszú piknikasztal állt. Összesen talán negyvenen lehettünk. Taylor és én a középső asztalnál ültünk Zeusszal meg Tessával. Ők kirándulni mentek, és anasazi indián romokra bukkantak, sőt egy nagy, festett agyagedény-töredéket is találtak. Miután mindenki megkapta a vacsoráját, Ostin szülei körbejárták az asztalokat, és édességet kínáltak: német csokoládétortát házi vaníliafagyival, amit egy kerek fémdobozból kanalaztak ki. A nap addigra már lenyugodott, és a hátsó teraszt bevilágították a ház hátsó falára szerelt reflektorok, amiket teljesen beleptek a rovarok. A vacsora végeztével Ostin és McKenna körbejárta az asztalokat egy jókora fehér műanyag vödörrel és egy szemeteszsákkal. A vödörbe kaparták az ételmaradékokat, míg a tányérokat a zsákba gyűjtötték össze. – Hogy nyertétek meg ezt a feladatot? – csodálkoztam. – Ma estére Ostin szülei vannak beosztva konyhai szolgálatra – magyarázta McKenna. – Így önként jelentkeztünk. – Mire kell a vödör? – érdeklődött Taylor. – Ebbe gyűjtik az összes ételmaradékot. Mosléknak. – Undorítóan néz ki. – Mint a gyomrod belseje – tájékoztatott Ostin. – Csak éppen nincs összerágva és sósavba áztatva, amit egyébként a legtöbb vécé tisztító lötty is tartalmaz.

– Ettől még nem lett étvágygerjesztőbb – felelte Taylor. – Gondolj rá úgy, mintha feldolgozatlan szalámi volna! – javasolta Ostin. Az elnök kilépett a teraszra. – Remélem, mindenkinek ízlik az ünnepi vacsora – szólalt meg. – Még egyszer nagy szeretettel üdvözlöm a díszvendégeinket. De még inkább gratulálni szeretnék nekik legújabb sikeres küldetésükhöz, aminek során kiszabadították Jáde Sárkányt. Enyhén szólva is rendkívül kockázatos vállalkozás volt. Ám, amint már említettem, sikerrel jártak. Mindenki lelkesen tapsolt. – Most viszont, ha a vacsorával már végeztetek, szeretnénk behívni titeket a házba, hogy jelentést tehessetek a tizenkettek tanácsa előtt. A személyzet kivételével mindenki, anyámmal és Ostin szüleivel együtt, bement a ház fő termébe, egy tágas helyiségbe, aminek egyik végében egy magas kőkandalló terpeszkedett. Taylor és én anyám mellett foglaltunk helyet. Az elnök mikrofont ragadott. – Üdv mindenkinek! – mondta. – Ahogy már említettem, hálásak vagyunk, amiért az Elektroklán épségben visszatért hozzánk. Nem mondhatunk elég köszönetet a hősiességükért. A föld összes lakója sem tudná kellőképpen meghálálni nekik, amit az emberiségért tettek. – Körbenézett. – Sajnos a világnak fogalma sincs arról, milyen veszedelem közeledik felé, és sejtelme sincs, mit hajtottak végre ezek a fiatalok érte, így hát egyelőre be kell érniük a mi hálánkkal. Szeretnénk egyúttal köszönteni az Elektroklán legújabb tagját is. Nichelle, felállnál, kérlek, hogy mindenki láthasson? Nichelle szégyenlősen felállt. Láthatóan egyszerre érezte magát zavarban és megtisztelve. – Nagyon örülünk, hogy a körünkben üdvözölhetünk. Hálásak vagyunk a bátorságodért. – Szívesen – felelte Nichelle, majd gyorsan visszaült a

helyére. Az elnök újra felénk fordult. – Jelentést kaptunk Bentől, ázsiai ügynökünktől, hogy mi történt Tajvanon. Az Elektroklán bátran es káprázatosán teljesítette a feladatát. Sőt, egy hajszálon múlt, hogy épségben el tudtak menekülni. Nagy örömmel tudatom, hogy a küldetés sikeres volt, és megmentették Jáde Sárkányt. Ha kudarcot vallanak, biztosra vesszük, hogy az Elgen mostanra már megtörte volna őt, és javában folyna az MEI-készülék újjáépítése, és egy elektromos gyermekekből álló új faj megteremtése. Óriási szerencse, hogy nem ez a helyzet. Szóval, itt tartunk most. Igen, elveszítettük a főhadi szállásunkat, de ennyi az egész. A forrásaink szerint az Elgen jelenleg abban a hitben van, hogy teljesen megsemmisültünk, mi pedig épp ezt reméltük. Ám ezzel még nincs vége. Két fontos esemény történt... vagy nem sokára történni fog, és pillanatnyilag mindkettő nagy fejtörést okoz nekünk. Először is, az Elgen arra készül, hogy végrehajtsa az eredeti tervét, és átvegye a hatalmat Tuvalu szigetország fölött. Beszereztek két új felfegyverzett csatahajót. A jelen állás szerint nem tehetünk semmit, hogy megállítsuk őket. A második eseménynek hosszú távon talán még nagyobb jelentősége lesz számunkra. Minden zsarnoknak van egy gyenge pontja. Hatch hibája a határtalan dölyf. – Mi az a dölyf? – suttogtam Ostinnak. – Ego – válaszolta. – Hatch az Elgen összes kudarcát a saját személye elleni árulásnak tekinti, és úgy is válaszol rájuk. Miután az Elektroklán kimentette Jáde Sárkányt, Hatch elhatározta, hogy a legfontosabb emberét bünteti meg a veszteségért. Példát akart statuálni a többieknek, így hát arra ítélte Welchet, az EKG rangidős kapitányát, hogy patkányeledelként végezze az arénában. Welchet a Faraday fogdájában őrizték, de rejtélyes módon sikerült megszöknie, amíg az Elgen hajói még Tajvanon

horgonyoztak. Úgy véljük, hogy még mindig a szigeten bujkál valahol. Az Elgen jelen pillanatban is nagy erőkkel kutat utána. Ebben a fordulatban az a leglényegesebb, hogy jó okunk van gyanakodni, miszerint Welch szökését maguk az elektromos ifjak segítették elő, mégpedig elsősorban Hatch választottja, Quentin. Ha a gyanúnk beigazolódik, hatalmas repedésre bukkantunk az Elgen hierarchiájában. És éppen ebben reménykedtünk. Minden önmagával meghasonlott ház óhatatlanul elpusztul. Ha Welch és az Elgen elektromos ifjai összefognak, talán képesek megdönteni Hatch hatalmát, és átveszik az irányítást az Elgen fölött. Talán pont erre az esélyre vártunk. Mostanáig úgy kapkodtunk összevissza, akár a tengerészek egy süllyedő hajón, csak futottunk egyik léktől a másikig, pedig igazság szerint az embert kellene kiiktatnunk, aki a lyukakat üti. Ha egyszer Hatch ifjai fellázadnak ellene, Lehetőségünk nyílik rá, hogy végleg megfékezzük. – Szóval, most mihez kezdjünk? – kérdezte Gervaso. – Először is meg kell találnunk Welchet – válaszolta az elnök. – Az Elgen előtt kell felkutatnunk. Hatch nem akarja megkockáztatni, hogy újra megszökjön, ezért parancsba adta, hogy rögtön lőjék agyon. – Mi mit tehetünk? – érdeklődtem. – Pillanatnyilag semmit. Ben megszervezte a kutatást. Jól ismeri Tajvan alvilági és utcai köreit. Bízunk benne, hogy sikerül Welch nyomára bukkannia. Egyébként is Hatch következik. Egyelőre nincs más dolgunk, mint ami a legnehezebb: várunk. – Mire várunk? – értetlenkedett Jack. – Hogy Hatch hibázzon.

MIUTÁN MÁR MINDENKI ELHAGY TA A HELY ISÉGET, az elnök határozottan Taylorhoz és hozzám lépett. Joel és Gervaso is mellette állt. – Michael, váltanunk kell még néhány szót veletek – szólt az elnök. – Rám is szükségük van? – kérdezte Taylor. – Elsősorban veled szeretnénk beszélni. Leginkább rád vonatkozik, amit most mutatni akarunk. Követtük őket egy rövid folyosón keresztül egy másik szobába, ahol egy hatalmas televízió terpeszkedett a falon egy ovális konferenciaasztal előtt. A képernyő be volt kapcsolva, és éppen egy híradás pillanatképe villódzott rajta. Azon nyomban felismertem a képen látható nőt. Gretchen Holly volt, Boise tévécsatornájának népszerű műsorvezetője az esti hírekben. – Foglaljatok helyet! – szólalt meg az elnök.

– Semmi gond, inkább állok – felelte Taylor. – Jobb lesz, ha mindketten leültök – mondta az elnök. Miután mindnyájan elhelyezkedtünk, sietve megtörtem a csendet: – Mielőtt belekezdünk, szeretnék mondani valamit. – Csak rajta! – A Kronométer Farmról van szó. Borzalmasan sajnálom, hogy elárultam Hatchnek, hol rejtőznek. Csúnyán rászedett. Az elnök bólintott. – Igen, Ben beszámolt róla. Ha esetleg könnyít a lelkiismereteden, nem miattad talált ránk az Elgen. – Nem miattam? – csodálkoztam. – Nem. Mi követtünk el egy súlyos hibát. Óvatlanok voltunk. – Taylorra pillantott. – Taylor anyukáját mindvégig szemmel tartotta az Elgen, abban a reményben, hogy kapcsolatba lépünk vele. Mi pedig szépen belesétáltunk a csapdájukba. Innen tudtak a rejtekhelyünkről. – Anyám vezette oda őket? – kérdezte Taylor. – Nem. Hanem mi, amikor elhoztuk az anyukádat. Alábecsültük az Elgent, és megfizettük az árát. – Az elnök mélyet sóhajtott. – Az Elgen egy ideje minden lépését követi, és sajnos pontosan erről kell most beszélnünk. – Biccentett az asszisztensének, aki megnyomott egy gombot a távirányítón, és a videofelvétel elindult. – „Az est legfrissebb híre; letartóztattak egy idahói családanyát a lánya eltűnésével kapcsolatban. Julie Ridley, meridiani lakost őrizetbe vette a rendőrség, miután kellő bizonyíték birtokába jutott az asszony bűnrészességével kapcsolatban a lánya váratlan eltűnését illetően. Mrs. Ridley megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, és jelenleg előzetes őrizetben tartják. Az asszony félje, Charles Ridley a Boise-i Rendőrkapitányság rendőrtisztje. Ideiglenesen őt is felfüggesztették a szolgálatból, amíg egy belső vizsgálat során fény nem derül rá, milyen szerepet játszhatott a történtekben.”

Gyors pillantást vetettem Taylorra. Néma döbbenettel meredt a képernyőre. Amikor ismét visszanyerte a hangját, megkérdezte: – Mikor történt mindez? – Két nappal ezelőtt. Anyukád visszautazott Idahóba, hogy mindenről beszámoljon az apádnak, és felkészüljön, hogy véglegesen hozzánk költözzenek, de akkor az Elgen megtámadta a farmot, amivel keresztülhúzták a számításainkat. Kénytelenek voltunk elhalasztani a terveinket, és az Elgen előbb csapott le az anyukádra. – El kell mennem Idahóba – jelentette ki Taylor. – Meg kell mutatnom magam a rendőrségnek. – Teljességgel ki van zárva – válaszolta határozottan az elnök. – Az Elgen is pontosan erre számít. Ez egy csapda. Biztosra veheted, hogy a rendőrség értesülései egyenesen az Elgentől származtak. – Nem érdekel. Náluk van az anyám! – erősködött Taylor. – Taylor – szólt Gervaso –, pillanatnyilag a felbukkanásod sokkal több kérdést vetne fel, mint ahány válasszal szolgálna. Abban is biztosak lehetünk, hogy újra nyomod veszne, amint az Elgen rád talál. – Nem vádolhatják meg az anyukádat gyilkosság vagy emberrablás gyanújával, ha nincs holttest – tette hozzá Joel. – Holttest híján miként bizonyíthatnák, hogy gyilkosság történt? – Többről is van szó – mondta az elnök, és intett az asszisztensének. A nő egy másik hírhez tekerte a videót. – „Egy folyamatban lévő nyomozás során Boise rendőrsége több mint két kilogramm heroint talált Julie Ridley, meridiani lakos autójában.” A felvétel egy rendőrtisztet mutatott, aki mikrofonok egész erdeje előtt állva éppen magasra emelt egy műanyag zacskót, ami tele volt fehér porral. – „Ez a legnagyobb kábítószerfogás Boise

rendőrkapitányságának történetében. Ilyen mennyiségű heroin akár félmillió dollárt is érhet az utcákon. Nagy örömmel vonjuk be a forgalomból.” A videó visszatért a műsorvezető arcára. – „A kábítószeren kívül Idaho rendőrségi helyszínelői vérnyomokat is találtak az autóban. A DNS vizsgálata kimutatta, hogy a vér Mrs. Ridley lányától, Taylortól származik, aki négy hónapja tűnt el nyomtalanul. Mrs. Ridley jelenleg is őrizetben van Boise börtönében, a bíróság negyedmillió dollárban állapította meg a letehető óvadékot.” Egy másik videofelvétel következett, az emberek átkozódva kiabáltak Taylor anyjára, amint a rendőrök megbilincselve a börtönbe kísérték. Taylor elkeseredésében sírva fakadt. – Mégis hogy lehetne az én vérem? – Az Akadémián vért vettek tőlünk – feleltem. – Ez borzalmas. Egyszerűen borzalmas. – Taylor rám nézett. – Michael, muszáj tennünk valamit! – Teszünk is – vágott közbe Joel. – Ám addig sem kell aggódnod! A börtönben teljes biztonságban van az anyukád. – A börtönben nem tudják megvédeni! – vetette ellen Taylor. – Ha az Elgen oda juttat valakit, fél lábbal már a sírban van. – Nem fogják bántani – jelentette ki az elnök. – Honnan tudhatja biztosan? – Halott csalival nem lehet halat fogni. Taylor dühösen összepréselte a száját. – Az anyám nem holmi csali. – Sajnos ebben az esetben pontosan az – válaszolta Joel. – Arra használják, hogy előcsaljanak téged. Ha meg akarnák ölni, már rég megtették volna. – Igaza van – ismertem el. – Könnyedén megtehették volna. – Az elnökre néztem. – De akkor sem hagyhatjuk a börtönben. – Valóban nem – bólintott az elnök. – Nem is hagyjuk. Ki kell menekítenünk onnan Taylor apjával együtt. Megkértük

Gervasót, hogy dolgozzon ki egy tervet. Mindketten Gervaso felé fordultunk. Kíváncsi lettem volna, vajon mióta tud az egészről, és miért nem szólt nekünk egy szót sem. Gervaso egyenesen Taylorra nézett. – Először is, ki fogjuk szabadítani az anyukádat. Megígérem. De nem lesz egyszerű. – Megint felém fordult. – Mindketten törtetek már be és ki sokkal biztonságosabb létesítményekből. A nagy kihívás most inkább abban rejlik, miként menekítsük ki őt, hogy se az Elgen, se a rendőrség ne tudja, hogy a mi kezünk volt a dologban. – Na és hogyan csináljuk? – kérdezte Taylor. – Rá kell vennünk az apádat, hogy letegye az óvadékot. Aztán, ha már kiszabadult, gyorsan kereket oldunk mindkettőjükkel. Nem lesz könnyű menet, mert az Elgen valószínűleg egy pillanatra sem akarja majd szem elől téveszteni az anyukádat. Persze a rendőrökkel is számolnunk kell. Ami egy újabb gondot vet fel. Apád rendőrtiszt, és mérget vennék rá, hogy továbbra sem tud semmit rólad vagy az Elgenről. Úgy hallottam, hogy meglehetősen makacs ember. – Csökönyös, mint az öszvér – helyeselt Taylor. Gervaso bólintott. – Egy egyszerű, hatékony akciót eszeltem ki: bemegyünk, és már jövünk is ki. A tervemhez kettőtökön kívül még Ianre van szükség. Továbbá, lakik egy barátom Idahóban, akiben megbízhatunk. Segíteni fog a logisztikában. Senki más nincs benne a buliban. Minél több alkatrésszel mozog egy gépezet, annál könnyebben elromolhat. – Rendben – bólintottam. — Mikor indulunk? – Az időzítés rendkívül fontos. Holnap estig szeretném felvenni a kapcsolatot Taylor apjával. Boise kilencórányi autóútra van innen, úgyhogy holnap korán reggel indulunk. – Készen leszünk – válaszoltam. – Jól van. A főépület előtt találkozunk pontban hat nulla

nullakor. – Azután gyorsan hozzátette: – Vagyis reggel hatkor. Az elnök egyenesen ránk nézett. – Sok szerencsét! Amint kiléptünk az ajtón, Taylor így szólt hozzám: – Köszönöm, hogy segítesz megmenteni az anyukámat. – Ennyivel tartozom neked. Elvégre te is segítettél megmenteni az enyémet. Taylor aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Anya biztosan halálra van rémülve. – Kiszabadítjuk – ígértem. – És elhozzuk az apádat is. – Apa – mondta Taylor. – Milyen régóta nem láttam már! – Nagyon fog örülni neked. – Igen – bólintott Taylor. – És teljesen ki lesz borulva.

FUNAFUTI-SZIGET, TUVALU

A POLINÉZIÁHOZ TARTOZÓ SZIGETORSZÁG, Tuvalu tulajdonképpen négy szigetből és öt atollból áll, összterülete nagyjából huszonhat négyzetkilométer. A szigetcsoport elkülönülten fekszik a Csendes-óceánban, igazi korallzátonyokból alkotott oázis Ausztrália és Hawaii között, előbbitől északkeleti irányban nyolcezer, míg a másiktól délnyugati irányban hat és fél ezer kilométernyire fekszik. Az ország teljes népessége nem éri el a tízezer főt, így Tuvalu számít a világ harmadik legkisebb népességű államának. Az óriási távolság és a nehéz megközelíthetőség miatt a szigetcsoport csupán kevés turistát vonz. Gazdaságát tekintve a csendes-óceáni régió egyik legsikeresebb szigetországa, mégpedig egy különleges jövedelemforrásának, a tv internetes tartománynévnek

köszönhetően, amit több tévécsatorna és videomegosztó portál használ, és ami évente több millió dolláros nyereséget termel. Az Elgen a legnagyobb és legfőbb szigeten, Funafutin építette fel új Elektrostar erőművét, azután magasfeszültségű kábeleket húztak északi és déli irányba, a másik öt szigetre. Bár az erőmű már több mint négy hónapja üzemelt, a szigetlakók mostanáig halogatták az ünnepélyes felavatást, hogy tiszteletben tartsák Hatch főadmirális kívánságát. Hatch továbbá ragaszkodott hozzá, hogy „biztonsági okokból” minden nem helybéli látogató hagyja el a szigetet az Elgen látogatása előtt. Hatch természetesen a saját tervei miatt halasztotta el az ünnepséget. Az Elektrostar erőmű az Elgen ötödik legnagyobb üzeme volt a világon, ám a megtermelt villamos energia mennyiségét tekintve csaknem a ranglétra alján szerepelt. Az erőmű azonban nem is a kapacitása miatt épült – vagy legalábbis nem az elektromos erejének fitogtatására. A tuvaluiak nem sejtették, de az üzemet azért létesítették, hogy az Elgen új hadműveleteinek stratégiai központjaként szolgáljon – hogy az Elgen saját Kremlje legyen. Az erőmű nagyobb része valójában egy erődítmény volt, fejlett fegyverekkel és föld-levegő rakétákkal felszerelve, amiket az Elgen több mint egy év alatt titokban halmozott fel. Elég robbanóerővel rendelkeztek, hogy akár tizenhétszer is a levegőbe repítsék az országot, sőt képesek legyenek visszaverni egy esetleges támadást Ausztráliából vagy Új-Zélandról. Az erőműben egy óriási börtön is helyet kapott, kétszáznál is több zárkával és egy modern, jól felszerelt átképző központtal, amit a perui létesítmény mintájára alakítottak ki. Mialatt Tuvalu népe az igazak álmát aludta, az Elgen flotta az éj leple alatt elfoglalta a sziget körüli felségvizet. Hajnali három órakor a Faraday kikötött Funafuti keleti partja mellett, és a Tesla közreműködésével elkezdte a főhadiszállásra szállítani a katonákat. Az Edison, az Elgen legújabb hadihajója védekező állást vett fel Funafuti délnyugati partjánál, és Elgen helikopterek

felügyelték a vizeket a hadművelet közben. Tuvalu nem fecsérelte a pénzét hadseregre, és általában az alig néhány embert számláló, brit egyenruhába bújt rendőrség sem hordott magánál fegyvert. A polgári lakosság körében mindössze tizenkét lőfegyvert tartottak nyilván, és az egész rendőri haderő is csupán huszonegy pisztollyal rendelkezett – ami egyben azt jelentette, hogy egyetlen Elgen-őrjárat is több fegyverrel rendelkezett, mint az egész nemzet. Tuvalu békés népe rendkívül sebezhető volt. Az Elektrostar erőmű ünnepélyes felavatására Tuvalu teljes tisztviselői kara összegyűlt: a kormányzó és kísérete, a miniszterelnök és kísérete, a miniszterelnök-helyettes, a Közügyekért Felelős Bizottság elnöke, a főtitkárhelyettes, a külügyminiszter, a bevándorlási hivatal igazgatója, a rendőrparancsnok, az oktatásügyi, a pénz- és gazdaságügyi, az egészségügyi, a természeti erőforrásokért felelős, az energia- és természetgazdálkodási, a kereskedelmi és idegenforgalmi miniszter, valamint az ENSZ nagykövet is. A nagykövet volt az egyetlen tuvalui tisztviselő, aki már beállt az Elgen soraiba, és egy ideje pénzbeli juttatásokban is részesült a szolgálataiért. Az ünnepség egy kicsivel déli tizenkettő után kezdődött az ország fővárosában. Tuvalu népe kifejezte őszinte barátságát, majd egy hagyományos, rituális táncbemutató következett. A tánc után – Hatch kifejezett óhajára – az Elektrostar erőmű falain belül folytatódott a mulatság. Mialatt Hatch, saját személyes testőrsége és az EKG tizenkét tagja közül kilenc kíséretében, körbevezette a tuvalui küldöttséget a létesítményben, a többi szigeten és Funafuti nagyobb részén beszüntették az áramszolgáltatást az erőműből. Elgen búvárok egy maroknyi kommandós különítménye elfoglalta Tuvalu egyetlen hadihajóját – egy Pacific-osztályú járőrhajót, foglyul ejtve a kapitányt és a legénységet. A rádiófrekvenciákat megszakították, és az Elgen új kétéltű

járműve, a Franklin megkezdte a szárazföldi támadást Funafuti, valamint két másik sziget, Nanumea és Nukufetau ellen. Amint Hatch előre eltervezte, Tuvalu vezetőit sikerült teljesen elzárni a külvilágtól az Elgen létesítményében, nem is sejtették, hogy az országukat támadás érte. Az erőművet bemutató, egyórás túra végeztével a küldöttség tagjai letelepedtek a vacsorához a patkányaréna fölött elhelyezkedő, félhold alakú megfigyelőszobában. A fémredőnyök le voltak húzva, így a méltóságok nem is láthatták magát az arénát, és Hatch terveinek megfelelően továbbra sem sejtették, hogyan termelik az energiát; csupán az Elgen általános magyarázatára hagyatkozhattak, miszerint a kapott elektromos áram a hidegfúzió és a szerves bomlás valamiféle hibrid végtermékéből jön létre. Két egészben sült disznót szolgáltak fel vacsorára a szabadon tartott ausztrál marha, bárány valamint saláta és édesburgonya mellett. Desszertként az Elgen két közkedvelt ausztrál-új-zélandi édességet kínált a vendégeknek: Pavlovát, egy tejszínnel és friss gyümölcsökkel körített tojáshabtortát, és Lamingtont, vagyis csokoládéba és kókuszreszelékbe forgatott piskótakockát. Hatch gondoskodott róla, hogy a legjobb helyi bor kerüljön az asztalra, be is szerzett három üveggel a Penfolds Grange márkából, aminek a palackja csaknem nyolcszáz dollárba került. A tuvalui méltóságok mind jól lakottan és enyhén ittasan üldögéltek a vacsora után, amikor egy tucat helybéli nő előadott még egy ünnepi táncot, hagyományos fűszoknyában, fejükön pálmalevelekből font koszorúval. Amint a tánc befejeződött, az egyik fiatal nő Hatch elé lépett, térdre hullott, fejét alázatosan a földre hajtotta, és felajánlott a főadmirálisnak egy virágfüzért. Hatch elfogadta az ajándékot, de nem akasztotta a nyakába. Azután Tuvalu miniszterelnöke, egy vékony, ősz hajú férfi, fehér, rövid ujjú ingben, a terem közepén felállított pulpitushoz lépett. Úgy fordult, hogy szembenézhessen Hatchcsel.

– Nagyra becsült jótevőnk és barátunk! Így szól hozzád Tuvalu nemzeti himnusza: Tuku atu tau pulega Ki te pule mai luga, Kilo tonu ki ou mua Me ko ia e tautai. ‘Pule tasi mo ia’ Ki te se gata mai, Ko tena mana Ko tou malosi tena. – Kérem, nemes főadmirális, hadd fordítsam le szavainkat az Ön nyelvére! Bízzuk életünk a király kezébe, Kihez alázattal könyörgünk, Tekintetünket reá emelve, Mutat biztos utat nekünk. „Dicsőségben uralkodjunk vele!” Énekünk örökké így szóljon, Mert mindenható ereje Szilárdít meg minket partjainkon. – Nagyra becsült Hatch főadmirális! Ön a mindenható Isten ajándékaként jött el hozzánk, hogy megáldja a mi szerény szigetországunkat. Népünk hálája örökké elkíséri élete során. Átadom önnek, tisztelt főadmirális úr, legnagyobb kitüntetésünket, a tuvalui csillagot, és ezennel Tuvalu teljes jogú polgárának nyilvánítom. A sokaság tapsviharban tört ki, majd álló ovációba kezdett. Hatch egy pillanatra mintha meghatódott volna az őszinte lelkesedés láttán. Végül a miniszterelnök intésére felállt, és a pulpitushoz sétált, miközben a miniszterelnök visszatért a saját

asztalához. Hatch az összegyűlt vendégekre tekintett, és lassan felemelte a poharát a tuvalui méltóságok tiszteletére. – Egy új napra! – mondta. – Egy új napra! – visszhangozta a közönség, koccintva a poharakkal. Hatch nem ivott, érintetlenül tette le a poharát az asztalra. – Miniszterelnök úr, megjelent méltóságok, kedves barátaim! Rendkívül szórakoztatónak találtam az ünnepségüket és a vendéglátásukat, még ha kissé primitívnek is mondható. Önök ma azért jöttek ide, hogy megünnepeljék egy új Elektrostar erőmű felépítését, ami a harminchatodik ilyen üzemünk a világon. Azért hangsúlyoztam, hogy „önök”, mert mi, az Elgen képviselői, egészen mást óhajtunk most itt megünnepelni. – Lassan körbenézett a teremben, és hirtelen elsötétedett az arckifejezése. – Őrök! Hatch felszólítására száznál is több Elgen őr rohant be a terembe, kezükben előreszegezett automata fegyverrel. Az összezavarodott vendégek először csupán kíváncsian figyelték őket, mintha ez a váratlan erődemonstráció is egy újabb szórakoztatónak szánt látványosság volna. Egy feszült pillanattal később azonban rémület lépett a derű helyébe. A méltóságok közül páran megpróbáltak távozni, de az őrök erőszakkal visszakísérték őket a helyükre. Egyre erősödött a hangzavar, amint a tuvaluiak kétségbeesetten kiabálni kezdtek egymás között az anyanyelvükön. – Csend! – harsogta Hatch. Miután mindenki elhallgatott, folytatta a mondandóját: – A mai napon önök, Tuvalu egykori vezetői, azért jöttek ide, hogy egy új erő érkezését üdvözöljék az országban. Ebben nem is tévednek. Ám itt nem egy elektromos erőről van szó, hanem politikairól. Egy új kort, egy új uralkodó rendszert ünnepiünk ma. Miközben önök az erőművünket csodálták, az Elgen hadi gépezete működésbe lépett. A munkánk természetesen már több

mint egy éve megkezdődött, amikor leromboltuk a sziget utolsó gázolajon alapuló erőművét, és teljes mértékben a kezünkbe ragadtuk az ország áramellátását. Ma délután átvettük az irányítást az egyetlen rádióállomás fölött, tönkretettük a telefontornyokat, és megbénítottuk az összes kommunikációs csatornát. Az országuk most már teljesen el van vágva a külvilágtól. Nem adhatnak le rádióüzeneteket, sem telefonhívásokat. A hatalomátvétel ma délután a haditengerészetük legyőzésével folytatódott, bár talán kissé merésznek hangzik, ha így nevezzük az egyetlen hajójukat. Mostantól tehát senki sem teheti lábát a szigetre, és nem is hagyhatja el. Minden vízi járművet elkoboztunk vagy elsüllyesztettünk, flottánk hajói pedig a szigetek körül járőröznek, és elpusztítanak mindent, ami belép az ország felségvizeire, vagy netán megpróbál elmenekülni. Most már valószínűleg megértik, miért is ragaszkodtunk hozzá már hetekkel korábban, hogy az összes nem tuvalui lakos hagyja el a szigetet. Nem akartunk nemzetközi bonyodalmat kelteni. A rendőreiket bezártuk a saját börtöneikbe, és az Elgen őrség vette át a hatalmat a nemzet fölött. Mondhatnám, hogy a tuvalui nemzet fölött, csak éppen mostantól már nem így nevezik az országot. Tuvalu a mai naptól fogva a Hatch-szigetek nevet fogja viselni. Ám ha valaki mégis kiejti száján a „Tuvalu” szót, nyilvános korbácsolás lesz a büntetése. A most következő, átmeneti időszakban bizonyára sok korbácsolásra sor fog kerülni. Akik nem hajlandók részt venni a nyilvános büntetéseken, amik népem legfőbb szórakozásává lesznek, azokat kirángatjuk otthonaikból, és a bűnösökkel együtt megkorbácsoljuk. Más szóval, vagy élvezni fogják a műsort, vagy önökből válik a legújabb műsorszám. A Hatch-szigeteken mostantól diktatúrát vezetek be. Jómagam legfőbb parancsnokként és elnökként ezennel semmisnek nyilvánítom a jelenlegi alkotmányukat. Az Elgen haderő hatalmában áll, hogy belátása szerint hozzon polgári és

büntető törvényeket, majd végrehajtsa azokat. Hogy biztosítsuk az önök tökéletes együttműködését, átképző táborokat hoztunk létre, ahová mindnyájan bekerülnek, mégpedig a mai naptól kezdve. Miniszterelnök, most jöjjön ismét előre, hűsége jeleként hajoljon meg előttem, új uralkodója előtt, és csókoljon kezet! A miniszterelnök, akit láthatóan megráztak a történtek, lassan felállt. Végignézett rémült és összezavarodott honfitársain. Azután Hatch felé fordult. – Nem hajolok meg sem ön, sem más emberfia előtt. Csakis isten előtt tisztelgek. – Isten – visszhangozta Hatch mosolyogva. – Hol van az istene a szükség órájában? – Összehúzta a szemét. – Megmondom, hol van a valódi istene. Éppen maga előtt. Ami pedig a parancsom megtagadását illeti, tulajdonképpen még reméltem is, hogy vissza fog utasítani. Pusztán kegyelemből ajánlottam szövetséget, nem pedig a vágy vezetett rá. Sokkal jobb tervem van önnel. Megfosztjuk a ruháitól, gúzsba kötjük, és kivágjuk a nyelvét. Aztán élete hátralévő napjait a város főterén fogja tölteni egy majomketrecbe zárva. Együtt fog aludni a majmokkal, és együtt is fog enni velük. Hatch alázatos népe pedig a csodájára jár majd, hogy láthassák a megaláztatását, és kigúnyolják. – Hatch a többiekhez fordult. – Mostantól ezt az embert nem a Hatchszigetek miniszterelnökeként fogják ismerni, hanem Hatch majomelnökeként. – Visszafordult a miniszterelnök felé. – Hátralévő életét a majmok között fogja tölteni, és egy nap közöttük éri a halál. Ha megpróbálja kioltani az életét, saját fiai és lányai kerülnek a helyére. Megértette? A miniszterelnök arca elvörösödött mérgében és rémületében. – Megértette? – ismételte Hatch. – Igen – felelte keserűen a miniszterelnök. – Majomelnök úr, ön művelt ember, így minden bizonnyal

tanult történelmet. Talán felismeri, hogy számos hasonlóságot mutatok egy másik rendkívüli emberrel, aki megváltoztatta a világot. A nagy spanyol felfedezőről van szó, Hernán Cortezről. Mindketten a tengeren át érkeztünk egy primitív kultúrába, ahol megváltóként üdvözöltek minket. Hozzájuk hasonlóan ön és a népe sem tudta, hogy uralkodni jöttem ide, és a magaménak követelni ezt a földet. De én sokkal kegyelmesebb vagyok Corteznél. Meg kímélem az életüket. Forradalmunk egyetlen lövés nélkül ment végbe. Önnek pedig az lesz a sorsa, mint ami Montezumával, a nagy azték királlyal történt. Végül a saját népe fordul majd ön ellen. Kigúnyolják majd az új ketrecében, és megkövezik a szidalmaikkal. Pólókat árusítanak, rajta az ön ketrecbe zárt arcával. – Végül úgyis magán csattan az ostor, Hatch – válaszolta a miniszterelnök. – Az országunk lassan az óceán mélyére süllyed. Harminc év múlva Tuvalu már nem fog létezni többé. – Harminc év múlva – vágott vissza Hatch, és előrehajolt – már nem lesz szükségünk Tuvalura. Az egész föld a lábaim előtt fog heverni. Washington, London, Tokió, Peking, Új-Delhi, Moszkva... ezek lesznek a fővárosaink. – A világ ezt nem fogja tétlenül hagyni – kiáltotta a miniszterelnök. – Dehogynem – felelte Hatch kissé unottan. – Már meg is tették. Valóban akadnak ellenségeink. Figyelmeztették az ENSZt, hogy meg akarjuk támadni Tuvalut, de senki sem hallgatott rájuk. Az égvilágon senki. Még önök sem. Megkapták a figyelmeztetést, mégsem tettek semmit. Ugye? A miniszterelnök lehorgasztotta a fejét. – A „világ” még csak nem is tud a létezésükről. És akkor sem törődne a sorsukkal, ha éppen tudna. A világ el van foglalva a gondjaival, nem utolsósorban a gazdasági helyzetével, az energiatermelés pénzügyi és környezetvédelmi problémájával; és mindezek megoldásához az én kezemben van a kulcs. – Hatch

körülnézett. – Ha már a gazdaságról esik szó, kérem a pénzügyminisztert, lépjen elő! Egy alacsony, vézna fiatalember félénken Hatch elé járult, reszkető térddel, lesütött szemmel; nyilvánvalóan félt az arcába nézni. – Térdre! – utasította Hatch. A férfi azonnal földre rogyott. – Igenis, kegyelmes uram! – Igazán ígéretes – jegyezte meg Hatch elismerő bólintással. – Önnek kellett volna a miniszterelnök tisztet betöltenie, uram. Egyértelműen sokkal bölcsebb. – Hatch újra a rémült jelenlévők felé fordult. – Szóval, új országom nevének megváltoztatásán kívül a hivatalos valutát is lecserélem. Az önök pénze, az ausztrál és a tuvalui dollár, immár haszontalan. Új bankjegyeket nyomtattunk, amiket már ezen a héten át fogunk váltani a Hatch-szigetek polgáraival. Kizárólag az Elgen márkát fogadjuk el érvényes fizetőeszközként. Törvénybe ütközik, ha bárki másféle pénznemet fogad el vagy használ. Már a puszta próbálkozásért is korbács, börtön vagy halálbüntetés jár. Hatch végignézett a küldöttségen. – Most eljött az ideje, hogy mindnyájan döntést hozzanak. Mégpedig olyan döntést, ami hosszan tartó következményekkel járhat, ezért fontolják meg alaposan, mit választanak. Határozniuk kell, hogy hajlandók-e elfogadni a legfelsőbb parancsnokságomat. Két választási lehetőségük van. Habár igazság szerint mindkettő ugyanahhoz a végcélhoz vezet, csak éppen más úton. Az első lehetőség, hogy teljesen behódolnak, és önként leteszik a hűségesküt, miszerint a jövőben engedelmeskednek Elgen feljebbvalóiknak. Tiszteletben és méltó bánásmódban részesülnek mindazok, akik erre a felettébb bölcs döntésre jutnak, sőt az elkövetkező hat hét során még kényelmes szállást is biztosítunk nekik, amíg elsajátítják a módszereinket, beletanulnak az Elgen vezetőinek szerepébe, felkészülve a jövendőbeli sikerekre.

A másik lehetőség azokra vonatkozik, akik megtagadják a hűségesküt. Ők a következő évet az Elgen átképző létesítményének börtönében töltik, vagyis az erőműnek egy olyan részében, amit ma nem járhattak be. Külön erre a célra kidolgozott, súlyos fizikai és pszichológiai terhelésnek lesznek kitéve, ami bizonyítottan alkalmas a lélek és az akarat megtörésére. Végül ezek a makacs ellenállók is térden csúszva fognak könyörögni, hogy letehessék a hűségesküt. Egyáltalán nem túlzás. Már emberek ezreit sikerült átképeznünk, közülük többen is azt gondolták, hogy sohasem fognak megtörni. Ezek az újonnan felvilágosult elmék a leglelkesebb híveink. Ám még a megtérésük után is örökre alacsonyabbrendűnek, érinthetetlennek számítanak. B betűt bélyegzünk a homlokukra, így mindenki tudhatja, hogy bolondok, bukásra ítélt csődtömegek. Pária módjára fogunk bánni velük. Nos, hogy egyértelmű legyen, valójában a döntés nem is arról szól, hogy letegyék-e a hűségesküt új uralkodójuknak, vagy sem. Hiszen végül úgyis mindnyájan megteszik. Inkább az oda vezető utat kell megválasztaniuk. Önökre hagyom a döntést. Már csak egy pillanat, és mindnyájukat elvezetjük, egyenként, szép sorjában, ezekbe az oldalsó kis helyiségekbe, hogy meghallgassuk a döntésüket. Mindnyájukat, kivéve persze önt, majomelnök úr. Az ön sorsáról már határoztunk. Elrettentő példaként fog szolgálni a honfitársai számára nyamvadt életének összes hátralévő napján. Ön valóban a nép szolgája. Biztosra veszem, hogy más sorsot el sem tudna képzelni magának.

ÉJFÉLIG A NEGY VENHAT TUVALUI tisztviselő közül csupán kettő nem tette le Hatch előtt a hűségesküt. A miniszterelnököt rövid küzdelem után megfosztották öltözékétől, megkötözték, majd elvezették egy zárkába, hogy ott várja meg a nyelvét eltávolító műtétet. Hatch utasította az embereit, hogy azonnal hajtsák végre a beavatkozást, mivel azt akarta, hogy a hajdani miniszterelnök másnapra már kellően összeszedje magát, és elfoglalja helyét a ketrecben. Az Elektrostar erőmű falain kívül az Elgen közben átvette a hatalmat a szigetország fölött. Hatch támadási terve, aminek a „Szigony” elnevezést adta a három ág miatt, a kommunikáció teljes megbénítására, a sziget blokádjára és a rendőrség kiiktatására irányult. Először is a tuvalui haditengerészetet sikerült legyőzniük, amíg – szinte egy időben – Steele kapitány és az emberei,

Quentinnel és Bryannel, megrohamozták a rádióállomást. Tulajdonképpen az állomás egyszerű biztonsági berendezésén kívül semmi sem állta útjukat; Bryan pedig gyorsan átvágta az elektromos ajtózárat. Amikor betörtek a stúdióba, két alkalmazottra bukkantak, akik halálra rémülten kuporogtak az egyik sarokban, mialatt egy harmadik, az állomás technikusa az irányítóasztal mögött ülve próbált rájönni, miért hibásodott meg hirtelen minden eszközük. A rádió három alkalmazottját megbilincselték, majd két őr kíséretében autóval elszállították az Elektrostar erőműbe, átképzésre. A helyszínen maradt őrök elfoglalták pozíciójukat az állomás körül, és egy mesterlövész is a tetőre telepedett, hogy senki se merészkedhessen a közelébe. A rádióállomás elleni támadással párhuzamosan három másik osztag felrobbantotta a sziget telefontornyait, és megbénította a teljes telefonos kommunikációt. Tíz osztag, több mint száz Elgen katonával, megadásra kényszerítette a rendőrséget, majd elkobozta valamennyi fegyverüket, és az egészet a főhadiszállásra küldette. Mivel a rendőrök fele éppen nem volt szolgálatban a támadás idején, az Elgen számos tuvalui áruló segítségével eljutott a többi rendőrtiszt otthonához is. Egy másik különítmény küldetése a tuvalui vének, az egyes kerületek kulturális vezetőinek a foglyul ejtése volt, akiktől a helybéliek gyakran kértek tanácsot. Miután elsődleges céljukat sikerült elérni, az Elgen őrök végigvonultak az egész szigeten, akár a sáskák sűrű fellege. Ahogyan Hatch előre megjósolta, csak csekély ellenállással találkoztak: egy csapatnyi részeg bennszülött szállt szembe velük a legkisebb szigeten, Niulakitán, ám az Elgen őrök sokkolóval gyorsan leterítették, majd meg is kötözték őket. Az ellenállókat végül őrizetbe vették a falu központjában. Az ország hivatalos fegyvernyilvántartása elvezette az Elgen őröket azoknak az otthonához, akik fegyvert tartottak. Lefogták,

majd börtönbe zárták őket. Egy járőrosztag maradt hátra minden egyes kerületben, nehogy az emberek nagyobb csoportokba verődve gyülekezni kezdjenek. Éjjel két órakor az Elgen sugározni kezdett egy zárt rádióüzenetet Tuvalu lakosságának: Tuvalu Tisztes Polgárai! Ne ijedjenek meg! Szövetségesünk, az Elgen segítségének köszönhetően sikerült megakadályoznunk egy országunk ellen irányuló hatalomátvételi kísérletet a Fülöp-szigetekről. Saluni miniszterelnök statáriumot hirdetett, és felhatalmazta az Elgen katonáit, hogy kutassák fel az árulókat, akik részt vettek ebben a kitervelt puccsban. Akár a szomszédaik is lehetnek. Szíves elnézésüket kérjük a sok kellemetlenség miatt, és számítunk teljes együttműködésükre ezekben a vészterhes időkben. Az engedetleneket haladéktalanul letartóztatjuk, összeesküvés alapos gyanújával. Az üzenet, amit a rádión sugároztak, és az Elgen közszolgálati hangosbemondó rendszerén keresztül játszottak le, félpercenként megismétlődött az éjszaka hátralévő részében. Hajnali hat órakor, amint a nap felkelt a Csendes-óceán keleti horizontján, megváltozott az üzenet szövege. Tuvalu Polgárai! Saluni miniszterelnök és a tuvalui védelmi erők parancsba adták, hogy déli tizenkét órára minden állampolgár gyűljön össze a Funafuti Nemzetközi Repülőtér kifutóján. Ha netán bárki távol marad, letartóztatjuk árulás és az ellenséggel való szövetkezés vádjával. Megismételjük: déli tizenkét óráig mindenki gyűljön össze a Funafuti Nemzetközi

Repülőtér kifutóján. Ha netán bárki távol marad, letartóztatjuk árulás és az ellenséggel való szövetkezés vádjával. Délre az Elgen őrség négy százada, több mint ötszáz katona, felsorakozott a leszállópályán, automata fegyverekkel felszerelkezve. Tuvalu állampolgárait úgy terelték a kifutóra, mint ahogyan a marhát szokás a piacra. A leszállópálya közepéhez közel egy magasított emelvény állt, és mögötte hosszú molinón az Elgen jelképe díszelgett. Az Elgen mottóját mindenki tisztán láthatta: Absolutum Dominium. Csaknem négy méter magas, szabadtéri hangszórók tornyosultak az emelvény két oldalán, amit egy teljes Elgen század, vagyis százötven őr vett körül. Körülbelül tíz méterrel az emelvény előtt, bal oldalon, egy nagyjából öt méter hosszú, négy méter magas és négy méter széles, téglatest alakú szerkezet állt. Lepel borította, és egy-egy őr strázsált mind a négy sarkánál. Az emelvény szemközti oldalán egy nagyjából háromméteres faoszlop magasodott; olyan vastag lehetett, mint egy telefonpózna. A tűző napon várakozó tuvalui tömeg kezdte elveszíteni a türelmét, és ingerült kiáltásokkal adott hangot a nemtetszésének. Egy óra múlva, pontban egy órakor, hangosan felcsendült az Elgen himnusza, majd megérkezett Hatch és a kísérete. Hatch egyenesen egy mikrofonnal felszerelt pulpitushoz lépett. Mindkét oldalán négy EKG tiszt, illetve Quentin, Tara és Torstyn sorakozott fel. – Jó napot! – köszöntötte Hatch higgadtan a háborgó sokaságot. – Egy kis figyelmet kérek! Az emberek folytatták a méltatlankodó kiabálást. – Figyelmet kérek! – ismételte Hatch csendesen. A hangzavar nem csillapodott, sőt tovább fokozódott. Hatch rezzenéstelen arccal biccentett az emelvény előtt álló őrség kapitányának, és a tiszt parancsot adott az embereinek. Az Elgen

őrök géppuskájukat felemelve lövéssorozatot adtak le a tömeg feje fölé. Mindenki a földre vetette magát rémületében. Nem meglepő módon elhaltak a kiáltások, és síri csend támadt. – Gondoltam, hogy így már felkelthetjük a figyelmüket – szólt Hatch. – Hatch főadmirális vagyok, az Elgen legfőbb hadvezére. Tudom jól, hogy többségük most kényelmetlenül és elbizonytalanodva érzi magát. De higgyék el nekem, hogy szerencsésnek mondhatják magukat, akik most itt vannak. Az Elgen őrei ugyanis üldözőbe vették mindazokat, akik engedetlenségük vagy tudatlanságuk miatt nem jöttek el, és amikor elkapják őket, bűnözőként lesznek megbélyegezve, és börtönbe kerülnek. Az ellenállókat késedelem nélkül, helyben kivégezzük. Efféle ügyekben nem vesztegetjük az időt. – A fiaim! – kiáltott fel valaki a tömegben. Hatch a hang felé fordult. – Ki kiáltott? Egy asszony emelte fel a kezét. – Ha a fiai most nincsenek jelen, akkor hazaárulók. Imádkozzon, hogy ne tanúsítsanak ellenállást a letartóztatásuk során! – Visszafordult az összegyűlt sokasághoz. – Tuvalu szigetország nem létezik többé. Ettől a pillanattól fogva önök a Hatch-szigetek polgárai. Újabb kiáltás harsant a tömegben: – Hol van most Saluni miniszterelnök? – Azután több százan visszhangozták a kérdést: – Hol van a miniszterelnök? Hatch derűs mosollyal nézett rájuk. – Szeretnék tudni, hol van az egykori miniszterelnökük? Hát itt van velünk. Page kapitány, hadd lássuk a kiállítási tárgyunkat! A letakart szerkezet mögött álló őrök felemelték a leplet, míg az előtte állók húzni kezdték, és a súlyos szövet végül lehullott lábuk elé a földre. A tömeg hirtelen elnémult. A ketrecben körülbelül egy tucat rhesusmajom volt látható, az egyik sarokban pedig a meztelen miniszterelnök gubbasztott,

magzatpózba kuporodva össze. Borzasztóan sápadtnak és betegnek látszott, szája csúnyán feldagadt, miután eltávolították a nyelvét. – A férfi, akiben nemrég még a tuvalui miniszterelnököt tisztelték, immár a Hatch-szigetek majomelnöke, ebben a ketrecben fogja leélni hátralévő napjait. Sanyarú végzete mindenki számára szolgáljon intő figyelmeztetésként! Hasonló sorsra számíthatnak ugyanis mindazok, akik szembe mernek szállni a hatalmunkkal. Sosem beszélnek többé, akik az Elgent szidalmazzák, és megtanítjuk másként gondolkodni azokat, akik gondolatban fordulnak az Elgen ellen. Most pedig szeretnék a mikrofonhoz szólítani egy illetőt, akit már jól ismernek, a tiszteletre méltó Nikotemo Latut, az ország korábbi ENSZ nagykövetét. A nagykövet a mikrofonhoz sétált. Kétszer megkopogtatta, majd előredőlt, és szembenézett a tuvaluiak üres tekintetével. – Hatch-szigetek polgárai! Nyugodjanak meg! Csodálatos nap virradt ránk, Tuvalu egész népére. A kultúránk és a szokásaink, a tuu mo aganu Tuvalu, az életmódunk egy új szintre lép. És ez mindnyájunknak egy jobb életet jelent. Üdv mindenkinek az új világban! Az Elgen eljött hozzánk, hogy megmentse süllyedő szigetünket, hogy magasabb életszínvonalat biztosítson népünknek. Szerencsésnek tudhatjuk magunkat, hogy részesei lehetünk az Elgen kegyes nagylelkűségének. Ha néhányukat még mindig bizonytalanság gyötri, szeretnék egy reményteljes és bölcs üzenetet átadni. Fogadják el a változást! Tudom, hogy a változás időnként nehéz, különösen az idősek számára. De hát elégedettek vagyunk mindazzal, amit a szigetünk kínál? Jól működnek az egészségügyi szolgáltatásaink? Aligha hiszem. Az ellenállást fontolgatóknak üzenem, hogy ne reménykedjenek ostoba módon külső segítségben! Nincs semmiféle kapcsolatunk a külvilággal. Ez itt az új világunk. Fogadják el önként, idővel meg fogják szeretni!

Ha nem tanúsítanak ellenállást, tisztességes bánásmódban részesülnek, és egy jobb jövőt kapnak. Ám ha valaki nem hajlandó elfogadni ezt a csodás változást, fájdalommal és súlyos nehézségekkel fog szembesülni. Ha szívükön viselik a családtagjaik, gyermekeik, idős szüleik sorsát, bizonyára helyesen fognak cselekedni. Nincs igazán választási lehetőségük. A sziget teljes vezetősége hűséget esküdött az új Elgen kormánynak. A majomelnök kivételével, persze, aki bolond és önző módon mindnyájunkat elárult, és utolsó erejével is a hatalomba kapaszkodott. Ezért részesült ilyen iszonyú büntetésben. Mindig itt lesz előttünk örök emlékezte tőül, mindennap, minden órában. – Elárult minket! – kiáltotta egy jól megtermett, idősebb férfi az emelvény közelében. Mutatóujját a nagykövetre szegezte. – Maga többé nem tuvalui. Hanem áruló! Két Elgen osztag a férfira rontott, miközben egy másik egység a tömegre szegezte a puskáját, ha netán bárki a segítségére sietne. A tiltakozónak sikerült ugyan leterítenie az egyik őrt, de azután három fegyver sokkolója is eltalálta, majd puskatussal szinte eszméletlenre verték. Az őrök végül kivonszolták a tömeg elé, ahol térdre emelték, és a majomketrec közelében álló oszlophoz lökték. Mindkét karját hátrakötötték a pózna mögé, és egy övét szorítottak a dereka köré, nehogy lecsússzon. – Szolgáljon az eset intő példaként mindnyájuk számára! – szólt Hatch. – Ez az ember nem hallgat a jó szóra. Nincs hát szüksége fülre. – Lenézett. – Kapitány! Az Elgen osztag kapitánya előhúzott egy hosszú, recés kést, és levágta a férfi mindkét fülét, miközben a szerencsétlen iszonyatosan üvöltött kínjában. A kapitány hátralépett, hogy mindenki jól láthassa az eredményt. – Van még valakinek panasza? – kérdezte Hatch. Senki sem szólalt meg. Csupán sírás hangjai hallatszottak a közönség soraiban. – Jól van. Gyorsan tanulnak. Most pedig szeretném

bemutatni új uralkodójukat, a Hatch-szigetek vezetőjét, Quentin királyt. Ugyanolyan engedelmességgel és tisztelettel tartoznak az új királyuknak, mint nekem. Elmagyarázza önöknek a mai nap további eseményeit és tennivalóit. Quentin a mikrofonhoz lépett, amint Hatch a vállára tette a kezét. – Üdvözletem! – szólalt meg Quentin kissé idegesen. – Biztos vagyok benne, hogy a mai nap egy kicsit nehéz az önök számára. De minden jó változás nehézségekkel kezdődik. – Quentin felemelte a papírlapot, amit Hatch nyomott a kezébe, és olvasni kezdett. – Kívánjuk, hogy mindnyájan a Hatch-szigetek új államának polgáraivá váljanak. Az állampolgárság felvétele egy egészen egyszerű folyamatból áll. Csak pár nyomtatványt kell aláírniuk, kinyilvánítják az irántam és az új kormányzat iránti hűségüket, majd fényképet készítünk önökről az új személyi igazolványukhoz. Ennyire egyszerű. Végül, új állampolgárságuk megünneplésére, pompás, ünnepi ebéddel örvendeztetjük meg önöket. Az új kormányzással természetesen újabb változások is jönnek. Az egyik ilyen változás a valutát érinti, amit pillanatnyilag használnak. Az Elgen márka fog a tuvalui dollár helyébe lépni. Nem lesz bonyolult folyamat. Egyszerűen átválthatják minden pénzüket a Hatch Központi Banknál. Két nap áll rendelkezésükre, hogy becseréljék a tuvalui valutájukat, ezért minél előbb keressék fel a bankot! Csakis hivatalos állampolgárok válthatják be a pénzüket, és az átváltáskor fel kell mutatniuk saját személyazonosító okmányukat is, amit ma kézhez kapnak. Mától hét nap elteltével törvényellenes cselekedetnek fog minősülni a tuvalui valuta használata. Egyetlen üzlet sem fogadhatja el többé a Hatchszigetek egyikén sem. Ha valaki mégis megteszi, az bűncselekményt követ el, amit korbáccsal vagy börtönnel torolunk meg. A korábbi pénznem, hasonlóan a korábbi kormányzathoz, megszűnik létezni. Az értéktelen tuvalui dollárt

pedig elégetjük. A bankszámlával rendelkező polgárok pénzét már átváltottuk Elgen márkára. Még több jó hírrel is szolgálhatok. Az állampolgári nyilatkozatot aláírók további ötszáz Elgen márka jutalmat kapnak, és hamarosan el is költhetik egy új Hatch áruházban. Üzleteink számos olyan árut és terméket kínálnak majd, amiket mostanáig nélkülözniük kellett. Ezért Hatch főadmirális nagylelkűségének tartozunk köszönettel. Quentin szünetet tartott, nyilvánvalóan tapsra várva, de továbbra is néma csend uralkodott. Folytatta hát a felolvasást: – Számítunk rá, hogy néhányan talán mégsem írják alá az állampolgári hűségnyilatkozatot. Amíg betartják az ország új törvényeit, nem részesülnek büntetésben a döntésük miatt. Tanácsos azonban tisztában lenniük azzal is, milyen következményekkel jár az állampolgárság megtagadása. Akik nem polgártársaink, nem is léphetnek be a Hatchszigetek közösségi épületeibe, üzleteibe, orvosi rendelőintézeteibe vagy kórházaiba. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha az illető történetesen az állam alkalmazásában áll, munkaviszonya azonnal megszűnik. Akik nem az országunk állampolgárai, nem utazhatnak külföldre, még csak a szigetek között sem mozoghatnak szabadon. Nem is szavazhatnak a Hatch- szigetek lakóinak ügyeit érintő kérdésekben. Semmiféle joggal nem rendelkeznek az Elgen bíróságain. Ha az Elgen őrök bűnösnek találják őket valamilyen kihágásban, azon nyomban végrehajthatják rajtuk a büntetést, előzetes tárgyalás nélkül. Akik nem rendelkeznek állampolgársággal, nem juthatnak elektromos áramhoz sem. Végül pedig, az állampolgárok mindig előnyt élveznek velük szemben. Az állampolgársággal nem rendelkezők csak a busz hátsó részében utazhatnak, és a sor végére kell beállniuk. Nem ihatnak ugyanazokból a kutakból, mint a polgártársaink. Egyszóval aki nem állampolgár, alsóbbrendű.

Amint láthatják, kezükben van a döntés. Ám ha egyszer már döntöttek, többé nem változtathatnak rajta. Bölcsen határozzanak! Ha szeretnének állampolgári nyilatkozatot tenni, álljanak be a tizenkét sor egyikébe a jobb kezem felől! Amikor a sor elejére érnek, kezüket eskütételre emelve felolvassák az önöknek mutatott nyilatkozatot, amiben megtagadják korábbi tuvalui állampolgárságukat, majd hűséget fogadnak az újonnan alakult Elgen kormányzatnak. Fénykép készül önökről, amit rögzítünk az adatbázisunkban, azután személyi igazolványt és számot is kapnak. Ha viszont elég ostobák, és úgy döntenek, hogy nem akarnak csatlakozni az új rendszerhez, akkor lépjenek a bal kezem felőli sorba! – Quentin oldalra mutatott. A sor a pózna mellett kezdődött, ahol a magányos tiltakozó feküdt véresen és megkötözve. – Jelzést kapnak, miszerint nem tartoznak az állampolgáraink közé, majd egy eszközt helyeznek a bőrük alá, hogy nyomon követhessük minden mozdulatukat. Utána szabadon visszatérhetnek korábbi primitív és szegény életmódjukhoz. Néhányan elindultak az állampolgársági sorok irányába. – Várjanak, kérem! – szólt Quentin, felemelve a kezét. – Még ne mozduljanak! Egy percen belül megadom önöknek a lehetőséget, hogy döntést hozzanak. Választhatnak a jóléttel és boldogsággal teli élet, vagy a sanyarú szegénység között. Bölcsen teszik, ha ebben az átmeneti időszakban mindig figyelmesen hallgatják a rádiójukat, hogy megkapják a további utasításokat. Mindenki megértette? – Igen! – kiáltotta valaki. Hatch visszalépett a mikrofonhoz. – Szeretném hallani az új királyukat éltető üdvrivalgást. Éljen Quentin király! Háromszor is! Az emberek kiáltozni kezdtek: – Éljen Quentin király! Éljen Quentin király! Éljen Quentin király!

Amikor befejezték, Hatch így folytatta: – Még egy mondandóm van. Minden sorban az első ötven ember, aki hűséget esküszik, még további ötszáz Elgen márka jutalomban részesül. Most pedig lehet sorakozni. A következő pillanatban kibontakozó jelenet egy maratoni futóverseny rajtjához hasonlított, amint az emberek a sorok felé iramodtak. A közelebb álló időseket ellökték és eltiporták a többiek, akik hátulról próbáltak előretörni. Quentin akkor Hatch irányába pillantott, aki helyeslőn bólogatott. – Ahogy előre megmondta – jegyezte meg Quentin. – Pontosan úgy, ahogy előre megmondtam – értett egyet Hatch, mosoly nélkül.

A KÖVETKEZŐ EGY HÉT SORÁN Quentin király és a többi Ragyogó átköltözött a Faraday fedélzetéről a királyi palotába, ami az Elgen szokásos színvonalához képest meglehetősen szerény volt, és erősen felújításra szorult. Quentin, Hatch utasítására, elkezdte összeállítani a kormányát – tanácsosok egy megbízható csoportját –, hogy segítségére legyen az ország irányításában. A nyolcadik nap kora reggelén Quentin a dolgozószobájában ülve éppen egy önéletrajzot böngészett, amikor Tara belépett az ajtón. Letelepedett az egyik székre a fiú íróasztala előtt. – Csak nem szakállt növesztesz? – kérdezte. Quentin felpillantott. – De igen. Mi a véleményed? – Felségesen néz ki – bólintott Tara. – Szóval, milyen érzés királynak lenni?

– Nem olyan, mint amilyennek gondoltam – válaszolta Quentin unott hangon. – Az ember elképzeli magában, milyen is lehet az uralkodás... valószínűleg az ősrégi Artúr királyos filmekből. Igazság szerint azonban leginkább csak kihallgatásokból és mindenféle papírmunkából áll. Úgy értem, nézd csak meg, min kell ülnöm. Egy irodai széken. Pedig trónra volna szükségem, egy hatalmas, vörös bársonnyal kárpitozott székre, valódi aranyozással és oroszlánfejet mintázó, magas háttámlával. – Igen – helyeselt Tara. – Sőt, kellene még egy jogar is. – Fogalmam sincs, mire való egy jogar – vigyorgott Quentin. – De igazad van. Egy jogarra is nagy szükségem van. Tara felnevetett. – És persze udvari bolondra is. Feltétlenül be kell szerezned egyet. – Előbb egy udvarra volna szükségem – felelte Quentin. – Különben is, itt van nekünk Bryan. Nem igaz? – Mindketten felnevettek. – Leginkább egy koronára vágyom. Szimbolikus jelentősége van. Semmi sem kiáltja jobban világgá a „királyságot”, mint egy korona. – Pontosan – helyeselt Tara. – Minden királynak szüksége van koronára. Milyet szeretnél... olyan csúcsosat, vagy inkább kerek fajtát, vörös bársonnyal a tetején? – Nem érdekel. Csak legyen színtiszta aranyból, és jó pár milliót érő drágakövek csillogjanak rajta! Abban a pillanatban dr. Hatch lépett be a szobába. – Szóval, egy korona után sóvárogsz – szólalt meg. Quentin arca hirtelen lángba borult. – Elnézést, uram. Mi csupán... bolondoztunk. – Ha a bolondok koronát hordanának, mindenki király volna – jegyezte meg Hatch. Helyet foglalt, majd gyors pillantást vetett Tarára. – Magunkra hagynál minket, kérlek? – Persze, uram – felelte Tara, és rögtön felpattant. – Később találkozunk – búcsúzott Quentin.

Miután Tara távozott, Hatch így szólt: – Quentin, eltöprengtél már rajta, vajon miért is tettelek meg egy parányi nemzet királyává, amikor éppolyan könnyedén rabszolgasorba is süllyeszthettem volna Tuvalu népét? – Igen, uram. Sokat töprengtem rajta. – Ez itt nem királyság – magyarázta Hatch. – Hanem osztályterem. Ezek az ostoba bennszülöttek nem alattvalók; ők biztosítják számodra a gyakorlást. Ha egy napon milliók fölött fogsz uralkodni, először meg kell tanulnod, hogyan irányíts ezreket. Az uralkodás művészet, amit el kell sajátítani... mint a vívást vagy a sakkot... és az egyetlen holtbiztos tény a királyságban, hogy valaki mindig ott áll a trón mögött, és csak a pillanatra vár, hogy elfoglalja a trónt. Ha meg szeretnéd őrizni a trónod, be kell tartanod bizonyos szabályokat. – Mik azok a szabályok, uram? – Egy diktátorra a legnagyobb fenyegetés nem kívülről leselkedik, hanem belülről. Az első szabály, hogy oszd meg az alattvalóidat. Az egységes nemzet a forradalom valódi melegágya. A megosztott nép azonban legyőzött marad. – Hogyan osszam meg őket? – kérdezte Quentin. – Meg kell gyűlöltetned őket egymással. A második világháború előtt Hitler csodálattal teli viszolygással szemlélte a német emberek egymás iránt táplált gyűlöletét. Megragadta hát az ellenségességüket, és a saját céljainak elérésére fordította. Quentin elővett egy jegyzettömböt. – Nem baj, ha közben jegyzetelek? – kérdezte. – Még csalódnék is, ha nem tennéd – válaszolta Hatch. Quentin a papírhoz érintette a tollát. – Hogyan tudom meggyűlöltetni egymással az embereket? – Először is hitesd el velük, hogy a társaik rútul becsapták... hogy súlyos igazságtalanság áldozatai lettek... és segíts nekik elfogadni ezt az áldozati sorsot! – És ha semmiféle igazságtalanság nem történt velük? – Mindenkinek volt már része méltatlan sérelemben –

válaszolta Hatch. – Mindenkinek. Ha pedig nem sikerül egy eléggé meggyőző igazságtalanságra rátapintanod, vedd kölcsön valaki másét! Találj egyet, ami réges-régen történt valakivel, és formáld az alattvalódat az igazság állítólagos bajnokává! Ruházd fel némi erkölcsi felsőbbrendűséggel, miközben mások jogait a földbe tiporja. Az erényes méltatlankodás a lincselő tömegek és a gyilkosok legfőbb alibije. Hatch kényelmesen hátradőlt a székében. – Sajnos a tuvaluiak mind ugyanahhoz a fajhoz és kultúrához tartoznak, pedig általában a kulturális egyenlőtlenség a legkönnyebb út egy nemzet megosztásához. Mindig bőségesen akadnak azonban különbségek az emberiségben. Fordítsd a nőt a férfi, a férfit a nő ellen! Verj éket az ifjú és az idős, a gazdag és a szegény, az iskolázott és a műveletlen, a vallásos és az ateista, a kiváltságos és a hátrányos helyzetű közé! Tanítsd meg őket, hogy megszégyenítsék egymást, hogy a megalázást saját céljaik elérésének eszközeként alkalmazzák. Hadd legyen az „egyenlőség” nevetséges eszméje a lelkesítő jelszavuk! Hadd részegüljenek meg úgy saját feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségüktől, hogy szívesebben lássák a többi embert teljes szegénységben senyvedni, mint hogy felemelkedhessenek a jólét különböző szintjeire. Ne engedd nekik felismerni, hogy nem lesz, sőt sohasem volt valódi egyenlőség az emberek közt, sem a gazdagságukat, sem a jogaikat illetően. Az egyenlőség nem tartozik a világ természetébe, sőt az univerzuméba sem. Még ha tudnád is ugyanazt a jólétet nyújtani mindenki számára, az emberek egyszerűen visszautasítanák az egység gondolatát. Úgyis találnának maguknak egy újabb módszert a társadalmi osztályok kialakítására, miként mindig is lesznek közöttünk különbségek értelemben, fizikai erőben és szépségben. Ne törődj vele, hogy igaz vagy hamis-e a propagandád! Az igazság mindig nézőpont kérdése. Éppolyan könnyű kiejteni egy nagy hazugságot, mint egy kicsit. Az elégszer hajtogatott

hazugságot pedig végül igazságnak tekintik az emberek. Amikor éket versz a fiatalok és az idősek közé, ne tanítsd meg az ifjaknak az elődeik hibáit, mert akár át is láthatnak a propagandádon. Inkább gúnyold ki az elődeiket! A gúnyolódáshoz nincs szükség sem bizonyítékra, sem igazságra, mivel a bolond egoját táplálja. Látni fogod, hogy a tömegek szintjén minél ostobább az ember, ezt annál inkább meg is akarja mutatni a világnak. A második szabály, hogy tereld el az alattvalók figyelmét a szabadsághoz és igazsághoz fűződő, súlyosabb ügyekről! Hadd érdekelje csak őket kizárólag a szórakozás... ahogy a római császár, Commodus is cirkuszi játékokkal foglalta le a népet, így nem törődtek zsarnoki uralmával. Egy bajnoki futballcsapat többet tehet a nép szenvedésének enyhítéséért, mint egy tucat társadalmi célú program. Ha alattvalóid kapásból meg tudják nevezni egy filmcsillag kutyáját, saját országuk elnökét, azonban nem, nincs okod félelemre. A harmadik szabály, hogy meg kell tanítanod őket a bizalmatlanságra. Ne bízzanak egymásban! Egy ősi szállóige szerint „sok szeme, sok füle van a királynak”. Fel kell építened egy besúgói hálózatot a népen belül. Nyíltan jutalmazd meg azokat, akik feljelentik a szomszédaikat. Ha az alattvalóid nem tudják, ki a besúgó, és ki nem, sohasem merik majd megszellőztetni a sérelmeiket. Quentin abbahagyta az írást, és felpillantott. – Köszönöm, uram. – Meg fogod tanulni – mondta Hatch –, hogy az emberi természet egy játék. Tanulj meg keveseken uralkodni, és egy napon tömegeket irányíthatsz. – Hatch felállt. – Adj nekik gyűlöletet! Adj nekik játékokat! – Már ma délután munkához látok. – Jól van. – Hatch az ajtóhoz indult, majd ismét viszszafordult. – Tetszik a szakáll. Ápold rendesen! – Köszönöm, uram. Amint Hatch kilépett a dolgozószobájából, Quentin felhívta

az új közfejlesztési minisztert. – Építeni akarok egy stadiont.

ADA MEGY EI BÖRTÖN BOISE, IDAHO

JULIE RIDLEY MEREDTEN BÁMULTA A FÉRJÉT a börtön látogatószobájának üveg válaszfala mögül. Máskor mindig makulátlan szőke haja most zilált volt, sőt kissé gubancos is, és szokásos, ízléses öltözéke helyett narancssárga kezeslábast viselt, ami ormótlanul lógott törékeny alakján. Alig három nap telt el, és máris több mint két kilót fogyott, arca sápadtnak és megviseltnek látszott. Szeme felduzzadt az alváshiánytól. Nem kellett elaludnia, hogy rémálmok gyötörjék. Valósággal belecsöppent egybe. Boise rendőrsége az utcán tartóztatta le, miközben az autójától éppen az otthona felé tartott. Megmotozták, megbilincselték, majd beszállították a börtönbe, amíg a

nyomozók és a helyszínelők átfésülték a kocsiját és a házukat. A kutatás gyümölcsözőnek bizonyult; nagy mennyiségű drogot és a lányától származó vérnyomokat is találtak. Két napba telt, mire az ügyészség és a bíró megállapította az óvadékot. Tartottak tőle, hogy talán szökéssel próbálkozik, és figyelembe véve a kocsijában talált kábítószer mennyiségét, magas óvadékot szabtak ki, mégpedig negyedmillió dollárt – és így csaknem garantálták is, hogy ne jusson ki a börtönből. A börtönben többnyire elszigetelten tartották, és többször is kihallgatták a nyomozók, akik több ezer módon tették fel neki ugyanazt a három kérdést: Hol szerezte a kábítószert? Hol van a lánya? Miért utazott Mexikóba? A letartóztatása óta most engedélyezték először, hogy látogatót fogadjon, és Charles, a férje, most ott ült az egyik látogatófülke vastag, golyóálló üvegablaka mögött, kezében telefonnal. A férfi is úgy festett, mint aki napok óta egyetlen szemhunyásnyit sem aludt. Már nem is emlékezett rá, hány embert juttatott rács mögé, de sohasem gondolta volna, hogy egyszer a feleségét fogja meglátogatni ezen a helyen. – Jól érzed magad? — kérdezte. – Börtönben vagyok, Chuck. – Buta kérdés volt – ismerte el. – Ne haragudj! A felesége nem válaszolt. – Julie, el kell mondanod nekem, mi folyik itt! – Bárcsak megtehetném! – Mi tart vissza? Előbb vagy utóbb úgyis beszélned kell. Van fogalmad róla, mekkora bajban vagy? – Pontosan tudom, mekkora bajba keveredtem. Még nálad is jobban. – Ez meg mit akar jelenteni? A felesége lassan felsóhajtott. – Nem számít. – De igenis számít! – jelentette ki Charles. Egészen közel hajolt az üveghez. – Julie, válaszokat akarok. Tartozol nekem

ennyivel! Julie dühös tekintettel meredt rá. – Tartozom neked? – Bocsáss meg! Kérlek. Segíteni szeretnék. – Mit akarsz tudni? – Először is, miért mentél Mexikóba? A felesége lassan megrázta a fejét. – Nem árulhatom el neked. Charles elkeseredetten felnyögött. Egyenesen Julie szemébe nézett. – Azért utaztál oda, hogy kábítószert vásárolj? A felesége összehúzta a szemét. – Huszonhat éve vagyunk házasok, és komolyan azt kérdezed tőlem, hogy drogokkal üzletelek-e? Mégis mit gondolsz, ki vagyok? – Őszintén szólva, mostanában már nem is tudom, Julie. Beadod nekem, hogy Scottsdale-be utazol, aztán nagy titokban elrepülsz a drogkartell valamelyik mexikói birtokára, és nem vagy hajlandó elárulni nekem, miért. A rendőrség félmillió dollár értékű heroint talál az autódban... – Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Aztán Taylor vérére bukkannak... – Végigszántott ujjaival a haján. – Már sejtelmem sincs, ki vagy valójában. Szeretném, ha elmondanád. – Bárcsak elmondhatnám! – felelte az asszony. – De minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Nem. Minél kevesebbet tudok, annál kevesebbet segíthetek. – Nem segíthetsz rajtam, Chuck. Senki sem segíthet. Csak használni próbálnak. És miután elérték, amit akartak, végeznek velem. – Miről beszélsz? Senki sem fog megölni. Mégis mit gondolsz, ki akarna kihasználni téged? – Azok az emberek, akik Taylort akarják csapdába ejteni. – Taylor elment, drágám. A felesége nem válaszolt.

– El kell mondanod nekem valamit! Tudod, hol van most Taylor? – Nem – rázta meg Julie a fejét. – Csináltál vele valami szörnyűséget? Az asszony az üvegre csapta a tenyerét. – Hogy merészeled! – csattant fel. A fal mellett őrködő rendőrtiszt felkiáltott mögötte: – Fogja vissza magát, Ridley! Vagy véget vetek a látogatásnak. – Elnézést – mentegetőzött. Visszafordult, és vett egy mély lélegzetet, majd felnézett a férjére. – Hogy merészeled ezt kérdezni tőlem? – Megtalálták Taylor vérét az autódban. Mégis mit kellene gondolnom? – Azt kellene gondolnod, hogy szeretem alányomat, mert te is tudod, hogy így van. Valaki titkon odarejtette a vérét. – Ki rejtette oda? Ki művelne ilyesmit? Miért tenne ilyet bárki is? – Rossz emberek – válaszolta az asszony. – Az egész egy összeesküvés. – Julie – sóhajtott fel Charles. – Amikor ilyeneket beszélsz, olyan vagy, mintha... – Őrült vagy paranoiás lennék? – Semmi ilyesmit nem mondtam. – Csak majdnem. – Julie mélyet sóhajtott. – Chuck, ismersz engem. Nem vagyok őrült. Sőt nem is hazudok neked. Hazudtam már neked valaha? Charles egy pillanatig hallgatott. – Mostanáig nem – felelte végül. – Tudod, hogy hamis vádak alapján tartóztattak le. – Ki akarna bajba keverni téged? Aki drogot csempészett az autódba? – Igen. – Akkor áruld el, ki az! Adj valami támpontot, amin

elindulhatok! Julie csupán az üvegre tette a kezét. – Nem tehetem. Egyébként sem hinnél nekem. – Most arra célzol, hogy valaki csak úgy találomra kipécézett egy ártatlan nőt az Idaho állambeli Meridianben, hogy koholt vádakkal gyanúba keverje? Miért áldozna fel önként félmillió dollárt, hogy téged börtönbe juttasson? Az egésznek semmi értelme! Julie szívéből lemondó sóhaj szakadt fel, és eltakarta szemét a kezével. – Igazad van. Nincs értelme. Már semminek sincs értelme többé. Charles egy pillanatig szótlanul meredt a feleségére. – Hamarosan válaszokkal kell előállnod, különben még jobban elfajulnak a dolgok. Komoly bajba kerülhetsz. Mindketten komoly bajba kerülhetünk. Julie lassan felnézett a férjére. Tekintetében határozott, hideg fény csillogott. – Kedves Charles, sejtelmed sincs, valójában miféle bajba keveredtünk.

DAVIS RENDŐRFŐNÖK OLDALRA FORDÍTOTTA A FEJÉT, amint Ridley rendőrtiszt kinyitotta az autó ajtaját. Megvárta, amíg Charles beül, csak utána szólalt meg: – Hogy ment? – kérdezte. Charles a főnökére pillantott. – Nem jól. Julie nagyon szenved. Fél. – Sajnálom – jegyezte meg Davis. – Mondott neked valamit? – Semmi használhatót. Folyton azt hajtogatta, hogy valaki becsempészte a terhelő bizonyítékokat a kocsijába, és hogy valaki meg akarja ölni. Davis összeráncolta a homlokát. – Ki akarná megölni? – Nem volt hajlandó elárulni. – Szerinted szüksége lehet egy pszichiátriai vizsgálatra? – Nem tudom. Egészen... normálisnak tűnt.

– Még hogy normális? Nemrég vérnyomokat és félmillió dollárnyi heroint találtunk a kocsijában. Ezt aligha nevezném normális viselkedésnek. – Nem. Úgy értem, nem tűnt őrültnek. – A paranoiás skizofrének nagyon meggyőzően tudnak beszélni. – Egyszerűen nem értem. Julie mindig olyan szilárd jellem volt. Nála kiegyensúlyozottabb embert keresve sem találnál. – Akkor mivel magyarázod a dolgot? – Sejtelmem sincs. Úgy értem, Julie igazi cserkészlány, túlteng benne a lelkiismeret. Rám förmed, ha csak egy hajszálnyival is gyorsabban hajtok a megengedettnél. Egyszer képes volt kilométereket visszavezetni egy bolthoz, mert a fickó a pénztárnál negyed dollárral többet adott vissza. – Charles a fejét csóválta. – Az egésznek semmi értelme. Az égvilágon semmi értelme. Szerintem még azt sem tudná, mihez kezdjen a sok kábítószerrel, amit a kocsijában találtak. – Ez akár még a javára is válhat. Ha bizonyítani tudnánk, hogy belekényszerítették ebbe az ügybe, talán a bíró is engedékenyebb lenne. Ha Julie hajlandó együttműködni. Elvezethetne minket néhány nagyobb dílerhez. – Ragaszkodik az állításához, hogy semmit sem tud a kábítószer eredetéről. – És a lányoddal mi a helyzet? – Ugyanaz a történet. Azt mondja, hogy semmit sem tud róla. – Hiszel neki? – Már magam sem tudom, mit hiszek. A rendőrfőnök egy pillanatig hallgatásba burkolózott, azután így szólt: – Sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültél. – Semmi ahhoz képest, amin a feleségem keresztülmegy – felelte Charles. – Bárcsak ki tudnám hozni onnan valahogy! Julie édesanya, nem pedig fegyenc.

– Sok fegyenc egyben anya is – válaszolta Davis. – Hallottam az óvadékról. – Negyedmillió dollár – mondta Charles a fejét csóválva. – Az egész házunkban nincs annyi tőke. Fogalmam sincs, hogyan szerezhetnék egy ekkora összeget. Davis aggodalmasan fürkészte Charles arcát. – Ugye, nem áll szándékodban előteremteni azt a pénzt? – Hiszen a feleségem! Nem hagyhatom csak úgy a rács mögött. – Amíg ki nem derítjük, mi folyik itt valójában, talán a börtön a legjobb hely számára. Ha kikerül, akár rögtön el is szökhet újra Mexikóba. Charles hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. – Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de azt tudom, hogy még mindig szeretem. Julie az életem. Most mihez kezdjek? – A főnöke szemébe nézett. – Ha a maga feleségéről volna szó, mit tenne? Davis megrázta a fejét. – Nem tudom. Elvégre azt ígértük, hogy jóban, rosszban kitartunk egymás mellett. Nem igaz? Az a lényeg, hogy a férfi dolga megvédeni a feleségét. A valódi kihívás eldönteni, mi ennek a legjobb módja. Már tizenöt éve tagja a rendőrségnek; ugyanolyan jól tudja, mint bármelyikünk, hogy az embereket néha önmaguktól kell megvédeni. Charles csendesen ült, és egy ideig a gondolataiba merült. – Igen, igaza van – felelte végül. – Időnként előfordul – mosolygott a rendőrfőnök szomorkásán. – Még egy elromlott órának is igaza van kétszer egy nap. – Előrehajolt, és beindította a kocsit. – Meghívom egy húsos pitére. – Köszönöm, de hosszú nap volt. Csak haza szeretnék menni. – Megértem – bólintott Davis. Kikormányozta az autót a börtön parkolójából a forgalomba.

Húsz perccel később már be is kanyarodtak Charles házának felhajtójára. – Otthon, édes otthon – mondta Davis. – Már nem. Julie nélkül nem. – Charles a főnökére nézett. – Nem tehetek róla, de gyötör a bűntudat. Úgy érzem, hogy meg kellene próbálnom letenni az óvadékot. – Chuck, hallgasson ide! Tudom jól, hogy szereti a feleségét, ezért is kell most különösen óvatosnak lennie! Adjon egy kis időt neki, hogy helyrerázódjon! Rendben? Ha leteszi érte az óvadékot, Julie pedig kereket old, akkor már nincs számára visszaút. Ha elkapják, egyetlen bíró sem fogja szabadon engedni többé. Ha viszont nem kapják el, sohasem látja újra a feleségét. Nincs nyerő megoldás. – Igen. – Charles hangosan felnyögött. – Igaza van. Megint. – Egy rövid ideig egyikük sem szólalt meg. Azután Charles törte meg ismét a csendet: – Megőrülök itthon a semmittevésben. Meddig tart még a felfüggesztésem? – Legalább az első bírósági meghallgatásig – felelte Davis. – Nézze, egyértelmű, hogy szüksége van egy kis szabadságra. Utazzon el valahová! Látogassa meg a fiait! Ugorjon el Coeur d’Alene partjára. Remekül lehet arrafelé horgászni. Tizenöt éve minden idejét a rendőrségnek szentelte, megérdemli most ezt a pihenést. Charles vett egy mély lélegzetet. – Rendben. Talán megfogadom a tanácsát. – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Köszönöm a fuvart. – Erre valók a barátok. Viszlát! Charles tisztelgéssel búcsúzott, majd kiszállt az autóból. Gyorsan hátralépett, amint a főnöke kitolatott, azután elhajtott a hosszú utcán. Amint az utca végéhez ért, Davis rendőrfőnök elővette a telefonját, és beütött rajta egy számot. – Én vagyok. Most jöttünk el a börtönből. Nem árult el semmit. A férje az óvadékot fontolgatja, de szerintem sikerült

lebeszélnem róla... Igen, tudom. Ne aggódjon, nem történhet meg! Először úgyis velem fog beszélni. Ha megpróbálja letenni az óvadékot, valamilyen ürüggyel őt is letartóztatjuk. A nő nem megy innen sehová... Igen, uram... Még folyamatosan szemmel tartjuk a házát, egy-egy emberünk áll az utca mindkét végén. Ha bárki felkeresné, rögtön értesítem. Történjék bármi, azonnal telefonálok. Kérem, köszönje meg Marsden kapitánynak az üveg skót whiskyt a nevemben! Az Elgen tisztjeinél senki sem ért jobban a whiskyhez. – Azzal Davis letette a telefont. – És nem is fizet jobban náluk senki.

AZNAP VALAMIVEL KORÁBBAN

ÉPPEN CSAK HAJNALODOTT, amikor négyesben – Taylor, Gervaso, Ian és én – kihajtottunk a birtokhoz vezető ösvényről az országútra. Múlt éjjel, miközben Gervaso bepakolt az autóba, Jack megpróbálta rábeszélni, hogy ő is velünk jöhessen, de Gervaso hajthatatlan maradt. Titkos küldetést tervezett, és minél kevesebben vesznek részt benne, annál kevesebb a kockázat. Jack már csak azért sem tarthatott velünk, mert fennállt a veszélye, hogy valaki felismeri. Ugyanez vonatkozott Ostinra, aki szintén könyörgött, hogy csatlakozhasson. Most indultam először küldetésre nélküle. Gervaso sapkát és napszemüveget adott nekünk Taylorral, hogy álcázzuk magunkat, miután már Idahóba érkeztünk. Nem kockáztathattuk, hogy belefussunk egy korábbi iskolatársunkba

vagy szomszédunkba, sőt akár egy idegen is felismerheti az arcunkat. Nem tudhattuk biztosan, de könnyen előfordulhatott, hogy felkerült a fényképünk a helyi tejesdobozokra. Egy kicsivel kevesebb mint tíz órába telt az utazás Utah délvidékéről Boise városába. Furcsa volt újra visszatérni, különösen, amikor Gervaso elhajtott a PizzaMax mellett. Vegyes érzések dúltak a szívemben a hellyel kapcsolatban. Meg az egész várossal kapcsolatban. Egy percig sem gondoltam, hogy a város változott meg. Az egész világ lett más. Vagy talán csak én. Nem sokkal öt óra után érkeztünk a városba, éppen a legnagyobb csúcsforgalomban, de Gervaso így is tervezte. Minél több autó zsúfolódik össze az utakon, annál nehezebben akad nyomunkra az Elgen. Újra eszembe jutott Ostin megjegyzése. Egy pénzérmét az apróval teli üvegben lehet legjobban elrejteni. Amikor legutóbb Boise városában jártunk, az Elgen a nyomunkban volt. Biztosra vettük, hogy még mindig vadásznak ránk. Mi másért keverték volna bajba Taylor anyját, ha nem azt remélték, hogy így visszacsalhatnak minket? Készen kellett állnunk a támadásukra. Úton Taylorék háza felé elhaladtunk a Meridian Középiskola előtt. A felállított sátron rikító betűk hirdették: POMPONLÁNY -VÁLOGATÁS SZERDÁN ÉS CSÜTÖRTÖKÖN TANÍTÁS UTÁN Taylor nem szólt egy szót sem. Miután magunk mögött hagytuk az iskolát, Gervaso egy kis utcán megállította az autót, mi pedig Iannel helyet cseréltünk – ő hátraült Taylorhoz, én meg előre, Gervaso mellé. – Először szép lassan végighajtok az utcán, hogy felderítsük a környéket – magyarázta Gervaso. – Az Elgen állította ezt a csapdát, így hát számíthatunk rá, hogy éberen figyelnek. Ian, tartsd jól nyitva a szemed, hátha felfedezel valaki gyanúsat. Ügyelj a rendszámleolvasó kamerákra is! Ennek a kocsinak a

rendszámtáblája nem kelthet nagy riadalmat, de nem idahói, ezért elképzelhető, hogy mégis szemet szúr nekik. – Az Elgen őröket felismerem – mondta Ian. – De ha nem viselnek egyenruhát, nem fogom tudni, hogy valaki helybeli-e, vagy sem. – Ha Taylor megérinti, akkor látja, amit Ian is lát – vetettem fel. – Pompás ötlet! – helyeselt Gervaso. – Figyeljetek, hátha felfedeztek valami szokatlant! Meg kell néznünk azt is, hogy Taylor apja otthon van-e, mielőtt megpróbálunk betörni a házba. – És ha igen? – kérdezte Taylor. – Akkor visszajövünk éjszaka, miután már elaludt – felelte Gervaso. – Tedd fel a napszemüveged! – figyelmeztetett. – Taylor, ti ketten Iannel bukjatok le! – De hát úgy nem fogok látni – ellenkezett Taylor. – Ian helyetted is lát – válaszolta Gervaso. Ian megfogta Taylor kezét, majd mindketten lefeküdtek oldalt a hátsó ülésre, Taylor egészen Iannek dőlve. Előrefordultam, és megpróbáltam hétköznapi módon viselkedni. Gervaso lassan befordult Taylor utcájába. – Itt is vagyunk – mondta. – A sárgásbarna kocsi a jobb oldalon – jelentette Ian. – Egy rendőr ül benne. Távcső van nála. – Vajon miért figyelteti a rendőrség a házukat? – csodálkoztam. – Nem gondolom, hogy bárkire is számítanának. – Mit csinál éppen? – kérdezte Gervaso. – Ránk nézett, de nem keltettük fel az érdeklődését. – Az ott a mi házunk a jobb oldalon – szólt Taylor. – A barna épület, oldalt nyárfákkal. – Két jármű áll a garázsban – közölte Ian. – Anyám kisbusza és apám terepjárója – magyarázta Taylor. – Nem mehetek még lassabban, mert a végén gyanút keltünk – mondta Gervaso. – Gyorsan nézzetek körül! – Senkit sem látok a házban – állapította meg Ian. – Az

összes lámpa le van kapcsolva. Azt hiszem, nincs itthon. – Üresnek tűnik a ház – értett egyet Taylor is. – De apámnak nincs másik autója. Nem ment volna el nélküle sehová. – Talán sétálni indult – találgattam. – Vagy valaki eljött érte, és felvette. – Csak annyi biztos, hogy a ház üres – szögezte le Ian, miután elhaladtunk. – A bejárati ajtó kulcsra van zárva. – Bármi más? – Úgy tűnik, hogy kaptunk még egy díszpéldányt Boise rendőrségéről – szólt Ian. – Miért állítanának ide rendőröket? – kérdezte Taylor. – Talán azt gondolják, hogy a drogkartell ide jön az eltűnt kábítószerért – vetettem fel. – Elképzelhető magyarázat – ismerte el Gervaso. – Várjunk csak! – szólt hirtelen Ian. – Mi a baj? – Nem vagyok meggyőződve, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha az a zsaru egy Elgen kézikönyvet tartott volna a kezében. – Biztos vagy benne? – Nem. Amint elhaladtunk a rendőr autója mellett, a fickó felpillantott ránk, de láthatóan nem sokat törődött velünk. Úgy tettem, mintha észre sem venném. – Ha az Elgennek dolgoznak, valószínűleg Taylort keresik, nem pedig minket. – Igazam volt – állapította meg Ian. – Tényleg egy Elgen könyv van nála. Az Elgen őrség jelvénye virít a címoldalán. – Boise rendőrsége lepaktált az Elgennel? – döbbentem meg. – Apám nem az Elgennek dolgozik – csattant fel Taylor mérgesen. – Egy szóval sem állítottam – felelte Gervaso, hogy egy kicsit lecsillapítsa. – Ha nekik dolgozna, nem tartanák szemmel a házát. – Az utca végéhez érkeztünk, majd továbbhajtottunk az

úton. – Most mi legyen? – kérdeztem. – Várunk, amíg egy kicsit be nem sötétedik, aztán belopózunk a házba – válaszolta Gervaso, majd Taylorhoz fordult. – Az ott az iskola a házatok mögött? – Igen. – Mi a legjobb módja, hogy észrevétlenül a házatokhoz jussunk? – Van az iskolának egy kapuja a Hampton Roadon. Ott parkolhatunk, aztán követhetjük a kerítést a házunkig. A szomszédunk kerítésén egy jókora rés tátong, régen mindig azon másztunk keresztül. Egy sor bokor mögé vezet, így beosonhatunk a hátsó kertünkbe, és hátulról bejuthatunk. A szüleim tartanak egy kulcsot az ajtó közelében, egy kő alá rejtve. – Akkor hát körülbelül egy óránk maradt sötétedésig – jegyezte meg Gervaso. – Szeretnétek esetleg csinálni valamit, amíg a városban vagyunk? Egy pillanatig senki sem szólalt meg, majd végül felvetettem: – Elmehetünk a PizzaMaxba? – Az egy pizzéria? – kérdezte Gervaso. – Igen. Elhajtottunk mellette úton idefelé. – Nem ülhetünk le benn – felelte Gervaso. – De leadhatjuk a rendelésünket, és a kocsiban ehetünk. – Nekem megfelel – vágtam rá. – Hogy vagy képes ilyen helyzetben az evésre gondolni? – csattant fel Taylor. – Hogy ne lennék képes? – vágtam vissza. – Mintha Ostint hallanám – válaszolta a homlokát ráncolva. – Ezt bóknak veszem. Bár már lassan alkonyodott, Taylor és én még mindig viseltük a napszemüvegünket, amint behajtottunk az étterem parkolójába. Váratlan érzelmekkel töltött el a PizzaMaxba való visszatérés. Hirtelen ráébredtem, hogy nem is a pizza miatt akartam oda menni. Éhes voltam, mégis valamiféle pszichológiai

kényszer vezetett vissza arra a helyre. Sok értelemben a PizzaMax volt az a pont, ahol megváltozott a világom. Az étteremnél találkoztam először dr. Hatchcsel, Zeusszal és Nichelle-lel. A parkolóból rabolták el az anyámat. Utána már semmi sem volt többé ugyanolyan az életemben... különösen én nem. A PizzaMax volt az a hely, ahol végleg szilánkjaira hullott a biztonságról szövögetett ábrándom. Láttam egyszer egy tévéműsort, amiben idősebb veteránok visszatértek a csataterekre, ahol még fiatal katonaként harcoltak. Él bennünk valamiféle belső késztetés, hogy viszontlássuk régi küzdelmeink színterét. Gervaso betolatott egy üres helyre a parkolóban, hogy szükség esetén sietősen távozhassunk. Azután bement az étterembe, hátrahagyva minket az autóban, majd húsz perc elteltével visszatért, kezében egy hatalmas pizzával, fokhagymás kenyérrel és üdítőkkel. – Forgalmas egy hely – állapította meg. – Több vendég fér be, mintsem az ember gondolná. – Mindig telt ház van – válaszoltam. – Anyámmal különleges alkalmakkor jártunk ide. Itt voltunk akkor is, amikor először találkoztam dr. Hatchcsel. – A szülinapodon történt – tette hozzá Taylor. – Nekem is el kellett volna jönnöm. De addigra már elraboltak. – Tényleg itt találkoztál dr. Hatchcsel? – kérdezte Ian. – Egész pontosan ott, annál a villanyoszlopnál – mutattam előre. – Hatch bevetésen akarta látni a képességeimet, ezért küldött egy KP-t, hogy lopja el az autónkat. Amikor átnyújtottam a fickónak a kulcsot, megráztam. Akkor Hatch előbukkant a semmiből, és megtapsolt. – Hátborzongató – jegyezte meg Ian. – Igen. Aztán Nichelle is bedobta a képességét, én pedig elájultam. Akkor rabolták el az anyámat. – Téged miért nem vittek el? – Azt hiszem, eredetileg mindkettőnket magukkal akartak

hurcolni. De mielőtt elkaphattak volna, Ostin meg egy csomó ember kisereglett az étteremből. A kocsiban ülve hozzáláttunk az evéshez, bár Taylornak alig csúszott le pár falat a torkán. Túlságosan fel volt dúlva. Gervaso különösen feszültnek tűnt; árgus szemekkel figyelte az étterem érkező és távozó vendégeit. Mire befejeztük az evést, a nap már le is nyugodott a hegyek mögé. Gervaso hátranézett ránk. – Mindenki készen áll? – Én készen állok – vágta rá Taylor. – Én is – feleltem. Ian szintén bólintott. – Igen. Vágjunk bele!

TOVÁBBRA IS KÉT ÁLRUHÁS RENDŐR ült az autójában Taylor utcájának két végén, amikor visszatértünk, habár nem ugyanaz a két autó és rendőr. Valószínűleg műszakot válthattak. Rákanyarodtunk az útra Taylorék háza mellett, elhajtottunk az utca végéig, megfordultunk, és újra végiggurultunk Taylor utcáján, majd leparkoltunk a Hampton Roadon, ami a Meridian Középiskola déli oldalán futott végig. Szerencsére a hold elég fényesen ragyogott, hogy mi hárman ne világítsunk úgy a sötétben, mint holmi két lábon járó izzó drótok. Ian még egyszer alaposan körülnézett, amint kiszálltunk az autóból, és elindultunk az iskola faléces kerítése mentén Taylorék hátsó udvara felé, körülbelül ötvenméternyire a kocsitól. – Itt van – mondta Taylor. Közelebb lépett a fakerítéshez, végighúzta rajta a kezét, amíg meg nem találta a meglazult léceket, és kettőt félretolt. – El sem hiszem, hogy ennyi év után

még senki sem javította meg ezt a kerítést. – Van a szomszédnak kutyája? – kérdezte Gervaso. – Nincs kutya – vágta rá Ian, mielőtt Taylor válaszolhatott volna. – Egy nő van a házban, aki éppen zongorázik. És egy macska. – Mrs. Glad – magyarázta Taylor. – Zongoraleckéket ad a környéken lakó gyerekek felének. A férjének lakatosműhelye van, ezért mindig sokáig dolgozik. – Van valaki Taylorék házában? – kérdezte Gervaso Iant. – Nem. Még mindig üres. – Mi a helyzet az autóikkal? – Még mindig a helyükön vannak. – Kíváncsi vagyok, hol lehet – töprengett Taylor. – Ha éppen dolgozna, nem volna itt az autója. – Nem dolgozhat – válaszolta Gervaso. – Ne felejtsd el, hogy felfüggesztették. – Mi lesz, ha ma éjszaka haza sem jön? – kérdeztem. – Ha holnapig sem jön vissza, akkor megkeressük – jelentette ki Gervaso. – Talán szabadságra ment – találgatott Ian. – Amikor a feleségét nemrég rács mögé dugták? – vetette ellen Gervaso. – Kétlem. Ha szereti, biztosan nem ment sehová. – Persze hogy szereti – válaszolta Taylor nyersen. Átvágtunk a szomszéd hátsó kertjén, azután négykézlábra ereszkedve bemásztunk Taylorék kertjébe egy túlburjánzott sövény mögött. Látszólag az összes lámpa le volt kapcsolva, egyet kivéve – egy kis mennyezeti világítást a konyhában. – Még mindig biztonságban vagyunk? – kérdezte Gervaso. – Még mindig – felelte Ian. – Van riasztórendszer a házatokban? – Régen nem volt – válaszolta Taylor. – Ha időközben beszerelnek egyet, biztosan kiragasztottak volna egy címkét az ablakra – mondta Gervaso. – Ian, látsz riasztót a házban?

– Nem látok villanyvezetéket az ajtó körül. – Na és mozgásérzékelőt? – Semmi ilyesmit. – Rendben – bólintott Gervaso. – Csak készüljetek fel! – Hozom a kulcsot – szólt Taylor. Odalopózott a hátsó ajtóhoz, leguggolt, bekukkantott egy kő alá, majd kivette alóla a kulcsot. Azután felállt, kinyitotta az ajtót, és belépett. – Te következel, Michael – mondta Gervaso. – Utánad pedig Ian. – Rendben – bólintottam. Felálltam, az ajtóhoz rohantam, és beosontam rajta. Egyetlen lámpa világított a mosogató fölött. Taylor a konyhában állva egy nagy családi fényképet nézegetett a falon. – El sem hiszem, hogy végre újra itthon vagyok – suttogta. Azután felém nyújtotta a kezét. – Gyere velem! Látni akarom a szobámat. Megfogtam a kezét, és együtt léptünk ki a konyhából, majd sétáltunk végig a folyosón. Egy pillanatra megtorpant a szobája ajtajában, és némán bámult befelé. Belestem a válla fölött. – Mi jár a fejedben? – kérdeztem. – Pontosan úgy néz ki, mint aznap, amikor eltűntem. – Ismét felém fordult. – Visszavártak. Sohasem adták fel a reményt, hogy egy napon hazajövök. – Hát persze – feleltem. – Hiszen szeretnek. Követtem a szobájába, amit beragyogott a testünkből áradó fény. Lányos szoba volt, oszlopos, baldachinos ággyal, piros és rózsaszín pöttyös tapétával. A falakat Taylor fényképei díszítették, szurkolás közben. A Meridian Középiskola kabaláját ábrázoló kép mellett két filcből készült zászló volt az ágya fölé tűzve: az egyik arannyal futtatott, míg a másik lila, rajta a HARCOSOK felirattal. Az ágya tetején tornyokban álltak a párnák, és egy látszólag frissen vasalt pomponlányruha feküdt kiterítve rajta, mintha csak Taylor visszatérésére várna, hogy újra felvegye. Az egyik

falnál egy fehér, háromfiókos antik íróasztal állt egy parafa tábla alatt. Az asztal egyik szélén egy lámpa hajolt egy bekeretezett fénykép fölé, ami Taylort és a két bátyját ábrázolta. Felemeltem a képet. – Sokat szoktál gondolni rájuk? – kérdeztem. – Állandóan – válaszolta halkan. – Bármit megadnék, csak hogy újra beszélhessek velük. – Sietve kijavította magát. – Azt hiszem, bármit megadnék, de senkinek az életét nem tenném kockára érte. – Lassan felsóhajtott. – Miért van olyan érzésem, hogy most vagyok itt utoljára? Sejtelmem sem volt, mit mondhatnék. Végül ismét megfogtam a kezét. – Jobb lesz, ha most visszamegyünk a többiekhez. Újra kisétáltunk a folyosóra, majd tovább a nappaliba, ahol Gervaso a bejárat közelében állt. Egy kis ceruzalámpát tartott a fogai között. Leszerelte a villanykapcsoló fedelét, és babrált valamit a vezetékekkel. Ian hátrafelé fordulva ült a kanapén, és a falat bámulta, ami, ha másról lenne szó, igen furcsán hatott volna. Ian számára azonban minden ablakként működött. – Mi a helyzet? – érdeklődtem. – A zsaruk unatkoznak – válaszolta. – Az egyikük folyton az orrát piszkálja. – Kösz, hogy ezt megosztottad velünk – szólt Taylor, miközben lehuppant egy karosszékbe. – Milyen érzés újra itthon lenni? – kérdezte Ian. – Szomorú – felelte Taylor. – Mint egy halottasházban. – Csak mert nincs itthon senki – mondta Ian. – Vagy talán túl sok emlékemet temettem el ebben a házban – válaszolta Taylor. – Mit csinálsz? – kérdeztem Gervasót. – Csupán össze akarom zavarni egy kicsit, amikor megérkezik. A legegyszerűbb figyelemelterelés válik be néha a legjobban. Visszatette a kapcsoló fedelét a helyére, és már éppen a

csavarokat rögzítette, amikor Ian így szólt: – Jön valaki. Egy rendőrautó. – Az egyik álcázott rendőr? – Nem. Egy harmadik kocsi. Ez hivatalos rendőrautó, és villogó is van a tetején. Taylor közelebb lépett, megfogta Ian karját. – Az apám ül az utasülésen. – Ki van vele? – kérdezte Ian. – Azt hiszem, hogy a felettese. A rendőrfőnök. – Befordulnak a felhajtóra. – A konyhába megyek – közölte Taylor. – A felhajtón vannak – jelentette Ian. – Most állította le a motort. Beszélgetnek. – Mihez kezdünk, ha a rendőrfőnök is bejön vele? – kérdeztem. – Kilopózunk a hátsó ajtón – felelte Gervaso. – Ian, szólj, ha a főnök is kiszáll az autóból. – Rendben. Egy pillanatig csendben vártunk. – Mi történik? – kérdeztem végül. – Még mindig csak beszélgetnek. – Tudsz olvasni a szájukról? – kérdezte Gervaso. – Nem. Most kezet fognak. Taylor apja az imént nyitotta ki a kocsi ajtaját. – Van nála fegyver? – Nincs. Nem visel egyenruhát. – Folyamatosan jelentsd, mi történik! – utasította Gervaso. – Taylor apja kiszáll. Még mindig beszélnek... csak beszélnek... Becsukta az ajtót... A főnöke kitolat a lehajtóról. Taylor apja vár... vár... Integet. Jól van. A bejárathoz sétál. Előveszi a kulcsait. – Ian suttogóra fogta a hangját. – Már a tornácon van... Gervaso felemelte a kezét, hogy csendre intse Iant. Hallottuk, ahogyan Mr. Ridley a zárba illeszti a kulcsát. A kilincs

elfordult, és a következő pillanatban kinyílt az ajtó. Mr. Ridley belépett, keze a villanykapcsolóhoz nyúlt. Többször is megpróbálta felkattintani. – Mi az ördög... Még mindig sötét volt, amikor becsukta, majd kulcsra zárta az ajtót. Amint megfordult, megpillantott minket. Vagy legalábbis a testünk ragyogását. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt; azután a fegyvere után kapott, mielőtt észrevette volna, hogy nincs nála. – Nem azért jöttünk, hogy bántsuk – szólt Gervaso. Felkapcsolta a kanapé végén álló lámpát. Mr. Ridley bizalmatlanul méregetett minket. – Kik maguk? – kérdezte. – A barátai vagyunk. – Ismerem a barátaimat – felelte Mr. Ridley. – Magukat viszont nem. – Mégis a barátai vagyunk – bizonygatta Gervaso. – Miért világít úgy a bőrük? – Később elmagyarázzuk – mondta Gervaso. – Mr. Ridley, engem már ismer – szólaltam meg. Taylor apja összehúzta a szemét. – Vey. Mit műveltél a lányommal? – Ökölbe szorult a keze. – Jobb lenne, ha leülne – szólt Gervaso, és az egyik szemközti karosszék felé intett. – Kérem. Mr. Ridley egy rövid ideig tanácstalanul álldogált, mint aki nem igazán tudja, mitévő legyen. Azután lassan a székhez lépett, és leült. Egy pillanatig némán meredt ránk, majd megkérdezte: – Melyik kartellnek dolgoznak? – Nem tartozunk semmilyen kartellhez – válaszolta Gervaso. – Maguk azok, akik a feleségem szerint meg akarják őt ölni? – Nem. Éppen azért jöttünk, hogy megvédjük azoktól az emberektől. Mint már említettem, a barátai vagyunk. Mr. Ridley csak értetlen arcot vágott.

– Maguk rabolták el a lányomat? – Megint összetéveszt minket a másik oldallal. Michael mentette meg a lányát. Mi hoztuk őt vissza. – Vissza? Hová vissza? – Itt vagyok, apa – szólalt meg Taylor, és felkapcsolta a lámpát a folyosón. Könnyek peregtek végig az arcán. Mr. Ridley villámgyorsan megperdült. Egy másodpercig hitetlenkedve bámult rá. – Taylor! – kiáltott fel. Egymáshoz rohantak, és összeölelkeztek. – Kislányom! Jaj, kislányom! Hosszú percekig szorosan ölelték egymást. – Nagyon hiányoztál – mondta Mr. Ridley. – El sem hiszem, hogy tényleg itthon vagy. – Nekem is hiányoztál, apa. Kimondhatatlanul. Mr. Ridley hátrahajolt, megcsókolta Taylor homlokát, majd újra a karjába zárta. – Egyszerűen fel nem foghatom, hogy tényleg itt vagy. – Egy újabb perc elteltével mélyen a lánya szemébe nézett. – Kérlek, soha többé ne hagyj el minket! – Nem hagyta el önöket – szóltam közbe. – Elrabolták. Egy nappal azelőtt, hogy önök felkerestek. – Ki rabolta el? – fordult felém ismét Mr. Ridley. – Egy Elgen nevezetű szervezet. Akkor megint Taylorra pillantott. – Bántottak téged? – kérdezte. Taylor először habozott, majd úgy döntött, hogy inkább hazudik. – Nem – válaszolta végül. – Hála az égnek! Azt hittem, hogy elszöktél. Az üzenetek, amiket olvastam... összetörték a szívem. – Annyira sajnálom! Michael elmondta, hogy az Elgen üzeneteket küldött. Biztosan úgy intézték, hogy szökésnek tűnjön a dolog, nehogy bevonjátok a rendőrséget. Egy kis idő múltán Mr. Ridley ismét rám nézett.

– Te tudtad, hogy Taylort elrabolták? – szegezte nekem a kérdést. – Nem – ráztam meg a fejemet. – Csak gyanítottam. – Miért nem mondtad el nekem? – Nem volt olyan egyszerű a helyzet – szólt közbe Gervaso. – Az Elgen rendkívül titkolózó és nagy hatalmú szervezet. Sőt, nemzetközi. Ha a rendőrség is belekeveredik az ügybe, rögtön elvitték volna a lányát a világ egyik legtávolabbi csücskébe, ahol soha senki nem találta volna meg. Michael helyesen cselekedett. Mr. Ridley visszafordult Taylorhoz. – Miért akart volna bárki is elrabolni téged? Hiszen még váltságdíjat sem követeltek. – Azért rabolták el, mert Taylor különleges – válaszolta Gervaso. – Ahogyan Michael is. – Mit ért azon, hogy „különleges”? – kérdezte Mr. Ridley. Gervaso beható tekintettel fürkészte Taylor apját. – Egy kicsit nehéz lesz feldolgozni, amit most hallani fog. Taylor megfogta az apja kezét. – Apa, most nagyon figyelj oda! Nagyon fura dolgokat készülünk elmondani neked. – Mennyire fura? – Mint a földönkívüliek, UFO szinten fura – felelte Ian. Mr. Ridley ide-oda kapkodta közöttünk a tekintetét, meglehetősen kétkedő arccal. – Talán azt akarja bemesélni nekem, hogy a lányomat földönkívüliek rabolták el? – Nem – válaszolta Gervaso. – Nem földönkívüliek. Rosszabbak. – Jól van. Tegyen egy próbát! – Nincs időnk, hogy mindent részletesen elmagyarázzunk, de a lánya másnak született, mint a többi gyermek. Taylor elektromos. Mr. Ridley értetlenül nézett ránk, majd ismét Taylor felé fordult.

– Michael és Taylor mindketten elektromos képességekkel rendelkeznek – folytatta Gervaso. – Ian úgyszintén. Mindhárman azon tizenhét gyermek közé tartoznak, akik részesei voltak egy kudarcba fulladt kórházi kísérletnek. Az elektromos áram áthatja a testüket. Ezért ragyognak. Ez ruházza fel őket különleges képességekkel is. – Miféle képességekkel? – Michael? – szólt Gervaso. – Mutass be valamit! Kinyújtottam a kezemet, azután pulzáltam, és egy grépfrút méretű gömbvillámot formáltam. Mr. Ridley hitetlenkedve bámult. – Ezt meg hogy csináltad? – Amint az előbb mondtam, mindhárman elektromosak – magyarázta Gervaso. Mr. Ridley akkor Taylorhoz fordult. – Te is meg tudod ezt csinálni? – Nem. Nekem másféle képességeim vannak. – Például? Taylor ismét megfogta az apja kezét. – Gondolj valamire! – Ugyan mire? – Bármire. Nem számít. – Rendben. Taylor lehunyta a szemét. – Az jár a fejedben, hogy ez az egész őrültség. És még mindig be akarsz húzni egyet Michaelnek, amiért nem szólt neked, hogy elraboltak. – Milyen jó tudni! – jegyeztem meg. – De hiszen megmentettem a lányát. Inkább egy ölelés járna nekem, vagy ilyesmi. – Szó sem lehet róla! – mordult fel Mr. Ridley. – Ezt pedig magadtól is kitalálhattad. – Akkor most gondolj egy számra! – utasította Taylor. – Jól van. Belemegyek a játékba.

Taylor egy pillanatra lehunyta a szemét, majd így szólt: – A háromezer-kétszázhatvannyolcas számra gondoltál. A címünkre. Aztán meggondoltad magad, és inkább úgy döntöttél, hogy egyetlen számra sem fogsz gondolni, és így tönkreteszed a trükkömet. Az apja döbbenten pislogott rá. – Hogy csinálod? – Ez az én különleges képességem. El tudom olvasni az agyad elektromos jelzéseit... más néven a gondolataidat. Sőt, újra tudom indítani az emberek agyát is. – Ezt hogy érted? – Emlékszel, amikor Ryan bekerült a betűző verseny döntőjébe, és az állam legjobb betűzőjének hirtelen elcsuklott a hangja, aztán újra meg újra kérte a következő szót? – Igen... – Azért történt, mert én folyamatosan újraindítottam az agyát. – De hát még csak nyolcéves voltál! – Körülbelül akkoriban jöttem rá, mire vagyok képes – felelte Taylor. Ismét Gervaso ragadta magához a szót – Azok az emberek, akik felelősek ezeknek a gyerekeknek az elektromos tulajdonságaiért, azóta is vadásznak rájuk. Michael és Taylor volt az utolsó két gyerek a listájukon. Megpróbálták elrabolni Michaelt is, de a dolog balul sült el, így inkább az édesanyját hurcolták magukkal. Biztosra vették, hogy ha Mrs. Veyt elrabolják, Michael a nyomába ered. Ugyanezt tette az Elgen az ön feleségével. Csak éppen őt szándékosan gyanúba keverték, és hamisan megvádolták a rendőrségnél. Bizonyára egy névtelen telefonáló tett bejelentést. – Igaza van, tényleg egy névtelen bejelentés érkezett – ismerte el Mr. Ridley. – Az Elgen tudta, ha a felesége börtönbe kerül, Taylor eljön, hogy megmentse. És ők nyomban foglyul ejtik.

– Julie is ezt bizonygatta – bólintott Mr. Ridley. – Azt mondta, hogy őt csak arra használják, hogy Taylort csapdába csalják. – Az igazat mondta – válaszolta Gervaso. – Ismeri a feleségemet? – kérdezte Taylor apja. – Három hete találkoztam vele – bólintott Gervaso. – Mexikóban. – Szóval, ezért utazott Mexikóba. – Mr. Ridley a lányához fordult. – Találkoztál ott vele? – Igen – bólintott Taylor. – Miért nem szólt nekem róla? – Mindent el akart mondani. A megfelelő időben. – Anyád azt állította, hogy nem tudja, hol vagy – mondta Mr. Ridley. – Nem is tudhatta. Még előtte elhagytam Mexikót. – A felesége csak azt tette, amire utasították – szólalt meg Gervaso. – Hogy megvédje önt és saját magát. Ha már korábban értesül az igazságról, most mindketten börtönben ülnének. Vagy rosszabb. Taylor apja végigszántotta ujjaival a haját. – Hihetetlen az egész! – Az Elgen azt hiszi, hogy megpróbálunk betörni a börtönbe, és úgy szöktetjük meg a feleségét. De más tervet eszeltünk ki. Ön leteszi érte az óvadékot, és szépen kihozza. – Nincs nekem annyi pénzem. Még akkor sincs, ha jelzálogot veszek fel a házra. – Pedig pontosan ezt fogja tenni – válaszolta Gervaso. – Valószínűleg tízezer dollárral még mindig kevesebb lesz a zsebében. De hirtelen eszébe jut, hogy van egy különleges befektetési számlája is, amin még tizenötezer dollár pihen. Aztán, ha a felesége már kijutott, mindnyájukat elvisszük egy biztonságos helyre. Mr. Ridley egy pillanatig eltöprengett; azután így szólt: – Csak egy pillanat. – Azzal odasétált a bejárat közelében

álló ruhásszekrényhez, és benyúlt. – Fegyver van nála – közölte Ian. Mr. Ridley visszafordult, kezében a szolgálati revolverével. – Apa! – döbbent meg Taylor. – Csak őrizd meg a nyugalmadat, drágám! – szólt az apja. – Tudom jól, mit csinálok. – Rám nézett. – Hadd meséljem el én, mit fogunk most tenni. Fel foglak adni titeket a rendőrségen, megmutatom nekik a lányomat, és akkor szépen elengedik a feleségemet. – Nem fogják elengedni – jelentette ki Gervaso higgadtan. – Apa – szólt Taylor tedd le a fegyvert! – Hat golyó van a tárban – jelentette Ian. – Hibát követ el – folytatta Gervaso. – Nem mi vagyunk az ellenség. – A kezükben volt a lányom, most pedig rajtam keresztül próbálnak a feleségem közelébe férkőzni. – Meg akarjuk védeni a feleségét – bizonygattam. Mr. Ridley a homlokát ráncolva meredt rám. – Fogalmam sincs, hány éves lehetsz, Vey, de elég idős vagy már ahhoz, hogy felnőtt bíróság elé állítsanak emberrablás vádjával. – Apa, Michael nem rabolt el. Hanem megmentett. – Tegye le a fegyvert, Mr. Ridley! – figyelmeztette Gervaso. – Ki van zárva. – Taylor apja elővett egy mobiltelefont a zsebéből. – Nyugodtan elmesélhetik az őrült sztorijukat a főkapitányságon. – Majd én elintézem – mondtam Gervasónak. Kinyújtottam a kezemet. – A telefonja nem működik. Már tönkretettem. Mr. Ridley a telefonjára pillantott, majd újra felemelte a tekintetét. – Mit művelsz? Tettem felé egy lépést. – Most tegye le a fegyvert, vagy én veszem el. Aggodalmas arccal nézett rám.

– Egy lépést se tovább! Ha azt hiszed, hogy nem fogok lőni, nagyon tévedsz. – Nem hiszem. Csak éppen nem érdekel, ha rám lő. – Feléje nyújtottam a kezem. – Próbálja meg! A mellkasomnak szegezte a revolverét. – Ne tégy próbára, Vey! – Apa, ne csináld! – kiáltotta Taylor. – Rajta, Mr. Ridley! Lőjön! Vagy legalább próbálja meg! Remegett a keze. – Csak egy kölyök vagy – mondta végül. Azután hirtelen Gervaso felé fordította a fegyvert. – De maga már nem az. Abban a pillanatban kiütöttem egy pulzálással.

RIDLEY RENDŐRTISZT HANGOSAN FELNY ÖGÖTT, amint magához tért a kanapén, amire lefektettük. Rögtön rám nézett. – Mit műveltél velem? – Amit kellett. Megráztam. Nem hagyott más választást. – Akár agyon is csaphattál volna az áramütéssel? – Ha rákényszerülök – bólintottam. Mr. Ridley újra hallgatásba burkolózott. – Ez nagy ostobaság volt – szólalt meg Gervaso. – Használja a fejét, Mr. Ridley! Így értékes időt pazarol el. – Igaza van, apa. Nincs sok időnk. Bíznod kell bennem! Ha nem szabadítod ki anyát a börtönből, az Elgen végez vele. Nem engedheted, hogy ez történjen! – Taylor hangja fájdalmasan elcsuklott. – És akkor engem is újra elveszítesz. – Nekem elhiheted – mondta Gervaso. – Az Elgen végül az

apádat is megöli. Taylor megragadta az apja kezét. – Ők a barátaim, apa. Megmentették az életemet. Bíznod kell bennem! Egyszerűen muszáj. Mr. Ridley egy pillanatig mélyen a gondolataiba merült, azután így szólt: – Olvass megint a gondolataimban! Hirtelen derűs mosoly futott át Taylor arcán. – Mit látsz a fejemben? – kérdezte csendesen az apja. – Egy emléket. Még kislány voltam. Esti mesét olvastál nekem. Örökké szeretlek. – Ez volt a kedvenc mesénk – mondta Mr. Ridley. Taylor bólintott. Azután egyszerre megváltozott az arckifejezése. Levegő után kapott, majd hirtelen könnyekben tört ki. – Tényleg tudsz olvasni a gondolataimban, ugye? – kérdezte az apja. – Mi az? – érdeklődtem. Mr. Ridley felém fordult. – Amikor Taylor négyéves volt, beleesett a vízbe a Boise Creek zuhatagnál. Beugrottam utána, és kimentettem. – Mindig mellettem voltál – suttogta Taylor. – Kérlek, most se hagyj cserben! Nagy szükségem van a segítségedre, hogy megmenthessük anyát. Mr. Ridley egy ideig szótlanul fürkészte a lánya arcát, azután vett egy mély lélegzetet. – Sajnálom. Minden a feje tetejére állt mostanában, már nem tudom, mit higgyek. – Lassan kifújta a levegőt. – De hát kinek higgyek, ha nem a saját lányomnak? Taylorra pillantottam. – Az igazat mondja? – Igen – felelte rám nézve. – Mit kell tennem? – kérdezte Mr. Ridley. – Van egy óvadékügynök a Cole Streeten – mondta Gervaso.

– A Hot Dög Óvadékiroda – bólintott Mr. Ridley. – Pontosan. Menjen oda kora reggel, és beszéljen Troy-jal! Már előkészítette a papírokat. Segíteni fog, hogy le tudja tenni az óvadékot. Biztosra veszem, hogy ön jól ismeri az eljárást. – Hát persze. – A hátsó kijáraton kell távoznia, és a mi autónkkal kell mennie. – Miért? – Mert szemmel tartják a házát. Mr. Ridley arcára kiült a döbbenet. – Ugyan kicsoda? – A saját rendőr kollégái – felelte Gervaso. – Álruhás rendőrök figyelik minden mozdulatát az utca két végén. Meglep, hogy nem is vette észre őket. Taylor apja meglehetősen feldúltnak látszott. – Hát még engem! – Egyiküknél egy Elgen kézikönyvet láttunk – folytatta Gervaso. – Talán ők is a szervezet tagjai. – Lehetetlen. – Higgye el, bármi lehetséges. És semmi sem az, aminek látszik. – A lányomat is beleértve – jegyezte meg Taylor apja. – Mr. Ridley – szólt Gervaso nyomatékosan. – Létfontosságú a megfelelő időzítés. Háromnegyed hétkor már az óvadékügynöknél kell lennie. Troy korán kinyitja az irodát, hogy fogadhassa. Aztán jöjjön egyenesen haza! Háromnegyed kilenckor hajtson a saját kocsijával a börtönhöz, és várja meg, hogy a feleségét kilenckor kiengedjék. Mindennek nagyon gyorsan kell történnie. Amint lerakja az óvadékot, az Elgen tudni fog róla. Ott fognak várni, amikor a felesége kilép a börtönből. Mindketten nagy veszélyben lesznek. Akkor lépünk be mi a képbe. Holnap reggel elmondom a terv többi részét is. Mr. Ridley ünnepélyes komolysággal nézett ránk. – Megteszem, amit mond. – Átkarolta Taylort, és szorosan

magához vonta. – Bármit megteszek, hogy megvédjem a családomat. – Ebben ránk is számíthat – jelentette ki Gervaso. – Most biztosan szeretne egy kis időt kettesben tölteni a lányával, úgyhogy most magukra hagyjuk önöket. Akad még pár dolog, amit elő kell készítenünk holnapra. – Ianhez és hozzám fordult. – Induljunk! Szükségem van a segítségetekre, hogy kipakoljunk az autóból. Amint induláshoz készülődtünk, Mr. Ridley utánunk szólt: – Csak egy pillanat! Mindnyájan visszafordultunk. – Hálás vagyok, amiért hazahozták a lányomat. Különösen neked köszönöm, Michael! – Szívesen tettem – válaszoltam. – Jó éjszakát! – búcsúzott Gervaso. – Ne maradjanak fenn túl sokáig! Szükségük lesz a pihenésre.

MÁSNAP REGGEL 9:17

DAVIS RENDŐRFŐNÖK a felesége mellett üldögélt a konyhaasztalnál, éppen kávézott, és a reggeli lapot olvasgatta, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonja. Nem ismerte a számot, de azért felvette. – Itt Davis. – Úgy tűnik, akadt egy kis gond, rendőrfőnök – szólt egy hang. – Kivel beszélek? – Marsden kapitány vagyok. Davis mélyen megdöbbent. – Kapitány! Micsoda óriási megtiszteltetés! – Nem, inkább óriási gond. A jelek szerint Mr. Ridley mégis

úgy döntött, hogy leteszi az óvadékot. A hír teljesen váratlanul érte a rendőrfőnököt. – Micsoda? De hát azt mondta... – Nem érdekel, mit mondott. Ridley le akarja tenni az óvadékot. – Semmi gond. Legalább egy órába telik, amíg előkészíti a papírokat, és a börtönhöz ér. Útközben letartóztatjuk. – Már megérkezett a börtönbe – felelte Marsden. – Igazság szerint éppen távozni készül a nejével. – Lehetetlen! – tört ki Davis. – Ez a valóság, rendőrfőnök. Vagy maga tesz lépéseket az ügyben, vagy mi lépünk. – Máris intézkedem – vágta rá Davis. – Elővesszük a B tervünket. Két emberünk őrködik Ridley-ék utcáján, és azonnal letartóztatjuk a fickót, amint kihajt a börtön parkolójából. – Akkor azt javaslom, hogy igyekezzen, rendőrfőnök! A számításaim szerint erre nagyjából tizenkét perc múlva fog sor kerülni. – Máris ott vagyok. Ne aggódjon! Julie Ridley GPS nyomkövetőt kap a bokájára, nehogy véletlenül kicsússzanak a kezünkből, ha meg is próbálják. – Azzal Davis befejezte a hívást, és letette a kávéját. – Rohannom kell – mondta a feleségének. – Valami baj történt? – kérdezte az asszony. – Semmi olyasmi, amit ne tudnék helyrehozni. Davis a börtönhöz sietett. Amint bekanyarodott a börtön parkolójába, megpillantotta Ridley kocsiját az északi támfal mellett. Beállt a szemközti helyre a saját autójával, körülbelül negyvenméternyire a börtön bejáratától. Abban a pillanatban, hogy leállította a motort, és behúzta a kéziféket, egyszer csak megcsörrent a telefonja. – Davis. – Örvendek, hogy sikerült végre befutnia – szólt Marsden. – Ön hol van most? – kérdezte Davis.

– Egyáltalán nem fontos. A papírmunka már el van intézve. Ridley feleségét a férje őrizetére bízták. Éppen most öltözik át. Mindjárt kijönnek az épületből. – Felkészültünk a fogadásukra – jelentette Davis. – Gondjainkba vettük Ridley házát. Két rendőrt küldtem oda, már úton is vannak. Letartóztatjuk, amint elindul a parkolóból. – Figyelni fogom – ígérte Marsden. – Ha engedi kicsúszni a kezéből, felrobbantjuk a kocsiját. – Inkább ne tegye! – kérte Davis. – El sem tudja képzelni, micsoda bürokratikus rémálom lenne. – Akkor ne valljon kudarcot! – Várjon! Azt hiszem, ők azok. Egy pillanat! – Feltárult a börtön ajtaja, majd Ridley rendőrtiszt és a felesége lépett ki rajta. Charles gyorsan körülnézett, azután egyenesen a kocsijához sétált. – Ridley az – mondta Davis, kissé lejjebb csúszva a helyén. – Már mi is észrevettük – felelte Marsden. Amikor Ridley rendőrtiszt az autójához ért, megölelte és megcsókolta a feleségét. Kinyitotta az utasülés melletti ajtót, és udvariasan megvárta, amíg Mrs. Ridley beszáll; végül pedig megkerülte a járművet. Abban a pillanatban egy fehér rendőrbusz hajtott a kocsijuk mögé, majd megállt, eltakarva a Ridley házaspár autóját. – Már nem látjuk őket – jelentette Marsden. – Nem számít – válaszolta Davis. – Úgysem mehet ki a parkolóból, amíg az a busz mögöttük áll. Amint a kisbusz lassan továbbgurult, Ridley kocsijának tolatólámpája hirtelen felvillant, és a kocsi elkezdett kifelé hajtani a parkolóhelyről. – Rendben. Rajta vagyok – szólt Davis. Abban a pillanatban az autó a levegőbe repült. Csaknem az összes autó riasztója megszólalt a parkolóban, miközben felcsaptak a fehéren izzó lángok. – Mit művelt? – ordított Davis dühösen Marsdenre. – Azt

mondtam, adjon nekem lehetőséget, hogy letartóztassam. – Nem mi robbantottuk fel – válaszolta Marsden. – Nos, biztosan nem mi tettük – vágott vissza Davis. – Ha nem maguk csinálták, akkor kicsoda? – Talán az ellenállás akarta elhallgattatni őket. – Mintha korábban azt mondta volna, hogy az ellenállás megsemmisült. – Nem mindenki. Az Elektroklán nem. – Az Elektroklán egyik tagjának szülei voltak. Az Elektroklán nem gyilkolja halomra a saját szüleit. Szentséges ég! Mennyi robbanószert használtak?

CHARLES SZOROSAN A KARJÁBA ZÁRTA A FELESÉGÉT, miközben Gervaso kihajtott a rendőrségi kisbusszal a börtön parkolójából. Az asszony keservesen sírt, és Mr. Ridley egyre csak azt suttogta: – Sajnálom. Szörnyen sajnálom. Már sikerült kiiktatnom a bokájára csatolt nyomkövetőt egy hatalmas erejű pulzálással, ami rövidzárlatot okozott a szerkezetben. – Anya! – szólt Taylor. Mrs. Ridley hátrafordult. – Taylor! Összeölelkeztek az ülés fölött. – Hát épségben visszatértetek! Borzasztóan aggódtam – mondta Mrs. Ridley. – Újra együtt vagyunk. Csakis ez számít.

– Egy kis szerencsével a helyzet így is maradhat – jegyezte meg Gervaso. – Mi folyik ott hátul, Ian? – Döbbenet és ámulat, pajtás – vigyorgott Ian. – Döbbenet és ámulat. Az Elgen őrök az autójukban ülnek az épület keleti oldalán. A rendőrfőnök az imént szállt ki a kocsijából, hogy szemügyre vegye a kárt, de túl nagy a hőség, hogy a tűz közelébe férkőzhessen. – Mi történik, amikor nem találnak holttesteket? – kérdezte Mr. Ridley. – Nem is fognak holttestek után kutatni – válaszolta Gervaso. – Majdnem száz kilogramm nanotermittel töltöttük meg a kocsit. Kétezer-négyszáz fokon ég. Olyan forró a lángja, hogy még az aszfaltot is megolvasztja. Mire a tűz kialszik, nem marad más a kocsiból, mint egy olvadt fémtócsa. Minden más hamuvá porlad. – Gyors pillantást vetett Taylor anyukájára a visszapillantó tükörben. – Örülök, hogy újra látom, Julie. – Köszönöm – hálálkodott Mrs. Ridley, még mindig a férje karjába simulva. – Nem hittem, hogy ki tudnak menteni... azzal a sok rendőrrel meg minden... – Anya, látnod kellett volna a tajvani Elektrostar erőművet! A börtön biztonsági berendezése semmi volt hozzá képest. Tiszta gyerekjáték. Mrs. Ridley megkönnyebbülten felnevetett. – Én csak örülök, hogy sikerült épségben visszatérnetek. – Most hová megyünk? – kérdezte Mr. Ridley. – Megszabadulunk a busztól – felelte Gervaso. – Rögzítették a biztonsági videokamerák. Könnyen felmerülhet a gyanú, hogy köze volt a robbanáshoz, és körözni kezdi a rendőrség. – Hol tesszük le? – Ahol reggel az autót hagytuk – magyarázta Gervaso. – Egy nampai raktárban. Kocsit cserélünk, aztán délnek vesszük az irányt a birtokra. Minél hamarabb magunk mögött kell hagynunk Idahót. Az Elgen nagyon óvatos. Nem fogják csak úgy elhinni, hogy mindketten meghaltak a robbanásban. Ha nem

találnak holttesteket, tovább fognak keresni. Baleset történt az autópályán, így hát az utazás Nampáig tíz idegtépő perccel több időbe telt, mint egyébként kellett volna. Útközben Gervaso a rádión keresgélt, mígnem rátalált egy hírcsatornára, ami beszámolt a robbanásról. Az Ada Megyei Börtön szóvivője úgy nyilatkozott, hogy véleményük szerint a robbantást egy helyi bűnözőbanda hajtotta végre, akik korábban bosszúval fenyegetőztek egyik bandatársuk múlt hónapban történt letartóztatása miatt. – Mindent elkövetünk, hogy a bűnösöket mihamarabb az igazságszolgáltatás kezére adjuk – mondta a szóvivő. – Megsérült valaki a robbanás során? – kérdezte egy riporter. A szóvivő egy pillanatig habozott. – Erre a kérdésre egyelőre nem kívánunk válaszolni. Nampába érkezve Gervaso felhívott egy számot a telefonján, majd mindössze két szót mondott: – Itt vagyunk. Azután lassan végighajtottunk egy négyszáz méter hosszú részen, ahol raktárépületek álltak egymás mellett, többségük magas kerítéssel volt körülvéve, tetejükön éles szögesdróttal. Az egyik bejáratnál egy spanyolos ábrázatú, tengerészkék szerelői kezeslábast viselő férfi kinyitotta a kaput, amint a közelébe értünk. – Tiszta a levegő? – kérdezte Gervaso Iantől. – A fickón kívül nincs itt senki – válaszolta. – Fegyver van nála. – Nagyon dicséretes – bólintott Gervaso. Gervaso áthajtott a nyitott kapun, majd az overallos fickó becsukta és be is zárta utánunk a bejáratot. Befordultunk egy üres raktárba, és legördült mögöttünk egy hatalmas ajtó. Miután a raktár bezárult, Gervaso leállította a kisbusz motorját, és így

szólt: – Most már mindenki kiszállhat. Amint kikászálódtunk a járgányból, egy oldalsó ajtón belépett a mexikói férfi, arcán széles vigyorral. – Hola,[27] Gervaso! A két férfi összeölelkezett; azután a munkaruhás fickó megragadta a busz oldalán díszelgő rendőrségi matrica egyik végét, és erősen lerántotta. – Nagyon valódinak látszik – állapította meg. – Jó munkát végzek. – Igen, tényleg jó munkát végzel – helyeselt Gervaso. – Most pedig tedd tönkre! A férfi ránk nézett. – Kérnek valami innivalót a barátaid? Van egy üdítőgépem. – Rámutatott egy álló üdítőautomatára. – Igen, köszönöm – felelte Taylor. – Szolgáld csak ki magad! Nem kell hozzá pénz – mondta a férfi. Arrébb lépve kinyitotta egy Coca-Cola gép elejét. – Tessék, szolgáljátok ki magatokat! Ian, Taylor és én az automatához mentünk. Kivettem egy hideg gyömbért. – Nincs véletlenül sör is abban a gépben? – érdeklődött Mr. Ridley. – Nincs, uram – felelte a mexikói fickó. – Sajnálom. – Kér valamit, Gervaso? – kérdeztem. – Csak egy kis vizet. – Sajnos itt nincs víz – válaszoltam. – Vizet abban a kis hűtőben találsz – mondta a férfi. – A földön. Elővettem egy üveget, és odadobtam Gervasónak. Ügyesen elkapta. – Gracias.[28] – Senor Gervaso, hallottam a hírekben, hogy robbanás

történt a börtönnél. – Igen, mi is hallottuk – felelte Gervaso. – Nagyszerű – bólintott a férfi. – Mondtak valamit a rendőrségi buszról? – kérdezte Gervaso. – Semmit. Egy szóval sem említették. – Remek – válaszolta Gervaso. – Mit szereztél nekünk? – Itt van. – Mindketten odasétáltak egy vászonponyvával letakart autóhoz. – Segítenél, kérlek? Együttes erővel lehúzták a ponyvát, mire előbukkant alóla egy sötétített ablakokkal ellátott, fekete Chevrolet terepjáró. – Ezt találtam nektek. Tele van a tankja. Az ablakok golyóállók. – Tökéletes – bólintott Gervaso elégedetten. – Teljesen megfelel. Megkaptad már a pénzedet? – Igen, már gondoskodtak rólam. – A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kulcscsomót, majd átadta Gervasónak. – Nem is tartóztatlak benneteket. Mindig jó viszontlátni téged, Gervaso. – Hasonlóképpen – felelte Gervaso. – Köszönjük a segítséged! – Részemről az öröm. Mi legyen a pénzzel, miután eladtam a buszt? – Tartsd meg nyugodtan – válaszolta Gervaso. – Csak fesd át a járgányt, és várj pár hónapot, mielőtt piacra dobod. – Muchas gracias[29] — hálálkodott a mexikói fickó. – Muchas, muchas gracias. – Felénk fordult. – Kérlek, vigyetek még innivalót, én állom a cechet! Kivettem még egy üveg gyömbért, miközben a férfi már az ajtóhoz sétált. – Indulunk a farmra! – szólt Gervaso. – Mindenki szálljon be! A kocsi leghátsó részébe másztam be, Taylor és a szülei középre ültek, Ian pedig Gervaso mellett foglalt helyet. – Szívesen csatlakozom hozzád ott, hátul – ajánlotta fel

Taylor. – Nem. Épp elég megbeszélnivalótok van az apáddal – hárítottam el. Gervaso még egyszer köszönetét mondott a férfinak, majd kihajtottunk a kis létesítményből. Amint ismét ráfordultunk az autópályára, Gervaso megszólalt: – Mindenki tartsa nyitva a szemét! Egyelőre még nem vagyunk kinn a slamasztikából. – Nézzétek! – mutatott Taylor a távolba. – Még mindig látszik a füst. Vékony, szürke füstoszlop kígyózott felfelé tizenhat kilométernyire tőlünk. – Mennyi ideig ég a termit? – kérdeztem. – Gyorsan elég, de a forróság hosszú ideig megmarad. Még egy órába telik, mire igazán meg tudják vizsgálni a roncsot. Már ha maradt belőle bármi is. Körülbelül három kilométerrel hagyhattuk magunk mögött a Utah és Idaho közötti határt, amikor hirtelen megcsörrent Gervaso telefonja. Felvette. – Igen, mindketten megvannak. Úton vagyunk visszafelé. Most keltünk át a határon Utah államba. Rendben. Este beszélünk. Azzal Gervaso kikapcsolta a mobilját, majd visszatette az ingzsebébe. Egy pillanat elteltével hátrapillantott. – Éppen a szobákat készítik elő – mondta a Ridley házaspárnak. – Meg akartak győződni róla, hogy sikerült épségben kimenekülnünk. És hogy hozunk magunkkal további vendégeket is. – Még egyszer köszönöm – hálálkodott Mrs. Ridley. – Milyen messze van a birtok? – érdeklődött a férje. – Az állam másik felén. Úgyhogy van egy kis idejük pihenni. Mr. Ridley hátradőlt, továbbra is szorosan magához ölelve a feleségét.

– Soha többé nem térhetünk vissza – suttogta csendesen. – Soha. – Gondterhelt sóhaj szakadt ki a lelkéből, amint a felesége szemébe nézett. – Egyetlen szempillantás alatt az egész világ megváltozott körülöttem. Mrs. Ridley szomorúan megrázta a fejét. – Nem, drágám. Nem ma változott meg végérvényesen a világod, hanem már régen. Csak nem vetted az üzenetet.

HATCH FŐADMIRÁLIS a hatalmas tárgyalóterem elején állt a Hatch-szigetek Elektrostar erőművében. A hosszú asztal körül Quentin, az Elgen igazgatótanácsának három megmaradt képviselője és az EKG tizenegy tagja foglalt helyet. Hatch, aki ragaszkodott a pontossághoz, több mint egy óra hosszat várakoztatta őket, hogy felkeltse bennük a türelmetlen érdeklődést a mondandója iránt. Amint belépett a terembe, két őrrel az oldalán, minden jelenlévő udvariasan felpattant, és vigyázzba állt. Senki sem nézett a főadmirális szemébe. Azzal kockáztatták volna, hogy magukra vonják az Elgen vezérének figyelmét. Hatch a terem elejére sétált, végignézett a hallgatóságán, majd így szólt: – Foglaljanak helyet! Mindenki leült a székére. – Az a baj a történelemmel – mondta Hatch csendesen –,

hogy mindig a győztesek írják. Nagy kár. Ha történetesen Hitler nyeri a háborút, ahogyan majdnem sikerült is neki, ma éppen olyan szeretett hős volna, mint George Washington Amerikában. Vagy volt. Szóval, tanulhatunk Hitler hibájából. – Tekintete körbejárt a teremben, és egy pillanatra elidőzött minden tagon. Azután előrehajolt, és alig hallhatóan suttogta: – Nem szabad veszíteni. Ideges nevetés futott végig az asztal körül. Hatch elmosolyodott. – Csak nyugodtan nevessenek! – biztatta a többieket. – Hiszen mulatságos. – Hatch ritka kedélyes hangulatában volt, ami az Elgen legutóbbi sikeres hódításának volt köszönhető. – Szóval, itt állunk most – folytatta a főadmirális. – A tuvalui történelem újraírásának küszöbén. Sikerült szert tennünk egy szárazföldi főhadiszállásra, így nagyobb hatékonysággal törhetünk előre. Megnyomott egy gombot, mire a háta mögött terpeszkedő, hatalmas képernyőn felvillant a kilenc tagból álló tuvalui szigetcsoport. – A Hatch-szigetek négy szigetből és öt atollból áll. Jelenlegi nevük csak érdemtelen maradványa egy haldokló nyelvnek, tökéletesen értelmetlen, sőt, ahogyan Quentin is tanúsíthatja, csaknem kimondhatatlan. Quentin arca lángba borult. Ismét nevetés tört ki. – Éppen ezért minden szigetnek új nevet kívánok adni, mégpedig a görög mitológiából, hogy híven tükrözzék a céljainkat. Funafuti továbbra is az ország fővárosa marad, és mostantól Niké, a győzelem istennőjének nevét fogja viselni. Nanumea, a legészakabbra fekvő atoll, a Héphaisztosz nevet kapja, a tűz és a kovácsok istenéről. Ezen a szigeten tervezzük legyártani az Elektrostar erőművekhez szükséges felszereléseket. – Niutao neve Hádész lesz, az alvilág istene után, és úgy is fognak tekinteni rá a lakosai, akik nem kívánnak csatlakozni az

Elgenhez. Ez a hely lesz a börtönünk, a munkatáborunk, és innen szerezzük majd be a KP állományunk utánpótlását is. Nanumaga mostantól Démétér, a földművelés istennőjének nevét fogja viselni. Itt foglalkozunk majd állattenyésztéssel, és itt folyik majd a mezőgazdasági termelésünk nagy része. Nukufetaut, a Nikéhez legközelebb fekvő szigetet Plutosznak fogjuk hívni, a gazdagság istenéről. Ezen a helyen építjük fel az aranykészletünk és a pénztartalékunk depozitóriumát, ez idő alatt pedig a Joule is itt fog horgonyozni. Ez egy rendkívül fontos építkezés, mindjárt részletesen is kitérek rá. Vaituput a háború istenéről, Árészről nevezzük el. Ezen a szigeten horgonyoznak a hadihajóink, itt fogjuk kiképezni fegyveres erőinket. Közel fekszik Plutoszhoz is, így hát könnyen el tudjuk látni személyzettel és őrséggel a raktárunk. Nui, a központi zátony, az Athéné nevet kapja a bölcsesség, a háború és a kézművesség istennőjéről. Ezen a szigeten fog horgonyozni tudományos hajónk, a Volta, itt építjük fel a laboratóriumainkat, és végül itt tökéletesítjük majd az MEI készüléket is. Nukulaelae mostantól a bor istenének, Dionüszosznak a nevét viseli. Ezen a helyen szőlőskerteket ültetünk, és egy luxus üdülőközpontot építünk az Elgen elitje számára. Kizárólag a legszebb tuvalui bennszülöttek lakhatnak itt, hogy szolgálják az Elgent. Niulakitát, a legdélebben fekvő szigetet, Poszeidónnak fogjuk hívni, a tenger istene után. Itt egy halászkikötőt tervezünk kiépíteni, ami ellátja élelemmel az Elgen őröket és az Elektrostar erőművek patkányait. Hatch visszafordult a hallgatóságához. – Ez a hely képviseli új ideiglenes otthonunkat, Elgent. Az új nevek azonnali hatállyal életbe lépnek, és az Elgen minden tagja ezeket fogja használni. A helyiek a Hatch-szigetek iskoláiban értesülnek a változásokról. Térképeket is készíttettem, hogy megismerkedhessenek a szigetekkel és a nevükkel.

Hatch két testőre kiosztotta a térképeket az asztal körül ülőknek. – Most pedig bemutatom az aranytartalékaink raktárának tervrajzát. – A képernyőn egy hatalmas, tízemeletes kő- és betonépítmény rajza jelent meg. Hasonlított az amerikai Fort Knox erődítményre. – Ennek a lenyűgöző épületnek a tervezőit természetesen börtönbe vetettük. Sőt, ahogyan a fáraók idejében is történt, az építkezést követően kivégezzük őket a létesítmény belső területein dolgozó munkásokkal együtt, hogy soha senki ne fürkészhesse ki a titkait. Ez a trezor még a Fort Knoxnál is biztonságosabb lesz, és egy szép napon több aranyat fog őrizni, mint a Fort Knox valaha. Szükségtelen is megemlítenem, hogy ez az épület rendkívül fontos, éppen ezért már holnap letesszük az alapkövét. Akadnak azonban más, hasonlóan sürgető teendőink is. Már a kezdetektől fogva azt tűztük ki célul, hogy átvegyük a hatalmat a világ áramellátása fölött. Óriási előrelépéseket tettünk ennek érdekében. Jelenleg évi három milliárd kilowattórát állítunk elő, ami pillanatnyilag a világ összes áramtermelésének a tizenhárom százalékát teszi ki. Egy alantasabb ember talán megelégedne ezzel az eredménnyel. Amint azonban jól tudják, én nem vagyok alantas ember. Az a célom, hogy az elkövetkező harminchat hónapon belül mi termeljük a világ elektromosáram-szükségletének a felét. Sajnálatos módon akadt néhány fájdalmas közjáték. Az ellenállás és Vey terroristáinak támadásai némileg lelassították a fejlődésünket. Örömmel közölhetem, hogy nem fognak többé borsot törni az orrunk alá. Az ellenállást sikerült eltipornunk. A hallgatóság tapsviharban tört ki. Hatch feltartotta a kezét, majd folytatta: – Csak idő kérdése, hogy elfogjuk Veyt és a terroristáit, ám addig is, az ellenállás támogatása nélkül teljesen tehetetlenek. Hiszen a kölyöknek még jogosítványa sincs. Újabb nevetés harsant.

– Ennek ellenére még le kell győznünk néhány akadályt. A legfőbb kihívást magának a világpolitikának a természete jelenti. Földünk legnagyobb országai, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India, továbbra sem adnak nekünk teret. Akármilyen rövidlátók is időnként a nemzetek az energiatermelésükkel kapcsolatban, eléggé bölcsek hozzá, hogy felismerjék, amint megszerezzük az irányítást az áramellátásuk fölött, az országuk irányítása is a markunkba kerül. Egy ideje már töröm a fejem, miként győzhetnénk le ezt a kihívást. Örömmel jelenthetem, hogy sikerült találnom egy megoldást. Rossz irányból próbáltuk megközelíteni a dolgot. Politikusokra, elnökökre, miniszterelnökökre hagyatkoztunk, hogy behívjanak minket az országukba. Egyszerűen nem a megfelelő emberekhez fordultunk. Az állami kormányzat olyan tehetetlen, és olyan rövidlátó frakciók irányítják, hogy ha egy valódi céget így vezetnének, bizony hamar becsukhatnák a boltot. Ideje kikerülnünk a bürokráciát, és egyenesen a fogyasztókat kell felkeresnünk. Ma nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom legújabb kezdeményezésünket. íme, a Nova Elektrostar Egység. Hatch megnyomott egy gombot a távirányítóján, és a képernyőn felvillant egy takaros, sima fehér építmény, ami körülbelül akkora lehetett, mint egy kertvárosi garázs. Sarkai enyhén le voltak kerekítve, tetején pedig kupola magasodott. Falai vakító fehéren ragyogtak, láthatóan műanyagból készültek. Egyik oldalán, a körkörös szerkezethez erősítve, jókora irányítópanel kapott helyet, rajta mérőműszerekkel, lámpákkal, LED képernyőkkel. – A mai naptól kezdve az óriási Elektrostar erőművek építése már nem szerepel többé az elsődleges céljaink között. Mostantól a vállalkozásokra összpontosítunk, amiket az Elektrostar erőművek kecsesebb, kicsinyített változataival keresünk meg. Olyan áramforrások ezek, amik éppen csak el tudnak látni árammal egy nagyobb szállodát, egy céget vagy akár egy

lakótelepet is. Kezdetben, akik önkéntesen csatlakoznak a rendszerünkhöz, átlagosan a jelenleg energiára fizetett költségeik huszonkilenc százalékáért juthatnak áramhoz. Amikor a készülék árát sikerült törleszteni, ami egy hétköznapi üzlettulajdonosnak nagyjából három évébe telik, az áramszolgáltatásért fizetett díj tizenegy százalékra csökken. Forradalmian új rendszerünk bevezetésére egy félmilliárd dolláros reklámkampányt is elindítunk, kiemelve a mindenki számára elérhető előnyöket. Ez is egy ilyen hirdetés, amit a Super Bowl közben fogunk lejátszani. – Egy reklám képkockái indultak el a képernyőn. Egy szép, intelligens arcú nő ült Thomas Edison eredeti villanykörtéjének egyik másolata mellett. 1879-ben Thomas Alva Edison feltalálta a villanykörtét, ragyogó fényt hozva sötét világunkba. Most az Elgen Zrt. bemutatja önöknek a legnagyobb tudományos áttörést az elektromosság területén az első villanykörte megalkotása óta. A Nova Elektrostar Egységet. A készülék organikus üzemanyag felhasználásával működik, zéró kibocsátás mellett. Az új Nova Elektrostar Egység tiszta elektromos energiát képes előállítani, jelenlegi költségeiknek mindössze húsz százalékáért. Nyolcvan százalék megtakarítás, száz százalék tiszta energia. Mire várnak még? Egyszerre kímélhetik a pénztárcájukat, a környezetüket, és még a Földet is megóvhatják! Még ma vegye fel a kapcsolatot az Elgen munkatársaival, kérje ingyenes tájékoztatónkat! Hadd ragyogjon egész Amerika egyik óceántól a másikig! Mindenki lelkesen tapsolt a reklám végén. Hatch folytatta az előadását:

– A kampánnyal egy időben finanszírozást nyújtunk több nagy környezetvédő és érdekérvényesítő csoportnak, hogy lépjenek fel a versenytársainkkal szemben; ellenezzék a mélytengeri olajkutak és atomerőművek építését, a nukleáris hulladékgyűjtők létesítését és a további szénkitermeléseket. Ilyen módon mindenki más kénytelen lesz felemelni az árait, és az általunk kínált alternatíva még vonzóbbá válik. Később, miután egyre több fogyasztó tért át az új Nova rendszerre, a hagyományos energiaköltség egy személyre számított értéke még jobban az égbe szökik, és az Elgen rendszere így még kifizetődőbbé válik. A mi energiánkhoz végül olyan jutányos áron lehet majd hozzájutni, és a többi szolgáltatóé olyan méregdrága lesz, hogy a kezünkben tarthatjuk a vállalati és lakossági piac kilencvennyolc százalékát. Despain, az EKG egyik tisztje, szólásra emelte a kezét. – Miután mindenfelé elterjesztettük a mini erőműveinket, hogyan fogunk továbbra is pénzt keresni? – Hát az üzemanyag biztosításával, természetesen. A mi különleges Rágcsánkkal. – De mi lesz, ha az emberek elkezdik a saját eledelükkel etetni a patkányokat? Hatch olyan lesújtó tekintettel meredt Despainre, mintha tökkelütött idióta volna. – Sejtelmük sem lesz róla, hogy a Nova erőműveinkben patkányok rejtőznek. Az egységek teljesen önálló, zárt rendszerek, és az új Rágcsát folyékony állapotban hozzuk forgalomba, Petrox néven. Úgy néz ki, mint az olaj. A fogyasztó csak beilleszt egy dobozt a gépbe, és a szerkezet bizonyos időközönként megeteti a patkányokat. Ha nem a megfelelő üzemanyaggal teli dobozt használják, elpusztulnak a patkányok, és az energiaszolgáltatás megszűnik. A velünk megkötött szerződésük szerint súlyos összeget kell fizetniük a szükséges javításokért. – Mi történik, ha valaki megkísérli szétszerelni az egységet?

– érdeklődött Bosen, egy másik EKG. – Természetesen lesz, aki megpróbálja. A Nova Egységre számos figyelmeztető jelzést helyeztünk, és kétszeresen is biztosítottuk behatolás ellen. Az egység belseje magnéziumpanelekkel van bélelve, amik ezer fokra forrósodnak fel, ha a szerkezetet netán megbabrálják, így amikor a gépet kinyitják, nem találnak benne mást, mint port és hamut. – Zseniális! – áradozott Bosen, és lelkesen tapsolt. Mindenki más is tapsolni kezdett. – Köszönöm – válaszolta Hatch. Grant EKG-tiszt felemelte a kezét. – Uram, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy Amerika vállalatai hajlandók lesznek befektetni az általunk kínált energiaszolgáltatásba? – Maga bolond vagy egyszerűen ostoba? – érdeklődött Hatch. Az Elgen tiszt nem válaszolt. – Kérdeztem magától valamit. – Remélem, hogy egyik sem, uram. – Akkor ne tegyen fel bolond és ostoba kérdéseket! Természetesen hajlandók lesznek befektetni. A kapitalizmusnak mégis melyik része homályos a maga fejében? Grant megszégyenülten összegörnyedt. – Valójában tisztességtelen versenyelőnyre teszünk szert az energiapiacon. Hadd magyarázzam el, hogy egy ötéves is felfogja a lényeget. Van két pékségünk, A és B. Mindkettő kenyeret süt. Mind a kettő ugyanazokkal az alapvető költségekkel dolgozik: alapanyagok, munkaerő és energia. Éppen ezért a kenyerük is nagyjából ugyanannyiba kerül. Tegyük fel azonban, hogy A beszereli az új Nova Egység rendszerünket. Energiaköltségeik így a B pékség által továbbra is fizetett összeg nyolcvan százalékával csökkennek. Most kevesebb pénzért tudnak kenyeret sütni, és nagyobb nyereséget termelnek. A B pékség immár óriási bajba kerül. Nincs más választásuk,

csak úgy tudják felvenni a versenyt az A pékséggel, ha hozzánk fordulnak. A sikerünk táplálja további sikereinket, és ez a lavina olyan elsöprő erővel fog lezúdulni a hegyről, hogy végül beteríti az egész földkerekséget. – Hatch rövid hatásszünetet tartott. – Elgen, íme az utunk és végcélunk. A dicsőségünk napja. A nagy orosz vezér, Sztálin szavaival élve: „A kapitalisták tálcán kínálják nekünk a kötelet, amivel fellógathatjuk őket.” Az egész terem lelkes tapsviharban tört ki.

Az ÉRTEKEZLET UTÁN minden résztvevő odalépett Hatch elé, hogy gratuláljon. Quentin és Daines EKG-tiszt maradt utoljára. – Zseniális a terve, uram – mondta Quentin. – Egyszerűen zseniális. – Köszönöm, Quentin – felelte Hatch, majd sietve hozzátette: – Quentin király. Hogy haladnak az ügyek a birodalmadban? – Nos – kezdte a fiú. – Hozzáláttunk a palota átalakításához, a stadion megépítéséhez, és elkészült az új nemzeti alaptanterv, amit be is vezettünk az iskolákban. – Kitűnő! – dicsérte Hatch. – Fáradt vagyok, Daines. Mit akar? – Csak egy percet az idejéből, uram. Hatch a homlokát ráncolta.

– Fontos ügy? – Létfontosságú – válaszolta Daines. – Rendben – bólintott Hatch. – Hallgatom. Daines gyors pillantást vetett Quentinre, azután így szólt: – Négyszemközt kell beszélnünk, uram. – Biztos benne, hogy nem várhat? – Jobb lesz, ha nem halogatjuk, uram – felelte Daines, aki elsősorban szűkszavúságáról, erőszakos és tettre kész természetéről volt közismert. Hatch mélyet sóhajtott. – Jól van hát! A dolgozószobámban beszélhetünk. – Quentinhez fordult. – Folytasd a munkát! – Igen, uram – bólintott Quentin, és kisétált a teremből. Hatch végigvezette Dainest a folyosón a dolgozószobájához, majd kérdőn fordult a tiszthez, amint beléptek az ajtón. – Miféle ügyről van szó? – Felfedeztünk egy videofelvételt az elítélt bűnöző, Welch szökéséről. Ahogyan gyanítottuk, két őr, Hill és Rawling kíséretében hagyta el a hajót. – Ahogyan gyanítottuk – ismételte Hatch. – Welch valamiféle álruhát viselt? – Nem, uram. – És senki sem vonta kérdőre őket? – Nem, uram. A tat rakodórámpáján keresztül hagyták el a hajót. – Hiszen a hajó hemzsegett az őröktől! – csattant fel Hatch dühösen. – Valaki biztosan észrevette! – Az egész szökés rendkívül különös volt. Senki sem mutatott egy csepp érdeklődést sem irántuk, amikor elhaladtak. – Valóban különös – helyeselt Hatch, megdörzsölve az állát. – Nagyon is különös. – Még több hírem is van, uram. – Még több? – A szökevények nem voltak egyedül.

Hatch szeme vészjóslón összeszűkült. – Összeesküvés történt? – Igen, uram – felelte az EKG-tiszt. – Az elektromos ifjak közül hárman is kísérték őket. – Melyik három? – Quentin, Torstyn és Tara. Hatch ábrázata céklavörös árnyalatot öltött. – Mit műveltek? – Welch mögött haladtak. – Milyen közel? – Tíz méteren belül. Hatch állkapcsa haragosan megfeszült. – Ez megmagyarázza, miért nem hederített rájuk senki. Tara bizonyára valaki másként tüntette fel. Valószínűleg egy tajvani fogolynak. – Lehetséges, uram. – Nem is csak lehetséges! – háborgott Hatch, öklével az íróasztalára sújtva. – Pontosan ez történt. – Hatch egész testében remegett a dühtől. – Királyt csináltam belőle, ő meg árulással fizet? Ezért bűnhődni fog! Mindnyájan bűnhődni fognak! – Mi a parancsa, uram? Hatch gondosan fontolóra vette a helyzetet. – Óvatosan kell cselekednünk. Különösen Torstyn esetében. Szörnyen veszélyes, ráadásul hűséges Quentinhez. Azt akarom, hogy álmukban tartóztassák le az összes gyereket, kerüljön rájuk RESAT, aztán különítsék el őket egymástól. – Mi legyen azzal a kettővel, akik nem voltak benne? – Mindnyájukat tartóztassák le! A másik kettőnek legalábbis tudnia kellett, mi folyik a háttérben. Utasítsa az őröket, hogy használják az új IDEG-készüléket a letartóztatásukhoz, és külön cellákba zárják be őket, a T blokkban! Quentint viszont hagyják rám!

HAJNALI HÁROM ÓRA VOLT, és Quentin mélyen aludt, amikor Hatch benyitott az ajtaján, és felkapcsolta a villanyt. – Ébresztő, Quentin! – szólt hangosan. Beletelt egy pillanatba, mire Quentin magához tért. Eltakarta a szemét a vakító fény elől. – Dr. Hatch... mit keres a szobámban? Hatch körülnézett a rendetlen szobában, azután Quentin ágyának széléhez lépett. – Azt hiszem, te is jól tudod, mi hozott engem a szobádba hajnali háromkor. Quentin riadtan felült. – Nem, uram. Hatch halkan felsóhajtott. – Nem. Magam sem gondoltam, hogy lelkesen bevallod a bűnödet. – Letelepedett Quentin ágyára. – Úgyhogy, ha

ragaszkodsz a kis színjátékodhoz, nem akadályozlak meg. Tisztában vagyok vele, mit követtél el, Quentin. Sajnos Tara képessége videofelvételeken nem működik. – Egy szót sem értek, uram – suttogta Quentin. – Dehogynem. Pontosan tudod, miről beszélek. Bíztam benned. Királlyá tettelek, te pedig elárultál. Quentin egy pillanatig mélyen Hatch szemébe nézett, azután elkiáltotta magát: – Őrök! Szórakozott mosoly suhant át Hatch arcán. – Milyen derűlátó vagy! És szánalmas. Komolyan azt gondoltad, hogy az őreid hűségesek lesznek hozzád a biztos halállal szemben? Nem. Senki sem fog a segítségedre sietni. – Összehúzta a szemét. – Több ezer leckét tanítottam neked, és most te is tanítottál nekem egyet. Nem létezik hűség. Sajnos még közöttünk sem. Te vagy az élő bizonyíték. – Uram, sejtelmem sincs... Hatch olyan erővel ütötte arcon Quentint, hogy a fiú hátrazuhant az ágyába. Vékony csíkban szivárgott orrából a vér. – Hagyd abba a hazudozást! Az igazat akarom hallani. Valld be, hogy te kísérted le Welchet a hajóról! Valld be most! Quentin sajgó arcára szorította a kezét. Reszketett a félelemtől. – Igen. Megmentettem. Olyan volt nekem, mint az apám. Hatch felállt, megragadta Quentin lábát, majd lerántotta a fiút az ágyáról. Azután keményen megrúgta, miközben Quentin hiába próbálta megvédeni magát a csapásoktól. – Én vagyok az apád – ordította Hatch. – És az uralkodód. Te pedig ellenem fordultál. Az árulásod még Welchénél is rosszabb. Így a büntetésed is sokkal rosszabb lesz. Quentin vért köhögött fel. – Hogyan lehetne még rosszabb? – kérdezte keserűen. – Mostanra már tudhatnád. Mindig lehet rosszabb a helyzet. Quentin, továbbra is a hátán fekve, erőtlenül felemelte a

kezét, hogy kioltsa a világítást, de nem történt semmi. Hatch megcsóválta a fejét. – Ha belegondolok, milyen nagy reményeket dédelgettem veled kapcsolatban... Bolond, ostoba fiú! Csak nem hitted, hogy nem vagyok felkészülve minden ilyesmire? Ez egy új találmány, csak neked. Az enyhe fejfájás, amit érzel... én vagyok. A RESATlövedékek túl nehézkesek voltak. Túlságosan is megbízhatatlanok. Így hát feltaláltuk ezt. – Hatch elővett egy kisméretű, körülbelül szappan nagyságú távirányítót. – A tudósok, akik kifejlesztették, a RESAT 2.0 nevet adták neki, de nekem jobban tetszik az IDEG elnevezés. Csak egy egészen kicsit elfordítom a gombot... Quentin felüvöltött fájdalmában. – Gondolj rá úgy, mintha Nichelle kézi változata volna. A képességei alapján fejlesztettük ki. Ugye, még emlékszel rá? Egyike azoknak a vesztes alakoknak, akiket hagytál elmenekülni. – Még jobban feltekerte a szerkentyűt, mire Quentin egyre hangosabban ordított. – Kérem, hagyja abba! Kérem! – Kegyelemért könyörögsz? Hát nem te mondtad, hogy aki segített Welchnek, az mocskos hazaáruló, és ugyanazt a büntetést érdemli? Neked kellene legjobban tudnod, hogy a királyok számára nincs kegyelem. A királyok vagy a trónon, vagy a sírban pihennek. Nincs kivétel! – Akkor öljön meg! – mondta Quentin. – A gyors halál kegyelemnek minősülne. Példát kell statuálnunk veled! Építünk egy külön neked tervezett majomketrecet, és abban fogod tölteni életed hátralévő napjait. – Kérem! Megteszem, amit csak kíván! – Azt kívánom, bárcsak ne árultál volna el, de már túl késő. Egy záptojás mindig záptojás marad. – Hátrafordult az ajtó felé. – Őrök! Fülsértő visszhangot vert a márványpadlón dübörgő bakancsok zaja, amint az egyik Elgen őrjárat berontott a

szobába, és haptákban állva felsorakozott Hatch háta mögött. – Kapitány, vezessék Quentint a T börtönblokkba! Tartsák az IDEG-készüléküket hatos fokozaton! Nem akarom, hogy úton befelé tönkretegye az elektromos berendezéseinket. Verejtékcseppek gyöngyöztek Quentin arcán. – Mi lesz a többiekkel? – kérdezte. – Mihez fog kezdeni velük? – A közvetlen bűntársaidat már letartóztattuk, és jelenleg a büntetésükre várnak. Bryan és Kylee is börtönben marad, amíg ki nem derítem, mennyit tudtak. – Semmiről sem tudtak. – Azt majd én eldöntöm. Ami pedig Torstynt és Tarát illeti, egyelőre nem határoztam a sorsukról, de bízhatsz benne, hogy méltó büntetésben lesz részük a bűnért, amit elkövettek. A felségárulásért mindig halál jár. A jelenlegi árfolyamon. Az egyetlen kérdés: milyen hosszú és milyen gyötrelmes is lesz az a halál? – Ismét a kapitányhoz fordult. – Vigyék el! Az őrök villámgyorsan körülvették Quentint. A hasára fordították, megbilincselték a kezét, majd talpra állították. – A foglyot ártalmatlanítottuk – jelentette a zónavezető a főadmirálisnak. Hatch akkor Quentin elé lépett, mígnem már alig tíz centi választotta el az arcukat. – Nos, Quentin. Milyen érzés volt jónak lenni? Megérte? Quentin egy pillanatra Hatch szemébe nézett, azután így szólt: – Újra megtenném. Hatch a fiú gyomrába öklözött, és Quentin térdre rogyott, levegő után kapkodva. – Vigyék ki innen! – parancsolta Hatch. – Zárják a 25-ös cellába!

HÓNAPOK ÓTA NEM volt részünk olyan békés időszakban, mint az elkövetkező néhány hétben, amit a birtokon tölthettünk. Jó érzés volt, hogy nem akadt semmi dolgunk. Úgy értem, segítettünk a birtok körüli munkákban, és ilyesmi. Még a méz begyűjtésében is részt vettem, de igazság szerint nem igazán volt szükségük segítségre. Sokat játszottunk. Találtunk egy homokos röplabdapályát a tó közelében, ahol mindnyájan rengeteg időt töltöttünk. Még Ostin is. Micsoda látvány volt! Ostin annyit konyított a röplabdához, mint én az emelt szintű matekhoz. Semmit, de nézni mindenképpen szórakoztató volt. Körülbelül két héttel azután, hogy Idahóból visszatértünk, Taylorral kirándulni mentünk a közeli hegyekbe. Éppen nekivágtunk az első kisebb magaslatnak, amikor megkérdeztem: – Hogy vannak a szüleid?

Taylor vállat vont. – Nem túl jól – felelte. – Apa még mindig ki van borulva. Nem lepődnék meg, ha idegösszeomlást kapna. – Nem csodálom. A napokban elveszítette a munkáját és az otthonát. Összeomlott körülötte az egész világ, amit mostanáig ismert. A helyében bizony én is ki lennék borulva. – Zsebre dugtam a kezemet. – Sőt, ki is vagyok. Taylor egy pillanatig némán hallgatott, majd hirtelen megtorpant. Felém fordult. – Michael, mi van, ha ennyi, és kész? – Ezt meg hogy érted? – Mi van, ha ennél jobb már nem lesz az életünk? Amikor megláttam a sátrat a sulinál a pomponlány-válogatásra... – Megrázta a fejét. – Megy minden tovább a maga útján nélkülünk. Úgy érzem, egész idő alatt arra vártam, hogy végül minden jóra forduljon, és újra boldog lehessek. De mi lesz, ha az a nap sohasem jön el? – El fog jönni – válaszoltam. – Az Elgen sem élhet örökké. Taylor gondterhelten ráncolta a homlokát. – De igen. És talán élni is fog. A jó nem mindig győzedelmeskedik. – Könnybe lábadt a szeme. – Miért kell a jónak mindig lejtőn felfelé küzdenie? Egy pillanatig eltöprengtem a kérdésen. – Nem is tudom. Könnyen lehet, hogy éppen ez a lényeg. A jó dolgok magasabb szinten vannak. Taylor egyszerre sírva fakadt. – Belefáradtam már a kemény küzdelembe. Kis híján meghaltunk az Ampere fedélzetén. És ugyan miért? Hogy lelassítsuk őket? Vigasztalón magamhoz öleltem, amint egyre keservesebben zokogott. Némi időbe telt, mire ismét meg tudott szólalni. – Csak elegem van már a félelemből – szipogta. Gyengéden megsimogattam a hátát. – Nekem is – feleltem halkan. – Nekem is elegem van.

Abban a pillanatban megütötte fülünket a vacsorára hívó gong hangja. Az órámra pillantottam. – Kíváncsi vagyok, miről van szó. Még nincs vacsoraidő. Taylor letörölte könnyeit a kézfejével. – Biztosan történt valami. Jobb lesz, ha most visszamegyünk. Lebaktattunk visszafelé a földútra, és nagyjából tíz perce gyalogolhattunk, amikor megérkezett Jack egy terepjáróval. – Hé, mindenki csak kettőtökre vár! – Mi történik? – kérdeztem. – Az elnök gyűlést hívott össze a főépületben. Elküldtek, hogy vegyelek fel titeket. Szálljatok be! Jack visszahajtott velünk a házhoz. Mire megérkeztünk, már zsúfolásig megtelt a nagyterem. Nem meglepő módon mi hárman léptünk be utoljára. Feszült és kényelmetlen hangulat uralkodott a helyiségben. Az elnök a terem elejére lépett. – Köszönöm, hogy mindenki ilyen gyorsan ide fáradt – kezdte a mondandóját. – Azért hívtam össze ezt a gyűlést, mert kapcsolatba lépett velünk a Hang. – Rövid szünetet tartva ránk pillantott. – Nagy dolgok vannak készülőben. Hatalmas dolgok. Furdalt a kíváncsiság, vajon mire célozhat. – Feltételezem, hogy pillanatnyilag jó az Elgen tagjának lenni, ha egyáltalán lehetséges ilyesmi. Az Elgen átvette a hatalmat Tuvalu szigetország fölött, és felállította a főhadiszállását. Az elmúlt évben háromszorosára növekedett a haderejük, jelenleg több mint hatezer katonát számlál. Megduplázták a tervezett Elektrostar erőművek számát is. De nem emiatt hívtalak össze benneteket. Felbukkant egy lehetőség, amivel talán egyszer és mindenkorra véget vethetünk dr. Hatch hatalmának és az Elgennek. Mindnyájan feszült figyelemmel húztuk ki magunkat a helyünkön.

– Az elektromos ifjak fellázadtak. Hatch pedig úgy ítélkezett, hogy a vezetőjüket, Quentint, egy majomketrecbe zárják. – Ahová egyébként is tartozik – suttogta nekem Jack. – Tarát és Torstynt halálra ítélték. Kylee ugyancsak börtönbe került. Egyedül Bryan maradt szabad. Úgy vélik, hogy ő az utolsó hűséges képviselője az elektromos ifjaknak. – Csak mert túl ostoba, hogy fellázadjon – mormolta Nichelle. Az elnök futó pillantást vetett ránk, majd így folytatta: – Felbecsülhetetlen értékű szövetségeseink lehetnek, nem csupán a képességeik miatt, hanem mert jól ismerik Hatch terveit és az észjárását. Újra elhallgatott, amint átható tekintetét felém fordította. Hirtelen elfogott egy baljós érzés, hogy a következő szavai nem lesznek ínyemre. – A teljes Elgen flotta Tuvalunál horgonyoz. Az egyik hajó közülük a Joule. Ha valaki esetleg nem ismerné az Elgen flottát, a Joule a legszokatlanabb és legtitkosabb hajójuk. Ami azt illeti, nemcsak a leggyorsabb hajó az egész flottában, hanem részben tengeralattjáró is. Majdnem háromszáz méter mélységig képes lemerülni. Ráadásul a flotta legértékesebb járműve. Valóságos úszó Fort Knox. Több milliárd dollárnyi aranyrudat, külföldi valutát és gyémántot őriz. – Miért nem teszik egyszerűen bankba a vagyonukat? – kérdeztem. – Megteszik, de mindössze az öt százalékát. A többit értéktárgyakban és készpénzben őrzik. Hatch természeténél fogva paranoiás, különösen a bankoktól tart. Mégpedig jó okkal. Ha az ember háborút akar indítani a világ ellen, nem engedheti, hogy befagyasszák a forrásait. Hatch ezt nem fogja tétlenül hagyni. A Hang szerint pillanatnyilag több mint kilencmilliárd dollár van a Joule fedélzetén. Megtudtuk továbbá, hogy a kincset már nem sokáig őrzik a hajón. Az Elgen többek közt azért vette át a hatalmat Tuvalu

fölött, hogy építsen egy biztonságos létesítményt a tartalékai számára. Egy saját Fort Knoxot. – Az elnök mély lélegzetet vett. – A háborúkat ma nem fegyverekkel nyerik, hanem csekkfüzetekkel. Az Elgen a vagyona nélkül nem tudná biztosítani hadereje növekedését. Legalábbis egyelőre. Kilencmilliárd dollár elegendő ahhoz, hogy az Elgen ellen fordítva véglegesen leszámoljunk velük. Vagyis, ha sikerül megtalálnunk a Joule-t, és el is tudjuk rabolni. – Miként tudnánk ezt véghezvinni? – kérdeztem. – Van segítségünk a felkutatásához, de a megszállása már... kihívást fog jelenteni. Amikor a Joule kapitánya veszélyt szimatol, egyszerűen csak alámerül a hajóval. A Joule hat hónapig is képes a víz alatt maradni. – Hát ez rossz hír – jegyezte meg Jack. – Rossz, de egyben jó is – válaszolta az elnök. – Mert ha egyszer már sikerült feljutnunk a fedélzetre, a flotta többi hajója nem férkőzhet többé a közelünkbe. Szóval, az igazi kihívást a feljutás jelenti. Egyedül Hatch léphet a fedélzetre a legénységen kívül. És még neki is egy titkos kódra van szüksége. – Hatch nem fog felkísérni minket a fedélzetre – mondta Zeusz. – És nem is fogja tálcán átnyújtani a titkos kódot – tette hozzá Tessa. – Még ha szépen kérjük is. – Valóban nem. Taylor viszont ki tudja olvasni a fejéből. – Ha megérintem – jegyezte meg Taylor, és láthatóan éppolyan viszolygással töltötte el a gondolat, mint amilyen félelemmel. – És az egyik védence, Tara bárkit fel tud tüntetni olyannak, mint Hatch. A segítségükkel könnyen el tudjuk kötni a hajót. – Mégis hogyan segítene nekünk Tara? – kérdezte Ostin. – Hiszen ki fogják végezni. – Meg kell mentenünk. – Azt mondja, hogy mentsük meg az ellenségünket? – hitetlenkedtem.

Az elnök bólintott. – Ne feledjétek, hogy most már Hatch ellenségei. – Az ellenségem ellensége a barátom – mondta Ostin. – Pontosan – helyeselt az elnök. – Hadd tisztázzuk a dolgot! – szólt Zeusz. – Azt akarja, hogy észrevétlenül bejussunk a szigetre, és kiszabadítsuk a Ragyogókat... akik egyébként megpróbáltak eltenni minket láb alól... mégpedig az Elgen legbiztonságosabb Elektrostar létesítményéből. Aztán kössük el a legjobban őrzött hajójukat? – Tulajdonképpen igen – bólintott az elnök. – Ez kész őrültség! – válaszolta Zeusz. Az elnök a homlokát ráncolta. – Igen. Valóban őrültség. Éppen ezért nem is számítanak rá. Ha pedig, Isten segítségével, beválik a terv, meg tudjuk fordítani a küzdelem állását. Néma csend ereszkedett a teremre. Tekintetem végigsiklott az Elektroklán tagjain. Ekkor vettem csak észre, hogy mindnyájan rám néznek, többségük szemében félelem csillog. Fejemet a kezembe hajtottam, hogy gondolkodjak egy kicsit. Valószínűleg öngyilkos vállalkozás áll előttünk. Elég nagy az esélye, hogy néhányan vagy mindnyájan ott hagyjuk a fogunkat. Ám ez akkor is megeshet, ha semmit sem teszünk, hogy megállítsuk az Elgent. Az efféle küldetésekről szól az ellenállás. Egészen mostanáig csak a leveleket vagdostuk az Elgen fájáról, és úgy próbáltuk kiirtani. Talán ez az egyetlen lehetőségünk, hogy gyökerestől kitépjük. Ugyan ki más tehetné meg? Ki lehet rátermettebb a feladatra, mint az Elektroklán? Anyámra pillantottam. Engem fürkészett, tekintetében néma rémülettel. Joel átkarolta. Ostin édesanyja egy zsebkendővel törölgette a szemét. Ismét az elnökre néztem. – Zeusznak igaza van. Őrültséget kíván tőlünk. Ez a küldetés veszélyesebb, mint az összes korábbi együttvéve. De, ha jól meggondoljuk, van más választásunk? – Újra körbetekintettem

a barátaimon. Taylor megfogta a kezem. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam a levegőt. – Mikor indulunk?

JÚNIUS 27. (KÖRÜLBELÜL HAT HÉTTEL KORÁBBAN) GENF, SVÁJC

GIACOMO SCHEMA KIS HÍJÁN fellökött fél tucat embert, amint kétségbeesetten kirontott a bank ajtaján. Az épületből kijutva egyszer csak megtorpant a zsúfolt járda közepén, miközben a többi ember, olyanok, akiknek nem tűztek ki vérdíjat a fejére, mindkét irányból elsiettek mellette. Sejtelme sem volt, hová is rohan. Az irány, amit most választ, a különbséget jelentheti élet és halál között, mivel azonban nem tudhatta, melyik irány merre vezet, akár egy érmét is feldobhatott, azzal sem növelte volna jobban a túlélési esélyeit. Pillanatnyilag egyetlen Elgen őrt sem látott, ám Schema tisztában volt vele, hogy ez semmit sem jelent. Mindenkinél jobban tudta: csak mert az ember nem látja az Elgen őreit, még

ott rejtőzhetnek a közelben. Vagy legalábbis szemmel tarthatják. Ezt már alaposan megtanulta. Csak pár száz euro lapult a kabátzsebében, hitelkártyái pedig már értéktelenek voltak. Még az értéktelennél is rosszabbak; veszedelmesek voltak. Ha használja őket, egyenesen magához vezeti az Elgent. Futásnak eredt a forgalom irányába, amikor egy autó rádudált. Egy fekete Mercedes állt meg a járdaszegély mellett, leereszkedett az utasülés melletti ablak, majd előbukkant a vezető. Ugyanaz a sofőr volt, aki felvette a repülőtéren, és elhozta a tárgyalásra. – Mr. Schema! – kiáltott ki a sofőr az ablakon keresztül. – Fuvarra van szüksége? – Igen! – szólt vissza Schema. Beugrott az autó elülső ülésére, majd így kiáltott: – Gyorsan, siessen! – Igen, uram. – A sofőr besorolt autójával a sűrű forgalomba. Schema elővette telefonját a kabátzsebéből, és kidobta az ablakon. A vezető kíváncsian figyelte. – Talán valami baj van? – Valami nagyon nagy baj. – Visszavigyem a Geneva Hotelbe? – Nem. Ott már várnak rám. Ki kell jutnom az országból. – Schema hátrafordulva kinézett az ablakon. – Hajtson déli irányba az E712 felé az E25-ig! Route de Malagnou. – Mégis hová megyünk, uram? – Torinóba. – Olaszországba? – Igen. Körülbelül kétszázötven kilométernyire van innen. Milyen gyorsan érhetünk oda? – Ha gyorsan hajtok, három óra alatt ott lehetünk. – Akkor taposson a gázba! És semmiképp ne álljon meg! – Igen, uram.

Megcsörrent a sofőr telefonja. Amint kinyújtotta érte a kezét, Schema szigorúan rászólt. – Ne vegye fel! – De hát a főnököm hív. – Nem vállalhatjuk a kockázatot. Gondoskodom róla, hogy busás jutalmat kapjon a szolgálataiért. – Ahogyan óhajtja – felelte a vezető. Miután kijutottak a városból, Schema lassan kezdett megnyugodni. Amennyire meg tudta állapítani, senki sem követte őket. Pillanatnyilag, legalábbis, biztonságban volt. – Vannak gyermekei? – kérdezte a sofőrt. – Gyerekek? Nem, uram. És önnek? – Három. És egy unokám. Nagyon régen nősültem. Hosszú évek óta nem láttam egyiküket sem. – Sajnálattal hallom, uram. Bizonyára hiányolják önt. Schema kinézett az ablakon. – Nem hiszem, hogy különösebben hiányzom nekik. A sofőr gyors pillantást vetett rá. – Ezt is sajnálattal hallom. Fél órával később, miközben éppen az autópályán robogtak a vidéki tájon keresztül, hirtelen rángatni kezdett az autó. – Mi történik? – kérdezte Schema. – Nem tudom – felelte a sofőr. – Talán műszaki hiba. – Kifogyott a benzin? – Nem, uram. Biztosan semmi komoly. Csak le kell hajtanom az autópályáról. Egy perc az egész. – A vezető lefordult a következő kijáraton egy kis francia városkába, Clusesbe. Lekormányozta a kocsit az útról egy kavicsos részre, és ott megállt. Kiszállt, felemelte a motorháztetőt, azután visszaült. – Lehetséges, hogy beletelik némi időbe. – Itt nem várhatunk – mondta Schema. – Talán követnek minket. Szereznünk kell egy másik kocsit. El kell tűnnünk innen! A sofőr váratlanul előrántott egy fegyvert, és Schema

mellkasának szegezte. – Nem, Schema. Maga innen nem megy tovább. – Megőrült? Mit művel? – Ezen a helyen találkozom a társaimmal, hogy felvegyék magát. Amint tudja, Hatch főadmirális vérdíjat tűzött ki a fejére, ha bárkinek sikerül élve vagy halva előkeríteni. Több jár, ha élve adom át, de ha bajt okoz, nem leszek kapzsi. Egymillió dolláron is bőségesen meg lehet osztozni. Most pedig tegye a kezét a tarkójára! Schema megborzongott a rettenettől. – Akármennyit ígért is Hatch, én megduplázom. – Nincs semmije, amivel megduplázhatná – válaszolta a sofőr. – Pontosan tudom, mi történt. Nincs egy árva fillérje sem. – Meg fog változni a helyzet. – Talán – bólintott a sofőr. – Talán. De van erre egy találó szólásmondás... jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Maga a veréb. – Több pénzt kínálok, mint amennyit valaha is el tudna képzelni magának. Tízmillió eurót adok, ha segít megszökni. A sofőr csak mosolygott. – Hatch főadmirális aláírta a halálos ítéletét. Ötven centet sem ér az élete. A teste viszont legalább egymilliót. Ráadásul, ha elárulom, nekem is vérdíjat tűz a fejemre. Akkor mindketten meghalunk. – Biztosan meg tudunk egyezni valamiben. – Nem, uram. Én már befejeztem a tárgyalásokat. Most fektesse a homlokát a műszerfalra, és tegye a kezét olyan helyre, ahol láthatom. Abban a pillanatban egy sötétkék kisbusz fordult ki a lehajtóról, és megállt mellettük. Schema pánikba esett. – Kérem szépen! – könyörgött kétségbeesetten. – Mindent megadok, amit csak akar. Mondja meg a barátainak, hogy olyan gazdaggá teszem magukat, amilyenről még nem is álmodtak.

Csupán egy kis időre van szükségem. – Ezek nem a barátaim – mondta a sofőr, és hirtelen aggodalom suhant át az arcán. Egy kamaszlány ugrott ki a buszból, majd egyenesen az autó vezetőjéhez sétált. Csinos volt, rövidre nyírt, szőke hajjal. A sofőr leengedte a fegyverét. – Ha akár egyetlen szót is szól, rögtön lelövöm. – Excusez-moi, monsieur. Parlez-vous anglais?[30] – Igen, kisasszony – válaszolta a sofőr. – Beszélek. – Hála az égnek! – mosolygott a lány. – Pocsék a franciatudásom. – Kíváncsian fürkészte a két férfit. – Valami gond van az autójukkal? – Minden rendben, köszönjük. Az autóklub már úton van. Miben segíthetek? – Sajnos eltévedtünk egy kicsit. Ez az út vezet Milánóba? – Még egy darabig. Vissza kell térniük az autópályára, aztán Ivreánál forduljanak keleti irányba! – Ivreánál? – Igen. Körülbelül százhatvan kilométerre van innen. – Nagyon köszönjük. Merci.[3 1 ] – A lány már éppen el akart fordulni, ám az utolsó pillanatban mégis visszafordult. – Elnézést. Csak még egy kérdés. – Igen, kisasszony – válaszolta a sofőr, és igyekezett leplezni a bosszúságát. – Mit szándékozott tenni Schema elnökkel? A sofőr érezte, ahogyan az izmai egyszer csak megfeszülnek, majd teljesen megdermednek. Egyik pillanatról a másikra egészen lebénult. Rémülten bámult a fiatal nőre. – Mit művel velem? – Ó, ez csak az én különleges kis mutatványom – mosolygott a lány. Hátrafordult a kisbuszhoz, és hangosan kiáltott: – Gyerünk, fiúk! Essünk túl a dolgon! Két jól megtermett fickó kászálódott ki a járműből, majd elindult a Mercedes felé. Mindkét férfi izmos volt; a sofőr magas,

míg a társa inkább zömök. Az alacsonyabbik elkobozta a fegyvert az autó vezetőjétől, azután fogta a telefonját, kinyitotta, kivette az akkumulátorát, és a bokrok közé hajította. – Vigyék Schemát! – szólt a lány. A másik fickó kinyitotta az ajtót az utasoldalon. Schema, aki ugyancsak teljesen lebénult, rémülten figyelte. – Kicsoda maga? – kérdezte a fiatal nőt. – Cassy a nevem – válaszolta a lány. – Mennyit akar? Cassy csodálkozva összevonta finom ívű szemöldökét. – Miből mennyit akarok? — kérdezte értetlenül. – Pénzből. – Most komolyan meg akar vesztegetni? – nevetett a lány. – Eltévesztette a házszámot. – Az Elgen egyik embere? – Nem. Na és maga? Schema habozott a válasszal. – Régen az voltam. – Hallottam hírét. A két férfi kiemelte Schemát az autóból, majd a saját járművükhöz cipelték, ahol bedobták a busz hátsó részébe. Cassy kezét kinyújtva elvette Schema tárcáját. – Mihez akar kezdeni vele? – érdeklődött Schema. – Már nincs rá szüksége. Maga többé nem létezik. Cassy, nyomában az alacsonyabb fickóval, visszasétált a veszteglő autóhoz, majd bedobta a tárcát a sofőr mellé. Azután a fickó behelyezett egy rozsdamentes acélból készült fémdobozt a Mercedes hátsó ülésére. – Mi az? – kérdezte a sofőr. – Mit tettek oda hátra? – Ne fájjon miatta a feje! – mondta Cassy. – Igazság szerint hamarosan minden fájó aggodalmának búcsút inthet. Au revoir! [32] – Még egyszer a sofőrre pillantott. – Nem, várjunk csak! Inkább adieu[33]. Hiszen

soha

többé nem

találkozunk.

Mondtam én magának, hogy pocsék a franciatudásom. – Azzal visszasétált a kisbuszhoz. – Most pedig húzzunk el innen! A Mercedes sofőrje mérgesen szitkozódott, amikor a kisbusz elhajtott. Szerencsére testének bénultsága lassan enyhülni kezdett, és már mozgatni tudta az ujjait, azután a kezét is. – Végre! – sóhajtotta, majd feltornázta magát. Kinézett az ablakon, mert meg akart győződni, hogy a másik kocsi valóban elment. A következő pillanatban éles kattanást hallott. – Qu’est-ce...[34] A fémdoboz felrobbant, levegőbe repítve az egész autót.

– Az ELŐBB AZT ÁLLÍTOTTA, hogy Cassy a neve, de kicsoda valójában? – kérdezte újra Schema. – Már mondtam – felelte Cassy, sötét zsákot húzva a férfi fejére. – Kivel van? – Magával – nevetett Cassy. – Ne haragudjon! Csak szórakozom. Az ellenállás tagjai vagyunk. – Az ellenállás – ismételte Schema lassan. – Michael Veyre céloz? – Ismeri Michael Veyt? – Már találkoztunk. – Akkor magánál a pont. Nekem még nem volt hozzá szerencsém. De már nagyon várom, hogy egy napon összefussunk. Az elektromos emberek világában Michael valódi rocksztár. Úgy hallottam, hogy képes elhárítani a lövedékeket.

– Tehát ugyanannak a szervezetnek a tagjai. – Nem igazán. Michael nem az a szervezetbe tömörülő típus, ha érti, mire gondolok. – Nem – válaszolta Schema egyenesen. – Volna olyan szíves elengedni? Szörnyű viszketés jött rám. – Csak egy percre. De a csuklyához ne nyúljon! Ha pedig szökni próbál, nemcsak a tagjait bénítom meg, hanem a tüdejét is, aztán hagyom megfulladni. – Semmivel sem fogok próbálkozni – ígérte Schema. – Bölcs döntés – helyeselt Cassy. Schema hangosan felnyögött, amint a lány visszafogta a képességét. Cassy éberen fürkészte, majd így folytatta: – Szóval, ahogy már mondtam, Michael olyan, mint egy szabadúszó ügynök. Tudja? Nem tartjuk az irányításunk alatt sem őt, sem pedig a barátait. Feltételezem, hogy azért segítenek nekünk, mert így helyes. Vagy talán mert nem kedvelik magát. Akármi legyen is az oka, Michael mellettünk áll. És ez bizony nagyon jó. Schema egy pillanatig mélyen hallgatott. – Engem nem kedvel, vagy az Elgent? Cassy megrándította a vállát. – Van bármiféle különbség? – Óriási különbség van. – Mindegy. Kiszabadította az Ampere börtönéből, így hát biztos nem magával van baja. – Tényleg szükséges ez a csuklya? – Ó, igen – felelte Cassy. – Szóval, elgondolkodtatott a helyzete. Maga hasonlít dr. Frankensteinre egy kicsit. Nem igaz? Teremtett egy szörnyeteget, aki aztán a teremtője ellen fordult. – Nem a teremtményem fordult ellenem. Hanem Hatch. – Nem Hatch főnöke volt véletlenül? – De igen – ismerte el Schema vonakodva. – Pontosan erről beszéltem. Abban a pillanatban megcsörrent a telefon, és az

anyósülésen utazó férfi felvette. – Igen, velünk van. Igen, uram. Ott leszünk. – Azzal visszadugta a telefont a zsebébe, és Cassyhez fordult. – Azt kéri, hogy egyenesen hozzá vigyük Schemát. Cassy visszafordult a foglyukhoz. – Szerencsés napja van – mondta Schemának. – Csak nagy ritkán hajlandó fogadni bárkit is. Maga pedig nemsokára találkozni fog vele. Schema hatalmasat nyelt rémületében. – Kiről beszélnek? – kérdezte. – A vezetőnkről – válaszolta Cassy. – Mi csak a Hangnak nevezzük.

A KISBUSZ ALIG HÚSZ PERC ALATT érkezett meg Torinóba, az olasz városba. Egy kicsi magánrepülőtérre hajtottak, felszálltak egy repülőre, majd két órán át repültek. Schema az egész utazás alatt a fején viselte a csuklyát. – Miért nem vehetem ezt le? – panaszkodott. – Hagyja abba a nyafogást! – szólt rá Cassy. – Maga okos ember. Ha kinéz az ablakon, felismerheti a helyet, ahová megyünk. Nem veheti le, amíg el nem érjük az úticélunkat, úgyhogy csak helyezze magát kényelembe! A gép egy parányi, tengerparti leszállópályán landolt, ahol egy új sofőr és jármű várta őket. Azután ismét útnak indultak, ezúttal csaknem két órát vezettek az elhagyatott, vidéki tájon, mígnem az autó megállt egy sziklakapunál, ahol két terepruhás őr fogadta őket. Mindkét katona géppisztolyt szegezett a sofőrre, amint közelebb értek. – Igazolványt – szólt az őr kurtán.

Habár a sofőr és az őr jól ismerték egymást, ennek semmi jelét sem adták. A vezető átnyújtotta az igazolványát. Az őr alaposan szemügyre vette, majd megkérdezte: – Milyen volt ma az út? – A szőlőskerteken keresztül mindig gyönyörű – válaszolta a sofőr. Az őr visszaadta az igazolványt. A kérdés szigorúan a protokollt szolgálta, és hét különféle felelet állt a válaszoló rendelkezésére. Ha a sofőr történetesen valamiféle kényszer alatt áll, az adott helyzetnek megfelelő válasz így hangzott volna: „Beragadtunk egy ökrösszekér mögé”, mire az őr habozás nélkül megnyomott volna egy gombot a távirányítóján, felrobbantva a kocsit az összes utasával együtt. – Levehetnénk most már a csuklyát? – kérdezte Schema. – Még nem — felelte Cassy. – Hol vagyunk? – Az úticélunknál – hangzott a válasz. – Fogalmazhatna egy kicsivel pontosabban? – Fogalmazhatnék, de akkor meg kellene ölnöm. Az autó lassan átgördült a kapun, azutan elindult felfelé egy fákkal szegélyezett úton. A magasra nyúló fák szorosan egymás mellett sorakoztak, ágaik átíveltek az út fölött, hosszú, boltíves alagutat alkotva A kocsi végül egy másik bejárathoz érkezett, ahol egy újabb őr már ki is nyitotta a kaput, és integetett, hogy haladjunk át. Az út az utolsó ötven méterén macskakövesre váltott, mialatt egy gyönyörű, francia stílusú kastély elé hajtottak. Az épület egykor csodaszép lehetett, de nem viselték gondját, gyomnövények törtek lel a fekete macskakövekkel borított úton és a birtokon mindenfelé. A környező erdő mintha egyre közelebb próbált volna férkőzni a kastélyhoz, mintha a sűrű lombok mármár lecsaptak volna az építményre. A sofőr egy nyitott garázsba kormányozta az autót, majd becsukta maguk mögött az ajtót, mire teljes sötétség borult rájuk.

Azután felkapcsolódott a világítás. Cassy hátrafordult Schemához. – Jól van. Most már levehetjük. – Azzal lehúzta Schema fejéről a csuklyát. A férfi elcsigázottnak és zavarodottnak látszott. – Meg akarnak ölni? – kérdezte. – Az attól függ – válaszolta Cassy. – Mitől? – Vajon elkövet-e valamit, hogy megölesse magát. Nem azért hoztuk ide annyi nehézség árán, hogy egyszerűen csak kivégezzük. Ha holtan akarnánk látni, simán megölhettem volna Franciaországban, ki sem kellett volna szállnom a kocsiból. Azért mentem oda, hogy megmentsem. – Köszönöm – mondta Schema. – Kíváncsi voltam, mikor mond végre köszönetét, amiért megmentettem az életét – folytatta Cassy. – Egyébként meg nem magáért tettük. Hanem mert a Hang személyesen akar találkozni magával. – Megcsóválta a fejét. – El sem hiszem, hogy hajlandó találkozni magával. És mielőtt még megkérdezné... az ellenállás főhadiszállásán van. Ennél több tájékoztatást sohasem fog kapni, és nem is kell többet tudnia. Még az amerikai vezetőink sem tudják, hol rejtőzködünk. Nem is óhajtunk változtatni ezen. Ha szökni próbál, kénytelenek leszünk megölni. Nincs más választásunk. Túl sok élet forog kockán. – Értem – felelte Schema. – Jól van. Most pedig kövessen! Cassy kiszállt az autóból, majd kinyitotta a jármű ajtaját, hogy Schema is kikászálódhasson. Amint kilépett a betonjárdára, hirtelen megdermedt, és képtelen volt lélegezni. Csaknem egy percig a torkát markolta; azután térdre rogyott, majd az oldalára dőlt, egy árva hangot sem bírt kiadni. Rémült, értetlen tekintete Cassy arcára tapadt. Schema hangosan levegő után kapkodott, köhögött és zihált. Egy pillanattal később ismét négy kézlábra állt, és felnézett a lányra. – Miért művelte ezt velem?

– Csak a miheztartás végett. Tudatni akartam, milyen könnyen megölhetném. Még csak nem is kell magával lennem. Kiszimatolom a teste elektromos összetételét, ami nemcsak azt jelenti, hogy kilométerekről megérzem a jelenlétét, hanem még a közelébe is tudok férkőzni. Ezúttal a tüdejét bénítottam meg. Ha eltűnik a szemem elől, akár egyetlen percre is, megállítom a szívét. Ezt az utasítást kaptam, és biztosra veheti, hogy mindenképpen végrehajtom a parancsot. Megértette? – Igen, hölgyem. – Rendben. – Rámosolygott a sofőrre, aki vigyázzban állt a kocsi mellett. – Hölgynek nevezett. Cassy és Schema, nyomukban a három őrrel, sietős léptekkel bemasíroztak a kastélyba. Egy tágas előtérbe étkeztek, felsétáltak egy körkörös lépcsőn, majd végighaladtak egy hosszú, sötét és csiszolt parkettás folyosón. Minden sarokból biztonsági kamerák figyeltek őket. A folyosót mindkét oldalon több tucat különféle trófea díszítette; őz-, dámszarvas- és jávorszarvasagancsok. A legtöbb látogatót kibiztosított fegyverrel kísérték az őrök a háznak ebbe a részébe, mivel azonban most Cassy is velük volt, nem látták szükségét az efféle elővigyázatosságnak. A lány képessége azonnal lecsapott, ráadásul sokkal erősebb is volt, mint az összes őr együttvéve. Még soha egyetlen küzdelemben sem maradt alul. Soha. A folyosó végéhez közel egy tömör mahagónifa ajtóhoz érkeztek, ahol egy fegyveres őr állt. – Hahó, Cal! – üdvözölte Cassy, amint a közelébe értek. – Mi újság? – Semmi különös – felelte az őr. – Már vár titeket. – Remélem, türelmes volt. – Na, persze – válaszolta Cal halvány félmosollyal. Kinyitotta az ajtót, majd félreállt az útból, hogy beengedje őket. – Ide, legyen szíves! – szólt Cassy Schemának. Bevezette a férfit egy tágas, klasszikus berendezésű fogadótérbe. A faborítású

falak nagy részét könyvespolcok takarták, a többin csendéletet ábrázoló, gyönyörű olajfestmények lógtak. A padló ugyancsak fából volt, bár a legnagyobb részét egy régi perzsaszőnyeg borította. A kazettás mennyezetről két sárgaréz csillár lógott, aranysárga fényárba borítva a helyiséget. A szoba közepén egy erezett diófa íróasztal terpeszkedett, és egy negyvenes éveiben járó, lángvörös hajú nő ült mögötte, macskaszem formájú szemüvegben. Rögtön felkapta a fejét, amint beléptek. – Helló, Samantha! – köszöntötte Cassy. – Üdv újra itthon, kedvesem! – válaszolta Samantha hivatalos, brit akcentussal. – Látom, vendéget is hoztál. – Utasítás szerint – bólintott a lány. – És milyen napod volt? Cassy mesterkélt, brit akcentussal válaszolt. – Azt hiszem, egy kissé törődött vagyok. – A kis pimasz! – Inkább vagyok pimasz, mint alattomos – vágott vissza Cassy. Samantha elmosolyodott. – Már tudja, hogy megérkeztetek. Foglaljatok helyet, kérlek, mindjárt itt lesz. – Köszönjük – felelte Cassy. Egy bőrkanapéhoz vezette Schemát, majd mindketten leültek. Schema idegesen és ámulattal telve nézett körül. Akár a fején is maradhatott volna a zsák, hiszen várakozás közben úgysem tehetett semmit. Nem voltak magazinok, zene sem szólt. Az egyik sarokban felcsendült egy állóóra harangjátéka. Schema ismét az őrökre pillantott, de gyorsan el is fordította a tekintetét, mivel úgy bámultak rá, mint akik legszívesebben megölnék. Egy pillanattal később Schema megszólalt: – Maga brit? – kérdezte a titkárnőt. Samantha olyan arccal nézett rá, mintha valamiféle

trágárságot ejtett volna ki a száján. Két őr nyomban felpattant, és a fogoly elé lépett. – Nem szabad beszélnie! – mordult rá szigorúan az egyik. Schema gyorsan lesütötte a tekintetét. – Bocsánat – mentegetőzött. – Nagyon sajnálom. Csendben maradok. Cassy kényelmesen hátradőlt a helyén. Körülbelül öt perc elteltével halkan megcsörrent a titkárnő telefonja. – Készen áll fogadni titeket – jelentette Samantha. – Remek! — mondta Cassy, és felállt. – Jöjjön! – szólt Schemának. – Ne várakoztassuk meg! Azzal átvágott a helyiségen Samantha íróasztala mellett, és kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Schema előtt lépte át a küszöböt. A szoba réginek tűnt, antik, bőrkötésű könyvek és fából faragott könyvespolcok dohos szaga töltötte be a levegőt, ám a szépen megmunkált fabútorzatot átszőtték a technika legújabb vívmányai is. A hátsó falon, öt képernyőn a világ friss hírei peregtek. A Hang hátat fordított Cassynek és Schemának, az egyik hírcsatornát figyelte. – Üljenek le, kérem! – mondta. Cassy és Schema helyet foglalt az íróasztallal szemközti bőrszékekben. Akkor a Hang lassan megfordult, és rájuk nézett. Schema hangosan levegő után kapott, amikor megpillantotta az arcát. – Giacomo Schema – szólt a Hang. – Jó, hogy újra látom. Nem okoz különösebb örömöt, de azért igenis jó. Rengeteg munka vár ránk. Schema döbbenten bámult, és szóhoz sem jutott. Amikor újra képes volt megszólalni, csak annyit bírt kinyögni: – Lehetetlen. Ez teljességgel lehetetlen! Maga? Ez hogy lehet?

RICHARD PAUL EVANS a Michael Veysorozat, A karácsonyi doboz, a Walksorozat, valamint több mint húsz további könyv sikerszerzője. Minden egyes regénye szerepelt a New Y ork Times sikerlistáján, köteteit eddig tizenhétmillió példányban adták ki. Műveit már huszonnégy nyelvre lefordították, és közülük több felkerült a nemzetközi sikerlisták élére is. Gyermekkönyveiért háromszor kapott első helyezést a Storytelling World díjazottjai közt, továbbá elnyerte az Amerikai Anyák Könyvdíját is. A Michael Vey-sorozat a Kiemelkedő Tudományos Regények kitüntetése, a Nemzetközi Olvasószövetség Fiatal Felnőttek Választása díja, a Fiatal Hoosierkönyvdíj, a Lousianai Fiatal Olvasók Választása díja, a Nevadai Fiatal Olvasók kitüntetése és a Sequoyah-könyvdíj győztese.

[1 ] Ba r á t a im (spa n y ol) [2 ] Eg y fa jt a csípős pa pr ik a (spa n y ol) [3 ] Eg y fa jt a csípős pa pr ik a (spa n y ol) [4 ] Pok olt ű z (a n g ol) [5 ] In du lju n k ! (spa n y ol) [6 ] Jó sok pén z! (spa n y ol) [7 ] Ig en , u r a m , (spa n y ol) [8 ] Ig en , (spa n y ol) [9 ] A ba r á t om , (spa n y ol) [1 0 ] Mex ik ói for r a da lom 1 9 1 0 -1 9 1 7 . [1 1 ] Szöszi! (spa n y ol) [1 2 ] Mit k er esel a v á r osu n k ba n ? (spa n y ol) [1 3 ] Csa k ú g y lófr á l a z u t cá n k on , (spa n y ol) [1 4 ] Ideg en (Spa n y ol) [1 5 ] Mit m on dot t ? (spa n y ol) [1 6 ] A zt m on dt a , h og y h a g y ju k bék én , (spa n y ol) [1 7 ] Én t et t em . Gy er e csa k ér t em ! (spa n y ol) [1 8 ] Öt m á sodper c elm en n i, (spa n y ol) [1 9 ] Miszlik be a pr ít u n k , Szöszi! (spa n y ol) [2 0 ] Ör dög , (spa n y ol) [2 1 ] Na g y on ér dek es, u g y e? (spa n y ol) [2 2 ] Nem , u r a m , (spa n y ol) [2 3 ] Mily en ször n y ű ! (spa n y ol) [2 4 ] G. Or w ell: 1 9 8 4 . Szíjg y á r t ó Lá szló for dít á sa . [2 5 ] T .H.W h it e a n g ol ír ó r eg én y sor oza t a [2 6 ] A . Hit ler : Mein Ka m pf. [2 7 ] Szer v u sz! (spa n y ol) [2 8 ] Köszönöm, (spanyol) [2 9 ] Na g y on k öszön öm , (spa n y ol) [3 0 ] Eln ézést , u r a m . Beszél a n g olu l? (fr a n cia ) [3 1 ] Köszön jü k , (fr a n cia ) [3 2 ] V iszlá t ! (fr a n cia ) [3 3 ] Ist en v ele! (fr a n cia ) [3 4 ] Mi a z... (fr a n cia )