Előnézet - Hans-joachim Eckstein: Hit - Kapcsolat. Isten Emberi Valóságáról

H A NS-JOACHI M ECK ST EI N

Hit – kapcsolat ISTEN

A

E M B E R I VA L Ó S ÁG Á RÓ L

K IADJA M AGYARORSZÁGI R EFORMÁTUS EGYHÁZ K ÁLVIN JÁNOS K IADÓJA BUDAPEST, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Hans-Joachim Eckstein: Glaube als Beziehung, 2. Aufl., Holzgerlingen, Hänssler, 2006. • © Hans-Joachim Eckstein, 2006 • Hungarian translation © Szabó Csaba, 2009 • Hungarian edition © A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2009 • Minden jog fenntartva

Fordította

SZ A BÓ C SA BA

E LŐSZÓ

Hitünknek nem kell megelőznie Isten munkáját életünkben. Azért vagyunk képesek hinni, mert Isten már munkálkodik bennünk. A hit ugyanis nem általunk teljesítendő feltétele annak, hogy átéljük Isten cselekvését, hanem az az eszköz és mód, amelynek segítségével Isten teszi lehetővé, hogy az ő valóságát már itt és most megtapasztaljuk. Ha pedig ez így van, akkor Istennel való kapcsolatunk nem csak azáltal válik valósággá, hogy ennek állandóan tudatában vagyunk; inkább az válik egyre tudatosabbá bennünk, hogy mennyire valóságos Isten kapcsolata velünk. A könyvünkben olvasható bevezető gondolatok „a hit alapjairól” azokhoz is szólnak, akik távolságtartó érdeklődéssel akarnak foglalkozni a keresztyénség gyökereivel, és azokhoz is, akik még világosabban szeretnék megismerni saját hitük és személyes hittapasztalataik gondolati alapjait. Legyen szó akár Isten „emberi valóságáról”, akár az Isten elrejtettsége miatti szenvedésről, akár Krisztus jelenlétéről személyes életünkben, vagy Isten „Lélek-jelenlétéről” az emberi [5]

kapcsolatokban és a közösségek életében, a hit maga mindig életigenlő és felszabadító kapcsolatként jelenik meg. Aki többet szeretne megtudni a hit alapkérdéseiről, és érdeklődik a legfontosabb teológiai kérdések iránt, annak ajánlom „Zur Wiederentdeckung der Hoffnung” („Újra megtalált reménység”) és „Glaube, der erwachsen wird” („Nagykorúvá váló hit”) című könyveimet. Aki pedig szemléletes és személyes hangvételű írásokat szeretne olvasni a reménység és szeretet jellemezte hitről, az a keresztyén egzisztencia három ismertetőjegyéről szóló „Trilógiában” találhat olvasnivalót. Ezeknek a könyveknek mindegyike – a szakmai-teológiai és a lírikus-meditatív jellegűek egyaránt – a maga módján arra hívja olvasóit, hogy hitünk úgy bontakozzon ki, mint életünk beteljesedése és helyesen megélt „kapcsolata”. Hans-Joachim Eckstein

[6]

AZ

EMBER R É LETT

I STEN

Az emberi istenképtől a keresztyén emberképig1

A Krisztusról szóló tanítással, az úgynevezett „krisztológiával” kapcsolatban az utóbbi évtizedekben nemcsak azoknak támadtak komoly gondjaik, akik eltávolodtak az egyháztól, hanem egyre inkább azoknak is, akik aktívan részt vesznek az egyház életében. Hogyan lehet megértetni egy modern emberrel Jézus keresztjének jelentőségét, aki életét áldozta övéiért? Hogyan lehet ma is osztozni abban az örömben, ami az őskeresztyéneket jellemezte Jézus halottak közül való feltámadása és tanítványok előtti megjelenése miatt? És hogyan lehet a mi újkori gondolkodásmódunk összefüggésében ma is érvényre juttatni a karácsony titkát, azt, hogy egy istállóban maga Isten jött el ebbe a világba, hogy egy gyermekben emberré legyen? Sokak számára azonban nemcsak Jézus Krisztus személye, tevékenysége és szenvedése tűnik rejtélyesnek, hanem komoly problémát jelent a „krisztológia” mellett a hagyományos keresztyén tanokban feltételezett „antropológia”, vagyis az emberről szóló tanítás és emberkép is. Az, hogy a keresztyén tradíció úgy [7]

tekint az emberre, mint olyan „bűnösre”, akiről az 1Móz 8,21-ben azt olvassuk, hogy „szívének szándéka ifjúságától fogva gonosz”, nem keveseket ejt zavarba. Manapság legalábbis „helytelennek” és „alkalmatlannak”, ha nem egyenesen pedagógiailag és teológiailag „károsnak”, „politikailag inkorrektnek” számít úgy megszólítani az embert, mint aki elégtelen és segítségre szoruló. Nem abból kellene-e kiindulnunk az általánosan érvényesnek számító emberkép szerint, hogy az ember voltaképpen jó, és csak a negatív társadalmi és politikai hatások és körülmények akadályozzák adottságainak kibontakoztatásában? Hogyan lehet összeegyeztetni a Bibliának az ember születésétől – sőt, története kezdetétől – fogva bűnös voltát hangoztató üzenetét az alapvetően életorientált és szeretni képes emberről kialakított, „társadalmilag elfogadott” képpel? Az újkori gondolkodás számára tehát nehezen követhetővé vált az „emberré lett Isten” gondolatában mindkettő, a Krisztusról és – ezzel összefüggésben – az emberről szóló tanítás. Magáról „Istenről” ugyanakkor még lehet beszélni, és a lét valamilyen végső értelméről, egy „felsőbbrendű” lényről és az élet princípiumáról alkotott elképzelést vagy a szeretet eszményét aligha akarná bárki is kiiktatni a világszemléletéből. Szó esik „Istenről” nemcsak a más vallásokkal folytatott párbeszédben, hanem olyan teljesen banális szófordulatokban is, mint „megfogta az isten lábát” vagy [8]

„ez a focista egy isten”. Egy vigasztalást és védelmet kereső gyermeknek szoktak még a „Jóistenről” beszélni, és ha betegek vagyunk vagy más gondunk-bajunk van, önkéntelenül is hozzá fohászkodunk. Általában azonban manapság, ha Istenről beszélünk, azt nem konkrét, hanem átvitt értelemben tesszük. Istennek, mint mindenható, az időben és térben cselekvő, a názáreti Jézusban emberré lett személynek a gondolata többnyire túlhaladottnak tűnik és megütközést kelt. Nemcsak Istenről és a világról alkotott képünket, a természetről és a történelemről alkotott felfogásunkat, hanem emberképünket illetően is döntő változások mentek végbe a felvilágosodás óta. A menny és föld, Isten és ember, transzcendencia és immanencia régi dualizmusait felváltotta egy olyan világkép, amely magát az embert tette meg a világ és a történelem központi alakjának, és amely az értelemre és arra épül, hogy az ember maga formálja életét. „Gondolkodom, tehát vagyok!” „Cselekszem, tehát élek!” „Érzek, tehát élek!” – hangzanak az újkor emberének hitvallásai, aki úgy tekint magára, mint saját életének független alanyára. Nem valaki másnak az akaratát vagy valamilyen előre meghatározott célt akar megvalósítani, hanem önmagát, és azt, amit ő maga hasznosnak ítél.

[9]