Bárány Attila - A Normann Hódítástól A Magna Cartáig
This document was uploaded by user and they confirmed that they have the permission to share it. If you are author or own the copyright of this book, please report to us by using this DMCA report form. Report DMCA
Overview
Download & View Bárány Attila - A Normann Hódítástól A Magna Cartáig as PDF for free.
More details
- Words: 70,747
- Pages: 95
••
Bárány Attila
B árány Attila
Az ATTRAKTOR kiadásában megjelent
A NORMANN HÓDÍTÁSTÓL A MAGNA CARTÁIG
Bárány Attila
ANGLIA A NORMANNOK ÉS PLANTAGENETEK KORÁBAN
BRITEK, ANGOLSZÁSZOK, Vll
(Észak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban)
(1066-1216)
Kiss Sándor
ELFET,JmETT ÉVSZÁZADOI< (Az angolszász Anglia története) Bárány Attila - L aszlovszky József A:"iGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK f\ KÖZÉPI
Thomas Carlyle EGYKOR ÉS MOST
ATTRAKTOR Máriabesnyő
2011
A kötet megjelenését a Kereskedelmi Bank Rt. által alapított és a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok által gondozott Universitas Alapítvány támogatta.
B EVEZETÉS
Copyright © Bárány Attila, 2011 Hungarian Edition © Attraktot~ 2011
Címlapterv: CsumP Stúdió szerkesztés: Totalpress
Műszaki
ISBN 978-963-9857-66-7 Felelős kiadó az Attraktor Kft. ügyvezetője. A nyomdai munkákért felel a Gclbert Kft. ügyvezetője.
Munkámban nem Anglia középkori történetét akarom egy minden részletre kiterjedő m9nográfiában bemutatni. E kötet a korábbi, Britek, angolswszok, vikingek. Eszak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban (Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008.) címmel megjelent munkám folytatásaként is értelmezhető. A kötet megírása során több célkitűzést is megfogalmaztam. Jelen kötet Anglia Normann- és Anjou (Plantagenet)-házi uralkodóiról szól, a királyok kapnak kitüntetett figyelmet. Nem tagadom, egyfajta királyportrékötetet is terveztem, s így részben az egyéniségeken keresztül is láttatni az angol történelem olyan mérföldköveit, mint a normann hódítás, a Plantagenetbirodalom születése, a „gyilkosság a székesegyházban", Becket Tamás mártíromsága vagy a Magna Carta Libertatum kiadása. Arra a kérdésre szeretné k választ kapni, miért meghatározó a Normann-ház és a Plantagenetek szerepe Anglia történetében. Magát a dinasztiát kívánom vizsgálni, s első sor ban tagjait. Néhány személyiség megítélésének történeti hagyományát bemutatva szeretném árnyalni a róluk alkotott képet. Az uralkodói személyiségek bemutatásánál elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk több tör ténetírói mítoszról illetve toposzról: szeretnék el6ítéletektől mentes képet nyújtani. Mindig azzal találja magát szembe a kutató, hogy a Plantagenetek kapcsán csupán a történeti legendáriumot hallhatja mindenfelől, a valós tények uralkodói politikájukat illetően elsikkadnak. E kötet ezen is szeretne változtatni a mai történetírói nézetek bemutatásával, hogy ne csak a viktoriánus történetírás hagyományos kliséi alapján nyerjünk képet Anglia középkori történetéről. A Plántagenet-Anjou-házat a kortárs történetírók rendkívül negatívan, olykor mélységes előítélettől átitatva ítélték meg. Nagyon nehéz pártatlan és objektív képet alkotni uralkodói személyiségeikről. A klerikus történetírók természet esen nem tudt ak felülemelkedni azon, mit tett II. Henrik Becket Tamás canterburyi érsekkel; s azon sem, hogy János alatt
5
évekig interdictum sújtotta az országot, s a király az egyházi javakat lefoglaltatta. Becket Tamás mártíromsága olyannyira fontos eleme II. Henrik megítélésének, sőt, megkerülhetetlen a 12. századi Anglia történetében, hogy egy külön exkurzusban járom körbe a merénylet eseménysorát. Derék klerikusaink hajlamosak Henriket s Jánost még inkább zsarnokként látni. Mindez elvonatkoztathatatlan maguktól a személyiségektől is. A Plantagenetek közmondásosan heves vérmérséklettel voltak megáldva, rencildvül szenvedélyesek, hihetetlenül energikusak és fáradhatatlanok voltak. Az Anjou-tetterő, a kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő természetük nem ismert lehetetlent. A Normannok és a Plantagenetek kivétel nélkül az angol történelem nagy egyéniségei voltak, a korszakot is Normann- és Anjou-királyok korának hívja a szakirodalom. A Plantagenetek, II. Henrik és fia, Richárd műve ma is az angol történeti-politikai közgondolkodás alapvető részét képezik. Elöljáróban vegyünk két példát. Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János kiváló példát is ad arra, miért lehet a személyes portrékon keresztül láttatni Anglia középkori, 11-13. századi történetét. Az angol történelem ma is élő legendája I. Oroszlánszívű Richárd (1189-99). A Westminster Palota előtt a hős király szobra fogad, csakúgy mint Skóciában (a Scott Monumenten, Edinburgh, Princes Street Gardens), amely Walter Scott regénye óta ezt az egyetlen angol királyt a magáénak vallja. A fontevrault-i apátságban lévő effigiuma is hihetetlen tekintélyt sugall, maga a grandeur megtestesítője. Az angol nemzeti büszkeséget táplálta Richárd emléke a viktoriánus kor brit birodalmában, Richárd nevével mentek angol katonák százezrei a somme-i vagy yperni frontra, Richárd dicső emlékével buzdították Indiában a szipoj katonákat, hogy vegyék fel a küzdelmet a Birodalom határaira törő japán hadsereggel szemben. Richárd nimbusza ma is tagadhatatlanul benne él az angol társadalomban, s minden angol gyerek már az iskolapadban eltelik romantikus áhítattal a mesés, nagyerejű bajnok iránt, aki uralma alá tudta hajtani a világot. Mi tagadás, a brit imperializmus viktoriánus Angliájának szüksége is volt ilyen bajnokokra. A Plantagenetek háromoroszlános - a heraldika nyelvén: arany leopárd címere ma is Anglia címerpajzsában található; csakúgy mint Oroszlánszívű Richárd jelmondata (,J)ieu et mon droit" - Isten s az én jogom: Richárd válasza a francia királynak, amikor francia hűbérbirtokaiért hűbéri eskü megtételére szólította fel: „nem tűrök magam felett földi bírót, nem tűröm, hogy felettem világi hűbérúr parancsoljon"). Jelmondata ma is a Tower Királyi Testőrsége (Yeomen of the Guard, közismert nevén Beefeaters) esküszövegé nek a része. Az angol nemzeti identitás egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme, a Szent György-ku ltusz (Anglia csatakiáltása: „Angliáért és Szent-Györgyért") is az Anjou-Plantagenet családhoz köthető. Oroszlánszívű Richárd volt továbbá az első angol király, aki a fehér alapon vörös keresztes lobogót elsőként hordozta a Szentföldön.
Oroszlánszívű Richárd személyiségének megítélése azonban mind a mai 11apig e llentmondásos. Nem csupán a hős lovagkirály képe bontakozik ki a l'ordtsokból, hanem annak éppen ellenkező előjelű ábrázolása, a kapzsi, gátlfo;talan, vérmes zsarnoké, a törtet6 hóhéré is. Célkitűzésem, hogy feltárj;i111, mi a valóság, a tényszerű kép az angol történelem Richárd-mítosza möi:iil l. Annyit szinte mindenki tud Richárdról - a Robin Hood mondakör számta lan feldolgozásán nevelkedve-, hogy szinte soha nem tartózkodott Angli(ilJan, mindössze hat hónapot töltött otthon királyságában, amelynek nem is111erte a nyelvét. Ez az angol történetírás egyik legkedveltebb mítosza. Mindig úton volt, mindig hadjáratokat vezetett, ahelyett hogy az ország sorsán 111 unkálkodjék, fra nciaországi csatározásokban fecsérelte mind az ország, 111 ind a maga energiáit és anyagi erőit. Céltalan háborúkat vívott. Ezeknek a „ v:íclaknak" a tarthatatlansága nyilvánvaló. A 20. század derekán W. C. Sellar és R. J. Yeatman megpróbálták ledönteni a Richárdról alkotott történetírói kép mitikus pilléreit - a Richárdra acsarkodó s 6t a fenti vádakkal ostorozó türténészeket igen szellemesen úgy ábrázolták, hogy azok a Coeur de Lion helyébe inkább egy Richárd Gare de Lyon-t (Lyoni Pályaudvar) látnak. Látni fogjuk, a király nem csupán öncélúan csatározgatott vagy vadászgatott, magára hagyván szegény országát. Az angol történelem egyik legszínesebb, legvitatottabb, legrosszabb hírű s talán a magyar olvasó számára is az egyik legismertebb egyénisége Földnélküli János,John the Lackland. Megvizsgálom, mennyiben valós az őslakos szászokat elnyomó gonosz János herceg képe, aki ellen felkel a szász bujdosók népe s megleckézteti az elpuhult, az összeharácsolt kincsein trónoló gaz normann herceget Nottinghamben, igaz királyuk, a jó Oroszlánszívű Richárd távollétében. Generációk nőttek fel már azokon a történeteken, amelyekben ;1 furfangos szász bujdosók, a sherwoodi erdő lakói leckéztették meg a népet kiszipolyozó, elpuhult herceget. A jól értesültek, példának okáért Sir Walter Scott lvanhoe című regényének olvasói még arra is emlékezhetnek, hogy János pártütést szított Richárd bátyja ellen, s külhoni fogsága idején maga akart Anglia t rónjára ülni, amit t ermészetesen Richárd hívei - élükön a kiv{lló íjásszal - meghiúsítottak. A tradicionális történetírást is nagyban meghatározta a történeti mitológia, történészek generációi fogadták el mindenféle forráskritika nélkül a Jánosról szóló híradásokat. János kapcsán csupán a történeti legendáriumot hallani mindenfelől, a valós tények elsikkadnak uralkodói politikáját illetően. Nemcsak a Robin Hood-filmeken felnőtt hétköznapi ember, hanem még a szakértő történész is teljesen egyoldalúan látja János tevékenységét. Mindig a „zaftos" történetek kerülnek az előtérbe, s arról pedig, hogy voltaképpen miként politizált, semmit sem tudunk meg. Valóban ő volt a család „fekete báránya"? Valóban ilyen egyszerű lenne János alakját felvázolni, valóban ilyen homogén a kép a róla szóló források alapján is? Valóban ennyire
6
7
sötét figura volt? Nem túlzó egy kissé a történészek ért ékítélete, akik mindenáron a nagyformátumú lovagkirályhoz, Richárdhoz akarták hasonlítani szerencsétlen sorsú öccsét? Ezekre a kérdésekre próbálok meg választ találni, és elfogulatlan képet rajzolni a valóban ellentmondásos személyiségekről. Célom, hogy ennél szélesebb, árnyaltabb képe legyen a ma magyar olvasójának. A kötet azonban nem csupán pszicho-históriai megközelítésű uralkodói életrajzok sorozata. Amennyire a terjedelem engedte, foglalkozom alapvető társadalmi és gazdasági kérdésekkel is, hiszen anélkül, hogy vázolnánk a 11-13. századi Anglia arculatát, nem lehet teljes képet kapni az uralkodói politikáról sem. Elsősorban azokat a csomópontokat akarom körüljárni, amelyeket döntő fontosságúnak ítélek, amelyek vitatottak az angol történetírásban és megítélésük ma is rendkívül szerteágazó, s a bennük való eligazodáshoz a szélesebb olvasóközönség számára szükség van részletesebb, nem a szigorúan vett szakmai publikumnak írott magyarázatra is. Ilyen nagy jelentőségű csomópontok például az Anjou-birodalom történeti realitásának kérdésköre, az angol vagy anglo-normann feudalizmus sajátosságainak megítélése, vagyis hogy az angol feudalizmus Angliában született-e, az angolszász társadalmi rendszer már magában hordta-e a gyökereit, avagy a normannok plántálták-e át a kontinensről ezt az angolszász államokban még teljességgel ismeretlen szisztémát. Az is rendkívül fontos kérdés, kit nevezhetünk a középkori Angliában nemesnek. Az angol társadalomban korán kialakul az anyagi j elegű hierarchia, amelyben a vagyon határozza meg a státuszt. A knighthood, a kontinentális értelemben vett nemesség határai nincsenek formálisan rögzítve, lényegében csak anyagi j ellegű határvonala létezik. Komoly vitákat kiváltó problematika az angol rendiség kifejlődésének, a parlamentarizmus fejlettségének igen magas foka, és maga a Magna Carta Libertatum-nak a születése: milyen események vezettek a Szabadságlevél kiadásához, mit je lentett a kortársak számára Földné lküli János uralma? Miért itt és ekkor adattak ki a bárók egy ilyen oklevelet? Alapvető csomópont a normann hódítás és körülményei. Hogyan, miként ment végbe a hatalmi átrendeződés, milyen tör ténelmi folyamatokat indított el a Hódító vállalkozása, mi született Hastings mezején? Mindenekelőtt a „második dán korra" és az angolszász állam válságára kell koncentrálnunk a normannok hódító vállalkozása indokainak megértésekor. Megvizsgálom az angolszász állam „romlásának" okait. Ebből kiindulva szeretnék rávilágítani a Vilmos-féle reformokon keresztül a normann társadalmi és politikai berendezkedés sajátosságaira. A normann hódítást jogosan lehet Anglia történetének más, misztikussá tett mérföldköveinek oszlopcsarnokába állítani, a Rózsák Háborúja vagy Arthur király társaságában. Ennek megértéséhez megpróbálok Hódító Vilmos „hercegi és királyi" kormányzatát megvizsgálva közelebb jutni. A normann hódítás árnyaltabb, előítéletektől mentes, objektív megközelítését szeretném vázolni.
8
Megvizsgálom, milyen a királyi hatalom jellege Angliában: miért tűnik a nézve megkérdőjelezhetetlennek - dacára annak, hogy koronázási hitlevélben kell ígéretet tennie az ország jogainak megőrzésére. A Capetinghatalom dezintegrálódása idején Anglia és Normandia csorbíthatatlan és megkérdőj elezhetetlen monarchia volt. Itt nem valósult meg a 'politikai hatalom dezintegrálódása', a t erületi és politikai anarchia, a királyi hatalom nem forgácsolódott szét, mint Franciaországban. Ez is indukálja, hogy a központi hatalom alkotmányos korlátozása is korán felmerül politikai programként, így a rendek is rövid idő alatt szerveződnek érdekképviselői testületekké. A központosított államszervezet kiépítése három uralkodóhoz köthető: Hódító Vilmoshoz (1066-87), I. Henrikhez, 'az igazság oroszlánjához' (1100-1135), és II. Henrikhez, 'a jog atyjához' (1154-89). Nagy hangsúlyt adok a II. Henrik-féle politikai-jogi reformoknak, amivel Európa legszilárdabb adminisztratív monarchiájává tette Angliát, és megalapozta a középkori angol állam szervezetét és jogrendjét. Churchill szerint „egyik király sem hagyott Henriknél mélyebb nyomot az angol törvényeken és intézményeken". Központosító politikájával- királyi vándorbíróságok, központi fellebbviteli bíróság, a sheriffek kötelező ellenőrzése - a normann királyok által kiépített szilárd királyi hatalmat még t eljesebbé tette. Az esküdtbíróságok, a nagy-, és a kis- vagy vádesküdtszék, a bizonyítási eljárás, a birtokjog fegyverrel való „megvívásának" tiltása mérföldkő értékű változást eredményeztek Angliában, olyannyira, hogy a precedens intézményében megjelölt kulcsdátum „II. Henrik király halála napja" (1189. szeptember 3.; ami egyébként július 6-án volt, csak Richárd trónraléptéhez köti így a hagyomány). Ugyancsak kitérek arra a sajátos viszonyra is, amely az angol uralkodók és az angol egyház, valamint a római Szentszék között fennállott. Fontos részét és egyik fő irányvonalát képviseli munkámnak annak megvilágítása, hogy milyen helyet foglalt el Anglia a középkori Európában és milyen szerepet töltött be az európai hatalmi rendszerben. Ez természetesen az angol külháborúkat érinti és elsősorban a Franciaországgal való viszonyán keresztül érthető!{ meg. Megvizsgálom a középkori angol külpolitikát a normannok partraszállásától egészen a Plantegenet-dinasztia „birodalmának" bukásáig. A normannok és a Plantagenetek emléke szervesen él mai is a ma angol köznépi emlékezetben, évente lejátsszák hagyományőrzők a hastingsi ütközetet, megemlékeznek a northaller toni zászlós ütközetről, és szívesen látogatják a dinasztiákhoz kötődő nemzeti emlékhelyeket. Hastings mezején a király e lestét jelző (későbbi) kőlap felirata tömör ugyan, de sok mindent elárul a hódításról: Harold Infaelix, azaz „Harold, a Boldogtalan". A ma Angliájában is rengeteg, a normannokhoz és a Plantagenetekhez kötőd6 emlékhely akad: érdekes például Vilmos „Új Erdejében" a „Rufus Stone", az a hely, ahol a gyűlölt II. Vilmos királyt a vadkanra kilőtt nyílvessző egy fának súrlódva ölte meg, „Isten keze így megbüntette a gaz normannokat, amiért kontinensről
9
az erdő lakosait elűzték". A Sussexben lévő The Weald még ma is emlékeztet arra, hogy valamikor az egész terület egybefüggő királyi erdőség volt. A New Forest, a Hódító Vilmos ültette tölgy- és bükkerdő, ahol még a pónilovak is szabadon élnek, ma is szinte háborítatlan királyi vadászterület, a korabeli tudatos erdőgazdálkodás emléke. A lyndhurstiKing's House-ban ma is rendszeresen ülésezik a királyi erdészek törvényszéke, amely az „erdő ügyekben" dönt. Nyugat-Angliában, Hereford mellett áll Clifford vára, ahol a „világ rózsája" (rosa mundi) élt , ahogyan II. Henrik nevezte szeretőjét, Rosamund de Cliffordot, akinek „rózsaszirom finomságú [Lat. rosa munda, 'tis zta, hamvas rózsa'] orcája örökre rabul ejtette a király szívét" (Wales-i Gerald: Liber de principis instructione). Rosamundot a legendák szerint a király felesége, Eleonóra meggyilkoltatta. A később született ballada, a Szép Rosamund balladája szerint a király woodstocki lakótornya köré épített labirintusba selyemgombolyagot használva jutott be a királyné. (Valójában a labirintus rózsalugas volt.) A mai Angliában is olyan kultusza van a Robin Hood-mondakörnek, hogy a gonosz János herceg képét a modern történettudomány is nehezen képes árnyalni. A nottinghami vár lábánál lévő kocsma - Trip to ferusalem -, amely arra utal, hogy a keresztes hadjáraton, a Szentföldön lévő jó királyt, Oroszlánszívű Richárdot várták vissza a normann lovagok kizsákmányolta szászok, a legendás hősnek állít emléket. Ma is sokan látogatják Robin Hood állítólagos barlangját Creswell Crags-ben, csakúgy mint a sherwoodi erdő öreg tölgyét, amelyet Robin Hood erdei tábora központjának hisznek; valamint Hathersage templomkertjében a hatalmas erejű Little John sírját. Még azt a hidat is „zarándokok" ezrei keresik fel, ahol Tuck barát és Robin Hood „összeütközött", mivel egyik sem akart kitérni a másik elől a keskeny pallón. A mai napig is rendkívüli érdeklődés övezi Angliában normann és Anjouuralkodóikat, ez okból is vállalkozom arra, hogy e kötet lapjain közelebb hozzam őket a magyar olvasókhoz.
2010 nyarán
Bárány Attila
10
Az ANGOLSZÁSZ HAGYATÉK
Anglia története a dán hódító, Nagy Kanut halálától (1035) egészen 1066ig a legmélyebb politikai válságok egyike, amit a szigetország történelme során átélt. !Ql3-_Nn végleg meging_o_!t a ~ess~xi din~sztia uralma Angliába11: Hegy,esszakállú Sven dáifKirály minden addiginál nagyobb hadséeget küldött a szigetország e11én~ az év végén be is vette Londont. Ágyengekez ű „Tan~_c.s.talan" .!Ethelred (978- 1016) és -Üdvara Normandiába menekült , !\nglíában Sv.w balála után fia, Karíut lett az úr. Ugyan még kibontakozott a vikingek egy s;éieskŐrű belső ellenáÍlás, JEthelred fia, Vasbordájú Edmund vezetésével, aki rövid időre meg is szerezte a trónt (1014-1016), de Kanut egy nagyobb sereggel visszatért, és a közép- és észak-angliai merciai és northumbriai nagybirtokosokkal, earlökkel és egy sor más angol báróval a táborában Ashingdonnál nagy vereséget mért Edmundra. A hős Vasbordájú halála után Kanut, a régi pogány levirátus szokásának megfelelően elvette feleségül az özvegy királynét, Normandiai Emmát, lEthelred hitvesét, s Anglia királyává koronáztatta magát (1016-1035). A régi wessexi dinasztia megmaradt tagjainak, Emma és JEthelred gyermekeinek (Edwardnak, a későbbi 1fitvallónak), valamint Edmund fiainak menekülniük kellett. Nagy Kanut elsőszülött fiát, Harthacnutot jelölte ki Dánia és Anglia trónjának örökösévé. Hart hacnut azonban nem kötődött Angliához, Dániában nevelkedett és ott viselt alkirályi címet, így az angol arisztokrácia nem támogatta trónigényét. A kialakult hatalmi űrben megnőtt a tartományi hatalomra törő három leghatalmasabb tartományi gróf, earl súlya, akik szinte felosztották egymás között az országot (Wessex, Mercia, Northumbria earljei). A negyedik hatalmi tényező EmJUa..kiioályné volt, az egyedüli a palettán, akinek volt kötődése a Cerdic-házhOZ-is. Fia Hitvalló Edward a normandiai udvarban Ördög Róbert herceg protezsáltj~kénfvárfa, m!Kör fordul számára kedvezően a helyzet. Emma képes volt megbomlasztani az egyezséget és maga mellé állí-
s
err;;;
11
tani a legnagyobb earlt, wessexi Goclwine-t (Harthacnut-pártja). A többi earl ~anut másik fiát,..Ny..úllábú..Har.aMGt emelte zászlajára. Mercia és Northumbria elszakadt Wessextől, fegyveres harc folyt az earlök között. Harthacnut viszont Dániában maradt, így a trónörökös pozícióját Godwine és Emma egyezsége révén immár az angolszás~EQ.w3!!1h JE_t]}_~_l r:~Jia..töltötte be. Godwine elárulta Emma királynét, majd hűséget esküdött a másik párt jelöltjének, Har~ akit így meg i&-koronáztak (1035-1040). HaláJa _utá_n s Harthacnutrov1a regnálását ldfve.tően (ro--iro::-42) után a normandiai száműzetésben élő Edwar_.9 maradl a porondon. ·-- A későbbi dicsfény és nosztalgia ellenére Hitvalló Edward, a bigott vallásos~ág és a cölibátus híve, a sz űziesen tiszta, szentéletű király uralkodása (1042- 1066) nem jelentett kiutat a válságból. Mégis ebben a válságos idő szakban született meg a középkori Anglia egyik legfőbb apostolának, a királyság védőszentjének, Hitvalló Edwardnak hallatlan nimbusza. Az utolsó nagy angolszász király életszentségét az idegen dinasztiákból származó normann és Plantagenet uralkodók is a magukénak tekintették, kultuszát maguk is ápolták - a Westminsteri Apátságban III. Henrik emeltette a Hitvalló ma is látható síremlékét-, s úgy vélték, Szent Edward, a pater regni karizmája Anglia mindenkori uralkodócsaládjának az összes tagjára kisugárzik. Uralkodói tehetségéről a legtöbbet az árulja el, hogy csakis szükséghelyzetben választották királynak, mert ő volt az egyedüli örököse a trónnak, nem volt alternatíva. Igen csalóka az, hogyan válhatott a különösebb uralkodói tehetség nélküli Edward a későbbi korok emlékezetében egy rendkívüli tekintélyű, piedesztálra emelt uralkodóvá. A primogenitúra jogrendje szerint az idősebb ágnak lett volna joga a trónra, azaz Vasbordájú Edmund fiainak, elsősorban az idősebb /Etheling, 'trónörökös, gyermek' Edwardnak , akiket azonban még 1014-ben kimenekítettek Angliából, s Magyarországon találtak menedéket. (Edward feleségének Szent István feltételezett lányát, Ágotát tekintik, akiknek az lánya lesz Skóciai Szent Margit; igaz, a magyar történettudomány nem osztja ezt a Skóciában igen csak elterjedt nézetet.) 1057/58 körül tér vissza a herceg Angliába, de nem szólnak bele a trónöröklésbe. A Hitvallónak nem volt különösebb politikai tevékenysége, nem is t ölthetett már be olyan monarcha-pozíciót, mint nagy elődei . 1042-ben az angol királynak már egészen más jellegű szerep jut, mint mondjuk Edgárnak vagy JEthelstannak, sőt még lEthelred uralma is messze kimagaslik a hatalomgyakorlás minőségét tekintve, ha össze próbáljuk hasonlítani Hitvalló Edward uralmával. Anglia hatalmi pozíciója zuhant rendkívül mélyre, elsősorban a dánok elleni küzdelem okozta gazdasági visszaesés miatt. 50 év alatt körülbelül 250.000 fontnyi (125 tonnányi) ezüstöt vittek ki az országból a dánok rendszeres váltságdíj, danegeld fejében. Igen sokszor olvashatjuk az Angolszász Krónikában, hogy: „Ez évben a pogány sereg tábort ütött Thaneten, és békét kötött Kent népével. A kentiek pénzt ígértek nekik ezért a békéért."
1·:1. ilZ adóösszeg megfojtotta mind a paraszti gazdaságokat, mind a kereskedl'imi és ipari tevékenységet. De nem szabad csupán a danegeldet okolni a 1(1111 lás ért. Az országban több évtizede dúló anarchia, az earlök magánhábo,,.,j a megmaradt erőforrásokat is felemésztette. A királyi hatalom mozgás11•rc rendkívüli módon beszűkült, az uralkodó az „erős emberek", elsősor h;111 wessexi Godwine irányelvei alapján hozta döntéseit. Hogy Edward nem vc>IL képes erőskezű hatalomgyakorlásra, nem elsősorban az ő hibája. A gondok már akkor kezdődtek, amikor Kanut birodalma túlságosan nagyllilk bizonyult Dánia és Norvégia (1028) trónjának megszerzése, Skócia adólizctésre kényszerítése (1031) után, s így egyre kevesebb időt tudott szent cini Anglia ügyeinek, ezért még inkább az angol arisztokrata híveire tá111aszkodott. A közigazgatásban négy earlt emelt fel provinciális hatalomra, 11 igazgatási körzetre osztotta Angliát, és a provincia élére kinevezett hívei ter111észetesen korlátlan és minden eddiginél szabadabb kezet kapva, közvetlen hatalomra tettek szert, mint például a Wessexet kormányzó Godwine - a szerencselovag Wulfnoth fia, aki wessexi nagybirtokosként, thánként (thegn), {tilt át Kanut táborába, s ezzel hatalmas vagyonra tett szert. Mivel a nagy viking király Angliában keveset tartózkodott, egyre többet követelt, egyre Löbb segítségre volt szüksége az earlöktől. Csakhogy az angolszász arisztokráciában végső soron feléledő patrióta ösztönök közbeszóltak: nem kívántak Kanut uralmának a kiépítői lenni saját hazáj ukban. 'fohát a Kanut halála körüli években, néhány évi funkcionálás után már meg is törik ez az érdekközösség. Másrészt az a hatalommegosztás sem volt működőképes, amit a 4 provinciára osztással a király elért: maga teremtett a királyi hatalommal szemben hatalmas vagyonú bárókat, szinte maga hozott létre mesterségesen tartományurakat. Kanut eredeti elgondolása persze az volt, hogy ezek a hozzá lojális emberek kiválóan fogják képviselni hatalmát a regionális centrumokban. Nem így történt: a rájuk testált hatalom nem vált a királyi politika eszközévé, hanem az arisztokraták személyes politikai hatalmának szélsőséges mértékű megnövekedését okozta. Gondoljunk csak bele, a korábbi királyi birtokok fölött Wessex earlje, Godwine gyakorolt ellenőrzést, s ha nem is örökjogon bírt nemesi birtokként ment át a kezelésébe a területek nagy része, akkor is képes volt már Kanut alatt roppant befolyási övezetet kialakítani Dél-Angliában. Ennek a hatalmas informális befolyási körzetnek majd akkor lesz komoly haszna Godwine, s később fia, Harold számára, amikor a wessexi dinasztia restaurációja után Hitvalló Edward a korábbi királyi birtokokon nem képes hatékony hatalomgyakorlásra, nem képes megszervezni a szoros központi ellenőrzést, éppen amiatt, mert a dán uralom éveiben kialakult, Godwine iránti lojalitás (illetve a vele szemben érzett félelem) olyan magas szintű, és annyi színtéren megnyilvánul, hogy a király kezét megköti. De ilyenfajta tartományúri hatalom kiépítése nemcsak Wessexben, hanem az ugyancsak kollaboránsok által uralt Merciában és Kelet-Angliában is megfigyelhető. Az ország több különálló, majdhogynem függetle n részre
12
13
----
oszlott. A Godwine-fi Tostig/Tosti Northumberlandben épített ki területi hatalmat. Hitvalló Edward nem tudott úrrá lenni a belső viszályokon, az oligarchia egymás elleni harcain. A király korábbi, a lokalitások minden apró részletére kiterjedő hatalma már a múlté, a király Edward idején nem több, mint egy m egkülönböztető cím, az igazi hatalom már a Godwine-típusú nagybirtokosok kezében összpontosul. Emlékeztet ez a jelenség a frank államra, ahol a király státusza puszta címmé szűkül össze, míg legnagyobb tisztviselője az egyik domináns nagyúri családból maior domus-ként a kormányzat erős embe révé válva dönt a fontosabb kérdésekben, s a királyi apparátus ehhez már csak statisztál. Az állam válsága robbanásszerűen következett be, amikor az egyedüli összetartó erőt jelentő király, Kanut 1035-ben meghalt. Így vált Edward önhibáján kívül bábbá az oligarchia kezében. Azonban egy új hatalmi tényező is bekapcsolódik a versenyfutásba az Anglia feletti uralomért, mégpedig egy felj övőben lévő hatalom: Normandia. Edwardnak nemcsak a belső oligarchiával kell megküzdenie, hanem a normandiai hercegi ház trónigényével is. 1047-től Vilmo!?.zli?!_mandia hercege (1035-t61) érdeklődése egyértelműen Angharakoncentrálódik. A hatalomért folytatott harc résztvevőinek is komolyan kellett számolniuk Normandiával, ezzel a jelentős katonai potenciállal, lovagi hadsereggel rendelkező fejedelemséggel, amely a dánoknál sokkal nagyobb veszélyt rejtett magában. Erre a veszélyre hivatkozva az earlök nyomása egyre elviselhetetlene bbé vált, a király csak Godwine „szárnyai" alatt létezhetett, feleségül kellett vennie Godwine lányát. A legnagyobb tragédia az volt, hogy a szúklátókörú kfrály kizárólag egyetlen kiutat látott az oligarchia szorítása alól: a normandiai kapcsolat erő sítését, amivel éppen Vilmos malmára hajtotta a vizet, aki addig beszélt Edward lelkére, míg az a támogatás fejében neki nem ígérte Anglia trónját (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). Ezt maga mögött tudván, Edward olyan lépéseket tett, amelyek a királyi hatalomnak egyáltalán nem, csakis Vilmosnak kedveztek: megakadályozta a Godwine-párti érsekjelölt megválasztását Canterburyben, és egy normandiai papot választatott meg. Hitvalló Edward öntudatlanul is ilyen intézkedésekkel kövezte ki azt az utat, amelyen Hódító Vilmosnak csak be kellett sétálnia Anglia trónjára. Vilmos a háttérből figyelte, hogyan mérgesedik el Godwine és a király konfük-tusa, amelynek minden momentuma, amely egYík'Vagy másik felet gyengítette, természetesen a herceg pozícióját erősítette. Ebben a harcban először a király bukott el, de ellenfele is jelentősen veszített erejéből, s amikor Vilmos rászánta magát, hogy kihasználja helyzeti előnyét, már nem az a Godwine-dinasztia állt vele szemben, amely néhány évvel azelőtt volt. Anglia függetlenségének elveszítése, egy „harmadik viking hódítás", már Kanul halála óta előre látható volt. Az ország néhány év alatt elveszítette azt a politikai keretet, amelyben képes lett volna a védekezésre: az anarchia rövid úton tönkretette a 10. száza-
cli királyok nagy államát. De hogy Anglia még mindig képviselhetett valami1'\·k fontos politikai pozíciót, abból is látható, mennyire ragaszkodott minden 1rúnkövetelő még az ilyen állapotú királysághoz is.
14
15
A NORMANN HÓDÍTÁS
KÖRÜLMJ~NYEl (~S l<ÖVETKEZMÉNYEJ
„Hamid rex interfectus est". A normann hódítás egyik legfontosabb egyedülálló módon egyszerre képi és írott - forrását, a Bayeux-i Faliszőnye get (Tapisserie de Bayeux - igaz, nem szőnyeg, hanem gyapjúcérnával hímzett lenvászon anyag, valószínűleg angolszász műhelyben készült, majd Odo, Baye ux püs pöke állíttatta fel templomában), annak talán legismert ebb és legjelentóségteljesebb részletét idéztem. „Harold királyt megölték" A Faliszőnyegen is látszik , s írott forrásajnk is arról tanúskodnak, hogy „agyába fúródott egy nyílvessző" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). A hastingsi ütköze t (1066. október 14.) Anglia középkori történeté ne k egy olyan momentuma volt, amely hatásában és következményeiben csak az ugyancsak cezúrának tekintett, a Rózsák Háborúját s „a középkor évszázadait" lezáró bosworthi csatához (1485. augusztus 22.) mérhető. Az sem lehet csupán a sors játéka, hogy mind a két vízválasztóként kezelt esemény melyet üstökös jelzett: „olyan jel volt látható az égen, amilyent azelőtt sohasem láttak; egyesek szerint ez a cométa nevű csillag volt" (Angolszász J(r6nika) - középpontjában regicidium áll, a király erőszakos úton való eltávolítása, királygyilkosság. Harold - csakúgy, mint III. Richárd - fegyverrel a kezében hal meg és veszíti el Angliát a kontinensről érkező ellenfelekkel szemben. Mindkét uralkodó az utolsó maradványa egy kornak, s át kell hogy adja helyét az újnak. A hastingsi csata nem csupán a történetírás tradicionális, szimbolikusan értelmezett választóvonala, hanem valóban mérföldkő értékű változást hozott Anglia történetében. A „patrióta" történészek generációi tartották nemzeti katasztrófának, az angol történelem legnagyobb csapásának. A normann hódítás egyike az angol történelem azon csomópontjainak, amelyek a legvitatottabbak és melyekről a mai napig is a legelle ntmondásosabb interpretációk látnak napvilágot. Jogosan lehet Anglia történetének más, misztikussá
16
11·l l m érföldköveinek oszlopcsarnokába állítani, a Rózsák Háborúja vagy \1 tlmr király társaságában. Már Thomas Paine is meg volt győződve a 18 . .1zadban, hogy Anglia minden 1066 utáni gondját „a francia fattyú és hara1111o1i okozták". Vilmost az angolszászok előszeretettel hívták 'Fattyú' néven, mi' l'I apja törvénytelen gyermeke volt. A liberális, Whig-tradíciójú 19. századi l 111 Lénetírás élesen szembeállította a szimpatikus angolszászokat („mi") az 11l1·gen türannosz népével („ők"). A Whig interpretációban a szászok lettek ,, •;zabadság elkötelezett bajnokaivá, s a protestáns anglikánizmus is megta1.dta a maga igazát, ahogyan a Church of England születését próbálták visz11.1vezetni a romlatlan, hódítás-előtti angolszász klerikális berendezkedésre. \ 11acionalista kirohanások legszélsőségesebbike odáig is elment, hogy leszöH<'í'.Ze: az angol nemzet néhány évtized alatt felszívta a hódítókat s a nor111:111nok leszármazottai idővel a legigazabb angolokká váltak. Más szem• 11.iigből elfogult a Magyarországon is ismert marxista történetírás vezető 1d:1kja, Christopher Hill, aki A Normann Iga című művében abban látja a di11:1szt iaváltás lényegét, hogy a normannok a pre-feudális szabadságban élő 1u~ pességet leigázták és rájuk erőltették a feudális viszonyokat. A hódítás megítélése szélsőséges egyoldalúságának a század derekán Sdlar és Yeatman könyve, a közismert 1066 és effélék vetett véget. E mű indíLotta el a normann hódítás árnyaltabb, előítéletektől mentes, objektívebb 111cgközelítését. A leglényegesebb reformista gondolat az volt, hogy olyany11yira megkövesedett már a történeti tudatban is a hódítás vízválasztó jelle1:e, hogy a történészek hajlamosak voltak a valós okok keresése né lkül minden változásért, légyen az politikai, gazdasági vagy társadalmi, a normannok bejövetelét okolni. Mindent csak a hódítás hatásainak vonatkozásában értelmeztek. Mintha nem is fejlődött volna Anglia önállóan, a normann hatástól íüggetlenül. A feudalizmus kiépülésében, a kormányzati hatalom, az igazságszolgáltatás területén bekövetkezett újításokban is csak a normann uralkodók által a kontinensről átvett „idegen testet" láttak. Ma már vannak törLénetírók, akik egyenesen a normann hódítás pozitív vonásait emelik ki, mondván hogy a hastingsi csatával Anglia levált Európa perifériájáról, egy északi kultúrkörről s skandináv/ észak-német politikai közösségről, s a francia nyelv és műveltség „kulturális gyar matosításával" Nyugat-Európa centruma felé fordult, így egy csapásra bekerült a latin kereszténység „dinamikus expanziójának" főáramába. Az új arisztokrácia, a társadalmi struktúra és hadszervezet új formái s a művészetek és építészet te rén mutatkozó ugrásszerű változás olyanfokú - korábban soha nem látott - politikai egységet és társadalmi-gazdasági dinamizmust eredményezett, amely megszabta az ország további történeti kereteit s kijelölte helyét a feudális Európában. Az 1066-os angliai expedíciót semmi esetre sem szabad egy „derült éga villámcsapás" -szerű agresszióhoz hasonlítani. A hastingsi csata nem pusztán katonai művelet volt, hanem egy évtizedeken át gondosan tervezett
ből
17
politikai cselekmény nyitánya: az angol trón megszerzésére irányuló, régóta szövögetett tudatos vállalkozás. Anglia meghódítását nem lehet egyszeri Je rohanásként értelmezni, nem lehet csupán a hadieseményekre figyelni, hiszen a „Hódítást" megelőzte egy olyan összetett eseménysot~ amely fél évszázadnál is rége bbre nyúlt vissza. Nem arról van szó, hogy Anglia ne is merte volna a normandiai herceg ambícióit, az 1066-os inváziót nem lehet a normannok viking őseire hivatkozva valamiféle kései, váratlanul lecsapó viláng portyaként felfogni. Egy évtizedeken át érlelődött hatalmi igény katonai eszközökkel való keresztülviteléről van szó: egy gyakorlatilag független állam jól szervezett expanziója egy másik ellen, az állam megdöntése céljával. Már a 10. század végén kapcsolatba kerül az angolszász állam a normandiai hercegséggel, ugyanis a normandiai kikötők lelkesen asszisztáltak Hegyesszakállú Sven Anglia elleni akcióihoz, menedéket és utánpótlási bázist nyújtva a dán hajóknak. Il . .t'Ethelred tett egy sikertelen kísérletet, hogy Normandiában partraszálljon egy sereggel, ami kevéssé ismert a szakirodalomban, holott kiváló párhuzamba lehetne állítani a későbbi normann partraszállással, mint egy „angolszász hódítást Normandiában" Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum ducum). Tanácstalan .t'Ethelred a dán fegyverek árnyékában szövetkezni próbált Normandiával, „ha a normannok a barátai, könnyen elbánhat ellenfeleivel" (Geffrei Gaimar: EEstoire des Engleis). 991-be n ugyan kötöttek egy formá lis angol-normandiai békeszerződést, amely kevés eredményt hozott, de az igazán diplomatikus megoldás egy nagy jelentőségűvé váló politikai házasság volt. ~thelred feleségül vette_i;:mmát,J. Ricl}áu.i_Q9r1Jlandiai her.ceg lányát, így,.keií.ilt ro QnSágbillóaító Vilmos és Hitva!!ó Eg...ya~f_ Ab ázassággal „pecsételődött meg" Anglia sorsa s innen eredeztethető Vilmos trónjoga. Emma királyné, „két király királynéja s két király anyja" biztosította az állandó kapcsot Normandiával: udvartartásában már számos normann lovag megtalálható, s a kormányba is többen bekerülnek közülük, amikor az anyakirályné fiai nevében irányítja a kormányzatot (Harthacnut és Edward idejé n). Sőt, már a hódítás előtt voltak, akik Angliában birtokot szereztek. Élénk kereskedelmi kapcsolatokról és migrációról tudunk már a 11. század első felébe n is. A hercegi udvarban több évtizeden át nevelkedő Hitvalló Edward a krónikások szerint teljes „átnevelést" kapott s nem is emlékeztetett a wessexi szász ősökre. Nagy tervét, a westminsteri Szt. Pétertemplomot is normandiai mesterekkel építtette fel, s így ironikusnak tűn het, hogy a wessexi állam utolsó nagy műve már a normann kultúra jegyében született. Edward országlása alatt egyre szorosabbá és szervesebbé váltak a kapcsolatok Anglia és Normandia között. Az angol történetírásban sokáig nemzeti alapról bírálták Edward államát, idegenek bérencének tartva a szentéletűt, s piedesztálra emelve a Godwine-féle patrióta pártot. Bár maga az Angolszász Krónika is arról szól, a Hitvalló „normandiaiakkal és franciákkal vette körül magát", az országban túlnyomó részben azonban még az an-
golszász, s részben dán eredetű arisztokrácia kezében volt a hatalom és a fiilcl, Godwine halála után fiai, Harold és Tostig voltak a vidék urai, jóllehet a l li Lvalló is adományozott normann nemeseknek birtokokat, akik Angliában ::Y.okatlan módon magánvárakat kezdtek emelni. Igaz, Edward udvarában 1i'1bb normann klerikus is magas pozíciókhoz jutott, a canterburyi érsek is lrancia volt. Jóllehet az 1040-es években a 10 püspökség közül csak hármat liillütt be nem angolszász prelátus, a papság egésze azonban egyáltalán nem „normannizálódott" 1066 előtt. Nem valós tehát a vád, amivel a 19. századi líirlénészek Hitvalló Edwardot illették: nem adta el az országot a normandi:1i kcgyenceinek, igaz, ma is vita folyik arról, mennyiben t eremtette meg az :dapot Edward uralma a normannok katonai akciója számára. Az angolszász források tudni vélik, hogy halálos ágyán a király a szász l l:1roldot jelölte Anglia trónjára is (Canterburyi Eadmer: Historia novarum i 11 Anglia), holott a Cerdic-dinasztia nem állott vele vérrokoni kapcsolatban. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Edward 25 éves normandiai tartózkodásáért valóban Vilmos hercegnek ígérte-e Anglia trónját, ahogyan több normandiai i
18
19
elismerték, hogy a „hajótörés jogán" a hűbérúr igényt tarthatott a földje partjain hajótörést szenvedettek személyére és ingóságaira - így Haroldéra is, s Angliára is (Canterburyi Eadmer: Historia novarum in Anglia). Harold pedig csak úgy tudta kiváltani magát, ha húóéri esküt tesz Vilmosnak. Jumieges-i Vilmos úgy tudja, „az egész királyságért" hűséget esküdött, azaz nem csak személyében fogadott hűséget, hanem ha király lesz, Anglia koronás fejeként is Normandia alattvalójává válik (Gesta Normannorum ducum). Poitiers-i Vilmos szerint pedig nem csupán egyszerű hűbéri esküről volt szó - Harold megesküdött, hogy Vilmos „érdekeit képviseli" az angol udvarban, és ha Edward meghal, mindent megtesz, hogy Vilmost emeljék a trónra. Ennek biztosítékául Doverben és más várakban normann helyőrséget helyez el (Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). ABayeux-i Faliszőnyeg is ábrázolja, Vilmos „fegyverekkel ruházza fel" Wessex earljét. Harold azonban megsértette esküjét, a normann krónikások mindegyike arról ír, „még siratták és gyászolták Haroldot, ő megkaparintotta a koronát és egy maréknyi elvetemült emberrel kikiáltatta magát királynak" (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). Még száz évvel később is az a közvélekedés, hogy „aljasan és hűtlenül magához ragadta a koronát" (John of Salisbury/Salisburyi János/Johannes Saresberiensis: Policraticus), igaz, az első igazi „történésznek" mondható Malmesburyi Vilmos már nem foglal állást, azt mondja, nem tudja, „kényszerrel, vagy jószándékkal szerezte-e meg a királyságot" Hamid (Vita Wulfstani); „bár az angolok azt mondják, neki adományozta azt a király" (Gesta regum Anglorum). Annyi bizonyos azonban, hogy Hamid nem támogatói bázis nélkül ragadta magához a koronát, elorozva azt a halálos ágyán fekv6 Edwardtól, mert a még nagyrészt angolszászokból álló - a szász Witenagemotból kifejlődő, az Angolszász Krónika által rövidítve witannak nevezett - nagytanács meg is választotta királynak (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis -korábban Florence of Worcester-nek/Florentius Wigorniensisnek tulajdonították). „Egyhangú döntéssel választották királlyá", egyedül ő volt rá méltó (Walthami Krónika). . Mindenesetre ~tó Vilm~pápai támogatást is nyert erre az esküre hivatkozva, s bitorlóna]{Ilyilváníttatta az 1066-ban trónra kerülő Haroldot. Jegyezzük meg, a- Szentszék a· nor~annok lekötelezéttje volt ebben az idő ben, hiszen a pápa szolgálatában álló Hauteville-i Tankréd fiai már évtizedek óta Dél-Itáliának a móroktól való megtisztításán munkálkodtak. II. Sándor pápa tehát „Szent Péter zászlaját küldte az esküszegő e llen" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica ), s ez egyfajta keresztes háború jelleget is kölcsönzött Vilmos vállalkozásának. A herceg ügyesen használta ki, hogy az angolszász papság szemben állott a Szentszék merev gregoriánus álláspontjával, Stigand canterburyi érseket a pápa anathémával is sújtotta. A herceg „istenfélő keresztesként tündökölt", aki majd visszavezeti a szakadár Angliát Róma kebelére. A normann párti krónikások sorozatosan ostorozzák az angliai papság eltévelyedését, tudatlanságát, kicsapongó életmódját (Mai-
20
11ll'~buryi Vilmos: Gesta regum Anglorum), Ordericus Vitalis arról ír, nem !él1•xt ·LL kolostori fegyelem, a szerzetesek szinte világiként éltek (Historia l•."r·1·1fisiastica). Vilmos már Edward életében nyíltan hangoztatta ambícióit ,\ 1 1 ~'.li;i trónjára, s 1065-ben már mellette állott a hűbéri jog és Róma is. Hi,!11:1 ve tte magát körül Edward normannokkal, amikor igazán akuttá vált a 1111n 11;rnnok hatalomátvételének veszélye - kiegyezve Harolddal -, egy an11' iltix6sz uralkodócsalád kezébe tette le az ország integritása megőrzésének l1•l:1d:ttát. 'l't: rmészetszerűleg felmerül a kérdés, miért és hogyan győzhetett Vil11111:1C·s léphetett Anglia trónjára mindössze 7000 normann harcossal (közülIl k :~ -:rnoo lovaggal) a háta mögött. Vilmos rendkívül alaposan tervezte meg 111 l<<-szítette elő politikailag és katonailag az akcióját. Erős pártot szervezett \111'.li{Jban, elszigetelte és törvénytelennek minősíttette a Godwine-ház ural111.11, Lovábbá ellenállást szított Harold hátában, megosztva a szászok erejét. t h 1 viking „tengeri királyok" módjára szövetséget kötött a norvégokkal. ' •11 •111 Olaf király testvére, III. Keménykezű (Hardraada) Harald (1046-66), 11 l\'l t ·e literráneum legendáshar;;sa.·,a-lJizánci..császár-testőtparáncsnoKa, a.111111 ok elleni háborúk hőse „jött vissza", hogy megkaparintsa Angliát: trón1w 11y6t a Jó Magnus norvég király és Harthacnut, Kanut fia közötti 1038-as 111•1dídésre vezette vissza. Vilmos Harold ellen tudta fordítani a bátyja elli •11 lc·llázadó és száműzött Tostig earlt. Tostig és a norvég király szövetsége \,111.dl:t, hogy lekötik az angolszász erőket északon. 'fostig earl normann-fla111111 1< 1~cgítséggel partraszállt, ,~Vight-szigetére jött a tengeren túlról akkora 11 1111li;icldal, amekkorát csak össze tudott gyűjteni" (Angolszász Krónika); „majd l .tlozké nt fosztogatva haladt végig a tengerparton" (Worcester-i J ános: 1 /111111iron ex chronicis; Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum ), végül 1 11 l:dwzott a norvég királyhoz, s megtámadták Észak-Angliát. A szász haderő 1•111 tll:t n képes volt visszaverni a félelmetes hírű norvég harcost, aki vere1111•1 szenvedett és Tostig earllel együtt elesett (Stamford Bridge-i csata). A herceg ügyesen kivárt, s nyolc hónapon át, „egész nyáron és ősszel ar111 l\1·szült", hogy tengerre száll (Worcester-i János : Chronicon ex chronicis). l l.11 11lcl zászlajához „a zsoldosokon kívül csak kevesen jöttek az országból" tl\ l.dm csburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Az északi fronton kimerült l•tl will és Morcar earlök kivonták erőiket a harcból" (Worcester-i János: 1 /111111imn ex chronicis) . Vilmos még a hastingsi harcmezőn is maga mellé tlw1 I (i llítani annyi szászt, amennyit csak lehet, s felajánlotta, ha lehetséges, 111llljC-k el a vérontást, s párviadalban mérjék össze erejüket Harolddal: „se 1' 1·11, se a te embereid ne pusztuljanak el egy olyan harcban, amely nem az 11 11/(Vl'l k." Még a hyde-i angolszász apátság évkönyve is hangsúlyozza, hogy 1lt1·11 'L'g „először békésen igyekezett Haroldot esküjének betartására bírni" 1I tlwr
Monasterii de Hyda).
A Stamford-Bridge-i csatával Vilmos elérte célját, az északi hadművele1111 l\iizbcn partra szállt, s ,.-sz.ász0k..kénytelenek voltak több száz kilométert
21
eről tetett menetben megtenni, hogy szembenézzenek velük. „Harold a vacsoraasztaltól ugrott fel, hogy késedelem nélkül visszaverje a támadókat" (Huntingdoni Henrik: HistoriaAnglorum). „Az önfejű király túlságosan is bízott saját bátorságában" (Walthami Krónika). A fáradt angolszász sereg, mire a partraszállt normannok táborához ért, harcértékénél messze kevesebbet teljesítve, Hastingsnél súlyos vereséget szenvedett. A hastingsi csata eredményét egyéb stratégiai hibák és a király helytelen erőfelmérése is befolyásolták: Harold egyrészt túl sokáig várt, szinte az egész augusztust fegyverben töltötte seregével, készletei megcsappantak, a te rmés nem volt még learatva, szepte mberben kénytelen volt hazaengedni embereit (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). Más kérdés, hogy Vilmos éppen a kivárásra játszott. Amikor pedig partra szállt, rögtön totális, ter ületpusztító hábor úba kezdett, hogy döntő lépésre kényszerítse Haroldot. Harold azonban, amikor újra megindult , nem várta be, hogy az angolszász népfelkelés, afyrd távolabbi megyékből j övő csapatai is beérkezzenek Londonba, s így a teljes angol katonai potenciállal s ne a fáradt Stamford-Bridge-i sereggel álljon ellent a normannoknak. Nem számíthatott a wessexi Cerdicházhoz hű angliai arisztokrácia egy részére sem, „sokan akadtak, akik a döntő órákban sorsára hagyták a sereget", Harold teljes erejének „mindössze a fele gyCílt össze" (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). Hastingshez már „igen kevés erővel ért el" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). A normann kútfők hozzáteszik, a szász urak elmaradásának az is lehetett az oka, hogy a Stamford Bridge-i zsákmányt a király „egyedül a maga számára foglalta le" (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A normann hadszervezet és haditechnika is magasabb rendű volt, a nehézlovasság és a számszeríjászok vitték győzelemre a hódítókat a gyalogosfyrd ellen, mindez azonban nem magyarázza, hogy egyetlen csatával egy többszörös kisebbségben lévő hadsereg egyszerCíen elfoglalja Alfréd trónját. Hastings a nagy történész, Sir Frank Stenton szerint „a nemzetek sorsát eldöntő csaták" közé tartozik. Hastingss zel valóban nem volt kérdéses, hogy Anglia eles ett, s nem csak egy csatát veszített. Nem csak a normann tör ténetírók elfogultsága rejlik abban, hogy úgy értékelték Hastingst, mint például Poitiers-i Vilmos, aki szerint „egyetlen nap alatt uralma alá vetette Anglia minden városát" (Gesta Willelmi ducis et regis Angliae) vagy ahogy Malmesburyi Vilmos mondja: „Harolddal egész Anglia ereje elpusztult" (Gesta regumAnglorum). Vilmos senkitől sem zavartatva koronáztatta meg magát Westminsterben. Az angolszász ellenállás csak lassan, nehézkesen indult meg, Hastings után az angolszász earlök még mindig többszörös túlerej ű sereget állíthattak volna szembe a normannokkal, de ehelyett a szász nagybirtokosok és a főpap ok többsége még 1066 karácsonyán behódolt. Még a dinasztia trónörököse, Edgar lEtheling, Vasbordájú Edmund unokája is letette a fegyvert és átadta Londont (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). A londoniak „túszokat adtak, s alávetették magukat s minden vagyonukat örökletes uruknak" Gumi-
q~cs-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). Néhány hónap múlva m{ir szász 1soldosok is álltak Vilmos szolgálatában. Mi állt az ilyen fok ú érdektele nség 111(·lyén? Az 1060-as évek Angliájának védekezésképtelenségét elsősorban az ~thel11 ·clct követő gazdasági-társadalmi válságra kell visszavezetni A dán támadá'!Ok a 970-es évektől az 1010-es évekig nemcsak dezorganizálták az edgári (1. Edgar, 959-75) angolszász nagyhatalom társadalmi és gazdasági alapjait, li:111cm demoralizálták a lakosságot, gyengítették a központi hatalmat s így hozzájár ultak ahhoz, hogy a megyékben megnövekedjen az earlök hatalma. 1\ sorozatos danegeld szinte teljesen kifosztotta a kincstárat, pénzügyileg is l'l lchetetlenítette az államot. A támadások hatására kifulladt a védekezési lwdv, a szászok belefásultak az állandó viking harcokba. Szerepet játszott az 1-.;, hogy nehezen alakult ki valamiféle nemzeti konszenzus, hiszen az Edgar és 11-:Lhelstan (924- 39) alatti egyházi reformoknak köszön hetően a nagybirto1<11sság szembekerült a királyi hatalommal és az államapparátus kulcspozícióit .1 kezükben tartó reformer klerikusokkal. Más kérdés, hogy a mai történetírás 1H·m is tartja lehetségesnek, hogy egyfajta „nemzeti összefogás" alakulhas·:011 ki a normannokkal szemben, hiszen a wessexi állam nem volt egyenlő 1'HY egységes angol néppel, még sokfelé a helyi, regionális kötődések éltek, .1z arisztokrácia is merciainak vagy northumbriainak tartotta magát, s nem l«~rhetj ük számon egy, a nemzeti fejlődésnek a korai szakaszában álló néptől 1·s egy több részállamiságból összetevődő államtól, hogy nem lépett fel egye:.ii lt erővel a hódítók elle n, akiknek - ahogyan a mai történetírók némelyike l(ilja - legitim joga volt Anglia trónjára. (Hozzá kell tenni, felesége, Flandriai Miltild, Nagy Alfréd király leszármazottja révén Vilmos gyermekei kapcsol1.1dtak a wessexi házhoz!) Harold az oligarchák egyike volt, s az országban nem volt túlságosan nép~.1.erCí, az arisztokrácia nagy része féltékenyen tekintett a mérhetetlen Godwinevagyon örökösére. T öbben ugyanolyan bitorlónak tekintették, mint Vilmost, hiszen nem volt vér szerint a dinasztia tagja. „Az angolok, látván királyuk ll:ilálát, elveszítették hitüket biztonságukban, és amikor az éj leszállt, megfordultak és elmenekültek" Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). „/\ldred, York érseke és a mondott earlök, London polgáraival és a hajósoklrnl úgy tervezték, hogy Edgar herceget, Vasbordájű Edmund unokaöccsét \'IÍlasztják a trónra, s azt ígérték, hogy vezetése alatt felújítják a harcot. De lll iközben készülődtek a csatára, az earlök visszavonták segítségüket és lladseregükkel hazatértek" (Worcest er-i János: Chronicon ex chronicis). Saj(1tos jelenség, hogy Hastings után - földbirtokát féltve - több főember megegyezett a normannokkal s földj e egy része megtartása fejében esküt tett Vilmosra és beházasodott normann famíliákba. Ha a hadászati vonatkozásokat tekintjük, Angliának jókora t erületét rövid idő alatt is le lehetett rohanni, mivel Angliában Alfréd óta nem épültek várak. A francia krónikás ki is mondja, hogy „a szászok azért szenvedtek ve-
22
23
reséget, mert nem emeltek várakat" (Ordeticus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A normannok viszont jeleskedtek a kővár-építésben, 1066 előtt a hercegségben már 40 erődről t udunk. A Nagy Alfréd é píttette földvár-, 'burh' -, utóbb borough-rendszert Edgar (959-75) óta nem fejlesztették s nem korszerűsítették. Más kérdés, hogy nem volt olyan központi erő, amely elrendelte volna egy új fyrd szervezését, hogy egy bizonyos burh-vonalon belüli védőövezet mögé vonuljon vissza, amíg egy újabb nyíltszíni csatára alkalmas katonai erő áll fel. Ezenkívül a városokban kellett volna megszervezni az ellenállást , hiszen az első időkben a normannok nem voltak felkész ülve az ostromra, nehezen lehetett volna megkoronázni Vilmost, ha például London kapui zárva maradnak. A Hódító azonban nagyon ügyesen kihasználta a kedvező helyzetet, ő maga foglalta el a burh-központokat s a későbbiekben pedig, ahogyan a krónikások tudósítanak róla, összeszerelhető favárakat hozatott a Csatornán túlról és a s tratégiai pontokon felállíttatta. Minél gyorsabban jött létre egy-egy erődített helye, annál kevésbé gondolhattak a szászok ellenállásra (Wace: Le Roman de Rou et des ducs de Normandie). Ezért is, rögtön partraszállása után erődöt építtetett a kiköt ött flotta védelmére a pevenseyi római castrum alapjain (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae) ; a hastingsi ütközet után pedig megálljt parancsolt seregeinek és mindössze 15 nap alatt a csata helyszínétől nem messze várat emeltetett „erős földsánccal" Qumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). A Faliszőnyeg is arról tanúskodik, hogy ez földvár volt, ún. motte, úgy is fogalmaz, várat „ásatott" a herceg, s az árkon belüli földkúp tetejébe gerendavárat emeltek. A normann várak többsége ilyen favárak helyén épült a 11-12. században: már a Bayeux-i Faliszónyegen is láthatóak várépítő normannok. A 11. században épült normandiai donjonok mintájára építkeztek Angliában is, s Falaise, Caen lakótornya a várépítészet akkori csúcspontját jele ntette. A herceg tehát nagyon ügyelt arra, hogy megkaparintsa a te rüle ti ellenőrzést, amíg a szászok tespedtsége tar t. A normann típusú donjonokra, angol kife jezéssel erődtornyokra, keep-ekre (=lakótorony) alapozott várrendszer rohamos gyorsasággal indult fejlődésnek, a kezdeti fa-föld-sánc motte-okból a stratégiai központokban királyi kővárak nőttek ki a földből. A londoni Towe1~ Richmond, Berkeley, Restormel, Castle Acre, Lewes, Hedingham, Carlisle, Bamburgh, Lancaster, Stafford erődjei és helyőrségei őrködtek az újonnan szerzett ország felett s nagyban hozzájárultak, hogy a pár ezer normann szilárdan a kezében tartsa Angliát. A normannok katonai igazgatást vezettek be, és a már meglévő városokba helyőrséget ültettek. A várak jó részét eleve stratégiai városközpontokba építtette a Hódító, átvéve és erősítve a szász borough-k adminisztratív szerepét. A királyi közigazgatást immár hatalmas, 40 méter vagy annál magasabb f:alú lakótornyok őrizték (Huntingdon, Hereford, Worcester; Durham, Colchester, Lincoln, Rochester, Chester). Ott, ahol nem fértek volna el a donjonok, egész negyedeket bontottak le (York), vagy a régi megye, shire központját áthelyezték oda, ahol az új normann keep épült (Carlis le).
\ • 11 IHli-os összeírás, a Domesday Book már 49 várról tud, s a legutóbbi részerint a század végére 80 fölé tehető az országot immár beh !11110 11ormann hatalmi központok száma. Elmondható, hogy a megyeközponl 11ld 1;111 a normann sheriff (shire reeve =megyei bíró és ispán = vicecomes) 111, d1 11:1 katonailag is megkérdőj elezhetetlen volt. Nem telj esen igaz, hogy a 11111111:11111ok importálták volna a kővárakat Angliába, hiszen egyrészt létezi• 11 1111ír várak Hitvalló Edward idejében, igaz, a király normann bizalmasai 1pll 1•!Lék; másrészt maguk a normannok is sokszor létező burh-ökre építet11 11 1.í, vagy római campusokat választottak alapul. M i11dössze négy els zigetelt lázadás tört ki, azok egyike sem épült széles 11t ·111zcti" összefogásra. A szász ellenállásról sokat elmond, hogy az egyeilnlt jelentősebb lázadás nem belülről, önerőből szerveződött, hanem II. Sven I• d ritlsen dán király (1047- 76) segítségével. A szászok nem saját maguk l 1\1l'hől állítottak valakit a felkelés élére - hanem újabb idegen hatalomnak ,q,l1 ilották a trónt. Még azok, akik szemben álltak a normann hatalommal, 1•111 vállalták a nyílt konfliktust, hanem például Alexiosz Komnénosz bizán11··slíszár szolgálatába álltak s a rendelkezésükre bocsátott „angolok városá11.111°', Új York-ban telepedtek le a Balkánon, a Duna-menti Parisztriónban, \ .dn mint Kisázsiában (Order icus Vitalis: Historia Ecclesiastica) . Egyetlen, 11!11lsó csepp vérig ellenálló szász hős maradt, Hereward the Wake (az „Éber"). N1•m úgy kell é rteni, hogy nem léteztek ekkor a Robin Hood-mítoszból isll ll'l' l öntudatos és büszke szászok, s szégyenteljesen átengedte az országot .1•:zilsz nemesség. Ha nem is alakult ki széles ellenállási fron t, voltak lázadó H' 1rpontok egészen az 1080-as évekig, s a normann hadsereg nagyon sokáig l1.1dl>an állt, megszálló életmódra rendezkedett be - ezért is volt szükség 1·r1'iclítmények építésére. Vilmos sikerének az is az oka, hogy alapjában véve mérsékelt politikát lolytatott. Ahol lehetett, kiegyezett a hűbéri eskü fejében az angolszász ne111esekkel. Vilmos nagyon okosan arra törekedett, hogy ne teremtsen mártí1okat - szinte az egyedüli vérpadra k üldött szász Waltheof, Huntingdon gróf1:1 volt - és leginkább megbocsátott szász ellenfeleinek. Amikor azonban lá1:idás ütötte fel a fejét, kíméletlen eszközökkel verte le, letarolta a vidéket, szisztematikusan pusztította a polgári lakosságot is, válogatás nélküli mészárlásokat rendezett (Huntingdoni Henrik: Historia Anglorum). Az angols zí1sz források bibliai képekkel festik le „a normannok dühét " lfuror nor111annorum), „Anglia útjain szét szórtan heverő, oszlásnak indult, rothadó Lestek tömegéről" írnak (Durhami Simeon: Historia regum Anglorum et Dacomm). A felkelők főlmlomposainak azonban megkegyelmezett, így a megfélemlített szász arisztokrácia néhány év elteltével meg sem kísérelte az ellenállást. Mégis, hogyan s ikerült Vilmosnak fenntar tania uralmát, ha még a legvérmesebb normann-párti krónikások is a normann lovagok kegyetlenségeiről és a szász alattvalóik kizsákmányolásáról szólnak? Még a normann Ordericus Vitalis sem képes szó nélkül elmenni amellett, hogy Vilmos „pusz-
24
25
111 11• ·l i kutatások
tító éhínséget idézett elő", s ő is kijelenti, nem tudja „hazug hízelgő módjára védelmébe venni azt az embert, aki bűnös ebben a szörnyíí mészárlásban. Az efféle barbár vérontás nem maradhat büntetlenül". „Fegyvereseik mérhetetlen zsákmányolást, szemérmetlen rablást műveltek .. . elviselhetetlen, sohasem tapasztalt járomba kényszerítették a szászokat". Ordericus Vitalis még arról is ír -igaz, máshol nem olvashatjuk-, hogy Vilmos a halálos ágyán bűnbánatot gyakorolt és azt mondta, „túlzott szigorral bántam a meghódítottakkal, mindenkit e lnyomtam, sokukat igazságtalanul megfosztottam jogos örökségétől , a háború és éhínség révén ezrek halálát okoztam" (Historia Ecclesiastica). A „vallomás" túlságosan is jól beleillik a „normann iga" elméletébe, nem valószínű, a Hódító megbánta volna tetteit , s az is igaz, az 1060as évek vége óta nem folytattak területpusztító háborút - hiszen akkor már Anglia az övék volt. Inkább arról lehet szó, a krónikaíró sem értette igazán, miben áll a normann típusú hatalomgyakorlás lényege, amit a kortársak valóban érezhettek a többi korabeli állam berendezkedéséhez képest túl szigorúnak. Inkább a vilmosi állam rendszere lehetett kíméletlen, s az 1066-ot követő éhínségért nem annyira a normann vérengzések a felelősek, hanem az, hogy például az új király rögtön kivetette az előző években elmaradozó, vagy az earlök birtokain maradó danegeldet, s azt szigorúan beszedette az egész országban . Ezért is érezhették úgy a krónikások, hogy „a pénzsóvár normannok arannyal, ezüsttel nem képesek betelni" (Angolszász Krónika).
26
A H óDÍTÓ: 1. NORMANDIAI VILMOS 1\ l l -12. században Angliában a királyi tekintély képes volt kontrollt biz111 111 :11 1i alattvalói felett, míg a francia Capetek a koronára támadó rablólovag' il, lt. tl küszködtek. Anglia királya dominus rex címet viselt, éreztette, szemé-
l\ ,.., parancsa mindenekfeletti, s ha meg is hallgatta is a curia regis-t, ő volt, 1111111 ~zuverén,
az egyedüli dönt6bíró. Vilmos „mérhetetlenül zord volt azok1 d, :1kik ellenkeztek akaratával" (Angolszász Krónika). A normann szigorra 11 ll( ' lllZŐ, hogy az elesett Haroldnak síremléket sem engedett állíttatni. Harold 111vi:1könyörgött a hercegnek, a csatában elesett három fia holttestét adja ki, „1116g annyi színaranyat is kínált amennyit testük nyom". Vilmos szívét 1 1111ban nem tudta meghatni (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis etregis l11gliae). Vilmos egy, a harctért61 nem messze lévő, a tenger fölé magasodó 1ilclft ra temettette el Haroldot, s csupán egy lapos kővel fedette le, amire 1 •1 az epitáfiumot íratta: „A herceg parancsára itt nyugszol, itt már uralha11111 a tengert és a szárazföldet" - utalva arra, hogy Harold mind az Északif 1 1 11~c t; mind a királyság fölötti hatalmat akar ta, de életében nem kaphatta 1111 ·1 ~ (Amiens-i Guidó: Dicsőítő ének a hastingsi csatáról / Carmen de Hastingae / '1111'fio). Utóbb azonban megengedte a walthami szerzeteseknek, hogy elvi111 (•k Harold maradványait (Walthami Krónika). Normandia a stabilitás országa volt, gyakorlatilag független állam. A néli.111y apró Párizs környéki grófságra visszaszoruló francia királyi hatalom11.111 Lett hűbéri esküje a tartományi széttagolódás legmélyebb időszakában l1 ·vesebb, mint formális volt. A történetírásban meghonosodott „normann 11111osz" szerint „észak emberei" nem fogadhatták el senki másnak a f6sé1wl , nem tartozhattak hűbéri esküvel más uralkodónak. Már Rollo/Hruolf 1 111 -es, Normandiát kezébe juttató, saint-clair-sur-1' epte-i szerződésekor, 1111ikor a nyugati frank királynak kellett volna hűbéri esküt tennie, sem volt 11,qlandó a viking vezér „térdet hajtani más előtt", mondván, „sohasem fo-
27
gom megcsókolni más lábát" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum /De moribus et actis primorum Normanniae ducum). (Azután úgy vágták el a gordiuszi csomót, hogy Rollónak ne kelljen leborulni, kezébe vette a király lábát, felemelte a szájáig, és „úgy állva megcsókolta, felborítván magát a királyt".) Egy ízig-vérig normann herceg a későbbiekben sem volt hajlandó megalázkodni. Normandiában bizonyos archaikus, skandináv eredetű hagyományok tovább éltek, a hercegeknek kizárólagos joguk volt száműzni valakit, halálbüntetést kiszabni és háborút indítani. A hercegi hatalom nem aprózódott fel, sokkal erőteljesebb volt, mint a többi franciaországi tartományúré, amely legfeljebb immunitásokon és egyéb mentességeken, exemptiókon alapult. Sokkal inkább alapult a személyi hatalomgyakorláson, mai kifejezéssel akár autoriternek is mondhatnánk. „A normannok csak egy úrnak szolgálhatnak" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus et actis jJrimorum Normanniae ducum). A Hódító hihetetlenül erős kézzel szervezett egy szilárd központi hatalmat, végérvényesen „konszolidálván" nyughatatlan viking-vérű népét egy feudális mintaállamban. Vilmos, bár Ördög Róbert törvénytelen fia volt, sikeresen elismertette trónjogát a fejedelemségben, letörte az ellenállást, legyőzte a sorozatosan felkelő nemeseket és az ellene forduló I. Henrik francia királyt. Krónikaírói hosszasan sorolják, hol, melyik ellenfele ellen „rendezett hatalmas mészárlást", s ellenségein egy idő után pánik lett úrrá, ha vele kellett szembeszállniuk Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). ABayeux-i Faliszőnyeg is ábrázolja, hogyan verte le ellenfeleit, Conan bretagne-i herceget és Guy-t, Ponthieu grófját, miként vette be váraikat, égette fel földjeiket és követelt tőlük alattvalói esküt. A szőnyeg jellemző képe, amint Conan breton herceg alázatosan „átadja" városa, „Dinan kulcsait" Vilmosnak. A teljesen eljelentéktelenedett Capeting-monarcha „helyett" is egyre inkább ő volt az úr Közép- és Nyugat.Franciaországban: „uralkodik a burgundok felett, megfeddi és fenyegeti az aquitánokat, kormányozza és irányítja a bretonokat, pusztítja a flamandokat, harcol és szövetkezik a dánokkal, a lotharingiaiakkal, és a szászokkal" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus et actis primorum Normanniae ducum), nem csoda, ha később „az angolok is engedelmesen alávetik magukat neki, s a skótokat és az íreket is védelme alatt kormányozzák". Az angliai invázió előtt is Vilmos „legendás" beszédében úgy sarkallja embereit, hogy felidézi „győzelmeiket a maine-beliek, a franciák, a bretonok, a burgundok és anjou-beliek fölött" (Badri de Bourgueuil: Carmen CXCVJ). Normandia szinte önálló külpolitikát vitt. Az angliai invázió előtt katonai támogatási egyezményt kötött Iv. Henrik német császárral és Sven dán királlyal (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A herceg uralma szinte korlátlannak hatott, csak éppen koronát nem viselt, de állama minden tekintetben a kor Capet- és Wessexi-monarchiája fölé nőtt. A kontinensen ez idő tájt az egyik legerősebb egyeduralom volt, „senki másnak, csak Istennek tartozott szolgálattal" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum
I>I' moribus et actis primorum Normanniae ducum). Saját hercegi nagyt:in{1111:1, kancellárja, udvarmestere volt, a tartománya fölött ő gyakorolta a Capc11•1< 161 megszerzett királyi jogok összességét. Míg Ile-de-France-ban a Capct l1il11ibérúrnak, suzerainnek hűbéresei voltak, Normandia hercegének valódi 11 l:i1 Lvalói. A hercegi joghatóság majdhogynem teljes körű volt, a herceg a l<'1tfőbb hűbéreseitől is elvont minden ítélkezési jogot. Ügyelt arra, hogy a l111 111kosok ne növelhessék meg földjeiket, az örökösödési jogban nem a primow 11 itúra, hanem a divisio elsőbbsége érvényesült. Az urak még palánk- és 11 1lc!várakat sem emelhettek hercegi engedély nélkül, s azokat kérés esetén 11 he rceg rendelkezésére kellett bocsátaniuk. „Kiűzte Normandiából a go111 1sztevőket", és „őrködött a béke esküjének betartásán" (Poitiersi Vilmos: <.'l'sla Willelmi ducis etregis Angliae). Vilmos ugyanis nagyon okosan felhasz 11:'illa az egyház „ist en békéje" mozgalmát ellenfe lei megfékezésében, az q:y házzal szövetségben ő hirdetett Treuga Dei-t és a világi hatalom erejével l1:1rcolt, egyházi felhatalmazással a békebontók ellen, „minden ügyében Isten H·gítségét kérve" (Anonimi Auctoris Brevis Relatio de Willelmi Conquestoris). 1\ he rceg nem adta ki a kezéből kizárólagos jogait, a grófságok alárendeltségi· megmaradt, minden grófság élére a hercegi dinasztiával rokon famíliák 1;1gjait állította. A grófokat, a rendfenntartást és a jövedelmek beszedését 11.<.:mélyesen kinevezett hercegi megbízottak, egy-egy hercegi magánvárlw1 székelő algrófok, vikomtok ellenőrizték. A herceg kezében teljes inv1·sztitúra jogok voltak, az ő kiválasztottjai kerültek a főbb egyházi javadal111;1kba, egy-egy normandiai stallum birtokosából fontos egyházi pozíciókba 1111 l1attak hívei. Az Anglia elleni akciót legitimáló II. Sándor pápa is a nor111;mdiai hercegek kolostorában, Bec-ben kezdte karrierjét. A hercegekEigenkirche-típusú magánegyházat építettek ki. Fécamp-ra és más „hercegi apát•1(igokra" széles privilégiumokat ruháztak, és plébániákat rendeltek alájuk, liivonva őket a helyi püspök joghatósága alól. Vilmos herceg személyi dön1éseivel ellenőrzést gyakorolt a főpapi és apátsági földek fölött is. A Bayeux-i 1'itliszőnyeg is hatalma teljében ábrázolja Vilmost, ahogyan római augustusként, híborszegélyű imperátori tógában, de az ősi hatalmi jelvénnyel, az emberniagasságú germán szekercével a kezében fogadja a követeket udvarában. A hercegi hatalom szilárdsága Vilmos személyes uralkodói tulajdonságain is 11 yugodott, krónikásai kiemelik rendkívüli akaraterejét és céltudatosságát. .,Senki haragjával nem törődött, mindenkinek tanácsos volt intésének engedelmeskedni" (Huntingdoni Henrik: Historia Anglorum). Angliával ellentétben Normandia a rend és nyugalom állama volt. A Franriaországban uralkodó anarchiát kihasználva nem volt nehéz zászlaja alá gyűj Lcnie j elentős számú francia, breton és flandriai lovagot is: „hatalmas segítséget hozott magával Gallia minden részéből" (Worcester-iJános: Chronicon 1•x chronicis ). „Szép számmal jöttek pik távok, burgundok s az Alpokon túlról is zsákmányra áhítozó lovagok'', sőt, Aquitániából és Aragóniából is gyűltek Vilmos zászlaja alá (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). ABayeux-i Fa-
28
29
1
1
liszőnyeg a hastingsi csata ábrázolásában is , utalva a normandiai herceg seregének elegyes összetételére, „frankokról", azaz a Nyugati-Frank Királyság minden részéből érkező lovagokról szól. Az Angolszász Kr6nilw pedig azt írja, Hastingsnél Haroldot „legyőzték a franciák" (frencyscan). Még a Hódító is azzal a form ulával adta ki angliai rendeleteit, hogy „ h ű fra ncia és angol alattvalóimhoz", s nem normannokról szólt, utalva ezzel emberei vegyes összetéte lére (H6dít6 Vilmos törvényei). A he rceg éveken át készült anyagilag és stratégiailag is az akcióra, nem véletle nül ábrázolja a Bayeux-i Faliszőnyeg a hajók építését és a nagy me nynyiségú hadianyag, fegyver, bor és élelem behajózását; a partraszállás után pedig a készletek feltöltését. A nagyrnennyiségú élelem hónapokon át tartó begyűjtéséről más írott forrásaink is említést tesznek (Poitie rs -i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A normannok nagy figyelmet fordítottak az utánpótlásra és a hadsereg ellátására. Jellemz6 a Faliszőnyeg azon képe, ahol közvetlenül a csata előtt a herceg jóllakatja katonáit, a normannok lakomáznak, „húst sütnek és főznek". A herceg nagyszámú hajót építtetett, a Faliszőnyeg is ábrázolja. Ha nem is gyűlt össze „3000 hajó", mint Jumieges-i Vilmos mondja (Gesta Normannorum Ducum), s talán még - a valósághoz ugyan közelebb álló - Amiens -i Guidó közölte „400 nagy hajó és 1000 csapatszállító" sem (Carmen de Hastingae Proelio), egy néhány száz hajóból álló flotta valószínűnek látszik. A normannok katonai szervezete a korban egyedülálló volt. Igaza volt a krónikásoknak, „a normannok jó hódítók, nincs faj hozzájuk hasonló", „megedzette őket a háború, nem élhetnek nélküle", az az életelemük, hogy „vadul rohamozzák az ellenséget" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum), de ez ne m csupán a harctéri kiválóságukra vonatkozott, hanem hadszervez6 és logisztikai képességeikre is. „Ha háborúra került a sor, a normannok felülmúlták bármely szomszédjukat" Qumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum ducum). Poitiers-i Vilmos odáig ment a Hódító hadi kiválóságának magasztalásában, hogy hadjáratát Julius Caesaréval vetette össze (Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). Legyőzhetetlenségük nimbus za magasan ragyogott, „Rollo óta senki sem mért ránk vereséget a harcmezőn ... a legerősebb nép vagyunk" (H untingdoni Henrik: Historia Anglorum). Maguk is fennen hirdették: „Miért ke llene nekünk a győzelemért könyörögni, mikor a Mindenható szinte adta a győzelmet a mi fajtánknak?" (Ailred, Rievaulx püspöke ad közre egy dicsőítő beszédet az 1138-as northallertoni csatában). A Falisző nyeg ékes példáját nyújtja a normann harci kiválóságnak, amely a mozgékony nehézlovasságon, s lovas - és gyalogos íjászokon alapult. Vilmos vasfegyelmet tartott a harctéren, halálbüntetés t erhe mellett büntette a rekvirálást. T ábori rendtar tása szerint, ha katonái elhagyták a tábort, akár csak hogy markotányosnókkel töltsék idejüket, vagy kocsmákban m ulassanak, végtelen szigorral bánt el velük (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillebni ducis et regis Angliae). A normannok messze földön híresek voltak az akár egy tonnát is
30
11\'
méneik ről (d1·x l m ős
1111s/destrier), melyek tenyésztésére, a tudatos vérvonal-kiválaszlrt sra
1drnnítására, a harci körülmé nyekhez évekig való szoktatására nagy gondol 11 11 dílottak. Kiválóan voltak képesek alakzatban harcolni, s akár néhány tu1.11 uchézlovassal megbontani egy sokkalta nagyobb létszámú sereget. Kezd1·1nényez6- és alkalmazkodóképességük bámulatos volt, a „tenger királyai" l11lldctlenül gyorsan elsajátították a szárazföldi hadviselés módszereit, ugyan,d, l(t)r tengeri és folyami mozgékonyságukat is megtartották. Rendkívül gyor.111 Lanultak, gyalogos hadrendj ük az angolszászokét mintázta. Vilmos her' ' 'I'. mellett állott t ehát egy fejlell katonai potenciál és egy biztos hátország. f\ l.d111esburyi Vilmos szerint a Hódító meg volt győződve : „katonai vitézsé1!1' loizja a trónhoz segíteni" (Gesta regum Anglorum).
31
beneficiális jellegűnek, sosem vált öröklődővé. A sheriff sokka l 111;1 Lársadalmi pozícióba került, mint annak előtte, általában a megye vá 1.1liol őrködött a rend fenntartásán. A helyi rend fenntartására hivatott szer' 1•, volt, az angolszász tithingből eredő normann intézmény, afranllpledge, 111ll' lyct minden 10 paraszti háztartásnak létre kellett hoznia, s amelyben 111v 111fts tevékenységét figyelve ügyelniük kellett a törvény szavának betarl 111,I :111 l' 1•1,il>IJ
Vilmos a már néhány felépült és a többi, épülőben lévő várral a háta mö-
w111 l>i7-tosan a kezében érezte az országot. Birtokba vette Anglia szinte tel-
Vilmos rögtön, komoly eréllyel államszervezési munkálatokba kezdett: új alapokra helyezte a wessexi monarchiát. A Hódító egy olyan, egyedülálló hűbéri szisztémát és államberendezkedést intézményesített, amely sokkal szilárdabb, olajozottan működő kormányzati hatalmat adott az uralkodó kezébe, s amit Anglia még soha nem látott. Angliában is normann típusú berendezkedést valósított meg, a krónikások úgy fogalmazták meg: „nem történhetett semmi Vilmos tudta nélkül, sem világi úr; sem egyházi tisztségviselő sem mert akaratával szembeszállni, mindenre ő bólintott rá" (Canterburyi Eadmer: Historia novarum in Anglia). Eadmer azon állítása, hogy „Normandia szokásait és jogait vezette be", nem teljesen igaz, ugyanis sokban t'ámaszkodott a szász államszervezetre, igaz, nem a régi wessexi királyságéra, hanem a Kanut óta eltelt évtizedek Angliájáéra. Megpróbált megtartani sok elemet Hitvalló Edward kormányzati struktúrájából - ami kevéssé volt már szász, s egyre inkább normann, és igyekezett vezet() szász személyiségeket bevonni az udvarba, a hadseregbe és az egyházszervezetbe. A normann uralom nem jelentette azt, hogy az angolszász intézményeket gyökeresen kiirtották volna. Megtartották azokat, amelyeket hasznosnak ítéltek, például a danegeldet, ami rendszeres adóvá vált a normann rezsim alatt is. Fennmaradt a századkerület, hundred-rendszer is. A kelet-angliai, viking népességgel bíró, Dane law (azaz „dán jog") területén pedig az ehhez hasonló s kandináv wapentake élt tovább. A hundred közigazgatási funkcióját már a 10. század végén, a 11. század elején a megye, a normannok által az angolszász shire-ból átalakított county kapta meg, s az élén az öröklődő arisztokrata címmé vált earl helyett a király által bizalmasai közül kinevezett sheriffállt. A sherW'beszedte egyfajta adóbérlőként a királyi jövedelmeket s behajtotta a királyt megillető szolgáltatásokat, összehívta az ugyancsak megőrzöttjjrdöt, elnökölt a county és az alá tartozó századkerületek bírói fórumán, de tisztsége megmaradt
1l1·rületét, a királyi bir tok túlsúlya rendkívüli volt: megvalósulni látszott, 111111 SL. Quentini Dudo Normandia birtokbavételekor írt, „a földet nem le111 •1 111egvédeni, ha nincs egyetlen úr uralma alatt, ezért nem szabad meg1111l:111i" (Historia Normannorum/De moribus et actis primorum Normanniae i/111 tim) . A király az erdőket telj esen kisajátította, s a szántók egyhetedét \1 1111:1személyes rendelkezése alá. 1086-ban az összes földterület negyedét 11 1.11< iissze terra regis-ként. A királyi erdőkben rendkívül szigorú rendszabáh 11k:it léptetett életbe - ami a Robin Hood-mítosz révén meglepő módon l 111111Clott momentuma az angol történelemnek-, mivel az erdők jelentették 11•1d 1sz lázadók egyedüli menedékét. „A vadászat kizárólagos jogát fenntar1111111 magának egész Angliában" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). \ 1 „l'rdő elleni cselekmény" (királyi vadra való vadászat, vagy falopás) ugyan11lv1111 büntetéssel volt sújtandó, mint a gyilkosság (Clarendoni Asszíza •"··,íze', a király által, a tanács egyetértésével kiadott instrukció, rendelke,„, ). „Nem volt különbség aközött, hogy királyi vadat, vagy embert ölt vala! 1" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). f\ Hódító átrendezte a birtokviszonyokat: négyezer szász thegn veszítet11 • "' földjét az 1080-as években: helyükbe 180-200 franciaországbeli báró l1 •1wLt. A hatalom csúcsán a normandiai dinasztiával rokoni vagy politikai „111vdségesi kapcsolatban álló jelentős normann, francia, flamand főúri csa1,ulok álltak, akik 10-12 nagy uradalmat kaptak Angliában. A rendszer az ún. 11v<'•la-szisztémára épült, azaz a főhűbéreseknek (tenentes in capite) királytól l1.1pott földbirtok fejében megfelelő számú fegyverest kellett kiállítania a ki1.ily seregébe, a föld hányadában, l-től 100-ig terjedően. A főhűbéres tovább ,ul11alta, szubinfeudálhatta a földbirtok egy részét, ugyanúgy e feltétellel, a l11 rl ok arányában kiállítandó páncélos lovasok felfegyverzésével terhelten; 1 .igy csupán annyi földet jutathatott követői, háztartása, kísérete tagjainak, .11 1 1elyből saját magukat fel tudják fegyverezni s ők személyesen biztosítják .111agybirtokos kvótáját. „A birtokokat úgy osztotta szét lovagjai között, s .11.ok kötelezettségét úgy szabta meg, hogy Angliának 60000, a király paran1 -;{ira gyorsan fegyverbe hívható katonája legyen, ha a szükség úgy hozza". 1\ z egy nehézpáncélos lovag felállításához szükséges évi jövedelmű egység11yi hűbérbirtok volt a „lovag hűbére'', a knight's fee (/ief de haubert;feudum 111ilitis), amely után magát a kvóta-rendszert is knight's / ee-rendszernek ne-
32
33
i•
A NORMANN URALKODÓK REFORMJAI
vezi a szakirodalom. A normann birtokosok középrétege kontinentális mércével mérve nem kapott nagybirtokot, legtöbbjük néhány egységnyi, knight's fee-nyi földhöz jutott, s voltak olyanok, akik csak egy lovagi birtokon gazdálkodtak. A knight's fee kvótarendszerét nem csak a szárazföldi hadseregnél, hanem még a flottakiállításnál is igénybe vettek: fennmaradt Vilmos hadihajólistája, melyben összeírták, bárói hány hajót és embert hajóztak be. A normann berendezkedés lényege a tartományúri hatalom kialakulásának megelőzése volt. A társadalom megőrizte archaikus jellegét, szívesen hangoztatták, hogy „mi mindannyian egyenlők vagyunk" . Mint annak idején, Rollo 911-es szerződésénél III. Együgyű Károly nyugati frank király kérdésére, hogyan hívják urukat, azt válaszolták emberei: „sehogyan, nekünk nincs urunk" [senior] (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus el actis primorum Normanniae ducum). Ha a Domesday Book adatát a mindöszsze két angolszász származású arisztokratáról, aki meg tudta tartani birtokát, kicsit túlzottnak is vélhetjük, akkor is ki lehet jelenteni, hogy az uralkodó réteg teljességgel kicserélődött. Nem túlzó viszont az, hogy „az angolok minden szabadsága semmivé lett" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A mai kutatások szerint 8 %-uk volt képes megtartani birtokait. Az egyházat is hasonló módon normannizálták, 1070 után angolszász klerikus nem kerülhetett püspöki vagy apáti pozícióba. Ha túlzott is a történetírás képe hogy „a tudatlan normann tányérnyalók nyakló nélkül harácsoltak ... a gőg elvette az eszüket, hogy ily nagyhatalom adatott nekik ... úgy vélték, amit akarnak, az szabad is nekik" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica) -, a Hódító, ha az 1066-ot követő években ki is egyezett a szász nagyura.k kal, igen kemény kézzel tartotta őket, normannjaival pedig még a törvény betű je is részrehajló volt. Nem ugyanazon elbírálás alá esett egy bűntény, ha normann, vagy ha szász követte el. „Ha egy francia vádol egy angolt esküszegéssel, gyilkossággal. .. az angol vagy tüzesvaspróbával, vagy párviadallal védje magát. Amelyikük alulmarad, fizessen 40 shilling büntetést a királynak. Ha egy angol vádol egy franciát, de nem akar bizonyítani próbával vagy bajvívással, azt akarom, a francia érvényes esküvel tisztázza magát" (Hódító Vilmos törvényei). A király törvényeivel előjogokat biztosította a normann birtokosok számára: „Ha pedig valamelyiküket megölnék, a gyilkost ura fogja el öt napon belül, ha tudja; ha nem, kezdjen el nekem megfizetni 56 ezüst márkát mindaddig, amíg vagyonából futja. Ha pedig az ő vagyona kimerül, a maradékot fizesse meg közösen az a századkerület, amelyben a gyilkosság történt". Azaz ha egy szász kezet merészelt emelni egy normannra, saját századának lakosai ugyanúgy bűnhődtek. Vilmos szigorúan őrködött a király békéjének fenntartásán: „mindazok, akiket magammal hoztam vagy akik utánam jöttek, az én békém védelmében és nyugalmában éljenek". Az angolszász társadalmat nem szőtte át a feudalizálódás, ahogyan az angolszász állam sem közelítette meg Normandia centralizáló fegyelmét. A királyi hatalom nem volt korlátlan, az ősi germán fejedelmi jogkörökre épült.
34
\ •1d 1sz király nem volt ura az ország teljes területének, a magánbirtokok 1 1 • !11·~ jogú territóriumok voltak, ősi szállásbirtokként, vagy feltétel nélküli 1d11111rinyk ént bírták. Hódító Vilmos első dolga volt, hogy az ország területé111 •1< ('gészét magáénak vindikálja. Vilmos lefektette a „minden földbirtok a l 11ll11~ nírtól származik" alapelvét (nulle terre sans seigneur). Kimondta, csak
11111 (i ly tekintheti abszolút és elidegeníthetetlen tulajdonának a földet, allod111111ot csak a szm:~rén bírhat, mindenki más csak feltételes, szolgálattal 11 •1lic lt feudmv.ot. Osi jogon öröklődő hereditas nem lehetett senki kezén,
1111111len földért auxiliummal tartoztak Anglia birtokosai. /\ hatalmi struktúra megszervezésében Hódító Vilmos rögtön hozzálál111 f :1hhoz, hogy megakadályozza Angliában az 1000. évet követő millenáris \11h(ig kia lakulását. A hűbéri rendszer válsága, a tartományúri anarchia kö1 p1·Lte a kontinensen a többszörös és kereszt-vazallitás erdejében nem lei1Pf 1·tL érvényt szerezni a hűbéri kötelezettségeknek s ez természetesen a l 11 .tlyi hatalom rovására ment. A normann Angliában a király közhatalmi jo111 1•1il ványai (bannum) nem forgácsolódtak szét, nem léteztek immunitások. i' 1:1•1·s bírságokat például a királyi hatalom bárkinek a földjén beszedhetett: ,,1 ld rály tisztjei a városban szedték be ezt a büntetést, bárkinek a földjén 1ptlspökén vagy bárki másén - vált is esedékessé" (Chester város számadá11 I, Vilmos megpróbált minden eszközzel az ellen tenni, hogy egy-egy hűl11 •11'1r az auxiliumra hivatkozva vazallusait a főhűbérúr ellen hadi szolgálati 1 l
35
1086-ban született meg a Domesday Book, a páratlan adminisztrációt és fejlett írásbeliséget sejtető ítéletnapi („doom's day") Könyv, a nyugati keresztény világ roppant vállalkozása. ,;vilmos buzgón felülvizsgálta egész országát, s feljegyeztetett minden királyi birto~ot" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A király „ítélete", döntése az ltélet Napjához volt hasonlítható, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen volt. Újra megerősítette, hogy kimondta: minden föld az uralkodó tulajdonában áll. Az összeírás megalkotása természetesen nem csak a normann kormár.yzat mCíve, tekintélyes része van benne az angolszász igazgatási rendszer fejlettségének, amely már Alfréd óta végzett rendszeres fö ldméréseke t. Fennmaradt például 1060-ból egy összeírásjegyzék, amely rögzítette egy-egy birtokon a telkek nagyságát, a szolgáltatásokat, a halászóhelyeket, varsánként mérve az évente fogható hal mennyiségét („Kingstonnál van 21 kosár varsa a Severnen ... minden második hal az úré legyen."). ADomesday Book birtokkatasztc re adatainak összeírása mögött az is állhatott, hogy a király meg akarta vizsgálni, mekkora knight's fee kötelezettség teljesítésére van nemeseinek potenciálja. A knight's fee kötelezettség még nincs ugyan hozzárendelve az 1086-os vagyonokhoz, valószínűleg a király halála a következő évben megakadályozta, hogy az öszszeírást a maga hatékonyságában a hűbéri tartozások megállapítására használják fel. Azért is szükség volt azonban az összeírásra, hogy a királyi hatalom el tudjon igazodni a birtokszervezetben, mert amíg az uralkodó nem tartózkodott az országban, a tulajdonviszonyok olyan kaotikusakká váltak, olyan zűrzavar támadt az önkényes határmódosításoknak és a szórványos szász lázadásoknak köszönhetően, hogy a király tisztán akar t látni. Ez le het az oka, miért csak 20 évvel a hódítás után került rá sor: a nagyarányú birtokredisztribúció csak a 70-es, 80-as években me nt végbe. A felmérés céljaira Angliát 9 körzetre osztották, amelyekbe királyi biztosokból álló különbizottságokat küldtek. A vizsgálatot kétszer is elvégezték: az első bizottságot egy másik, az adott területen teljesen járatlan felmérőcsapat követte, „az első felmérés eredményeinek ellenőrzésére" (Herefordi Róbert). „A király kimerítő tanácskozást tartott a földről, hogy kik lakják és miféle emberek. Ezután elküldte embereit Anglia-szerte mindenfelé, minden megyébe, hogy megbizonyosodjék róla, hány száz birtokból áll egy-egy megye, mennyi földet és jószágot birtokol maga a király az országában, és évenké nt törvény szerint mennyi bevétel esedékes a megyékből... mij e és mennyije van minden egyes angliai földbirtokosnak birtokban vagy jószágban és az mennyi pénzt ér." (Angolszász Krónika)
1.d;i idején; mennyit, amikor Vilmos adományozta és mennyit 1086-ban. /\zl 1·. f(• ljegyezték, miként lehetne többet beszedni a birtokról, mint amennyit .ddmriban beszedtek. Álljon itt egy példa, Montgomery normann urának birl11kiisszeírásából (őt, illetve családját a magyar olvasó is ismerheti Arany Já1111-; művéből: „Montgomery a vár neve, // Hol aznap este szállt; // Montgomery, .1 vri r ura, // Vendégli a királyt" . A walesi bárdok.). „Montgomery váránál az earlnek magának van négy ekéje, és van hat lt111Lnyi pennyje egy bizonyos walesi hundredből [járás], amely a vár uradal111:'1hoz tartozik. Roger Corbetnek van két ekéje ott, és Walesb61 ő és a fivé11· ·10 shillinget húznak. Maga az earl épített egy Montgomery nevű várat, l'lrhcz tartozik 52 és fél hide [telek] terület, Sewer, Oslac és Azor, Edward l111 {tly idejéből. Ezek felett a birtokok felett rendelkeznek . .. Ezeket a földe111·1 korábban három thegn uralta. Ma valamennyi Roger earlé. Parlagon áll1,11< ús állnak." (Domesday Book) "ICljes fe lmérést végeztek az egyházi birtokokról is. A király felmérői 11\'il lan közölték, ha valahol a birtok nem jövedelmezett megfelelően, azaz lr.r régebben többet hozott, most is elvárható lehetne ennyi bevétele, így .rl<{ir az egyháziak hűbérúri katonai kötelezettségét is újra lehetett számol111: „Ely apátja birtokolja Hatfieldet. Az uradalom értéke 40 hide. A földön 30 1•l
A helyszínre kiszállt megbízottak egy általában 12 szabad emberből álló tanács esküje s állítása alapján összeírták a földbirtokosok vagyonát, földjei nagyságát, csCírjei, malmai, halastavai stb. számát, s az ezekből származó jövedelmeket, illetve azt, mennyit ért a birtok 1066-ban, Hitvalló Edward ha-
Vilmos másik tervezete a tartományi anarchia megakadályozására a szét•,dirt birtokstruktúra volt: a király ugyanis nem egytagban, nem összefüg1~c i, kompakt birtoktestekben adományozta el Anglia földjét a normann bá1111< nak, hanem kisebb egységenként, ily módon egy-egy nagybirtokosnak l11hb megyében is lett birtoka, s így a nagybirtokra alapozva, az összekötte11 ·s nehézkes volta miatt nem volt lehetséges területi hatalomra szert tenni. 1 :u illaume le MaréchaVWilliam Marshal, Pembroke grófjaként 50 kisebb11:1gyobb uradalmat birtokolt szerte az országban, Wales-ben és Írországban l11 rL javain kívül. Angliában a magánföldesúri hatalom nem mérhető a konti111·ntális territóriumokhoz, amikor egyfajta oligarchikus tartományi hatalom
36
37
kialakul, a Rózsák Háborúját megelőző évtizedekben, akkor sem az összefüggő magánuradalmakra épül, hanem járulékos úton, a helyi bírói-igazgatási hatalom feletti befolyás megszerzésével. Egyszóval Angliában nincsenek területi oligarchiák, nem is emlékeztet a kontinens magánháborúk dúlta, gyakorlatilag független tartományi principalitásaira. A mai történetírás már úgy véli, nem volt ez egy egészen tudatos politika Vilmos részéről, nagyobb részt véletlenszerűen alakult ki, ami nem változtat azon, hogy a későbbi királyok felismerték a tagolt birtokszervezetben rejlő előnyöket s továbbra is ehhez tartották magukat. Maguk a rendelkezésre álló birtokok sem voltak összefüggőek, nagy részük kisebb uradalom-központok köré szerveződő manorokból állt. A királyi tekintély úgy volt képes kontrollt biztosítani alattvalói felett, hogy azt Európa bármelyik uralkodója megirigyelhette. Még a normann krónikás is úgy élte meg ezt, hogy „a normann kevélység ránehezedett az angolokra" (Ordericus Vitalis: Historia ecclesiastica). Vilmosnak alattvalói voltak, míg a francia király saját családi bir tokaira támadó rablólovagokkal küszködött. A herceg saját, megalkuvást nem tűrő, erőszakos jelleme is közrejátszott abban, hogy hihetetlenül erős kormányzati szisztémát hozott létre. Dominus rex címet viselt, utalva arra, nemcsak a fegyver jogán nyerte el az országot, másrészt arra, hogy legfelsőbb szuverénként a királyság összes nemesének seigneurje volt. Az uralkodó személyes parancsa mindenekfelettinek számított, szava egyedüli döntőbíró volt, ennek ellenére, bár jogilag nem volt köteles meghallgatnia szász witanból kinövő és a normandiai hercegi udvarból kifejlődő anglo-normann curia regis -t, évente három törvénykezési napot tartottak, amelyen a király orvosolta a panaszokat (Westminsterben, Winchesterben és Gloucesterben). Kezdetben a curia bírói, végrehajtói és törvényhozói szerepet játszott, beleszólása volt a vámok kivetésébe stb. Kormányszerepe később elsorvadt, kormányzati szervek váltak ki belőle . Az igazgatás a bárók és prelátusok kezéből szakemberek, elsőként a királyi tanács élén álló főbíró kezébe került: ajusticiarius főtanácsos, mint Lanfranc, Roger, Salisbury püspöke, vagy Ranulf de Glanville, akiknek a királyok reformjaiban jelentős részük volt. A Chief ]usticiar egyfajta alkirályi helytartóként igazgatta az országot, amíg a király távol volt, s a legfóob bizalmasként „főminiszteri", főtanácsosi tisztségre emelkedett. Az 1066 előtt is működő, a nagypecséttel hitelesítő királyi kápolna titkárságát Vilmos tette Kancelláriává (Chancery) . Hódító Vilmos jelentékeny mértékben átalakította az angolszász egyházat is. A herceg mélyen vallásos, istenfélő életet élt, már Normandiában is keresztülvitt reformjai - a clunyi reform jegyében - még VII. Gergely elismerését is elnyerték. Ahogyan a Bayeux-i Faliszőnyegen is látszik, Vilmos a pápától kapott zászlóval harcolt Hastingsnél, s ha nem is vállalt hűbért, mint Szent Péter vazallusa, Guiscard Róbert, a pápa kereszteseként indult Angliába, s intézkedéseit szentszéki támogatás kísérte. Az angolszász egyház is
l11l 1'li 1 ő kapcsolatokat tartott fenn Rómával, a reform-vonalnak is egyik óltc11) f11 rrása volt, s még Kanut alatt sem szenvedett kárt, sőt Szt. Wulfs tan, \\'111\·ester püspöke akkoriban szélesítette tovább a keresztény hit népi bázi11s növelte ismertségét regulációival (kötelezővé tette a Miatyánkot és a 1 , ,•r/ot). Rendkívüli szervezettséggel büszkélkedhettek a szász prelátusok l~ 1111 1á ban is . Angliában az egyházi szervezet fejlettsége legszembetűnőb l11•11a templomok nagy számában ragadható meg (Norwichban és Winches11 •1lien például 50-et találtak a Domesday Book írnokai). Ennek ellenére a 11111 mann párti krónikások igen vehemensen kikeltek a reformellenes szász l. l1·rt1ssal szemben, s szélsőségesen ostorozták a papság elvilágiasodását. Nvilván nem volt a klérus egésze a gregoriánus reform híve még az 1060wi \-vekben, de a normann írók túlságosan is előítélettel viseltettek a szász p.1pokkal szemben. Malmesburyi Vilmos szerint: „a papok már a szertartá11 imákat is alig-alig dadogták. „ a szerzetesek csúfot űztek a böjt szabályai11111 " (Gesta regum Anglorum). Vilmos azonban mégis feltétlenül a saját kép1·re akarta formálni az egyházat: a 11. századtól felfedezhetünk egy olyan l1•11dcnciát, amely külön utakra viszi Angliát, az angol egyház ennek eredll ll'llyeképpen egyre inkább eltávolodik Rómát ól, s valamiképpen már elő11 .1 11yozza a késóbbi eltérő fej lődést és az elszakadást. Angliában a reform apostola az itáliai teológus, a már Normandiában fel1t11 1L Lanfranc, Canterbury érseke (1070-89). Lanfrancot a szászok nem sze11•1Iék túlzottan, gyakran erőszakkal csikarta ki az engedelmességet. Eltűn l 1·k ;1z angolszász származású főpapok Angliából, 1070 és 1140 között mind11•1sze egy angolszász püspököt szenteltek fel. Ugyan nem minden egyházfi ~ 111! normann, lehetett francia és itáliai is, de a klérus gyakorlatilag elveszíl 1·tt e önállóságát, s ha lehet így fogalmazni, korábbi, szász-kori karakterét. 1\ 1. ;mglo-normann egyház a VII. Gergely-féle keretek között újult meg. Meg\',tlt>sult a gregoriánus ideál, az egyház elszigetelődött a világiaktól, a klerilu1sok nem érintkeztek a „tisztátalanokkal" . Lanfranc bírta a király maradc'·ktalan támogatását, de az invesztit úra jogköre a központi hatalom kezélw11 maradt, s végül is a reformok és engedmények - a szimónia és a kleril\11sok házasodásának tiltása - fejében Lanfranc ezt sosem vitatta (ennek ell1·11ére még a 11. században is több püspök nem tartja be a cölibátust). Vil11 1os egyébként hajthatatlan volt: számára a király az országában egyedüli úr, '1 ;1z egyházfői jogok is őt illetik meg. Hiába követelte a nagyhatalmú Gergi ·ly, hogy Vilmos tegye le a hűbéri esküt a pápának Angliáért, hiszen ke11 ·sztes hadjáratban szerezte, a király - amit messzemenően támogatott az 1 · l sődlegesen uralkodójához lojális Lanfranc - nem tette le. Nyíltan ki mer11· jelenteni, nyilvánosan meghazudtolva magát: „soha nem egyeztem bele, liogy hűségesküt tegyek a pápának, soha nem is fogok, soha nem is ígértem, 1·lődeim sem tették soha" (Levél VII. Gergelynek). Vilmos k inyilatkoztatta, 111agáénak tekinti az angol egyházat, nem tűr maga felett egyházi kérdésekben sem döntőbírót. Az egyházi földek visszaadásáról is úgy rendelkezett
38
39
törvényeiben, mintha az a királyi domínium részét képezné: „Utasításomra vissza ke ll adniuk püspökségeimnek és apátságaimnak minden uradalmat és uradalmi földet, amelyet püspökeim és apátjaim nekik adtak az én püspökségeim és apátságaim birtokaiból; ha nem adják vissza az én egy házaim birtokaihoz tartozó olyan javakat, amelyeket mindeddig jogtalanul tartottak kezükben, a ti kötelességetek őket akarva, nem akarva restitúcióra szorítani." A Hódító kikényszerítette, hogy a pápa is beleegyezzen abba, hogy angol ember a király jóváhagyása nélkül nem ismerhet e l semmiféle pápai tekintélyt; báró vagy királyi tisztségviselő egyházi bíróság elé nem állítható, egyházi büntetéssel nem sújtható. Semmilyen pápai, zsinati vagy káptalani gyű lési határozat nem érvényes Angliában, amíg a király helyben nem hagyja. A - magyar történelemből is ismerős -királyi tetszvényjog (placetum regium) biztosította, hogy uralkodói ellenjegyzés nélkül még a legfőbb egyházi rendelkezések sem juthattak át a Csatornán. Azt hozzá kell tenni viszont, hogy olyankor történik mindez, amikor a pápai trónuson a nagy VII. Gergely ül, a normannoknak mégis sikerül megnyerni támogatását s elérni azt, hogy szemet hunyjon az angol király által megkaparintott invesztitúra felett.
40
l.
HENRm:, „AZ IGAZSÁG OROSZLÁNJA''
(1100-1135)
(\ Hódító fiai közül sem a legidősebb, Róbert, Normandia hercege, sem 1• .111gol trónon őt követő II. Rufus Vilmos (1087-1100) nem örökölte apja p1 dit ikai tehetségét, a legfiatalabb, a „Könyves" (Beauclerc) cognomennel illa ll'Lt I. Henrik (1100-1135) viszont igen. A Hódító műve megtartása azon11111 nem lett volna lehetséges I. Henrik kormányzása nélkül. 1066-tól egy olyan korszak vette kezdetét Angliában, amelyben az or11.1g sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott az angol királyok francia l11 1hérurakként birtokolt tartományaival, s ezen keresztül a feltörekvő Capetl 11 :i lyok Franciaországával. Az angol-francia konfliktusok évszázados tört é 111·1e szint e abban a pillanatban kezdődött, hogy a normandiai herceg angol l1 1ldre lépett, s így a hercegség hatalmára féltékeny francia király, I. Fülöp és 111.ís francia bárók kihasználták a kínálkozó alkalmat és a sebezhető Normandi111.1 támadtak. A fra ncia király Anglia és Normandia egyesítését akarta meg11 l\:1clályozni. Amíg a Hódító élt , ő meg tudta fékezni az ellene áskálódókat 111•negben halt meg, éppen egy franciaországi város ostrománál-, de 1087 111(\ n Angliának súlyos problémákkal kellett szembenéznie. A gondot az okoz1.1, hogy Vilmos legidősebb fia, Róbert (Curthose, „Rövidcsizmás", vagy más 1•1telemben „Rövidnadrágos") örökölte nagyapja, Ördög Róbert legrosszabb 111 lajdonságait, s apja e llenfeleinek kiváló eszközévé vált, többször fellázadt 1•llcne. A tetejébe még Normandia örököse is volt, ugyanis apja még 1066 l' l őtt rátestálta a hercegséget, s a normann bárók le is tették kezébe a hűbé11 esküt. Vilmos már nem ve hette el a fiától Normandiát, s ennek politikai 11 1 űve látta kárát, hiszen uralkodásának legfőbb célja Anglia és Normandia q ~yesítése volt, és semmiképp sem akarta elszakítani a kettőt egymástól. l\ énytelen volt azonban felosztani birodalmát, ha nem akarta a hitszegő Rólil•ttet Anglia trónján látni. Így második fiára, Vörös („Rufus") Vilmosra hagy1:1a koronát.
41
11 l.1)\ns tehetségű uralkodó. Pénzügyeit káplánja, Ranulf Flambard, clurhami fi p•1h 111Lézte: ma már hajlik arra a történetírás, hogy éppen egy egyh:ízfi,
Róbert éveken keresztül harcolt a trónért, minden eszközt bevet ett. A kontinens en egészen másfajta kép él róla, amely mentes az anglo-normann források negatív jellemrajzától: az általunk ismert Normandiai Róber t Európa egyik leghíresebb lovagja, az istenfélő ne mes mintaképe, az első keresztes hadjárat hőse. Angliában vis zont ő a gonosz pártütő, az országot eláruló lázadó. Nem lehet neki felróni, hogy a franciák oldalára állt, hiszen nem kötötte semmi Angliához, Franciaország egyik legnagyobb bárójaként éppen olyan önfej ű politikát folytatott, mint apja. Az anglo-normann tartományok felosztása semmiképpen sem volt jó senkinek, hiszen a bárók bárki pár tjára is álltak, vagy az angliai, vagy a normandiai birtokaikat elveszítették: így mindkét testvér pártja az egyesítésért küzdött, Rufus is bejelentette igényét a hercegi címre, s hadjáratra vonult a Csatornán túl. Rufus kétségtelenül kiváló katona volt, „kitűnő harcos, de kevéssé vallásos", az uralkodásra azonban teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Kiütközött benne ősei viking vére , Angliában is úgy járta a vidéket, mint a sagak törzsfői: hónapokig beszállásolva tar totta egy-egy városban udvartartását. Az angol köztudatban is úgy él, mint a kegyetlenségekben tobzódó barbár zsarnok. „Majdnem minden alattvalója gyűlölte" (Angolszász Krónika). Ez a kép azonban elsősorban a klerikus szerzők tollából származik, akik nem nézték jó szemmel, hogy Rufus vakanciában tartott több papi javadalmat. Nem igaz azonban, hogy semmibe vette volna a vallást és az egyházat, nem kellett tartani a pogánys ág visszatértétől, ahogyan a monasztikus történetírók fanyalognak. Rufus a király fölébe emelkedni kívánó gregoriánus univerzalisztikus gondolat hívei szemében számított fekete báránynak, nem volt gyökereiben egyházellenes, nem üldözte a papokat, dc - ahogyan apja sem - nem kívánta az egyház javára csorbítani uralkodói tekintélyét. Igaz, a klerikus szerzők úgy vélik, „Canterburyi Szent Anzelm üldözésével magára vonta a gyűlölet fullánkját, amely kioltotta életét" (Salisburyi János: Policraticus) - célozva ezzel vadászbaleset okozta halálában az „isteni kézre". Semmi alapja sincs azoknak a közkeletű képzeteknek, amelyek Véres Máriához vagy III. Richárdhoz hasonlítják „elvetemültségét". A szerzetes szerzők elvakultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amikor Rövidcs izmás Róbert megtámadta Rufust, az angol egyház kitartott a király mellett, fenntar tásait félretéve: függetlensége sokkal többet nyomott a latban, mint a király „istentelensége". Rufusnak a politikához, a kincstár ügyeihez nem sok affinitása volt, de vaskézzel kormányzott, rendkívül s zoros kontroll alatt fogta az ország egész területét, főhűbéresi jogait megkérdőjelezhetetlenül fenntartotta, s azoknak a szokásjogot felborítva szerzett é rvényt. Kíméletlenül behajtotta a reliefet (relevium, a hűbéres örökösének birtokba iktatásakor szede tt illeték), sokszor a jogos összeg többszörösét kényszerítve ki és gyámsági jogát kihasználva megvé tózta a hűbéresek női örököseine k házasságát. Katonakirályként kormányzott, magas jövedelmekre tett szert, de azokat többnyire felélte. Nem volt tehát velejéig romlott, legfeljebb a középkori mércével mér-
1 l 111111.11 cl volt az, akine k a számlájára írható az angol föld kiszipolyozás a 1 ltl.1111:t danegeld kétszeres beszedése). Rufus kormányzata minde nesetre 111 p111 1Losítást szolgálta, ha a centralizáció meggondolatlan és erőszakos 1 l.r 11tikkcl is történt, de a király sikereként könyvelhető el, hogy tovább ' 1111111 l<>ll az uralkodói tekintély, s erre tudta építeni I. Henrik saját, sokkal l ll1111111 11iltabb rendszerét, s ezt a központosítást Anglia népe Rufus után már 11t l 1· 11•;11ak érezte. Mindezekkel előkészítette a talajt a későbbi reformokra. 1'11111 •1•;ikerének tekinthető az is , hogy ha zálogként is , de visszaszerezte 11 11111o111cliát, s elfoglalta azokat a francia grófságokat, melyekért apja harcolt, 1111 lohl>, a skót trónra a saját jelöltjét juttatta. 1 l lt'nrik, aki viszont a hagyományos viking eszességet s a Hódító poli1il .11 <• líirelátását örökölte, úgy gondolta, ő sem akar lemaradni a koronáért f1 1h 1.1lnlt harcban. A legendák szerint Rufus halála - egy eltévedt nyílvessző 1111111:i vadászbales et - is az ő műve volt, bár a korabeli fo rrások egyikében 1 111t: ilílljuk a leghalványabb nyomát a testvérgyilkosságnak. Henrik okosan 1 1•l1·kcdett, mielőtt Róbert észbekaphatott volna, megkoronáztatta és megtl.1·.1.Latta (rex electus) magát. Nem öröklés jogcímén szerezte meg a trónt, 111 11<·11 azt idősebb Normandiai Róbert örökölte volna. Koronázása még az '''"" feltételeinek sem felelt meg, hisze n a londoni püspök kente fel. Hogy 1 1111<1gatókat nyerjen, vállalta, hogy nem folytatja Rufus politikáját. Annak, l1 11~!~' 1[e nrik uralkodhasson, felté telei voltak: az őt megválasztó báróknak 1J! \' hillevélben ígére teket tett. Az angol alkotmányosság első dokumentu111.i :iz T. He nrik által kiadott koronázási charta (Carta Libertatum, 1100). A ' h. 11 tában a király megígérte, hogy nem tartja üresedésben a papi javadal111.ilrnt; ne m szed önkényes reliefet; és a lovagokat mentesíti a geld alól. A 1 li.11 L át aMagna Carta előképének tekintik, bár nem teljesen alulról szerve' ' '' lő elégedetlenségi mozgalom követelt e ki, hanem a király is úgy látta jó11.1k , hogy ezzel s zilárdítsa meg bázisát. A charta ugyan nem fogalmaz meg 11il'orrott rendi igényeke t, E urópában egyedülálló alkot mányos dokumenl11111 , a királyi jogosítványok meghatározott, törvényes keretek között tar tá•„ 111füködik. A későbbiekben is a királyi tekintély alkotmányos korlát ozása ·zcti a bárókat és prelátusokat, amikor követelik, a király kérje ki 'tanácsu11.il' (counsel) . A bárók counseljére hivatkozva fogadtatta el Henrik a nőági 111iikösödést, amikor lányát, Matildát a trónra jelölte. Matilda is electusként lq >ctt a trónra, s ő is a henriki chartára tett esküt. A charta ellenére sem tudta Henrik maga me llé állítani az egész anglo11ormann nemességet, Normandiai Róbert hívei, a hírhedett rablólovag Robert dl· Belleme, Montgomery ura, Shrewsbury earlje vezetésével az észak-nyuJ!:tti határtartományokban fellázadtak, Róbert partra is szállt Angliában, de l lenrik ügyes kompromisszumot kötött: érezte, hogy kevés még az ereje a ll'gnagyobb normann bárók elle nében, s megegyezett bátyjával, hogy évi
42
43
1
'1
adót fizet, s formailag vállalja Normandia hűbérét. Ellenfeleit azonban hosszas harcok árán felmorzsolta, a legnagyobb bárókat is „vagy bebörtönöztette, vagy kirekesztette örökségükből" (Salisburyi János: Policraticus). Sietett megnyugtatni híveit, hogy csak időleges a kapituláció: 1106-ra megszervezte saját seregét, biztosította a hátát Angliában, leverte a Montgomeryket és Tinchebrai-nél legyőzte a Rövidcsizmást. Henrik indította el a Franciaország kárára történő angol terjeszkedést, „félték a gallok erődjei". A csatát az angol patrióta történetírói hagyomány Hastingsért való e llencsapásként ünnepli, minthogy a Hódító fia által „a normannok hadművészetére oktatott szászok" az ellenség földjén partraszállva győzelmet arattak és elfoglalták Normandiát (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Ez természetesen nem felel meg a valóságnak, hiszen Henrik seregének zömét az angliai normann nemesség adta, s csak kisebb részben voltak jelen angolszász népfelkelők és zsoldosok. A valóság az, hogy itt normannok csaptak össze normannokkal, s az immár angliai központú normann dinasztia megszilárdította hatalmát a hercegségben is. Róbert fogságban halt meg, bátyja, a király még ahhoz sem járult hozzá, hogy holtában visszatérj en hercegségébe és normann földben nyugodhasson. Gloucesterben jutott neki nyugvóhely, Normandia „mindörökké" Anglia királyaié lett. A Hódító legkisebb fiát eredetileg egyházi pályára szánták, így a későb biekben kiemelkedett műveltségével, ő lett Európában a litteratus király archetípusa. Malmesburyi Vilmos és Salisburyi János is közli legendás aforizmáját: „Az írástudatlan uralkodó koronás szamár" („Rex illiteratus, asinus coronatus"). A forrásokban I. Henrik a jogrend és béke bajnokaként tűnik fel. Főleg azonban azok tulajdonítják kifejezetten békés időszaknak uralkodását, akik már megélték a halálát követő, rivális trónkövetelők, Blois István és Matild közötti polgárháború (1135-53) viszontagságait. Könyves mellékneve ellenére nem volt filozófus vagy bigottan vallásos uralkodó, igazságos jelzője ellenére nem volt jogtudós-király, amihez igazán értett, az az okos politizálás, „elővigyázatosság és bölcsesség" volt. Ugyesen kormányzott, roppant teherbírással és energiával: tudni akart mindent, és „nem is volt semmi, miről tudomást ne szerzett volna „. figyelmét semmi nem kerülte el". „Az ország fötisztviselőinek és nagyjainak minden ügyét részletesen ismerte." Szorgos munkával le is tudta gyűrni e llenfeleit, „féken tudta tartani a nyughatatlan nemességet. .. megtörte a kis zsarnokok merészségét" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). „Hajlíthatatlan volt az igazság uralomra jullatásában'', „kérlelhetetlen szívvel üldözte a latrokat", példát statuálva „büntette meg a béke ellen vétőket" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Kemény kézzel tett rendet, ha kellett, leromboltatta az engedély nélkül emelt várakat, és törvény elé állíttatta a hatalmaskodó bárókat, visszavette Rufus mértéktelen adományait. Nem volt a Hódítóhoz hasonlítható katona, de igen jó szervező: neki tulajdonítják a mondást, hogy „anyám parancsnoknak szült, nem közkatonának" (Malmesburyi Vilmos:
A király egyik legfontosabb szervezeti újítása a pénzügyigazgatás központosítását szolgáló Exchequer (Scaccarium) létrehozása volt. A kifejezés, „sakktábla-kamara" (chequer=sakkozó; Lat. scaccarium=sakk, sakktábla) 111man ered, hogy egy sakktábla rajzolatú terítővel leterített asztalon végez1<·k - zsetonokkal - a királyi jövedelmek könyvelését, számoltatták el éven1l' kétszer, Húsvétkor és Szent Mihály napján a sheriffekel a kezelésükre bíwtt ki rályi javakról, a sheriff 'uradalmáról, gazdaságáról' (sheriff's farm) . ~ 1úködését a „Párbeszéd az Exchequerról" (Dialogus de Scaccario ), egy II. 1lenrik-korabeli kincstárnok, Richard FitzNigel vagy FitzNeal közgazdasági 11aktátusa szabályozta. Az Exchequernek idővel állandó hivatali apparátusa ll'Lt, a kincstárnokok, „kamara bárói" kiváltak a kancellária, a háztartás és a , 11ria regis keretei közül. (A brit pénzügyminiszter ma is a Chancellor of the 1„:rchequer címet viseli.) A központi adminisztráció fejlettségét dicséri, hogy .1z elszámolások alkalmával királyi könyvvizsgáló (calculator) is jelen volt, s l'lőzőleg ő számolta ki s írta a „Tartozik" részbe az adott megyéből várható 11ivedelmeket, ezzel pedig meg kellett egyeznie a sherijf által beszedett ösz'iZcgnek. Azért volt erre szükség, mert a Hódító halálát követő években la1.1Jlt a megyék ellenőrzése, s a sherijfek nem fizették be a királyt megillető 11'1vcdelmek egészét. Az Exchequer azonban nemcsak az ispáni visszaélések 111cgelőzésére szolgált, hanem fontos előrelépést jelentett a financiális adminisztráció terén, azzal, hogy meg is őrizte ezeket az adatokat: minden elszá111olást leltárba vettek, s ezzel pontos képet nyert a kormányzat az egyes 111cgyék gazdasági helyzetéről. 1156-tól maradtak fenn a felj egyzések, s két 1·\· kivételével figyelemmel lehet követni akár a 11. század angol királyi be11'-Leleit is az összeírásokban (egymáshoz varrva és hosszú tekercsekbe, 1 siivekbe hengergetve, Great Roll of the Exchequer, közkeletű nevén Pipe /1'11/ls ). A vitás esetekről szóló feljegyzéseket, pereket a Memoranda Roll-okba lnglalták. A figyelemre méltóan magas jövedelmet (a 11. század végén, a 12. •,zázad e lején 8-10 ezer font, a 13. század elején évi 22 ezer font) nem-
44
45
(;esta regum Anglorum). Henrik erős kézzel kormányozta az országot, a Liirvény szavát betartatva. „Alattvalóinak összes vitás ügyében 6 volt az cgyet cmes bíró" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). Tovább erősítette a iusticiarius pozícióját, hú támasza a kormányzati munkában, főbírója, külföldi tar tózkodásai alatti helytartója (viceregens) Roger le Poer, Salisbury püspiike volt, „a király után a második mindenben" (Peterborough-i Kr6nilw). i\'Iíg a Hódító műve a normann fegyvereken nyugodott, és a donjonokba ültetett hely6rség s a normann bárók területi ellenőrzése biztosította a korona hatalmát, fia már a törvény erejével tette meg mindezt. Törvényalkotó 111unkája kimagasló a középkori angol királyok közül, s a szász és a normann szokásjogot statútum-joggá ötvözte törvénykönyvében (Leges Henrici primi). 1\ történetíró Malmesburyi Vilmos is hangsúlyozta, hogy „megújította az ősi liirvényekct" (Gesta regum Anglorum).
csak az államszervezet kiépítésébe forgatták vissza, hanem egy tekintélyes számú, többnyire íjászokból álló zsoldossereg fenntartására, ami különösen hatékonynak bizonyult a normandiai és francia hadszíntereken. Egyes kutatók olyannyira magasztalják Henrik államát, hogy a modern állam alapjának lerakását látják reformjaiban. Annyi mindenesetre tagadhatatlan, hogy hosszú századokra, egészen a jelenig meghatározta az angol államszervezet fejlődését és a középkori nyugaton páratlan, a rómaiak óta ismeretlen koherens kormányzati gépezetet hozott létre. Centralizált adószedési rendszerét egész Anglia nyögte, nem véletlen, hogy az Angolszász Krónika tele van a kemény adók elleni panaszokkal és a csalók, az adózás alól kibújók elleni rendkívül szigorú retorziókkal. Igen nehéz volt Rufus Vilmos és 1. Henrik viszonya az egyházzal, különösen a canterburyi érsekkel, Anzelmmel (1093-1109), aki itáliai volt, egy normann kolostorban tűnt ki, viszont a lojalitás kérdésében, mint Anglia prímása, ellenkező álláspontot képviselt, mint a király. Anzelm elsődlegesen a pápa híve voltak, abszolút mértékben gregoriánus reformista, s nemcsak a regulációkat illetően, hanem a pápa és a világi uralkodó viszonyában elfoglalt nézeteit tekintve is: nem rendelt a pápai hatalom fölé egyetlen világi tekintélyt sem. Természetesen az ellentétek az invesztitúra problémájában csaptak össze: Anzelm a szigorú gergelyi elv platformjára helyezkedett, s kijelentette: az angol egyházban a klerikusok nem tehetnek hűbéri esküt a királynak, egyedül a pápa hivatott a beiktatásra. 1. Henrik nem volt hajlandó behódolni a gregoriánus politikának, Anzelmet száműzték. A király klerikusa, a Yorki Névtelen pápai bullát is hamisított, mely a királyi hatalom felsőbb rendűségét hirdette. „Az angol királyok Anglia minden templomának ... elismerését és védelmét é lvezik ... és folyamatos pápai legátusi tisztségben részesülnek" (De consecratione pontificum et regum). Ezért is újította fel Henrik a ké zrátétellel való gyógyítást, nem maradva el a Capetingektől, meghonosítván a király szent erejébe vetett hitet. A pápa nyomására azonban Anzelm 1107-ben visszatért, és a Westminsteri Konkordátumban kompromisszumot kötöttek: a király is visszakozott - nem volt ajánlatos s zembeszegülnie az egész Európát felrázó II. Orbánnal - s lemondott a főpapi gyű rű és a pásztorbot átadásában gyakorolt invesztit úrájáról, továbbá királyi tekintélyében gyökerező spolium- (az elhalálozott prelátusok anyagi javai a királyt illetik) és regalia-jogáról (a vakanciában, üresedésben lévő javadalmak haszonélvezete). Anzelm keresztülvitte, hogy a püspököket a káptalan válassza, de a király ragaszkodott hozzá, hogy a választás a király jelenlétében vagy udvarában legyen tartandó, s akire a kanonokok testületének választása esik, tegyen a királyra esküt, mint vazallus, mivel a javadalmi birtokok élvezőj eként hűbérbirtokos is. Csak ezután vált teljessé a felszentelés, királyi eskü nélkül nem lehetett püspök: a beiktatás kétfázisúvá tétele viszont csak
46
egy időre rendezte a konfliktusokat: II. Henrik az 1164-es Clarendoni f (o11 s-
litúci6kkal felrúgta a konkordátumot. Nehezen lehet elhomályosítani a népnyúzó francia-normann bárók képét, de el kell mondani, hogy már 1. Henrik (1100-1135) is szerette hangoztatni s erősíteni „angolságát" (ti. Angliában született), és megpróbált az angolok királya is lenni, jó kapcsolatokat kialakítani a szászokkal. Nemcsak egy kézben akarta egyesíteni apja, 1. Vilmos országait, hanem törekedett a szászok és a normannok közötti ellentétek kisebbítésére. „Ha bűnt követlek el, egyaránt megbüntetett angolt és franciát" (Angolszász Krónilza). Egységesíteni kívánta az ország népét, ahogyan az államszervezetet is. EgyesíLette a normann és az ősi angolszász dinasztia, wessexi Cerdic vérét: „derék angliai nemzetségből eredő" hercegnőt, az utolsó szász herceg, Száműzött Edward - Vasbordájú Edmund fia - leszármazottját, Skóciai Editet (Matild) vette feleségül, így gyermekei „Anglia királyi fajából származtak" (Angolszász Krónika). Ellenfelei, fivére, Róbert herceg gúnyosan úgy is hívta a királyi párt, mintha lealacsonyító angolszász nevet vettek volna fel („Godric és ( ;odgifu", Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Henrik legidősebb fiát, Vilmost angolszász módra címezte trónörökösnek, /Ethelingnek, jóllehet mellékneve már franciásan, Adelinként honosodott meg a normann udvarban. A Hódító fia ápolta Hitvalló Edward kultuszát, az ő megrendelésére íródott a szent életrajza, a VitaAeduuardi. Írója, Osbert már arról számol be, hogy „ma Anglia trónján angol vérből való király ül, s ugyanezen vér csörgedezik e két magból származó püspökök, apátok, bárók és lovagok ereiben 1:->" . A király maga is „átvette" a Hitvalló gyógyító uralkodói karizmáját, érin1l-ssel gyógyított görvélykórt, „azt állítván, a királynak örökletes alapon áll hatalmában e betegség meggyógyítása, a királyi ház kiváltságaként" (Malmeshuryi Vilmos: Gesta regumAnglorum). A Hódító „békeszerető" fia még Harold l
47
. A „REimTIYEÁG LOVAGJAI": A P LANTAGENETEK I. Henrik Európa egyik legszilárdabb uralmát valósította meg. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy rnindkét törvé!).yes fiú örököse, Adelin Vilmos és Richard is gyan ús körülrnéllyenüíött vízbe fulladt. Sokan merényletről beszéltek, s a franciák kezét látták abban, amikor Blanche Ne/ nevű hajójuk sziklának ütközött és elsüllyedt, s tudni vélték, hogy a „tengerészeket bőségesen itatták, a kelleténél több bort nyakaltak, . . . s fogadkoztak, megelőznek minden más már úton lévő hajót" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A teljes királyi udvart szinte lefejezték, „odavesztek sokan a királyi háztartásból, kamarások, ajtónállók, étekfogók, és számtalan udvari ember" (Angolszász Krónika). S élt még börtönében Nor mandiai Róbert herceg. Henrik műve egycsapásra válságba került, de hétévi munkálkodás árán sikerült elfogadtatnia báróival lányát, Matildát az angol trón örökösének. ~s-;eíaTIITa1f\iöTrI(Öszönhet6, hogy egy kitűnően s-ze~vezett központi kormányzat állt mögötte. Ugyancsak ügyes politikai meggondolásra vall az is, hogy egy sokat érő politikai házasságot szervezett lánya számára: Matilda már ugyan özvegy - férje V. Henrik német-római császár - volt, apja pecrrg-aTinak a grófságnak az örököséhez adatta hozzá, amely Normandiával állandó vitában és harcban állt különbÖző terilfetrkérdésekben: A!Ü9.!!.. gr_Qfjához, Szép Gg_ttir:i~dhe.~_(Geoffroy le Be!). 1128-ban azonban I. Henrik még remén~tt, hogy újabb fiúutódja születik, s maga sem gondolta volna, hogy annak a 16 éves fiúnak az ölébe pottyan öröksége, akit azér t szemelt ki lánya férjéül, hogy a kontinensen legyen egy erős szövetségese. Gottfried egycsapásra trónusra ültette családját.
A l(_o[pem Plantagenetekként isiperte Anglia kir_ály<E!, ~ar1em Anjoulil'liekként, Angevinként. Gottfried, Anjou grófja - aki a sisakja mellé tűzött, 1\ 11jouban honos rekettyeágról a „plante genet" -ről a Plantagenet melléknevl'L kapta - egy házassággal lett a későbbi angol királyok, a Plantagenetek us:ilyja. A szakirodalom is Anjouknak nevezi a dinasztiát, egészen 1202-ig, .1111íg az Anjou grófja címet is viselték. A Plantagenet nevet akkor fedezik fel 11 jra, amikor az 1260/70-es években az Anjou családnév „foglalt" lesz, a kor1.il'sak egyértelműen az új Anjou-ház megalapítójához, Károlyhoz kötik. Az i11 1gol trónnak pedig szüksége volt egyrészt egy saját, Franciaországhoz ke1 (·sbé kötődő eredetmítoszra, másrészt egy önálló, a szigetországhoz egyre •1w rosabban kapcsolódó s mindinkább angollá váló dinasztikus múltra. Ezért l1'< lczik fel újra Gottfriedot s az ő rekettyeágát. A „rekettyés" nevet, bár ma l11n;sának tűnhet, nem szégyellték, hiszen például a Capetek is egy egysze11í rcjfedőről kapták nevüket. A rekettyeágat mint lovagi jelvényt ismer ték .i 1:·l . század előtt is, de családjukat Anjou néven illették. II. Henrik három111•gyed-franciaországnyi bir tokairól is csak „Anjou-birodalom" névvel szól1.ik a krónikások.
A háromoroszlános - a heraldika nyelvén arany leopárd - Plantagenet címer ma is Anglia címerpajzsában található, amely így egy francia bárói családhoz, Gottfried (Geoffroy), Anjou grófja leszármazottaihoz köthető, akik .~et - egyébként francia - n~n angol diriasz.tiát-t:ei:emtettek.
1135-ben nem Matilda volt az egyedüli pályázó az angol trónra: ugyan a l1.ír(Jk elfogadták Matilda öröklésének legitimitását, de amikor eltűnt a Hen1ilc király jelentette összetartó erő, sokan meginogtak és férfira szerették \'nlna testálni az országot. Akadt is egy jelentkező, István, Blois és Boulogne w Mja, egy francia pair, aki női ágon szár mazott a normandiai hercegi házból (Vilmos lányának, Adelának a fia volt). A bárók egy része nem nézte jó szem1111' 1, hogy Matilda révén a franciaországi tartományi harcokban szembenál111 iirök ellenfeleik, az Anjou-grófok megkaparintják mindkét címet. Nagy •116mban csatlakoztak Blois -i István táborához az anglo-nor mann nemesek, 111t'·g maga Roger, Salisbury püspöke is Istvánt ismerte el. Jóllehet korábban lt'lcsküdött Matildára, István, amikor Henrik meghalt, partra szállt Angliáli.111 és megkoronáztatta magát (I. István, 1135-1154). Természetesen ő sem .i semmiből tűnt fel, már régóta I. Henrik hű tanácsadója volt, s tekintélyes 1t ·1·iileteket kapott adományként Angliában is. Matilda elmenekült az országból, s csak akkor tért vissza, mikor eléggé r·1li811ek é rezte a táborát, ame lyben nagy számban voltak angolszászok is: 11:!9-ben szállt partra s két év múlva a Matilda-párt fő motorja, Henrik tör\ 1·11ytelen fia, Róbert, Gloucester grófja Lincolnnál legyőzte Istvánt és börli\11be vetette. A Császárné is megszervezte saját udvartartását és kormány'll.l' rveit. Kettészakadt az ország, megkezdődött a polgárháború. A Blois-i olil.ilL egy másik Matilda, Boulogne-i vezette, István felesége („a két Matilda l1:il>orúja"), s olyan jól tartotta a fron tot, hogy a Császárnéből sosem lett Ki1.ilynő, ugyanis nem tudott bevonulni Londonba és megkoronáztatni magát. l\ i1·:ífynó'ként nem címeztethette magát, ezért „az angolok úrnőjét" (Lady of 1111' english) használta, felújítván Nagy Alfréd leányának, .t'Ethelflrednek a cí111i'·LMercia királyságában, ezzel kötődve is - legitimitását erősítendő - az
48
49
ősi szász dinasztiához, hiszen ő anyja révén Cerdic wessexi dinasztiája vérét hordozta magában. Később István kiszabadult, állandósult a két uralkodó, két ország állapot. Akkor mozdultak ki ebb61a helyzetből, amikor nyilvánvalóvá vált: az Anjouk megelégednek az időközben elfoglalt Normandiával, s nem sietnek Matilda segítségére. Így a császárné visszavonult, 1148-ban átadta a hatalmat Istvánnak. István király az angol történele mben a klasszikus példája a gyengekezű, bár jóindulatú uralkodónak, aki a legkevésbé volt arra kompetens, hogy a trónra üljön. Határozatlan volt, nem értett a kormányzáshoz, elszórta Henrik kincstárát. Az Angolszász Krónika szerint is „jámbor, istenfél ő ember volt, együttérző, még az ellenségeivel szemben is nyájas". De a polgárháború és az erélytelen kormányzás miatt a források többsége soha nem tapasztalt anarchiáról beszél. Maga István gestaírója is úgy látja: „Anglia a béke otthonából a romlottság és a viszály földje lett" (Gesta Stephani regis); azt pedig mindegyik krónikás hangsúlyozza, hogyan uralták a vidéket a rablólovagok a központi hatalom tehetetlensége következtében. A várurak „védelmi pénzt" szedtek, nem kímélték az egyházakat sem, felégették a falvakat, bevete tlenül maradtak a földek, pusztílott az éhínség. Még a kiváló filozófus, Salisburyi János is eképpen vélekedik róla: „Mert Isten, meg akarván büntetni a nép gonoszságát, miután felbomlott a szövetség, amelyet a főneme sek esküje erősített meg az Igazság Oroszlánjának leányával, hagyta, hogy jövevényeknek kedvezzenek, és hogy a mást megillető királyságban olyan ember uralkodjék, aki megveti a jót és méltányost, akinek ügye a méltánytalanságon és hűtlenségen alapult, és aki a fegyelmet olyannyira elhanyagol- , ta, hogy már nem is uralkodott a papság és a nép fölött, hanem inkább izgatta és egymásra uszította őket, mindenkit maga ellen ingerelt; a jog mértéke az erőszak volt.[ . . .] kezet emelt az Úr felkentjeire is" (Policraticus). Az Angolszász Krónika úgy festi le a korszakot, hogy „a gonoszság uralkodott, Krisztus és angyalai mély álomba zuhantak". Huntingdoni Henrik részletezi, István milyen „szörnyű kínzásoknak vetette alá ellenfeleit" és hogyan szipolyozta ki az egész ország népét „különböző adókkal és sarcokkal" (Historia
p1 1•1piiköl is. A bárók érdekében éppen az erőskezű kormányzat állott. Nem 1 ill lffakori, hogy rablólovagok dúlják a falvakat, maguk a lordok is érdekell 1·k voltak, hogy fenntartsák helyi befolyásukat. Kézbe vették az igazság-
''''IHfüatást, rendet teremtettek a megyékben. Egyik trónkövetelő terülel1•11sem omlott össze 1. Vilmos és 1. Henrik normann államszervezete, s en1wk kiiszönhetően tudott arra építeni II. Henrik.
István azt hitte, az Anjouk megelégszenek Normandiával és a házasság111 11 született fiú, Henrik lemond trónjogáról. Ennek fejében még a francia ki1,1ly, VII. Lajos (1137-1180) is elismerte Normandia hercegének. Azonban , , ,,;szul becsülték fel a nagyravágyó Plantagenet ifjút, aki néhány év alatl I· 11r(1pa legnagyobb uralkodójává nőtte ki magát. 1 L53-ban meghalt István örököse, akit a trónra szántak, ugyanakkor a 11.ipu kat döngette Henrik. Plantagenet Henrik megtehette volna, hogy egy 1 •.:11{iban elsöpri, bitorlónak nyilvánítja és megfosztja a tróntól, mégsem tett 1·. l lenrik már ifjan tanúbizonyságát adta, mekkora taktikus. Inkább a kiq:yczésre játszott, mintsem egy elhúzódó polgárháborúban szerezze meg a h11rnnát. Megkötötték a Winchesteri Egyezményt, melyben István fiává fo~(.1d la Henriket. A szerződés, tekintve hogy E urópa leghatalmasabb bárója .1111 vele szemben, voltaképpen még Is tvánnak kedvezett. István egészen 1• h•! fogytiglan megtarthatta koronáját. Blois halála után Henrik megkoronáz1.i I l il magát, s Anglia ura lett.
Anglorum). Maguk a leírások sztereotipikusak, s ma már nem is tekintik hitelesnek őket teljes egészében. Az anarchiát rendkívüli módon eltúlozták a szerzők, két erőskezű centralizáló király közé helyezték Istvánt, s ennek fényében értékelték. Nem folytak hosszabb területpusztító hadműveletek, néhány évtől eltekintve nem uralkodtak háborús állapotok. A gyengekezű István mégis , mindennemű alkalmatlansága ellenére képes volt arra, hogy majdnem két évtizedig hatalmon maradjon Angliában . Nem volt politikai szervezőte
hetsége, de nem is volt az a „jóindulatú és együgyű" uralkodó. Veres~ge ellenére képes volt megtartania koronáját, nem tántorodtak el tőle hívei, s katonailag is meg tudta védeni saját országrészét. Gyenge jámborsága_ dacár~ több nagyhatalmú bárót is börtönbe vetett, még fő támaszát, a sahsbury1
50
51
II.
HENTHK, „AZ ANGOL JOG ATYJA"
A Plantagenet-Anjou-házat a kortárs történetírók rendkívül negatívan, olykor mélységes előítélettől átitatva ítélték meg. Nagyon nehéz pártatlan és objektív képet alkotni uralkodói személyiség.eikről. A .klerikus törté~et írók természetesen nem tudtak felülemelkedm azon, I])!!JeJ1.llJle.mik--acanterburyi érsekkel; s azon sem, hogy János alatt évékig interdictum sújtotti~z- or~szágo( s a·király az egyházi javakat lefoglaltatta. A történetírók hajlamosak Henriket s Jánost zsarnokként látni. Mindez elvonatkoztathatatlan maguktól a személyiségektől is. A Plantagenetek közmondás?san hev~_s vérmérséklettel voltak megáldva, rendkívül szenvedélyesek, h1hetetlenul energikusak és fáradhatatlanok voltak. Az Anjou-tetterő, a kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő természetük nem ismert lehetetlent. A „kiis~erhe tetlen és kimeríthetetlen" Henrik szinte egy „emberi fogatként haJszolta mindenhová kíséretét, akik mindig egy lépéssel le voltak maradva mögötte" (Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Mindent s mindenkit maga után rántott, nem tűrt ellentmondást és nem ismert akadályt. Szenvedélyes vadász volt, „az államügyeket is sokszor a hajsza közben intézte, ... s az udvarban s oha nem ült le, a tanács tagjait a végletekig kifárasztotta (Wales-i Gerald: Expugnatio Hibernica) . Olyan vehemenciával és energiával vetette bele magát az állam ügyeibe, mintha vadászaton lenne (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Ezért is maradt rajta mellékneve: „Curtmantel'', „Rövidpalástú", mivel nem a trónszékben ülve uralkodott, hanem egyfajta rövidebb tábori vagy vadászöltözetben adta ki utasításait, nem adva a francia udvarban meghonosodott etikettre. Sokszor nem is az udvarban hozott jelentős döntéseket, hanem a harctéren. Könnyen megértette magát az egyszerű halandókkal is, alattvalóival szemben igen közvetlen volt bárkivel szóba állt, bárki fordulhatott hozzá bizalommal (Walter Map: De n~gis curialium/Az udvaroncok hiábavalóságáról). A ceremoniális
52
1 1•111C-11yeket sem tartotta meg, ahol koronával a fején kellett volna megjeli 1111 11· (Hovedeni Roger: Chronica) . Fia, Richárd még ezen is túltett, lova 11\ 1•1µ,C-ből kormányozta birodalmát. f\ rsaládban szinte örökletes volt egyfajta dühroham, ami mindegyikükön 11\ ,du :111úrrá lett, ami a ~ortársaknak magát „a pokol haragját" idézte (Ralph/Radulpl 111•1 Niger: Chronicon)~IdőrőíÍdőre fékevesztetten tomboltak - a ,,Sátán 11\ 1'1 111<.:keinek~'J ~ttottálc„az_aljas §ZenJ~égtör:őket", amit az a legenda is 111v1<' i11 kábbmegalapozott, hogy Anjou grófjai Melusine-től, a Gonosz meg11 i1 1 ·si'ilésétől származtak. Clairvau:x-i Szent Bernát maga is úgy látta, hogy 111 \f'diigtől fogantak, s hozzá is térnek majd vissza" . .BeGket-T,amás.kUs ,átl 1111:1 :it. „örd~gfióka" II. Henrik királyt. Ez magyarázta a kortársak szárnál 1, l1ngy „az Ordög teremtményei" szinte örömüket lelték a kegyetlenketl1·•il a' 11, s hogy felfoghatatlan, démoni energia fűtötte őket. Valóban, főként l l1·111 ·ik és Richárd állandóan úton voltak, szinte sohasem pihentek, határtal 111 1·11c rgia fűtötte őket (Walter Map: De nugis curialium). Rendkívül kevés 11h i1 tiHal beért ék, még egy misét sem voltak képesek végigülni (Ralph/ Rail1 dp lt us Niger: Chronicon). Richárdot egyszerűen legyőzhetetlennek tekin11 11l'·k, akit emberkéz nem ölhet meg, „csak az ördög fogja elvinni" (Histoire ,/1 <.'11illaume le Maréchal). Jánost tekintették a legelvetemültebbnek közü11111, :1ki „sem Istent, sem embert nem tisztelve" dacolt mindenkivel, az egész 1 d.lf.(gal (Canterburyi Gervase: Chronica). Lehetséges, hogy zabolázatlan vi1•llt< ·désüket, az „Anjou-kórt" már-már patológiai esetként szemlélhetnénk, 1 1 ~ . drn lt kirohanásaik egy öröklött epilepsziára is utalhatnak, hiszen Henrik11 il 1, ·ljegyezték, hogy egy ádáz kirohanásában derékalj át, vánkosát vagy gyél 1'l1yst.őnyegeket tépett szét s tömte a saját szájába. Oroszlánszívű Richárd 11µ,y; 1kran „lángolt a haragtól" (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici 11 11 J1ili). Richárdnak olykor nem is lehetett a közelébe menni, sebzett vadl .11 1ként tombolt (Histoire de Guillaume le Maréchal). Devizes-i Richárd ér1•!1IL'tcsen festi le a bőszen dühöngő János királyt: „arca a felismerhetetlen •''l'.'H eltorzult, szemei tűzben égtek" (De rebus gestis Ricardi primi). II. Hen1d1 •'t.Cn kívül minden hájjal megkent ravasz róka volt, „gátlástalan", de sok1111· éppen abból adódott baja, hogy nem tudott tettetni, elhamarkodottan ki1111 11 1dta véleményét, „mindig őszintén, a szívéből beszélt". SalisburyiJános 1 l'rti.teusz_mell~k~evet akasztotta.rá, mint ak_0~.ánnilyen a iakotké"pes..fel• v1•11111, legyen az „ornszláu,.párduc, ~~gy_q,_pj}rn vagy, vadkan'.'. Ebből fiai csu11.111 egyet-egyet örököltek. Richárd, az_or.os.zlán képében, „csak a karddal •1/1·rzctt győzelmeket szerette, ahÜvá az ellenfele} verén át vezet út" (Wales-i 1,1 ·1·akVGiraldus Cambrensis: Liber de principis instructione). A ~i.ktoriánus l111té ne tlrás rendkívül_$öté_U<ée_~jJest.a,g,e~)á~ys her..cegi:_ő l _is, ő a' :Rígyó"; 11 h1 iirökkön-örökké hatalmas elődei árnyékában áskálódott, s soha nem lel.11•tl'tt tudni, hogy apja és Richárd harcában kinek a pártján áll. A történetl11JI< másik „vádja" az Anjou-vér „bírni vágyása", a hatalom- és földéhsége, 1111•ll yel birodalmukat egyre csak terjesztették, „megfélemlítették, leigázták
53
szomszédaikat, elpusztították földjeiket, és uralmuk alá hajtották a környező népeket" (Marmoutier-i János: Historia Gaufredi ducis). Plantagenet Gottfrieg nem jelentéktelen francia nemesi családból szármaiott, elég megjegyezni, hogy_apja, Fulkó (Foulque d' Anjou) azokban az években a rendkívül értékes jeruzsálemi király címet vis.elte, s a Szentföldön uralkgdatt (1 131-43). UtÓdaik- 1205-ig, egészen I. Amalrik leánya, Izabella királynő haláláig ültek a Szent Város trónján, ami óriási politikai hátszelet adott a dinasztiának az európai diplomáciában. Mi több, Izabella 1192ben Aquitániai E leonóra unokájához, Champagne-i Henrikhez ment nőül, így Richárd király unokahúga és unokaöccse együtt ültek J eruzsálem trónján. Gondoljunk csak bele, milyen tekintélyt kölcsönzött a francia királlyal hadakozó Plantageneteknek, hogy unokatestvéreik Jeruzsálemben uralkodtak, s a korabeli egyházban milyen befolyást nyertek ezáltal (vö. az egyetlen angol pápa is ekkor került Szent Péter székébe - Nicholas Breakspear, Iv. Adorján, 1154-59). Az Anjouk jó kapcsolatban álltak I. Henrikkel is, Gottfried húga a tengerbe veszett Vilmos trónörököshöz ment nőül. Részben ezért is sikerülhetett Gottfried fiának, Henriknek, a „császárné fiának" (Fitzempress), anyja hosszú trónharcait követően 1154-ben a trónra ülnie. A Plantagenetek szerencsecsillaga magasan ragyogott, hiszen~~...:.... r.ik a.kQ.L„legjobb pl!rtiját:.,.szer.e~te IT!~g,. még ha apjához hasonlóan egy ná"lánál idősebb nőt kellett is az oltárhoz vezetnie. 1152-ben birtokba vette azt a tartományt, j\quitái:iLáLametyre VI.. Lajos franciakirály-é s -minisztére, Suger apát hosszú diplomatamunkája eredményeképp~n tettek szert Franciaország uralkodói, cle VII. Lajos, mivel nem született fiúutód Eleonórával kőföffnázasságból, felbontatta azt. Az aquitániai hercegek mélyen megsértett leszármazottja pedig azzal kötött szinte hetek múlva házasságot, akitől István és L ajos a legkomolyabban tartottak. Eleonórával az aquitániai hercegség hatalmas tartománya - mely nem volt a francia korona hűbérese lett az angol korona örököséé. Hen~fü„Er~nciao~~zág_ veszedelmes ellenfelé-_ vé vált ölébe hullott..aJ.,oire-t6rNavarráig húzódó óriási tartomány. 1154ben pedigmegszületett a Pireneusoktól Flandriáig húzódó „Anjou-birodalom". A két házassággal gyakorlatilag 20 év alatt egy francia grófi család Európa leghatalmasabb urává vált. H enrik Franciaország k étharmad részét mondhatta a magáénak, 6 lett az ura Normandiának, apja révén Anjou, Maine és Touraine grófságának, az Aquitániai hercegségnek, a Poitou-i grófságnak, Saintonge-nak: birtokai a királyéinak többs zörösét tették ki, s geopolitikai szempontból is szerencsésen helyezkedtek el, harapófogóba fogva szinte beszorították a Capeteket Párizs környékére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak az Anjouk voltak megveszekedett hódítók és nem csupán nekik volt életelemük a terjeszkedés: már a normannok is úgy íté lték meg, hogy Közép-, Észak- és Nyugat-Franciaországban úgy tudják még inkább megszilárdítani pozícióikat, s egyre inkább
54
111egfojtani a Capeteket, ha területeket szereznek: HódíLó Vilmos Brct·agnc urát késztette hódolatra, s elfoglalta Maine grófságát; fia, II. Rufus Vilmos pedig Aquitánia megszállását tervezte. Az Anjou Birodalom a Pireneusoktól egészen Írországig húzódott: Béarn, /\ rmagnac, Bigorre, La Marche, Limousin, Angoumois (Angouleme környéke), Berry, Eu, Périgord urai is hűbéres fejedelmei voltak Anjou grófjainak <"s Aquitánia, illetve Normandia hercegeinek. A korabeli francia korona hű bértartományainak több mint kétharmad részét foglalta magában. Aquitánia hercegeinek uralma kiterjedt egészen a Toulouse-i grófság határáig, magában foglalta Agenais-t, Périgord-t, Gascogne-t, Auvergne-t, Ventadour-t, 'lt1renne-t; és Velay-nél megközelítette a Rhone folyót. Még Clermont-Ferrand1<'>l keletre, majdnem Burgundia és Bourbonnais határán is Plantagenet zász16 lobogott. Az Anjouk birtokai körülfogtak több ér~ekséget (Rouen, Tours, llordeaux, Auch) és egy sor püspökséget (Lisieux, Evreux, Bayeux, Rennes, Nantes, Périgeux, Le Puy, Limoges), ahol kíméletlenül érvényesítették kegy1iri jogaikat és híveiket tették az egyházmegyék élére. Tucatnyi nagy kolos1or élén állt Anjou-párti apát (St-Wand1ille, Mont-St-Michel, St-Evroul, Aurillac, Charroux, Bec, St-Savin). A bretagne-i hercegség örökösnőjével kötött há~asság révén Henrik legidősebb fia, Geoffroy nyerte el a hercegséget. Geoffroy halála után gyermeke, Arthur nevében az Anjouk kaparintották meg Bretag11c-t: „a király az egész örökséget hatalma alá vonta" (Newburgh-i Vilmos: 1fistoria rerum Anglicarum) . Már a névadás is a Plantagenetek politikai te hctségér61árulkodik, a legendák Arthurjának eljövetelét már régóta várták :1bretonok, s most Henrik valóra válthatta - a kortárs Monmouth-i Galfréd füal a Historia regum Britanniae-ben összegyűjtött Merlin-próféciákat i\ rthur névre keresztelt unokája révén. Joggal mondhatta ellenfeléről VII. 1.ajos, hogy „semmiben sem szűkölködik, van töménytelen embere, lova, :1 ranya, ezüstje, selyme, gyümölcse, vadja és minden egyebe". A francia kir(i ly „nem alhatott nyugodtan", hiszen Chateau Gaillard várának megépíté:,ével az Anjouk egy igen erős bástyát nyertek a Szajnán, s Párizstól mindii~sze 3-4 napi lovaglásra, kevesebb mint 100 km-re vonhatták össze csapal:11kat. Jellemző nevét is Richárd király adta a várnak, „hetyke, dölyfös" vár; d;1colva a franciákkal, ezzel is fricskát adván a Capeteknek. AJwrabeli_Anj.Q.~bir:odal!Jlat nem lehet államként felfogni, s egy mai or·:zághoz hasonlítani, hiszen csupán hűbérur_g_ság0k.kQ!!g_lom erátuma volt, 111elyet a~~~x~ogó nem trónjoga folytán, hanem hűbérorrtokosijoga folytán birto~olt. A korabeli krónikások sem írnak a kongfomerátumról egy :dla1:11'-~nt'. v~g~ együvé tartozó impériumként, legfeljebb Henrikjoghatósá1'.a, turisdictio-1a alá tartozó tartományokról, mint például Diceto-i Radulf < l'magines historiarum), minden egyéb elnevezés a későbbi korok történet1r6i terminológiája. Az Anjou-királyok éppen hogy figyelembe vették a külíinböz6 tartományi szokásjogot, külön pénzt ver tek Bretagne-ban és Íror„zágban, ellenezték, hogy Bretagne egyháza a Tours-i érsekség joghatósága
55
alá kerüljön, minden hűbérüket saját consuetudoja alapján kormányozták, a történetírásban meghonosodott kifejezéssel egyfajta laza konföderációban. Más nem kötötte össze ezeket a tartományokat, csak az uralkodó személye - aki a francia hűbéreiben nem gyakorolhatott uralkodói jogokat, csak vazallusikat. Erre hivatkozhatott a francia király minisztere, Suger, St. Denis apátja, hogy az angol király, akármekkora hatalma is lesz, mindig hűbéres fejedelem marad a Capetek országában, „nem természetes, hogy egy francia egy angol alattvalója legyen, hanem az a helyénvaló, ha egy angol egy francia hűbérese" (Vita Ludovici grossi regis). A birtokok nem alkottak államjogilag egységet, ezért sem válhatott a középkorban egységes regnummá. Imperium helyett legfeljebb „Henrik birodalmáról" beszélhetünk, amely mégsem volt más, mint a különböző tartományok laza konföderációja. Uralkodása vége felé pedig olyan tartományok közösségévé vált, amelyeket dinasztikus kötelékek és hűségeskük kötöttek össze. Mindegyik tartományt a maga szokásjoga szerint kellett igazgatni. Ahogyan az angliai bárók is féltek attól, hogy a normann és anjou-beli uralkodók francia szokásokat plántálnak át Angliába, ugyanígy voltak ezzel franciaországi hűbéreseik: Marmoutier-iJános szerint is Plantagenet Gottfried a halálos ágyán megeskette fiát, Henriket, hogy „nem fogja a normann vagy angol szokásokat Anjou-ra kényszeríteni" (Historia Gaufredi ducis). Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy a Henrik által kiépített adminisztratív és igazságszolgáltatási rendszer fokozatosan közelebb hozta egymáshoz az egyes tartományokat, főleg Angliát, Normandiát és Anjout. A tartománykonglomerátum vezetésében is voltak kialakult központok, amelyek jó néhány évtizede szolgálták a Plantagenetek hatalmát (Normandiában Caen és Rouen; Poitou-ban Poitiers; Touraine-ben Tours; Anjouban Angers). II. Henrik például Le Mansból és a Chinon várában épített, ma is álló Szent György-toronyból irányította birodalmát. Fiával, Richárddal és II. Fülöp Ágost francia királlyal (1180-1223) szemben az utolsó csepp véréig védelmezte „szent" városát, Maine grófságának a székhelyét, Le Mans-t, amelynek St. Julien székesegyházában apját, Gottfriedet temették el. János király is a kontinentális birtokokat tekintette országai központjának, s francia területei voltak számára „a tenger innetső fele" (Shakespeare: János király, II. felv„ 2. szín, Arany János ford.). Már Hódító Vilmos is úgy rendelkezett, hogy Caenban, a Szt. István kolostor ban helyezzék végső nyugalomra, s ne Angliában. Az általa alapított monostornak adományozta Anglia koronáját, uralkodói lándzsáját és jogarát. Szívében Normandia hű hercege maradt, „kedvenc" vára Falaise maradt mindig is, bármekkora hatalmat is összpontosított kezében a Csatornától északra. Matilda császárné élete alkonyán Rouenbe vonult vissza és Bec-Hellouin apátáságában, normandiai földben temették el. Az anglo-normann és Anjou-uralkodók trónralépte csak akkor vált teljessé, ha westminsteri koronázásuk után Rouenben, Tours-ban és Angers-ban beiktatták őket hűbéreikbe.
1 1fi4-ben szinte azonnal.háborúskodás vette kezdetét a 1?1antagenct és a 1 .qH' Li ng dinasztia között a .franciaországi tartományok miatt. Ezt nevezi a l11"1óbbi történeÜrás-,;eis(fszázéves háborúnak". VII. Lajos érezte a veszélyt, 1 111tír azt is meg akarta akadályozni, hogy Henrik partra szálljon Angliában. l1l,111 lagenet Henrik kiváló lovag volt, jól szervezett grófi serege mellé zsol1lc J'lnkat is fogadhatott Európa legnagyobb vagyona birtokosaként, így a csel c•lv er6kből felálló francia sereg nem jelentett neki akadályt. Hosszadalmas lii11li6llapot ugyan nem volt, de újra és újra kiéleződtek az ellentétek. A kró111l1risok úgy látták, a „királyok soha nem voltak sokáig békében, népeik pedig hozzászoktak a fejedelmeik öntelt ostobaságai" okozta állandó háborúsl 11tl,íshoz (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Már az is gon!1111 okozott, hogy Anglia királyának hűbéri esküt kellett tennie Franciaor' il}( királyának, s „az soha nem ismerte el a másikat feljebbvalójaként" (Diceto-i l\ .iclul f: Ymagines historiarum). Oroszlánszívű Richárd is valószínűleg elhit l1• 111agáról azt, amit VI. Henrik német császárnak mondott fogsága idején: 11lya n sorból származom, amely nem ismer el más feljebbvalót, mint Is1„111".A franciák azonban egyre csak veszítettek a háborúban, az 1160-as évek111•11 1lenrik V. Rajmundot, Toulouse grófját is térdre kényszerítette, benyo1111il va tartományába. A francia királytól pedig megszerezte a Normandia és flc · cle-France határán lévő Vexin tartományát, Gisors várával, azáltal hogy 1 1 ·1 '.idősebb fiát, Henriket eljegyeztette Lajos egyik leányával, Margittal; Ri1 l1.1rclot pedig a másik Capet-hercegnővel, Alizzal. A terület északi része, az 1111. Normand Vexin eredetileg Normandia hercegének a fennhatósága alá 111 lozott, de Lajos megszerezte Henrik apjától, Plantagenet Gottfriedtól. Már l lodító Vilmos is Vexinért harcolva kapott halálos sebet a franciákkal vívott Ili kilzetben. Gisors visszaszerzése óriási elégtétel volt, egyrészt a Rouen és l 'Mizs felé vezető utat ellenőrző vár stratégiai fontossága miatt; másrészt a fii ' ors-i nagy szilfa szimbolikus j elentősége miatt, melynek gyökerei nor111.1 11cliai és francia földre is átnyúltak, koronája alatt pedig már 1066 óta oly nkszor találkoztak Anglia-Normandia uralkodói é s a Capetingek, s kötöttek 1cll>bnyire a Capetekre nézve hátrányos - egyezségeket. II. Henrik ki is je11•11 lctte: Anglia királya addig nem tesz hűségesküt Franciaország királyá11,1k ,
56
57
11
1111rum). /\ hogyan a normandiai hercegek is váraikkal emelkedtek riválisaik fölé, 111 Anjou-hatalom egyik szilárd alapját a tekintélyes és erős kővárak képezl1•lc Még Fekete Fulkó gróf (987-1040) 20 kővárat építtetett Anjouban, s a l111r egyik legerősebb erődjévé tette Angers-t, a ma is látható monumentáli •1, bizánci stílusban épült, 1 km hosszú, helyenként 30 méter széles körfali1 1val. A „birodalom" szívét, Anjout Loches, Mirebeau, Loudun és más vá1.di gyűrűje tette megközelíthetetlenné. Angliában az Anjouk tették félcl-
metes erőddé Nottingham, Corfe, Dover és Orford várát, északon Newcastle, Knaresborough, Scarborough és Conisbrough felépítésével a skót királyok többé nem mertek betörni a királyságba. Wales fölötti uralmukon Pembroke és Skenfrith erődjei őrködtek. A megfogyatkozott híveivel Chinonba visszavonuló, halálán lévő II. Henrikkel háborúzó Fülöp király sem merte megkísérelni a vár ostromát. Az Anjouk várépítései logisztikai remekművek is voltak, az utánpótlásra, vízellátásra, Gaillard várában az ólomcsöves „központi fűtésre" is volt gondjuk. T öbb Anjou-várat hónapokig ostromoltak a franciák János idején, Gaillard, Rouen és Loches egy évig kitartott. A királyi jövedelmek tizedét minden évben várépítésre fordították. De voltak kiugró kiadások is: csak Chateau Gaillard felépítése többet emésztett fel, mint az angol korona egyévi jövedelme. II. Henrik 90 vár építésére utalt ki összegeket; és még a kincstárat kiürítő János is halálakor csak Angliában 60 erőssé get hagyott a fiára. A hatalmi koncentráció annyira lenyűgöző s félelmetes volt, hogy a történelem egyedüli angol pápáját is ekkor választották meg, aki nem ~s késlekedett meghálálni He nrik támogatását, s II. Henriket nevezte ki Irország helytartójává (Dominus Hiberniae, 1155), valamint Laudabiliter kezdetű bullájában legitimálta Henrik írországi akcióit, mondván, az írek eltévelyedtek az igaz kereszténység útjától. Anglia így majdhogynem keresztes háborút vívhatott. He nrik 1166-ban meg is találta a módját beavatkozni az ír belügyekbe: Dermot, Leinster királya segítséget kért tőle, miután Rory O'Connor ír főkirály megfosztotta királyságától. Henrik megengedte neki, hogy embereket toborozzon Wales-ből és Angliából, ő maga pedig 1170-ben partraszállt Írországban. Meg is indult a normann és anjou-beli nemesek beáramlása ír földre, s ezzel mérhetetlen nagyságú területi hatalom koncentrálódott Henrik kezén, aki az Ír-sziget jó részét uralma alá is vonta „ Erős Íj" (Strongbow, Richard de Clare, Pembroke grófja) normann és francia lovagjaival. „Kiterjesztetted karod a Pireneusoktól az északi óceán legnyugatabbi partjáig" (Wales-i Gerald: Topographia Hibernica). Rory O'Connor megtarthatta rangját, de az 1175-ös windsori szerződésben elismerte Anglia hűbérét. Az Anjouk valóban elértek az északi óceán partjáig, Lime rickben, Írország nyugati partján máig hirdeti a Plantagenetek hatalmát „János király vára". A skót király is sietett hűbéri esküt tenni és lemondott Eszak-Angliáról. Wales fejedelmei meghódoltak és megalázó békét kötöttek (Torigni/de Monte Róbe rt: Chronicon). Mi több, amikor az Oroszlánszívű keresztes hadjárata során végigdúlta Szicíliát és elfoglalta Ciprust is, úgy tűnt, nem lehet határt szabni a Plantagenetek te rjeszkedésének: a három leopárd uralta az írországi Waterfordtól, a skóciai Edinburgh-tó!, Gascogne-ban az aragóniai határtól a szentföldi Aszkalonig az ismert világ tekintélyes részét. A birodalom Plantagenet Henrik sikeres külpolitikájával lett egyre félelme tesebb, és szinte megfojtotta Franciaországot. Szövetségeseivel - Szászország, Kasztília, Szicília, Navarra, Bretagne, Toulouse - gyűrűbe fogta II.
11 . 1fenrik nemcsak házassága gyümölcseit aratta le, hanem rendkívül tud 11os és szisztematikus poliLikával megerősítette a királyi hatalmat, új alap11lu :1 helyezte a jogrendszert, s Európa legstabilabb monarchiájává tette \11gli(lt. Henrik a központosító politikájával a normann királyok által kiépí' ' 11 masszív királyi hatalmat még teljesebbé tette. A „jog atyja, aki szilárd l11°ll<'l hívott életre" (Ranulf de Glanville, Tractatus de legibus et consuetudini/111•, reuni Angliae) méltó utódja lett az „igazság oroszlánjának", I. Henrik111•1<. !\.király alapvetően a személyes hatalomgyakorlásra é pített, uralmát 111.i :ik6 r autokratikusnak is érezhetné nk. Az uralkodó tekintélye jelentősen 11 1t w 1üvekedett. A királyi akarat mindenekfelettiségét filozófiailag is megil,qH>zza a II. He nrik korabeli Dialogus de Scaccario : „lehetséges, hogy az 111v.11d javak nem valamilyen szilárd jogi alapon jutnak a fejedelmeknek, ha111·111 ... alkalmanként még a maguk önkényes cselekedetei folytán is ... nem il.111 valóik dolga a királyok tetteit megvitatni vagy elítélni", s egyértelműen 1•l111:1sít minden, a hatalom korlátozására irányuló törekvést, például az adó11·d(·s ellenőrzésének igényét: „pénzre nemcsak háború, hanem béke ide1111 1s szükség van". A király kikerülhette bármilyen fórum kontrollját s egy ' ' ·111élyben is dönthetett, ha az adott esetet korona üggyé minősítette: „Azok11.ili ;1z ügye ugyanis, akiknek szíve és e nnek rezdülései Isten kezében van11.ik, s akikre maga Isten bízta egyedülálló módon alattvalóik gondozását, az 1il 1•11i és nem az emberi ítélettel áll vagy bukik." Még a Henrikkel szemben illrt, dc a henriki udvar légkörében nevelkedett Saliburyi János is - vissza111 1il va a justinianusi Digestához - a királyi akarat megfellebbezhetetlensé1•1•11 il szólt: „a fejedelem akarata törvényerejű" . Leszögezte: „a fejedelem 1111·11Les a törvény kötelékeitől, nem szegheti ugyan meg annak rendelkezé1•11 ", mert a jó uralkodó mindig „természetétől fogva" igazságosan cselekt d<. méltányosság vezeti, hiszen „az isteni fenség egyfajta földi képmása" 11\1/ il'raticus ). A király maga is hajlamos volt önmagát túlbecsülni, Wales-i 1 „.,aki szerint „hadi sikereit nemcsak az isteni kegyelemnek tulajdonította, l1i1111·111, mint egy újabb fáraó, saját erejének" (Liber de principis instructione). f\ királyi kúria a 12. századra szétvált Nagytanácsra, Exchequer-re és köz111 1111 i bíróságokra. A 13. század elején újjáalakult Nagytanáccsá (consilium , , 1:1.~ ) , már a bárók rendi törekvéseivel összefüggően. Mellette 'kormányl 1·111 ' az állandó „Kistanács " alakult ki, amelyben fizetett szakemberek, jog11.111j{irtas legisták is ültek. II. Henrik legistái s zilárd kézzel uralták Angliát,
58
59
1 lllnp királyt. Lányait is jól házasította ki, ugyanis különböző európai urall 111lrik iirököseihez adta őket. Matilda Welf Oroszlán Henrik, Szászország ltr•1n ·gének felesége lett; J ohanna II. (Jó) Vilmos szicíliai királyhoz mcnLfc11 ·u·giil, majd annak halála (1189) után az engedelmességre bírt toulouse-i 111 1illloz, VI. Rajmundhoz; Eleonóra pedig VIII. Alfonz kasztíliai király hitve1 h·l L Az aquitániai határ biztonságán Richárd Navarrai Berengáriával kö11 111 l1[tzassága őrködött.
a kormányzat adminisztratív szervezete soha nem működött ilyen olajozottan. Nem véletlenül szögezte le a király intézményrendszerét belülről ismerő Salisburyi János, hogy „a fejedelemnek az írástudók tanácsai szerint kell cselekednie" (Policraticus). Az angol jogot a Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Angliae c. művével elsőként összegző kodifikátor, Ranulf de Glanville főbíró, a a Dialogus de Scaccario-t megalkotó Richard FitzNigel, a Számvevőszék kincstárnoka (Lord High Treasurer) voltak a király jobbkezei. A hűbéri bíróság, a Marshal székébe a dinasztia legtapasztaltabb híve, Guillaume le MaréchaVWilliam Marshal került. Az Exchequer tisztviselői hada egyre csak nőtt s módot és utat talált a királynak újabb és újabb jövedelmek, regálék beszedésére. Az adószedés rendkívüli módon megszigorodott, még 1. Henrik vészterhes korszakánál is jobban szorított a Plantagenetek adóprése. Aki pedig nem tudott fizetni, annak „le kell foglalni házait, földjeit és bármely jövedelmét" (Dialogus de Scaccario ). A Dialogus hosszú passzusokat szentel annak, hogyan kell behajtani a városok adóját, s ha vonakodnának, miként kell őket „kikényszeríteni" . A fejedelem, még a vele szemben elfogult történetírók számára is maga volt „az írástudó". „Franciaország partjaitól a Jordán folyóig minden nyelven beszélt" (Walte r Map: De nugis curialium). A király igen művelt volt, jártas a jogban és a szabad művészetekben. Rendszeresen olvasott, egészen kivételes memóriája volt. Roppant te herbírása még a jogtudósait is megszégyenítette éjszakákba nyúló tanácsülésein. „A király társaságában mindennap mintha iskolában lennénk, állandóan emelkedett beszélgetéseke n és disputákon veszünk részt a legkiválóbb tudósokkal" (Pierre de Blois levele). Magas intelligenciáról tett tanúbizonyságot vitás jogügyletek megoldása során, már a kortársak számára is nyilvánvaló volt, mekkora reformot hajtott végre az igazságszolgáltatás területé n, „új jogi eljárásokat dolgozott ki" (Walter Map, De nugis curialium). „Nem volt ellenére, hogy a királyság jogai és szokásai vezessék cselekedeteit" (Ranulf de Glanville: Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Angliae). A napi hivatali ügyek vitelében a király bámulatos gyakorlattal rende lkezett (Wales -i Gerald: Expugnatio Hibernica). Henrik kedvelt kormányzati eszköze a writ volt , királyi tisztviselőkhöz intézett személyes levél, amely királyi személyes parancsot, haladék nélküli rendelkezést foganatosít. „Writjéve1megparancsolta az összes lordnak, apátnak és főpapnak, hogy gyűljenek össze az udvarban, akik úgy is tettek", s szinte csak asszisztáltak a király döntéseihez (Angolszász Krónika). Már H6dít6 Vilmos is kézivezérléssel, személyes parancsával adott utasításokat szinte minden ügyben a sheri/jjeinek. A writ nem újdonsült normann behozatal, vannak angolszász előzményei . Az 1. Henrik által előszeretettel alkalmazott, anglo-normann kori formája kizárólag parancsot jelentett, a Plantagenet-kori writ már sokrétű: űgy tetszik, a király mindent ezzel oldott meg, birtokadományozást, vámmentességet, engedelmességre szólítást stb. Nem kellett a tanács elé vinni: a személyes hatalomgyakorlás eszköze volt, a ké-
rendek mindig korlátozni akarják majd. A király keze az ország minden zugába elért. Bárki igényelhetett writet közvetlenül a királytól, egy vitás ügyben (pl. birtokperben), s a király tisztvi selőjével kivizsgáltatta az iigyet. II. Henrik roppant egyszerűen oldott meg kormányzati feladatokat, mindent maga ellenőrzött Bordeaux-tói Ber wickig, személyesen intézte iigyeit, még az udvari tanácsot is mellőzte. Henrik alapvetően megreformálta a jogrendszert. Leglényegesebb bírói reformja a királyi bíróságok kiépítése s az immunitások visszavonása volt, :imely - megtörve a bárói bírói fórumok uralmát a shire-ökben - megszabaditotta a habéreseket a seniori jogi fennhatóságtól. „Helyreállította a közrendet és a törvé nyek erejét" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Az Istd n-kori anarchiának véget vető henriki jogbiztonságról árulkodik az is, hogy .1 hastingsi Battle Abbey apátja Henrik uralma alatt már „biztonságban utazli:il peres ügyeinek az intézésére", és „megbízható bírák ítélete alá vetheti 111agát" (Chronicon de Monasterii de Bello). A „rend és nyugalom" helyreállll 6sában a legnagyobb szerepet a királyi vándorbírák (itinerantjustices) inl1'·zménye játszotta. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már 1. Henrik küldött 111bírákat, akik vizitációkat tartottak asheriffek törvényszékén. A királyi ud\ ,1r személyi bírósága is utazott még ekkor, egyik királyi székhelyről a má•.1kig, törvénykezési napokat is tartott, mégsem tudott minden peres ügyln·n a királyi akarat érvényesülni: az itinerant justices-sza1a királyi igazság'•/ olgáltatás ellenőrzése kiterjedt: a shire-fórum, ha egy vándorbíró is jelen voll, királyi bírósággá alakult. Az „utazó" bírák a király „személyének" jel1·11létét ké pviselték a megyei fórumokon. Ők biztosították, hogy „a király 111 izhesse a jogot" (Dialogus de Scaccario ). „A király úgy találta, a sheriffek \1111akodnak ellátni a közfeladataikat, nem végzik megfelelően a kötelessé1'l1kct, és inkább a saját pecsenyéjüket s ütögetik „ . visszatartják a király 111·11zét". Ezért „bírókat nevezett ki szerte az országban, hogy megzaboláz1, 1 :i gonosztevőket és igazságot osszon a panaszosoknak. [. „ ] Állandó felllJ'.\'elet alatt tartotta bíráit, s közbelépett, ha túl szigorúan vagy engedéke11v1·11 ítélkeztek, és vigyázta az állam érdekeit" (Diceto-i Radulf: Ymagines /11•;/oriarurn) . A vándor-bírónak elsődleges jogköre volt a helyi érdekek által 1.,, ·t leg befolyásolt sheriffel szemben. II. He nrik rendszeresen, négyévente 1 ll1·11őtiztette és elszámoltatta a tisztségviselőket, melynek több sheriff ál.i, v:1Lául is esett (lnquest of Sheriffs, 1170-től). „Ezért, a közjót a szívén vi··kc, a király az igazságszolgáltatást bizonyos helyeke n más hűséges em111 l l'ire bízta, „ . olyanokat keresett, akik az igazságot szeretik és akiket a p1·11z nem ront meg" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). 1\ vándorbírák főleg tulajdonvitákban hoztak döntéseket (judicium), a ki' tl v c'· rdekeinek megfelelően, sokszor a helyi bárók ellenében. A bíráknak fő 1•1epe volt az István által adományozott birtokok visszavét elében és a ki' ti\ i javak 1135-ös állapotnak megfelelő „restitúciójában", „mivel a korona1111 lukok jó részét István gyengesége miatt elidegenítették" (Newburgh-i
60
61
sőbbiekben a
Vilmos: Historia rerum Anglicarum). A király egész grófságokat kobzott el, hogy megregulázza a tartományok kiépítésére törő lordjait. Az ellene lázadókat kemény kézzel törte le, földjeiket konfiskálta, legtöbbjüket száműzte : „a király úr azt akarja, hogy akik . . . rossz hírűek, esküvel kötelezzék magukat arra, hogy elhagyják a király országait, ... és ha visszajönnek, mint törvényen kívülieket kell e lfogni őket" (Clarendoni Asszíza). A bírák, „akiknek meg kellett esküdniük a Szentírásra, „ . keményen léptek fel a birtokháborítók e llen, a hamisítókat száműzték, az erdőtörvé nyek megsértőit s úlyos bírsággal sújtották, még s legkisebb bűnök elkövetőit is végtagjaik csonkolására ítélték" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Az utazó bírák feladata volt az is, hogy inquisitiot tartsanak „a királyi jogok megsértése" (purpresture), vagy a kirá lyra háramlott (escheat) birtokok jogtalan bírása felett. A vándorbírák fóruma körzeti királyi bírósággá vált s a bejárt 'vándorút' állandósult (Eyre). Salisburyi János organikus államelméletében is rendkívül fontos szerepet töltenek be „a bírák és tartományi hivatalnokok, a szemek, a fülek, és a nyelv" (Policraticus). A bírák, az adószedők „a fejedelem fegyvertelen keze" . „Nem csupán azok az állam katonái, akik sisakban és páncélban" harcolnak, hanem a jogtudósok is. Még Salisbury is, aki nem mondható Henrik feltétlen hívének, e lismeri, részben kora állapotait bemutatva, hogy „a bírónak a végrehajtás hatalmával kell rendelkeznie és esküvel ke ll kötve lennie a törvényekhez". Henrik vándorbírái mind a király személyes kiválasztottjai voltak, személyes eskü kötötte őket a királyhoz és valóban bírtak végrehajtó erővel, a „jognak mindenben engedelmeskedtek". Bírói képzett legisták voltak, nem ad hoc megbízott nagybirtokosok vagy csupán a címük miatt megbízott, de a világi jogban járatlan prelátusok vagy apátok, Salisbury is azt emeli ki: „nincs szánalmasabb a jogban járatlan bírónál". Lényeges volt, hogy az adott megyén kívüliek voltak, „nem fogadhattak közeli barátságuk ba tartománybelieket" (Policraticus). A királyi háztartást leíró Constitutio domus regis hírt ad az ott 'élő' évjáradékosokról: a király legistái, klerikusai a király 'szemé lyét' k épviselik vidéken. A király különböző udvari tiszt ségeket ruházott vándorbíráira, hogy javadalmat biztosíthasson számukra az udvarból, így a kiküldött vándorbírák hivatalnokai is néha lovászként vagy szakácsként szerepeltek: „De ha valamelyik lovászt kiküldik a király ügyében, csak napi 8 penny illeti. A lovászok szerviensei, amikor a király ügyében küldik ki óket, egyenként napi 3 pennyt kapnak, de ha a király háztartásában élnek, akkor nem. Az ajtónállók, ha lovagok, é ljenek a király háztartásában, napi 3 félpennyt kapnak mindegyik emberükre és 8 darab gyertyát." Az udvari bürokrácia fej lődését jelzi, hogy a királyi kápolna állandó hivatallá kezdett válni, „a kápolnáért és az ereklyéért felelős káplán két e mber e llátását kapja; a kápolna 4 szolgája pedig fejenként dupla ellátásban részesül, s a kápolnához rende lt 2 málhás ló mindegyikére napi egy penny juttatást kapnak, amellett havonként egy pennyt patkolásra" (A Királyi Háztartás Szervezete).
1lenrik igazságszolgáltatási reformjának talán legfontosabb intézménye l'Sküdtszék (Jury - Lat. jurata). Igen nagy előrelépést jelentett, hogy n p. 11 viadalt és a tűzpróbát már nem fogadták el perdöntő érvnek, hanem lm111e ily hangsúlyt fektettek a bizonyítékokra. „Bizonyítéknak nevezünk mintl1•11L, amire pert lehet alapozni, legyen akár írott vallomás" (Salis buryi Já1111-;: Policraticus). A Clarendoni Asszíza is kimondta, hogy „az esküdtek vi111 t'•k meg a grófságnak és a századkerületnek a feljegyzését arról: miért esl1·1< fogságba". Nagy szerepet kapott a tanúvallomás, de csak a bírák által be1tlt •1.ctt tanúké, s nem a vádlott által kiállított eskütársaké. Az esküdtek tár,,i.;(i ga angolszász eredetű: 12 szabad ember esküje kellett valaki ártatlansá1t.i bizonyításához (eskütársak, ipsi juratores). Kezdeményei feltűnnek Ta11,ll'stalan JEthelred törvényeiben is , ahol „12 thán tanácsának a feladata a \.idlott előállítása és a vád előterjesztése". Az 1166-os ClarendoniAsszíza 11 lll1ja fel az ún. Nagy Esküdtszéket (Grandfury). A századkerületek esküdt11·111<.:k választott tanácsa vizsgálta ki elsődlegesen a birtokpereket: a vitatott 11d:1jdonjogú területeket új birtokbaiktatási eljárás (novel disseisin) során az 1 •1ldidtek a jogos bir tokosának ítélték, királyi parancs, writ útján. Azok a ki•11 ·l>b birtokosok, akiket megfosztottak szabad földjeiktől, közvetlenül, hű l11 ·r11ruk bíróságát megkerülve a királyhoz fordulhattak, és kérhették, hogy ,, lii rály parancsban rendeljen el új vizsgálatot, a királyi bírák e ljárását. A ,,., i/cket, a birtokbaiktatási megbízatások szövegét Glanville kódexe (Tracta111~ de legibus et consuetudinibus regni Angliae) egységesítette és a jogi ügy111t·11etre, a per lefolytatására is sztenderd, sok helyütt a 19. századig válto1.11 lan procedúrákat léptetett életbe. A királyi hatalom az egyházi és a kiráh 1domínium jogtalanul elorzott földjeinek a visszavételére is egységes, aul 11111atizált s nem utolsó sorban gyors eljárásrendet iktatott törvénybe. Ké•111l>b ajury vizsgálta a büntetőügyeket is, gyűjtötte össze a bizonyítékokat, l.1111'1vallomásokat, terjesztette elő a vádat: „az egyes századkerületekben 1.11 tsanak vizsgálatot, a századok 12 törvénytisztelő embere, akil< esküdje11t'k meg, hogy igazán megmondják, van-e a századkerületükben vagy közwl(ü kben valaki, akit azzal vádolnak, vagy közönségesen úgy ismernek, l11 11(Y rabló, gyilkos, tolvaj, vagy azok gazdája". Az esküdtek el is foghatták a .lt1Tijf segítségével az ilyen gonosztevőket, s nagyon fontos, a közhatalom l1•1111tartása miatt, hogy azok „gazdáját" is, tehát a magánhadseregekkel dú11111agybirtokosokat is! Az elfogottakról pedig „a sheriffek adjanak hírt a leg/„11.>1•/ebbi bírónak [azaz a vándorbírónak], majd ott a bíró előtt álljanak tör11•11ybe", a gyors ügymenet érdekében - nehogy a magánháborút vívó bárók 11 1 l'ljárás halasztására apellálhassanak - haladék nélkül, „egyéb idézést nem \,11 va". Annyi gonosztevőt fogtak el hirtelen, hogy a király még építtetett is l11 1r liinöket. A birtokosok nem tilthatták meg „a sherW"eknek és bíráknak, h111:y belépjenek a birtokukra, hogy letartóztassák" a b űnösöke t, a király „ 1·1•pen azt parancsolja, hogy segítsék őket az elfogatásban". A latrokat nyil1.111osan proskribálták, a bűnösök nem szökhettek át másik grófságba, a lajst-
62
63
.11
rom minden vándorbíránál ott volt: „minden sherW'készítsen jegyzéket mindazokról a szökevényekről, akik elmenekültek grófságából, s a jegyzékben foglalt neveket a bírák elé kell terjeszteni, mihelyt abba a grófságba jönnek, hogy egész Angliában keressék ó'ket". A király a vándorbírák ellenőrzésével érvényesíteni tudta a hatalmát a sheriffek felett: a kiküldött inquisitios bizottságoknak joguk volt felülvizsgálni mindent, például a kolostorok menedékjogát is (Nagy Asszíza). Az 1179-es Nagy Asszíza alapján az uralkodó igazságszolgáltatási joga kiterjedt mindenhova, a legalsóbb szintekre is, és a királyi bíróság mindenki fele tt ítélkezhetett, beleértve az egyházat is . Ezzel gyakorlatilag függetlenítette magát a földesúri és egyházi törvényszékektől, ezáltal tovább erősítve a királyi te kintélyt. Az igazságszolgáltatás az egész országban egységessé vált. A Nagy Asszíza kiterjesztette az esküdtszék jogkörét a polgári ügyekre is. 1215-ben e ltörlik az utolsó érvényes istenítéletet is, a vízpróbát, helyébe a bizonyítás lép. A vádat a 12 fős kis vagy vádesküdtszék (Petty f ury) tárgyalta, s hozta meg egyhangúlag az verdiktet (vere dictum). Nagyon fontos az is, hogy ahová már nem ért el a király keze, az utazó bírák látogatása közötti időszakban is lehetett érezni a monarcha tekintélyét, mivel volt lehetőség a fellebbezésre a központi bírói szervekhez: kialakult a Polgári Bíróság (Court of Common Pleas), amely a királyt nem érintő ügyekben döntött legfelsőbb fokon; s a Királyi Tábla (King's Bench), amely a királyt érintő ügyekben döntött, s ún. semmítőszékként is működött, ahová bármely bírói döntést megkérdőjelezve lehetett fellebbezni, így kifejezetten a shire-beli törvényszékek ellenőrző szelepeként funkcionált. Hűbéri ügyekben például a főhűbéresi nagytanácsból kiválé , ugyancsak hivatallá alakuló Marshal törvényszékéhez lehetett „petíciót" benyújtani. Fokozatosan kialakult egy Számvevőszéki Bíróság, a királyi pénzügyek fellebbviteli igazságszolgáltatási fóruma. A központi bíróságok bürokratizálódtak, „fizikailag" is elváltak a királyi curiától, törvény mondta ki, hogy „ne kövesse udvarunkat vándorlásában, hanem valamilyen meghatározott helyen tartózkodjék" (Magna Carta) . A Kancelláriában létrejön egy 'méltányossági' (equity) bíróság, amely jogorvoslást adott, ha a Common Law alkalmazása folytán hibák merülnek fel. A vándorbírói és fellebbviteli fórumok a földesúri úriszéket lehetetlenné tették. A bírák a Common Law alapján ítélkeztek, amit meg kell különböztetni a királyi jogtól (Statute Law), s amely szokásjogra és precedensekre épült, de sokban magában foglalja a királyi akaratot, s az egyes uralkodók dekrétumaival és ediktumaival bővülve egyre inkább a statútum-jogból tartalmaz többet. A Számvevőszék Bíróságánál is (Court of the Exchequer) természetesen a királyi törvényt alkalmazták, mindenféle szokásjoggal, consuetudoval szemben: „az Exchequer szabályai nem véletle nül alakultak ki, hanem nagy emberek határozatai és döntései útján" (Dialogus de Scaccario ).
64
i\ z 1181-es Fegyverzetro"l szóló Asszízá-ban a király elvonta a seniorokL(il 1 .ilvazallusok hűbéri ügyeiben való döntést, és továbbfejlesztette a vaz;ilh1 ,11k katonai szolgáltatásának rendszerét, ugyanis meghatározta, hogy mil\1'11 <-ves jövedelemmel milyen mértékű katonai szolgálatot, a földbirtok11 1gvs{lg arányában milyen, s milyen minőségű fegyverrel felszerelve kell 11 lwsítcnie egy adott bárónak. 1176-tól egyre nagyobb mértékben alapozott 1l111:í ly a scutagiumra (hadváltság, pajzspénz), így zsoldosokat is alkalmaz" itot t a hadseregében. Oroszlánszívű Richárd is hosszúra nyúló francia hál 111111iban többnyire brabanti zsoldosokat alkalmazott, keresztes hadjáratára I" dig szívesen fogadta, ha bárói inkább „felmentési díjat" fizetnek, mintsem •1·11télyesen állnak hadba, hogy aztán kedvére való harcosokat fogadjon fel. ' q•11ki sem akarta, hogy a keresztes fogadalmat tett Oroszlán Vilmos skót ki1,tl v seregeivel végigmasírozzon Anglián , sokkal jobban tetszett, ha meg\,lli j;1esküjét pénzen - igaz, ezt akkor még a kánonjog nem tette lehetővé, dt• lfahárdot az ilyen „apró-cseprő" problémák nemigen érdekelték, szabail.d111 nlevelet adatott ki III. Kelemen pápával. A pajzspénz olyannyira elter11 tii, hogy már a Magna Carta is egyértelművé teszi, a fegyveres szolgálat 111<·)(vl1ltható, s vagylagosan beszél hadi kötelezetts égről vagy váltságról: „l l.1dmegváltási és más adót (scutagium vet auxilium) csakis királyságunk l 111.iis tanácsával lehet kivetni".
Exkurzus:
GYILKOSSÁG A SZÉKESEGYHÁZBAN
l ~gész Európa félte Henrik hatalmát, egy ember mert vele dacolni, Becket l.1rn:ís. Egyedül őt nem tudta legyőzni a király, ezért - a Plantagenetektől 111•111 idegen módon, meggyilkoltatta - bár az ismert történet szerint nem „11ny'' gondolta azt a kifakadását, hogy „ki szabadít már meg ettől az izgága p.ipL61? " ,;\!életlenül" néhány lovagja „elértette" a célzást s megölte az érse111 ·t az oltár el6tt a canterburyi székesegyházban. Valóban meg akarta öletni ,1 ltir:íly az érseket? Valóban elkövette volna a király ezt a szörnyű bűnt? Hom·:in foglal erről állást a ma történetírása? Becket meggyilkolásának kérdésében ma már nem olyan egyértelmű a l11·p, mint ahogyan a középkorban hitték, s ahogyan elsősorban a Becketp.1rl i, klerikus krónikások tollából a világ megismerte a mártír pap tragédi•'l·'L. Nem olyan egyszerű a kép, hogy a teljhatalomra éhes zsarnoknak nem .ti Ihatott ellent a szegény aszkéta klerikus sem, az egyszerűen keresztülgá11111 rajta, s „nem félve a pokol tüzétől sem, az ördögfi" erre az istentelen • "l'lekedetre vetemedett. A gyilkosság hagyományos megítélése sokáig a „ 11:igytekintélyű" angol t örténetírók művein nyugodott, és a tradicionális l• •l'Lénetírás sokáig meg sem kérdőjelezte a 12-13. század legfontosabb kró-
65
nikásainak állításait. Így Becket mártíromságát is megleh etősen egyoldalúan ábrázolták - a megbízható Párizsi Máté/Matthew Paris, Diceto-i Radulf, Hovedeni Roger, Newburgh-i Vilmos, Torigni Róbert alapján. Ők azonban többnyire nem voltak maguk is részesei az eseményeknek, vagy nem első kézből kapott információk alapján dolgoztak, így a merénylet hiteles megítélésénél azokat a műveket kell alapvető forrásként felhasználnunk, amelyek szemtanúk tollából származnak, vagy szemtanúk állításaira támaszkodnak. Az utóbbi évtizedekben már az angol történetírás is elsősorban Becket Tamás életrajzíróinak a művei alapján ítéli meg a székesegyházbeli gyilkosságot, így árnyalja a hagyományos képet. Henrik uralkodói megítélésében nem mehetünk el amellett, hogy megvizsgáljuk, források bemutatásával tisztázzuk, valójában mi is történt Canterburyben 1170. december 29-ének estéjén, vecsernyeidőben. Becket Tamás (normann nevén Thomas a Becket) Henrik egyik leghű ségesebb kegyenceként kezdte a karrierjét. Senki sem gondolta, hogy a fényűzést, a könnyű é letet, a pompát, az udvari lakomákat kedvelő ifjúból egyszer egy szent mártír lesz. Az érseki szék várományosa, riválisa meg is jegyezte: „Úgy látszik, a király csodát tett, egy katonából és világi emberből érseket csinált." Való igaz, 1159-ben maga is hadvezérként szolgálta a királyt Toulouse ostrománál, majd 1161-ben a La Marche ellen vezetett hadjáratban is. A normann polgár fia emellett a legjobb nevelést kapta, a jogtudományban Párizsban és Bolognában szerzett jártasságot. Kiváló kormányzati szakember lett, Henrik hivatalnokai közül is kiemelkedett. Amikor a király a kancellárjává emelte, még mindig ugyanazon célokért harcoltak, s sokszor küzdöttek együtt is az egyház féltve őrzött kiváltságai megnyirbálásáért, s Becket többször is jogtalanul megadóztatta az egyházat. Mindig a király érdekeit képviselte, azonosult Henrik abszolutisztikus centralizációs elveivel. A király legistája még nem volt felszentelt pap, csak a kisebb papi rendeket vette fel, s szinte sem mi affinitása nem volt a klerikusi hivatás iránt. Henrik 1162-ben canterburyi érsekké jelölte. Maga az angol egyház is egy emberként ellenezte a „nem közülük való" parvenü megválasztását. A hazai egyház egyébként még a királlyal való legélesebb konfliktusai közepette sem állt mellé, mindvégig igen népszerűtlen volt „nyája" körében. III. Sándor pápa már megválasztásától is idegenkedett, kénytelen-ke lle tlen fogadta el, mint a császársággal szemben őt támogató Henrik kreatúráját, s a későbbi küzdelmei idején sem állott mellette teljes mellszélességgel. A Henrik által kierőszakolt Becketet csak egy nappal megválasztása előtt szentelték pappá - ami maga volt az egyházi invesztitúra megcsúfolása. Rövidesen azonban meglepő pálfordulatot vett: vezeklői szőrcsuhát öltött, szerzetesi, aszkéta életmódra tért át, alamizsnát osztott, szigorúan böjtölt, de ami a legfontosabb - mereven védelmezte az egyház privilégiumait. Maga sem idegenkedett azonban attól, hogy abszolút úrként irányítsa az egyházat, jogtalan jövedelmeket szedjen vagy é lvezzen: kancellárként bírt várait „elfelej-
11•111 ·" visszaszolgáltatni, vagy érsekként bírt jövedelmei tekintetében iilkil1111 i\ssze a királlyal, aki igen szigorúan elszámoltatta világi úrként é lvezctl 1.1\ .iival, a számadásokkal viszont Becket késlekedett. A northampton i gyll1111 1164-ben meg is vádolta a reá bízott javak elsikkasztásával, azaz I3eckcl11«1í j
66
67
' 1
1\li11dcbbc Becket nem ment bele, a végletekig ragaszkodott az egyház lw11l lbástyázott immunitásához, pedig a közvélemény is nehezen viselte , hogy a bűnös püspökök megmenekülnek a világi igazságszolgáltatás alól, mivel az érseki törvényszék felmenti, vagy legfeljebb a vétek súlyosságához nem mérhető penitenciával sújtja őket. A szomszéd nemes urat kifosztó püspök így „megúszhatta" például néhány hónapos szigorú böjtöléssel. Henri~ az invesztitúra kérdésében szigorú álláspontot foglal el: elsődlegesnek a világi hűbérbe való beiktatást tekintette: „az é rsekek, püspökök és az ország minden egyházi személye, aki közvetlen hűbérese a királynak, birtokait báróság módjára bírja a király úrtól, és a király bírái meg tisztjei előtt felel értük; az ilyenek követik és teljesítik a király igényeit és szokásait, és a többi bárók módján kötelesek r6szt venni a király kúriájának ítélkezésében" (Cla-
l11·rLék a pápát, hogy fossza meg érseki palliumától. III. Sándor ugyan nem l c·llc őt le, de szinte „száműzte" Pontigny apátságába, egyszóval neki is jobb
Henrik az egyháziakat a világi hűbérúr alá rendelte, a püspök kinevezési jogát pedig a magáénak jelentette ki. A káptalan választhatott egy jelöltet, de előbb a világi hűbérúrnak kellett esküt tennie, s csak utána szentelhették püspökké. „Ha egy érsekség, vagy püspökség„. az ő [király] saját kezébe kerül és az összes jövedelmet és hasznot úgy szedi belőle, mint uradalmának más részéből. S amikor e ljön a javadalom betöltésének ideje, a király úr hívja össze az egyház jelentősebb javadalmasait, s a választás a király úr kápolnájában, az ő hozzájárulásával és az ország papságának tanácsával történjék, melyet erre a célra össze kell hívnia. A megválasztott klerikus ugyanott tegyen homágiumot és hűségesküt a királynak, mint közvetlen urának, .. . s csak azután szenteljék fel." A választás szabad volt ugyan, de a király udvarában, fegyveres kísérete előtt melyik kanonoknak lett volna mersze nem a király jelöltjére szavazni? A többi, Becket által kifogásolt határozat egyébként csupán a Hódító Vilmos-féle egyházi rendelkezések felújítása volt, amelyekről lemondott ugyan a királyi hatalom 1107-ben, de az csak ideig-óráig tartott, a gyakorlatban érvényben voltak II. Henrik idejében is. Ő csupán visszatért Vilmos keményvonalas egyházi politikájához, és megkövetelte, hogy a klerikusok „nem hagyhatják el az országot a király úr engedély: nélkül"; illetve hogy az egyházi ügyekben is az érseki törvényszéktől a lorályhoz lehessen először fellebbezni, azaz a Szentszékhez még egyházi ügyekben sem lehetett a király kikerülésével fellebbezni. A Clarendoni Konstitúciókat egyébként elfogadta és a kézjegyével illette Anglia összes prelátusa. Newburgh-i Vilmos is megerősíti , hogy „a viszályban a király oldalára állt sok püspök is, akik birtokuk és javaik elvesztésétől féltek" (Historia rerum Anglicarum). A Konstitúciókat tartalmazó oklevélen rajta van Becket kézjegye is: a király fegyvereseivel őriztette a palotát, s Becket idővel megijedt, ezért írta alá, pecsétjét és esküjét azonban nem adta rá. Becket könyörtelen harcot kezdett Henrik elle n, megtagadta, hogy továbbra is ellássa papi funkcióit. Anglia prelátusai pedig, ha nem is értettek egyet Henriknek az őket is sértő határozata ival, a gyűlölt Beckettel szemben a király pártjára álltak:
ha a minden fórum el6tti tárgyalástól, a szentszéki vizsgálattól is elzárl111z6 „izgága" Tamás nyugton lesz, s marad minden a régiben. Amikor vi1i1.ont kedvező fordulatot vett a pápa császárság elleni küzdelme, Sándor fellt.1torodott és Tamás pártjára állt: engedélyével az érsek kiközösítette ellenlt·kit. Ahogy fordult a kocka, és Sándor segítségre szorult, feloldozta a Ta1116s által exkommunikáltakat. Nem volt azonban angliai bázisa, az angol klé111s a pápához fellebbezett azért, hogy Becketet tegye le méltóságából. Többc' \'l'S huzavona és tárgyalássorozat után, amelyek többnyire azzal v6gződtek, ltogy az érsek minden kompromisszumot mereven visszautasított, s a köz\'t·Lítő francia király és a pápa is belefáradt a konok Tamással való csatározásh:1, végül is Becket hajlandó volt a királlyal egyezséget kötni. A gyilkosság kérdésében nem gondolhatj uk komolyan, hogy Anglia bár11H·ly lovagja saját magától arra az elhatározásra jutott volna, hogy kezet 1·111cl az ország prímására, ha nem kapott volna egyértelmű utasítást arra, hogy öljék meg az érseket. Az a kérdés, a gyilkosokat valóban Henrik béreli ('-e fel, vagy ha ő bízta meg őket, tudjuk-e, pontosan milyen feladattal? Még 111aguk a gyilkosság szemtanúi sem hitték el, hogy a lovagok a király megbí1:h;ából járnak e l: Edward Grim azt írja: „azt a hamis benyomást ke ltették, 111intha a király nevében és parancsára cselekednének" (Vita S. Thomae, <'nntuarensis Archiepiscopi et martyris). A jól értesült Peterborough-i Benedt·k, akit egyébként nem lehet a Henrik elleni elfogultsággal vádolni, úgy ír, ltugy a lovagok a király tudtán kívül, titokban indultak az érsekhez (Benedict of Peterborough: Passio Sancti Thomae Cantuarensis). A merénylet leghitelc·sebb szemtanúja, Grim is úgy tudja, a király tudtán kívül cselekedtek. Sajnos a forrásaink nem adnak b6vebb felvilágosítást arra nézve, hogy egyálta1611 maga a király adott-e utasítást a négy lovagnak. Konkrét bizonyíték nincs :1l'ra, hogy a négy „gyilkos" Henrik szavára indult Becket megölésére. Csup6n „költ6i kérdését" ismerjük, amit viszont a források tan úsága szerint már többször azelőtt is e lis mételt, de még sohasem „értette félre" egy hű lovagja sem, hogy ezért nyomban Beckethez nyargaljon, és fejét vegye. Sőt, 1'1gy tűnik, a királynak szinte szavajárásává vált az említett mondat - körülbelül olyan értelemben, hogy miért nem hagy már nyugodni ez az állandóan „szégyentelenül zaklató", „felkapaszkodott" pap - amit sokszor elismételt az alatt a tíz év alatt, miközben véget nem érőnek tűnő konfliktusukban Becketet soha, semmivel nem lehetett megegyezésre bírni. Salisburyi János is közli, ahogyan 1166-ban Henrik „könnyeivel küszködve" kifakadt: „az érsek el1·mészti a testét és a lelkét, [„.] hát mindenki hitszegő; nincs egy hűséges t•mberem se, aki összeszedje magát és megszabadítana egyetlen ember gyötrelmes zaklatásaitól?" (Salisburyi János Bertalanhoz, Exeter püspökéhez: loannis Saresberiensis Epistolae). A későbbi krónikások (például Boshami l lerbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi etmartyris) Henrik valamely ko-
68
69
rendoni Konstitúcióll).
, e 1IL,
rábbi kifakadását veszik alapul a „hírhedell" kérdés rekonstruálásánál, gyakorlatilag a Salisbury által már néhány éve közölt, s a korban jól ismertté vált formában. Nincs konkrét adatunk viszont arra, hogy ez esetben, 1170 decemberében is mondta volna a király e „kérdést". A Becket-életrajzok íróinál természetesen fellelhető a király „félreértett óhaja", de ők is csupán másodkézből értesülhettek erről. Egy történetíró sem támaszkodhatott ugyanis olyan szemtanúkra, akik jelen is lett ek volna az udvarban, amikor Henrik kiejtette a száján az ominózus kérdést. A király „vágya", hogy megszabaduljon a turbulens paptól, legendássá, közmondásossá vált, egyfajta He nriknek tulajdonított aforizmává lett már a gyilkosságot megelőzően, olyannyira közismert volt, mily mértékben megnehezíti a korábban elle ntmondást nem tű rő uralkodó életét Becket. A kortársaknál nem is egyféleké ppen szerepel a király költői kérdése - Canterburyi Gervase-nél (Chronica) például „panasza" (lamentatio), hogy a „sérelemtől megszabadítsák" („nec unus tot sibi illatas inj urias voluerit vindicare") - számos változatban maradt ránk. Több változatban a krónikások szinte dramatizálják az eseményeket, hosszú, történetírói toposzokban gazdag monológot adva a király szájába : Pont-SaintMaxence-i Garnier rímes krónikájában (La vie de saint Thomas Becket) a király például így kiált fel: „Ez az ember, aki az én kenyeremet ette, ki szegényen jött az udvaromba, s akit én emeltem fel, [. .. ] most hátba döf engem, szégyent hozott az országomra, fájdalmam a szívemig hatol, s senki nincs, aki megbosszult volna engem". A Thómas Saga Erkibyskups c. izlandi saga úgy fogalmaz, hogy a király csupán annyit mondott: „az őt ért szégyen ne legyen megbosszulatlanul". Semmi konkrétumot nem állít, hogyan gondolta ezt Henrik, sőt felteszi, hogy maguk a lovagok, akik már korábban, személyes okokból gyilkos gyűlölettel viseltettek az érsek iránt, feljogosítva érezték így magukat, hogy a saját szájuk íze szerint értelmezzék a király szavait. Azt a már sokkal konkrétabb kijelentést - miszerint „nem lesz addig nyugodalmad, amíg Becket é l" (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris) - pedig nem a király tette, hanem neki mondta egyik udvaronca, jóllehet ezt sem lehet konkrétan az érsek meggyilkolására vonatkoztatni. Itt sem arra gondoltak feltehetőleg, hogy Becketet el kell pusztítani: egyfajta metaforának szánta a szerzője („Thoma superstite non habebis dies bonos, nec regnum pacatum, nec tempora quieta"). Több történetíró említésre sem méltatja Henrik kirohanását, Peterborough-i Benedek szerint például maguk a lovagok akarták megszabadítani a királyt az érsek okozta gondoktól de nem mondja, hogy magától az érsektől (!) -, s egyáltalán nem is közli, hogy dönt ésüke t megelőzte volna a király óhaja, legfeljebb a király haragját, heves indulatait" látva léptek a tettek mezejére (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici secundi"). Egy másik megbízható történetíró, Hovedeni Roger sem közli a király kirohanását, s nem is köti a lovagok összeesküvését a királyhoz (Howdeni/Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Newburgh-i Vilmos is csupán arról szól, hogy a király
1lovedeni Roger feljegyzi, hogy amikor Canterburybe visszatért, így szólt 11v.1jához: „megjöttem, hogy meghaljak közöttetek" [.. .] „ebben az egyházl1.111 vannak mártírok, s nemsokára Isten növelni fogja a számukat" (Gesta 11gis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). A karácsonyi prédikációjában 11111.iilte híveivel, hogy „közel érzi a véget, nemsokára eltávozik körükből" 1ll11shami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). A saját 111:írlíromságát vetíti elő az izlandi Becket-sagaban is: értesítik a veszélyről, .1 1 ellene készülő nemesek partraszállásáról, de Tamás maga megy a sorsa 1· h„ s nem hajlandó távozni, sőt canterburyi palotájába sem kíván bezárkóz111 CIMmas Saga Erkibyskups). Többen is tudatják vele a közelgő veszedel-
70
71
111 111.11 os haragra gerjedt, elveszítette önuralmát, de egy szóval sem említi, 11111!1 szertelen kirohanásában az érsekkel való leszámolásra szólítoll volna fi 1rl lisloria rerum Anglicarum). Legfeljebb annyit közöl, meglehetőse n ho11 ll\'osan, hogy Henrik felbőszült, mérhetetlenül dühös lett és „meggondol 11 l.11 1, a szenvedélytől elragadott szavak tolultak a szájára". FitzStephen Vil1111 1• 11gy tudja, a király nem is mondott semmi félreérthetőt, csak arról tud,
li11m· :1 ki rályt elragadta a hév, de dühét nem öntötte szavakba, hanem csak 1 .111·kifejezésén és gesztusaiban látszott a mérhetetlen szenvedély (Vita 111111 li Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). A lovagok nem is li illhall:ík szavait, csak a király nyugtalan lelke láttán indultak bűnös vállall 111.isukra. Semmi rendkívüli nem történt a király e kifakadása nyomán, a 1 111.11·s folytatta munkáját, s a jelenlévők meg sem döbbentek a jellegzetes, 1•11vcdélyes Anjou-féle dühös kirohanáson. A tanácstagok éppen egy, a pá1' 11ioz írott jelentést fogalmaztak, s a roueni érsek is legfeljebb annyit tett, li111ty szelíden megdorgálta a királyt, „fékezze zabolátlan nyelvét". Lisieux plh piikc pedig felvetette, hogy Becket kiközösftései ellenében - kitagadta ll)! \'.111is a trónörökös ifjabb Henrik koronázásán részt vevő prelátusokat l~ 11111ii hoz kellene fordulni. Valószínűleg nem elmélkedtek volna diplomáciai 1111·1:oldáson, ha a j elenlévők úgy gondolták volna, hogy a király az érsek 11wi:gyilkolására készül! 1\ z érseknél közbenjáró francia király, VII. Lajos ugyanúgy mondhatta 111111:1 ezeket a szavakat, abban az értelemben, hogy - jóllehet maga pártatl 111 diintóbíróként ügyködött Henrik és Becket kibékítésén - ő is úgy érezi'" 1leckettel nem lehet dűlőre jutni. Ahogyan egy krónikás megjegyezte, szinte „maga rohant a sorsa elé, 111.iga akart mártírrá válni" - ami be is került a történetírói és irodalmi han1·0111:ínyba is, erre utalnak T. S. Eliot drámájának (Gyilkosság a székesegyl11a l/ftn) sorai is: „Kész vagyok szenvedni saját véremben." (Vas István fordítása)
met, s kérlelik, meneküljön - amit meg is tehetne, ideje is lenne, hiszen a lovagok a partraszállás után majdnem egy egész napot Canterburytől nem messze, Saltwoodban töltöttek -, de nem teszi, bátran néz sorsa elé (Fitz Stephen Vilmos: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Becket minden alkalmat megragadott, hogy ellentmondjon a királynak, még akkor is, ha a pápa kompromisszumokra bírta Henriket. A források is megjegyzik, hogy Becket hihetetlenül makacs volt, és nem volt hajlandó e lveiből engedni - akkor sem, amikor Anglia és az angol egyház ügye ezt megkívánta volna. T árgyalni sem volt hajlandó a királlyal. A kortársak, még Becket hívei is jól látták, hogy Tamás a vesztébe rohan, s a sorsot hívja ki maga e llen, amikor a megegyezésre rábírt Henrik királyt vérig sértette, s királyi méltóságában alázta meg. (1170-ben a Montmirailben folytatott tárgyalások végén ugyan az érsek hajlandó volt békecsókot adni a királynak , le borult előtte és kijelentette, rábízza magát a király kegyelmére és ítéletére. A mondat végén azonban hozzátette: „Isten szolgálatán kívül" („Salvo honore Dei" - Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Azaz papként, klerikusként nem fogadja el a király kegyelmét, csak alattvalóként. Ezzel pedig éppen a korábbi esküje lényegét lehetetlenítette el, hiszen a király tekintélyét mint érsek kellett elfogadnia.) Ez persze nem menti fel azokat, akik meggyilkolták, de érthetőbbé teszi azt a lelkiállapotot, amiben a király már évek óta volt, s már mindenképpen meg akar t szabadulni a Becket jelentette nyűgtől, hiszen 1amás évek óta lehetetlenné tette külpolitikáját és megbénította a királyság kormánygépezetét, teljes mértékben lekötve Henriket és f6 tanácsadóit. Sokkal inkább megfelelt volna Henrik politikájának, ha börtönbe veti az érseket, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon ettől a gondtól. Valószínű - megkockáztatom -, hogy maga is ezt tervezte, bár egyértelmű alapunk nincs erre. A négy „gyilkos" is való~zínúleg azért vállalkozott erre a megbízatásra, mert csupán foglyul ke llett ejteniük az érseket. Egy ilyen megbízatásra pedig csak olyan, tekintélyes királyhű nemesurakat küldhetett Henrik, mint a társaság tagjai: az a történetírásban igen kedvelt kép sem valós, mely szerint négy szegény udvari lovag azért vállalkozott Becket megölésére, mert ezzel vélték udvari előmenetelüket biztosítani és a király kegyét megszerezni. A „gyilkosok" nem karrierista nincstelen lovagok voltak, hanem a királyság jelentős földbirtokkal bíró bárói. A küldöttség összetétele is alátámaszthatja, hogy a király célja az érsek elfogása lehetett - ezért küldött olya n magasrangú bárókat, akiknek Becket számára nem volt méltatlan és rangon aluli, hogy megadja magát, vagy hogy elfogadja kíséretüket egy újabb száműzetésbe, a francia partokig. A „lovagok" az ország nagybirtokosai voltak. Reginald FitzUrse ősi normann eredetCí családból, sőt királyi vérből származott: 1. Henrik leszármazottja volt; Hugh de Morville tekintélyes északi nagybirtokos volt; Hugh de Tracy ugyancsak királyi törzsökből eredt: Hitvalló Edward húgának leszármazottja volt; s Richard le
72
11 11'1 is nagy uradalmakat bírt Dél-Angliában. A későbbi, Becket-párti kleril 11•1 kr6nikások azon állítása, hogy a konspirátorok előre kitervelt módon csl 11 tl'ltck volna az érsek meggyilkolására, s e nnek szinte dramatizált, görög l1.1w1di:íkat idéző előadása kétségtelenül történetírói toposzokra épül. (Péld 11 d :1hogyan „az összeesküvők egy nagy fa a latt esküdtek meg s kötöttek 111vdséget az ördög sugallatára"; vagy más helyen az olvasható, hogy ugyan1hll;111 a palotateremben tettek esküvést, ahol - Bur-le -Roi - annak idején l l.1rolcl király habéri esküt tett Normandiai Vilmosnak" (az egyik névtelen 1 11·t1 :1jz, az ún. Első Quadrilogus [Vita S. Thomae, Cantuarensis Archiepiscopi 1 l 11u1rlyris, auctore Anonymo, seu Quadrilogus] szerint). A merénylők jel11 1111.rse sem előítéletektől mentes, leírásuk nem nélkülözi a biblikus képelt1•I (pé ldául a fa, mely alatt sátáni esküvésüket tették, rögtön kipusztult, 11:.11 kiszáradtak). A „vadállati kegyetlenségű" FitzUrse; „az apagyilkosság1.1 1'l kapható" Tracy már eleve elrendeltetett, hogy a „Sátán csatlósaiként" 11 „:;zent" életére törnek. (Lásd: „filii Belial": Canterburyi Vilmos : Vita et /',1 ~sio S. Thomae; „immo Sathanae condicti satellit": Hoveden, Chronica; „•1,1lcllites diaboli": Newburgh: Historia rerum Anglicarum; „Sátán gyermelw1" c;arnier: La vie de saint Thomas Becket). A Becket-párti krónikások 1111·1~ a neveikből is érveket kovácsolnak: Morville neve valóban a „holtak fal111o1t " je lenti, de ezt a krónikások isteni jelként fogják fel, a halál küldöttel,1•111, a pokol fajzataként aposztrofálva Hugh de Morville-t Th6mas Saga l 11,·i/Jysltups) Még a nyilvánvalóan Beckethez hú FitzStephen (Vita Sancti l lt1111we Cantuarensis Archiepiscopi el martyris) is szükségesnek tartja lel• 1gezni, hogy „úgy beszélik, esküt tettek" („uit dicebatur, jurati in mortem .11d1ic piscopi"): lévén, hogy maga is kevéssé hitt a dologban. Erre a nehéz döntésére is csak akkor jutott a király, amikor, 1170 decemlw 11~ben Becket partra szállt Angliában és fegyveres kíséretével járva az or11/o11(ot Henrik ellen szította a közhangu.Jatot, s megszegte a Henrikkel né lt.111y héttel korábban, Amboise-ban kötött békét. Mielőtt partra szállt volna, l l1·11rik maga kérte fiát, az ifjabb Henriket, távollétében az ország kormány' ' 'i:Ít, hogy biztosítsa Becket szabadságát. Erre bizonyíték Henriknek egy 1 '1 i11onból írott levele: „Becket Tamás békét kötött velem, kívánságaimnak 111t'HÍelelően. Ezért úgy akarom, hogy őt és kísérőit senki ne háborgassa; őr1,odj azon, hogy békében elfoglalhassák földjeiket és tisztségeiket." Erre 1t'l l esküt a király egyébként az 1170 nyarán-őszén Frétevalban kötött, majd \ 11thoise-ban újra megerősített megegyezésben: visszaadatta a királyi keze11 „;IJe vett érseki birtokokat. Ennek alapján ebben az időben, amikor is az 11111 i116zus kérdését feltette, Henriknek nem lett volna oka rá, hogy fellépjen " ' 1·rsek ellen. Hiszen éppen most jutottak megegyezésre hosszú évek után \ 1•gre a konok érsekkel. A király is visszakozott, hiszen belement, hogy új1.11,oronáztassa fiát - ifjabb Henriket 1169-ben nem a canterburyi érsek ko1• 111:ízta meg, sértvén a prímás előjogát. Nem volt teljesen igaza azonban ll1•rketnek, hiszen a pápa 1161-ben engedélyt adott arra, hogy az ország bár-
73
mely főpapja koronázhat, s ugyan később visszavonta ezt, 1169-ben a bulla nem érkezett meg Angliába. (Nyilván, mert az agyafúrt Henrik gondosan lezáratta a kikötőket.) Így jogilag érvényes volt a koronázás. Meg tudtak azonban egyezni: a király elfogadta a canterburyi érsek privilégiumát, és belement a megismételt koronázásba, ha Becket is enged, és nem közösíti ki ahogyan hangoztatta korábban - a Henriket megkoronázó püspököket. A király és Becket a Frétevalban folytatott tárgyalásaik után is úgy váltak el, mint akik megbékéltek egymással, „Henrik tartotta a kengyelt a lóra szálló érseknek" (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici secundi). Az a beállítás sem felel meg teljesen a valóságnak, hogy a király a kiegyezés során nem volt hajlandó békecsókot adn.i Tamásnak. Már 1169-ben a montmar tre-i konferencián kiderült, hogy az érsek csak akkor hajlandó kiegyezni Henrikkel, ha a király békecsókot ad neki. Tamás tisztában volt azzal, hogy Henrik egy korábbi dührohama során nyilvános esküt tett, hogy „soha nem fogja őt békecsókkal illetni". Ez alkalommal a király már hajlandó lett volna a csókra, de a nyílt színen tett esküt nem szeghette meg, a pápához fordult, hogy mentse fel alóla (Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Tamás nyilván tudta, hogy ez nem fog könnyen menni - III. Sándornak akkoriban tengernyi gondja volt -, így kötötte az ebet a karóhoz, és nem volt hajlandó engedni ebből a feltételéből. A Tamással szemben elfogult híradások szerint az örökösen a király ellen áskálódó érsek szándékosan ejtette kútba a megegyezés ügyét - igaz, még az érsek hű kísérője és leghitelesebb életrajzírója, Boshami Herbert sem értette, miért kötötte meg ennyire magát. A király a következő tárgyaláson, 1170 őszén Frétevalban már hajlott a békecsókra. A pápa fel is mentette fogadalma alól, mégsem történt meg. Ennek azonban nem csak a király az oka. A pápa ugyanis hozzátette, hogy csak akkor válthatnak valódi békecsókot, ha már teljességgel „szilárd a béke" közöttük. Henrik így ragaszkodott hozzá, hogy megbizonyosodjon előbb arról, Tamás nem lázít ellene Angliában sem, mint ahogyan száműzetése alatt tette, s ha Angliába hazatérve épségben találja királyságát, akkor illeti békecsókkal. („Majd az én földemen adok számodra békecsókot" - FitzStephen, Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris.) Nem arról van tehát szó, hogy a király kategorikusan megtagadta volna a kibékülés zálogának tekintett csókváltást. Boshami Herbert is megerősíti, hogy a király nem utasította vissza a csókot, s azzal, hogy majd Angliába visszatérve pecsételik meg így a békét, maga az érsek is elégedett volt. Tamásnak semmi kifogása nem volt az ellen, ha a király majd a saját földjén - legközelebb esetleg már Rouenban - ad neki békecsókot. Megegyeztek, hogy Becket elindul Normandiába, majd Angliába, s a király vagy elkíséri, vagy amint tudja, követi őt. Így a tervek szerint az ünnepélyes csókváltásra Angliában, valószínűleg egy királyi székhelyen, vagy Cant erburyben kerül s or.
/'\ frétevali kompromisszumban az érsek ígéretet tett, hogy az általa fellllHJ(Csztett püspököket visszahelyezi pozícióikba. Ezt nem tette meg hetek1d Angliába való visszatérése után sem, sőt partraszállása után nyomban ki1111dctte rájuk az anathémát. Forrásaink tanúsága szerint az érseki palotába lll'rontó lovagok is ezért vonták kérdőre Becketet: miért nem tett eleget a 1111·gállapodásban foglaltaknak, és miért nem rehabilitálta a három királypár11p1·elátust. A hagyományos Henrik-ellenes megítélés szerint az országba 1•1kcző érseket a „király fia nem volt hajlandó a színe elé engedni". A me11•11ylet szemtanúi azonban, Becket kíséretének a tagjai, leírásaiban nem ~.dil nak a tiltó határozatról. (Peterborough-i Benedek nem említi: Gesta regis / lt' nrici secundi; sem Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et 11u1rtyris; sem Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum) Ez így nem 1!'1jcsen igaz, még a Becket-párti FitzStephen krónikájában is úgy szerepel, hogy a trónörökös csak arra szólította fel, ne vonuljon végig kíséretével az 11rnzágon és ne gyűjtse maga köré az elégedetleneket, hanem maradjon ér"l'ki székénél (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). 1liceto-i Radulfnál is úgy szerepel, hogy Londonban a trónörökös nevében 1isztelettel fogadták (Ymagines historiarum). A herceg nyilván tárgyalni akar t llcckettel, hiszen az ország irányítójaként meg kellett hogy vitassa vele, miként képzeli a visszatérése utáni helyzetet, egyáltalán, Becket hogyan látja száműzetése utáni angliai szerepét. Becketnek sok támogatója volt az országban is, nem sok értelme lett volna „megtiltani", hogy a trónörökös szí11c elé járuljon, egy ilyen intézkedés csak olajat öntött volna a tűzre. Más színezetet kap a dolog, ha a részleteket is ismerjük. Az, hogy nem akart találkozni vele, nem igaz: ifjabb Henrik mindenképpen fogadta volna Becketet. l~ppen Karácsony után tervezte, hogy Woodstockba utazik az ifjabb Henrikhez. Arról, hogy királyi tisztviselők igen „dühösen fogadták", csak magának Becketnek a pápához írott leveléből értesülünk. Amennyire más forrásokból tudjuk, maga az érsek élt vissza azzal, hogy a király Normandiában van, maga is „királyként" kezdett viselkedni, nagyszámú fegyveressel járva az országot, nyíltan a táborába gyűjtve a királlyal elégedetleneket. („Járja az országot erős kísértettel, lovagok és katonák vannak vele , felfegyverezve, [. .. ] mindenfelé híveket toboroz": Garnier: La vie de saint Thomas Becket) Amikor pedig már Becket a Plantagenetek nem csekély számú angliai politikai ellenfeleinek az oldalára állt, és maga kezdte szervezni a ligát a király ellen, egészen más színezetet kapott az ügy, mint amikor csak egyházi kérdésekben csaptak össze Henrikkel. Az a veszély fenyegetett, hogy a király hátában lázadás tör ki. Henrik úgy érezhette, míg Tamás szabadon van, soha nem lesz nyugta. De ez nem jelenti azt, hogy amíg az érsek él, soha nem lesz nyugodalma. Érdekes, hogy a „gyilkosok" nem rontottak be rögtön Beckethez, és nem ontották vérét azon nyomban - ahogyan sok későbbi munkában szerepel - , hanem először az érseki lakosztályban keresték fel, és előadták a király ké-
74
75
rését. Az a hagyományos kép, hogy a bősz merénylők hirtelen rátörtek Becketre, a nagy tekintélyű, de jelen esetben nem első kézből kapott információk alapján dolgozó, s nem teljesen hiteles Matthew Paris munkája alapján alakult ki s rögződött évszázadokon át az angol történetírásban („milites venient es, tanquamfuria invecti subito in thalamum irruperunt" : Matthew Paris, Chronica Majora) Érdekes, hogy még a s zemtanú Peterborough-i Benedek is igen elnagyoltan írja le a merényletet - amit a későbbi korok történetírói alapul vettek: rögtön, rettentő haraggal betör tek a templomba, s nagy hanggal kiáltozni kezdtek, hogy 'Hol az áruló?'(Passio S. Thomae). Más források pedig nem is részle tezik az érsek halálát, sőt , Torigni Róbert csupán Becket bukásáról beszél, merényletről, gyilkosságról nem (Chronicon). Ugy tűnik, a nemesuraknak semmilyen konkrét tervük nem volt, vissza is vonultak tárgyalni az érsekkel való találkozás után, mitévők legyenek. Nem igazán értették a király és az érsek közötti konfliktus lé nyegét sem - azt meg végképp nem, miért kellene Becketnek meghalnia. Legfeljebb arról volt tudomásuk, hogy azért mennek, rábírják az érseket arra, engedelmeskedjék a király akaratának. Semmi nem utalt arra, hogy a király felbujtására gyilkolni készültek. Először fegyver nélkül léptek be a palotába, és tárgyalni kívántak az érsekkel (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Szándékukat az is bizonyítja, hogy fegyvertelenül, és csupán maguk - több tucatnyi katonai kíséretüket kívül hagyva - léptek be az érseki palotába. Fegyvere iket kívül hagyták , s csak később, az e lső tárgyalás után fegyverezték fel magukat (Canterburyi Gervase: Chronica). Ezt támasztja alá az is, hogy először tisztelettel fogadták őket - az érsek is úgy gondolhatta, a fegyvertelen lovagok nyilván tárgyalni kívánnak. Olyannyira nem tartottak akkor még tőlük, hogy étellel is kínálták őket. Sőt, Garnier le írása szerint egyáltalán nem gondolták, hogy a lovagok valóban az érsek é letére törnek: az érsek sénéschal-ja kös zöntötte őket s csókkal illette a négy nemest. Mi több, a „d ühöngő merénylők" még vártak is a palota ebédlője előt t, hogy bebocsáttassanak ! Az érsek azután hellyel kínálta őket, s ők leültek a tárgyaláshoz. Bizonytalanságukat és zavarodottságukat az is alátámaszthatja, hogy - a krónikások leírása szerint - amikor az érsek elé kerültek, sokáig nem tudtak szóhoz jutni (Garnier: La vie de saint Thomas Bechet) - nyilván mert nem rendelkeztek előre megírt forgatókönyvvel arra az eset re, ha bejutnának az érsek színe elé. Katonai készülődésük - ostromra szeretkeztek fel és sereget gyűjtöttek - azt igazolja, hogy úgy gondolták, körülzárják a székesegyházat és foglyul ejtik Becketet (Thómas Saga Erliibyskups). Korántsem úgy zajlott le a merénylet, hogy előre kitervelt módon rárontottak Becketre és vérét vették. Nem tudj uk, mit akartak, s lehet, még maguk sem voltak tisztában, m.it tesznek az érsekkel, elfogják-e, vagy száműzetésbe kényszerítik. Először fegyve r nélkül léptek be a palotába, és tárgyalni kívántak az érsekkel. Egyik forrásunk azt is közli, hogy olyannyira nem tartottak akkor még tőlük, hogy étellel is kínálták őket. Előadták pana-
' t1 1kat: „Békét kötöttél a királlyal, vitáitokat rendeztétek, és visszacngt:szabadon az országába, ahogyan kívántad. De te dölyfösen és megála l1'11 lt illan megszegted a békét, az igazságtalanságot sér téssel tetézted, és gal 11 l m6don urad e llen lázítasz. Makacs büszkeségeddel vonakodsz fe lmentc111.i kiátkozott püspököket, [ .. . ] amiből nyilvánvaló, hogy el akarod venni az 111.ihb llenrik koronáját." A beszéd végén FitzUrse előadja jövetelük célját: „11:1 méltóztatsz a király jelenlétében válaszolni e vádakra, tégy úgy. Ez az, 11111r rt küldtek bennünket" (Edward Grim : Vita Sancti Thomae Cantuarensis \1d1iepiscopi et martyris). „A király üzenetét hoztuk, azt kívánja, hogy gye11• V\ ·lünk és a színe előtt adj elégtételt neki az okozott sérelmekért" (Garnier: f ,, 1•ic de saint Thomas Becket). Vagyis küldetésük valódi célja, s ezt még a 1lt ·l'kcthez hú krónikaírók is elismerik, az volt, hogy a király színe elé vi,,~ ,·k az érseket. T öbbször is felszólítják, hogy jöjjön velük a királyhoz. S 1111·1t volt szükség fegyveres kíséretre, mert Becket nem volt hajlandóvál.1•.ua méltatni a király - és a Henrikhez hú egyházfők - panaszait a kiközö1111 ·1 l prelátusok ügyében. Az érsek makacsul tagadta a vádakat, s nem volt 11, ql:mdó azokra a király jelenlétében válaszolni. Becket megkötötte magát, 1••1 gyakorlatilag semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Még legl1t 11.l•lebbi klerikusára, Salisburyi Jánosra sem hallgatott, aki arra kérte, leg111.ibb tanácskozzon tovább a nemesekkel, hanem inkább „epedve várta a hal.Ili" („nonne satius esset, communicato cum his [ . .. ] sanctus [ .. .]ad rnortis 11111'.t1stias": Peterborough-i Benedek: Passio S. Thomae). Salisbury fel is rót1,111d
76
77
lir •l I
s még utána is sokat - akár több órát is - tanakodhattak a lovagok odakinn, mit is lépjenek ezután. Ez is azt je lzi, a gyilkosság nem előre eltervezett merénylet volt. Nem tudván dűlőre jutni az érsekkel, FitzUrse úgy távozott a palotából, hogy megparancsolta a papoknak: „a király nevében fogják el Becketet, hogy ne szökhessen meg, amíg a király ítéletet nem mond fölötte" (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Ez is azt támasztja alá, hogy a palotából távozva a nemesek még úgy gondolták, majd fegyverrel visszatérnek, elfogják az érseket s a király színe elé viszik, hogy törvényes eljárás keretében feleljen a vádakra. Az, hogy ekkor a felbőszült merénylők a körmeneti kereszt rúdjával akarták felnyársalni Becketet, csak a vádlottak egy későbbi vallomásából tudjuk. Maga a szemtanú sem nem hallotta, sem nem látta ezt, ő is megerősíti, hogy ezt csupán később vallották, azaz ő is megengedi, hogy nem kívánták azonnal vérét ontani az érseknek, csak „megátalkodott konoksága" után (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Klerikusai természetesen nem tartóztatták fel Becketet, aki a palotából a székesegyházba vonult vissza. A nemesek nem akartak a katedrálisba betörni, nem akarták ott elfogni, ezér t is szólítottak fel a király nevében Becket feltartóztatására. A gyilkosok távoztak, s csak egy idő után tértek vissza, immár fegyverben. Ugy gondolták, a palotába visszatérve ejtik foglyul. Egyszóval nem akarták a megszentelt földön fogságba vetni az érseket, nem kívántak kezet emelni rá Krisztus földjén. Mégis a katedrálisba kellett menjenek az érsek után, de még ekkor sem volt egyértelmű, hogy meg akarják ölni, hiszen még egyszer békésen felszólították, hogy oldozza fel a kiközösítetteket. Edward Grim arról tudósít, hogy a lovagok felszólították: „a vádakra a király jelenlétében válaszolj, ezért küldtek bennünket". Majd megpróbálták kivezetni. Mivel a pap nem engedelmeskedett, megpróbálták a földön húzva is kivonszolni. Nem emeltek rá kezet, nem fogtak rá fegyvert. Nem is nyúltak fegyverhez egyelőre. Még ekkor is csak foglyul ejteni akarták! Valaminek történnie kellett azonban, ami abban a felfokozott lelkiállapotban, heves indulatok közepette a nemeseket egy végzetes, talán meggondolatlan lépésre késztette - lássuk be, nem egy megszokott, hétköznapi dolog, hogy a király hű szolgái éppen az ország prímását, a legnagyobb tekintélyű angol egyházfőt próbálják lefogni, a földre szorítani és kitaszigálni a templomból. Becket megkötötte magát, nem mozdult az oltártól, hiába cibálták és rángatták. Nyilvánvaló, hogy ha meg akarták volna ölni, a lovagok nem próbálják olyan hosszasan kivonszolni az érseket, megölhették volna rögtön. Ezt egyébként minden forrásunk megerősíti, de általában úgy vélik, a papot nem akarták Isten házában megölni, ezért akarták a templom elé vinni. Nos, ha a király talált valakit, aki a népe prímására kész volt kezet emelni, olyan elvet emült gonosztevőnek nyilván nem okozott volna gondot, hogy a gyilkosságot akár megszentelt földön kövesse el. FitzStephen Vilmos is megjegyzi, hogy a lovagok egyike fel is szólította a főpapot: „A foglyunk vagy, gyere velünk!" Majd később egyi-
1fl l<, kardját lapjával a főpap vállára téve, így szólt: „Ne mozdulj, különbe n li.il, il fia vagy!" (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). \ 111i egyébként meg is magyarázhatja, hogy foglyul akarták ejteni, hisze n ez 1ll'lszólítás a korban egyértelműen erre utalt. Felszólították többször is, '11 1gy: „Áruló vagy; a foglyunk vagy, gyere velünk!" Azaz ha az árulás vádját 11l\ .1sták rá, kezet sem emelhettek rá, hiszen felségsértés vétkéért a király 1111oságán kellett felelnie . Grim megjegyzi, a „gonosztevők a templom elé \1 111 szolták, hogy láncra verve vigyék el" . Későbbi vallomásaikban is ezt 1111111dták. Garnier krónikájában is az áll, hogy FitzUrse a köpenyénél fogva 1.1ft.1dla meg az érseket, s próbálta lefogni. Nem tudjuk pontosan, mi történhetett, történhetett úgy is, hogy a dulal nd(i8 hevében az érsek súlyosan megsérült. Azt, hogy nem akarták megöl111, az is bizonyítja, hogy a dulakodás hevében „leverték a fejéről érseki sü\ 1•1(N" (Peterborough-i Benedek: Passio S. Thomae). Vagyis, FitzUrse első 1.11 dc8apása valójában olyan gyenge volt, hogy nem akarhatott sérülést okoz111ve le. Valószínűleg meg is akarták kötözni. Azután a küzdelem hevében az ' t •ll'k az egyik lovagot puszta kézzel megragadta, páncélingében olyan erő ' „1rrt zta meg, hogy elterült a földön. (Becket jó kiállású, erőteljes alkatú ol t. fiatalabb korában maga is fegyverforgatóként jeleskedett, részt is vett 1ltirrtllyal együtt egy-egy hadjáratában.) Erre egy ütést mértek Becket fe11•1t', s mikor megtántorodott, még egyet, de ez sem volt túlságosan súlyos .1 krónikás is úgy ír, hogy még ezután is megpróbálták kivonszolni - azaz 1·1.Zd sem akarták tehát megölni. Ezután egy harmadik ütést is kapott, ami 111.it' végzetesnek bizonyult. Az érsek térdre és könyökére borult. Becketet H' 1ii lés érte a fején, mire a lovagok elveszítették a fejill<et - mi lesz, ha nem 111dj6k teljesíteni küldetésüket, és nem tudják a királyhoz hurcolni a sebe.11 ILérseket ! Pánikba eshettek, az érsek pedig még mindig keményen ellen,1111, s a birkózás hevében halálos sebet ejtettek rajta. Becketet egy végzetes 11·1(ilés érte a fején, majd a lovagok elveszítették a fejüket - nyilván az is 1/t·rcpetjátszhatott, amit az egyik szemtanú is megerősít, hogy „borból me1111 ·Ltek tettükhöz bátorságot" (Peterborough-i Benedek: Passio Sancti Thomae 1'11nluarensis). Nem voltak túlságosan eszesek, hiszen kardforgat ó földbirl11lmsok voltak, s az események ellenőrzése kicsúszott a kezük ből. Amit .111 111ban a gyilkosság egyik leghitelesebb krónikásának tekintett FitzStephen 11 · azaz, hogy a lovagok egyike „a földön fekvő érsek nyakára állva kardjá' .1I szabdalta szét Becket koponyáját, örömét lelvén a szétspriccelő vér és .11:yvelődarabok látványában"-, kevéssé hihető. FitzStephen igen lelkes hí1 '· volt Becketnek, nyilvánvaló az elfogultsága (Vita Sancti Thomae Cantua11•11sis Archiepiscopi et martyris). Már az is, milyen hosszasan ecseteli a gyill1nssúg részleteit, néminemű gyanakvásra ad alapot: ilyen „dantei" gonosz•„il( létezhet-e egyáltalán. Hasonlóan elfogult annak a szerepeltetése is, hogy .i lovagok azt kiáltották: „most meghalsz és megkapod, amit érdemelsz" .i111i s zintén nem életszerű, hanem inkább az előre kitervelt bűntény igazo-
78
79
'1
lására szolgál (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi hihető az a felkiáltás, amit FitzUrse szájába ad Peterborough-i Benedek: „Most halál fia vagy, nem lehet, hogy tovább élj !" Nagyon fo ntos részlet azonban, hogy a szemtanúk, Edward Grim kivételével mind e lmenekültek a székesegyházból, amikor a lovagok betörtek - s ezt éppen Grim művéből tudjuk-, azaz nem látták a saját szemükkel, mi történt, hogyan halt meg az érsek. Csupán másodkézből ismerik az eseményeket, egyetlen szemtanú sem látta, hogyan lelte a halálát Becket. Még a magát szemtanúnak mondó Salisburyi János is elismerte, hogy „az oltár mögött bújt el", azaz nem láthatta az események végkifejletét. Nem tudjuk, miként lett a dulakodás vége egy végzetes kardcsapás. Senki sem tudhatja, hogy az érsek esetleg véletlenül halt-e meg, szándékolatlanul, a dulakodás hevében érte-e halálos sebesülés. A szemtanúk műveibe sok ellentmondás került bele - a mártír szenvedéseit mindenáron Krisztuséihoz akarták hasonlítani. Az is elgondolkodtató, hogy a bűnösöket a király nem sújtotta halálbüntetéssel, amit az egyház, úgy tűnik, nem is kifogásolt, hiszen zavartalanul élhett ék napjaikat. A hagyományos megítélés szerint Henrik azért tudta „els imítani" az ügyet a pápánál, mert III. Sándornak szüksége volt Anglia támogatására az ellenpápával és Barbarossa Frigyes császárral szemben. Felmer ülhet a kérdés, hogy azért nem törté nt meg a felelősségre vonás, mert nem előre kitervelt gyilkosságról volt szó, hanem elfogatása közben elszenvedett sebesüléseibe halt bele az érsek? Nem mintha ez felmentené a bűnö söket a bűn alól, de más megvilágításba helyezi. Az is megfontolandó, hogy a király - a történeti hagyománnyal ellentétben - rögtön Becket halála után nem „rettent meg a saját véres tettétől", nem borult a pápa lába elé és nem gyakorolt penitenciát, hanem az érsek megölése után semmitől sem zavartatva elment Írországot hódoltatni, s az, hogy maga kérjen bűnbocsánatot, két évig fel sem merült. III. Sándor pápának írott levelében ugyan a király elismerte, hogy „a düh, amit iránta éreztettem, lehetett az oka ennek a szerencsétlenségnek'', „nem volt sem tudomásom róla, sem szándékomban". „A gonosztevőket e gondatlan kije lentésem, amely kicsúszott a számon, indította a gaztettre" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), s kijelentette, „mélyen megindította" az érsek halála, de sokkal inkább szemé lyes hírneve miatt érez aggodalmat, „mintsem bármiféle lelkifurdalása lenne". A szentatya csupán „megtiltotta, hogy a király templomok szent földjére tegye a lábát" - de nem exkommunikálta őt. A legtöbb, amit a pápa t ett, annyi volt, hogy legátust küldött Angliába, hogy „megbizonyosodjon, eléggé megalázkodott-e a király". S amikor Henrik 1172-ben penitenciát gyakorolt, inkább politikai okok vezették erre a lépésre: idősebb fiai már lázadozni kezdtek ellene. Henrik vereséget nem szenvedett, mert ugyan penitenciát kellett gyakorolnia, s visszavonta az egyházat sújtó adókat és vámokat, s a megegyezésben (AV"ranches-i kompromisszum) a Konstitúciók visszavonását is megígérte, de ezt nem tette meg. Mégis, a pápai legátus feloldozta, igaz, keresz-
Becket halála rányomja a bélyegét Henrik uralkodására, lehet bármekkojogalkotó, „bölcs ", „filozófus" király, nemzedékek tartották s tartják ma is 1.sarnoknak. Már életében Salisburyi János is arról értekezett, hogyan lelivtne tőle megszabadítani a népet: „a zsarnokot, a gonoszság képmását több11yire meg ke ll ölni [„ .] meggyilkolni pedig nemcsak hogy szabad, hanem méltányos és igazságos is ." Igaz, csak akkor, ha a gyilkost nem köti hozzá litiségeskü - azaz a királyt alattvalói nem ölhetik meg. Hála azonban több krónikásnak , Henrik jellemét nem kizárólag Becketpárti klerikusok tollából is merjük. Sőt, az angol történelem egyik legkiválcfüb királytükre éppen Henrikről készült. Wales-i Gerald a trónörökösnek irott „intelmei" kellően kritikus képet festenek Henrikről (Liber de principis i11structione). Fáradhatatlan a harcban és a kormányzati munkában, de kitű11ő politikus is, aki céljai elérésében mindent eszközt latba vet, sőt az adott szó szentsége vagy a lovagi becsület sem korlátozza. Giraldus leírása bármelyik Plantagenet uralkodóra ráillene. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, II. Henrik mennyi egyházi alapítványt tett: ma is látható az angers-i, leprások gyógyításának szentelt Szent János ispotály. Igaz az - Newburgh-i Vilmos is megállapítja - , hogy „védelmezte az egyház szabadságait és érde keit", csak halála után vált nyilvánvalóvá (Historia rerumAnglicarum). Nagy hatással volt rá anyja, Matilda, aki élete alkonyán „császárnéi és királynéi kincseit is a szegények és árvák megsegítésére fordította", és saját selyemmatracát is eladta, hogy gyógyíttathassa a leprásokat" (Torigni Róbert: Gesta .Vormannorum Ducum). Henrik pártolta a szerzetesrendeket: alapított karthauzi kolostort az anjou-i Le Liget-ben és Withamben; ágostonrendit Walthamben. Még Becket emléké re is tett ágostonos alapítványt Dublinban. Az
80
81
et martyris). Még kevéssé
11 ·-; hadjárat indítására kötelezte. Megesküdött azonban, hogy „nem para11 -
•.ollam meg és nem kívántam a canterburyi érsek meggyilkolását, s nem tiltem halálának, sőt erősen gyászoltam" . Elismerte mindemellett, hogy .11<:iratlanul is ő a gyilkosság oka, mert emberei a tudomása nélkül cselekecllc·lc A pápa azzal oldozta fel, hogy keresztes hadjáratot indít a Szentföldre .111ti azonban soha nem indult el. Becket sírjánál is csak négy év múlva tett 11yilvános bűnbocsánatot, „három mérföldet gyalogolt mezítláb, a lába merő vt'·r lett", majd leborult Tamás sírjánál. III. Sándor pápa viszont már 1172111 •11 „az egyház legkedveltebb fiának" nevezte egy levelében a királyt - a 11:igypolitikában könnyen felülemelkedtek az érsek meggyilkolásán, különö•H·11, mert Henrik vállalta, hogy megleckézteti a pápával szemben álló ír egyl1:1zfőket, s Sándor jelöltjeit ülteti a zsíros írországi javadalmakba. A pápa az 11 nemeseknek és prelátusoknak ír t leveleiben „az egyház odaadó gyermeltl·nek" nevezte az angol királyt, akinek hálás volt a „barbár" írek legyőzé „C:ért és a kereszténység terjesztéséért Írországban. A kiközösített „gyilko•,ok" sem kaptak nagyobb büntetést: el kellett zarándokolniuk a Szentföldre. l 't'rbe viszont soha nem fogták őket, ágyban, párnák között haltak meg. 1
111
1 il
„érsek gyilkosa" rendszeresen adott alamizsnát, 1176-ben hatalmas mennyiségl'.I gabonát adományozott az éhezőknek Anjou-ban és Maine-ben (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Henrik támogatta és kedvelte az akkor már szent hírében álló, nagy tekintélyű Lincolni Hugót és Sempringhami Gilbertet, az utóbbi által alapított gilbertinus rendet pedig alapítványokkal látta el. Oxfordban 1184-ben privilegiális oklevelet adott ki az universitas számára.
<
'/1ronica), uralkodásra termett, s a későbbikekben is maga adott tan{1csoL s
'1•ll részt gyakran az udvari döntések meghozatalában Richárd és János ural-
Egyetlen problémával nem tudott megküzdeni Henrilc hiába volt ő a Nyugat legnagyobb fejedelme, saját családjával, saját, hatalomra és földre éhes „ördögfiókáival" szemben nem tudott mit tenni. Az Anjouk keresztje a családi viszály volt. Wales-i Gerald így mutatta be e családi sajátosságot: „Ez a mi alapter mészetünk, mintha a közeli és távoli őseinkt61 örököltük volna azt, hogy egyikünk sem szereti a másikat, és hogy a fivérnek mindig a fivér ellen kell harcolnia, a fiúnak pedig apja ellen." Ez az idézet szinte szóról szóra igaz Henrik családjára. Henrik uralkodásának második felében alig volt nyugta, mert szinte nem telt el év úgy, hogy valamelyik fia ne harcolt volna ellene vagy testvérei ellen. Még csak tizenévesek voltak, amikor fegyverrel törtek apjuk ellen, annak ellenére, hogy már 1169-ben, a montmirail-i egyezményben megosztották a birodalmat. Henrik olyannyira nem volt ellenére a birodalom megosztásának, hogy fiaira ruházta tartományai kormányzatának bizonyos részét: Poitou-t, Aquitániát Richárd, Bretagne-t Geoffrey kapta; míg az Anjou családi örökséget, Angliát és Normandiát a iunior rex-ként trónra lépő ifjabb Henriknek szánták. Richárd anyja, Eleonóra örököseként uralkodott Aquitániában, majd a hercegi címet is ráruház ták. Ifjabb Henrik azonban önálló apanázst, kormányzati jogokkal nem kapott, pedig még a legkisebb, János is kapott három várat. Az „ördögfajzatok" 1173-ban nagyszabású felkelést és háborút robbantottak ki az apjuk ellen - a krónikások egybehangzó véleménye szerint anyjuk „uszítására", mivel nem nézhette tétlenül a király nyílt házasságtörő életmódját (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum ; Wales-i Gerald: Expugnatio Hibernica). Henrik paráználkodása még a korban „megszokott" határokon is túlment. A krónikások azt is tudni vélik, hogy feleségét, Eleonórát is bűnben ejtette rabul, amikor az még Lajos fran cia király felesége volt (Wales-i Gerald: Liber de instructione principis). Salisburyi János még azt is a fejére olvasta, hogy aki a bujálkodásban vétkes, az „hogyan büntethet más vétkeket", azaz odáig ment, hogy megkérdőjelezte a király bírói mivoltát (Policraticus) . A legendák szerint a királyné megölette a király szeretőjét. Nem tudjuk így történt-e, hiszen akkoriban a királyné, Eleonóra börtönben volt, de dőreség lenne azt feltételezni, hogy nem lett volna képes a várbörtön falain keresztül orgyilkosokat felbérelni. Igy az sem igaz, hogy a Rosamund halála miatti dühében záratta tömlöcbe Henrik a királynét: már korábban eltávolította a színtérről a politikailag igen aktív s terveit mindig keresztezni kész királynét. A krónikások is felismerték azonban Eleonóra politikai tehetségét: „rendkívül éles esza volt" (Canterburyi Gervase:
111a alatt. Bebörtönzéséig ő tartotta kézben Poitou és Aquitánia kormányza1.11. 1168 és 1173 között személyesen vezette az egész Európa által csodált udvarát Poitiers-ben. 6 tárgyalt rv. Sancho navarrai királlyal Richárd és Beren1:.11ia hercegn6 házasságkötéséről, s amikor Richárd fogságba esett, Eleonó1.1 intézkedett a kiszabadítása ügyében, és ő maga vitte a Német- Római \ 's:íszárságba a sarc egy részét. Richárd távollétében szintén komoly hatal111al gyakorolt, azonban hivatalosan nem volt felruházva régensi jogokkal. l l:izájában, Aquitániában igen „felvilágosult uralkodó" volt, Poitiers-nek ő ,1tlolt városi kiváltságokat. /\. hercegek és Eleonóra mellé állt természetesen volt férje, VII. Lajos l1 o111cia király. „A hálátlan fiú őrült tombolása" két hosszű évig tartott (Newhu rgh-i Vilmos: Hisloria rerum Anglicarum). Henrik király hosszú harcok •.1ir:ín, több év alatt, de úrrá lett a lázadáson. Nagy taktilms volt: elment Becket 1:1rnás sírjához Canterburybe, ahol imádkozott a szent sírjánál és zsákruhá11.111 virrasztott a kriptában, azt ismételgetve: ,Yétkeztem az Úr ellen!", majd 11vilvános korbácsolásnak vetette alá magát- mindegyik canterburyi szerze11•s és angol főpap mért rá ütést-, amiért, ha közvetve is, de a mártír halál.1l okozta (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Ugyan nem sikerült Hen11kct megfosztani a trónjától, de világossá vált, hogy fiai nem fogják feladni c·s újra próbálkoznak. Henrik viszonylag könnyen megbocsátott fiainak, „meg "1.crette volna előzni az újabb ellenségeskedést közöttük, mindenáron békét .drn rt velük kötni" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), míg Eleonórát l,1·ményen megbüntette. Valószína!eg attól tartott, hogy felesége tovább fog "1.ervczkedni ellene, és másképp nem tudja megállítani, csak ha elzárja a ldilvilágtól. Henrik ugyan kivégzéseket és földelkobzásokat nem rendelt el, .11.(mban parancsot adott, hogy a lázadó bárók várait le kell rombolni. Az 117611s Northamptoni Asszízában kimondta, hogy az vándorbírák győződjenek 111cg róla , valóban lerombolták-e a várakat. A szisztematikus várlerontások 1knrik erejét demonstrálták, „le akarta törni a büszkék szarvait" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Henrik képes volt a szó szoros értel111ében uralkodni bárói fölött, s következetesen végigvinni az akaratát, ellt·ntmondást nem tarve. Ugyanakkor uralkodói képességeiről méltán tanúslwdik az, hogy űgy tudott kiegyezni ellenfeleivel, hogy azoknak nem kellett 111cgalázkodniuk: „mindenki megtarthatta azokat a birtokait, amelyek a ket<~n voltak, amikor a király ellen fellázadt[ ... ] 969 birtokos esett a király fog„;igába, de Henrik nem szedett tőlük váltságdíjat, hanem megelégedett az1:11, ha szavukat adják, hogy többé nem fordulnak a korona ellen" (Diceto-i l~adulf: Ymagines historiarum). Az írországi lázadókat is „vérontás nélkül" 1:ytizte le és szorította haségére (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglimrum). Híveinek csak apránként juttatott adományokat, meghódolt ellenfelt·inek pedig néha-néha vissza-visszaj uttatott földeket. Alattvalóival szem-
82
83
l 11 11 t11 l .11. dvel követte, mint „a sólyom szelídítésénél: ha rendszeresen 11tl1111l1 11cki nyers húst, majd hirtelen megvonjuk tőle, csak még hűségeseb111 •11l11g r:1g;iszkodni és még inkább engedelmeskedni fog" (Walter Map: De 1111w~ mri(/limn). A király fő célja az volt, egyben tartsa a Birodalmat és meg-
.\ 1. erőviszonyok megváltoztak, amikor 1183-ban a trónör?kös hirtele~ m~g
c·l(111.li11 111inden hasonló szervezkedést, s ezekkel az egyezségekkel még a lrn'l(·lyos francia királyok hálójából is kifogta a szelet. Hogy ne fordulhassa11:11< 1íjrn a Capetekhez, Henrik az ifjabb király tetemes adósságát is kifizette és elnézte, hogy a következő években a trónörökös apja pénzét szórja el Európa lovagi tornáin (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Henrik még tőkét is kovácsolt a lázadásból, hatalmát - imperiumát, ahogyan Wales-i Gerald nevezte - kiterjesztette Skócia jó részére is (Liber de principis instructione). l. Oroszlán Vilmos skót királynak hűbéri esküt kellett tennie, és átadnia Roxburgh, Berwick, Jedburgh, Edinburgh és Stirling várait, amelyeket Henrik kedve szerint használhatott bármikor, a várak fenntartása azonban a skót király kötelessége volt. A viszonylagos béke ellenére 1182-ben a trónörökös, az ifjú He nrik újabb lázadással fenyegette apját, a következő évben pedig egyik öccse, Richárd ellen harcolt. Henrik legnagyobb gondja az volt, hogy fiai közül legfeljebb a törvénytelen Geoffrey Fitzroy „Plantagenet", Lincoln püspöke, később York: érseke örökölte politikai tehetségét, a többiek nem érhettek fel hozzá. Henrik „legjobb legistája" illegitim fia volt, halálig apja főkancellárja. Richárd kiváló stratéga volt, Henrik az ifjabb király viszont felelőtlen, könnyelműen költekező ifjú, s ha ő került volna a birodalom, vagy akár csak az Anjou-földek élére, előbb-utóbb elveszítette volna azokat. Hatalommámorában már odáig ment, hogy 1173-tól „Isten kegyelméből" magáénak tekintette a kontinentális birtokokat (Coggeshalli Radulf: Chronicon Anglicanum), s mintha apja már nem is élne, „Ill. Henrik, Anglia királya" -ként címezte magát (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Hiába nevezte Bertrand de Born trubadúr „Roland után a legkiválóbb lovagnak" - a tornákon, a lándzsavetésen kívül semmihez sem értett, de követelte, hogy apja engedje át neki teljes kormányzati jogokkal Normandiát és az Anjou-birtokokat. A király nem engedte, hogy a trónörökös elkallódjon. Ekkor már benne járt a korban, 50 éves volt, s azt kívánta, hogy ifjabb Henrik, majd utóbb Richárd legyen mellette, s sajátítsa el a kormányzás művészetét, ne pedig uralkodót játszszon egy-egy tartomány élén, annak kincstárát felemésztve. Nem akarta egyik fiát sem megfosztani örökségétől egy másik javára - de az állam irányítására képes utódot kellett nevelnie. Tudta jól, hogy szerényebb képességű fiaira csak kemény munkával és szigorú tanulással bízhatja az egész birodalmat. Fiai viszont függetlenségre vágytak, s „hiábavaló és üres ígéretekkel elcsábítottak és Henrik elle n fordítottak sok hatalmas bárót", sőt, Newburgh-i Vilmos szerint magát az ifjú francia királyt, Fülöpöt is az Anjou-ördögfiókák „bujtatták fel" (Historia rerum Anglicarum). A helyzet tovább bonyolódott, amikor Geoffrey fivérük is csatlakozott Henrikhez Richárd ellen.
h:ill, de ez korántsem jelentette a viszályl~odások. vé~ét, J~llehet eddig m1~ diHaz ifjú Henrik volt a kezdeményező. Ugy tűmk! occse1 tan~ltak tőle, es ( :{·offrey beszervezte legkisebb öccsét, Jánost a Richárd ellem ha~co~
84
85
beteg királynak meg kellett esküdnie: „aláveti magát franciaország királya akaratának és bölcsességének, és elfogadja mindazt, amit Fülöp parancsol vagy el6ír ... ellentmondás nélkül. .. utasítja báróit, hogy Richárdnak" - mint uralkodójuknak - „hűségesküt tegyenek ... Fülöp e lé térdel és újólag kim utatja iránta érzett tiszteletét" (Peterborough-i Benedek: Gesta Henrici secundi). A hatalmas Plantagenet, akihez „más királyok mérték hatalmukat", egy csapásra elveszítette mindazt, amiért harcolt. Azt, hogy fiai sorozatosan fellázadtak ellene, a krónikások az isteni retribúció megnyilvánulásaké nt látták (Newburgh-i VilrríoS:JlísiÓria rerum Anglicarum). Wales -i Gerald is úgy vélte, szertelenségével, túlkapásaival maga hívta ki maga_ ellen-Isten .hüntetéséJ., „hiába szerzett meg liataltnas tartományokat, nem volt, akire hagyhatta volna azokat" (Liber de instructione principis). Henrik aláírta ugyan a megegyezést, de halálos ágyán tudta, hogy Fülöpnek még egy nála is keményebb ellenféllel kell szembenéznie, aki ugyanúgy semmibe veszi a megállapodást, mint ő tenné: fiával, Richárddal, aki most a Capetek megveszekedett ellenfele lett. Richárd feljegyezte az apjával szembeforduló hűbérurak nevét, majd Henrik halála után nyomban elkoboztatta földjeiket és száműzetésbe kényszerítette az árulókat , akikkel néhány héttel korábban ő is harcolt. A korona érdeke így kívánta, s az immár az ő fején nyugodott.
Az ORoSZLÁNszívű
Richárd személyiségénel< megítélése mind a mai napig ellentmondásos. Nt'm csupán a hős lovagkirály képe bontakozik ki a forrásokból, hanem an11:11< éppen ellenkező előjelű ábrázolása, a kapzsi,_g~t@stalan, vérmes zsar:~ 1111ké 1 a törtető hóhéré is. Melyik áll közelebb a valósághoz? Szinte lehetet1<'1 1vállalkozás, hogy a legendák dzsungeléből kiszabadítva, a valóságot próh:i lj uk kibogozni, annyira körülszőtték Richárdot azok a históriák, melyek a 1os{1gos, népét szerető uralkodóként, a nép igaz fiaként, az elnyomott szá"1.ok testvéreként festik le, aki álruhában tér haza, hogy a velejéig gonosz s 1·llcne áskálódó János hercegtől megszabadítsa népét. Mindaz, amit Richárd11'11általában tudunk, az a személye köré fonódó mítosz, s nem a valóság. Mi 11•ilát a valóság? Vannak egymásnak teljességgel ellentmondó ábrázolások Richárdról, v:111nak krónikások, akik mély gyűlölettel viseltetnek iránta, vannak, akik 111{tr életében dicsőítették és hőst faragtak belőle. Csak egyfajta álláspont 11cm létezik : nincs, aki szenvtele n módon semleges vagy objektív tudott volna maradni.
1. Richár:c;I angol király (1189- 99) nevét Richard Coeur de Lion - vagy anl!olosa n i ionheart, Oroszldnszív, o kcitán nyelven Cor de Leon - alakban már l'lctében használták Európában, de igazából csak halála után terjedt el. A ki1fi ly roueni síremlékéne k felirata is így címzi: „Ricardus„. qui cor leonis dictus." Leggyakrabban azonban a korabeli források Richard Plantagenetként vagy Angliai Richárdként említik. S hogy miért volt oroszlánszívű? Az a megoldás, hogy oroszlánhoz hasonlatos bátorsággal rendelkezett, túlságosan is 1 ·gyszerű volt az egyes korok tör ténetírói számára. Az egyik „magyarfü.:6"
86
87
legenda szerint „az oroszlánt megrablá szívétől" Gános király. I felv. l. szín, Arany János ford.), azaz németföldi bör tönében az...ellene küldött, kiéheztetett q_roszlánt nemcsak a földre terítette puszta kézzel, hanem a_torkán }El:_ ,nyúlva kitépte szívét, majd sóba mártva _!11egette azt. A másik szerint „csupán" puszta kézze l ölt meg egy oroszlánt. Mindkét verzió roppant fizikai erejéről tanúskodik, s mindkettő „üzenete" az, hogy- az űsi germán hadikirályság eszményének eleget téve - Richárd a kiválasztott, az emberek világának „nemes vadja", az alkalmas, az idoneis személy a keresztény népek seregének vezetésére. A kortársak úgy hitték, Richárd az cg~düli,_ (lki képes arra, hogy qiaga mögé sorakoztassa fel az összes keresztény-fejedelmet és vívja vissza a szaracénoktól a Szentföldet. „Amikor Richárd megérkezett, - másKirályol{ névtelenné váltak, semmivé lette k, ahogy a Hold fényét veszti napfelkeltekor." Ideológiai alapja is volt a keresztes harcos léthez:_ápolta az apja „sugallatára" vértanúságot szenvedő, angol szentté váló.Becket Ta- más emlékét, s él7- érsek által'állítólag a Szent Szűztől kapott ampullában ·1é··v6 szent olaj erejével bíró „bölcs király, az egyház harcosa .. . vissza fogja hóClítani a Szentföldet a pogány népségtől" (Nicolas de St1-atton domonkos szer-
zetes levele). A korabeli közvélemény szemében a jó uralkodó a lapvető modelljét testesítette meg: az igaz ügyért harcoló s sikeres csatákban győztes jámbor keresztes, aki apjával és öccsével ellentétben soha nem kereste az összeütközést az egyházzal, maradé ktalanul formálta meg a Clairvaux-i Szt. Bernát-féle miles christi ideált. Jeruzsálem 1187-es eleste után ű volt, aki elsőként varrta mellére a keresitet (Newburgh-i Vilmos: Historia rerumAnglicarum). Apja üresedésben tartotta a főpapi javadalmakat, és saját embereit kényszerítette a püspöki székekbe, nyíltan kimondva, hogy az egyházi jövedelmeket „inkább ő szede ti be s a királyság hasznára fordítja, minthogy a püspökök élvezete teljen benne, akik elhanyagolják hivatalukat és tobzódnak a világi hívságokban" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Richárd rögtön trónralépte után a káptalan által választottakat emelte a prelátusi székekbe (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Az egyház hú fiáról, a kereszténység védőpajzsáról azt is megtudjuk azonban, hogy ha kellett, maga me nt „megtörni az apátok dölyfét", s maga is megadóztatta az egyházat, illetéket vetett ki egyházi hivatalokra és javadalmakra. Mi több, az egyházi javadalmasoktól ugyanúgy váltságot követelt pozícióiké rt, s püspökségeket bocsátott áruba. Messinában kilakoltatta a S. Salvatore-kolostor barátait, mert szüksége volt laktanyára. Igaz, egyetlen kortársa sem tett máské ppen, ők is ugyanúgy tartottak üresedésben egyházi stallumokat, ahogyan Richárd, vagy nevezték ki rokonaikat püspöknek, ahogyan Richárd is megtette Geoffrey-t yorki érseknek.
11•VC-ny durvasága, sem egy űt tekervényc, 8t'l ll :i s:.:1·ldc rlillw, sv111a 111t•1111yd111 1:6s." Bámulatos, hogy még e llenfele, S:taladi11 s w lt {i11 (S:.:iil:'í h acl-Dín lt1•,zuf ibn Ajjúb) i~~ttal teki~á,_:, belcg:légc idején h
Személyes bátorságát, harci kiválóságát így méltatták a krónikások: „Semmi sem hátráltatja, sem a mélység örvénye, sem a hegyek magasa, sem egy
A legendás harcos már fizikai termetével, erejével és energiájával kitűnt .11. egymással acsarkodó palesztinai tartományurak között. „Látványa öröm ' 11lt a szemnek" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Valóban, 111{t r pusztán a megjelenése tekintélyt parancsolt: több mint hat láb, kb. 190 1 m magas, a kor átlagához képest tényleg óriási volt, hatalmas termetű, szé-
88
89
les vállú, vállig érő haj ú „óriás vörös lovag", akit ha a szaracénok megláttak, már inukba is szállt a bátorságuk. „Amikor Jeruzsálem felé közeledett seregével, a szaracénok olyannyira megrémültek", teljes pánikba estek, s tö~e gével „hagyták el a várost. Nem volt senki, aki megvédte volna, vagy aki ott mert volna maradni. Sem a szultán fenyegetései, sem a pénze nem bírta embereit maradásra. Még Szaladin is előkészítette leggyorsabb lovát, hogy alkalomadtán el tudjon menek ülni" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Az aleppói emír azt jelentette Szaladinnak, hogy katonái eszel§ sen rettegtek a „halál rőt angyalától": „soha nem láttunk hozzá foghatót. 0 b~ nítja meg embereinket. Senki sem képes e llenállni neki, senki sem tud kiszabadítani egy foglyot sem a keze közül." Még ha a krónikás beállítása erősen túlzó is, hiszen Richárd ne1'.1 tudta bevenni Jeruzsálemet, nimbusza óriási volt a mohamedánok körében 1s, valljuk be, nem alaptalanul. Képzeljünk el egy robuszt us, több mint egymázsás páncélos lovagot, egy-másfél tonnás hadiménje hátán kopját szegezve lendületből rohamozni. „Daliásabb és magasabb volt mindenki másnál." Hovedeni Roger igen jellemzően festi le, hogy „még a zarándokbot is eltört~ kezében, amikor ránehezedett" (Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Valóban forrásaink bizonyítják, hogy akár egyedül, kedvenc fegyverével, emberm~gasságú kétágú csatabárdjával hadonászva, hihetetlen ~nergiával vo.lt képes megszalasztani akár többszörös túlerőben lévő muszlim csapatot 1s (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). „Mennykőcsapásként, az íj puska vasvesszejénél is sebesebben rontott ellenfeleire", s morzsolta fel az ellenséges hadsorokat. A híres, az arszufi győzelemmel végződő jaffai menetelés (1191) során a hadoszlop minden pontján megtalálható volt. „Hol itt hol ott bukkant fel, mindig ahol a törökök a leghevesebben támadtak." H~ bármelyik csapatrész veszélybe került, odavágtatott és „tüzes istennyilaként" vetette magát a muszlimokra, akik menekültek előle, mint a filiszteusok a makkabeusok elől" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). „Úgy kaszabolta az embereket, mint az aratók sarlójukkal a búzát. Aki egyszer a bőrén érezte, milyen a kardcsapása, nem kért belől e többet." A kor társak bámulattal vegyes félelemmel tekintettek rá: ő volt „az igazi vitézség hordozója", a „legjobb férfi, ki lett" (Gauceln: Faidit). Nem csak a muszlimok tekintettek rá rémülettel: 1195-ben a tekmtélyes erődöt, Loches-t elfoglaló franciák, amikor megtudták, hogy Richárd ost_romolni készül a várat mindössze három órás harc után feladták. Nem tudjuk viszont, hogy valós-~ az a történet, mely szerint az őt elfogó kalózok, ami~ kor megtudták, ki ő, egy hajót bocsátottak a rendelkezésére; vagy hogy Pettam Frigyes, amikor foglyul ejtette, a király bocsánatáért esedezve borult térdre előtte. Több forrásunk is alátámasztja viszont, mekkora lelkesedéssel fogadták Richárd partraszállását a portsmouth-i polgárok 1189-ben. A gyengekezű jeruzsálemi királyok és a sorozatos sikertelen keresztes hadjáratok után valóban Richárd volt az, aki c~aknem 100 év után először si-
kert tudott elé.tni a -pogánnyal szemben (Akkon felmentése, az arszufi győ zelem-;-Asikalon megvétele). Richárd vállalkozása a kor legnagyobb hadjárata volt, 17 ezer emberrel és több mint 100 hajóval indult útnak. A többi ke resztes uralkodó nem maga fizette a katonáit, Richárdé „kormányvállalkozás" volt, egyedülálló módon nem bízta magát arra, hogy vazallusai közül azok indulnak útnak, akik f e l tudják szerelni magukat, hanem saját költségén mindenkit felfegyverzett, aki élt és mozgott. Richárd azt is t~dta, seregét hosszú távon csak úgy tarthatja meg, ha fizeti katonáit, ezért 1s fordította a Szicíliában és Cipruson szerzett mérhetetlen zsákmányt zsoldfizetésre. Az elfogott muszlimok váltságdíját is megosztotta embereivel. A vállalat óriási logisztikai művelet is volt, Richárd ezt is precízen megoldotta, seregének több éven keresztül rendszeres utánpótlást biztosított, ami a korban egyedülálló hadigazgatási „csoda" volt. Más típusú keresztes volt, mint a korábbi lánglelkCí lovagok - gyakorlatias, sokban gátlástalan, szinte modern látásmóddal rendelkező hadvezér. Nem követte el a korábbi keresztes vezérek hibáit: a palesztínai hőségben csak délelőtt menetelt seregével, és minden másnap pihenőt tartott (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Szimbolikusan értendő a krónikások azon leírása, hogy roppant erejével egyedül ő volt képes egy csapásra kettévágni az akkoni kikötőt lezáró hatalmas vasláncot: ő az igaz, az új megszabadító, aki majd viszszafoglalja Krisztus sírját. Az arszufi győzelem és szinte a teljes palesztinai tengerpart visszafoglalása után a muszlimok is úgy vélekedtek: „a mi oldalunkon teljes az összeomlás" (Bahá ad-Dín ibn Saddád: Szaladin története). Felismerte a meghódított területek ellenőrzésének szükségességét, az utánpótlási és hírközlési vonalak biztosításának fontosságát. Megmosolyogtató történet, hogy Ciprust azért dúlta fel, hogy övé lehessen Komnénosz Izsák mesés fejedelmi fehér paripája, Fauvel. Más, objektívebb megközelítés szerint azonban azért tartotta meg a latin keresztesek kezén a szigetet, hogy legyen a keresztes hadaknak „éléskamrája", mert a Szentföld utánpó~ lftsa volt a legnehezebb probléma. Felismerte, Ciprus ellenőrzése azért is létfontosságú, mert a keresztesek így stabilizálhatják tengeri fölényüket. A vérmes harcos, ha kellett, diplomáciai megoldásokra is hajlandó volt, képes volt tárgyalni a muszlimokkal, noha elődjei, a Szentföld korábbi ~ajnokai, mereven elutasítottak bármilyen kapcsolatot a hitetlenekkel. Elismert s külcsönösen mélyen tisztelt ellenfelével, Szaladin szultánnal élénk diplomá1·iai levelezést folytatott. Realista volt azonban Rich~rp abban, hogy nem ~r@ette a Szent Város visszafoglalását - felismerte, nincs ereje hozzá, s nem is volna képes megtartani, elfoglalni is esetleg csak hatalmas költségek és emberveszteség .1rán tudná. Vallásos keresztes áhítata jelenik meg abban, amikor nyilvánval1ivá vált, hogy az adott helyzetben a keresztes sereg nem képes bevenniJe111zsálemet, s a király, a várost látván úgy fohászkodott, hogy: „Add Uram, hogy ne szenvedjek, és ne lássam a Te Szent Városodat, ha úgy hozza a sors,
.90
91
--
--
hogy nem tudom elragadni ellenségeimtől" - nem bírván e lviselni a tudatot, hogy a Szent Sír pogány kézben van Gean de Joinville: Szent Lajos élete /
Livre des saintes paroles et des bonsfaiz nostre roy saint Looys). Kétségtelen, kiváló katona és szinte korát meghaladóan tehetséges, előre látó hadvezér volt, „a harc irányítója", „ki hódoltat királyt, herceget" (Gaucelm Faidit). A király mindene, éltető e leme volt a háború, még a lakomák.hoz se ült le anélkül, hogy harci kardját fel ne csatolta volna. Egyetlen fennmaradt egykorú ábrázolása, a chertsey-i apátság padlócsempéje is lándzsát szegző, rohamozó lovagként mutatja. Rendkívül sokoldalú volt, kiváló hadmérnök, egészen jó matematikai képességekkel. Ókori hadtudományi szerzők (Publius Vegetius Renatus: De Re Militari) műveit tanulmányozta még harctéri sátrába n is ; szinte tudományos alapossággal, palesztinai és bizánci építőmeste reket is bevonva építte tte s tette bevehetetlenné a Szajna melle tt épülő várát, Chateau Gaillard-t. Maga keresett helyet a várnak a Szajna fölé magasodó sziklaormon, maga rajzolta a vár terveit, maga határozta meg a tornyok elhelyezkedését, a falak vastagságát, az árkok mé lységét. Még halálos ágyán is a vár tervrajzát kérette és az foglalkoztatta, melyik bástyát hogyan erősít sék meg. „Nagy gonddal tanulmányozta, hogyan lehetne bevenni Akkont", hosszú napokon át terveket dolgozott ki, miként ostromolja meg a várost, „hol, milyen fortéllyal, milyen hadigépeket vessenek be" (Itinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Maga javította ki Akkon falait is, aminek köszönhetően a város egészen 1291-ig képes volt kitartani a mameluk.okkal szemben. Richárd vasfegyelemmel tartotta kézben a seregeit. Rendkívül jó seregparancsnok volt: a fegyelmezésben rejlett a valódi sikere. Betiltotta a szerencsejátékokat a seregen belül, szigorúan büntette a katonai kötelességmulasztásokat, jól szervezett, regulázott haddá tette azt az irányíthatatlan „csürhét", amit a keresztes hadak korábban jelentettek. Arszufnál a harctéri fegyelem hozta meg a végső sike rt: a ke resztes had ne m tört ki, nem bontotta meg az alakzatát s nem fele lt egyetlen rajtaütésre sem, hanem egy nagy rohamra összpontosított. „Csatarendben vonultak, tömör, szilárd védő falké nt. . . sokuknak tíz nyílvessző is kiállt a hátából, mégis a rendes ütemben haladt tovább" (Bahá ad-Dín Juszuf ibn Rafi ibn Saddád : Szaladin szultán
l 111 11yez6 falvakat, megkínoztatta, megölette a parasitokal. A mai kor c mbc' 1• számára szokatlan, de a korban a várostrom része volt a területpusztító ll.1l1orú. Sike rre is vezetett, hiszen Taillebourg példáján okulva az elle nséges ''" .ik mindegyike ostrom nélkül behódolt egy hónapon belül (Diceto-i Radulf: 1nu~t;ines historiarum). Ahogyan az sem egyedülálló, hogy megengedte ost11 11 1116 seregének a szabad rablást Messinában - pedig lakosai keresztények 11llak - , igaz, csak néhány óráig. Az ostrom drága volt, n e m nyúlhatott li11sszú időre. Richárd abban is kortársai előtt járt, hogy módszeresen, tuda11;an pusztította a termést, az állatállományt, példát statuálva gyilkolta hal11111ra a lakosságot, egyszóval totális háborút vívott, hogy ne vesződjön so1,,11 egy vár megadásra ké nyszerítésével. Az, hogy Richárd „török feje ke t 111tiizgetett" a nyergére, inkább a pszichikai hadviselés része volt. Az is Ri1l16 rd volt, aki Szicíliában csak úgy találomra tolvajokat akasztatott föl az út 1111·11ti fákra - igaz, a hadsereget követő rablóbandák így elmaradtak. .Már életében hasonlították a legnagyobb antik hősökhöz, „dics6 tettei 1•ll1omályosították mindenki másét" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis l1'imrdi). A Richárdot piedesztálra emelő krónikások héroszként állítják be '' l
gyilkos, aki egy nap alatt 2700 szaracént végeztetett ki a Szentföldön. Igaz, arra hivatkozott, nem akar a hátában ekkora fogolytömeget hagyni, amikor Szaladin szultán ellen vonul, s szabadon meg nem akart engedni ennyi katonát (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Mi több, a szultán nem fizette ki a megígért váltságdíj e ls6 részletét sem, Richárd pedig a határidő lejártán túl is várta azt. Emellett a király úgy érezte, valójában a „muszlim foglyok ejtették őt rabul", hiszen már régen Je ruzsálem felé ke llett volna vezetnie hadait. Taillebourg ostrománál felégette a
ili). Meg kell hagyni, a maga fontosságával tisztában is volt: rendkívüli önbi1:tlma, túlzott magabiztossága hihetetlen hiúsággal és büszkeséggel páro·.ult. Mélységesen lebecsülte a franciákat, legendás, ahogyan kijelentette, „mégha vajból lenne is" szeretett vára, Chateau Gaillard, „Franciaország ki1.ilyával és összes haderejével szemben is p eg tudnám védeni". Meg volt 1:rőződve, hogy ő a legtökéletesebb lovag. Ugy vélte, Lipót osztrák herceg 11cm játszott kell6 szerepet Akkon bevéte lénél, ezér t leszakíttatta az oszt1.ík herceg zászlaját a vár faláról, s megtapostatta azt. Ez vezetett kés6bbi .111sztriai foglyul ejtéséhez. Egyszerűen nem hitte e l, hogy őt földi halandó c·lfoghatja, ezér t nem ügyelt az álöltözetére, s harsányan ordítozoll, így is111er ték fel és fogták el. Királyi je lenség volt, és ennek a tudatában is volt, s
92
93
ritka és kiváló története). Az igazi lovag, a kereszténység oszlopa, a tökéletes lovagiasság megtestesítője egyeseknél, másoknál a kegyetle nkedésben örömét lelő brutális
ki is használta propagandisztikus célokra, kortársait messze meghaladva tudatosan ügyelt ar ra, hogy ceremoniális alkalmakon kívül is hordja a koronáját! Richárd személye és alakja már korán megragadta a krónikaírók és költők képzeletét (már Gaucelm Faidit trubadúr-társa is siratóéneket írt halálára: Íly nagy csapás, íly szörnyű veszteség). Vitathatatlanul érdekes és egyedülálló egyéniség volt, a tökéletes chevalier archetípusa, aki képes volt elbű völni kora lovagi társadalmát. „oly h6s volt, oly derék, évezre senki sem látott ilyet, s aligha lészen méltó párja még, ily vakmerő, a kincsét ki így szórja, [ ... ] sőt, ennyi jót Károly s Artúr se tett elszánt [„ .], nagylelkű és kegyes [„ .] bátor és nemes" (Gaucelm Faidit, Molnár Imre ford.) Csupán azzal, hogy provanszálul és franciáu l verselt és zenélt, járatos volt kórusművekben, nem emelkedhetett volna ki kora uralkodói közül, hiszen nem egy kortársa, például VI. Henrik császár is járatos volt ebben a művészetben, de már fiatalkorától arra törekedett, hogy az ismer t világ kulturális és művészeti központját hozza létre udvarába n, egybegyűjtve ott a trubadúrok legk iválóbbjait, köztük Bertrand de Bornt is . Már apja is udvarába hívta Eleonóra ünnepelt költőjét, Bernart de Ventadornt. Anyja poitiersi udvarában Richárd együtt élt féltestvérével, a későbbi nagy trubadúr-pártfogó Marie de France-szal, Champagne grófnőjével, aki révén utóbb Andreas Capellanusszal és Chrétien de Troyes-val is kapcsolatba került. Legendássá vált az az alig hihető történet is, hogy trubadúr-társa, Blondel de Nesle indult a fogoly király keresésére Németföldön, és a várfalak tövében Richárd kedvelt költeményét énekelte - s Ochsenfurthban sikerre l járt, mivel a rab uralkodó a refrénnel felelt. Klasszikus műveltséggel bírt, jeleskedett az ékesszólás, a retorika művészetében - híres a s peyeri latin beszéde, amelybe n magát védte meg a német vádakkal szemb~n . Egy alkalommal latintudásával még a canterburyi érseket is meglepte. 0 volt a fényűző udvartartást vezető és bőkezűen adakozó rettenthetetlen harcos, aki még fogságában is képes egyetlen ökölcsapással megölni fogvatartójának a fiát. A lovagság virága volt, „az igaz vitézség hordozója", az első olyan uralkodó, aki a születőben lévő erkölcsi normarendszer; a lovagság, a chevalerie apostolává tudott válni. A „harcos lovagkirály" (rex be/lator) igazi példája, aki még a „lakomákon se
94
wtette le kardját". A lovagságon belül is a legmagasabb tckinlély az t iiv1·zl1• „kit harcmezőn ütött lovaggá Cordelion hős keze".
(János király. 1, felv. 1. szín, Arany János ford.)
'-.
A sokszor ismételt 'vád1szerint Richárd szinte soha nem tartózkodott 1\ngliában, mindössze féretet töltőff otthon királyságában, amelynek nem ismerte a nyefvét. Mmdig úfön volt, mindig hadjáratokat vezetett, ahelyett hogy az ország Sorsán munkálkodjék, franciaországi csatározásokban fecsé1('lte mind az ország, mind a maga energiáit és anyagi erőit. Céltalan hábo1likat vívott. Ezek a „vádak" ma már tarthatatlanok. A hat hónapról lehetne vitatkozni, valójában ugyan több, igaz nem sokkal, dc ez uralkodásának idő szakára vonatkozik. Angliában született, Oxfordban, 1157-ben, és 1189-ig '" >k évet e ltöltött Angliában is . Már a -vád maga is méltatlan. Azt a hatalmas lcrületet, amelyre az Anjou-Plantagenet dinasztia uralma kiterjedt, a kor ad111 inisztratív-igazgatási rendszerét ismerve, egészen egyszerűen nem lehelctt egy központból kormányozni. Igaz, a kortársak valóban úgy látták, a ki1filynak otthon a helye: „ahogyan a Föld e lsötétül, amikor a nap lemegy, a ki' {tlyságot is úgy e lhomályosította, hogy a király távol volt" (Devizes-i Rirhárd: De rebus gestis Ricardi primi). A vádak azért anakronisztikusak, mert .1 korabeli Anjou-államot modern államként fogják fel, s egy mai országhoz hasonlítják, holott egyáltalában nem volt az: hűbéruraságok konglomerátu111a volt, melyet az angol uralkodó nem trónjoga folytán, hanem hiíbérbir tokosi joga folytán birtokolt. Mindegyik tartományt a maga szokásjoga szerint kellett igazgatni, s a hűbéri jog meg is követelte, hogy a hűbérúr legyen je len alkalomadtán, illetve kötelezettségei is voltak: például aquitániai hercegként hűbéresei peres ügyeiben kellett ítélkeznie, avagy részt kellett vennie a normandiai tartományi gyűléseken . Richárdnak állandóan úton kellett lennie - legjobb, ha a király maga mondja e l„Nem az igazat mondja a fogoly" című versében: „van ki földemre csap hadaival. mit férfi férfival tett hajdanán, tudni sem akar, [„ .] Szeretnek, mondják; nincs rá semmi jel. Vérük nem buzdul harci zajra fel, mióta rab vagyok". Kötésünkről,
(Illyés Gyula ford.)
95
Azaz amikor a király távol volt francia tartományaitól, ellenfele , F ülöp Ágost állandóan lázította ellene hűbéreseit, köztük magát J~~nos fivérét is, ezérfkellett Richárdnak folyamatosan tartományai védelmében harcolnia. ·,;E llenfelei féltékenyen nézték dicsőséges tetteit". Pe dig F ülöp megeskü.:dött Richárdnak Akkonban, hogy „megtartja a bék ét Richárd földjeive l és népe ivel szemben, amíg ő a Szentföldön van" (Jtinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Nem kormányozhatott nyugodtan Londonból, ha időről időre szórványos felke lések törtek ki J:
Ollyés Gyula ford.) Richárd számára Gascogne vagy Poitou ugyanúgy az országa volt, mint Anglia. Poitouban és Aquitániában szilárd bázist épített ki magának: sok kisebb hűbérurat emelt magához és jutalmazott meg gálánsan. Sokan „általa lettek gazdagok és híresek". „Aquitániájában" nemesei tűzbe mentek volna ér te. Amennyiben megnézzük a korabe li dokumentumokat, minden távollé te igazolható, mert „oltalmazta, ki oltalmat keresett", védte Anjou-ját és Poitou-ját a Capetek ellenében. Meg is lett az eredménye, a német fogságból való szabadulása után híve ivel néhány év alatt minden elvesztett területet visszafoglalt a franciáktól. Oroszlánszívű Richárd esetében mer ül fel először a nemzet és a nyelv, az anyanyelv kérdése, s talán nála a legmarkánsabban. A Plantagenetek francianyelvűsége azonban túlz.ott. Nem lehet felróni nekik, hogy franciául, azaz Henrik Anjou-beli, fia, Richárd pedig Poitou-be li dialektusban beszélt, hiszen egészen III. Edwardig (1327- 77) az angol királyok nyelvükben franciák maradtak - azt viszont súlyos tévedés lenne feltételezni, hogy a Plantagenetek olyan franciák, olyan franciaországi birtokokkal rendelkező francia bárók lettek volna, akik mellékesen Anglia trónján is ültek. Attól, hogy Richárd például Aquitániában érezt e otthon magát s languedoc-i/ poitou-beli nyelven írt s beszélt udvarában, egy önálló állam uralkodóházának tagjai voltak. Ha ebben a korban nem is lehet modern értelemben vett nemzeti kötő désről beszélni, „angolságukat" sem mi sem csor bítja, mert például külpolitikájukban mindig is egy Anglia-központú hatalom lebegett szemük előtt. A Plantagenetek már II. Henrik és fiai alatt önálló, autonóm dinasztia-tudattal rendelkez ő családdá nőtték k i magukat, s köszönhetően a mérhetetlen becsvágynak, az egyik legfőbb családi vonásuknak, szisztematikus munkával váltak Anjou uraiból Westminster trónjának megkérdőjelezhetetlen birtokosaivá . ~J1Jie.nr.ilis_F.icMrcl js nemcsak egy kézben akarták egyesíteni országaikat, hanem törekcdlck a szászok és a nor.rnannol\„ illetve a Vilmossal ér.
96
-
-
lí1·ző és letelepedett anglo-normannok valamint az újonnan érkező Anjou- és l 'oitou-beli ur~kköti).fü eilenté.t ek kisebbítésére. A múlt század patrióta türl1"nészei óta már senki sem kételkedik abban, hogy a francia nyelvű királyok 11·1 angolok voltak. Ápolták a szász szentek, például Szent Edmund kultuszát, l1•rmészetesen növelve trórijogúk legit imitását. Az Anjouk maguk is építetld< Hitvalló Edward karizmatikus ideológiájára, klerikusaik traktátusokat is írt ak ennek alátámasztására: „a király szent, Jézus Krisztus földi helytartója nem véletle nül részesült a felkenés szentségében „. hatásosságát bizonyítja a !ágyékot megtámadó pestis eltűnése" (Pierre de Blois levele). Richárd rs tudatosan ápolta az angol szentek tradícióját (például Szt. Albánét). Aquitániának vagy Normandiának azonban ne m volt francia tradíciója, 11c m tar tozott szervesen Franciaországhoz, azaz a korban a Capetek uralma alatt álló Ile-de-France-hoz. Ebben a korban még nem lehet egyfajta nemze1i kötődésr.őLbesz~lni: a gaszkon és aquitán nemesség is természetes urainak az angol királyokat tekintette, mint az ősi poitiers-i grófok és aquitániai hercegek egyenesági leszármazottait, s nagyon kevés affinitást éreztek az „északi" Capeting-Valois dinasztiához. Richárd hábor úiban a hagyományos franciaországi észak-dél szembenállás és a Ianguedoc-i különállás is szerepet játszik, egyáltalán nem meglepő, hogy a gaszkon vagy normandiai nemesség kész volt a franciák e llen harcolni. A gaszkon nemes olyannyira angol alattvalónak érezte magát, mint ahogyan Oroszlánszívű Richárd is első sorban poitou-i aquitán volt. „Báróm, vitézem mind, [ .. .] a gaszkon, angol, nor mand" (Illyés Gyula ford.) Amikor Richárdot beiktatták Aquitánia hercegségébe (1172), ujjára húzlák Limoges védőszentjének, Szent Valériának a gyűrűjét - anyai örökségéhez haláláig szorosan kötődött, Limoges-tól nem messze halt meg, Aquitániáért és Poitou-ért harcolva. A korban egyáltalán nem dőlt még el, hogy a Loire-tói délre vagy a Szajnától nyugatra fekvő régió mely központhoz fog kötődni. Ebben a korban logikusabbnak látszott egy olyan állam, amely például Le Mansból irányítja alattvalóit. Már csak ezért sem lehet „nemzetietlenséggel" vádolni Richárdot. Nem véletlen, hogy Richárd végrendelete szerint szívét Normandiában, a roueni Notre Dame Székesegyházban temették cl. Aquitániai Eleonóra a fontevrault-i kolostorban alakított ki dinasztikus nekropoliszt, férje, Henrik, és fia, Richárd is ott nyugszik, az Anjouk családi szentélyében. A király „nem hagyta magára szegény országát". Angli{tl val6jlíha 11 a l lenrik által k idolgozott központosított közigazgatási rendszer m:'11·-111rir 1'.11n1:1ga is e llátta. Richárd gondoskodott a kormányzásról, tcr vczl'll'k1· I do ll(ozol 1 l
97
távolléte idejére. Rendkívül jól képzett legistáival, jogtuclósaival (pl. Longchamp-i Vilmos főkancellár; Coutances-i Walte r főbíró, roueni érsek, Hugues de Puiset/Pudsey durhami püspök vagy I-Iubert Walter főkancellár és főbíró) a király nem hagyta sorsára Angliát, nem tette ki a polgárháborúnak, nem hagyta a tartományurak prédájául, akik kizsákmányolják a szegény szászokat. Erős kézzel kormányozták Angliát a király távollétében is, aki ráadásul rendszeres kapcsolatban állott velük. Levelezése tanúsítja, hogy még a Szentföldön is mekkora gondot fordított Anglia kormányzására. Amikor pedig otthon volt, éjt nappallá téve, lázasan dolgozott legistáival, rendeleteket fogalmazva, szerződéseket írva, mentességeket adva. Apja hű fia volt ebben a tekintetben is, ha kellett, valódi „bürokrata" uralkodó tudott lenni, képes volt, megvolt a tehetsége és a műveltsége is, hogy kormányozzon. Tudott gyorsan döntéseket hozni. Nem hiába mondták azt is róla, hogy „uralkodásra termett" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi) . Igaz, hogy a szíve a háborúé volt, s „inkább vezetne egy hadsereget háborúba, mint egy népet békébe" (Histoire de Guillaume le Maréchal), de nem hanyagolta el az államügyeket. Koronázása után például személyesen járta be birodalmát, és nagy gondot fordított rá, hogy nyilvánosan jelenítse meg a „király testét" és üljön törvényt, apjával ellentétben. Igaz, erre a háborúk miatt egyre kevesebb alkalom nyílott. Tény, hogy tört ki polgárháború a király távolléte idején, de ez nem a király elleni felkelés volt, hanem egy adminisztrátorai, főként a főkancellár és famíliája, a több vándorbírói pozíciót és váruradalmat a kezében tartó Longchamp-ok elleni és a nagymértékű adóterhek miatti lázadás - melyhez végül János herceg is csatlakozott, s nem az elnyomott szászok keltek fel a gaz nottinghami sheriff és normannjai ellen, hanem Nottingham volt a Richárdellenes felkelés központja. A király híveivel - s nem a szász népfelkelők, hanem például William Marshal és más normann vagy francia sz ületésű bárók segítségével - rövid úton leverte a lázadást, s kivégeztette a felkelők egy részét, függetlenül attól, hogy francia vagy szász származású nemesek voltak-e. S hogy a sherwoodi erdő bujdosói lelkesedéssel fogadták volna, lehetséges, járt is a király egyszer ott, de annak nincs nyoma a forrásokban, hogy támogatta volna a gaz normann urak ellen harcoló Robin Hoodékat. Sőt, ismerve a király jellemét, valószínűleg mindenkit felakasztatott volna, akit azon érnek, hogy a király erdejébe betette a lábát! (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar hagyományban meggyökeresedett tévedés a nottinghami „bíró": a Robin I-Iood történetekben szereplő nottinghamshire-i ispán, megyei sheriff téves fordítása folytán kerülhetett bele a közemlékezetbe ilyen formában. Szegény nottinghami városi bírónak semmi köze az eseményekhez, lévén hogy akkoriban nem is volt ilyen pozíció. Valójában a megye ispánja volt az úr Nottinghamben, mivel főbírója annak - lévén ispáni központ, s nem önkormányzattal bíró kereskedőváros - nem volt.) A nottinghami sheriff viszont valóban fellázadt Richárd ellen, a király ostromolta is a várat, majd ki-
v1·gcztette a lázadókat, s „úgy bánt velük , rn i11Lh;1 ők ÍHhilcllcn Hí\arncénok l1 •1111ének". l{ichárd a távollétében is szigorúan, kemény kézzd kormftnyozta Angli.i l. Richárd szedette be a még apja által kereszlcs hadjárat céljftra kivetett, 1t • i:1d6-jellegű ún. Szaladin-tizedet, amelyet minden jövedelemre, ingó- és 111gatlanvagyonra, még az egyháziakra is kiróttak. A fizetést megtagadókat p('dig a király egyszerűen kiátkoztatta saját legistájával - a canterburyi ér•11•kkel. Richárd, ahogyan apja is, többször is megnövelt mértékű scutagiumot l11" rt. Amikor Lipót osztrák herceg fogságába esett, s onnan VI. Henrik csá•i1fir megváltotta, az érte kért váltságdíj valóban csillagászati öszszeg volt, ,1111it valahogyan elő kellett teremteni (150.000 londoni ezüstmárka, kb. 30 ln1111a ezüst). Richárd adminisztrátorai elrendelték, hogy minden alattvaló, i11. egyháziak is, fizesse be évi jövedelme egynegyedét. Beolvasztottak mindv11 templomi arany- és ezüsttárgyat, ahol nem volt, mint egy-egy kolostor11:111, ott a gyapjút foglalták le. Az önkényes intézkedések sorát is Richárd Itt ·zdte meg, amikor a tisztségviselőktől magas illetéket követelt, hogy megv;íltsák pozíciójukat. A Plantagenet-állam olyan szervezett, hogy a hiva,tal11okok a bárói ellenzékkel szemben egyedül is el t udják kormányozni. Ujra i
98
99
Obligát feladat egy ilyen írás keretein belül is foglalkozni Richárd hírhedett homoszexualitásával. Történet- és regényírók hosszú generációinak képzeletét izgatta Richárd magánélete, a nőkhöz, s azon belül anyjához, a basáskodó Aquitániai Eleonórához való viszonya, illetve meglehetősen furl'Sa, együttlét nélküli, gyermektelen házassága feleségével, Navarrai Berengftriával. Még inkább furdalta az emberek kíváncsiságát az a paradox helyzet, hogy a két lábon járó maszkulinitás, a korabeli „nyugati világ bajnoka", a „szaracénok rőt halála" miként nem vonzódott a gyengébb nem képviselőihez. A 19-20. század fordulójának dekadens, a romantikus hősöket deho11esztálni kívánó modern világában kialakult Richárd homoszexualitásának mítosza, amely egyrészt racionális, tényszerű adatokra alapozta nézeteit, másrészt a kor divatos pszichoanalízisét követve fel is építette a király alapvető személyiségstruktúráját, s kimutatta Richárd saját neméhez való von;.:ódásának gyermekkori gyökereit: egy túlságosan is domináns, a fiát felnőtt korban is zsarnoki szigorral, kézivezérléssel irányító anya; egy, a fiát nem szerető, őt nemcsak politikai, hanem a férfiúi hiúság tekintetében is vetélytársnak tekintő apa, aki saját fia életét rombolta össze, amikor ~salárdu l „elszerette" fia kijelölt jegyesét (Franciaországi Alais-t, Fülöp Agost féltestvérét). Ezek szerint egyenes út vezetett a homoszexualitáshoz.
Mindezek jó része tagadhatatlanul hiteles információkon, tényeken alapszik. Tény, hogy Richárdot gyermekkorában az anyja nevelte, s még uralkodása idején is rendszeresen felkereste Eleonórát, hogy politikai kérdésekben az állásfoglalását kérje. Tény, hogy
111.1111ljil k -, azt, hogy Richárd kerülte volna a társaságát, illetve hogy az csl 11\ (l 111cgkötése után lóhalálában menekült volna el a limasszoli templom' •I, 1H·rn erősítik meg hiteles források. Sőt, 1195 után maga a király is töre1' dl't l arra, hogy amikor csak együtt varrnak, feleségével töltse az éjszakát. ,1v:ícl, hogy nem aludt egy ágyban hitvesével, anakronisztikus, csak azok l11 1(i rn lehet hallatlan, akik nem ismerik a középkor világát: természetesen 1 l 1111111ás fó1( külön hálótermekben háltak. Az tény ugyan, hogy - Hovedeni 111w·1· Lanúsága szerint - egy remete Szodoma pusztulására emlékeztetvén 111 11 g:í lta meg a királyt „meg nem engedhető cselekedeteiért" (Gesta regis lb 111 if'i secundi et Gesta regis Ricardi). A király megígérte a remetének, hogy 111H 1;drndik a „tiltott dolgoktól". Semmi másról nem tudunk. Szodoma emlí11 11• miatt válhatott ez a forráshely a késóbbiekben a király homoszexualitá111.d< „bizonyítékává". Aki azonban egy kicsit is tisztában van az 6testa1111•11tu mi kifejezések középkori jelentéstartamával, s azok használatával, an11 d1 számára nyilvánvaló, hogy itt erről szó sincs: Szodomát igen sokfajta 1111 11 :-;zuperlatívuszaként használták a középkorban. Itt ez arra is vonatko1111 . hogy a király nem jár rendesen misére, nem gyón rendszeresen stb. 1 11onnan tudjuk, hogy a krónikás szerint maga a király ígérte meg a remeI• 111·k, hogy nem tesz megengedhetetlen dolgokat, „nem hagyja félbe a misét ... " 1l 1. Egyébként a király mélyen tisztelte és nagyra becsülte a feleségét, ezt 11 1111>forrásunk is megerősíti. Cipruson például óriási vehemenciával, igaz 11 1d1adúrként indított hadjáratot kedves hölgye kiszabadítására, maga vezet\ 1•11 a rohamot Komnénosz Izsák vára ellen. Maga Richárd egyébként elismert egy törvénytelen gyermeket, egy fiút, I•1\ li'l pöt (Philippe de Faulconbridge), akinek Cognac hűbéruraságát adta s p1 •ldául fontos szerepet bízott rá franciaországi hadműveletei során (Hovedeni l\11gcr: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Mindezt dokumen1111 nok is igazolják. Állítólagos Richard Plantagenet nevű fia további szerepe 1 1liakespeare agyából pattant ki, s itt most nem is tisztem, hogy állást foglal1.ik arról, miként lett Richárd később Földnélküli Jánossal szemben a franci11k ~zövetségese, annyi azonban bizonyos, hogy még Shakespeare korában '1 !'111 fért kétség ahhoz, hogy Richárd a nőkhöz vonzódott, s lám, fia is volt, .i kinek apjához való hasonlatosságáról Shakespeare is szól:
I (}()
101
,;vonási közt egy Cordelioné; Rá emlékeztet hanglejtése is. [... ] Oroszlánszívű Richárd volt atyád. Megejte hosszu és hév ostroma. Hogy férjem ágyán helyt adék neki[ ... ] E drága véts ég gyümölcse te lő!."
(János király. I. felv. 1. szín, Arany János ford.)
Richárd homoszexualitásának vádja valójában új keletű, igazán kiforrott formában 1948-ban látott napvilágot. Sem egykorú, sem későbbi történeti források nem bizonyítják. Mi több, egyes krónikások arról írnak, hogy Richárd még a halálos ágyán is nőket hozatott magának (Guisborough-i/Hemingburgh-i Valter: Chronicon); vagy hogy a király annyira vágyott egy fontevrault-i apácára, hogy majdnem megostromolta az apátságot; vagy hogy lefizetvén a börtönőröket, börtönében is bűnös viszonyt folytatott a német császár egyik leányával. Eszerint Richárd igencsak vérmes maszkulin figura lehetett. Nem megyek bele abba, hogy e históriák mekkora történeti hitelességgel bírnak, csak annyit szögeznék le, hogy forrásaink különböző előjelű képet festenek az uralkodóról - azonban a vele szemben előítélettel bíró elbeszélő források sem említik férfiakhoz való vonzódását. Ez is azt látszik megerősíteni, hogy Richárddal kapcsolatban nagyon sokan, hosszú időn keresztül úgy fogalmaztak meg véleményeket, hogy nem voltak birtokában a rendelkezésre álló források teljességének, nem tárták fel a lehetséges hiteles információk összességét és nem ismerték meg maradéktalanul a tényeket, ráadásul már a kezdet kezdetén prekoncepcióval viseltettek a királlyal szemben. Az elfogultságtól, előítélettől nem mentes történetírói munkák tárháza jelentősen hálráltatta a történeti valóság megismerését.
111ondás - a kikeresztelkedéstől idegenkedő rabbinak mondta volna, hogy „ha nem akarsz keresztény lenni, légy az ördögé", s elvitette a máglyára 1 •gyszerűen nem igaz. Ahogy az sem, hogy a király „tíz ezüsttallért ajánlott li·I minden sárga kaftános hulláért". Szüksége volt a zsidókra: a nagy ke11·sztes hadjárat költségei miatt. Azok a negatív előjelű históriák sem megalapozottak történetileg, hogy tt tl'kkora örömét lelte a különféle trágár szórakozásokban és a káromkodás11.111, „Krisztus szent nevét és testrészeit szájára vevén". Egyik sem bizo11v ílható, vagy ha az lenne is, akkor sem különbözött volna egyetlen koronás 1.1rsától sem, akik a vaskos tréfákat s a markotányosnőkkel folytatott harctt·ri mulatozásokat nem tekintették bűnnek. Ettől még a legbuzgóbban val1.tsos keresztes lovagok maradtak. Szavajárása-]ambes de De [Dieu] hozzál'l'lőlegesen „az Istenfáját" - a korban abszolúte nem volt megbotránkozta111jelenség. Közmondásos kapzsisága, harácsoló ösztöne is a források csup{i n egy részének véleményén alapszik, elsősorban a vele szemben koncep' 1tizus francia-párti krónikások tollából. Legendás aranyéhsége vitte a halál11:1- legalábbis a Fülöp Ágostot dicsőítő krónikák lapjain - és ez az igen neH.tl ív kép maradt fenn évszázadokon keresztül. A történet szép, de nem igaz; 111a már tudjuk, nem azért rohant fegyvertelenül Chalus várához, hogy egy 1.d{ilt kincsre tegye rá a kezét. Semmilyen kincsről nincs szó, a király egy lá1.iclást vert le, eközben érte a halálos nyílvessző. (Még a Capet-párti Guillaume 11· Breton is így tudja: Gesta Philippi regis Francorum). Ellenfelének, Fülöp 1\gostnak a kijelentése is évszázadokon át hozzájárult a negatív kép formá l(1sához: amikor Richárd kiszabadult németországi fogságából, a dürnsteini, 111ajd a trifelsi várból, Fülöp azt írta János hercegnek, konspirátor társának: \'igyázz magadra, mert a sátán széttörte láncát! („le diable étoit déchainé")! l.egendás anyagiasságának hírhedett példája az a mondás, amely feltehető1•11 sosem hangzott el, hogy „Londont is eladnám, ha találnék rá vevőt". Igaz, t 1·(mralépte után „mindenét eladásra kínálta", s mivel a kincstár üres volt, lc iftrusította az országos tiszteket és hivatalokat (Hovedeni Roger: Gesta
A koronázását követő zsidó-pogromokért sem a királyt terheli a felelős ség, nem azért mészároltatta le a zsidókat, hogy rátegye a kezét a vagyonukra. Ezek a beállítások igen koncepciózusok, de hozzájárultak a király negatív megítéléséhez. A koronázási ünnepség után a részeg tömeg rávetette magát az ajándékot vivő zsidókra, s az őrök is elkezdték taszigálni, vesszőz ni őket (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), kés6bb azonban a király emberei megpróbálták elejét venni a mészárlásnak (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Nem sikerült, de azért nem Richárdot terheli a felelősség. A korban Angliában is gyakoriak voltak a zsidókat ért atrocitások. Richárd megbízta ugyan sherif!Jeit, hogy kutassák fel a 150 áldozattal járó stamfordi pogrom bűnöseit, de nem lehet hibájául felróni, hogy nem indított hajtóvadászatot a vétkesek kézre kerítésére és nem járta végig az országot a zsidók gyilkosait m egfékezendő. Egyetlen középkori uralkodó sem tette volna meg ezt. Mi több, „zsidóbarátságáért" pedig immár a canterburyi érsek rótta meg, mondván: „ha ilyen istentelen a király, legyen inkább az ördögé" (Exeteri Baldvin). Ezért még nem volt Richárd „antiszemita", ahogyan néhol olvasni lehet. Egyáltalán, más a beállítás: a korban az uralkodók jól megfértek a zsidókkal, ám ha pénz kellett, akár a vagyonukat is lefoglalták, viszont sokszor nem tettek semmit, ha a közhangulat egyes városokban ellenük fordult és a polgárok felégették a gettókat. Yorkban több száz zsidó kereskedő menekült be és égett benn családostul a felheccelt tömeg felgyCtjtotta Clifford-toronyban. A Richárdnak tulajdonított
Valójában teljesen objektív képet nem nyerhetünk Richárdról: van a po1iLív, és van a negatív ábrázolások között is valós, tények alapján igazolható d em. Annyi azonban leszögezhető, hogy 1199-ben halálával sírba dőlt a nagy i\ 11jou Birodalom, és Anglia a romlás, a fiaii%tlás-evflíedeit taposta majd' 1•1!Y évszázadig. Richárd halála jelentette a cezúrát: őt követte a puszt ulás, .iz anarchia, a belháború. A történetírók alapvető nÓsztalgiával tekintettek 111111dig is ura!mata,"s a pozitív, heroikus beállítások, a piedesztálra emelt, köt iilrajongott nagy uralkodó mítosza is annak köszönhető, hogy ahhoz mérten 1;zcmlélték Richárdot, amivé halála után lett Anglia, János, majd III. Uc nrik országlása alatt, amikor szégyenszemre francia csapatok szálltak parLra Do\'l'rnél, rést ütve ezzel azon az örökké dédelgetett mítoszon, amit az /\nglia
102
103
'•'![is Henrici secundi et Gesta regis Ricardi).
sérthetetlen~égébe vetett hit jelent. A történetírók lapjain a „gonosz" János h~rceg eg~ cinikus, törtet(), pénzre és hatalomra éhes, mai kifejezéssel élve k1sebbség1 komplexusoktól gyötört jellem volt, aki nem ismert sem Istent, sem emb~rt. A hatalomvágy, a mérhetetlen becsvágy és ambíció a Plantagenetek legie llemzőbb „családi" vonása, de Jánosnál ez fokozottabban érvényesült s elvtelenséggel, erkölcstelenséggel, sértődékenységgel párosult. J~llemtel~n haszonelvúsége miatt lett a nép ajkán gonosz János herceggé. Janos, ma1d a bárók által elűzött, gyűlölt ill. Henrik alatt vált Richárd a legendák hősévé.
s
A
FÖLDNÉLKÜLI: JANOS l{lRÁLY
Az angol történelem egyik legszínesebb, legvitatottabb, legrosszabb hírű sTálrn amagyarÖlvasó számára is az egyik legismertebb egyéniségeJ ohn
the Lackland - vagy inkább]ean Sans Terre, ahogyan francia ajkú családjában hívták -, aki a RobiQHood mondakör számtalan feldolgozásából válhatott emlékezetessé, mint az őslakos szászokat elnyomó gonosz normann herceg. A tradicionális történetírást is nagyban meghatározta ugyanis a történeti mitológia, történészek generációi fogadták el mindenféle forráskritika nélkül a Jánosról szóló híradásokat. Azt is például, ahogyan Matthcw Paris jellemezte: „alávaló és becstelen, akinek aljassága még a Poklot is bemocskolja" (Chronica majora), vagy azt a gyűlölettől sugárzó véleményt is, amit Newburgh-i Vilmos ad róla: „a természet ellensége" volt ő (Historia rerum Anglicarum). A legendákból szép lassan elfogadott, a viktoriánus korra „kanonizált" tananyag vált, János pedig a középkori Anglia egyik legnegatívabb történeti szereplője. Churchill is a tipikus történetírói képet adja vissza: „a megkérgesedett szívű harcos kíméletlensége machiavellisztikus fondorlatossággal és ravaszsággal párosult benne" (Az angol ajkú népek története). A történetírás János azon tevékenységét emelte ki, amellyel bizonyítottnak látta a király tipikus Plantagenet, azaz apjától, II. Henriktől örökölt vonásait, mely szerint János egy kérlelhetetlen, kegyetlenkedésekben örömét lelő, mérhetetlen becsvággyal megáldott „beteg" elme volt, aki például nemesei feleségeinek az elcsábításában, „gyermekeik éheztetésében, válogatott kínzásokban" - pl. „ólomköpönyegbe" öltöztette a vele dacolni merő egyházfiakat lelt örömet. Így lett a züllött, erkölcstelen és hihetetlenül haszonelvű, a „saját anyját is eladni képes" uralkodó mintaképe. Rettentően babonás volt ugyan, s mikor bajba került, „ereklyéket aggatott a nyakába", máskor viszont fittyet hányt a hitre, és tombolt istentelen élvhajhász időtöltéseiben. Mélységesen glfilQ.lte és meg is szégyenítette a papságot. Még a koronázási ünnepségen
104
105
sem bírta türtőztetni magát, s hátat fordított a misét celebráló-érseknek (Wendover-i Roger: Flores Hisfurwrum ). Félelmetes történetek keringtek arról, hogyan tolatta ki klerikusok szemét, vagy vágatta le orr_ulrnt Jellemtelen hasíonelvűsége a népballadákban is visszaköszön. Jellegzetes az a történet, amit a mérhetetlenül fösvény Jánosról J ocelin de Brakelond őrzött meg (Chronica ]oceline): a Bury-St. Edmunds-i apátságnak nem több mint 13 penny adományt tett! A történetírók azért is személyesen őt tették felelőssé, h.Q&LAnglia elveszítette a franciaországi Plantagenet-birtokok jó-részét, az angol hadsereget sírba vitte Böuvines csatamezején, Angliát a pápa hűbéresévé_tette és · ezzel véget vetett az Anjou-birodalom grandeurjének. Uralkodása idején Anglia messze került-a-nagyhatalmi léttől, Európa perifériájára szorult. Despotikus uralkodói módszerei miatt veszélybe jutottak az angol nemesség ősi szabadságjogai, ezért a bárók kénytelenek voltak lsikényszeríteni a Magna Cartát és maguk is részt kért ek a kormái:iyzásból. A történetírók teljesen „elhitték", hogy a gonosz János király arra is képes volt, hogy saját kezűleg ölje meg unokaöccsét, Arthur bretagne-i herceget; vagy hogy feleséget raboljon magának, a gazdag örökösnő, Angouleme-i Izabella személyében, aki már Franciaország egyik leghatalmasabb bárójának a menyasszonya volt. Nem volt jogigénye a trónra, idősebb fivérének, Geoffrey-nak a fia, Arthur kellett volna hogy következzen a trónon, így eltette útjából:
Valóban igazuk lenne a krónikásoknak, akik csupán egy „nagyszájú hangoskodót", egy „kicsapongó, züllött életvitelű", „elvetemült, aljas gazembert" láttak Jánosban? Anglia összes pénze sem lett volna elég neki? Igaz-e, hogy állandóan apátságok nyakán élősködött kíséretével? Hihetünk-e We ndoveri Rogernek, aki maga is mélységes előítélettel viseltetett a király iránt, és egyre-másra írta Jánost befeketítő történeteit (Flores Historiarum). Az az anekdotája, mely szerint azzal engedte szabadon egy klerikus gyilkosát, hogy „engedjék e l, hisz' egy ellenségemtől szabadított meg" már-már II. Henrik Becket Tamás megölésére vonatkozó „vágyálmát" idézi, szinte nem is lehet komolyan venni. Csakúgy, mint Matthew Parisnek a valóság illúzióját is nélkülöző vádját, miszerint János „még Angliát is hűbérbe csapta volna egy muszlim emírnek, mert csalódott a hamis hitben, a kereszténységben, s szívesen áttért volna az iszlámra" (Chronica Majora). Az emír azonban tájékozódott János felől, s hallv
\ I< isebbségi komplexus gyötörte személyiségre jól illik gúnyneve - Fai 11 d11 vagy Puhakardú -, hiszen rendkívül alacsony termete miatt nrngas 11 1111 t'ipóben járt. Való igaz, rendkívül alacsorry-termetiI volÉ; még a 160 111 1 sem érte el - s daliás bátyjai mellett roppant kisebbrendűségi érzés 1 \ nl 1\1te. Gyenge fizikuma miatt nem tudta olyan kiválóan forgatni a kardot 111·111 tudta olyan férfiasan megülni a hadimént, mint apja vagy marcona '11 \ i:1. Richárd, így a nép száján könnyen válhatott olyan, a lovagi életmód' 1,rlka lmatlan figurává, aki még egy rendes kardot sem tud megemelni, csak 1 • .rpr6dok számára készült fakard illik a kezébe. Gellemző, hogy legfeljebb 11l\'1nászni szerelett.) Igaz, János kisebbségi érzése még fcltlínési viszke11w1(•ggel is páros ult: ha hihetünk a kortársaknak, állandóan túldíszített, l1011 ok-rojtok-paszományok tömkelegével és tollakkal agyonaggatott, kar111.1 1.sinszínű ruhában járt, amelynek furcsa, „extravagáns" szabása nőiesen h.rl ott. Richárd.bátyja többször is nyilvánosan megszégyenítette, párbajra lt1vvi1 lg Jánost, macslui:·egerlrarcra kényszerítv e a harchoz kevéssé értő, 111 r:ís fivérével kiállni félő Jánost. Az Oroszlánszívű sokszor nyilvánosan ta11 1111ua a harc tudományára Jánost, természetesen örömét lelve öccse botla11111.:ísaiban. f\ hagyományos képbe az is teljes mértékben beleillett, hogy a minden,,. hajlandó, gátlástalan JánÖs arra is képes volt, hogy fellázadjon apja, majd l1.1lyja ellen a francia király, Fülöp Ágost szövetségében. S végül az örök kértl1·s: volt-e része Jánosnak Richárd halálában? Benne volt-e a keze abban, lu 1gy Richárd azt a hírt kapta, hogy egyik franciaországi ellenfele birtokán 11:1gy értékű kincset találtak? Vagy ha nem is igaz a rejtélyes kincs történe11" benne lehetett-e János abban, hogy Chalus várura fellázadjon Richárd el11•11? János „rendezte-e" meg azt, hogy a kincsért loholó Richárdot egy nyílwssző érje? Jánosnak még a halála is jellemző volt: abszurd, királyhoz s lovaghoz nem 111éltó módon érte az utolsó óra: miután összeharácsolt kincseit egy folyólorkolatban a visszahúzódó dagály elragadta, a király almaborba fojtotta bánatát, s bele is halt a töméntelen alkohol okozta mámorba. Ilyen csúfos véi ~et érdemelt tehát - amilyen szentségtörő módon élt a „konok és s zégyentelen" király (Churchill: Az angol ajkú népek története). A Worcesteri-székesl'gyház káptalantcrmébe n lévő sírjához fűződő legenda is zaklatott életéről Lanúskodik: a nem túlságosan keresztényi életet élő király két híres szent, Oswald és Wulfstan s írja közé temettette magát, hogy majd a fe ltámadáskor a szentek ereje az ó bűnös, gyilkosságok terhét cipelő le lkét is felsegítse a mennyországba. De miért választott két, a szászok körében
106
107
„Mohó kézzel rabolt királyi pálcát" [ . .. ]; „A kiskorűt kitudtad államából, S rablást tevél a szűz, szent koronán" (Shakespeare: János király. ill. felv. 4.; II. felv. 1. szín, Arany János ford).
zunk e legendákkal, csak a 19. században kezdődik meg - ahogyan Richárd piedesztálra állítása is - a gonosz János herceg mítoszának történetírói felkarolása. Még a Tudor-történetírók sem tudnak effajta ördögi cselekedetekről, s Shakespeare sem veszi be drámájába ezeket az anekdotákat - pedig ki más, ha nem ő alkalmazta volna igen szívesen a János démoni féktelenségrőI szóló történeteket. De még a 19. század történetírói sem néztek a felszín mögé, s nem vizsgálták mélyebben, milyen államgépezetet, kormányzati szisztémát épített ki János, megelégedtek annyival, hogy romba döntötte apja művét. Katasztrófába sodorta Angliát, olyannyira, hogy halála idején idegen seregek lába tapodta Anglia szent födjét, ami megbocsáthatatlan bannek számított. Senki nem volt kíváncsi arra, milyen kultúrpolitikát folytatott, milyen egyházi alapítványokat tett, kolostorokat alapított, vagy hogyan támogatta az írásbeliséget és az udvari kultúrát. Senki sem vizsgálta, milyen módon fej lesztette tovább az igazságszolgáltatási rendszert II. Henrik után, milyen gazdaság- és pénzügypolitikát vitt, hogyan s miből próbált seregeket felállítani, hogyan működött országlása alatt a Kancellária és a Számvevő szélc Elvégre trónralépte és a Magna Carta kiadását kikényszerítő bárói elégedetlenségi mozgalom között jónéhány év eltelt, s azokban az időkben is mCíködött az ország, még úgy is, hogy a király a központi tartományait elveszítette. Pedig bármilyen furcsa is, János értett a kormányzáshoz, s ebben apja hű fia volt. Felmerül a kérdés, lehet-e reálisnak tekinteni a mondabeli képet János je llemét illetően? Valóban a szó korabeli értelmében „gonosz" volt, cinikus törtető, pénzre és hatalomra éhes? A hatalomvágy, a mérhetetlen becsvágy és ambíció a Plantagenetek legjellemzőbb „családi" vonása, de Jánosnál ez fokozottabban érvényesült. Ő az első - Angliában eltemetett - angol király; akinek egész alakos halotti képmást, effigiumot helyeztek a purbecki márványból készült szarkofágjára. Ha rátekintünk a király worcester-i sírszobra nemes arcélére, tiszta, ártatlan vonásaira, uralkodói pátoszára, egyáltalán nem gondolnánk, hogy a középkori Angliában őt tartják a „rossz uralkodó" archetípusának, s nem ismerünk rá a róla, a galád cselszövőről szóló is mert történetekre. Ugyanaz a személyiség lenne a kettő? Vagy a síremlék építtetője, fia, III. Henrik tudatosan akarta megszépíteni apja emlékét, húsz évvel a halála után? Ennyire egyszerű le nne a helyzet: a hűséges fiú meg akarta hamistani apja rossz emlékű kormányzásának az emlékét? Vagy talán másról is lehet szó: a kortársak emlékezetében, a 13. század közepén még nem alakult ki a János személye köré szövődő negatív legendárium, s még nem kötődött alakjához az előítéletek sora, amelyek a következő századok során rakódnak majd rá - amit jól illusztrál például a Shakespeare királydrámájában megrajzolt kép. Megpróbálom a források segítségével kibogozni a János királyt övező rejtélyt, s elválasztani a történeti valóságot a misztikumtól.
Még a modern történetírók zömét is az foglalkoztatja, hogy a J(t11088ítl legendák ügyében állást foglaljon, s így nagyon nehéz egy urnlLodt'>i politikusi vénát felvázolni. A történeti irodalom nagy része meg sem 111, >bált kritikai elemzést készíteni János uralkodásáról, egészen a 70-cs évei >/! egyetlen esemény; a Magna Carta Libertatum kiadása, annak kikénysze111 \·se alapján ítélték meg. Jánost csak úgy lehetett ismerni, mint az adókat 1111kényesen kivető, autoritatív személyi uralomra törekvő, franciaországi h11 tokait elkótyavetyélő s egyházi átokkal sújtott „Földnélkülit". Egyetlen '"•t•mény, a Nagy Szabadságlevél runnymede-i kiadatása és annak rendi kö\ l'lclései alapján következtetnek a király majd' két évtizedes országlására. l\ l(·g a korral foglalkozó szakemberek többsége is beleesik abba a csapdába, l11>gy a Jánoshoz kapcsolódó számtalan vád és negatív tulajdonság mögött ne l.1s8on mást, csak azt a shakespeare-i gonosztev6t, aki unokaöccse, Arthur hl'rceg halálát okozta. Egyszóval, ahogyan Thomas Carlyle összefoglalta, a 1iirténészek számára egy „hitvány fráter" volt. Sokan úgy hiszik, hogy „Földnélkülivé" akkor vált, s akkor ragadt rá mell1'•lmeve, amikor elveszítette az apja által megszerzett franciaországi Anjouliirlokokat. Ez nem így van, már ifjúkorában is Földnélkülinek nevezték - a 111elléknév egyébként a tipikus királyi-lovagi jelző, a „Félelemnélküli", Sans l 'mr elferdítése. Valószínűleg a saját apja ragasztotta rá a melléknevet, amikor legkisebb, még hűbérbirtok nélküli fiának meg akart szerezni egy savoyai grófságot - mondván, nincs már földje, amit apanázsként adhatna legifjabb lllódjának. II. Henrik III. Humbert, Maurienne grófjának egyetlen lányával kívánta összeházasítani egyébként ige n kedvelt fiát, mely révén hatalmas területek ura lett volna, de e terve megtört a király idősebb fiai ellenállásán, :1kiknek a birtokaiból is kívánt juttatni öccsüknek egy keveset, s akik féltékenyen néztek a kis János vagyongyarapodására. Mindazonáltal a korban t•gyáltalán nem volt példa nélküli, hogy egy királyi sarj gyermekkorában még hercegi vagy örökösi birtok nélkül álljon: ekkoriban János is csak 6 6ves volt (1173). Később a gúnynév raj ta maradt Jánoson, pedig egyáltalán nem volt földnélküli: apja tűzön-vízen át megvédte legkisebb fia jogait, és b{ttyjainak át kellett engedniük földeket saját tartományaikból - igaz, János nem kapott önálló apanázst. De már tízéves korában apja rábízta Írország hűbéruraságát - megkapta a Dominus Hiberniae-t illető pápai smaragdot -, majd eljegyezvén Anglia egyik leggazdagabb örökösnőjével, a hatalmas, I. 1lenrik törvénytelen fiától eredő FitzRobert família utolsó leszármazottjával, és Gloucester leendő grófjává tette. Bátyja, Richárd Mortain grófjává emelte, tekintélyes franciaországi és angliai uradalmakat, hét megyét (Lancaster, Nottingham, Derby; Dorset, Somerset, Cornwall, Devon) ruházva rá. Nem volt tehát vagyontalan, a bátyja nyakán élősködő ifjabb testvér. Apja utolsó éveiben legkisebb fiát, Jánost tekintette örökösének, s állítólag abba halt bele, hogy fia elárulta és átállt ellenfelei oldalára. lgaz{1b6l nem tudjuk, hogy fia, János fellázadt-e Henrik ellen, vagy sem. A híres történet
108
109
1 .ipcsolatos
szerint apja, amikor már belefáradt a Richárddal és Fülöp Ágosttal való csatározásaiba, csak annyit kért a franc;iáknak átadandó várakért cserébe, hogy megkaphassa a Capetingekhez csatfakozó, áruló bárói listáját. S ami a már régóta betegeskedő Henrik halálát okozta, az volt, hogy a lista első helyén János herceg nevét olvasta. S mivel kedvenc fia is elárulta, nem volt már miért élnie többé. Egy kissé „Et tu mi fili Brute" ízű a mitikus történet, nem tudjuk, van-e valóságalapja. János jellemével összefér, hogy bátyjaihoz hasonlóan ő is fellázadt volna apja e11en; de Fülöp Ágost is elég nagy machinátor volt ahhoz, hogy azt higgyük, manipulálta a listát, így akarván Henriket a halálba kergetni. Tény azonban, hogy a Henrik elleni korábbi lázadásokhoz, amikor dölyfös és örökké elégedetlen bátyjai felkeltek apjuk ellen, János nem csatlakozott, s egészen 1189-ig biztosan kitartott apja mellett, szinte egyedüli fiaként. A többiek - Henrik, Geoffrey és Richárd - már soha nem békültek ki szülőatyjukkal annak életében. Jánost több munka is egy kalap alá veszi a lázadó fiúkkal, sőt még olyat is olvasni, hogy ő zárta volna le haldokló apja szemét. A Jánost minduntalan befeketíteni kívánó művekkel ellentétben a herceg az 1170-es, '80-as évek sorozatos testvérharcaiban nem állt harcba apja ellen. Mégis elterjedt a krónikákban, hogy „rajta volt neve a listán" (Wales-i Gerald, Liber de principis instructione). Később valóban állt szövetségben Fülöppel, Richárd ellenében, de hogy 1189-ben is szembeszállt volna az angol koronával, az erősen kétséges. Annyit azért meg lehet kockáztatni, hogy miután apjától nem nyert Írországon kívül egyéb javakat, ez utóbbit pedig nem tudta megtartani, apja pedig még mindig nem házasította össze Gloucester örökösnőjével, vélhetően a Henrikkel szembeni oldalra sodródott, hátha a Richárddal való szövetség révén végre ő is saját vagyonhoz és birtokokhoz jut, s nem lesz többé szegény, „földnélküli" kóbor lovag - 22 éves korára már valóban sokat várt. S ha el is gondolkodott azon, mi lenne, ha Richárd táborában keresné a boldogulását, akkor sem igaz, hogy kezet emelt volna apjára s maga ajánlkozott volna Fülöp király hívei közé. Úgy is nézhetjük: jelleméből adódóan nem volt benne annyi bátorság, hogy elárulja a koronát. Más kérdés, hogy János mindig is apja kedvenc fia maradt, s inkább Richárd és a többi bátyjai féltek attól, hogy a végén még Henrik ráhagyja Anglia koronáját. János és apja között igen bensőséges viszony volt, a többi fiai közül egyikkel sem alakult ki olyan kapcsolat, mint a „kis Jánossal". János pedig igen jól tudott hízelegni s apja kedvében járni, Henrik viszont kedvelte a „hízelgőket" - Salisburyi János is úgy látta, ez az egyik „legfőbb tulajdonságuk a zsarnokoknak". Ha ellentmondásos is János viszonya Richárd bátyjával, annak a legendának nincs valós alapja, hogy János rendezte volna meg Richárd halálát, kiötölvén az ördögi tervet: ha Richárd meghallja, hogy egy óriási kincset találtak hűbérese földjén, lóhalálában odarohan, hogy rátegye a kezét. Ma már tudjuk, semmilyen kincsről nincs szó, a király egy lázadást vert le, eközben sebesült meg végzetesen, igaz, éppen annak a bárónak a birtokán, akivel ko-
1,llihan éles szóváltásba keveredett. De hogy János csalta volna lépre, s kil1t111ználva Limoges őrgrófjának sértettségét, megrendezte a kincshistóri{tt, 1 11pán egy mesébe illő mítosz. Jánosnak nem volt része Richárd halálában. \ 11 sem tudjuk biztosan, hogy valóban létezett-e az a levél, amivel Fülöp \l(nst Richárdnak bizonyította, hogy öccse újfent elárulta és átállt az oldalá111( 1Iovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). A 1 1
110
111
rendelte, a jövedelmeit ő kezelte s így akár a világi kormányzatban is felhasználhatta azokat. Éppen a főpapok és a főurak tanácsa volt az, amely felkérte Jánost, hogy üljenek törvényt Longchamp felett és fosszák meg pozícióitól. Richárd ellenzéke azonban Longchamp elűzése után szabadon garázdálkodhatott, János nem volt képes feltartóztatni őket, s „nem is maradt már semmi a királyi kincstárban" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). János és udvartar tása tagjai nem is nevezhetőek már ekkor normannoknak. A dinasztia távolról sem volt az, a Plantagenet ek Anjou-ból származó franciák voltak ugyan, s a Hódító Vilmos-féle normann eredetű arisztokráciához hasonlóan francia ajkúak voltak, de semmi esetre sem állja meg a helyét az, hogy János normann lovagjaival ült a nép nyakán, legfeljebb a népi emlékezet azonosította II. He nrik francia származású államgépezeté nek a tagjait Vilmos normann lovagjaival. Mi több, a már több mint egy évszázada Angliában élő, Normandiából érkező birtokosok , akik az angol nyelvet bizonyos mértékben kénytelenek voltak elsajátítani, a szászokhoz hasonlóan maguk is sérelmesnek érezték az Anjou-beli tisztviselők uralmát, és mintegy helyi, „honos" nemességként álltak szemben a később, a Plantagenetekkel érkezett „újnemességgel" . A némileg az angliai viszonyokhoz hasonult, angolszász nemesi családokba beházasodott normann bárók 130- 140 évvel, 3-4 generációval a hódítás után maguk is „angliainak" érezték annyira magukat, hogy szembeszálljanak az Angevinekkel, a II. Henrik, Richárd és János alkalmazta „Csatornán-túli" franciákkal. Skóciában és Wales-ben a betelepülő anglo-normann bárókat sem normannak, hanem angolnak nevezték, s nem az e rede ti normandiai francia nyelvük, hanem a már Angliában meghonosodott normann angol terjedt el. (Igaz, a főkolompos Longchamp maga Normandiából származott, de nem tartozott a Hódítóval érkező „autentikus" normann bárók közé. Henrik és Richárd uralmának pillérei Anjoubeliek voltak, mint például az Angliában is kormányzati szerepet játszó Guillaume des Roches, Anjou sénéchal-ja.) Így az a kép, hogy János gonosz normannjai sanyargatták az őslakó szászokat, anakronisztikus , s nem is valós. Más kérdés, hogy ugyanígy nem várták repesve a „jó király", Richárd hazatérését, s igen nagy szenvedés árán, a francia adminisztrátorok által kényszerítve gyűj tötték össze tetemes váltságdíját. A hazai anglo-normann nemesség szemében János semmivel sem volt rosszabb, mint a Richárd által Angliában hagyott „újfrancia" tisztviselők, akik évekre szabad kezet kaptak a kormányzásban. Sőt, mivel János maga is angliai báró volt, akit ugyanúgy sújtott bátyja kormányzata, őt közelebb érezték magukhoz, mint a távol járó királyt. A szemükben nem a gyakorlati hatalommal nem bíró János jelentette a fő ellenséget Richárd távollétében, hanem Richárd fő intendánsai. Így János természetszerűleg és szükségszerűen állt a sok esetben jogos nemesi sérelmek által feltüzelt lázadás élére, és ő maga fordult Richárd kormányzata elle n. (Igaz ugyan, hogy ígéretet te tt bátyjának, hogy amíg ő a keresztes hadjáraton van, nem lé p Anglia földjére. Ezt azonban nem szegte meg, mivel
112
11\ '" líérésére Richárd felm entette esküje alól.) Ebben az értelemben .J611m; l 1 11 1·11, a lázadók, ha úgy t etszik, Robin Hoodék oldalán állt! S nem a büszke 1 /. nép fölött zsarnokoskodott, fölötte is ugyanúgy zsarnokoskodtak l(ili li d adószedői. Sőt, bizonyos értelemben Richárd halála után is változatlan 1111 Hlo11 ezek a tisztviselők maradtak kormányon (pl. Hubert de Burgh főka111 11 o1s), s regnáltak János helyett is, irányítva Anglia politikáját. János tcvél 0 11\'Hége így, legalábbis uralma első részében, nem választható el a He nrik' lúd1árd-féle Anjou-beli („Angevin") kormánygépezettől, amely 1199 után 1 111:1radéktalanul a kezében tartotta az or szág gyeplőj ét. Jellemző, hogy 1111 11. Shakespeare-né l is a főkamarás az, aki ajánlkozik Arthur herceg meg1\ dl((Jlására, sőt saját kezűleg akarja tüzes vassal megvakítani az ifjút.
„Megesküvén, most vassal pörkölöm ki" [s zemed] (Shakespeare: János llirály IV. felv. l. szín, Arany János ford. ) ,l:í nos a háttérben marad, még a drámában is, a „piszkos munkát" elvéghogy amikor már eltávolította Longchamp-t, 1 1 :1gyű lölt adószedől~et, János évekkel később tovább folytatta harcát Ri1li.1rd ellen, és Fülöp Agost felbujtására maga akarta Angliát kormányozni, 111 1g bátyja a császár bör tönében sínylődik. Egyrészt a két eseményt nem 1.11Jad összemosni, a Longchamp elleni fellépés 1190-ben történt, a Fülöp11f otta felkelés pedig 1193-ban. Fülöp már 1191-ben, Richárd hadjárata ide11•11 rá akarta venni, hogy árulja el bátyját, de János visszautasította. Az első l1·lkclés nem Richárd ellen irányult, akkor még nem állt rá János, csak há11 1111 évvel később. A történetírók hajlamosak voltak a két időpontot „közeldib hozni egymáshoz", mintha János alig várta volna Richárd távoztát, hogy 1111vényes királya ellen lázadjon. Valamilyen mentsége a tényleges lázadás1.1 is lehet. Azt, hogy valóban a koronát akarta-e, nem tudjuk biztosan. Amíg l~irhárd fogoly, Jánosnak megfordulhatott a fejében, hogy több mint 70 éves .111yja helyett ő legyen a fő döntéshozó, régensként irányítsa az országot. De 1·1. még nem azt jelenti, hogy félve tisztelt bátyját kitúrta volna a királyságl11il. Ahhoz, hogy megfossza a koronát ól, nem lehetett elég erős bázisa, még .i Capetek támogatásával sem. Nem volt kétséges, Richárd még ki tudja med1lig raboskodik idegen honban, amíg össze nem gyűjtik az irdatlan összegű \ füságdíját, s a közelgő belpolitikai válságot úgy lehetett volna megelőzni, ha erőskezű vezető áll Anglia élére. S János úgy vélte, csak akkor tudja le' sillapítani a kedélyeket, ha maga lesz az - de hogy viselni akarta-e a koro11(tt, nem tudhatjuk. Abban mellette állt anyja is, hogy egy teljes ember re \':111 szükség, s nem tudni, az irdatlan összeget mikor szedik össze, vagy ösz•;zcgyűlik-e egyáltalán. Ebben a szituációban már nem voltak elegendőek l~ ichárd adminisztrátorai, egy Anjou-vérből való kellett a kormányrúdhoz. 111 ltclyette pribékjei. Más kérdés,
113
Akkor fordult a helyzet válságosra, amikor Já nos már „nem hallgatott az anyjára és a saját feje útján ment" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Ekkor már Richárd is a Szentföldről való hazatérés mellett döntött. János engedett Fülöp csábításának, valóban a koronás király elleni oldalra állt, híveket toborzott Dél-Nyugat Angliában és rendeleteket bocsátott Id. Így jogosan fosztották meg birtokaitól és száműzték, amikor „a sátán elszabadult", és az Oroszlánszívű visszatért (1194). Maga Richárd sem tartha tta azonban olyan szörnyanek öccse v~tkét, s nem tekintette olyan mélységű nek lázadását - valószínűleg Fülöp Agostot hibáztatta, hogy felbujtotta a valóban könnyen befolyásolható Jánost - , mert nagyon hamar, néhány hónap múlva megbocsátott „felségsértő" fivérének, aki könyörögve a lába elé vetette magát (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi) és visszaadta birtokait (1195. május). Amikor elmenekült öccse nyomára bukkant, úgy szólt: „Ne aggódjatok. Saját oktalanságát nem fogom a fejére olvasni" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). „A király magához emelte remegő öccsét, megcsókolta, majd azt mondta, »Ne is gondolj erre többé! Csak egy gyermek vagy, akit rossz útra vittek a gonosz tanácsadói. Ők fognak megfizetni.«" (Diceto-i Radulf: Ymagines hisloriarum). A következő évben pedig örökösévé tette öccsét. A tört6netírók általában úgy látták, hogy 1190-ben Richárd azért tette meg örökösévé unokaöccsét, Arthurt, mert ki akarta zárni Jánost, és el akarta kerülni, hogy távollétében fellázadjon ellene - mivel az már apja ellen is lázadt. Valójában Richárd csak az első szülöttségi jognak tett eleget, és nevezte ki idősebb testvére fiát prezumptív örökössé - még senki sem gondolta, hogy a bősz óriásnak nem lesz fia. Nem János lázadását akarta megakadályozni, hiszen hatalmas birtokokat adományozott neki. Ha valójában veszélyesnek tartotta volna öccsét magára nézve, nem adja neki 7 grófság jövedelmét! Abszolút illogikus lett volna úgy elmenni a Szentföldre, hogy öccsét felruházza egy olyan mesés vagyonnal, amiből az egy hónap alatt hatalmas hadsereget tud kiállítani. Ha kételkedett volna öccsében, nem ad rögtön a kezébe egy komplett zsoldossereget. Igaz, megeskette, hogy Anglia földjére nem lép, de ezzel azt is akarta, hogy az Anjou-ház most már utolsó nagykorú férfitagja - az Anjouk számára valójában fontosabb - családi tartományok fölött őrködjék, míg Angliát kipróbált emberei vezetik. Ha gyanakszik egyáltalán Jánosra, akár be is zárathatta volna a chinoni várba, messze Angliától. Richárd sosem hi tte el a vádakat, hogy János Anglia trónjára tör vele szemben, mondván: „nem az az ember, aki meg tud hódítani egy országot" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi
kodónak, ügyes politikusnak, az államigazgatásban erélyesnek, szilárd és hatrirozott kormányzónak tartották. Még a legvérmesebb kritikusok is elfogadjfü<, hogy kimagasló szellemi képességekkel bírt, ami képessé tette volna, hogy igazán nagy király legyen belőle. Személyisége, pszichikuma azonban mindig „erősebb" volt, és kisszerű, zsarnokoskodó hajlamai felőrölték egyébként hallatlan energiáit, így azokat nem tudta a királyság irányításának IDl.)11kájába fektetni. Olyan egykorú forrás unk is van - a Barnwelli Apátság Evl<önyvei -, amely tagadhatatlanul „nagy fejedelemnek" titulálja Jánost. Az egyik kevéssé elfogult krónikás, Coggeshall is úgy ít; hogy „egés.zen fára~ :-;ágos munkával" (satis laboriose) dolgozott éjt nappallá téve (ChroniconAngliranum). Lehet, hogy fiatallwrában nemtörődöm volt, de királyként állhataLos bürokratává érett. János még tovább is fejlesztette a Henrik-féle intézményrendszert, szünLelenül tökéletesítette a bíróságok és a számvevőszékek központi rendszerét. Mivel sokkalta kevesebb forrás fölött diszponált, bámulatos alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. János alatt az Anjou-gépezet rugalmasabbá vált, köszönhetően a király leleményességének és találékonyságának, amivel a már meglévő kormányszerveknek új feladatokat és hatásköröket juttatott. A Számvevőszék immár hiteles helyi szervként is működött, a Nagypecsét egyik másolatát birtokolva. János több hasznos újítá.st v~zetett be a Számvevőszék és a Királyi Háztartás szervezetében, valammt kiszélesítette a Titkos Pecsét illetékessége alá tartozó ügyek körét. Alatta kezdő dött meg a királyi kancelláriai oklevelek másolatainak tekercsekbe foglalása
(Rotuli Cartarum).
Nem mondhatjuk, hogy János kormányzata apja remekművének kisszemása, egy alantas eszközöket alkalmazó „zsarnoki" rendszer lett volna. Még János legélesebb bírálói is kétségkívül tehetséges és megfontolt ural-
Ha Richárd kevés időt töltött Angliában, akkor János szinte a középkori királyok közül a legjobban ismerte országát, s csaknem egés~ében beutazta királyságát, uralkodói tekintélyét ily módon is fenntartva. Allandóan úton volt, szem6lyében reprezentálta a királyi hatalmat Anglia-szert~. Végigjárta és személyesen kontrollálta sherifjjeit, vámszedőit, adóbérlő1t, mozgóbírá,it. A sheriffeknek most minden pennyvel el kellett számolniuk, nem úgy, mint azelőtt, amikor egy meghatározott átlag-összeget kellett befizetniük megyéjük után a kincstárba. A „könyvelő-király" előtt nem maradhatott rejtve egyetlen penny sem. Amíg He nrik élete vége felé és Richárd alatt az Anjouk kormányzati hatalma egyre inkább az uralkodók legistái kezében volt, János személyes hatalomgyakorlást vezetett be s szinte minden téren maga kormányzott, a korábbinál sokkal szélesebb személyi befolyást gyakorolt a már szinte maguktól is működő, függetlenedő kormányszervek felett. Jánosnak minden ügyre rálátása volt, minden apró kérdésben maga szeretett dönteni, a kormányzás valós, gyakorlati, napi ügymene tét is maga kfv{inta irányítani. A bírói és pénzügyeket gyakran maga ellenőrizte, s hossd1 éveken át a saját kezéből ki nem engedte a Főbíróság és a Számvevőszék ir{myítását. A király szoros ellenőrzése alatt a Kancellária és az Exchequcr igazs{igszolgáltatási munkája hatékonyabbá vált. Ő választotta szét végi 'gt'Sl'I\ a
114
115
et Gesta regis Ricardi).
rű
westminsteri királyi bíróságot polgári (Court of Common Pleas) és büntető (King's Be?'lch) törvényszékekké. Felújította a király személyes vándorbíráskodását, kitartóan járta a megyéket s maga ült törvényt minden ügyben. Járatos volt a jogi és pénzügyekben, személyesen felügyelte az adószedőket. Ezért is lett 6 maga a kormányzattal szembeni elégedetlenség fő céltáblája, s nem az adminisztrátorok, mint Richárd esetében. Apja l nquest of Sheriffsjeihez hasonlóan János is rendszeresen ellen6riztette a tisztségviselőket. Ezért is mondhatta az elfogulatlan Canterburyi Gervase, hogy végül is „Angliát János alatt jól kormányozták" (Chronica). Sok báró személyes sérelemként élte meg, hogy János maga „avatkozott be" ügyeikbe : főként északon, ahová a királyok keze nem ért el, a királyi adók és vámok igen nehezen csordogáltak a kincstárba, és az egyes nagybirtokosok megszokták, hogy a királyt illető ügyekben is maguk bíráskodjanak. János nem tett mást, mint északon is kizárólagossá tette a monarchia tekintélyét, a hatalom soha nem látott „pressziója" pedig ellenállásra késztette a bárókat. Nem véletlen, hogy a Magna Carta-mozgalom is északról indult el. Előremutató intézkedései is voltak János királynak, a polgárság és a kereskedők p éldá ul igen kedvezően ítélték meg országlását, hiszen uralma alatt nagyszámú városi kiváltságlevelet adtak ki, s a külföldi kereskedők importját védővámokkal sújtották. Aktív várostámogató politikát folytatott, számos város-önkormányzati és más, gazdasági jellegű privilégiummal fejlesztette hazája kereskedelmét. Mortain grófjaként ő adta Rouen első városkiváltságlevelét, megadván azt a jogot, hogy a város „egyetlen polgára sem vonható perbe a város falain kívül". Nagy jelentőségű volt az angol városfejlődésben, hogy a király hozzájárult, hogy „a pereket a város szokása szerint kell lefolytatni". Ily módon roppant előrelátó és felvilágosult uralkodó volt, felismerte a városi polgárság politikai és gazdasági súlyát. Már uralkodása e16tt, Gloucester grófságának örököseként igen széleskörű szabadságokat garantáló kiváltságlevelet adott ki Bristol városa számára: „egyetlen polgára se folytasson pert a város falain kívül bármilyen jogvitában [ ... ] egyetlen polgárt se kényszerítsenek, hogy párviadalnak vesse alá magát. [„ .] Senki se telepedhessen le a falakon belül a polgárok akarata ellenére. És legyenek mentesek a vámtól, teherdíjtól, révtől és átkelési illetéktől, és minden más szolgáltatástól. [ .. .] a pereket a városban annak szokása szerint kell lefolytatni [ .. .]birtokukat szabad polgári hűbérbe (burgage) birtokolják". Normandia hercegeként pedig értékes szabadságjogokkal ruházta fel Rouen városát: „a polgárok a mi földünkön, bármilyenféle áruikat békében és nyugodtan adják el", ha megfizetik az „6 boruk utáni járandóságunkat"; saját, vámmentes kikötőhelyet biztosított nekik Londonban a Temzén; továbbá védte őket a francia, párizsi kereskedők versenyétől: „egyetlen kereskedő se hajózzon át Rouenon, csak Rouenban megtelepedett polgár.[ ... ] egyetlen idegen se vásároljon tengeren túlról jövő hajók rakományából". Már apja, Henrik például a Loire-menti feltöltött utak építésével támogatta a kereskedelmet, János
Érdemes megvizsgálni anyja, Eleonóra szerepét is, aki Shakespeare-nél :iz „Őt vérbosszúra késztó fúria" (János király. II. felv. l. szín, Arany János ford.), aki halála napjáig fogja fia kezét, és irányítja a sokszor a szoknyájához futó „nagyra n6tt gyermeket" . Az elkényeztetett tékozló fiú, a tipikus „haszontalan semmirekellő" képe mindig is megmarad a történetíróknál, még akkor is így aposztrofálják, amikor jóval elmúlt 30 éves. Sohasem nőlle ki gyermeki könnyelműségét és nyegleségét (Wales-i Gerald: Liber de /JrintijJis il1structione). 'fagadhatatlan, hogy Aquitániai Eleonóra a kor egyik lcg11 a-
116
117
p1dig egységesítette a súlyokat és mértékeket, átláthatóbbá tette a belső ,11 11ok rendszerét. ,lttllehet az évkönyvek megőrizték, hogy kíméletlenül kiszipolyozta a zsi11111,:il is - állítólag egy bristoli kereskedőnek minden nap egy fogát tépette l 1, 111íg nem fizeti meg az adót-, de ebben a tekintetben sem tett mást, mint 1l11dl'i, akik ugyanúgy behajtották, akár évente többször is a zsidóktól járó 11 lc1hérleti és a monopóliumokértjáró díjakat, s akár önhatalmúlag többször 1 11iivelték azokat. Az viszont nem igaz, hogy „védelmi adót" követelt vol11.1 :i zsidóktól, legfeljebb Európa más uralkodóihoz hasonlóan örökváltság fi11·1 l-sére (tallagium) kényszerítette őket - igaz, azt többször be is szedte. 1 i1 1l, több utódjánál- mint például a zsidókat kiűzető I. Edwardnál-még hu111.111usabb is volt. János azonban sokkal inkább megtűrte a zsidókat a gazda1.i!( résztvevőiként, mint Richárd vagy Henrik. Eppen hogy nem üldözte 11l11·L, hiszen a Magna Carta-mozgalom idején is a Jánossal szemben álló bá1ni ellenzék lázította a népet a király kegyencei, a és zsidók ellen, s Windsor l1·ll- vonulva több pogromot is rendeztek. Amennyire Richárdot rabul ejtette a háború, olyannyira vált az öregedő 1.111os a kormányzati munka rabjává. Míg bátyja nyeregben töltötte életét, Já111 1s pénzügyi tanácsadói és adminisztrátorai között érezte jól magát. Míg Ri' lt(ird szóban adományozott megyényi földeket és rendelt el adókat, addig 1.111os kormányzata mindent könyvelt és mindent archivált, a királynak napi •.1.inten is pontos adatai voltak arról, mennyi pénz van a kincstárban, vagy 111ennyi bevétel várható még egy-egy tartományból. Egy mai történész, elvonatkoztatva a király személyének erkölcsi meg111."lését61, már odáig ment el, hogy „János adminisztratív teljesítménye csak 11. Henrikéhez mérhető" . Egyik fia sem volt képes megközelíteni Henrik képességeit úgy, mint János. Az Anjouk művét ő folytatta igazán, nem pedig .1 dicső lovag, Richárd. Henrik szervezőképességét, szellemi kvalitásait és 111Lclligenciáját János örökölte s vitte tovább, képes volt hatalmas energiával lielevetni magát az állam napi munkájának a részleteibe, a kormányzati gépvzetet átlátta és tudta azt mozgatni is. Egy dolog azonban megkülönböztette Jánost, a politikust, apjától: Hen1ik király rendkívül szilárd személyes karizmával, stabil uralkodói hátországgal rendelkezett. A korona azonban János idejére már kimerült.
gyobb hatású, karizmatikus egyénisége volt, aki fiaira is óriási befolyást gyakorolt, de forrásaink nem támasztják alá, hogy János minden döntése előtt kikérte volna anyja véleményét. Richárdhoz hasonlóan gyakran tartózkodott anyja társaságában, de korántsem annyit, mint az anyját misztifikáló bátyja. Sót, amikor János trónra került, Eleonóra már igen éltes korban volt, csaknem 80 éves, és visszavonultan élt a fontevrault-i kolostorban . Az Anjoukat és Eleonórát nem különösebben kedvelő krónikaírók feltehették ugyan, hogy János anyja sugallatára cselekedett, de senki nem meri még megkockáztatni sem, hogy Eleonóra bujtotta fel fiát az apja elle ni lázadásra, vagy a saját unokája, Arthur meggyilkolására. Eleonóra gyűlölte ugyan az őt több mint egy évt izedre tömlöcbe vető Henriket, de ő is az Anjou-famíliához tartozott, és neki sem lehetett az az érdeke, hogy a franciák malmára hajtva a vizet, fiai t apjuk ellen lázítsa . Mai szóval: pragmatikus politikus volt, a Birodalom fennmaradásáért küzdött még akkor is, amikor a Henriknél még jobban gyű lölt első férjének a fia, F ülöp Ágost akarta a birtokait megkaparintani. Amíg a királyné élt, ő maga volt az Anjou-birodalom, s nem engedte, hogy bárki is veszélyeztesse fennmaradását: könnyen átlátott Fülöp azon tervén is, hogy Arthurt bujtsa fel János e llen, s így esze ágában sem volt arra szítani fiát, hogy szabaduljon meg unokaöccsétől. Sót, mindenáron azt akarta fia eszébe vésni, ne hogy egy ujjal is hozzányúljon Arthurhoz, s kímélje meg az életét. Mindazonáltal János politikai pályafutásának jó része akkorra esik, amikor anyja már meghalt, s így nem is tudta befolyásolni kormányzását. Arthur megölése János király megítélésének a legkri tikusabb pontja. Meg lehet kockáztatni, ma sem tudjuk, mi történt a bretagne-i herceggel, ugyanis olyan egykorú forrásunk nincs, amely konkrétan közölné a gyilkosság tényét, legfelje bb közvetett híradások vannak. A legnagyobb problémát a trónöröklés jelentette, nem volt ugyanis teljes mértékben kiforrva, hogy ha a király legitim fiúutód nélkül hal meg, ifjabb öccse, vagy bátyjának egyenesági leszármazottai kövessék-e a trónon. Az angliai feudális jog sem adott konkrét megoldást arra az esetre, hogy II. Henrik id6sebb fia, a korábban elhalt Geoffrey fia, Arthur; vagy a király még élő, ifjabb gyerm eke örökölje-e a trónt. (Az angol kodifikáló Ranulf de Glanville - János nevelője - sem adott erre az esetre egyértelmű szabályozást.) A primogenitúra törvénye szerint Arthurra ke llett hogy szálljon az angol korona, de a többi Anjou-tartomány jogelvei alapján János is tekinthette magát a birtokok örökösének. Így nem teljesen megalapozott az a vád, hogy János a törvényes trónörökös ellen lépett fel Richárd halála után, hiszen a francia tartományok egy része jogosan őt ille tte, s azokban pedig Arthur volt a bitorló. Más kérdés, hogy Richárd először maga jelölte ki örökösévé Arthurt 1190-ben, majd mivel az breton urak nyomására a francia szövetség irányába tolódott el, a trónt a korábban nem kedvelt öccsének, Jánosnak juttatta. Richárd halála idején tehát nem Arthur, hanem János volt a kijelölt, a regnáló király szavával megpecsételt örököse a trónna k. Angliában Jánost nyomban bátyja halála után megkoro-
118
názták, Normandia nemessége sem szeretett volna látni egy „bretonL''. a hercegi trónon, így János mellett tett hitet. (Sokat nyomot a latban az rn, hogy úgy ítélték meg, az ekkor még igen fiatal Arthur nem lett vol.na képes ellenállni Fülöp Ágost hatalmi igényeinek.) Anjou, Maine és Tourame azonban Arthurt ismerte e l urának. János rögtön harcba szállt Fülöp Ágosttal, majd egy év múlva, a L e Goulet-i szerződésben a francia király területi engedmények és tetemes pénzösszeg fejében elismerte Jánost a franciaországi angol húbérbirtokok urának - soha nem szűnt meg azonban az udvarában nevelkedő Arthurt törvényes ura és királya ellen lázítani a háttérben. Fülöp volt az, aki nyomban felrúgta a szerződést, és János ellen áskálódott: Arthurt ismerte el a franciaországi Anjou-birtokok urának, s a cél érdekében még el is jegyezte lányával, Máriával. Tulajdonképpen Fülöp volt a kétszínű, a „rosszakaró", aki békétlenséget szító folytonos sugalmaival Arthur halálát okozta. Amikor János elfogatta és börtönbe vetette Arthurt, jogosan járt el. Arthur ugyanis részt vett egy - Fülöp király gerjesztette- János elleni felkelésben, elfogatta és bebörtönöztette saját nagyanyját, Aquitániai Eleonórát. 1:Jtóbb még a pápa, III. Ince is elismerte, hogy „szégyentelenül törvényes király.a ellen lázadt és ha meghalt, csak megérdemelte sorsát". A pápa sem volt haJlandó eleget tenni Fülöp Ágost kérésének, és Jánost egyházi átok alá helyezni Arth ur állítólagos megölése miatt. A jog szerint az áruló és felségsértő, királya ellen fegyvert fogó bretagne-i hercegre más sors nem várhatott. Más kérdés, hogy nyilvános bírói tárgyalásra, amelyen fővesztésre ítélték volna Arthurt, nem ke rült sor. Pontosan sajnos azt sem tudjuk, Arthur hol - Rouenban vagy Cherbourgban - mikor és hogyan halt meg. Egyedül a Fülöp Ágost dicshimnuszát zengő G~illaume le Breton szól Arthur megöléséről: „János csónakba szállt, és megparancsolta, Arthur jöjjön ki a várból és szálljon be a csónakba, aztán eltávolodott a parttól. .. A gyermek siránkozása hiábavaló volt, a zsarnok a hajánál fogva megragadta, és s kardját belevágta .. . az é lettelen testet a hul~á mok közé vetette" (Gesta Philippi regis Francorum). A források olyannyira „hallgattak" Arthur éle tének utolsó szakaszáról, hogy még a nagy „törté~e lemhamisító", Shakespeare sem mert vállalkozni arra, hogy állást foglal1on a kérdésben: a drámában Arthur úgy leli halálát, hogy a várbörtönből menekülve leugrik a falról; s a szerző rejtelmesen csak annyit ad a szájába, hogy e kövekbe bátyám szíve van" (János király. Iv. felv. 3. szín, Arany János ford.). Azaz Shakespeare is úgy sejthette, Jánosnak köze van Arthur halálához, mégsem merte nyíltan kimondani. Jánosnak szándékában állhatott. eltávolítani unokaöccsét, „kígyó az útamon, akárhová lép lábam, ott hever ' Uános király. III. felv. 3. szm, Arany János ford.), de hogy megölette volna, arról nem tudunk biztosat. A történetírók túlnyomó része sem foglal áWh;t. A legtöbben annyit közölnek csak, hogy Arthur a börtönében meghalt; clc még a legtekintélyesebb Coggeshalli Radulf (Chronicon Anglican 11m) i~ l'Sil 1< m~L állítja, hogy „hallomásból" tud arról, miszerint „Arthur a Szajn{1lrn í11lladt".
119
á~
nem állí~ja határozottan, hogy János meggyilkoltatta unokaöccsét. Az pedig, ho~y Saját kezűJeg ölte volna meg, egyetlen egykorú forrásban szerepel, a walesi Margami Evkönyvekben. E forrás - mely írójának azért lehetett tudomá~a Arthur sorsáról, mert a margami ciszterci apátság donátora, William de Bnouze/Braose volt az, aki foglyul ejtette Arthurt s maga őrködött fölötte b?rtönében - s.zerint János, mikor részegségében beléköltözött az ördög (ebrius et daemonw plenus), egy dührohamában Rouenban, a Szajnán egy hajón megölte a herceget, majd a folyóba dobta holttestét. János szerencsétlenségére Arthur sorsának alakulása igen zavaros, és sok félreértésre adott okot. Azt több forrás is megerősíti, hogy János csak meg akarta fosztani a herceget szeme világától és férfiasságától, hogy ne legyen alkalmas a trónra, de nem kívánta a halálát. Az őrzésével megbízott fő kamarás, Hubert de Burgh azonban - aki Coggeshall szer int még a herceg megvakíttatásával megbízott pribékeket is visszafordította - a saját szakállára dolgozva elhintette Arthur halálhírét, ezzel vélve a lázongó bretonokat lecsillapíthatónak (Chronicon Anglicanum). A hír azonban csak olaj volt a tűzre, a bretonok fegyvert ragadtak, hogy megbosszulják urukat, Hubert pedig már hiába bizonygatta, hogy Arthur él. Ekkor már a breton nemesek tartott~k is c~y nagygyűlést, amelyen Jánost vádolták Arthur haláláért. Egy másik krómkás, Wendoveri Roger (Flores historiarum) is csak közvetett forrásból tudja, hogy Arthurt meggyilkolták, ugyanis jelen volt, amikor a király kegyéből kiesett William de Briouze felesége az udvar előtt azt hangoztatta, hogy János megölte unokaöccsét. Ez ugyan már 1207-ben volt, és felfoghatjuk úgy is, mint az udvari karriert elveszítő báró vádaskodását. Mindenesetre a Margami Évllönyvek tudósítása szerinti időpontban, 1203. április elején János éppe n Roucnban tartózkodott, de nem tudjuk, mikor és hogyan szállították át Arthurt falaise-i tömlöcéből Normandia székhelyére. Más híradások szerint a herceg Cherbourgban lelte halálát, de hogyan és mikor, azt nem tudjuk, s6t a legtöbb forrás, még a későbbiek is, mint a Shakespeare által használt 16. századi Raphael Holinshed (The Chronicles ofEngland, Scotland and Ireland), nem kockáztatják meg, hogy konkrétan állást foglaljanak, és gyilkosnak nevezzék a királyt. Roppant érde kes azonban, hogy a kiváló konspirátor II. Fülöp Ágost nem használta ki a maga, a saját propagandája számára, hogy Arthurt megölték. Hogyan szalaszthatta el ezt az alkalmat, hogy Jánost befeketítse és kiközösítés alá helyeztesse a Szentszéknél? Fülöp karakteréhez nem illik, hogy ha tudta, Arthurt megölték, akkor nem aknázza ki ezt a kiváló esélyt a János elleni harcában. Érdekes, hogy még 1210-ben is, amikor János békéért folyamodott a francia királyhoz, Fülöp azt a feltételt szabta - Coggeshall szerint -, hogy „először adja át Arthurt" (ChroniconAnglicanum)! Tehát még a francia király sem lehetett teljesen meggyőződve a bretagne-i herceg haláláról. Alegvalószínűbb tehát az, hogy Arthur valamikor a börtönben vesztette életét, s Jánosnak nem állt szándékában meggyilkolni. Bár az Anjouk famíliájá-
120
nál mondhatni családi vonás volt, hogy részeg tivornyázásaikat követő dlihkitöréseikben sem embert, sem istent nem ismerve dúltak é?. sokszor a~ emberéletre is veszélyt jelentettek, ezért is nevezték őket „az Ordög ivadékainak". Ha mégis megölte, semmiképpen sem saját kezűleg tette'. és olyannyira titokban tartották, hogy senki nem tudott róla. Ez azonb.an igen kevéssé valószínű, inkább a fogoly nem bírhatta a zordon börtönviszonyokat. Sem Angliában, sem Normandiában, s még a pápai kúriában sem fogadták különösebb megütközéssel Arthur sorsát: elárulta a királyt, ezért a legkevesebb, hogy bűnhődnie kellett. Az a nézet, mely szerint a gon.o sz János csak úgy szerezte meg Anglia trónját, hogy megölette a~ ártatlan~ 1~ú herceget, a trón jogos örökösét, a későbbi történetírók művemek a lapjam, főként a romantikus-viktoriánus történelemszemlélet hosszú időszakában alakult ki, mely kijelölte, mely uralkodókat „szeressünk", s melyeket nem, ez. utóbbiak közé sorolva Jánost is. A sok helyen közölt kép, amelyen János saját kezével fojtja meg unokaöccsét a Szajnán, egyáltalán nem valós, csak egy, az évszázadok során kialakult történeti mítosz része. 1202-ben II. Fülöp Ágost a pairek bírósága elé idézte és hűbéri kötelezettségei elmulasztásának vádjával hűbérbirtokaitól megfosztotta „Föl?nélküli" János királyt. Nem teljesen igaz, hogy Jánost azért idézte Fülöp Agost a franciapairek bírósága elé, és fosztotta ott meg össze~ fran.ciaországi hű bérétől mert elkövette Arthur meggyilkolását. „Fülöp krrály idézése: János alá van vetve a franciák királya joghatóságának. Ha pedig Franciaországban bűntettet követett el, a vele egyenrangú f6urak haláJra ítélhetik. Vagy talán Anglia uralkodója büntetlenül megölhet Franciaországban bármely bárót, amint megölte Arthurt?" (Niatthew Paris: Historia maior). Nem így történt, nem ezért idézt ék perbe. Sok helyen azt is olvashatjuk, hogy Jánost azért idézték a f6húbéresek fóruma elé, hogy feleljen azért, mert elraboltatta X. „Barna" Lusignani Hugó (Hugues dit le Brun) jegyesét, Angouleme-i Izabellát,.és őt erőszakkal feleségül vette. Ez sem igaz. Első feleségétől, Gloucester-1 Izabellától János mondvacsinált okkal, közeli vérrokonságra hivatkozva vált cl: unokatestvérek voltak, de ez nem volt különösebben meglepő és példa nélküli a korban, sőt az egyház még meg is adta hozzá a diszpenzációt. Az, h?~Y ~ele~égül akarta venni Angouleme örökösnőjét, az adott helyzetben politikailag mdokolt és érthető is volt - más kérdés, hogy akkor Izabellát apja már odaígérte Lusignan urának. Nem volt azonban az sem páratlan a köz~pkorban, ?o~ egy eljegyzést felbontottak, és egy örökösnőt végül a másod~k-h~r~11a?ik Jegyese vett nőül, természetesen alkalmazkodva a mindenkon poht1ka1 helyzethez. A jegyesség nem volt szentírás, sokszor már gyermekkorban, kéthárom éves korban megkötötték, s a szövetségesi viszonyok változása okán a házasság elhálásáig változhatott is a jegyesek személye. Angou~eme grófja, I. Aymer Taillefer (,;vasgyúró") is hintapolitikát folyta~ott ~g!Ja és Frnnciaország között, Jánosnak pedig Poitou és más francia b1rtoka1 megtartásá1
121
hoz szüksége volt egy erős déli szövetségesre, különösen amikor Fülöp hO csatlósai, a Lusignanok harcba szálltak Aquitániai Eleonóra ősi birtokaiérl (La Marche grófsága), amelynek hovatartozását senki sem kérdőjelezte mcJ.( még a Capetek udvarában sem. Nem volt ugyan szokás feleséget rabolni t' korban, de háború dúlt, s János ezzel is csapást akart mérni ellenfeleire, a Lusignanokra, akiknél hiába kilincselt Angouleme ura, nem mondták fel a leányával régóta fennálló jegyességet. A feleségrablás így egy politikai terv része volt, nem pedig egy Jánosra jellemző, ördögi cselekedet. Legfeljebb egy fricska Fülöp és hívei orrára. Valóban szükség volt az Angoumois-val va· ló szövetségre, máskülönben francia befolyás alá került volna a grófság, él! ez megrendítette volna az aquitániai angol uralmat, hiszen megakadályozla volna az összeköttetést az északi Anjou-tartományok és a déli, az aquitániaí hercegséghez tartozó birtokok között. Angouleme elpártolása a Capetekt61 olyan súlyú politikai esemény volt, hogy csak egy házassággal lehetett meg· pecsételni. A Lusignan-ház - ugyancsak politikai meggondolásból - nem volt hajlandó kiadni a menyasszonyt. Más kérdés, hogy Angouleme-i Izabella sem volt még menyasszony; csal< kijelölt jegyes, hiszen 12 éves volt, s később sem e llenkezett olyan nagyon, hogy a vérmes, nagyerej ű lovag, Barna Hugó helyett a kö ltészetben és a művészetekben is jártas János herceget tudhatja hites urának. Ezért sem le het valós az a regényes kép sem, hogy Izabella messze földön híres szépsé· ge megbabonázta a szebbik nemet igencsak kedvelő Jánost, aki mindent megte tt, hogy övé lehessen, így addig nem nyugodhatott, míg meg nem szöktet· te a menyasszonyt, szinte a hitvesi ágy mellől. A korban korán házasodtak ugyan a fejedelmi párok, de egy tizenkét éves leány nem valószínű, hogy ra· bul ejtette volna János szívét. Sokkal inkább diplomáciai indítékot kell mö· götte keresnünk. Ha valóban „leányrablás" lett volna, és a házasságot való· ban kész tényként kezelték volna a Lusignanok és Angoumois urai, Barna Hugó egy percet sem késlekedett volna, hogy fegyveres úton vegyen elégtételt az e lszenvedett sérelemért. Ha valóban már leendő aráját vette volna nőül János, egy igazi lovag nem várt volna éveket, hogy visszaszerezze jegyesét. Ez nem így történt: majdnem két év telt el, amíg a Lusignanok megbosszulták a jegyes „elrablását" (1202 nyara) . Azt is mondhatnánk, hogy a Lus ignanok nem tulajdonítottak k ülönösebb jelentőséget annak, hogy egy régebbi elj egyzésből nem lett házasság, s másé lett a kiszemelt hitves. Ez csak a későbbi korok belemagyarázása, egy vérig sértett vőlegény nyilván rögtön párbajra hívta volna ki Jánost. Ezt azonban nem támasztják alá az egykorú források, sőt a leányrablás tényét sem igazolják, egyszerűen annyiL mondanak, hogy János nőül vette Izabellát, aki korábban Lusignan Hugó jegyese volt. Maga a leányrablás romantikus története, az álcázott, címerszínek és libéria nélküli lovagok álnok támadása minden bizonnyal a viktoriánus kor történetíróinak a szüleménye. S így nem is lehet azt mondani, egy „nőügy" miatt veszítette e l János az Anjou-birodalmat, mivel nem a leány-
1,1i>lfls miatt idézte Fülöp király Párizsba. Igaz, egy krónika (Histoire de ducs 1/t• Normandie) tanúsága szerint a későbbiekben maga a király is mondta, li111~Y „Izabella miatt veszítette el" kontinentális birtokait, de a tények isme1!'I ében csakis képletesen érthette, hiszen a hűbérbirtokok elvesztése a l .w;ignan-házzal való viszályára volt visszavezethető. Ez a konfliktus azonlw1 sokkal régebbi keletű volt, és sokkal több politikai vonatkozása volt, 111 inthogy egyedül a „leányrablás" magyarázhatná. Igaz, Fülöp beidézte Já11118t a pairek bírósága elé, de másfél évvel az állítólagos leányszöktetés után. N<·hány hónappal János és Izabella házassága (1200 augusztusa) után pedig 111ég a legszívélyesebben fogadta Anglia királyát a Louvre-ban, saját palotá1.iban . Ami miatt végül is a legfőbb hűbérura k tanácsa elé idézte Jánost, az volt, ahogyan János a Lusignanok ügyét intézte, s ebben már maga a király 1„ hibás. A Lusignan-família ugyanis magának követelte az Anjouk La Marche-i wMságát, sőt fegyveresen meg is szállták, abszolút jogtalanul, amiért még [!Olöp király szerint is felelniük kellett hűbéruruk, Aquitánia hercege, azaz J(i nos előtt. Ráadásul úgy kényszerítették ki Aquitániai Eleonórától, hogy .1dja át La Marche -ot, hogy foglyul ejtették a majd' 80 éves királynét, s csak a grófság rájuk ruházása után engedték szabadon. Egy ilyen tett vért kívánt az Anjouk famíliájában egy percig sem lehetett ké rdéses! János meg is idézte őket felségsértés vádjával, de nem hívott össze semmilyen bírói fórumot, ami megillette volna a bárókat, hanem azt az ultimátumot adta nekik, hogy álljanak ki párviadalra igazukért a király bajvívóival. Jóllehet Jánosnak a feudális jog és a hagyomány talaján igaza volt, de a 13. század elején párvi:1clallal dönte ni egy ilyen súlyú ügyben, ezt az egy lehetőséget kínálni egy lckintélyes hűbéresnek, hogy felségsértés vádja alól tisztázza magát, anakronisztikusan hatott, máskülönben János részéről , aki feltehetően most is 1úlbecsülte saját erejét, oktalan provokáció volt. A legfelsőbb hűbérúr jogán Fülöp közbelépett, és tisztességes, a nemeseket megillető bírói eljárást követelt Jánostól, pártatlan bírák előtt. János visszakozott, el-elhalasztotta a Lárgyalást , Fülöp ezér t felelősségre vonta, hogy megtagadja hűbéreseitől a méltányos igazságszolgáltatást, és Párizsba idézte, a főhűbéresek tanácsa elé. János nem kívánt számot adni a francia udvarban cselekedeteiről -végül is benne is apjának Plantagenet vére folyt, Henrik pedig ügyet sem vetett volna a francia király óhajára, legfeljebb megvetően visszautasította volna azt. János eléggé öntelt és túlságosan is magabiztos volt ahhoz, hogy megérezze a Fülöp mesterkedéseiben rejlő veszélyt. A Capet-uralkodó pedig kapott az alkalmon, és mivel engedetlen hűbérese nem jelent meg a színe előtt, megfosztotta hűbérbirtokaitól. Nem teljesen igaz azonban, hogy János felelőtlenül ügyet sem vetett az idézésre. Megpróbálta kipuhatolni, mi történne, ha megjelenne apairek tanácsa előtt. Követei útján menlevelet kért Fülöp királytól, s azt üzente, ha megkapja, megjelenik Párizsban. Fülöp azt vá-
122
123
lett Angliában. Pedig a János által összehozott szövetségi rendszer, benne a szász IV. Ottó császárral, a siker reményével kecsegtetett. A „Puhakardú" jelzőt is sokszor igazságtalannak érezzük: jóllehet, ha els6 látásra nézzük, sok katonai kudarcért tehető felelőssé János, köszönhetően annak, hogy nem volt elég bátorsága következetesen végigvinni a hadjáratokat, vagy elég önbizalma, hogy támadást indítson, amikor pedig a katonai-politikai helyzet módot adott volna rá, hogy sikereket érjen el. Amikor 1216-ban a francia trónörökös partra szállt Angliában, János nem ütközött meg a sereggel, hanem visszavonult - pedig éppen az lett volna célszerű, ha a partra érkező lovagokat megtámadja és beszorítja a tengerbe Dovernél. Sokan felróják neki, hogy feladta Richárd bevehetetlennek hitt „szép gyermekét", Cháteau Gaillard várát, és sorsára hagyta Rouent, ezzel tálcán kínálva Normandiát a franciáknak. Ugyanakkor viszont folytatta Richárd erődépítési művét, és az a franciaországi Anjou-hatalmat igyekezett minél több határvédművel
laszolta, nagyon szívesen ad menlevelet. János követe, Ely püspöke megkérdezte: „Es vissza is fog térni innét? A király azt válaszolta: Igen, ha a fő urak ítélete ezt lehetővé teszi." A király újra megerősítette, szabad elmenetelt biztosít Jánosnak, „kivéve, ha az ítélet mást nem rendel" (Matthew Paris: Historia maior). Azaz, Jánosnak nem volt választása, „jól tudta, a börtön és halál veszélye várt rá". János azt hitte, az Anjou-birodalom seregeivel most is vissza tudja verni Fülöp támadását, és az övé marad Normandia és Anjou, de elszámította magát: ő nem volt egy Richárd, sem egy Henrik, s rövid idő múlva, 1206-ra szinte az összes franciaországi birtokát elvesztette . Még egyszer megpróbálta visszaszerezni az Anjou-földeket, de kudarcot vallott. Fülöp visszahódította Anjou-t, Maine-t, Normandiát - Aquitánia kivételével elúszott az Anjou-birodalom. Jánosnak még sikerült egy nagy európai koalíciót létrehozni a franciák ellen, de miután szövetségesei vereséget szenvedtek Bouvinesnél 1214-ben, Anglia nem is remélhette, hogy valamennyit is visszaszerezzen a birodalomból. Nem igaz azonban, hogy Bouvines-nél János katasztrofális vereséget szenvedett volna. Tény, hogy az 1214-es csatában a főként János szövetségeseinek csapataiból (Boulogne és Flandria grófjai) álló német-flamand sereget Fülöp Agost legyőzte, de a királyi fősereg János vezetésével ott sem volt, hanem abban az időben jelentős sikereket ért el La Rochelle-nél. János terve az volt, hogy a IV. Welf Ottó császár vezette északi sereg és a nyugaton partra szállt királyi had bekeríti a Capeting-vonalakat, de Braunschweigi Ottó veresége után János győzelmeinek sem lett értéke, pedig sikeresen nyomult előre - Richárd is elismeréssel fogadta volna, mennyi várat vett vissza s ahogy Shakespeare János király drámájában Lajos francia trónörökös mondja, „amit bevett erőddel rakta meg". Mindenki, még Fülöp Ágost is meg volt győződve, hogy „a francia korona testét marcangoló két oroszlánnal" - Anjou és Welf - szemben nem lehet esélye. Mégis győzött, mert szétválasztotta a szövetségeseket (Levél III. Ince jJápához). Katasztrofális vereségről azonban szó sincs, az általa vezetett angol fősereg győzedelme sen tért vissza Angliába, János pedig 1220-ig a status quo alapján fegyverszünetet kötött Chinonban. Így Bouvines-nélJános maga nem vesztett semmit. A későbbi békét majd fia köti meg 1229-ben Párizsban: már csak egyetlen aprócska szelet marad a tortából, Gascogne és a Bordeaux-tói Bayonneig terjedő keskeny tengerparti sáv (Guyenne). A birodalom egyszerű hűbér birtokká olvadt. A franciaországi birtokok megtartása már II. Henrik idején irreális elképzelésnek tűnt. Ilyen keretek között ez a fajta „birodalom", azaz hűbéri jogon bírt tartományok egy kézben való összekovácsolása tarthatatlan volt. Ráadásul Jánosnak a kor legnagyobb formátumú uralkodójával, II. Fülöp francia királlyal kellett megküzdenie, aki a harcban megdicsőült - a krónikás Rigord címezte Augustusnak (Gesta Philippi Augusti) -, míg János a bűnbak
Nem szabad azonban ítéletet mondanunk, ha nem ismerjük a gazdasági helyzetet: Anglia hadereje már Richárd alatt is jórészt zsoldosokból állott, s az Oroszlánszívű uralma vége felé is nehezen tudta őket fizetni, J ános alatt pedig a kincstár nehézségei miatt szinte lehetetlen, sőt értelmetlen is volt a nagyszámú normandiai helyőrség fenntartása. A J ános uralkodása alatti Anglia katonai potenciálját nem lehet összehasonlítani az 1180-as évek Anjou-birodalmáéval, s a szembenálló fél, II. Fülöp Franciaországa sem volt ugyanaz, mint az 1150-es, ' 60-as években, amikor nem állhatott ellen az Anjouk haderejének. A kiváló politikus Fülöp újjászervezte a Capetek kormányzását és ütőképes hadsereget állított fel. Az angol kudarcokért nem lehet egyedül Jánost felelőssé tenni, Anglia már az 1190-es években is erőn felül teljesített, hogy a kor legnagyobb szabású keresztes vállalkozását pénzelje, és finanszírozza Richárd csatározásait. Richárd szinte az egész életét hadban töltötte, hogy összetartsa a korona francia birtokait, de halála után nyilvánvaló volt, hogy Anglia képtelen egy olyan birodalmat katonailag is fenntartani, ami a Pireneusoktól Skóciáig húzódik. S amikor a problémák kiütköztek, már János ült a trónon, aki az egyetlen lehetséges utat választotta: mentette, ami menthető, Aquitániát. Akik katonai kudarcait olvassák a fejére, elfeledkeznek arról, hogy 1213-ban az általa felállított s megújított angol flotta Damm e-nál nagy vereséget mért a franciákra; vagy arról, hogy Mirebeauba, ahol a Lusignanok anyját foglyul ejtették, a 80 mérföldes utat erőltetett menetben, 48 óra alatt tette meg, maga vezetve a gyilkos lovasrohamot a vár ellen - az, akiről azt írják a krónikások, hogy nem tudta megülni a lovat. Mirebeau-i győzelme egy időre visszavetette ellenfeleit, foglyul ejtette Fülöp Ágost legerősebb támaszait, a Lusignanokat és egy sor Poitou-beli bárót. Anyja kiszabadítása után egész Anglia ünnepelte. Az előítéletek miatt azt is kevesen tudják, hogy még Richárd alatt éveken keresztül vezette bátyja hadait, nevezetes ostromok fűződnek a nevéhez. 1206-ban egy győzelmes had-
124
125
megerősíteni.
járatban biztosította magának Poitou-t. Az angol történelemben páratlanul hosszú háborút vezetett 1216-ban a lázadók és az országba betörő skótok el le n: egy több hónap os, Winchestertől a skót határig az egész országot átsz(• lő félelmetes iramú hadjáratában, sorozatos csatákban felőrölte e llenfe lo1 erejét, s gyakorlatilag hiába lépett Anglia földjére a trónkövetelő Capet La jos, s hiába csatlakozott hozzá a bárók jó része, Angliában János volt az úr, csak halála akadályozta meg abban, hogy a lázadást teljesen összezúzza. Igar., 1185-ben, 18 évesen kudarcot vallott Irországban, udvaroncokból és „feje delmi léhűtőkből " á lló serege nem állt a helyzet magaslatá n, de 1210-ben egy jelentős eről{ból álló zsoldos sereget szervezve, sikeres hadjáratban pa cifikálta a törzsi fejedelmeket, akik hűbéri esküt tettek Angliának. A skót ki rályra is magalázó békét kényszerített, továbbá a walesi fejedelmet is hódo· latra bírta. Richárd nem hitt volna a szemének, büszke lett volna korábban gúnyolt „Fakardú" öccsére, és soha nem kételkedett volna többé a lovagi mesterségben való jártasságában. Ha ezekben a hadjáratokban apja látta vol· na, saját maga Anjou-vérére, az e llentmondást nem tűrő, erőszakos katona· királyra is mer t volna. Sok esetben azonban, ha nem volt teljesen meggy6• ződve, hogy sikeresen végződhet számára az összecsapás, nem kísérelte meg a csatát és elvonul t. Nem kockáztatott: apja és bátyja magát az Ördögöt is megkísértették volna egy szál karddal, s Richárd nem is kerülhette el a sorsát. János óvatosabb volt, talán túlságosan is. Szinte betegesen félt attól. hogy a csata hevében elárulják. Mindig körülményesen és a legfőbb hangsúlyt a védeke zésre fordítva vezette csapatait. Nagy vereségeket így nem szenvedett - de nem is maradt a csatatéren egy nyílvesszővel a mellében. Jánosnak az egyházzal való kapcsolata is rendkívül ellentmondásos. A hagyományban s úlyos adókat rótt az egyházra, jogtalan ille tékeket szedett a klérustól, s attól sem riadt vissza, hogy lefoglaljon egyházi javakat: „Fösvény apátok zsákját jól kirázd, Szöktesd meg e lzárt angyalkáikat."
(János király. III. felv. 3. szín, Arany János ford.) Ezt a politikát folytatta azonban apja is, üresedésben tar tva a javadalmakat, maga nevezve ki saját embereit püspökké, hiába egyezett ki azAvranches-i Kompromisszumban (1172) Becket Tamás meggyilkolása után, s ígérte meg, hogy „szabad akaratunkból garantálj uk az egyházi választások szabadságát" - nem tartotta be. Salisburyi János meg is rótta, mondván, „akik az egyház papjaival szemben jogtalanságokat követnek el, feloldozásukat nem csikarhatják ki erőszakkal" (Policraticus). Legfeljebb annyi a különbség, hogy míg II. Henriket a pápa sem tudta rákényszeríteni az invesztitúra-jog tiszteletben tar tására, mivel le kötötték a császárral folytatott harcai, most János szerencsétlenségére - III. Incével került szembe, akinek a világhatalmi ter126
, ilw nem fért bele az önállósodó angol király. Jánosnak az az elképzelése t11 volt rossz, hogy kihasználva, hogy a pápa a két német császárjelölt ügyci1 van elfoglalva, kinevezteti saját e mberét canterburyi érseknek. Csak azti 1wm számolt, h ogy a pápai trónuson a középkor talán legjobb politikusi 1p.1ja ül. Igaz, 1206-ban saját jelöltjét akarta é rseknek , de a canterburyi 1 1111 :ilannal is megegyezve, nem pedig a saját hívét a nyakukra ülte tve kí1111:1 a palliumot J ohn de Grey-re kényszeríteni. A kanonokok meg is álla111d1:ik a jelölt személyében - akit azonban a pápa nem fogadott el. A király 1 1011t a pápa jelöltjét, Stephen Langtont be sem engedte be az országba, 11 111l'1t III. Ince interdictummal sújtotta, majd Jánost magát ki is átkozta az 1 ~\' il{1zból. Az idő alatt, amíg János élvezte a legkövérebb egyházi javadalmai ti t\ngliában, krőzusi vagyont „gr ündolt" össze magának. Valójában az 11601, 1•vekben apja sem tett mást, csak kiaknázta a kegyúri jogból eredő privil•1giumait, és üresedésben tartott egyházi javakat. Hiába átkozta ki azonban 1 p~ pa Jánost, ő éveken keresztül dacolt a tekintélyes szentatyával: 1
„Harang, k önyv, gyertya vissza nem riaszt, Midőn kacsintva hí ezüst, arany"
(János király. III. felv. 3. szín, Arany János ford.). János lényegében nem képviselt mást, mint az apja: az egyház fölött vili1gi hatalmat kívánt gyakorolni, gyakorlatilag a Clarendoni Konstitúciók ért1·lmében, ami a Plantagenetek egyházpolitikájának egyik legfőbb alapvetéw. Csakhogy a történetírás Henrik esetében ezt úgy ítélte meg, mint egy 1•t ős központi hatalom kiépítésének, a hatalom telj ességéből való kormány1.1s e lvének a polit ikáját, addig Jánosnál úgy látták, hogy a pápával való okLilan dacolásával, az egyházi tekintéllyel szembeni makacs ellenállással Angli(1t interdictum alá j uttatva eltékozolta apja művét, „az egyház e llen rugóilozva makrancosan". Pedig még Shakespeare is II. Henrik legfőbb politikai d veit adja János szájába: „Mi földi név az, mely kérdőre vonja Egy szent király szabad lehelletét? Ki sem gondolhatsz oly silány nevet, [ ... ] Engem feleletre vonni, mint a pápa. [ „ .] dézsmát, adót Nem szed olasz pap tartományimon; De m int az Ég után fő mi vagyunk, Utána a fő-fő hatalmat is mi Fenntartjuk ott, hol mi országolunk"
(János király. III. felv. 1. szín, Arany János ford.)
127
A hadi költségek fedezésére pedig mind Henrik, mind a jó Richárd, s János sem átallotta megcsapolni a klérus jövedelemforrásait: „Monostorink, apátságink fizessék E had költségeit"
(jános király. I. felv. 1. szín, Arany János ford.) Csakhogy amíg Henriknek és Richárdnak ezt nem rótták fel a krónikások, Jánosnak igen, így vált ő „rossz emlékezetűvé" a krónikák lapjain. Sem'ni esetre sem volt azonban János egyházellenes, legfeljebb azt tette, amit az :~njou -kormányzat alatt megismert: rá akarta tenni a kezét bizonyos egyházi .Bvakra, s úgy gondolta, neki mint uralkodónak az jár, ha néhány évig vakanciá~an tart egy-egy püspökséget, és a jövedelmeit maga szedi be. Igen tekintélyes egyházi adományokat tett, főként Coventry és Worcester egyházainak, ~alamint a reailingi apátságnak. Egyházai alapítványai számottevőek voltak. Henrik és Richárd bármit tehetett a pápával szemben, János szájába viSzont olyan szentségtöréseket adtak, hogy: a pápa „ez izgága pap bután ve2érel keresztény királyokat" (János király. Ill. felv. 1. szín, Arany János ford.). Aklerikus krónikások „rossz emlékei" Jánosról inne n eredeztethetőek: a ~frály maga nem tett mást, mint apja és bátyja, de a „rossz király" bélyege Iltag_ával vonta azt is, hogy az írásokban „templomgyalázó", „szentségtörő" ~ „istentagadó" lett a királyból. János maga úgy hitte, nemes cél vezeti, apJ~ birodalmának visszaszerzése, amelyért még halott apja és bátyja is fejet hajtanának előtte és végre, katonai sikerei révén, majd Európában is ember~~ámba veszik, mint királyt és lovagot. III. Incével szemben azonban nem 1 ~.dulhatott háborúba: csak úgy fogadták vissza a hívők nyájába, hogy elismer~. hűbérurának a pápát, s óriási összeget fizet Rómának. János rosszul dönt?tt: úgy mérte fel, hogy Anjou és Normandia visszaszerzése még akkor is tCbbet nyom a latban, ha habéri csókot lehel a pápa gyűrűjére. Bárói úgy vélték, hatalmi aspirációi árán kockára tette az Anjou-birodalom megmaradt réS2eit is, Angliát is, és a királyság legféltettebb kincsét, függetlenségét áldozta fel. A fél Európa fölött uralkodó Henrik katonái most fogadják el, hogy évi ~~ót fizessenek a Szentszéknek? A Pireneusoktól az Írország nyugati par tJaJig terjedő Anjou-birodalom bárói megalázkodjanak egy olasz pap előtt? Hiába volt János az apja vére, t ekintélye végleg összeomlott a bárói előtt. Mai szemmel talán érthető János politikája: az európai porondon kétségtelenül a le~nagyobb súllyal bíró pápaság szövetségét nyerte el a francia koronával s~emben - ez olyan fegyvertény, amit sem apja, sem bátyja nem tudott elérni jónéhány évtizede, hiszen a Capetek legfőbb ütőkártyája az Anjoukkal sz_~mben mindig is Róma támogatása volt. Gellemző módon a Magna Carta ~laírása után rögtön a pápához fordult, s lnce a királynak adott igazat.) János igy saját „térfelén", a diplomáciában verte meg Fülöpöt, de győzelme pürrhoszi
128
volt. Hiába állhatott fel egy régóta nem látott had.sereg, .s;ámos erős k~nti nentális szövetségessel Franciaország ellen, Angha bárói ugy érezték, Janos elárulta őket. , Minden negatívuma ellenére János kifinomult műveltséggel b.Jrt, verseket hallgatott, kulturált és intelligens volt. :-;tazó kön~vtá:át mt~~enh?vá magával vitte, kedvelt Pliniusával egy~tt. Mmden kler~kus ~ró l~su1tó veleménye ellenére igen vallásos volt, bár inkább konvenc10náhs, ~nt vakbuzgó. Egy-egy momentum alapján azt is mond~atnánk, talán _nem 1s volt olyan szörnyű uralkodója az angol egyháznak: amikor a temetési menete el~.ala?.t az általa alapított beaulieu-i ciszterci kolostor mellett, a szerzetesek konyorögve kérték, náluk temessék el a királyt.
129
M AGNA C ARTA
Il. Henrik műve a jog kíméletlen betartatásán nyugodott, fiát viszont alappal érezhették a bárók despotának. János kormányzása óriási felháborodást váltott ki, a mai kutatók azonban felvetik, hogy a rossz gazdasági körülmények- magas infláció - is lehetett az oka, hogy sok birtokos tönkrement. Ezért persze János adóit okolták. Apja nyomdokain haladva próbált politizálni, csak Henriknek rendelkezésre állottak francia jövedelmei s rendkívül szilárd államhatalmat épített ki. Ám éppen az ifjabb Henrik, Richárd és Geoffrey rendítette meg ezt a királyi tekintélyt azzal, hogy a koronát viselő király ellen lázadtak. A Henrikhez és Richárdhoz képest erélytelennek ható János pedig ide-oda kapkodva nyirbált meg privilégiumot, sértett meg szokásjogot. Miután a rendkívül költséges hadjárata vereséggel végződött, a bárók már nem tiirtek tovább és Runnymede mezején elfogadtatták vele a Nagy Szabadságlevelet (1215. június 15.) A Magna Carta sokkal többről szól, mint az adómegajánlás joga, s János uralkodói politikája sem csupán abban állott, hogy a király állandóan jogot tiport volna és szokásokat sértett volna. Uralkodását nem kizárólag a Magna Carta s az azt kiváltó bárói elégedetlenségi mozgalom talajáról kell megközelíteni. A Magna Cartában kifogásolt adókat csak János nyakába varrják, pedig az adóterhek már János előtt megnövekedtek. Egyrészt a fejadó-jellegű, a II. Henrik által 1188-ban, keresztes hadjárat céljára kivetett Szaladintized behajtása is nagy nehézséget okozott, másrészt 11. Henrik és I. Richárd többször is megnövelt mértékű scutagiumot rótt ki. Igaz, Richárdnak és Jánosnak már sokkal több pénzre volt szüksége háborúihoz, így a kortársak is úgy érezték, hozzájuk képest Henrik nem rakott e lviselhetetlen terheket a népre (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Az 1190-es évek közepén is pattanásig feszültek az indulatok, a bárók csak azért nem keltek fel, mert igen erős volt a Henrik-féle hatalmi bázis, s sokan Henriknek kö-
130
•,ziinhették birtokaikat. Richárd, és őt követve János is erélyes kormányzásl biztosított kitűnő francia legistáival. Henrik állama olyan szervezett volt , hogy a hivatalnokok a bárói ellenzékkel szemben egyedül is el tudták korlllányozni. A II. Henrik-féle kormányzati szisztéma még János uralkodá.sa \'égén is fennállott és működött, igaz, működése már sokkal több en.erg1át 1"•s pénzt emésztett fel. (A koronabirtokok a Hódító Vilmos-korabehnek a kétharmadára csökkentek János trónralépése idejére.) Míg apja idején Angliának nem kellett sorozatos háborúkkal szembenéznie, Jánosnak már asaját öröksége megőrzéséért kellett harcolnia, egy olyan kincstárral, amit Richárd extravagáns uralkodási stílusa, folytonos, meggondolatlan hadi vállalkozásai felemésztettek. János, hogy feltöltse kincstárát, óriási felháborodást kiváltó eszközökhöz folyamodott: „minden gonosztettét" ismerhetjük, hiszen a Magn~ Carta pontokba szedte a király bűneit és jogsértéseit. János adót vetett ki a bérletekre; hCíbérúri jogát jogtalan előnyökre használta ki: nem nagykorúsította a nagykorúságot elért örökösöket, hogy gyámsági jogát tovább élvezhes.s~; nem adta ki az özvegynegyedet; önkényesen megemelte az örökösödési illetéket, a reliefet. Mindezeket a Magna Carta orvosolni is igyekszik ..János felségsértésre hivatkozva, törvényes bírói eljárás nélkül földeket konfiskált; bírói eljárás és ítélet nélkül fogságban tartott bárókat és az e ljárást egyre csak halasztgatta. Erre is reagál természetesen a Magna Carta: „Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg javaitól, ... törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők (pares sui) hoztak hazája törvényei alapján . .. bírói ítéletet senki számára elnapolni nem fogunk. [ . .. ] Akit mi megfosztottunk birtokaitól, váraitól, kiváltságaitól vag~ jussát~! a vele egyenlők törvényes ítélete nélkül, annak mindazt tüstént vissza fogiuk juttatni." János idején már a megnövelt összegCí pajzspénz, és a bárók által nehezményezett, a személyes hadbavonulás elmulasztását sújtó, tízszeresére emelt hadbírság sem volt elegendő egy megfelelő létszámú zsoldos hadsereg felállításához a normann idők hCíbéri hadserege pedig már csak illúzió volt. Ezért is m~ndja ki a Magna Carta, hogy „senkit sem lehet arra szorítani, hogy a lovagi hűbér, avagy más szabad hűbér (liberum, tenementum) után.nagyobb szolgálatot teljesítsen, mint amennyivel az előbbiek alapján tarto:~k". A közvélemény óriási felháborodással szemléte, ahogy János elvesz1t1 az Anjou-birodalmat, de hogy részt vállaljon a költségekből, már nem volt ínyére. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, János állandóan újabb és újabb adókon törte a fejét, hogy népét minél inkább kiszipolyozza - ilyen vo~t például a földre kivetett, de a köznyelvben csak ekepénzként (carucage) isme rt adó. Illetéket vetett ki ingatlan- és ingóvagyonokra, rendkívüli hűbéri segélyt kért - a Magna Carta első vádpontja is az auxilium igénybe vételé l SZ<_tbályozza - de mindezt a főhűbéresek tanácsának egyetértésével telle. /\z illetékek és adók fizetése alól igen sokan bújtak ki, s megint csak (1gy Lúnhcl,
131
János uralkodása másból sem állt, mint abból, hogy csatlósai az adócsalókat vagy az erdőtörvények megsértői t üldözik szerte az országban. Ezért is mondhatta egy apátsági annalista, hogy „J ános alattvalóinak a ragadozója volt". Való igaz, alattvalóira súlyos t erheket rótt kormányzata, a kortársak sérelmezték mohóságát. Ké nyszerhelyzetben volt, az Anjou-birodalom viszszaszerzésének ábrándja olyan elvárás volt, aminek nem tehette meg, hogy nem próbál megfelelni. Salisburyi János e lvét - akinek hízelegnek, annak ellen lehet állni, „megölni is szabad", mer t a túlzott hízelgés „tehetetlen bábot csinál a hízelgőből", így tévútra viszi az uralkodót- éppen hogy Jánossal sze mben alkalmazzák 1215-ben a Carta megalkotói. Mintha Salisbury előre látta volna: a „léha kegyencekkel" és „hiábavaló udvaroncokkal" körülvett János volt az, akit a hízelgők romlásba sodortak, a király - mintha a Policraticus lapjai elevenednének meg - „elveszíti szabad akaratát és zsarnokká válik". „Az udvaroncok hiábavalósága" a csalhatatlan jele, hogy az uralkodó megfosztatik „legfontosabb képességétől, az államtest egészségének megőrzésé től" , s miyel „6 maga is beteggé válik, az egész szervezet működését megbénítja''. Igy miután Salisbury is azt mondja, egyfajta társadalmi szerzódéselméletet megfogalmazva, hogy a fejedelemre a „hatalmat ráruházták", „választották", le is tehetik őt. Részletezi is az okokat, amiért „másra száll a hatalom", igaz, „nem rögtön", hanem előbb „türelmesen korholni" kell a fejedelmeket „igazságtalanságukért", s csak akkor „fosszák meg őket hatalmuktól, ha megátalkodottak a rosszban". De még ekkor sem lehet bárkit a helyébe állítani, „nem szabad az újonnan jöttek kedvéért elhagyni a fejedelmek vérét, akiknek öröksége az isteni ígéret adta kiváltság". Ahogyan Salisbury is azt mondja - újfent J ustinianus Digestájából kölcsönözvén - „a fejedelem hatalmát törvényeknek kell alávetni", s „a köz javára kell hogy munkálkodjo~", úgy korlátozták a runnymede-i síkon összegyűlt bárók Jánosét, mert a királ~ nem csak azt akar ta, „amire a közösség érdeke" indította, de „eltért a közjó szolgálatától" (Policraticus). A Magna Carta Libertatum megtiltja a fe lségjog szokásjogon kívüli gyakorlását és az ítélet né lküli letartóztatást . Kiemeli az 1100-as carta megsértését, ami az alkotmán yos korlátozás igényének folyamatosságát bizonyítja. AMagna Carta Liberlatum kimondja: „adót csakis királyságunk közös tanácsával lehet kivetni, kivéve azt az esetet, mikor miértünk váltságdíjat kell fizetni, vagy elsőszülött fiunkat lovaggá ütik, vagy amikor idősebbik lányunk első ízben férjhez megy, de ezen esetekben is a követelt adó mértéktartó legyen." A köz védelme kerül t előtérbe, ahogyan Salisburyi János jó 30 évei azelőtt megjósolta: „méltán szigorú a közhatalom azzal szemben, aki arra törekszik, hogy a köz kezéből a fegyvert kiragadja" (Policraticus). A meghatározott eseteken kívüli más adók (tallagium) kivetése céljából a királynak össze kell hívnia a királyság közös tanácsát, prelátusokat, apátokat, grófokat, bárókat és közvetlen hűbéreseit az ügy tárgyalására (megbeszélés, parlamentum). Ellenőrzési jogot nyer egy választott, 25 fős bárói tanács: rendi
132
képviseleti szerv, az egész ország közösségét reprezentálja (communa totius tcrrae). A tanács jogosult rá, ha a király vagy egy hivatalnoka valamely cik-
kelyt áthágná, s nem orvosolná a sérelmet, hogy: „ezek 25-en pedig az egész ország közösségeivel nyugtalanítsanak és sanyargassanak benn ünket minden módon: vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, amíg véleményük ~zerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban sértetlen maradjon." Még a Magna Carta ellenállási joga is mintha visszanyúlna Salisburyre, mert a király személyét nem érheLi sérelem, hiszen a Policraticus is elvet minden zsarnokölési megoldást, mondván „ha az államtest betegségét a fej okozza", a beteg testrész eltávolítása nem lehet megoldás, „mert az az egész test pusztulását okozná". A runnymede-i esküvők beleszólást nyertek a királyi tanács tagjainak (councillors) kinevezésébe is. 1215 után János többször is megsértette a Magna Car tát, és a bárók fellépése e llene jogszerű volt. Igen, de meddig? A Nagy Szabadságlevél 61. cikkelye valóban feljogosította a 25 fős bárói tanácsot, hogy akár fegyverrel is a Carta betartására kényszerít sék a királyt. Ez meg is történt, s a király visszakozott, megkezdte a jogtalanul elkobzott várak visszaadását. A Magna Carta lehetőséget adott az uralkodóval szembeni alkotmányos fellépésre, de nem mindenkinek, s csupán bizonyos korlátokon belül, melyet János legvérmesebb ellenfelei is tiszteletben tartottak, és bőszen keltek a segítségére, amikor az árulók - akik közül sokan nem voltak a tanács tagjai, így nem lett volna joguk fegyveresen fellépni - megsértett ék a királyi tekintélyt. Bármennyire is zsarnokinak tartották Jánost, ő volt felkent uruk. Ha Jánost elvtelennek tartjuk, joggal nevezhetjük az Bár6k Első Háborúját (12 15-17) vezető nagybirtokosokat is árulónak vagy skrupulusok nélkülinek, hiszen 1216ban felajánlották a Plantagenetek koronáját a francia trónörökösnek. A bárók „ellátták magukat fegyverrel, hogy tüstént bevehessék várait, és követeléseik kielégítésére kényszeríthessék a királyt" (Matthew Paris: Chronica maiora), majd e llenkirállyá választották a francia trónörököst s felajánlották neki a koronát. A franciák partraszálltak Angliában. A bárók behívták az országba a skót k irályt is, aki egészen Cambridge-ig pusztította az angol földet. Ezt azonban már nem tette lehetővé a Magna Carta. Ez már a koronás király elleni lázadás volt. Mi több, olyanok is hadba szálltak János ellen, akik visszanyerték elkobzott birtokaikat. S így az Bár6k Első Háborújában nemesei ellen harcoló király egyértelműen pozitív hőssé emelkedett, nem feledve persze mindazt, ahogyan korábban lábbal tiporta a nemesi szabadságjogokat. S bárhogyan is próbálták a későbbi korok történetírói befeketíteni, János ekkor már nem a nemeseket elnyomó gonosz despota volt, hanem az, aki saját királyságát védte azok ellen a felségsértő lázadók ellen, akik kezet emeltek a felkent, az isteni kegyelemmel felruházott uralkodójukra, akik hűbéri esküj üket megtörve idegen hadak szolgálatába álltak, s a trónra idegen hata)-
133
mat kívántak ül tetni. A hagyománnyal szemben szembe Jánossal. Voltak sokan, akik felkelt k nem az egész o~szág.fordult nem á lltak a lázadók oldalára, és a királ , .~ ugyan sérelm~1k miatt, de lók ellen. Segítségükke l]ános több partj~n har;olta~, Angháért, az áruta a lázadók és a franciák hadait. apos, osszu hadjáratában összezúz-
hó:
. „ . A koronahú urak olyat, hogy idegen hódító láb . . Jét, hallani sem akartak. Ez a veszede lem az an a tipol)a ~gba szent foldlegszörnyebb katasztrófaként szerepel Id iol nemzet torténelmében a angol nemzeti önkép egyik legfontosabb e~:~~eaztapo?ták aza~yaföl?et. Az szág megközelíth etetlenségéről alkottak é ha mitosz, amit a szigetorangol földre idegen katona. Ehhez páros Ít s a_z, o~y_ 1066 óta nem lépett János halála után Isten megsegítette az an~ol~l~a~stem kiválasztotts~~ tudata: é ' megvédelmezte fiát, az „ártatlan gyermek" Henriket s a franciák v jén a közhangulat is a király mellett ál~tres fe\~zenvedt~k.János halála idehogy a gonosz cselszövőt elérte a vé '~t ng !a semn;iiképpen sem örült, ország az uralkodó ha lála ellenére is ag~e~el~s~~b:~ a ~irály m~llett kitartó A király halála után a dinasztiahű bárói w·ir unhodését kovetelte. 1 m Marshal vezetésével }ános fiát, III. Henriket emelték a trónra s {Ír radt Angliában valaki, aki kitartott k ' a anc: 1<meghátrá~tak. Mégis mas a fiát t rónra juttatta. Annyiban szi~r~~na ~~segÁn'. János kitartott pártján, kor valódi veszély mutatkozott, Capet LaJ~~ tr~z „ ~!~~< hatalm~, hogy amilé masíroztak, a korábbi lázadók és a ko hí n~r? os seregei London feverték vissza az idegen hadakat Shakesrona . v~i ossz~zártak, és közösen · peare is igy zál)a a]ános lúrályt:
!:
„Még nem ?orult, nem is fog Ánglia Kev~ly hód1tó lábához borulni, [ ... ] B~r j_őne had?~I a három világrész, M1 visszave1]uk. Amíg hű marad Magához, Ánglia nagy és szabad"
(János leirály. V. felv. 7. szín, Arany János ford.).
folyótorkolat (Wellstream) Kelet-Angliában, s valószínűleg rosszul mérték fe l a dagály visszavonulását, mert a poggyász belesüppedt a folyami homokba, illetve az apályos tengerfenék veszedelmes nyálkás homokjába. A történeti hagyomány úgy ítélte meg, hogy ennek a katasztrófának, az összes kincsei elveszítésének köszönhetően „itta magát halálra" János, s halt bele „a szilvára fogyasztott almaborba". Ez többnyire Wendovcri Roger krónikáján, s az azt átvevő forrásokon alapszik. Ha azonban a források teljességét átnézzük, s a sokkal megbízhatóbb krónikás, Coggeshalli Radulf (Chronicon Anglicanum) véleményét is figyelembe vesszük, egészen más a kép. Több krónikás arról ír; hogy nem az egész poggyász veszett oda, csak egy része - a királyi kápolna és annak ereklyéi, s nem a kincstár -, s a vezetéklovak bizonyos száma meg a kíséret lovainak egy része. Valójában inkább csak a hátvéd, s nem a királyi vagyon fő része. Nem írnak világraszóló tragédiáról, az összegyűjtött kincsek elpusztulásáról, aminek hatására a király a halálba menekült volna. Lehetséges, a királyi kincsek egy része már halála után „veszett el". Tudjuk, hogy már napokkal korábban beteg volt. Egy hosszú hadjáraton volt túl, hónapokat töltött katonai táborokban, ott étkezett, s nem meglepő, hogy elkapta a vérhast. Persze lehetséges, hogy mivel King's Lynnben igen szívélyesen fogadták, a kimerült, hetek óta nyeregben lévő király szervezete nehezen viselte el a lynniek traktáját. A korábban vérhassal fertőződött, nehéz hadviseléshez nem szokott János heveny gyomorrontása csak tetézte betegségét. (Már régóta köszvény gyötörte, s a korban idősnek is számított majdnem 50 évével.) De mindez azelőtt történt, hogy „elúsztak" a kincsei. Lehet, hogy ivott almabort is, de nem azért, mert elveszítette vagyonát. Ebbe próbálták bele látni a későbbi korok történetírói azt, hogy a kincsei nélkül élni képtelen, duhaj Plantagenet mulatva, részegen ment a halálba, ahogyan részegségében végzett Bretagne-i Arthurral is. A történet roppant egyszerí'í és mindennapos: vérhas végzett vele. A Washon történő átkelés után már nem fogyasztott semmit, a veszteségek sem lelkileg, hanem maga az átkelés fizikailag viselte meg.
Bármennyire is rossz király volt ]' h Iál yalói bizalmát. Fia így teljes konszen~~~s;é~/ a ~.1 ~tt visszaszerezte alatt1 ~s J.ános halála nyugalmat hozott Angliának. ~~er~ 1ete~t a trónra, s v_égül idején, a Jánosra kimondott interdictum alatt s a J'áróle~ulyo~~b? v~lsagok merül fel a dinasztiahCí nemességben ho 1 d < ábo.ruja idején sem genet-vér karizmája még ekkor is hihete~kn~T~~ő:.ssák a királyt. A Planta-
1
N
•
, A király halála is e llentmondásos értékelések „ 1rók zöme úgy tudja, hogy a királ k' , „ re ado_tt okot. A torténetronázási jelvényekkel és insigni~v~~e~e~e, a_z ossze~ kirá.Iyi r~gá_liával, ko1 megkísérelte az átkelést az ún Wash ' a a~ mt a ~eljes királyi kmcstárral . on, ami egy kiszélesedett, ingoványos
134
135
Az ANGLO -NORMANN ÉS A P LANTAGENET· KOR TÁRSADALMA ÉS GAZDASÁGA Thomas Carlyle rendkívüli kifejező erővel tapint rá a normann hódítás megközelítésének - a már az előbbiekben is említett - visszásságaira, amikor azt írja, hogy „Anglia maga ... még mindig üvölt fájdalmában és panaszosan átkozódik az ő Hódító Vilmosa felett, kérlelhetetlenül távolságtartó a normannokkal és a Plantagenetekkel szemben; de nélkülük, gondolkodjunk csak el, mivé lett volna egyáltalán?" (Nagy Frigyes). Bár van néhány olyan álláspont is, amely mindenáron kisebbíteni kívánja a normannok szerepét az angol politikai és társadalmi fejlődésben, szinte senki sem gondolhat arra, hogy a hódításnak és a többgenerációs országlásnak ne lett volna döntő je lentősége Anglia történetében. A múlt századi patrióta történészei óta már senki sem kételkedik abban, hogy a francia nyelvű királyok jó angolok voltak. A legszembetűnőbb természetesen a társadalom kétlakisága, a két nyelv egymás mellett é lése s versengése. Valóban igaz az, amit Malmesburyi Vilmos a 12. század első harmadában tapasztal, hogy „Anglia külföldiek lakhelyévé és idegenek tulajdonává válik" (Gesta regum Anglorum)? Hogya n terjed e l a kezdetben érkezett 7000 normann nye lve s szorítja ki az angolt az uralkodó osztály mindennapjaiban egészen a 14. század elejéig? Az angliai normann és később az Anjou-beli francia uralkodócsaládoknak és arisztokráciának francianyelvűsége túlzott. T évedés lenne azonban azt hinni, hogy a francia nye lv az élet minden ter ületén tért hódított: sokkal inkább háromnyelvűségről lehet beszélni, hiszen a kormányzati szféra nyelve a latin lett. Vidéken viszont az angol maradt az érintkezés nyelve, s itt megfigyelhető a visszahatás is, mert a normann földbirtokosoknak, ha meg akarták értetni magukat falvaikban, valamicskét meg kellett tanulniuk angolul. A társadalom alsóbb rétegeiben, a parasztság k örében azonban a 13. század első felé ig nem kapnak teret a francia keresztnevek (William, Robert), sokáig uralják a névadást a szász (Leofric, Wulfstan) és skandináv (Swein, Thurgar)
136
alakok. A társadalom túlnyomó része csak nagyon lassan, néhány régióba? - északon és délnyugaton - egyáltalán nem, kis mértékben sem „normanrnzálódott". Az arisztokrácia asszimilálódott és a dinasztia anglicizálódott. Maga Ordericus Vitalis, a legnagyobb normann-kori történetíró is angol-~or mann vegyes családban született, Angliában, kétfé le hazafiságot vallott: buszke volt angolságára, született angolnak (Angligena) vallotta magát, és keserűen értékelte a tényt, hogy Vilmos meghódította Angliát, viszont hű volt a normann házhoz is , s nem volt kétsége, hogy ő egy normann szerzetes, s Normandiához tartozik, mint a hercegségbeli Saint-Evroul monostor barátja. Az 1138-as, skótok elleni „zászlós csatában" a normann bárók már m!.nt angolok jelennek meg, az angolszász papok vezette .népfelkelőkkel egy~tt harcolnak a „haza" védelmében, s együvé tartozásuk Jeléül olyan angolszasz szentek zászlóit és ereklyéit vitték magukkal, mint riponi Szt. Wilfred vagy I3everley-i Szt. János (Hexhami Richárd: Historia de gestis .regis Stephani el de bello Standardii). Malmesburyi Vilmos is félig angol, féhg normann volt, de annyira angliainak érezte magát, hogy a normann győzelem után őszinte részvéttel beszélt édes hazánk gyászáról" és idegen betelepülőkként aposztrofálta azokat, akÍk 1066 után érkeztek (Gesta regum Anglorum). Amikor 1106-ban I. Henrik Normandia hercege ellen visel hadat, már úgy állítja be, mintha két külön hatalom küzdelme lenne, s természetesen, normann vére ellenére, már az angolok pártján áll. Egy másik 12. századi forrás már meg sem különbözteti az angolokat és a normannokat, s kijelenti: ma már annyira összekeveredtek, hogy n~m het megmondani ki az angol és ki a normann. A normannok nagy asszm~tl~ ciós képességről tettek tanúbizonyságot, fe lszívták az angolszász állam1sag és kultúra tradícióit. A 12. században olyannyira kevéssé voltak már „északi e mberek", az Angolszász Krónika által korábban említett „Normen", hanem egyre inkább „angolok", ahogyan az írországi hódítás során az ír évkönyvek és Wales-i Gerald is nevezik őket. A skót alföldi betelepülés során a helyi források sem normannak címzik őket, hanem ang?lnak. Annak azonban, hogy harmonikus együttélést feltételezz~nk ez a~~pJá~, egye~len szépséghibája van, mégpedig az, hogy a szerző, Richard FltzN1ge l (Dzatog_us d.e Scaccario) csak a szabadokról beszélt, s a nem-szabadok közé csak anglzcanit sorolt, normannt nem! Igaz, a szabadokról szólva megjegyzi, hogy „manapság [az 1170-es években], amikor angolok és normannok olyan szorosan é lnek egymás mellett, és egymás között házas?dn~k, a nemzetek úgy ~s~ze: keveredtek, hogy igen nehéz volna megállap1tam, hogy a szabadok kozül k1 az angol születésű és ki a normann". . _ . A normannok történetírói ugyan francia nyelven írnak, mmt például Geffre1 Gaimar, aki azonban már a saját történelmükként Angliáét mondja e l Hengesttől I. Henrikig (J.:Estoire des Engleis). Wace pedig Britannia történetét írja meg egészen Brutustól a normandiai nyelvjárású francia Roman de Brutjában. A normann népe lem betelepülésének ütemére s számára vannak
.1:-
137
rendeU<ezésre álló közvetett adatok: elsősorban a nem-angolszász keresztnevek elterj edését kell figyelni, például a fennmaradt winchesteri tulajdonos-listákban vagy a canterburyi bérlő-összeírásokban. Winchesterben a nem-szász nevet vi selők száma (1066: 29%) megduplázódik a hódítástól számított egy emberöltő alatt, s János király idejére már eléri a háztulajdonosok több mint 80 %-át. Természetesen ezek valószínűleg kiugró adatok, hiszen az anglo-normann berendezkedés katonai, kormányzati és egyházi központjaiban nem meglepő, hogy ilyen magas a normann elem nagysága. Az óangol nyelv végérvényesen eltűnik a közigazgatásból, nincs rá szükség, mivel a szászok közül csak nagyon ritkán kerülhetett be valaki az államapparátusba. Nem tudj uk azonban, mekkora mérvű volt a normann betelepedés 1066 után. Természetesen a beáramlás nem állt le, a francia földön dúló anarchia eredményeképpen egzisztenciájukat vesztett vagy kalandvágyó lovagok egészen sokáig áramlottak Angliába, illetve az új királyok-királynék magukkal hozták udvartartásukat. Bár az Anjouk nem „importálták" az arisztokráciájukat, a velük együtt érkező franciák tovább emelték az angolföldi idegenek számát s így a pár ezres létszám többszörösére is emelkedhetett.
Magának a feudalizmusnak az értelmezésében a történetírás nagyon sokáig a klasszikus fe udális modell szerint képzelte el a középkori társadalmat és államot: a hűbérbirtokot centrális jelentőségűnek hitték. A szűk feudalizmus-interpretáció elég sokáig tartotta magát. Angliában, egészen a 20-as évek végéig, amikor Sir Frank Stenton egy bővebb körű, az igazságszolgáltatásnak és helyi-megyei igazgatásnak a nagybirtokos uralma alá kerülését, a király kezéből az immunitással kikerült s a bárói bírói székek kezébe került döntési jogának a vidék lakossága feletti uralmát is magában foglaló értelmezést tett közzé, ami nagyban elősegítette a középkori társadalom képének modernizálását is. A feudalizmus kialakulásának problematikája ma is a legszenvedélyesebb viták tárgya a történetírásban. A két fő vélemény a „normannista" és „anglosaxonista" álláspont. Azonban még tovább bővíti az eltérő értelmezések tárházát, hogy általában az anglo-saxonisták a feudalizmus fogalmának széles, míg a norma nnisták a szűk értelmezésének hívei, azaz az előbbiek a Marc Bloch-i felfogás szerint nemcsak a hűbéri kötöttséget tekintik a feudális társadalom alapjának, hanem a jobbágyi függést is bevonják. Mégis a viták nagy része többnyire a szűk definíció körén belül mozog, a lovagi szolgálat kérdésében igyekszik saját álláspontjára bizonyítékot találni. A normannista álláspont apostola, ]. H. Round a 19. század végén kimondta, hogy röviddel a hódítás után Vilmos király ráerőszakolt Angliára egy feudális, katonai szolgálatra alapozott rendszert. A legfontosabb Vilmos-kori
lnrrásunk, a Domesday Book birtokkatasztere viszont nem tesz említést scmtll ilyen ilyenfajta rendszerről, nincsenek a kvóták a birtokosok földjei mellé 1"t'ndelve, bár a norrnannista álláspont szerint tisztán felfedezhetőek a hűbé1i hierarchia jelei, a vazallusi kapcsolatok és a katonai szolgálat nyilvánvalóan kijelölik egy birtokos helyét a társadalomban. A normannista álláspontot 1'llenzői rendkívül sok ponton támadják. Látják, bár nem ilyen határozottan, :i Domesday Book-ban a hűbéri hierarchia elemeit, sőt nemrégiben az anglosaxonista vélemény - hazánkban is publikáló-vezéregyénisége, John Gillingham felfedezett egy 9. századi forrást, amelyben szó esik a kvóta-szisztémához meglepően hasonlító katonaállítási kötelezettségről. Annyi különbség mutatkozik, hogy az angolszász kvóta nem személyre szólt, birtokhányad után, hanem a telekrendszer (hidage) alapján kellett fegyvereseket kiállítani, egy bizonyos telket magában foglaló területi egység szabadjai közösen voltak kötelesek a szolgálatra. Tehát a katonai kötelezettség létezett az angolszász időkben is, így van kontinuitása a feudalizmusnak: a gyökerei léteztek már a 9. században. Az anglo-saxonisták „atyja'', E W. Maitland szerint nem egy idegen rendszert erőszakoltak rá az angolokra, hanem a létezőre építettek rá, s ha ez el is sorvadt a hódítás idejére, azt űjraélesztették. Már a 10. századból fedeztek fel olyan forrásokat, amelyek Edgar királynak a földbirtoklás fejében, annak feltételeként tett szolgáltatásokról tanúskodnak (Worcester-i Oswald memoranduma). Ehhez azonban idő kellett, a kvóta-rendszer így semmiképpen sem jöhetett létre már az 1070-es években, ahogyan a normannista iskola tudni véli, mivel az első konkrét jelét a katonakiállítási ráták birtokhoz való hozzárendeléséről csak az 1166-os Cartae Baronum-ban találjuk. Ez már konkrétan meghatározza a kvóta-rendszer alapjait, kijelöli, melyik főhűbéres hány lovas kiállítására van kötelezve. A vazallusi kapcsolatok kialakulására is tartalmaz adatokat, mivel a főhúbéreseknek az uralkodó részére tett j elentéseiből kiderül, hogy legtöbben a lovasállítás kötelezettségét, a servitium debitum-ot „kiadják". Az exeteri püspöktől a király (I. Henrik törvénytelen) fia, Róbert „három knight's fee-t birtokol" hű bérként. A püspök összesen 17 és fél knight's fee-vel tartozott a királynak. A listán nagyon sokan vannak, akik fél, vagy csak negyed knight's fee kötelezettséggel állnak, s felmerül a kérdés, hogyan állítottak ki így fegyverest. Kiállíthattak közösen is egy páncélos lovast, de a 12. század második felében a servitium debitum pénzzé átváltható lesz. Ez az angol berendezkedés másik lényeges eleme, az ún. pajzspénz, scutagium, hadváltság, a hűbéri szolgálat pénzbeli megváltása. A pajzspénzt eredetileg II. Henrik 1176-os intézkedéséhez kötötték, ma már azonban - főleg az anglo-saxonista oldal munkálkodásának eredményeképpen, akik a normann hódítás előtt is felfedezni véltek egy knight's fee-hez hasonló szász alapú katonai kötelezettséget sokkal korábbra teszik, s úgy vélik, Henrik csak intézményesítette a korábbi gyakorlatot, Angevin, Anjou-beli formát adván neki (a scutagium kontinentális formája, écuage). A pajzsváltság már a 11. század végén feltűnik,
138
139
Az ANGOL FEUDALIZMUS SAJÁTOSSÁGAI
egyes nagybirtokosok már ekkor megváltják szolgálatukat (egy fee-ért 20 shillinget fizetnek), s már az első normann királyok képesek ezen a pénzen zsoldosokat fogadni (például I. Henrik az öccse, Normandiai Róbert elleni harcaihoz). A normannisták azzal érvelnek amellett, hogy normann eredetl'.I a kvóta-rendszer s legfeljebb csökevényesen voltak erre utaló jelek az angolszász államban, hogy már a normann hódítás előtt ez a fajta rendszer épül ki Normandiában s Angliával egyidőben a normannok megkaparintotta Szicíliában is. A vazallusi kapcsolatokat próbálták úgy értelmezni, mintha a normann hl'.Ibériség előképe lenne az angolszász earlök és „háztartási embereik" közötti ~iszony. Vannak jelek arra nézve, hogy kialakulóban volt egy úr-vazallus viszonyrendszer már a 10. század végétől. A thegnek egy része s az 5 hide birtokkal rendelkező, vagy annál kevesebbet birtokló szabadok felajánlották szolgálataikat nagybirtokosoknak és egy újfajta kíséret tagjaivá váltak. A megváltozott kapcsolatot kiválóan érzékelteti például a 10. századi A maldoni csata c. hőskö ltemény, amelyben Byrthnoth ealdorman embereinek lojalitása és elkötelezettsége már más karakterű, mint az ősi germán kíséret hősi ethosza: „hatalmas az én nemzetségem . .. népem thánjai nem hányhatják a szememre, hogy haza akarok menekülni a seregből most, hogy vezérem holtan fekszik ... rokonom volt s egyben uram ... harcolok, amíg fegyvert tudok ragadni". Itt már a nemzetségfő úr is, a nemzetségtagok dominiesa. Hozzájárult nagyban az efféle kapcsolatok kialakulásához az is, hogy a hundredek élén álló, ealdormani pozíciót betöltő nagybirtokosok jogot nyertek arra, hogy saját hundredj ükben maguk szervezzék meg afyrdet, és a népfelkelési kontingenseket maguk is vezessék. Így lassanként az egy-egy hundredben élő szabadok és thegnek olyannyira az ealdorman/earl befolyása alá ke~ültek, hogy gyakorlatilag, egy-egy tekintélyesebb earl esetében, mint G_odw~ne, annak magánhadseregévé váltak, holott formálisan még mindig a királyi szabad felkelést alkották. Mégsem találkozunk azonban a forrásokban afidelis vagy vassus elnevezéssel 1066 előtt, sőt ennek megfelelő értelmű köznyelvi kifejezéssel sem. A szász klientéla és a normann vazallitás között a kontinuitás ennek e llenére nem látszik valószínűn ek. A szász kötődés az ógermán kíséreti lojalitásban gyökerezett és elsősorban személyi j ellegű volt, nem pedig tulajdonátruházást feltételezett. Nem volt örökíthető, egyfajta feltétel nélküli klie nsi rendszer volt. Átalakulhatott volna idővel ez a fajta amorf viszonyrendszer tenuriális, hűbérbirtokon nyugvó szisztémává, de ezt a hódítás megakadályozta s nem meggyorsította a folyamatot, hanem egy kész, kiépült rendszert hozott be, de konkrét esetekben kevéssé használta fel a meglévő rendszer elemeit, mivel gyakorlatilag csak két angolszász bárónak maradtak meg az „emberei", akik valószínűleg hűbéresekké váltak 1086 után. A normann-kor kezdetének nagy szubinfeudációs hulláma nem az earlök klie ns i viszonyainak folytatásaké nt képzelhető el. Ennek ellenére az angolszász korszakban a vazallitás más elemeire mégis rábukkanhatunk, mint
140
például a reliefre (relevium), a hűbéres örökösének birtokba iktatásakor szedett illetékre; vagy a wardshipre, azaz a gyámság jogára (hűbérúri haszonélvezet az örökös kiskorúsága idején).
NEMESSÉG
Az angolszász arisztokrácia a 10-11. században hármas tagozódást mutatott. Lényegében nem helyes az arisztokrácia kifejezést az egész vezetőré tegre alkalmazni, hiszen akkora vagyoni különbségek alakultak ki az eredendően a germán közszabadoktól a törzsfőkig minden szabadot összefogó társadalmon belül, s nemcsak a vagyon, a földtulajdon vonatkozásában, hanem a politikai szerepvállalást illetően is, hogy nagyon nehéz lenne valamiféle közös el6kel6i réteget keresnünk a hódítás előtti évtizedekben. Nagyon ~ vol esik már az 5 hide birtokkal rendelkező thegn és a több megye felett 1s ellenőrzést gyakorló ealdormani család. A két e lle npont között is lét ezett egy önálló, körülbelül ugyanolyan anyagi javakkal bíró közbülső réteg: azok a thegnek alkották, akik maguk is függésbe vontak, még ne~ feltétlenül feudum útján, más thegneket. Ha segítségül hívunk egy korabeli forrást, amely klasszifikálja az előkelőket, helyi, „provinciális", megyei és országos birtokosokká akkor készen kapjuk belőle az első két réteg közötti jövedelemhatárt (40 font). Az e fölötti jövedelemmel rendelkezők alkották az arisztokráciát: a végrendeletekből kiderül, a birtokosok zömét a 40 fontot nem sokkal túllépő thegnek tették ki, a piramis csúcsán kevés család helyezkedett el, s közülük is kiemelkedtek a hatalmas vagyonú, több kormányzati pozíciót is a kezükben tartó Godwinesonok, Leofricsonok és Siwardsonok . A források szólnak azokról az ún. „earl embereiről", akik maguk is nagy területeket birtokoltak, s maguknak is voltak függő thegnjeik, mégis ezek a nem-earli na?ybirtokosok megtalálhatóak a kiskirálynyi terület fölött országló Godwme earl, majd Harold király udvarában. Bizonyos esetekben megfigy~lhető a földadomány feltételében való vazallusi függés, de a fe udum semmi esetre sem általánosítható. 1016 után a dán királyok szervezik meg az earli emberek mintájára a housecarle-ok („házi ember") társaságát, akik a háztartás „testőrei" voltak, egyfajta fizetett elitalakulatként. A housecarle-ok képezték Harold királyi seregének minőségi alakulatát is Hastingsnél. A nagybirtoko~ vonzáskörébe tartozó „embereket" az is motiválhatta, hogy az ealdormam családokhoz - akik nagy része eredetileg az adott területen uralkodó független dinasztiák leszármazottja volt - kötötte őket a bennük élő helyi lojalitás. Amikor pedig Kanut átszervezte az earldom-okat, mindössze négy, szinte alkirályi pozícióba kerülő earl között osztván fel a korábbi ealdorman-ságokat, óriási hatalom került egyes családok kezébe, s noha formailag nem öriiklőcl tek a kezükben, gyakorlatilag nem létezett már az earli birtokok szolgálati jellege (comital manors). A Domesday Book-ra alapozott legújabb kulal:ísok
141
szerint az 1066-os állapotok után az 1086-os sokkal egészségesebbnek tű nik, nincs már akkora szakadék sem az arisztokrácián, az earli csoporton belül (Leofwin 100 fontnyi jövedelme eltörpült Harold 2850 fontjával szemben), sem az earlök és a lovagok között. Az angolszász állam bukásához mindenképpen hozzájárult az oligarchikus grófok függetlenedése. Harold trónrakerülésével óriási méretűre növekedett a király személyes birtoka, az összes többi gróf birtokát messze felülmúlta, s néhány történetíró szerint Harold trónrakerülése sokkal nagyobb és forradalmibb változást hozott a birtokszerkezetben, mint maga a normann hódítás. Az arisztokrácia egységét megbontotta ez a szélsőséges vagyoni megoszlás; tovább lehet vinni a következtetés fonalát és felvetni: értjük, miért nem állt ellen nagyobb vehemenciával a normannoknak a szász arisztokrácia. A normann hódítás nemcsak a földtulajdonlás alapvető formáit alakította át, hanem teljes mértékben transzformálta az egész szász társadalmi struktúrát. Nem változtak ilyen mértékben a társadalmi osztályok sem a Rózsák Háborúja, sem a henriki reformáció, sem a polgárháború idején. Az arisztokrácia kicserélődött és átalakult jellegében: eltűnt a szászok hatalmas létszámú földbirtokos rétege, s helyébe lépett egy sokkal szűkebb e lit. Az új rendben az earlök nem képeztek külön kategóriát, nem nyertek akkora birtokokat, melyek mérföldekkel túlszárnyalták volna az alattuk elhelyezkedő rétegekét. Rendkívül szigorúan redukálták közfunkcióikat, jóformán tehetős földbirtokosoknak számítottak: erősen csökkent a földbirtoklók közötti szakadék, bár az uralkodó osztály számbelileg is sokkal kisebb arányú lett. Nem szabad azonban azt hinni, hogy ne lett volna továbbra is kiemelkedő szerepük az earlölmek: ha nem is kaptak több egymásba fűzött uradalmat, a területi ellenőrzésben, a rend, a normann uralom fenntartásában, a határvédelemben rendkívüli szerepet játszottak: a határvidék (Marches) earljei, például Chester és Shrewsbury grófjai a walesi határon. Nem redukálódott le tehát az earlök kiváltságossága, különleges pozíciójukat továbbra is fenntartották, ha csökkent is köztük és az arisztokrácia többi része közötti távolság. Hódító Vilmos ún. tartományi vagy határvédő várnagyságokat is szervezett (castelleria), amelyeket ugyancsak leghűségesebb báróival töltött be (Róbert, Eu grófja, William de Warenne), s ezek hasonló feladatot kaptak, mint az earl. Lényeges, hogy a castelleriak fejei a megyei hatalomtól független, korlátlan katonai parancsnoklatot kaptak stratégiai fontosságú helyeken (pl. a csatornai átkelőhelyet védő Pevensey és Hastings vára; vagy egész határvédő zónákat rendeltek katonai közigazgatás alá, pl. Wales határvidékén Hereford, Shrewsbury, Chester; Északon pedig Richmond grófsága) . Ugyancsak a hierarchia csúcsán helyezkedtek el a királyi méltóságok és udvari tisztségek viselői, a kamarások (chamberlain, eredetileg a nagykamaráért, a király napközbeni fogadószobájáért felelős személy; később, II. Edwardtól (1307- 27) csak egyet neveznek ki, aki a pénzügyeket fogja össze), az asztalnokmesteri teendőket ellátó steward (aki később az egyik udvari bíró-
142
ság elnöke lesz), a hadseregfőparancsnok constable, és a királyi adományok nyilvántartásáért felelős „könyvelő", a marshal (akinek a tiszte a 13. századtól kettéválik egy formális arisztokrata méltóságra, earl marshal, és a háztartási bíróság egyik elnökére, knight marshal). Legtöbbször _earli .mélt?ságot viselők töltötték be ezeket a pozíciókat, de lehettek sheriffek is, mmdenesetre viselőik jelentős befolyással rendelkeztek a kormányzatban, s így az arisztokrácián belül is zárt, exkluzív csoportot alkottak. Rögtön megindult tehát az arisztokrácia rétegződése: ha nem is bírtak látványosan nagyobb földterületet, egyes családok már a 11. század végén kiemelkedtek a főhű béresek közül. Már az earlök mögött álló második réteg is formálódik, ők sem a földbirtokaik alapján emelkednek ki, hanem állami po~íciójuk ~olytán: a sheriffek a kisebb, regionális és helyi közösségekben alkotják az elitet. Amint láttuk, 1086-ra a teljes vezetőréteg kicserélődött. A főhűbéresek között a földből származó jövedelmeknek mindössze 0,5 %-a volt angolszász tenentes in capite kezén, s ha országos átlagot nem is tudunk számolni, az öt központi megyében (Bedford-, Buckingham-, Hertford-, Cambridgeshire ~s Middlesex) a földjövedelmeknek pedig 4,1 %-át bírták szászok. Még akik megváltották pénzzel birtokaikat, azok is hűbérként kapták azokat, ~a?y azok egy részét vissza, de korlátozott örökítési joggal! Ezek egy r~szet !s, kivéve a kisebb thegni bir tokokat, kisajátították, így az az angol, aki a sahsburyi esküig eljutott, nagyon szerencsésnek érezhette magát. Az új arisztokrácia jó része is kétlaki volt: a Montfort-ok, a Montgomeryk, a Beaumontok a Csatorna mindkét oldalán bírtak földekkel. A több ezer thegni középbirtokból és a néhány earli konglomerátumból 10-12 normann nagybirtok és 180- 200 közepes nagyságú uradalom született. Az uradalmak nagyságát és az arisztokrata vagyonokat hajlamos az ember a szétszórt birtokstruk túrára törekvő királyi politika következményeképpen kisebbíteni, mondván hogy túlságosan szétaprózódott a nagybirt okosok hatalma. Nem szabad elfelejteni viszont, hogy a birtokok döntő súlya két-három, gyakran egymással határos megyére esett, például Henry of Ferrers, Derby earlje hatalma - am ellett, hogy valóban szétszórtan elhelyezkedő ~ra dalmakkal rendelkezett 14 shire-ben - Derby-, Stafford- és Leicestershirere koncentrálódott. Vagyis nem lehet igaz, hogy Vilmos dőre módon megtörte volna az erejét annak a rétegnek, amely a trónra segítette, amivel saját hatalma stabilitását veszélyeztette volna. A születő újarisztokrácia szórt birtokait nem úgy kell elképzelni, hogy minden báró birtokolt egy-egy megY_ében néhány falut: a nagybirtokosok mindegyikének volt egy összefüggő bJrtokteste, amelyre építve nem lehetett ugyan tartományúri hatalomra törni, de amely hosszú távon biztosította azt a gazdasági erőt, amire a normann és Plantagenet királyok támaszkodhattak. A szórt struktúra mindamellett nehézkessé tette az úriszékek működését s egyben magában is rejtette a királyi bíróságok térhódításának előképét a 12. század második fe:ében. Ne~ volt tehát „szegény" az angol arisztokrácia, sőt, mivel a nagybirtokosok JO
143
része maga is vállalt húoért a magával egyenrangú báróknál is, néhány knight's fee-nyi területtel ki is kerekíthette birtokát. Már az 1166-os Cartae Baronum-
löníteni valamiféle nemesi földet és a szabad ember földjét (freehold). A lm1:1.{ll l's fee teljességgel átalakult, a katonakiállítás a gyakorlatban eltűnt, s haclvfü-
bó1 is találunk rá példát, hogy van néhány hűbéres, akik a többi vazallusnál nagyobb servitium debitum-ma1 tartoznak uruknak, 3, 4, 5, sőt, több knight's /ee-vel, s így ki is emelkednek a vazallusi társadalomból. Ezek többnyire maguk is bárók, kisebb részük pedig feltörekvő lovag, akik később, maguk is alvazallusokkal szerződvén, az arisztokrácia alsó részének jómódú birtokos csoportját alkotják. A vazallitás gyorsan megszilárdult, 1086-ban a világi főhűbéresek birtokaiknak 51, az egyházi javadalmak urai pedig földjeiknek 25 %-át adományozták el hűbéri esküvel megpecsételt szerződés, enfeoffment fejében. De van példa arra is, hogy egy báró földjeinek 80 %-án vazallusi viszonyt létesítsen (pl. Odo, Bayeux püspöke). A főhűbéresek egy része is más főhűbé resek vazallusa volt, de a három-négy-grádicsú lépcső már nem volt jellemző. Nem arról volt szó, hogy a hastingsi normann lovagok mindegyike báróságot nyert volna, s angolszászokat vont volna hűbéri függésbe, hanem sokszor lemásolták a normandiai viszonyokat: a vazallus ugyanannak a vazallusa lett, mint a hercegségben. A hűbéresek zömét a nem-főhűbéres, Normandiában is középbirtokos lovagok tették ki. A lovagi osztályt nem lehet egyértelműen elkülöníteni a vazallusok körén belül. A lovagot sem a normannok importálták Angliába, már létezett a nagyúri kliensek, s a háztartási szolgálatban, earli udvari tisztségekben felemelkedő geneatok összetett társasága, amely már 1066 előtt egy önálló réteggé kezdett fejlődni, továbbá ők alkották a housecarle-ok hivatásos állományát, akik nehézpáncélos lovasok voltak, még ha a csatatéren gyalogosan is harcoltak. A szász select fyrd, a válogatott népfelkelés is a fegyverforgató réteg elkülönüléséhez vezetett. Nem véletlen, hogy a lovag elnevezése is angolszász eredetű s a knight's fee intézményében rögzül, a latin forrásokban a miles megfelelője az óangol cniht, aki például az elyi apátságnak tartozik a katonai szolgálattal, a servitium debitum-mal. A cniht kifejezést használják a szolgáló rétegre, az úr embereire a késő-angolszász idők ben, s érdekes módon a francia nyelvi közegben ez a denomináció maradt fenn. Ennek oka lehet az, hogy az angolszászok a normann bárók lovagjaival, hűbéreseivel érintkeztek a leggyakrabban, s őket is szolgáló emberekként kategorizálták, és cniht névvel illették, ami a normann dominancia alatt is kiszorította a francia chevalier-t. A normannok társadalmában viszont a cniht a chevalier-vel vált azonossá, úgy mint Normandiában, az angol knighti réteg is önálló, erős öntudatú, nagy összetartó er6vel egymáshoz köt6dő lovagságot hozott létre. Kontinentális értelemben azonban nem lehet önálló lovagi osztályról beszélni. „A szó francia vagy német értelmében a középkori Angliának nem volt nemessége, az átlagos szabad embert alig lehetett megkülönböztetni a nemest61." (Marc Bloch: A feudális társadalom.) Nem lehetett ugyanis elkü-
sággá alakult. Az egy lovas felfegyverzéséhez szükséges összeg, azaz az ehhez s zükséges egyévi birtokjövedelem a nemesség határkövévé vált. A n_emesi státusz anyagi meghatározottságúvá lett. A 20 fontot j övedelmező birtok tekintendő knighti, a kontinentális értelemben véve nemesi birtoknak. A lovaggá ütés cenzushoz volt kötve. Aki a 20 fontos jö~edelemhatár felett állt, a lovagi réteghez tartozónak érezhette magát, de mmden 20 fontot hozó szabad föld birtokosa kötelezve is volt, hogy lovaggá üttesse magát. Bárki, aki 20 font évi jövedelműfreeholdot bírt, legyen az paraszti bérlő vagy v~ rosai kereskedő, lovaggá kellett hogy ütesse magát, s így nemesnek szám1tott. Ha viszont elveszítette földjét, kikerült a nemességből. De ha akár egy közrendű mesterember is valamiféle adományban részesült, rögtön nemesnek tekinthette magát, példa erre egy egyszerű beauvais-i kovács története aki díszes ajándékként két szép mívű kést vitt Normandia hercegének, s a herceg „a gazdagok és a nemesek között talált neki helyet" Gumie.ges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). A húsz font évi jövedelem alatti „kategóriában" a szabad földek birtokosai nem számíthatták magukat nemesnek, lovagi címmel sem rendelkezhettek, csak esquire-ök maradtak. Már a 12. században is akut probléma a nemesek lesüllyedése: „egy lovag vagy más szabad ember, lesüllyedve állapota méltóságáról, arra adta a f~jét, hogy nyilvános kereskedelemmel" foglalkozzon (Dialogus de Scaccario). lgy az angol nemesség nem alakulhatott sosem örökletességi alapon szerveződő osztállyá. Csak szabad birtokos létezett, aki freeholdot bírt, s 20 font?t jövedelmezett a földje, címereslevél vagy nemesítés nélkül is automatikusan nemes lett. Nem emelkedett a szabad birtokosok fölé egy olyan kaszt, amelynek tagjai sajátos, vérségi alapon öröklőd6 jogokat birtokolta!~ volna .. A freeman,freeholder jogi szempontból nemigen különbözött a kontmentáhs értelemben vett nemestől. A knighthood eleinte nagy vonzóer6t biztosított, elsősorban a társadalom alsóbb rétegei, a megyei kisnemesség, a thegnek utódai, a kis- vagy középbirtokot szerzett normannok, a magukat megváltó önállóan gazdálkodó bérlő szabadok számára, de az arisztokrácia szerényebb vagyonú földbi~tokosa inak második, harmadik fiai is a lovagi osztályba kényszerültek. A knighthood a koraközépkori Anglia éltető ereje volt, majd a 13. században indul hanyatlásnak, elveszítve katonai potenciálját. A scutagium elterjedése folytán megjelenik egy olyan réteg is, amely nem akar bekerülni a lovagságba, csak hű béri szerződést köt, és annak, valamint a kapott birtok fejében a katonai szolgáltatásokat pénzzel megváltja (t.i. egy lovag servitium debitum-a ~ej ében 20 shillingnyi összeg, azaz 1 font, a birtokjövedelem huszada). A pn mogenitúrának és a lovagság szaporodásának köszönhetően ha~ar betelnek a „vazallusi helyek", s a 12. század vége felé már nem tudnak a fiatalabb lov;~g fiak mit kezdeni, egyszerűen hűbért vállalnak, nem földbirtok, hanem éVJ:Í-
144
145
radé~ f~jében, g~akorlatilag zsoldosként, a bárói házta:tások „földnélküli" lovagiaiként, kn,tght bi:zchelo~-ökké~t. Ez a rendszer azonban néhány évszázad alatt sorvadasnak mdul es a régi .lovagság helyébe egy olyan új réteg lép, amelyet már egyértelm űen vagyoni helyzete kvalifikál ar ra, hogy a lovagsághoz tartozzon. .. E~y m~sik lovagi réteg is létezett már a 11. században: a háztartási lovagi mtezm~ny ke retében nagybirtokosi udvarokban éltek az ún. stipendiárius lovagok, fizete tt, ~.vi járadél~ban. r~s~e~ülő, gyakorlatilag zsoldos kísérettagok. Részben belőlük alakul k1a klfaly1 haztartás lovagjainak csoportja (Knights of:he ouse~old). 1.136-.ből, István királytól való az első dokumentum, amely elosz?~ ad lm~~ k.Jrályi h~ztartásról (Constitutio domm regis). A háztartás lovagia1, ? fam1hánsok évjáradékot és a hadjáratok idejére napidíjat kaptak. A~ban mas.azonban már a 12-13. századi háztartási lovagság, hogy nem csupan kato~a1 tér en. alkalmazzák őket, hanem a kormányzati szférában is, péld~ul.sheriffi pozíciókban. Másrészt innen m eríti a királya bizalmasait, s a kira ly1 „patronálás''. révén ez a kör lesz az arisztokrácia feltöltődésének, új elemekkel való f~is~ülésének fő bázisa. A lovagság tehát nem volt egy zárt csoport: a katonai kiválóság és a király iránti lojalitás, a kormányzati szféráb~n ~alo s:_otgálat révén ki lehetett emelkedni, s beférkőzni az arisztokrácia kore1be, sot még az earlök berkeibe is.
Az Íté letnapi Könyv adminisztratív r emeke ellenére a népességről nem t~dunk pontos abszolút értékeket mondani, mivel nem vontak be minden teruletet a felmérés ~Iá (p~ldául L,ondon is !
szoms zédságában elhelyezkedő falvakat is a vadászterület alá re ndelték. Természetesen politikai vetülete is volt a rendelkezésnek, a szász e llenállás felszámolását volt hivatott erősíteni, ahogyan a törvény értelmében a király vadászati monopóliumát megsértőt azonnal, „statáriummal" ki lehetett végezni. A politikai kényszerhelyzet elmúltával a királyi hatalom már nem tartotta olyan s zoros ellenőrzés alatt az erdőket, az erdőadományokra és bárói vadászati jogadományozásra is van példa a 12-13. századból. Gazdasági oldalát tekintve pedig az erdőrendszer egy központosított, önálló jogi meghatározottságú állami terménygazdálkodásról tesz tanúbizonyságot. Nem minden erdő volt azonban királyi, maradt egy részük természetesen a magánföldesúri földeken, a faluközösségek gondozásában. Nem arról van szó tehát, hogy a királyi erdők léte meggátolta volna az új földek művelés alá vonását. A királyi erdőterületeken is egyre inkább hozzájárult az uralkodó ahh.oz, hogy az erdőlakosok - egyszerűen a lakosság nagyar ányú növeked~se miatt - szántókat hasítsanak ki az erdőkből, vagy legelővé alakítsák az lftásokat. Még a 17. században is folyamodnak irtásengedélyekért a „királyi erdőbírá hoz". ADomesday Book-ból kitűnő adataink vannak a paraszti társadalom tagozódására. A Domesday Book körébe eső népesség legalább 1,2 milliónyi része a földmCívelésből élt. A rétegződés lé nyegében a késő-angolszász-kori állapotokat mutatja . Hitvalló Edward korában készült egy „Értekezés a birtok irányításáról" is (Rectitudines Singularum Personarum), amely beszám ol a földbirtok lakóiról, a paraszti társadalom különböző rétegeiről. A villani, a személyében szabad, „szabadmenetelű" jobbágyok aránya a legmagasabb (41 %-a a teljes felmért népességnek); utánuk következnek a házas vagy telkes „zsellérként" aposztrofálható, a domaniális gazdaságban robotmunkát végző, l-től 5 acre-ig [angol hold, kb.0,4 hektár] terjedő földdel rendelkező kunyhólakók, bordari vagy cottari (32 %); a még mindig rendkívül jelentős arányú, skandináv származású szabadok, sokemanek (14 %, elsődlegesen aDanelaw területén)· s a továbbra is szép számmal előforduló szolgák (serf, 9 %). A ' . bordari vagy boor „heti két nap rob otszolgáltatást" végzett, de már pénz1áradékkal is tar tozott. Azonban már megengedik, hogy ha a parasztnak „több füre van szüksége, keresse meg magának, ahogyan a lehetőség adja" (Értekezés a birtok irányításáról). Az összeírások az Itéletnapi Könyv után is nagy rendszer ességgel folytatódtak. II. Henrik korából tudunk olyan parasztról, aki képes volt arra, hogy saját földjén kívül béreljen is földet , amiért már nem tartozik robottal, csak pénzszolgáltatással: „Gilbert, az elöljáró, akkor bitokolt és most is bír egy virgátát [ekealja föld, kb. 30 acre, egynegyed hide, telek], ugyanazon a módon, 6 shilling fizetése és 6 acre felszántása fejében. Van még egy másik virgátája is, 7 shillingért" (Elton majorság leírása). Angliában a népesség több mint kétharmada személyében szabad állapotú paraszt volt. Lényegében a villein jogilag megtartotta szabadságát, noha a szabadság inkább az eredetre, mintsem a mindenkori státuszra vonatkozott.
146
147
!f
MEZŐGAZDASÁG ÉS PARASZTSAG
A forrásokban kifejezetten szabadnak jelölt parasztok a sokemanek voltak a ville~nekre a státusz csal~ elviekben vonatkozott, ami azonban már önma~á ba? is nagy szó a korabeh Európában. Gyakorlatilag jobbágyok voltak, s a 13. szazadr.a egységesülte~{ egy többé-kevésbé homogén villein rétegben, amikorra viszont már a teljes személyi kötöttség állapotában éltek. A villein átfogó ~éteg, kialakulásának egyik útja a ceorl lesüllyedése. A szabad germán ceorl Jobbággyá válik, azaz robotszolgálattal terhelt földet kap urától ami rnég nem jelentené személyi szabadsága teljes elvesztését, hiszen kat~nás kodik afyrdben, de a normann hódítással ezt fokozatosan elveszíti és kötötté válik, churllé módosul a neve. A churl egy átmeneti állapotnak felel meg, ke::d~tben, a Domesday Boo~-ban is az elnevezés visszautalt a szabad gerinan. allapotr~, de gyakorlatilag már függő helyzetű réteget jelölt. A churl alatti gebur mar nemcsak robottal, de adóval is tartozott. A felettük álló geneat 'amelynek egyes elemei már felemelkedtek a thegnek közé 1066 el őtt \'~g~ a normann nagybirtok független, bért fizető földbérlőivé vált, vagy a kisbirtokos lovagság része lett. A villein átlagban 20-30 acre közötti telekkel rendelkezett (yardland), de találunk 15 és 40 acre-ös telkeket is robotterhei a gebur 1066 előtti heti 1 napjáról heti 2, sőt egyes helyeken napra nőttek - az aratási időszak másfél hónapjának heti 5 napi munkája mellett. E:zenkívül a villein é~ a co~tager is földbért fizetett jobbágytelkéért. Az angol Paraszt robotmunkáJát szigorú keretek közé zárták, a parasztnak joga volt egyes helyeken délben, máshol délután 3 óra körül, még jóval szürkület előtt abbahagynia a szántást, s a maga földjével foglalkozni. Tehát már a komlhutációt megelőzően volt arra alkalma a parasztnak, hogy lazítson az urához "?ló kötöttségen. Emellett f~nkcionalizálódott is a robot: aki sövény-telepíteshez ért, az tegye azt, akt kaszáláshoz, az kaszáljon, aki máshoz annak „varsát kell készítenie vagy árkot ásnia" (Összeírás Tidenhamben, 1060). A 12. századból már megfigyelhető a villanusi birtok felaprózódása, voltak fél telekkel rendelkező villeinek. Ugyancsak fontos jelenség, hogy a ku nyhólakó cottagerek (ez az elnevezés a gyakoribb a cottar és bordar elemekre) nemcsak a ~ázuJ{ környéki belsőkertet (curtilage) művelték meg, hanem rendelkeztek is töredékteleknyi földdel, 2, sőt néhol 4 acre nagyságban. . A kötöttségektől mentes földtulajdonon, a soke-on gazdálkodó sokemanek 1S függésbe kerültek ugyan a normann báróktól, de előjogaik nem csorbultak, csupán bérl őkké váltak. Földbért fizettek a fölébük rendelt nagybirto!{osnak, dc robottal nem tartoztak. Jogilag ők maradtak a tulajdonosok is, e l 1 ~ adhattákfreeholdban birtokolt területüket. Ez esetben a nagybirtokosnak fizetendő földbért a vásárló átvállalta. Még akkor is nagy jelentőségű a szabad állapot magas aránya, hogy ha a 12. század végén a királyi bírói fórumok előtt való személyes megjelenés s az ügy királyi bíróság elé való vitelének eJőjoga megosztotta a parasztokat. Az erre jogot nyert, „szabadabb" villanus~k is csak akkor indultak el a jobbágysorból való kitörés útján, amikor lllegielent a szolgáltatások pénzzé való kommutálódása után a copyhold, azaz
3
148
a szolgáltatások körét meghatározó s azoknak sérthetetlen~égét bizLosfL6 irat másolatát" birtokló jobbágy státusza. Ezzel egyidőben loalakul a bérlcl, a ted;ehold: van rá példa, hogy a sokemanek utódai, megőrizve mag~k és gazdaságuk szabadságát, önállóan vállalkozva bérletet kötöttek nagybirtokosok földjein. A szolgák aránya nem meglepetés, hiszen a késő-angolszász-korban ugyan nagy hányaduk szabadult fel, .ám a máso?ik ~~~ kor új:a felszaporítot~ állományukat. Anglia dél-nyugati és nyugati rég1oiban egeszen magas szamban maradtak szolgák a 11. század végére is. A szolgai állapotú réteg csak a l~. század végére tűnt el az angol társadalomszerkezetből. A szolgák előszor „házasok" lettek, házhelyre ültették őket, cottage-ot kaptak, s cottagerként saját beltelken gazdállwdhattak, sőt, a 13. század végétől beemelkedhettek a telkes vagy résztelkes villanusok közé. Nem-szabad státuszukat s eredetüket azonban a dokumentumok mindig kifejezésre juttatták. Anglia a jobbágyterhek és a teleknagyság tekintetében nagyfokú v~ltoza tosságot mutat, a nyári robot 6 héttől 9-ig terjedhetett, a fö~dbér - acre-bnk~~t - 3 penny és 2 shilling (24 penny) között mozgott. Megf1gy.elhető a gyapJUtermelő régiókban, például Lincolnshire-ben, hogy a nagybirtoko~ i:em ta:t domaniális gazdaságot, kiadja azt szántónak és legelőnek p~ra sztJai szám~ ra, akik nem végeznek robotot, de nagy összegíi földbért fizetnek (6 shilling). A szolgáltatások pénzbeli átváltása fokozatosan ment végbe, nem„eg~ szeriben szabadultak meg a villanusok i:iinden úrbéri kötele~e~ts~~uktol egy bérletként fizetett évi pé~zöss:eg fejébe?: hanem ?z ar?t~s-i~eJl ro.bot sokáig megmaradt, csakúgy mint mas egyéb aJandékok es szalh~ás1 (cartzng, kocsizás) szolgáltatás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagym, hogy a 12. századi reneszánsszal együtt érkező agrárkonjunktúra megnövelte a gabonaárakat, s ennek következtében a földbirtokosok vissza-visszatértek a. h~ ti robothoz is, a haszon reményében saját kezelésükbe vették a d?ma~1ál~s földek bérletbe adott részeit, felmondták a lease szerződéseket, birtokmtezőket alkalmaztak és központi gazdasági adminisztrációt vezettek be ..Tehát a kommutáció és a bérlővé válás folyamata nem volt töretlen, s nem is ~za badította fel a villeineket a jobbágyi státuszukból. Ha a villein bérlőként bágyi függőségtől mentes, szabad földet (jreeh.old) ~s művelt, akkor s,e~ .va~t szabaddá hiszen nem volt szabadmenetelű, fizetme kellett a rendk1vuh királyi adót, általában hadiadót (tallage, 1340-ig léte~ik), amelyet a,nemes a jobbágyokra hárított. Akik az eredetükben megőrizték a szabad allapotot'. azok sem rendelkeztek szabad költözéssel, s bérlőként sem szabadultak ln a földesúri banalitások alól. Csak akkor indul meg a bérlő villein a szaba~ bérlővé válás útján, amikor már jobbágyi státusza is átal<:l~ul és c?pyholderre lesz illetve az említett jogi fórumok előtti megielenés1 3ogot b1zony?s elemeik megkapják. A copyholddal rendelkező villeint m~r ~, ~~m ke;,eltk ser/ként, ahogyan annak előtte szokásos volt. A kommutác10 onmagaban nem
10?-
149
indít be rohamos változásokat, ennek ellenére a korabeli Európában az elsők között figyelhető meg, szinte páratlan jelenség az elterjedtsége már a 12. század végén. Az anyagi boldogulás esélyei é& a függetlenedés sokkal kedvezőbbek voltak Angliában, s a kiemelkedés útjai, a copyva1, a kommutációval, a lease-zel együtt nyitottabbak voltak. A földbirtokosi manor, a birtok eredetileg nem jelentett mást, mint a ne~esi rezidenciát, s sokáig csak birtokközpontot jelöl, csak később megy át a birtok egészének az elnevezésévé. Ez az oka, hogy a manor a korai anglonormann időkben nem jelentette azt, hogy a nemesi lakóhely köré falu települt, sőt a szórt bir tokstruktúrának köszönhetően néhol egy többé-kevésbé egy-magban koncentrálódó faluban több manor is létezett. Éppen a normann hódítással indul meg a fa lvak nagyarányú kialakulása, mivel a normann báró kapta földön még nem kevés szabad paraszt, ceorl élt, szétszórtan elhelyezkedő önálló gazdaságaikban, s a normann báró letelepedtével arra kényszerültek, hogy villeinként a manor-központ közelébe költözzenek. A parasztság földigényének növekedése összefügg azzal a folyamattal is, amelyben a földbirtokosok bekerítései következtében fogyott a rendelkezésre ~116 közös föld (common field). Már a 12. századból találunk rá adatot, hogy a birtokos bekerítette a közföldi legelő egy részét. Ezt a bekerítést, az enclosure-t azonban nem szabad összetéveszteni a későbbi, 16. században induló és a 18-19. században tetőpontjára érő, a paraszti szántóte lkeknek az elvételével és juhtenyésztés céljára való kisajátításával. A marxista történetírás hajlamos összemosni ezt az enclosure-t a korábbival, de semmi esetre sem szabad valamiféle prekapitalista viszonyokat látnunk már a 13. században, hiszen ez az enclosure inkább kihasítás. A földesúr az 1235-ös mertoni statútumban jogot nyer arra, hogy kihasítson egy darabot a common field legelő jéből - addig a mér tékig, ameddig a parasztoknak elegendő az állataik legeltetésére - s azt domaniális földjeivel egyesítse. Nem a paraszti telkeket sajátítják ki, nem űzik el őket földjeikről s nem tenyésztenek juhokat a birtokosok, hanem gabonatermelő árutermelő gazdaságot hoznak létre. A bekerítés-kihasítás még nem nagyarányú a középkorban, majd a 16- 17. században lesz azzá, s csak akkor vált ki jelentős ellenérzést, a középkorban nem. Gazdasági szempontból a mertoni statútum nem káros, hiszen hozzájárult a gazdálkodó nagybirtok jövedelmezőségéhez és a megnövekedett élelemsz~<ségletek kielégítéséhez. Ezenkívül maguk a faluközösségek is kaphattak Jogot ar ra, hogy egy-egy közföldi parcellát a szántókhoz csapjanak. Nemcsak bekerített majorsági földek lettek tehát a commonfield földjei, hanem Ofenfield parcellák is . Az angol szántógazdálkodás, a „nyílt mező", az open f zeld rendszere egészen a 13. századig képes volt eltartani Anglia népességét. A szántókon két-, vagy háromnyomásos gazdálkodás folyt, a két, vagy háromfieldet hosszú sávokba,furlongokba osztották, amelyeken az egyes jobbágyok azonos sorrendben kaptak parcellákat. A majorsági föld is szétszórtan terült el, csak épp nagyobb blokkokban, néhány összefüggőfurlong-
ban, de nem leválasztva a parasztgazdaságoktól, hanem azok között. A bekerítés a korai időszakban így fizikailag is nehezen volt kivitelezhető. A közösségi élet keretei lassan fejlődtek ki. A szabad, nem alávetett ceorlök egymástól távolabb eső, független, individuális gazdaságai csak nagyon lassan fejlődtek kontinentális értelemben vett falvakká, s az angol falu még ma is megtartja az egyes porták önállóságát hangsúlyozó szórtabb szerkezetet, amelyben az egyes házak nem sorban vagy koncentrikusan helyezkednek el. Éppen ezért a közös földhasználat és a falu közösségi életkerete is lassabban alakult ki. Bár közösen szántottak, közös szántófogattal, a legelőn például sok helyütt önálló, körülhatárolt parcellákon legeltettek. Voltak területek, ahol nem is alakultak falvak, a paraszti gazdaságok nem húzódtak be egyetlen centrum köré, hanem megtart ották szétszórt elhelyezkedésüket. Lincolnshire-ben a középkor folyamán végig be is kerítették a paraszti parcellákat, a házhelyet a belsőkerttel és a szántóval együtt, illetve a legelőré szeket is. Nem lehet a kifejlett, közföldekre és nyílt mezőkre tagolt falurendszert általánosítani. A hegyvidékeken, a mocsaras, lápos területeken nem alakult ki ez a rendszer. Kent, Sussex bizonyos részein, Cornwallban és Devonban, Cheshire-ben, Lancashire-ben, Cumberland felföldjein nem találjuk nyomát az open field-nek. Ezeken a területeken még a nyomás- és vetéskényszertől mentes egyénies gazdaságtípus uralkodik, sőt az egyre inkább juhtenyésztésre áttérő területeken pedig már nem játszik döntő szerepet az open fie ld szisztéma.
150
151
VAROSOK, POLGÁRSÁG
A 10-11. századi angolszász városi fejlődésben nemcsak a védelmi, hanem a kereskedelmi tényező is jelentős szerepet játszott. A Nagy Alfréd angolszász király (871-99) építtette földvár-burh-ök a 10. század folyamán, a katonai szerkezetet és előírásokat megtartva, piaci központokká, borough-vá fejl6dtek, némelyikükből pedig élénk kereskedelmi központ lett. Hódító Vilmos és normann utódjai tudatosan arra törekedtek, ebben követvén a szász kormányzati hagyományokat, hogy minden megyében legyen legalább egy olyan borough, egy királyi közigazgatási központ, amely alkalmas a kormányzati ellenőrzés ellátására. Ahol pedig nem volt ilyen, ott a király maga emelt fel borough rangra és fejlesztett hatalmi szóval - piac-, vásártartási előjoggal, körfalépítési engedéllyel - tehetősebb, kereskedelmi csomópontoknál fekvő falvakat. A normann királyok borough-i is sokszor a szász igazgatási rendet követték, a shire-ben a legnagyobb régi tun-ba [szász közigazgatási központ] települtek, és az angolszász hagyományt folytatva az újonnan létesített városokba is királyi pénzverdét rendeltek, amivel, a pénzforgalmat decentralizálva, a kereskedelem élénkítésére törekedtek. A borough-k királyi adománylevélben megkapták ugyanazokat a szabadságjogokat és privilégiumokat, mint amiket -
Edgar szász király (959-75) kategorizálása alapján - a 36 witnesst állítható vár?s~.k, a wessexi dinasztia királyi városai, a római eredetű katonai helyőr ségi kozpo~tok (Chester), illetve a szász királyi rezidenciák és püspöki székh~lyek (Wmchester) élveztek már a 10. század végén : a főbíró király általi ki~e~.ezésén kívü li nagyfokú autonómia, s néhányuk esetében pedig a katona1 kotelezettség alóli mentesség. . Saj~os a Domesday Book-ból éppen a ké t legfontosabb város maradt ki, a kincstár székhelyéről, Winchesterról és Londonról nincsenek adataink. E zen hiányosságok ellenére is megállapítható, hogy a városok egy része nem csupán adi;i~nisztratív centrum volt, hanem valódi kereskedelmi központ, amit az ott elo polgárok (burgess, vagy óangolul burhwaru) nagy száma is bizonyít. 1086-ban az összeírás tanúsága szerint legalább 20 borough rendelkez~tt 1000-nél nagyobb lélekszámmal (a legnépesebb fe lmértek York: 9000; Lmcol~ és '.'l'orwich: 6000; T hetford: 5000). A városok fontosságát az ott dolgozö királyi pénzverők száma is elárulja, ugyanis a normann királyok is erő sen a kezükben tartották a pénzügyeke t, s nem adtak lehetőséget a báróknak, hogy önálló pénzt verje nek, mint a Cs atornán túli francia tartományurak.Egy-egy nagyobb központba több pénzverőmestert is rendeltek. A kereskedelmi forgalom nagyságáról tudósít az az adat, hogy Londonban a 12. század közepén 18, Norwichban és Yorkban 8-8 pénzverőműhely működött. A szász és a norman n ezüs t penny értékálló fizetőeszköznek bizonyult az északi kereskedelemben is. Amikor.a borough-1~ a saját lábukra tudtak állni, az állam paternalista gondosko~ása ~s lazult. Mmden város királyi város volt, a lakosok pedig vagy az ere~et!leg.1s ott élő s már 1066 előtt is kereskedelemmel foglalkozó szabad t~la1?on~s.1 réteg soraiból, vagy a király által odatelepített, illetve odaköltözo királyi Jobbágyokból kerültek ki, de voltak közöttük a normann függést nem vállaló szabadok és hűbérbe lépni nem óhajtó thegnek is . A városlakók nagy r~sze parcellát vagy házhelyet bérelt a királytól, a nagyobb múltra viszszatekmtő centrumokban pedig háztulajdonos kereskedők és iparosok éltek, s számuk a házat vagy parcellát vásárló beköltözőkkel gyarapodott. Folytatód?tt az a gy.akorlat is, hogy a nagybirtokosok, legyenek világiak vagy egyháziak, városi házat biztosítottak maguknak a borough-ban, egyrészt mező gazdasági termékeik piacra vitelét megkönnyítendő - ugyanis a 11-12. száza?ban bekapcsolódtak a kereskedelembe-, másrészt egyre inkább státuszszimbólumként. Az újonnan beköltözők is, és a „régi" kereskedők is rendelkeztek azonban szántóval és legelőrésszel a város határában, vagyis nem távolodtak el az agrártermeléstől sem, bár a tehetősebb londoni ka lmárok természetesen már bérbe adták saját telkeiket. . A városi polgárok egyazon szabadsággal bírtak, s ezt rögzítették azok a kivált~áglevelek, ame lyeket a 12-13. században adtak ki a borough-k számára a királyok. Az egyazon szabadságon belül léteztek kiváltságosok is : azoknak a városoknak a lakói, amelyek a ke leti-déli parton helyezkedtek el, s a
152
l11rfi lyi hatalom leginkább igénybe vette segítségüket a kontinensre való ál1,l'lés vagy hábor ús invázió céljából - hajók és tengerészek kényszer-lcfog1.dfisa - , különleges kiváltságot kaptak, lakóikat, Londonét is megillette a /111ro címzés, mint a lordokat. Öt várost különleges kormányzati egységké nt lwzeltek (CinquePorts: Romney, Hastings, Sandwich, Dover és Hythe), amelyek a flotta e llátása fejében mentesültek a tallage alól. Előjogaik közé tarto1.1k ma is, hogy a városok bírái vihetik azt az arannyal hímzett selyembaldadii nt, amely alatt az uralkodó halad át koronázásakor a Westminster-apát!-:figba. Az egyazon szabadság és az autonómia elnyerésének fon tos lépcsőfokát Jl'lcntette, amikor a városok, először London és Lincoln, jogot kaptak arra, hogy ne a megyének, hanem közvetlenül az Exchequernek fizessék adóikat t-s illetékeiket (1130). Példaértékű I. Henrik többek között London és Newrastle számára adott kiváltságlevele, amely megadja az egyösszegű adófizetés, s a kommunán belüli adó összegyűjtésének
153
ell~tásáért fele l?,s alakulata volt. A városi polgárok, burgessek érdekképviselet1 mozgalma, ontudatra ébredése ekkoriban is ehhez a cnihtihez hasonló keretben, agildék által indul meg, a mesterségek megszabta társadalmi közeg~~ben. Ekkor agilde már korántsem önszerveződő milícia, fontos gazdaságl]elentőségre tör: például csak gilde-tagok vásárolhatták fel a gyapjút! . A 12-13. században már születnek nem-királyi városok is, tehát megtörik a h~talom túl:ott dominanciája e téren. Megfigyelhető, hogy nagybirtoko~ok is a?nak k~ chartákat kereskedő-gildék számára (pl. Róbert, Meulan grofja a le1cesten ek számára az 1110-es években). A király elajándékozott egy-egy ,bo.rough -~, főleg egyházi javadalmak részére, de volt példa arra is, h?gy vilag1 nagybirtokosok alapítsanak várost, továbbá voltak vidéki piaci k~np~~tok. a borough-struktúrán kívül is. 1100 és 1300 között virágzó város~ . c1V1hzác1óval találkozunk Angliában, e két évszázadban 140 újonnan telepult városról ~udunk, köztük földesúri alapításúakról is. A gazdasági centrumok a tengen keresl~edelemben érdekeltek, mint a rajnai üveg, a balti prém, a .n~e:sbőr vagy textilfestő-anyagok elosztói: megszületnek a későbbi nagy k1kotok, Boston, Hull, Portsmouth, Bristol. A 12. századba~ egyre inkább felfutó gyapjútermelés csalhatatlan jele, ho?y nemcsak a varosokban vásárolták fel az árut az Angliában már a 10. sza~ad.óta ~~gt~l~?ü lt flamand ~eresl~edők, hanem a gyapjú „helyébe mentek , v1dék1 p1ac1kozpontokban1s megielentek. A 12-13. századi reneszánsz éreztette ha~sát a fla~and. városok gazdasági életében is, ekkor kezdett igazán nagy mereteket oltem a posztószövés, s ez természetesen kihatott a nyersanyagtermelő és késztermékfelvevő Anglia juhtenyésztésére. A flamand-angol gazdasági „partnerség" nagy hatással volt ugyanakkor az angol kereskedőpolgárság ~ifejlődésére. A gyapjún kívül Anglia gabonával is ellátta a flamandokat, akik cserébe nemcsak posztót, hanem Levante Juxuscikkeit ~s l~?ntinentáli~ iparcikkeket szállítottak a szigetországba. Nem szabad azt hm~unk, a gyapJúkereskedelmet a flamand telepek monopolizálták. Maguk a vilá?i és ~gy házi f~ldbirtokosok is bekapcsolódtak a gyapjúkivitelbe, a kereskedopolgarság pedig még a súlyos királyi adók mellett is jó haszonnal adot.t ~úl a .~elvás3ro1t gyapjún. A hazai posztószövés is fejlődött - a keletangha1 feltorekvo posztó-városok (Beverly, Stamford, Lincoln) céhei minő ségi munkát végeztek. A_ gyapjú és a gabona mellett a többnyire az angol hűbéri fennhatóság alatti ga,szkon kereske~ők uralta borkereskedelem hozott fontos jövedelmet az or~zagnak. A bordói bor eladásából származó hatalmas jövedelem az államkmcstár bevételeinek jókora részét tette ki. Ezenkívül az angol kereskedők az angolszász hagyományokat folytatva a kelet-nyugat irányú közvetítő árucserében is szerepet játszottak. A londoni kalmárok korántsem szorultak ~á~o?lagos szer~pkörre a Hansa és a flamandok mögött a Baltikum és Skandmavia termékeinek - fa, méz, viasz, prém, sózott hal - az atlanti kikötőkbe való eljuttatásában.
151
A 11- 13. századi angol városi gazdasági fejlődés t~rténetéhe~ hoz~:it,~· tozik az a csoport, amely nagy érdemek~t szer~ett ~md ~ városi P~~g<1rsdg üzleti gazdálkodása megalapozásában, mmd pedig a királyi hatalo~ ~~rekvé seinek finanszírozásában: a zsidóság. A zsidók már a normann h?d1tás előtt néhány diaszpórában jelen lehettek Angliában, az :tső adatok v1~z?nt csa,k 1066 után adnak hírt a Hódító Vilmos által betelep1tett ?ormand1a1 uzs~ra~ sokról. A nagyarányú betelepedés az első keresztes ha?1ára~h?z kapcsolodo pogromok következtében indult meg, elsősorban a Ra1na-v1dekről. L~ndo,n után fokozatosan betelepültek a nagyobb városokba. A 12. század elei:n tesült Norwich Lincoln, Winchester, Bristol közössége, a 13. száz.ad vegere pedig megtalálhatóak a közepes népességű vid.éki központokban 1s, .?éldául Exeterben, King's Lynnben, Bedfordban. Nem Jelentet~ ez azon?.an ~ome~es beáramlást. A zsidó népesség az 1280-as években, l~ozve~l~nul k1űzetese előtt sem tett ki 3000 főnél többet, ami még az akkon angha1 népesség egy ezrelékét sem érte el. Gazdasági jelentőségük annál nagyobb volt. A zs~~ók ha~zno~ tevékenységet végeztek, Anglia új királyainak és uralkodó ehtJének 1s szüksége volt a pénzkölcsönzők „szégyenletes" társaságára, ugyanakkor „áldá.sos" tevékenységére. Nagyon gyorsan kiemelkedett néhány uzsorás, akik gyakran Anglia állami bevételeit meghaladó vált~-á~~~~ánnyal ~endel~ezt~~._.Ennek ellenére természetes, hogy voltak anyagi kulonbségek 1s a zs1?ó kozossé~e ken belül, nem szabad az óriási váltó-vagyonokat és az uzsoras foglalkozast általánosítani a zsidóság körében. Zárt közösségekben éltek s megv?lt a i:iaguk orvosa, mészárosa, papja. Terménykereskedől{ént, ékszerészkent, sot a keresztény lakosság orvosaiként is nagy számban tevékenykedtek, a 12. , században maguk a királyok is fordultak zsidó doktorokhoz. A királyi hatalom egészen addig a zsidó pénzl~ölcsönzők ~~gít~égere v~lt utalva, amíg egy gyökeres fordulat keretében a kmcstár stab1htá.sat nem kolcsönökből hanem adókból teremtették meg. A Plantagenet-lmályok a 12. század má~odik felétől az elődeik által kölcsönként felvett összeget adóként rótták ki a zsidókra, amelyekből az állami jövedelmeknel.{ kö~ülbelül 15 %-.a folyt be. Ez a váltás nem jelentette azonban azt, hogy a lmály.1hatalom a zs;dók ellen fordult volna. A korban akár még természetesnek 1s vették Europában, hogy a társadalom el nem fogadott tagjain.ak, a .zsidóknak a va~yona bármilyen eszközökkel megcsapolha~ó, és semi:n1~yen JOg ~em védheti.meg őket, a királyok többször is fordultak igen brutális mt~zk~.dese~h~z a.~s1~ók: kal szemben. Angliában viszont a 12. század folyaman tobbszor is ~or~~n~1 keretekben foglalták össze a zsidók jogait, majd ezeket öss~egezte es rogz1tette az 1201-es I. János-féle zsidó szabadság-karta: János király vé?l~ge.sen leszögezte hogy a zsidók személyileg szabadok, kizárólagosan a krraly Jogszolgáltatása alá tartoznak, szabad tulajdonlási joguk ~a?, .?eleértve a föld birtoklását is, korlátozások nélkül adhatnak-vehetnek, orokolhetnek. A~n~k dacára, hogy még a kibocsátó uralkodó sem vette komolyan a szabadsagio-
!e-
155
g~ikal, ez rendkívüli szerepet játszott: gyakorlatilag egyenlővé tette a zsidó kozrendűt az angol paraszttal. A zsidóság, ha ugyan ideig-óráig is, de állami véd~ttséget élvezett. Már János alatt előfordult, hogy nemcsak adót szedtek a zsidóktól„ hanem meg is ke llett váltaniuk tartózkodásukat a király országában. A zsidóktól a 13. században második felében már szinte minden évben ~~~e~Jen rendszerességgel követelték az ún. királyi védettség egyébként orok 1d6kre szóló váltságát: a tallage rendszeres adóvá vált és a korona ra?asz~odott ehhez a ki tűnő jövedelemfor rásához. A gyökeres változás a zsidók irányában egyre inkább érezhető volt: 1218-ban adták ki a tabulatörvényt, amely értelmében diszkriminatív jelzést (fehér táblácska) tettek kötelezővé számukra.
EGYHÁZI TÁRSADALOM
A k éső-ang?l.szász korban már kezdtek kialakulni a középkori egyházszervezet alapja!. Megszűn t a kolostor, a minster domi na nciája, egyre nagyobb számban épültek plébániatemplomok s a plébánia filiáléjában a temető nélküli, ideiglenes szentélyek pedig szinte az ország egész területét behál~zt~ I<. Anglia déli részén majdnem minden faluban volt plébánia, s aparish hatarai sokszor egybeestek a faluéval. Angliában túlnyomó részben a szász Eigenkirche [uralkodói magánegyház] típusú földbirtokosi alapítású templo~ok terjedtek e.l. s a.világi tulajdonos korlátozó befolyása a plébános feje fö!ott lebegett, akik hajlamosak voltak a magukénak tekinteni a parish-t és saját emberük kinevezését keresztülvinni. Maga a Hódító is úgy adományozo.tt földet az egyháznak, hogy kimondta: „legyen mentes a földi szolgálat minden terhétől : .. m int~a .az én saját uradalmi egyházam volna" (Vilmos parancsa Devonshire sherif/Jéhez). A normann hódítás után az új birtokosok nem tartották olyan szoros függésben a plébániákat, nem is tehették, hiszen a .szász bárók birtokait szétszórtan kapták meg, s így előfordult, hogy egy birtoktesthez tartozó Eigenkirche plébánia-körzet határai több nemesi birtok fölé kiteijedtek. Ugyancsak a hódítással indult meg a Danelaw területén „megfagyott" egyházszervezet újjáélesztése. A normannizált angol egyház számára kedvező változások történtek. A normannok egyházszervezési reformjai egyértelmű sikereként kell elkönyvelnün k az ún. monasztikus expanziót, amely következtében 1000-ről 4000-re nőtt a klerikusok száma, amelynek nagy részét a szerzetesek adták, több clunyi szellemű kolostort is alapítottak, s ezeket követték a ciszterci dominikánus, ferences, templomos, johannita rendek, illetve az egyedüli an~ gol alapítású gilbertinusok. Az expanzió következtében az 1066-os ezernyi rendtag és az 50 monostor a 13. század végére egy 15 ezer körüli személyi állományra és 900 rendházra duzzadt! Nem felejthetjük ki természetesen a norman nok legnagyobb teljesítményét, a nor mann típusú katedrálisokat
/ /j(i
:-;cm Lanfranc Anzelm és Roger, Salisbury püspöke kezdeményezé:-;én· n<>t;ck l
157
F CGGELÉ!(
ANJOU- BIRTOKOK FMNC IAORSZÁGBAN AN fOlJ· ll ll\ I O KOK
C Arr T- BIRTOKOK
161
(";
;;. ~
„
...., .,,. N
>
R5
-::;
z
e-:
,. ;::
~
r.
e
;o-
„o.-0e: Cl
Tl
e
"'C > V' Cl "'
>
ANGLIA URALKODÓI - A NORMANN-HÁZ
Rollo, Normandia hercege (921-28)
1 2 generáció
WESSEX-HÁZ
II. Richárd, Normandia hercege (996-1026) !. Fényes Róbert, Normandia hereege III. Richárd, Normandia hercege (1027-35) illegitim
ir------1 Vasbordájú
Hitvalló Edward
Edmund, Anglia Anglia királya királya (1016) (1042-66)
(1026-27)
1. Hódító Vtlmos, Normandia hercege (1035-87);
Emma 1 oo (1) II. Tanácstalan Aethelred, Anglia királya (978-1013, 1014-16) oo(2) Nagy Kanut, Anglia, Dánia, Norvégia királya (1016-35)
1 Edmund
1
OO Edith
Godwin
Nyúllábú Harold, Anglia királya (1035-40)
1
Wessex earlje Harthacnut , Anglia királya (10-10-42)
S7,ámúzöll Edward
II. Harold, Anglia királya (1066) Anglia királya (1066-87) 1 oo (1) Matild, Balduin flandriai gróf leánya Aetheling Edward Skóciai Szt. Margit oo III. Malcolm Canmore skót király - - - - . oo (2) Adél, Leuven grófjának leánya Matilda oo 1. Henrik angol király Il. Rövidnadrágos Róbert, Normandia hercege 1134)
II. Rufus Vihnos Anglia kir.ílya (1087-1100)
u
1. Henrik Anglia királya
Adél oo István, Blois grófja
(1100-35) ooSkóciai Matilda
Adclin Vilmos (t 1120) Matilda (tl 167) oo (1) V. Henrik német-római császár oo (2) V. Geoffroi!Gottfricd „Plantagenet", Anjou és Maine grófja, Normandia hercege U 1151) 1
II. Henrik, Anglia királya
( 11 5~ -89)
1
István, Anglia királya (1135-54)
BIBLIOGRÁFIA
-~ „ „ r.·
::i
:J. )';'"
8 3:: r:. ;:;:
"'' "'~
l. MAGYAR l\'YELVÚ, lLLETVE MAGYARL1. OLVASHATÓ MCVEK
(/)
N
(/)
N
N
~ ::i
A Bayeux-ifaliswnyeg. Sajtó alá re nd„ előszó: Jójárt Júlia, Varga Vanda Éva; ford. Novák György. Szeged, 1994. lohannes Saresberiensis/John of Salisbury: Policraticus. Az udvaroncok hiábavalóságairól és a filozófus ok nyomdokairól. Vál.; ford. Somfai Anna. Bp„ 1999. Középkori krónikások. Szerk. Mezey László. I- II. Bp. 1960. Malory, Sir Thomas: Morte d'Artlmr. Arthur királynak és a kerekasztal lovagjainak históriája.
~
~tó
8
!)j
ford. Tellér Gyula. Bp.: 1970. (1996.] Orfeo király: középangol verses históriák . ford. Szegő György; szerk„ utószó: Halácsy Katalin.
~ (')
=-
(')
Bp„ 2000. Sir Gawain és a Zöld Lot'ag regéje. ford. Vajda Miklós. Bp„ 1960. Szentek élete. szerk. joseph Weisbender. Bp„ 2002. Trubadúrok és trouvére-ek. Az udvari szerelem költészete. szk. Szabics Imre. Bp.1998. [Gaucelm Faidit és Oroszlánszívű Richárd versei] Vikingeil az Angolszász Krónikában. Szerk. Rimaszombati Károly. Szeged, 1997. Weissenbach Janka: A normann hódítás az egyilorú anglo-nonnann krónikairodalom meg1:ilágltásában. Bp„ 1936.
8 ~ (')
~
...... ('..>
§ ,.....
i::: ...... ('..>
......
1. i. FORRÁSOK - IRODAL~U ALKOTÁSOK
~
[
;r,-
';':'
-<
::i.
8 ....... 0
"';r,- p =,.,. ::1~ „ 5: "'' ::1 -< a.
8
s;. ~
(")
°'.:_, ::i:: ll> ~ e
t==:
'"
@~ .!!!. 0
"'
I. ii. SZAKIRODALOM
~
(/)
A francia világ atlasza. Szerk. J. Ardagh - C. Jones. Bp„ 2000. A viking világ atlasza. Szerk. C. Baley - H. Clarke - R. I. Page - N. S. Price. Bp„ 1997. Angi János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László: E11rópa a korai középkorban. Debrecen University Press, Debrecen, 1997 . Angi János - Barta János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen University Press, Debrecen, 2001. Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek. Észak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban. Máriabesny6--Gödöllő, 2008. Bloch, Marc: A feudális társadalom. Budapest, 2002. Bloch, Marc: Gyógyító i
0
'"'
(")
::1
"'"'' 3r."'e;· ~ .., N
O•
se:.
8 p
~"'
-„g N
§=
Angliában. Bp., 2005. Bónis György: A jogtudó értelmiség a ilözépkori Nyugat- és Közép Európában. Bp. 1972. (1997 .)
164
165
Bozóh'Y Edina: „A. Grál-legenda eredete", Világosság (1972) 11: 663-670. Brown, Peter: Az eur6pai kereszténység kialakulása. flp.: 1999. Butlin, R. A.: - Dodgshon, R. A„ Európa történeti földrajza . Budapest, 2006. Canning, Joscph: A középkori politilwi go11dolkodás törltnete 300-1450. Bp.: 2002. Churchill, Winston: Az a11gol ajkú népek története. Bp.: 2004. Davis, R. H. C.: A normannok . .\fítosz és t•a/6ság. Bp.: 2002. Dawson, Christopher: Európa születése. Bp.: 1941. Dixon, Philip: Britek, Fra11kok, Viki11gek. Bp. 1989. Duby, Georges •szerk.): Franciaország története. I. Budapest, 2005. Duby, Georges: Katedrálisok kora. Bp. 1984. Eur6pa ezer éve: a középlwr. 1-11. Szerk. Klaniczay Gábor. Bp.: 2004. Förster, s. - M. Pöhlmann - D. Walter: A világtöl'ténelem nagy csatái. Bp„ 2003. Gerics József: f(orai rendiség Európában és Magyarországon. Bp.1987. Heussi, Karl: Az egylldztörU11et kézikönyve. Bp.: 2000. Katus László: A llözépkor lörténete. Pécs-I3p.: 1999. Kiss Sándor: Elfeledett ét'századok. Az angolszász Anglia története. Máriabesnyő-Gödöllő, 2010. Klaniczay Gábor: Az 1tralkod6k szentsége a középkorban. Bp.: 2000. Középkori egyetemes történelem (Térképuázlatok gyújteménye). Szerk. Szántó Richárd. Szeged-Miskolc, 2006. f(özépkori egyetemes történeti szöi·eggyíijtemény. Szerk. Sz. Jónás Ilona. Bp. 1999. Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Budapest, 1978. Le Goff, j acques: Az értelmiség a középkorban. Bp„ 1979. MacFarlane, Alan: Az angol indit'idualizmus eredete. Bp. 1993. Matthew, Donald: A középkori Eur6po atlasza. Bp. 1989. Maurois, André: Anglia története. Bp. é. n. Moody, T.W. - Martin, F.X.: Írország története. Bp„ 1994. Németh Eszter: „A nagy összeírás Hódító Vilmos korában", Statisztikai szemle 78 (2000) 1: 47-52. Pirenne, Henri: A középkori gazdaság és társadalom története. Bp. 1983. Pollard, A. j .: Anglia története. Bp„ 1916. Posán László: A llözépkori Európa, Debrecen, 2010. Pounds, NormanJ. G.: Európa törté11etiföldrajza. Bp„ 1997. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Bp„ 1995. Regan, Geoffrey: Oroszlá11sz(vÍlek. Bp„ 2007. Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Bp. 1987. Rázsó Gy.: „Oroszlánszív!í Richárd", ln: Történelmi melléknevek: l!,gyetemes és magyar történelmi életrajzok. Szerk. Horváth Hona. Budapest, 2006. Reston, James: Isten katonái. Bp„ 2001. Rowley, Trevor: A narmamzok. Debrecen, 2008. Seignobos, André: A francia nemzet őszinte története. Bp. 1935. Szántó György Tibor: „Magna Carta", Rubicon 6 (1995) 9: 4-6. Szántó György Tibor: „A hódító normann : 1. Vilmos, 1027-1087", Ln: Koronás portrék. Szerk. Szvák Gyula. Bp.: 1987. 11-34. Szántó György Tibor: Anglia története. Bp. 1985.; 1999.
Acta o/ Henry 11 and Richard ! . Ed. J. C. Holt - R. Mortimer. London, 1986. [Eynshami Ádám] Adam of Eynsham: Magna Vita Sancti Hugonis: the Life of St. Hugh of Lincoln (Oxford Medieval Texts) Vol. 1-II. Eds. D. L. Douie, D. H. Farmer. Oxford, 1961. Adam of Eynsham: Magna vita S. Hugo11is episcopi Lincolniensis : from mam4:!cripts in the Bodleian Library. Ed. ]. F. Dimock. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series/The Chronicles and Memorials of Great Britain and lrcland during the Middle Ages, published under the direclion of the Master of the Rolls, 37 .) London, 1864. [k:thelweard] The Chronicle ofIEthe/weard. Ed. A. Campbell. London, 1962. Rievaulx-i Ailred/Aelred: De Sanctis Ecclesiae Haugustaldensis„. Libellus. Ed. J. Raine. London, 1864. Rievaulx-i Ailred/Aclred: Relatio de Standardo, In: Chronicles of the Reigns of Stephen. Henry TI and Richard !. Vol. I-I'/. Ed. Richard Howlett. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 82.) London, 1884-89. Rievaulx-i Ailred/Aelred: De Vita et Miraculis Edwardi Confessoris. Ed. R. Tuysdcn. In: Historiae Anglicanae Scriptores. Vol. X. London, 1652. (Tewkesburyi Alan] Alan of Tewkesbury: Alani prioris cantuariensis postae abbalis te1i·kesberie11sis scripta quae extant. In: 1\.faterialsfor the History ofThomas Becket, archbishop o/ Canterbury. Eds. J. C. Robertson, j. B. Sheppard. Vol. 1-Vll. (Rcrum Britannicarum medii Aevi Scriptorcs. Rolls Series, 67.) London, 1875-85. Vol. II. [Tewkesburyi Alan] Vita Sancti Thomae [a Becket]. ln: Patres Ecclesiae Anglicanae. Ed. J. A. Giles. London, 1843. Ambroise: J:Estoire dP la G11erre Sainte. Ed. G. P.dris. Paris, 1897.
166
167
Szántó Richárd. „A Brit-szigetek", ln: Eur6pa és Magyarország Szent lstt·á11 korában. ~zt•rl,. Kristó Gyula és ~1akk Ferenc. Szeged, 2000. 139-54. Szántó Richárd: „Az özvegyasszonyok új házasságának szabályozása Angliában a l
II. IDEGEK !\!'ELVŰ MCVEK
11. i. FORRÁSOK
Ambroise: Tlze Crusade ofRichard Lionheart. Trans. M. j. Hubert,]. La Monte. New York, 1941. The Anglo-Saxon Chronicle: a Co/laboralfre Edilion. Ed. D. Dumville - S. Keynes. Woodbridge, 1983. The Anglo-Saxon Chronicle According /o tlze Several Original Aulllorilies. Ed. Benjamin Thorpe. Vol. !-II. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 23.) London, 1861. TheAnglo-Saxon Chronicle. Transl.j. Jngram. London, 1912. The Anglo-Saxon Chronicles . Ed. M. Swanton. London, 1996. Annales Anglosaxonici breves, A. D. 925-1202. Ed. F. Liebermann. Strassburg, 1879. Annales Cambriae. Ed. ]. Williams. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Scries, 20.) London, 1860. Annales de l'abbaye Saint-Pierre de]umieges: Chronique universelle des origines au XJJ• siecle . Ed. Jean Laporte. Rouen, 1954. Annales monastici. Ed. H . R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis series, 36.). London, 1864-9. [Annales de Bttrlon; Annales monaslerii de Tlleokesberia; Annales monasterii de U-averleia, A.D. 1- 1291. ; Annales Monasterii de Wintonia, 519-1277; Annales de Margam] [Yorki Névtelen] Anonymous of York: De consecratione pontificum et regum. ln: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, Libelli de lite imperatorum et pontificum saeculis XI. et XII. conscripti. Vol. l-IIl. Ed. E. Dümmle1; E. Sackur. Hannover, 1891-97. Vol. TII. Arab Historians of lile Crusades. Transl. E. ]. Costello. Ed. E Gabrieli. London, 1984. [Baldricus, Dot érseke/Bourgueil apátja] BadrÍ/Baudri de Bourgueil: Carmen CXCV!. ln: Les CEuvres poeliques de Baudri de Bourgueil, 1046-1130. Édition critique publiée d'apres le manuscrit du Vatican par Phyllis Abrahams. Paris, 1926. [Peterborough-i Benedek] Benedict of Peterborough: Passio Sancti Thomae Canluariensis, ln: Materialsfor tire History a/ Thomas Becl1et, Vol. II. [Peterborough-i Benedek:] Gesta regis Henrici Seczmdi Benedicti Abbatis. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores . Rolis Series, 49.) Vol. I- I!. Ed. W. Stubbs, London, 1867. Beno1t de Sainte-Maure/More: Chronique de Ducs de Normandie. [LEstoire des Ducs de 1Vorma11die] Ed. E Michel. Vol. 1- lll. Paris, 1836-43. Bracton, Henry de, Henrici de Braclon De legibus el consuetudini bus Angliae Libri quinque in irarios tractalus dislincli. Ed. T. Twiss. Vol. I-V!. London, 1878-83. Bracton on the Lau·s and Customs of England. 1l'anslated, with revisions and notes, by Samuel E. Thorne. Vol. !-II. Cambridge, Mass„ 1968. „The Brevis Relatio de Guillelmo nobilissimo comite Normannorum, Written by a Monk of Battle Abbey." ln: Chronology, Conquesl, and Conjlicl in Medieval England. Ed. Elisabeth M. C. van Houts. (Camden Fifth Series 10, Camden Miscellany 34.) London, 1997. Clzurclz Historians of England: Pre-Reformalion Series. Ed. ]. Stevenson. Vol. I-V. London, 1853-58. Clzronica ]ohanizis de Oxenedes. [John of Oxnead] Ed. Thomas Wright. London, 1859. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolis Series, 13) Clzronica maiorum et i:icecomilum Londoniarum, 1188-1274. ln: Liber de Antiquis Legibus. Ed. Thomas Stapleton. London, 1846. (Camden Society, 34.)
168
John Capgrave: The Cilronic/e of England. Ed. Francis Charles Hingeston, London, 1858. . . (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolls Series, 1) Chronicles of the Reigns of Stephen, Henry II and Richard l. Vol. 1- IV. (Rerum Bntanmcarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 82.) Ed. Richard Howlett, London, 1884-87. [Gesta Stephani regis Ang/orum; Richard of Hexham: Historia Ricardi Prioris Ecclesiae l/auguslaldensis Degeslis regis Stephani it de be/lo de standardo (1135-39). }orda~ Fantosme: Chronique de /aguerre entre les Anglois et les Ecossois; Richard of Devizes: De
rebus geslis Ricardi Primi] Chronicles and Memorials of lhe Reign of Richard [. Vol. !-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolls series, 38.) London, 1864-65. Chronicle of Bury St. Edmunds, 1212-1301. Ed. Antonia Grandsen. London, 1964. Tire Clzronicle of tlie Abbey of Bury St Edmunds. Eds. D. Greenway, J. Sayers. Oxford, 1989. The Chronicle of Balt/e Abbey. Trans. Eleanor Searle. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1.98~. . Chro11icles of the Crusades: contemporary narratives. [Chronicon de rebus gestis Ricardi prnm I Richard of Devizes - Geoffrey de Vinsauf's Chroniclc of Richard the First's Crusade] Ed. „ Heny Bohm. London, 2004. Chronicon Monasterii de Abingdon. Vol. I- Il. Ed. J. Stevenson ((Rerum Britannicarum medu aevi Scriptores. Rolis Series, 2.) London, 1858. Chronicon Monaslerii de Bella. Nunc primum typis mandatum. Ed. J. S. Brewer. London, 1846. Chron.icon de Geslis Normannorum in Francia. ln: Lamberli S. Audomari Canonici Liber Floridus: Chron.icon ab Anno 1189 ad 1556 ex Registro Fratrum Minorum Londiae [Chronicle of the Grey Friars of London] ln: Monumenta Franciscana. Vol. 1-Jl. Eds. J· S. Brewer, R. Howlett. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptorcs. Rolis Series, 4) London,
1858-1882. Chronicon vulgo dictum clwonicon Thomae ~lles, In: Annales Monastici. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls series, 36). London, 1864-9. . Chroniques Anglo-Normandes. Recueil d'extraits et d'écrits relatifs a l'histoire de Normandie et d'Angleterre pendant les 11' et 12' siecles; publié, pour la premiere fois, d'apres.les manuscrits de Londres, de Cambridge, de Douai, de Bruxelles et de Paris. [De gestis Hereu:ardi Saxonis; De inventione sanclae crucis Walthamensis; Du roi Gtúllaume d'Angleterre; Vita Haroldi) Vol. I-III. Ed. E Michel. Roucn, 1836-40. Chroniques d'Anjou. Ed. Paul Marchegay. Cambridge, 2010. [Chronica degeslis con.sulum Andegavorum; Historia Gaufredi Duci s Normannorum et Comilis Andegavorum, auctore fohanne, monacho majoris monasterii; Historia Comilum Andegavensium, auclore Thoma Pactio, Lochensi priore; Hisloria abbrez;iata Consulum Andegavorum, auctore f ohanne, monacho majoris monasterii) Chronique du religieux de Sainl-Denys. Vol. I-Vl. Ed. L. Bellaguet. Paris, 1839-52. Chroniques des comtes d'Anjou, Ed. P. Marchegay, A. Salmon. Paris, 1871. . . Chroniques des comles d'Anjou el des seigneurs d'Amboise. Ed. L. Ilalphen, R. Poupardm. Paris, 1913. Cnutonis regis Gesta sive Encomium Ermnae reginae auctore monacho S. Berlini. (Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum 22.) Ed. G. H. Pcrtz. Hannovc1; 1865. [1993]
169
Codex authograplzus bibliothecae unfrersitatis Gandavensis. Ed. Albert Derolez. Ghent, 1968. Cod€X Diplomaticus !Evi Saxonici. Ed. J. M. Kemble. Vol. I-Vl. London, 1839-48. Tire Conquest of]erusalem and //ze Tlzird Cru.sade. Ed. Peter W. Edbury. (Crusade Texts ín Translation) Aldershot, 1998.
Tire correspo11dence of Tlzomas Becket, Arclzbishop of Canterbury, 1162- 11 70. Ed. Anne J. Duggan. Vol. I-Il. New York, 2000.
Councils a11d Ecclesiastical Documents Relating to Great Britain and Ireland. Ed. A. W. Iladdan, W. Stubbs. Vol. III. Oxford, 1871. Cowzcils and Synods tdllr otlrer Documents relating to tire English Clzurcll. Vol. 1-II. Eds. E M. Powicke, C. R. Cheney, D. Whitelock, M. Brett, C. N. L. Brooke. Oxford, 1964-81. Oxford, 1964. Tlze Crau:ford Col/ection of Early Clrarters andDocumen/s. Ed. A. S. Napier, W. H. Stevcnson Oxford, 1895. The Crusade and Death of Riclzard I. Ed. R. C. Johnston. (Anglo-Norman Text Society 17.) Oxford, 1961. Domesday Book sive Liber Censualis. Ed. A. Farley. London, 1783. Domesday Re-bound. London, 1954. Domesday Book: A Complete 1ra11slalion (Penguin C!assics). Ed. Geoffrey Martin. Harmondsworth, 2003. [St. Qucntin~ 'Sanctus Quintinus Dudo] Dudo[n] de St. Quentin: De moribus et actis primorum Norma11niae duwm auctore Dudone Sancti Quinlini decano [Dudonis gesta Normannorum] publiée par Jules Lair. Caen, 1865. [Ed. Felice Lifshitz, Toronto, 1996.] [St. Quentini/ Sanctus Quintinus Dudo] Tlze History of tlze Normans. Trans. E. Christiansen. Woodbridge, 1998. [Canterburyi Eadmer] Eadmeri Historia 1wt•orum in Anglia. Ed. M. Rule. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 81.) London, 1884. [Canterburyi Eadrner) Eadmer's History ofRecent Erents in Eng/and. Transl. G. Bosanquet. London, 1964. [Canterburyi Eadrner) Vita Sancti Wi/frid auctore Edmero. Life of Saint Vliljrid by Edmer. B. J. Muir, A. J. Turner. Excter, 1998. Encomium Emmae Reginae. Ed. A. Campbell. London, 1949. Encomium Emmae Reginae. Ed. C. N. L. Brooke, S. Keynes. Cambridge, 1998. English Historical Docmnents. Gen. Ed. D. C. Douglas. London, 1953-.: l. e. 500-1042. Ed. D. Whitelock. London, 1955. II.: 1042- 1189. Ed. D. C. Douglas, G. W. Greenaway. London, 1981.; III. 1189-1327: Ed. H. Rothwell, London, 1975. Eracles: T.:Estoire de Eracles empereur et la conqueste de la Thrre d'Outremer. ln: Recueil des lzistoriens des Croisades. Historiens orientaux. Vol. 11. Paris, 1859. [Roueni István] Étienne de Rouen: Draco normmmietts. Le Dragon Normand et aulres poemes d'Étienne de Rouen publiés par M. H. Omont. Rouen, 1884. Étiennc de Rouen: [Stephen of Rouen] Draco normaimicus. Steplzani Rotlzonzagensis monachi Beccensis poema 'Draco Nonnaimicus'. ln: Clzronicles of tlze Reigns of Stephen, Henry /J mzd Riclzard /. Ed. R. Howlett. Vol. IT. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptorcs. Rolis Series, 82.) London, 1882-86.
170
Gaimar, Geoffrey: Lestorie des Engles solum la translacion Mais tre Ceffrei Gaimar. [/.'fl's/1111 •' d1· ~ Engleis] Vol. 1-Il. Ed. '1'. D. Hardy, C. T. Martin. (Rerum Britannicarum medii acvi scriptores. Rolls Series, 91) London, 1888-89. Garnier/Guernes de Pont-Saint-~axence : La vie de sainl Thomas le Martyr. Ed. En11nan11t·I Walberg. (Les classiques fran~s du moyen age 77.) Paris, 1936. Garnier: Vie Saint Thomas le Marlyr de Cantorbire. Trans. janet Shirley. London, 1975. [Garnier/Guernes dc Pont-Saint-Maxence] La vie de Saillt Thomas de Canlerbury. Vol. 1- 11. Ed. Jacques 1: E. Thomas. Ktemata: Publiés sous la direction de II. Braet, vols. 15-16. l~ri s. 2002. [Giraldus Cambrensis/Gerald of Wales]: Giraldi Cambrensis opera. Ed. by J. S. Brewer. Vol. 1-VlTI. Ed. J. E Dimock, G. E Warner. London, 1861-1891. [Gemma Ecclesiastica;
1bpograp/zia Hibernica; Expugnatio Hibernica; ltinerariw11 Kambriae; Descriptio Kambriae; Liber de Principis Instruclione] The Historical Works of Giraldus Cambrensis, containing the 1bpography of Ireland and tlze History of tlze Conquest of lreland. Ed. T. Wright, R. C. lloare, T Foreste1; Lonbdon, 1863; New York, 1968.
Gaufridi comitis Andegai·ensis gesta adversus Danos Galliam infeslantes. Ed. J. Langcbek. (Scriptores rerum Danicarum rnedii A':vi, 2.) Hafniae, 1772. Geoffrey du Breuit'de Vigcois: Cllronica. Ed. P. Labbe. (:\lovae Bibliolhecae Manuscriptorum, 11) Paris, 1657. Geoffrey du Breuil'de Vigeois: Chronique. ln: Recueil des lzistoriens des Gaules et de la France. Nouvelle éd., publiée sous la direction de :\1. Léopold Delislc. Vol. XII„ XVlll. Paris, 1869-80. [Monmouth-i Galfréd) Geoffrcy of Monmouth: Galfridi [Monemutensis] Historia Britomtm. Ed. J. A. Giles. London, 1844. Geoffrey of Monmouth: Historia regum Britanniae. Tlze History of tlze Kings of Britain. Transl. L. Thorpe, Harmondsworth, 1966. [Giraldus Cambrensis 1Gerald of Wales] Tire ]oumey llzrouglz Wales and tlze Description of Wales. Trans. Lewis Thorpe. Jlarmondsworth, 1978. [Canterburyi Gervase] Gervase of Canterbury: Gesta Regum. ln: Gervasii Cantuariensis
Opera historica. Historical works, the Chronicle of the Reigns of Stephen, Henry II, and Richard !, by Gervase, the Monh of Canterbury. (Rerurn Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 73.) Vol. I-ll. Ed. W. Stubbs. London, 1879-80. [Tilburyi Gervase] Gervase of Tilbury: Excerpta ex Otiis imperialibus Gerrnsii Tilebtttiensis. (Rcrum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 66.) Ed. J. Stcvenson, London, 1875. Vol. III. [Tilburyi Gervase) Otia Jmperialia: Recreation for an f.!.'mperor. Eds. S. E. Banks, J. W. Binns. (Oxford Medieval Tcxts) Oxford, 2002.
Tlze Gesta Normannormn ducum of Williain ofjumieges, Orderic Vitalis, and Roberl of 1brigni. Vo!. I- I!. Ed. Elisabeth M. C. Van Houts. Oxford, 1992-95.
Gesta Stephani. Ed. K. R. Potter, R. H. C. Davis. Oxford, 1976. [Ranulph de Glanvill(e)] 1ractatus de Legibus et Consuetidinibus Regni Ang/iae qui Glam:il/a 11ocat11r. Ed. G. D. G. Hall. Oxford, 1965.
171
[Ranulph de Glanvill(e)] Tl1e Treatise on the Lau;s and Customs of tlze Rea/m ofEngland, commonly cal/ed G/anvill. Ed. G. D. G. Hall. Oxford, 1993. Edward Grim: Vita Sa11cti Tliomae Cantuarensis Archiepiscopi el Martyris, ln: Malerials for tlze History of Thomas Becket. archbishop of Canterbury. Ed. J. C. Robertson, J. B. Sheppard. (Rerum 13ritannicarum medii aevi Scriptores. Rolls Series, 67.) Vol. 1-Vll. London, 1875-85.
[Amiens-i Guido/Wido v. Guy d'Amiens] The 'Carmen de Hastingae proe/io' of Guy, Bishop of Amie11s. Ed. C. Morton, H. Muntz. Oxford, 1972. [Amiens-i Guido/Wido v. Guy d'Amiens] The Carmen de Hastingae Proelio of Guy Bislzop of Amiens. Ed. E Barlow. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1999. Guillaume le Breton / Guilelmus Brito (Armoricus): La Philippide. Gesta Phi/ippiAugusti regis Francorum. ln: CEuvres de Rigord et de Guillaume le Breton, historiens de Philippe Auguste. Publiées ... par H. E Delaborde. Paris, 1882-85. Guillaume le Breton: Continuation de la vie de Philippe 11 Auguste. Eds. E Guizot, R. Fougere. Clermont-Ferrand, 2003. Guillaume le Breton / Guilelmus Brito: La Philippide. Ed. E Guizot. Clermont-Ferrand, 2004. Guillaume le Breton: Phi/ippidos libri duodecim sive Gesta Philippi Regis Francia!. ln: Recueil des Historiens des Gaules. Ed. M. Bouquet. Vol. XVII. Paris, 1738. Guillaume le Breton: Historia de vita et gestis Phi/ippi Augusti Francorum Regis, post Rigordum, auctore Gulielmo Armorico. Willelmi Britonis, Armorici, Philippidos lib1i XII., sive gesta Philippi Augusti Regis Franciae versibus hcroicis descripta. ln: Histori
I.:histoire de Guillaume le Maréchal, Comte de Striguil et de Pembroke ... Poeme fran~ais inconnu, conservé dans un manuscrit de la Bibliotheque de Sir T. Phillipps, a Cheltenham. Ed. P. Meyer. Paris, 1891. History of William Marshal. Ed. A. J. Holden, D. Crouch, S. Gregory. Vol. 1- lll. London, 2002-07.
Histoire des ducs de Normandie et des rois d'Angleterre. Ed. E Michel. Paris, 1840. [Thomas of Elmham] Hisloria Monasteria S. Augustini Cantuariensis. Ed. C. Hardwick. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 8.) London, 1858.
172
Historia Monasterii S. Petri G/oucestriae. Ed. William Henry Hart. ln: Historia et Cartulari11111 Monasterii Sancti Petri Gloucestriae (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 33/1.) London, 1863-67. Raphael Holinshed: Chronicle. Ed. Allardyce &Josephine Nicoll. London, 1955. Bahá' ad-Din Ibn Shaddad: The Rare and Excellent History of Saladin . Ed. D. S. Richards. Aldcrshot, 2002. Ali ibn Muhammad al-Athir / Ali ibn al-Aszír: Extrait de la chronique intitulée Kame/-Altewrykh por !bn Alatyr. Eds. J. 'J: Reinaud, C. E Defrémery. ln: Recueil des hisloriens des Croisades. Historiens orientaux. Vol. 1. Paris, 1841. The Chronicle of Ibn al-Athir /or the Crusading Period/rom al-llamilfi'l-1/z'rikh. l-l!. Ed. D. S. Richards. (Crusade lexts in Translation 13, 15.) Burlington, 2006. /nstituta Cnuti aliorumque regum Anglorum. ln: Felix Liebermann: Gesetze der Angelsachsen. Vol. !-III. Halle, 1903-1916. !. [Richárd, aldgate-i kanonok] Itinerarium peregrinormn et gesta regis Ricardi (1187-99), auctore ut videtur canonico T. 1hnitatis Londoniensis. In: Chronicles and Memorials of the Reign of Richard 1. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 38.) London, 1864-65. Vol. 1. Itinerarium regis Ricardi et aliorum in terram Hierosolymorum. [korábban Galfridus de Vinosalvo-nak / Geoffrey de Vinsauf-nak tulajdonították] Ed. M. T. Stead. London, 1920. The Chronicle of the Third Crusade: The ltinerarium Peregrinorum et Gesta Regis Ricardi. Ed. Ed. Helen J. Nicholson. Stroud, 1997. Jean/Jehan de Joinville: Vie de saint Louis [Livre des saintes paroles el des bons faiz 11ostre roy sainl Looys]. Ed. J. Monfrin, Paris, 2002. Jean/Jehan deJoinville: Histoire de Saint Louis. Ed. N. de Wally. Paris, 1906. [Brakelondi Jocelin] The Chronicle ofJocelin of Brake/011d Mo11k of St. Edmundsbury: A Pictitre oj Mo nastic and Socia/ Life in tlze Xllth Century. Ecl. L. C. Jane. London, 1907. [Brakelondi Jocelin] ChronicaJocelini de Brakelonda de rebtts Gestis Samsonis Abbatis Monasterii Sancti Edmundi. Ed. John Gage Rokewode. (Camden Society, 13.) London, 1840.
[Worcester-i János] John [Florence] of Worcester: Clzronicon ex chronicis. The Chronicle ofJohn of Worcester. Ed. R. R. Darlington, P. McGurk. Oxford, 1995. John [Florence] of Worcester: Florentii Wigorniensis monachi 'Chronicon ex chronicis'. Ed. B. Thorpe. Vol. 1-ll. London, 1848-9. 1/ie Chronicle ofJohn of Worcester. Vol. II-III. Eds. R. R. Darlington,]. Bray, P. McGurk. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1995-98. [Salisburyi János] John of Salisbury: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et Martyris, ln: Materials for the History of Thomas Becket, Vol. II. John of Salisbury: Policraticus: Of the Frivolities of Courtiers and the Footprints of Philosophers . Ed. Cary J. Nederman. Cambridge, 1991. John of Salisbury: Policraticus: De Nugis Curialium et Vestigiis Philosophorum. Ed. C. C. J. Webb. Oxford, 1909. John of Salisbury: Historia Pontificalis. Ed. Marjorie Chibnall. Oxford, 1986.
173
Tl:e Letters of Lanfranc, Archbisilop of Canterbury. Ed. H. Clove1; M. Gibson. (Oxford Medieval 'lexts) Oxford, 1979. Laws of tile Kings of Engla11d /rom Edmund to Henry J. Ed. A. J. Robertson. Cambridge, 1925. Leges EdU'ardi Confessoris. ln: Felix Liebermann (ed.): Über die Leges Edwardi confessoris. Halle, 1896. Leges Henrici Primi. Ed. L. J. Downer. Oxford, 1972. Liber Eliensis. Ed. E. 0 . Blake. London, 1962. Liber monasterii de Hyda: comprising a chronicle of the affairs of England, from the setllement of the Saxons to the reign of King Cnut ; and a chartulary of the abbey of Hyde, in Hampshire, A.D. 455-1023. Ed. E. Edwards. (Rerum Btitannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 45.) London, 1866. Liber Niger Scaccarii. Vol. I-11. Ed. T. Hearne. London, 1774. Liber Vitae ecc/esiae Dunelmensis. Ed. H. Sweet. (The Oldest English Texts. Early English Texts Society LXXXIII.) London, 1885. Lije of King Edward Who Rests at Westminster. Ed. F. Barlow. Oxford, 1992. Marmoutier-i János: Historia Gaufredi ducis Normannorum, et comitis Andegavorum, ln: Cilroniques des comtes d'Anjou et des seigneurs d'Amboise. Ed. L. Halphen, R. Poupardin, Paris, 1913. 170- 231. Nonnan Conquesl of England: Sources and Documents. Ed. R. A. Brown. London, 1996. Ordericus Vitalis: The Ecc/esiastical History of Orderic Vita/is. Trans. M. Chibnall. Vol. I-VI. Oxford, 1969-80. [Ordericus Vitalis] Orderici Vitalis Angliagena Coenobi Uticensis Monachi Historia Ecclesiastica. Libri XIII. Ed. A. Le Prévost. Paris, 1838-55. [Matthew Paris] Chronica Majora Mattlzaei Parisiensis . Vol. !-VII. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls series, 57.) London, 1872-83. [Matthew Paris] Matthaei Parisiensis Monachi Sancti Albani Historia Anglorum, siue, ut t'u/go dicitm: Historia minor. ftem, ejusdem Abbreviato chronicornm Angliae„ Vol. I- ll1. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 44.) 1-3. Ed. E Madden. London, 1866-69.
Tl:e Peterborough Chronicle. Chronicon Angliae Petriburgense. Ed. J. A. Giles. London, 1845. The Peterborough Chronicle, 1070-1154. Ed. Cecily Clark. London, 1970. Pierre de Blois / Petrus Blesensis /Archdeacon of Bath: Epistolae. ln: Recueil des Historiens des Gaules. Ed. M. Bouquet. Vol. XIX. Paris, 1738. Pierre de Blois: Opera Omnia. Vol. I-rv. ln: Patres Ecclesiae Anglicanae. Ed. J. A. Giles. London, 1843. The Pla11/agenet Oironicles. Ed. E. M. Hallam. London, 1986. [Matthew Paris] The fllustrated Chronicles of MattheU' Paris: Obserrntions of Thirteenth-century Life, Ed. R. Vaughan. Stroud, 1993. PlacitaAnglo-Normannica. Ed. M. M. Bigelo\v. London, 1879. Placitorum in domo capitulari ílkstmonasteriensi asservatorum Abbreviatio. Iemporibus regum Ric. 1, ]ohann„ Henr. l!L Edu;. !, Edu: II. London, 1811. Quadrilogus . Vita S. Thomae, seu Quadrilogus. A life of Thomas Becket by a monk of Evesham. Materialsfor lile History ofThomas Becket, Vol. IV
174
[Diceto-i Radulf] Ralph of Diceto: Ymagines ltistoriarum, ln: Radulphi de Diceto deca11i Lundoniensis Opera J-listorica. Vol. I-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 68.) London, 1876. [Diceto-i Radulf] Ralph de Diceto: Abbm:iationes cl1ronicorum l n: Radu/phi de Diceto deca11i Lundoniensis Opera Historica. Vol. I-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 68.) London, 1876. Ralph/Radulphus (of) Niger: Chronicon. Ed. R. Anstruther. London, 1851. Recueil général des chartes anglo-saxonnes: Les saxons en Angleterre, 604-1061. Ed. H. Pierquin. Paris, 1912. Recueil des actes des ducs de Normandie de 911 a1066. Ed. M. Faroux. Caen, 1961. [Coggeshall-i RadulfJ Ralph of Coggeshall: Radulp/ii de Coggeshall Chronicon Anglicanum. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 66.) Ed. J. Stevenson, London, 1875. [Thomas Agnellus: Sermo de Morte et Sepultura Henrici Regis junior] Royal Writs in Englandfrom the Conquest to Glanvill. Ed. R. C. Van Caenegem. London, 1959. Recueil d'annales angevines et vend8moises. Ed. L. Halphen. Paris, 1903. [Devizes-i Richárd] Richard of Devizes: De rebus gestis Ricardi primi. The Chronicle of Richard of Devizes: Concerning the Deeds o/ Richard the Firs/, King of England, also, Richard of Cirencester's Description of Britain. J. A. Giles. London, 1841. [Devizes-i Richárd] Richard of Devizes: Cronicon Richardi Dfrisensis de tempore Regis Richardi Primi. Chronicle. Ed. J. T. Appleby. London, 1963. [Richard fitzNigeVfitzNeaVfitzNeale] : De necessariis observantiis Scaccarii dialogus qui t·u/go dicitur Dia/ogus de Scaccario. 1'he Course of the Exchequer by Richard San o/ Nigel. Ed. C. Johnson. London, 1950. Richard fitzNigel: Dialogus de Scaccario. The course of tlie Exchequer by Richard, Fitz Nige/. and Constitutio domus regis. The Establishment of the royal househo/d. Ed. C. Johnson. Oxford, 1983. Richard fitzNigel: Dialogus de Scaccario. The Dialogue of the Excilequer and Constitutio Domus Regis: the dialogue of the Exchequer, and the disposition of the King's household. .Eds. Emilie Amt, S. D. Church. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 2007. [Gloucester-i Róbert/Robert of Gloucester] Metrical Chronicle of Robert of G/oucester. Vol. 1-II. Ed. W. A. Wright. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 86.) London, 1887.
Royal and Otlzer Historical Letters fllustratii'e o/ the Reign of Henry Jl /rom the Originals in tlze Public Record Office. Ed. W. W. Shirley. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 27.) London, 1862-66. [Cirencester-i RichárcVRichard of Cirencester] Ricardi de Cirencestria Specu/um Historicale de geslis Regum Angliae. Vol. I-II. Ed. J. E. B. Mayor. 2 vols. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 30.) London, 1863-1869. Rigord: Gesta Phi/ippi Augusti, Francorum Regis. ln: Recueil des Historiens des Gaules . Ed. M. Bouquet. Vol. XVII. Paris, 1738. Rigord: Gesta Philippi Augusti, Francorum Regis. ln: CEuvres de Rigord el de Gzállaume le Breton, historiens de Philippe Auguste. Publiées „. par H. E Delaborde. Paris, 1882-85. Rigord: La vie de Philippe fi Auguste. Eds. E Guizot, R. Fougere. Clennont-Ferrand, 2003.
175
Regesla Regum Anglo-Normannontm: The Acta of William !, 1066-1087. Ed. David flates.
Prioris Hagustaldmsis; Symeonis monaclms Dunelmensis de Dunelmensi Ecc/esia] E
Publisher: Oxford, 1998.
Regesla regwn anglo-normamiorum, 1066-1154. [Regesla Willelmi Conquestoris et Wi//elmi Rufi, 1066-1100.; Regesta Henrici Primi, 1100-1135.; Regesta Regis Steplza11i ac Mathildis bnperatricis ac Gaufridi el Henrici Ducum Normannorum, 1135-1154.] Vol. 1-IV. Eds. H. A. Cronne, R. H. C. Davis, H. V-1. Caerless Davis, R.J. Whitwell, Charles Johnson. Oxford, 1903-69.
1882--85.
[Durhami Simeon] Libelltts de exordio atque procursu istius, hoc est Dunhelmensis, ecc/esie. 'fract on the origins and progress of this the Church of Durham. Ed. D. Rollason. Oxford, 2000. Sugcr / Sugerius, Abbas S. Dionysii: Vita Ludot'ici Grossi Regis. ln: CEuvres completes. Paris, 1867.
[Torigni Róbert] Robert dc Torigni/Robert de Monte: Chronica Roberti de Torigneo, Abbatis Monasterii Sancti Michaelis in Periculo Maris. [Gesta Normannorum Ducum] ln: Chro11icles of the Reigns of Stephen, Henry 11 and Richard !. Vol. IV. Robertde Torigny: Chronique. Ed. L. Delisle. Vol. !- II. Rouen, 1873. Robert de Torigny: Ex Roberti Abbatis de Monte Appendice ad Sigebertum. Thc chronicles of Robert de Monte. Ed.]. Stevenson. (The Church historians of Englan, Vol. IV., Part II) London, 1856. [Hovedeni Roger] Rogcr of Howdcn/Iloveden/Rogerus de Huoedene): Chronica Magistri Rogeri de Houedene. Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi. Vol. 1-IY. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 51.) London, 1868-71. Pontigny Roger: Vita S. Tlzomae, Contuarensis Archipiscopi et Martyris. ln: Materialsfor the History of Thomas Becl1et, Vol. IV. [\.Vendower-i Roge1:/Roger Wendower] Rogeri de Wendover Liber qui dicitur Flores Historiarum ab Anno Domini JVICLIV. Vol. I- lll. Ed. H. G. Hewlett. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Serics, 84.) London, 1886-89. [Roger of Wendower] Rogeri de ~éndover Flores Historiarum. Roger of Wendover's Flowers of History, Comprising the History of England [rom the Descent of the Saxons to A.D. 1235. Ed. ]. A. Giles. 1- 11. London, 1849. Reprint Lampeter, 1993. Recueil des actes de Henri 11, roi d' Angleterre et duc de Normandie, concernant les provinces fran~aises et les affaires de France. Vol. 1-IY. Ed. L. Delisle, E. Berger. (Academie des Inscriptions et Belles-Letters: Chartes et diplomes relatifs a l'histoire de Francc) Paris, 1909-47.
Tl1e Red Booli of the Exc/1eque1: Liber rubeus de sacario. Vo!. !-III. Ed. H. Hall. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 99.) London, 1896. Scriptores rerumgestarum Willelmi Conquestoris. Ed. I. A. Giles. [Widonis Carmen de Hastingae
proelio; Anonymi auctoris Brevis relatio de origine Willelmi Conquestoris; Charta Willelmi Bastardi Conquestoris A11gliae; Excerpta de vita Willelmi Conquestoris; De morte Wil/elmi Conquestoris; Hymnus de morte Wi/lelmi Conquestoris; Gesta Wi/lelmi Ducis Nonnannomm el Regis Anglontm, a Willebno Pictaviensi, scripta; Du roi Guillaume d'Angleterre; Le dit de Giii/laume d'Angleterre] London, 1844. Select Docmnents of English Constitutional History . Eds. G. B. Adams, H. M. Stephens. London, 1901.
[Dttrhami Simeon] Simeon of Durham: A History of lile Church ofDurham. Trans. J. Stevenson. London, 1853. Reprint Lampeter, 1988. [Dttrhami Simeon] Symeonis monachis opera omnia. [Symeonis monachis Dunelmensis Historia
regu111 Anglomm et Dacorum / Historia de gestis regum Anglomm cum continuatione foh.
176
Suger: Vie de Louis le Gros par Sug1tr, suivie de l'Histoire de Roi Louis VII. Ed. A. Molinier. P.aris, 1887. Suger: The Deeds of Louis tl1e Fat. Ed. R. Cusimano, J. Moorhead. Washington, D. C., 1992. La tapisserie de Bayeux. Ed. D. M. Wilson ; lntr. par G. Duby. Antwerpen, [1985]. The Bayeux Tapestry . A comprehensive survey by Sir Frank Stenton, general editor, Simone Bertrand, George Wingfield Digby, Charles H. Gibbs-Smith, Sir James Mann, John L. Nevinson and Francis Wormald. London, 1957.
The Bayeux tapestry and the Norman invasion. With an introduction and a trans/ation /rom the contemporary account of William of Poitiers . Ed. L. G. M. Thorpe. London, 1973. The Bayeux tapestry: new i11terpretations. Eds. M. K. Foys, K. E. Overbey, D. Terkla. Woodbridge, 2009.
Thömas Saga Erkibyskups. Vol. I-11. Ed. Eirikr Magnusson. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 49.) Ed. W. Stubbs. London, 1875-83. The Lives of Thomas Becl1et. Ed. Michael Staunton. (Manchester Medieval Sources) Manchester - New York, 2001. Nicholas Trivet: Annales sex Regum Angliae, 1135-1307. Ed. T. Hog. London, 1845. Vita Aeduuardi Regis qtti apud Westmonasterium requiescit. ln: Lives of Edu:ard the Confessor. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 3.) London, 1858.
Vita Aedwardi Regis. Ed. F. Barlow. London, 1962. The Life of King Edward u·ho Rests at Westminster. Ed. E Barlow. Oxford, 1992. Vita Haroldi: the Romance of the Life of Harold, King of England . Ed. W. de Gray Birch. London, 1885.
[Guisborough-i Valter] Walter of Guisborough, Chronicle. Ed. H. Rothwell. London, 1957. (Camden Series, 89) [Coventryi Valter1Waltcr of Coventry] Memoriale Fratris Walteri de Coventria. The Historical Collections of Walter of Coi·entry. Vol. I- 11. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 58. London, 1872-73. [The Chronicle of Barnu:ell Prioryl Wace (Bayeux-i): Le Roman de Rou et des D11cs de Normandie; ... publié pour la premiere fois, d'apres les manuscrits de France et d'Angleterre, avec des notes ... par F. Pluquet. Yol. 1- II. Rouen, 1827. Wace: Roman de Rou et des ducs de Normandie. Vol. 1-III. Ed. A. J. Holden. Paris, 1970- 1973. Wace: Roman de Rou. Transl. Gwyn Burgess. Ed. A. J. Holden. Jersey, 2002. Wace: Le Roma:n de Brut. Ed. 1. Arnold. Paris, 1938-40. Wace: Arthurian chronic/es. Wace and Layamon. Trans. E. Mason. Toronto, 1996. Walter Map: De Nugis Curialium (Courtiers' Trifles). M. R. James, C. N. L. füooke, R. A. B. Meyers. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1983.
177
[Walter MapJ Gualleri Mapes De Nugis Curialium Distinctiones Quinque. Ed. T. Wright. (Camden Society, 50) London, 1850.
William Fitzstephen: Tire Life andDeath o/Tlromas Becket. '!l·ans. G. Greenaway. London,
The Wallham Clrronicle: An Account of the Discovery of Our Holy Gross at Montacute and Jts Omt"eyance to Wa/t/1am. Eds. E. Watkiss, M. Chibnall. (Oxford Medieval Texts) Oxford,
Wille/mi Conquestoris Leges. Norman-Fr: and Lat. Diplomata. Lat. (Patrologire Cursus Completus. Series latina, tom. 149.) Ed. j . P. Migne. Paris, 1863.
1961.
1994.
Tl:e Chro11icles of IA-áltham. Vol. I-III. Ecl. G. R. Gleig. London, 1835 (2010). [Canterburyi Vilmos/\\'illiam of Canterbury]: Vita et Passio S. Tlromae, Auctore Wif/elmo, Afonaclro Ca11tuarie11si, .'\.firacularum gloriosi ;;wrtyris Tlromae Ca11hwrie11sis Archiepiscopi, ln: Materia/s for the llistory of Thomas BEcket, Vol. I. Oumiéges-i Vilmos.-William of Jumiéges/Guillelmus Gemeticensis] Gesta Normannorum ducum. Ed. J. Marx. Rouen, 1914. [Malmesburyi Vilmos /William of Malmesbury] Wil/elmi Malmesbiriensis Monachi Degestis regum A11glorum libri quinque: Historiae nove/lae libri tres. Ed. W. Stubbs. 1- ll. London, 1887- 9.
[Malmesburyi Vilmos]: Wil/elmi Ma/mesbiriensis Monachi de Gestis Pontificum Anglorum libri quinque. Vita S. Aldhebni. Vita S. Wulstani Episcopi Wigorniensis . Ed. N. E. S. A. Hamilton. (Rcrum Dritannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 52.) London, 1870. [Malmesburyi Vilmos]: Tire Vita Wulfstani of William ofMalmesbury: to u·hich are added the exla11t abridgements of tllis work ami the miracles and translation of St. W11ljsta11. Ed. R. R. Darlington. London, 1928. [Malmesburyi Vilmos]: Gulielmi Afalmesbiriensis Gesta Regum A11glorum atque Historia Novella. London, 1840. [Malmesburyi Vilmos]: Historia noi·ella. Ed. K. R. Potter. London, 1955. [Malmesburyi Vilmos]: William ofMalmesbury's Chronicle of tire Kings of E11gland. Transl. J. A. Giles. London, 1847. [Malmesburyi Vilmos]: William ofMalmesbury's Life of Saint Wttlstan, Bislrop of Wórcester. Ed. J. H. F. Peile. Oxford, 1934. Reprint Lampeter, 1996. [Ma lmesburyi Vilmos]: Gesta Regum Anglorum: The History of tire English Kings. Vol. I-JT. Eds. R. A. B. Mynors, R. M. Thomson, M. Winerbottom. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1998. [Newburgh-i Vilmos/William of Newburgh]: Historia rerum Anglicarum Wilhelmi Parvi. ln: Chronicles of tire Reigns of Stephen, Henry fi and Richard J. (Rerum Britannicarum mcdii aevi scriptores. Rolis Serics, 82.) Ed R. Howlett. London, 1882-86. William of Newburgh: 11ze History of EnglishAffairs. Ed. P. G. Walsh, M. J. Kennedy. Warminstcr, 1988. William of Newburgh: Historia rerum Anglicarum. Ed.]. Stevenson. London, 1856. illetve In: The Clrurc/1 Historians of Eng/and. Vol. I\'. Part II. Ed. ]. Stephenson, Scotl McLetchie. London, 1861. [Poitiers-i Vilmos. Gulielmus Pictavensis] William of Poitiers: Tire'Gesta Guillelmi' of Wi/liam of Poitiers. Ed. R. H. C. Davis, M. Chibnall. Oxford, 1998. [Westminsteri Máté/Matthew of Westminster], Ftores lristorianmr. 1- 111. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum mcdii aevi Scriptores. Rolis Series, 95.) London, 1890. [FitzStephen Vilmos] William FitzStephen: Vita Sancti T/lomae Ca11tuare11sis Arcl1iepiscopi et Martyris, A1tclore Willelmo filio Stephani, In: Materialsfor tire History of Thomas Becket, Vol. III.
178
II. ii. SZAKIRODALOM
Abbott, Eclwin A.: St. Thomas of Canterbury: His Death a11d Miracles. Vol. !- II. London, 1898. Adam, R. J.: A Omquest of England. London, 1964. AJ len Brown, Reginald.: Tlle Normans and the Norman Canquest. London, 1985. Altschul, Michael: Anglo-Norman England, 1066-1154. London-Cambridge, 1969. Amt, Emilie: The Accession of Henry II in England: Royal Govermne11t Reslored, 1149-1159. Woodbridge, 1993. Appleby, John T.: England without Richard, 1189-99. London, 1965. Appleby, ]. T.: Henry!!, tire Vanquished King. London, 1962. Archer, Thomas A.: The crusade ofRichard !, 1189-92. London, 1912. Ashley, Maw·ice: Tlze Life and Times of King John. London, 1972. Astill, G. - A. Grant (cds.): The Countryside ofMedieval E11gland. London, 1988. Aston, T. H.: Landlords, peasa11ts and po/itics in mediewl England. Oxford, 1987. Aurell, Martin: !:Empire des Plantagenét, 1154-1224. Paris, 2003. Bachrach, Bernard S.: „Henry IT and the Angevin Tradition of Family Hostility", Albion 16 (1984) 2 : 111-130.
Bachrach, Bernard S.: ,;rhe Idea of the Angevin Empire", Albio11 10 (1978) 4: 293- 299. Bagley, ]. ].: Historical Inlerpretation. Vol. 1. Sources ofEnglish medieval history, 1066-1540. London, 1971. Barber, Richard: Henry Plantagenet: A Biography of He11ry 11 of England. Woodbridge, 2001. Barber, Richard: 11ze Deuil's Crown: History of Henry 11 and His Sons. London, 1997. Barlow, Frank: Edward tire Conjessor. London, 1970. Barlow, Frank: Tire English Church 1066-1154. London, 1979. Barlow, Frank: Tire Feudal Kingdom of England, 1042-1216. London, 1972. BarlO\v, Frank: Thomas Becket. Berkele)\ 1986. Barlow, Frank: William Rufus. London, 1983. Barlow, Frank: Wi/liam tire Co11q11eror. (Yale English Monarchs). New Ilaven - London, 1999. BarlO\v, Frank: Tire Norman Conquest and Beyond. London, 1983. Barrow, G. W. S.: Feudal Britain: tire Completion of tire MedievaL J(ingdoms, 1066-1314. London, 1956.
Bartlett, Robert: England tmder the Norman and A11geci11 kings, 1075-1225. Oxford, 2002. Bates, David - Anne Curry (ed.): England and Normandy in tire Middle Ag~s. London, 1994. Bates, David: „Normandy and England after 1066", English Historical Review 104 (1989) 851-80.
179
Bates, David: Normandy before 1066. London, 1982. Bates, David: William the Conqueror. Stroud, 2004. Bean, j. M. W.: From Lord to Patron. Lordship in Late Medieval England. Manchester, 1989. Bolton, ]. L.: The Medieval English Economy, 1150-1500. London, 1980. Bouard, Michel de: Gui/laume le Conqérant. Paris, 1958. Bouet, Pierre: The Bayeux tapestry: embroidering thefacts of history. Caen, 2004. Boussard, Jacques: Le comté d'Anjou sous Henri P/antagenét et sesjils, 1151-1204. Paris, 1938. Boussard, Jacques: Le gouvernement d'Henri lI Plantagenet. Pati s, 1956. Boyle, David: Blondel's Song: the Capture, Jmprisomnent a11d Ransom of Richard the Lionheart. Harmondsworth, 2005. Bradbury, Jim: „Geoffrey V of Anjou, count and knight", In: The Idea/s and Practice ofMedieval Knighthood ill. Papers /rom the Fourth Strau:berry Hill Conference 1988. Ed. Christopher Harper-Bill - Ruth Harvey. Woodbridge, 1990. 21-38. Bradbuq~ Jim: The Battle of Hastings. Stroud, 2005. Bradbury, Jim: Stephen and Matilda: The Civil War of 1139-53. Stroud, 1996. Brand, Paul: TheMaking ojthe Common Lav.:. London, 1993. Brett, Martin: Tile English Church under Henry 1. Oxford, 1975. Britnell, R. H.: 17ie Commercialization of English Society, 1000-1500. London, 1992. Brooke, Chistopher: London 800- 1216: the Slzaping of a City. London, 1975. Brooke, Chistopher: The Saxon and Norman füngs. London, 1963. Brooke, Zachary Nugent: The English Clmrch and tlze Pa/;acy /rom the Conquest to the Death of John. Cambridge, 1931. Brooks, Frederick William: The Battle of Stamford Bridge. York, 1956. Broughton, Bradfrod B.: The legends o/ fí.ing Richard 1, Coeur de Lion: a study of sources and variations to tlzeyear 1600. Hága, 1966. Brown, Andrew: Church and Society in England, 1000-1500. Basingstoke, 2003. Brown, P. A.: The Development oj the Legend of Thomas Becket. Philadelphia, 1930. Brown, Reginald Allen: The Normans and the Nonnan Conquest. New York, 1969. Brown, R. A.: The Origins of English Feudalism London, 1973. Brown, R. A.: William the Conqueror and the Battle o/ Hastings . London, 1990. Brown, Shirley Ann: The Bayeux Tapestry: History and Bibliography. Woodbridge, 1988. Brundage, James: Richard Lion Heart. New York, 1973. Butler, John: The Questfor Becket's Bones: The Mystery of the Relics of St. Thomas Becket a/ Canterbury. ~ew Haven, 1995. Canntor, Norman: Church, Kingship and Lay lnvestiture i11 England, 1089-1135. London, 1958. Carpenter, David: The Strugglefor Mastery: Britain, 1066-1284 London, 2004) Cheney, C. R.: Fi-om Becket to Langton: English Church Gouernment, 1170-1213. London, 1956. Cheney, Christopher Robert: The papacy and England, 12th to 14th centuries: historical and legal studies. London, 1982. Chibnall, Marjoric: Anglo-Nonnan England, 1066-1166. Oxford, 1986. Chibnall, Marjorie: The Debate on the Norrnan Conquest. Manchester, 1999.
180
Chibnall, Matjorie: 171e Empress Matilda. London, 1991. Chibnall, Marjorie: The Normans. Oxford, 2000. Chibnall, Marjorie: The World of Orderic Vitalis. Ocford, 1984. Chrimes, S. B.: An Jntroduction to the Administrative History of Mediei:al England. London, 1952.
Church, S. D. (ed.): [(ing John: New lnter/;retalions . London, 2003. Clanchy, M. 'f.: England ami its Rulers, 1066-1272. London, 1983. Clanchy, M. 'J:: From Memory to Written R ecord: England 1066-1307. London, 1993. Clark, George: From Domesday Book to Magna Charta, 1087-1216. (The Oxford History of England) Oxford, 1955. Clarke, Peter A.: The English Nobility under Edu:ard the Con/essor. Oxford, 1994. Clemoes, Peter - Kathleen Hughcs (ed.): England Before the Conquest: Studies ín Primary Sources Presented to Dorothy Whitelock. Cambridge, 1971. Compton, Piers: The 1ltrbulent Priest. London, 1964. Coss, P. R.: The [(night in Medieval England 1000-1400. Stroud, 1993. Cronne, H. A.: The Reign o/ King Stephen, 1135-54. London, 1974. Crosland, j essie R.: William tire Mars/Ja/: the /ast great jeudal baron. London, 1962. Crouch, David: The lmage of the Aristocracy in Britain, 1100-1300. London, 1992. Crouch, David: Tire Reign of King Stephen, 1135-1154. Harlow, 2000. Crouch, David: William Marshal. Court, Career and Chivalry in the Angerin Empire, c. 1147-1219. London, 1990. Dahlman, G. j.: The Open Field System and beyond. London, 1980. Darby, H. C.: Domesday England. London, 1977. Davies, R. R. (ed.): Tlze British Is/es, 1100-1500: Comparisons, Contrasts and Connections. Edinburgh, 1988. Davies, R. R.: The First English Empire: Power arui ldentities in the British lsles, 1093-1343. Oxford, 2000. Davis, R. H. C.: From Aifred the Great to Stephen. London, 1991. Davis, R. H. C.: King Stephen, 1135-1154. London, 1990. Davis, R. H. C.: The Normans and their Myth. London, 1976. Deanesly, Margaret: The Pre-Conquest Church in England. London, 1963. Denny, Norman: The Bayeux Tapestry. London, 1966. Douglas, D. C.: The Nonnan Achievement. London, 1968. Douglas, David Charles: William the Conqueror: The Norman Impact upon England. Berkeley, 1992.
Driscoll, S. T.: Power and Politics in early medieml Britain. London, 1985. Duby, Georges. William Marsh al: The Flower of Chivalry. London, 1986. Duby, G.: Le dimanclze de Bouvines. Paris, 1973. Duggan, Annc: Thomas Becket. London, 2005. Dutton, W. H.: St. Thomas o/ Canterbury. London, 1899. Dyer, Christopher: Everyday Life in Medieual England. London, 1994. Dyer, Chtistopher: Standards oj Liuing in the Later Middle Ages. Social Change in England c. 1200-1520. Cambridge, 1989.
181
Eyton, Robert William: (,ourt, Houselzo/d, and Itinerary ofKing Henry 11. London, 1878. Faith, Rosamond: The Englislz Peasantry and the Grou·th ofLcrdship. London, 1997. Finn, Weldon R.: The Domesday lnquest. London, 1961. Finn, W. R.: An bzlroduction to Domesday Book. London, 1963. Finberg, H. P. R.: The Formation of England, 550-1042. London, 1974. Fisher, D.]. V.: The Anglo-Saxon Age, e. 400-1042. London, 1973. Flanagan, M. 'I:: lrish Society, Anglo-Norman Settlers, Angevin I
Foreville, Raymonde: I.:Église el la royauté en l1J1gleterre sous Henri fi Plantagenét. Paris, 1943. Frame Robin: Colonial Ireland, 1169-1369. Dublin, 1981. Frame, Robin: Tile PoliticalDeve/opmenl of tl1e Brilish lsles, 1100-1400. Oxford, 1990. Galbraith, V. H.: 111e Malliug of Domesday Book. London, 1961. Galbraith, V. TI.: Domesday Bool1 and its place ín Adminislrative History. Oxford, 1975. Galbraith, V. H.: The Makíngof Domesday Book. Oxford, 1961. Garnett, G. -J. Hudson (eds.): Lau: and Governmenl in Medieval England. London, 1994. Gibbs-Smith, C. II.: The Bayeux Tapestry. London, 1973. Gibson, M. T.: La11fra11c of Bec. Oxford, 1978. Gillingham, John - ]. C. Holt (eds.): m1r and Gorermnent in lhe Middle Agi!s. Woodbridge, 1984.
Gillingham, John: ,:rhe Introduction of Knight Service into England", Anglo Norman Studies 4 (1982) 53-64.
Gillingham, John: Henry 11. London, 2002. Gillingham, John: Richard Coeur De Lio11: Ki11gshíp, Chimlry and ~Ílr ín lile Twelfth Century. London, 1994. Gillingham, John: Richard !. London, 1999. Gillingham, John: 11ze Angevin Empire. London, 2009. Gillingham, John: Tlze English in //1e Twelfth Cenlury: Imperalísm, National ldrntity and Political Viilues. London, 2000. Golding, Brian: Co11quest a11d Colonisation: tl1e Normans in Britain, 1065-1100. London, 1994. Golding, Brian: The Normans in England 1066-1110. London, 1990. Gransden, Antonia: Historical Wrili11gi11 E11giand, J: e. 550 to e. 1307. London, 1974. Grape, \\'olfgang: Tlze Bayeux Tupestry: Monume11.t to a Norman Triumph. München, 1994. Green, Judith A.: The Aristocracy of Sorman England. Cambridge, 1997. Green, J. A.: Tlze Govermnent of E11gla11d 1mder Henry!. Cambridge, 1986. Green, j. A.: Henry !: King of England and Duke of .Vormandy. Cambridge, 2006. Griffiths, Bill: An lntroduclion to Early English Lau;. Hockwold-cum-Wilton, 1995. Hallam, H. E. (ed.): Tlze Agrarian History of England ami Wales. Vol. II. 1042-1350. London, )988.
182
Hanawalt, Barbara A.: The Ties thai Bound: Peasanl Families ín Mediei·a/ England. London, 1986.
Harding, Alan: Tlze Lau: Courts of Medie1:a1 England. London, 1973. Harding, Alan: Eng/and in the Thirtee11.th Ce11/ury. London, 1993. Harriss, Gerald L.: Ki11g, Parliament and Public Fina11ce ín Medieml England /o 1369. Oxford, 1975.
Harvey, John: The P/a11tagemts . London, 1979. Harvey Wood, Harriet: The Bal/le of Hastings: the falt ofAnglo-Saxon England. London, 2009. Haskins, Charles Horner: The .Vormans ín European History. New York, 1966. Hicks, Carola (ed.): England ín the Elet•etzfh Cenlury: Proceedings of the 1990 Harlaxton Symposium. Stamford, 1992. Hicks, Carola: The Bayeux Tapeslry. London, 2007. Higham, .N. J .: 1ne Death of Anglo-Saxon England. Stroud, 1997. Holdsworth, Christoher: Domesday Essays. Exeter; 1986. Hollister, C. Warren: Monarchy, Magnates a11d lnstilutions ín tlze Anglo-Norman World. London, 1986.
Hollister, C. W. -A. Clark Frost (eds.): Henry !. New llavcn, 2001. IIolliste1; C. W.: „KingJohn and the Historians".]ournal of British Studies 1(1961)1-19. Hollistei; C. W.: Henry !. (Yale English Monarchs) New Haven, 2001. Hollister, C. W.: Tlze Mílítary Organization of Norman England. Oxford, 1965. Hollister, C. W.: - Thomas K. Keefe: ,;rhe Making of the Angevin Empire" Journa/ of Brilislz Studies 12 (1973) 2:1-25. Holt, ]. C. (ed.): Domesday Studies. Woodbridge, 1987. Holt, J. C. Colonial E11g/a11d. London, 1996. Holt, J. C.:Kingfolzn. London, 1963. [Cambridge, 2004.] Holt, J. C.: Magna Carla and Mcdiei·al Goi:ermnent. London, 1985. Holt, J. C.: Magna Carta. Cambridge, 1992. Holt, J. C.: The Northerners: A study in the Reign of Kingfohn. London, 1961. Holt, R.- G. Rosser (eds.): Tlze English Mediet·al 1bwn: aReader in E11glish Urban Hislmy. London, 1990. Hudson, John: Land, Law and Lords/zip ínAnglo-Norman England. Oxford, 1994. Hudson, John: Tile Formation of the English Common Law: Law and Society in England /rom the Norman Conquest to Magna Carta. London, 1996. Huscroft, Richard: The Norman Conquest: a new introduclion. llarlmv, 2009. Hyams, Paul: King, Lords, a11d Peasanls in Medieval England: the Common Law of Villeinage ín t/1e Twelfth and Thirtee11tlz Centuries. Oxford, 1980. Jolliffe, J. E. A.: A11ged11 Kíngshíp. London, 1955. Jones, J. A. P.: King ]olzn and A.fogna Carta. London, 1971. Jones, T. M.: Thomas Becket after eight hundred years: A rnodesl sermon on tlze abuses of history. Lincoln, 1972. Keefe, T. K.: Fe11dal Assessmenls and lhe Political Commtmity tmder Henry !! and lzis Sons. Berkeley, 1983. Kelly, Amy: Eleanor of Aquitaine and tl1e Four Kings. Cambridge, Mass„ 1978.
183
Kibler; W. W. (ed.): Eleano1· of Aquitaine: Patron and Politician. Austin, 1976. King, Edmund (ed.): The Anarchy of Stephen 's Reign. Oxford, 1994. King, Edmund: King Stephen. (Yale English Monarchs) New Haven - London, 2010. Knowles, David: Thomas Becket. London, 1970. Lawrence, C. L.: The English Church and the Papacy in the Middle Ages. London, 1965. Lawson, M. K.: Cnut: lile Danes in England in lile Early Eleventh Century. Harlow, 1993. Le Patourel, John: Feudal Empires, Norman and Planlagene/. London, 1984. Le Patourel, John: Tlze Nonnan Empire. Oxford, 1976. Lennard, Reginald: Rural England, 1086-1135. A study of social and agrarian conditions. Oxford, 1959. Lloyd, Alan R.: /(ing John. Newton Abbot, 1973. Loyn, Henry R.: Anglo-Saxon England and tlze Norman Conquest. London, 1991. Loyn, Henry R.: Harold, Son of Godwin. Hastings, 1966. Loyn, Henry R.: The Governance ofAnglo-Saxon England, 500-1087. London, 1984. Loyn, Henry R.: The Making of the English Nation: /rom the Anglo-Saxons to Edward l. London, 1991.
Maitland, E W.: Domesday Book and Beyond. Oxford, 1897. Mason, Emma: King Rufus : the life & murder of William ll of Eng/and. Stroud, 2008. Mason, Emma: „William Ruíus: Myth and Reality" ,]011rnal of Medieval History 3 (1977) 1- 19.
Mason, Emma: St. Wu!fstan of Worcester, e. 1008-1095. Oxford, 1990. Matthew, D. J. A.: The Norman Conquest. London, 1966. Mayr-Harting, Henry (ed.): St Hugh of Lincoln. Oxford, 1987. Mayr-Harting, Henry: „Henry II and the papacy",]ournal ofEcclesiastical History 16 (1965) 39- 53. McDonald, John - G. D. Snooks: Domesday Economy: A New Approach to Ang/o-Nonnan History. Oxford, 1986. McLynn, Frank: 1066: the year of tl1e three battles. London, 1998. McLynn, Frank: Lionheart and Lackland: King Richard, King John and the u;ars of conquest. London, 2006. Meade, Marion: Eleanor of Aquitaine: A Biography. New York, 1977. Miller E. - J. Hateher, Medieval England: 1bwns, Commerce and Crafts, 1086-1348. London, 1995. Milsom, S. E C.: The Legal Framework ofEnglish Feudalism. Cambridge, 1976. Morillo, Stephen (ed.): The Balt/e of Hastings: Sources and lnterpretations. Woodbridge, 1996. Morris, John: The Life and Martyrdom of Saint Thomas Becket, Archbislrop of Canlerbury a11d Legate of the Holy See. London, 1859. Mortime1; Richard: Angevin England, 1154-1258. Oxford, 199·1. Muset, Lucien: The Bayeux Tapestry. Woodbridge, 2005. Newman, Charlotte: The Anglo-Norman Nobility in the Reign of Henry 1. London, 1988. Niles, John D. - Mark Amodio (eds.): Anglo-Scandinavian England: Norse-English Relations in the Period before the Conquest. London, 1989.
184
Norgate, I
Saul, Nigel: The Three Richards. Ricl1ard [, Richard 11 and Richard III. London, 2005. Sawycr, Peter H.: Domesday Book: a Reassessment. London, 1985. Sawyer, Peter H.: FromRoman Britain to Nonna11 England. London, 1978. Searle, Eleanor: Predatory Kinship and the Creation of Norman Power, 840-1066. Berkeley, 1988. Shadrake, Dan - Susanna Shadrake: Barbarian Warriors: Saxons, Vikings, Normans. London, 1997.
185
Slocombe, George: William tlze Conqueror. London, 1959. Smalley, Beryl: Tlze Becket Conj/ict ami the Schools. Oxford, 1973. Stafford, Pauline: Queen Emma and Queen Edit/1: Qucenslzip and Wome11 's Pou.:er in EleienthCentury England. Oxford, 1997. St.afford, Pauline: U11ifícation and Conquest: a Political and Social History of E11gla11d ín tlze 1/mlh and Eleventh Centuries. London, 1989. Stenton, D. M.: E11glislz f ustice /rom the Co11quest to tlze Great Charter, 1066-1215. Oxford, 1964. Stcnton, D. M.: E11g/islz Society in tlze Early Jt.fiddle Ages. Harmondsworth, 1965. Stenton, EM.: 11ze First Century of Englislz Fettdalism, 1066-1166. Oxford, 1932. Strickland, Matthew (ed.): Atzglo-Norman Waifare: Studies i1I Late Anglo-Saxon Oll(l AngloNorman Mililary Organisalion and Warfare. Woodbridge, 1992. Strickland, Matthew: i;yízy and Chivalry: tlze Conducl and Perception of War ín England and Normandy, 1066-1277. Cambridge, 1996. Stringe1; Keith: The Reign of Stephen: Kingship, Warfare and Gm·emment ín 1welfth-Centu1y England. London, 1993. The Reign of Riclzard Lionlzeart: Ruler of tlze A.ngevin Empire, 1189-119.9. (Medieval World). Ed. Ralph V. Turne1; Richard R. Heiser. London, 2000. Tlze Study of tlze Bayeux Tupestry. Ed. R. Gameson. Woodbridge, 1997. Thomas, Hugh M.: Tlze English and tlze .Vormans. Oxford, 2003. Titow, ]. Z.: English Rural Societ:,~ 1200-1350. London, 1969. Turner, Ralph V.: King John: England's Evil King? London, 2005. Turner, R. V.: 1Welfth-Ce11tury England. London, 1993. Turner, R. V.: Tlze English}udiciary in the Age of Glanvill and Bracton, e. 1176-1239. Cambridge, 1985. Turner, R. V.: f udges, Adminslrators and tlze Common Law in Angerin E11gland. London, 1994. 'JYerman, Christopher: England and the Crusades, 1095-1588. London, 1988. 1Yerman, Christopher: Who's Who in Early Medieval E11gland. London, 1996. Urry, William: Thomas Becket: His last Days. Stroud, 1999. Van Cacncgcm, R. C.: The Birth of tlze Eng/ish Common Law. Cambridge, 1973. Vaughan, Richard (ed.): Chronicles of Matthew Paris: Monastic Life ín the Thirteenth Century. Gloucester, 1984. Walker, Ian W.: Harold: tlze Last Anglo-Saxon King. Stroud, 1997. Warren, W. L. King John. London, 1961. Warren, W. L.: King folzn. Berkeley - Los Angeles, 1978. l:j kiadás: New Haven - London, 2005. Warren, W. L.: Tlze Gorernance of.Vorman and Anget'in Eng/and, 1086-1272. London, 1987. Weir, Alison: Elea11or ofAq11itai11e: By tlze Wratli of God, Queen of England. London, 2000. West, Francisjames: Thef usticiarship in England 1066-1232. Cambridge, 1966. White, Graeme: Resloration and Refonn, 1153-1165: Recovery /rom Cit-il ~für in England. Cambridge, 2000. Whitelock, Dorothy et al.: Tlze Nonnan Conquesl: its Setting and Jmpact. London, 1966. Whitclock, Dorothy: 11ze Begimli11gs of Eng/ish Society. Harmondsworth, 1974. Wilkinson, Donald- Cantrell, John: Tlze Norma11s in Brilain. Basingstoke, 1987.
186
Van Houts, Elisabcth M. C. (ed.): Tize Norm011S Íll E11rope. Mancheste1; 2000. 'h'illiams, Ann: The English and tlze lVorman Conquest. Woodbridge, 1995. Williams, Daniel (ed.): E11gla11d i11 tlze 1kelftlz Ce11t11ry: Woodbridge, 1990. · Wilson, David M.: Tlze Bayeux Tapestry. London, 1985. Winston, Richard: Tlzomas Becket. London, 1967. Wise, Tercnce: Srzx.n, Viking and ,\'cmnan. London, 1979. Wood, Michael: Domesday: a Searchfor tlze Roots of E11gla11d. London, 1987. Wormald, Patrick: The Making of English Lau:: King A/fred to the T11;elflh Centwy: Lcgislalio11 and lts Limits. Yol. f. Oxford, 2001.
187
TARTALOM
Bevezetés
5
Az angolsz:lsz hagyaték A normann h6dílás körülményei és következményei A Hódító: l. Normandiai Vilmos A normann uralkodók reformjai 1. Henrik, „az igazság oroszlánja" A „rekeltycfig lovagjai": a Plantagenctek II. Henrik, „az angol jog atyja" Exkurzus: Gyilliosság a székesegyházban Az Oroszlánszrva l..A_Földnélküli: János király Magna Carta Az anglo-nornmnn és a Plantagenet-kor társadalma és gazdasága Az angol feudalizmus sajátosságai Nemesség Mezőgazdaság és Parasztság Városok, polgárság Egyházi társadalom
11
16 27 32 41 48 52 65 87 105 130 136 138 141 146 151 156
FtGGELÉK
Térképek
161
Anglia uralkodói
163
Bibliográfia
165
Bárány Attila
B árány Attila
Az ATTRAKTOR kiadásában megjelent
A NORMANN HÓDÍTÁSTÓL A MAGNA CARTÁIG
Bárány Attila
ANGLIA A NORMANNOK ÉS PLANTAGENETEK KORÁBAN
BRITEK, ANGOLSZÁSZOK, Vll
(Észak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban)
(1066-1216)
Kiss Sándor
ELFET,JmETT ÉVSZÁZADOI< (Az angolszász Anglia története) Bárány Attila - L aszlovszky József A:"iGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK f\ KÖZÉPI
Thomas Carlyle EGYKOR ÉS MOST
ATTRAKTOR Máriabesnyő
2011
A kötet megjelenését a Kereskedelmi Bank Rt. által alapított és a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok által gondozott Universitas Alapítvány támogatta.
B EVEZETÉS
Copyright © Bárány Attila, 2011 Hungarian Edition © Attraktot~ 2011
Címlapterv: CsumP Stúdió szerkesztés: Totalpress
Műszaki
ISBN 978-963-9857-66-7 Felelős kiadó az Attraktor Kft. ügyvezetője. A nyomdai munkákért felel a Gclbert Kft. ügyvezetője.
Munkámban nem Anglia középkori történetét akarom egy minden részletre kiterjedő m9nográfiában bemutatni. E kötet a korábbi, Britek, angolswszok, vikingek. Eszak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban (Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008.) címmel megjelent munkám folytatásaként is értelmezhető. A kötet megírása során több célkitűzést is megfogalmaztam. Jelen kötet Anglia Normann- és Anjou (Plantagenet)-házi uralkodóiról szól, a királyok kapnak kitüntetett figyelmet. Nem tagadom, egyfajta királyportrékötetet is terveztem, s így részben az egyéniségeken keresztül is láttatni az angol történelem olyan mérföldköveit, mint a normann hódítás, a Plantagenetbirodalom születése, a „gyilkosság a székesegyházban", Becket Tamás mártíromsága vagy a Magna Carta Libertatum kiadása. Arra a kérdésre szeretné k választ kapni, miért meghatározó a Normann-ház és a Plantagenetek szerepe Anglia történetében. Magát a dinasztiát kívánom vizsgálni, s első sor ban tagjait. Néhány személyiség megítélésének történeti hagyományát bemutatva szeretném árnyalni a róluk alkotott képet. Az uralkodói személyiségek bemutatásánál elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk több tör ténetírói mítoszról illetve toposzról: szeretnék el6ítéletektől mentes képet nyújtani. Mindig azzal találja magát szembe a kutató, hogy a Plantagenetek kapcsán csupán a történeti legendáriumot hallhatja mindenfelől, a valós tények uralkodói politikájukat illetően elsikkadnak. E kötet ezen is szeretne változtatni a mai történetírói nézetek bemutatásával, hogy ne csak a viktoriánus történetírás hagyományos kliséi alapján nyerjünk képet Anglia középkori történetéről. A Plántagenet-Anjou-házat a kortárs történetírók rendkívül negatívan, olykor mélységes előítélettől átitatva ítélték meg. Nagyon nehéz pártatlan és objektív képet alkotni uralkodói személyiségeikről. A klerikus történetírók természet esen nem tudt ak felülemelkedni azon, mit tett II. Henrik Becket Tamás canterburyi érsekkel; s azon sem, hogy János alatt
5
évekig interdictum sújtotta az országot, s a király az egyházi javakat lefoglaltatta. Becket Tamás mártíromsága olyannyira fontos eleme II. Henrik megítélésének, sőt, megkerülhetetlen a 12. századi Anglia történetében, hogy egy külön exkurzusban járom körbe a merénylet eseménysorát. Derék klerikusaink hajlamosak Henriket s Jánost még inkább zsarnokként látni. Mindez elvonatkoztathatatlan maguktól a személyiségektől is. A Plantagenetek közmondásosan heves vérmérséklettel voltak megáldva, rencildvül szenvedélyesek, hihetetlenül energikusak és fáradhatatlanok voltak. Az Anjou-tetterő, a kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő természetük nem ismert lehetetlent. A Normannok és a Plantagenetek kivétel nélkül az angol történelem nagy egyéniségei voltak, a korszakot is Normann- és Anjou-királyok korának hívja a szakirodalom. A Plantagenetek, II. Henrik és fia, Richárd műve ma is az angol történeti-politikai közgondolkodás alapvető részét képezik. Elöljáróban vegyünk két példát. Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János kiváló példát is ad arra, miért lehet a személyes portrékon keresztül láttatni Anglia középkori, 11-13. századi történetét. Az angol történelem ma is élő legendája I. Oroszlánszívű Richárd (1189-99). A Westminster Palota előtt a hős király szobra fogad, csakúgy mint Skóciában (a Scott Monumenten, Edinburgh, Princes Street Gardens), amely Walter Scott regénye óta ezt az egyetlen angol királyt a magáénak vallja. A fontevrault-i apátságban lévő effigiuma is hihetetlen tekintélyt sugall, maga a grandeur megtestesítője. Az angol nemzeti büszkeséget táplálta Richárd emléke a viktoriánus kor brit birodalmában, Richárd nevével mentek angol katonák százezrei a somme-i vagy yperni frontra, Richárd dicső emlékével buzdították Indiában a szipoj katonákat, hogy vegyék fel a küzdelmet a Birodalom határaira törő japán hadsereggel szemben. Richárd nimbusza ma is tagadhatatlanul benne él az angol társadalomban, s minden angol gyerek már az iskolapadban eltelik romantikus áhítattal a mesés, nagyerejű bajnok iránt, aki uralma alá tudta hajtani a világot. Mi tagadás, a brit imperializmus viktoriánus Angliájának szüksége is volt ilyen bajnokokra. A Plantagenetek háromoroszlános - a heraldika nyelvén: arany leopárd címere ma is Anglia címerpajzsában található; csakúgy mint Oroszlánszívű Richárd jelmondata (,J)ieu et mon droit" - Isten s az én jogom: Richárd válasza a francia királynak, amikor francia hűbérbirtokaiért hűbéri eskü megtételére szólította fel: „nem tűrök magam felett földi bírót, nem tűröm, hogy felettem világi hűbérúr parancsoljon"). Jelmondata ma is a Tower Királyi Testőrsége (Yeomen of the Guard, közismert nevén Beefeaters) esküszövegé nek a része. Az angol nemzeti identitás egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme, a Szent György-ku ltusz (Anglia csatakiáltása: „Angliáért és Szent-Györgyért") is az Anjou-Plantagenet családhoz köthető. Oroszlánszívű Richárd volt továbbá az első angol király, aki a fehér alapon vörös keresztes lobogót elsőként hordozta a Szentföldön.
Oroszlánszívű Richárd személyiségének megítélése azonban mind a mai 11apig e llentmondásos. Nem csupán a hős lovagkirály képe bontakozik ki a l'ordtsokból, hanem annak éppen ellenkező előjelű ábrázolása, a kapzsi, gátlfo;talan, vérmes zsarnoké, a törtet6 hóhéré is. Célkitűzésem, hogy feltárj;i111, mi a valóság, a tényszerű kép az angol történelem Richárd-mítosza möi:iil l. Annyit szinte mindenki tud Richárdról - a Robin Hood mondakör számta lan feldolgozásán nevelkedve-, hogy szinte soha nem tartózkodott Angli(ilJan, mindössze hat hónapot töltött otthon királyságában, amelynek nem is111erte a nyelvét. Ez az angol történetírás egyik legkedveltebb mítosza. Mindig úton volt, mindig hadjáratokat vezetett, ahelyett hogy az ország sorsán 111 unkálkodjék, fra nciaországi csatározásokban fecsérelte mind az ország, 111 ind a maga energiáit és anyagi erőit. Céltalan háborúkat vívott. Ezeknek a „ v:íclaknak" a tarthatatlansága nyilvánvaló. A 20. század derekán W. C. Sellar és R. J. Yeatman megpróbálták ledönteni a Richárdról alkotott történetírói kép mitikus pilléreit - a Richárdra acsarkodó s 6t a fenti vádakkal ostorozó türténészeket igen szellemesen úgy ábrázolták, hogy azok a Coeur de Lion helyébe inkább egy Richárd Gare de Lyon-t (Lyoni Pályaudvar) látnak. Látni fogjuk, a király nem csupán öncélúan csatározgatott vagy vadászgatott, magára hagyván szegény országát. Az angol történelem egyik legszínesebb, legvitatottabb, legrosszabb hírű s talán a magyar olvasó számára is az egyik legismertebb egyénisége Földnélküli János,John the Lackland. Megvizsgálom, mennyiben valós az őslakos szászokat elnyomó gonosz János herceg képe, aki ellen felkel a szász bujdosók népe s megleckézteti az elpuhult, az összeharácsolt kincsein trónoló gaz normann herceget Nottinghamben, igaz királyuk, a jó Oroszlánszívű Richárd távollétében. Generációk nőttek fel már azokon a történeteken, amelyekben ;1 furfangos szász bujdosók, a sherwoodi erdő lakói leckéztették meg a népet kiszipolyozó, elpuhult herceget. A jól értesültek, példának okáért Sir Walter Scott lvanhoe című regényének olvasói még arra is emlékezhetnek, hogy János pártütést szított Richárd bátyja ellen, s külhoni fogsága idején maga akart Anglia t rónjára ülni, amit t ermészetesen Richárd hívei - élükön a kiv{lló íjásszal - meghiúsítottak. A tradicionális történetírást is nagyban meghatározta a történeti mitológia, történészek generációi fogadták el mindenféle forráskritika nélkül a Jánosról szóló híradásokat. János kapcsán csupán a történeti legendáriumot hallani mindenfelől, a valós tények elsikkadnak uralkodói politikáját illetően. Nemcsak a Robin Hood-filmeken felnőtt hétköznapi ember, hanem még a szakértő történész is teljesen egyoldalúan látja János tevékenységét. Mindig a „zaftos" történetek kerülnek az előtérbe, s arról pedig, hogy voltaképpen miként politizált, semmit sem tudunk meg. Valóban ő volt a család „fekete báránya"? Valóban ilyen egyszerű lenne János alakját felvázolni, valóban ilyen homogén a kép a róla szóló források alapján is? Valóban ennyire
6
7
sötét figura volt? Nem túlzó egy kissé a történészek ért ékítélete, akik mindenáron a nagyformátumú lovagkirályhoz, Richárdhoz akarták hasonlítani szerencsétlen sorsú öccsét? Ezekre a kérdésekre próbálok meg választ találni, és elfogulatlan képet rajzolni a valóban ellentmondásos személyiségekről. Célom, hogy ennél szélesebb, árnyaltabb képe legyen a ma magyar olvasójának. A kötet azonban nem csupán pszicho-históriai megközelítésű uralkodói életrajzok sorozata. Amennyire a terjedelem engedte, foglalkozom alapvető társadalmi és gazdasági kérdésekkel is, hiszen anélkül, hogy vázolnánk a 11-13. századi Anglia arculatát, nem lehet teljes képet kapni az uralkodói politikáról sem. Elsősorban azokat a csomópontokat akarom körüljárni, amelyeket döntő fontosságúnak ítélek, amelyek vitatottak az angol történetírásban és megítélésük ma is rendkívül szerteágazó, s a bennük való eligazodáshoz a szélesebb olvasóközönség számára szükség van részletesebb, nem a szigorúan vett szakmai publikumnak írott magyarázatra is. Ilyen nagy jelentőségű csomópontok például az Anjou-birodalom történeti realitásának kérdésköre, az angol vagy anglo-normann feudalizmus sajátosságainak megítélése, vagyis hogy az angol feudalizmus Angliában született-e, az angolszász társadalmi rendszer már magában hordta-e a gyökereit, avagy a normannok plántálták-e át a kontinensről ezt az angolszász államokban még teljességgel ismeretlen szisztémát. Az is rendkívül fontos kérdés, kit nevezhetünk a középkori Angliában nemesnek. Az angol társadalomban korán kialakul az anyagi j elegű hierarchia, amelyben a vagyon határozza meg a státuszt. A knighthood, a kontinentális értelemben vett nemesség határai nincsenek formálisan rögzítve, lényegében csak anyagi j ellegű határvonala létezik. Komoly vitákat kiváltó problematika az angol rendiség kifejlődésének, a parlamentarizmus fejlettségének igen magas foka, és maga a Magna Carta Libertatum-nak a születése: milyen események vezettek a Szabadságlevél kiadásához, mit je lentett a kortársak számára Földné lküli János uralma? Miért itt és ekkor adattak ki a bárók egy ilyen oklevelet? Alapvető csomópont a normann hódítás és körülményei. Hogyan, miként ment végbe a hatalmi átrendeződés, milyen tör ténelmi folyamatokat indított el a Hódító vállalkozása, mi született Hastings mezején? Mindenekelőtt a „második dán korra" és az angolszász állam válságára kell koncentrálnunk a normannok hódító vállalkozása indokainak megértésekor. Megvizsgálom az angolszász állam „romlásának" okait. Ebből kiindulva szeretnék rávilágítani a Vilmos-féle reformokon keresztül a normann társadalmi és politikai berendezkedés sajátosságaira. A normann hódítást jogosan lehet Anglia történetének más, misztikussá tett mérföldköveinek oszlopcsarnokába állítani, a Rózsák Háborúja vagy Arthur király társaságában. Ennek megértéséhez megpróbálok Hódító Vilmos „hercegi és királyi" kormányzatát megvizsgálva közelebb jutni. A normann hódítás árnyaltabb, előítéletektől mentes, objektív megközelítését szeretném vázolni.
8
Megvizsgálom, milyen a királyi hatalom jellege Angliában: miért tűnik a nézve megkérdőjelezhetetlennek - dacára annak, hogy koronázási hitlevélben kell ígéretet tennie az ország jogainak megőrzésére. A Capetinghatalom dezintegrálódása idején Anglia és Normandia csorbíthatatlan és megkérdőj elezhetetlen monarchia volt. Itt nem valósult meg a 'politikai hatalom dezintegrálódása', a t erületi és politikai anarchia, a királyi hatalom nem forgácsolódott szét, mint Franciaországban. Ez is indukálja, hogy a központi hatalom alkotmányos korlátozása is korán felmerül politikai programként, így a rendek is rövid idő alatt szerveződnek érdekképviselői testületekké. A központosított államszervezet kiépítése három uralkodóhoz köthető: Hódító Vilmoshoz (1066-87), I. Henrikhez, 'az igazság oroszlánjához' (1100-1135), és II. Henrikhez, 'a jog atyjához' (1154-89). Nagy hangsúlyt adok a II. Henrik-féle politikai-jogi reformoknak, amivel Európa legszilárdabb adminisztratív monarchiájává tette Angliát, és megalapozta a középkori angol állam szervezetét és jogrendjét. Churchill szerint „egyik király sem hagyott Henriknél mélyebb nyomot az angol törvényeken és intézményeken". Központosító politikájával- királyi vándorbíróságok, központi fellebbviteli bíróság, a sheriffek kötelező ellenőrzése - a normann királyok által kiépített szilárd királyi hatalmat még t eljesebbé tette. Az esküdtbíróságok, a nagy-, és a kis- vagy vádesküdtszék, a bizonyítási eljárás, a birtokjog fegyverrel való „megvívásának" tiltása mérföldkő értékű változást eredményeztek Angliában, olyannyira, hogy a precedens intézményében megjelölt kulcsdátum „II. Henrik király halála napja" (1189. szeptember 3.; ami egyébként július 6-án volt, csak Richárd trónraléptéhez köti így a hagyomány). Ugyancsak kitérek arra a sajátos viszonyra is, amely az angol uralkodók és az angol egyház, valamint a római Szentszék között fennállott. Fontos részét és egyik fő irányvonalát képviseli munkámnak annak megvilágítása, hogy milyen helyet foglalt el Anglia a középkori Európában és milyen szerepet töltött be az európai hatalmi rendszerben. Ez természetesen az angol külháborúkat érinti és elsősorban a Franciaországgal való viszonyán keresztül érthető!{ meg. Megvizsgálom a középkori angol külpolitikát a normannok partraszállásától egészen a Plantegenet-dinasztia „birodalmának" bukásáig. A normannok és a Plantagenetek emléke szervesen él mai is a ma angol köznépi emlékezetben, évente lejátsszák hagyományőrzők a hastingsi ütközetet, megemlékeznek a northaller toni zászlós ütközetről, és szívesen látogatják a dinasztiákhoz kötődő nemzeti emlékhelyeket. Hastings mezején a király e lestét jelző (későbbi) kőlap felirata tömör ugyan, de sok mindent elárul a hódításról: Harold Infaelix, azaz „Harold, a Boldogtalan". A ma Angliájában is rengeteg, a normannokhoz és a Plantagenetekhez kötőd6 emlékhely akad: érdekes például Vilmos „Új Erdejében" a „Rufus Stone", az a hely, ahol a gyűlölt II. Vilmos királyt a vadkanra kilőtt nyílvessző egy fának súrlódva ölte meg, „Isten keze így megbüntette a gaz normannokat, amiért kontinensről
9
az erdő lakosait elűzték". A Sussexben lévő The Weald még ma is emlékeztet arra, hogy valamikor az egész terület egybefüggő királyi erdőség volt. A New Forest, a Hódító Vilmos ültette tölgy- és bükkerdő, ahol még a pónilovak is szabadon élnek, ma is szinte háborítatlan királyi vadászterület, a korabeli tudatos erdőgazdálkodás emléke. A lyndhurstiKing's House-ban ma is rendszeresen ülésezik a királyi erdészek törvényszéke, amely az „erdő ügyekben" dönt. Nyugat-Angliában, Hereford mellett áll Clifford vára, ahol a „világ rózsája" (rosa mundi) élt , ahogyan II. Henrik nevezte szeretőjét, Rosamund de Cliffordot, akinek „rózsaszirom finomságú [Lat. rosa munda, 'tis zta, hamvas rózsa'] orcája örökre rabul ejtette a király szívét" (Wales-i Gerald: Liber de principis instructione). Rosamundot a legendák szerint a király felesége, Eleonóra meggyilkoltatta. A később született ballada, a Szép Rosamund balladája szerint a király woodstocki lakótornya köré épített labirintusba selyemgombolyagot használva jutott be a királyné. (Valójában a labirintus rózsalugas volt.) A mai Angliában is olyan kultusza van a Robin Hood-mondakörnek, hogy a gonosz János herceg képét a modern történettudomány is nehezen képes árnyalni. A nottinghami vár lábánál lévő kocsma - Trip to ferusalem -, amely arra utal, hogy a keresztes hadjáraton, a Szentföldön lévő jó királyt, Oroszlánszívű Richárdot várták vissza a normann lovagok kizsákmányolta szászok, a legendás hősnek állít emléket. Ma is sokan látogatják Robin Hood állítólagos barlangját Creswell Crags-ben, csakúgy mint a sherwoodi erdő öreg tölgyét, amelyet Robin Hood erdei tábora központjának hisznek; valamint Hathersage templomkertjében a hatalmas erejű Little John sírját. Még azt a hidat is „zarándokok" ezrei keresik fel, ahol Tuck barát és Robin Hood „összeütközött", mivel egyik sem akart kitérni a másik elől a keskeny pallón. A mai napig is rendkívüli érdeklődés övezi Angliában normann és Anjouuralkodóikat, ez okból is vállalkozom arra, hogy e kötet lapjain közelebb hozzam őket a magyar olvasókhoz.
2010 nyarán
Bárány Attila
10
Az ANGOLSZÁSZ HAGYATÉK
Anglia története a dán hódító, Nagy Kanut halálától (1035) egészen 1066ig a legmélyebb politikai válságok egyike, amit a szigetország történelme során átélt. !Ql3-_Nn végleg meging_o_!t a ~ess~xi din~sztia uralma Angliába11: Hegy,esszakállú Sven dáifKirály minden addiginál nagyobb hadséeget küldött a szigetország e11én~ az év végén be is vette Londont. Ágyengekez ű „Tan~_c.s.talan" .!Ethelred (978- 1016) és -Üdvara Normandiába menekült , !\nglíában Sv.w balála után fia, Karíut lett az úr. Ugyan még kibontakozott a vikingek egy s;éieskŐrű belső ellenáÍlás, JEthelred fia, Vasbordájú Edmund vezetésével, aki rövid időre meg is szerezte a trónt (1014-1016), de Kanut egy nagyobb sereggel visszatért, és a közép- és észak-angliai merciai és northumbriai nagybirtokosokkal, earlökkel és egy sor más angol báróval a táborában Ashingdonnál nagy vereséget mért Edmundra. A hős Vasbordájú halála után Kanut, a régi pogány levirátus szokásának megfelelően elvette feleségül az özvegy királynét, Normandiai Emmát, lEthelred hitvesét, s Anglia királyává koronáztatta magát (1016-1035). A régi wessexi dinasztia megmaradt tagjainak, Emma és JEthelred gyermekeinek (Edwardnak, a későbbi 1fitvallónak), valamint Edmund fiainak menekülniük kellett. Nagy Kanut elsőszülött fiát, Harthacnutot jelölte ki Dánia és Anglia trónjának örökösévé. Hart hacnut azonban nem kötődött Angliához, Dániában nevelkedett és ott viselt alkirályi címet, így az angol arisztokrácia nem támogatta trónigényét. A kialakult hatalmi űrben megnőtt a tartományi hatalomra törő három leghatalmasabb tartományi gróf, earl súlya, akik szinte felosztották egymás között az országot (Wessex, Mercia, Northumbria earljei). A negyedik hatalmi tényező EmJUa..kiioályné volt, az egyedüli a palettán, akinek volt kötődése a Cerdic-házhOZ-is. Fia Hitvalló Edward a normandiai udvarban Ördög Róbert herceg protezsáltj~kénfvárfa, m!Kör fordul számára kedvezően a helyzet. Emma képes volt megbomlasztani az egyezséget és maga mellé állí-
s
err;;;
11
tani a legnagyobb earlt, wessexi Goclwine-t (Harthacnut-pártja). A többi earl ~anut másik fiát,..Ny..úllábú..Har.aMGt emelte zászlajára. Mercia és Northumbria elszakadt Wessextől, fegyveres harc folyt az earlök között. Harthacnut viszont Dániában maradt, így a trónörökös pozícióját Godwine és Emma egyezsége révén immár az angolszás~EQ.w3!!1h JE_t]}_~_l r:~Jia..töltötte be. Godwine elárulta Emma királynét, majd hűséget esküdött a másik párt jelöltjének, Har~ akit így meg i&-koronáztak (1035-1040). HaláJa _utá_n s Harthacnutrov1a regnálását ldfve.tően (ro--iro::-42) után a normandiai száműzetésben élő Edwar_.9 maradl a porondon. ·-- A későbbi dicsfény és nosztalgia ellenére Hitvalló Edward, a bigott vallásos~ág és a cölibátus híve, a sz űziesen tiszta, szentéletű király uralkodása (1042- 1066) nem jelentett kiutat a válságból. Mégis ebben a válságos idő szakban született meg a középkori Anglia egyik legfőbb apostolának, a királyság védőszentjének, Hitvalló Edwardnak hallatlan nimbusza. Az utolsó nagy angolszász király életszentségét az idegen dinasztiákból származó normann és Plantagenet uralkodók is a magukénak tekintették, kultuszát maguk is ápolták - a Westminsteri Apátságban III. Henrik emeltette a Hitvalló ma is látható síremlékét-, s úgy vélték, Szent Edward, a pater regni karizmája Anglia mindenkori uralkodócsaládjának az összes tagjára kisugárzik. Uralkodói tehetségéről a legtöbbet az árulja el, hogy csakis szükséghelyzetben választották királynak, mert ő volt az egyedüli örököse a trónnak, nem volt alternatíva. Igen csalóka az, hogyan válhatott a különösebb uralkodói tehetség nélküli Edward a későbbi korok emlékezetében egy rendkívüli tekintélyű, piedesztálra emelt uralkodóvá. A primogenitúra jogrendje szerint az idősebb ágnak lett volna joga a trónra, azaz Vasbordájú Edmund fiainak, elsősorban az idősebb /Etheling, 'trónörökös, gyermek' Edwardnak , akiket azonban még 1014-ben kimenekítettek Angliából, s Magyarországon találtak menedéket. (Edward feleségének Szent István feltételezett lányát, Ágotát tekintik, akiknek az lánya lesz Skóciai Szent Margit; igaz, a magyar történettudomány nem osztja ezt a Skóciában igen csak elterjedt nézetet.) 1057/58 körül tér vissza a herceg Angliába, de nem szólnak bele a trónöröklésbe. A Hitvallónak nem volt különösebb politikai tevékenysége, nem is t ölthetett már be olyan monarcha-pozíciót, mint nagy elődei . 1042-ben az angol királynak már egészen más jellegű szerep jut, mint mondjuk Edgárnak vagy JEthelstannak, sőt még lEthelred uralma is messze kimagaslik a hatalomgyakorlás minőségét tekintve, ha össze próbáljuk hasonlítani Hitvalló Edward uralmával. Anglia hatalmi pozíciója zuhant rendkívül mélyre, elsősorban a dánok elleni küzdelem okozta gazdasági visszaesés miatt. 50 év alatt körülbelül 250.000 fontnyi (125 tonnányi) ezüstöt vittek ki az országból a dánok rendszeres váltságdíj, danegeld fejében. Igen sokszor olvashatjuk az Angolszász Krónikában, hogy: „Ez évben a pogány sereg tábort ütött Thaneten, és békét kötött Kent népével. A kentiek pénzt ígértek nekik ezért a békéért."
1·:1. ilZ adóösszeg megfojtotta mind a paraszti gazdaságokat, mind a kereskedl'imi és ipari tevékenységet. De nem szabad csupán a danegeldet okolni a 1(1111 lás ért. Az országban több évtizede dúló anarchia, az earlök magánhábo,,.,j a megmaradt erőforrásokat is felemésztette. A királyi hatalom mozgás11•rc rendkívüli módon beszűkült, az uralkodó az „erős emberek", elsősor h;111 wessexi Godwine irányelvei alapján hozta döntéseit. Hogy Edward nem vc>IL képes erőskezű hatalomgyakorlásra, nem elsősorban az ő hibája. A gondok már akkor kezdődtek, amikor Kanut birodalma túlságosan nagyllilk bizonyult Dánia és Norvégia (1028) trónjának megszerzése, Skócia adólizctésre kényszerítése (1031) után, s így egyre kevesebb időt tudott szent cini Anglia ügyeinek, ezért még inkább az angol arisztokrata híveire tá111aszkodott. A közigazgatásban négy earlt emelt fel provinciális hatalomra, 11 igazgatási körzetre osztotta Angliát, és a provincia élére kinevezett hívei ter111észetesen korlátlan és minden eddiginél szabadabb kezet kapva, közvetlen hatalomra tettek szert, mint például a Wessexet kormányzó Godwine - a szerencselovag Wulfnoth fia, aki wessexi nagybirtokosként, thánként (thegn), {tilt át Kanut táborába, s ezzel hatalmas vagyonra tett szert. Mivel a nagy viking király Angliában keveset tartózkodott, egyre többet követelt, egyre Löbb segítségre volt szüksége az earlöktől. Csakhogy az angolszász arisztokráciában végső soron feléledő patrióta ösztönök közbeszóltak: nem kívántak Kanut uralmának a kiépítői lenni saját hazáj ukban. 'fohát a Kanut halála körüli években, néhány évi funkcionálás után már meg is törik ez az érdekközösség. Másrészt az a hatalommegosztás sem volt működőképes, amit a 4 provinciára osztással a király elért: maga teremtett a királyi hatalommal szemben hatalmas vagyonú bárókat, szinte maga hozott létre mesterségesen tartományurakat. Kanut eredeti elgondolása persze az volt, hogy ezek a hozzá lojális emberek kiválóan fogják képviselni hatalmát a regionális centrumokban. Nem így történt: a rájuk testált hatalom nem vált a királyi politika eszközévé, hanem az arisztokraták személyes politikai hatalmának szélsőséges mértékű megnövekedését okozta. Gondoljunk csak bele, a korábbi királyi birtokok fölött Wessex earlje, Godwine gyakorolt ellenőrzést, s ha nem is örökjogon bírt nemesi birtokként ment át a kezelésébe a területek nagy része, akkor is képes volt már Kanut alatt roppant befolyási övezetet kialakítani Dél-Angliában. Ennek a hatalmas informális befolyási körzetnek majd akkor lesz komoly haszna Godwine, s később fia, Harold számára, amikor a wessexi dinasztia restaurációja után Hitvalló Edward a korábbi királyi birtokokon nem képes hatékony hatalomgyakorlásra, nem képes megszervezni a szoros központi ellenőrzést, éppen amiatt, mert a dán uralom éveiben kialakult, Godwine iránti lojalitás (illetve a vele szemben érzett félelem) olyan magas szintű, és annyi színtéren megnyilvánul, hogy a király kezét megköti. De ilyenfajta tartományúri hatalom kiépítése nemcsak Wessexben, hanem az ugyancsak kollaboránsok által uralt Merciában és Kelet-Angliában is megfigyelhető. Az ország több különálló, majdhogynem függetle n részre
12
13
----
oszlott. A Godwine-fi Tostig/Tosti Northumberlandben épített ki területi hatalmat. Hitvalló Edward nem tudott úrrá lenni a belső viszályokon, az oligarchia egymás elleni harcain. A király korábbi, a lokalitások minden apró részletére kiterjedő hatalma már a múlté, a király Edward idején nem több, mint egy m egkülönböztető cím, az igazi hatalom már a Godwine-típusú nagybirtokosok kezében összpontosul. Emlékeztet ez a jelenség a frank államra, ahol a király státusza puszta címmé szűkül össze, míg legnagyobb tisztviselője az egyik domináns nagyúri családból maior domus-ként a kormányzat erős embe révé válva dönt a fontosabb kérdésekben, s a királyi apparátus ehhez már csak statisztál. Az állam válsága robbanásszerűen következett be, amikor az egyedüli összetartó erőt jelentő király, Kanut 1035-ben meghalt. Így vált Edward önhibáján kívül bábbá az oligarchia kezében. Azonban egy új hatalmi tényező is bekapcsolódik a versenyfutásba az Anglia feletti uralomért, mégpedig egy felj övőben lévő hatalom: Normandia. Edwardnak nemcsak a belső oligarchiával kell megküzdenie, hanem a normandiai hercegi ház trónigényével is. 1047-től Vilmo!?.zli?!_mandia hercege (1035-t61) érdeklődése egyértelműen Angharakoncentrálódik. A hatalomért folytatott harc résztvevőinek is komolyan kellett számolniuk Normandiával, ezzel a jelentős katonai potenciállal, lovagi hadsereggel rendelkező fejedelemséggel, amely a dánoknál sokkal nagyobb veszélyt rejtett magában. Erre a veszélyre hivatkozva az earlök nyomása egyre elviselhetetlene bbé vált, a király csak Godwine „szárnyai" alatt létezhetett, feleségül kellett vennie Godwine lányát. A legnagyobb tragédia az volt, hogy a szúklátókörú kfrály kizárólag egyetlen kiutat látott az oligarchia szorítása alól: a normandiai kapcsolat erő sítését, amivel éppen Vilmos malmára hajtotta a vizet, aki addig beszélt Edward lelkére, míg az a támogatás fejében neki nem ígérte Anglia trónját (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). Ezt maga mögött tudván, Edward olyan lépéseket tett, amelyek a királyi hatalomnak egyáltalán nem, csakis Vilmosnak kedveztek: megakadályozta a Godwine-párti érsekjelölt megválasztását Canterburyben, és egy normandiai papot választatott meg. Hitvalló Edward öntudatlanul is ilyen intézkedésekkel kövezte ki azt az utat, amelyen Hódító Vilmosnak csak be kellett sétálnia Anglia trónjára. Vilmos a háttérből figyelte, hogyan mérgesedik el Godwine és a király konfük-tusa, amelynek minden momentuma, amely egYík'Vagy másik felet gyengítette, természetesen a herceg pozícióját erősítette. Ebben a harcban először a király bukott el, de ellenfele is jelentősen veszített erejéből, s amikor Vilmos rászánta magát, hogy kihasználja helyzeti előnyét, már nem az a Godwine-dinasztia állt vele szemben, amely néhány évvel azelőtt volt. Anglia függetlenségének elveszítése, egy „harmadik viking hódítás", már Kanul halála óta előre látható volt. Az ország néhány év alatt elveszítette azt a politikai keretet, amelyben képes lett volna a védekezésre: az anarchia rövid úton tönkretette a 10. száza-
cli királyok nagy államát. De hogy Anglia még mindig képviselhetett valami1'\·k fontos politikai pozíciót, abból is látható, mennyire ragaszkodott minden 1rúnkövetelő még az ilyen állapotú királysághoz is.
14
15
A NORMANN HÓDÍTÁS
KÖRÜLMJ~NYEl (~S l<ÖVETKEZMÉNYEJ
„Hamid rex interfectus est". A normann hódítás egyik legfontosabb egyedülálló módon egyszerre képi és írott - forrását, a Bayeux-i Faliszőnye get (Tapisserie de Bayeux - igaz, nem szőnyeg, hanem gyapjúcérnával hímzett lenvászon anyag, valószínűleg angolszász műhelyben készült, majd Odo, Baye ux püs pöke állíttatta fel templomában), annak talán legismert ebb és legjelentóségteljesebb részletét idéztem. „Harold királyt megölték" A Faliszőnyegen is látszik , s írott forrásajnk is arról tanúskodnak, hogy „agyába fúródott egy nyílvessző" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). A hastingsi ütköze t (1066. október 14.) Anglia középkori történeté ne k egy olyan momentuma volt, amely hatásában és következményeiben csak az ugyancsak cezúrának tekintett, a Rózsák Háborúját s „a középkor évszázadait" lezáró bosworthi csatához (1485. augusztus 22.) mérhető. Az sem lehet csupán a sors játéka, hogy mind a két vízválasztóként kezelt esemény melyet üstökös jelzett: „olyan jel volt látható az égen, amilyent azelőtt sohasem láttak; egyesek szerint ez a cométa nevű csillag volt" (Angolszász J(r6nika) - középpontjában regicidium áll, a király erőszakos úton való eltávolítása, királygyilkosság. Harold - csakúgy, mint III. Richárd - fegyverrel a kezében hal meg és veszíti el Angliát a kontinensről érkező ellenfelekkel szemben. Mindkét uralkodó az utolsó maradványa egy kornak, s át kell hogy adja helyét az újnak. A hastingsi csata nem csupán a történetírás tradicionális, szimbolikusan értelmezett választóvonala, hanem valóban mérföldkő értékű változást hozott Anglia történetében. A „patrióta" történészek generációi tartották nemzeti katasztrófának, az angol történelem legnagyobb csapásának. A normann hódítás egyike az angol történelem azon csomópontjainak, amelyek a legvitatottabbak és melyekről a mai napig is a legelle ntmondásosabb interpretációk látnak napvilágot. Jogosan lehet Anglia történetének más, misztikussá
16
11·l l m érföldköveinek oszlopcsarnokába állítani, a Rózsák Háborúja vagy \1 tlmr király társaságában. Már Thomas Paine is meg volt győződve a 18 . .1zadban, hogy Anglia minden 1066 utáni gondját „a francia fattyú és hara1111o1i okozták". Vilmost az angolszászok előszeretettel hívták 'Fattyú' néven, mi' l'I apja törvénytelen gyermeke volt. A liberális, Whig-tradíciójú 19. századi l 111 Lénetírás élesen szembeállította a szimpatikus angolszászokat („mi") az 11l1·gen türannosz népével („ők"). A Whig interpretációban a szászok lettek ,, •;zabadság elkötelezett bajnokaivá, s a protestáns anglikánizmus is megta1.dta a maga igazát, ahogyan a Church of England születését próbálták visz11.1vezetni a romlatlan, hódítás-előtti angolszász klerikális berendezkedésre. \ 11acionalista kirohanások legszélsőségesebbike odáig is elment, hogy leszöH<'í'.Ze: az angol nemzet néhány évtized alatt felszívta a hódítókat s a nor111:111nok leszármazottai idővel a legigazabb angolokká váltak. Más szem• 11.iigből elfogult a Magyarországon is ismert marxista történetírás vezető 1d:1kja, Christopher Hill, aki A Normann Iga című művében abban látja a di11:1szt iaváltás lényegét, hogy a normannok a pre-feudális szabadságban élő 1u~ pességet leigázták és rájuk erőltették a feudális viszonyokat. A hódítás megítélése szélsőséges egyoldalúságának a század derekán Sdlar és Yeatman könyve, a közismert 1066 és effélék vetett véget. E mű indíLotta el a normann hódítás árnyaltabb, előítéletektől mentes, objektívebb 111cgközelítését. A leglényegesebb reformista gondolat az volt, hogy olyany11yira megkövesedett már a történeti tudatban is a hódítás vízválasztó jelle1:e, hogy a történészek hajlamosak voltak a valós okok keresése né lkül minden változásért, légyen az politikai, gazdasági vagy társadalmi, a normannok bejövetelét okolni. Mindent csak a hódítás hatásainak vonatkozásában értelmeztek. Mintha nem is fejlődött volna Anglia önállóan, a normann hatástól íüggetlenül. A feudalizmus kiépülésében, a kormányzati hatalom, az igazságszolgáltatás területén bekövetkezett újításokban is csak a normann uralkodók által a kontinensről átvett „idegen testet" láttak. Ma már vannak törLénetírók, akik egyenesen a normann hódítás pozitív vonásait emelik ki, mondván hogy a hastingsi csatával Anglia levált Európa perifériájáról, egy északi kultúrkörről s skandináv/ észak-német politikai közösségről, s a francia nyelv és műveltség „kulturális gyar matosításával" Nyugat-Európa centruma felé fordult, így egy csapásra bekerült a latin kereszténység „dinamikus expanziójának" főáramába. Az új arisztokrácia, a társadalmi struktúra és hadszervezet új formái s a művészetek és építészet te rén mutatkozó ugrásszerű változás olyanfokú - korábban soha nem látott - politikai egységet és társadalmi-gazdasági dinamizmust eredményezett, amely megszabta az ország további történeti kereteit s kijelölte helyét a feudális Európában. Az 1066-os angliai expedíciót semmi esetre sem szabad egy „derült éga villámcsapás" -szerű agresszióhoz hasonlítani. A hastingsi csata nem pusztán katonai művelet volt, hanem egy évtizedeken át gondosan tervezett
ből
17
politikai cselekmény nyitánya: az angol trón megszerzésére irányuló, régóta szövögetett tudatos vállalkozás. Anglia meghódítását nem lehet egyszeri Je rohanásként értelmezni, nem lehet csupán a hadieseményekre figyelni, hiszen a „Hódítást" megelőzte egy olyan összetett eseménysot~ amely fél évszázadnál is rége bbre nyúlt vissza. Nem arról van szó, hogy Anglia ne is merte volna a normandiai herceg ambícióit, az 1066-os inváziót nem lehet a normannok viking őseire hivatkozva valamiféle kései, váratlanul lecsapó viláng portyaként felfogni. Egy évtizedeken át érlelődött hatalmi igény katonai eszközökkel való keresztülviteléről van szó: egy gyakorlatilag független állam jól szervezett expanziója egy másik ellen, az állam megdöntése céljával. Már a 10. század végén kapcsolatba kerül az angolszász állam a normandiai hercegséggel, ugyanis a normandiai kikötők lelkesen asszisztáltak Hegyesszakállú Sven Anglia elleni akcióihoz, menedéket és utánpótlási bázist nyújtva a dán hajóknak. Il . .t'Ethelred tett egy sikertelen kísérletet, hogy Normandiában partraszálljon egy sereggel, ami kevéssé ismert a szakirodalomban, holott kiváló párhuzamba lehetne állítani a későbbi normann partraszállással, mint egy „angolszász hódítást Normandiában" Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum ducum). Tanácstalan .t'Ethelred a dán fegyverek árnyékában szövetkezni próbált Normandiával, „ha a normannok a barátai, könnyen elbánhat ellenfeleivel" (Geffrei Gaimar: EEstoire des Engleis). 991-be n ugyan kötöttek egy formá lis angol-normandiai békeszerződést, amely kevés eredményt hozott, de az igazán diplomatikus megoldás egy nagy jelentőségűvé váló politikai házasság volt. ~thelred feleségül vette_i;:mmát,J. Ricl}áu.i_Q9r1Jlandiai her.ceg lányát, így,.keií.ilt ro QnSágbillóaító Vilmos és Hitva!!ó Eg...ya~f_ Ab ázassággal „pecsételődött meg" Anglia sorsa s innen eredeztethető Vilmos trónjoga. Emma királyné, „két király királynéja s két király anyja" biztosította az állandó kapcsot Normandiával: udvartartásában már számos normann lovag megtalálható, s a kormányba is többen bekerülnek közülük, amikor az anyakirályné fiai nevében irányítja a kormányzatot (Harthacnut és Edward idejé n). Sőt, már a hódítás előtt voltak, akik Angliában birtokot szereztek. Élénk kereskedelmi kapcsolatokról és migrációról tudunk már a 11. század első felébe n is. A hercegi udvarban több évtizeden át nevelkedő Hitvalló Edward a krónikások szerint teljes „átnevelést" kapott s nem is emlékeztetett a wessexi szász ősökre. Nagy tervét, a westminsteri Szt. Pétertemplomot is normandiai mesterekkel építtette fel, s így ironikusnak tűn het, hogy a wessexi állam utolsó nagy műve már a normann kultúra jegyében született. Edward országlása alatt egyre szorosabbá és szervesebbé váltak a kapcsolatok Anglia és Normandia között. Az angol történetírásban sokáig nemzeti alapról bírálták Edward államát, idegenek bérencének tartva a szentéletűt, s piedesztálra emelve a Godwine-féle patrióta pártot. Bár maga az Angolszász Krónika is arról szól, a Hitvalló „normandiaiakkal és franciákkal vette körül magát", az országban túlnyomó részben azonban még az an-
golszász, s részben dán eredetű arisztokrácia kezében volt a hatalom és a fiilcl, Godwine halála után fiai, Harold és Tostig voltak a vidék urai, jóllehet a l li Lvalló is adományozott normann nemeseknek birtokokat, akik Angliában ::Y.okatlan módon magánvárakat kezdtek emelni. Igaz, Edward udvarában 1i'1bb normann klerikus is magas pozíciókhoz jutott, a canterburyi érsek is lrancia volt. Jóllehet az 1040-es években a 10 püspökség közül csak hármat liillütt be nem angolszász prelátus, a papság egésze azonban egyáltalán nem „normannizálódott" 1066 előtt. Nem valós tehát a vád, amivel a 19. századi líirlénészek Hitvalló Edwardot illették: nem adta el az országot a normandi:1i kcgyenceinek, igaz, ma is vita folyik arról, mennyiben t eremtette meg az :dapot Edward uralma a normannok katonai akciója számára. Az angolszász források tudni vélik, hogy halálos ágyán a király a szász l l:1roldot jelölte Anglia trónjára is (Canterburyi Eadmer: Historia novarum i 11 Anglia), holott a Cerdic-dinasztia nem állott vele vérrokoni kapcsolatban. Nem tudhatjuk biztosan, hogy Edward 25 éves normandiai tartózkodásáért valóban Vilmos hercegnek ígérte-e Anglia trónját, ahogyan több normandiai i
18
19
elismerték, hogy a „hajótörés jogán" a hűbérúr igényt tarthatott a földje partjain hajótörést szenvedettek személyére és ingóságaira - így Haroldéra is, s Angliára is (Canterburyi Eadmer: Historia novarum in Anglia). Harold pedig csak úgy tudta kiváltani magát, ha húóéri esküt tesz Vilmosnak. Jumieges-i Vilmos úgy tudja, „az egész királyságért" hűséget esküdött, azaz nem csak személyében fogadott hűséget, hanem ha király lesz, Anglia koronás fejeként is Normandia alattvalójává válik (Gesta Normannorum ducum). Poitiers-i Vilmos szerint pedig nem csupán egyszerű hűbéri esküről volt szó - Harold megesküdött, hogy Vilmos „érdekeit képviseli" az angol udvarban, és ha Edward meghal, mindent megtesz, hogy Vilmost emeljék a trónra. Ennek biztosítékául Doverben és más várakban normann helyőrséget helyez el (Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). ABayeux-i Faliszőnyeg is ábrázolja, Vilmos „fegyverekkel ruházza fel" Wessex earljét. Harold azonban megsértette esküjét, a normann krónikások mindegyike arról ír, „még siratták és gyászolták Haroldot, ő megkaparintotta a koronát és egy maréknyi elvetemült emberrel kikiáltatta magát királynak" (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). Még száz évvel később is az a közvélekedés, hogy „aljasan és hűtlenül magához ragadta a koronát" (John of Salisbury/Salisburyi János/Johannes Saresberiensis: Policraticus), igaz, az első igazi „történésznek" mondható Malmesburyi Vilmos már nem foglal állást, azt mondja, nem tudja, „kényszerrel, vagy jószándékkal szerezte-e meg a királyságot" Hamid (Vita Wulfstani); „bár az angolok azt mondják, neki adományozta azt a király" (Gesta regum Anglorum). Annyi bizonyos azonban, hogy Hamid nem támogatói bázis nélkül ragadta magához a koronát, elorozva azt a halálos ágyán fekv6 Edwardtól, mert a még nagyrészt angolszászokból álló - a szász Witenagemotból kifejlődő, az Angolszász Krónika által rövidítve witannak nevezett - nagytanács meg is választotta királynak (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis -korábban Florence of Worcester-nek/Florentius Wigorniensisnek tulajdonították). „Egyhangú döntéssel választották királlyá", egyedül ő volt rá méltó (Walthami Krónika). . Mindenesetre ~tó Vilm~pápai támogatást is nyert erre az esküre hivatkozva, s bitorlóna]{Ilyilváníttatta az 1066-ban trónra kerülő Haroldot. Jegyezzük meg, a- Szentszék a· nor~annok lekötelezéttje volt ebben az idő ben, hiszen a pápa szolgálatában álló Hauteville-i Tankréd fiai már évtizedek óta Dél-Itáliának a móroktól való megtisztításán munkálkodtak. II. Sándor pápa tehát „Szent Péter zászlaját küldte az esküszegő e llen" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica ), s ez egyfajta keresztes háború jelleget is kölcsönzött Vilmos vállalkozásának. A herceg ügyesen használta ki, hogy az angolszász papság szemben állott a Szentszék merev gregoriánus álláspontjával, Stigand canterburyi érseket a pápa anathémával is sújtotta. A herceg „istenfélő keresztesként tündökölt", aki majd visszavezeti a szakadár Angliát Róma kebelére. A normann párti krónikások sorozatosan ostorozzák az angliai papság eltévelyedését, tudatlanságát, kicsapongó életmódját (Mai-
20
11ll'~buryi Vilmos: Gesta regum Anglorum), Ordericus Vitalis arról ír, nem !él1•xt ·LL kolostori fegyelem, a szerzetesek szinte világiként éltek (Historia l•."r·1·1fisiastica). Vilmos már Edward életében nyíltan hangoztatta ambícióit ,\ 1 1 ~'.li;i trónjára, s 1065-ben már mellette állott a hűbéri jog és Róma is. Hi,!11:1 ve tte magát körül Edward normannokkal, amikor igazán akuttá vált a 1111n 11;rnnok hatalomátvételének veszélye - kiegyezve Harolddal -, egy an11' iltix6sz uralkodócsalád kezébe tette le az ország integritása megőrzésének l1•l:1d:ttát. 'l't: rmészetszerűleg felmerül a kérdés, miért és hogyan győzhetett Vil11111:1C·s léphetett Anglia trónjára mindössze 7000 normann harcossal (közülIl k :~ -:rnoo lovaggal) a háta mögött. Vilmos rendkívül alaposan tervezte meg 111 l<<-szítette elő politikailag és katonailag az akcióját. Erős pártot szervezett \111'.li{Jban, elszigetelte és törvénytelennek minősíttette a Godwine-ház ural111.11, Lovábbá ellenállást szított Harold hátában, megosztva a szászok erejét. t h 1 viking „tengeri királyok" módjára szövetséget kötött a norvégokkal. ' •11 •111 Olaf király testvére, III. Keménykezű (Hardraada) Harald (1046-66), 11 l\'l t ·e literráneum legendáshar;;sa.·,a-lJizánci..császár-testőtparáncsnoKa, a.111111 ok elleni háborúk hőse „jött vissza", hogy megkaparintsa Angliát: trón1w 11y6t a Jó Magnus norvég király és Harthacnut, Kanut fia közötti 1038-as 111•1dídésre vezette vissza. Vilmos Harold ellen tudta fordítani a bátyja elli •11 lc·llázadó és száműzött Tostig earlt. Tostig és a norvég király szövetsége \,111.dl:t, hogy lekötik az angolszász erőket északon. 'fostig earl normann-fla111111 1< 1~cgítséggel partraszállt, ,~Vight-szigetére jött a tengeren túlról akkora 11 1111li;icldal, amekkorát csak össze tudott gyűjteni" (Angolszász Krónika); „majd l .tlozké nt fosztogatva haladt végig a tengerparton" (Worcester-i J ános: 1 /111111iron ex chronicis; Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum ), végül 1 11 l:dwzott a norvég királyhoz, s megtámadták Észak-Angliát. A szász haderő 1•111 tll:t n képes volt visszaverni a félelmetes hírű norvég harcost, aki vere1111•1 szenvedett és Tostig earllel együtt elesett (Stamford Bridge-i csata). A herceg ügyesen kivárt, s nyolc hónapon át, „egész nyáron és ősszel ar111 l\1·szült", hogy tengerre száll (Worcester-i János : Chronicon ex chronicis). l l.11 11lcl zászlajához „a zsoldosokon kívül csak kevesen jöttek az országból" tl\ l.dm csburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Az északi fronton kimerült l•tl will és Morcar earlök kivonták erőiket a harcból" (Worcester-i János: 1 /111111imn ex chronicis) . Vilmos még a hastingsi harcmezőn is maga mellé tlw1 I (i llítani annyi szászt, amennyit csak lehet, s felajánlotta, ha lehetséges, 111llljC-k el a vérontást, s párviadalban mérjék össze erejüket Harolddal: „se 1' 1·11, se a te embereid ne pusztuljanak el egy olyan harcban, amely nem az 11 11/(Vl'l k." Még a hyde-i angolszász apátság évkönyve is hangsúlyozza, hogy 1lt1·11 'L'g „először békésen igyekezett Haroldot esküjének betartására bírni" 1I tlwr
Monasterii de Hyda).
A Stamford-Bridge-i csatával Vilmos elérte célját, az északi hadművele1111 l\iizbcn partra szállt, s ,.-sz.ász0k..kénytelenek voltak több száz kilométert
21
eről tetett menetben megtenni, hogy szembenézzenek velük. „Harold a vacsoraasztaltól ugrott fel, hogy késedelem nélkül visszaverje a támadókat" (Huntingdoni Henrik: HistoriaAnglorum). „Az önfejű király túlságosan is bízott saját bátorságában" (Walthami Krónika). A fáradt angolszász sereg, mire a partraszállt normannok táborához ért, harcértékénél messze kevesebbet teljesítve, Hastingsnél súlyos vereséget szenvedett. A hastingsi csata eredményét egyéb stratégiai hibák és a király helytelen erőfelmérése is befolyásolták: Harold egyrészt túl sokáig várt, szinte az egész augusztust fegyverben töltötte seregével, készletei megcsappantak, a te rmés nem volt még learatva, szepte mberben kénytelen volt hazaengedni embereit (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). Más kérdés, hogy Vilmos éppen a kivárásra játszott. Amikor pedig partra szállt, rögtön totális, ter ületpusztító hábor úba kezdett, hogy döntő lépésre kényszerítse Haroldot. Harold azonban, amikor újra megindult , nem várta be, hogy az angolszász népfelkelés, afyrd távolabbi megyékből j övő csapatai is beérkezzenek Londonba, s így a teljes angol katonai potenciállal s ne a fáradt Stamford-Bridge-i sereggel álljon ellent a normannoknak. Nem számíthatott a wessexi Cerdicházhoz hű angliai arisztokrácia egy részére sem, „sokan akadtak, akik a döntő órákban sorsára hagyták a sereget", Harold teljes erejének „mindössze a fele gyCílt össze" (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). Hastingshez már „igen kevés erővel ért el" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). A normann kútfők hozzáteszik, a szász urak elmaradásának az is lehetett az oka, hogy a Stamford Bridge-i zsákmányt a király „egyedül a maga számára foglalta le" (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A normann hadszervezet és haditechnika is magasabb rendű volt, a nehézlovasság és a számszeríjászok vitték győzelemre a hódítókat a gyalogosfyrd ellen, mindez azonban nem magyarázza, hogy egyetlen csatával egy többszörös kisebbségben lévő hadsereg egyszerCíen elfoglalja Alfréd trónját. Hastings a nagy történész, Sir Frank Stenton szerint „a nemzetek sorsát eldöntő csaták" közé tartozik. Hastingss zel valóban nem volt kérdéses, hogy Anglia eles ett, s nem csak egy csatát veszített. Nem csak a normann tör ténetírók elfogultsága rejlik abban, hogy úgy értékelték Hastingst, mint például Poitiers-i Vilmos, aki szerint „egyetlen nap alatt uralma alá vetette Anglia minden városát" (Gesta Willelmi ducis et regis Angliae) vagy ahogy Malmesburyi Vilmos mondja: „Harolddal egész Anglia ereje elpusztult" (Gesta regumAnglorum). Vilmos senkitől sem zavartatva koronáztatta meg magát Westminsterben. Az angolszász ellenállás csak lassan, nehézkesen indult meg, Hastings után az angolszász earlök még mindig többszörös túlerej ű sereget állíthattak volna szembe a normannokkal, de ehelyett a szász nagybirtokosok és a főpap ok többsége még 1066 karácsonyán behódolt. Még a dinasztia trónörököse, Edgar lEtheling, Vasbordájú Edmund unokája is letette a fegyvert és átadta Londont (Worcester-i János: Chronicon ex chronicis). A londoniak „túszokat adtak, s alávetették magukat s minden vagyonukat örökletes uruknak" Gumi-
q~cs-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). Néhány hónap múlva m{ir szász 1soldosok is álltak Vilmos szolgálatában. Mi állt az ilyen fok ú érdektele nség 111(·lyén? Az 1060-as évek Angliájának védekezésképtelenségét elsősorban az ~thel11 ·clct követő gazdasági-társadalmi válságra kell visszavezetni A dán támadá'!Ok a 970-es évektől az 1010-es évekig nemcsak dezorganizálták az edgári (1. Edgar, 959-75) angolszász nagyhatalom társadalmi és gazdasági alapjait, li:111cm demoralizálták a lakosságot, gyengítették a központi hatalmat s így hozzájár ultak ahhoz, hogy a megyékben megnövekedjen az earlök hatalma. 1\ sorozatos danegeld szinte teljesen kifosztotta a kincstárat, pénzügyileg is l'l lchetetlenítette az államot. A támadások hatására kifulladt a védekezési lwdv, a szászok belefásultak az állandó viking harcokba. Szerepet játszott az 1-.;, hogy nehezen alakult ki valamiféle nemzeti konszenzus, hiszen az Edgar és 11-:Lhelstan (924- 39) alatti egyházi reformoknak köszön hetően a nagybirto1<11sság szembekerült a királyi hatalommal és az államapparátus kulcspozícióit .1 kezükben tartó reformer klerikusokkal. Más kérdés, hogy a mai történetírás 1H·m is tartja lehetségesnek, hogy egyfajta „nemzeti összefogás" alakulhas·:011 ki a normannokkal szemben, hiszen a wessexi állam nem volt egyenlő 1'HY egységes angol néppel, még sokfelé a helyi, regionális kötődések éltek, .1z arisztokrácia is merciainak vagy northumbriainak tartotta magát, s nem l«~rhetj ük számon egy, a nemzeti fejlődésnek a korai szakaszában álló néptől 1·s egy több részállamiságból összetevődő államtól, hogy nem lépett fel egye:.ii lt erővel a hódítók elle n, akiknek - ahogyan a mai történetírók némelyike l(ilja - legitim joga volt Anglia trónjára. (Hozzá kell tenni, felesége, Flandriai Miltild, Nagy Alfréd király leszármazottja révén Vilmos gyermekei kapcsol1.1dtak a wessexi házhoz!) Harold az oligarchák egyike volt, s az országban nem volt túlságosan nép~.1.erCí, az arisztokrácia nagy része féltékenyen tekintett a mérhetetlen Godwinevagyon örökösére. T öbben ugyanolyan bitorlónak tekintették, mint Vilmost, hiszen nem volt vér szerint a dinasztia tagja. „Az angolok, látván királyuk ll:ilálát, elveszítették hitüket biztonságukban, és amikor az éj leszállt, megfordultak és elmenekültek" Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). „/\ldred, York érseke és a mondott earlök, London polgáraival és a hajósoklrnl úgy tervezték, hogy Edgar herceget, Vasbordájű Edmund unokaöccsét \'IÍlasztják a trónra, s azt ígérték, hogy vezetése alatt felújítják a harcot. De lll iközben készülődtek a csatára, az earlök visszavonták segítségüket és lladseregükkel hazatértek" (Worcest er-i János: Chronicon ex chronicis). Saj(1tos jelenség, hogy Hastings után - földbirtokát féltve - több főember megegyezett a normannokkal s földj e egy része megtartása fejében esküt tett Vilmosra és beházasodott normann famíliákba. Ha a hadászati vonatkozásokat tekintjük, Angliának jókora t erületét rövid idő alatt is le lehetett rohanni, mivel Angliában Alfréd óta nem épültek várak. A francia krónikás ki is mondja, hogy „a szászok azért szenvedtek ve-
22
23
reséget, mert nem emeltek várakat" (Ordeticus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A normannok viszont jeleskedtek a kővár-építésben, 1066 előtt a hercegségben már 40 erődről t udunk. A Nagy Alfréd é píttette földvár-, 'burh' -, utóbb borough-rendszert Edgar (959-75) óta nem fejlesztették s nem korszerűsítették. Más kérdés, hogy nem volt olyan központi erő, amely elrendelte volna egy új fyrd szervezését, hogy egy bizonyos burh-vonalon belüli védőövezet mögé vonuljon vissza, amíg egy újabb nyíltszíni csatára alkalmas katonai erő áll fel. Ezenkívül a városokban kellett volna megszervezni az ellenállást , hiszen az első időkben a normannok nem voltak felkész ülve az ostromra, nehezen lehetett volna megkoronázni Vilmost, ha például London kapui zárva maradnak. A Hódító azonban nagyon ügyesen kihasználta a kedvező helyzetet, ő maga foglalta el a burh-központokat s a későbbiekben pedig, ahogyan a krónikások tudósítanak róla, összeszerelhető favárakat hozatott a Csatornán túlról és a s tratégiai pontokon felállíttatta. Minél gyorsabban jött létre egy-egy erődített helye, annál kevésbé gondolhattak a szászok ellenállásra (Wace: Le Roman de Rou et des ducs de Normandie). Ezért is, rögtön partraszállása után erődöt építtetett a kiköt ött flotta védelmére a pevenseyi római castrum alapjain (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae) ; a hastingsi ütközet után pedig megálljt parancsolt seregeinek és mindössze 15 nap alatt a csata helyszínétől nem messze várat emeltetett „erős földsánccal" Qumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). A Faliszőnyeg is arról tanúskodik, hogy ez földvár volt, ún. motte, úgy is fogalmaz, várat „ásatott" a herceg, s az árkon belüli földkúp tetejébe gerendavárat emeltek. A normann várak többsége ilyen favárak helyén épült a 11-12. században: már a Bayeux-i Faliszónyegen is láthatóak várépítő normannok. A 11. században épült normandiai donjonok mintájára építkeztek Angliában is, s Falaise, Caen lakótornya a várépítészet akkori csúcspontját jele ntette. A herceg tehát nagyon ügyelt arra, hogy megkaparintsa a te rüle ti ellenőrzést, amíg a szászok tespedtsége tar t. A normann típusú donjonokra, angol kife jezéssel erődtornyokra, keep-ekre (=lakótorony) alapozott várrendszer rohamos gyorsasággal indult fejlődésnek, a kezdeti fa-föld-sánc motte-okból a stratégiai központokban királyi kővárak nőttek ki a földből. A londoni Towe1~ Richmond, Berkeley, Restormel, Castle Acre, Lewes, Hedingham, Carlisle, Bamburgh, Lancaster, Stafford erődjei és helyőrségei őrködtek az újonnan szerzett ország felett s nagyban hozzájárultak, hogy a pár ezer normann szilárdan a kezében tartsa Angliát. A normannok katonai igazgatást vezettek be, és a már meglévő városokba helyőrséget ültettek. A várak jó részét eleve stratégiai városközpontokba építtette a Hódító, átvéve és erősítve a szász borough-k adminisztratív szerepét. A királyi közigazgatást immár hatalmas, 40 méter vagy annál magasabb f:alú lakótornyok őrizték (Huntingdon, Hereford, Worcester; Durham, Colchester, Lincoln, Rochester, Chester). Ott, ahol nem fértek volna el a donjonok, egész negyedeket bontottak le (York), vagy a régi megye, shire központját áthelyezték oda, ahol az új normann keep épült (Carlis le).
\ • 11 IHli-os összeírás, a Domesday Book már 49 várról tud, s a legutóbbi részerint a század végére 80 fölé tehető az országot immár beh !11110 11ormann hatalmi központok száma. Elmondható, hogy a megyeközponl 11ld 1;111 a normann sheriff (shire reeve =megyei bíró és ispán = vicecomes) 111, d1 11:1 katonailag is megkérdőj elezhetetlen volt. Nem telj esen igaz, hogy a 11111111:11111ok importálták volna a kővárakat Angliába, hiszen egyrészt létezi• 11 1111ír várak Hitvalló Edward idejében, igaz, a király normann bizalmasai 1pll 1•!Lék; másrészt maguk a normannok is sokszor létező burh-ökre építet11 11 1.í, vagy római campusokat választottak alapul. M i11dössze négy els zigetelt lázadás tört ki, azok egyike sem épült széles 11t ·111zcti" összefogásra. A szász ellenállásról sokat elmond, hogy az egyeilnlt jelentősebb lázadás nem belülről, önerőből szerveződött, hanem II. Sven I• d ritlsen dán király (1047- 76) segítségével. A szászok nem saját maguk l 1\1l'hől állítottak valakit a felkelés élére - hanem újabb idegen hatalomnak ,q,l1 ilották a trónt. Még azok, akik szemben álltak a normann hatalommal, 1•111 vállalták a nyílt konfliktust, hanem például Alexiosz Komnénosz bizán11··slíszár szolgálatába álltak s a rendelkezésükre bocsátott „angolok városá11.111°', Új York-ban telepedtek le a Balkánon, a Duna-menti Parisztriónban, \ .dn mint Kisázsiában (Order icus Vitalis: Historia Ecclesiastica) . Egyetlen, 11!11lsó csepp vérig ellenálló szász hős maradt, Hereward the Wake (az „Éber"). N1•m úgy kell é rteni, hogy nem léteztek ekkor a Robin Hood-mítoszból isll ll'l' l öntudatos és büszke szászok, s szégyenteljesen átengedte az országot .1•:zilsz nemesség. Ha nem is alakult ki széles ellenállási fron t, voltak lázadó H' 1rpontok egészen az 1080-as évekig, s a normann hadsereg nagyon sokáig l1.1dl>an állt, megszálló életmódra rendezkedett be - ezért is volt szükség 1·r1'iclítmények építésére. Vilmos sikerének az is az oka, hogy alapjában véve mérsékelt politikát lolytatott. Ahol lehetett, kiegyezett a hűbéri eskü fejében az angolszász ne111esekkel. Vilmos nagyon okosan arra törekedett, hogy ne teremtsen mártí1okat - szinte az egyedüli vérpadra k üldött szász Waltheof, Huntingdon gróf1:1 volt - és leginkább megbocsátott szász ellenfeleinek. Amikor azonban lá1:idás ütötte fel a fejét, kíméletlen eszközökkel verte le, letarolta a vidéket, szisztematikusan pusztította a polgári lakosságot is, válogatás nélküli mészárlásokat rendezett (Huntingdoni Henrik: Historia Anglorum). Az angols zí1sz források bibliai képekkel festik le „a normannok dühét " lfuror nor111annorum), „Anglia útjain szét szórtan heverő, oszlásnak indult, rothadó Lestek tömegéről" írnak (Durhami Simeon: Historia regum Anglorum et Dacomm). A felkelők főlmlomposainak azonban megkegyelmezett, így a megfélemlített szász arisztokrácia néhány év elteltével meg sem kísérelte az ellenállást. Mégis, hogyan s ikerült Vilmosnak fenntar tania uralmát, ha még a legvérmesebb normann-párti krónikások is a normann lovagok kegyetlenségeiről és a szász alattvalóik kizsákmányolásáról szólnak? Még a normann Ordericus Vitalis sem képes szó nélkül elmenni amellett, hogy Vilmos „pusz-
24
25
111 11• ·l i kutatások
tító éhínséget idézett elő", s ő is kijelenti, nem tudja „hazug hízelgő módjára védelmébe venni azt az embert, aki bűnös ebben a szörnyíí mészárlásban. Az efféle barbár vérontás nem maradhat büntetlenül". „Fegyvereseik mérhetetlen zsákmányolást, szemérmetlen rablást műveltek .. . elviselhetetlen, sohasem tapasztalt járomba kényszerítették a szászokat". Ordericus Vitalis még arról is ír -igaz, máshol nem olvashatjuk-, hogy Vilmos a halálos ágyán bűnbánatot gyakorolt és azt mondta, „túlzott szigorral bántam a meghódítottakkal, mindenkit e lnyomtam, sokukat igazságtalanul megfosztottam jogos örökségétől , a háború és éhínség révén ezrek halálát okoztam" (Historia Ecclesiastica). A „vallomás" túlságosan is jól beleillik a „normann iga" elméletébe, nem valószínű, a Hódító megbánta volna tetteit , s az is igaz, az 1060as évek vége óta nem folytattak területpusztító háborút - hiszen akkor már Anglia az övék volt. Inkább arról lehet szó, a krónikaíró sem értette igazán, miben áll a normann típusú hatalomgyakorlás lényege, amit a kortársak valóban érezhettek a többi korabeli állam berendezkedéséhez képest túl szigorúnak. Inkább a vilmosi állam rendszere lehetett kíméletlen, s az 1066-ot követő éhínségért nem annyira a normann vérengzések a felelősek, hanem az, hogy például az új király rögtön kivetette az előző években elmaradozó, vagy az earlök birtokain maradó danegeldet, s azt szigorúan beszedette az egész országban . Ezért is érezhették úgy a krónikások, hogy „a pénzsóvár normannok arannyal, ezüsttel nem képesek betelni" (Angolszász Krónika).
26
A H óDÍTÓ: 1. NORMANDIAI VILMOS 1\ l l -12. században Angliában a királyi tekintély képes volt kontrollt biz111 111 :11 1i alattvalói felett, míg a francia Capetek a koronára támadó rablólovag' il, lt. tl küszködtek. Anglia királya dominus rex címet viselt, éreztette, szemé-
l\ ,.., parancsa mindenekfeletti, s ha meg is hallgatta is a curia regis-t, ő volt, 1111111 ~zuverén,
az egyedüli dönt6bíró. Vilmos „mérhetetlenül zord volt azok1 d, :1kik ellenkeztek akaratával" (Angolszász Krónika). A normann szigorra 11 ll( ' lllZŐ, hogy az elesett Haroldnak síremléket sem engedett állíttatni. Harold 111vi:1könyörgött a hercegnek, a csatában elesett három fia holttestét adja ki, „1116g annyi színaranyat is kínált amennyit testük nyom". Vilmos szívét 1 1111ban nem tudta meghatni (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis etregis l11gliae). Vilmos egy, a harctért61 nem messze lévő, a tenger fölé magasodó 1ilclft ra temettette el Haroldot, s csupán egy lapos kővel fedette le, amire 1 •1 az epitáfiumot íratta: „A herceg parancsára itt nyugszol, itt már uralha11111 a tengert és a szárazföldet" - utalva arra, hogy Harold mind az Északif 1 1 11~c t; mind a királyság fölötti hatalmat akar ta, de életében nem kaphatta 1111 ·1 ~ (Amiens-i Guidó: Dicsőítő ének a hastingsi csatáról / Carmen de Hastingae / '1111'fio). Utóbb azonban megengedte a walthami szerzeteseknek, hogy elvi111 (•k Harold maradványait (Walthami Krónika). Normandia a stabilitás országa volt, gyakorlatilag független állam. A néli.111y apró Párizs környéki grófságra visszaszoruló francia királyi hatalom11.111 Lett hűbéri esküje a tartományi széttagolódás legmélyebb időszakában l1 ·vesebb, mint formális volt. A történetírásban meghonosodott „normann 11111osz" szerint „észak emberei" nem fogadhatták el senki másnak a f6sé1wl , nem tartozhattak hűbéri esküvel más uralkodónak. Már Rollo/Hruolf 1 111 -es, Normandiát kezébe juttató, saint-clair-sur-1' epte-i szerződésekor, 1111ikor a nyugati frank királynak kellett volna hűbéri esküt tennie, sem volt 11,qlandó a viking vezér „térdet hajtani más előtt", mondván, „sohasem fo-
27
gom megcsókolni más lábát" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum /De moribus et actis primorum Normanniae ducum). (Azután úgy vágták el a gordiuszi csomót, hogy Rollónak ne kelljen leborulni, kezébe vette a király lábát, felemelte a szájáig, és „úgy állva megcsókolta, felborítván magát a királyt".) Egy ízig-vérig normann herceg a későbbiekben sem volt hajlandó megalázkodni. Normandiában bizonyos archaikus, skandináv eredetű hagyományok tovább éltek, a hercegeknek kizárólagos joguk volt száműzni valakit, halálbüntetést kiszabni és háborút indítani. A hercegi hatalom nem aprózódott fel, sokkal erőteljesebb volt, mint a többi franciaországi tartományúré, amely legfeljebb immunitásokon és egyéb mentességeken, exemptiókon alapult. Sokkal inkább alapult a személyi hatalomgyakorláson, mai kifejezéssel akár autoriternek is mondhatnánk. „A normannok csak egy úrnak szolgálhatnak" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus et actis jJrimorum Normanniae ducum). A Hódító hihetetlenül erős kézzel szervezett egy szilárd központi hatalmat, végérvényesen „konszolidálván" nyughatatlan viking-vérű népét egy feudális mintaállamban. Vilmos, bár Ördög Róbert törvénytelen fia volt, sikeresen elismertette trónjogát a fejedelemségben, letörte az ellenállást, legyőzte a sorozatosan felkelő nemeseket és az ellene forduló I. Henrik francia királyt. Krónikaírói hosszasan sorolják, hol, melyik ellenfele ellen „rendezett hatalmas mészárlást", s ellenségein egy idő után pánik lett úrrá, ha vele kellett szembeszállniuk Gumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). ABayeux-i Faliszőnyeg is ábrázolja, hogyan verte le ellenfeleit, Conan bretagne-i herceget és Guy-t, Ponthieu grófját, miként vette be váraikat, égette fel földjeiket és követelt tőlük alattvalói esküt. A szőnyeg jellemző képe, amint Conan breton herceg alázatosan „átadja" városa, „Dinan kulcsait" Vilmosnak. A teljesen eljelentéktelenedett Capeting-monarcha „helyett" is egyre inkább ő volt az úr Közép- és Nyugat.Franciaországban: „uralkodik a burgundok felett, megfeddi és fenyegeti az aquitánokat, kormányozza és irányítja a bretonokat, pusztítja a flamandokat, harcol és szövetkezik a dánokkal, a lotharingiaiakkal, és a szászokkal" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus et actis primorum Normanniae ducum), nem csoda, ha később „az angolok is engedelmesen alávetik magukat neki, s a skótokat és az íreket is védelme alatt kormányozzák". Az angliai invázió előtt is Vilmos „legendás" beszédében úgy sarkallja embereit, hogy felidézi „győzelmeiket a maine-beliek, a franciák, a bretonok, a burgundok és anjou-beliek fölött" (Badri de Bourgueuil: Carmen CXCVJ). Normandia szinte önálló külpolitikát vitt. Az angliai invázió előtt katonai támogatási egyezményt kötött Iv. Henrik német császárral és Sven dán királlyal (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A herceg uralma szinte korlátlannak hatott, csak éppen koronát nem viselt, de állama minden tekintetben a kor Capet- és Wessexi-monarchiája fölé nőtt. A kontinensen ez idő tájt az egyik legerősebb egyeduralom volt, „senki másnak, csak Istennek tartozott szolgálattal" (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum
I>I' moribus et actis primorum Normanniae ducum). Saját hercegi nagyt:in{1111:1, kancellárja, udvarmestere volt, a tartománya fölött ő gyakorolta a Capc11•1< 161 megszerzett királyi jogok összességét. Míg Ile-de-France-ban a Capct l1il11ibérúrnak, suzerainnek hűbéresei voltak, Normandia hercegének valódi 11 l:i1 Lvalói. A hercegi joghatóság majdhogynem teljes körű volt, a herceg a l<'1tfőbb hűbéreseitől is elvont minden ítélkezési jogot. Ügyelt arra, hogy a l111 111kosok ne növelhessék meg földjeiket, az örökösödési jogban nem a primow 11 itúra, hanem a divisio elsőbbsége érvényesült. Az urak még palánk- és 11 1lc!várakat sem emelhettek hercegi engedély nélkül, s azokat kérés esetén 11 he rceg rendelkezésére kellett bocsátaniuk. „Kiűzte Normandiából a go111 1sztevőket", és „őrködött a béke esküjének betartásán" (Poitiersi Vilmos: <.'l'sla Willelmi ducis etregis Angliae). Vilmos ugyanis nagyon okosan felhasz 11:'illa az egyház „ist en békéje" mozgalmát ellenfe lei megfékezésében, az q:y házzal szövetségben ő hirdetett Treuga Dei-t és a világi hatalom erejével l1:1rcolt, egyházi felhatalmazással a békebontók ellen, „minden ügyében Isten H·gítségét kérve" (Anonimi Auctoris Brevis Relatio de Willelmi Conquestoris). 1\ he rceg nem adta ki a kezéből kizárólagos jogait, a grófságok alárendeltségi· megmaradt, minden grófság élére a hercegi dinasztiával rokon famíliák 1;1gjait állította. A grófokat, a rendfenntartást és a jövedelmek beszedését 11.<.:mélyesen kinevezett hercegi megbízottak, egy-egy hercegi magánvárlw1 székelő algrófok, vikomtok ellenőrizték. A herceg kezében teljes inv1·sztitúra jogok voltak, az ő kiválasztottjai kerültek a főbb egyházi javadal111;1kba, egy-egy normandiai stallum birtokosából fontos egyházi pozíciókba 1111 l1attak hívei. Az Anglia elleni akciót legitimáló II. Sándor pápa is a nor111;mdiai hercegek kolostorában, Bec-ben kezdte karrierjét. A hercegekEigenkirche-típusú magánegyházat építettek ki. Fécamp-ra és más „hercegi apát•1(igokra" széles privilégiumokat ruháztak, és plébániákat rendeltek alájuk, liivonva őket a helyi püspök joghatósága alól. Vilmos herceg személyi dön1éseivel ellenőrzést gyakorolt a főpapi és apátsági földek fölött is. A Bayeux-i 1'itliszőnyeg is hatalma teljében ábrázolja Vilmost, ahogyan római augustusként, híborszegélyű imperátori tógában, de az ősi hatalmi jelvénnyel, az emberniagasságú germán szekercével a kezében fogadja a követeket udvarában. A hercegi hatalom szilárdsága Vilmos személyes uralkodói tulajdonságain is 11 yugodott, krónikásai kiemelik rendkívüli akaraterejét és céltudatosságát. .,Senki haragjával nem törődött, mindenkinek tanácsos volt intésének engedelmeskedni" (Huntingdoni Henrik: Historia Anglorum). Angliával ellentétben Normandia a rend és nyugalom állama volt. A Franriaországban uralkodó anarchiát kihasználva nem volt nehéz zászlaja alá gyűj Lcnie j elentős számú francia, breton és flandriai lovagot is: „hatalmas segítséget hozott magával Gallia minden részéből" (Worcester-iJános: Chronicon 1•x chronicis ). „Szép számmal jöttek pik távok, burgundok s az Alpokon túlról is zsákmányra áhítozó lovagok'', sőt, Aquitániából és Aragóniából is gyűltek Vilmos zászlaja alá (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). ABayeux-i Fa-
28
29
1
1
liszőnyeg a hastingsi csata ábrázolásában is , utalva a normandiai herceg seregének elegyes összetételére, „frankokról", azaz a Nyugati-Frank Királyság minden részéből érkező lovagokról szól. Az Angolszász Kr6nilw pedig azt írja, Hastingsnél Haroldot „legyőzték a franciák" (frencyscan). Még a Hódító is azzal a form ulával adta ki angliai rendeleteit, hogy „ h ű fra ncia és angol alattvalóimhoz", s nem normannokról szólt, utalva ezzel emberei vegyes összetéte lére (H6dít6 Vilmos törvényei). A he rceg éveken át készült anyagilag és stratégiailag is az akcióra, nem véletle nül ábrázolja a Bayeux-i Faliszőnyeg a hajók építését és a nagy me nynyiségú hadianyag, fegyver, bor és élelem behajózását; a partraszállás után pedig a készletek feltöltését. A nagyrnennyiségú élelem hónapokon át tartó begyűjtéséről más írott forrásaink is említést tesznek (Poitie rs -i Vilmos: Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). A normannok nagy figyelmet fordítottak az utánpótlásra és a hadsereg ellátására. Jellemz6 a Faliszőnyeg azon képe, ahol közvetlenül a csata előtt a herceg jóllakatja katonáit, a normannok lakomáznak, „húst sütnek és főznek". A herceg nagyszámú hajót építtetett, a Faliszőnyeg is ábrázolja. Ha nem is gyűlt össze „3000 hajó", mint Jumieges-i Vilmos mondja (Gesta Normannorum Ducum), s talán még - a valósághoz ugyan közelebb álló - Amiens -i Guidó közölte „400 nagy hajó és 1000 csapatszállító" sem (Carmen de Hastingae Proelio), egy néhány száz hajóból álló flotta valószínűnek látszik. A normannok katonai szervezete a korban egyedülálló volt. Igaza volt a krónikásoknak, „a normannok jó hódítók, nincs faj hozzájuk hasonló", „megedzette őket a háború, nem élhetnek nélküle", az az életelemük, hogy „vadul rohamozzák az ellenséget" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum), de ez ne m csupán a harctéri kiválóságukra vonatkozott, hanem hadszervez6 és logisztikai képességeikre is. „Ha háborúra került a sor, a normannok felülmúlták bármely szomszédjukat" Qumieges-i Vilmos: Gesta Normannorum ducum). Poitiers-i Vilmos odáig ment a Hódító hadi kiválóságának magasztalásában, hogy hadjáratát Julius Caesaréval vetette össze (Gesta Guillelmi ducis et regis Angliae). Legyőzhetetlenségük nimbus za magasan ragyogott, „Rollo óta senki sem mért ránk vereséget a harcmezőn ... a legerősebb nép vagyunk" (H untingdoni Henrik: Historia Anglorum). Maguk is fennen hirdették: „Miért ke llene nekünk a győzelemért könyörögni, mikor a Mindenható szinte adta a győzelmet a mi fajtánknak?" (Ailred, Rievaulx püspöke ad közre egy dicsőítő beszédet az 1138-as northallertoni csatában). A Falisző nyeg ékes példáját nyújtja a normann harci kiválóságnak, amely a mozgékony nehézlovasságon, s lovas - és gyalogos íjászokon alapult. Vilmos vasfegyelmet tartott a harctéren, halálbüntetés t erhe mellett büntette a rekvirálást. T ábori rendtar tása szerint, ha katonái elhagyták a tábort, akár csak hogy markotányosnókkel töltsék idejüket, vagy kocsmákban m ulassanak, végtelen szigorral bánt el velük (Poitiers-i Vilmos: Gesta Guillebni ducis et regis Angliae). A normannok messze földön híresek voltak az akár egy tonnát is
30
11\'
méneik ről (d1·x l m ős
1111s/destrier), melyek tenyésztésére, a tudatos vérvonal-kiválaszlrt sra
1drnnítására, a harci körülmé nyekhez évekig való szoktatására nagy gondol 11 11 dílottak. Kiválóan voltak képesek alakzatban harcolni, s akár néhány tu1.11 uchézlovassal megbontani egy sokkalta nagyobb létszámú sereget. Kezd1·1nényez6- és alkalmazkodóképességük bámulatos volt, a „tenger királyai" l11lldctlenül gyorsan elsajátították a szárazföldi hadviselés módszereit, ugyan,d, l(t)r tengeri és folyami mozgékonyságukat is megtartották. Rendkívül gyor.111 Lanultak, gyalogos hadrendj ük az angolszászokét mintázta. Vilmos her' ' 'I'. mellett állott t ehát egy fejlell katonai potenciál és egy biztos hátország. f\ l.d111esburyi Vilmos szerint a Hódító meg volt győződve : „katonai vitézsé1!1' loizja a trónhoz segíteni" (Gesta regum Anglorum).
31
beneficiális jellegűnek, sosem vált öröklődővé. A sheriff sokka l 111;1 Lársadalmi pozícióba került, mint annak előtte, általában a megye vá 1.1liol őrködött a rend fenntartásán. A helyi rend fenntartására hivatott szer' 1•, volt, az angolszász tithingből eredő normann intézmény, afranllpledge, 111ll' lyct minden 10 paraszti háztartásnak létre kellett hoznia, s amelyben 111v 111fts tevékenységét figyelve ügyelniük kellett a törvény szavának betarl 111,I :111 l' 1•1,il>IJ
Vilmos a már néhány felépült és a többi, épülőben lévő várral a háta mö-
w111 l>i7-tosan a kezében érezte az országot. Birtokba vette Anglia szinte tel-
Vilmos rögtön, komoly eréllyel államszervezési munkálatokba kezdett: új alapokra helyezte a wessexi monarchiát. A Hódító egy olyan, egyedülálló hűbéri szisztémát és államberendezkedést intézményesített, amely sokkal szilárdabb, olajozottan működő kormányzati hatalmat adott az uralkodó kezébe, s amit Anglia még soha nem látott. Angliában is normann típusú berendezkedést valósított meg, a krónikások úgy fogalmazták meg: „nem történhetett semmi Vilmos tudta nélkül, sem világi úr; sem egyházi tisztségviselő sem mert akaratával szembeszállni, mindenre ő bólintott rá" (Canterburyi Eadmer: Historia novarum in Anglia). Eadmer azon állítása, hogy „Normandia szokásait és jogait vezette be", nem teljesen igaz, ugyanis sokban t'ámaszkodott a szász államszervezetre, igaz, nem a régi wessexi királyságéra, hanem a Kanut óta eltelt évtizedek Angliájáéra. Megpróbált megtartani sok elemet Hitvalló Edward kormányzati struktúrájából - ami kevéssé volt már szász, s egyre inkább normann, és igyekezett vezet() szász személyiségeket bevonni az udvarba, a hadseregbe és az egyházszervezetbe. A normann uralom nem jelentette azt, hogy az angolszász intézményeket gyökeresen kiirtották volna. Megtartották azokat, amelyeket hasznosnak ítéltek, például a danegeldet, ami rendszeres adóvá vált a normann rezsim alatt is. Fennmaradt a századkerület, hundred-rendszer is. A kelet-angliai, viking népességgel bíró, Dane law (azaz „dán jog") területén pedig az ehhez hasonló s kandináv wapentake élt tovább. A hundred közigazgatási funkcióját már a 10. század végén, a 11. század elején a megye, a normannok által az angolszász shire-ból átalakított county kapta meg, s az élén az öröklődő arisztokrata címmé vált earl helyett a király által bizalmasai közül kinevezett sheriffállt. A sherW'beszedte egyfajta adóbérlőként a királyi jövedelmeket s behajtotta a királyt megillető szolgáltatásokat, összehívta az ugyancsak megőrzöttjjrdöt, elnökölt a county és az alá tartozó századkerületek bírói fórumán, de tisztsége megmaradt
1l1·rületét, a királyi bir tok túlsúlya rendkívüli volt: megvalósulni látszott, 111111 SL. Quentini Dudo Normandia birtokbavételekor írt, „a földet nem le111 •1 111egvédeni, ha nincs egyetlen úr uralma alatt, ezért nem szabad meg1111l:111i" (Historia Normannorum/De moribus et actis primorum Normanniae i/111 tim) . A király az erdőket telj esen kisajátította, s a szántók egyhetedét \1 1111:1személyes rendelkezése alá. 1086-ban az összes földterület negyedét 11 1.11< iissze terra regis-ként. A királyi erdőkben rendkívül szigorú rendszabáh 11k:it léptetett életbe - ami a Robin Hood-mítosz révén meglepő módon l 111111Clott momentuma az angol történelemnek-, mivel az erdők jelentették 11•1d 1sz lázadók egyedüli menedékét. „A vadászat kizárólagos jogát fenntar1111111 magának egész Angliában" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). \ 1 „l'rdő elleni cselekmény" (királyi vadra való vadászat, vagy falopás) ugyan11lv1111 büntetéssel volt sújtandó, mint a gyilkosság (Clarendoni Asszíza •"··,íze', a király által, a tanács egyetértésével kiadott instrukció, rendelke,„, ). „Nem volt különbség aközött, hogy királyi vadat, vagy embert ölt vala! 1" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). f\ Hódító átrendezte a birtokviszonyokat: négyezer szász thegn veszítet11 • "' földjét az 1080-as években: helyükbe 180-200 franciaországbeli báró l1 •1wLt. A hatalom csúcsán a normandiai dinasztiával rokoni vagy politikai „111vdségesi kapcsolatban álló jelentős normann, francia, flamand főúri csa1,ulok álltak, akik 10-12 nagy uradalmat kaptak Angliában. A rendszer az ún. 11v<'•la-szisztémára épült, azaz a főhűbéreseknek (tenentes in capite) királytól l1.1pott földbirtok fejében megfelelő számú fegyverest kellett kiállítania a ki1.ily seregébe, a föld hányadában, l-től 100-ig terjedően. A főhűbéres tovább ,ul11alta, szubinfeudálhatta a földbirtok egy részét, ugyanúgy e feltétellel, a l11 rl ok arányában kiállítandó páncélos lovasok felfegyverzésével terhelten; 1 .igy csupán annyi földet jutathatott követői, háztartása, kísérete tagjainak, .11 1 1elyből saját magukat fel tudják fegyverezni s ők személyesen biztosítják .111agybirtokos kvótáját. „A birtokokat úgy osztotta szét lovagjai között, s .11.ok kötelezettségét úgy szabta meg, hogy Angliának 60000, a király paran1 -;{ira gyorsan fegyverbe hívható katonája legyen, ha a szükség úgy hozza". 1\ z egy nehézpáncélos lovag felállításához szükséges évi jövedelmű egység11yi hűbérbirtok volt a „lovag hűbére'', a knight's fee (/ief de haubert;feudum 111ilitis), amely után magát a kvóta-rendszert is knight's / ee-rendszernek ne-
32
33
i•
A NORMANN URALKODÓK REFORMJAI
vezi a szakirodalom. A normann birtokosok középrétege kontinentális mércével mérve nem kapott nagybirtokot, legtöbbjük néhány egységnyi, knight's fee-nyi földhöz jutott, s voltak olyanok, akik csak egy lovagi birtokon gazdálkodtak. A knight's fee kvótarendszerét nem csak a szárazföldi hadseregnél, hanem még a flottakiállításnál is igénybe vettek: fennmaradt Vilmos hadihajólistája, melyben összeírták, bárói hány hajót és embert hajóztak be. A normann berendezkedés lényege a tartományúri hatalom kialakulásának megelőzése volt. A társadalom megőrizte archaikus jellegét, szívesen hangoztatták, hogy „mi mindannyian egyenlők vagyunk" . Mint annak idején, Rollo 911-es szerződésénél III. Együgyű Károly nyugati frank király kérdésére, hogyan hívják urukat, azt válaszolták emberei: „sehogyan, nekünk nincs urunk" [senior] (St. Quentini Dudo: Historia Normannorum / De moribus el actis primorum Normanniae ducum). Ha a Domesday Book adatát a mindöszsze két angolszász származású arisztokratáról, aki meg tudta tartani birtokát, kicsit túlzottnak is vélhetjük, akkor is ki lehet jelenteni, hogy az uralkodó réteg teljességgel kicserélődött. Nem túlzó viszont az, hogy „az angolok minden szabadsága semmivé lett" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A mai kutatások szerint 8 %-uk volt képes megtartani birtokait. Az egyházat is hasonló módon normannizálták, 1070 után angolszász klerikus nem kerülhetett püspöki vagy apáti pozícióba. Ha túlzott is a történetírás képe hogy „a tudatlan normann tányérnyalók nyakló nélkül harácsoltak ... a gőg elvette az eszüket, hogy ily nagyhatalom adatott nekik ... úgy vélték, amit akarnak, az szabad is nekik" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica) -, a Hódító, ha az 1066-ot követő években ki is egyezett a szász nagyura.k kal, igen kemény kézzel tartotta őket, normannjaival pedig még a törvény betű je is részrehajló volt. Nem ugyanazon elbírálás alá esett egy bűntény, ha normann, vagy ha szász követte el. „Ha egy francia vádol egy angolt esküszegéssel, gyilkossággal. .. az angol vagy tüzesvaspróbával, vagy párviadallal védje magát. Amelyikük alulmarad, fizessen 40 shilling büntetést a királynak. Ha egy angol vádol egy franciát, de nem akar bizonyítani próbával vagy bajvívással, azt akarom, a francia érvényes esküvel tisztázza magát" (Hódító Vilmos törvényei). A király törvényeivel előjogokat biztosította a normann birtokosok számára: „Ha pedig valamelyiküket megölnék, a gyilkost ura fogja el öt napon belül, ha tudja; ha nem, kezdjen el nekem megfizetni 56 ezüst márkát mindaddig, amíg vagyonából futja. Ha pedig az ő vagyona kimerül, a maradékot fizesse meg közösen az a századkerület, amelyben a gyilkosság történt". Azaz ha egy szász kezet merészelt emelni egy normannra, saját századának lakosai ugyanúgy bűnhődtek. Vilmos szigorúan őrködött a király békéjének fenntartásán: „mindazok, akiket magammal hoztam vagy akik utánam jöttek, az én békém védelmében és nyugalmában éljenek". Az angolszász társadalmat nem szőtte át a feudalizálódás, ahogyan az angolszász állam sem közelítette meg Normandia centralizáló fegyelmét. A királyi hatalom nem volt korlátlan, az ősi germán fejedelmi jogkörökre épült.
34
\ •1d 1sz király nem volt ura az ország teljes területének, a magánbirtokok 1 1 • !11·~ jogú territóriumok voltak, ősi szállásbirtokként, vagy feltétel nélküli 1d11111rinyk ént bírták. Hódító Vilmos első dolga volt, hogy az ország területé111 •1< ('gészét magáénak vindikálja. Vilmos lefektette a „minden földbirtok a l 11ll11~ nírtól származik" alapelvét (nulle terre sans seigneur). Kimondta, csak
11111 (i ly tekintheti abszolút és elidegeníthetetlen tulajdonának a földet, allod111111ot csak a szm:~rén bírhat, mindenki más csak feltételes, szolgálattal 11 •1lic lt feudmv.ot. Osi jogon öröklődő hereditas nem lehetett senki kezén,
1111111len földért auxiliummal tartoztak Anglia birtokosai. /\ hatalmi struktúra megszervezésében Hódító Vilmos rögtön hozzálál111 f :1hhoz, hogy megakadályozza Angliában az 1000. évet követő millenáris \11h(ig kia lakulását. A hűbéri rendszer válsága, a tartományúri anarchia kö1 p1·Lte a kontinensen a többszörös és kereszt-vazallitás erdejében nem lei1Pf 1·tL érvényt szerezni a hűbéri kötelezettségeknek s ez természetesen a l 11 .tlyi hatalom rovására ment. A normann Angliában a király közhatalmi jo111 1•1il ványai (bannum) nem forgácsolódtak szét, nem léteztek immunitások. i' 1:1•1·s bírságokat például a királyi hatalom bárkinek a földjén beszedhetett: ,,1 ld rály tisztjei a városban szedték be ezt a büntetést, bárkinek a földjén 1ptlspökén vagy bárki másén - vált is esedékessé" (Chester város számadá11 I, Vilmos megpróbált minden eszközzel az ellen tenni, hogy egy-egy hűl11 •11'1r az auxiliumra hivatkozva vazallusait a főhűbérúr ellen hadi szolgálati 1 l
35
1086-ban született meg a Domesday Book, a páratlan adminisztrációt és fejlett írásbeliséget sejtető ítéletnapi („doom's day") Könyv, a nyugati keresztény világ roppant vállalkozása. ,;vilmos buzgón felülvizsgálta egész országát, s feljegyeztetett minden királyi birto~ot" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A király „ítélete", döntése az ltélet Napjához volt hasonlítható, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen volt. Újra megerősítette, hogy kimondta: minden föld az uralkodó tulajdonában áll. Az összeírás megalkotása természetesen nem csak a normann kormár.yzat mCíve, tekintélyes része van benne az angolszász igazgatási rendszer fejlettségének, amely már Alfréd óta végzett rendszeres fö ldméréseke t. Fennmaradt például 1060-ból egy összeírásjegyzék, amely rögzítette egy-egy birtokon a telkek nagyságát, a szolgáltatásokat, a halászóhelyeket, varsánként mérve az évente fogható hal mennyiségét („Kingstonnál van 21 kosár varsa a Severnen ... minden második hal az úré legyen."). ADomesday Book birtokkatasztc re adatainak összeírása mögött az is állhatott, hogy a király meg akarta vizsgálni, mekkora knight's fee kötelezettség teljesítésére van nemeseinek potenciálja. A knight's fee kötelezettség még nincs ugyan hozzárendelve az 1086-os vagyonokhoz, valószínűleg a király halála a következő évben megakadályozta, hogy az öszszeírást a maga hatékonyságában a hűbéri tartozások megállapítására használják fel. Azért is szükség volt azonban az összeírásra, hogy a királyi hatalom el tudjon igazodni a birtokszervezetben, mert amíg az uralkodó nem tartózkodott az országban, a tulajdonviszonyok olyan kaotikusakká váltak, olyan zűrzavar támadt az önkényes határmódosításoknak és a szórványos szász lázadásoknak köszönhetően, hogy a király tisztán akar t látni. Ez le het az oka, miért csak 20 évvel a hódítás után került rá sor: a nagyarányú birtokredisztribúció csak a 70-es, 80-as években me nt végbe. A felmérés céljaira Angliát 9 körzetre osztották, amelyekbe királyi biztosokból álló különbizottságokat küldtek. A vizsgálatot kétszer is elvégezték: az első bizottságot egy másik, az adott területen teljesen járatlan felmérőcsapat követte, „az első felmérés eredményeinek ellenőrzésére" (Herefordi Róbert). „A király kimerítő tanácskozást tartott a földről, hogy kik lakják és miféle emberek. Ezután elküldte embereit Anglia-szerte mindenfelé, minden megyébe, hogy megbizonyosodjék róla, hány száz birtokból áll egy-egy megye, mennyi földet és jószágot birtokol maga a király az országában, és évenké nt törvény szerint mennyi bevétel esedékes a megyékből... mij e és mennyije van minden egyes angliai földbirtokosnak birtokban vagy jószágban és az mennyi pénzt ér." (Angolszász Krónika)
1.d;i idején; mennyit, amikor Vilmos adományozta és mennyit 1086-ban. /\zl 1·. f(• ljegyezték, miként lehetne többet beszedni a birtokról, mint amennyit .ddmriban beszedtek. Álljon itt egy példa, Montgomery normann urának birl11kiisszeírásából (őt, illetve családját a magyar olvasó is ismerheti Arany Já1111-; művéből: „Montgomery a vár neve, // Hol aznap este szállt; // Montgomery, .1 vri r ura, // Vendégli a királyt" . A walesi bárdok.). „Montgomery váránál az earlnek magának van négy ekéje, és van hat lt111Lnyi pennyje egy bizonyos walesi hundredből [járás], amely a vár uradal111:'1hoz tartozik. Roger Corbetnek van két ekéje ott, és Walesb61 ő és a fivé11· ·10 shillinget húznak. Maga az earl épített egy Montgomery nevű várat, l'lrhcz tartozik 52 és fél hide [telek] terület, Sewer, Oslac és Azor, Edward l111 {tly idejéből. Ezek felett a birtokok felett rendelkeznek . .. Ezeket a földe111·1 korábban három thegn uralta. Ma valamennyi Roger earlé. Parlagon áll1,11< ús állnak." (Domesday Book) "ICljes fe lmérést végeztek az egyházi birtokokról is. A király felmérői 11\'il lan közölték, ha valahol a birtok nem jövedelmezett megfelelően, azaz lr.r régebben többet hozott, most is elvárható lehetne ennyi bevétele, így .rl<{ir az egyháziak hűbérúri katonai kötelezettségét is újra lehetett számol111: „Ely apátja birtokolja Hatfieldet. Az uradalom értéke 40 hide. A földön 30 1•l
A helyszínre kiszállt megbízottak egy általában 12 szabad emberből álló tanács esküje s állítása alapján összeírták a földbirtokosok vagyonát, földjei nagyságát, csCírjei, malmai, halastavai stb. számát, s az ezekből származó jövedelmeket, illetve azt, mennyit ért a birtok 1066-ban, Hitvalló Edward ha-
Vilmos másik tervezete a tartományi anarchia megakadályozására a szét•,dirt birtokstruktúra volt: a király ugyanis nem egytagban, nem összefüg1~c i, kompakt birtoktestekben adományozta el Anglia földjét a normann bá1111< nak, hanem kisebb egységenként, ily módon egy-egy nagybirtokosnak l11hb megyében is lett birtoka, s így a nagybirtokra alapozva, az összekötte11 ·s nehézkes volta miatt nem volt lehetséges területi hatalomra szert tenni. 1 :u illaume le MaréchaVWilliam Marshal, Pembroke grófjaként 50 kisebb11:1gyobb uradalmat birtokolt szerte az országban, Wales-ben és Írországban l11 rL javain kívül. Angliában a magánföldesúri hatalom nem mérhető a konti111·ntális territóriumokhoz, amikor egyfajta oligarchikus tartományi hatalom
36
37
kialakul, a Rózsák Háborúját megelőző évtizedekben, akkor sem az összefüggő magánuradalmakra épül, hanem járulékos úton, a helyi bírói-igazgatási hatalom feletti befolyás megszerzésével. Egyszóval Angliában nincsenek területi oligarchiák, nem is emlékeztet a kontinens magánháborúk dúlta, gyakorlatilag független tartományi principalitásaira. A mai történetírás már úgy véli, nem volt ez egy egészen tudatos politika Vilmos részéről, nagyobb részt véletlenszerűen alakult ki, ami nem változtat azon, hogy a későbbi királyok felismerték a tagolt birtokszervezetben rejlő előnyöket s továbbra is ehhez tartották magukat. Maguk a rendelkezésre álló birtokok sem voltak összefüggőek, nagy részük kisebb uradalom-központok köré szerveződő manorokból állt. A királyi tekintély úgy volt képes kontrollt biztosítani alattvalói felett, hogy azt Európa bármelyik uralkodója megirigyelhette. Még a normann krónikás is úgy élte meg ezt, hogy „a normann kevélység ránehezedett az angolokra" (Ordericus Vitalis: Historia ecclesiastica). Vilmosnak alattvalói voltak, míg a francia király saját családi bir tokaira támadó rablólovagokkal küszködött. A herceg saját, megalkuvást nem tűrő, erőszakos jelleme is közrejátszott abban, hogy hihetetlenül erős kormányzati szisztémát hozott létre. Dominus rex címet viselt, utalva arra, nemcsak a fegyver jogán nyerte el az országot, másrészt arra, hogy legfelsőbb szuverénként a királyság összes nemesének seigneurje volt. Az uralkodó személyes parancsa mindenekfelettinek számított, szava egyedüli döntőbíró volt, ennek ellenére, bár jogilag nem volt köteles meghallgatnia szász witanból kinövő és a normandiai hercegi udvarból kifejlődő anglo-normann curia regis -t, évente három törvénykezési napot tartottak, amelyen a király orvosolta a panaszokat (Westminsterben, Winchesterben és Gloucesterben). Kezdetben a curia bírói, végrehajtói és törvényhozói szerepet játszott, beleszólása volt a vámok kivetésébe stb. Kormányszerepe később elsorvadt, kormányzati szervek váltak ki belőle . Az igazgatás a bárók és prelátusok kezéből szakemberek, elsőként a királyi tanács élén álló főbíró kezébe került: ajusticiarius főtanácsos, mint Lanfranc, Roger, Salisbury püspöke, vagy Ranulf de Glanville, akiknek a királyok reformjaiban jelentős részük volt. A Chief ]usticiar egyfajta alkirályi helytartóként igazgatta az országot, amíg a király távol volt, s a legfóob bizalmasként „főminiszteri", főtanácsosi tisztségre emelkedett. Az 1066 előtt is működő, a nagypecséttel hitelesítő királyi kápolna titkárságát Vilmos tette Kancelláriává (Chancery) . Hódító Vilmos jelentékeny mértékben átalakította az angolszász egyházat is. A herceg mélyen vallásos, istenfélő életet élt, már Normandiában is keresztülvitt reformjai - a clunyi reform jegyében - még VII. Gergely elismerését is elnyerték. Ahogyan a Bayeux-i Faliszőnyegen is látszik, Vilmos a pápától kapott zászlóval harcolt Hastingsnél, s ha nem is vállalt hűbért, mint Szent Péter vazallusa, Guiscard Róbert, a pápa kereszteseként indult Angliába, s intézkedéseit szentszéki támogatás kísérte. Az angolszász egyház is
l11l 1'li 1 ő kapcsolatokat tartott fenn Rómával, a reform-vonalnak is egyik óltc11) f11 rrása volt, s még Kanut alatt sem szenvedett kárt, sőt Szt. Wulfs tan, \\'111\·ester püspöke akkoriban szélesítette tovább a keresztény hit népi bázi11s növelte ismertségét regulációival (kötelezővé tette a Miatyánkot és a 1 , ,•r/ot). Rendkívüli szervezettséggel büszkélkedhettek a szász prelátusok l~ 1111 1á ban is . Angliában az egyházi szervezet fejlettsége legszembetűnőb l11•11a templomok nagy számában ragadható meg (Norwichban és Winches11 •1lien például 50-et találtak a Domesday Book írnokai). Ennek ellenére a 11111 mann párti krónikások igen vehemensen kikeltek a reformellenes szász l. l1·rt1ssal szemben, s szélsőségesen ostorozták a papság elvilágiasodását. Nvilván nem volt a klérus egésze a gregoriánus reform híve még az 1060wi \-vekben, de a normann írók túlságosan is előítélettel viseltettek a szász p.1pokkal szemben. Malmesburyi Vilmos szerint: „a papok már a szertartá11 imákat is alig-alig dadogták. „ a szerzetesek csúfot űztek a böjt szabályai11111 " (Gesta regum Anglorum). Vilmos azonban mégis feltétlenül a saját kép1·re akarta formálni az egyházat: a 11. századtól felfedezhetünk egy olyan l1•11dcnciát, amely külön utakra viszi Angliát, az angol egyház ennek eredll ll'llyeképpen egyre inkább eltávolodik Rómát ól, s valamiképpen már elő11 .1 11yozza a késóbbi eltérő fej lődést és az elszakadást. Angliában a reform apostola az itáliai teológus, a már Normandiában fel1t11 1L Lanfranc, Canterbury érseke (1070-89). Lanfrancot a szászok nem sze11•1Iék túlzottan, gyakran erőszakkal csikarta ki az engedelmességet. Eltűn l 1·k ;1z angolszász származású főpapok Angliából, 1070 és 1140 között mind11•1sze egy angolszász püspököt szenteltek fel. Ugyan nem minden egyházfi ~ 111! normann, lehetett francia és itáliai is, de a klérus gyakorlatilag elveszíl 1·tt e önállóságát, s ha lehet így fogalmazni, korábbi, szász-kori karakterét. 1\ 1. ;mglo-normann egyház a VII. Gergely-féle keretek között újult meg. Meg\',tlt>sult a gregoriánus ideál, az egyház elszigetelődött a világiaktól, a klerilu1sok nem érintkeztek a „tisztátalanokkal" . Lanfranc bírta a király maradc'·ktalan támogatását, de az invesztit úra jogköre a központi hatalom kezélw11 maradt, s végül is a reformok és engedmények - a szimónia és a kleril\11sok házasodásának tiltása - fejében Lanfranc ezt sosem vitatta (ennek ell1·11ére még a 11. században is több püspök nem tartja be a cölibátust). Vil11 1os egyébként hajthatatlan volt: számára a király az országában egyedüli úr, '1 ;1z egyházfői jogok is őt illetik meg. Hiába követelte a nagyhatalmú Gergi ·ly, hogy Vilmos tegye le a hűbéri esküt a pápának Angliáért, hiszen ke11 ·sztes hadjáratban szerezte, a király - amit messzemenően támogatott az 1 · l sődlegesen uralkodójához lojális Lanfranc - nem tette le. Nyíltan ki mer11· jelenteni, nyilvánosan meghazudtolva magát: „soha nem egyeztem bele, liogy hűségesküt tegyek a pápának, soha nem is fogok, soha nem is ígértem, 1·lődeim sem tették soha" (Levél VII. Gergelynek). Vilmos k inyilatkoztatta, 111agáénak tekinti az angol egyházat, nem tűr maga felett egyházi kérdésekben sem döntőbírót. Az egyházi földek visszaadásáról is úgy rendelkezett
38
39
törvényeiben, mintha az a királyi domínium részét képezné: „Utasításomra vissza ke ll adniuk püspökségeimnek és apátságaimnak minden uradalmat és uradalmi földet, amelyet püspökeim és apátjaim nekik adtak az én püspökségeim és apátságaim birtokaiból; ha nem adják vissza az én egy házaim birtokaihoz tartozó olyan javakat, amelyeket mindeddig jogtalanul tartottak kezükben, a ti kötelességetek őket akarva, nem akarva restitúcióra szorítani." A Hódító kikényszerítette, hogy a pápa is beleegyezzen abba, hogy angol ember a király jóváhagyása nélkül nem ismerhet e l semmiféle pápai tekintélyt; báró vagy királyi tisztségviselő egyházi bíróság elé nem állítható, egyházi büntetéssel nem sújtható. Semmilyen pápai, zsinati vagy káptalani gyű lési határozat nem érvényes Angliában, amíg a király helyben nem hagyja. A - magyar történelemből is ismerős -királyi tetszvényjog (placetum regium) biztosította, hogy uralkodói ellenjegyzés nélkül még a legfőbb egyházi rendelkezések sem juthattak át a Csatornán. Azt hozzá kell tenni viszont, hogy olyankor történik mindez, amikor a pápai trónuson a nagy VII. Gergely ül, a normannoknak mégis sikerül megnyerni támogatását s elérni azt, hogy szemet hunyjon az angol király által megkaparintott invesztitúra felett.
40
l.
HENRm:, „AZ IGAZSÁG OROSZLÁNJA''
(1100-1135)
(\ Hódító fiai közül sem a legidősebb, Róbert, Normandia hercege, sem 1• .111gol trónon őt követő II. Rufus Vilmos (1087-1100) nem örökölte apja p1 dit ikai tehetségét, a legfiatalabb, a „Könyves" (Beauclerc) cognomennel illa ll'Lt I. Henrik (1100-1135) viszont igen. A Hódító műve megtartása azon11111 nem lett volna lehetséges I. Henrik kormányzása nélkül. 1066-tól egy olyan korszak vette kezdetét Angliában, amelyben az or11.1g sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott az angol királyok francia l11 1hérurakként birtokolt tartományaival, s ezen keresztül a feltörekvő Capetl 11 :i lyok Franciaországával. Az angol-francia konfliktusok évszázados tört é 111·1e szint e abban a pillanatban kezdődött, hogy a normandiai herceg angol l1 1ldre lépett, s így a hercegség hatalmára féltékeny francia király, I. Fülöp és 111.ís francia bárók kihasználták a kínálkozó alkalmat és a sebezhető Normandi111.1 támadtak. A fra ncia király Anglia és Normandia egyesítését akarta meg11 l\:1clályozni. Amíg a Hódító élt , ő meg tudta fékezni az ellene áskálódókat 111•negben halt meg, éppen egy franciaországi város ostrománál-, de 1087 111(\ n Angliának súlyos problémákkal kellett szembenéznie. A gondot az okoz1.1, hogy Vilmos legidősebb fia, Róbert (Curthose, „Rövidcsizmás", vagy más 1•1telemben „Rövidnadrágos") örökölte nagyapja, Ördög Róbert legrosszabb 111 lajdonságait, s apja e llenfeleinek kiváló eszközévé vált, többször fellázadt 1•llcne. A tetejébe még Normandia örököse is volt, ugyanis apja még 1066 l' l őtt rátestálta a hercegséget, s a normann bárók le is tették kezébe a hűbé11 esküt. Vilmos már nem ve hette el a fiától Normandiát, s ennek politikai 11 1 űve látta kárát, hiszen uralkodásának legfőbb célja Anglia és Normandia q ~yesítése volt, és semmiképp sem akarta elszakítani a kettőt egymástól. l\ énytelen volt azonban felosztani birodalmát, ha nem akarta a hitszegő Rólil•ttet Anglia trónján látni. Így második fiára, Vörös („Rufus") Vilmosra hagy1:1a koronát.
41
11 l.1)\ns tehetségű uralkodó. Pénzügyeit káplánja, Ranulf Flambard, clurhami fi p•1h 111Lézte: ma már hajlik arra a történetírás, hogy éppen egy egyh:ízfi,
Róbert éveken keresztül harcolt a trónért, minden eszközt bevet ett. A kontinens en egészen másfajta kép él róla, amely mentes az anglo-normann források negatív jellemrajzától: az általunk ismert Normandiai Róber t Európa egyik leghíresebb lovagja, az istenfélő ne mes mintaképe, az első keresztes hadjárat hőse. Angliában vis zont ő a gonosz pártütő, az országot eláruló lázadó. Nem lehet neki felróni, hogy a franciák oldalára állt, hiszen nem kötötte semmi Angliához, Franciaország egyik legnagyobb bárójaként éppen olyan önfej ű politikát folytatott, mint apja. Az anglo-normann tartományok felosztása semmiképpen sem volt jó senkinek, hiszen a bárók bárki pár tjára is álltak, vagy az angliai, vagy a normandiai birtokaikat elveszítették: így mindkét testvér pártja az egyesítésért küzdött, Rufus is bejelentette igényét a hercegi címre, s hadjáratra vonult a Csatornán túl. Rufus kétségtelenül kiváló katona volt, „kitűnő harcos, de kevéssé vallásos", az uralkodásra azonban teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Kiütközött benne ősei viking vére , Angliában is úgy járta a vidéket, mint a sagak törzsfői: hónapokig beszállásolva tar totta egy-egy városban udvartartását. Az angol köztudatban is úgy él, mint a kegyetlenségekben tobzódó barbár zsarnok. „Majdnem minden alattvalója gyűlölte" (Angolszász Krónika). Ez a kép azonban elsősorban a klerikus szerzők tollából származik, akik nem nézték jó szemmel, hogy Rufus vakanciában tartott több papi javadalmat. Nem igaz azonban, hogy semmibe vette volna a vallást és az egyházat, nem kellett tartani a pogánys ág visszatértétől, ahogyan a monasztikus történetírók fanyalognak. Rufus a király fölébe emelkedni kívánó gregoriánus univerzalisztikus gondolat hívei szemében számított fekete báránynak, nem volt gyökereiben egyházellenes, nem üldözte a papokat, dc - ahogyan apja sem - nem kívánta az egyház javára csorbítani uralkodói tekintélyét. Igaz, a klerikus szerzők úgy vélik, „Canterburyi Szent Anzelm üldözésével magára vonta a gyűlölet fullánkját, amely kioltotta életét" (Salisburyi János: Policraticus) - célozva ezzel vadászbaleset okozta halálában az „isteni kézre". Semmi alapja sincs azoknak a közkeletű képzeteknek, amelyek Véres Máriához vagy III. Richárdhoz hasonlítják „elvetemültségét". A szerzetes szerzők elvakultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amikor Rövidcs izmás Róbert megtámadta Rufust, az angol egyház kitartott a király mellett, fenntar tásait félretéve: függetlensége sokkal többet nyomott a latban, mint a király „istentelensége". Rufusnak a politikához, a kincstár ügyeihez nem sok affinitása volt, de vaskézzel kormányzott, rendkívül s zoros kontroll alatt fogta az ország egész területét, főhűbéresi jogait megkérdőjelezhetetlenül fenntartotta, s azoknak a szokásjogot felborítva szerzett é rvényt. Kíméletlenül behajtotta a reliefet (relevium, a hűbéres örökösének birtokba iktatásakor szede tt illeték), sokszor a jogos összeg többszörösét kényszerítve ki és gyámsági jogát kihasználva megvé tózta a hűbéresek női örököseine k házasságát. Katonakirályként kormányzott, magas jövedelmekre tett szert, de azokat többnyire felélte. Nem volt tehát velejéig romlott, legfeljebb a középkori mércével mér-
1 l 111111.11 cl volt az, akine k a számlájára írható az angol föld kiszipolyozás a 1 ltl.1111:t danegeld kétszeres beszedése). Rufus kormányzata minde nesetre 111 p111 1Losítást szolgálta, ha a centralizáció meggondolatlan és erőszakos 1 l.r 11tikkcl is történt, de a király sikereként könyvelhető el, hogy tovább ' 1111111 l<>ll az uralkodói tekintély, s erre tudta építeni I. Henrik saját, sokkal l ll1111111 11iltabb rendszerét, s ezt a központosítást Anglia népe Rufus után már 11t l 1· 11•;11ak érezte. Mindezekkel előkészítette a talajt a későbbi reformokra. 1'11111 •1•;ikerének tekinthető az is , hogy ha zálogként is , de visszaszerezte 11 11111o111cliát, s elfoglalta azokat a francia grófságokat, melyekért apja harcolt, 1111 lohl>, a skót trónra a saját jelöltjét juttatta. 1 l lt'nrik, aki viszont a hagyományos viking eszességet s a Hódító poli1il .11 <• líirelátását örökölte, úgy gondolta, ő sem akar lemaradni a koronáért f1 1h 1.1lnlt harcban. A legendák szerint Rufus halála - egy eltévedt nyílvessző 1111111:i vadászbales et - is az ő műve volt, bár a korabeli fo rrások egyikében 1 111t: ilílljuk a leghalványabb nyomát a testvérgyilkosságnak. Henrik okosan 1 1•l1·kcdett, mielőtt Róbert észbekaphatott volna, megkoronáztatta és megtl.1·.1.Latta (rex electus) magát. Nem öröklés jogcímén szerezte meg a trónt, 111 11<·11 azt idősebb Normandiai Róbert örökölte volna. Koronázása még az '''"" feltételeinek sem felelt meg, hisze n a londoni püspök kente fel. Hogy 1 1111<1gatókat nyerjen, vállalta, hogy nem folytatja Rufus politikáját. Annak, l1 11~!~' 1[e nrik uralkodhasson, felté telei voltak: az őt megválasztó báróknak 1J! \' hillevélben ígére teket tett. Az angol alkotmányosság első dokumentu111.i :iz T. He nrik által kiadott koronázási charta (Carta Libertatum, 1100). A ' h. 11 tában a király megígérte, hogy nem tartja üresedésben a papi javadal111.ilrnt; ne m szed önkényes reliefet; és a lovagokat mentesíti a geld alól. A 1 li.11 L át aMagna Carta előképének tekintik, bár nem teljesen alulról szerve' ' '' lő elégedetlenségi mozgalom követelt e ki, hanem a király is úgy látta jó11.1k , hogy ezzel s zilárdítsa meg bázisát. A charta ugyan nem fogalmaz meg 11il'orrott rendi igényeke t, E urópában egyedülálló alkot mányos dokumenl11111 , a királyi jogosítványok meghatározott, törvényes keretek között tar tá•„ 111füködik. A későbbiekben is a királyi tekintély alkotmányos korlát ozása ·zcti a bárókat és prelátusokat, amikor követelik, a király kérje ki 'tanácsu11.il' (counsel) . A bárók counseljére hivatkozva fogadtatta el Henrik a nőági 111iikösödést, amikor lányát, Matildát a trónra jelölte. Matilda is electusként lq >ctt a trónra, s ő is a henriki chartára tett esküt. A charta ellenére sem tudta Henrik maga me llé állítani az egész anglo11ormann nemességet, Normandiai Róbert hívei, a hírhedett rablólovag Robert dl· Belleme, Montgomery ura, Shrewsbury earlje vezetésével az észak-nyuJ!:tti határtartományokban fellázadtak, Róbert partra is szállt Angliában, de l lenrik ügyes kompromisszumot kötött: érezte, hogy kevés még az ereje a ll'gnagyobb normann bárók elle nében, s megegyezett bátyjával, hogy évi
42
43
1
'1
adót fizet, s formailag vállalja Normandia hűbérét. Ellenfeleit azonban hosszas harcok árán felmorzsolta, a legnagyobb bárókat is „vagy bebörtönöztette, vagy kirekesztette örökségükből" (Salisburyi János: Policraticus). Sietett megnyugtatni híveit, hogy csak időleges a kapituláció: 1106-ra megszervezte saját seregét, biztosította a hátát Angliában, leverte a Montgomeryket és Tinchebrai-nél legyőzte a Rövidcsizmást. Henrik indította el a Franciaország kárára történő angol terjeszkedést, „félték a gallok erődjei". A csatát az angol patrióta történetírói hagyomány Hastingsért való e llencsapásként ünnepli, minthogy a Hódító fia által „a normannok hadművészetére oktatott szászok" az ellenség földjén partraszállva győzelmet arattak és elfoglalták Normandiát (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Ez természetesen nem felel meg a valóságnak, hiszen Henrik seregének zömét az angliai normann nemesség adta, s csak kisebb részben voltak jelen angolszász népfelkelők és zsoldosok. A valóság az, hogy itt normannok csaptak össze normannokkal, s az immár angliai központú normann dinasztia megszilárdította hatalmát a hercegségben is. Róbert fogságban halt meg, bátyja, a király még ahhoz sem járult hozzá, hogy holtában visszatérj en hercegségébe és normann földben nyugodhasson. Gloucesterben jutott neki nyugvóhely, Normandia „mindörökké" Anglia királyaié lett. A Hódító legkisebb fiát eredetileg egyházi pályára szánták, így a későb biekben kiemelkedett műveltségével, ő lett Európában a litteratus király archetípusa. Malmesburyi Vilmos és Salisburyi János is közli legendás aforizmáját: „Az írástudatlan uralkodó koronás szamár" („Rex illiteratus, asinus coronatus"). A forrásokban I. Henrik a jogrend és béke bajnokaként tűnik fel. Főleg azonban azok tulajdonítják kifejezetten békés időszaknak uralkodását, akik már megélték a halálát követő, rivális trónkövetelők, Blois István és Matild közötti polgárháború (1135-53) viszontagságait. Könyves mellékneve ellenére nem volt filozófus vagy bigottan vallásos uralkodó, igazságos jelzője ellenére nem volt jogtudós-király, amihez igazán értett, az az okos politizálás, „elővigyázatosság és bölcsesség" volt. Ugyesen kormányzott, roppant teherbírással és energiával: tudni akart mindent, és „nem is volt semmi, miről tudomást ne szerzett volna „. figyelmét semmi nem kerülte el". „Az ország fötisztviselőinek és nagyjainak minden ügyét részletesen ismerte." Szorgos munkával le is tudta gyűrni e llenfeleit, „féken tudta tartani a nyughatatlan nemességet. .. megtörte a kis zsarnokok merészségét" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). „Hajlíthatatlan volt az igazság uralomra jullatásában'', „kérlelhetetlen szívvel üldözte a latrokat", példát statuálva „büntette meg a béke ellen vétőket" (Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Kemény kézzel tett rendet, ha kellett, leromboltatta az engedély nélkül emelt várakat, és törvény elé állíttatta a hatalmaskodó bárókat, visszavette Rufus mértéktelen adományait. Nem volt a Hódítóhoz hasonlítható katona, de igen jó szervező: neki tulajdonítják a mondást, hogy „anyám parancsnoknak szült, nem közkatonának" (Malmesburyi Vilmos:
A király egyik legfontosabb szervezeti újítása a pénzügyigazgatás központosítását szolgáló Exchequer (Scaccarium) létrehozása volt. A kifejezés, „sakktábla-kamara" (chequer=sakkozó; Lat. scaccarium=sakk, sakktábla) 111man ered, hogy egy sakktábla rajzolatú terítővel leterített asztalon végez1<·k - zsetonokkal - a királyi jövedelmek könyvelését, számoltatták el éven1l' kétszer, Húsvétkor és Szent Mihály napján a sheriffekel a kezelésükre bíwtt ki rályi javakról, a sheriff 'uradalmáról, gazdaságáról' (sheriff's farm) . ~ 1úködését a „Párbeszéd az Exchequerról" (Dialogus de Scaccario ), egy II. 1lenrik-korabeli kincstárnok, Richard FitzNigel vagy FitzNeal közgazdasági 11aktátusa szabályozta. Az Exchequernek idővel állandó hivatali apparátusa ll'Lt, a kincstárnokok, „kamara bárói" kiváltak a kancellária, a háztartás és a , 11ria regis keretei közül. (A brit pénzügyminiszter ma is a Chancellor of the 1„:rchequer címet viseli.) A központi adminisztráció fejlettségét dicséri, hogy .1z elszámolások alkalmával királyi könyvvizsgáló (calculator) is jelen volt, s l'lőzőleg ő számolta ki s írta a „Tartozik" részbe az adott megyéből várható 11ivedelmeket, ezzel pedig meg kellett egyeznie a sherijf által beszedett ösz'iZcgnek. Azért volt erre szükség, mert a Hódító halálát követő években la1.1Jlt a megyék ellenőrzése, s a sherijfek nem fizették be a királyt megillető 11'1vcdelmek egészét. Az Exchequer azonban nemcsak az ispáni visszaélések 111cgelőzésére szolgált, hanem fontos előrelépést jelentett a financiális adminisztráció terén, azzal, hogy meg is őrizte ezeket az adatokat: minden elszá111olást leltárba vettek, s ezzel pontos képet nyert a kormányzat az egyes 111cgyék gazdasági helyzetéről. 1156-tól maradtak fenn a felj egyzések, s két 1·\· kivételével figyelemmel lehet követni akár a 11. század angol királyi be11'-Leleit is az összeírásokban (egymáshoz varrva és hosszú tekercsekbe, 1 siivekbe hengergetve, Great Roll of the Exchequer, közkeletű nevén Pipe /1'11/ls ). A vitás esetekről szóló feljegyzéseket, pereket a Memoranda Roll-okba lnglalták. A figyelemre méltóan magas jövedelmet (a 11. század végén, a 12. •,zázad e lején 8-10 ezer font, a 13. század elején évi 22 ezer font) nem-
44
45
(;esta regum Anglorum). Henrik erős kézzel kormányozta az országot, a Liirvény szavát betartatva. „Alattvalóinak összes vitás ügyében 6 volt az cgyet cmes bíró" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). Tovább erősítette a iusticiarius pozícióját, hú támasza a kormányzati munkában, főbírója, külföldi tar tózkodásai alatti helytartója (viceregens) Roger le Poer, Salisbury püspiike volt, „a király után a második mindenben" (Peterborough-i Kr6nilw). i\'Iíg a Hódító műve a normann fegyvereken nyugodott, és a donjonokba ültetett hely6rség s a normann bárók területi ellenőrzése biztosította a korona hatalmát, fia már a törvény erejével tette meg mindezt. Törvényalkotó 111unkája kimagasló a középkori angol királyok közül, s a szász és a normann szokásjogot statútum-joggá ötvözte törvénykönyvében (Leges Henrici primi). 1\ történetíró Malmesburyi Vilmos is hangsúlyozta, hogy „megújította az ősi liirvényekct" (Gesta regum Anglorum).
csak az államszervezet kiépítésébe forgatták vissza, hanem egy tekintélyes számú, többnyire íjászokból álló zsoldossereg fenntartására, ami különösen hatékonynak bizonyult a normandiai és francia hadszíntereken. Egyes kutatók olyannyira magasztalják Henrik államát, hogy a modern állam alapjának lerakását látják reformjaiban. Annyi mindenesetre tagadhatatlan, hogy hosszú századokra, egészen a jelenig meghatározta az angol államszervezet fejlődését és a középkori nyugaton páratlan, a rómaiak óta ismeretlen koherens kormányzati gépezetet hozott létre. Centralizált adószedési rendszerét egész Anglia nyögte, nem véletlen, hogy az Angolszász Krónika tele van a kemény adók elleni panaszokkal és a csalók, az adózás alól kibújók elleni rendkívül szigorú retorziókkal. Igen nehéz volt Rufus Vilmos és 1. Henrik viszonya az egyházzal, különösen a canterburyi érsekkel, Anzelmmel (1093-1109), aki itáliai volt, egy normann kolostorban tűnt ki, viszont a lojalitás kérdésében, mint Anglia prímása, ellenkező álláspontot képviselt, mint a király. Anzelm elsődlegesen a pápa híve voltak, abszolút mértékben gregoriánus reformista, s nemcsak a regulációkat illetően, hanem a pápa és a világi uralkodó viszonyában elfoglalt nézeteit tekintve is: nem rendelt a pápai hatalom fölé egyetlen világi tekintélyt sem. Természetesen az ellentétek az invesztitúra problémájában csaptak össze: Anzelm a szigorú gergelyi elv platformjára helyezkedett, s kijelentette: az angol egyházban a klerikusok nem tehetnek hűbéri esküt a királynak, egyedül a pápa hivatott a beiktatásra. 1. Henrik nem volt hajlandó behódolni a gregoriánus politikának, Anzelmet száműzték. A király klerikusa, a Yorki Névtelen pápai bullát is hamisított, mely a királyi hatalom felsőbb rendűségét hirdette. „Az angol királyok Anglia minden templomának ... elismerését és védelmét é lvezik ... és folyamatos pápai legátusi tisztségben részesülnek" (De consecratione pontificum et regum). Ezért is újította fel Henrik a ké zrátétellel való gyógyítást, nem maradva el a Capetingektől, meghonosítván a király szent erejébe vetett hitet. A pápa nyomására azonban Anzelm 1107-ben visszatért, és a Westminsteri Konkordátumban kompromisszumot kötöttek: a király is visszakozott - nem volt ajánlatos s zembeszegülnie az egész Európát felrázó II. Orbánnal - s lemondott a főpapi gyű rű és a pásztorbot átadásában gyakorolt invesztit úrájáról, továbbá királyi tekintélyében gyökerező spolium- (az elhalálozott prelátusok anyagi javai a királyt illetik) és regalia-jogáról (a vakanciában, üresedésben lévő javadalmak haszonélvezete). Anzelm keresztülvitte, hogy a püspököket a káptalan válassza, de a király ragaszkodott hozzá, hogy a választás a király jelenlétében vagy udvarában legyen tartandó, s akire a kanonokok testületének választása esik, tegyen a királyra esküt, mint vazallus, mivel a javadalmi birtokok élvezőj eként hűbérbirtokos is. Csak ezután vált teljessé a felszentelés, királyi eskü nélkül nem lehetett püspök: a beiktatás kétfázisúvá tétele viszont csak
46
egy időre rendezte a konfliktusokat: II. Henrik az 1164-es Clarendoni f (o11 s-
litúci6kkal felrúgta a konkordátumot. Nehezen lehet elhomályosítani a népnyúzó francia-normann bárók képét, de el kell mondani, hogy már 1. Henrik (1100-1135) is szerette hangoztatni s erősíteni „angolságát" (ti. Angliában született), és megpróbált az angolok királya is lenni, jó kapcsolatokat kialakítani a szászokkal. Nemcsak egy kézben akarta egyesíteni apja, 1. Vilmos országait, hanem törekedett a szászok és a normannok közötti ellentétek kisebbítésére. „Ha bűnt követlek el, egyaránt megbüntetett angolt és franciát" (Angolszász Krónilza). Egységesíteni kívánta az ország népét, ahogyan az államszervezetet is. EgyesíLette a normann és az ősi angolszász dinasztia, wessexi Cerdic vérét: „derék angliai nemzetségből eredő" hercegnőt, az utolsó szász herceg, Száműzött Edward - Vasbordájú Edmund fia - leszármazottját, Skóciai Editet (Matild) vette feleségül, így gyermekei „Anglia királyi fajából származtak" (Angolszász Krónika). Ellenfelei, fivére, Róbert herceg gúnyosan úgy is hívta a királyi párt, mintha lealacsonyító angolszász nevet vettek volna fel („Godric és ( ;odgifu", Malmesburyi Vilmos: Gesta regum Anglorum). Henrik legidősebb fiát, Vilmost angolszász módra címezte trónörökösnek, /Ethelingnek, jóllehet mellékneve már franciásan, Adelinként honosodott meg a normann udvarban. A Hódító fia ápolta Hitvalló Edward kultuszát, az ő megrendelésére íródott a szent életrajza, a VitaAeduuardi. Írója, Osbert már arról számol be, hogy „ma Anglia trónján angol vérből való király ül, s ugyanezen vér csörgedezik e két magból származó püspökök, apátok, bárók és lovagok ereiben 1:->" . A király maga is „átvette" a Hitvalló gyógyító uralkodói karizmáját, érin1l-ssel gyógyított görvélykórt, „azt állítván, a királynak örökletes alapon áll hatalmában e betegség meggyógyítása, a királyi ház kiváltságaként" (Malmeshuryi Vilmos: Gesta regumAnglorum). A Hódító „békeszerető" fia még Harold l
47
. A „REimTIYEÁG LOVAGJAI": A P LANTAGENETEK I. Henrik Európa egyik legszilárdabb uralmát valósította meg. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy rnindkét törvé!).yes fiú örököse, Adelin Vilmos és Richard is gyan ús körülrnéllyenüíött vízbe fulladt. Sokan merényletről beszéltek, s a franciák kezét látták abban, amikor Blanche Ne/ nevű hajójuk sziklának ütközött és elsüllyedt, s tudni vélték, hogy a „tengerészeket bőségesen itatták, a kelleténél több bort nyakaltak, . . . s fogadkoztak, megelőznek minden más már úton lévő hajót" (Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica). A teljes királyi udvart szinte lefejezték, „odavesztek sokan a királyi háztartásból, kamarások, ajtónállók, étekfogók, és számtalan udvari ember" (Angolszász Krónika). S élt még börtönében Nor mandiai Róbert herceg. Henrik műve egycsapásra válságba került, de hétévi munkálkodás árán sikerült elfogadtatnia báróival lányát, Matildát az angol trón örökösének. ~s-;eíaTIITa1f\iöTrI(Öszönhet6, hogy egy kitűnően s-ze~vezett központi kormányzat állt mögötte. Ugyancsak ügyes politikai meggondolásra vall az is, hogy egy sokat érő politikai házasságot szervezett lánya számára: Matilda már ugyan özvegy - férje V. Henrik német-római császár - volt, apja pecrrg-aTinak a grófságnak az örököséhez adatta hozzá, amely Normandiával állandó vitában és harcban állt különbÖző terilfetrkérdésekben: A!Ü9.!!.. gr_Qfjához, Szép Gg_ttir:i~dhe.~_(Geoffroy le Be!). 1128-ban azonban I. Henrik még remén~tt, hogy újabb fiúutódja születik, s maga sem gondolta volna, hogy annak a 16 éves fiúnak az ölébe pottyan öröksége, akit azér t szemelt ki lánya férjéül, hogy a kontinensen legyen egy erős szövetségese. Gottfried egycsapásra trónusra ültette családját.
A l(_o[pem Plantagenetekként isiperte Anglia kir_ály<E!, ~ar1em Anjoulil'liekként, Angevinként. Gottfried, Anjou grófja - aki a sisakja mellé tűzött, 1\ 11jouban honos rekettyeágról a „plante genet" -ről a Plantagenet melléknevl'L kapta - egy házassággal lett a későbbi angol királyok, a Plantagenetek us:ilyja. A szakirodalom is Anjouknak nevezi a dinasztiát, egészen 1202-ig, .1111íg az Anjou grófja címet is viselték. A Plantagenet nevet akkor fedezik fel 11 jra, amikor az 1260/70-es években az Anjou családnév „foglalt" lesz, a kor1.il'sak egyértelműen az új Anjou-ház megalapítójához, Károlyhoz kötik. Az i11 1gol trónnak pedig szüksége volt egyrészt egy saját, Franciaországhoz ke1 (·sbé kötődő eredetmítoszra, másrészt egy önálló, a szigetországhoz egyre •1w rosabban kapcsolódó s mindinkább angollá váló dinasztikus múltra. Ezért l1'< lczik fel újra Gottfriedot s az ő rekettyeágát. A „rekettyés" nevet, bár ma l11n;sának tűnhet, nem szégyellték, hiszen például a Capetek is egy egysze11í rcjfedőről kapták nevüket. A rekettyeágat mint lovagi jelvényt ismer ték .i 1:·l . század előtt is, de családjukat Anjou néven illették. II. Henrik három111•gyed-franciaországnyi bir tokairól is csak „Anjou-birodalom" névvel szól1.ik a krónikások.
A háromoroszlános - a heraldika nyelvén arany leopárd - Plantagenet címer ma is Anglia címerpajzsában található, amely így egy francia bárói családhoz, Gottfried (Geoffroy), Anjou grófja leszármazottaihoz köthető, akik .~et - egyébként francia - n~n angol diriasz.tiát-t:ei:emtettek.
1135-ben nem Matilda volt az egyedüli pályázó az angol trónra: ugyan a l1.ír(Jk elfogadták Matilda öröklésének legitimitását, de amikor eltűnt a Hen1ilc király jelentette összetartó erő, sokan meginogtak és férfira szerették \'nlna testálni az országot. Akadt is egy jelentkező, István, Blois és Boulogne w Mja, egy francia pair, aki női ágon szár mazott a normandiai hercegi házból (Vilmos lányának, Adelának a fia volt). A bárók egy része nem nézte jó szem1111' 1, hogy Matilda révén a franciaországi tartományi harcokban szembenál111 iirök ellenfeleik, az Anjou-grófok megkaparintják mindkét címet. Nagy •116mban csatlakoztak Blois -i István táborához az anglo-nor mann nemesek, 111t'·g maga Roger, Salisbury püspöke is Istvánt ismerte el. Jóllehet korábban lt'lcsküdött Matildára, István, amikor Henrik meghalt, partra szállt Angliáli.111 és megkoronáztatta magát (I. István, 1135-1154). Természetesen ő sem .i semmiből tűnt fel, már régóta I. Henrik hű tanácsadója volt, s tekintélyes 1t ·1·iileteket kapott adományként Angliában is. Matilda elmenekült az országból, s csak akkor tért vissza, mikor eléggé r·1li811ek é rezte a táborát, ame lyben nagy számban voltak angolszászok is: 11:!9-ben szállt partra s két év múlva a Matilda-párt fő motorja, Henrik tör\ 1·11ytelen fia, Róbert, Gloucester grófja Lincolnnál legyőzte Istvánt és börli\11be vetette. A Császárné is megszervezte saját udvartartását és kormány'll.l' rveit. Kettészakadt az ország, megkezdődött a polgárháború. A Blois-i olil.ilL egy másik Matilda, Boulogne-i vezette, István felesége („a két Matilda l1:il>orúja"), s olyan jól tartotta a fron tot, hogy a Császárnéből sosem lett Ki1.ilynő, ugyanis nem tudott bevonulni Londonba és megkoronáztatni magát. l\ i1·:ífynó'ként nem címeztethette magát, ezért „az angolok úrnőjét" (Lady of 1111' english) használta, felújítván Nagy Alfréd leányának, .t'Ethelflrednek a cí111i'·LMercia királyságában, ezzel kötődve is - legitimitását erősítendő - az
48
49
ősi szász dinasztiához, hiszen ő anyja révén Cerdic wessexi dinasztiája vérét hordozta magában. Később István kiszabadult, állandósult a két uralkodó, két ország állapot. Akkor mozdultak ki ebb61a helyzetből, amikor nyilvánvalóvá vált: az Anjouk megelégednek az időközben elfoglalt Normandiával, s nem sietnek Matilda segítségére. Így a császárné visszavonult, 1148-ban átadta a hatalmat Istvánnak. István király az angol történele mben a klasszikus példája a gyengekezű, bár jóindulatú uralkodónak, aki a legkevésbé volt arra kompetens, hogy a trónra üljön. Határozatlan volt, nem értett a kormányzáshoz, elszórta Henrik kincstárát. Az Angolszász Krónika szerint is „jámbor, istenfél ő ember volt, együttérző, még az ellenségeivel szemben is nyájas". De a polgárháború és az erélytelen kormányzás miatt a források többsége soha nem tapasztalt anarchiáról beszél. Maga István gestaírója is úgy látja: „Anglia a béke otthonából a romlottság és a viszály földje lett" (Gesta Stephani regis); azt pedig mindegyik krónikás hangsúlyozza, hogyan uralták a vidéket a rablólovagok a központi hatalom tehetetlensége következtében. A várurak „védelmi pénzt" szedtek, nem kímélték az egyházakat sem, felégették a falvakat, bevete tlenül maradtak a földek, pusztílott az éhínség. Még a kiváló filozófus, Salisburyi János is eképpen vélekedik róla: „Mert Isten, meg akarván büntetni a nép gonoszságát, miután felbomlott a szövetség, amelyet a főneme sek esküje erősített meg az Igazság Oroszlánjának leányával, hagyta, hogy jövevényeknek kedvezzenek, és hogy a mást megillető királyságban olyan ember uralkodjék, aki megveti a jót és méltányost, akinek ügye a méltánytalanságon és hűtlenségen alapult, és aki a fegyelmet olyannyira elhanyagol- , ta, hogy már nem is uralkodott a papság és a nép fölött, hanem inkább izgatta és egymásra uszította őket, mindenkit maga ellen ingerelt; a jog mértéke az erőszak volt.[ . . .] kezet emelt az Úr felkentjeire is" (Policraticus). Az Angolszász Krónika úgy festi le a korszakot, hogy „a gonoszság uralkodott, Krisztus és angyalai mély álomba zuhantak". Huntingdoni Henrik részletezi, István milyen „szörnyű kínzásoknak vetette alá ellenfeleit" és hogyan szipolyozta ki az egész ország népét „különböző adókkal és sarcokkal" (Historia
p1 1•1piiköl is. A bárók érdekében éppen az erőskezű kormányzat állott. Nem 1 ill lffakori, hogy rablólovagok dúlják a falvakat, maguk a lordok is érdekell 1·k voltak, hogy fenntartsák helyi befolyásukat. Kézbe vették az igazság-
''''IHfüatást, rendet teremtettek a megyékben. Egyik trónkövetelő terülel1•11sem omlott össze 1. Vilmos és 1. Henrik normann államszervezete, s en1wk kiiszönhetően tudott arra építeni II. Henrik.
István azt hitte, az Anjouk megelégszenek Normandiával és a házasság111 11 született fiú, Henrik lemond trónjogáról. Ennek fejében még a francia ki1,1ly, VII. Lajos (1137-1180) is elismerte Normandia hercegének. Azonban , , ,,;szul becsülték fel a nagyravágyó Plantagenet ifjút, aki néhány év alatl I· 11r(1pa legnagyobb uralkodójává nőtte ki magát. 1 L53-ban meghalt István örököse, akit a trónra szántak, ugyanakkor a 11.ipu kat döngette Henrik. Plantagenet Henrik megtehette volna, hogy egy 1 •.:11{iban elsöpri, bitorlónak nyilvánítja és megfosztja a tróntól, mégsem tett 1·. l lenrik már ifjan tanúbizonyságát adta, mekkora taktikus. Inkább a kiq:yczésre játszott, mintsem egy elhúzódó polgárháborúban szerezze meg a h11rnnát. Megkötötték a Winchesteri Egyezményt, melyben István fiává fo~(.1d la Henriket. A szerződés, tekintve hogy E urópa leghatalmasabb bárója .1111 vele szemben, voltaképpen még Is tvánnak kedvezett. István egészen 1• h•! fogytiglan megtarthatta koronáját. Blois halála után Henrik megkoronáz1.i I l il magát, s Anglia ura lett.
Anglorum). Maguk a leírások sztereotipikusak, s ma már nem is tekintik hitelesnek őket teljes egészében. Az anarchiát rendkívüli módon eltúlozták a szerzők, két erőskezű centralizáló király közé helyezték Istvánt, s ennek fényében értékelték. Nem folytak hosszabb területpusztító hadműveletek, néhány évtől eltekintve nem uralkodtak háborús állapotok. A gyengekezű István mégis , mindennemű alkalmatlansága ellenére képes volt arra, hogy majdnem két évtizedig hatalmon maradjon Angliában . Nem volt politikai szervezőte
hetsége, de nem is volt az a „jóindulatú és együgyű" uralkodó. Veres~ge ellenére képes volt megtartania koronáját, nem tántorodtak el tőle hívei, s katonailag is meg tudta védeni saját országrészét. Gyenge jámborsága_ dacár~ több nagyhatalmú bárót is börtönbe vetett, még fő támaszát, a sahsbury1
50
51
II.
HENTHK, „AZ ANGOL JOG ATYJA"
A Plantagenet-Anjou-házat a kortárs történetírók rendkívül negatívan, olykor mélységes előítélettől átitatva ítélték meg. Nagyon nehéz pártatlan és objektív képet alkotni uralkodói személyiség.eikről. A .klerikus törté~et írók természetesen nem tudtak felülemelkedm azon, I])!!JeJ1.llJle.mik--acanterburyi érsekkel; s azon sem, hogy János alatt évékig interdictum sújtotti~z- or~szágo( s a·király az egyházi javakat lefoglaltatta. A történetírók hajlamosak Henriket s Jánost zsarnokként látni. Mindez elvonatkoztathatatlan maguktól a személyiségektől is. A Plantagenetek közmondás?san hev~_s vérmérséklettel voltak megáldva, rendkívül szenvedélyesek, h1hetetlenul energikusak és fáradhatatlanok voltak. Az Anjou-tetterő, a kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő természetük nem ismert lehetetlent. A „kiis~erhe tetlen és kimeríthetetlen" Henrik szinte egy „emberi fogatként haJszolta mindenhová kíséretét, akik mindig egy lépéssel le voltak maradva mögötte" (Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Mindent s mindenkit maga után rántott, nem tűrt ellentmondást és nem ismert akadályt. Szenvedélyes vadász volt, „az államügyeket is sokszor a hajsza közben intézte, ... s az udvarban s oha nem ült le, a tanács tagjait a végletekig kifárasztotta (Wales-i Gerald: Expugnatio Hibernica) . Olyan vehemenciával és energiával vetette bele magát az állam ügyeibe, mintha vadászaton lenne (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Ezért is maradt rajta mellékneve: „Curtmantel'', „Rövidpalástú", mivel nem a trónszékben ülve uralkodott, hanem egyfajta rövidebb tábori vagy vadászöltözetben adta ki utasításait, nem adva a francia udvarban meghonosodott etikettre. Sokszor nem is az udvarban hozott jelentős döntéseket, hanem a harctéren. Könnyen megértette magát az egyszerű halandókkal is, alattvalóival szemben igen közvetlen volt bárkivel szóba állt, bárki fordulhatott hozzá bizalommal (Walter Map: De n~gis curialium/Az udvaroncok hiábavalóságáról). A ceremoniális
52
1 1•111C-11yeket sem tartotta meg, ahol koronával a fején kellett volna megjeli 1111 11· (Hovedeni Roger: Chronica) . Fia, Richárd még ezen is túltett, lova 11\ 1•1µ,C-ből kormányozta birodalmát. f\ rsaládban szinte örökletes volt egyfajta dühroham, ami mindegyikükön 11\ ,du :111úrrá lett, ami a ~ortársaknak magát „a pokol haragját" idézte (Ralph/Radulpl 111•1 Niger: Chronicon)~IdőrőíÍdőre fékevesztetten tomboltak - a ,,Sátán 11\ 1'1 111<.:keinek~'J ~ttottálc„az_aljas §ZenJ~égtör:őket", amit az a legenda is 111v1<' i11 kábbmegalapozott, hogy Anjou grófjai Melusine-től, a Gonosz meg11 i1 1 ·si'ilésétől származtak. Clairvau:x-i Szent Bernát maga is úgy látta, hogy 111 \f'diigtől fogantak, s hozzá is térnek majd vissza" . .BeGket-T,amás.kUs ,átl 1111:1 :it. „örd~gfióka" II. Henrik királyt. Ez magyarázta a kortársak szárnál 1, l1ngy „az Ordög teremtményei" szinte örömüket lelték a kegyetlenketl1·•il a' 11, s hogy felfoghatatlan, démoni energia fűtötte őket. Valóban, főként l l1·111 ·ik és Richárd állandóan úton voltak, szinte sohasem pihentek, határtal 111 1·11c rgia fűtötte őket (Walter Map: De nugis curialium). Rendkívül kevés 11h i1 tiHal beért ék, még egy misét sem voltak képesek végigülni (Ralph/ Rail1 dp lt us Niger: Chronicon). Richárdot egyszerűen legyőzhetetlennek tekin11 11l'·k, akit emberkéz nem ölhet meg, „csak az ördög fogja elvinni" (Histoire ,/1 <.'11illaume le Maréchal). Jánost tekintették a legelvetemültebbnek közü11111, :1ki „sem Istent, sem embert nem tisztelve" dacolt mindenkivel, az egész 1 d.lf.(gal (Canterburyi Gervase: Chronica). Lehetséges, hogy zabolázatlan vi1•llt< ·désüket, az „Anjou-kórt" már-már patológiai esetként szemlélhetnénk, 1 1 ~ . drn lt kirohanásaik egy öröklött epilepsziára is utalhatnak, hiszen Henrik11 il 1, ·ljegyezték, hogy egy ádáz kirohanásában derékalj át, vánkosát vagy gyél 1'l1yst.őnyegeket tépett szét s tömte a saját szájába. Oroszlánszívű Richárd 11µ,y; 1kran „lángolt a haragtól" (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici 11 11 J1ili). Richárdnak olykor nem is lehetett a közelébe menni, sebzett vadl .11 1ként tombolt (Histoire de Guillaume le Maréchal). Devizes-i Richárd ér1•!1IL'tcsen festi le a bőszen dühöngő János királyt: „arca a felismerhetetlen •''l'.'H eltorzult, szemei tűzben égtek" (De rebus gestis Ricardi primi). II. Hen1d1 •'t.Cn kívül minden hájjal megkent ravasz róka volt, „gátlástalan", de sok1111· éppen abból adódott baja, hogy nem tudott tettetni, elhamarkodottan ki1111 11 1dta véleményét, „mindig őszintén, a szívéből beszélt". SalisburyiJános 1 l'rti.teusz_mell~k~evet akasztotta.rá, mint ak_0~.ánnilyen a iakotké"pes..fel• v1•11111, legyen az „ornszláu,.párduc, ~~gy_q,_pj}rn vagy, vadkan'.'. Ebből fiai csu11.111 egyet-egyet örököltek. Richárd, az_or.os.zlán képében, „csak a karddal •1/1·rzctt győzelmeket szerette, ahÜvá az ellenfele} verén át vezet út" (Wales-i 1,1 ·1·akVGiraldus Cambrensis: Liber de principis instructione). A ~i.ktoriánus l111té ne tlrás rendkívül_$öté_U<ée_~jJest.a,g,e~)á~ys her..cegi:_ő l _is, ő a' :Rígyó"; 11 h1 iirökkön-örökké hatalmas elődei árnyékában áskálódott, s soha nem lel.11•tl'tt tudni, hogy apja és Richárd harcában kinek a pártján áll. A történetl11JI< másik „vádja" az Anjou-vér „bírni vágyása", a hatalom- és földéhsége, 1111•ll yel birodalmukat egyre csak terjesztették, „megfélemlítették, leigázták
53
szomszédaikat, elpusztították földjeiket, és uralmuk alá hajtották a környező népeket" (Marmoutier-i János: Historia Gaufredi ducis). Plantagenet Gottfrieg nem jelentéktelen francia nemesi családból szármaiott, elég megjegyezni, hogy_apja, Fulkó (Foulque d' Anjou) azokban az években a rendkívül értékes jeruzsálemi király címet vis.elte, s a Szentföldön uralkgdatt (1 131-43). UtÓdaik- 1205-ig, egészen I. Amalrik leánya, Izabella királynő haláláig ültek a Szent Város trónján, ami óriási politikai hátszelet adott a dinasztiának az európai diplomáciában. Mi több, Izabella 1192ben Aquitániai E leonóra unokájához, Champagne-i Henrikhez ment nőül, így Richárd király unokahúga és unokaöccse együtt ültek J eruzsálem trónján. Gondoljunk csak bele, milyen tekintélyt kölcsönzött a francia királlyal hadakozó Plantageneteknek, hogy unokatestvéreik Jeruzsálemben uralkodtak, s a korabeli egyházban milyen befolyást nyertek ezáltal (vö. az egyetlen angol pápa is ekkor került Szent Péter székébe - Nicholas Breakspear, Iv. Adorján, 1154-59). Az Anjouk jó kapcsolatban álltak I. Henrikkel is, Gottfried húga a tengerbe veszett Vilmos trónörököshöz ment nőül. Részben ezért is sikerülhetett Gottfried fiának, Henriknek, a „császárné fiának" (Fitzempress), anyja hosszú trónharcait követően 1154-ben a trónra ülnie. A Plantagenetek szerencsecsillaga magasan ragyogott, hiszen~~...:.... r.ik a.kQ.L„legjobb pl!rtiját:.,.szer.e~te IT!~g,. még ha apjához hasonlóan egy ná"lánál idősebb nőt kellett is az oltárhoz vezetnie. 1152-ben birtokba vette azt a tartományt, j\quitái:iLáLametyre VI.. Lajos franciakirály-é s -minisztére, Suger apát hosszú diplomatamunkája eredményeképp~n tettek szert Franciaország uralkodói, cle VII. Lajos, mivel nem született fiúutód Eleonórával kőföffnázasságból, felbontatta azt. Az aquitániai hercegek mélyen megsértett leszármazottja pedig azzal kötött szinte hetek múlva házasságot, akitől István és L ajos a legkomolyabban tartottak. Eleonórával az aquitániai hercegség hatalmas tartománya - mely nem volt a francia korona hűbérese lett az angol korona örököséé. Hen~fü„Er~nciao~~zág_ veszedelmes ellenfelé-_ vé vált ölébe hullott..aJ.,oire-t6rNavarráig húzódó óriási tartomány. 1154ben pedigmegszületett a Pireneusoktól Flandriáig húzódó „Anjou-birodalom". A két házassággal gyakorlatilag 20 év alatt egy francia grófi család Európa leghatalmasabb urává vált. H enrik Franciaország k étharmad részét mondhatta a magáénak, 6 lett az ura Normandiának, apja révén Anjou, Maine és Touraine grófságának, az Aquitániai hercegségnek, a Poitou-i grófságnak, Saintonge-nak: birtokai a királyéinak többs zörösét tették ki, s geopolitikai szempontból is szerencsésen helyezkedtek el, harapófogóba fogva szinte beszorították a Capeteket Párizs környékére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak az Anjouk voltak megveszekedett hódítók és nem csupán nekik volt életelemük a terjeszkedés: már a normannok is úgy íté lték meg, hogy Közép-, Észak- és Nyugat-Franciaországban úgy tudják még inkább megszilárdítani pozícióikat, s egyre inkább
54
111egfojtani a Capeteket, ha területeket szereznek: HódíLó Vilmos Brct·agnc urát késztette hódolatra, s elfoglalta Maine grófságát; fia, II. Rufus Vilmos pedig Aquitánia megszállását tervezte. Az Anjou Birodalom a Pireneusoktól egészen Írországig húzódott: Béarn, /\ rmagnac, Bigorre, La Marche, Limousin, Angoumois (Angouleme környéke), Berry, Eu, Périgord urai is hűbéres fejedelmei voltak Anjou grófjainak <"s Aquitánia, illetve Normandia hercegeinek. A korabeli francia korona hű bértartományainak több mint kétharmad részét foglalta magában. Aquitánia hercegeinek uralma kiterjedt egészen a Toulouse-i grófság határáig, magában foglalta Agenais-t, Périgord-t, Gascogne-t, Auvergne-t, Ventadour-t, 'lt1renne-t; és Velay-nél megközelítette a Rhone folyót. Még Clermont-Ferrand1<'>l keletre, majdnem Burgundia és Bourbonnais határán is Plantagenet zász16 lobogott. Az Anjouk birtokai körülfogtak több ér~ekséget (Rouen, Tours, llordeaux, Auch) és egy sor püspökséget (Lisieux, Evreux, Bayeux, Rennes, Nantes, Périgeux, Le Puy, Limoges), ahol kíméletlenül érvényesítették kegy1iri jogaikat és híveiket tették az egyházmegyék élére. Tucatnyi nagy kolos1or élén állt Anjou-párti apát (St-Wand1ille, Mont-St-Michel, St-Evroul, Aurillac, Charroux, Bec, St-Savin). A bretagne-i hercegség örökösnőjével kötött há~asság révén Henrik legidősebb fia, Geoffroy nyerte el a hercegséget. Geoffroy halála után gyermeke, Arthur nevében az Anjouk kaparintották meg Bretag11c-t: „a király az egész örökséget hatalma alá vonta" (Newburgh-i Vilmos: 1fistoria rerum Anglicarum) . Már a névadás is a Plantagenetek politikai te hctségér61árulkodik, a legendák Arthurjának eljövetelét már régóta várták :1bretonok, s most Henrik valóra válthatta - a kortárs Monmouth-i Galfréd füal a Historia regum Britanniae-ben összegyűjtött Merlin-próféciákat i\ rthur névre keresztelt unokája révén. Joggal mondhatta ellenfeléről VII. 1.ajos, hogy „semmiben sem szűkölködik, van töménytelen embere, lova, :1 ranya, ezüstje, selyme, gyümölcse, vadja és minden egyebe". A francia kir(i ly „nem alhatott nyugodtan", hiszen Chateau Gaillard várának megépíté:,ével az Anjouk egy igen erős bástyát nyertek a Szajnán, s Párizstól mindii~sze 3-4 napi lovaglásra, kevesebb mint 100 km-re vonhatták össze csapal:11kat. Jellemző nevét is Richárd király adta a várnak, „hetyke, dölyfös" vár; d;1colva a franciákkal, ezzel is fricskát adván a Capeteknek. AJwrabeli_Anj.Q.~bir:odal!Jlat nem lehet államként felfogni, s egy mai or·:zághoz hasonlítani, hiszen csupán hűbérur_g_ság0k.kQ!!g_lom erátuma volt, 111elyet a~~~x~ogó nem trónjoga folytán, hanem hűbérorrtokosijoga folytán birto~olt. A korabeli krónikások sem írnak a kongfomerátumról egy :dla1:11'-~nt'. v~g~ együvé tartozó impériumként, legfeljebb Henrikjoghatósá1'.a, turisdictio-1a alá tartozó tartományokról, mint például Diceto-i Radulf < l'magines historiarum), minden egyéb elnevezés a későbbi korok történet1r6i terminológiája. Az Anjou-királyok éppen hogy figyelembe vették a külíinböz6 tartományi szokásjogot, külön pénzt ver tek Bretagne-ban és Íror„zágban, ellenezték, hogy Bretagne egyháza a Tours-i érsekség joghatósága
55
alá kerüljön, minden hűbérüket saját consuetudoja alapján kormányozták, a történetírásban meghonosodott kifejezéssel egyfajta laza konföderációban. Más nem kötötte össze ezeket a tartományokat, csak az uralkodó személye - aki a francia hűbéreiben nem gyakorolhatott uralkodói jogokat, csak vazallusikat. Erre hivatkozhatott a francia király minisztere, Suger, St. Denis apátja, hogy az angol király, akármekkora hatalma is lesz, mindig hűbéres fejedelem marad a Capetek országában, „nem természetes, hogy egy francia egy angol alattvalója legyen, hanem az a helyénvaló, ha egy angol egy francia hűbérese" (Vita Ludovici grossi regis). A birtokok nem alkottak államjogilag egységet, ezért sem válhatott a középkorban egységes regnummá. Imperium helyett legfeljebb „Henrik birodalmáról" beszélhetünk, amely mégsem volt más, mint a különböző tartományok laza konföderációja. Uralkodása vége felé pedig olyan tartományok közösségévé vált, amelyeket dinasztikus kötelékek és hűségeskük kötöttek össze. Mindegyik tartományt a maga szokásjoga szerint kellett igazgatni. Ahogyan az angliai bárók is féltek attól, hogy a normann és anjou-beli uralkodók francia szokásokat plántálnak át Angliába, ugyanígy voltak ezzel franciaországi hűbéreseik: Marmoutier-iJános szerint is Plantagenet Gottfried a halálos ágyán megeskette fiát, Henriket, hogy „nem fogja a normann vagy angol szokásokat Anjou-ra kényszeríteni" (Historia Gaufredi ducis). Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy a Henrik által kiépített adminisztratív és igazságszolgáltatási rendszer fokozatosan közelebb hozta egymáshoz az egyes tartományokat, főleg Angliát, Normandiát és Anjout. A tartománykonglomerátum vezetésében is voltak kialakult központok, amelyek jó néhány évtizede szolgálták a Plantagenetek hatalmát (Normandiában Caen és Rouen; Poitou-ban Poitiers; Touraine-ben Tours; Anjouban Angers). II. Henrik például Le Mansból és a Chinon várában épített, ma is álló Szent György-toronyból irányította birodalmát. Fiával, Richárddal és II. Fülöp Ágost francia királlyal (1180-1223) szemben az utolsó csepp véréig védelmezte „szent" városát, Maine grófságának a székhelyét, Le Mans-t, amelynek St. Julien székesegyházában apját, Gottfriedet temették el. János király is a kontinentális birtokokat tekintette országai központjának, s francia területei voltak számára „a tenger innetső fele" (Shakespeare: János király, II. felv„ 2. szín, Arany János ford.). Már Hódító Vilmos is úgy rendelkezett, hogy Caenban, a Szt. István kolostor ban helyezzék végső nyugalomra, s ne Angliában. Az általa alapított monostornak adományozta Anglia koronáját, uralkodói lándzsáját és jogarát. Szívében Normandia hű hercege maradt, „kedvenc" vára Falaise maradt mindig is, bármekkora hatalmat is összpontosított kezében a Csatornától északra. Matilda császárné élete alkonyán Rouenbe vonult vissza és Bec-Hellouin apátáságában, normandiai földben temették el. Az anglo-normann és Anjou-uralkodók trónralépte csak akkor vált teljessé, ha westminsteri koronázásuk után Rouenben, Tours-ban és Angers-ban beiktatták őket hűbéreikbe.
1 1fi4-ben szinte azonnal.háborúskodás vette kezdetét a 1?1antagenct és a 1 .qH' Li ng dinasztia között a .franciaországi tartományok miatt. Ezt nevezi a l11"1óbbi történeÜrás-,;eis(fszázéves háborúnak". VII. Lajos érezte a veszélyt, 1 111tír azt is meg akarta akadályozni, hogy Henrik partra szálljon Angliában. l1l,111 lagenet Henrik kiváló lovag volt, jól szervezett grófi serege mellé zsol1lc J'lnkat is fogadhatott Európa legnagyobb vagyona birtokosaként, így a csel c•lv er6kből felálló francia sereg nem jelentett neki akadályt. Hosszadalmas lii11li6llapot ugyan nem volt, de újra és újra kiéleződtek az ellentétek. A kró111l1risok úgy látták, a „királyok soha nem voltak sokáig békében, népeik pedig hozzászoktak a fejedelmeik öntelt ostobaságai" okozta állandó háborúsl 11tl,íshoz (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Már az is gon!1111 okozott, hogy Anglia királyának hűbéri esküt kellett tennie Franciaor' il}( királyának, s „az soha nem ismerte el a másikat feljebbvalójaként" (Diceto-i l\ .iclul f: Ymagines historiarum). Oroszlánszívű Richárd is valószínűleg elhit l1• 111agáról azt, amit VI. Henrik német császárnak mondott fogsága idején: 11lya n sorból származom, amely nem ismer el más feljebbvalót, mint Is1„111".A franciák azonban egyre csak veszítettek a háborúban, az 1160-as évek111•11 1lenrik V. Rajmundot, Toulouse grófját is térdre kényszerítette, benyo1111il va tartományába. A francia királytól pedig megszerezte a Normandia és flc · cle-France határán lévő Vexin tartományát, Gisors várával, azáltal hogy 1 1 ·1 '.idősebb fiát, Henriket eljegyeztette Lajos egyik leányával, Margittal; Ri1 l1.1rclot pedig a másik Capet-hercegnővel, Alizzal. A terület északi része, az 1111. Normand Vexin eredetileg Normandia hercegének a fennhatósága alá 111 lozott, de Lajos megszerezte Henrik apjától, Plantagenet Gottfriedtól. Már l lodító Vilmos is Vexinért harcolva kapott halálos sebet a franciákkal vívott Ili kilzetben. Gisors visszaszerzése óriási elégtétel volt, egyrészt a Rouen és l 'Mizs felé vezető utat ellenőrző vár stratégiai fontossága miatt; másrészt a fii ' ors-i nagy szilfa szimbolikus j elentősége miatt, melynek gyökerei nor111.1 11cliai és francia földre is átnyúltak, koronája alatt pedig már 1066 óta oly nkszor találkoztak Anglia-Normandia uralkodói é s a Capetingek, s kötöttek 1cll>bnyire a Capetekre nézve hátrányos - egyezségeket. II. Henrik ki is je11•11 lctte: Anglia királya addig nem tesz hűségesküt Franciaország királyá11,1k ,
56
57
11
1111rum). /\ hogyan a normandiai hercegek is váraikkal emelkedtek riválisaik fölé, 111 Anjou-hatalom egyik szilárd alapját a tekintélyes és erős kővárak képezl1•lc Még Fekete Fulkó gróf (987-1040) 20 kővárat építtetett Anjouban, s a l111r egyik legerősebb erődjévé tette Angers-t, a ma is látható monumentáli •1, bizánci stílusban épült, 1 km hosszú, helyenként 30 méter széles körfali1 1val. A „birodalom" szívét, Anjout Loches, Mirebeau, Loudun és más vá1.di gyűrűje tette megközelíthetetlenné. Angliában az Anjouk tették félcl-
metes erőddé Nottingham, Corfe, Dover és Orford várát, északon Newcastle, Knaresborough, Scarborough és Conisbrough felépítésével a skót királyok többé nem mertek betörni a királyságba. Wales fölötti uralmukon Pembroke és Skenfrith erődjei őrködtek. A megfogyatkozott híveivel Chinonba visszavonuló, halálán lévő II. Henrikkel háborúzó Fülöp király sem merte megkísérelni a vár ostromát. Az Anjouk várépítései logisztikai remekművek is voltak, az utánpótlásra, vízellátásra, Gaillard várában az ólomcsöves „központi fűtésre" is volt gondjuk. T öbb Anjou-várat hónapokig ostromoltak a franciák János idején, Gaillard, Rouen és Loches egy évig kitartott. A királyi jövedelmek tizedét minden évben várépítésre fordították. De voltak kiugró kiadások is: csak Chateau Gaillard felépítése többet emésztett fel, mint az angol korona egyévi jövedelme. II. Henrik 90 vár építésére utalt ki összegeket; és még a kincstárat kiürítő János is halálakor csak Angliában 60 erőssé get hagyott a fiára. A hatalmi koncentráció annyira lenyűgöző s félelmetes volt, hogy a történelem egyedüli angol pápáját is ekkor választották meg, aki nem ~s késlekedett meghálálni He nrik támogatását, s II. Henriket nevezte ki Irország helytartójává (Dominus Hiberniae, 1155), valamint Laudabiliter kezdetű bullájában legitimálta Henrik írországi akcióit, mondván, az írek eltévelyedtek az igaz kereszténység útjától. Anglia így majdhogynem keresztes háborút vívhatott. He nrik 1166-ban meg is találta a módját beavatkozni az ír belügyekbe: Dermot, Leinster királya segítséget kért tőle, miután Rory O'Connor ír főkirály megfosztotta királyságától. Henrik megengedte neki, hogy embereket toborozzon Wales-ből és Angliából, ő maga pedig 1170-ben partraszállt Írországban. Meg is indult a normann és anjou-beli nemesek beáramlása ír földre, s ezzel mérhetetlen nagyságú területi hatalom koncentrálódott Henrik kezén, aki az Ír-sziget jó részét uralma alá is vonta „ Erős Íj" (Strongbow, Richard de Clare, Pembroke grófja) normann és francia lovagjaival. „Kiterjesztetted karod a Pireneusoktól az északi óceán legnyugatabbi partjáig" (Wales-i Gerald: Topographia Hibernica). Rory O'Connor megtarthatta rangját, de az 1175-ös windsori szerződésben elismerte Anglia hűbérét. Az Anjouk valóban elértek az északi óceán partjáig, Lime rickben, Írország nyugati partján máig hirdeti a Plantagenetek hatalmát „János király vára". A skót király is sietett hűbéri esküt tenni és lemondott Eszak-Angliáról. Wales fejedelmei meghódoltak és megalázó békét kötöttek (Torigni/de Monte Róbe rt: Chronicon). Mi több, amikor az Oroszlánszívű keresztes hadjárata során végigdúlta Szicíliát és elfoglalta Ciprust is, úgy tűnt, nem lehet határt szabni a Plantagenetek te rjeszkedésének: a három leopárd uralta az írországi Waterfordtól, a skóciai Edinburgh-tó!, Gascogne-ban az aragóniai határtól a szentföldi Aszkalonig az ismert világ tekintélyes részét. A birodalom Plantagenet Henrik sikeres külpolitikájával lett egyre félelme tesebb, és szinte megfojtotta Franciaországot. Szövetségeseivel - Szászország, Kasztília, Szicília, Navarra, Bretagne, Toulouse - gyűrűbe fogta II.
11 . 1fenrik nemcsak házassága gyümölcseit aratta le, hanem rendkívül tud 11os és szisztematikus poliLikával megerősítette a királyi hatalmat, új alap11lu :1 helyezte a jogrendszert, s Európa legstabilabb monarchiájává tette \11gli(lt. Henrik a központosító politikájával a normann királyok által kiépí' ' 11 masszív királyi hatalmat még teljesebbé tette. A „jog atyja, aki szilárd l11°ll<'l hívott életre" (Ranulf de Glanville, Tractatus de legibus et consuetudini/111•, reuni Angliae) méltó utódja lett az „igazság oroszlánjának", I. Henrik111•1<. !\.király alapvetően a személyes hatalomgyakorlásra é pített, uralmát 111.i :ik6 r autokratikusnak is érezhetné nk. Az uralkodó tekintélye jelentősen 11 1t w 1üvekedett. A királyi akarat mindenekfelettiségét filozófiailag is megil,qH>zza a II. He nrik korabeli Dialogus de Scaccario : „lehetséges, hogy az 111v.11d javak nem valamilyen szilárd jogi alapon jutnak a fejedelmeknek, ha111·111 ... alkalmanként még a maguk önkényes cselekedetei folytán is ... nem il.111 valóik dolga a királyok tetteit megvitatni vagy elítélni", s egyértelműen 1•l111:1sít minden, a hatalom korlátozására irányuló törekvést, például az adó11·d(·s ellenőrzésének igényét: „pénzre nemcsak háború, hanem béke ide1111 1s szükség van". A király kikerülhette bármilyen fórum kontrollját s egy ' ' ·111élyben is dönthetett, ha az adott esetet korona üggyé minősítette: „Azok11.ili ;1z ügye ugyanis, akiknek szíve és e nnek rezdülései Isten kezében van11.ik, s akikre maga Isten bízta egyedülálló módon alattvalóik gondozását, az 1il 1•11i és nem az emberi ítélettel áll vagy bukik." Még a Henrikkel szemben illrt, dc a henriki udvar légkörében nevelkedett Saliburyi János is - vissza111 1il va a justinianusi Digestához - a királyi akarat megfellebbezhetetlensé1•1•11 il szólt: „a fejedelem akarata törvényerejű" . Leszögezte: „a fejedelem 1111·11Les a törvény kötelékeitől, nem szegheti ugyan meg annak rendelkezé1•11 ", mert a jó uralkodó mindig „természetétől fogva" igazságosan cselekt d<. méltányosság vezeti, hiszen „az isteni fenség egyfajta földi képmása" 11\1/ il'raticus ). A király maga is hajlamos volt önmagát túlbecsülni, Wales-i 1 „.,aki szerint „hadi sikereit nemcsak az isteni kegyelemnek tulajdonította, l1i1111·111, mint egy újabb fáraó, saját erejének" (Liber de principis instructione). f\ királyi kúria a 12. századra szétvált Nagytanácsra, Exchequer-re és köz111 1111 i bíróságokra. A 13. század elején újjáalakult Nagytanáccsá (consilium , , 1:1.~ ) , már a bárók rendi törekvéseivel összefüggően. Mellette 'kormányl 1·111 ' az állandó „Kistanács " alakult ki, amelyben fizetett szakemberek, jog11.111j{irtas legisták is ültek. II. Henrik legistái s zilárd kézzel uralták Angliát,
58
59
1 lllnp királyt. Lányait is jól házasította ki, ugyanis különböző európai urall 111lrik iirököseihez adta őket. Matilda Welf Oroszlán Henrik, Szászország ltr•1n ·gének felesége lett; J ohanna II. (Jó) Vilmos szicíliai királyhoz mcnLfc11 ·u·giil, majd annak halála (1189) után az engedelmességre bírt toulouse-i 111 1illloz, VI. Rajmundhoz; Eleonóra pedig VIII. Alfonz kasztíliai király hitve1 h·l L Az aquitániai határ biztonságán Richárd Navarrai Berengáriával kö11 111 l1[tzassága őrködött.
a kormányzat adminisztratív szervezete soha nem működött ilyen olajozottan. Nem véletlenül szögezte le a király intézményrendszerét belülről ismerő Salisburyi János, hogy „a fejedelemnek az írástudók tanácsai szerint kell cselekednie" (Policraticus). Az angol jogot a Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Angliae c. művével elsőként összegző kodifikátor, Ranulf de Glanville főbíró, a a Dialogus de Scaccario-t megalkotó Richard FitzNigel, a Számvevőszék kincstárnoka (Lord High Treasurer) voltak a király jobbkezei. A hűbéri bíróság, a Marshal székébe a dinasztia legtapasztaltabb híve, Guillaume le MaréchaVWilliam Marshal került. Az Exchequer tisztviselői hada egyre csak nőtt s módot és utat talált a királynak újabb és újabb jövedelmek, regálék beszedésére. Az adószedés rendkívüli módon megszigorodott, még 1. Henrik vészterhes korszakánál is jobban szorított a Plantagenetek adóprése. Aki pedig nem tudott fizetni, annak „le kell foglalni házait, földjeit és bármely jövedelmét" (Dialogus de Scaccario ). A Dialogus hosszú passzusokat szentel annak, hogyan kell behajtani a városok adóját, s ha vonakodnának, miként kell őket „kikényszeríteni" . A fejedelem, még a vele szemben elfogult történetírók számára is maga volt „az írástudó". „Franciaország partjaitól a Jordán folyóig minden nyelven beszélt" (Walte r Map: De nugis curialium). A király igen művelt volt, jártas a jogban és a szabad művészetekben. Rendszeresen olvasott, egészen kivételes memóriája volt. Roppant te herbírása még a jogtudósait is megszégyenítette éjszakákba nyúló tanácsülésein. „A király társaságában mindennap mintha iskolában lennénk, állandóan emelkedett beszélgetéseke n és disputákon veszünk részt a legkiválóbb tudósokkal" (Pierre de Blois levele). Magas intelligenciáról tett tanúbizonyságot vitás jogügyletek megoldása során, már a kortársak számára is nyilvánvaló volt, mekkora reformot hajtott végre az igazságszolgáltatás területé n, „új jogi eljárásokat dolgozott ki" (Walter Map, De nugis curialium). „Nem volt ellenére, hogy a királyság jogai és szokásai vezessék cselekedeteit" (Ranulf de Glanville: Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Angliae). A napi hivatali ügyek vitelében a király bámulatos gyakorlattal rende lkezett (Wales -i Gerald: Expugnatio Hibernica). Henrik kedvelt kormányzati eszköze a writ volt , királyi tisztviselőkhöz intézett személyes levél, amely királyi személyes parancsot, haladék nélküli rendelkezést foganatosít. „Writjéve1megparancsolta az összes lordnak, apátnak és főpapnak, hogy gyűljenek össze az udvarban, akik úgy is tettek", s szinte csak asszisztáltak a király döntéseihez (Angolszász Krónika). Már H6dít6 Vilmos is kézivezérléssel, személyes parancsával adott utasításokat szinte minden ügyben a sheri/jjeinek. A writ nem újdonsült normann behozatal, vannak angolszász előzményei . Az 1. Henrik által előszeretettel alkalmazott, anglo-normann kori formája kizárólag parancsot jelentett, a Plantagenet-kori writ már sokrétű: űgy tetszik, a király mindent ezzel oldott meg, birtokadományozást, vámmentességet, engedelmességre szólítást stb. Nem kellett a tanács elé vinni: a személyes hatalomgyakorlás eszköze volt, a ké-
rendek mindig korlátozni akarják majd. A király keze az ország minden zugába elért. Bárki igényelhetett writet közvetlenül a királytól, egy vitás ügyben (pl. birtokperben), s a király tisztvi selőjével kivizsgáltatta az iigyet. II. Henrik roppant egyszerűen oldott meg kormányzati feladatokat, mindent maga ellenőrzött Bordeaux-tói Ber wickig, személyesen intézte iigyeit, még az udvari tanácsot is mellőzte. Henrik alapvetően megreformálta a jogrendszert. Leglényegesebb bírói reformja a királyi bíróságok kiépítése s az immunitások visszavonása volt, :imely - megtörve a bárói bírói fórumok uralmát a shire-ökben - megszabaditotta a habéreseket a seniori jogi fennhatóságtól. „Helyreállította a közrendet és a törvé nyek erejét" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Az Istd n-kori anarchiának véget vető henriki jogbiztonságról árulkodik az is, hogy .1 hastingsi Battle Abbey apátja Henrik uralma alatt már „biztonságban utazli:il peres ügyeinek az intézésére", és „megbízható bírák ítélete alá vetheti 111agát" (Chronicon de Monasterii de Bello). A „rend és nyugalom" helyreállll 6sában a legnagyobb szerepet a királyi vándorbírák (itinerantjustices) inl1'·zménye játszotta. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már 1. Henrik küldött 111bírákat, akik vizitációkat tartottak asheriffek törvényszékén. A királyi ud\ ,1r személyi bírósága is utazott még ekkor, egyik királyi székhelyről a má•.1kig, törvénykezési napokat is tartott, mégsem tudott minden peres ügyln·n a királyi akarat érvényesülni: az itinerant justices-sza1a királyi igazság'•/ olgáltatás ellenőrzése kiterjedt: a shire-fórum, ha egy vándorbíró is jelen voll, királyi bírósággá alakult. Az „utazó" bírák a király „személyének" jel1·11létét ké pviselték a megyei fórumokon. Ők biztosították, hogy „a király 111 izhesse a jogot" (Dialogus de Scaccario ). „A király úgy találta, a sheriffek \1111akodnak ellátni a közfeladataikat, nem végzik megfelelően a kötelessé1'l1kct, és inkább a saját pecsenyéjüket s ütögetik „ . visszatartják a király 111·11zét". Ezért „bírókat nevezett ki szerte az országban, hogy megzaboláz1, 1 :i gonosztevőket és igazságot osszon a panaszosoknak. [. „ ] Állandó felllJ'.\'elet alatt tartotta bíráit, s közbelépett, ha túl szigorúan vagy engedéke11v1·11 ítélkeztek, és vigyázta az állam érdekeit" (Diceto-i Radulf: Ymagines /11•;/oriarurn) . A vándor-bírónak elsődleges jogköre volt a helyi érdekek által 1.,, ·t leg befolyásolt sheriffel szemben. II. He nrik rendszeresen, négyévente 1 ll1·11őtiztette és elszámoltatta a tisztségviselőket, melynek több sheriff ál.i, v:1Lául is esett (lnquest of Sheriffs, 1170-től). „Ezért, a közjót a szívén vi··kc, a király az igazságszolgáltatást bizonyos helyeke n más hűséges em111 l l'ire bízta, „ . olyanokat keresett, akik az igazságot szeretik és akiket a p1·11z nem ront meg" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). 1\ vándorbírák főleg tulajdonvitákban hoztak döntéseket (judicium), a ki' tl v c'· rdekeinek megfelelően, sokszor a helyi bárók ellenében. A bíráknak fő 1•1epe volt az István által adományozott birtokok visszavét elében és a ki' ti\ i javak 1135-ös állapotnak megfelelő „restitúciójában", „mivel a korona1111 lukok jó részét István gyengesége miatt elidegenítették" (Newburgh-i
60
61
sőbbiekben a
Vilmos: Historia rerum Anglicarum). A király egész grófságokat kobzott el, hogy megregulázza a tartományok kiépítésére törő lordjait. Az ellene lázadókat kemény kézzel törte le, földjeiket konfiskálta, legtöbbjüket száműzte : „a király úr azt akarja, hogy akik . . . rossz hírűek, esküvel kötelezzék magukat arra, hogy elhagyják a király országait, ... és ha visszajönnek, mint törvényen kívülieket kell e lfogni őket" (Clarendoni Asszíza). A bírák, „akiknek meg kellett esküdniük a Szentírásra, „ . keményen léptek fel a birtokháborítók e llen, a hamisítókat száműzték, az erdőtörvé nyek megsértőit s úlyos bírsággal sújtották, még s legkisebb bűnök elkövetőit is végtagjaik csonkolására ítélték" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Az utazó bírák feladata volt az is, hogy inquisitiot tartsanak „a királyi jogok megsértése" (purpresture), vagy a kirá lyra háramlott (escheat) birtokok jogtalan bírása felett. A vándorbírák fóruma körzeti királyi bírósággá vált s a bejárt 'vándorút' állandósult (Eyre). Salisburyi János organikus államelméletében is rendkívül fontos szerepet töltenek be „a bírák és tartományi hivatalnokok, a szemek, a fülek, és a nyelv" (Policraticus). A bírák, az adószedők „a fejedelem fegyvertelen keze" . „Nem csupán azok az állam katonái, akik sisakban és páncélban" harcolnak, hanem a jogtudósok is. Még Salisbury is, aki nem mondható Henrik feltétlen hívének, e lismeri, részben kora állapotait bemutatva, hogy „a bírónak a végrehajtás hatalmával kell rendelkeznie és esküvel ke ll kötve lennie a törvényekhez". Henrik vándorbírái mind a király személyes kiválasztottjai voltak, személyes eskü kötötte őket a királyhoz és valóban bírtak végrehajtó erővel, a „jognak mindenben engedelmeskedtek". Bírói képzett legisták voltak, nem ad hoc megbízott nagybirtokosok vagy csupán a címük miatt megbízott, de a világi jogban járatlan prelátusok vagy apátok, Salisbury is azt emeli ki: „nincs szánalmasabb a jogban járatlan bírónál". Lényeges volt, hogy az adott megyén kívüliek voltak, „nem fogadhattak közeli barátságuk ba tartománybelieket" (Policraticus). A királyi háztartást leíró Constitutio domus regis hírt ad az ott 'élő' évjáradékosokról: a király legistái, klerikusai a király 'szemé lyét' k épviselik vidéken. A király különböző udvari tiszt ségeket ruházott vándorbíráira, hogy javadalmat biztosíthasson számukra az udvarból, így a kiküldött vándorbírák hivatalnokai is néha lovászként vagy szakácsként szerepeltek: „De ha valamelyik lovászt kiküldik a király ügyében, csak napi 8 penny illeti. A lovászok szerviensei, amikor a király ügyében küldik ki óket, egyenként napi 3 pennyt kapnak, de ha a király háztartásában élnek, akkor nem. Az ajtónállók, ha lovagok, é ljenek a király háztartásában, napi 3 félpennyt kapnak mindegyik emberükre és 8 darab gyertyát." Az udvari bürokrácia fej lődését jelzi, hogy a királyi kápolna állandó hivatallá kezdett válni, „a kápolnáért és az ereklyéért felelős káplán két e mber e llátását kapja; a kápolna 4 szolgája pedig fejenként dupla ellátásban részesül, s a kápolnához rende lt 2 málhás ló mindegyikére napi egy penny juttatást kapnak, amellett havonként egy pennyt patkolásra" (A Királyi Háztartás Szervezete).
1lenrik igazságszolgáltatási reformjának talán legfontosabb intézménye l'Sküdtszék (Jury - Lat. jurata). Igen nagy előrelépést jelentett, hogy n p. 11 viadalt és a tűzpróbát már nem fogadták el perdöntő érvnek, hanem lm111e ily hangsúlyt fektettek a bizonyítékokra. „Bizonyítéknak nevezünk mintl1•11L, amire pert lehet alapozni, legyen akár írott vallomás" (Salis buryi Já1111-;: Policraticus). A Clarendoni Asszíza is kimondta, hogy „az esküdtek vi111 t'•k meg a grófságnak és a századkerületnek a feljegyzését arról: miért esl1·1< fogságba". Nagy szerepet kapott a tanúvallomás, de csak a bírák által be1tlt •1.ctt tanúké, s nem a vádlott által kiállított eskütársaké. Az esküdtek tár,,i.;(i ga angolszász eredetű: 12 szabad ember esküje kellett valaki ártatlansá1t.i bizonyításához (eskütársak, ipsi juratores). Kezdeményei feltűnnek Ta11,ll'stalan JEthelred törvényeiben is , ahol „12 thán tanácsának a feladata a \.idlott előállítása és a vád előterjesztése". Az 1166-os ClarendoniAsszíza 11 lll1ja fel az ún. Nagy Esküdtszéket (Grandfury). A századkerületek esküdt11·111<.:k választott tanácsa vizsgálta ki elsődlegesen a birtokpereket: a vitatott 11d:1jdonjogú területeket új birtokbaiktatási eljárás (novel disseisin) során az 1 •1ldidtek a jogos bir tokosának ítélték, királyi parancs, writ útján. Azok a ki•11 ·l>b birtokosok, akiket megfosztottak szabad földjeiktől, közvetlenül, hű l11 ·r11ruk bíróságát megkerülve a királyhoz fordulhattak, és kérhették, hogy ,, lii rály parancsban rendeljen el új vizsgálatot, a királyi bírák e ljárását. A ,,., i/cket, a birtokbaiktatási megbízatások szövegét Glanville kódexe (Tracta111~ de legibus et consuetudinibus regni Angliae) egységesítette és a jogi ügy111t·11etre, a per lefolytatására is sztenderd, sok helyütt a 19. századig válto1.11 lan procedúrákat léptetett életbe. A királyi hatalom az egyházi és a kiráh 1domínium jogtalanul elorzott földjeinek a visszavételére is egységes, aul 11111atizált s nem utolsó sorban gyors eljárásrendet iktatott törvénybe. Ké•111l>b ajury vizsgálta a büntetőügyeket is, gyűjtötte össze a bizonyítékokat, l.1111'1vallomásokat, terjesztette elő a vádat: „az egyes századkerületekben 1.11 tsanak vizsgálatot, a századok 12 törvénytisztelő embere, akil< esküdje11t'k meg, hogy igazán megmondják, van-e a századkerületükben vagy közwl(ü kben valaki, akit azzal vádolnak, vagy közönségesen úgy ismernek, l11 11(Y rabló, gyilkos, tolvaj, vagy azok gazdája". Az esküdtek el is foghatták a .lt1Tijf segítségével az ilyen gonosztevőket, s nagyon fontos, a közhatalom l1•1111tartása miatt, hogy azok „gazdáját" is, tehát a magánhadseregekkel dú11111agybirtokosokat is! Az elfogottakról pedig „a sheriffek adjanak hírt a leg/„11.>1•/ebbi bírónak [azaz a vándorbírónak], majd ott a bíró előtt álljanak tör11•11ybe", a gyors ügymenet érdekében - nehogy a magánháborút vívó bárók 11 1 l'ljárás halasztására apellálhassanak - haladék nélkül, „egyéb idézést nem \,11 va". Annyi gonosztevőt fogtak el hirtelen, hogy a király még építtetett is l11 1r liinöket. A birtokosok nem tilthatták meg „a sherW"eknek és bíráknak, h111:y belépjenek a birtokukra, hogy letartóztassák" a b űnösöke t, a király „ 1·1•pen azt parancsolja, hogy segítsék őket az elfogatásban". A latrokat nyil1.111osan proskribálták, a bűnösök nem szökhettek át másik grófságba, a lajst-
62
63
.11
rom minden vándorbíránál ott volt: „minden sherW'készítsen jegyzéket mindazokról a szökevényekről, akik elmenekültek grófságából, s a jegyzékben foglalt neveket a bírák elé kell terjeszteni, mihelyt abba a grófságba jönnek, hogy egész Angliában keressék ó'ket". A király a vándorbírák ellenőrzésével érvényesíteni tudta a hatalmát a sheriffek felett: a kiküldött inquisitios bizottságoknak joguk volt felülvizsgálni mindent, például a kolostorok menedékjogát is (Nagy Asszíza). Az 1179-es Nagy Asszíza alapján az uralkodó igazságszolgáltatási joga kiterjedt mindenhova, a legalsóbb szintekre is, és a királyi bíróság mindenki fele tt ítélkezhetett, beleértve az egyházat is . Ezzel gyakorlatilag függetlenítette magát a földesúri és egyházi törvényszékektől, ezáltal tovább erősítve a királyi te kintélyt. Az igazságszolgáltatás az egész országban egységessé vált. A Nagy Asszíza kiterjesztette az esküdtszék jogkörét a polgári ügyekre is. 1215-ben e ltörlik az utolsó érvényes istenítéletet is, a vízpróbát, helyébe a bizonyítás lép. A vádat a 12 fős kis vagy vádesküdtszék (Petty f ury) tárgyalta, s hozta meg egyhangúlag az verdiktet (vere dictum). Nagyon fontos az is, hogy ahová már nem ért el a király keze, az utazó bírák látogatása közötti időszakban is lehetett érezni a monarcha tekintélyét, mivel volt lehetőség a fellebbezésre a központi bírói szervekhez: kialakult a Polgári Bíróság (Court of Common Pleas), amely a királyt nem érintő ügyekben döntött legfelsőbb fokon; s a Királyi Tábla (King's Bench), amely a királyt érintő ügyekben döntött, s ún. semmítőszékként is működött, ahová bármely bírói döntést megkérdőjelezve lehetett fellebbezni, így kifejezetten a shire-beli törvényszékek ellenőrző szelepeként funkcionált. Hűbéri ügyekben például a főhűbéresi nagytanácsból kiválé , ugyancsak hivatallá alakuló Marshal törvényszékéhez lehetett „petíciót" benyújtani. Fokozatosan kialakult egy Számvevőszéki Bíróság, a királyi pénzügyek fellebbviteli igazságszolgáltatási fóruma. A központi bíróságok bürokratizálódtak, „fizikailag" is elváltak a királyi curiától, törvény mondta ki, hogy „ne kövesse udvarunkat vándorlásában, hanem valamilyen meghatározott helyen tartózkodjék" (Magna Carta) . A Kancelláriában létrejön egy 'méltányossági' (equity) bíróság, amely jogorvoslást adott, ha a Common Law alkalmazása folytán hibák merülnek fel. A vándorbírói és fellebbviteli fórumok a földesúri úriszéket lehetetlenné tették. A bírák a Common Law alapján ítélkeztek, amit meg kell különböztetni a királyi jogtól (Statute Law), s amely szokásjogra és precedensekre épült, de sokban magában foglalja a királyi akaratot, s az egyes uralkodók dekrétumaival és ediktumaival bővülve egyre inkább a statútum-jogból tartalmaz többet. A Számvevőszék Bíróságánál is (Court of the Exchequer) természetesen a királyi törvényt alkalmazták, mindenféle szokásjoggal, consuetudoval szemben: „az Exchequer szabályai nem véletle nül alakultak ki, hanem nagy emberek határozatai és döntései útján" (Dialogus de Scaccario ).
64
i\ z 1181-es Fegyverzetro"l szóló Asszízá-ban a király elvonta a seniorokL(il 1 .ilvazallusok hűbéri ügyeiben való döntést, és továbbfejlesztette a vaz;ilh1 ,11k katonai szolgáltatásának rendszerét, ugyanis meghatározta, hogy mil\1'11 <-ves jövedelemmel milyen mértékű katonai szolgálatot, a földbirtok11 1gvs{lg arányában milyen, s milyen minőségű fegyverrel felszerelve kell 11 lwsítcnie egy adott bárónak. 1176-tól egyre nagyobb mértékben alapozott 1l111:í ly a scutagiumra (hadváltság, pajzspénz), így zsoldosokat is alkalmaz" itot t a hadseregében. Oroszlánszívű Richárd is hosszúra nyúló francia hál 111111iban többnyire brabanti zsoldosokat alkalmazott, keresztes hadjáratára I" dig szívesen fogadta, ha bárói inkább „felmentési díjat" fizetnek, mintsem •1·11télyesen állnak hadba, hogy aztán kedvére való harcosokat fogadjon fel. ' q•11ki sem akarta, hogy a keresztes fogadalmat tett Oroszlán Vilmos skót ki1,tl v seregeivel végigmasírozzon Anglián , sokkal jobban tetszett, ha meg\,lli j;1esküjét pénzen - igaz, ezt akkor még a kánonjog nem tette lehetővé, dt• lfahárdot az ilyen „apró-cseprő" problémák nemigen érdekelték, szabail.d111 nlevelet adatott ki III. Kelemen pápával. A pajzspénz olyannyira elter11 tii, hogy már a Magna Carta is egyértelművé teszi, a fegyveres szolgálat 111<·)(vl1ltható, s vagylagosan beszél hadi kötelezetts égről vagy váltságról: „l l.1dmegváltási és más adót (scutagium vet auxilium) csakis királyságunk l 111.iis tanácsával lehet kivetni".
Exkurzus:
GYILKOSSÁG A SZÉKESEGYHÁZBAN
l ~gész Európa félte Henrik hatalmát, egy ember mert vele dacolni, Becket l.1rn:ís. Egyedül őt nem tudta legyőzni a király, ezért - a Plantagenetektől 111•111 idegen módon, meggyilkoltatta - bár az ismert történet szerint nem „11ny'' gondolta azt a kifakadását, hogy „ki szabadít már meg ettől az izgága p.ipL61? " ,;\!életlenül" néhány lovagja „elértette" a célzást s megölte az érse111 ·t az oltár el6tt a canterburyi székesegyházban. Valóban meg akarta öletni ,1 ltir:íly az érseket? Valóban elkövette volna a király ezt a szörnyű bűnt? Hom·:in foglal erről állást a ma történetírása? Becket meggyilkolásának kérdésében ma már nem olyan egyértelmű a l11·p, mint ahogyan a középkorban hitték, s ahogyan elsősorban a Becketp.1rl i, klerikus krónikások tollából a világ megismerte a mártír pap tragédi•'l·'L. Nem olyan egyszerű a kép, hogy a teljhatalomra éhes zsarnoknak nem .ti Ihatott ellent a szegény aszkéta klerikus sem, az egyszerűen keresztülgá11111 rajta, s „nem félve a pokol tüzétől sem, az ördögfi" erre az istentelen • "l'lekedetre vetemedett. A gyilkosság hagyományos megítélése sokáig a „ 11:igytekintélyű" angol t örténetírók művein nyugodott, és a tradicionális l• •l'Lénetírás sokáig meg sem kérdőjelezte a 12-13. század legfontosabb kró-
65
nikásainak állításait. Így Becket mártíromságát is megleh etősen egyoldalúan ábrázolták - a megbízható Párizsi Máté/Matthew Paris, Diceto-i Radulf, Hovedeni Roger, Newburgh-i Vilmos, Torigni Róbert alapján. Ők azonban többnyire nem voltak maguk is részesei az eseményeknek, vagy nem első kézből kapott információk alapján dolgoztak, így a merénylet hiteles megítélésénél azokat a műveket kell alapvető forrásként felhasználnunk, amelyek szemtanúk tollából származnak, vagy szemtanúk állításaira támaszkodnak. Az utóbbi évtizedekben már az angol történetírás is elsősorban Becket Tamás életrajzíróinak a művei alapján ítéli meg a székesegyházbeli gyilkosságot, így árnyalja a hagyományos képet. Henrik uralkodói megítélésében nem mehetünk el amellett, hogy megvizsgáljuk, források bemutatásával tisztázzuk, valójában mi is történt Canterburyben 1170. december 29-ének estéjén, vecsernyeidőben. Becket Tamás (normann nevén Thomas a Becket) Henrik egyik leghű ségesebb kegyenceként kezdte a karrierjét. Senki sem gondolta, hogy a fényűzést, a könnyű é letet, a pompát, az udvari lakomákat kedvelő ifjúból egyszer egy szent mártír lesz. Az érseki szék várományosa, riválisa meg is jegyezte: „Úgy látszik, a király csodát tett, egy katonából és világi emberből érseket csinált." Való igaz, 1159-ben maga is hadvezérként szolgálta a királyt Toulouse ostrománál, majd 1161-ben a La Marche ellen vezetett hadjáratban is. A normann polgár fia emellett a legjobb nevelést kapta, a jogtudományban Párizsban és Bolognában szerzett jártasságot. Kiváló kormányzati szakember lett, Henrik hivatalnokai közül is kiemelkedett. Amikor a király a kancellárjává emelte, még mindig ugyanazon célokért harcoltak, s sokszor küzdöttek együtt is az egyház féltve őrzött kiváltságai megnyirbálásáért, s Becket többször is jogtalanul megadóztatta az egyházat. Mindig a király érdekeit képviselte, azonosult Henrik abszolutisztikus centralizációs elveivel. A király legistája még nem volt felszentelt pap, csak a kisebb papi rendeket vette fel, s szinte sem mi affinitása nem volt a klerikusi hivatás iránt. Henrik 1162-ben canterburyi érsekké jelölte. Maga az angol egyház is egy emberként ellenezte a „nem közülük való" parvenü megválasztását. A hazai egyház egyébként még a királlyal való legélesebb konfliktusai közepette sem állt mellé, mindvégig igen népszerűtlen volt „nyája" körében. III. Sándor pápa már megválasztásától is idegenkedett, kénytelen-ke lle tlen fogadta el, mint a császársággal szemben őt támogató Henrik kreatúráját, s a későbbi küzdelmei idején sem állott mellette teljes mellszélességgel. A Henrik által kierőszakolt Becketet csak egy nappal megválasztása előtt szentelték pappá - ami maga volt az egyházi invesztitúra megcsúfolása. Rövidesen azonban meglepő pálfordulatot vett: vezeklői szőrcsuhát öltött, szerzetesi, aszkéta életmódra tért át, alamizsnát osztott, szigorúan böjtölt, de ami a legfontosabb - mereven védelmezte az egyház privilégiumait. Maga sem idegenkedett azonban attól, hogy abszolút úrként irányítsa az egyházat, jogtalan jövedelmeket szedjen vagy é lvezzen: kancellárként bírt várait „elfelej-
11•111 ·" visszaszolgáltatni, vagy érsekként bírt jövedelmei tekintetében iilkil1111 i\ssze a királlyal, aki igen szigorúan elszámoltatta világi úrként é lvezctl 1.1\ .iival, a számadásokkal viszont Becket késlekedett. A northampton i gyll1111 1164-ben meg is vádolta a reá bízott javak elsikkasztásával, azaz I3eckcl11«1í j
66
67
' 1
1\li11dcbbc Becket nem ment bele, a végletekig ragaszkodott az egyház lw11l lbástyázott immunitásához, pedig a közvélemény is nehezen viselte , hogy a bűnös püspökök megmenekülnek a világi igazságszolgáltatás alól, mivel az érseki törvényszék felmenti, vagy legfeljebb a vétek súlyosságához nem mérhető penitenciával sújtja őket. A szomszéd nemes urat kifosztó püspök így „megúszhatta" például néhány hónapos szigorú böjtöléssel. Henri~ az invesztitúra kérdésében szigorú álláspontot foglal el: elsődlegesnek a világi hűbérbe való beiktatást tekintette: „az é rsekek, püspökök és az ország minden egyházi személye, aki közvetlen hűbérese a királynak, birtokait báróság módjára bírja a király úrtól, és a király bírái meg tisztjei előtt felel értük; az ilyenek követik és teljesítik a király igényeit és szokásait, és a többi bárók módján kötelesek r6szt venni a király kúriájának ítélkezésében" (Cla-
l11·rLék a pápát, hogy fossza meg érseki palliumától. III. Sándor ugyan nem l c·llc őt le, de szinte „száműzte" Pontigny apátságába, egyszóval neki is jobb
Henrik az egyháziakat a világi hűbérúr alá rendelte, a püspök kinevezési jogát pedig a magáénak jelentette ki. A káptalan választhatott egy jelöltet, de előbb a világi hűbérúrnak kellett esküt tennie, s csak utána szentelhették püspökké. „Ha egy érsekség, vagy püspökség„. az ő [király] saját kezébe kerül és az összes jövedelmet és hasznot úgy szedi belőle, mint uradalmának más részéből. S amikor e ljön a javadalom betöltésének ideje, a király úr hívja össze az egyház jelentősebb javadalmasait, s a választás a király úr kápolnájában, az ő hozzájárulásával és az ország papságának tanácsával történjék, melyet erre a célra össze kell hívnia. A megválasztott klerikus ugyanott tegyen homágiumot és hűségesküt a királynak, mint közvetlen urának, .. . s csak azután szenteljék fel." A választás szabad volt ugyan, de a király udvarában, fegyveres kísérete előtt melyik kanonoknak lett volna mersze nem a király jelöltjére szavazni? A többi, Becket által kifogásolt határozat egyébként csupán a Hódító Vilmos-féle egyházi rendelkezések felújítása volt, amelyekről lemondott ugyan a királyi hatalom 1107-ben, de az csak ideig-óráig tartott, a gyakorlatban érvényben voltak II. Henrik idejében is. Ő csupán visszatért Vilmos keményvonalas egyházi politikájához, és megkövetelte, hogy a klerikusok „nem hagyhatják el az országot a király úr engedély: nélkül"; illetve hogy az egyházi ügyekben is az érseki törvényszéktől a lorályhoz lehessen először fellebbezni, azaz a Szentszékhez még egyházi ügyekben sem lehetett a király kikerülésével fellebbezni. A Clarendoni Konstitúciókat egyébként elfogadta és a kézjegyével illette Anglia összes prelátusa. Newburgh-i Vilmos is megerősíti , hogy „a viszályban a király oldalára állt sok püspök is, akik birtokuk és javaik elvesztésétől féltek" (Historia rerum Anglicarum). A Konstitúciókat tartalmazó oklevélen rajta van Becket kézjegye is: a király fegyvereseivel őriztette a palotát, s Becket idővel megijedt, ezért írta alá, pecsétjét és esküjét azonban nem adta rá. Becket könyörtelen harcot kezdett Henrik elle n, megtagadta, hogy továbbra is ellássa papi funkcióit. Anglia prelátusai pedig, ha nem is értettek egyet Henriknek az őket is sértő határozata ival, a gyűlölt Beckettel szemben a király pártjára álltak:
ha a minden fórum el6tti tárgyalástól, a szentszéki vizsgálattól is elzárl111z6 „izgága" Tamás nyugton lesz, s marad minden a régiben. Amikor vi1i1.ont kedvező fordulatot vett a pápa császárság elleni küzdelme, Sándor fellt.1torodott és Tamás pártjára állt: engedélyével az érsek kiközösítette ellenlt·kit. Ahogy fordult a kocka, és Sándor segítségre szorult, feloldozta a Ta1116s által exkommunikáltakat. Nem volt azonban angliai bázisa, az angol klé111s a pápához fellebbezett azért, hogy Becketet tegye le méltóságából. Többc' \'l'S huzavona és tárgyalássorozat után, amelyek többnyire azzal v6gződtek, ltogy az érsek minden kompromisszumot mereven visszautasított, s a köz\'t·Lítő francia király és a pápa is belefáradt a konok Tamással való csatározásh:1, végül is Becket hajlandó volt a királlyal egyezséget kötni. A gyilkosság kérdésében nem gondolhatj uk komolyan, hogy Anglia bár11H·ly lovagja saját magától arra az elhatározásra jutott volna, hogy kezet 1·111cl az ország prímására, ha nem kapott volna egyértelmű utasítást arra, hogy öljék meg az érseket. Az a kérdés, a gyilkosokat valóban Henrik béreli ('-e fel, vagy ha ő bízta meg őket, tudjuk-e, pontosan milyen feladattal? Még 111aguk a gyilkosság szemtanúi sem hitték el, hogy a lovagok a király megbí1:h;ából járnak e l: Edward Grim azt írja: „azt a hamis benyomást ke ltették, 111intha a király nevében és parancsára cselekednének" (Vita S. Thomae, <'nntuarensis Archiepiscopi et martyris). A jól értesült Peterborough-i Benedt·k, akit egyébként nem lehet a Henrik elleni elfogultsággal vádolni, úgy ír, ltugy a lovagok a király tudtán kívül, titokban indultak az érsekhez (Benedict of Peterborough: Passio Sancti Thomae Cantuarensis). A merénylet leghitelc·sebb szemtanúja, Grim is úgy tudja, a király tudtán kívül cselekedtek. Sajnos a forrásaink nem adnak b6vebb felvilágosítást arra nézve, hogy egyálta1611 maga a király adott-e utasítást a négy lovagnak. Konkrét bizonyíték nincs :1l'ra, hogy a négy „gyilkos" Henrik szavára indult Becket megölésére. Csup6n „költ6i kérdését" ismerjük, amit viszont a források tan úsága szerint már többször azelőtt is e lis mételt, de még sohasem „értette félre" egy hű lovagja sem, hogy ezért nyomban Beckethez nyargaljon, és fejét vegye. Sőt, 1'1gy tűnik, a királynak szinte szavajárásává vált az említett mondat - körülbelül olyan értelemben, hogy miért nem hagy már nyugodni ez az állandóan „szégyentelenül zaklató", „felkapaszkodott" pap - amit sokszor elismételt az alatt a tíz év alatt, miközben véget nem érőnek tűnő konfliktusukban Becketet soha, semmivel nem lehetett megegyezésre bírni. Salisburyi János is közli, ahogyan 1166-ban Henrik „könnyeivel küszködve" kifakadt: „az érsek el1·mészti a testét és a lelkét, [„.] hát mindenki hitszegő; nincs egy hűséges t•mberem se, aki összeszedje magát és megszabadítana egyetlen ember gyötrelmes zaklatásaitól?" (Salisburyi János Bertalanhoz, Exeter püspökéhez: loannis Saresberiensis Epistolae). A későbbi krónikások (például Boshami l lerbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi etmartyris) Henrik valamely ko-
68
69
rendoni Konstitúcióll).
, e 1IL,
rábbi kifakadását veszik alapul a „hírhedell" kérdés rekonstruálásánál, gyakorlatilag a Salisbury által már néhány éve közölt, s a korban jól ismertté vált formában. Nincs konkrét adatunk viszont arra, hogy ez esetben, 1170 decemberében is mondta volna a király e „kérdést". A Becket-életrajzok íróinál természetesen fellelhető a király „félreértett óhaja", de ők is csupán másodkézből értesülhettek erről. Egy történetíró sem támaszkodhatott ugyanis olyan szemtanúkra, akik jelen is lett ek volna az udvarban, amikor Henrik kiejtette a száján az ominózus kérdést. A király „vágya", hogy megszabaduljon a turbulens paptól, legendássá, közmondásossá vált, egyfajta He nriknek tulajdonított aforizmává lett már a gyilkosságot megelőzően, olyannyira közismert volt, mily mértékben megnehezíti a korábban elle ntmondást nem tű rő uralkodó életét Becket. A kortársaknál nem is egyféleké ppen szerepel a király költői kérdése - Canterburyi Gervase-nél (Chronica) például „panasza" (lamentatio), hogy a „sérelemtől megszabadítsák" („nec unus tot sibi illatas inj urias voluerit vindicare") - számos változatban maradt ránk. Több változatban a krónikások szinte dramatizálják az eseményeket, hosszú, történetírói toposzokban gazdag monológot adva a király szájába : Pont-SaintMaxence-i Garnier rímes krónikájában (La vie de saint Thomas Becket) a király például így kiált fel: „Ez az ember, aki az én kenyeremet ette, ki szegényen jött az udvaromba, s akit én emeltem fel, [. .. ] most hátba döf engem, szégyent hozott az országomra, fájdalmam a szívemig hatol, s senki nincs, aki megbosszult volna engem". A Thómas Saga Erkibyskups c. izlandi saga úgy fogalmaz, hogy a király csupán annyit mondott: „az őt ért szégyen ne legyen megbosszulatlanul". Semmi konkrétumot nem állít, hogyan gondolta ezt Henrik, sőt felteszi, hogy maguk a lovagok, akik már korábban, személyes okokból gyilkos gyűlölettel viseltettek az érsek iránt, feljogosítva érezték így magukat, hogy a saját szájuk íze szerint értelmezzék a király szavait. Azt a már sokkal konkrétabb kijelentést - miszerint „nem lesz addig nyugodalmad, amíg Becket é l" (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris) - pedig nem a király tette, hanem neki mondta egyik udvaronca, jóllehet ezt sem lehet konkrétan az érsek meggyilkolására vonatkoztatni. Itt sem arra gondoltak feltehetőleg, hogy Becketet el kell pusztítani: egyfajta metaforának szánta a szerzője („Thoma superstite non habebis dies bonos, nec regnum pacatum, nec tempora quieta"). Több történetíró említésre sem méltatja Henrik kirohanását, Peterborough-i Benedek szerint például maguk a lovagok akarták megszabadítani a királyt az érsek okozta gondoktól de nem mondja, hogy magától az érsektől (!) -, s egyáltalán nem is közli, hogy dönt ésüke t megelőzte volna a király óhaja, legfeljebb a király haragját, heves indulatait" látva léptek a tettek mezejére (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici secundi"). Egy másik megbízható történetíró, Hovedeni Roger sem közli a király kirohanását, s nem is köti a lovagok összeesküvését a királyhoz (Howdeni/Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Newburgh-i Vilmos is csupán arról szól, hogy a király
1lovedeni Roger feljegyzi, hogy amikor Canterburybe visszatért, így szólt 11v.1jához: „megjöttem, hogy meghaljak közöttetek" [.. .] „ebben az egyházl1.111 vannak mártírok, s nemsokára Isten növelni fogja a számukat" (Gesta 11gis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). A karácsonyi prédikációjában 11111.iilte híveivel, hogy „közel érzi a véget, nemsokára eltávozik körükből" 1ll11shami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). A saját 111:írlíromságát vetíti elő az izlandi Becket-sagaban is: értesítik a veszélyről, .1 1 ellene készülő nemesek partraszállásáról, de Tamás maga megy a sorsa 1· h„ s nem hajlandó távozni, sőt canterburyi palotájába sem kíván bezárkóz111 CIMmas Saga Erkibyskups). Többen is tudatják vele a közelgő veszedel-
70
71
111 111.11 os haragra gerjedt, elveszítette önuralmát, de egy szóval sem említi, 11111!1 szertelen kirohanásában az érsekkel való leszámolásra szólítoll volna fi 1rl lisloria rerum Anglicarum). Legfeljebb annyit közöl, meglehetőse n ho11 ll\'osan, hogy Henrik felbőszült, mérhetetlenül dühös lett és „meggondol 11 l.11 1, a szenvedélytől elragadott szavak tolultak a szájára". FitzStephen Vil1111 1• 11gy tudja, a király nem is mondott semmi félreérthetőt, csak arról tud,
li11m· :1 ki rályt elragadta a hév, de dühét nem öntötte szavakba, hanem csak 1 .111·kifejezésén és gesztusaiban látszott a mérhetetlen szenvedély (Vita 111111 li Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). A lovagok nem is li illhall:ík szavait, csak a király nyugtalan lelke láttán indultak bűnös vállall 111.isukra. Semmi rendkívüli nem történt a király e kifakadása nyomán, a 1 111.11·s folytatta munkáját, s a jelenlévők meg sem döbbentek a jellegzetes, 1•11vcdélyes Anjou-féle dühös kirohanáson. A tanácstagok éppen egy, a pá1' 11ioz írott jelentést fogalmaztak, s a roueni érsek is legfeljebb annyit tett, li111ty szelíden megdorgálta a királyt, „fékezze zabolátlan nyelvét". Lisieux plh piikc pedig felvetette, hogy Becket kiközösftései ellenében - kitagadta ll)! \'.111is a trónörökös ifjabb Henrik koronázásán részt vevő prelátusokat l~ 11111ii hoz kellene fordulni. Valószínűleg nem elmélkedtek volna diplomáciai 1111·1:oldáson, ha a j elenlévők úgy gondolták volna, hogy a király az érsek 11wi:gyilkolására készül! 1\ z érseknél közbenjáró francia király, VII. Lajos ugyanúgy mondhatta 111111:1 ezeket a szavakat, abban az értelemben, hogy - jóllehet maga pártatl 111 diintóbíróként ügyködött Henrik és Becket kibékítésén - ő is úgy érezi'" 1leckettel nem lehet dűlőre jutni. Ahogyan egy krónikás megjegyezte, szinte „maga rohant a sorsa elé, 111.iga akart mártírrá válni" - ami be is került a történetírói és irodalmi han1·0111:ínyba is, erre utalnak T. S. Eliot drámájának (Gyilkosság a székesegyl11a l/ftn) sorai is: „Kész vagyok szenvedni saját véremben." (Vas István fordítása)
met, s kérlelik, meneküljön - amit meg is tehetne, ideje is lenne, hiszen a lovagok a partraszállás után majdnem egy egész napot Canterburytől nem messze, Saltwoodban töltöttek -, de nem teszi, bátran néz sorsa elé (Fitz Stephen Vilmos: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Becket minden alkalmat megragadott, hogy ellentmondjon a királynak, még akkor is, ha a pápa kompromisszumokra bírta Henriket. A források is megjegyzik, hogy Becket hihetetlenül makacs volt, és nem volt hajlandó e lveiből engedni - akkor sem, amikor Anglia és az angol egyház ügye ezt megkívánta volna. T árgyalni sem volt hajlandó a királlyal. A kortársak, még Becket hívei is jól látták, hogy Tamás a vesztébe rohan, s a sorsot hívja ki maga e llen, amikor a megegyezésre rábírt Henrik királyt vérig sértette, s királyi méltóságában alázta meg. (1170-ben a Montmirailben folytatott tárgyalások végén ugyan az érsek hajlandó volt békecsókot adni a királynak , le borult előtte és kijelentette, rábízza magát a király kegyelmére és ítéletére. A mondat végén azonban hozzátette: „Isten szolgálatán kívül" („Salvo honore Dei" - Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Azaz papként, klerikusként nem fogadja el a király kegyelmét, csak alattvalóként. Ezzel pedig éppen a korábbi esküje lényegét lehetetlenítette el, hiszen a király tekintélyét mint érsek kellett elfogadnia.) Ez persze nem menti fel azokat, akik meggyilkolták, de érthetőbbé teszi azt a lelkiállapotot, amiben a király már évek óta volt, s már mindenképpen meg akar t szabadulni a Becket jelentette nyűgtől, hiszen 1amás évek óta lehetetlenné tette külpolitikáját és megbénította a királyság kormánygépezetét, teljes mértékben lekötve Henriket és f6 tanácsadóit. Sokkal inkább megfelelt volna Henrik politikájának, ha börtönbe veti az érseket, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon ettől a gondtól. Valószínű - megkockáztatom -, hogy maga is ezt tervezte, bár egyértelmű alapunk nincs erre. A négy „gyilkos" is való~zínúleg azért vállalkozott erre a megbízatásra, mert csupán foglyul ke llett ejteniük az érseket. Egy ilyen megbízatásra pedig csak olyan, tekintélyes királyhű nemesurakat küldhetett Henrik, mint a társaság tagjai: az a történetírásban igen kedvelt kép sem valós, mely szerint négy szegény udvari lovag azért vállalkozott Becket megölésére, mert ezzel vélték udvari előmenetelüket biztosítani és a király kegyét megszerezni. A „gyilkosok" nem karrierista nincstelen lovagok voltak, hanem a királyság jelentős földbirtokkal bíró bárói. A küldöttség összetétele is alátámaszthatja, hogy a király célja az érsek elfogása lehetett - ezért küldött olya n magasrangú bárókat, akiknek Becket számára nem volt méltatlan és rangon aluli, hogy megadja magát, vagy hogy elfogadja kíséretüket egy újabb száműzetésbe, a francia partokig. A „lovagok" az ország nagybirtokosai voltak. Reginald FitzUrse ősi normann eredetCí családból, sőt királyi vérből származott: 1. Henrik leszármazottja volt; Hugh de Morville tekintélyes északi nagybirtokos volt; Hugh de Tracy ugyancsak királyi törzsökből eredt: Hitvalló Edward húgának leszármazottja volt; s Richard le
72
11 11'1 is nagy uradalmakat bírt Dél-Angliában. A későbbi, Becket-párti kleril 11•1 kr6nikások azon állítása, hogy a konspirátorok előre kitervelt módon csl 11 tl'ltck volna az érsek meggyilkolására, s e nnek szinte dramatizált, görög l1.1w1di:íkat idéző előadása kétségtelenül történetírói toposzokra épül. (Péld 11 d :1hogyan „az összeesküvők egy nagy fa a latt esküdtek meg s kötöttek 111vdséget az ördög sugallatára"; vagy más helyen az olvasható, hogy ugyan1hll;111 a palotateremben tettek esküvést, ahol - Bur-le -Roi - annak idején l l.1rolcl király habéri esküt tett Normandiai Vilmosnak" (az egyik névtelen 1 11·t1 :1jz, az ún. Első Quadrilogus [Vita S. Thomae, Cantuarensis Archiepiscopi 1 l 11u1rlyris, auctore Anonymo, seu Quadrilogus] szerint). A merénylők jel11 1111.rse sem előítéletektől mentes, leírásuk nem nélkülözi a biblikus képelt1•I (pé ldául a fa, mely alatt sátáni esküvésüket tették, rögtön kipusztult, 11:.11 kiszáradtak). A „vadállati kegyetlenségű" FitzUrse; „az apagyilkosság1.1 1'l kapható" Tracy már eleve elrendeltetett, hogy a „Sátán csatlósaiként" 11 „:;zent" életére törnek. (Lásd: „filii Belial": Canterburyi Vilmos : Vita et /',1 ~sio S. Thomae; „immo Sathanae condicti satellit": Hoveden, Chronica; „•1,1lcllites diaboli": Newburgh: Historia rerum Anglicarum; „Sátán gyermelw1" c;arnier: La vie de saint Thomas Becket). A Becket-párti krónikások 1111·1~ a neveikből is érveket kovácsolnak: Morville neve valóban a „holtak fal111o1t " je lenti, de ezt a krónikások isteni jelként fogják fel, a halál küldöttel,1•111, a pokol fajzataként aposztrofálva Hugh de Morville-t Th6mas Saga l 11,·i/Jysltups) Még a nyilvánvalóan Beckethez hú FitzStephen (Vita Sancti l lt1111we Cantuarensis Archiepiscopi el martyris) is szükségesnek tartja lel• 1gezni, hogy „úgy beszélik, esküt tettek" („uit dicebatur, jurati in mortem .11d1ic piscopi"): lévén, hogy maga is kevéssé hitt a dologban. Erre a nehéz döntésére is csak akkor jutott a király, amikor, 1170 decemlw 11~ben Becket partra szállt Angliában és fegyveres kíséretével járva az or11/o11(ot Henrik ellen szította a közhangu.Jatot, s megszegte a Henrikkel né lt.111y héttel korábban, Amboise-ban kötött békét. Mielőtt partra szállt volna, l l1·11rik maga kérte fiát, az ifjabb Henriket, távollétében az ország kormány' ' 'i:Ít, hogy biztosítsa Becket szabadságát. Erre bizonyíték Henriknek egy 1 '1 i11onból írott levele: „Becket Tamás békét kötött velem, kívánságaimnak 111t'HÍelelően. Ezért úgy akarom, hogy őt és kísérőit senki ne háborgassa; őr1,odj azon, hogy békében elfoglalhassák földjeiket és tisztségeiket." Erre 1t'l l esküt a király egyébként az 1170 nyarán-őszén Frétevalban kötött, majd \ 11thoise-ban újra megerősített megegyezésben: visszaadatta a királyi keze11 „;IJe vett érseki birtokokat. Ennek alapján ebben az időben, amikor is az 11111 i116zus kérdését feltette, Henriknek nem lett volna oka rá, hogy fellépjen " ' 1·rsek ellen. Hiszen éppen most jutottak megegyezésre hosszú évek után \ 1•gre a konok érsekkel. A király is visszakozott, hiszen belement, hogy új1.11,oronáztassa fiát - ifjabb Henriket 1169-ben nem a canterburyi érsek ko1• 111:ízta meg, sértvén a prímás előjogát. Nem volt teljesen igaza azonban ll1•rketnek, hiszen a pápa 1161-ben engedélyt adott arra, hogy az ország bár-
73
mely főpapja koronázhat, s ugyan később visszavonta ezt, 1169-ben a bulla nem érkezett meg Angliába. (Nyilván, mert az agyafúrt Henrik gondosan lezáratta a kikötőket.) Így jogilag érvényes volt a koronázás. Meg tudtak azonban egyezni: a király elfogadta a canterburyi érsek privilégiumát, és belement a megismételt koronázásba, ha Becket is enged, és nem közösíti ki ahogyan hangoztatta korábban - a Henriket megkoronázó püspököket. A király és Becket a Frétevalban folytatott tárgyalásaik után is úgy váltak el, mint akik megbékéltek egymással, „Henrik tartotta a kengyelt a lóra szálló érseknek" (Peterborough-i Benedek: Gesta regis Henrici secundi). Az a beállítás sem felel meg teljesen a valóságnak, hogy a király a kiegyezés során nem volt hajlandó békecsókot adn.i Tamásnak. Már 1169-ben a montmar tre-i konferencián kiderült, hogy az érsek csak akkor hajlandó kiegyezni Henrikkel, ha a király békecsókot ad neki. Tamás tisztában volt azzal, hogy Henrik egy korábbi dührohama során nyilvános esküt tett, hogy „soha nem fogja őt békecsókkal illetni". Ez alkalommal a király már hajlandó lett volna a csókra, de a nyílt színen tett esküt nem szeghette meg, a pápához fordult, hogy mentse fel alóla (Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et martyris). Tamás nyilván tudta, hogy ez nem fog könnyen menni - III. Sándornak akkoriban tengernyi gondja volt -, így kötötte az ebet a karóhoz, és nem volt hajlandó engedni ebből a feltételéből. A Tamással szemben elfogult híradások szerint az örökösen a király ellen áskálódó érsek szándékosan ejtette kútba a megegyezés ügyét - igaz, még az érsek hű kísérője és leghitelesebb életrajzírója, Boshami Herbert sem értette, miért kötötte meg ennyire magát. A király a következő tárgyaláson, 1170 őszén Frétevalban már hajlott a békecsókra. A pápa fel is mentette fogadalma alól, mégsem történt meg. Ennek azonban nem csak a király az oka. A pápa ugyanis hozzátette, hogy csak akkor válthatnak valódi békecsókot, ha már teljességgel „szilárd a béke" közöttük. Henrik így ragaszkodott hozzá, hogy megbizonyosodjon előbb arról, Tamás nem lázít ellene Angliában sem, mint ahogyan száműzetése alatt tette, s ha Angliába hazatérve épségben találja királyságát, akkor illeti békecsókkal. („Majd az én földemen adok számodra békecsókot" - FitzStephen, Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris.) Nem arról van tehát szó, hogy a király kategorikusan megtagadta volna a kibékülés zálogának tekintett csókváltást. Boshami Herbert is megerősíti, hogy a király nem utasította vissza a csókot, s azzal, hogy majd Angliába visszatérve pecsételik meg így a békét, maga az érsek is elégedett volt. Tamásnak semmi kifogása nem volt az ellen, ha a király majd a saját földjén - legközelebb esetleg már Rouenban - ad neki békecsókot. Megegyeztek, hogy Becket elindul Normandiába, majd Angliába, s a király vagy elkíséri, vagy amint tudja, követi őt. Így a tervek szerint az ünnepélyes csókváltásra Angliában, valószínűleg egy királyi székhelyen, vagy Cant erburyben kerül s or.
/'\ frétevali kompromisszumban az érsek ígéretet tett, hogy az általa fellllHJ(Csztett püspököket visszahelyezi pozícióikba. Ezt nem tette meg hetek1d Angliába való visszatérése után sem, sőt partraszállása után nyomban ki1111dctte rájuk az anathémát. Forrásaink tanúsága szerint az érseki palotába lll'rontó lovagok is ezért vonták kérdőre Becketet: miért nem tett eleget a 1111·gállapodásban foglaltaknak, és miért nem rehabilitálta a három királypár11p1·elátust. A hagyományos Henrik-ellenes megítélés szerint az országba 1•1kcző érseket a „király fia nem volt hajlandó a színe elé engedni". A me11•11ylet szemtanúi azonban, Becket kíséretének a tagjai, leírásaiban nem ~.dil nak a tiltó határozatról. (Peterborough-i Benedek nem említi: Gesta regis / lt' nrici secundi; sem Boshami Herbert: Vita Sancti Thomae, Archiepiscopi et 11u1rtyris; sem Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum) Ez így nem 1!'1jcsen igaz, még a Becket-párti FitzStephen krónikájában is úgy szerepel, hogy a trónörökös csak arra szólította fel, ne vonuljon végig kíséretével az 11rnzágon és ne gyűjtse maga köré az elégedetleneket, hanem maradjon ér"l'ki székénél (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). 1liceto-i Radulfnál is úgy szerepel, hogy Londonban a trónörökös nevében 1isztelettel fogadták (Ymagines historiarum). A herceg nyilván tárgyalni akar t llcckettel, hiszen az ország irányítójaként meg kellett hogy vitassa vele, miként képzeli a visszatérése utáni helyzetet, egyáltalán, Becket hogyan látja száműzetése utáni angliai szerepét. Becketnek sok támogatója volt az országban is, nem sok értelme lett volna „megtiltani", hogy a trónörökös szí11c elé járuljon, egy ilyen intézkedés csak olajat öntött volna a tűzre. Más színezetet kap a dolog, ha a részleteket is ismerjük. Az, hogy nem akart találkozni vele, nem igaz: ifjabb Henrik mindenképpen fogadta volna Becketet. l~ppen Karácsony után tervezte, hogy Woodstockba utazik az ifjabb Henrikhez. Arról, hogy királyi tisztviselők igen „dühösen fogadták", csak magának Becketnek a pápához írott leveléből értesülünk. Amennyire más forrásokból tudjuk, maga az érsek élt vissza azzal, hogy a király Normandiában van, maga is „királyként" kezdett viselkedni, nagyszámú fegyveressel járva az országot, nyíltan a táborába gyűjtve a királlyal elégedetleneket. („Járja az országot erős kísértettel, lovagok és katonák vannak vele , felfegyverezve, [. .. ] mindenfelé híveket toboroz": Garnier: La vie de saint Thomas Becket) Amikor pedig már Becket a Plantagenetek nem csekély számú angliai politikai ellenfeleinek az oldalára állt, és maga kezdte szervezni a ligát a király ellen, egészen más színezetet kapott az ügy, mint amikor csak egyházi kérdésekben csaptak össze Henrikkel. Az a veszély fenyegetett, hogy a király hátában lázadás tör ki. Henrik úgy érezhette, míg Tamás szabadon van, soha nem lesz nyugta. De ez nem jelenti azt, hogy amíg az érsek él, soha nem lesz nyugodalma. Érdekes, hogy a „gyilkosok" nem rontottak be rögtön Beckethez, és nem ontották vérét azon nyomban - ahogyan sok későbbi munkában szerepel - , hanem először az érseki lakosztályban keresték fel, és előadták a király ké-
74
75
rését. Az a hagyományos kép, hogy a bősz merénylők hirtelen rátörtek Becketre, a nagy tekintélyű, de jelen esetben nem első kézből kapott információk alapján dolgozó, s nem teljesen hiteles Matthew Paris munkája alapján alakult ki s rögződött évszázadokon át az angol történetírásban („milites venient es, tanquamfuria invecti subito in thalamum irruperunt" : Matthew Paris, Chronica Majora) Érdekes, hogy még a s zemtanú Peterborough-i Benedek is igen elnagyoltan írja le a merényletet - amit a későbbi korok történetírói alapul vettek: rögtön, rettentő haraggal betör tek a templomba, s nagy hanggal kiáltozni kezdtek, hogy 'Hol az áruló?'(Passio S. Thomae). Más források pedig nem is részle tezik az érsek halálát, sőt , Torigni Róbert csupán Becket bukásáról beszél, merényletről, gyilkosságról nem (Chronicon). Ugy tűnik, a nemesuraknak semmilyen konkrét tervük nem volt, vissza is vonultak tárgyalni az érsekkel való találkozás után, mitévők legyenek. Nem igazán értették a király és az érsek közötti konfliktus lé nyegét sem - azt meg végképp nem, miért kellene Becketnek meghalnia. Legfeljebb arról volt tudomásuk, hogy azért mennek, rábírják az érseket arra, engedelmeskedjék a király akaratának. Semmi nem utalt arra, hogy a király felbujtására gyilkolni készültek. Először fegyver nélkül léptek be a palotába, és tárgyalni kívántak az érsekkel (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Szándékukat az is bizonyítja, hogy fegyvertelenül, és csupán maguk - több tucatnyi katonai kíséretüket kívül hagyva - léptek be az érseki palotába. Fegyvere iket kívül hagyták , s csak később, az e lső tárgyalás után fegyverezték fel magukat (Canterburyi Gervase: Chronica). Ezt támasztja alá az is, hogy először tisztelettel fogadták őket - az érsek is úgy gondolhatta, a fegyvertelen lovagok nyilván tárgyalni kívánnak. Olyannyira nem tartottak akkor még tőlük, hogy étellel is kínálták őket. Sőt, Garnier le írása szerint egyáltalán nem gondolták, hogy a lovagok valóban az érsek é letére törnek: az érsek sénéschal-ja kös zöntötte őket s csókkal illette a négy nemest. Mi több, a „d ühöngő merénylők" még vártak is a palota ebédlője előt t, hogy bebocsáttassanak ! Az érsek azután hellyel kínálta őket, s ők leültek a tárgyaláshoz. Bizonytalanságukat és zavarodottságukat az is alátámaszthatja, hogy - a krónikások leírása szerint - amikor az érsek elé kerültek, sokáig nem tudtak szóhoz jutni (Garnier: La vie de saint Thomas Bechet) - nyilván mert nem rendelkeztek előre megírt forgatókönyvvel arra az eset re, ha bejutnának az érsek színe elé. Katonai készülődésük - ostromra szeretkeztek fel és sereget gyűjtöttek - azt igazolja, hogy úgy gondolták, körülzárják a székesegyházat és foglyul ejtik Becketet (Thómas Saga Erliibyskups). Korántsem úgy zajlott le a merénylet, hogy előre kitervelt módon rárontottak Becketre és vérét vették. Nem tudj uk, mit akartak, s lehet, még maguk sem voltak tisztában, m.it tesznek az érsekkel, elfogják-e, vagy száműzetésbe kényszerítik. Először fegyve r nélkül léptek be a palotába, és tárgyalni kívántak az érsekkel. Egyik forrásunk azt is közli, hogy olyannyira nem tartottak akkor még tőlük, hogy étellel is kínálták őket. Előadták pana-
' t1 1kat: „Békét kötöttél a királlyal, vitáitokat rendeztétek, és visszacngt:szabadon az országába, ahogyan kívántad. De te dölyfösen és megála l1'11 lt illan megszegted a békét, az igazságtalanságot sér téssel tetézted, és gal 11 l m6don urad e llen lázítasz. Makacs büszkeségeddel vonakodsz fe lmentc111.i kiátkozott püspököket, [ .. . ] amiből nyilvánvaló, hogy el akarod venni az 111.ihb llenrik koronáját." A beszéd végén FitzUrse előadja jövetelük célját: „11:1 méltóztatsz a király jelenlétében válaszolni e vádakra, tégy úgy. Ez az, 11111r rt küldtek bennünket" (Edward Grim : Vita Sancti Thomae Cantuarensis \1d1iepiscopi et martyris). „A király üzenetét hoztuk, azt kívánja, hogy gye11• V\ ·lünk és a színe előtt adj elégtételt neki az okozott sérelmekért" (Garnier: f ,, 1•ic de saint Thomas Becket). Vagyis küldetésük valódi célja, s ezt még a 1lt ·l'kcthez hú krónikaírók is elismerik, az volt, hogy a király színe elé vi,,~ ,·k az érseket. T öbbször is felszólítják, hogy jöjjön velük a királyhoz. S 1111·1t volt szükség fegyveres kíséretre, mert Becket nem volt hajlandóvál.1•.ua méltatni a király - és a Henrikhez hú egyházfők - panaszait a kiközö1111 ·1 l prelátusok ügyében. Az érsek makacsul tagadta a vádakat, s nem volt 11, ql:mdó azokra a király jelenlétében válaszolni. Becket megkötötte magát, 1••1 gyakorlatilag semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Még legl1t 11.l•lebbi klerikusára, Salisburyi Jánosra sem hallgatott, aki arra kérte, leg111.ibb tanácskozzon tovább a nemesekkel, hanem inkább „epedve várta a hal.Ili" („nonne satius esset, communicato cum his [ . .. ] sanctus [ .. .]ad rnortis 11111'.t1stias": Peterborough-i Benedek: Passio S. Thomae). Salisbury fel is rót1,111d
76
77
lir •l I
s még utána is sokat - akár több órát is - tanakodhattak a lovagok odakinn, mit is lépjenek ezután. Ez is azt je lzi, a gyilkosság nem előre eltervezett merénylet volt. Nem tudván dűlőre jutni az érsekkel, FitzUrse úgy távozott a palotából, hogy megparancsolta a papoknak: „a király nevében fogják el Becketet, hogy ne szökhessen meg, amíg a király ítéletet nem mond fölötte" (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Ez is azt támasztja alá, hogy a palotából távozva a nemesek még úgy gondolták, majd fegyverrel visszatérnek, elfogják az érseket s a király színe elé viszik, hogy törvényes eljárás keretében feleljen a vádakra. Az, hogy ekkor a felbőszült merénylők a körmeneti kereszt rúdjával akarták felnyársalni Becketet, csak a vádlottak egy későbbi vallomásából tudjuk. Maga a szemtanú sem nem hallotta, sem nem látta ezt, ő is megerősíti, hogy ezt csupán később vallották, azaz ő is megengedi, hogy nem kívánták azonnal vérét ontani az érseknek, csak „megátalkodott konoksága" után (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). Klerikusai természetesen nem tartóztatták fel Becketet, aki a palotából a székesegyházba vonult vissza. A nemesek nem akartak a katedrálisba betörni, nem akarták ott elfogni, ezér t is szólítottak fel a király nevében Becket feltartóztatására. A gyilkosok távoztak, s csak egy idő után tértek vissza, immár fegyverben. Ugy gondolták, a palotába visszatérve ejtik foglyul. Egyszóval nem akarták a megszentelt földön fogságba vetni az érseket, nem kívántak kezet emelni rá Krisztus földjén. Mégis a katedrálisba kellett menjenek az érsek után, de még ekkor sem volt egyértelmű, hogy meg akarják ölni, hiszen még egyszer békésen felszólították, hogy oldozza fel a kiközösítetteket. Edward Grim arról tudósít, hogy a lovagok felszólították: „a vádakra a király jelenlétében válaszolj, ezért küldtek bennünket". Majd megpróbálták kivezetni. Mivel a pap nem engedelmeskedett, megpróbálták a földön húzva is kivonszolni. Nem emeltek rá kezet, nem fogtak rá fegyvert. Nem is nyúltak fegyverhez egyelőre. Még ekkor is csak foglyul ejteni akarták! Valaminek történnie kellett azonban, ami abban a felfokozott lelkiállapotban, heves indulatok közepette a nemeseket egy végzetes, talán meggondolatlan lépésre késztette - lássuk be, nem egy megszokott, hétköznapi dolog, hogy a király hű szolgái éppen az ország prímását, a legnagyobb tekintélyű angol egyházfőt próbálják lefogni, a földre szorítani és kitaszigálni a templomból. Becket megkötötte magát, nem mozdult az oltártól, hiába cibálták és rángatták. Nyilvánvaló, hogy ha meg akarták volna ölni, a lovagok nem próbálják olyan hosszasan kivonszolni az érseket, megölhették volna rögtön. Ezt egyébként minden forrásunk megerősíti, de általában úgy vélik, a papot nem akarták Isten házában megölni, ezért akarták a templom elé vinni. Nos, ha a király talált valakit, aki a népe prímására kész volt kezet emelni, olyan elvet emült gonosztevőnek nyilván nem okozott volna gondot, hogy a gyilkosságot akár megszentelt földön kövesse el. FitzStephen Vilmos is megjegyzi, hogy a lovagok egyike fel is szólította a főpapot: „A foglyunk vagy, gyere velünk!" Majd később egyi-
1fl l<, kardját lapjával a főpap vállára téve, így szólt: „Ne mozdulj, különbe n li.il, il fia vagy!" (Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et martyris). \ 111i egyébként meg is magyarázhatja, hogy foglyul akarták ejteni, hisze n ez 1ll'lszólítás a korban egyértelműen erre utalt. Felszólították többször is, '11 1gy: „Áruló vagy; a foglyunk vagy, gyere velünk!" Azaz ha az árulás vádját 11l\ .1sták rá, kezet sem emelhettek rá, hiszen felségsértés vétkéért a király 1111oságán kellett felelnie . Grim megjegyzi, a „gonosztevők a templom elé \1 111 szolták, hogy láncra verve vigyék el" . Későbbi vallomásaikban is ezt 1111111dták. Garnier krónikájában is az áll, hogy FitzUrse a köpenyénél fogva 1.1ft.1dla meg az érseket, s próbálta lefogni. Nem tudjuk pontosan, mi történhetett, történhetett úgy is, hogy a dulal nd(i8 hevében az érsek súlyosan megsérült. Azt, hogy nem akarták megöl111, az is bizonyítja, hogy a dulakodás hevében „leverték a fejéről érseki sü\ 1•1(N" (Peterborough-i Benedek: Passio S. Thomae). Vagyis, FitzUrse első 1.11 dc8apása valójában olyan gyenge volt, hogy nem akarhatott sérülést okoz111ve le. Valószínűleg meg is akarták kötözni. Azután a küzdelem hevében az ' t •ll'k az egyik lovagot puszta kézzel megragadta, páncélingében olyan erő ' „1rrt zta meg, hogy elterült a földön. (Becket jó kiállású, erőteljes alkatú ol t. fiatalabb korában maga is fegyverforgatóként jeleskedett, részt is vett 1ltirrtllyal együtt egy-egy hadjáratában.) Erre egy ütést mértek Becket fe11•1t', s mikor megtántorodott, még egyet, de ez sem volt túlságosan súlyos .1 krónikás is úgy ír, hogy még ezután is megpróbálták kivonszolni - azaz 1·1.Zd sem akarták tehát megölni. Ezután egy harmadik ütést is kapott, ami 111.it' végzetesnek bizonyult. Az érsek térdre és könyökére borult. Becketet H' 1ii lés érte a fején, mire a lovagok elveszítették a fejill<et - mi lesz, ha nem 111dj6k teljesíteni küldetésüket, és nem tudják a királyhoz hurcolni a sebe.11 ILérseket ! Pánikba eshettek, az érsek pedig még mindig keményen ellen,1111, s a birkózás hevében halálos sebet ejtettek rajta. Becketet egy végzetes 11·1(ilés érte a fején, majd a lovagok elveszítették a fejüket - nyilván az is 1/t·rcpetjátszhatott, amit az egyik szemtanú is megerősít, hogy „borból me1111 ·Ltek tettükhöz bátorságot" (Peterborough-i Benedek: Passio Sancti Thomae 1'11nluarensis). Nem voltak túlságosan eszesek, hiszen kardforgat ó földbirl11lmsok voltak, s az események ellenőrzése kicsúszott a kezük ből. Amit .111 111ban a gyilkosság egyik leghitelesebb krónikásának tekintett FitzStephen 11 · azaz, hogy a lovagok egyike „a földön fekvő érsek nyakára állva kardjá' .1I szabdalta szét Becket koponyáját, örömét lelvén a szétspriccelő vér és .11:yvelődarabok látványában"-, kevéssé hihető. FitzStephen igen lelkes hí1 '· volt Becketnek, nyilvánvaló az elfogultsága (Vita Sancti Thomae Cantua11•11sis Archiepiscopi et martyris). Már az is, milyen hosszasan ecseteli a gyill1nssúg részleteit, néminemű gyanakvásra ad alapot: ilyen „dantei" gonosz•„il( létezhet-e egyáltalán. Hasonlóan elfogult annak a szerepeltetése is, hogy .i lovagok azt kiáltották: „most meghalsz és megkapod, amit érdemelsz" .i111i s zintén nem életszerű, hanem inkább az előre kitervelt bűntény igazo-
78
79
'1
lására szolgál (Edward Grim: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi hihető az a felkiáltás, amit FitzUrse szájába ad Peterborough-i Benedek: „Most halál fia vagy, nem lehet, hogy tovább élj !" Nagyon fo ntos részlet azonban, hogy a szemtanúk, Edward Grim kivételével mind e lmenekültek a székesegyházból, amikor a lovagok betörtek - s ezt éppen Grim művéből tudjuk-, azaz nem látták a saját szemükkel, mi történt, hogyan halt meg az érsek. Csupán másodkézből ismerik az eseményeket, egyetlen szemtanú sem látta, hogyan lelte a halálát Becket. Még a magát szemtanúnak mondó Salisburyi János is elismerte, hogy „az oltár mögött bújt el", azaz nem láthatta az események végkifejletét. Nem tudjuk, miként lett a dulakodás vége egy végzetes kardcsapás. Senki sem tudhatja, hogy az érsek esetleg véletlenül halt-e meg, szándékolatlanul, a dulakodás hevében érte-e halálos sebesülés. A szemtanúk műveibe sok ellentmondás került bele - a mártír szenvedéseit mindenáron Krisztuséihoz akarták hasonlítani. Az is elgondolkodtató, hogy a bűnösöket a király nem sújtotta halálbüntetéssel, amit az egyház, úgy tűnik, nem is kifogásolt, hiszen zavartalanul élhett ék napjaikat. A hagyományos megítélés szerint Henrik azért tudta „els imítani" az ügyet a pápánál, mert III. Sándornak szüksége volt Anglia támogatására az ellenpápával és Barbarossa Frigyes császárral szemben. Felmer ülhet a kérdés, hogy azért nem törté nt meg a felelősségre vonás, mert nem előre kitervelt gyilkosságról volt szó, hanem elfogatása közben elszenvedett sebesüléseibe halt bele az érsek? Nem mintha ez felmentené a bűnö söket a bűn alól, de más megvilágításba helyezi. Az is megfontolandó, hogy a király - a történeti hagyománnyal ellentétben - rögtön Becket halála után nem „rettent meg a saját véres tettétől", nem borult a pápa lába elé és nem gyakorolt penitenciát, hanem az érsek megölése után semmitől sem zavartatva elment Írországot hódoltatni, s az, hogy maga kérjen bűnbocsánatot, két évig fel sem merült. III. Sándor pápának írott levelében ugyan a király elismerte, hogy „a düh, amit iránta éreztettem, lehetett az oka ennek a szerencsétlenségnek'', „nem volt sem tudomásom róla, sem szándékomban". „A gonosztevőket e gondatlan kije lentésem, amely kicsúszott a számon, indította a gaztettre" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), s kijelentette, „mélyen megindította" az érsek halála, de sokkal inkább szemé lyes hírneve miatt érez aggodalmat, „mintsem bármiféle lelkifurdalása lenne". A szentatya csupán „megtiltotta, hogy a király templomok szent földjére tegye a lábát" - de nem exkommunikálta őt. A legtöbb, amit a pápa t ett, annyi volt, hogy legátust küldött Angliába, hogy „megbizonyosodjon, eléggé megalázkodott-e a király". S amikor Henrik 1172-ben penitenciát gyakorolt, inkább politikai okok vezették erre a lépésre: idősebb fiai már lázadozni kezdtek ellene. Henrik vereséget nem szenvedett, mert ugyan penitenciát kellett gyakorolnia, s visszavonta az egyházat sújtó adókat és vámokat, s a megegyezésben (AV"ranches-i kompromisszum) a Konstitúciók visszavonását is megígérte, de ezt nem tette meg. Mégis, a pápai legátus feloldozta, igaz, keresz-
Becket halála rányomja a bélyegét Henrik uralkodására, lehet bármekkojogalkotó, „bölcs ", „filozófus" király, nemzedékek tartották s tartják ma is 1.sarnoknak. Már életében Salisburyi János is arról értekezett, hogyan lelivtne tőle megszabadítani a népet: „a zsarnokot, a gonoszság képmását több11yire meg ke ll ölni [„ .] meggyilkolni pedig nemcsak hogy szabad, hanem méltányos és igazságos is ." Igaz, csak akkor, ha a gyilkost nem köti hozzá litiségeskü - azaz a királyt alattvalói nem ölhetik meg. Hála azonban több krónikásnak , Henrik jellemét nem kizárólag Becketpárti klerikusok tollából is merjük. Sőt, az angol történelem egyik legkiválcfüb királytükre éppen Henrikről készült. Wales-i Gerald a trónörökösnek irott „intelmei" kellően kritikus képet festenek Henrikről (Liber de principis i11structione). Fáradhatatlan a harcban és a kormányzati munkában, de kitű11ő politikus is, aki céljai elérésében mindent eszközt latba vet, sőt az adott szó szentsége vagy a lovagi becsület sem korlátozza. Giraldus leírása bármelyik Plantagenet uralkodóra ráillene. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, II. Henrik mennyi egyházi alapítványt tett: ma is látható az angers-i, leprások gyógyításának szentelt Szent János ispotály. Igaz az - Newburgh-i Vilmos is megállapítja - , hogy „védelmezte az egyház szabadságait és érde keit", csak halála után vált nyilvánvalóvá (Historia rerumAnglicarum). Nagy hatással volt rá anyja, Matilda, aki élete alkonyán „császárnéi és királynéi kincseit is a szegények és árvák megsegítésére fordította", és saját selyemmatracát is eladta, hogy gyógyíttathassa a leprásokat" (Torigni Róbert: Gesta .Vormannorum Ducum). Henrik pártolta a szerzetesrendeket: alapított karthauzi kolostort az anjou-i Le Liget-ben és Withamben; ágostonrendit Walthamben. Még Becket emléké re is tett ágostonos alapítványt Dublinban. Az
80
81
et martyris). Még kevéssé
11 ·-; hadjárat indítására kötelezte. Megesküdött azonban, hogy „nem para11 -
•.ollam meg és nem kívántam a canterburyi érsek meggyilkolását, s nem tiltem halálának, sőt erősen gyászoltam" . Elismerte mindemellett, hogy .11<:iratlanul is ő a gyilkosság oka, mert emberei a tudomása nélkül cselekecllc·lc A pápa azzal oldozta fel, hogy keresztes hadjáratot indít a Szentföldre .111ti azonban soha nem indult el. Becket sírjánál is csak négy év múlva tett 11yilvános bűnbocsánatot, „három mérföldet gyalogolt mezítláb, a lába merő vt'·r lett", majd leborult Tamás sírjánál. III. Sándor pápa viszont már 1172111 •11 „az egyház legkedveltebb fiának" nevezte egy levelében a királyt - a 11:igypolitikában könnyen felülemelkedtek az érsek meggyilkolásán, különö•H·11, mert Henrik vállalta, hogy megleckézteti a pápával szemben álló ír egyl1:1zfőket, s Sándor jelöltjeit ülteti a zsíros írországi javadalmakba. A pápa az 11 nemeseknek és prelátusoknak ír t leveleiben „az egyház odaadó gyermeltl·nek" nevezte az angol királyt, akinek hálás volt a „barbár" írek legyőzé „C:ért és a kereszténység terjesztéséért Írországban. A kiközösített „gyilko•,ok" sem kaptak nagyobb büntetést: el kellett zarándokolniuk a Szentföldre. l 't'rbe viszont soha nem fogták őket, ágyban, párnák között haltak meg. 1
111
1 il
„érsek gyilkosa" rendszeresen adott alamizsnát, 1176-ben hatalmas mennyiségl'.I gabonát adományozott az éhezőknek Anjou-ban és Maine-ben (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Henrik támogatta és kedvelte az akkor már szent hírében álló, nagy tekintélyű Lincolni Hugót és Sempringhami Gilbertet, az utóbbi által alapított gilbertinus rendet pedig alapítványokkal látta el. Oxfordban 1184-ben privilegiális oklevelet adott ki az universitas számára.
<
'/1ronica), uralkodásra termett, s a későbbikekben is maga adott tan{1csoL s
'1•ll részt gyakran az udvari döntések meghozatalában Richárd és János ural-
Egyetlen problémával nem tudott megküzdeni Henrilc hiába volt ő a Nyugat legnagyobb fejedelme, saját családjával, saját, hatalomra és földre éhes „ördögfiókáival" szemben nem tudott mit tenni. Az Anjouk keresztje a családi viszály volt. Wales-i Gerald így mutatta be e családi sajátosságot: „Ez a mi alapter mészetünk, mintha a közeli és távoli őseinkt61 örököltük volna azt, hogy egyikünk sem szereti a másikat, és hogy a fivérnek mindig a fivér ellen kell harcolnia, a fiúnak pedig apja ellen." Ez az idézet szinte szóról szóra igaz Henrik családjára. Henrik uralkodásának második felében alig volt nyugta, mert szinte nem telt el év úgy, hogy valamelyik fia ne harcolt volna ellene vagy testvérei ellen. Még csak tizenévesek voltak, amikor fegyverrel törtek apjuk ellen, annak ellenére, hogy már 1169-ben, a montmirail-i egyezményben megosztották a birodalmat. Henrik olyannyira nem volt ellenére a birodalom megosztásának, hogy fiaira ruházta tartományai kormányzatának bizonyos részét: Poitou-t, Aquitániát Richárd, Bretagne-t Geoffrey kapta; míg az Anjou családi örökséget, Angliát és Normandiát a iunior rex-ként trónra lépő ifjabb Henriknek szánták. Richárd anyja, Eleonóra örököseként uralkodott Aquitániában, majd a hercegi címet is ráruház ták. Ifjabb Henrik azonban önálló apanázst, kormányzati jogokkal nem kapott, pedig még a legkisebb, János is kapott három várat. Az „ördögfajzatok" 1173-ban nagyszabású felkelést és háborút robbantottak ki az apjuk ellen - a krónikások egybehangzó véleménye szerint anyjuk „uszítására", mivel nem nézhette tétlenül a király nyílt házasságtörő életmódját (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum ; Wales-i Gerald: Expugnatio Hibernica). Henrik paráználkodása még a korban „megszokott" határokon is túlment. A krónikások azt is tudni vélik, hogy feleségét, Eleonórát is bűnben ejtette rabul, amikor az még Lajos fran cia király felesége volt (Wales-i Gerald: Liber de instructione principis). Salisburyi János még azt is a fejére olvasta, hogy aki a bujálkodásban vétkes, az „hogyan büntethet más vétkeket", azaz odáig ment, hogy megkérdőjelezte a király bírói mivoltát (Policraticus) . A legendák szerint a királyné megölette a király szeretőjét. Nem tudjuk így történt-e, hiszen akkoriban a királyné, Eleonóra börtönben volt, de dőreség lenne azt feltételezni, hogy nem lett volna képes a várbörtön falain keresztül orgyilkosokat felbérelni. Igy az sem igaz, hogy a Rosamund halála miatti dühében záratta tömlöcbe Henrik a királynét: már korábban eltávolította a színtérről a politikailag igen aktív s terveit mindig keresztezni kész királynét. A krónikások is felismerték azonban Eleonóra politikai tehetségét: „rendkívül éles esza volt" (Canterburyi Gervase:
111a alatt. Bebörtönzéséig ő tartotta kézben Poitou és Aquitánia kormányza1.11. 1168 és 1173 között személyesen vezette az egész Európa által csodált udvarát Poitiers-ben. 6 tárgyalt rv. Sancho navarrai királlyal Richárd és Beren1:.11ia hercegn6 házasságkötéséről, s amikor Richárd fogságba esett, Eleonó1.1 intézkedett a kiszabadítása ügyében, és ő maga vitte a Német- Római \ 's:íszárságba a sarc egy részét. Richárd távollétében szintén komoly hatal111al gyakorolt, azonban hivatalosan nem volt felruházva régensi jogokkal. l l:izájában, Aquitániában igen „felvilágosult uralkodó" volt, Poitiers-nek ő ,1tlolt városi kiváltságokat. /\. hercegek és Eleonóra mellé állt természetesen volt férje, VII. Lajos l1 o111cia király. „A hálátlan fiú őrült tombolása" két hosszű évig tartott (Newhu rgh-i Vilmos: Hisloria rerum Anglicarum). Henrik király hosszú harcok •.1ir:ín, több év alatt, de úrrá lett a lázadáson. Nagy taktilms volt: elment Becket 1:1rnás sírjához Canterburybe, ahol imádkozott a szent sírjánál és zsákruhá11.111 virrasztott a kriptában, azt ismételgetve: ,Yétkeztem az Úr ellen!", majd 11vilvános korbácsolásnak vetette alá magát- mindegyik canterburyi szerze11•s és angol főpap mért rá ütést-, amiért, ha közvetve is, de a mártír halál.1l okozta (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Ugyan nem sikerült Hen11kct megfosztani a trónjától, de világossá vált, hogy fiai nem fogják feladni c·s újra próbálkoznak. Henrik viszonylag könnyen megbocsátott fiainak, „meg "1.crette volna előzni az újabb ellenségeskedést közöttük, mindenáron békét .drn rt velük kötni" (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), míg Eleonórát l,1·ményen megbüntette. Valószína!eg attól tartott, hogy felesége tovább fog "1.ervczkedni ellene, és másképp nem tudja megállítani, csak ha elzárja a ldilvilágtól. Henrik ugyan kivégzéseket és földelkobzásokat nem rendelt el, .11.(mban parancsot adott, hogy a lázadó bárók várait le kell rombolni. Az 117611s Northamptoni Asszízában kimondta, hogy az vándorbírák győződjenek 111cg róla , valóban lerombolták-e a várakat. A szisztematikus várlerontások 1knrik erejét demonstrálták, „le akarta törni a büszkék szarvait" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Henrik képes volt a szó szoros értel111ében uralkodni bárói fölött, s következetesen végigvinni az akaratát, ellt·ntmondást nem tarve. Ugyanakkor uralkodói képességeiről méltán tanúslwdik az, hogy űgy tudott kiegyezni ellenfeleivel, hogy azoknak nem kellett 111cgalázkodniuk: „mindenki megtarthatta azokat a birtokait, amelyek a ket<~n voltak, amikor a király ellen fellázadt[ ... ] 969 birtokos esett a király fog„;igába, de Henrik nem szedett tőlük váltságdíjat, hanem megelégedett az1:11, ha szavukat adják, hogy többé nem fordulnak a korona ellen" (Diceto-i l~adulf: Ymagines historiarum). Az írországi lázadókat is „vérontás nélkül" 1:ytizte le és szorította haségére (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglimrum). Híveinek csak apránként juttatott adományokat, meghódolt ellenfelt·inek pedig néha-néha vissza-visszaj uttatott földeket. Alattvalóival szem-
82
83
l 11 11 t11 l .11. dvel követte, mint „a sólyom szelídítésénél: ha rendszeresen 11tl1111l1 11cki nyers húst, majd hirtelen megvonjuk tőle, csak még hűségeseb111 •11l11g r:1g;iszkodni és még inkább engedelmeskedni fog" (Walter Map: De 1111w~ mri(/limn). A király fő célja az volt, egyben tartsa a Birodalmat és meg-
.\ 1. erőviszonyok megváltoztak, amikor 1183-ban a trónör?kös hirtele~ m~g
c·l(111.li11 111inden hasonló szervezkedést, s ezekkel az egyezségekkel még a lrn'l(·lyos francia királyok hálójából is kifogta a szelet. Hogy ne fordulhassa11:11< 1íjrn a Capetekhez, Henrik az ifjabb király tetemes adósságát is kifizette és elnézte, hogy a következő években a trónörökös apja pénzét szórja el Európa lovagi tornáin (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum). Henrik még tőkét is kovácsolt a lázadásból, hatalmát - imperiumát, ahogyan Wales-i Gerald nevezte - kiterjesztette Skócia jó részére is (Liber de principis instructione). l. Oroszlán Vilmos skót királynak hűbéri esküt kellett tennie, és átadnia Roxburgh, Berwick, Jedburgh, Edinburgh és Stirling várait, amelyeket Henrik kedve szerint használhatott bármikor, a várak fenntartása azonban a skót király kötelessége volt. A viszonylagos béke ellenére 1182-ben a trónörökös, az ifjú He nrik újabb lázadással fenyegette apját, a következő évben pedig egyik öccse, Richárd ellen harcolt. Henrik legnagyobb gondja az volt, hogy fiai közül legfeljebb a törvénytelen Geoffrey Fitzroy „Plantagenet", Lincoln püspöke, később York: érseke örökölte politikai tehetségét, a többiek nem érhettek fel hozzá. Henrik „legjobb legistája" illegitim fia volt, halálig apja főkancellárja. Richárd kiváló stratéga volt, Henrik az ifjabb király viszont felelőtlen, könnyelműen költekező ifjú, s ha ő került volna a birodalom, vagy akár csak az Anjou-földek élére, előbb-utóbb elveszítette volna azokat. Hatalommámorában már odáig ment, hogy 1173-tól „Isten kegyelméből" magáénak tekintette a kontinentális birtokokat (Coggeshalli Radulf: Chronicon Anglicanum), s mintha apja már nem is élne, „Ill. Henrik, Anglia királya" -ként címezte magát (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Hiába nevezte Bertrand de Born trubadúr „Roland után a legkiválóbb lovagnak" - a tornákon, a lándzsavetésen kívül semmihez sem értett, de követelte, hogy apja engedje át neki teljes kormányzati jogokkal Normandiát és az Anjou-birtokokat. A király nem engedte, hogy a trónörökös elkallódjon. Ekkor már benne járt a korban, 50 éves volt, s azt kívánta, hogy ifjabb Henrik, majd utóbb Richárd legyen mellette, s sajátítsa el a kormányzás művészetét, ne pedig uralkodót játszszon egy-egy tartomány élén, annak kincstárát felemésztve. Nem akarta egyik fiát sem megfosztani örökségétől egy másik javára - de az állam irányítására képes utódot kellett nevelnie. Tudta jól, hogy szerényebb képességű fiaira csak kemény munkával és szigorú tanulással bízhatja az egész birodalmat. Fiai viszont függetlenségre vágytak, s „hiábavaló és üres ígéretekkel elcsábítottak és Henrik elle n fordítottak sok hatalmas bárót", sőt, Newburgh-i Vilmos szerint magát az ifjú francia királyt, Fülöpöt is az Anjou-ördögfiókák „bujtatták fel" (Historia rerum Anglicarum). A helyzet tovább bonyolódott, amikor Geoffrey fivérük is csatlakozott Henrikhez Richárd ellen.
h:ill, de ez korántsem jelentette a viszályl~odások. vé~ét, J~llehet eddig m1~ diHaz ifjú Henrik volt a kezdeményező. Ugy tűmk! occse1 tan~ltak tőle, es ( :{·offrey beszervezte legkisebb öccsét, Jánost a Richárd ellem ha~co~
84
85
beteg királynak meg kellett esküdnie: „aláveti magát franciaország királya akaratának és bölcsességének, és elfogadja mindazt, amit Fülöp parancsol vagy el6ír ... ellentmondás nélkül. .. utasítja báróit, hogy Richárdnak" - mint uralkodójuknak - „hűségesküt tegyenek ... Fülöp e lé térdel és újólag kim utatja iránta érzett tiszteletét" (Peterborough-i Benedek: Gesta Henrici secundi). A hatalmas Plantagenet, akihez „más királyok mérték hatalmukat", egy csapásra elveszítette mindazt, amiért harcolt. Azt, hogy fiai sorozatosan fellázadtak ellene, a krónikások az isteni retribúció megnyilvánulásaké nt látták (Newburgh-i VilrríoS:JlísiÓria rerum Anglicarum). Wales -i Gerald is úgy vélte, szertelenségével, túlkapásaival maga hívta ki maga_ ellen-Isten .hüntetéséJ., „hiába szerzett meg liataltnas tartományokat, nem volt, akire hagyhatta volna azokat" (Liber de instructione principis). Henrik aláírta ugyan a megegyezést, de halálos ágyán tudta, hogy Fülöpnek még egy nála is keményebb ellenféllel kell szembenéznie, aki ugyanúgy semmibe veszi a megállapodást, mint ő tenné: fiával, Richárddal, aki most a Capetek megveszekedett ellenfele lett. Richárd feljegyezte az apjával szembeforduló hűbérurak nevét, majd Henrik halála után nyomban elkoboztatta földjeiket és száműzetésbe kényszerítette az árulókat , akikkel néhány héttel korábban ő is harcolt. A korona érdeke így kívánta, s az immár az ő fején nyugodott.
Az ORoSZLÁNszívű
Richárd személyiségénel< megítélése mind a mai napig ellentmondásos. Nt'm csupán a hős lovagkirály képe bontakozik ki a forrásokból, hanem an11:11< éppen ellenkező előjelű ábrázolása, a kapzsi,_g~t@stalan, vérmes zsar:~ 1111ké 1 a törtető hóhéré is. Melyik áll közelebb a valósághoz? Szinte lehetet1<'1 1vállalkozás, hogy a legendák dzsungeléből kiszabadítva, a valóságot próh:i lj uk kibogozni, annyira körülszőtték Richárdot azok a históriák, melyek a 1os{1gos, népét szerető uralkodóként, a nép igaz fiaként, az elnyomott szá"1.ok testvéreként festik le, aki álruhában tér haza, hogy a velejéig gonosz s 1·llcne áskálódó János hercegtől megszabadítsa népét. Mindaz, amit Richárd11'11általában tudunk, az a személye köré fonódó mítosz, s nem a valóság. Mi 11•ilát a valóság? Vannak egymásnak teljességgel ellentmondó ábrázolások Richárdról, v:111nak krónikások, akik mély gyűlölettel viseltetnek iránta, vannak, akik 111{tr életében dicsőítették és hőst faragtak belőle. Csak egyfajta álláspont 11cm létezik : nincs, aki szenvtele n módon semleges vagy objektív tudott volna maradni.
1. Richár:c;I angol király (1189- 99) nevét Richard Coeur de Lion - vagy anl!olosa n i ionheart, Oroszldnszív, o kcitán nyelven Cor de Leon - alakban már l'lctében használták Európában, de igazából csak halála után terjedt el. A ki1fi ly roueni síremlékéne k felirata is így címzi: „Ricardus„. qui cor leonis dictus." Leggyakrabban azonban a korabeli források Richard Plantagenetként vagy Angliai Richárdként említik. S hogy miért volt oroszlánszívű? Az a megoldás, hogy oroszlánhoz hasonlatos bátorsággal rendelkezett, túlságosan is 1 ·gyszerű volt az egyes korok tör ténetírói számára. Az egyik „magyarfü.:6"
86
87
legenda szerint „az oroszlánt megrablá szívétől" Gános király. I felv. l. szín, Arany János ford.), azaz németföldi bör tönében az...ellene küldött, kiéheztetett q_roszlánt nemcsak a földre terítette puszta kézzel, hanem a_torkán }El:_ ,nyúlva kitépte szívét, majd sóba mártva _!11egette azt. A másik szerint „csupán" puszta kézze l ölt meg egy oroszlánt. Mindkét verzió roppant fizikai erejéről tanúskodik, s mindkettő „üzenete" az, hogy- az űsi germán hadikirályság eszményének eleget téve - Richárd a kiválasztott, az emberek világának „nemes vadja", az alkalmas, az idoneis személy a keresztény népek seregének vezetésére. A kortársak úgy hitték, Richárd az cg~düli,_ (lki képes arra, hogy qiaga mögé sorakoztassa fel az összes keresztény-fejedelmet és vívja vissza a szaracénoktól a Szentföldet. „Amikor Richárd megérkezett, - másKirályol{ névtelenné váltak, semmivé lette k, ahogy a Hold fényét veszti napfelkeltekor." Ideológiai alapja is volt a keresztes harcos léthez:_ápolta az apja „sugallatára" vértanúságot szenvedő, angol szentté váló.Becket Ta- más emlékét, s él7- érsek által'állítólag a Szent Szűztől kapott ampullában ·1é··v6 szent olaj erejével bíró „bölcs király, az egyház harcosa .. . vissza fogja hóClítani a Szentföldet a pogány népségtől" (Nicolas de St1-atton domonkos szer-
zetes levele). A korabeli közvélemény szemében a jó uralkodó a lapvető modelljét testesítette meg: az igaz ügyért harcoló s sikeres csatákban győztes jámbor keresztes, aki apjával és öccsével ellentétben soha nem kereste az összeütközést az egyházzal, maradé ktalanul formálta meg a Clairvaux-i Szt. Bernát-féle miles christi ideált. Jeruzsálem 1187-es eleste után ű volt, aki elsőként varrta mellére a keresitet (Newburgh-i Vilmos: Historia rerumAnglicarum). Apja üresedésben tartotta a főpapi javadalmakat, és saját embereit kényszerítette a püspöki székekbe, nyíltan kimondva, hogy az egyházi jövedelmeket „inkább ő szede ti be s a királyság hasznára fordítja, minthogy a püspökök élvezete teljen benne, akik elhanyagolják hivatalukat és tobzódnak a világi hívságokban" (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Richárd rögtön trónralépte után a káptalan által választottakat emelte a prelátusi székekbe (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Az egyház hú fiáról, a kereszténység védőpajzsáról azt is megtudjuk azonban, hogy ha kellett, maga me nt „megtörni az apátok dölyfét", s maga is megadóztatta az egyházat, illetéket vetett ki egyházi hivatalokra és javadalmakra. Mi több, az egyházi javadalmasoktól ugyanúgy váltságot követelt pozícióiké rt, s püspökségeket bocsátott áruba. Messinában kilakoltatta a S. Salvatore-kolostor barátait, mert szüksége volt laktanyára. Igaz, egyetlen kortársa sem tett máské ppen, ők is ugyanúgy tartottak üresedésben egyházi stallumokat, ahogyan Richárd, vagy nevezték ki rokonaikat püspöknek, ahogyan Richárd is megtette Geoffrey-t yorki érseknek.
11•VC-ny durvasága, sem egy űt tekervényc, 8t'l ll :i s:.:1·ldc rlillw, sv111a 111t•1111yd111 1:6s." Bámulatos, hogy még e llenfele, S:taladi11 s w lt {i11 (S:.:iil:'í h acl-Dín lt1•,zuf ibn Ajjúb) i~~ttal teki~á,_:, belcg:légc idején h
Személyes bátorságát, harci kiválóságát így méltatták a krónikások: „Semmi sem hátráltatja, sem a mélység örvénye, sem a hegyek magasa, sem egy
A legendás harcos már fizikai termetével, erejével és energiájával kitűnt .11. egymással acsarkodó palesztinai tartományurak között. „Látványa öröm ' 11lt a szemnek" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Valóban, 111{t r pusztán a megjelenése tekintélyt parancsolt: több mint hat láb, kb. 190 1 m magas, a kor átlagához képest tényleg óriási volt, hatalmas termetű, szé-
88
89
les vállú, vállig érő haj ú „óriás vörös lovag", akit ha a szaracénok megláttak, már inukba is szállt a bátorságuk. „Amikor Jeruzsálem felé közeledett seregével, a szaracénok olyannyira megrémültek", teljes pánikba estek, s tö~e gével „hagyták el a várost. Nem volt senki, aki megvédte volna, vagy aki ott mert volna maradni. Sem a szultán fenyegetései, sem a pénze nem bírta embereit maradásra. Még Szaladin is előkészítette leggyorsabb lovát, hogy alkalomadtán el tudjon menek ülni" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Az aleppói emír azt jelentette Szaladinnak, hogy katonái eszel§ sen rettegtek a „halál rőt angyalától": „soha nem láttunk hozzá foghatót. 0 b~ nítja meg embereinket. Senki sem képes e llenállni neki, senki sem tud kiszabadítani egy foglyot sem a keze közül." Még ha a krónikás beállítása erősen túlzó is, hiszen Richárd ne1'.1 tudta bevenni Jeruzsálemet, nimbusza óriási volt a mohamedánok körében 1s, valljuk be, nem alaptalanul. Képzeljünk el egy robuszt us, több mint egymázsás páncélos lovagot, egy-másfél tonnás hadiménje hátán kopját szegezve lendületből rohamozni. „Daliásabb és magasabb volt mindenki másnál." Hovedeni Roger igen jellemzően festi le, hogy „még a zarándokbot is eltört~ kezében, amikor ránehezedett" (Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Valóban forrásaink bizonyítják, hogy akár egyedül, kedvenc fegyverével, emberm~gasságú kétágú csatabárdjával hadonászva, hihetetlen ~nergiával vo.lt képes megszalasztani akár többszörös túlerőben lévő muszlim csapatot 1s (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). „Mennykőcsapásként, az íj puska vasvesszejénél is sebesebben rontott ellenfeleire", s morzsolta fel az ellenséges hadsorokat. A híres, az arszufi győzelemmel végződő jaffai menetelés (1191) során a hadoszlop minden pontján megtalálható volt. „Hol itt hol ott bukkant fel, mindig ahol a törökök a leghevesebben támadtak." H~ bármelyik csapatrész veszélybe került, odavágtatott és „tüzes istennyilaként" vetette magát a muszlimokra, akik menekültek előle, mint a filiszteusok a makkabeusok elől" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). „Úgy kaszabolta az embereket, mint az aratók sarlójukkal a búzát. Aki egyszer a bőrén érezte, milyen a kardcsapása, nem kért belől e többet." A kor társak bámulattal vegyes félelemmel tekintettek rá: ő volt „az igazi vitézség hordozója", a „legjobb férfi, ki lett" (Gauceln: Faidit). Nem csak a muszlimok tekintettek rá rémülettel: 1195-ben a tekmtélyes erődöt, Loches-t elfoglaló franciák, amikor megtudták, hogy Richárd ost_romolni készül a várat mindössze három órás harc után feladták. Nem tudjuk viszont, hogy valós-~ az a történet, mely szerint az őt elfogó kalózok, ami~ kor megtudták, ki ő, egy hajót bocsátottak a rendelkezésére; vagy hogy Pettam Frigyes, amikor foglyul ejtette, a király bocsánatáért esedezve borult térdre előtte. Több forrásunk is alátámasztja viszont, mekkora lelkesedéssel fogadták Richárd partraszállását a portsmouth-i polgárok 1189-ben. A gyengekezű jeruzsálemi királyok és a sorozatos sikertelen keresztes hadjáratok után valóban Richárd volt az, aki c~aknem 100 év után először si-
kert tudott elé.tni a -pogánnyal szemben (Akkon felmentése, az arszufi győ zelem-;-Asikalon megvétele). Richárd vállalkozása a kor legnagyobb hadjárata volt, 17 ezer emberrel és több mint 100 hajóval indult útnak. A többi ke resztes uralkodó nem maga fizette a katonáit, Richárdé „kormányvállalkozás" volt, egyedülálló módon nem bízta magát arra, hogy vazallusai közül azok indulnak útnak, akik f e l tudják szerelni magukat, hanem saját költségén mindenkit felfegyverzett, aki élt és mozgott. Richárd azt is t~dta, seregét hosszú távon csak úgy tarthatja meg, ha fizeti katonáit, ezért 1s fordította a Szicíliában és Cipruson szerzett mérhetetlen zsákmányt zsoldfizetésre. Az elfogott muszlimok váltságdíját is megosztotta embereivel. A vállalat óriási logisztikai művelet is volt, Richárd ezt is precízen megoldotta, seregének több éven keresztül rendszeres utánpótlást biztosított, ami a korban egyedülálló hadigazgatási „csoda" volt. Más típusú keresztes volt, mint a korábbi lánglelkCí lovagok - gyakorlatias, sokban gátlástalan, szinte modern látásmóddal rendelkező hadvezér. Nem követte el a korábbi keresztes vezérek hibáit: a palesztínai hőségben csak délelőtt menetelt seregével, és minden másnap pihenőt tartott (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Szimbolikusan értendő a krónikások azon leírása, hogy roppant erejével egyedül ő volt képes egy csapásra kettévágni az akkoni kikötőt lezáró hatalmas vasláncot: ő az igaz, az új megszabadító, aki majd viszszafoglalja Krisztus sírját. Az arszufi győzelem és szinte a teljes palesztinai tengerpart visszafoglalása után a muszlimok is úgy vélekedtek: „a mi oldalunkon teljes az összeomlás" (Bahá ad-Dín ibn Saddád: Szaladin története). Felismerte a meghódított területek ellenőrzésének szükségességét, az utánpótlási és hírközlési vonalak biztosításának fontosságát. Megmosolyogtató történet, hogy Ciprust azért dúlta fel, hogy övé lehessen Komnénosz Izsák mesés fejedelmi fehér paripája, Fauvel. Más, objektívebb megközelítés szerint azonban azért tartotta meg a latin keresztesek kezén a szigetet, hogy legyen a keresztes hadaknak „éléskamrája", mert a Szentföld utánpó~ lftsa volt a legnehezebb probléma. Felismerte, Ciprus ellenőrzése azért is létfontosságú, mert a keresztesek így stabilizálhatják tengeri fölényüket. A vérmes harcos, ha kellett, diplomáciai megoldásokra is hajlandó volt, képes volt tárgyalni a muszlimokkal, noha elődjei, a Szentföld korábbi ~ajnokai, mereven elutasítottak bármilyen kapcsolatot a hitetlenekkel. Elismert s külcsönösen mélyen tisztelt ellenfelével, Szaladin szultánnal élénk diplomá1·iai levelezést folytatott. Realista volt azonban Rich~rp abban, hogy nem ~r@ette a Szent Város visszafoglalását - felismerte, nincs ereje hozzá, s nem is volna képes megtartani, elfoglalni is esetleg csak hatalmas költségek és emberveszteség .1rán tudná. Vallásos keresztes áhítata jelenik meg abban, amikor nyilvánval1ivá vált, hogy az adott helyzetben a keresztes sereg nem képes bevenniJe111zsálemet, s a király, a várost látván úgy fohászkodott, hogy: „Add Uram, hogy ne szenvedjek, és ne lássam a Te Szent Városodat, ha úgy hozza a sors,
.90
91
--
--
hogy nem tudom elragadni ellenségeimtől" - nem bírván e lviselni a tudatot, hogy a Szent Sír pogány kézben van Gean de Joinville: Szent Lajos élete /
Livre des saintes paroles et des bonsfaiz nostre roy saint Looys). Kétségtelen, kiváló katona és szinte korát meghaladóan tehetséges, előre látó hadvezér volt, „a harc irányítója", „ki hódoltat királyt, herceget" (Gaucelm Faidit). A király mindene, éltető e leme volt a háború, még a lakomák.hoz se ült le anélkül, hogy harci kardját fel ne csatolta volna. Egyetlen fennmaradt egykorú ábrázolása, a chertsey-i apátság padlócsempéje is lándzsát szegző, rohamozó lovagként mutatja. Rendkívül sokoldalú volt, kiváló hadmérnök, egészen jó matematikai képességekkel. Ókori hadtudományi szerzők (Publius Vegetius Renatus: De Re Militari) műveit tanulmányozta még harctéri sátrába n is ; szinte tudományos alapossággal, palesztinai és bizánci építőmeste reket is bevonva építte tte s tette bevehetetlenné a Szajna melle tt épülő várát, Chateau Gaillard-t. Maga keresett helyet a várnak a Szajna fölé magasodó sziklaormon, maga rajzolta a vár terveit, maga határozta meg a tornyok elhelyezkedését, a falak vastagságát, az árkok mé lységét. Még halálos ágyán is a vár tervrajzát kérette és az foglalkoztatta, melyik bástyát hogyan erősít sék meg. „Nagy gonddal tanulmányozta, hogyan lehetne bevenni Akkont", hosszú napokon át terveket dolgozott ki, miként ostromolja meg a várost, „hol, milyen fortéllyal, milyen hadigépeket vessenek be" (Itinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Maga javította ki Akkon falait is, aminek köszönhetően a város egészen 1291-ig képes volt kitartani a mameluk.okkal szemben. Richárd vasfegyelemmel tartotta kézben a seregeit. Rendkívül jó seregparancsnok volt: a fegyelmezésben rejlett a valódi sikere. Betiltotta a szerencsejátékokat a seregen belül, szigorúan büntette a katonai kötelességmulasztásokat, jól szervezett, regulázott haddá tette azt az irányíthatatlan „csürhét", amit a keresztes hadak korábban jelentettek. Arszufnál a harctéri fegyelem hozta meg a végső sike rt: a ke resztes had ne m tört ki, nem bontotta meg az alakzatát s nem fele lt egyetlen rajtaütésre sem, hanem egy nagy rohamra összpontosított. „Csatarendben vonultak, tömör, szilárd védő falké nt. . . sokuknak tíz nyílvessző is kiállt a hátából, mégis a rendes ütemben haladt tovább" (Bahá ad-Dín Juszuf ibn Rafi ibn Saddád : Szaladin szultán
l 111 11yez6 falvakat, megkínoztatta, megölette a parasitokal. A mai kor c mbc' 1• számára szokatlan, de a korban a várostrom része volt a területpusztító ll.1l1orú. Sike rre is vezetett, hiszen Taillebourg példáján okulva az elle nséges ''" .ik mindegyike ostrom nélkül behódolt egy hónapon belül (Diceto-i Radulf: 1nu~t;ines historiarum). Ahogyan az sem egyedülálló, hogy megengedte ost11 11 1116 seregének a szabad rablást Messinában - pedig lakosai keresztények 11llak - , igaz, csak néhány óráig. Az ostrom drága volt, n e m nyúlhatott li11sszú időre. Richárd abban is kortársai előtt járt, hogy módszeresen, tuda11;an pusztította a termést, az állatállományt, példát statuálva gyilkolta hal11111ra a lakosságot, egyszóval totális háborút vívott, hogy ne vesződjön so1,,11 egy vár megadásra ké nyszerítésével. Az, hogy Richárd „török feje ke t 111tiizgetett" a nyergére, inkább a pszichikai hadviselés része volt. Az is Ri1l16 rd volt, aki Szicíliában csak úgy találomra tolvajokat akasztatott föl az út 1111·11ti fákra - igaz, a hadsereget követő rablóbandák így elmaradtak. .Már életében hasonlították a legnagyobb antik hősökhöz, „dics6 tettei 1•ll1omályosították mindenki másét" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis l1'imrdi). A Richárdot piedesztálra emelő krónikások héroszként állítják be '' l
gyilkos, aki egy nap alatt 2700 szaracént végeztetett ki a Szentföldön. Igaz, arra hivatkozott, nem akar a hátában ekkora fogolytömeget hagyni, amikor Szaladin szultán ellen vonul, s szabadon meg nem akart engedni ennyi katonát (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Mi több, a szultán nem fizette ki a megígért váltságdíj e ls6 részletét sem, Richárd pedig a határidő lejártán túl is várta azt. Emellett a király úgy érezte, valójában a „muszlim foglyok ejtették őt rabul", hiszen már régen Je ruzsálem felé ke llett volna vezetnie hadait. Taillebourg ostrománál felégette a
ili). Meg kell hagyni, a maga fontosságával tisztában is volt: rendkívüli önbi1:tlma, túlzott magabiztossága hihetetlen hiúsággal és büszkeséggel páro·.ult. Mélységesen lebecsülte a franciákat, legendás, ahogyan kijelentette, „mégha vajból lenne is" szeretett vára, Chateau Gaillard, „Franciaország ki1.ilyával és összes haderejével szemben is p eg tudnám védeni". Meg volt 1:rőződve, hogy ő a legtökéletesebb lovag. Ugy vélte, Lipót osztrák herceg 11cm játszott kell6 szerepet Akkon bevéte lénél, ezér t leszakíttatta az oszt1.ík herceg zászlaját a vár faláról, s megtapostatta azt. Ez vezetett kés6bbi .111sztriai foglyul ejtéséhez. Egyszerűen nem hitte e l, hogy őt földi halandó c·lfoghatja, ezér t nem ügyelt az álöltözetére, s harsányan ordítozoll, így is111er ték fel és fogták el. Királyi je lenség volt, és ennek a tudatában is volt, s
92
93
ritka és kiváló története). Az igazi lovag, a kereszténység oszlopa, a tökéletes lovagiasság megtestesítője egyeseknél, másoknál a kegyetle nkedésben örömét lelő brutális
ki is használta propagandisztikus célokra, kortársait messze meghaladva tudatosan ügyelt ar ra, hogy ceremoniális alkalmakon kívül is hordja a koronáját! Richárd személye és alakja már korán megragadta a krónikaírók és költők képzeletét (már Gaucelm Faidit trubadúr-társa is siratóéneket írt halálára: Íly nagy csapás, íly szörnyű veszteség). Vitathatatlanul érdekes és egyedülálló egyéniség volt, a tökéletes chevalier archetípusa, aki képes volt elbű völni kora lovagi társadalmát. „oly h6s volt, oly derék, évezre senki sem látott ilyet, s aligha lészen méltó párja még, ily vakmerő, a kincsét ki így szórja, [ ... ] sőt, ennyi jót Károly s Artúr se tett elszánt [„ .], nagylelkű és kegyes [„ .] bátor és nemes" (Gaucelm Faidit, Molnár Imre ford.) Csupán azzal, hogy provanszálul és franciáu l verselt és zenélt, járatos volt kórusművekben, nem emelkedhetett volna ki kora uralkodói közül, hiszen nem egy kortársa, például VI. Henrik császár is járatos volt ebben a művészetben, de már fiatalkorától arra törekedett, hogy az ismer t világ kulturális és művészeti központját hozza létre udvarába n, egybegyűjtve ott a trubadúrok legk iválóbbjait, köztük Bertrand de Bornt is . Már apja is udvarába hívta Eleonóra ünnepelt költőjét, Bernart de Ventadornt. Anyja poitiersi udvarában Richárd együtt élt féltestvérével, a későbbi nagy trubadúr-pártfogó Marie de France-szal, Champagne grófnőjével, aki révén utóbb Andreas Capellanusszal és Chrétien de Troyes-val is kapcsolatba került. Legendássá vált az az alig hihető történet is, hogy trubadúr-társa, Blondel de Nesle indult a fogoly király keresésére Németföldön, és a várfalak tövében Richárd kedvelt költeményét énekelte - s Ochsenfurthban sikerre l járt, mivel a rab uralkodó a refrénnel felelt. Klasszikus műveltséggel bírt, jeleskedett az ékesszólás, a retorika művészetében - híres a s peyeri latin beszéde, amelybe n magát védte meg a német vádakkal szemb~n . Egy alkalommal latintudásával még a canterburyi érseket is meglepte. 0 volt a fényűző udvartartást vezető és bőkezűen adakozó rettenthetetlen harcos, aki még fogságában is képes egyetlen ökölcsapással megölni fogvatartójának a fiát. A lovagság virága volt, „az igaz vitézség hordozója", az első olyan uralkodó, aki a születőben lévő erkölcsi normarendszer; a lovagság, a chevalerie apostolává tudott válni. A „harcos lovagkirály" (rex be/lator) igazi példája, aki még a „lakomákon se
94
wtette le kardját". A lovagságon belül is a legmagasabb tckinlély az t iiv1·zl1• „kit harcmezőn ütött lovaggá Cordelion hős keze".
(János király. 1, felv. 1. szín, Arany János ford.)
'-.
A sokszor ismételt 'vád1szerint Richárd szinte soha nem tartózkodott 1\ngliában, mindössze féretet töltőff otthon királyságában, amelynek nem ismerte a nyefvét. Mmdig úfön volt, mindig hadjáratokat vezetett, ahelyett hogy az ország Sorsán munkálkodjék, franciaországi csatározásokban fecsé1('lte mind az ország, mind a maga energiáit és anyagi erőit. Céltalan hábo1likat vívott. Ezek a „vádak" ma már tarthatatlanok. A hat hónapról lehetne vitatkozni, valójában ugyan több, igaz nem sokkal, dc ez uralkodásának idő szakára vonatkozik. Angliában született, Oxfordban, 1157-ben, és 1189-ig '" >k évet e ltöltött Angliában is . Már a -vád maga is méltatlan. Azt a hatalmas lcrületet, amelyre az Anjou-Plantagenet dinasztia uralma kiterjedt, a kor ad111 inisztratív-igazgatási rendszerét ismerve, egészen egyszerűen nem lehelctt egy központból kormányozni. Igaz, a kortársak valóban úgy látták, a ki1filynak otthon a helye: „ahogyan a Föld e lsötétül, amikor a nap lemegy, a ki' {tlyságot is úgy e lhomályosította, hogy a király távol volt" (Devizes-i Rirhárd: De rebus gestis Ricardi primi). A vádak azért anakronisztikusak, mert .1 korabeli Anjou-államot modern államként fogják fel, s egy mai országhoz hasonlítják, holott egyáltalában nem volt az: hűbéruraságok konglomerátu111a volt, melyet az angol uralkodó nem trónjoga folytán, hanem hiíbérbir tokosi joga folytán birtokolt. Mindegyik tartományt a maga szokásjoga szerint kellett igazgatni, s a hűbéri jog meg is követelte, hogy a hűbérúr legyen je len alkalomadtán, illetve kötelezettségei is voltak: például aquitániai hercegként hűbéresei peres ügyeiben kellett ítélkeznie, avagy részt kellett vennie a normandiai tartományi gyűléseken . Richárdnak állandóan úton kellett lennie - legjobb, ha a király maga mondja e l„Nem az igazat mondja a fogoly" című versében: „van ki földemre csap hadaival. mit férfi férfival tett hajdanán, tudni sem akar, [„ .] Szeretnek, mondják; nincs rá semmi jel. Vérük nem buzdul harci zajra fel, mióta rab vagyok". Kötésünkről,
(Illyés Gyula ford.)
95
Azaz amikor a király távol volt francia tartományaitól, ellenfele , F ülöp Ágost állandóan lázította ellene hűbéreseit, köztük magát J~~nos fivérét is, ezérfkellett Richárdnak folyamatosan tartományai védelmében harcolnia. ·,;E llenfelei féltékenyen nézték dicsőséges tetteit". Pe dig F ülöp megeskü.:dött Richárdnak Akkonban, hogy „megtartja a bék ét Richárd földjeive l és népe ivel szemben, amíg ő a Szentföldön van" (Jtinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Nem kormányozhatott nyugodtan Londonból, ha időről időre szórványos felke lések törtek ki J:
Ollyés Gyula ford.) Richárd számára Gascogne vagy Poitou ugyanúgy az országa volt, mint Anglia. Poitouban és Aquitániában szilárd bázist épített ki magának: sok kisebb hűbérurat emelt magához és jutalmazott meg gálánsan. Sokan „általa lettek gazdagok és híresek". „Aquitániájában" nemesei tűzbe mentek volna ér te. Amennyiben megnézzük a korabe li dokumentumokat, minden távollé te igazolható, mert „oltalmazta, ki oltalmat keresett", védte Anjou-ját és Poitou-ját a Capetek ellenében. Meg is lett az eredménye, a német fogságból való szabadulása után híve ivel néhány év alatt minden elvesztett területet visszafoglalt a franciáktól. Oroszlánszívű Richárd esetében mer ül fel először a nemzet és a nyelv, az anyanyelv kérdése, s talán nála a legmarkánsabban. A Plantagenetek francianyelvűsége azonban túlz.ott. Nem lehet felróni nekik, hogy franciául, azaz Henrik Anjou-beli, fia, Richárd pedig Poitou-be li dialektusban beszélt, hiszen egészen III. Edwardig (1327- 77) az angol királyok nyelvükben franciák maradtak - azt viszont súlyos tévedés lenne feltételezni, hogy a Plantagenetek olyan franciák, olyan franciaországi birtokokkal rendelkező francia bárók lettek volna, akik mellékesen Anglia trónján is ültek. Attól, hogy Richárd például Aquitániában érezt e otthon magát s languedoc-i/ poitou-beli nyelven írt s beszélt udvarában, egy önálló állam uralkodóházának tagjai voltak. Ha ebben a korban nem is lehet modern értelemben vett nemzeti kötő désről beszélni, „angolságukat" sem mi sem csor bítja, mert például külpolitikájukban mindig is egy Anglia-központú hatalom lebegett szemük előtt. A Plantagenetek már II. Henrik és fiai alatt önálló, autonóm dinasztia-tudattal rendelkez ő családdá nőtték k i magukat, s köszönhetően a mérhetetlen becsvágynak, az egyik legfőbb családi vonásuknak, szisztematikus munkával váltak Anjou uraiból Westminster trónjának megkérdőjelezhetetlen birtokosaivá . ~J1Jie.nr.ilis_F.icMrcl js nemcsak egy kézben akarták egyesíteni országaikat, hanem törekcdlck a szászok és a nor.rnannol\„ illetve a Vilmossal ér.
96
-
-
lí1·ző és letelepedett anglo-normannok valamint az újonnan érkező Anjou- és l 'oitou-beli ur~kköti).fü eilenté.t ek kisebbítésére. A múlt század patrióta türl1"nészei óta már senki sem kételkedik abban, hogy a francia nyelvű királyok 11·1 angolok voltak. Ápolták a szász szentek, például Szent Edmund kultuszát, l1•rmészetesen növelve trórijogúk legit imitását. Az Anjouk maguk is építetld< Hitvalló Edward karizmatikus ideológiájára, klerikusaik traktátusokat is írt ak ennek alátámasztására: „a király szent, Jézus Krisztus földi helytartója nem véletle nül részesült a felkenés szentségében „. hatásosságát bizonyítja a !ágyékot megtámadó pestis eltűnése" (Pierre de Blois levele). Richárd rs tudatosan ápolta az angol szentek tradícióját (például Szt. Albánét). Aquitániának vagy Normandiának azonban ne m volt francia tradíciója, 11c m tar tozott szervesen Franciaországhoz, azaz a korban a Capetek uralma alatt álló Ile-de-France-hoz. Ebben a korban még nem lehet egyfajta nemze1i kötődésr.őLbesz~lni: a gaszkon és aquitán nemesség is természetes urainak az angol királyokat tekintette, mint az ősi poitiers-i grófok és aquitániai hercegek egyenesági leszármazottait, s nagyon kevés affinitást éreztek az „északi" Capeting-Valois dinasztiához. Richárd hábor úiban a hagyományos franciaországi észak-dél szembenállás és a Ianguedoc-i különállás is szerepet játszik, egyáltalán nem meglepő, hogy a gaszkon vagy normandiai nemesség kész volt a franciák e llen harcolni. A gaszkon nemes olyannyira angol alattvalónak érezte magát, mint ahogyan Oroszlánszívű Richárd is első sorban poitou-i aquitán volt. „Báróm, vitézem mind, [ .. .] a gaszkon, angol, nor mand" (Illyés Gyula ford.) Amikor Richárdot beiktatták Aquitánia hercegségébe (1172), ujjára húzlák Limoges védőszentjének, Szent Valériának a gyűrűjét - anyai örökségéhez haláláig szorosan kötődött, Limoges-tól nem messze halt meg, Aquitániáért és Poitou-ért harcolva. A korban egyáltalán nem dőlt még el, hogy a Loire-tói délre vagy a Szajnától nyugatra fekvő régió mely központhoz fog kötődni. Ebben a korban logikusabbnak látszott egy olyan állam, amely például Le Mansból irányítja alattvalóit. Már csak ezért sem lehet „nemzetietlenséggel" vádolni Richárdot. Nem véletlen, hogy Richárd végrendelete szerint szívét Normandiában, a roueni Notre Dame Székesegyházban temették cl. Aquitániai Eleonóra a fontevrault-i kolostorban alakított ki dinasztikus nekropoliszt, férje, Henrik, és fia, Richárd is ott nyugszik, az Anjouk családi szentélyében. A király „nem hagyta magára szegény országát". Angli{tl val6jlíha 11 a l lenrik által k idolgozott központosított közigazgatási rendszer m:'11·-111rir 1'.11n1:1ga is e llátta. Richárd gondoskodott a kormányzásról, tcr vczl'll'k1· I do ll(ozol 1 l
97
távolléte idejére. Rendkívül jól képzett legistáival, jogtuclósaival (pl. Longchamp-i Vilmos főkancellár; Coutances-i Walte r főbíró, roueni érsek, Hugues de Puiset/Pudsey durhami püspök vagy I-Iubert Walter főkancellár és főbíró) a király nem hagyta sorsára Angliát, nem tette ki a polgárháborúnak, nem hagyta a tartományurak prédájául, akik kizsákmányolják a szegény szászokat. Erős kézzel kormányozták Angliát a király távollétében is, aki ráadásul rendszeres kapcsolatban állott velük. Levelezése tanúsítja, hogy még a Szentföldön is mekkora gondot fordított Anglia kormányzására. Amikor pedig otthon volt, éjt nappallá téve, lázasan dolgozott legistáival, rendeleteket fogalmazva, szerződéseket írva, mentességeket adva. Apja hű fia volt ebben a tekintetben is, ha kellett, valódi „bürokrata" uralkodó tudott lenni, képes volt, megvolt a tehetsége és a műveltsége is, hogy kormányozzon. Tudott gyorsan döntéseket hozni. Nem hiába mondták azt is róla, hogy „uralkodásra termett" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi) . Igaz, hogy a szíve a háborúé volt, s „inkább vezetne egy hadsereget háborúba, mint egy népet békébe" (Histoire de Guillaume le Maréchal), de nem hanyagolta el az államügyeket. Koronázása után például személyesen járta be birodalmát, és nagy gondot fordított rá, hogy nyilvánosan jelenítse meg a „király testét" és üljön törvényt, apjával ellentétben. Igaz, erre a háborúk miatt egyre kevesebb alkalom nyílott. Tény, hogy tört ki polgárháború a király távolléte idején, de ez nem a király elleni felkelés volt, hanem egy adminisztrátorai, főként a főkancellár és famíliája, a több vándorbírói pozíciót és váruradalmat a kezében tartó Longchamp-ok elleni és a nagymértékű adóterhek miatti lázadás - melyhez végül János herceg is csatlakozott, s nem az elnyomott szászok keltek fel a gaz nottinghami sheriff és normannjai ellen, hanem Nottingham volt a Richárdellenes felkelés központja. A király híveivel - s nem a szász népfelkelők, hanem például William Marshal és más normann vagy francia sz ületésű bárók segítségével - rövid úton leverte a lázadást, s kivégeztette a felkelők egy részét, függetlenül attól, hogy francia vagy szász származású nemesek voltak-e. S hogy a sherwoodi erdő bujdosói lelkesedéssel fogadták volna, lehetséges, járt is a király egyszer ott, de annak nincs nyoma a forrásokban, hogy támogatta volna a gaz normann urak ellen harcoló Robin Hoodékat. Sőt, ismerve a király jellemét, valószínűleg mindenkit felakasztatott volna, akit azon érnek, hogy a király erdejébe betette a lábát! (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar hagyományban meggyökeresedett tévedés a nottinghami „bíró": a Robin I-Iood történetekben szereplő nottinghamshire-i ispán, megyei sheriff téves fordítása folytán kerülhetett bele a közemlékezetbe ilyen formában. Szegény nottinghami városi bírónak semmi köze az eseményekhez, lévén hogy akkoriban nem is volt ilyen pozíció. Valójában a megye ispánja volt az úr Nottinghamben, mivel főbírója annak - lévén ispáni központ, s nem önkormányzattal bíró kereskedőváros - nem volt.) A nottinghami sheriff viszont valóban fellázadt Richárd ellen, a király ostromolta is a várat, majd ki-
v1·gcztette a lázadókat, s „úgy bánt velük , rn i11Lh;1 ők ÍHhilcllcn Hí\arncénok l1 •1111ének". l{ichárd a távollétében is szigorúan, kemény kézzd kormftnyozta Angli.i l. Richárd szedette be a még apja által kereszlcs hadjárat céljftra kivetett, 1t • i:1d6-jellegű ún. Szaladin-tizedet, amelyet minden jövedelemre, ingó- és 111gatlanvagyonra, még az egyháziakra is kiróttak. A fizetést megtagadókat p('dig a király egyszerűen kiátkoztatta saját legistájával - a canterburyi ér•11•kkel. Richárd, ahogyan apja is, többször is megnövelt mértékű scutagiumot l11" rt. Amikor Lipót osztrák herceg fogságába esett, s onnan VI. Henrik csá•i1fir megváltotta, az érte kért váltságdíj valóban csillagászati öszszeg volt, ,1111it valahogyan elő kellett teremteni (150.000 londoni ezüstmárka, kb. 30 ln1111a ezüst). Richárd adminisztrátorai elrendelték, hogy minden alattvaló, i11. egyháziak is, fizesse be évi jövedelme egynegyedét. Beolvasztottak mindv11 templomi arany- és ezüsttárgyat, ahol nem volt, mint egy-egy kolostor11:111, ott a gyapjút foglalták le. Az önkényes intézkedések sorát is Richárd Itt ·zdte meg, amikor a tisztségviselőktől magas illetéket követelt, hogy megv;íltsák pozíciójukat. A Plantagenet-állam olyan szervezett, hogy a hiva,tal11okok a bárói ellenzékkel szemben egyedül is el t udják kormányozni. Ujra i
98
99
Obligát feladat egy ilyen írás keretein belül is foglalkozni Richárd hírhedett homoszexualitásával. Történet- és regényírók hosszú generációinak képzeletét izgatta Richárd magánélete, a nőkhöz, s azon belül anyjához, a basáskodó Aquitániai Eleonórához való viszonya, illetve meglehetősen furl'Sa, együttlét nélküli, gyermektelen házassága feleségével, Navarrai Berengftriával. Még inkább furdalta az emberek kíváncsiságát az a paradox helyzet, hogy a két lábon járó maszkulinitás, a korabeli „nyugati világ bajnoka", a „szaracénok rőt halála" miként nem vonzódott a gyengébb nem képviselőihez. A 19-20. század fordulójának dekadens, a romantikus hősöket deho11esztálni kívánó modern világában kialakult Richárd homoszexualitásának mítosza, amely egyrészt racionális, tényszerű adatokra alapozta nézeteit, másrészt a kor divatos pszichoanalízisét követve fel is építette a király alapvető személyiségstruktúráját, s kimutatta Richárd saját neméhez való von;.:ódásának gyermekkori gyökereit: egy túlságosan is domináns, a fiát felnőtt korban is zsarnoki szigorral, kézivezérléssel irányító anya; egy, a fiát nem szerető, őt nemcsak politikai, hanem a férfiúi hiúság tekintetében is vetélytársnak tekintő apa, aki saját fia életét rombolta össze, amikor ~salárdu l „elszerette" fia kijelölt jegyesét (Franciaországi Alais-t, Fülöp Agost féltestvérét). Ezek szerint egyenes út vezetett a homoszexualitáshoz.
Mindezek jó része tagadhatatlanul hiteles információkon, tényeken alapszik. Tény, hogy Richárdot gyermekkorában az anyja nevelte, s még uralkodása idején is rendszeresen felkereste Eleonórát, hogy politikai kérdésekben az állásfoglalását kérje. Tény, hogy
111.1111ljil k -, azt, hogy Richárd kerülte volna a társaságát, illetve hogy az csl 11\ (l 111cgkötése után lóhalálában menekült volna el a limasszoli templom' •I, 1H·rn erősítik meg hiteles források. Sőt, 1195 után maga a király is töre1' dl't l arra, hogy amikor csak együtt varrnak, feleségével töltse az éjszakát. ,1v:ícl, hogy nem aludt egy ágyban hitvesével, anakronisztikus, csak azok l11 1(i rn lehet hallatlan, akik nem ismerik a középkor világát: természetesen 1 l 1111111ás fó1( külön hálótermekben háltak. Az tény ugyan, hogy - Hovedeni 111w·1· Lanúsága szerint - egy remete Szodoma pusztulására emlékeztetvén 111 11 g:í lta meg a királyt „meg nem engedhető cselekedeteiért" (Gesta regis lb 111 if'i secundi et Gesta regis Ricardi). A király megígérte a remetének, hogy 111H 1;drndik a „tiltott dolgoktól". Semmi másról nem tudunk. Szodoma emlí11 11• miatt válhatott ez a forráshely a késóbbiekben a király homoszexualitá111.d< „bizonyítékává". Aki azonban egy kicsit is tisztában van az 6testa1111•11tu mi kifejezések középkori jelentéstartamával, s azok használatával, an11 d1 számára nyilvánvaló, hogy itt erről szó sincs: Szodomát igen sokfajta 1111 11 :-;zuperlatívuszaként használták a középkorban. Itt ez arra is vonatko1111 . hogy a király nem jár rendesen misére, nem gyón rendszeresen stb. 1 11onnan tudjuk, hogy a krónikás szerint maga a király ígérte meg a remeI• 111·k, hogy nem tesz megengedhetetlen dolgokat, „nem hagyja félbe a misét ... " 1l 1. Egyébként a király mélyen tisztelte és nagyra becsülte a feleségét, ezt 11 1111>forrásunk is megerősíti. Cipruson például óriási vehemenciával, igaz 11 1d1adúrként indított hadjáratot kedves hölgye kiszabadítására, maga vezet\ 1•11 a rohamot Komnénosz Izsák vára ellen. Maga Richárd egyébként elismert egy törvénytelen gyermeket, egy fiút, I•1\ li'l pöt (Philippe de Faulconbridge), akinek Cognac hűbéruraságát adta s p1 •ldául fontos szerepet bízott rá franciaországi hadműveletei során (Hovedeni l\11gcr: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Mindezt dokumen1111 nok is igazolják. Állítólagos Richard Plantagenet nevű fia további szerepe 1 1liakespeare agyából pattant ki, s itt most nem is tisztem, hogy állást foglal1.ik arról, miként lett Richárd később Földnélküli Jánossal szemben a franci11k ~zövetségese, annyi azonban bizonyos, hogy még Shakespeare korában '1 !'111 fért kétség ahhoz, hogy Richárd a nőkhöz vonzódott, s lám, fia is volt, .i kinek apjához való hasonlatosságáról Shakespeare is szól:
I (}()
101
,;vonási közt egy Cordelioné; Rá emlékeztet hanglejtése is. [... ] Oroszlánszívű Richárd volt atyád. Megejte hosszu és hév ostroma. Hogy férjem ágyán helyt adék neki[ ... ] E drága véts ég gyümölcse te lő!."
(János király. I. felv. 1. szín, Arany János ford.)
Richárd homoszexualitásának vádja valójában új keletű, igazán kiforrott formában 1948-ban látott napvilágot. Sem egykorú, sem későbbi történeti források nem bizonyítják. Mi több, egyes krónikások arról írnak, hogy Richárd még a halálos ágyán is nőket hozatott magának (Guisborough-i/Hemingburgh-i Valter: Chronicon); vagy hogy a király annyira vágyott egy fontevrault-i apácára, hogy majdnem megostromolta az apátságot; vagy hogy lefizetvén a börtönőröket, börtönében is bűnös viszonyt folytatott a német császár egyik leányával. Eszerint Richárd igencsak vérmes maszkulin figura lehetett. Nem megyek bele abba, hogy e históriák mekkora történeti hitelességgel bírnak, csak annyit szögeznék le, hogy forrásaink különböző előjelű képet festenek az uralkodóról - azonban a vele szemben előítélettel bíró elbeszélő források sem említik férfiakhoz való vonzódását. Ez is azt látszik megerősíteni, hogy Richárddal kapcsolatban nagyon sokan, hosszú időn keresztül úgy fogalmaztak meg véleményeket, hogy nem voltak birtokában a rendelkezésre álló források teljességének, nem tárták fel a lehetséges hiteles információk összességét és nem ismerték meg maradéktalanul a tényeket, ráadásul már a kezdet kezdetén prekoncepcióval viseltettek a királlyal szemben. Az elfogultságtól, előítélettől nem mentes történetírói munkák tárháza jelentősen hálráltatta a történeti valóság megismerését.
111ondás - a kikeresztelkedéstől idegenkedő rabbinak mondta volna, hogy „ha nem akarsz keresztény lenni, légy az ördögé", s elvitette a máglyára 1 •gyszerűen nem igaz. Ahogy az sem, hogy a király „tíz ezüsttallért ajánlott li·I minden sárga kaftános hulláért". Szüksége volt a zsidókra: a nagy ke11·sztes hadjárat költségei miatt. Azok a negatív előjelű históriák sem megalapozottak történetileg, hogy tt tl'kkora örömét lelte a különféle trágár szórakozásokban és a káromkodás11.111, „Krisztus szent nevét és testrészeit szájára vevén". Egyik sem bizo11v ílható, vagy ha az lenne is, akkor sem különbözött volna egyetlen koronás 1.1rsától sem, akik a vaskos tréfákat s a markotányosnőkkel folytatott harctt·ri mulatozásokat nem tekintették bűnnek. Ettől még a legbuzgóbban val1.tsos keresztes lovagok maradtak. Szavajárása-]ambes de De [Dieu] hozzál'l'lőlegesen „az Istenfáját" - a korban abszolúte nem volt megbotránkozta111jelenség. Közmondásos kapzsisága, harácsoló ösztöne is a források csup{i n egy részének véleményén alapszik, elsősorban a vele szemben koncep' 1tizus francia-párti krónikások tollából. Legendás aranyéhsége vitte a halál11:1- legalábbis a Fülöp Ágostot dicsőítő krónikák lapjain - és ez az igen neH.tl ív kép maradt fenn évszázadokon keresztül. A történet szép, de nem igaz; 111a már tudjuk, nem azért rohant fegyvertelenül Chalus várához, hogy egy 1.d{ilt kincsre tegye rá a kezét. Semmilyen kincsről nincs szó, a király egy lá1.iclást vert le, eközben érte a halálos nyílvessző. (Még a Capet-párti Guillaume 11· Breton is így tudja: Gesta Philippi regis Francorum). Ellenfelének, Fülöp 1\gostnak a kijelentése is évszázadokon át hozzájárult a negatív kép formá l(1sához: amikor Richárd kiszabadult németországi fogságából, a dürnsteini, 111ajd a trifelsi várból, Fülöp azt írta János hercegnek, konspirátor társának: \'igyázz magadra, mert a sátán széttörte láncát! („le diable étoit déchainé")! l.egendás anyagiasságának hírhedett példája az a mondás, amely feltehető1•11 sosem hangzott el, hogy „Londont is eladnám, ha találnék rá vevőt". Igaz, t 1·(mralépte után „mindenét eladásra kínálta", s mivel a kincstár üres volt, lc iftrusította az országos tiszteket és hivatalokat (Hovedeni Roger: Gesta
A koronázását követő zsidó-pogromokért sem a királyt terheli a felelős ség, nem azért mészároltatta le a zsidókat, hogy rátegye a kezét a vagyonukra. Ezek a beállítások igen koncepciózusok, de hozzájárultak a király negatív megítéléséhez. A koronázási ünnepség után a részeg tömeg rávetette magát az ajándékot vivő zsidókra, s az őrök is elkezdték taszigálni, vesszőz ni őket (Diceto-i Radulf: Ymagines historiarum), kés6bb azonban a király emberei megpróbálták elejét venni a mészárlásnak (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). Nem sikerült, de azért nem Richárdot terheli a felelősség. A korban Angliában is gyakoriak voltak a zsidókat ért atrocitások. Richárd megbízta ugyan sherif!Jeit, hogy kutassák fel a 150 áldozattal járó stamfordi pogrom bűnöseit, de nem lehet hibájául felróni, hogy nem indított hajtóvadászatot a vétkesek kézre kerítésére és nem járta végig az országot a zsidók gyilkosait m egfékezendő. Egyetlen középkori uralkodó sem tette volna meg ezt. Mi több, „zsidóbarátságáért" pedig immár a canterburyi érsek rótta meg, mondván: „ha ilyen istentelen a király, legyen inkább az ördögé" (Exeteri Baldvin). Ezért még nem volt Richárd „antiszemita", ahogyan néhol olvasni lehet. Egyáltalán, más a beállítás: a korban az uralkodók jól megfértek a zsidókkal, ám ha pénz kellett, akár a vagyonukat is lefoglalták, viszont sokszor nem tettek semmit, ha a közhangulat egyes városokban ellenük fordult és a polgárok felégették a gettókat. Yorkban több száz zsidó kereskedő menekült be és égett benn családostul a felheccelt tömeg felgyCtjtotta Clifford-toronyban. A Richárdnak tulajdonított
Valójában teljesen objektív képet nem nyerhetünk Richárdról: van a po1iLív, és van a negatív ábrázolások között is valós, tények alapján igazolható d em. Annyi azonban leszögezhető, hogy 1199-ben halálával sírba dőlt a nagy i\ 11jou Birodalom, és Anglia a romlás, a fiaii%tlás-evflíedeit taposta majd' 1•1!Y évszázadig. Richárd halála jelentette a cezúrát: őt követte a puszt ulás, .iz anarchia, a belháború. A történetírók alapvető nÓsztalgiával tekintettek 111111dig is ura!mata,"s a pozitív, heroikus beállítások, a piedesztálra emelt, köt iilrajongott nagy uralkodó mítosza is annak köszönhető, hogy ahhoz mérten 1;zcmlélték Richárdot, amivé halála után lett Anglia, János, majd III. Uc nrik országlása alatt, amikor szégyenszemre francia csapatok szálltak parLra Do\'l'rnél, rést ütve ezzel azon az örökké dédelgetett mítoszon, amit az /\nglia
102
103
'•'![is Henrici secundi et Gesta regis Ricardi).
sérthetetlen~égébe vetett hit jelent. A történetírók lapjain a „gonosz" János h~rceg eg~ cinikus, törtet(), pénzre és hatalomra éhes, mai kifejezéssel élve k1sebbség1 komplexusoktól gyötört jellem volt, aki nem ismert sem Istent, sem emb~rt. A hatalomvágy, a mérhetetlen becsvágy és ambíció a Plantagenetek legie llemzőbb „családi" vonása, de Jánosnál ez fokozottabban érvényesült s elvtelenséggel, erkölcstelenséggel, sértődékenységgel párosult. J~llemtel~n haszonelvúsége miatt lett a nép ajkán gonosz János herceggé. Janos, ma1d a bárók által elűzött, gyűlölt ill. Henrik alatt vált Richárd a legendák hősévé.
s
A
FÖLDNÉLKÜLI: JANOS l{lRÁLY
Az angol történelem egyik legszínesebb, legvitatottabb, legrosszabb hírű sTálrn amagyarÖlvasó számára is az egyik legismertebb egyéniségeJ ohn
the Lackland - vagy inkább]ean Sans Terre, ahogyan francia ajkú családjában hívták -, aki a RobiQHood mondakör számtalan feldolgozásából válhatott emlékezetessé, mint az őslakos szászokat elnyomó gonosz normann herceg. A tradicionális történetírást is nagyban meghatározta ugyanis a történeti mitológia, történészek generációi fogadták el mindenféle forráskritika nélkül a Jánosról szóló híradásokat. Azt is például, ahogyan Matthcw Paris jellemezte: „alávaló és becstelen, akinek aljassága még a Poklot is bemocskolja" (Chronica majora), vagy azt a gyűlölettől sugárzó véleményt is, amit Newburgh-i Vilmos ad róla: „a természet ellensége" volt ő (Historia rerum Anglicarum). A legendákból szép lassan elfogadott, a viktoriánus korra „kanonizált" tananyag vált, János pedig a középkori Anglia egyik legnegatívabb történeti szereplője. Churchill is a tipikus történetírói képet adja vissza: „a megkérgesedett szívű harcos kíméletlensége machiavellisztikus fondorlatossággal és ravaszsággal párosult benne" (Az angol ajkú népek története). A történetírás János azon tevékenységét emelte ki, amellyel bizonyítottnak látta a király tipikus Plantagenet, azaz apjától, II. Henriktől örökölt vonásait, mely szerint János egy kérlelhetetlen, kegyetlenkedésekben örömét lelő, mérhetetlen becsvággyal megáldott „beteg" elme volt, aki például nemesei feleségeinek az elcsábításában, „gyermekeik éheztetésében, válogatott kínzásokban" - pl. „ólomköpönyegbe" öltöztette a vele dacolni merő egyházfiakat lelt örömet. Így lett a züllött, erkölcstelen és hihetetlenül haszonelvű, a „saját anyját is eladni képes" uralkodó mintaképe. Rettentően babonás volt ugyan, s mikor bajba került, „ereklyéket aggatott a nyakába", máskor viszont fittyet hányt a hitre, és tombolt istentelen élvhajhász időtöltéseiben. Mélységesen glfilQ.lte és meg is szégyenítette a papságot. Még a koronázási ünnepségen
104
105
sem bírta türtőztetni magát, s hátat fordított a misét celebráló-érseknek (Wendover-i Roger: Flores Hisfurwrum ). Félelmetes történetek keringtek arról, hogyan tolatta ki klerikusok szemét, vagy vágatta le orr_ulrnt Jellemtelen hasíonelvűsége a népballadákban is visszaköszön. Jellegzetes az a történet, amit a mérhetetlenül fösvény Jánosról J ocelin de Brakelond őrzött meg (Chronica ]oceline): a Bury-St. Edmunds-i apátságnak nem több mint 13 penny adományt tett! A történetírók azért is személyesen őt tették felelőssé, h.Q&LAnglia elveszítette a franciaországi Plantagenet-birtokok jó-részét, az angol hadsereget sírba vitte Böuvines csatamezején, Angliát a pápa hűbéresévé_tette és · ezzel véget vetett az Anjou-birodalom grandeurjének. Uralkodása idején Anglia messze került-a-nagyhatalmi léttől, Európa perifériájára szorult. Despotikus uralkodói módszerei miatt veszélybe jutottak az angol nemesség ősi szabadságjogai, ezért a bárók kénytelenek voltak lsikényszeríteni a Magna Cartát és maguk is részt kért ek a kormái:iyzásból. A történetírók teljesen „elhitték", hogy a gonosz János király arra is képes volt, hogy saját kezűleg ölje meg unokaöccsét, Arthur bretagne-i herceget; vagy hogy feleséget raboljon magának, a gazdag örökösnő, Angouleme-i Izabella személyében, aki már Franciaország egyik leghatalmasabb bárójának a menyasszonya volt. Nem volt jogigénye a trónra, idősebb fivérének, Geoffrey-nak a fia, Arthur kellett volna hogy következzen a trónon, így eltette útjából:
Valóban igazuk lenne a krónikásoknak, akik csupán egy „nagyszájú hangoskodót", egy „kicsapongó, züllött életvitelű", „elvetemült, aljas gazembert" láttak Jánosban? Anglia összes pénze sem lett volna elég neki? Igaz-e, hogy állandóan apátságok nyakán élősködött kíséretével? Hihetünk-e We ndoveri Rogernek, aki maga is mélységes előítélettel viseltetett a király iránt, és egyre-másra írta Jánost befeketítő történeteit (Flores Historiarum). Az az anekdotája, mely szerint azzal engedte szabadon egy klerikus gyilkosát, hogy „engedjék e l, hisz' egy ellenségemtől szabadított meg" már-már II. Henrik Becket Tamás megölésére vonatkozó „vágyálmát" idézi, szinte nem is lehet komolyan venni. Csakúgy, mint Matthew Parisnek a valóság illúzióját is nélkülöző vádját, miszerint János „még Angliát is hűbérbe csapta volna egy muszlim emírnek, mert csalódott a hamis hitben, a kereszténységben, s szívesen áttért volna az iszlámra" (Chronica Majora). Az emír azonban tájékozódott János felől, s hallv
\ I< isebbségi komplexus gyötörte személyiségre jól illik gúnyneve - Fai 11 d11 vagy Puhakardú -, hiszen rendkívül alacsony termete miatt nrngas 11 1111 t'ipóben járt. Való igaz, rendkívül alacsorry-termetiI volÉ; még a 160 111 1 sem érte el - s daliás bátyjai mellett roppant kisebbrendűségi érzés 1 \ nl 1\1te. Gyenge fizikuma miatt nem tudta olyan kiválóan forgatni a kardot 111·111 tudta olyan férfiasan megülni a hadimént, mint apja vagy marcona '11 \ i:1. Richárd, így a nép száján könnyen válhatott olyan, a lovagi életmód' 1,rlka lmatlan figurává, aki még egy rendes kardot sem tud megemelni, csak 1 • .rpr6dok számára készült fakard illik a kezébe. Gellemző, hogy legfeljebb 11l\'1nászni szerelett.) Igaz, János kisebbségi érzése még fcltlínési viszke11w1(•ggel is páros ult: ha hihetünk a kortársaknak, állandóan túldíszített, l1011 ok-rojtok-paszományok tömkelegével és tollakkal agyonaggatott, kar111.1 1.sinszínű ruhában járt, amelynek furcsa, „extravagáns" szabása nőiesen h.rl ott. Richárd.bátyja többször is nyilvánosan megszégyenítette, párbajra lt1vvi1 lg Jánost, macslui:·egerlrarcra kényszerítv e a harchoz kevéssé értő, 111 r:ís fivérével kiállni félő Jánost. Az Oroszlánszívű sokszor nyilvánosan ta11 1111ua a harc tudományára Jánost, természetesen örömét lelve öccse botla11111.:ísaiban. f\ hagyományos képbe az is teljes mértékben beleillett, hogy a minden,,. hajlandó, gátlástalan JánÖs arra is képes volt, hogy fellázadjon apja, majd l1.1lyja ellen a francia király, Fülöp Ágost szövetségében. S végül az örök kértl1·s: volt-e része Jánosnak Richárd halálában? Benne volt-e a keze abban, lu 1gy Richárd azt a hírt kapta, hogy egyik franciaországi ellenfele birtokán 11:1gy értékű kincset találtak? Vagy ha nem is igaz a rejtélyes kincs történe11" benne lehetett-e János abban, hogy Chalus várura fellázadjon Richárd el11•11? János „rendezte-e" meg azt, hogy a kincsért loholó Richárdot egy nyílwssző érje? Jánosnak még a halála is jellemző volt: abszurd, királyhoz s lovaghoz nem 111éltó módon érte az utolsó óra: miután összeharácsolt kincseit egy folyólorkolatban a visszahúzódó dagály elragadta, a király almaborba fojtotta bánatát, s bele is halt a töméntelen alkohol okozta mámorba. Ilyen csúfos véi ~et érdemelt tehát - amilyen szentségtörő módon élt a „konok és s zégyentelen" király (Churchill: Az angol ajkú népek története). A Worcesteri-székesl'gyház káptalantcrmébe n lévő sírjához fűződő legenda is zaklatott életéről Lanúskodik: a nem túlságosan keresztényi életet élő király két híres szent, Oswald és Wulfstan s írja közé temettette magát, hogy majd a fe ltámadáskor a szentek ereje az ó bűnös, gyilkosságok terhét cipelő le lkét is felsegítse a mennyországba. De miért választott két, a szászok körében
106
107
„Mohó kézzel rabolt királyi pálcát" [ . .. ]; „A kiskorűt kitudtad államából, S rablást tevél a szűz, szent koronán" (Shakespeare: János király. ill. felv. 4.; II. felv. 1. szín, Arany János ford).
zunk e legendákkal, csak a 19. században kezdődik meg - ahogyan Richárd piedesztálra állítása is - a gonosz János herceg mítoszának történetírói felkarolása. Még a Tudor-történetírók sem tudnak effajta ördögi cselekedetekről, s Shakespeare sem veszi be drámájába ezeket az anekdotákat - pedig ki más, ha nem ő alkalmazta volna igen szívesen a János démoni féktelenségrőI szóló történeteket. De még a 19. század történetírói sem néztek a felszín mögé, s nem vizsgálták mélyebben, milyen államgépezetet, kormányzati szisztémát épített ki János, megelégedtek annyival, hogy romba döntötte apja művét. Katasztrófába sodorta Angliát, olyannyira, hogy halála idején idegen seregek lába tapodta Anglia szent födjét, ami megbocsáthatatlan bannek számított. Senki nem volt kíváncsi arra, milyen kultúrpolitikát folytatott, milyen egyházi alapítványokat tett, kolostorokat alapított, vagy hogyan támogatta az írásbeliséget és az udvari kultúrát. Senki sem vizsgálta, milyen módon fej lesztette tovább az igazságszolgáltatási rendszert II. Henrik után, milyen gazdaság- és pénzügypolitikát vitt, hogyan s miből próbált seregeket felállítani, hogyan működött országlása alatt a Kancellária és a Számvevő szélc Elvégre trónralépte és a Magna Carta kiadását kikényszerítő bárói elégedetlenségi mozgalom között jónéhány év eltelt, s azokban az időkben is mCíködött az ország, még úgy is, hogy a király a központi tartományait elveszítette. Pedig bármilyen furcsa is, János értett a kormányzáshoz, s ebben apja hű fia volt. Felmerül a kérdés, lehet-e reálisnak tekinteni a mondabeli képet János je llemét illetően? Valóban a szó korabeli értelmében „gonosz" volt, cinikus törtető, pénzre és hatalomra éhes? A hatalomvágy, a mérhetetlen becsvágy és ambíció a Plantagenetek legjellemzőbb „családi" vonása, de Jánosnál ez fokozottabban érvényesült. Ő az első - Angliában eltemetett - angol király; akinek egész alakos halotti képmást, effigiumot helyeztek a purbecki márványból készült szarkofágjára. Ha rátekintünk a király worcester-i sírszobra nemes arcélére, tiszta, ártatlan vonásaira, uralkodói pátoszára, egyáltalán nem gondolnánk, hogy a középkori Angliában őt tartják a „rossz uralkodó" archetípusának, s nem ismerünk rá a róla, a galád cselszövőről szóló is mert történetekre. Ugyanaz a személyiség lenne a kettő? Vagy a síremlék építtetője, fia, III. Henrik tudatosan akarta megszépíteni apja emlékét, húsz évvel a halála után? Ennyire egyszerű le nne a helyzet: a hűséges fiú meg akarta hamistani apja rossz emlékű kormányzásának az emlékét? Vagy talán másról is lehet szó: a kortársak emlékezetében, a 13. század közepén még nem alakult ki a János személye köré szövődő negatív legendárium, s még nem kötődött alakjához az előítéletek sora, amelyek a következő századok során rakódnak majd rá - amit jól illusztrál például a Shakespeare királydrámájában megrajzolt kép. Megpróbálom a források segítségével kibogozni a János királyt övező rejtélyt, s elválasztani a történeti valóságot a misztikumtól.
Még a modern történetírók zömét is az foglalkoztatja, hogy a J(t11088ítl legendák ügyében állást foglaljon, s így nagyon nehéz egy urnlLodt'>i politikusi vénát felvázolni. A történeti irodalom nagy része meg sem 111, >bált kritikai elemzést készíteni János uralkodásáról, egészen a 70-cs évei >/! egyetlen esemény; a Magna Carta Libertatum kiadása, annak kikénysze111 \·se alapján ítélték meg. Jánost csak úgy lehetett ismerni, mint az adókat 1111kényesen kivető, autoritatív személyi uralomra törekvő, franciaországi h11 tokait elkótyavetyélő s egyházi átokkal sújtott „Földnélkülit". Egyetlen '"•t•mény, a Nagy Szabadságlevél runnymede-i kiadatása és annak rendi kö\ l'lclései alapján következtetnek a király majd' két évtizedes országlására. l\ l(·g a korral foglalkozó szakemberek többsége is beleesik abba a csapdába, l11>gy a Jánoshoz kapcsolódó számtalan vád és negatív tulajdonság mögött ne l.1s8on mást, csak azt a shakespeare-i gonosztev6t, aki unokaöccse, Arthur hl'rceg halálát okozta. Egyszóval, ahogyan Thomas Carlyle összefoglalta, a 1iirténészek számára egy „hitvány fráter" volt. Sokan úgy hiszik, hogy „Földnélkülivé" akkor vált, s akkor ragadt rá mell1'•lmeve, amikor elveszítette az apja által megszerzett franciaországi Anjouliirlokokat. Ez nem így van, már ifjúkorában is Földnélkülinek nevezték - a 111elléknév egyébként a tipikus királyi-lovagi jelző, a „Félelemnélküli", Sans l 'mr elferdítése. Valószínűleg a saját apja ragasztotta rá a melléknevet, amikor legkisebb, még hűbérbirtok nélküli fiának meg akart szerezni egy savoyai grófságot - mondván, nincs már földje, amit apanázsként adhatna legifjabb lllódjának. II. Henrik III. Humbert, Maurienne grófjának egyetlen lányával kívánta összeházasítani egyébként ige n kedvelt fiát, mely révén hatalmas területek ura lett volna, de e terve megtört a király idősebb fiai ellenállásán, :1kiknek a birtokaiból is kívánt juttatni öccsüknek egy keveset, s akik féltékenyen néztek a kis János vagyongyarapodására. Mindazonáltal a korban t•gyáltalán nem volt példa nélküli, hogy egy királyi sarj gyermekkorában még hercegi vagy örökösi birtok nélkül álljon: ekkoriban János is csak 6 6ves volt (1173). Később a gúnynév raj ta maradt Jánoson, pedig egyáltalán nem volt földnélküli: apja tűzön-vízen át megvédte legkisebb fia jogait, és b{ttyjainak át kellett engedniük földeket saját tartományaikból - igaz, János nem kapott önálló apanázst. De már tízéves korában apja rábízta Írország hűbéruraságát - megkapta a Dominus Hiberniae-t illető pápai smaragdot -, majd eljegyezvén Anglia egyik leggazdagabb örökösnőjével, a hatalmas, I. 1lenrik törvénytelen fiától eredő FitzRobert família utolsó leszármazottjával, és Gloucester leendő grófjává tette. Bátyja, Richárd Mortain grófjává emelte, tekintélyes franciaországi és angliai uradalmakat, hét megyét (Lancaster, Nottingham, Derby; Dorset, Somerset, Cornwall, Devon) ruházva rá. Nem volt tehát vagyontalan, a bátyja nyakán élősködő ifjabb testvér. Apja utolsó éveiben legkisebb fiát, Jánost tekintette örökösének, s állítólag abba halt bele, hogy fia elárulta és átállt ellenfelei oldalára. lgaz{1b6l nem tudjuk, hogy fia, János fellázadt-e Henrik ellen, vagy sem. A híres történet
108
109
1 .ipcsolatos
szerint apja, amikor már belefáradt a Richárddal és Fülöp Ágosttal való csatározásaiba, csak annyit kért a franc;iáknak átadandó várakért cserébe, hogy megkaphassa a Capetingekhez csatfakozó, áruló bárói listáját. S ami a már régóta betegeskedő Henrik halálát okozta, az volt, hogy a lista első helyén János herceg nevét olvasta. S mivel kedvenc fia is elárulta, nem volt már miért élnie többé. Egy kissé „Et tu mi fili Brute" ízű a mitikus történet, nem tudjuk, van-e valóságalapja. János jellemével összefér, hogy bátyjaihoz hasonlóan ő is fellázadt volna apja e11en; de Fülöp Ágost is elég nagy machinátor volt ahhoz, hogy azt higgyük, manipulálta a listát, így akarván Henriket a halálba kergetni. Tény azonban, hogy a Henrik elleni korábbi lázadásokhoz, amikor dölyfös és örökké elégedetlen bátyjai felkeltek apjuk ellen, János nem csatlakozott, s egészen 1189-ig biztosan kitartott apja mellett, szinte egyedüli fiaként. A többiek - Henrik, Geoffrey és Richárd - már soha nem békültek ki szülőatyjukkal annak életében. Jánost több munka is egy kalap alá veszi a lázadó fiúkkal, sőt még olyat is olvasni, hogy ő zárta volna le haldokló apja szemét. A Jánost minduntalan befeketíteni kívánó művekkel ellentétben a herceg az 1170-es, '80-as évek sorozatos testvérharcaiban nem állt harcba apja ellen. Mégis elterjedt a krónikákban, hogy „rajta volt neve a listán" (Wales-i Gerald, Liber de principis instructione). Később valóban állt szövetségben Fülöppel, Richárd ellenében, de hogy 1189-ben is szembeszállt volna az angol koronával, az erősen kétséges. Annyit azért meg lehet kockáztatni, hogy miután apjától nem nyert Írországon kívül egyéb javakat, ez utóbbit pedig nem tudta megtartani, apja pedig még mindig nem házasította össze Gloucester örökösnőjével, vélhetően a Henrikkel szembeni oldalra sodródott, hátha a Richárddal való szövetség révén végre ő is saját vagyonhoz és birtokokhoz jut, s nem lesz többé szegény, „földnélküli" kóbor lovag - 22 éves korára már valóban sokat várt. S ha el is gondolkodott azon, mi lenne, ha Richárd táborában keresné a boldogulását, akkor sem igaz, hogy kezet emelt volna apjára s maga ajánlkozott volna Fülöp király hívei közé. Úgy is nézhetjük: jelleméből adódóan nem volt benne annyi bátorság, hogy elárulja a koronát. Más kérdés, hogy János mindig is apja kedvenc fia maradt, s inkább Richárd és a többi bátyjai féltek attól, hogy a végén még Henrik ráhagyja Anglia koronáját. János és apja között igen bensőséges viszony volt, a többi fiai közül egyikkel sem alakult ki olyan kapcsolat, mint a „kis Jánossal". János pedig igen jól tudott hízelegni s apja kedvében járni, Henrik viszont kedvelte a „hízelgőket" - Salisburyi János is úgy látta, ez az egyik „legfőbb tulajdonságuk a zsarnokoknak". Ha ellentmondásos is János viszonya Richárd bátyjával, annak a legendának nincs valós alapja, hogy János rendezte volna meg Richárd halálát, kiötölvén az ördögi tervet: ha Richárd meghallja, hogy egy óriási kincset találtak hűbérese földjén, lóhalálában odarohan, hogy rátegye a kezét. Ma már tudjuk, semmilyen kincsről nincs szó, a király egy lázadást vert le, eközben sebesült meg végzetesen, igaz, éppen annak a bárónak a birtokán, akivel ko-
1,llihan éles szóváltásba keveredett. De hogy János csalta volna lépre, s kil1t111ználva Limoges őrgrófjának sértettségét, megrendezte a kincshistóri{tt, 1 11pán egy mesébe illő mítosz. Jánosnak nem volt része Richárd halálában. \ 11 sem tudjuk biztosan, hogy valóban létezett-e az a levél, amivel Fülöp \l(nst Richárdnak bizonyította, hogy öccse újfent elárulta és átállt az oldalá111( 1Iovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). A 1 1
110
111
rendelte, a jövedelmeit ő kezelte s így akár a világi kormányzatban is felhasználhatta azokat. Éppen a főpapok és a főurak tanácsa volt az, amely felkérte Jánost, hogy üljenek törvényt Longchamp felett és fosszák meg pozícióitól. Richárd ellenzéke azonban Longchamp elűzése után szabadon garázdálkodhatott, János nem volt képes feltartóztatni őket, s „nem is maradt már semmi a királyi kincstárban" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). János és udvartar tása tagjai nem is nevezhetőek már ekkor normannoknak. A dinasztia távolról sem volt az, a Plantagenet ek Anjou-ból származó franciák voltak ugyan, s a Hódító Vilmos-féle normann eredetű arisztokráciához hasonlóan francia ajkúak voltak, de semmi esetre sem állja meg a helyét az, hogy János normann lovagjaival ült a nép nyakán, legfeljebb a népi emlékezet azonosította II. He nrik francia származású államgépezeté nek a tagjait Vilmos normann lovagjaival. Mi több, a már több mint egy évszázada Angliában élő, Normandiából érkező birtokosok , akik az angol nyelvet bizonyos mértékben kénytelenek voltak elsajátítani, a szászokhoz hasonlóan maguk is sérelmesnek érezték az Anjou-beli tisztviselők uralmát, és mintegy helyi, „honos" nemességként álltak szemben a később, a Plantagenetekkel érkezett „újnemességgel" . A némileg az angliai viszonyokhoz hasonult, angolszász nemesi családokba beházasodott normann bárók 130- 140 évvel, 3-4 generációval a hódítás után maguk is „angliainak" érezték annyira magukat, hogy szembeszálljanak az Angevinekkel, a II. Henrik, Richárd és János alkalmazta „Csatornán-túli" franciákkal. Skóciában és Wales-ben a betelepülő anglo-normann bárókat sem normannak, hanem angolnak nevezték, s nem az e rede ti normandiai francia nyelvük, hanem a már Angliában meghonosodott normann angol terjedt el. (Igaz, a főkolompos Longchamp maga Normandiából származott, de nem tartozott a Hódítóval érkező „autentikus" normann bárók közé. Henrik és Richárd uralmának pillérei Anjoubeliek voltak, mint például az Angliában is kormányzati szerepet játszó Guillaume des Roches, Anjou sénéchal-ja.) Így az a kép, hogy János gonosz normannjai sanyargatták az őslakó szászokat, anakronisztikus , s nem is valós. Más kérdés, hogy ugyanígy nem várták repesve a „jó király", Richárd hazatérését, s igen nagy szenvedés árán, a francia adminisztrátorok által kényszerítve gyűj tötték össze tetemes váltságdíját. A hazai anglo-normann nemesség szemében János semmivel sem volt rosszabb, mint a Richárd által Angliában hagyott „újfrancia" tisztviselők, akik évekre szabad kezet kaptak a kormányzásban. Sőt, mivel János maga is angliai báró volt, akit ugyanúgy sújtott bátyja kormányzata, őt közelebb érezték magukhoz, mint a távol járó királyt. A szemükben nem a gyakorlati hatalommal nem bíró János jelentette a fő ellenséget Richárd távollétében, hanem Richárd fő intendánsai. Így János természetszerűleg és szükségszerűen állt a sok esetben jogos nemesi sérelmek által feltüzelt lázadás élére, és ő maga fordult Richárd kormányzata elle n. (Igaz ugyan, hogy ígéretet te tt bátyjának, hogy amíg ő a keresztes hadjáraton van, nem lé p Anglia földjére. Ezt azonban nem szegte meg, mivel
112
11\ '" líérésére Richárd felm entette esküje alól.) Ebben az értelemben .J611m; l 1 11 1·11, a lázadók, ha úgy t etszik, Robin Hoodék oldalán állt! S nem a büszke 1 /. nép fölött zsarnokoskodott, fölötte is ugyanúgy zsarnokoskodtak l(ili li d adószedői. Sőt, bizonyos értelemben Richárd halála után is változatlan 1111 Hlo11 ezek a tisztviselők maradtak kormányon (pl. Hubert de Burgh főka111 11 o1s), s regnáltak János helyett is, irányítva Anglia politikáját. János tcvél 0 11\'Hége így, legalábbis uralma első részében, nem választható el a He nrik' lúd1árd-féle Anjou-beli („Angevin") kormánygépezettől, amely 1199 után 1 111:1radéktalanul a kezében tartotta az or szág gyeplőj ét. Jellemző, hogy 1111 11. Shakespeare-né l is a főkamarás az, aki ajánlkozik Arthur herceg meg1\ dl((Jlására, sőt saját kezűleg akarja tüzes vassal megvakítani az ifjút.
„Megesküvén, most vassal pörkölöm ki" [s zemed] (Shakespeare: János llirály IV. felv. l. szín, Arany János ford. ) ,l:í nos a háttérben marad, még a drámában is, a „piszkos munkát" elvéghogy amikor már eltávolította Longchamp-t, 1 1 :1gyű lölt adószedől~et, János évekkel később tovább folytatta harcát Ri1li.1rd ellen, és Fülöp Agost felbujtására maga akarta Angliát kormányozni, 111 1g bátyja a császár bör tönében sínylődik. Egyrészt a két eseményt nem 1.11Jad összemosni, a Longchamp elleni fellépés 1190-ben történt, a Fülöp11f otta felkelés pedig 1193-ban. Fülöp már 1191-ben, Richárd hadjárata ide11•11 rá akarta venni, hogy árulja el bátyját, de János visszautasította. Az első l1·lkclés nem Richárd ellen irányult, akkor még nem állt rá János, csak há11 1111 évvel később. A történetírók hajlamosak voltak a két időpontot „közeldib hozni egymáshoz", mintha János alig várta volna Richárd távoztát, hogy 1111vényes királya ellen lázadjon. Valamilyen mentsége a tényleges lázadás1.1 is lehet. Azt, hogy valóban a koronát akarta-e, nem tudjuk biztosan. Amíg l~irhárd fogoly, Jánosnak megfordulhatott a fejében, hogy több mint 70 éves .111yja helyett ő legyen a fő döntéshozó, régensként irányítsa az országot. De 1·1. még nem azt jelenti, hogy félve tisztelt bátyját kitúrta volna a királyságl11il. Ahhoz, hogy megfossza a koronát ól, nem lehetett elég erős bázisa, még .i Capetek támogatásával sem. Nem volt kétséges, Richárd még ki tudja med1lig raboskodik idegen honban, amíg össze nem gyűjtik az irdatlan összegű \ füságdíját, s a közelgő belpolitikai válságot úgy lehetett volna megelőzni, ha erőskezű vezető áll Anglia élére. S János úgy vélte, csak akkor tudja le' sillapítani a kedélyeket, ha maga lesz az - de hogy viselni akarta-e a koro11(tt, nem tudhatjuk. Abban mellette állt anyja is, hogy egy teljes ember re \':111 szükség, s nem tudni, az irdatlan összeget mikor szedik össze, vagy ösz•;zcgyűlik-e egyáltalán. Ebben a szituációban már nem voltak elegendőek l~ ichárd adminisztrátorai, egy Anjou-vérből való kellett a kormányrúdhoz. 111 ltclyette pribékjei. Más kérdés,
113
Akkor fordult a helyzet válságosra, amikor Já nos már „nem hallgatott az anyjára és a saját feje útján ment" (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi). Ekkor már Richárd is a Szentföldről való hazatérés mellett döntött. János engedett Fülöp csábításának, valóban a koronás király elleni oldalra állt, híveket toborzott Dél-Nyugat Angliában és rendeleteket bocsátott Id. Így jogosan fosztották meg birtokaitól és száműzték, amikor „a sátán elszabadult", és az Oroszlánszívű visszatért (1194). Maga Richárd sem tartha tta azonban olyan szörnyanek öccse v~tkét, s nem tekintette olyan mélységű nek lázadását - valószínűleg Fülöp Agostot hibáztatta, hogy felbujtotta a valóban könnyen befolyásolható Jánost - , mert nagyon hamar, néhány hónap múlva megbocsátott „felségsértő" fivérének, aki könyörögve a lába elé vetette magát (ltinerarium peregrinorum et Gesta regis Ricardi) és visszaadta birtokait (1195. május). Amikor elmenekült öccse nyomára bukkant, úgy szólt: „Ne aggódjatok. Saját oktalanságát nem fogom a fejére olvasni" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi). „A király magához emelte remegő öccsét, megcsókolta, majd azt mondta, »Ne is gondolj erre többé! Csak egy gyermek vagy, akit rossz útra vittek a gonosz tanácsadói. Ők fognak megfizetni.«" (Diceto-i Radulf: Ymagines hisloriarum). A következő évben pedig örökösévé tette öccsét. A tört6netírók általában úgy látták, hogy 1190-ben Richárd azért tette meg örökösévé unokaöccsét, Arthurt, mert ki akarta zárni Jánost, és el akarta kerülni, hogy távollétében fellázadjon ellene - mivel az már apja ellen is lázadt. Valójában Richárd csak az első szülöttségi jognak tett eleget, és nevezte ki idősebb testvére fiát prezumptív örökössé - még senki sem gondolta, hogy a bősz óriásnak nem lesz fia. Nem János lázadását akarta megakadályozni, hiszen hatalmas birtokokat adományozott neki. Ha valójában veszélyesnek tartotta volna öccsét magára nézve, nem adja neki 7 grófság jövedelmét! Abszolút illogikus lett volna úgy elmenni a Szentföldre, hogy öccsét felruházza egy olyan mesés vagyonnal, amiből az egy hónap alatt hatalmas hadsereget tud kiállítani. Ha kételkedett volna öccsében, nem ad rögtön a kezébe egy komplett zsoldossereget. Igaz, megeskette, hogy Anglia földjére nem lép, de ezzel azt is akarta, hogy az Anjou-ház most már utolsó nagykorú férfitagja - az Anjouk számára valójában fontosabb - családi tartományok fölött őrködjék, míg Angliát kipróbált emberei vezetik. Ha gyanakszik egyáltalán Jánosra, akár be is zárathatta volna a chinoni várba, messze Angliától. Richárd sosem hi tte el a vádakat, hogy János Anglia trónjára tör vele szemben, mondván: „nem az az ember, aki meg tud hódítani egy országot" (Hovedeni Roger: Gesta regis Henrici secundi
kodónak, ügyes politikusnak, az államigazgatásban erélyesnek, szilárd és hatrirozott kormányzónak tartották. Még a legvérmesebb kritikusok is elfogadjfü<, hogy kimagasló szellemi képességekkel bírt, ami képessé tette volna, hogy igazán nagy király legyen belőle. Személyisége, pszichikuma azonban mindig „erősebb" volt, és kisszerű, zsarnokoskodó hajlamai felőrölték egyébként hallatlan energiáit, így azokat nem tudta a királyság irányításának IDl.)11kájába fektetni. Olyan egykorú forrás unk is van - a Barnwelli Apátság Evl<önyvei -, amely tagadhatatlanul „nagy fejedelemnek" titulálja Jánost. Az egyik kevéssé elfogult krónikás, Coggeshall is úgy ít; hogy „egés.zen fára~ :-;ágos munkával" (satis laboriose) dolgozott éjt nappallá téve (ChroniconAngliranum). Lehet, hogy fiatallwrában nemtörődöm volt, de királyként állhataLos bürokratává érett. János még tovább is fejlesztette a Henrik-féle intézményrendszert, szünLelenül tökéletesítette a bíróságok és a számvevőszékek központi rendszerét. Mivel sokkalta kevesebb forrás fölött diszponált, bámulatos alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. János alatt az Anjou-gépezet rugalmasabbá vált, köszönhetően a király leleményességének és találékonyságának, amivel a már meglévő kormányszerveknek új feladatokat és hatásköröket juttatott. A Számvevőszék immár hiteles helyi szervként is működött, a Nagypecsét egyik másolatát birtokolva. János több hasznos újítá.st v~zetett be a Számvevőszék és a Királyi Háztartás szervezetében, valammt kiszélesítette a Titkos Pecsét illetékessége alá tartozó ügyek körét. Alatta kezdő dött meg a királyi kancelláriai oklevelek másolatainak tekercsekbe foglalása
(Rotuli Cartarum).
Nem mondhatjuk, hogy János kormányzata apja remekművének kisszemása, egy alantas eszközöket alkalmazó „zsarnoki" rendszer lett volna. Még János legélesebb bírálói is kétségkívül tehetséges és megfontolt ural-
Ha Richárd kevés időt töltött Angliában, akkor János szinte a középkori királyok közül a legjobban ismerte országát, s csaknem egés~ében beutazta királyságát, uralkodói tekintélyét ily módon is fenntartva. Allandóan úton volt, szem6lyében reprezentálta a királyi hatalmat Anglia-szert~. Végigjárta és személyesen kontrollálta sherifjjeit, vámszedőit, adóbérlő1t, mozgóbírá,it. A sheriffeknek most minden pennyvel el kellett számolniuk, nem úgy, mint azelőtt, amikor egy meghatározott átlag-összeget kellett befizetniük megyéjük után a kincstárba. A „könyvelő-király" előtt nem maradhatott rejtve egyetlen penny sem. Amíg He nrik élete vége felé és Richárd alatt az Anjouk kormányzati hatalma egyre inkább az uralkodók legistái kezében volt, János személyes hatalomgyakorlást vezetett be s szinte minden téren maga kormányzott, a korábbinál sokkal szélesebb személyi befolyást gyakorolt a már szinte maguktól is működő, függetlenedő kormányszervek felett. Jánosnak minden ügyre rálátása volt, minden apró kérdésben maga szeretett dönteni, a kormányzás valós, gyakorlati, napi ügymene tét is maga kfv{inta irányítani. A bírói és pénzügyeket gyakran maga ellenőrizte, s hossd1 éveken át a saját kezéből ki nem engedte a Főbíróság és a Számvevőszék ir{myítását. A király szoros ellenőrzése alatt a Kancellária és az Exchequcr igazs{igszolgáltatási munkája hatékonyabbá vált. Ő választotta szét végi 'gt'Sl'I\ a
114
115
et Gesta regis Ricardi).
rű
westminsteri királyi bíróságot polgári (Court of Common Pleas) és büntető (King's Be?'lch) törvényszékekké. Felújította a király személyes vándorbíráskodását, kitartóan járta a megyéket s maga ült törvényt minden ügyben. Járatos volt a jogi és pénzügyekben, személyesen felügyelte az adószedőket. Ezért is lett 6 maga a kormányzattal szembeni elégedetlenség fő céltáblája, s nem az adminisztrátorok, mint Richárd esetében. Apja l nquest of Sheriffsjeihez hasonlóan János is rendszeresen ellen6riztette a tisztségviselőket. Ezért is mondhatta az elfogulatlan Canterburyi Gervase, hogy végül is „Angliát János alatt jól kormányozták" (Chronica). Sok báró személyes sérelemként élte meg, hogy János maga „avatkozott be" ügyeikbe : főként északon, ahová a királyok keze nem ért el, a királyi adók és vámok igen nehezen csordogáltak a kincstárba, és az egyes nagybirtokosok megszokták, hogy a királyt illető ügyekben is maguk bíráskodjanak. János nem tett mást, mint északon is kizárólagossá tette a monarchia tekintélyét, a hatalom soha nem látott „pressziója" pedig ellenállásra késztette a bárókat. Nem véletlen, hogy a Magna Carta-mozgalom is északról indult el. Előremutató intézkedései is voltak János királynak, a polgárság és a kereskedők p éldá ul igen kedvezően ítélték meg országlását, hiszen uralma alatt nagyszámú városi kiváltságlevelet adtak ki, s a külföldi kereskedők importját védővámokkal sújtották. Aktív várostámogató politikát folytatott, számos város-önkormányzati és más, gazdasági jellegű privilégiummal fejlesztette hazája kereskedelmét. Mortain grófjaként ő adta Rouen első városkiváltságlevelét, megadván azt a jogot, hogy a város „egyetlen polgára sem vonható perbe a város falain kívül". Nagy jelentőségű volt az angol városfejlődésben, hogy a király hozzájárult, hogy „a pereket a város szokása szerint kell lefolytatni". Ily módon roppant előrelátó és felvilágosult uralkodó volt, felismerte a városi polgárság politikai és gazdasági súlyát. Már uralkodása e16tt, Gloucester grófságának örököseként igen széleskörű szabadságokat garantáló kiváltságlevelet adott ki Bristol városa számára: „egyetlen polgára se folytasson pert a város falain kívül bármilyen jogvitában [ ... ] egyetlen polgárt se kényszerítsenek, hogy párviadalnak vesse alá magát. [„ .] Senki se telepedhessen le a falakon belül a polgárok akarata ellenére. És legyenek mentesek a vámtól, teherdíjtól, révtől és átkelési illetéktől, és minden más szolgáltatástól. [ .. .] a pereket a városban annak szokása szerint kell lefolytatni [ .. .]birtokukat szabad polgári hűbérbe (burgage) birtokolják". Normandia hercegeként pedig értékes szabadságjogokkal ruházta fel Rouen városát: „a polgárok a mi földünkön, bármilyenféle áruikat békében és nyugodtan adják el", ha megfizetik az „6 boruk utáni járandóságunkat"; saját, vámmentes kikötőhelyet biztosított nekik Londonban a Temzén; továbbá védte őket a francia, párizsi kereskedők versenyétől: „egyetlen kereskedő se hajózzon át Rouenon, csak Rouenban megtelepedett polgár.[ ... ] egyetlen idegen se vásároljon tengeren túlról jövő hajók rakományából". Már apja, Henrik például a Loire-menti feltöltött utak építésével támogatta a kereskedelmet, János
Érdemes megvizsgálni anyja, Eleonóra szerepét is, aki Shakespeare-nél :iz „Őt vérbosszúra késztó fúria" (János király. II. felv. l. szín, Arany János ford.), aki halála napjáig fogja fia kezét, és irányítja a sokszor a szoknyájához futó „nagyra n6tt gyermeket" . Az elkényeztetett tékozló fiú, a tipikus „haszontalan semmirekellő" képe mindig is megmarad a történetíróknál, még akkor is így aposztrofálják, amikor jóval elmúlt 30 éves. Sohasem nőlle ki gyermeki könnyelműségét és nyegleségét (Wales-i Gerald: Liber de /JrintijJis il1structione). 'fagadhatatlan, hogy Aquitániai Eleonóra a kor egyik lcg11 a-
116
117
p1dig egységesítette a súlyokat és mértékeket, átláthatóbbá tette a belső ,11 11ok rendszerét. ,lttllehet az évkönyvek megőrizték, hogy kíméletlenül kiszipolyozta a zsi11111,:il is - állítólag egy bristoli kereskedőnek minden nap egy fogát tépette l 1, 111íg nem fizeti meg az adót-, de ebben a tekintetben sem tett mást, mint 1l11dl'i, akik ugyanúgy behajtották, akár évente többször is a zsidóktól járó 11 lc1hérleti és a monopóliumokértjáró díjakat, s akár önhatalmúlag többször 1 11iivelték azokat. Az viszont nem igaz, hogy „védelmi adót" követelt vol11.1 :i zsidóktól, legfeljebb Európa más uralkodóihoz hasonlóan örökváltság fi11·1 l-sére (tallagium) kényszerítette őket - igaz, azt többször be is szedte. 1 i1 1l, több utódjánál- mint például a zsidókat kiűzető I. Edwardnál-még hu111.111usabb is volt. János azonban sokkal inkább megtűrte a zsidókat a gazda1.i!( résztvevőiként, mint Richárd vagy Henrik. Eppen hogy nem üldözte 11l11·L, hiszen a Magna Carta-mozgalom idején is a Jánossal szemben álló bá1ni ellenzék lázította a népet a király kegyencei, a és zsidók ellen, s Windsor l1·ll- vonulva több pogromot is rendeztek. Amennyire Richárdot rabul ejtette a háború, olyannyira vált az öregedő 1.111os a kormányzati munka rabjává. Míg bátyja nyeregben töltötte életét, Já111 1s pénzügyi tanácsadói és adminisztrátorai között érezte jól magát. Míg Ri' lt(ird szóban adományozott megyényi földeket és rendelt el adókat, addig 1.111os kormányzata mindent könyvelt és mindent archivált, a királynak napi •.1.inten is pontos adatai voltak arról, mennyi pénz van a kincstárban, vagy 111ennyi bevétel várható még egy-egy tartományból. Egy mai történész, elvonatkoztatva a király személyének erkölcsi meg111."lését61, már odáig ment el, hogy „János adminisztratív teljesítménye csak 11. Henrikéhez mérhető" . Egyik fia sem volt képes megközelíteni Henrik képességeit úgy, mint János. Az Anjouk művét ő folytatta igazán, nem pedig .1 dicső lovag, Richárd. Henrik szervezőképességét, szellemi kvalitásait és 111Lclligenciáját János örökölte s vitte tovább, képes volt hatalmas energiával lielevetni magát az állam napi munkájának a részleteibe, a kormányzati gépvzetet átlátta és tudta azt mozgatni is. Egy dolog azonban megkülönböztette Jánost, a politikust, apjától: Hen1ik király rendkívül szilárd személyes karizmával, stabil uralkodói hátországgal rendelkezett. A korona azonban János idejére már kimerült.
gyobb hatású, karizmatikus egyénisége volt, aki fiaira is óriási befolyást gyakorolt, de forrásaink nem támasztják alá, hogy János minden döntése előtt kikérte volna anyja véleményét. Richárdhoz hasonlóan gyakran tartózkodott anyja társaságában, de korántsem annyit, mint az anyját misztifikáló bátyja. Sót, amikor János trónra került, Eleonóra már igen éltes korban volt, csaknem 80 éves, és visszavonultan élt a fontevrault-i kolostorban . Az Anjoukat és Eleonórát nem különösebben kedvelő krónikaírók feltehették ugyan, hogy János anyja sugallatára cselekedett, de senki nem meri még megkockáztatni sem, hogy Eleonóra bujtotta fel fiát az apja elle ni lázadásra, vagy a saját unokája, Arthur meggyilkolására. Eleonóra gyűlölte ugyan az őt több mint egy évt izedre tömlöcbe vető Henriket, de ő is az Anjou-famíliához tartozott, és neki sem lehetett az az érdeke, hogy a franciák malmára hajtva a vizet, fiai t apjuk ellen lázítsa . Mai szóval: pragmatikus politikus volt, a Birodalom fennmaradásáért küzdött még akkor is, amikor a Henriknél még jobban gyű lölt első férjének a fia, F ülöp Ágost akarta a birtokait megkaparintani. Amíg a királyné élt, ő maga volt az Anjou-birodalom, s nem engedte, hogy bárki is veszélyeztesse fennmaradását: könnyen átlátott Fülöp azon tervén is, hogy Arthurt bujtsa fel János e llen, s így esze ágában sem volt arra szítani fiát, hogy szabaduljon meg unokaöccsétől. Sót, mindenáron azt akarta fia eszébe vésni, ne hogy egy ujjal is hozzányúljon Arthurhoz, s kímélje meg az életét. Mindazonáltal János politikai pályafutásának jó része akkorra esik, amikor anyja már meghalt, s így nem is tudta befolyásolni kormányzását. Arthur megölése János király megítélésének a legkri tikusabb pontja. Meg lehet kockáztatni, ma sem tudjuk, mi történt a bretagne-i herceggel, ugyanis olyan egykorú forrásunk nincs, amely konkrétan közölné a gyilkosság tényét, legfelje bb közvetett híradások vannak. A legnagyobb problémát a trónöröklés jelentette, nem volt ugyanis teljes mértékben kiforrva, hogy ha a király legitim fiúutód nélkül hal meg, ifjabb öccse, vagy bátyjának egyenesági leszármazottai kövessék-e a trónon. Az angliai feudális jog sem adott konkrét megoldást arra az esetre, hogy II. Henrik id6sebb fia, a korábban elhalt Geoffrey fia, Arthur; vagy a király még élő, ifjabb gyerm eke örökölje-e a trónt. (Az angol kodifikáló Ranulf de Glanville - János nevelője - sem adott erre az esetre egyértelmű szabályozást.) A primogenitúra törvénye szerint Arthurra ke llett hogy szálljon az angol korona, de a többi Anjou-tartomány jogelvei alapján János is tekinthette magát a birtokok örökösének. Így nem teljesen megalapozott az a vád, hogy János a törvényes trónörökös ellen lépett fel Richárd halála után, hiszen a francia tartományok egy része jogosan őt ille tte, s azokban pedig Arthur volt a bitorló. Más kérdés, hogy Richárd először maga jelölte ki örökösévé Arthurt 1190-ben, majd mivel az breton urak nyomására a francia szövetség irányába tolódott el, a trónt a korábban nem kedvelt öccsének, Jánosnak juttatta. Richárd halála idején tehát nem Arthur, hanem János volt a kijelölt, a regnáló király szavával megpecsételt örököse a trónna k. Angliában Jánost nyomban bátyja halála után megkoro-
118
názták, Normandia nemessége sem szeretett volna látni egy „bretonL''. a hercegi trónon, így János mellett tett hitet. (Sokat nyomot a latban az rn, hogy úgy ítélték meg, az ekkor még igen fiatal Arthur nem lett vol.na képes ellenállni Fülöp Ágost hatalmi igényeinek.) Anjou, Maine és Tourame azonban Arthurt ismerte e l urának. János rögtön harcba szállt Fülöp Ágosttal, majd egy év múlva, a L e Goulet-i szerződésben a francia király területi engedmények és tetemes pénzösszeg fejében elismerte Jánost a franciaországi angol húbérbirtokok urának - soha nem szűnt meg azonban az udvarában nevelkedő Arthurt törvényes ura és királya ellen lázítani a háttérben. Fülöp volt az, aki nyomban felrúgta a szerződést, és János ellen áskálódott: Arthurt ismerte el a franciaországi Anjou-birtokok urának, s a cél érdekében még el is jegyezte lányával, Máriával. Tulajdonképpen Fülöp volt a kétszínű, a „rosszakaró", aki békétlenséget szító folytonos sugalmaival Arthur halálát okozta. Amikor János elfogatta és börtönbe vetette Arthurt, jogosan járt el. Arthur ugyanis részt vett egy - Fülöp király gerjesztette- János elleni felkelésben, elfogatta és bebörtönöztette saját nagyanyját, Aquitániai Eleonórát. 1:Jtóbb még a pápa, III. Ince is elismerte, hogy „szégyentelenül törvényes király.a ellen lázadt és ha meghalt, csak megérdemelte sorsát". A pápa sem volt haJlandó eleget tenni Fülöp Ágost kérésének, és Jánost egyházi átok alá helyezni Arth ur állítólagos megölése miatt. A jog szerint az áruló és felségsértő, királya ellen fegyvert fogó bretagne-i hercegre más sors nem várhatott. Más kérdés, hogy nyilvános bírói tárgyalásra, amelyen fővesztésre ítélték volna Arthurt, nem ke rült sor. Pontosan sajnos azt sem tudjuk, Arthur hol - Rouenban vagy Cherbourgban - mikor és hogyan halt meg. Egyedül a Fülöp Ágost dicshimnuszát zengő G~illaume le Breton szól Arthur megöléséről: „János csónakba szállt, és megparancsolta, Arthur jöjjön ki a várból és szálljon be a csónakba, aztán eltávolodott a parttól. .. A gyermek siránkozása hiábavaló volt, a zsarnok a hajánál fogva megragadta, és s kardját belevágta .. . az é lettelen testet a hul~á mok közé vetette" (Gesta Philippi regis Francorum). A források olyannyira „hallgattak" Arthur éle tének utolsó szakaszáról, hogy még a nagy „törté~e lemhamisító", Shakespeare sem mert vállalkozni arra, hogy állást foglal1on a kérdésben: a drámában Arthur úgy leli halálát, hogy a várbörtönből menekülve leugrik a falról; s a szerző rejtelmesen csak annyit ad a szájába, hogy e kövekbe bátyám szíve van" (János király. Iv. felv. 3. szín, Arany János ford.). Azaz Shakespeare is úgy sejthette, Jánosnak köze van Arthur halálához, mégsem merte nyíltan kimondani. Jánosnak szándékában állhatott. eltávolítani unokaöccsét, „kígyó az útamon, akárhová lép lábam, ott hever ' Uános király. III. felv. 3. szm, Arany János ford.), de hogy megölette volna, arról nem tudunk biztosat. A történetírók túlnyomó része sem foglal áWh;t. A legtöbben annyit közölnek csak, hogy Arthur a börtönében meghalt; clc még a legtekintélyesebb Coggeshalli Radulf (Chronicon Anglican 11m) i~ l'Sil 1< m~L állítja, hogy „hallomásból" tud arról, miszerint „Arthur a Szajn{1lrn í11lladt".
119
á~
nem állí~ja határozottan, hogy János meggyilkoltatta unokaöccsét. Az pedig, ho~y Saját kezűJeg ölte volna meg, egyetlen egykorú forrásban szerepel, a walesi Margami Evkönyvekben. E forrás - mely írójának azért lehetett tudomá~a Arthur sorsáról, mert a margami ciszterci apátság donátora, William de Bnouze/Braose volt az, aki foglyul ejtette Arthurt s maga őrködött fölötte b?rtönében - s.zerint János, mikor részegségében beléköltözött az ördög (ebrius et daemonw plenus), egy dührohamában Rouenban, a Szajnán egy hajón megölte a herceget, majd a folyóba dobta holttestét. János szerencsétlenségére Arthur sorsának alakulása igen zavaros, és sok félreértésre adott okot. Azt több forrás is megerősíti, hogy János csak meg akarta fosztani a herceget szeme világától és férfiasságától, hogy ne legyen alkalmas a trónra, de nem kívánta a halálát. Az őrzésével megbízott fő kamarás, Hubert de Burgh azonban - aki Coggeshall szer int még a herceg megvakíttatásával megbízott pribékeket is visszafordította - a saját szakállára dolgozva elhintette Arthur halálhírét, ezzel vélve a lázongó bretonokat lecsillapíthatónak (Chronicon Anglicanum). A hír azonban csak olaj volt a tűzre, a bretonok fegyvert ragadtak, hogy megbosszulják urukat, Hubert pedig már hiába bizonygatta, hogy Arthur él. Ekkor már a breton nemesek tartott~k is c~y nagygyűlést, amelyen Jánost vádolták Arthur haláláért. Egy másik krómkás, Wendoveri Roger (Flores historiarum) is csak közvetett forrásból tudja, hogy Arthurt meggyilkolták, ugyanis jelen volt, amikor a király kegyéből kiesett William de Briouze felesége az udvar előtt azt hangoztatta, hogy János megölte unokaöccsét. Ez ugyan már 1207-ben volt, és felfoghatjuk úgy is, mint az udvari karriert elveszítő báró vádaskodását. Mindenesetre a Margami Évllönyvek tudósítása szerinti időpontban, 1203. április elején János éppe n Roucnban tartózkodott, de nem tudjuk, mikor és hogyan szállították át Arthurt falaise-i tömlöcéből Normandia székhelyére. Más híradások szerint a herceg Cherbourgban lelte halálát, de hogyan és mikor, azt nem tudjuk, s6t a legtöbb forrás, még a későbbiek is, mint a Shakespeare által használt 16. századi Raphael Holinshed (The Chronicles ofEngland, Scotland and Ireland), nem kockáztatják meg, hogy konkrétan állást foglaljanak, és gyilkosnak nevezzék a királyt. Roppant érde kes azonban, hogy a kiváló konspirátor II. Fülöp Ágost nem használta ki a maga, a saját propagandája számára, hogy Arthurt megölték. Hogyan szalaszthatta el ezt az alkalmat, hogy Jánost befeketítse és kiközösítés alá helyeztesse a Szentszéknél? Fülöp karakteréhez nem illik, hogy ha tudta, Arthurt megölték, akkor nem aknázza ki ezt a kiváló esélyt a János elleni harcában. Érdekes, hogy még 1210-ben is, amikor János békéért folyamodott a francia királyhoz, Fülöp azt a feltételt szabta - Coggeshall szerint -, hogy „először adja át Arthurt" (ChroniconAnglicanum)! Tehát még a francia király sem lehetett teljesen meggyőződve a bretagne-i herceg haláláról. Alegvalószínűbb tehát az, hogy Arthur valamikor a börtönben vesztette életét, s Jánosnak nem állt szándékában meggyilkolni. Bár az Anjouk famíliájá-
120
nál mondhatni családi vonás volt, hogy részeg tivornyázásaikat követő dlihkitöréseikben sem embert, sem istent nem ismerve dúltak é?. sokszor a~ emberéletre is veszélyt jelentettek, ezért is nevezték őket „az Ordög ivadékainak". Ha mégis megölte, semmiképpen sem saját kezűleg tette'. és olyannyira titokban tartották, hogy senki nem tudott róla. Ez azonb.an igen kevéssé valószínű, inkább a fogoly nem bírhatta a zordon börtönviszonyokat. Sem Angliában, sem Normandiában, s még a pápai kúriában sem fogadták különösebb megütközéssel Arthur sorsát: elárulta a királyt, ezért a legkevesebb, hogy bűnhődnie kellett. Az a nézet, mely szerint a gon.o sz János csak úgy szerezte meg Anglia trónját, hogy megölette a~ ártatlan~ 1~ú herceget, a trón jogos örökösét, a későbbi történetírók művemek a lapjam, főként a romantikus-viktoriánus történelemszemlélet hosszú időszakában alakult ki, mely kijelölte, mely uralkodókat „szeressünk", s melyeket nem, ez. utóbbiak közé sorolva Jánost is. A sok helyen közölt kép, amelyen János saját kezével fojtja meg unokaöccsét a Szajnán, egyáltalán nem valós, csak egy, az évszázadok során kialakult történeti mítosz része. 1202-ben II. Fülöp Ágost a pairek bírósága elé idézte és hűbéri kötelezettségei elmulasztásának vádjával hűbérbirtokaitól megfosztotta „Föl?nélküli" János királyt. Nem teljesen igaz, hogy Jánost azért idézte Fülöp Agost a franciapairek bírósága elé, és fosztotta ott meg össze~ fran.ciaországi hű bérétől mert elkövette Arthur meggyilkolását. „Fülöp krrály idézése: János alá van vetve a franciák királya joghatóságának. Ha pedig Franciaországban bűntettet követett el, a vele egyenrangú f6urak haláJra ítélhetik. Vagy talán Anglia uralkodója büntetlenül megölhet Franciaországban bármely bárót, amint megölte Arthurt?" (Niatthew Paris: Historia maior). Nem így történt, nem ezért idézt ék perbe. Sok helyen azt is olvashatjuk, hogy Jánost azért idézték a f6húbéresek fóruma elé, hogy feleljen azért, mert elraboltatta X. „Barna" Lusignani Hugó (Hugues dit le Brun) jegyesét, Angouleme-i Izabellát,.és őt erőszakkal feleségül vette. Ez sem igaz. Első feleségétől, Gloucester-1 Izabellától János mondvacsinált okkal, közeli vérrokonságra hivatkozva vált cl: unokatestvérek voltak, de ez nem volt különösebben meglepő és példa nélküli a korban, sőt az egyház még meg is adta hozzá a diszpenzációt. Az, h?~Y ~ele~égül akarta venni Angouleme örökösnőjét, az adott helyzetben politikailag mdokolt és érthető is volt - más kérdés, hogy akkor Izabellát apja már odaígérte Lusignan urának. Nem volt azonban az sem páratlan a köz~pkorban, ?o~ egy eljegyzést felbontottak, és egy örökösnőt végül a másod~k-h~r~11a?ik Jegyese vett nőül, természetesen alkalmazkodva a mindenkon poht1ka1 helyzethez. A jegyesség nem volt szentírás, sokszor már gyermekkorban, kéthárom éves korban megkötötték, s a szövetségesi viszonyok változása okán a házasság elhálásáig változhatott is a jegyesek személye. Angou~eme grófja, I. Aymer Taillefer (,;vasgyúró") is hintapolitikát folyta~ott ~g!Ja és Frnnciaország között, Jánosnak pedig Poitou és más francia b1rtoka1 megtartásá1
121
hoz szüksége volt egy erős déli szövetségesre, különösen amikor Fülöp hO csatlósai, a Lusignanok harcba szálltak Aquitániai Eleonóra ősi birtokaiérl (La Marche grófsága), amelynek hovatartozását senki sem kérdőjelezte mcJ.( még a Capetek udvarában sem. Nem volt ugyan szokás feleséget rabolni t' korban, de háború dúlt, s János ezzel is csapást akart mérni ellenfeleire, a Lusignanokra, akiknél hiába kilincselt Angouleme ura, nem mondták fel a leányával régóta fennálló jegyességet. A feleségrablás így egy politikai terv része volt, nem pedig egy Jánosra jellemző, ördögi cselekedet. Legfeljebb egy fricska Fülöp és hívei orrára. Valóban szükség volt az Angoumois-val va· ló szövetségre, máskülönben francia befolyás alá került volna a grófság, él! ez megrendítette volna az aquitániai angol uralmat, hiszen megakadályozla volna az összeköttetést az északi Anjou-tartományok és a déli, az aquitániaí hercegséghez tartozó birtokok között. Angouleme elpártolása a Capetekt61 olyan súlyú politikai esemény volt, hogy csak egy házassággal lehetett meg· pecsételni. A Lusignan-ház - ugyancsak politikai meggondolásból - nem volt hajlandó kiadni a menyasszonyt. Más kérdés, hogy Angouleme-i Izabella sem volt még menyasszony; csal< kijelölt jegyes, hiszen 12 éves volt, s később sem e llenkezett olyan nagyon, hogy a vérmes, nagyerej ű lovag, Barna Hugó helyett a kö ltészetben és a művészetekben is jártas János herceget tudhatja hites urának. Ezért sem le het valós az a regényes kép sem, hogy Izabella messze földön híres szépsé· ge megbabonázta a szebbik nemet igencsak kedvelő Jánost, aki mindent megte tt, hogy övé lehessen, így addig nem nyugodhatott, míg meg nem szöktet· te a menyasszonyt, szinte a hitvesi ágy mellől. A korban korán házasodtak ugyan a fejedelmi párok, de egy tizenkét éves leány nem valószínű, hogy ra· bul ejtette volna János szívét. Sokkal inkább diplomáciai indítékot kell mö· götte keresnünk. Ha valóban „leányrablás" lett volna, és a házasságot való· ban kész tényként kezelték volna a Lusignanok és Angoumois urai, Barna Hugó egy percet sem késlekedett volna, hogy fegyveres úton vegyen elégtételt az e lszenvedett sérelemért. Ha valóban már leendő aráját vette volna nőül János, egy igazi lovag nem várt volna éveket, hogy visszaszerezze jegyesét. Ez nem így történt: majdnem két év telt el, amíg a Lusignanok megbosszulták a jegyes „elrablását" (1202 nyara) . Azt is mondhatnánk, hogy a Lus ignanok nem tulajdonítottak k ülönösebb jelentőséget annak, hogy egy régebbi elj egyzésből nem lett házasság, s másé lett a kiszemelt hitves. Ez csak a későbbi korok belemagyarázása, egy vérig sértett vőlegény nyilván rögtön párbajra hívta volna ki Jánost. Ezt azonban nem támasztják alá az egykorú források, sőt a leányrablás tényét sem igazolják, egyszerűen annyiL mondanak, hogy János nőül vette Izabellát, aki korábban Lusignan Hugó jegyese volt. Maga a leányrablás romantikus története, az álcázott, címerszínek és libéria nélküli lovagok álnok támadása minden bizonnyal a viktoriánus kor történetíróinak a szüleménye. S így nem is lehet azt mondani, egy „nőügy" miatt veszítette e l János az Anjou-birodalmat, mivel nem a leány-
1,1i>lfls miatt idézte Fülöp király Párizsba. Igaz, egy krónika (Histoire de ducs 1/t• Normandie) tanúsága szerint a későbbiekben maga a király is mondta, li111~Y „Izabella miatt veszítette el" kontinentális birtokait, de a tények isme1!'I ében csakis képletesen érthette, hiszen a hűbérbirtokok elvesztése a l .w;ignan-házzal való viszályára volt visszavezethető. Ez a konfliktus azonlw1 sokkal régebbi keletű volt, és sokkal több politikai vonatkozása volt, 111 inthogy egyedül a „leányrablás" magyarázhatná. Igaz, Fülöp beidézte Já11118t a pairek bírósága elé, de másfél évvel az állítólagos leányszöktetés után. N<·hány hónappal János és Izabella házassága (1200 augusztusa) után pedig 111ég a legszívélyesebben fogadta Anglia királyát a Louvre-ban, saját palotá1.iban . Ami miatt végül is a legfőbb hűbérura k tanácsa elé idézte Jánost, az volt, ahogyan János a Lusignanok ügyét intézte, s ebben már maga a király 1„ hibás. A Lusignan-família ugyanis magának követelte az Anjouk La Marche-i wMságát, sőt fegyveresen meg is szállták, abszolút jogtalanul, amiért még [!Olöp király szerint is felelniük kellett hűbéruruk, Aquitánia hercege, azaz J(i nos előtt. Ráadásul úgy kényszerítették ki Aquitániai Eleonórától, hogy .1dja át La Marche -ot, hogy foglyul ejtették a majd' 80 éves királynét, s csak a grófság rájuk ruházása után engedték szabadon. Egy ilyen tett vért kívánt az Anjouk famíliájában egy percig sem lehetett ké rdéses! János meg is idézte őket felségsértés vádjával, de nem hívott össze semmilyen bírói fórumot, ami megillette volna a bárókat, hanem azt az ultimátumot adta nekik, hogy álljanak ki párviadalra igazukért a király bajvívóival. Jóllehet Jánosnak a feudális jog és a hagyomány talaján igaza volt, de a 13. század elején párvi:1clallal dönte ni egy ilyen súlyú ügyben, ezt az egy lehetőséget kínálni egy lckintélyes hűbéresnek, hogy felségsértés vádja alól tisztázza magát, anakronisztikusan hatott, máskülönben János részéről , aki feltehetően most is 1úlbecsülte saját erejét, oktalan provokáció volt. A legfelsőbb hűbérúr jogán Fülöp közbelépett, és tisztességes, a nemeseket megillető bírói eljárást követelt Jánostól, pártatlan bírák előtt. János visszakozott, el-elhalasztotta a Lárgyalást , Fülöp ezér t felelősségre vonta, hogy megtagadja hűbéreseitől a méltányos igazságszolgáltatást, és Párizsba idézte, a főhűbéresek tanácsa elé. János nem kívánt számot adni a francia udvarban cselekedeteiről -végül is benne is apjának Plantagenet vére folyt, Henrik pedig ügyet sem vetett volna a francia király óhajára, legfeljebb megvetően visszautasította volna azt. János eléggé öntelt és túlságosan is magabiztos volt ahhoz, hogy megérezze a Fülöp mesterkedéseiben rejlő veszélyt. A Capet-uralkodó pedig kapott az alkalmon, és mivel engedetlen hűbérese nem jelent meg a színe előtt, megfosztotta hűbérbirtokaitól. Nem teljesen igaz azonban, hogy János felelőtlenül ügyet sem vetett az idézésre. Megpróbálta kipuhatolni, mi történne, ha megjelenne apairek tanácsa előtt. Követei útján menlevelet kért Fülöp királytól, s azt üzente, ha megkapja, megjelenik Párizsban. Fülöp azt vá-
122
123
lett Angliában. Pedig a János által összehozott szövetségi rendszer, benne a szász IV. Ottó császárral, a siker reményével kecsegtetett. A „Puhakardú" jelzőt is sokszor igazságtalannak érezzük: jóllehet, ha els6 látásra nézzük, sok katonai kudarcért tehető felelőssé János, köszönhetően annak, hogy nem volt elég bátorsága következetesen végigvinni a hadjáratokat, vagy elég önbizalma, hogy támadást indítson, amikor pedig a katonai-politikai helyzet módot adott volna rá, hogy sikereket érjen el. Amikor 1216-ban a francia trónörökös partra szállt Angliában, János nem ütközött meg a sereggel, hanem visszavonult - pedig éppen az lett volna célszerű, ha a partra érkező lovagokat megtámadja és beszorítja a tengerbe Dovernél. Sokan felróják neki, hogy feladta Richárd bevehetetlennek hitt „szép gyermekét", Cháteau Gaillard várát, és sorsára hagyta Rouent, ezzel tálcán kínálva Normandiát a franciáknak. Ugyanakkor viszont folytatta Richárd erődépítési művét, és az a franciaországi Anjou-hatalmat igyekezett minél több határvédművel
laszolta, nagyon szívesen ad menlevelet. János követe, Ely püspöke megkérdezte: „Es vissza is fog térni innét? A király azt válaszolta: Igen, ha a fő urak ítélete ezt lehetővé teszi." A király újra megerősítette, szabad elmenetelt biztosít Jánosnak, „kivéve, ha az ítélet mást nem rendel" (Matthew Paris: Historia maior). Azaz, Jánosnak nem volt választása, „jól tudta, a börtön és halál veszélye várt rá". János azt hitte, az Anjou-birodalom seregeivel most is vissza tudja verni Fülöp támadását, és az övé marad Normandia és Anjou, de elszámította magát: ő nem volt egy Richárd, sem egy Henrik, s rövid idő múlva, 1206-ra szinte az összes franciaországi birtokát elvesztette . Még egyszer megpróbálta visszaszerezni az Anjou-földeket, de kudarcot vallott. Fülöp visszahódította Anjou-t, Maine-t, Normandiát - Aquitánia kivételével elúszott az Anjou-birodalom. Jánosnak még sikerült egy nagy európai koalíciót létrehozni a franciák ellen, de miután szövetségesei vereséget szenvedtek Bouvinesnél 1214-ben, Anglia nem is remélhette, hogy valamennyit is visszaszerezzen a birodalomból. Nem igaz azonban, hogy Bouvines-nél János katasztrofális vereséget szenvedett volna. Tény, hogy az 1214-es csatában a főként János szövetségeseinek csapataiból (Boulogne és Flandria grófjai) álló német-flamand sereget Fülöp Agost legyőzte, de a királyi fősereg János vezetésével ott sem volt, hanem abban az időben jelentős sikereket ért el La Rochelle-nél. János terve az volt, hogy a IV. Welf Ottó császár vezette északi sereg és a nyugaton partra szállt királyi had bekeríti a Capeting-vonalakat, de Braunschweigi Ottó veresége után János győzelmeinek sem lett értéke, pedig sikeresen nyomult előre - Richárd is elismeréssel fogadta volna, mennyi várat vett vissza s ahogy Shakespeare János király drámájában Lajos francia trónörökös mondja, „amit bevett erőddel rakta meg". Mindenki, még Fülöp Ágost is meg volt győződve, hogy „a francia korona testét marcangoló két oroszlánnal" - Anjou és Welf - szemben nem lehet esélye. Mégis győzött, mert szétválasztotta a szövetségeseket (Levél III. Ince jJápához). Katasztrofális vereségről azonban szó sincs, az általa vezetett angol fősereg győzedelme sen tért vissza Angliába, János pedig 1220-ig a status quo alapján fegyverszünetet kötött Chinonban. Így Bouvines-nélJános maga nem vesztett semmit. A későbbi békét majd fia köti meg 1229-ben Párizsban: már csak egyetlen aprócska szelet marad a tortából, Gascogne és a Bordeaux-tói Bayonneig terjedő keskeny tengerparti sáv (Guyenne). A birodalom egyszerű hűbér birtokká olvadt. A franciaországi birtokok megtartása már II. Henrik idején irreális elképzelésnek tűnt. Ilyen keretek között ez a fajta „birodalom", azaz hűbéri jogon bírt tartományok egy kézben való összekovácsolása tarthatatlan volt. Ráadásul Jánosnak a kor legnagyobb formátumú uralkodójával, II. Fülöp francia királlyal kellett megküzdenie, aki a harcban megdicsőült - a krónikás Rigord címezte Augustusnak (Gesta Philippi Augusti) -, míg János a bűnbak
Nem szabad azonban ítéletet mondanunk, ha nem ismerjük a gazdasági helyzetet: Anglia hadereje már Richárd alatt is jórészt zsoldosokból állott, s az Oroszlánszívű uralma vége felé is nehezen tudta őket fizetni, J ános alatt pedig a kincstár nehézségei miatt szinte lehetetlen, sőt értelmetlen is volt a nagyszámú normandiai helyőrség fenntartása. A J ános uralkodása alatti Anglia katonai potenciálját nem lehet összehasonlítani az 1180-as évek Anjou-birodalmáéval, s a szembenálló fél, II. Fülöp Franciaországa sem volt ugyanaz, mint az 1150-es, ' 60-as években, amikor nem állhatott ellen az Anjouk haderejének. A kiváló politikus Fülöp újjászervezte a Capetek kormányzását és ütőképes hadsereget állított fel. Az angol kudarcokért nem lehet egyedül Jánost felelőssé tenni, Anglia már az 1190-es években is erőn felül teljesített, hogy a kor legnagyobb szabású keresztes vállalkozását pénzelje, és finanszírozza Richárd csatározásait. Richárd szinte az egész életét hadban töltötte, hogy összetartsa a korona francia birtokait, de halála után nyilvánvaló volt, hogy Anglia képtelen egy olyan birodalmat katonailag is fenntartani, ami a Pireneusoktól Skóciáig húzódik. S amikor a problémák kiütköztek, már János ült a trónon, aki az egyetlen lehetséges utat választotta: mentette, ami menthető, Aquitániát. Akik katonai kudarcait olvassák a fejére, elfeledkeznek arról, hogy 1213-ban az általa felállított s megújított angol flotta Damm e-nál nagy vereséget mért a franciákra; vagy arról, hogy Mirebeauba, ahol a Lusignanok anyját foglyul ejtették, a 80 mérföldes utat erőltetett menetben, 48 óra alatt tette meg, maga vezetve a gyilkos lovasrohamot a vár ellen - az, akiről azt írják a krónikások, hogy nem tudta megülni a lovat. Mirebeau-i győzelme egy időre visszavetette ellenfeleit, foglyul ejtette Fülöp Ágost legerősebb támaszait, a Lusignanokat és egy sor Poitou-beli bárót. Anyja kiszabadítása után egész Anglia ünnepelte. Az előítéletek miatt azt is kevesen tudják, hogy még Richárd alatt éveken keresztül vezette bátyja hadait, nevezetes ostromok fűződnek a nevéhez. 1206-ban egy győzelmes had-
124
125
megerősíteni.
járatban biztosította magának Poitou-t. Az angol történelemben páratlanul hosszú háborút vezetett 1216-ban a lázadók és az országba betörő skótok el le n: egy több hónap os, Winchestertől a skót határig az egész országot átsz(• lő félelmetes iramú hadjáratában, sorozatos csatákban felőrölte e llenfe lo1 erejét, s gyakorlatilag hiába lépett Anglia földjére a trónkövetelő Capet La jos, s hiába csatlakozott hozzá a bárók jó része, Angliában János volt az úr, csak halála akadályozta meg abban, hogy a lázadást teljesen összezúzza. Igar., 1185-ben, 18 évesen kudarcot vallott Irországban, udvaroncokból és „feje delmi léhűtőkből " á lló serege nem állt a helyzet magaslatá n, de 1210-ben egy jelentős eről{ból álló zsoldos sereget szervezve, sikeres hadjáratban pa cifikálta a törzsi fejedelmeket, akik hűbéri esküt tettek Angliának. A skót ki rályra is magalázó békét kényszerített, továbbá a walesi fejedelmet is hódo· latra bírta. Richárd nem hitt volna a szemének, büszke lett volna korábban gúnyolt „Fakardú" öccsére, és soha nem kételkedett volna többé a lovagi mesterségben való jártasságában. Ha ezekben a hadjáratokban apja látta vol· na, saját maga Anjou-vérére, az e llentmondást nem tűrő, erőszakos katona· királyra is mer t volna. Sok esetben azonban, ha nem volt teljesen meggy6• ződve, hogy sikeresen végződhet számára az összecsapás, nem kísérelte meg a csatát és elvonul t. Nem kockáztatott: apja és bátyja magát az Ördögöt is megkísértették volna egy szál karddal, s Richárd nem is kerülhette el a sorsát. János óvatosabb volt, talán túlságosan is. Szinte betegesen félt attól. hogy a csata hevében elárulják. Mindig körülményesen és a legfőbb hangsúlyt a védeke zésre fordítva vezette csapatait. Nagy vereségeket így nem szenvedett - de nem is maradt a csatatéren egy nyílvesszővel a mellében. Jánosnak az egyházzal való kapcsolata is rendkívül ellentmondásos. A hagyományban s úlyos adókat rótt az egyházra, jogtalan ille tékeket szedett a klérustól, s attól sem riadt vissza, hogy lefoglaljon egyházi javakat: „Fösvény apátok zsákját jól kirázd, Szöktesd meg e lzárt angyalkáikat."
(János király. III. felv. 3. szín, Arany János ford.) Ezt a politikát folytatta azonban apja is, üresedésben tar tva a javadalmakat, maga nevezve ki saját embereit püspökké, hiába egyezett ki azAvranches-i Kompromisszumban (1172) Becket Tamás meggyilkolása után, s ígérte meg, hogy „szabad akaratunkból garantálj uk az egyházi választások szabadságát" - nem tartotta be. Salisburyi János meg is rótta, mondván, „akik az egyház papjaival szemben jogtalanságokat követnek el, feloldozásukat nem csikarhatják ki erőszakkal" (Policraticus). Legfeljebb annyi a különbség, hogy míg II. Henriket a pápa sem tudta rákényszeríteni az invesztitúra-jog tiszteletben tar tására, mivel le kötötték a császárral folytatott harcai, most János szerencsétlenségére - III. Incével került szembe, akinek a világhatalmi ter126
, ilw nem fért bele az önállósodó angol király. Jánosnak az az elképzelése t11 volt rossz, hogy kihasználva, hogy a pápa a két német császárjelölt ügyci1 van elfoglalva, kinevezteti saját e mberét canterburyi érseknek. Csak azti 1wm számolt, h ogy a pápai trónuson a középkor talán legjobb politikusi 1p.1ja ül. Igaz, 1206-ban saját jelöltjét akarta é rseknek , de a canterburyi 1 1111 :ilannal is megegyezve, nem pedig a saját hívét a nyakukra ülte tve kí1111:1 a palliumot J ohn de Grey-re kényszeríteni. A kanonokok meg is álla111d1:ik a jelölt személyében - akit azonban a pápa nem fogadott el. A király 1 1011t a pápa jelöltjét, Stephen Langtont be sem engedte be az országba, 11 111l'1t III. Ince interdictummal sújtotta, majd Jánost magát ki is átkozta az 1 ~\' il{1zból. Az idő alatt, amíg János élvezte a legkövérebb egyházi javadalmai ti t\ngliában, krőzusi vagyont „gr ündolt" össze magának. Valójában az 11601, 1•vekben apja sem tett mást, csak kiaknázta a kegyúri jogból eredő privil•1giumait, és üresedésben tartott egyházi javakat. Hiába átkozta ki azonban 1 p~ pa Jánost, ő éveken keresztül dacolt a tekintélyes szentatyával: 1
„Harang, k önyv, gyertya vissza nem riaszt, Midőn kacsintva hí ezüst, arany"
(János király. III. felv. 3. szín, Arany János ford.). János lényegében nem képviselt mást, mint az apja: az egyház fölött vili1gi hatalmat kívánt gyakorolni, gyakorlatilag a Clarendoni Konstitúciók ért1·lmében, ami a Plantagenetek egyházpolitikájának egyik legfőbb alapvetéw. Csakhogy a történetírás Henrik esetében ezt úgy ítélte meg, mint egy 1•t ős központi hatalom kiépítésének, a hatalom telj ességéből való kormány1.1s e lvének a polit ikáját, addig Jánosnál úgy látták, hogy a pápával való okLilan dacolásával, az egyházi tekintéllyel szembeni makacs ellenállással Angli(1t interdictum alá j uttatva eltékozolta apja művét, „az egyház e llen rugóilozva makrancosan". Pedig még Shakespeare is II. Henrik legfőbb politikai d veit adja János szájába: „Mi földi név az, mely kérdőre vonja Egy szent király szabad lehelletét? Ki sem gondolhatsz oly silány nevet, [ ... ] Engem feleletre vonni, mint a pápa. [ „ .] dézsmát, adót Nem szed olasz pap tartományimon; De m int az Ég után fő mi vagyunk, Utána a fő-fő hatalmat is mi Fenntartjuk ott, hol mi országolunk"
(János király. III. felv. 1. szín, Arany János ford.)
127
A hadi költségek fedezésére pedig mind Henrik, mind a jó Richárd, s János sem átallotta megcsapolni a klérus jövedelemforrásait: „Monostorink, apátságink fizessék E had költségeit"
(jános király. I. felv. 1. szín, Arany János ford.) Csakhogy amíg Henriknek és Richárdnak ezt nem rótták fel a krónikások, Jánosnak igen, így vált ő „rossz emlékezetűvé" a krónikák lapjain. Sem'ni esetre sem volt azonban János egyházellenes, legfeljebb azt tette, amit az :~njou -kormányzat alatt megismert: rá akarta tenni a kezét bizonyos egyházi .Bvakra, s úgy gondolta, neki mint uralkodónak az jár, ha néhány évig vakanciá~an tart egy-egy püspökséget, és a jövedelmeit maga szedi be. Igen tekintélyes egyházi adományokat tett, főként Coventry és Worcester egyházainak, ~alamint a reailingi apátságnak. Egyházai alapítványai számottevőek voltak. Henrik és Richárd bármit tehetett a pápával szemben, János szájába viSzont olyan szentségtöréseket adtak, hogy: a pápa „ez izgága pap bután ve2érel keresztény királyokat" (János király. Ill. felv. 1. szín, Arany János ford.). Aklerikus krónikások „rossz emlékei" Jánosról inne n eredeztethetőek: a ~frály maga nem tett mást, mint apja és bátyja, de a „rossz király" bélyege Iltag_ával vonta azt is, hogy az írásokban „templomgyalázó", „szentségtörő" ~ „istentagadó" lett a királyból. János maga úgy hitte, nemes cél vezeti, apJ~ birodalmának visszaszerzése, amelyért még halott apja és bátyja is fejet hajtanának előtte és végre, katonai sikerei révén, majd Európában is ember~~ámba veszik, mint királyt és lovagot. III. Incével szemben azonban nem 1 ~.dulhatott háborúba: csak úgy fogadták vissza a hívők nyájába, hogy elismer~. hűbérurának a pápát, s óriási összeget fizet Rómának. János rosszul dönt?tt: úgy mérte fel, hogy Anjou és Normandia visszaszerzése még akkor is tCbbet nyom a latban, ha habéri csókot lehel a pápa gyűrűjére. Bárói úgy vélték, hatalmi aspirációi árán kockára tette az Anjou-birodalom megmaradt réS2eit is, Angliát is, és a királyság legféltettebb kincsét, függetlenségét áldozta fel. A fél Európa fölött uralkodó Henrik katonái most fogadják el, hogy évi ~~ót fizessenek a Szentszéknek? A Pireneusoktól az Írország nyugati par tJaJig terjedő Anjou-birodalom bárói megalázkodjanak egy olasz pap előtt? Hiába volt János az apja vére, t ekintélye végleg összeomlott a bárói előtt. Mai szemmel talán érthető János politikája: az európai porondon kétségtelenül a le~nagyobb súllyal bíró pápaság szövetségét nyerte el a francia koronával s~emben - ez olyan fegyvertény, amit sem apja, sem bátyja nem tudott elérni jónéhány évtizede, hiszen a Capetek legfőbb ütőkártyája az Anjoukkal sz_~mben mindig is Róma támogatása volt. Gellemző módon a Magna Carta ~laírása után rögtön a pápához fordult, s lnce a királynak adott igazat.) János igy saját „térfelén", a diplomáciában verte meg Fülöpöt, de győzelme pürrhoszi
128
volt. Hiába állhatott fel egy régóta nem látott had.sereg, .s;ámos erős k~nti nentális szövetségessel Franciaország ellen, Angha bárói ugy érezték, Janos elárulta őket. , Minden negatívuma ellenére János kifinomult műveltséggel b.Jrt, verseket hallgatott, kulturált és intelligens volt. :-;tazó kön~vtá:át mt~~enh?vá magával vitte, kedvelt Pliniusával egy~tt. Mmden kler~kus ~ró l~su1tó veleménye ellenére igen vallásos volt, bár inkább konvenc10náhs, ~nt vakbuzgó. Egy-egy momentum alapján azt is mond~atnánk, talán _nem 1s volt olyan szörnyű uralkodója az angol egyháznak: amikor a temetési menete el~.ala?.t az általa alapított beaulieu-i ciszterci kolostor mellett, a szerzetesek konyorögve kérték, náluk temessék el a királyt.
129
M AGNA C ARTA
Il. Henrik műve a jog kíméletlen betartatásán nyugodott, fiát viszont alappal érezhették a bárók despotának. János kormányzása óriási felháborodást váltott ki, a mai kutatók azonban felvetik, hogy a rossz gazdasági körülmények- magas infláció - is lehetett az oka, hogy sok birtokos tönkrement. Ezért persze János adóit okolták. Apja nyomdokain haladva próbált politizálni, csak Henriknek rendelkezésre állottak francia jövedelmei s rendkívül szilárd államhatalmat épített ki. Ám éppen az ifjabb Henrik, Richárd és Geoffrey rendítette meg ezt a királyi tekintélyt azzal, hogy a koronát viselő király ellen lázadtak. A Henrikhez és Richárdhoz képest erélytelennek ható János pedig ide-oda kapkodva nyirbált meg privilégiumot, sértett meg szokásjogot. Miután a rendkívül költséges hadjárata vereséggel végződött, a bárók már nem tiirtek tovább és Runnymede mezején elfogadtatták vele a Nagy Szabadságlevelet (1215. június 15.) A Magna Carta sokkal többről szól, mint az adómegajánlás joga, s János uralkodói politikája sem csupán abban állott, hogy a király állandóan jogot tiport volna és szokásokat sértett volna. Uralkodását nem kizárólag a Magna Carta s az azt kiváltó bárói elégedetlenségi mozgalom talajáról kell megközelíteni. A Magna Cartában kifogásolt adókat csak János nyakába varrják, pedig az adóterhek már János előtt megnövekedtek. Egyrészt a fejadó-jellegű, a II. Henrik által 1188-ban, keresztes hadjárat céljára kivetett Szaladintized behajtása is nagy nehézséget okozott, másrészt 11. Henrik és I. Richárd többször is megnövelt mértékű scutagiumot rótt ki. Igaz, Richárdnak és Jánosnak már sokkal több pénzre volt szüksége háborúihoz, így a kortársak is úgy érezték, hozzájuk képest Henrik nem rakott e lviselhetetlen terheket a népre (Newburgh-i Vilmos: Historia rerum Anglicarum). Az 1190-es évek közepén is pattanásig feszültek az indulatok, a bárók csak azért nem keltek fel, mert igen erős volt a Henrik-féle hatalmi bázis, s sokan Henriknek kö-
130
•,ziinhették birtokaikat. Richárd, és őt követve János is erélyes kormányzásl biztosított kitűnő francia legistáival. Henrik állama olyan szervezett volt , hogy a hivatalnokok a bárói ellenzékkel szemben egyedül is el tudták korlllányozni. A II. Henrik-féle kormányzati szisztéma még János uralkodá.sa \'égén is fennállott és működött, igaz, működése már sokkal több en.erg1át 1"•s pénzt emésztett fel. (A koronabirtokok a Hódító Vilmos-korabehnek a kétharmadára csökkentek János trónralépése idejére.) Míg apja idején Angliának nem kellett sorozatos háborúkkal szembenéznie, Jánosnak már asaját öröksége megőrzéséért kellett harcolnia, egy olyan kincstárral, amit Richárd extravagáns uralkodási stílusa, folytonos, meggondolatlan hadi vállalkozásai felemésztettek. János, hogy feltöltse kincstárát, óriási felháborodást kiváltó eszközökhöz folyamodott: „minden gonosztettét" ismerhetjük, hiszen a Magn~ Carta pontokba szedte a király bűneit és jogsértéseit. János adót vetett ki a bérletekre; hCíbérúri jogát jogtalan előnyökre használta ki: nem nagykorúsította a nagykorúságot elért örökösöket, hogy gyámsági jogát tovább élvezhes.s~; nem adta ki az özvegynegyedet; önkényesen megemelte az örökösödési illetéket, a reliefet. Mindezeket a Magna Carta orvosolni is igyekszik ..János felségsértésre hivatkozva, törvényes bírói eljárás nélkül földeket konfiskált; bírói eljárás és ítélet nélkül fogságban tartott bárókat és az e ljárást egyre csak halasztgatta. Erre is reagál természetesen a Magna Carta: „Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg javaitól, ... törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők (pares sui) hoztak hazája törvényei alapján . .. bírói ítéletet senki számára elnapolni nem fogunk. [ . .. ] Akit mi megfosztottunk birtokaitól, váraitól, kiváltságaitól vag~ jussát~! a vele egyenlők törvényes ítélete nélkül, annak mindazt tüstént vissza fogiuk juttatni." János idején már a megnövelt összegCí pajzspénz, és a bárók által nehezményezett, a személyes hadbavonulás elmulasztását sújtó, tízszeresére emelt hadbírság sem volt elegendő egy megfelelő létszámú zsoldos hadsereg felállításához a normann idők hCíbéri hadserege pedig már csak illúzió volt. Ezért is m~ndja ki a Magna Carta, hogy „senkit sem lehet arra szorítani, hogy a lovagi hűbér, avagy más szabad hűbér (liberum, tenementum) után.nagyobb szolgálatot teljesítsen, mint amennyivel az előbbiek alapján tarto:~k". A közvélemény óriási felháborodással szemléte, ahogy János elvesz1t1 az Anjou-birodalmat, de hogy részt vállaljon a költségekből, már nem volt ínyére. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, János állandóan újabb és újabb adókon törte a fejét, hogy népét minél inkább kiszipolyozza - ilyen vo~t például a földre kivetett, de a köznyelvben csak ekepénzként (carucage) isme rt adó. Illetéket vetett ki ingatlan- és ingóvagyonokra, rendkívüli hűbéri segélyt kért - a Magna Carta első vádpontja is az auxilium igénybe vételé l SZ<_tbályozza - de mindezt a főhűbéresek tanácsának egyetértésével telle. /\z illetékek és adók fizetése alól igen sokan bújtak ki, s megint csak (1gy Lúnhcl,
131
János uralkodása másból sem állt, mint abból, hogy csatlósai az adócsalókat vagy az erdőtörvények megsértői t üldözik szerte az országban. Ezért is mondhatta egy apátsági annalista, hogy „J ános alattvalóinak a ragadozója volt". Való igaz, alattvalóira súlyos t erheket rótt kormányzata, a kortársak sérelmezték mohóságát. Ké nyszerhelyzetben volt, az Anjou-birodalom viszszaszerzésének ábrándja olyan elvárás volt, aminek nem tehette meg, hogy nem próbál megfelelni. Salisburyi János e lvét - akinek hízelegnek, annak ellen lehet állni, „megölni is szabad", mer t a túlzott hízelgés „tehetetlen bábot csinál a hízelgőből", így tévútra viszi az uralkodót- éppen hogy Jánossal sze mben alkalmazzák 1215-ben a Carta megalkotói. Mintha Salisbury előre látta volna: a „léha kegyencekkel" és „hiábavaló udvaroncokkal" körülvett János volt az, akit a hízelgők romlásba sodortak, a király - mintha a Policraticus lapjai elevenednének meg - „elveszíti szabad akaratát és zsarnokká válik". „Az udvaroncok hiábavalósága" a csalhatatlan jele, hogy az uralkodó megfosztatik „legfontosabb képességétől, az államtest egészségének megőrzésé től" , s miyel „6 maga is beteggé válik, az egész szervezet működését megbénítja''. Igy miután Salisbury is azt mondja, egyfajta társadalmi szerzódéselméletet megfogalmazva, hogy a fejedelemre a „hatalmat ráruházták", „választották", le is tehetik őt. Részletezi is az okokat, amiért „másra száll a hatalom", igaz, „nem rögtön", hanem előbb „türelmesen korholni" kell a fejedelmeket „igazságtalanságukért", s csak akkor „fosszák meg őket hatalmuktól, ha megátalkodottak a rosszban". De még ekkor sem lehet bárkit a helyébe állítani, „nem szabad az újonnan jöttek kedvéért elhagyni a fejedelmek vérét, akiknek öröksége az isteni ígéret adta kiváltság". Ahogyan Salisbury is azt mondja - újfent J ustinianus Digestájából kölcsönözvén - „a fejedelem hatalmát törvényeknek kell alávetni", s „a köz javára kell hogy munkálkodjo~", úgy korlátozták a runnymede-i síkon összegyűlt bárók Jánosét, mert a királ~ nem csak azt akar ta, „amire a közösség érdeke" indította, de „eltért a közjó szolgálatától" (Policraticus). A Magna Carta Libertatum megtiltja a fe lségjog szokásjogon kívüli gyakorlását és az ítélet né lküli letartóztatást . Kiemeli az 1100-as carta megsértését, ami az alkotmán yos korlátozás igényének folyamatosságát bizonyítja. AMagna Carta Liberlatum kimondja: „adót csakis királyságunk közös tanácsával lehet kivetni, kivéve azt az esetet, mikor miértünk váltságdíjat kell fizetni, vagy elsőszülött fiunkat lovaggá ütik, vagy amikor idősebbik lányunk első ízben férjhez megy, de ezen esetekben is a követelt adó mértéktartó legyen." A köz védelme kerül t előtérbe, ahogyan Salisburyi János jó 30 évei azelőtt megjósolta: „méltán szigorú a közhatalom azzal szemben, aki arra törekszik, hogy a köz kezéből a fegyvert kiragadja" (Policraticus). A meghatározott eseteken kívüli más adók (tallagium) kivetése céljából a királynak össze kell hívnia a királyság közös tanácsát, prelátusokat, apátokat, grófokat, bárókat és közvetlen hűbéreseit az ügy tárgyalására (megbeszélés, parlamentum). Ellenőrzési jogot nyer egy választott, 25 fős bárói tanács: rendi
132
képviseleti szerv, az egész ország közösségét reprezentálja (communa totius tcrrae). A tanács jogosult rá, ha a király vagy egy hivatalnoka valamely cik-
kelyt áthágná, s nem orvosolná a sérelmet, hogy: „ezek 25-en pedig az egész ország közösségeivel nyugtalanítsanak és sanyargassanak benn ünket minden módon: vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, amíg véleményük ~zerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban sértetlen maradjon." Még a Magna Carta ellenállási joga is mintha visszanyúlna Salisburyre, mert a király személyét nem érheLi sérelem, hiszen a Policraticus is elvet minden zsarnokölési megoldást, mondván „ha az államtest betegségét a fej okozza", a beteg testrész eltávolítása nem lehet megoldás, „mert az az egész test pusztulását okozná". A runnymede-i esküvők beleszólást nyertek a királyi tanács tagjainak (councillors) kinevezésébe is. 1215 után János többször is megsértette a Magna Car tát, és a bárók fellépése e llene jogszerű volt. Igen, de meddig? A Nagy Szabadságlevél 61. cikkelye valóban feljogosította a 25 fős bárói tanácsot, hogy akár fegyverrel is a Carta betartására kényszerít sék a királyt. Ez meg is történt, s a király visszakozott, megkezdte a jogtalanul elkobzott várak visszaadását. A Magna Carta lehetőséget adott az uralkodóval szembeni alkotmányos fellépésre, de nem mindenkinek, s csupán bizonyos korlátokon belül, melyet János legvérmesebb ellenfelei is tiszteletben tartottak, és bőszen keltek a segítségére, amikor az árulók - akik közül sokan nem voltak a tanács tagjai, így nem lett volna joguk fegyveresen fellépni - megsértett ék a királyi tekintélyt. Bármennyire is zsarnokinak tartották Jánost, ő volt felkent uruk. Ha Jánost elvtelennek tartjuk, joggal nevezhetjük az Bár6k Első Háborúját (12 15-17) vezető nagybirtokosokat is árulónak vagy skrupulusok nélkülinek, hiszen 1216ban felajánlották a Plantagenetek koronáját a francia trónörökösnek. A bárók „ellátták magukat fegyverrel, hogy tüstént bevehessék várait, és követeléseik kielégítésére kényszeríthessék a királyt" (Matthew Paris: Chronica maiora), majd e llenkirállyá választották a francia trónörököst s felajánlották neki a koronát. A franciák partraszálltak Angliában. A bárók behívták az országba a skót k irályt is, aki egészen Cambridge-ig pusztította az angol földet. Ezt azonban már nem tette lehetővé a Magna Carta. Ez már a koronás király elleni lázadás volt. Mi több, olyanok is hadba szálltak János ellen, akik visszanyerték elkobzott birtokaikat. S így az Bár6k Első Háborújában nemesei ellen harcoló király egyértelműen pozitív hőssé emelkedett, nem feledve persze mindazt, ahogyan korábban lábbal tiporta a nemesi szabadságjogokat. S bárhogyan is próbálták a későbbi korok történetírói befeketíteni, János ekkor már nem a nemeseket elnyomó gonosz despota volt, hanem az, aki saját királyságát védte azok ellen a felségsértő lázadók ellen, akik kezet emeltek a felkent, az isteni kegyelemmel felruházott uralkodójukra, akik hűbéri esküj üket megtörve idegen hadak szolgálatába álltak, s a trónra idegen hata)-
133
mat kívántak ül tetni. A hagyománnyal szemben szembe Jánossal. Voltak sokan, akik felkelt k nem az egész o~szág.fordult nem á lltak a lázadók oldalára, és a királ , .~ ugyan sérelm~1k miatt, de lók ellen. Segítségükke l]ános több partj~n har;olta~, Angháért, az áruta a lázadók és a franciák hadait. apos, osszu hadjáratában összezúz-
hó:
. „ . A koronahú urak olyat, hogy idegen hódító láb . . Jét, hallani sem akartak. Ez a veszede lem az an a tipol)a ~gba szent foldlegszörnyebb katasztrófaként szerepel Id iol nemzet torténelmében a angol nemzeti önkép egyik legfontosabb e~:~~eaztapo?ták aza~yaföl?et. Az szág megközelíth etetlenségéről alkottak é ha mitosz, amit a szigetorangol földre idegen katona. Ehhez páros Ít s a_z, o~y_ 1066 óta nem lépett János halála után Isten megsegítette az an~ol~l~a~stem kiválasztotts~~ tudata: é ' megvédelmezte fiát, az „ártatlan gyermek" Henriket s a franciák v jén a közhangulat is a király mellett ál~tres fe\~zenvedt~k.János halála idehogy a gonosz cselszövőt elérte a vé '~t ng !a semn;iiképpen sem örült, ország az uralkodó ha lála ellenére is ag~e~el~s~~b:~ a ~irály m~llett kitartó A király halála után a dinasztiahű bárói w·ir unhodését kovetelte. 1 m Marshal vezetésével }ános fiát, III. Henriket emelték a trónra s {Ír radt Angliában valaki, aki kitartott k ' a anc: 1<meghátrá~tak. Mégis mas a fiát t rónra juttatta. Annyiban szi~r~~na ~~segÁn'. János kitartott pártján, kor valódi veszély mutatkozott, Capet LaJ~~ tr~z „ ~!~~< hatalm~, hogy amilé masíroztak, a korábbi lázadók és a ko hí n~r? os seregei London feverték vissza az idegen hadakat Shakesrona . v~i ossz~zártak, és közösen · peare is igy zál)a a]ános lúrályt:
!:
„Még nem ?orult, nem is fog Ánglia Kev~ly hód1tó lábához borulni, [ ... ] B~r j_őne had?~I a három világrész, M1 visszave1]uk. Amíg hű marad Magához, Ánglia nagy és szabad"
(János leirály. V. felv. 7. szín, Arany János ford.).
folyótorkolat (Wellstream) Kelet-Angliában, s valószínűleg rosszul mérték fe l a dagály visszavonulását, mert a poggyász belesüppedt a folyami homokba, illetve az apályos tengerfenék veszedelmes nyálkás homokjába. A történeti hagyomány úgy ítélte meg, hogy ennek a katasztrófának, az összes kincsei elveszítésének köszönhetően „itta magát halálra" János, s halt bele „a szilvára fogyasztott almaborba". Ez többnyire Wendovcri Roger krónikáján, s az azt átvevő forrásokon alapszik. Ha azonban a források teljességét átnézzük, s a sokkal megbízhatóbb krónikás, Coggeshalli Radulf (Chronicon Anglicanum) véleményét is figyelembe vesszük, egészen más a kép. Több krónikás arról ír; hogy nem az egész poggyász veszett oda, csak egy része - a királyi kápolna és annak ereklyéi, s nem a kincstár -, s a vezetéklovak bizonyos száma meg a kíséret lovainak egy része. Valójában inkább csak a hátvéd, s nem a királyi vagyon fő része. Nem írnak világraszóló tragédiáról, az összegyűjtött kincsek elpusztulásáról, aminek hatására a király a halálba menekült volna. Lehetséges, a királyi kincsek egy része már halála után „veszett el". Tudjuk, hogy már napokkal korábban beteg volt. Egy hosszú hadjáraton volt túl, hónapokat töltött katonai táborokban, ott étkezett, s nem meglepő, hogy elkapta a vérhast. Persze lehetséges, hogy mivel King's Lynnben igen szívélyesen fogadták, a kimerült, hetek óta nyeregben lévő király szervezete nehezen viselte el a lynniek traktáját. A korábban vérhassal fertőződött, nehéz hadviseléshez nem szokott János heveny gyomorrontása csak tetézte betegségét. (Már régóta köszvény gyötörte, s a korban idősnek is számított majdnem 50 évével.) De mindez azelőtt történt, hogy „elúsztak" a kincsei. Lehet, hogy ivott almabort is, de nem azért, mert elveszítette vagyonát. Ebbe próbálták bele látni a későbbi korok történetírói azt, hogy a kincsei nélkül élni képtelen, duhaj Plantagenet mulatva, részegen ment a halálba, ahogyan részegségében végzett Bretagne-i Arthurral is. A történet roppant egyszerí'í és mindennapos: vérhas végzett vele. A Washon történő átkelés után már nem fogyasztott semmit, a veszteségek sem lelkileg, hanem maga az átkelés fizikailag viselte meg.
Bármennyire is rossz király volt ]' h Iál yalói bizalmát. Fia így teljes konszen~~~s;é~/ a ~.1 ~tt visszaszerezte alatt1 ~s J.ános halála nyugalmat hozott Angliának. ~~er~ 1ete~t a trónra, s v_égül idején, a Jánosra kimondott interdictum alatt s a J'áróle~ulyo~~b? v~lsagok merül fel a dinasztiahCí nemességben ho 1 d < ábo.ruja idején sem genet-vér karizmája még ekkor is hihete~kn~T~~ő:.ssák a királyt. A Planta-
1
N
•
, A király halála is e llentmondásos értékelések „ 1rók zöme úgy tudja, hogy a királ k' , „ re ado_tt okot. A torténetronázási jelvényekkel és insigni~v~~e~e~e, a_z ossze~ kirá.Iyi r~gá_liával, ko1 megkísérelte az átkelést az ún Wash ' a a~ mt a ~eljes királyi kmcstárral . on, ami egy kiszélesedett, ingoványos
134
135
Az ANGLO -NORMANN ÉS A P LANTAGENET· KOR TÁRSADALMA ÉS GAZDASÁGA Thomas Carlyle rendkívüli kifejező erővel tapint rá a normann hódítás megközelítésének - a már az előbbiekben is említett - visszásságaira, amikor azt írja, hogy „Anglia maga ... még mindig üvölt fájdalmában és panaszosan átkozódik az ő Hódító Vilmosa felett, kérlelhetetlenül távolságtartó a normannokkal és a Plantagenetekkel szemben; de nélkülük, gondolkodjunk csak el, mivé lett volna egyáltalán?" (Nagy Frigyes). Bár van néhány olyan álláspont is, amely mindenáron kisebbíteni kívánja a normannok szerepét az angol politikai és társadalmi fejlődésben, szinte senki sem gondolhat arra, hogy a hódításnak és a többgenerációs országlásnak ne lett volna döntő je lentősége Anglia történetében. A múlt századi patrióta történészei óta már senki sem kételkedik abban, hogy a francia nyelvű királyok jó angolok voltak. A legszembetűnőbb természetesen a társadalom kétlakisága, a két nyelv egymás mellett é lése s versengése. Valóban igaz az, amit Malmesburyi Vilmos a 12. század első harmadában tapasztal, hogy „Anglia külföldiek lakhelyévé és idegenek tulajdonává válik" (Gesta regum Anglorum)? Hogya n terjed e l a kezdetben érkezett 7000 normann nye lve s szorítja ki az angolt az uralkodó osztály mindennapjaiban egészen a 14. század elejéig? Az angliai normann és később az Anjou-beli francia uralkodócsaládoknak és arisztokráciának francianyelvűsége túlzott. T évedés lenne azonban azt hinni, hogy a francia nye lv az élet minden ter ületén tért hódított: sokkal inkább háromnyelvűségről lehet beszélni, hiszen a kormányzati szféra nyelve a latin lett. Vidéken viszont az angol maradt az érintkezés nyelve, s itt megfigyelhető a visszahatás is, mert a normann földbirtokosoknak, ha meg akarták értetni magukat falvaikban, valamicskét meg kellett tanulniuk angolul. A társadalom alsóbb rétegeiben, a parasztság k örében azonban a 13. század első felé ig nem kapnak teret a francia keresztnevek (William, Robert), sokáig uralják a névadást a szász (Leofric, Wulfstan) és skandináv (Swein, Thurgar)
136
alakok. A társadalom túlnyomó része csak nagyon lassan, néhány régióba? - északon és délnyugaton - egyáltalán nem, kis mértékben sem „normanrnzálódott". Az arisztokrácia asszimilálódott és a dinasztia anglicizálódott. Maga Ordericus Vitalis, a legnagyobb normann-kori történetíró is angol-~or mann vegyes családban született, Angliában, kétfé le hazafiságot vallott: buszke volt angolságára, született angolnak (Angligena) vallotta magát, és keserűen értékelte a tényt, hogy Vilmos meghódította Angliát, viszont hű volt a normann házhoz is , s nem volt kétsége, hogy ő egy normann szerzetes, s Normandiához tartozik, mint a hercegségbeli Saint-Evroul monostor barátja. Az 1138-as, skótok elleni „zászlós csatában" a normann bárók már m!.nt angolok jelennek meg, az angolszász papok vezette .népfelkelőkkel egy~tt harcolnak a „haza" védelmében, s együvé tartozásuk Jeléül olyan angolszasz szentek zászlóit és ereklyéit vitték magukkal, mint riponi Szt. Wilfred vagy I3everley-i Szt. János (Hexhami Richárd: Historia de gestis .regis Stephani el de bello Standardii). Malmesburyi Vilmos is félig angol, féhg normann volt, de annyira angliainak érezte magát, hogy a normann győzelem után őszinte részvéttel beszélt édes hazánk gyászáról" és idegen betelepülőkként aposztrofálta azokat, akÍk 1066 után érkeztek (Gesta regum Anglorum). Amikor 1106-ban I. Henrik Normandia hercege ellen visel hadat, már úgy állítja be, mintha két külön hatalom küzdelme lenne, s természetesen, normann vére ellenére, már az angolok pártján áll. Egy másik 12. századi forrás már meg sem különbözteti az angolokat és a normannokat, s kijelenti: ma már annyira összekeveredtek, hogy n~m het megmondani ki az angol és ki a normann. A normannok nagy asszm~tl~ ciós képességről tettek tanúbizonyságot, fe lszívták az angolszász állam1sag és kultúra tradícióit. A 12. században olyannyira kevéssé voltak már „északi e mberek", az Angolszász Krónika által korábban említett „Normen", hanem egyre inkább „angolok", ahogyan az írországi hódítás során az ír évkönyvek és Wales-i Gerald is nevezik őket. A skót alföldi betelepülés során a helyi források sem normannak címzik őket, hanem ang?lnak. Annak azonban, hogy harmonikus együttélést feltételezz~nk ez a~~pJá~, egye~len szépséghibája van, mégpedig az, hogy a szerző, Richard FltzN1ge l (Dzatog_us d.e Scaccario) csak a szabadokról beszélt, s a nem-szabadok közé csak anglzcanit sorolt, normannt nem! Igaz, a szabadokról szólva megjegyzi, hogy „manapság [az 1170-es években], amikor angolok és normannok olyan szorosan é lnek egymás mellett, és egymás között házas?dn~k, a nemzetek úgy ~s~ze: keveredtek, hogy igen nehéz volna megállap1tam, hogy a szabadok kozül k1 az angol születésű és ki a normann". . _ . A normannok történetírói ugyan francia nyelven írnak, mmt például Geffre1 Gaimar, aki azonban már a saját történelmükként Angliáét mondja e l Hengesttől I. Henrikig (J.:Estoire des Engleis). Wace pedig Britannia történetét írja meg egészen Brutustól a normandiai nyelvjárású francia Roman de Brutjában. A normann népe lem betelepülésének ütemére s számára vannak
.1:-
137
rendeU<ezésre álló közvetett adatok: elsősorban a nem-angolszász keresztnevek elterj edését kell figyelni, például a fennmaradt winchesteri tulajdonos-listákban vagy a canterburyi bérlő-összeírásokban. Winchesterben a nem-szász nevet vi selők száma (1066: 29%) megduplázódik a hódítástól számított egy emberöltő alatt, s János király idejére már eléri a háztulajdonosok több mint 80 %-át. Természetesen ezek valószínűleg kiugró adatok, hiszen az anglo-normann berendezkedés katonai, kormányzati és egyházi központjaiban nem meglepő, hogy ilyen magas a normann elem nagysága. Az óangol nyelv végérvényesen eltűnik a közigazgatásból, nincs rá szükség, mivel a szászok közül csak nagyon ritkán kerülhetett be valaki az államapparátusba. Nem tudj uk azonban, mekkora mérvű volt a normann betelepedés 1066 után. Természetesen a beáramlás nem állt le, a francia földön dúló anarchia eredményeképpen egzisztenciájukat vesztett vagy kalandvágyó lovagok egészen sokáig áramlottak Angliába, illetve az új királyok-királynék magukkal hozták udvartartásukat. Bár az Anjouk nem „importálták" az arisztokráciájukat, a velük együtt érkező franciák tovább emelték az angolföldi idegenek számát s így a pár ezres létszám többszörösére is emelkedhetett.
Magának a feudalizmusnak az értelmezésében a történetírás nagyon sokáig a klasszikus fe udális modell szerint képzelte el a középkori társadalmat és államot: a hűbérbirtokot centrális jelentőségűnek hitték. A szűk feudalizmus-interpretáció elég sokáig tartotta magát. Angliában, egészen a 20-as évek végéig, amikor Sir Frank Stenton egy bővebb körű, az igazságszolgáltatásnak és helyi-megyei igazgatásnak a nagybirtokos uralma alá kerülését, a király kezéből az immunitással kikerült s a bárói bírói székek kezébe került döntési jogának a vidék lakossága feletti uralmát is magában foglaló értelmezést tett közzé, ami nagyban elősegítette a középkori társadalom képének modernizálását is. A feudalizmus kialakulásának problematikája ma is a legszenvedélyesebb viták tárgya a történetírásban. A két fő vélemény a „normannista" és „anglosaxonista" álláspont. Azonban még tovább bővíti az eltérő értelmezések tárházát, hogy általában az anglo-saxonisták a feudalizmus fogalmának széles, míg a norma nnisták a szűk értelmezésének hívei, azaz az előbbiek a Marc Bloch-i felfogás szerint nemcsak a hűbéri kötöttséget tekintik a feudális társadalom alapjának, hanem a jobbágyi függést is bevonják. Mégis a viták nagy része többnyire a szűk definíció körén belül mozog, a lovagi szolgálat kérdésében igyekszik saját álláspontjára bizonyítékot találni. A normannista álláspont apostola, ]. H. Round a 19. század végén kimondta, hogy röviddel a hódítás után Vilmos király ráerőszakolt Angliára egy feudális, katonai szolgálatra alapozott rendszert. A legfontosabb Vilmos-kori
lnrrásunk, a Domesday Book birtokkatasztere viszont nem tesz említést scmtll ilyen ilyenfajta rendszerről, nincsenek a kvóták a birtokosok földjei mellé 1"t'ndelve, bár a norrnannista álláspont szerint tisztán felfedezhetőek a hűbé1i hierarchia jelei, a vazallusi kapcsolatok és a katonai szolgálat nyilvánvalóan kijelölik egy birtokos helyét a társadalomban. A normannista álláspontot 1'llenzői rendkívül sok ponton támadják. Látják, bár nem ilyen határozottan, :i Domesday Book-ban a hűbéri hierarchia elemeit, sőt nemrégiben az anglosaxonista vélemény - hazánkban is publikáló-vezéregyénisége, John Gillingham felfedezett egy 9. századi forrást, amelyben szó esik a kvóta-szisztémához meglepően hasonlító katonaállítási kötelezettségről. Annyi különbség mutatkozik, hogy az angolszász kvóta nem személyre szólt, birtokhányad után, hanem a telekrendszer (hidage) alapján kellett fegyvereseket kiállítani, egy bizonyos telket magában foglaló területi egység szabadjai közösen voltak kötelesek a szolgálatra. Tehát a katonai kötelezettség létezett az angolszász időkben is, így van kontinuitása a feudalizmusnak: a gyökerei léteztek már a 9. században. Az anglo-saxonisták „atyja'', E W. Maitland szerint nem egy idegen rendszert erőszakoltak rá az angolokra, hanem a létezőre építettek rá, s ha ez el is sorvadt a hódítás idejére, azt űjraélesztették. Már a 10. századból fedeztek fel olyan forrásokat, amelyek Edgar királynak a földbirtoklás fejében, annak feltételeként tett szolgáltatásokról tanúskodnak (Worcester-i Oswald memoranduma). Ehhez azonban idő kellett, a kvóta-rendszer így semmiképpen sem jöhetett létre már az 1070-es években, ahogyan a normannista iskola tudni véli, mivel az első konkrét jelét a katonakiállítási ráták birtokhoz való hozzárendeléséről csak az 1166-os Cartae Baronum-ban találjuk. Ez már konkrétan meghatározza a kvóta-rendszer alapjait, kijelöli, melyik főhűbéres hány lovas kiállítására van kötelezve. A vazallusi kapcsolatok kialakulására is tartalmaz adatokat, mivel a főhúbéreseknek az uralkodó részére tett j elentéseiből kiderül, hogy legtöbben a lovasállítás kötelezettségét, a servitium debitum-ot „kiadják". Az exeteri püspöktől a király (I. Henrik törvénytelen) fia, Róbert „három knight's fee-t birtokol" hű bérként. A püspök összesen 17 és fél knight's fee-vel tartozott a királynak. A listán nagyon sokan vannak, akik fél, vagy csak negyed knight's fee kötelezettséggel állnak, s felmerül a kérdés, hogyan állítottak ki így fegyverest. Kiállíthattak közösen is egy páncélos lovast, de a 12. század második felében a servitium debitum pénzzé átváltható lesz. Ez az angol berendezkedés másik lényeges eleme, az ún. pajzspénz, scutagium, hadváltság, a hűbéri szolgálat pénzbeli megváltása. A pajzspénzt eredetileg II. Henrik 1176-os intézkedéséhez kötötték, ma már azonban - főleg az anglo-saxonista oldal munkálkodásának eredményeképpen, akik a normann hódítás előtt is felfedezni véltek egy knight's fee-hez hasonló szász alapú katonai kötelezettséget sokkal korábbra teszik, s úgy vélik, Henrik csak intézményesítette a korábbi gyakorlatot, Angevin, Anjou-beli formát adván neki (a scutagium kontinentális formája, écuage). A pajzsváltság már a 11. század végén feltűnik,
138
139
Az ANGOL FEUDALIZMUS SAJÁTOSSÁGAI
egyes nagybirtokosok már ekkor megváltják szolgálatukat (egy fee-ért 20 shillinget fizetnek), s már az első normann királyok képesek ezen a pénzen zsoldosokat fogadni (például I. Henrik az öccse, Normandiai Róbert elleni harcaihoz). A normannisták azzal érvelnek amellett, hogy normann eredetl'.I a kvóta-rendszer s legfeljebb csökevényesen voltak erre utaló jelek az angolszász államban, hogy már a normann hódítás előtt ez a fajta rendszer épül ki Normandiában s Angliával egyidőben a normannok megkaparintotta Szicíliában is. A vazallusi kapcsolatokat próbálták úgy értelmezni, mintha a normann hl'.Ibériség előképe lenne az angolszász earlök és „háztartási embereik" közötti ~iszony. Vannak jelek arra nézve, hogy kialakulóban volt egy úr-vazallus viszonyrendszer már a 10. század végétől. A thegnek egy része s az 5 hide birtokkal rendelkező, vagy annál kevesebbet birtokló szabadok felajánlották szolgálataikat nagybirtokosoknak és egy újfajta kíséret tagjaivá váltak. A megváltozott kapcsolatot kiválóan érzékelteti például a 10. századi A maldoni csata c. hőskö ltemény, amelyben Byrthnoth ealdorman embereinek lojalitása és elkötelezettsége már más karakterű, mint az ősi germán kíséret hősi ethosza: „hatalmas az én nemzetségem . .. népem thánjai nem hányhatják a szememre, hogy haza akarok menekülni a seregből most, hogy vezérem holtan fekszik ... rokonom volt s egyben uram ... harcolok, amíg fegyvert tudok ragadni". Itt már a nemzetségfő úr is, a nemzetségtagok dominiesa. Hozzájárult nagyban az efféle kapcsolatok kialakulásához az is, hogy a hundredek élén álló, ealdormani pozíciót betöltő nagybirtokosok jogot nyertek arra, hogy saját hundredj ükben maguk szervezzék meg afyrdet, és a népfelkelési kontingenseket maguk is vezessék. Így lassanként az egy-egy hundredben élő szabadok és thegnek olyannyira az ealdorman/earl befolyása alá ke~ültek, hogy gyakorlatilag, egy-egy tekintélyesebb earl esetében, mint G_odw~ne, annak magánhadseregévé váltak, holott formálisan még mindig a királyi szabad felkelést alkották. Mégsem találkozunk azonban a forrásokban afidelis vagy vassus elnevezéssel 1066 előtt, sőt ennek megfelelő értelmű köznyelvi kifejezéssel sem. A szász klientéla és a normann vazallitás között a kontinuitás ennek e llenére nem látszik valószínűn ek. A szász kötődés az ógermán kíséreti lojalitásban gyökerezett és elsősorban személyi j ellegű volt, nem pedig tulajdonátruházást feltételezett. Nem volt örökíthető, egyfajta feltétel nélküli klie nsi rendszer volt. Átalakulhatott volna idővel ez a fajta amorf viszonyrendszer tenuriális, hűbérbirtokon nyugvó szisztémává, de ezt a hódítás megakadályozta s nem meggyorsította a folyamatot, hanem egy kész, kiépült rendszert hozott be, de konkrét esetekben kevéssé használta fel a meglévő rendszer elemeit, mivel gyakorlatilag csak két angolszász bárónak maradtak meg az „emberei", akik valószínűleg hűbéresekké váltak 1086 után. A normann-kor kezdetének nagy szubinfeudációs hulláma nem az earlök klie ns i viszonyainak folytatásaké nt képzelhető el. Ennek ellenére az angolszász korszakban a vazallitás más elemeire mégis rábukkanhatunk, mint
140
például a reliefre (relevium), a hűbéres örökösének birtokba iktatásakor szedett illetékre; vagy a wardshipre, azaz a gyámság jogára (hűbérúri haszonélvezet az örökös kiskorúsága idején).
NEMESSÉG
Az angolszász arisztokrácia a 10-11. században hármas tagozódást mutatott. Lényegében nem helyes az arisztokrácia kifejezést az egész vezetőré tegre alkalmazni, hiszen akkora vagyoni különbségek alakultak ki az eredendően a germán közszabadoktól a törzsfőkig minden szabadot összefogó társadalmon belül, s nemcsak a vagyon, a földtulajdon vonatkozásában, hanem a politikai szerepvállalást illetően is, hogy nagyon nehéz lenne valamiféle közös el6kel6i réteget keresnünk a hódítás előtti évtizedekben. Nagyon ~ vol esik már az 5 hide birtokkal rendelkező thegn és a több megye felett 1s ellenőrzést gyakorló ealdormani család. A két e lle npont között is lét ezett egy önálló, körülbelül ugyanolyan anyagi javakkal bíró közbülső réteg: azok a thegnek alkották, akik maguk is függésbe vontak, még ne~ feltétlenül feudum útján, más thegneket. Ha segítségül hívunk egy korabeli forrást, amely klasszifikálja az előkelőket, helyi, „provinciális", megyei és országos birtokosokká akkor készen kapjuk belőle az első két réteg közötti jövedelemhatárt (40 font). Az e fölötti jövedelemmel rendelkezők alkották az arisztokráciát: a végrendeletekből kiderül, a birtokosok zömét a 40 fontot nem sokkal túllépő thegnek tették ki, a piramis csúcsán kevés család helyezkedett el, s közülük is kiemelkedtek a hatalmas vagyonú, több kormányzati pozíciót is a kezükben tartó Godwinesonok, Leofricsonok és Siwardsonok . A források szólnak azokról az ún. „earl embereiről", akik maguk is nagy területeket birtokoltak, s maguknak is voltak függő thegnjeik, mégis ezek a nem-earli na?ybirtokosok megtalálhatóak a kiskirálynyi terület fölött országló Godwme earl, majd Harold király udvarában. Bizonyos esetekben megfigy~lhető a földadomány feltételében való vazallusi függés, de a fe udum semmi esetre sem általánosítható. 1016 után a dán királyok szervezik meg az earli emberek mintájára a housecarle-ok („házi ember") társaságát, akik a háztartás „testőrei" voltak, egyfajta fizetett elitalakulatként. A housecarle-ok képezték Harold királyi seregének minőségi alakulatát is Hastingsnél. A nagybirtoko~ vonzáskörébe tartozó „embereket" az is motiválhatta, hogy az ealdormam családokhoz - akik nagy része eredetileg az adott területen uralkodó független dinasztiák leszármazottja volt - kötötte őket a bennük élő helyi lojalitás. Amikor pedig Kanut átszervezte az earldom-okat, mindössze négy, szinte alkirályi pozícióba kerülő earl között osztván fel a korábbi ealdorman-ságokat, óriási hatalom került egyes családok kezébe, s noha formailag nem öriiklőcl tek a kezükben, gyakorlatilag nem létezett már az earli birtokok szolgálati jellege (comital manors). A Domesday Book-ra alapozott legújabb kulal:ísok
141
szerint az 1066-os állapotok után az 1086-os sokkal egészségesebbnek tű nik, nincs már akkora szakadék sem az arisztokrácián, az earli csoporton belül (Leofwin 100 fontnyi jövedelme eltörpült Harold 2850 fontjával szemben), sem az earlök és a lovagok között. Az angolszász állam bukásához mindenképpen hozzájárult az oligarchikus grófok függetlenedése. Harold trónrakerülésével óriási méretűre növekedett a király személyes birtoka, az összes többi gróf birtokát messze felülmúlta, s néhány történetíró szerint Harold trónrakerülése sokkal nagyobb és forradalmibb változást hozott a birtokszerkezetben, mint maga a normann hódítás. Az arisztokrácia egységét megbontotta ez a szélsőséges vagyoni megoszlás; tovább lehet vinni a következtetés fonalát és felvetni: értjük, miért nem állt ellen nagyobb vehemenciával a normannoknak a szász arisztokrácia. A normann hódítás nemcsak a földtulajdonlás alapvető formáit alakította át, hanem teljes mértékben transzformálta az egész szász társadalmi struktúrát. Nem változtak ilyen mértékben a társadalmi osztályok sem a Rózsák Háborúja, sem a henriki reformáció, sem a polgárháború idején. Az arisztokrácia kicserélődött és átalakult jellegében: eltűnt a szászok hatalmas létszámú földbirtokos rétege, s helyébe lépett egy sokkal szűkebb e lit. Az új rendben az earlök nem képeztek külön kategóriát, nem nyertek akkora birtokokat, melyek mérföldekkel túlszárnyalták volna az alattuk elhelyezkedő rétegekét. Rendkívül szigorúan redukálták közfunkcióikat, jóformán tehetős földbirtokosoknak számítottak: erősen csökkent a földbirtoklók közötti szakadék, bár az uralkodó osztály számbelileg is sokkal kisebb arányú lett. Nem szabad azonban azt hinni, hogy ne lett volna továbbra is kiemelkedő szerepük az earlölmek: ha nem is kaptak több egymásba fűzött uradalmat, a területi ellenőrzésben, a rend, a normann uralom fenntartásában, a határvédelemben rendkívüli szerepet játszottak: a határvidék (Marches) earljei, például Chester és Shrewsbury grófjai a walesi határon. Nem redukálódott le tehát az earlök kiváltságossága, különleges pozíciójukat továbbra is fenntartották, ha csökkent is köztük és az arisztokrácia többi része közötti távolság. Hódító Vilmos ún. tartományi vagy határvédő várnagyságokat is szervezett (castelleria), amelyeket ugyancsak leghűségesebb báróival töltött be (Róbert, Eu grófja, William de Warenne), s ezek hasonló feladatot kaptak, mint az earl. Lényeges, hogy a castelleriak fejei a megyei hatalomtól független, korlátlan katonai parancsnoklatot kaptak stratégiai fontosságú helyeken (pl. a csatornai átkelőhelyet védő Pevensey és Hastings vára; vagy egész határvédő zónákat rendeltek katonai közigazgatás alá, pl. Wales határvidékén Hereford, Shrewsbury, Chester; Északon pedig Richmond grófsága) . Ugyancsak a hierarchia csúcsán helyezkedtek el a királyi méltóságok és udvari tisztségek viselői, a kamarások (chamberlain, eredetileg a nagykamaráért, a király napközbeni fogadószobájáért felelős személy; később, II. Edwardtól (1307- 27) csak egyet neveznek ki, aki a pénzügyeket fogja össze), az asztalnokmesteri teendőket ellátó steward (aki később az egyik udvari bíró-
142
ság elnöke lesz), a hadseregfőparancsnok constable, és a királyi adományok nyilvántartásáért felelős „könyvelő", a marshal (akinek a tiszte a 13. századtól kettéválik egy formális arisztokrata méltóságra, earl marshal, és a háztartási bíróság egyik elnökére, knight marshal). Legtöbbször _earli .mélt?ságot viselők töltötték be ezeket a pozíciókat, de lehettek sheriffek is, mmdenesetre viselőik jelentős befolyással rendelkeztek a kormányzatban, s így az arisztokrácián belül is zárt, exkluzív csoportot alkottak. Rögtön megindult tehát az arisztokrácia rétegződése: ha nem is bírtak látványosan nagyobb földterületet, egyes családok már a 11. század végén kiemelkedtek a főhű béresek közül. Már az earlök mögött álló második réteg is formálódik, ők sem a földbirtokaik alapján emelkednek ki, hanem állami po~íciójuk ~olytán: a sheriffek a kisebb, regionális és helyi közösségekben alkotják az elitet. Amint láttuk, 1086-ra a teljes vezetőréteg kicserélődött. A főhűbéresek között a földből származó jövedelmeknek mindössze 0,5 %-a volt angolszász tenentes in capite kezén, s ha országos átlagot nem is tudunk számolni, az öt központi megyében (Bedford-, Buckingham-, Hertford-, Cambridgeshire ~s Middlesex) a földjövedelmeknek pedig 4,1 %-át bírták szászok. Még akik megváltották pénzzel birtokaikat, azok is hűbérként kapták azokat, ~a?y azok egy részét vissza, de korlátozott örökítési joggal! Ezek egy r~szet !s, kivéve a kisebb thegni bir tokokat, kisajátították, így az az angol, aki a sahsburyi esküig eljutott, nagyon szerencsésnek érezhette magát. Az új arisztokrácia jó része is kétlaki volt: a Montfort-ok, a Montgomeryk, a Beaumontok a Csatorna mindkét oldalán bírtak földekkel. A több ezer thegni középbirtokból és a néhány earli konglomerátumból 10-12 normann nagybirtok és 180- 200 közepes nagyságú uradalom született. Az uradalmak nagyságát és az arisztokrata vagyonokat hajlamos az ember a szétszórt birtokstruk túrára törekvő királyi politika következményeképpen kisebbíteni, mondván hogy túlságosan szétaprózódott a nagybirt okosok hatalma. Nem szabad elfelejteni viszont, hogy a birtokok döntő súlya két-három, gyakran egymással határos megyére esett, például Henry of Ferrers, Derby earlje hatalma - am ellett, hogy valóban szétszórtan elhelyezkedő ~ra dalmakkal rendelkezett 14 shire-ben - Derby-, Stafford- és Leicestershirere koncentrálódott. Vagyis nem lehet igaz, hogy Vilmos dőre módon megtörte volna az erejét annak a rétegnek, amely a trónra segítette, amivel saját hatalma stabilitását veszélyeztette volna. A születő újarisztokrácia szórt birtokait nem úgy kell elképzelni, hogy minden báró birtokolt egy-egy megY_ében néhány falut: a nagybirtokosok mindegyikének volt egy összefüggő bJrtokteste, amelyre építve nem lehetett ugyan tartományúri hatalomra törni, de amely hosszú távon biztosította azt a gazdasági erőt, amire a normann és Plantagenet királyok támaszkodhattak. A szórt struktúra mindamellett nehézkessé tette az úriszékek működését s egyben magában is rejtette a királyi bíróságok térhódításának előképét a 12. század második fe:ében. Ne~ volt tehát „szegény" az angol arisztokrácia, sőt, mivel a nagybirtokosok JO
143
része maga is vállalt húoért a magával egyenrangú báróknál is, néhány knight's fee-nyi területtel ki is kerekíthette birtokát. Már az 1166-os Cartae Baronum-
löníteni valamiféle nemesi földet és a szabad ember földjét (freehold). A lm1:1.{ll l's fee teljességgel átalakult, a katonakiállítás a gyakorlatban eltűnt, s haclvfü-
bó1 is találunk rá példát, hogy van néhány hűbéres, akik a többi vazallusnál nagyobb servitium debitum-ma1 tartoznak uruknak, 3, 4, 5, sőt, több knight's /ee-vel, s így ki is emelkednek a vazallusi társadalomból. Ezek többnyire maguk is bárók, kisebb részük pedig feltörekvő lovag, akik később, maguk is alvazallusokkal szerződvén, az arisztokrácia alsó részének jómódú birtokos csoportját alkotják. A vazallitás gyorsan megszilárdult, 1086-ban a világi főhűbéresek birtokaiknak 51, az egyházi javadalmak urai pedig földjeiknek 25 %-át adományozták el hűbéri esküvel megpecsételt szerződés, enfeoffment fejében. De van példa arra is, hogy egy báró földjeinek 80 %-án vazallusi viszonyt létesítsen (pl. Odo, Bayeux püspöke). A főhűbéresek egy része is más főhűbé resek vazallusa volt, de a három-négy-grádicsú lépcső már nem volt jellemző. Nem arról volt szó, hogy a hastingsi normann lovagok mindegyike báróságot nyert volna, s angolszászokat vont volna hűbéri függésbe, hanem sokszor lemásolták a normandiai viszonyokat: a vazallus ugyanannak a vazallusa lett, mint a hercegségben. A hűbéresek zömét a nem-főhűbéres, Normandiában is középbirtokos lovagok tették ki. A lovagi osztályt nem lehet egyértelműen elkülöníteni a vazallusok körén belül. A lovagot sem a normannok importálták Angliába, már létezett a nagyúri kliensek, s a háztartási szolgálatban, earli udvari tisztségekben felemelkedő geneatok összetett társasága, amely már 1066 előtt egy önálló réteggé kezdett fejlődni, továbbá ők alkották a housecarle-ok hivatásos állományát, akik nehézpáncélos lovasok voltak, még ha a csatatéren gyalogosan is harcoltak. A szász select fyrd, a válogatott népfelkelés is a fegyverforgató réteg elkülönüléséhez vezetett. Nem véletlen, hogy a lovag elnevezése is angolszász eredetű s a knight's fee intézményében rögzül, a latin forrásokban a miles megfelelője az óangol cniht, aki például az elyi apátságnak tartozik a katonai szolgálattal, a servitium debitum-mal. A cniht kifejezést használják a szolgáló rétegre, az úr embereire a késő-angolszász idők ben, s érdekes módon a francia nyelvi közegben ez a denomináció maradt fenn. Ennek oka lehet az, hogy az angolszászok a normann bárók lovagjaival, hűbéreseivel érintkeztek a leggyakrabban, s őket is szolgáló emberekként kategorizálták, és cniht névvel illették, ami a normann dominancia alatt is kiszorította a francia chevalier-t. A normannok társadalmában viszont a cniht a chevalier-vel vált azonossá, úgy mint Normandiában, az angol knighti réteg is önálló, erős öntudatú, nagy összetartó er6vel egymáshoz köt6dő lovagságot hozott létre. Kontinentális értelemben azonban nem lehet önálló lovagi osztályról beszélni. „A szó francia vagy német értelmében a középkori Angliának nem volt nemessége, az átlagos szabad embert alig lehetett megkülönböztetni a nemest61." (Marc Bloch: A feudális társadalom.) Nem lehetett ugyanis elkü-
sággá alakult. Az egy lovas felfegyverzéséhez szükséges összeg, azaz az ehhez s zükséges egyévi birtokjövedelem a nemesség határkövévé vált. A n_emesi státusz anyagi meghatározottságúvá lett. A 20 fontot j övedelmező birtok tekintendő knighti, a kontinentális értelemben véve nemesi birtoknak. A lovaggá ütés cenzushoz volt kötve. Aki a 20 fontos jö~edelemhatár felett állt, a lovagi réteghez tartozónak érezhette magát, de mmden 20 fontot hozó szabad föld birtokosa kötelezve is volt, hogy lovaggá üttesse magát. Bárki, aki 20 font évi jövedelműfreeholdot bírt, legyen az paraszti bérlő vagy v~ rosai kereskedő, lovaggá kellett hogy ütesse magát, s így nemesnek szám1tott. Ha viszont elveszítette földjét, kikerült a nemességből. De ha akár egy közrendű mesterember is valamiféle adományban részesült, rögtön nemesnek tekinthette magát, példa erre egy egyszerű beauvais-i kovács története aki díszes ajándékként két szép mívű kést vitt Normandia hercegének, s a herceg „a gazdagok és a nemesek között talált neki helyet" Gumie.ges-i Vilmos: Gesta Normannorum Ducum). A húsz font évi jövedelem alatti „kategóriában" a szabad földek birtokosai nem számíthatták magukat nemesnek, lovagi címmel sem rendelkezhettek, csak esquire-ök maradtak. Már a 12. században is akut probléma a nemesek lesüllyedése: „egy lovag vagy más szabad ember, lesüllyedve állapota méltóságáról, arra adta a f~jét, hogy nyilvános kereskedelemmel" foglalkozzon (Dialogus de Scaccario). lgy az angol nemesség nem alakulhatott sosem örökletességi alapon szerveződő osztállyá. Csak szabad birtokos létezett, aki freeholdot bírt, s 20 font?t jövedelmezett a földje, címereslevél vagy nemesítés nélkül is automatikusan nemes lett. Nem emelkedett a szabad birtokosok fölé egy olyan kaszt, amelynek tagjai sajátos, vérségi alapon öröklőd6 jogokat birtokolta!~ volna .. A freeman,freeholder jogi szempontból nemigen különbözött a kontmentáhs értelemben vett nemestől. A knighthood eleinte nagy vonzóer6t biztosított, elsősorban a társadalom alsóbb rétegei, a megyei kisnemesség, a thegnek utódai, a kis- vagy középbirtokot szerzett normannok, a magukat megváltó önállóan gazdálkodó bérlő szabadok számára, de az arisztokrácia szerényebb vagyonú földbi~tokosa inak második, harmadik fiai is a lovagi osztályba kényszerültek. A knighthood a koraközépkori Anglia éltető ereje volt, majd a 13. században indul hanyatlásnak, elveszítve katonai potenciálját. A scutagium elterjedése folytán megjelenik egy olyan réteg is, amely nem akar bekerülni a lovagságba, csak hű béri szerződést köt, és annak, valamint a kapott birtok fejében a katonai szolgáltatásokat pénzzel megváltja (t.i. egy lovag servitium debitum-a ~ej ében 20 shillingnyi összeg, azaz 1 font, a birtokjövedelem huszada). A pn mogenitúrának és a lovagság szaporodásának köszönhetően ha~ar betelnek a „vazallusi helyek", s a 12. század vége felé már nem tudnak a fiatalabb lov;~g fiak mit kezdeni, egyszerűen hűbért vállalnak, nem földbirtok, hanem éVJ:Í-
144
145
radé~ f~jében, g~akorlatilag zsoldosként, a bárói házta:tások „földnélküli" lovagiaiként, kn,tght bi:zchelo~-ökké~t. Ez a rendszer azonban néhány évszázad alatt sorvadasnak mdul es a régi .lovagság helyébe egy olyan új réteg lép, amelyet már egyértelm űen vagyoni helyzete kvalifikál ar ra, hogy a lovagsághoz tartozzon. .. E~y m~sik lovagi réteg is létezett már a 11. században: a háztartási lovagi mtezm~ny ke retében nagybirtokosi udvarokban éltek az ún. stipendiárius lovagok, fizete tt, ~.vi járadél~ban. r~s~e~ülő, gyakorlatilag zsoldos kísérettagok. Részben belőlük alakul k1a klfaly1 haztartás lovagjainak csoportja (Knights of:he ouse~old). 1.136-.ből, István királytól való az első dokumentum, amely elosz?~ ad lm~~ k.Jrályi h~ztartásról (Constitutio domm regis). A háztartás lovagia1, ? fam1hánsok évjáradékot és a hadjáratok idejére napidíjat kaptak. A~ban mas.azonban már a 12-13. századi háztartási lovagság, hogy nem csupan kato~a1 tér en. alkalmazzák őket, hanem a kormányzati szférában is, péld~ul.sheriffi pozíciókban. Másrészt innen m eríti a királya bizalmasait, s a kira ly1 „patronálás''. révén ez a kör lesz az arisztokrácia feltöltődésének, új elemekkel való f~is~ülésének fő bázisa. A lovagság tehát nem volt egy zárt csoport: a katonai kiválóság és a király iránti lojalitás, a kormányzati szféráb~n ~alo s:_otgálat révén ki lehetett emelkedni, s beférkőzni az arisztokrácia kore1be, sot még az earlök berkeibe is.
Az Íté letnapi Könyv adminisztratív r emeke ellenére a népességről nem t~dunk pontos abszolút értékeket mondani, mivel nem vontak be minden teruletet a felmérés ~Iá (p~ldául L,ondon is !
szoms zédságában elhelyezkedő falvakat is a vadászterület alá re ndelték. Természetesen politikai vetülete is volt a rendelkezésnek, a szász e llenállás felszámolását volt hivatott erősíteni, ahogyan a törvény értelmében a király vadászati monopóliumát megsértőt azonnal, „statáriummal" ki lehetett végezni. A politikai kényszerhelyzet elmúltával a királyi hatalom már nem tartotta olyan s zoros ellenőrzés alatt az erdőket, az erdőadományokra és bárói vadászati jogadományozásra is van példa a 12-13. századból. Gazdasági oldalát tekintve pedig az erdőrendszer egy központosított, önálló jogi meghatározottságú állami terménygazdálkodásról tesz tanúbizonyságot. Nem minden erdő volt azonban királyi, maradt egy részük természetesen a magánföldesúri földeken, a faluközösségek gondozásában. Nem arról van szó tehát, hogy a királyi erdők léte meggátolta volna az új földek művelés alá vonását. A királyi erdőterületeken is egyre inkább hozzájárult az uralkodó ahh.oz, hogy az erdőlakosok - egyszerűen a lakosság nagyar ányú növeked~se miatt - szántókat hasítsanak ki az erdőkből, vagy legelővé alakítsák az lftásokat. Még a 17. században is folyamodnak irtásengedélyekért a „királyi erdőbírá hoz". ADomesday Book-ból kitűnő adataink vannak a paraszti társadalom tagozódására. A Domesday Book körébe eső népesség legalább 1,2 milliónyi része a földmCívelésből élt. A rétegződés lé nyegében a késő-angolszász-kori állapotokat mutatja . Hitvalló Edward korában készült egy „Értekezés a birtok irányításáról" is (Rectitudines Singularum Personarum), amely beszám ol a földbirtok lakóiról, a paraszti társadalom különböző rétegeiről. A villani, a személyében szabad, „szabadmenetelű" jobbágyok aránya a legmagasabb (41 %-a a teljes felmért népességnek); utánuk következnek a házas vagy telkes „zsellérként" aposztrofálható, a domaniális gazdaságban robotmunkát végző, l-től 5 acre-ig [angol hold, kb.0,4 hektár] terjedő földdel rendelkező kunyhólakók, bordari vagy cottari (32 %); a még mindig rendkívül jelentős arányú, skandináv származású szabadok, sokemanek (14 %, elsődlegesen aDanelaw területén)· s a továbbra is szép számmal előforduló szolgák (serf, 9 %). A ' . bordari vagy boor „heti két nap rob otszolgáltatást" végzett, de már pénz1áradékkal is tar tozott. Azonban már megengedik, hogy ha a parasztnak „több füre van szüksége, keresse meg magának, ahogyan a lehetőség adja" (Értekezés a birtok irányításáról). Az összeírások az Itéletnapi Könyv után is nagy rendszer ességgel folytatódtak. II. Henrik korából tudunk olyan parasztról, aki képes volt arra, hogy saját földjén kívül béreljen is földet , amiért már nem tartozik robottal, csak pénzszolgáltatással: „Gilbert, az elöljáró, akkor bitokolt és most is bír egy virgátát [ekealja föld, kb. 30 acre, egynegyed hide, telek], ugyanazon a módon, 6 shilling fizetése és 6 acre felszántása fejében. Van még egy másik virgátája is, 7 shillingért" (Elton majorság leírása). Angliában a népesség több mint kétharmada személyében szabad állapotú paraszt volt. Lényegében a villein jogilag megtartotta szabadságát, noha a szabadság inkább az eredetre, mintsem a mindenkori státuszra vonatkozott.
146
147
!f
MEZŐGAZDASÁG ÉS PARASZTSAG
A forrásokban kifejezetten szabadnak jelölt parasztok a sokemanek voltak a ville~nekre a státusz csal~ elviekben vonatkozott, ami azonban már önma~á ba? is nagy szó a korabeh Európában. Gyakorlatilag jobbágyok voltak, s a 13. szazadr.a egységesülte~{ egy többé-kevésbé homogén villein rétegben, amikorra viszont már a teljes személyi kötöttség állapotában éltek. A villein átfogó ~éteg, kialakulásának egyik útja a ceorl lesüllyedése. A szabad germán ceorl Jobbággyá válik, azaz robotszolgálattal terhelt földet kap urától ami rnég nem jelentené személyi szabadsága teljes elvesztését, hiszen kat~nás kodik afyrdben, de a normann hódítással ezt fokozatosan elveszíti és kötötté válik, churllé módosul a neve. A churl egy átmeneti állapotnak felel meg, ke::d~tben, a Domesday Boo~-ban is az elnevezés visszautalt a szabad gerinan. allapotr~, de gyakorlatilag már függő helyzetű réteget jelölt. A churl alatti gebur mar nemcsak robottal, de adóval is tartozott. A felettük álló geneat 'amelynek egyes elemei már felemelkedtek a thegnek közé 1066 el őtt \'~g~ a normann nagybirtok független, bért fizető földbérlőivé vált, vagy a kisbirtokos lovagság része lett. A villein átlagban 20-30 acre közötti telekkel rendelkezett (yardland), de találunk 15 és 40 acre-ös telkeket is robotterhei a gebur 1066 előtti heti 1 napjáról heti 2, sőt egyes helyeken napra nőttek - az aratási időszak másfél hónapjának heti 5 napi munkája mellett. E:zenkívül a villein é~ a co~tager is földbért fizetett jobbágytelkéért. Az angol Paraszt robotmunkáJát szigorú keretek közé zárták, a parasztnak joga volt egyes helyeken délben, máshol délután 3 óra körül, még jóval szürkület előtt abbahagynia a szántást, s a maga földjével foglalkozni. Tehát már a komlhutációt megelőzően volt arra alkalma a parasztnak, hogy lazítson az urához "?ló kötöttségen. Emellett f~nkcionalizálódott is a robot: aki sövény-telepíteshez ért, az tegye azt, akt kaszáláshoz, az kaszáljon, aki máshoz annak „varsát kell készítenie vagy árkot ásnia" (Összeírás Tidenhamben, 1060). A 12. századból már megfigyelhető a villanusi birtok felaprózódása, voltak fél telekkel rendelkező villeinek. Ugyancsak fontos jelenség, hogy a ku nyhólakó cottagerek (ez az elnevezés a gyakoribb a cottar és bordar elemekre) nemcsak a ~ázuJ{ környéki belsőkertet (curtilage) művelték meg, hanem rendelkeztek is töredékteleknyi földdel, 2, sőt néhol 4 acre nagyságban. . A kötöttségektől mentes földtulajdonon, a soke-on gazdálkodó sokemanek 1S függésbe kerültek ugyan a normann báróktól, de előjogaik nem csorbultak, csupán bérl őkké váltak. Földbért fizettek a fölébük rendelt nagybirto!{osnak, dc robottal nem tartoztak. Jogilag ők maradtak a tulajdonosok is, e l 1 ~ adhattákfreeholdban birtokolt területüket. Ez esetben a nagybirtokosnak fizetendő földbért a vásárló átvállalta. Még akkor is nagy jelentőségű a szabad állapot magas aránya, hogy ha a 12. század végén a királyi bírói fórumok előtt való személyes megjelenés s az ügy királyi bíróság elé való vitelének eJőjoga megosztotta a parasztokat. Az erre jogot nyert, „szabadabb" villanus~k is csak akkor indultak el a jobbágysorból való kitörés útján, amikor lllegielent a szolgáltatások pénzzé való kommutálódása után a copyhold, azaz
3
148
a szolgáltatások körét meghatározó s azoknak sérthetetlen~égét bizLosfL6 irat másolatát" birtokló jobbágy státusza. Ezzel egyidőben loalakul a bérlcl, a ted;ehold: van rá példa, hogy a sokemanek utódai, megőrizve mag~k és gazdaságuk szabadságát, önállóan vállalkozva bérletet kötöttek nagybirtokosok földjein. A szolgák aránya nem meglepetés, hiszen a késő-angolszász-korban ugyan nagy hányaduk szabadult fel, .ám a máso?ik ~~~ kor új:a felszaporítot~ állományukat. Anglia dél-nyugati és nyugati rég1oiban egeszen magas szamban maradtak szolgák a 11. század végére is. A szolgai állapotú réteg csak a l~. század végére tűnt el az angol társadalomszerkezetből. A szolgák előszor „házasok" lettek, házhelyre ültették őket, cottage-ot kaptak, s cottagerként saját beltelken gazdállwdhattak, sőt, a 13. század végétől beemelkedhettek a telkes vagy résztelkes villanusok közé. Nem-szabad státuszukat s eredetüket azonban a dokumentumok mindig kifejezésre juttatták. Anglia a jobbágyterhek és a teleknagyság tekintetében nagyfokú v~ltoza tosságot mutat, a nyári robot 6 héttől 9-ig terjedhetett, a fö~dbér - acre-bnk~~t - 3 penny és 2 shilling (24 penny) között mozgott. Megf1gy.elhető a gyapJUtermelő régiókban, például Lincolnshire-ben, hogy a nagybirtoko~ i:em ta:t domaniális gazdaságot, kiadja azt szántónak és legelőnek p~ra sztJai szám~ ra, akik nem végeznek robotot, de nagy összegíi földbért fizetnek (6 shilling). A szolgáltatások pénzbeli átváltása fokozatosan ment végbe, nem„eg~ szeriben szabadultak meg a villanusok i:iinden úrbéri kötele~e~ts~~uktol egy bérletként fizetett évi pé~zöss:eg fejébe?: hanem ?z ar?t~s-i~eJl ro.bot sokáig megmaradt, csakúgy mint mas egyéb aJandékok es szalh~ás1 (cartzng, kocsizás) szolgáltatás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagym, hogy a 12. századi reneszánsszal együtt érkező agrárkonjunktúra megnövelte a gabonaárakat, s ennek következtében a földbirtokosok vissza-visszatértek a. h~ ti robothoz is, a haszon reményében saját kezelésükbe vették a d?ma~1ál~s földek bérletbe adott részeit, felmondták a lease szerződéseket, birtokmtezőket alkalmaztak és központi gazdasági adminisztrációt vezettek be ..Tehát a kommutáció és a bérlővé válás folyamata nem volt töretlen, s nem is ~za badította fel a villeineket a jobbágyi státuszukból. Ha a villein bérlőként bágyi függőségtől mentes, szabad földet (jreeh.old) ~s művelt, akkor s,e~ .va~t szabaddá hiszen nem volt szabadmenetelű, fizetme kellett a rendk1vuh királyi adót, általában hadiadót (tallage, 1340-ig léte~ik), amelyet a,nemes a jobbágyokra hárított. Akik az eredetükben megőrizték a szabad allapotot'. azok sem rendelkeztek szabad költözéssel, s bérlőként sem szabadultak ln a földesúri banalitások alól. Csak akkor indul meg a bérlő villein a szaba~ bérlővé válás útján, amikor már jobbágyi státusza is átal<:l~ul és c?pyholderre lesz illetve az említett jogi fórumok előtti megielenés1 3ogot b1zony?s elemeik megkapják. A copyholddal rendelkező villeint m~r ~, ~~m ke;,eltk ser/ként, ahogyan annak előtte szokásos volt. A kommutác10 onmagaban nem
10?-
149
indít be rohamos változásokat, ennek ellenére a korabeli Európában az elsők között figyelhető meg, szinte páratlan jelenség az elterjedtsége már a 12. század végén. Az anyagi boldogulás esélyei é& a függetlenedés sokkal kedvezőbbek voltak Angliában, s a kiemelkedés útjai, a copyva1, a kommutációval, a lease-zel együtt nyitottabbak voltak. A földbirtokosi manor, a birtok eredetileg nem jelentett mást, mint a ne~esi rezidenciát, s sokáig csak birtokközpontot jelöl, csak később megy át a birtok egészének az elnevezésévé. Ez az oka, hogy a manor a korai anglonormann időkben nem jelentette azt, hogy a nemesi lakóhely köré falu települt, sőt a szórt bir tokstruktúrának köszönhetően néhol egy többé-kevésbé egy-magban koncentrálódó faluban több manor is létezett. Éppen a normann hódítással indul meg a fa lvak nagyarányú kialakulása, mivel a normann báró kapta földön még nem kevés szabad paraszt, ceorl élt, szétszórtan elhelyezkedő önálló gazdaságaikban, s a normann báró letelepedtével arra kényszerültek, hogy villeinként a manor-központ közelébe költözzenek. A parasztság földigényének növekedése összefügg azzal a folyamattal is, amelyben a földbirtokosok bekerítései következtében fogyott a rendelkezésre ~116 közös föld (common field). Már a 12. századból találunk rá adatot, hogy a birtokos bekerítette a közföldi legelő egy részét. Ezt a bekerítést, az enclosure-t azonban nem szabad összetéveszteni a későbbi, 16. században induló és a 18-19. században tetőpontjára érő, a paraszti szántóte lkeknek az elvételével és juhtenyésztés céljára való kisajátításával. A marxista történetírás hajlamos összemosni ezt az enclosure-t a korábbival, de semmi esetre sem szabad valamiféle prekapitalista viszonyokat látnunk már a 13. században, hiszen ez az enclosure inkább kihasítás. A földesúr az 1235-ös mertoni statútumban jogot nyer arra, hogy kihasítson egy darabot a common field legelő jéből - addig a mér tékig, ameddig a parasztoknak elegendő az állataik legeltetésére - s azt domaniális földjeivel egyesítse. Nem a paraszti telkeket sajátítják ki, nem űzik el őket földjeikről s nem tenyésztenek juhokat a birtokosok, hanem gabonatermelő árutermelő gazdaságot hoznak létre. A bekerítés-kihasítás még nem nagyarányú a középkorban, majd a 16- 17. században lesz azzá, s csak akkor vált ki jelentős ellenérzést, a középkorban nem. Gazdasági szempontból a mertoni statútum nem káros, hiszen hozzájárult a gazdálkodó nagybirtok jövedelmezőségéhez és a megnövekedett élelemsz~<ségletek kielégítéséhez. Ezenkívül maguk a faluközösségek is kaphattak Jogot ar ra, hogy egy-egy közföldi parcellát a szántókhoz csapjanak. Nemcsak bekerített majorsági földek lettek tehát a commonfield földjei, hanem Ofenfield parcellák is . Az angol szántógazdálkodás, a „nyílt mező", az open f zeld rendszere egészen a 13. századig képes volt eltartani Anglia népességét. A szántókon két-, vagy háromnyomásos gazdálkodás folyt, a két, vagy háromfieldet hosszú sávokba,furlongokba osztották, amelyeken az egyes jobbágyok azonos sorrendben kaptak parcellákat. A majorsági föld is szétszórtan terült el, csak épp nagyobb blokkokban, néhány összefüggőfurlong-
ban, de nem leválasztva a parasztgazdaságoktól, hanem azok között. A bekerítés a korai időszakban így fizikailag is nehezen volt kivitelezhető. A közösségi élet keretei lassan fejlődtek ki. A szabad, nem alávetett ceorlök egymástól távolabb eső, független, individuális gazdaságai csak nagyon lassan fejlődtek kontinentális értelemben vett falvakká, s az angol falu még ma is megtartja az egyes porták önállóságát hangsúlyozó szórtabb szerkezetet, amelyben az egyes házak nem sorban vagy koncentrikusan helyezkednek el. Éppen ezért a közös földhasználat és a falu közösségi életkerete is lassabban alakult ki. Bár közösen szántottak, közös szántófogattal, a legelőn például sok helyütt önálló, körülhatárolt parcellákon legeltettek. Voltak területek, ahol nem is alakultak falvak, a paraszti gazdaságok nem húzódtak be egyetlen centrum köré, hanem megtart ották szétszórt elhelyezkedésüket. Lincolnshire-ben a középkor folyamán végig be is kerítették a paraszti parcellákat, a házhelyet a belsőkerttel és a szántóval együtt, illetve a legelőré szeket is. Nem lehet a kifejlett, közföldekre és nyílt mezőkre tagolt falurendszert általánosítani. A hegyvidékeken, a mocsaras, lápos területeken nem alakult ki ez a rendszer. Kent, Sussex bizonyos részein, Cornwallban és Devonban, Cheshire-ben, Lancashire-ben, Cumberland felföldjein nem találjuk nyomát az open field-nek. Ezeken a területeken még a nyomás- és vetéskényszertől mentes egyénies gazdaságtípus uralkodik, sőt az egyre inkább juhtenyésztésre áttérő területeken pedig már nem játszik döntő szerepet az open fie ld szisztéma.
150
151
VAROSOK, POLGÁRSÁG
A 10-11. századi angolszász városi fejlődésben nemcsak a védelmi, hanem a kereskedelmi tényező is jelentős szerepet játszott. A Nagy Alfréd angolszász király (871-99) építtette földvár-burh-ök a 10. század folyamán, a katonai szerkezetet és előírásokat megtartva, piaci központokká, borough-vá fejl6dtek, némelyikükből pedig élénk kereskedelmi központ lett. Hódító Vilmos és normann utódjai tudatosan arra törekedtek, ebben követvén a szász kormányzati hagyományokat, hogy minden megyében legyen legalább egy olyan borough, egy királyi közigazgatási központ, amely alkalmas a kormányzati ellenőrzés ellátására. Ahol pedig nem volt ilyen, ott a király maga emelt fel borough rangra és fejlesztett hatalmi szóval - piac-, vásártartási előjoggal, körfalépítési engedéllyel - tehetősebb, kereskedelmi csomópontoknál fekvő falvakat. A normann királyok borough-i is sokszor a szász igazgatási rendet követték, a shire-ben a legnagyobb régi tun-ba [szász közigazgatási központ] települtek, és az angolszász hagyományt folytatva az újonnan létesített városokba is királyi pénzverdét rendeltek, amivel, a pénzforgalmat decentralizálva, a kereskedelem élénkítésére törekedtek. A borough-k királyi adománylevélben megkapták ugyanazokat a szabadságjogokat és privilégiumokat, mint amiket -
Edgar szász király (959-75) kategorizálása alapján - a 36 witnesst állítható vár?s~.k, a wessexi dinasztia királyi városai, a római eredetű katonai helyőr ségi kozpo~tok (Chester), illetve a szász királyi rezidenciák és püspöki székh~lyek (Wmchester) élveztek már a 10. század végén : a főbíró király általi ki~e~.ezésén kívü li nagyfokú autonómia, s néhányuk esetében pedig a katona1 kotelezettség alóli mentesség. . Saj~os a Domesday Book-ból éppen a ké t legfontosabb város maradt ki, a kincstár székhelyéről, Winchesterról és Londonról nincsenek adataink. E zen hiányosságok ellenére is megállapítható, hogy a városok egy része nem csupán adi;i~nisztratív centrum volt, hanem valódi kereskedelmi központ, amit az ott elo polgárok (burgess, vagy óangolul burhwaru) nagy száma is bizonyít. 1086-ban az összeírás tanúsága szerint legalább 20 borough rendelkez~tt 1000-nél nagyobb lélekszámmal (a legnépesebb fe lmértek York: 9000; Lmcol~ és '.'l'orwich: 6000; T hetford: 5000). A városok fontosságát az ott dolgozö királyi pénzverők száma is elárulja, ugyanis a normann királyok is erő sen a kezükben tartották a pénzügyeke t, s nem adtak lehetőséget a báróknak, hogy önálló pénzt verje nek, mint a Cs atornán túli francia tartományurak.Egy-egy nagyobb központba több pénzverőmestert is rendeltek. A kereskedelmi forgalom nagyságáról tudósít az az adat, hogy Londonban a 12. század közepén 18, Norwichban és Yorkban 8-8 pénzverőműhely működött. A szász és a norman n ezüs t penny értékálló fizetőeszköznek bizonyult az északi kereskedelemben is. Amikor.a borough-1~ a saját lábukra tudtak állni, az állam paternalista gondosko~ása ~s lazult. Mmden város királyi város volt, a lakosok pedig vagy az ere~et!leg.1s ott élő s már 1066 előtt is kereskedelemmel foglalkozó szabad t~la1?on~s.1 réteg soraiból, vagy a király által odatelepített, illetve odaköltözo királyi Jobbágyokból kerültek ki, de voltak közöttük a normann függést nem vállaló szabadok és hűbérbe lépni nem óhajtó thegnek is . A városlakók nagy r~sze parcellát vagy házhelyet bérelt a királytól, a nagyobb múltra viszszatekmtő centrumokban pedig háztulajdonos kereskedők és iparosok éltek, s számuk a házat vagy parcellát vásárló beköltözőkkel gyarapodott. Folytatód?tt az a gy.akorlat is, hogy a nagybirtokosok, legyenek világiak vagy egyháziak, városi házat biztosítottak maguknak a borough-ban, egyrészt mező gazdasági termékeik piacra vitelét megkönnyítendő - ugyanis a 11-12. száza?ban bekapcsolódtak a kereskedelembe-, másrészt egyre inkább státuszszimbólumként. Az újonnan beköltözők is, és a „régi" kereskedők is rendelkeztek azonban szántóval és legelőrésszel a város határában, vagyis nem távolodtak el az agrártermeléstől sem, bár a tehetősebb londoni ka lmárok természetesen már bérbe adták saját telkeiket. . A városi polgárok egyazon szabadsággal bírtak, s ezt rögzítették azok a kivált~áglevelek, ame lyeket a 12-13. században adtak ki a borough-k számára a királyok. Az egyazon szabadságon belül léteztek kiváltságosok is : azoknak a városoknak a lakói, amelyek a ke leti-déli parton helyezkedtek el, s a
152
l11rfi lyi hatalom leginkább igénybe vette segítségüket a kontinensre való ál1,l'lés vagy hábor ús invázió céljából - hajók és tengerészek kényszer-lcfog1.dfisa - , különleges kiváltságot kaptak, lakóikat, Londonét is megillette a /111ro címzés, mint a lordokat. Öt várost különleges kormányzati egységké nt lwzeltek (CinquePorts: Romney, Hastings, Sandwich, Dover és Hythe), amelyek a flotta e llátása fejében mentesültek a tallage alól. Előjogaik közé tarto1.1k ma is, hogy a városok bírái vihetik azt az arannyal hímzett selyembaldadii nt, amely alatt az uralkodó halad át koronázásakor a Westminster-apát!-:figba. Az egyazon szabadság és az autonómia elnyerésének fon tos lépcsőfokát Jl'lcntette, amikor a városok, először London és Lincoln, jogot kaptak arra, hogy ne a megyének, hanem közvetlenül az Exchequernek fizessék adóikat t-s illetékeiket (1130). Példaértékű I. Henrik többek között London és Newrastle számára adott kiváltságlevele, amely megadja az egyösszegű adófizetés, s a kommunán belüli adó összegyűjtésének
153
ell~tásáért fele l?,s alakulata volt. A városi polgárok, burgessek érdekképviselet1 mozgalma, ontudatra ébredése ekkoriban is ehhez a cnihtihez hasonló keretben, agildék által indul meg, a mesterségek megszabta társadalmi közeg~~ben. Ekkor agilde már korántsem önszerveződő milícia, fontos gazdaságl]elentőségre tör: például csak gilde-tagok vásárolhatták fel a gyapjút! . A 12-13. században már születnek nem-királyi városok is, tehát megtörik a h~talom túl:ott dominanciája e téren. Megfigyelhető, hogy nagybirtoko~ok is a?nak k~ chartákat kereskedő-gildék számára (pl. Róbert, Meulan grofja a le1cesten ek számára az 1110-es években). A király elajándékozott egy-egy ,bo.rough -~, főleg egyházi javadalmak részére, de volt példa arra is, h?gy vilag1 nagybirtokosok alapítsanak várost, továbbá voltak vidéki piaci k~np~~tok. a borough-struktúrán kívül is. 1100 és 1300 között virágzó város~ . c1V1hzác1óval találkozunk Angliában, e két évszázadban 140 újonnan telepult városról ~udunk, köztük földesúri alapításúakról is. A gazdasági centrumok a tengen keresl~edelemben érdekeltek, mint a rajnai üveg, a balti prém, a .n~e:sbőr vagy textilfestő-anyagok elosztói: megszületnek a későbbi nagy k1kotok, Boston, Hull, Portsmouth, Bristol. A 12. századba~ egyre inkább felfutó gyapjútermelés csalhatatlan jele, ho?y nemcsak a varosokban vásárolták fel az árut az Angliában már a 10. sza~ad.óta ~~gt~l~?ü lt flamand ~eresl~edők, hanem a gyapjú „helyébe mentek , v1dék1 p1ac1kozpontokban1s megielentek. A 12-13. századi reneszánsz éreztette ha~sát a fla~and. városok gazdasági életében is, ekkor kezdett igazán nagy mereteket oltem a posztószövés, s ez természetesen kihatott a nyersanyagtermelő és késztermékfelvevő Anglia juhtenyésztésére. A flamand-angol gazdasági „partnerség" nagy hatással volt ugyanakkor az angol kereskedőpolgárság ~ifejlődésére. A gyapjún kívül Anglia gabonával is ellátta a flamandokat, akik cserébe nemcsak posztót, hanem Levante Juxuscikkeit ~s l~?ntinentáli~ iparcikkeket szállítottak a szigetországba. Nem szabad azt hm~unk, a gyapJúkereskedelmet a flamand telepek monopolizálták. Maguk a vilá?i és ~gy házi f~ldbirtokosok is bekapcsolódtak a gyapjúkivitelbe, a kereskedopolgarság pedig még a súlyos királyi adók mellett is jó haszonnal adot.t ~úl a .~elvás3ro1t gyapjún. A hazai posztószövés is fejlődött - a keletangha1 feltorekvo posztó-városok (Beverly, Stamford, Lincoln) céhei minő ségi munkát végeztek. A_ gyapjú és a gabona mellett a többnyire az angol hűbéri fennhatóság alatti ga,szkon kereske~ők uralta borkereskedelem hozott fontos jövedelmet az or~zagnak. A bordói bor eladásából származó hatalmas jövedelem az államkmcstár bevételeinek jókora részét tette ki. Ezenkívül az angol kereskedők az angolszász hagyományokat folytatva a kelet-nyugat irányú közvetítő árucserében is szerepet játszottak. A londoni kalmárok korántsem szorultak ~á~o?lagos szer~pkörre a Hansa és a flamandok mögött a Baltikum és Skandmavia termékeinek - fa, méz, viasz, prém, sózott hal - az atlanti kikötőkbe való eljuttatásában.
151
A 11- 13. századi angol városi gazdasági fejlődés t~rténetéhe~ hoz~:it,~· tozik az a csoport, amely nagy érdemek~t szer~ett ~md ~ városi P~~g<1rsdg üzleti gazdálkodása megalapozásában, mmd pedig a királyi hatalo~ ~~rekvé seinek finanszírozásában: a zsidóság. A zsidók már a normann h?d1tás előtt néhány diaszpórában jelen lehettek Angliában, az :tső adatok v1~z?nt csa,k 1066 után adnak hírt a Hódító Vilmos által betelep1tett ?ormand1a1 uzs~ra~ sokról. A nagyarányú betelepedés az első keresztes ha?1ára~h?z kapcsolodo pogromok következtében indult meg, elsősorban a Ra1na-v1dekről. L~ndo,n után fokozatosan betelepültek a nagyobb városokba. A 12. század elei:n tesült Norwich Lincoln, Winchester, Bristol közössége, a 13. száz.ad vegere pedig megtalálhatóak a közepes népességű vid.éki központokban 1s, .?éldául Exeterben, King's Lynnben, Bedfordban. Nem Jelentet~ ez azon?.an ~ome~es beáramlást. A zsidó népesség az 1280-as években, l~ozve~l~nul k1űzetese előtt sem tett ki 3000 főnél többet, ami még az akkon angha1 népesség egy ezrelékét sem érte el. Gazdasági jelentőségük annál nagyobb volt. A zs~~ók ha~zno~ tevékenységet végeztek, Anglia új királyainak és uralkodó ehtJének 1s szüksége volt a pénzkölcsönzők „szégyenletes" társaságára, ugyanakkor „áldá.sos" tevékenységére. Nagyon gyorsan kiemelkedett néhány uzsorás, akik gyakran Anglia állami bevételeit meghaladó vált~-á~~~~ánnyal ~endel~ezt~~._.Ennek ellenére természetes, hogy voltak anyagi kulonbségek 1s a zs1?ó kozossé~e ken belül, nem szabad az óriási váltó-vagyonokat és az uzsoras foglalkozast általánosítani a zsidóság körében. Zárt közösségekben éltek s megv?lt a i:iaguk orvosa, mészárosa, papja. Terménykereskedől{ént, ékszerészkent, sot a keresztény lakosság orvosaiként is nagy számban tevékenykedtek, a 12. , században maguk a királyok is fordultak zsidó doktorokhoz. A királyi hatalom egészen addig a zsidó pénzl~ölcsönzők ~~gít~égere v~lt utalva, amíg egy gyökeres fordulat keretében a kmcstár stab1htá.sat nem kolcsönökből hanem adókból teremtették meg. A Plantagenet-lmályok a 12. század má~odik felétől az elődeik által kölcsönként felvett összeget adóként rótták ki a zsidókra, amelyekből az állami jövedelmeknel.{ kö~ülbelül 15 %-.a folyt be. Ez a váltás nem jelentette azonban azt, hogy a lmály.1hatalom a zs;dók ellen fordult volna. A korban akár még természetesnek 1s vették Europában, hogy a társadalom el nem fogadott tagjain.ak, a .zsidóknak a va~yona bármilyen eszközökkel megcsapolha~ó, és semi:n1~yen JOg ~em védheti.meg őket, a királyok többször is fordultak igen brutális mt~zk~.dese~h~z a.~s1~ók: kal szemben. Angliában viszont a 12. század folyaman tobbszor is ~or~~n~1 keretekben foglalták össze a zsidók jogait, majd ezeket öss~egezte es rogz1tette az 1201-es I. János-féle zsidó szabadság-karta: János király vé?l~ge.sen leszögezte hogy a zsidók személyileg szabadok, kizárólagosan a krraly Jogszolgáltatása alá tartoznak, szabad tulajdonlási joguk ~a?, .?eleértve a föld birtoklását is, korlátozások nélkül adhatnak-vehetnek, orokolhetnek. A~n~k dacára, hogy még a kibocsátó uralkodó sem vette komolyan a szabadsagio-
!e-
155
g~ikal, ez rendkívüli szerepet játszott: gyakorlatilag egyenlővé tette a zsidó kozrendűt az angol paraszttal. A zsidóság, ha ugyan ideig-óráig is, de állami véd~ttséget élvezett. Már János alatt előfordult, hogy nemcsak adót szedtek a zsidóktól„ hanem meg is ke llett váltaniuk tartózkodásukat a király országában. A zsidóktól a 13. században második felében már szinte minden évben ~~~e~Jen rendszerességgel követelték az ún. királyi védettség egyébként orok 1d6kre szóló váltságát: a tallage rendszeres adóvá vált és a korona ra?asz~odott ehhez a ki tűnő jövedelemfor rásához. A gyökeres változás a zsidók irányában egyre inkább érezhető volt: 1218-ban adták ki a tabulatörvényt, amely értelmében diszkriminatív jelzést (fehér táblácska) tettek kötelezővé számukra.
EGYHÁZI TÁRSADALOM
A k éső-ang?l.szász korban már kezdtek kialakulni a középkori egyházszervezet alapja!. Megszűn t a kolostor, a minster domi na nciája, egyre nagyobb számban épültek plébániatemplomok s a plébánia filiáléjában a temető nélküli, ideiglenes szentélyek pedig szinte az ország egész területét behál~zt~ I<. Anglia déli részén majdnem minden faluban volt plébánia, s aparish hatarai sokszor egybeestek a faluéval. Angliában túlnyomó részben a szász Eigenkirche [uralkodói magánegyház] típusú földbirtokosi alapítású templo~ok terjedtek e.l. s a.világi tulajdonos korlátozó befolyása a plébános feje fö!ott lebegett, akik hajlamosak voltak a magukénak tekinteni a parish-t és saját emberük kinevezését keresztülvinni. Maga a Hódító is úgy adományozo.tt földet az egyháznak, hogy kimondta: „legyen mentes a földi szolgálat minden terhétől : .. m int~a .az én saját uradalmi egyházam volna" (Vilmos parancsa Devonshire sherif/Jéhez). A normann hódítás után az új birtokosok nem tartották olyan szoros függésben a plébániákat, nem is tehették, hiszen a .szász bárók birtokait szétszórtan kapták meg, s így előfordult, hogy egy birtoktesthez tartozó Eigenkirche plébánia-körzet határai több nemesi birtok fölé kiteijedtek. Ugyancsak a hódítással indult meg a Danelaw területén „megfagyott" egyházszervezet újjáélesztése. A normannizált angol egyház számára kedvező változások történtek. A normannok egyházszervezési reformjai egyértelmű sikereként kell elkönyvelnün k az ún. monasztikus expanziót, amely következtében 1000-ről 4000-re nőtt a klerikusok száma, amelynek nagy részét a szerzetesek adták, több clunyi szellemű kolostort is alapítottak, s ezeket követték a ciszterci dominikánus, ferences, templomos, johannita rendek, illetve az egyedüli an~ gol alapítású gilbertinusok. Az expanzió következtében az 1066-os ezernyi rendtag és az 50 monostor a 13. század végére egy 15 ezer körüli személyi állományra és 900 rendházra duzzadt! Nem felejthetjük ki természetesen a norman nok legnagyobb teljesítményét, a nor mann típusú katedrálisokat
/ /j(i
:-;cm Lanfranc Anzelm és Roger, Salisbury püspöke kezdeményezé:-;én· n<>t;ck l
157
F CGGELÉ!(
ANJOU- BIRTOKOK FMNC IAORSZÁGBAN AN fOlJ· ll ll\ I O KOK
C Arr T- BIRTOKOK
161
(";
;;. ~
„
...., .,,. N
>
R5
-::;
z
e-:
,. ;::
~
r.
e
;o-
„o.-0e: Cl
Tl
e
"'C > V' Cl "'
>
ANGLIA URALKODÓI - A NORMANN-HÁZ
Rollo, Normandia hercege (921-28)
1 2 generáció
WESSEX-HÁZ
II. Richárd, Normandia hercege (996-1026) !. Fényes Róbert, Normandia hereege III. Richárd, Normandia hercege (1027-35) illegitim
ir------1 Vasbordájú
Hitvalló Edward
Edmund, Anglia Anglia királya királya (1016) (1042-66)
(1026-27)
1. Hódító Vtlmos, Normandia hercege (1035-87);
Emma 1 oo (1) II. Tanácstalan Aethelred, Anglia királya (978-1013, 1014-16) oo(2) Nagy Kanut, Anglia, Dánia, Norvégia királya (1016-35)
1 Edmund
1
OO Edith
Godwin
Nyúllábú Harold, Anglia királya (1035-40)
1
Wessex earlje Harthacnut , Anglia királya (10-10-42)
S7,ámúzöll Edward
II. Harold, Anglia királya (1066) Anglia királya (1066-87) 1 oo (1) Matild, Balduin flandriai gróf leánya Aetheling Edward Skóciai Szt. Margit oo III. Malcolm Canmore skót király - - - - . oo (2) Adél, Leuven grófjának leánya Matilda oo 1. Henrik angol király Il. Rövidnadrágos Róbert, Normandia hercege 1134)
II. Rufus Vihnos Anglia kir.ílya (1087-1100)
u
1. Henrik Anglia királya
Adél oo István, Blois grófja
(1100-35) ooSkóciai Matilda
Adclin Vilmos (t 1120) Matilda (tl 167) oo (1) V. Henrik német-római császár oo (2) V. Geoffroi!Gottfricd „Plantagenet", Anjou és Maine grófja, Normandia hercege U 1151) 1
II. Henrik, Anglia királya
( 11 5~ -89)
1
István, Anglia királya (1135-54)
BIBLIOGRÁFIA
-~ „ „ r.·
::i
:J. )';'"
8 3:: r:. ;:;:
"'' "'~
l. MAGYAR l\'YELVÚ, lLLETVE MAGYARL1. OLVASHATÓ MCVEK
(/)
N
(/)
N
N
~ ::i
A Bayeux-ifaliswnyeg. Sajtó alá re nd„ előszó: Jójárt Júlia, Varga Vanda Éva; ford. Novák György. Szeged, 1994. lohannes Saresberiensis/John of Salisbury: Policraticus. Az udvaroncok hiábavalóságairól és a filozófus ok nyomdokairól. Vál.; ford. Somfai Anna. Bp„ 1999. Középkori krónikások. Szerk. Mezey László. I- II. Bp. 1960. Malory, Sir Thomas: Morte d'Artlmr. Arthur királynak és a kerekasztal lovagjainak históriája.
~
~tó
8
!)j
ford. Tellér Gyula. Bp.: 1970. (1996.] Orfeo király: középangol verses históriák . ford. Szegő György; szerk„ utószó: Halácsy Katalin.
~ (')
=-
(')
Bp„ 2000. Sir Gawain és a Zöld Lot'ag regéje. ford. Vajda Miklós. Bp„ 1960. Szentek élete. szerk. joseph Weisbender. Bp„ 2002. Trubadúrok és trouvére-ek. Az udvari szerelem költészete. szk. Szabics Imre. Bp.1998. [Gaucelm Faidit és Oroszlánszívű Richárd versei] Vikingeil az Angolszász Krónikában. Szerk. Rimaszombati Károly. Szeged, 1997. Weissenbach Janka: A normann hódítás az egyilorú anglo-nonnann krónikairodalom meg1:ilágltásában. Bp„ 1936.
8 ~ (')
~
...... ('..>
§ ,.....
i::: ...... ('..>
......
1. i. FORRÁSOK - IRODAL~U ALKOTÁSOK
~
[
;r,-
';':'
-<
::i.
8 ....... 0
"';r,- p =,.,. ::1~ „ 5: "'' ::1 -< a.
8
s;. ~
(")
°'.:_, ::i:: ll> ~ e
t==:
'"
@~ .!!!. 0
"'
I. ii. SZAKIRODALOM
~
(/)
A francia világ atlasza. Szerk. J. Ardagh - C. Jones. Bp„ 2000. A viking világ atlasza. Szerk. C. Baley - H. Clarke - R. I. Page - N. S. Price. Bp„ 1997. Angi János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László: E11rópa a korai középkorban. Debrecen University Press, Debrecen, 1997 . Angi János - Barta János - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen University Press, Debrecen, 2001. Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek. Észak-Nyugat-Európa a korai középkor századaiban. Máriabesny6--Gödöllő, 2008. Bloch, Marc: A feudális társadalom. Budapest, 2002. Bloch, Marc: Gyógyító i
0
'"'
(")
::1
"'"'' 3r."'e;· ~ .., N
O•
se:.
8 p
~"'
-„g N
§=
Angliában. Bp., 2005. Bónis György: A jogtudó értelmiség a ilözépkori Nyugat- és Közép Európában. Bp. 1972. (1997 .)
164
165
Bozóh'Y Edina: „A. Grál-legenda eredete", Világosság (1972) 11: 663-670. Brown, Peter: Az eur6pai kereszténység kialakulása. flp.: 1999. Butlin, R. A.: - Dodgshon, R. A„ Európa történeti földrajza . Budapest, 2006. Canning, Joscph: A középkori politilwi go11dolkodás törltnete 300-1450. Bp.: 2002. Churchill, Winston: Az a11gol ajkú népek története. Bp.: 2004. Davis, R. H. C.: A normannok . .\fítosz és t•a/6ság. Bp.: 2002. Dawson, Christopher: Európa születése. Bp.: 1941. Dixon, Philip: Britek, Fra11kok, Viki11gek. Bp. 1989. Duby, Georges •szerk.): Franciaország története. I. Budapest, 2005. Duby, Georges: Katedrálisok kora. Bp. 1984. Eur6pa ezer éve: a középlwr. 1-11. Szerk. Klaniczay Gábor. Bp.: 2004. Förster, s. - M. Pöhlmann - D. Walter: A világtöl'ténelem nagy csatái. Bp„ 2003. Gerics József: f(orai rendiség Európában és Magyarországon. Bp.1987. Heussi, Karl: Az egylldztörU11et kézikönyve. Bp.: 2000. Katus László: A llözépkor lörténete. Pécs-I3p.: 1999. Kiss Sándor: Elfeledett ét'századok. Az angolszász Anglia története. Máriabesnyő-Gödöllő, 2010. Klaniczay Gábor: Az 1tralkod6k szentsége a középkorban. Bp.: 2000. Középkori egyetemes történelem (Térképuázlatok gyújteménye). Szerk. Szántó Richárd. Szeged-Miskolc, 2006. f(özépkori egyetemes történeti szöi·eggyíijtemény. Szerk. Sz. Jónás Ilona. Bp. 1999. Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Budapest, 1978. Le Goff, j acques: Az értelmiség a középkorban. Bp„ 1979. MacFarlane, Alan: Az angol indit'idualizmus eredete. Bp. 1993. Matthew, Donald: A középkori Eur6po atlasza. Bp. 1989. Maurois, André: Anglia története. Bp. é. n. Moody, T.W. - Martin, F.X.: Írország története. Bp„ 1994. Németh Eszter: „A nagy összeírás Hódító Vilmos korában", Statisztikai szemle 78 (2000) 1: 47-52. Pirenne, Henri: A középkori gazdaság és társadalom története. Bp. 1983. Pollard, A. j .: Anglia története. Bp„ 1916. Posán László: A llözépkori Európa, Debrecen, 2010. Pounds, NormanJ. G.: Európa törté11etiföldrajza. Bp„ 1997. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Bp„ 1995. Regan, Geoffrey: Oroszlá11sz(vÍlek. Bp„ 2007. Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Bp. 1987. Rázsó Gy.: „Oroszlánszív!í Richárd", ln: Történelmi melléknevek: l!,gyetemes és magyar történelmi életrajzok. Szerk. Horváth Hona. Budapest, 2006. Reston, James: Isten katonái. Bp„ 2001. Rowley, Trevor: A narmamzok. Debrecen, 2008. Seignobos, André: A francia nemzet őszinte története. Bp. 1935. Szántó György Tibor: „Magna Carta", Rubicon 6 (1995) 9: 4-6. Szántó György Tibor: „A hódító normann : 1. Vilmos, 1027-1087", Ln: Koronás portrék. Szerk. Szvák Gyula. Bp.: 1987. 11-34. Szántó György Tibor: Anglia története. Bp. 1985.; 1999.
Acta o/ Henry 11 and Richard ! . Ed. J. C. Holt - R. Mortimer. London, 1986. [Eynshami Ádám] Adam of Eynsham: Magna Vita Sancti Hugonis: the Life of St. Hugh of Lincoln (Oxford Medieval Texts) Vol. 1-II. Eds. D. L. Douie, D. H. Farmer. Oxford, 1961. Adam of Eynsham: Magna vita S. Hugo11is episcopi Lincolniensis : from mam4:!cripts in the Bodleian Library. Ed. ]. F. Dimock. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series/The Chronicles and Memorials of Great Britain and lrcland during the Middle Ages, published under the direclion of the Master of the Rolls, 37 .) London, 1864. [k:thelweard] The Chronicle ofIEthe/weard. Ed. A. Campbell. London, 1962. Rievaulx-i Ailred/Aelred: De Sanctis Ecclesiae Haugustaldensis„. Libellus. Ed. J. Raine. London, 1864. Rievaulx-i Ailred/Aclred: Relatio de Standardo, In: Chronicles of the Reigns of Stephen. Henry TI and Richard !. Vol. I-I'/. Ed. Richard Howlett. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 82.) London, 1884-89. Rievaulx-i Ailred/Aelred: De Vita et Miraculis Edwardi Confessoris. Ed. R. Tuysdcn. In: Historiae Anglicanae Scriptores. Vol. X. London, 1652. (Tewkesburyi Alan] Alan of Tewkesbury: Alani prioris cantuariensis postae abbalis te1i·kesberie11sis scripta quae extant. In: 1\.faterialsfor the History ofThomas Becket, archbishop o/ Canterbury. Eds. J. C. Robertson, j. B. Sheppard. Vol. 1-Vll. (Rcrum Britannicarum medii Aevi Scriptorcs. Rolls Series, 67.) London, 1875-85. Vol. II. [Tewkesburyi Alan] Vita Sancti Thomae [a Becket]. ln: Patres Ecclesiae Anglicanae. Ed. J. A. Giles. London, 1843. Ambroise: J:Estoire dP la G11erre Sainte. Ed. G. P.dris. Paris, 1897.
166
167
Szántó Richárd. „A Brit-szigetek", ln: Eur6pa és Magyarország Szent lstt·á11 korában. ~zt•rl,. Kristó Gyula és ~1akk Ferenc. Szeged, 2000. 139-54. Szántó Richárd: „Az özvegyasszonyok új házasságának szabályozása Angliában a l
II. IDEGEK !\!'ELVŰ MCVEK
11. i. FORRÁSOK
Ambroise: Tlze Crusade ofRichard Lionheart. Trans. M. j. Hubert,]. La Monte. New York, 1941. The Anglo-Saxon Chronicle: a Co/laboralfre Edilion. Ed. D. Dumville - S. Keynes. Woodbridge, 1983. The Anglo-Saxon Chronicle According /o tlze Several Original Aulllorilies. Ed. Benjamin Thorpe. Vol. !-II. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 23.) London, 1861. TheAnglo-Saxon Chronicle. Transl.j. Jngram. London, 1912. The Anglo-Saxon Chronicles . Ed. M. Swanton. London, 1996. Annales Anglosaxonici breves, A. D. 925-1202. Ed. F. Liebermann. Strassburg, 1879. Annales Cambriae. Ed. ]. Williams. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Scries, 20.) London, 1860. Annales de l'abbaye Saint-Pierre de]umieges: Chronique universelle des origines au XJJ• siecle . Ed. Jean Laporte. Rouen, 1954. Annales monastici. Ed. H . R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis series, 36.). London, 1864-9. [Annales de Bttrlon; Annales monaslerii de Tlleokesberia; Annales monasterii de U-averleia, A.D. 1- 1291. ; Annales Monasterii de Wintonia, 519-1277; Annales de Margam] [Yorki Névtelen] Anonymous of York: De consecratione pontificum et regum. ln: Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, Libelli de lite imperatorum et pontificum saeculis XI. et XII. conscripti. Vol. l-IIl. Ed. E. Dümmle1; E. Sackur. Hannover, 1891-97. Vol. TII. Arab Historians of lile Crusades. Transl. E. ]. Costello. Ed. E Gabrieli. London, 1984. [Baldricus, Dot érseke/Bourgueil apátja] BadrÍ/Baudri de Bourgueil: Carmen CXCV!. ln: Les CEuvres poeliques de Baudri de Bourgueil, 1046-1130. Édition critique publiée d'apres le manuscrit du Vatican par Phyllis Abrahams. Paris, 1926. [Peterborough-i Benedek] Benedict of Peterborough: Passio Sancti Thomae Canluariensis, ln: Materialsfor tire History a/ Thomas Becl1et, Vol. II. [Peterborough-i Benedek:] Gesta regis Henrici Seczmdi Benedicti Abbatis. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores . Rolis Series, 49.) Vol. I- I!. Ed. W. Stubbs, London, 1867. Beno1t de Sainte-Maure/More: Chronique de Ducs de Normandie. [LEstoire des Ducs de 1Vorma11die] Ed. E Michel. Vol. 1- lll. Paris, 1836-43. Bracton, Henry de, Henrici de Braclon De legibus el consuetudini bus Angliae Libri quinque in irarios tractalus dislincli. Ed. T. Twiss. Vol. I-V!. London, 1878-83. Bracton on the Lau·s and Customs of England. 1l'anslated, with revisions and notes, by Samuel E. Thorne. Vol. !-II. Cambridge, Mass„ 1968. „The Brevis Relatio de Guillelmo nobilissimo comite Normannorum, Written by a Monk of Battle Abbey." ln: Chronology, Conquesl, and Conjlicl in Medieval England. Ed. Elisabeth M. C. van Houts. (Camden Fifth Series 10, Camden Miscellany 34.) London, 1997. Clzurclz Historians of England: Pre-Reformalion Series. Ed. ]. Stevenson. Vol. I-V. London, 1853-58. Clzronica ]ohanizis de Oxenedes. [John of Oxnead] Ed. Thomas Wright. London, 1859. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolis Series, 13) Clzronica maiorum et i:icecomilum Londoniarum, 1188-1274. ln: Liber de Antiquis Legibus. Ed. Thomas Stapleton. London, 1846. (Camden Society, 34.)
168
John Capgrave: The Cilronic/e of England. Ed. Francis Charles Hingeston, London, 1858. . . (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolls Series, 1) Chronicles of the Reigns of Stephen, Henry II and Richard l. Vol. 1- IV. (Rerum Bntanmcarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 82.) Ed. Richard Howlett, London, 1884-87. [Gesta Stephani regis Ang/orum; Richard of Hexham: Historia Ricardi Prioris Ecclesiae l/auguslaldensis Degeslis regis Stephani it de be/lo de standardo (1135-39). }orda~ Fantosme: Chronique de /aguerre entre les Anglois et les Ecossois; Richard of Devizes: De
rebus geslis Ricardi Primi] Chronicles and Memorials of lhe Reign of Richard [. Vol. !-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptores. Rolls series, 38.) London, 1864-65. Chronicle of Bury St. Edmunds, 1212-1301. Ed. Antonia Grandsen. London, 1964. Tire Clzronicle of tlie Abbey of Bury St Edmunds. Eds. D. Greenway, J. Sayers. Oxford, 1989. The Chronicle of Balt/e Abbey. Trans. Eleanor Searle. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1.98~. . Chro11icles of the Crusades: contemporary narratives. [Chronicon de rebus gestis Ricardi prnm I Richard of Devizes - Geoffrey de Vinsauf's Chroniclc of Richard the First's Crusade] Ed. „ Heny Bohm. London, 2004. Chronicon Monasterii de Abingdon. Vol. I- Il. Ed. J. Stevenson ((Rerum Britannicarum medu aevi Scriptores. Rolis Series, 2.) London, 1858. Chronicon Monaslerii de Bella. Nunc primum typis mandatum. Ed. J. S. Brewer. London, 1846. Chron.icon de Geslis Normannorum in Francia. ln: Lamberli S. Audomari Canonici Liber Floridus: Chron.icon ab Anno 1189 ad 1556 ex Registro Fratrum Minorum Londiae [Chronicle of the Grey Friars of London] ln: Monumenta Franciscana. Vol. 1-Jl. Eds. J· S. Brewer, R. Howlett. (Rerum Britannicarum medii aevi Scriptorcs. Rolis Series, 4) London,
1858-1882. Chronicon vulgo dictum clwonicon Thomae ~lles, In: Annales Monastici. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls series, 36). London, 1864-9. . Chroniques Anglo-Normandes. Recueil d'extraits et d'écrits relatifs a l'histoire de Normandie et d'Angleterre pendant les 11' et 12' siecles; publié, pour la premiere fois, d'apres.les manuscrits de Londres, de Cambridge, de Douai, de Bruxelles et de Paris. [De gestis Hereu:ardi Saxonis; De inventione sanclae crucis Walthamensis; Du roi Gtúllaume d'Angleterre; Vita Haroldi) Vol. I-III. Ed. E Michel. Roucn, 1836-40. Chroniques d'Anjou. Ed. Paul Marchegay. Cambridge, 2010. [Chronica degeslis con.sulum Andegavorum; Historia Gaufredi Duci s Normannorum et Comilis Andegavorum, auctore fohanne, monacho majoris monasterii; Historia Comilum Andegavensium, auclore Thoma Pactio, Lochensi priore; Hisloria abbrez;iata Consulum Andegavorum, auctore f ohanne, monacho majoris monasterii) Chronique du religieux de Sainl-Denys. Vol. I-Vl. Ed. L. Bellaguet. Paris, 1839-52. Chroniques des comtes d'Anjou, Ed. P. Marchegay, A. Salmon. Paris, 1871. . . Chroniques des comles d'Anjou el des seigneurs d'Amboise. Ed. L. Ilalphen, R. Poupardm. Paris, 1913. Cnutonis regis Gesta sive Encomium Ermnae reginae auctore monacho S. Berlini. (Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum 22.) Ed. G. H. Pcrtz. Hannovc1; 1865. [1993]
169
Codex authograplzus bibliothecae unfrersitatis Gandavensis. Ed. Albert Derolez. Ghent, 1968. Cod€X Diplomaticus !Evi Saxonici. Ed. J. M. Kemble. Vol. I-Vl. London, 1839-48. Tire Conquest of]erusalem and //ze Tlzird Cru.sade. Ed. Peter W. Edbury. (Crusade Texts ín Translation) Aldershot, 1998.
Tire correspo11dence of Tlzomas Becket, Arclzbishop of Canterbury, 1162- 11 70. Ed. Anne J. Duggan. Vol. I-Il. New York, 2000.
Councils a11d Ecclesiastical Documents Relating to Great Britain and Ireland. Ed. A. W. Iladdan, W. Stubbs. Vol. III. Oxford, 1871. Cowzcils and Synods tdllr otlrer Documents relating to tire English Clzurcll. Vol. 1-II. Eds. E M. Powicke, C. R. Cheney, D. Whitelock, M. Brett, C. N. L. Brooke. Oxford, 1964-81. Oxford, 1964. Tlze Crau:ford Col/ection of Early Clrarters andDocumen/s. Ed. A. S. Napier, W. H. Stevcnson Oxford, 1895. The Crusade and Death of Riclzard I. Ed. R. C. Johnston. (Anglo-Norman Text Society 17.) Oxford, 1961. Domesday Book sive Liber Censualis. Ed. A. Farley. London, 1783. Domesday Re-bound. London, 1954. Domesday Book: A Complete 1ra11slalion (Penguin C!assics). Ed. Geoffrey Martin. Harmondsworth, 2003. [St. Qucntin~ 'Sanctus Quintinus Dudo] Dudo[n] de St. Quentin: De moribus et actis primorum Norma11niae duwm auctore Dudone Sancti Quinlini decano [Dudonis gesta Normannorum] publiée par Jules Lair. Caen, 1865. [Ed. Felice Lifshitz, Toronto, 1996.] [St. Quentini/ Sanctus Quintinus Dudo] Tlze History of tlze Normans. Trans. E. Christiansen. Woodbridge, 1998. [Canterburyi Eadmer] Eadmeri Historia 1wt•orum in Anglia. Ed. M. Rule. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 81.) London, 1884. [Canterburyi Eadrner) Eadmer's History ofRecent Erents in Eng/and. Transl. G. Bosanquet. London, 1964. [Canterburyi Eadrner) Vita Sancti Wi/frid auctore Edmero. Life of Saint Vliljrid by Edmer. B. J. Muir, A. J. Turner. Excter, 1998. Encomium Emmae Reginae. Ed. A. Campbell. London, 1949. Encomium Emmae Reginae. Ed. C. N. L. Brooke, S. Keynes. Cambridge, 1998. English Historical Docmnents. Gen. Ed. D. C. Douglas. London, 1953-.: l. e. 500-1042. Ed. D. Whitelock. London, 1955. II.: 1042- 1189. Ed. D. C. Douglas, G. W. Greenaway. London, 1981.; III. 1189-1327: Ed. H. Rothwell, London, 1975. Eracles: T.:Estoire de Eracles empereur et la conqueste de la Thrre d'Outremer. ln: Recueil des lzistoriens des Croisades. Historiens orientaux. Vol. 11. Paris, 1859. [Roueni István] Étienne de Rouen: Draco normmmietts. Le Dragon Normand et aulres poemes d'Étienne de Rouen publiés par M. H. Omont. Rouen, 1884. Étiennc de Rouen: [Stephen of Rouen] Draco normaimicus. Steplzani Rotlzonzagensis monachi Beccensis poema 'Draco Nonnaimicus'. ln: Clzronicles of tlze Reigns of Stephen, Henry /J mzd Riclzard /. Ed. R. Howlett. Vol. IT. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptorcs. Rolis Series, 82.) London, 1882-86.
170
Gaimar, Geoffrey: Lestorie des Engles solum la translacion Mais tre Ceffrei Gaimar. [/.'fl's/1111 •' d1· ~ Engleis] Vol. 1-Il. Ed. '1'. D. Hardy, C. T. Martin. (Rerum Britannicarum medii acvi scriptores. Rolls Series, 91) London, 1888-89. Garnier/Guernes de Pont-Saint-~axence : La vie de sainl Thomas le Martyr. Ed. En11nan11t·I Walberg. (Les classiques fran~s du moyen age 77.) Paris, 1936. Garnier: Vie Saint Thomas le Marlyr de Cantorbire. Trans. janet Shirley. London, 1975. [Garnier/Guernes dc Pont-Saint-Maxence] La vie de Saillt Thomas de Canlerbury. Vol. 1- 11. Ed. Jacques 1: E. Thomas. Ktemata: Publiés sous la direction de II. Braet, vols. 15-16. l~ri s. 2002. [Giraldus Cambrensis/Gerald of Wales]: Giraldi Cambrensis opera. Ed. by J. S. Brewer. Vol. 1-VlTI. Ed. J. E Dimock, G. E Warner. London, 1861-1891. [Gemma Ecclesiastica;
1bpograp/zia Hibernica; Expugnatio Hibernica; ltinerariw11 Kambriae; Descriptio Kambriae; Liber de Principis Instruclione] The Historical Works of Giraldus Cambrensis, containing the 1bpography of Ireland and tlze History of tlze Conquest of lreland. Ed. T. Wright, R. C. lloare, T Foreste1; Lonbdon, 1863; New York, 1968.
Gaufridi comitis Andegai·ensis gesta adversus Danos Galliam infeslantes. Ed. J. Langcbek. (Scriptores rerum Danicarum rnedii A':vi, 2.) Hafniae, 1772. Geoffrey du Breuit'de Vigcois: Cllronica. Ed. P. Labbe. (:\lovae Bibliolhecae Manuscriptorum, 11) Paris, 1657. Geoffrey du Breuil'de Vigeois: Chronique. ln: Recueil des lzistoriens des Gaules et de la France. Nouvelle éd., publiée sous la direction de :\1. Léopold Delislc. Vol. XII„ XVlll. Paris, 1869-80. [Monmouth-i Galfréd) Geoffrcy of Monmouth: Galfridi [Monemutensis] Historia Britomtm. Ed. J. A. Giles. London, 1844. Geoffrey of Monmouth: Historia regum Britanniae. Tlze History of tlze Kings of Britain. Transl. L. Thorpe, Harmondsworth, 1966. [Giraldus Cambrensis 1Gerald of Wales] Tire ]oumey llzrouglz Wales and tlze Description of Wales. Trans. Lewis Thorpe. Jlarmondsworth, 1978. [Canterburyi Gervase] Gervase of Canterbury: Gesta Regum. ln: Gervasii Cantuariensis
Opera historica. Historical works, the Chronicle of the Reigns of Stephen, Henry II, and Richard !, by Gervase, the Monh of Canterbury. (Rerurn Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 73.) Vol. I-ll. Ed. W. Stubbs. London, 1879-80. [Tilburyi Gervase] Gervase of Tilbury: Excerpta ex Otiis imperialibus Gerrnsii Tilebtttiensis. (Rcrum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 66.) Ed. J. Stcvenson, London, 1875. Vol. III. [Tilburyi Gervase) Otia Jmperialia: Recreation for an f.!.'mperor. Eds. S. E. Banks, J. W. Binns. (Oxford Medieval Tcxts) Oxford, 2002.
Tlze Gesta Normannormn ducum of Williain ofjumieges, Orderic Vitalis, and Roberl of 1brigni. Vo!. I- I!. Ed. Elisabeth M. C. Van Houts. Oxford, 1992-95.
Gesta Stephani. Ed. K. R. Potter, R. H. C. Davis. Oxford, 1976. [Ranulph de Glanvill(e)] 1ractatus de Legibus et Consuetidinibus Regni Ang/iae qui Glam:il/a 11ocat11r. Ed. G. D. G. Hall. Oxford, 1965.
171
[Ranulph de Glanvill(e)] Tl1e Treatise on the Lau;s and Customs of tlze Rea/m ofEngland, commonly cal/ed G/anvill. Ed. G. D. G. Hall. Oxford, 1993. Edward Grim: Vita Sa11cti Tliomae Cantuarensis Archiepiscopi el Martyris, ln: Malerials for tlze History of Thomas Becket. archbishop of Canterbury. Ed. J. C. Robertson, J. B. Sheppard. (Rerum 13ritannicarum medii aevi Scriptores. Rolls Series, 67.) Vol. 1-Vll. London, 1875-85.
[Amiens-i Guido/Wido v. Guy d'Amiens] The 'Carmen de Hastingae proe/io' of Guy, Bishop of Amie11s. Ed. C. Morton, H. Muntz. Oxford, 1972. [Amiens-i Guido/Wido v. Guy d'Amiens] The Carmen de Hastingae Proelio of Guy Bislzop of Amiens. Ed. E Barlow. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1999. Guillaume le Breton / Guilelmus Brito (Armoricus): La Philippide. Gesta Phi/ippiAugusti regis Francorum. ln: CEuvres de Rigord et de Guillaume le Breton, historiens de Philippe Auguste. Publiées ... par H. E Delaborde. Paris, 1882-85. Guillaume le Breton: Continuation de la vie de Philippe 11 Auguste. Eds. E Guizot, R. Fougere. Clermont-Ferrand, 2003. Guillaume le Breton / Guilelmus Brito: La Philippide. Ed. E Guizot. Clermont-Ferrand, 2004. Guillaume le Breton: Phi/ippidos libri duodecim sive Gesta Philippi Regis Francia!. ln: Recueil des Historiens des Gaules. Ed. M. Bouquet. Vol. XVII. Paris, 1738. Guillaume le Breton: Historia de vita et gestis Phi/ippi Augusti Francorum Regis, post Rigordum, auctore Gulielmo Armorico. Willelmi Britonis, Armorici, Philippidos lib1i XII., sive gesta Philippi Augusti Regis Franciae versibus hcroicis descripta. ln: Histori
I.:histoire de Guillaume le Maréchal, Comte de Striguil et de Pembroke ... Poeme fran~ais inconnu, conservé dans un manuscrit de la Bibliotheque de Sir T. Phillipps, a Cheltenham. Ed. P. Meyer. Paris, 1891. History of William Marshal. Ed. A. J. Holden, D. Crouch, S. Gregory. Vol. 1- lll. London, 2002-07.
Histoire des ducs de Normandie et des rois d'Angleterre. Ed. E Michel. Paris, 1840. [Thomas of Elmham] Hisloria Monasteria S. Augustini Cantuariensis. Ed. C. Hardwick. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 8.) London, 1858.
172
Historia Monasterii S. Petri G/oucestriae. Ed. William Henry Hart. ln: Historia et Cartulari11111 Monasterii Sancti Petri Gloucestriae (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 33/1.) London, 1863-67. Raphael Holinshed: Chronicle. Ed. Allardyce &Josephine Nicoll. London, 1955. Bahá' ad-Din Ibn Shaddad: The Rare and Excellent History of Saladin . Ed. D. S. Richards. Aldcrshot, 2002. Ali ibn Muhammad al-Athir / Ali ibn al-Aszír: Extrait de la chronique intitulée Kame/-Altewrykh por !bn Alatyr. Eds. J. 'J: Reinaud, C. E Defrémery. ln: Recueil des hisloriens des Croisades. Historiens orientaux. Vol. 1. Paris, 1841. The Chronicle of Ibn al-Athir /or the Crusading Period/rom al-llamilfi'l-1/z'rikh. l-l!. Ed. D. S. Richards. (Crusade lexts in Translation 13, 15.) Burlington, 2006. /nstituta Cnuti aliorumque regum Anglorum. ln: Felix Liebermann: Gesetze der Angelsachsen. Vol. !-III. Halle, 1903-1916. !. [Richárd, aldgate-i kanonok] Itinerarium peregrinormn et gesta regis Ricardi (1187-99), auctore ut videtur canonico T. 1hnitatis Londoniensis. In: Chronicles and Memorials of the Reign of Richard 1. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 38.) London, 1864-65. Vol. 1. Itinerarium regis Ricardi et aliorum in terram Hierosolymorum. [korábban Galfridus de Vinosalvo-nak / Geoffrey de Vinsauf-nak tulajdonították] Ed. M. T. Stead. London, 1920. The Chronicle of the Third Crusade: The ltinerarium Peregrinorum et Gesta Regis Ricardi. Ed. Ed. Helen J. Nicholson. Stroud, 1997. Jean/Jehan de Joinville: Vie de saint Louis [Livre des saintes paroles el des bons faiz 11ostre roy sainl Looys]. Ed. J. Monfrin, Paris, 2002. Jean/Jehan deJoinville: Histoire de Saint Louis. Ed. N. de Wally. Paris, 1906. [Brakelondi Jocelin] The Chronicle ofJocelin of Brake/011d Mo11k of St. Edmundsbury: A Pictitre oj Mo nastic and Socia/ Life in tlze Xllth Century. Ecl. L. C. Jane. London, 1907. [Brakelondi Jocelin] ChronicaJocelini de Brakelonda de rebtts Gestis Samsonis Abbatis Monasterii Sancti Edmundi. Ed. John Gage Rokewode. (Camden Society, 13.) London, 1840.
[Worcester-i János] John [Florence] of Worcester: Clzronicon ex chronicis. The Chronicle ofJohn of Worcester. Ed. R. R. Darlington, P. McGurk. Oxford, 1995. John [Florence] of Worcester: Florentii Wigorniensis monachi 'Chronicon ex chronicis'. Ed. B. Thorpe. Vol. 1-ll. London, 1848-9. 1/ie Chronicle ofJohn of Worcester. Vol. II-III. Eds. R. R. Darlington,]. Bray, P. McGurk. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1995-98. [Salisburyi János] John of Salisbury: Vita Sancti Thomae Cantuarensis Archiepiscopi et Martyris, ln: Materials for the History of Thomas Becket, Vol. II. John of Salisbury: Policraticus: Of the Frivolities of Courtiers and the Footprints of Philosophers . Ed. Cary J. Nederman. Cambridge, 1991. John of Salisbury: Policraticus: De Nugis Curialium et Vestigiis Philosophorum. Ed. C. C. J. Webb. Oxford, 1909. John of Salisbury: Historia Pontificalis. Ed. Marjorie Chibnall. Oxford, 1986.
173
Tl:e Letters of Lanfranc, Archbisilop of Canterbury. Ed. H. Clove1; M. Gibson. (Oxford Medieval 'lexts) Oxford, 1979. Laws of tile Kings of Engla11d /rom Edmund to Henry J. Ed. A. J. Robertson. Cambridge, 1925. Leges EdU'ardi Confessoris. ln: Felix Liebermann (ed.): Über die Leges Edwardi confessoris. Halle, 1896. Leges Henrici Primi. Ed. L. J. Downer. Oxford, 1972. Liber Eliensis. Ed. E. 0 . Blake. London, 1962. Liber monasterii de Hyda: comprising a chronicle of the affairs of England, from the setllement of the Saxons to the reign of King Cnut ; and a chartulary of the abbey of Hyde, in Hampshire, A.D. 455-1023. Ed. E. Edwards. (Rerum Btitannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 45.) London, 1866. Liber Niger Scaccarii. Vol. I-11. Ed. T. Hearne. London, 1774. Liber Vitae ecc/esiae Dunelmensis. Ed. H. Sweet. (The Oldest English Texts. Early English Texts Society LXXXIII.) London, 1885. Lije of King Edward Who Rests at Westminster. Ed. F. Barlow. Oxford, 1992. Marmoutier-i János: Historia Gaufredi ducis Normannorum, et comitis Andegavorum, ln: Cilroniques des comtes d'Anjou et des seigneurs d'Amboise. Ed. L. Halphen, R. Poupardin, Paris, 1913. 170- 231. Nonnan Conquesl of England: Sources and Documents. Ed. R. A. Brown. London, 1996. Ordericus Vitalis: The Ecc/esiastical History of Orderic Vita/is. Trans. M. Chibnall. Vol. I-VI. Oxford, 1969-80. [Ordericus Vitalis] Orderici Vitalis Angliagena Coenobi Uticensis Monachi Historia Ecclesiastica. Libri XIII. Ed. A. Le Prévost. Paris, 1838-55. [Matthew Paris] Chronica Majora Mattlzaei Parisiensis . Vol. !-VII. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls series, 57.) London, 1872-83. [Matthew Paris] Matthaei Parisiensis Monachi Sancti Albani Historia Anglorum, siue, ut t'u/go dicitm: Historia minor. ftem, ejusdem Abbreviato chronicornm Angliae„ Vol. I- ll1. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 44.) 1-3. Ed. E Madden. London, 1866-69.
Tl:e Peterborough Chronicle. Chronicon Angliae Petriburgense. Ed. J. A. Giles. London, 1845. The Peterborough Chronicle, 1070-1154. Ed. Cecily Clark. London, 1970. Pierre de Blois / Petrus Blesensis /Archdeacon of Bath: Epistolae. ln: Recueil des Historiens des Gaules. Ed. M. Bouquet. Vol. XIX. Paris, 1738. Pierre de Blois: Opera Omnia. Vol. I-rv. ln: Patres Ecclesiae Anglicanae. Ed. J. A. Giles. London, 1843. The Pla11/agenet Oironicles. Ed. E. M. Hallam. London, 1986. [Matthew Paris] The fllustrated Chronicles of MattheU' Paris: Obserrntions of Thirteenth-century Life, Ed. R. Vaughan. Stroud, 1993. PlacitaAnglo-Normannica. Ed. M. M. Bigelo\v. London, 1879. Placitorum in domo capitulari ílkstmonasteriensi asservatorum Abbreviatio. Iemporibus regum Ric. 1, ]ohann„ Henr. l!L Edu;. !, Edu: II. London, 1811. Quadrilogus . Vita S. Thomae, seu Quadrilogus. A life of Thomas Becket by a monk of Evesham. Materialsfor lile History ofThomas Becket, Vol. IV
174
[Diceto-i Radulf] Ralph of Diceto: Ymagines ltistoriarum, ln: Radulphi de Diceto deca11i Lundoniensis Opera J-listorica. Vol. I-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 68.) London, 1876. [Diceto-i Radulf] Ralph de Diceto: Abbm:iationes cl1ronicorum l n: Radu/phi de Diceto deca11i Lundoniensis Opera Historica. Vol. I-II. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 68.) London, 1876. Ralph/Radulphus (of) Niger: Chronicon. Ed. R. Anstruther. London, 1851. Recueil général des chartes anglo-saxonnes: Les saxons en Angleterre, 604-1061. Ed. H. Pierquin. Paris, 1912. Recueil des actes des ducs de Normandie de 911 a1066. Ed. M. Faroux. Caen, 1961. [Coggeshall-i RadulfJ Ralph of Coggeshall: Radulp/ii de Coggeshall Chronicon Anglicanum. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 66.) Ed. J. Stevenson, London, 1875. [Thomas Agnellus: Sermo de Morte et Sepultura Henrici Regis junior] Royal Writs in Englandfrom the Conquest to Glanvill. Ed. R. C. Van Caenegem. London, 1959. Recueil d'annales angevines et vend8moises. Ed. L. Halphen. Paris, 1903. [Devizes-i Richárd] Richard of Devizes: De rebus gestis Ricardi primi. The Chronicle of Richard of Devizes: Concerning the Deeds o/ Richard the Firs/, King of England, also, Richard of Cirencester's Description of Britain. J. A. Giles. London, 1841. [Devizes-i Richárd] Richard of Devizes: Cronicon Richardi Dfrisensis de tempore Regis Richardi Primi. Chronicle. Ed. J. T. Appleby. London, 1963. [Richard fitzNigeVfitzNeaVfitzNeale] : De necessariis observantiis Scaccarii dialogus qui t·u/go dicitur Dia/ogus de Scaccario. 1'he Course of the Exchequer by Richard San o/ Nigel. Ed. C. Johnson. London, 1950. Richard fitzNigel: Dialogus de Scaccario. The course of tlie Exchequer by Richard, Fitz Nige/. and Constitutio domus regis. The Establishment of the royal househo/d. Ed. C. Johnson. Oxford, 1983. Richard fitzNigel: Dialogus de Scaccario. The Dialogue of the Excilequer and Constitutio Domus Regis: the dialogue of the Exchequer, and the disposition of the King's household. .Eds. Emilie Amt, S. D. Church. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 2007. [Gloucester-i Róbert/Robert of Gloucester] Metrical Chronicle of Robert of G/oucester. Vol. 1-II. Ed. W. A. Wright. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 86.) London, 1887.
Royal and Otlzer Historical Letters fllustratii'e o/ the Reign of Henry Jl /rom the Originals in tlze Public Record Office. Ed. W. W. Shirley. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 27.) London, 1862-66. [Cirencester-i RichárcVRichard of Cirencester] Ricardi de Cirencestria Specu/um Historicale de geslis Regum Angliae. Vol. I-II. Ed. J. E. B. Mayor. 2 vols. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolls Series, 30.) London, 1863-1869. Rigord: Gesta Phi/ippi Augusti, Francorum Regis. ln: Recueil des Historiens des Gaules . Ed. M. Bouquet. Vol. XVII. Paris, 1738. Rigord: Gesta Philippi Augusti, Francorum Regis. ln: CEuvres de Rigord el de Gzállaume le Breton, historiens de Philippe Auguste. Publiées „. par H. E Delaborde. Paris, 1882-85. Rigord: La vie de Philippe fi Auguste. Eds. E Guizot, R. Fougere. Clennont-Ferrand, 2003.
175
Regesla Regum Anglo-Normannontm: The Acta of William !, 1066-1087. Ed. David flates.
Prioris Hagustaldmsis; Symeonis monaclms Dunelmensis de Dunelmensi Ecc/esia] E
Publisher: Oxford, 1998.
Regesla regwn anglo-normamiorum, 1066-1154. [Regesla Willelmi Conquestoris et Wi//elmi Rufi, 1066-1100.; Regesta Henrici Primi, 1100-1135.; Regesta Regis Steplza11i ac Mathildis bnperatricis ac Gaufridi el Henrici Ducum Normannorum, 1135-1154.] Vol. 1-IV. Eds. H. A. Cronne, R. H. C. Davis, H. V-1. Caerless Davis, R.J. Whitwell, Charles Johnson. Oxford, 1903-69.
1882--85.
[Durhami Simeon] Libelltts de exordio atque procursu istius, hoc est Dunhelmensis, ecc/esie. 'fract on the origins and progress of this the Church of Durham. Ed. D. Rollason. Oxford, 2000. Sugcr / Sugerius, Abbas S. Dionysii: Vita Ludot'ici Grossi Regis. ln: CEuvres completes. Paris, 1867.
[Torigni Róbert] Robert dc Torigni/Robert de Monte: Chronica Roberti de Torigneo, Abbatis Monasterii Sancti Michaelis in Periculo Maris. [Gesta Normannorum Ducum] ln: Chro11icles of the Reigns of Stephen, Henry 11 and Richard !. Vol. IV. Robertde Torigny: Chronique. Ed. L. Delisle. Vol. !- II. Rouen, 1873. Robert de Torigny: Ex Roberti Abbatis de Monte Appendice ad Sigebertum. Thc chronicles of Robert de Monte. Ed.]. Stevenson. (The Church historians of Englan, Vol. IV., Part II) London, 1856. [Hovedeni Roger] Rogcr of Howdcn/Iloveden/Rogerus de Huoedene): Chronica Magistri Rogeri de Houedene. Gesta regis Henrici secundi et Gesta regis Ricardi. Vol. 1-IY. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 51.) London, 1868-71. Pontigny Roger: Vita S. Tlzomae, Contuarensis Archipiscopi et Martyris. ln: Materialsfor the History of Thomas Becl1et, Vol. IV. [\.Vendower-i Roge1:/Roger Wendower] Rogeri de Wendover Liber qui dicitur Flores Historiarum ab Anno Domini JVICLIV. Vol. I- lll. Ed. H. G. Hewlett. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Serics, 84.) London, 1886-89. [Roger of Wendower] Rogeri de ~éndover Flores Historiarum. Roger of Wendover's Flowers of History, Comprising the History of England [rom the Descent of the Saxons to A.D. 1235. Ed. ]. A. Giles. 1- 11. London, 1849. Reprint Lampeter, 1993. Recueil des actes de Henri 11, roi d' Angleterre et duc de Normandie, concernant les provinces fran~aises et les affaires de France. Vol. 1-IY. Ed. L. Delisle, E. Berger. (Academie des Inscriptions et Belles-Letters: Chartes et diplomes relatifs a l'histoire de Francc) Paris, 1909-47.
Tl1e Red Booli of the Exc/1eque1: Liber rubeus de sacario. Vo!. !-III. Ed. H. Hall. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 99.) London, 1896. Scriptores rerumgestarum Willelmi Conquestoris. Ed. I. A. Giles. [Widonis Carmen de Hastingae
proelio; Anonymi auctoris Brevis relatio de origine Willelmi Conquestoris; Charta Willelmi Bastardi Conquestoris A11gliae; Excerpta de vita Willelmi Conquestoris; De morte Wil/elmi Conquestoris; Hymnus de morte Wi/lelmi Conquestoris; Gesta Wi/lelmi Ducis Nonnannomm el Regis Anglontm, a Willebno Pictaviensi, scripta; Du roi Guillaume d'Angleterre; Le dit de Giii/laume d'Angleterre] London, 1844. Select Docmnents of English Constitutional History . Eds. G. B. Adams, H. M. Stephens. London, 1901.
[Dttrhami Simeon] Simeon of Durham: A History of lile Church ofDurham. Trans. J. Stevenson. London, 1853. Reprint Lampeter, 1988. [Dttrhami Simeon] Symeonis monachis opera omnia. [Symeonis monachis Dunelmensis Historia
regu111 Anglomm et Dacorum / Historia de gestis regum Anglomm cum continuatione foh.
176
Suger: Vie de Louis le Gros par Sug1tr, suivie de l'Histoire de Roi Louis VII. Ed. A. Molinier. P.aris, 1887. Suger: The Deeds of Louis tl1e Fat. Ed. R. Cusimano, J. Moorhead. Washington, D. C., 1992. La tapisserie de Bayeux. Ed. D. M. Wilson ; lntr. par G. Duby. Antwerpen, [1985]. The Bayeux Tapestry . A comprehensive survey by Sir Frank Stenton, general editor, Simone Bertrand, George Wingfield Digby, Charles H. Gibbs-Smith, Sir James Mann, John L. Nevinson and Francis Wormald. London, 1957.
The Bayeux tapestry and the Norman invasion. With an introduction and a trans/ation /rom the contemporary account of William of Poitiers . Ed. L. G. M. Thorpe. London, 1973. The Bayeux tapestry: new i11terpretations. Eds. M. K. Foys, K. E. Overbey, D. Terkla. Woodbridge, 2009.
Thömas Saga Erkibyskups. Vol. I-11. Ed. Eirikr Magnusson. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 49.) Ed. W. Stubbs. London, 1875-83. The Lives of Thomas Becl1et. Ed. Michael Staunton. (Manchester Medieval Sources) Manchester - New York, 2001. Nicholas Trivet: Annales sex Regum Angliae, 1135-1307. Ed. T. Hog. London, 1845. Vita Aeduuardi Regis qtti apud Westmonasterium requiescit. ln: Lives of Edu:ard the Confessor. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 3.) London, 1858.
Vita Aedwardi Regis. Ed. F. Barlow. London, 1962. The Life of King Edward u·ho Rests at Westminster. Ed. E Barlow. Oxford, 1992. Vita Haroldi: the Romance of the Life of Harold, King of England . Ed. W. de Gray Birch. London, 1885.
[Guisborough-i Valter] Walter of Guisborough, Chronicle. Ed. H. Rothwell. London, 1957. (Camden Series, 89) [Coventryi Valter1Waltcr of Coventry] Memoriale Fratris Walteri de Coventria. The Historical Collections of Walter of Coi·entry. Vol. I- 11. Ed. W. Stubbs. (Rerum Britannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 58. London, 1872-73. [The Chronicle of Barnu:ell Prioryl Wace (Bayeux-i): Le Roman de Rou et des D11cs de Normandie; ... publié pour la premiere fois, d'apres les manuscrits de France et d'Angleterre, avec des notes ... par F. Pluquet. Yol. 1- II. Rouen, 1827. Wace: Roman de Rou et des ducs de Normandie. Vol. 1-III. Ed. A. J. Holden. Paris, 1970- 1973. Wace: Roman de Rou. Transl. Gwyn Burgess. Ed. A. J. Holden. Jersey, 2002. Wace: Le Roma:n de Brut. Ed. 1. Arnold. Paris, 1938-40. Wace: Arthurian chronic/es. Wace and Layamon. Trans. E. Mason. Toronto, 1996. Walter Map: De Nugis Curialium (Courtiers' Trifles). M. R. James, C. N. L. füooke, R. A. B. Meyers. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1983.
177
[Walter MapJ Gualleri Mapes De Nugis Curialium Distinctiones Quinque. Ed. T. Wright. (Camden Society, 50) London, 1850.
William Fitzstephen: Tire Life andDeath o/Tlromas Becket. '!l·ans. G. Greenaway. London,
The Wallham Clrronicle: An Account of the Discovery of Our Holy Gross at Montacute and Jts Omt"eyance to Wa/t/1am. Eds. E. Watkiss, M. Chibnall. (Oxford Medieval Texts) Oxford,
Wille/mi Conquestoris Leges. Norman-Fr: and Lat. Diplomata. Lat. (Patrologire Cursus Completus. Series latina, tom. 149.) Ed. j . P. Migne. Paris, 1863.
1961.
1994.
Tl:e Chro11icles of IA-áltham. Vol. I-III. Ecl. G. R. Gleig. London, 1835 (2010). [Canterburyi Vilmos/\\'illiam of Canterbury]: Vita et Passio S. Tlromae, Auctore Wif/elmo, Afonaclro Ca11tuarie11si, .'\.firacularum gloriosi ;;wrtyris Tlromae Ca11hwrie11sis Archiepiscopi, ln: Materia/s for the llistory of Thomas BEcket, Vol. I. Oumiéges-i Vilmos.-William of Jumiéges/Guillelmus Gemeticensis] Gesta Normannorum ducum. Ed. J. Marx. Rouen, 1914. [Malmesburyi Vilmos /William of Malmesbury] Wil/elmi Malmesbiriensis Monachi Degestis regum A11glorum libri quinque: Historiae nove/lae libri tres. Ed. W. Stubbs. 1- ll. London, 1887- 9.
[Malmesburyi Vilmos]: Wil/elmi Ma/mesbiriensis Monachi de Gestis Pontificum Anglorum libri quinque. Vita S. Aldhebni. Vita S. Wulstani Episcopi Wigorniensis . Ed. N. E. S. A. Hamilton. (Rcrum Dritannicarum medii aevi scriptores. Rolis Series, 52.) London, 1870. [Malmesburyi Vilmos]: Tire Vita Wulfstani of William ofMalmesbury: to u·hich are added the exla11t abridgements of tllis work ami the miracles and translation of St. W11ljsta11. Ed. R. R. Darlington. London, 1928. [Malmesburyi Vilmos]: Gulielmi Afalmesbiriensis Gesta Regum A11glorum atque Historia Novella. London, 1840. [Malmesburyi Vilmos]: Historia noi·ella. Ed. K. R. Potter. London, 1955. [Malmesburyi Vilmos]: William ofMalmesbury's Chronicle of tire Kings of E11gland. Transl. J. A. Giles. London, 1847. [Malmesburyi Vilmos]: William ofMalmesbury's Life of Saint Wttlstan, Bislrop of Wórcester. Ed. J. H. F. Peile. Oxford, 1934. Reprint Lampeter, 1996. [Ma lmesburyi Vilmos]: Gesta Regum Anglorum: The History of tire English Kings. Vol. I-JT. Eds. R. A. B. Mynors, R. M. Thomson, M. Winerbottom. (Oxford Medieval Texts) Oxford, 1998. [Newburgh-i Vilmos/William of Newburgh]: Historia rerum Anglicarum Wilhelmi Parvi. ln: Chronicles of tire Reigns of Stephen, Henry fi and Richard J. (Rerum Britannicarum mcdii aevi scriptores. Rolis Serics, 82.) Ed R. Howlett. London, 1882-86. William of Newburgh: 11ze History of EnglishAffairs. Ed. P. G. Walsh, M. J. Kennedy. Warminstcr, 1988. William of Newburgh: Historia rerum Anglicarum. Ed.]. Stevenson. London, 1856. illetve In: The Clrurc/1 Historians of Eng/and. Vol. I\'. Part II. Ed. ]. Stephenson, Scotl McLetchie. London, 1861. [Poitiers-i Vilmos. Gulielmus Pictavensis] William of Poitiers: Tire'Gesta Guillelmi' of Wi/liam of Poitiers. Ed. R. H. C. Davis, M. Chibnall. Oxford, 1998. [Westminsteri Máté/Matthew of Westminster], Ftores lristorianmr. 1- 111. Ed. H. R. Luard. (Rerum Britannicarum mcdii aevi Scriptores. Rolis Series, 95.) London, 1890. [FitzStephen Vilmos] William FitzStephen: Vita Sancti T/lomae Ca11tuare11sis Arcl1iepiscopi et Martyris, A1tclore Willelmo filio Stephani, In: Materialsfor tire History of Thomas Becket, Vol. III.
178
II. ii. SZAKIRODALOM
Abbott, Eclwin A.: St. Thomas of Canterbury: His Death a11d Miracles. Vol. !- II. London, 1898. Adam, R. J.: A Omquest of England. London, 1964. AJ len Brown, Reginald.: Tlle Normans and the Norman Canquest. London, 1985. Altschul, Michael: Anglo-Norman England, 1066-1154. London-Cambridge, 1969. Amt, Emilie: The Accession of Henry II in England: Royal Govermne11t Reslored, 1149-1159. Woodbridge, 1993. Appleby, John T.: England without Richard, 1189-99. London, 1965. Appleby, ]. T.: Henry!!, tire Vanquished King. London, 1962. Archer, Thomas A.: The crusade ofRichard !, 1189-92. London, 1912. Ashley, Maw·ice: Tlze Life and Times of King John. London, 1972. Astill, G. - A. Grant (cds.): The Countryside ofMedieval E11gland. London, 1988. Aston, T. H.: Landlords, peasa11ts and po/itics in mediewl England. Oxford, 1987. Aurell, Martin: !:Empire des Plantagenét, 1154-1224. Paris, 2003. Bachrach, Bernard S.: „Henry IT and the Angevin Tradition of Family Hostility", Albion 16 (1984) 2 : 111-130.
Bachrach, Bernard S.: ,;rhe Idea of the Angevin Empire", Albio11 10 (1978) 4: 293- 299. Bagley, ]. ].: Historical Inlerpretation. Vol. 1. Sources ofEnglish medieval history, 1066-1540. London, 1971. Barber, Richard: Henry Plantagenet: A Biography of He11ry 11 of England. Woodbridge, 2001. Barber, Richard: 11ze Deuil's Crown: History of Henry 11 and His Sons. London, 1997. Barlow, Frank: Edward tire Conjessor. London, 1970. Barlow, Frank: Tire English Church 1066-1154. London, 1979. Barlow, Frank: Tire Feudal Kingdom of England, 1042-1216. London, 1972. BarlO\v, Frank: Thomas Becket. Berkele)\ 1986. Barlow, Frank: William Rufus. London, 1983. Barlow, Frank: Wi/liam tire Co11q11eror. (Yale English Monarchs). New Ilaven - London, 1999. BarlO\v, Frank: Tire Norman Conquest and Beyond. London, 1983. Barrow, G. W. S.: Feudal Britain: tire Completion of tire MedievaL J(ingdoms, 1066-1314. London, 1956.
Bartlett, Robert: England tmder the Norman and A11geci11 kings, 1075-1225. Oxford, 2002. Bates, David - Anne Curry (ed.): England and Normandy in tire Middle Ag~s. London, 1994. Bates, David: „Normandy and England after 1066", English Historical Review 104 (1989) 851-80.
179
Bates, David: Normandy before 1066. London, 1982. Bates, David: William the Conqueror. Stroud, 2004. Bean, j. M. W.: From Lord to Patron. Lordship in Late Medieval England. Manchester, 1989. Bolton, ]. L.: The Medieval English Economy, 1150-1500. London, 1980. Bouard, Michel de: Gui/laume le Conqérant. Paris, 1958. Bouet, Pierre: The Bayeux tapestry: embroidering thefacts of history. Caen, 2004. Boussard, Jacques: Le comté d'Anjou sous Henri P/antagenét et sesjils, 1151-1204. Paris, 1938. Boussard, Jacques: Le gouvernement d'Henri lI Plantagenet. Pati s, 1956. Boyle, David: Blondel's Song: the Capture, Jmprisomnent a11d Ransom of Richard the Lionheart. Harmondsworth, 2005. Bradbury, Jim: „Geoffrey V of Anjou, count and knight", In: The Idea/s and Practice ofMedieval Knighthood ill. Papers /rom the Fourth Strau:berry Hill Conference 1988. Ed. Christopher Harper-Bill - Ruth Harvey. Woodbridge, 1990. 21-38. Bradbuq~ Jim: The Battle of Hastings. Stroud, 2005. Bradbury, Jim: Stephen and Matilda: The Civil War of 1139-53. Stroud, 1996. Brand, Paul: TheMaking ojthe Common Lav.:. London, 1993. Brett, Martin: Tile English Church under Henry 1. Oxford, 1975. Britnell, R. H.: 17ie Commercialization of English Society, 1000-1500. London, 1992. Brooke, Chistopher: London 800- 1216: the Slzaping of a City. London, 1975. Brooke, Chistopher: The Saxon and Norman füngs. London, 1963. Brooke, Zachary Nugent: The English Clmrch and tlze Pa/;acy /rom the Conquest to the Death of John. Cambridge, 1931. Brooks, Frederick William: The Battle of Stamford Bridge. York, 1956. Broughton, Bradfrod B.: The legends o/ fí.ing Richard 1, Coeur de Lion: a study of sources and variations to tlzeyear 1600. Hága, 1966. Brown, Andrew: Church and Society in England, 1000-1500. Basingstoke, 2003. Brown, P. A.: The Development oj the Legend of Thomas Becket. Philadelphia, 1930. Brown, Reginald Allen: The Normans and the Nonnan Conquest. New York, 1969. Brown, R. A.: The Origins of English Feudalism London, 1973. Brown, R. A.: William the Conqueror and the Battle o/ Hastings . London, 1990. Brown, Shirley Ann: The Bayeux Tapestry: History and Bibliography. Woodbridge, 1988. Brundage, James: Richard Lion Heart. New York, 1973. Butler, John: The Questfor Becket's Bones: The Mystery of the Relics of St. Thomas Becket a/ Canterbury. ~ew Haven, 1995. Canntor, Norman: Church, Kingship and Lay lnvestiture i11 England, 1089-1135. London, 1958. Carpenter, David: The Strugglefor Mastery: Britain, 1066-1284 London, 2004) Cheney, C. R.: Fi-om Becket to Langton: English Church Gouernment, 1170-1213. London, 1956. Cheney, Christopher Robert: The papacy and England, 12th to 14th centuries: historical and legal studies. London, 1982. Chibnall, Marjoric: Anglo-Nonnan England, 1066-1166. Oxford, 1986. Chibnall, Marjorie: The Debate on the Norrnan Conquest. Manchester, 1999.
180
Chibnall, Matjorie: 171e Empress Matilda. London, 1991. Chibnall, Marjorie: The Normans. Oxford, 2000. Chibnall, Marjorie: The World of Orderic Vitalis. Ocford, 1984. Chrimes, S. B.: An Jntroduction to the Administrative History of Mediei:al England. London, 1952.
Church, S. D. (ed.): [(ing John: New lnter/;retalions . London, 2003. Clanchy, M. 'f.: England ami its Rulers, 1066-1272. London, 1983. Clanchy, M. 'J:: From Memory to Written R ecord: England 1066-1307. London, 1993. Clark, George: From Domesday Book to Magna Charta, 1087-1216. (The Oxford History of England) Oxford, 1955. Clarke, Peter A.: The English Nobility under Edu:ard the Con/essor. Oxford, 1994. Clemoes, Peter - Kathleen Hughcs (ed.): England Before the Conquest: Studies ín Primary Sources Presented to Dorothy Whitelock. Cambridge, 1971. Compton, Piers: The 1ltrbulent Priest. London, 1964. Coss, P. R.: The [(night in Medieval England 1000-1400. Stroud, 1993. Cronne, H. A.: The Reign o/ King Stephen, 1135-54. London, 1974. Crosland, j essie R.: William tire Mars/Ja/: the /ast great jeudal baron. London, 1962. Crouch, David: The lmage of the Aristocracy in Britain, 1100-1300. London, 1992. Crouch, David: Tire Reign of King Stephen, 1135-1154. Harlow, 2000. Crouch, David: William Marshal. Court, Career and Chivalry in the Angerin Empire, c. 1147-1219. London, 1990. Dahlman, G. j.: The Open Field System and beyond. London, 1980. Darby, H. C.: Domesday England. London, 1977. Davies, R. R. (ed.): Tlze British Is/es, 1100-1500: Comparisons, Contrasts and Connections. Edinburgh, 1988. Davies, R. R.: The First English Empire: Power arui ldentities in the British lsles, 1093-1343. Oxford, 2000. Davis, R. H. C.: From Aifred the Great to Stephen. London, 1991. Davis, R. H. C.: King Stephen, 1135-1154. London, 1990. Davis, R. H. C.: The Normans and their Myth. London, 1976. Deanesly, Margaret: The Pre-Conquest Church in England. London, 1963. Denny, Norman: The Bayeux Tapestry. London, 1966. Douglas, D. C.: The Nonnan Achievement. London, 1968. Douglas, David Charles: William the Conqueror: The Norman Impact upon England. Berkeley, 1992.
Driscoll, S. T.: Power and Politics in early medieml Britain. London, 1985. Duby, Georges. William Marsh al: The Flower of Chivalry. London, 1986. Duby, G.: Le dimanclze de Bouvines. Paris, 1973. Duggan, Annc: Thomas Becket. London, 2005. Dutton, W. H.: St. Thomas o/ Canterbury. London, 1899. Dyer, Christopher: Everyday Life in Medieual England. London, 1994. Dyer, Chtistopher: Standards oj Liuing in the Later Middle Ages. Social Change in England c. 1200-1520. Cambridge, 1989.
181
Eyton, Robert William: (,ourt, Houselzo/d, and Itinerary ofKing Henry 11. London, 1878. Faith, Rosamond: The Englislz Peasantry and the Grou·th ofLcrdship. London, 1997. Finn, Weldon R.: The Domesday lnquest. London, 1961. Finn, W. R.: An bzlroduction to Domesday Book. London, 1963. Finberg, H. P. R.: The Formation of England, 550-1042. London, 1974. Fisher, D.]. V.: The Anglo-Saxon Age, e. 400-1042. London, 1973. Flanagan, M. 'I:: lrish Society, Anglo-Norman Settlers, Angevin I
Foreville, Raymonde: I.:Église el la royauté en l1J1gleterre sous Henri fi Plantagenét. Paris, 1943. Frame Robin: Colonial Ireland, 1169-1369. Dublin, 1981. Frame, Robin: Tile PoliticalDeve/opmenl of tl1e Brilish lsles, 1100-1400. Oxford, 1990. Galbraith, V. H.: 111e Malliug of Domesday Book. London, 1961. Galbraith, V. TI.: Domesday Bool1 and its place ín Adminislrative History. Oxford, 1975. Galbraith, V. H.: The Makíngof Domesday Book. Oxford, 1961. Garnett, G. -J. Hudson (eds.): Lau: and Governmenl in Medieval England. London, 1994. Gibbs-Smith, C. II.: The Bayeux Tapestry. London, 1973. Gibson, M. T.: La11fra11c of Bec. Oxford, 1978. Gillingham, John - ]. C. Holt (eds.): m1r and Gorermnent in lhe Middle Agi!s. Woodbridge, 1984.
Gillingham, John: ,:rhe Introduction of Knight Service into England", Anglo Norman Studies 4 (1982) 53-64.
Gillingham, John: Henry 11. London, 2002. Gillingham, John: Richard Coeur De Lio11: Ki11gshíp, Chimlry and ~Ílr ín lile Twelfth Century. London, 1994. Gillingham, John: Richard !. London, 1999. Gillingham, John: 11ze Angevin Empire. London, 2009. Gillingham, John: Tlze English in //1e Twelfth Cenlury: Imperalísm, National ldrntity and Political Viilues. London, 2000. Golding, Brian: Co11quest a11d Colonisation: tl1e Normans in Britain, 1065-1100. London, 1994. Golding, Brian: The Normans in England 1066-1110. London, 1990. Gransden, Antonia: Historical Wrili11gi11 E11giand, J: e. 550 to e. 1307. London, 1974. Grape, \\'olfgang: Tlze Bayeux Tupestry: Monume11.t to a Norman Triumph. München, 1994. Green, Judith A.: The Aristocracy of Sorman England. Cambridge, 1997. Green, J. A.: Tlze Govermnent of E11gla11d 1mder Henry!. Cambridge, 1986. Green, j. A.: Henry !: King of England and Duke of .Vormandy. Cambridge, 2006. Griffiths, Bill: An lntroduclion to Early English Lau;. Hockwold-cum-Wilton, 1995. Hallam, H. E. (ed.): Tlze Agrarian History of England ami Wales. Vol. II. 1042-1350. London, )988.
182
Hanawalt, Barbara A.: The Ties thai Bound: Peasanl Families ín Mediei·a/ England. London, 1986.
Harding, Alan: Tlze Lau: Courts of Medie1:a1 England. London, 1973. Harding, Alan: Eng/and in the Thirtee11.th Ce11/ury. London, 1993. Harriss, Gerald L.: Ki11g, Parliament and Public Fina11ce ín Medieml England /o 1369. Oxford, 1975.
Harvey, John: The P/a11tagemts . London, 1979. Harvey Wood, Harriet: The Bal/le of Hastings: the falt ofAnglo-Saxon England. London, 2009. Haskins, Charles Horner: The .Vormans ín European History. New York, 1966. Hicks, Carola (ed.): England ín the Elet•etzfh Cenlury: Proceedings of the 1990 Harlaxton Symposium. Stamford, 1992. Hicks, Carola: The Bayeux Tapeslry. London, 2007. Higham, .N. J .: 1ne Death of Anglo-Saxon England. Stroud, 1997. Holdsworth, Christoher: Domesday Essays. Exeter; 1986. Hollister, C. Warren: Monarchy, Magnates a11d lnstilutions ín tlze Anglo-Norman World. London, 1986.
Hollister, C. W. -A. Clark Frost (eds.): Henry !. New llavcn, 2001. IIolliste1; C. W.: „KingJohn and the Historians".]ournal of British Studies 1(1961)1-19. Hollistei; C. W.: Henry !. (Yale English Monarchs) New Haven, 2001. Hollister, C. W.: Tlze Mílítary Organization of Norman England. Oxford, 1965. Hollister, C. W.: - Thomas K. Keefe: ,;rhe Making of the Angevin Empire" Journa/ of Brilislz Studies 12 (1973) 2:1-25. Holt, ]. C. (ed.): Domesday Studies. Woodbridge, 1987. Holt, J. C. Colonial E11g/a11d. London, 1996. Holt, J. C.:Kingfolzn. London, 1963. [Cambridge, 2004.] Holt, J. C.: Magna Carla and Mcdiei·al Goi:ermnent. London, 1985. Holt, J. C.: Magna Carta. Cambridge, 1992. Holt, J. C.: The Northerners: A study in the Reign of Kingfohn. London, 1961. Holt, R.- G. Rosser (eds.): Tlze English Mediet·al 1bwn: aReader in E11glish Urban Hislmy. London, 1990. Hudson, John: Land, Law and Lords/zip ínAnglo-Norman England. Oxford, 1994. Hudson, John: Tile Formation of the English Common Law: Law and Society in England /rom the Norman Conquest to Magna Carta. London, 1996. Huscroft, Richard: The Norman Conquest: a new introduclion. llarlmv, 2009. Hyams, Paul: King, Lords, a11d Peasanls in Medieval England: the Common Law of Villeinage ín t/1e Twelfth and Thirtee11tlz Centuries. Oxford, 1980. Jolliffe, J. E. A.: A11ged11 Kíngshíp. London, 1955. Jones, J. A. P.: King ]olzn and A.fogna Carta. London, 1971. Jones, T. M.: Thomas Becket after eight hundred years: A rnodesl sermon on tlze abuses of history. Lincoln, 1972. Keefe, T. K.: Fe11dal Assessmenls and lhe Political Commtmity tmder Henry !! and lzis Sons. Berkeley, 1983. Kelly, Amy: Eleanor of Aquitaine and tl1e Four Kings. Cambridge, Mass„ 1978.
183
Kibler; W. W. (ed.): Eleano1· of Aquitaine: Patron and Politician. Austin, 1976. King, Edmund (ed.): The Anarchy of Stephen 's Reign. Oxford, 1994. King, Edmund: King Stephen. (Yale English Monarchs) New Haven - London, 2010. Knowles, David: Thomas Becket. London, 1970. Lawrence, C. L.: The English Church and the Papacy in the Middle Ages. London, 1965. Lawson, M. K.: Cnut: lile Danes in England in lile Early Eleventh Century. Harlow, 1993. Le Patourel, John: Feudal Empires, Norman and Planlagene/. London, 1984. Le Patourel, John: Tlze Nonnan Empire. Oxford, 1976. Lennard, Reginald: Rural England, 1086-1135. A study of social and agrarian conditions. Oxford, 1959. Lloyd, Alan R.: /(ing John. Newton Abbot, 1973. Loyn, Henry R.: Anglo-Saxon England and tlze Norman Conquest. London, 1991. Loyn, Henry R.: Harold, Son of Godwin. Hastings, 1966. Loyn, Henry R.: The Governance ofAnglo-Saxon England, 500-1087. London, 1984. Loyn, Henry R.: The Making of the English Nation: /rom the Anglo-Saxons to Edward l. London, 1991.
Maitland, E W.: Domesday Book and Beyond. Oxford, 1897. Mason, Emma: King Rufus : the life & murder of William ll of Eng/and. Stroud, 2008. Mason, Emma: „William Ruíus: Myth and Reality" ,]011rnal of Medieval History 3 (1977) 1- 19.
Mason, Emma: St. Wu!fstan of Worcester, e. 1008-1095. Oxford, 1990. Matthew, D. J. A.: The Norman Conquest. London, 1966. Mayr-Harting, Henry (ed.): St Hugh of Lincoln. Oxford, 1987. Mayr-Harting, Henry: „Henry II and the papacy",]ournal ofEcclesiastical History 16 (1965) 39- 53. McDonald, John - G. D. Snooks: Domesday Economy: A New Approach to Ang/o-Nonnan History. Oxford, 1986. McLynn, Frank: 1066: the year of tl1e three battles. London, 1998. McLynn, Frank: Lionheart and Lackland: King Richard, King John and the u;ars of conquest. London, 2006. Meade, Marion: Eleanor of Aquitaine: A Biography. New York, 1977. Miller E. - J. Hateher, Medieval England: 1bwns, Commerce and Crafts, 1086-1348. London, 1995. Milsom, S. E C.: The Legal Framework ofEnglish Feudalism. Cambridge, 1976. Morillo, Stephen (ed.): The Balt/e of Hastings: Sources and lnterpretations. Woodbridge, 1996. Morris, John: The Life and Martyrdom of Saint Thomas Becket, Archbislrop of Canlerbury a11d Legate of the Holy See. London, 1859. Mortime1; Richard: Angevin England, 1154-1258. Oxford, 199·1. Muset, Lucien: The Bayeux Tapestry. Woodbridge, 2005. Newman, Charlotte: The Anglo-Norman Nobility in the Reign of Henry 1. London, 1988. Niles, John D. - Mark Amodio (eds.): Anglo-Scandinavian England: Norse-English Relations in the Period before the Conquest. London, 1989.
184
Norgate, I
Saul, Nigel: The Three Richards. Ricl1ard [, Richard 11 and Richard III. London, 2005. Sawycr, Peter H.: Domesday Book: a Reassessment. London, 1985. Sawyer, Peter H.: FromRoman Britain to Nonna11 England. London, 1978. Searle, Eleanor: Predatory Kinship and the Creation of Norman Power, 840-1066. Berkeley, 1988. Shadrake, Dan - Susanna Shadrake: Barbarian Warriors: Saxons, Vikings, Normans. London, 1997.
185
Slocombe, George: William tlze Conqueror. London, 1959. Smalley, Beryl: Tlze Becket Conj/ict ami the Schools. Oxford, 1973. Stafford, Pauline: Queen Emma and Queen Edit/1: Qucenslzip and Wome11 's Pou.:er in EleienthCentury England. Oxford, 1997. St.afford, Pauline: U11ifícation and Conquest: a Political and Social History of E11gla11d ín tlze 1/mlh and Eleventh Centuries. London, 1989. Stenton, D. M.: E11glislz f ustice /rom the Co11quest to tlze Great Charter, 1066-1215. Oxford, 1964. Stcnton, D. M.: E11g/islz Society in tlze Early Jt.fiddle Ages. Harmondsworth, 1965. Stenton, EM.: 11ze First Century of Englislz Fettdalism, 1066-1166. Oxford, 1932. Strickland, Matthew (ed.): Atzglo-Norman Waifare: Studies i1I Late Anglo-Saxon Oll(l AngloNorman Mililary Organisalion and Warfare. Woodbridge, 1992. Strickland, Matthew: i;yízy and Chivalry: tlze Conducl and Perception of War ín England and Normandy, 1066-1277. Cambridge, 1996. Stringe1; Keith: The Reign of Stephen: Kingship, Warfare and Gm·emment ín 1welfth-Centu1y England. London, 1993. The Reign of Riclzard Lionlzeart: Ruler of tlze A.ngevin Empire, 1189-119.9. (Medieval World). Ed. Ralph V. Turne1; Richard R. Heiser. London, 2000. Tlze Study of tlze Bayeux Tupestry. Ed. R. Gameson. Woodbridge, 1997. Thomas, Hugh M.: Tlze English and tlze .Vormans. Oxford, 2003. Titow, ]. Z.: English Rural Societ:,~ 1200-1350. London, 1969. Turner, Ralph V.: King John: England's Evil King? London, 2005. Turner, R. V.: 1Welfth-Ce11tury England. London, 1993. Turner, R. V.: Tlze English}udiciary in the Age of Glanvill and Bracton, e. 1176-1239. Cambridge, 1985. Turner, R. V.: f udges, Adminslrators and tlze Common Law in Angerin E11gland. London, 1994. 'JYerman, Christopher: England and the Crusades, 1095-1588. London, 1988. 1Yerman, Christopher: Who's Who in Early Medieval E11gland. London, 1996. Urry, William: Thomas Becket: His last Days. Stroud, 1999. Van Cacncgcm, R. C.: The Birth of tlze Eng/ish Common Law. Cambridge, 1973. Vaughan, Richard (ed.): Chronicles of Matthew Paris: Monastic Life ín the Thirteenth Century. Gloucester, 1984. Walker, Ian W.: Harold: tlze Last Anglo-Saxon King. Stroud, 1997. Warren, W. L. King John. London, 1961. Warren, W. L.: King folzn. Berkeley - Los Angeles, 1978. l:j kiadás: New Haven - London, 2005. Warren, W. L.: Tlze Gorernance of.Vorman and Anget'in Eng/and, 1086-1272. London, 1987. Weir, Alison: Elea11or ofAq11itai11e: By tlze Wratli of God, Queen of England. London, 2000. West, Francisjames: Thef usticiarship in England 1066-1232. Cambridge, 1966. White, Graeme: Resloration and Refonn, 1153-1165: Recovery /rom Cit-il ~für in England. Cambridge, 2000. Whitelock, Dorothy et al.: Tlze Nonnan Conquesl: its Setting and Jmpact. London, 1966. Whitclock, Dorothy: 11ze Begimli11gs of Eng/ish Society. Harmondsworth, 1974. Wilkinson, Donald- Cantrell, John: Tlze Norma11s in Brilain. Basingstoke, 1987.
186
Van Houts, Elisabcth M. C. (ed.): Tize Norm011S Íll E11rope. Mancheste1; 2000. 'h'illiams, Ann: The English and tlze lVorman Conquest. Woodbridge, 1995. Williams, Daniel (ed.): E11gla11d i11 tlze 1kelftlz Ce11t11ry: Woodbridge, 1990. · Wilson, David M.: Tlze Bayeux Tapestry. London, 1985. Winston, Richard: Tlzomas Becket. London, 1967. Wise, Tercnce: Srzx.n, Viking and ,\'cmnan. London, 1979. Wood, Michael: Domesday: a Searchfor tlze Roots of E11gla11d. London, 1987. Wormald, Patrick: The Making of English Lau:: King A/fred to the T11;elflh Centwy: Lcgislalio11 and lts Limits. Yol. f. Oxford, 2001.
187
TARTALOM
Bevezetés
5
Az angolsz:lsz hagyaték A normann h6dílás körülményei és következményei A Hódító: l. Normandiai Vilmos A normann uralkodók reformjai 1. Henrik, „az igazság oroszlánja" A „rekeltycfig lovagjai": a Plantagenctek II. Henrik, „az angol jog atyja" Exkurzus: Gyilliosság a székesegyházban Az Oroszlánszrva l..A_Földnélküli: János király Magna Carta Az anglo-nornmnn és a Plantagenet-kor társadalma és gazdasága Az angol feudalizmus sajátosságai Nemesség Mezőgazdaság és Parasztság Városok, polgárság Egyházi társadalom
11
16 27 32 41 48 52 65 87 105 130 136 138 141 146 151 156
FtGGELÉK
Térképek
161
Anglia uralkodói
163
Bibliográfia
165
Related Documents
Magna
October 2019 25
Hires Attila A Bv Belso Ellentmondasai
April 2020 3
A A A A A A A A A A A A A A A
October 2019 98
A A A A A A A A A A A A A A A
October 2019 85
A A A A A A A
October 2019 96
A A A A A A A
December 2019 91More Documents from ""
Kuratif Dan If
October 2019 29
Cover
October 2019 41
Para Sistem Ekonomi Di Amerika Latin Dan Karibi1.docx
November 2019 13