Ecs

1

AZ ÉRDEK 1. POLITIKA, ÉRDEK ÉS CSELEKVÉS Az érdek olyan kategória, amelynek tudományos vizsgálata lehetséges filozófiai, pszichológiai, szociálpszichológiai, szociológiai, közgazdaságtani és egyéb tudományos szempontok szerint. Ebben az írásban az érdeket interdiszciplináris jelleggel, nem tudományos igénnyel, de bizonyos idevonatkozó tudományos eredmények felhasználásával elsősorban politikai szempontból vizsgáljuk. Arra kell törekednünk, hogy tisztázzuk az érdek szerepét a politikában és általában az emberek magatartásában, cselekvésében, továbbá, hogy hogyan lehet az emberek cselekvését úgy befolyásolni, hogy a tömeges emberi cselekvések pozitív társadalmi eredményhez vezessenek. A politika sikere a gazdasági, politikai stabilitásban, a dinamikus gazdasági fejlődésben, az általános életszínvonal növekedésében, a társadalmi mobilitás lehetőségeiben, az emberi szabadságjogok, az "önmegvalósítás" lehetőségeinek megvalósulásában, a tömegek aktivitásában és optimizmusában jut kifejezésre. Ezeket a feltételeket csak a tömegek aktív cselekvésének biztosítása útján lehet elérni. A politika sikere nem a politikusok, illetve a politikusokat támogató szervezetek, tudósok és szakemberek jámbor óhajaitól, vagy megalapozottnak hitt törekvéseitől függ, hanem attól, hogy a társadalom mértékadó többsége, vagyis a dolgozó tömegek mit és hogyan cselekszenek. Ezért a politika alapvető feladata, hogy megteremtse azokat a politikai, gazdasági, intézményi, jogi stb. feltételeket, amelyek biztosítják a tömegek számára a szabad cselekvés, a megélhetés anyagi feltételeit biztosító termelő munkában való részvétel lehetőségeit, hogy a tömegek azt tehessék, amit szeretnének tenni, a társadalom rendelkezésére álló reális lehetőségek keretein belül. Megalapozott és céltudatos politika kialakítása érdekében szükség van annak vizsgálatára, hogy milyen feltételek szükségesek a dolgozó tömegek cselekvési szabadságának biztosítására. Mik a cselekvés fő törvényszerűségei, az emberek mit, miért és hogyan cselekszenek. Itt célszerű megjegyezni, hogy az ismert és meghatározó jellegű politikai erők nem a tömegek alkotóerejét akarják kibontakoztatni, hanem egy szűk, tőketulajdonos társadalmi csoport érdekeit valósítják meg - függetlenül a tömegek megtévesztését, illetve választási propagandacélokat szolgáló szólamaiktól. Ez hasznos eredményeket hozhat a tőketulajdonosok és általában a gazdagok számára, sőt, az ország pénzügyi stabilitása szempontjából is. Az ilyen alapon álló gazdasági "fellendülés" azonban olyan alacsony szinten valósul meg, hogy a tömegek szegényebb rétegei számára megmaradó jövedelmek csak a folytonos létbizonytalanság, a nyomor és az éhezés viszonyait "biztosítja". Egy ilyen "fellendülés" messze áll az általános társadalmi felemelkedéstől. Ezért olyan társadalmi berendezkedésre van szükség, amely a társadalom minden rétege számára biztosítja a szabad cselekvés feltételeit, elsősorban a megélhetéshez szükséges jövedelem megszerzésének lehetőségeit (és nemcsak az ehhez való "jogot"!).

1.1 A cselekvés

2 A cselekvés valamilyen szükséglet kielégítésére irányuló tevékenység. Az emberek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy valamely logika szerint egyfajta cselekvést kellene megvalósítaniuk és mégsem azt teszik. A Kádár rendszer politikusai értetlenül álltak a tömegek gazdasági passzívitásának jelenségei előtt. Szerintük az emberek sokkal fegyelmezettebben, intenzívebben, szakszerűbben és hatékonyabban dolgozhattak volna. Ez utóbbi esetben lényegesen nagyobb gazdasági eredmények születtek volna, ennek következtében a tömegek életszínvonala magasabb lehetett volna a tényleges életszínvonalnál. Mégsem dolgoztak jobban, sőt évről-évre csak csökkent a munka intenzitása és hatékonysága. Azt gondolták, hogy a társadalom tudata a hibás, tehát meg kell változtatni a társadalmi tudatot ahhoz, hogy a tudatos, hatékonyabb munka alapján elfogadhatóbb gazdasági eredmények szülessenek. Évtizedekig próbálták megváltoztatni a tömegek tudatát, bevetve ennek érdekében a társadalmi tudatformálás, a tömegtájékoztatás, a propaganda lehetséges eszközeit, de teljesen sikertelenül. Elfelejtették a "polgazd" órákon tanultakat, hogy tudniillik a tömegek tudatát a létük, gazdasági, társadalmi, politikai helyzetük határozza meg, nem pedig az, hogy valakik mire "tanítják" őket. Az oktatás, a tudatformálás, a propaganda szerepét persze a társadalmi tudat alakításában nem szabad lebecsülnünk. Erre okvetlenül szükség van, hiszen a társadalmi termelőerő minőségi oldalát az emberek tudása, képességei és készségei, valamint politikai, gazdasági aktivitása határozza meg. Azonban a tömegek felé közvetített tudásból ténylegesen csak azokat az elemeket sajátítják el az emberek, amelyekre az adott történelmi, társadalmi feltételek, tehát a létviszonyok által meghatározott létük szempontjából ténylegesen szükségük van. A társadalom tudatát a társadalom létének megváltoztatásával lehet csak megváltoztatni. Nem vették észre, hogy a társadalom létviszonyainak megváltoztatása elkerülhetetlenül szükséges a jobb gazdasági eredmények elérése és ennek következtében a jobb társadalmi közgondolkodás megvalósulása érdekében. Minden más erőfeszítés teljesen hiábavaló. A társadalomban olyan tudat alakul ki, amely a reálisan létező létviszonyoknak megfelel. Sajnos, nem különb a jelenlegi helyzet sem. A mai vezető politikusok és "holdudvaruk" tagjai sem értik, hogy társadalmunk miért ennyire passzív és pesszimista hangulatú. Most, amikor teljes a szabadság, amikor nem uralkodnak felettünk az oroszok, annyi párt van és lehet, amennyit csak akarnak az emberek, mindenki a teljes vállalkozási szabadságot élvezi, stb. Ennek ellenére az emberek többsége csak panaszkodik, ahelyett, hogy dolgozna, vállalkozna, hogy megtanulná "eltartani magát" (Medgyesi Péter volt pénzügyminiszter egyik nyilvános kijelentése szerint). Hallhatjuk a gyakori megállapítást, hogy meg kell változtatni az emberek gondolkodását, ne várják, hogy majd mások gondoskodnak róluk, ehelyett gondoskodjanak magukról. Meg kell változtatni az emberek gondolkodását, hogy ne a fekete gazdaságban akarjanak dolgozni, hanem törvényesen, és adózzanak tisztességesen, hiszen ha mindenki így cselekedne, akkor nagyobb lenne az adóbevétel, csökkenne az államadósság és így lehetne csökkenteni az egyes embereket és vállalkozásokat sújtó adóterheket, ami mindenkinek érdekében áll. Közben nem veszik észre, hogy a túlnyomó többség számára a vállalkozási szabadság üres jelszó, mert a vállalkozáshoz nemcsak jog kell, hanem meghatározott gazdasági és társadalmi feltételek is szükségesek. És ezek a feltételek az emberek nagy többsége számára egyáltalán nincsenek meg - még reményük sincs erre. Nincs pénz, sem hitel, hogy a vállalkozáshoz szükséges eszközöket beszerezzék, és ha ez lenne is, a társadalmi feltételek nincsenek meg ahhoz, hogy a vállalkozásban termelt javakat értékesíteni lehessen. Már a most piacon lévő áruk nagy része is értékesíthetetlen. Nem veszik észre, hogy a tömegek és a vállalkozók jelentős része számára, mint egyetlen reális alternatíva, csak a fekete gazdaság létezik. A törvényes gazdaságban nem tudnának az érintett dolgozók munkához jutni, az érintett vállalkozók pedig tönkremennének. Nem veszik észre, hogy a közgondolkodással nincs semmi baj, a közgondolkodás a fennálló létviszonyoknak megfelel, és azt megváltoztatni nem lehet egészen addig, amíg érdemben meg nem

3 változnak a reális létviszonyok. Tehát nem a gondolkodás rossz, hanem a létviszonyok rosszak és lehetetlenné teszik "jobb" közgondolkodás kialakulását. A reális létviszonyok megváltoztatása elkerülhetetlen feladat és ezt nem veszi észre a kormány, de egyetlen parlamenti párt sem. A politikusok abban a tévhitben ringatják magukat, hogy ha valamiféle "hiteles" politikusok - érthetően megmagyarázzák az embereknek, hogy mit kell tenniük és erről meggyőzik őket, akkor a tömegek megváltoztatják gondolkodásukat, összefognak, serény munkába, vállalkozásokba kezdenek és ettől gazdasági fellendülés, netán gazdasági csoda következik be. Nem veszik észre, hogy a tömegek, vagyis általában az emberek nem a "meggyőző" beszéd hatására cselekszenek. Csak akkor cselekszenek és csak azt cselekszik, amit és amikor érdemes, amikor az érdemesnek tekintett cselekvés feltételei rendelkezésre állnak. A cselekvés feltételeinek hiányát, vagy meglétét, tehát különösen a gazdasági cselekvés realitását maguk döntik el. Az emberek mértékadó többsége nem fog bele irreális cselekvésekbe, még a legbölcsebbnek hitt politikusok biztatására sem. Komoly gazdasági eredmények pedig csak az emberek mértékadó többségének aktív gazdasági tevékenysége alapján jöhetnek létre. Gyakran az a látszat, hogy az emberek nem mindig logikusan, néha érthetetlenül cselekszenek. És ez a látszat megtéveszti a mégoly okosnak, bölcsnek tetsző politikusokat is. Ezért a politika képtelen olyan politikai, gazdasági, jogi feltételek létrehozására, amelyek szükségesek lennének a tömegek alkotóképességének kibontakozásához. Ezért közelebbről meg kell vizsgálni, hogy mi, és hogyan befolyásolja és irányítja az emberi cselekvést, és ennek megfelelően hogyan lehet elérni azt, hogy a tömegek cselekvése társadalmilag hasznos és kívánatos eredményekhez vezessen.

1.11 A pszichikum szerepe a cselekvésben. Az emberi cselekvést az emberi pszichikum határozza meg. Az ember különböző környezeti és belső feltételek szerint gondolkodik, mérlegel és dönt arról, hogy mit és hogyan cselekedjen és ezt a cselekvést valósítja meg, amennyiben rendelkezésére álló erőforrásai elegendők és amennyiben fennáll a cselekvés megvalósításának realitása. A pszichikum az embernek olyan idegrendszerbeli tulajdonsága, ami lehetővé teszi számára az alkalmazkodást a környezetéhez, fennmaradása, fejlődése és szaporodása érdekében. Az ember tudatos társadalmi lény, cselekvése célirányos, a tudat ellenőrzése és irányítása szerint megy végbe. Közismerten a cselekvés általában a pszichikum irányítása alatt áll. Egészen röviden szólva a pszichikum az ember olyan idegrendszeri tulajdonsága, amely biztosítja számára a környezethez való sikeres alkalmazkodást. A sikeres alkalmazkodás alatt a környezeti ingerekre való olyan reagálásrendszert értünk, amely biztosítja az egyén fennmaradását, fejlődését és szaporodását. Az emberi cselekvés lehet reflexcselekvés, ösztönös és tudatos cselekvés. A reflexcselekvés és az ösztönös cselekvés jellegét a faj törzsfejlődése során kialakult tulajdonságok határozzák meg. Ez tehát a faj örökletes sajátossága. Az ilyen cselekvés alapjában véve a természeti törvények szerint megy végbe, adott esetben a tudat közreműködése nélkül is. A cselekvések legmagasabb szintje a tudatos emberi cselekvés, amely minőségileg magasabb szintre emeli az ember környezetéhez való alkalmazkodó képességét. Az alkalmazkodás minőségileg magasabb szintje azt jelenti, hogy először: az ember a törzsfejlődése során fennállt környezeti feltételektől eltérő, megváltozott környezeti

4 feltételekhez is tud alkalmazkodni. Másodszor: nemcsak alkalmazkodni képes a környezeti feltételekhez, hanem célirányosan meg is tudja változtatni a környezeti feltételeket, hogy azok az emberi igényeknek jobban megfeleljenek. Harmadszor: mesterséges környezeti feltételek előállítására is képes (pl. az űrhajózás, mélytengeri kutatások, stb.). Negyedszer: képes arra is, hogy a törzsfejlődése során kialakult reflex és ösztönös cselekvések jelentős részét - nem utolsósorban a megváltozott feltételekhez való sikeres alkalmazkodás érdekében - tudatosan megváltoztassa. Ezért azt mondhatjuk, hogy az emberi cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, bár tartalmaz reflex és ösztönös elemeket is. A tisztánlátás érdekében célszerű e cselekvés típusok egymáshoz való viszonyát tisztázni. Ugyanis figyelembevéve, hogy az emberi cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, olybá tűnhet, hogy a reflex és ösztönös cselekvés valami alárendelt, másodlagos, netán valamiféle atavisztikus, vagy primitív, emberhez méltatlan cselekvési forma lenne. Egészen más a helyzet. A tudatos cselekvés lényegében véve az emberi cselekvés legmagasabb szintje. Itt nem arról van szó, hogy a tudatos cselekvés valami egészen újfajta természetfeletti cselekvési forma lenne, ellentétben a reflex és ösztönös cselekvéssel. A tudatos cselekvés az emberi reflex és ösztönös cselekvésnél fejlettebb, általában a cselekvés legmagasabb szintjét képviseli. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a reflex és ösztönös cselekvések jelentősége háttérbe szorulna, vagy netán a legmagasabb fejlettségi fokok mellett feleslegesnek, vagy szükségtelennek lehetne tekinteni. 1.111 A szükségletek és a motívumok. Általában az embert cselekvésre késztető tényezőket motívumoknak nevezzük. A pszichológiában általános felfogásnak lehet tekinteni, hogy a motívumokat valamilyen fajta szükségletek, illetve az ezek által keltett feszültségek hozzák létre, melyek az embert valamilyen meghatározott cselekvésre ösztönzik, vagy kényszerítik. A cselekvések legalapvetőbb, legfontosabb része tekintetében az emberre ható feszültség, vagy kényszer, az ösztönző erő abban jut kifejezésre, hogy a cselekvés elmaradása esetén az ember szenved, kínokat áll ki, esetleg meg is hal. E feszültségek keltette szenvedéseket az emberek meghatározó többsége nem tudja elviselni. Ezért ilyen esetekben a cselekvés "ösztöne" kényszerítő erőként hat az emberre. Tehát az ilyen hatásra létrejövő cselekvés nem csupán jámbor óhaj, vagy szerény elhatározás kérdése, hanem a motívum által keltett cselekvési kényszer elkerülhetetlen következménye. Tehát a cselekvések legalapvetőbb tartománya elkerülhetetlen. Az ilyen cselekvéseket befolyásolják ugyan az egyén tulajdonságai, a reá ható környezeti, társadalmi feltételek, az általa követett erkölcs, hit, a tudat ideológiai állapota stb., de ezek inkább a cselekvés módjait határozzák meg és nem azt, hogy a cselekvés egyáltalán megvalósul-e. A motívumok által keltett feszültségek ereje különböző és általában attól függ, hogy milyen szükségletekkel vannak kapcsolatban. Mindenesetre vannak olyan motívumok is, amelyek kisebb feszültséget hoznak létre és ezáltal kisebb, vagy esetenként elhanyagolható mértékű cselekvést kikényszerítő erőt képesek csak kifejteni. Más motívumok pedig nagyobb feszültséget keltenek és ezek cselekvést kikényszerítő hatása sokkal intenzívebb. A cselekvés tehát a szükségletek által keltett motívumok hatására jön létre. A szükségletek által keltett motívumok hatásának irányát és intenzitását az általánosnak tekinthető pszichológiai álláspont szerint általában az alábbiak is befolyásolják:

5

- érzelmek; - érdeklődés; - irányulás; - világnézet; - beállítódás. Hozzáteszik általában ehhez, hogy ezeken kívül még igen sokféle egyéb motívum is létezik.1 Ahhoz, hogy megalapozottabban foglalhassunk állást a feltett kérdésben, célszerű kissé alaposabban elemezni a cselekvés folyamatát. A cselekvés elvileg eltérő fajtái a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvés.

1.12 Reflex cselekvés. A reflex cselekvés ősi eredetű. Az emberré válás folyamatában, és jelentős mértékben még azt megelőzően kialakult cselekvési típus, amely a történelmi fejlődés során nyilván megváltozott és ma is változóban van. A reflexcselekvés az ember törzsfejlődése során kialakult közvetlen reagálási rendszer a környezeti ingerekre. Az egyes egyének konkrét reakcióit befolyásolják még az egyéni adottságok is, de alapjában véve az ilyen cselekvések az emberek vonatkozásában általánosak. A feltétlen reflex alapján történő cselekvés a törzsfejlődés által meghatározott. Olyan automatikus cselekvések ezek, amelyek közvetlenül az életben maradás esélyeit biztosítják az egyén számára váratlan, hirtelen bekövetkező környezeti hatásokkal szemben, még a tudat kifejlődése előtti fejlődési szakaszban. A feltétlen reflexek nagyrészt fennmaradtak a fejlődés későbbi szakaszaiban, tehát a kifejlett tudat mellett is léteznek, és meghatározzák az emberi cselekvés egyik igen fontos formáját. A feltétlen reflexek elősegítik az ember túlélését, a veszélyhelyzetek elkerülését olyan helyzetekben, amikor nincs idő az inger tudati észlelésére és a tudatos cselekvés megvalósítására. Például hirtelen fellépő veszélyhelyzetben a szemhéj csukódása, vagy az önkéntelen védekező, menekülő mozgásokból álló cselekvés a tudat szabályozó hatása nélkül megy végbe. A feltételes reflex cselekvés már fejlettebb cselekvési forma, amely meghatározott, de nagyrészt általában nem hirtelen fellépő feltételek megvalósulása esetén jön csak létre, és csak az e feltételeknek megfelelő cselekvés valósul meg. A feltételes reflex meghatározott (esetleg újfajta, vagy az egyén által újonnan észlelhető) feltételek mellett automatikusan is létrejön, de mesterségesen is kialakítható. Ezáltal újfajta, a megváltozó feltételeknek megfelelő reflexek jönnek létre, amelyek a faj, vagy az egyén alkalmazkodó képességét a környezeti feltételekhez magasabb szintre emeli. Ezek a kialakult feltételes reflexek fokozatosan meg is szűnhetnek, feledésbe merülhetnek, ha az ezeket kialakító feltételek elmaradnak, vagy megszűnnek. A reflex cselekvés olyan mozgások sorozata, amely meghatározott környezeti ingerekre gyakorlatilag automatikusan megy végbe, a tudati működés megkerülésével. Így az életet, vagy a szemünk világát veszélyeztető inger az ennek megfelelő reflex cselekvést azonnal kiváltja, még mielőtt ezt az ingert a tudat szintjén kellően észlelni, és az ennek megfelelő védekező mozgásokat kigondolni és tudatosan beindítani lehetne. A reflex cselekvés tehát a meglepetésszerűen, hirtelen fellépő veszedelmek elhárításának a törzsfejlődés során kialakult eszköze. A veszedelem észlelésekor a tudat is azonnal a 1

Nádudvari Imréné dr. : Általános pszichológia 1990.

6 veszélyhelyzet elhárítására orientálódik. Amint a tudati működés eredményeképpen az első tudatos reakciók létrejönnek, az első (azonnali) reflex cselekvések lezajlása után, vagy annak során az ember tudatos cselekvésével korrigálja és helyettesíti reflex cselekvéseit. Ezáltal magasabb (emberi) szintre emeli a veszedelmek elhárítására irányuló műveleteit. A reflexcselekvés tehát automatikusan is végbemegy, de a tudati működés bizonyos feltételek esetén befolyásolja, korrigálja, módosítja, vagy helyettesíti azt, ezáltal magasabb, (emberi) szintre emeli magát a reflexcselekvést. A reflexcselekvés tehát a tudatos cselekvéssel összefüggésben és kölcsönhatásban van. A reflexek mesterséges megváltoztatása megfelelő feltételes reflexek kialakításával, betanulásával és rögzítésével (edzés) lehetséges. Így meghatározott, általában a környezeti feltételek megváltozása folytán újszerű veszélyhelyzetben nem az ősi reflex cselekvés, tehát nem az ősi védekező, vagy menekülő cselekvés, hanem a speciális veszélyhelyzetnek megfelelő, annak kivédésére alkalmas, technikailag megalapozott és betanult cselekvés zajlik le. Az ilyen betanult reflexcselekvések kialakítása már tudatos elemeket is tartalmaz, melyek hosszú távon az ember alkalmazkodását segítik elő a változó környezeti feltételekhez - a reflex cselekvés szintjén. Így az ember alkalmazkodhat a törzsfejlődés során létezett környezeti feltételektől eltérő, a technikai fejlődéssel együttjáró változó környezeti feltételekhez. Ehhez hasonlóan tudatosan olyan automatikus cselekvéssorokat is ki lehet alakítani, mint amilyenek a készségek, amelyek beépülve egy tudatos cselekvéssorba tökéletesíthetik és nagymértékben racionalizálhatják ezt a cselekvéssort. Ezáltal az ember alkotó-, termelőereje mennyiségi vonatkozásban növekszik, és minőségileg magasabb szintre emelkedik. Gyakorlati tevékenysége során az ember sok ilyen reflexet (mesterfogást) alakít ki magában, amelyek az őket kiváltó inger (helyzet, jel, információ stb.) hatására a tudat folyamatos közreműködése nélkül is automatikusan végbemennek. Ezzel a tudat mentesül az ilyen cselekvés szabályozási feladatai alól, részben pihentető hatása lehet ennek, részben pedig ez idő alatt más irányokba fordulhat a figyelem, ami a cselekvési folyamat feltételeinek szélesebb körű figyelembevételét, ezáltal a tevékenység tökéletesebb kivitelezését teszi lehetővé.

1.13 Ösztönös cselekvés. Az ösztönös cselekvés az egyén olyan cselekvése, amely biztosítja számára fennmaradását, fejlődését és szaporodását a tudati működés nélkül is. A törzsfejlődés során kialakult ösztönök a cselekvések olyan komplexumát szabályozzák, amelyek szükségesek az egyén és a természet közötti anyagcsere biztosításához, valamint az egyén és a történelmileg meghatározott társadalmi közösség közötti viszonyok fenntartásához. Ezek teszik lehetővé az életkori sajátosságok követelményei szerint az egyének, valamint az egyéni létezés feltételeit biztosító közösségek létezését, fejlődését és szaporodását. Tehát alapszinten az ösztönök meghatározzák azokat a cselekvési módokat, amelyek lehetővé teszik az ember táplálkozását, védekezését, vagy védelmét a természet káros hatásai ellen, hogy kialakuljanak családi kapcsolatai, melyek biztosítják létezési feltételeit, szaporodását, utódai felnevelését és olyan közösség kialakulását, amely hosszútávon, az egyes egyének sorsától függetlenül is biztosítja az emberi lét fenntartását és fejlődését. Az ösztönök tehát az emberré válás folyamatának szükséges feltételei közé tartoztak. Az ösztönök segítségével az ember őse létezhetett és fejlődhetett a tudatos cselekvés lehetősége nélkül is. Az ember létezéséhez a mai fejlettségi fokok mellett is elkerülhetetlenül szükség van az ösztönös cselekvésekre. Az

7 újszülöttnek - fejletlen tudati állapota miatt - ugyanis nem lehetne megmagyarázni, hogy szopnia kell éhsége csillapításához. Nyilván a szopás módját sem lehetne megértetni vele. Ezért, ha az újszülött csak tudatos cselekvésre lenne képes, tehát nem lenne meg a törzsfejlődés során kialakult szopási ösztöne, elkerülhetetlenül elpusztulna. Ennek megfelelően az ember fennmaradásához ugyancsak elkerülhetetlenül szükséges a nemi és anyai, apai - tehát szülői - és egyéb családi, csoport-, és közösségi ösztönök létezése is. A fejlődés során azonban az emberi tudat fokozatosan kialakult és az ösztönös cselekvést növekvő mértékben szabályozták tudatos elemek. Ez azt jelenti, hogy az ösztönös cselekvések a tudati működés hatása alatt mind tartalmilag, mind formailag átalakulnak, magasabb szintre emelkednek.

1.14 A tudatos cselekvés A tudatos cselekvés behatol a reflex-, és az ösztönös cselekvés területére is. Az ösztönös cselekvés általában az ösztönös szükségletek kielégítésére irányul. Eredetileg az ösztönös cselekvés közvetlen kapcsolatban volt az ösztönös szükséglet ingereinek megjelenésével (pl. közvetlenül az éhség serkentette a csillapítására irányuló cselekvést). A tudat kialakulásával az ösztönös szükségletek közvetett kapcsolatba kerültek az e szükségletek kielégítésére irányuló cselekvésekkel. Ezért az ember ma nem akkor kezd az ennivaló után futkosni amikor éhes, hanem a kialakult társadalmi munkamegosztás rendszerébe helyezkedve tervszerűen, előre meghatározott cselekvéseket valósít meg, amelyek eredményeként előre biztosítja magának a jórészt szintén előre megtervezett szükségleteinek kielégítésére szolgáló javakat. Ez a közvetett jellegű kapcsolat egyaránt érvényes az anyagi és nem anyagi szükségletek kielégítési folyamatára. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az ösztönös cselekvés a társadalmi fejlődés során egyre nagyobb mértékben tudatos cselekvéssé alakul át, másrészt pedig azt, hogy a tudatos cselekvés is lényegében véve az ösztönös szükségletek kielégítésére irányul, csak egyre magasabb, egyre emberibb szinten. Azt látjuk tehát, hogy a reflex és ösztönös cselekvés jelentős és növekvő mértékben a tudati működés hatása alá kerül, egyre nagyobb mértékben tudatos cselekvéssé válik. Lényegében véve arról van szó, hogy a tudatos cselekvés ezeket az ösztönös szükségleteket magasabb szinten humanizálja, és kielégítésüket teljesebben és nagyobb hatékonysággal valósítja meg. Tehát a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvés között kölcsönhatás áll fenn, miközben az egész cselekvési rendszer növekvő mértékben a tudatos cselekvés uralma alá kerül. A cselekvés valamilyen szükségletek kielégítésére irányuló szellemi, fizikai tevékenység. A konkrét tudatos cselekvés mindig valamilyen konkrét szükséglet kielégítésére irányul. Konkrét szükséglet kielégítési feltételeinek létrehozása csak ennek megfelelő konkrét cselekvéssel lehetséges. A kívánt szükséglet kielégítésének feltételei az erre irányuló cselekvés céljának elérési feltételeiben fogalmazhatók meg. A célt valamilyen cselekvéssel lehet csak elérni. A cselekvés olyan folyamat, amelyet természeti (külső és belső) társadalmi és gazdasági, a cselekvést elősegítő és akadályozó feltételek határoznak meg. A cselekvés feltételeinek bonyolultságától függően az ember megtervezi cselekvését, a cselekvés célját, irányát és módját (technológiáját). Általában a cselekvés célja, tárgya és módja több alternatíva szerint alakulhat. A cselekvő választ a lehetséges célok, tárgyak és módszerek közül. Dönt arról, hogy mit és hogyan fog cselekedni. Végrehajtja, elhalasztja, vagy elveti a tervezett cselekvést. A cselekvés végrehajtása általában

8 több-kevesebb nehézséggel jár, esetleg nagy erőfeszítést igényel. Ezért a döntés végrehajtásához akaratra van szükség, amellyel a cselekvés során jelentkező tervezett és előre nem látott akadályokat a cselekvő képes leküzdeni. A tudatos cselekvés szükséges feltétele tehát, hogy legyen meg a cselekvés - célja; - terve; - módszere; - döntés a végrehajtásról; - a cselekvő végrehajtó akarata. Ezek a feltételek a tudatos cselekvés szubjektív feltételei. Mint ilyenek, a cselekvő szubjektív tulajdonságaitól függnek. Ebben szerepet játszik a cselekvő tudása, ismeretei, gyakorlati tapasztalatai, bátorsága, értékorientációja, érzelmei, beállítottsága, temperamentuma, jelleme stb. E feltételek nélkül tudatos cselekvés nem jöhet létre. A cselekvés szubjektív feltételei a cselekvés feltételeinek egyik oldalát képezik, amelyek azt határozzák meg, hogy egyáltalán létrejön-e valamilyen tudatos cselekvés. A cselekvés másik oldalát a cselekvés objektív feltételei képezik. Az objektív feltételek általában kétfélék lehetnek. Ezek egyik csoportját az abszolút objektív feltételek képezik, amelyek objektív realitással rendelkeznek, tehát a cselekvő, vagy általában az emberek tudatától és akaratától függetlenül léteznek. Más szavakkal fogalmazva azt is jelenti ez a meghatározás, hogy a cselekvés abszolút objektív feltételei anyagi jellegű feltételek. A másik csoportot a relatív objektív feltételek képezik, amelyek más szempontok szerint szubjektív feltételek lehetnek, de a cselekvő szempontjából ezek objektíve létező feltételek. Ilyenek lehetnek például más, a cselekvési folyamatot befolyásoló személyek, közösségek, vagy egyéb körülmények által képviselt feltételek. Ugyancsak szubjektív feltételek a cselekvő szellemi és fizikai képességei is, amelyek objektíve is léteznek és ezek objektív jellemzői határozzák meg, hogy elegendőek, vagy elégtelenek-e a tervezett cselekvés sikeres megvalósítására. Ezek a feltételek elsősorban a cselekvés realitását, sikerét határozzák meg. A cselekvéshez tehát elegendőek a szubjektív feltételek, de sikeres cselekvés az objektív feltételek hiányában lehetetlen. Az objektív feltételek részleges hiánya esetén csak részleges sikereket lehet elérni a célul kitűzött feladatok megvalósítására irányuló cselekvés során. A cselekvést és a cselekvés eredményeit tehát annak szubjektív és objektív feltételei együttesen határozzák meg. A cselekvés természeti és társadalmi feltételek által meghatározott környezetben megy végbe. A cselekvés természeti feltételei mindig anyagi és objektív jellegűek, ezért azokat mindig a cselekvő akaratától függetlenül is figyelembe kell venni, mert azok mindig objektíve meghatározzák a cselekvés sikerét. A cselekvés társadalmi feltételei is a cselekvő számára objektíve adottak, és valamilyen mértékben meghatározzák ugyan a cselekvés sikerét, de a cselekvés sikerét befolyásolják a cselekvő és a társadalmi környezet tényezői közötti viszonyok is. Ezért a cselekvés relatíve objektív feltételeit elvileg meg lehet változtatni az erőviszonyok, az emberi szubjektív törekvések, vagy a szimpátia-antipátia viszonyok megváltoztatásával, esetleg bizonyos cselekvési taktikai fogások alkalmazásával. Tehát a relatíve objektív feltételeket a cselekvés során figyelembe kell venni, de ezek - megfelelő cselekvési módok alkalmazásával - nem minden esetben határozzák meg objektív jelleggel a cselekvés sikerét

9

1.15 A cselekvés főbb típusai. A cselekvést meghatározó erőviszonyok befolyásoló hatásának mértéke és módja szerint megkülönböztethetjük az alábbi cselekvési típusokat. - Szabad cselekvés. - Egyeztetett cselekvés. - Taktikai cselekvés. - Kényszercselekvés - Tömeges cselekvés. 1.151 Szabad cselekvés A szabad cselekvés kategóriájába olyan cselekvések tartoznak, amelyekre a társadalmi környezet nem fejt ki befolyásoló hatást, vagy azért, mert ez a cselekvés nem érinti más egyének, társadalmi csoportok érdekeit, vagy azért, mert a szóban forgó cselekvés ezeknek is érdekükben áll, vagy pedig azért, mert az ilyen - ellenérdekű - egyének és csoportok - a számukra kedvezőtlen erőviszonyok miatt, vagy mert nem tudnak a tervezett cselekvésről - nem képesek a cselekvés sikerét befolyásolni. 1.152 Egyeztetett cselekvés Egyeztetett cselekvés akkor valósul meg, ha idegen személyek vagy csoportok érdekei korlátozzák a cselekvés sikerét, de nem teszik azt lehetetlenné. Ilyen esetben egyeztetésre kerülhet sor az ellentétesen érdekeltekkel. Ennek megfelelően többékevésbé korlátozott mértékben vagy módon, de az érintett felek megegyezése alapján meg lehet valósítani a cselekvést. 1.153 Taktikai cselekvés A taktikai cselekvésre akkor kerülhet sor, ha a cselekvő cselekvésének a sikerét az ellenérdekeltek képesek megakadályozni. A taktikai cselekvés célja, hogy az ellenérdekelteket olyan helyzetbe hozza, amikor azok már nem képesek megakadályozni a szándékolt cselekvés sikerét. A cselekvő titokban, vagy az ellenérdekű fél félrevezetésére szolgáló taktikai lépésekkel, esetleg külső segítség szerzésével olyan helyzetet állít elő, amikor az ellenérdekelt fél már nem lesz képes a cselekvés sikerét meghiúsítani. A taktikai cselekvés tehát a célorientált cselekvés eltitkolását, az ellenérdekű fél(ek) megtévesztését, kicselezését szolgáló cselekvések rendszere. 1.154 Kényszercselekvések Az emberi cselekvések igen nagy hányada a cselekvő számára valamilyen kényszer cselekvés. Az ilyen cselekvést a cselekvő nem a maga jószántából, hanem társadalmi, hatalmi, erkölcsi stb. kényszerek hatására végzi el. Az ilyen cselekvés a cselekvő szempontjából nem azt a célt követi, amelyet a kényszerítő erőt kifejtő alany megfogalmaz. A cselekvő célja e cselekvéssel az, hogy elkerülje azokat a hátrányokat,

10 amelyeket el kellene szenvednie a cselekvés megtagadása esetén. Ezért a cselekvő csak addig és olyan mértékben hajtja végre a megkövetelt cselekvést, ami elegendő a fenyegető hátrányok elkerülésére. Ezért az ilyen cselekvések által a deklarált célokat nem, vagy csak hiányosan lehet elérni. Igazán hatékony cselekvést csak akkor lehet végezni, ha azt a cselekvő valóban, minden kényszer nélkül is meg akarja valósítani, a deklarált célt valóban a saját céljának tekinti, vagyis tényleg azonosul a deklarált céllal. Ezért, ha valóban hatékony cselekvést akar a politika biztosítani, akkor ehhez meg kell nyernie minden egyes cselekvő, vagy legalább az érdekeltek mértékadó többségének igazi akaratát, vagy helyesebben olyan politikai irányok kialakítására van szükség, amelyek valóban a tömegek törekvéseit tükrözik, lehetővé teszik számára a szabad, elsősorban termelő, gazdasági cselekvést, a megélhetéshez szükséges jövedelem megszerzésének lehetőségét - és nem csak a jogát - kivétel nélkül mindenkinek. 1.155 Tömeghatás alatti cselekvés A tömeg az egyes cselekvő egyénekre nagy hatást képes kifejteni1. Ennek következtében az egyének olyanfajta cselekvéseket vihetnek végbe, amilyet magukban, a tömeg hatásától függetlenül nem valósítanának meg. Az egyének és a különböző csoportok viselkedését és cselekvését normális körülmények között nemcsak saját törekvéseik határozzák meg, hanem a törvényes közhatalom (esetleg valamely illegális hatalom) ösztönző, szabályozó, korlátozó, vagy kényszerítő hatása is. A tömegbe kerülve ezek az egyének és csoportok a tömeg "védelme" alatt valamilyen mértékben megszabadulnak a külső hatalom hatásai alól és olyan magatartást képesek kifejteni, ami a kívülállók számára meglepő, érthetetlen, vagy ellenszenves is lehet. Ettől függetlenül azonban téves az a felfogás, hogy a tömegcselekvés csak kizárólag tömeghatásra is létrejöhet. A tömegcselekvés sem valósulhat meg valamilyen objektív társadalmi feltételek nélkül. A tömegcselekvés is az abban résztvevők érdekeitől függ, tehát az nem valósulhat meg, ha a résztvevők érdekei abban valamilyen mértékben nem fejeződnek ki. Figyelembe kell venni itt természetesen az érdek szubjektív jellegét, hogy az érdek lehet téves, vagy irreális az adott helyzetben. A tömeghatás reálisnak tüntetheti fel az egyébként irreális érdekeket a résztvevők előtt. Ezért tehát egy sztrájk, tömegtüntetés, vagy egy felkelés, forradalom nem jöhet létre pusztán felbujtás hatására. Ha ilyen létrejöhetne, akkor a társadalom a folytonos rendbontás és felforgatás állapotában lenne.

1.2 A szükségletek Az ember fennmaradása, fejlődése és szaporodása a természet és a társadalom között végbemenő anyagcsere folyamatban valósul meg. Ebben a folyamatban az ember természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott anyagi és nem anyagi javakat fogyaszt, sajátít el, amelyek szükségesek biológiai, illetve társadalmi létének, fejlődésének, szaporodásának fenntartásához. Az ember tehát e szükségleteivel viszonyul a természet és a társadalom közötti anyagcsere folyamathoz. E szükségleteit bizonyos határok között módosíthatja, de nem mondhat le róluk létének kockáztatása nélkül. Biológiailag, társadalmilag és történelmileg meghatározott szükségleteinek létezése tehát törvényszerű. Az embernek létfeltétele ezen szükségleteinek kielégítése, egyébként nem tudna fennmaradni, fejlődni és szaporodni. A szükségletek kielégítése csak meghatározott cselekvések útján lehetséges, és ezért a tudatos cselekvés közvetlenül, vagy közvetve a szükségletek kielégítésére irányul. Mivel az emberi 1

Sigmund Freud Művei V. Tömegpszichológia 187.old.

11 cselekvést a tudat, a pszichikai működés határozza meg, a cselekvés pedig a szükségletek kielégítésére irányul, ezért a cselekvés végső soron a szükségletek kielégítését szolgálja. Már láttuk, hogy az egész emberi alkalmazkodás létének fenntartása, a fejlődés és szaporodás feltételeinek minél kedvezőbb biztosítására irányul. Ezek létfeltételei, amelyekről létének feláldozása nélkül nem mondhat le. Ezért az emberi cselekvést e feltételek megszerzésére és biztosítására irányuló törekvés határozza meg. Az emberi lét, fejlődés és szaporodás feltételei, a szükségletek kielégítésére szolgáló eszközök és viszonyok nem állandóak és változatlanok, hanem változók, történelmileg és társadalmilag meghatározottak. Az emberi szükségletek rendkívül sokfélék és sokoldalúak. Időben változóak, fejlődnek; történelmileg és társadalmilag meghatározottak; egymással szoros összefüggésben, kölcsönhatásban és ellentmondásban vannak; kölcsönösen kizárják, illetve feltételezik egymást. A szükségletek tehát dialektikus rendszert képeznek. A szükségletek meghatározása során olyan támpontokra van szükségünk, amelyek létezéséről és elkerülhetetlen hatásairól fenntartások nélkül meg lehetünk győződve. Ilyen támpont lehet annak feltételezése, hogy az ember létezéséhez feltétlenül szükséges bizonyos, a természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott szükségleteinek kielégítése. E szükségletek kielégítése nélkül az ember természeti és társadalmi feltételek által meghatározott (vagy elfogadott) szinten nem létezhet. A szükségletek természeti (biológiai, fizikai) és társadalmi jellegűek lehetnek, de ezek az egyes emberek számára objektív jellegűek, vagyis akaratuktól függetlenül léteznek és hatnak. A szükségletek korlátozása, vagy ki nem elégítése az emberi létezés korlátozásával, vagy megszűnésével (halál) jár. A létezés korlátozása, vagy a halál az ember (és minden élőlény) számára szenvedést okoz, ezért az ember minden erejével arra törekszik, hogy szükségleteit kielégítse. A szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges eszközök és viszonyok túlnyomórészt korlátozottan állnak a társadalom és az egyes ember rendelkezésére. Ezért a szükségletek kielégítésére szükséges eszközök és viszonyok megszerzése és folyamatos biztosítása csak tudatos cselekvések útján, mégpedig a termelési folyamatban lehetséges (széles értelemben értelmezve a termelési folyamatot), amely az ember és a társadalom alkotó energiájának csaknem teljes latbavetését követeli meg. Tehát a termelési folyamat az ember legfőbb, csaknem kizárólagos tevékenysége, amely a szükségletek kielégítésére irányul. A szükségletek az emberi létfeltételek olyan összetevői, amelyek nélkül az ember létezése a társadalmilag és történelmileg, valamint az egyén társadalmi, gazdasági helyzete által meghatározott szinten nem lehetséges. Ezért az ember törekvése szükségleteinek elismerése érdekében, illetve azok korlátozására irányuló külső törekvések ellen törvényszerű és elkerülhetetlen. Formálisan az ilyen törekvéseket lehet korlátozni az erkölcs, a csoportos ráhatás, vagy az államhatalomra támaszkodó törvények eszközeivel, de teljesen megszüntetni nem lehet. Ezért, ha a korlátozó ráhatás ereje csökken, ezek a törekvések makacsul újra jelentkeznek, vagy felerősödnek. A szükségleteket a cselekvéssel összefüggésben széles értelemben fogjuk fel. Ezek szerint a legkülönfélébb szükségletek kerülhetnek összefüggésbe a cselekvéssel. A különféle szükségletek ugyanakkor egymástól erősen eltérő erővel képesek a cselekvés befolyásolására. Sem lehetőség, sem pedig szükség nincs a szükségletek fajtáinak teljes felsorolására és elemzésére, de a cselekvéssel való összefüggés feltárása érdekében a szükségletek bizonyos csoportosítása szükséges. Ebben a tekintetben azonban már jelentkeznek azok a komoly nehézségek, amelyek akadályozzák a szükségletek

12 általánosan elfogadható rendszerezését. Az idevonatkozó nehézség fő forrása a szükségletek sokféleségében, egymás átfedésében és kölcsönhatásában rejlik. Itt egyelőre elsősorban az egyén szükségletrendszere érdekel bennünket, mivel a cselekvés társadalmi színtű sikere végső soron attól függ, hogy az egyének a gazdasági és társadalmi szférákban mit és hogyan cselekszenek. Ugyanakkor az egyének cselekvése és különösen e cselekvések sikere - mind a cselekvő egyénekre, mind a társadalomra nézve - a társadalmi színtű cselekvés jellemzőitől és sikereitől függ. Már láttuk, hogy a cselekvés általában a szükségletekkel szoros összefüggésben van. Az egyéni - társadalmi ellentétpár az egyéni és társadalmi szükségletek vonatkozásában dialektikusan jelenik meg. Az ellentétpár elemei kölcsönösen átfedik egymást, összefüggésben, kölcsönhatásban, ellentmondásban vannak egymással, kölcsönösen kizárják és feltételezik egymást. Az egyéni szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítése kizárja a társadalmi szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítését és megfordítva, a társadalmi szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítése lehetetlenné teszi az egyéni szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítését. Ugyanakkor, mivel az egyéni szükségletek kielégítésének potenciális lehetőségei csak sikeres társadalomban lehetnek optimálisak, vagy azt megközelítők, a társadalmi szükségletek egy része egyéni szükségletté is válik. Természetesen lehet a szükségleteket filozófiai, pszichológiai, szociológiai, politológiai, közgazdaságtani, politikai stb. szempontokból vizsgálni, de azt látjuk, hogy már a pszichológiai alapon történő elemzés során a szükségletek keverednek gyakorlatilag az összes tudományág szempontjai szerint elemezhető szükségletekkel. Az egyéni és társadalmi összefüggések vonatkozásában azonban ki kell emelni azt a szempontot, hogy a társadalmi szükségletek végső soron az egyéni szükségletek lehető legmagasabb szintű kielégítéséhez szükséges feltételek megteremtését és folyamatos biztosítását kell, hogy szolgálják. Amennyiben ez a szempont a gyakorlatban nem, vagy a társadalom számára csak elviselhetetlenül alacsony szinten valósul meg, megjelennek a társadalmi konfliktusok, válságok. Ezért ebből a szempontból vizsgálva, az egyéni szükségletek döntő jelentőségűek. Tehát csak olyan társadalmi szükségletek lehetnek társadalmilag elfogadhatók, amelyek az egyéni szükségletek kielégítési feltételeit szolgálják. Ez ugyanakkor nem jelenti a társadalmi szükségletek jelentőségének tagadását, mert az egyén a társadalom közegében születik, él, és hal meg, tehát szükségleteinek kielégítése csak gazdaságilag, politikailag stabil és szervezett társadalomban lehetséges. Felmerül általában az egyén és a társadalom közti konfliktus kérdése a személyiség szuverenitása formájában. Eszerint a jövő társadalma nem szociális társadalom lesz, hanem a személyiség társadalma. Ma, amikor a polgári társadalom világszerte uralkodó helyzetben van, a személyiség társadalma, mint politikai irányzat szintén uralkodó irányzat. Ezért a személyiség társadalmi szerepének és társadalmi lehetőségeinek vizsgálata igen fontos kérdés tekintettel arra, hogy a polgári társadalom lényegében véve a személyiség társadalma, melyet az egymástól független személyiségek folytonos konfliktusai jellemeznek. Eltekintve attól, hogy a nem szociális társadalom eleve önellentmondás, a személyiség általában történő szembeállítása a társadalommal abszurdum. Elterjedt szemlélet ez, főleg művészeti, irodalmi és politikai irányultságú értelmiségi körökben, ahol a személyiség szuverenitását, az egyéni szabadságot és függetlenséget a társadalmi összefüggések elhanyagolása mellett értelmezik és hirdetik. Ennek az áll a hátterében, hogy sokak szerint a mai társadalmi fejlettségi fokon és különösen a jövőben, a személyiség egyéni létezése reális lehetőség. Ezért a személyiség életvitelét, a társadalmi szükségletek mellőzésével, kizárólag a saját egyedi szempontjai alapján állíthatja be. Elvileg persze lehetséges olyan erkölcsi felfogás, mely szerint egyes emberek a társadalmi szükségleteket nem ismerik el, kínosan vigyáznak arra, nehogy valakinek is a hasznára lehessenek. Ilyen magatartás az, ha valaki egoista, mindenkivel

13 szemben csak a saját hasznára törekszik, mindenkit ki akar használni, harácsoló, idős szüleit nem ápolja, hanem szociális otthonba küldi, nem alapít családot, csak a szórakozást és egyéni kedvteléseit tekinti életcéljának stb. Lehet - sőt, van is egyre terjedő mértékben - ilyen erkölcs. Egyes embereknek jól is eshet bizonyos életkori sajátosságokkal jellemezhető időszakokban, azonban a társadalom kárára van ez a jelenség. Az ilyen erkölcsi felfogás terjedése az erkölcsi züllés, a társadalom elöregedése, degradációja, és nagyobb távlatban kihalása irányába hat. Ennek az alapvető oka, hogy az ember ma is és a jövőben is valójában társadalmi lény. Nem igaz az, hogy az ember önmagában is életképes. Ez így tűnhet egyeseknek, de az egyén ténylegesen csak akkor életképes önmagában, ha mások már felnevelték, megteremtették számára a megélhetés biztosítására szolgáló munkát és jövedelmet, ha megszervezték a termelést, a közellátást, a közlekedést, a közbiztonságot, a közoktatást, az egészségügyet stb. Vagyis az ember önmagában sem ma, sem a jövőben nem lesz életképes. A technikai fejlődés azt a benyomást kelti az emberek nagy részében, hogy az egyéni emberi létezés, a személyiség függetlensége a társadalomtól a technikai fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább lehetségessé, majd kizárólagossá válik. Ennek a felfogásnak a téves voltára rámutat a föld környezetváltozásainak a technikai fejlődéssel összefüggő alakulása, amely egyre kedvezőtlenebbé teszi az emberi létezés természeti feltételeit. A természeti környezet jelenleg észlelhető változásai nemcsak a személyiség létfeltételeit, hanem egyáltalán az egész emberiség létét fenyegetik. Ma azt sem tekinthetjük teljesen biztosnak, hogy az emberiség képes lesz az emberi létfeltételek szempontjából kedvező irányba terelni a természeti környezetváltozás tendenciáit. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy a társadalomtól független személyiség a természeti környezet kedvező irányú megváltoztatása érdekében érdemben semmit nem tehet. A környezetváltozás tendenciáinak észlelése, a kedvező irányba történő befolyásolás célravezető módszereinek kialakítása és különösen a szükséges akciók megszervezése, gyakorlati megvalósítása, csak az egész emberiség ilyen irányú törekvéseinek összefogásával, együttműködésének biztosításával lehetséges. Tehát a személyiség függetlensége, a személyiség társadalma teljességgel lehetetlen, nem egyéb holmi értelmiségi ábrándoknál, hamis illúzióknál. Itt szólni kell az ember egyes sajátos szükségleteiről is. Fentebb már említettük, hogy az emberi cselekvés a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvésekből tevődik össze, amelyek mögött meghatározott szükségletek állnak. Arról is szóltunk, hogy az emberi cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, de azt eddig még nem részleteztük eléggé, hogy az ember bizonyos ösztönös cselekvései tudatosulnak, és az ilyen cselekvések ezáltal minőségileg átalakulnak. Így az étkezés, az öltözködés, a nemi élet és felsorolhatatlanul sok egyéb szükséglet tudatosult, sajátosan emberi szükségletté válik. E szükségletek kielégítési módja, a szükségletek kielégítésének a körülményei, az ezekkel kapcsolatos szokások, erkölcsi kötöttségek, szertartások is emberi szükségletté váltak. Ez nem új jelenség. Már az ember törzsfejlődése során az ösztönös szükségletek uralma idején beépültek a társadalom és attól el nem szakíthatóan az egyén szükségletrendszerébe olyan szükségletek, mint az erkölcsi, a kulturális, érzelmi stb. szükségletek. Már az ősi társadalmakban az öregek, a betegek ápolása, gyermekek szülése és felnevelése, a közösség, az élet védelme stb. egyaránt az egyének és a társadalom szükséglete volt, nemcsak kötelezettsége. Lehetséges, hogy az ősi közösségek között voltak olyanok is, amelyek ettől eltérő erkölcsi magatartást tanúsítottak. Ilyenekről ma nem tudunk. A ma ismert ősi jellegű közösségek nagyjából hasonló erkölcsi elvek szerint éltek, vagy élnek. Az esetleges eltérő erkölcsi életű közösségek - ha voltak is - eltűntek az ismeretlenség homályában. Kipusztultak. Tehát az ember olyan lény, amelyik csak az egyéni és közösségi szükségletek összhangja által feltételezett életmód mellett életképes. Ezért különösen a mai magyar társadalomra nézve veszedelmes fenyegetést jelent a különféle

14 közösségellenes tendenciák elterjedése. Ez ma a társadalom elöregedése, létszámának csökkenése irányába hat, távlatban kihalással fenyegeti a társadalmat1. A lakosság fogyását az alábbi adatok mutatják: Időszak

1949 1960 1970 1980 1990 1999

Népesség x1000 fő Élveszületés x1000

9205 9961 10322 10709 10375 10092 190,4 146,5 151,8 148,8 125,7 94,6

A táblázatból kitűnik, hogy az 1949 - 1999 közötti időszakban folyamatosan csökkent az élveszületések száma. Ennek ellenére, eleinte a népesség száma egészen 1980-ig még növekedett, de ettől kezdve csökkenni kezdett. Tehát 1980. olyan fordulatot hozott, amelytől kezdve a lakosság abszolút száma csökken. A társadalom demográfiai folyamatait kétségtelenül elsősorban nem erkölcsi tényezők határozzák meg, hanem az objektív létfeltételek, de azt nem lehet tagadni, hogy az erkölcsi magatartásmódok visszahatnak az objektív létfeltételekre és ilyen módon befolyásolják a demográfiai folyamatokat is. A közösségi szükségletek háttérbe szorításának a tendenciája ma már a társadalom fennmaradásának, fejlődésének követelményeit ki nem elégítő erkölcsi magatartást hoz létre. Ezért csökken a lakosság lélekszáma, fokozódik a lakosság elöregedése stb. Mint később látjuk majd, a különféle szükségletek összefüggésben vannak egymással, ezért a kategorizálás viszonylagos. A szükségletek nagy részének valódi szükséglet mivolta nyilvánvaló. Senki nem kételkedik pl. abban, hogy a biológiai szükségletek (élelmezés, ruházkodás, lakás stb.) valóban szükségletek. Ezek nélkül az emberi létezés lehetetlen. Ezek az ember közvetlen szükségletei. Másképpen ezeket anyagi szükségleteknek szokás nevezni. E szerint a kategorizálás szerint vannak anyagi és szellemi szükségletek. Az embernek persze vannak olyan szükségletei is, amelyek sem nem anyagi, sem nem szellemi szükségletek. Pl. a sport, a séta is szükséglet, de sem nem anyagi sem nem szellemi szükséglet. Ezért helyesebb az anyagi és nem anyagi szükségletek szerinti kategorizálás. A nem anyagi szükségletek egy része a szellemi szükségletek közé tartozik. A továbbiakban célszerű részletesebben elemezni az anyagi és nem anyagi szükségletek között fennálló viszonyt. Erre azért van szükség, mert igen tekintélyes tudósok által terjesztett nézetek szerint az anyagi szükségletek mindinkább szellemi szükségletekké válnak2. Ez például olyan kijelentésekből következik, mint: "A gazdaság, a kereskedelem értékrendszere egyre nagyobb mértékben immateriális, anyagtalan tényezőkön alapul", vagy: "A termelés igazi nyersanyaga mindinkább a szellemi képesség és az információ", vagy: "A szoláltatások immateriális javak, amelyeknek jelentősége fokozatosan növekszik. . . . miközben az anyagi javak részaránya megfelelő mértékben csökken. . . . Maga az anyagi termék, sok esetben csak fizikai szubsztrátuma a beépült szolgáltatások összességének", vagy: "Az érték az immateriális haszonban rejlik, amelyet a termék megtestesít. ", stb. Továbbá3: (a nyugat-európaiak) "Megtették már a döntő lépést az anyagi termelés univerzumából a szellemi termelés univerzuma felé . . . ". Itt tehát arról van szó, hogy a kinézetre anyagi termékek lényege a bennfoglalt szellemi termék, immateriális haszon (styling, design, marketing, image, prestige és mindenekelőtt az Statisztikai Évkönyv KSH.2000 1.1 táblázat. Stefan A. Musto: Népszabadság, 1992. 01. 18; 21. old. 3 Ágh Attila; Népszabadság 1992. 02. 15; 17. old. 1 2

15 információ). A fogyasztó állítólag ezt keresi, és számára hovatovább mellékessé válik e szellemi termékek hordozója, az áru, melynek anyagi összetevője csak alibiként van jelen a szellemi értékek cseréjének e forgatagában. Eszerint magától adódik a következtetés, hogy e nézetek képviselői szerint az anyagi szükségletek egyre inkább szellemi szükségletekké válnak. Persze valójában egészen másként állnak a dolgok. Az ember ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen, elsősorban alapvető anyagi szükségleteit kell, hogy kielégítse. De az alapvető szükségletein túl egyéb szükségleteinek a kielégítése is csak anyagi javak felhasználásával lehetséges. Sőt, a szellemi szükségleteket is csak anyagi természetű hordozók közvetítésével lehet kielégíteni. Tehát még bizonyos szellemi szükségleteket is csak anyagi javak közvetítésével lehet kielégíteni. Ezért a fogyasztók nem az árukban bennfoglalt "szellemi képességet" keresik és fizetik meg, hanem az anyagi természetű áruk használati és csereértékét. A tévedés abban rejlik, hogy a mai divat szerint mesterségesen szétválasztják és szembeállítják egymással az árutermelésen belül az anyagi termelést a "szellemi termeléssel", a fizikai munkát a szellemi munkával, a munkásságot az értelmiséggel. Sőt, a munkásságnak, mint társadalmi realitásnak a létét is tagadják. Holott a termelés (és itt nyilvánvalóan csak anyagi termelésről van szó) tudvalévően olyan célszerű emberi tevékenység, amely emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek (használati értékek, csereértékek, áruk) előállítására irányul. Ilyen termékek előállítása - és általában a termelés - csak akkor valósulhat meg, ha a termelési feltételek, nevezetesen a természeti erőforrások (anyagok), a termelőeszközök és a munkaerő, mint az ember egyik tulajdonsága a termelési folyamatban egyesülnek. Ez az egyesülés úgy zajlik le, hogy az ember mint munkaerő közvetlenül, gyakrabban pedig a termelőeszközök közvetítésével hat a természeti anyagokra, amelyeket termékekké alakít át. Az ember (mint munkaerő) azonban a természeti anyagokra, vagyis a munka tárgyára kizárólag csak anyagi mivoltában, mechanikai (statikai, kinetikai, dinamikai) mozgások által képes hatást gyakorolni. Kizárólag szellemi erőfeszítéssel tehát semmiféle hatást nem lehet kifejteni anyagi természetű tárgyakra. Sőt, szellemi természetű rendszerekre is csak mechanikai, fizikai mozgások által lehet bármiféle hatást kifejteni, a beszéd, az írás, a mimika, taglejtés, illetve valamely egyezményes jelzésrendszer pl. betűk, számok stb. alkalmazásával. A termelési folyamatban pl. a legfejlettebb automatika rendszerek alkalmazása esetén is a folyamat indítása csak mechanikai úton elvégezhető bekapcsolás útján lehetséges. Maga a közvetlen termelési folyamat tehát csak anyagi jellegű lehet. Ezért a "szellemi termelés", tisztára illuzórikus fogalom. Ez ugyanakkor nem jelenti a szellemi munka létének és jelentőségének tagadását. A termelési folyamat a fizikai (mechanikai) jellegű munka mellett szellemi munkát is igényel, és ez a szellemi munka egyre növekvő jelentőségre tesz szert. A termelő munka csak a fizikai és szellemi munka egysége mellett lehetséges. Ezért már az ősember, amikor az első terméket előállította, a fizikai munka mellett szellemi munkát is végzett. Megtervezte a tárgyat és a kivitelezés technológiáját, végrehajtotta a megtervezett munkafolyamatot, és elvitte a terméket a felhasználás (fogyasztás) helyére. Elvégezte egyszemélyben a termelés irányító és a termelés végrehajtó funkciókat. Ezt szellemi munka nélkül lehetetlen elvégezni. De szellemi munka nélkül még a tisztán fizikai munkát sem lehet elvégezni. Ész nélkül - kizárólag fizikai erőfeszítéssel - termelni nem lehet. Ha lehetne, akkor az állatok is termelhetnének. Tehát a termékek előállítása - technikailag, történelmileg és társadalmilag meghatározott arányokban - az ember megjelenése óta mindig tartalmazott meghatározott mennyiségű és minőségű fizikai és szellemi munkát. Nincs semmi rendkívüli vagy meglepő abban, hogy a technikai fejlődés előrehaladásával a termékek egyre nagyobb arányban tartalmaznak szellemi munkát. Az emberi munkát a legfőbb alkalmazási területek szerint három nagy csoportba lehet sorolni: - termelés végrehajtás,

16 - közvetlen termelésirányítás, - közvetett termelésirányítás területei. A termelés végrehajtás területén zajlik a közvetlen termelési folyamat, melynek jellemző szereplői a (ipari, mezőgazdasági) munkások. Termelő munkájukat csak megfelelő műveltség, készségek és szaktudás birtokában végezhetik, ami az adott termelési folyamatra jellemző, esetenként magas színvonalú szellemi felkészültséget igényel. Az aktuális termelés tárgyait, a technológiai módszereket, a biztonságtechnikai, specializációs és kooperációs, szervezési stb. követelményeket, valamint az ezek biztosítását szolgáló információs műveleteket ismerniük és a termelési folyamatban alkalmazniuk kell. Tehát a közvetlen fizikai munkavégzés mellett, azzal egyidőben a termelési folyamat által meghatározott szintű és terjedelmű szellemi munkát is kell végezniük. A fizikai dolgozók munkaerejének mennyiségi oldalát az egyének fiziológiai tulajdonságai, minőségi oldalát szellemi felkészültségük és készségeik határozzák meg. Itt a munkavégzés lényege a mechanikai közvetlen termelő munka, nem a szellemi munka, bár a fizikai munkához szellemi munka is csatlakozik. Itt a szellemi és a fizikai munka kapcsolatának lényege abban áll, hogy a fizikai munkavégzés folyamatát a kapcsolódó szellemi munkavégzés mintegy beprogramozza, meghatározza a munkavégzés módozatait. A termelés végrehajtás területén alkalmazott szellemi munka aránya, mennyisége és minősége az emberi munkaerő mechanikai termelőerejének hatékonyságát határozza meg. A közvetlen termelésirányítási munkafolyamat a szellemi munka egyik változata. Ennek lényege a közvetlen termelési folyamat tervezése, szervezése, irányítása, vezetése, ellenőrzése, nyilvántartása, szabályozása, fejlesztése stb. A közvetlen termelésirányítás olyan szellemi munka, amely az anyagi termelés hatékonyságát a termelési folyamat műszaki színvonalának, tervszerűségének, gazdasági racionalitásának az adott kor követelményeinek megfelelő szinten tartásával közvetlenül biztosítja. A közvetett termelésirányítási munkafolyamat a szellemi munka másik változata. Ennek lényege a termelési folyamat külső társadalmi feltételeinek biztosítása. A termelési folyamathoz csak közvetve kapcsolódik olyannyira, hogy a közfelfogás szerint az ide tartozó tevékenység egyenesen a nem termelő szférához tartozik. Mintha semmi köze nem lenne a termelési folyamathoz. Ide tartozik a politikai, igazgatási, közbiztonsági, oktatási, kulturális, tudományos, egészségügyi, környezetvédelmi stb. tevékenységek széles köre. Ez a tevékenység szervezetileg elkülönül a termelési folyamat rendszerétől. Nélküle azonban a szűkebben értelmezett termelési folyamat folyamatos fenntartása, fejlesztése, biztonsága nem lenne lehetséges. A szellemi munkafolyamatot, beleértve ebbe a közvetlen és a közvetett termelésirányítási folyamatot is, együttesen a termelésirányítási funkció működési rendszereinek foghatjuk fel. A termelésirányítási funkció létrejötte és viszonylagos elkülönülése a termelési folyamattól a gazdasági, társadalmi fejlődés által létrehozott társadalmi munkamegosztás terméke. Az egész termelésirányítási funkció közvetlenül vagy közvetve, a közvetlen termelés (és elosztás) hatékonyságának fokozására irányul. A termelésirányítási funkció önmagában értelmetlen. Értelmét és társadalmi szükségességét csak a közvetlen termelési folyamat megfelelő hatékonysága biztosíthatja vagy igazolhatja. A termelésirányítási funkció puszta létét, létezésének anyagi feltételeit csak a termelés végrehajtói funkció léte és megfelelő színtű eredményessége teszi lehetővé. Ez azt mutatja, hogy a termelés- végrehajtási funkció (anyagi termelés) elsődleges a termelésirányítási (szellemi munka) funkcióval szemben, miközben ez utóbbi visszahat a termelés-végrehajtási funkcióra. A társadalmi, gazdasági fejlődés termékeként minden

17 szervezett társadalomban kialakult az elkülönült termelésirányítási rendszer. Minél fejlettebb és differenciáltabb a társadalom termelésirányítási rendszere, általában annál fejlettebb annak gazdasága, termelési rendszereinek hatékonysága. Itt természetesen olyan termelésirányítási tevékenységekről van szó, amelyek működése valóban a termelésre irányul, ha ezek nem öncélú, a közvetlen termelési folyamaton élősködő, azt terhelő és annak fejlődését korlátozó tevékenységet folytatnak. Gyakorlatilag minden társadalomban vannak a termelésirányítási funkciónak olyan vadhajtásai, amelyek nem szolgálják a termelés hatékonyságát. Ezek a társadalmi összhatékonyságot negatívan befolyásolják. Ha ezek eluralkodnak a társadalom és a termelési folyamat felett, akkor gyengítik vagy megakadályozzák a gazdaság, a társadalom fejlődését, stagnálásba vagy válságba sodorhatják a társadalmat. Lényegében ilyen helyzet állt elő az u. n. "szocialista" országokban az 1980-as évek végén, amikor ezen országok gazdasági, politikai rendszere összeomlott. A technikai haladás természetszerűen magával hozta a munka egyre fokozódó specializációját és kooperációját (bár helyenként ezzel bizonyos mértékben látszólag ellentétes folyamat is megfigyelhető, pl. az integrált gyártási rendszerek képében). Ez elég magyarázat arra, hogy a valamikori ősi egységes termelési folyamat differenciálódott, és így egyes termelési rész-munkafolyamatok viszonylagos önállóságra tettek szert. Ezáltal különféle, nemcsak u. n. anyagi, hanem szellemi termelési részfolyamatok is (styling, design, marketing, organizáció, információ stb. ) gyakran elkülönülnek magától a termelési főfolyamattól, majd a termelési főfolyamat szükségleteinek megfelelő szellemi szolgáltatás formájában egyesülnek újra a termelési főfolyamattal. Itt azt kell észrevenni, hogy a termelés csak ebben a termelési folyamatban valósul meg. Tehát csak akkor, ha ebben a folyamatban a szükséges anyagi és szellemi részfolyamatok egyesülnek. A cél az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek, áruk termelése és elosztása. A "szellemi" termékek is lehetnek áruk. De nem közvetlen fogyasztásra alkalmas termékek. Ezért az u. n. szellemi termékek miután csak a használati értékkel rendelkező termékek részei - önmagukban értéktelenek. Értékük csak akkor és annyiban jut érvényre, ha és amennyiben azok szükségesek, alkalmasak és ténylegesen felhasználásra is kerülnek a technikailag, történelmileg és társadalmilag meghatározott minőségű anyagi termékek előállításához és piacra viteléhez. A termékekben ezt a bennfoglalt mennyiséget és minőséget fizetik meg, amelyet viszont csak megfelelő mennyiségű és minőségű fizikai és szellemi munkával lehet előállítani. Így az áruk minőségében a piac közvetve megfizeti természetesen a bennfoglalt szellemi munkát is, hiszen az áruk értékét az összes bennfoglalt, társadalmilag szükséges fizikai és szellemi munka együttesen határozza meg. A fentiek alapján meg kell állapítanunk, hogy az anyagi szükségletek továbbra is anyagi szükségletek maradnak. Az a tény, hogy a termékek előállításához növekvő arányú szellemi munka szükséges, még részben sem változtatja át az anyagi szükségleteket szellemi szükségletekké. A társadalom szükségletei között fontos helyet foglalnak el a nem anyagi szükségletek, amelyek szellemi szükségletekből és egyéb, nem anyagi szükségletekből tevődnek össze. Ezek a szükségletek összefüggésben és kölcsönhatásban vannak a társadalom fejlettségi szintjével. Az ilyen szükségletek megjelenése és kielégítése csak bizonyos anyagi feltételek biztosítása mellett lehetséges. Tehát a nem anyagi szükségletek megjelenése és kielégítése az anyagi feltételek függvénye. Ezért kiemelkedően fejlett szellemi élete csak gazdaságilag kiemelkedően fejlett társadalomnak lehet. Fejlett szellemi élet kifejlődésének előfeltétele a társadalom gazdasági fejlődése, tehát fejlett vagy fejlődő gazdaság szükséges ahhoz, hogy a szellemi fejlődés anyagi feltételeit biztosítani lehessen.

18 A szellemi fejlődés másik alapfeltétele, hogy a társadalom, a gazdaság képes legyen felhasználni a szellemi fejlődés gyakorlati eredményeit. Tehát a fejlődésben elsődleges a gazdasági fejlődés a szellemi fejlődéssel szemben, miközben a szellemi fejlődés visszahat a gazdaság fejlődésére.

1.21 Anyagi szükségletek Az anyagi szükségleteket is lehet csoportosítani. Pl. : - létszükségletek; - társadalmilag elismert anyagi szükségletek; - luxus szükségletek. A létszükségletek olyan anyagi szükségletek, amelyek szükségesek az ember életben maradásához, fejlődéséhez, egészségének megőrzéséhez, szaporodásához, (fizikai és szellemi) munkaerejének újratermeléséhez. Ezek tehát olyan alapszükségletek, amelyek az emberek puszta létét biztosítják történelmileg és társadalmilag meghatározott szinten. Ezek változnak időben a társadalmi, gazdasági fejlődés függvényében. E szükségletekről az emberek nem mondanak le még részben sem. Ha a gazdasági feltételek a létszükségletek egy részének a kielégítését nem biztosítják, akkor társadalmi konfliktusok keletkezésére kell számítani. Ezek megoldása, vagyis a konszolidáció általában csak a nemzeti jövedelem növelése, újraelosztása, vagy a létszükségletek egy részének erőszakos elfojtása útján lehetséges. A társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek olyanok, amelyek a létszükségleteken túl az általánosan elfogadott életvitel biztosítását szolgálják. Az elfogadott szint differenciálódik a társadalom egyes csoportjai szerint, amely a társadalomban elfoglalt hely és pozíció szerint egyénenként is változik. Ezek nélkül az emberi lét lehetséges. A társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek szintje szoros összefüggésben van a termelés rendszerének fejlettségi szintjével. Ez azt jelenti, hogy a létszükségletek fedezése a társadalom létét ugyan biztosítja, de a munkaerő újratermelését a fejlett termelési rendszer követelményeinek megfelelő szinten már nem képes biztosítani. Ezért egy ilyen állapot fenntartása hosszabb távon nem lehetséges gazdasági visszaesés és emiatt társadalmi konfliktusok nélkül. E szükségletek egy részéről az emberek rendkívüli társadalmi, gazdasági helyzetekben és ideiglenesen képesek lemondani, de egy ilyen helyzet konfliktus veszélyeket rejt magában. Luxusszükségletek alatt a szükségletek olyan csoportját értjük, amelyek a társadalomnak csak egy szűk, kivételezett anyagi helyzetben lévő rétegét érintik (tőketulajdonosok, magas színtű állami méltóságok, híres művészek, tudósok stb. ). A luxusszükségletek sérelme nem okoz társadalmi konfliktusokat, legfeljebb az, ha túl kirívó feszültség keletkezik az uralkodó réteg és a társadalom kedvezőtlen helyzetben lévő tömegeinek életlehetőségei és életvitele között. A luxusszükségletek sérelme negatív hatással lehet a gazdasági folyamatokra, ha a kivételezett helyzetű rétegek gazdasági kulcspozíciókat foglalnak el. Ugyanis, ha ezek extra jövedelmeiket nem költhetik el (pl. túl magas adók miatt) luxusszükségleteik kielégítésére, akkor érdektelenekké válnak a gazdaság továbbfejlődésében. A luxusszükségletekkel kapcsolatos társadalmi konfliktus megoldása az uralkodó réteg kivételezettségének csökkentésével, esetleg megszüntetésével, vagy pedig a szegény tömegek elégedetlenségének erőszakos elfojtásával lehetséges.

19

1.22 Nem anyagi szükségletek. A nem anyagi szükségleteket úgy jellemezhetjük, hogy olyan szükségletekről van szó, amelyek jellemzően, lényegüket tekintve nem anyagi természetűek, bár kielégítésük csak meghatározott anyagi feltételek mellett lehetséges. A nem anyagi szükségletek négy fő csoportját különböztethetjük meg: - egzisztenciális szükségletek; - szellemi szükségletek; - társadalmi szükségletek; - kikapcsolódási szükségletek (mozgás, sport, játék, szórakozás, pihenés). Az egzisztenciális szükségletek az emberi létfeltételekkel kapcsolatos szükségletek, amelyek nem kifejezetten anyagi és nem kifejezetten szellemi szükségletek. Ide sorolhatunk olyan szükségleteket, mint a - létbiztonság, a vagyonfelhalmozás; - előmenetel, karrier; - befolyás, érdekérvényesítés, politika, hatalom; - egészséges, szép környezet; - önmegvalósítás, alkotás, fejlődés; - becsvágy, erkölcsi megbecsültség; - alkotó cselekvés szükséglete stb. Az egzisztenciális szükségletek azt jelzik, hogy az ember milyen pozíciót foglal el, vagy szándékozik elfoglalni a társadalomban, a társadalmi újratermelési folyamatban. Ha ezen szükségleteit ki tudja elégíteni, akkor ez kedvező feltételeket jelent számára anyagi szükségletei kielégítése területén is. A létbiztonság, a karrier, a befolyás, az egészség, a képzettség, az alkotás lehetősége, az erkölcsi megbecsültség mind olyan tényezők, amelyek ha megvalósulnak kétségtelenül jó feltételeket biztosítanak az egyén számára a jó állás és magas jövedelem eléréséhez, ezen keresztül az anyagi szükségletek kielégítésének kedvező feltételeihez. Ezért lényegében úgy is fogalmazhatunk, hogy az anyagi szükségletek a mai anyagi szükségletek kielégítése irányában, míg az egzisztenciális szükségletek a jövőbeni anyagi szükségletek kielégítése irányában hatnak. A szellemi szükségletek az embernek azokat a szükségleteit fejezik ki, melyek kielégítésével felkészülhet anyagi és egzisztenciális szükségleteinek érvényesítésére. Ide tartoznak olyan szükségletek, mint a - tájékozódási; - tanulási, képzési, kutatási; - világnézeti, ideológiai, vallási; - érzelmi; - erkölcsi; - cél-meghatározási, tervezési, döntési, elemzési stb. szükségletek. Az ember egyik alaptulajdonsága a tevékenység, a cselekvés. Mégpedig a célszerű tudatos emberi cselekvés. Ehhez az anyagi ellátottság, a fizikai és pozicionális felkészültség mellett meghatározott szellemi felkészültség is szükséges. Ezt a szellemi

20 felkészültséget fejezi ki a szellemi szükségletek rendszere. Ezt a felkészültséget az ember szellemi szükségleteinek kielégítése során szerzi meg. A szellemi felkészültség feltételezi, hogy az ember valós helyzetéről tájékozódjon, saját tapasztalatai és az emberiség által felhalmozott tudás számára elérhető és szükséges részének elsajátításával képezze magát, tanuljon, kutasson. A megszerzett tudás birtokában reálisabb cselekvési célokat fogalmazhat meg. A célmeghatározás folyamatát és annak eredményeit erkölcsi, érzelmi és ideológiai szükségletei befolyásolják. A megfogalmazott, lehetséges célok közül választania, döntenie kell. A döntésnek megfelelően tervezi meg cselekvési folyamatát, amelyből tapasztalatokat szerez, ezeket elemzi, és a tanulságok levonásával tökéletesíti cselekvésére vonatkozó terveit. Ilyenfajta tanulási folyamatban az ember folyamatosan tökéletesítheti cselekvését, egész tevékenységét. A kikapcsolódási szükségletek az ember pihenését, regenerálódását szolgálják. A folytonos tevékenység az ember fizikai és szellemi erejét elhasználja. A tevékenység újabb ciklusaira a fizikai és szellemi képességek folytonos megújítására van szükség, ami a kikapcsolódási folyamatban valósul meg. A kikapcsolódási szükségletek az alábbiak: - fogyasztás, élvezetek; - családi élet; - egészség karbantartása; - szórakozás; - sport, mozgás stb.; - művelődés, kultúra, társadalmi élet. Az anyagi szükségletek, az egzisztenciális szükségletek, a szellemi szükségletek és a kikapcsolódási szükségletek között szoros kapcsolat van. A négy szükséglettípus vonatkozásában azonban az anyagi szükségleteknek elsődleges szerepük van, míg az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek másodlagos jellegűek. Egyrészt az anyagi szükségletek elsődlegesek, mert e szükségletek kielégítése nélkül másfajta szükségletek szóba sem kerülhetnek. Itt különleges helyet foglalnak el a létszükségletek, melyek kielégítése előfeltétele nemcsak más szükségletek megjelenésének, hanem egyáltalán az ember létének is. Másrészt kifejezésre jut az anyagi szükségletek elsődlegessége abban is, hogy a nem anyagi szükségletek is közvetve az anyagi szükségletek kielégítésére irányulnak. Ugyanis az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek szükséges mértékű kielégítése növeli a termelési folyamat hatékonyságát, ezáltal a társadalom anyagi szükségletei kielégítésének lehetőségét. Ilyen összefüggésben az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek közvetett anyagi szükségletek. Az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek, azok kielégítésének mértéke és módja befolyásolja azt, hogy az egyénnek milyen anyagi szükségletei legyenek, vagy lehetnek. Az anyagi szükségletek magasabb színtű megjelenése és kielégítése magasabb szintű egzisztenciális, szellemi és kikapcsolódási szükségletek megjelenését és kielégítését teszi lehetővé. Magasabb szellemi szükségletek megjelenése és kielégítése magasabb egzisztenciális szükségletek megjelenését teszi lehetővé, és a magasabb egzisztenciális színt az anyagi szükségletek kielégítését magasabb szinten teszik lehetővé. Ennek fordított összefüggései is érvényesek. Ezért a négy szükséglettípus kölcsönhatásban van egymással, az anyagi szükségletek elsődlegessége és dominanciája mellett. A szükségletek széles értelemben való értelmezése azért fontos, mert ez lehetővé teszi a közvetlen és a közvetett szükségletek megkülönböztetését és együttes figyelembevételét a vizsgálat során. A közvetlen szükségletek alatt azokat a szükségleteket értjük, melynek tárgyai közvetlenül az egyének ösztönös, szervi, biológiai, társadalmi, kulturális

21 szükségleteinek kielégítésére szolgálnak. Ilyenek pl. a táplálkozási-, ruházkodási-, lakás-, szexuális-, családi-, mozgás-, munka-, testedzési-, játék-, erkölcsi-, érzelmi-, világnézetistb. szükségletek. A közvetett szükségletek tárgyai csak közvetve szolgálják a közvetlen szükségletek kielégítését. Ilyenek pl. a termelési-, forgalmi-, kutatási-, érdeklődési-, tájékozódási-, tanulási-, megismerési-, szervezési-, érdekvédelmi-, politikai-, igazgatási- stb. szükségletek. A közvetett szükségletek kielégítésére irányuló cselekvés a közvetlen szükségletek kielégítési feltételeinek megteremtésére, fenntartására vagy javítására irányul. A közvetlen és közvetett szükségletek közötti határvonalat nem lehet pontosan meghatározni, azok kölcsönösen átfedik egymást. A közvetett szükségletek egyrésze esetenként közvetlen szükségletté is válhat (pl. kutatási-, érdeklődési-, politikai-, stb. szükségletek) és megfordítva, a közvetlen szükségletek egyrésze közvetetté válhat (pl. erkölcsi-, világnézeti- stb. szükségletek). Némely szükségletek jellegének ez a változása függ egyrészt attól, hogy a társadalmi közfelfogás hogyan ítéli meg az egyes szükségleteket, másrészt attól, hogy az egyes egyének hogyan ítélik meg ezeket. A közmegítélés egyes esetekben pl. a politikai szükségleteket közvetlen szükségletnek, más esetben közvetett szükségletnek tekinti. Az egyének a termelés rendszerében elfoglalt helyüktől, foglalkozásuktól, erkölcsi karakterüktől, képzettségüktől és egyéb tényezőktől függően pl. egyesek a kutatási-, tanulási- stb. szükségleteket közvetlen szükségletüknek tekintik, míg mások esetleg az erkölcsi-, érzelmi-, vagy világnézeti szükségleteket tekintik közvetlen szükségletüknek. Mások az itt felsorolt szükségletek egy részét egyáltalán nem tekintik sem közvetlen, sem pedig közvetett szükségletnek, esetleg itt fel nem sorolt szükségleteket tekintenek közvetlen, vagy közvetett szükségletüknek. Ezért a közvetlen és a közvetett szükségletek elhatárolása viszonylagos és változó. Tehát a szükségletek az emberi élet minden vonatkozását átfogják, és azok kielégítése és a kielégítés módja az emberi élet minőségét alapvetően meghatározza.

1.3 Az érdek fogalma Az érdek közismert fogalom. Az emberek a kommunikáció során igen gyakran használják anélkül, hogy ez nekik értelmezési nehézséget okozna. Az érdekfogalmat a köznapi értelmezés mellett tudományos értelemben is használjuk. Az érdekfogalom tudományos vizsgálatával a társadalomtudományok területén, főleg az egyes szaktudományok specifikumai szerint közvetve vagy közvetlenül sokan foglalkoztak. Ezek a vizsgálatok sok konkrét eredményt hoztak, ennek ellenére az érdek tudományosan megalapozott meghatározását, definícióját még nem tekinthetjük lezártnak. A mai tudományos és gyakorlati értelmezések lényegében megegyeznek abban, hogy az érdek az emberi cselekvés motívuma, mozgatórugója. Ezt az értelmezést az érdekfogalom definíciója gyanánt azonban nem lehet elfogadni, mivel az csak az érdek egyik funkcióját fejezi ki, nem annak lényegét. Ennek ellenére az érdek egyik funkciójának ezt a meghatározását alapjában véve helyesnek tekinthetjük. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy az érdekfogalom egyik funkciójának lényegében helyes felismerése lehetővé tenné az emberek, a különféle vezetők számára a célirányos cselekvés megvalósítását. Ezt mutatja a Kádár féle "szocialista" rendszer bukása csakúgy, mint a legújabb Antall, Horn és Orbán féle polgári rendszer képtelensége arra, hogy bevonja legalább a nép jelentősebb tömegeit a válság megoldásának munkájába. Ezek a tények azt mutatják, hogy a politikai vezetés szintjén - ahol pedig ez a legfontosabb volna képtelenek vagyunk a nép többségének érdekeit felismerni, az érdekek törvényszerűségein alapuló politikai cselekvési rendszert kialakítani. Ezért a politikai

22 cselekvés nem hatékony. Tehát az érdek tanulmányozása és az érdekműködések törvényszerűségeinek megismerése igen fontos feladat. A továbbiakban az érdek fogalmát vizsgáljuk, ezen belül elsősorban azokat a törvényszerűségeket, amelyek meghatározzák a főbb összefüggéseket az érdek és a cselekvés között. Más szavakkal szólva azt vizsgáljuk, hogy mi az érdek és hogyan befolyásolja a cselekvést. A társadalmi tevékenység (ezen belül a politikai, gazdasági, igazgatási, kulturális, szolgáltatási és egyéb) sikerét elsősorban az határozza meg, hogy az emberek mit és hogyan cselekszenek mindennapi tevékenységük során, elsősorban a gazdasági cselekvés egyéni szférájában. A tudatos emberi cselekvés a tudati működés irányítása alatt áll. Ezért a cselekvést nem közvetlenül a szükségletek határozzák meg, hanem az ember tudata. A tudat, mint a környezethez való alkalmazkodás pszichikai eszköze, a szükségletek kielégítésére irányul. Az ember szükségletei által meghatározott tudata segítségével határozza meg és szabályozza cselekvését. De csak azok a szükségletek vannak hatással a konkrét cselekvésre, amelyeket felismert az ember, amelyek a tudat konkrét állapotát meghatározzák. A felismert szükségletek olyan módon kerülnek összefüggésbe a cselekvéssel, ahogyan (helyesen, tévesen stb.) azt felismerték. Itt figyelemmel kell lenni arra a körülményre is, hogy az ember tudatában nem minden esetben tükröződnek helyesen a szükségletei. A szükségletek felismerése igen bonyolult pszichikai folyamat. Ezt nagymértékben befolyásolják olyan tényezők, mint az érzelmek, a beállítódás, szokások, előítéletek, erkölcsi kötöttségek, társadalmi csoportok (család, baráti kör, egyéb közösségek) világnézet, műveltség, vonatkozási csoport hatások stb. A szükségletek helyes felismerése alatt azt értjük, hogy az egyén által felismert szükségletek kielégítése reális és ténylegesen biztosítja számára fennmaradását (létfeltételek), fejlődését (művelődés, edzés, szórakozás, önmegvalósítás, társadalmi pozíció stb.), szaporodását (családi környezet fejlődése). Ha a felismert szükségletek ténylegesen nem szolgálják az egyén valóságos szükségleteit, akkor tévesen felismert szükségletekről van szó. Ilyen esetben természetesen a téves szükségletek határozzák meg az egyén tudati állapotát és e tudati állapot által meghatározott cselekvését. A téves irányú cselekvés negatív eredményei a későbbi cselekvési ciklusban elősegíthetik a valóságos szükségletek helyesebb felismerését, ami a tanulási folyamatot indíthatja el, melynek eredményeként egy következő lépésben az egyén jobban megközelítheti szükségleteinek helyesebb felismerését. Emellett természetesen az is lehetséges, hogy a cselekvő negatív tapasztalatai ellenére makacsul ragaszkodik továbbra is téves szükségleteihez és ezzel összefüggő téves tudati állapotához. Az ember kialakult tudati állapota gyakran akadálya lehet helyesebb, a valóságos összefüggések tényleges figyelembevétele alapján álló helyesebb tudati állapot kialakulásának. Ez a magyarázata a hagyományok, meggyökeresedett szokások és általában véve a konzervatívizmus sokszor csaknem leküzdhetetlen visszahúzó, a fejlődést akadályozó hatásainak. A fentiekből következik, hogy a helyesen felismert szükségletek egybeesnek az objektíve is szükségszerű szükségletekkel. De ezek a szükségletek sem objektív szükségletek, hanem szubjektíven felismert szükségletek, amelyek vagy megfelelnek az objektív létfeltételek követelményeinek, vagy pedig kisebb-nagyobb mértékben eltérnek attól. Ezért az egyes ember tudatát és magát az embert, az általa felismert szükségletei jellemzik. Az ember általában a szükségletei által meghatározott tudata szerint cselekszik. A cselekvés motívuma a felismert szükségletek által meghatározott tudat. Ha ez így van, akkor ebből következik, hogy a felismert szükségletek által meghatározott tudat maga az érdek, amely a cselekvés meghatározó tényezője. Általánosságban fogalmazva az érdek a szükségletek tudati tükröződése. Az ember felismert szükségleteinek rangsorolása, azok kielégítésére szolgáló feltételek megszerzési lehetőségeinek és akadályainak mérlegelése alapján kitűzi a konkrét cselekvés célját. A cél már meghatározza a konkrét cselekvés

23 jellegét és módszerét. Maga a cselekvés természetesen a cselekvés során nem várt tényezők jelentkezése esetén megváltozhat, esetleg meg is hiúsulhat. A cselekvés sikere többek között attól függ, hogy az egyén a célt és az annak elérésére szolgáló eszközöket és módszereket helyesen határozta-e meg, továbbá, hogy lehetőségei és képességei elegendők-e a kitűzött célok eléréséhez. Hogy az ember a cselekvésre milyen célokat, és azok megvalósítására milyen módszereket határoz meg, az tudata aktuális állapotától függ. Attól, miként ítéli meg szükségleteit és azokat a feltételeket, amelyek a cselekvés végrehajtási folyamatára hatással lehetnek. Ezek a felismert szükségletek határozzák meg érdekeit, melyeket a célkitűzés közvetítésével a cselekvés során próbál érvényesíteni. Tehát: az érdek a szükségletek tudati tükröződése. Az is következik a meghatározásból, hogy az érdek szubjektív kategória. Hiszen a szubjektív érdek-felismeréstől függ, hogy a különféle szükségletek hogyan tükröződnek a tudatban. Ez az a tudat, amely a cselekvést irányítja. Eszerint tehát objektív érdek nem létezik. Az érdek szubjektív kategória. Ebből következik, hogy az érdeket ugyan alapjában az objektív anyagi létviszonyok és az egyén, illetve a társadalmi csoportok számára objektíve létező társadalmi viszonyok határozzák meg. Ezeken túlmenően meghatározza az egyén vagy a társadalmi csoportok beállítódása, világnézete, elkötelezettsége, fizikai, szellemi képessége stb. is. Tehát az érdeket objektív és szubjektív tényezők együttesen határozzák meg, az objektív tényezők elsődlegessége és dominanciája mellett. Az érdekek a tudatban rögzülve a tudatra hatnak és a cselekvés irányát és intenzitását meghatározzák. Tehát az érdek olyan szubjektív létező, amelyet a lét objektív feltételei határoznak meg. Ez a meghatározottság azonban viszonylagos. Az objektív létfeltételek szubjektív észlelése kisebb-nagyobb torzítással jár. Ezért, hogy a tudatban létrejövő érdekfogalom mennyire felel meg az objektív létfeltételeknek, az észlelésben meglévő torzulások mértékétől függ. Objektív érdek ezért nem létezik, hanem csak szubjektíve létező érdek van, amely vagy megegyezik, vagy pedig részben vagy egészében ellentmond az objektíve létező létfeltételek követelményeinek. Ezért a tudatosult érdekek az embereket nemcsak sikeres cselekvésekre, hanem gyakran olyan cselekvésbe viszik, amelyek a szükségleteik kielégítését károsan befolyásolják. Néha az ember akaratlanul is maga ellen cselekszik. Mindenesetre, a cselekvésre a tudatban éppen tükröződő (helyes, vagy téves) érdekek lehetnek csak hatással. Az egyes ember és a társadalom objektív létfeltételei igen sokféle és egymással bonyolult kölcsönhatásban lévő szükségletrendszert hoznak létre. Ennek megfelelően az egyének és a kisebb-nagyobb társadalmi csoportok érdekei rendkívül változatosak, térben és időben változók, összefüggésben, kölcsönhatásban, ellentmondásban vannak egymással, kölcsönösen kizárják és feltételezik egymást. Ezek főbb típusai: - valós érdekek; - téves érdekek; - közvetlen érdekek; - közvetett érdekek; - taktikai érdekek. A valós érdekek megfelelnek az objektív létfeltételek követelményeinek, tehát az ezekből következő cselekvés a várt eredményhez vezet. A téves érdekek tévesen felismert érdekek, ezért nem vezethetnek a kívánt eredményre.

24 A közvetlen érdekek olyan, az alanyok konkrét szükségleteit kifejező érdekek, amelyek érvényesítése ezen alanyok saját, közvetlen szükségleteinek kielégítését szolgálják. A közvetett érdekek nem közvetlenül fejezik ki az alanyok közvetlen érdekeit, hanem közvetve olymódon, hogy a közvetett érdekek érvényesítése vezet meghatározott közvetlen érdekek érvényesítéséhez szükséges feltételek létrehozásához. A társadalom fejlődésével párhuzamosan a közvetlen érdekek egyre nagyobb részét csak az ezekkel összefüggésben lévő, meghatározott közvetett érdekek érvényesítése útján lehet érvényesíteni. Tehát a közvetlen érdekek nagy részének érvényesítési feltétele meghatározott közvetett érdekek előzetes érvényesítése. Például az embernek nem közvetlen érdeke a vetés, de ha aratni akar (ami ebben az összefüggésben közvetlen érdeke), akkor előzőleg vetnie kell. Ugyanígy az ember közvetlen érdeke a fogyasztás, illetve a fogyasztási eszközök megszerzése. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valaki előállítja, megtermeli a fogyasztási eszközöket. Tehát ebben az összefüggésben a termelés, mint közvetett érdek, előfeltétele minden fogyasztásnak, mint közvetlen érdekek érvényesítésének. Az érdekek érvényesítése az alanyokat magában foglaló különböző színtű közösségek érdekeinek közvetítésével valósul meg. A közvetett érdekek általában olyan érdekek, amelyek a konkréten meghatározott közösségek szintjén a közösség tagjainak közvetlen érdekeik érvényesítési feltételeit fejezik ki. A közvetlen és a közvetett érdekek elválasztása egymástól viszonylagos, azok kölcsönösen átfedik egymást. Ez azt jelenti, hogy egy meghatározott érdek egy bizonyos alany szempontjából közvetlen, más alany szempontjából pedig közvetett érdek lehet attól függően, hogy az alanyok hol és hogyan kapcsolódnak a társadalmi specializációs kooperációs folyamathoz. Például egy vacsora elfogyasztása egy vendéglőben a vendég közvetlen érdeke, a vendéglősnek közvetett érdeke lehet. A taktikai érdekek a külvilág manipulálására, vagy megtévesztésére szolgálnak. Alanyaik ezeket kinyilvánítják, de nem követik. Az emberek gyakran kerülnek olyan helyzetekbe, hogy saját közvetlen érdekeik kinyilvánítása lehetetlenné teszi ezek érvényesítését, mert azok ellentétesek olyan személyek, illetve csoportok érdekeivel, akik vagy amelyek lényegesen befolyásolhatják, vagy meghiúsíthatják e közvetlen érdekek érvényesülését. Ezért a taktikai szempontok szerint kinyilvánított érdek az ellentétes érdekű személyek, vagy csoportok deklarált érdekeivel nem ellentétes, és így lehetővé teszi azok támadásainak elkerülését a valódi érdek (rendszerint titokban történő) érvényesítésével szemben.

1.31 Az érdekparaméterek. A politikai gyakorlat csak akkor és olyan mértékben lehet sikeres, ha és amennyiben megfelel az egyének, illetve a társadalmi csoportok valós érdekeinek. Az érdekműködések kutatása azért fontos, hogy lehetőleg helyesen ismerjük fel az egyének és társadalmi csoportok érdekeit, valamint az érdekek és a cselekvés közötti főbb összefüggéseket. Tehát hogy mi, és hogyan befolyásolja az emberi cselekvést. Az érdekeket igen sokféle szempont szerint lehet vizsgálni. Sok kutatási eredmény ismeretes, amelyeket különféle szempontok alapján tártak fel. Az érdekműködés szempontjából mégis egy viszonylag újszerű szempontrendszer szerint célszerű az érdekek vizsgálata, nevezetesen az alábbiak szerint: - érdeksúly;

25 - érdekszint; - érdekidő.

1.311 Az érdeksúly Az érdeksúly, vagy másként megfogalmazva az érdek fontossági foka az érdeknek azt a tulajdonságát jelöli, amely megmutatja, hogy az milyen mértékben fontos, mekkora súlya van az egyén, vagy a különböző szintű társadalmi csoportok számára. Az érdeksúly tehát az érdek fontossági fokát fejezi ki. A nagyobb súlyú érdekek cselekvést irányító hatásának intenzitása nagyobb, mint a kisebb súlyú érdekeké. A legnagyobb súlyú érdekek a legelemibb létszükségletekkel kapcsolatosak és azok igen nagy intenzitással jutnak kifejezésre. Igen nagy súlyú érdeke az embernek például, hogy levegőhöz jusson. Ha nem jut levegőhöz, akkor meghal. Ez utóbbi esetben minden más érdeke elveszti jelentőségét. Ezért minden rendelkezésre álló erőforrást ennek az egy érdeknek az érvényesítésére fog összpontosítani minden egyéb (erkölcsi, elvi stb.) szempont ezen érdeknek történő alárendelésével, vagy mellőzésével. Az embernek és a társadalmi csoportoknak vannak egészen kis súlyú érdekeik is. Ezek szintén hatással vannak a cselekvésre, de e hatások intenzitása sokszor elhanyagolhatóan csekély. Érdeke lehet például az embernek, hogy legyen virág az asztalán, ami szebbé teheti a környezetét. Hogy ez meglegyen, azért képes cselekedni az ember, de egyrészt távolról sem összpontosítja erre az összes rendelkezésére álló erőforrást, másrészt pedig csak akkor cselekszik ebben az irányban, ha az egyéb fontosabb, nagyobb súlyú érdekei már megvalósultak, vagy ha ez a cselekvés nem zavarja más, nagyobb súlyú érdekeinek érvényesítését. A kis súlyú érdekek motivációs hatásának intenzitása csekély, és csak akkor jut mégis érvényre, ha a nagyobb súlyú érdekeket már kielégítették, vagy azok kielégítésének feltételeit már biztosították. Tehát az érdekek súlyuk szerint jutnak érvényre. A nagyobb súlyú érdekek intenzívebben, a kisebb súlyúak kevésbé intenzíven hatnak a cselekvésre. Az érdekek aktuális cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekek súlyával egyenesen arányos. 1.312 Az érdekszint Az érdekszint igen lényeges vonása az érdekeknek, amely nagymértékben befolyásolja azok cselekvésre irányuló hatásának intenzitását. Az érdekszint azt határozza meg, hogy a szóban forgó érdek milyen szintű társadalmi csoport sajátja. Az egyéni érdekek a legalacsonyabb szintű érdekek. A társadalmi csoportok érdekei magasabb szintű érdekek. Minél magasabb szintű társadalmi csoportok érdekeiről van szó, annál magasabb szintűek ezek az érdekek. Legmagasabb szintű érdekek az emberiség globális érdekei. Az érdekszintek megegyeznek azoknak a társadalmi csoportoknak a szintjeivel, amelyeknek azok a sajátjai.

26 A különböző szintű érdekek között szoros összefüggés és kölcsönhatás érvényesül. Ezen belül az egyéni érdek elsődleges a közérdekkel szemben (és az alacsonyabb szintű érdek a magasabb szintűvel szemben). Történelmileg az egyéni érdekek azért elsődlegesek, mert azok mértékadó többsége hozza létre a közérdeket és nem megfordítva. Funkcionálisan azért elsődlegesek az egyéni érdekek a közérdekkel szemben, mert a valódi közérdeknek az a lényege, szerepe, funkciója, hogy az egyéni érdekek érvényesüléséhez a megfelelő társadalmi feltételeket biztosítsa. A közérdek akkor valós, ha érvényesülése elősegíti a közösséghez tartozó egyének érdekeinek érvényesülését. Ezért önálló, a közösséget alkotó egyének érdekeitől független közérdek nem létezik. A közérdek a közösséghez tartozó egyének közös érdekeinek kifejezése. A közérdek a közösség szükségleteinek tükröződése a közösségi tudatban. A közösségi tudat a közösség létfeltételeinek tudati tükröződése a közösség mértékadó többségének a tudatában. A közérdek felismerése és értelmezése az egyes emberek tudatában nem egységes sem az egyes, meghatározott szintű társadalmi csoportok tagjai számára, sem vagy még kevésbé - a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó egyének számára. De nemcsak hogy nem egységes, hanem változó, az egyes egyének vonatkozásában is. A különböző szintű érdekek cselekvést befolyásoló intenzitása nagyon különböző. Azt lépten-nyomon láthatjuk, hogy az egyéni érdekek általában igen nagy intenzitással befolyásolják a cselekvést. A személyi tulajdont képező javak rongálása, különösen eltulajdonítása, ellopása idegen személyek által, általában a tulajdonos egyén igen heves ellenállásába ütközik. Minden egyén, tőle telhetően igen kitartóan védelmezi a tulajdonában lévő tárgyakat. Ugyanezt a kitartást nem lehet észlelni a vállalat, a község, vagy város, esetleg az állam tulajdonában lévő tárgyak rongálása, vagy eltulajdonítása esetén. Ez azt mutatja, hogy az egyéni érdek cselekvésre irányuló hatása sokszorosan intenzívebb, mint a magasabb színtű csoportok érdeke, vagyis a közérdek cselekvést irányító hatása. Azt látjuk tehát, hogy a cselekvésre legintenzívebben hatnak az egyéni érdekek. Az érdekszintek növekedésével az érdekek hatásintenzitása a cselekvésre csökken. Minél alacsonyabb szintűek az érdekek, annál intenzívebben hatnak a cselekvésre. Minél magasabb szintűek az érdekek, annál gyengébben hatnak a cselekvésre. Az érdekek aktuális cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekszintekkel fordítva arányos. 1.313 Az érdekidő Az érdekidő az érdekek egyik alapvető tulajdonsága. Az érdekidő azt fejezi ki, hogy az érdek milyen időpontra vonatkozik. Az érdekek a legkülönfélébb időpontokra vonatkozhatnak, a múlttól a távoli jövőig. Például a lélegzéshez az embernek folyamatosan hozzá kell jutnia a levegőhöz. A levegőhöz való hozzájutás tehát az ember folyamatos érdeke. Ez az érdek azonnali, rövidlejáratú és egyben távlati érdek is. A vízben fuldokló számára ez az érdek azonnali érdekidővel rendelkezik. Cselekvését ez az érdek alapvetően meghatározza. Ha szükséges, a lehetséges legszélsőségesebb kétségbeesett cselekvésre is képessé teszi. Ugyanez az érdek, ha a holnapi napra, jövőre, vagy évtizedek múlva bekövetkező időpontra vonatkozik, akkor már messze nem befolyásolja olyan intenzíven a cselekvést. Hiszen a levegőhöz (egyelőre) általában korlátlanul hozzájutunk. Tehát a lélegzési feltételek megszerzésére vonatkozó érdek csak bizonyos szorult helyzetekből való

27 kiszabadulásra irányul. Ezért ez az érdek, ha mégis megjelenik ebben a minőségben, jellemzően egészen rövidlejáratú, azonnali érdek. Ebben a minőségében hat a cselekvésre. A táplálék megszerzési feltételeihez kapcsolódó érdek már nem azonnali, de mindenesetre rövidlejáratú érdek, hiszen az embernek a szokásos feltételek mellett naponta többször is ennie kell. A megfigyelés azt bizonyítja, hogy a táplálék megszerzésére irányuló érdek a cselekvést igen erősen befolyásolja, és annál nagyobb mértékben, minél rövidebb idő alatt kell azt érvényesíteni. Az éhezőt a táplálék megszerzésére irányuló érdeke sokkal többfajta cselekvésre ráviszi, mint azt, akinek a táplálék megszerzésére irányuló érdekének érvényesítése már holnapra, a jövő hónapra, a jövő évre, vagy általában beláthatatlan időre is biztosítva van. Tehát ez az érdek, noha időben általánosan érvényes, a cselekvést attól függő mértékben befolyásolja, hogy az mára, vagy még nagyobb távlatra vonatkozik. Minél nagyobb távlatra vonatkozik, annál kevésbé befolyásolja az aktuális cselekvést, és ellenkezőleg, minél rövidebb időre vonatkozik, annál intenzívebben hat az aktuális cselekvésre. Ezért azt állapíthatjuk meg, hogy az érdekidő annál nagyobb mértékben befolyásolja a cselekvést, minél rövidebb időre vonatkozik a szóba kerülő érdek. Az érdekidő speciális esete a múltra vonatkozó érdek, melynek érvényesítése közvetve elősegítheti a jelenben, vagy a jövőben jelentkező érdek érvényesítését. Ilyen érdek lehet például, hogy valakinek elismerjék múltbeli szakmai teljesítményét, politikai, erkölcsi stb. magatartását. Ilyen elismertség, tekintély, megbecsültség alapján az ember magasabb beosztáshoz, fizetéshez, gazdasági, szakmai, társadalmi megbízatáshoz, szerephez, befolyáshoz, hatalomhoz juthat. Így a múlt meghatározott aktuális érdekek forrása lehet. Az érdekidő cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az aktuális cselekvés időpontja és az érdek vonatkozási időpontja közötti idő hosszával fordítottan arányos.

1.32 Az érdekparaméterek kölcsönhatása Már láttuk, hogy az érdek az egyén és a társadalom objektív anyagi létviszonyaival szoros összefüggésben törvényszerűen jön létre és az érdekek rendszere e létviszonyok, illetve a társadalmi viszonyok által meghatározott módon működik. Tehát az érdekek rendszere az anyagi létviszonyokban gyökerezik, ezek változásával összefüggésben változik. Az anyagi létviszonyok elsődlegesek az érdekekkel szemben ugyanúgy, mint a társadalmi viszonyok. Az anyagi létviszonyok meghatározzák a társadalmi viszonyokat és ezek együtt az érdekrendszereket és azok működését. Az érdekek és az érdekrendszerek ugyanakkor visszahatnak az anyagi létviszonyok és a társadalmi viszonyok változására, fejlődésére. Az érdekek, az érdekrendszerek meghatározzák az emberek, a társadalmi csoportok és az egész társadalom cselekvését, és e cselekvések megváltoztatják az anyagi létviszonyokat és ezekkel összefüggésben a társadalmi viszonyokat is. Tehát az anyagi létviszonyok, a társadalmi viszonyok, valamint az érdekek és érdekrendszerek kölcsönhatásban vannak egymással. Az anyagi létviszonyok és a társadalmi viszonyok az ember és a társadalmi csoportok számára bonyolult viszonyrendszert hoznak létre. Ennek megfelelően az érdekek az ember és a társadalmi csoportok specifikus válaszai ezekre a viszonyokra. Ezért az érdekek a lét-, és társadalmi viszonyokhoz hasonlóan rendkívül sokfélék és változatosak. Tehát a gyakorlatban mind az egyén, mind pedig a társadalmi csoportok számára nem egyes érdekek, hanem érdekrendszerek jönnek létre. Ezek közül egy, vagy néhány érdek

28 szabályozza közvetlenül az aktuális cselekvést. Közvetve azonban a teljes érdekrendszer hatással van az éppen aktuális érdekekre és azok működésére. Az érdekek közötti kapcsolat, összefüggés azt jelenti, hogy az egyes érdekek rendszere nem akármilyen érdekek véletlen halmaza, hanem közöttük a személyiség szűrőjének segítségével modulált összefüggés, kapcsolat létezik. Az érdekek között hierarchikus rend érvényesül, az érdeksúlyok, érdekszintek és az érdekidők kombinált sorrendjének megfelelően. Az érdekek nemcsak összefüggésben, hanem kölcsönhatásban is vannak egymással. Az egyik érdek megvalósulása más érdekek előtérbe kerülését okozza, majd ez utóbbi megvalósulása újra előtérbe helyezheti az előzőt, vagy egy harmadikat, vagy teljesen újfajta érdek megjelenésével jár stb. Az érdekrendszer az érdekeknek nem statikus halmaza, hanem folyton változó, dinamikus egysége. Az egyes érdekek megvalósulása új érdekeket szül, vagy ellenkezőleg, egyes érdekek megvalósulásának lehetetlensége ezek elhalásával jár. Az új érdekek fokozatosan beépülnek az érdekrendszerbe, illetve az elhaló érdekek fokozatosan kiesnek abból. Ezek a folyamatok megváltoztatják az érdekrendszert. A változás, fejlődő egyének vagy közösségek esetében az érdekrendszer fejlődését, míg az elöregedő, a társadalomból kiszoruló, visszaeső egyének vagy közösségek esetében visszafejlődését, hanyatlását vonja maga után. Az érdekek az érdekrendszereken belül nemcsak összefüggésben, kölcsönhatásban és mozgásban, változásban, fejlődésben, hanem egymással ellentmondásban is vannak. Az érdekek egy része kizárja más érdekek érvényesülését. Az egymással ellentmondásban lévő érdekek kölcsönösen korlátozzák, illetve kizárhatják egymást, ha az egyik érvényesülése lehetetlenné teszi a másik érvényesülését. A fentiek alapján az is teljesen világos, hogy az egymásnak ellentmondó érdekek közül melyek jutnak érvényre és melyek szorulnak háttérbe az érdekrendszeren belül. Ezt a már ismert törvényszerűségek szabályozzák. Ezt tehát az érdeksúly, az érdekszínt és az érdekidő (egyszóval az érdekparaméterek) határozzák meg. Az érdekparaméterek között azonban szintén meghatározott összefüggés, illetve kölcsönhatás áll fenn. Ez annak a következménye, hogy általában az egyes érdekek hatása a cselekvésre nem elszigetelten, hanem az összes érdekparaméter együtthatása következtében áll elő. Például a táplálkozással kapcsolatos érdek hatása a cselekvésre attól függ, hogy ennek az érdeknek az egyes paraméterei miként alakulnak. Ha az egyén most nagyon éhes, akkor a táplálkozási érdek nagy súlyú, alacsony színtű és azonnali érdekidejű lesz. Már láttuk, hogy legintenzívebben a nagy súlyú, alacsony színtű, azonnali érdekidejű érdekek hatnak a cselekvésre. A táplálkozás mindig nagy súlyú érdeke az embernek. De ez az érdek lehet magas színtű, ami abban áll, hogy pl. a lakosságnak legyen mit ennie. Ha nekem van mit ennem, még lehet, hogy bizonyos társadalmi rétegek éheznek. Ennek ellenére a lakosság összérdeke nem hat annyira a cselekvésemre, mintha én éheznék. Tehát számomra ez magas színtű érdek. Ami engem csak gyengén mozgósít. Emellett a lakosság táplálkozási érdeke lehet távlati vonatkozású (érdekidejű) érdek. Például úgy, hogy a lakosság 2100. évi táplálása a kérdés. Tehát most közvetlenül még senki nem éhezik. Ezért a társadalom aktuális cselekvését ez az érdek csak gyengén fogja befolyásolni. Tehát egy nagy súlyú, magas szintű érdek, ha annak érdekideje hosszú lejáratú, a cselekvést csak gyengén képes befolyásolni. Ezért, ha valaki éppen jóllakott, annál nem azért lép egy másik érdek a táplálkozási érdek helyébe, mert megváltozott volna az utóbbi súlya, hanem azért, mert megváltozott annak érdekideje. Vagyis most is súlyos érdek az evés, de most nem aktuális. Helyette más érdek lép előtérbe, ami nem olyan nagy súlyú, de azonnali

29 érdekidejű. Az érdekszint változás ugyanilyen hatással van az érdekre. A közösség, tehát a magasabb szintű társadalmi csoport érdekeinek érvényesülése nemcsak az én cselekvésemtől függ. Az én cselekvésemtől függetlenül is érvényesülhet a közérdek, vagy az én cselekvésem ellenére sem biztos a közérdek érvényesülése. Ezért az egyén cselekvése és a közérdek érvényesülése között laza összefüggés van. Tehát a közérdek az aktuális egyéni cselekvést viszonylag gyengén befolyásolja.

1.33 Az érdekek egyensúlya Az embernek igen sokféle érdeke lehet - és van is. Ezek kivétel nélkül nem érvényesülhetnek, mert érvényesülésüket az egyén rendelkezésére álló lehetőségek korlátozzák. Ezért ezek figyelembevételével az egyén arra kényszerül, hogy az érdekei közötti rangsor kialakításával szabályozza azok érvényesülését, megteremtse saját érdekeinek egyensúlyát, törekedve az érdekérvényesülés optimumának a létrehozására. Törekedve arra, hogy a rendelkezésére álló lehetőségek keretei között a lehető legtöbb és legfontosabb érdeke érvényesüljön. Tágabb körben vizsgálva a kérdést azt lehet megállapítani, hogy a nagyobb súlyú érdekek ellentmondásban vannak a kisebb súlyú érdekekkel, az alacsony színtű érdekek a magasabb színtű érdekekkel, az azonnali érdekek a hosszabb érdekidejű érdekekkel. Az egyén anyagi lehetőségeinek függvényében, ha nagyobb súlyú érdekeit teljesebben érvényesíti, akkor más kisebb súlyú érdekeit kell mellőznie, vagy ha kisebb súlyú érdekeit érvényesíti, akkor háttérbe kell szorítania nagyobb súlyú érdekeit. Ha az egyén sokat fordít szórakozásra, akkor esetleg szélső esetben majd éheznie kell. Az egyének és a társadalom csak a realizált társadalmi tiszta jövedelemből szerezhetnek jövedelmet, amely fedezheti anyagilag az érdekek érvényesítését. Jövedelmet pedig végső soron csak a termelés biztosíthat az egyének és a társadalom számára és mindenféle érdekelt csak ezen a jövedelmen osztozhat. Az egyén, vagy a kisebb közösségek érdekeinek nagyobb mérvű érvényesülése korlátozza, vagy kizárja a nagyobb közösségek, a vállalat, a társadalmi osztály, a társadalom, az ország érdekeinek érvényesülését. Az egyénnek érdeke, hogy az általa előállított értékek minél nagyobb hányadát sajátíthassa el. Így azonban az értékek kisebb hányada jut a közösségeknek, a társadalomnak a közös célok megvalósítására. Tehát a különböző színtű érdekek egymás rovására érvényesülhetnek, vagyis ellentmondásban vannak egymással. Másik oldala a kérdésnek, hogy az egyén (és a kisebb csoportok) saját maga nem tudja biztosítani a termelés összes feltételeit. Erre csak a közösség, a társadalom képes. Ha az értékek túl kicsi hányada jut a közös célokra, akkor a termelés feltételeit nem lehet a korábbi szinten fenntartani vagy fejleszteni, ami végül az egyén saját érdekeit is csorbítja, mert a korábbi erőfeszítések árán már csak kevesebb terméket, kisebb értéket tud előállítani. Tehát csökken az egyén által elsajátítható értékhányad is. Ez rámutat arra, hogy az egyén és a közösség, a társadalom érdekei között nemcsak ellentmondás, hanem azonosság is van. Általánosságban megállapítható, hogy a különböző súlyú, színtű és idejű érdekek érvényesülésének létezik egy optimuma, amely mellett az érdekek egyensúlyát biztosítani lehet, amikor a lehető legtöbb és legfontosabb érdek érvényesítését biztosítani lehet. Ezt az optimumot az értékelsajátítási érdekkel összefüggésben úgy jellemezhetjük, hogy össztársadalmi szinten a megtermelt értékek egyéni elsajátítása bizonyos, társadalmilag meghatározott mértékig hasznos csak az egyének számára. E mértéken túli növelése a következő termelési ciklusban társadalmi szinten már csökkenti az egyéni elsajátítás abszolút mértékét. Tehát az egyéni elsajátítás növelése egy ponton túl már az egyéni érdek ellen is hat. Ez az a pont, ahol az egyéni és a társadalmi elsajátítás arányának az optimuma van. Ugyanez vonatkozik a közösségi, a társadalmi elsajátításra is: az optimumon túli növelése abszolút értékben csökkenti a

30 társadalmi elsajátítás mértékét, mivel ebben az esetben a közösségekhez tartozó egyének érdektelensége a termelés hatékonyságát lerontja, csökken a termelés, a jövedelem volumene és ezáltal csökken a közösségi elsajátítás abszolút értéke is. Már láttuk, hogy az egyéni érdeket nem lehet a közösségi érdeknek alárendelni, hanem ellenkezőleg, a közérdeket kell alárendelni az egyéni érdekeknek, mert az érdekműködések törvényszerűségei ezt teszik szükségessé. Ez az álláspont ugyanakkor nem jelenti a különböző szintű közösségi érdekek jelentőségének lebecsülését, vagy tagadását. Az a tény, hogy a cselekvést a leginkább intenzíven a nagy súlyú, alacsony szintű és azonnali érdekidejű érdekek befolyásolják, nem jelenti azt, hogy az egyéneknek nincsenek magas szintű, távlati érdekei. Vannak ilyen érdekek, amelyeket maguk az egyének is képviselnek, de az ilyenfajta érdekeket jellemzően a különböző szintű közösségek képviselik, adott esetekben az ellenható egyéni érdekekkel szemben is. Az ilyen (egyének által is képviselt) közösségi érdekek védelmének, érvényre juttatásának az egyéni érdekek magasabb szinten és nagyobb távlatban történő érvényesítési feltételeinek biztosítását kell szolgálnia. Legmagasabb érdeknek a nagy súlyú, magas színtű távlati érdeket tekinthetjük. Hiszen ezek érvényesítése biztosítja mindenfajta jogos érdek optimális megvalósításának a feltételeit. Az ilyen közösségi, társadalmi érdekek hivatalos jogi és erkölcsi megítélése hívatott az érdekek ösztönös érvényesülésének ellensúlyozására. Az érdekek ösztönös érvényesülése általában nem érdeke a társadalomnak, ezért azok szabályozására - az erkölcsi megítélés társadalmi hatása mellett - bonyolult szabályozó rendszerek alakultak ki, elsősorban jogi formában, amelyek korlátozzák bizonyos, társadalmilag el nem ismert érdekek érvényesülését. Másrészt azonban a nagy súlyú, magas szintű távlati érdekek csak akkor és olyan mértékben valósulhatnak meg, amikor és amennyiben a nagy súlyú, alacsony szintű és rövid lejáratú érdekeknek is megfelelnek. De a nagy súlyú, alacsony szintű, rövid lejáratú érdekek is csak akkor és olyan mértékben érvényesülhetnek a következő termelési ciklusokban, amikor és amilyen mértékben megfelelnek a nagy súlyú, magas szintű távlati érdekeknek is. A különböző szintű és érdekidejű érdekek közötti ilyen összefüggés nem jelenti azt, hogy a magas szintű vagy a távlati érdekek a fontosabbak, hiszen ezek nem önálló társadalmi érdekek, hanem másodlagosak az alacsony szintű érdekekkel szemben. Ezek annyiban fontosak, amennyiben közvetve az alacsony szintű érdekek tényleges érvényesülésének feltételeit biztosítják. Az egyéni érdekek társadalmi szintű korlátozásának egyes kérdéseiut az alánbbiakban tárgyaljuk. Az egyéni és a közösségi érdekek vonatkozásában léteznek bizonyos különleges érdekösszefüggések is, amikor a közösségi érdeket érvényesíteni kell bizonyos egyéni érdekekkel szemben is. Az egyéni érdekeket olyan szempontból is meg kell vizsgálni, hogy azok milyen terjedelműek lehetnek. Figyelembevéve a fentebb már szóbakerült elvet, amely kimondja, hogy az egyéni érdekek nem érvényesülhetnek a közösségi érdekek rovására és a közösségi érdekek sem érvényesülhetnek az egyéni érdekek rovására. Továbbá azt, hogy milyen egyéni érdekeket kell, vagy lehet társadalmilag el nem ismert érdekekké nyilvánítani, amelyeket a közösségi érdekekkel szemben el kell utasítani, amikor ezek a közérdekek előnyben részesülnek a társadalmilag elutasított egyéni érdekekkel szemben. A legalacsonyabb szintű egyéni érdeket általános értelemben fogjuk fel. Ez azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának érdekeiről van szó. Az egyéni érdekek érvényesítése azt jelenti, hogy biztosítani kell minden ember érdekeinek az érvényesítési feltételeit. Amennyiben tehát az egyes egyéni érdek más emberek érdekeinek a rovására menne, azt nem lehet elismerni, tehát az egyéni érdekek korlátozása azt jelenti, hogy az egyéni érdekek elismerése csak olyan érdekekre terjedhet ki, amelyek más emberek érdekeit nem sértik. Az ezen a körön túlterjedő egyéni érdekeket korlátozni kell, mert enélkül az egyéni érdekek elismeréséről, érvényesítéséről

31 általában nem beszélhetünk. Az egyéni érdekek elismerése tehát ugyanakkor megköveteli az egyéni érdekek társadalmi szinten elfogadott mértékű és irányú korlátozását. Ilyen alapon tehát nem lehet elismerni például egyének olyan érdekeit, amely más emberek feletti rendelkezésre, azok feletti hatalomra vonatkoznak. Az egyéni hatalom általában a tulajdonon alapszik. Ezért általában az egyéni érdekek érvényesítésére irányuló törekvés nem férhet össze egyesek korlátlan tulajdonjogának elismerésével. Ezen az alapon tehát társadalmi szinten korlátozni kell az egyének tulajdonjogait. Olyan tulajdon egyéni birtoklása, melynek működtetésére az egyén, vagy egy család nem képes, azzal jár, hogy a tulajdonos munkavállalókat alkalmaz, ezen az alapon rendelkezik a munkavállalók felett és lehetősége van arra, hogy ezek egyéni érdekeinek érvényesítését korlátozza. A modern gazdaság feltételei között azonban elkerülhetetlenül szükség van olyan nagyvolunemű tulajdonokra, amelyek működtetése csak a munkavállalók tömeges alkalmazása mellett lehetséges. Ezért az egyéni érdekek általános érvényesítése megköveteli, hogy ezek a tulajdonok ne egyéni tulajdonban legyenek, hanem a munkavállaókat magába foglaló valamiféle demokratikus (nem állami jellegű) közösségek tulajdonában (a tulajdon kérdéseit azonban ebben az írásban nem tárgyaljuk). Az egyéni érdekek korlátozása kiterjedhet a nagyobb közösségek érdekeit szolgáló tevékenységek megvalósításának elősegítése érdekében is. Például, ha valamilyen nagyobb közösség utat akar építeni, akkor ez a munka érinthet olyan egyének tulajdonában lévő területeket is, amelyeket az építés érdekében ki kell sajátítani, ami az egyéni tulajdonos érdekeit sérti. Ezért e tulajdon feletti magántulajdonosi jogosítványokat meg kell szüntetni, de az érdeksérelmet kártérítéssel egyezség alapján kell kompenzálni. Mélyebb elemzéssel ebben az irányban nem foglalkozunk, megjegyezzük azonban, hogy az egyéni érdekek elismerése és érvényesítése valamint a közérdek vonatkozásában sok jogos kérdés merül fel, ennek ellenére a fent kifejett elvek nem veszítik el érvényüket, bár a különféle érdekek közötti egyeztetések elvi alapon is szükségesek. Közismert tény, hogy bizonyos elkülönült közösségi szervezetek (közigazgatási, állami, szövetkezeti, civil stb. szervezetek) adott esetekben nemcsak képviselik a közösségeket, azok tagjainak érdekeit, hanem hatalmat is gyakorolnak felettük. Így a közösség tagjaira olyan cselekvéseket is rá kényszeríthetnek, amelyek ellentétesek a közösség és az ahhoz tartozó tagok érdekeivel. Sőt, az embereket olyan közösségekbe is kényszeríthetik, amelyek eleve nem képviselik a tagok érdekeit. Másrészt felszámolhatnak olyan közösségeket, amelyek a tagok akarata alapján működnek. A még eléggé közismert diktatúrák gyakorlata hemzseg az ilyen példáktól. De ez nem jelenti azt, hogy a demokratikus állam mentes az ilyen gyakorlattól. A jelen időszakban például az állam bizonyos szervei lényegében felszámolták a mezőgazdasági termelőszövetkezeti közösségeket, azokat is melyeknek tagsága nem kívánta ezt. Ezzel a parasztságot és a mezőgazdaságot kilátástalan válságba taszította. Lényegében véve ez játszódott le vállalati közösségek egész sorában is. Ennek oka abban rejlik, hogy a kormány abból az általa elfogadott ideológiai követelményből kiindulva cselekedett, hogy mindenáron gyors átmenetet kell megvalósítani a magántulajdonon alapuló kapitalizmusba. Közben nem vette figyelembe a valóságos helyzetet, amely abban állt, hogy a kapitalizmusba történő átmenet társadalmi és gazdasági feltételei az átmenet kezdeti időszakában (sok tekintetben még ma sem) nem álltak rendelkezésre. A rendszerváltás kezdeti időszakában tőke gyakorlatilag nem volt, és a társadalom legalább 90 %-a bérből és fizetésből élő dolgozókból állt. Ezért a társadalmat képező egyének nagy többségének érdekei eltértek és még ma is eltérnek azoktól az érdekektől, amelyeket a kormány tulajdonít nekik. Ezért a kormány törekvései csak töredékesen és sikertelenül valósulhatnak meg, miközben a lakosság érdekei súlyos csorbát szenvednek. Tehát sem a kormány által képviselt érdekek, sem a társadalom érdekei nem valósulnak meg kielégítő mértékben.

32

Az érdekek és a társadalom működése olyan, közismerten szoros összefüggésben vannak egymással, hogy szinte érthetetlennek tűnik a hatalmon lévő politikai "elit" jellemző törekvése a hatalom társadalmi bázisát képviselő társadalmi rétegek érdekeinek kizárólagos érvényesítésére. Ez a gyakorlat az alárendelt helyzetű rétegeket gyakorlatilag kizárja az aktív társadalmi, gazdasági tevékenység folytatásának a lehetőségeiből, és ezzel a társadalmi, gazdasági fejlődést lefékezi vagy meg is állítja. Ilyen helyzetben az egész társadalom társadalmi és gazdasági elmaradottságra van kárhoztatva. Ez pedig nemcsak az alárendelt helyzetű társadalmi rétegeket sújtja, hanem az uralkodó helyzetű társadalmi rétegeknek sem kedvez, mert ilyen esetben egyrészt a kiemelt társadalmi helyzet is csak alacsony szinten valósulhat meg, másrészt az alárendelt helyzetű rétegek elégedetlensége veszélyezteti a hatalom stabilitását. A hatalom stabilitása pedig fontos érdeke a hatalmi elitnek. Mégis, különösen az állami társadalomirányítás mindenkori képviselői már évezredek óta ilyen gyakorlatot folytatnak, eltekintve néhány rövidebb időszaktól, amikor lehetővé tették a lakosság számára, hogy az egyéni és közösségi érdekeik többé-kevésbé szabadon érvényesülhessenek. Felhozhatunk néhány példát ennek megvilágítása érdekében. Magyarországon kb. 1948-tól megvalósult fokozatosan a tervgazdálkodás és lényegét tekintve az osztály nélküli társadalom (legalábbis abban az értelemben, hogy az államosítások következtében senki nem élvezhetett tőkejövedelmeket, mindenki csak a munkájából élhetett meg, tehát a termelőeszközökhöz való viszonya mindenkinek gyakorlatilag azonos lett). Az állami vezetés abból az alapjában véve helyes feltevésből indult ki, hogy a termelési szférában a kiáramló munkabérek összege nem lépheti túl a tervezett fogyasztási alap összegét. Ezt a feltételt úgy akarták biztosítani, hogy bevezették a bérszabályozási rendszert és eszerint tervezték meg az országos érvényű bérezési rendszert is. Ennek keretében az állami vállalatok valamint a szövetkezeti, szolgáltató és egyéb hivatali szervezetek gazdálkodási, termelési terveivel összefüggésben megtervezték a vállalatok és egyéb szervezetek létszámát, béralapját, bérhányadát, átlagbérét. A különféle szervezetek számára e mutatók betartása kötelező volt, azokat nem volt szabad túllépni, de az ugyancsak ekkor bevezetett pénzügyi rendszer ezt nem is tette volna lehetővé. A bérhányad mutató elvileg lehetővé tette volna a gazdasági teljesítmények vállalati szintű növelését és ezzel arányban a tervezettnél magasabb vállalati és egyéni jövedelmek realizálását. Tehát elvileg lehetséges lett volna a következetesen teljesítményarányos munka szerinti (vagyis a szocialista) elosztás. Azonban a kötött létszám, béralap és átlagbér mutatók, valamint a vonatkozó egyéb (termelési, költség, felújítási, beruházási stb.) tervmutatók és a termelési profil kötöttségek lehetetlenné tették a jövedelmek tervezettől lényegesen eltérő növelését. Ez a gazdálkodási rendszer kielégítette az állami központi gazdálkodás követelményeit, mert fenntartotta a bérek és a fogyasztási alap tervezett egyensúlyát, tehát biztosította az országos szintű gazdasági érdekek érvényesülését. Ugyanakkor azonban nem biztosította a vállalati és a munkavállalói érdekek érvényesülését, amely a vállalti és egyéni jövedelmek gazdasági teljesítménnyel arányos növelésében jut kifejezésre. Ez azt jelenti, hogy ebben a "szocializmusban" nem valósult meg a szocialista elosztás. Kezdetben ezek a problémák nem okoztak jelentős nehézségeket, mert a dolgozók lelkesen dolgoztak a tervek megvalósításán, a háború utáni újjáépítés sikereinek biztosításán. Ennek következtében a tervezett bérek mellett a bérek növekedése nélkül is jelentős állami többletjövedelmek képződtek, és így a gazdaság gyors növekedésnek indult. Három év alatt lényegében véve befejeződött az ország újjáépítése és a lakosság életszínvonala, fogyasztási cikkekkel történő ellátása mindenki számára érezhetően megnövekedett. A termelő szférában elterjesztették a műszakilag megalapozott munkanormák alkalmazását és a tényleges munkateljesítmények alapján ki is fizették a dolgozóknak járó béreket.

33 Később azonban, különösen 1950-től kezdődően évente megszigorították a műszakilag megalapozott munkanormákat a műszaki megalapozottság mellőzésével. Ennek következtében már 1955-ben a munkanormákat legfeljebb csak félig lehetett teljesíteni. A dolgozók megélhetéséhez az 5.- Ft körüli órabérekre szükség volt, ezért ez alatt a kereset alatt már nem lehetett megtartani a vállalatoknál a munkaerőt. A normák adta lehetőségek és az átlagos kereset közötti ellentmondást a munkahelyek egyfajta bércsalással (normacsalás) hidalták át. Ennek a csalásnak a lényege abban állt, hogy az alapmunkák mellett olyan mellékmunkákat is elszámoltak a dolgozóknak, amelyeket senki nem végzett el, de ezek el nem végzését utólag nem lehetett bizonyítani. Például kézi földmunkáknál elszámolták a földkiemelést, karolást, mint alapmunkákat és hozzá az el nem végzett munkák között a gyepnyesést, gyökerek irtását, a föld rétegenkénti elteregetését, a rögök aprózását, rétegenkénti kézi tömörítését, a rézsüképzést, a töltésalapozást stb. Hasonló megoldásokat más munkafajtáknál is megtalálták a munkáltatók. Ez a gyakorlat lehetővé tette, hogy az addigra már teljesen irreális munkanormák mellett is biztosítani lehessen a dolgozók megélhetéséhez szükséges keresetet, de ugyanakkor a dolgozók keresetét teljesen elszakította a munkateljesítményektől. A kereset már nem annyira a munkateljesítményektől, mint inkább a munkáltatók "leleményességétől" függött az aktuális bérszabályozás keretei között. Tehát már 1950-től fokozatosan, a keresetek egyre inkább függetlenné váltak a teljesítményektől, azokat a központi bérszabályozás, illetve a munkahely "átlagos bércsalásban" megnyilvánuló leleményessége határozta meg. A dolgozók észrevették, hogy ha a munkahely valamely oknál fogva intenzívebb teljesítményre sarkallta őket, akkor is csak "átlagos" bért kaphattak, és ezzel ellentétben alacsonyabb teljesítmények mellett is megkapták ezt az "átlagos" bért. Ilyen körülmények között természetesen a dolgozók egyéni (jövedelem) érdeke elveszítette kapcsolatát a teljesítményekkel. A munkanormák semmilyen ösztönző erőt nem tudtak kifejteni a munkateljesítményekre, hiszen a bérek gyakorlatilag függetlenné váltak a munkanormáktól és a tényleges teljesítményektől. Ezért a munka intenzitása fokozatosan csökkent. A gyakorlatban ez a helyzet oda vezetett, hogy a központi bérszabályozás biztosította a bérek terv szerinti kibocsátását, ezzel ellentétben azonban nem jöttek létre a terv szerinti gazdasági teljesítmények. Mivel így a munkateljesítmények és ennek következtében az állami jövedelmek csökkentek, egyre kevésbé érték el a tervezett szintet, a központi bérszabályozás bérkibocsátási lehetőségei is csökkentek. Ezért a gazdasági teljesítmények csökkenése az életszínvonal fokozatos csökkenéséhez vezetett, mivel a központi bérkibocsátás és a központi állami jövedelmek közti feszültséget az infláció oldotta fel. Azt látjuk tehát, hogy a központi bérszabályozás az országos érdeket (a keresetek és az állami jövedelmek összegének egyensúlyát) az alacsonyabb szintű vállalati és egyéni érdekek elé helyezte azzal, hogy a kiáramló béreket az országos szintű jövedelmektől tette függővé. Tehát a magasabb szintű érdeket próbálta érvényesíteni az alacsonyabb szintű érdekekkel szemben. Ez oda vezetett, hogy végül nem érvényesültek sem az országos érdekek, sem pedig az alacsonyabb szintű vállalati és egyéni érdekek. Ez a helyzet teljesen érthető és törvényszerű az érdekek törvényszerűségeinek ismerete alapján, amelyből nyilvánvaló, hogy az alacsony szintű egyéni érdekek a legintenzívebben, míg a magas szintű érdekek csak csekély mértékben befolyásolják az egyéni cselekvést. Márpedig a gazdasági teljesítményeket elsősorban az határozza meg, hogy az egyének mit és hogyan cselekszenek gazdasági (és egyéb) tevékenységük során. Amennyiben a magasabb szintek nem képesek az egyéneket hatékony gazdasági tevékenységre ösztönözni, vagyis nem tudják biztosítani az egyének érdekeinek érvényesítését, akkor az alacsony gazdasági teljesítmények elkerülhetetlenek. Az alacsony gazdasági teljesítmények (esetleges egyéb okok mellett) bizonyos, elviselhető határon túl társadalmi válsághoz, esetleg az egész társadalmi rendszer bukásához, társadalmi anarchiához, forradalomhoz vezethet, mint ahogy az be is következett 1956-

34 ban. A gazdasági és társadalmi feszültségek feloldása érdekében 1968-ban bevezették az u.n. "új gazdasági mechanizmust". A gyakorlatban ez nem hozott lényeges fordulatot a társadalmi és a gazdasági életben, csupán a közvetlen központi tervutasításos gazdaságirányítási rend helyett közvetett központi gazdaságirányítás valósult meg. A vállalatok és egyéb gazdálkodó szervezetek szintjén továbbra sem valósult meg az önálló gazdálkodás, hanem az érdemi gazdasági döntéseket továbbra is központilag hozták meg, bár most már nem természetes gazdasági mutatók segítségével határozták meg a gazdálkodó szervezetek termelési feladatait, hanem közvetett gazdasági mutatók segítségével. Központi előírások határozták meg a gazdasági egységek feladatait, a megtermelt jövedelem képzését, elosztását és újraelosztását. A gazdaság irányításának ezt a módját kiterjesztették a nem állami tulajdonban lévő gazdálkodó szervezetekre, például a szövetkezetekre is. A gazdaságirányítás, a termelés, a jövedelem elosztása és újraelosztása az országos érdekek dominanciája alapján történt, és ezeknek alárendelten érvényesítették az alacsonyabb szintű, valamint az egyéni érdekeket. 1984-ben például (de persze más években is) a központi keresetszabályozás bázisa az előző évi átlagkereset vagy keresettömeg volt, amelynek az emelését a központi szabályozás lehetővé tette az érintett vállalatok számára. De 1 százaléknál nagyobb, terven felüli keresetemelés esetén az emelés összegének 450 %-át kellett béradó gyanánt a költségvetésnek befizetni. Az emelés, valamint az adókötelezettség forrása a vállalat vagyonadóval és a fejlesztési adóval csökkentett érdekeltségi alapja volt (az érdekeltségi alap a tiszta jövedelemhez hasonló kategória volt). Tehát a bérek emelésére fordított összeg négy és félszeresét kellett a költségvetésbe befizetni. A vállalati jövedelmek ilyen, és évenként növekvő mértékű elvonása útján próbálta az állam helyreállítani a bérkiáramlás és az állami jövedelmek közötti egyensúlyt. Másrészt olyan mértékben tette lehetővé a bérkiáramlást, amilyen mértékben ezt a központi jövedelmek megengedték. Ez azt jelenti, hogy a bérszabályozás alapelve az volt, hogy a realizált nemzeti jövedelemből képezhető fogyasztási alap által meghatározott mértékű bérkiáramlást tesz csak lehetővé. Tehát a bérkiáramlás mértékét a realizált nemzeti jövedelem határozza meg, amelyet csak utólag lehet megállapítani. Ezért tehát a kisebb kollektívák és végül az egyének jövedelmét nem saját tevékenységük, hanem az egész ország együttesen elért gazdasági eredményei határozták meg. Ebből következik, hogy a központi vezetés legfontosabb érdeknek az országos érdeket tekinti, amelynek alárendeli az alacsonyabb szintű, valamint az egyéni érdekeket. Mint fentebb már láttuk, az érdekműködések törvényszerűségeivel ez a szemlélet teljesen ellentétes és ebből következik, hogy ilyen esetben sem az egyéni, sem pedig az országos érdekek nem érvényesülhetnek. Az ilyen alapokon álló társadalmi, gazdasági viszonyok hosszabb távon nem lehetnek életképesek. Tehát szocialista berendezkedésű társadalmak csak következetesen szocialista bérezési rendszerek mellett lehetnek életképesek, amikor az egyének és a kisebb-nagyobb kollektívák jövedelmét saját gazdasági eredményeik határozzák meg, nem pedig az egész ország jövedelme. Világos, hogy ilyen esetben, ha az egyének és kollektíváik jövedelmei magasak, akkor az országos összjövedelem is magas. De ez csak akkor valósulhat meg, ha az egyének és kollektíváik saját tevékenységük alapján érdekeltek a gazdasági eredmények fokozásában. A "szocializmus" gyakorlatában nálunk periférikus jelleggel ugyan, de mégis néhány tekintetben igazolódott az összefüggés az egyéni érdekek érvényesítése és a magas gazdasági eredmények megvalósíthatósága között. Ez a mezőgazdaságban alkalmazott háztáji termelés területén mutatkozott meg leginkább. Ennek az a lényege, hogy a háztáji termelő jövedelme csak saját munkájának eredményétől függött. Az általa megtermelt és a kereskedelemnek (vagy a háztáji termelést szervező termelőszövetkezeteknek) átadott

35 termékek egységárával beszorozták annak mennyiségét és az így kiszámított összeg lett a termelő jövedelme. Ezt az összeget nem befolyásolta sem az illető előző évi jövedelme, sem pedig a szövetkezet vagy az ország nemzeti jövedelmének az összege. Az így előállt helyzet nem fenyegette az ország gazdasági, pénzügyi egyensúlyát, de lényegesen hozzájárult a mezőgazdaság hatékonyságának a növeléséhez, a lakosság élelmiszerellátásának a biztosításához, valamint a mezőgazdasági export fokozásához. Hasonló, de több ok miatt kisebb jelentőségű volt a GMK-k és a VGM-ek tapasztalata, amely az iparban szintén megmutatta az egyéni érdekeltség jelentőségét a hatékonyság fokozásában, mivel ezen a területen is a saját gazdasági teljesítménytől függő jövedelem adja az ösztönző erő centrumát. Ez a gyakorlat megmutatta, hogy a termelésben az egyéni érdekek milyen hatalmas erőt képviselnek, hogy ezek az erők, ha érvényesülhetnek, gazdasági csodára képesek, ha pedig nem juthatnak érvényre, a gazdaság összeomlásával fenyegetnek A kapitalizmusban sem sokkal jobb a helyzet az érdekeltség tekintetében. Igaz ugyan, hogy a tőketulajdonosok érdekeltek saját gazdasági teljesítményeik fokozásában, de ami a dolgozókat illeti, ők elsősorban csak abban érdekeltek, hogy előnyös munkaszerződést kössenek a tulajdonosokkal (vagy a managementtel) és ennek megfelelően minél magasabb bérhez jussanak. A hatékonyság fokozásában a dolgozók nem érdekeltek, még annyira sem, mint a "szocializmusban", hiszen itt még formális jogaik sincsenek arra, hogy az összeredményből való részesedésre tartsanak igényt. Itt a dolgozói érdekeltség és a hatékonyság egymással ellentétes kategóriák. A dolgozók munkájának a hatékonyságát itt elsősorban a tulajdonosokkal szembeni lojalitás és szervilizmus fenntartásával és erősítésével kívánják elérni. Az esetleges eredményarányos bérformák nem a tényleges gazdasági eredményhez kapcsolódnak, hanem csak az érintettek munkateljesítményeinek, a dolgozók munkaintenzitásának, valamint a tőkejövedelem mértékének a fokozására szolgálnak. A gazdaság működésében a dolgozók egyéni érdekei nem játszanak szerepet, ezt a működést egyértelműen csak a profitérdekeltség vezérli. Az érdekműködések törvényszerűségei itt sem jutnak érvényre, ezért nem juthat érvényre, nem bontakozhat ki a tömegek gazdasági aktivitása. Tehát a társadalom rendelkezésére álló gazdasági lehetőségek ésszerű kihasználása a kapitalizmusban is csak részlegesen válhat valóra. Az egész társadalom vonatkozásában nagyon lényeges szempont, hogy kapitalizmus mellett lényegében véve az egész társadalom rendelkezésére álló termelési alapok a termelőeszköztu-lajdonosok tulajdonában vannak, akik ugyanakkor nem tudják (de nem is akarják) biztosítani a munkaképes lakosság teljes foglalkoztatását. Például ma hazánkban kb. egymillió munkaképes lakos gyakorlatilag ki van zárva a létszükségleteit kielégíteni képes termelő tevékenységekből. Segélyekből, rokonaikon történő élősködésből, fekete munkavállalásból és egyéb törvénytelen forrásokból tengeti életét. Ez a helyzet nem teszi lehetővé a társadalom rendelkezésére álló erőforrások optimális kihasználását, az érintett egyének és a társadlom összérdekeinek az érvényesülését korlátozza. A társadalom bizonyos rétegei alárendelt társadalmi helyzetbe kényszerülnek, ami veszélyezteti a társadalmi egyensúly hosszú távú fenntartását, és társadalmi konfliktusokkal fenyeget. A fentiekben azt kívántuk megmutatni, hogy a gazdaságban a termelőeszközök felett rendelkezési joggal és lehetőséggel rendelkező személyek vagy csoportok, hatóságok az eddigi gyakorlat során mennyire figyelmen kívül hagyták és hagyják még ma is az érdekműködések törvényszerűségeit. Az érdekrendszerek alapvetően befolyásolják az egyes társadalmi szintek (egyének, csoportok, vállalatok stb.) cselekvését. A társadalmi élet irányításában alapvető szempont az érdekek egyensúlyának biztosítása, ami a társadalmi egyensúly egyik alapvető

36 feltétele. Az érdekek egyensúlyát legnagyobb mértékben a lehető legtöbb reális érdek egyidejű érvényesítése mellett lehet csak biztosítani. Tehát az érdekek stabil egyensúlya nem a különféle reális érdekek korlátozásán, hanem ellenkezőleg, azok lehető legnagyobb mértékű elismerésén és érvényesítésén alapszik. Az egyes érdekszintek társadalmilag aktív tevékenysége azok reális érdekeinek elismerésén és érvényesítésén alapszik. A társadalom irányításának ezért nem az a célja, hogy minél több érdeket korlátozzon, hanem ellenkezőleg az, hogy minél több társadalmilag elismert érdeket érvényesítsen. A közösségi cselekvések (amelyek egyéni cselekvésekből tevődnek össze) hatékony irányítása adminisztratív, ideológiai, agitatív eszközökkel csak az érdekműködések törvényszerűségeinek figyelembevételével és alkalmazásával lehetséges. Itt kell megjegyezni, hogy ezen a helyen a hatékony irányításról, illetve az optimálisan gyors társadalmi fejlődés feltételeinek biztosítási lehetőségeiről van szó. Természetesen a társadalomirányításnak más lehetőségei is vannak, sőt, a történelmi tapasztalatok szerint a világtörténelem úgyszólván kizárólag csak ettől eltérő társadalmi viszonyrendszereket, társadalomirányítási rendszereket ismer. Ezek tárgyalására később kerítünk sort. Az egyes érdekek cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekparaméterek kombinált hatásától függ. Mivel azonban gyakorlatilag az érdekrendszerek összességükben is befolyást gyakorolnak az aktuális cselekvésre, az érdekparaméterek kombinált hatása mellett az is befolyásolja az aktuális cselekvést, hogy az miként hat a többi érdek érvényesülési lehetőségeire. A fentieken túl az egyes érdekek közti ellentmondás olyan jelleget is ölthet, hogy azok nemcsak kölcsönösen kizárják, hanem feltételezik is egymást. Közismert dolog, hogy a termelés társadalmi jellegű tevékenység, ami az érdekekkel a legszorosabb összefüggésben van. Az érdekek elsősorban a termelés és a csere folyamatában realizálható jövedelem termelési, elosztási és újraelosztási viszonyaira vonatkoznak, vagyis arra, hogy az egyének, illetve a különböző szintű közösségek a jövedelem képzésében és elosztásában hogyan részesülnek. Az egyén érdeke abban áll, hogy a jövedelem minél nagyobb részét sajátíthassa el. Az érintett közösségeknek ezzel ellentétes az érdekük, ezért ezen a téren az érdekszintek között ellentmondás keletkezik. Az ellentmondás egymást kizáró jellegű, mert az ellentmondó érdekek csak egymás rovására juthatnak érvényre, amennyiben ugyanabból a jövedelemből részesülhetnek csak az érdekeltek. Az ellentmondó érdekek ugyanakkor kölcsönösen feltételezik is egymást, mert a termelés és a jövedelemképzés társadalmi jellegű, tehát az reálisan csak az érintett közösségek közvetítésével valósulhat meg. A közösség közvetítő közreműködése csak a közösségi érdek érvényesítése alapján lehetséges. Ezért az egyéni jövedelemérdekeltség létrehozza, tehát feltételezi a különböző szintű közösségi érdekek megjelenését.

1.34 A közérdek Az eddigiekben az érdeket részletesen elsősorban csak az egyéni érdekek szempontjából vizsgáltuk, ettől legfeljebb csak olyan vonatkozásokban tértünk el, amelyekben az egyéni érdeket a közérdekkel összefüggésben kellett tárgyalni. Tekintve azonban, hogy az ember közösségi lény, egymagában életképtelen, tehát egymagában nem, vagy csak átmenetileg és feltételesen létezhet. Léte és tevékenysége csak valamilyen közösségben, vagy valamilyen közösséggel összefüggésben valósulhat meg. Az érdektörvényszerűségeket csak az egyéni és a közérdek együttes vizsgálatával lehet teljesebben megérteni. A továbbiakban ezért a közérdek vizsgálatára térünk ki,

37 felhasználva a vizsgálathoz azokat a törvényszerűségeket, amelyeket az egyéni érdek vizsgálatával sikerült megállapítanunk. Az egyén és a közösség közötti érdekviszonyok egységben és ugyanakkor ellentmondásban vannak egymással. Ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy végső soron az egyén van a közösségért, vagy a közösség az egyénekért. És itt nem elégedhetünk meg a deklarált összefüggésekkel, hanem a valóságos összefüggések feltárása a feladatunk. A deklarált összefüggés rendkívül egyszerű és általában ugyanilyen félrevezető is. A közösség meghatározott rendszert alkot, sajátos érdekrendszerrel. A közösség tagja, az egyén a közösség rendszerének alrendszere, az egyén érdekrendszere a közösség érdekrendszerének alrendszere. Az egyén érdekrendszerét maga az egyén képviseli. Tehát esetében az érdek alanya és kifejezője, képviselője egy és ugyanaz a természetes személy. Az érdek és az érdek képviselete nem válik el egymástól. Nagy valószínűséggel lehet számítani arra, hogy az egyén tényleges érdekeit képviseli, vagyis képviselt, kifejezett érdekei egybeesnek valóságos (szubjektív) érdekeivel. (Kivéve az esetleges taktikai érdeknyilvánítás esetét.). A közösség érdekeivel más a helyzet. A közösség csak úgy tud létezni és működni, ha van vezető szerve, amely képviseli a közösséget és ügyeinek vitelét ellátja. A közösségnek ez a szerve a közösségtől már többé kevésbé elkülönült szervezet. Az általa képviselt közösség közös érdekeit csak ez a szervezet határozhatja meg, amely elkülönült szervezet mivoltában maga is egy rendszert képez, amely ismét a rendszerek összes tulajdonságaival rendelkezik. Tehát növekedni, fejlődni akar, mind tökéletesebben, részletesebben akarja irányítani, szabályozni az általa képviselt és szolgált közösségi tagok tevékenységét, magatartását és még az érdekeinek a kialakítására is törekszik befolyását kiterjeszteni. Maga akarja meghatározni, hogy mi legyen jó a közösség tagjainak, tehát nem annyira szolgálni akarja a közösséget, mint inkább befolyásolni, irányítani azt. Ezt elősegíti több körülmény. Az egyik az, hogy a közösség egyes tagjainak az érdekei - a szükséges közösségalkotó hasonlóság ellenére - nem teljesen egyöntetűek, azok között eltérések és ellentmondások is elkerülhetetlenül vannak. Második az, hogy a tagok nem fogják valódi érdekeiket leplezetlenül feltárni, hanem csak deklarált, vagy egyenesen megtévesztő taktikai érdekeiket fogják feltárni. A harmadik, hogy a közösség egyes tagjai különféle okok miatt maguk sem ismerik fel helyesen az érdekeiket és idővel felismerve és korrigálva korábbi tévedéseik egy részét, saját felismert és deklarált érdekeiket megváltoztatják, amit esetleg nem is hoznak teljes egészében a közösség tudomására. Ezért a közösség képviselete a közösség valódi érdekeit maga is csak részben ismerheti meg. Ennek következtében a deklarált közösségi érdek szükségszerűen nagyrészt a képviselet által kreált és a többség által elfogadtatott érdek lesz. Ez azonban még csak deklarált érdek, amely nem feltétlenül egyezik meg sem a közösség tagjai, sem a közösség képviseleti szerve által a valóságban követett érdekekkel. A fentieken túl az is bonyolítja a helyzetet, hogy a képviseleti szerv tevékenységében résztvevő munkatársak maguk is egyének, akik egyénileg is saját érdekrendszerrel rendelkeznek, amelynek egyes elemei nemcsak egységben, hanem ellentmondásban is lehetnek a közösségi érdekekkel. A képviseleti szerv munkatársainak érdekük a közösség fennmaradása és fejlődése, ugyanakkor az is érdekük, hogy maguk minél több hasznot húzzanak belőle, és minél nagyobb befolyásra, tekintélyre, hatalomra tegyenek szert általa, mégpedig nemcsak a közösségen belül, hanem a közösségen kívül is. Ez az érdek a közösségen kívüli rendszerekkel való kapcsolatok irányába vezet. Az ebben érintett egyén (vezető) a külső kapcsolatok útján előnyöket szerezhet a közösség számára, de ugyanakkor károkat is okozhat neki külső érdekeltek javára, hogy ezáltal növelhesse a közösségen kívüli saját személyes presztízsét. Ezért a közösségek képviselői nemcsak szolgálhatják a közösség tagjait, hanem kihasználhatják, élősködhetnek is rajtuk. Az egyének és közösségeik közötti viszonyok alakulása ezért attól függ, hogy miként alakul ki a közösségen belül az

38 érdekek egyensúlya a belső ellentmondások által meghatározott konkurenciaharc eredményeként. Az érdekek egyensúlyának helyzetétől függ azután az, hogy a közösség mennyire hatékony, mennyire stabil, képes-e a fennmaradásra, fejlődésre, vagy sem. A tagok a valóságban magát a közösséget csak akkor és olyan mértékben támogatják, amilyen mértékben az érvényesíti érdekeiket. A közösség életképessége pedig e támogatás erejétől és minőségétől függ. A fentiek alapján világos, hogy a közösségnek csak akkor van értelme, (és esélye a fennmaradásra) ha a tagok érdekeit (is) szolgálja. Ezért helytelen az a nézet, hogy a közösségi érdek megelőzi az egyéni érdeket vagy, hogy a többség érdeke megelőzi a kisebbség érdekeit. Bármely érdek érvényesülése attól függ, hogy az egyének egymagukban, vagy közösségeikben mit és hogyan cselekszenek. Ha a közösség érdekei az egyéni érdekek rovására érvényesülnének, akkor az egyének nem, vagy nem hatékonyan hajtják végre az érdekek érvényesülését szolgáló cselekvéseket és így sem az egyéni, sem pedig a közösségi érdekek nem (vagy csak részlegesen) érvényesülhetnek. Tehát bármilyen érdek érvényesülése feltételezi a cselekvő egyének érdekeinek érvényesülését. A közösség érdekeinek érvényesítésére irányuló cselekvésekben csak azoknak az egyéneknek a hatékony közreműködésére lehet számítani, akiknek e cselekvés eredményeként a saját egyéni érdekeik is érvényesülnek. Tehát a legfontosabb érdek az egyéni érdek, az egyéni érdekek érvényesülésének mértékével mérhetjük a közösségi érdek érvényesülését. Ilyen értelemben az egyéni érdek megelőzi a közérdeket. Ez a megállapítás már összhangban van az érdekműködések törvényszerűségeivel, mert az alacsony színtű érdek intenzívebben befolyásolja a cselekvést, mint a magasabb színtű érdekek. Ezért az egyéni érdekek alárendelése a közérdeknek alapjában helytelen, ellentmondásban van az érdekműködések törvényszerűségeivel, egy ilyen gyakorlat diszfunkcionális zavarokhoz vezet a társadalomban, csökkenti a társadalmi tevékenységek hatékonyságát. Az ilyen gyakorlat a látszat ellenére közösségellenes. Bonyolítja a helyzetet egy olyan gyakori lehetőség, hogy a közösségi tagok között lehetnek olyan érdekellentétek, amelyek lehetővé teszik a vezetők számára, hogy kihasználják ezt a helyzetet és megosszák a közösséget. Akiket ebben érdekeltté tesznek bizonyos előnyök biztosításával, azok segítségével kihasználhatják, megkárosíthatják a közösség többi tagjait. Erre bizonyos lehetőséget biztosít az a körülmény, hogy a tagok a közösség ügyeiben való járatlanságuk és esetleg tudatos félrevezetésük miatt nem képesek feltárni a visszaéléseket és így a közösség képviselői fenntarthatják a közösség tagjai számára hátrányos körülményeket. Így előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor a közösség nem a tagokért van, hanem a tagok rovására létezik. Különösen akkor van ilyen lehetőség, ha a közösséget nem kizárólag a tagok tartják fenn, hanem részben, vagy teljesen állami közpénzekből. Ilyen esetekben megnő a vezetők taktikázási lehetősége és fenntarthatják az ilyen közösségeket akkor is, ha egyébként a közösség a tagok által biztosított támogatás hiányában életképtelen lenne. A valaha volt "létező szocializmusban”, de sok tekintetben a mai állami gyakorlatban is igen sok példa van arra, hogy az államhatalom anyagi támogatásával olyan szervezeteket hoznak létre és tartanak fenn, amelyek a támogatás nélkül esetleg életképtelenek lennének. Ezeknek az anyagi alapját (vagy annak egy részét) az állami költségvetés fedezi - mint tudjuk, az állampolgárok által befizetett adókból. Ezért az állam közvetítésével az állampolgárok olyan szervezetek támogatásához is kénytelenek anyagilag hozzájárulni, amilyeneket egyébként egyáltalán nem támogatnának. Ezért legalábbis elvileg olyan szervezetek is létezhetnek, amelyekre társadalmi igény egyáltalán nincs. A támogatott közösségek szervezeteinek tevékenysége a tagok szempontjából nézve nem csak hasznos, vagy csak haszontalan, esetleg káros lehet, hanem vegyesen előfordulhatnak hasznos, haszontalan, vagy káros tevékenységek is. Ha a szervezetek a tagok számára még valami hasznot

39 hajtanak, addig fennmaradhatnak ezek a szervezetek függetlenül a haszontalannak ítélt tevékenységektől. Az ilyen szervezetek hatékonysága azonban általában a tagok szempontjából nézve haszontalan tevékenységek arányában csökken.

1. 4 Az érdektípusok Az érdekek és érdekrendszerek sokasága, változatossága, sokoldalúsága szinte lehetetlenné teszi az érdekek kimerítő rendszerezését, osztályozását, tipizálását. Ennek ellenére mégis megteszünk egy lépést a társadalmi szempontból történő értelmezés elősegítése érdekében az érdekek jellege alapján, azok tipizálása felé. Mint már láttuk, az érdekek hátterében a szükségletek állnak, amelyek kielégítése csak a társadalmi szintű és a széles értelemben felfogott termelés közvetítésével lehetséges. Tehát a termeléssel összefüggő közvetett érdekek a legfontosabb érdekek, mivel ezek érvényesítése teszi csak lehetővé az egyéni és társadalmi szinteken jelentkező közvetlen érdekek érvényesítését. Az emberek és a különféle társadalmi csoportok termeléssel összefüggő érdekei egymástól eltérő jellegűek és e jellegbeli eltérések lehetővé teszik az érdekek ilyen értelmű tipizálását. Az érdekeket működési területeik szerint csoportosíthatjuk, a továbbiakban az ilyen érdekcsoportokat érdekeltségnek nevezzük. A termeléssel összefüggő érdekeltség típusok az alábbiak lehetnek: - nyereség-, vagy profitérdekeltség; - bérérdekeltség; - kereset-érdekeltség. Érdekeltség így az élet minden más területein (kultúra, sport, vallási, igazgatási, társasági, stb.) is létrejön. Ezekkel az egyéb érdekeltségi formákkal, típusokkal itt nem foglalkozunk.

1.41 Nyereségérdekeltség Ebben az összefüggésben a nyereségérdekeltség alatt a tőketulajdonosi nyereségérdekeltséget értjük. A nyereség vagy a profit, a termelési, forgalmi ciklusra ráfordított költségek és az árbevétel különbsége. Ilyen pozitív értelmű különbség csak akkor képződik, ha a költségeken megvásárolt nyersanyagokat termelő folyamatban feldolgozzák, a kiinduló anyagoknál magasabb készültségi fokú árukká, esetleg végtermékekké alakítják át, illetve a termékeket a forgalmi folyamatban fogyasztásra alkalmassá teszik és a fogyasztási igények szerint terítik, értékesítik. Ha ezeket a nyersanyagokat és egyéb, a termeléshez szükséges feltételeket egyszerűen csak megvásárolják, akkor semmi esetre sem képződik a költségekkel szemben többlet érték, így nem képződik nyereség sem. Nyereség csak akkor képződik, ha a termelési és a forgalmi folyamatban alkalmazott dolgozók a nyersanyagok feldolgozása, illetve a késztermékek értékesítése során a bérükre fordított költségeknél nagyobb értéket állítanak elő. Ez a bér és az előállított többlet érték különbözete lesz a nyereség (feltételezve, hogy minden áru piaci értékén cserél gazdát), amelyet kapitalista termelési viszonyok mellett realizálni lehet. E körülmények között a termelés (és a forgalom) egyetlen központi célja profit realizálása. A profitnak fedeznie kell az összes költségeket és ki kell elégítenie a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelő minimális profitráta követelményeket is. Ha a profit kevesebb az elvárt mértéknél, amely általában nem lehet

40 kevesebb, mint a befektetett tőke évi 10 - 12 %-a reál értékben számítva, akkor a befektetett tőkét kivonják a vállalkozásból, felszámolják ezt a vállalkozást. A kivont tőkét más, jövedelmezőbb vállalkozásokba fektetik be, esetleg banktőkévé alakítják át. A tőketulajdonosi érdekeltség tehát arra ösztönzi (vagy pontosabban fogalmazva: kényszeríti) a tőkés vállalkozót, hogy vállalkozása költségeit leszorítsa a lehető, a piaci verseny által meghatározott legalacsonyabb szintre. Ráfizetéses vállalkozást semmi esetre sem tarthat fenn. Tőkés termelési viszonyok mellett az u.n. kemény költségvetési korlát érvényesül, ami azt jelenti, hogy a ráfizetéses vállalkozásokat nem menti meg a csődtől a (állami) költségvetés 1, sem senki más 2. Ez azt jelenti, hogy kapitalizmus mellett a vállalkozások létét, sikereit, vagy bukását jellemzően kizárólag a piacon elért versenyképességük határozza meg - leszámítva a szintén meglévő törvénytelen sikerszerzési lehetőségeket. Ezért hosszabb távon csak olyan vállalkozások működhetnek, amelyek nyereségesek, létükkel pénzügyileg nem terhelik az adófizető lakosságot, az államot. A gazdaság ilyen módon megteremti azokat az alapokat, amelyek elvileg biztosítani tudják a nemzetgazdaság stabilitását, a makrogazdasági egyensúlyi mutatók kedvező helyzetét, hosszú távon a gazdaság működőképességét. Azért csak elvileg, mert a fenti megállapítások korlátozás nélkül csak a "klasszikus kapitalizmus" viszonyaira érvényesek. Ma már a kapitalizmus mellett is érvényesülnek a gazdaságba történő állami beavatkozások és monopol jellegű gazdasági folyamatok, amelyek eltorzítják a piaci működés mechanizmusait. Ilyen beavatkozásnak lehet tekinteni a teljesen, vagy részben külföldi tulajdonban lévő vállalkozásoknak nyújtott adómentességeket, illetve kedvezményeket, továbbá a kisvállalkozóknak nyújtott különféle támogatásokat, a külföldi magántulajdonban lévő erőműveknek adott 8 % -os jövedelem garanciát stb. Hasonló hatással van a gazdaságra a monopoljellegű vállalkozások árpolitikája, amivel az árakat felfelé eltérítik a gazdaságilag reális áraktól. Ezzel gerjesztik az inflációt és lehetetlenné teszik olyan termelő tevékenységek folytatását, amelyeknek megvannak a gazdasági feltételei, de nem szolgáltatnak maximális profitot. Ezért a nemzetgazdaság kedvező egyensúlyi mutatói dacára a lakosság széles tömegei nélkülöznek, míg a tőketulajdonosok rohamos gazdagodási folyamata töretlen. Az érdekeltség vonatkozásában szóba kerül az u.n. tulajdonosi érdekeltség is, melyet gyakran a tőketulajdonosi érdekeltség szinonimájaként értelmeznek. Ez természetesen hibás értelmezés, mivel a tulajdon széles értelmű fogalom, magában foglalja a tőketulajdon, mindenfajta termelőeszköz-tulajdon, valamint a fogyasztási-, és használati eszköztulajdon fogalmát. Ezek az eltérő tulajdonformák egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes érdekeltségi formákat hoznak létre. Ezért az érdekeltségi viszonyok tárgyalására a tulajdonosi érdekeltség fogalma alkalmatlan, ezért ilyen értelemben nem is használjuk. A tőketulajdonosok nyereség-, illetve profitérdekeltsége azt jelenti, hogy a tulajdonos törekszik arra, hogy általában a költségek lehetséges csökkentésére irányuló törekvések keretein belül a lehető legkevesebb bért fizesse az alkalmazott dolgozóknak. A dolgozók bérének a piaci mértéken túli növelése a tulajdonos csődjével, a profit piaci mértéken túli növelése pedig a dolgozók megélhetési létfeltételeinek rosszabbodásával fenyeget. A tulajdonos és a dolgozók közötti éles szembenállás, az ellenségeskedés viszonyait hozza létre. A két érdek között létrejövő mindenkori egyensúlyi állapot a két érdekpólus harcának állása szerint jön létre, a mindenkori munkaerő-piaci helyzetnek megfelelően. 1 2

Kornai János: A szocialista rendszer. 172.old. Megjegyzés: E szabálytól eltér a Magyarországi gyakorlat, amennyiben az állam megment a csődtől bizonyos vállalkozásokat (Bank konszolidálások; MALÉV veszteségeinek megtérítése, mezőgazdasági termékek export támogatása, stb. ).

41 Ez a harc szoros kölcsönhatásban van az aktuális munkaerő-piaci helyzettel. Az aktuális bérharc hatással van a munkaerőpiac alakulására, mely ugyanakkor visszahat az aktuális bérharcok alakulására. A nyereség-, illetve profitérdekeltség ellentétben áll a termelés természetes céljával. Hiszen a termelés természetes célja nem a profit, hanem a (társadalmi) szükségletek kielégítésére szolgáló javak előállítása. Az persze igaz, hogy profitot csak a termelési folyamatban, vagy azzal összefüggésben lehet realizálni, tehát közvetve a profitérdekeltség összefüggésben van a szükségletek kielégítésére szolgáló javak előállításával. A termelési lehetőségek közül azonban a tőke nem használja ki azokat a lehetőségeket, amelyek bár gazdaságilag lehetségesek, de nem hoznak profitot. Pedig ezeket is ki kellene használni, ha a profit-realizálás lehetőségét biztosító termelés nem biztosítja az egész lakosság szükségleteit kielégítő javak előállítását, illetve az ezek beszerzéséhez szükséges lakossági jövedelmeket. Ezért a lakosság egy része a szegénységi küszöb alatt, alacsony bérből, esetleg segélyekből él, nyomorog, nem képes újratermelni a termelőerők fejlettségi szintjének megfelelő szintű termelő erejét. Ez a helyzet a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tőke és egyéb tulajdonosok az ország összes termelési lehetőségeit kisajátították, kizárólag saját szempontjaik és érdekeik szerint használják azokat. Figyelmen kívül hagyják azoknak a munkavállalóknak a szempontjait, érdekeit, akiket sikeresen kiszorítottak a termelési lehetőségek birtokából. A nyereségérdekeltség ezért ellentmondásban van a teljes lakosság érdekeivel, ami állandó konfliktusok forrása a társadalomban. A nyereség-, illetve a profitérdekeltség ellentétben áll a társadalom túlnyomó többségének az érdekeivel.

1.42 A bérérdekeltség A bérérdekeltség a dolgozók (értelmiségiek, alkalmazottak, munkások) érdekeltségi formája. A dolgozók nem rendelkeznek termelő eszközökkel, tehát nem termelőeszköztulajdonosok, nem juthatnak nyereséghez. Ezért nem lehetnek nyereség, vagy profitérdekeltek sem. A bérérdekeltség ellentétes a profitérdekeltséggel, mert a bér növekedése a profit megfelelő arányú csökkenésével jár és megfordítva, a profit növekedése a bérek megfelelő arányú csökkenését vonja maga után. A Kádár rendszerben, különösen az 1968-as gazdasági mechanizmus reformját követően sok szó esett az érdekeltségi formákról. Akkoriban a gazdasági bajok egyik fő forrásának tekintették azt, hogy a dolgozók "tulajdonosi" érdekeltsége nem jutott kifejezésre, tehát a dolgozók nem úgy viszonyultak a termeléshez, mint tulajdonosok, hanem úgy, mint közönséges munkavállalók. Pedig a központi vezetés elmélete szerint a dolgozók a termelőeszközök tulajdonosai voltak, mivel az állami tulajdon (állítólag) minden állampolgár közös tulajdonában volt. Ez volt az elmélet. A gyakorlatban azonban az állam minden lényeges tulajdonosi jogosítványt központi szerveinek hatáskörébe vont össze. A dolgozóknak csak a központi, vagyis a tényleges tulajdonosi döntéshozó hivatalok döntéseinek végrehajtása volt a feladatuk. A gyakorlatban a dolgozóknak és különböző szervezeteiknek semmilyen tulajdonosi jogosítványaik nem voltak. Ezért nem is lehetett "tulajdonosi" érdekeltségük sem. De valamilyen érdekeltségük volt. Ez az érdekeltség a bérérdekeltség formájában jelent meg. A bérérdekeltség reális és nagyon intenzív hatású érdekeltség, mivel a dolgozók egész életét elsősorban a munkabérük reálértéke határozza meg. A bérérdekeltség a társadalmi nyilvánosság szintjén negatív megítélés alá került, mert ellentétes volt a "tulajdonosi" érdekeltséggel, ösztönző ereje nem a termelés hatékonysága irányába hatott, hanem közvetlenül a dolgozók

42 életszínvonalának a megőrzése, növekedése irányába, függetlenül a gazdaság eredményességétől. Ami az adott helyzetben (miután a termelés növekedése elmaradt a bérek növekedésétől) a termelés hatékonyságának a rovására ment, ezenkívül tovább rontotta a dolgozók bérfejlesztési lehetőségeit is. Most érdemes lenne kissé részletesebben szemügyre venni a bérérdekeltség kérdését abból a szempontból, hogy ez az érdekeltségi forma valóban olyan negatív természetű-e és tényleg elkerülhetetlenül a termelés hatékonyságát romboló tényező-e, mint ahogy azt hirdették a "létezett szocializmus" vezető képviselői ugyanúgy, mint ahogy hirdetik azt a kapitalizmus hithű korifeusai is. A kapitalizmus szempontjából persze a bérérdekeltség kétségtelenül negatív ösztönző, minthogy a munka jövedelme a tőke hozadékát, tehát a termelés "hatékonyságát" korlátozza. Kérdés, hogy ez minden elméletileg elképzelhető helyzetben, tehát az éppen fennálló körülményektől függetlenül, törvényszerűen így vane. A termelés és általában a forgalom célja a kapitalizmusban a profit. A termelés természetes, eredeti célja nyilvánvalóan nem a profit, hanem emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és szükséges termékek, áruk előállítása. Az emberek nem azért fogtak hozzá valamikor a termeléshez, hogy ezzel valakiknek hasznot állítsanak elő, hanem azért, hogy legyen élelmük, ruhájuk, házuk stb., hogy megéljenek. A termelés ősi kezdeteinél még nem is létezett a pénz, ezért profit termelése teljes lehetetlenség lett volna. A mai dolgozók sem azért termelnek, hogy valamiféle gazdag idegeneknek profitot termeljenek, hanem hogy megélhetésüket biztosítsák és ehhez van szükségük a bérre. A bérérdekeltség tehát - a pénz világában - a dolgozók természetes és tiszteletre méltó érdekeltségi formája. A bérérdekeltség az az érdekeltségi forma, amely a termelőeszköz tulajdon és a munkaerő tulajdon következetes szétválasztása alapján áll. Amennyiben a termelőeszköz tulajdon jellemzően magántulajdont, vagy munkaerő-tulajdontól elválasztott egyéb (állami) tulajdont képez és amennyiben a társadalom nagy többsége nem rendelkezik termelőeszköz-tulajdonnal, tehát ez utóbbiak csak munkaerejük eladásából élhetnek, a bérérdekeltség szükségszerű, önálló érdekeltségi forma, teljesen egyenértékű a nyereségérdekeltséggel és ugyanakkor egyenes ellentéte annak. Ez az ellentét érdekellentétek formájában jelenik meg és mint ilyen, elkerülhetetlen társadalmi konfliktusok forrása.

1.43 A keresetérdekeltség A kereset értelmezésünk szerint olyan jövedelem, amelyet saját, vagy bérelt termelőeszköz tulajdon használatával, saját munkával előállított, vagy forgalmazott áruk, illetve szolgáltatások értékesítése útján szerezhetnek az emberek. Ilyen értelmezés mellett a jövedelmek három egymástól eltérő formában jelenhetnek meg : nyereség, bér és kereset formájában. Az ennek megfelelő szervezeti forma a szövetkezeti vállalkozás lehet (itt a szövetkezet nem tőkeszövetkezet, hanem kifejezetten csak munkaszövetkezet lehet, ez a szövetkezeti forma Magyarországon jelenleg törvényesen el nem ismert tulajdonforma). A termelőeszköz-tulajdon, amelynek használatán alapul a szövetkezet tevékenysége, lehet a szövetkezeti tagok saját tulajdona, állami, vagy magántőke tulajdonosoktól bérelt termelőeszköz tulajdon. A szövetkezet úgy működik, mintha az általa használt termelőeszközök a bérelt termelőeszközökkel együtt a szövetkezet saját tulajdonában lennének. Ebben az esetben a termelési folyamatban a dolgozók közös tulajdonába kerülnének az általuk előállított (új) értékek is, amelyek piaci értékesítése útján szerzett jövedelem lenne az alapja a dolgozók keresetének. A hatékonyság

43 növekedése a szövetkezeti jövedelem növekedését hozná magával, ami a keresetek növelését tenné lehetővé. Ezért a dolgozók közvetlenül érdekeltek lennének a szövetkezeti hatékonyság növelésében, mivel ez a mutató lenne az alapja a kereset növelésének is. Ezen a módon meg lehet szüntetni azt az ellentmondást, amely a dolgozók bérérdekeltsége és a hatékonyságérdekeltség között áll fenn. Egyszersmindenkorra megszűnne az ellentmondás a munka és a tőke között. A dolgozók keresetére fordítható értékek nagyságát nem a tulajdonosokkal vívott bérharc állása szerint létrejövő valamiféle időbér, vagy prémiumrendszer, hanem egyfajta, a termelés eredményeitől függő gazdasági teljesítmény határozná meg. Ilyen helyzet persze ma lehetetlen, egyáltalán nem is jöhet szóba a kapitalizmus mellett, de a "létezett szocializmus", helyesebben az államkapitalizmus mellett sem. Ilyen rendszer megvalósítása elvileg lehetséges, a fejlődés valószínűleg ilyen irányba vezet majd a jövőben. Egy ilyen rendszer elvi megalapozása és a társadalmi szintű elfogadás feltételeinek kidolgozása azonban nem tartozik a jelenlegi írás keretébe. Keresetérdekeltek a saját termelőeszközökkel rendelkező kisiparosok, kiskereskedők és egyéb magánegzisztenciák, "szabadúszók" stb., akik saját munkán, illetve családtagjaik munkáján alapuló jövedelemmel, vagyis keresettel rendelkeznek. Jövedelmük kereset, nem pedig nyereség, vagy bér.

2. AZ ÉRDEK FUNKCIÓI A fentiek szerint sikerült meghatároznunk az érdek fogalmát, amely az érdek lényegét határozza meg, valamint azt, hogy a továbbiakban mit értünk az érdekfogalom alatt. Az érdeknek az emberek, a társadalom életében alapvető szerepe van. Ezt a szerepet az érdek funkciói határozzák meg. Az érdek funkcióit az alábbiakban tárgyaljuk. Az érdek legfontosabb funkciói az alábbiak: — a cselekvés motívuma; — a társadalom szervezési eszköze; — a társadalmi működés eszköze; − a hatalomgyakorlás eszköze.

2.1 Az érdek, mint a cselekvés motívuma Miután a cselekvést a tudat irányítja, a célirányos cselekvés csak a szükségletek által meghatározott tudat létezése mellett lehetséges. Azt a motivációt, amely az embert meghatározott tudatos cselekvésre ösztönzi, a szükségletek felismerése által létrehozott tudati állapot, vagyis az érdek hozza létre. Az érdek olyan tudati állapot, amely képessé teszi a tudatot olyan cselekvés előkészítésére és irányítására, amely meghatározott aktuális szükségletek kielégítésére irányul. Az érdek a cselekvés előkészítő, ösztönző és végrehajtó motívuma; a cselekvés elindítója, a nehézségeket is leküzdő akarat, kitartás és eltökéltség forrása. Valóban helyes az az általánosan elfogadott elv, hogy az érdek a cselekvés motívuma, hiszen az érdeket csak valamilyen cselekvés útján lehet érvényesíteni. Az érdek érvényesítésére irányuló törekvés - tehát a cselekvés - eszközeit, irányát és módját a felismert szükségletek - tehát az érdekek - határozzák meg. Miután az ember érdekei rendkívül változatosak, igen változó intenzitással hatnak a cselekvésre, vagyis motivációs

44 erejük nagyon különböző. Vannak érdekek amelyek nem, vagy alig hatnak a cselekvésre. Más érdekek bizonyos körülmények között az élethez való ragaszkodás szélsőséges megnyilvánulásainak intenzitásával befolyásolják, meghatározzák a cselekvést. Itt most ki kell térnünk az "érdek nélküli cselekvés" kérdésére, ideiglenesen elkanyarodva témánktól. Úgy tűnik, ma egyre többen vannak olyanok, akik érdekmentes jócselekedetekre buzdítanak bennünket. Sőt, még olyan felhívások is elhangzanak, hogy kifejezetten politikai jellegű intézmények, szervezetek, mint amilyenek a sajtó, az országgyűlés, a helyhatóságok stb. politikamentesen cselekedjenek. Itt figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy egészen általánosságban fogalmazva a politika nem más, mint társadalmi szintű érdekvédelem. Az érdekmentes, vagyis a politikamentes cselekvés követelése azt mutatja, hogy az emberek jelentős része lehetségesnek tart olyan cselekvést, amelyet nem az érdek motivál. Itt rá kell mutatni először is arra, hogy az érdek fogalmát a lehető legtágabb értelemben használjuk. Ilyenformán érdek alatt nem csupán anyagi érdekeket értünk, hanem ide soroljuk a nem anyagi természetű érdekeket is. Sokan azt gondolják, hogy más, elesett emberek megsegítése, az "alamizsnálkodás" érdekmentes cselekvés. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az emberek szükségletei sokfélék, akkor lehet olyan ember, akinek van olyan "lelki" szükséglete, hogy segítsen másokon. Valaki más lelkiismeretfurdalást érezhet, ha mások szenvedését látja, miközben ő jólétben él. Ezért a lelkiismeret-furdalást azzal kívánja elűzni, hogy alamizsnát ad. Ismét más gondolhat arra, hogy az ő kiemelkedő jólétét is fenyegeti, ha a társadalom jelentős része szükséget szenved, ha a tömeg nem bírja tovább a nélkülözést, társadalmi robbanás következhet be. Ekkor ő is elveszítheti kiemelt társadalmi helyzetét, és ennek megfelelő jólétét. Ezért alamizsnát ad, hogy a tömeg elégedetlenségét gyengítse és saját jólétének társadalmi feltételeit ezáltal meghosszabbítsa. Ismét más remélheti, hogy mások megsegítésével hírnevet szerezhet magának, mint olyan ember, aki a közösség üdvét tartja elsődlegesnek, és ilyen hírnév birtokában a társadalmi - politikai ranglistán olyan pozíciót érhet el, amivel a jövőben növelheti befolyását a közügyek intézésében. Ezáltal saját anyagi helyzetének megőrzési és javítási feltételeit is könnyebben biztosíthatja. Ez a törekvés természetesen egyúttal a közösség anyagi helyzetének alakulását befolyásolhatja pozitívan is, nemcsak negatívan. A közösség érdekeit szolgáló közérdekű cselekvés a leginkább akkor lehet eredményes, ha a pozícióban lévő egyén egyszerre szolgálja a közösség és a saját érdekeit is. Láthatjuk, hogy egyedül csak az alamizsna adása mögött milyen sokféle motívum (felismert szükséglet, vagyis érdek) húzódik meg. Az itt leírt esetben az érdekek skálája a felismert lelki szükséglettől a közönséges karrier szükségletig terjed (és itt még messze nem emlékeztünk meg az összes lehetséges motívumokról). Ez a leírás is mutatja, hogy az "érdekmentes" cselekvés egyáltalán nem mentes az érdekektől. Sok példát lehetne itt felsorolni, de mindegyikből az derülne ki, hogy minden cselekvés valamilyen formában valamilyen érdek érvényesítésére irányul, hogy általában a cselekvés motívuma az érdek. Itt nem árt megjegyezni, hogy természetesen lehetnek és vannak is olyan emberek, akik tényleg a közösség érdekeit szolgálják elsősorban és olyan önzetlenek, hogy a saját érdekeiket tudatosan is alárendelik mások érdekeinek. Ilyen emberek azonban a társadalom törpe kisebbségét képezik, valóságos törekvéseik nem jellemzőek a társadalom mértékadó többségének törekvéseire. Ezért helyesnek kell tekintenünk az elemzés során a cselekvés érdekalapú felfogását, mint az emberi viselkedés, az egyéni és a társadalmi cselekvés rendszerének egyik alapvető törvényszerűségét. Az érdeket ezért az ember ugyanolyan tiszteletreméltó tulajdonságának kell tekintenünk, mint bármelyik egyéb tulajdonságát. Vannak olyan helyzetek, amikor úgy tűnhet a kívülállók számára, hogy a cselekvést nem a cselekvő egyén érdekei határozzák meg. Ilyen helyzet lehet, amikor kényszer alatt történik a cselekvés. Példa lehet erre, ha a kiskatona parancsot kap arra, hogy fogkefével

45 súrolja ki a latrinát. Állítólag a valóságban is előfordultak ilyen cselekvések, amikor nyilvánvaló, hogy a katonának közvetlenül nem állhat érdekében az ilyen cselekvés. De ha nem teljesíti a parancsot, akkor megbüntetik. Az pedig, hogy ne büntessék meg, nyilvánvalóan érdekében áll, közvetlenül is. A kényszercselekvés tehát a cselekvő egyénnek közvetve érdeke lehet azáltal, hogy ezzel büntetést, vagy valamilyen más hátrányt kerülhet el. Jellegzetes esete a látszólag nem érdekalapú cselekvésnek, amikor a cselekvő egyén mások kedvében jár, tehát látszólag mások érdekében cselekszik. Ezek a mások jellegzetesen olyanok, akiktől a cselekvő más irányú saját érdekeinek érvényesítése függ (vagy a cselekvő ezt feltételezheti). Ez a fajta cselekvés a cselekvő közvetett érdeke, mert ettől várja más közvetlen érdekeinek érvényesítéséhez szükséges feltételek biztosítását. Ide tartozik a választók, vagy kinevezők jóindulatának megszerzésére irányuló cselekvés, a közérdekű cselekvések jelentős része, vagy az összes korrupciós cselekvés is. Van olyanfajta, látszólag érdekmentes cselekvés is, amikor a cselekvő rákényszeríti segítőszándékú akaratát másokra. Tipikus példája az ilyen cselekvésnek egyes családfők, pedagógusok, különféle vezetők, parancsnokok stb. olyan fajta, sokszor áldozatos cselekvése, amikor kifejezetten a befolyásuk alatt álló egyének akarata ellenére, de szándékuk szerint azok érdekében tesznek valamit, vagy valamilyen cselekvésre, viselkedésre kényszerítik őket. Ha az ilyen cselekvés eredményes és a közösség számára is később előnyösnek mutatkozik, akkor ez befolyásos pozíciót, hatalmat biztosít az ilyen kényszert alkalmazó számára, ami végül is érdekében áll. Vannak kifejezetten önfeláldozó cselekvések is, különösen veszélyhelyzetek, elemi csapások alkalmával, amikor a cselekvő hősies magatartást tanúsít. Ilyen esetekben valószínűleg az ösztönös cselekvésnek is gyakran döntő szerep jut, mivel már az ősi közösségek fennmaradása megkövetelte az önfeláldozó élet-, és vagyonmentést, az ellenséges támadás, a veszélyhelyzet felszámolását. Olyan közösségek, amelyekben ilyen ösztön nem alakult ki, nyilván nem is maradhattak fenn. Így nyilván kialakulhattak ilyen ösztönök, amelyek mind a mai időkig fennmaradtak és képesek befolyásolni az emberek jelentős részének ösztönös, vagy tudatos cselekvéseit. Az ösztönön kívül azonban az ilyen cselekvéseknek is van (egyéni) érdektartalma is. Egyrészt a mentés a saját érdek mentését is magában foglalhatja, másrészt a kölcsönösség elve alapján az önfeláldozó egyén is csak akkor várhatja el, hogy szükség esetén rajta is segítsen valaki, ha ilyen esetekben ő is segítőkész. A segítségadás különösen veszélyhelyzetben egyfajta erkölcsi szükséglete is az embernek, ezért a segítségnyújtónak is "érdeke" lehet, hogy segítséget nyújtson. Az ilyen segítségnyújtás ugyanakkor bizonyos társadalmi elismertséget, pozíciót nyújt a cselekvő egyénnek, ami neki ugyancsak érdekében áll. Ezért az ilyen cselekvéseket sem lehet teljesen elválasztani az érdekektől.

2.2 Az érdek, mint a társadalom-szervezés eszköze Az ember élete feltételezi szükségleteinek kielégítését. Mint láttuk, a szükségletek felismerése, tükröződése a tudatban maga az érdek. Tehát az érdek(ek) társadalmilag meghatározott mértékű és szintű érvényesítése az ember létezésének alapfeltétele. Az ember érdekeit csak meghatározott közösségek közvetítésével érvényesítheti. Ezért az ember tagja lesz élete során olyan közösségeknek, amelyek segítségével érdekeit érvényesítheti. Az emberek törekvése érdekeik érvényesítésére odavezet, hogy a társadalomban kialakul a különféle közösségek, csoportok, osztályok, szervezetek stb. rendszere, hálózata, amelyet a társadalom szervezeti rendszerének, szerkezetének lehet tekinteni. A társadalomban megfigyelhető érdekek tehát létrehozzák a társadalom specifikus

46 szervezeti rendszerét, szerkezetét. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az érdekek alatt itt sem kizárólag az anyagi érdekeket kell csak érteni, hanem a nem anyagi érdekeket is. Ennek megfelelően nem csak anyagi érdekeket szolgáló közösségek jönnek létre, hanem nem anyagi jellegű kulturális, sport, vallási stb. közösségek is, amelyek a már fentebb tárgyalt összefüggések szerint nem függetlenek valamilyen anyagi érdekektől sem. A közösségeket az emberek hozzák létre, vagy tevékenységük során ezek automatikusan alakulnak ki. A közösségek szerepe az, hogy a közösség tagjainak közös érdekeik érvényesítéséhez szükséges egyéni, vagy közös cselekvését elősegítse és hatékonyabbá tegye. Mozgósítsa a tagokat e cselekvésben való részvételre, továbbá képviselje tagjainak érdekeit magasabb szintű, illetve egyéb idegen közösségek, fórumok, szervezetek, hatóságok előtt. Az emberek tehát érdekeikkel viszonyulnak a különféle közösségekhez. Ennek megfelelően az emberek egyenként is több, vagy sok közösségnek lehetnek tagjai attól függően, hogy hányféle és milyen típusú érdekeik vannak, amelyek érvényesítésére törekszenek is.

2.21 A közösségek főbb típusai Mivel az érdekek igen sokfélék lehetnek, elvileg nagyon sok és sokféle közösség létezhet, amelyek mindegyike valamilyen meghatározott fajta közösségi érdekek képviseletére, érvényesítésének elősegítésére jön létre. Eszerint a közösségek egyik tipizálási lehetősége a következő: - zártkörű formalizált közösségek; - nyílt formalizált közösségek; - nyílt, nem formalizált közösségek. Zártkörű formalizált közösségek alatt olyan szervezett közösségeket értünk, amelyeknek formális szervezetük van és amelyeknek csak törvényesen, vagy alapszabályban meghatározott feltételekkel rendelkező személyek lehetnek tagjai. Ilyenek többek között: - munkaközösségek; - szövetkezetek; - kamarák; - vállalkozói közösségek; - szakmai közösségek, szakszervezetek; - igazgatási, hatósági, karhatalmi szervezetek; - iskolai, oktatási intézmények stb. Nyílt formalizált közösségek alatt olyan szervezett közösségeket értünk, amelyeknek van formális szervezetük, amelyeknek tagja lehet bárki, akit a közösség felvesz tagjai sorába. Ilyenek lehetnek többek között: - polgári közösségek; - politikai szervezetek, pártok, mozgalmak; - kulturális, sport stb. szövetségek, klubok; - vallási közösségek stb. Nem formalizált közösségek alatt olyan közösségeket értünk, amelyeknek nincs formális szervezetük, nincsenek nyilvántartott tagjaik, de az emberek egy része érdekeik és/vagy

47 egyéb személyes törekvéseik, tulajdonságaik alapján e közösségekhez tartoznak. Ilyenek lehetnek: - nemzet, - állampolgárok közössége; - közigazgatási terület lakosai; - társadalmi osztályok; - szervezetlen munkavállalók; - munkanélküliek, hajléktalanok; - valamely közösségek szimpatizánsai; - egyéb alkalmi közösségek stb. A felsorolás messze nem tartalmazza az összes lehetséges közösségeket, csak a legfontosabb közösség típusokat foglalja össze. De ha ilyen típusok szerint számba vesszük a lakosságot, akkor ez a számbavétel a társadalom érdekszemléletű szerkezetét szemlélteti, figyelembe véve, hogy egy személy többféle közösségnek is tagja lehet érdekei, érdeklődése, beállítottsága stb. szerint. A felsorolás megfogalmazásai általában nem szorulnak magyarázatra, mert közel állnak a közfelfogás szerinti, vagy a statisztikai megfogalmazásokhoz. Ezért e közösségek vizsgálatától eltekintünk. Egy kivételt kell tennünk a társadalmi osztályok tekintetében, mivel a mai divatok szerint az általánosnak tekinthető álláspontok tagadják még a társadalmi osztályok létezését is. A társadalmi osztályok megítélése tekintetében eltérő álláspontok vannak, ezért az alábbiakban ezek részletesebb vizsgálatára sort kerítünk.

2.22 A társadalom osztályszerkezete Az emberiség írott történelme általánosan bizonyítja, - történelmileg lényegtelen tartamú időszakokat kivéve - hogy a társadalom osztályszerkezetű. Marx a társadalmi osztályokat a társadalomtudományok egyik központi kategóriájává tette. A marxizmus elméleti alapjain kialakult "szocialista" társadalmak kb. 50 - 70 éves fennállásuk után a XX. század 80-as éveinek végén összeomlottak. Ennek következtében a marxizmus és vele együtt a társadalom osztályszemlélete fokozottan negatív megítélés alá került mind a társadalomtudományok, mind pedig általában az irodalom, a publicisztika stb. tekintetében. Ma egyszerűen nem illik egyáltalán szót ejteni a társadalmi osztályokról. Persze attól, hogy nem merünk, vagy egyszerűen csak restellünk beszélni társadalmi osztályokról, még nem szűnnek meg az osztályok létezni. Mindenesetre ma az a jellemző, hogy azok, akik írnak és publikálnak társadalomtudományi írásokat, többségükben nem ismerik el még az osztályok létét sem. Egyedül talán a "középosztály" tekinthető valamelyest elfogadott fogalomnak, bár ennek a fogalomnak a tartalma meglehetősen tisztázatlan. Nem ismeretes, hogy kik és milyen ismérvek alapján tartoznak a középosztály fogalmába. Továbbá a logika szerint, ha van középosztály, kellene lennie "alsó" és "felső" osztálynak is, aminek a fogalmi tartalmáról szintén nem tudhatunk semmi kézzelfoghatót. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi osztályok ilyenfajta felfogása teljesen tudománytalan és a társadalmi valóságról semmi lényegeset nem fejez ki. Ezek után meg kellene vizsgálni, hogy mit kell érteni a társadalmi osztály fogalma alatt és ennek alapján milyen társadalmi osztályok vannak (vagy nincsenek) mai társadalmunkban. Társadalmi osztályoknak tekinthetjük az emberek olyan csoportjait, amelyek társadalmi szempontból nézve lényegesen eltérnek egymástól. Lényeges eltérés lehet, amely a

48 társadalom léte tekintetében meghatározó jelentőségű. Olyan lényeges eltérés, amely meghatározza az emberek e csoportjainak életmódját, anyagi helyzetét, meglévő jogainak érvényesítési lehetőségeit, a társadalom életében betöltött szerepét, befolyását, képzési, művelődési, önmegvalósítási lehetőségeit és így tovább. Természetesen az emberek csoportjai között még sok más jellegű eltérés is van, amelyek igen jelentősek lehetnek, mégis ezektől el kell tekintenünk, mivel azok másodlagosak (nem, életkor, nemzetiség, vallás, képzettség, szakma, foglalkozás stb.), vagy jelentéktelenek az osztályhelyzet megítélése szempontjából. A társadalmi osztályok reális létét csak akkor állapíthatjuk meg, ha találunk olyan tulajdonságokat, amelyek specifikusak az egész társadalom, és általánosak a feltételezett társadalmi osztály vonatkozásában, ugyanakkor nagyobb társadalmi csoportokat jellemeznek és megfelelnek a fentemlített feltételeknek is. Olyan jellemzők, mint az anyagi helyzet, életmód, jogérvényesítés stb. elsősorban a termelés rendszerében betöltött státus, szerep, jövedelmi helyzet stb. függvényei (itt természetesen széles értelemben kell felfognunk a termelés rendszerét, amelybe közvetetten beletartozik a közigazgatás, tudomány, oktatás, egészségügy, közrendvédelem stb. is). Az osztályhelyzet objektív fogalom, amely az egyes emberek objektív társadalmi helyzetétől függ, nem pedig szándékuktól, szubjektív érzelmeiktől, vagy mások megítélésétől. Ezért az osztályhelyzet jellemzői az egyes emberek, vagy csoportok szempontjából nézve csak objektív jellegűek lehetnek. A társadalom léte alapvetően a termelés rendszerének függvénye. A termelés rendszerében dől el, hogy mennyi lesz a nemzeti jövedelem, amely a társadalom tagjai közötti elosztás tárgya lehet, hogy a nemzeti jövedelem milyen elvek alapján és milyen arányokban oszlik meg az emberek között. Ez a tárgy határozza meg azután azt, hogy bőségben vagy szükségben élnek-e a társadalom egyes rétegei, csoportjai, mennyi jut a fejlesztésre, tudományra, oktatásra, művészetek támogatására stb. A termelés volumenétől, színvonalától, fejlettségétől függ elsősorban a társadalmi fejlettség színvonala, amelyet természetesen befolyásolnak egyéb tényezők is. A termelés ezért objektíve létező kategória. Ha az osztályhelyzetet objektíven akarjuk meghatározni, elsősorban arra kell figyelemmel lennünk, hogy a nagy embercsoportok hogyan viszonyulnak a termelés rendszeréhez. Ebben az összefüggésben milyen jellemzőkkel rendelkeznek, amelyek általánosak a meghatározott társadalmi csoport, és specifikusak az egész társadalom vonatkozásában. Maga a termelés olyan folyamat, amelyben az emberek a természeti anyagokat természeti és mesterséges erőforrások, eszközök felhasználásával emberi fogyasztásra alkalmas és szükséges anyagokká és eszközökké, vagyis árukká alakítják át, elosztják azokat a fennálló termelési viszonyok által meghatározott keretek között. A termelési folyamatban az emberek meghatározott viszonyokba kerülnek a termelés eszközeihez, a termelési folyamatban létrehozott árukhoz és egymáshoz. Ezeket a viszonyokat nevezzük termelési viszonyoknak. Az emberek osztályhelyzetét az határozza meg, hogy ezekben a termelési viszonyokban milyen helyzetet foglalnak el és sorsuk a társadalomban ennek a helyzetnek megfelelően alakul. A termelési viszonyok fő elemei a következők: — a termelőeszközökhöz való viszony; — a termelés rendszerében elfoglalt hely, pozíció, funkció; — a jövedelemből való részesedés módja és arányai. A termelőeszközökhöz való viszony azt fejezi ki, hogy az ember tulajdonosa-e a termelőeszközöknek, rendelkezik-e termelőeszközökkel, vagy nem. A termelés rendszerében elfoglalt hely azt jelenti, hogy az ember milyen meghatározott funkciót lát el a termelés rendszerében. Ez a funkció alapjában véve termelés irányító, vagy termelés végrehajtó funkció lehet.

49 A termelés eredményéből történő részesedés módja lehet részesedés a tulajdon, a tőkebefektetés arányában, vagy a végzett munka arányában. A részesedés mértéke szerint lehet korlátlan a tőkeerő, az üzleti agresszívitás és a szerencse arányában, vagy ezzel ellentétben a munkaerő-piaci feltételek által korlátozott bérek arányában, valamint a magánosan, vagy csoportosan elvégzett munka eredményéhez történő hozzájárulás mértéke arányában. Ezen elvek alapján már lehet bizonyos társadalmi csoportokat "szerkeszteni". Ennek megfelelően lehetségesek az alábbi, termelési viszonyaik szerint jellemző társadalmi csoportok: — 1. Első csoport; amelynek tagjai rendelkeznek a termelőeszközökkel. Tulajdonosi jogosítványuk alapján meghatározhatják a termelőeszközök használatának módját és mértékét, tehát a termelésben döntési, irányító, „parancsnoki" funkciót látnak el. Jövedelmük az árbevételek és a költségek különbsége szerint elvileg korlátlanul, de mindenesetre nem a munkájuk arányában alakul. — 2. Második csoport; amelynek tagjai nem rendelkeznek termelő eszközökkel. A termelés rendszerében nem döntési szerepkört, hanem a tulajdonosok által megbízott alkalmazottakként termelés irányító ( fejlesztő, tervező, szervező, szabályozó, ellenőrző, nyilvántartási, stb.) funkciókat látnak el. A jövedelemből munkájuk szerint részesednek a munkaerő-piaci feltételek által korlátozott mértékben. — 3. Harmadik csoport; amelynek tagjai nem rendelkeznek termelőeszközökkel. A termelés rendszerében a tulajdonosok alkalmazottaiként termelés végrehajtó funkciót látnak el. A jövedelemből munkájuk szerint részesednek a munkaerő-piaci feltételek által korlátozott mértékben. — 4. Negyedik csoport; amelynek tagjai saját, vagy bérelt termelőeszközökkel, tagi jogosítványaik alapján, mint csoportos tulajdonukkal rendelkeznek. A termelés rendszerében egyszerre termelés irányító és termelés végrehajtó funkciót látnak el, az általuk létrehozott szervezeti szabályzatok által rendezett módon. A jövedelemből a csoport tagjai a közösen elért eredményhez történő hozzájárulásuk arányában részesülnek. Meg kell jegyezni itt, hogy jelenleg az ipari társadalmakban ilyen jellegű csoportok nem léteznek, mivel ebben a körben a tulajdon jellemzően csak magántulajdoni formában jelenik meg. A valaha létezett „szocializmusban” az ilyen csoportok formáinak a kezdetei megjelentek, mint amilyenek voltak a különféle munkabrigádok, GMK-k, VGM-ek, stb., melyek tagjai között a jövedelem elosztása a brigád által elért és az érintett vállalat (tehát nem a piac) által elismert teljesítményhez való hozzájárulás arányában valósult meg. Ezek a szervezetek éltek és igen hatékonyak voltak, de az állami tulajdon, majd később a rendszerváltozás során létrejött magántulajdon, amely kizárta a csoport bármiféle tulajdonosi jogosítványait, rátelepedett ezekre a csoportokra, ezáltal meghiúsította e csoportok fejlődését, illetve további fennmaradását. A kezdeti jellegű csoportok átmeneti létezése azonban jelzi, hogy ilyen, a csoporttulajdonon alapuló szövetkezeti jellegű szerveződések a gazdaságban lehetségesek. A magántulajdon és az állami tulajdon működésének rendellenességei, válságai arra utalnak, hogy a jövőben lehetségesek ilyen

50 szövetkezeti jellegű gazdasági csoportosulások, amelyek egyedül lehetnek alkalmasak arra, hogy megjeleníthessék a társadalomban a gazdasági demokrácia megvalósulását. Az állami és magántulajdonon alapuló kapitalizmus ugyanis egyértelműen kizárja a demokráciát a gazdasági élet területén. Az egyes emberek ugyanis demokratikus jogosítványaik alapján választhatnak a választási rendszerek keretében pártok, politikai irányok és képviselőjelöltek között, eldönthetik, hogy érdekeiket kik képviseljék a különböző politikai fórumokon. Hogy kik irányítsák, ellenőrizzék őket (és adott esetekben kik élősködhessenek rajtuk) mindennapi tevékenységük során. Hogy kik uralkodhassak felettük. Egy dologba nincs joguk és módjuk érdemben beleszólni : hogy miből és hogyan élhetnek meg. Ez nem az egyes emberek dolga. Ezt majd a politikai „elit” dönti el. Ezek a társadalmi osztályszervezetek tiszta formái. Vannak azonban olyan társadalmi csoportok is, amelyek a fenti kategóriák között átmeneti helyzetet foglalnak el. Ezek az átmeneti csoportok az alábbiak lehetnek ( az alaptípusok válfajai, számozásuk szerint) : — 1/2; Olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akik termelés-irányító funkciókat is ellátnak. — 1/2-3; olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akik termelés-irányító és/vagy végrehajtó funkciókat is ellátnak. — 2/1; olyan termelés irányítók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek. — 2/1-3; olyan termelés irányítók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek és ezen belül termelés-végrehajtó funkciókat is ellátnak. — 3/1; olyan termelés-végrehajtók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek. — 3/1-2; olyan termelés végrehajtók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek, és ezen a tulajdonon termelés-irányító funkciókat is ellátnak. A fenti csoportok jellemző képviselői az alábbiak: — 1. Tőkések. — 1/2. Tőkések, akik dolgoznak a termelés irányításban. — 1/2-3. Kisiparosok, kiskereskedők, földtulajdonosok. — 2. — 2/1.

Értelmiségiek, alkalmazottak. Értelmiségiek, alkalmazottak, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek. — 2/1-3. Szellemi vállalkozók ( tervező, ügyvédi, fejlesztő, tanácsadó iroda tulajdonosok stb.).

51 — 3. Munkások. — 3/1. Munkások, akik rendelkeznek termelőeszköz tulajdonnal is. — 3/1-2. Munkások, akik mellékfoglalkozású kisiparosok, kiskereskedők, szolgáltatók, parasztok. — 4.

Termelő, illetve szolgáltató szövetkezeti tagok.

A politikai gyakorlatban - nem feledve az átmeneti csoportok létét és jelentőségét célszerű az emberek osztályhelyzetét a tiszta osztályhelyzet alapján megállapítani. Eszerint az emberek függetlenül átmeneti helyzetüktől, ahhoz az osztályhoz tartoznak, amelynek tagjaként a jövedelmük túlnyomó, meghatározó részét szerzik meg, Ez a besorolás a politikai gyakorlat szempontjából nem pusztán elméleti kérdés, hanem politikai alapkérdés, mert ezen az alapon lehet megállapítani, hogy az emberek különböző csoportjai milyen érdekek hordozói és ennek megfelelően melyik társadalmi osztályhoz tartoznak. Ez határozza meg ugyanis, hogy a társadalmi csoportok gazdasági érdekeik alapján milyen politikai irányvonalat tudnak elfogadni. Helyes, a társadalmi realitásnak megfelelő politikai gyakorlatot csak akkor lehet kialakítani, ha a társadalmi csoportoknak a tényleges helyzetnek megfelelő érdekeket tulajdonítunk. Társadalmi osztály olyan társadalmi csoport, melynek tagjai a termelőeszköz tulajdonhoz való viszony, a termelés rendszerében játszott szerep, az elosztásban való részesedés módja és mértéke (aránya) szerint megegyeznek egymással, és eltérnek más társadalmi osztályok tagjaitól. Az átmeneti osztályhelyzetben lévők osztály-hovatartozását általában az határozza meg, hogy jövedelmük túlnyomó részét milyen minőségükben szerzik meg. Például az 1/2. kategóriában, amennyiben a jövedelem túlnyomó részét az érintett tőketulajdonosként szerzi meg, akkor az illető a tőkés osztály tagja, bár folytathat munkavállalói tevékenységet is. Ezt az elvet ki lehet terjeszteni a többi kategóriára is. A 2/1. és a 3/1. kategóriákban a tőketulajdon leggyakrabban részvénytulajdon formájában van meg, de e tulajdon volumene olyan csekély általában, hogy annak jövedelme nem számottevő a 2. illetve a 3. kategóriában szerzett jövedelemhez képest. Ezért ez a körülmény nem változtat az érintettek osztályhelyzetén (ezek nem lesznek ettől tőkések). Az 1/2-3. kategóriában , de a 2/1-3. kategóriában is olyan kisvállalkozásokról van szó, amelyekben a tulajdon termelőeszköz-tulajdon ugyan, de jellege szerint nem tőketulajdon, mert az érintettek tulajdonukat, annak kis volumene miatt saját munkával üzemeltetik, jövedelmüket túlnyomórészt saját munkájuk alapján szerzik meg. A tőketulajdon olyan, nagy volumenű tulajdon, amelynek működtetését a tulajdonos egyénileg, vagy kizárólag családi keretekben nem tudja biztosítani. Ezért a tőketulajdon működtetését jellemzően idegen munkavállalók alkalmazásával lehet csak megvalósítani. A tőketulajdonos jövedelme az alkalmazott idegen munkavállalók munkája által létrehozott vállalati eredmény, a profit. A profit a befektetett tőke hozadéka. Ez a hozadék azonban nem lehet kevesebb, mint a tőke kamatának és az ezzel arányos vállalkozói nyereségnek az együttes összege, mivel ellenkező esetben a befektetett tőkét banktőkévé váltanák át. Ezért az érintett 1/2-3.; 2/1-3. és a 3. kategóriába sorolható tulajdonosok általában nem tekinthetők a tőkésosztály tagjainak. A társadalmi osztályhoz tartozást, az emberek termelőeszközökhöz való viszonyai által meghatározott érdekei határozzák meg, ezért nem attól függ, hogy valaki "belép-e" valamelyik osztályba. Társadalmi helyzete folytán saját társadalmi osztályához tartozik mindenki. Mivel azonban az érdekek felismerése téves is lehet, valaki tévesen tarthatja magát olyan osztály tagjának, amelyhez objektív társadalmi helyzete alapján nem tartozhat. Itt természetesen szerepe van a vonatkozási csoporthatásnak is. Ennek ellenére az osztályhoz tartozást nem egyéni döntések, hanem az objektív társadalmi helyzet határozza meg.

52 A fenti kategóriák részletesebb elemzésére nem térünk ki. Megjegyezzük azonban, hogy az ezekhez a kategóriákhoz tartozó emberek meghatározott, önálló érdekrendszerrel rendelkeznek, melyek kategóriánként nemcsak eltérnek egymástól, hanem esetenként egyenesen ellentétesek is egymással. Ezek az eltérések és különösen az ellentétek, egymástól eltérő érdekű, egymással szembenálló társadalmi osztályokra szabdalják a társadalmat. Vannak-e társadalmi osztályok ? A fentiek szerint egymástól eltérő és ellentétes érdekű nagy társadalmi csoportok kétségtelenül vannak. A tőkések nagy, vagy egyenesen óriási tulajdonnal, vagyonnal rendelkeznek. Olyan jogokat képesek érvényesíteni, amelyek érvényesítéséről mégcsak nem is álmodhatnak azok az emberek, akik más osztályok tagjai, noha a polgári jog ezt nem tagadja meg tőlük (sok ember, munkatárs feletti uralom, döntési lehetőség saját és országos jelentőségű gazdasági kérdésekben, önvédelmi testőrség fenntartása, saját repülőgép, világszínvonalú luxus életvitel stb.). A kategóriák közötti különbségek olyan mértékűek, amelyek már osztályszintű elkülönüléshez vezetnek. Tehát társadalmi osztályok vannak. Aki ezt tagadja, annak ezzel szemben állítania kell azt is, hogy nincsenek termelőeszköz tulajdonnal rendelkező tőketulajdonosok, akik nem a végzett munkájukból, hanem befektetett tőketulajdonuk profitjaiból élnek, hogy nincsenek értelmiségiek és munkások, akik nem rendelkeznek tőketulajdonnal, vagyis termelőeszközökkel, tehát csak mint saját munkaerejük tulajdonosai, csak a végzett munkájukból tudnak megélni. Ez pedig képtelenség lenne. De társadalmi osztályok nemcsak hogy vannak, hanem a társadalom politikai szerkezetét alapvetően meghatározó tényező a társadalom osztályszerkezete. Ilyen alapon már azt is megállapíthatjuk, hogy a "középosztály" fogalma egy mesterséges, társadalmi vonatkozásban tartalmatlan fogalom, ami semmilyen érdemi összefüggésben nincs a társadalmi osztály-fogalommal. A társadalmi osztályok közötti elkülönülés több szinten valósul meg. Az elkülönülés első és legfontosabb, legalapvetőbb szintje a gazdasági elkülönültség. A termelőeszköztulajdon meghatározza a társadalmi osztályok szerepét a termelés rendszerében. A termelő eszközök tulajdonosa a termelés aktív szereplője, míg a termelőeszközökkel nem rendelkező értelmiség és munkásság a termelés passzív szereplői. Ez azt jelenti, hogy a tőketulajdonos dönthet csak arról, hogy a termelőeszközöket milyen mértékben és milyen módon üzemeltessék. Ez a döntés a tőketulajdonos szuverén döntése. Ez a szuverén döntés határozza meg, hogy a többi társadalmi osztályokhoz tartozók milyen hányadát és milyen feltételek szerint alkalmazhatják egyáltalán, továbbá, hogy ez utóbbiak hozzájuthatnak-e olyan keresethez, amely biztosíthatná megélhetésüket, vagy nem. A termelőeszköz tulajdonnal nem rendelkező dolgozók csak akkor vehetnek részt a termelési folyamatban, tehát csak akkor biztosíthatják megélhetésüket, ha munkát vállalnak. De munkát csak akkor vállalhatnak, ha a termelőeszközök valamelyik tulajdonosa hajlandó őket alkalmazni. Ezért a tőketulajdonosok döntéseitől függ a munkavállalók megélhetése. Emiatt a tőketulajdonos fölérendelt helyzetben van a munkavállaló értelmiségi és munkás dolgozókkal szemben, míg ez utóbbiak alárendelt helyzetbe kerülnek a tőketulajdonossal szemben. Igaz ugyan, hogy a tőketulajdonosok befektetett tőkéjük után csak abban az esetben nyerhetnek profitot, ha munkavállalókat alkalmaznak, akik megtermelik azokat az értékeket, amelyek többek között a profit értékfedezetét is biztosítják. Ilyen értelemben lehet arról beszélni, hogy a tőkés arra "kényszerül", hogy munkavállalókat alkalmazzon. Ebben az értelemben amennyiben a munkavállaló arra kényszerül, hogy munkát vállaljon, annyiban a tőkés is kényszerül arra, hogy munkavállalókat alkalmazzon. Egyesek e munkaadó-munkavállaló összefüggést szimmetrikus kényszer összefüggés gyanánt mutatják be, pedig ez kifejezetten aszimmetrikus összefüggés. Az összefüggés csak akkor lehetne szimmetrikus, ha a

53 munkaadók összességükben arra kényszerülnének, hogy a társadalomban meglévő összes munkavállalót alkalmazzák. A munkaadót szorító kényszer nem egyenlő a munkavállalót szorító kényszerrel. Hiszen a munkavállaló, ha nem vállal, vagy nem kap munkát, akkor nem tud megélni. A munkaadó, ha valakit nem alkalmaz, saját megélhetését azzal nem veszélyezteti, legrosszabb esetben is legfeljebb csak a profit kissé alacsonyabb szintje fenyegetheti. Ez pedig nem komoly kényszer. Nem beszélve arról, hogy a tőkés osztály reális lehetőségei birtokában képes gondoskodni és gondoskodik is arról, hogy mindig legyen annyi munkanélküli, amennyi szükséges ahhoz, hogy a munkaerőpiac lehetővé tegye a munkaerő lehető legalacsonyabb bérszinten történő alkalmazását. Ebből adódik, hogy a munkavállaló, ha megélhetését biztosítani akarja, előnytelen feltételek mellett is kénytelen munkát vállalni, míg a munkaadó kedvezőtlen feltételek mellett nem kényszerül a munkavállaló alkalmazására. Módja van arra, hogy csak a számára megfelelő feltételek mellett alkalmazzon munkavállalókat. A társadalmi elkülönültség tehát létrejön ezen a szinten a tőkésosztály és valamennyi dolgozó (értelmiségi, alkalmazott és munkás) társadalmi osztály között. A tőkésosztály helyzetét továbbá az is befolyásolja, hogy a koncentrált ipari, kereskedelmi és banktőke döntő hányada tőkések magántulajdonában van. Ez azt jelenti, hogy a tőkésosztály foglalja el azokat a pozíciókat a gazdaságban, amelyek lehetővé teszik számára az ellenőrzést az egész gazdaság felett. Tehát gyakorlati gazdasági hatáskörük nemcsak az értelmiségi és munkás társadalmi osztályra terjed ki, hanem a különböző kisiparos, kiskereskedő és egyéb kisvállalkozó társadalmi rétegekre is. Tehát a tőkésosztály a társadalom uralkodó osztálya. A gazdasági hatalom minden másfajta hatalom alapja és forrása. A tőkésosztály hatalma ezért a gazdasági szférán kívül is megnyilvánul, elsősorban a politikai hatalomra gyakorolt hatásában. Ma minden, valamennyire is lényeges politikai döntés csakis akkor jöhet létre, ha az megfelel a tőkésosztály érdekeinek. A tőkésosztály és a vele szemben álló dolgozó osztályok érdekei nemcsak eltérőek és ellentétesek egymással, hanem - mint ahogy arról fentebb már megemlékeztünk érdekeik jellege is eltér egymástól. A tőkésosztály érdekeinek lényege a profitérdekeltség. A tőkés termelés központi célja a profit. A tőkésosztály uralkodó társadalmi helyzeténél fogva a társadalom egész gazdasági tevékenységét ez a profitszerzési törekvés határozza meg. Gyakorlatilag az egész társadalom az elenyésző számú tőketulajdonos kisebbség érdekeinek megfelelően végzi gazdasági, termelő tevékenységét. A profitérdekeltség a tőketulajdonosi érdekeltség meghatározó formája. Az egyéni vállalkozók és részben a kisvállalkozók érdekeltsége is tulajdonosi érdekeltség, de náluk a profitérdekeltség másodlagos szerepet játszik. Ugyanis ennek a társadalmi rétegnek a túlnyomó többsége - bár tulajdonosként - a munkájából, pontosabban a munkájával szerzett jövedelméből, vagyis a keresetéből él. Jövedelme túlnyomó részben munkajövedelem, nem pedig a befektetett tőke hozadéka, vagyis a profit. A munkásosztály és az értelmiség érdekeltsége bérérdekeltség, ami egyenes ellentéte a profitérdekeltségnek. A profit növekedése csak a bérek (abszolút, vagy relatív értelmű) csökkenése esetén lehetséges, vagy ami ugyanaz, hogy a bérek emelkedése a profitok csökkenését vonja maga után. A kétféle érdekeltség egymással ellentétes, tehát kölcsönösen kizárja egymást. Ez a helyzet azt jelenti, hogy amennyiben a termelőeszközök feletti tulajdonjog és a munkaerőtulajdon elválik egymástól a termelés végrehajtási folyamatában, akkor a tőketulajdonosi nyereségérdekeltség és a dolgozók bérérdekeltsége egymással ellentétes, egymást kizáró ellentétekként jelenik meg. Függetlenül attól, hogy a termelőeszközök állami tulajdonban, vagy pedig magántulajdonban vannak. Ennek megfelelően a termelőeszköz tulajdonosok, valamint azok képviselete és a különféle munkavállalók, valamint azok szervezetei egymás ellenfeleiként jelennek meg a társadalomban. A

54 nyereségérdekeltség és a bérérdekeltség ellentmondása a bérmunka és a tőke közötti ellentmondás formájában jut kifejezésre. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt, hogy a tőke létének feltétele a bérmunka létezése és megfordítva, a bérmunka létének feltétele (végső soron) a tőke létezése, legalábbis a kapitalizmusban. Ezért a bérmunka és a tőke ellentmondásának a léte és az ebből adódó társadalmi feszültségek és harcok olyan tényezők, amelyekkel együtt kell élnünk, legalábbis a kapitalizmusban. Tehát a kapitalizmusban a bérmunka és a tőke egymástól elszakíthatatlan egységben és ugyanakkor feloldhatatlan ellentmondásban van. Mint láttuk, a "létező szocializmusban" is ez volt a helyzet annak ellenére, hogy a termelőeszköz-tulajdont általában nem tőkének, a dolgozókat nem proletároknak vagy "kékgallérosoknak" nevezték. A két rendszer között az eltérés alapvetően abban állt, hogy a termelőeszközök a "szocializmusban" állami tulajdonban, míg a kapitalizmusban túlnyomórészt magántulajdonban vannak. Többek között ezért volna célszerűbb és találó a "létezett szocializmust" állami kapitalizmusnak nevezni. Mindenesetre ez az okfejtés megmutatja, hogy a tőkésosztály objektív érdekeinél fogva, alapvetően eltér az egyéb társadalmi osztályoktól, ami szintén alátámasztja a társadalom osztályszerkezetének realitását. A fentiekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az ismertetett társadalmi osztályszerkezet a társadalomnak nem valamiféle általános, örökérvényű osztályszerkezete. Ez csak a kapitalizmus társadalmi osztályszerkezete, ami a jelenlegi magyar társadalomra is érvényes. Az ipari társadalomban elvileg lehetséges ettől eltérő társadalmi szerkezet is. Ilyen lehet például a termelés és a forgalom munkaszövetkezeti rendszere, ahol a termelőeszközök, a realizált jövedelem és a munkaerő egyaránt a dolgozók tulajdonában vannak. Ebben az esetben a (tiszta) jövedelem teljes egészében a dolgozók keresete formájában jelenik meg, amelyet felosztanak a dolgozók között az egyének teljesítménye arányában. Ebben az esetben tehát a jövedelem nem képez profitot és bért, ezért a profit és a bér nem kerülhetnek egymással ellentmondásba. Ebben az esetben továbbá a társadalom osztályszerkezete megszűnik, mivel mindenki egyformán viszonyul a termelőeszköz-tulajdonhoz és a munkaerőtulajdonhoz is, tehát az emberek nem oszlanak meg különféle és egymással ellentétes társadalmi osztályok szerint. Egy munkaszövetkezeti rendszerű társadalom ezért osztálynélküli társadalom lenne. Ilyen társadalom egyaránt ellentétes a kapitalizmussal és a "létezett szocializmussal". Ez a lehetséges jövő társadalma lehet, amelynek elméleti megalapozása és gyakorlati megvalósítása a jövő feladata, melynek társadalmi feltételei egyelőre még nem értek meg. Ebben az írásban a munkaszövetkezeti társadalom részletesebb vizsgálatára nem térünk ki. Az emberek részvételét a különféle társadalmi csoportokban érdekeik alapvetően befolyásolják, ezért az érdekek társadalmi szervezőerővel rendelkeznek, meghatározzák a társadalom szervezeti rendszerét, szerkezetét.

2.3 Az érdek, mint a társadalmi működés eszköze Fentebb már megemlékeztünk az emberek cselekvését meghatározó érdekek realitásának követelményeiről, mint az érdekek egyik alapvető tulajdonságáról. Általánosságban meg lehet állapítani ugyanis, hogy az emberek cselekvését jellemzően csak reális érdekeik, vagy legalább a cselekvők által reálisnak tekintett érdekeik képesek jelentékenyen befolyásolni. Az emberi cselekvések társadalmilag meghatározó hányada ezért reális

55 érdekeken alapszik. Ennek megfelelően a társadalmi működés az adott társadalmi gazdasági feltételek követelményei szerint túlnyomórészt mindig reális. Például a Kádár rendszer konszolidált időszakában - legalábbis deklaráltan - senki nem akart tőketulajdonos lenni, de a rendszerváltás után már jelentkeztek a tőketulajdonos vállalkozók, miután a rendszerváltás következtében a tőketulajdonossá válás általában reális lehetőséggé vált. Érdemes észrevenni azonban, hogy most is lényegében véve csak azok akarnak tőketulajdonosok lenni, akiknek erre reális esélyeik vannak. Így az emberek elfoglalják mindazokat a pozíciókat, státusokat, amelyek az adott társadalmigazdasági feltételek mellett léteznek, és csak ezeket foglalják el. A továbbiakban pedig e pozíciók, státusok követelményei szerint működnek, cselekszenek, mégpedig az érdekeik által diktált módon. Az érdekeiket ugyanis pozícióik, státusaik (osztály-helyzetük) alapjában meghatározzák. Ezért az emberek érdekeit, ezek alapján cselekvését, nemcsak saját érdekeiknek érdekparaméterei, ezek kombinációi határozzák meg, hanem az őket körülvevő, illetve e cselekvéseikre jelentékeny hatást kifejteni képes más emberek és közösségek érdekei és várható cselekvései is. Ezért olyan helyzet állt elő a "szocializmus" bukása, valamint az "egypólusú világ" kialakulása következtében, hogy a dolgozó osztályok számára nem lenne reális törekvés, ha a termelő eszközöket valamilyen formában saját tulajdonukba, és erre a tulajdonra alapozva a termelés és az elosztás irányítását saját kezükbe akarnák venni. Emiatt ma nincs is ilyen törekvés a dolgozó osztályok részéről. Ma még a dolgozó osztályok bíznak abban, hogy a tőke egyszer majd részükre is elfogadható létviszonyokat fog létrehozni. Erre a fennálló érdekviszonyok figyelembevételével persze nincsen esély, amíg azonban ez a bizalom fennáll, nem történhet jelentős változás, nem jöhetnek létre a dolgozó osztályok érdekeinek megfelelőbb társadalmi viszonyok. Tehát az emberi cselekvés teljesebb megértése csak akkor lehetséges, ha az ember érdekeit, illetve az ezen alapuló cselekvését nemcsak önmagában, hanem a vele kapcsolatban lévő emberekkel, illetve a különböző szintű kapcsolódó közösségekkel összefüggésben is megvizsgáljuk.

2.31 A személyes kapcsolatok cselekvést befolyásoló hatásai A személyes kapcsolatok közvetlenül hatnak az egyének cselekvésére. Az egyének ugyan alapjában véve saját, személyes érdekeik szerint cselekszenek, de a velük személyes kapcsolatban lévő személyek kisebb-nagyobb mértékben képesek befolyásolni érdekeik kialakulását, azok módosulásait és az ezek alapján létrejövő cselekvéseiket is. Ezért ezen a helyen meg kellett emlékeznünk az ilyen személyes kapcsolatok létéről és cselekvést befolyásoló jelentőségéről. Itt meg kell említenünk azt a tényt, hogy az egyénre más személyek egymástól eltérő irányú és erejű hatásokat képesek kifejteni. A szociológiai irodalomból közismert az a tény, hogy az egyén viselkedését a csoporton belül a csoport más tagjai és együttesen a csoport is befolyásolja. Tehát adott esetben az egyén a csoporton belül nem, vagy nem teljesen úgy viselkedik, mintha egyedül volna, függetlenül a csoporttól. Tudunk olyan kísérletekről, melyekben kísérleti személyeknek egy alkalmas kísérleti helyiségben rövid időre felmutatnak egy táblát, amelyen néhány azonos tárgy ábráját tüntették fel. Utána megkérdezték a kísérleti személyektől egyenként, hogy hány tárgy ábráját látták a táblán. A feleletek jellemzően helyesek voltak. Következő alkalommal megismételték némi módosítással a kísérletet, de a személyeknek a kísérletben résztvevő csoport tagjainak jelenlétében tették fel a kérdést úgy, hogy előzőleg néhány beavatott kísérleti személynek megmondták, hogy a bemutatott ábrák számát a ténylegestől eltérően állapítsák meg és

56 próbálják erről meggyőzni a többieket. A be nem avatottak körében erre bizonytalanság támadt és a csoporton belül jelentős arányban voltak azok, akik a beavatottak hatására az ábrák számát helytelenül állapították meg. Ezzel kísérletileg is bizonyítani lehetett, hogy a csoport befolyásolja a csoporttagok ítéleteit, viselkedését. Persze, itt nem tisztán a csoport egyénre vonatkozó hatásával állunk csak szemben, hanem pontosabban azzal a befolyásoló hatással, amellyel a csoport egyes tagjai befolyást gyakorolnak a csoport más tagjaira. Ez a befolyás nyilván függ egy sor egyedi tényezőtől. Egyrészt a befolyás ereje függ a csoporttagok személyes tulajdonságaitól, presztízsüktől, szellemi képességeiktől, aktivitásuktól, vérmérsékletüktől, tájékozottságuktól, életkoruktól, beszédkészségüktől, megjelenésüktől stb. illetve, a csoporttagok e tulajdonságok tekintetében meglévő eltéréseitől, valamint e tulajdonságok tekintetében a csoporttagok között fennálló viszonyoktól. Erősebb, szilárdabb, képzettebb személyiségekre a beavatott kísérleti személyek befolyása nyilván gyengébb, mint a gyengébb, bizonytalanabb, képzetlenebb személyiségekre. Ugyancsak jelentős hatással vannak a személyközi befolyásra az interakciókban résztvevő személyek közötti hierarchia viszonyok is (főnök- beosztott, szülő-gyermek, szimpátia-antipátia stb. viszonyok). Ezeken túl a csoport hatását az egyénekre a csoportok egyes jellemzői is befolyásolják. Így az alkalmi csoportok befolyásoló hatása az egyénekre eltér a megszilárdult, hosszú távon működő csoportok hatásaitól, ahol már kialakultak specifikus csoportnormák, és létrejött a csoport szociális szerkezete. Alkalmi csoportokban a csoporttagok viselkedésükkel nem akarnak "szégyent vallani", emiatt többé-kevésbé bizonytalanok, nem úgy viselkednek, ahogy egyedül viselkednének. Emellett természetesen megmutatkoznak az emberek olyan típusos személyiség jellemzői (pl. extrovertált, introvertált), illetve a vérmérsékleti jellemzők (pl. szangvinikus, kolerikus, melankolikus), és ennek megfelelően az egyes személyek viselkedése az alkalmi csoportokban eltéréseket mutat. Ugyanakkor az egyéni megnyilatkozások viszonylag visszafogottabbak, meggondoltabbak, kevésbé elhamarkodottak lesznek, mivel speciális csoportnormák hiányában a csoporton belül az emberek bizonytalan helyzetbe kerülnek, ennek megfelelően megnyilatkozásaik korlátozottak. Szervezett, megszilárdult csoportokban a csoportnormák a csoporton belül elfoglalt hely szerint határozzák meg az egyes tagok viselkedését. Ez a kérdés egyik oldala. A kérdés másik oldala, hogy az egyéni állásfoglalás, vagy általában az egyéni viselkedés milyen összefüggésben van az egyének érdekeivel. Ha a kérdés és az azzal kapcsolatos egyéni állásfoglalás tartalma az érintett egyén érdekei szempontjából teljesen közömbös, akkor nem várható, hogy a megkérdezett egyének jelentős erőfeszítéseket tegyenek olyan céllal, hogy az egyébként számukra érdektelen és közömbös ábrák számát helyesen figyeljék meg és kiálljanak következetesen egyéni megállapításaik mellett. Valószínűleg más eredmény lenne, ha ugyanezeket a személyeket olyan kérdésekben kérdeznék meg, amelyek nem közömbösek számukra. Amelyek érdekeiket, különösen pedig amelyek nagysúlyú, alacsony szintű és rövid lejáratú érdekeiket érintenék. Például olyan kiegészítéssel történne a kérdés feltevése, hogy a kísérletben való részvétel díja jelentős mértékben függene a helyes válaszoktól. Ilyen esetben, különösen, ha a díj jelentős összeg lenne, nyilván nagyobb figyelemmel történne a megfigyelés, tehát nagyobb arányban lennének képviselve a folyamatban a helyes megfigyelések, másrészt pedig nagyobb következetességgel védelmeznék saját álláspontjukat az egyes személyek. Mindenesetre az érdekparaméterek működési mechanizmusa azt feltételezi, hogy a viselkedés, tehát esetünkben a helyes megfigyelés és a saját álláspont következetes védelmezése a kísérleti személyek érdekeitől is függ. Tehát az egyénekre gyakorolt csoporthatást az egyének érdekei is befolyásolják. Tehát a személyes kapcsolatok az egyén cselekvését az elhanyagolható mértéktől, a döntő mértékű hatásig, eltérő erővel képesek befolyásolni. Ez azt jelenti, hogy a személyes kapcsolatok hatásait a cselekvésre nem lehet figyelmen kívül hagyni.

57

2.32 A közösségek cselekvést befolyásoló hatásai Az egyének cselekvésére a különféle közösségek befolyásoló hatásai is különböző módon és mértékben érvényesülnek. A közösségek azonban az egyénekre, jelentős részben az egyénekkel közvetlen kapcsolatban lévő személyeken keresztül fejtik ki a cselekvést befolyásoló hatásukat. Ezért ezen a helyen is meg kellett emlékeznünk az ilyen személyes kapcsolatok létéről és cselekvést befolyásoló jelentőségéről. A közösségeket, cselekvést befolyásoló tulajdonságaik alapján az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: — valóságos közösségek: = családi közösség, = munkahelyi közösség, — formális, vagy polgári közösségek: = nemzet, = lakóhelyi közösség, = politikai, kulturális, szakmai, vallási stb. közösség. Valóságos közösségeknek azokat a közösségeket tekinthetjük, amelyekben a tevékenység közös csoporttulajdonon (legalább a közös jövedelem tulajdonon) alapszik, tehát a tagok anyagilag nem függetlenek egymástól. Közöttük viszonylag hosszabb távú valóságos és lényegi kapcsolatok jönnek létre, ahol a kapcsolatok egymást segítő, kooperatív, együttműködő, kollektív jellegűek. Ezzel ellentétben a formális vagy polgári közösségek alatt olyan közösségeket értünk, amelyekben a tagok anyagilag egymástól függetlenek, közöttük csak ideiglenes, esetleges, a közös érdekek bizonyos meghatározott szűkebb körére kiterjedő kapcsolatok léteznek, ahol a kapcsolatok individuális és konkurrenciális jellegűek. 2.321 A család cselekvést befolyásoló tulajdonságai A társadalom legalapvetőbb közössége a család. A család anyagi alapja a közös családi tulajdon, mely kölcsönös függőséget hoz létre a családtagok között. A család olyan közösség, amely sok és lényeges eltérő sajátosságot mutat minden egyéb közösséggel szemben. Egyik ilyen sajátosság, hogy a társadalom reprodukciója, szaporodása (esetleg fogyása) jellemzően a családi közösségeken belül, vagy azokkal összefüggésben megy végbe. Az egyének érdekei a családon belül nem mindig különülnek el egymástól, a javak elosztása nem a teljesítmények (az egyénileg realizált jövedelmek, egyéb érdemek) szerint, hanem a család rendelkezésére álló lehetőségek által behatárolt szükségletek szerint történik. A családon belül az egyének nem egyenjogúak, de őket bensőséges ösztönös vonzódás köti össze, kölcsönös felelősséget viselnek egymás sorsa iránt, magatartásuktól, érdemeiktől jórészt függetlenül segítik, támogatják egymást. A családfő, vagy a szülők jogai és felelőssége a család iránt meghatározó jelentőségű, akik társadalmilag elfogadott jellegű ösztönző, vagy kényszerítő eszközöket (ajándék, dicséret, megrovás, büntetés) is alkalmazhatnak a család többi tagjaival szemben a családban elfogadott viselkedési normák követése érdekében. Ez a sajátosság a biztosítja a gyermekek családi és részben társadalmi szintű szocializációjának megvalósulását. A családfő családon belüli "előjogai" természetes és hagyományos alapokon nyugszanak

58 (itt természetesen csak a családtagok természeti jogairól van szó, nem pedig a polgári jog értelmében vett kodifikált jogról). A természetes "előjog" azon alapszik, hogy rendszerint a családfő, vagy a szülők szerzik meg és biztosítják a család számára azokat a (főleg anyagi ) javakat, amelyek szükségesek a család megélhetéséhez – a társadalom által elfogadott szinten (természetesen a társadalmi status, osztályhelyzet stb. figyelembevételével ). A családfő általában az apa, de ma már – különösen, amióta a nők is intenzíven részt vehetnek a családon kívüli kereső foglalkozások űzésében, tehát a család megélhetésének a biztosításában – az anya is kiterjedtebb jogokat élvez a családon belül. Gyakori, hogy az anya az apával egyenlő, vagy közel egyenlő jogokat élvez a családon belül. A csonka családok esetében az egyik szülő (apa, vagy anya) tölti be a családfő szerepét. A családfő, illetve a szülők "előjogainak" másik természetes forrása az a körülmény, hogy a gyermekek kezdetben nem képesek ellátni magukat, ezért a szülők gondoskodnak róluk, az általuk megszerzett források felhasználásával, tehát elidegeníthetetlen joguk dönteni arról, hogy ezt a gondoskodást, gyermekeik nevelését a rendelkezésükre álló feltételek figyelembevételével hogyan lássák el. Ez nemcsak joguk, hanem vállalt kötelezettségük, ösztönös szükségletük, tudatos érdekük is. A szülők "előjogait" támogatja az a körülmény, hogy ők rendelkeznek a családtagok szükségleteinek kielégítésére szolgáló javakkal, továbbá ők az erősebbek és ezáltal "jogaik" érvényesítésére a családon belül képesek is. A családfők, a szülők ezekkel a jogokkal túlnyomó többségükben helyesen élnek, arra használják fel, hogy gyermekeik a társadalom hasznos tagjai, egészségesek, okosak, erősek legyenek és lehetőleg minél jobb anyagi helyzetben kezdhessék meg és folytathassák majd önálló, felnőtt életüket. Sajnos, léteznek ettől eltérő családok is, ezért a családok belső életének szabályozása érdekében szükség van a polgári jog alkalmazására is (ilyen pl. a gyermekek jogainak kodifikálása). A gyermekek fejlődésével párhuzamosan a családon belüli döntéseket egyre nagyobb mértékben befolyásolják a gyermekek óhajai is, hiszen a szülők arra is törekszenek, hogy gyermekeiknek örömet szerezzenek. A gyermekek, fejlődésük előrehaladásával arányosan maguk is részt vesznek a családi döntések meghozatalában, így felnőtt korukra fokozatosan elsajátítják a szükségletek és az érdekek felismerését, rangsorolását, az érdekek egyensúlyának kialakítását, a családon belüli döntések feltételeinek megértését és gyakorlásának módjait. A család másik jellemző vonása az egyéb közösségekkel szemben az, hogy a családon belül a cselekvések nagy és alapvető jelentőségű hányadát az ösztönös cselekvések teszik ki, míg az egyéb közösségekben az ösztönös cselekvések alárendelt szerepet játszanak az érdekorientált cselekvésekkel szemben. Olyan jelenségek, mint a szerelem, a családalapítás, gyermekek nemzése, nevelése, egymás szeretete, óvása stb., az ember ösztönös szükségletei. Ezeket az ember ösztönös cselekvéseivel realizálja, az általa elfogadott erkölcsi normákkal és érdekeivel korrigálja, összhangba hozza a valóságos társadalmi és gazdasági feltételekkel. Vagyis tisztán ösztönös cselekvéseit ezáltal társadalmivá, emberivé teszi. A társadalomban léteznek ettől eltérő családok is, ahol az ösztönös elemeket alárendelik az egyéni különérdekeknek. Már a polgári társadalmak megjelenése előtt az arisztokrácia gyakorlatilag saját köreiben általánossá tette az ösztönös elemek kizárását a családi életből. A családalapításban az anyagi és hatalmi érdekek játszották a főszerepet, nem a kölcsönös vonzalom. A gyerekek nevelését a szülők helyett idegen dajkák, nevelőnők, nevelők, oktatók, társalkodónők, tanítók végezték. Az arisztokrata házastársak ösztönös szükségleteik jelentős részét házasságukon kívül is kielégíthették. Ehhez hasonlóan a polgári társadalmakban a gazdag tőketulajdonosok a családalapításban és a családi életvitelben általában a gazdasági és presztízs érdekeket teszik az első helyre. Már a családra vonatkozó törvénykezés is ezt legalizálja, mivel lehetővé teszi a házassági szerződés kötését, mely az egyik házastárs külön vagyonát kiemelheti a családi vagyonból, amelyet a másik házastárs nem

59 örökölhet. Ezzel a polgári törvény a házasfeleket részben ( vagyis vagyonjogilag) a családon kívülre helyezi. Vagyis a család hagyományos egységét megbontja, még mielőtt az létrejött volna. Ez a jelenség létezik a polgári társadalmakban, de társadalmi méretekben nem jellemző, mert ezt a gyakorlatot elsősorban csak a "társadalmi elit" folytatja, amely a társadalom néhány százalékát képviseli. A megszületett gyermek családtag. Tudata még nincs, vagy ha van, teljesen fejletlen. Ha (amint már megállapítottuk) az érdek a szükségletek tudati tükröződése, akkor a csecsemő esetében érdekekről nem beszélhetünk. Szükségletei ösztönösek, ezeket ösztönös cselekvésekkel elégíti ki. E szükségletek kielégítésének anyagi hátterét az anya képes biztosítani és ez neki is ösztönös szükséglete. Megjelenik az anyai szeretet, a gondoskodás, az önfeláldozás a gyermek fejlődése érdekében, ami az anya ösztönös szükséglete és tudatos érdeke is egyben. A gyermek fejlődéséhez szükséges összes feltételeket az anya egymagában általában nem képes biztosítani. Ezeket az anyán kívül az apa és a család többi tagjai együttesen biztosítják. Akiknek ez szintén ösztönös szükségletük és tudatos érdekük is. Ilyen családi háttér hiányában az anya ugyan fel tudja nevelni gyermekét, de ez nagy erőfeszítést igényel részéről és káros lehet az anyára, illetve családon kívüli munkahelyi, társadalmi tevékenységére, sikereire, de a gyermek fejlődésére nézve is. A gyermek felnevelésének optimális feltételeit a teljes család tudja csak biztosítani. Ennek a feltétele általában adott, hiszen az apa (és a nagyszülők is) ösztönös szeretetet érez a gyermek iránt és ösztönös szükségletének érzi a gyermek optimális fejlődését. Így az ösztönös szükségletek és az ezeknek megfelelő cselekvések a család életében igen fontos helyet foglalnak el, alapvetően meghatározzák a családi közösség működését. A gyermekek fejlődésével párhuzamosan emberi tudatuk, egyéniségük kialakul. Ezzel összefüggésben szükségleteiknek megfelelő saját érdekeik is létrejönnek, melyek csökkentik a családi érdekek homogenitását. Hiszen a családi érdekek egyébként sem teljesen homogének, hanem egymástól eltérő egyéni érdekek szintéziseként alakulnak ki. A családon belül is létrejönnek a családtagok külön érdekei, amelyek egyrészét elfogadják és érvényesítik, más részüket pedig elutasítják. A szocializáció keretében a gyermekek is megtanulják, hogy milyen külön érdekeket lehet érvényesíteni és milyeneket nem. Fokozatosan létrejön egy olyan helyzet, amikor már a rendszeresen elutasított, tehát irreális különérdekek kinyilvánítására nem is kerül sor. Már a családi közösségekben meg lehet találni azt a jelenséget, amikor az egyének rákényszerülnek arra, hogy érdekeiket más emberek érdekeinek figyelembevételével fogalmazzák meg. Lényeges jellemzője a családi közösségnek, hogy a családon belül egymással szemben olyan ösztönös szükségletek alakulnak ki, amilyenek más közösségekben nem, vagy csak részlegesen és nem jellemzően fordulnak elő. Ilyen ösztönös szükséglet az egymás iránt érzett szerelem, szeretet, amely képessé teszi az embert tettrekészségre, önfeláldozásra azért, hogy családtagjai egészségesek, szépek, okosak, erősek és sikeresek legyenek. Ilyen módon a családon belül a családi érdekek az egyes családtagok egyéni különérdekeikké is transzformálódnak. Ezek egyszersmind családi és egyéni különérdekekké válnak. Az egyéni különérdekek az érdekek családi szűrőjén át jelennek meg és jutnak kifejezésre. Olyan egyéni különérdekek jutnak kifejezésre és érvényre, amelyek megegyeznek, illetve nem ellentétesek a családi érdekekkel. Az egyéni különérdekek és a családi összérdekek családon belüli egysége nem egyenlő mértékben jut kifejezésre az egyes családokban. Ez az egység teljes mértékben csak a konszolidált családokat jellemzi. A nem eléggé stabil, konszolidált családokban az egyéni különérdekek kisebb nagyobb mértékben ellentmondásba kerülnek a családi érdekekkel. Ennek az ellentmondásnak a hiánya, vagy jelenléte, mélysége és élessége az egyes családok konszolidáltsági fokát jellemzi. Természetesen, a családon belül is előfordulhatnak

60 egymást kizáró jellegű érdekellentétek, amelyeket ha nem lehet valamilyen megegyezés szerint feloldani, a család felbomlásához, vagy az érintett család stabilitásának csökkenéséhez vezethetnek. Sajnos, ez elég gyakori jelenség, mivel mostanában a házasságok - tehát a családok - jelentékeny hányada felbomlik. Erre nézve az alábbi adatok állnak rendelkezésünkre:1 Megnevezés

1949 1960 1970 1980 1990 1999

Házasságkötések sz.x1000 Válások száma x1000 Válások aránya %

107,8 88,6 12,5 16,6 12 19

96,6 22,8 23

80,3 27,8 34

66,4 24,9 37

45,4 25,6 56

A házasságok felbontásásának részletesebb vizsgálata nélkül is világos, hogy a házasság intézményének olyan változásával nézünk szembe, amiről a statisztikai adatok nagyon szomorú képet mutatnak. A családok felbomlásának gyakoriságában a család jelenleg fennálló intézményének a válsága jut kifejezésre. A XIX - XX. században az ipari fejlődés utjára került országokban a termelési viszonyok megváltozása következtében a hagyományos (három-négy generációt magában foglaló) nagycsaládok felbomlottak. Helyettük kialakultak a modern kétgenerációs kiscsaládok. A hagyományos nagycsaládok túlnyomórészt a falusi mezőgazdaság bázisán léteztek hosszú évszázadokig. A család hagyományos ősi funkciói mellett gazdasági funkciókat is elláttak. Az egyes családtagok a családon kívül nem élhettek meg, kivéve azokat a keveseket, akik katonák, vagy városi cselédek lettek, vagy a városokba és idegen országokba elvándoroltak szerencsét próbálni. A megélhetési kényszer a családtagokat bezárta a nagycsaládokba. Az ipari fejlődés egyrészt a mezőgazdaságot is átalakította, ahol a falusi lakosság létszáma túl nagy lett a helyi munkaerő igényekhez képest, másrészt az ipar felszívta a falun feleslegessé vált munkaerőt. Így a nagycsaládok tagjai "kiszabadultak" a nagycsaládok kereteiből, önállósultak, elmentek a városokba, ahol megalapították kétgenerációs kiscsaládjaikat. A nagycsaládok tagjait korábban a megélhetési kényszer tartotta meg a család keretei között. A létrejött kiscsaládok esetében még a XX. század közepéig is fennállt az a helyzet, hogy a nők igen nagy hányada nem vállalhatott kereső foglalkozást, ezért önállóan nem tudta eltartani magát és a gyerekeit. Tehát a kétgenerációs kiscsalád is hosszú évtizedekig bezárta magába a családfenntartón kívüli családtagokat, akik a családon kívül nem tudtak megélni. Ezért az ilyen családokat is bizonyos érzelmi és jogi kötődések mellett a megélhetési kényszer tartotta össze. Már említettük, hogy a családtagok a családon belül nem egyenjogúak. A nagycsaládok esetében a családfő gyakorolta a "hatalmat" a család tagjai felett. Ő döntött a családot, illetve a családtagokat érintő minden fontos kérdésben. E helyzet fenntartása a nagycsalád fennmaradása, jövőjének, a családtagok megélhetésének biztosítása érdekében az akkori társadalmi-gazdasági feltételek között elkerülhetetlenül szükséges volt. Ugyanakkor ezek a feltételek a nagycsaládon belüli fiatal házasok számára nehezen elviselhető kényszert jelentettek, amelyek a családon belül néha tragikus fejleményeket okozó feszültségekhez vezettek. A nagycsaládon belüli feszültségek ellenére azonban ezek a családok történelmileg hosszú ideig fennálltak és sikerrel teljesítették a család összes funkcióit, beleértve a gyermekek nevelését, a betegek és az öregek ápolását, valamint a gazdasági funkciókat is. A kiscsaládok kialakulása feloldotta a nagycsaládon belüli fentemlített feszültségeket, a létrejött kiscsaládok lehetővé tették a fiatal házasok családi önállóságát, élhették saját életüket. Emellett azonban a kiscsaládok nem képesek 1

Statisztikai Évkönyv. KSH.2000 1.1 táblázat

61 teljesíteni az objektíve jelentkező családi funkciók egy részét, mint amilyen a gyermekek és a magatehetetlenné vált betegek és öregek ápolása. A társadalmi fejlődés megteremtette a nagycsaládok felszámolásának és a kiscsaládok kialakulásának feltételeit, de nem hozta létre az összes, régebben nagycsaládi funkciók teljesítésének társadalmi-gazdasági feltételeit. Emellett a kiscsaládok megjelenésének időszakában létrejöttek a nők családon kívüli munkavállalási lehetőségei is. Így a nők a családtól függetlenül is megélhetési lehetőséghez jutottak. Ilyen lehetőségek birtokában már a megélhetési kényszer egymagában nem tartja vissza a nőket nemcsak a nagycsaládban, hanem a kiscsaládban sem. Ezért a kiscsaládok felbomlásának gazdasági feltételei is létrejöttek. A gazdasági feltételek most már nem csak a férfinek, hanem a nőnek is lehetővé teszi a családi közösség felbontásának kezdeményezését. Ezért a modern kiscsaládok közül jelentős részben csak azok maradnak fenn, amelyekben az egyéni különérdekeket a felek össze tudják egyeztetni saját különérdekeikkel és a családi érdekekkel. Csak azt a családot lehet szilárdnak tekinteni, amelyben a házasfelek mindegyike jól érzi magát, vagy legalább elfogadhatónak érzi a családtagok közötti viszonyt. A család válságának megoldásához ezért szükség van a házasfelek egymással szembeni hagyományos magatartásának megváltozására is, ami elsősorban abban áll, hogy a családfő nem teljhatalmú ura többé a családnak, hanem a család többi tagjai is érdemi befolyást gyakorolhatnak a család életére. De egymagában ez nem elég. Sőt, alapjában véve legfontosabb ebben a vonatkozásban a család létviszonyainak olyan megváltozása, amely lehetővé teszi a család összes funkcióinak teljesítését a családtagok számára - normális erőfeszítések mellett. Nagyon valószínű, hogy a visszatérés a háromnégygenerációs családmodellhez lehetetlen. Ezért a családi funkciók egy részét társadalmi szinten kell megoldani. Ide tartozik a családok számára a lakásszerzés lehetőségeinek biztosítása reális feltételek mellett, bölcsődei és napközi otthoni ellátások létrehozása, illetve ezek fejlesztése a családi elvárások figyelembevételével. Fontos, hogy az anya (vagy apa) számára olyan lehetőség legyen, hogy a gyermekek betegsége idejére fizetett szabadságra legyen lehetősége annak veszélye nélkül, hogy emiatt megszűntethetik a munkaviszonyát. Továbbá megoldásra vár a magatehetetlen öregek humánus gondozásának feladata is. Ilyen lehetőségek biztosítása a termelőeszközök magántulajdona és a munkanélküliség mellett megvalósíthatatlan feladat. A család válságának megoldása csak a gazdaság rendszerében történő olyan, a családi funkciók teljes körű megvalósulásának kedvező irányú változások alapján lehetséges, amelyek csak a társadalmi fejlődés során valósulhatnak meg, egy történelmileg hosszabb időszak alatt. Már szóba került, hogy a családtagok között nincs jogegyenlőség. Ez természetes, hiszen a csecsemő, vagy a kisgyermek érdemben nem szólhat bele a családot érintő olyan döntésekbe, amelyeknek a lényegét, célját és különösen a családon kívüli anyagi, társadalmi stb. feltételeit még nem ismerheti. Ilyen tekintetben a családi érdekek megfogalmazását és érvényesítését a családfő, vagy a felnőtt családtagok teszik meg. Az ehhez szükséges cselekvéseket véghezviszik, és ezekbe a cselekvésekbe az életkortól, egészségi és erőnléti állapottól függően bevonják vagy ha erre szükség van, kényszerítik a család minden tagját. Ez a művelet magában foglalja a családi érdekeken belül a gyermek "érdekeit", vagyis szükségleteik biztosításának a feltételeit is. A gyermekek fokozatosan felismerik, hogy a felnőttek többnyire olyan döntéseket hoznak, olyan cselekvéseket végeznek, illetve vonják be ezekbe a család többi tagjait is, amelyek a szükségletek kielégítésének és általában a túlélésnek is biztosítják a feltételeit. A gyermekek bevonása a családi érdekek diktálta cselekvésekbe egyúttal biztosítja hogy az utódok elsajátítsák azokat a cselekvésmódokat, amelyek az adott különböző és változó környezeti feltételek között a túlélés lehetőségeit biztosítja számukra, később a felnőttek nélkül is. Sokféle olyan cselekvés létezik, amelyek ismerete és készsége adott esetben

62 szükséges lehet az ember túléléséhez. Ezek között olyanok is vannak, amelyek a tapasztalatlanok számára kimerítőek, ijesztőek, félelmetesek, veszélyesek, de megfelelő cselekvésmódok alkalmazásával lehetséges ezeket sikeresen és biztonságosan megvalósítani. Néha csak megfelelő erőszak alkalmazásával lehet rávenni a tapasztalatlanokat ilyen cselekvések vállalására és végrehajtására. Ilyen esetekben utasításokat, parancsokat kell alkalmazni a családtagok némelyikével szemben, főleg természetesen a tapasztalatlan fiatalokkal szemben. A gyermekeknek néha nehéz a tanulás az iskolában, de ilyen esetben meg kell parancsolni, meg kell követelni a tanulást stb. Más esetekben előfordul, hogy a gyermek vakmerően olyat is tenne, ami veszélyezteti testi épségét. Például belenyúlna a konnektorba, amit meg kell tiltani. Ilyen parancsokat csak abban az esetben lehet alkalmazni, ha van a családban olyan családtag, akinek "joga" van parancsolni, lehetősége van a parancsok végrehajtásának megkövetelésére és olyan, aki köteles, vagy kénytelen teljesíteni ezeket a parancsokat. Másrészt, ha a kikényszerített cselekvés elérte a célját, meghozta a várt eredményt, akkor a végrehajtó gyermek számára ez sikerélményt biztosít, a kényszerítés ténye pedig ilyenkor már feledésbe merül. A gyermek ilyenkor dicséretet, esetleg ajándékot kap, bár sokszor számára a legnagyobb ajándék az, hogy elsajátított olyasvalamit, amire korábban nem volt képes, közelebb került e képességével a felnőtt korhoz. A gyermekkel szembeni követelés, parancs, dicséret, büntetés, ajándék stb. más szempontból olyan eszközök, amelyek megtanítják a gyermeket szükségleteinek, majd pedig érdekeinek helyes és reális felismerésére. Észreveszi a gyermek, hogy a szülői követelés, parancs az ő javát szolgálja. Az ehhez kapcsolódó szigor a szülői szeretet célszerű megnyilvánulása. Persze ezt komolyan kell venni. A szigor nem lehet öncélú, semmi esetre sem lehet a szigor célja csupán a "tekintély" megszerzése. Az öncélú és igazságtalan szigor feszültséghez vezet a családban is és előbb-utóbb a család légkörét megrontja, a családon belüli őszinteség rovására megy, a család egységét fenyegeti, esetleg a család széteséséhez vezet. A gyermekek növekedésével párhuzamosan fejlődik tudatuk, családi és társadalmi szocializációjuk, egyéniségük. Egyre inkább kialakul bennük a családi érdekek ismerete, létrejönnek saját érdekeik és családon belüli különérdekeik. E fejlődés következtében és arányában kialakul bennük egy természetes igény az önállóságra a családon belüli és családon kívüli cselekvéseik tekintetében. A harmonikus családi élet, az őszinte légkör egyik feltétele az ilyen önállósági törekvések elfogadása, esetleges ösztönzése, szükség esetén a célszerű magatartás, cselekvés elősegítése, illetve a célszerűtlen, vagy káros magatartás és cselekvés visszafogása, megakadályozása. Csak olyan család lehet harmonikus, ahol minden családtag otthon érzi magát az otthonában. A családon belül a fejlődéssel párhuzamosan tehát kialakul az érdekműködések családi rendszere, amelyben fokozatosan előtérbe kerül az érdekorientált cselekvés az ösztönös cselekvésekkel szemben, de az érdekorientált cselekvés nem lépheti túl az ösztönös családi (anyagi és nem anyagi) szükségletek által meghatározott kereteket. A családon belüli különféle érdekekre is vonatkoznak a fentebb tárgyalt érdekparaméterekre, az érdekek egyensúlyára és az érdekműködések összefüggéseire vonatkozó megállapítások. De hogy az aktuális cselekvésre milyen intenzitással hatnak az egyes érdekek, azt az egyéni érdekrendszer hatásain túl befolyásolják, vagy éppen meghatározzák a családi érdekek. A család működése és fejlődése tehát az ösztönös családi szükségletektől, a családi és a családon belüli egyéni különérdekektől egyaránt elszakíthatatlan. 2.322 A munkacsoportok hatása a cselekvésre

63 A valóságos közösségek másik nagy csoportját a munkacsoportok alkotják. A munkacsoport anyagi alapja a közös csoporttulajdon, melynek felhasználásával a csoport működése biztosítható. A munkacsoport közös munkával hozza létre azt a közös jövedelmet (vagy egyéb, a csoport tevékenységétől elvárt eredményt), amivel a csoport célját realizálni lehet. Ezért a csoporttagok anyagilag és a csoportnormák vonatkozásában nem függetlenek egymástól. Természetesen ide nemcsak kifejezett munkacsoportok tartozhatnak, hanem más olyan csoportok is, amelyek valamilyen gyakorlatilag állandó és fontos közös cél elérése érdekében kooperatív, kollektív jelleggel jönnek létre (sport együttesek, művészeti együttesek, szövetkezetek stb.) és működnek. Az ilyen közösségek tudományos kutatása igen kiterjedt és tudományosan megalapozott eredményeket hozott létre, amelyek segítségével jelentős ismeretekre tehetünk szert e kutatási eredmények tanulmányozásával. Megismerhetjük a csoportok működési mechanizmusait, a szimpátia-antipátia viszonyokat, a csoportok formális és informális vezetésével kapcsolatos törvényszerűségeket, a csoportok stabilitási feltételeit, kohéziós tulajdonságait és ezek mérésének szociometriai módszereit stb., amelyek meghatározzák többek között a csoportok hatékonysági feltételeit is. Most azt vizsgáljuk, hogy a csoportok működése milyen összefüggésben áll a csoportérdekekkel és a csoportokon belüli egyéni különérdekekkel. A valóságos közösségeket alkotó munkacsoportok tevékenysége közös csoporttulajdonon, vagy legalább közös jövedelemtulajdonon alapszik. Ezért a csoporttagok meghatározott kölcsönös függelmi kapcsolatba kerülnek egymással, tehát nem függetlenek egymástól. Tagjai felnőtt, munkaképes, jogképes természetes önálló személyek. A csoport tagjai egyenjogúak, de a munkavégzés és a jövedelem elosztása tekintetében nem minden esetben egyenlőek, hanem a ténylegesen elvégzett munka minősége és mennyisége arányában a csoporton belül elfogadott módon és mértékben egymástól eltérhetnek. Az elosztásban akkor lehetnek a csoporttagok egyenlőek, ha szakmailag homogén csoportról van szó, ha a tagok teljesítményei a csoporton belül gyakorlatilag egyenlőek. Szakmailag differenciált, összetett csoportok esetében a tagok képzettségük színvonala, szakmai irányultsága, a munkavégzés feltételei, valamint a csoport tevékenységével kapcsolatosan viselt felelősség tekintetében eltérnek egymástól. Ennek következtében azonos idő alatt különböző mennyiségű és minőségű munkát végeznek, tehát egymástól eltérő arányban járulnak hozzá a csoport által elért jövedelemhez. Az elosztásban való részesedésük ezen arányoknak megfelelően, vagyis nem minden esetben egyenlő arányokban történik. Tehát a csoportokon belül a teljesítményarányos elosztás a csoport hatékony működésének és fennmaradásának egyik szükséges feltétele. A csoportok valamilyen meghatározott célok megvalósítása érdekében jönnek létre, amikor a célok egybeesnek a csoporttagok saját, a csoport tevékenységétől elvárt céljaikkal. Vagyis, amikor a csoportérdekek a tagok érdekeivel megegyeznek. Továbbá feltétele még a csoport létrejöttének, hogy érdekeiket azok érvényesítési feltételeinek jellegzetességei miatt a csoporttagok egyénileg nem, vagy csak lényegesen kisebb hatékonysággal lennének képesek érvényesíteni. Ezek az érdekek legáltalánosabban jövedelem megszerzésére irányulnak. A jövedelem megszerzésére irányuló érdekek a termelő és szolgáltató tevékenységeket jellemzik. Ilyenekre termelő, vagy szolgáltató csoportosulások jöhetnek létre. Az egyéb, például kulturális, sport, oktatási stb. érdekek érvényesítésére is jöhetnek létre csoportok, ha azokat nem lehet egyénileg érvényesíteni, vagy csak ésszerűtlenül nagy erőfeszítések árán. A csoportok tehát érdekorientáltak. A csoport működése során kialakulhatnak olyan feltételek, amelyek következtében ösztönös szükségletek is megjelennek, és adott esetben kielégítésükre is sor kerülhet a csoporton belül. Ennek megfelelően a csoporton belül az érdekorientált cselekvések mellett létrejöhetnek ösztönös cselekvések is, amelyek hozzájárulhatnak a csoport "családias" jellegéhez, stabilitásához, kohéziós erejének

64 növekedéséhez. A csoporton belül valamiféle vonzalmak, szimpátiák alakulhatnak ki a tagok között, amikor a tagok a pénzkereset mellett szeretnek is egymás társaságában dolgozni, továbbá az ilyen csoportok megértést, biztatást, segítséget, adott esetben védelmet nyújtanak tagjaiknak a külvilág felől érkező hatásokkal, fenyegetésekkel szemben. A csoportok gyakran közvetlen segítséget adhatnak a tagoknak, ha erre rászorulnak (példa lehet erre a régebben elterjedt kalákában történő lakás építkezés). Ezeken kívül régebben az ilyen csoportok a szabadidő kulturált eltöltésében, a szórakozásban is bizonyos mértékben kollektív csoportéletet éltek (névnapok megünneplése, kirándulások, színházlátogatások stb.). Azt látjuk, hogy a csoport rendszerszemléletben egy meghatározott szintű rendszert képez, amely rendelkezik a rendszerek általános tulajdonságaival. Fenn akar maradni, fejlődni akar, alkalmazkodik környezetéhez és ugyanakkor hatást fejt ki környezetére, hogy az kedvezőbb hatással legyen fennmaradására és fejlődésére. A munkacsoport, mint valóságos közösség tehát olyan emberi közösség, amely egyrészt megélhetési, fejlődési, előmeneteli, karrier lehetőséget ad tagjainak, másrészt védelmet biztosít részükre az elidegenedett világ, a nagy társadalom, a bürokratikus hatóságok fenyegető hatásai ellen. A munkacsoportok különféle terjedelmű és szervezettségű közösségek lehetnek. A terjedelem tekintetében a tevékenység jellegétől és követelményeitől függően néhány főtől néhányszor tíz főig terjedő közösségek lehetnek. Alapkövetelmény, hogy a tagok önálló személyiségek legyenek és egymást, egymás tevékenységét közvetlen tapasztalati alapon ismerhessék. Tehát a csoportok terjedelme olyan lehet, amely a csoporttagok számára azok áttekinthetőségét, átláthatóságát lehetővé teszi. A tevékenység jellege szükségessé teheti a munkacsoportok többszintű szervezetekben való egyesülését. Ilyen szervezeten belül is létezhetnek és tevékenykedhetnek munkacsoportok, mint önálló közösségek. A többszintű munkacsoportok akkor szükségszerűek, ha a termelési folyamat kooperatív jellegű. Tegyük fel, hogy a többszintű munkacsoport, munkaszervezet autót gyárt. Ebben az esetben a gyártmány összeállításához több ezer alkatrész szükséges, melyeket az egyes alkatrész csoportok gyártására szakosodott egyes munkacsoportok állítanak elő, illetve végzik azok rész-, vagy végszerelését. Ilyen esetben nyilvánvaló, hogy a munkaszervezeten belül meghatározott specializációt és kooperációt kell megvalósítani a különböző munkacsoportok között, a termelési folyamat műszakilag megalapozott tervszerűségének és ellenőrzésének biztosítása mellett. Az egyes munkacsoportok önállóságát az ilyen kooperációs kötöttségek korlátozzák, ugyanakkor ez a kooperáció hosszú távon biztosítja az egyes munkacsoportok termékeinek szervezett piacát a többszintű munkaszervezeten belül. A többszintű munkacsoportok sok munkacsoportot egyesíthetnek magukban, ezért az ilyen többszintű csoportok létszáma a tevékenység jellege által megkövetelt körülmények figyelembevételével igen nagy is lehet. A munkacsoportok természetüknél fogva demokratikus jellegűek. A csoportba történő be-, és kilépés a csoport és az érintett egyén megállapodása szerint történik. A csoport tényleges önállósága annak függvénye, hogy a csoport által használt termelőeszközök a csoport tulajdonában vannak-e, vagy nem. Idegen tulajdon esetében nem lehet biztosítani a csoport teljes önállóságát (általános esetben a részleges önállóságot sem). Itt még azt érdemes megjegyezni, hogy egyedül a munkacsoportok lehetnek alkalmasak arra, hogy a dolgozók számára a gazdasági demokráciát biztosítsák (a politikai demokrácia mellett, amely egyébként csak a valóságos közösség keretein kívül létezhet ). A gazdasági demokrácia megvalósítására a polgári demokrácia mellett gyakorlatilag semmi esély nem mutatkozik, mivel a polgári demokrácia alapja a termelőeszközök magántulajdona, valamint a munkaerő-tulajdon és a termelőeszköz-tulajdon (tőketulajdon) szétválasztása, szembehelyezése egymással. Magántulajdonban lévő termelőeszközök használata,

65 működtetése tekintetében a munkacsoportok tagjai, mint munkavállalók semmiféle jogosítvánnyal nem rendelkeznek, ezért a munkacsoportok önállósága szóba sem kerülhet. A munkacsoportokon belül az érdekműködések jellege eltér az érdekműködések általános jellemzőitől. Ennek oka abban rejlik, hogy a munkacsoportok belső szociális jellemzői eltérnek az általános társadalmi szociális viszonyok jellemzőitől. A csoportok szociális jellemzője, hogy a csoporttagok között stabil közösségek esetében az együttműködés, a közös célok elérése érdekében tett erőfeszítések, a kooperáció és a kollektivitás az uralkodó, míg a konkurencia, az egymással folytatott ellenségeskedés alárendelt szerepet játszik. Ha, és amennyiben ez utóbbi jellemzők mégis felütik a fejüket, a csoportközösség valamilyen módon elhárítja ezeket, vagy ha nem sikerül, a csoport felbomlik. Ezért a csoporton belül a versengés, a konkurencia legfeljebb csak ideiglenesen és nem meghatározó erővel fordulhat elő. Valamilyen, egyénileg el nem érhető célt csoportosan sem lehet elérni, ha a csoporttagok között a konkurencia, a versengés, a titkolódzás és egymás elleni ellenségeskedés, áskálódás válik jellemzővé, mivel ez lehetetlenné teszi a közösség tagjainak értelmes és hatékony együttműködését. Együttműködés nélkül nem lehet a célokat elérni, ezért az ilyen csoportnak nincs értelme : vagy megszünteti a csoport az ellenségeskedéseket és azok okait, vagy felbomlik. Az önálló munkacsoportok tehát együttműködő, kooperatív, kollektív társadalmi csoportok. Ezeken belül az érdekműködések egymással összhangban lévő érdekek működését fejezik ki. Általánosságban fogalmazva a munkacsoportok akkor képesek az általában jelentkező csoportfeladatok racionális megoldására, ha a feladatoknak megfelelő képzettségű és gyakorlatú munkatársakból jönnek létre. A csoportok szakmai szerkezete megfelel a jelentkező feladatok követelményeinek. Általában tehát alap-, közép- és felsőfokú végzettségű, a feladatok követelményeinek megfelelő szakmai szerkezetű csoportok lehetnek életképesek. Az általános cél a munkacsoportok, valamint a csoporttagok számára a jövedelemszerzés. A csoporttagok közötti összhang és együttműködési készség biztosítása megköveteli, hogy már a csoportba történő belépés alkalmával valamilyen megállapodás jöjjön létre, amely meghatározza, hogy az egyes tagok között milyen módon és arányokban történik a munkafeladatok és a jövedelem elosztása, figyelembe véve az egyes tagok eltérő szintű és szakmai irányú felkészültségét, valamint a munkavégzéssel kapcsolatosan viselt felelősségét is. Elfogadható és hatékony megegyezés feltétele, hogy az elosztási arányok megfeleljenek az adott külső munkaerőpiaci feltételeknek is. Ilyen megegyezés alapján lehet biztosítani, hogy a csoport megfelelő szintű tevékenységének biztosításához rendelkezésre álljanak a megfelelő személyi feltételek. Ez egyik feltétele a munkacsoport hosszú távú létének és eredményes tevékenységének. A csoporton belüli szociális összhang ezután a megegyezések korrekt betartásán múlik, amire a csoport kollektív módon is "felügyel", vagyis szóvá teszik az ettől történő esetleges eltéréseket. A szociális összhang csak egyik feltétele az eredményes tevékenységnek. Másik lényeges feltétel, hogy a csoport munkájának hatékonysága megfelelő legyen, tehát a csoport gazdasági teljesítménye megfeleljen a munkacsoporttól a piac és a csoporttagok által elvárt hatékonysági feltételeknek. A munkacsoportok esetében a csoport demokratizmusa megköveteli, hogy a csoport vezetői is ilyen elvi alapon és a csoporttagok által is átlátható módon jussanak jövedelemhez. Tehát a munkacsoport esetében a csoport vezetői sem juthatnak munkajövedelmen kívül egyéb extra (pl. üzleti) jövedelemhez. Tehát a munkacsoport esetében szükséges, hogy a csoportvezetők egyenlő (nem valamiféle kiemelt) jogú tagjai legyenek a csoportnak. Ezt legeredményesebben valamilyen, a teljesítményeken alapuló jövedelemelosztással lehet biztosítani, a korábbi tapasztalatok figyelembevételével. A munkacsoporton belüli érdekekre jellemző, hogy az egyéni különérdekek és a csoport közös érdekei nem ellentétesek egymással, hanem egymással azonosak, vagy legalább

66 összeegyeztethetők. Hiszen a közösen elfogadott jövedelemarányok alapján minden tag kiszámíthatja saját keresetét a csoport által elért tiszta jövedelemből. Ez a részesedés abban az esetben lesz optimális, ha az minden tag vonatkozásában is optimális. Az ellentétes jövedelemérdekeltség, amely a tagok között ellentétes érdekeket hoz létre, a csoportba lépés alkalmával a megegyezésben feloldódik. Azután már a megállapodás szerinti érdekviszonyok nem tartalmaznak ellentétes elemeket. A tagoknak külön is csak akkor lesz a lehető legnagyobb jövedelme, ha a közösségnek és azon belül minden tagnak a lehető legnagyobb jövedelme van. A munkacsoporton belül tehát a jövedelemérdekeltség ellentmondásai feloldhatók. Az egyéb csoporton belüli érdekek (munkafeltételekkel, munkaeszköz ellátottsággal stb.) a tagok között szintén azonosak. Ellentétesek lehetnek a csoporton belüli érdekek a csoporton belül elfoglalt pozíció, a karrier stb. érdekek vonatkozásában, de ezek folyamatos megoldása a csoporton belüli demokrácia eszközeivel biztosítható. Ugyanis egy megállapodás a munkacsoporton belüli munkavégzési és jövedelemelosztási feltételeket rögzíti a megállapodás időpontjában érvényes viszonyoknak megfelelően. Idővel ezek a feltételek a munkavégzés során megváltoznak, ezért e megállapodásokat szükség esetén módosítani kell a kialakult feltételek figyelembevételével. Ez a feltétele annak, hogy a mindenkori csoportérdekek összhangban legyenek a tagok egyéni különérdekeivel. A stabil és hatékony csoportműködés megköveteli az érdekek viszonylagos összhangjának biztosítását. A magyarországi viszonyok közt már voltak olyan munkacsoportok, amelyek részlegesen megfeleltek a munkacsoportok létezését lehetővé tevő fentebb már felsorolt követelményeknek. Részlegesen, tehát nem minden szükséges feltétel volt biztosítva a munkacsoportok számára. A munkacsoportok demokratikusan működhettek, de nem demokratikusan hozták létre, a vezetőt nem választották, hanem a vállalati, vagy másfajta hie rarchia nevezte ki. Emellett maguktól megjelentek az informális vezetők, ha a formális vezető nem felelt meg az informális (szimpátia) vezetővel szemben támasztott követelményeknek. A tagok a hierarchiától függetlenül kiszoríthatták a csoportból a nem megfelelő tagokat, vagy perifériára szoríthatták a csoporton belül. A munkacsoportok beépültek a vállalati szervezeti rendszerbe, tevékenységük alapja az állami tulajdon volt. Ha volt is bizonyos fórumokon beleszólási joguk a gazdálkodási kérdésekbe, nem tulajdonosi jogosítványok alapján tehették, ezért a beleszólások nem voltak érdemlegesek. Különösen nem terjedtek ki a csoport által elért jövedelmek elosztására, mert azt állami, munkaügyi miniszteri és vállalati szinten állapították meg. Az államilag megállapított jövedelem alapján számított bérek és a csoportok által elért teljesítmények között nem volt csoport szinten is átlátható összefüggés. Ezért a teljesítmény alapján álló "szocialista" elosztás nem valósult meg. Részben ennek a következménye volt a termelés nem megfelelő mértékű hatékonysága, a vállalatok ráfizetéses működése. Mindezek ellenére léteztek munkacsoport jellegű közösségek, amelyekben a tagok viszonylag jól érezték magukat, jelentős részben megvédték egymást olyan külső hatásoktól, amelyek nehezíthették volna mindennapi életüket, lényegében véve közösségi életet éltek. Ezek a csoportok, ha nem is válhattak olyan munkacsoportokká, amelyek megfeleltek volna az összes fenti követelményeknek, mégis megmutatták azt, hogy megfelelő körülmények között ilyen munkacsoportok létezése reális lehet. Ezek a közösségek lehetnek olyanok, amelyek az emberek tömegei számára a fejlett ipari társadalmakban emberi életkörülményeket hozhatnak létre, csökkentve ezáltal az ember számára a világ, a társadalom, a gazdaság, a hatalom elidegenedését. Társadalomtudósok egy része, közzétéve a társadalmi, gazdasági fejlettség alacsony fokán álló ősi közösségek megfigyelésén alapuló tapasztalataikat elmondják, hogy az ilyen közösségekben az életmód alapvetően eltér a világ civilizált (városi, falusi, vagy

67 vidéki) polgári közösségeinek életmódjától. Ezekben az ősi "falusi" társadalmakban megőrzik a környezetet, gyakorlatilag nincs náluk a fejlett országokban tapasztalható bűnözés, holott nem áll rendelkezésükre olyan karhatalom, amelyik erővel korlátozhatná a bűnözést. Az embereket a közösség által elfogadott erkölcsi normák követésére a nevelés, valamint az a körülmény "kényszeríti", hogy egyszerűen mindenki mindenkit ismer és nem lehet olyan bűnöket elkövetni, amelyek titokban maradhatnának. Másrészt a közösség biztosítja tagjainak az anyagi lehetőségek korlátain belül a megélhetést, ugyanakkor bevonja a közösségek tagjait a megélhetés forrásainak előteremtését szolgáló termelő, gyűjtögető munkába. A közösség követelményeket támaszt tagjaival szemben, a közösség által elfogadott normák követése érdekében, a civilizált társadalmakban megszokott hatalmi eszközök nélkül. Bizonyos eltérésekkel a munkacsoportok hasonló közeget jelenthetnek a közösség tagjai számára, valamiféle emberi "mikroklímát" hoznak létre az elidegenedett nagyvárosi tömegtársadalmak közegében. A mai társadalmakat fojtogató különféle válságjelenségek felszámolásának a lehetőségeit a munkaközösségek kialakulása és általános elterjedése biztosíthatná, aminek a lehetőségeit a kapitalizmus nem képes létrehozni, mert a termelőeszközök, a tőke feletti magántulajdon ellentmond a munkacsoportok létezési feltételeinek. A termelőeszközök feletti állami-, vagy magántulajdon kizárólagos jellegű létezése az önálló munkaközösségek létét nem teszi lehetővé.

2.323 Formális, vagy polgári közösségek hatása a cselekvésre A formális, vagy nem valóságos közösségek alapvetően polgári közösségek. Itt először is azt kell tisztázni, hogy mit kell érteni a polgári kifejezés alatt. A polgár megnevezés értelmezése a társadalom széles köreiben zavaros, mert a polgár kifejezést az emberek és elsősorban a politikusok összekeverik az állampolgár kifejezéssel. A francia eredetű fogalomhoz két szó kapcsolódik. Egyik a bourgeois (burzsoá), jelentése : polgár. A másik a citoyen (szitojen), jelentése : állampolgár, de ezt a szót a köznapi gyakorlatban értelmezik "polgár" jelentéssel is. Ezért érthető a két szó jelentésének gyakori keveredése a mindennapi gyakorlatban. Az állampolgár fogalma alá tartozik a polgár fogalma is, mivel az állam területén élő minden helyi illetőségű jogképes személy kivétel nélkül állampolgár. A polgár fogalma tehát szűkebb, mint az állampolgár fogalom, és a két fogalom jelentése eltér egymástól. A polgár fogalom olyan állampolgárt jelent, aki gazdaságilag független, önálló, saját tulajdonú gazdasági alapján áll, melynek jövedelme biztosítja szükségleteinek kielégítését. Nem kényszerül arra, hogy idegen személyek szolgálatába álljon megélhetésének biztosítása érdekében és ezáltal elveszítse polgári függetlenségét. Függetlenségét, önállóságát megőrizve, meggyőződését, elveit és érdekeit nyíltan kifejezheti és érvényesítheti. A polgárnak ezt a státusát saját tulajdona, leggyakrabban tőketulajdona, vagy birtoka alapozza meg és biztosítja. Általában a polgár tőketulajdonos vállalkozó, jellemzően munkaadó, nem munkavállaló, hanem áru és értékpiaci szereplőként a termelési és áruforgalmi ciklusokban realizálható profitból, nem pedig munkával (nem munkavállalóként) szerzi jövedelmét. Az állampolgár fogalmába beletartozik az állam területén élő minden helyi illetőségű felnőtt, jogképes lakos vagyoni státusától függetlenül. A lakosság túlnyomó többsége olyan állampolgár aki nem rendelkezik olyan termelőeszközökkel, tőkével, amelynek jövedelméből megélhetne. Az állampolgár fogalmába beletartozik a polgár, de a polgár fogalmába nem tartozik bele minden állampolgár. Ezért a polgári státussal nem rendelkező állampolgár, hogy megszerezze a megélhetéséhez szükséges jövedelmet, kénytelen munkát vállalni valamelyik munkaadónál (polgárnál), mint munkavállaló. A munkavállalás számára

68 feltételes, mert ehhez nem elég saját döntése, kell hozzá egy idegen személy, a vállalkozó polgár beleegyezése is. Megélhetése tehát egy idegen személy jóindulatától függ. Az ilyen állampolgár a munkavállalással elveszíti függetlenségét, nincs gazdasági önállósága, kénytelen alárendelni magát munkaadója elvárásainak. Az állampolgár tehát nem egyenlő a polgárral. A polgári társadalom mindenkihez - függetlenül polgári és állampolgári státusától - mint polgárhoz viszonyul, annak ellenére, hogy nem mindenki polgár a szó valódi értelmében. Sőt, nemcsak hogy nem mindenki, hanem éppenséggel a társadalom túlnyomó többsége nem polgár, hanem munkás, paraszt, értelmiségi, vagy legjobb esetben kispolgár. A társadalom minden tagja mint állampolgár, jogi értelemben véve önálló polgárként áll szemben az egész társadalommal, ahol számára minden más személy vadidegen konkurens, versenytárs, ellenérdekű fél. A polgári társadalom tehát nem közösségi társadalom, hanem az egyéniség társadalma. Ebben a társadalomban a polgári jog alapján a törvény mint állampolgárnak, mindenkinek megvédelmezi a jogait. Persze csak akkor, ha a jogsérelem és annak okozója bizonyítottan megállapítható. Akinek elég pénze van, az általa elkövetett jogsérelem bizonyítékait el tudja tüntetni és így az egyszerű kispénzű állampolgár jogai gyakran szánalom, illetve nevetség tárgyává válnak. A munkavállalók nagy része a munkaadótól elszenvedett jogsérelem esetén nem is keres a bíróságoknál jogorvoslatot. Ezért nem lehet érvényt szerezni például a munkajog sok előírásának. Sok esetben hiába van szerződésben kikötve bizonyos számú munkahely megtartása, azok megőrzését nem lehet kikényszeríteni stb. Ha ilyen esetben bírói eljárásra kerül sor, a tanúk ilyenkor nem mernek tanúskodni, mert ők is féltik még megmaradt állásukat. A polgári társadalomban ezért minden személy csak akkor és olyan mértékig tudja jogait, érdekeit biztosan érvényesíteni, ha és amilyen mértékig erre ügyvédjével együtt egymaga képes. Ilyen alapon a polgári társadalom nem tekinthető valóságos közösségnek. Ezért a polgári társadalom elidegenedett társadalom, ahol az egyén, a személyiség szemben áll az egész társadalommal, a vele idegen, ellenérdekű személyekkel, hatóságokkal, szervezetekkel. A fentiek mellett a polgári társadalomban is vannak különféle közösségek. Ilyenek: - nemzeti képviseleti szervezetek; - megyei, regionális képviseleti szervezetek; - helyi képviseleti szervezetek; - alapítványok; - kamarák, szakszervezetek; - kulturális, sport stb. szervezetek - karitatív szervezetek; - egyházak; - klubok; - vállalkozói szervezetek; - stb. A felsorolás szerinti szervezetek, közösségek részletesebb elemzésére nem térünk ki, csak a téma szempontjából fontosnak tekintett főbb jellemzőiket vesszük szemügyre. A fenti szervezetek közös jellemzője, hogy nem munkaszervezetek. Ha némelyek folytatnak is valamilyen termelő vagy szolgáltató tevékenységet, olyan munkaszervezetekkel végeztetik el, amelyek e közösségek, vagy azok egyes tagjainak, esetleg az állam tulajdonában vannak. A tulajdonosi közösség tulajdonában lévő munkaszervezetek úgy működnek, mint a magántulajdonban lévő szervezetek általában,

69 azzal a különbséggel, hogy tevékenységükről a tulajdonosnak, vagy azok szervezeteinek időszakonként el kell számolniuk, megfelelő könyvvezetési módszerek, mérlegbeszámolók és üzleti jelentések alkalmazása mellett. A polgári szervezetek különböző helyi, regionális és országos szintűek lehetnek. A polgári szervezetek tagjai a szervezeten belül megőrzik saját, elsősorban anyagi függetlenségüket. A szervezet tagjai meghatározott, közös érdekeik egyesült erővel történő érvényesítése céljából alakítják meg szervezeteiket, de saját anyagi érdekeik vonatkozásában függetlenek a szervezettől. Tehát anyagi érdekei tekintetében egy tag a szervezet többi tagjával szemben ellenérdekű fél lehet. Egy tag ezért a szervezeten belül is ugyanolyan ellenérdekű félként viszonyul a szervezet más tagjaihoz saját anyagi érdekeivel kapcsolatos ügyek tekintetében, mint a szervezeten kívüliekhez. Általában ezért a polgári szervezet tagja szempontjából minden más személy idegen, ellenérdekű, konkurens félnek számít. A polgári közösségekben az egyes tagok gazdasági erejük, politikai, gazdasági befolyásuk, hatalmuk tekintetében eltérnek egymástól. Ennek következtében befolyásuk a szervezet tevékenységére nézve különböző. Ezért a szervezet működésének módját is elsősorban a legnagyobb hatalmú tagok határozzák meg. A szervezetek, így elsősorban a gazdagabb tagok érdekei szerint fognak működni. Befektetésen alapuló szavazati joguk is eltérő, rendszerint anyagi befektetéseik arányában, tehát tulajdonuk arányában alakul. A polgári szervezetek tagjai általában nem egyenjogúak, a szervezetek működése formailag demokratikus, de lényegét tekintve nem az, mivel a szavazati, tehát a döntési jogot nem egyszerűen a tagság, hanem a tulajdoni arány, a befolyás, a hatalom biztosítja.

2.324 A különböző közösségek egymásrahatása A család, a munkaközösségek, valamint a polgári közösségek működése nem független egymástól, hanem egymással szoros összefüggésben van. Nem véletlenül van az, hogy mai társadalmunkat polgári társadalomnak kell tekintenünk függetlenül attól, hogy mint fentebb már láttuk, a társadalom többsége a valóságban nem polgár, hanem csak egyszerű állampolgár. Arról van szó, hogy az emberek, a társadalmi csoportok létfeltételeit, életét és működését a termelőeszközök döntő részét tulajdonában tartó polgári osztály, a tőketulajdonosok érdekei, illetve az ezek érdekeit képviselő országgyűlés és az állami szervezetek által elfogadott törvények és egyéb intézkedések határozzák meg. Ezért a családok és a munkaszervezetek létfeltételeit és működését a polgári közösségek nagymértékben befolyásolják. A polgári társadalom befolyása a családok esetében abban jut kifejezésre, hogy egyrészt az egyén függetlenségének, abszolút szabadságának eszméje az egész polgári társadalomból fokozatosan átterjed a családokba is, ami növeli azok arányát, akik nem óhajtanak családot alapítani, illetve, ha egyéni különérdekeik konfliktusba kerülnek a családi érdekekkel, akkor egyszerűen kilépnek a családi kötelékből, felbontják a családi közösséget. Ezt a jelenséget a családokra vonatkozó statisztikai adatok meggyőzően bemutatják azzal, hogy a válások, ezáltal a családok felbomlásának aránya túl magas, a házasságkötések aránya túl alacsony mai társadalmunkban. Ugyancsak ezt a folyamatot mutatja az is, hogy terjedőben van a házasságon kívüli "élettársi" kapcsolatokon alapuló "családok" aránya. Ez a folyamat elsősorban azt mutatja, hogy az emberek

70 felelősségvállalási készsége családjaikkal szemben adatok szemléltetik:

Megnevezés Családok száma összesen Házaspáros család hányad Egyszemélyes háztartás hányad Egy szülő + gyermek hányad Élettársi kapcsolat hányad

gyengülőben van.1 Ezt az alábbi

1970 1980 1990 1996 x.1000 x.1000 % x.1000 % x.1000 % x.1000 %

3378 2269 67,2 590 17,5 247 7,3 62 2,1

3719 2405 64,7 731 19,6 300 8,1 -

3890 2282 58,7 946 24,3 411 10,6 125 4,3

3869 2235 57,8 1010 26,1 402 10,4 180 6,2

A polgári társadalom ezenkívül azzal is csapást mér a családok életére, hogy az emberek jelentős részét anyagi létbizonytalanságba taszítja. A nyilvántartott és a nyilvántartáson kívüli munkanélküliek száma manapság bizonyára egymillió felett van, ami a munkaképes lakosság kb. 20 %-át teszi ki. Ezt az alábbi adatokkal lehet alátámasztani:

Megnevezés Népesség 2 Gazdaságilag aktív népesség 3 Munkanélküliek 4 20 - 60 éves népesség 5 Foglalkoztatottak összesen6 Alkalmazottak 7

1980 1990 1999 x1000 x1000 x1000 x1000 x1000 x1000

10709 10375 10092 5470 5251 4203 404 5697 3811 2555

A munkanélküliek létszáma csak azokat a munkanélkülieket tartalmazza, akik a munkanélküli nyilvántartásban szerepelnek. Akik munkanélküli ellátásban már nem részesülnek, a nyilvántartás szerint már "nem munkanélküliek". Ezért vannak olyan munkanélküliek is, akik nem szerepelnek a munkanélküli nyilvántartásban. Ha a munkanélküliek valós számát tudni szeretnénk, azt közvetlen statisztikai adat hiányában csak becsülni lehet. Erre a statisztika más irányú adatainak a felhasználásával van mód. Eszerint a gazdaságilag aktív népesség és a teljes népesség arányából következtethetünk a tényleges munkanélküliség mértékére. Ha feltételezzük, hogy a magyarországi népességen belül a munkaképesség aránya lényegesen nem változott, akkor elfogadhatjuk, hogy a munkaképességi arány kb. 51 % (1990. évben: 5251000/10375000 = 51 %). Ebben az esetben 1999.-ben a gazdaságilag aktív lakosság létszáma 4203000 1 2 3 4 5 6 7

Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 3.10 - 3.11 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.1 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.9 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.1 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 3.3 táblázat Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.5 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.12 táblázat.

71 helyett 5156000 kellene hogy legyen. Ha ebből levonjuk a foglalkoztatottak számát ( amelyben benne vannak a szövetkezetek tagjai, az egyéni vállalkozók, a dolgozó családtagok, a gazdasági társaságok tagjai, valamint az alkalmazottak), akkor (5146000 – 3811000 = 1335000) a munkaképes 1335000 emberről adatszerűen nem tudunk elszámolni. Ez a létszám kialakulhatott úgy, hogy megnőtt a munkahelyek hiányában a háztartásban visszamaradó háztartásbeli nők száma, hogy megnőtt a munkaügyi központokban munkát már nem kereső munkanélküliek, a munkaképes eltartottak száma, továbbá ide tartozhatnak a "fekete" munkavállalók, alkalmi munkások, a piacozó "seftelők", a koldusok egy része, valamint az u.n. "megélhetési" és egyéb bűnözők. A 20 - 60 év közötti létszám csak azt mutatja, hogy az 5697000- es létszám fedezetet nyújt arra, hogy az 5146000 munkaképes létszám reálisnak tekinthető legyen. Ez a helyzet megmutatja, hogy a jelenlegi "fellendülő", rohamos gazdasági növekedést mutató kapitalizmusunk sokkal kevesebb munkahelyet tud fenntartani, mint az 1990-ben éppen összeomló "szocializmus" tartott fenn. A nyilvántartott és a nyilvántartáson kívüli munkanélküli státusba került emberek és a kiskeresetű dolgozók örülnek, ha egyáltalán saját egyéni megélhetésüket tudják biztosítani, felelősen nem vállalhatnak magukra kötelezettségeket sem a családdal, sem pedig általában a társadalommal szemben. Nyilvánvaló, hogy miért növekszik azok száma, akik nem vállalkoznak családalapításra sem. Ezek lényegében véve ki vannak szorítva a társadalomból. Minden joguk cinikusan formális jog. Mindenre megvan a polgári joguk, csak arra nincs, hogy megéljenek! Így a polgári társadalom rombolóan hat a családokra. A családok jelentős részének létfeltételeit rontja, ezáltal elősegíti a családok szétzilálásának a folyamatait. Ezen a körülményen semmit nem változtat az a polgári propaganda, amely megalapozatlan szólamai szerint pártolja a családot. Ilyen propaganda termék például az "isten, haza, család" jelszó is, amely mellett megfér egymással a gazdasági-politikai "elit" hihetetlen mértékű gazdagsága és harácsolása, a társadalmi többség szegénységével, a munkanélküliek, a hajléktalanok nyomorával. A társadalom anyagi helyzetére nézve nem árt legalább egy vázlatos összehasonlító, számszerű jellemzést adni, például „A fogyasztás főbb adatai 1960-1999 között” c. táblázat szerint. Ebből láthatjuk, hogy az 1999. évi gazdasági teljesítmények a közben eltelt évtized alatt sem érték el az 1990. évi gazdasági teljesítményeket. Igaz, hogy ez az értékelés nem pénzügyi mutatók alapján hasonlítja össze a gazdasági eredményeket, hanem természetes mutatók szerint, de ezek a mutatók megbízhatóbbak, mint a pénzügyi mutatók, amelyeket eltorzítanak az időszak alatt tapasztalt inflációs folyamatok. Az összehasonlítás nem teljes adatokon alapszik, ezért csak közelítő pontossággal mondhatjuk, hogy az 1999. évi gazdasági teljesítmények átlagosan kb. 76 %-át érték el az 1990. évi, már erősen válságsújtotta eredményeknek. A tömegek nehéz anyagi helyzetét ez a körülmény is magyarázza, hiszen a lakosság 1990. évi anyagi helyzete sem volt kedvező. Ezért az egy főre jutó élelmiszer fogyasztás a cukor és a burgonya kivételével lényegesen az 1990. évi fogyasztási színvonal alatt marad. A mezőgazdasági és ipari termelés szintén hasonló arányban marad el az 1990. évi eredményektől, ami meghatározza az iparcikkek fogyasztási lehetőségeit is. Az adatok azt jelzik, hogy a lakosság átlagos életszínvonala 1999.-ben kb. 24 %-kal alacsonyabb volt, mint 1990.-ben, amikor pedig a lakosság életszínvonala lényegesen elmaradt a fejlett ipari országok lakosságának életszínvonalától. Nagy problémát okoz a lakáskérdés megoldatlansága, ami nagy csapást mér a lakosság átlagos anyagi helyzetére. Sok ember, a lakosság többsége lakik elavult, rossz műszaki állapotú, alacsony komfortfokozatú és komfort nélküli lakásokban. A rendszerváltás előtti időszakban az állam törekedett a lakáskérdés megoldására. Így pl. 1975-ben a tömeges lakásépítés keretében 99588 lakás épült az országban.

72

A fogyasztás és a termelés főbb adatai 1960-1999 között Megnevezés Lakásépítés 1 Húsfogyasztás 2 Tejfogyasztás Tojásfogyasztás Liszt, rizsfogyasztás Cukorfogyasztás Burgonyafogyasztás Kalóriafogyasztás

x1000 kg/.fő l/.fő db/fő kg/.fő " " MJ/.fő

Mezőgazdasági terület3 Mha Növénytermesztés 1960-hoz viszonyítva % Állattenyésztés % Felvásárlás % Villamos energiaterm.4 TWh Széntermelés Mt Olajtermelés Mt Földgáz-termelés Gm3 Bauxittermelés Mt Acélgyártás Mt Cementgyártás Mt Autóbuszgyártás 1000db Kénsavgyártás kt Műtrágyagyártás " Műanyaggyártás " Papírgyártás " Cipőgyártás Mpár Szövetgyártás Mm2 Cukorgyártás kt Sörgyártás Ml Áruszállítás 1960-hoz5 viszonyítva %

1960 1970 1980 1990 1999

90/99 %

58,0 49,1 114 160 136 26 98 12

80,2 60,4 109 247 128 33 75 13

89,0 73,9 166 317 115 38 61 13

43,8 75,8 170 389 110 38 61 14

19,3 64,6 152 269 85 42 68 12

44 85 89 69 77 110 112 90

7,1

6,8

6,6

6,5

6,2

95

100 100 100 7,6 26,5 1,2 3,4 1,2 1,8 1,5 1,9 164 102 10 138 21,3 247 380 356

111 137 151 14,5 27,8 1,9 3,4 2,0 3,1 2,7 5,9 457 518 56 259 36,5 304 280 501

160 197 271 23,9 25,7 2,0 6,1 2,9 3,7 4,6 14,0 590 1045 328 440 43,2 332 468 784

151 205 237 28,3 17,5 1,9 4,1 2,5 2,9 3,9 8,0 244 749 615 443 24,3 222 512 992

124 135 139 36,9 14,5 1,2 3,6 0,9 1,9 2,9 0,7 53 239 977 454 12,6 40 438 700

82 65 58 141 82 63 74 36 64 75 9 21 32 158 102 50 18 85 70

100

168

267

272

179

65

Sokan és keményen bírálják az akkor épített lakásokat, bizonyos mértékig jogosan is, de kétségtelen az, hogy hibáik ellenére ezek a lakások sokkal jobb lakáskörülményeket hoztak létre több mint kétmillió család számára, mint amilyeneket a régebbi építésű lakások nyújthattak. Figyelembe kell venni, hogy a lakások fizikai és erkölcsi vonatkozásban egyaránt romlanak. Egy lakás várható átlagos élettartama nem lehet több kb. 50 évnél. Ezért, ha azt akarjuk elérni, hogy a lakosság mindig megfelelő lakásokban 1 2 3 4 5

Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.2 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.3 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.10 táblázat. Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.13 táblázat Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.15 táblázat

73 élhessen, akkor a meglévő kb. 4 millió lakás figyelembevételével évente kereken 80000 új lakást kellene építeni. A jelenlegi feltételek között évi kb. 20000 lakás építésére van lehetőség, ami azt jelenti, hogy az ország lakásállománya nem képes megfelelő ütemben megújulni. Hiszen az 1999. évi lakásépítési ütem mellett a meglévő lakások cseréjét csak 200 év alatt lehet megvalósítani. Így a lakosságot (elsősorban a szegény társadalmi rétegeket) a lakáshelyzet szélsőséges romlása fenyegeti. Ilyen összefüggésben vizsgálva a kérdést megállapíthatjuk, hogy a romló lakáshelyzet a lakosság életszínvonalát súlyosan veszélyeztető tényezővé vált. Hangsúlyoznunk kell, hogy az országban fennálló lakásépítési körülmények az életszínvonal nagyon fontos összetevői. Figyelembevéve a rendszerváltás előtti időszak lakásépítési teljesítményeit, azt kell megállapítanunk, hogy az életszínvonal jelenleg ténylegesen az 1990. évinek a 2/3 részét éri el (1999: kb. 60000-rel kevesebb lakás épült a szükségesnél, tehát a szükségesnél kb. 60000.6000000 = 360 Md Ft-tal kevesebbet fordítottunk lakásépítésre, ami az 5821,6 Md Ft háztartási fogyasztásnak kb. 6 %-át teszi ki).1 A mai kérdés tehát elsősorban nem az, hogy "mikor érkezünk el Európába", hanem az, hogy egyáltalán mikor érjük el az 1990. évi, vagyis a Kádár rendszer összeomlása évének színvonalát. A polgári társadalom a munkaközösségek létfeltételeit is károsan befolyásolja. A munkaközösségek túlnyomórészt olyan termelő szervezetek keretében létezhetnek, amelyek ma - és általában a polgári társadalmakban - túlnyomórészt a tőketulajdonosok magántulajdonában vannak. A foglalkoztatás munkaszerződés alapján történik, amely a munkaadó és a munkavállaló közötti jogviszonyt a polgári jog alapján tartja fenn. A munkaadó mint természetes, vagy jogi személy, illetve a munkavállaló mint természetes személy közötti kapcsolatokat, speciális jogosítványaikat és kötelezettségeiket a munkaszerződés szabályozza, amely kizárólag a szerződést aláíró felekre vonatkozik. Maga a munkavégzés, amennyiben a termelő rendszer (vállalkozás) volumenénél fogva tőketulajdonnak tekinthető, társadalmi jellegű folyamat, mert az ilyen rendszerek működtetése egymástól elszigetelt munkavállalókkal lehetetlen. A termelő folyamatban résztvevő munkavállalók (dolgozók) csak meghatározott specializációs - kooperációs kapcsolati rendszerbe integrálva képesek racionálisan működtetni a termelési rendszert. Tehát ez a termelési folyamat szükségszerűen létrehozza az üzemen belüli munkacsoportokat, mint munkaközösségeket, mint társadalmi szervezeteket. Tehát a termelés társadalmi folyamat, azonban a polgári jog alapján a dolgozók viszonya ehhez a folyamathoz és e folyamatban résztvevő más munkavállalókhoz kizárólag csak egyedi és technikai jellegű lehet. A termelésnek ez a tőkés rendszere a gyakorlatban létrehozza a munkaközösségeket, de jogilag nem ismeri el. Az ilyen munkaközösségeknek semmiféle társadalmi jogosítványuk nincs a működésük területén. Ilyen alapon a munkaközösségek tagjai egyáltalán nem szólhatnak bele sem a saját közös érdekeiket érintő kérdésekbe, sem pedig, vagy még kevésbé az érintett termelő szervezetek ügyeibe. Tehát ezek a munkaszervezetek nem teszik lehetővé a gazdasági demokrácia megvalósítását. A legtöbb munkaközösség esetében teljesen bizonytalan a munkaközösség jövője. Bármelyik dolgozót bármikor elbocsáthatják, ezért maga a munkaközösség is csak átmeneti, ideiglenes közösségnek tekinthető. Szó sem lehet arról, hogy a munkaközösség egyáltalán beleszólhasson az általa elért jövedelem elosztásába stb. A munkaközösség semmiféle védelmet nem jelenthet a tagok számára. Ezért a munkaközösségek létére és működésére még olyan korlátozott lehetőségek sincsenek, amelyek valaha a "szocializmusban" léteztek. A termelő munkaszervezetekben a munkaközösségek normális létezése a magántőke tulajdon mellett lehetetlen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a munkaszervezetek állami tulajdonban vannak, mivel az ilyenek működése gyakorlatilag megegyezik a magántulajdonban lévő munkaszervezetek működésével. Ezért a polgári 1

Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 15.8 táblázat.

74 társadalom a munkaközösségek létét lehetetlenné teszi. Ezzel megszünteti azt a lehetőséget, hogy a dolgozók valamiféle "emberi" közösségben dolgozhassanak, hogy elkerülhessék a külső, elidegenedett társadalmi erők létfeltételeiket fenyegető hatásait. A polgári társadalom mindenkit rákényszerít arra, hogy egyedül, mindenféle közösségi segítség és szolidaritás nélkül álljon szemben az egész társadalommal, ahol mindenki más ellenérdekű fél, konkurens. Annak ellenére van ez így, hogy a polgári politikusok széltében hirdetik a társadalmi szolidaritás elvét. A szolidaritás lényegében véve kimerül abban, hogy esetenként segélyeket, főleg ünnepek, pl. karácsony alkalmával egy tál ételt, teát stb. osztanak a "rászorultaknak", éjszakai szállást adnak a hajléktalanok egy részének, jövedelempótló támogatást nyújtanak olyan munkanélkülieknek, akik már kiestek a munkanélküli nyilvántartásból stb., melynek fedezetét alamizsna gyanánt gyűjtik össze a jóhiszemű adakozóktól. Ennek a szolidaritásnak a valóságos értékét megmutatja az, hogy a "rászorultak" kapnak ugyan egy levest, de nyomorúságos helyzetükön az ilyen akciók semmit nem változtatnak. A polgári társadalom a "rászorulóknak" is biztosítja a polgári jogokat, de megtagadja tőlük emberi jogaik egy részét, hogy emberi módon élhessenek, hogy saját maguk biztosíthassák maguknak a szükségleteik kielégítéséhez szükséges anyagi és egyéb feltételeket, megélhetésük ne mások jóindulatától, kegyeitől függjön. Ezt a feltételt a munkához való jog gyakorlati érvényesítése tenné csak lehetővé, de erre még a leggazdagabb polgári társadalmak sem képesek, pontosabban nem is akarják ezt biztosítani, hiszen a munkanélküliség fenntartása teszi lehetővé, hogy a piaci munkabérek a lehető legalacsonyabbak legyenek. A polgári társadalom lényege az, hogy a termelőeszközök meghatározó hányada (polgári) magántulajdonban van. A termelőeszközök meghatározó hányada, ennek működési módja meghatározza az egész társadalom gazdasági tevékenységét, a társadalmi tiszta jövedelem mennyiségi és minőségi mutatóit, azt a gazdasági alapot, amely a társadalom anyagi létfeltételeit és ennek következtében a nem anyagi jellegű létviszonyokat is meghatározza. Ezáltal a polgári társadalom, vagy más kifejezéssel élve a polgári közösség minden másfajta közösség, tehát a nem polgári közösségek működésére, létviszonyaira is hatással van, meghatározza azok működési feltételeit, azok működésére rányomja a bélyegét. A polgárság a társadalmilag meghatározó mértékű termelőeszköz-tulajdonra támaszkodva meghatározza a társadalmi termelési és elosztási viszonyokat. Ezért a polgárság gazdasági döntéseitől függ az, hogy a társadalom rendelkezésére álló meglévő termelőeszközöket a társadalom milyen mértékben használhatja fel, és ennek megfelelően milyen hatékonysággal működhet a gazdaság, milyen színvonalon élhet a lakosság, milyen mértékű lesz a munkanélküliség, milyen mértékben állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyek a közegészségügy, a közoktatás, a tudomány, a közrend-fenntartás stb. céljait szolgálják.

2.4 Érdek és társadalom-irányítás Amióta emberi társadalom létezik, bizonyára valamilyen társadalom-irányításra is szükség volt. A társadalomirányítási funkció részletesebb vizsgálata azonban csak attól az időponttól kezdve fontos a mi témánk szempontjából, amikor elkülönült társadalmi funkcióvá válik. Az minden komolyabb vizsgálat nélkül világos, hogy az érdekek és az irányítás szoros kapcsolatban voltak egymással már az őstársadalmakban is, mivel az irányítás célja abban állt, hogy a társadalmi közösség a közös erőfeszítéseket igénylő akciókban szervezetten, összehangoltan vegyen részt, ami a társadalmi cselekvések hatékonyságát biztosíthatta. Ősi viszonyok között a nagyobb vadak elejtése, védekezés

75 az ellenséges társadalmi csoportok, a természeti erők vagy ragadozó állatok fenyegetései ellen csak közös és összehangolt cselekvések útján volt lehetséges. Az ilyen őstársadalmi viszonyok közepette azonban még valószínűleg nem volt elkülönült társadalmi funkció a társadalomirányítás. A társadalmi fejlődés során, legalábbis a rabszolgatartás tömegessé válása következtében azonban már valószínűleg elkülönült önálló társadalmi funkcióvá vált a társadalomirányítás. Ebben az időszakban még a termelés, különösen a mezőgazdaságban, túl nehéz és kimerítő munka volt, amit az emberek huzamos ideig csak fizikai kényszer hatására (tehát ha ütötték őket) voltak képesek elvégezni. Ettől függetlenül a rabszolgákat kényszeríteni kellett arra is, hogy ne szökjenek meg fogvatartóiktól. E kényszerek alkalmazásához állandó, elkülönült katonai jellegű karhatalomra volt szükség, amely a mindenkori uralkodó rendelkezése és irányítása alatt állt. Ha már létezett ilyen karhatalom, akkor ezt nemcsak a rabszolgák fékentartására, hanem a szabad társadalom felett gyakorolt uralom fenntartására, az adott társadalom irányítására is fel lehetett használni. Másrészt a társadalom tömegessé válása következtében nemcsak az uralkodóknak, hanem a társadalom más tagjainak is szükségük volt valamilyen állami jellegű karhatalomra, hogy legalább az elfogadott jog szerint biztosítani lehessen a közbiztonságot, az emberek létbiztonságát, anyagi biztonságát, mindenféle tolvajok, rablók és egyéb gonosztevők ellen. A katonai jellegű karhatalom szükséges volt idegen hódítók betörései ellen is, hiszen az írott történelem kezdeti évszázadaiban (de persze azóta, és részben még ma is) a katonailag fel nem készült társadalmak menthetetlenül hódítás áldozatai lettek. Ezért tehát a társadalmi fejlődés bizonyos fokától kezdve a társadalomnak katonai jellegű karhatalomra, államhatalomra, illetve társadalomirányításra szüksége van. Általában. Azonban az államhatalom mértéke és jellege igen sokféle lehet. Szélső esetekben azonban az államhatalmat fel lehet használni a társadalom bizonyos csoportjainak elnyomása és sanyargatása érdekében is. Ezért az emberiség története bizonyos értelemben nemcsak háborúk története, hanem az államhatalom elleni felkelések, lázadások története is. Akármilyen is legyen azonban az államhatalom, csak akkor képes fennmaradni, ha valamilyen mértékű túlsúlyban vannak azok a társadalmi erők, amelyek tevékenyen támogatják a hatalom fenntartását. A továbbiakban azt próbáljuk megmutatni, hogy az államhatalom stabilitásának biztosítása csak a társadalmi érdekek egyensúlya alapján valósulhat meg. Lehetséges olyan államhatalom is, amely ellentétben áll a lakosság többségének érdekeivel. Mégis az érdekek társadalmi szintű egyensúlya tartja fenn. Ezzel megegyezik a történelmi tapasztalat is, amely szerint a lakosság többségének érdekeivel az államvezetési, társadalom irányítási gyakorlat - történelmileg igen ritka és rövidéletű időszakoktól eltekintve - majdnem mindig ellentétes volt. Az államhatalom történelmi megjelenése óta minden társadalom egymástól lényegesen eltérő társadalmi helyzetű rétegekből, osztályokból áll - kivéve a történelmileg rövidéletű, valaha létezett "szocialista" társadalmakat. Az államhatalom ma már elsősorban a gazdag tőketulajdonos polgárságra támaszkodik, és annak érdekeit valósítja meg, arra hivatkozva, hogy a gazdaság stabilitásának feltétele a tőkés gazdaság stabilitása. Az állam ilyen alapon a nagytőke érdekeit azonosítja az ország, "a nemzet" érdekeivel. Pedig a dolgozók (közalkalmazottak, tisztviselők, értelmiségiek, munkások, parasztok, kiskereskedők, kisiparosok stb.) nem érdekeltek abban, hogy minél nagyobb legyen a profit. Az a kérdés, hogy ilyen érdekellentétek mellett hogyan lehet fenntartani társadalmi szinten az érdekek egyensúlyát. Az érdekek egyensúlyának biztosítása szükségessé teszi valamilyen gazdasági optimalizáció megvalósítását. A tőkés optimalizáció lényege abban áll, hogy biztosítsa a profit maximumát és a dolgozók jövedelmének minimumát anélkül, hogy a dolgozók fellázadjanak a rendszer ellen. A politika egyensúlyoz, próbálgatja, hogy meddig lehet

76 elmenni a dolgozók érdekeinek mellőzésével a nagytőke érdekeinek érvényesítésében. Ebben a folyamatban a döntő szerep a nagytőke tulajdonosok kezében van, mert minden jövedelemszerzéshez tőkebefektetés szükséges. A tőketulajdonosokat tulajdonosi minőségükben nem lehet kötelezni olyan befektetésekre, amelyeket nem akarnak eszközölni, amelyek nem állnak érdekükben. Ezért a polgári rendszerben csak olyan befektetések valósulhatnak meg, amelyektől egy piaci szempontból elfogadható profitot remélni lehet. A profitérdek ezért behatárolja a termelés volumenét, valamint a bérek színvonalát. Jelenleg Magyarországon a termelés volumene a munkaképes lakosság mintegy 80 %-ának a foglalkoztatását teszi lehetővé, az iparilag fejlettebb országokban tapasztalható bérszínvonal 10 - 15 %-a mellett. Ez azt jelenti, hogy az előállított társadalmi tiszta jövedelem legfeljebb csak mintegy 2/3-a a lehetségesnek, ezért a lakosság elszegényedése, az egészségügy, az oktatásügy stb. válsága hovatovább elviselhetetlenné válhat, ami társadalmi konfliktusok veszélyét idézi fel. Viszont a profitok igen magasak, mert gyakorlatilag csak olyan tőkebefektetésekre kerül sor, amelyek maximális profitokat eredményeznek. Ezt jelképezi az a folyamat, amelyben a tőzsdei értékpapírok árfolyama 1999. évben a nyári árfolyamukhoz képest év végére a duplájára növekedett. Ez az állapot a nagytőke tulajdonosok gyors gazdagodása és a lakosság nagy tömegeinek elszegényedése közötti ellentmondás éleződéséhez vezet. A fentiekben kimutattuk, hogy az emberek cselekvését általában érdekeik határozzák meg. Hogyan lehet az, hogy a politikai demokrácia mellett a társadalom többségének érdekei ennyire nem jutnak érvényre, mégis fennáll egyfajta érdekegyensúly, ami a gazdaság és a kormányzás stabilitását is biztosítja. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy az érdekek felismerése, meghatározása, működése és érvényesülése az érdekparaméterek együtthatása mellett valósul meg. Példa gyanánt kövessük végig, hogy egy egyszerű munkaviszony létrejöttét miként befolyásolják az érdekparaméterek. Először is, a munkaviszony létrejöttét és annak kondícióit a létező munkaerő-piaci körülmények határozzák meg. A nagytőke-tulajdonosoknak módjukban áll a munkaerőpiac befolyásolása. Jelenleg ez úgy történik, hogy a nagytőke (az állami munkahelyek és ennek következtében a kisebb vállalkozások is) a rendelkezésre álló munkaerőnek csak kb. 80 %-át foglalkoztatják, továbbá folyamatosan híresztelik és szakaszosan megvalósítják a foglalkoztatott munkaerő részleges leépítését, fenntartva ezzel egyfajta elbocsátási-leépítési pszichózist a munkaerőpiacon. Ennek következtében a munkaerőpiacon munkaerő túlkínálat van, a munkavállalási kondíciók nagyon kedvezőtlen jellemzői mellett. A dolgozók meghatározó többségének a munkajövedelmen kívül egyéb jövedelmei nincsenek. Ha a munkavállaló nem dolgozik, akkor nincs jövedelme, tehát munka nélkül nem tud megélni. Ha munkát keres egy dolgozó, neki a munkavállalás érdekideje azonnali érdek. A munkavállalás érdeksúlya is magas, mivel mindennapi szükségleteinek fedezése a tét. Az érdekszint alacsony, mivel a munkavállaló közvetlen saját érdekeiről van szó. Tehát a munkavállaló munkavállalással kapcsolatos érdeke alacsony szintű, nagy súlyú és azonnali idejű érdeke. Fentebb már láttuk, hogy az ilyen paraméterekkel jellemezhető érdek a cselekvésre a legerősebb intenzitással hat. Emiatt tehát a munkavállalásra sor kerül, amennyiben a munkaadó erre hajlandó és a munkavállaló számára még legalább a létminimumot elérő bért biztosít. Tehát a munkavállalás "emberi" kondíciói a munkavállalást meghatározó érdekekben háttérbe szorulnak. Egy kívülálló azt gondolhatná, hogy a munkavállaló a munkavállalási folyamatban sokkal nagyobb előrelátást tanúsíthatna és ezért tartania kellene magát ahhoz, hogy csak kedvezőbb kondíciók mellett vállalná a munkát, amikor nemcsak a létminimumhoz elegendő bért követelné meg, hanem olyat, ami egy tisztes megélhetést biztosítana számára, netán továbbképezhetné magát, jutna sportolásra, szórakozásra stb. is. Tehát a munkavállaló kisebb súlyú, magasabb szintű távlatibb érdekei háttérbe szorulnak. Ezért a munkavállalónak ma általában nincs módja arra, hogy munkavállalása

77 során a jövőjére is gondoljon és megpróbálja az ezzel kapcsolatos érdekeit is érvényesíteni. A munkavállalás a dolgozó részéről a polgári társadalom logikájának megfelelően egyéni szinten jön létre, rendszerint függetlenül valamilyen kollektív szerződéstől. A legtöbb vállalatnál a dolgozók szervezetlenek. Ha van is szakszervezet, érdemben nem képes képviselni a dolgozók érdekeit. A dolgozó érdekeinek következetes védelmét senki, még a szakaszervezeti vezetők (már ahol van szakszervezet) sem merik felvállalni, mert félnek az elbocsátástól. Nem beszélve arról, hogy jelenleg nincs Magyarországon a dolgozók vagy a munkásság érdekeinek valódi képviseletét felvállaló politikai párt. Ennek a helyzetnek az az oka, hogy egyrészt a volt "létező szocializmus" összeomlása, valamint politikai és gazdasági vezetői többségének a kapitalizmus felé történő pálfordulása teljesen lejáratta a dolgozók politikai képviseletére vonatkozó törekvéseket, másrészt a dolgozókra még mindig erősen hat a kapitalizmussal szemben táplált illúzió. A továbblépés ebben a tekintetben az egyre szegényebb dolgozó tömegek kijózanodásának a függvénye. Amíg a választójogosultak és a választásokon résztvevők abszolút többsége csak a nagytőke iránt elkötelezett pártokra szavaz, addig nem lehet szó a politikai kijózanodásról, de amíg fennáll a kapitalizmussal szembeni illúzió, addig nem keletkezhet olyan befolyásos politikai párt sem, amely képes lenne a dolgozók tényleges politikai képviseletére. Ilyen értelmű változásokat csak a társadalmi fejlődés hozhat magával, amihez egy hosszabb történelmi időszak vezethet el. A munkaerőpiac helyzete az esetleges szakszervezeti működést is alapvetően befolyásolja. Ezért például, annak ellenére, hogy a munkavállalók a munkaadókkal szemben létszámuk tekintetében túlnyomó többségben vannak, e többségükben levő erejüket gyakorlatilag egyáltalán nem tudják hasznosítani érdekeik érvényesítése terén. Ez megmutatja, hogy a polgári társadalomban a munkaadók a munkavállalókkal szemben uralkodó helyzetben vannak. A munkavállalók kénytelenek "megelégedni" jelenlegi helyzetükkel, amikor a fejlett nyugati országokban szokásos bérekhez viszonyítva az ő béreik csak 10-15 %-ot tesznek ki, pedig munkájuk termelékenysége azoknak közel felét éri el. Tehát a nyugati országokban szokásos bérek a teljesítményekhez viszonyítva a hazai bérek kétszeresét teszik ki, ami azt jelenti, hogy a munkavállalók foglalkoztatása Magyarországon a tőketulajdonosoknak kétszer akkora profitot eredményez, mintha ezt a foglalkoztatást valamelyik nyugati országban valósítanák meg. Nyilvánvalóan ez a helyzet ellentétes a munkavállalók érdekeivel, mégis elfogadják ezt a helyzetet, mert ha munkahelyeiken fellépnének érdekeik keményebb érvényesítése érdekében, akkor ezzel veszélyeztetnék jelenlegi foglalkoztatásukat, vagyis megélhetésüket. Érdekeik keményebb védelme a jelenlegi társadalmi körülmények mellett nem reális, a munkavállalók keményebb fellépésére és egy ilyen fellépés társadalmi támogatására nem lehet számítani. Ezért például a bérhelyzetet társadalmi méretekben elfogadottnak kell tekinteni, vagyis ebben a kérdésben a jelenlegi bérszint mellett létrejött az "érdekek egyensúlya". A maximális profitok és a minimális bérek által meghatározott érdekegyensúly. Az érdekek ilyen egyensúlya biztosítja a termelés és a forgalmazás quasi folyamatosságát. Annak ellenére, hogy az abban közvetlenül érdekelt munkavállalók érdekeivel ellentétes ez a helyzet, és az érintettek a nyomor szint közelében élnek. De mégis megélnek, valamivel jobban, mintha munkanélküliek lennének. Az érdekek magasabb szintű egyensúlyának elérésében csak a dolgozók lennének érdekeltek, de ilyen egyensúly kialakulásához nincsenek meg a szükséges feltételek. Egyrészt az alkalmazott munkavállalók nagysúlyú, alacsony szintű, rövidtávú érdekeit a jelenlegi egyensúly biztosítja. A magasabb szintű egyensúly, a magasabb bér elérése kisebb súlyú érdek, mint a jelenlegi bérszint megtartása, mert ez utóbbi nélkül nem tudnának megélni. Ugyanez vonatkozik az érdekidőre is. A magasabb szintű egyensúly eléréséért folytatandó harc - legalábbis a harcban résztvevők számára veszélyeztetné a jelenlegi munkahely megtartását is. Tehát a magasabb bérért, vagyis egy kisebb súlyú érdek érvényesítéséért folytatandó harc nem fejt ki elegendő motivációt a cselekvésre. Ezért nincs olyan társadalmi erő, amely a jelenlegi érdekegyensúlyt a

78 magasabb szintű fejlődés irányába el tudná mozdítani. Ezenkívül - mint már utaltunk erre - a szóban forgó érdekegyensúly fenntartása, vagy elmozdítása érdekében történő erőfeszítésekben közvetlenül résztvevőkön kívül vannak más, ebben az erőfeszítésben részt nem vevő társadalmi erők is, amelyek szintén befolyásolják az érdekegyensúly helyzetének alakulását. Az alacsony bérszint megtartásában a munkavállalókkal szemben két hatalmas társadalmi erő egymással szoros szövetségben lép fel, mégpedig a politikai és gazdasági hatalom birtokában. Ez a két társadalmi erő az államhatalom (kormány) és a gyáriparosok szövetsége. A munkavállalók csak magukban léphetnek fel e két erő ellen, nem számíthatnak semmilyen más társadalmi erő támogatására, még a munkavállalók általános támogatására sem. Hiába vannak sokan a munkavállalók, képtelenek az egységes fellépésre, hiszen szervezetileg szétforgácsoltak. Így egymást gyakorlatilag nem támogathatják. Az eddigi példák is ezt bizonyítják. Akármilyen munkavállalói réteg szakszervezeti képviselete, ha szembe került a tőketulajdonosokkal vagy az állami szervekkel, soha nem kapta meg más munkavállalói szakszervezetek következetes támogatását. Ezért az érdekeik érvényesítéséért folytatott törekvésben minden esetben magukra maradtak. Ebben nagy szerepe volt az állami és tőketulajdonosi fellépéseknek is, amelyek az elektronikus és a nyomtatott sajtó közreműködésével sikeresen törekedtek az ilyen munkavállalói törekvések lejáratására, diszkreditálására. Az 1999. évi vasutas sztrájk idején például a vasutasok bizonyos érdekeik érvényesítésére törekedtek, de más munkavállaló rétegek fokozatosan szembehelyezkedtek velük, mert részlegesen leállt a vasúti közlekedés, ami sértette érdekeiket, kényelmetlenséget okozott nekik. Tehát az egyik munkavállalói réteg törekvéseit, érdekeik érvényesítésére, egyéb munkavállalói rétegek nem támogatták. Tehát a munkavállalók magasabb szintű érdekegyensúly kialakítására irányuló törekvései azért maradnak el, mert egyrészt az veszélyeztetné nagyobb súlyú aktuális érdekeik érvényesítését, másrészt az ilyen irányú törekvések állami és tőketulajdonosi ellenállásba ütköznek, melyekkel szemben a szükséges társadalmi támogatást egyelőre nem lehet megszerezni. A munkavállalók érdekeinek érvényesítésére hiányzik a megfelelő társadalmi háttér. Ezek a körülmények azt mutatják, hogy egyes társadalmi csoportok törekvéseinek érvényesítését az egymással kölcsönhatásban lévő érdekek határozzák meg. Más szavakkal, a társadalmi működést a kölcsönható érdekek egyensúlya határozza meg. Ennek tudatában, vagyis a társadalmi szintű érdekegyensúly kialakításával, befolyásolásával azután az államhatalom képes a különböző társadalmi rétegek, csoportok működésének szabályozására és irányítására, mert ez a szabály nemcsak a munka világára, hanem a társadalmi élet más területeire is alkalmazható. Az érdekek egyensúlya nem azt jelenti, hogy az egymásra ható társadalmi csoportok érdekei mind egyformán érvényesülnek, hanem azt, hogy e csoportok érdekei erőviszonyaik által meghatározott mértékben érvényesülnek. A szembenálló csoportok erőviszonyait befolyásolják a kívülálló társadalmi csoportok is.

2.41 Állami hatalomgyakorlás A fentiekhez hasonló a helyzet az állami hatalomgyakorlás terén is. Az írott történelem évezredei alatt általában, majdnem kivétel nélkül a lakosság vékony rétege uralkodott és élősködött a nagy többség felett. Ennek ellenére a fennálló hatalmak birtokosai kisebb megszakításokkal biztosítani tudták az érdekek egyensúlyát, ezáltal a hatalomgyakorlás stabilitását. Ez a megállapítás a mai helyzetre is érvényes. A hatalomgyakorlás ma is a lakosság tömegeinek az érdekei ellen, a vezető kisebbség (az elit) érdekeinek messzemenő érvényesítésével történik, miközben a politikai demokrácia alkalmazásával általában a lakosság mintegy 2/3 része támogatja az érdekeivel ellentétesen kormányzó politikai elit tevékenységét. Ez azért lehetséges, mert az elmúlt évezredek során kialakult

79 hatalomgyakorlási technikák alkalmazása ehhez megadja az elit számára az eszközöket és a hatalomgyakorláshoz szükséges tapasztalatokat, másrészt a politikai demokrácia akcióiban, a különféle választásokban résztvevő tömegek képzettségük hiányosságai, valamint politikai illúzióik miatt nem látják át, hogy az elit félrevezeti a tömegeket, továbbá a tömegek nem látnak lehetőséget ( és egyelőre valóban nincs is lehetőség) a jelenleginél jobb politikai gyakorlat megvalósítására. Az elmúlt tíz évben a magyar társadalom szerkezete lényegesen átalakult. Legfontosabb változás ebben a tekintetben, hogy megjelent egy népes vállalkozói réteg, amely kb. nyolcszázezer főt tesz ki. Ezek 1999. évi fő adatait az alábbi táblázatban foglaljuk össze1. Megnevezés Kisvállalkozások Közepes vállalkozások Nagyvállalkozások Vállalkozások összesen:

Alkalmazott létszám, fő

Vállalkozások száma, db

0-9 10 - 249 > 249

773518 27570 1127 802215

Ezek legnagyobb része kisvállalkozó, néhány tízezer főt tesz ki a közepes és néhány ezer a nagyvállalkozók rétege. A vállalkozók számát ez a táblázat nem tartalmazza, hiszen ez a szám eltér a vállalkozások számától, amennyiben egyrészt egy vállalkozásnak több tulajdonosa, másrészt egy vállalkozónak több vállalkozása lehet, valamint ezeken kívül az egyes vállalkozók saját, vagy idegen vállalkozásoknál, állami hivataloknál munkavállalók is lehetnek. Ennek ellenére, elfogadható megközelítéssel a vállalkozások számából lehet következtetni a vállalkozók számára is, figyelembe véve, hogy az így megállapítható szám nem lehet teljesen pontos. Politikai szempontból legjelentősebb a nagyvállalkozói réteg, amely rendkívüli mértékben meggazdagodott, a gazdasági életben piacszabályozó lehetőségeket biztosító pozíciókat foglal el. Ennek következtében majdhogynem korlátlan gazdasági hatalommal rendelkezik. Ez a hatalom kiterjed a közepes és kisvállalkozói rétegekre is, amennyiben ezek gazdasági, piaci lehetőségeit a nagytőke jelentős mértékben befolyásolja. A közepes vállalkozók társadalmi jelentősége - létszámából és gazdasági jelentőségéből következően - igen jelentős. Ez a társadalmi réteg tőketulajdonos, tehát alapvető érdekeinél fogva a polgári rendszer szilárd támogatója. A kisvállalkozói társadalmi réteg politikai jelentőségét nagy létszáma jelenti, valamint az, hogy érdekeit tekintve egyértelműen a jelenlegi polgári hatalomhoz kötődik, annak ellenére, hogy látszólag nagyon szegény. Adózás szempontjából figyelembevett átlagos jövedelme igen alacsony még a munkavállalók átlag jövedelmeihez mérten is (bár valódi jövedelmük jóval magasabb, mert az elszámolási rendszerük lehetővé teszi számukra a ténylegesnél kisebb jövedelem számbavételét, ami adóterheik jelentős csökkenésével jár). Emellett politikai elkötelezettségétől függetlenül gazdasági tevékenységét a nagytőke érdekeinek a nyomása alatt végzi, ami a kisvállalkozói érdekek kisebb-nagyobb mértékű sérelmével jár (például a nagy bevásárló központok működése nagymértékben rontja a kiskereskedelem gazdasági pozícióit, veszélyeztetve a kiskereskedők egy részének vállalkozásuk fenntartásának a lehetőségeit). Ezért a kisvállalkozók rétege nem tekinthető teljes egészében a polgári rendszer szilárd támogatójának. 1

Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.43 táblázat.

80 Sokat változott az alkalmazásban lévő dolgozók aránya. Az l990. évi 5251000 dolgozó létszám helyett 1999.-ben 3201000-re változott. Ezen belül, a régebben kb. kétmilliós értelmiségi (szellemi) dolgozók létszáma 1084000-re, a társadalom munkaképes állományán belüli aránya kb. 20 %-ra csökkent. Ugyanakkor az értelmiségi dolgozók jövedelmi helyzete, különösen az egészségügy és az oktatásügy területén, igen nagy mértékben romlott. Egyelőre semmi kilátás nem mutatkozik a helyzet lényeges javulására. A munkásállományú dolgozók létszáma az eredeti kb. 3 millióról az 1999. évi 1471000-re és aránya szintén nagymértékben kb. 28 %-ra csökkent. Ugyanakkor a nyilvántartott és nyilvántartáson kívüli munkanélküliek száma, amely együtt valószínűleg több, mint egymillió főt tesz ki (ezek egyrésze, állítólag mintegy negyvenezer fő hajléktalan). A parasztság jelentős része ugyancsak munkanélküli. A mezőgazdaság összesen 270400 (fizikai és szellemi) alkalmazottat foglalkoztatott 1999-ben, szemben az 1990. évi kb. közel egymillió fővel. Az átalakulás során földhöz jutottak nagy részének a saját földje olyan kicsi, hogy nem biztosít rendes megélhetést. A mezőgazdaság elhúzódó válsága a mezőgazdaságból élők nagy részének súlyos létbizonytalanságot okoz, nem biztosít normális megélhetéshez szükséges jövedelmet. Ez a társadalmi átalakulás azt jelenti, hogy a korábban egységes munkavállaló tömeg vállalkozóvá, értelmiséggé, alkalmazottá, munkavállalóvá, paraszttá és munkanélkülivé lett. Felbomlott a lakosság egységes szerkezete, és az ebből adódó, viszonylag egységes érdekrendszer megszűnt. Helyette létrejött legalább háromféle társadalmi csoport (társadalmi osztály), egymástól eltérő, vagy ellentétes érdekrendszerrel. A társadalmi csoportok eltérő társadalmi helyzete és ebből adódó eltérő vagy ellentétes érdekrendszere lehetővé teszi a politikai, gazdasági elit számára, hogy egy-egy társadalmi csoport érdekeit háttérbe szorítsa, megszerezve más ellentétes érdekű csoportok támogatását. Jelenleg az államhatalom propaganda szólamaiban azt hirdeti, hogy kivétel nélkül minden társadalmi réteg érdekeinek részrehajlás nélküli (úgyszólván "politikamentes") érvényesítését biztosítja. Persze ez lehetetlen, mert egymással ellentétes érdekű társadalmi csoportok érdekeit nem lehet egyszerre érvényesíteni. A valóságban az állam (kormány) a vállalkozók (nagy-, és közepes tőketulajdonosok, kisvállalkozók) érdekeit érvényesíti a munkavállalók, munkanélküliek és a parasztok érdekeinek rovására. Ez megnyilvánul abban, hogy a munkavállalók, különösen az értelmiségiek, alkalmazottak és a munkásság keresete rendkívül alacsony. A munkanélkülieknek nem biztosítanak munkahelyeket. A parasztok termékeinek értékesítését túl alacsony áron, vagy egyáltalán nem biztosítják. Az értékesített termékek egy részének ellenértékét a felvásárlók hónapokig vagy egyáltalán nem fizetik meg, és ez ellen a kormány nem tesz hatékony intézkedéseket. A kormány és a hatalom eltűri, hogy egyes tőkés vállalkozók a parasztok tízezreitől átvett termékek ellenértékét ne fizessék meg, vagyis nem biztosítja a fennálló közhatalom a parasztok számára a piacon a normális forgalmi, fizetési rend fenntartását. Tehát a kormány a parasztokkal szemben nem teljesíti alapvető közhatalmi kötelezettségeit. Ugyanakkor lehetővé teszi a felvásárló vállalkozóknak, hogy különféle módon kibújjanak fizetési kötelezettségeik teljesítése alól, például úgy, hogy csődeljárásban a parasztok, mint megcsalt hitelezők, követeléseiket a felszámolt vagyonból nem tudják érvényesíteni. Ez a felsorolás megmutatja, hogy az utóbbi évtized olyan változásokat hozott, ami a lakosság túlnyomó részének érdekeit sértve, a vállalkozók - ezen belül elsősorban a nagyvállalkozók - érdekeinek messzemenő érvényesítésével biztosította az érdekek egyensúlyát és a kormányzás stabilitását. A lakosság kisebbségét alkotó vállalkozói réteg a rendszerváltás igazi és egyedüli kedvezményezettje. Létrejött a nagy tőketulajdonosok rétege, amely mint valódi polgárság óriási vagyonhoz, gazdagsághoz, a piac befolyásolását is lehetővé tevő gazdasági hatalomhoz jutott. Részben ide kapcsolódhat a közepes vállalkozók nagy része

81 is. A kisvállalkozók helyzete nem ennyire egyértelmű, mert ezek részben a nagytőke piaci nyomása alatt kénytelenek gazdálkodni és nagy részük nem is tud szerezni olyan nagy jövedelmet, ami megfelelne a hatalom által egyébként elismerten kiemelt társadalmi státusának. Ezért a kisvállalkozók sokszor kifogásolják, hogy a kormány(ok) nem részesíti(k) az általuk elvárt mértékű anyagi, pénzügyi támogatásban őket. Ennek ellenére egyelőre a vállalkozói réteg a rendszerváltó politikai elit szilárd támogatója. A lakosság többségének érdekeit legdurvábban a privatizáció és a piacgazdaságra történő jóformán átmenet nélküli átállás érintette. Egymagában véve a piacgazdaság nem sokat jelent. Ha valamivel pontosabban akarunk fogalmazni, meg kell állapítanunk, hogy minden gazdaság piacgazdaság. Létezhet elvileg akár a legmerevebb tervgazdaság is, de ennek a gazdaságnak a működését is végső soron a piac szabályozza. Minden központi, piacra irányuló intézkedés sikerét, vagy sikertelenségét, hatását a gazdaságra a piac határozza meg. Elég arra gondolni, hogy piacszabályozó intézkedések nemcsak a "szocialista" gazdaságból, hanem a kapitalista gazdaságból is ismeretesek. Ilyen például a szegények és a munkanélküliek segélyezése, az állami gazdaság-szabályozó műveletek nagy része, egyes nagyobb állami közbeszerzések (egyes útépítések, egyéb állami megrendelések), kamatlábak szabályozása, stb. A rendszerváltás lényegét ezért nem a piacgazdaságra való áttérés, hanem a kapitalizmusra történő átállás jelentette. Az, hogy a termelőeszközök túlnyomó részének köztulajdonát, pontosabban fogalmazva állami tulajdonát megszüntették és ezek nagy részét felszámolták, vagy magántulajdonba adták át, valamint a gazdaság finanszírozási rendszerét megváltoztatták. A köztulajdonban lévő termelőeszközöket akkor számolták fel, amikor még nem jöttek létre a helyettesítésükre alkalmas magán, vagy valamilyen közösségi tulajdonú termelőeszközök. A váltás úgy történt, hogy nem volt megfelelő átmenet, amely a meglévő termelő kapacitások megőrzésére lehetőséget adott volna. A termelés, a társadalmi termék volumene rövid idő alatt a töredékére esett vissza. Ez a vállalati dolgozók létbizonytalanságát, a munkanélküliség gyors megjelenését hozta, ami a dolgozók érdekeit súlyosan érintette. Ennek ellenére országos szinten az érdekek egyensúlyát biztosítani lehetett. Ennek több oka volt. A "szocializmus" összeomlásának a viszonyai között a társadalom nagy részét lelkesítette az áttérés lehetősége a kapitalizmusra, mert azt remélték az emberek, hogy a kapitalizmusban majd mindenkinek olyan jó sora lesz, mint a fejlett ipari országokban élőknek. Tehát az átmenet egyfajta illúziót keltett a lakosságban, és az emberek nem vették tekintetbe annak veszedelmét, hogy a megélhetés anyagi alapjait a rendszerváltók kihúzzák a lábuk alól. Ezenkívül a változások létrehozták a lakosság megosztottságát. A dolgozók egy része magánvállalkozásba kezdhetett, akiket ezután már nem érdekelt, hogy a többiekkel mi történhet. A dolgozók másik nagy hányada (legalábbis kezdetben) az újjáalakult utódvállalatoknál fenntarthatta munkaviszonyát. A munkában maradók a maguk szempontjából örültek ennek a helyzetnek, és a munkavállalói érdekeik következetes védelmezése miatt nem akartak összeütközésbe kerülni a vezetőkkel, mert attól tartottak, hogy ellenkező esetben könnyen elveszíthetik munkahelyüket. A vállalati kollektívák társadalmi súlyuknál fogva elvileg kezdetben elérhették volna, hogy a vállalatok szétforgácsolását, az állóalapok egy részének felélését és privatizációját ne lehessen végrehajtani, vagy ne a valóságban megtörtént módon hajtsák azt végre. A dolgozók azonban egyáltalán nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a (állami) vállalati tulajdonnal történő rendelkezésben a dolgozók szerezzenek érdemleges jogosítványokat. Hiszen a "szocializmusban" elvileg a dolgozóknak érdembeli beleszólásuknak kellett volna lennie a vállalati gazdálkodásba. A gyakorlatban, mint az közismert, a dolgozóknak érdembeli beleszólásuk a gazdálkodás kérdéseibe nem volt, nem érezték magukénak a vállalatokat. Ezért nem is gondoltak arra, hogy beleszólást

82 szerezzenek maguknak a vállalatok átszervezési és privatizációs folyamataiba, holott a rendszerváltás időszakában erre lett, vagy lehetett volna lehetőségük. A tőkés gazdasági feltételek mellett pedig már alapfeltétele mindenfajta termelésnek, hogy a termelésiforgalmi ciklusokban a kialakult átlagprofitráta biztosítva legyen. Olyan termelés el sem kezdődhet, amely nem ad megfelelő profitot, tehát nem szolgálja a tőketulajdonosok érdekeit. Elvileg persze létezik, vagy létezhet a termelésben egy olyan tartomány, amely nem hoz profitot, vagy csak kevés profitot hoz, de fedezi a költségeket. A dolgozóknak ilyen termelés is érdekükben áll, mert ezen az alapon keresethez, megélhetéshez juthatnának. Az ilyenfajta lehetséges mértékű termelés arányainak megfelelően lehetett volna csökkenteni a munkanélküliséget, vagy esetleg el is lehetett volna kerülni azt. Ha, és amennyiben a dolgozók érdekei valamit is jelentettek volna a rendszerváltó pártok számára. Az értelmiség és az alkalmazottak témánk szempontjából szintén dolgozóknak tekinthetők, függetlenül attól, hogy a termelő, vagy a nem termelő szférában dolgoznak. A rendszerváltás során kialakult helyzetük gyakorlatilag megegyezik az itt tárgyalt munkavállalói társadalmi rétegek helyzetével, bár az értelmiség és az alkalmazottak egy szűk rétege szorosan kapcsolódik a politikai és a gazdasági "elithez", részt vesz a politikai és a gazdasági hatalom gyakorlásában, ezáltal érdekei részben, vagy csak látszólag szemben állnak más dolgozók érdekeivel. A nyilvántartott és nyilvántartáson kívüli munkanélküliek a rendszerváltás számkivetettjei, akik munkanélküli, vagy jövedelempótló segélyekből tengetik életüket és belátható távlaton belül nem várható, hogy sorsuk jobbra forduljon. Ezek a társadalom számára szükségtelen, felesleges emberek, akiket súlyosan nyomaszt ez a helyzet. Ez a réteg sehonnan nem kap érdemleges társadalmi támogatást, és maga sem képes arra, hogy érdekeit társadalmi szinten érdemben képviselje. Ennek fő oka abban áll, hogy a munkanélküliek általában a legkevésbé képzett emberek, ezért nem képesek arra, hogy valamennyire is szervezett társadalmi erőt hozzanak létre, de arra sem, hogy helyzetüket egyáltalán felmérjék, és esetleges társadalmi lehetőségeiket megfogalmazzák és képviseljék. Nem tudják, hogy mit tehetnének sorsuk valamelyes javítása érdekében. És ezért nem is tesznek ilyen értelemben semmit. Ez a társadalom csüggedt, leromlott, passzív, "deprivált" rétege. A földművelő parasztság a lehető legnagyobb széttagoltság és szervezetlenség állapotában van. Az Agrárkamara gyakorlatilag csak az életképes gazdaságok tulajdonosainak érdekeit képviseli bizonyos mértékig, de sajnos a nagyszámú kisgazdaságok túlnyomó része nem tartozik ezek közé. A szervezetlenség miatt a parasztság jelenleg a kereskedelmi tőke nyomása alatt tengődik, amely piacbefolyásoló hatásával élősködik rajta. A piaci kereslet gyengesége és saját szervezetlensége miatt a parasztság nem képes arra, hogy közös érdekeinek védelmében bármit is tehessen. 2.411 A hatalomgyakorlás technikái . A történelem során minden társadalomban kialakultak olyan technikák, melyek segítségével a politikai és gazdasági hatalom birtokosai uralkodni tudtak a lakosság tömegei felett. A polgári társadalom mai uralmi technikája a több évezredes uralmi tapasztalat felhasználásával szintén lehetővé teszi a hatalmon lévő kisebbség uralmát a társadalmi nagy többség felett, megőrizve annak látszatát, hogy a lakosság demokratikus jogai sértetlenül érvényesülnek. A továbbiakban ezekről a hatalomgyakorlási technikákról lesz szó, nem törekedve a teljességre.

83 Közismerten az emberek legátfogóbb törekvése, hogy megszerezzék a megélhetéshez, és általában a szükségletek kielégítéséhez szükséges (anyagi és nem anyagi) javakat és feltételeket (amelyeket döntően a jövedelem jelképez). Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz elő kell állítani ezeket. Ha már ezek a javak össztársadalmi szinten rendelkezésre állnak, sor kerül az emberek közötti versengésre, melynek célja e javak egymás közötti elosztása. Az össztársadalmi javak megszerzésére az emberek lehetőségei nem egyformák, ezért az elosztásban való részesedés módja és arányai az emberek közötti társadalmi erőviszonyoktól, vagyis attól függ, hogy az emberek milyen helyet foglalnak el a társadalmi termelési és elosztási folyamatban. Tehát az elosztásban való részesedés alapvetően az emberek osztályhelyzetétől függ. Az emberek nemcsak arra törekednek, hogy résztvehessenek az elosztásban, hanem legalább ilyen erővel arra is, hogy minél több jószágot szerezhessenek meg maguknak. Az elosztásra váró javak sajnos, korlátozottan állnak rendelkezésre. Ezért az emberek, arra is törekednek, hogy minél kedvezőbb pozícióba kerülhessenek az elosztás tekintetében. Az elosztás tekintetében élvezett pozíció összefüggésben van a termelés rendszerében elfoglalt pozícióval. A termelés rendszerében elfoglalt pozíció nagy vonalakban meghatározza az elosztásban élvezhető pozíciót is. Az emberek, amikor foglalkozást választanak, egyúttal azt határozzák meg, hogy a termelési folyamatban milyen helyzetet kívánnak elfoglalni. Az emberek jelentős tömegei a termelés (és szolgáltatás) végrehajtói, mások termelés irányítói, ismét mások a közvetett termelési szférában (igazgatás, rendfenntartás, tudomány, oktatás, kultúra, egészségügy, sport, a család, stb.) foglalnak helyet. Továbbá olyanok is vannak, akik a közvetlen és a közvetett termelési folyamaton kívül (rokkantak, munkaképtelenek, foglalkozás nélküliek, munkakerülők, csempészek, szélhámosok és a különféle bűnözők) helyezkednek el. Ez az emberek foglalkozás szerinti eloszlása lesz. Az elosztásban való részvétel lehetőségeit a foglalkozáson kívül az is meghatározza, hogy az emberek e foglalkozásaikban munkavállalói minőségben, vagy tulajdonosi, vállalkozói minőségben kívánnak-e (vagy tudnak-e) résztvenni. A munkavállaló munkája (munkaerőpiac által meghatározott korlátok) szerint, míg a vállalkozó befektetett tulajdona, illetve a vállalkozás anyagi sikerei alapján részesedhet a javakból. Emellett természetesen vannak olyanok is, akik nem akarnak a termelési folyamatban résztvenni, hanem csupán a javak elosztásában kívánnak megszerezni maguknak minél nagyobb jövedelmet. Az ilyenek, ha törvényesen akarnak működni üzleteléssel foglalkoznak, ha törvényellenes tevékenységtől sem riadnak vissza, akkor lopással, csalással, betöréssel, maffia jellegű tevékenységgel foglalkoznak, amelyeket itt nem kívánunk tovább részletezni. A lényeg az, hogy az emberek részt vesznek tevékenységük során a javak, a jövedelem termelésében és vagy e részvételük alapján vagy attól eltérő módon és mértékben szereznek maguknak jövedelmet. Ha ezt a kérdést az uralmi technika szemszögéből vizsgáljuk, akkor a fennálló hatalom támogatásának intenzitását befolyásolja az is, hogy az emberek egyes csoportjai ténylegesen a végzett munkájuk, teljesítményeik szerint, vagy attól eltérő szempontok szerint szerezhetik-e meg a jövedelmüket. A hatalom azoktól a csoportoktól remélhet, és általában kap is intenzívebb támogatást, amelyeknek a hatalom nagyobb jövedelmet tesz lehetővé, mint amivel azok ténylegesen hozzájárulnak az elosztható jövedelem megtermeléséhez. Azok a csoportok, amelyek csak a termelésben való részvételük arányában szerezhetnek jövedelmet, általában közömbösek a hatalommal szemben, nem tanúsítanak kifejezett ellenzéki magatartást, ugyanakkor kiemelt támogatást sem nyújtanak a hatalomnak. Azok a csoportok, amelyek kevesebb jövedelemhez juthatnak, mint amivel hozzájárulnak azok termeléséhez, azok elégedetlenek lesznek és nyilván kevésbé fogják támogatni a fennálló hatalmat, mint a kedvezőbb helyzetben lévő csoportok, vagy éppen ellenzéki magatartást fognak tanúsítani. Mindenesetre, hogy az ország kormányozható legyen, a fennálló hatalomnak biztosítania kell a lakosság reprezentatív többségének támogatását, amit a társadalmi szintű érdekegyensúly megteremtésével, és fenntartásával lehet elérni.

84

A társadalom reprezentatív többsége nem azonos a lakosság számszerű többségével. Nem mindegy, hogy a hatalom támogatói milyen társadalmi rétegekből állnak. Egy társadalmi réteg támogatásának értéke és ereje attól függ, hogy az illető réteg milyen társadalmi szintű érdekérvényesítő képességgel rendelkezik. Ilyen szemszögből nézve legnagyobb társadalmi értéke, illetve hatása van annak a támogatásnak, amelyet a nagy befolyással rendelkező tőketulajdonos réteg testesíthet meg, mert ezek birtokolják a termelőeszközök meghatározó hányadát és ezzel meghatározzák az országban zajló gazdasági folyamatokat, az egész lakosság létviszonyait. Ezért a lakosság általában és ezen keresztül a hatalom is kénytelen alkalmazkodni azokhoz az irányzatokhoz, amelyeket a nagy tőketulajdonosok képviselnek. Másrészt azok a társadalmi rétegek, amelyek nem rendelkeznek érdemleges termelőeszközökkel, szervezettséggel, nem léphetnek fel hatásosan érdekeik együttes védelmében, és ennek megfelelően nem képesek érdemi befolyást gyakorolni az ország gazdasági folyamataira, illetve más társadalmi rétegekre és a hatalomra. Az ezek részéről megnyilvánuló támogatásnak, vagy ellenzéki magatartásnak a tényleges társadalmi értéke és ereje igen csekély. Ezeknek a hatalomhoz való viszonya nem képes lényegesen befolyásolni a társadalmi érdekegyensúly alakulását. Ezért a lakosságnak az a kb. 40 %-a, amely nem szokott résztvenni az országgyűlési választásokon, számszerűen jelentős hányadát teszi ki a lakosságnak, ennek ellenére gyakorlatilag semmilyen befolyást nem gyakorol a társadalmi, gazdasági folyamatokra, illetve a hatalmi viszonyokra. Még arra sem kerül sor, hogy egyáltalán társadalmi szinten valami érdemleges ismereteket lehessen szerezni az ilyen társadalmi rétegek helyzetéről. A sajtó, a publicisztika, az irodalom érdemben nem jeleníti meg ezeket a társadalmi rétegeket. Vagy ha mégis, akkor az csak a lényegesen jobb anyagi helyzetben lévő író értelmiség egyes képviselőinek külső megfigyelői szemszögéből nézve, azok bizonyos élményei alapján kerülnek papírra, vagyis az ilyen élmények valóságtartalma eléggé kérdéses lehet. Hiszen egy társadalmi réteg létviszonyait, valóságos helyzetét csak az tudja ténylegesen megérteni, aki benne él ebben a társadalmi közegben és saját életszerű tapasztalatokkal rendelkezik. Tehát nem csak ideiglenes "tereptanulmányok" alapján, hanem valóságos élethelyzetben szerez tapasztalatokat. Sajtószabadság? A gyakorlatban csak annak érvényesül a "sajtószabadsága", akinek van pénze a kinyomtatásra, a megjelentetésre. A sajtószabadság tehát nem egyéb, mint a pénztulajdonosok, a gazdagok szabadsága. Ezért a nyilvánosság előtt jóformán csak az "elit" által vezérelt csatározások jelennek meg, miközben érdemben nem kerülnek a nyilvánosság elé azok a reális folyamatok, amelyek a társadalmi szinten alárendelt helyzetű társadalmi rétegeket jellemzik. Vannak ismert társadalmi problémák (demográfiai válság, lakáshiány, a nyilvántartott és nyilvántartáson kívüli munkanélküliség, egészségügyi válság, oktatásügyi válság, mezőgazdasági válság, stb.), de hogy ezek mikor, és milyen jellegű konfliktusok kiváltói lehetnek, arról senki nem tud semmit. Jelenleg tehát fennáll ugyan valamilyen társadalmi érdekegyensúly, de az a veszedelem is, amely ezt az érdekegyensúlyt bármikor, akár meglepetésszerűen is felboríthatja. A társadalmi szintű érdekegyensúly létrehozása, vagy fenntartása nem lehetséges olyan módon, hogy a lakosság minden társadalmi osztálya és rétege számára biztosítva legyen érdekeik érvényesítése. Ez általában sem lehetséges, mert az érdekek érvényesítéséhez szükséges anyagi és egyéb források csak korlátozott mértékben állnak a társadalom rendelkezésére, különösen olyan országokban, mint Magyarország, melynek gazdasága elmaradott és ez az elmaradottság egyre növekvőben van. Ezért minden hatalom arra kényszerül - még esetleges jó szándékai ellenére is - hogy bizonyos társadalmi osztályokat és rétegeket, amelyekre támaszkodni kíván, előnyös, kiemelt helyzetbe hozzon, más társadalmi osztályok és rétegek rovására. Hogy melyek legyenek a

85 társadalom kedvezményezett, vagy háttérbe szorított osztályai és rétegei, azt a hatalmon lévő politikai erők elsősorban stratégiai, taktikai, és/vagy ideológiai alapon határozzák meg. Itt meg kell említenünk azt, hogy a mai parlamenti pártok (és általában más létező pártok is) tagadják ezt a megállapítást, mondván, hogy ők a társadalom minden rétegének és tagjának az érdekeit képviselik és hatalomra kerülésük (illetve hatalmon maradásuk) esetén érvényesítik is majd ezeket az érdekeket. Ez a propaganda, a valóságban azonban nem teljesítik ezt. Bizonyítja ezt a rendszerváltás óta eltelt 10 év alatt szerzett összes politikai tapasztalat, hiszen minden parlamenti politikai párt volt már hatalmon, de a szavazók már minden pártot kipróbáltak, és mindben közel egyformán csalódtak is. Ígéretét egyetlen párt sem valósította meg. A gyakorlat bizonyítja, hogy nem lehet minden társadalmi réteg érdekeit érvényesíteni, hanem csak bizonyos meghatározott társadalmi rétegek érdekeinek a szűkebb, vagy bővebb körű érvényesítésére van lehetőség. Ennek másik oka a forrásszűke mellett az, hogy jelenleg a létező kapitalista rendszerben egymással ellentétes érdekű társadalmi osztályok és rétegek élnek a társadalomban, amelyek érdekei eltérőek, ellentétesek, illetve adott esetekben kölcsönösen kizárják egymást. Ezért, ha az érdekérvényesítés forrásai a jelenleginél sokkal bővebben buzognának, akkor sem lehetne minden társadalmi érdeket "egyformán" érvényesíteni. Tehát ezért csak az a lehetőség áll fenn, hogy a hatalom birtokában lévő politikai erők eldöntik, hogy milyen társadalmi rétegek érdekeit akarják érvényesíteni, és az ezekkel ellentétes érdekeket háttérbe szorítják. 2.412 A polgári "elit" érdekeinek elsőbbsége A mai Magyarországon kapitalizmus van, amelynek az ("érdekmentes", "politikamentes", "ideológiamentes") ideológiája a polgári ideológia. Ennek lényege az érdekmechanizmusok vonatkozásában a magántulajdon "szentsége". A termelés vonatkozásában a profit, amely a termelés központi célja. A nemzeti jövedelem meghatározó része a tőkejövedelem, a tőketulajdonosok jövedelme, amely a gazdasági élet sikerét alapjában befolyásolja. A gazdaság egyensúlyi mutatóit is döntően ezek a jövedelmek határozzák meg. Továbbá a polgári ideológia szerint a tőkés vállalkozók mindenoldalú támogatása a dolgozók érdekeit szolgálja, mert a gazdag vállalkozók annál több munkahelyet hoznak létre, minél gazdagabbak lesznek, minél több profitot realizálhatnak. Más szavakkal: a dolgozóknak annál jobb lesz a helyzetük, annál boldogabbak lesznek, minél kisebb lesz a munkabérük, hogy a tőkeprofit minél magasabb lehessen. Ezért a hatalmon lévő politikai erők a tőketulajdonosokat, a tőkés vállalkozókat támogatják elsősorban, különféle kedvezményeket adnak számukra és a kormányzat rájuk támaszkodik tevékenysége során. A társadalomirányítás fő törekvése abban áll, hogy a tőketulajdonosoknak maximális tőkejövedelmeket lehessen biztosítani, a dolgozó rétegeknek pedig csak a lehető legalacsonyabb jövedelmet biztosítsák, de még úgy, hogy ezek ne lázadjanak fel a társadalmi rendszer ellen, tehát ne veszélyeztessék a társadalmi érdekegyensúly fennmaradását. Ezen a folyamaton belül a tőketulajdonosok, a "pénzügyi szféra" és a politikai "elit", valamint az egyéb társadalmi csoportok jövedelmei között egyre szélsőségesebb jövedelem eltérések jönnek létre. Ez egyébként arra mutat, hogy egyre nagyobb eltérések vannak, illetve jönnek létre az egyes társadalmi rétegek tevékenységének gazdasági eredményei és az általuk elért jövedelmek között, miközben egyre nagyobb létszámú rétegek jövedelme a szegénységi küszöb közelébe, vagy az alá kerül. Ahhoz, hogy az egyes társadalmi rétegek teljesítményei és jövedelmei között ilyen eltérések lehessenek és emellett társadalmi szintű érdekegyensúly, illetve társadalmi egyensúly legyen, meghatározott társadalmi szerkezetre van szükség. Ehhez szükséges egy nem nagy létszámú, de a termelőeszközök meghatározó része felett rendelkező

86 tőketulajdonos réteg, a tőkésosztály, amely a tőketulajdon arányában kiemelkedő jövedelmeket élvez. A jövedelem alapján uralkodó helyzetet foglal el a gazdaságban, olyan gazdasági feltételeket hoz létre, amelyek hosszú távon biztosítják számára a jövedelem egyre növekvő mértékét. Szükség van egy nagy létszámú kispolgári rétegre, amely a magántulajdon alapján áll, mint a kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők társadalmi rétege, amely a kapitalista rendszerhez kötődik, ezáltal szilárd és viszonylag tömeges támogatója lehet ennek a rendszernek. Szükség van egy értelmiségi-alkalmazotti társadalmi rétegre, amely ellátja a társadalmi rendszer tudományos, tervezési, szervezési, ellenőrzési, ügyviteli, igazgatási, oktatási, egészségügyi, pénzügyi, védelmi, stb. feladatait, amely legalábbis lojális magatartást tanúsít a rendszerrel, illetve a hatalommal szemben. Szükség van olyan társadalmi rétegekre, amelyek tagjai megtermelik azokat a javakat, amelyek a társadalom fogyasztási szükségleteit fedezik. Ezek a munkások, a parasztok és a szolgáltatási területen dolgozó munkavállalók, akik megtermelik az elsődleges társadalmi tiszta jövedelem döntő részét, amely az alapját képezi az egész társadalmi újraelosztásnak. Végül szükség van a nyilvántartott és a nyilvántartáson kívüli munkanélküliekre, akik nem vesznek részt a termelésben, hanem munkanélküli járadékból, jövedelempótló támogatásból, fekete munkavállalásból, lényegében véve kegyelemkenyéren tengetik életüket - és biztosítják annak társadalmi, piaci feltételeit, hogy a munkabérek az alkalmazásban lévő munkavállalók számára is a lehető legalacsonyabb szinten maradjanak. A politikai "elit" ennek a társadalmi szerkezetnek az igazgatásával foglalkozik, megpróbálja minél hosszabb távon biztosítani az egymástól eltérő, vagy éppen ellentétes érdekű társadalmi csoportok érdekeinek olyan "szabályozását", amely a tőketulajdonosi érdekek messzemenő érvényesítése mellett biztosítja az érdekek egyensúlyát. Ebben a törekvésében a hatalom gyakorlói alapjában véve a főbb társadalmi csoportérdekek szempontjából három fő társadalmi csoportosulással számolhatnak. Első csoport a tőkésosztály és a kispolgárság csoportja, amely érdekei alapján támogatja a kormányt (beleértve ebbe az eddig létezett mindhárom polgári kormányt). A második csoport az értelmiségi-alkalmazotti csoport, amely ugyan polgári csoportnak tartja magát (legalábbis vonatkozási csoportja alapján), de mivel ez a csoport nem saját magántulajdona alapján áll, hanem tagjai a tőketulajdonosok, vagy egyéb vállalkozók, illetve közintézmények alkalmazásában állnak, túlnyomórészt, illetve jellemzően bérből élő munkavállalók. Ebben a tekintetben ugyanolyan dolgozók, mint a munkások. Mégis, vonatkozási csoportjuk alapján polgári illúziókban élnek, ezért többségükben vagy támogatják a polgári kormányokat, vagy legfeljebb közömbösek a kormányok támogatása tekintetében, de legalábbis egyelőre nem vállalják a közösséget a munkássággal. A polgári kormányok objektív létviszonyaik alapján értelmezett érdekeik figyelembevételével ezt a társadalmi csoportot nem tekinthetik saját szilárd támogató bázisuknak. Az értelmiség társadalmi csoportjának kizárólagos feladata a polgári társadalomban a tőketulajdonos és kispolgári rétegek érdekeinek kiszolgálása, az értelmiségi-alkalmazotti szakterületen. Ha e tényleges társadalmi helyzetüknek tudatára ébrednek, akkor az értelmiség és az alkalmazottak a polgári társadalom ellenzékévé változhatnak. Ennek ellenére egyelőre az értelmiség tagjai általában még mindig polgári illúziókban ringatják magukat, még mindig bíznak helyzetük jobbra fordulásában, amire pedig a polgári valóságban semmi esély nincs. A harmadik csoport a munkásosztály, a parasztság és a munkanélküliek csoportja, amelynek tagjai objektíve ellenérdekeltek a polgári kormányok törekvéseivel szemben, mivel ezek a kormányok arra törekszenek, hogy a csoport tagjainak a bére, illetve a jövedelme a lehető legalacsonyabb legyen, minél inkább ki legyenek szolgáltatva a tőketulajdonosok érdekeinek. Erre utal az a körülmény, hogy manapság a hazai munkabérek kb. egytizedét teszik ki a fejlett nyugati országokban fizetett béreknek, miközben az áruk és szolgáltatások árai gyakorlatilag azonos szinten vannak a nyugati országok áraival. Ennek ellenére a munkásság és a parasztok jelentős része illúziókat

87 táplál a polgári hatalommal szemben, negatív tapasztalatainak hosszú sora ellenére még sokan mindig bíznak abban, hogy majd egyszer megjavul a helyzetük, ezért többségükben szavazataikkal még mindig támogatják a polgári kormányokat. Hosszabb távon azonban a polgári kormányok ellentétes érdekeik miatt nem számíthatnak a munkásosztály és a parasztság szilárd támogatására.

2.42 A társadalom szerkezete és az érdekek A továbbiakban talán érdemes lesz fő vonalakban áttekinteni a társadalmi szerkezet jelentőségét a politikai, társadalmi, gazdasági életben, hogy azok is könnyebben meggyőződhessenek arról, hogy ez nem valami csupán formai kérdés, akik általában nem foglalkoznak részletesebben a társadalmi kérdésekkel, de véletlenül mégis elolvassák ezt az írást. Először is arra kell kitérni, hogy a társadalom szerkezete nem eleve elrendelt és változhatatlan adottsága a társadalomnak, hanem olyan tulajdonság, amelyik a társadalom fejlődésével kapcsolatban magától is folyton változik. Ezen túlmenően azonban a társadalom szerkezetét az emberek mesterségesen is megváltoztathatják, ha, és amennyiben képesek megérteni a társadalmi szerkezet jelentőségét és a gyakorlatban is alkalmazni a társadalmi szerkezet alakulásának fő törvényszerűségeit. Az emberek persze képesek lehetnek megváltoztatni a társadalom szerkezetét a vonatkozó törvényszerűségek ismerete nélkül is, de ebben az esetben a ténylegesen megvalósuló változások jelentős mértékben eltérhetnek a szándékolt változások jellemzőitől. Ugyanerre vezet a vonatkozó törvényszerűségek hibás, vagy téves "ismerete" is. Feltevésünk szerint a társadalom szerkezeti törvényszerűségeinek viszonylag helyes ismerete feltételezi az érdekfogalom, illetve az érdekműködések törvényszerűségeinek ismeretét, amelyről e tárgyi írás szól. A "létező szocializmus" kísérlete a szocializmus megvalósítására (amelynek egyik legfőbb célja volt a társadalom szerkezetének átalakítása) sok egyéb mellett elsősorban azon bukott meg, hogy a hatalmon lévő társadalmi, politikai erők nem voltak tudatában annak, hogy a társadalmi szerkezet célszerű és sikeres megváltoztatása csak az érdekek és az érdekműködések törvényszerűségeinek figyelembevétele alapján lehetséges. Az ilyen módon elkövetett hiba a szándékolt céltól igencsak messzeeső eredményre vezetett. Az általunk csak éppen hogy átélt rendszerváltozás szintén bizonyítja, hogy a társadalom szerkezetének átalakítása a társadalmi, politikai erők ilyenirányú törekvései esetén mesterségesen is lehetséges. Hiszen az 1990 előtti társadalmi szerkezettől máig teljesen eltérő társadalmi szerkezet jött létre. A "létező szocializmusban" a lakosság több, mint 95 %-a bérből, és fizetésből élő dolgozó volt, tőkésosztály, a közepes és kisvállalkozók társadalmi csoportja, valamint a munkanélküli réteg egyáltalán nem létezett. Ez az átalakulás természetesen nem az érdekműködések törvényszerűségeinek az ismerete alapján, hanem a nyugati országokban lévő társadalmak szerkezetének lemásolása alapján valósult meg. Tehát a jelenlegi társadalom osztályszerkezete nem szerves átalakulás útján alakult ki, hanem mesterséges beavatkozással, ezért a kialakult helyzet kiélezett formában hordozza magában ugyanazokat a társadalmi feszültségeket, amelyeket a mintául vett nyugati társadalmakban változó mértékben ma is tapasztalhatunk. A lényeg az, hogy a hatalmon lévő társadalmi politikai erők mesterségesen is képesek a társadalmi szerkezet megváltoztatására, de ez a változtatás a társadalmi viszonyok olyan változását eredményezi, amelyek a szándékolt viszonyoktól kisebb-nagyobb mértékben eltérő viszonyokat hozhatnak létre, a változást létrehozó erők akaratától függetlenül. Ez az eltérés egyben lehetőséget is ad a mesterséges társadalmi szerkezet olyan későbbi

88 módosítására, amely a ténylegesen létrejött viszonyok esetleges közelítését segíti elő a szándékolt viszonyokhoz. Persze itt pontosítanunk kell, hogy mit kell érteni a szándékolt társadalmi viszonyokon. Nyilvánvaló, hogy különbséget kell tennünk a ténylegesen szándékolt viszonyok és a deklaráltan szándékolt viszonyok között. A mostani polgári kormányok például azt hirdetik, hogy a társadalom minden társadalmi csoportjának az érdekeit, illetve a társadalmi szolidaritás elvét képviselik, a szegények, fiatalok, nyugdíjasok, betegek, fogyatékosok, stb. életviszonyait akarják javítani. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a tőketulajdonosok és a vállalkozók különleges kedvezményeket élveznek és rohamléptekkel gazdagodnak, míg a különféle dolgozó csoportok egyre csak közelednek a szegénységi küszöbhöz, illetve az alá. Tehát a deklaráltan szándékolt és a ténylegesen létrehozott viszonyok éles ellentmondásban vannak egymással. Ez azt mutatja, hogy a hatalmon lévő "elitnek" van egy tényleges szándéka a társadalmi szerkezet változtatására, és ennek megfelelő társadalmi viszonyrendszer létrehozására és fenntartására. Emellett van egy deklarált, de a valóságban nem követett propaganda szándéka, amely a dolgozók és a szegények életviszonyainak javítását tartalmazza. Mint látjuk, a hatalmi "elit" tényleges szándéka folyamatosan és egyre inkább megvalósul, míg a dolgozókat érintő pozitív változások egyre kevésbé válnak valóra. Arról van tehát szó, hogy a hatalmi "elitnek" van egy tényleges programja a társadalmi viszonyok alakítására és ez meg is valósul. A másik program pedig csak a dolgozó tömegek, a munkásság és a munkanélküli tömegek félrevezetésére szolgáló üres propaganda fogások gyűjteménye, amely a valóságban nem valósul, és nem is valósulhat meg. A polgári hatalom erre egyáltalán nem is törekszik. A kormány ilyenirányú törekvései is bizonyítják, hogy ezek a törekvések csupán "propaganda" törekvések. Ilyen például az, hogy a sokgyermekes családok adó jóváírásra lennének jogosultak, de az alacsony jövedelmű, vagy éppen a jövedelem nélküli szegények nem, vagy csak nagyon csekély mértékben vehetik igénybe ezt a "támogatást". Ugyanez a helyzet a kormány lakásépítési-, vásárlási hitel támogatásával is, mert a havi nettó 100.000,- Ft - nál kisebb jövedelműek, vagyis a szegények azt gyakorlatilag egyáltalán nem vehetik igénybe. A továbbiakban már rátérhetünk annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy milyen összefüggés van a társadalom szerkezete és a társadalomirányítás érdekfunkciójának gyakorlása között. A társadalomirányítás sokoldalú feladat, de annyi bizonyos, hogy ennek egyik oldala abban áll, hogy az emberek cselekvését valamilyen egységes irányba kell összefogni, hogy ezáltal a társadalomban megjelenő törekvések egy részét hatékonyabban lehessen megvalósítani. Az már a fentiek alapján világos, hogy az emberek cselekvésének valamilyen egységes irányba terelése csak érdekeik érvényesítése esetén és csak annak arányában lehetséges. Az emberek mai gazdasági, társadalmi, és osztályhelyzete, valamint az ebből adódó érdekei egymástól lényegesen eltérnek, egymással ellentétesek, sőt, egymást kizáró jellegűek lehetnek. Ezért nagysúlyú, alacsony szintű és rövid lejáratú, tehát a cselekvést legnagyobb intenzitással meghatározó érdekeiknek összeegyeztetése, cselekvéseik egységes irányba terelése reménytelen feladat. Csak olyan fajta törekvések lehetnek valamennyire sikeresek, amelyek a kisebb súlyú, magasabb szintű, távlatibb jellegű, tehát a cselekvést gyengén befolyásoló érdekek alapján valamilyen közös nevezőt próbálnak találni a társadalomirányítás sikerének biztosítása érdekében. Ilyen közös nevezővé válhatnak a nemzeti, kulturális, sport, vallási és egyéb közösségi érdekek alapján álló törekvések, amelyek lehetnek szépek, némelyek lelkesítők, de a társadalom helyzetének, az emberek életviszonyainak lényeges megváltozását, fejlődését ezek nem segíthetik elő, hiszen az életviszonyok lényegesen csak a gazdasági cselekvések fejlődése és azok nyilvánvaló eredményei, vagyis a jövedelmek növekedése mellett változhatnak meg. Az a kérdés, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet biztosítani az érdekek egyensúlyát, a társadalom irányítását és ezen keresztül az ország kormányozhatóságát.

89

A társadalomirányítás persze akkor is lehetséges, ha a társadalomban élő különféle társadalmi csoportok érdekei egymástól eltérőek, vagy egymással ellentétesek. Más kérdés, hogy az ilyen alapon álló társadalomirányítás milyen hatékonyságot érhet el. A társadalmi csoportok érdekeinek ellentmondásai rontják, egyezései pedig javítják a társadalmi, gazdasági, politikai cselekvés hatékonyságát. A társadalomban meglévő érdekek ellentmondásai lehetnek olyan fokúak, amelyek lehetetlenné teszik a társadalom normális életét. Ennek ellenére lehetséges a társadalomirányítás minden olyan esetben, ha a hatalmon lévő politikai erők birtokolják a társadalom reprezentatív többségének a támogatását és elég erejük van ahhoz, hogy az általuk hozott törvények betartását általánosságban biztosítani tudják. Ezért tehát ilyen szempontból nézve nem elkerülhetetlenül szükséges, hogy a különféle társadalmi csoportok érdekei össze legyenek egyeztetve. Csupán az a fontos, hogy a kormányzat által követett érdekeket a társadalom reprezentatív többsége sajátjaként elfogadja, és emiatt támogassa a kormányt. Ha az ellentétes érdekű csoportok nem támogatják a kormányt, de kénytelenek betartani az általa hozott törvényeket, akkor a társadalomirányítás - a hatalmon lévő politikai erők érdekei alapján - lehetséges. Ebben az esetben nem szükséges feltétel az alárendelt helyzetű társadalmi csoportok érdekeinek az érvényesítése a társadalomirányításban. Ilyen esetben a reprezentatív túlsúlyban lévő társadalmi csoportok érdekei érvényesülnek kisebb-nagyobb mértékben, míg az alárendelt helyzetű társadalmi csoportok érdekei nem, vagy csak olyan mértékben jutnak érvényre, amely szükséges ahhoz, hogy ezek a csoportok ne lázadjanak fel a hatalmon lévő társadalmi csoportok ellen. A fenti lehetőségek felhasználása során a hatalmon lévő "elit" tehát nem kényszerül arra, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz egyformán viszonyuljon. Ennek megfelelően egyes társadalmi rétegek érdekeit más társadalmi rétegek érdekeinek rovására érvényesíti. Ennek a mai politikai helyzetben nagyon sok bizonyítéka van, amelyek felsorolása gyakorlatilag egy írásban technikailag nem is lehetséges, de példaként néhányat ezek közül megemlíthetünk. Megjegyezzük, hogy az ilyen differenciált hozzáállás az egyes társadalmi rétegekhez nem kell, hogy törvényellenes legyen, sőt a legtöbb példa ezek közül a polgári jog értelmében teljesen "jogszerű", és elsősorban a nagytőke érdekeit szolgálja, az összes egyéb társadalmi csoportok, különösen pedig a munkavállaló, dolgozó tömegek rovására. A polgári jog szerint "jogszerű" előnyöket élvezhetnek a jogi személyiségű társaságok tulajdonosai a csődjog segítségével. Például a korlátolt felelősségű társaságok tagjai, illetve a részvénytársaságok részvényesei, mint tulajdonosok (vállalkozók), a társaságaikkal szemben csak a bevitt törzsbetéteik, illetve részvényeik mértékéig kötelesek vállalni a pénzügyi és egyéb felelősséget. Csőd esetén ezért a hitelezők követeléseit csak a társaságok megmaradt vagyonának mértékéig lehet kiegyenlíteni. A csőd hagyományos, vagy általánosan értelmezett alapesete olyan gazdasági esemény, amelyben egy vállalkozás fizetésképtelenné válik, amikor pedig esedékes fizetési kötelezettségei vannak. Ilyen eset akkor fordul elő, ha a vállalkozás gazdasági tevékenységét jelentős részben hitelekből finanszírozza, de a piaci helyzet egy termelési cikluson belül kedvezőtlenül olyan mértékben változik meg, hogy a termelésbe (forgalomba) befektetett ráfordítások nem térülnek meg. A megtermelt árukat nem lehet értékesíteni olyan árszínvonalon, amely biztosíthatná a ráfordítások megtérülését, vagy egyszerűen a megtermelt áruk valamilyen válsághelyzet miatt eladhatatlanok, esetleg valamilyen szerencsétlenség folytán megromlanak, megsemmisülnek. De ettől eltérő mesterséges csődhelyzetek is lehetségesek, amikor semmilyen váratlan válsághelyzet nem fordul elő, nem semmisül meg az áru, stb., de a hitelfelvevő mégis fizetésképtelen lesz. Ilyen esetben a többségi tulajdonos megteheti, hogy még a csőd nyilvánosságra kerülése

90 előtt a tulajdonában lévő más vállalkozásaitól (esetleg családtagjainak vagy egyéb üzletfeleiknek a vállalkozásaitól) áron felül vásárol, vagy pedig ezeknek áron alul ad el árukat, szolgáltatásokat és egyéb, a csődbe haladó vállalkozás szempontjából előnytelen szerződéseket köt velük. Így a csőd által fenyegetett vállalkozásából értékeket "menthet át" életképes saját, vagy más üzlettársak vállalkozásaiba. Ilyen műveletek nyilván törvénytelen űzelmeknek minősülnek, de az ilyen előnytelen ügyletek létének a bizonyítása nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Az ilyen műveletek megvalósításának a lehetőségeit olyan feltételek segítik elő, mint az, hogy bárki lehet tulajdonosa, vagy tagja több gazdasági társaságnak, amelyek pénzügyileg és tulajdonjogilag függetlenek egymástól. Több gazdasági társaságban többségi tulajdonosok persze csak a gazdag tőketulajdonosok lehetnek, akiknek van joguk a vállalkozás pénzügyeivel kapcsolatos döntésekhez. Az ilyen jellegű műveleteknek sok variációja lehetséges, tehát sok lehetséges módja van a mesterséges csődhelyzetek előállításának, ami egyenértékű azzal, hogy a gazdag tulajdonosok a tisztán piaci eszközök mellőzésével a saját javukra más vállalkozásaiknál tőke koncentrációt valósítsanak meg. Ugyancsak elősegíti az ilyen műveletek lehetőségét a pénzügyi rendszer átláthatatlan jellege, a sok kereskedelmi bank léte, a banktitok, az üzleti titok, a személyi adatvédelem rendszere, stb. A feleslegesen bonyolult pénzügyi rendszer, a gazdasági és személyi titkok árnyékában meghúzódó törvénytelen űzelmek felderítése és az ezzel visszaélő emberek felelősségre vonása gyakorlatilag lehetetlen. Hiszen a gazdálkodás ki van téve a piaci keresleti-kínálati viszonyok előre be nem látható változásainak. A megkötött és a létrejött valóságos nagyvolúmenű üzletek hatalmas nyereségekkel, de ugyanilyen hatalmas veszteségekkel is járhatnak. A gazdasági társaságokat a törvény nem teszi felelőssé üzleti kudarcaikért. Az üzleti kudarcok lehetnek véletlenek, de lehetnek előre megfontolt szándékok eredményei is. Nem nehéz elérni, hogy a kudarc szándékossága bizonyíthatatlan legyen. Ugyanakkor egy üzleti tranzakció során keletkező egyik cég vesztesége más cég nyeresége lehet (hacsak nem elemi kár okozza a veszteséget). Egy csődeljárásban pedig a kisbefektető részvényesek, vagy egyéb „hitelezők” követeléseiket már általában sohasem érvényesíthetik. Így fordulhattak elő olyan esetek, amikor például egy tejfelvásárló, vagy hízott sertés felvásárló, amikor a felvásárolt árukat a termelők által „nyújtott” két-három hónapos lejáratú hitelre (vagyis elfogadott későbbi fizetés ellenében) vette át. Mielőtt a termelőket kifizette volna „csődbe ment” és a termelők sohasem kaphatták meg a tőlük felvásárolt tételek árát. És ez a polgári jog alapján teljesen jogszerű. A termelő kényszerhelyzetbe került, mert a terméket el kellett adni, mivel az idő elhúzódása az áru elromlását vonta volna maga után. A felvásárló a termelő kényszerhelyzetét kihasználva vette át az árut, amiért semmit nem fizetett. Ez nyilvánvaló csalás, de jogi értelemben ez a termelő hibája következtében állhatott elő, mivel a termelő nem győződött meg kellően a felvásárló pénzügyi megbízhatóságáról. A termelőknek ez a kára így egyszerűen az üzleti kockázat részének tekintendő. Tehát a polgári jog szerint „törvényesen” csalni is lehet, amennyiben a csalás ténye „nem bizonyítható”. Ügyes adminisztráció és kellő ravaszság mellett pedig el lehet érni bizonyos törvénytelenségek bizonyíthatatlanságát. Legnevezetesebb ilyen esetek voltak a százmilliárdos állami költségvetési ráfordításokat igénylő bank konszolidálások, amelyek azért váltak "szükségessé", mert a hitelfelvevőik fizetésképtelenné váltak. További nevezetes esetek voltak bizonyos gabona, hízottsertés, tej és egyéb árufelvásárlások, amelyek ellenértékét a termelőknek csak sok hónapos késedelmek után, vagy pedig sohasem fizették meg (és a felvásárlók csődje miatt ezeket az összegeket a jogosultak nem tudták behajtani). Ilyen esetekben nyilvánvaló csalásokról van szó, amelyek jogos következményeitől a csődjog menti meg a csaló vállalkozókat. Ilyen alapon tehát a polgári "jogállam" kivételezett helyzetbe hozza a tőkés vállalkozókat a dolgozó társadalmi rétegek (az adófizető munkavállalók, kisbefektetők, mezőgazdasági és egyéb kisipari termelők) rovására. Igaz ugyan, hogy az

91 ilyen esetek ellentétesek az erkölccsel, de már sokan megállapították, hogy az üzlet nem erkölcsi kategória és ezzel egyszersmind azt ismerik el, hogy az üzlet haszonelvű művelet, amelyben az erkölcsi elvek nem játszanak szerepet, vagy legfeljebb csak alárendelt szerepet töltenek be. Ugyancsak a tőkés-, és kisvállalkozó rétegek érdekeit szolgálja az adórendszer is. Az adózás a jövedelem megadóztatására irányul. Ennek megfelelően az adóalap a jövedelem, amely az árbevételek és a költségek különbözete. Minél nagyobbak a vállalkozás költségei a bevételekhez viszonyítva, annál kisebb lesz az adóalap és az adókötelezettség. Azt a tényt közismertnek lehet tekinteni, hogy egy vállalkozás költségeinek a növelésére korlátlanok a lehetőségek (még akkor is, ha az adótörvény valamelyest korlátozza a költségként elismerhető tételeket). Az is közismert, hogy főleg a kisvállalkozók háztartási és személyes költségeik jelentős részét vállalkozási költségek gyanánt számolják el (ezért van az, hogy a statisztikai adatok szerint a kisvállalkozók általában hihetetlenül alacsony személyes jövedelemből élnek - viszonylag igen magas színvonalon). A vállalkozásoknak sok lehetőségük van arra is, hogy tényleges árbevételeik jelentős részét eltitkolják a számlaadási kötelezettség megszegésével, ami szintén az adóalap csökkentését teszi számukra lehetővé. Az adózási rendszer tehát lehetővé teszi a vállalkozók számára, hogy tényleges jövedelmeik jelentős részét eltitkolják és ezáltal kibújjanak adózási kötelezettségeik jelentős része alól. A munkavállaló dolgozók számára viszont nincs ilyen lehetőség, hiszen a teljes munkabér számukra jövedelem, tehát a munkabér gyakorlatilag közvetlenül adóalap. A gyakorlatban tehát az a helyzet, hogy a vállalkozók lényegesen kevesebb adót fizetnek, mint amit tényleges jövedelmeik alapján fizetniük kellene, míg a munkavállalók teljes jövedelmük után megfizetik a törvényszabta adót. További külön kedvezményeket élveznek a külföldi tulajdonban lévő vállalkozások tulajdonosai akiket adókedvezmények, illetve teljes adómentességek illetnek meg. Ugyanez vonatkozik az u.n. kisvállalkozókra, akik a 2001.- től kezdve 10 MFt-ot meg nem haladó jövedelmeik után adómentességet élveznek (amennyiben megvalósulna a miniszterelnök ilyenirányú kijelentése). Ezek az adó-kiváltságok a polgári jog értelmében teljesen jogszerűek, mivel azokat az országgyűlés a költségvetési törvényben elfogadta. Tehát a vállalkozók a gyakorlatban adókedvezményeket élveznek a munkavállaló dolgozók rovására, hiszen ezáltal a munkavállaló dolgozók aránytalanul nagy adóterhet viselnek, mert a minden állampolgár számára szükséges állami feladatok megvalósításának költségeit jelentős részben a vállalkozók helyett is ők kénytelenek megfizetni. Lényegében ugyanez a helyzet a fekete gazdaságban is, ahol a közterhek viselése nélkül jutnak az abban résztvevő emberek, különösen a munkaadó vállalkozók adómentes, tehát a törvényesen dolgozókhoz és vállalkozókhoz képest jelentős többlet jövedelemhez. A fentemlített módon megszerzett adómentes jövedelmek (kivéve a fentemlített mentességeket) persze mind törvényesen el nem ismert jövedelmek, ezért ezt egyesek úgy fogják fel, mintha ezek nem léteznének, mivel ha ezekre rájönnek a hatóságok, és büntetik, akkor ezek a vállalkozókat kedvezményezett helyzetbe hozó anyagi előnyök megszűnnek. Ennek ellenére a tény az, hogy már tíz év óta fennáll ez a helyzet, ezért az így létrejött állapotokat létezőnek kell tekinteni, és azt kell megállapítanunk, hogy a jelenlegi törvények és gazdasági viszonyok mellett ezeket a törvényellenes állapotokat felszámolni nem lehet, tehát ezek az állapotok - hiába törvényellenesek - a jelenlegi termelési viszonyok elválaszthatatlan tartozékai. Tehát a létező termelési viszonyok rendszere ilyen módon is előnyöket biztosít a vállalkozóknak a dolgozók rovására. Mégpedig nemcsak a törvényes feltételek szerint dolgozó, hanem még a fekete gazdaságban dolgozó munkavállalók rovására is megy az adózás ilyen módja, mivel ugyan a fekete munkavállalók után senki nem fizet adót, de az így szerzett jövedelmek

92 után nem fizetnek betegbiztosítási és nyugdíjjárulékot sem. Ezért a fekete munkavállaló betegség esetén nem kap táppénzt, ha megöregszik nem jár majd neki nyugellátás, tehát betegsége esetén, és nyugdíjas korában fizet majd rá arra, hogy fekete munkavállaló volt. Az őt foglalkoztató munkaadó pedig olcsóbban és adómentesen jut többletjövedelemhez ezáltal, vagyis a fekete munka növeli a vállalkozó egyébként is magas jövedelmét - a fekete munkavállalók (és általában a dolgozók) rovására. Az adórendszer azzal is kivételezett helyzetbe hozza a vállalkozókat, hogy költségként számolhatnak el egyes, lényegében véve fejlesztésre és beruházásokra fordított összegeket, amelyeket így le lehet vonni az adóalapból. Tehát ezeket a fejlesztési ráfordításokat a mérleg szerinti eredményből adómentesen is fedezni lehet. Ez azt jelenti, hogy a fejlesztések és a beruházások költségeinek egy része a termelési költségek között kerül elszámolásra, így végeredményben az árakat növeli, tehát ezeket a költségeket ténylegesen a fogyasztási eszközök vásárlói viselik, a vállalkozó tőketulajdonosok helyett, akik viszont e fejlesztések jövedelmeit vállalkozói nyereségként (esetleg már adózottan) teszik zsebre. Ennek a következménye az is, hogy a vállalkozók sok felesleges beruházást is eszközölnek (pl. fényűző irodákat, lakásokat építtetnek maguknak, minden évben fényűzően felújítják iroda-, és üzlethelyiségeiket, vagy a bankok fényűző csarnokokat építtetnek, amelyek nem lennének szükségesek a normális üzletmenet érdekében, de a nagy nyereségeket inkább ilyen presztízs befektetésekre használják, minthogy e nyereségek után a megfelelő adót megfizessék). Ez a jelenség is feleslegesen növeli a munkavállaló dolgozók adóterheit, akik viszont adókötelezettségeik alól a polgári adótörvény jóvoltából nem tudnak kibújni, mint ahogy a vállalkozók ezt megtehetik (és jelentős mértékben meg is teszik). A részben, vagy egészében külföldi tulajdonban lévő vállalkozások igen előnyös helyzetbe kerülnek nemcsak a dolgozókkal szemben, hanem az egyéb, tisztán hazai vállalkozókkal szemben is. Ezek a körülmények rávilágítanak arra, hogy a polgári állam gyakorlatilag a tőketulajdonosokat kivételezett helyzetbe hozza a munkavállalók rovására, tehát sok tekintetben a tőketulajdonosok érdekeit képviseli a munkavállaló dolgozók érdekeivel szemben. Ezt a helyzetet a kormányzat azzal magyarázza, hogy a vállalkozók támogatása a munkavállalók érdeke is, mivel ha ez a támogatás nem lenne, akkor a vállalkozók tönkre mennének, vagy külföldre vinnék saját tőkéjüket, minek következtében munkahelyek szűnnének meg és sokkal magasabb lenne a munkanélküliség. A munkavállalói érdekek háttérbe szorítása útján lértrejött helyzetben is fennáll az érdekek „reprezentatív” egyensúlya. A hatalom tehát nem kényszerül arra, hogy minden társadalmi réteg érdekeit egyformán érvényesítse. Persze erre egyébként még elvileg sincs lehetőség.

2.43 Társadalmi szervezetek állami támogatása A társadalom szerkezetének alakítására vannak a hatalomnak más eszközei is. Egyik ilyen eszköz a különféle társadalmi szervezetek állami támogatása. Az országgyűlés a számára kedves szervezetek támogatására a költségvetésben jelentős összegeket különít el. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a támogatott szervezetek akkor is működőképesek, ha tényleges társadalmi támogatásuk nincs, tehát az ilyen szervezetek társadalmilag szükségtelenek, vagyis feleslegesek. Ez nyilvánvalóan a gyülekezési szabadság megsértése, mert hátrányos helyzetbe hozza azokat a szervezeteket,

93 amelyeknek esetleg lenne társadalmi támogatottságuk, de mivel a dolgozó emberek zöme szegény, nem jut pénze arra, hogy szervezeteket tartson fenn, de ezek támogatását a képviselők nem tartják szükségesnek. Így társadalmi igény esetén sem jöhetnek létre a dolgozók érdekeit képviselő államilag nem támogatott szervezetek. Másrészt az adófizető munkavállaló dolgozók olyan szervezeteket is kénytelenek az adóforintjaikból létrejövő állami költségvetésből anyagilag támogatni, amelyeket saját elhatározásukból semmi esetre sem támogatnának. Ennek keretében állami támogatásban részesülnek a pártok, egyházak, különféle alapítványok, egyéb szervezetek. A gyülekezési szabadság tisztábban érvényesülhetne, ha bármilyen, nem alkotmány-, és törvényellenes szervezetet lehetne alapítani, de azokat nem részesítenék állami anyagi támogatásban, hanem anyagilag is saját tagjaik tartanák fenn, akik igénylik ezeknek a szervezeteknek a létét, működését és szolgáltatásait. Ilyen esetben lehetnének különféle szervezetek, de csak akkor, ha valóban társadalmi igény lenne ezekre és ennek megfelelően tagságuk fenn is tartaná ezeket tagdíjaik befizetése útján. A jelenlegi helyzetben nem tudhatja senki, hogy olyan és annyi pártra, egyházra és egyéb szervezetekre van-e szüksége a társadalomnak, mint amennyi van és amennyit állami támogatásban részesítenek. De ezek a támogatott szervezetek ma ténylegesen befolyásolják a társadalom szerkezetét, mégpedig az országgyűlés által preferált módon. Gyakorlatilag csak olyan szervezetek kaphatnak állami támogatást, amelyek támogatják a fennálló hatalmat, vagy legalábbis lojálisak a fennálló hatalommal szemben. Ezáltal a társadalom államilag támogatott szervezetek által képviselt szerkezeti elemei eltorzítják a társadalom valódi szerkezetét, a gyakorlatban nem jelennek meg azok a szervezetek, amelyek a társadalomban nem kifejezett módon léteznek, de a fennálló hatalom számára nem kívánatosak. Ezért a különféle szervezetek állami támogatása olyan társadalom szerkezeti elemek fennállását teszi lehetővé, amelyek ugyan nem fejtenek ki lényeges és valóságos társadalmi igényeket kifejező tevékenységet, de elősegítik, lehetővé teszik a hatalom által kívánt irányú társadalmi változásokat befolyásoló akciók megvalósítását. Ezáltal olyan társadalmi változások létrejöttét is lehetővé teszik, amelyekre nincs valóságos társadalmi igény, de állami pénztámogatással mégis megvalósul ezekből valami, ugyanakkor nem segítik állami eszközökkel azokat a lehetséges szervezeteket, amelyekre volna társadalmi igény. Ismert tény például, hogy a fennálló államhatalom már legalább tíz éve eldöntötte, hogy a munkaszövetkezetek (pl. a termelőszövetkezetek) helyett kapitalista típusú szövetkezeteket kell létrehozni. Az ilyen szövetkezetekben csak az lehet tag aki vagyonát, pénzét (vagyis tőketulajdonát) beviszi a szövetkezetbe. Erre jelentős társadalmi igény nincs, mert tömegesen az embereknek nincs erre pénzük, és egyébként is félnek attól, hogy a szövetkezetbe vitt vagyonukat elveszítik. Volna igény arra, különösen a falvakban, hogy legyen egy munkaszövetkezet, ahova elmehetnek dolgozni az emberek és megélhetnek az ott megkeresett jövedelmükből. Az ilyen szövetkezetek számára pedig nincs létezési lehetőség, mert azon túl, hogy ezeket a hatalom betiltotta, a jelenlegi gazdasági, kereskedelmi, finanszírozási körülmények között, amelyeket szintén a hatalom hozott létre, működésre képtelenek lennének. Ezért azután nincs lehetőség a jelenlegi mezőgazdasági válság felszámolására sem, annak ellenére, hogy a kormányzat minden évben százmilliárdokat fordít a mezőgazdaság „fejlesztésére”. A pártok helyzete is elgondolkodtató. A pártok támogatottsága országos szinten azt jelenti, hogy a legnagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok politikáját néptömegek támogatják. A jelenlegi parlamenti pártok, amelyek a legnagyobb társadalmi támogatottságot élvezik, a hírek szerint taglétszámuk egyenként nem haladja meg lényegesen a 30000 főt. Ez azt jelenti, hogy ezek a pártok nagyon kevés és vékony szállal kapcsolódnak a társadalomhoz. Ha figyelembe vesszük, hogy az országban mintegy 3700 település van (amelyben benne van Budapest, a városok és a legkisebb

94 falvak is), akkor településenként átlag kb. 8 tagja van egy 30000 tagot számláló pártnak. Figyelembe véve, hogy a városok és a falvak között bizonyára aránytalanul oszlik meg a párttagság, valószínű, hogy a települések nagy részében a pártoknak egyáltalán nincs is szervezetük. Ilyen körülmények között még a lehetősége sem áll fenn annak, hogy ezek a pártok egyáltalán tudomást szerezzenek az állampolgárok helyzetéről és érdekeiről, amelyet pedig állítólag képviselni akarnak a parlamentben. Inkább csak vágyakat, jámbor óhajokat, elképzeléseket, valamint a fővárosban túlreprezentált, erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező gazdag "elit" érdekeit tudják csak képviselni, nem pedig az egész társadalom érdekeit. A valóságos helyzet pedig még ennél is kiélezettebb, mert a hírek szerint egyes pártok taglétszáma még a tízezer főt sem haladja meg lényegesen. Mivel azonban a pártok állami pénzügyi (és ingatlan) támogatást élveznek, fenn tudnak maradni anélkül is, hogy sok párttagjuk volna, akik egyrészt tagdíjaikból fenn tudnák tartani pártjukat, másrészt pedig biztosíthatnák a pártok érdemleges társadalmi kapcsolatait és ezáltal valami fogalmuk lenne arról is, hogy milyen a társadalmi helyzetük és ebből fakadó érdekeik azoknak, akik érdekeit állítólag a parlamentben képviselni akarják. Akkor talán rájönnének arra is, hogy egyszerre nem képviselhetik kivétel nélkül minden társadalmi csoport érdekeit. Az lenne méltányos megoldás, ha a pártok állami támogatást nem kapnának, hanem tagdíjakból tartanák fenn magukat. Ilyen esetben komoly politikai pártok csak akkor lehetnének, ha a társadalom tagjainak jelentős része ténylegesen, anyagilag is támogatná őket. Országgyűlési választások alkalmával egy pártra leadott szavazatok száma nem jelenti azt, hogy a szavazók ténylegesen támogatják is ezeket a pártokat. Ezt szemlélteti az eddigi tapasztalat, mi szerint a nagy szavazatarányokkal hatalomba került pártok a következő választásokon általában csúfos vereséget szenvedtek. Tehát a választók politikai hangulata nem jelent elkötelezettséget egy-egy párt és annak politikája iránt. Számukra a választás játék, nem pedig komoly politikai megfontolás alapján hozott döntés. A választók nagy tömegei ugyanis nem hisznek abban, hogy a pártok között valami lényeges eltérés lenne, sorsuk gyakorlatilag érzékelhető mértékben szerintük nem függ attól, hogy melyik pártok kerülnek hatalomra. És ebben valószínűleg igazuk is van. Ami pedig az emberek politikai szabadságjogait illeti, az csak akkor lenne ebből a szempontból teljes, ha egyrészt az embereknek joguk lenne arra, hogy anyagilag is támogassák az általuk választott pártokat, másrészt joguk lenne arra is, hogy anyagilag ne támogassák az összes többi pártot, vagy esetleg egyetlen pártot sem, ha nem tartanak igényt ezek létezésére és működésére. A pártok állami támogatására vonatkozó törvény azonban kötelezővé teszi minden adófizető számára az összes párt anyagi támogatását, mivel ez a támogatás az adófizetőktől beszedett összegekből létrejövő állami költségvetésből történik. Ezért a pártok állami támogatása sérti az állampolgárok politikai jogait. Érdemes még talán néhány mondatot fordítani az egyházak állami támogatásának kérdésére. Azt tényként el kell fogadnunk, hogy az emberek nagy többsége a hagyomány hatalma alatt istenhívőnek tartja magát. Mai társadalmunkban - különösen manapság nem illik vallástalannak, istentagadónak lenni. Nagy családi események legnagyobb többsége az egyházak részvételével történik, mint a keresztelések, házasságkötések, temetések esetében történni szokott. Emellett az is igaz, hogy jelentős családi, vagy egyéni érdekek teljesen háttérbe szorítják az igazi vallásos hit követelményeit. Már a Horthy rendszer ideje alatt kialakult például a Sárköz területén, de egyéb területeken is egyfajta születésszabályozás, az u.n. egykerendszer. Ennek keretében egyes bábaasszonyok megszakították a család kérése alapján a nem kívánt terhességeket, sokszor a szülő asszony életének feláldozásával is, hogy a család vagyona ne aprózódjon fel a felnövő fiatalok javára történő örökléssel. Ez nyilván a helyi papok és az érintett egyházak figyelmét nem kerülte el, mégsem tettek semmit az ilyen halálos vétkek leküzdésére. Ez a példa is rámutat arra, hogy ha a vallásos hit szembe kerül az

95 érdekekkel, akkor az emberek vallási hovatartozásuktól függetlenül meghatározó többségükben az érdekeik szerint fognak cselekedni. Így viselnek háborúkat az emberek, vallásosak, vallásosak ellen és eközben kegyetlen, szörnyű vérzivatarokat és rombolásokat képesek rendezni, miközben a papság asszisztál ehhez, sőt, esetenként még meg is áldják a fegyvereket, tábori papokkal fedezik a katonaság "lelki szükségleteit" a szándékos, tömeges emberölésben. Azt pedig már nem is tudja az ember, hogy felháborító-e, vagy egyszerűen csak nevetséges, hogy az 1999. évi szja adóbevallás útmutatójában 77 bejegyzett egyház javára lehet az 1 % adóösszeget átutaltatni. Ennyi egyház azért már mégiscsak sok. Vagyis ezek többsége valójában nem is egyház, hanem csak állami pénz szerzésére szervezett közönség, szekta. A feltűnő ebben azonban az, hogy az adófizetők nagyon kicsi arányban rendelkeztek az egyházak javára az adófizetésről szóló hírek szerint. Ez is mutatja, hogy az emberek ténylegesen nem olyan vallásosak, mint ahogy azt egyéb jelekből gondolni lehetne. Mindenesetre valószínű, hogy olyan esetben, ha a hívők saját befizetéseikkel (tagdíjakkal) tartanák el az egyházakat, sokkal szegényebbek lennének még az igazi egyházak is. De a vallásszabadság persze csak akkor lenne valódi, ha egyrészt az embereknek szabad volna anyagilag is támogatni az egyházukat, másrészt pedig nem lenne kötelező támogatniuk anyagilag az összes többi egyházat, másrészt nem lenne kötelező támogatniuk egyetlen egyházat sem azoknak, akik nem vallásosak és nem igénylik az egyházak létét és szolgáltatásait. Márpedig az egyházak állami támogatása az adófizetők által befizetett adókból azt jelenti, hogy a vallásos és nem vallásos embereknek egyaránt kötelező az összes egyház anyagi támogatása. Ez pedig az emberi szabadságjogok megsértése. A továbbiakban a társadalom egyéb szerkezeti elemeit nem vizsgáljuk, csak azt jegyezzük meg, hogy az államilag támogatott szervezetek, szövetkezetek tagjaira ez a fajta támogatás bizonyos hatást fejt ki, amely elősegíti részükről a hatalom birtokosai iránt érzett rokonszenv kialakulását. Az anyagi támogatásért valamilyen, a hála érzetével alátámasztott politikai támogatás jár. Ez a politikai megvesztegetés egyik formája. Az ilyen rokonszenv a hatalmon lévők politikai törekvéseinek bizonyos mértékű támogatását eredményezi, még olyan esetekben is, ha egyébként ezeknek az embereknek a társadalmi helyzetükből következő érdeke ezt teljes egészében nem is támasztja alá. Így a kormány olyan emberek támogatását is meg tudja szerezni, akiknek társadalmi helyzetük alapján inkább az ellenzéket kellene támogatniuk. A fentiek szerint a kormányok politikai törekvéseiknek megfelelő társadalmi szerkezet kialakítására, illetve fenntartására, stabilizálására törekszenek. A polgári kormányok arra törekszenek, hogy erős és lehetőleg gazdag tőkés és polgári osztály legyen a társadalom vezető rétege. Magyarországon együtt a polgárság a tőkések, a közepes és a kisvállalkozók osztálya a lakosság kb. 20 % -át teszi ki. Az alkalmazott és értelmiségi társadalmi réteg (vagy "középosztály") a lakosság kb. 20 % -a, amely jelenleg egyfajta polgári osztálynak, "polgári értelmiségnek" tekinti magát (és eszerint szavaz - legalábbis egyelőre). A munkásosztály és a nem vállalkozó parasztság a munkanélküliekkel együtt a lakosság kb. 25 % -át teszi ki. A lakosság 40 % -a nem vesz részt az országgyűlési választásokon. Tegyük fel, hogy a szavazati joggal nem élő állampolgárok egyenletesen oszlanak meg minden társadalmi osztályban, továbbá minden társadalmi osztály tagjai a társadalmi helyzetüknek megfelelő politikai pártra szavaznak, a nyugdíjasok szavazatai pedig szintén a gazdaságilag aktív szavazók arányában oszlanak meg a pártok között. Akkor egy polgári párt a szavazatok 100/65(20+20) = 61 % - át kapja meg, minek alapján kormányzati szerephez jut. A nem polgári ellenzéknek jut a szavazatok 39 % -a. Ez azt jelenti, hogy az országnak stabil polgári kormánya lesz. A nem polgári (munkás, és egyéb dolgozók) ellenzék nem kerülhet hatalomra. Így a társadalom szerkezetének a jelentősége már világosan megmutatkozik a társadalomirányítási funkció

96 megvalósulásában. Tehát a társadalom szerkezetének a hatalom jellegének kialakulásában fontos szerepe van. A gyakorlatban persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Először is, legalábbis a parlamentben kizárólag polgári pártok vannak, függetlenül attól, hogy sokan a "szocialista" pártot nem tekintik polgári pártnak. Pedig a párt programja és még inkább politikai gyakorlata tisztára polgári politikai törekvéseket tükröz. Ezért akármelyik parlamenti pártra szavaznak is az állampolgárok tulajdonképpen minden esetben polgári politikára szavaznak. Más lenne a helyzet, ha létezne olyan politikai párt, amely nem polgári párt, hanem a dolgozó társadalmi rétegek pártja (esetleg egy valóban szocialista párt). Ez azt jelentené, hogy megjelenne egy olyan politikai irányzat, amelyik nem a tőkés - polgári osztály érdekeit, hanem a munkavállaló dolgozók érdekeit képviseli. Ezzel lehetőség nyílna arra, hogy a munkavállaló dolgozók is saját társadalmi helyzetüknek és érdekeiknek megfelelő pártra szavazhassanak. A fenti számítások szerint azonban ebben az esetben sem kerülne hatalomra a dolgozókat képviselő párt, mert legfeljebb a szavazatoknak csak 39 %- át szerezhetné meg. A társadalom szerkezete tehát ilyen esetben is polgári kormányzat hatalomra jutását feltételezi. Másodszor pedig azt is meg kell jegyezni, hogy az egyes társadalmi osztályok tagjai nem mindig szavaznak azokra a pártokra, amelyekre társadalmi helyzetük alapján szavazniuk kellene. Továbbá mint már azt fentebb említettük, a dolgozó (tehát nem tőketulajdonos) értelmiség, a néha polgári középosztálynak nevezett (vagy inkább csúfolt) társadalmi réteg társadalmi helyzetét és ennek megfelelő érdekeit tekintve nem polgári osztály. Az értelmiség túlnyomó része munkavállaló dolgozó, jövedelmét nem tőketulajdona alapján, hanem munkájával, munkavállalóként szerzi meg. Osztályhelyzete tehát alapvetően eltér a polgári osztályhoz tartozó polgári és kispolgári rétegektől, amelyek nem munkájuk, hanem tulajdonuk alapján szerzik jövedelmük túlnyomó, meghatározó részét. A polgári kormányzás elmúlt 10 éve ezt szemléletesen bizonyítja is, hiszen azok a jövedelmek, amelyeket az értelmiség munkájával ma megszerezhet messze nem "polgári" jövedelem, abból a puszta emberi lét fenntartása is alig lehetséges, nem beszélve az értelmiségi lét feltételeiről, amelyeket ezek a jövedelmek egyáltalán nem képesek fedezni. Az értelmiségi jövedelmek ma egyszerűen az értelmiségi lét anyagi alapfeltételeit ássák alá, úgyszólván lehetetlenné teszik az értelmiségi dolgozóknak értelmiségi létezését. A polgári kormányzás egyenesen megalázó anyagi helyzetbe szorította az értelmiség (és az alkalmazottak) egyes rétegeit, különösen a társadalmilag talán legfontosabb egészségügyi és oktatási területen dolgozókat. Ha egyszer mégis felébrednek az értelmiség tagjai polgári illúzióikból, felfedezik, hogy ők is egyszerű dolgozók, abból élnek, hogy szakképzett munkájukkal elvégzik a tőketulajdonosok számára profitot hozó és a profitszerzés folytonosságának a feltételeit biztosító feladatokat és ezért kapják meg a munkaerőpiac által meghatározott lehető legalacsonyabb - bérüket. Ebből a szempontból társadalmi helyzetük azonos a munkásság helyzetével és teljesen eltérő a polgárság helyzetétől. Alapvető érdekeik ellentétesek a polgárság érdekeivel, ezért a polgári értelmiség kifejezés merő értelmetlenség. Az értelmiség nem polgári társadalmi osztály, vagy réteg. Az értelmiség (és alkalmazottak) társadalmi alapja nem a tulajdon, hanem a munka, a magas képzettséget igénylő tervező, szervező, ellenőrző, igazgatási, tudományos, oktatási, kulturális, egészségügyi, biztonságtechnikai, védelmi, stb. munka. Ha az értelmiség és az alkalmazotti réteg tudatára ébred saját társadalmi helyzetének és eltávolodik a polgári illúziók kergetésétől, akkor a fentebb vázolt szavazás eredménye szélső esetben 69 %-ra változhatna a dolgozók politikai képviseletét felvállaló társadalmi erők javára és a valódi polgári politikai erők kénytelenek lennének megelégedni 31 %-kal. Persze ez nem ilyen egyszerű dolog, hiszen jelenleg egyáltalán nincs is Magyarországon olyan politikai erő, amely a dolgozók politikai képviseletét felvállalná. És az értelmiség sem lenne még kész egy ilyen politikai erő következetes támogatására. Egy ilyen változás társadalmi bázisa azonban objektíve létezik, hiszen értelmiségi és munkás társadalmi rétegek kétségtelenül léteznek és ezeknek alapvető társadalmi érdekei ellentétesek a polgárság érdekeivel. A

97 polgárság érdeke a profit, a vállalkozói nyereség minden határon túli növelése, az értelmiség (és az alkalmazottak) érdeke ezzel ellentétesen a munkabér reálértékének a növekedése (mint a munkásság esetében is tapasztalhatjuk). Valós és tömeges társadalmi érdekek alapján pedig eleve nem lehet tagadni politikai mozgalom létrejöttének lehetőségét, amely ideológiájának meghatározása során egyaránt figyelembe veheti az emberiség kapitalizmusban és a volt "létező szocializmusban" szerzett tapasztalatait és elkerülheti a két rendszer egymástól eltérő legfontosabb hiányosságait. Általánosságban a cirkuszias hatások mellett a társadalmi helyzet befolyásolja a választók többségét, ezért a választók társadalmi helyzete jelentős mértékben meghatározza a szavazatok pártok közötti megoszlását. De ennek az a feltétele, hogy minden nagyobb társadalmi csoportnak, osztálynak legyen politikai párt képviselete. A jelenlegi politikai helyzetben azonban ez a feltétel nem teljesül, ezért az emberek társadalmi helyzete nem határozza meg, hogy melyik pártra adják le szavazataikat. A polgárok és a dolgozók társadalmi helyzetüktől függetlenül csakis polgári pártokra szavazhatnak, hiszen minden ma létező párt valamilyen színezetű polgári párt, beleértve ebbe a "szocialista" pártot is. Ahhoz, hogy a dolgozók saját társadalmi érdekeiket képviselő pártra szavazhassanak, létre kell jönnie a dolgozók politikai érdekeinek képviseletét felvállaló egy, esetleg több pártnak. Ilyen párt alakulásának társadalmi és gazdasági alapfeltételei adottak, ezért biztosra vehetjük, hogy előbb - utóbb létre is jön egy, vagy több ilyen párt, amint ennek megérnek társadalmi, politikai, ideológiai tudományos feltételei. Addig azonban az egész politikai játszótér a polgári pártok rendelkezésére áll, ahol a dolgozó osztályok rovására és azok akaratlan, vagy tudatlan közreműködésével szabadon garázdálkodhatnak. A szabad garázdálkodás persze bizonyos, egyelőre nem túl kemény korlátokba ütközik. Ezek a korlátok a dolgozók érdekvédelmének fejlődésével, szervezettségének növekedésével, a kapitalista rendszerből történő kiábrándulásával, a társadalmi demokrácia erősödésével kölcsönhatásban várhatóan fokozatosan keményednek majd. A dolgozói érdekvédelem ma még meglehetősen gyenge lábakon áll, de mégis adódott olyan alkalom, mint például a vasutas sztrájk alkalmával, amikor egy szakszervezeti akció megmutatta az érdekvédelmi akciók csíráit, melynek - ezúttal elszigeteltsége miatt bekövetkezett eredménytelensége ellenére - nagy politikai jelentősége van. Előbb utóbb, ilyen akciókból a dolgozó tömegek tanulságokat vonhatnak le, megállapíthatják, hogy érdekeik sikeres védelmének egyik legfontosabb záloga a dolgozók szolidaritása és akcióegységének biztosítása. Ilyen tapasztalatok vezethetik arra a tömegeket, hogy elsajátítsák a szakszervezeti tömegmozgalom alapvető törvényszerűségeit és az ebben megvalósuló öntudatos magabiztosság lehetetlenné teszi majd, hogy a dolgozók szervezett tömege ne a tőketulajdonos polgárság gyámoltalan játékszere legyen. A fentiek szerint láthatjuk, hogy a társadalom adott szerkezetének megfelel egy társadalmi osztály-, és rétegtagozódás, amely meghatározza a társadalmi érdekrendszer jellegét és működését. Az érdekek társadalomirányítási funkciója csak e feltételek által meghatározott mértékben és módon működhet. A mindenkori államhatalom az egymástól eltérő érdekű társadalmi osztályok és rétegek érdekeinek érvényesülését elősegítheti, illetve akadályozhatja (tehát szabályozhatja). E szabályozás segítségével megpróbálja létrehozni az érdekek egyensúlyát és ez a tevékenység lényegében véve az érdekek társadalomirányítási funkciójának a gyakorlati megvalósulása. Ez az állami szabályozás azonban nem kizárólag a kormány szabad elhatározásától függ, hanem azt alapvetően az határozza meg, hogy milyenek az egyes társadalmi osztályok érdekérvényesítő képességei. Tehát a hatalom társadalomirányítási gyakorlatát alapvetően a társadalmi osztályok és rétegek (politikai, gazdasági) erőviszonyai határozzák meg. A társadalom szerkezete ilyenformán a társadalomirányítás, a hatalom gyakorlás egyik eszköze.

98

2.44 A jog, mint a hatalomgyakorlás eszköze A hatalomgyakorlás másik eszköze a jog. A tényleges hatalomgyakorlás akkor valósul meg, ha a hatalom gyakorlásában az államhatalom képviselői és ennek a hatalomnak a társadalmi bázisát képező társadalmi osztályok és rétegek együttesen részt vesznek. Hiszen a politikai hatalom csak akkor életképes, ha az társadalmi támogatást élvez. Jelenleg az államhatalom gyakorlatilag mintegy 60 %-os általános társadalmi támogatást élvez, ezen belül olyan társadalmi rétegek támogatását is, amelyek érdekeit a kormányzat nem érvényesíti, hanem alárendelt társadalmi helyzetbe szorítja őket. Természetesen ezt a helyzetet csak átmenetileg lehet fenntartani, addig, amíg az alárendelt helyzetű rétegek fel nem fedezik, hogy a polgári kormányzás nem szolgálja az ő érdekeiket, hanem az ő kárukra visszaél a széleskörű társadalmi támogatással. Innen kezdve a polgári kormányzatot már csak azok a társadalmi rétegek támogatják majd, akiknek érdekeit ténylegesen érvényesíti. A kormányzat és a társadalmi osztályok és rétegek ilyen zavaros viszonya azért lehetséges, mert a polgári jog alapján áll. A polgári jog az embereket egyszerűen állampolgároknak nevezi. Ezért az állampolgárok, köztük a dolgozó rétegek is azt gondolhatják, hogy ők is polgárok, tehát a kormányzatról feltételezik, hogy az ő érdekeiket is érvényesítik majd, ha lesz rá lehetőség. Már láttuk, hogy az állampolgárok kategóriája és a polgárság nem azonos fogalmak. Az állampolgári státusba minden ember beletartozik, a polgárság pedig egy társadalmi osztály, amely csak egy kis részét képezi az egész társadalomnak. A polgári társadalomban pedig ez a polgárság van a gazdasági hatalom birtokában, ez birtokolja a termelő eszközök meghatározó hányadát és ez határozza meg a politikai rendszert és annak működését. Ezért minden lényeges dolog, ami az országban történik a polgári osztály érdekeit szolgálja, vagy legalább nem sérti ezeket az érdekeket. Ebben a polgári jog is támogatja a polgári osztályt. A polgári jog olyan találmány, amely lehetővé teszi, hogy maga a jog semmilyen megkülönböztetést nem tesz az állampolgárok között, ugyanakkor azonban a jogok bizonyos meghatározott tartományát kizárólag csak a polgárság gyakorolhatja, és annak gyakorlásából a polgárságba nem tartozó állampolgárok gyakorlatilag ki vannak zárva. Ezt a gyakorlatban úgy oldják meg, hogy a jog meghatározott tartományának a gyakorlására nem elég maga a jog, hanem ehhez pénz, vagyon, gazdagság, ismeretség, összeköttetés, stb. szükséges. Így magától értetődik, hogy azokat a jogosítványokat, amelyek gyakorlásához sok pénz kell, a társadalom túlnyomó része nem tudja gyakorolni, bár jóllehet, a polgári jog értelmében ehhez joga lenne. Ezért nem kell a polgári jog előírásait megsérteni ahhoz, hogy a jog bizonyos tartományának a gyakorlásából az állampolgárok nagy részét ki lehessen zárni. Így néz ki a polgári "jogegyenlőség" ! A polgári jog mindenféle sérelme nélkül lehetőség van arra, hogy egyes társadalmi rétegek (nevezetesen a polgári osztály) uralkodjanak más társadalmi rétegek (nevezetesen a dolgozó osztályok) felett és élősködjenek azokon. A demokratikus hatalomgyakorlás ma ismert egyik gyakori formája a polgári demokratikus állam, amely a polgári jog, illetve alkotmány alapján áll. A hatalmat közvetlenül a parlament gyakorolja, amelynek tagjait a választópolgárok választják meg parlamenti képviselővé a parlamenti választások alkalmával. A parlamenti választásokon minden állampolgár meghatározott életkor fölött választó jogot élvez, kivéve akit bűncselekmény miatt a bíróság megfosztott politikai jogaitól, vagy akit egészségi állapota megakadályoz abban, hogy szavazati jogával felelősségteljesen élni tudjon. A parlamenti választásokon általában politikai pártok indulnak, de indulhatnak egyes személyek is, akik egyébként szavazati joggal rendelkeznek. A parlamenti választásokon való részvételt részletes törvényi előírások szabályozzák és ebben minden állampolgárt

99 és politikai pártot egyenlő jogok illetnek meg. Teljesen érvényesül az egyesülési jog is. Az állampolgárok annyi és olyan politikai pártot, illetve másfajta társadalmi szervezetet alapíthatnak, amilyet és ahányat akarnak. Tehát semmi panasz nem lehet, a politikai jogok "korlátlanul" érvényesülnek. A hatalmi ágak szétválasztásával a végrehajtó hatalom ellenőrzése a bírói hatalom függetlenségének biztosítása mellett a törvényhozó hatalom (a parlament) kívánalmai szerint megvalósul. Tehát a hatalom a nép által megválasztott parlament kezében van egyrészt a törvényhozás, másrészt a törvények szerinti kormányzás ellenőrzése által. Ezért első közelítésre érthetetlen, hogy mai társadalmunkban megoldhatatlannak látszó feszültségek és válságjelenségek vannak, amelyek társadalmi méretű ellentétek kialakulásával fenyegetnek. A ma tapasztalható társadalmi jelenségek a ma létező politikai rendszer tulajdonságaiból keletkeznek, ezért amíg ez a rendszer valamilyen formában meg nem változik, addig arra kell számítani, hogy a társadalmi jelenségek manapság észlelhető negatív jellemzői elkerülhetetlenek lesznek. Annak ellenére van ez így, hogy a polgári társadalom eszméi az 1789. évi francia polgári forradalom eszméivel azonosak : Egyenlőség, Testvériség, Szabadság. Gyönyörű jelszó ! Nálunk, és a világ más részein az emberek legnagyobb része még ma is hisz benne, annak ellenére, hogy már a XVIII. században megállapították a nyugati világ tekintélyes társadalomtudósai, hogy az eszme megvalósulása során keletkezett polgári társadalmakban sem egyenlőség, sem testvériség, sem szabadság nem létezik a lakosság túlnyomó többsége számára. Tehát a szép polgári jelszó üres formaság. Felmerül a kérdés, miért van ez így. Mondhatnánk, hogy aki előtt ez netán rejtély lenne, olvassa el a tárgyban már a XVIII. század óta keletkezett irodalmat. Hiszen már irodalmi szinten több mint száz éve közzétett tényeket és kritikát felesleges ismételten megfogalmazni és megírni. Igaz persze, hogy a jelenkor társadalmi, gazdasági viszonyai jelentősen eltérnek a XVIII.-XX. század viszonyaitól, alapvető elvi különbség azonban nem sok van a polgári társadalom tulajdonságai vonatkozásában. Ennek ellenére mégis célszerűnek látszik legalább nagy vonalakban felvázolni a polgári társadalom olyan jellegzetességeit, amelyek következtében jelentős társadalmi feszültségek keletkeznek a társadalomban, amiért máig nem valósult meg a társadalom nagy tömegei számára az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság. Alapvető jellemzője a polgári társadalomnak, hogy a polgári jog alapján áll. A polgári jog lényegében véve az egyének, a személyek joga. Jogképes természetes személy jogi kapcsolatba léphet bármely más jogképes személlyel. Ha jogképes személy jogi kapcsolatba kerül egy valamilyen közösséggel, akkor ez a kapcsolat a polgári jog szerint természetes személy kapcsolata lesz egy jogi személlyel. Feltéve, ha az illető közösség rendelkezik jogilag elismert jogi személyiséggel. Ha a közösség nem jogi személy, akkor az előbb említett természetes személy a közösséggel csak úgy léphet jogi kapcsolatba, ha annak minden tagjával külön-külön, mint természetes személlyel lép jogi kapcsolatba. Emellett minden személy csak más személyekkel kötött szerződés alapján szerezhet jogokat, vagy kötelezettségeket ezekkel a személyekkel szemben. Tehát olyan személyekkel szemben a szabad polgárnak semmiféle kötelezettsége nem lehet, akikkel erre vonatkozó szerződést nem kötött. A probléma abban jelentkezik, hogy így működik a polgári jog, de a társadalom nem így működik. A társadalomban az emberek egymás közötti kapcsolataiban el nem hanyagolható szerepe van az emberek közötti különbségeknek is, mint például az életkor, a képzettség, a fizikai erő, az aktivitás foka, a társadalmi kapcsolatok, az anyagi erőforrások feletti rendelkezés, stb. terén mutatkozó eltérések, amelyek viszonylagossá teszik az egyenlő polgári jogok gyakorlati érvényesítésének a lehetőségeit. Hiába van tehát elvi jogegyenlőség az állampolgárok között, a valóságban ezeket nem lehet érvényesíteni. Az emberek között meglévő különbségek legfontosabb része a vagyoni különbségekben rejlik, amelyek

100 legszélsőségesebb mértékeit maga az "egyenlő" polgári jog elismeri, mint a jog legfontosabb alapértékét. Ezért a polgári jog maga teszi megvalósíthatatlanná az emberek között a polgári jogegyenlőséget. Ugyanis a társadalmi életben polgári jog mellett léteznek az emberi jogok is, mely utóbbiakat a polgári jog alapján meg lehet kerülni, de társadalmi szinten az emberi jog kérdését megkerülni nem lehet, veszedelmes társadalmi konfliktusok veszélye nélkül. Itt meg kell jegyezni, hogy bár a polgári jog tételeit általában emberi joggá is minősítették, ténylegesen az emberi jog szélesebb a polgári jognál. Így például emberi jog a megélhetéshez, vagyis a munkához való jog. A munkához való jog csak olyan értelemben polgári jog, hogy egy teljes jogú állampolgárnak senki nem tilthatja meg, hogy munkát vállaljon. Ugyanakkor a polgári társadalom intézményesen nem gondoskodik arról, hogy minden állampolgár számára legyen elegendő munkaalkalom, tehát nem minden munkavállaló állampolgár jut munkához. Ha valaki munkát szeretne vállalni, de nem talál olyan munkaadót, aki őt foglalkoztatná, akkor hiába van joga munkát vállalni, nem érvényesítheti ezt a jogát. Ebben az esetben ez a jog egy "feltételes" jog, amelyet csak a polgári jog keretein kívül fennálló meghatározott feltételek megléte esetén lehet érvényesíteni. Akivel egy munkaadó polgár sem kötött munkaszerződést, annak a munkához, vagyis a megélhetéshez való emberi joga sem érvényesülhet, hacsak nincs ennek az illetőnek saját termelőeszköz tulajdona, amely megélhetését biztosíthatná. De a mai modern társadalomban az emberek túlnyomó többsége nem rendelkezik termelőeszköz tulajdonnal, tehát csak akkor élvezheti munkához való emberi jogait, ha egy munkaadó polgár, vagy a polgári állam valamely intézménye szerződést kötött vele és ezen az alapon alkalmazza. Ha nem, akkor nem érvényesül ez az emberi jog. Ha a munkavállaló nem tudott munkaszerződést kötni egyetlen munkaadóval sem, akkor egyszerűen nincs joga a munkához. Tehát a polgári jog a munkához való jogot nem biztosítja. Ha itt figyelembe vesszük a nyilvántartott munkanélküliek mellett a nyilvántartásból már kiesett munkanélkülieket is, akkor ez a helyzet igen komoly társadalmi konfliktusok veszélyét rejti magában - nem beszélve azokról a konfliktusokról, amelyeket egyes társadalmi rétegek béreinek szélsőségesen alacsony beállási szintje okoz (ilyen a cigány kérdés, vagy az egészségügyi, az oktatásügyi, stb. dolgozók bérhelyzete). A probléma lényege abban áll, hogy az összes termelő eszközöket bizonyos, a társadalom kisebbségét képező társadalmi rétegek tartják tulajdonukban (bizonyos állami tulajdon mellett), de nem gondoskodnak arról, hogy az országban élő munkavállalók munkához, vagyis megélhetéshez jussanak. Erre a polgári jog nem kötelezi őket, mivel a tulajdonjog a tulajdonos szuverén joga. Szuverén tulajdonjogra vonatkozó korlátozás ellentmondana a tulajdonjognak, sértené a tulajdon sérthetetlen szentségének polgári alapelvét. Felmerül a kérdés, milyen jog a munkához, a megélhetéshez való jog. Eredetileg az ősközösségi viszonyok mellett a megélhetéshez való jog azt jelentette, hogy az ember(ek)nek "joga" van azon a területen élni, ahol megszerezheti magának a szükséges élelmet és esetleg egyéb, a megélhetés feltételeinek biztosításához szükséges természeti eszközöket. Az embereknek ezt a "jogát" általában nem fenyegette senki, mert a népsűrűség nem volt olyan nagy, hogy valahol nem talált volna mindenki olyan területet, ahol meg tudott élni. Ahol a népsűrűség nem tette ezt lehetővé, ott idegen népcsoportok az embernek ezt a "jogát" korlátozhatták, vagy esetleg meg is semmisíthették. A korlátozás azt jelentette, hogy az élőhelyet korlátozta az ellenség, vagy a korábbi élőhelyről elűzte az embereket. A "jog" megsemmisítése azt jelentette, hogy az ellenség megölte az embereket, tehát ezzel megsemmisítette megélhetéshez való "jogukat", ezáltal kisajátította élőhelyüket és a megélhetéshez szükséges egyéb eszközeiket. Mai viszonyok között a megélhetési feltételek formái eltérnek az ősi feltételektől, de lényegük továbbra is fennáll. Ma a megélhetési feltételekhez - figyelembe véve azt is, hogy a népsűrűség sokkal nagyobb, mint ősi viszonyok között - nemcsak a természeti környezet tartozik hozzá, hanem az ember által alkotott társadalmi, technikai környezet is, amely a természeti környezetben

101 helyezkedik el és ahhoz szorosan hozzá tartozik. Ma már egyedül a természeti környezet nem képes biztosítani az emberek megélhetését, hanem csak a természeti, társadalmi, technikai környezet együtt. Ma már a természeti környezetben nem lehet csak úgy egyszerűen megtalálni, összegyűjteni és felhasználni, elsajátítani a megélhetéshez szükséges eszközöket, hanem elő kell állítani, meg kell termelni azokat a környezet társadalmi, technikai eszközeinek, vagyis a termelő eszközök felhasználásával. Itt tehát a megélhetéshez való jog szorosan összekapcsolódik a munkához való joggal, tehát a termelőeszközök használatához való joggal. Mivel a megélhetéshez való jog alapvető emberi jog, a munkához való jog is emberi jog. A megélhetéshez való jog olyanfajta biztosítása, amely segélyeken és egyéb könyöradományokon alapszik, nem igazán emberi jog. Hiszen a háziállataink "megélhetését" is biztosítjuk ilyenfajta "adományokkal" és az állatoknak létrejött ilyen "jogát" mégsem tekintjük egyenértékűnek az emberi joggal. Emberi jog olyan jog, amely az embernek valamiféle szuverén cselekvéseket tesz lehetővé, amellyel megélhetését biztosíthatja. Tehát az emberi jog azt jelenti, hogy az ember megélhetését nem mások döntései, kegyei, hanem saját önálló cselekvései határozzák meg. A polgári társadalomban, ahol a termelőeszközök döntő része magántulajdonban van, és ennek következtében a dolgozók nagy tömegei nem rendelkeznek termelőeszközökkel, a munkához való jog nincs biztosítva. Tehát vannak olyan emberi jogok, amelyek érvényesülési feltételeit a polgári jog nem biztosítja. Ez a helyzet azt jelenti, hogy a polgári jog ellentmondásban van az emberi jogok egy meghatározó tartományával, ami súlyos társadalmi ellentmondás alapja. A munkához való jog olyan emberi jog, melynek érvényesülése biztosítja a termelőeszközökkel nem rendelkező tömegek számára, hogy munkájukkal közvetlenül, vagy közvetve előállítsák azokat a javakat, amelyekkel szükségleteiket kielégíthetik, tehát megélhetnek, nem kell éhen halniuk, hajléktalanná válniuk, stb. A munkához való jog ilyenformán a termelőeszközökkel nem rendelkező tömegek számára lényegében azonos az élethez való joggal. Ez pedig nyilvánvaló emberi jog. És ezt nem biztosítja a polgári jog. A mai polgári joganyagot sok országban, így Magyarországon is kibővítették más speciális joganyagokkal, így például a munkajoggal (Munka Törvénykönyve) és más egyéb szociális jellegű törvényekkel. A polgári tulajdonjog a tulajdont úgy értelmezi, hogy a tulajdonos teljes és korlátlan rendelkezése alatt áll, és kizáró jellegű, tehát idegen személyek nem korlátozhatják a tulajdonosnak ezt a rendelkezési jogát. Ez alól csak az a kivétel, hogy a tulajdonos csak olyan módon rendelkezhet a tulajdonával, hogy ezzel más személyeknek ne okozzon kárt. Az ilyen jellegű előírások azonban nem teremtik meg a munkához való jogot. A munkajog a munkavállalással kapcsolatos szabályokat fogalmazza meg, de ez sem tartalmazza a munkához való jogot. Ettől függetlenül a munkajog mégis ellentmondásba kerül a polgári joggal, amennyiben korlátozza a munkaadó (termelőeszköz tulajdonos) tulajdona feletti rendelkezési jogát felmondási tilalmak, foglalkoztatási előírások, munkaidőre vonatkozó előírások, stb. alkalmazásával. Hiszen ezek a termelőeszköz-tulajdon használatának korlátozását jelentik. Tehát a munkajog egyes részei ellentétesek a polgári tulajdonjog szellemével. Ezért a munkajog a gyakorlatban csak részlegesen, vagy sok esetben egyáltalán nem érvényesül. Hasonló a helyzet a sztrájkjog vonatkozásában is. A sztrájk közvetlenül a polgári tulajdonjog korlátozását jelenti, hiszen a termelőeszköz tulajdonost erőszakkal megakadályozza abban, hogy tulajdonát akarata, vagy érdekei szerint hasznosítsa. Ezekben az összefüggésekben már a jog eszközeit megelőző döntő fontosságú tényező az, hogy a munkaadó és a munkavállaló a polgári jog szerint egyenjogúak, de a gyakorlatban messze nem egyenjogúak, mert gazdasági súlyuk, erőviszonyaik a munkaadók javára egyenlőtlenek. Ezért a munkavállalók munkajogban kodifikált jogai a gyakorlatban nem, vagy csak részlegesen (amennyiben nem sértik a munkaadó aktuális érdekeit) érvényesülhetnek. Hiszen a munkavállaló nem helyezkedhet szembe munkaadójával várható hátrányos következmények veszélye nélkül valamilyen munkajogi vitában, akinek

102 jóindulatától szakmai karrierje, jövedelme, megélhetése függ. Amikor ilyen jogvitára mégis sor kerül, akkor a munkavállaló olyan helyzetben van, amikor már nincs veszíteni valója. Normális körülmények között azonban a munkavállaló - különösen, ha felmondja munkaviszonyát, akkor nincs esélye új és jobb munkahely megszerzésére messzemenően szót fogad munkaadójának, szolgálatkész marad, nehogy elküldjék a cégtől. Ez az egyik forrása a munkavállalói szervilizmus kialakulásának és fennállásának (vagyis a munkaadói hatalom előtti hódolatnak). Sok cég visszaél ezzel a helyzettel, általános létbizonytalansági pszichózist tart fenn, arra számítva, hogy ezzel a munkafegyelmet magas szinten tarthatja, és erősítheti munkaadói tekintélyét, hatalmát munkavállalói felett. Ez ellen csak néhány magas érdekérvényesítési lehetőséggel, nagy szaktudással rendelkező, tehát helyettesíthetetlen pozíciót elfoglaló munkavállaló lehet felvértezve - elvileg. Azért csak elvileg, mert a nagy szaktudás, a jó összeköttetések csak egy-egy szakterületen belül jelentenek előnyt egyes szakembereknek. Ezért új munkahely általában a kiemelkedő szakembereknek sem biztosít igazán magas érdekérvényesítési lehetőséget. Ezért a kiemelkedő szakemberek sem mentesek a munkaadói hatalom alól. Ezért általában a dolgozók mindenütt függő helyzetben vannak a munkaadóval szemben. Tehát a munkaadók és a munkavállalók jogegyenlősége nem reális lehetőség. Ilyen jogegyenlőség reálisan csak a munka szféráján kívül lehetséges. A dolgozók szempontjából pedig a munka szférájában élvezett jogok és lehetőségek a döntőek, mert ezektől függ közvetlenül jövedelmük, megélhetésük, életmódjuk, a sorsuk. Persze más jogok is fontosak, mint például a törvény előtti egyenlőség, a választójog, az orvos, az iskola választási, stb. jog is, de ezek az előzővel szemben másodlagosak, mert alapjában nem befolyásolják mindennapi életüket. Sőt, azt kell megállapítani, hogy e jogok közül a legtöbb csak a jövedelemtől függően, csak annak arányában, tehát csak a munka szférájában megszerzett jogok és lehetőségek arányában érvényesülhet. Mindenkire kiterjed például a sajtószabadság, mindenki írhat újságot, könyvet, stb., de ezeket csak az nyomtathatja ki és publikálhatja, akinek van rá pénze. A sajtószabadság joga ezért általában nem az író által élvezett jog, hanem a kiadó tulajdonosok joga, akiknek van módjuk a nyomtatás és a terjesztés megvalósítására. Akinek nincs pénze, annak olyan a helyzete, mintha nem is lenne polgári sajtószabadsága. Mindenkinek joga van a művelődésre, de akinek nincs pénze az ehhez szükséges könyvekre, vagy nem mehet el valamilyen iskolába, vagy a könyvtárakba, mert rossz helyen lakik, és nincs pénze a vonatjegyre, annak olyan a helyzete, mintha nem lenne joga a művelődésre. A példákat szinte vég nélkül sorolhatnánk, de enélkül is láthatjuk, hogy pénz nélkül sok polgári jog csak illúzió. Ezért ha elég gyakran hallhatunk az esélyegyenlőségről, ami a polgári politikusok kedvenc témája (mert ugyebár ők nem az egyenlőséget biztosítják az emberek számára, hanem csak az esélyegyenlőséget), akkor már igazából ezen még nevetni sincs kedvünk. Hiszen a polgári társadalomban nemcsak egyenlőség nincs, hanem esélyegyenlőség sem. A fentiek szerint a polgári jog tehát nem általában az állampolgárok, tehát nem minden ember joga, hanem a valóságban csak a polgári osztály joga, mivel az abban meghatározott jogok igen jelentős részét csak azok az emberek tudják érvényesíteni, akik polgárok, tehát van elég pénzük ahhoz, hogy polgári jogaikat érvényesíthessék. A polgári jog által keltett visszásságokat csak akkor lehetne felszámolni, ha a polgári jog helyébe az emberi jogokat állíthatnánk, amely jogokat minden ember érvényesíthetne (beleértve ebbe a dolgozókat is), függetlenül attól, hogy mennyi pénze van. Természetesen az esélyegyenlőség is csak ebben az esetben létezhetne. Az emberi jogok tartalmazzák a polgári jogot is, kivéve azokat a polgári jogokat, amelyek a gazdagok számára biztosítják, hogy uralkodjanak más emberek felett. A polgári jog azonban nem tartalmazza az emberi jogokat. Az emberi jog tehát szélesebb a polgári jognál. Az

103 emberiség fejlődésének az útja fokozatosan egyre inkább megköveteli az emberek számára a polgári jognál szélesebb (emberi) jogok gyakorlati megvalósulását. Az emberek túlnyomó része hagyományosan jogkövető magatartást tanúsít. A polgárság, tehát a tőketulajdonosok és egyéb vállalkozók nyilván érdekeltek abban hogy tiszteljék és megtartsák a polgári jog előírásait. A dolgozók a polgári társadalomban, ha meg akarnak élni egyáltalán, kénytelenek a polgári jog előírásai szerint élni. Ilyen alapon a polgári jog a hatalmon lévők számára egyebek mellett a társadalomirányítás, illetve a hatalom gyakorlás egyik eszköze. Érdemes lehet foglalkozni azzal a gondolattal, hogy a polgári társadalomban tapasztalható társadalmi egyenlőtlenségnek vajon mi, vagy ki lehet az oka. Nyilván nem lehet általában túl népszerű a kíméletlen, törtető, individualista vállalkozó, még akkor sem, ha egyébként igazi "csodaember". Ennek ellenére azt kell megállapítanunk, hogy a rendszernek ez a tulajdonsága nincs összefüggésben a különböző társadalmi szereplők egyéni tulajdonságaival. Bizonyos tekintetben azt is állítani lehet, hogy még a törtető gazdag polgárok ilyen visszataszító tulajdonságait is maga a rendszer okozza azzal, hogy "túl nagy lovat ad alájuk". A "siker elharapódzik". Azt sem szabad elfelejteni, hogy a szegény dolgozók között is éppen elég visszataszító tulajdonságú ember van, úgyhogy ez nem a polgárok privilégiuma. Az okokat kutatva azt kell figyelembe venni, hogy a polgárok egymástól is független emberek. Egymástól elszigetelt emberek nem képesek felvállalni a dolgozó népesség számára szolgáló elegendő munkahely biztosításának a feladatát. Azt is meg kell érteni, hogy a tőketulajdonosok csak akkor fektethetik be a pénzüket munkahelyek létesítésébe, ha számíthatnak ennek nyomán egy elfogadható reálprofit realizálására. Ha nem számíthatnak ilyen profitra, akkor a csőd veszedelme fenyegeti őket. Egy nem realizálható, eladhatatlan, vagy csak kedvezőtlen kondíciók mellett eladható termelés veszteséget, fizetésképtelenséget, végső soron csődöt okozhat. Ezt a veszedelmet nyilván egy vállalkozó polgár nem vállalhatja. Ilyen feladatot elvileg vállalhatna az ország egész tőketulajdonos polgársága, de ilyen esetben fel kellene adniuk a polgári függetlenségüket, ami összeegyeztethetetlen a polgári társadalommal (ez gazdasági együttműködést követelne meg a polgároktól, valamiféle polgári tervgazdaság mellett). Az állam sem vállalhat ilyen feladatot, mert polgári társadalomban az állam vállalatokat nem tarthat fenn, tehát (állami hivatali munkahelyek kivételével) munkahelyeket sem teremthet, illetve tarthat fenn (legfeljebb csak az állami szektorban volna ilyen lehetőség, de ennek korlátozott volta miatt a munkerő teljes foglalkoztatását nem képes megvalósítani). A munkanélküliség alapvető oka mint ismeretes, abban áll, hogy a társadalmi fogyasztás nem képes felhasználni a teljes nemzeti jövedelmet. A jövedelem és a fogyasztás összefüggését durva közelítéssel az alábbi képlet szemlélteti: Kö + P = Á ; ahol: Kö - termelés összes költségei (anyag, bérek, energia, szállítás, adók, általános költségek, stb.) P - profit Á - árbevételek. A termelés folyamatossága akkor biztosított, ha a képlet feltételei a nemzetgazdaság átlagában teljesülnek. A költségeken belül a bérköltségek általában nem haladják meg a 10 %-ot. A profitot akkor lehet elfogadhatónak tekinteni, ha az eléri a költségek legalább 12 %-át. Ha a költségeket nem a termelésre fordítanák, hanem bankba helyeznék, akkor el lehetne érni a 6 %-os reálkamatot. A termelés nehézségeit és kockázatait csak akkor érdemes vállalni, ha annak eredménye eléri a reálkamat szintjét. Eszerint az összes dolgozó a jövedelem 10 %-ából él, míg a tőketulajdonosok profitja átlagosan legalább

104 12 %-ra tehető. A fenti képlet megmutatja, hogy egy meghatározott termelési ciklusban közvetlenül csak a költségek mértékében keletkezik a piacon fizetőképes kereslet. A profit a tőketulajdonosoké, akik kis létszámuk miatt a profit tömegének fedezetét képező árutömeget nem tudják elfogyasztani, ezért a profit egy bizonyos része eladhatatlan áruk formájában a raktárakban marad, ami akadályozza a profit realizálását, a változatlan volumenben történő termelés folytatását. A tőkés termelési mód alapvető jellemzője, hogy a termelés realizálási feltételei nem állnak fenn, ezért nem lehet biztosítani a teljes foglalkoztatást, elkerülhetetlen a munkanélküliség. A kapitalizmus egyik leglátványosabb jellemzője, hogy a megtermelt árutömeg egy részét nem lehet értékesíteni. Ha az emberek egy része szegény és nyomorog, akkor ez nem azért van, hogy nem lenne elég áru, hanem ellenkezőleg, az emberek egy része azért éhezik, vagy nyomorog, mert túl sok áru van a piacon, melynek egy része eladhatatlan. Nincs a piacon annyi fizetőképes kereslet, amely a megtermelt árukat fel tudná szívni. Ez az emberek akaratától függetlenül van így. A tőkések sokféle erőfeszítésre kényszerülnek, amivel elősegíthetik az áruk értékesítését és ezen keresztül a profit realizálását. Ebben a modern állam is segítséget nyújt, amely törekszik arra, hogy a szegénység ne vezessen társadalmi robbanáshoz, hogy létrehozza a társadalmi érdekegyensúlyt. A társadalmi egyensúly fenntartásához szükséges a szociális "gondoskodás", a segélyezés, ami a nagy létszámú szegénység megélhetését valamilyen szinten biztosítja. A munkanélküliek és egyéb szegények így felhasználják az eladhatatlan áruk egy részét. A munkanélküliség így valamennyire elviselhetővé válik, de ez a megoldás a társadalmi élősdiség helyzetébe taszítja a szegényeket, ami további társadalmi problémákhoz vezet. Ezt a helyzetet vagy el kell tűrni, vagy az egész rendszert valahogyan meg kell változtatni, mert egyéb lehetőség nincs a szegénység és a lakosság kisebb-nagyobb részét sújtó nyomor felszámolására.

2.45 Vallás és hatalomgyakorlás Érdekes az egyházak és általában a vallás szerepe a hatalom gyakorlás szempontjából nézve. A polgári állam és jog, valamint általában a vallások és az egyházak ideológiai alapjai nem állnak messze egymástól, mindenesetre azok egymással összeegyeztethetők. Az egyházak elismerik a polgári tulajdont és általában a tulajdon egyenlőtlen eloszlását az emberek között. Ilyen összefüggésben már Jézus is állítólag úgy nyilatkozott, hogy "adjátok meg a császárnak ami a császáré és Istennek, ami az Istené". Ezzel szemben kissé furcsán hat az a kifejezés, mi szerint "könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába". Talán a gazdagok és az ugyancsak gazdag egyházfők nem szeretnének a mennyországba jutni ? Hiszen például a római katolikus egyháznak igen jelentős szerepe volt a feudalizmus kialakulásában, ahol a nemesség és a királyok hatalma volt jellemző és ahol az egyház is óriási birtokokat szerzett, de papjai, akik e gazdagságot élvezték, legalábbis nyíltan nem mondtak le arról, hogy a mennyországba jussanak. Ha a történelmi helyzet erre alkalmat adott, akkor az egyház mindig a gazdagokat támogatta a dolgozókkal szemben. Sovány vigasz ezzel kapcsolatban az emberek közötti szeretet hangsúlyozása ("szeresd felebarátodat, mint tenmagadat", és szeresd ellenségeidet is, mivel ők is felebarátaid) és a buzdítás arra, hogy az emberek adjanak alamizsnát a szegényeknek. Ezzel természetesen a gazdagok nem lettek soha szegényebbek, és a szegények helyzete ezzel sehol és soha nem oldódott meg. Csak az "ige" hangzott el és némileg erősödött a szegények alázatossága a gazdagok előtt. Az egyházak mindig elősegítették, amennyiben csak lehetett, hogy a szegények ne lázadjanak fel uraik ellen, de ha ez néha nem sikerült, és kitört valamilyen lázadás, akkor a szegényeket sújtó megtorlás ellen soha nem tiltakoztak az egyházak,

105 még a felebaráti szeretetre és a keresztényi megbocsátásra való hivatkozás mellett sem. A Dózsa féle parasztlázadást követően például a jobbágyságot röghözkötő és sokféleképpen sanyargató Verbőczi féle törvények és azok végrehajtása ellen nem volt semmiféle kifogása az akkori egyháznak. Az egyházak ma is együttműködnek a polgári kormányokkal és gyakorlatilag egy szavuk sincs a gazdagok és a szegények között tátongó szakadék és az ezt lehetővé tevő politikai gyakorlat ellen. Buzdítják a híveket arra, hogy legyenek alázatosak a hatalommal szemben és adjanak alamizsnát a szegényeknek. Tehát elfogadják és támogatják a polgári kormányzatot. Mivel az egyházak a hagyományos vallásosság befolyásoló ereje miatt a lakosság egy részét befolyásuk alatt tartják, a vallás és a valláshoz való viszony a hatalomgyakorlás egyik eszközévé vált. A hagyományos vallásosság azt jelenti, hogy az emberek egy részének vannak vallási, lelki szükségletei és ezek a szükségletek olyan nem anyagi érdekeket hoznak létre, amelyek ezeket az embereket a különféle egyházakhoz kötik. Az egyházak és a hatalmi elit jó kapcsolatai és együttműködése, valamint a hatalmi elit részvétele egyházi szertartásokon elősegíti a vallásos emberek között a hatalom, illetve a politikai gyakorlat elfogadását. Így kapcsolat jön létre a vallásosság és a társadalmi érdekegyensúly között, ami elősegíti a politikai egyensúly kialakulását, megerősödését még néha olyan esetben is, ha e vallásos emberek egy részének anyagi érdekei ezzel ellentétesek lennének. Tehát a vallás ilyen értelemben a hatalomgyakorlás egyik eszköze.

2.46 A helyi hatalomgyakorlás eszközei Eddig a hatalom gyakorlásának technikái közül az egész társadalmat átfogó, mondhatnánk makrotechnikák fontosabb részeit vettük szemügyre. Ezeket a hatalomgyakorlási technikákat azonban olyan, kisebb csoportokra, illetve egyes emberekre kiterjedő technikák támasztják alá, amelyek a hatalom bástyáit elhelyezik a kisebb társadalmi csoportok, illetve az egyes emberek környezetében. Így lehet biztosítani, hogy a hatalom átszője az egész társadalmat, ami gyakorlatilag megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi, hogy a lakosság kisebb-nagyobb csoportjai a fennálló hatalom törekvéseivel ellenkező irányzatokat kövessenek. Egy meghatározott hatalom csak akkor tudja biztosítani az ország működésének számára megfelelő módját, ha a különböző hatalmi szintekre olyan embereket helyez el, akik maguk is akarják, és képesek az alsóbb szinteken folyó tevékenységet ezeknek a kívánalmaknak megfelelően irányítani. A különböző szinteken és ágazatokban az irányítás megfelelő szakmai felkészültséget, tájékozottságot követel meg az oda helyezett vezetőktől, amelyet egy politikai párt, vagy alakulat saját kádereivel általában nem képes biztosítani. A különböző szintű vezetők kiválasztása ezért az egyik legfontosabb politikai feladat a hatalom birtokába kerülő pártok számára. A megfelelő szakmai felkészültségű és tájékozottságú emberek azonban nem mindig és nem mindenben azonosítják magukat a hatalmi "elit" valóságos céljaival, tehát nem biztos, hogy "megbízhatók" a hatalmi "politikai elit" számára. A hatalom számára fontos, hogy a különféle szakterületeken legalább valamennyire elfogadható szakmai színvonalat tudjon biztosítani, a szakemberek számára pedig fontos, hogy megélhetésüket a hatalom által támasztott feltételek között továbbra is biztosíthassák. Ez a tény alapot ad a kompromisszumra és ez általában oda vezet, hogy a szakemberek zöme behódol a hatalomnak, cserébe a viszonylag jól jövedelmező állásokért. A hatalom ugyanakkor odahelyezi a megbízható pártkatonákat a szakemberek környezetébe, vagy egyenesen mellé, akik majd ellenőrzik, hogy az illető szakemberek politikailag mennyire elfogadható tevékenységet folytatnak, és majd gondoskodnak a leváltásukról is, ha egy pártkatona szakmai felkészültségét

106 megfelelőnek tartják és kinevezhetik helyette. A hatalmi technika itt tehát abban áll, hogy a vezetés minden szintjén a politikai elithez hű, vagy valamennyire lojális vezetőket helyezzenek el. A szakemberek hűségének, vagy a lojalitásának megszerzése részben a meggyőzés, részben magas fizetés és egyéb, a karriert befolyásoló ígéretek eszközével, esetleg a lojalitás megtagadása esetére kilátásba helyezett szankciók, vagy egyéb fenyegetések alkalmazásával történhet. A másik hatalmi technika abban áll, hogy a hatalom szempontjából ellenséges személyeket, vagy szervezeteket eltávolítsák, vagy megszüntessék, ha ezt nem lehet, akkor olyan helyzetbe hozzák, hogy ne tudjanak hatásos ellenállást kifejteni a hatalom gyakorlatával szemben. Az utóbbi 10 évben ilyen akció volt például a munkahelyeken, illetve az üzemeken belüli politikai tevékenység megtiltása. Ilyen volt a szakszervezetek egységének felszámolása, hogy ne tudjanak egységesen fellépni a dolgozók érdekeinek védelmében. A termelőszövetkezetek felszámolása is ilyen törekvést tükrözött. Formailag ugyan megmaradtak, lényegüket tekintve azonban kapitalista típusú szövetkezetekké váltak, ezért nemcsak hogy nem tudják foglalkozatni a dolgozó parasztság túlnyomó részét, hanem a régi-új tulajdonosok egyáltalán nem törődnek a régi szövetkezetek volt tagjaival, akik teljes létbizonytalanságban élnek, kiszolgáltatva az újgazdag tőketulajdonos mezőgazdasági vállalkozók és kereskedők érdekeinek. Ennek a technikának az a következménye, hogy mind az ipari, mind a mezőgazdasági dolgozók, de még a "polgári értelmiség" túlnyomó része is gyakorlatilag ki vannak zárva abból a lehetőségből, hogy megélhetésüket munkájuk által biztosítsák, hogy érdekeiket hatásosan képesek legyenek képviselni, vagy érvényesíteni. A hatalomgyakorlás "mikro" technikái arra irányulnak, hogy az egyes - általában kiszolgáltatott helyzetben lévő munkavállaló - emberek elfogadják azokat a polgári jogi feltételeket, amelyek biztosítására a polgári államnak, illetve a vállalkozó polgároknak szükségük van hatalmuk gyakorlása és a profitok realizálása érdekében. Ezek a technikák rendkívül sokfélék és változatosak. Magukban foglalják az egyes emberek érdekeit szolgáló ígéretektől (a munkalehetőség, a karrier biztosítása, stb.) a munkaadó érdekeinek feltétlen tiszteletét megtagadó magatartás szankcionálásáig a fegyelmezett szolgálatkészség biztosítására megfelelő technikákat. Helyi szinteken a tömegek magatartásának befolyásolása, szabályozása a hatalom fenntartása szempontjából az egyik leglényegesebb kérdés. A tömegek hangulatát, politikai magatartását alapvetően az befolyásolja, hogy a dolgozók munkahelyeiken, ahol munkájukkal megélhetésüket biztosítják, milyen viszonyok állnak fenn. Ugyanakkor a munkahelyi viszonyok alakulására döntő mértékű befolyást fejtenek ki az országosan kialakult társadalmi viszonyok. Tehát a helyi és az országos társadalmi viszonyok meghatározott kölcsönhatásban vannak egymással. Ezért a munkahelyek szintjén is szükség van a munkahelyi érdekegyensúly kialakítására és fenntartására. Azok az emberek, akik a munkahelyeiken fennálló viszonyokat elfogadják, akik munkahelyeiken elégedettek, azok általában elfogadják a politikai hatalom országos gyakorlatát is. A munkahelyekre is érvényes annak felismerése, hogy az érdekegyensúly nem követeli meg okvetlenül, hogy a dolgozók minden rétege elégedett legyen. Az érdekegyensúly kialakítását az egyes dolgozói rétegek egymástól eltérő mértékben képesek befolyásolni. Befolyásuk mindenkori érdekérvényesítő képességüktől függ. Tehát a munkahelyi érdekegyensúly a munkahelyi dolgozók reprezentatív többségétől függ (ahol a reprezentatív többség nem azonos a dolgozók számszerű többségével). Az egyes dolgozói rétegek érdekérvényesítő képessége a szakképzettség színvonala és egyéb munkaképességi tényezők mellett elsősorban a munkaerő-piaci hatásoktól függ. A munkahelyeken nagy jelentőségre tehet szert az a tényező, amely megkülönbözteti az

107 egyes munkavállalókat egymástól a tulajdonoshoz való viszonyaik, lojalitásuk, fegyelmezettségük, szolgálatkészségük, megbízhatóságuk, stb. tekintetében. Ilyen tényezők figyelembevételével a munkahelyeken a dolgozók egyes rétegei erkölcsi megbecsülés és anyagi elismerés tekintetében kiemelt, mások alárendelt helyzetbe kerülhetnek. A kiemelt kategóriák támogatják, az alárendelt helyzetűek pedig valószínűleg ellenzik a vezetés őket érintő tevékenységét. A vezetés akkor lehet stabil, ha a kiemelt és az alárendelt helyzetű kategóriák között fennáll az érdekegyensúly. Ilyen esetben a munkahelyi tevékenység kiegyensúlyozott és hatékony, tehát egyébként kedvező piaci viszonyok mellett nyereséges lehet. Az érdekegyensúly hiánya esetén a munkahelyi tevékenység fennakadásokkal terhes lesz, ami megakadályozhatja a munkahely hatékony működését, csődhöz vezethet. Ezért a munkahelyi dolgozók közötti viszonyokat szabályozni kell, egyes kategóriák érdekeinek nagyobb mértékű érvényesítésével, mások érdekeinek korlátozásával elő kell állítani egy meghatározott érdekegyensúlyt. Polgári társadalomban az érdekegyensúly tekintetében fontos tényező a mindenkori profitérdekeltség, amely ellentétes a dolgozók anyagi érdekeltségével. A dolgozói érdekeltség és a profitérdekeltség viszonyára döntő hatással van a munkaerőpiaci helyzet, amely korlátozó erővel hat a munkabér-, és a profitérdekekre is. Mivel azonban a mai helyzetben a tőketulajdonos polgárság az államhatalom segítségével a munkaerőpiacot és az árakat jelentős mértékben befolyásolja, gyakorlatilag a piac egyoldalúan elsősorban csak a munkabér érdekeltségre fejti ki korlátozó hatását. A helyi szintű érdekegyensúly kialakításának is az érdek az eszköze (természetesen az érdekről itt általánosságban van szó, bele kell érteni ebbe a közvetlen érdekek mellett a valós, a téves, a közvetett és a taktikai érdekeket is). Lehetnek ezért olyan társadalmi kategóriák is amelyeket éhbérért is lehet foglalkoztatni, mert egyébként ezek a (polgári "elit" által manipulált) piac nyomása alatt nem tudnának megélni. Ilyen esetben a munkavállalás ezek részéről egyfajta kényszer cselekvés, amellyel a legnagyobb rosszat (a már elviselhetetlen nyomort) szeretnék elkerülni. A helyi érdekek elismerésének, illetve korlátozásának gyakorlati módszerei, az ezzel kapcsolatos taktikák és huncutságok igen sokfélék. Ezen a helyen részletesen ezekkel nem kívánunk foglalkozni.

2.47 Kevesek uralma a többség felett Hatalom gyakorlási technika kérdése az is, hogy hogyan lehet megvalósítani egy társadalmi kisebbség uralmát a társadalom nagy többsége felett. Hogyan uralkodhat kevés ember a társadalom nagy tömegei, tehát sok ember felett. Az uralom általában olyan társadalmi szituációt jelent, amikor az uralmon lévő kisebbség kisebb-nagyobb mértékben a többség érdekeivel ellentétes politikai, gazdasági tevékenységet fejt ki. Élősködik a többség felett, veszélyezteti annak létbiztonságát, megélhetését. Ezért az uralkodó kisebbség és az alárendelt helyzetű többség között érdekellentét alakul ki. Az érdekellentétek élességétől függően változó hevességű politikai, gazdasági, hatalmi harcra kerülhet sor az ellentétes érdekű társadalmi erők között, ami veszélyezteti a hatalmon lévő társadalmi erők érdekeinek érvényesülését, adott esetben pedig magának a hatalomnak a fennmaradását is. Ezért a hatalmon lévő politikai, gazdasági "elitnek" gondoskodnia kell arról, hogy ilyen veszélyek elhárítására elegendő, megbízható és megfelelő erők álljanak rendelkezésére.

108 Ha a hatalmon lévő társadalmi erők létszáma kicsi az egész lakossághoz képest (márpedig általában majdnem mindig ez a helyzet), akkor a hatalom fenntartását szolgáló erők létszámát az alárendelt helyzetű társadalmi rétegekből a szükségleteknek megfelelő mértékben ki kell egészíteni. Ennek az eljárásnak az előzményei az emberiség történelmének hosszú évezredeire terjednek ki és a mai helyzetre is érvényesek az emberiség e tárgyban szerzett tapasztalatai. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a hatalmon lévő társadalmi erők, ha az elnyomottak fellázadtak ellenük, a lázadást majdnem minden esetben leverték, általában az alávetett társadalmi helyzetű rétegekből verbuvált karhatalom (bandérium, testőrség, katonaság, rendőrség, csendőrség, stb.) alkalmazásával (de természetesen a hatalmon lévők érdekeit képviselő parancsnokok vezetésével). Ez azt jelenti, hogy az alárendelt helyzetű társadalmi rétegek alárendelt társadalmi helyzetének fenntartását általában csak az ő fiaik segítségével tudta a mindenkori fennálló hatalom biztosítani. Ez ellentmondásnak tűnhet, ennek ellenére az ilyen helyzeteket történelmileg általánosnak tekinthetjük, de ezt a jelenséget is az érdekműködések törvényszerűségei határozzák meg. Ugyanis az alárendelt társadalmi helyzetű rétegekből származó emberek létfeltételei általában igen bizonytalanok, esetleg nyomorúságosak, nincs reális esélyük arra, hogy alárendelt társadalmi helyzetükből tömegesen kitörhessenek. A történelem során az ilyen emberek egy részének az egyedüli esélyt jóformán csak a hadsereg, a hatalom, a gazdagok szolgálata biztosíthatta számukra, hogy "kiemelkedjenek" eredeti társadalmi helyzetükből, megszabaduljanak a létbizonytalanságtól, a nyomor fenyegetésétől. Akinek ilyen lehetőség jutott, annak rövidlejáratú, alacsony szintű, azonnali érdeke volt egy ilyen szolgálat vállalása, ezért mindig volt elegendő számú vállalkozó a hatalmon lévő gazdagok szolgálatára. Egy lázadásban való részvétel - mégha akármennyire "igazságos" célt tűzött is ki maga elé, általában soha nem volt reálisnak tekinthető cél. A lázadás legtöbbször csak elkeseredett vállalkozás volt, és általában csak akkor került rá mégis sor, ha a lázadóknak már gyakorlatilag "nem volt veszíteni valójuk". A hatalmon lévő gazdagok szolgálata ezzel szemben rendszerint reális cél lehetett azok számára, akiknek erre lehetőségük volt. Mint fentebb már láttuk, az érdek realitása előfeltétele annak, hogy az egyébként meglévő érdekek az érdekek érvényesítésére irányuló cselekvést elindítsák. Megjegyzendő azonban, hogy ilyen lehetőség természetesen az alárendelt társadalmi helyzetű emberek közül mindig csak igen kevésnek állt rendelkezésére. A tömegnek lényegében véve mindig dolgoznia kellett, nem pedig vitézkedni, vagy a gazdagokat egyéb módon szolgálni. Mindenesetre általában is, de különösen, amíg van szegénység, és munkanélküliség, fizetésért a hatalmon lévő gazdagok kiszolgálására alkalmas mindenféle foglalkozásra lehet találni vállalkozókat, az egyszerű portástól kezdve, a hóhérig bezárólag. Így a hatalmon lévő gazdagok társadalmon belüli csekély létszámaránya semmi nehézséget nem okoz, ha elég nagy létszámú őrséget kell alkalmazniuk saját biztonságuk védelmére. A közszájon forgó hírek szerint már ma is a gazdagok "védelmét" szolgáló fegyveres erő létszáma meghaladja (állítólag 70000 fő körül van) a honvédség létszámát (magán-testőrségek, őrző-védő szolgálatok, stb.). És ez még nem elég. A hírszolgálatok közvetítenek olyan nyilatkozatokat állami tisztségviselők részéről, amelyekből megtudhatjuk, hogy vannak törekvések nemzetőrség, vagy polgárőrség létrehozására (mintha a rendőrség és a honvédség nem lenne elég megbízható fegyveres erő a hatalmon lévők számára). A jelenlegi körülmények között tehát bármilyen létszámú fegyveres erőt létrehozhatnak olyanok, akiknek van erre elég pénzük. Ennek ellenére a teljes lakosság létszámához viszonyítva nincs szükség túl nagy létszámú fegyveres erő alkalmazására. Egyrészt azért, mert a tömeg teljesen szervezetlen, politikailag tájékozatlan, nincs kiképezve a harcra, nem edzett és nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek a mai körülmények között szükségesek lennének a ma létező fegyveres testületek valamelyikével való szembeszegüléshez. Egy jól szervezett, kiképzett, harcedzett és jól felfegyverzett alakulat a saját létszámát akár

109 több százszorosan felülmúló tömeg sakkbantartására is képes. Másrészt a tömeg alapjában véve tiszteli a törvényeket és csak akkor vetemedik aktív ellenállásra, ha a helyzetét már képtelen elviselni. Amíg ilyen helyzetre nem kerül sor, addig a tömeg nem száll szembe a munkaadójával, vagy a hatalommal. Ezért ilyen erőpróbára - társadalmi érdekegyensúly mellett - általában nem kerül sor. Ha valahol elszigetelten mégis sor kerül ilyen konfliktusra - mint például amire sor került a Szekszárdi Húsipari Vállalat esetében - az üzemi őrség képes volt olyan erőszak alkalmazására, amely megakadályozta a tömeget aktuális érdekeinek érvényesítésében. Az állami és a helyi hatalomgyakorlást többféle módon lehet folytatni. Ennek fő formái a demokratikus és az autokratikus (diktatórikus) hatalomgyakorlás, és e fő formák mellett a hatalomgyakorlás átmeneti megoldásai is lehetségesek. Ezek a hatalomgyakorlási formák sok lényeges vonásuk tekintetében eltérnek egymástól, de abban megegyeznek, hogy az érdekek egyensúlyát biztosítaniuk kell, tehát a hatalomgyakorlás egyik fő eszköze az érdek.

2. 471 Demokratikus hatalomgyakorlás. A demokrácia a népszuverenitás alapján áll. A demokratikus hatalomgyakorlás az egész nép többségének szavazataira támaszkodik. Ha, és amennyiben a hatalomgyakorlás a többség aktív, vagy legalább hallgatólagos támogatásával történik, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a hatalomgyakorlás gyakorlati megvalósítása a lakosság érdekeinek megfelelően történik. Fentebb már láttuk, hogy a hatalomgyakorlás a lakosság reprezentatív többségének az érdekei szerint valósul meg. A reprezentatív többség nem azonos a lakosság többségével, hanem éppenséggel a lakosság számszerű kisebbségét alkotja, de politikai befolyása a hatalom képviselőire és a társadalom szélesebb köreire is meghatározó jelentőségű. Felmerül a kérdés, hogy a lakosság számszerű többsége - ha a hatalomgyakorlás sérti az érdekeit - miért fogadja el és támogatja mégis szavazataival a hatalom gyakorlati tevékenységét. A lakosság többségének a támogatását, amelyet a hatalom gyakorlóinak nyújt, csak ideiglenes és viszonylagos támogatásnak tekinthetjük. Erre utal az a körülmény, hogy minden eddigi parlamenti választás alkalmával (legalábbis 1990 óta) a hatalmat gyakorló pártok csúfos vereséget szenvedtek. Tehát akik a hatalmat gyakorolták, minden választás alkalmával elvesztették a társadalom többségének a támogatását. Minden választás alkalmával új párt került hatalomra. Ebből az látszik, hogy a lakosság azt gondolta, hogy minden új párt új, az előzőktől eltérő politikát képvisel és hatalomra jutása után várhatóan azt fogja majd megvalósítani. Csalódott ebben a hitében a lakosság. Ugyanis minden mai parlamenti politikai párt (de a parlamenten kívüliek is ! ) lényegében véve kis eltérésekkel ugyanazt a politikát képviseli. Minden párt a kapitalizmus talaján áll és mind ugyanannak a nagytőkés polgári társadalmi osztálynak az érdekeit képviseli. Az ilyen alapon álló politika pedig elkerülhetetlenül sérti a lakosság többségének az érdekeit. A kommunizmus és a "létezett szocializmus" világméretekben megbukott (nem megdöntötték : megbukott), és jelenleg még csak ott tartunk, hogy valamennyire is kidolgozott politikai rendszer csak a kommunizmus, vagy a kapitalizmus formájában áll az emberek rendelkezésére. Olyan politikai rendszer, amely mind a tőkés, mind a "létezett szocializmus" rendszerét meghaladja, jelenleg még elméletben sem létezik. Az emberiség tudja, pontosabban fogalmazva érzi, hogy a jelenleg adottnak tekinthető

110 társadalmi berendezkedés válságban van, (erre utal a terrorizmus világszerte észlelhető erősödése, a civilizáció természeti környezetet romboló hatásai, a gazdagság és a szegénység társadalmakat és a világot megosztó ellentmondásai, stb.) nincs új, ami a jelenlegi gazdasági, társadalmi, környezeti feltételeknek, valamint a néptömegek érdekeinek megfelelne. Úgy látszik, hogy egy ilyen új rendszer az emberiség keserves tapasztalatai és szenvedése árán jöhet csak létre lépésről-lépésre majd egy hosszabb történelmi időszak alatt. Ezért tehát a lakosságnak nincs érdembeli lehetősége a választásra, csak lényegileg azonos politikák és hatalomgyakorlási rendszerek között választhat. Ez a lehetetlen helyzet tükröződik abban a jelenségben is, hogy a parlamenti választásokon a választójogosult lakosság kb. 40 %-a nem vesz részt. Mégpedig nemcsak Magyarországon, hanem a világ más "demokratikus" országaiban is nagyjából ez a jellemző. Nem tudhatjuk, hogy a lakosságnak ez a kb. 40% -a miért vonja ki magát a politikai "döntésekből". Ennek sokféle oka lehet. Ez mindenesetre a lakosság jelentős részének egyfajta elutasító magatartása a "demokratikus" választásokkal szemben, mivelhogy nem kíván résztvenni azokban a "demokratikus" színjátékokban, amelyek gyakorlati célja a választók megtévesztésével, politikai tájékozatlanságának, szervezetlenségének kihasználásával elérni azt, hogy a lakosság vékony uralkodó rétegének az érdekei szerint kormányozzák az országot. Ilyen módon az a végeredmény, hogy a választásokon aktív állampolgárok szavazatai alapján végül a választójoggal rendelkező lakosság ( 60 % x 51 % = 30,6 %) 30,6 % -a adott esetben eldöntheti, hogy milyen politikai erők kormányozzák az országot. Tehát ilyen esetben a lakosság 30 % -a a lakosságnak az a "többsége", amelyik dönthet a politikai hatalom kérdésében. Eddig Magyarországon 1990 óta a szavazati joggal rendelkezők 36 - 42 %-a döntött a politikai hatalom kérdésében. A polgári hatalom az alkotmányos előírások szerint tehát megelégszik a lakosság 30 - 40 % -ának a támogatásával, amelyet a lakosság többségének támogatása gyanánt fogad el. Ebből következik, hogy az u.n. "demokrácia" messze nem a lakosság többségét képviseli, hanem a politikailag aktív kisebbség "puha diktatúráját" valósítja meg. Ez a körülmény a társadalmi tevékenység igen alacsony hatékonyságát teszi csak lehetővé, mivel a "hallgatag" többség érdekei nem jutnak érvényre, ezért a társadalmi-gazdasági tevékenységben csak kényszeredetten, passzívan vesz részt. Erre mondja a hatalom, hogy ha ez nem tetszik a többségnek, akkor éljen politikai jogaival, vegyen részt a politikában és olyan politikai erőket juttasson a hatalomba, amelyek képviselik érdekeit (már láttuk, hogy nincs olyan politikai erő, amely a "hallgatag " többség érdekeit képviselné, ezért nem is lehet olyat választani). A továbbiakban azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek után a "hallgatag többség" számára milyen lehetőség kínálkozik arra, hogy élhessen politikai jogaival. Ezek a jogai valóságos, vagy csak "virtuális" jogok-e. Hogy ezek a jogok a többség valóságos jogai legyenek, és lehetősége legyen az érdekeinek képviseletét felvállaló politikai pártra szavazni, ahhoz első lépésként alapítani kellene egy ilyen politikai pártot. A jelenlegi helyzetben nincs ilyen párt, tehát a "hallgatag többség" -et alkotó társadalmi rétegek (munkavállaló dolgozók, munkaképes eltartottak, munkanélküliek, stb.) választási joga nem valóságos jog, ezért nem választhatnak az érdekeiket felvállaló és képviselő politikai pártot. E társadalmi rétegek politikai jogai tehát olyan polgári jogok, amelyeket nem lehet érvényesíteni. Tehát a politikai jogok, hasonlóan az egyéb polgári jogokhoz, olyan jogok, amelyeket a polgári társadalomban az alárendelt helyzetű rétegek szempontjából csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni. Tehát az alárendelt helyzetű társadalmi rétegek érdekei a társadalomirányítási funkció megvalósulására lényeges hatást nem képesek kifejteni. Ezért semmi elháríthatatlan akadálya nincs annak, hogy a társadalomirányítás a tőketulajdonos polgári társadalmi osztály érdekei szerint valósuljon meg. Ebből következik, hogy a ma létező demokrácia a szó valódi értelme szempontjából nem jelző nélküli demokrácia, hanem annak egy korlátozottabb formája : polgári demokrácia.

111

A demokrácia magában nem egyértelmű fogalom. Az általánosan elfogadott értelmezés szerint a demokrácia a diktatúra ellentéte, az emberek közötti jog-, és esélyegyenlőség, a szabadság megvalósulása. A történelmi tapasztalatok azonban ezt a feltételezést nem igazolják. Egyrészt azt tapasztalhatjuk, hogy a demokrácia nem hozza létre az emberek közötti egyenlőséget sem a jogegyenlőség, sem pedig az esélyegyenlőség vonatkozásában. Ez annak ellenére van így, hogy a demokrácia alapelvei formálisan tartalmazzák a jog-, és esélyegyenlőséget. Sőt, meg is valósítja ezeket az egyenlőségeket a demokrácia, de a megvalósítás folyamán ezek az egyenlőségek az ellentétükbe, a kifejezett egyenlőtlenségbe csapnak át. A demokratikus jogok minden állampolgárra kiterjednek. Azonban, ha sor kerül e jogok érvényesítésére, akkor kiderül a gyakorlatban, hogy a jogegyenlőséget nem lehet érvényesíteni, mert azok érvényesítése — mint fentebb már láttuk— csak az állampolgárok rendelkezésére álló anyagi feltételek arányában lehetséges, és ez vonatkozik az esélyegyenlőségre és minden egyéb egyenlőségre is. Ennek következtében az "egyenlőség - testvériség - szabadság" polgári jelszava csak az állampolgárok anyagi ereje arányában jut érvényre. Mivel azonban az állampolgárok anyagi ereje szélsőségesen eltér egymástól, a polgári jogokból szélsőségesen eltérő mértékben részesülnek. Ezért a demokrácia a gyakorlatban olyan viszonyokat hoz létre, melyek a szegény tömegek számára nem sokkal jobbak, mint egy diktatúra. Másrészt a demokrácia a történelmi tapasztalatok szerint nincs beoltva a diktatúra ellen. Az eddigi történelem legszélsőségesebb diktatúrája, a német fasiszta diktatúra a demokráciából született meg. Németországban az első világháború után a háború elvesztése következtében sok olyan korlátozás érvényesült, melyeket a győztes hatalmak hoztak létre és ezek (többek között) a német gazdaság fejlődését megakadályozták. Ez egyfajta büntetés volt azért, hogy Németország, szövetségeseivel együtt kirobbantotta az első világháborút. A gazdaság válsága elhúzódott, eközben a lakosság életszínvonala csökkent, növekedett a szegénység, a munkanélküliség, a nyomor, ami veszélyes társadalmi feszültségeket okozott. A politikai hatalmat jellemzően a szociáldemokrata párt gyakorolta, mely megőrizte a polgári demokráciát, a kapitalizmust. Az elhúzódó háború utáni gazdasági válságra rákövetkezett az 1929 - 1933-as világgazdasági válság, mely a társadalmi feszültségeket, a szegény tömegek nyomorát az elviselhetetlenségig fokozta. Erre következett a fasiszta Német Nemzeti Szocialista Párt intenzív fellépése, amely felhasználva a néptömegek elégedetlenségét megnyerte az 1933-as parlamenti választásokat. Az új államhatalom gyökeresen átalakította a politikai közéletet és teljesen újszerű gazdaságpolitikai irányvonalat hozott létre. Létrehozta a fasiszta félkatonai szervezetek hálózatát és ezek segítségével megkezdte az erőszakos akciók, pogromok folyamatát, melynek fő célja a zsidóság koncentrációs táborokba zárása, fokozatos megsemmisítése, valamint a politikai ellenfelek megsemmisítése volt. A gazdaságban óriási állami megrendelések keretében megkezdték az új (korábban az első világháborúban győztes hatalmak által megtiltott) hadiipari termelés lehetséges maximális mértékig történő fejlesztését, valamint korszerű, a katonai igényeknek megfelelő közlekedési hálózat kiépítését. Ezek következtében a gazdaság rohamos fejlődésnek indult, a dolgozók munkához jutottak, az életszínvonal rohamosan emelkedni kezdett és ezek következtében az új államhatalom korábban elképzelhetetlen mértékű népszerűségre tett szert. A nép körében általános, minden kritikától mentes korlátlan támogatásban részesült. Erre a támogatásra alapozva létrejött Németországban a hitlerista diktatúra. Lehetségessé, és szükségessé vált a létrehozott hatalmas hadi potenciál felhasználása, mely a német "élettér" idegen országok meghódításával történő kiterjesztését szolgálta, másrészt ilyen módon is biztosíthatta azok extraprofitjainak realizálását, akik a hitlerista gazdasági-politikai akciók pénzügyi hátterét biztosították. Ezért megindult a második világháború, majdhogynem egész Európa leigázása.

112 Németországnak ez a "feltámadása" látványos, "dicsőséges" és egyúttal hihetetlenül brutális és barbár volt, ami nem volt ínyére a világ azon többi országainak, melyeknek rovására történt ez a "feltámadás". Ezért szükségszerűen létrejött az új német Birodalom által megtámadott, vagy fenyegetett államok antifasiszta szövetsége, amely óriási áldozatok árán ugyan, de végülis megtörte a német Birodalom gerincét és megsemmisítő vereséget mért a hadviselő Németországra. Ez a vereség magának a háborút kirobbantó Németországnak is óriási gazdasági-, és emberveszteséget okozott. A német nép drágán fizetett a háborút megelőző néhány év alatt, részben saját teljesítménye, részben pedig a megszállt országok rovására élvezett jólétéért. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetett elérni azt, hogy a német nép elfogadja 10 év demokratikus kormányzás után a hitlerista diktatúrát. Ennek öt fő oka volt. Az egyik, hogy a demokratikus kormányzás időszaka alatt a népet a szegénység és a nyomor sújtotta, ezért a demokratikus jogok tekintélye leértékelődött. A másik, hogy a gazdaságfejlesztés során a nép életszínvonala ugrásszerűen emelkedett, ami az új rezsim népszerűségét alátámasztotta. A harmadik, hogy a fasiszta félkatonai (barnainges, feketeinges) szervezetek országos terrort alkalmaztak minden olyan megnyilvánulás ellen, amely bírálta az új rezsimet. A zsidó lakosságot és a politikai ellenfeleket koncentrációs táborokba zárták, a zsidó vagyonokat kisajátították és átadták a félkatonai szervezetek tagjainak, valamint az új rezsim politikai támogatóinak, érdekeltté téve ezeket a terror fenntartásában és fokozásában. A negyedik, hogy óriási propaganda gépezetet fejlesztettek ki, a néptömegek katonai nevelése, a fasiszta diktatúra, a német fajelmélet, idegen népek gyűlölete, alsóbbrendűsége elvének népszerűsítése érdekében és megtiltották ezek bírálatának a fizikai lehetőségeit is. Az ötödik, hogy a háború során megszállt országok nyersanyag-, és munkaerőforrásainak felhasználásával egy ideig az óriási hadigépezet fenntartásának anyagi feltételeit biztosították. A két fő ok az első és a második volt, mert ha a demokrácia időszaka alatt nem nyomorgott volna a lakosság nagy része, akkor a lakosság nem fogadta volna el a fasiszta törekvéseket, nem nyerhette volna meg a Német Nemzeti Szocialista Párt a választásokat, nem alakulhatott volna ki a hitlerista diktatúra. Ha az új rezsim nem fejlesztette volna az életszínvonalat, akkor nem maradhatott volna fenn egy, a választások után felálló diktatúra. Ez arra utal, hogy a szükséges és elegendő feltételek hiányában demokráciából egy diktatúra nem jöhet létre. A további három ok (feltétel) a létrejött diktatúra fenntartásának szükséges módszereit tartalmazza. Mindenesetre ezekből látni lehet, hogy a demokráciát — megfelelő feltételek fennállása esetén — át lehet alakítani diktatúrává. Méghozzá demokratikus választások alapján ! Tehát a mi demokráciánkat is diktatúrával fenyegeti egy olyan helyzet, amikor a nép jelentős tömegei szegények és egyrészük nyomorog, munkanélküli, vagy netán hajléktalan. A radikális "nemzeti" politikai erők megvannak, erejük ugyan nem nagyon jelentős, de 1932-ben még a Német Nemzeti Szocialista Párt sem volt nagyon jelentős politikai erő. A történelmi példák igazolják, hogy a demokratikus társadalmat egy diktatórikus átalakulás a felismerhetetlenségig meg tudja változtatni.

2.48 A propaganda, mint hatalmi eszköz Rendkívül fontos uralmi technika a propaganda, amellyel a hatalom és a gazdag polgárok érdekeit szolgáló politikai pártok és egyéb, hasonló célú szervezetek igyekeznek befolyásuk alatt tartani a tömegeket. Ez a propaganda ma már hatalmas anyagi, pénzügyi, tudományos, személyi háttérrel és fejlett infrastruktúrával rendelkezik. Fő célja a tömegek manipulálása, hogy az emberek ne ismerjék fel valós helyzetüket, ne törekedjenek saját önálló szervezettségük létrehozására és ne ismerjék fel azokat a

113 módszereket, amelyek lennének.

érdekeik megfogalmazására és érvényesítésére alkalmasak

A propaganda eszközei, a sajtó, a rádió, a televízió mind tejes mértékben a tőketulajdonos polgárság kezében van, ezek biztosítják működésének anyagi feltételeit, főleg a sokszor ízléstelen, visszataszító reklámok segítségével. Ezek az eszközök, legyenek azok kereskedelmi vagy "közszolgálati" médiumok, lényegében semmiben nem különböznek egymástól abban a tekintetben, hogy azok érdekeit szolgálják, akik a politikai és gazdasági hatalom birtokában vannak. Az egyes propaganda eszközök persze nem azonosan reagálnak az egyes politikai, gazdasági jelenségekre, tényekre, fejleményekre. Ennek hátterében azonban csak az a jelenség húzódik meg, hogy a politikai, gazdasági hatalom berkeiben is vannak belső érdekellentétek és ezek hatással vannak az egyes médiumok tevékenységére. Ezért olyan látszat keletkezik, mintha ezek a médiumok különböző társadalmi érdekeket képviselnének, az azonos tényeket különböző oldalairól mutatnák be, és mintha ezzel elősegítenék a társadalmi "igazság" megismerését a közéletben nem járatos tömegek számára. A média tehát a tényeket a tőketulajdonos polgárság különböző rétegeinek eltérő érdekei szerint "sokoldalúan" mutatja be, de ezzel csak polgári érdekeket szolgál, és nem a munkavállaló dolgozó tömegek érdekeit fejezi ki. Ezzel a tevékenységével a média igyekszik elősegíteni, hogy a dolgozó tömegek elfogadják - az érdekeikkel ellentétes gyakorlatot folytató - gazdaságipolitikai "elit" tevékenységét. Ezért a média gyakorlatilag a hatalomgyakorlás egyik eszköze. Ez annak ellenére van így, hogy a kormányhatalom képviselői manapság (2001) kifejezik rendkívüli elégedetlenségüket a média tevékenységével szemben. Azt szeretnék, ha a sajtó, a rádió, a TV jobban részletesebben kifejtené a kormány szándékait és sokkal gyakrabban dicsérgetnék annak mindennapi tevékenységét. Magasztalnák annak "önfeláldozó", "nemzetmentő" munkáját, valamint élesebben és gyakrabban szidalmaznák a "liberálbolsevisták" régebbi és mai "rabló és nemzetáruló" magatartását. Követelné a politikusok, újságírók politikai "átvilágítását", erkölcsi, esetleg jogi elítélését, stb. Itt figyelembe kell venni, hogy a média gyakorlatilag teljes mértékben a polgári társadalom elvi talaján áll és ennek megfelelően folytatja tevékenységét. Azt lehet mondani, hogy jobban szolgálja a polgári társadalmat, mint a kormány. Hiszen ha a kormány igényeit a jelenleginél lényegesen jobban fejezné ki a média, akkor hiteltelenné tenné magát, a nagy és szükségszerűen elvtelen túlzó lojalitás még inkább rombolná a kormány hitelét, mert akkor nyilvánvalóbbá válna az ellentét a hirdetett politikai célok és a valóságban folytatott gyakorlat, valamint a megvalósult társadalmi, gazdasági helyzet között. Tehát a média sokkal hűbben tükrözi, képviseli és propagálja a polgári értékeket, mint a kormány türelmetlen túlkapásaival tarkított tevékenysége, amely már át-átmegy az erőszakosság és bizonyos diktatórikus törekvések irányába. Mint ismeretes, a sajtó, a kiadók, a nyomdák, a rádió, a televízió mind tőketulajdonosok tulajdonában vannak. A média állami tulajdonban lévő részei a tőketulajdonosok érdekeit képviselő állam tulajdonában vannak, és ugyanúgy működnek, mint a magántulajdonban lévők. Nem is lehet elvárni a jelenlegi propaganda eszközöktől, hogy a tulajdonosaik érdekeivel ellentétes propagandát folytassanak. Ezért nem lehet szó arról, hogy valamely sajtóorgánum, TV, vagy rádió a dolgozó tömegek érdekei szempontjából jelenítse meg és kommentálja a politikai, gazdasági, kulturális, stb. folyamatokat. A hatalomgyakorlás technikái közé tartozik a társadalom szerkezeti adottságainak kihasználása a polgári politikai célok megvalósítása érdekében. A polgári kormány általában úgy alakítja politikai gyakorlatát, hogy az megfeleljen a tőketulajdonos polgárság és a kiskereskedő - kisiparos kispolgárság érdekeinek, mint azt fentebb már láttuk. Emellett a kormány propagandája úgy tesz, mintha a "középosztály" érdekeit is

114 képviselné, amelyet állítólag "polgári középosztállyá" szeretne alakítani - ami sehogysem akar sikerülni neki, hiszen ez csak akkor lehetne sikeres, ha a "polgári értelmiség" legalább valamelyest "polgári" jellegű jövedelemhez juthatna, nem kellene beérnie nyomorúságos létminimum közeli bérrel. Mindenesetre törekszik a hatalom arra, hogy a polgári - kispolgári osztály mellett az értelmiség érdekeinek képviseletét felvállalhassa (aminek ellentmond az a tény, hogy az értelmiség lényegében véve munkavállaló társadalmi réteg, kiszolgáltatva a valódi polgárság érdekeinek). Ha a hatalom ebbeli törekvése sikerrel járna, akkor ezzel megszerezhetné és meg is tarthatná a lakosság legalább 60 %-ának a támogatását, amely az országgyűlési választások segítségével biztosíthatná a polgári hatalom hosszú távú fennmaradását. Ebben az esetben a társadalom kb. 40 %-át kitevő alárendelt társadalmi helyzetbe szorított dolgozó rétegeinek érdekeit akár teljes mértékben is figyelmen kívül lehetne hagyni, hiszen ezek elvileg, ha teljes mértékben a polgári hatalom ellen szavaznának, akkor sem veszélyeztethetnék a hatalom stabilitását. Ilyen esetben az érdekegyensúly akkor is fennállhat, ha a többség birtokában a polgári réteg egységesen elnyomja, kihasználja a kisebbséget és élősködik rajta. A társadalmi folyamatok azonban nem mindig alakulnak valamiféle elvek alapján. Egy 30 - 40 %-os kisebbség, ha elégedetlensége túlmegy egy bizonyos határon, akkor esetleg nem egészen a polgári jog szerint értelmezett parlamentáris módszerek alkalmazásával képes lehet felborítani az érdekek, a polgári hatalom egyensúlyát. Ezért a kisebbség érdekeinek legalább minimális mértékű érvényesítését biztosítani kell a hatalom stabilitása érdekében. Nem beszélve arról, hogy az értelmiség legalábbis mai megalázó anyagi helyzete alapján még nem tekinthető "polgári" osztálynak, és a polgári hatalom hosszú távú támogatójának. Tehát a társadalmi osztályok, rétegek érdekei és az annak manipulációjával való "politizálás" a társadalomirányítás, a hatalomgyakorlás egyik eszköze. Az állami hatalomgyakorlás részletesebb vizsgálatára nem térünk ki, mivel feladatunk csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy az érdek társadalomirányítási funkcióját mutassuk be.

3. Befejezés Zárszóként felvethetjük, hogy a fentiekből milyen tanulságot lehet levonni. Először azt kell mondanunk, hogy ez az írás az érdeket tárgyalta és nem irányult arra, hogy valamilyen gyógyírt javasoljon a társadalom különféle bajainak a gyógyítására. Annyit biztosra vehetünk, hogy a társadalom gazdasági, társadalmi, szociális, erkölcsi, politikai problémáinak a megoldására nem ad lehetőséget az eddig létezett, vagy létező társadalmi rendszerek egyszerű lemásolása, hiszen eddig egyetlen rendszer sem volt alkalmas arra, hogy a különféle társadalmi rétegek számára elfogadható életkörülményeket biztosítson. A létezett szocializmus egyetlen országnak sem volt jó. A mostani kapitalizmus pedig legfeljebb csak elfogadható lehet olyan országok számára, amelyek a technikai, gazdasági haladás élvonalában vannak és ezáltal alkalmuk nyílik arra, hogy a gyengébben fejlett, vagy egyenesen az elmaradott országok gazdasági versenyhátrányainak a kihasználásával viszonylag magas életszínvonalat biztosítanak saját lakosságuk számára. Kérdés azonban, hogy egy ilyen folyamat meddig lehet életképes a világban, hiszen a világ gazdasága a természeti környezet rombolásának folyamatát nem képes megszüntetni, ezért a gazdaság természetre irányuló hatása azzal fenyeget, hogy a Föld egyre kevésbé lesz alkalmas az emberi élet fennmaradására. Addig nem is várhatunk ebben valami lényeges elmozdulást, amíg a tőkés magántulajdon határozza meg a világgazdasági folyamatokat, amikor mindenféle gazdasági döntést csak az egymástól is elszigetelt és egymással

115 konkurenciaharcban álló magántőke tulajdonosok profitérdekei határoznak meg. Ezért az emberiségnek és az egyes országok lakosságának is egy olyan rendszerre van szüksége, amelyik képes kiküszöbölni a korábban létezett "szocializmus" és a mai kapitalizmus legfontosabb hiányosságait. Olyan rendszerről van szó, ahol az emberek nemcsak szabadságban élnek, hanem elérhetik azt is, hogy a gazdasági egyensúly a világ minden országában összeférhessen a lakosság minden rétegének a jólétével és a természeti környezet megóvásával. Ma ilyen rendszer elméletben sem létezik, és erre még nem is készült fel a társadalom egyetlen országban sem. Ha van valami tanulság "Az Érdek" mondanivalójából, akkor az nem lehet más, minthogy szükség van az új társadalom jellemzőinek, az új társadalomba történő átmenet feltételeinek a kidolgozására, majdan pedig annak terjesztésére. Ha lesz ilyen kidolgozott rendszer, az elmélet, netán ideológia lesz. Most ez a mondat igen furcsán hangozhat, mivel jelenleg az elmélet és ideológiaellenesség időszakát éljük. Az elmélet azonban elkerülhetetlen, mert bármi újat szeretne valaki elérni a társadalom vonatkozásában, az első lépésben csakis elméletben lehetséges. Ha tenni akarunk valamit, először azt kell megállapítanunk, hogy mit akarunk, és hogyan akarjuk azt tenni. A mai ideológiaellenesség mellett az aktív társadalomirányítás ma is ideológia alapján áll : a kapitalizmus ideológiája alapján. Az ideológiaellenesség csak olyan ideológiák ellen áll fenn, amelyek ellentmondanak a kapitalizmus ideológiájának. Tehát az "ideológiaellenesség" is ideológia, mégpedig a polgárság által elfogadott politológia, polgári közgazdaságtan, a szociológia, a jogtudomány és egyéb tudományok elméleti alapján áll. Az új társadalom ideológiája még nem létezik, de ha egyszer lesz, akkor annak tartalma elkerülhetetlenül ellentmondásba kerül a polgári tudomány sok lényeges tételével. Az új társadalom elmélete nyilván a tudományok eddigi vívmányait felhasználja majd, csak azokat a tételeket veti el, amelyek a tőketulajdonosok érdekeinek torzító hatásai következtében hamisan tükrözik a valóságot. Az új társadalom elméletének a kidolgozása egy hosszabb folyamat eredménye lehet, amelyben részt kell vennie az értelmiség leghaladóbb képviselőinek. Ehhez a munkához adalékként lehet felhasználni "Az Érdek"-et is, amely azt állítja, hogy a társadalomra irányuló mindenfajta hatás csak akkor és annyiban lehet hatásos, csak akkor és annyiiban érheti el a célját, amennyiben az emberek tömegeinek valóságos érdekeit fejezi ki.

Szekeres László.

*

*

*

116

TARTALOMJEGYZÉK 1.

POLITIKA, ÉRDEK ÉS CSELEKVÉS

1

1.1

A cselekvés

2

1.11 A pszichikum szerepe a cselekvésben 1.111 A szükségletek és a motívumok

3 4

1.12

Reflex cselekvés

5

1.13

Ösztönös cselekvés

6

1.14

Tudatos cselekvés

7

1.15 1.151 1.152 1.153 1.154 1.155

A cselekvés főbb típusai Szabad cselekvés Egyeztetett cselekvés Taktikai cselekvés Kényszer cselekvés Tömeghatás alatti cselekvés

9 9 9 9 10 10

1.2

A szükségletek

11

1.21

Anyagi szükségletek

19

1.22

Nem anyagi szükségletek

20

1.3

Az érdek fogalma

23

1.31 1.311 1.312 1.313

Az érdekparaméterek Az érdeksúly Az érdekszint Az érdekidő

26 26 27 28

1.32

Az érdekparaméterek kölcsönhatása

29

1.33

Az érdekek egyensúlya

31

1.34

A közérdek

38

1.4

Az érdektípusok

41

1.41

Nyereségérdekeltség

41

1.42

A bérérdekeltség

43

1.43

A keresetérdekeltség

44

2.

AZ ÉRDEKEK FUNKCIÓI

45

117

2.1

Az érdek, mint a cselekvés motívuma

46

2.2

Az érdek, mint a társadalom szervezési eszköze

48

2.21

A közösségek főbb típusai

48

2.22

A társadalom osztályszerkezete

49

2.3

Az érdek, mint a társadalom működési eszköze

57

2.31

A személyes kapcsolatok cselekvést befolyásoló hatásai

58

2.32 2.321 2.322 2.323 2.324

A közösségek cselekvést befolyásoló hatásai A család cselekvést befolyásoló hatásai A munkacsoportok cselekvést befolyásoló hatásai A formális közösségek cselekvést befolyásoló hatásai A különféle közösségek egymásrahatása

59 60 65 70 72

2.4

Érdek és társadalomirányítás

78

2.41 Állami hatalomgyakorlás 2.411 A hatalomgyakorlás technikái 2.412 A polgári elit érdekeinek elsőbbsége

82 86 89

2.42

A társadalom szerkezete és az érdekek

90

2.43

A társadalmi szervezetek állami támogatása

96

2.44

A jog, mint a hatalomgyakorlás eszköze

2.45

Vallás és hatalomgyakorlás

108

2.46

A helyi hatalomgyakorlás eszközei

109

2.47 Kevesek uralma a többség felett 2.471 Demokratikus hatalomgyakorlás 2.48 A propaganda, mint hatalmi eszköz

112 113 117

3.

119

BEFEJEZÉS

102