Derek Wall

Wall, Derek: Green History (London, New York : Routledge, 1993)

“ZÖLD” TÖRTÉNELEM Szövegválogatás

Bevezetés Legtöbben, még az elkötelezett aktivisták is, azt hisszük, hogy a Zöld mozgalomnak nincs múltja. A környezetrombolás miatti aggodalom teljesen újnak tűnik. A savas eső, az üvegházhatás erősödése vagy az ózonréteg elvékonyodása csak az utóbbi húsz évben és különösen az utolsó négy-öt évben aggasztja az embereket. A dédszüleinknek például a nukleáris hulladék miatt sem kellett aggódniuk. Hiroshima és Nagasaki előtt a Zöld mozgalom, bizonyos értelemben, nem is lett volna lehetséges. Robert Oppenheimer - aki annak a csoportnak volt a vezetője, akik “kiszabadították a palackból” az atomenergia szellemét - először félelemmel, majd egyre növekvő borzalommal figyelte az Új-Mexikóban végrehajtott első kísérleti atomrobbantást. Majd a Bhagavad-Gita című hindu hőskölteményből idézett egy sort: “Én vagyok a Halál, a világ elpusztítója.” (Worster, 1991: 339) Ezt az idézetet azóta lehetetlen elfelejteni. Ma már legalább egy tucatnyi módon meg tudnánk semmisíteni az életet a Földön. A globális felmelegedés, a szennyezetté váló tengerek, az alacsony szintű sugárzás mértékének növekedése, az egyes növény- és állatfajok kipusztulása, a fejlett haditechnika, a biotechnológia veszélyei, sőt még az elektromágneses sugár-szennyezés is, mind halálos fenyegetést jelenthetnek a Föld számára. A jelenlegi Zöld mozgalmak születése válasz arra a reális félelemre, hogy a földi élővilág halálos veszélyben van. Sokak számára ez a mozgalom olyan, ... “mint amikor egy idegen éppen csak betoppan egy városba, ... jelen, múlt nélkül.” (Worster, 1991: xiii). A Zöld aktivisták, a mozgalom ellenzői és a média egyaránt hangsúlyozzák az ökológiai szemlélet újdonságát. A Zöld mozgalom minden irányzatának képviselői, gyakran nem szándékozott iróniával visszhangozzák a huszadik századi kapitalizmus fő építőjének, Henry Fordnak a szavait. “A történelem csupán maszlag”. Főként a radikális környezetvédők tagadják élesen az elmúlt száz év környezetvédelmi hagyományait. Dodson (1990:182) azt bizonyítja, hogy a Zöld mozgalom “teljesen friss és új”. Capra és Spretnak pedig azt állítja, hogy a világot századokon keresztül a természet fölötti uralkodás paradigmája uralta, valamint a tudomány és a férfias értékek hangsúlyozása a természettel szemben ellenséges szemléletet képviselt. Az ő számukra a Zöld politika “egy új paradigma politikai megtestesülését jelenti”. Arra a következtetésre jutnak, hogy “a világnak egészében új politikai szemléletre van szüksége. A zöld politika, amely se nem baloldali, se nem jobboldali, kínálja ezt az új szemléletet.” (1986: xvii-xviii). Bár vannak a Zöld mozgalomnak olyan képviselői, akik Caprával és Spretnakkal ellentétben, inkább a baloldalhoz sorolják magukat, ennek a teljesen új filozófiai szemléletnek az igénye újra és újra előbukkan a politikai kiadványokban és a Zöld mozgalmak szövegeiben. Nemcsak azt állítom, hogy a Zöldeknek van történelmük, hanem azt is gondolom, hogy mind a mozgalomhoz tartozók, mind a szélesebb társadalom tanulhat a történetükből. A politikai mozgalmak mindig a múlt hagyományaiból nőnek ki. Akár helyes, akár nem, a múltat a jelenben zászlóként lehet használni, amely egy új jövőbe vezeti a követőit. A kommunisták, a

konzervatívok, de még a feministák is részben abból nyerik az erejüket, hogy ünnepelik a történelmi örökségüket és a hőseiket. Miért ne tehetnék meg ugyanezt a Zöldek is? Ha azt visszautasítják is a Zöldek, hogy látványosan és propagandista módon használják a történelmüket, azért még meríthetnek a múltjukból. Közhelynek látszik, de igaz, hogyha egy ideológia eredetét és társadalmi hatásait nyomon követjük, az megkönnyíti a gyakorlatban történő alkalmazását és növeli a jelentőségét. Azok a jelenségek, amelyeket a környezetvédők a közelmúltban felfedeztek, valójában nem újak, amint azt Martinez-Alier megállapítja. “Az ember és a környezet kapcsolatának hosszú történelme van, és a kettő közötti viszony értékelése is hosszú múltra tekinthet vissza.” (1990: xiv) Még ha a Zöld mozgalom el is fogadja Gramsci iskolamesteri véleményét, miszerint “A történelem tanítómester, de nincsenek tanítványai”, akkor sincs ok arra, hogy a pesszimizmusát tudatlansággal is támogassuk. Ahhoz, hogy megértsük a környezetvédő mozgalmak természetét és fejlődését, tanulmányoznunk kell a gyökereiket. Thomas éppen ezt a feladatot teljesítette, amikor a következő megfigyelést tette: Manapság nem vehetünk úgy kézbe egy újságot, hogy ne találnánk benne valamilyen szenvedélyes vitát a szürke fókákról, vagy a Hampton Court-ban kivágott fákról, vagy valamelyik veszélyeztetett fajról. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy a ma embere miért ilyen érzékeny ezekre a problémákra, vissza kell mennünk gondolatban a modern kor kezdetéig. (1984: 15) A Zöld mozgalmak történetének, valamint az ember és a természet közötti kapcsolatnak az átfogóbb tanulmányozása mindenki számára értékes lehet, aki a környezetszennyezés és a környezetpusztulás problémájára megoldást keres. Hasznos lehet, ha megvizsgáljuk, hogy az őseink hogyan kezelték (vagy éppen hogyan hagyták figyelmen kívül) a talajeróziót, amely tönkretette a talaj termőképességét, vagy a légszennyeződést, amely megölte a gyerekeiket, vagy a nehézfém-szennyeződést, amely az emberek idegrendszerét károsította. A múlt környezeti problémái és a jelen gondjai között sok hasonlóságot fedezhetünk fel. A veszélyes környezetszennyezés, az erdőirtás, a termőtalaj pusztulása, és az emberi táplálék vegyszerekkel való szennyezettsége többé-kevésbé azóta fennáll, amióta ember létezik a Földön. A környezeti archeológia egy olyan új tudományág, amely azokat a környezeti katasztrófákat elemzi, amelyektől az ősi civilizációk és a történelem előtti emberek szenvedtek (ld. 1. és 2. fejezet). A kutatások szerint az egészségre káros nehézfém szennyeződéseknek szerepük lehetett a Római Birodalom összeomlásában: a főzőedények, a tányérok és a vízvezetékcsövek is ólomból vagy ólomötvözetekből készültek. Caligula és Nero kegyetlenségéért (kóros elmeállapotáért) is valószínűleg részben az ólommérgezés lehet felelős, ugyanis mindketten nagyon szerették a savanyú hal szószt, amely oldotta az ólomtányérok anyagát. A mérgező ólom így bekerült az uralkodók vérébe és az agyszövetébe (Nriagu 1983). Számos ősi társadalom omlott össze a környezet károsodása miatt. Az Avebury és a Stonehenge építői láthatóan hatalmas erdőirtást végeztek, amely talajerózióhoz, a helyi klíma megváltozásához és talán éhínséghez vezetett. A Maia piramisok építői hasonló módon okozhatták a saját népük pusztulását. A Suméroknak és feltehetőleg az Indus völgye lakóinak a pusztulását meggyorsíthatta a túlzott öntözés, amely károsan megnövelte a talaj sótartalmát. Platón szavai arról tanúskodnak, hogy már az ő idejében is értették az ökológiai alapelveket. Az Attikában, az i.e. 4. században végbemenő talajpusztulásról a következőket mondta: A régi állapottal összehasonlítva, olyan volt, mint amikor csak a csontok maradnak meg egy testből ... a talaj tápanyagban gazdag, laza szerkezetű felső rétege teljesen lepusztult, csupán a csontváz maradt meg ... a talaj régen be tudta szívni a csapadékot, most azonban nem tartja meg a vizet, és az lefolyik a csupasz földön, egyenesen a tengerbe.

Platón úgy gondolja, hogy azért alakult ki ez a helyzet, mert a kecskékkel túlzottan lelegeltették a növényzetet. Ma a Szahara alatti területeken hasonló okra vezethető vissza a termőtalaj pusztulása (ld. a 2.fejezetet). Néhány évtizeddel később a római író, Lucretius, jutott arra a következtetésre, hogy a talaj kimerült, és észrevette, hogy a parasztok otthagyják a terméketlenné vált földeket és átmennek azokra a területekre, amelyeket az elődeik megműveltek. Caesar észrevette, hogy az ellenségei sövényeket készítettek. A sövények régen és ma is a talajerózió megelőzésének fontos eszközei. A Zöld mozgalmaknak és a környezeti problémáknak meglepően hosszú története van. Thatcher miniszterelnök visszatekintett Adam Smith-re és Samuel Smiles-ra, a modern marxisták pedig a szakállas tanítójukon túl a brit közgazdászokra, a francia szocialistákra és a német filozófusokra támaszkodtak, akiknek a munkásságából Marx is merített. A modern politikai ökológusok - mint például Boochim, Foreman, Porrit és a már elhunyt Petra Kelly - ideológiája is a korábbi gondolkodók munkáiban gyökerezik. Nem beszélhetünk például Foreman-ről és a mélyökológusokról anélkül, hogy ne említenénk meg John Muir, Henry David Thoreau és az amerikai indián őslakosság inspirációját. Kelly a békéért síkraszálló nőmozgalmakra, E.F. Schumacherre - A kevés gyönyörű közgazdasági elméletének kidolgozójára - és Gandhira tekintett vissza. Boochin Hegel filozófiáját akarja átformálni, erőteljesen támaszkodva az ő dialektikus világszemléletére, valamint ötleteket merített az ökológiai anarchista, Prince Peter Kropotkin gondolataiból. Porrit részben R.H. Tawney-re támaszkodik és az ő munkásságán keresztül a Guild szocializmusig és a decentralizált pasztorális politika régebbi tradícióihoz jut el. Ha a Zöld mozgalom fejlődését az ökológia tudományos szempontjából akarjuk megérteni, nemcsak Haeckel munkáit kell áttanulmányoznunk, aki “nevet adott a gyereknek”, hanem a korábbi szerzőkét is, például Darwinét, Gilbert White-ét és John Ray-ét is (8. fejezet). Az ökológia tudományára viszont erőteljesen hatott a holisztikus filozófia, amelytől nem is választható el. Ez a világszemlélet változatos és eklektikus módon nőtt ki Hegel, Heidegger, Spinoza és Capra munkásságából, illetve kvázi-vallásos és okkult forrásokból - a buddhizmusból, a gnoszticizmusból, a kabbalából, az újplatonizmusból, a szufizmusból és a taoizmusból ahogyan ezeket az európai gondolkodásba Blake, Goethe és más romantikusok beépítették. Haeckel nem adta volna az ökológiának ezt a nevet, ha nem ismerte volna a honfitársának, Goethének a holisztikus felfogását. A tizenkilencedik századi brit radikálisoknak, mint például William Cobbettnek az utópista rurális felfogása régebbi mozgalmakra támaszkodik és hatással van a modern Zöld politikára (13. fejezet). A Zöld mozgalom egyéb ideológiai irányzatainak, mint például a decentralizmusnak (Kropotkin és Godwin) és az állati jogoknak (Shelley és Pithagorasz) az eredete szintén ősi és szerteágazó. Sok mai vitának, amely a különböző ökológiai mozgalmak között zajlik, az eredetét szintén a múltban kell keresni. Ilyen például a “mélyökológia” és a “társadalmi ökológia” felfogása közötti ellentét. A különböző elveket valló modern környezetvédők az elődök ideológiáit átdolgozva jutottak el számos bonyolult intellektuális összefüggésig. Nem könnyű feladat a régi ökológiai filozófiai irányzatok osztályozása. A Zöld mozgalmak története hatalmas és sok esetben hibásan definiált. Nehéz a terület körülhatárolása és a tartalmi csoportosítás is. Még nehezebb az összetevő elemek vizsgálata, azok beillesztése a társadalmi kontextusba és a kölcsönhatások feltárása. Teljesen új tudományterület a régi zöld mozgalmak és a szélesebb környezetvédelem történetének kutatása. Például, ahogy MartinezAlier megjegyzi, a Környezetvédelem Történetének Európai Társasága a legelső összejövetelét csupán 1988-ban tartotta (1990:xv). Néhány tiszteletreméltó kivételtől, például a környezeti archeológiától vagy G.M. Travelyan 1930-as években végzett tájtörténeti munkájától eltekintve alig találhatunk olyan tanulmányokat, amelyek a régebben bekövetkező társadalmi változásokat a környezeti változások tükrében vizsgálnák. Még újabb terület a Zöld mozgalmak eredetének feltárása. Sok esetben az is elbizonytalaníthatja a mai kutatót, hogy nem talál ellentétes véleményeket tükröző vitaanyagokat, ha multidiszciplináris területre lép. Ha meg akarjuk érteni a környezetvédő gondolkodás eredetét, akkor meg kell ismernünk olyan komplex (és sokszor

zavaros) irányzatoknak az ember és a természet közötti kapcsolatról vallott nézeteit, mint a disztribucionalizmus, az európai okkult földalatti mozgalmak, a frankfurti skola, Haeckel monizmusa és a romantika. Magának a “Zöld” fogalomnak az értelmezése is homályos és állandóan változó. George Bush-t és Margaret Thatcher-t is “Zöld” címkével látták el, beszélünk “Zöld” kapitalizmusról és fogyasztásról. A fogalom egyre bizonytalanabbá válik, és ami ennél is nagyobb probléma, hogy olyan tevékenységek és csoportok is megadják maguknak a “zöld” jelzőt, amelyek éppen környezetellenes bűnöket követnek el, vagy alig mutatnak gyakorlati vagy eszmei elkötelezettséget a környezetvédelem iránt. Gould írja A korai Zöld politiká-ról szóló valószínűleg legelső tanulmányban: Lehetetlen egészen pontosan megadni a tanulmány címében szereplő két felszólítás definícióját. Nem ugyanabból a forrásból származnak és nem ugyanazokat az ideákat közvetítik. Az emberi agy más alkotásainál is nehezebb ebben az esetben megadni a világos definíciót, mert a fogalmak az eszmék széles skáláját foglalják magukba. (1988: 156) Ha el is utasítjuk ezt a túlzott pesszimizmust, még akkor is megmarad a bonyolult kérdés: mit jelent a “Zöld” fogalom? Az legalább nyilvánvalónak látszik, hogy hatalmas különbség van az 1980-as évek Zöld pártjai között. Extrém példa a korábbi USA elnök, George Bush politikája. Kiindulásként a Zöld / az ökológiai politika / a radikális környezetvédelem fogalmakat úgy határozom meg, mint lényegüket tekintve felcserélhetetleneket, az 1970-es évek végén és az 1980-as években megalakuló európai Zöld pártok programja és filozófiája alapján. Aktív Zöldek (Capra és Spretnak 1986, Kelly 1984, Kemp és Wall 1990, Porrit 1984) írják le a pártprogramjukban ezt a szemléletet. Annak ellenére, hogy a Zöld politika terén sok a kétértelműség és az eltérés, mégis a “Zöld” csomag sok kulcsfontosságú tényezőjét megtalálhatjuk mindegyik forrásban. A “Zöld” csomag alapja a környezetért érzett aggodalom, amelynek fontos jellemzője, hogy nem csupán az ember érdekében tartja fontosnak a környezetvédelmet. Nemcsak az embernek, hanem az egész természetnek filozófiai jelentőséget tulajdonít. Az esőerdők tönkretétele vagy a tengerek szennyezése az emberi társadalom számára is káros, de a Zöldek akkor is fellépnének a károsító tevékenység ellen, ha az embereknek ez tisztán csak előnyt jelentene. Ez a mélyökológiai szemlélet nemcsak a bálnáknak vagy az antilopoknak ad etikai rangot, hanem az erdőnek, az óceánnak és a hegynek is. A baloldali érzelmű értelmiségi és egykori kelet-németországi disszidens Rudolf Bahro azért lépett ki a Németországi Zöld Pártból, mert úgy gondolta, hogy a párt nem lép fel kellő eréllyel az állatok mindenféle kihasználása ellen, beleértve az orvosi kutatás érdekében végzett állatkísérleteket is (1986: 196-209). Néhány feminista spiritualistától eltekintve, a legtöbb Zöld visszautasítja azt a szemléletet, miszerint a természetnek lelke van, vagy létezik egy tudattal rendelkező Föld Istenség, azonban az egész természetet élőnek és tiszteletre érdemesnek tekintik. A Zöldek tehát ellenzik az antropocentrizmust és talán valamennyire pogánynak tekinthetők. Ennek a pogány életszeretetnek és a bizonyos értelemben misztikus beállítottságnak ellenére, a “zöld csomag” a tudományos ökológia közreműködése nélkül nem állhatott volna össze. A zöld pártok és mozgalmak létrejöttét az segítette elő, hogy az ökológusok felhívták a figyelmet a környezeti katasztrófákra. Az utolsó 150 év kutatásai vizsgálatról vizsgálatra rámutatnak arra, hogy megbűnhődünk a környezetkárosításért. 1880-ra a természettudósok kidolgozták az üvegházhatás elméletét, amely magyarázatot ad a levegő CO2 koncentrációjának módosulása és a múltban fellépő klímaváltozások közötti összefüggésre. 1930-ra felismerték a talajerózió problémáját. 1946-ban Sir George Stapledon először kezdett a humán ökológia témájáról írni. 1959-ben Dr. David Price, az USA Közegészségügyi Szolgálatának munkatársa az eddig példa nélküli környezeti katasztrófa veszélyéről írt:

Mindannyiunkra leselkedik az a veszély, hogy a környezet egyszer csak eljut arra a pontra, amelynél az ember is felkerül a kipusztult fajok listájára a dinoszauruszok mellé ... Ezt a gondolatot még súlyosabbá teszi az, hogy lehetséges, hogy már a tünetek megjelenése előtt húsz vagy akár több évvel korábban megpecsételődik a sorsunk. (Barr idézete 1970: 42) 1962-ben, Lewis Herber álnév alatt, a zöld anarchista és tudós tett közzé egy kritikát azokról “a környezeti hatásokról, amelyeket a modern technológia okoz: szennyezett levegő, növényvédő szer maradványok az ételekben, a kísérleti atombomba robbantások miatt a tejbe bekerülő radioaktív stroncium-90 szennyezés, elviselhetetlen életkörülmények a nagyvárosokban, ihatatlan víz, kémiai adalékanyagok az ételekben...” (Cohen 1984: 292). Hat hónappal később Rachel Carson publikálta a ma már sokak által ismert könyvét, A csendes tavasz-t (Silent Spring), 1972-ig pedig a Tervek a túlélésre (Blueprint of Survival) és A növekedés határai (The Limits to Growth) című hatásos beszámolóit. Ezekben arról ír, hogy az emberiség határtalan növekedése, a szemét és a környezetszennyezés elkerülhetetlenül krízishez vezetnek. A Bostonban dolgozó biológia professzor, Barry Commoner, az 1980-as években elnökjelöltként indult a radikális Zöld mozgalomra támaszkodva, akárcsak a könyv utolsó szerzője, Dumont, aki az 1974-es francia választáson indult. A tudományos ökológia segítette a nagy-britanniai Zöld Párt indulását is 1970-ben. Bár az ökológia elnevezés csak 1869-ben született, “az eszme sokkal régebbi, mint az elnevezés” (Worster 1991: xiv). Az ökológia és az ökonómia (közgazdaságtan) szavak egyaránt a görög “oikos”, “otthon” jelentésű szóból származnak. Az ökonómia kifejezést először 1530-ban használták, a háztartás vezetésének megjelölésére, és 1658-ban Sir Kenelm Digby, természetbúvár használta a természettel kapcsolatban. A tizenhetedik század végétől több szerző felismerte és Istennek tulajdonította a természet szépségét és stabilitását. Például John Ray is, aki Isten bölcsessége a Teremtésben ölt testet című könyvében ír erről. Hasonló lelkülettel ír 1802ben a témáról a “Zöld színezetű” pap, William Paley a Természeti teológia (Natural Theology) című könyvében. Még jelentősebb mű A természet ökonómiája (The Oeconomy of Nature) című könyv, amelyet Carl von Linné, Linnaeus, a botanikus és zoológus apja írt 1749-ben. Ezekben a könyvekben már megjelenik a természet iránti felelősség. Nicholas Collin 1793-ban arra kérte az Amerikai Filozófiai Társaság tagjait, hogy segítsenek bizonyos madárfajok megmentésében, addig is, amíg kiderül, hogy “milyen szerep jut nekik a természet oeconomiájában”. Ezektől az évektől kezdve egyre növekvő kíváncsisággal fordultak az emberek a környezet felé. Néhány évvel később Humbolt elhatározta, hogy körbeutazza a Földet azért, hogy megfigyelje a természet egyensúlyát, “Röviden, fel kell fedeznem a természet egyensúlyát” (Worster 1991: 133). Azonban egy másik utazás, Beagle útja volt az, amely elindította az ökológiát, mint tudományt. Darwin evolúció elméletének lényeges szerepe volt az ökológia keletkezésében. Ha ugyanis az ember az emberszabású majmoktól származik, amint azt Darwin állítja, akkor morális kötelességünk, hogy a rokon-teremtményeket egy kicsit nagyobb “humanitással” kezeljük. A novellista Thomas Hardy, aki szimpatizált az állatkísérletek elleni mozgalmakkal, szintén azt mondta, hogy “a fajok közös eredete az emberre etikai következményekkel jár” (1930: 141-2). Darwin a többi fajt az “ember rokonainak” tekintette és elítélte, ha az emberek nem megfelelően bántak az állatokkal (Nash 1989: 141-2). Darwin sokat tett a tudományos ökológia létrehozásáért. A fajok eredete című munkájának a megjelenése egybeesett Haeckel ökológiai tárgyú munkájával. Egy másik angol, Sir George Mirvart velük párhuzamosan dolgozott ezen a területen. Az ő javaslatára vezették be, azonban csak rövid ideig használták a “hexikológia” kifejezést is. Mirvart, Haeckelhez és Darwinhoz hasonlóan, gyakorlati következtetéseket tudott levonni a

tanulmányaiból: Ha valahol felfedeznek egy addig ismeretlen területet, ahol tudományos érdeklődésre számot tartó növény- és állatvilág található, az európaiak azonnal behurcolják a oda a bogáncsot, a verebet, a nyulat vagy a kecskét, így az őshonos élőlények kölcsönhatásának eredményeként hosszú idő alatt kialakult harmonikus egyensúly azonnal összeomlik. A következmény gyakran ördögi. Az erdőket meggondolatlanul kivágják, a helyükön száraz, csapadékmentes területek vagy lehangoló, betegségeket terjesztő mocsarak maradnak. (Syer 1971: 1314) A természettudományos ökológia, mivel felfogja a jelentőségét azoknak a hálóknak és kapcsolatoknak, amelyek összekötik az élőlényeket, közöttük az embert is, megerősítette a Zöldek holisztikus szemléletét. Az ökológia nem csupán az ökológiai politikával egyenlő. Worster két fő irányzatot különböztet meg a természettudományon és az ökológián belül: az árkádiánust és az imperialistát (1991: xi). Az imperialista ökológia célja, hogy az ember érdekében találjon jó módszert a természet kezelésére. Ezzel szemben az árkádiánus felfogás a mélyökológiai megközelítést tartja követendőnek, amely mindenféle élőlénynek független etikai jelentőséget tulajdonít. Az imperialista ökológia szerint meg kell hódítani a természetet, az árkádiánus felfogás szerint viszont harmóniában kell vele élni. Engels munkássága azt mutatja, hogy lehetséges az, hogy valaki tudatában legyen az ökológia jelentőségének anélkül, hogy “Zöld” legyen: Napról napra pontosabban ismerjük ezeket a törvényeket, és egyre jobban értjük az ember környezetre gyakorolt hatásának közvetlen és hosszú távú következményeit. A huszadik század természettudományos eredményei lehetővé teszik, hogy a hosszú távú következményeket is befolyásoljuk. (Parsons 1977: 180) Ezzel a szemlélettel ellentétes a kortárs amerikai természettudós, John Muir álláspontja: A természet célja azzal, hogy állatokat és növényeket hozott létre, elsődlegesen az volt, hogy mindegyiket boldoggá tegye, és nem egyetlen élőlény boldogságáért teremtette a többit. Hogyan veszi az ember a bátorságot arra, hogy többre értékelje önmagát, mint egyetlen kis összetevőt a teremtés nagy egészében? (Dewall 1985: 104) Tehát Engels a tudományt úgy üdvözölte, mint az ember szabályozó tevékenységének eszközét. Muir pedig azt hangsúlyozta, hogy az ember csupán egy az egymással kapcsolatban álló, de azonos jogú élőlények közül. Worster azt írja, hogy “a jelenlegi ökológiai gondolkodás a múlt gondolatainak konglomerátuma, olyan, mint egy ember, akinek sok élete volt és egyiket sem felejtette el. Ezért nem lehet egyetlen morális filozófiai irányzattal azonosítani az ökológiát.” (1991: xvii) Az árkádiánus Zöldek elutasítják a gazdasági növekedést, szerintük a természet nem viseli el az állandó expanziót, és nem tud megbirkózni az ember egyre növekvő hatásával. Ez a szemlélet a múltban gyökerezik. Aldous Huxley az 1928-ban írt Point Counter Point (Nézetek szembenállása) című novellájában az egyik szereplő szájába adta a haladásról vallott gondolatait: Lord Edward a beszédet a “haladás” szó magyarázatával kezdte. ... Önök politikusok mindig erről beszélnek. Mintha ez örökké tarthatna. Vég nélkül. Egyre több motor, több

újszülött, több ennivaló, több hirdetés, több pénz, mindenből egyre több, végeérhetetlenül. Meg kellene hallgatniuk egy néhány előadásomat a fizikai biológia kurzusomon. Ott van szó igazán a haladásról!” John Stuart Mill is az állandósult gazdasági körforgás elvét vallja a Principles of Political Economy (A politikai gazdaságtan alapelvei) című 1848-ban publikált könyvében. A tőke és a gazdagság megszerzése érdekében folytatott harcot nem színlelt idegenkedéssel szemlélte, és így érvelt ellene: Bevallom, hogy nem vagyok elbűvölve azoknak az életfelfogásától, akik úgy gondolják, hogy a normális emberi élet nem más, mint állandó törtetés előre, tülekedés, könyöklés, a másik eltaposása, amely viselkedés a mai társadalmi életre jellemző. A növekedés kritikája, a környezetért érzett felelősség, a természettudományos ökológia, a holisztikus filozófiai felfogás és a többi élőlény jogainak elismerése mind nagyon fontos ahhoz, hogy a “Zöld csomagot” összeállíthassuk, de csupán ezek összekapcsolásával még nem kapunk teljes képet. A környezeti problémák megoldása érdekében elvárják a Zöldektől, hogy vegyék figyelembe az emberi viszonyokat is, és fogadjanak el bizonyos politikai, gazdasági és kulturális alapelveket. Az igazi Zöld felfogás megköveteli, hogy az emberi társadalmi viszonyokra is legyünk tekintettel. Az ismert környezeti problémák megoldásához elengedhetetlenül szükséges, hogy átalakítsuk az emberek attitűdjét és a társadalmi szervezeteket. Érvekkel alá lehet támasztani, hogy bár a jobboldali környezetvédők az előbb felsorolt alapelveket maradéktalanul magukévá tették, mégsem tekinthetők Zöldeknek a mai felfogás szerint, amelyet részben a baloldali kortárs Zöld politikusok is alakítottak. A környezeti politikában sokféle irányzat létezik, amelyek részben jobboldalinak, részben baloldalinak, illetve középen állónak lehet tekinteni. Az environmentalizmus olyan konzervatív filozófiai irányzat, amely azt vallja, hogy a környezeti feltételek szigorúan meghatározzák az egyén és a társadalom sorsát, és a klíma, a talaj és a növényzet által meghatározott paraméterek semmilyen vagy csak nagyon kis teret engednek a személyes vagy társadalmi változtatásoknak. Az environmentalizmus elméletéből logikusan nőtt ki a nemzeti szocializmus “vér és talaj” doktrínája. Anélkül, hogy elfogadnák a Zöld perspektívát vagy akár csak a legkisebb figyelmet is fordítanák a környezet pusztulására, sok politikai irányzat állított fel szabályokat az emberi közösségek számára a természeti törvények alapján. Például míg Marx hangsúlyozta, hogy az embert fel kell szabadítani a környezet ellenséges biológiai erőinek hatalma alól, addig munkatársa, Engels, az Anti-Dühring című könyvében megpróbálta feltárni azokat a dialektikus természeti törvényeket, amelyek a valóság minden szintjén meghatározók lehetnek, az emberi történelemtől kezdve az ökológiáig, a fizikáig és a kémiáig. Hitler azt bizonygatta, hogy ő a természet törvényei alapján cselekszik, és bizonyos értelemben ezt tette Sztálin is (Gasman 1971). A szociál darwinisták régóta amellett érvelnek, hogy az emberi társadalmak a biológiai törvények szerint fejlődtek, vagyis a természetben és a társadalomban egyaránt a legerősebb ér fel a csúcsra, a többiek eltiprása árán. Többen, Malthustól az észak-amerikai Garrett Hardin biológusig a természeti törvényekre hivatkozva igazolták a “természetes” társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket (kilencedik fejezet). Ezzel ellentétben, Bookchin azt bizonyítja, hogy a radikális környezetvédők, Kropotkintól kiindulva, elutasítják a konzervatív természetszemléletet, amely szerint a természet gonosz, irigy, és a fejlődés és az életben maradás érdekében örök verseny folyik az élőlények között. A Mutual Aid (Kölcsönös segítség) című írásában az anarchista herceg azt próbálja megmutatni, hogy mind a társadalom, mind a természet csak úgy képes a túlélésre, ha az egymással folytatott verseny mellett az egymással együttműködő viselkedés formái is jelen vannak (Nyolcadik fejezet). Ezzel szemben Grundman bírál minden olyan próbálkozást, amelynek célja egy “természeti” politikai filozófia megalkotása: Ezt a törekvést konzervatív szerzőknél, mint például Gruhl, valamint sztálinista-

kommunista országokban, és öko-szocialista íróknál, mint például Lalonde, találhatjuk meg. Mindannyian azt állítják, hogy a természet ereje és a természeti törvények jelenthetik az alapkövét annak az új társadalomnak, amely majd meg tudja oldani a környezeti problémákat. Gruhl és Harich egyaránt hangsúlyozzák a természetben a szükségszerűség érvényesülését, és ezzel igazolják a kemény politikai lépéseket. Bookchin bizonyítja, hogy a társadalom fejlődésében tapasztalható spontaneitás összefügg a természetben meglévő spontaneitással. Lalone azt hangsúlyozza, hogy a társadalomnak, a természethez hasonlóan önszerveződőnek kell lennie. (Grundman 1991: 114-15) Érdekes és sokat vitatott kérdés, hogy a társadalmi intézményeknek a természeti törvényekhez hasonló törvények alapján kell-e fölépülniük, vagyis a természet és a társadalom működése ugyanolyan elveken alapszik-e. Az azonban nyilvánvaló, hogy a Zöldek ragaszkodnak számos politikai és társadalmi alapelvhez, amelyeket részben a természet megfigyelése alapján állítottak fel. A német és brit Zöld pártok az ökológiai szemlélethez hozzátették “a környezeti, a szociális jogot, az erőszak tagadását és a társadalom decentralizálásának igényét.” (Porrit 1984: 10-11). Világosan elválasztották az elveiket a jobb oldali környezetvédőkétől és az államszocializmus képviselőitől. Annak ellenére, hogy indulnak a választásokon és részt vesznek a parlamentek munkájában, a Zöld pártok bizonyos értelemben anarchistának tekinthetők. A Zöldek elutasítják a technológia és a termelés imádatát, viszont Owen és Fourier utópista szocialista nézeteit bizonyos mértékig elfogadják. Gandhi az erőszakmentes stratégia híve, a Hindu spiritualizmust beolvasztja a politikájába, a falusi közösségeket tekinti gazdasági és társadalmi alapegységnek és alapelvként állítja fel a természet iránti tiszteletet. Gandhi politikája az ökológiai politika gyakorlati alkalmazásaként fogható fel. A Venn diagram, amely a mélyökológia, a szocializmus, a decentralizáció egymást részben átfedő köreiből áll, olyan területet ír le, amelyen belül megtalálhatjuk a Zöld ideológiát. A Zöldek erőteljesen bírálják a kapitalizmust, sok konzervatív környezetvédővel együtt, és a társadalmi egyenlőség hívei, azonban ellenzik a szocializmus központosított formában történő megvalósulását, valamint a természet leigázására irányuló törekvést. A Zöld mozgalmak általában inkább a politikai baloldalhoz állnak közel. Azonban a Zöld mozgalom filozófiájára a holizmus a jellemző a redukcionizmus ellenében, az állati jogok hangsúlyozása az emberközpontúsággal szemben, és a decentralizáció a központosítás helyett. Jonathan Porrit, a nagy-britanniai Zöld párt egykori vezetőségi tagja, összeállított egy olyan táblázatot, amely a Zöld elvek megkülönböztető jegyeit tartalmazza (1984: 216-217). Azt állítja, hogy ez a politika tartalmazza az emberi tapasztalatok minden dimenzióját és figyelembe veszi minden földi élőlény érdekét. Tehát politikailag szélesebb látókörű, mint bármelyik más irányzat. A táblázat megmutatja, hogyan határozza meg egy politikailag elkötelezett Zöld aktivista a mozgalomra jellemző megkülönböztető jegyeket. A Zöld elvek megkülönböztető jegyei Az iparosítás politikája

Az ökológiai politika

A jövő előre meghatározott Az erőszakos individualizmus hangsúlyozása Materializmus, tiszta és egyszerű anyagelvűség Osztályozó, redukcionista analízis Emberközpontúság Ésszerűség Külső motivációk szerepe Patriachális értékek Erőszakszervezetek

Rugalmasság és a személyes autonómia hangsúlyozása Együttműködésen alapuló, kommunisztikus társadalom A lelki, nem-anyagi értékek elismerése Holisztikus szintézis és integráció Természetközpontúság Intuíciók és a törvények megértése Belső motiváció szerepe és személyes fejlődés Poszt-patriarchális, feminista értékek Az erőszak elutasítása

Gazdasági növekedés és GNP Termelés a profit növeléséért Magas jövedelem-különbségek Szabad piacon alapuló gazdaság Állandóan táguló világkereskedelem Az igények mesterséges fokozása A foglalkoztatottság, mint végső cél

Fenntarthatóság és életminőség Termelés a felhasználás érdekében Alacsony jövedelem-különbségek Helyi termelés a helyi szükségletek kielégítésére Önszabályozás Önként vállalt egyszerűség A munka, mint végső cél

elvekkel ötvözte. Annak ellenére, hogy lenézte a természettudományos szocialistákat, mint például Engelst és H. M. Hyndmant, akiknek a révén csatlakozott a Nagy-Britanniában elsőként létrejött marxista párthoz, a Szocialista Demokratikus Szövetséghez, Morris radikális Zöld felfogást képviselt. Lényegében ugyanazokat a filozófiai elveket vallotta, mint Porrit, néhány más Zöld aktivistával együtt. Ezek közé tartozott a misztikus Edward Carpenter, aki az elsők között állt ki a homoszexuálisok jogaiért, az állatok jogaiért harcoló Henry és Kate Salt, valamint a néppárti szónok és kiadó Blatchford. Gould összehasonlította a nézeteiket a mai Zöldekével és azt a következtetést vonta le, hogy “abból a huszonkilenc megkülönböztető jegyből, amellyel Porrit jellemezte az ökológiai politikát, csupán kettő az, amely az ő felfogásukat nem jellemzi, és ez a kettő is olyan, hogy a technikai fejlődés következménye.” (1988: 161) A The Clarion című néppárti szocialista kiadvány az 1894, április 14-i számában például azt írja, hogy “Ha a szegény gyerekekkel megszerettetjük a természetet, azzal elvetettük a forradalom magját.” Carpenter, aki gyakorlatilag önellátást tudott megvalósítani szeretőjével, George Merriellel együtt és aki megalapította a Sheffield Szocialista Társaságot, azt írta: “Az emberiség nagy részének közvetlen kapcsolatban kellene élnie a természettel.” Morris az urbanizáció és a környezetszennyezés ellensége volt, egy korai öko-utópikus novellát írt, News from Nowhere (Hírek sehonnan) címmel, amely egy idilli Anglia megteremtéséről szól. Carpenter ellenezte a redukcionista természettudományos módszert, helyette az intuíciót és a holisztikus filozófiát fogadta el. Gould “vissza a természethez” aktivistái kommunákat alapítottak Purleigh és Whiteway településeken. Morris a politikát összekötötte azzal a törekvéssel, hogy megszabadítsa az embereket az unalmas, lélekölő munkától és helyette kreatív munkát biztosítson nekik. A tizenkilencedik század végi ökoszocializmus Zöld jellemzőit felismerhetjük a munkáiban. 1884-ben az utópisták és a természettudományos szocialisták között vita zajlott le, amely szakadást eredményezett a Szocialista Demokratikus Föderációban. Hyndman panaszkodott amiatt, hogy a szocialista mozgalom öreg különcök - például humanitáriánusok, vegetariánusok, állatkísérlet-ellenzők, kézművesek és mások - lerakatává válik. Bár a Morris által képviselt ökológiai szocializmust később legyőzte egy természettudományos, központosított és ipari doktrína, az általa képviselt elvek mégis a munkásmozgalom és a szélesebb társadalom sok tagjának nézeteit tükrözték. 1880 és 1900 között Gould számos környezetvédelmi csoport létrejöttéről számolt be, például a Edinburgh-i Környezetvédő Társaság (Edinburgh Environment Society) (1884), A Reklámokkal Kapcsolatos Visszaéléseket Figyelő Társaság (Society for Checking the Abuses of Public Advertizing (1873) és a Szénfüst Csökkentéséért Társaság (Coal Smoke Abatement Society) (1898) (1988: 16). A viktoriánus társadalom minden rétege erőteljesen érdeklődött a környezettel és a tájjal kapcsolatos kérdések iránt. A mai Zöldeknek érdemes lenne megvizsgálni, hogy mi volt az oka annak, hogy a Morris és Carpenter elvein alapuló radikális környezetvédelmi mozgalom kezdetben olyan gyorsan növekedett, azután pedig olyan gyorsan eltűnt a politikai palettáról. A múltban más környezetvédő mozgalmak is léteztek. Tudjuk például, hogy 1524-ben az anabaptista Thomas Munzer, Lutherrel folytatott eszmecseréje során arról beszélt, hogy “tűrhetetlen, hogy az ember minden élőlényt a tulajdonának tekint, a vízben élő halakat, az ég madarait és a föld növényeit is. Minden élőlénynek szabadnak kellene lennie.” (Marx 1977: 239) Századokkal később ez a szentimentalizmus tükröződött Henry David Thoreau költeményeiben. Bár ő jobban elkülönült a szélesebb társadalomtól, mint Morris és Carpenter, azonban az világosan látszik, hogy kapcsolatban állt a Zöld mozgalmakkal. Thoreau felfogása azért érdekes, mert abban a környezet állapotáért való aggodalom és a társadalom iránt érzett felelősség egyaránt jelen van. Elfogadhatatlannak tekintette a rabszolgaságot, polgári engedetlenséget követett el az igazság kivívásáért, valamint ismerte a hinduizmus és a buddhizmus természettel kapcsolatos tanait. Egy 1861-ben tett gúnyos megjegyzése előre vetítette a jövőt: “Istennek hála, az ember nem tud repülni, így csak a földet tudja összeszemetelni, az eget nem. Egyelőre ebből a szempontból biztonságban érezhetjük magunkat.” (idézet Pontinnál 1971: 15). A preraffaeliták is érzékenyek voltak a környezeti problémák iránt, és Ruskin, bár alapvetően meglehetősen

konzervatív volt, mégis jelentős hatással volt Morrisra. A tizennyolcadik század végének baloldali angol romantikusai, különösen Blake, Shelley, Mary Shelley és a fiatal éveiben Wordsworth, a Zöld szemléletükben erőteljesebbek és politikusabbak voltak, mint a preraffaeliták. Shelley például nemcsak azért támogatta a vegetariánizmust, mert az állatok felszabadításának híve volt, hanem abból az igen korszerűen hangzó gazdasági szempontból is, miszerint növénytermesztéssel hektáronként több élelmiszert lehet termelni, mint állattenyésztéssel (tizedik fejezet). Gandhi azt állította, hogy a dél-afrikai és az indiai ellenállási mozgalom szervezéséhez az inspirációt a költőtől kapta, aki az erőszakmentes megmozdulások híve volt. Malthus a híres tanulmányában kifejti, hogyha a Földön növekszik az éhes szájak száma, az a Föld kopárrá válásához vezethez, amint az már meg is történt több területen. Shelley, bár maga is támogatta a korlátozott gazdasági növekedés elvét, és ő is vegetariánus volt, azonban elítélte Malthus nézeteit, mert attól tartott, hogy Malthus a szegényeket büntetné a gazdagok hibáiért: “A gazdag továbbra is jóllakik ... de a szegény fizet a vérével, a munkájával, a boldogságával és az ártatlanságával a monopolisták Föld ellen elkövetett hibáiért és vétkeiért” (Shelley 1965: 266). Shelley és az utóbbi idők konzervatív malthusiánus eszméit támadó modern Zöld mozgalmak a megoldást a javak újrafelosztásában látják és abban, hogy visszafogják a túlfogyasztást, amely a szegények és a Föld kárára történik, és nem a szegények ellen hoznának szankciókat. Röviden összefoglalva, nem kétséges, hogy Shelley az alulról építkező anarchista szocializmus egyik formáját támogatja. Az újplatonista szemléletből levont pantheizmus hozzáadódott a radikális ökológiai hitéhez. Mary Shelley egyike volt azoknak, akik először felhívták a figyelmet arra, hogy veszélyes lehet, ha a természettudományos tudás és technológia kiszabadul az emberi kontrol alól. Erről szól a Frankenstein című novellája. Az édesanyja, Wollstonecraft a nők felszabadításának korai támogatói közé tartozott. Az édesapját pedig, annak ellenére, hogy meglehetősen kritikátlanul viszonyult a természettudományhoz, a Zöld anarchizmus egyik fő forrásának tekintik. Blake erőteljesen és világosan támogatta a holisztikus filozófiát és esküdt ellensége volt Descartes és Newton eszméinek. Edward Carpenter magáévá tette, a novellaíró, E.M. Forster csípős megjegyzésével élve “Shelley és Brake szocializmusát” (1965: 217). Talán ez a szocializmus megragadja minden radikális Zöld politika lényegét. A többi mozgalom elfogadta a Porrit által leírt összes, vagy majdnem minden megkülönböztető jegyet. Ha olyan messzire nyúlunk vissza az emberiség történetében, amennyire csak lehet, a történelem előtti időkben rátalálunk az ősi ökológiai, vagyis a halászó-vadászó életformához fűződő sámán mítoszokra. Bár gyakran romantikus beállításba helyezik a természeti népek környezeti elkötelezettségét, és ez gyakran vita tárgya is, az azonban bizonyos, hogy az állításban van igazság. Az ainu, az innuit, a kalahari sivatagban élő törzsek, az ősi indiánok és a hozzájuk hasonló embercsoportok gondolkozására a holisztikus szemlélet a jellemző, az életvitelükre pedig a kommunaszerű direkt demokrácia és a természet tisztelete. A spirituális hagyományok széles skáláját tekinthetjük “Zöldnek”, többek között a taoizmust, a szufizmust, a zent és a buddhizmus legtöbb hagyományos formáját (bár ez utóbbival kapcsolatban kétségek merülnek fel). Sok keleti misztikus irányzatban felismerhetjük a holizmust, a más élőlények iránt érzett felelősséget, és időnként a politikai mozgalmakkal fennálló kapcsolatot is. A taoizmussal kapcsolatos tanulmányában Needham rámutat az ősi kínai szemléletben az anarchizmus, a pacifizmus és a természet iránti tisztelet ismertető jegyeire, amelyek a mai Zöld mozgalmakban is igen fontosak (1956, 2: 98). Ma Thaiföldön vagy Japánban sok buddhista szerzetes aktív résztvevője a Zöld csoportoknak. Starhawk szerint a boszorkányság és az ősi Zöld vallásokban fellelhető Földanya istennő tisztelete között kapcsolat van (Tizenötödik fejezet). Sok más hitvallásban és politikai mozgalomban is fel lehet lelni a Zöld megkülönböztető jegyeket. A Zöld megkülönböztető jegyeknek múltjuk van, amely elkülönül a korai Zöld vagy kvázi-Zöld mozgalmaktól. Hogy megértsük a Zöld eszmék fejlődését, fel kell mérnünk, hogy mennyiben járultak hozzá a mai környezetvédő mozgalmak eszméinek kialakításához. A vidéki politikát, amely egyaránt védi a parasztokat és a földet, Nagy-Britanniában először Belloc és Chesterson vázolta fel. A huszadik század kezdetén a katolikusok támogatták a három hektár és

egy tehén kampányt, amely a chartista földagitátorok és William Cobbett mozgalmához nyúlt vissza. Cobbett eszméin keresztül eljutunk a tizennegyedik század John Ball által támogatott és a tizenhetedik század Winstanley”s Digger parasztfelkeléseihez. A nagy-britanniai parasztmozgalmakkal párhuzamosan a Föld más pontjain is zajlottak megmozdulások, Kínától Kaliforniáig. Ezek a falusi mozgalmak egyáltalán nem voltak Zöldek, azonban abban mindenki egyetért, hogy hozzájárultak a későbbi Zöld mozgalmak kialakulásához. A holizmus igen fontos része a Zöld szemléletnek. Kifejlesztése olyan gondolkodók nevéhez - pl. Hegel és Marx fűződik, akik gyakran ellenezték a radikális környezetvédő mozgalmak más elemeit. Amint azt Worster megjegyzi, még az ökológia sem bizonyult a tudománnyá fejlődése minden szakaszában a Föld barátjának. Bár lehetséges és fontos, hogy kidolgozzuk az intellektuális családfát, amely megmutatja a különálló Zöld témák kifejlődését, illetve a közöttük lévő kapcsolatot, a Zöld történelem vizsgálatában tovább kell lépnünk az egyszerű osztályozásnál. Fontos rákérdeznünk arra is, hogy miért fejlődtek majd tűntek el egyes elméletek. Ez a kiadvány a Zöld eszmék és mozgalmak történeti elemzésének bevezető tanulmánya. Bár egyre több könyv jelenik meg a környezetvédelem történetéről, azonban kevés tanulmány írtak eddig azokról a speciális csoportokról és személyekről, akik radikális ökológiai mozgalmakhoz kapcsolódnak. Szintén aránylag kevés kutatás foglalkozik a jelenlegi Zöld mozgalmak eredetével. A könyvben megpróbálok lehetőséget adni a korai Zöld hangoknak, hogy elmondhassák az elfelejtett üzenetüket. Olyan témák szerepelnek a könyvben, amelyek lényegesnek tűnnek a modern mozgalmak számára, többek között ilyen a mélyökológia, az állatok felszabadítása, a természettudományos ökológia, az erőszakmentes tiltakozási mozgalmak, a holizmus, a fenntartható gazdasági fejlődés és a gazdasági növekedés Zöld kritikája. Olyan emberek munkásságát mutatom be, akiket minden kétséget kizáróan Zöldnek lehet tekinteni. Ilyen például Carpenter, Shelley és Morris, és mások, akik a Zöld filozófia elemeihez kapcsolódnak. Például ezek közé sorolom Evelynt és Pinchot-ot, akik civil környezetvédőként ismertek, és bár támadják a radikális mélyökológia alapjait, azonban keresik a megoldást az olyan környezeti problémákra, mint a levegőszennyeződés és az erdőirtás. Az első fejezetben egy érdekes vitáról esik szó, amely a történelem előtti ökológia létével és eredetével foglalkozik. Népszerű mítosz, hogy valaha, az Ember bűnbeesése előtt az emberiség teljes harmóniában élt a környezettel. A fejezetben egyaránt szerepelnek olyan források, amelyek támogatják illetve cáfolják az ősi népek és a mai vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népcsoportok Zöld elkötelezettségét. A második fejezet röviden leírja a korai városi civilizációk ökológiai szemléletét, különösen a görög és a római városokét, amelyek alapján a modern társadalmak is kialakultak. A harmadik, és részben a második fejezet írásai azt igyekeznek illusztrálni, hogy a környezeti problémák lényegesen idősebbek, mint ahogy azt általában hisszük. A negyedik fejezetben olyan írásokat is találhatunk, amelyek a Zöld szemlélet alapjai elleni támadásról tanúskodnak, Agricolától, aki a bányászatot védelmébe veszi azok ellenében, akik félnek attól, hogy a bányászattal az ember magára haragítja a Föld istenét, Webb rajongásáig Sztálinnak az iránt a törekvése iránt, hogy átformálja a természetet. A legtöbb írás azonban azt a hitet tükrözi, hogy a Zöld gondolkodásmód hosszú múltra tekinthet vissza. Törekedtem arra, hogy az olvasóval megismertessem azokat az eszmei, irodalmi, vallási és politikai irányzatokat, amelyek formálták a Zöld filozófiát. Ezek között megtalálható a feminizmus. Történetileg a feminizmus erőteljes Zöld elemeket tartalmaz és számos feminista egyetért abban, hogy a történelem előtti időkben a matriarchátus megdöntése vezetett ahhoz, hogy az ember és a természet között fennálló egyensúly felbomlott. Sokan egyetértenek abban, hogy új spirituális értékekre van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük a Földet. Az utolsó, “Utópia vagy csőd” című fejezetet a Zöld mozgalmaknak az a törekvése inspirálta, hogy összekösse a modern kort a régiekkel, anélkül, hogy támadná a mait és visszavágyna a múltba, mint például a Szivárvány harcos (Rainbow Warrior) korába, vagy egy elképzelt középkori idillikus Angliába. A leginkább radikális Zöldek mindig arra törekedtek, hogy alapvetően átformálják a társadalmat. A komoly környezeti problémák nemcsak az ember és

a természet közötti kapcsolat helytelen értelmezéséből származnak, hanem a különböző társadalmi rétegek közötti nem megfelelő viszonyból is. A megfelelő megoldáshoz az irodalom, a történelem, a természettudomány és a közgazdaságtan vihet közelebb. Dumont kiáltványa, amelyet az 1974-es francia elnökválasztásra írt, egy aránylag friss példája mind a gyakorlatias, mind az utópista szemléletnek. Dumont a radikális ökológiai politika számos elemét felsorolja. Az előző fejezet a huszadik századi Zöld politikai pártok eredetét vizsgálja. Végül a könyvben szerepel azoknak az ajánlott műveknek a jegyzéke, amelyek további ismeretszerzést tesznek lehetővé. A Zöld mozgalom gyökerei szerteágazóak és mélyre hatolnak. A Zöld mozgalom történetének tanulmányozása új kutatási terület, ezért egy ilyen antológia csak egy néhány vastag gyökér mellett térképezheti fel a múltat; néhány alámerülést jelenthet a sötét ismeretlenbe. Ezen kívül csak érintőlegesen említhet más területeket. A Zöld politika és filozófia pontos meghatározása továbbra is élénk vita tárgya maradhat. Az azonban vitathatatlan tény, hogy a Zöld eszmék lényegesen régebbiek, mint azt eddig gondolták. A Zöld mozgalmak egy része a természet és az emberi lélek felszabadításáért küzd. Remélhetőleg a könyvben megjelent írások nemcsak a kutatást segítik elő, hanem hatással lesznek az új szemléletű gazdasági növekedésre is. Olvassa el a könyvet, találjon benne örömet - van benne néhány nagyszerű részlet - és cselekedjen!

1. fejezet

Ősi bölcsesség P. S. Martin, Amerika felfedezése M. Sahlins, Az eredeti jóléti társadalom W. Pennington, A szilfák pusztulása J. G. Frazer, A fák imádata

Bevezetés A mai környezeti problémák sokkal összetettebbek, mint a régiek voltak. A Salisbury síkságon és a Nílus völgyében egyszerűbb volt az ökorendszer és könnyebb volt annak az egyensúlyban tartása. A környezetre az egyensúlyi állapot és a természeti erőforrások kismértékű igénybevétele volt a jellemző. Azokban a történelem előtti időkben az emberek tudatosan, félelemmel és tisztelettel viseltettek a környezet iránt, és pontosan tudták az ember helyét az Univerzumban. Az ősi stabil keretek között az ember elérte azoknak a céloknak a lényegét, amelyeket a ma embere még csak maga elé tűzött. (Hawkins 1977: 264) Hobbes és Rousseau egymással ellentétes szemlélete közül a Zöld mozgalmak inkább az utóbbi felfogását fogadják el, miszerint a primitív társadalmakra a harmónia és a nemesség volt a jellemző, szemben Hobbes állításával, aki a kegyetlenségben és a szenvedésben hitt. A Zöldek és követőik a ma is létező vadászó-gyűjtögető társadalmakat illetve azok elődeit az ökológiailag helyesen vezetett közösségek példájának tekintik. Az ő berendezkedésükből társadalmi és gazdasági tanulságok is levonhatók. A konzervativizmus felé hajló Zöldek azt bizonyítják, hogy az antropológusok által tanulmányozott mai természeti népek társadalma a természet-idegen nagyvárosi civilizáció társadalmi gyakorlatának a kritikáját adja. Ugyanis a Goldsmith és társai által felvetett kérdéseket, amelyek a nők helyzetével, a gyermekek felnevelésével, a táplálkozással, a gazdasággal és a háborúkkal kapcsolatosak, leginkább az un. primitív társadalmak megfigyeléséra támaszkodva lehet megválaszolni. Ezek az emberek társadalmi szempontból a természet részeiként élnek. Ez az esszencialista látásmód, amely szerint a biológiai törvények határozzák meg a társadalmi berendezkedést, régóta összekötő kapcsot jelentenek a konzervatív filozófiai irányzatok között. A baloldali Marx és Engels ünnepelte az ipari fejlődést és a természettudományos haladást, közben azonban az antropológusok munkájára támaszkodva, visszatekintett a mezőgazdasági termelés előtti “primitív kommunizmusra” is (Krader 1979: 153-71). Az öko-szocialisták és a Zöld konzervatívok egyaránt rámutattak arra, hogy a történelem előtti és a ma is létező vadászó-gyűjtögető életmód szerint élő csoportok olyan gazdasági berendezkedést fejlesztettek ki, amely a javak megosztásán alapul és nem az egymás közötti versenyhez vezető árucserén. Ezeknek a csoportoknak a közeli tanulmányozásával a modern antropológusok feltárták, hogy ez a társadalmi berendezkedés még a legnehezebb környezetben, például Ausztáliában vagy a Kalahári sivatagban is lehetővé teszi, hogy a csoport tagjai viszonylagos jólétben éljenek. Végül az öko-feministák azt állítják, hogy az archeológiai kutatás feltárta, hogy ezekben a korai társadalmakban a gazdaságosság, az egyenlőség és a matriarchátus érvényesül. A legtöbb Zöld mozgalom, akár a matriarchátus pozitív szerepét valló, akár marxista, akár konzervatív, egyetért abban, hogy az un. primitív népek egyensúlyban éltek a környezettel. A Zöld eszmék kialakulásának története, úgy tűnik, hogy kizárólag a feltételezett ökológiai Éden természet iránti attitűdjén alapul. A tizenkilencedik század fordulóján a romantikus költők ökológiai érzékenységét morálisan Rousseau-nak “a nemes vademberek”-ről vallott eszméi támogatták. Ernest Thompson Setont (1860-1946) a Cree Blackfoot nép körében

szerzett személyes tapasztalatai inspirálták arra, hogy Nagy-Brittaniában 1920-ban a baloldali Zöld mozgalom eszméibe burkolva megalapítsa az “erdei emberek” mozgalmat, amely később egy ma is létező ifjúsági mozgalommá alakult át (Prynn 1983). Horkheimer és Adorno az 1940-es években, egy nagyratörő és ellentmondásos projekt keretében kereste a lehetőségét annak, hogy a marxizmusba befecskendezzék a primitív mitológiából merített transzcendentális természet-tiszteletet. Godsmith -aki a The Ecologist magazint alapította és segített az első modern környezetvédő párt, Az emberek a korai 1970-es években létrehozásában - szemléletét az Afrikában tett utazásainak közvetlen tapasztalatai és Jean Leidloff munkái alakították. Jean Leidloff Amazóniában élt a bennszülöttek között, mielőtt A folyamatosság fogalma (The Continuum Concept) című könyvét publikálta. Paradox módon, a Zöld politikusok gyakran figyelmen kívül hagyják a saját történelmi gyökereiket, míg fenntartanak egy mítoszt egy primitív és történelem előtti eredetről. Időről időre figyelmen kívül hagyják azoknak a kutatásoknak az eredményeit is, amelyeket annak érdekében végeztek, hogy igazolják a romantikus mítoszt. Ismeretes, hogy ez megdöbbentő hibákhoz vezetett. Például kiderült, hogy a híres Chief Seattle beszéd, amelyet az egykori Nagy Britanniai Környezetvédő Párt, a Friends of the Earth International újra kiadott és a Föld Napjának szervezői 1992-ben felhasználtak, hamisítvány. Azt állították, hogy a beszédet 1854-ben az amerikai elnökhöz intézte egy indián főnök. Egy rövid részlet a feltételezett beszédből: “A Föld a mi anyánk... Ezer buffalo rothadó tetemét láttam a prérin, amelyeket a fehér ember hagyott hátra, aki a csorda mellett elhaladó vonatból lőtte le az állatokat.” Kiderült, hogy a feltételezett beszéd valójában egy Texas állambeli szerző film forgatókönyvéből való és 1971-ben keletkezett (Lichfield 1992). A fejezetben szereplő első írás P.S. Martin, észak-amerikai tudós tollából származik. Martin azt bizonyítja, hogy Észak-Amerika pleisztocén korabeli őslakossága pusztította ki az ott élő nagy szárazföldi emlősöket, többek között a mammutot és a masztadont. Az eredeti cikk megjelenése óta felfedezték, hogy sok bölényt és más nagy emlőst úgy öltek meg az emberek, hogy meredek kőszirthez terelték őket, ahonnan a mélybe zuhantak. Az is kiderült a kutatásból, hogy sokkal több állatot pusztítottak el, mint amennyit el tudtak fogyasztani. Néhány történelem előtti nép tönkretette a helyi ökorendszert, és sok állatfajt kipusztított a mértéktelen vadászattal. Ez nemcsak Észak-Amerikában történt meg, hanem Új Zélandon, Madagaszkáron és valószínűleg Európában is (Black 1970: 12). A történelem előtti kor hosszú időszak, és nem szabad általánosítani sem az elképzelt harmonikus kapcsolatot a környezettel, sem a környezetpusztítást. Azt a szemléletet biztosan vissza kell utasítani, hogy minden ma élő vadászó-gyűjtögető életmódot folytató csoport primitív, és gazdasági fejlődésre vágyik. Az a nézet, miszerint a neolit, a mezolit és a paleolit korban élő őseink tisztán és egyszerűen zöldek voltak, naiv és helytelen információkon alapul. Az esettanulmányok mindenesetre azt igazolják, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népek nagyobb harmóniában éltek a természettel, mint más társadalmak (Clarke 1976; Diamond 1974). A következő szemelvény azt bizonyítja, a Kalahári sivatagban, valamint Ausztráliában élő bennszülött népek példáján keresztül, hogy ilyen nehéz körülmények között is létrejöhet “jóléti társadalom”. A harmadik cikk az első neolit-kori brit és ír földművelők által okozott erdőirtásokról szól. A negyedik szemelvény, amely Frazertől (1854-1941) származik, egy monumentális tanulmány az Aranyág mítoszról, amely a fa-imádat példája. Az antropológusok és a környezeti archeológusok kétségtelen bizonyítékokat találtak a vadászó-gyűjtögető életmód ökológiai realitására.

2. fejezet

Ökológia és városi civilizáció J. D. Hughes, Ökológia az ősi Mezopotámiában Platón, Talajerózió Attikában Lucretius, A kizsákmányolt Föld

J. D. Hughes, Ökológia a Római Birodalomban J. Nriagu, Ólom és az ólommérgezés az antik világban

Bevezetés Mi vagyunk az egyedüli urai mindannak, amit a Föld terem. Miénk a hegy és a síkság. Miénk minden folyó; mi vetjük el a magokat és mi ültetjük a fákat. Mi tesszük termékennyé a földet... Megállítjuk, szabályozzuk és megfordítjuk a folyókat. Röviden, a kezünk munkájával, a világban véghezvitt különböző változtatásokkal átalakítjuk a természetet. (Cicero [106-43 B.C.] Hughes idézete, 1975a) Az nyilvánvaló, hogy a legősibb városi civilizációk komoly környezeti károkat okoztak. A parasztok a saját szükségletüknél több mezőgazdasági terményt tudtak előállítani, ez tette lehetővé a városok létrehozását, a piramisok és a templomok felépítését, a katonák felfegyverezését, valamint a vallási vezetők és a hivatalnokok rétegének kialakulását. Ennek azonban a föld kizsákmányolása, a talaj eróziója és a természetes élőhelyek pusztulása lett a következménye. Az ősi Mezopotámiában és az Indus völgyében az öntözés a talajban sófelhalmozódáshoz vezetett, mivel a nagy mennyiségű víz elpárolgása után mérgező sók maradtak vissza az egykor termékeny talajban, amit “Sátáni hónak” neveztek el (Goudie 1981: 113). Hatalmas erdőket irtottak ki azért, hogy területet nyerjenek a gabonatermesztéshez. Az erdőirtás és a túlhajtott növénytermesztés nagy területeken vezetett talajerózióhoz. Hughes (1975a) megvizsgálta a sókiválás problémáját és részletesen elemezte a korai városi élet káros hatásait. Az ősi Mezopotámiában a víz szennyezett, a levegő füstös, és a halálozási arány valószínűleg magas volt. Évezredekkel később a klasszikus görög időkben a városi életkörülmények hasonlóan lesújtóak lehettek. A fejezetben közölt második részletben a filozófus Platón (i.e. 428 - 347) a talajerózió által okozott romboláson kesereg. A korai társadalmak életfelfogása meghatározta a környezethez fűződő kapcsolatukat. A mezopotámiaiak a természetet egy megszelídítendő fenevadnak tekintették. Arisztotelész (i.e. 384-322) és a korai sztoikusok azt állították, hogy a természeti kincsek az ember kizárólagos hasznára keletkeztek. Látszik, hogy már a régi időkben is jellemző volt az emberre az antropocentrikus önteltség. A Fehér Istennő (The White Goddes) című írásában (Hatodik fejezet) Graves azt bizonyítja, hogy ezeknek a filozófusoknak a racionalizmusa részben elsöpörte a Földet tisztelő panteizmust. A görögök egy része azonban továbbra is tisztelte Pán és Gaia isteneket. Mások pedig azt vallották, hogy a természetet meg kell őrizni és bölcsen kell vele bánni akkor is, ha elsősorban az ember céljainak szolgálatára keletkezett. Hughes a görög környezetvédő törekvéseket kísérletinek minősítette, Arisztotelész írásait és azt a gyakorlatot elemezve, miszerint úgy védtek meg egyes területeket az erdőirtástól, hogy szent ligetként tisztelték. A Zöld filozófiai holizmus, amint azt később látni fogjuk, részben visszavezethető Heraklitusz és Pitagorasz (kb. i.e. 580-500) tanaira. Mindketten matematikusok voltak és a vegatariánus miszticizmus úttörői (Ötödik fejezet). Sappho (i.e. 610-580) és más költők ódákat írtak a természethez, és Gaia földistennő tisztelete az ősi görög hagyományból ered. Természetesen e könyv keretei között csak érzékeltetni lehet a görögök természethez fűződő viszonyának bonyolultságát. Rómában, különösen a Római Birodalom fénykorában, kevés oltalmazója akadt a Földnek. Titus Lucretius Carus (kb. i.e. 99-55) a természetről írt tanulmányában arról elmélkedik, hogy a Föld állapota romlik és csökken a termőképessége. Róma rohamosan növekvő mezőgazdasági termelése csökkentheti a talaj termékenységét. Ismét Hughes hívja fel a figyelmet arra, hogy a rómaiak kizsákmányolták a Földet. A talajerózió, az erdőirtások és a környezetszennyezés mellett a rómaiak az állatvilággal szemben is vétkeztek: a brutális

ösztöneiket állatokkal szemben élték ki, a gladiátorviadalok és egyes uralkodói ünnepek alkalmával fantasztikus mennyiségű állatot pusztítottak el. “A Colosseum felszentelésekor, amely Titus uralkodása idején történt, 100 nap alatt 9000 ezer állatot öltek meg, Trajanus hadvezér Dácia fölött aratott győzelmének ünnepségein pedig 11000 vadon élő állatot mészároltak le. Indiából és Thaiföldről vitték az állatokat a római cirkuszokba. Nriagu az Ólom és az ólommérgezés az antik világban című munkájában azt állítja, hogy a rómaiak általános és komoly ólommérgezésben szenvedtek. A római uralkodók őrült tettei arra utalnak, hogy a fém elmebeteggé tette őket. Ólomból készültek a vízvezetékek, a konyhai edények és az evőeszközök, amelyek között a legnagyobb veszélyt azok az amforák jelentették, amelyekben a közkedvelt savanyú (tehát savtartalmú) halszószt tartották. Goldsmith (1975) arról ír, hogy számos egymást erősítő környezetszennyező hatás vezethetett a Római Birodalom gyors összeomlásához. Arról is elmélkedik, hogy abban, hogy Észak-Afrika, amely egykor a Római Birodalom magtára volt, sivataggá vált, a rablógazdálkodást folytató mezőgazdasági termelésnek meghatározó szerepe volt. “Ez a történet az ősi civilizációknak a természettel szemben mutatott bűnös önhittségéről és gőgös elbizakodottságáról szól, amely végül gyors pusztulásba taszította önmagát.” Ez a gondolatmenet nem akadályozhat meg minket abban, hogy az ősi civilizációk természethez fűződő viszonyát a maga összetettségében vizsgáljuk. A Római Birodalom összeomlása után a talajeróziót gátló teraszos földművelés megszűnt, a barbárok újabb erdőirtásokat vittek véghez és további környezeti veszélyeket idéztek elő. Nehéz elképzelni, hogy a saját korunk előtt is már léteztek olyan társadalmak, amelyek ilyen mértékben kegyetlenül bántak a természettel.

3. fejezet

A környezeti veszélyek eredete J. Evelyn, Fumifugium A.H. Hassall, Élelmiszeradalékok F. Engels, A nagyvárosok M. Somerville, Szükségletek és élvezetek... J. Muir, A vörösfenyő erdők kipusztítása

Bevezetés Nem merem nevetésre nyitni a szám, mert félek a rossz levegőtől. (Shakespeare, Julius Caesar, 1. felvonás, 1. szín, 249 50) Már a múltban is léteztek és aggodalmat keltettek azok a környezeti problémák, amelyekről azt hisszük, hogy csak a mai korban léteznek. Az előző fejezetben volt arról szó, hogy a rómaiak minden kétséget kizáróan ólommérgezéstől szenvedtek. Az ősi Mezopotámia lakói számára pedig a levegőszennyezés volt az élet kellemetlen velejárója. A középkori közösségek a növénytermesztéssel kapcsolatos helytelen döntések következményeitől és a mérgező ipari hulladéktól szenvedtek. Olyan dilemmákon is régóta gondolkodnak az emberek, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem is léteztek a II. világháború előtt. Például a svéd természettudós, Svante Arrhenius (1859-1927) megjegyezte, hogy a szén eltüzelése “a szénbányáinkat a levegőbe párologtatja”. Ha a légkörben megduplázódik a széndioxid mennyisége, a Föld átlaghőmérséklete 50C -al emelkedhet. A növekvő üvegházhatás miatt a sarki jégsapkák megolvadhatnak, a tenger szintje pedig emelkedhet. Egy évszázaddal korábban JeanBaptiste Joseph Fourier (1768-1830) egyiptológus, aki kidolgozta a hővezetés elméletét, már gondolkodott az üvegházhatásról. Frederick Soddy (1877-1956) fizikus már az 1920-as években aggódott az atomrobbantással kapcsolatos hatások miatt, tehát évtizedekkel az atomenergia valódi felszabadítása és az atombomba kifejlesztése előtt (Martinez-Alier 1990: xv). Az első törvényt a levegőszennyezés ellen Nagy-Britanniában vezették be II. Richard uralkodása idején, a tizenharmadik században. Nem volt sok eredménye, és így az 1560-as évekre London kénes füstben úszott. Ebben a fejezetben megtalálhatják John Evelyn (1620-1706) írását, amely ennek a környezetszennyezésnek a káros hatásairól szól, az okot az ipari üzemekben találja meg, és azt javasolja, hogy a szennyezést kibocsátó üzemeket ki kellene tiltani a városokból. Evelyn kampányt indított egy széleskörű és erőteljesen támogatott fásítás érdekében és javasolta az embereknek a vegetáriánus étrendet. Mégis a Theodore Roosevelt korszakában működő környezetvédőkhöz, például Pinchothoz képest, Evelyn természetvédelme a központi politikai vezetésére alapozott. Inkább olyan módszereket akart találni, amelyekkel a természeti erőforrásokat eredményesebben lehet felhasználni, és nem utasította el a természet elleni emberi támadást, hiányzott belőle a radikális Zöld természet iránti tisztelet. Politikai nézetét illetően pedig monarchia párti volt. A Fumifugium című tanulmánya talán a legelső példája a környezetvédelemmel kapcsolatos lobbizásra. Leírja a problémát, kiszámolja az egészségi következmények, az épületekben keletkező károk és a növények pusztulása miatt felmerülő költségeket, majd javaslatot tesz a megoldásra és törvényjavaslatokat nyújt be a Parlamentnek. A leleplezett hamisítások egy hosszú (és részben hatásos) kampány eredménye volt, amely az élelmiszeradalékok, többek között a mesterséges színezékek, ellenőrzését tűzte ki célul a viktoriánus Angliában. Úgy tűnik, hogy a helyzet alig változott egy évszázad alatt, mert a gyártók továbbra is azt bizonygatták, hogy az élelmiszeradalékok olcsóbbá teszik az élelmiszereket és népszerűek a fogyasztók körében. A felhasznált anyagok nem mindig különleges és halálos mérgek - a kenyér tésztájához gyakran adtak fűrészport és krétát - azonban az elborzasztó felsorolásban, főként színező anyagként alkalmazott mérgező nehézfém vegyületek

is szerepelnek. A leleplezett hamisítások célja az volt, hogy illusztrálja, hogy a természettudománnyal foglalkozó szakemberek hogyan leplezik le az illegális mérgező élelmiszeradalékokat és hogyan lépnek fel az alkalmazásuk ellen. Friedrich Engels (1820-95) A munkásosztály életkörülményei Angliában című tanulmánya kétszeresen is érdekes. Egyrészt rámutat arra, hogy Evelyn és mások erőfeszítései ellenére az ipari forradalom a környezeti problémák megsokszorozódásához vezetett. Másrészt arra is rávilágít, hogy a környezet állapotáért érzett aggodalomnak komoly szerepe volt abban, hogy Engels közel került a kommunista mozgalomhoz és élethosszig tartó közös munkába kezdett Karl Marxxal (Carver 1983: 3-4). A korai írásaiban a társadalmi kritika összekapcsolódik a környezetért érzett aggodalommal. A következő szerző, a geográfus Mary Somerville (17801872) arról ír, hogy sok állatfaj annak ellenére a kihalás szélén áll, hogy a modern állatvédők régóta kemény harcot folytatnak a megmentésük érdekében. Ezért jogos a szerző pesszimizmusa. Az utolsó részlet 1901-ben született, a mélyökológus John Muir feltárja, hogy az amerikai vörösfenyő erdőket hasonlóan tarolták le, mint ma az esőerdőket. Jelenleg az üvegházhatás erősödése, az atomenergia felszabadítása, az ózonréteg feltételezett elvékonyodása, a biotechnológia kétes gyümölcsei jelentenek veszélyt a társadalomra, azonban sok környezetszennyezés hosszú múltra tekinthet vissza. A modern ipari termelés talán csak megnöveli a már régóta létező problémákat.

4. fejezet

A természet leigázásának elméletei G. Agricola, A bányászat védelmében F. Bacon, Új Atlantis A. Jackson, Az emberiség gyakran sír J. F. Cooper, Az amerikaiak szemlélete E. Bellemy, Visszatekintés B. and S. Webb, A szovjet kommunizmus: egy új civilizáció

Bevezetés A kereszténység is segített a természettudománynak abban, hogy a természetről technikai vagyis mechanikus képet alakítson ki az emberekben. A kereszténység tagadja, hogy az emberen kívül bármilyen más élőlény rendelkezhetne lélekkel. Ez a felfogás hozzájárult ahhoz, hogy csökkent az ember természet iránti érzékenysége és az ember a természetet mechanikus, lélektelen szerkezetként fogta fel. ... Minden egy racionális és érthető terv alapján készült a világban, amely valaha a káosz állapotában volt. Azonban mindez elpusztítható, ha már nem szolgálja tovább a Teremtő céljait. Úgy tűnik, hogy sem a természettudomány sem a technika nem képes egy olyan filozófiai szemléletet kialakítani, amely ne támaszkodna erre a különös teremtésmítoszra. Bár a különböző társadalmakban évezredek óta jelen van az ökológia gondolkodás szövedéke, ezek a gondolatok mégis a bölcselet perifériáján maradtak. A tizennyolcadik század végén, ugyanakkor, amikor a romantikusok, például Blake és Goethe alkottak, az iparosodás úgy ment végbe, hogy egyáltalán nem voltak tekintettel a természetre. Franciaország, Nagy-Britannia és más európai országok messze nem békés eszközökkel gyarmatosítottak távoli területeket, így az embereket és a természetet az egész Földön veszélybe sodorták. A kapitalista terjeszkedést különböző módon bíráló Carlyle, Marx, Morris és Ruskin hangja azonban nem volt sem igazán erős sem messze hangzó.

A Zöldek, amikor keresik azokat az okokat, amelyekben az “anti-ökológiai” szemlélet gyökerezik, két csoportra oszlanak: az egyik csoport gazdasági magyarázatot talál (például a kapitalizmust vagy a népességnövekedést), a másik csoport pedig az eszmékben találja meg a magyarázatot. Az előbbi csoportot számos további táborra lehet osztani. Capra (1983) például azt bizonyítja, hogy a világ redukcionista magyarázata vezet a krízishez, amely a természetet kis, könnyen kezelhető összetevőkre bontja szét. Mások azt állítják, hogy a kereszténység eszméje a főbűnös, azzal a Bibliában, a Genezisben (1: 26-31) az emberiséghez intézett felszólítással, hogy “gyarapodjatok és sokasodjatok” és “uralkodjatok minden élőlény fölött a Földön” (White 1967). Arisztotelészt is az anti-ökológiai szemlélet egyik forrásának tekintik, mivel ő azt vallotta, hogy a természet létezésének egyedül az a célja, hogy az ember jólétét szolgálja (Hughes 1975a). Sohn Rethel (1978) marxista szemszögből nézve úgy gondolja, hogy Newton és Descartes redukcionista szemléletét az ipari fejlődés alakította és nem fordítva. Adorno és Horkheimer amellett érvel, hogy a tizennyolcadik századi Felvilágosodás korában kifejlődött természettudomány illetve az értelem tisztelete eszmei alapot adott más emberek és a természet meghódítására. A fejezetben található részletek azt illusztrálják, hogy az ember milyen sokféle eszmével próbálja alátámasztani, hogy meg kell hódítani és le kell igázni a természetet, ezek közé tartozik például a gazdasági észszerűség, a központosított tervezés, a redukcionista természettudományos módszer és más széles körben elterjedt káros nézetek. Georgius Agricola (1494-1555) kereste annak a lehetőségét, hogy megmutassa, hogyan lehet a természettudományt felhasználni a Föld ásványi kincseinek kiaknázásában. Az írásában megvédi a bányászatot a tizenhatodik századi környezetvédők hangos kritikáitól. Azt elismeri, hogy a bányászat környezetszennyezést okoz, azonban visszautasítja a “Gaia hipotézist”, miszerint a Föld egy élőlény, amelyet nem lenne szabad megtámadni. Agricola egyetértett azzal a véleménnyel, hogy Isten azért helyezte el az érceket a földben, hogy az emberek felhasználják azokat. Francis Bacon (1561-1626) I. Jakab uralkodása idején a felsőház elnöke volt, halála után pedig a költő, Blake dühös támadásainak célpontja. A redukcionista természettudományt képviselte, amely azt vallotta, hogy ki kell aknázni az ipari fejlődés által biztosított lehetőségeket. Saloman háza egy olyan palota, ahol azért kísérleteznek, hogy az elit erejét növelni tudják a többség és a környezet kárára. Bacon más “technikák” mellett az állatkísérletek mellett is kiállt. Andrew Jackson (1767-1845), az Amerikai Egyesült Államok egyik volt elnöke és James Fenimore Cooper, főként Az utolsó mohikán c. művéről ismert regényíró, 1830 körül arról írtak, hogy a természetes élővilágot és a fejletlen társadalmat (jelen esetben az amerikai őslakosságot) el kell söpörni, hogy ezzel biztosítsák a helyet a civilizáció zavartalan kibontakozásához. Cooper védelmébe veszi az akkori politikát, amely bár sajnálatos, azonban elengedhetetlenül szükséges az erőteljes gazdasági fejlődéshez. Az elmélete kísértetiesen emlékeztet a huszadik századi szemléletre, amely egy új ércbánya nyitása miatt szükségesnek tartja a bennszülött törzsek áttelepítését, akkor is, ha azok ebbe belepusztulnak, vagy az esőerdő kivágását. Cooper leírja az ipari és a katonai fejlődés várható gyümölcseit. Edward Bellamy (1850-98), tizenkilencedik század végi szocialista, a Visszatekintés című utópista regényében a haladás, az emberiség létszámának elkerülhetetlen növekedése és a fogyasztói társadalom előnyei mellett érvelt. Ez a könyv inspirálta William Morrist a Hírek sehonnan című öko-utópiájának megírására. Végül, Beatrice és Sidney Webb Sztálinnak azt a tervét vette erőteljesen védelmébe, amely azt célozta meg, hogy átformálja az orosz embereket és a környezetet. A sors iróniája, hogy a Fábián Társaság, amelyben vezetőként tevékenykedtek, az Új Élet Szövetségből eredt, amelyet 1880-as években alapítottak, és Thoreau, Tolsztoj és Whitman Zöld eszméit tekintették vezéreszméknek (Gould 1988).

Beatrice és Sidney Webb

A szovjet kommunizmus: egy új civilizáció A múltban a kormányok ritkán gondoltak arra, hogy szabadon átformálják az országuk környezeti viszonyait. Még a huszadik századi nyugati világról szóló politikai tudományos tanulmányokban sem találunk világos utalást arra, hogy a kormányok ezt célul tűzték volna ki maguk elé. Pedig hogyan fejlődhetne és változhatna az emberiség anélkül, hogy a környezetét átalakítaná? A szovjet kormány természetesen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy átalakítsa a természetet a városokban és a falvakban élők életének, és így magának az embernek az átformálása érdekében. Ezt a célt számos nagyszabású program szolgálja, amelyek közül már több is folyamatban van. Ezek közé tartozik a hatalmas öntözőrendszerek kiépítése annak érdekében, hogy megakadályozzák a megművelt területek elsivatagosodását. Más területeken, ezzel ellentétben, a mocsarak lecsapolása válik szükségessé. Nagyszabású tervet készítettek az egész országot behálózó elektromos távvezetékrendszer kiépítésére, valamint úthálózat és hajózható vízi út kialakítására. A környezet átalakító terv lényeges része a megfelelő házak megépítése, hiszen a Szovjetunió 170 millió lakója a nap nagy részét ott tölti. Az is fontos, hogy a megfelelő szolgáltatásokat biztosítsák az emberek részére a városokban és a falvakban egyaránt. A szovjet kommunizmus: egy új civilizáció, London, Longman (1941), 2: 928-9

5. fejezet

A Földet tegyük az első helyre E. Conze, A Bodhisattva és az éhes nőstény tigris Ovidius, A szamoszi ember W. Blake, Az ártatlanság jövendölése P. B. Shelley, A természetes étrend védelme H. Salt, Az állatok jogai J. Muir, A természetes parkok A. Leopold, A föld etikája

Bevezetés Te tiszteletreméltó képviselője a nagyszerű ősi gyíkoknak, régóta élvezheted már a liliomokat és a küzdelmet, és talán néha gyengéden megáldattál egy pofára való rémülettől dermedt emberrel. (John Muir az alligátorokról, Fox idézete, 1981) A Zöld gondolkodásra alapvetően jellemző a kapcsolat a mélyökológiával és az állatok felszabadításáért létrehozott mozgalommal. Ezek szerint “az élet minden formája valóságos értéket képvisel” (Bunyard és Morgan-Grenville 1987: 281). Sokan úgy gondolják, hogy a Zöldeket az különbözteti meg az egyszerű környezetvédőktől, hogy bátran vállalják a “bioetikával” való kapcsolatot (Dobson 1990: 48). Míg mások azért védik például a bálnákat, hogy az ember érdekében fennmaradjon az óceán ökorendszerének kényes egyensúlya, addig a mélyökológusok és az állatok felszabadításának hívei azt vallják, hogy a bálnáknak születésüktől fogva abszolút joguk van az élethez. 1976-ban Singer Az állatok felszabadítása című írásának megjelenése reklámot csinált a harcos és egyre terebélyesedő állatjogi mozgalomnak, amely felhívta a figyelmet a bálnák és az egyéb állatfajok kihalásának veszélyére, valamint aktívan fellépett a vadászat és az állatkísérletek ellen. Jellemzők a mozgalomra a közvetlen akciók, amelyek akár rombolással is együtt járhatnak. Ezt a taktikát az 1980-as és 90-es évek harcos Earth First! (A Föld az első) mozgalmától vették át, amely az USA-ban jött létre, majd elterjedt Ausztráliában, Kanadában és Nagy-Britanniában. Ez a mozgalom a Föld és a többi élőlény érdekeit teszi az első helyre és ellenzi az ember-központú támadást a Föld ellen. Az állatok felszabadításának igénye és a mélyökológia mélyről ered és hosszú múltra tekinthet vissza; a vadászó-halászó életmódot folytató emberek imádták a természet szellemét, és az áldozatul ejtett állatokat is tisztelettel övezték. A vegetarianizmus gyökerei a keleti vallásokba és a görög filozófiába nyúlnak vissza. A fejezet első szemelvénye egy tradicionális buddhista legenda, amelynek hőse feláldozza önmagát azért, hogy egy éhes anyatigris és a kölykei táplálékhoz jussanak és így megmeneküljenek az éhhaláltól. Ez a tett juttatja el őt a teljes megvilágosodáshoz és a Buddhává váláshoz. Ez a történet nemcsak a buddhizmus lényegére világít rá, hanem a többi keleti valláséra is, például a jainizmusra, a hinduizmusra és a taoizmusra. Bár mindegyik tartalmazza a mélyökológia elemeit, amely főként a többi élőlénnyel szemben érzett sajnálatban nyilvánul meg, azonban mindegyik említett vallás vagy csupán illúziónak tekinti a természetet, vagy egy börtönnek, amelyből végül kiszabadul a lélek, hogy elnyerje a megvilágosodást. A taoizmus védi az életet, és visszautasítja a szent nihilizmust, amellyel a buddhizmust és a jainizmust vádolják. Bár keleten mélyebben gyökerező és régebben elfogadott életforma a vegetarianizmus, azonban nyugaton is egyre inkább terjed. A misztikus pitagoreus iskola követői bármely élet kioltását elítélik, és visszavágynak abba az aranykorba, amikor az élőlények közötti harmónia irányította a világot. Nem eldöntött kérdés, hogy maga Pitagorasz vegetáriánus volt-e, vagy csupán a későbbi követői mondták őt annak. A fejezetben a

római szerző, Ovidius (i.e. 43 - i.u. 17) életigenlő szemléletet tükröző írását is megtalálhatjuk. A fejezetben olvasható William Blake (1757-1827) - angol költő, holisztikus filozófus és sok huszadik századi Zöld gondolat inspirálójának az írása is. Blake misztikus gondolkodó volt, Boehme tanainak, a gnoszticizmusnak és a neoplatonizmusnak a követője, valamint a Felvilágosodás gyermeke, vagyis egy olyan korszaké, amely ráébredt az emberi jogok fontosságára. Blake szentimentalizmusa a természet csodálatából fakadt. A költő líraian fejezte ki azt az elméletet, hogy a természetben minden mindennel összefügg és ezért bármely faj pusztulása a többi faj létére is hatással van. Shelley (1792-1822), Blake kortársa és költőtársa is hasonló elveket vallott. Úgy tűnik, hogy az állatok jogainak elismerése nála az emberek jogainak védelméből fakad, amely jellemző volt a korának radikális romantikusaira. Shelley anyósa, Mary Wollstonecraft, az 1789-es Francia Forradalom eszméinek hatására a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavából kiindulva A nők jogainak védelmezését is célul tűzte ki. Egy antifeminista szatirikus választ adott a “barmok” jogainak védelmével kapcsolatban született írásokra, amely Shelley-t arra indította, hogy igazán komolyan kell venni az állatok felszabadítását. Shelley, amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a vegetarianizmust összekapcsolta a társadalmi jogok védelmével és az egészséges életmódra való törekvéssel. A vegetariánizmus ebben az időszakban szoros kapcsolatban állt a radikális politikával, a kiemelkedő húst-nemevők, többek között John Oswald, A természet kiáltása című könyv szerzője, harcolt a francia köztársaságért (Thomas 1984: 296). Hetven évvel később még erőteljesebb állati jogokat védő mozgalmak jöttek létre, amelyek összefonódtak a populáris politikai radikalizmussal. A fejezetben a következő szemelvényt Henry Salt, az Eton iskola egyik volt tanára és egyben az 1880-as és 90-es évek Zöld szocialista mozgalmának egyik vezetője írta. A Hetven év a bennszülöttek között érzékletes című önéletrajza mellett Shelleyről és Thoreau-ról életrajzot írt, amelyekben folyamatosan keresi a kapcsolatot az emberi és az állati jogok érvényesítése között. Ezen a ponton egyetértett Salt-tal, Shelley-t néhány becsmérlője igazságosabban ítélte meg, mint a legtöbb méltatója, ugyanis az előbbiek legalább következetesek voltak abban a véleményükben, hogy a költő vegetáriánus hajlama része a veszedelmes szociális és vallási nézeteinek, és abból az utópista hitből ered, hogy az ember végül is tökéletessé tehető. Salt tanulmánya, Az állatok jogai (amelyből a következő részlet származik) az állatok felszabadításának több területét vizsgálja, például a vadászatot, az állatkísérleteket és az állatkerteket. A mélyökológia, ahogy azt Aldo Leopold (1887-1949) és John Muir (1838-1914) leírja, gondoskodik a növényekről és a talajról is, az élet minden formáját tiszteli és mindent, ami az élet fenntartásához szükséges. Egy ökorendszeren belül elfogadja a ragadozók létének szükségességét, mivel ezek szükségesek a természetes egyensúly fenntartásához. Muir, “mint felnőtt ritkán evett húst”, azonban szívesen felajánlotta volna a testét egy alligátornak, mint a legendában a leendő Buddha az anyatigrisnek. Leopold imádott vadászni, azonban végül a puskát egy íjra cserélte fel, ezzel annyira lecsökkentette a vadászat hatásfokát, hogy az már majdnem humánusnak tekinthető. Egy 1901-ben született írásában Muir azt állította, hogy az érintetlen természeti környezet meggyógyíthatja az emberiséget, és rámutatott arra, hogy az ember leigázza a természetet. Az 1940-es években a munkatársa, az amerikai Leopold bevezette a “föld-etika” fogalmát, amely szerint a talajt fel kell szabadítani az ember uralma alól. A mélyökológia fogalmát Naess norvég filozófus vezette be a huszadik században, a mélyökológiai gondolkodásmód azonban lényegesen korábban is létezett, így megtalálható már a vadászógyűjtögető életmódot folytató embercsoportoknál, Gaia istennő imádói, és az állati jogok hirdetői között. A fejezetben közölt első részlet ennek a kivonatát tartalmazza, költői megfogalmazásban (Naess 1973: 95).

6. fejezet

Gaia Bevezetés A Gaia hipotézis szerint a Föld önfenntartó egységként működik, sőt olyan, mint egy hatalmas élőlény, talán még tudata is van. Ezt a feltevést választották alapgondolatul egyes Zöld mozgalmak az 1980-as és 90-es években. Ez az elmélet, amelyet James Lovelock állított fel az 1960-as évek végén, azt állítja, hogy a bolygónk bármilyen légköri változásra úgy reagál, hogy egy kifinomult visszacsatolási folyamaton keresztül mindig visszanyeri a legjobb egyensúlyi helyzetét. Az ókori görög mitológiában Gaiának nevezték a Föld istennőjét, a geológia és a geográfia szavak tövében is fellelhetjük ezt a nevet. A Zöldek számára a Gaia fogalomnak vegyes jelentése van. Ha a Gaia élőlény, akkor talán tisztelnünk kell és kíméletesen kell vele bánnunk. Lovelock mégis azt állította (1979), hogy viszonylag széles határon belül megsérthetjük a Gaiát, mégis feltételezhetjük, hogy a folyamatai helyrehozzák a káros hatásunkat, így a mi felelősségünk lecsökken. A világ népei ősidőktől fogva tiszteltek valamilyen Föld istennőt. Az egyiptomiak, a görögök, az indiánok és a zsidók hagyományaiban egyaránt női istene van a Földnek. Platón is egyetlen élőlénynek tartotta a Földet, bár ő nem tulajdonított neki nemet. A pogány hitvilágban megtaláljuk azt a gondolatot, hogy a Föld egy hatalmas élőlény, amely megszülte az emberiséget és amelyet imádnunk kell. A keresztények kegyetlenül üldözték a pogányokat (a szó a vidéken élőkre használt római kifejezésből származik), bár a pogány hitvilág nyomai fellelhetők a keresztény hitben is, ennek megnyilvánulása volt pl. a tizenhetedik századi boszorkányüldözés. A fejezetben közölt első részlet Szt Augustine (354-430) egyik korai művéből, Az Isten városa című keresztény vitairatból származik. A vitairat írója ostorozza azokat, akik imádják a különböző Föld-istenségeket eredeti hazájában, Észak-Afrikában. Szt Augustine leírása egyaránt tartalmaz valamit Lovelock modern tudományos szemléletéből és a történelem előtti pogányság hitéből; az istennő egyszerre egy élőlény, aki biztosítja az életfeltételeket és egy istenség, akit fellelkesült követői imádnak. A következő forrásmunka Robert Graves (1895-1985) a Holdnővér-istenségről szóló, A fehér Istennő című tanulmánya. Néha összekeverik Gaiát és a többi természet-istennőt. Graves először az ókori római író, Apuleius (123-170 k.). Az aranyszamár című művéről ír, amely egy fausti történet egy varázsló segédjéről, aki egy tévedés miatt szamárrá változott. Végül a varázsló-segédet egy hosszú zarándokút és az Isishez intézett imák változtatták vissza emberré. A második rész egy pogány imádság az istennőhöz egy tizenkettedik századi fűvészkönyvből. Ebből megismerhetjük a Föld-istennő imádatának rejtett tradícióját, amely végig húzódott a középkori kereszténységen. Az, hogy tényleg női istenséget imádtak-e a boszorkányok és hogy ez az istennő Gaia volt-e és nem a vadászok istennője, Diana, az ma is nyitott kérdés. A lehetséges kapcsolat a Gaia hagyomány és a keresztény hitvilágban fellelhető panteista elemek között érdekes és nagyrészt még feltáratlan terület. Charlotte Perkins Gilman (1860-1935) 1915-ben írt feminista utópisztikus elbeszélése, a Herland (A nők földje) egy olyan társadalmat ábrázol, amely csak nőkből áll, akik egy tápláló Anya-Istennőt tisztelnek. Ebből a világból kiseperték a háborúkat, a hierarchiát, a versenyt és a kapitalizmust. A matriarchális politikai gazdasági berendezkedésnek, amely harmonikus kapcsolatot biztosít a Földdel, egy nő-orientált vallás az ideológiai alapja. Meg kell jegyeznünk, hogy Perkins Gilman aktivista élete során kis jelentőséget tulajdonított a hagyományos női és anyai szerepeknek, és arra bíztatta a nőket, hogy vegyenek részt a gazdasági és a társadalmi életben. Végül D.H. Lawrence (1885-1930) úgy írja le a Zöld Embert, vagy a “Hatalmas Pán Istent,” mint a nő hitvestársát, szolgáját, vagy irányítószerepének lehetséges átvevőjét. A panteizmus Lawrence felfogása szerint a férfias alapelvek érvényesülését jelenti, amely az egész életet energiával és vitalitással tölti meg. Vitatottá tette Lawrence működését, hogy a művei

egyaránt inspirálták a Zöld mozgalom főáramába tartozókat, például Aldous Huxley-t és a jobbszárny képviselőit, mint például Rolf Gardinert, aki antiszemita alapítója volt az organikus mezőgazdasági mozgalomnak.

7. fejezet

Holisztikus filozófia J. al-din Rumi, Az elefánt jellemével és alakjával kapcsolatos nézeteltérések W. Blake, Thomas Butts-nak W. Blake, A menny és a pokol házassága F. Engels, A természet dialektikája J. Smuts, Az ökológia holisztikus tana L. Mumford, Az organikus szemlélet

Bevezetés Sok romantikus költőben és természeti misztikusban megtalálhatjuk az anarchista filozófusok, a jámbor keresztények és a taoista bölcsek gondolatainak keverékét... Elismerem, hogy ez egy furcsa családfát eredményez. Vajon ezek között a gyakran rosszindulatú művészek és gondolkodók között hányan voltak, akik egyáltalán szóba álltak egymással? És mégis biztos vagyok abban, hogy együvé tartoznak. Nem az ideológiájuk, hanem az érzékenységük miatt - a szent, az organikus és a személyes dolgok iránt. A Zöld filozófia, az environmentalizmussal ellentétben, mindig millió formában támogatta a holizmust, mint módszert és szemléletet, amely a dolgok közötti kapcsolatot vizsgálja. A holizmus néha magában foglalja az életerő elméletet is, amely szerint az élőlényeket egy olyan szikra keltette életre, amely az élettelen tárgyakból hiányzik. Gyakran bírálják a redukcionista gondolatrendszert, amely úgy vizsgálja az életet, hogy kis összetevőire bontja (Capra 1983; Merchant 1980). A mélyökológia vagy öko-filozófia egy olyan etikai rendszer (ld. Ötödik fejezet), amely értéket tulajdonít a többi fajnak és az egész természetnek. A mélyökológiának azonban ismeretelméleti alapja is van, amely a fajok közötti kapcsolatot keresi és az élőlények kölcsönös egymástól való függését kutatja. Sok keleti filozófia hangsúlyozza a holisztikus attitűdöt, és természeti metaforákat használ illusztrációként; a taoizmus jó példa erre. A fejezet első szemelvénye a szufi hagyományból származik, és a holisztikus elveket szemlélteti. A szufizmus az iszlám misztikus lelkének tekinthető. A korai középkori vándorló prófétáik és történetmondóik példabeszédeket mondtak és az egész világra kiterjedő szeretetről prédikáltak. Jalal al-din Rumi (1207-73) volt talán a legnagyobb tanítójuk, aki régi népmeséket mondott el újra, kiszínezve, Mathnavi című tanító szándékú költeményében 26000 versszakban. Az üzenete, egy közép-keleti zen példabeszéd formájában, azt hangsúlyozza, hogy a szeretet mindent áthat, és az élet minden megnyilvánulási formáját az állandó átalakulás és kölcsönhatás köti össze. Az elefántról elmondott példabeszéd arra világít rá, hogy ha valaminek csupán egy kiragadott részletét vizsgáljuk, akkor teljesen félreismerhetjük az egész lényt. Hegel és Goethe egyaránt olvasta és tisztelte Rumit (Schmimmel 1987: 485). Goethe hindu szent szövegeket is olvasott, akárcsak Thoreau és Edward Carpenter, a viktoriánus korszak brit öko-szocialistái. A holizmusnak nyugati hagyománya is van, amely a Római Birodalom bukása utáni egyiptomi neoplatónizmusig, a zsidó kabbaláig, Henry More, Anne Conway és Boehme munkásságáig vezethető vissza. Valószínűleg lehetetlen és értelmetlen a keleti és a nyugati filozófiai áramlatok szétválasztása. Nem szabad lebecsülni William Blake hatását az ősi tudás szintetizálásában és átadásában. Blake inspirációjára, Ginsberg segített létrehozni a Beat mozgalmat az 1960-es években. A Beat mozgalom követői pedig megalapozták az 1960-as évek ellen-kultúráját, amelyből kinőtt a modern Zöld mozgalom. A preraffaelitákra, különösen Dante Gabriel Rosettire (1828-82) - aki Blake munkáját népszerűsítette - erős hatással volt a költő. A Zöld filozófia attitűdjeinek vizsgálata nemcsak a keleti vallásokig, vagy ahogy Capra sugallta, a huszadik század fizikájáig visz vissza minket, hanem majdnem mindig Blake-hez is. Az elefánt metaforának Blake-nél “A menny és a pokol házassága” című költemény felel meg, amelyben az

ellentétek közötti dinamikus kölcsönhatás teremti meg az egyensúlyt. A költemény példája az érzékelés különböző eszközei drámai szétszakításának. Sok aforizmáját idézik a huszadik századi Zöldek és a misztikus irodalom. Engels, Blake-kel és Rumival összehasonlítva gyalogosnak tekinthető. Nem volt költő, azonban munkatársával, Marx-xal együtt hittek a holisztikus megközelítésben és fel is használták a munkáikban. A fejezetben közölt szemelvényben Engels nyomon követi a természet tiszteletén alapuló filozófia gyökereit Heraclitus és Hegel munkásságáig. Érdekes, hogy sem Engels, sem Marx, sem Hegel nem vontak le Zöld következtetést a nyilvánvalóan Zöld filozófiájukból. Rajtuk kívül más gondolkodók esetében is igaz, hogy bár a Zöld megközelítés egyes elemeit elfogadják, az egész Zöld csomagot elutasították. A marxizmus megalkotóival ellentétben, Jan Smuts (18791950), aki Dél-Afrika miniszterelnöke volt, 1935-ben az ökológia és a holizmus fontosságát hangsúlyozta. 1926-ban írt Holizmus és fejlődés című művében, Marx-szal és Engels-sel ellentétben, ő nemcsak kritizálta a környezetkárosítást, hanem ellenezte a határtalan ipari növekedést. (Meg kell jegyezni, hogy Marx és Engels a környezetszennyezés és a talajerózió problémáját is vizsgálta.) Azonban, mint egy hatalmas és fejlődő ország vezetőjét, mégsem nevezhetjük Zöldnek. Engels és Smuts egyaránt szenvedélyesen vallották, hogy a környezet vizsgálata “a természet vastörvényeit eredményezheti”, ezt a szemléletet a modern Zöld gondolkodók azonban mechanikusnak és merevnek tekintették. Lewis Mumford (1895-1989), a radikális várostervező és az ipar “óriás gépezetének” kritikusa azonban kétségtelenül Zöld gondolkodónak tekinthető. A könyveiben, például A városok kultúrája és a Technika és civilizáció címűekben kritizálta az általa “óriás gépezetnek” nevezett, az ipar által meghatározott társadalmi berendezkedést. Worster (1991: 320) szerint egy un. “organikus ideológiához” kötődött, amelyet a tanára, Patrick Geddes inspirált és a chicagoi Egyetem ökológiai szociológia iskolája az 1920-as években. Az ökológiát felhasználva építette föl a holizmust, amely összekapcsolódott a társadalomkritikával és a városi élet tanulmányozásával. A műveit a háború utáni Zöld gondolkodók, mint Bookchim és Commoner, lelkesen olvasták. Mumford áthidalta a szakadékot az ökológia, mint tudomány és az ökológiai politika között. A munkássága növelte a környezeti tudatosságot és elősegítette a Zöld pártok létrehozását az 1970-es és 80-as években. Ő is, akárcsak Engels, kereste a gyökereket és az “organikus” szemléletet formálta.

8. fejezet

Az élet hálója Linnaeus, Egyszerű, gyönyörű és tanulságos G. White, XXXV. levél R. W. Emerson, A természet C. Darwin, Az állatok és a növények közötti összetett kapcsolat P. Kropotkin, Kölcsönös segítség

Bevezetés A mi időnkben olyan erős hatása van a tudomány ezen ágának, hogy a korunkat “az ökológia korszakának” is nevezhetnénk. (Worster 1991: xiii) Nehéz elhinni, hogy a Zöld filozófia a természeti világ működésének igazi megértése és az ökológia tudományának kialakulása előtt jött létre. Bár az elnevezést 1869-ben vezették be, Worster a filozófia előtörténetét századokkal előbbre helyezi. Különbséget tett az “árkádiánus” és az “imperialista” forma között. Az árkádiánus ökológus, akit Henry David Thoreau kivonatolt

a számára, abban hitt, hogy a természetben “rend és törvények uralkodnak, amelyeket nekünk, embereknek kötelességünk megismerni, tisztelni és megőrizni.” (Worster 1991: ix). Az imperialista szemlélet szerint, amelyre Engels: A természet dialektikája (The Dialectics of Nature) című műve kiváló példa, azért fontos a természet törvényeinek ismerete, hogy hatékonyabban tudjuk a természetet az uralmunk alatt tartani, az emberi faj érdekében (Parsons 1977). Az élet tudományainak ismerete ellentmondásos következményekkel jár: egyrészt a természeti világ megértését segíti, másrészt növeli a lehetőségünket arra, hogy uralkodjunk a természet fölött és tönkretegyük. Talán az első jelentős ökológus, aki az elnevezés bevezetése előtt dolgozott, Darwin volt, aki az evolúciós elméletén keresztül megmutatta, hogy az ember és a többi állatfaj közel állnak egymáshoz. Az ökológia különösen, és a környezeti tudományok általánosságban feltárják, hogy az élet szövevényében milyen közeli kapcsolat van az ember és a többi faj között. Egyre jobban felfigyelünk azokra a károsodásokra is, amelyeket az emberi tevékenység idéz elő a természetben és így végül is önmagunkban. Már egyes tizenkilencedik századi földrajztudósok, mint például Somerville, Reclus és Marsh, tanulmányozták az erdőpusztulást, a fajok kihalását, a környezetszennyezést és a talajeróziót. Az ökológia megerősítheti a Zöld mozgalom holisztikus filozófiáját azzal, hogy a vallásos bázis helyett racionális alapokra helyezi. Ha figyelmen kívül hagyjuk az ősi kínai és görög törekvéseket, a tizenhetedik század természeti teológusainál találhatjuk az első módszeres törekvéseket arra, hogy megértsék a környezetet. A vallásos szerzők célja az volt, hogy megértsék annak a világnak a szépségét és hatékonyságát, amelyet Isten teremtett. Ez az irányzat “a természet gazdaságossága” néven vált ismertté. Az ökológia és az ökonómia (közgazdaságtan) szavak egyaránt az oikos, ház jelentésű görög szóból származnak. A svéd természettudós, Carl von Linné (1707 - 78) volt az, aki a legkorábban leírta ennek a “háznak” a “bútorzatát”, az élővilágot. A modern botanikusok és zoológusok ma is támaszkodnak az írására. Az 1749-ben írt akadémiai tézisében, amely A természet gazdasága (The Oeconomy of Nature) címet kapta, azt állítja, hogy “az ökológiai szemlélet lényege a kezdeti szakaszából ered.” (Worster 1991: 33) Egyetértett más természeti teológusokkal, például John Ray-vel és Sir Kenelm Digby-vel abban, hogy Isten az élet minden formájáról gondoskodik és kezdetben a fajok között egyensúlyt teremtett. A következő szemelvény a természettudós és egyházi ember, Gilbert White (1720 - 93) tollából származik, aki azt a felfogást vallotta, hogy a természet tanulmányozása Isten érdekében történik, és nem Gaia érdekében. Őt nagyon érdekelte az egyházközségének (Selborne, Hampshire) a környezete. A Selborne természeti története (The Natural History of Selborne) című munkája, amely 1955-ig több, mint száz kiadást ért meg, a modern ökológiai tanulmányok elindítójának tekinthető, és nagy hatással volt a korai környezetvédelmi mozgalmakra (Worster 1991: 7). Worster szavaival élve, “White megragadta a sokféleségből felépülő összetett egységet, amely Selborne környezetét ökológiai egységgé formálja.” White többek között ír arról, hogy ebben az egységben az egyszerű, de a környezet számára létfontosságú földigilisztának is komoly szerepe van. Ralph Waldo Emerson (1802 - 82) amerikai költő a természet összetettségét és egyensúlyát egyaránt a teremtő Isten létezése bizonyítékának tekinti. Emerson az élet hálójának megismerése során inkább misztikus, mint tudományos következtetésekhez jutott. Az az állítása, miszerint “az ember és a zöldségek között titkos kapcsolat áll fenn”, meglehetősen bizarrnak hangzik, a transzcendentalizmusa, amely Thoreaut is inspirálta, szilárd ökológiai szemléleten alapult. A mélyökológia, amely később az amerikai gondolkodók, mint például Muir és Leopold, körében olyan népszerű lett, Emerson hatására vezethető vissza. Emerson inkább árkádiánusnak tekinthető, mint imperialistának, azt írja, hogy “Az érintetlen természet a számomra sokkal drágább és jobban megérint, mint az utcák vagy egy falu látványa.” 1833-ban Angliába utazott, ahol Carlyle-al, Coleridge-dzsel és Wordsworth-szal találkozott. A tapasztalatainak hatására 1836-ban létrehozta a Transzcendentális Klubot, hogy elősegítse a romantikus szemlélet és a német filozófia elterjedését.

A fejezet következő szemelvénye, Darwin írása a tudományos ökológiai szemléletet képviseli. Darwin azt hangsúlyozta, hogy fontos, hogy megértsük “az állatok és a növények közötti összetett kapcsolatot”. Darwin evolúciós elméletét részben Malthusnak a népességről és a versenyről vallott felfogása inspirálta. Malthus és Darwin munkáinak több konzervatív magyarázója olyan következtetéseket vont le, amelyek a “szociál-darwinizmus”-ként megjelölt irányzathoz tartoztak, az emberiség túlszaporodásától való félelmüknek adtak hangot, és a legkevésbé sem hittek “a legéletrevalóbb túlélésében”. Az anarchista Kropotkin a Kölcsönös segítség (Mutual aid) című művében megpróbált rámutatni arra, hogy a természetben az együttműködésnek éppen olyan fontos szerepe van, mint a foggal-körömmel folytatott harcnak.

9. fejezet

A növekedés ellen T.R. Malthus, Tanulmány a népesedés törvényéről J. de Sismondi, Politikai gazdaságtan és az állam törvényei J. S. Mill, Az állandóság állapota J. Ruskin, Az utolsókig A: Huxley, Fejlődés!

Bevezetés Franklin megrázta a fejét, “Az emberek ezt nem fogják támogatni.” “De támogatják. Az utóbbi huszonöt évben a nemzeti termék mennyisége ötven százalékkal növekedett, azonban a munkával töltött órák száma is átlagosan ennyivel nőtt. Végül is mindannyian a hét minden napján huszonnégy órát fogunk dolgozni. Gondoljon arra, hogy mit is jelent a gazdasági pangás - a munkahelyről elbocsátott emberek millióit, rengeteg szabad idővel rendelkező embereket, akik nem tudják mivel eltölteni az idejüket. Igazi ráérő idő ez, nem csupán annyi, amennyit vásárlással el lehetne tölteni.” (Ballard 1969: 68) A Zöld üzenetnek talán az a leginkább megdöbbentő és kellemetlen része, hogy visszautasítja mind a gazdasági fejlődést, mind az emberiség létszámának növekedését. A Zöldek már a “haladás” és a gazdasági növekedés fogalmát is ellenzik. Amíg a többi politikus egymással versenyzik abban, hogy milyen nagy életszínvonal-növekedést ígérjen az embereknek, addig a Zöld politikusjelöltek szeretnék megfordítani a gazdasági növekedés folyamatát. Alapvető ellentét van a környezetért érzett egyszerű aggodalom és aközött a törekvés között, amely meg akarja állítani sőt vissza akarja fordítani a gazdasági növekedést. A növekedésről vallott nézetek alapján lehet gyorsan és biztosan megkülönböztetni a Zöld ideológiát az egyszerű környezetvédelemtől. Furcsa módon, a “zéró növekedés” gondolatát már 200 évvel ezelőtt felvetették egyes közgazdászok és mások is. A modern Zöld elmélet csírái világosan felismerhetők a történeti forrásokban. Talán nem kell bemutatnom Thomas Robert Malthus, anglikán lelkészt (17661834). Hírhedt az az állítása, hogy a népesség növekedése nagyobb ütemű, mint a megélhetési források gyarapodása, és ennek következménye éhínség lehet. A kritikusai, többek között Cobbett, Godwin, Marx és más radikálisok azért hibáztatják, mert azt hangoztatta, hogy a szegénységet nem a társadalmi egyenlőtlenségek okozzák, hanem az természetes folyamatok következménye. Benton (1989) természetesnek tartja, hogy Malthus, aki egy radikális fia volt és ismerte Godwin utópista írásait, “ismeretelméleti” konzervatív lett, vagyis a konzervativizmusa nem a korának társadalmi egyenlőtlensége és a szegénység létezése miatti lelkesedéséből származott, hanem abból a hitből, hogy a szenvedés elkerülhetetlen. Ha hihetünk Bentonnak, Malthus nem választotta a konzervativizmust, hanem szükségszerűen jutott el ehhez a felfogáshoz. Malthus felfogását Shelley és Cobbett költeményeinek szeretete is alakította. Neomalthusianizmusként emlegetik az 1970-es évek politikai ökológiai mozgalmát és a modern Zöld mozgalom egyes irányzatait. Ha Shelley neve szerepelne a megjelölésben, az talán még pontosabb lenne, mivel a költő azt vallotta, hogy a határtalan növekedés a társadalmi egyenlőtlenségek erősödését, és nem az eltűnését eredményezi. Egy olyan társadalomban, ahol a gazdaság nem növekszik, az a törekvés érvényesül, hogy az anyagi javakat egyenlően osszák el az emberek között. Shelley, amint az később látni fogjuk (Tizedik fejezet), apósával, William Godwinnal amellett érvelt, hogy a vegetarianizmus elősegíti egy fenntartható gazdaság kialakítását.

Jean de Sismondi (1773-1842) svájci közgazdász, aki inspirálta Marxot és előfutára volt Keynes elméletének, amely szerint ciklikusan újra és újra visszaesés következik be a gazdaságban a túltermelés miatt, egy másik forrása a korai növekedés-ellenes szentimentalizmusnak. Visszautasította a határtalan ipari növekedést, mert azt alapvetően antihumánusnak ítélte. Az angliai ipari forradalom közvetlen megfigyelőjeként megjegyezte: “Azt láttam, hogy a termelés növekedésével párhuzamosan az emberek boldogsága csökken.” Marx elítélte őt, mint visszafelé néző romantikust, mindazonáltal Sismondi arra figyelmeztet minket, hogy “a gazdagság növelése nem végső célja a gazdaságpolitikának, hanem eszköz arra, hogy mindenki boldog lehessen.” Sismondi esetében világos, hogy a növekedés kritikáját a humanizmus és a környezetért való aggodalom motiválta. Malthus konzervatív volt, mások baloldaliak, John Stuart Millre pedig gyakran úgy tekintenek, mint a modern liberalizmus fő forrására. Elutasította az olyan gazdaságot, amely “tülekedésen, könyöklésen és a másik eltaposásán alapul”. Emlékeztet arra is, hogy a gazdasági feltételek és a népesség számának változatlansága nem jelenti szükségszerűen az emberi haladás megtorpanását. A természetes élővilág megőrzésének témáját is érinti, valamint céloz az állatok jogaira, és elítéli az olyan világot, ahol “az ember minden négylábút és madarat kipusztít, amely nem szolgálja a céljait és ezért csupán versenytársnak tekinthető az élelemért folytatott küzdelemben.” John Ruskin (1819-1900), aki William Moris kritikusa és egyben inspirálója volt, írásaival hatott a politikai gazdaságtan fejlődésére. Amellett érvelt, hogy nemcsak a javak megtermelése a fontos, hanem azok szétosztása valamint a megfelelő munka biztosítása is az emberek számára. Az utolsókig című tanulmányának a könyvben közölt részletében arról ír, hogy “a világot nem lehet úgy kezelni, mintha egy gyár vagy egy bánya lenne.” Elemzi a gazdasági fejlődés és a természet védelme közötti konfliktust. Végül az 1928-ból származó Point counter point (Pont és ellenpont) című írásában Huxley (1894-1963) hőse, Lord Edward alaposan ellátja egy lehetséges brit fasiszta vezető baját. Az emberek azt hiszik, hogy a “haladás” mentség lehet a hulladéktermelésre, a rossz gazdasági vezetésre és arra, hogy veszélybe sodorják a földi élővilágot.

10. fejezet

A fenntartható fejlődés Bevezetés Ha a Zöldek gazdasági elképzeléseinek a felét a gazdasági növekedés elleni támadás jelenti, akkor a másik felét a fenntarthatóság adja, amely alternatívát jelent az állandó terjeszkedéssel szemben. Az igazán gazdaságos rendszerekre az a jellemző, hogy bármeddig fenntarthatóak, bekapcsolhatók a természetes körfolyamatokba, és a befektetett energia és nyersanyag újra visszanyerhető. Ahelyett, hogy a nemzeti összterméket tekintenénk megítélési alapnak, inkább az ökológiai szempontokat és a minőséget kellene a középpontba állítani. Mindenek fölött a legfontosabb a természet megőrzése és a természettel fenntartott élő kapcsolat. Lényeges az emberi vágyak mérséklése és a megalázó, embertelen munka megszüntetése. Egyaránt fontos, hogy megteremtsük a szociális igazságosságot és kialakítsuk az emberekben a közösségi érzést; a fenntartható gazdasági fejlődés végső célja, hogy megszüntesse azt a helyzetet, hogy a gazdaságot az élet többi területétől elszakítva szemléljük. Tarthatatlan az a hagyományos felfogás, hogy a fejletlen “harmadik világ” a fejlett “első világ” “segítségére” szorul, szellemi és gazdasági téren egyaránt. A hagyományos gazdálkodásnak, amely főként az árucserén alapul és helyi szinten sokféle gabonát és más terményt állít elő, számtalan előnye van. A jelenlegi elmaradottságnak és fejletlenségnek nem technológiai okai vannak, hanem az a

gyarmatosító kizsákmányolás rendszerének következménye. (Trainer.1985) A befejező szemléltető részletet Gifford Pinchot (1865-1946) írta, aki inkább természetvédő volt, mint mélyen Zöld. Pinchot az amerikai gazdasági fellendülés idején írt és az igazságos és fenntartható gazdasági fejlődés híve volt, a Zöldekhez hasonlóan. Vélekedése szerint: A természetvédelem első alapelve a fejlődés … a természeti kincseket úgy kell felhasználni, hogy azok a ma élő emberek érdekeit szolgálják … úgy kell felhasználni és megőrizni a természeti kincseket, hogy azok ne csak kevesek számára, hanem a többség számára hozzanak hasznot. Ugyanezt a felfogást tükrözi az első szemelvény is, amelyet John Evelyn írt, akinek a könyvben már közöltük egy írását, amelyben a levegőszennyezés ellen emelte fel a szavát, és II. Károlynak, uralkodójának és mentorának javasolta, hogy vezessenek be a környezetszennyezést megakadályozó törvényeket. Mindkét említett szerző környezetvédő, akik azt hangoztatták, hogy a természeti források hatékony felhasználása a társadalom érdekét szolgálja. A radikális Zöldek elutasítják azt a felfogást, hogy a természeti kincsek azért vannak, hogy az emberek felhasználják azokat. Fontos, hogy érzékeljük a különbséget a természeti kincsek hatékony és fenntartható kiaknázása között. A mélyebben Zöldek olyan “nem-erőszakos” gazdasági rendszer kifejlesztését szorgalmazzák, amely minimálisra csökkenti az ember hatását más élőlényekre. Hasonlóan a modern környezetvédőkhöz, akik gyászolják a pusztuló esőerdőket, Evelyn azt vallja, hogy a fák azáltal, hogy elősegítik az éghajlati egyensúly kialakulását, nélkülözhetetlenek az emberi haladáshoz. A fáknak különösen a felhők képződésében van nagy szerepük, “ezért ha tönkremennek az erdeink, az eső mennyisége le fog csökkenni”. Evelyn korában főként azért ültettek tölgyfákat, hogy a tengerészet számára biztosítsák a faanyagot, és nem a természeti szépségükért. A radikálisabb Shelley a vegetáriánus kiáltványában azt írta, hogy “a szokások megváltoztatása a politikai gazdaságra komoly hatást fejthet ki”. Azt vallotta, sok mai modern Zölddel együtt, hogy ha az emberek áttérnének a húsmentes étrendre, akkor lehetőség nyílna arra, hogy hektáronként lényegesen több élelmiszert tudjanak termelni. Shelley természetes étrendje tehát egyaránt előnyös a természetnek és a szegényeknek. Gandhihoz hasonlóan Morris is azt vallja, hogy az emberi igényeket le kell csökkenteni a létszükséglet szintjére. Morris receptje az “éppen-csak-gazdaságról” alapját képezi a lényegesen modernebb radikális Zöld szentimentalizmusnak. A francia utópista szocialista Francois Fourier (1722-1837) írása a fenntartható fejlődés másik alapelvét szemlélteti; olyan tartós fogyasztási cikkeket kell készíteni, amelyek olyan sokáig tartanak, ameddig csak lehetséges, és vissza kell utasítani azokat a termelési eljárásokat, amelyek sok hulladékot termelnek. “Rá fogunk találni egy olyan Harmóniára, amely teljesen ellentétes a kereskedelmi szemlélettel, amelyre a sok hulladék keletkezése és a divat változtatása a jellemző, és mindez annak ürügyén, hogy így biztosítunk kereseti lehetőséget a munkásoknak.” George Perkins Marsh (1801-82) visszhangozza Fourier nézeteit, hogy “Isten egyetlen atomot sem pazarol el”, amikor azt állítja, hogy az egyre növekvő mennyiségű hulladék elpusztítja a bolygónkat. Dicséri az újrafelhasználás módszerét; ebből láthatjuk, hogy a környezetre is figyelő gazdasági szemlélet ezen kulcskérdésének is megvan a maga története. Egyetlen környezetvédelmi antológia sem lehet teljes Marsh említése nélkül, akinek Ember és Természet című, 1854-ben megjelent kiadványa volt talán az első komplett publikáció, amely részletesen kritizálta a Föld természeti kincseinek pazarló felhasználását.

11. fejezet

A Frankenstein tényező J. Needham, Taoizmus és természettudomány M. Shelley, Frankenstein T. Carlyle, Az idő jelei T. Carlyle, Alexander Carlyle számára G. C. Burrows, Néhány szó a választókhoz a modern gépek korlátok nélküli használatáról K. Marx, Egy nyomorék szörnyeteg E. Carpenter, Civilizáció: az oka és a kezelése G. Orwell, Természettudomány és szocializmus

Bevezetés Vannak olyan eszközök, amelyek rombolnak, attól függetlenül, hogy ki a tulajdonosuk, a maffia, a részvényesek, egy külföldi vállalat, az állam, vagy akár a munkások egy csoportja. (Illich 1975: 39) A sors iróniája, hogy bár a Zöld mozgalom a tudomány és a technika elutasításán alapul, a Zöldek mégis folytatnak tudományos kutatásokat, amelyekkel alátámasztják az érveiket (tudományos bizonyítékokat sorakoztatnak fel az atomenergia felhasználása ellen, valamint azért, hogy felhívják a figyelmet az üvegházhatás növekedésének veszélyeire). A Zöld mozgalom tagjai között általános a gyanakvás a technika iránt, de különösen ellenséges érzelmeket táplálnak az atomenergiával, a vegyiparral és a géntechnológiával szemben. Ez a technofóbia számos távoli de a problémával mégis összefüggő aggodalomból származik. Először, amint azt Capra (1983) is állítja, a redukcionista természettudományos módszer eleve rossz és veszélyezteti a természetet. Nem utasítja el a természettudományt (az ökológiát és az Új Fizikát nagyra értékeli), azonban bírálja az általában ortodoxnak tekintett természettudományos módszert. Egy olyan új modern holisztikus tudomány kifejlesztését szorgalmazza, amely az ökológiai értékekre alapoz és efelé fordítja az emberek gondolkodását. Másodszor, a modern természettudományt túlságosan hatékonynak tekinti a természet titkainak kifürkészésében. A Zöldek attól félnek, hogy a hatékony technika lehetővé teszi, hogy az ember még hatékonyabban zsákmányolja ki a természetet. Azt gondolják, hogy a tudomány kiszabadult a társadalmi kontrol alól, és a tudósok új és veszélyes technológiákat fejlesztenek ki annak érdekében, hogy átvegyék az uralmat mások és a természet fölött. A Zöldek, különösen a mélyökológia követői vagy a baloldali irányzatok képviselői, attól tartanak, hogy a társadalmi és a környezeti problémák megoldására a demokratikus politikai megoldások helyett technikai válaszok születnek. A fejezet első szemelvényéből, Needhamnak az ősi Kína természettudományának mérvadó tanulmányából láthatjuk, hogy az előbb említett félelem egyáltalán nem új. A taoista bölcs elutasítja az uralkodónak azt a törekvését, hogy meghatározza, hogyan kell a természetet megváltoztatni a saját érdekében. A rosszul alkalmazott technológia miatt bekövetkező szerencsétlenségről szóló jövendölésben Tzu attól fél, hogy az uralkodó, ha megérti Tao valódi munkásságát, pusztulást idézhet elő: “lehullhat a növények és a fák levele ... eltűnhet a Nap és a Hold fénye.” A taoisták érzése a természet iránt, az anarchizmusuk és az elkötelezettségük a kommunista társadalom iránt, amelyben a szellemi növekedés egyensúlyban áll az emberi szabadsággal, érdekes lehet a modern Zöldek számára. A taoizmus és a korábbi sámánista panteizmus közötti kapcsolat feltárása gondos kutatómunkát igényel. Needham (1956: 2, 98) rámutat a hasonlóságra a taoista szemlélet és a tizenhetedik századi angol földmunkások gondolkodása között. (Tizenhetedik fejezet) Mint már az előzőekben is említettük, az elsődleges Zöld elképzelések Blake, Goethe és

Shelley romantikus szemléletében gyökereznek. Ennek a csoportnak, a Zöld mozgalom szempontjából Blake után talán a legfontosabb tagja Mary Shelley (1797 - 1851), a feminista Mary Wollstonecraft és az anarchista Godwin lánya, Percy Bysshe felesége. Az általa megrajzolt Frankenstein figurája az igazi technológia-központú szemlélet megtestesítője, aki mesterséges életet hoz létre, amely kiszabadul az ellenőrzése alól és végül elpusztítja a megteremtőjét. Mary Shelley-t úgy is említhetjük, mint az első science-fiction szerzőt és mint a technikával szemben érzett félelem első megfogalmazóját. Dr. Frankenstein párhuzamot von a saját munkája és Newtoné között, ahogy mi tettük Blake és Capra esetében. Carlyle (1795 - 1881), egy konzervatív második generációs viktoriánus romantikus Az idő jelei című esszéjében és a testvéréhez, Alexanderhez írt levelében keserűen támadja a “gépkorszakot”, és szóvá teszi a környezetszennyező technológia egyre nagyobb térhódítását. Burrows, a kortársa, baloldali - sőt azt is mondhatnánk, hogy luddita (gépromboló) - kritikát ad a technikáról, és arra figyelmeztet, hogy a gépek átvehetik az irányítást az emberektől. A technofóbiásnak egyáltalán nem nevezhető Marx Kapitalizmus című írásából idézett rövid részlet arról szól, hogy a nagyüzemi termelés sérüléseket okoz az emberek testében és lelkében, főként azért, mert a munkafolyamatot részekre bontja. Marx és Burrows egyaránt fél attól, hogy az ember az élettelen tárgyak rabszolgája lesz. A Zöldek, éppen ellenkezőleg, attól tartanak, hogy “ezek az élettelen tárgyak” az ember számára szerszámul szolgálhatnak ahhoz, hog ya természetet tegyék rabszolgává. Edward Carpenter (1844 - 1929), akinek a különböző írásai a legpontosabb tizenkilencedik századi megfelelői a késő huszadik századi Zöld gondolkodásnak, pontos kritikát ad. Nem technika-ellenes, de óvatos és szeretné, ha a természettudomány a környezetet óvná , miközben az embert szolgálja. George Orwell (1903 - 1950) az angol szocialista, akinek kevés ideje jutott a “vegetariánusokra és gyümölcslé-ivókra” (világos utalás a Carpenterhez hasonló gondolkodású emberekre), pragmatikus volt, akit a “társadalmi konvenciók” ihlettek. Nem volt utópista, nyilvánvaló módon azért aggódott, mert úgy látta, hogy az 1930-as évek szocializmusa túlságosan közel áll egy ellenséges ipari vízióhoz. Izgalmas kérdés, de ennek a könyvnek a keretében nem tudjuk megtalálni rá a választ, hogy a szocializmus miért alakult át olyan gyorsan, egyetlen generáción belül egy paraszti, falusias berendezkedésből fejlett technológiájú társadalommá Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Oroszországban. Orwell beszámolója a Morris, Carpenter, a Guild szocialisták, a narodnikok és az 1920-as éeveket megelőző korszak néhány marxistája által képviselt radikális iparellenességnek az ellentéte. A Wigan Pierhez vezető út című írásból kiválasztott szemelvény világosan feltárja az iparosodás ellentmondásait. Áttekintést ad egy szélesebb skálájú irodalomról, amely a társadalomról, a természettudományról és a természetről szól.

12. fejezet

Békés tiltakozás G. Fox, George Fox folyóirata P. B. Shelley, Az anarchia álságos játéka H. D. Thoreau, Polgári engedetlenség L. Tolsztoj, A kormány megszüntetése

Bevezetés A Zöldek és elődeik nagy mértékben hozzájárultak a környezeti és az emberi értékek pusztítása ellen folytatott küzdelemhez, azonban úgy gondolták, hogy a mozgalomnak erőszakmentesnek kell lennie. A filozófiájuk alapját képezte a tekintély elleni lázadás és a közvetlenül érvényre jutó demokrácia megvalósításának igénye. A Zöld mozgalom a jobb társadalom megvalósulásának igen fontos feltételét látja a decentralizációban. Az erőszakmentes tiltakozó akciókat a környezetkárosítás és a fegyverkezés ellen szervezik. Az európai Zöld politika súlyának növekedését különösen elősegítette az a tiltakozó akció, amelyet az 1980-as évek elején szerveztek a hadászati célú hordozórakéták fejlesztése ellen, és amely Európa-szerte emberek millióit nyerte meg a mozgalom számára. A németországi Zöldek, mint például Petra Kelly, a tiltakozó mozgalom élén álltak. A nők Greenham Common tiltakozó akciója elősegítette a radikális baloldal, a feministák és a pogány spiritualizmus képviselőinek egyesülését. Az akcióban résztvevő nők közül többen indultak az 1983-as általános választásokon, mint a “Nők a Földi Életért/ az Ökológiáért” jelöltjei. A Greenham akció a nők által szervezett erőszakmentes mozgalmak hagyományaira épült, az Edward korában a választójogért küzdő szüfrazsetteket, az I. világháború és a II. világháborút követő hidegháborús évek alatt a békéért síkra szálló nőket is beleértve. A Gandhi által hirdetett erőszakmentesség eszméje a filozófus, Bertrand Russell által irányított Committee of One Hundred segítségével vezetett közvetlen akciókhoz az 1960-as években. A Zöld mozgalom, a közvetlenül érvényre jutó demokrácia igényével, a parlamenti részvétele ellenére, mindig közel állt az anarchista hagyományokhoz. Gandhi, Tosztoj és Thoreau, bár különböző kontinenseken éltek, és eltérő vallási meggyőződéssel rendelkeztek hinduizmus, kereszténység és panteizmus - mégis mindhárman anarchisták voltak abban az értelemben, hogy erőszakmentes tiltakozó mozgalmakat vezettek a hatalom és annak jogtalanságai ellen. Mindhármójukat Zöldnek nevezhetjük, akik támogatták az állatok jogait, harcoltak a társadalmi igazságosságért, ellenezték az ipari kapitalizmust és élesen materializmusellenesek voltak. A radikális keresztények azt vallják, hogy maga Krisztus is radikális volt, és a “tartsd oda a másik orcádat” üzenettel másokat is efelé irányított. A fejezet első szemelvénye a Quaker felekezet megalapítójának, George Fox-nak (1624 - 91) az írása, amelyben a klasszikus erőszakmentes spirituális tiltakozást kombinálta a hatalom nem éppen finom bírálatával. Nem lenne reális Foxot elő-Zöldként emlegetni, azonban a Quaker mozgalmat a modern Zöldek egyik előfutárának lehet tekinteni. A Barátok Társasága, amelyet 1646-ban alapított, miután komoly lelki válságba került, sok embert magához vonzott az anarchisták és a gyakran misztikus ökológiai szekták hívei közül, amelyek gyakoriak voltak a tizenhetedik században. Ahogy sok anabaptista, a forradalmi pacifista Gerard Winstanley is csatlakozhatott volna a Quaker felekezethez (Tizenhetedik fejezet). A Quaker-ek elutasítottak minden elitet, az egyén és az Isten közötti közvetlen kapcsolatban hittek; tehát morális alapon állva voltak hatalom-ellenesek. Shelley, akire már hivatkoztam az előzőekben, nemcsak vegetáriánus radikális és érzékeny Malthus-kritikus volt, hanem az erőszakmentes mozgalom egyik kiváló kezdeményezője is. Gandhi és Tolsztoj egyaránt azt állították, hogy Az anarchia álságos játéka című verse inspirálta őket. A vers “a Machesterben elkövetett vérfürdőről szól”, elmondja, hogy 1819-ben milyen erőszakkal vertek le a katonaság bevetésével egy munkás-tüntetést. A monarchia “Fehér lovaira vér fröccsen”, és a kapzsi szolgái, Castleragh, Eldon, Sidmouth, “Összekulcsolt karokkal és állhatatos tekintetekkel, És kevés félelemmel és még kevesebb

meglepődöttséggel” találhatják magukat szemben. A költő szerint a tömegek erőszakmentes ellenállása vezethet csak célhoz, mert “Ti sokan vagytok - ők pedig kevesen”. A következő részlet Thoreau-tól (1817-1862) származik, aki dacos hangnemben idézi azt az állítást, hogy “Az a kormány a legjobb, amelyik a legkevesebbet kormányoz”. Thoreau-t bebörtönözték, mert a rabszolgaság elleni tiltakozásként megtagadta a “választói adó” befizetését. Thoreau számára az adó befizetése azt jelentette volna, hogy ezzel ő is hozzásegíti “Az államot ahhoz, hogy erőszakos cselekedeteket kövessen el, és ártatlanok vérét ontsa”. A fizetés megtagadása “békés forradalmat jelent, ha ilyen egyáltalán létezik”. Tolsztoj, a radikális Zöldek utópisztikus vágyát visszhangozta, amikor röviden emlékeztetett minket arra, hogy csakis akkor lehetünk szabadok, ha megszüntetjük a kormányokat és a nemzeteket.

13. fejezet

A város és a vidék W. Cobbett, Kiskert gazdaság E. Howard, Holnap P. Kropotkin, Mezők, gyárak és műhelyek L. Mumford, A nagyvárosok kultúrája A. Walker, Vágyakozás az öregség miatt bekövetkező halál után

Bevezetés Fritz-re olyan nagy hatással volt a Talaj Egyesület, hogy a saját udvarán azonnal elkezdte az organikus módszerek alkalmazását. Hatalmas komposzthegyet halmozott fel, a közeli sertéstelepről pedig - a szomszédok nem nagy örömére - egész kocsi trágyát hozatott, hogy javítsa kertjének meszes talaját. (Wood 1984: 2212) A Zöld mozgalmat sokan a mezőgazdasághoz kapcsolódónak tekintik, amelyre nemcsak az a jellemző, hogy fontosnak vallja a környezet védelmét, hanem az is, hogy a földhöz közeli életmódot támogatja. A parasztforradalmárok John Ball-tól (1381) Chartist Fergus O”Connorig (1794-1855) radikális földreformért küzdöttek. Kelet-Európában a “Green International” által szervezett parasztpártok az 1920-as években szintén hasonló követeléssel léptek föl. A földreformot Gandhi is szorgalmazta, miközben azért küzdött, hogy kiűzze a briteket Indiából. A veteményeskert mozgalom és a városok körüli kiskertek művelése az erős “vissza a földhöz” kampány aránylag modern maradványa. A Zöld mozgalom támogatja az organikus termelést. Az utópista szocialisták, mint például Owen, azt bizonygatták, hogy a termelékenységet a földeken a talaj termőképességének növelésével lehet fokozni, valamint több emberi munkával. Ma inkább a vidék elnéptelenedése és az állati jogok, különösen a nagyüzemi állattenyésztéssel összefüggő kérdések jelenthetnek gondot. William Cobbett (1763-1835) utálta az “óriási kelevényt”, ahogy Londont nevezte és a Kiskert gazdaság című művében a város méretének csökkentését javasolta. A kenyérkészítés és a sertéstenyésztés részletes leírásával a független parasztok számára adott segítséget az önfenntartáshoz. Mindig is volt összefüggés a vidék egyensúlyának helyreállítására tett kísérletek és a városok megreformálásának szándéka között. Jelenleg vita folyik azok között, akik azt vallják, hogy “zöld” városokat kellene létrehozni (pl. Trainer) és a városellenes mozgalmak, mint például az “Earth First” támogatói között. Hasonló vita már századokkal ezelőtt is volt. Az elkeseredetten városellenes narodnyikok úgy érezték, hogy a városok növekedése egyenesen a vidéki Oroszország tönkretételéhez vezet. Sok romantikus költő támadta a várost, mint eredendően természetellenes képződményt, és nemcsak dicsérte a vidéket, hanem inspirációért is az érintetlen

természethez fordult. Trainer amellett érvelt, hogy a városokat zölddé lehet és kell tenni. Úgy gondolta, hogy az autók eltávolítása, hatalmas városi farmok és parkok létrehozása a társadalmi és gazdasági problémákat egyaránt megoldja. Engels, a parasztság igaz barátja, azt állította, hogy a városoknak nincs hosszú távú jövője, és a város és a vidék kombinációjának szükségességét vallotta, anélkül, hogy álláspontját részletesen kifejtette volna. Hallunk Peter Kropotkinról (1842-1921), az anarchista hercegről, William Morris barátjáról is. Kropotkin klasszikus beszámolót ad egy működő Zöld gazdaságról, amely a mezőgazdaság és a könnyűipar kombinációja. Az írás talán hidat képezhet William Morris Hírek sehonnan című műve és a mindennapi valóság között. Kropotkin felfogása a decentralizációról nyilvánvaló módon inspirálta a Terv a túlélésre látomását az ökológiailag fenntartható huszonegyedik századi NagyBritanniáról. Ebenezer Howard (1850-1928) az első volt a radikális várostervezők sorában, akik mozgalma Mumforddal érte el a csúcspontját. Részletekbe menően leírta, hogy egy utópistának tűnő terv hogyan működhet. Optimistán állította, hogy “Városnak és vidéknek házasságra kell lépnie egymással, és ebből a boldog egyesülésből új remény, új élet és új civilizáció virágzik ki.” Nagy-Britanniában az írásai alapján a nem túl erőteljes Kert Város mozgalom fejlődött ki, az elméletét ezen kívül azonban figyelmen kívül hagyták. Welwyn Kertvárosban és Hampstead Kert Elővárosban sok a zöld, azonban hiányzik a mezőgazdasági termelés és nincsenek parasztok. A Szovjetunióban Lenin és Sztálin alatt a Marx és Engels írásai alapján kialakult környezet-ellenes és paraszt-ellenes szemlélet valósult meg. Mumford, aki 1990-ben halt meg, de az 1920-as években kezdett írni, áthidalta a Howard és a kortárs Zöldek közötti szakadékot. 1938-ban szóvá tette a hatalmas városkörnyéki agglomerációs övezet környezetszennyezését és hulladéktermelését, külön hangsúllyal az autók hatására. Végül az amerikai regényíró, Alice Walker, a Lila szín szerzője leírja, hogy a szépanyja, aki 121 évig élt, egész életében otthon készült ételeket fogyasztott. Mary Poole asszony 1800-ban született, 1921-ben halt meg, és sokáig rabszolga volt. A hosszú élet titkát az egészséges, önellátó paraszti életformában látja. Az élete romantika nélkül illusztrálja azt a folyamatot, amelyet Cobbett előrelátott és az afrikai eredetű észak-amerikaiak, az Ukrajnában élő zsidók, az angolok és a mezőgazdasági kisbirtokosok tapasztaltak, amikor vidékről a sivárabb városi körülmények közé kerültek.

14. fejezet

Ökofeminizmus L. Goddison, Zöldek voltak-e a görögök? A: Conway, Csupán halott massza E. Goldman, A Földanya D. Russel, Oroszország lelke és Amerika teste S. Griffin, Anyag

Bevezetés A helyi közösségekben az asszonyokat különböző okok vezették a mozgalomba. Például 1966-ban California San Mateo tartományában egy Claire Detrick nevű háziasszony megpróbált megakadályozni egy útépítést. Az egyik dühös mérnök azt mondta neki: “Asszonyom, Ön menjen vissza a konyhába, engem pedig hagyjon utat építeni!” Ez a megjegyzés indította el Claire Detrick környezetvédő pályafutását. Csatlakozott a Sierra Club helyi szervezetéhez, amelynek később igazgatója lett, 1975-ben pedig Californiában az Erőforrásokért felelős titkár lett. (N. Cohen 1984: 344)

Az öko-feministák egyetértenek abban, hogy az ökológiai túlélésért folytatott küzdelem szervesen összefügg a nők felszabadításáért indított mozgalommal. Az öko-feminizmus különböző formái a szüfrazsett mozgalomban gyökereznek, a hordozórakéták vagy az atomenergia ellen folytatott kampány során hasonlóképpen a társadalmi igazságosságot hangsúlyozzák. Sok öko-feminista forradalmárnak tekinti magát az anarchista vagy a szocialista hagyományokra alapozva. A kapitalizmus és a hierarchikus társadalmi berendezkedés a patriarchátusból ered, vagyis a férfiak irányító szerepéből. Az öko-feministák, misztikus formában, Gaiát élő erőként tisztelik és a matriarchátus időszakaira tekintenek vissza, a korai bronzkorszakra, az új kőkorra és az őskőkorra, amikor az ember harmóniában élt a természettel. Ebben az ősi korban az emberek háborúk nélkül éltek és társadalmilag egyenlőek voltak. Sokat vitatkoznak azon, hogy igaz-e, hogy a nők gondolkodása eredendően hangsúlyozottabban ökológiai, mint a férfiaké. Vannak olyan feministák, akik ezt a feltételezést elutasítják, és a nők igazi felszabadítása akadályának tekintik. Egyes kritikusok, mint például Biehl (1988) szerint az a szemlélet, amely a nőket eredendően zöldnek és táplálékot-adónak tekinti, azt a veszélyt hordozza magában, hogy visszahelyezi őket a konyhai munka és a gyereknevelés világába. Még az öko-feminizmus távoli történetét is szexista programnak tekinti, amely nem veszi figyelembe a nők munkájának szellemi és gyakorlati gyümölcseit. A Zöld gondolkodás és gyakorlat minden területén tevékenykedtek nők. A Quaker mozgalom, amely a huszadik században a békéért és ökológiai célokért harcol, a tizenhetedik századi angliai polgárháború idején jött létre, és kérte a nőket arra, hogy tevékenyen vegyenek részt a mozgalomban. A tizenhetedik század fordulóján térthódító romantikára is jellemző a környezeti szemlélet és a követői között sok nőt találhatunk, például Mary Shelley-t, a Frankenstein szerzőjét. Ruskin embergyűlölete és Morris furcsa szemlélete ellenére (Az újságok sehonnan című utópista művében megjelenített nők csupán a közösség ételeinek elkészítőjeként szerepelnek), az 1980-as évek öko-szocialistái a feminista radikalizmust beolvasztották a saját ideológiájukba. Octavia Hill, a National Trust megalapítója, korának vezető környezetvédője volt. Az asszonyok Roosevelt Amerikájában is aktív szerepet játszottak a haladó környezeti mozgalmakban a huszadik század kezdetén. Jelenleg sok öko-feminista részt vesz a békemozgalmakban és a radikális környezetvédő csoportok, mint pl. az Earth First mozgalomban. A fejezet első szemelvénye a történelem előtti matriarchátus kérdését vizsgálja, Lucy Goodison szerint archeológiai leletek bizonyítják, hogy “Krétán nők által irányított társadalmi berendezkedés volt”. A korai bronzkorszakban Krétán, még távol az egyetlen Föld Anya istennő imádásától, elutasítottak minden istent és istennőt, ehelyett egy “olyan vallást gyakoroltak, amely a természet állatainak, növényeinek és elemeinek tiszteletén alapul”. Goodison megkérdőjelezi, hogy “a természetet a női tulajdonságokkal azonosították volna”, de úgy érzi, hogy az ősi társadalom női irányultságú, hierarchia-mentes és békés volt. Anne Conway (1631-79), aki a Quaker mozgalom tagja volt, nem értett egyet Descartes redukcionista filozófiájával. Merchant számára ő azon asszonyok egyike volt, akik aktívak a filozófia és a természettudomány területén és rejtve maradnak a férfiak által írt történelmi feljegyzések számára. Úgy tűnik, hogy mint vitalista, aki számára az egész világmindenség valamilyen értelemben élő, elfogadta Leibniz holisztikus “monád” elméletét (Merchant 1980:254). Emma Goldman (1869 - 1940), orosz származású anarchista volt, akit vidéki lovaglásai alkalmával megragadott a frissen kizöldülő vetés látványa. Ő adta ki az Anyaföld című folyóiratot. Egy államellenes kommunista és feminista, aki arra figyelmeztet minket, hogy aki elszakítja magát “az Anyaföldtől, az száműzi önmagát”. Dora Russel, akinek hosszú politikai munkássága egyaránt átfogta Goldman és az 1980as évek Greenham asszonyainak tevékenységi idejét, hídként szerepel az öko-feminista gondolkodás felé. A könyvben szereplő szemelvényben, amelyet 1919 körül írt, de amelyet csak 1980-ban adtak ki, Russel, a szenvedélyes szocialista arról elmélkedik, hogy az 1917-es

forradalom, Oroszország mezőgazdasági múltjára alapozva, biztosíthat-e zöld jövőt a Szovjetuniónak, olyan iparral, amelyet az emberek gondosan ellenőriznek. Bár a Szovjetunió csalódást okozott a számára, egész életén keresztül küzdött egy olyan szocializmusért, amely a nőknek és a természetnek egyaránt előnyös. Végül, Susan Griffin, az 1980-as évek öko-feministája, A nők és a természet című hosszú esszéjében, amely egyszerre költemény és próza, olyan eszméket követ nyomon, amelyek a nők és a természet kizsákmányolásához vezettek. Lucy Goodison Zöldek voltak-e a görögök Azt mondják, hogy a görögöknek volt egy szavuk erre. Az ősi görög mítoszokat, eszméket és ezek megvalósulását a gyakorlatban - Oidipusztól Electráig, Herculestől Pandoráig - arra használták fel, hogy bebizonyítsák, hogy a nyugati társadalmakban mélyen gyökereznek a patriarchális értékek. Erre válaszul, néhány feminista pedig a még ősibb matriarchátusra alapuló társadalmi berendezkedésre hivatkozott, valamint arra, hogy az ősi népek “istennőket” tiszteltek. A Krétában talált és sokáig figyelmen kívül hagyott történelem előtti korból származó leletekből ennél a gondolatnál is meglepőbb következtetést lehet levonni: a leletek arra utalnak, hogy ott a nők által vezetett társadalmi rend volt, amelynek a természettel kapcsolatos felfogása közel állt a modern “zöld” szemlélethez. Az Égei-tengeri bronzkorszakot (i.e. körülbelül 3000 - 1100) kutató régészek általában Zeuszra és az olimpiai istenekre utaló nyomokat keresik. Sir Arthur Evans is a “Krétai Zeusz” tiszteletét bizonyító első jeleket kereste a knossosi “palotában”, azonban a legtöbb festményen férfiak helyett nőket talált az uralkodói szerepre utaló helyzetekben. Érthető, hogy miután a nyugati világ kétezer éve férfi Istent tisztel, néhány nő vigasztalást talált abban a feltételezésben, hogy a régebbi korokban pedig istennőket imádtak az emberek: “Istenanyát”, a “Föld Istennőjét”. Azonban én több mint egy évtizedes kutatás során sem találtam elég bizonyítékot arra, hogy a korai görög bronzkorban bármilyen megszemélyesített “Istennőt” tiszteltek volna. Ebből a korszakból a női figurák mellett, férfi, kétnemű és állatszobrocskák is előkerültek, amelyek mind istenségek lehettek. Ezen túl, a női figurák általában kicsik és a megjelenítésük nem utal különösebb tiszteletre, gyakran kettesével szerepelnek (ez ellentmond az egy isten hitnek), és szinte soha nincs gyermek a kezükben - ami nagy probléma egy “Istenanyánál”. Ehelyett sok olyan leletet találtunk, amelyek a természet iránti érdeklődést és tiszteletet tükrözik. Azt hiszem, hogy a kétségbe nem vont feltételezések is hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek kevéssé értik meg egy minőségileg eltérő vallás szemléletmódját. Egy olyan vallásét, amely nem keres az égben istent, és ennek kiegészítéseként a földön istennőt - egyáltalán semmilyen központosított vagy humanizált istenséget nem képzel el, olyat sem, amely a férfi/női dualitást megvalósítja. A kis pecsétekre karcolt képek azt mutatják, hogy a korai krétaiak olyan vallást gyakoroltak, amely a természet világának állataira, növényeire és elemeire összpontosít. Néha az emberek madarat vagy más állatot ábrázoló jelmezbe öltöztek, egyes képeken úgy ábrázolják az embereket, hogy állatokkal táncolnak, vagy állatokkal együtt vesznek részt különböző szertartásokon. A képek a természet és a fizikai világ tiszteletét tükrözik, amint az emberi alakok tisztelettel érintenek meg az oltáron egy növényt, vagy egy állatot, vagy tánccal ünneplik a testet, vagy tisztelegnek a Nap előtt. A tudósok elfogadják, hogy a Közel-Keleten és az ókori Egyiptomban a Napnak fontos szerepe volt a vallásban, azonban úgy gondolják, hogy a görögök számára a Nap imádása túlságosan barbár és primitív megnyilvánulás lenne. Ezért hagyták figyelmen kívül a napimádásra utaló bizonyítékokat. A pecséteken ábrázolt képek visszautalnak az építészeti bizonyítékokra: Kréta déli részén a sírok a felkelő Nap felé néznek, és a a legtöbb krétai palota udvara déli-északi tájolású, így a fontos szobák keletre néznek. Érdekes, hogy általában a nőket ábrázolták úgy, hogy táncolnak a Napnak, míg a közeli Cycladic szigeteken néhány

szertartásokhoz használt edény (becenevük: serpenyő) hasát díszítették a Nap képével. Ezzel azt hangsúlyozták, hogy a Napot nőneműnek tekintik, amely szimbolikusan kapcsolódik a női szexualitáshoz, és a női has formájához. A barlangokban, a szakadékokban és a hegycsúcsokon lévő kultikus szentélyek arra utalnak, hogy eszerint a kultusz szerint az ember nem volt alacsonyabb rendű az égieknél, hanem ugyanúgy megszenteltnek tekintették. Semmilyen jel nem utal arra, hogy ezek a régi korokban élt emberek hozzánk hasonlóan érzékelték volna az ég és a Föld, a sötétség és a világosság, a lélek és az anyag, az égi és a fizikai közötti szétszakítottságot. Apró bizonyítékokból (a sírokba helyezett csónakok, magzati testhelyzetben eltemetett halottak, kör alakú, kelet felé néző sírok, a temetőben elvégzett szertartások) áll össze a hitükre jellemző kör alakzat. A Napot éltető és megújuló energiaforrásnak tekintették az örök természeti körforgásban. A Nap eltűnését és újra megjelenését a növény- és állatvilág valamint az emberi élet megújulásával hozták kapcsolatba. A dualizmus helyett egy egységes világszemléletet találhatunk, amely az istenit is belehelyezi a fizikai világba. Krétán a Bronzkorszak korai és középső szakaszában ez a fajta szemlélet a társadalom egy bizonyos rétegére volt jellemző. Nem találtak elegendő bizonyítékot a matriarchátus mellett, azonban a társadalmi berendezkedés vizsgálata alapján gyenge és törékeny bizonyítékokat találtak arra, hogy a társadalmi élet alapját a mezőgazdasági termelés adta, a háborúskodás pedig nem jutott komoly szerephez az életükben, együttműködés valósult meg mind a közösség életének szervezésében, mind a halottak temetési szertartásaiban. A “paloták” építése előtti időszakban nincs bizonyíték arra, hogy a gazdagság vagy a hatalom alapján hierarchia alakult volna ki az emberek között. Az már egy másik történet, hogy hogyan alakult a társadalmi berendezkedés a következő századokban, hogyan változott a nőkhöz és a természethez fűződő viszony, miközben a társadalmi berendezkedés megváltozott és a patriarchátus vált általánossá. A Bronzkorszak késői szakaszában a földtulajdon értéke és a vallási élet irányításában játszott szerep alapján kialakult hierarchia összefüggött a Görögország Krétán kívüli területeiről érkező militarista Mycenaen népcsoport hatásával. Ebben az időszakban sok istennőt és istent tiszteltek, és - úgy tűnik - hogy ezzel párhuzamosan, a természet iránt érzett tiszteletük halványodott. A “Geometriai” időszakra (i.e. 900-700 körül) a nők másodrendű állampolgárokká váltak, az isteni a testi fölé kerekedett, és a Földet először tekintették nőneműnek. Ez az az időszak, amikor azok a görög mítoszok keletkeztek, amelyekben okos, férfias hősök és sötét, baljós asszonyok szerepeltek, és amelyek ma számos nőgyűlölő pszichológiai elmélet alapjául szolgálnak. A Föld alsóbbrendűségének szemlélete a teremtésmítoszban is tükröződött: elvált egymástól az addig egységet képező menny és Föld, mint ahogy a férfi és nő is. Ebben az időszakban kezdett kikristályosodni az ember és a természet közötti ellentét elmélete. Gyökeresen megváltozott az ember és a természeti világ kapcsolata, és ez megkérdőjelezte azt a tradíciót, miszerint a természetet olyan női tulajdonságokkal ruházták fel, amelyek idegenek a férfiak által fontosnak tartott értelemtől és haladástól. A krétai anyag arra világít rá, hogy az ilyenfajta szimbolikus megközelítés önkényes és függ a történelmi helyzettől. A Zöld mozgalom egyes ágai ünneplik a természetet és rehabilitálják a hagyományos női értékeket, azonban ezt is tekinthetjük úgy, mint ugyanannak a megosztottságnak a másféle kezelését. Talán sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyul, ha felismerjük az erős (és sokszor mégis tagadott) kapcsolatot a férfi és a Föld, a természet és a kultúra között, amint ez tükröződik az ipari termelés és a társadalmi mozgások mindennapi megnyilvánulásaiban. Annak érdekében, hogy áthidaljuk a gazdaság és az ökológia között hagyományosan meglévő gondolati szakadékot, el kell dobnunk néhány megszorító sztereotípiát, például azt a makacs felfogást, hogy a Föld és a társadalom közötti kapcsolat megfelel a nő és a férfi közötti viszonynak.

15. fejezet

Lelki ébredés E. F. Schumacher, Buddhista gazdaság Hildegard of Bingen, Az istenek munkájának könyve J. Bauthumley, Isten világos és árnyékos oldala Starhawk, Boszorkányság és az istennők vallása S. H. Nasr, Az iszlám és a Föld

Bevezetés Az a túlzó és önhitt állítás, hogy az ember a modern technika segítségével meghódította a természetet, a nyugati társadalmak vallási felfogásából ered, amely azt hirdeti, hogy Isten az embert azért teremtette, hogy uralkodjon a természet fölött. A régi görögök jobban értették, mint a zsidók és a keresztények, hogy nekünk kell tiszteletet éreznünk a természet iránt és nem fordítva. Ők tudták, hogy ha a természettel szemben érezzük magunkat felsőbbrendűnek, az ugyanolyan bűn, mintha így vélekedünk embertársainkról. Xerxes nemcsak azért kapott büntetést, mert rátámadt a görögökre, hanem azért is, mert károkat okozott a természetben. Azonban ha olyan etikai rendszerrel akarunk megismerkedni, amelynek a lélekkel teli és a lélek nélküli természet éppen úgy része, mint az ember, akkor a kínai taoizmust érdemes tanulmányozni. (Huxley 1969: 578-9) A csaknem minden vallásban újra és újra visszatérő kérdés az ember, a természet és a szent világ közötti kapcsolat. A sámánizmust és más pogány vallásokat, amelyek szerint a Föld szent, élő és a természeti lelkek (Deva) serege lakja, az eredeti Föld-vallásoknak tekinthetjük. Ezzel szemben, az egyistenhitű zsidó-keresztény vallást - amely elutasítja a Földanya létét azért, hogy egy férfi istent részesítsen előnyben, aki fölöttünk lakik - ökológia ellenessége miatt bírálják. A kereszténységet, a kevésbé elterjedt zsidó és az iszlám vallást azért hibáztatják, hogy az embert és a természetet elválasztják egymástól, és azt hirdetik, hogy a természet azért van, hogy az ember érdekeit szolgálja. A zsidó-keresztény vallásnak az eredendő bűnről vallott felfogása a forrása annak a szemléletnek, hogy a Föld egy bukott birodalom, amely nem szent hely többé, ezért nem érdemel tiszteletet és törődést. A keleti vallások - közöttük a buddhizmus, a taoizmus és a hinduizmus, amelyek ellenzik az anyagias kapzsiságot, szeretik a természetet, az elmélkedés és a meditáció hívei, etikai okból a vegetarianizmus követői - másik világnézeti alternatívát kínálnak. A keresztények és a muzulmánok arról vitatkoznak, hogy az Isten milyen szerepet adott az embernek: gondnokit vagy pásztorit. Mostanában az egyik katolikus teológus, Matthew Fox (1987) az eredendő bűn felfogásával szemben az állítja, hogy Föld eredendően áldott, tehát szent. Sok keleti vallás, például a hinduizmus, a kereszténységgel szemben azt vallja, hogy az anyagi világ valójában nem létezik, csupán illúzió. A keresztények viszont azzal érvelnek, hogy ez a felfogás a legkevésbé sem tükröz tiszteletet a természettel szemben. Sok Zöld vallja, hogy a politikai és a társadalmi problémákat csakis akkor lehet megoldani, ha az emberek gondolkodásában is változás következik be. A gazdasági változás egyedül nem elégséges. Egy olyan új etika szükséges, amely elutasítja a fogyasztói társadalmi berendezkedést és összekapcsol minket a természettel. A Zöldek magukévá tették a filozófiai holizmus, az erőszakmentesség, és a többi faj tiszteletének szemléletét és az öko-feminizmust. F.E. Schumacher (1911-73), A kicsi gyönyörű című könyv szerzője összekapcsolta a vallásos etikát a politikai gazdasággal. A modern Zöld mozgalom létrehozásához kívülállóként járult hozzá, nagyrészt a Burmában szerzett tapasztalatai alapján. Burmában a gazdaság fejlesztésével foglalkozva az a véleménye alakult ki, hogy a buddhista alapon álló gazdasági felfogás sokkal inkább megfelelő és kifinomult, mint a nyugati (Wood 1984). Hildegard of Bingen (1098-1179), a tizenkettedik századi német apácafőnöknő, akit

gyakran Szt. Ferenccel emlegetnek együtt, mint a környezet állapotáért aggódó misztikust, Szt. Augustinnal szemben azt vallotta, hogy Isten teremtette a szent természetet. Ő nemcsak a szellemet ünnepelte, hanem azt állította, hogy a test is szent. Szerinte Isten eredendően Zöld. Hildegard of Bingen majdnem pogány keresztény hitvallása közel áll ahhoz a panteista felfogáshoz, amit a következő, az Isten világos és árnyékos oldala című tizenhetedik századi esszéből vett szemelvény tükröz. Ebben egy nagyhangú protestáns eretnek azt állítja, hogy az egész természet Isten. Ez valójában a nyugati pogány hagyomány rejtett maradványa. Jacob Bauthumley, aki Hildegardhoz hasonlóan Istent látta “minden zöld növényben”, megszenvedett a hitéért. Elítélték istenkáromlásért, 1650 március 14-én elkergették a hadseregből, a kardját eltörték a feje fölött, az írását elégették és a nyelvét tüzes vassal szúrták keresztül (Davis 1986: 44). Az amerikai antinukleáris aktivista és feminista, Starhawk szerint a boszorkányság a Gaia vallása. Törvényes vallásnak tekintette, felhívta a figyelmet a legfontosabb állításaira, és rámutatott az ökológiai érzékenységére. Starhawk felfogásában a pogány szemlélet keveredett a politikai érzékenységgel - kiállt az egyenlőségért és a társadalmi igazságosságért. Végül az iszlám tudós, Syed Hossein Nasr Az ember és a természet című írásában vizsgálja az iszlám ökológiai elkötelezettségét. Nasr szerint ez a vallás, amelyet Zöldnek tekint, hidat jelent a keleti vallások természet-központú szemlélete és a zsidó és keresztény vallások ember-központúsága között. Amellett érvel, hogy azok a szellemi értékek, amelyek szabályozzák az iszlám gazdaságot és a technológiai fejlődést, megakadályozzák a nyugati fejlődésre jellemző rombolást. A természet fogalma- szerinte - az iszlámban mindent magában foglal, ami szent. Allah azonban mégis a természet fölé helyezte az embert, a természet többi részét nem tekintette teljesen egyenrangúnak vele. Végül Nasr számára, míg a természet eszközként használható a szent dolgok elérésére, mint Mohammed meditációja során a sivatagban, a szent valójában a Földhöz kötött természet fölötti és túli marad. Természetesen a Zöld szellemiség tágabb körben érvényesül, mint a vallás. A Zöld szerzők, közöttük Bahro, Porritt és Leiss, hangsúlyozták az ember kreatív természetét, az igényét arra, hogy a természethez kötődjön és tagadták, hogy az ember szükségletei leszűkíthetők lennének az anyagiakra, amint az a kapitalista társadalomra jellemző. Ez a fajta szentimentalizmus fellelhető Tawney munkájában (aki Porritra hatással volt 1984-ben), a frankfurti iskola követőinél (ld. 18. fejezet), és Marx 1944-ből származó kézirataiban is (Fromm 1961). A Zöld szellemiség nyilvánvaló módon megjelenik a Birtokolni vagy lenni (Fromm 1961) című írásban, amely korai spirituális forrásokból merít, anélkül, hogy bármilyen Istent vagy Istennőt imádna.

16. fejezet

Irodalmi gyökerek Sappho, Gyere el hozzám Krétából R. Graves, A fehér Istennő H. D. Thoreau, Walden N. Carpenter, Szövetségi szocializmus

Bevezetés A cinizmus és az elégedetlenség az ellenállás történetének csupán a fele - az első fele, a megalázott és kétségbeesett elutasítás első lépése. A “nem” mögött egyre erőteljesebben látszik az “igen”, egy olyan életfelfogás elfogadása, amelyben a gondolatok és a művészetek régebbi korok szemléletéből táplálkozik. Ez a nyugati társadalmakban a romantikáig vagy még talán annál is messzebbre nyúlik vissza.... Engem leginkább azok

érdekelnek és győznek meg, akik felmásztak Willliam Blake tűzszekerére, hogy csatlakozzanak ahhoz a “szellemi harchoz”, amelyet a teljesen elvilágiasodott és természettudományos alapokra került modern világ ellen folytatott. (Roszak 1979: 19) Az irodalmi tanulmányok, regények, novellák és költemények ökológiai és holisztikus szemléletet is közvetítenek az olvasóik felé. Az irodalom messzebbre és mélyebbre hatol az emberek tudatában, mint egy kiáltvány, egy filozófiai értekezés vagy egy természettudományos előadás. A könyvben már történt említés a romantikus költők, különösen Blake, Goethe, Shelley és Wordsworth környezeti érzékenységéről. A Zöld szemléletű regényírók közé sorolhatjuk Aldous Huxley-t és D. H. Lawrence-t is. Tolsztoj, az anarchista és vegetariánus író, még olyan műveiben is, mint a Háború és béke, hangot adott az erőszakmentességnek és a természet iránti rajongásának. Még azok a kiáltványok és vitairatok is, amelyek egyáltalán nem törnek irodalmi babérokra, azok is tartalmaznak olyan jegyeket, amelyeket irodalminak nevezhetünk. Ezek közé sorolhatjuk azokat az írásokat is, amelyek ebben a kötetben szerepelnek, például Carlyle, Ruskin és Morris műveit is. A költészet az egyik legfontosabb közvetítője a Zöld idealizmusnak. Robert Graves, Az én, Claudius c. mű szerzője, aki maga is költő volt, azt állította, hogy a költészet a Hold Istennőhöz vagy múzsához intézett imádságokból ered. Úgy gondolta, hogy azokat a költői mítoszokat, amelyek a kőkorszakból származó témákat tartalmaznak, tönkretették “a KözépÁzsiából érkező megszállók”. Ez vetett véget Európában a matriarchátusnak és a környezettel harmóniában élő közösségek létének. Az ő véleménye szerint a megszállók tönkretették a természetet, a nyelvet és a költészetet azzal, hogy újfajta logikát és a férfiistenek imádatát hozták magukkal, és a társadalomban kialakították a különböző rétegeket. Az ő nézetei szerint a klasszikus görög civilizáció is ennek a példája volt. Graves úgy gondolja, hogy a preklasszikus európai szent irodalom a walesi eposzokban él tovább, például az Amergin dalai címűben. Sappho (i.e. 610-580) költőnő gyönyörű verseket írt, amelyeknek csupán töredékei maradtak fenn. A versek témáját gyakran merítette a természetből, Apollo tiltása ellenére. A krétai kultúra összeomlása utáni ezer évben sok olyan költemény keletkezett, amelyek a természet tiszteletét tükrözik. Wordsworth-hoz és Gerald Manley Hopkinshoz hasonlóan mi is megemlíthetjük a japán Haikut. Allen Ginsberg, Blake munkáitól ihletetten, a harlemi bérlakásában megírta a Napraforgó Sutra című művét, amelyben megpróbálja megmutatni a mocsok mögött rejtező ragyogó napraforgó virágot, és feltárni az emberi élet és a természet erejét, amely a felületes ipari reklámok világában is létezik. Az utópista regény politikai vagy filozófiai üzenetet is közvetített. Az utolsó fejezetben utópista írásokról esik szó, amelyek olyan tökéletes társadalmakról szólnak, ahol maradéktalanul megvalósul a társadalmi harmónia, a jog és a környezeti egyensúly. D. H. Lawrence, más szerzőkhöz hasonlóan, a politikai hitvallását fogalmazta meg a regényeiben, amelyek közül megemlíthetjük a Kenguru címűt, míg Ruskin olyan bíráló tanulmányokat írt, amelyek irodalmi műként is megállják a helyüket. Henry David Thoreau beszámolóját a Walden erdőben leélt életéről a Zöld klasszikusok közé számíthatjuk. Az írás tartalmaz elemi ökológiai megfigyeléseket, amelyek a Gilbert White által teremtett hagyományon alapulnak, valamint egyéb politikai és gazdasági következtetéseket. Thoreau számos művében népszerűsíti a vegetarianizmust, az egyszerű életvitelt, és megmutatja a néptömegek létért folytatott csendes elszánt küzdelmét. Valószínű, hogyha didaktikus utópista műveket írt volna, ezek hatása sokkal kevésbé lett volna erőteljes. Carpenter a Szövetségi szocializmus című tanulmányában egy olyan mozgalomról ír, amely William Morris halála után bontakozott ki, és egy ideig az ő elképzeléseit követte azzal kapcsolatban, hogy az embereknek környezetbarát, kreatív munkát kell végezniük, amelyet a munkások irányítanak. E mögött az elképzelés mögött irodalmi indíttatás is nyomon követhető:

Carlyle, Ruskin és mások munkássága volt rá hatással.

17. fejezet

Zöld forradalmak G. Winstanley, Anglia elnyomott szegényeinek nyilatkozata H. Stretton, Kapitalizmus, szocializmus és természet R. Blatchford, Vidám Anglia L. G. Wilkinson, Asszonyok a szabadságban

Bevezetés Kiderül, hogy az, amiről azt hittük, hogy az ember hatalma a természet fölött, az valójában néhány ember uralma mások fölött, akiket a természet leigázására kényszerítenek. (C. S. Lewis 1943: 28) Sok radikális politikai mozgalom eszméi között, a nagyobb társadalmi egyenlőség és a jobb anyagi körülmények humanista céljai mellett, megjelennek olyan Zöld eszmék, mint például a környezeti tudatosság, a decentralizálás igénye és az állati jogokért folytatott küzdelem. A Zöldeknek túl kell lépni a környezetrombolás tüneteinek észlelésén, és keresni kell a mélyebb okokat. Néhány ezek közül: a gazdasági rendszer, amely a természet és a munkaerő kizsákmányolását követeli, az antidemokratikus központosított felépítés, amely elrabolja az egyéntől annak a lehetőségét, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a saját környezetét, és a háborúk, amelyek az embert és a természetet egyaránt károsítják. A hivatalos Zöld pártoknak az a céljuk, hogy parlamenti képviseleti jogot nyerjenek és így juttassák érvényre a Zöld szemléletet a politikai döntésekben. Más Zöld mozgalmak pedig közvetlen tettekkel és alulról építkező szervezetekkel harcolnak egy új társadalmi rendért. A modern Zöld mozgalmak hasonló forradalmi célokat tűznek ki maguk elé, mint a régi paraszt mozgalmak. Az időnként fellángoló középkori parasztfelkelésektől kezdve a Nemzetközi Európai Zöld parasztpártokig nyomon követhető az a felfogás, hogy az egyénnek közeli kapcsolatban kell lenni a földdel (Canovan 1977: 88). Az első részletben példát találhatunk a talán legalaposabban kidolgozott és legradikálisabb politikai parasztmozgalomra. A tizenhetedik századi angliai polgárháború idején Gerrard Winstanley (1609-76?) a Diggerek radikális mozgalmának élére állt. Azt akarták elérni, hogy a nagy földbirtokosok által parlagon hagyott földeket ők maguk megművelhessék. A Diggerek úgy gondolták, hogy minden embernek a földeken kellene dolgoznia, mert a mezőgazdaság biztosítja az emberek számára a megfelelő munkát. Mivel kommunisztikus elképzeléseik voltak a társadalomról, szövetkezeti formában képzelték el a földek megművelését. A decentralizálás és a béke hívei voltak. Erőszakmentes akcióval elfoglaltak egy gazdátlan földterületet Surrey-ben, a St George hegyen, amelyet azután megműveltek. Az elképzeléseik hasonlósága ellenére, nehéz őket a Zöldek közé sorolni. Winstanley a Földet egy “mindenki számára rendelkezésre álló raktárnak” tekintette. Bár az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan, ő is ellenezte azt, hogy a földet “adni - venni” lehessen, azonban úgy gondolta, hogy a természet Isten ajándéka az emberek számára, amelyet szabadon használhatnak. A második részlet H. Stretton Kapitalizmus, szocializmus és természet című tanulmányából származik. A szerző egy olyan jövőbeli konzervatív ökológiai rendet képzelt el, amelyben a “gazdag örül a szegény halálának”, mert így több jut neki a Föld korlátozottan rendelkezésre álló természeti erőforrásaiból. Stretton története arról szól, hogy a szabadság megmaradt birodalmában a tudósok létrehoztak egy iskolát, amely vizsgálta a környezetért aggódó arisztokratáknak azt a mozgalmát, amelynek során megtisztították Britanniát a

szegényektől, nagyvárosokba száműzték, vagy telepeken gyűjtötték össze őket. A föld kisajátításának hosszú és véres folyamata “hozta létre Anglia történetének legszebb tájait, amelyek azután a romantikus költőkre vártak”. Amint az már korábban említettük, a romantikusok zavaros és ködös elképzeléseiből indultak ki a Zöldek előfutárai, akik a tájat és az embert egyaránt meg akarták védeni. Blake, Shelley, Goethe, Morris és D. H. Lawrence bizonyos tekintetben mindannyian romantikusok voltak, és elfogadták a legfontosabb Zöld eszméket. A sors iróniája, hogy a Zöldekre és a korai brit szocialistákra hatottak a konzervatív Carlyle és Ruskin eszméi, akik abban hittek, hogy a feudális társadalmi rend újraéleszthető azzal az engedménnyel, hogy a középkori európai normánál egy kissé nagyobb társadalmi egyenlőség valósul meg. Shelley és Blake olyan radikálisok voltak, akik a Zöld eszméket a Vörös mélyebb árnyalataival ötvözték. Shelley-re, amint azt már korábban említettük, hatással voltak az apósának, William Godwin-nak (1756-1836) az elképzelései. A Politikai egyenlőség című munkájában egy decentralizált anarchista társadalmat ír le, amely “kulturált parasztok kis közösségeiből épül fel, amelyekben minden családnak egyenlő méretű birtoka van, amelyen egyforma odaadással gazdálkodnak.” (Willey 1949: 222) Gould a Korai Zöld Politika című írásában a radikálisok új generációját vizsgálja, akik a modern mozgalomnak szinte minden értékét magukévá tették. Az utolsó részlet erről az áramlatról szól, amely 1880 és 1900 között virágzott. Robert Blatchford a Vidám Anglia című röpiratában azért támadja a kapitalizmust, mert az elválasztja az embert a természettől és mesterséges és szükségtelen termékeket állít elő. 1894 és 95 között a könyv egy millió példányban kelt el, és Blatchford Clarion című folyóirata abban az időben a legnépszerűbb szocialista sajtótermék volt. Blatchford a tizenkilencedik század végén a brit munkások és munkásnők között népszerűsítette Edward Carpenter és William Morris értékeit. Clarion kerékpáros klubja támogatók tízezreit vonzotta az utakra Edward korának meleg nyári napjain. Clarion klubjának volt tagjai voltak a résztvevői annak a kampánynak, amelyet azért folytattak, hogy a sétálók és kirándulók szabadon bemehessenek a magántulajdonban lévő földterületekre is. Ebben felismerhető a Diggerek követelése, hogy a földnek közös tulajdonban kellene lenni, hogy azt mindenki szabadon használhassa (Stephenson 1989). A következő részlet Lily Gair Wilkinsontól származik, aki 1900-ban ötvözte a szocialista eszméket az ökológiai tudatosággal és a nők felszabadításának követelésével.

18. fejezet

Zöld politika C. Lytton, Börtönök és foglyok G. Pinchot, A természetvédelem politikája L. Paul, Dühös fiatalember M. Horkheimer, A természet lázadása

Bevezetés Az 1920-as években egy ideig, amíg a jobboldaliak ki nem űzték őket, a széles választóbázissal rendelkező parasztpártok irányították Kelet-Európa legtöbb országát. Ennek a rövid ideig tartó uralomnak a csúcspontja 1927-ben volt, amikor megalapították a Zöld Internacionálét, amelyhez tizenhét európai parasztpárt csatlakozott azonnal. Az egész összeomlott azonban az 1930-as években, a diktátorok korának beköszöntével. (Canovan 1977:88) Jelenleg a Zöld pártok inkább a választási küzdelmet részesítik előnyben, mint az erőszakmentes felkeléseket. Nagy-Britanniában az 1970-es évek végén időközi parlamenti választáson elsőként indult a John Papworth lelkész által vezetett párt, amelynek tagjai nyilvánvalóan a Zöld eszmék és a decentralizálás hívei voltak, felelősséget éreztek a környezetért és ellenezték a gazdasági növekedést (Papworth 1971). Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején hirtelen feltámadó aggodalom a környezet állapotáért, valamint A növekedés határai és A túlélés esélyei című írások megjelenése elősegítette az “ökológiai” pártok megalapítását Nagy-Britanniában, Franciaországban, Új-Zélandon és Ausztráliában (Kemp és Wall, 1990). Az 1980-as évek elejére széles körben elterjedté váltak azok a pártok, amelyekre a teljesen kifejlődött Zöld eszmék, az ökológiai szemlélet és a szociális követelések voltak a jellemzőek, a folyamatot gyorsította a németországi Zöld pártok kezdeti sikere. A korai politikai mozgalmak nyilvánvalóan Zöld elemeket tartalmaztak. A legtöbbjük a közvetlen akciókat és az alternatív társadalmi berendezkedés létrehozását szorgalmazta a parlamenti részvétellel szemben. Ebben a vonatkozásban, E. M. Forsterhez hasonlóan, “Blake és Shelley szocializmusáról” beszélhetünk, akik Peter Kropotkin és a Diggerek eszméit is segítségül hívták. Azonban nem beszélhetünk politikai pártokra alapuló Zöld mozgalomról. Petra Kelly abban reménykedett, hogy a németországi Zöldek “pártellenes párttá” válnak, azonban valójában nagymértékben ragaszkodtak a hagyományos választási modellhez és a vezetői értékekhez. A Zöld politika, ha egyáltalán beszélhetünk a létezéséről az 1970-es évek előtt, parlamenten kívüli tevékenységhez kapcsolódott. Első pillantásra igen meglepő ezeknek a mozgalmaknak a változatossága. Például az 1920-as és 1970-es évek közötti évtizedekben egyaránt működtek szélsőségesen jobboldali mozgalmak, mint például a Social Credit és a Catholic Distributists, és ugyanennyire szélsőségesen baloldali mozgalmak, például a Situationists és a Kaboteurs (Gray 1974; Paul 1951; Webb 1981). Az 1930-as években a szocialisták, mint például Leslie Paul és Richard Acland, azt vallották, hogy a konzervatívok, mint például H. J. Massingham és Rolf Gardiner kifosztják a vidéket (Gardiner 1949, Massingham 1941, Penty 1937, Prynn 1972, Stephenson 1989). Az első részlet a radikális de távolról sem forradalmi szüfrazsett, Constance Lytton írásából származik, és illusztrálja a Zöld kérdések iránti elkötelezettséget, beleértve a helyi demokratikus felügyelet szorgalmazását, a környezetszennyezést, “az iparosodás szörnyetegét” és a vidék megtartását. A következő szerző Theodore Roosevelt amerikai elnök munkatársa, Gifford Pinchot, aki inkább reformer volt, mint parlamenten kívüli radikális. Azt bizonyítja, hogy a konzervatívok “kizsákmányolják a nemzetet”, beszámol arról a harcról, amely a demokratikus erők és a speciális üzleti érdekeltségek között folyik. Az utóbbiak rövidtávú céljaik elérése

érdekében készek arra, hogy kifosszák a Földet és az amerikai népet. Pinchot, a volt vezető erdész, meghatározó figura volt a gyors haladás időszakában, később pedig elnöknek jelölték (Hays 1959, Worster 1991: 266-8). A következő szerző Leslie Paul volt, aki az 1920-as évek ifjúsági mozgalmainak “zöld” beállítottságáról ír. Hargraves, aki később a Social Credit Greenshirts (a Szociális Bizalom Zöldingesei) mozgalom alapítója volt, támadta Baden-Powell cserkészmozgalmát, mint - szerinte - militáris és anti-demokratikus szervezetet. Hargraves a gazdasági reformok szükségességét szorgalmazta, Major Douglas elképzelései alapján. Hargraves Kibbo Kift Kin néven létrehozott egy mozgalmat fiatal felnőttek számára, amelyre az ökológiai szemlélet és az amerikai indián őslakosság hagyományainak ápolása volt a jellemző, Seton Thompson elképzelései alapján (Finlay 1972). Ezzel szemben Paul, a brit munkásmozgalom és a szövetkezeti mozgalom fiatal támogatója, szakadást idézett elő, amely a radikális és a környezettel szemben elkötelezett, ma is létező cserkész-szervezet, a Woodcraft Folk mozgalom létrejöttéhez vezetett. Morris/Carpenter ökológiai szocializmusról vallott nézeteinek összeomlása után a Kift és a Woodcraft Folk mozgalom egyaránt a Zöld eszmék széleskörű támogatójává vált (Morris 1970: 193 4). A Zöld hagyományok megtartását szolgálta a G. K. Chesterton és Hillaire Belloc által létrehozott Distributist League, amely az 1920-as és 30-as években működött, a decentralizáció híve volt, a paraszti értékeket és a föld újrafelosztásának szükségességét hirdette. A középkori szervezetek iránt érzett rokonszenve, az antiszemitizmusa és a fasiszta Mosley”s British Unionnal történő együttműködése az eredetileg környezeti beállítottságú pártot rövid idő alatt a szélső jobb politikai irányzatok közé taszította. Ugyanebben az időben a Franfurti Iskola működése nyomán egészen különböző irányzat fejlődött ki. A kritikus gondolkodás Franfurti Iskolájának vezetői, Adorno és Horkheimer, miután megszöktek Hitler Németországából, ötvözték az ökológiailag elkötelezett politikát a marxizmussal. Attól tartottak, hogy az Értelem Kora, amely hatalmas tudományos előrehaladást tett lehetővé és háttérbe szorította a babonákat, egyben az esztelenség eszköze is lesz, amely kiszolgáltatja az embert a vak erőknek. A tudományos haladás vívmányai csupán egy szűk réteg érdekeit szolgálják; ezért újra kell értékelni a haladás és a technika szerepét, ha azt akarjuk, hogy ezek valóban mindenki érdekeit szolgálják. Azt a homályos és bonyolult filozófiát, amelyből ez a felfogás kifejlődött, talán a legvilágosabban Horkheimer Az értelem napfogyatkozása című írása fejezi ki. Míg a jobboldali szárnyhoz tartozó ökológusok Nagy-Britanniában létrehozták a Soil Association-t (Földszövetség) és meglehetősen aktívak voltak az amerikai környezetvédő mozgalmakban, a Franfurti Iskola közvetlenül megteremtette a megfelelő körülményeket az 1960-as 70-es évek teljesebb és humánusabb Zöld politikája számára. Bookchin, Marcuse, a Situationist, a Német Zöld mozgalom, az amerikai földalatti és a Dutch Kaboteurs mozgalom résztvevői közvetetten mind kapcsolódnak a Frankfurti Iskolához, abban a törekvésükben, hogy élő, ökológiailag elkötelezett politikát folytassanak.