Horváth Móni-a_v_laszt_s_lehet_s_ge.pdf

1

Horváth Mónika

A választás lehetősége (Élni vagy Szenvedni ez itt a kérdés)

Horváth Mónika – A választás lehetősége

2

A könyvből idézet felhasználható a szerző megjelölésével.

SZATSZANG MÓNIKA SZERVEZET © MAGYARORSZÁGI KÖZPONT

Copyright © Horváth Mónika Budapest, 2015. www.az-vagyok.blogspot.hu

Horváth Mónika – A választás lehetősége

3

Köszönetnyilvánítás A könyv megírásához sok türelemre volt szükségem azoktól a személyektől, akik a legközelebb állnak hozzám. Elsősorban a férjemnek tartozom köszönettel, hiszen bármi is történt az életemben, barátok, ismerősök, élethelyzetek jöttek mentek, Ő mindig mellettem állt és áll a mai napig. Két gyermekem türelme, megértő hozzáállása, édesapám biztató szavai is segítették a munkámat. Sajnos édesanyám ezt már nem élhette meg, mivel időközben eltávozott tőlünk, de a szeretete mindörökké végigkíséri az életemet. Barátaim, ismerőseim lelkesedése és hite kitartott mellettem és felgyorsította a könyv megírásának folyamatát. Ami a legfontosabb és nem elhanyagolható az a belső ihlet sem, ami minden nap nagy erővel jelent meg bennem, hogy ezeket a gondolatok papírra vetve a többi ember is lehetőséget kapjon arra, hogy felismerhesse igaz Önmagát. Úgy is mondhatnám, hogy az én nevem alatt megjelent könyv, egy összefogott csapatmunkának az eredménye. Ezért mindenkinek köszönettel tartozom, aki közvetlen vagy közvetett módon részt vett ebben a munkában és hálás vagyok nekik a mai napig.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

4

Előszó Nagy dilemmában voltam, hogy megírjam-e ezt a könyvet, vagy jobban teszem, ha megtartom magamnak azokat a felismeréseket, amiket az életem során megtapasztaltam. Annyian írtak már spirituális könyveket – mivel ez most nagy divat -, hogy nem igazán volt kedvem beállni ebbe a hosszú sorba. Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy nekiállok, az az a tapasztalat, amit a környezetemben látok nap, mint nap. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, „tanítványoknak”, akik megfogadva útmutatásaimat elindultak az Önismereti útjukon, gyökeresen megváltozott az életük. Persze az is igaz, hogy mindenki ezt írja a könyvében. Én nem szeretnék sem pozitív gondolkodást tanítani, sem rávilágítani arra, hogy mi a tuti változás módszere. Csak egyszerűen megosztom a kedves olvasóval önmagam életútjának a tapasztalatát, ahogyan azt járva folyamatosan felismertem, hogy Ki nem vagyok. Ez viszont elvezetett oda, hogy felismerjem azt, aki valójában vagyok. Nem a Horváth Mónikának nevezett test, nem az évek alatt kialakított személyiségképem, nem az elmém által kivetített külvilág, nem a gondolatok, érzések és főleg nem egy elképzelés. Ezek mind csak tapasztalatok arról, aki igazán ÉN vagyok. Megtanultam, hogy az élet illúziója egy hatalmas nagy játék a térben. Ha ehhez még hozzáadjuk az idő mértékegységét, akkor megkapjuk a fizikális tapasztalati folyamatot lineáris értelmezésben, amihez a legtöbb ember élete végéig ragaszkodik. Merre menjek, mit tegyek, élni vagy szenvedni akarok? Ez itt a nagy kérdés? A legtöbben a spirituális úton elindulva, azt akarják elérni, hogy a külső világukban létrejöjjön egy változás. Valójában nem az igazi önmaguk megismerése a motivációjuk, hanem egy érdek a külső fizikális világ változása miatt. Például, hogy jobb ember legyek, jól működjön a párkapcsolatom, jó szülő legyek, anyagi bőségben éljek… . Sajnos sok fejlett spirituális egóval rendelkező személlyel is találkoztam, akik az információs tudás hatására az „én vagyok valaki” gondolat erősítéséért tettek meg mindent. Ebben nagy szerepet játszik sok személyiségfejlesztő iskola és ezoterikus tanfolyam. Majd én segítek neked, majd én megmondom, hogy neked mi a jó, én már tanultam ezt, ezért jobban tudom, hogy mi kell neked! Ilyen és ehhez hasonló mondatok kísérik a spirituális ego útját. Mindenki próbál a másiknak tanácsot adni, miközben nem veszi észre, hogy ez lehetetlen. Soha nem Horváth Mónika – A választás lehetősége

5

tudok a másik helyében lenni, soha nem tudok a másik helyett érezni és soha nem tudok a másik tapasztalati rendszerén keresztül látni. Egyedül azzal tudok foglalkozni, hogy Ki vagyok én? Ahhoz hogy ezt felismerjük meg kell ismerni a világ működését, hiszen én is ennek a része vagyok. Hasonló kérdések foglalkoztattak, mint mi a végtelen, honnan származik a gondolat, mi az az érzés, amin keresztül állandóan azt érzem, hogy vagyok, mi a világ értelme és egyáltalán van-e értelme… ? Ehhez persze az utat végig kell járni. Meg kell ismerni a személyiségképet, amiről azt hiszed, hogy Te vagy. Azután rájössz arra, hogy ezt el kell engedni és tovább kell lépni, mert a válaszokat nem itt találod meg. Életstílusoddá kell váljon, hogy mindig magadon tartsd a figyelmed és a másikat hagyd békén! El kell engedni, hogy kitaláljad, ő mit gondol, mit érez, miért csinálja, miért nem csinálja, miért olyan amilyen…! Fel kell ismerni a test érzelmi vezérlőrendszerét, megérteni a gondolataid igazi motivációját és elengedni az elképzeléseket mindenről! Elengedni a külvilághoz való ragaszkodást és a körülményekkel való azonosulást. És persze ami a legfontosabb ezt a mindennapi életünkben is alkalmazni! Ezek persze csak apró momentumok, amiket itt megemlítettem, de mégis nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy felismerjem, mindent magamért teszek, hiszen ez az igazi Önismeret lényege. Vagyis Önmagam megismerése a tiszta valóságában, egyszerűségében, és tökéletességében. Az ÉN itt persze nem a személyes egót jelenti, hanem azt a mérhetetlen tökéletességet a végtelenen keresztül, ami az örök feltétel nélküliséget hordozza magában a tiszta tudatosság megnyilvánulása által.

EZ VAGYOK ÉN!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

6

Biztos, hogy ezt akarom? (Mi az Önismeret és hogyan induljak el a magamhoz vezető úton?)

A legtöbb ember mikor meghallja ezt a szót, hogy önismeret, rögtön a személyiségképpel, a személyiség ismerettel azonosítja. Míg a személyiségkép egy tanult és felvett azonosulás, addig az önismeret egy benned lévő bölcsesség, amely megmutatja, hogy ki is vagy te valójában. A személyiségkép igazán az ego erősítését szolgálja, míg az Önismeret az ego elengedéséhez vezető utat világítja meg. Az Önismeret magában foglalja azt a tudást, mely alapján közelebb kerülhetsz valódi önmagadhoz. Nevezzük Istennek, Belső Lénynek, Létezésnek, Önvalónak, stb. Számos elnevezése van, és ez ne tévesszen meg senkit sem, mert a spirituális tanításokban sokszor elakadunk a szavakon és azok értelmezésén. Pedig a szavak mélyén mindegyik ugyan arról beszél, csak egy másik úton, egy másik formán keresztül közelíti meg az Igazságot. Az út lehet bármilyen, hiszen két egyforma lehetőség nincs az életben. Ezért az önismeret mindig egyedüli megtapasztalásokon és felismeréseken keresztül valósul meg. Ha bármikor a másikhoz, vagy egy mesterhez akarod hasonlítani magad, biztos lehetsz benne, hogy előbb utóbb megrekedsz, és nem tudod merre tovább, illetve kialakul az elvárás, hogy úgy kell tennem, mint a másik. Ezért fontos, hogy az önismeret rólad szóljon és te találd meg a saját válaszaidat az életeden keresztül önmagadhoz. Útjelző táblákat, mankókat kaphatsz, de azt is neked egyedül kell felhasználnod és beépítened a mindennapi élethelyzetedbe, ahol szintén egyedül kell a döntéseidet meghoznod. Ehhez ad segítséget ez a könyv. Lesznek részek, mikor felismered, hogy ezt vagy ehhez hasonlót már olvastál az előző fejezetekben, minek ennyit ismételni? Tudd, hogy a kondíciókat csak egy folytonos „gyakorlással” fogod tudni az elején észrevenni. Mire a könyv végére érsz, már teljesen tudatosítod magadban azt az irányt, mely az igazi természetedet képviseli, vagyis az életet. Lehet, hogy többször is el kell olvasnod a könyvet, hogy azonosulni tudjál azzal, aki tényleg Te vagy, és a kétségeidet, hiedelemrendszereidet elengedve stabil maradj az Önmagad felé vezető úton. Igyekezz keveset értelmezni,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

7

inkább kezdj el az érzéseidre figyelni, ami az olvasás alatt megjelenik. Ha eljutottál oda, hogy ezt Te már mind tudod, akkor engedd el az összes ismeretedet és csak érezd a sorok jelenlétét. De tudd, hogy eljön az a pillanat, mikor már mankó nélkül kell menni az úton. Idáig tud segíteni téged az Önismeret. Hát akkor induljunk el! Kezdjük a legelején: Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl. Vagy mégsem így kezdjem? Mert talán egy kicsit komolytalannak tűnhet ez a bevezetés. Tudom, ezt a témát nagyon komolyan kell venni, mert különben „ki mit gondolna rólam?”… Vagy mégsem számít, hogy ki mit gondol rólam? Írjam le úgy, ahogy először gondoltam? És mi van, ha valaki nem érti meg azt, amit mondani akarok? Vagy javítgassam úgy, hogy mindenkinek jó legyen? Hátha akkor érthetőbb mindenki számára? Nem! Inkább felvállaljam saját magamat? Á, az nem jó, mert akkor nem lesz eladható a könyv! Vagy mégis úgy lesz igazán eladható, ha önmagamat adom? Mégis úgy volt jó, ahogy az elején elkezdtem! Ó, most már nagyon összezavarodtam! Lehet, hogy nem is kéne megírni ezt a könyvet! Nem is biztos, hogy ez jó ötlet volt. A csapból is ez a téma folyik. Az is lehet, hogy egyszerűen nincs még itt az ideje az írásnak! Várjak, amíg erősebb ihletet kapok? Vagy mégsem, inkább mégis csak hallgassak az első megérzésemre? És mi van, ha az egóm sugallta ezt az egészet és nekem nem is kell könyvet írnom? Ajjaj, nagy a baj!! Ugye ismerős ez a gondolatsor? Ismerősek a kérdőjelek, a kétkedések? Nap, mint nap, óráról órára, percről percre játszunk le magunkban hasonló párbeszédeket. Minden alkalommal, amikor meghozok egy döntést egy-egy élethelyzettel kapcsolatban, folyamatos kételyek gyötörnek, hogy vajon milyen döntést hoztam. Jót vagy rosszat? Elég jót, vagy ha várok lesz még jobb? Még akkor is képes vagyok megkérdőjelezni magamat utólag, ha az előtte lévő pillanatban úgy éreztem, biztos vagyok a döntésemben. Vajon miért tesszük ezt? Miért nem hiszünk saját magunknak? Miért kérdőjelezzük meg a bennünk levő „biztos” érzést? Miért akarunk mindig másoknak megfelelni? Miért gondoljuk, hogy a másik válasza, érvelése vagy gondolata jobb, mint a miénk?

Horváth Mónika – A választás lehetősége

8

Az egész életünk csupa kétely. Belegondoltál-e már igazán mélyen abba, hogy mit takar ez az egész? Hogy mi ennek a motivációja? Honnan táplálkozik és hova visz? Éreztél-e már ösztönzést arra, hogy megtaláld a választ, vajon” miért ismétli az élet önmagát”? Sok-sok évvel ezelőtt már rájöttem, hogy az élet addig ismétli önmagát, míg másképp nem merünk dönteni. Ha már valaha is felismerted magadban ezt a mondatot, akkor már van motivációd a továbbhaladáshoz. Ez jó hír! A szomorú hír viszont az, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy az életedben bármi is változzon. Sok fölösleges kört kellett futnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem elég tudni és felismerni dolgokat, hanem különböző élethelyzetekben merni kell megélni. Vagyis máshogyan dönteni (és cselekedni), mint eddig. Na, ez a nehezebb! Az információt nagyon sokan megtalálják, hiszen rengeteg könyv, film, mester van, aki hozzásegít ehhez. De az élethelyzetben te vagy ott, saját magaddal, akire hallgatnod kell. Kire hallgatsz a helyzetben? Arra, aki azt mondja, tedd vagy arra, aki azt mondja, ne tedd. Merjem, vagy ne merjem. Ilyenkor nagy a káosz, ugye? Szeretnél jól dönteni. Félsz a rossz döntésektől. Állandó harcban vagy magaddal, hogy mindent jól csinálj, különben nem tudod az életedet úgy élni, ahogyan azt kellene. Ki mondja meg a helyes választ? Van egyáltalán jó válasz? Megtalálom én azt valahol? Ki mondja meg, hol keressem? És mi a garancia arra, hogy az lesz a jó? Ha nem jó, akkor kinek a hibája? Rosszat mondott, vagy én nem csináltam jól? Hát, úgy látszik ez reménytelen. Egyre több a kérdés, és egyre több az információ. Lassan elveszek bennük. Hol a kiút? Az életemben hol nem változott semmi, hol inkább romlott a helyzet. Lassan kezdtem megérteni, miért boldogok a lelki szegények. Viszont az kiderült, hogy visszaút már nincs. Sokszor szidtam magamat: kellett ez nekem? Biztos tudni akarom a megoldást? Hol van már az az Üveghegy, Horváth Mónika – A választás lehetősége

9

vagy az az Óperenciás tenger? Tényleg ilyen messze van? Létezik egyáltalán? Érjek már oda! Hol túr már az a kurta farkú…? És még csak nem is sejtettem, hogy éppen csak ráléptem az útra. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy keresgéltem a megoldásokat és a válaszokat, nem vettem észre, hogy az élet minden pillanatban megmutatta azokat. Pontosan mindig azt tettem és úgy cselekedtem, ahogyan az, az adott pillanatban a legtöbbet adta nekem és másoknak, vagyis a legtökéletesebb volt. Pontosabban megfogalmazva: az élet mindig megmutatja a választ, az már más kérdés, hogy én az elképzeléseim miatt nem veszem észre mi az. Ezért eljött az idő, hogy elsősorban kezdjem az élet nyelvét megismerni, hogy aztán a mindennapi helyzetekben úgy használjam, hogy élni is tudjak általa.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

10

Mi történt az aranyhalakkal? (A kívánságok teljesíthetősége)

Sokan biztosan már feltették magukban a kérdést, miért nem azt kaptam az élettől, amit kértem? A válasz egyszerű, mert pont azt kaptam, amit valójában kértem! Az megint más kérdés, hogy nem vagyok tudatában a saját kéréseim valóságának. Mivel legtöbben csak a felszínen rohangálnak és nincs idejük arra, hogy megnézzék, tényleg mi is történik bennük és mire akarnak segítséget kérni. Így azt sem látják meg, hogy mire kapnak választ az élettől. Az első lépés, amit megtanultam, mikor folyton segítséget kértem Önmagamtól, hogy feltétel nélkül fogadjam el a válaszokat. A belső párbeszéd valahogy így zajlott: Kérlek szépen Istenem, add meg nekem ezt és ezt az élethelyzetet! Rendben csak bízz bennem! Jaj de jó! De tényleg megkapom? (Nincs válasz). - Érzés viszont igen, mégpedig a beteljesedés bizonyosságának az érzése, ami egy pillanatra felvillant bennem. – Egy óra múlva ismét megkérdeztem. Biztosan nem felejted el? Megkapom azt a szituációt? Kellene valami biztos pont, ami miatt én ezt elhihetem! Teljes CSEND, majd a csendben megjelent egy monológ, ami igen erőteljes volt! Na, idefigyelj gyermekem! Ha egyszer kérsz tőlem valamit, ÉN azt meghallom! Ha százszor ismétled el ugyanazt, az nem azt jelenti, hogy akkor biztosabb a dolog. Te nem arra vagy kíváncsi, hogy teljesítem-e a kérésedet, hanem a saját bizonytalanságodat erősíted folyton, amit utána rám vetítesz, ezért kérdőjelezel meg engem is! Minek kérsz tőlem bármit is, ha nem bízol bennem? Kérj és én megadom, de ne te döntsd el, hogy mikor és hogyan! A feltételnélküli bizalom azt jelenti, hogy teljes mértékben átadod magad nekem! És még valami nagyon fontos! Beledobom a szádba a sült galambot, csak állj alá és nyisd ki a Horváth Mónika – A választás lehetősége

11

szádat! Ez a minimum, amit meg kell tenned, különben én dobálhatom a kívánságaidat, ha nem lesz, aki átvegye! Ez egy nagyon komoly lecke volt. Innentől kezdve bármikor kétségem támadt, ez a párbeszéd ott lebegett előttem. Azért elárulom, titokban újra és újra feltettem a kétséges kérdéseimet, de már automatikusan mondtam is a válaszokat, hogy ne kérjek segítséget, ha nem bízom abban, hogy meg is kapom. Rájöttem, hogy ez egy egyszerű színjátéka a félelmemnek és igazából ezekkel a kétségekkel tartom fent a bizonytalanság érzését. Amikor van egy képzelt képem magamról és a világomról, akkor viszont csak képzelt problémáim lehetnek az életemről, és én erre a képzeletre kérek segítséget. Ugye milyen egyszerű! Képzelek magamról valamit, amit elhiszek, azután azt fenntartom különböző félelmi elméletekkel, majd ha megunom és belefáradok, akkor kétségbeesve kérek segítséget, hogy szűnjön meg az, ami soha sem volt ott az igazi életemben, csak a képzeletem világában. De az életet nem lehet becsapni, maximum csak saját magamat. A képzelt probléma nem létezik, amit képzelek magamról az nem is igaz. Viszont én az élettől olyan valóságos megoldásokat kapok, amiknek a hatására megláthatom a pillanatnyi helyzetet olyannak, ahogyan az tényleg történik. Na, ilyenkor nem értjük a dolgot és nem értjük az életet. Igazságtalannak tartjuk és persze roppant mérgesek is vagyunk. Azután addig magyarázzuk, értelmezzük a dolgokat, helyzeteket, amíg történik valami, ami visszaigazolja az eddigi téves feltevésünket magunkról. Persze itt a fizikális világban működő Vonzás Törvénye tökéletes tükör, hiszen mindent visszatükröz, amit elhittünk magunkról és a világról. Már meg is győződtünk arról, hogy ismét jobban tudunk mindent a belső lényünknél, így egyre jobban elhitetjük magunkkal, hogy nem is érdemes rá hallgatni. Nekünk kell a személynek kitalálni mindent, és az egész életünket rendben tartani. Az Univerzum és az egész élet tévedett! A Vonzás Törvénye persze elkezdi visszaigazolni ezt az elképzelésünket, ezért megélhetjük az életünk folyamán azt, hogy a saját életünk rabszolgájává válunk. Itt már kezdődik a „baj”, mert újból megerősítettük, amit egész idáig gondoltunk magunkról és a világról. A képzelt világom már annyira erős és hihető, hogy egyre kevésbé látom a valóságot. Na de honnan tudom, Horváth Mónika – A választás lehetősége

12

hogy képzelt a világom és nem az a képzelgés, amit most valóságnak mondok? Honnan tudom, hogy az élet tényleg megmutatja az utat és nem át akar vágni? Vagy esetleg azt akarja, hogy a szenvedésem által érjem el a jutalmam? Hiszen mindenki mindig azt mondja, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindenért mindig meg kell szenvedni! Nem ez az igazi élet? Ingyen nem adnak semmit! Hosszú évek alatt tanultam meg, hogy az élet természete mindig az áramlás és az adás. Minden, ami velem történik, az engem szolgál. Régebben persze még nem értettem, hogy hogyan. Sokszor dühösen tettem fel ezt a kérdést: „Hogyan tud engem szolgálni az, amikor valaki megbánt, vagy megcsal, vagy éppen fizikálisan bántalmaz? Hogyan tud engem szolgálni, ha nincs pénzem, elvesztem a munkámat, vagy egy szeretett személyt? Hiszen biztos vagyok abban, hogy én ilyet nem kértem és mégis ezt kaptam!” Biztos, hogy az aranyhalak már nem a régiek, és a jó Isten is megváltozott! Már Ő sem a régi! Annyi fájdalom és keserűség, erőszak és éhínség van a világban, hogy valami biztos elromlott. Muszáj változtatni valamit a világon és akkor biztosan jobb lesz minden!” Én biztosan nem akartam, hogy ilyen legyen a világ és az emberek! A tanfolyami képzéseken rávezettek arra, hogy a szüleim „áldozata” vagyok, mert tőlük tanultam meg, hogy milyen a világ. Szüleim azt mondták, ők a legjobbat akarták nekem, biztos a környezetem változtatott meg. A környezetem (férjem, barátaim, ismerőseim, stb…) azt mondta biztos a főnököd és a munkád miatt váltál ilyenné, mert mi csak jót akartunk neked. A munkahelyeimen mindig ismétlődtek a dolgok, ahol a főnökeim azt mondták, az ország és a gazdasági helyzet áldozatai vagyunk. Az ország és gazdasági helyzet a világot okolja és a világ Istent okolja. Visszatértünk a kezdetekhez. Akkor mégis csak Isten hibázott? Vagy így van jól, de akkor ki a hibás? Isten azt mondja: „Gyermekem ÉN a saját képmásomra teremtettelek téged! Arról nem tehetek, hogy te ezt nem hiszed el! Mindig hasonlítgatod magadat másokhoz, mindig megkérdőjelezed magadat, hogy biztos elég jó vagye? Állandóan kételkedsz abban, ami a saját tapasztalatod! Majd mások hatására fogod, és kidobod azt a szemétbe. Ha jön valaki és másképp látja a dolgokat, annak viszont rögtön elhiszed azt, amit Ő lát, mert azt gondolod biztos az az igazság. Mindig megkérdőjelezed a párkapcsolatod tökéletességét, bizonytalan vagy abban, hogy elég jó vagy-e a másoknak, sokszor gyötör a kétség, hogy szerethető vagy-e? A Horváth Mónika – A választás lehetősége

13

szüleidnek és a külvilágnak állandóan meg akarsz felelni, és sorolhatnám a többi kételyt. Így nagyon nehéz az én képmásom szerint élned!” Ez tényleg nem az isteni képmás! Ez az elképzelt képmás, amit feltételezek magamról és az általam megszemélyesített Istenről. De valójában mi is van ebben? Csupa kérdőjel, csupa kétség, csupa bizonytalanság. Ebből viszont építkezni nem igen lehet, mert nagyon ingatag a talaj és bármikor összedőlhet az építmény. Hát valahogy ilyen az életünk is. Csupa hiány, kétség, kérdőjel. Még azt sem hisszük el, ami ott van az orrunk előtt. A jelen pillanat valóságára is rá tudunk kérdezni, biztos, hogy ez így jó? És ha azt a választ kapjuk, hogy igen, még akkor is van a gyomrunkban egy bizonytalanság érzés. Persze alig várjuk, hogy megjelenjen a visszaigazolás. Viszont ha én kételkedek valamiben, akkor csak egy dologra kaphatok visszaigazolást, a kételkedés érzésére. És akkor jövök én, a személy és azt mondom: „Jó volt a megérzésem! Éreztem, hogy valami sántít!”. Észre sem vettem, hogy az én bizonyosságomban való kételkedés jelent meg a rezgésem tükröződésében egy visszaigazolt kép vagy élethelyzet formájában. Az élet ilyen egyszerűen mutatja az utat. Nem bonyolult csak rá kell hangolódni a „belső” önmagamra. Egyébként, ha már visszaigazolásra várok, akkor biztos lehetek abban, hogy bizonytalan vagyok, és a kétség nem hagy nyugodni. A kétség viszont még több kétséget ránt fel, ami miatt még bizonytalanabb leszek és máris létrehoztam az időt és a távolságot a vágyam és a lehetőség beteljesedése között. Ez már a Vonzás Törvényét (más néven rezgés törvénye, általános iskola fizika óra ) és a visszatükröződés elvét is magába foglalja. Hogyan is működik ez? Hiszen akkor az aranyhalak is valójában csak tükröződések? Ezt felismervén értettem meg, miért nem úgy teljesítik a kívánságokat, ahogy azt én elképzeltem. Igazán pont az a segítség, ha megmutatják mit is gondolok tényleg magamról az adott pillanatban. Ha tényleg tudom, mit gondolok, és attól nem érzem jól magam, csak akkor tudok változtatni bármin is. Ha nem vagyok tudatos rá és nem értem az élet tükör-játékát, akkor nagy valószínűséggel, ismétlem újra és újra a képzelt problémákat. Tehát akkor mégis működnek az aranyhalak, csak nem aszerint, amit én elvártam tőlük, nem piros masnival átkötött csomagot hoznak, hanem zöldet. Persze mivel én piros masnival rendeltem meg a csomagot, így át sem veszem azt és nem is nézem Horváth Mónika – A választás lehetősége

14

meg, mi van benne. A kiszállító hiába mondja nekem, hogy higgyem el ez az én csomagom, és ne a masni színével foglalkozzak, hanem a tartalmát nézzem meg, de engem még mindig csak a felszín és a külsőség köt le. Továbbra is ragaszkodom a piros masnihoz. Már azt is elmagyarázta szegény futár, hogy a mellékelt szövegrészben fel van tüntetve, hogy a kért csomag van kiszállítva, de én még mindig ragaszkodom a saját elképzelésemhez. Az én elképzelésem az lett volna, ha kérek valamit, akkor az úgy teljesüljön, ahogyan azt én elvárom. Várjunk csak egy pillanatra! De ha már én elképzeltem hogyan kapom meg a kérésem, akkor én nem engedtem meg az aranyhalnak, hogy úgy teljesítse, ahogyan azt ő a legjobbnak látja. Ha nem bízom meg benne, és nem hiszem el, hogy tökéletesen teljesíti a kívánságomat, akkor miért kérek tőle bármit is? Ismét itt vagyunk a bizalmatlanságnál. Hát akkor nem marad más, teljesítsem saját magam! De hisz pont azért kértem meg őt, mert magamban nem bízom! Aha, de ha magamban nem bízom, akkor valószínű az aranyhalat is meg fogom kérdőjelezni! Őt is a saját szűrőmön keresztül látom és ítélem meg. Hopp, megint egy tükör! Hohó, ez már kezd egy kicsit rázós lenni! Úgy tűnik, mintha én tehetnék róla, hogy nem teljesülnek a kívánságok! Na, akkor ezt egy kicsit ismételjük át! Miért van szükségem az aranyhalra, és tényleg tőle kell kérni segítséget, vagy itt az ideje, hogy észrevegyem, az aranyhal is én vagyok! Van egy kívánságom, és nem tudom, hogyan férhetnék hozzá. Megfogalmazom a kérésemet, hogy mit is szeretnék. Amikor megfogalmaztam, hogy mit is szeretnék, akkor bennem már megjelenik egy „kép” a kérésről és persze a válaszról is. Vagyis, elvileg kell lenni bennem már egy megvalósulást tükröző érzésnek, ami a bizonyosságot mutatja meg a kívánt dolog létéről. Ez általában egy felvillanó pillanat szokott lenni. Ez most megint megzavart. Én olyan dolgot kérnék, ami már meg is van és létezik bennem? Akkor meg miért nem tudom megtapasztalni a fizikális világomban? A kérdés nagyon jó! Vajon miért is nem? Mert abban a pillanatban, hogy megjelent tapasztalatként az érzés, én már azonnal alkotok egy képet, egy folyamatot és megtervezek mindent azzal kapcsolatban, amit szeretnék, így létrehozom a hogyan és a mikor történetét, tervezetét. Viszont az élet nem biztos, hogy pont olyan formában, konstrukcióban és abban az időintervallumban adja oda nekem, mint amit én értelmeztem a kivetített elmémen keresztüli Horváth Mónika – A választás lehetősége

15

gondolatként. Én már csak erre az elképzelésre tudok fókuszálni, minden nap többször is látom ezt a képet és elvárást kovácsolok belőle. Ha viszont valamilyen eltéréssel egy hasonló visszajelzést kapok, képes vagyok azt mondani ez még nem az és elmegyek mellette. Várom a tutit, az „igazit” az elképzelésem alapján. Az eszembe sem jut, hogy a hasonló is szolgálhat engem, talán még jobban is, mint amit én elképzeltem. Viszont a kérés igazi alapja tökéletesen tükröződik a válaszban vagy a tapasztalatban: a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Ha nem veszem át a csomagot a zöld szalag miatt, akkor viszont meg sem tudom nézni, hogy mi is van benne. Látatlanban ítélkeztem és még mindig várok a piros masnis csomagra. Arra nem is gondolok, ha megnéztem volna azt a csomagot, amit az élet szánt nekem, már régesrégen eljutottam volna a vágyott dologhoz. De én a ragaszkodásom miatt még mindig várok és egyre csalódottabb, elkeseredettebb leszek. A hiány érzése pedig egyre nő bennem. Utána meg felelősségre vonom az aranyhalat, hogy megígérte, teljesíti a kívánságomat és lám, nem lett belőle semmi. Többet nem is hiszek neki és el is felejtem végleg, hogy léteznek az aranyhalak! Tanmese: Árvíz van a faluban. Egyre magasabb a folyó vízszintje. A faluban a házak veszélyben vannak, bármikor elviheti őket az ár. Sándor bácsinak igen öreg és rozoga viskója van, ezért nagy a veszélye az összeomlásnak. Imádkozik is a jó Istenhez, hogy küldjön neki segítséget és mentse meg őt, mert nem tud úszni. Az Isten megígéri neki, hogy küld számára (segítséget) egy csónakot, amivel eljuthat a szárazföldre. Sándor bácsi megnyugodván várja az isteni csónakot. Arra megy a szomszéd és odakiáltja: - Sándor bácsi jöjjön, szálljon be a csónakba, mert a ház nemsokára a víz martaléka lesz! - Köszönöm, de én még várok, mert a jó Isten megígérte, hogy megment engem. Tíz perc múlva szintén arra megy egy csónak, amiből átkiáltanak: - Öregember, szálljon be a csónakba, mert mindjárt összedől a ház. Horváth Mónika – A választás lehetősége

16

- Köszönöm, mindjárt jönnek értem és megmentenek - válaszolta Sándor bácsi. A víz szintje emelkedett és az ár sodrása egyre nagyobb lett. Sándor bácsi már nagyon félt és elkezdte felelősségre vonni Istent, hogy tartsa be azt, amit megígért neki, mert különben Ő meg fog halni és az Isten hibája lesz. Abban a pillanatban megjelent egy motoros csónak, hogy S.O.S.-ben megmentse Sándor bácsit a vízbe fulladástól. - Most küldtek magáért, hogy megmentsem. Sándor bácsi ugorjon be a csónakba, mert az ár elsodorja a házat. - Nem, köszönöm gyermekem, mert értem maga a jó Isten jön el. – felelte az öreg. És így is lett. Sándor bácsit elragadta az ár és vízbe fulladt. De az öreg nem egészen így képzelte el, hogy az Isten eljön érte, és kérdőre vonta az Urat: - Azt ígérted nekem, hogy eljössz és megmentesz engem. Nem tartottad be az ígéretedet. Milyen Isten vagy te, hogy még meg sem lehet benned bízni! - Drága gyermekem, 3 csónakot is küldtem érted, de mindegyiket elutasítottad. Hogyan mentselek meg téged, ha nem engeded, hogy teljesítsem az ígéretemet? Hát, valahogy így megyünk el minden nap az életi lehetőségei mellett. Vajon tényleg érdekelt engem az aranyhal ajándéka, tényleg megengedtem neki, hogy teljesítse a kívánságomat, úgy ahogyan azt ő akarja? Tényleg képes vagyok elfogadni dolgokat olyannak, amilyennek az élet azt adni akarja? Tényleg el tudom fogadni a pillanatot teljesnek és tökéletesnek? Ha nem veszem észre igazán azt, ami van, akkor mindig csak azt fogom érzékelni, hogy én soha semmit nem kapok meg. Mindig a hiány érzése fogja az életemet betölteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell mondanom bármiről is! Ha viszont örülök annak, ami éppen ott van és ki is használom a lehetőséget, akkor biztos lehetek benne, hogy minden pillanatban a kielégített öröm fogja az életemet betölteni azzal, hogy megélem a pillanatot olyan tökéletesnek, amilyennek megmutatkozott. Ha ezt megengedem, akkor abban is Horváth Mónika – A választás lehetősége

17

biztos lehetek, hogy a holnapot is megélem tökéletesnek. Mert a figyelmem már ezen van, a tökéletes pillanaton, bármi is legyen az. Tulajdonképpen akkor mi is történt az aranyhalakkal igazán? Semmi. Az aranyhalakkal továbbra is minden teljesen rendben van és ők továbbra is teljesítik minden kívánságomat. A baj velem van, hiszen én voltam az, aki nem láttam meg az igazságot, hogy az aranyhal teljesítette a kívánságomat!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

18

Miért ismétlődnek a dolgok? (A figyelmem iránya nem változik)

Sajnos idővel fel kellett ismernem, hogy a dolgok soha nem ismétlődnek, csak én tudom azt gondolni, hogy újra és újra ugyanazt élem meg. Mi is van ennek a hátterében? Nagyon egyszerű. Mivel az Univerzum soha nem ismétli önmagát, ezért az életben nincs semmiből két egyforma, így semmi sem lehet ugyanolyan, mint volt. Az élet maga a változás! Ha mindig minden folyamatos változás alatt van, akkor az akció-reakció, okokozat is folyamatos változásban kell, hogy legyen. Ha egy történetben vagy egy élethelyzetben ismétlődést észlelek, akkor, az nem azért van, mert az élet és a benne szereplő személyek nem változnak, hanem azért mert én a múlt alapján nem változtattam meg a hozzáállásomat és a figyelmemet a jelen élethelyzettel, történéssel, személlyel kapcsolatban. Ha viszont nem változtattam meg a figyelmemet, akkor a múltat kivetítve, a jövőben ugyanazon a személyiségképen keresztül semmi mást nem vagyok képes meglátni, mint azt, ami már volt. A félelmemet, a kétségemet vagy az elvárásomat. Így sajnos a múltban megélt tapasztalatomat a jövőbe kivetítve ismétlésként, a múlt tükröződéseként fogom viszontlátni. Egy példán keresztül érthetőbbé válik a helyzet. Pista bácsi szereti a sört. Manci néninek az apukája is szerette a sört. Gyerekként Ő utálta az apja sörtől és az alkoholtól bűzlő leheletét. A szüleinek ebből nagyon sok vitájuk származott. Az anyukája sokat sírt, mert édesapja nem mondott le az ivásról. Mancika mindent megpróbált elkövetni, hogy Pista bácsi se sörözzön. Sokat pörlekedett a férjével emiatt. Gyakran gondolt édesanyjára, miközben teljesen azonosult anyukája szerepével és a feltételezett érzelmi fájdalmaival. Persze ahogyan ezt gyermekként látni vélte. Egyik nap Pista bácsi előbb ért haza a munkából, mint Mancika, és kezdődött a várva várt bajnoki futball rangadó, amit sörözgetve szokott otthon a tv előtt nézni. Viszont most eszébe jutott Mancika kérése, hogy ne igyon, mert a feleségét idegesíti ez a szag. Elővett egy üdítőt és egy söröspoharat (mert az azért nem baj, ha abból issza az üdítőt, csak az illúzió kedvéért) és szép lassan megiszogatta a bajnokság alatt az italt. Mivel a felesége kedvében

Horváth Mónika – A választás lehetősége

19

akart járni, még az üdítős üveget is kivitte a konyhába, de a poharat ott felejtette az asztalon. Megjött Mancika és már az előszobában meghallotta, hogy Pista bácsi meccset néz. Azonnal arra gondolt, hogy a férje már megint biztos sörözik, pedig ő többször is szépen kérte, hogy ezt ne tegye. Még be sem ment a szobába, de már magában vitatkozott a férjével, és lejátszotta a fejében az egész történetet, hogy milyen kegyetlen a férje, aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy a másiknak mi a jó. Sose veszi figyelembe az Ő kérését. Meglátta az asztalon lévő söröspoharat és neki esett a férjének. Szidta, mérgelődött és mindenféle bántó szavakkal illette, felhánytorgatva a múlt tapasztalatát. Pista bácsinak ez nagyon rosszul esett és sértődötten ráförmedt Mancikára, hogy Ő nem is ivott sört, hiszen az üdítős üveg is kint van a konyhában. Erre Mancika igazán fölháborodott, hogy Pista, tényleg hülyének nézi őt. Hiszen a 30 év alatt egyszer sem mondott volna le a sör és meccs párosításáról, akkor most sem tette meg ezt, ez egészen biztos. Pista bácsi elmondta, hogy Mancika nagyon fontos neki és ezért most ezt igenis megtette érte. Már látja nem volt érdemes és soha többet nem hozza meg ezt az áldozatot senkiért sem. Mancika még a sör szagát is képes volt érezni a pohárban, csak hogy bizonyítva lássa az igazát. Azt nem tudta, hogy ez már csak az agynak a múlt kivetített képe, ami úgy tud megjelenni, hogy valóságos érzést okozzon. Ugyanúgy, mint amikor egy citrom gondolata a szánkban képes a nyáltermelést megindítani, pedig a gyümölcs a közelünkben sincs. Ezek után Pista bácsi lement a kocsmába, hogy nyugodtan megbeszélje lent, a meccs tapasztalatait, persze most már sörözgetés közben. Manci néni meg szép lassan megnyugodott, hogy ismét igaza lett és Pista egy iszákos ember, amit másnap elpanaszolhat a barátnőjének és a kollégáinak. Így megmaradhatott továbbra is a szegény én, és az áldozat szerepében, amilyennek kislányként az anyukáját is látta mindig. Bármi, ami problémát okozott Manci néninek, az az Ő személyes félelmeinek a visszatükröződéseként megjelenő gondolatok és érzések voltak. Ez az apaképen keresztüli férfikép megjelenése. Mancika mindent a férje fejéhez vágott, amit gyermek korában, nem mert megtenni az apjával szemben, illetve amit elvárt volna édesanyjától. Az összes haragot, sértettséget és fájdalmat újra megéli, amit gyermekként Horváth Mónika – A választás lehetősége

20

megtapasztalt. Pista bácsinak persze ehhez semmi köze sincsen, ezért Ő még továbbra sem érti felesége vádaskodásait. Mancika ragaszkodik a gyermekkori emlékeihez és ennek a múltnak a tükrében észleli a jelen pillanatot is, amiben már megjelent a változás, de a múlt gondolatának jelenléte megakadályozta az észlelést, vagyis az igazi történés észlelését. De Pista bácsi nem Mancika apukája és Mancika pedig nem a kicsi Mancika anyukája, vagyis ez már nem a gyermekkora. Mancika nem tudott felnőni és kinőni ebből a szerepből. Még mindig a régi gyermekkort éli meg újabb törtneteken keresztül. Nem veszi észre, hogy az élet azért adott neki egy Pista bácsit, és egy párkapcsolatot, hogy végre elengedje a múltját és észrevegye a saját felnőtt életét. Észrevegye a szerető férjet és elengedje a negatív emlékbe burkolt apukát. Ehelyett Ő ragaszkodik az emlékeihez és rávetíti a saját házasságára a múlt tapasztalatát. Pista bácsi pedig sérelemként éli meg, hogy bármit, amit megtesz a feleségének azt az asszony nem hajlandó meglátni. Mindent az „elutasítás” oldalán keresztül lát és még csak a változásra való hajlandóságot sem feltételezi a férjéről. Ha Pista bácsi tudatában lenne ezeknek a félelmi játékoknak, akkor valószínűleg nem személyes sérelemként élné meg Manci néni viselkedését, hanem tisztán látná, hogy a felesége miért utasítja el a szeretetet és az odafigyelést. Azt, hogy észrevegye, végre Ő fontos valakinek, és a férje a kedvében akart járni. Ehelyett az ego elkezdi duruzsolni a szokásos lemezt, hogy: „te nem vagy fontos senkinek sem, apádnak sem és most a férjednek sem, hiszen bármit is kérsz tőle nem hajlandó megtenni neked, biztosan nem szeret eléggé.” Gyerekkorában megszokta az elutasítást és mivel hosszú idő óta erre van kondicionálva a figyelme, ezért újra és újra minden élethelyzetben ezt látja visszaigazolódni. Még akkor is, mikor az pont az ellenkezőjét szeretné mutatni. Pista bácsi, ha odamenne Manci nénihez kedvesen, aranyosan megsimogatva és azt mondaná neki, hogy: „Semmi baj drágám, én nagyon szeretlek téged! Eddig is szerettelek, bármit is gondoltál rólam!” - még mindig fennállna a lehetősége annak, hogy Mancika dühösen eltolván magától a férjét, sértődötten otthagyná, hasonló szavak kíséretében: „akkor nem kellene annyit innod”, vagy „akkor érdekelne, hogy mit kérek tőled”…. stb. Mancika igazából itt már rég nem a férjére dühös, hanem saját magára, mert pont most utasította el azt szeretetet a régi bekondicionált gondolatai miatt, amire gyerekkora óta vágyott. A dühöt pedig az ego

Horváth Mónika – A választás lehetősége

21

mindig a másik személyre fogja rávetíteni, vagyis Pista bácsira. Mancika viszont ezzel visszairányította a figyelmét a szeretetlenségre és még intenzívebb fájdalmat és elkeseredettséget érez, hogy az élete teljesen tönkrement és hiába minden, nem változik semmi. Pedig Ő már mindent megpróbált, de a férje hajthatatlan. Igazából pedig Ő a hajthatatlan, mert ragaszkodik a múlt emlékeihez és a jelen pillanatában nem veszi észre a változásokat. Mindig a beszűkült múlton keresztül lát és értelmez minden szituációt. Pista bácsi pedig bármit megtehet, a végeredmény mindig ugyanaz marad. Így a férfi belefárad előbb-utóbb ebbe a harcba és Ő is az tapasztalja, hogy hiába minden a felesége nem hajlandó változni. Így az élethelyzet visszaigazolásán keresztül lemegy a kocsmába, ahol legalább arra az időre odafigyelnek rá. Mancika most már teljesen biztos lehet abban, hogy a férje tiszta apja, nem különb nála. Az élet szeretete ebben az egész történetben annyi lenne, hogy mindenki lehetőséget kap arra, hogy a múlt emlékétől megszabadulván végre észrevegye, mit is kap most az élettől. De ha megrekedünk egy helyzetben és nem vagyunk hajlandóak a változás észlelésére, akkor a múlt árnya örök kísértésként fog lebegni a mindennapjainkon. Kihagyva saját magunk életét, és a szüleink szerepkörét a saját életünkben újra felosztva ismételjük generációkon keresztül családi drámaként. Zen történet: Két zen szerzetes hosszú zarándoklatról tért vissza és elérkeztek egy folyóhoz. Már messziről észrevették, hogy egy csinos fiatal nő rohangál fel-alá a folyóparton. Nem tudott úszni és át kellett volna kelnie a folyón. Az egyik szerzetes a vállára vette a lányt és átvitte a folyó másik partjára, majd folytatta az útját. A másik szerzetes nagyon dühös lett és felháborodott, mivel a Buddhista szerzeteseknek tilos érintkezniük nővel, nem hogy még a vállára venni és cipelni őt! Ezzel megsértette a szerzetesi rend szabályát! Nem szólt semmit, de magában nem tudott megszabadulni ettől a gondolattól és képtől. Egyre dühösebbé vált. Mire elérték estére a kolostort, már forrt a harag benne. Mielőtt beléptek volna, megragadta a másik szerzetes vállát és ráförmedt: - Ezt, amit tettél a folyónál nem tudom elfelejteni és jelentenem kell a mesternek, hiszen megszegtél egy fontos szabályt! Ennek következményének kell lennie!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

22

A másik szerzetes meglepődve nézett rá: - Miről beszélsz? Mit szegtem meg? Milyen szabályt? A szerzetes még dühösebb lett: - Ne add az ártatlant! Átvitted azt a csinos lányt a folyópartra! Talán már nem emlékszel rá? – kérdezte. A másik szerzetes hangosan elkezdett nevetni: - Valóban így történt, de én már régen letettem, te idáig cipelted? Jól elfáradhattál!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

23

A Jelen Pillanat (a múlt, jelen, jövő illúziója)

A könyv következő fejezeteiben részletesebben foglalkozom az idő megértésével, ezért több ismétlés is megjelenik ezzel kapcsolatban, mivel ez a kulcsa az életnek. Fontos, hogy erre olyan intenzíven ráhangolódjunk, hogy minden pillanatban észre tudjuk venni, ha a figyelmünk lekerült a MOST-ról. Nem azzal van baj, hogy a múlt és a jövő "létezik" az elme világában, hanem amikor azonosulunk velük. Ezek eszközök, az „Isteni” színjáték részei. Ha viszont beleragadunk ezek értelmezésébe és elemzésébe, akkor pont a pillanat felismerését hagyjuk ki az életünkből, vagyis a változást, mivel az élet a jelenben történik. Így viszont a múlt és a jövő között rohangálunk. A múlt tapasztalata alapján elképzeljük a jövőnket, hogy mi fog történni, vagy legalábbis mi várható a feltételezésünk alapján. Ez a jövő viszont így a múltunkat fogja tükrözni és akkor ne csodálkozzon senki, ha úgy éljük meg a helyzeteket, mintha ugyanazok a dolgok ismétlődnének újra. Maga a változás felismerése elmarad, mert a múltam kivetített tapasztalata válik a jövőmmé. Röviden, hiába teszek meg mindent a felszínen, hogy a helyzet megváltozzon, ha az érzéseim és a gondolataim folyamatosan azt sugározzák energetikailag, hogy mi lesz, ha…? Biztos, hogy változik a helyzet? Nem bízom abban, hogy képes a másik másképp dönteni! Már többször próbálta, de hiába!... Ezeken a kétségeken keresztül újra meg újra megismétlődik a múlt. Emiatt érzékeljük azt, hogy az életünk megrekedt. A pillanat nem vár arra, hogy én felismerjem és megbízzak az új lehetőségben, hanem azonnal mozdul a következő pillanat irányába. Így adja az örök változás tapasztalatát. Ez maga az Univerzális jelenlét állapota. Nincs semmi, ami megragadhat benne. Ez az, ami félelemmel tölti el az egót, mert nem érzi a biztonságot az örök változásban, így nincs bizalom a pillanatban. Ezért akar mindig valamibe kapaszkodni. Valami ismert dologba, amit már megtapasztalt, és ez által ki tudja számítani a jövőbeni történések valószínűségét. Miközben elfelejti, hogy a jövő az ismeretlen, végtelen teret jelenti. Ezért fontos számára a múlt értelmezése. Keresi a „biztos,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

24

tuti” megoldásokat és módszereket. Mivel a jövő ismeretlen, fontos, hogy ismertté tegye azt. Ezt viszont továbbra is csak a múlt alapján tudja megtenni. Ez az Ördögi kör. És ha ebbe belesétálunk, egy életen keresztül játszhatjuk ugyanazt a játékot, ami egy idő után unalmas lesz a számunkra. Ez a mókuskerék szindróma. Aztán belefáradunk mindenbe, elfordulunk az életünktől és magunktól is, depresszióba esünk és értelmetlenné válik minden. Az ismétlődés érzését csak a múlttal való azonosulás tudja adni. Mert csak az, ami már megtörtént, tud újra és újra gondolatként megjelenni az életemben. A jövőben nincsen semmi, amiről a jelen pillanatban bármit is tudnék. Gondoljuk csak végig. Ha az ismeretlen tudna ismétlődni, ismeretlen lenne az eredmény is. A most pillanata szintén nem tud ismétlődni, hiszen a következő pillanatban már az előző pillanat tapasztalata benne van. Így már semmi nem lehet ugyanaz, mert az egész az állandó változást hordozza magában. A változásban viszont nem tud megjelenni az ismétlődés, mert akkor nem lenne változás. Vagyis ha a változás ismétlődik, akkor az csak változást tud visszatükrözni. Egyedül a múltat tudom gondolatként ismételni és a jelen pillanatra rávetíteni. Mivel minden cselekvés és tapasztalás a jelenben történik, annak az ismétlődése lehetetlen. Mire az elmén keresztül felfogjuk a történéseket, értelmezzük azt és beillesztjük a személyiségképünk alapján az eddigi életünkbe, már rég a következő, következő és a következő pillanatban vagyunk. Az értelmezés mindig le van maradva a pillanathoz képest. Valójában akkor minden, amit értelmezünk, az is a múltat tükrözi, hiszen az értelmezés folyamatában, az amit értelmezünk már rég tovább ment. Ha már megtörtént a cselekvés, akkor tudom felismerni, hogy mi is volt az élethelyzet, vagy mit is csináltam. Ezután már elkezd az elmém viszonyítani, elemezni, következtetéseket levonni, eredményeket létrehozni és megállapításokat tenni az adott szituációról, élethelyzetről. Ez viszont megint csak a bennem lévő tapasztalat, ismeret, ítélkezés, elvárás, személyiségkép, énkép alapján tud megtörténni. Akkor ez még mindig nem a MOST pillanatáról szól, hanem arról hogy én hogyan látom, és hogyan értelmezem a most pillanatát, és ezen keresztül milyen világot építettem fel a fikcióimon és elképzeléseimen keresztül róla. De hát akkor mit tehetek, hogy az életem megváltozzon, és ne ismétlődjön állandóan?

Horváth Mónika – A választás lehetősége

25

A figyelmemet tudom csak megváltoztatni, hogy mire irányuljon. A történetre, élethelyzetre, érzésre vagy arra, hogy bennem mi van? Nem a személyben, hanem a belső térben. Semmiképpen sem irányíthatom az élethelyzetre a figyelmet, mert annak megváltoztatására nincsen ráhatásom közvetlen. Az élethelyzetek maguktól jelennek meg az életünkben, annak függvényében, hogy az előző gondolataimban milyen irányt és rezgést határoztam meg. Minden pillanatom az élet műve az ismeretlenen keresztül. Pontosan ezért egyedül csak magamra van igazi hatásom. Arra, hogy az élethelyzettel kapcsolatban mit is gondolok és azt ennek hatására hogyan élem meg. Minden más csak ennek a következménye. Születésünk óta azt halljuk és látjuk, hogy mindig a rajtunk kívül álló dolgokra figyeljünk, és majd annak következtében tudjuk kitalálni a megoldást. Ezért gondoljuk mindig azt, hogy a körülmények fogják meghatározni a következő pillanatunk döntéseit. De a körülmények alakulása, mindig valaminek a következményei, vagyis egy gondolat, érzés lecsapódása fizikális síkon. Ezért is hívják körülménynek, mert valaki vagy valami köré épül. Ez az illúzió, amit mi alkotunk a világról és nem maga a világ, úgy ahogy van. Legtöbbször észre sem vesszük magát a világot és azt, hogy mi is történik benne. Sokkal jobban érdekel minket az, amit gondolunk róla és másokról. Ezzel viszont becsapjuk magunkat, mert egy általunk elfogadott és elhitt gondolati rendszer fogja létrehozni és meghatározni az életünket, nem pedig a valóság jelen pillanata. A jelen pillanat mindig magában hordozza a következő lépést, amit ha békén hagyunk, akkor az automatikusan megmutatja magát a következő pillanatként, élethelyzetként. De ha nem veszem észre a pillanatot, akkor nekem kell kitalálnom a következő lépést és nem engedem meg, hogy az úgy jelenjen meg, ahogy az élet diktálja. Pedig teljességében biztosan az élet látja az utamat globálisan, mivel én mindig csak feltételezni tudom azt különböző következtetések birtokában, ami lássunk be igen szűk játszótér a végtelenhez képest. A végtelen lehetőségéből minimális eséllyel tudom kiszámítani, vagy kitalálni azt az egyet, ami nekem pont jó lesz. Azért is nehéz, mert ha nem ismerem a jövőt, ami felé tartok, honnan tudom, hogy merre felé kell mennem és milyen eszközöket fogok találni az úton. Ez így eléggé kudarcra van ítélve. Nem ismerem a jövőmet, de haladni kell az úton és szeretném jól csinálni. Van valami, ami felé el kellene jutnom, de nem tudom hogyan és merre kell mennem. Semmi támpontom nincs, ami

Horváth Mónika – A választás lehetősége

26

megmutatná az utat a jövő felé. Akkor így hogyan legyen bizonyosságom bármiről is, amibe belekapaszkodhatnék, vagy biztosan tudhatnám, hogy jól csináltam? Mi lehet a megoldás? Az, hogy én mégis itt vagyok ebben az életben, mutatja meg, hogy képes vagyok felismerni és megtapasztalni mindent, amiért én itt vagyok! Itt szeretném megemlíteni kedvenc tanmesémet, amit a férjem mondott a nagyobbik fiúnknak, mikor folyamatosan kétségbe vonta a saját képességét az élete iránt. Tudod kisfiam, mikor Te még sperma állapotodban voltál, nem jelent meg benned semmilyen kétség. Egyetlen dolog létezet a számodra az életösztönből kialakult KÉPES VAGYOK ereje. Nem foglalkoztál azzal, hogy millió társaddal együtt megcélozva a petesejtet - kétségbe vond azt, hogy te leszel az első, aki odaér és megtermékenyíti azt. Ez volt a természetes! Ez így van, különben mi most nem beszélgetnénk egymással. Az élet és a létezésed számodra vitathatatlan volt! Ez az érzés most is benned van, mivel az maga az életerő! Erről csak a figyelmedet tudod levenni, de a sejtjeiden keresztül, - amik abból az első pillanatodból származnak – átörökítődött az információ és a mai napig is ugyanazzal az erővel működik benned, mivel még mindig életben vagy! Csak most már a sperma és a petesejt egyesülésével ebben a testi formában jelenik meg és motivál tovább mindenre! Azt felismertem, hogy az egyik akadályozó tényező az ítélkezés, ami mindig a múlt eszköze. Ezen keresztül valamilyen régi tapasztalatot használva egy élethelyzetet vagy egy személyt megítélek valamilyennek, mint például Mancika Pista bácsit. A kérdés csak az, hogy az ítélkezésnek mennyire van alapja a jelen pillanatban? Ha észreveszem az ítélkezés szándékát magamban, akkor tudnom kell, hogy megint volt egy elvárásom, ami alapján meghozom az ítéletemet a dologról, személyről. Ha nincs elvárás, nincs ítélkezés sem, mert a viszonyítás alapja nem születik meg. Ha viszont az elvárás megjelent, akkor az ítélkezés mennyire tud hiteles lenni a valóságban, ha egy előre elvárt elképzelés alapján szemlélem a jelen pillanatot? Mennyire ismerem fel a tényleges pillanatot, ha én a fejemben lejátszott képet, gondolatot, érzést figyelem és nem azt, ami tényleg történik a környezetemben? Akkor az ítélkezés igazán a fejemben zajlódó történetről kell, hogy szóljon. Ezért Horváth Mónika – A választás lehetősége

27

magamról alkottam ítéletet és nem a valóságról, ami tényleg történt. Hiszen ezek alapján azt nem is észlelhettem, így fel sem ismerhettem. Az ítélkezés soha nem a valós pillanat terméke, hanem egy múlt alapján kivetített elvárás, ami egy régi tapasztalat emlékéből született ujjá. Vagyis viszonyítom az elképzelésemhez a jövőt, a jövőt az elvárásomhoz, ami mind a múlt kivetülése. Mivel a jelen pillanat továbbra is ismeretlen a számomra, ezért abban semmilyen ítélet nem tud megjelenni. Ezért olyan tiszta és átlátható. Ha viszont a múlt és a jövő játékában élek, akkor az ítélkezés végigkíséri az életemet, mert folyton a pillanatnyi ismeretek birtokában feltételezem, hogy "tudni fogom" mit hozhat a jövő. A jövő, ami továbbra is teljesen átláthatatlan. A jövő, ami soha nincs itt és most, hiszen minden történés és cselekvés csak a jelen pillanatban tud megvalósulni, amikor azt felismerem. Még mindig nem tudom, hogy a jövőben mit találhatok és miért is foglalkozom vele? Ha csak a Vonzás Törvényét nézzük, akkor bármi, amit a „lesz”, vagy a feltételezések „mi lenne ha, mi lett volna ha…” gondolatok köré építek, azok csak elképzelések lehetnek. A „lesz” az mindig „lesz” marad, mert erre kapok visszaigazolást. Ez legyen párkapcsolat, pénz, munka, gyerek, bármi. Például nézzük meg ezt a mondatot: „Mikor lesz egy boldog párkapcsolatom?” Vizsgáljuk meg a visszatükröződés és a Vonzás Törvénye oldaláról. Ennek a mondatnak a motivációja mindenképpen az, hogy a jelenben nekem nincsen meg a boldog párkapcsolat. Vagyis ha van is párkapcsolatom az nem boldog, a másik megállapítás pedig hogy egyáltalán nincs kapcsolatom. A figyelmem a hiányon van és a hiány gondolatára építkezve próbálok egy „pozitív” hozzáállást mutatni, amivel el is hiszem, hogy a szándékomat kijelentve a figyelmem a párkapcsolat létezésén van. Ilyenkor jelenik meg az „akarni kell” motiváció, amiből később kialakul egyfajta görcsösség. A visszaigazolás továbbra is a hiány, illetve ha létre is jön valami, az biztos, hogy hamarosan el is illan, esetleg fenntartható nagyon komoly megfelelést igénylő akarattal. Ezzel megint tudatosítottam, hogy nekem ez nem valósulhat meg, vagy csak nagyon nehezen működik. Még egy negatív tapasztalat, ami egyre csak erősíti a félelmeimet és a szükséget. Nézzük meg ezt a jelen pillanat szemszögéből. Minden gondolat, ami már felmerült bennem, az a létezés szempontjából már a jelent tükrözi, különben nem tudott volna a testben ez az energia gondolati formában leképződni. Vagyis megjelent a fizikális síkon, gondolat szintjén akkor,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

28

amikor én azt észleltem. Az észlelés pillanata a MOST pillanata. Nem „majd lesz belőle valami”, meg „jó lenne, ha lenne”, hanem az adott pillanatban a jelenlét tükröződik gondolatként MOST. Az idő a lineáris világban egy folyamatot tükröz. A valóságban, mivel nincs idő, pillanatként észlelődik. Minden egyszerre történik, csak az elme éli meg folyamatként megjelenítve. Vagyis a boldog párkapcsolat már létező az életem energetikai világában, különben nem tudott volna gondolatként felismerődni MOST a boldog párkapcsolatra való igényem. Ha nem engedem meg a manifesztálódását, mert mindig a hiányára figyelek a fizikális életemben, akkor létrehozom, a még több időt és a távolságot a vágyott dolog és magam között. Az idő a létben nem más, mint a folyamat megtapasztalása. Ahhoz, hogy ez fizikális formában is meg tudjon jelenni, mint tapasztalat, természetes jelenlétként kell felismernem azt. Ezt már sokan megértik, de mégis beleraknak egy idő elvárást, hogy annak mikorra kellene megjelennie és már meg is kérdőjelezték a várt dolog létét. Itt már a motiváció megint a bizalmatlanság és a kétség. Ha én biztos vagyok ennek a megvalósulásában, akkor soha nem kötöm idő elváráshoz és annak a hogyanját sem akarom kikalkulálni. Ha bármelyik megjelenik, a hogyan és mikor, mint elvárás, akkor már az elutasítás gondolatával élek együtt, tolva magam előtt a beteljesedést. Mint mikor lehajolok egy labdáért és véletlenül belerúgok a lábammal. Már repül is a labda tovább, és nekem azt megint utol kell érnem. Aztán megint lehajolok, és megint belerúgok, stb. Mindig mielőtt már fel tudnám venni, valahogy távolabb kerül tőlem. A sok próbálkozás után ott hagyom a labdát, mert egyre idegesebb leszek a helyzettől és egyre dühösebb leszek a labdára meg magamra is. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudomásul venném, hogy a gondolat megjelenése már tudatosítja bennem a boldog párkapcsolat jelenlétének az érzését. Az Univerzum nem tudja a szellemi és a fizikális síkot megkülönböztetni egymástól, mivel számára csak rezgés van függetlenül annak eredetétől. Ezért bármi, ami megjelenik az Univerzális térben jelenlétként, az rezgés szintjén már a fizikális térben is ott van. Semmi más dolgom nincs, csak engedni, hogy a láthatatlan láthatóvá váljon. A fizikális síkon a személyben, mint belső felismerésként jelenik meg a boldog párkapcsolat léte. Ezt, a személy bevillanó gondolatként és érzésként tapasztalja meg. Ez a tapasztalat első fázisa, ami alapján tudomást szerzünk a kapcsolat létezéséről, és felfigyelhetünk rá. Mi Horváth Mónika – A választás lehetősége

29

emberek viszont pont ezt az első részt nem tartjuk hitelesnek, mert azt szoktuk mondani, hogy akkor hiszem, ha látom. Ezzel megkérdőjelezvén a legelső tapasztalati fázis valóságát, aminek a következményeként tudna megjelenni a második fázis a fizikális tapasztalat, a külső világ. Az első tapasztalati fázist nevezzük a belső világunknak, hiszen itt még a test érzékszervei nem tudják ízlelni, látni, hallani, tapintani a kapcsolatot. Mindig fordítva ülünk a lovon. Először hiszem, azután látom. Itt a hit igazából a feltétel nélküli bizalmat és a jelen pillanat tudását jelenti, amiben semmilyen kétség és elutasítás nem jön létre. Vagyis tiszta marad a tapasztalás első fázisa. A látható és érinthető kép csak a besűrűsödött energetika hatására jelenik meg, (amit a figyelem mozgat) ezért kell továbbra is a gondolati és érzési rezgésen tartani osztatlan figyelmünket, ami nem egy erőlködés és akarás következménye, hanem a természetes elfogadása valami létének. Így tud az első tapasztalati fázis, ami ilyenkor már a múlt eszközeként van jelen az életemben, a Vonzás Törvényén keresztül megerősödni és besűrűsödni, amivel a személynek már semmi dolga sincs. Az egyre több visszaigazoláson keresztül a fizikális síkon is megjelenik minden. Ez a második tapasztalati fázis, ahol már a test érzékszervei is meg tudják élni a külső világban a vágyott dolgot. Nézzük végig lépésről lépésre. A jelen pillanatban felvillan egy gondolat, ami érzésként is megnyilvánul. Felfigyelek rá és megállapítom, hogy igen ez az, amit akarok! Az érzés rámutat a gondolat által felismert dolog, esemény létére. Ez még a Most pillanata. Ez az első tapasztalati fázis. A következő pillanatban ez az érzés, gondolat már a múltammá vált, hiszen az élet megy tovább és én a következő Most pillanatában vagyok. Mivel tudatos vagyok a saját gondolataimra, és érzéseimre is, fontos, hogy nem én erőlködök, hogy az érzés újra megjelenjen és maradjon, hanem engedem, hogy magától felszínre kerüljön. Ez úgy tud megtörténni például, hogy jön velem szemben egy boldog pár és én a megjelenő érzést az adott pillanatban nem kérdőjelezem meg, mint lehetőséget. Általános reakció ilyenkor „de jó nekik, ők boldogok!” Máris az energetikai motivációm a nekem nincs, nekik van rezgés. A tudatos embernél azonnal felismerődik a lehetőség, hogy a boldog párkapcsolat láttán újra megélje az érzést és átélje annak jelenlétét a páron keresztül. Fontos, hogy ne akarjam tudni a megvalósulás valószínűségét sem időben, sem hogyanban. Nem gondolkodom róla! Így az előzőek Horváth Mónika – A választás lehetősége

30

hatására mozgásban tud maradni az energia. (Fontos megemlíteni, hogy a HIT csak 100 % lehet, ugyanis, ha a legkisebb kétség is megjelenik, az már maga a kétség és nem a hit.) Majd az élet gondoskodik helyzetekről, formákról, illatokról, személyekről, tárgyakról, hogy eszembe jusson és újraemlékezhessek az érzésre. Ha viszont beleerőltetem egy elképzelésbe, bármilyen feltételezésbe, akkor ez nem, vagy csak nagyon nehezen tud beteljesedni, mert a figyelmem már a bizalmatlanság hatására a hiányon, vagy valamilyen kétségen van. Ne az életkörülmények legyenek fontosak, hanem a belső lényemen keresztül bevillanó első tapasztalati fázis. A körülmények még mindig mutatni fogják a Vonzás Törvényén keresztül az eddig létrehozott félelmi tükrömet, ami elhitetheti velem, hogy a beteljesedés nem tud megtörténni. Ha bizalommal vagyok magam és az életem felé, akkor bármi is történjen kívül, én kitartóan ott tartom a figyelmemet önmagam valóságán, az érzésen, mint egy természetes része az életemnek. Amikor ez az energiacsomag nagyobbá válik, mint az előző évtizedek során gyártott félelem csomag, akkor már a visszaigazolás is egyre intenzívebbé válik a külvilágban. Így a második tapasztalati fázisban megjelenő fizikális lehetőség egyszer csak valóra válik. A jövőm visszatükrözte a jelen pillanaton tartott figyelmemet. De ez mind MOST történik és ez már mind jelen volt a pillanatban, mikor felismertem a boldog párkapcsolat gondolatát.

A jelen pillanat teljessége A jelen pillanat, ami örökké veled van! Odaadja magát neked feltétel nélkül. Mindig változik és mindent megmutat. Állandóan ott van melletted és egy percre sem hagy el téged. Hűséges hozzád és őszinte veled. Csak az igazat meséli el neked. Fogja a kezed és mutatja az irányt, merre menj. Számíthatsz rá minden pillanatban. Mindenhol megtalálod és mindenben megláthatod! Még akkor is, visszatér hozzád, ha Te megtagadod! Annyira tiszta, hogy ha ránézel, mindig megláthatod magad benne. Ezzel szemben Te folyton kételkedsz benne, felelősségre vonod, Horváth Mónika – A választás lehetősége

31

állandóan leveszed róla a figyelmed és sokszor úgy teszel, mintha ott sem lenne. Mindig megcsalod a múlttal és jövővel, mert azt hiszed, ők tökéletesebbek és nagyobb biztonságot adnak neked. Pedig a múlttal sokat bajlódsz, hiszen nagyon ragaszkodik hozzád és sokszor megfojt az állandó kísértésével. Alig bírsz tőle megszabadulni. A jövőt meg egyáltalán nem is ismered és még csak közel sem enged magához, hiába próbálsz ezért megtenni mindent. Túlságosan rejtélyes és kiszámíthatatlan neked. Ennek ellenére a Jelen Pillanat tökéletességét, intenzitását, bőségét továbbra is kétségbe vonod. Ha egy picit több időt töltenél vele és magadhoz engednéd, megölelnéd, biztos vagyok benne, hogy beleszeretnél. Talán tényleg észrevennéd milyen fontos számodra és mennyire az életed része. Elengedhetnéd az állandó ítélkezést felette, nem akarnád megmondani neki mindig, hogy milyen legyen, és mit mutasson meg neked. Feltétel nélkül megbízhatnál benne! Mennyivel könnyebbé válna így az életed! Nézz körbe egy kicsit és vedd észre, mindig Rád vár! Arra, hogy felismerd, és végre élj vele! Esküdj neki igaz hűséget és maradj vele jóban, rosszban, feltétel nélküliséggel az öröklétben!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

32

Minden tökéletes (Jó vagy nem jó, helyes vagy helytelen?)

Mikor tudom, hogy tényleg jól teszem azt, amit csinálok, vagy nem? Rosszul döntöttem vagy nem? Hogyan ismerem fel a helyes utat, ha nincs kapaszkodóm? Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra, egy biztos módszerre, amire aztán esküszik, hogy valóban az a segítség. Igen ám, de mivel változik az élet és én is változom, a módszereknek is változniuk kell folyamatosan. Az állandó keresésben és az aktuális módszerek felismerésében hosszútávon elfárad az ember. És egyáltalán hol van ennek a vége? Ha mindig új módszert kell keresni, akkor honnan fogom tudni, hogy most már célba értem? És egyáltalán van-e cél? Ezek a kérdések igen fontosak, mert az állandó keresés és a biztos, jó megoldások felismerésének elvárása felemészti az ember energiáját. Persze, a dualitás világában az elvárásoknak mindig csalódás a másik oldala. Ilyenkor szokták mondani „Én már nem hiszek ebben, mert nem kaptam meg a válaszokat és mindegyik módszerről kiderült, hogy nem adja meg az igazi megoldást.” Mindegyikből hiányzott valami. Aztán lesznek, akik tovább kutatnak mégis, és persze a megoldásokat továbbra is a külvilágban és mások által kitalált módszerekben fogják keresni. Fontos tudni, hogy a másik ember módszere az az ő útjának felismerésére ad megoldást és nem biztos, hogy az enyém is abban rejlik. Mankónak és rajtkőnek megfelelő segítség lehet az induláshoz, de ne legyenek elvárásaim és ne ragaszkodjak hozzájuk. A megfelelő pillanatban el kell engedni őket és felismerni a sajátomat. Ezért kell sok lehetőséget megnézni, hogy ezek hatására kirajzolódjon a saját utam. Viszont az is fontos, hogy az újabb tapasztalat és módszer hatására soha ne kritizáljam az előző tökéletességét, hiszen az a tapasztalat szükséges volt, hogy eljussak az újabb lehetőséghez. Ehhez persze bízni kellene magamban. De másban sokkal könnyebb! Ha egy másik ember módszerét használom, tudat alatt végig az lesz bennem, hogy az övé a jó és én automatikusan elkezdem viszonyítani a tudásomat az övéhez. De mivel ő fejlesztette ki a módszert soha nem fogom azt olyan tökéletesen elsajátítani, mint az akié. Energetikailag a motivációm az

Horváth Mónika – A választás lehetősége

33

lesz, hogy én még nem vagyok ott ahol Ő. Pedig az egész azért jelent meg az életemben, hogy én is felismerjem magamban azt a lehetőséget, hogy megtalálom a saját módszeremet. Nem a külső eszközt kell elsajátítani és lekoppintani, hanem azt az érzést, ami ismét felismerődik ezáltal, hogy ÉN is Képes vagyok! De legtöbbször az önbizalom és a belső hit értékét még mindig nem önmagamba helyezem, hanem kívül hagyom a másik emberben vagy annak módszerében. Mikor lesz végre akkor az enyém? Mit kell tennem, hogy végre megtaláljam a helyes megoldást az életemhez? Mindig mindannyian jól és helyesen akarunk dönteni, és minden pillanatban arra törekszünk, hogy ezt másokkal is elhitessük. Ha kell az életünk árán is, de megvédjük azt, amit gondolunk a helyzetről. Még akkor is, ha már kiderült, hogy azért nem biztos, hogy az az elképzelésünk volt a legjobb, amihez ragaszkodunk. Miért adjuk meg magunkat ilyen nehezen az életnek és a „hibáknak”? Mert félünk a kudarctól? Mert félünk attól, hogy megítélnek minket? Mert félünk attól, hogy nem fogunk kelleni? Mert félünk attól, hogy így nem leszünk szerethetőek? Esetleg arra törekszünk egész életünkben, hogy valakivé váljunk és ez így nem teljesíthető? Tudok-e egyáltalán rossz döntést hozni? Biztos sokszor volt már kérdésed, hogy vajon jól döntöttem-e? Mit gondolsz erről? Amikor az adott pillanatban hozol egy döntést, akkor azt gondolod, hogy az a legjobb? Biztos, mert különben hoztál volna egy másik döntés. De mivel akkor, abban a pillanatban arról gondoltad, hogy az a legjobb döntés, máris tökéletessé vált az a pillanat. Mit tudsz csinálni utólag? Megkérdőjelezni az akkori döntésedet, persze csak úgy, hogy a múltra visszanézel a jelen pillanatból. Igen ám, de a múltban még nem láttad, tudtad, tapasztaltad azt, aminek most már a birtokában vagy. Akkor tényleg érdemes megkérdőjelezni az akkori döntésedet, az akkori tudásod birtokában? Ha ezt teszed, biztos lehetsz benne, hogy mindig csak hiányt vagy kételkedést találsz. Soha ne fordulj vissza, és ne nézz hátra, mert az élet minden pillanat változásával, a következő pillanatot már másképp látja. Ennek te is részese vagy. Ezért minden pillanat, aminek részese vagy, csak a teljességedet tudja tükrözni. Kezdjük az elején. Már születésünk óta arra nevelnek bennünket, hogy mi a jó és mi nem. Hogy mi a helyes és mi nem. A környezetünk és a külvilág látásmódja szerint gyermekként mi ezt el hisszük nekik, mert ők

Horváth Mónika – A választás lehetősége

34

biztos jobban tudják. Ők a nagyok és az okosak. Szokták is mondani, hogy ők a tapasztaltabbak, ezért jobban tudják, mint a gyerekek. Aztán jön a kamaszkor és elkezdünk kételkedni a mások által feltérképezett világban és érezzük, hogy ez nem a miénk. Persze minden kamasz a maga módján megpróbálja felvenni a harcot a saját világáért, nézeteiért, és azért, hogy meghallják végre azt, ami neki jó igazán. Amivel ő ért egyet, és amiben ő lenne boldog. Ezért is hívják lázadó korszaknak, vagy „nem szeretnek” korszaknak ezt az időszakot. Mert azt mondja a kamasz, „Ha nem úgy viselkedem, ahogyan azt elvárják tőlem, akkor nem vagyok jó gyerek, lázadok és szemtelen vagyok! De igazán kit is érdekel, hogy én másképp látom a világot? Én nem haragszom arra az emberre, akire a környezetem haragszik. Én szeretem a természetet és szeretek vele együtt élni. Engem nem a pénz érdekel, csak az, hogy odafigyeljenek rám! Én szeretek festeni, de az nem vezet semmire, mondják mások…stb. Hol vagyok én valójában ebben a játékban. Sehol! Vannak mások, van a világ, van a környezet, vannak a ráhatások, elvárások, megfelelések, birtoklások… és én már meg is fulladtam. Ez nekem így sehogy sem jó. Ezek szerint engem nem szeretnek csak akkor, ha az Ő életüket élem. Ahogy ők gondolják jónak. Mert ők tudják, hogy nekem mi a jó! Pedig sokszor azt látom, hogy a felnőttek azt sem tudják maguknak mi a jó. Miért veszekednek annyit, miért boldogtalanok, anyu miért sír sokszor, apu miért ideges állandóan, egyáltalán miért válnak el, ha ők tudják mi a jó és hogyan kell boldogan élni? Oké, de akkor merre menjek? Ki mutatja meg a helyes irányt? Merre keressem? Hol vagyok én és hol találom meg azt, aki valójában vagyok? Lehet, hogy igazán hosszú távon engem sem érdekel. Biztos vagyok benne, hogy akkor konfrontálódnom kell folyamatosan a saját világomért. Harcnak élek meg mindent és úgy látom, hogy én itt nem lehetek győztes! Ez igazságtalanság velem szemben!” Mindenki győztesek és vesztesek között osztja fel a világot, így a családot is. A legtöbb helyen a gyerek csak „vesztes” lehet, mert a felnőttek mindent jobban tudnak. De ez tényleg igaz? A jó Isten tényleg azért teremtette ezt a helyet, hogy itt mindig mindenki mindenkivel harcoljon? Hogy itt le kelljen győzni másokat és megvédeni saját magamat? Én ezt legbelül nem hiszem el!” Gyerekként én sem értettem soha, hogy a felnőttek miért harcolnak magukkal, és másokkal folyamatosan. Nagyon ritkán látni elégedett Horváth Mónika – A választás lehetősége

35

embert, aki mosolyog vagy élvezi igazán az életet. Ha önfeledten jól is érzi magát, biztos előbb vagy utóbb megjelenik benne egy görcs, ha másért nem, azért, hogy megtartsa ezt a jó kedvet, örömet. Mert igen nehéz lehet elhinni, hogy ez alanyi jogon, a születésünk jogán a természetünkből kifolyólag jár nekünk. Csak úgy hosszútávon nem érezhetem jól magam büntetés nélkül, vagy nem merek örülni sokáig. Sokszor hallottam gyerekkoromban azt a mondatot, mikor felhőtlenül játszottunk, bolondoztunk és élveztük a pillanatot, hogy „vigyázzatok, nehogy sírás legyen a vége… stb és még rengeteg hasonló kifejezés járt az öröm útján. Így szép lassan, megtanult az ember félni az örömtől, a boldogságtól, a sikertől, a lehetőségektől. Ha így gondolkodik, akkor valószínű a tapasztalatában ez is fog megjelenni. És ez egy idő után már természetessé válik ez a gondolkodás a számára. Ezért idegesít sok felnőttet a boldog gyermeki szabadság, ugrándozás kiabálás, rohangálás. A saját rabságára emlékezteti és arra a vágyra, amiről azt hiszi, már nem képes megélni. Térjünk vissza megint oda, hogy keressük a biztosat abban a világban, ahol a jövő továbbra sem ismert? Igen, szélmalomharcnak tűnik. És ki tudja mi a tökéletes? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy senki. És akkor mások honnan tudják továbbra is azt, hogy nekem mi a jó? Valószínű ők sem tudják, csak gondolhatják, saját tapasztalatuk alapján. De ez a gondolat már elég nekik ahhoz, hogy biztosra vegyék azt, ami bennem zajlódik. Pedig az, hogy nekem mi a jó, csak én tudhatom! Tényleg csak én tudhatom? Kinek is van hozzáférése az én „jómhoz”? Nézzük csak. A szüleimnek. Ők honnan tudják? Mert van tapasztalatuk már az életből? Igen, de az továbbra is az ő tapasztalatuk és nem az enyém. Akkor ők nem tudhatják. Tudhatják mások? Honnan? Amit ők képzelnek a világról és másokról és rólam azt is csak ők képzelik, és az még mindig nem az enyém. Vajon a főnököm, aki mindig megmondja, mit tegyek, és az hogyan legyen jó. De ő vajon tudhatja, hogy sok más embernek mi a jó? Ezért van mindig balhé, hiszen hosszú távon soha, egy főnök sem tudja megmondani sem a piacról sem a világról, hogy mi a biztos pont, amihez igazodni kell, mert az is mindig változik, ahogy én is, a kollégák is és mindenki a cégnél és a piacon. Tehát, akkor a főnököm sem tudhatja. Barátaim? Talán ők igen, mert a barátaimnak elmondok olyan dolgokat is, amiket másoknak nem. De mi van a véleményükkel, hogy ők mit tennének az én helyemben? Továbbra Horváth Mónika – A választás lehetősége

36

sincsenek az én helyemben. Csak a saját helyükről tudják elképzelni azt, amit gondolnak és ez továbbra is csak róluk szól és nem rólam. Nincsenek benne az én élethelyzetemben, érzéseimben, tapasztalataimban, csak esetleg hasonlóban, ami már nem ugyanaz. És az az ő elképzelésük a helyzetről az ő érzésükkel, tapasztalatukkal, félelmükkel, elvárásaikkal, gondolataikkal, múltjukkal, jövőjükkel, életútjukkal… stb. Még mindig nem az enyém és még mindig nem vagyok sehol. A gyerekeim? Igen ők őszinték, nem kertelnek. Megmondják a szemembe, hogy én milyen vagyok! Meg van a megoldás! Ó, mégsem, hiszen igaz, hogy őszinték, igaz, hogy odamondják, de ők is csak a saját érzéseik alapján látnak engem és nem magamon keresztül látnak engem. Már kezdek elkeseredni, hogy nincs senki, aki segíthetne nekem megtalálni önmagam. Már mindenhol próbálkoztam, a politikusnál, az országnál és a világnál nem teszem, mert azt tudom, hogy ők nem tudják és nem is akarják tudni, hogy nekem mi a jó. Ők azt csinálják, ami nekik a jó és nem velem törődnek, csak saját magukkal. Ők önzők! Marad a jó Isten! Ő mondta, hogy saját képmására formált engem! Á, az sem lehet, hiszen én nem vagyok Isten! Én nem lehetek Ő! Ez beképzeltség! Túl sokat gondolnék magamról, ha azt mondanám, hogy én is Isten vagyok. Félve elkezdek játszani a gondolattal és felteszem magamban a kérdést, hogy mi lenne, ha mégis az lennék? Ha a saját képmására formált engem, akkor én mégis csak általa létezem és tükröződöm a világban! Lehet, hogy mégis csak tudok mindent, de félek elhinni? Lehet, hogy itt lenne az ideje, hogy felismerjem magamban azt a Létezőt, akin keresztül megvalósultam és most is bennem élő? Akkor viszont meg van a válasz! Csak én tudhatom, hogy nekem mi a jó! Hűha! Ez aztán nagy falat! Igazi felelősség! Biztos, hogy ez így jó? Mi van, ha tévedek? Ez az állandó kételkedés és ítélkezés már az agyamra megy! És mi lenne, ha már végre nem érdekelne, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi a helyes és mi nem? Mindent el kellene fogadni olyannak, amilyennek az adott pillanatban megmutatkozik! Valószínű, ha az Univerzum már több milliárd éve működik magától, akkor most is tökéletesnek kell lennie! Mivel én meg az Univerzum része vagyok én is tökéletes és teljes vagyok! Csak gondolni tudom azt, hogy nem! Igen, ehhez kell a nagy bátorság, hogy ezt elhiggyem! Hiszen senki sem tudja, hogy milyen puzzle játékot rak ki az útja folyamán. Nem ismerjük az egész képet,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

37

csak a darabokat látjuk és azt sem egyben, hanem az adott pillanatban tudjuk meg, mi is van a kis részletben. Minden pillanat egy puzzle darab és nekem bíznom kell abban, hogy minden darabja meg van és időben megkapom azokat. Viszont, ha nem is rögtön tudom beilleszteni a képbe, mégis tudatában vagyok annak, ha várok, akkor a helyére kerül minden darab. Ehhez persze mérhetetlen bizalom szükséges. De én ezt honnan szerezzem meg? Bízni az ismeretlenben igen kockázatosnak látja az egóm? És mi van akkor, ha nem jó felé figyelek és az egóm így állít nekem csapdát? Azt szokták mondani, hogy jobb félni, mint megijedni! Legyek elővigyázatos! De az én belső hangom mindig azt válaszolja ilyenkor, hogy értelemmel kockáztass! Mitől van értelme és mitől válik értelmetlenné a kockázat? Ezt nem ártana tisztázni. Az értelmetlen kockázat az mindig a félelem vonala. Ha bármit hiányból, szükségből, előítéletből, akaratból, önzésből, kell-ből teszek, annak a visszatükröződése is ezen a vonalon teljesedik be. Ha értelemmel kockáztatok és a figyelmem mindig megmarad saját magamon és az élettel való bizalmamon, akkor nem akarom elkerülni a sorsom. Ha az Univerzum azért hozott létre engem, mint személyt (testet), hogy megtapasztalja rajtam keresztül saját magát, mint a Létezés egy formáját, akkor biztos lehetek benne, hogy mindig önmagát beteljesítő folyamatként tökéletes rendszerben világítja meg számomra az életet és annak darabjait. Ha ezt engedem beteljesedni, akkor az élet minősége egy tiszta, könnyed áramlásként tükröződik vissza. Ha viszont nem az élet értelmén keresztül élem az életemet, hanem az ego által gyártott értelmen keresztüli elvárásként, akkor mindig értelmetlenül kockáztatok. Nem tudom megváltoztatni a sorsomat, csak a minőségére lehetek hatással. Azt gondolni, hogy az ismeretlenből ki kell találnom bármit is, az igen nagy értelmetlenség. Ha az életet engedem beteljesedni, akkor viszont van értelme mindennek, ami megjelenik benne. Ez a feltétel nélküli szeretet, mikor minden történésnek hálát adok, hiszen az élet alázatát látom benne a létező felé. Én a létező is alázatos vagyok az élet iránt, hiszen a megtapasztalás eszközeként a bizalmam által, értelmet kap az életem. Egy kis zen történettel egyszerűbb megérteni: „Valamikor régen, élt egy faluban egy szegény paraszt, akinek az egyetlen vagyona egy csodálatos fehér mén volt. Még a király is

Horváth Mónika – A választás lehetősége

38

meg akarta vásárolni sok aranyért a lovat, de a paraszt visszautasította. A falubeliek nem értették és nagyon ostobának tartották az öreget. Hogyan mondhatott le ilyen nagy és váratlan szerencséről és gazdagságról. Egy nap mikor a paraszt belépett az istállóba észrevette, hogy a mén eltűnt. A falubeliek izgatottan szaladtak össze és hangosan siránkozni kezdtek: - Gazdag ember lehetnél, most szegényebb vagy, mint a templom egere. Nincs lovad, amivel a földeken dolgozhatnál és aranyad sincs, amiből gazdagon élhetnél. Látod milyen ostoba vagy! Szerencsétlen lettél! Az öregember elgondolkodva tekintett körbe, lassan bólintott és azt mondta: - Miről beszéltek? Csak annyit látok, hogy a ló nincs az istállóban. Talán szerencsétlenség, talán nem. Ki tudhatná pontosan? Az emberek sustorogva szétszéledtek és azt gondolták, bizonyára megőrült az öreg az őt ért szerencsétlenség miatt. Másképp nem lehet megmagyarázni a szavait. Pár nappal később, egy meleg, tavaszi délelőtt, amikor a faluban élő emberek kint dolgoztak a földeken, az elveszett fehér mén hangos nyerítéssel száguldott végig a falu utcáján. Hat vad kanca ügetett a mén után, és követték az istálló melletti, nyitott karámba. - Óh, te szerencsés ember, megáldott az Isten! Most hét lovad van és gazdag lettél, úgy, hogy semmit nem kellett tenned érte! Sok kis csikó születik majd! – kiabálták a falubeliek és gratuláltak a nem várt gazdagsághoz. Az öreg paraszt ismét nyugodtan nézte az izgatott embereket és azt válaszolta: - Túl messzire mentek. Mondjátok egyszerűen azt, hogy hét lovam van. Senki sem tudja mi lesz ebből. Hiszen mindig csak töredékeket látunk, hogyan tudnánk ez alapján megítélni az egészet? Az élet olyan végtelenül sokrétű és tele van meglepetésekkel.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

39

A falubeliek ismét döbbenten hallgatták az öreget és nem értették miért olyan nyugodt ilyen hirtelen gazdagság hatására. Ők biztosan kibújtak volna a bőrükből örömükben. A parasztembernek volt egy fia, aki elkezdte betörni és megszelídíteni a lovakat. Türelmetlen volt és túl korán ült fel az egyik vadlóra. Az ledobta a hátáról és a fiú többszörösen eltörte a lábát. Sajnos a lába tökéletesen nem jött rendbe és mindenki tudta, hogy a fiú egész életére sánta, nyomorék marad. Ismét összeszaladt a falu népe és jajveszékelve kiabálták: - Jaj, most kiderült, hogy mégis csak szerencsétlenség a szerencséd! Az egyetlen fiad, öregkori támaszod most tehetetlen és nyomorék. Ki fog ellátni és ki fog dolgozni, amikor elfogy az erőd? Milyen nehéz a sorsod, hogy ilyen szerencsétlenség történik veled! - Elvakítanak benneteket az előítéleteitek, és csak fekete vagy fehér színben látjátok a világot. Még mindig nem értettétek meg, hogy mi, emberek, csak töredékeket láthatunk? Mi csak az élet apró darabkáit érzékeljük, és ti úgy tesztek, mintha ítéletet mondhatnátok az egészről! Annyi történt, hogy a fiam eltörte mindkét lábát és sohasem fog tudni úgy járni, mint azelőtt. Elégedjetek meg ennyivel! –- válaszolta, az öreg. Nem sokkal később a király háborút indított az egyik szomszédos ország ellen. A toborzó szolgák besoroztak minden épkézláb fiút és férfit. Az egész falut elborította a jajgatás és a szomorúság, mert mindenki tudta, hogy a legtöbb férfi nem fog visszajönni a háborúból. A falubeliek ismét összegyűltek az öreg háza előtt és ezt mondták: - Valóban igazad volt, mégis csak szerencsés a fiad, hogy nyomorék lett. Hiszen így veled maradhatott. Így talán mégis csak tud segíteni majd neked. Hogyan történhetett ilyen szerencsétlenség velünk. Most mit tegyünk? Az öreg paraszt elgondolkozva nézett végig a falubelieken és ezt válaszolta: - Bárcsak segíthetnék nektek, hogy messzebbre és mélyebbre láthassatok, mint ahogyan eddig tettétek. Egy kulcslyukon át Horváth Mónika – A választás lehetősége

40

nézitek az életet és azt hiszitek, hogy az egészet látjátok. Senki sem tudja, hogy milyen az egész valójában. Ami először szerencsétlenségnek tűnik, az a második pillanatban nagy szerencse lehet és fordítva. Ne ítéljétek meg az életet ilyennek vagy olyannak, hiszen nem tudhatjuk minek a része az a folyamat, ami éppen zajlódik. Mondjátok egyszerűen azt, hogy a férfiak elmentek a háborúba, és az én fiam itthon maradt. Senki sem tudja, hogy mi lesz ebből.”

Horváth Mónika – A választás lehetősége

41

Miért van szüksége az embernek társra? (Hogyan működik önmagam felismerése a másikon keresztül?)

Az ember egész életében megtesz mindent azért, hogy ne legyen egyedül. Amikor sikerrel jár, utána pedig mindent megtesz azért, hogy egyedül maradjon. Vajon miért jó ez? Hát persze, hogy nem jó és ettől szenvedünk is eléggé. Az ember úgy gondolja, hogy a társ akkor az igazi, ha mindenben ugyanazt teszi, amit én. Ugyanis azt gondolja az az összhang, ha nem különbözünk egymástól. Ez legyen szülő, barát, párkapcsolat, gyerek, főnök és persze a világ, vagyis Isten. Úgy gondolkodik, ahogy én, azt akarja, amit én, az tetszik neki, ami nekem, egy az érdeklődésünk, ízlésünk… . Ez egy jogos elvárás egy társsal kapcsolatban, - mondja az ego. Ahogy mondani szokták, ez a minimum elvárás. Ha ez így van, akkor tudom biztosan, hogy szeret és fontos vagyok neki eléggé. Gondolom én. Nagyon sokan úgy vélik, hogy a nagy Ő mindig olyan, mint én vagyok. Attól lesz nagy Ő. A többi csak kicsi, futó próbálkozás marad. Egyszer eljött hozzám egy elkeseredett asszony és nem értette miért ment tönkre egyik napról a másikra a házassága. Úgy gondolta, hogy az ő kapcsolatuk egy álompár kapcsolat volt. Azt mondta, mindig egyformán gondolkodtak, egyet akartak, a férjének mindig az volt a fontos, ami neki, vagyis egy felé mentek. Lelki társak voltak, tökéletes volt közöttük a harmónia. Nem volt egy hangos szóváltás sem. Meg volt győződve arról, hogy boldog, szerelmi házasságban éltek. Aztán egyszer csak a férje elment a barátaival egy buliba és utána hirtelen megváltozott minden. Már nem akart az asszonnyal annyit együtt lenni. Saját programokat szervezett, ahová egyedül ment el és még csak nem is hívta el őt. Egyik napról a másikra elkezdett vele ellenkezni és egyre többet vitatkoztak. A férje önálló döntéseket hozott és már nem is volt boldog a kapcsolat. Nem értette, hogy mi történt. Ha mind a ketten boldogok voltak, akkor miért kellett megváltoznia mindennek.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

42

- Nem az a cél, hogy mindenki jól érezze magát a kapcsolatban? kérdezte ezt tőlem. - De Igen - feleltem - Pont az a cél. De, ha egy ember mégis kitör a „boldog házasságból”, akkor, az nem boldogság volt, csak elvárásmegfelelés kapcsolat. Csak gondolni akarta, hogy boldogság van a háttérben. Már semmi nem volt jó közöttük. Azért keresett meg, mert tanácsot akart kérni tőlem, hogyan állíthatja vissza a régi állapotot, amiről Ő továbbra is meg volt győződve, hogy az volt a szerelem és a boldogság. Elmondtam neki, hogy örüljön annak, ha végre mindenki felismerheti – még időben – hogy változásra van szüksége, és azt hogy ki is ő valójában. Ez nem feltétlen a házasság megromlását jelenti, hanem lehetőséget ad arra, hogy mindketten felismerhessék azt, hogy mit is akarnak igazán. Megkértem, tegye fel magának őszintén a kérdést, hogy igazán a férjét szerette, és vele együtt akart élni, vagy a férjét a saját képmására akarta formálni, így elhitetve magával milyen nagy az összhang. Ez azt jelenti, hogy a férjét használva, saját magával tervezte az együttélést? – kérdeztem tőle. Ezért akkor nincs is szüksége a férjére és a párkapcsolatra. Ez meg is jelent az életében, mikor a férje ezt szóvá tette. Ha egy házasságban, vagy egy kapcsolatban a másik fél nem tudja megélni a másságát, akkor az csak egy elvárás-megfelelés alapon működő „rabszolgaság”. Nagyon megdöbbent, és az elején nem is értette a kérdésemet. Felháborodottan rögtön rávágta, hogy Ő a férjét szereti és vele akarja az életét leélni! Megkérdeztem, hogy a férje is ezt akarja? Hirtelen megdöbbent ezen a kérdésen és egy pillanatra elgondolkozott. Persze itt még azt válaszolta, hogy igen a férje is ezt akarta. Ezek után csak azt kérdeztem tőle, hogy most is ezt akarja? Láttam rajta, hogy megijedt a lehetséges választól, miszerint a férje döntésében ezek után benne lehet az is, hogy nem vele akar élni ezután. Így még egyszer megkérdeztem tőle, hogy Ő most mit is akar? A férjével élni, vagy saját magával? Itt már elbizonytalanodva és megdöbbenve, félszegen mondta ki, Ő csak most vette észre, hogy a férje egész ideáig csak meg akart felelni az ő elvárásainak, viszont ez neki annyira tetszett, hogy fel sem tűnt neki az a lehetőség, hogy a férje nem is boldog mellette.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

43

Azért mert a másiknak nem az tetszik, ami nekem vagy esetleg más a véleménye, netán más az ízlése is, az még nem azt jelenti, hogy nem az én párom. A legtöbben a társat és a párkapcsolatot saját képmásukra formálnák és keresik folyamatosan egész életükben azt és azokat az embereket, akik olyanok, mint ők vagy legalább hasonlóak. Hát azt csak a tükörben, mint tükörképet találja meg. Igazából a társ is pont ezt jelenti. A másikon keresztül felismerni saját magamat. De amikor a másik pont azt mutatja meg, amit én magamban soha nem láttam, vagy nem akartam meglátni, észrevenni, akkor nagyon dühös leszek rá és mindent elkövetek annak érdekében, hogy ezen változtasson. Csak éppen azt nem látom meg ezáltal, hogy saját magamat zárom ki a párkapcsolatból. Ha én nem vagyok tisztában saját magammal, akkor hogyan várom el a másiktól, hogy ő tisztán lásson engem? Ezért, elvárom tőle, hogy az én játékszabályom szerint játsszon. Ha nem így tesz, akkor kérdőre vonom a szeretetét. Hangsúlyozom, ez a folyamat persze nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik, hanem minden kapcsolatra. Még az „ellenségemre” is. Miért is az ellenségem? Mert olyan dolgokat mond és mutat, olyan élethelyzeteket teremt, ami nekem nem tetszik, vagy számomra elítélendő. Esetleg általa ismerem fel azt, hogy én ilyen nem vagyok, azért, hogy utána tudjam, hogy mi az, amit én szeretnék. Sajnos mielőtt ezzel tisztába lennék, máris mindent elkövetek, hogy az életemből kiiktassam ezeket a személyeket. Persze sok negatív gondolat kíséretében, amiken folyamatosan rajta tartom a figyelmemet és a gondolataimat. Ő ilyen, ő ezt csinálta, ő a hibás, ő rosszul látja, ő hazudik, ő folyamatos megbánt, megaláz, nem lehet megbízni benne, stb. Ha nem vagyok elég biztos magamban, akkor gyorsan keresek hasonló gondolkodású embereket, akik ebből a nézőpontomból vissza is igazolnak. És akkor jön ez a mondat, hogy, „más is ezt gondolja róla, más is ezt mondta róla, mással is megcsinálta ezt, más is így látja és egyetért velem… .” Itt meg is nyugszunk, hogy ő a rossz, a gonosz és azonnal el kell távolítani az életemből. Vagy egy életen keresztül képes vagyok a haragot tartani, mert a figyelmem még mindig azon van, hogy ő az „ellenség”. De vajon ez tényleg így van? Egész biztos lehetek abban, hogy ez tényleg így van? Hiszen akkor hogy lehet az, hogy azt az embert is szeretik mások, hogy vannak barátai, van családja, hogy fontos másoknak… stb. És arra is van példa, hogy más emberek is jót mondanak róla, szeretik, tisztelik, megbízható, őszinte… . Vagy, akik ezt

Horváth Mónika – A választás lehetősége

44

látják benne, azok is gonoszak és azért vannak az ellenségem mellett? Lehet, hogy szerencsétlen áldozatok, akik idővel majd rájönnek arra, hogy rosszul döntöttek, hogy a rossz ember mellett maradtak? Persze az Univerzum Vonzás Törvénye is tévedett, hiszen én ezt az embert nem vonzhattam be hasonló rezgéssel az életembe! Nem azért van szükségünk társra, hogy állandóan méricskéljük magunkat meg a másikat, hanem azért mert rajtuk keresztül tudok felismerni magamról mindent. Az emberek azért vannak körülöttem, hogy szolgáljanak engem, ahogy én is szolgálom a körülöttem lévőket. Hogyan tudnak engem szolgálni, ha egész idáig arról volt szó, hogy semmit nem tudhatok senkiről sem, még magamról sem? Pont ezért, mert soha nem tudom, hogy Ki vagyok. A személyiségképem még mindig mások véleményére épülő, hiedelmekkel és félelmekkel teli ismeret, ami csak arra ad választ, hogy milyennek gondolom magam. Azaz mások és a külvilág hatására ilyen vagy olyan személy vagyok. Ahhoz, hogy az énképemet elmerjem engedni és felismerjem, hogy tényleg Ki vagyok, meg kell bíznom az ismeretlenben. Az ismeretlenben viszont már én is benne vagyok igaz Létezésemként. Mit tudok igazán magamról? Mindig csak annyit, amit a pillanatban tapasztalok. Utána már a következő pillanatban az előző tapasztalás ismeretével megint más vagyok. Soha sem tudok egy végleges és biztos képet kapni magamról, amiben nem jelenik meg pillanatról pillanatra a változásom. De miért ragaszkodok egy mások hatására felépített személyiségképhez? Miért teszem ezt? Miért fontos nekem, hogy bekategorizáljam magamat egy képbe, egy elvárásba, aminek meg kell felelnem? Miért fontos, hogy egy életen keresztül ragaszkodjak hozzá úgy, hogy mindent ehhez igazítok. A családomat, gyerekeimet, szüleimet, barátaimat, munkahelyemet, az anyagiakat, a világot és persze a jó Istent is. Nem lenne egyszerűbb, ha megengedném, hogy a pillanat változása visszatükröződjön az én változásomon keresztül? Akkor nem kellene mindig megvédenem másokkal és persze magammal szemben is ezt a hamis képet. Akkor nem ragaszkodnék hozzá, hiszen felismerném, hogy én a pillanat változása vagyok. Semmit nem láthatok ugyanúgy, mint előtte. Minden tapasztalat engem szolgál azzal, hogy meglássam rajta keresztül az örök változásomat. Ha én viszont ezt nem erre használom, hanem arra, hogy mereven ragaszkodjak egy gyermekkorban felépített és rég elavult képhez, akkor azt fogom érezni, Horváth Mónika – A választás lehetősége

45

hogy az életem is megrekedt. Mindenben a gyerekkoromat és a szüleimet fogom ismételni, különböző variációkban. Ezeket persze nem ismerem fel, mert az élethelyzetek, a szereplők, a helyszínek változnak állandóan. Viszont az igazi motivációm, rezgésem megmarad olyannak, amilyennek azt gyerekkoromban megéltem. Minden kapcsolat azt a célt szolgálja, hogy felismerjem, milyen személyiségképet építettem magam köré és milyen szűrőn keresztül szemlélem a világot. Ezen keresztül ismerhetem fel, hogy jelen pillalantban, milyen kapcsolatban vagyok a belső világommal, vagyis az igaz Önvalómmal. Például ha mindig a kulcslyukon keresztül szemlélem a világot, akkor azt hiszem, a világ annyi amennyit így észlelek belőle. Aztán jön valaki és azt mondja nekem: - Mi lenne, ha kinyitnád az ajtót? Hidd el, sokkal többet láthatsz, mint egy szűk keresztmetszeten keresztül! De én nem hiszek neki, mert mindenki így szemléli a világot és én is ezt szoktam meg. Ha a világ így is látható és így is működik, akkor nekem ennyi pont elég. Az illető elmagyarázza nekem, hogy ha kinyitnám az ajtót és átlépnék a küszöbön, akkor látnám meg igazán, hogy milyen is a világ és mennyivel több minden van benne, mint amit eddig én gondoltam és tapasztaltam róla. Van is bennem egy kis kíváncsiság, hogy „milyen lenne ha…?” Viszont ahhoz, hogy tényleg megnézzem, mit is láthatok kint, nincs elég bátorságom, mert félek az ismeretlentől. Mi lesz, ha…? Maradok a komfortzónámon belül. Továbbra is ragaszkodom az eddigi képemhez és már igazából nem is érdekel nagyon az új jövevény véleménye. Közben még le is állok vele vitatkozni, hogy egyáltalán nem is biztos, hogy igaza van. Sőt, már idegesít is. Ő továbbra is csak azt kéri tőlem, hogy még mielőtt bármilyen ítéletet is mondanék, nézzem meg a saját szememmel. Cselekedjek! Nagyon sok példát mesél arról, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy ajtónyitásban és egy küszöb átlépésben. De engem továbbra sem érdekel, amit mond, mert tapasztalat híján az elmém bezárva tart a szobában, a kulcslyuk előtt. Szeretném, ha már elmenne! Sokszor úgy állítunk valamit és ítélkezünk dolgokról, helyzetekről, hogy fogalmunk sincs arról, mit is láthatnánk, ha tényleg kinyitnánk a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

46

szemünket és a szívünket. Az élet által felkínált lehetőségeket állandóan megkérdőjelezzük és nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy a kondícióinkat megváltoztassuk. Ezért, hogy ne derüljön ki a gyengeségünk magunk előtt, nem marad más, mint elkezdünk ragaszkodni a régi, jól berögzült képekhez. Megismétlem, hogy az életemben szereplő összes ember, - aki a legkisebb szinten is megérint engem – a létezés egy-egy üzenetét hordozza a számomra. Ha én nem eszközként tekintek rájuk, hanem rajtam kívülálló véletlenszerű helyzetként, akkor lemaradok arról az útjelző tábláról, ami tükörként megmutatja, hogyan viszonyulok önmagam feltétel nélküli elfogadásához. Az út lényege, mindenki számára felismerni azt, hogy a feltételnélküli szeretet megnyilvánulási formájaként, hogyan valósítjuk meg önmagunkat az élet színpadán. Ha elfelejtem, hogy ki is vagyok tényleg (Önvaló), akkor megtagadva önmagamat, folyamatosan a szeretet hiányán keresztül élem az életemet és ezen a szűrőn keresztül ítélem meg a világot is. Ilyenkor igen sok „pofont” oszt az élet, jelezvén számomra, hogy megtagadva önmagamat szenvedésre kárhoztatom az életem. A szükségen, hiányon, kétségen, harcon, szeretethiányon keresztül akarom megtapasztalni a világot. De ez nem jelent mást, mint erőszakot önmagam ellen. Látott már valaki harcolni egy oroszlánt azért, hogy bebizonyítsa magának és mindenkinek, hogy ő egy házimacska? Vagy esetleg egy szegfű próbálta-e megmagyarázni a virágoskertben a többi virágnak, hogy higgyék el róla, hogy ő egy rózsa? Nem hiszem. Az Univerzumban minden tudja magáról, hogy mi az igazi természete, egyedül az ember kételkedik abban folyton! Vajon miért tesszük és mi értelme ennek?

Horváth Mónika – A választás lehetősége

47

Miért nem működik a párkapcsolatom?

A párkapcsolat témája a mai világban igen fontos, hiszen ez érinti meg az embereket a legjobban, mert ebbe viszik bele a legtöbb érzelmet. Mint már többször említettem és még fogom is, a kapcsolatokon keresztül lehet igazán saját magam igaz természetét felismerni. Itt tapasztalom meg a legtöbb érzelmi lehetőséget. Ha a párkapcsolatot valóban önmagam felismerésére használom és megértem, hogy a másik tényleg lehetőséget ad arra, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz és a szeretethez, - akár a sok félelem, kétség és fájdalom felismerésén keresztül - akkor nem szükséges egy másik kapcsolatot keresnem. Ha a kapcsolatot nem a saját felismerésemre használom, hanem annak visszaigazolására, hogy „mennyire szeret a másik” vagy aszerint, hogy „itt nem kapom meg azt, amitől boldog lehetek”, akkor viszont még sok párkapcsolatot kell megélnem. Mindenhova magamat viszem és a tükör újra és újra engem fog mutatni. Minden megjelenik benne, és minden láthatóvá válik rajta keresztül, amit valaha is magam köré raktam, vagy magamra aggattam. Fontos, hogy mindig felismerjem azt, hogy a tükörben nem én vagyok, az csak a tükörképem. Én pont vele szemben állok, viszont a tükörkép mindig úgy mozdul, és azt mutatja, ahogy én előtte megjelenek vagy megmozdulok. Ezért nem érdemes a tükörképre haragudni és megcímkézni. Az a legfőbb elvárás egy párkapcsolatban, hogy „jól” működjön, és figyeljen rám a másik, hiszen akkor győzőm meg magamat arról, hogy szeretve vagyok. Kérdés az, hogy kinek mit jelent az, hogy jól működik a kapcsolat? Az én nézőpontomból vagy a pároméból? Ezt azért nem árt az elején tisztázni, már ha tudjuk mi az elvárásom a másik felé. Térjünk vissza az első elváráshoz „bizonyítsa be a másik, hogy szeretve vagyok általa!” Tényleg igaz ez, hogy ezt a másiknak kell bebizonyítani? Ha már tőle várom ezt, akkor ki az első, aki máris elutasította magát és nem látja meg az igazi természetét, a szeretetet? Ha én nem látom meg magamban, akkor hogyan veszem ezt észre másikban? Hogyan hihetem el, hogy szeretve vagyok, mikor nem bízom annyira magamban és Horváth Mónika – A választás lehetősége

48

ezáltal a társamban sem, hogy meg merjem mutatni ki is vagyok valójában? Ha állandóan taktikázom, és attól félek, hogy ha tényleg felvállalom magamat, akkor kihasználnak, vagy bánthatnak! Ha már a kapcsolat elején ezek a rejtett gondolatok futkároznak és én ennek függvényében adom magam oda a kapcsolatnak, akkor mennyire vagyok őszinte benne? Biztos felmerem vállalni önmagam? Már az elején hazudunk, mert a szépet és a jót akarjuk egymásnak mutatni. Miért is? Mert félünk. Én félek attól, hogy nem kellek, ha önmagamat adom. Magamból kiindulva feltételezem továbbra is saját elképzelésem alapján, hogy mi kellhet a másiknak, mit jelent számára a szerelem és a szeretet. Ezáltal kialakítok egy képet magamról, azután mindent elkövetek annak érdekében, hogy ezt elhitessem vele a viselkedésem alapján. Ez vagyok én és amiről azt hiszem, hogy neki kell. De akkor várjunk csak egy picit! Ha egész ideáig arról volt szó, hogy csak magamat ismerhetem, honnan tudom, hogy neki mi kell? Mitől fog szeretni? Mit lát bennem? Azt is én gondolom róla, hogy neki mi kell! Pont azért, mert nem is ismerem, ezért szükségem van a feltételezéseimre. Az a baj, hogy közben szép lassan én is elhiszem a kivetített képet és ragaszkodván hozzájuk tényeket fabrikálok belőlük. Ezt persze az élet visszaigazolja, hogy lássam mit is csináltam. Tetszik-e nekem vagy nem tetszik? Így fel tudom tenni magamnak a kérdést, „tényleg ezt akartam”? Miután hozzászoktattam a másikat ahhoz, hogy én ilyen vagy olyan vagyok, később a páromra leszek mérges, hogy miért várt el tőlem olyanokat, amiknek nem tudok megfelelni. A kapcsolat kezdetén vagyunk. Újra csak a kiinduló pont. Megint csak én létezem. Ez egyre elkeserítőbb! Folyamatos csapdákat állítok magamnak és még csak észre sem veszem, hogy beleestem. Mindenáron a másikat akarom a csapda készítőjének látni. És minél inkább hibáztatom, Ő annál inkább ellen áll. Legrosszabb esetben el is megy, és nem fogom érteni, hogy miért tette ezt velem. Miért nem vállalja a felelősséget a tetteiért? Ez a legkönnyebb, kivonulni a szarból! Megcsináljuk, azután ott hagyjuk a másikat benne! Pedig végül is ez az egész kupac az én művem volt, és Ő azért hagyott el engem, hogy meglássam, ehhez neki semmi köze nem volt. Ugyanez a játék persze fordítva is így működik. Az Ő világában én vagyok a tükör és rajtam keresztül látja meg magát. Hát akkor mi is az a párkapcsolat? Jó tudom, magamat felismerni a másikon keresztül! Hogyan tud ez működni? Hogyan tudom magamat felismerni, hiszen ő

Horváth Mónika – A választás lehetősége

49

Ő, én meg Én vagyok. Ó sejtem! A társ azt jelenti, hogy egyenrangú partner. Ha egyenrangú, akkor egészen biztosan nem kell vele harcolnom, akkor nem lehet az ellenségem! Lehet, hogy nem is kell bizonyítanom a fontosságomat? Akkor nem akar nekem rosszat? Ó, ez kezd megnyugtató lenni! Akkor miért hiszem azt folyton, hogy az ellenségem és mégis csak rosszat akar? Megbántani, lealázni, kiszúrni velem, hülyének nézni, nem rám figyelni, érdektelennek lenni, stb. Ugye nem az a lényeg, hogy ez én vagyok mind, hogy ezt én csinálom magammal? Félő, hogy igen! De ki az, aki rosszat akar magának, mert én biztosan nem! Hűha, már nagyon belezavarodtam. Van egy férfi és egy nő. Megismerkednek. Létrejön a kapcsolat. Itt már meg is állhatunk egy pillanatra! Mi az, hogy megismerkednek és máris létrejött a kapcsolat? Azért ez nem ilyen egyszerű! A kapcsolat létrejötte még nagyon messze van. Azért még nagyon sok mindent kell tenni, hogy ebből valamikor kapcsolat legyen! Nem is ismerem a másikat. Hát igen! Itt vannak az első félreértések. Elfelejti az ember észrevenni a pillanatok szépségét. Amikor én megismerkedek valakivel és előtte teljesen ismeretlen volt a számomra, nem is tudtam a létezéséről, akkor érdemes feltenni magamnak a kérdést, hogy vajon mi vagy ki kellett ahhoz, hogy az utamba akadjon a másik. Előre megterveztem a jelenlétét, úgy hogy nem is tudtam róla? Biztosan nem! Egyszerűen a Vonzás Törvénye lévén megjelent az életemben. Ha nem ismertem, akkor mi alapján mondtam igent arra, hogy találkozzunk legközelebb is. A belső érzésem, vagy a külső elvárásom alapján? Ha a belső érzésem alapján, akkor nagy az esélye, hogy ez már a megismerkedésünk pillanatában kapcsolat volt, hiszen a könyv elején megbeszéltük, hogy a tapasztalatot megelőzi egy energetikai jelenlét. Létezett a kapcsolat, ami már akkor rólam szólt, a megismerkedés pillanatában. Ha éber vagyok magamra, akkor rögtön tudom, hogy az adott helyzetben máris mi mozdul meg bennem egy potenciális kapcsolat lehetőségénél. El merem hinni, hogy én kellek ténylegesen a férfinek, vagy hezitálok, hogy vajon én vagyok-e az a személy, aki neki kellhet? Esetleg tévedett az Univerzum és a Vonzás Törvénye és az egész arról szól, hogy kételkedjek? Nem mindegy! Ha pedig a külső elvárásom alapján mondtam igent a kapcsolatra, akkor is egy működő kapcsolat, ami megmutatja számomra, hogy a külső elvárásból kialakult esemény soha nem tartós, hiszen feltételhez kötött. Érdemes az első randi után végiggondolni, hogy mi is Horváth Mónika – A választás lehetősége

50

volt az igazi motivációm arra az Igen-re. Térjünk vissza arra a változatra, amikor a belső megérzés alapján döntök úgy, hogy igen, esélyt adok egy következő találkozásra. A bennem lévő érzés már tudja, hogy fontos információk és tükrök jelenhetnek meg kettőnk között, amit eddig, nem mert egyikünk sem felvállalni magunk és mások előtt sem. Ezt az erős vonzást, vonzódást érezzük, mikor is vibrál a levegő kettőnk között. Az egységet. De jön az elme és elkezdi magyarázni a pillanatot és az érzéseket. Szétszedi az egységet kétségekre. Nézzük meg a szerelem oldaláról. Mi is az a szerelem? Csodálatos érzés! Nem számít semmi sem! Minden úgy jó, ahogy az, az adott pillanatban megjelenik, bármi is legyen az. Nem véletlenül mondják, a már „kijózanodott” felnőttek, hogy nem a valóságban vagy és minden rózsaszín felhő. Pedig ha tudnák, hogy ez az igazi valóság és minden ember igaz természetének a része. Az megint más kérdés, hogy nem tudom megfelelően használni, mert egy idő után elvárást kovácsolok belőle és elkezdek kételkedni a valóságában. Olyan szép hogy az már hihetetlen! Biztos ismerős ez a megjegyzés. Ennek az egyszerű jelentése, „nem hiszem el”, hogy valami ilyen tökéletes legyen, ez velem nem történhet meg. És ez akkor kérdőjeleződik meg, amikor pont velem történik meg, mert én élem meg a tökéletes boldogságot és szerelmet. Máris elutasítottam a Jelenlétet. A környezetet eléggé irritálja a felhőtlen szabadság és az öröm érzése, mert ők sem hisznek benne. Tapasztalatuk alapján ők is csalódtak már benne, különben nem féltenének tőle. Persze nem azért, mert ez tényleg hamis és veszélyes játék, hanem azért mert egyáltalán nem értették, hogy mi a szerelem feladata az életben. Ezért nem is tudták hosszútávon megélni. Miért is van az, hogy mindenki vágyik a szerelemre, és amikor valaki megtapasztalja azt a környezetükben, akkor pedig mindenki megpróbálja őket kijózanítani és „tisztán láttatni” velük mindent. Ők nem látnak már tisztán, mert annyira elhitték, hogy ez igazán és őszintén, hosszútávon nem létezhet. Ez egy állandó ellentmondás. Azt vettem észre, hogy valahol mindenki fél ettől az érzéstől, miközben mindent megtenne azért, hogy legalább egyszer – de ha lehet többször is – megtapasztalhassa. Az elején nincs is semmi probléma. De amikor már tart egy ideje – ez persze mindenkinél más intervallum – akkor a környezet elkezdi bombázni őket mindenféle félelmi tapasztalattal, és persze jó akarásból és megóvásból kifolyólag mindenféle „jó tanáccsal” látják el a szerelmes Horváth Mónika – A választás lehetősége

51

embert, hogy mire kell odafigyelni, nehogy őt is csalódás érje. Ez természetesen előbb-utóbb kifejti hatását, mert a kétségek magjai el lettek ültetve és szép lassan el is indulnak a megkérdőjelezések útján. Ismét belépett a Vonzás Törvénye. Amerre figyelsz, az válik a tapasztalatoddá. Elkezdik a szerelmesek a környezetük és mások hatására a hiány oldaláról, és a félelem szemszögéből szemlélni a kapcsolatot. Tényleg igazuk lehet a többieknek, hiszen ha eddig ezt kaptam és most már nem, ha eddig így működött és most már nem, akkor biztos megváltozott a másik érzése felém. Vagy ha már nem hív naponta többször, akkor nem is vagyok olyan fontos számára, pedig természetesen minden nap találkoznak továbbra is. Elkezdődik a kételkedés folyamata. A Vonzás törvénye és a tükör persze intenzíven dolgozik, de mi fittyet hányva arra, hogy megértsük azt, elmegyünk mellette és nem vesszük észre, milyen nagy segítség lehetne. Csak az érdekel minket, hogyan kapjuk vissza azt, ami volt. De ilyen nem is létezik. Ami volt az nem jön vissza már. Viszont jön helyette más, másképp. Ezt nem látjuk meg, mert nekünk már van egy tapasztalatunk a szerelem érzéséről, arról, ahogyan kezdődött és így már elvárásunk is, hogy ugyanúgy folytatódjon. Ezért, ha az mindennap másképp adja oda magát nekem, és másképp mutatkozik meg számomra, mint eddig, akkor már nem is tudjuk elképzelni, hogy az még továbbra is működőképes lehet. Elkezdődnek a viták, veszekedések. A felelősségre vonások, esetleg a féltékenykedések. A szerelemnek persze már régen lőttek és senki nem érti, hogy hogyan tudott mindez így megváltozni. Mert nem hittük el, hogy minden mindig változik, és mi azt akarjuk, hogy minden maradjon a régiben. Vissza akarjuk kapni a múltunkat! De most gondolj csak bele. Ha mindig minden ugyanaz maradna és semmi változás nem lenne, akkor egy idő után unalmassá válik minden, mert telítődünk vele. Minden kiszámíthatóvá válna, és mindig ugyanaz történne. A szerelem is, ha mindig 100 fokon égne, akkor előbb-utóbb nem érzékelnéd, hogy az a 100 fok. Ha például imádod a banánt és csak nagyon ritkán juthatsz hozzá, boldog vagy mikor eheted. Ha viszont azt mondják neked, hogy kapsz egy hűtőnyit belőle és addig fel nem állhatsz, míg meg nem eszed az egészet, biztos lehetsz benne, mire a végére érsz, már soha többet nem akarsz egy falatot sem megenni belőle. A dualitás természete mindig a változást hordozza magában, ezért semmit nem tudsz megunni. Az persze nem felételezi, hogy a szeretet megszűnik, csak

Horváth Mónika – A választás lehetősége

52

mindig másképp adja oda magát. Ezért szép és ezért tud tartós lenni, ha azt az ember tényleg észreveszi. Ezért tud a szerelem állandóvá válni az örök változás tükrében. Soha nem tud unalmas lenni, csak észre kell venni a mindennapi szépségét. Ez az élet paradoxona. Így tud a szerelem aztán szépen lassan az igazi szeretet mélységébe átcsapni. De ha mindig azt akarjuk, hogy úgy jelenjen meg a szerelem, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, akkor gyorsan eljutunk oda, hogy már nem érezzük a szerelem szépségét és varázsát, mert telítődtünk vele és megunjuk a másikat. Elveszíti a tűz az erejét és az élet – a szerelem élete – elvész. De térjünk vissza a párkapcsolathoz. Mindenki hozza a saját párkapcsolati képét otthonról. Ennek függvényében alakult ki, hogy ki mit gondol a szerelemről és a párkapcsolatról, és ennek tükrében kezdünk el viselkedni a párkapcsolat elején. Amiről azt gondoljuk, hogy szerethető, azt belerakjuk a kapcsolatba, de amiről azt gondoljuk, hogy nem, azt igyekszünk elrejteni még magunk elől is. Szépen kialakul a megfelelés a másik iránt, hogy megtartsam őt. Pedig a párkapcsolat már az első pillanattól működik. Nem kell érte semmit tenni, csak megélni, hogy már van. Így a motiváció a párkapcsolat létezésévé válik. Akkor mi fog minden nap visszatükröződni a Vonzás Törvényén keresztül? A párkapcsolat jelenléte. Ha ezt megértem, akkor észre is veszem azt minden pillanatban. Nem a hiányára fókuszálok, hanem annak a létezésére, ami érzésben is megjelenik. De mit csinálnak a legtöbben? Úgy gondolják, hogy még ez nem párkapcsolat, és tennem kell valamit, hogy azzá váljon. Mi ennek a motivációja? Hogy még nincs meg, majd meg lesz a jövőben valamikor. Addig még sokat kell dolgoznom érte, hogy kiérdemeljem a másik figyelmét! Micsoda elutasítás!!! Mi fog mindennap visszatükröződni a pillanatban és mire kapok visszaigazolást? Arra, hogy még nincs meg. Igen ám, de akkor mikor fogom felismerni a kapcsolat létezését? Mikor fogom érezni a párkapcsolat jelenlétét? Hát így soha! Lehet, hogy egy élet is kevés lesz arra, hogy valaha is megéljek egy boldog, harmonikus kapcsolatot, ha ezen a motiváción nem változtatok. Persze ilyenkor mondják azt, hogy „biztosan nekem nem kell, hogy legyen kapcsolatom, ezt dobta a gép” és már le is mondtak arról, hogy valaha is párkapcsolatban éljenek. Belevetik magukat a munkába, esetleg a gyerekek, vagy az unokák nevelésébe, megmagyarázva egy idő után, hogy nekem már bele sem Horváth Mónika – A választás lehetősége

53

fér a mindennapjaimba. Azt is szoktam hallani, „olyan jó, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez sem! Bolond lennék valakit megtűrni magam mellett, mikor így sokkal kényelmesebb és szabadabb! Azt csinálok, amit akarok, és senki nem szól bele az életembe!” Már meg is van a magyarázat és az indok a felmentésre. Persze mikor egyedül van az ember ünnepnapokon, szülinap, névnap, összejövetelek, mozi, színház… alkalmával egyszer-egyszer felmerül a hiány állapota, de ezt nagyon gyorsan visszanyomjuk, és ismét megvigasztaljuk magunkat az előző vagy hasonló mondatokkal. Mivel van egy képem arról, hogy a családomban hogyan fejezték ki a szeretetet és én mit gondolok a szeretetről, vagy annak hiányáról, ezt szeretném megkapni vagy kikerülni a kapcsolatban is, persze nem tudatosan, mert így igazolódik vissza a kondícióm. És máris kialakítottam az elvárásomat a szeretetről a másik felé. Vagyis meghatároztam, hogy hogyan kell kifejeznie az érzéseit, gondolatait, hogy én elhiggyem a szerethetőségemet. Vagy, mit ne csináljon, és hogyan ne viselkedjen, hogy én ne kételkedjek benne. Ha ez nem így történik, bizonytalan leszek és mindent elkövetek annak érdekében, hogy az én szeretet elvárásom szerint működjön minden és mindenki. Az már nem érdekel, hogy a másik ténylegesen hogyan fejezi ki ezt az érzést és hogyan adja át nekem azt Én azt már nem tudom átvenni, mert nem is érdekel. Ezzel el leszünk egy darabig, hogy győzködjük egymást, kinek a szeretete az igazi és hihető. Ez hosszú távon biztos nem sikerül csak akkor, ha teljesen kivonulunk a saját életünkből és megalkuszunk a másikéval. Persze később ez bántani fog és rájövök arra egy idő után, hogy nem is volt érdemes megalkudni, mert hiába adtam oda neki mindenemet, ő ezt sem tudta értékelni. A szeretetért és figyelemért létrejött harc, küzdelem teljesen elvette a figyelmemet a párkapcsolatról és arról, hogy tényleg mit is hordozott magában ez az érzés, és hogy mit akart odaadni nekem a másik. Biztosan a szeretetet, csak nem az én elképzelésem szerint, hanem egy másik formában egy másik embertől, egy más elképzelés alapján. Így nem tudtam rá vevő lenni, ezért aztán adó sem. Példamese: Én az tanultam otthon, hogy a szeretet kifejezése csokival történik. A párom azt hozta magával, hogy a rózsacsokor az igazi szeret megnyilvánítása, ezért folyton rózsacsokrot kapok tőle. Én is Horváth Mónika – A választás lehetősége

54

szeretem a rózsát, de igazán a csokinak örülnék szívem szerint. Ezért elkezdem finoman rávezetni erre. Mivel Ő nagyon szeret engem, ezért megértve kérésemet elkezd nekem csokit hozni. Én persze nagyon boldog vagyok, hogy mennyire szeret a párom és az elégedettség érzése jelenik meg bennem. Az, hogy Ő ettől, hogy érzi magát, engem már nem érdekel, mert én elégedett vagyok. A párom viszont egyre frusztráltabbá válik, mert azt érzi, hogy ez neki nem elég, valami hiányzik az életéből. Persze, hát a rózsacsokor. Ezért néha, hogy Ő is jobban érezhesse magát, a csoki közé elkezd becsempészni egy-egy rózsát. Az elején nem zavar engem, de amikor azt veszem észre, hogy egyre több a rózsa, már én is idegesebb leszek. Megkérdőjelezem magamat és arra gondolok, hogy már biztos nem szeret eléggé, vagy az is lehet, hogy van valakiije, akinek csokit visz. Ezt többször szóvá is teszem neki, mire Ő védekezik és igyekszik elmondani, hogy ez így nem igaz, csak neki most ez esett jól. Persze én már nem hiszek neki, mert azt gondolom, hogy megváltozott és egyáltalán nem számít már neki, hogy nekem mi a fontos és mitől vagyok boldog. Önzőnek gondolom és haragszom rá. A férjem is haragszik rám, mert engem pedig az nem érdekel, hogy Ő is boldog akar lenni. Ezért már csokit sem és rózsát sem kapok tőle. Itt az ideje, hogy elkezdjek tényleg magamra figyelni és nem a másikra, mert csak akkor tudok odaadni mindent, amit szeretnék, és akkor tudom észrevenni igazán azt, amit a másik a saját módján akar nekem átadni. Persze nem azért, hogy kapjak is, mert ez már rögtön egy elvárás, hanem azért mert én döntöttem úgy, hogy adni szeretnék neki valamit. Ha már elvárom, hogy ő is legalább annyit adjon, mint én, akkor már megint ugyanott vagyok. Már megint a magam elképzelése alapján szabom meg a mennyiséget és a milyenséget a szeretettel kapcsolatban. Ha én odaadom magam feltétel nélkül, akkor biztosan észreveszem azt is, ha valaki odaad nekem valamit magából, még akkor is, ha az más, mint amit én gondolok a szeretetről. Így pedig biztos lehetek abban, hogy előkerül az a megoldás, amitől mind a ketten meg tudjuk élni a boldogságot és ez nem más, mint a csokiból készült rózsa. Az elvárás tápláléka mindig a saját világom. A "baj" az, hogy abból a világból csak egy van. Ezért megismételhetetlen. Senkinek nincs

Horváth Mónika – A választás lehetősége

55

hozzáférése, így viszont csak én ismerhetem azt. Ha ez igaz, akkor hiába várom el a másiktól, hogy az én világom rendszere szerint működjön, mindig csalódni fogok. Az igaz, hogy ideig-óráig megfelelhet nekem - kemény megfeszített munkával - de hosszútávon mindig kiderül, hogy ez lehetetlen. Vagy csak úgy "lehetséges", ha a másik lemond teljesen a saját maga életéről – vagyis a saját világáról. Ha tényleg ezt akarom, akkor nem érdemes párt választani. Így azt kapnám, mintha saját magammal akarnék együtt élni, mivel azt várom el a másiktól, hogy mindenképpen az én világom szerint működjön, mert én csak a saját világom szerint tudok élni. A másik is csak a saját világa szerint tud létezni. Akkor az elvárással nem megyek semmire! Inkább fogadjam el a másikat egy más emberként, akkor mindenki megőrizheti a szabadságát. Ha szabad vagyok, akkor sehonnan nem akarok majd elszaladni, elmenekülni, hiszen a másik mellett is élhetem önmagam igazi életét, ahogy azt Ő is megteheti mellettem. Fontos felismerni, hogy a másik mindig ismeretlenséget jelent számomra. És ha ezt megengedem a kapcsolatban, akkor el tudom fogadni a másikat olyannak amilyen, ami működésképessé teszi a kapcsolatot hosszútávon. Van egyáltalán ideális kapcsolat? - szokták kérdezni tőlem. Az ideális párkapcsolat csak akkor tapasztalható meg, ha tényleg kinyílok a másiknak (férfi-női; szülő-gyermek; főnök-beosztott; tanár-diák, stb). Mindig annyit kapok a másiktól, amennyit én is képes vagyok magamból adni. Az emberek a kapcsolatok megtapasztalása közben erről leveszik a figyelmüket és azt várják, hogy ha majd a másik ad, én is adok. De ismét fordítva ülünk a lovon. Úgy látszik, nem vesszük észre, merre van az előre! Ismétlem, a saját életem tükre elé mindig nekem kell állnom és csak utána válik láthatóvá a tükörképem. Az emberek többsége viszont úgy használja a tükröt, hogy először megjelenik a tükörkép és utána én eldöntöm, hogy oda akarok a tükör elé állni vagy sem. Ha tetszik a kép, akkor odaállok és mondhatom, hogy ez én vagyok, én látszom a tükörben. Ha nem tetszik a kép, akkor nem állok oda és azt mondom, nem is látszódom a tükörben, az nem is én vagyok, az a másik. De ilyen nem létezik. A tükörkép akkor jelenik meg, ha én oda állok a tükör elé, akár tetszik, amit benne látok, akár nem. Én vagyok benne és én jelenek meg általa. Mindig! Nincs kivétel! Ja, és persze a tükörképet is én értelmezem. Ha mindenki megértené és használná a tényleges tükröződés lehetőségét, akkor a kapcsolatok csak a köszönömre, az Horváth Mónika – A választás lehetősége

56

elfogadásra és a hálára épülnének, mert mindig a másikon keresztül ismerhetem fel saját magam! Ezt már nagyon sokat ismételtem, de még egy párszor olvasni fogjátok tőlem. Ha letakarom a tükröt, mert azt mondom, én nem akarok láthatóvá válni magam számára sem, honnan ismerem fel azt, hogy nézek ki és milyen vagyok igazán? Viszont akkor a másiktól se várjam el, hogy Ő észrevegyen engem! A férjemnek megértőbbnek kell lennie! – szokták mondani. Vagy a feleségemnek semmi sem jó! Persze ez oda-vissza elhangzik. Mindenki annyira megértő egy kapcsolatban amennyire csak képes ott az adott helyzetben. Lehet, hogy nekem van elképzelésem a megértésről és ezt várom el a másiktól? De akkor még mindig ott tartunk, hogy a másiknak úgy kell viselkednie, ahogyan azt én elvárom tőle. Akkor Ő az, aki nem figyel oda rám, vagy én nem fogadom el őt olyannak, amit adni képes magából? „Hát ennél azért több kell egy kapcsolathoz”- ez a mondat is elhangzik sokszor. Többet akarok tőle? Mennyit? Amit én elképzelek arról, ami nekem kell? Figyelmet, törődést, szeretetet? Én az igényeim és elvárásaim közben odafigyeltem-e rá, hogy szeressem, törődjek vele és figyeljek rá? Nem! Az érdekelt engem, hogy én megkapjam, amit akarok. Lehet, hogy ezért cserébe kimostam, kitakarítottam, megcsináltam minden házimunkát, de ez valójában nem önzetlen volt. Közben azt figyeltem, hogy ő mit ad nekem ezért cserébe. Ha semmit, akkor rosszul esett, hogy a munkám hiába való volt. Az persze már szintén nem érdekelt, hogy amit kérek tőle az neki kényelmes-e, vagy jól érzi-e magát tőle? Ja, és közben odafigyelek-e, hogy neki is vannak igényei és kérései? Biztos nem, és lehet, hogy nem is érdekel, mert annyira leköt a saját igényem. Pedig azt mondom, hogy ő az Önző! Igazez? A párkapcsolatok tényleg a szeretet nyelvén működnek, vagy inkább az elvárások nyelvén? Lehet, hogy ismerős ez a történet? Érdemes végiggondolni mi is az az igazi szeretet! Tényleg aszerint élek? Ezek alapján egy párkapcsolatban tudhatom-e, hogy ki is a másik? Nem. És miért? Mert mire felismerem, hogy mit láttam benne, vagy milyennek éltem meg, már réges-régen elment a pillanat, amiben megtörtént az élethelyzet. Én még mindig ott vagyok a történetben és haragszom, vagy örülök. Szeretném visszakapni a pillanatot, vagy megszabadulnék tőle nagyon hamar, attól függ milyen az élethelyzet. Igen ám, de közben lemaradtam nagyon sok mindenről, mert én még mindig a múlt

Horváth Mónika – A választás lehetősége

57

eseményén rágódtam. Közben pedig az élet halad tovább és az elképzelt probléma már rég elmúlt. Ezért nem hallom meg, hogy bocsánatot kért tőlem a másik, vagy ha hallom, akkor igazán nem tudok vele mit kezdeni, mert még mindig az elmúlt esemény jár a fejemben, ezzel tartva a haragot, dühöt, megbántottságot. Így nem esik olyan jól a bocsánatkérése, mert nem tudom átérezni az energiáját. Ennek a másik oldala, mikor örülök és félek attól, hogy elmúlik az örömöm. Ezért ha a másik nem örül velem még 3 percig, akkor elkezdek haragudni rá, hogy miért nem tudja még mindig velem együtt átélni a boldogságot és máris megtörtént az öröm elvesztése. Ezt is én teszem, nem a másik, mert én gondolkodom így. A fejemben vagyok a gondolataimmal, miközben elfelejtem a MOST pillanatának a valóságát felismerni a változásról. Egyszerű megvilágítása a párkapcsolatnak. Amikor megértem, hogy a társam miért is került mellém, akkor használni is tudom a segítségét. Ez akár "pofon" akár "simogatás". Ha azt gondolom, a társ feladata, hogy mindig csak a szépet és a jót mondja nekem, akkor egész biztosan csalódni fogok benne. A feladata az, hogy egyre közelebb kerüljek magamhoz, és általa felismerjem azokat a gondolatmintákat, hiedelemrendszereket, amik évek óta hozzásegítettek ahhoz, hogy megkérdőjeleztem és elutasítottam a fontosságomat és a szerethetőségemet a személyiségemen keresztül. A másik mindig rámutat egy élethelyzeten keresztül arra, hogy az adott pillanatot hogyan élem meg, mit feltételezek a páromról és gondolatilag ezen keresztül milyennek ítélem meg önmagam. Például, ha az élet egy munkamániás párt ad mellém, akkor valószínű, hogy régóta úgy éltem az életemet, hogy csak másokra figyeltem és mindent annak érdekében csináltam, hogy a számukra jó legyen. Eljátszottam az áldozat szerepet, „én nem számítok csak az, hogy te jól érezd magadat”. Persze ezzel a környezetemet is hozzászoktattam ehhez a szerepjátékhoz. Így szép lassan megteremtettem magamnak azt az érzést, hogy én nem vagyok elég fontos senkinek, mert mindig mindenkinek előrébb való, mint én. (Ez esetben a férjemnek a munka fontosabb, mint én.) Az élet számára teljesen mindegy, hogy ezt egy munkamániás férj mellett élem meg, vagy éppen egy munkahelyen, esetleg egy kamaszodó gyerek mellett. Az számít igazán, hogy milyen érzést tapasztalok meg. Mindegyiknél ugyanaz az érzés mozdul meg bennem, és az élet erre a rezgésre tud csak reagálni. Az életet a történet nem érdekli, az csak az elme körítése, Horváth Mónika – A választás lehetősége

58

ami viszont pont eltereli a figyelmünket arról, amit igazán érzünk. Beleragadunk a történetbe és elfelejtjük, hogy ami az igazi rezgéseket mozgatja az a bennünk keletkezett érzés a történet hatására. Ezen a társon keresztül észrevehetem, hogy én mindig is arra vágytam végre, hogy én legyek az első, de ezt nem engedhettem meg magamnak, mert ez biztos önzés. De ha én nem vagyok boldog, akkor, hogyan tudnék boldogságot árasztani (adni) magamból. Amikor felismerem a másik viselkedésén keresztül, hogy igazán mire is vágyom, akkor nem az a megoldás, hogy párkapcsolatot váltok, hanem elkezdem a saját értékeimet észrevenni és érzésben megtapasztalni ezt. Nem az a feladat, hogy veszekedjek a párommal és megpróbáljam őt rávenni arra, hogy több figyelmet szenteljen nekem, hanem az, hogy én figyeljek többet magamra. Tegyek meg olyan dolgokat, amit addig nem engedtem meg magamnak, mert jó anya akartam lenni, tökéletes feleséget akartam játszani és mindig arra törekedtem, hogy mások jól érezzék magukat. Kezdjek el végre élni, és akkor a páromnak is lesz kedve mellettem élni. De ha én elzárok mindent, ami én vagyok csak azért, hogy másoknak megfeleljek, akkor a másik ezt az „akaratomat” tiszteletben tartva elzár az életétől és rengeteget fog dolgozni, hogy odatartsa elém a tükröt. Mivel én is azt élem meg érzésben, hogy rengeteget dolgozom (mosok, főzök, takarítok, gyereket nevelek, munkába járok) és e mellett semmire sem marad időm. Ez az élet kell neked, ami szenvedés mindkettőnknek vagy esetleg tényleg élni akarsz – kérdezi tőlem a tükör (a férjem vagy a tárasam). Élni vagy szenvedni ez itt a kérdés? Csak annyit várjak el a másiktól mindig, amennyit én is megteszek magamért. Se többet, se kevesebbet. Addig, amíg én nem látom meg a saját értékemet, miért várom el a másiktól, hogy ő megtegye azt. Ha én nem vagyok elég fontos magamnak csak arra, hogy állandóan elítéljem és megítéljem magam, kétségbe vonjam az életemet és annak minőségét, akkor miért haragszom a másikra, ha ő ugyanezt teszi velem? Ha ezeket felismerem, akkor szép lassan elindul a változás a kapcsolatban is. Nem rögtön, de a folyamatban egyre többször kapok visszajelzést arra, hogy fontos vagyok. Lehet, hogy az elején csak egy dicséret által, milyen szép a hajam, vagy de csinos vagyok. Az is lehet, hogy egy harmadik személy megjelenése tükrözi azt, hogy mennyire nem bíztam magamban hosszú éveken keresztül. És amikor szembesülök a ténnyel, hogy van egy másik személy is a párom életében, akkor azonnal tudni fogom, hogy én mást

Horváth Mónika – A választás lehetősége

59

akarok. „Én bíztam benned” - szokták mondani ilyenkor. De nem benne kellett bíznom, hanem az értékeimben, a nőiességemben, férfiasságomban, a képességemben és legfőképpen magamban. Mindez megmutatja számomra mitől féltem egész életemben. Nem vagyok elég fontos, vagy nem figyelnek rám eléggé. Ha nem érzem magam elég jónak, szép nőnek, vagy jó megjelenésű férfinak, esetleg félek, hogy elhagynak, akkor az élet a maga módján segítséget nyújt nekem abban, hogy felismerjem, ez mind nem igaz. Ez csak egy képzelet, amit elhittem és meg is teremtettem magamnak. A teremtő társ feladata, hogy felébressze bennem az alvó önbizalmat saját igazságom felé! Meg kell érteni, hogy a társam akkor tud igazán társsá válni, ha meglátom benne a lehetőséget, a segítséget, a saját félelmeimet. Ez meg csak a szeretet útján megy. Ha ellenséget kondicionálok belőle, esélyem sem lesz megélni a boldog kapcsolatot. A szeretet feltétel nélküli az Univerzumban, ezért minden eszközt be fog vetni azért, hogy ehhez a felismeréshez eljussak: Szeretve vagyok! Ha ezt nem veszem észre, akkor megerősödik a félelmem, ami a következő kapcsolatokban még erősebben jelenik meg. A félreértés mindig ott kezdődik, hogy csak a "jót" akarom észrevenni, a "rosszat" nem. Pedig az igazi változást, mindig a „negatív” dolgok hozzák ki belőlünk, hiszen arra kérdezek rá: „Mondd Istenem, miért?” Vagy a másik félnek szegezve a kérdést „Mondd, miért tetted ezt velem?” És persze keresem a választ. Ezért fontos hogy mindig megköszönjek mindent, mert nem tudom, hogy a „mesterem” éppen mire és mivel tanít engem. Ha valaki megtapasztalta a poklot, akkor valószínű, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy kijusson belőle. Ha nem teszi meg, akkor jól érzi magát benne és ez adja meg számára a „boldogság” érzetet, még akkor is, ha Ő ezt nem így gondolja. Maradhat áldozat! Mindig el szoktam mondani, ha valaki nem tesz a változásért, akkor még nem szenved eléggé! Még mindig jól érzi abban az állapotban magát! Majd ha igazán fáj, ha igazán érzi a szenvedést, akkor biztos vagyok benne, hogy az illető változtatni akar a helyzeten, amiért mindent meg is tesz! Lehet, hogy most sokan le is teszik a könyvet és azt mondják „ez egy hülyeség”! Nincs olyan ember, aki élvezi a fájdalmat és a szenvedést! Itt nagyon kell figyelni, mert a boldogtalanság és a boldogság ugyan arról a tőről fakad, csak egy másik megközelítésből látunk rá az érzésre. Mind a kettő egy elvárás. A legtöbb boldogtalanság a „szegény én” szerepből táplálkozik. Elhagytak, nincs

Horváth Mónika – A választás lehetősége

60

elég pénzen, nincs munkahelyem, nem szeretnek, nem vagyok elég jó, nincs párkapcsolatom, nincs gyerekem, nem úgy megy a munka, ahogy kellene, nagyon fáradt vagyok, senki nem ért meg… és még sorolhatnám. Minden kudarcélmény és csalódás élménye erősíti a „szegény én”, vagyis az áldozat szerepet. A boldogság érzése teljesen rendben van, de mikor a pillanat megélése után elvárássá növi ki magát, hogy ennek meg kell ismétlődnie, vagy törekedjünk arra, hogy ez az érzés visszajöjjön, akkor már megint a „nincs meg nekem valami” gondolata motivál, ami „szegény én” érzését teszi aktívvá. Minden olyan gondolat, ami valaminek a hiányát és szükségét működteti az a „szegény én” szerep aktivizálására törekszik. A „szegény én” motiváltsága viszont a sajnálatkeltés másokban, aminek a segítségével a figyelem aktívvá válik felé, ami boldogsággal tölti el a személyt. Erre szokták a reklámiparban mondani a negatív reklám és hír is fontos, hiszen fenntartja a figyelmet.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

61

Önbizalomhiány

Mi az önbizalomhiány? Benne van a szóban, hogy nem bízom magamban. Itt máris lefordítanám a mondatot, hogy tényleg érthető legyen a kérdés. A személyiségképem nem bízik az igaz Önvalóban, ezért megpróbálja helyettesíteni és átvenni az irányítást. Majd Ő jobban tudja, mi kell a személynek az élethez, mint maga az az energia, ami létrehozta a személyt. Nagyon sokan félre értik az önbizalomhiányt. Elkezdik a személyiségképet még jobban erősíteni annak érdekében, hogy az irányítás „majd én tudom, hogy mi kell nekem” gondolata még intenzívebbé váljon. Lehet, hogy az ego eljátszik egy magabiztos, törekvő, hatalmi szerepet. Esetleg a spirituális ego is egy minden szép és jó, minden tökéletes szerepet mutat a felszínen. Ha nincs bizalom a belső önmagamban, akkor innentől kezdve senkiben sem tudok feltétel nélkül megbízni. Ezt most biztos sokan megcáfolják. Gondoljunk csak bele őszintén. Ha én nem bízom magamban (és itt mindig az Önvalóról beszélek, ami ismeretlen, megfoghatatlan, végtelen és mégis jelenlévő. örökkévaló), akkor azonnal már milyen szűrő kerül fel a szemem elé? Olyan, amin keresztül állandó kétségek és kérdőjelek jelennek meg. Mindig a létemnek a bizonytalansága és a bizalmatlansága lesz az első, amit észlelek. Utána már csak bizonyítékokat fogok találni ennek a visszaigazolására, vagy pedig harcolnom kell, hogy elfogadjanak és elismerjenek. Ha nem bízom magamban, akkor a másikról is azt feltételezem, hogy nem bízik bennem, vagyis bizonyítanom kell. Ez nagyon fárasztó és kimerítő munka, mert ezután is ott lesznek az állandó kétségek és kérdőjelek. 22-es csapdája. Egészen addig, míg rá nem jövök arra, hogy nem a másiknak kell bizonyítanom, hanem magamban felismerni az életem igazi értékét. Ez nagyon jól hangzik, de hogyan kell csinálni? Őszinte leszek, ha én erre most megadhatnám a biztos receptet, - mint, ahogy sokan teszik – az még mindig csak az én biztos receptem lenne. Ezen keresztül te még mindig az én megoldásomban bízol, amit nem te, hanem más készített el és ismert fel. Ebben a játékban te még mindig sehol nem vagy. Utánozol valakit, valakinek a felismerését, ami az övé és még mindig nem a tiéd. Biztosan fog egy darabig működni, de aztán majd kell egy újabb és egy újabb módszer. Horváth Mónika – A választás lehetősége

62

Valami még mindig hiányzik. Persze, hát Te hiányzol belőle. Még mindig csak a másikéra figyelsz és nem arra, hogy ebből neked mi a jó, és mi az, amin változtatni kell, hogy át tudd alakítani a saját utadra. Kérdés nélkül elfogadod a másikét, anélkül hogy észrevennéd, ezáltal csak a saját magad igazságát utasítod el. Még mindig nem jöttél arra rá, hogy a választ csak belül fogod megtalálni. Amikor az ételt elkészítem egy recept alapján, mindig van benne változtatás, mert a saját szám íze nem teljesen olyan, mint azé, aki a receptet készítette. Így máris a recept rólam szól úgy, ahogyan az nekem jó. Ugyanezt kell tenni a módszerekkel is. Ha felismertem, hogy ez nekem milyen formában felel meg és, hogyan használjam, akkor vagyok képes az igazi változásra. Na, hát ennyi lenne az, hogy bízom magamban. Bízom, hogy felismerem a saját ”módszeremet”, ami csak az enyém. Sokszor persze ilyenkor azt mondják nekem, hogy azért ha te nem lettél volna, nem jutok el idáig. Azt már megint nem veszik észre, hogy ha ők nem akarják megváltoztatni az életüket, akkor nem jutnak el hozzám. Ki is volt az, aki úgy döntött, hogy végre rá akar találni önmagára? És ki kellett ahhoz, hogy el is induljon az úton és tegyen is érte? Ha ezt te megteszed, akkor én természetesen ennek az útnak a része vagyok. Mégis azt gondoljuk, hogy ezt is a másik adta nekünk, neki köszönhetjük, hogy erre rájöttünk. Pedig nem! Ha én láttam meg a lehetőséget egy szituációban, élethelyzetben, ha én ismertem fel egy másik emberen keresztül a megoldást, akkor én tettem meg ezért mindent, hogy végig is csináljam. Akkor csak én voltam az, aki tett magáért valamit, és nem a másik. De jó, akkor tényleg észrevettem, hogy képes vagyok, és végre bízom magamban! Sokan megint azt mondhatják, hogy ez azért önzőség, ha mindent magamnak tudok be. Lehet! De ha az elején már megbeszéltük, hogy az én életemben én vagyok az egyetlen, aki jelen van, akkor miért önző dolog, ha ezt tényleg így is gondolom? Mindenki más csak eszköz, és én természetesen alázattal használom őket, ahogy mások életében pedig én vagyok az eszköz és alázattal használnak engem. Ez nem a kihasználás léte! Ez az élet szeretet rendje. Ezt nem elutasítani, hanem elfogadni kellene. De az emberek nem hiszik el, hogy ők ennyire fontosak a saját életükben, a saját létezésükben. Mindent csak remélni mernek, nem pedig tudni és bízni, hogy ez tényleg így is van. Tisztázzuk le, hogy mi is az az Önzés. Nem mindegy hogy az Élet önzését éljük, vagy az ego önzésére figyelünk. Vizsgáljuk meg mindkettő Horváth Mónika – A választás lehetősége

63

működését. A Létezés önzése mindig a szeretetből indul ki. Gondolom, sokan furcsán néznek a sorokra, hiszen az önzés hogyan lehetne szeretet alapú? Úgy, hogy az életemben én vagyok az az eszköz, akin keresztül a tiszta tudat meg tudja tapasztalni saját magát. Ezért hozott engem létre, az út megtapasztalásához eszközként. Ebből következően az életem csak rólam szólhat. Mint egy film. Én vagyok a főszereplője és mindenki más mellékszereplő. A mellékszereplők azért vannak, mert a főszereplő munkáját vagy segítéssel, vagy akadályokkal motiválják, de mindenképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy a főszereplő a filmet a legtökéletesebben és a legszínesebben játssza el. Fontos, hogy a mellékszereplő nem válhat főszereplővé, semmilyen filmben. Nincs olyan film, ahol a főszereplő mindig a mellékszereplőre mutogatva azt kiabálná, hogy „az én filmem róla szól, és ne velem foglalkozzatok, mert ő fontosabb, mint én!”. Ha ez megtörténne, akkor az már egy másik film, más címmel, más történettel és más szereplői felosztással. Aztán persze ne feledkezzünk el a forgatókönyvről sem, ami már a film születése előtt megíródott. Improvizálhatok a filmben, hozhatok létre bizonyos változásokat, de ezek a forgatókönyv mondanivalóját nem változtatják meg. Aztán persze ott a rendező is, aki utasításokat ad arra, hogy a filmet a legtökéletesebben játssza el a főszereplő úgy, hogy abból kasszasiker legyen. Ez a belső Gurum, aki tudja, hogy ez az egész film miért született meg. Ha ezt elfelejtem, mint a legtöbb ember, akkor valószínű, hogy már le is vettem a figyelmemet magamról. Innentől kezdve az élet tükrében ez mindig meg is fog nyilvánulni. Akkor dolgozhatok azon, hogy mindenkinek bebizonyítsam, hogy én mennyire fontos vagyok. Persze elsősorban én leszek az első, aki ezt nem hiszi el. Ezért állandóan dühös vagyok, mert úgy érzem, senkinek nem számít az, hogy én mit is akarok. Miért magamnak számítok? Én foglalkozom magammal és az életemmel? Nem! Olyat várok el másoktól, amit én sem teszek meg saját magamért! Már csak akkor vagyok hajlandó magamra figyelni, mikor eléggé elfáradtam és elfogyott az erőm ahhoz, hogy mindig elutasítsam az életemet, és erőmön felül fenntartsak egy látszatot. Vagy esetleg egy olyan élethelyzetbe kerülök, ami komoly fájdalmat vagy problémát okoz a számomra. Ilyenkor meg persze magam ellen fordítom az egész világot, ellenségként élek meg mindent és mindenkit, depresszióssá válok, haragudva mindenre és mindenkire, vagyis megállapítom, hogy az élet ellenem van. Tehát először elutasítom

Horváth Mónika – A választás lehetősége

64

magamat, azután meg mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne legyek elutasítva. Ez egy jó játék, de mi értelme van? Az, hogy plusz köröket futva, a végén elfáradva és kiégve értelmetlennek lássak mindent? Tényleg erre van szükségem? Biztos áldozata vagyok az életnek! De melyiknek? Amit a Létezés szánt nekem, vagy amit én hoztam létre az elképzeléseim és az elvárásaim következményeként? Ott tartottunk, hogy az élet önzése mindig arra törekszik, hogy a figyelmem magamon legyen. Vagyis, ha az igaz természetem – ami a SZERETET, úgy ahogyan a tűznek a meleg a természete – felismerésén keresztül tapasztalom meg a világot, akkor mindig mindenben ezt látom meg. A Vonzás Törvényén keresztül pedig minden élethelyzet ezt tükrözi vissza nekem. Ha ezen keresztül megyek végig az úton, akkor mi az, ami boldogtalanná tud tenni? Igen, itt meg lehet kérdezni, hogy mi van a gyilkosokkal, a gonosz emberekkel és a háborúkkal, stb. Ha megint szánunk egy pár másodpercet, hogy a dolgok mögé nézzünk, akkor itt is felismerhetjük, hogy ez már az ego önzése. Nincsenek tudatában az igaz természetüknek, ezért azt gondolják, hogy a szeretetet, a figyelmet elveszítették és azt vissza kell szerezniük. Ha nem tudják megszerezni, akkor pedig el kell venniük, ha kell, bármi áron is. Hiszen az ego, mint az elkülönültség eszköze azt gondoltatja a személlyel, hogy elkülönült a saját természetétől, a szeretettől. Mintha a tűz el tudna különülni a melegtől. Soha nem tud és nem is érdemes próbálkoznia vele. Az ember ezt mégis megteszi, és el akarja hinni mindenáron, hogy ez valaha is megtörténhet, vagy esetleg már meg is történt. De ebben még igazán logika sincs, mivel én magamtól nem tudok elkülönülni, mert akkor már nem én lennék, hanem valaki más, egy másfajta természettel. De az emberi fajnak mindig is a szeretet lesz a természete és ezen senki sem tud változtatni. Még az ego sem hatalmasabb ennél, hiába hiszi ezt. Így persze csak gondolni tudjuk, hogy nem szeretnek, vagy nem vagyok szerethető. Az ego viszont mivel elhiteti, hogy ez megtörténhet, ezért hatalmi harcot kell vívnia a szeretetért és a szeretet nevében. Vissza kell szereznie mindenképpen, mert azt hiszi, hogy nincs meg. Még annak az árán is, ha másokat ellehetetlenít. Mivel az az ember, aki nem bízik a saját természetében és ezáltal magában sem, az mindig is igyekszik elnyomni és elfojtani azokat az embereket, akiken érzi a szeretet legkisebb erejét. Ezáltal ismerve fel, hogy ő magát nem tartja erre képesnek. Nem marad számára más lehetőség, mint a másik személyt is Horváth Mónika – A választás lehetősége

65

megingatni ebben. (A politika, a hatalom és az egyházak létrejötte pont erre épül.) Erre különböző érzelmi és lelki, vagy fizikális eszközök állnak az ego rendelkezésére, amit nap, mint nap megtapasztalunk a világban is. Az is ezek közé tartozik, mikor a szeretet és a béke nevében emberek tüntetnek, feltételezve ezzel azt, hogy ki kell harcolni a SZERETET és a BÉKE létrejöttét. Jól olvastátok, harcolni kell a nyugalomért és a békéért. Egy kicsit murisan hangzik. Abból hogyan lesz béke, ha harcolni kell? Pont ezzel tartom fenn az agresszivitás, a düh és a harag energetikáját, hiszen a tüntetők motivációja abban a pillanatban valaminek a hiánya. Itt is valamit vissza kell szerezni, ami nincs meg jelenleg a világban. Ha viszont bízom magamban és a Létezés természetében, akkor tudom, hogy mindenkiben ott van a szeretet, még akkor is, ha per pillanat levette róla a figyelmet. A világban is ott van. Hiszen, mint ahogy bebizonyosodik, mindenki erre vágyik, és ezért tesz, vagy nem tesz valamit a saját maga módján. Akkor egyszerűbb lenne először magamban felismerni, tudatosítani és megélni azt. Szokták mondani a mesterek, menj ki a világba és mutasd meg az életeden keresztül másoknak is a szeretetet, vagyis „Példamutatás legyen az életed!” (Sai Baba). Ennek hatására és a rezonancia törvénye értelmében a saját belső rezgésem alapján, a körülöttem levőkben is megmozdul ez a rezgés. Hiszen ha ez a természete az emberi fajnak, akkor mindenki rendelkezik ezzel a rezgéssel minden pillanatban, csak nem ismerjük fel. Ha megmozdul bennem a szeretet és megnyugszom egy pillanatra, elfelejtem a saját személyiségképemnek a félelmeit, ami pont elég arra, hogy „megálljon” az eddigi gondolatsor egy lélegzetvételnyi időre és más irányba figyeljek, mint eddig. Ha viszont harcolok a nyugalomért továbbra is, akkor marad a hiány motivációja, mert feltételezve van, hogy az adott pillanatban nincs jelen a világban. Hiányból viszont soha nem lehet létrehozni valamit, csak a hiányt és így az emberek közötti elfogadás soha nem tud létrejönni. A Létezés önzése nem hierarchikus és soha nem harcol. Miért, kellene bármit is megszereznie, mikor mindene meg van. A szeretet soha nem fél, soha nem feltételezi a hiányt, az ellenséget és soha nem különül el a másiktól. Mindig nyitva van, és megkérdőjelezés nélkül mindent elfogad olyannak, amilyen. Ezért nem születik meg az ítélkezés. Az ego önzése az, ami az hiszi, hogy valami nincs meg, aminek meg kellene lennie, ezért meg akarja szerezni azt. Így létrehoz egy alá fölé rendelt állapotot, amiből kiindulva,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

66

mindig arra törekszik, hogy soha senki ne érje utol, mert akkor veszélybe kerülhet az, amit már elért. Ezért nem osztja meg magát a másikkal és tudatosan nyomorban, nehéz helyzetben tartja a rajta kívülállókat. A többiek ezt elhiszik, és ennek megfelelően behódolnak, amivel az örök félelem és szükség állapotában tartják magukat. Ez lehet politika, munkahely, család, iskola… Ez persze csak akkor tud így működni, ha az emberek nem tartják magukat képesnek arra, hogy ők a Létezés természetén keresztül mindig szeretve vannak. De a világ pont azért olyan amilyen, hogy rájöjjünk, a másik nélkül mi sem érünk semmit. Ha a fehér mellett nincs fekete, mit ér a fehér létezése, ha beleolvadva önmagába nem ismerődik fel a saját léte. Ez csak egy másik szín mellett lehetséges. Tehát ha én elpusztítom a másikat, akkor előbb utóbb a saját létemet teszem kockára ezzel, mert megszűnik a viszonyítási pontom, értelmetlenné válik a fizikális tapasztalás létezése és az igaz természetem sem tud megjelenni a világban. Vagyis a fehéret nem tudom felismerni fehérként a fehérben, ha nincs mellette a fekete. Ha viszont elpusztítom a feketét, akkor pusztul vele a fehér léte is. Ez a dualisztikus világ természete. A Jin-Jang. Összefoglalva, míg az ego önzése elkülönülésre törekszik és alá fölé rendelt kapcsolatban működik, addig a Létezés önzése mindig megemel, emlékeztetve téged arra, hogy egyek vagyunk mindennel és mindenkivel. Te nem létezhetsz nélkülem, én nem létezhetek nélküled. Lásd magadat rajtam keresztül és felismered Ki is vagy valójában! Az önbizalom akkor tud megjelenni, ha ennek a tudatossága jelen van az életedben. Az élet tökéletességének felismerése azon keresztül, hogy megtapasztalod az élet szolgálatát másokon keresztül. Ha nincs meg ez a tudatosság, akkor mindig önbizalom hiányos leszel, hiszen pont magadat „veszíted el” a folyamat során. Vagyis kiszolgáltatottá válsz saját félelmeidnek, személyiségképednek és mások által megtapasztalva éled az életet. Ha nem vagy önző a Létedért a szereteten keresztül, akkor jön létre a személy önzése a szeretet hiányán keresztül.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

67

Tudni akarom az igazat! (Mi értelme a céloknak és az életnek?)

Mi az élet értelme? Az emberek többsége ezt a kérdést csak akkor teszi fel, amikor nagy a baj és sokat csalódtak. Rengeteg a kudarc élményük és már elfáradtak, mert nem látják a kiutat. Az fel sem tűnik nekik, hogy kemény ellenállás és fárasztó munka vezetett ahhoz, hogy azt a kijelentést tegyék „az életnek nincs semmi értelme”. Az élet lényege maga a létezés és a szeretet megtapasztalása olyannak, amilyennek a pillanaton keresztül megmutatkozik. Nagyon jól példázza a magyar nyelvtan a létezés ige jelen idejét. Van. És nincsen más benne. Ott kezdődik a probléma, hogy minden félét belemagyarázunk a "van" jelentésébe. Mint például, hogy mi volt és mi lesz. Ezeket pedig tele tesszük különböző történetekkel. Még azt is megmagyarázzuk, amit már nem lehet, csak azért, hogy megértsünk olyan dolgokat, amiket a véges gondolkodásunk miatt nem érthetünk meg soha. Addig csűrjük-csavarjuk a gondolatainkat, történeteinket, míg végül egy számunkra hihető és érthető verziót ki nem találunk. Azután azt tekintjük az igazságnak, amit bármi áron meg akarunk védeni, pedig a legtöbb csak egy kivetített elképzelésre épült illúzió. Vegyük csak szép sorjában. Hogyan tudnék én először is bármit értelmezni tapasztalat nélkül. Sehogy. Rendben, de a tapasztalatunk az már megtörtént, így a múltunk részét képezi. Akkor az egész értelmezésünk a múltunk alapján működik. Akkor viszont csak a múltunkat tudjuk újra és újra értelmezni, amit persze szintén csak a jelen pillanatban teszünk. Így válik a múltunkból a most illuzórikus érzése. E miatt marad fent folyton az érzés, mintha újra és újra most élné át az ember a múlt történetét. Így ez az egész egy illúzióra épült világgá válik. Semmi nem valóságos benne, csak egy emlékkép alapján működésbe lépett érzelmi reakció sokasága, ami a most érzésének illúzióját kelti. Hát ez nem jó dolog. Mi az esély a változásra? Egyszer-egyszer megtapasztaljuk a változást, de az sem fogja hosszú távon megállni a helyét, ha elkezdünk ragaszkodni ahhoz, hogy ez a megoldás. Ugyanis akkor ugyanaz történik, mint az előbb. Az élet megy tovább, minden változik, mi pedig elkezdünk ehhez a változáshoz ragaszkodni, mert a múlt pillanatában működött valami. Így a változás máris állandóságba megy át és ismétli magát. Igen ám, de azóta minden megváltozott, a Horváth Mónika – A választás lehetősége

68

körülmények, a hatások, az élethelyzet, a nap, az óra, a személy is, én is más lettem tegnap óta, vagy egy perc eltelte óta. Így az előző tapasztalatom az élet szempontjából már idejét múlttá vált. Az értelmezés meg azért ragaszkodik hozzá, mert egyszer bevált. Akkor annak mindig működnie kell - gondolja az ember! Nem fog mindig működni! Abban a pillanatban, ahogy a tapasztalat megtörtént a változás is megtörtént. A következő pillanatban már az új tapasztalat is benne van a világban és ezzel a változással fogok megjelenni az új tükrömben. De ha én még mindig azt akarom látni, ami a régi tükörképem, és annak értelmezésében élek tovább, akkor soha nem fogom a változást észrevenni, mert a gondolataim rabságában nem látom meg az igazi történések másságát. És dolgozhatok egész életemben ezen, amit persze értelmetlennek fogok érezni, hiszen semmi változást nem tudok igazán érzékelni. És itt jelenik meg az ember életében az a kérdés, hogy "Mi értelme ennek az egésznek, ha nem változik semmi?"? Akkor mi is az a változás? A jelen pillanat valósága, ami nem az értelmezése, hanem az észlelése. A jelen pillanatban történik valami. Én azt meglátom, és aszerint teszem a következő lépést. Annak tükrében megjelenik valami új dolog, visszajelzés, felismerés és én azt észreveszem. Viszont nem ítélem meg jónak vagy rossznak, nem gondolkodom rajta, és főleg ennek hatására nem hozok ítéletet magamról és az élethelyzetekről. Ez a kulcsa mindennek. Mert abban a pillanatban, ahogy megítéltem a visszajelzést vagy lehetőséget, már nem a pillanatban vagyok, hanem annak elgondolásában és viszonyításában, értelmezésében. És ennek függvényében döntöttem el, hogy valami vagy valaki milyenné válik az életemben. Máris beleragadtam a múltamba. Vagyis ami tegnap bevált, az ma nem biztos, hogy jó lesz. Ha viszont mégis úgy döntök, hogy nem kell a lehetőség, vagy megítélem a visszajelzést negatívnak, akkor ezt a lehetőséget már fenntartással fogom mindig kezelni. Nem veszem elő még akkor sem, amikor az pont beleillik a képbe. Miért? Mert egyszer már úgy döntöttem, hogy nem volt jó az akkori problémára, élethelyzetre, kapcsolatra… . Biztosnak gondolom, hogy akkor hasonló helyzetben sem működik. Így tereli el az ítélkezés a figyelmemet a valós megoldásról, amit ennek tükrében soha nem veszek észre. Ha a „jó” megoldáshoz ragaszkodom, akkor mindig azt szeretném alkalmazni, ha valamit „rossz” lehetőségnek ítélek meg, akkor azt mindig elutasítom, bármennyire is változzon az Horváth Mónika – A választás lehetősége

69

élethelyzet. Ezzel ki is zártam magamat az örök változás folyamatából és ennek következtében sokat fogok csalódni magamban és a külvilágban. Persze döntéseket is úgy hozok, hogy fogalmam sincsen az életem működésének helyességéről, hiszen az mindig csak a tapasztalatban tud kiderülni. Ezért a még meg nem történt és tapasztalt dolgokról feltételezve hozok valósnak hitt döntéseket. Akkor vajon mennyi esélyem lehet eltalálni az igazságot? Nem sok. Biztosat soha nem tudok, mert nem ismerem a folyamatot és a végkimenetelt. Rövidtávon, talán sikerül néha eltalálnom valamit, de utána kezdhetem az elejétől a fölösleges futamokat. Hosszú távon viszont ez biztosan nem jön be, mert belefáradok egy idő után a kudarcokba, sikertelenségekbe, megunom és feladom. Megint azt látom, hogy semmi értelme nem volt annak, amit csináltam, mert a vége ugyanaz, mint ahonnan elindultam. A múltamat ismételgetem jó pár variációban és semmi változás. A jövő nem ismert, ezért a cél, amit el akarok érni benne, azt még nem tudom, hol találom térben és időben, mivel nem vagyok ott. Így az oda vezető utat sem igazán ismerem, csak feltételezni tudom azt a végtelenen keresztül, hogy merre menjek. Ezt már megbeszéltük egy párszor, viszont ahogy látom, nap mint nap, nem árt az ismétlés. Így jobban rögzül. A feltételezést egy idő után elhiszem valóságosnak és onnan nem tágítok. Jobb lenne belátni, hogy csak tervezni szabad a célhoz vezető utat, és akkor állandóan eltérhetek az előző elképzeléstől, annak függvényében, hogy a jelen pillanatban mi is történik. Majd ehhez igazodva a következő lehetőség megmutatja a következő lépést is. Mindig változtathatok mindenen anélkül, hogy bármit is kudarcként, vagy csalódásként kellene megélnem. A terv mindig csak egy feltételezése a kiteljesedés folyamatának. Ezért a terv mindig magában hordozza a változást. Sajnos a legtöbben a tervhez ragaszkodnak és észre sem veszik, hogy tényként élik meg azt. Ott tartottunk, hogy a cél a jövőben van, akkor viszont honnan tudom, hogy mikor jött el a cél végleges beteljesedésének a pillanata, ha minden pillanatból kell jönnie a következő pillanatnak? Akkor valójában ezt sem tudhatom? Akkor igazából a tervek csak elképzelések, mivel bizonyosságom nincs a megvalósulásuk végleges teljességéről? Hoppá, most dőlt össze a világ! Mindenki azt tanítja „Legyenek céljaid, mert célok nélkül nem ér semmit az életed!” Most meg az derül ki, hogy nem

Horváth Mónika – A választás lehetősége

70

is kellenek célok, legalábbis olyan cél, amihez ragaszkodni kellene, mert azok mindig a változás tükrében tudnak csak létezni? Ezek szerint végcél nem is létezik csak a pillanatok beteljesedésének folyamatait tudjunk pillanatnyi célokként megélni. A jövő továbbra sem ismert, ez egészen biztos. Persze itt biztos lesznek, akik azonnal megcáfolnak, hiszen vannak jósok, asztrológusok, látók, hallók, pozitív gondolkodók, célok és tervek alapján élők, akik tudnak a jövőből információt szerezni. Hát megint van egy szomorú hírem, csak a jelen pillanatom tükrében lévő jövőképre tudnak rávilágítani, ami nem biztos, hogy az egyetlen lehetőségem az úton. Mivel, ha a pillanatban az információ hatására másképp döntök, akkor ennek függvényében az Univerzum azonnal reagál és minden az új látásmódom és érzelmi, gondolati megélésem hatására reagálja le a további lehetőségeket. Minden pillanat egy teljesen új élet! Például, ha elmegyek egy jóshoz vagy egy asztrológushoz és ők felvázolják, mit mutatnak a bolygók a jövőmről, előfordulhat, hogy azt mondom utána, „ha ezt tudom 5-10 évvel ezelőtt, akkor minden más lenne az életemben!” Fontos megérteni, hogy a jelen pillanat mindig változik, ezért, ha 5-10 évvel ezelőtt kapok egy információt a jövőmről, abban biztos lehetek, hogy azt nem a mai, azaz 5-10 évvel későbbi énem fogja értelmezni, hanem még az akkori. Azzal a tudással, tapasztalattal, érzéssel, körülménnyel, ami akkor volt. Így, amit ma kihallottam az üzenetből, azt 10 évvel ezelőtt másképp értelmeztem volna. Úgy, ahogyan arra akkor volt szükségem. Soha nem fog megtörténni az, hogy lemaradok valamiről és annak a hiánynak köszönhetően az életem romokban hever. "Ha én ezt tudtam volna, minden más lenne!" „Biztos nem ott tartok ahol tarthatnék, ha ezt tudom!” Ilyen nincs a most pillanatában és az Univerzumban. Mindig minden információt és lehetőséget akkor és pont olyan formában kapok meg, amikor arra szükségem van és használni tudom azt. Ha mégis azt gondolom, hogy van ismeretem a jövőről, akkor továbbra is biztos lehetek benne, hogy az nem a jövőről szól. Az ismeret az mindig már egy meglévő valami. Az akkor viszont nem lehet a jövő, mert az még nincs itt. Másképp fogalmazva a jövőről lévő elképzelésemet is most értelmezem, tehát az most jelenik meg energetikailag az életemben és nem a jövőben fog megjelenni. Akkor ez egyre zavarosabb! Tényleg ennyire bonyolult a világ? Nem! Csak annyira túl van bonyolítva, hogy megpróbálom most egy kicsit visszafelé lejátszani, onnét indulva, hogy

Horváth Mónika – A választás lehetősége

71

mit alkottunk, mit kell kidobálni belőle és végül mi marad. Ahelyett, hogy megérteném, mi értelme az életnek, azt kezdem látni, hogy valójában nem is kell tudni az élet értelmét, mert soha nem érem utol értelmezéssel, mivel az napról napra változik. A változás, meg maga a pillanat. Se előre nem tudok semmit, se utólag nem érdemes gondolkodni arról, hogy mi volt! Előtte nem tudom, mit találok, utóbb meg csak megmagyarázom, hogy mit találtam, és akkor már oly mindegy, hogy hogyan értelmezem azt. Amíg magyarázkodom, vagy éppen értelmet akarok adni annak, hogy mi hogyan és miért történt, elmegyek az ez idő alatt zajlódott folyamatok mellet. Közben meg nem veszem észre, hogy mennyi mindenről lemaradtam, ami szintén információ lehetne az adott probléma megoldására az adott pillanatban. Ami csak azért probléma, mert a fejemben zajlódó folyamatok miatt nem veszem észre a megoldás kibontakozódását az életemben, mivel még mindig a probléma megértésén és kijavításán „dolgozom”. Mindig minden más eltereli a figyelmemet az épp zajlódó eseményekről. Majd az utólag felismert és értelmezett, megmagyarázott gondolatokból próbálok kirakni egy valós történetet, amit az értelmezgetés hatására megélt, hiányos pillanatokból próbálok megítélni és megoldani. Hát ez annyira nem hangzik jól! Persze az is igaz, hogy nekem mindig van egy elképzelésem, hogyan kellene történnie a megoldásnak, de ha ez nem úgy zajlódik, akkor a kesergésem alatt szintén nem ismerem fel a megoldást. A probléma megoldása biztos, hogy megjelent, csak nem biztos, hogy felismertem, mert nagy valószínűséggel nem abban a formában jelent meg, mint ahogyan azt én reméltem. De mivel még mindig az elképzelésemmel vagyok elfoglalva, ezért a hiányérzetem egyre erősebb. Még inkább nem veszem észre, hogy a dolgok már tovább léptek az eseményen, az általam problémának vélt helyzeten, és az élet zajlódik tovább. A folyamatok történnek tovább, én még mindig élek és a következő pillanat is eljött. Ha a probléma valós lenne, akkor az élet is megállt volna, mert nem tudna a problémától tovább működni, míg az a helyére nem kerül. De mivel nincs probléma csak a gondolatomban, mert az csak, mint illúzió jelent meg, ezért az élet fittyet hányva erre, tökéletesen megy tovább az útján. Ahelyett, hogy én a jelen pillanattal foglalkoznék, lemaradok a folyamatról és még nagyobb hiányt és problémát élek meg emiatt. Így az ember mindig csak a problémába és a múlt tapasztalatába ragad bele, mert a pillanatot elszalasztva nem

Horváth Mónika – A választás lehetősége

72

tudja megélni a jövő változását. Ennek viszont így tényleg nem sok értelme van, mivel ez hiányt és fájdalmat tud okozni. Ez is okozza az emberek szenvedését. A szélmalomharc. De ezt nem az élet teszi, hanem az, amit én gondolok az életemről. És ezt csak én tudom megváltoztatni azzal, hogy nem gondolok semmit és nem feltételezek semmit előre, egy olyan dologról, élethelyzetről, ami még nem történt meg. Nagyon sokan „okosan és bölcsen” mondanak tanácsot, vagy ítélkeznek másokról. Egy olyan helyzetről, amiben ők még nem voltak benne. Elmondják, hogy Ők mit tennének a másik helyében és „valós” érzésekkel támasztják alá indokukat, mert beleképzelik magukat a történetbe. Persze a sajátjukba, ami hasonló lehetett a múltjukban. Igazán nem tudják beleképzelni magukat a másik helyzetébe, mert a másik érzése, gondolata, félelme és tapasztalata hiányzik belőlük. Csak a magukét tudják mögé tenni. Így viszont egy teljesen más képet kapnak a szituációról. Mégpedig nem a másikét, amiről ítélkeztek, és tegyük hozzá, számukra nem egy téttel járó dologról beszélnek, mivel semmi következménnyel nem kell számolniuk. Az, aki az élethelyzetben benne van, tét érzésével éli meg a dolgot és esetleg a munkája, élete, családja, anyagi helyzete, párkapcsolata függ a döntésétől. Ezek a kísérő dolgok viszont a valós élethelyzet súlyát megnehezítik. Tehát ha én azt tanácsolom a másiknak, hogy váljon el, vagy hagyja ott a munkahelyét, mert hülye, hogy tűri, amit csinálnak vele, addig én nem élem meg a kockázatot, és nagyon kitartóan tudok bármit is javasolni. De amikor én kerülök hasonló helyzetbe, máris hezitálok és a félelmem is valóságossá tud válni. Azt már nem veszem észre, hogy a barátom vagy ismerősöm hasonló helyzete azért történt meg az enyém előtt, hogy ezáltal saját magamnak tanácsot adva, kimondjam a megoldást, ami segíteni fog a jövőmben, egy hasonló helyzetnél. Az élet mindent előre megmutat. Megmutatja az utat, merre kell tovább mennem, mikor odaérek egy élethelyzethez. Nem kell hezitálnom az útkereszteződésnél, csak fel kell ismernem önmagamat mindenben újra és újra. De az emberek többsége nem veszi észre, hogy minden mindennel összefügg, és külön kezeli az élethelyzeteket egymástól. Az a tiéd, az az enyém. Nem! Minden az enyém! Úgy ahogy a barátomnak adott tanács is és a velem megtörtént élethelyzetek is, a gondolataim és véleményeim is mind az enyémek. Amikor viszont a cselekvésre kerül a sor, elfelejtve a múlt üzenetét, beleragadva a félelembe, bizonytalanságomban megrekedek, és hirtelen

Horváth Mónika – A választás lehetősége

73

nem tudom, merre van az előre. De aztán mégis csak történik valami és eszembe jut a sok „bölcs” tanács, amit a másiknak mondtam annak idején. Ilyenkor értem meg igazán, hogy a másik embernek milyen nehéz lehetett akkor. Persze már megítéltem hülyének, tehetetlennek,stb., pedig a valóságban tényleg nehéznek tűnik a döntés, ha azt élem meg, hogy van kockázat. Azt kellene belátni, hogy minden magyarázattal egyre messzebb kerülök az élet igazságától. Az élet értelme nem az, amit gondolok róla, hanem maga a tapasztalás, olyannak amilyen. Soha nem tudom, hogy az adott pillanatban mi történik. Ez így egy kicsit furcsán hangzik, mert egész életünkben arra tanítottak bennünket, hogy gondolkodjunk! Használjuk az eszünket! Tudjuk, hogy mit csinálunk! De mi van akkor, ha nem használom az eszemet, ha nem gondolkodom, ha nem is tudom igazán, hogy mit csinálok? Teljes lesz a zűrzavar. Ki az, aki tényleg megmondja nekem mi az igazság? Ahány emberrel beszélek, annyi választ kapok. Kinek higgyek? Kinek van tényleg igaza? Honnan tudom, mi a helyes és mi nem? Ezt tudnom kell, másképp hogyan találom meg az élet lényegét? Ezek a kérdések, amik napról napra foglalkoztatják azokat az embereket, akik elindulnak az önmaguk ösvényén? Tudni akarják az igazat! Menjük tovább ezen az úton, és nézzük meg, mit mutatnak igazság első lépései!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

74

Az igazság első lépései (A személyiségkép felismerése)

Ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok, tudnom kell, hogy ki nem vagyok. Első lépésként nézzük meg akkor azt, hogy ki nem vagyok. (Erről már beszéltünk, de mint ahogy írtam fontos az ismétlés, hogy a kondícióink szépen átíródjanak és a figyelmünk iránya rögzüljön.) Amikor kisgyerekként megmondták, hogy milyen vagyok, és milyen a világ – mi a jó és mi a rossz, mit szabad és mit nem – elhittem és ezen a szemüvegen keresztül kezdtem látni mindent. Sokszor, ha megpróbáltam másképp csinálni dolgokat vagy más véleménnyel lenni a helyzetekről, akkor meggyőztek arról, hogy még nincs elég tapasztalatom és higgyem el, hogy az igazság náluk van. És én hittem nekik, mert azt gondoltam, hogy ők okosabbak és ők jobban tudnak mindent. Még az én életemben is. Mivel a figyelmem erre irányult, természetesen a mindennapokban ezt meg is tapasztaltam. Mindig a felnőtteknek volt igazuk. Akkor még nem tudtam, hogy amire a figyelem irányul, az kerül be a tapasztalatomba. Igen ám, de eljött a kamaszkor, mikor is a tizenhat-hét évnyi palackba zárt szellem kiszabadult. Isten kegyelmezzen azoknak, akik bezártak ebbe az üvegbe! Kirobbantam és mindent elkövettem annak érdekében, hogy a környezetem megértse, én nem akarok olyanná válni, mint ők. Elítéltem a gondolkodásukat, az elvárásaikat pedig hülyeségnek tartottam. Dühöm, harcom, agresszivitásom közben elfelejtettem arra odafigyelni, hogy én mit is akarok ezzel a viselkedéssel igazán. Ha robban a palack, akkor nem marad meg körülötte semmi, hiszen mindent vagy semmit alapon a kamaszgyerek kockáztat. Elsősorban saját maga jövőjét. Mivel előjött az igazi énem - ami nem másokról és a környezetemről szól, hanem rólam, - mint minden kamaszgyerek, - én is azt akartam, hogy mindenki lássa meg és tisztelje - úgy, ahogy tőlem is elvárták - hogy én mit akarok. Annyira elfeledkeztem a „harc alatt” arról, hogy miért is vettem fel a kesztyűt a világgal szemben, hogy a Vonzás Törvénye értelmében, megteremtettem egy keserű küzdelmekkel és nehézségekkel teli képet a világról. Az igazságtalan világot. Majd a mindennapok folyamán kellett ezt kiegyenlíteni. Vagyis mínuszból indultam, mint a legtöbb kamasz. Vannak olyan kamaszok, akik nem élik meg a lázadást önmagukért, mert már annyira azonosultak a szülői Horváth Mónika – A választás lehetősége

75

mintával – milyen a jó gyerek – hogy már vágyuk sincs arra, hogy ezért „harcoljanak”. Elhiszik, hogy ők ilyenek, továbbra is maradnak a „jó” gyerek szerepben kívülről. Legalábbis míg élnek a szülők. Később viszont nagy a valószínűsége, hogy a párkapcsolatában leveri a másikon a felhalmozott fájdalmát és meg nem értettségét. Amit a szülővel szemben, nem mert megtenni, azt a párján 3-szorosan veri vissza, mint Lúdas Matyi, Döbrögin. Én sem arra figyeltem, hogy mit akarok, hanem folyton azt mondogattam, hogy ezt nem akarom, ez nem jó nekem, ez nem én vagyok, ez igazságtalan. Így viszont nehéz meglátni, hogy mit is akarok, hogy mitől érzem jól magam, hogy mi az én igazi véleményem, mert a figyelmem teljesen az elutasításon volt és kialakult az ez irányú kondíció a világ felé. Így szép lassan ismét feledésbe merült az igazi motivációm. Viszont az, amit nem akarok, az nagyon kiéleződött és már csak erre tudtam koncentrálni. Mindent tagadásból látni és értelmezni. Akkor még nem ismertem a Vonzás Törvényét, és nem voltam tisztában a világ tükröződésével. Létre is hoztam a tagadással az időt, ami elég hosszú lett, mire rájöttem arra, hogy másképp is lehet látni dolgokat, helyzeteket, embereket. Még sokszor bevertem a fejem és nem azt mondtam, hogy „jaj de fáj nekem”, hanem azt mondtam, te vagy, aki a fájdalmat okoztad, te javítsd ki! De hát én várhattam, hogy a másik az én életemben bármit is kijavítson. Ki is alakult egy függőség a másik felé, mert azt gondoltam, hogy meg kell felelnem neki, hogy szeretve legyek. Talán így lesz esélyem és fontossá válhatok az életében. Azt gondoltam, így elkerülhetem a "nem szeretnek eléggé" érzés fájdalmát. Ez egy nagyon rossz érzés. Nem szerettem ezt a tapasztalatot, ezért mindent el is követtem, hogy soha többé ne fájjon az ilyen jellegű tapasztalás. Mindent meg akartam tenni, hogy a másiknak megfeleljek, miközben felhúztam egy falat magam és a világ közé. Így már egyáltalán nem látszottam, csak az volt a baj hogy saját magam számára is észrevehetetlenné váltam. Sokszor már nagyon nehéz volt, de csináltam fog szorítva, mert attól féltem, hogy elhagynak, vagy „megbüntetnek”, „megszidnak”, mert nem vagyok elég jó. Az iskolában és a későbbi munkahelyeken is mindig meg mertem mondani a véleményemet, amit a tanárok meg a felsőbb vezetők nem annyira néztek jó szemmel. De mivel az „igazságot” nem tudták megkérdőjelezni, nem lett semmiféle következménye az őszinteségemnek. Félelem nélküli voltam. Érezvén ezt inkább mélyen hallgattak, mert ők viszont attól féltek, ha bármit

Horváth Mónika – A választás lehetősége

76

mondanak, vagy tesznek - mivel úgy éreztem nekem nem volt veszíteni valóm - még inkább sarokba szorítom őket a nyilvánosság előtt. Viszont mikor már érzelmi kötődésem volt - párkapcsolat - ott már befogtam a számat és rettegtem attól, hogy elveszítem azt a férfit, akiről azt reméltem szeret engem. Igazából én akartam szeretni és tőle meg azt vártam el, hogy úgy szeressen, ahogy azt én teszem vele. Így soha nem vettem észre azt, hogy ők a maguk módján fejezték ki, fontos vagyok a számukra. Mindig annyit adtak magukból, amennyire az adott pillanatban képesek voltak. Úgy gondoltam, hogy akkor szeretnek igazán, ha ugyanazt teszik és ugyan úgy, ahogyan én velük. Ha én nem késtem, akkor ő se késsen, mert nem tisztel eléggé. Ha én vettem neki ajándékot, akkor néha ő is lepjen meg engem valamivel – ne csak a „kötelező” alkalmakkor – más különben biztosan nem vagyok neki eléggé fontos. Ha én nem megyek el a barátaimmal, ő se legyen velük annyit. Inkább velem töltse el azt az időt, hiszen akkor tudom csak, hogy igazán szeret, ha értem lemond róluk, jegyezzen el, mert ha nem, akkor nem jelentek neki semmit. Persze ezt nem hangosan, csak úgy szerényen magammal harcolva és megbántódva éltem meg. Ő az „életem” párja. Amiben természetesen igazán és őszintén nem bíztam, csak remélni mertem, hogy így van. Mindegyik élte a saját életét, így nem maradt más, mint megalkudni azért, hogy megfeleljek nekik és ne hagyjanak el. Sokszor éreztem azt, hogy elfáradtam, de nem vállalhattam be a kudarcot: „én mindent megtettem, mégsem sikerül elérnem azt, hogy úgy változzanak meg, ahogyan azt én akartam”. Amikor már sokszor ismétlődött az élet, akkor hirtelen belülről megszólalt egy hang: „Te vagy az állandó, a szereplők változnak, mégis ugyanaz a vége. Mi lenne, ha esetleg megnéznéd, hogy mit mutat a helyzet és te változtatnál a magaddal szembeni hozzáállásodon?” Nem is értettem ezt a mondatot, nagyon igazságtalannak tartottam és iszonyú dühös lettem, mivel eddig is úgy éltem meg, hogy mindent én teszek meg a másikért, a másik értem semmit! Mégis én változtassak! Felháborított! Persze ebben a környezetem meg is erősített azzal, hogy folyton azt duruzsolták „te sokkal többet érsz ennél, nem méltó hozzád a másik, kutyából nem lesz szalonna, csak az idődet pazarolod rá…”. De annyira fájt az utolsó kudarc, hogy nem maradt más választásom le kellett ásnom a probléma gyökeréig. Főleg, mivel az utolsó esetnél egy „harmadik személy” hívott fel és kérdezte meg, hogy én minek is vagyok a párommal, mert kettőjük

Horváth Mónika – A választás lehetősége

77

között dúl a szerelem és én miért nem vagyok hajlandó kiszállni a képből. (Ő volt a szerető.) Nagyon fájt ez a kérdés és persze rögtön meg is kérdőjeleztem a kapcsolatunk igazságát. Pedig ha nem ragadtam volna bele a fájdalomba és az ítélkezésbe, akkor meghallottam volna a pillanat üzenetét. Akkor megértettem volna, hogy mit üzent az élet a harmadik személyen keresztül nekem. Ha tényleg igaz lett volna az, amit a lány mondott, akkor engem már rég elhagytak volna. Akkor neki nem kellett volna éveket várnia és bizonygatni a szerelmüket nekem, és nem utolsó sorban végső elkeseredésében engem felhívni és meggyengíteni érzelmileg. Valójában semmivel nem tudta elérni, hogy engem tényleg elhagyjanak, pedig higgyétek el nekem, mindent bevetett érte. Természetesen én továbbra sem ezt láttam meg a hármas helyzetben, hanem mindig oda lyukadtam ki, hogy engem dobnak el és kérdőjeleznek meg és a másik az, aki fontosabb. Pedig a valóságban nem ez történt. Volt kettőnk között valami mélyebb érzés, amit egy "lángoló szerelem" sem tudott szétválasztani. Persze itt még nem voltam annyira bölcs, hogy átlássam a pillanat valóságát és megértsem az élet üzenetét. A belső hang azt mondta: „Ne menj ki a kapcsolatból, hanem nézd meg, hogy mi az igazi valóság, ne a képzelt félelmed alapján láss!” Ez hét fájdalmas évet takart, amiben többször szembe kellett néznem több „harmadik személlyel” is. Érdekes módon nagyon sokan tudatni akarták velem a létezésüket. Talán ezen is elgondolkodhattam volna, hogy miért kellett megtudnom, hogy részesei a kapcsolatunknak. Bele sem mertem gondolni, hogy én ronthattam el valamit, hiszen a külső világban úgy tűnt, mintha a párom lenne az, aki az én életemben a problémát okozza ezzel a viselkedésével. Hogy ez tükör lehet nekem és használnom is kellene, arra nem is gondoltam. Persze közben szépen megtanultam, hogy jobb, ha az ember belemegy a "szarba", és megnézi miért került oda, mert ez hosszútávon megfizeti az árát. Vagyis mindig megmutatja a megoldást. Sokkal inkább, mint az - ahogy a legtöbb ember teszi, keres egy másik személyt, - hogy válasszam a könnyebbik utat, ami hosszútávon viszont kerülő, mert nem nézek szembe az igazi problémával, a felesleges körökkel, ismétlődésekkel. Ha viszont a nehezebbik utat választom, - ami hosszútávon könnyebb – akkor lehet, hogy lesz 3-4-5 nehezebb évem, ami az átlag életkorhoz képest tényleg csak töredék, de felismerem ezalatt az idő alatt a félelmeimet, kétségeimet és megerősödve önmagamban, újult erővel és szeretettel

Horváth Mónika – A választás lehetősége

78

megyek tovább az úton, értékre téve az életemet. Vagy lehet 60-70 hosszú, nehéz, szenvedésekkel teli évem, mert mindig az átmeneti könnyebbik megoldást választva, 1-2 évente a problémák új történeteken keresztül más személyekkel és élethelyzetekkel megismétli magát. Melyik is a rövidebb? Az egyszeri 4-5 év vagy a 10-20-30-40-szer ismétlődő 1-2 év? Az önismereti út rögös és kifürkészhetetlen. Először fel kell ismerni, hogy ki nem vagyok, ahhoz, hogy felismerjem, ki vagyok! Így szépen rájöttem arra, hogy én nem vagyok az a kis mimóza, aki mindig befogja a száját, nem vagyok az, aki megalkuszik csak azért, hogy szeretve érezze magát, és nem szorul a háttérbe azért, mert folyton azt gondolja, hogy más nők szebbek, jobbak és fontosabbak, mint én. Igenis, ha én ezt a kapcsolatot akarom, akkor miért nem értékelem magam? Megengedem magamnak, hogy elhiggyem, érték vagyok az élet számára. És ha az élet számára érték vagyok, akkor abban a világban is az vagyok, amiben élek. Tényleg elmerem ezt hinni? Mint ahogy ezt már említettem, a munkahelyeken és az iskolákban zokszó nélkül meg is tettem. Elindultam a spirituális úton. Először – persze mint a legtöbben – a „külsős” dolgok érintettek meg és sajátítottam el őket, mint a kártyajóslás, kristálygyógyítás, reiki, reflexológia, szellemgyógyászat… . De igazán egyik sem adta meg nekem azt a kielégítő választ, hogy teljes vagyok. Mindig volt valami, amit egy idő után meguntam. Ez a mondat, hogy „ez sem az, amit akarok, ez sem én vagyok!” kísértett végig. De, hogy mi az, amit tényleg akartam, arról fogalmam sem volt. Folyamatosan választ kaptam arra, hogy ki nem vagyok. Emlékszem egyszer gyerekkoromban – lehettem kb. 10 éves – ültem az ágyam szélén, néztem anyukámat és azon gondolkoztam hogyan lehet az, hogy én itt ülök az ágyamon, ő ott van az előszobában és mégis azt érzem, hogy nem tudunk különbözni egymástól. Minden, ami ő, az én vagyok, miközben a test különböző helyen van. Az a kérdés is foglalkoztatott, hogy én miért érzem énnek magam, miközben biztos, hogy ő is énnek érzi magát, de akkor kié az én, ha mindannyian ugyanazt gondoljuk magunkról. Meg akartam ezt kérdezni a szüleimtől, hogy is van ez, de rájöttem, még a kérdést sem tudom megfogalmazni. Megfoghatatlan volt a számomra is. Aztán ez még egyszer előjött kb. 21 éves koromban, de ott is elakadtam miközben a kérdést fogalmaztam. Senki nem értette miről beszélek, így felhagytam a próbálkozással. Szépen feledésbe merült ez a vonal egészen 39-40

Horváth Mónika – A választás lehetősége

79

éves koromig. Itt kezdődött el az igazi önismeretem, egy iskolában, aminek a segítségével megértettem, hogy mi is az a személyiségkép, mi az önismeret és mi a kettő között az igazi különbség. A mai napig folynak tanfolyamok Önismeret címen, pedig valójában személyiségfejlesztés történik alatta. Míg a személyiség fejlesztés, személyiség ismeret a „milyen vagyok” és az „enyém az irányítás” címen fut, addig az önismeret a „ki vagyok én” kérdésre keresi a választ és az irányítás elengedését ismerteti fel. Míg az egyiket megtanuljuk – ez az énkép -, addig a másikat felismerjük, mert ez az igazi természetünk. Ez az Önvaló! Indiai kint léteim alatt sok mindenre kaptam választ, de az igazi munka továbbra is a mindennapi élet volt. Láttam embereket, akik feladva mindent bevonultak az ashramba és kizárva magukat az életből, félrevonultan éltek, annak ellenére, hogy a Mester többször kérte őket, menjek haza a mindennapi életükbe. Az igazi munka mindig maga az élet. Ha kizárom magamat belőle, az élet is kizár. Az ashram „békéjében” is vannak emberek és vannak konfliktusok, amik sokszor kegyetlenebbek, mint a kinti világban, mert itt már a szuper ego, spirituális ego uralkodik és ezért még nagyobb maszkot hord itt az ember. Ott már fontos, hogy maguk elől is eltakarjanak minden negatívnak hitt képet és a "szép és jó a világ" képzeletét tartsák fenn. Nagyon kemény harc volt ott az én vagyok a legjobb, legmegadóbb, legönátadóbb, legtisztább leg, leg, leg… fenntartásáért. Nagyon sokan ebbe bele is buktak, mert a hazajövetel után szétesett az életük, és ha nem az igaz elengedésnek és az elfogadásnak adták át magukat, akkor kudarcként, hamisságként és további harcként szemlélték az életüket. Harcoltak a hatalomért és a legcsúnyább módon ítélkeztek mások felett, mert azt gondolták, ők már mindent tudnak, és feljebb vannak a világhoz és másokhoz képest. Voltak olyanok is, akik nagy elvárással voltak a Mester iránt remélve, hogy majd Ő általa jobbra fordul az életük. Persze csalódásként élték meg, ha ez az ellenkező irányba fordult. Érdekes volt ilyenkor megfigyelni, hogyan fordították csalódottságukat és dühüket a Mester tagadásában és ítélkezésébe. Ezzel persze megerősítették az önmaguk köré épített falat és még jobban elzárták magukat a világ valóságától. A spirituális út tényleg rögös. Mégpedig az elme értelmezése során kerül oda nagyon sok olyan kép és rög, ami nem is létezik. Például a lemondás. Sokan gondolják úgy, hogy a spirituális Horváth Mónika – A választás lehetősége

80

embernek mindenről le kell mondania és aszkéta életet kell élnie. Persze sokan erre azonnal azt válaszolják, dehogy, mi ezt tudjuk, hogy nem így van! De mi az igazi lemondás? Tényleg az anyagi javak, tényleg a család, tényleg az élet? Nem! Minden, amit eddig a világról és magamról gondoltam, ahogy azt értelmeztem, arról kell lemondani. Az elme világáról, a gondolatok világáról. A teljes értelmezés elengedése. Ha nincs értelmezés és megmagyarázás, akkor nincs ítélet és elvárás sem. Ha nincs ítélet és elvárás, nincs csalódás és kudarc sem. Akkor viszont nem kell a harc a viaskodás és a leg… . Ha sikeres vagyok, akkor a legsikeresebb felé törekszem, ha sikertelen, akkor a legsikertelenebbnek érzem magam. Ez az ego. Mindenben a leg-et akarja. Számára nincs olyan hogy elég. Miért? Mert mindig azt érzi, hogy hiányzik valami, és ezt a külső világként értelmezi. De ha a szeretet, igazi természeted felismerése hiányzik, ami a tényleges megnyugvást adja, akkor nincs olyan eszköz, hely, személy, amiben meg tudom látni azt, miközben bennem csak a hiányérzet van. Majd, ha rájövök és felismerem, hogy semmi nem hiányzik, hiszen úgy vagyok teljes tökéletes, a fizikai formámban, ahogy vagyok, akkor már nem keresek semmit a külső világban visszaigazolásként. Akkor mindig az elégedettség, a békesség, és a teljesség érzése jár át. Ha már a Vonzás Törvényét is beletettük a mondanivalóba, ott is ez tükröződik vissza, és ez kap mindenben visszaigazolást. Ez természetesen nem zárja ki a nehézségeket az életben. Az hozzátartozik az élethez, a része annak. Az nem jelenti azt, hogy nem fog zuhogni a jégeső nyáron, mert én azt képzeltem, hogy a nyárhoz csak a napsütés tartozik hozzá. Persze, hogy esik a jégeső! Attól én még tudatában vagyok annak, hogy nyár van és egy percre sem kérdőjelezem ezt meg. De akkor miért is teszem ezt máskor? Pedig a vulkán is ki fog törni és hurrikán is fog pusztítani a földön. Érdekes a természetnél ez rendben van. A természettől elfogadja az ember a nehézségeket. Csak itt feledkezem meg arról, hogy én is a természet része vagyok. Az emberi ego úgy gondolja, vagyok én, meg van a természet. De végre be kellene látni, hogy nem bontható külön, még akkor sem, ha az ego ezt így gondolja. Én is a természet része vagyok ugyan úgy, ahogy az évszakok is. Akkor viszont nálam is eshet a „jégeső” még akkor is, ha boldog vagyok. Ettől függetlenül tudatában vagyok a boldogságomnak, teljességemnek, de a „vihar” is természetes része ennek a folyamatnak. Aha, akkor már meg is van!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

81

Megítéltem, hogy milyennek kell lennie számomra a megvilágosodásnak és a megvilágosodott ember viselkedésének. Ha nem ilyen volt, - mert én úgy éreztem, hogy egy kicsit igazságtalan, vagy egy kicsit megemelte a hangját, - akkor már hoztam is egy ítéletet, "Ő nem is igazi Mester!". A Mesternek is meg kell felelnie az én elvárásaimnak, nem csak a páromnak, gyerekemnek, világomnak és Istennek. Én elképzeltem, hogy milyennek kell lennie egy Mesternek pl. csupa mosoly, csupa élet, soha nincs semmi gondja, őt megkíméli az élet minden fájdalomtól, nehézségtől, betegségtől, nem beszél, csak csendben van… stb. Azt még nem tudtam, hogy miért ilyennek képzeltem. Onnantól kezdve számomra ilyen volt a tökéletes Mester. Az első gondom az volt, hogy miért betegségben halnak meg, és miért nem alszanak el szépen, csendben. Hiszen ha már nincs karmájuk, mert az elme felett állnak, akkor miért tükröződik az életükben mégis a betegség és ez hogyan köthető össze a pszichoszomatikával. Akkor ők nem is igazi Mesterek. De belül éreztem, hogy mégis azok. Ez a két dolog a külső és belső mindig harcolt egymással. Helyesbítek, a belső nem harcolt a külsővel, csak a külső akarta meggyőzni a belsőt, hogy ez így nem jó, valami hiányzik. A tökéletességről volt egy képem. Abban mindennek jónak kell lenni. Azt elfelejtettem végiggondolni, hogy a tökéletes csak akkor tud az lenni, ha magában hordozza a tökéletlent. Így tud teljessé válni. Ehhez sok idő kellett, míg ezt megértettem. Ez már maga a paradoxon. Az igazi élet pedig mindig csak a paradoxonon keresztül létezik. Miért is? Mert a kettősség soha nem azt tükrözi, hogy a gondolatok, helyzetek, érzelmek vagy ez, vagy az-ként szerepelnek, hanem és-ként. A fekete és a fehér nem pedig a fekete vagy a fehér. Az elme különbözteti meg őket egymástól. Attól kezdve viszont az értelmezéséhez ragaszkodik. A feketét szüntessük meg, mert nem jó, a fehéret viszont tartsunk meg, ragaszkodjunk hozzá, mert biztos az a megoldás. Nem hozhatok egyikről sem ítéletet. A rossz relatív. Nekem rossz hogy esik az eső, de gyerekként viszont alig vártam, mert imádtam az esőben állni még akkor is, ha hideg volt. Ma már nem örülök a télnek, de gyerekként imádtam a telet is, a havat, és mindent, ami ehhez tartozott. Nem szerettem a húst, ma már szeretem, nem szerettem a lecsót, ma már szeretem. Akkor hogy van ez? Jó volt vagy nem, szeretem, vagy nem? Melyik volt az igaz? Mindegyik. A változás magában hordozza az örök igazságot.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

82

Minden mindig igaz akkor, amikor történik. Csak értelmezni tudom másképp, ami viszont nem időtálló. Térjünk vissza a Mesterekhez, mert egy kicsit elkalandoztam. Szóval mi is van a Mesterekkel és betegségeikkel, meg a pszichoszomatikával? Hogyan lehetnek betegek? Hát persze! Igazán ki-felejtettem azt a fontos momentumot, hogy a Mester nem azonosítja magát a testtel. Ezért neki teljesen elfogadott dolog az „elmúlás”. Itt ugye csak a test elmúlására, mint anyagra gondolok. A fa is elpusztul és az állat is elpusztul, ugyan úgy, a test is elpusztul. A fát és az állatot sem ítélem meg, ha valamilyen betegségben szenved. A vadonban is az élet részének tekintjük, és természetes folyamatnak tartjuk. Minden, ami ebben a világban megjelenik az törvényszerűen el is tűnik. Oké, de akkor hogy van ez a pszichoszomatikával? Honnan tudom, hogy pszichoszomatika vagy egy beteljesült élet vége? Mindig is azt tanultam, hogy a pszichoszomatikával mindent lehet gyógyítani, ha az igazi okot felismerem. Persze ma már tudom, hogy ez is értelmezési rendszer szerint működik. Ha tényleg felismeri az ember, hogy az igaz természete mi is valójában, akkor tudja, hogy a test is csak ezt tudja tükrözni. A test is mindig harmonikus, még akkor is mikor a diszharmóniát tükrözi. Harmónia hiányában, nem tudná tükrözni, hogy mikor van diszharmónia. Ez is egy paradoxon. Amikor az emberi elme a betegséget értelmezi, ragaszkodik ahhoz, hogy ha van betegség, akkor nincs jelen az egészség. Vagy beteg vagyok, vagy egészséges. Arra nem is gondol, hogy abban a pillanatban, amikor a betegség megjelenik, már meg is jelent a gyógyulás is. A betegség csak az egészség tükrében tud létezni. A test mindig az életre van kondicionálva, mint a természetben a növények, és az állatok is. Ha bármi „elromlik”, rögtön tudja mi a megoldás és már adja is a test részeinek az utasítást, anélkül, hogy nekem a legkisebb fogalmam is lenne arról, hogy az adott pillanatban mi folyik bennem. Ha úgy próbálom megkeresni a testben a megoldást, hogy közben azt gondolom, valami baj van, kicsi az esélyem, hogy felismerem a gyógyulás már zajlódó folyamatát. A bajból kiindulva, csak problémát találhatok. Ez a gondolatminta visszatükröződése. Ha így megyek orvoshoz, akkor biztos lehetek benne, hogy talál is valamit, mert addig keresünk, kutatunk együtt, míg valamire rá tudjuk fogni a betegség okát. Akkor nagyon örülünk, hogy sikerrel jártunk és annak tudatában, hogy meg van a baj, szedünk gyógyszereket és továbbra is azt tudatosítjuk minden egyes Horváth Mónika – A választás lehetősége

83

alkalommal – gondolati szinten - hogy baj van, ezért ma is veszek be egy bogyót. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kerüljük az orvosokat és a gyógyszerek szedését. Vannak helyzetek, amikor igenis ez elkerülhetetlen, csak ne azonosuljunk a betegség tudattal. A testnek a természete az egészség. Az arra rávetített gondolatforma illúziója vetül rá torz képként és tünetként, amit az érzéseink leközvetítenek a tapasztalatunkba. Akkor, amikor az érzést elkezdjük különböző történetekkel megmagyarázni és kitalálni, hogy miről is szólhat, máris tudatosítjuk a probléma fennállását a testben. Kezdjünk el odafigyelni magunkra és a test mondanivalójára. Ha azt mondja, nem tudsz mozogni, mert fáj a derekad, akkor tartsd tiszteletben és ne akarj ellene menni azzal, hogy minél előbb elkezdesz dolgozni azt gondolva, ha nem hagyod el magad, gyorsabban meggyógyulsz. Ilyenkor történik meg az, hogy hamar visszaesik az ember, ezért hosszútávon már megint tovább tart a gyógyulás, mintha egy hétig feküdtem volna tisztességesen megadva magam a „betegségnek”, ami itt már a gyógyulás folyamata és hagytam volna magam kiszolgálni a környezetem által. Lehet, hogy így észrevenném, hogy fontos vagyok nekik és szeretnek. Ezzel szemben az első pillanattól kezdve azon siránkozom, hogy miért vagyok ilyen kiszolgáltatott helyzetben és utálom magamat ezért. Ezzel megerősítve továbbra is azt az érzést, hogy engem nem szeret senki, még az élet sem, mert csak szenvedek a fájdalomtól. A testben mindig jelen van az élet iránti szeretet, ezért mindig ennek a megtapasztalására törekszik. Mit teszek én, ha beteg vagyok, azonnal pont ezt kérdőjelezem meg, és azt gondolom, valami rossz történik velem. Biztos rossz úton vagyok! Amivel megint rögzítem a tökéletlenségemet és a közismert mondat: „Biztos büntet az élet!” gondolat jelenik meg. Akkor úgyis fogalmazhatnék, hogy az élet mindig gondoskodik önmagáról. Igen, ez így van, de ehhez nagyon erős bizalom kell, hogy én ezt feltétel nélkül elfogadjam. Hát valóban ez lenne az élet igazi alapja. De akkor hogy lehet az, hogy útközben erre való figyelmét elveszítette az ember, vagy csak nem találja? Arra, hogy újra felismerjem az igazságot, az élet mindig megadja az élethelyzeteken keresztüli lehetőséget. Ezért tudok változni, formálódni és ezen keresztül felismerni saját magam valóságát. A hasonló gondolkodású emberek vonzzák egymást, mert ők is tükrözik a változást nekem folyamatosan. A magot elültetni mindenki tudja, de gondoskodni róla és gondozni csak az képes, Horváth Mónika – A választás lehetősége

84

aki tényleg tudja, hogy a mag magában hordozza a gyümölcsöt, annak ellenére, hogy az még nem látható, ha ránézek a magra. A gyümölcs megjelenése után jön a legnagyobb kihívás, a türelem. Már megjelent a gyümölcs, de még nem érett be. Az ego már elképzelte, hogy annak milyennek kell lennie ízre, színre és nagyságra, hogy tökéletes legyen. Vagyis megint kialakult egy elvárás. Ami a legfontosabb, hogy a gyümölcsnek be kell érnie. Ha idő előtt szedem le, soha nem fogom megtapasztalni a gyümölcs igazi érett ízét, amiért a magot elültettem. Sőt, még csalódni is fogok, hogy nem ilyen ízre számítottam, mert nem elég édes, és nem ezért csináltam végig ezt a hosszú folyamatot, hogy aztán csalódás legyen a vége. Az igazi kertész is kikéri mások véleményét, akik már tudják, hogy mi kell ennek a növénynek a gondozásához és mikor érik be a gyümölcs igazán. Az ego szereti tudni és kitalálni saját maga az ismeretlenről, hogy annak hogyan kell működni és mi legyen a végeredménye. Ez persze lehetetlen, mert ha nem ismerek valamit, akkor kitalálni sem tudom, hogy milyennek kell lenni, mert a végtelen variációja jelenik meg a lehetőségben. Elérkeztem tehát ahhoz a lépéshez, hogy adjam oda magam az „ismeretlennek” és bízzak abban, hogy megmutatja a következő lépést, amit az utam magában foglal. A spirituális úton haladva mindenki elér ahhoz egyszer, mikor belülről megszólal egy hang és megkérdezi tőled: „képes vagy mindent odaadni Istennek?”. Természetesen én is rögtön azt válaszoltam, hogy „Persze!", hiszen megtanultam azt, hogy ez a helyes válasz, ha mindent jól akarok csinálni. De mikor az élethelyzetekben tényleg mindent fel kell vállalni úgy, ahogyan azt az élet adja oda, akkor már egy kicsit dühös vagyok, hogy ja, ezt azért én nem akartam, ez azért egy kicsit sok, én mást akarok, nem ebben a formában gondoltam… . Pedig a minden azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden benne van az Isteni akaratban, válogatás nélkül. Az isteni gondoskodás nem mindig úgy történik, ahogyan azt mi elképzeljük. Mivel nincs benne ítélkezés, ezért bármilyen eszköz felhasználható általa. Sokszor csalódunk és mérgelődünk egy nem megvalósult elképzelés miatt, pedig nem is tudjuk, hogy abban a pillanatban maga a tökéletesség jelent meg. Mivel mindig csak egy pici részt tudunk érzékelni az egészből, ezért soha nincs rálátásunk arra, hogy az adott pillanat hogyan függ össze az egésszel. Én biztosan nem tudom, hogy az úton hol tartok és mivel távolodtam el magamtól, mit Horváth Mónika – A választás lehetősége

85

utasítok el, és miről hiszem azt, hogy ez én vagyok. Mivel nem ismerem a folyamatomat és az egész életemet. Az élet viszont ezt pontosan tudja. Azt is, mi tükröz engem a legjobban, hogyan és min keresztül találhatok vissza önmagamhoz. Régebben megkérdezték tőlem, hogy „Ki vagyok én?”, akkor legtöbbször arra adtam választ, hogy milyen vagyok. Ettől a választól viszont nem ismertem fel továbbra sem az igazi természetemet, csak azt, amit mások „milyen vagyok” mondataiból megtanultam, a külvilág ítéletével megízesítve. Ezzel még erősítve a személyiségképemet. Így viszont csak azt tudtam továbbra is, amit gondoltam magamról és mások gondoltak rólam, nem azt, aki valójában vagyok. Amikor eljutottam oda, hogy valóban tudni akartam mi is az igazság, akkor kezdtem el keresni, hogy ki is vagyok én? Sokszor hallottam, te Isten vagy, te az isteni természet megtestesítője vagy, bennem és rajtam keresztül létezik Isten. Azt senki nem tudta elmondani nekem, hogy ez mit is jelent. Mindig kikerülték a témát és mások által megtapasztalt okossággal próbálták a kíváncsiságomat kielégíteni, esetleg, amit olvastak, előadásokban hallottak. Ez rövid ideig működött, de mikor jött egy problémás élethelyzet, akkor tapasztaltam meg, hogy ők sem tudják élni azt, amit tanítanak, és pont az ellenkezőjét teszik, mint amiről beszélnek. Csak a látszatot igyekeznek fenntartani azzal a mondattal, hogy én mindent tudok, te pedig nem. A válaszuk megvolt információ szintjén, de a valóságban nem tudták alkalmazták. Persze, ha meghallja az ember azt a szót, hogy Isten, azonnal elképzel egy rajta kívülálló valakit, aki irányítja a világot. Döntéseket hoz, ítélkezik, elrendezget mindent… (persze ahogy ő akarja), vagyis egy kiszolgáltatott állapotot hoz létre. Pedig Isten nem más, mint az én belső lényem, (mivel saját képmására formált engem) melyen keresztül a fizikális síkon megjelenő testtel (eszközzel) tapasztalom meg azt az utat, amiért megszülettem (nem-fizikális, személytelen). Fel kell ismerni, hogy a világ bennünk van, és ez tükröződik a külvilágon keresztül. Ha rájönnénk, hogy a teremtés igazsága is ezen keresztül valósul meg, akkor bármi, ami megjelenik a külvilágomban, felismerném, hogy az csak engem szolgálhat! Bármi is és bárki is legyen az! De ki mondja ilyenkor, hogy a világ bennünk van? Egy személy, egy gondolat, egy hang? És ki az, aki azt mondja ilyenkor, hogy én mondom? Ezek a kérdések az útkeresők számára lehetőséget adnak arra, hogy felismerjék, a figyelmüket mire irányítsák. Vagyis egyszerű útjelző táblák. Horváth Mónika – A választás lehetősége

86

A Teremtés

Teljesen mindegy, hogy pénznek nevezem, párkapcsolatnak, vagy munkahelynek, ha csinálni akarok valamit, mindig csak akadálya lehetek a teremtésnek. Az igazi cselekvés, soha nem szól bele a teremtés folyamatába (nevezzük áramlásnak), hiszen általa teljesedik be maga az élet. Ha a személy, maga akarja kitalálni, hogy minek kell történnie az életében, akkor pont megakadályozza az igazi teremtés felismerődését. A teremtés mindig önmagát beteljesítő folyamat. Ha nem engedem, hogy ez a folyamat önmagán keresztül újra meg újra megalkossa a következő pillanatot, akkor pont a vágyam beteljesedését hátráltatom. Vagyis a vágy soha nem tud beteljesedni, és akkor mindig csak vágy marad. A tudatos teremtés nem az, amikor én találom ki erővel, ésszel személyként (már meglévő ismeret alapján), hogy mi történjen, hanem az, hogy tudatában vagyok az igazi már működésben lévő önbeteljesítő folyamat teljességének és ezáltal hagyom azt kibontakozni a maga útján. Másképp ezt feltételnélküli bizalomnak hívják. Ezért, ha tiszta marad az elme, akkor "tiszta" tükröződésként válik láthatóvá általa minden. Ha bármikor is a legkisebb "szennyeződés" jelenik meg rajta, (elvárás, értelmezés, hogyanok és miértek, hiány és szükség, idő…) akkor az elmén keresztüli tükröződésben is ez válik láthatóvá. Ha a mögöttes gondolatom, ami a megalkotott hitrendszerem és rezgésem, kételkedés és félelem formájában nyilvánul meg, - ami a teremtés tudatosságában egyébként nem létező - akkor ez jelenik meg az életemben, és a vágyam beteljesületlen marad. Ha viszont a létezésemben a bizalom, az elfogadás van jelen, akkor minden, amit megengedek és elfogadok, annak megvalósulása pillanatról pillanatra teremtődik meg, és válik tapasztalhatóvá az életem útján. Teremtés vagy a teremtgetés, ez is egy kérdés? Nagyon sokáig azt hittem, hogy ez egyet jelent. Ezért rengeteg könyvet és videót néztem meg, ami mind arról szólt, hogy hogyan lehet tudatosan teremteni. Azt is gondoltam, hogy a tudatos teremtés jelentése az, hogy tudatában vagyok annak, hogy mit is szeretnék, vagyis célokat tűzök ki magamnak, amiket aztán majd el kell érni egy általam elképzelt folyamat útján. Nagyon erősen vizualizálni és akarni, hogy legyen. Ezzel majd beteljesítem a vágyamat. Így tényleg igaz lehet, hogy kezembe veszem Horváth Mónika – A választás lehetősége

87

a sorsomat és majd én intézkedem a hogyan-okról és mikor-okról. Csak kitűzöm a célokat, elképzelem hogyan érem el és máris készen van minden! Nagyon lelkes voltam, de amikor sorozatos kudarcok értek, nem értettem miért. Sok mindent kipróbáltam, de hosszútávon egyik sem működött igazán. „Kis” dolgokban megvolt a siker, amiről aztán azt feltételeztem, hogy minden rendben, és megvan a megoldás! De az igazi „nagy” történéseknél csalódások értek. Úgy gondoltam, hogy az akaratom is meg van hozzá, de ez nem bizonyult elégnek. Viszont egy biztos volt, hogy nem adom fel! Tudni akartam, hol a válasz. Ismételjük át még egyszer, mi is az a cél? A célok elérése az ego fordításában egy jövőbe kitűzött valaminek az elérése, amihez megtervezek egy odavezető utat. Vagyis egy elvárást beleteszek a végtelenbe és kitalálom az ismeretlenen keresztül, milyen út vezet oda. Ez bizony továbbra is nagyon lehetetlennek tűnik. A tipikus nesze semmi, fogd meg jól. És ezt még tanítják is sok pénzért! Feltettem magamnak azt a kérdést, hogy a célt milyen időben találom meg és hol? Arra a felismerésre jutottam, hogy mivel ez a jövő időben szerepel, ezért nem tudok róla semmi biztosat. Remek! De én mit kezdjek a jövővel, mikor nem tudom, mi van benne! Vagyis azért valamit tudok, hogy minden benne van kivétel nélkül. Csak arról nincsen fogalmam, hogy mi az a minden! De még csak elképzelni sem tudom azt. A „csodák” is erről szólnak, mert azok is elképzelhetetlenek. Pedig a cél csak egy elképzelés alapján születhet meg. Rendben, de ha ez egy elképzelés, egy feltételezés, akkor honnan tudom, hogy milyen út vezet hozzá, mikor és hogyan érek oda, ha a bizonyosságom még ismeretlen róla. Mi a biztosítékom, hogy az a cél vége, ahová azt én gondoltam? Minden célpont beteljesedése után kiderül, hogy van még egy cél. A párkapcsolat mikortól valósul meg? A megismerkedés után, az udvarlás alatt, az együttélés alatt, az eljegyzés után, vagy a házasság után, a gyerekek születése után, a gyerekek kirepülése után, esetleg egy válás, egy új párkapcsolat létrejötte a függvénye, egy betegség, az öregség, vagy a halál után? Akkor tulajdonképpen mit tudok az igazi célról, mert sem a végpontot nem ismerem, sem az odavezető utat? Ez tényleg megfoghatatlannak tűnik. Hát az is. A navigációs rendszer is csak akkor működik, ha van valami, amihez viszonyítani tud a program és felismeri, hogy merre van a jobbra, balra, előre hátra. De a végtelen térben, ahol semmilyen tájékozódási és viszonyítási pont nem található, igen nehéz, Horváth Mónika – A választás lehetősége

88

és nagy erőfeszítést kíván a pontos irányítás ahhoz, hogy tényleg odataláljak, ahová én szeretnék. Akkor lehet, hogy nincs is cél. De igen, az elmének vannak céljai, amik igazából teljesülésre való elvárásokról szólnak. De igazi receptje nincsen, csak feltételezése, hogy az hogyan tudna beteljesedni. Így elég nagy esélyünk van a kudarcra. Nem baj, mert már el is készítettem a következő célt, hogy hogyan oldjam meg a kudarcot! Lehet, hogy a cél maga a beteljesedés folyamata, aminek nincs vége, csak felismerési pontjai? Ami nem is cél, hanem egy folyamat pillanatról pillanatra? A pillanatok beteljesülését hívjuk célnak, ami viszont mindig csak a megvalósulás történése pillanatában ismerszik fel, a cél létrejötteként? Lassan kiderül, hogy csak az elme nevezi célnak, mert kell egy viszonyítási pont, aminek a hatására meg tudja ítélni a helyzetet sikernek vagy kudarcnak, attól függően, hogy az elvárásainknak hogyan felelt meg az adott helyzet. Lehet, hogy a cél nem más, mint az elvárások folyamatos gyártása, ami után lehet hozni egy ítéletet az egónak arról, hogy jónak vagy rossznak ítélje meg a célt teljesítő személyt? A cél, mint szó mit is jelent? Egy pillanatot. Méghozzá a beteljesedés pillanatát. Akkor válik a cél vesztességgé, ha én előre meghatározom a hogyanokat, miérteket és a megvalósulás folyamata nem úgy történik, ahogyan az én elképzelésemben az megjelent. Lehet, hogy így is megtapasztalom a célba érést, de az utat igen sok idegesség és feszültség, vita, kételkedés kíséri végig a folyamatos megítélések miatt. Most jó, most nem jó, így kell, nem így kell! Változtassunk, vagy inkább maradjon minden úgy!... stb. Tehát, a céllal nincs semmi baj, mert az nem más, mint maga a beteljesült pillanat. Ezek alapján megfigyeltem, hogy egyetlen cél van: maga az élet, és annak a megélése pillanatról pillanatra. Ez sok pillanatból áll, és ezek a pillanatok mind-mind egy-egy célt mutatnak. Biztos ti is vezettetek már sötétben. Semerre nem látsz, fölösleges bármerre nézned, csak előre tudsz figyelni, mert egyedül a reflektor fénye világítja meg az utat. Csak annyi bizonyosságod van az útról, amit a világításon keresztül a pillanatban felismersz. Ennek ellenére annyira megbízol a pillanatnyi tapasztalatodban és a reflektorban, hogy tudod, ennyi pont elég neked ahhoz, hogy a célba érj úgy is, hogy nem látsz semmi többet az útból, mint a megvilágított apró részleteket. A haladásod során mindig csak annyit látsz az útból amennyi éppen elég ahhoz, hogy az utazás folyamatossá váljon. Hát ilyen az élet is. Mindig csak annyit látunk és

Horváth Mónika – A választás lehetősége

89

észlelünk belőle, ami pont elég ahhoz, hogy a folytonosság érzésén keresztül megtapasztaljuk a következő felbukkanó lehetőséget. Mivel felismertem, hogy a cél nem egy végpont, hanem egy folyamat része, ezért nem a célra kell helyezni a figyelmet, hanem a kezdeti érzésre, ami elindítja a folyamatot. Mindig a kezdet hordozza magában a következő pillanat kibontakozását, amin keresztül eljutok a következő pillanatig, amiből kibontakozik ismét a következő pillanat, a következő pillanat… . A kezdet soha nem kérdőjelezi meg a beteljesedést, különben nem születne meg a motiváció a cselekvésre. Vagyis a születés magában hordozza az élet minden pillanatának a felismerését. A születésem pillanatától nem a végre, vagyis a halálra gondolok, hanem az út tapasztalása határozza meg az élet egészét, amit a halál pillanata (nem tudom mikor és hogyan) teljesít be. Tudjuk, hogy a halál a „végpont”, de mégsem azon van a figyelem, hanem a születés kezdetekor megtapasztalt életen és annak folyamatán úgy, hogy soha nem tudjuk, mikor érünk célba, és mikor teljesedik be maga az élet. Az élet maga a beteljesedés folyamata. Nekem semmi más dolgom nincs, mint hagyni, hogy ez a folyamat magától működjön és én kihasználjam azt a lehetőséget, ami ez által megmutatkozik. Ezt kell minden „kezdetkor” tenni, vagyis mindig a jelenben élni. A cél, tehát soha nem az, amit el kell érnem, hanem az, ami már történik itt és most, maga a cselekvés, történés tiszta folyamata. Hiszen amikor történik valami, akkor válik tapasztalhatóvá a folyamat, ez maga az élet. Sokan viszont a célt egy jövőbe kivetített elérendő valaminek értelmezik, ami e szerint még nem hordozza magában a már meglévő pillanatot, vagyis a beteljesedést. Hiány a motivációja „Ez még nem az, majd az lesz.” Ezért a beteljesedés a jobbik esetben egy nagyon nehézkes és lassú folyamattá válik, ha az ego elég erős ahhoz, hogy kitartson, de a legtöbb esetben kudarcra van ítélve. Még mielőtt beteljesedhetne a kitűzött dolog, már fel is adtam. Valószínű, sok mindenkinek lázad majd az egója, hogy ez mekkora butaság, amit írtam. Főleg azoknál lesz ez tapasztalható, akik éveken keresztül azt tanulták meetingeken, tanfolyamokon, coaching képzéseken, motivációs tréningeken, személyiség fejlesztő tanfolyamokon sok pénzt és időt rászánva - hogy a célok fontosak! Igen az elmének fontos! Ez a kondíciója. Soha nem fog megbízni igazán a teremtés folyamatában, mert nem adja ki a kezéből az irányítást. Ugyanis, ha én biztos vagyok valaminek a létében, akkor Horváth Mónika – A választás lehetősége

90

azt nem kell célként meghatároznom, csak felismerni a létezését. Ilyenkor szokták nekem azt mondani bizonyos személyek, hogy ők ennél racionálisabban és földhözragadtabban élnek, mint én. Én viszont azt tapasztalom, hogy ők azok, aki folyamatosan az elképzeléseikhez ragaszkodva kivetítenek képeket, amiknek a megvalósulása igaz, hogy még nem történt meg, de a fikcióikat megmagyarázva ragaszkodnak hozzájuk. Semmi kézzelfogható nincs ebben a racionálisnak vélt gondolkodásban. Ez a vélt racionalitás. Én persze spirituális vagyok szerintük, pedig mindig megkérdezem a racionális elméjüktől, hogy adjanak 100 %-os bizonyítok arra, hogy amit akarnak, az úgy történik, ahogy ők azt elképzelték a céljuk által. Erre persze felháborodva kapom meg a választ, hogy „ilyen nincs, nincs 100%-os bizonyíték. Akkor még mindig azt nem értem, hogy hogyan lehet ilyen erősen ragaszkodni valamihez, ami nem biztos? Szerintem pont fordítva van, ezek alapján én vagyok a racionális és ők azok, akik a fellegekben járnak. Csak az számít, ami tényleg a jelenben történik értelmezés nélkül, fikciók nélkül, ezért a világban tényként tapasztalható meg, mert a tiszta észlelés pillanataként élem azt meg.” A „racionális” emberek csak az „én” tudom és az a jó ahogyan „én” azt gondolom, elvhez ragaszkodnak. Vajon miért? Miért nem bízunk meg abban az erőben és energiában feltétel nélkül, ami a mai napig is működtet minket úgy, hogy még csak felületileg sem tudják sokan, hogy mi az élet igazi lényege? Igazán nagyon kevés ember szán magára tényleg öt-tíz percet arra, hogy leüljön és feltegye magának a kérdést, Ki vagyok én?, és mi ez az egész világ?, miközben benne élek és tőle várom el azt, hogy boldog legyek. Mindenkit hibáztatunk, okolunk a velünk történtekért, de arra kevesen gondolunk, hogy a saját életünkben a saját életünkért csak mi lehetünk a felelősek. Ennek a valós működési mélységébe bele se mernek nézni. Persze ilyenkor mondják azt, hogy tudom, én is hibás vagyok, de…. De azért a másik is tehet róla, hogy az életem úgy alakult, ahogy, főlek a körülmények. Esetleg sokan félnek attól, hogy az évekig építgetett személyiségképük lerombolódik, ha kiderül a számukra, hogy másnak nincs beleszólása az életébe, csak neki? Vagy esetleg a körülmények áldozatai is lehetünk, mint „szegény én”! Akkor viszont az élet a hibás! Biztos rosszul működik! Persze az Univerzum teljesen tökéletes csak az embernél rontott el valamit! Tényleg mitől is félünk ennyire? Ez az igazi Önismeret. Ezekre a kérdésekre felismerni a válaszokat.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

91

Megkérdőjelezni a magunkról eddig felépített énképet. Persze azt is lehet ilyenkor mondani, hogy ez a „spiri duma”, vagy hogy „nekem ez így teljesen jó, ahogy van”, esetleg azt is, hogy „rám ez nem vonatkozik, mert én tudom kezelni a helyzetet”. Ezt egyedül az élet és a magammal szembeni igazi őszinteség tudja megmutatni. Ez már mindenkinek az egyéni hozzáállása a saját életéhez és szeretetéhez. Szeretem-e eléggé magamat ahhoz, hogy időt és energiát fordítsak arra, hogy a könyv olvasása alatt meg is nézzem ezekre a kérdésekre a választ? Vagy csak az eddigi elképzeléseim alapján (amit magamról eddig gondoltam) mellényzsebből válaszolok? Mint már említettem, a teremtés fontos része, hogy a kezdet magában hordozza a beteljesedést. Ha logikusan is belegondolunk a tényleges folyamatba, akkor felismerhető a teremtés léte. Nagyon röviden és tömören, felszínesen vázolva, valahogy így hangzik. A tiszta tudat meg akarja tapasztalni önmagát a test (mint transzformátor rendszer) segítségével. Valahogy úgy, mint ahogy a rádióhullámok, a rádiókészüléken keresztül válnak hanggá, illetve válnak tapasztalhatóvá. A tiszta tudat az energetikai rezgéseken keresztül leközvetíti az információt a testbe, ami érzésként jelenik meg. Az érzés egy gondolat formájában tudatosodik a személyben. Vagyis a személy így kap tudomást arról, hogy a tiszta tudatnak mi a következő tapasztalati lépése. Magyarul, ha bevillan egy párkapcsolati érzés, egy nagyon erős jelenléti gondolat kíséretében, akkor minden készen áll a tapasztalatra. Már csak ennek a kibontakozása van hátra. Itt megemlítem, hogy az idő nemléte fontos tényező, hiszen minden egy pillanatban van jelen az Univerzumban. Ezért megtévesztő az idő jelenléte. A beteljesedés kibontakozása térben és időben folyamatként érződik, pedig a valóságban egyszerre érzékelhető jelenlét. Ilyenkor sajnos bekapcsolódik a személyiség általi énkép és elkezdi értelmezni a most pillanatán keresztül megjelent érzést és kihelyezi jövőidőbe. Ezután megjelennek a kérdések: mit kell tegyek azért, hogy ezt és ezt elérjem, vagy megtörténjen velem. Vagyis kétségbe vonta a személy a párkapcsolat igazi jelenlétét itt és most, viszont erős vágyat érez annak megélésre. Nem figyelve arra az első érzésre, ami téren és időn kívüli azonnali érzésként robban bele a fizikális tapasztalatába. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fizikális sík nem az elsődleges tapasztalati forma. Ez már következménye valaminek. A tiszta tudat az, Horváth Mónika – A választás lehetősége

92

ami téren és időn belül megnyilvánítva magát, hozza létre a tapasztalatot a testen keresztül. Ezért kell figyelni a MOST pillanatában jelenlévő érzésre, mert a következő pillanatban is jelenlévőként tapasztalódik meg az. Persze sokan összekeverik a tiszta tudatosságban megjelenő érzést, a gondolatok és történetek által létrejövő érzéssel, amit az ego hoz létre. Az egyik az Önvalón keresztüli, míg a másik a személy által létrehozott érzés. Na, az utóbbira nem kell odafigyelni, főleg nem ragaszkodni hozzá. Ismételjük át lépésről-lépésre! Ha valami megjelenik gondolatként, akkor energia és rezgés szinten annak már létezőnek kell lenni és már az út is meg van hozzá, különben a rezgés nem tudott volna számomra gondolat formájában megjelenni, mint valaminek a létezése. Akkor a figyelem sem irányítódott volna oda, és érzésben sem jelent volna meg a vágy arra, hogy foglalkozzak vele. De mikor az elmén keresztül ez letükröződik, akkor már a személy addigi tapasztalata, személyiségképe is megjelenik a tükörben, és ez alapján dönti el az ember, hogy számára létrehozható, ami a gondolaton keresztül megjelent vagy nem. Ez így viszont már nem az először megjelent tiszta gondolat, hanem a kondícióval, tapasztalattal, elvárással, ítélkezéssel… stb. beszennyezett gondolat. Ha a figyelmem nem az elérendő célon van, hanem azon az első pillanaton, mikor megjelent az érzés egy gondolat kíséretében, akkor a beteljesedés, a megjelenés és észlelés pillanatával már a történésben van, hiszen az érzés pont ezt hordozta magában. „Ez az! Ez vagyok én! Ez az érzés keltette fel a figyelmemet a gondolatra, és emiatt kezdtem el foglalkozni a lehetőséggel, mert jelenlévőként éreztem valamit. Igen ám, de mikor beleszól az eddigi tapasztalatom vagy mások véleménye, akkor már a figyelmem lekerül az első pillanatról és az elmében megjelennek a kétségek, kételyek, félelmek. Ezért szokták azt mondani, hogy ne mondd el senkinek sem, ami benned megjelent, mert akkor le tudnak beszélni annak valószerűségéről. Ilyenkor már mások véleménye is kétségeket táplál a bennem megjelenő tiszta érzés iránt. Itt már nem magamra figyelek és a bennem lévő igazságra, hanem annak megkérdőjelezése és kétsége köti le a figyelmemet. Ezután a folyamat kibontakozódását az ego nem tudja kivárni, és állandóan azt kérdezi: - Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? - No de ego! Várd ki, amíg megérkezünk! Horváth Mónika – A választás lehetősége

93

- Nem lehet! Nekem mindig tudnom kell mindenről! Ki kell találnom, hogyan tudok X idő alatt célba érni! Ki kell találnom, merre menjek és kikkel találkozhatom útközben! Másoknak mit kell mondanom és nekik, mit kell válaszolniuk ahhoz, hogy elégedett legyek! Ha ezt nem tudom előre lejátszani magammal, és azt tökéletesen kitalálni, hogy mi lesz a jövőben, akkor nem is biztos, hogy ez a dolog létre tud jönni, vagy van egyáltalán bármi értelme! El kell kerülnöm a kudarc lehetőségét! Ha nem veszem észre a kezdetet és elfelejtem, hogy abban az első gondolatban és érzésben benne volt a megvalósulás is, akkor nem tudom bizalommal kivárni a beteljesedés folyamatát. De mivel a figyelem már a kétségen és a félelmen van, elkap az örvény és húz ebbe az irányba, megfeledkezvén arról, hogy a létezés jelent meg számomra elsőként, amit személyként azonosulva én persze azonnal kétségbe vontam, illetve megkérdőjeleztem. Ezután már könnyen felismerem az utamba kerülő kétségeket, mivel erre fókuszáltam. A kettőséget (dualitást) tekintve viszont a beteljesedésre is rengeteg jelzést kapok, de a figyelem fókusza miatt elsiklom mellette, vagy megkérdőjelezem annak igazságát. Pedig a vágy egyre erősebb a megvalósulás irányába. Húz az igazság felé. Iszonyú energiát kell belefektetnem ennek megkérdőjelezésébe, de mint a személynek hitt „én”, kitartok. El is fáradok keményen, feszült és ideges leszek a sikertelenség érzésének kísértésétől. A következő pillanatban rezgésként mi jelenik meg a Vonzás Törvénye hatására? Az erre való visszajelzés, a tükör. Mi az igazi hited! Itt a hit nem más, mint az érzés, aminek valóságot tulajdonítasz. Az energia mindig a legkisebb ellenállás irányába megy úgy, mint a folyó. Ha a folyómederben megjelenik egy szikla vagy egy akadály, a víz kikerülvén azt a legkisebb ellenállás útját követve halad tovább az áramlás irányába. Vagyis ha a legkisebb ellenállásom valaminek a létezésén van – ez esetben egy párkapcsolat - és ezt tudom is (ez a hitrendszerem), akkor az energia erre megy tovább és erre kapom a visszajelzést. Ha a figyelmem a tagadás és a kétség irányában van, akkor erre van a legkisebb ellenállásom, ezért az energia ebbe az irányba tart. Ezen az úton haladva kapom a visszajelzéseket. Ha ennek a felismerésnek a hatására visszahelyezem a figyelmemet az elfogadásra, újra erre kapok visszajelzést, de már egyre erősebben. És így tovább! A rezgés egyre erősebbé és sűrűbbé válik, egészen addig, míg a fizikális tapasztalatban megjelenik valamilyen formában. Így már a Horváth Mónika – A választás lehetősége

94

beteljesedés hatására olyan élethelyzetek, személyek és tárgyak villannak be az életembe amik, vagy akik hozzásegítenek ahhoz, hogy újra és újra a figyelem a kezdeti érzésen legyen, ami már így folyamattá válik. A külső hatások, és a közben belehelyezett elvárásaim természetesen gyengítik az első pillanat lelkesedését, mivel természeti törvény, hogy az elvárásnak mindig csalódás vagy kudarc a másik oldala. A legtöbb hiba viszont akkor csúszik be, mikor már a csapból is a vágyam folyik, már mindenhol erre kapok visszajelzést, és én újra és újra azt állapítom meg, hogy még mindig nem kaptam meg, még mindig nem kaptam meg a vágyamat. Ezt hívják a mögöttes gondolatnak, ami már rezgésben távolít a "céltól", mivel hiány rezgés a motivációja. Itt már egyre nagyobb az elvárásom a visszajelzések miatt, ezért a kétkedések is egyre sűrűbben jelennek meg a felszíni gondolatok mögött. Ezért is nehéz ezt felismerni. Elhiszem, hogy én tényleg akartam, de arra már nem figyelek, hogy közben hányszor teszem fel a kérdést, hogy mikor kapom már meg, miért nem történik még meg, mi kell még hozzá? A Vonzás Törvénye ezt is visszajelzi számomra. Persze nem azért, hogy továbbra is a kételkedést erősítsem, hanem azért hogy megkérdezzem magamtól, „emlékszel az első pillanatra? Csak abban bízzak, és dobjak el minden kétséget! Ezzel visszairányítva a figyelmemet az eredetre, a kiinduló pontra, a Forrásra. De legtöbb esetben nem erre használjuk a kétségeket, hanem hitelt adva nekik, elkezdjük megkérdőjelezni a lehetőséget, amibe belekezdtünk. Itt már a kondícióm egyre erősebben kérdőjelezi meg a vágyam. A rezgések már mutatják a kétségek tényét érzések formájában, ami a csalódottságot és a kudarc lehetőségét lebegtetik meg az orrom előtt. És mivel érzem az érzést, el is hiszem valóságként. A fizikai világ visszatükröződésében elkezdenek megjelenni a visszautasítások, úgy érzékelem, hogy bezárulnak a kapuk és nem veszem észre a következő lehetőségeket. Ebben az esetben arra kellene figyelni, hogy észleljem, valamilyen kételybe belekapaszkodtam és már kezdek neki figyelmet szentelni. Csak az lenne a dolgom, hogy emlékeztessem magam az első pillanatra! Ott tudtam kétség nélkül, hogy teljesíthető a vágy, ezért kezdtem belemenni az élethelyzetbe! Ehelyett viszont a legtöbben megkérdőjelezik végleg a folyamatot és elvetik annak lehetőségét, mert elcsúszott a figyelem és a kezdeti lelkesedés érzését felváltotta számukra a veszteség és a csalódás érzése. És

Horváth Mónika – A választás lehetősége

95

ilyenkor jön a felmentő jól ismert spirituális mondat: „Akkor biztos nem is volt rá szükségem!” „Nem kellett megtapasztalnom!” A teremtés folyamatánál érdemes megvizsgálni nem csak azt, amit akarok, hanem azt is, hogy a mögöttes gondolatom (nevezzük motivációs gondolatnak) egyezik-e azzal, amire a felszínen vágyom. Ha valamit szeretnék, és közben azt feltételezem, hogy nincs meg minden ahhoz, amit akarok vagy bizonytalan vagyok abban, hogy azt megérdemlem, akkor hiába mondogatom, hogy mi a célom, állandóan megkérdőjelezem annak a valóságát. Így a teremtés folyamatában nem valaminek a megléte, hanem annak hiánya igazolódik vissza. Létrehozom az akarást, ami nem a természetes teremtés folyamatából táplálkozik, hanem a hiány fenntartásából. Ugyanis, ha én valamiben biztos vagyok akkor, az természetes számomra és az akarás nem jelenik meg. Ha viszont bizonytalan vagyok és kételkedem, akkor szükségem van a bizonyításra, amit az akarás érzése és gondolata mozgat. Minél jobban figyelek a hiányra, annál nagyobb az akarás. Minél nagyobb az akarás, annál erősebben figyelek a hiányra a mögöttes gondolatomban. Tudnom kell, hogy élő mágnes vagyok, olyan embereket, helyzeteket és körülményeket vonzok be az életembe, melyek összhangban állnak domináns gondolataimmal, vagyis a mögöttes-motivációs gondolatokkal. A mögöttes gondolat az nem az, amit el akarok hinni, vagy jó lenne elhinni, hanem az, amivel tényleg azonosulok abban a pillanatban. Bármivel is foglalkozom a tudatomban, az kicsírázik élményeimben. Vagyis bármire is fordítom a figyelmemet, az energiáimat, bármire is összpontosítok - legyen szó akár „pozitív”, akár „negatív” dologról -, azt bevonzom az életembe. A rezgéseket nem tudom becsapni csak saját magamat. A rezgés egyszerűen megrezegteti a hasonló rezgést, ami erősíti egymást. Én közben magyarázhatom a bizonyítványomat, hogy ez nem így van, meg ez hülyeség, én nem ezt akartam, erről én nem tehetek, ez nem az én hibám… . Ezzel csak magamat csapom be, hiszen a természeti törvényt nem tudjuk megváltoztatni. A Gravitáció Törvénye alól sincs kivétel, ugyanúgy, ahogyan a Vonzás Törvénye alól sem. Egyszerűbb lenne megfigyelni és használni, mint megmagyarázni és megpróbálni elhinni, hogy azok nem léteznek, vagy másképp működnek. Egy idő után úgy is elfáradunk és meg kell adni magunkat. Ha nem ezt tesszük, maximum kiégünk és egy fásult, energiátlan, az életben csalódott emberré válunk. Viszont meg van a hitünk arról, hogy Horváth Mónika – A választás lehetősége

96

mi irányítunk, és minden úgy van, ahogy én akarom. Ehhez ragaszkodunk. De amikor a tükör megmutatja, hogy pont a te irányításod következménye a kudarcod, akkor azt is tagadod, mert akkor az áldozat szerepet veszed fel. De azt megint nem látod, hogy az is a te irányításod, hogy azt a szerepet játszod! Az ember nagyon sok fájdalmat képes elviselni és eltűrni szabad akaratából. Addig, amíg a régi lemezekhez ragaszkodunk, a változást megtagadjuk az életünkben. Minden egyes pillanatban van valamilyen hangulatom, érzésem. Az éppen most, ebben a pillanatban átélt érzésem arra késztet, hogy egy „negatív” vagy „pozitív” rezgést sugározzak ki magamból. A vonzás törvénye azzal reagál bármely általam kibocsátott rezgésre, hogy még többet ad belőle - függetlenül a rezgés előjelétől. A domináns rezgés megrezegteti a hasonló rezgést, amit az elme levetít nekünk. Az élet nem reagál másra, mint a rezgések, hullámok valóságára. A rezgések azt sem tudják, hogy egy múlt emléke alapján jelentek meg, vagy egy most átélt szituáció hatására. Csak rezegnek és mindig akkor, amikor tapasztalat van. Ezt teljesen mindegy, hogy egy gondolat vagy egy történés idézte elő. Ha én 20 embernek mesélem el, hogy milyen borzalmas dolog történt velem, akkor a rezgés húszszor jelenik meg „most” bennem. Azaz a húszszori mesélést mindig egy újként teszem hozzá az előzőhöz, és ebből kialakult egy igen nagy rezgéscsomag, ami már elég erős és sűrű ahhoz, hogy a közeljövőben megjelenjen az számomra valamilyen élethelyzetként. Vigyázzunk, egyáltalán nem biztos, hogy hasonló helyzetben jelenik meg, mint aminek a mesélése hatására létrehoztam az energiát. A történet megváltozik, az élethelyzet megváltozik, amit érzésben újra át kell élnem, az ugyanaz marad. Ezért kell vigyázni azzal, hogy hányszor adok figyelmet valaminek. Ez lehet öröm és bánat is. Az emlékezés és a jelen történés a rezgés számára lényegtelen, mivel ő a történetet nem ismeri, csak rezegni tud. A történet az elméé, így a rezgés nem foglalkozik vele, csak újra és újra megjelenik a „most”-ban”, mint aktuális érzés. Ha egy kicsit is odafigyelek az érzésekre, legfőképpen a testérzetre, akkor minden segítséget megkapok, hogy tudjam, a jelen pillanatban milyen mögöttes gondolatom van. A test a legaktívabb kapocs a nemfizikai és fizikai világom között. Minden, ami a sorsom, az a testen keresztül válik számomra tapasztalhatóvá. Sejtinformáció szinten jelen

Horváth Mónika – A választás lehetősége

97

van már minden. Az egész életem. Ha bármilyen gondolatom van, amely az életem ellen megy, a testem megfeszül és ellenáll. Nem a külső élethelyzetre reagál, nem a személyre, akivel "problémám" van, hanem arra a gondolatra, amit én az élethelyzettel, személlyel kapcsolatban gondolok. Ami bennem jelenik meg. A test mindig csak arra tud reagálni, ami benne vagy rajta jelenik meg. Semmilyen rajta kívül álló dolog nem érinti. Sokan úgy gondolják, hogy XY-ra haragszanak, mert megbántotta őket vagy azt érzik, hogy, rosszat akart neki, átverte... Pedig nem! Arra a gondolatra feszül a test, amivel azonosítjuk magunkat. A teremtéssel is így van. Ha megjelenik egy olyan gondolat, ami "én vagyok", amire a testérzet "áramlik", akkor az az érzés hozzásegít ahhoz a folyamathoz, hogy a figyelemmel a teremtőerő megsokszorozódva materializálja a már "meglévő" vágyat. Ha viszont valamilyen hatásra (vélemény, tapasztalat, félelem) megkérdőjeleződik az áramló testérzettel járó gondolat, feszültség keletkezik a testben, mert a teremtőerő, és az azzal járó érzés elfojtódik és erőszakkal lekerül róla a figyelem. Innentől már a hiány gondolata és a kétség gondolata válik a "valósággá" (ez az illúzió) a világomban. Ezt a mondatot már hallottátok tőlem, hogy az élet addig ismétli önmagát, amíg másképp nem merünk dönteni. Ez nagyon fontos! A legtöbben ezt úgy élik meg, hogy milyen szerencsétlenek, mert mindig ugyanaz ismétlődik az életükben, és ők mindent megtettek már, de semmi változás nem történt. Pedig érdemes lenne felismerni, hogy ez azért van, mert az élet oda szeretne adni valamit, de én nem engedem meg, mert van egy ellenállásom, amivel elutasítom azt, amit szeretnék. Az lehet, hogy nem ismerem fel magamban az elutasításomat, mert ez a kondícióm és a hiedelemrendszerem. Ezért érdemes az aktuális élethelyzetet megvizsgálni, hogy az mennyire tükrözi vissza az én vágyaimat, vagy mennyire van távol tőle. Ha kételkedek magamban és a vágyott dolog létezésében, az élet újra és újra nekifut egy hasonló élethelyzettel, hátha egyszer nem magam ellen fordítva ítélem meg az adott szituációt, hanem magamért. Vagyis azt látom meg benne, hogy az élet adni akar, nem pedig elvenni valamit vagy valakit. Ha rezonálok valamivel, akkor úgyis a sors rezgése válik erőteljessé, ezért tudja magát ismételni, addig, amíg észreveszem, hogy minden értem van és nem ellenem. Nagyon nagy energia kell ahhoz, hogy a sorsot átmenetileg egy másik mederbe szorítsuk, ezért fáradnak el az emberek nagyon sokszor Horváth Mónika – A választás lehetősége

98

a harcban, mert ez hosszú távon nem működőképes. Gondoljunk csak bele, hogy az életerő milyen hatalmas! Ha én azt meg akarom állítani, akkor milyen nagy ellenenergiát kell odaraknom, hogy az életenergia ne tudjon továbbáramlani a saját útján. Persze csak egy darabig, mert mindig a sors győz, és mindig visszatalál abba a mederbe ahonnan nagy munkával „eltérítettük” gondolatban. A valóságban persze ez nem történhet meg. A tükörkép effektus, a vonzás törvénye, az érzelmeink reakciója, betegségek, a környezetben megnyilvánuló események mindmind segítséget adnak abban, hogy felismerhető legyen, milyen játszmákat játszunk és miért. Hogyan utasítjuk el magunkat magunktól és mennyire nem értékeljük magunkat és a létezésünket. Én teremtem meg a saját valóságomat, bár nagyon nehezen tudtam ezt elfogadni nincs annál kellemesebb, mint másokat okolni sorsunk alakulása miatt. Az ő hibája! A rendszeré! A szüleimé! A főnökömé! Az Istené! Bármi módon is figyeltem meg a világot magam körül, az mindig visszahatott rám. Fontos megérteni, hogy a Vonzás Törvénye már most is jelen van mindenki életében, akár megértem, akár nem, akár tetszik nekem, akár nem, és akár hiszek benne, akár nem. Ha meg akarom tudni, hogy „pozitív”, áramló (sorsunkkal egyező) vagy „negatív”, feszülő (sorsunkkal szemben menő) rezgést bocsátok-e ki, egyszerűen szemügyre kell venni az eredményeket életem azon a bizonyos területén, ami megérint engem. Ezek tökéletesen visszatükrözik a belőlem kiáramló rezgéseket. Ez az élet útjelző táblája. Mindig ezen keresztül mutatja az utat. Ha viszont leállok vitatkozni, és magyarázkodom, győzködöm magam, akkor továbbra is én akarom megmondani a sorsnak, hogy merre menjen, (úgy, hogy persze fogalmam sincs a jövőmről) és nem engedem meg azt, hogy sodródjak az élet vizén és vigyen az árral. De akkor hol a bizalom? Továbbra is én akarok irányítani, mert nem bízom az élet tökéletességében, ami megalkotott engem az élet színterén. Ha viszont nem bízom abban, ami megalkotott, akkor hogyan bízhatnék abban, amit megalkotott, azaz a személyben? Ezek alapján, akkor hogyan akarom irányítani az életemet, ha magamban sincs bizodalmam? Ez egy kicsit furcsa, nem? A Létezés "megálmodott" engem, úgy, hogy én közben nem tudom, mi az álom lényege. Ez az élet igazi rejtélye. Az úton végigmegyek ismeretlenül és közben belülről azt érzem, hogy ismerek mindent, amit kell. Érzem a bölcsességet, a lehetőséget az életre. A felszínen meg Horváth Mónika – A választás lehetősége

99

mindig megkérdőjelezem magam tökéletességét az adott pillanatban. Ez a kettősség kísér végig az ismeretlen úton. Szétválaszthatatlan, de amikor ezt megteszem és szétválasztom magamat magamtól (külsőt a belsőtől) mindig érzem a hiányt, hogy valami nincs meg, ami számomra fontos. Ha meglátom magamban Isten jelenlétét, akkor bármi történjék is az életben, mindent áldásként tudok észlelni. Ha megértem, hogy az élet nem más, mint a Létezés tapasztalása, akkor nem azon szomorkodom, hogy miért nincs meg valami, vagy miért nem úgy van, ahogy én azt elképzeltem, hanem észreveszem, hogy minden úgy van, ahogy engem az az adott pillanatban a legtökéletesebben szolgál. Ennél nagyobb bizalom, mint az élet, nem is kell. Végigmenni úgy egy úton, hogy nem is tudom, merre vezet, és meddig járok rajta, mégis csinálom! Ezt érdemes felismerni magunkban, mert akkor van esélyünk arra, hogy elkezdjünk bízni újra! Minden embert a bizalom visz végig az életén még akkor is, ha ezt nem veszi észre, különben nem tudná megtapasztalni azt.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

100

Van-e különbség a „pozitív” és a „negatív” gondolatok között?

Az Igazságban nincsenek pozitív és negatív gondolatok, csak gondolatok vannak. Mit nevezünk pozitív és mit nevezünk negatív gondolatnak? A gondolatok előjeleit az elme megítélése határozza meg. Általában vagy pozitív, vagy negatív gondolatokként képzeljük el a rezgéseinket. Az eszünkbe sem jut, hogy a negatív és a pozitív gondolatok egyszerre jelennek meg az életünkben. Vagyis nem negatív vagy pozitív, hanem negatív és pozitív gondolataink vannak egyszerre. Ez a dualitás természete. (Jin - Jang.), ami az egység felé mutat. Akkor itt most jogosan kérdezhetnéd meg tőlem, hogy egész idáig arról írtam, hogy a gondolataink határozzák meg a visszatükröződéseinket, a negatív gondolatok negatív visszajelzést tükröznek a pozitívak meg pozitívet. Akkor ez most még sem igaz? De igen igaz! A meghatározó továbbra is az, hogy melyiknek adsz figyelmet, azt hozod mozgásba. Ha megérted, hogy az igazi természeted az mindig a szeretet és a szolgálat, akkor máris észreveszed, hogy nem az iránnyal van baj, mert minden egy irányba mutat. A Lét megélése felé. A pozitív gondolat is és a negatív gondolat is egy irányba visz. Az egyik jobbról közelíti meg a valóságot a másik viszont balról. Attól függően, hogy te merre lengtél ki a középpontból. Mindig ez a meghatározó. A középpontod, pedig nem más, mint a gondolat tisztán, minden előjel nélkül, ahogy a tudatban megjelenik. Az általunk (vagyis az elmével azonosult személy által) pozitív gondolkodásnak nevezett irány is negatívnak számít a létezés szempontjából, hiszen elvárásként működik a megélés pillanata után. Ha a középpontomban vagyok, akkor ott csak gondolatok vannak mindenféle előjel nélkül, és csak a létezés igaz természete jelenik meg általuk és a visszatükröződés is ezt mutatja. Vagyis benne van minden, amit az élet produkál, mindenféle ítélet nélkül. Ez maga az elfogadás. Például, az Univerzum nem tesz különbséget semmi között. Számára csak formák vannak és eszközök függetlenül minden értelmezéstől. Ezért csak a Létezésre tud reagálni a természeteként. Ha van 10 forint a zsebemben, a másikban pedig 100.000 forint, akkor az az Univerzum számára egyet jelent annyit, hogy a pénz létezik. Ha középen marad a figyelem, akkor ennek a felismerése tükröződik folyamatosan, tehát a „pénz vansága”, függetlenül annak emberi értékétől. Ha viszont a 10

Horváth Mónika – A választás lehetősége

101

forintról megállapítom, hogy kevés akkor, az hiányt tükröz. Nincs elég pénzem. Ha viszont a 100.000 forintról azt gondolom, hogy meg kell őriznem vagy értéken kell tartanom, akkor félek az elvesztésétől, annak szintén a hiány a motivációja. A természet mindig a legegyszerűbb dolgot észleli, valaminek a létét, értelmezés és viszonyítás nélkül. Ez a tiszta Létező energia, ami folyamatosan pillanatról, pillanatra megmutatja magát. Ha én pozitívan gondolkodom, akkor az azt jelenti, hogy előtte már kellett lennie valamilyen negatív hozzáállásnak, hogy én azt megváltoztassam. A negatívból csinálnom kell egy pozitív irányt. Igen ám, de ha én felismerem, hogy a gondolatom „rossz” irányt mutat, akkor már nem kell semmit sem tennem, mert a figyelem, mindig automatikusan visszaáll az igaz természetemre, vagyis a középpontomra. Egyébként a felismerés szóban is benne van, hogy felismertem a „hibát”, ami azonnal megszabadít a hiba létezésétől. Így ha én ezek után még akarok valamit csinálni, hogy a figyelmem visszaálljon a pozitív oldalra, ezzel máris a negatív gondolatra helyeztem vissza a figyelmet, hogy az még létező. Vagyis meg akarom szüntetni a negatívnak ítélt gondolatomat és ez a figyelem, hogy mit kell ezért tennem, máris életben tartja azt, amit meg akarok változtatni. Így jön létre a testérzetben a feszültség is, és akarattal, erővel próbálom újra és újra visszaállítani a pozitív oldalt, ami itt megint elvárássá nőtte ki magát, míg pont ezzel tartom a figyelmemet a negatívumon. Ha felismertem a negatív hozzáállásomat, vagy gondolatomat, elég, ha elengedem a kijavításra szánt gondolatot. Fontos, hogy megértsem, nekem nem kell semmit tennem azért, hogy az életem jobb legyen, mint amilyen most. Az élet mindig „kijavítja” saját magát. Ez nem a személy feladata. Az életem mindig tökéletes. Minden pillanata azért van, hogy én újra és újra azt lássam meg benne, hogy engem szolgál. Minden értem van, hiszen az életem, azért született meg, hogy tapasztaljak és nem azért, hogy mindig kérdőre vonjam a tapasztalatom tökéletességét. Amit gondolok az életemről, csak azon kell változtatnom. Nem a történéseken. Azok olyanok amilyenek. Az esőt sem tudom megváltoztatni, ezért természetes, hogy elfogadom a létezését, és viszek magammal esernyőt. Ha viszont azt gondolom, hogy majd én megváltoztatom az időjárást, és a pozitív gondolkodásomat előre vetítve nem viszek ernyőt, feltételezve, hogy akkor nem eshet, ne csodálkozzak azon, ha mégis elázok. A pozitív gondolkodást sokan úgy értelmezik, hogy árral

Horváth Mónika – A választás lehetősége

102

szemben úsznak. Pedig, az élet jelezte, hogy figyeljünk oda, mert fekete felhők gyűltek az égen, vagy lehet, hogy nincs felhő, de mégis hallani, hogy valahol dörög az ég és elkezdett fújni a szél, tehát az eső lehetősége adott. Mindig van valamilyen jelzésünk az út irányára. Ha nem figyelek magamra eléggé és azt gondolom, hogy az élet tud hibázni, akkor valószínű én követem el ott a hibát, hogy már eleve nem bízom eléggé benne. Így nekem kell majd pozitívan gondolkodnom, mert hiányzik valamilyen erő, amiről azt feltételezem, hogy nem tud visszarántani a saját utamra. A pozitív gondolatokkal és a negatív gondolatokkal történő azonosulás, mind kérdőjelei a középpontomnak. Csak az irányuk más és ezért hisszük azt, hogy a motivációjuk is különböző. Pedig mind a kettő kétséget hordoz magában. Az élet maga a középpont és bármi, ami ettől eltérő irányú az mind kétség és félelem, vagy valamilyen hiány, elutasítás következtében tud megjelenni. Röviden, van a középpontunk és az, ami ettől eltér. Vagyis, van a Létezés és annak tagadása. A tagadás az, ami eltérő. Ezt nevezi az elme negatívnak, majd ennek felülírását pozitívnak. Tudom, ez egy furcsa megvilágítása a mai pozitív gondolkodásnak. De ez is csak az elme kis játékaihoz tartozik hozzá. Mivel csak szavakkal tudom kifejezni azt, amiről beszélek, a jövőben is fogom használni a pozitív szót, de a szövegkörnyezetből mindig érthetővé válik az igazi jelentése. Ahhoz, hogy a későbbiekben fel tudjuk ismerni igaz természetünket és azzá váljunk, akik tényleg vagyunk, ezt a játékot végig kell játszanunk, csak ne ragadjunk bele és ne kezdjünk el ragaszkodni az elméletekhez. Ha felismerjük, hogy a gondolataink eszközül szolgálnak életünkben, akkor fontos szerepet töltenek be a tapasztalásunkhoz. Ha viszont azonosulunk velük és elvárásokat meg félelmeket élünk meg általuk, akkor távol tart minket az igazi valóságtól, vagyis az élettől. A szenvedés oka a gondolatainkkal való azonosulás. Ha a pozitív gondolattal azonosulok, akkor elvárom, hogy mindig jól kell csinálnom mindent és meg kell felelnem ennek a képnek. Ha negatív gondolatokkal azonosulok, akkor valamilyen hiány, félelem, szükség, elutasítás fog vezérelni a cselekedeteimben és a mindennapjaimban. Ezek mind valamilyen feltételhez vannak kötve és én előbb-utóbb ezek rabságába kerülök. Ha viszont eszköznek használom mindet feltétel nélkül, azaz megkülönböztetés nélkül, akkor engem szolgálnak az utamon, mint egy tapasztalati forma. Minden azt tükrözi, hogy magamból kiindulva, Horváth Mónika – A választás lehetősége

103

magamat felismerve, visszaérkezzek önmagamhoz. Az egész élet ezt a folyamatot működteti. A születés is ezt képzi le, csak egy rövidebb folyamatban. Megszületek a Forrásból, hogy magamat felismerve (életút, tapasztalás) visszataláljak a Forráshoz, a halálon keresztül. Ezért tud az élet ennyire tökéletes lenni, mert soha nem tudunk hibázni. Mindig mi jelenünk meg benne, mindig rajtunk keresztül történik minden, és mindig mi ismerjük fel magunkon keresztül az életünket.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

104

Az ego (Azonosulás vagy eszköz?)

Eljutottam az önismeret következő kérdéséhez, hogy ha az ember tökéletes és teljes, akkor miért éli meg mindig a hiányt, kétséget és a félelmeket? Persze most jön a szokásos válasz, hogy biztos az a kutya ego a hibás! Dobjuk ki a szemétbe! Egyáltalán minek született meg, mi értelme van? Lehet, hogy Isten nem tudta, milyen az ego és hibát követett el a megteremtésével? Hiszen tudjuk jól, hogy minden „bajnak” a forrása! Pedig ha ismernénk a „Használati utasítás”-át, akkor rájönnénk, hogy az egóval nincs semmi baj. Az isteni színjáték tökéletes része. A „probléma” akkor kezdődik, mikor azonosulok vele és elfelejtem, hogy csak eszköz az életemben. Csak használni kell és nem mindent neki adni. Amikor mindent oda adok és azonosulok vele, akkor önálló tudatra ébredvén azt mondja „minden én vagyok és nekem köszönhetsz mindent! Higgyél nekem és én cserébe odaadom, amit kérsz”. Így hát azonosulok vele és azt gondolom, én „én” vagyok, vagyis a személy. Rávetítem ezt a testre és máris a valóságként értelmezem a személyt. Azután folyamatosan kiderül, hogy az ego soha nem elégedett és mindig csak a hiányon van a figyelme. Már majdnem megszakadtam, de még mindig talál valamit, amire azt mondhatja, ez még mindig nem az igazi, még többet és még tökéletesebbet várok. Ez igaz az örömnél is és az elégedetlenségnél is. Ha jó valami, akkor az a legjobb legyen, ezért soha nem tudom megtapasztalni az igazi örömet és sikert, mert nem tudom kielégíteni, mivel a lét univerzális, vagyis végtelen. Ha rossz valami, akkor az a legrosszabbá váljon, hiszen nekem a legnagyobb a problémám, ami által egyre csak csúszom lefelé, mert még nem vagyok elég mélyen, mert ez is a végtelen része. Biztos mindenki járt már orvosi rendelőben, és hallotta, ahogyan az ott várakozó emberek licitálnak, hogy kinek súlyosabb és problémásabb az állapota. Ha azonosulok az egóval, akkor szép lassan az öröm és elégedettség eltűnik az életemből és a fáradtság, fásultság tölti ki a mindennapokat. Hol van az a pont, amikor azt mondja végre „elértem mindent és elégedett vagyok!” Az egón keresztül ezt a pontot soha nem tudom megtapasztalni, hiszen az azonosulás által elszakadtam attól az egyetlen állandóságtól és tökéletességtől, amin keresztül én magam is létrejöttem. Inkább úgy Horváth Mónika – A választás lehetősége

105

fogalmazok, hogy azt tudom gondolni, hogy elszakadtam és nincs meg a teljesség. A Forrás, ami által létezünk, minden pillanatban jelen van az életünkben. A Forrás, amit nevezhetünk belső térnek, belső csendnek, Univerzumnak, Tudatosságnak, Létnek, Istennek… - és még sok más elnevezése van – maga a tökéletesség és a teljesség. A teremtés alapja a belső csend, vagyis az „ismeretlen”. Ha bármilyen képem, gondolatom van a belső csendről, akkor az már nem az igazi csend, hanem csak az elképzelésem róla. Ez megint csak az ego játéka. A csend mindig az „ismeretlenség”, ezért nem is tudhatom azt, hogy az milyen. Mivel az ismeretlenség - benne van a nevében is - semmit nem hordoz magában, amiről bármilyen ismeretem, információm, tapasztalatom lenne, ezért képes rajta keresztül bármi megjelenni tisztán értelmezés nélkül. Ezért tud maga az ismeretlenség minden ismeretet magában hordozni. Ez az élet paradoxona, az Egység léte. Mikor a kettősség egyszerre jelenik meg és elválaszthatatlan egymástól. Az ego persze mindig külön választja az Egységet vagy az egyik, vagy a másik oldalra a dualitás világában. Az elmének a természete a tükrözés. Minden rajta keresztül jelenik meg és válik tapasztalhatóvá. Az ego a múltat képviseli, mivel sem a jelenben, sem a jövőben nem tud életben maradni. Mind a kettő ismeretlen és megfoghatatlan a számára. Nincs benne viszonyítás és ítélkezés. Ezért fontos a múlt kivetítése a jövőbe, hogy valamilyen elképzelése, ismerete legyen önmagáról, vagyis az „én” gondolatról. De ez továbbra is csak az illúzió világa marad, ami a jövő feltételezése. Sajnos így már tényleg meg tudom magamat győzni, hogy a jövőt ki lehet következtetni. Mint tudjuk a pillanat maga a cselekvés és a történés. Majd miután utólag felismertem és megértettem mi is történt a pillanaton keresztül, elkezdem értelmezni azt. De minek a segítségével tudom ezt megtenni? Csakis a múlt használatával. Vagyis továbbra is csak a múlt különböző rejtett aspektusai maradnak az ego számára az egész pillanatból. Azért van szüksége az információra, mert azon keresztül tudja magát azonosítani és életben tartani. Abban a pillanatban, ahogy azonosítom magamat bármilyen történéssel, vagyis az „én”, mint ego létezővé válik és megszemélyesítem – én, enyém onnantól kezdve azt gondolom, hogy nekem kell bármit is megvalósítani, vagyis én irányítok. Elfeledkezem arról, hogy én saját magam is a beteljesedés folyamatának a része és eszköze vagyok.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

106

A test egy tapasztalati eszköz az életben. Bármilyen rezgés, hullám, energia átmegy rajta vagy megjelenik benne, azt az elme kivetíti képek, gondolatok, érzések, érzetek, illatok, hangok… formájában. Erről is már beszéltünk, de ismételjük át, hogy mélyebben érezzük a jelentőségét. A rádióhullám az ember számára közvetlenül nem tapasztalható meg, így kell egy transzformátor készülék, ami hallhatóvá és érzékelhetővé teszi azt. Ez a rádió. Körülbelül így képzeld el a testet is, mint egy transzformátor készüléket, aminek a segítségével válik érzékelhetővé, tapasztalhatóvá a világ. A rádiót is a megfelelő hullámhosszon kell használni, különben élvezhetetlenné válik a műsor, és előbb-utóbb idegesíteni fog az, ami általa megjelenik. Ezután vagy kikapcsolom, vagy figyelmet fordítok rá és elkezdem behangolni, hogy élvezzem a műsort. Így van ez a testtel is. Ha nem a megfelelő módon hangolom be és használom, akkor élvezhetetlenné és teherré válik az élet a számomra. Amikor tudatos vagyok a Létezésre, akkor a figyelmem már nem a külső élethelyzeten, hanem a belső csenden (ürességen) van, amin keresztül megjelenik minden. Ez az „üresség” az állandó, az egyetlen biztos pont a létemben. Itt az egyetlen érzésem, ami állandóan jelen van és felismerődik minden pillanatban, a „Vagyok” jelenléte. Minden más ezen keresztül válik tapasztalhatóvá számomra, mozog és változik pillanatról pillanatra. Semmi stabilitás nincs, amihez ragaszkodhatnék. Az igazi belső csend az, ami vagyok igazán. Ez maga az állandóság. Nem értelmezhető, meg nem fogható, csak tapasztalható. Ijesztőnek hangzik, mert az elme állandó mozgásában úgy váéljük, hogy szükségünk van a "zajra", mozgásra. Mindig azt gondoljuk, hogy ha nem csinálunk valamit, akkor fölöslegessé váltunk az életben. Édesanyámat - mielőtt beteg lett már nagyon fárasztotta a házimunka, a takarítás, főzés, vasalás… . Unta és idegesítette, hogy meg kell csinálnia. Mikor beteg lett és nem tudott mozogni, mert nagyon fulladt (tüdődaganata volt), akkor mondta el nekem, hogy mennyire utálta régen, most viszont mennyire örülne annak, ha valamit csinálhatna, mert akkor fontosnak érezné magát. Az egészségben teher a munka, a betegségben lehetőség. Milyen érdekes az ego játéka. Mennyivel egyszerűbb lenne mindent lehetőségnek felfogni, és akkor megértenénk, hogy minden, amit teszünk, az maga az élet. Mosogatás közben, ha arra gondolok, hogy ez az élet és a jelen pillanatban ezen keresztül tapasztalom meg a Lét játékát, akkor nem azon jár az eszem, hogy már megint mennyi szennyes van, és senki

Horváth Mónika – A választás lehetősége

107

nem mosogat el, ha én nem teszem meg. Tehát csendben figyelem a mosogatás történését, mint az élet megjelenési formáját és örülök neki. Élvezem a belső csend által megtapasztalt cselekvést, gondolkodás nélkül. Így is, úgy is elmosogatok, akkor miért az elutasításra figyelek, miközben a mosogatás cselekvése már történik. Mi lenne, ha összehangolnám a már meglévő mosogatást a gondolatommal és az elutasításból elfogadás válna? Vagyis felismerném a Jelenlét állapotát. Sok embert idegesít, ha csend van körülötte, és hirtelen nem tud mit kezdeni ezzel. A csendet unalmasnak tartják, mert azt hiszik, hogy abban nincs semmi, ami érdekes lehet, ezért üres. Akkor viszont mi értelme? Ha kimész egy erdőbe és leülsz egy pillanatra, megengedve magadnak a csend teljességét, akkor tapasztalhatod meg igazán a csend átható zaját. Az elme zajában sokkal nehezebben hallasz meg bármit is, amit a Létezés, iránymutatásként üzen neked. Így hallod meg azokat a válaszokat - mint a csendben felbukkanó egyetlen választ -, ami megmutatja mindig az irányt a következő pillanatban. Ha megengedem magamnak a csendet, akkor mindig tudom, hogy merre menjek az adott pillanatban, mivel a benne lévő erő is észlelhető, így a kétségek, kételyek maguktól feloldódnak. Fontos! A belső csend maga az igaz létezésem, az ami állandóan ott van. Ami nem veszíthető, ami maga a Teljesség. Még egyszer hangsúlyozom, hogy az üresség az egyetlen, amiben tisztán tud megjelenni a maga erejével az összes érzés, gondolat, cselekvés, vagyis maga az élet. Ha nem erre figyelek, hanem a már megjelent mozgásra, akkor az eltereli a figyelmet a valóságról és zűrzavar keletkezik, mint a legtöbb ember életében. Nem tudni melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás, annyi információ van jelen az életemben már. Melyik az igazi, melyik a helyes, melyik jelent meg először? Elvesztem a fonalat a zűrzavarban és nem ismerem fel a mozgásban, hogy melyik a következő lépés. Elvész az információ a többi között. Térjünk vissza az egóhoz. Az egónak az igazi szerepe csak annyi lenne, hogy megmutassa milyen a kicsi és milyen a nagy, milyen az édes és milyen a keserű, vagyis a dolgok, személyek, élethelyzetek milyenségére világítson rá, minősítés nélkül, a vagyok érzésén keresztül. Például, mikor azt mondom, én alacsony vagyok és minősítem, hogy ez nem jó, mert a divat szerint a magas lányok a nőiesség ideáljai - ezáltal ítélkezve az alacsonyságomról, azaz magam felett – akkor már azonosultam egy „nem vagyok elég jó” szereppel. Igen ám, de ezt az alacsony-magas, Horváth Mónika – A választás lehetősége

108

melyik a jó és melyik a rossz képet „én” a személy, vagyis a személyiségképem ítélete hozta létre. Mivel ez a kép minden embernél más, akkor valóban nincs is olyan, hogy jó vagy rossz, mert ahány személy annyi féle nézőpont szerint ítéli meg a méretet és annyi féle alacsonyság és magasság létezik. Minden csak nézőpont kérdése. Például, ha van egy „alacsony” férfi (170 cm) és az „ideális” női méret 175 cm, akkor ennek a férfinek ez a méret magas. Hiába ez a kikiáltott ideális női típus, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben ő továbbra is a magához mért magas vagy alacsony szempontot veszi figyelembe számára „jónak”. Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy egy 175-180 cm-es nőt fog maga mellé választani, hiszen tudjuk, mindenre van példa. Mi az Ő számára az ideális típus? Akkor ő most jól csinálja vagy nem? Az emberek többsége mégis a magáról alkotott ítéletet egy média által sulykolt ideális típushoz képest hozza meg, ahelyett hogy saját magát helyezné előtérbe. Méghozzá úgy, hogy Ő mitől érzi jól magát. Egy nála magasabb vagy egy nála alacsonyabb nő mellett. Persze a vele egymagasságút se hagyjuk ki! Ehhez képest a mi 170 cm-es férfink megállapíthatja magáról, hogy az átlaghoz képest alacsony, de ne tegye hozzá hogy ez jó vagy nem eléggé férfias, mert akkor már hozott egy ítéletet. Innentől kezdve viszont kialakul egy „negatív” önértékelése, amit majd kompenzálni akar valamilyen formában. De ha a következő napokban találkozik egy hölggyel, aki csak 156 cm, akkor máris elég magasnak mondható, függetlenül a női és a férfi ideális mérettől. Ha az ideális testsúly, az anyagi helyzet vagy bármi ugyanígy bekategorizálódik, akkor biztos lehetek benne, hogy a jó és a rossz ítélet mindig ehhez képest születik meg és az „én” vagyis az ego megítéli, minősíti ezek alapján a személyt valamilyennek. Ez a párkapcsolatokban a koroknál szokott még drasztikusan megjelenni. Ha egy nő 4-5 évvel idősebb a férfinél, akkor már kétségesnek tartják a párkapcsolat hosszú távú létét. Ez egy kollektív beidegződés és elvárás, hogy a férfinek idősebbnek kell lennie. A sorsot nem érdekli az évek száma, mivel nem ismeri az időt. Ez az ember által kitalált mértékegység. Ha viszont ez nem lenne, kit zavarna, hogy ki hány éves? Az érzelem ott van és az élet csak erre tud reagálni, függetlenül a mérettől és a kortól is. Csakis az egót érdeklik ezek a viszonyítások, az elvárások. Az érzésnek viszont nincsen időérzéke, ezért nem különbözteti meg a személyeket koruknál fogva, és nem jár centivel,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

109

hogy a személy méretétől tegye függővé a létezését. Ezt a viszonyítási pontot nem az élet találta ki, hanem a világban élő emberek. Azaz az egók tömege. Ha nem azonosulnék vele, akkor csak üres információ lenne a számomra és nem építeném bele a hétköznapjaimba, az életembe. Akkor rájönnék, hogy ez egy hatalmas illúzió, és nem is a valóság. Vagyis létrehozott valaki egy illúziót (egy állítást a világról), amit egy másik illúzióval alátámasztottak (azt mások visszaigazolták, vagy kérdőre vonták és a sajátjukat tették oda helyette), és utána én ezt elhittem igazságként. E köré kialakítva az életemet. Ha ehhez közel járok, akkor „jó” vagyok, jól csinálom, ha nem, akkor „rosszul”. Innentől kezdve kezdek azon dolgozni, hogy megpróbáljam a mások által kitűzött „jót” elérni, ami persze nem az én „jó”-m és elég nehezen megy, de mindent elkövetek, hogy megfeleljek a környezet elvárásának. Ha megdicsérnek, örülök, ha elmarasztalnak, kudarcként élem meg és elégedetlen vagyok. De mi az igazság? Tényleg ez így rendben van? Tényleg így működik a való világ, vagy ez csak egy képzelet, ami nem is létezik? A való életben nincs ítélkezés és minősítés, ezért jó és rossz sem létezik. A dualisztikus világ természete a Jin-Jang, a fekete és a fehér, de sehol nincs minősítve, hogy a Jin rossz lenne vagy a Jang rossz lenne. Ha eszközként tekintenék mindenre, ami az életben szerepel, és nem minősíteném valamilyennek, akkor nem alakul ki az elvárás és megfelelés viszonya, hiszen nincs miértje. Ha szembe merek nézni az egóval, és megértem, hogy az nem az igazi „ÉN vagyok”, csak egy azonosulás az „én, mint személy” gondolatával, akkor van esélyem arra, hogy az életnek megtaláljam az igazi „értelmét”. Ezáltal lehetőséget adva a változására, ami sokszor nem csak örömmel és boldogsággal, hanem nehézségekkel és fájdalommal is járhat. Sokan gondolják azt, hogy a spirituális úton járva, ahogy „fejlődnek és tanulnak” (ez is persze az ego) már csak a szép és a jó vár rájuk. Minél kevesebb a „rossz” az életükben, annál „fejlettebbek”, és annál „magasabb szinten” vannak másokkal szemben. Ezzel is megkülönböztetve magukat a többi embertől, akik még nem érhetnek fel hozzájuk. Különb vagyok a többitől. Én már tudom azt, amit a többiek nem. A megkülönböztetés mindig távolságot teremt a másik ember és én közöttem. Ha jössz velem, jól csinálod, ha nem akkor vess magadra! Viselkedésében, cselekedeteiben, mindig a kioktató és irányító szerepet tölti be, a spiritualitást felhasználva. Itt viszont már megjelent az úgynevezett Horváth Mónika – A választás lehetősége

110

spirituális ego, ami sokkal merevebb, és sokkal nagyobbak az elvárásai, mint a racionális egónak. Ezáltal a megfelelési kényszere is erősebb az általa jónak vélt dolgok felé. Mindenáron mutatja, hogy minden tökéletes, szép és jó az életében. Nem engedi meg magának a dühöt, a félelmet és a szenvedést, netán a tévedést. Megpróbálja még saját maga elől is eltakarni. Fontos a látszat fenntartása. A spirituális ego hozza létre azt az elvárást, hogy ha én tudok mindent, akkor nem történhet, „baj” és nehézség az életben. Itt már megint kilukadtunk az elvárásnál, amiről már tudjuk, hogy az, az ego a tápláléka. A spirituális úton gyakran előfordul, hogy eljutunk egy ponthoz, ahol már megértünk és felismertünk sok mindent. Ilyenkor azt mondjuk: „én azt már tudom és értem” „ez nem újdonság a számomra” „Én ezt már rég felismertem”... Ezzel tovább erősödik és merevedik az ego. Ez a fajta tudás, még mindig nem hordozza magában azt, hogy e szerint is élek. A spirituális ego azért "ragaszkodóbb" és "merevebb" a racionális egónál, mert ő váltig állítja, hogy „én mindent tudok”. Persze ez csak információ szinten működik, a gyakorlatig viszont nem tud eljutni, mert a „képzelt tudása” pont abban akadályozza meg, hogy ezt ki is próbálja. Az információs tudással való azonosulás elhiteti az emberrel a valós tudás létét. Pedig az csak a mindennapi életben való gyakorlattal tud azzá válni. Viszont nagyon erőszakosan másokra hárít minden problémát, ezzel felemelve saját magát, mint spirituális tökéletességet. Onnantól még erősebben ragaszkodik a saját elképzeléséhez, mert bebizonyítottnak és visszaigazoltnak látja tökéletes tudását azzal, hogy a másik embert megkérdőjelezi és megítéli. A racionális ego ezzel szemben az állandó kételkedése miatt folyton keres, kutat, újra és újra kérdez és figyel, ezért nyitottabb. Az ego soha nem tudja megélni az igazi elégedettséget, hiszen semmiben nem lehet biztos. Viszont állandóan a biztosra és a biztonságra törekszik. Jó kis paradoxon megint. Az ego csak az információ birtokában tud élni. A gyakorlatban, az egónak háttérbe kell szorulnia, és csak kizárólag eszközként vehet részt a személy életében. A gyakorlati használat csak az alázat segítségével tud megtörténni. Ha az nincs jelen az életünkben, akkor az ego tölti be ezt a szerepet. Itt tisztáznám, hogy az alázat és a megalázkodás között különbség van. Míg az alázat a teljes önátadást és a bizalmat tükrözi, így mindenkit megemel, addig a megalázkodás egy hierarchia kapcsolatban az alárendelt szerepet hordozza magában, ahol nem önátadás, hanem a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

111

harc következtében egy kényszerhelyzetből fakadó megadás, megalkuvás, félelem energetikája van jelen. Az egót el kell engedni és felismerni, hogy mögötte valójában nincs is semmi, ő maga is csak egy gondolat. De mi az, hogy az „én” csak egy gondolat? Csak nem azt kell most megérteni, hogy én egy gondolat vagyok? Hiszen van testem és gondolkodom! Ez már egy kicsit sok! Azt hiszem itt a pillanat, hogy le is teszem ezt a könyvet! A vége az lesz, hogy nincs senki, aki olvassa és egyáltalán nem is létezik ez a könyv sem. Az egész egy nagy illúzió! Biztos én is az vagyok! Köszi, én ebből nem kérek! Jó volt nekem eddig, ahogy volt! Azt hittem, hogy eddig káosz volt az életem, és azért olvasok ilyen könyveket, hogy rendet rakjak magamban és magam körül. De kezdem azt hinni, ha tovább olvasok, akkor kezdődik el csak az igazi káosz! Biztos, hogy ezt akarom? Már nem is tudom, hogy mit akarok. Tényleg akarom az igazságot? És honnan tudjam, hogy nem egy őrült az, aki ezeket a sorokat írta? Ne ijedj meg! Ez természetes, az ego kezdi érezni a vesztét, de mindent elkövet annak érdekében, hogy visszaállítsa a figyelmet a régi rendbe, vagyis a kondicionáltságba. Nem biztos, hogy szeretne lufi módjára szétpukkadni és semmivé válni. Nem ezért dolgozott egész életemben, hogy most egyszerre csak egy eszköz legyen, lemondva az irányításról! Amikor lehetősége van az embernek arra, hogy felismerje az Igazságot, megijed, hogy mit fog találni. Ez az ijedtség legtöbbször nem tudatos, hanem a reakciókból tükröződik vissza például, hogy: „ó, nincs nekem semmi bajom; eddig is jól elvoltam; velem minden rendben van; tökéletes az életem, úgy ahogy van; jaj, ez egy hülyeség, ne is mondj ilyeneket; ez engem nem érdekel; én nem hiszek ilyenekben”. Így sokan megmagyarázzák maguknak a felszínen, hogy nagyon is jó nekik az, ami most van, miközben az életük romokban hever és a környezetnek meg állandóan sopánkodnak. A spirituális ego megtanulta, hogy nem szabad sopánkodni, ezért mindig mosolyog a felszínen, de belülről tele van haraggal és dühvel, csak a panaszkodó párbeszédet nem a szomszéddal folytatja le, hanem saját magával. A házasság a csőd szélén, vagy egyáltalán nincs kapcsolat, a munka veszélyben, a gyerekek ellenségesek, a barátok szétszéledtek és állandó anyagi problémák jelennek meg a mindennapokban. A képzelet és az ego világa. Félnek, hogy esetleg szembe kell nézniük azzal, hogy valamin

Horváth Mónika – A választás lehetősége

112

változtatni kellene az életükben. De hát akkor kit fognak ezután isteníteni és hová lesz az image, amit eddig felépítettek magukról, magunknak és a külvilágnak. Beismerni, hogy történhetne másképp is az életük, az azt jelenti, mintha azt állítanák, hogy kudarcot vallottak. Pedig mindig mindenki arra vágyik, hogy szabad legyen és végre maga mögött hagyja a szenvedést és a félelmet. Amikor ragaszkodunk ahhoz a gondolathoz, hogy mi irányítjuk az életünket, akkor megfosztjuk magunkat a sors gondoskodásától. Legbelül mindenki érzi, hogy van valami, ami "erősebb" és "hatalmasabb" a személynél. Van valami, aminek érzed a jelenlétét, de ismeretlen a számodra. Ez a belső erő visz mindenkit végig a keresés és a felismerés útján. Amikor valaki azt mondja, hogy „Neked elment az eszed, hogy ilyeneket mondasz!”, első hallásra sértő lehet, pedig az élet igazi lényege van ebben a felkiáltó mondatban. Ha az embernek „elmegy az esze”, akkor nem tudja megmagyarázni, és értelmezni a dolgokat, hanem csak a közvetlen tapasztalása marad, viszonyítás nélkül. Ha nem gondolkodik, és nem akar tudni mindent, csak egyszerűen figyel és észlel, akkor a valóságot fogja felismerni. Ez az, ami csak az igazi természetemen keresztül tud megnyilvánulni. Azon keresztül észlelve a világot semmi nincs, ami eltereli a figyelmemet arról, hogy tényleg észrevegyem mi is az, ami történik körülöttem. Ha mindig történik valami, - mert az élet, folyamatos mozgásban van - akkor viszont nem érek rá megállni és állandóan értelmezni, magyarázni, mi micsoda, mert lemaradok a jelen pillanatról, amin keresztül zajlódik minden. És igazából értelme sincs, hiszen amit felismertem és értelmeztem, az a következő pillanatban az előző tapasztalattal és az örök mozgás hatására már meg is változott. Persze ezt pont nem veszem észre, ha mindig máshol jár az eszem. Állandóan forog egy lemez, ami mindenhez hozzáfűz valamit, kritizál, találgat, keres, magyaráz, elvár és érvel. Érdekes, ha eltűnik a múlt, akkor megszűnik minden ilyen lemez. Eltűnik a környezethez kötődő összes érzés, nem ismerhető fel, hogy ki a szerelmem, ki a családom, egyáltalán, kit ismerek, és mit érzek. Milyen a világ, milyenek az emberek. De legfőképpen magamat felejtettem el. Megszűnik a viszonyítás, mert eltűnt a mihez képest, eltűnt az eddigi információ, ismeret. Például a nyugati civilizáció, ami maga az információ világa nagy tehernek és bajnak éli meg az amnéziás állapotot. Az illető úgy érzi elvesztette a teljességét, tökéletességét és az életét. Pedig igazán Horváth Mónika – A választás lehetősége

113

ebben az állapotban van lehetősége az illetőnek arra, hogy megtapasztalja az igazi most pillanatát, ezáltal rálátást kapva az igazi életre, újra megtapasztva, hogy ki is ő valójában. Kapott egy új lehetőséget önmaga igazi felismerésére. Hogy minden megváltozzon, amihez eddig ragaszkodott, és ami köré építette azt, hogy Ő kicsoda, micsoda. Az élet bármilyen eszközt képes felhasználni arra, hogy felismerd saját magadat, azaz az Önvalódat. Az ego viszont mindent, ami nem illik bele a tökéletesség képébe, bajnak és problémának észlel, amiről súlyos ítéleteket alkot. Igen ám, de mi is az, hogy tökéletes és kinek tökéletes? Az életé, vagy a személyé? Melyik a fontosabb az ego számára? Mi tartja őt tovább életben? Biztos vagyok benne, hogy a személyiséget választja és nem az igazi Létezést? Az ember élete tele van lehetőségekkel, mint ahogy az enyém is. Ha előre megítélek egy lehetőséget, akkor igazán nem is arra vagyok kíváncsi, amit ténylegesen hordoz magában, hanem arra, hogy megtalálom-e benne azt, amit elképzelésként belevetítettem egy régi tapasztalat, információ hatására. Ez viszont így már nem a tiszta lehetőség, hanem az elképzelésem a lehetőségről. Fontos tudni, hogy a lehetőség végkifejlete ismeretlen mindenki számára, mert nem tudni milyen utat takar, és merre visz ahhoz, hogy megkapjam az élet "ajándékát". Lehet, hogy egyik lehetőségből a másikba jutok, ahhoz, hogy valami beteljesedhessen. Ezért kell végig menni türelmesen és kitartóan az úton ítélet és elvárás nélkül. Függetlenül a megjelenő tapasztalatoktól. Az emberek azért szenvedik az életet és nem élik, mert az egóval azonosulnak, és ennek szentelik az életüket. Mindig ítélkeznek, kételkednek, dühöngnek. „Minél több mindenem van, vagy minél tökéletesebb vagyok, annál többet érek, és akkor vagyok valaki.” – mondja ezt az ego. Ha megértené mindenki, hogy ebben a pillanatban is már tökéletesek vagyunk, akkor nem annak a hiánya és elérése ösztönözne minket bármire, hanem annak a megtapasztalása és felismerése. Az ego, elme, gondolatok megtartása és a velük való azonosulás tesz idegessé, feszültté, kétkedővé, dühössé és agresszívvá. Miért? Mert elválaszt attól, hogy tényleg megtapasztaljam az igazi Valóságomat. Az igazi nyugalom az, mikor már önmagammal egységben vagyok és a világ nem érint meg. Ez nem azt jelenti, hogy kizárom a világot az

Horváth Mónika – A választás lehetősége

114

életemből. Pont az ellenkezője. Ezért tudom sokkal nyugodtabban és intenzívebben megtapasztalni és élni, mint valaha. Elengedem az ítélkezést, a félelmet az elvárásokat és a megfelelést. Tudatossá válok magamra, a világra, ami most is jelen van bennem. Ezt nem tanulni kell, hanem felismerni. Az út része a felismerés, az elfogadás és az elengedése annak, ami nem vagyok. Az elengedésnél már nagyon sokan megállnak vagy visszafordulnak, mert elképzelik az elképzelhetetlent. Sokan mondták nekem "lehet, hogy néha szenvedek, lehet, hogy néha nehéz, de ha lemondok mindenről, akkor elveszítem az érzéseket és tapasztalatokat is, ami nélkül unalmas az élet és értelmetlen." Ezek csak az ego elképzelései egy olyan világról, amiről nem is tudja, hogy milyen igazán, mert az már túl van az elme birodalmán. Az ego nem tudja értelmezni a végtelent, így megpróbálja leszűkíteni és hiányként érzékeltetni. "Ha odaadod magadat, akkor hiányozni fog az élet" - azt mondja. Pedig pont fordítva van. Ha az egónak adod oda magad, akkor hiányzik az élet, ha az Önvalódnak adod oda magad, "visszakapsz" mindent, amit az ego azonosulásával "elveszettnek" éltél meg. Sokan bele sem gondolnak abba, hogy a nagy rohanásban, feszültségben elfelejtenek élni. Lemaradnak pillanatokról, lehetőségekről, mert nem érnek rá velük foglalkozni és mélyebben megvizsgálni azokat. Elfelejtenek magukra és ezáltal egymásra figyelni, mert csak a szokásos rutin fér bele az életükbe, az unalmas hétköznapokkal és közhelyekkel. Akkor igazából mitől félnek, mit veszítenek el? Az eddigi érzelemmentes, rohanó, rideg és anyagias világukat, ahol csak a felszín működik, mert nincs idő megnézni és megtapasztalni az igazi mélységet és az életet? Ezt érdemes lenne felcserélni napi pár percre, hogy megálljak és megnézzem, valóban mi is zajlódik bennem, hogy tényleg mit is akarok, hogy boldog vagyok-e igazán, és biztos, hogy ez lenne az életem értelme, ahogyan eddig éltem? A boldogságot soha nem egy külső dologhoz való kötődés adja meg, hanem a bennünk lévő valóság érzése. Ha a külső dolgok adnák meg a boldogságot, akkor egy kisbaba sohasem lenne boldog, hiszen ő még nem értelmezi a külső dolgokat, és nem ragaszkodik hozzájuk, vagyis semmilyen kötődése nincs a külvilághoz. Amikor megszületünk, és amikor meghalunk, csak egyedül vagyunk jelen a pillanatban és

Horváth Mónika – A választás lehetősége

115

semmilyen eszközt nem hozunk és viszünk magunkkal. A pénz, a szexualitás és a különböző anyagi formák, a munka, a párkapcsolat, a család mind létrehozzák a függőséget, mert azt gondolja az ember, hogy ha ezek meg vannak, akkor boldog tudok lenni. Ha viszont elveszítem bármelyiket is, akkor boldogtalan és szerencsétlen vagyok nélkülük. Ezért az egész élet arról szól, hogy ezeket a külső eszközöket megszerezzük és fenntartsuk létezésüket. Emiatt viszont tényleg elfelejtünk élni, és mire minden meg van, már elfáradunk ahhoz, hogy ezeket tényleg élvezzük és használjuk. Ha viszont magunkban ismerjük fel a boldogságot (ami nem egy kivetített vagy elvárt érzés), akkor bármi, ami az életben megjelenik, mindent elfogadunk olyannak amilyen, anélkül, hogy minősítenénk azt, ezért megengedjük magunknak ezek élvezetét is. Bármiről is beszélek, mindig az ego viszonya jelenik meg benne valamilyen formában. Ha „negatív” irányt mutatom, akkor az ego azonosulásáról van szó, ha a „pozitívet”, akkor eszközként mutatkozik meg. A fekete és a fehér. A fekete legalább olyan fontos az ember életében, mint a fehér, mivel minden színnek egy a forrása. Vagyis elmondhatjuk, hogy a fekete hozzásegít engem ahhoz, hogy a fehéret meglássam és felismerjem. De ha én arra használom a feketét, hogy megítéljem rossznak, gonosznak és el akarom tüntetni, mert azt tanultam, hogy a fehér szín a jó és a fekete a rossz, akkor a fehér is vele kell, hogy pusztuljon. Fontos, hogy nem külön-külön kell őket nézni. Mind a kettő ugyanolyan fontos, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Ha nekem elég a fehér, hogy tudjam, ki vagyok, akkor mindent ezen keresztül látok. Ha viszont kell a fekete is, azért hogy meglássam a fehéret, akkor a fekete szolgálja a fehéret. Nézzük meg egy példán keresztül. Ha én az egóval azonosulva azt mondom, hogy a párom egy rosszindulatú ember, mert állandóan megcsal és bánt, nem szeret, akkor ez számomra a fekete. Ahhoz, hogy eljussak a feketéhez, el kellett többször utasítanom a fehéret. Hogyan? Úgy hogy nem vettem észre a szépségemet. Mindig csak azt láttam, hogy a többi lány csinos és nőies volt - mivel későn érő típus voltam, a nőiességemnek csak 16 éves koromra lettek kívülről látható jelei - és a fiúk nekik udvaroltak. Aztán 16 éves koromtól hirtelen megváltozott minden. Engem is észrevettek, de én ezt már nem hittem. Annyira megszoktam, hogy láthatatlan vagyok a számukra, hogy végül ezt hittem el normálisnak. Pedig csak annyi Horváth Mónika – A választás lehetősége

116

történt, hogy a kislányból lány lett, és a lányt a fiúk már észrevették, mert nem gyerekként érzékelték. Egyre többen udvaroltak, de én a múltamból kiindulva mindig azt gondoltam, hogy csak gúnyolódnak és cikizésből teszik ezt, ezért mindig elutasító voltam és igen rideg. Vagyis továbbra is ragaszkodtam a feketéhez. Ezzel csak azt értem el, hogy tudomásul vették én vagyok az a lány, akinek nem lehet bókolni. Melyik az a fiú, aki az udvarlás után kap egy-két fintort, flegma beszólásokat, és tovább bókol? Inkább kerestek olyanokat, akik értékelték viselkedésüket és a közeledésüket. Ezért újra elfordultak tőlem, és a többi lányt vették „előre”. Még mindig a fekete érvelése győzött. Persze ezt én úgy éltem meg, hogy na lám, na lám, mégis csak milyen csúnya vagyok, igazam volt, senkinek nem kellek, csak szívattak engem! Visszaigazolást kaptam a félelmemre a viselkedésem hatására. Aztán szépen lassan észrevettem, hogy tényleg nőissé váltam és csinos lettem. Megvillant a fehér a sötéten keresztül és elkezdtem vágyni rá. Elfogadtam, hogy tényleg kellhetek én is egy-két embernek. De a kételkedés és a gyanakvás mindig ott maradt bennem. Ha megláttam egy másik lányt, akkor rögtön úgy gondoltam, hogy ő biztos jobban kellhet, mint én. Hiába mondták sokan, hogy csinos, szép és nőies vagyok. Az élet mindig mutatta a fehéret, de hiába éreztem, hogy arra az út simább lehet, a feketét már megszoktam. Ezért aztán jött a fekete. A férfiak mindig megcsaltak a kapcsolataimban. Persze az érdekesség az, hogy mindegyik ki is derült, mert az élet úgy rendelte, hogy tudnom kellett róla. Vajon miért? Hogy az élet bántson, vagy azért, hogy változtassak a hozzáállásomon, magammal szemben. Nagyon nehéznek tűnt. Mikor harmadszorra ismételte magát az élet, hogy megcsaltak, akkor döntöttem úgy, hogy most az egyszer nem fordítok hátat a kapcsolatnak, hanem inkább megnézem mi ennek a „feketének” az igazi oka. Meg akartam tudni, hogy miért van az, hogy a fiúk cserélődnek, de a kapcsolatok végeredménye mégis ugyanaz. Megcsalnak! Ha én vagyok az állandó a kapcsolatban és a dolgok végkimenetelei ismétlődnek, akkor az csak miattam lehet. Nekem kell valamit változtatnom. Hosszú időmbe telt mire rájöttem az okára. Pontosan 16 éven keresztül ismételte az élet magát, míg másképp nem döntöttem. Nem a páromat kellet rávenni a változásra, vagy éppen lecserélni a kapcsolatot, hanem nekem kellett más szemmel néznem magamra ahhoz, hogy ezt a párkapcsolat visszatükrözze nekem. Ha nem az ego azonosulása kísért volna végig,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

117

hanem maradok az élet tiszta áramlásában, akkor mikor valaki azt mondja nekem, hogy csinos és szép vagyok, azt feltétel nélkül elfogadom és a figyelmem iránya a Létezés természetén marad, vagyis a teljességen és a tökéletességen. Vagyis megengedem magamnak, hogy elhiggyem azt. Ha ezt közelebbről megnézzük, akkor így fest a dolog: A Létezés igaz természete mindig valaminek a léte (létige: van). Van valami, létezik valami. Ez mindig az igaz természetem kiinduló pontja. Mindig ez jelenik meg először az életben, akár gondolat vagy érzés útján. Az elutasítás és kétség ennek a megkérdőjelezése. Ha megmaradnék a tiszta üres természetem mellett, akkor az elme tükröződésében, mindig maga az élet, mint teremtő és gondoskodó lehetőség nyilvánulna meg, kétség és félelem nélkül. Az ego mivel itt eszköz marad, ezért csak a világ tiszta tapasztalatát mutatja meg ítélkezés és minősítés nélkül. Nézzük meg most más történeten keresztül. Van egy munkahelyem. Ha az élethelyzet mégis azt hozná, hogy elküldenek, mi jelenik meg azonnal, ha a figyelmem továbbra is kételkedés nélküli, és a fenti megállapításnál marad érzésben, hogy van munkahelyem? Nem érződik a munkahely hiánya és természetes érzésként élem meg továbbra is a munkahely lehetőségét, ezért gyorsan találok egy másikat. De ha a legkisebb ítélet is belekerül? Van egy rossz munkahelyem, sok az elvárás a munkahelyemen… Itt már a munkahely elutasítása rezeg ki az Univerzumba. Így ki teremti meg azt, hogy minél előbb elkerüljek valamilyen formában a munkahelyemről? Hát persze a saját ítéletemet. Rendben, menjünk tovább. Ha azt mondom, hogy a Létezés értékesnek tart engem az életre, hiszen azért születhettem meg, - és az értékemen van továbbra is a figyelem, - akkor értékes ember vagyok a munkahelyemen is. Ezt vajon tükrözi az élet? Igen, lehet, hogy úgy, hogy sok munkát adnak nekem, mert tudják, hogy képes vagyok mindent elintézni. Nem azért kapom a sok munkát, hogy kiszúrjanak velem, mert a kollégámmal kivételeznek és én vagyok az áldozat. Persze sokan így gondolják, és előbb-utóbb utálni fogják a kollégát is, a főnököt is, a munkát is és teherré válik a munkahely is. Ha a figyelmemet leveszem az értékemről és arra figyelek, hogy bezzeg XY-t kímélik, vagy fele annyi munkát kap, mert biztos a főnök kedvence, már ki is dolgoztam gondolatban, hogy a másik értékesebb. Itt már kezd kialakulni egy

Horváth Mónika – A választás lehetősége

118

ellenérzésem mindennel, mindenkivel szemben és kezdek dühössé válni. Pedig még mindig az értékem az, ami működik az életemben, csak gondolni tudom, hogy a másik a fontosabb. Valószínű, hogy a főnökömnek is az a célja, hogy a munka jól legyen elvégezve, ezért adja olyan embernek, akiben megbízik. Neki is van egy főnöke, akitől Ő kapja meg az anyagot azért, hogy a munka el legyen végezve. Ha továbbra is úgy szemlélem a folyamatot, mint érték, akkor, ezt meg is fizetik, esetleg elő is léptetnek. Elképzelhető, hogy a stílusa, személyisége nem egy csoda, de az neki is egy tanult, védelmi szerepe. Nem engem akar bántani, hanem magát erősíteni. Ha ezekről leveszem a figyelmet, mert magam ellen irányulónak élem meg a történéseket, akkor egyre rosszabbul érzem magam, egyre több probléma és konfliktus lesz a munkahelyen, esetleg még a leépítésbe is beleesek. Miért? Mert az érték eltűnt a szemem elől. Mert az elutasítás és az ellenségkép jelent meg és elkezdtem harcolni gondolatban a főnökömmel és a munkatársaimmal. Mindig azt mondogatom, hogy én többet dolgozom, kevesebb pénzért, míg a másik alig csinál valamit és kétszer annyi pénzt kap! Ne azonosuljak a tapasztalattal, hanem eszközként használva a feketét, tudjam, hogy a fehér vagyok. A kevesebb munka, több pénz! Csak higgyem el, hogy ez lehetséges! Már megbeszéltük, hogy a vágy magában hordozza a figyelem irányát! De ha én mindig azt hallottam a környezetemben, meg az láttam, hogy sokat kell dolgozni, ahhoz hogy valamire jussak, és az igazi munkát soha nem fizetik meg eléggé, akkor ezt én, mint kondíciót beépítve az életembe, így hasznosítom. Ha, tudatos lennék az életre, akkor ezt motivációként élném meg és felismerném, hogy igazán én egy jó szakember vagyok, mert mindig engem kérnek fel a munkavégzésre és ezt mindenki elismeri. Egy másik példa, ami igen sokszor előfordul, hogy valaki arról panaszkodik, hogy irigyek és féltékenyek rá. Ha szintén az élet üzenetét látnám meg ebben az élethelyzetben, akkor én lennék a legboldogabb és örömömben csókolgatnám a féltékeny ismerősömet, kollégámat. Mit jelent a féltékenység? Azt, hogy valaki többre tart engem, mint saját magát és ezért féltékeny a tudásomra, tervemre, szituációmra, élethelyzetemre… stb. Tehát üzeni, hogy bízzak magamban, mert ő azt látja, hogy én milyen értékes vagyok, de ő ezt nem látja magáról. Ha érték lennék magam számára, akkor rögtön észrevenném, hogy az élet mindig ezt üzeni nekem.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

119

Amikor felismerem, hogy nem a világot kell megváltoztatni, hanem a hozzáállásomat a világhoz, akkor megszabadulhatok attól az elvárástól, hogy a világot jobbá tehetem. Ha jobbá akarom tenni, akkor azt gondolom, hogy most ami van, az nem jó. Ezzel a gondolattal viszont megerősítem azt, amit nem akarok, hogy a világ rossz és megkérdőjelezem az Univerzum tökéletességét. Pedig a világ úgy jó, ahogy van! Az emberek gondolkodása az, ami a problémát létrehozza. Ítélkeznek és minősítenek, így folyton a jó és a rossz oldalak között ugrálnak. Ami ma jó, az holnap rossz. Amiről ma azt gondoltam, hogy rossz, azért holnap hálát adok. Minden, ami megjelenik a világomban, az értem és nekem jelenik meg. Ha nem ítélkezem, akkor eszközként használom (bármi legyen is az), ha ítélkezem, azonosultam és akkor elvárom, hogy valamilyen legyen, és ha nem úgy történik, akkor csalódom. Mint ahogy már mondtam, mikor elkezdődik az élet, már akkor megjelenik az igazi természetem a „képes vagyok”. Ha tényleg önmagamat adom, és nem erőlködöm, hogy „jól” csináljam – ami ismét az ego elvárása - akkor minden ajtó megnyílik előttem. Ha viszont erőszakoskodom, mert én akarok irányítani, akkor a világ nem fog beengedni saját magába. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy én zárom ki magamat a saját világomból és mindenáron egy elképzelt világot akarok valóságként látni, amiről elhiszem, hogy az az én igazi világom. Így a kirekesztettség érzését élem meg, ezért hiányérzet jelenik meg bennem. A kezdetben mindig benne van a beteljesedés folyamata, ezért ha ugyanazt teszem, mint a kezdetekben, akkor biztos lehetek benne, hogy a beteljesedés is magától megtörténik. Ez a folyamat az út maga. Ezért a képes vagyok érzése, végig kíséri az életemet. Csak gondolni tudom, hogy "nem vagyok" képes! De akkor miért teszek meg mindent kitartóan egy párkapcsolat beteljesedéséért, ha azt gondolom, hogy senkinek nem kellek? Miért végzek el annyi iskolát, ha azt gondolom, hogy nem tudok tanulni? Miért keresek munkahelyet kitartóan, ha azt gondolom, hogy nem vesznek fel sehová? Miért kérdezek és megyek utána, ha nem érdekelnek bizonyos dolgok... és folytathatnám. Azért, mert belül érzem az igazi természetemet, amit az életemen keresztül megtapasztaltam és tapasztalok folyamatosan, hogy soha nem adom fel és mindenre képes vagyok, ami az utamba kerül! Ez az igazi motivációm az életben. A belső erő és a Létezés maga, mindig Horváth Mónika – A választás lehetősége

120

erősebb a félelemnél, ezért ad mindig új és új lehetőséget az élet. Ha az egót eszköznek használom, mivel az is az isteni természet része és annak a tükröződése, akkor rajta keresztül visszatalálok önmagamhoz, és tökéletesen tudom észlelni az élet milyenségét, ami által élvezem azt. Ha azonosulok vele és azt gondolom, hogy én vagyok az ego, vagyis akinek bármit is csinálnia, és irányítania kell, akkor az élet rabszolgájává válok.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

121

Félelmek és kétségek

Mi is az a félelem? Ha egy pillanatra megállok és felteszem magamnak a kérdést, mi az a félelem és mitől is félek, akkor észreveszem, hogy a képzelet az, amit félelemnek hívok. Egy nem létező, de feltételezett dolog. Ha tényleg belekerülök egy komoly élethelyzetbe, ahol jelen kell lennem, és azonnal kell cselekednem, akkor ott a félelem nem szerepel. Nincs időm félni, gondolkodni és kételkedni. Ha időt adok magamnak, vagyis nem a jelen pillanatban vagyok - akkor azonnal elkezd az elme kivetíteni a múltamból valamit. A félelem mindig a múltból indul ki és a jövőt feltételezi valamilyennek. Ha a múlt már nincs, a jövő még nincs, akkor a félelem nem létezik. A jelen pillanatban maga a történés és cselekvés van, gondolkodás nélkül, ahol a félelem elveszíti erejét, mivel a figyelem a múltról és a jövőről is lekerül. Mi a kétség? A kétség, egy illúzió, aminek a következménye a félelem. Ha megvizsgálsz egy kétséget és megnézed, rájössz, hogy soha nem is létezett. Nincs önálló léte, ezért önmagától nem tud életben maradni, csak akkor, ha figyelmet szentelek neki, ezért én tartom fenn a létét. Hogyan? Ezt is már megbeszéltük! Bármilyen tagadás, félelem, vagy kétség önmagában nem tud létezni, mert mindig kell valaminek lennie, amiben kételkedek, amit tagadok. Ez után csak másodlagosan tud a kétség megjelenni, vagyis valaminek a léte hatására. Mivel gyerekkorom óta az elutasításra és a kétségre kondicionálódtam (nem szabad, ne csináld, nem lesz jó, biztos így kell? biztos jó lesz?... stb.) ezért az élet állítását nem hallom már meg, de az elutasításra felfigyelek. Ebből az aspektusból kezdem vizsgálni a dolgok létezését. Beszűkült figyelemmel kétségként vagy tagadásként. Ha felismerem, hogy a kétségnek mi a gyökere és miből táplálkozik, akkor észreveszem, hogy a létezés elutasítása tartja életben. Ha ezt is eszközként figyelem, akkor elvezet az elutasítás kiindulópontjához, vagyis valaminek a létezéséhez. Az elme tükröződésében először az igazság jelenik meg, amit én kétségbe vonok. Az elme mindent tükröz. Ha nem az igaz természetemen tartom a figyelmemet, hanem a kétségen, az elme újra és újra ezt vetíti ki. Az elme az, amin keresztül minden megjelenik. A tiszta tudat is és a „szennyezet” tudat is.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

122

A pillanat, amit elszalasztok az életemben, soha nem jön vissza. Hasonló igen, de ugyanaz sosem. Ha túl sokat rágódom, vagy gondolkozom valamin, akkor pont azt a lehetőséget szalasztom el, amiért annyit vívódtam magammal. A legjobbat. Minden pillanat a legtökéletesebb pillanat egészen addig, amíg meg nem állok, és felteszem azt a kérdés, vajon melyik a legtökéletesebb? A kételkedés iránya mindig megállít. Az élet viszont soha nem áll meg és nem vár rám, míg meghozok egy döntést. Nekem kellene vele haladnom, ha tényleg megbíznék benne. Ha nem, akkor viszont mindig rohanhatok utána, hogy utolérjem! Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?” „Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár. „A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá. A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le. Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük. Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel. „Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.” „Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló. „Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte. „A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá. Horváth Mónika – A választás lehetősége

123

A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába. „Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő. „Kerestél egyet, ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá. „Ez a házasság!” Ha a kétségeim és a félelmeim rabságában élve, mindig arra törekszem, hogy a legjobbat és a legtökéletesebbet érjem el, akkor egész életem egy kudarc visszatükröződése. Sohasem lesz lehetőségem arra, hogy bárminek is tudjak örülni és megtapasztaljam a boldogságot. Hiszen minden pillanatot végigkísér az a gondolat, hogy „ennél van még jobb!” Az elégedettség messze el fog kerülni. Nézzünk csak meg egy ilyen gondolatokkal kísért életet. Egész életemben kiszolgáltatottá válok a tökéletlenség félelmének, mert mindig mindent azért teszek, hogy soha senki – persze még én saját magam sem – jöjjek arra rá, hogy a tökéletlenség az életem része. Ez is a dualitás része. Addig magyarázom, csűröm, csavarom, értékelem, ítélem, a dolgokat, helyzeteket, személyeket, míg visszaállítom az elmémet arra, hogy én vagyok a „legjobb”. Persze ezt is félelemből teszem, nehogy valakinek feltűnjön, hogy igazából én sem hiszem el, csak vágyom rá, hogy mások is ezt lássák meg bennem. A legtöbb diktátor, hódító és az országot, nemzeteket elnyomó vezetők is mind ebbe a csoportba tartoznak. A félelem és a kishitűség vezérli őket nem pedig a magabiztosság és a hit. Uralkodnak, és nem kormányoznak. Ez az a helyzet, ahol már nem nézi az ember, hogy kit bánt meg, aláz meg, kit hoz ezzel kiszolgáltatott helyzetbe, mert mindig hatalmi harcot kell vívnia saját magával és a külvilággal szemben is. Visszatérve a félelemhez pont azt érem el, hogy az életemben mindig olyan helyzetekkel szembesülök, ahol - a harmónia részeként - valamilyen formában meg kell tapasztalnom a tökéletlenséget, mint visszatükröződést. Így én is kénytelen vagyok szembesülni az általam elfojtott félelmekkel, ezek roppant idegesítő, dühítő és ellenálló érzést váltanak ki belőlem. Sok ember, már csak akkor hajlandó szembenézni félelmeikkel, mikor ők maguk is kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, akár anyagi csőd, válás, egy szeretett Horváth Mónika – A választás lehetősége

124

személy elvesztése, betegség, vagy az időskor kapcsán. A tehetetlen düh az, ami felszínre hozza ezeket az érzéseket, és ahelyett hogy szembe mernének nézni végre önmagukkal, mindig a külvilágban keresik a hibát és az okokat. Ezért a fájdalmuk, elkeseredésük, szenvedésük tovább nő. A Vonzás Törvénye így folyamatosan egyre többet tükröz számukra ebből az érzésből. Ha egy út folyamatos küzdelemmel és ellenállással jár, akkor itt az ideje, hogy keressünk egy másik utat. Ha viszont ezeket az érzéseket eltemetve továbbra is meg akarjuk győzni a világot arról, hogy a világnak kell megváltoznia és nem nekem, akkor a szenvedés egyre mélyebbé válik. Egészen addig, míg tényleg elegem lesz belőle. Ha valamivel elégedetlen vagyok, akkor változtatok rajta. Ha mégsem teszem, csak siránkozom és másokat okolok, ahelyett, hogy másképp döntenék, még nem vagyok elég rossz állapotban a változáshoz. Így tovább csúszom lefelé, illetve egyre intenzívebben tükrözi számomra a külvilág a kiszolgáltatottság érzését egészen addig, míg a cselekvés érzése a változásra meg jelenik bennem. Kevesen merik megtenni azt a lépést, hogy tényleg változtassanak eddigi életükön. Inkább csak beszélnek róla, Spirituális egót hoznak létre, szidják a világot és másokat, és szenvednek tovább. Ezáltal átélik újra és újra a fájdalmat, ami a nehézséget okozza az életükben és az elfojtott düh, csak egyre nő. De valóban ezt akarják? Az örök elégedetlenséget? Akkor miért nem látszódnak boldognak? Biztos élvezik azt, amiben topognak, mert ha nem, akkor meg itt az idő a változtatásra. ELSŐ FEJEZET "Megyek az utcán. A járdán mély gödör. Beleesem. Elvesztem... Tehetetlen vagyok. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság mire kimászom. MÁSODIK FEJEZET Megyek ugyanazon az utcán. A járdán mély gödör. Úgy teszek, mintha észre sem venném. Horváth Mónika – A választás lehetősége

125

Megint beleesem. Alig hiszem el, hogy újra itt vagyok. De nem tehetek róla. Még most is sokáig tart, mire kimászom. HARMADIK FEJEZET Megyek ugyanazon az utcán. A Járdán mély gödör. Látom. Beleesem... amolyan megszokás... pedig számítottam rá. Tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnal kimászom. NEGYEDIK FEJEZET Megyek ugyanazon az utcán. A járdán mély gödör. Megkerülöm. ÖTÖDIK FEJEZET Másik utcán megyek." (Szögjal Rinpocse – Tibeti könyv életről és halálról) A megoldás mindig ugyanaz. Ha a figyelmem az ellenálláson van, akkor ellenállást mutat a világ, ha az elfogadáson, akkor elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Mindig először nekem kell meghozni a döntést, hogy melyik irányra helyezem a figyelmem, és a tapasztalat csak az után jelenik meg. Az élet mindig megy előre és sorra mutatja, hol tartok az úton és azt hogyan élem meg. Ezt eszköznek szánja, nem bántásnak. Megtehetem, hogy nem élek vele, hanem elhajítom, és marad nálam az irányítás, fittyet hányva az élet útmutatására. Ennek legtöbbször csalódás a vége. Ha megértem végre, hogy nem azért születtem, hogy a szenvedést tapasztaljam meg, hanem azért hogy élvezzem az életem, akkor talán észreveszem, hogy minden élethelyzet engem szolgál. Ha odamenne hozzád valaki, megdicsérne, megsimogatna, vajon éreznél-e késztetés a változásra? Ha viszont szó nélkül adna egy pofont, biztos megkérdeznéd tőle felháborodva, hogy Horváth Mónika – A választás lehetősége

126

ezt miért tette, és keresnéd a választ! Az élet is e szerint cselekszik. Addig, míg ad neked, nem biztos, hogy észreveszed mit is kaptál, de ha pofon vág, vagy elvesz tőled valamit vagy valakit, azonnal felkapod a fejed, keresed a miértjét. Mint egy elkényeztetett gyermek. Egészen addig, míg megkap minden játékot nincs értéke a számára. Ha nemet mondasz, vagy elveszed tőle, azonnal hisztizni kezd, hogy „kérem”! Az életnek te vagy a gyermeke.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

127

Az igazi Önismeret útja

Először is lássunk tisztán! Mint ahogy már a könyv kezdetén leírtam, a legtöbben összekeverik az önismeretet a személyiség ismerettel. Mi a különbség a kettő között? A nevében is benne van, a személyiségismeret a személyt vizsgálja és kutatja, az önismeret az igaz önvaló felismerése a végtelen formájában. Az önismeret magába foglalja a személyiségismertet, míg a személyiségismeret nem foglalja magába az önismeretet. A személyiségismeretet a fokozásra használjuk, „még többet, még jobban”, vagyis hiány motivációra épül, és az elégedetlenség az ösztönző erő. Az önismeret az elfogadáshoz segít hozzá, vagyis ha felismerem azt, ami van, akkor mindig valaminek vagy valakinek a léte tapasztalódik meg ítélet nélkül, így az elégedettség érzése kísér végig az úton. Vagyis miután megismertem a személyiségképemen keresztül, hogy mit gondoltam magamról és a világról nem ragaszkodom tovább az eddigi elképzeléseimhez. Míg az egyik az ego megerősítésén keresztül növeli bennem a személyiségemhez való ragaszkodást, addig a másik az ego elengedésén keresztül igaz Önvalóm felismeréséhez vezet el. Az egyik a megkülönböztetés útján tart, addig a másik a társas létezés felé terel, azaz egységet képviseli. Az egyik azt tanítja, hogy én mit tudok, milyen szinten vagyok és még mit érhetek el, a másik azt mondja, nem különbözöm a másiktól, és a másik ember azért van az életemben, hogy rajta keresztül felismerjem önmagam. Míg az egyik hierarchikus gondolkodású, addig a másik az egyenlőség felé mutat. Az úton nagyon sok olyan tanfolyammal, iskolával és képzéssel találkoztam, ahol az „önismeret” volt az oktatás alapja. Ez a mai világban egy nagyon felkapott és eladható téma. Sokan remélik az „önismerettől” az életük megváltoztatását. Igen ám, de ez az önismeret átalakult személyiségismeretté és a legtöbb önismereti csoportban nem az elengedés és az igaz természetem felismerése a téma, hanem még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy ki milyen személyiség játékot játszik, azt többször újra átélik és kielemzik. Ezzel persze minden figyelmet továbbra is azon a nehézségen tartva, amiért eljutottak életük valamilyen kellemetlen pontjához. Ahányszor felismerik és átélik a nehéz Horváth Mónika – A választás lehetősége

128

pillanatokat, annyiszor újra megjelenik a kísért érzés, rezgés formájában, ami (természetesen) ezáltal megerősödvén materializálódik. A felismeréssel még nem is lenne baj, ha azt azonnal a szeret és a szolgálat nyelvére lefordítva egy értékként látnák meg magunkban. De a legtöbb esetben nagyon örülnek és boldogok attól, hogy megtalálták a bűnös kiváltó okot és itt meg is állnak, illetve tovább örülnek annak, hogy egyel több „szart” ismertek fel az életükben. Az önismeretben már nem foglalkozom azzal, hogy mi hozta létre a problémát az életemben, mert már nem a személy, hanem az igaz természetem felismerése a cél, hogy azon keresztül tapasztaljam az életet. Míg a személyiség ismeretet meg lehet tanulni és módszerek kellenek a fejlesztéséhez és erősítéséhez, addig az önismeret nem tanulható, csak felismerhető, senki nem tud rá biztos módszert, és sémaszerűen nem előadható. Ezért mondják a mesterek, hogy ki vagy valójában soha nem tudod megfogalmazni és elmondani, hogy ki nem vagy csak arról tudsz beszélni. Az Önvalóról nem tudok mondani semmit, csak annak a természetéről, úgy ahogyan az áramról sem tudok semmit, csak annak a természetéről. Ezért az önismereti úton csak útjelző táblákat kaphatok, és az összes többit nekem kell felismerni. Nincs más kapaszkodóm, mert az út mindenkinél más. A személyiségismeretnél viszont meg lehet tanulni a módszerek és a szerepek alapján, hogy milyenné váltam és milyen játékot játszva élem az életem. Lehet sémákat alkotni és abba besorolni magunkat. Ez az elemzés maga, ami még mindig csak információn alapuló ”tudás”. Mivel a személyiség ismeret beazonosítható, ezáltal elemezhető, értelmezhető, addig az önismeretnél nincs biztos pont, hogy én milyen vagyok. Így a viszonyítás alapján lévő értelmezés sem létező benne, ezért megfoghatatlan az ego számára. Míg a személyiség ismeretet élvezi az ego, mert által valakivé válhat, addig az önismerettől retteg, mert ott el kell engedni a személyt és semmivé válik az ego. Ezért vannak olyan kevesen az önismereti úton, illetve ezért fordulnak vagy állnak meg útközben olyan sokan, mert az egónak az „én vagyok valaki” gondolat megszűnésével nincs lehetősége kiemelkedni a többi ember közül. Viszont pont ezáltal válhat az ember mássá és egyedivé. Ez már megint az élet paradoxona.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

129

Egy keleti mester mesélte, hogy hazájában, ha egy bölcsnek azt mondja egy ember „te egy senki vagy”, akkor Ő meghajolva, alázattal azt válaszolja neki: „köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy ezen tartsam a figyelmemet!” Ezért a mondatért nyugaton előfordul, hogy ölni is képesek az emberek. A bölcs tudja, hogy ez nem a személyre vonatkozik, hanem arra, aki Ő valójában. A végtelen, mint az igaz természet tükröződése a személyen keresztül. Míg a személyiség ismeretnél a negatív oldalt ki akarom iktatni az életemből és csak a pozitív felé törekszem, addig az önismeret eszközként használja a negatívot, mert minden az élet része és az életet szolgálja, mind a két oldal létezésének elfogadása működik rajta keresztül, így felismerődik az, aki nem vagyok. Neti, neti – nem ez vagyok. A személyiség ismeret lényege, hogy a múltat felismerje az ember és átértékelje, vagyis azt elemezze és értelmezze, addig az önismeretben a jelen pillanat felismerését éli meg ismeretlenül hagyva a múltat és a jövőt. Már tudjuk, hogy a jelenemet a múltam határozza meg és a jövőm változását a jelen pillanatom tükrözi. Lehet, hogy értelmi tudásom lesz arról, hogy ott mi volt, és hogyan kellett volna látnom és cselekednem a múltban, de attól még a jelen pillanatomban, soha nem tudok biztos receptet használni, hogy elkerüljem a múlt tapasztalatát. Ez csak abban az esetben tud megtörténni, ha nincs elképzelésem és ítélkezésem semmiről, ami az adott pillanatban történik. Az igaz természetem tükrében tudom, hogy az élethelyzet mindig engem szolgál. Ez az egy, ami állandó és felismerhető mindenben. Ha ennek tudatában vagyok, akkor a pofon azonnal a pillanatban simogatássá válik, és nem marad meg a fájdalom. Akkor viszont már nincs is mit átírni és átértékelni, mert a pillanat megtette azt, azzal, hogy az igaz természetem által felismertem az élethelyzet áldását és lehetőségét. Nézzük ezt meg egy példán keresztül. Van egy párkapcsolat, ahol a férfi rendszeresen megcsalja a barátnőjét. Természetesen ez kiderül, a lány nagyon dühös és fáj neki ez a megalázott állapot. Nagyon szereti a férfit, de a környezete és a megbántottság érzése azt sugallja számára, hogy fordítson hátat a kapcsolatnak. Még a csapból is az folyik, hogy „ennél te többet és jobbat érdemelsz!” Szegény áldozat és a hálátlan férfi, aki kihasználja a lányt. Mindenki a „negatív” és a hiány – vagyis a szeretetlenség – oldaláról közelíti meg a szituációt. Így nem csak az

Horváth Mónika – A választás lehetősége

130

erősödik meg a nőben, hogy ő vele, hogy bántak és semmibe sem veszik, hanem az is, hogy őt nem lehet szeretni, hiába tesz meg érte mindent. Nézzük ugyanezt a szituációt az élet szemszögéből. Ha az élet mindig ad és a természete a szeretet, akkor ebben a helyzetben is ennek kell megjelennie. Biztos sokan, akik már voltak hasonló helyzetben most felháborodnak. Én már csak tudom, miről beszélek! Többszörösen megtapasztaltam ezt a helyzetet. Addig, amíg a fájdalom oldaláról közelítettem meg a „problémát” esélyem sem volt a szeretet megtapasztalására. Hosszú évekig saját magamat zártam el attól, hogy meglássam a szerethetőségemet, a vélt csúnyaságom miatt. Mint ezt már egy előző fejezetben leírtam, sok elutasítással és megkérdőjelezéssel elértem, hogy megkapjam azt a visszaigazolást, én senkinek nem kellek. Aztán jöttek a komoly párkapcsolatok és mindig megcsaltak, mert én gondoltam azt, hogy nem lehetek igazán szerethető, más nők mindig jobbak, mint én. Hát ezt meg is teremtettem. Azt nem vettem észre, hogy a párkapcsolat alatt a gondolataim mindig azon jártak, vajon kellek-e a páromnak? Megfelelő vagyok-e számára, elég csinos vagyok-e? Biztos vannak nálam jobb nők, biztos csúnya vagyok és nem is én tetszem neki, csak azért van még mindig velem, mert sajnál elhagyni, hiszen rendes lány vagyok…! Amikor tényleg megjelent a harmadik személy, akkor meg nem értettem, hogy miért viselkedik ilyen csúnyán velem a párom, és hogy tehette ezt meg velem? Hiszen én mindent megtettem a kapcsolatért! Arra nem is gondoltam, hogy csak saját magamat hagytam ki belőle, az értékemet és a szerethetőségemet. A gondolataimban állandóan a kétség mozgott. A megfelelés, hogy elég jó legyek a számára azt jelentette, hogy magamat teljesen feladva mindent Ő érte tettem és a kapcsolatért. Vagyis hogy szeressen! Az eszembe sem jutott, hogy azért van velem, mert szeret! Ezért duplán éltem meg a csalódást. Hát még így sem vagyok elég jó? Soha nem tudom megkapni azt, amit szeretnék! Még inkább elutasítva éreztem magamat. Pedig az élet csak annyit kért volna tőlem – ha meghallom az „üzenetét” – hogy először magammal foglalkozzak, ismerjem fel az elutasító gondolataimat, és utána tudom értékelni azt, amit a másik mutatni akar ezáltal nekem. Ha felismertem volna időben, hogy már az első megcsalásnál a fájdalom helyett a saját félelmemet kellett volna észrevennem, akkor az összes többi hasonló helyzetet – mert volt egy néhány – elkerülhettem volna. Ezért hát a szakítás után

Horváth Mónika – A választás lehetősége

131

még inkább elutasítva éreztem magam. Mennyi esélyem volt arra, hogy ez ne ismétlődjön meg? Semmi! Megismétlődött! A következő párkapcsolatomban csak sejtésem volt a többszöri megcsalásról, bizonyítékom csak egy alkalommal igazolódott be. Azalatt a tíz év alatt magammal harcolva küzdöttem napról napra azzal, hogy mi van, ha tényleg van valakije a szeretett férfinek? A bizonyíték konkrét szembesüléssel járt, ami teljes megsemmisülést okozott számomra. Ki is jött belőlem az „állat”. A legutolsó kapcsolatba úgy mentem bele, hogy továbbra sem néztem meg az élet adta lehetőséget a változásomra. Azt gondoltam, hogy a férfiak azok, akiknek változniuk kell, ha egyáltalán még meg tudnak. Haragudtam rájuk és be akartam bizonyítani magamnak és a külvilágnak, hogy én elég fontos vagyok. Persze ezt úgy, hogy majd én kihalászom a tömegből a tökéletes férfit, ugyanazzal a szemléletmóddal magamról, mint eddig. Meg is kaptam! Oly annyira tökéletes volt, hogy mást sem tett csak folyton megcsalt és ezt igen láthatóan és egyértelműen, azaz kibökte a szemem. Persze nem az elejétől fogva vettem ezt észre. Már mindenki tudott róla a környezetemben és a baráti társaságban csak én nem. Az élet megvárta, míg annyira beleszerettem, hogy kitartóvá váljak az útkeresésben. Amikor kiderült, hogy van egy másik lány – aki igen intenzíven próbált elválasztani minket – először döntöttem úgy az életemben, hogy tudni akarom az okát, miért ismétlődik mindig ugyanaz a szituáció. Arról még sejtelmem sem volt, hogy ez mivel jár. Ahhoz hogy megértsünk valamit és a kondíciók átíródjanak, ismétlésre és gyakorlásra van szükség. Ez meg csak valós élethelyzeten keresztül tud megtörténni. Így erről is gondoskodott az élet. Többször derült ki hogy van másik és a másik mellett is egy másik! Azért itt megemlíteném, hogy azóta a férjem ez a férfi, aki végigvezetett ezen a rögös és fájdalmas úton, hogy rájöjjek a saját értékeimre úgy, hogy megmutatja nekem az általam generált értéktelenségemet. Intenzíven csinálta, sok nő segítségével! Ő is az élet eszköze ahhoz, hogy felismerjem általa a megteremtett gondolataim világát. (Természetesen közben segített neki is, hogy Ő a saját életében és a visszatükröződésben felismerje szintén a szerethetőségét, úgy ahogyan arra neki volt szüksége.) Ismét adott az élet egy olyan lehetőséget, hogy megváltoztassam a hosszú évek alatt kialakult kondícióimat a gyakorlatban. Ehhez tudom, nem mindenkinek fűlik a foga, mert tényleg fájdalmas és nehéz az út. Viszont a magból sem lesz

Horváth Mónika – A választás lehetősége

132

rögtön gyümölcs. Lehet, hogy évekig nem hoz termést a fa, ami nem jelenti azt, hogy ki kell vágni. Az élet iskolájában mindig ismételnem kellett ugyanazt az osztályt egészen addig, míg végre megtanultam a leckét, és tovább léphettem. A férfiak oda akarták számomra adni azt az ajándékot, amin keresztül észreveszem, hogy kamaszkoromtól kezdve hogyan utasítottam el a nőiességemet, és kérdőjeleztem meg a fontosságomat. Az általuk tartott tükörben ez meg is jelent. Haragudhattam rájuk, szidhattam őket, ahelyett hogy felismertem volna, a saját szabadságomat kapom vissza tőlük. És a tükörben megjelenő más nőktől is. Amikor végre felkiáltok: „Ezt én már tovább így nem akarom!”, akkor lehet tudni, hogy mit is akarok! Itt volt az idő, hogy észrevegyem soha nem mertem magam előtt felvállalni, hogy mire vágyom. A szeretetre! És ha az élet ad nekem egy párkapcsolatot, akkor azt azért teszi, hogy ezt megtapasztaljam és nem azért, hogy kiszúrjon velem, elvegye tőlem vagy szenvedjek általa és folyton a hiányt éljem meg, a beidegződött félelmeken és gondolatokon keresztül. Én kellek annak a férfinek, hiszen velem van együtt! Merni kell IGEN-t mondani erre! Ez csak akkor változik meg az idők folyamán, ha én elkezdek ebben kételkedni. Sokszor jelent meg bennem egy hang, ami mindig azt súgta, hogy van még mit tanulnom a szeretett férfitől! Ez azért igen feldühített, mert akkor még nem értettem, hogy miért én tanuljak tőle, mikor Ő az, aki nem csinálja jól a dolgokat, és Ő az, aki semmit nem tud egy párkapcsolat működéséről. Ő csalt meg mindig, nem én őt! Mikor ezt megértettem és nem magam ellen fordítva használtam az információkat, hanem magamért, akkor megváltozott minden. Hirtelen megjelent az érték, hogy szeret a másik, hogy hiányzom és fontos vagyok neki. Amikor az ember már igen mélyen van és elkeseredett, akkor látja meg és figyel oda igazán, arra hogy mit is szeretne az élettől. Rájöttem, nem az a megoldás, hogy újra keresek egy másik kapcsolatot, hanem kitartok a legelső érzésem mellett, amiért igent mondtam erre a kapcsolatra. Igent csak akkor mondunk bármire is, ha tudjuk és érezzük abban a pillanatban, hogy magában hordozza a lehetőséget a megtapasztalásra és a beteljesedésre. Időközben viszont erről lekerül a figyelem és arra helyeződik át, hogy mit kell megtennem azért, hogy ez működjön. Vagyis azt feltételezem, hogy magától nem működőképes. Így nem igazán lehetséges a boldogság megtapasztalása, mert bármennyi energiát fektetünk is bele mindig a hiány szemszögéből észleljük a folyamatot. Ez

Horváth Mónika – A választás lehetősége

133

még nem a boldog párkapcsolat, de majd az lesz! Fordítsuk meg a figyelmünket és nézzük meg azt, hogy miért jött létre a kapcsolat. A beteljesedésért. Mikor? Most! Nem majd, hanem MOST! Akkor viszont ezen kell tartani a figyelmet, vigyázva, hogy ne elvárásként folytatódjon a pillanat, hanem maradjon meg annak ami! Ha észreveszem a kezdeti lépést, hogy minden azért történt, hogy a kapcsolat működjön, akkor nem az a dolga az embernek, hogy mindig azt figyelje, mi az, ami hiányzik és mi az amiért nem működik, hanem hogy észrevegye minden nap, mit ad és miért vagyok a másikkal. Mit érzek igazán, ha az elvárás gondolatairól leveszem a figyelmem, és csak pusztán az első érzésre figyelek, mikor megláttam a másik embert ismeretlenül. Nem is tudtam róla semmit és mégis felismertem, hogy Ő az, akivel szeretnék újra és újra együtt lenni! Ez hogyan lehetséges? Hát csak úgy, hogy az igazi belső Önvaló az, ami megmutatja ezt az érzést. Mindig a szeretet marad. Mindig mindenki azt kapja, ami a legtökéletesebben szolgája Őt az útján ahhoz, hogy felismerje Ő maga a SZERETET.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

134

A szerelem fényében Mikor fellobban a láng és megérint Téged, mélységes, őszinte vágyat érzel. Felemelve a tiszta szeretetben átadod magad ennek a gyönyörnek. Boldog vagy és nem törődsz semmivel, csak ezzel az egy érzéssel, mert hiszed, hogy véget nem érhet. Aztán egyszer csak megpihen és elenged Téged, mert mélyebb és teljesebb utat mutat Neked, a feltétel nélküliséget. Mikor elengedsz mindent és a másik ember a Te szíved igaz része, beteljesedve lelkeddel, feltétel nélkül megosztod önmagad vele. Nem számít a zord vita, a kétség és a félelem tudod, hogy csak Ő létezik általad, benned. Majd újra fellobban az érzések tüze és táncot járva már korosabb testeddel, megéled vele az igaz mélységű Szerelmet. Az órák, napok, hetek eltűnnek előled és a végtelen, időtlen Létezés veszi át a szerepet. Boldog vagy a Létedben, az érzésben, a személlyel, a személytelennel, mert az örök szerelemnek szentelted az Életed. Hálás vagy Neki az öröklétben, mert megadta Neked a lehetőséget, hogy felismerd általa az őszinte Szeretetet. Boldog vagy, ha ránézel, mert a szemén keresztül visszatükröződik minden, az egész életed. S mikor öregségetekben kart karba öltve a szeretet feltétel nélküliségében megöleled,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

135

és könnyes szemmel mondasz neki köszönetet a Hála mélységével, akkor átérzed, hogy bármi is történt, mindez megérte. Mindent megkaptál, amit csak lehetett! Ennél nagyobb kincs nincs az életben, mint az, hogy a Társadat, Szerelmedet, Létedet, egy másik emberen keresztül ismered fel a végtelen térben. A Szeretet mélységes, a Szerelem tüzes, az idő korlátolt az időtlen pedig teljes. Ha mindezt megéled a párod mellett, megtaláltad az igaz szerelmet, mely a feltétel nélküli Szeretet boldog gyermeke.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

136

Első beszélgetés Kérdező: Ha el akarok érni valamit, megszületik a vágy, arra hogy megkapjam. Például szeretnék egy autót. Vagyis, valamit meg szeretnék teremteni. Ez valahonnan a semmiből egyszer csak egy gondolatként, vagy egy vágyként - nevezzük, aminek akarjuk - megjelent bennem. Hogyan tudom megkapni? Válasz: Ha úgy döntesz, hogy te szeretnéd megteremteni az autót, már távol is tartottad magad a teremtési folyamattól! Kérdező: Miért? Válasz: Amikor már magadénak tudod be a teremtést, megjelenik az ego, és ezáltal az „én” gondolatán keresztül kialakul az „én szeretném megteremteni” érzés. Ennek a motiváció csak az lehet, hogy még nincs meg, ezért kell tennem valamit, hogy létrejöjjön a vágyott dolog. Így viszont leesik a figyelmed arról, ami az első pillanatban megjelent a számodra érzésként, hogy ez már meg van. Kérdező: Ezt nem értem? Mi az, hogy már meg van? Válasz: Ha visszagondolsz, neked csak fel kell ismerni azt, hogy megjelent benned egy gondolat. Ez azt jelenti, hogy a teremtés már megtörtént, hiszen vágyni csak arra tudok, ami már létező az életemben, vagyis tudomásom van annak a jelenlétéről. A folyamatot, amin keresztül kibontja magát a beteljesedés, önbeteljesítő folyamatnak hívjuk. Ezt úgy kell érteni, hogy a teremtést nem te csinálod, hanem az beteljesíti saját magát. Pillanatról pillanatra. Ezért érezted a vágyat az autóra, mert érzésben számodra már annak a lehetősége megjelent. Bármi, amit a test gondolatként vagy érzésként leképez, az már egy meglévő rezgés a tudatosságban. Az elme, viszont ha nem látja, nem tudja tulajdonában érezni, ezért megkérdőjelezi annak lehetőségét. Minden pillanatban történik valami, ami a kérésed beteljesedését szolgálja, anélkül, hogy valamilyen irányba kellene terelni. Kérdező: Ezt egy kicsit érthetőbben kifejtenéd?

Horváth Mónika – A választás lehetősége

137

Válasz: Megjön a gondolat. Uh! Ez az az autó! Igen ez az, ilyet szeretnék! És ott megjelenik az érzésed annak létezésére, hogy már meg van. Különben a rezgésed nem azonosult volna az autó létével és nem vált ki benned olyan érzést, amire felfigyelsz. Ez persze egy nagyon rövidke pillanat, mikor is betekintést kapsz saját „teremtő erődre”, a Jelenlétre. (Ami nem a fizikális testté, és nem a személyé.) Ha, ki tudod jelenti valamiről, hogy ez az, ez vagyok én, vagyis érzed valaminek a jelenlétét (Pl. az autóra nézve megdobban a szíved és érzed hogy ez megérint), akkor ez az érzés magában kell, hogy hordozza az autó meglétét. Különben nem tudnál neki ennyire felszabadultan örülni. Másképp a tudatosság által leközvetített rezgés hívja fel a figyelmedet az autó jelenlétére és ezáltal tűnik fel a személynek. Igen ám, de itt szokott megjelenni az a gondolat, hogy mit kell tegyek azért, hogy nekem ilyen legyen időben és térben? Megjelenik az a kétség, vagy kérdőjel, hogy mikor lesz nekem ilyen autóm, mikor lesz nekem erre pénzem, és a neki van, nekem nincs megállapítás. Ezekkel a gondolatokkal már meg is kérdőjelezted az autónak a létezését, amit egy tized másodperccel ezelőtt még éreztél, és örülni is tudtál neki egy pillanatra. Ezzel a kétellyel létrehoztad az időt és a távolságot magad és az autó között. Ha leveszed a figyelmedet a kétségekről, félelmekről, kérdőjelekről, elutasító érzésekről, akkor visszatérsz automatikusan az első gondolathoz, az érzéshez, hogy ez az autó az. Nem kell semmit sem csinálnod, csak emlékezned az eredeti első megjelent érzésre, amin keresztül felismerted, hogy ez az autó a te életedben megjelent, vagyis felismerted azt. Merj a létére IGEN-t mondani! A természetességnek kell megjelennie. Ha nincs benned a lehetőség, akkor a rezonancia sem jön létre és elmész úgy az autó mellett, hogy nem érint meg sem gondolati, sem érzelmi szinten. Észre sem veszed. Nem a te léted rezgésvilágában létező. Kérdező: Lehet, hogy meg van az autó létének az érzése, de mi van akkor, ha nem venni, hanem eladni akarok. Például én a házamat több éve el szeretném adni. Ezt a házat nagyon szeretem, de nem tudom fenntartani, és így köztes megoldásként két évre kiköltöztem és bérbe adtam. Mivel ez a ház az életem munkája, így időbe telt ugyan, de ez alatt az idő alatt el tudtam engedni. Vagyis a bérbeadás átsegített az elengedés folyamatán. A kérdésem az, hogyan lehet, hogy a házat a mai napig nem sikerült eladni, pedig az elengedés megtörtént? Horváth Mónika – A választás lehetősége

138

Válasz: Mert valószínű, hogy az elengedés nem történt meg, csak az, amit gondolsz az elengedésről. Fordítva ülsz a lovon. Akkor kezdjük az elejétől. Azt mondtad, hogy ezt a házat nagyon szereted, és azért kell eladnod, vagy kiadnod, mert nem tudod fenntartani. Ha ez igaz, akkor viszont az eladás gondolata nem elengedésből, hanem valójában egy kényszerből, szükségből, pénzhiányból született meg. Ennek a kényszer gondolatnak az elfogadása történt meg, ami a szükséget erősíti és nem az elengedést. Ez még mindig egy félelmi motiváció és a rezgése valaminek az elutasítása. Jelen esetben a pénz létének az elutasítása. Ebből a félelemből viszont az igazi elengedés nem tud megtörténni, csak az elvárás az elengedésre, ami létrehoz benned egy megfelelést az elvárásodra. Hogyan kaphatnál pénzt, ha annak hiánya motivál bármire is? Ha pénz létének a hiánya motivál az eladásra, akkor, ha nem tudod eladni a házat, így fennmarad a pénzhiány. Ezzel tükrözi vissza az élet a domináns gondolatodat. Kérdező: Ezt nem értem! Én valóban elengedtem a házat, hiszen már nem fájna, ha megvennék. Válasz: Ha benned megjelent az a gondolat, hogy el akarod engedni a házat, mert el kell adnod, akkor ez mind egy kényszer hatására történt és nem a bőség megélésének hatására. Az élet természetes áramlása mindig a bőség felé mutat. A hiány gondolata is a bőség felé áramlik és a bőség gondolata is a bőség felé áramlik. Ez a Vonzás Törvénye. Mindig többet és többet ad abból, amit érzésben magadévá teszel. Viszont mivel a kényszer nagy úr, és minden figyelmedet arra összpontosítottad, hogy ennek minél előbb meg kell történnie a pénz hiánya miatt, fennmarad a pénz hiánya. Igaz, hogy felismerted az elengedés nehézségeit (életed munkája, kert, szabadság…), és fontosságát, de továbbra is az elengedés helyett az „el kell adnom”-on maradt a figyelem. Majd ebből a motivációból akartad az elengedést megtenni. Mivel az elme nagyon okos tudja, hogy az elengedésnek meg kell történnie, ha a házat el akarod adni. Ennyit már tanult a spirituális iskolákban. Vagyis az elengedés is már a „kell” folyamatán keresztül aktivizálódott. Ismét egy kényszer. Így görgeted már magad előtt a kényszer állapotot, anélkül hogy felismernéd. Viszont mivel tudod, hogy az elengedés nélkül nem tudod a házat eladni, mert van benned egy blokk, ezért az elengedés egy elvárássá növi ki magát. Itt már az elengedés egy függőséget hozott

Horváth Mónika – A választás lehetősége

139

létre benned. Ha nem engedem el a házat, akkor nem tudom eladni, mert akadályozom a gondolatommal. Így válik az elengedés elvárássá, ami által csak nő a szükség az eladásra és erősíti a pénz hiányának létezését. Kérdező: Igen, ezt eddig értem. De ettől függetlenül én bennem, abban a szent pillanatban megszületett egy gondolat, hogy én ezt 21,5 millió forintért adom el. És hiába mondták sokan, hogy ez hülyeség, nem ér 17 milliónál többet. Tele van a környék hasonló házakkal és évek óta nem tudják eladni azokat sem. Miből gondolom, hogy én mégis kapok érte ennyit? Bennem erős volt a vágy, hogy ennek a háznak ezért az összegért már meg van a gazdája. Azt mondtad az elején, ha megjelenik bennem a gondolat és én a sajátomnak érzem, akkor azt megkapom. Akkor hol van a vevő? Válasz: Ez tetszik! Nagyon jó! Felmerült-e benned valaha, hogy te vagy a vevő ennyi pénzért? Kérdező: Pff. (nevetés) Válasz: Te vagy a gazdája jelenleg. Nem a ház eladásával kellene foglalkoznod, hanem az anyagi dolgaid helyre rakásával. Ha megnézed az egész folyamatnak a kezdetét, akkor felismered, hogy az egész egy hiány állapotból indult ki, hiszen a „nincs elég pénzem” gondolata indította el a lavinát. Kérdező: Nahát, ez lett volna a következő kérdésem, hogy ezt hogyan? Igaz, olyan két éve indult el a „lejtőn” az anyagi helyzetem és ez nem akar változni. Ezért kellett volna eladni a házat. Azóta sem látok semmiféle előrelendülést. Két éve igazából benne csücsülök ebben a nehéz anyagi helyzetben. Hol a kiút? Válasz: Nézzük meg a valóságos anyagi helyzetedet. Van egy 21,5 millió forintot érő házad, egy működő vállalkozásod, egy autód, családod, és mindent meg tudsz venni, ami a mindennapi életedben fontos a számodra. (pl. folyamatos továbbképzés a spirituális úton, ami tudjuk nem egy olcsó hobbi.) Ha tényleg ezt észreveszed, akkor csak egy dolgot tudsz megállapítani, hogy minden tökéletesen működik, vagyis van pénzem. De itt az elme nem erre figyel, hanem már kivetíti, hogy „de működhetne jobban is”, mert a múlt alapján viszonyít, vagyis a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

140

múlthoz képest megítéli, hogy most rosszabb minden. Ennek a hiányérzetnek a gondolata adja meg számodra a feszítő, rossz test érzetet, hiszen a test nem tud hiányban működni csak létezésben. Ezért semmilyen hiány gondolattal nem tud azonosulni. Rezgésileg mindig elutasítja azt. Ha Te viszont ragaszkodsz ehhez a gondolathoz, akkor ellene mész a test természetességének és az megfeszül. A hiány gondolata elkezdi többszörözni magát. Ha én most azt gondolom, hogy valami nem elég jó MOST, akkor a rezgésem jelenleg az elégedetlenség. Ez viszont visszatükröződik a térben. Máris elindult a bőség felé a hiány gondolata. IGEN-t mondtál rá és létezővé tetted azt. Egyre többet kapsz vissza belőle. Az életet nem érdekli az elme elterelő meséje, hogy ezt hogyan gondolja a személy. A rezgés csak rezgésként tud működni és a hasonlóra csak hasonlóval tud válaszolni, mert a hiány rezgésszintjén, csak hiányt tükröző gondolatok és rezgések működnek. Ha megengeded magadnak, hogy a vágy - ami a pillanatban valaminek a létezését tükrözi – felé fordítsd a figyelmedet, anélkül, hogy a pillanatnyi helyzeted értelmezése benne lenne, akkor van esélyed azonnal megfordítani a figyelmed irányát és a rezgésszintedet növelni. Tehát helyesen úgy hangozna a mondat, hogy most is működik az életem, és a figyelmed, az érzésed továbbra is a működésen marad. Tehát, nem rosszabb mint eddig! De nézzük meg, mi is az igazság! Ha a figyelmed azon marad, hogy nekem van pénzem, és minden működik, akkor a vonzás törvényében újra és újra a következő pillanatban érzésként és gondolatként is min marad a figyelmed? Kérdező: A van pénzem és minden működik gondolaton. Válasz: Akkor ez szerinted okozhat-e számodra rossz, feszítő testérzetet? Kérdező: Természetesen nem. Ezt így értem, de belül mégis azt érzem, hogy nincs elég. Válasz: Nem is tudsz mást érezni, mert a „nincs elég” gondolata a figyelem iránya. Hiszen most néztük meg, hogy a valóságban nem szenvedsz hiányt semmiben. Viszont, ha továbbra is előveszed a múlt emlékét és azonosulsz azzal, hogy „akkor jó volt nekem és most nem”, így biztos lehetsz benne, hogy a helyzet érzésben nem változik. Sőt napról napra csüggedtebbé válsz tőle. Bármikor, amikor a múlt emlékére

Horváth Mónika – A választás lehetősége

141

gondolsz, az most történik. Ha múltadat jól működő vállalkozásként éled meg, akkor az, mostani rezgésként jelenik meg benned, vagyis az Univerzum tapasztalatában most van egy jól működő vállalkozásod. Erre történik a rezgési reakció. Ha viszont hasonlítgatod a múltadat a jelenedhez és annak az értelmezését éled meg, az is mostani érzésként és rezgésként jelenik meg benned. Ez akkor úgy néz ki, hogy most rosszabbul működik minden, így az Univerzum rezgésében ez jelenik meg valóságként és erre kapsz visszajelzést. Kérdező: Hogyan tudom levenni a figyelmemet a múltról, amikor tényleg azt tapasztaltam meg, hogy akkor több volt, mint most? Válasz: Te nem azt tapasztalod meg, hogy több volt, mint most, hanem, hogy más volt, mint most. Az, hogy minősíted a dolgokat, csak megnehezíti a helyzetedet. Mert ez egy minősítés, egy ítélet. Az élet viszont mindig csak az adott szituációval foglalkozik, és soha nem megy vissza a múltba értelmezni azt. Nézzük meg a természetet. Láttál-e már esőcseppet megállni és megkérdezni bárkit is, hogy a múlthoz képest elég esett-e belőlem? Vagy elgondolkodik-e egy állat arról, hogy eleget ettem-e a múltkorihoz képest? Egy kisgyerek megkérdezi-e az anyukáját, ha ma kevesebb játékot kap, hogy én miért vagyok szegényebb, mint tegnap? Az élet nem tesz különbséget változás és változás között, csak az emberi értelmezés. Az élet nem tud történetet gyártani, csak az egyszerű rezgést tudja lereagálni. Valami létezését vagy annak elutasítását. Ezt az elme fokozhatja bármelyik irányba, attól az Univerzum akkor is csak a Létet vagy a Lét hiányát tükrözi. Nézzük meg ezek alapján még egyszer. Van pénzed? Kérdező: Igen. Válasz: Van házad? Kérdező: Igen. Válasz: Van családod? Kérdező: Igen Válasz: Van autód? Kérdező: Igen

Horváth Mónika – A választás lehetősége

142

Válasz: Ha folyamatosan csak azon van a figyelmed, hogy meg van mindened, amit szeretnél, és nem azon, hogy lehetne másképp, akkor vajon hosszútávon mire kapsz visszaigazolást az élettől? Arra, hogy a figyelmed alapján azt éled meg, hogy bármid van az elégedettséggel tölt el? Vagy arra, hogy bármid van, az mindig a „nem elég” érzését mutatja neked? Kérdező: Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor az elégedettséget érzem. Válasz: Melyik szemszögből akarod nézni? Melyiktől nyugszol meg? Kérdező: Természetesen az elégedettség érzésétől. De ha a sárga csekkek ott tornyosulnak az asztalomon, akkor kevésbé érzem magam elégedettnek. Válasz: A sárga csekkek nem azért vannak az asztalodon, mert az élet ki akar veled szúrni, hanem azért, hogy észrevedd, és felismerd a kifizetési szándékot! Már csak azért is mert tényleg ez a vágyad. Szerinted az élet megteremtette volna a sárga csekket, ha annak a pénzértéke nincs a birtokodban legalább rezgésileg? Az már egy másik kérdés, hogy megengeded-e a materializálódását a fizikális síkra, vagy az állandó hiányérzeted miatt rejtve marad, energia szinten. Ezt fel kellene ismerned, ha tényleg magadra figyelnél és nem a félelmedre! A legtöbben viszont arra használják a sárga csekket, hogy megállapítsák nincs elég pénzem erre. Innentől kezdve csak azt mondogatják új mantraként „nincs elég pénzem, hogy kifizessem, nincs elég pénzem, hogy kifizessem, nincs elég…” . Ebből a hozzáállásból igen nehéz a változást észlelni még akkor is, ha „pozitívan gondolkodom”. Ez továbbra is a felszín marad, mert a félelmed fogja meghatározni a hozzáállásodat a sárga csekkhez. Létrejön benned egy nagyobb feszültség, mert itt már ellent mondasz magadnak és erőszakkal megpróbálsz magadra kényszeríteni egy pozitív gondolkodást. Nézzük meg. A felszíni tudatban megjelenik a vágyad, hogy kifizesd a sárga csekket. Igen ám, de a benned már évek, akár évtizedek óta a pénzhiány van kondicionálva. A feszítő testérzet azonnal megmutatja, hogy a vágy és a hiány kondíció ellentmond egymásnak. A kérdés, melyiket hiszed el. Amelyiknek nagyobb figyelmet adsz, és amit jobban elfogadsz, az jelenik meg az életedben. Ha a hiányra figyelsz, kapsz még egy csekket, ha viszont a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

143

pénz létezését erősíted, akkor jön valaki és a rég elfelejtett tartozását kifizeti neked, ami pont annyi, mint a csekk értéke. Az élet mindig emlékeztetni akar téged valaminek a létére. Ha sárga csekket kapsz, akkor csak a pénz léte az, ami körül jár a figyelem és nem annak a hiányán. Az már csak akkor jelenik meg, mikor az elme értelmezi a helyzetet. Kérdező: Ha figyelmemet?

ezt

felismertem,

hogyan

tudom

megfordítani

a

Válasz: Ha meghallod saját magadat a nagy zűrzavarban (gondolati áramlás), vagyis hogy „ezt ki akarom fizetni” és ott az érzés is erre vágyként, akkor más dolgod nincs, mint hagyni, hogy újra és újra megengedd ezt a gondolatot. Egyszerűbben, emlékezz minden pillanatban arra, hogy a csekk kifizethető a számodra. Szerinted megjelent volna benned a vágy a kifizethetőségre, ha nem létezne ennek a lehetősége? Kérdező: Nem. Válasz: Mivel benned élő energetikailag ez a lehetőség, engedd meg, hogy az érzésként is megjelenjen benned. Ha az érzés nem tiszta, hanem feszült, akkor tudd, hogy nem engedsz a lehetőségnek, hanem a régi üzemmódot hozod vissza. Vagyis a múlt emlékeinek a visszaigazolásaként a jelenben sem lesz meg a pénzed a kifizetésre. Arra kell figyelni, hogy ne te akard az érzést magadra erőltetni, hanem az érzés jelenjen meg magától. Hogyan tudna megjelenni magától, mikor feszült vagy? Ha a csekket nem kiadásként, hanem lehetőségként figyeled. Nézegesd hosszabban a csekket és fedezd fel, hogy ez már egy fizikálisan materializált tény a pénz létéről. Vagyis az Univerzumban már megjelent ennek az összegnek a kifizethetősége, hiszen a csekk csak így tudott tapinthatóvá és érzékelhetővé válni a fizikális világban. Az Univerzum soha nem végez fölösleges munkát és semmit nem hagy félbe. Ha adott egy csekket, akkor annak be kell teljesednie valamilyen formában. Ez a Jin-Jang. Az egység. Soha nem jelenik a fekete a fehér nélkül. A csekk és a pénz. Csak az ego bontja szét, vagy feketére, vagy fehérre, mert mind a kettőt értelmezésként használja. Így viszont nincs egység csak kétség! Kérdező: Ez így érthető. Ettől megváltozhat a figyelmem iránya? Horváth Mónika – A választás lehetősége

144

Válasz: Igen. Gondolj bele, hogy ha már arra figyelsz, hogy a kifizetésre meg van a lehetőség, akkor ez milyen érzést ad számodra? Kérdező: Ez már jó! Válasz: Ha bármikor ránézel a sárga csekkre és erre az érzésre emlékszel, - mert a múltat eszköznek használod és nem azonosulásnak – akkor egyre erősebbé válik benned a figyelem a kifizethetőségre. A hiba ott lehet, hogy időhöz kötöd és eltervezed, hogy ez mikor és milyen formában történhet meg. Itt máris létrehoztad az időt, ami távolságot hoz létre a sárga csekk kifizetése, és annak a beteljesedése között. Kérdező: Oké, de határidő van. Válasz: Ha a határidőre teszed a figyelmedet, akkor már megint azt gondoltad, hogy nem tudod elképzelni ennyi idő alatt, hogyan juthatsz pénzhez? Mindig te akarod kitalálni a hogyanokat és a miérteket, és nem engeded meg, hogy az élet gondoskodjon erről. Feltételezed, hogy a végtelen térben tud létezni bármilyen hiány? A hiány a világban és a természetben nem létezik. Ez eddig még mindig csak az emberi elme terméke volt. Az ember megjelenése előtt és után is az élet mindig „kijavította” saját magát, bármi is történt. Mindig a pusztítást azonnal követte az új élet. Egy pillanatra sem volt hiány semmiben. A pusztulást felhasználta az élet a megújulásra és a megújulást felhasználta az élet a változásra. Mindig minden tökéletesen kiegészítette egymást. Ezt a hiányt csak az emberi elme értelmező rendszere iktatta be az életbe. Meg is szenvedi saját maga teremtette világát, az okoskodását, azért van annyi szenvedő és kínlódó ember. El sem tudod képzelni, hogy az élet végtelen variációiba mi fér bele! A Létezés mindig gondoskodik önmagáról! Így viszont mivel te is a Létezés eszköze vagy, ezért rólad is gondoskodik, mert benne és általa létezel! Visszatérve a csekkre! Ha már van egy elképzelésed arról, hogy lehetne a csekket kifizetni, azonnal leszűkítetted a végtelent egy általad kivetített megoldásra. Így pont azt zártad ki, hogy az élet a saját megoldását mutassa meg neked. Ha te akarod a végtelenből kitalálni, hogy mi legyen a sárga csekk jövője, szomorúan be kell lássad, igen lehetetlen vállalkozásba kezdtél. Mi lenne, ha megengednéd egyszer, hogy segítsenek neked és ne te találd ki a „hogyanokat”, hanem engedd meg, hogy a „hogyan” mutassa meg magát. Soha ne kérdőjelezd meg az élet tökéletességét. Ha tényleg

Horváth Mónika – A választás lehetősége

145

biztos vagy abban, hogy te mindent megtettél 100 %-ban egy ilyen helyzetben - gondolatilag is, érzelmileg is - akkor a többit bízd az Univerzumra. Mást úgysem tehetsz! Kérdező: Összefoglalva, azt akarod mondai, hogy nekem nem is a ház eladására kellene figyelnem, hanem arra, hogy az anyagi helyzetemet ne „baj”-ként éljem meg, hanem csak változásként? Ennek következtében már nem érzem tehernek a ház fenntartását sem? Válasz: Így van!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

146

Második beszélgetés Kérdező: Mit csinálsz akkor, ha benne vagy egy élethelyzetben, ahol már nem érzed jól magad, de még fogalmad sincs, hogy merre tovább? Válasz: Amikor az életedbe bejön a változás, akkor az azt jelenti, hogy átmeneti állapot képződik. A régit el kell engedned, de az újat még nem ismered fel. Ugyanis, ha a változás érzése megszületett benned, akkor meg kellett, hogy jelenjen már valami, ami felé mutat. Az ember legtöbbször azt erősíti meg magában kondícióként, hogy mit nem akarok és nem azt, hogy mit akarok! A figyelmed továbbra is azon marad, hogy nem jó, amit csinálok, már nem tetszik, és ezt ismételgeted különböző variációkban. Így szintén az elutasítás kap hangsúlyt, és nincs lehetősége az újnak megjelenni tartósan, folyamatként. Az ember elkezd kaparni a régi felé, hogy jaj, azt még akarom, muszáj, muszáj, muszáj, mert nincs más, és belülről már nem érzed azt az igazi motivációt, ami miatt ezt szívesen csinálnád. Azt viszont nem veszed észre a fentiek miatt, hogy a változás érzése magában kell, hordozza az újat. Kérdező: Rendben, konkrét példa. Nekem van egy könyvelő cégem 23 éve, amit már nem szívesen csinálok. Ahhoz hogy megéljek, szükségem van erre a munkára. Már régóta szeretnék valami mást csinálni, de fogalmam sincs, hogy mit. Az utóbbi időben észrevettem, hogy az ügyfelek száma vészesen csökken. Mit tudok ilyen esetben tenni, amikor a régit már elengedném, de még sehol nem látom az újat? Válasz: Mivel a változás magában hordozza az újnak a létezését, ezért már biztos lehetsz benne, hogy ott van életedben, csak nem veszed észre. A probléma, ami a zűrzavart okozza, az az idő. Ugyanis a változást te azonnal akarod, mivel félsz attól, hogy a köztes időben nem lesz anyagi biztonságod. Az elme azonnal bekapcsol és elkezd számfejteni anyagilag a jövőt. Abban a pillanatban kerül bele az idő, amivel távol tartod magad attól a felállástól, hogy a változás önmagát mutassa meg. Máris megjelent egy kivetített történetsorozat. Itt már elképzeled a hogyanokat és leképezel egy teljes történetet a folyamatról. Ez továbbra is az elme játéka marad, mert itt már keresi a biztonságot. Ezért helyzeteket próbál kivetíteni egy számára még ismeretlen jövőbe. Ha elengednéd azt, hogy neked kell kitalálni mi is legyen az, amit csinálnod kell (ami továbbra is azt mutatja, hogy még nincs meg, és így

Horváth Mónika – A választás lehetősége

147

csak a hiány érzése jelentkezhet), akkor észrevehetnéd, hogy már csinálod is azt, ami az utadat jelenti. Kérdező: Milyen útra gondolsz, amikor még én sem látom, hogy mit is csinálhatnék helyette? Válasz: Úgy tudom, megszületett a tánc tanítás gondolata, amit elvetettél. Nézzük, mi a közös a könyvelésben és a táncoktatásban! Kérdező: ? Válasz: Az emberekkel való foglalkozás. Mi az, amire oda kellene már figyelned? Hogy keresed az emberekkel való kapcsolatot. Ha valami egyszer megjelenik, azt még meg tudod kérdőjelezni. Ha már másodszorra is megjelenik, akkor érdemes odafigyelni rá. Ha harmadszorra is visszaköszön, akkor biztos lehetsz benne, hogy foglalkoznod kellene vele (nevetés). Kérdező: Ez érdekes, mert három évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki mesélt egy önismereti képzésről és villámcsapásként hasított belém, a gondolat, hogy nekem ott a helyem. Még nem tudtam miről szól, és mit fogok tanulni, de egyben biztos voltam, hogy mennem kell. Válasz: Már biztos voltál benne, hogy ott a helyed (nevetés). Kérdező: Érdekességképpen, persze terapeuta képzéssel foglalkoztak. Válasz: Mit kellett neked azért tenned, hogy a lehetőség a változásra magától megjelenjen? Kérdező: Gyakorlatilag semmit, hiszen ilyen erős indíttatást még soha nem éreztem. Válasz: És elméletileg? Kérdező: Megengedni magamnak, hogy elmenjek az önismereti képzésre, és nem értelmezni, azt, hogy nekem szükségem van-e az önismeretre vagy nem. Válasz: Vagyis élni a lehetőséggel és megnézni, hogy mit rejt magában, anélkül, hogy előtte bármilyen ítéletet alkottál volna róla. Igen, ez így rendben van. Az a legnagyobb „baj” ilyenkor, hogy a lehetőséget - még mielőtt megnéznéd mit is hordoz magában – elutasítod egy feltételezés, Horváth Mónika – A választás lehetősége

148

fikció hatására. De a lehetőség lényege pont abban van, hogy megnézzed, azután majd a folyamatban kibontja magát és megmutatja, hogy mit adhat neked. De ha meg sem nézed, és máris véleményt mondasz róla, akkor elmentél mellette. Kérdező: Akkor térjünk vissza a könyveléshez. Azért csökkent az ügyfelek száma, mert „ez már nem az én utam”, vagy azért, mert utálom, és ez tükröződik vissza? Válasz: A változásnak nem következménye az ügyfelek számának csökkenése. Mivel te voltál az, aki a figyelmét napról napra a „nem akarom már ezt csinálni” gondolatra helyezted, ezért, az megnyilvánult a külvilágodban is. De hangsúlyozom, ez nem szükségszerű következménye a változás lehetőségének. Ha figyelmed azon marad, hogy a könyvelés továbbra is megadja neked a lehetőséget, hogy a változás időszakán átsegítsen, akkor már nem az elutasításnak adsz energiát, hanem a könyvelés további működésére figyelsz. Hiszen ez szolgál téged anyagilag. Így viszont a változás létrejöttéig nem nyűg az eddigi munka, hanem igazi átmenetet képez az új létrehozásáig. Hozzáteszem, hogy az elején azt mondtad, kész vagy elengedni a könyvelői munkát. Hát ez pont nem az elengedése volt, hanem a szükség. Mivel érzésként nem az áramlás volt a jellemző, hanem a feszültség, mert már unod, így marad a kényszer. Az elutasítás megjelenésével a hiány megteremtődött, így az ügyfelek is beálltak a hiány visszatükrözésére. Ez nem elengedés. Kérdező: Rendben! Ez igaz, de azt még mindig nem tudom, hogyan jutok el az újhoz. Válasz: Mivel már beszéltünk arról, hogy a változás magában hordozza az irányt és benne van az új létezése, semmi mást nem kell csinálni, mint a figyelmet a kezdeten tartani. Nem kell eljutnod az újhoz, hanem ez már maga az újnak a folyamata. A kezdet nem más, mint az a pillanat, mikor felismerted a változásra való igényedet. Bármikor, amikor egy dolog gondolatként berobban az életedbe, akkor annak a meglétének az érzése indít téged el azon az úton, hogy elkezdjél vele foglalkozni. Ez viszont már maga a beteljesedés folyamata. Tehát már most jelen van az új.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

149

Kérdező: Oké, azt mondtad, hogy tartsam a kezdeten a figyelmet. De fogalmam sincs, hogyha húsz évig jó volt az, amit csináltam, és valóban jól éreztem magam benne, akkor honnan és miért bukkant elő a vágy a változásra. Viszont ahogy felbukkant, azóta egy percig nem hagy békén. És most jelen pillanatban úgy érzem, megfosztott attól, ami jó volt, a biztonságot vette el tőlem. Válasz: Addig, amíg a külső dolog jelenti számodra a biztonságot, soha nem leszel biztonságban, mert a világ működésében törvényszerűen benne van a változás. Ha a világ megállna, akkor sem érezhetnéd magad biztonságban, de ilyen nem létezik. Egy megoldás marad, a biztonságot ne külső körülmények és anyagi helyzeted, párkapcsolatod, gyereked, munkád, egészséged… alkossa meg, hanem a belső létezésed felismerése. Kérdező: Ez nagyon jól hangzik, de hogyan? Válasz: Minden múlandó. Ha körbenézel bármi, ami megjelenik az életedben az előbb vagy utóbb meg is szűnik, vagy te szűnsz meg mások számára. Beleragadsz egy illúzióba, amit valóságosnak hiszel és egész életedet annak szenteled, hogy ezt fenntartsd. De ha tényleg jól belegondolsz, mi az, ami soha nem változott? Van benned valami, amit kicsi gyerekkorod óta felismertél, és ami ugyanúgy ott van benned ma is. Kérdező: Mire gondolsz pontosan? Válasz: Ha megfigyeled azt a megfoghatatlan teret, vagy csendet, ami kortalan, azonosíthatatlan, nincs neme, nincs formája és mégis tudsz a létezéséről, akkor máris közelebb kerültél a biztonsághoz. Ez a Vagyok vagy a Létezem érzése. Kérdező: Elméletben tudom, miről beszélsz, de a gyakorlatban még soha nem tapasztaltam. Meg tudod mutatni pontosan, mire gondolsz? Válasz: Akkor most figyelj rám egy picit. Ülj le és csukd be a szemed. Figyeld a légzésedet és nézd meg, honnan bukkan a felszínre, miben tűnik el, és mi az, ami irányítja. Találsz-e bármit is? Meg tudod fogni? Meg tudod nevezni? Tudod egyáltalán azonosítani? Ismerd fel a választ, de ne keresd azt! Ha nem találsz semmit, ne ijedj meg, jó helyen vagy! És ezen az úton menj tovább! Minden nap tedd fel magadnak ezeket, vagy hasonló kérdéseket, de ne várd el magadtól, hogy amit ma Horváth Mónika – A választás lehetősége

150

felismertél, azt holnap is ugyan olyannak fogod felismerni. Az útkeresés csapdája, hogy ha van egy felismerésed, rögzíted azt és úgy gondolod, hogy holnap is ugyanazt kell felismerned. Akkor viszont a változást már nem tudod megélni, hiszen megjelent a ragaszkodásod a tegnapi élményhez. Máris a múlt azonosulásában találod magad és elvárást kovácsoltál belőle. Legyél nyitott és ne tudd, hogy ma mit találsz, de azt sem, hogy holnap mit ismersz fel! Ez egy útmutató jelzőtábla arra, hogy meglásd az irányt, de hogy mit találsz az úton, és ki vagy te, azt neked kell felismerni és megtapasztalni. Azt senki nem fogja tudni neked megmutatni, és nincs is rá semmilyen módszer! Aki azt hiszi, hogy meg tudja neked mondani, az a saját elképzeléséről, és magáról beszél, nem arról, aki te vagy! Kérdező: Ez egy nesze semmi, fogd meg jól! Válasz: Ez a lényeg! Ha nem ragaszkodsz a tegnaphoz, akkor a jeleneden keresztül meg tudod élni a változást. De te általában konkrétumokat akarsz. Ha én ma azt mondom, hogy ez az igazság, és te egy nap alatt rengeteg információ, tapasztalat, körülmény, történés felismerés változásán mész keresztül, akkor holnap is ez marad az igazságod? Akkor szerinted az, amire ma esküdtél, az holnap is igaz? Kérdező: Nem. Válasz: Tudom, a külső dolgok megteremtése elveszi az összes energiádat, hiszen ezt tartod fontosnak. Igaz, ezt bármikor el is tudod veszíteni. De az, ami tényleg tartós - amikor baj van, amikor öröm van, mindig részt vesz az életedben - arra nem sok időt tudsz szánni. Akkor viszont ne csodálkozz, hogy a biztonságod nagyon ingatag talajon mozog. A kérdésed az volt, hogy miért bukkant fel a változásra a vágyad, mikor te jól érezted magad a bőrödben? Amikor 23 évig egyfajta stílusban – a könyvelés által – foglalkozol emberekkel, akkor egy idő után már másképp kell foglalkoznod emberekkel. Ezért jelenik meg a változásra való igény. Elkezd az érzés piszkálni, hogy emberekkel akarsz foglalkozni, de nem tudod, hogy hogyan. Jön egy lehetőség, amit megnézve tudod csak eldönteni, hogy az kell neked vagy sem – ez pedig a táncoktatás volt. Mivel megnézted és lehetőséget adtál arra, hogy kibontsa magát az élet, észlelted, hogy ez nem az a munka, amivel felcserélheted a könyvelést. Viszont megértetted, hogy valamilyen

Horváth Mónika – A választás lehetősége

151

szinten az életed örök része marad. Ezért imádsz most is táncolni és fogsz is mindig, míg csak bírsz. A tánc az, ami által mindig emlékezni tudsz a szabadság és a boldogság érzésére MOST. Ez mindig jó és felemelő érzéssel tölt el. Így máris tudod, hogy ha bármi bánt, vagy rossz kedved van, netán letört és depressziós hangulatú lettél, akkor a tánc mindig megmutatja számodra a kivezető utat az öröm felé. Azonnal megszűnt az az érzésed, hogy amikor abbahagytad a táncod, akkor valamit elmulasztottál és így máris egy hiányérzettel kevesebb. Szóval tetted tovább a dolgod a mindennapokban, majd megjelent egy ismerősöd, akin keresztül elmentél egy önismereti kurzusra. Az érzés villámcsapásként jelent meg benned, hogy „ez az”! Hogy mi az az „ez az”, azt még nem tudtad. Abban biztos voltál, hogy ahol vagy, az számodra jelentőség teljes. Itt sincs semmi más dolgod, mint hagyni, hogy megjelenjen valaki vagy valami, és te tudni fogod, hogy az a következő állomás. Kérdező: Honnan tudhatom, hogy ezzel kell nekem foglalkoznom? Válasz: Nem tudhatod. De egy biztos, hogy most azt érzed. Hogy holnap mire kel fel a világ és ezáltal mi változik meg, azt nem tudjuk. Ezért fontos, hogy ha mindig nyitott maradsz és az életed valaminek a hatására megváltozik, vagy más lesz, akkor nem esel kétségbe, hanem mint a virág mikor fújja a szél, rugalmasan hajolsz a fuvallattal együtt. Kérdező: Te (nevetés).

szereted

bizonytalanságban

tartani

az

embereket

Válasz: Én a biztonságot mutatom, te viszont mindig a bizonytalant akarod bizonyosságként értelmezni. Kérdező: Minden embernek alapvető vágya a biztonság. Válasz: Igen, én is ezt mondom, csak azzal a kis helyesbítéssel, hogy nem a vágyad, hanem a természeted a biztonság. Ha viszont a természeted, akkor benned kell lenni minden pillanatban. Ha nem érzed, akkor a figyelmedet tudod csak levenni róla, mert a biztonság nem közlekedési eszköz, hogy ki-be járjon rajtad keresztül. Az mindig ott van benned, és nem rajtad kívül. Nem egy tárgyban, személyben, pénzben, élethelyzetben… Kérdező: Megkérdezhetem tőled, hogy ezt te, hogy találtad meg? Horváth Mónika – A választás lehetősége

152

Válasz: Ha én azt elmondom neked, mint ahogy mások is már megtették, akkor te azt fogod a valóságosnak tudni és azt az utat akarod járni. Viszont abból az útból csak egy van. Neked az a feladatod, hogy magadnak tedd fel azt a kérdést, hogy vajon mi az én utam. Hol találom a biztonságomat? Mindig csak magaddal foglalkozhatsz, mert ha másfelé – azaz kifelé – irányítod a figyelmedet, akkor már a képzelet és az illúzió világában vagy. Ha viszont magadtól kérdezed meg ugyanezt, akkor csak a saját válaszodat fogod megkapni. Kérdező: Miért nem akarsz konkrétumokat mondani? Válasz: Mert az már egy módszer lenne, amit te biztosnak vélnél, főleg ha egyezik az elképzeléseddel. Ezért próbállak a kérdezés útjára terelni. Amíg kérdezel, biztos lehetsz benne, hogy keresed a választ. A módszernél már nem kérdezel, megállsz és biztosnak gondolod. Majd ha már a módszer a változásod miatt újra nem elégít ki, akkor újra kérdezel. A kérdés mindig magában hordozza az aktuális választ. Ha valamire azt mondod, hogy igen, én ezt tudom, akkor biztos lehetsz benne, hogy beleragadtál valamilyen elképzelésbe, módszerbe, gondolatba. Bármit, amit mondanék a felismeréseim útjáról, az valahol befolyásoló hatásként megjelenne benned, mert máris lenne egy elképzelésed az információ hatására arról, hogy milyen hasonló dolognak kellene történnie veled. Inkább arra használj engem tükörként, hogy felismerd, amit bennem látsz az benned is ott van. Akkor máris a lehetőségen van a figyelmed és nem a hogyanon. Nem mindegy! A lehetőség ki tudja bontani magát, és a jelen pillanaton tartja a figyelmedet. A „hogyan találjam meg” kérdés, pedig már egy előre kibontott elképzelés révén jön létre, és egy elvárást tükröz a számodra. Kérdező: Hol van a vége? Válasz: A végtelennek nincs vége. A Létezés nem véges, hanem egy folyamat. Hogy honnan hová tart, azt senki sem tudja, csak azt, hogy Van. Ha erre keresed a választ, akkor viszont az kielégíthetetlen lesz, ezért minden válaszod hosszú távon csalódást okoz. Ezért nem érdemes a biztonságot így keresni. Csak a Létezés valóságos felismerése a pillanatban tudja számodra a biztonságot megadni. Ehhez viszont újra és újra kérdezned kell, amíg fel nem ismerd azt, hogy Ki vagy te valójában? Ott már nem lesz kérdésed. Megmondani neked viszont soha senki nem

Horváth Mónika – A választás lehetősége

153

fogja tudni, milyen az AZ és hol találod, mert ezt csak felismerni lehet, de beszélni róla nem. De szerintem térjünk vissza az eredeti kérdéshez. „Honnan tudjam, hogy ez az utam?” Mivel ez a kérdés nem arra irányul igazából, hogy mi az utad, hanem arra, hogy mikor találod meg a célt, így már a jövőre irányul és nem a jelen pillanatra. A jövőt viszont senki sem tudja. Mozzanatokat megvilágíthat, de biztosra nem mehet senki. Csak az a biztos, mikor épp történik a tapasztalás. Az meg nem a múlt és nem is a jövő, hanem a most. Amikor tudni akarod, hogy jó helyen vagy-e vagy, jól döntöttél-e, abban a pillanatban már meg is kérdőjelezted saját magad. Itt már a bizonytalanságod jelenik meg. A mindennapjaid mottója legyen az, hogy: A most pillanatánál tökéletesebb pillanat nem létezik! Kérdező: Kifejtenéd ezt bővebben? Válasz: Természetesen. Gondolj bele, hogy bármikor, amikor te az adott pillanatban bármilyen döntést hozol – fontos, hogy az adott pillanatról van szó és nem egy tized másodperccel későbbiről, amikor már visszanéztél – az akkor tökéletes döntés? Bármi is legyen az. Kérdező: Az adott pillanatban igen. Válasz: Akkor, viszont ha megyünk tovább az élet irányában, az út tökéletes pillanatok sorozatából áll. A kérdőjel mindig akkor jelenik meg, mikor megállsz és visszafordulsz. Eltelt az egyik élethelyzet óta egy óra. Azóta szintén sok tapasztalaton mentél keresztül. Ha visszanézel és megkérdezed, hogy egy órával ezelőtt jó döntést hoztál-e nagy valószínűséggel valamilyen hiányt találsz. Mivel akkor még nem voltál birtokában az egy óra alatt megszerzett tapasztalatodnak, így az hiányzott onnan. Ez mindig a hiány érzetét kelti benned. Ezért soha ne nézz vissza, csak előre, mert esélyed sincs a most-ból a múltba visszatekintve, a tökéletes érzést megélni. Vagyis menj tovább és engedd meg, hogy az élet lépésről lépésre vezessen téged. Mikor odaérsz a következő lépéshez és megengeded, hogy az megmutassa saját magát, akkor majd tudni fogod, hogy az a dolog, munka, élethelyzet, személy, üzlet…. kell-e neked vagy sem. Inkább úgy fogalmazok, hogy akkor fogod tudni, hogy pontosan hogyan is kell használnod. Ehhez az úthoz viszont nagy bizalom kell.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

154

Harmadik beszélgetés Kérdező: Észrevettem, hogy időnként a semmiből bevillannak negatív gondolatok, azaz félelmek a jövővel kapcsolatban. Mivel elég figyelmet szentelek nekik, ezért ezek sorra be is következnek. A kérdésem az, hogy lehet ezeket a negatív gondolatokat megszüntetni. Válasz: Fontos tudni azt, hogy a „negatív” gondolatokat nem tudod megszüntetni, mert azok valójában csak gondolatok. Te adsz nekik bármilyen előjelet. Akár „pozitívet”, akár „negatívat”. A gondolat nem a tiéd. Ezek rezgések, amik állandóan körülötted vannak és részt vesznek az életedben folyamatosan. Te viszont ezeket is magadénak fogod érezni, mert ha a benned lévő rezgések valamelyikével rezonálsz, akkor felránt benned egy saját történetet, és így máris a tieddé tud válni. Ha felismered a gondolat természetét, hogy az soha nem állandósul csak akkor, ha te már történetben vagy vele, vagyis bármilyen észrevételed, hozzászólásod, reakciód van vele kapcsolatban, akkor válik számodra hosszabb távú lakóvá. Figyeltél rá és marasztaltad. Azonosultál vele. Ha a semmiből jött, akkor viszont biztos lehetsz benne, hogy arrafelé is tart, vagyis nincs gyökere, ezért nincs hosszú távú mondanivalója sem. Csak ha ezt te a figyelmeddel fenntartod. Mire megvalósulnak a fizikális térben ezek a gondolatok, addigra már igen hosszú játszmát vívtál velük. Ha egyik pillanatról a másikra teremtődnének meg a dolgok, akkor itt a földön igen nagy káosz uralkodna el. Mivel már mondtam, hogy a gondolat természete a jövés-menés, így nem tudod megszüntetni őket, csak elengedni értelmezés nélkül, vagyis személyes történet nélkül. Ahogy észreveszed azt, hogy bejön a tudatodba, úgy integetve el is engeded, és hagyod, hogy kilépjen belőled. Ezt csak akkor tudod megtörténni, ha átengeded, és nem értelmezed azt. Kérdező: Igen ezt így értem. Akkor most egy konkrét élethelyzetről beszéljünk. Anyukám rákos. Ha nekem mondjuk, az van a tudatomban, hogy családi felmenőkön keresztül (X generáció) minden nő pont ötven éves korában volt eddig rákos, akkor nyilván nekem is „jogos félelmem” az, hogy én is az leszek. Innentől kezdve ettől rettegek. Válasz: Kijavítanálak. Nem jogos félelmed. Mert nem jogos a félelem. Az simán csak a félelmed. Mert, ha már odateszed a jogosat, elvárásoddá válik a történet ismétlődése, azaz ez jár nekem, jogom van hozzá!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

155

Kérdező: Tehát akkor, amikor ilyen ősfélelem befurakszik az ember tudatába, és minden bizonyíték megvan rá visszamenőleg a múltban, mert ez eddig mindig így történt - akkor számomra ez egy valósnak vélt félelem. Vagy például valaki attól fél, hogy kirúgják a munkahelyéről, most teljesen mindegy maga a szituáció, hogy miért. Ezt a félelmet, hogy tudja nem-félelemnek megélni, vagy ezt valahol valamilyen szinten megszüntetni? Válasz: Nézd, mivel egy kondicionált dologról beszélünk, ezért egészen biztos lehetsz benne, hogy a gondolat meg fog jelenni, - ezért hívják kondíciónak - mert ismétlődik. Ezt nem tudod elkerülni. Ha megkérdezed magadtól hogy „mennyire vagyok én biztos abban, hogy ezt megkapom?”, akkor mit válaszolsz erre? Kérdező: Nagy esélyem van rá. Válasz: Mennyire vagy benne biztos? Kérdező: Nem lehetek száz százalékig biztos. Válasz: Ez nagyon fontos dolog, hogy soha nem lehetsz benne biztos! Innentől kezdve, hogy „nem vagyok biztos benne”, kételkedésre ad okot. A másik irányba is ugyanúgy működik a rezgés. Mennyire vagyok én ebben biztos? Nem vagyok benne biztos. Jó. Akkor ebben is kételkedjek. Akkor a kételkedés minden irányba működjön. A félelem irányába is, vagyis a félelemben is kételkedjek. Ha viszont a félelemben kételkedek, akkor az is meghiúsul ugyanúgy, mint amikor valaminek a létrehozásában kételkedek, és ezért nem tud megvalósulni. A félelemben való kételkedés nem más, mint a félelem megszűnése. Honnan tudod egyébként, hogy nagy esélyed van rá? Azért mert mások, vagyis az elődeid, úgy gondolták, és tényként értelmezték a bizonytalant? Tudod-e azt, hogy ők milyen teremtési folyamaton mentek keresztül az életükben és miért élték meg ezt a betegséget? Biztos vagy abban, hogy neked is az Ő életüket kell élned? Szerintem az élet eléggé változatos ahhoz, hogy minden embernek más legyen a tapasztalata az életben. Ismétlődésre csak akkor kerül sor, ha azonosulok a szüleim és az elődeim történetével. Ez már az elme visszatükröződése és a félelem megteremtődése. Te már az ő vélt bizonyosságukból megteremtődött fizikai visszatükröződést észleled generációk óta. De mi van az igazi valósággal? Az esély az nem tény. Te döntöd el, hogy melyik irány Horváth Mónika – A választás lehetősége

156

kapjon figyelmet. Ez maga a változás. Mindenkinek megvan rá a lehetősége, hogy ezen változtasson a figyelem irányával. Kérdező: Akkor értem, hogy a rákos betegségnél hogyan lehet levenni a figyelmemet a kondícióról. De mi van azzal a férfival, aki két pici gyerek mellett attól fél, hogy kirúgják a munkahelyéről? Ő a családfenntartó. Ő mit tehet, hogy ne teremtse meg a félelmét? Válasz: Az, hogy ő eljutott oda, hogy fél a kirúgástól, már egy folyamat következményének kell lenni. Vagy egy munkahelyi leépítés, vagy a főnökével nincs jó kapcsolata, vagy a kollégák nem szeretik, esetleg a televízióban, rádióban hallható folyamatos leépítések hírei hallatán… . Mire ide eljutott már hosszú ideje a mögöttes gondolatában futott az a kondíció, hogy „nem vagyok elég jó”, „én leszek a következő” „mindenkire sor kerül”. Ezzel már elkezdte maga alatt vágni a fát. A negatív érzéseivel, és az elutasítás gondolatával manifesztálódik a helyzet. Persze itt sem azért, hogy az élet kiszúrjon vele, hanem azért, hogy felismerje végre a saját félelmeit, hogy ténylegesen mi is zajlódik benne és minek ad figyelmet. Ha annak ad figyelmet, hogy a félelme hatására felismeri, hogy ő valójában a munkahelyének a létezését akarja, akkor máris megváltozott az irány. Viszont ha továbbra is a félelembe beleragadva, latolgatja annak esélyeit, hogy elveszíti a munkahelyét, akkor a történetein keresztül, a munkahely hiányát erősíti. Ha a figyelme továbbra is ezen marad, akkor ideig-óráig tudja csak fenntartani a munkahelyét. Ha viszont megkérdezi magától, hogy én mit nem szeretek ebben a munkahelyben, akkor van esélye arra, hogy a válasz hatására végig vezesse magát a kiinduló pontig, vagyis ahol legelőször megszületett benne a negatív értékrend önmagával kapcsolatban. Ő mit nem szeret magában, vagy mit utasít el magával kapcsolatban. Valószínű kiderül az is, hogy ez nem igazán munkahelyi probléma, hanem sokkal előbbi, de a munkahelyen történt egy helyzet, eset, vagy egy személy léte váltotta ki belőle az önmagával kapcsolatos elutasítás érzését. Kérdező: Azt akarod mondani, hogy kizárólag csak a saját alulértékelődéséből fakadhat ilyen helyzet? Olyan nincs, hogy jön egy új kolléga, vagy főnök, akivel nem szimpatizál és emiatt borul fel a rend a munkahelyen?

Horváth Mónika – A választás lehetősége

157

Válasz: De van, hiszen pont azért jött a kolléga vagy a főnök, hogy felismertesse vele az értéktelenségével való azonosulását. Ez pedig mindig csak egy élethelyzeten keresztül tud megtörténni. Mondjuk, ha az élet oda szeretne adni neked egy számodra megfelelőbb és jobb anyagi körülményeket biztosító munkahelyet, de te ragaszkodsz a régihez, mert el sem tudod képzelni, hogy lehet jobb is, pont az alulértékelődésedből fakadóan. Így ha magadtól nem válsz meg a cégtől, akkor az életedben teremtődik egy olyan helyzet, ami csak úgy végződhet a számodra, hogy kénytelen vagy megválni tőlük. Valószínű, hogy az adott pillanatban, mivel legtöbben a félelmükre hallgatva kudarcként élik meg ezt az állapotot – nem fogsz neki örülni. De ha az élet szereteteként és törődéseként éled meg a történéseket, akkor biztos lehetsz benne, hogy bármi és bárhogyan történt, csak téged szolgálhat akár rövidtávon, akár hosszútávon. Tehát egyszerűen csak változásként éled meg azt. Visszatérve az első kérdésedhez, az alulértékelődéshez. Ha az illető már nem szimpatizál valakivel a munkahelyén, akkor felállított egy hierarchia állapotot. Ilyenkor legkevésbé ő van felül. Azért, mert valaki a főnököm nem feltétele, hogy én emberileg alul pozícionálódjak. Persze a főnök szó már magában hordozza a hierarchia magasabb szintjét, értelmezésünk szerint. Vagyis valamilyen szintű kiszolgáltatottságot tükröz a mai világban. Pedig a főnök igazi szerepe a vezetés és útmutatás lenne. Vagyis a főnöknek felelősséget kell vállalnia beosztottjai iránt, így igazából a főnök a segédeszköze az alkalmazottnak. Ha egy cég hosszútávon akar működni, akkor alapfeltétele, hogy mindenki érdekelt legyen a munka hatékonyságában, amit nem megfélemlítéssel, hanem példamutatással lehet elérni. Rövidtávon lehet, hogy működőképes a félelem, csak éppen nem hatékony, mivel az alkalmazott egyre kevésbé érzi magáénak a munkát. Tehát az alulértékelődés akkor fordul elő, mikor már én megítéltem magam a főnökömhöz képest valamilyennek. Innentől kezdve el is indultak a gondolatok, amik nem támogatnak, hanem megkérdőjeleznek. A kérdőjelre viszont már megkapom a visszatükröződést, ami még inkább megerősít abban, hogy nem vagyok elég jó, vagy utálnak…. Ha közben nem ismerem fel a tévedésem, akkor addig fogom ezt magam előtt görgetni, míg padlóra nem kerülök, és akkor már kénytelen vagyok megkérdezni „mond Istenem miért?” Ha viszont még mindig nem a választ keresem – pedig a kérdésem azért hangzott el – hanem elkezdek másokat hibáztatni és Horváth Mónika – A választás lehetősége

158

felveszem az áldozat szerepet, csak rontok az állapoton. Még ez is hozzácsapódik, a „nem vagyok elég jó” tapasztalathoz és még mélyebbre kerülök. Nem fogom érteni miért hagyott el a feleségem, mikor bajban voltam. Most már a feleségem áldozata is vagyok, ő is gonosz és nem szeret. Lassan már az egész életem hiába való. De vajon feltettem-e az igazi kérdést valaha, „hogy én nekem mi a szerepem ebben a játékban, én hol vagyok ebben a történetben?” és ezen keresztül megvizsgáltam-e a jelen állapotomat, amibe kerültem? Ha az életemben én vagyok a főszereplő, akkor mindenki más mellékszereplőként tud engem szolgálni. Viszont a főszereplő a film igazi mozgatórugója. Ha nem vállalom el a főszerepet a saját filmemben, akkor pont magamat hagyom ki a jelenetekből. Így viszont a filmvásznon sem tudok megjelenni és senki nem veszi észre a létezésemet. Lehet, hogy vissza kellene venni a szerepet és megjelenni a filmben. Ehhez viszont fel kell tenni a kérdést, amit az előbb elmondtam. Ez már lehetőséget ad arra, hogy a vásznon megjelenjek és mások számára is láthatóvá váljak. Amíg kihagyom magamat az életemből, addig az élet is kirekeszt magából. Amikor padlóra kerülök és elkezdek vizsgálódni, sok dolog felismerésének hatására lehetőségem van a változásra. Ezért fontos az önismeret. Ha ezt nem teszem meg, mert mindig megmagyarázom, hogy miért jó a „pocsolyában”, akkor az életem fog rá kényszeríteni a változásra. Számíthatok arra, hogy ebben az esetben nem bánik velem, kesztyűs kézzel. Kérdező: Minden embernek vannak félelmei, amivel jó lenne szembenézni, mégis azt látom, hogy ez a legnehezebb. Ahhoz, hogy jól érezzem magam, tudom, hogy változtatnom kellene, de akkor ez mégis miért olyan nagyon nehéz? Válasz: A nehézség nem a változásban, hanem önmagaddal való szembenézéssel van. Ha egy ember eddig úgy élte az életét, hogy azt tanulta mindig a másik a hibás, mindig rajta kívül történnek az események, mindig másoknak van kiszolgáltatva, mindig másoknak kell megfelelni, és mindig másoktól várhatja a megoldást, vagyis mások függőségben van, akkor igen lassú és fájdalmas folyamatként érintheti, hogy az eddigi életét maga ellen fordította. Amikor le kell venni másokról a figyelmet és észrevenni, hogy másokról soha nem tudhatok semmit, csak gondolhatom, hogy tudom, akkor mindent át kell írni, amit eddig a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

159

világról véltem. Vagyis, te azt gondoltad, hogy tudod mi jó a gyerekednek, hogyan szeresd a másikat, tudod, miért szól be neked valaki, miért bánt, vagy miért hagyott el a párod, tudod miért pikkel rád a főnököd. Amikor eljön az a pillanat, hogy tényleg fel tedd magadnak a kérdést, „Mit tudhatok valójában a másikról?”, akkor veszed észre igazán, hogy soha nem a másik az, akiről szólt az életed, hanem az, amit te gondoltál a másikról, mivel azt sem tudom, mit érez, mi a tapasztalata a szavak mögött. Viszont, ha te gondoltad, ezeket róluk, akkor ez rólad kell, hogy szóljon. Például, ha azt mondom, hogy a férjem nem szeret igazán, mert nem ölel meg, amikor nekem szükségem lenne rá, akkor én elvárom tőle, hogy az én fejemmel gondolkodva - találja ki azt a pillanatot, amikor én erre vágyom – és az én szeretet kifejezésemmel – mondjuk egy öleléssel - adja tudtomra az érzéseit. De ha ő számára a szeretet azt jelenti, hogy elmosogatott, akkor - mivel én azt a háztartás természetes tennivalóihoz sorolom – fel sem tűnik a számomra, hogy ő ezzel akart nekem örömet szerezni. Jártál-e már úgy, hogy nagyon vágytál egy ölelésre, másnap viszont arra vágytál, hogy mindenki hagyjon békén. A pillanat része az is, hogy mindig változik az igényünk a törődéssel kapcsolatban. Ha ma az a törődés, hogy odafigyeljenek ránk, holnap pedig az, hogy hagyjanak békén, akkor hogyan tudom elvárni a másiktól, hogy ezt naprakészen, mindig felismerje. Amikor megengedem a másiknak, hogy úgy szeressen, ahogy az neki jó, mindent el fogadok tőle, amit adni akar. Ha viszont én határozom meg a szeretet nyelvét, azt nem biztos, hogy a másik érti. Akkor az a legjobb, ha magammal élek együtt és úgy szeretem magamat, ahogy nekem tetszik. Kérdező: Van olyan, hogy két különböző szeretet nyelvet beszélő ember boldog lehet egymással? Hiszen ha én ölelésre vágyom, ő pedig ajándékokkal, pénzzel fejezi ki érzéseit – mert ezt tanulta -, akkor sosem tesszük egymást boldoggá. Válasz: A szeretet nyelve fizikális síkon különböző, mert ahány ember, annyiféleképpen fejezi ezt ki. A valóságban viszont mindig egyet jelent, a feltétel nélküliséget. Ha igaz az, hogy a feltétel nélküliség az igazi szeretet, akkor én feltétel nélkül fogadom el a másik szeretetét, úgy ahogy Ő azt ki szeretné fejezni a számomra. Feltétel nélkül, úgy hogy ahogy Ő adja. A szándék, hogy a másik adni szeretne neked valamit, az

Horváth Mónika – A választás lehetősége

160

mindegyik szeretet nyelvben benne van. Ha ezt felismered, akkor nem a hiányt észleled, hogy miért nem azt kaptad, amit vártál, hanem azt látod meg, hogy azt adta oda, amit az adott pillanatban a legjobbnak vélt. Biztos tudomása nem lehet arról, hogy neked mi a jó. Ezért, ha te ezzel tényleg tisztában vagy, akkor viszont mindent tudsz értékelni, amit a másik átad neked. Akkor lehet két ember boldog, ha a feltétel nélküliség nyelvét beszélik. Ha ebbe belecsúszik bármikor a legkisebb elvárás is – aminek persze csak a megfelelés lehet a másik oldala – akkor pont a szabadság veszik el, ami a szeretet alapja.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

161

Negyedik beszélgetés Kérdező: Úgy tudom, minden betegségnek lelki oka van. Ha viszont „minden pillanat a legtökéletesebb”, akkor hogyan lehetek mégis beteg? Mit rontottam el? Válasz: Az emberek azt gondolják, hogy ha valaki megbetegszik, akkor baj van a gondolkodásával és elkezdi keresni az okát. A betegség alapján felállít egy pszichoszomatikus tézist, hogy mitől alakulhatott ki a betegség. Igen ám, csak ezzel az a baj, hogy abban a pillanatban, amikor felállítja a tézist, már fogva is tartotta a betegséget és a probléma létének a gondolatát. Pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit kellene. Nem értelmezni kell a betegséget, hanem felismerni általa a figyelem irányát! A pszichoszomatika is egy óriási csapda tud lenni! Mindenki őrülten elemzi a betegséget, és ezáltal minden figyelmét arra koncentrálja, hogy probléma van, azt meg kell oldani. Így egyre jobban megerősödik a betegség létezésének a tudata. Persze ilyenkor azt se felejtsük el, hogy a betegség felismerése által már fenntartod azt a képet, hogy valamit rosszul csináltam. Azoknál működik a gyógyulási folyamat, akik nem értelmezik az állapotot, hanem a figyelmüket átirányítják magára az élet folyamatára. Kérdező: Mindig minden betegségnek lelki oka van, ezt azért tudjuk. A pszichoszomatikának az az alapja, hogy megmutatja a lelki okot: például egy rákos betegnél a „szegény én” szerepet, ami elfojtásban agresszivitást jelent. Válasz: Igen. Ez igaz! De teljesen mindegy, hogy pszichoszomatikának ami mostanában, nagyon felkapott és new ages -, vagy Pista bácsinak hívják, esetleg élethelyzetnek, ugyanazt fogja tükrözni. Nem csak egy betegségnek, minden betegségnek egyetlen egy lelki oka van… Kérdező: Mégpedig??? Válasz: Az, hogy ezáltal felismerheted a kapcsolatodat igaz Önmagaddal. A betegség léténél elutasítottságként éled meg magadat, ezáltal megkérdőjelezve kétségbe vonod a Lét szeretetét irányodba. És ez végtelen variációban tud megjelenni az életedben, persze nem csak, mint „betegség” formájaként. Nem szereted magad, és állandó félelemben és kételkedésben vagy az életeddel. Kivéve, mikor a

Horváth Mónika – A választás lehetősége

162

betegséged sorszerű, hiszen minden anyag törvényszerűen tönkre megy egy idő után. Ha lehet rajta javítani, akkor így lesz, ha nem akkor bármit megtehetek nem fog sikerülni. Ez viszont már nem pszichoszomatika, hanem az elfogadás maga. Kérdező: Ez az egy oka van??? Válasz: Gondolj csak bele. Ha az igazi természeted a szeretet és erről az egóval történő azonosulás miatt leveszed a figyelmedet, mi marad? Kérdező: A nem szeretet, ebből fakadóan meg minden más, ami a szeretetet megkérdőjelezi. Válasz: Mindenki, aki az emberi fajhoz tartozik, azért küzd vagy harcol, hogy a szeretetet megkapja. Igaz a személy attól függően teszi ezt, hogy ő mit ért szeretet alatt. Például: Ha valaki azt tanulta, hogy a pénz a szeretet, akkor mindent elkövet egész életében, hogy a pénzzel azt meg tudja vásárolni, ezért a pénz megszerzése és megtartása mindennél fontosabb nála. Ha azt tanulta, hogy csak akkor kapja meg a szeretetet, ha azt elveszi erőszakkal, akkor kiveri a másikból a figyelmet fizikálisan vagy lelkileg. Ha nyafogással tudta megszerezni, mert csak így figyeltek oda rá, akkor ez lesz a sémája a szeretet megszerzésére. Ha a jó viselkedéssel érte el, akkor mindig arra fog törekedni, hogy ennek megfeleljen. És sorolhatnám a végtelen variációt. Ehhez járul hozzá a pszichoszomatika, hiszen ezeket a személyiségképeket tárja fel. Az igazság az, ha rájönnél arra, hogy a szeretetet nem a másiktól kapod meg, hanem benned van kezdettől fogva, mint a természeted része, akkor nem lenne szükséged a pszichoszomatikára és a szerepjátékokra. Ez az élettől csak egy plusz eszköz arra, hogy felfigyeljél az igazságra. Egyszerűen csak magadra figyelve észleld a belsődben az igazságot és tudd, hogy a harmónia minden pillanatban jelen van az életedben. A betegségnél, ha arra figyelsz, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy az ne legyen, akkor már a betegségnek adtál figyelmet és energiát. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a betegség ugyanúgy a szeretet nyelve, mint bármi más. Kérdező: Egy ember, akinek van egy „szegény én” jelleme és soha életében nem foglalkozott pszichoszomatikával, de még csak betegséggel sem, mégis gyomorrákos, azzal mi a helyzet? Hol ad ő a betegségének energiát? Nem a betegségére helyezi a figyelmét, mivel Horváth Mónika – A választás lehetősége

163

nem is tud róla, egészen addig, amíg rosszul nem lesz, vagy el nem megy egy vizsgálatra! Ő addig egészségileg jól érzi magát! Válasz: Ezt gondolod te! De nem így van! Nem érezte jól magát sohasem! Mert állandóan be volt feszülve lelkileg. Észlelnie kell azt, hogy a figyelme valahol egy olyan dolgon volt, ami megfeszítette. Nézzük csak meg a természetet. Mi történik egy állatnál? Mikor észleli, hogy valami nincs rendben, mi az egyetlen egy dolog, amit csinál? A betegségre figyel, és annak a gyógyítására, vagy az életre figyel? Visszavonul és egyetlen egy dologra teszi a figyelmét arra, hogy életben maradjon. Semmi másra! A növény, amikor megbetegszik, ugyanezt teszi. Mit tesz ellenben egy ember. Nem vesz erről a nyelvezetről tudomást, és mindent elkövet annak érdekében, hogy minél előbb visszatérjen a robot életéhez anélkül, hogy egy picit is elgondolkodna azon, miért is kellett a betegség miatt megpihennie. Ja, és ezalatt az idő alatt folyton arról beszél, hogy beteg, vagy arról, hogy emiatt mit nem tud csinálni, és ezzel támogatja a kiszolgáltatottság érzését. A betegség folyamata alatt nyomorultul és szerencsétlenül érzik magukat az emberek. Ez az áldozat szerep. Az persze hogy saját gondolkodásuk és életvitelük áldozatai eszükbe sem jut. „Ez biztos az élet büntetése, amit megérdemlek!” Kérdező: Na de addig, amíg valaki nem tudja, hogy ez nála betegség, addig nem a betegségére helyezi a figyelmet. Válasz: Tudatosan nem, de mivel folyamatosan ellenáll mindennek, ami az Ő élete, így saját magát tagadja meg. Ha valóban áramol az élet folyóján, akkor minden, ami az útjába kerül, az ellenállás nélkül átfolyik rajta, vagyis megjelenik az áramlás, a flow érzése. De a „szegény én” ezt nem engedheti meg, hogy mindent átengedjen, mert akkor ő nem lehet fontos mások életében. Csak ha az áldozat szerepet eljátssza. Persze ez egy tudatalatti kondíció, amit Ő nem így él meg. Ő azt gondolja magáról, hogy mindent megtesz a másikért, de soha senki nem értékeli az ő áldozatos munkáját. És ugyanúgy, a betegségnek is ellen fog állni. Ha megérinti egy nátha, akkor ahelyett, hogy átadná magát arra az 1-2 napra a pihenésnek és az állapot pillatanának, minden erejével azon van, hogy az ne legyen ott, mert Ő nem engedheti meg magának, hogy beteg legyen. Akkor ki fogja megcsinálni azt a sok mindent, ami rá vár, mert neki senki nem segít. Persze nem is kér segítséget, mert már rég Horváth Mónika – A választás lehetősége

164

lejátszotta magában, hogy mindenki visszautasítja, vagy esetleg nehogy kiderüljön számára, hogy bárki el tudja végezni a munkát helyette, mert akkor rá már nem lesz szükség. És ezzel pont Ő utasít el magától mindent és mindenkit, aki segíteni tudna neki. Az egész élete erről szól: „Nem engedhetem meg magamnak hogy beteg legyek”. Máris elvette a szervezetétől a lehetőséget, hogy az diktálja, mi kell neki, és mennyi időre van szüksége a „gyógyuláshoz”, harmóniához. De mi van akkor, ha ebből később sokkal hosszabb és komolyabb probléma alakul ki? Rákényszeríti az élet arra, hogy megadja magát. És akkor jön ez a mondat, hogy még az élet is, engem súlyt, ezzel a szörnyű bajjal, pedig én ezt nem érdemeltem meg! A sajnálat nagyon fontos a „szegény „én” szerepnek, mert visszaigazolást kap a szerencsétlenségére és a nehézségeire. Kérdező: Egy bekondicionált elme, ami ötven év alatt, ezt a fajta viselkedési formát felvette, annak hiába mondod, hogy jó, akkor innentől kezdve, ne figyelj oda a betegségedre, meg fogsz gyógyulni! Nem érti ezt! Válasz: Ha a betegség sem ébreszti rá arra, hogy valamin változtatni kell, akkor hiába fog végigmenni az összes pszichoszomatikus elemzésen, továbbra sem fogja a figyelmét arra tenni, hogy valami nincs rendben az életével. El sem fogadja a pszichoszomatikát, hiszen akkor szembe kellene néznie azzal, hogy valamit Ő nem vett észre, valamin neki kellene változtatnia. A betegséget, mint a test diszharmóniáját nézed, akkor a test, mint egy harmonikusan működő rendszer, csak akkor tudja megmutatni magát diszharmonikusan, ha az adott pillanatban is harmóniában van. Különben soha nem észlelné „a hibát”. Vagyis a test minden pillanatban kijavítja az általunk folyamatos negatív gondolatokkal torzított rezgéseinket. Ha az illető hajlandó arra, hogy a változás felé nézzen, akkor sokkal egyszerűbb azt a megoldást választani, ami rögtön elviszi a gyökér okhoz, mint azt, hogy rengeteg rétegen keresztül elemezgesse magát és a betegség kiinduló pontját. Ugyanis ezalatt az idő alatt is azzal foglalkozik, hogy mit csinált rosszul és mit rontott el. Ha viszont elutasításban van, akkor meg olyan mindegy, hogy mit ajánlasz neki megoldásként, mert mindent el fog utasítani, ami igazából ő róla szól. Még szüksége van arra, hogy magán kívül keresse a válaszokat. Ezért biztos, hogy gyógyszerek segítségét fogja csak választani.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

165

Miközben elemezgetjük a betegség okait, egyre több probléma kerül a felszínre, amit szintén fel kell tárni és az idő egyre csak megy. Lehet, hogy lesz egy-két momentum, amikor a javulás állapota megérinti, de hosszútávon fárasztó, mert megjelenik az a gondolat, hogy ennyi munkával már a végére kellett volna érni a problémáinknak. Arról nem is beszélve, hogy addig, míg elemezgetjük a betegség okait, a figyelem folyamatosan a problémán van, és ezt tudatosítjuk is magunkban. Gondolj bele, ha levágsz egy sárkányfejet nő helyette másik három. Egy idő után elfáradsz a harcban és azt fogod tapasztalni, hogy a sárkányfejek száma egyre nő, a helyzet egyre rosszabb, és teljes a kilátástalanság. Igazán, aki nem kész még arra, hogy valóban szembenézzen önmagával, annak mindegy, hogy a pszichoszomatika által találja meg az okot vagy sem, nem sokat fog segíteni rajta. Ha kiderül, hogy a rák oka az, hogy elfojtotta a dühét, akkor máris levágott egy újabb „sárkányfejet”. Rájött arra, hogy ezt a dühöt ki kell kiabálnia. De máris kinőtt a következő „sárkányfej”, hogy a dühöt mi hozta létre? Végig ordíthatja és dühöngheti az életét, maga az igazi ok még mindig rejtve maradt. Csak egy bizonyos idő után ismeri fel a gyökerét, a szeretet hiányt. Az igazi „csoda” gyógyulások azok, mindig egyik pillanatról a másikra következnek be és szinte kivétel nélkül mindenki felismeri, hogy saját magát hagyta ki az életéből. Ha találkozol egy olyan emberrel, aki egyébként is rá van görcsölve sok mindenre, és állandóan pánikol, aggódik valami miatt, akkor tudod, hogy nem véletlen betegedett meg. Nyilván ez egy hosszú folyamat, ami egy személyiségképből adódik, és amit nagyon-nagyon régóta dédelget. Amíg ezt nem ismeri fel, addig nem is fog tudni változtatni az életén. Kérdező: Azt akarod ezzel mondani, hogy, aki kész szembenézni és beismerni, hogy a változás csak saját magán keresztül valósulhat meg, akkor annak van esélye, az igazi gyógyulásra. Ha jól értem a harmóniát kell felismernie? Válasz: Igen. Ha nem nyitott igazán, akkor a pszichoszomatikával sem fog többet elérni, mint bármi mással. Viszont, megvan az az érzése, hogy rengeteg mindent megtett, de mégsem képes arra, hogy változtasson a betegségén. Ezzel viszont még jobban begyökerezik a „képtelen vagyok” a változásra gondolata. Értem a pszichoszomatikát és értem a folyamatot, hogy ez is eszköz, amin keresztül el kell jutni Horváth Mónika – A választás lehetősége

166

valahova. Lehet ezt használni, nincsen ezzel probléma, csak ne tudatosítsuk, hogy ez a megoldás, mert onnantól kezdve folyamatosan ezt keressük, a folyamatos elemzéssel. Ugyanis a betegség nem más, mint az élet természetes része. Egy tükör. Ha az ember el akarja tüntetni, nem pedig elfogadni úgy, ahogy van, - mint ahogy a természetben teszi a növény és az állat, - akkor megint semmi mást nem csinál, mint az életnek áll ellen. Azok a változások, amik „csodaként” jelennek meg, azok mindig olyan emberekkel történtek, akik egyik pillanatról a másikra átadták magukat a betegségnek. Ezért történik az, hogy mikor valaki megkap egy eredményt, hogy pár hónapja van hátra, az az ember nem fogja elkezdeni nézegetni, meg elemezni, hogy én valójában ki voltam, mi voltam és honnan ered a betegség. Erre nincs ideje. Elenged mindent, odaadja magát ennek az egész helyzetnek, és felszabadul. Vagyis elengedi az irányítást. Az sem derül ki a pszichoszomatikából, hogy a betegség sorszerű, vagy az élet eszköze a változtatás felismeréséhez. Ez sem mindegy. Ha sorszerű, vagyis az elmúlás eszköze, akkor elemezgethetem, szedhetek bármit, csinálhatok bármit, mehet bárhová, nem fogok kigyógyulni belőle. Ha a változást szolgálja, csak akkor lehet „gyógyulás” eszközének használni. Ez azért is fontos, mert az ego megint szereti elhitetni veled, hogy a kezedben a sorsod. Pedig igazából te vagy az eszköz a sors kezében, így csak minőségi változást tudsz elérni, időbelit nem. Ez – mivel mindenki számára ismeretlen a beteljesedés folyamata – csak a pillanatban derül ki, előre nem megjósolható. Utólag viszont okoskodhatok, és értelmezgethetem, hogy miért is sikerült meggyógyulnom vagy miért nem. Egyszerű a válasz: azért mert ez volt az életem rendje és nem azért, mert én ügyesebb voltam, mint az Univerzum. „Igen én megváltoztattam a sorsomat! Az élet azt akarta, hogy beteg legyek - pl. rákos -, de én kitaláltam, hogyan tudom ezt kikerülni!” Ez persze megint az ego műve, ami által elhiszi az ember, hogy a sors útja, ami kifűrkészhetetlen, azt ki tudja cselezni.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

167

Ötödik beszélgetés Amit várnak egy betegségnél, minden egyes alkalommal az a gyógyulás. Sajnos a betegséget nem te irányítod. Mivel a betegségnek nem ismered a gyógyulási folyamatát és rendjét, ezért nem is tudod kitalálni azt, hogy kinél hogyan fog ez lezajlódni. Minden embernél egyénileg, és mindenkinek saját magának kell felismernie, hogy milyen utat választ ehhez. Kérdező: Akkor kapcsolatban?

tehetek-e

valamit

egyáltalán

a

betegséggel

Válasz: Természetesen igen. Mint minden az életben, a betegség is része a folyamatnak. Ezért az is szolgál téged. Nem csak a gondolatok, félelmek következménye, így azt a természet ki is tudja javítani, ha az nem a „végítélete” az embernek, állatnak vagy a növénynek. Viszont az ember képes arra, hogy különböző gondolatokkal a test működésébe látszólag beleszóljon, és azt energetikailag blokkolja. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek a saját beidegződéseinek visszatükröződését jelenti a probléma, amit magadnak kell felismerni. Van egy általános útmutatás a könyvekben, de a legegyszerűbb módja az, ha megkérdezed magadtól „Mutasd meg, hogy mit akarsz nekem üzenni a tüneteteken keresztül. Milyen gondolatmintákat és hiedelemrendszert tettem magamévá, ami távol tart a szeretettől?” Kérdező: Akkor nem is a múltban kell keresnem a betegség okát? Válasz: A betegség, amikor számodra tapasztalhatóvá válik, attól a pillanattól létező. Addig, amíg nem érzékeled a jelenlétét, nem tükröz semmit, mert nem tudsz róla, hogy létezik. Viszont, ahogy megjelent rögtön tudod, hogy milyen gondolat vagy érzés jelenik meg vele kapcsolatban. Az lesz az, ami megadja neked az igazi választ és irányt. Hiszen rögtön ellenállsz neki. Például, ha eltörik a lábad, akkor azonnal lemozizod, hogy mi az, amiből kimaradsz miatta. Mi az, amit nem tudsz teljesíteni, vagy, hogy mennyire zavar téged, ha sokáig tehetetlenül, akár kiszolgáltatva kell feküdni. Ha például köhögsz, akkor nehéz számodra a hosszú beszéd, mert a torkodat irritálja, vagy ha a tüdőd fáj a légzésnél, azt mondod, óvatosan veszem a levegőt. Azonnal leképződik, hogy a levegő, vagyis a szabadság milyen nehéz is a számodra, mert korlátozva tudsz csak lélegezni. A szabadságod is korlátozott. Horváth Mónika – A választás lehetősége

168

Kérdező: Akkor valójában csak a jelen pillanat vizsgálatának van igazán jelentősége, független attól, hogy mi történt a múltban? Válasz: A múltadat a pszichoszomatikával tudod tökéletesen felismerni. De az nem a jelen pillanata. Felismered a múltadat, az annyit jelent, hogy képet kaptál arról, milyen „hibával” érkeztél a jelent pillanathoz és mit görgetsz magad előtt hosszú idő óta. Ezzel viszont azt hiheted, az a megoldás, hogy ki kell javítani a múlt hibáit, és a hiba kijavítása köti le minden figyelmedet. Ezt kezded a jövőbe táplálni. Onnantól kezdve a jelen pillanat megint kimarad, ami a változást hordozza. Viszont a betegséget gyönyörűen táplálod azzal, hogy a kijavítás miatt a figyelmedet folyamatosan rajta tartod. Az agy nem tud különbséget tenni képzelet és valóság között. Ezért mikor bekondicionálódik egy gondolatminta, és mikor az megjelenik, az agy újra megéli azt valóságként, vagyis mintha most történne. Például, ha én mindig sokat dolgozom és megfájdul a kezem tőle, mert árut pakolok a polcokra, és munka közben észrevétlenül is azt mondogatom magamban, hogy senki sem segít, akkor ez a tudatalattiba beépül kondícióként. Innentől kezdve viszont mikor előjön a „senki nem segít” gondolatminta, akkor az agy valóságként megélve azonnal reagál rá, mintha sokat dolgoznék, pedig lehet, hogy csak éppen ültem az asztal mellett és gondolkodtam. Arra leszek figyelmes, hogy a kezem elkezdett fájni. és nem értem, hogy miért, pedig nem is csináltam semmit. Viszont a gondolat azonnal magával rántja a munka múltbeli emlékét és az azzal járó összes érzést, így a kéz fájdalmát is, mintha most is dolgoznék. Ha tudatában vagyok ennek a folyamatnak, akkor rögtön felismerem az élet segítségét, hiszen valójában ezzel fel is ismertem, hogy a szeretet elutasításában voltam azzal a gondolattal, hogy „nem segít senki”. De mivel az én életemben minden értem van, még ez a gondolat is a kézfájdalommal együtt, ezért rögtön tudom, hogy minden és mindenki folyamatosan segít abban, hogy szerethessem magam. Már el is érkeztem ezzel a levezetéssel oda, hogy milyen sokat érek a saját életemnek és mindig arra törekszik, hogy a szereteten legyen a figyelmem. Innentől kezdve, ha bármikor megfájdul a kezem, a fájdalmat az isteni szeretet nyelvezetén észlelem, és rögtön tudom, hogy emlékeztetnem kell magamat arra, hogy minden engem szolgál a maga módján. Ezért mondja a Mester, ha magadhoz öleled a betegséget és isteni kegyelemként tekintesz rá, akkor feloldozást kapsz. Horváth Mónika – A választás lehetősége

169

Kérdező: Jó, akkor beszéljünk most a daganatos betegségről. Ezt már kikiáltották halálos kórnak nem úgy, mint egy ízületi betegséget. Innentől kezdve a beteg elméje már rágörcsöl, hogy neki csak napjai, hetei, hónapjai vannak hátra. Ez ráadásul - fajtától függően - elég fájdalmas betegség lehet, és maga a kezelés is nagyon kellemetlen. Amikor valaki megkapja a diagnózist, hogy rákos beteg és X ideje van hátra, mit tud csinálni? Válasz: Először is. Ha megkapsz egy halálos diagnózist, akkor a legtöbb embernek az életérzése erősödik meg, majd a betegség értelmezése során, ezt azonnal meg is kérdőjelezi és elkezd a halállal foglalkozni. Az elme találta ki, hogy különbséget tegyen betegség és betegség között. Az élet számára nincs különbség. Mindegyik egy rezgés, történet ítélkezés nélkül. Ugyan úgy áll hozzá egy influenzához, mint egy daganatos betegséghez. Ha különbséget teszel halálos és nem halálos kór között, akkor az arról való ítéleted lesz az, ami megnehezíti a gyógyulási folyamatot és nem maga a betegség fajtája. Halálos a betegségnél maga az a gondolat, hogy „halálos”. Ugyanis régen egy torokgyíkba is belehaltál. De az orvostudomány a fejlődése által megtalálta rá a gyógyszert, és már nem is halálos betegség a „halálos” betegség. Csak azért mert a köztudatba halálosként van benne, ezért te is ragaszkodsz hozzá. A daganatos betegségekre is van rengeteg gyógymód, hiszen nagyon sokan meg is gyógyultak. Persze ezt a média annyira nem hirdeti, az orvostudomány sem. A statisztikák csak arról szólnak, hogy mennyien halnak meg évente bizonyos betegségekben. Azt nem teszik közzé, hogy évente mennyien gyógyulnak meg. Ez csak információ és reklám kérdése. Mi kerül be elfogadásként a tudatodba. Az orvostudomány, amire nem találja meg az ellenszert, arra azt mondja, hogy halálos. Ennyi az egész. Eljön az idő, amikor erre is megtalálja, vagy megengedi forgalmazni a már meglévő gyógyszert, és akkor kikiáltja gyógyíthatónak. Pedig ennek a betegségnek már sok gyógymódja működik a világban és folyamatosan gyógyulnak meg emberek. Hiába van szívgyógyszer, akkor is sokan meghalnak infarktusban. Hiába van vérnyomáscsökkentő sokan halnak meg agyvérzésben és sorolhatnám a hasonló példákat. Ez egy üzlet, hiszen milliárdok vannak benne. Érdemes fenntartani a gyógyíthatatlan állapotot és „csak a kemoterápia segíthet” mondatot. Egyszerű anyagi haszon. De ha te ezen átlátsz és nem a külvilágnak hiszel, hanem a tested Horváth Mónika – A választás lehetősége

170

tökéletességében, akkor van választási lehetőséged. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kemoterápia rossz. Van, akinek az segít, ha tényleg érzelemmel érzi a lehetőséget benne. De ehhez tudnia és éreznie kell magában, hogy számára ez a legjobb megoldás. Ha viszont közben arra gondol, hogy a kemoterápia megöli és milyen ártalmas, akkor kicsi lesz az esélye, hogy meggyógyul, de ez már nem feltétlenül a kezelés hibája. De itt is az igazság az, hogy mindenki érzi legbelül, hogy ki tud-e gyógyulni vagy sem. Minden más egy körítés. A minőséget tudod változtatni semmi mást. Az igazság érzete folyamatosan körülölel a betegségnél is. Ha éppen nem vagy beteg, akkor azt gondolod, hogy jól csinálsz valamit, ha megbetegszel, akkor meg megijedsz, hogy valami baj van. Innentől kezdve már megint ítélkezel a rendszer fölött, az élet fölött és minden fölött. Ezért még jobban bezár az elméd, még nagyobb elvárásokat teszel magad elé, még jobban elhiszed, hogy még többet kell tenni… és még többet… és még többet..., aminek sosem lesz vége. Ez megint csak valamilyen hiány gondolati tükröződése. Amikor végig csinálsz egy spirituális utat és megbetegszel, akkor mindent eldobsz és hiába érezted jól magad, megkérdőjelezel mindent attól a pillanattól kezdve: „Mi értelme volt ezt a spirituális utat végigjárnom, már azt hittem, mindent jól csinálok.” Egy dologról feledkeztél meg, hogy ez is az élet része. Te a spirituális utat járva elvártad magadtól, hogy akkor csinálod jól, ha a számodra megítélt negatív dolog nem jelenik meg az életedben. De mondom kihagytad azt, hogy nem a te gondolati szinted szerint – elvárás és megfelelés - működik az élet, hanem a természet részeként. Az állatok is és a növények is megbetegszenek, mégsem gondolják azt, hogy valamit elrontottak. Ezt is csak az emberi elme értelmezi így. Kérdező: Már sokan belehaltak. Válasz: Az influenzákba is belehaltak sokan, a tüdőgyulladásba is, és szinte minden betegségnél elmondhatjuk, hogy van halálos kimenetele is. A szívbetegségek bizonyos fajtáját sem lehet gyógyítani és Magyarországon még mindig ez vezeti a listát, mégsem arra gondolunk, hogy nem sok van hátra, hanem tudjuk, ezzel is együtt lehet élni. Nem gyógyítható, de senkinek nem jut az eszébe olyan félelemmel reagálni, mint a daganatnál. Ott a legtöbb embernél a diagnózis hallatán, már halál gondolata ugrik be, míg a szívbetegeknél a megoldás, azaz a Horváth Mónika – A választás lehetősége

171

hosszú távú kezelés lehetősége. Ha elkezdenék ugyanazt mondani, mint a szívbetegeknél, hogy ezzel a kórral is lehet együtt élni és hosszútávon kezelni, akár meggyógyulni belőle, akkor az emberek a tudatukon keresztül automatikusan a megoldást keresnék és megadnák magunknak az esélyt az életben maradásra, vagyis a minőségi változásra. Ez azért fontos, mert a legtöbben akkor is belehalnak lelkileg egy ilyen diagnózisba, mikor a test tovább él. Mindig kísérteni fogja őket a halál lehetőségének a gondolata és a hátralevő életüket a félelem járja át. Sajnos mindenki tudja, hogy a betegségben nagyon nagy pénz van. Az érdekek a legtöbb esetben nem a gyógyulást szolgálják, hanem a betegség hosszú távú fenntartását. Ebbe mélyebben most nem mennék bele. Vannak erre megfelelő szakirodalmak. Valójában mennyire súlyosabb betegség egy szívbetegség, mint egy magas vérnyomás vagy egy agyvérzés? Az égvilágon semmivel. Mindegyikből tökéletesen fel lehet épülni, és persze van olyan, aki sohasem képes erre. Lesznek, akik örök életre kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek a betegségük következtében. Mi alapján mondom meg, hogy egy betegség súlyos vagy nem? Mert az egyiknél lehet, hogy az illető két éven belül meghal? A másiknál esetleg tíz éven keresztül tehetetlenül fekszik egy ágyban? És melyik a jobb? Ha meghal az illető 1-2 éven belül, és nem szenved tovább Ő sem és a családja sem, vagy az, ha még tíz éven keresztül vegetál tehetetlenül és a család minden erejét leköti? Megint egy viszonyítás. Ha erre rájössz, akkor az egész más értelmet nyer. Egy daganatos betegnek is az a legjobb, ha azonnal az élet értelmét kezdi keresni és ezt felismerni a betegsége által, és ehhez mindent felhasznál, ami a környezetén és az élethelyzetein keresztül megjelenik a számára. Kérdező: Mit értesz ez alatt? Válasz: Azt, hogy bármilyen lehetősége adódik – természetesen az orvosi segítség mellett – mindent nézzen meg. Már beszéltünk arról, hogy a betegség lefolyása mindenkinél egyéni, és csak a folyamatban derül ki, hogy azért jött, mert a tudati változást szolgálja vagy azért, mert eljött az idő a távozásra. Így mindent meg kell próbálni, ami megjelenik késztetésként, hiszen csak így derülhet ki mi az, ami használ és mi az, ami nem. De ha előre kipróbálás nélkül szelektálunk, úgy hogy nem is tudjuk, hogy a testnek mi jó igazán, megfosztjuk magunkat a saját tapasztalati lehetőségünktől. Ebben a helyzetben az ember nem

Horváth Mónika – A választás lehetősége

172

engedheti meg magának az előítéleteket, mert akkor már megint kérdőre vonja az élet segítő szándékát. Ha kapok valamit, azt fogadjam el, mert ha mindig mindent visszautasítok, azért mert én már megítéltem magamat, „hogy rajtam semmi és senki nem segíthet”, akkor ez így is lesz. Így az élet nem ad több lehetőséget és bármihez nyúlok, semmi nem hoz eredményt. Miért? Mert én így döntöttem. Még akkor is így lesz, ha a látszat hatására beveszem a táplálék kiegészítőket, miközben folyamatosan gondolati szinten már csak a betegség halálos kimenetele foglalkoztat. Kérdező: Itt azért fontos, hogy mindenki a hitrendszere szerint döntse el, hogy mit használ? Értem ezalatt a kemoterápiát vagy gyógynövényes kezelést, hogy a két szélsőséget említsem. Válasz: A lehetőség azt jelenti, hogy bármi benne lehet. A bármivel viszont van egy kis fogalom zavara mindenkinek. Ugyanis embereknek azt jelenti, hogy: „bármi, amit én (a személy) megengedek, vagy jónak gondolok”. Itt már a végtelent le is szűkítetted egy elképzelésre. Ha te nem tudod, hogy a tested mire reagál és hogyan, akkor mi alapján tudod kiválasztani előre kipróbálás nélkül a kezelést? A hit nem azt jelenti, hogy amit én kigondolok, ahhoz ragaszkodom. Nem a külső eszközökben kell hinni, hanem az életben. Az élet természetes része viszont a test. Ha én hiszek az életben és annak részében a test tökéletességében, akkor megengedem, hogy az adott pillanatban a testem válassza meg a kezelést, és ne egy bekondicionált képzelet. A test érzéseken keresztül megmutatja számodra, hogy mi az, ami jól esik neki. Persze ahhoz nyitottnak kell lenned, mert ha már van egy előre megtervezett elképzelésed, akkor nehezen fogod a valóságot felismerni. Viszont a saját elképzelésed alapján lévő elvárásodat visszaigazolva fogod látni. Legtöbben elképzelik mások betegsége alapján, hogyha ők olyan helyzetben lesznek, akkor mit fognak csinálni anélkül, hogy tényleg tudnák azt, hogy az a helyzet mit is adhat akár érzésben, akár gondolatban számukra. Észre sem veszik, hogy szépen kialakítanak egy képzeletet, amihez elkezdenek ragaszkodni és különböző ítéleteket gyártanak nem ismert kezelésekkel, gyógymódokkal kapcsolatban. Mire odakerülnek, hogy ők is szembesülnek hasonló problémával, már van egy stabil képük, amire azt mondják, hogy én ebben hiszek, vagy ebben nem. Ők ezt hívják a hitüknek. Ez viszont nem a hit. A hit azt jelenti, hogy

Horváth Mónika – A választás lehetősége

173

feltétel nélkül hiszek abban, hogy a testem megmutatja mi a jó neki és utána csak azokat a kezeléseket tartom meg, amit a test elfogadott. Hiszen a működési rendszert és hogy tényleg mi szolgálja őt, csak a test tudja. Mersz-e tényleg bízni benne, vagy muszáj beleszólnod? Ez legyen bármilyen kezelés. Úgy viszont nem tudod meglátni tisztán, hogy mi az igazi test által elfogadott dolog, ha te akarsz dönteni helyette. Arról nem is beszélve, hogy a mai információk világában akár internet, akár könyv, akár média, nagyon nehéz kiválasztani azt, hogy mi az igazán jó a számodra, hiszen mindenre van példa és ellenpélda. Csak a zűrzavart szaporítod és a kiút egyre bizonytalanabbá válik a számodra. Mindenki mond mindent, hogy ezt és ezt próbáld ki, az hülyeség, ez viszont csoda. Te ettől még továbbra sem fogod tudni, hogy számodra mi az, ami beválhat, csak akkor, ha magadra hallgatsz. Kérdező: Ha figyelek a testemre, akkor jó esélyem van a gyógyulásra? Válasz: Mit nevezel gyógyulásnak? Azt hogy életben maradsz, vagy azt hogy egy életen keresztül lelkileg el kell viselni, hogy tehetetlen vagy miközben előtte egy aktív ember voltál? Kérdező: Azt, amikor tünetmentes vagyok. Válasz: Az nem gyógyulás, az tünetmentesség. Kérdező: Jó, de akkor mi a gyógyulás? Én ízületi beteg voltam, ami nagyon erős fájdalmakkal, és gyulladással járt. Élhetetlen volt az életem. Ma gyógyult vagyok, mert semmilyen körülmények között nem jönnek elő a tünetek. Válasz: Nagyon jó! Amikor tökéletes harmóniában tudod megélni az életedet és semmi olyan panaszod nincs, ami emlékeztet a diszharmóniára, akkor gondolod azt, hogy minden rendben. Ettől még továbbra sincs képed arról, hogy a testben és a tudatban mi az, ami zajlik. Egy ember, aki agyvérzést kapott és nem nyerte vissza száz százalékban önmagát, de „gyógyultnak” nyilvánítják, az lehet, hogy életben van, de minden más meg van vonva tőle, és lelkileg össze van omolva. Mit nevezünk gyógyulásnak? Mit nevezünk halálos betegnek? Mert még mindig nem tudom, hogy ezt te hogyan érted? Nekem az, hogy valaki meggyógyul, azt jelenti, hogy visszatért a tökéletes harmóniába lelkileg. Ezt jelenti a gyógyulás. Vagyis lelkileg teljes harmóniában élni,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

174

nem azt jelenti, hogy nincs betegség, hanem azt, hogy el tudod fogadni a test működési rendszerét. Megengeded neki, hogy a harmonikus működése kijavítsa a diszharmóniát. Nincs több benne. Annyit tud adni a test, amennyi benne van. Ha ettől többet vársz el, az okoz csalódást, és a testet kényszeríted egy olyan változásra, ami számára nem életszerű. Az elmének viszont meg van a képe az életszerűségről, és ez alapján próbál mindent rákényszeríteni a testre. Emlékezz vissza a saját gyógyulásodra. Amikor megkaptad a diagnózist tudtad, hogy mit kell tenned, hogy meggyógyulj? Kérdező: Nem, ösztönösen éreztem, hogy a gyógyulás lehetősége bennem van, még ha az orvosok és a környezetem is azt mondta, hogy erre jelenleg nincs gyógymód. Válasz: Szerinted, ha nem tudsz semmit a betegségről és a testedről, mégis azt érzed igen erősen, hogy benned van a gyógyulás, akkor az az elméd által diktál elvárásból ered, vagy a lelked harmóniájának visszatükröződéséből a testen keresztül? Kérdező: Én ott akkor életösztönnek neveztem, de ma már tudom, hogy a testem minden sejtje tudta, hogy harmóniában van. Válasz: Akkor viszont, ha te ezt tudtad, akkor ki volt az, aki diktálta a feltételeket és az irányítást? Kire hallgattál és mi az, ami mindig a szemed előtt lobogott? Kérdező: Az egészség, hogy minden rendben van, és én gyógyult vagyok, bárki bármit mondjon. Erről senki nem tudott eltéríteni. Válasz: Akkor te tünetmentes voltál, vagy tudtad, hogy a gyógyulás már benned van most is és úgy tekintettél rá, mint egy meglévő valóságra? Nem pedig egy valamikor bekövetkezendő jövőképre? Kérdező: Tudtam, hogy bennem van és valóságként éltem meg nap, mint nap. Válasz: Ez a lényege minden gyógyulásnak. Nem a betegséggel kell foglalkozni, hanem az élet jelenlétére kell észlelni. Bárki bármit mond nem szabad engedni, hogy ettől az érzéstől megfoszd magad, más kételkedésének a hatására. Ők nem tudják, és nem érzik azt, ami benned van. Viszont a félelem ott van bennük, amit a szavaikon és

Horváth Mónika – A választás lehetősége

175

érzéseiken keresztül sugároznak feléd is. Vagyis arról beszélnek, hogy ha ők lennének ilyen állapotban, mit gondolnának magukról és az esélyeikről. Bármikor, amikor erre ráhangolódsz, elveszted a figyelmedet a benned lévő saját érzésről, és egy idő után megkérdőjelezed annak valóságát. Ezzel máris a figyelmed újra a betegségen és a kételkedésen van, amivel csak ennek adsz energiát. A tünetek erősödnek, a gyógyulás érzése egyre távolibbnak tűnik, és szép lassan beállsz abba a sorba, amibe a legtöbb ember. Újra beteg vagyok! Visszaestem! Mégis csak gyógyíthatatlan ez a betegség! A tünetmentesség nem is azt jelentette, hogy meggyógyultam! Csak idő kérdése volt és újra kiújult minden! És máris Te is ezt a történetet adod tovább másnak, hozzájárulva ezzel a betegség gyógyíthatatlan tényéhez.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

176

Hatodik beszélgetés A teremtés nem elkülöníthető a jelenlét állapotától, és az elengedéstől sem. Az ürességben megjelenik bármilyen energetika, vagy bármilyen hullám, az automatikusan realizálódik az elmén keresztül egy képben, érzésben, személyben, élethelyzetben…. Attól függ, hogy maga a rezgés mit hordozott magában. Amikor az elme vagy az ego elkezdi értelmezni ezt a képet, érzést, személyt, élethelyzetet… aszerint válik „valósággá” az életed. Az elmének a természete a tükrözés. Az elkövetkezendőkben az elme szót használom, de tudd, hogy az a kis ego, ami csak az elmén keresztül tud megjelenni. Az értelmezés csak a múlt alapján tud megtörténni. Ha a jövőt értelmezed, vagy kivetíted, az is csak a múlt tapasztalata alapján lehetséges, mivel a jövő ismeretlen. Ha bármit beleraksz az ismeretlenbe, az csakis ismert lehet, egy tapasztalat alapján. Így válik a jövőd a múltaddá. Ezért mondják, hogy minden ember a múltjában él. Ha a kis ego megjelenésével azonosítod magad, vagyis az „én ez vagy az vagyok”-kal, abban a pillanatban magadnak tudod be az egész életet és annak irányítását. Így viszont pont az életet hagyod ki belőle. Átveszed a teremtés irányítását, ezzel megakadályozva, hogy a sors beteljesíthesse saját magát a Létezéseden keresztül. Az igazi teremtés az, amikor hagyod, hogy a teremtődés folyamata magától ismerődjön fel, egyik pillanatról a másikra. Értelmezés, ítélkezés, vagyis az elme beszennyezése nélkül, a tiszta tudatosság tükröződésén keresztül. Abban a pillanatban, ahogy azonosítod magad bármilyen történéssel, vagyis azt mondod, hogy ez az „én emlékem, az én tapasztalom, az én szerepem, az én betegségem”, onnantól kezdve az az érzésed támad, hogy neked kell bármit is megvalósítanod. Elfeledkezel arról, hogy te is a megvalósulás folyamatának a része vagy. Ha elképzelsz valamit, amit még nem tudsz, akkor az egy jövőkép. Arról viszont azt tudjuk, hogy nem tudunk róla semmit, ami számodra ismert. Én azt szoktam kérni, hogy mondj valamit a jövődből, amiben biztos vagy. Kérdező: Biztosat nem tudok. Válasz: Nem tudsz. Innentől kezdve, ha nincs benne semmi ismeret, akkor nem is tudsz beletenni semmit, amiről tudod, hogy biztos. Ezért marad a bizonytalan. Nem tudod megfogni. A céloknak sincsen semmi Horváth Mónika – A választás lehetősége

177

értelme, úgy ahogyan azt az elme értelmezi. Mivel azt is az ego tűzi ki. Lehet, hogy sokan megorrolnak emiatt, hiszen a világnak ez egy nagyon jó üzlet: „célok nélkül nem lehet élni.” De a célokat ki tűzi ki? Az „én” vagy pedig az élet? Szerinted az életnek szüksége van célokra? Vagy inkább a személyiséged ragaszkodik hozzá, hogy ezen keresztül tudja magát minősíteni? Ha eléred sikeres vagy, ha nem kudarcot vallottál. Csupán ítélkezés, elvárás, és megfelelés az egész. Kérdező: De célok nélkül nem lehet élni, hiszen akkor semmi motivációja nincs az embereknek! Válasz: Az élet maga a cél, amit úgy látom, kevesen tartanak fontosnak. Minden más célkitűzés tényleg fontosabb ennél az egynél, ami viszont mindent más célt magában foglal? Nézzük meg egy kicsit részletesebben a célokat. A cél milyen időben helyezkedik el? Kérdező: Természetesen a jövőben. Válasz: Egész idáig arról beszéltünk, hogy a jövőben nincs semmi, és bármit beleteszel akkor az már egy elvárás és nem cél. A cél maga a beteljesedés folyamata, míg az elvárás egy erőszak, mert annak meg kell felelni. A célhoz mindig egy tervezett út vezet. A „tervezet” pedig magában hordozza az állandó változás lehetőségét különben nem tervezet lenne, hanem tény. Ha én ennek tudatában vagyok, akkor az út mindig változhat, attól függően, hogy az adott pillanat mit mutat és hová vezet. Így viszont a célomat is ennek függvényében mozgathatom, időben és térben is. Ha viszont elvárást tűzök ki a cél helyett, akkor az egy görcsös ragaszkodás lesz a célomhoz és annak eredményéhez, ami már nem a cél rezgését, hanem az elvárás rezgését működteti. Az igazi cél rezgése semmilyen erőszakot, erőlködést és kényszert nem hordoz magában. Az út természetes állomásait mutatja. Az elvárás viszont igen. Ezzel viszont jön az ítélet. Ha jó, akkor siker, ha nem akkor kudarc. Ennek tükrében viszont saját énképemet fogom alá vagy fölé rendeltnek tekinteni. Ha a siker emberévé váltam, akkor azt meg kell őriznem, mert különben nagyot bukok, és mi lesz a magammal szemben felállított elvárással. És hol van az a pont, mikor elérem az elégedettséget és már nem motivál a még többet, még többet gondolat! Kérdező: Ez egy jó kérdés! Most hogy így belegondolok ezek után nem is tudom. Horváth Mónika – A választás lehetősége

178

Válasz: Akkor másképp kérdezem. A cél egy pont, vagy egy folyamat? Kérdező: Ha így nézzük, akkor tisztán lehet látni, hogy nincs biztos pont, csak a folyamat létezik. Válasz: Ez azért fontos, mert gondolj csak bele ez maga az életed is. Mikor nevezed az életednek. Amikor megfogansz? Amikor megszületsz? Amikor csecsemő vagy? Amikor kisgyerek vagy? Amikor kamasz vagy? Amikor egyetemista vagy? Amikor vége az iskoláknak? Amikor dolgozol? Amikor nem dolgozol? Amikor családod lesz? Amikor elválsz? Amikor megöregszel? Amikor meghalsz? Hopp itt már vége! Vagy még sem? Tudod biztosan hol a vége? Érted már? Kérdező: Igen, így már más. Tudod az az érdekes, hogy élem a mindennapjaimat és tényleg meg sem nézem, hogy mi van benne, hogy hogyan zajlódik az életem, és mit is csinálok valójában? Válasz: Az élet mindig a folyamat, vagyis maga az áramlás. Ha ezt bármikor megszakítod egy ponttal, vagy egy „végponttal”, akkor már a változás is megszűnt. Hiszen már nincs miért továbbmenni. Beteljesedett minden Itt a vége fuss el véle. Ezért nem a cél adja meg a motivációt, hanem a folyamat maga a motiváció. Vagyis az út a lényeg. A folyamatban nincs elvárás, csak megvalósulás. És ez maga a beteljesedés megélése minden pillanatban. Az igazi cél!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

179

Hetedik beszélgetés Kérdező: Szeretnék lefogyni. Többször nekifutottam már a különböző fogyókúráknak, de mindig kudarc lett a vége. Hol rontom el? Válasz: Abban a pillanatban, ahogy felmerül a gondolata annak, hogy „le akarok fogyni”, hoztál egy megállapítást magadról, mégpedig azt, hogy kövér vagy, túlsúlyos vagy. Így a figyelmed már ezen van. Kérdező: Hogyan magamban?

tudok

úgy

lefogyni,

hogy

ne

ezt

erősítsem

Válasz: Itt egy hiányállapotot tükrözöl, ami önmagad elutasítása. Ebből csak hízni tudsz. A Vonzás Törvényében a „kövér vagyok”, visszatükrözi saját magát és napról-napra, grammok, dekák, centik kezdenek el felkúszni. Abból kiindulva, hogy „le akarok fogyni”, képtelenség lesz a testeden változtatni. Ideig-óráig meg tudod tenni, de a jojó effektus törvényszerűen életbe lép és valószínű a dupláját fogod visszahízni azt, mint ahonnan elindultál. Amíg erőnek erejével fenntartod a fogyás állapotát, addig még intenzívebben tudatosítod magadban annak ellenkezőjét. Meddig tudom tartani a súlyom? Remélem sikerül! Jaj, mi lesz, ha még sem? Van értelme annak, amit csinálok? Ezzel az energiával - még ha ideiglenesen be is indul pár kiló, centi fogyás magát a kövérség tényét erősíted. Amikor elfogy az erőd és az energiád, vagy felhagysz a diétával, akkor visszatérsz az eredeti állapotra. Ez így érthető? Ez az, ahogy felépíted magát a hízást. Kérdező: Ez érthető. Viszont az ember nem kezd el fogyókúrázni, vagy nem merül fel a fogyás gondolata, amíg nem érzi magát kövérnek. Számomra csak az lehet a kiindulópont, hogy súly feleslegem van. Válasz: Akkor kezdjük az elejéről. Ahhoz, hogy elérjek egy bizonyos súlyfelesleget, előtte többszörösen el kellett utasítanom magam. Nem vagyok elég jó, nem tetszem magamnak, vagy a páromnak, másképp kellene kinéznem. Valamit biztosan tennem kell azért, hogy olyan legyek, mint egy címlaplány, így nem fognak szeretni, vagy nem kellek senkinek sem… Először a figyelmünket kell vissza helyezni a természetes állapotomra és nem azon rágódni, hogy hová jutottam, mivé váltam. Ezzel csak tudatosítom, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem vagyok jó magam számára. Így egy állandó elutasításban vagyok önmagammal.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

180

Kérdező: Igen, csakhogy a nullponthoz azért nem tudok visszamenni, mert ha tudnám, mi volt az eredeti probléma, már eleve nem kezdtem volna el pótcselekvésként enni, ergo nem híztam volna meg. Tehát nagy valószínűséggel fogalmam sincs, mi baj van velem! Válasz: Nem kell mindig enned ahhoz, hogy meghízz. Van, aki csak egy pár falatot eszik egy nap és mégis kövér lesz. Azt neked nem is kell tudnod, hogy mi volt a motivációd a hízáshoz! Menj vissza arra a pontra, amikor legelőször elégedett voltál magaddal. Most visszanézve, kell lenni egy olyan szakasznak az életedben, ahol azt érezted, tök jó! Ez így rendben van! Érezd át annak az érzését, ami benned van azzal a képpel kapcsolatban és minden ellenállást el kell elengedned. Csak ezt kell felismerni! Belülről érzed a jelenlétét, hiszen akkor nem akarnál fogyni. Az az érzés a motiváció, hogy MOST is élőként érzed magadban a lehetőségét. Különben eszedbe sem jutott volna az a gondolat, hogy te szeretnél soványabb lenni! Mint ahogy már sokszor mondtam a múltat eszköznek kell használni, nem azonosulásnak. Amint azonosítod az érzést, hogy az a múltbéli személy is én voltam, megnyugszol. Mert mi az, amit ezzel tapasztalsz? Rájössz arra, hogy ez is én vagyok! Amikor elégedett voltam, amikor jól néztem ki, az is én voltam és most is minden pillanatban fel tudom idézni azokat a pillanatokat, érzéseket. Így azonnal a most-ban megjelenő érzés, mostani valóságként jelenik meg a tapasztalatban. A Vonzás Törvénye erre reagálva erre ad egyre több visszajelzést. Mindig az érzésnek van teremtő ereje nem az üres szavaknak és gondolatoknak. Az agy nem tud különbséget tenni képzelet és valóság között. Bármit, amit a jelen pillanatban gondolsz azt most-nak éli meg. Ezért kell vigyázni minden gondolatoddal, mert a tested és a rezgések számára a gondolat, jelen pillanatként működik. Kérdező: Húúúú, most tiltakozik az elmém ezerrel, mert ha visszagondolok arra az időre, amikor elégedett voltam magammal és elkezdem összehasonlítani azzal, ami most vagyok, még nagyobb bennem az elégedetlenség. Válasz: Nem azt mondtam, hogy hasonlítsd össze magad a karcsú éneddel, hanem azt, hogy menj vissza, nézd meg és éld át újra önmagadként, az érzés miatt. A kettő nem ugyanaz.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

181

Kérdező: Igen ám, csak ha megnézem az akkori énemet, ott bomba jól néztem ki és…. Válasz: Pont. És pont. Ha megnézed az akkori énedet és jól néztél ki, akkor mi az, amit meg tudsz állapítani? Hogy ez benned van a mai napig, hiszen most is erről beszélgetünk. Látod és érzed a jelenlétét. Ha nem tennéd hozzá azt, hogy most viszont ez nincs ott, akkor nem éreznéd az elutasítás, és a hiány érzését. Van róla képed, érzésed, ergo létezik számodra, mert ha nem létezne, nem zavarna az emléke a jelenlétben. Ha viszont a zavarásra tudod használni, ami rossz érzést kelt benned, akkor használd az örömre is, hogy jó érzést keltsen benned. Most is a jelen pillanatban. Ellenben Te mire figyelsz? Arra hogy ez benned van, vagy ennek a hiányára? Kérdező: Természetesen arra, hogy jelen pillanatban az eredeti állapottól elkeserítően messze állok. Válasz: Így van! Ezzel létrehoztad a távolságot magad és a vágyott dolog között. A feladatod, újra felismerni, hogy ez is én vagyok. Ott van, megtapasztaltam, működik. Nem kell többre figyelni, csak erre! Innentől kezdve holnap újra felkelek. Belenézek a tükörbe. Mi az, amit észlelek? Hogy valójában mindegy mit látok a tükörben. Ne azzal foglalkozzak, amit látok, amit gondolok arról, aki ott áll velem szemben tükörben. Ez csak a személyiségedként felállított történeted. Nézd meg érzésben mi a különbség, ha azt gondolod, „én egy kövér disznó vagyok”, vagy „tök jó, bennem van a lehetőség, hiszen már van róla tapasztalatom”. Csukd be a szemed és nézd meg. Ott van benned? Érzed annak a nőnek a jelenlétét, aki jól érezte magát? Kérdező: Igen. Nagyon élő bennem az a kép amilyen akkor vagyok, de mindig az elmém hozzáteszi, hogy az akkor volt! Válasz: Állj meg! Hagyd békén! Ne menj tovább! Azt mondtad, nagyon élő benned. Akkor ezen tartsd most a figyelmedet és ne hallgass a további történetre! Most éled meg a képet és az érzést! Megvan a kép? Kérdező: Meg. Válasz: Megvan az érzés, hogy egy karcsú Nő vagyok? Kérdező: Igen.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

182

Válasz: Pont. Nincs több dolgod. Emlékezni, és elfogadni, hogy ezt most érzed! Ezért mondom mindig, a múltat eszköznek használjuk, ne azonosuljunk vele!! Ha eszköz, akkor semmi más dolgom nincs, mint elővenni és megnézni, hogy mi az. Nem véleményt mondani róla, ítélkezni, megmagyarázni, körbeírni, hasonlítgatni. Csak eszközként használni. Nincs benne több!!!! Ha erre emlékezel, - ami továbbra is most történik és nem a múltban - és ezen tartod a figyelmed, a Vonzás Törvényében és a tükröződés törvényében mi az, ami működésbe lép? Ha nem teszek hozzá semmit csak emlékszem? Ha tiszta marad a kép? Kérdező: Elméletileg az következne, hogy ugyanolyan karcsú leszek. Válasz: Nem az következik, hogy karcsú leszel. A jelen pillanatban mi az, amit érzel magadról, ami ott van benned? Az, hogy leszek, vagy az, hogy most is érzem, hogy az vagyok? Ha leszel, a Vonzás Törvényében még mindig csak leszel, aminek nincs eredménye. Ha vagyok, akkor már a létezés pillanata történik és a rezgésemben erre kapok egyre több visszaigazolást. Az Univerzum nem ismeri a történetet, a legegyszerűbben működik. Szeretem magam vagy nem! És ne a tükörképre nézz, hanem a belső önmagadra! Mi jelenik meg az emlék hatására? Kérdező: Az emlék hatására az a kép jelenik meg, hogy most is karcsú vagyok. Válasz: Pont. Ismét nincs több benne. Ennyi a pillanat rezgése. Mindig minden most történik! Az emlékezés is, az érzés is, a tapasztalás is. Csak a jelen pillanat létezik. Ha bármikor erről leveszed a figyelmedet és a volt, meg a lesz veszi át a hatalmat, akkor így is lesz. Most is ezt érzed. Ha viszont jelenként éled meg a múlt tapasztalatát és ezt figyeled újra és újra, akkor a te létezésedben az elmén keresztül, energetikailag mi fog tükröződni? Kérdező: Annak a képnek kellene, hogy karcsú vagyok. Válasz: Ahhoz, hogy ez a tapasztalat megjelenjen, egy folyamatnak kell lezajlódni. Ahhoz, hogy a folyamat ne álljon meg, ne forduljon vissza, többször újra és újra a kezdeten kell tartanod a figyelmed. Soha ne a tükörpépet bámuld, hanem mindig belülről érezd magad! Onnan soha nem jelenik meg, hogy kövér vagy! Legtöbben a célt helyezik előtérbe,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

183

ezáltal szakadékot hoznak létre a vágyott dolog és maguk között. Ez azt jelenti, hogy amíg nincs a tapasztalat ismét a birtokukban, addig a „még nem úgy nézek ki” gondolat az uralkodó. Így születik meg az elvárás a fogyásra. Aminek meg akarok felelni, azért megteszek bármit, hogy oda jussak. De ha én oda akarok jutni, ahol majd jól leszek, akkor mit állapítok meg, hol vagyok most? Kérdező: Egész biztosan nem jó helyen. Válasz: Vagyis még nem vagyok ott. Hiába érzed akkor az érzést magadban, ha azonnal el is utasítod! Így bármit is teszel, hosszú távon nem lesz belőle semmi. Egyetlen egy dologgal tudok eredményeket elérni, ha emlékszem arra, milyen vagyok. Ilyen vagyok. Ilyen vagyok. Ilyen vagyok. Ilyen vagyok. És ez soha nem változik. Az érzést őrizd meg, ne a képet. Lehet, hogy be-bevillan a kép, de te az érzésen tartsd a figyelmed, mert az, ami élő, az ami teremt. Hiába van képem, ha nincs érzés mögötte, vagy elutasító az érzés. Nem tudok mit kezdeni vele, csak erőlködés lesz belőle és akarássá válik, ami elősegíti a kudarc megtapasztalását. Kérdező: Nekem megvan a kép magamról, meg az ahhoz tartozó érzés is, csak most azért nem áll össze, amit mondasz, mert én akkor két évig edzettem. Minden áldott nap lejártam a konditerembe és kőkemény munkával értem el, hogy így nézzek ki. Válasz: Most állj meg! Akkor annak a tudatában voltál, hogy kőkemény edzés kell ahhoz, hogy elérd az álom alakot. Most viszont, hogy már elérted és létrehoztad, már csak emlékezned kell. Amikor kipróbálod, hogy becsukod a szemed és tudatosítod a képet magadról, az agy megkapja az információt. Te arra koncentrálsz, hogy érezd magadat, érezd a hasad izmainak jelenlétét, a lábadét, a derekadét. Csukott szemmel a zsírpárna érzése nincs jelen, csak az izmoké, főleg, ha egy picit megfeszíted, máris hitelesebbé válik az érzés. Akár egy egész edzőtermi edzést is levezethetsz képzeletben, amihez nem kell elmenni és annyi időre sincs szükséged. Próbálj meg képzeletben a bordásfalon 50 lábemelést csinálni. és figyeld meg a hasizom jelenlétét. Próbáld ki, holnapra milyen izomlázad lesz! Ez a virtuális valóság. Egyelőre nem az a cél, hogy holnapra tökéletes testet formálj magadnak hanem, hogy

Horváth Mónika – A választás lehetősége

184

tudatosítsd magadban, amire emlékszem jelen pillanatban az válik valóságommá. Kérdező: Valóságos érzést is tudok hozzátenni? Válasz: Hogyne! Képzeld el a citromot, amint beleharapsz és a savanyú lé rácsordogál a nyelvedre. Beindult a nyáltermelődésed? Kérdező: Azonnal! Válasz: Szerinted, ha visszaemlékszel önmagadra egy ugyan ilyen intenzív érzéssel, akkor a test nem fogja lereagálni? Ha nyálad képződik a citrom hatására, akkor a többinél nem így működik? Kérdező: De igen, valószínűleg így működik és azt el is tudom fogadni, hogy elindul ez a folyamat. Csakhogy az ember belenéz százszor a tükörbe és olyan szinten elveszi a figyelmét arról, ami volt már egyszer, hogy eszébe se jut visszahelyezni egykori önmagára, mert a zord tényeket látja. Válasz: Nagyon jó. Mert a tényeket látja. Akkor játsszuk visszafelé. Ok? Szuper jól nézek ki. Meglátok egy olyan embert, aki el van hízva. Húszmilliószor elmondom, hogy „jaj, csak nehogy olyan legyek” és ezért mindent el is követsz. Igen ám, de ha idő hiányában, vagy bármi más okból nem tudtad a kőkemény edzést megtartani, azonnal mi az, ami beindul? Hiába nézek bele a tükörbe és látom a kőkemény izmaim. Hiába látom nap, mint nap a tükörben a formás alakom. El tudom képzelni, milyenné válhatok edzés nélkül és eszembe az illető, amin elszörnyűlködtem? Megfordul a folyamat, anélkül hogy a tükörben látnád a löttyedt hasú képedet? Kérdező: Igen. Válasz: Akkor odafelé működik, visszafelé nem? Kérdező: Persze, mert hízni mindenféle erőfeszítés nélkül lehet, izmosodni viszont nem. Válasz: Csak azért állítod ezt, mert ennek adsz hitelt, és szép lassan az elutasításod vált természetessé a számodra! Mond ezt annak, aki mindent elkövetett azért, hogy egy-pár deka felmenjen, de képtelen ezt megtapasztalni. Horváth Mónika – A választás lehetősége

185

Kérdező: Ez igaz, de millió példát látsz, hogy egy izmos, sportos alkatú nő vagy férfi, ha abbahagyja az edzést elhízik, eltunyul és csúnya lesz. De olyat még nem láttam, aki otthon ült volna a számítógép előtt és ugyanolyan izmos, karcsú teste lett volna, mint egy tornász lánynak! Válasz: Láttam nem egyet, nem kettőt. Meg is kérdeztem, te hogy maradtál ilyen izmos? Azt válaszolta, adottság, vagyis természetességként kezelte a test állapotát. Te nem tudod elképzelni, de van ilyen. Ahhoz, hogy elhízz, nagyon nagy erőfeszítéseket kell tenned, mivel nem a természetes állapotod. Már a születésed pillanatától a családod kondicionál aszerint, hogy milyennek szeretnének látni. Te nem attól fogsz elhízni, hogy leülsz, és nem csinálsz semmit. Attól hízol el, hogy nagyon keményen dolgozol a félelmeddel, amivel magadra szeded a kilókat. Naponta parancsot adsz az elmédnek, hogy el fogsz hízni, ha bizonyos ételeket megeszel, azoktól meghízol, X idő után nem ehetsz, mert szintén hizlal…, és a figyelmed azon van, hogy kizárólag kemény edzéssel tudod csak megtartani a súlyodat. Ha nem tudsz menni edzésre, azonnal bevillan a gondolat ”Úristen el fogok hízni!” Nekem az edzésre szükségem van az ideális alak megőrzéséhez. Hónapok kellenek, hogy beinduljon a negatív változás és pontosan azért, mert ezt programozod. Nagyon keményen dolgozol energetikailag, mert ezek nagyon erős feszültségek. Aztán jön a csoki, mint nyugtató, mert a kényszert csak kényszerrel tudod kompenzálni. Legyen az csoki vagy kényszerevés. Ezzel elkezdted máris felszedegetni a kilókat. Nagyon keményen dolgozol azért, hogy ezek a kilók folyamatosan visszaigazolják a félelmeidet és te továbbra is a hiányra figyelj. A kondíciódban egybekötötted a tornát a fogyással meg a jó alakkal. Innentől, ha nem tudod ezt az elvárást teljesíteni nap, mint nap, akkor kezdesz el félni attól, hogy amit létrehoztál, azt elveszítheted. Kérdező: Van jelentősége annak, mitől kezdtem el hízni? Vagy csak egyszerűen, fel kell ismernem azt, mikor voltam utoljára megelégedve magammal? Válasz: Ennyi elég. Az érzést kell naponta többször felidézni az őt kísérő képpel egyetemben. Ezzel tudod a természetességet megélni. Tudatosítani, hogy ez vagyok én, mert tényleg van róla tapasztalatod. Mindig arra figyelj, ami jó érzést okoz, mert az az élet áramlása. Ha valami feszültséget okoz benned, az ellenállást és elutasítást mutat. Horváth Mónika – A választás lehetősége

186

Kérdező: Igen, csak ilyenkor az elme azonnal hozzáteszi, hogy ezért két évet kőkeményen dolgoztam. Válasz: Nem. Az kondíció. Az már kondíció. Azért kellett kőkeményen dolgoznod, mert azt hitted ez az egyetlen lehetőséged arra, hogy elérd az áhított alakot. Egyébként, ha az edzések alatt is a figyelmed azon volt, hogy azért csinálod, mert jól akarsz kinézni, akkor tényleg sok munkát kellett belefektetned, kőkeményen kellett edzeni, hiszen folyamatos ellenállásban voltál, mivel a motivációdban a „most még nem nézek ki jól” gondolatának a rezgése volt jelen. Amikor nem tudtál edzeni megijedtél, hogy úristen akkor ez gyorsan leépül. Ha ott tudtad a gyors leépülést produkálni, akkor szerinted a felépülést nem tudod ugyanolyan gyorsan megélni, ha arra figyelsz? Kérdező: De. Válasz: A különbség ott van, hogy az egyiket elhiszed, a másikat nem. Mindig az történik, amire figyelsz. Mindig az jelenik meg az életedben és tükröződik vissza, amire a gondolatodat és a figyelmedet irányítod. Sajnos legtöbbször a félelemre irányítunk minden figyelmet, és amikor az megteremtődik nem értjük, hogy miért jött létre, hiszen mi nem ezt akartuk. Kérdező: Valóban! Ma találkoztam egy nővel, aki olyan vékony volt, mint a giliszta, és tudatosan szilvalekváros palacsintával tömte magát, mert zavarta, hogy csont és bőr. Válasz: Ő hízni akart, mert az a fóbiája, hogy sovány. Ezzel a figyelme a soványságon van. Ugyanaz a folyamat történik. Emlékszem még arra az időszakomra, amikor nagyon vékony voltam, pedig nagyon-nagyon sokat ettem. Bármit ehettem, mert mindig azt mondtam, bármit eszem a szerveztem úgy működik, hogy állandóan kordában tartja magát. Ha egykét kilót felszedek, azonnal észleli és leadja. Így is volt. Aztán várandós lettem, és mindenki azt zúdította rám, hogy ”majd meglátod, milyen kövér leszel”. Az egész 9 hónapot úgy csináltam végig, hogy „Jaj, csak nehogy kövér legyek. Jaj, csak nehogy meghízzak!” Természetesen harmincöt kilót híztam. Igen ám, de utána gyorsan le is ment, mert mindenki azt mondta, hogy ó az első szülésnél gyorsan leadod majd a plusz kilókat. A második gyereknél viszont azt mondták „Hidd el, kell egy év, mire megszabadulsz a feleslegtől”. Ezért a szülés után már három héttel két Horváth Mónika – A választás lehetősége

187

és fél órát edzettem naponta, mindenki kidőlt mellőlem. Ennek ellenére egy dekát sem fogytam. Elfelejtettem azt, amit mindig is tudtam, hogy a szervezetem azonnal kijavítja magát, ha súlyfeleslegem van. Így kizártam őt és „én” akartam megoldani a vélt problémát, mivel nem bíztam a test tökéletességében, azt gondolván, hogy cserben hagyott! Borzasztóan néztem ki, XXL-es ruhákat hordtam S-es helyett. Letelt az egy év és leolvadtak rólam a kilók. Nem értettem miért, pedig már nem is tornáztam, beleuntam, nem láttam már értelmét. Aztán eszembe jutott:” Hát persze! Milyen igazuk volt! Tényleg kellett az egy év”! Szerinted tényleg úgy működik, hogy mindenkinél egy év és magától eltűnik a súlyfölösleg??? Kérdező: Nem. De nagyon sokan úgy fogynak tíz-húsz-harmincnegyven kilókat, hogy kitűznek egy célt, azon végigverik magukat kőkemény edzéssel és diétával. Válasz: És utána visszahízzák. Én is kőkeményen edzette, de a kilót nem mozdultak az egy év programozás miatt. Persze a kőkemény edzéssel, fogyókúrával, életmódváltással megerőszakolva magadat, lehet, hogy meg tudod csinálni. Fent is tudod tartani, ideig-óráig. De az, amikor ténylegesen meg tartod a súlyod, az már csak akkor tud megtörténni, amikor tudatosítod annak a létét, hogy ez vagyok én. Nem félsz attól, hogy visszahízol. Bármikor, amikor félsz, vissza fognak kúszni a kilók, mert továbbra is tudatosítod a kövérséged lehetőségét. Vagy egy másik eset szokott még előfordulni. Amikor az életmód fogja hozni a függőséget, mert annyira fél, hogy nem meri abbahagyni ezt az életmódot és függővé válik. Akkor már szintén nem a testsúlyon van a hangsúly, hanem a félelmen ismét. Az életmódja lesz a függősége, kondíciója, vagyis egy erőszak. A sport, a túlzott vitaminevés, a túlzott ezt nem eszem, azt nem eszem, sokszor a vegetáriánus étrend is egy megfelelésből származik. Ilyenkor rendszeres náluk a bél és epe probléma, emésztési zavar. Ha valaki tényleg az érzése és nem a megfelelés-elvárás (jól akarom élni az életem) miatt válik vegetáriánussá, annak élvezetet okoz ez az étrend és szolgálja a test állapotát. A másik fajtája viszont gyengíti és áldozatává válhat a megfelelésnek. Ez ugyanolyan függőség, mint az, hogy én állandóan eszem, vagy gépezek, vagy iszom és dohányzom, edzek, vitaminokat szedek. Ebben a nehéz, elvárásokkal teli életmódban, hosszú távon nem

Horváth Mónika – A választás lehetősége

188

lesz senki boldog, mert egy idő után teherré válik a betartása, hiszen a félelem motiválja, ami a testen keresztül visszatükröződik. Kérdező: Hogy tudom elérni a sikert, ha ugyan visszahelyezem a legutolsó jó érzésű képre a figyelmemet, de nem tudom elhinni, hogy ez így működik? Ilyenkor természetesen abban a pillanatban, hogy ezt bárkivel megosztom, azonnal le fog hurrogni, hogy ilyen nincs. Mint ahogy, azt is beléd beszélték, hogy a terhesség alatt hízni fogsz. A köztudatban az van benne, hogy csak kemény munkával, életmódváltással és egyebekkel lehet a kívánt alakot elérni. Addig, amíg erre valaki nem érez rá, addig egy deka sem fog lemenni. Ezt valahogy, magáévá kell tegye az ember. Hogyan? Válasz: Egyetlen egy dologgal tudja magáévá tenni. Meg van róla tapasztalata és tudatosítja magában, hogy ez én vagyok. A mások véleménye az nem benned zajlódik. Az nem Te vagy! Nincs más! Ha továbbra mások hatása és véleménye alapján élsz, és ezek befolyásolnak téged, akkor megint te maradsz ki a saját életedből. Így viszont ismét egyetlen emberben nem fogsz bízni, az saját magad. Ez az elutasítás pedig megint szükségessé teszi a plusz kilók felkúszását, hiszen a védelmi rendszer azonnal beindul és az „úszóöv” el kezd növekedni. Kérdező: Igen ám, csakhogy erre a képre ilyenkor az elme azt mondja:” Ez már elmúlt! Ez már nem te vagy! Te akkor voltál szép! Most meg egy kövér disznó vagy!” Válasz: Lehet, hogy fizikálisan elmúlt, de tény, hogy bennem van érzésként. Fontos még tudnod azt is, hogy amíg a lineáris elme értelmezésében az idő rabságában azt éled meg, hogy az a nő, akinek a múltban jó alakja volt, már nincs ott, akkor próbáld meg a figyelmedet az időnélküliségbe rakni. Ugyanis, így felismered azt is, hogy mindig minden egyszerre jelenlévő a múlt, jelen, jövő is. Ezért nem létezik egyik sem igazán csak az elme kivetítésén keresztül. Nem tűnik el semmi sem! Minden mindig egyszerre van jelen az életben. A figyelmed iránya tart mindent mozgásban! Az érzést elő lehet „csalogatni”, úgy hogy újra mozgásba hozod a figyelmeddel. Ha ez minden másnál működik, akkor itt miért gondolod azt, hogy nem? Ezt történik, semmi más. Ha én megmagyarázom, hogy az már nem én vagyok, akkor el vagyok veszve.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

189

És ez megint nem az érzés, hanem az arról való magyarázkodás és ítélkezés. Lehet, hogy jelen pillanatban nem ez tükröződik, de bennem ez ott van, hiszen megtapasztaltam. Eltűnni nem tud. Elveszni nem tud. Akkor alakítsd vissza. A mozgás nem csak egy irányba működik, hanem minden irányba. Te döntesz, mit választasz! Csak a figyelmedet tudod levenni róla. Tehát benned van most is jelenlévőként. Az hogy Te ezt mikor tudod fizikális síkon megvalósítva tapasztalni, azt nem tudom, de Törvény, hogy megjelenjen! Az viszont biztos, hogy benned van a lehetőség és nem rajtad kívül. Kérdező: Ilyenkor tűzhetek ki határidőket, elérendő célokat? Válasz: Nem, az már elvárás. Ha bármikor időt szabok ennek, az már megint elvárás, és észrevétlenül az elutasításban vagy. Bízz a testedben! Az tudja, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy ez természetessé váljon és ne erőszakká! Ha te biztos vagy abban, hogy ez a tapasztalatoddá válik, sosem jutna eszedbe időt szabni. Itt már nem a pillanaton és az érzésen van a figyelmed és annak megvalósulásán, hanem annak az időbeli teljesítésén. Az idő kitűzése az elvárásodat növeli, így a bizonytalanságodat erősíti. Ez megint félelemből ered, mert benned van a bizonyosságra való törekvés, ami szintén a bizalmatlanságból ered. Ezzel már megint el is utasítottad annak a lehetőségét, hogy ez létrejöhet. Vagyis ennek az energetikája így hangzik: „Kipróbálom, de ha nem jön létre addig, amíg én gondolom, akkor ez nem is működik, vagy nem vagyok képes erre.” Másképp „kíváncsi vagyok rá, hogy ez működik-e?” Kérdező: Akkor egyszerűen csak azt tudatosítsam magamban, hogy az is én vagyok? Válasz: Így van. Kérdező: Aztán várjak türelmesen? Meddig is? Válasz: Ez a kérdés máris az elutasítás és a hitetlenség szolgálatába állította a figyelmedet! Itt jön a bizalom. Megengedem-e, hogy a beteljesedés folyamata saját maga ütemében nyilvánuljon meg, vagy én akarom meghatározni, mikor teljesedjen be, és mire van szüksége a testemnek? Már el is utasítottam a testem tökéletességét, hiszen nem bízom abban, hogy ő tudja a saját menetét, és ha eljön az idő meg is

Horváth Mónika – A választás lehetősége

190

jeleníti azt a számomra. Az elvárás mindig azért van, mert nem bízom, ezért nekem kell irányítom. Ha elengedem és hagyom, hogy a beteljesülés megtörténjen, - hiszen én nem tudom, hogy milyen folyamat alapján és hogyan fog megtörténni - akkor minden egyes pillanatban mi az, amit meg tudok tapasztalni? Azt, hogy képes vagyok! Ha én akarok irányítani, de nem tudom milyen külső hatások fognak érni, csalódni fogok. Ha nem mentem el öt edzésre a héten, csak háromra, de kiszámoltam, hogy négy hónap alatt hány edzésre van szükségem a kívánt eredmény eléréséhez, ott már elutasítottam magát a lehetőséget, amit kitűztem. Amit megterveztem, azt nem tudom rugalmasan követni, azonnal feltételezem, hogy időben, térben az már nem fog működni, mert hiba csúszott a rendszerbe. Kérdező: Elképzelhető az, hogy amikor én felidézem magamban azt a képet amilyen voltam, akkor mozgásigényem lesz, vagy elkezdek salátára, gyümölcsre vágyni? Válasz: A test megmutatja, neki mire van szüksége ahhoz, hogy harmonikussá váljon. Nem az elmédnek, hanem a testednek. Pontosan ezért, megváltozik az ízlésed, az étvágyad. Nem fogod kívánni a csokit, lehet, hogy egy nap elég lesz egyszer enned. Ezt maga a test szabályozza, ezért nincs rá módszer, hogy hogyan. Mindenkinél másképp reagál. Van, aki a szénhidrátot nem fogja szeretni, van, aki egyszerűen megeszi a szénhidrátot, de már négy óra után nem kíván enni, sok folyadékot, salátát kíván. Az is lehet, hogy húst fog enni. Nem tudni, kinek milyen a szervezete és mi az, amire szüksége van, hogy harmóniába állítsa saját magát. Ezt kell kivárni. Nem neked kell kitalálni az étrendet, a tested megmutatja. Egyszer csak azt mondod:” Húúúú de vágyom egy kis mozgásra!”! Elmész edzeni, de nem határozod meg, hogy két órát hetente, hanem érezni fogod mennyi az, ami még jólesik. Minden nap odafigyelsz magadra, ma mit üzen a tested. Lehet, ma azt mondja, fuss holnap meg azt, hogy ússz egyet. Utána három hónapig arra vágysz, hogy konditerembe járj. Nem tudhatod mi alapján, de ő már magának felépítette azt a folyamatot, amin keresztül vissza tudja állítani, az eredeti állapotát, mivel mindig a harmónia az, ami megvalósul rajta keresztül. Kérdező: Jó. De azért ilyenkor nem szabad beleesni abba a hibába, hogy elképzelem, milyen karcsú vagyok és ülök otthon... Horváth Mónika – A választás lehetősége

191

Válasz: Nem. A cselekvés fontos része az életnek, de nem a csinálás. (Csinálnom kell valamit, hogy történjen is valami!) Figyelni kell a test jelzéseire, mit üzen. Ha mozgáshiányod van, akkor nem elég, ha otthon ülsz, akkor menj és sportolj. Mindig tudni fogod az adott pillanatban, mit kell tenned. Ezért mondom, ne te tervezd meg, hogy mi legyen az, és mennyi ideig tartson. Ha volt sok éved és évtizedet, hogy azon dolgozzál, hogy elhízzál, akkor legyél türelmes a visszafelé menetben is. Nem tudod, milyen rendszer alapján működik, hogyan fogja visszaállítani magát úgy, hogy a bőröd ne lógjon, az egészséged rovására ne menjen, és a közérzeted is jó legyen. Ha elindítja a folyamatot, amiben benne lesz egy méregtelenítés, akkor lehet, hogy napokon keresztül nem kívánsz nagyon enni, csak folyadékot inni. De az is lehet, hogy egyelőre az evés háttérbe szorul, viszont a mozgást fogja kívánni, hogy a nyirokrendszer beinduljon. A lényeg, ne Te találd ki a „hogyant”. Mert ha nem olyan ütemben változol, ahogy eltervezted, akkor csalódott leszel, és még többet fogsz hízni. Mert mi az, amit megállapítasz ilyenkor? Nekem ez nem megy! Kész! Elkönyveled magadban: „Én ilyen vagyok”! El kell fogadd, a kövérséged. Ilyenkor fogjuk a hormonokra, a változó korra. De ez nem igaz. Kérdező: Ezzel azt akarod mondani, hogy bármilyen korban, bármennyi kilóról el lehet indulni, mert nem ez számít? Eszembe jutott még egy kérdés. Mi van akkor, ha valaki gyerekkorától kezdve kövér és nincs egy olyan képe magáról, amikor vékony volt, jó testű, és jól érezte magát a bőrében? Válasz: Nagyon jó. Aki gyerekkorától kövér, az valószínű a szülők hatására hízott el. Elkényeztették, kicsi korában állandóan azt sorolták: „Édes kicsi husika vagy! Le ne fogyjál, olyan jó beleharapni abba a jó kis hurkás lábikódba”! Aztán amikor nagyobb lesz, akkor a szülő elkezdi leszólni: „Ezt ne egyél, azt ne egyél, mert kövér leszel!”. Ezzel máris bekódolták a gyereket. Igen ám, de a gyereknek akkor is van egy képe magáról, amikor még jól érezte magát. Lesz egy belső érzése és ez a kép fog megjelenni. Nincs olyan, aki gyerekkorától kezdve zsírosnak, kövérnek érezte magát és nincs egy jó képe magáról. Aki eleve kövéren született, neki ez a természetes, mert nincs tapasztalata a soványságról. Ezért neki, a kövérségen belül lesz egy súlya - például nyolcvan kiló helyett a hatvan kiló - ami a tökéletes volt. Akkor már felszabadult,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

192

sikerélménye van. Te ötven kilóról indulva lehet, hogy nem leszel elégedett ötvenöt kilósan. Aki nyolcvan kilóról indul az az ötvenöt kilóval is nagyon elégedett. Viszonylagos, hogy te mihez méred a soványságot. Rengetegen vannak, akik azt mondják rád vagy rám, hogy gebe. Nem tetszik nekik. Ez megint csak az ideálképed alapján született meg, hogy ki a kövér és ki a sovány. Kérdező: Igen. Nekem is volt ilyen barátnőm. Ő nyolcvan kiló volt, én ötvenöt és azt mondta, hogy ilyen sovány soha nem akar lenni. Én még akkor is fogyókúráztam ezerrel, mert „kövér voltam”. Nekem ő kövér volt, neki én gebe voltam. Válasz: Így van! Ezért nagyon fontos dolog, hogy te magad találd meg azt a pontot, amitől azt mondod, hogy igen, ez az! Így jól érzem magam! Ez olyan érzést ad, ami motivál. Jóleső érzést. Mert itt érzésekről beszélünk. Mivel te hoztad létre, magadban kell megtalálni a válaszokat. Fel kell ismerned, hogy az is én vagyok. Ilyenkor a múltat használom eszköznek. Kérdező: Van erre bármiféle meditációs technika, vagy egyszerűen csak fel kell idézni azt az egy képet? Válasz: Csak emlékezni kell, és amikor jól érzed magad, a lehető legtöbbet ott tartani figyelmet, de nem erőszakkal. Hagyni, hogy az magától megjelenjen. Hidd el megtörténik! Emlékezz önmagadra! Mert az mindig most történik, ezért minden emlék jelenlévővé válik. Ne ragadj bele a múltba, ne hasonlítgasd a jelenhez és főleg ne értelmezd. Vigyázz a jó érzés átfordulhat elvárássá és akkor már megint visszafelé működik. Nyugodtan engedj el mindent. Engedd meg, hogy ez a jó érzés többször bevillanjon magától. Ne te erőszakold ki! Minél többször engeded meg az emlékezést, hogy ez vagyok én, a test saját magától létrehozza az eredményt. Nincs semmi dolgod, csak békén hagyni és követni a test útmutatását! Mert a valóság mindig meg akarja mutatni magát. Kérdező: Jó, de most azt mondtad, hogy „ez vagy te valójában”. Honnan tudom, hogy én az vagyok, aki akkor tetszettem magamnak vagy valójában ez, akivel elégedetlen vagyok? Válasz: Milyen érzést okoz? Kérdező: Ez itt, most rossz érzést. Az ott, jó érzést. Horváth Mónika – A választás lehetősége

193

Válasz: Akkor oda menj vissza, ahol jól érzed magad a jelenlétedben. Az áramlás mutatja az utat. Nagyon fontos dolog, hogy ne elvárást csináljál belőle, mert akkor megint te akarsz irányítani és nem engeded meg, hogy maga ez a folyamat saját magát működtesse. Az „azt akarom”, a „kell nekem”, görcsössé tesz. Megint létre hozod a távolságot és felkúsznak a kilók. A jó érzés áramlás, a feszültség akadály. A test vezet téged. Higgyél neki. Ez róla szól és nem rólad. Ami rólad szólt (személyiség) abból lett a kövérség, azt te csináltad. Ami a testről szól, az az elégedettség, azt meg Ő csinálja. Csak hagyd békén és ne szólj bele, mert akkor megint te akarsz tudni mindent. Kérdező: A legnehezebb, azt az egyensúlyt megtartani, hogy meglegyen a kép, de ne legyen belőle elvárás. Az emberek szinte minden mögé odateszik az elvárást és naponta nézik a tükörben, hogy na, lement már egy centi? Még mindig nem. Mikor fogyok már? Válasz: Hát ezekkel a mondatokkal el vagy veszve! Már tudatosítod is a kövérséget. Hagyjuk el a mérleget. Hagyjuk el a centit. Hagyjuk el a „ruhanézegetést”. Mindent felejts el. Hagyjál békén mindent. Ha bízol, akkor ezekre nincs szükséged, csak akkor, ha bizonytalan vagy, ami már megint a bizalom hiánya és szükséged van a visszaigazolásra, hogy tényleg működik. A hiány pedig csak hiányt tud teremteni. A visszaigazolás szükségessége a kételkedés jelenléte. Ne szólj bele, mert ez már mind a kérdőjel, a kétség, aminek a hatására pont elutasítod azt a pillanatot, amikor megállapítottad, hogy igen. Ez az! Ez vagyok én! És mindig is ez voltam! Kérdező: Tökéletes! Köszönöm.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

194

Nyolcadik beszélgetés Kérdező: A kedvesemmel élek két és fél éve. Közöttünk nagyon jó az összhang, kivéve egy bizonyos téren, és ez a dohányzás. Én soha életemben nem dohányoztam, ő harminchárom éve dohányzik. Két és fél éve, ötödik alkalommal próbál leszokni róla. Négy nap teljesen dohányzás mentes, majd az ötödik napon elszívja az előző napok adagját is. Én minden egyes alkalommal elhiszem neki, hogy képes leszokni. Az ötödik napi reakciója viszont úgy felbosszant, hogy mindig ezen veszünk össze. Ezek miatt a viták miatt mondja nekem, hogy „miattad akarok leszokni”. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy nem miattam kell ezt megtennie. Én soha nem kértem tőle azt, hogy szokjon le a dohányzásról. Viszont ő nagyon jól tudja, hogy nekem ez nem jó, mert nem szeretem. Nekem büdös és én nem szívesen adok neki puszit, amíg érzem a cigaretta szagát. Ettől függetlenül, folyton hangsúlyozom, hogy ne miattam szokjon le a dohányzásról, hanem maga miatt. Ezt fontos tudnia! Válasz: Két és fél éve éltek együtt. Hadd kérdezzem meg, amikor megismerted őt, dohányzott? Kérdező: Igen. Válasz: Elhangzott olyan mondat, hogy nem élek veled együtt, ha nem szoksz le a dohányzásról? Kérdező: Soha! Válasz: Te így vállaltad fel a kapcsolatotokat. Akkor nem zavart? Kérdező: De a füstszag igen, meg a büdös szája. Válasz: Két és fél évvel ezelőtt is füstszagú volt és ettől büdös volt a szája? Kérdező: Igen. Akkor is zavart. Válasz: Mért hoztad meg azt a döntést, hogy vele maradsz? Kérdező: Mert szeretem.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

195

Válasz: Nagyon jó. Így is szereted. Feltétel nélkül? Kérdező: Így is. Igen. Válasz: Ő is azt érzi, hogy feltétel nélkül szereted? Kérdező: Nem. Válasz: Azt mondtad, hogy feltétel nélkül szereted, kivéve a dohányzást. Kérdező: Igen. Válasz: Az volt a kérdésem, hogy feltétel nélkül szereted-e? Kérdező: Mondtam, hogy igen! Válasz: Figyelj csak! Az volt a kérdésem, hogy feltétel nélkül szereted-e? Kérdező: Hát végül is akkor nem. Válasz: Szerinted van benne elvárás? Kérdező: Ezek szerint igen. Válasz: Rendben! dohányzásról?

Tisztázzuk

csak,

ki

miatt

kell

leszoknia

a

Kérdező: Maga miatt! Válasz: Ez igaz. Viszont ahogyan ezt a történetet elmesélted nekünk abból az, derült ki, hogy bizony elvárod tőle azt, hogy leszokjon. Kérdező: Én ilyet nem mondtam, pont azt ecseteltem, hogy én soha nem kértem tőle azt, hogy szokjon le a dohányzásról, viszont Ő nagyon jól tudja, hogy ezt nem szeretem és nekem nem jó. Válasz: Ezzel mit akartál kifejezni felé? Hogy ezt vegye figyelembe, mikor meghozza a döntését, hogy leszokik vagy nem! Kérdező: Aha! Értem mire akarsz célozni! Valójában sugalltam számára, hogy teljesítse a kívánságomat, ha szeret. Válasz: Hát igen! Energetikailag már egy elvárást sugároztál felé, amit ő nagyon jól érzet, ezért is mondta neked mindig, hogy „miattad akarok leszokni”. Ezzel bizonyítani akarta, hogy milyen fontos vagy a számára. De ebben ő még mindig nincs benne igazán, mert téged tett maga elé. Horváth Mónika – A választás lehetősége

196

Majd, ha maga dönt úgy, hogy leszokik minden megfelelés nélkül, akkor már el lehet indulni a cigaretta elhagyásának az útján. Amikor ő azt mondja, hogy miattad szokik le a dohányzásról, akkor az igazat mondja? Szerinted energetikailag érezte azt, hogy van benned egy ellenállás a kapcsolatotokban, és vársz tőle valamit? Kérdező: Igen. Ez most már tuti. Válasz: Megkérdezném, ha ti jó kapcsolatban éltek és ő harminc éven keresztül nem szokott le a dohányzásról, akkor ez számodra válóok lehet? Kérdező: Ő harminc éve dohányzik, és két és fél éve élünk együtt. Épp ezért tudom, hogy nehéz neki leszokni a dohányzásról. Válasz: Ha te nem dohányoztál egész idáig, természetesen könnyen észreveszed, ha valaki dohányzik. De te azt mondtad, hogy a dohányzás nem ok arra, hogy elhagyd a párodat. Hová kerül a figyelmed mindig a dohányzás hatására. Kérdező: Az ellenállásra, hogy én ezt nem szeretem. Válasz: Ezáltal Ő mit érzékel energetikailag? Az elutasításodat, amit az elme lefordít úgy, hogy ha nem szokom le, a dohányzásról lehet, hogy elhagy. Máris kényszert érez a leszokásra és nem szabad akaratából teszi, hanem félelemből. Ezért már Ő is elvárást kovácsolt a leszokásból, így görcsös akarássá vált számára ez az egész. Hova kellene helyezni a figyelmedet? Kérdező: Önmagamra? De én nem dohányzom. Válasz: Arra helyezd a figyelmedet, hogy szereted és elfogadod őt így is. Te nem dohányzol. Kinek a döntése hogy nem dohányzol? A sajátod, ezért nem is nehéz ezt tartani. Viszont, ha nem a saját döntésed alapján teszed ezt, akkor a kísértés hatására újra rágyújtasz. Ez történik minden függőségnél. Legyen ez alkohol, dohányzás, evés, gépezés, drog. Ha nem az alany saját döntése hatására szokik le, hanem valamilyen külső körülmény vagy személynek való megfelelésből biztosra veheted, hogy visszaszokik rövid időn belül. Kinek a döntése, hogy a dohányos párja mellett marad? Kérdező: Hát az enyém. Horváth Mónika – A választás lehetősége

197

Válasz: És jól érzed magad ebben a kapcsolatban? Kérdező: Igen. Válasz: Cigarettával együtt? Kérdező: Igen, de azért jó lenne, ha leszokna! (nevetés) Válasz: Rendben! Ha benne tényleg megjelenne a vágy, hogy leszokjon róla, akkor szerinted több esélye lenne, hogy sikerül neki? Kérdező: Hát valószínű mindenféleképpen. Igen. Válasz: Ha tisztán jön a vágya és nem megfelelésből, akkor a kitartása is meg lenne hozzá? Kérdező: Valóban nagyobb esélye lenne, mert az így tényleg az ő döntésévé válna. Válasz: Az elvárásnak mindig mi a másik oldala? A csalódás és a kudarc. Akkor így menni fog, ha a te elvárásodra reagál egy megfeleléssel? Kérdező: Nem. Így nem! Válasz: Hogyan lenne esélye a leszokásra? Engedd meg neki, hogy dohányozzon, és ne arra figyelj oda, hogy mi benne a kellemetlen, mert akkor egyre több visszaigazolást fogsz kapni rá. A figyelmedet arra tedd, hogy mennyire szereted a párodat és milyen jól érzed vele magad. Kérdező: Bocsáss meg, de én eddig is megengedtem neki, hogy dohányozzon. Ezt én soha nem tiltottam meg neki. Válasz: Értem. Kérlek, gondold végig, amit mondasz! Szavakban lehet, hogy nem hangzott el az, hogy megtiltod neki. Mi az, amit sugárzol felé gondolatban és érzésben? Szerinted ezek tényleg összhangban vannak egymással, vagy van némi ellentmondás a szavaid és az energiájuk között? Kérdező: Tudom, hogy mit mondasz, hogy kisugároztam felé az ellenérzésemet. Válasz: Megmondtad neki. hogy nem adsz neki puszid addig, amíg dohányzik. Ha te azt mondod, hogy nem puszilkodsz vele, akkor tényleg Horváth Mónika – A választás lehetősége

198

megengeded és elfogadod az ő szokását, vagy meg próbálsz hatni rá ezzel a tilalommal? Kérdező: Megpróbálok hatni rá. Válasz: Akkor ez egy feltételnélküli elfogadás? Kérdező: Nem. Mert így feltételekhez kötöm a szeretetemet. Válasz: Igen. És a másiknak meg kell felelnie ennek. Igaz, hogy azt mondtad, hogy ezért nem hagyod el, de nem adsz neki puszit. Egy férfi számára szerinted meddig működik ez egy kapcsolatban. Ha ő folyton arra figyel, hogy nem engeded meg a közelséget, miközben szeretne veled intimebb kapcsolatot. Másképp fogalmazva, ne dohányozzon, és akkor megkapja azt, amit akar. Akkor min van a figyelme? Ezáltal mi az, ami egyre jobban erősödik benne? A tiltás és annak a következménye! A feszültség erősödik és a cigarettára való vágy, hogy a feszültséget csökkentse nő! Hol lesz mindig a figyelme? Nem szabad dohányoznom, nem szabad dohányoznom. És máris állandóan a dohányzás jár az eszébe. A fókusz ott van, így viszont nehéz levennie róla a figyelmét. Így a cigarettára való vágya folyamatosan erősödik. Ezért meg egyre többször megállapítja magában, hogy nem vagyok képes leszokni, amitől dühös is lesz magára és beindult az ördögi kör. A Vonzás Törvénye ezt pedig napról napra visszaigazolja számára. Nem vagy képes leszokni! Amit te pedig időszakonként keményen visszajelzel neki. Ezért dühít annyira az ötödik nap. Kérdező: Igen, értem. Válasz: Ezt fogod erősíteni benne! Ezzel pont megnehezíted a helyzetét, és még jobban megerősíted a dohányzásra való vágyát. Az elengedés az azt jelenti, hogy elfogadom a helyzetet olyannak amilyen, nem ítélkezem felette. Azzal hogy elfogadod őt olyannak amilyen, azzal újra meg újra szeretetedről biztosítod őt. Ha ezt érzi rajtad - és igaz, hogy a szeretet mindig adni akar a másiknak is, - akkor ezáltal könnyebben megszületik benne az elhatározás, hogy ő is adni akar neked valamit magából és persze saját magának is. Ha nem születik meg benne magától a vágy, akkor te lehozhatod a csillagos eget, akkor sem fog leszokni. Hidd el egy erőszak lesz az egész dolog. Ha bármikor is van esély arra, hogy ő leszokjon csak akkor, ha te megengeded és kivárod,

Horváth Mónika – A választás lehetősége

199

hogy benne szülessen meg ez az elhatározás. De úgy nem tud megszületni, hogy feltételeket szabsz a számára. És te arra figyelsz, hogy mi az, ami rossz és miért nem teljesíti a Te akaratodat, ha szeret téged? Keresd benne azt, ami jó. És előbb-utóbb nagyon el fog veszni az értékei mellett az, hogy ő dohányos. Lehet, azt fogod észrevenni, hogy az egy vagy a másfél doboz helyett már csak napi öt-tíz szálat szív. Azt is akkor, amikor nincs otthon, hogy téged ne zavarjon. Anélkül, hogy neked bármit kellene mondanod. Nem tudjuk mi fog történni, nem tudjuk mit vált ki belőle az elengedés. Fontos, hogy ha bármit teszel, ne azért csináld, hogy utána tartsd a markodat és nyújtsd be az igényedet a változásra, mert ez is már egy elvárás. Továbbra is maradjunk ott, hogy nem tudjuk mi fog történni. Az viszont biztos, hogy ez egy folyamat. És ha mindig az eredményt várjuk, akkor a változást egyre távolabb sodorjuk az életünkből az elvárásunk miatt. Azt sem tudjuk, hogy ő egyáltalán mit akar kezdeni saját magával. Kérdező: Ő azt mondja, hogy le akar szokni. Maga miatt is, mert az édesapja is tüdőrákban halt meg. Válasz: De ez még mindig nem elég erős motiváció a számára, mert ezt is a félelem generálja. Ez még mindig nem egy belülről jövő tiszta vágy, mert nem önmagáért született meg a döntés, hanem egy betegségtől való félelem irányította. Ez is csak egy erőszak lenne a számára. A félelemből táplálkozó erőszak. Kérdező: Azt mondja, hogy annyira függővé vált már a harminc év alatt, hogy nagyon-nagyon-nagyon nehéz elhagynia a cigarettát. Válasz: Azért, mert eddig még mindig csak valamilyen megfelelés vagy félelem hatására próbálta megtenni. Ha a figyelme a függőségen van, és ő azt gondolja, hogy függő, mit erősít magában? Mire helyezi a figyelmét és minek ad folyamatosan energiát? Kérdező: A függésnek. Válasz: Akkor le tud szokni, ha a kondíciója a függőség? Mi a te feladatod? Kérdező: Nem a dohányzásra figyelni.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

200

Válasz: Nem a dohányzásra figyelni. Furcsa, de engedd meg neki és mondd azt, hogy nézd, ha neked ez jó érzést okoz, hogy rágyújtasz, meg könnyebbséget, tedd meg! Engem már nem zavar. Hidd el, nem azért szeretlek, mert dohányzol vagy nem, hanem azért mert itt vagy mellettem. És ha ehhez hozzátartozik, hogy így, akkor nekem ez is jó. Add vissza neki a szabadságot, amit az elvárással elvettél tőle energetikailag. Tudod, mikor valaki elveszt valakit, akkor ismerődik fel a feltétel nélküli szeretet érzése, hogy de jó lenne, ha még mindig itt füstölne és érezném annak az illatát, már az sem érdekelne, csak legyen mellettem! Kérdező: Ühüm. Válasz: Mert te feltétel nélkül fogadod el Őt! Szerinted nagyobb ösztönzést fog érezni, hogy leszokjon, ha bármikor is megjelent benne erre a vágy? Kérdező: Biztos. Válasz: Megszűnik a kényszer? Kérdező: Meg. Válasz: Nagyon jó. Szeretettel lehet ezt elérni. A szeretet az nem arról szól, hogy odamegyek a másikhoz és azt mondom, jaj édes, aranyos vagy, imádlak, szeretlek. Nem! Ez nem a szeretet. A szeretet az, amikor megengedem, hogy a másik önmaga lehessen. Kérdező: Vannak olyan emberek, akik már többször megpróbálták és nekik sem sikerült. Van a környezetemben is olyan hölgy, olyan barátnőm, aki öt hétig nem szívott egy szálat sem és utána elgyengült. Mindegyik azt mondta, hogy ő leakart szokni, de szenvedett, mint a kutya. Válasz: Mire figyelt mindegyik? A hiányára. És nem arra hogy ezt önmagamtól döntöttem el, és valójában én vagyok olyan érték magam számára, hogy ezt megtegyem a testem és az egészségem érdekében. Azért, hogy az életem minősége megváltozzon. Ha ezen tartja a figyelmet, akkor örömet okoz neki a leszokás, mert azonnal azonosítja magát a “képes vagyok bármire” érzéssel. De ha a cigaretta hiányára

Horváth Mónika – A választás lehetősége

201

figyelnek, és azt érzik, hogy megfosztják magukat valamitől, akkor egyre nagyobb lesz a vágy, hogy azt visszakapják. Kérdező: Mindig azt mondják, hogy csak maga a mozdulat hiányzik. Válasz: Mert a hiányra és a kondícióra figyelnek. A kondícióhoz hozzátartozik a mozdulat, mert a tudatalatti a dohányzást ezzel a mozgással már összekötötte. Körülbelül 21-30 nap alatt kialakul egy beidegződés. Teljesen mindegy, hogy a mozdulatról jut eszedbe a cigaretta, vagy a cigarettáról a mozdulat. A kettő eggyé vált a tudatalatti értelmezésében. Ha viszont a hiány helyett a saját értékükre és szerethetőségükre figyelnek, akkor a hiány érzése megszűnik, hiszen az agy egyszerre csak egy gondolatra tud figyelni 100 százalékosan. Ha azt veszik észre, hogy értéket és figyelmet kapnak maguktól ezáltal és elégedetté válnak, hiszen képesek voltak egy függőségtől megszabadulni, akkor már nem kell a pótcselekvés. Kérdező: (Egy másik hozzászóló) Ez egyébként nagyon érdekes, amit mondasz, mert a szünetben említettem, hogy az én férjem is több mint harminc évig dohányzott, elment egy egynapos tréningre és azóta, másfél hónapja nem dohányzik. És mint akit elvágtak, nem köhög például. Tehát én szerintem, akik dohányoznak, és tényleg önmaga eldönti, hogy le szeretne szokni, annak jó lenne felnyitni a szemét, hogy jé, nem köhögsz. Vagy kapsz levegőt, lebírsz hajolni. Észreveszi, hogy érez ízeket. Nem horkol éjszaka. Válasz: Amikor van sikerélmény, és nincs mögötte egy elvárás, akkor ezt szabadon teszi az illető. Megmarad a szabadság. De utána bekapcsol, hogy de mi lesz, ha én ezt nem tudom végigcsinálni? És ott már fordult is a figyelem, mert tudja, hogy ezt, meg kell tegye és az elvárás az, ami azonnal ellehetetleníti a folyamatot. Már meg is kérdőjelezte azt az érzést, hogy valójában neki ez jó. Amikor valaki leszokik a dohányzásról, az csak úgy tudja megtenni, ha felismeri saját értékét. Értéket lát magában, és akkor tudja tartani a figyelmét azon, hogy bármire képes, mivel így az érzése csak erősödni fog. Utána az érték az, amin a figyelem marad. És folyamatosan egyre többször azt veszi észre, hogy milyen jó ez neki. „Milyen jó ez nekem! Milyen jó ez nekem!” És akkor az érték már nem hiány! Tehát telítettségérzete lesz, vagyis azt mondom, hogy köszönöm szépen nincs szükségem a hiány pótlására. Mert érték

Horváth Mónika – A választás lehetősége

202

maradtam. De ha ezzel ellentétben van egy „úristen csak meg tudjam tenni, mert különben nem kapok puszit és nehogy elveszítsem a másikat” mert ott van egy ellenpólus általad, akkor továbbra is a hiányra figyel, ami növeli a pótcselekvésre való vágyat. Kérdező: Igen. Válasz: Az, már egy feszítést fog okozni. És pont a motivációt veszed el azzal, hogy azonnal bekapcsol a félelem, hogy de mi lesz, ha ezt nem sikerül tartanom. Főleg, az az elvárás magával szemben, hogy ő megígérte. Az egy másik elvárás, aminek meg kell felelni. És akkor már duplán háttérbe szorítja saját magát. Érthető hogyan kell tudatosan a figyelmet használni? Válasz: Igen. Köszönöm!

Horváth Mónika – A választás lehetősége

203

Kilencedik beszélgetés Miről szól igazán egy párkapcsolat? Arról, hogy a másik úgy viselkedjen, ahogy én akarom, vagy arról, hogy a másikon keresztül lehetőséget kapjak arra, hogy saját magam igaz természetét felismerjem? Az igaz természetem a feltétel nélküli szeretet. Úgy, mint a tűznek a meleg. Szomorú hírem van, az igaz természeted még akkor is meg fogja magát nyilvánítani, mikor te gondolatban az ellenkezőjére figyelsz. A tűz hiába hinné azt, hogy ő a jéghegy csúcsa, akkor is tovább sugározza a meleget. A szülő és gyermek kapcsolat is egyfajta párkapcsolat. A legtisztább és a legőszintébb, ami létezik az emberek között. Akiknek esetleg van gyermeke, azok tudják, ők nagyon nyíltak és őszinték. Ha nem tetszik nekik valami, vagy nem értenek egyet veled, akkor szólnak, hogy „anya ez nekem nem jó”. Mit mond erre az anya? Gyermekem, higgy nekem, biztos lehetsz benne, hogy ez neked így jó! Én már csak tudom, hiszen nagyobb a tapasztalatom, mint neked. Én már többet tudok a világról, mint te és ezért jobban tudom, hogy neked mire van szükséged és mitől érzed jól magad. És elkezdi győzködni a gyereket arról, hogy ő csak a gyerek érdekeit nézi és meg akarja óvni a nehézségektől, bajtól, sérelmektől, fájdalmaktól. De ilyenkor ki nem bízik igazán a gyerekben? Ki feltételezi azt, hogy a gyerek nem tudja, és nem ismeri fel azt, amitől ő jól érzi magát és boldog? És valójában ez kinek jó? A gyereknek vagy az anyának? Kinek van szüksége arra, hogy végre valaki figyeljen rá és elismerje őt? Hogy fontos legyen és szükséges legyen a jelenléte? És kinek van szüksége arra, hogy valakit irányítani lehessen? Kérdező: Az anyának! Válasz: Ha ez az anyának jó, és az anya a saját tapasztalatát akarja a gyerekre rávetíteni, akkor mi köze a gyereknek ehhez a játékhoz? Nem sok. Ezért nem is érti, mit akarnak a szülők, és miért nem fontos nekik az, amit ő akar. Ha pedig lázad az akaratunk ellen? Ha nem akarja elfogadni a „gondoskodásunkat”, mert nem ért velünk egyet, esetleg más a véleménye? Akkor mit csinálunk? Kérdező: Befenyítjük, mert védjük a pozíciónkat! Válasz: Így van! És ha a gyerek durcás lesz, és kérdőre vonja a szeretetünket az irányába, akkor még mérgesebbek leszünk? Horváth Mónika – A választás lehetősége

204

Kérdező: Igen! Hát persze! Mi úgy gondoljuk, hogy feltétel nélkül szeretjük és ezt a gyerek nem hajlandó elfogadni. Válasz: Megengedi a gyerek, hogy mi irányítsuk? Tud-e ő a mi fejünkkel gondolkodni? Sokszor nem is érti, amit mondunk neki, csak azt érzi, hogy nem ért egyet velünk, és egyáltalán nincs megértve. Vagyis a szülő nem figyel rá! És mivel mi még éretlennek és tapasztalatlannak ítéljük meg őket - pedig sokkal tisztábbak és intuitívabbak, mint mi vagyunk – elvárjuk, hogy elfogadja azt, amit mi jónak látunk. Persze nagyon türelmesek vagyunk a gyerekhez, mert a saját érdekünkben többször elmondjuk neki, hogy miért nekünk van igazunk, és miért higgyen nekünk. De ha ugyanígy viselkedik velünk a párunk és ő is elutasítja az irányításunkat, „gondoskodásunkat” azt érezvén, hogy mi elvárunk tőle egy viselkedési módot és ő ezzel nem ért egyet, akkor vele is ugyanolyan türelmesek vagyunk, mint a gyerekhez? Vagy nála azért megsértődünk és fel vagyunk háborodva, hogy nem ért velünk egyet, ő már felnőtt és ne kelljen annyiszor elmagyarázni azt, hogy az én életemet élje és ne a sajátját? Hiszen én akkor vagyok boldog, ha minden úgy történik, ahogyan én azt jónak látom! Hogy meri megengedni magának, hogy külön véleménye legyen! Kérdőre vonjuk és megállapítjuk, hogy nem szeret minket eléggé. A gyerekeknél ez a probléma a kamaszkornál szokott elkezdődni, amikor már fel-felismeri a gyerek, hogy Ő nem olyan életet akar, mint a szülei, hanem mást. Ezt viszont a szülő nem engedheti meg, mert akkor számára is kiderülne, hogy a gyermek még bízik a lehetőségekben, tele van ambícióval, képzelőerővel, energiával, tettrekészséggel. Így viszont a szülőnek fel kellene ismernie, hogy ő belőle ezek kihaltak, vagy nagyon alacsony szinten vannak, boldogtalan, netán sok mindent meg kellene változtatnia az életében, de ő erre már „nem képes” és folyton a kudarctól való félelem motiválja mindenre. Kérdező: (nevetés) Válasz: Itt már tényleg veszélyeztetve látod a pozíciódat! Tudod, hogy míg a gyerekre volt hatásod - a kamaszkor előtt, később egyre kevésbé a párod már meg fogja védeni a saját álláspontját és nézetét. Míg a gyerek ezt nem teheti meg, mert a tiszteletet megköveteled és elvárod tőle ezt, addig a pároddal ezt nem teheted meg, inkább harcolsz vele (tudom, sokan ilyenkor azt mondják, hogy én már nem teszek ilyet). Horváth Mónika – A választás lehetősége

205

Akkor mi lehet a megoldás? Hogyan tudok én rajta keresztül közelebb kerülni magamhoz? Mit fog nekem ő mutatni? Kérdező: Tükröt. Válasz: Ez nagyon jól hangzik, de hogyan működik ez a tükör? Ha ott van egy alkoholista ember és én nem iszom, akkor hogyan mutatja meg nekem a tükröt? Akkor Ő nem lehet a tükröm! Én nem iszom. Engem idegesít az, hogy ő iszik. Ebben mi a tükör? Szokták kérdezni. Kérdező: Ilyenkor megpróbálom kezelni a helyzetet. Válasz: Hogyan kezeled a helyzetet? Mit tudsz kezelni, akkor mikor a másik esetleg részeg? Mit csinál egy alkoholista? Boldog? Kérdező: Nem. Menekül az alkoholba. Válasz: Mitől? Ki elől? Kérdező: A szeretetlenségtől! Önmaga elől! Válasz: Akkor nézzük csak meg, hogy hol a tükör? Mikor én egy alkoholista férfivel élek együtt, mit érzek? Hogy szeretve vagyok? Vagy esetleg dühös vagyok? Kérdező: Nem érzem, hogy szeretve lennék és igen, dühös is vagyok rá! Válasz: Mit szeret ő jobban? Engem vagy az alkoholt? Kérdező: Az alkoholt! Válasz: Akkor én hogyan élem meg ezt a párkapcsolatot? Elsődleges vagyok benne vagy másodlagos? Kérdező: Másodlagos, mert az ital az elsődleges a számára. Válasz: Amikor iszik valaki, akkor mi történhet benne? Mit okoz az ital a tudatban? Kérdező: Tompulást. Átmenetileg nem érződnek a problémák, és egy felszabadultság érzést élhet meg, ahol nem számít semmi sem. Enyhül vagy teljesen megszűnik a kontroll.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

206

Válasz: Megszűnnek a gátlások, a felelősség, és egyfajta torz szabadságképet él meg. Valójában egy tudatmódosulás történik. Lesz, amit letompít az alkohol és lesz, amit felerősít. Viszont a kontrollt mindenképpen elveszíti. Ha egy alkoholista tényleg a szeretetlenséget éli meg és azt, hogy ő milyen értéktelen és gyenge ember, akkor lesz-e esélye bármikor is változtatni ezen? (Itt persze nem azokról az emberekről beszélek, akik már annyira az alkohol rabjává váltak, hogy nincs a változásra lehetőség, vagy csak nagyon csekély. Természetesen nem erről beszélek. Az ilyen súlyos alkoholista már beszűkült tudatállapotban, és nagyon erős függőségi viszonyban van az alkoholtól, már nem tud megválni tőle, nem tud tisztán gondolkodni vagy mérlegelni.) Elgondolkoztál-e azon, ha elmondanád neki többször, hogy milyen értékei vannak, hogy mire volt képes az életben, hogy miért őt választottad és igazán mit jelent neked, akkor ezzel emeled őt a beszélgetéseid alatt? Ilyenkor szokták azt mondani, hogy ezeket már többször is elmondtam, de nem változott semmi. Én meg erre mindig visszakérdezek, hogy bánatos „szegény én” szerepben „áldozatként” tetted ezt, vagy szeretettel és tényleg tükrözve az ő igazi értékeit? A válasz legtöbbször a „szegény én” szerep, vagyis a megbántott és semmibe vett pár oldala, ami energetikailag egy elutasítást mozgat meg és tükröz vissza a másiknak is. Hiszen igazán csak akkor tudod ezt megtenni a másik ember felé, ha először te vagy az, aki meglátja magában az értékeket. Ha egy alkoholista részt vesz az ember életében, teljesen mindegy hogy párkapcsolatként, szülőként vagy bárhogy, akkor ő elsősorban kivel szemben agresszív és elutasító? Kérdező: Magával szemben. Válasz: Mit gondoltok, miért magával szemben agresszív? Kérdező: Mert nem figyel magára. Válasz: Igen, mert nem figyel magára. Agresszívan elutasítja magát és ez által az életét is. Ha tényleg odafigyelne magára, akkor észrevenné a szerethetőségét és az értékeit. Észrevenné, hogy van mellette valaki, aki szereti és figyel rá, gondoskodik róla, még akkor is mikor iszik. Esetleg vannak gyermekei, akik szintén rá figyelve bíznak benne és újra és újra feltételezik róla, hogy megváltozik. A szeretet és az emberi érték elnyomásához, vagyis az életenergia blokkolásához nagyon nagy erő és

Horváth Mónika – A választás lehetősége

207

ellenállás kell, hogy azt erőszakkal el tudja nyomni az ember. Azaz ilyenkor felülbírálja az isteni természetét, amely létrehozta számára az életet. Ismétlem ez körülbelül olyan mintha a tűz mindent elkövetne, hogy a meleg ne érvényesüljön, mikor ég. Ez lehetetlen, igazából csak az ember képes elfojtani az igazi természetét. Erre rajta kívül a földön senki nem képes és nem is akarja. Akkor gondoljatok bele, hogy az alkoholistának milyen kemény agresszív erőre van szüksége, hogy ez meg tudjon történni és elhiggye, hogy ő értéktelen, vagyis, hogy a tűz nem meleg. És én milyenné válok ennek hatására egy alkoholistával szemben? Kérdező: Ugyanolyan agresszívvé. Válasz: Mit mutat az élet, ez hoz megoldást? Ha ő saját magát elkezdi leértékelni az ivás segítségével, akkor én is agresszívvé válok vele szemben, hiszen zavar a hozzáállása az életéhez. Amivel persze erősítem benne azt, hogy Ő semmire nem képes. És pont ezért kezdett el inni, mert ő is ezt érezte és nem látta a kiutat. Tovább fokozom a félelmét és a tehetetlenségét magával szemben. Ilyenkor mi az, amit én vele szemben ugyanúgy megélek? A saját tehetetlenségemet. Érdemes itt elgondolkodni, hogy valójában ki, kinek a tükre és ki volt az, aki először elkezdte magát tökéletlennek látni. Ki vonzott be kit? Mindkettőnek az alaprezgése önmaga elutasítása volt, különben a Vonzás Törvénye alapján nem jöhetett volna létre a kapcsolat. Az életet nem érdekli a mese, a személyes történet, hogy én bizonyítottam már, vagy nem, esetleg hogy a másik csinálja rosszul. A bizonyítás is egy elutasításból építkezik, hiszen aki biztos magában és az életében nem kell senkinek sem bizonygatni, főleg nem magának és persze a külvilágnak. Az A hangvilla mindig csak az A hangvillát fogja megrezegtetni. Ha én közben elkezdem megmagyarázni magamnak és a körülöttem lévőknek, hogy higgyék el, én nem az A hangvilla vagyok és a rezonancia törvénye tévedett, attól még nem változik meg az életem és a körülmények sem. Az A hangvilla tovább rezeg. Esetleg további csalódások érnek és még erősebben bizonygatok. Máris az ördögi kör része lettem. A tény, hogy a párom sem értékeli magát és már én sem. Oda-vissza dobáljuk egymásnak a labdát. Mikor hagyod abba az ivást és változol meg? - kérdezem tőle. Miközben saját magamnak teszem fel mindig a kérdést, hogy mikor hagyod már abba az önsajnálatot és

Horváth Mónika – A választás lehetősége

208

változol meg? Mikor unod meg az áldozat szerepét és értékeled ennél többre magad? Mivel elhiszem, hogy nem vagyok értékes, mert csak az alkohol fontos a másik számára, elkezdek védekezni vele szemben és megbántva, ezáltal egyre kevesebbnek is érzem magam. Egyre dühösebb vagyok rá, ő meg egyre dühösebb rám, azért mert folyton szembesítem a gyengeségével és szép lassan elhitetjük egymással és magunkkal, hogy semmit nem érünk. Akkor mi a megoldás? Amikor a tükör megmutatja, hogy én hol vagyok saját magammal szemben, én milyennek látom magam? Kérdező: Ahogy én bánok a másik emberrel, Ő azt fogja viszonozni felém. Válasz: Az már a következménye. Kivel bánok én elsősorban ítélkezően? Magammal kezdem, aztán jön a másik és kivetítem rá. A tükörnek pont az a lényege, hogy először én állok elé és csak utána látom meg a képmásomat benne. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Ha nem veszem észre, hogy megítéltem magamat, akkor arra biztos felfigyelek arra, hogy a másikról hoztam már egy ítéletet. Nem képes leszokni! De ezt csak akkor feltételezem a másikról, ha bennem már van egy ítéletem magamról, hogy „nem vagyok képes leszokni az önsajnálatról, így a változásra sem.” Csak ezután tudom ugyanezt látni a másikba, mert minden ember magából indul ki. Soha nem tudom meglátni a tükörben a személyt, ha nem áll előtte senki. Először, magamat kell elfogadjam. Igen, ez nagyon jól hangzik, de hogy kell elfogadni magamat? Vannak élethelyzetek, aminek a részesei vagytok. Az élethelyzet egyszerűen csak megjelenik úgy, ahogy történik? Tudjátok előre, hogy az milyen lesz? Kérdező: Nem tudjuk, milyen lesz. Csak amikor történik, akkor ismerjük fel, hogy miről szól. Válasz: Ha van egy élethelyzet, és én dühös vagyok miatta, esetleg ítélkezem, megváltozik maga az élethelyzet, ami az adott pillanatban történt? Kérdező: Nem. Válasz: Akkor van-e hatásom az adott élethelyzetre, azzal, ha dühöngök? Maximum a dühömmel megteremtem a következő

Horváth Mónika – A választás lehetősége

209

élethelyzet történését, ami nem biztos, hogy tetszeni fog, mert a dühöm biztos, hogy megjelenik a következő történésben valamilyen formában. Aztán már pechesnek is gondolom magam, mert egy új negatívumot kellett megtapasztalnom. Ezzel viszont már beindult az öngerjesztő folyamata a kudarc és a csalódás sorozata, amit persze a párom számlájára fogok írni. Amiért még dühösebb leszek rá. Kérdező: Akkor mi a teendő? Válasz: Ha az igazi természeted a szeretet, akkor legyen ez a kiinduló pontod mindig. A tükör azért van, hogy az igazi önmagad lásd meg benne, aki tényleg vagy és nem azt, akit vagy amit gondolsz magadról. Akkor viszont az életben, ami létrehozott téged abban is ennek kell működnie. Így viszont bármit, amit megtapasztalok általa, csak szolgálni tud engem és adni valamit a számomra, ami közelebb visz önmagam szeretetéhez és elfogadásához. Hogy kerül a képbe akkor egy alkoholista férj? Úgy hogy megmutatja számomra, már rég levettem a figyelmemet az értékeimről és a szerethetőségemről. Valószínű már gyerekkori kondicionáltság, amihez ragaszkodom. Elhittem, hogy ilyen vagyok. Amikor meglátom a másikat egy „értéktelen” állapotban, ilyenkor feltehetem magamnak a kérdést, hogy tényleg ezt akarom? És itt nem a párkapcsolat létére kérdezek rá, sokan viszont azt hiszik, és így a figyelmük persze továbbra is a másik hibáján van, akitől minél előbb meg kell szabadulni. De nem baj, mert az élet addig ismétli önmagát, míg másképp nem merünk dönteni. És nem az élethelyzetről kell dönteni, hanem magamról. A magammal szembeni hozzáállásomról. Az élethelyzet, a férj viselkedése, az csak ennek a következménye. Nem érdemes arra várni, hogy az élethelyzet egyszer csak magától megváltozzon. Ha másképp állsz hozzá önmagadhoz, akkor, ami történt, azt másképp látod, észleled. De hogyan lehet másképp hozzáállni, mikor éppen kirúgott a főnököm? Kérdező: Biztos megvan az oka, hogy ez történt! (nevetés) Válasz: Igen, ez egy nagyon jó kis spirituális mondat, hogy biztos megvan az oka! De ha arról beszélünk, hogy az én életemben én vagyok az ok és a főszereplő is, aki ezt megéli, akkor nincs más hátra, mint észrevegyem, minden rólam kell, hogy szóljon. Az összes többi csak

Horváth Mónika – A választás lehetősége

210

eszköz és mellékszereplő a saját életfilmemben. Akkor kinek van egyedül ráhatása a saját életére? Kérdező: Nekünk. Válasz: Ha kirúgott a főnököd, akkor érdemes megvizsgálni, hogy igazából először ki rúgott ki kit? Szerintem, ahhoz hogy az életedbe ez bele kerüljön, mint tapasztalat, előtte érzelmileg neked kellett kirúgnod a szeretetet és önmagad tökéletes elfogadását. A folytonos kritika, negatív értékelés, ítélkezés, megfelelés és bizonygatása annak, hogy érek valamit, pont azt mutatja meg, hogy mennyire nem számíthatsz magadra, úgy ahogyan a főnököd se rád. Bármit, amit kér tőled, vagy megcsinálsz neki a munkád során már csak megfelelésből, kényszerből teszed, de semmilyen életkedv, lelkesedés és élvezet nincs már benne. Elutasítottad az élet lehetőségét, vagyis ezáltal ismét magadat. Ha elküldenek egy munkahelyről, akkor mindig tudnod kell, hogy az életedben a saját értéked elutasításra került valamikor a folyamatban. Ugyanis az élet szempontjából a te feladatot élni az életedet, ez a munkád, ezért kaptad az életet! Ha bármikor ezt megtagadod vagy elutasítod, akkor megtagadod a munkádat, vagyis az életedet. Ez viszont szépen, mint egy holografikus kép megjelenik előtted, hogy végignézhesd az adott pillanatban gyártott filmedet. Az élethelyzet a már benned megszületett és használt viszonyodat tükrözi önmagadhoz. Ebben senki nem kivétel. Az A hangvilla csak az A hangvillát mozgatja meg!! Ezt nem győzőm ismételni, mert erről szeretjük levenni a figyelmünket és megmagyarázni, hogy mi miért nem tehetünk a dolgok történéséről. Amit én itt most mondok nektek, arról szerintetek én tudom-e hogy te vagy te, vagy te hogyan értelmezed a szavaimat és mi az, ami megmarad nektek belőle? Kérdező: Nem. Válasz: Ki az, aki tudja? Kérdező: Én. Válasz: Te magad fogod tudni. Ha te a saját rendszered szerint azt érzékeled ez alatt az idő alatt, hogy én egyáltalán nem voltam szimpatikus számodra, és azt éled meg, hogy nagyon gyenge előadást Horváth Mónika – A választás lehetősége

211

tartottam, vagy pedig szimpatikus voltam és azt mondod, hogy igen, nekem nagyon tetszett minden szavad, akkor ez rólam vagy rólad szól? Kérdező: Rólam. (nevetés) Válasz: Rólad, mert ez benned zajlódik, és nem rólam szól, mivel ismeretlen vagyok a számodra. Én tudom, hogy ebben a pillanatban mindent megosztok veletek, amit csak tudok! Viszont én mit tudok csinálni az előadás alatt függetlenül attól, hogy ki hogyan lát engem? Kérdező: Elmondani azt, ami benned van. Válasz: Igen, saját magamat tudom adni. És az adott pillanatban bármit, amit magamból adok az tökéletes, hiszen ha jobban tudnám csinálni, vagy másképp, akkor biztos azt tenném. De az adott pillanatban számomra az volt a legtökéletesebb, amit és ahogyan tettem vagy mondtam az adott pillanatban. És ki az, aki értelmezi azt, amit én mondok, teszek vagy, ahogy esetleg kinézek? Kérdező: Mi. Válasz: Ehhez nekem ténylegesen mi közöm azon kívül, hogy rajtam keresztül hozol egy ítéletet vagy alkotsz meg egy véleményt? Kérdező: Neked semmi! Válasz: Te vagy az, aki valahogyan gondolkodik magáról. Azután ehhez viszonyít mindent és mindenkit, aki megjelenik a számára az életében. Kezditek érteni a tükröződést? Kemény önismereti munka, hogy az ember újra és újra magán tartsa a figyelmet. Mert mi az, ami bekondicionálódott a világban? Hogy rólam szól az életem, vagy mindig a másikra teszem a figyelmem? A másik bele tud szólni az életembe? Kérdező: Ennek hallatán természetesen nem, de mindig a másikra figyelünk, mert akkor mi fel vagyunk mentve a felelősség alól, hogy az élet csakis rólam szól. Válasz: És ezért függőségi viszonyba is kerülünk a másikkal kapcsolatban. De térjünk vissza a párkapcsolathoz. Megismerkedek valakivel. Az az ember felrántja bennem a szerelem érzését, és belekerül a tapasztalatomban, azaz szerelmes leszek. Abban a pillanatban, amikor megjelenik az érzés, azt mondom, hogy én ebbe az emberbe szerelmes Horváth Mónika – A választás lehetősége

212

vagyok. Az igaz, hogy ő az, aki hozzásegített ahhoz, hogy újra felismerjem azt, hogy ez az érzés létező bennem, de akkor valójában kiben volt jelen abban a pillanatban az érzés valahol elnyomva? Igazából ilyenkor a másik emberbe vagyok szerelmes, vagy a bennem lévő szerelem érzés jelent meg teljes erejével, és én ezt ismerem fel magamban a másik ember megjelenése hatására? Amikor csak úgy megtapasztaljuk a szerelmet, hogy nincs tárgya, akkor is élően érezzük a jelenlétét? Igen, de akkor természetes a számunka, hogy ez én vagyok. Ha ugyanez történik egy személy jelenlétében, akkor már rögtön megtagadom magamat és a másiknak tudom be a boldogságot. Az igaz, hogy az elme kivetíti a másik személyre, hiszen mindennel ezt teszi, de kiből indul ki az érzés. A másikból vagy a másik hatására megrezeg bennem újra az, ami eddig is ott volt bennem, csak levettem róla a figyelmemet. Például ilyen és ehhez hasonló mondatokkal képesek vagyunk tartósan eltolni magunktól a szerelem következő megtapasztalását: „Ilyen szerelem nem lesz az életemben még egy, mert ez csak egyszer adatik meg” vagy „Soha többé nem leszek szerelmes” vagy „Ő volt az igazi” vagy „Ő az életem értelme”… sorolhatnám. Minden egyes ilyen mondattal elutasítom a szerelem megtapasztalását és ragaszkodom ahhoz, hogy a figyelmem ne az érzésen legyen, hanem a személyen, illetve a kiváltó okon. De én valójában nem a személyt keresem továbbra sem, hanem az érzést szeretném megtapasztalni. Ha érzem a szerelmet, akkor már nem a személy a fontos elsődlegesen, hanem az érzés megőrzése és csak utána figyelek a személyre, mint eszközre. Ezt viszont az előző mondatokkal pont elutasítom. Amivel meg visszaigazolva látom, és még jobban elhiszem, hogy a szerelem már nem jár nekem. Ki az, aki ezt mondja rólam, ki az, aki ezt megítéli? Van valaki, aki számolgatja, hogy kinek mi jár? Hiszen ez megint csak egy ítélkezés lenne és az se az Isten, se az Univerzum nem teszi meg. Akkor ki? Hát én! Vagyis az egóm és az általa elfogadott személyiségképem, amihez ragaszkodom. Itt az ideje, hogy elengedjük és észrevegyük, hogy az élet semmi mást nem csinál, mint minden pillanatban arra tanít minket, hogy felismerjük, a szeretet mi magunk vagyunk! Így azt nem tudjuk sem elvenni, sem elveszíteni! Ha viszont hagyjuk, hogy az érzés folyamatosan jelen legyen bennünk anélkül, hogy bármilyen személyt vagy elvárást mellé teszünk, akkor ez az érzés szépen megteremti a saját maga tárgyát, vagyis a szerelem személyét is, ezzel megosztva

Horváth Mónika – A választás lehetősége

213

magát a másik emberel. Így nem nekünk kell kutatgatni a sok millió ember között, hanem az érzés fogja egyszer csak megjeleníteni magán keresztül az eszközét. Ez a teremtés önbeteljesítő folyamata, ha az ember nem szól bele, hanem bízik saját magában, vagyis abban az erőben, ami által megszületett és az életét élheti.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

214

Egy pár szó a vezetett „meditáció”-ról A meditációról alkotott fogalom legtöbbször egy elképzelés a meditációról. Mégpedig, arról hogyan kell történnie, mit kell adjon, mitől szabaduljak meg általa, és mindenképpen fontos része, hogy ezáltal összhangba kerüljek magammal. Ez igaz is az elme aspektusából, hiszen az elme gondolhatja csak azt, hogy a meditálás előtt valami nincs rendben és majd a meditációtól megtörténik az, ami az adott pillanatban még nincs meg. Feltételezem, hogy nem vagyok összhangban magammal, ezért kell valamit tennem, hogy ez meg is történjen. Itt már a figyelmem az elkülönülésen van, vagyis azon hogy valami nem tökéletes. Ha ezen van a figyelmem, akkor a meditációból máris alkottam egy elvárást, aminek meg kell felelni a gyakorlat során. Ha ez nem úgy alakul, ahogy én a kezdés előtt elképzeltem, akkor ítéletet alkotok, hogy nem volt sikeres a meditáció. Ma nem tudtam jól koncentrálni, ellazulni és megállapítom magamról, hogy ez a mai kezdet nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ezzel viszont már meg is alkottam magamról a következő ítéletet, ami természetesen máris egy feszültség és egy elutasítás érzést kelt bennem. Ez kihat az egész napomra. Többször vissza fogok gondolni a reggeli indulásra vagy (ha napközben történt) a napközbeni rituáléra, ami emlékeztet, hogy ez a mai nap nem annyira tökéletes a számomra. A figyelem máris az elme elvárása által létrehozott ítéleten van ami egy elutasítottság érzést hoz létre bennem és ezzel folytathatom a napot. Így a meditáció pont az ellenkező hatást váltotta ki, mint amiért leültem reggel. Érdemes alaposan megfigyelni ezt a folyamatot, mert valószínű sokan észre sem veszik, hogy tényleg milyen érzések és gondolatok zajlódnak bennük ezalatt az idő alatt. Ez is már egyébként egy meditáció, mivel a „cél” az, hogy az egész élet azzá váljon. Magává a megfigyeléssé, a felismeréssé és tapasztalássá ítéletek nélkül. A meditáció igazi lényege, hogy segítségével felismerjem azt, aki ebben a pillanatban vagyok. Ezt az elején lehet vezetett meditáción keresztül megtenni, később viszont javasolt zene és vezetés nélkül, mikor is csak megfigyelőként vagyok jelen. A vezetett meditációk lényege, hogy ne gondolkodjak, és ne akarjam mindenáron az elhangzottakat értelmezni és elképzelni. Ne akarjam tudni, hogy az adott pillanatban minek és hogyan kell megtörténnie. Fontos tisztában lenni azzal, hogy itt is energiák mozgásáról van szó, amit az elme ki akar vetíteni képekben, gondolatokban és érzésekben. Ha megbízom Horváth Mónika – A választás lehetősége

215

magamban és őszinte is vagyok, akkor elmerem engedni az irányításra való késztetésemet. Nem gondolkodom azon, hogy mire kell figyelnem, mit kell csináljak és mit kell elengednem vagy felismernem. Egyszerűen csak hagyjam békén a pillanatot és bízzak abban, hogy bármi, ami elhangzik, az energetikailag megjelenik bennem. A belső tudatom pontosan felismeri, hogy mi milyen rezgés, hogyan és miképpen illeszkedik az igaz természetemhez. Amikor megjelent a bizalom önmagam felé és nyitottabbá váltam, máris megemelkedett rezgésszintre és tudatállapotba kerültem, amiért biztos lehetek abban, hogy az alacsonyabb rezgés kisimul ezáltal. Tudd, hogy mikor az erre való érzést felismered, máris testben és lélekben is, már történik a meditáció, bárhogyan is érezd magad. Ezt feltétel nélkül fogadd el, függetlenül attól, hogy te azt mikortól tulajdonítod kezdésnek. Azt, hogy a belső lényed mit akar megtapasztalni ezen keresztül és mi kell ahhoz, hogy önmagadra nyitottabbá és megengedőbbé váljál, azt bízd arra az energetikai rendszerre, ami létrehozott téged. Ez a feltétel nélküli bizalom alapja. Ezért bármi, ami történik a meditáció ideje alatt, mindent fogadj el olyannak amilyen, értelmezés és megítélés nélkül. Ez jelenti azt, hogy mindenre mondj IGEN-t. Ezen keresztül tudatosítod, hogy mindig a tökéletes pillanatban és annak elfogadásában vagy. A következő folyamatnál, mikor a vezetett meditációban egy elmélyülési rész következik, ott is engedd át magad teljesen az ott elhangzottaknak. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy azt mondják, még nem vagyok elég laza, feszült vagyok, ez ma nem megy nekem, nem tudok elengedni, tele vagyok gondolatokkal, nem tudok ráhangolódni… . Ha figyelmedet ezen tartod ahelyett, hogy a vezetést hallgatnád és tudatosítanád, hogy az vagyok ami elhangzik, máris az elutasítás és a „nem tudom jól csinálni” érzése lesz úrrá rajtad, aminek köszönhetően még jobban befeszülsz. Arról nem is beszélve, hogy ha a vágy megjelent benned a meditálásra hidd el, hogy pont készen vagy rá és pont abban a formában, ahogyan az megjelenik általad. Ez is itt a bizalom része! De ha azt megkérdőjelezed, hogy a mai nap és a mostani pillanat tökéletes a gyakorlatra és majd te, mint személy felülbírálod a belső lényed döntését, akkor újra beleesel az elutasítás csapdájába és érzésként egy ellenállást működtetsz máris, anélkül hogy felismerted volna az egész folyamat lényegét. Nem kell ítéleteket alkotni, hiszen egyáltalán nem tudod, hogy a mai napodhoz képest mi az, ami feszültség vagy ellazulás. Horváth Mónika – A választás lehetősége

216

Egy elképzelés az ellazulásra tesz téged feszültté, mert máris meghatároztad, hogy hogyan kellene érezned magad, ha el lennél lazulva. Ez az, amit nem tudhatsz. Mikor a gondolat alapján úgy döntesz, hogy meditálsz, nincs rálátásod hogy közben a szomszédok, a környezeted, az időjárás a külvilág milyen rezgésekkel vesz körbe és azok hogyan hatnak rád. Így azt sem tudhatod, hogy feszültebb, vagy lazább vagy, mert nincs viszonyítási alapod, csak az elképzelésed a meditáció hogyanjáról. Ehhez mérsz mindent, úgy hogy még a meditáció sem történt meg. Ezért minden elképzelést és elvárást engedj el arról is, hogy milyen a feszültség és milyen az ellazulás állapota. Például, lehet hogy tegnap nagyon feszült voltál, mert vitatkoztál valakivel és ahhoz képest a meditáció alatt máris enyhült ez az állapot. De te még mindig azt állapítod meg, hogy nem tudsz ellazulni, mert a tegnapi nap hatással van rád. Ahelyett hogy azt vennéd észre, hogy milyen enyhülést ad ez a meditáció, hiszen sokkal ernyedtebb tudsz lenni, mint tegnap, és máris az ellazulás állapotában vagy. Ha viszont hozzáteszed, hogy ez még nem elég laza, máris visszairányítottad a figyelmedet az elutasításra, és ez okozza benned a feszültséget. Ha viszont elfogadod a pillanatnyi állapotodat tökéletesnek, akkor a felismerés hatására megengedővé váltál, ami máris egy könnyedebb érzést enged meg a számodra. Ettől a felismeréstől még jobban ellazulsz, még inkább nyitottabbá válsz befelé és máris odaadtad magad a pillanatnak. A meditáció nem más, mint újra és újra felismerni a pillanatot olyannak, amilyenek megmutatja magát fizikai formában. A megerősítések azért vannak, hogy mindenféle ítélkezés vagy értékelés nélkül megengedd magadnak, hogy azonosulj velük. Ezért legyél tisztában azzal, hogy a meditációt nem azért hallgatod, hogy egyszer majd azzá válj, ami ott elhangzik, hanem azért hogy felismerd, már most is Az vagy. Tudatosítsd magadban „Ez vagyok én”, azaz erre is mondj IGEN-t. Csak engedd meg magadnak, hogy el hidd a megerősítéseket. Szintén add oda magad a pillanatnak értelmezés, gondolkodás nélkül és engedd meg az azonosulást önmagad igaz természetével a SZERETETTEL.

Horváth Mónika – A választás lehetősége

217

ELFOGADÁS „MEDITÁCIÓ” Helyezkedj el kényelmesen. Engedj el minden törekvést arra, hogy ellazulj, csak dőlj hátra és éld meg a pillanatot olyannak, amilyennek az megmutatkozik a számodra. Engedd el a meditációról alkotott elképzelésedet, csak add át magad a pillanat érzésének és megtapasztalásának. Engedd el az elvárást, hogy sikeres legyen a meditáció, egyszerűen csak fogadd el tökéletes pillanatként, és tudd, hogy úgy teljes, ahogy azt adott pillanatban megéled. Ez a meditáció hozzá segít, hogy elfogadd a jelen pillanatteljességét és tökéletességét. Bármi, ami történik veled most, az a te teljességed visszatükröződése. Minden érzés, érzet, gondolat, helyzet téged szolgál úgy, ahogyan az megjelenik a számodra. Ne gondolkodj, hogy mi történik, ne ítéld meg hogy milyenek a gondolataid, hogy milyen a testérzeted, csak egyszerűen add oda magad az adott pillanatnak. Mondj IGEN-t mindenre! Ha feszültséget érzel a testedben tudd, hogy az a tökéletes pillanat. Ha tele vagy cikázó gondolatokkal, akkor tudd, hogy az a tökéletes pillanat. Ha azt érzed, hogy nem tudsz ellazulni, akkor tudd, hogy az a tökéletes pillanat. Minden úgy a legjobb, ahogy most megtörténik veled. Bízz magadban, a testedben és a létezésedben. A belső lényed mindig tudja, hogy mit mutasson és adjon számodra, hogy az életed beteljesedjen minden pillanatban. A meditáción keresztül, egyre biztosabban érzed önmagad tökéletességét, bárhogy is jelenik meg az az észleléseden keresztül. És most szép lassan elszámolok 1-től 10-ig. Mire a 10-es számhoz érek, teljesen ellazulsz, minden testrészed könnyűvé és elfogadóvá válik. Fizikailag és lelkileg a nyugalom állapotába kerülsz. Minden izmod elernyed, lazává és nyugodttá válsz. Ezalatt az idő alatt bármit mondok és bármit tapasztalsz, csak engedd meg magadnak azt. Engedd el azokat a gondolatokat, hogy ez jó vagy rossz, így kell történnie vagy nem, jól csinálom vagy nem. Csak fogadd el a pillanatot olyannak amilyen az, és továbbra is mondj IGEN-t mindenre. A légzésed hozzásegít a testedben lévő béke, nyugalom szétáradásához és az ellazultság elmélyítéséhez. Minden egyes számolással egyre mélyebbé és erősebbé válik a nyugalom benned. A 10-es szám elérésénél a tudatalattid teljesen nyitottá válik a megerősítések befogadására. Lélegezz tovább és érezd, hogy egyre megengedőbb vagy. Horváth Mónika – A választás lehetősége

218

Kényelmesen ülsz és figyeled a légzésedet. Lassan lélegzel és átengeded magad a pillanatnak gondolkodás nélkül. Érzed, ahogyan beszívod a levegőt, a testedet átjárja a lágy és finom energia. Ahogy kifújod a levegőt, elengedsz minden feszültséget, elképzelést és ragaszkodást.

Lassan a tested egyre könnyedebbé válik és a légzéssel egyre jobban ellazulsz. A külső zajok, a zene, a fények csak egyre jobban elmélyítik a meditációdat. Érzed, ahogy az izmaid könnyűek és ellazultak. A kezeid és lábaid is ernyedten pihennek. Érzed, ahogy az egész törzsed nyugalomban van. Most a nyakad, a fejed, a szemhéjad is ellazul. Minden aggodalom és feszültség kisimul. Légzésed lágy és egyenletes. Csodálatos érzés az energia simogató, finom mozgása. Az összes feszültség elszáll belőled. Békésnek és nyugodtnak érzed magad. Csak pihensz és már semmi más nem érdekel, csak a meditáció csodálatos pillanata. A végtelen nyugalom és béke, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre mész benne, átadva magad az ismeretlennek. Ebben a tökéletes állapotban, a Létezés energiája teljesen elárasztja testedet, átjárja minden sejtedet. Az energiák meleg, finom árama egyre mélyebb és mélyebb állapotba visz. Egyre lazább és megengedőbb vagy és ezáltal egyre jobban megnyílsz önmagad végtelensége felé. Nyugodtan és békésen pihensz. A szíved egyre nyitottabb és befogadóbb. Ahogy tovább számolok az elengedés érzése egész testedet átjárja. Egyre mélyebben és mélyebben. A légzésed egyre csak mélyíti az elfogadás és a béke állapotát. Felszabadultan érzed magad. Biztonságban vagy. Tökéletesen elfogadóvá váltál. Most a mély ellazultság és meditáció állapotában vagy átadva magad belső lényed teljességének, nyitottságának. Minden szavamat egyre

Horváth Mónika – A választás lehetősége

219

mélyebben érzékeled. Egyre nagyobb és nagyobb hatást gyakorolnak rád. Szavaimat hallgatva a belső Csend teljes békéje jelenik meg benned.

Most ismét beszélek hozzád. Fontos hogy a szavaimat értelmezés nélkül engedd beáramlani a tudatodba. Bármit, amit mondok, arra továbbra is mondj IGEN-t. Minden megerősítés az élet áramlását, bőségét és szeretetét jelenti a számodra. Felismered, hogy már az vagy, ami a megerősítésekben elhangzik. Tudatosítsd, hogy amit hallasz azt az igaz természeted és a jelen pillanat megéléseként engeded be a tudatodba. Nyitott és elfogadó vagy az alábbi megerősítésekre: Felismerem és megélem a pillanat teljességét és tökéletességét. Felismerem és megélem a pillanat teljességét és tökéletességét. Tudom, hogy az élet mindig csak ad számomra és ezen keresztül szolgálja tapasztalásomat. Tudom, hogy az élet mindig csak ad számomra és ezen keresztül szolgálja tapasztalásomat. Felismerem magamban és másokban is a szépséget, és a szeretetet. Felismerem magamban és másokban is a szépséget, és a szeretetet. Tudom, hogy minden, ami körülöttem van a létezésemet szolgálja. Tudom, hogy minden, ami körülöttem van a létezésemet szolgálja. Igaz természetem a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amit meglátok másokban is. Igaz természetem a feltételi nélküli szeretet és elfogadás, amit meglátok másokban is. Feltétel nélkül bízom az igaz természetem megnyilvánulásában a végtelenen keresztül. Feltétel nélkül bízom az igaz természetem megnyilvánulásában a végtelenen keresztül. Mindent megengedek és felismerek, amit a pillanat másokon keresztül szeretettel és alázattal tükröz nekem. Mindent megengedek és felismerek, amit a pillanat másokon keresztül szeretettel és alázattal tükröz nekem. A bőség, a jólét és a boldogság a létezésem alapja, és én ezt feltétel nélkül elfogadom. A bőség, a jólét és a boldogság a létezésem alapja, és én ezt feltétel nélkül elfogadom. Tudom, hogy minden pillanat a tökéletességen keresztül nyilvánul meg számomra. Tudom, hogy minden pillanat a tökéletességen keresztül nyilvánul meg számomra. Érzem magamban a bizalmat és a szeretetet az élet minden megnyilvánulása iránt. Érzem magamban a bizalmat és a szeretetet az élet minden

Horváth Mónika – A választás lehetősége

220

megnyilvánulása iránt. Megengedővé válok a teremtés önbeteljesítő folyamataira és azokat felismerem pillanatról pillanatra. Megengedővé válok a teremtés önbeteljesítő folyamataira és azokat felismerem pillanatról pillanatra. Bármibe, amibe belekezdek azt türelemmel, kétségek nélkül, bizalommal élem meg és elfogadom a történések folyamatát tökéletesnek. Bármibe, amibe belekezdek türelemmel, kétségek nélkül, bizalommal élem meg és elfogadom a történések folyamatát tökéletesnek. Megélem és elfogadom az élet beteljesedését pillanatról pillanatra. Megélem és elfogadom az élet beteljesedését pillanatról pillanatra. A létezés szeretete, és bősége kiterjed életem minden fizikális tapasztalatára. A létezés szeretete és bősége kiterjed életem minden fizikális tapasztalatára. Felismerem magamat a külvilág tükröződésén keresztül és hálával élem meg azt. Felismerem magamat a külvilág tükröződésén keresztül és hálával élem meg azt. A mindennapi életemben is felismerem és megtapasztalom az itt elhangzottakat. A mindennapi életemben is alkalmazom és megtapasztalom az itt elhangzottakat. Még mindig végtelenül nyugodt vagy és most szép lassan visszatérsz az éber állapotodhoz. Tudod, hogy bármit, amit a megerősítésekben hallottál, azokra igaz természetedként emlékszel a mindennapjaidban. Most elszámolok 10-től 1-ig és mire az 1-es számhoz érek, te kinyitod a szemed és teljesen éberré válsz. Ragyogóan kipihent és harmonikus vagy. Minden egyes nappal egyre békésebbnek, szeretetteljesebbnek és elfogadóbbnak tapasztalod meg magad és a világot. Nagyon kipihent és nyugodt állapotban vagy.

Mentálisan és fizikálisan is felszabadultan érzed magad, elengedve minden ragaszkodást. 8. Érzed, ahogy testedbe beáramlik a frissítő és harmóniát árasztó energia, tudatosítva a jelen pillanat létét és a feltétel nélküli bizalmat az élet iránt. 7. Lassan visszatérsz a teljes éberségbe itt és most. 6. Az egész tested megelevenedik és energikussá válik, teljesen készen arra, hogy felismerje és megélje a pillanatot. Horváth Mónika – A választás lehetősége

221

5. Érzed, ahogy a keringés megindul a lábaidban, kezeidben és az egész testedben. Életvidám, felfrissült és erőteljes vagy az életre. 4. Érzelmileg és lelkileg is megéled a teljességet. Most ahogy 3-tól 1-ig elszámolok, a boldogság természetességét ismered fel magadban. Folyamatosan érzed, ahogy a szeretet újra és újra áthatja testedet, lelkedet és teljesen átjár a Létezés csodálatos érzése. Érzed az erőt, a tudatosságot magadban és bármivel szembe tudsz nézni, ami az életedben Rád vár. Mire az 1-es számhoz érek tökéletesen frissé és éberré válsz. Majd kinyitod a szemed és a jelen pillanat teljességében találod magad. 3. 2. 1.

Horváth Mónika – A választás lehetősége