Edes Erdely

Itt vagyunk, Érted élünk és halunk

Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak Nincs oly erő, mely útjába állhatna már hótiszta szavaknak S nem engedi, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak Arra indulj, hol az igen csak igent jelent és hihetsz az embernek Súlya igazán az adott szónak van s nincs helye "lehet"-nek Arra indulj, hol a zászlót még tisztelik, s hogy a haza mit jelent Nem kellett tanulni soha, csak tudják és érzik a szívükben itt bent Nyerges Attila

Erdélyi rendek: ,,Ti láttátok a fenséges Mátyás urat, amikor megszületett, szemetek előtt nevelkedett, magatokénak nevezhetitek és adjatok hálát, a jóságos Istennek azért a boldogságért, amelyben a magyar nemzetet részesítette." Szilágyi Mihály

Szűz Mária, nézz Erdélyre S akiért hullt Fiad vére A szenvedő, szegény népre. Nyisson kéklő pillantásod Havas oltárán virágot Mint lelkünkben imádságot. Fenyves erdő csöndje zengi Ne hagyd lelkünk ködbe veszni. Dús virággal rétje hajtott, Ragyogtassa fényes arcod.

Valaki így akarta A hegyoldal egy ölelés És csók a málna rajta. Tövis-bokor a szenvedés, Valaki így akarta. Valaki megálmodta egyszer Az óriás-hegyet. Megálmodta a csúcsot A fellegek felett.

Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak. Milyen jó, hogy a halott, örökhideg anyag, amit az ember istentől való lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó. Mert igaz. Kós Károly

"Hontalan vagyok, mert vallom, hogy a gondolat szabad, mert hazám ott van a Kárpátok alatt és népem magyar. Wass Albert

Kivándorolni egyik sem akar Együtt zeng éneket négy magyar. Amely hajdan templomot épített Õk a falu. A szórvány-sziget. Mert őrizetlen, Uram, nem marad A templomod. És kondul a harang. Őt hirdeti, ki feltámadott S imádkoznak, négyen magyarok.

Csillagok ösvényén a szó, hozzád elér. Halkan szól csendes imánk, minden magyarért.

Megnyílik az erdő csöndje: Márton Áron imakönyve. Lapjai közt fenyő-zöldnek Csupa virág, csupa könnycsepp.

Kezdet, és vég mely maga a kezdet. Mert nincsen vég, csak újabb kezdeteknek Kapuja, mely újabb kapukra tárul, És fény ragyog a kapuk során túl.

Engem csöndre nevelt az élet, Én mindig csendes voltam És ha mással harcolnom kellett, Önmagammal harcoltam.

Az nem lehet Hogy többé ki se ejthesselek Kolozsvár, Várad, Csíksomlyó, Enyed. S őrzök magamban régi temetőket, őrzök magamban ezernyi nevet Kidöntött fejfát, tört sírköveket.

 

El akartam indulni messze, Ránéztem útszéli keresztre. – Ha elmennél is, maradok, Mert az Ige kimondatott. El akartam indulni messze, De Szándékod utamat szegte. Úgy értem célhoz, hogy maradtam, Ahogy patak zúg lankadatlan.

Ki hallgatja a hallgatásom Ki hallgat, hogyha hallgatok? Ki tudja majd, hogy mit akartam? Síromon termő csönd ragyog.

A lovak álma a csillagok, mindig jobbat remélni. Hol valaha volt a Föld, oda visszatérni. A lovak álma nem eladó, a szemük beszédes. Féljen, aki ellenáll, ha megindul a ménes Koltai Gergő

Széttépve és összetörten Győzelmektől meggyötörten Már magzatként bajba ölten Vándor bölcsőtemetőkben És mégis élünk Bartis Ferenc

„Mindig a mélyből meríts, a felszín csak játszik: csak a lényeget tekintsd, ne azt, ami látszik: erősben a védtelent, tölgyben az esendőt, piciben a végtelent, percben a jövendőt.” Koncsol László

Üzenet Hogyha elhalkul a haza hangja És úgy tűnik: a remény ködbe vész Hallgasd, hogy zúg templomod harangja, S a sziklacsúcs a ködön túlra néz.

Földig hiába rombolod, Lélek őrzi a templomot. És dicsfényén dúlt feszületnek Reményeink újraszületnek.

Remény A tavaszi zöld honnan tör föl, Miféle rejtett mag-erőből? Melyek az arcodra peregnek Honnan hullnak az esőcseppek? Az ember-lélek sötét, puszta Ki veti be reménnyel újra?

Egyszerre ott volt minden létezésben, Alkonyatban, hajnalok tüzében. És kinyíló virágok hitében A lelkünkre hajlik vigaszképpen.

Fogarasról messze látni Egészen a Hargitáig. Hegy-élén a havasoknak Pillantások találkoznak.

Erdő suttog: már ne menj tovább, Itt lombjukkal ölelnek a fák. Hallgatod a forrás-csobogást, Célba értél. Meglelted hazád.

Erdőben járunk. Fák mögé bújt a nap, Csak néha csillan teljes sugarad. De Uram, a tisztásodra érve Fogadjon be ragyogásod végre.

Tisztásra hullik és fenyőre Az égbolt szivárvány-könnye. Újra támadni, mint a harmat Megmaradni mégis magyarnak.

Likasztják már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.

Építs templomot! – Léptünk botlik, utunk elfogyott – – Mondtam, fiam: építs templomot! – A remény elvész, a hit fakulni kezd – – De felragyog az oltár és kereszt. – A világra hull gyűlölet-korom – – De sugár ég a templomablakon. S a betlehemi csillag fénye gyúl Mert lelkedbe költözik az Úr.

…alig voltak, ha kétszázan-, álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körül vették Őket, meg nem adta magát SZÉKELY, mint a szálfák, kettétörtek. Kányádi Sándor

Merjünk nagyot gondolni, mert sokáig nem tehettük, merjünk kiegyenesedni, mert 86 év óta görnyedten járunk, merjünk álmodni, mint az „Álmok álmodói”, merjük megérteni azokat, akik nem tudják mit csinálnak. Merjük kimondani a szavakat és merjük a békét, merjük őrizni, ami a miénk, merjük a múltunkat, s a jövőnket, merjük védeni a földet és merjük védeni a nyelvet, merjük a küzdelmet, ha az arénába kényszerítettek minket. És ne hagyjuk, hogy ne gondolhassunk „nagyot”, és ne hagyjuk, hogy eltörjék gerincünk, és ne hagyjuk, hogy álmainkat bankárok vigyázzák, és ne hagyjuk, hogy a hazugság szögeit keresztfánkba kalapálják. És ne hagyjuk, hogy csuklyát húzzanak szavainkra, és ne hagyjuk, hogy gyalázzák hőseinket, én ne hagyjuk, hogy ne szólhassunk magyarul, és ne hagyjuk, hogy nevessenek azon, ami bennünk valahol nagyon fáj. Koltay Gergő

Elhallgatni és meghallgatni, mások szelíd szavára adni, tanácsot az Igéből kapni, Isten-csendjében megmaradni. Füle Lajos

Aztán, ha jól értem magyar beszéded, s mégis a székelyek boldogságát kéred. Miféle náció, mert a nyelve magyar. Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar Csak egy kicsivel több, Úgy legalább három vagy négy fokkal. Ott álltak a fenyők keményen vigyázva, gyertyák pislákoltak ezer csíki házban, megkondult Csíksomlyó Máriás harangja. Szelíd korholással szólott az úr hangja: Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet, Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent. Én megértettelek, és most érts meg Te is, Kicsit ezért több a szenvedéstek is. Szélyes Sándor

Fel a hegyre, fel a hegyre, a végső győzelemre!

Magyarok közt ma is legmagyarabb a Székely .