Cls Mailer, Norman - Meztelenek Es Holtak.pdf

NORMAN MAILER: MEZTELENEK ÉS HOLTAK

Szeretném megköszönni William Raneynek Theodore S. Amussennek és Charles Devlinnek azt a sok segítséget és bátorítást, amelyet e regény írása közben kaptam tőlük ELSŐRÉSZ t HULLÁMVERÉS Senki sem tudott aludni. Mihelyt megvirrad, vízre teszik a rohamcsónakokat, a csapatok első hulláma átkel a szigetet ostromló habokon, és partra száll Ancpopej fövenyén. S a hajón - a konvaj valamennyi hajóján - mindenki tisztában volt vele, hogy csak órák kérdése, s jó néhányan meghalnak majd. Egy katona elnyúlva hever a priccsén, behunyja a szemét, de hiába: nem képes elaludni. Körülötte görcsösen bóbiskoló emberek, horkanásaik akár a hullámverés moraja. - Nem! Nem csinálom! - kiált fel álmában valamelyikük, mire a katona kinyitja szemét, lassan körülnéz a hálóteremben, tekintete belevész a priccsek, meztelen testek. ide-oda himbálózó fegyverek és hátizsákok kusza szövevényébe Úgy érzi, ki kell mennie a klozettre halkan káromkodik egyet, nagy nehezen fölül, lába lelóg a priccsről, a fölötte lévő ágy acélrúdja görnyedt hátába vág. Felsóhajt az egyik, tartórúdra kötött cipője után nyúl, s lassan felhúzza. Az egymás fölött sorakozó öt priccs közül felülről a második az övé; vigyázva mászik le a félhomályban, nehogy rálépjen valamelyik alatta heverő bajtársára. Keresztülbotorkál a padlón szanaszét dobált hátizsákok és csomagok közt, meg is botlik egy puskában elér a rekeszfalba vágott ajtóhoz. Még egy hálóhelyiségen kell végigmennie - a priccsek közt húzódó, keskeny átjáró itt is zsúfolva van holmival -, aztán elér a mosdóba. Odabenn gőzölög a levegő. Az egyetlen édesvízzel működő tusoló, amióta a csapatokat behajózták, örökké foglalt, most is használja valaki. A katona elhalad a sósvizes tusolók előtt (ezeket senki sem használja, most is kockáznak a fülkében), és lekuporodik a latrina nedves, repedezett deszkájára. Elfelejtett cigarettát hozni, kunyerál egyet néhány lépésnyire kuporgó bajtársától. Füstöl, nézi a csikkekkel teliszórt, nedves, mocskos padlót, s hallgatja a latrina tartályán keresztülzúduló víz csobogását. Tulajdonképpen teljesen fölöslegesen jött ki, de azért csak ül tovább a deszkán, mert itt hűvösebb van, s a latrinabűz, a sós víz és a klór szaga meg a nedves fém nyirkos, szinte jóleső kipárolgása még mindig nem olyan nyomasztó, mint a hálótermek izzadságtól büdös, nehéz levegője. A katona jó darabig elüldögél, aztán lassan föláll fölhúzza zöld zsávolynadrágját,

s azon tűnődik, hogyan vergődik vissza a priccséhez. Tudja, hogy ébren fogja megvárni a hajnalt, és azt gondolja magában: Bárcsak itt volna már, fütyülök rá, mi lesz, bárcsak kezdődne már! S miközben visszafelé botorkál, eszébe jut egy régi-régi hajnal, még gyermekkorából, amikor azért feküdt ébren az ágyán, mert aznap volt a születésnapja, s anyja azt ígérte, hogy zsúrt rendez a tiszteletére. Wilson Gallagher meg Croft törzsőrmester már a kora esti órákban nekiült pókerezni két törzsbeli tisztiszolgával. Hétlapos pókert játszottak. Elfoglalták az egyetlen szabad helyet a hálóteremben, ahol lámpaoltás után, is látni lehetett a lapokat. De még így is ugyancsak meresztgetni kellett a szemüket, mert a fedélzetre vezető létra mellett égve hagyott, egyetlen körte kék volt, s alig lehetett megkülönböztetni a piros színt a feketétől. Órák óta játszottak már, s kicsit bele is kábultak. Ha gyönge volt a leosztás, gépiesen, szinte oda se figyelve licitáltak. Wilsonnak elejétől fogva mázlija volt, de az egyik rund után, amikor háromszor egymás után vitte el a kasszát, egyenesen tüneményessé vált a szerencséje. Pompás hangulatban volt. Keresztbe tett lába alatt egész halom ausztráliai font hevert, hanyagul egymásra dobálva. Noha babonából nem merte megszámolni a pénzét tudta. hogy majdnem száz fontot nyert már össze. Kéiesen megbizsergett a torka a gondolatra, s olyasféle izgalom fogta el, amilyet mindig érezni szokott, ha bőviben volt valaminek. - Az annyát neki! - szólt oda Croftnak a maga lágy, déli kiejtésével. - A végén még beledilizek ebbe az itteni pézbe. Sose 10 fogom tudni kiszámítani, mennyit érnek ezek az átkozott fontok. Az ausszik mindent fordítva számónak. Croft nem felelt. Vesztett is valamit, de még jobban bosszantotta, hogy egész este rossz lapjárása volt. - Ugyan, eriggy a fenébe! - dörmögte gúnyosan Gallagher. - Akinek ilyen marha szerencséje van, mint neked, annak igat zán fölösleges a pénzét számolgatnia! Fölnyalábolod, és kész! Igazad van, fiú - kuncogott Wilson -, csakhogy marha erős kar kell ám hozzá. - Derűsen.szinte gyerekes jókedwel röhintett még egyet, aztán osztani kezdett. Tagbaszakadt, harmine év körüli férfi volt, dús, aranybarna sörényéhez, egészséges, pirospozsgás, markáns arcához sehogy se illett a kerek, ezüstkeretes pápaszem: elsó pillantásra tudósnak vagy legalábbis komoly, rendszerető embernek látszott. Miközben osztott, látni lehetett, hogy ujjai kéjesen élvezik a lapok bizsergető tapintását. Folyton pálinkáról ábrándozott, s kicsit elkeserítette, hogy akármennyi pénzt nyert is össze, még egy félliternyit se tud venni rajta. - Bizisten mondom - folytatta jókedvűen nevetve -, hiába ittam annyit életemben, még az ízére se emlékszem, ha nincs a kezem ügyében egy butykossal. - Keze osztás közben megállt

a levegőben, elmerengett egy pillanatíg, aztán röhögött egyet. i - Ez is pont olyan, mint a kefélés. Amikor csinálja az ember, olyan jó, amilyen csak lehet aztán meg eccerűen képtelen visszaemlékezni rá milyen vót. Ha nincs a keze ügyében, az istennek se tuggya elképzelni, milyen érzés is egy jó kis punci. Vót eceer egy nőcim a város szélén, az egyik haverom felesége, olyan klassz micsodája volt, hogy kívánni se lehet jobbat. Akárhány nővel volt is dógom, azt a kis ringyót sose fogom elfelejteni. - Elismerő mozdulattal ráta meg a fejét, keze hátával megtörölte magas, domború homlokát, végigsimított aranybarna kefefrizuráján, s jókedvűen röhincsélt. - Istenem - folytatta A aztán elérzéke ülten - mintha mézesköcsögbe mártogattam vóna az izémet. - Két kártyát osztott mindenkinek, színével lefelé, aztán fölütötte a következő lapokat. Wilsonnak ezúttal gyönge leosztása volt, egy körben becsületből benn maradt, mivel ő nyert a legtöbbet, de aztán kiszállt. Ha túl lesznek a hadműveleten - gondolta -, valahogy feltétlenül kimódolja, hogy pálinkát gyártson. A Charley-században volt egy 11 élelmezési őrmester, aki legalább kétezer ausztrál fontot keresett niai ele öt fontért adta literjét. Csak cukor, élesztő meg néhány doboz sárga- vagy őszibarackkonzerv kell hozzá. Wilson már a gondolatára is jólesően finom forróságot érzett a gyomrában. De hiszen nem is kell hozzá annyi minden! Eszébe jutott, hogy Ed bácsi melaszból meg mazsolából szokta csinálni, és egészen tisztességes itókát állított elő. Wilson egy pillanatra azért mégis elcsüggedt. Ha csakugyan kotyvasztani akar magának valamit, egyik éjjel el kell csennie az étkezősátorból a hozzávalókat, s néhány napra el kell dugnia valahova. Meg aztán a kész kotyvaléknak is kell valami jó kis rejtekhely ahol tárolhatja. Túl közel nem lehet a táborhoz, mert még belebotlik valaki, de túl messze sem, hátha kedve támad az embernek gyorsan beszívni belőle egy kicsit. Bizony rengeteg nehézséggel jár a dolog, ha nem akar addig várni, amíg befejeződik a hadművelet, és állandó tábort nem ütnek valahol. Csakhogy ez még nagyon soká lesz. Esetleg három-négy hónap is beletelik. Wilson kezdett dühös lenni. Hogy mennyit kell törnie a fejét a katonaságnál az embernek, ha szerezni akar magának valamit! Gallagher ebből a játszmából is hamarosan kiszállt, s dühös pillantást vetett Wilsonra. Egy ilyen ostoba tökfilkónak kell mind bezsebelnie a nagy kasszákat! Gallaghert a lelkiismeret furdalta. Legalább harminc fontot - majdnem száz dollártvesztett, s noha ennek a pénznek a legnagyobb részét ő maga is úgy nyerte itt a hajón ettől nem lett könnyebb a lelkiismerete. Eszébe jutott Mary, a felesége, aki most van a hetedik hónapban, és megpróbálta felídézni őt emlékezetében. De csak a bűntudat gyötörte tovább Milyen jogon herdálta el a pénzt, amit az asz-

szonynak kellett volna elküldenie? Régtől fogva ismerős, mérhetetlen keserűség fogta el: minden dolga előbb vagy utóbb rosszul sül el. Önkéntelenül összeszorult az ajka Akármihez kezdett, akármilyen keményen dolgozott, a végén majdnem mindig kudarcot vallott. Keserű érzése egyre fokozódott, s egy pillanatra teljesen a hatalmába kerítette. Gyakran megesett, hogy nagyon vágyódott valami után, szinte már a markában is érezte, de mindig kiderült, hogy az a valami csak incselkedett vele, eltűnt előle. LŐvy, az egyik tisztiszolga éppen kevert. Gallagher ránézett. és 12 nyelt egyet. Ennek a zsidónak bezzeg biztos mindig mindenben szerencséje van, a nyavalya törné ki! Gallagher keserűsége hirtelen dühre váltott át, összeszorult tőle a torka, aztán cifra, szaggatott káromkodásban robbant ki belőle. - Elég! - kiáltotta. . - Mi lenne, ha kiosztanád már azokat a rohadt lapokat? Épp eleget keverted már azt a szart, kezdjük! - A bostonik írekre " jellemző, csúnya, nyílt e-vel beszélt, az r-jeit alig lehetett hallani. Levy ránézett, és gúnyosan utánozta: - Jó, jó, osztom má-á, kezdhetjük. Fene a hülye vicceidbe - morogta maga elé Gallagher. Zömök, hajlott látú, csupa izom férfi volt, s éppen ezért bütykös, i fanyar ember benyomását keltette. Arca - mintha csak ezt a látszatot akarta volna igazolni - sovány volt és csúnya, valamilyen súlyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös s csupa bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bár az is lehet, hogy sértődötten görbe, hosszú, ír orra, de tény, hogy mindig dühösnek látszott. Még csak huszonnegyedik évében járt. Legfölső lapja a kör hetes volt Óvatosan meggusztálta az alatta lévő két lapot, látta, hogy az a kettő is kör, s kezdett egy kicsit reménykedni. Egész este nem volt egyetlen flösse sem, s úgy érezte most már igazán rajta a sor. Ezúttal még ők sem babrálhatnak ki velem - gondolta. Wilson egy fontot hívott, s Gallagher drágított. - Rajta, hadd legyen csak szép, nagy a kassza - dünnyögte. Croft és Levy megadták a hívást, a másik tisztiszolga azonban kiszállt, mire Gallagher úgy érezte, hogy becsapták. - Mi az? - kérdezte. - Csak nem gyulladtál be? Holnap úgyis ellövik azt a nyavalyás kobakodat. Oda se figyeltek arra, amit mondott - a bankók már lebegve hullottak az összehajtogatott pokrócra, amelyen játszottak -, Gallagher hátán azonban jeges borzongás futott végig: megbori zadt, mintha istenkáromlást követett volna el. - Üdvözlégy. Mária, malaszttal teljes fohászkodott magában gyorsan tóbbször egymás után. Már látta is önmagát, amint ott hever a parton s egy véres csomó van a feje helyén. Megkapta a következő lapot: pikk volt. Vajon hazaszállítják-e a holttestét - töprengett -, s ellátogat-e Mary a sírjához? Jóleső szánalom togta el önmaga iránt. Egy pillanatra mohó vá-

13 gyat érzett, hogy láthassa felesége szemében a sajnálkozást. Mary mindig megértett - gondolta, de mikor igyekezett maga elé képzelni az asszonyt helyette egy Szűz Mária-kép jelent meg lelki szeme előtt: valamelyik szentképet ábrázoló levelezőlapról ragadt az emlékezetébe; még az egyházi iskolában vásárolt ilyeneket annak idején. Milyen hát Mary, az ó Maryje? Erőlködve igyekezett felidézni emlékezetében, megpróbálta pontosan megrajzolni képzeletben az arcát. De pillanatnyilag nem sikerült; az asszony arca úgy illant el előle, ahogy egy félig elfelejtett melódia szokott minduntalan átsiklani más, ismerősebb dallamokba. Következőnek megint kört húzott. Ezzel már négy körje volt; és még kétszer volt rá esélye, hogy az ötödiket is megkapja. Szorongása fölengedett. aztán teljesen átadta helyét a játszma iránti élénk érdeklődésnek. Gallagher körülnézett. Levy összecsukta lapjait, mielőtt még a licitálás megkezdődött volna. Croft pedig két tizest mutatott föl. Egyúttal hívott is két fontot, amiből Gállagher arra következtetett, hogy van egy harmadik tizese is. De ha nem sikerül több tizest húznia - márpedig biztosra vette, hogy nem fog sikerülni -, akkor Croft bizony csúnyán beleszalad az ő flössébe. Wilson halkan röhincsélt, és hanyag mozdulattal előkotort egy bankót. Miközben a pokrócra hajította, megjegyezte: - Szó, ami szó. állati nagy kassza lesz. - Gallagher megtapogatta néhány megmaradt bankóját. Ez az utolsó alkalom - gondolta -, hogy reQresszálja magát. - Ráhívok - dünnyögte, aztán valóságos pánikba esett. Wilson három pikket mutatott föl. Hogyhogy nem vette észre előbb? Ilyen az ó szerencséje! Wilson azonban csak megadta a hívást, és Gallagher föllélegzett. Tehát Wilsonnak még nincs meg a flösse. A legrosszabb esetben is egyformán állnak, s lehetséges, hogy Wilsonnak nincs is több pikkje dugeszben; sőt, az is lehet, hogy más kombinációval próbálkozik Gallagher bízott benne, hogy a másik kettő a következő fordulóban nem kérdezi fel. Elhatározta, hogy addig emeli a tétet, amíg csak futja a pénzéből. Crott törzsőrmestert más okból fogta el az izgalom, miután fölütötték a következő lapokat. Eddig mogorván, gépiesen játszott, most azonban egy hetest húzott, s ezzel két párja lett. Aliban a pillanatban hirtelen az a szilárd meggyőződés kerítette 14 hatalmába hogy ó viszi el a kasszát. Valamiképpen tudta, hogy " legközelebb vagy hetest, vagy tizest fog húzni, és akkor fullja lesz Még csak kétsége sem volt a dolog felől. S az ilyen erős bizonyosságérzésnek feltétlenül jelentenie kell valamit. Pókerezés közben általában nem nagyon hitt annak az esélyében, hogy feltétlenül egy bizonyos lapot fog húzni,s különben is jól ismerte ellenfeleit. De éppen az tette számára jelentőségteljessé a pókert,

hogy ennyire nem lehetett biztosra menni a játékban. Általában a tőle telhető legnagyobb rutinnal és legalaposabb felkészüléssel fogott neki mindennek, de tisztában volt vele,hogy a dolgok végső fokon a szerencséjétől is függnek. S ennek örült is. Tudniillik az a kimondatlan,de mélységes meggyőződés élt benne, ! hogy akármi is az,ami a történéseket irányítja,az ő pártján áll, 5 most,miután egy hosszú estén át közömbös lapjai voltak,végre esélyes laperőt tartott a kezében. Gallagher még egy kört húzott,és Croft azt hitte,máris megvan neki a flösse. Wilson kárót húzott,s ezzel nem nőtt meg három pikkjének az esélye, Crośt mégis azt gondolta, hogy máris megvan a flösse csak elhallgatja. Croftot mindig újra meg újra meglepte,hogy Wilson - kedélyes,nemtörődöm modorával ellentétben - milyen ravaszul játszik. - Két font - mondta Croft. Wilson is két fontot dobott a kasszába,s Gallagher azonnal rávágta: - Drágítok.- Most már biztos, hogy Gallaghernek i flösse van - gondolta Croft. ! Négy fontot dobott pedáns mozdulattal a pokrócra.- Szintén. - Jóleső izgalom bizsergette meg a torkát. Wilson jókedvűen kuncogott.- Az annya,ez csakugyan nagy kassza lesz - jegyezte meg.- Legokosabb vóna kiszállnom,de sose tudok leszokni róla, hogy ne gusztáljam meg az utolsó lapot is. Croft most már szentül meg volt győződve róla, hogy Wilsonnak flösse van. Észrevette, hogy Gallagher habozik - Wilson egyik pikkje ász volt. - Drágítok - mondta be Gallagher meglehetősen elkeseredetten. Croftnak az járt az eszében, hogy ha már megvolna a fullja, egész éjjel ráhívna Gallagherre, az adott helyzetben azonban okosabbnak látta, ha tartalékol egy kis pénzt az utolsó partira. 15 Még két fontot dobott a pokrócon heverő rakásra, s ugyanezt csinálta Wilson is. Levy kiosztotta nekik az utolsó kártyát, színével lefelé. Croft fojtott izgalommal körülnézett a félhomályos hálóteremben, rámeredt a körülöttük egymás fölött sorakozó priccsek labirintusára. Látta hogy az egyik katona megfordul álmában. Aztán fölvette utolsó lapját. Ötös volt Lassan. elképedve megkeverte kártyáit, egyszerűen képtelen volt elhinni. hogy ekkorát tévedhetett. Fölháborodva eldobta a lapokat, még csak föl se kérdezte Wilsont. Most már kezdett dühös lenni. Szótlanul nézte, hog an licitál y nak a partnerei, s észrevette, hogy Gallagher az utolsó bankóját teszi le. - Lehet hogy szörnyű balfogást csinálok, de felkérdezlekszólalt meg Wilson. - Mid van, fiú? Gallagher nyersen felelt, mintha már tudta volna, ho ó lesz á vesztes. - Mi az istent gondolsz. mim lehet? Kör fÍ s. bu-

bival. Wilson felsóhajtott. - Igazán sajnálom, komám, de nekem meg pikk flössöm van, ezzel a disznóval, ni! - S rábökött az ászára. Gallagher pá- pillanatig hallgatott. csak a sötét hegek pirultak még vörösebbre az arcán. Aztán egyszerre csak kirobbant. A kurva anyját a szerencséjének! Megint ez a csirkefo ó viszi el a kasszát! - Csak ült, és remegett a dühtől. A fedélzetre vezető csapóajtó mellett egy katona dühösen felkönyökölt a priccsén, és ráordított: be a pofád, és hagyd egy kicsit aludni embert tsé it neki, fogd - Le vagy szarval - üvöltött vissza Gallagher. - Mindennek van határa! Croft fölállt. Középtermetű, sovány ember volt, de olyan merévén kihúzta magát, hogy magasnak hatott. Keskeny, háromszögletű arca teljesen kifejezéstelen volt a kék villanykörte fényében, kicsi, de erős állkapcsán, rövid, egyenes orrán, sovány izmos arcán nem tükröződött semmiféle indulat. Ritkás, fekete haja kékesen csillogott - a kék fényben a szokottnál is kékesebben -, s jeges pillantású szeme is nagyon kék volt. - Ide figyelj, ember - szólalt meg dermesztően nyugodt han onokosabb, ha abbahagyod a nyafogást. Úgy játszunk, ah y aka runk, azt a kutyaúristenit, s ha neked ez nem tetszik, nem hin16 ném hogy sokra mész vele, hacsak nem akarod, hogy négyünkkel gyűljön meg a bajod. Válaszul érthetetlen mormogás hallatszott a riccs felől. Croft még mindig nem vette le szemét a katonáról. - Ha csakugyan ki akarsz kezdeni valakivel, állok rendelkezésedre - tette hozzá. Halkan, tisztán tagoltan árnyalatnyi déli akcentussal beszélt. Wilson figyelmesen nézte. Az előbb még elégedetlenkedő katona erre már egy mukkot se felelt. Croft alig észrevehetően elmosolyodott, és visszaült a Wiyon. Verekedős kedvedben vagy, koma - jegyezte meg - Nem szeretem, ha egy tejfelesszájú ilyen hangot használ - felelte kurtán Croft. Wilson vállat vont. - Hát akkor folytassuk - javasolta. - Én kiszállok - mondta Gallagher. Wilsont kényelmetlen érzés fogta el. Csakugyan disznóság minden énzét elszedni valakinek - gondolta. Gallagher alapába véve rendes fickó, s kétszeres disznóság, ha a haverjét foszt a ki az ember, akivel három hónapig egy sátorban aludt. - Ide fígyelj, komám - próbálkozott - amiért leég valaki, még nem muszáj fölrobbantania a partit. Hadd aggyak kőcsön néhány fontot. - Nem kell. Kiszállok - ismételte meg dühösen Gallagher. Wilson megint megvonta a vállát. Nem tudta me érteni az

ilyen Croft- meg Gallagher-féle embereket, akik annyira komolyan veszik a pókert. Ő is szeretett ugyan kártyázni, és most nem is igen tudták volna másképp agyonütni az időt hajnalig, de azért ilyen nagy ügyet kár csinálni belőle. Jó érzés, ha egy halom pénz hever az ember előtt, de Wilson jobban örült volna e kis itókának. Vagy egy nőnek. Szomorúan kuncogni kezdett. E y nől Még elérhetetlenebb álom! Red sokáig ébren hevert a priccsén, aztán elunta a dolgot, s kisurrant az ymellett, föl a fedélzetre. Olyan solcázg volt a ha ófenéken, ho dafönn szinte hűvösnek érezte a levegőt. M ly lélegzetet vett, s pár pillanatig - amíg ki nem rajzolódtak előtte a hajó körvonalaz est tapogatódzott a homályban. Sütött r .l. a hold, s egyenletes, ezüstös fénnye: vonta be á fedélzeti é ítményeket meg az ágyúkat. Red körülnézett. Itt már tisztán hallotta a propellerek letompított csubogását, ahogy a hajó lassan. csökkentett sebességgel haladt előre, amit odalenn csak a riccs remegésén érzett. Egyszerre sokkal jobban érezte magá mert a fedélzet majdnem teljesen kihalt volt. A legközelebbi á ú mellett őrt állt u an egy gy matróz, a hálóteremhez képest azonban még így is teljes volt a magány. Red a korláthoz sétált, és kinézett a tengerre. A hajó már alig haladt előre, s mintha az egész konvoj állt volna, az utat szimatolva a vízen, akár egy szagot tévesztett kopó. A távolban, a Iátóhatár peremén hegylánc emelkedett mind magasabbra egy szigeten, meredek csúcsot alkotott, aztán ismét lejjebb ereszkedett egyre alacsonyabb dombok követték egy mást. Az hát Anopopej - gondolta Red, aztán vállat vont. Na és? Minden sziget egyforma. Közömbösen, minden különösebb előérzet nélkül gondolt az elkövetkező hétre. Holnap, ha majd partra szállnak, vizes lesz a lábuk, s a bakancsuk megtelik homokkal. Egyik rohamcsónakot a másik után rakják majd ki, egyik ládát a másik után ci e lik néhány méternyire a partra, s dobálják halomba . Ha szerencséjük van, a japánok nem hagytak tüzérséget a szigeten s tú! sok orvlövészt sem. Iszonyúan unta már az egészet. Ez után a hadművel utM kö et e k egy másik, aztán megint egy, nem lesz soha ar óát ), komor pillantást vetett a vízre nyurga, sovány testének minden ízülete elernyedt. Körülbelül egy óra lehetett. Három óra múlva eldördülnek az ágyúk, és a katonák bekap egyetlen, amit tenni 1 hk valami forró, émel ítő reggelit.

Az kihúzni valahogy egyik napról a másik. A szakasznak aránylag még mázlija van, legalábbis ami a le fogn bb t ékenykednalószínű. hogy egy hétig a part közelében s miután az első járőrök földerítették a dzsungelbe vezető ösvényeket. a harc visszazökken a maga megszokott, elviselhető kerékvágásába. Red ismételten kiköpött, s tompa végű. hegekkel borított ujjaival megdörzsölte i másik kezén a bütykös, dagadt ízületeket. A korlátnak támaszkodó árnyalak profilja szinte csak egy hatalmas orrból meg egy hosszú, lelógó állkapocsból álló, fekete 18 pacninak látszott, ez a kép azonban megtévesztő volt, mert a holdfényben nem derült ki milyen vörös a bőre és a haja. Az arca akár a főtt ráké, mintha mindig dühös lett volna, csak szétálló szeme csillogott szelíden, halványkéken a ráncok és sze lők sűrűjében. Ha nevetett, kilátszottak na élyről jövő. rekedt han gy, sárga, odvas fogai; gja jókedvűen, kihívóan harsogott. Csu a csont és kiálló bütyök volt, s noha a száznyolcvan centimétert is meghaladta, még hetven kilót sem nyomhatott. Megvakarta a hasát, keze pár pillanatig tétován keresgélt aztán megállt. Lent felejtette a mentőövét. Gépiesen felötlött benne a gondolat, hogy visszamegy érte a hajófenékre, s dühös is lett magára. - Ide jut az ember ennél a rohadt katonaságnál! Egy önálló lépést se mer tenni! - Kiköpött. - Idejének nagyobbik a fej rra É rolja, hogy vigyáz, nehogy elfelejtse, mit vertek pillanatig azért még habozott, ne menjen-e viszdöglik g émr!an elvigyorodott. - Eh, úgyis csak egyszer Ezt mondta egyszer Hennesseynek, annak a tejfelesszájúnak is aki csak néhány héttel azelőtt került a felderítőkhöz, mielőtt a hadosztálynak erre a partraszállásra kijelölt részét behajózták. - Mentőöv Még mit nem! Egy mentőöv miatt fájjon csak a feje Hennesseyn - morogta most magában. Egy este együtt voltak a fedélzeten, amikor felharsant a légiriadó, behúzódtak egy mentőcsónak alá, s onnan nézték, hogyan hasítják a konvoj hajói a sötét vizet, s milyen feszülten várakozik a kezelőszemélyzet a legközelebbi ágyú mellett. Egy Zéró támadott, s tucatnyi fényszóró próbálta sugárkévéjébe fogni. A sok száz nyomjelző lövedék vörös mintákat rajzolt a levegőbe. Ez a légitámadás egészen más volt, mint az, amelyikben Red korábban részt vett nem izzadt, nem érzett fáradtságot, s olyan gyönyörű és valószinűtlen volt az egész, mint egy színes film vagy színes kép a kalendáriumban. Elmerülten figyelte, s még akkor sem húzta be a nyakát, mikor egy bomba tőlük pár száz méterre eltalálta az egyik hajót, s a robbanás nyomán fakósárga legyezőként csaptak föl a lángok es Dm H; nne z y ilrontotta a hangulatát. - Jesszusom, most jut a t meg.

- Micsoda ? 19 - Nincs légp h men rudod b mit? Ha el ll kozás, meg tudta érteni anyját, fivéreit és lánytestvéreit, akiket Red nagyot ró sü ed a hajó, pedig már majdnem elfelejtett. Sok mindent megértett; szomorú ússzál ki e y szép, kövér patkány hátán a partra. csúnya epizódok elevenedtek fel az emlékezetében azokból az Ez i azán nem viccelni való. Azt hiszem legokosabb, ha évekből, amikor csavargó volt, eszébe lutott például e a unaenx megértő szánakozás csakis az gy az előírá okát okvetlen ) b mennyi ujjongnak ! adott pillanatban foghatta el: az a sok minden, amin átment a fejébe verik. ho ü e kell tartani. Red a hajón töltött, feszült, türelmetlen várakozással teli két hét s kicsit elszomorodott. Na, most már biztosítva vagy minden mostani éjszakáknak a hangulata - amikor egyre jobban közeeshetőŽg e,bH neaz biztos - kérkedett Hennesse. ledtek a partraszállás színhelye felé együtt idézte elő. szeretem a kockázatot. Mi lesz, ha ez a ha ó is találatot nem De ez az érzés csak néhány percig tartott. Red egyáltalán nem Semmi kedvem fölkészületlenül vízbe ott anni. lepődött meg rajta: tudta, ho nopopej partja lassan t vayiklott h ő már úgy g5 megértéssel és szánakozással A távolban A mint a a sziget sem megy semmire, s nem is érzett semmi kedvet hozma a is egy óriási hajó lett volna. Hát persze - gondolta Red ? zá. Ugyan mi értelme? Felsóhajtott, s a sóhajjal együtt kínzó -. Hennesseynek semmi kedve felkészületlenül vízbe ott anni. rosszkedve is elszállt. Vannak dolgok. amiket már sose lehet Tipikusan az a fajta fiatalember, aki már akkor gyűjti a pénzt helyrehozni. Túl zavaros az egész. Az ember vagy fütyül a viaz esküvőre, amikor még menyasszonya sincs. Ide jut az ember Hgra. vagy minden semmiségből gondot csinál magának, mint ha vakon követi a szolgálati szabályzat előírásait. ennessey. Mélyen áthajolt a korláton, és lenézett a vízre. Noha a hajó t Red sem erre, sem arra nem érzett kedvet. Ha nem volt feltétlenül muszáj nem akart senkit bántani, de megijedni se volt álomkóros lassúsággal haladt a tenger sebesen bugyborékolt és csobogott a nyomában. A hold elbújt egy felhő mögé, a víz sötét hajlandó senkitől. Nem is gyulladt be soha - gondolta büszkén. volt, rosszindulatú és iszon ban mél Sokáig mozdulatlanul meredt a vízre. Soha nem volt oda semy y. A hajót mintegy ötven miért. Csak azt tudta, hogy mit nem szeret. Bosszúsan fújt egyet, méter széles fényudvar vette körül, de azon túl csak sötétsé volt, olyan sűrű. áthatolhatatlan sötétség, hogy Red már nem i s hallgatta, hogyan csapódik a szél a hajónak. Minden porciká-

jában érezte a másod ercek múlását. amint sebesen suhantak tudta kivenni az Anopopejen húzódó hegylánc körvonalaít. A tenger sűrű, szürke tajtékot vetett, örvénylett és kavargott a a közelgő hajnal felé. Egyedül volt. valószínűleg hosszú hónapoy kig most utol ára, s kéjesen élvezte ezt az érzést. Mindig szerette hullámok mentén, amel éket a hajó kavart maga körül. Redet a magányt. egy idő múlva valami szomorkás, résztvevő érzés fogta el, az a fajta hangulat, amikor az ember szinte mindent me tud érteni, Tula donké ezt nem is vágyik semmire - morfondírozott tovább. Se ubára. se nőre. se másra. Ha éppen társaság kellett a b d yáb beri vágyat és kud Íkony Hat amik k ha lefelé tadott neki, eddig is beérte az olcsó utcalányokkal. Nem is húz ca a te fel emlékezetében a téli a p piszkosfekete folt a fehér havon -, belépett a csőbe soha senki, az biztos. Elvigyorodott. megmarkolta a korláházba. s szótlanul megette a vacsorát, amit anyja mogorván eléje o teleszívta magát a növények buja illatával, amelyet az tálalt Az otthoni légkör rideg volt és barátságtalan, a család á a csapódó szél a szigetről sodort magával a vízen keresztül. tagjai egyre idegenebbé váltak egymás számára s Red az elmúlt - Mondhat felőlem akárki akármit - jelentette ki n omatékozo .,="ruvs prcesen feküdtek, s halkan beszélgettek. Mi21 kor hajóra szálltak, Stanley ügyelt rá, hogy egymás mellé kerüljenek. - Nincs a világon nő, akiben bízni lehetne - vélekedett Brown. - Tudja fene. Szerintem azért nem egészen így van - dörmögte Stanley. - Én például biztos vagyok a feleségemben. - Sehogy se tetszett neki ez a téma. Elültette benne a kétkedés csíráit. Azonkívül tudta, hogy Brown őrmester nem szereti; ha ellentmondanak neki. - Jó, jó - mondta Brownmeg okos is, de akkor se . tudom, ho rendes fiú vagy, szabad bízni a nőkben. Vegyük csak például az én feleségemet. Nagyon szép asszony, mutattam már a fényképét. Stanley.ugyan szemrevaló nőszemély - helyeselt buzgón - Mi az, hogy! Gyönyörű! No és azt hiszed, hogy csak otthon ül, és énrám vár? Esze ágában sincs. Lófrál, és remekül szórakozik. - Ezt azért nem hinném - jegyezte meg óvatosan Stanley. - Nyugodtan elhiheted. Ne félj, nem bántasz meg vele. Én aztán tudom, miket művel és ha egyszer hazakerülök, lesz is vele egy kis számadásom. Először csak annyit kérdezek tőle, ho

"Aztán randevúztál-e valaki mással ? " és ha bevallja, a többit már két perc alatt kiszedem belőle. De ha azt mond a rá, ho "Ugyan, drágám, hiszen ismersz bizisten nem rande vúztam sen kivel " informálódom egy kicsikét a barátaimnál, és ha rájövök, hogy hazudott, hát akkor kezelésbe veszem, és alighanem lekeverek neki egyet-kettőt, mielőtt kirúgnám. - Brown ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét. Középtermetű, kövérkés ember volt az arca kisfiús és szeplős, az orra pisze, haja vörösesbarna. De már ráncok gyűltek a szeme köré, s maláriás kiütések éktelenkedtek az állá H jobban megnézte az ember, kiderült, ho legalább huszo éves. - Hát bizony nagy disznóság lenne, ha ilyesmire kéne hazamenni - jegyezte meg Stanley. Brown őrmester komolyan bólintott, aztán elfan alodott a képe. - Miért? Te mit gondolsz, mire mész haza? Azt hiszed hogy hősként fognak ünnepelni? Egy frászt! Majd jönnek a szomszédok, hogy aszongya: "Te aztán jó sokáig elvoltál, Arthur 22 Stanl y",km a nehéz dők éltünk g n, mire ók aszongyák: Biz " Hát i e " be gyünnek egy kicsit a dó ok de most már majd csak tthOn." g Mázlid van, hogy nem voltál Stanley elnevette magát. - Igaz, hogy én még nem sok pusvagyok ben na h mó dt kszerényen -, de azért így is biztos a nyavalyás civileknek még csak se telmük sincs, mi a háború. - De nincs ám, a szentségit - felelte Brown.Neked azért már van némi fogalmad róla, épp elég csetepatéban vettél r zt Motomén. Bizisten, ha arra gondolok, hogy a feleségem n nyilván most is éppen lófrál valahol, én meg itt fekszem, és vért lök dok gondolatra, hogy mi lesz holnap, hát majd megőrüj megőrülök. - Idegesen megmarkolta a két priccs közt az acélrudat, beleropogtak az ujjai. - Igaz, hogy tán nem is lesz olyan vészes. Az biztos, hogy jól megdolgoztatnak a földerítéssel, de hát egy kis munkába még nem döglünk bele.Dühösen fújt egyet. - De azért ha Cummings tábornok holna elém állna, és azt mondaná, ho végéig áthelyezem egy cakod gy "Brown, ma át a háború ó osztaghoz gondolod, hogy mesértődnék Sértődne a nyavalya! Épp elég ütközetben voltam már, amikor majd egy hogy a holnapi invázió, ha ma dlesett mindenki, s én mondom, j megkezdődik a lövöldözés a hajóról meg vissza, még csak nyomába se ér annak, ami Motoméhogy otthagyom a f kugyaM szentül meg voltam győződve róla,

ért? M t g t íg se értem, hogy úsztam meg. Mi i örté - kérdezte Stanley. Fölhúzta a térdét, vigyázva, nehogy megrúgja a bajtársát a fölső priccsen amely mindössze egy lábnyira volt a feje fölött. Számtalanszor hallotta már a históriát, amióta a felderítőkhöz került, de tudta, hogy Brown örül, ha elmesélheti. - Az igazság az, hogy első pillanattól fogva - amikor a szakaszt beosztották a Baker-századhoz s be kellett ülni azokba a gumicsónakokba - tuti volt, hogy benne vagyunk a pácban. De hát mit csinálhatott volna az ember? - kérdezte Brown, s előadta, hogyan kellett egy torpedórombolóról pár órával virradat előtt gumicsónakokon vízre ereszkedniök, hogyan akadtak el az apályban, s vették észre őket a japánok. - Bizisten mondom 23 majd összeszartam magam, mikor a japcsik lőni kezdtek bennünket egy légvédelmi üteggel. Valamennyi csónakunkat találat érte és süllyední kezdett. Az egyik szomszédos csónakban ült a századparancsnok azt hiszem, Billingsnek hívták. Teljesen kikészült a nyavalyás. Sírt és nyöszörgött, és megpróbált kilőni egy rakétát, hogy a torpedóromboló nyisson tüzet, és valamennyire fedezzen bennünket, de úgy remegett, hogy még a pisztoly is majd kiesett a kezéből. - És akkor a eirkusz kellős közepén föláll Croft a gumicsónakjában és ráordít: "Hé, maga szarházi, ide azt a pisztolyt!" g Billin s odaad a, Croft meg áliva, hogy valamennyi japán tisztán láthatja a partról, kétszer egymás után elsüti a pisztoly t, aztán újratölti. Stanley őszinte együttérzéssel csóválta meg a fejét. - Az a Croft aztán legény a talpán - jegyezte meg. - Nem kifejezés! Vasból van hidd el nekem! Az egyetlen ember, akivel sose húznék ujjat. Alighanem ő a legjobb őrmester a hadseregben. S ugyanakkor a leghosszabb is. Egyszerűen nintagjaikköz g e sállapította meg keserűen. - A szakasz régi gy nes. akinek ne készültek volna ki az idegei. Őszintén bevallom azóta egyfolytában bŐ vagyok gyulladva, akárcsak Red meg Gallaghrz, aki csak fél éve van ugyan ; szakaszunkban. de ebben a gumicsónak dologban ci is ott volt már, s szerintem szintén réginek számít. szóval Gallagher is be van gyulladva, akárcsak Martinez, pedig nála ügyesebb felderítőt álmodni se lehet, mégis be van gyulladva mÉg jobban, mint én, még Wilson se olyan jókedvű, amilyennek látszik csak nem köti senkinek az orrára. Csak C'roft. . . Bizisten mondom, Croft szereti a háborút. Szereti! Nála rosszabb, illetőleg jobb felettest el se lehet képzelni; attól függ, milyen szemszögből nézi az ember. A szakaszunk tizenhét emberéből - beleszámítva az akkori hadnagyunkat is - tizenegyen elestek, köztük néhány igazán nagyszerű fiú, s mi többiek egy álló hétig használhatatlanok voltunk utána. Croft azonban már másnap jelentkezett járőrbe, és be is

osztották az A századhoz, és ott teljesített szolgálatot, amíg te, Ridges meg Toglio ide nem érkeztetek a póttartalékos keretből s nem szervezhettek meg egy rajt belőlünk. 29 Stanleyt már csak e gy szem ontból érdekelte a dolog. - Mi a véleményed, kapun< annyi póttartalékost, hogy a szakasz létszáma ismét teljes legyen? - kérdezte. - Ami engem illet - felelte Brown - remélem, sosem. S amíg nem, addig csak egy vacak raj maradunk. De ha fel is töltenek bennünket az előírt létszámra, még akkor is csak két, nyolc-nyolc nyamvadt emberből álló raj leszünk. Azért nem jó híradós és felderítő szakaszban lenni, mert egy ilyen szakasz két olyan rajból áll, amelyiknek a létszáma a lovassági rajokét se éri el, s ugyanakkor olyan feladatokat sóznak rá, amelyeknek sági kS áhoilen donképpen egy normális létszámú gyalog-- Ez igaz. Meg aztán itt előlépésre sincs lehetőség - mondta Stanley. - Te meg Martinez az ezred többi szakaszaiban törzsőrmesterek lennétek, Croft meg főtiszthelyettes. Brown elvigyorodott. -- Tényleg, Stanley, ha megkapjuk is a póttartalékosokat, még mindig hiányzik majd egy tizedesünk. Nem gondolkoztál még a dolgon, he? Stanley érezte, hogy akarata ellenére elvörösödik. - Egy fenét - dünnyögte -, hogy gondolhatnék én ilyesmire? Brown halkan nevetett. - Pedig jó lesz gondolkoznod rajta. Ezentúl óvatosabbnak kell lennie Brownnal - gondolta dühösen Stanley. Mindenki ismeri egy pszichológus híres kísérletét: valahányszor enni adott egy kutyának, megszólaltatott egy csengőt. A táplálék láttán a kutya szájában magától megindult a nyálképződés. gy idő múlva aztán a pszichológus nem tett, táplálékot a kutya elé csak a csengőt szólaltatta meg. A kutya szájában a csengő hallatára is megindult a nyálképződés. A pszichológus még tovább ment egy lépéssel: mindenféle egyéb zajjal helyettesítette a csengőt. A kutya szájában ezekre a zajokra is me indult a nyálképződés. Volt a hajón egy katona aki ugyanúgy járt, mint ez a kutya. Régóta távol volt már a hazájától, és igen sok ütközetben vett részt. Félelme eleinte szoros összefüggésben volt a gránátok süvíI 2: tésével és becsapódásuk robajával. De aztán a hosszú hóna ok során olyan sok ijedelmet kellett kiállnia, hogy most már minden váratlan neszre páni félelem fogta el.

Egész éjszaka a priccsén hevert, összerezzent minden hangosabb szóra, összerezzent, ha a hajógépek zakatolásának ritmusa megváltozott, s összerezzent ha a padlón heverő fe verek megcsörrentek, mert beléjük botlott valaki. Idegei a vé kig feszültek, feküdt a priccsén, csurgott róla a veríték, és rette ve gondolt az eljövendő hajnalra. A katonát Julio Martineznek hívták, s őrmesteri ran ban ő volt a "szem" a 460. gyalogezred törzsszázadának hírszerző és felderítő szakaszában. 04.00-kor, néhány perccel az után hogy a derengésnek látszó fén h n król K ásod er megkezdődött Anopopej ágyúzása a hadi s a sötétsé ú P cenként eldördült valamennyi á ú g gy rázkódott és remegett, mint egy hullámverésben megfeneklett nagy fatuskó. A hajók tüzelés közben jobbra-balra hánykolódtak, s felkorbácsolták a vizet. A sötétség pillanatonként fölszakadt, s démoni görcsökben fetrengett. Az első össztüzek után az ágyúzás rendszertelenebbül folytatódott s a vihart újra majdnem sötétség váltotta föl. Az ágyúbömbölés szaggatottá vált, mintha óriási tehervonatok kaptattak Egy égol Ié e Ikódve, meg megrándulva valamilyen emelkedőn. y és után már hallani lehetett a magasban elhúzó ránátok szomorú sóhajra emlékeztető süvítését. Anopopej szigetén kialudtak az itt-ott lobogó tábortüzek. Az elsó gránátok a tengerbe csapódtak, s nyomukban szinte játékosan lövellt magasba a víz a messzeségben, de aztán egy i ott s b gr k ő t vágódott végig a parton, mire Anopopej felobbant, mint a zsarátnok. Helyenként, ahol a dzsungel a partig ért, kisebb tüzek támadtak s e e messzebb becsapódó gránát pár száz méteres körzetben f ggy gy tta maga körül a bozótot. A part most már határozott körvonalat öltött s úgy csillogott az éjszakában, mint valami tengeri kikötő, há messziről nézi az ember. 26 Kigyulladt egy lőszerraktár, s a part egy részét rózsaszínű fényözön árasztotta el. Mikor néhány gránát az égő raktárt telibe találta, a lángnyelvek elképesztően magasba szöktek, s haragos, darabigf m felhők o má b á1t k entek tova. A gránátok egy á, aztán kezdtek mind beljebb n nyomulni. Az ágyúzás most már kevésbé hevesen, majdnemhogy ötletszerűen, de azért kitartóan folyt. Amikor néhány hajó kilőtte valamennyi gránátját visszafordult, kifutott a ten erre. s helyettük más sorakoztak fel támadásra. A lőszerraktár még mindig lángolva égett, a parton támadt tüzek többsége azonban már csak fojtottan parázslott. Lassan pirkadni kezdett, kivilágosodott, s a hajnali köd közel sem volt elég sűrű, hogy eltakar a

a partot. A szigeten, körülbelül egymérföldnyire a parttól, egy domb tetején tüzet fogott valami, s a domb mö ott a messzeségben, mint valami vörösesbarna talapzatról eme kedett ki a füstből a Mount Anaka csúcsa. A lábánál vöröslő lángokra fitt et hányva, engesztelhetetlenül terpeszkedett a sziget közepén, s nézte a tengert. Neki az ágyúzás mit sem jelentett. A hajófenékben ahol a katonák tartózkodtak, a lárma tompábban hallatszott, a hangok jobban egymásba folytak; mintha föld alatti vasút csikorgott és dübörgött volna. Reggeli után meggyújtották a halványsárga fényű villanykörtéket. Az emeletes priccseken keresztül fakón vibráltak, különös árnyékokat vetettek a rekeszfalakra, fényük meg-megvillant a katonák arcán akik a priccsek közt várakoztak, és a fedélzetre vezető létra körül tolongtak. Martinez szorongva figyelte a lármát. Azon sem lepődött volna meg, ha a rekeszfal, amelyen üldögélt, kisiklik alóla. Véraláfutásos szeme idegesen rebegett a halványan izzó körték fényében, s Martinez igyekezett minden külső hatás iránt érzéketlen maradni. Lába megi a t Pód kusan megrándult valahányszor e egy erősebb m ott az acél válaszfalaknak. Látszó minde F k lkül egy régi sláger utolsó sorát ismétel ette magában k rá, ha meghalok ha meghalok. ha meghalok." A sárga villanyfényben egészen barnának látszott a bőre. Ala27 csony karcsú jóképű mexikói volt, haja hullámos, vonásai finomak, de élesek. Teste még így ültében is arányosnak, kecsesnek hatott, mint a szarvasé. Járás közben - akármilyen gyorsan haladt is - mindig könnyedén és kiegyensúlyozottan mozgott. Feje - akár a szarvasoké - sose volt teljesen mozdulatlan, nedvesen csillogó, barna szemét sose hunyta le egészen. A szünet nélküli ágyúdörgés közben is hallotta, hogy egy-egy emberi hang pár pillanatra kiválik a lármából, aztán megint belevész. Valamennyi szakasz felől bábeli hangzavar hallatszott; a szakaszparancsnokok utasításai bizonytalanul, kicsit idegesítően röpködtek a füle körül. mint a bogarak. - Aztán nem szeretném ám, ha elcsellengene valamelyikőtök ha partot érünk! Együtt maradni, ez a legfontosabb! - Martinez magasabbra húzta összeszorított térdét, és hátrább csúszott; úgy megfeszült a bór a fenekén hogy a farcsontja majd kilyukasztotta. A felderítő alegységben olyan kevesen voltak hogy szinte elvesztek a többi, teljes létszámú szakasz közt. Croft azt magyarázta, hogyan kell beszállni a rohamcsónakba, s Martinez fásultan el-ellankadó figyelemmel hallgatta. - Szóval pontosan úgy kell mindent csinálni, ahogy legutoljára gyakoroltuk - magyarázta halkan Croft. - Nem hinném, hogy valami zűr lehetne, és nem is lesz. Red gúnyosan röhögött. - Nem hát! Csak amikor majd mind fönn leszünk a fedélzeten, a fejemet teszem rá, hogy valamelyik

tökfilkóra rájön a hoppáré, és visszaküld megint a hajófenékre. - Azt hiszed megsértődnék. ha a háború végéig itt kéne maradnunk? - kérdezte Brown őrmester. - Pofa be! - szólt rájuk Croft. - Ha jobban tudjátok, hogy megy az ilyesmi, mint én álljatok ide, és mondjátok el í.Dühösen összeráncolta a homlokát, aztán tovább magyarázott. - A huszonnyolcas számú rohamcsónakba vagyunk beosztva. Valamennyien tudjátok, hogy hol van de azért együtt megyünk föl. Ha valamelyikőtöknek hirtelen eszébe jut, hogy valamit itt felejtett, az ő baja. Nem övünk vissza érte. - Az ám, fiúk. nehogy itt felejtsétek a kotonokat! - szólalt meg megint Red, mire kitört a röhögés. Croft egy pillanatra láthatólag megint dühbe gurult, aztán mégis azt mondta: - Wil28 son biztos nem fogja itt felejteni - mire megint kitört a röhög gher. Ocsmány disznók vagytok - mordult fel mérgesen Gál- Hát ammá szentigaz - jelentette ki röhögve Wilson, s a többiek vele röhögtek -, hogy inkább a puskám hagynám itt, mert ha a parton netán vóna egy kupi, s neagyisten, nem vóna kotonom, biz én főbe lőném magam. h M rtinezMgbaj J pgya, de azért idegesítette bajtársai rö- kérdezte csöndesen Croft. Úgy néztek egymásra, mint két régi, Ió barát. - Á, semmi. Csak nyavalyás gyomrom nem rendben - mondta Martinez. Tisztán de lassan, tétovázva ejtette ki a szavakat, mintha beszéd közben fordítaná spanyolból angolra. amit mond. Crof1 még egy pillantást vetett rá. aztán tovább magyarázott. Martinez körülnézett a hálóteremben A priccseket fölhajtották, a köztük lévő átjárók szokatlanul szélesek voltak, s ez valaho kényelmetlen érzéssel töltötte el. Pontosan olyanok - gondo a -, mint a nagy könyvtár polcai közti átjárók San Antonióban, s eszébe lutott hogy volt egyszer ott valami kellemetlensége, valami lány gorombáskodott vele Fütyülök rá, ha meghalok ha meghalok, ha meghalok - villant át az agyán Megborzongott. Valami szörnyűség fog történni ma vele Az irgalmas úristen az ilyesmit valahogy mindig előre tudtára adja az embernek, s ilyenkor nagyon. . . nagyon résen kell lenni. nagyon vigyázni kell A mondat végét angolul fogalmazta meg magában. Az a lány könyvtáros volt, és azt hitte, hogy Martinez könyvet akar lopni. Martinez akkor még kisfiú volt nagyon megijedt. és spanyolul válaszolt. a lány meg csúnyán leszidta. Martineznek megrándult a lába Tisztán emlékezett rá. hogy a lány még meg is ríkatta. A fene belér Ma már meg is kefélhetné! Jóleső kajánság töltötte el a gondolatra. Nyavalyás kis ringyója. köpne rá! Csakhogy a hálóterem még mindig a könyvtárra emlékeztette, s Martinezt megint hatalmába kerítette a rettegés. Füttyszó harsant, s Martinez összerezzent. - Tizenötös csónakhoz a fedélzetre - kiáltott fe valaki, mire az egyik szakasz

elindult tölfelé a létrán Martinez érezte milyen feszültség fog el körülötte mindenkit: néma csend lett. Miért nem őket szólítot29 ták elsőnek? - gondolta dühösen. mert irtózott a feszültségtől, amely a kényszerű várakozás miatt csak növekszik majd. Valami történni fog vele. Most már bizonyos volt benne. Egy óra múlva végre őket is szólították. Fölmásztak a létrán s majdnem egy teljes percig ott toporogtak a fedélzeten a csapóajtó mellett, csak aztán kaptak parancsot, hogy induljanak a számukra kijelölt csónakhoz. A deszkák csúszósak voltak a harmattól- káromkodva, botladozva vergődtek keresztül a fedélzeten. Mikor odaértek a daruhoz, amelyen a rohamcsónakjuk lógott, úgy-ahogy rendezett sorba álltak, és megint kezdődött a várakozás. Red didergett a hűvös hajnali levegőben. Még hat óra sem volt, s máris ugyanolyan nyomasztónak érezte ezt a napot is, mint hajnalonként mindegyiket a katonaságnál. Megint indulnak valahová, valami ismeretlen, valami kellemetlen felé! A hajón a partraszállási előkészületek a legkülönbözőbb stádiumban voltak. Néhány zsúfolásig tömött rohamcsónak már lent volt a vízen. Mint a pórázra kötött kölyökkutyák keringtek a hajó körül, a bennük ülő katonák fölintegettek a hajóra, arcuk valószínűtlenül rózsaszínűnek hatott a szürkére festett csónakok és a tenger hajnali kékségéhez képest. A víz nyugodt és sima volt, mint az olaj. A felderítők közelében az egyik csónakba éppen akkor szállt be egy csomó katona, egy másik pedig, amelyik éppen megtelt, már kezdett leereszkedni a vízré, a daru csigái időnként nagyot csikordultak. De a legtöbb jármű mellett még csak várakoztak az emberek, éppúgy, mint ók. Red válla kezdett elzsibbadni tömött hátizsákja súlyától, s puskája csöve folyton nekiütődött az acélsisakjának. Ingerlékeny hangulatban volt. - Akármennyit cipeli az ember ezt a rohadt hátizsákot, sose szokja meg - mondta. Jól van elosztva benne a holmi? - kérdezte Hennessey. Hangja kényszeredett volt, s kicsit remegett. - Tökmindegy, hogy osztom el - mondta Red. - Legföljebb máshol fáj valamim tőle. Nem nekem találták ki a hátizsákcipelést, túl csontos vagyok hozzá. - Tovább beszélgetett Hen30 nesseyvel, s közben néha fürkésző pillantást vetett rá, vajon ő is olyan ideges-e. A levegő hűvös volt, ba) kéz felől a nap még mindig alacsonyan állt, s egyáltalán nem volt ereje. Red topogni kezdett, orrában összekeveredett a hajó fedélzetének különös olajés kátránybűze a tenger halszagával. Sose szállunk már be? - kérdezte Hennessey. " A partot még mindig bombázták. s a sziget halványzöld volt

a szürkületben A víz szélén ritkás, vékony füstcsík húzódott. - Ugyan már! - nevetett Red. - Hát szerinted számít ez ma valamit? Különben, azt hiszem. az egész délelőttöt itt töltjük a fedélzeten. - Közben észrevette. hogy egy csomó rohamcsónak körülbelül egymérföldnyire köröz a vízen. - Az első támadóhullám is itt szarakodik még körülöttünk - tette hozzá előbbi szavai igazolásául. Egy pillanatra megint eszébe lutott a motomei invázió. s mintha megint elfogta volna egy árnyalatnyi abból a páni félelemből, amit akkor érzett. Még mindig ott érezte az ujjai hegyében. milyen tapintása volt a gumicsónak szövetének, miközben feje búbjáig a vízben. görcsösen markolászta. Garatjában megint ott érezte a sós vizet, s elfogta a tehetetlen, szűkölő félelem. hogy ha kidöglik, és a japán ágyúk nem hagyják abba a tüzelést. elmerül. Megint kinézett a tengerre, s borotválatlan arca egy pillanatra egészen elkomorult. A távolban a dzsungel a part közelében olyan megtépázott és pőre volt, amilyen bombázás után mindig lenni szokott. A pálmafák valószínűleg úgy állnak ott, mint lombjaiktól megfosztott oszlopok, amelyek megfeketedtek a tűzben. A látóhatár peremén a Mount Anaka szinte láthatatlanná vált a ködben: fakó szürkéskék foltja mintegy átmenet volt a tenger és az égbolt kékségének árnyalatai közt. Mialatt Red a szigetet figyelte, egy hatalmas gránát csapódott bé a partba, és jóval nagyobb füstpamacsot lökött a magasba. mint az előző kettő-három. Ezúttal könnyű lesz partra szállni - gondolta Red. de még mindig a gumicsónakokon járt az esze. - Azért nem bánnám, ha valamit épségben hagynának számunkra abból a szigetből - fordult Hennessey felé. - Ott kell élnünk egy darabig. - A reggel tele volt várakozással a levegő szinte csípte az ember torkát Red nagyot szippantott belőle, s lekuporodott a sarkára. t 31 Gallagher elkáromkodta magát: - Azt a kutyaúristenit! Meddig kel! még itt várakoznunk? - Pota be! - szólt rá Croft - A híradós osztag egy része is velünk jön. és még fönt sincsenek a fedélzeten. - Miért nincsenek? - kérdezte Gallagher. Hátrább lökte fején az acélsisakot. - Pontosan úgy fest a dolog, mintha a nyavalyás csirkefogók szántszándékkal váratnának a fedélzeten, ahol bármelyik pillanatban ellőhetik a fejünket. - Te talán hallasz japán ágyútüzet? - kérdezte Croft. Ez még nem jelenti azt, hogy nincs ágyújuk - felelte Gallagher. Cigarettára gyújtott, és rosszkedvűen pöfékelni kezdett, markába fogva a cigarettát, mintha attól félne, hogy valaki még elveszi tőle. Egy gránát süvített el a fejük felett, s Martinez önkéntelenül az egyik lövegház mellé húzódott. Pőrének érezte magát.

A daru bonyolult szerkezet volt, egy része messze kinyúlt a víz fölé. Ha egy katonára rá van szíjazva a hátizsák, egy mentőöv, s ezenkívül még puskát, két töltényhevedert, egy csomó gránátot, egy szuronyt meg acélsisakot is cipel, az az érzése, mintha válla és a melle csíptetőbe volna szorítva. Alig kap lélegzetet, és minduntalan elzsibbadnak a tagjai. A rohamcsónakba vezető pallón végígbillegni így majdnem olyan kockázatos vállalkozás, mint talpig páncélban sétálni egy kifeszített kötélen. Mikor a felderítő parancsot kaptak, hogy szálljanak be a rohamcsónakba, Brown őrmester idegesen megnyalta a szája szélét. - Okosabban is megtervezhették volna ezeket - dörmögte hátra Stanleynek, miközben óvatosan végigaraszoltak a pallón. A dolognak az volt a trükkje, hogy nem volt szabad lenézni - Azért ez a Gallagher nem rossz fiú, csak örökké elégevízre. detlen - próbált bizalmaskodni Stanley. - Ühüm - mondta oda sem figyelve Brown. Neki csak az járt az eszében, milyen szégyen volna, ha altiszt létére a vízbe pottyanna Úristen, itt biztos fenékig lemerülne az embergondolta. - Kinem állhatom ezt az ügyet - mondta fennha ngon. Elér; a rohamcsónak pereméig, és beugrott. Nehéz felszerelése nekiütődött a bokájának. majdnem orra bukott. A kis hajóban, 32 amely lassan himbálódzott a daru alatt, egyszeriben mindenkinek fene ó kedve támadt. - Most gyün a jó öreg Red - üvöltötte Wilson, s mindnyájan röhögtek, miközben Red óvatosan végiglépdelt a pallón, ráncos volt az arca, mint az aszalt szilva. Mikor elérte a csónakot, gúnyosan végignézett a bennülőkön. - Tyű, az istenit! Hát nem eltévesztettem a házszámot! Itt senkinek sincs olyan hülye pofázmánya, hogy felderítő lehetne. - Akkor hát ugorj a vízbe, vén bakkecske! - röhögött Wilson kedélyesen, csak úgy fröcskölt a nyála. - Jó hideg. Red elvigyorodott. - Neked meg tudok egy helyet, amelyik egyáltalán nem az. Most pláne forl-ó. Brown azon vette észre magát, hogy röhög, mint a fakutya. Milyen jópofa társaság került össze ebben a szakaszban! Úgy érezte, mintha a legnehezebbjén már túl is lennének. - Hogy száll be vajon egy ilyen bárkába a tábornok?vetette föl a kérdést Hennessey. - Már nem magunkfajta fiatalember. Brown vihogni kezdett. - Adnak melléje két fasza bakát, majd azok becipelik. - Kéjesen élvezte a szavai nyomán fölcsattanó röhejt. Gallagher pottyant be a csónakba. - Ezt a rohadt katonaságot! - morogta. - Lefogadom, hogy ebből lesz a legtöbb baleset!

- Brown harsogva röhögött. Gallagher valószínűleg még akkor is dühös pofát vág, amikor a feleségét izélgeti. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ki is mondja, amit gondolt, mire még nagyobb nevethetnékje támadt. S amikor a legjobban mulatott, egyszerre csak felrémlett előtte a felesége, amint épp ebben a pillanatban egy másik férfival hempereg az ágyban, s egy hosszú, üres percig teljesen érzéketlenül, magatehetetlenül röhögött.Ide figyelj, Gallagher - szólalt meg aztán dühösen -, én meg azt fogadom le, hogy te még akkor is savanyú pofát vágsz, amikor a feleségeddel izélsz. Gallagher elkomorodott. de aztán mindnyájuk meglepetésére, ó is röhögni kezdett. - Le vagy szarva - mondta, mire még harsányabb lett a röhej. A tompa orrú kis rohamcsónakok vízilovakra emlékeztettek, 33 ahogy prüszkölve,esetlenül hasították a hullámokat. Hosszuk kérdezte.- Lefogadom,hogy tízig nem támadunk.- Gallagher körülbelül tizenkét méter volt,szélességük három,formájuk mint káromkodott egyet. Még nyolc óra sem volt. a nyitott cipőskatulyáé,s farmotor volt a végükön. A hullámok - Ide figyelj - folytatta Red -ha a fejesek csakugyan hangos csobbanással csapódtak az orrának,az eresztékeken ke- ; értenének hozzá,hogy kell csinálni az ilyesmit,még csak most resztülszivárgott a víz,s a teknőben,ahol a katonák tartózkod- reggeliznénk.és körülbelül két óra múlva szállnánk be ezekbe tak,már vagy két hüvelyk magasan csobogott. Red föladta a re- i a ládákba. - Lepöccintette cigarettájáról a parányi hamut. ménytelen küzdelmet hogy szárazon tartsa a lábát. A csónak De hát valamelyik nyavalyás hadnagyocska,aki persze még az több mint egy órája körözött mára vízen,s Red egészen bele- igazak álmát alussza,igyekezett minél előbb eltávolítani minket szédült. Néha mint a legyező zúdult a nyakukba a hideg per- arról az istenverte hajóról,hogy ne legyen többet gondja ránk. met mindig váratlanul kellemetlen volt s elég fájdalmas is. - Szántszándékkal jó hangosan beszélt.hogy a híradós szakasz A támadó csapatok első hulláma körülbelül tizenöt perce part- hadnagya meghallja. s gúnyosan elvigyorodott, mikor a tiszt ra szállt,de a fövenyen kibontakozó harcból csak halványan hátat fordított neki. szűrődött hozzájuk valami: mintha máglya pattogott volna a Toglio tizedes,aki Gallagher mellett kuporgott,fölnézett Redmesszeségben. Valahogy távolinak és jelentéktelennek tűnt az re.- A vízen sokkal nagyobb biztonságban vagyunk - kezdte egész. Hogy az egyhangúságót megtörje, Red néha kikukucskált buzgón magyarázni. - A csónak jóval kisebb célpont,mint a a csónak pereme fölött és a part felé lesett. Még három mér- hajós ha így körözünk,nem is hinnétek, mennyivel nehezebben földnyiről is teljesen elhagyatottnak látszott,de az ütközet már ? találnak el.

kicifrázta: ritkás,ködszerű füst lebegett a víz fölött. Időnként - Lófaszt - morogta Red. egy-egy három zuhanóbombázóból álló kötelék húzott el fölöttük - Én bizony szívesebben lennék a hajón - jelentette ki mint a nyíl suhant a part felén motorok dübörgése tompa mo Brown.- Szerintem az sokkal biztonságosabb. rajjá szelídülve sodródott mögöttük Mikor a gépek lecsaptak a - Utánanéztem - vitatkozott Toglio.= A statisztika szerint fövenyre,alig lehetett figyelemmel kísérni őket: szabad szem- partraszállás közben a vízen van a legnagyobb biztonságban az mel szinte nem is látható a napfényben vakítóan csillogó Pöty- ember. työkké zsugorodtak össze. A bombáik nyomán felszálló füstpama- Red ki nem állhatta a statisztikákat.- Fütyülök á számaidra csok kicsinek és ártalmatlannak látszottak s mire a robbanások - mordult rá Toglióra.- Ha a statisztikákra hallgat az ember, ggP dőre e a víz fölött a csónaki ért,a é ek már el is tűntek. legokosabb,ha sose fürdik,mert a fürdés túlságosan veszélyes. Red megpróbálta nekinyomni hátizsákját a csónak rekeszfalá- - De hát igazán komolyan mondom - felelte Toglío. Középnak,hogy ne érezze annyira a súlyát. A szüntelen körözés az termetű,testes olasz volta feje körte alakú: az álla szélesebb, idegeire ment. Mikor végignézett a körülötte szorongó harminc mint a halántéka. Noha előző este borotválkozott,egész arcát katonán és látta.milyen természetellenesen zöldnek hat az uni- sötét szőrzet borította a szeme alatt,kivéve persze széles,rokonformisuk a csónak kékesszürke teknőjéhez képest,kénytelen volt szenves száját. - A legkomolyabban - erősködött. - Saját néhány mély lélegzetet venni,aztán csak ült mozdulatlanul. Há- szememmel láttam a statisztikákban. tát kiverte a veríték. - Megmondom,mit csinálj a statisztikáiddal - felelte Red. - Meddig tart ez még vajon? - türelmetlenkedett Gallagher. Toglio elmosolyodott,de azért mérges ís volt egy kicsit. Nagyon - Mindig így van a katonasággal,az isten verné meg: rohanás, rendes fiú az a Red gondolta -csak egy kicsit túlságosan aztán várakozás,rohanás és megint csak várakozás. önfejű. Hová jutnánk,ha mindenki ilyen volna? Nem mennénk Red cigarettára gyújtott,az ötödikre,mióta a vízre ereszked- semmire. Mindent össze kel) hangolni. Mint ahogy ezt az invátek. Nem esett jól,ízetlennek találta.- Na,mit gondolsz? -, ziót is gondosan megtervezték. s menetrendszerű pontossággal 34 35 hajtják végre. A vonatok sem közlekedhetnének, ha a mozdonyvezető akkor indítana, amikor éppen kedve tartja. A gondolat nagyon megtetszett neki, s már föl is emelte egyik vastag, izmos ujját hogy Rednek is elmondja, mikor pár száz méterre váratlanul lecsapott egy japán gránát - fél óra óta az első -, s valóságos vízoszlop szökött a magasba. A robbanás hangja meglepően erős volt, s mindnyájan összerezzentek egy pillanatra. A becsapódást követő néma csendben Red akkorát

kiáltott, hogy az egész csónak meghallotta: - Na, Toglio, ha tőled függött volna az életem, biztos, hogy már egy esztendővel ezelőtt elvitt volna az ördög! - Mire olyan röhögés tört ki, hogy Toglio zavarba jött s kényszeredetten elmosolyodott. Wilson még rá is licitált. - Bizony, Toglio - szólalt meg édeskés, kellemetlen hangján -, papíron sokféle móggyát ki lehet gondóni, hogy kéne megcsinálni valamit, aztán kiderül, hogy egyik se ér szart se Még sose találkoztam olyannal, aki az ilyen marhaságokat komolyan vette vóna. Nem igaz - gondolta Toglio - nem marhaság. Szerette. ha rendben mennek a dolgok, de ezek a fickók, úgy látszik, nem tudják értékelni az ilyesmit. A Red-féle alakok mindig gúnyt űznek az emberből, ha komolyan beszél. A járművük motorja hirtelen felbődült, a kis hajó abbahagyta a körözést, és a part felé fordult. A hullámok csapkodni kezdték a csónak orrát. s valóságos Niagara záporozott a katonák nyakába. Meglepett moraj hallatszott, aztán néma csönd borult a társaságra. Croft leakasztotta válláról a puskát, és rátette az ujját a csőtorkolatra, nehogy belemenjen a íz. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha vágtató ló hátán ülne. - A mindenit! - szólalt meg valaki -, partra szállunk. - Remélem, legalább már tiszta a terep - dünnyögte Brown. Croft egyszerre volt diadalmas és levert. Mikor néhány hete megtudta, hogy a felderítő szakaszt az első hétre parti feladatra osztják be. nagy csalódást jelentett számára. S csöndes megvetést érzett emberei iránt. mert egyáltalán nem titkolták, hogy örülnek a hírnek. - Szarháziak! - dünnyögte most magában. Az olyan katona, aki fél kockáztatni az életét, fabatkát sem ér. Croft sóvárgott a felelősség után, amit a katonaságnál a vezetés jelent; ilyenkor erősnek és biztosnak érezte magát. Szeretett volna ott 36 ! lenni a sziget belsejében folyó ütközetben,és dühítette a felsőbb . vezetésnek az a döntése, hogy a szakasz a parton marad, utánpótlást kirakni. Végighúzta tenyerét sovány, izmos arcán, és lopva körülnézett. Hennessey a kormány közelében állt. Mikor Croft látta,milyen fehér és kifejezéstelen az arca,biztos volt benne,hogy a fiú fél és kinevette magában. Hennessey alig tudott nyugton maradni; állandóan izgett-mozgott,s néha egy-egy váratlan zajra észrevehetően összerándult; viszketni kezdett a lába,erélyes mozdulattal megvakarta. Aztán - miközben Croft nézte - kihúzta . a bal nadrágszárát a bokavédőből,fölgyűrte a térde fölé,és nagy Z gondosan bedörzsölte egy kis nyállal a viszkető, vörös foltot a térdén. Croft jól megnézte a szőke szőrszálakkal borított,fehér lábszárat,föltűnt neki,milyen ügyetlenül gyömöszöli vissza Hennessey a bokavédőbe a nadrág szárát,s különös izgalom fogta el, mintha valami jelentőségük lett volna e mozdulatoknak. Túlsá-

gosan óvatos ez a kölyök - gondolta. Aztán szinte szenvedélyes meggyőződés fogta el: - Hennessey még ma el fog esni.- Legszívesebben hangosan elnevette volna magát hogy izgalmát levezesse valahogy. Ezúttal biztos volt a dolgában. De aztán hirtelen eszébe jutott az éjszakai pókerjátszma,amikor nem sikerült fullt csinálnia,zavarba jött,majd elfogta a méreg. Kicsit túlságosan is okosnak képzeled magad - gondolta. Inkább azért volt dühös mert úgy érezte,nem bízhatik meg érzéseiben,s nem azért,mintha azt hitte volna,hogy e megérzések nem jelentenek semmit. Megrázta a fejét,visszaült a fenekére, j s miközben a csónak teljes sebességgel száguldott a part felé,nem gondolt semmire.csak várta,mi lesz. Martinez számára a partraszállást közvetlenül megelőző perc volt a legnehezebb. Az előző éjszaka minden gyötrelme s mindaz a rettegés,amit hajnalban érzett,ebben az utolsó percben érte el tetőfokát. Irtózva gondolt a pillanatra,amikor majd a csónak orrán leereszkedik a palló,és ki kell szállnia. Attól félt,hogy mindnyájukat megsemmisíti egy gránát,vagy szemben találják magukat egy géppuskával,s az abban a pillanatban tüzet nyit, mihelyt partra teszik a lábukat. Valamennyi katona némán hallgatott,s mikor Martinez behunyta szemét,a csónak oldalának 37 csapódó hullámok csobogása olyan nyomasztó érzéssel töltötte el mintha a víz alá merülne. Kinyitotta a szemét, s kétségbeesetten a tenyerébe vájta a körmét. - Buenos Dios - suttogta. Homlokáról szemébe csöpögött a veríték; úgy-ahogy kitörölte. Miért van ilyen halotti csönd? - töprengett magában. Csakugyan nem hallatszott egy hang sem. A katonák hallgattak, s süket csönd ereszkedett a partra is; csak a messzi távolban kerepelt valahol egy géppuska, rekedten, tompán, valószínűtlenül. Repülőgép süvített el mellettük a dzsungel fölött felbődült a motorja, aztán tüzelni kezdett. Martinez majdnem felsikoltott a váratlan hangokra. Megint megrándult a lába. Miért nem szállnak még mindig partra? Már-már ott tartott, hogy szinte örömmel fogadta volna a megsemmisülést is, amely a parton vár rá, mihelyt leereszkedik a csónak orra. Hennessey vékony, sipító hangon megszólalt: - Mit gondoltok, hamarosan kapunk postát? - s a kérdésre kórusban harsant föl a röhögés. Martinez is torkaszakadtából röhögött. Mikor lecsillapodott halkan kuncogott egy darabig, aztán megint kitört belőle a röhej. Ezt a marhát! - szólalt meg Gallagher. Aztán Martinez egyszerre csak arra eszmélt, hogy a csónak áll. A motor hangja megváltozott, hangosabb, ugyanakkor valamivel bizonytalanabb lett, mintha a propeller már nem érne a vízbe. Csak egy kis idő múlva jött rá, hogy partra futottak. Hosszú másodpercekig egyikük se mozdult. Aztán csörömpölve lereszkedett a csónak orra és Martinez kábultan belegázolt a se-

kély vízbe. Mikor egy térdig érő hullám hátulról nekicsapódott, majdnem felbukott. Lehajtott fejjel, a vizet nézve haladt előre s csak akkor eszmélt rá, hogy nem történt semmi baja, amikor már kinn volt a parton. Körülnézett. Még öt jármű futott partra velük egyidőben, és a katonák máris csatárláncba fejlődtek a fövenyen. Látta, hogy egy tiszt közeledik feléje, aztán a hangját is hallotta, amint megkérdezi Crofttól: - Ez milyen szakasz? - Felderítő, uram, parti munkára vagyunk beosztva. - Aztán hallotta a parancsot is, hogy várakozzanak egy kis kókuszliget mellett, nem messze a parttól. Gépiesen beállt a sorba, és Red mögött baktatott, mikor a szakasz nagy nehezen keresztül38 gázolt a süppedős homokon. Nem érzett semmit, csak azt, hogy . a halálos ítélet végrehajtását későbbre halasztották. Körülbelül kétszáz métert mentek,aztán megálltak a kókuszligetnél. Már nagyon meleg volt,s a legtöbben ledobták cókmókjukat,és elnyúltak a homokban. Már előttük is jártak ott katonák. Az első támadó hullám egységei a közelben gyülekezhettek, f mert a fakó, napégette homok összevissza volt taposva,s ott volt az obligát szemét is: egy csomó üres cigarettástasak meg egypár elhajigált élelmiszerdoboz. Azok a katonák azonban már a sziget belsejében jártak,valahol a dzsungelben,s a környéken szinte alig lehetett látni valakit. Mindkét irányba elláttak vagy kétszáz méterre,amíg a part be nem kanyarodott,és a partnak ez a szakasza teljesen csöndes volt és viszonylag üres. Lehetséges persze, hogy valamelyik kanyarodón túl lázas tevékenység folyt,de nem tudhatták biztosan. Ahhoz még nagyon a kezdetén voltak a hadműveletnek,hogy az utánpótlás befuthatott volna,a velük egy időben partra szállt csapatok pedig pillanatok alatt szétszéledtek. Jobb kéz felől,körülbelül száz méterre,a haditengerészet már j felállított valami parancsnokságfélét,ez azonban csak egyetlen tisztből állt - egy kecskelábú kis asztal mellett ült -,s ott, ahol a dzsungel lenyúlt a partig,egy dzsip parkolt a fák fedezékében. Bal felől,a körülbelül kétszáz méterre lévő kanyar táiékán a hadműveleti parancsnokságot kezdték kiépíteni. Néhány tisztiszolga fedezékeket ásott a tábornok törzsének, két katona pedig az ellenkező irányba baktatott a fövenyen,telefondrótot tekert le egy nyolcvanfontos tekercsről. A víz szélén,a ragadós nedves homokban egy dzsip robogott végig,és eltűnt valahol a haditengerészeti parancsnokságon túl. A rohamcsónakok,amelyek a hadműveleti parancsnokság másik oldalán elhelyezett, színes jelzőzászlók mellett kötöttek ki,már vissza is fordultak, i és útban voltak a flotta felé. A víz nagyon kék volt,s a hajók mintha borzongtak volna a reggeli ködben. Időnként egy-egy romboló leadott néhány össztüzet,s a katonák fél perc múlva már hallották is a gránátok halk sziszegését, amint nagy ívben átrepültek a fejük fölött,a dzsungelbe. A dzsungelben pedig néha kerepelni kezdett egy géppuska, s válaszul szinte azonnyomban felhangzott egy japán golyószóró éles, szegecselésre

emlékeztető kattogása. 39 Brown őrmester fölnézett a kókuszfákra, amelyeknek a koronáját leborotválták a gránátok. Távolabb egy másik kókuszliget teljes épségben maradt, s Brown megcsóválta a fejét. - Elég sokan túlélhették az ágyúzást - mormogta magában. - Azért ezt a szigetet nem is lőtték olyan csúnyán össze, ahhoz képest, amit Motoméval műveltek - jegyezte meg fennhangon. Red keserű képet vágott. - Hát igen. Motome az más volt. - Hasra fordult a homokban, és cigarettára gyújtott. - De azért a part már büdös - állapította meg. - Hogy lehetne büdös? - kérdezte Stanley. - Ahhoz még nem telt el elég idő. - Mégis büdös - felelte Red. Ki nem állhatta Stanleyt, s noha csakugyan eltúlozta egy kicsit a dzsungelből áradó kellemetlen, de még gyönge szagot, kész volt a végsőkig kitartani állítása mellett. Érezte, hogyan ömlik el egész lényén a jól ismert levertség; fáradt volt és ingerült; ebédelni még túl korai lett volna, és túl sok cigarettát szívott el. - Nem is invázió ezjelentette ki -, csak gyakorlat. Partraszállási manőver. - Keserűen kiköpött. Croft derekára csatolta a tölténytartó övet, és vállára akasztotta a puskát. - Megyek, keresek valahol egy tisztet - szólt oda Brownnak. - Tartsd itt az embereket, amíg visszajövök. - Megfeledkeztek rólunk a tiszt urak - mondta Red. Akár le is fekhetünk aludni. - Épp azért megyek utánuk - mondta Croft. Red nagyot sóhajtott. - A fenébe is, miért nem hagyod, hogy legalább egy napig nyugton üljünk a fenekünkön? - Ide figyelj, Valsen - mondta Croft -, már elegem van a nyavalygásból. Red sunyi pillantást vetett rá. - Mi van? - kérdezte.Egyedül akarod megnyerni a háborút? - Pár pillanatig feszülten farkasszemet néztek, aztán Croft nagy léptekkel elment. - Nem jóval kezdesz ki - szólt oda Rednek Brown őrmester. Red megint kiköpött. - Nem vagyok hajlandó senkitől se beszarni. - De azért érezte, hogy sebesebben ver a szíe. Körülbelül száz méternyire néhány holttest hevert a part menti hullámokban, s egy katona a hadműveleti parancsnokságról éppen 40 akkor kezdte kivonszolni őket á vízből, amikor Red arra nézett. Egy repülőgép cirkált a fejük fölött. Gyanúsan nagy a csend - szólalt meg Gallagher. Toglio bólintott. - Ások is magamnak egy gödröt. - Azzal már csatolta is le fölszereléséről az ásót. Wilson gúnyosan röhincsélni kezdett. - Okosabb, ha spórolsz az erőddel, komám-

mondta. Toglio mintha nem is hallotta volna, elkezdett ásni. - Én is ások egyet - sipította Hennessey, és Togliótól körülbelül húsz méterre csakugyan munkához is látott. Pár pillanatig néma csend volt, csak a két ásó surrogása hallatszott a homokban. Oscar Ridges felsóhajtott. - Helyes - mondta -, én is beszállok. - Zavartan elnevette magát, és cókmókja fölé hajolt. Harsányan, nyerítve nevetett. - Bru-ha-ha! - utánozta Stanley. Ridges fölnézett. - Nem tehetek rula. én mán csak így tudok nevetni. Remélem, nem zavar senkit. - Azzal megint elnevette magát, hadd lássák hogy nem haragszik, ezúttal azonban jóval csöndesebbre sikerült. Mivel senki nem reagált rá, ásni kezdett. Zömök, izmos teste olyan volt, mint egy tömzsi kis oszlop: alul is felül is egyforma vastag. Kerek pufók arca hosszú, petyhüdt állban végződött, s mindig tátva volt a szája. Szeme kicsit kidülledt, ami még csak fokozta azt a benyomást, hogy nehéz felfogású, de jóindulatú ember. Idegesítően lassú mozdulatokkal ásott, minden lapát homokot pontosan ugyanoda hajított, s mielőtt újból lehajolt volna mindig tartott egy kis szünetet, és körülnézett. Egész lényében volt valami óvatosság, mintha megszokta volna, és számított is volna rá, hogy sületlen tréfákat űzzenek vele. Stanley egy darabig türelmetlenül nézte, aztán rákezdte:Hé, Ridges! - Ránézett Brown őrmesterre, mintha helyeslést várna tőle. - Én azt hiszem, te még a tüzet is későn hugyoznád le, ha beleültetnének. Ridges ajkán bizonytalan mosoly jelent meg. - Meglehetfelelte csöndesen és Stanleyt figyelte, aki odalépett melléje, és megállt a gödör fölött, hogy lássa, hogyan halad Ridges. Stanley az átlagosnál nem izmosabb, nyúlánk fiatalember volt, hosszú arcán rendszerint beképzelt, gúnyos s kicsit bizonytalan kifeje41 zés ült. Ha nincs olyan hosszú orra meg alatta az a gyér, fekete bajusz, akár csinosnak is lehetett volna mondani. Még csak tizenkilencedik évében járt. - A szentségít! Hiszen ezzel estig sem leszel kész! - jelentette ki gúnyosan. Mesterkélten nyers hangon beszélt, mint a színész, aki azt próbálja megjátszani, hogyan beszélnek a katonák. Ridges nem felelt. Türelmesen ásott tovább. Stanley nézte még egy darabig, s megPróbált kitalálni valami szellemességet. Kezdte nevetségesnek érezni, hogy csak áll ott tétlenül, s valami arra ösztönözte, hogy rúgjon bele egy csomó homokot a gödörbe. Ridges szó nélkül kilapátolta, még csak mozdulatainak ritmusa sem változott Stanley érezte, hogy az egész szakasz őt figyeli. Kicsit már bánta is, hogy elkezdte a dolgot, mert nem tudta biztosan, kinek a pártján vannak a többiek. De már túl messze ment, semhogy visszakozhatott volna. Még egy csomó homokot belerúgott a gödörbe.

Ridges letette az ásót, és fölnézett rá. Béketűrő arcán árnyalatnyi nyugtalanság tükröződött. - Mire való ez, Stanley? kérdezte. - Tán nem tetszik? - hangzott Stanley gúnyos válasza. - De nem ám, fiatalúr. Nem teccik. Stanley lassan elvigyorodott. - Akkor tudod, mit tehetsz! Red dühösen nézte a jelenetet. Szerette Ridgest. - Hé, Stanley! - ordította. Törüld meg az orrod, és iselkedj úgy, ahogy felnőtt férfíhoz illik! Stanley hirtelen megfordult, és ellenséges pillantást vetett Redre. Most már csakugyan megette a fene az egészet. Félt Redtől, de mégse fújhatott takarodót. - Nyasgem, k mám - mondta. - Ha már erről van szó - felelte Red vontatott hangon -; nem árulnád el, i a nyavalyának növeszted olyan nagy gonddal azt a gízgazt ott az orrod alatt, mikor vadon is nő a segged lyukában? - Olyan maró gúnnyal beszélt, hogy még be sem fejezte a mondatot, s máris mindenki dőlt a röhögéstől. - Az annya, ezt a Redet - vihogott Wilson. Stanley elvörösödött, s lépett egyet Red felé. - Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem! 42 Red mérges volt, s égett a vágytól, hogy verekedhessen. Tudta, hogy Stanleyt játszva megrakhatja. Volt ugyan valami, ami zavarta, valami amivel nem szívesen nézett volná szembe, mégis hagyta, hogy dühe úrrá legyen ezen az érzésen. - Ha akarom, laposra verlek fiú! - figyelmeztette Stanleyt. Brown fölállt. - Hé Red! - szólt közbe. - Crofttal bezzeg i nem volt merszed odaállní verekedni! Red megtorpant, utálat fogta el önmaga iránt. Ez igaz. Habozott egy darabig. - Nem, vele csakugyan nem - mondta véül - de közületek akárkivel szívesen megverekszem. - Tűg nődni kezdett csakugyan félt-e Crofttól. - Eh, le van szarva az egész - mondta, azzal otthagyta Stanleyt. A fiú azonban észrevette, hogy Rednek már nincs kedve verekedni, és utánament. - Csakhogy részemről ezzel nincs elintézve az ügy - jelentette ki. Red ránézett. - Akkor nyasgem! Stanley maga is meghökkent, mikor meghallotta saját szavait: - Mi az? Betojtál? - Biztosra vette, hogy ez egy kicsit túl erős volt. - Ide figyelj. Stanley - felelte Red -, játszva laposra verhetnélek, de ma nincs kedvem verekedni. - Megint elfogta a méreg, de igyekezett visszafojtani. - Hagyd abba ezt a szarakodást ! Stanley sanda tekintetet vetett rá, aztán kiköpótt a homokba. Erős kísértést érzett, hogy még valami cifrábbat is mondjon, de

tudta, hogy úgyis az övé a diadal. Leült Brown mellé. Wilson odafordult Gallagherhez, és megcsóválta a fejét.Sose hittem vóna hogy Red képes visszatáncóni - dünnyögte. Mikor Ridges látta, hogy nem háborgatják tovább. folytatta az ásást. Eltöprengett ugyan egy kicsit az epizódon. de aztán megnyugtatta a jóleső érzés, hogy ásó van a kezében. Pedig milyen vacak kis szerszám - gondolta. Papa jót röhögne, ha látná. Egészen belefeledkezett a munkába. Élvezte a testi erőfeszítéssel járó ismerős, kellemes érzést. Férfiember számára a munka a legjobb nyugtatószer - állapította meg magában. A ödör már . majdnem teljesen elkészült, s Ridges egyenletes ritmusban, erélyes mozdulatokkal döngölni kezdte talpával a fenekét. 43 Fülsértő, csattanó hang ütötte meg a fülüket, mintha légycsapóval az asztalra vertek volna. Nyugtalanul néztek körül.Japcsi aknavető - dünnyögte Brown. - Méghozzá egész közel - morogta Martinez. Mióta partra szálltak, ezek voltak az első szavai. A hadműveleti parancsnokság körül földre vetették magukat a katonák. Brown fülelni kezdett, s mikor meghallotta az egyre gyorsuló, vinnyogó hangot, a homokba temette az arcát. Az aknavető lövedéke mintegy százötven méterre robbant, s miközben Brown mozdulatlanul feküdt, tisztán hallotta, milyen félelmetes zúgással hasítja a gránát a levegőt s korbácsolja szét maga körül a dzsungel lombjait. Nagy nehezen visszafojtott egy nyögést. Ez a lövedék még elég messze csapott be, de. . . Iszonyú pánik fogta el. Amikor megkezdődött egy-egy ütközet, mindig volt néhány pillanat, amikor Brown teljesen felmondta a szolgálatot, s ilyenkor azt csinálta, ami legelőször az eszébe ötlött. Most is, mikor a robbanás visszhangja elhalt a levegőben, izgatottan talpra ugrott. - Gyerünk, pucoljunk innen a fenébe!ordította. - És Croft? - kérdezte Toglio. Brown gondolkodni próbált. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy minél hamarább elkerüljön erről a partszakaszról. Támadt egy ötlete, s minden fontolgatás nélkül kapott rajta. - Neked van fedezéked, itt maradsz. Mi arrább megyünk vagy fél mérfölddel ha Croft visszajön, ott megtaláltok. - Elkezdte összekapkodni a holmiját, aztán egyszerre csak földhöz vágta az egészet. - Le van szarva - morogta -, később is ráér -, azzal ügetni kezdett a parton. A többiek meghökkenve nézték, vállat vontak aztán Gallagher, Wilson, Red, Stanley és Martinez hoszszan elnyúló libasorban követte. Hennessey utánuk nézett, aztán Toglio és Ridges felé pillantott. A kókuszliget szélétől alig néhány méterre ásott gödröt magának, s most megpróbált belesni a ligetbe. de az olyan sűrű volt, hogy tizenöt méternél messzebb nem lehetett látni a fáktól. Toglio fedezéke Hennesseyétól balra körülbelül húsz méterre volt, de mintha sokkal messzebb lett

volna. Ridges gödre még Toglióén is túl, szinte a végtelenben. - Most mi a teendő? - kérdezte Hennessey halkan Togliótól. Legszívesebben ő is elszaladt volna a többiekkel, de nem merte 44 megkockáztatni félt hogy kiröhögik. Toglio körülnézett, aztán guggolva átszaladt Hennessey gödréhez. Széles, barna arcáról dőlt a veríték. - Szerintem nagyon komoly a helyzet - jelentette ki drámai hangon, aztán belesett a dzsungelbe. - Miért? Mi van? - kérdezte Hennessey. Mintha gombóc lett volna a torkában, és ez az érzés valahogy nem volt se kellemes, se kellemetlen. - Az a gyanúm, hogy egy csomó japcsi megbújt egy aknavetővel a part közelében, és valószínűleg meg akar támadni minket. - Megtörölte az arcát. - Bárcsak a többiek is beásták volna magukat - tette hozzá. - Ronda dolog tőlük, hogy megléptek - mondta Hennessey. Maga is meglepődött, milyen természetes a hangja. - Fene tudja - mondta Toglio. - Brown sokkal tapasztaltabb, mint én. Az embernek bízni kell a fölötteseiben. - Átszitált egy kis homokot az ujja közt. - Visszamegyek a fedezékembe. Te csak maradj itt. Ha a japcsik támadnának, meg kell állítanunk őket. - Toglio fontoskodva beszélt és Hennessey buzgón bólogatott. Akárcsak a moziban - gondolta. Homályos képek tolultak egymásra az agyában. Már látta is önmagát, amint hősiesen visszaver egy ellenséges támadást. - Oké, öcskös - mondta Toglio, és hátba veregette Hennesseyt. Aztán megint leguggolt, s elszaladt a saját fedezéke mellett Ridgeshez, s vele is beszélt. Hennesseynek eszébe jutott, hogy Red szerint Toglio csak akkor került a szakaszhoz, amikor a motomei hadművelet nehezén már túl voltak. Tűnődni kezdett, szabad-e bíznia benne. Némán kuporgott a fedezékében, és a dzsungelt figyelte. Szája kiszáradt minduntalan az ajkát nyalogatta; ha úgy látta, hogy megmozdult valami a bokrok közt, összeszorult a szíve. A parton síri csönd volt. Így telt el egy hosszú perc, és Hennessey kezdett unatkozni. Hallotta, hogy egy teherautó fékje csíkorog a fövenyen, s mikor bátorságot vett magának, és hátrafordult, látta, hogy a parttól körülbelül egy mérföldre megint közeledik egy sor rohamcsónak. Nekünk küldenek segítséget - gondolta, de aztán ráeszmélt, hogy ez képtelenség. Éles, csattanó hang hallatszott a dzsungelből, s a kilövést még egy követte. Aknavetők - gondolta Hennessey, s úgy érezte, 45 csapdába került. S aztán majdnem közvetlenül a feje fölött, fülsértő, csikorgó hangot hallott, olyasféle szívet tépő csikorgás volt, mint amikor egy autó hírtelen lefékez, hogy bele ne szaladjon

a másikba. Hennessey ösztönszerűen összekuporodott a gödörben. A következő pillanatok teljesen elvesztek a számára. Irtózatos robbanást hallott - agyának szinte minden zugát betöltötte -, talpa alatt megmozdult és remegni kezdett a föld. Minden tagja megdermedt, mégis érezte, hogy sár fröcsög rá, s heves széllökés csapja meg a testét. Újabb robbanás következett, utána megint sár és földrengés, aztán újabb és újabb széllökés. Azon vette észre magát, hogy rémülten, sértődötten zokog a gödörben. Amikor még egy akna becsapódott, felsikoltott, mint egy kisgyerek: - Elég! Elég! -- Aztán abbamaradt a lövöldözés. Hennessey azonban még majdnem egy teljes percig remegve lapult a gödör fenekén. Forró nedvességet érzett a contbján s első gondolata az volt, hogy megsebesült. Jóleső, megnyugtató gondolat volt, s lelki szemei előtt fölrémlett egy kórházi ágy képe. Aztán hátranyúlt és undorral vegyes megkönnyebbüléssel fedezte fel. hogy csak összecsinálta magát Igyekezett nem mozdulni. Ha nem moccanok, nem mocskolom még jobban össze magam - gondolta. Eszébe jutott amit Red meg Wilson szokott mondogatni, hogy "az embernek jól össze kell szorítania a segge lyukát", s most jött rá mit értettek ez alatt. Kuncogni kezdett A gödör falai megrepedeztek s Hennesseybe egy pillanatra belenyilallott a félelem, hogy ha újrakezdődik az aknatűz, beomolhatnak Szagolgatni kezdte magát és enyhe hányinger fogta el. Váltson gatyát? - töprengett. Csak egy alsónadrág volt még a hátizsákjában, s könnyen megeshetik, hogy egy álló hónapig azt kell hordania. S ha a rajta levőt eldobja, talán még meg is fizettetik vele Ugyan, dehogy fizettetik - gondolta; arra senkít se kötelezhetnek, hogy ha a tengeren túl elveszti valamilyen holmiját, megfizesse. Megint kuncogni kezdett Hogy fog mulatni papa ha majd elmesélí neki ezt a históriát! Egy pillanatra megjelent előtte apja arca. Piszkálni kezdte valami, hogy szedje össze bátorságát, és kukucskáljon ki a gödörből. Óvatosan fölegyenesedett; nemcsak attól félt, hogy észre találja venni az ellenség, hanem attól is; hogy még jobban összemocskolja az alsónadrágját. 46 Toglio és Ridges még mindig fedezéke mélyén lapult. Hennessey gyanakodni kezdett, hogy magára hagyták. - Toglio! Toglio tizedes! - kiáltotta, de csak rekedt suttogás jött ki a torkán. Választ nem kapott, s föl se merült benne a kérdés, hogy egyáltalán meghallották-e. Egyedül van - állapította meg -, teljesen egyedül, s a magányosság érzése iszonyú félelemmel töltötte el. Tűnődni kezdett, hol lehetnek a többiek. Ő még egyszer se vett részt harcban, igazán nem szép hát tőlük, hogy így cserbenhagyták. Egyre nagyobb keserűséget érzett a gondolatra, hogy nincs senki a közelében. A dzsungel sötét volt és baljóslatú, mint az égbolt, amikor fekete viharfelhők gyülekeznek rajta. Hirtelen úgy érezte, hogy egyszerűen nem bír tovább ott maradni. Kimászott

fedezékéből, megmarkolta puskáját, s négykézláb kúszni kezdett; minél messzebb a gödörtől. - Hová mész. Hennessey? - kiáltotta Toglio, aki hirtelen kidugta fejét a gödörből. Hennessey összerezzent. Megkeresem a többieket - motyogta. - Muszáj, mert összemocskoltam a gatyámat. - S elkezdett röhögni. - Bújj vissza azonnal! - ordította Toglio. A fiú visszanézett fedezékére, és érezte, hogy képtelen megint belebújni. S a part olyan tisztának és tágasnak látszott. - Nem - mondta -, mennem kell - azzal szaladni kezdett. Hallotta, hogy Toglio megint kiabál valamit, aztán nem hallott többé semmit, csak a saját lihegését. Hirtelen észrevette, hogy valami ideoda csúszkál abban a zsákszerűségben, amelyet a bokavédő fölött kidúdorodó nadrágja alkotott. Szinte eszelősen ráncigálta ki nadrágszárát a bokavédőből, s mikor az ürülék kipottyant, rohant tovább. Elhaladt a jelzőzászlók mellett, ahol a rohamcsónakok kikötöttek, s észrevette, hogy a tengerésztiszt a dzsungel szélén hasal egy kis mélyedésben. Hirtelen megint felhangzott az aknavetők csattanása, s nyomban utána a közvetlen közelében kattogni kezdett egy géppuska. Gránátok robbantak, üres pukkanással, mint a fölfújt papírzacskók. Úgy látszik, már űzőbe vették az aknavetős japcsikat - villant át agyán a gondolat. Aztán még hallotta a fölülről rázuhanó gránát iszonyú süvítését. Kicsit megpördült, 47 és a földre vetette magát. Talán még a detonációt is érezte, mielőtt egy gránátszilánk kettéhasította az agyát. Red talált rá mikor az osztag visszatért, hogy csatlakozzék Toglióhoz. Az aknatüzet egy hosszú, cikcakkos futóárokban böjtölték ki amelyet egy tartalék század ásott a part egyik távolabbi részén. Mikor megtudták, hogy a japcsi aknavető legénységét megsemmisítették Brown kiadta a parancsot a visszatérésre. Rednek nem volt kedve senkivel se társalogni, s így önkéntelenül ő vette át a vezetést. Mikor befordult az egyik kanyarulatban, megpillantotta Hennesseyt. Arcra borulva hevert a homokban, mély hasadás volt a sisakján, s kis kerek vértócsa a feje körül. Egyik keze tenyerével fölfelé fordult, s az ujjaí begörbültek, mintha meg akart volna markolni valamit. Red majdnem rosszul lett. Szerette Hennesseyt, de a szakasznak még jó néhány tagja iránt érzett effajta szeretetet - benne foglaltatott mindjárt annak a lehetősége is, hogy a végén velük is így jár. Különösen annak az éjszakának az emléke nyugtalanította, amikor a légitámadás alatt fent kuporogtak a hajó fedélzetén. és Hennessey fölfújta a mentőövét. Áhítattal vegyes borzadály fogta el egy pillanatra, mintha akkor éjjel valaki - vagy valami - ott leselkedett volna a hátuk mögött, és kiröhögte volna őket. Ott is csak sablon szerint mennek a dolgok,

ahol aztán igazán nem volna szabad. Brown Red mögé lépett, és zavartan meredt a holttestre.Hogy is engedhettem, hogy ne jöjjön velünk? - kérdezte. Igyekezett nem gondolni saját felelősségére. - Ki takarítja el a hullákat? - A sírásó osztag. - Hát akkor megkeresem őket, hogy vigyék el minél előbbmondta Red. Brown összeráncolta a szemöldökét. - Az a parancs, hogy maradjunk együtt. - Elhallgatott, aztán dühösen folytatta: - Az istenfádat, Red, fenemód gyáva vagy ma! Mindenkivel kikezdesz aztán v isszakozol, rád jön a rapli. . . - Hennesseyre esett a tekintete, és nem fejezte be a mondatot. Red már ment is. Elhatározta, hogy aznap messze elkerüli ezt 48 a partszakaszt. Kiköpött, s megpróbálta elfelejteni Hennessey sisakját meg a vért, amely még mindig folydogált az acélba vágott résen keresztül. A szakasz követte, s mikor visszaértek oda, ahol Togliót hagyták, valamennyien nekiláttak gödröt ásni maguknak a homokba. Toglio idegesen járkált föl-alá, s egyre azt hajtogatta, hogy többször is utánakiabált Hennesseynek, megpróbálta visszahívni. Martinez igyekezett megnyugtatni. - Oké, te igazán nem tehetsz a dologról - jelentette ki többször is. Fürge mozdulatokkal, erőlködés nélkül ásott a puha homokban, hajnal óta első ízben volt nyugodt. Hennessey halála egy csapásra eloszlatta rettegését. Most már nem történhetik semmi. Mikor Croft visszatért, s Brown jelentette, mi történt, nem tett rá semmi megjegyzést. Brown megkönnyebbült, úgy érezte, csakugyan nem ő a hibás. Nem is gondolt rá többet. Croft viszont egész nap Hennessey halálán töprengett. Később, mikor már nagyban dolgoztak a parton - utánpótlást raktak ki -, sokszor kapta magát azon, hogy ez jár az eszében. Pontosan olyan hatást váltott kí belőle, mint amikor rájött, hogy a felesége csalja. Az első pillanatokban - mielőtt még hatalmába kerítette volna a düh és a fájdalom - csak valami tompán lüktető izgalmat érzett meg azt, hogy az élete bizonyos fokig megváltozott, sok minden nem lesz többé olyan, mint azelőtt. Most megint hasonló érzés fogta el. Hennessey halála a mindenhatóságnak olyan perspektíváit tárta föl előtte, hogy nem is merte végiggondolni őket. Mégis egész nap ez járt az eszében. a hatalom ról szőtt zavaros ábrándokat, s ugyanakkor balsejtelmek is gyötörték. Tantaluszi kínokat állt ki. 49 MÁSODIKRÉSZ

AGYAGÉSFORMA Edward Cummings vezérőrnagy, a szigeten tartózkodó csapatok parancsnoka, az előzetes eligazítások alkalmával úgy jellemezte törzstisztjei előtt Anopopejt, hogy olyan a formája, mint az okarínáé. Vitathatatlanul precíz hasonlat volt. A sziget körülbelül százötven mérföld hosszú és ötven mérföld széles törzse nagyjából ovális volt, magas hegylánc húzódott a tengelyében. S Anopopej törzséből majdnem merőlegesen nyúlt ki az okarína fúvókája, egy húsz mérföld hosszú félsziget. Cummings tábornok csapatai e félsziget csúcsán szálltak partra, és a hadművelet első néhány napján körülbelül öt mérföldet nyomultak előre. A rohamcsapatok első hulláma kiugrált a csónakokból, keresztülgázolt a vízen végigszaladt a fövenyen, és beásta magát a dzsungel szélén. Az őket követő támadó hullámok katonái elhaladtak állásaik mellett, és libasorban benyomultak a bozótba, azokon az ösvényeken. amelyeket még a japánok vágtak. Egy-két napig alig ütköztek ellenállásba mert a japán sereg zöme visszahúzódott a partról mikor a hajók ágyúzni kezdtek. Az első napokban az előnyomulás tempóját csak igen rövid időre lassította le egy-egy lesből támadó, kisebb csapat, egy-egy vízmosásban vagy ösvényen felállított ideiglenes védelmi állás. A katonák óvatosan tapogatóztak előre, mindig csak pár száz métert haladtak, s mielőtt egy-egy század továbbindult volna egész csomó járőrt küldött ki. hogy derítsék fel az előttük lévő terepet. Összefüggő arcvonalról - legalábbis néhány napig - szó sem volt. A katonák kis csoportokban szivárogtak keresztül a dzsungelen, apróbb csatározásokat folytattak még náluk is kisebb csoportokkal, aztán mentek tovább. Mindent összevéve, előrenyomultak ugyan, de az egyes különálló egységek sohasem előre megszabott irányban 53 mozogtak. Mintha egy csomó hangya ráncigált volna kínos-keservesen egy maroknyi kenyérmorzsát a fűben. A harmadik napon elfoglaltak egy japán repülőteret. Jelentéktelen ügy volt az egész - negyed mérföld hosszú tisztás, egy bozótba rejtett kis hangár meg néhány épület, amelyet már Ie is romboltak a japánok -, de azért bekerült a csendes-óceáni hadijelentésekbe, és a legfrissebb hírek vége felé a bemondók is megemlítették a rádióban a sikeres akciót. A repülőteret két szakasz foglalta el: arrafelé cirkáltak a dzsungelben, megsemmisítették a tisztás védelmére hátrahagyott egyetlen géppuskát kezelő rajt, s rádión jelentették az esetet zászlóaljuk parancsnokságának. A tábornok csapatainak állásai közt aznap éjjel jött létre első ízben némi kapcsolat. A tábornok a hevenyészett repülőtér mögött száz méterrel építette ki az arcvonalat, s este onnan hallgatta, hogyan lövi a japán tüzérség a repülőteret Másnap reggel kilencig csapatai újabb fél mérföldet nyomultak előre a félszigeten, és az arcvonal megint lomhán guruló, különálló higanycseppecskékre

szakadt Lehetetlen volt bármiféle rendet is tartani. Megesett hogy két század hajnalban még úgy indult el, hogy szárnyuk teljesen öszszeért, s napszálltáig, amikor tábort ütöttek, egy mérföldnyire elszakadtak egymástól. A dzsungel óval nagyobb ellenállást tanúsított, mint a japánok. és a katonák. ahol csak lehetett, igyekeztek kikerülni: patakok partján nyomultak előre, a vadon nőtt kókuszligetek viszonylag nem nagyon szövevényes bozótjában törtek utat maguknak és örültek. ha néha-néha egy kunai-fűvel borított tisztáson haladhattak keresztül. Csakhogy a japánok a legváratlanabb időpontokban árasztották el gránáttal a tisztásokat, így aztán a-katonák végül ezeket is kerülték. és a dzsungel ritkásabb részein található szeszélyes ösvényeken botorkáltak előre. A hadművelet első hetében vitán felül a dzsungel volt a tábornok legerősebb ellenfele. A partra szállt csapatokat figyelmeztették ugyan, hogy Anopopej őserdői félelmetesek, attól azonban hogy ezt tudták, nem lett könnyebb a dolguk. A sűrűbb részeken a katonáknak sokszor egy álló órájukba került, míg ötven-hatvan métert előbbre jutottak. Az őserdők mélyén majdnem százméteres faóriások nőttek, legalsó ágaik is hatvan-hetven méter magasan voltak a földtől. Az alattuk lévő teret ugyancsak fák töltötték ki; 54 koronáiktól nem is lehetett látni az óriásfákat. S ami kis hely még maradt, ott indák páfrányok, vadbanánfák. satnya pálmák, virágok és bokrok fullasztó szövevénye szorongott. Nehéz leveleiket a lombok közt átszűrődő kevéske fény felé emelgetve próbáltak levegőhöz jutni, és táplálékot szívni magukba, akár a kígyók a verem fenekén. A dzsungel mélyén állandóan olyan sötét volt, amilyen sötét nyári vihar előtt az égbolt, s szellő sem rezdült. Nyirkos, összetapadt és forró volt minden: a dzsungel hatalmas, olajos rongycsomóra emlékeztetett. amely egyre jobban átforrósodik egy óriási raktár sötét, fullasztó boltívei alatt A növényzetet mint a láng nyaldosta a hőség, s a lombok elképesztően nagyra nőttek A sűrűben a nyirkos forróságban mindig hallatszott valamilyen hang. Madarak cserregtek, apró állatok visítoztak, néha kígyók surrantak zizegve tova, s e sokféle lárma alatt süket, szinte tapintható csönd honolt, olyan csönd, hogy még a fű és a lombok önfeledt növekedésének neszét is hallani lehetett. A dzsungel sűrűjében nem tehetett se letelepedni, se mozogni. A katonák az őserdők szélén nyomultak előre, az aljnövényzeten gázoltak át meg a kisebb kókuszerdőkön. De még az ilyen helyeken sem láttak húsz-harminc méternél messzebb, így aztán a hadművelet - kezdeti szakaszában - csupán kis csoportok tapogatózó mozdulataira korlátozódott. A félsziget ezen a részén mindössze egy-két mérföld széles volt, a tábornok kétezer embert állított csatasorba egyik szélétől a másikig, mégis alig alkottak csak valamennyire is összefüggő láncot. Két-két száznyolcvan főből álló század közt akárhány japán katona átszivároghatott. Még ha aránylag könnyű volt is a terep, a századok csak ritkán próbáltak

meg egy-egy szakaszon összefüggő arcvonalat kialakítani. Az az elképzelés hogy majd összefüggő arcvonalat alkotnak, még akkor is csak elképzelés maradt, amikor már egy hete tapogatóztak a dzsungelben. Az előrenyomuló csapatok mögött mindenhol maradtak japánok. és a félszigetnek a tábornok által elfoglalt részén, a dzsungel minden pontján szünet nélkül folytak velük az utóvédek csatározásai s a végén mintha az okarína egész fúvókáját tüskék borították volna. Éktelen zűrzavar uralkodott állandóan. A tábornok mindezt előre látta; és számításba is vette. Hatezer emberének kétharmada állandóan az arcvonal mögött tevékenykedett: részben utánpótlást szállított, részben pedig biztosító jár55 őrökbe osztva a dzsungelt fésülte át. A tábornok már a hadművelet megkezdése előtt tudta a hírszerzők jelentéseiből, hogy a japánoknak legkevesebb ötezer embere áll szemben vele, s katonái ebből az ötezerből csak néhány százzal kerültek érintkezésbe. A japán parancsnok, Toyaku tábornok, nyilván hosszútávú védekezésre rendezkedett be. A szórványos légi felderítés, amelyet a hadsereg-főparancsnokság csak nagy ritkán engedélyezett Cummingsnak, mintha csak ezt akarta volna igazolni: a pilóták ol an fényképekkel tértek vissza amelyekből kiderült, ho gy Toyaku erős védőállást épített ki az Anopopej közepén húzódó hegylánctól le egészen a tengerig getet, csapatait kilenc Cummin snak, miután elfoglalta a félszihogy szembe kerüljön Tok k szögben balra kellett fordítania, ya u által kiépített védővonallal. Cummingsot épp ezért nem izgatta, hogy csak lassan nyomul előre. Mihelyt csapatai elérik a Toyaku-vonalat, a fő feladat nyilván az lesz, hogy tisztességesen ellássa őket utánpótlással, ehhez pedig út kell, amely lépést tud tartani előnyomuló katonáival. A tábornok már a partraszállás második napján arra a jogos következtetésre jutott, hogy a döntő harcokat sok-sok mérfölddel beljebb kell majd megvívnia a japánokkal. Azonnal ki is vezényelt ezer embert útépítésre. Egy tűrhető állapotban lévő ösvénnyel kezdték a munkát - ezen közlekedtek a japán gépkocsik a repülőtér és a tengerpart közt -; a hadosztály műszaki alakulatai kiszélesítették és beszórták a tengerpartról odaszállított kaviccsal. A repülőtéren túl azonban az ösvények kezdetlegesek voltak, és egy hét múlva újabb ezer embert osztottak be úté ítésre. Egy-egy mérföldnyi útszakasz megépítése a kétezer embernek három napjába került, így aztán az előnyomuló csapatok állandóan megelőzték őket. A harmadik hét végére a harci erők tizenöt mérföldnyire hatoltak a félsziget belsejébe, az út viszont csak fele addig ért. Az utánpótlást ellátó oszlopokkal kellett szállítani s ez majdnem újabb ezer embert vett igénybe. A h ap élet minden különösebb esemény nélkül fol t tovább egyik a másikra, a rádió híreiben többé meg sem említették. A hadosztály veszteségei jelentéktelenek voltak, és az arcvo-

nal kezdett végre kialakulni valaho a part menti dzsungelben felütött gy A tábornok ü élt rá hogy táborokban szünet nélkül foglalkoztassák az embereket és a járműveket, egyébként pillanatnyilag 56 beérte az arcvonal mögött maradt japánok megsemmisítésével, az útépítéssel, és csapatainak lassú óvatos tempóban való előnyoetben al Tu hogy az igazi harcokra egy-két hét, legrosszabb g úlva kerül sor. A póttartalékosok számára minden szokatlan volt, s igen komiszul érezték magukat. Állandóan csuromvizesek voltak, és akárhogy állították is fel a kétszemélyes sátrakat, éjszakánként mindig összedőltek. Sehogy se tudták a rövid sátorcövekeket szilárdan rögzíteni a homokban Ha esni kezdett, nem tehettek e ebet mint hogy felhúzták a lábukat és reménykedtek, hogy nem ázik megint ronggyá a pokrócuk. Éjnek idején fölverték őket, ho menjenek őrségbe keresztülbotorkáltak a holdfényes táboron, tán ott ültek gémberedett tagokkal egy homokba vájt, nedves gödörben,s minden kis neszre összerezzentek. Háromszázan voltak, és egy kicsit mindnyájan szerencsétlenek. Minden olyan furcsa itt. Valahogy nem számítottak rá, hogy hadiövezetben fizikai munkát kell végezniök, és megzavarta őket a nappali lázas sürgés-forgás és a csendes esték közti éles ellentét: nappal állandóan jöttek-mentek a teherautók me a rohamcsónakok, este meg minden ilyen nyugodt és békés vo. Ilyenkor hűvösebb is volt, és a tengerbe lebukó nap egyszerűen gyönyörű. Sötétedés előtt elszívták utolsó cigarettájukat, leveleket írtak, vagy a sátrukat próbálták rögzíteni valamilyen partra vetődött fadarabbal. Éjszakánként a harcok lármája alig hallatszott, s mintha nem is lett volna közük a távoli puskaropogáshoz és a visszhangszerű, messzi ágyúdörgéshez. Zavaros, nyugtalanító időszak volt ez számukra s nagy többségük örült, mikor végre beosztották őket századaikhoz. Csak Cr y nem. Józan ítélőképessége ellenére mindeddig bízott benne, ho a szakasz megkapja mind a nyolc póttartalékot akire szüksége lett volna, s felháborodva vette tudomásul, hogy csak 57 négyet osztottak be hozzájuk. Mióta a járőr partra szállt Anopopej szigetén, egész sor csalódás érte s ez most mindennek a teteje. Eleinte főként az bosszantotta, hogy nem vetették harcba őket. A tábornok hadosztálya felét kénytelen volt Motomén hagyni helyőrségnek, így aztán a hadosztályparancsnokság tiszti és legénységi állományának csak egy töredékét hozhatta magával Anopopejre. Ezeket összevonták a 460. ezred törzsszázadával, s az egyesített parancsnokságot egy tengerre néző, alacsony, homokos meredélyen, egy kókuszligetben helyezték el.

Erre a munkára osztották be a felderítőket. Mindössze két napig dolgoztak a parton utána átirányították őket a parancsnokság táborába, és a hét hátralévő részét azzal töltötték, hogy bozótot irtottak, szögesdróttal vették körül a tábor területét, és egyenletesre döngölték a talajt az étkezősátrak helyén. Mikor ezzel végeztek, megint sablonossá vált a szolgálatuk. Reggelenként Croft összehívta embereit, és parti munkára vagy útépítésre osztotta be őket. Így telt el egy hét. aztán még egy, anélkül hogy egyetlenegyszer is járőrbe kellett volna menniök. Croft dühös volt. Idegesítette a műszaki munka, s noha ezt is ugyanolyan buzgón és eredményesen irányította, mint általában a szakasz minden tevékenységét morózus volt, unta, hogy mindennap változatlanul ugyanazt kell csinálni. Megpróbálta bosszúságát levezetni valamivel, s erre a célra kitűnően megfeleltek a póttartalékosok Amikor még nem voltak beosztva, mindennap gondosan megfigyelte őket a parton, végignézte hogyan hajtogatják össze sátraikat és sorakoznak föl munkára. S mint valami vállalkozó, aki beruházásokat tervez, azon spekulált, hogyan fogja majd a járőröket megszervezni, ha a szakasznak mind a tizenhér embere meglesz. Mikor megtudta, hogy csak négy új embert kaptak, dühbe gurult. Igaz, hogy ezzel már tizenháromra emelkedett a létszámuk, mivel azonban az előírások szerint az alegységnek húsz emberből kellett állnia, ez egyáltalán nem volt vigasztalás a számára. Motomén a hét emberből álló parancsnoki rajt is az ezred felderítő részlegéhez osztották ugyan be állandó ielleggel, gyakorlatilag azonban a raj mégsem tartozott a szakaszhoz. A hét ember sose ment járőrbe, nem osztotta meg velük sem az őrszolgálatot, sem a munkát, a parancsokat más altisztektől kapta, s Croft né 58 melyiküknek már a nevét se tudta. Motomén a szakasz tagjainak néha hármasával-négyesével kellett járőrbe menniök, mikor pedig kétszer annyi emberre lett volna szükség. S közben egész idő alatt hozzájuk tartozott még hét ember, akik fölött azonban Croftnak nem volt rendelkezési joga. gy még nagyobb legyen a bosszúsága, véletlenül megtudta, hogy egy ötödik embert is beosztottak a szakaszba, de már át is vezényelték a parancsnoki rajba. Az esti kajaosztás után berontott a századirodának berendezett sátorba és minden bevezetés nélkül ráförmedt Mantellira, a törzsszázad parancsnokára. - Ide figyeljen, százados! Az a parancsnoki rajba beosztott új ember nekem jár! Mantelli szőke, szemüveges férfi volt, vidám, fülsértő hangon tudott nevetni. Mikor Croft nekitámadt, mókásan, védekező mozdulattal arca elé kapta a tenyerét. - Hohó, Croft, álljon meg a menet! - nevetett. - Nem vagyok én japcsi, a szentségit neki! Mi a fenét képzel? Csak úgy egyszerűen beront ide, és rám döntí a századirodát?

- Túlságosan régóta nincs ki a létszámom, százados, és nem vagyok hajlandó tovább tűrni a dolgot. Elegem van már belőle, hogy agyonstrapáljam az embereimet és a bőrüket kockáztassam mikor hét ember, hét nyavalyás alak nyugodtan csücsül a parancsnokságon, azon a címen, hogy a pucere meg fene tudja, mije maguknak tiszt uraknak! Mantelli kuncogni kezdett. Szivarozott de a szivar sehogy se illett sovány arcához. - Csak nem képzeli, Croft, hogy magának adom azt a hét embert? Akkor ki a fene nyomja a markomba reggelenként a klozettpapírt? Croft megmarkolta az asztalt, és dühös pillantást vetett a századosra. - Hiába viccelődik, százados, tudom, hogy mihez van jogom, s a felderítő szakasz igenis meg fogja kapni azt az ötödik embert! A hadműveleti csoportban úgyis csak ceruzát hegyez! Mantelli megint kuncogni kezdett. - Ceruzát hegyez? Azt a kut afá át Ú veszem észre, nincs valami ó véleménye rólam; Croft A tengerpartról belibbent az alkonyi szellő, és megzizegtette a gúla alakú sátrakat. Pillanatnyilag csak kettesben voltak a századirodán. - Nézze - folytatta Mantelli -, tudom hogy disznóság, hogy nincs ki a létszáma, de hát mit csináljak? 59 - Adja ide azt az ötödik embert! A felderítőkhöz osztották be, és ott én vagyok az őrmester. Szükségem van rá. Mantelli súrolni kezdte talpával a sátor döngölt sárpadlóját. - Van magának fogalma róla egyáltalán, mit csinálnak a hadműveletiek? Betoppan Newton ezredes, s ha ne adj isten, nem készült el valamilyen ügyirat sóhajt egyet, és azt mondja: "Túlságosan lassan mennek itt a dolgok ", és engem tolnak le miatta a fene enné meg! Ébredjen föl Croft: itt nem maga a fontos, csak egy a lényeg: hogy elég irodista legyen, és fennakadás nélkül működjön a parancsnokság. - Elgodolkozva forgatta szájában a szivart. - Most, hogy pont mihozzánk került a tábornok meg az egész törzse is s még csak ki se köphet az ember, ha nem akar hadbíróság elé kerülni, még több emberre is szükség lehet a szakaszából! Ha sokat pofázik, magát is beosztom írógépszalagot pucolni. - Fütyülök rá, százados! Még akkor is megszerzem azt az embert, ha Pfeiffer őrnagyig, Newton ezredesig vagy akár Cummings tábornokig kell mennem, azt a kutyaúristenit! A szakasz nem fog örökké itt lebzselni a parton, szükségem van minden emberre, akit csak meg tudok szerezni! Mantelli felsóhajtott. - Ha magától függne, Croft, képes volna végigmustrálni az összes póttartalékost, mintha lóvásáron lenne! - Képes én. százados! - Úristen egy pillanatnyi nyugtom sincs maguktól. - Mantelli hátradőlt a széken, és rugdosni kezdte az íróasztal lábát. A sátor nyílásán keresztül kilátott a kókuszpálmák közt a tengerpartra. Valahol messze eldördült egy ágyú. - Megkapom hát azt az embert vagy sem?

- Meg. . . meg. . . meg. . - felelte hunyorogva Mantelli. A fövenyen, nem is egészen száz méterre, éppen akkor állítgatták fel kétszemélyes sátraikat a póttartalékosok. Távolabb, a kikötőben néhány Liberty-típusú teherhajó horgonyzott, s lassan beleveszett az esti ködbe. - Megkapja azt a nyavalyást. - Azzal félrelökött néhány ív papírt végighúzta az ujját egy csomó egymás alá írt néven, s az egyiket aláhúzta a körmével. - Rothnak hívják, polgári foglalkozása hivatalnok. Biztosan mesterlövészt farag majd belőle. A póttartalékosok egy-két napig még a parton maradtak. A Croft és Mantelli százados közt lefolyt beszélgetést követő este Roth csüggedten ballagott keresztül a póttartalékosok táborán. A kafona, akivel egy sáto ban aludt - tagbaszakadt, kedélyes falusi még odaát volt egy másik sátorban a barátainál, és Rothnak nem volt kedve csatlakozni a társasághoz. Előző este ő is átment, de mint általában mindig, úgy érezte. nem közéjük való. Hálótársa meg hálótársának barátai valamennyien fiatalemberek voltak, valószínűleg nemrég kerültek ki a középiskolából, ostoba vicceket meséltek, nagyokat röhögtek rajtuk, birkóztak meg káromkodtak. Nem tudott mit beszélni velük. Pedig mérhetetlenül sóvárgott valaki után, akivel komolyan elbeszélgethetne. Megint ráeszmélt, hogy a póttartalékosok közt tulajdonképpen egyetlen ismerőse sincs - azoktól, akikkel átkelt a tengeren, az utolsó kiképzőtáborban egytől egyig elszakadt. Nem mintha azok közt akadt volna különösebben értelmes ember. Ostoba alakok voltak azok is mind. Folyton csak a nőkön járt az eszük. Rosszkedvűen meredt a fövenyen szétszórva álló sátrakra. Még egy-két nap, s átirányítják új szakaszához. Egyáltalán nem örült a gondolatnak. Puskát nyomnak a kezébe! Ezt a disznóságot! Legalább ne mondták volna előzőleg azt, hogy irodista lesz! Vállat vont. Hiába: a katonaságnál csak ágyútöltelékre van szükség. Még az olyan beteges családapákból is sorkatonát csinálnak, mint ő. Pedig igazán nem erre való: egyetemet végzett, hivatali munkához szokott. De hát próbálja csak megértetni ezt az ember a hadsereggel! Elhaladt egy sátor mellett ahol egy póttartalékos éppen cövekeket vert a homokba. Roth megállt, mert ráismert az illetőre. Goldstein volt, őt is beosztották vele együtt a felderítő szakaszba. - Helló! - köszönt rá Roth. - Látom nagyon serénykedsz. Goldstein fölnézett. Huszonhét év körüli, világosszőke hajú férfi volt, kék szeme komoly, de barátságos. Figyelmesen megnézte Rothot, mintha rövidlátó lenne, kicsit még ki is dülledt a szeme. Aztán igen szívélyesen elmosolyodott, és bólintott. Mosolyával meg figyelmes. fürkésző pillantásával elsó látásra nyílt, egyenes ember benyomását keltette. - Éppen a sátramat rögzítem - mondta. - Egész nap törtem rajta a fejem, s a végén rá 6o sl

is jöttem, mí a baj. A hadsereg nem csináltat homokos talajon is használható sátorcövekeket. - Buzgó mosoly ült ki az arcára.Vágtam hát néhány ágat egy bokorról, s most ezeket verem be cövek helyett. Lefogadom, hogy akármilyen vihar lesz is, ki fognak tartani. - Goldstein mindig igen megfontoltan, csak egy kicsit kapkodva beszélt, mintha félt volna, hogy valaki félbeszakítja. Az orra tövétől a szája szögletéig húzódó, meglepően szomorú barázdáktól eltekintve kmondottan kisfiús volt a képe. - Csuda jó ötlet - felelte Roth. Mivel semmi egyéb nem jutott az eszébe, habozott egy pillanatig, aztán leült a homokba. Goldstein halkan dünnyögve tovább dolgozott. - Mit szólsz a beosztásunkhoz? - kérdezte. Roth vállat vont. - Olyan, amilyet vártam. Rohadt. - Roth görbe hátú, hosszú karú, alacsony emberke volt. Mintha minden lógott volna rajta; hosszú, bánatos orra és táskás szeme volt; válla előreesett. A haját egészen rövidre nyiratta, s amúgy is nagy fülei ettől még nagyobbnak hatottak. - De hát fütyülök rá! - jelentette ki meglehetősen nagyképűen. Mindent összevéve úgy festett; mint egy törékeny csontú, szánni való majom. - Szerintem marha mázlink van - mondta jóindulatúan Goldstein. - Elvégre még mindig jobb, mintha egyenest a tűzvonalba kéne mennünk. Úgy hallom, a törzsszázadok a legklaszszabbak, az ilyenekbe általában az intelligensebb fickókat osztják be. Roth felmarkolt egy kis homokot, s lepergette az ujja közt.Mi a fenének áltassam magam? - kérdezte. - Ahogy én látom, a katonaságnál a végén mindenről kiderül, hogy sokkal rosszabb, mint várta az ember. Erről is ki fog derülni, hogy a lehető legrosszabb. - Komor, szinte síri hangon beszélt, s olyan lassan, hogy Goldstein alig várta, hogy befejezze. Á te túl pesszimista vagy - állapította meg. Fogott egy acélsisakot, s mintha kalapács lett volna, verni kezdte vele az egyik cöveket - Ne haragudj, amiért megmondom, de szerintem helytelen szemszögből nézed a dolgokat. - Rávert néhányszor a sisakkal a cövekre aztán szomorúan füttyentett egyet. - Irtó ócska acélból vannak ezek - állapította meg. - Nézd, hogy .behorpadt. pedig csak egy cövekre vertem rá vele. Roth kicsit lenézően mosolygott. Bosszantotta Goldstein opti62 mizmusa. - Eh az efféle duma nagyon szépen hangzik, de az igazság mégiscsak az, hogy a katonaságnál folyton kitolnak az emberrel. Gondolj csak a hajóra, amin átjöttünk! Úgy összepréseltek bennünket, mint a szardíniát. - Valószínűleg nem a jó szándék hiányán múlott - vélekedett Golds2ein. - Nem a jó szándék hiányán? Nekem egész más a véleményem. - Elhallgatott, mintha számba akarná venni sérelmeit hogy a legbeszédesebbeket válassza ki közülük. - Nem figyelted

meg, hogy bántak a tisztekkel? Luxuskabinokban aludtak, minket meg összezsúfoltak a hajófenéken, mint a disznókat. Hogy a tiszt urak felsőbbrendűeknek, kiválasztottaknak érezzék magukat. Ugyanezt a módszert követi Hitler is, amikor elhiteti a németekkel, hogy felsőbbrendűek. - Rothnak az volt az érzése, mintha valami feneketlen szakadék szélén állna. Goldstein tiltakozva emelte föl a kezét. - De hát mi épp ezért nem engedhetjük meg az ilyen beállítottságot! Ez ellen harcolunk! - Aztán - mintha szavai valamilyen fájó pontot érintettek volna a lelkében - dühösen összeráncolta a homlokát, és hozzátette: - Különben tudja a fene! Az igazság az, hogy mind antiszemiták. Az egész banda! . - Kik ? A németek ? Goldstein nem felelt azonnal Igen. - Erről az oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot - jelentette ki Roth kicsit kinyilatkoztatásszerűen. - Véleményem szerint azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat. - S buzgón szónokolt tovább. De Goldstein nem figyelt oda. Komor hangulat lett úrrá rajta. Röviddel előbb még derűs volt és elégedett, s aztán hirtelen elmúlt a jókedve. Miközben Roth szónokolt, Goldstein hol a fejét csóválta hol meg cuppogott. De ez nem volt semmiféle összefüggésben Roth előadásával. Goldsteinnek egy aznap délután lejátszódot epizód jutott az eszébe. Néhány katona egy teherautó sofőrjével beszélgetett, s Goldstein végighallgatta a társalgást A sofőr tagbaszakadt, pufók, vörös képű fickó volt, és arról tartott előadást a póttartalékosoknak. hogy melyik században jó lenni. és melyikben nem. Mikor rákapcsolt és elrobogott, méo vissza ís kiáltott: Csak azon imádkozzatok, hogy az F századba ne 63 kerüljetek! Abba rakják a sok nyamvadt zsidót! - Harsány röhögés tört ki, s valaki a sofőr után üvöltött - Ha oda raknak, máris kilépek a hadseregből! - Mire még hangosabban röhögtek. Goldstein egészen vörös lett a méregtől, mikor felidézte emlékezetében a jelenetet. Mérgébe ráadásul még kétségbeesés is vegyült, mert tudta, hogy úgyis hiába dühöng. Utólag már bánta, hogy nem mondta meg a véleményét annak a taknyosnak, aki a sofőr után kiabált pedig hát nem is az a kölyök vol; a lényeg. Ő csak szellemeskedni akart - gondolta Goldstein. A lényeg a sofőr volt. Goldstein lelki szemei előtt ismét megjelent a brutális vörös ábrázat, és önkéntelenül megborzongott. - Az a grobe Jung az a paraszt! - morogta magában. Iszonyúan elcsüggedt: ez a fajta arc vöröslött minden zsidóellenes pogrom mögött. Leült Roth mellé, és leverten meredt az óceánra. Mikor Roth befejezte szónoklatát, Goldstein bólintott. - Miért ilyenek vajon? - Kik ? Az antiszemiták. Miért nem térnek már észhez? Hogy tűrheti ezt Isten?

Roth gúnyosan mosolygott. - Isten olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Goldstein a tenyerébe csapott az öklével. - Nem, egyszerűen nem értem! Hogy lehet, hogy Isten mindezt látja és megengedi? Hiszen állítólag mi vagyunk az ő választott népe! - Dühösen fölhorkant. - Választott nép! Ugyan mire? A córeszre! - Részemről szabadgondolkodó vagyok - jegyezte meg Roth. Goldstein egy darabig merev tekintettel bámulta a kezét, aztán szomorkásan elmosolyodott. Szája körül elmélyültek a ráncok, és gunyorosan elhúzta az ajkát. - Ha majd eljön az idő - szólalt meg ünnepélyesen - nem fogják kérdezni, miféle zsidó vagy. - Azt hiszem, fölöslegesen emészted magad az ilyesmikkel - mondta Roth. Mi lehet az oka. tette fel magában a kérdést, hogy olyan sok zsidónak tele van a feje mindenféle ócska dajkamesével. Az ő szülei legalább modern gondolkozásúak, de ez a Goldstein olyan, mint valami zsémbes, átkozódó, ósdi gondolkodású aggastyán. biztos, hogy erőszakos halállal fog elpusztulni. - A zsidók általában túl sokat emésztik magukat önmaguk miatt - szólalt meg ismét. Megdörzsölte hosszú, bánatos orrát. Furcsa 64 egy fickó ez a Goldstein - gondolta - ; szinte mindenért a hülyeségig tud lelkesedni, de kezdjen csak beszélgetni vele az ember politikáról, közgazdaságról vagy bármilyen időszerű kérdésről, a végén, mint minden zsidó, mindig ugyanarra a témára lyukad ki. - Ha mi nem emésztjük, más ugyan nem fogja emészteni magát miattunk - felelte keserűen Goldstein. Roth ingerült lett. Csak azért, mert zsidó, hitsorsosai eleve feltételezik róla, hogy egy véleményen van velük. S ez egy kicsit letörte. Nem vitás, hogy örökös balszerencséjének bizonyos mértékig csakugyan az az oka, hogy zsidó, de azért igazságtalanság mindent ezzel magyarázni; olyan döntő fontossága nincs a dolognak, tiszta véletlen, hogy zsidónak született. - Talán hagyjuk ezt a témát - javasolta. Ültek és nézték a lemenő nap utolsó, ragyogó sugarait. Egy idő múlva Goldstein az órájára pillantott, aztán hunyorogva a napra nézett, amely már majdnem teljesen eltűnt az ég alján. - Két perccel később ment le, mint tegnap - fordult Roth felé. - Szeretem megfigyelni az ilyesmit. Volt egyszer egy barátom - mondta Roth -, aki a New York-i meteorológiai intézetben dolgozott. - Igazán? - kérdezte Goldstein. - Én is mindig ilyesmit szerettem volna csinálni, de hát komoly iskolázottság kell hozzá. Már úgy értem, hogy nagyon járatosnak kell lenni a magasabb matematikában. - Az illető csakugyan egyetemet végzett - ismerte el Roth. Ilyen témákról sokkal szívesebben társalgott. Kevesebb alkalmat adtak a vitára. - Igen, egyetemet végzett - ismételte meg -, de

nagyobb mázlija is volt, mint a magunkfajta embereknek általában. Én a New York-i Columbia egyetemen tanultam, de nem láttam soha semmi hasznát. - Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Goldstein. - Én sokáig mérnök szerettem volna lenni. Gondold csak el, milyen csodálatos lehet, ha az ember mindent meg tud tervezni, amit csak akar. - Kicsit szomorúan sóhajtott egyet, aztán elmosolyodott. - De hát így se panaszkodhatom. Elég mázlim volt. - Te csakugyan vitted valamire - helyeselt Roth. - Én sose tapasztaltam, hogy diplomával könnyebb munkához jutni.65 Keserűen folytatta: - Képzeld el: két évig állás nélkül voltam. Tudod, milyen rohadt dolog az? - Nekem aztán nem kell magyaráznod, barátocskám - felelte Goldstein. - Én ugyan sose voltam állás nélkül, de sokszor volt olyan munkám, hogy jobb nem is beszélni róla. - Rosszalló mosoly ült ki az arcára - De hát mi értelme panaszkodnunk?kérdezte. - Alapjában véve elég jó sorunk van. - Tenyerét fölfelé fordítva kitárta a kezét. - Házasemberek vagyunk, gyerekeink vannak. . . Ugye, neked ís van gyereked? - Van - mondta Roth. Elővette levéltárcáját, és Goldstein egy két év körüli, csinos kisfiú arcvonásait vette ki az esti félhomályban. - Igazán szép kölyök - jegyezte meg -, és a feleséged is nagyon. . . nagyon jóképű. - Az asszony pufók, jelentéktelen teremtés volt. - De az ám - mondta Roth. 6 is megnézte Goldstein feleségének és gyerekének a fényképeit, és gépiesen viszonozta a bókokat. )óleső melegség fogta el, ha a fiára gondolt. Eszébe jutott, hogy szokta fölébreszteni a gyerek vasárnap reggelenként. A felesége berakta melléje az ágyba, a kölyök meglovagolta a hasát, és vidáman gőgicsélve ráncigálni kezdte gyönge kis kezével a mellén a szőrszálakat. Rothba szinte belenyilallott a boldogság, amikor erre gondolt, aztán meg a fájdalmas igazság, hogy bizony nem is örült olyan nagyon a gyereknek, amikor még nem szakadtak el egymástól. Mindig ingerült volt, és haragudott, hogy fölzavarták álmából, s most őszintén csodálkozott rajta, hogy lehetett képes elszalasztani a boldogságot, amikor ott volt a keze ügyében. Mintha csak most jutott volna el odáig, hogy megértse igazi önmagát, s olyasféle különös érzés fogta el, mint a felfedezőket: mintha élete ismerősnek hitt; egyhangú terepén még sose látott szakadékokra és hidakra bukkant volna. - Tudod, furcsa ez az élet - jegyezte meg Goldstein fölsóhajtott. - Az - felelte csöndesen. Rothot hirtelen meleg rokonszenv fogta el Goldstein iránt. Van benne valami nagyon megnyerő - állapította meg. Olyasmik jutottak az eszébe, amiket egy férfi csak egy másik férfival tud igazán megtárgyalni. Az asszonyok csak a gyerekekkel meg jelentéktelen semmiségekkel törődnek. - Sok minden van, amiről egy asszonnyal nem lehet beszélni - jegyezte meg.

66 Én ezt nem mondhatom -, jelentette ki sietve Goldstein. - Szeretem megtárgyalni a dolgaimat a feleségemmel. Remekül megvagyunk egymással. Nagyon megértő asszony. - Elhallgatott, mintha szavakat keresne. hogyan fogalmazza meg mondanivalóját. - Tudja fene mikor tizennyolc-tizenkilenc éves kölyök voltam, egész más fogalmaim voltak a nőkről. Szexuálisan persze kívántam őket. Emlékszem, hogy kurvákhoz jártam, néha meg is csömörlöttem tőlük, aztán egy-két hét múlva megint csak elfogott utánuk a vágy. - Egy darabig szótlanul nézte a tengert, aztán bölcs mosoly jelent meg az arcán. - Mikor aztán megnősültem, sok mindenre rájöttem a nőkkel kapcsolatban. A házasember egészen másképp látja a nemi életet mint taknyos kölyök korában. Valahogy. :. a fene tudja, valahogy már nincs olyan nagy jelentősége. Az asszonyok - jelentette ki ünnepélyesennincsenek úgy oda érte, mint mi. Számukra nem jelent olyan sokat. Roth kísértést érzett, hogy föltegyen egy-két kérdést Goldsteinnek a feleségével kapcsolatban de nem merte megkockáztatni. Megkönnyebbült attól. amit Goldstein mondott. Egyéni fájdalmai és kétségei, amelyeket olyankor érzett, amikor hallotta, hogyan beszélnek bajtársai nőügyeikről, kicsit csillapultak. - Ez igaz - helyeselt nagy örömmel. - Az asszonyokat egyáltalán nem érdekli a nemi élet. - Nagyon közel érezte magát Goldsteinhez, mintha csak ők ketten lettek volna birtokában valamilyen fontos ismeretnek. Van valami nagyon kellemes, nagyon vonzó ebben a Goldsteinben. Biztosan senkivel se tudna goromba lenni - gondolta Roth. Mi több: meg volt győződve róla, hogy Goldstein szereti őt.Milyen jó itt ülni - mondta mély, szívből jövő hangon. A sátrak ezüstösen ragyogtak a holdfényben, a part is sziporkázott a víz peremén. Rothban már-már túláradtak az érzelmek, de sehogy se sikerült szavakba foglalnia őket. Goldstein rokon lélek, igazi barát. Roth felsóhajtott. Úgy látszik, egy zsidó csakis egy másik zsidónál találhat megértésre. Egészen elcsüggedt a gondolatra. Miért kell ennek így lennie? Egyetemet végzett, művelt ember, sokkal műveltebb itt majdnem mindenkinél, és ugyan mit ér vele? Egyetlen embert sikerült B7 találnia, akivel érdemes szóba állni, s az is majdnem úgy beszél, mint egy szakállas, vén zsidó. Jó darabig némán üldögéltek. A hold elbújt egy felhő mögé, a tengerpart koromsötét volt és csendes A többi sátorból halk beszélgetés meg nevetés szűrődött ki az éjszakába. R oth hirtelen ráeszmélt, hogy néhány perc múlva vissza kell térnie sátrába, s már előre irtózott tőle, hogy éjszaka föl kell majd kelni, és őrség-

be kell menni. Észrevette, hogy egy katona ballag feléjük. - Alighanem Wyman öcsi - mondta Goldstein. - Nagyon rendes fiú. - Ó is velünk jön a felderítőkhöz? - kérdezte Roth. Goldsfein bólintott - Igen. Mikor megtudtuk, hogy ugyanoda kerülünk, elhatároztuk, hogy ha lehet, egy sátorban fogunk lakni. Roth savanyúan elmosolyodott. Tudhatta volna. Mikor Wyman lekuporodott, hogy bebújjon a sátorba, félrehúzódott, s megvárta, míg Goldstein bemutatja őket egymásnak - Azt hiszem, már találkoztunk. mikor összerakták a társaságot - mondta. - Fiát persze, emlékszem is rád - felelte barátságosan Wyman. Magas. nyúlánk. szőke kiálló pofacsontú fiatalember volt. Levetette magát az egyik pokrócra, és nagyot ásított. - Nem gondoltam, cimbora, hogy ilyen sokáig eldumálunk - fordult mentegetőzve Goldstein felé. - Semmi baj - mondta Goldstein. - Kigondoltam, hogy kell rögzíteni a sátrat, s azt hiszem, ma éjszaka nem is fog összedőlni. - Wyman körülnézett, és észrevette a cövekeket. - Tyű, de klassz! Igazán röstellem, hogy nem segítettem, Joe. - Oké - felelte Goldstein. Roth úgy érezte, hugy órá itt már semmi szükség. Fölállt, és kinyújtóztatta tagjait. - Azt hiszem, ideje kotródnom. .- Megdörzsölte vékony karját. - Maradj még - mondta Goldstein. - Kösz, szeretnék még aludni egyet, mielőtt őrségbe kell menni = Azzal elindult a sátra felé. Lassan vonszolta a lábát. Egyre az járt az eszében, hogy Goldstein nyájas modora igazában nem sokat jelent. Csak olyan máz az egész. Nem szívből jön. Felsóhajtott. Talpa alatt lágyan neszezett a homok, mintha víz csobogna. 68 - Márpedig nekem elhiheted - mondta a Polyák. - Ezer és egy mód van rá, hogy az ember átrázza a világot. - Hosszú, hegyes állával Steve Minetta felé bökött, és elvigyorodott. - Nem létezik, hogy ne lehessen kitalálni valamit. Minetta még csak húszéves volt, de már majdnem a tarkójáig nőtt a homloka. Keskeny bajuszt növesztett, és gondosan rövidre t nyírta. Egyszer azt mondta valaki, hogy William Powellre hasonlít és úgy fésülte maradék haját, hogy minél jobban növelje ezt a hasonlóságot. - Egy frászt - jelentette ki. - Szó sincs róla. Nem mindenkit lehet átrázni. - Például? - tudakolta a Polyák. Pokrócostul együtt oldalt I, fordult, hogy arccal legyen Minetta felé. - Ide figyelj! Egyszer a mészárszékben tyúkot belezek egy vén spinének, és megpróbálom elcsenni az egyiket a tyúk hasa körül lévő két hájdarabból. - A nagyobb hatás kedvéért egy kis szünetet tartott, s Minetta máris röhögött látva hogy a Polyák húsos, érzéki, mozgékony ajka vigyorra húzódik.

- Na és? - kérdezte. - Csakhogy a spiné erősen figyelt ám s mikor kezdtem csoJ magolni a tyúkot. aszongya: "Hát a másik hája hol van?" Mire ránézek, és mondom neki:, Okosabb, ha nem viszi el, naccsám, mert fertőzött Büdös lesz tőle az egész csirke. " De a nó csak rázza a fejét és aszongya Nem baj, fiatalember; aggya csak ide. " Mit csinálhattam volna? Odaadtam. Akkor hát hul van ebben az átrázás? - tudakolta Minetta. - Haha! Mielőtt odaadtam volna neki a csirkét, jól belevágtam a máján az epezacskóba. Tuti, hogy olyan ízű lett, mint a szar. Minetta vállat vont. A sátorba beszűrődött annyi holdvilág, hogy kivehette a Polyák arcát. Az szélesen vigyorgott, s Minetta nagyon komikusnak találta, mert baloldalt hiányzott három foga. A Polyák legföljebb huszonegy éves lehetett de nagyon sunyin és alattomosan tudott nézni s ha nevetett, olyan ráncos lett az . arca, mint egy javakorabeli férfié. Minetta egy kicsit mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában. Titokban félt összemérni élettapasztalatait a Polyákéval. - Ugyan, ne lódíts folyton - mondta. Minek nézi őt ez a Polyák, hogy ilyesmit akar beadni neki? - Lódít a rosseb, mikor ez az igazzság - felelte sértődötten 69 a Polyák. Bizonyos szavakat, mint például az "igazság", képtelen volt tisztességesen kiejteni. - Tudom, tudom, a színtiszta igazzság - utánozta Minetta. - Jól szórakozol? - kérdezte a Polyák. - Nincs okom panaszra - felelte Minetta. - Úgy beszélsz, mint valami vicclapfigura. - Ásított egyet. - Egy biztos: a hadsereget még senki se rázta át. - Eddig még sikerült - mondta a Polyák. Majd akkor hencegj, ha leszereltél - felelte Minetta. i A homlokára csapott, és fölült. - Fene a büdös szunyogjaibal - Kotorászni kezdett a párnája - egy törülközőbe csavart, piszkos ing - alatt, és előhúzott egy kis üveg "moszkitót". Bekente vele az arcát meg a kezét, s közben dühösŐn morogta: - Hogy i így kelljen élnie az embernek! - Fél könyökre támaszkodott, és cigarettára gyújtott. Eszébe jutott, hogy éjszaka tilos a dohányzás, pár pillanatig habozott, aztán dühösen legyintett. - Eh, le van szarva! - De azért önkéntelenül beárnyékolta tenyerével a cigarettát. Odafordult a Polyákhoz. - Rühellek ilyen disznó módra élni, cimbora. - Megpaskolta "párnáját", hogy egyenletesebb legyen. - Az embernek a saját szennyesén kell aludnia, mocskos ingben meg gatyában! Ki az isten látott még ilyet? A Polyák vállat vont. Heten voltak testvérek, fiúk meg lányok vegyesen, ő volt köztük a hatodik, s míg árvaházba nem került, r i egy padlóra terített pokrócon aludt a szoba közepén, a kályha mellett. Ha éjjel kialudt a tűz, aki elsőnek kezdett fázni a gyere-

kek közül fölkelt, és megrakta a kályhát. - Nem is olyan rossz piszkos alsóneműben aludni - felelte Minettának. - Nem másznak az emberre a poloskák. - Ötéves kora óta maga mosta a szennyesét. Hát nem feneség, hogy nincs más választása az embernek? Vagy a saját bűzét kénytelen szagolni, vagy megeszik a poloskák? - kérdezte Minetta. Eszébe jutott, milyen ingeket szokott viselni. Mixidig arról volt híres, hogy ő öltözik a legelegánsabban az egész házban, a fiúk közül mindig ő tudja elsőnek a legújabb táncokat, s most olyan inge van, amelyik két számmal nagyobb a kelleténél. - Hallottad már a viccet a katonaingekről? - kéri dezte. - Kétféle méretben gyártják: túl nagyban meg túl kicsiben. . 70 - Hallottam - felelte a Polyák. - Pfuj! - Minettának eszébe jutott, hogy délutánonként legalább egy óra hosszat szokott öltözködrli,s közben többször is nregfésülködött. Olyankor is ez volt a legkedvesebb szórakozása ha nem volt hová mennie.- Azt áruld el,hogy lehet megszaba dulni a katonaságtól,s akkor elismerem,hogy csakugyan mindenkit át lehet rázni. - Megvan Anna is a módja - mondja a Polyák. - Persze. A mennyek országába is el lehet jutni,mégse jut oda senki. - Megvan annak is a módja - ismételte meg titokzatosan -t a Polyák s még bólintott is hozzá a sötétben. Minetta csak a profilját tudta kivenni: horgas orrával,hosszú,hegyes állával,ber esett ínyével pontosan úgy festett,mint Uncle Sam eleven karir katúrája. - Halljam hát,miféle? - kérdezte Minetta. - Nincs neked ahhoz merszed - felelte a Polyák. Úgy veszem észre,neked sincs - vágott vissza Minetta. A Polyák érdes hangja jókedvűen csengett. - Én jól érzem r: magam a hadseregben. Minettát elfogta a méreg. Ezzel a Polyákkal kár vitatkozni,az utolsó szó úgyis mindig az övé.- Eh,le vagy szarva! - tört ki. - Te is. Hátat fordítottak egymásnak,és elhelyezkedtek pokrócaikban. f Köd szállt be az óceán felól,s Minetta kicsit megborzongott. Eszébe jutott a felderítő szakasz,ahová beosztották őket,s egy kicsit megint megremegett, ezúttal a félelemtől,hogy harcolnia kell. Kezdett elálmosodni,s arról ábrándozott,milyen lesz majd, ha kitüntetésekkel a mellén tér haza a tengerentúlról... Aztán ráeszmélt hogy ez bizony nagyon soká lesz még,és megint elfogta a harctértől való rettegés. Néhány mérföldnyire tüzelni kezdett egy üteg,mire fülére húzta a pokrócot. Mindjárt kelleme3 sebben érezte magát.- Hé, Polyák! - szólalt meg. Mi van?. .- A Polyák már félálomban volt.

Minetta elfelejtette,mit is akart mondani,s csak úgy vaktában megkérdezte: - Mit gondolsz fog esni ma éjjel? - Mintha dézsából öntenék. - Ühüm.- Minettaszeme lecsukódott. 71 Ugyanaznap este tárgyalta meg Croft Martinezzel, hogyan szervezi újjá a szakaszt. A sátrukban kucorogtak a pokrócaikon.Fura egy digó ez a Mantelli - mondta Croft. Martinez vállat vont. Az olaszok sok mindenben hasonlítanak a spanyolokra meg a mexikóiakra. Nem szívesen diskurált hát erről a témáról. - Öt új ember - dünnyögte elgondolkozva.Marha nagy szakasz lenni. - Elmosolyodott a sötétben, és gyöngéden hátba verte Croftot. Ritkán esett meg, hogy Martinez elárulta érzelmeit. Kis idő múlva halkan megkérdezte: - Ugye most már mehetni megint sokat harcol? Croft a fejét rázta. - Tudja a fene. - Megköszörülte a torkát. - Ide figyelj, Japcsalil Szeretnék valamit megbeszélni veled. Megint két rajra fogunk oszlani, s úgy gondoltam, hogy a régiek többségét meghagyom együtt az egyik rajban, az újakból meg új rajt szervezek, s azt te fogod vezetni Toglióval. Martinez megtapogatta finoman ívelt sasorrát. - A régi raj Brown vezet ? - Ühüm. - S Red mellette új káplár? Croft fölhorkant. - Red? Szó sem lehet róla! Aki nem hajlandó semmiféle parancsnak engedelmeskedni, hogy a fenébe tudna parancsolni? - Fogott egy pálcát, és csapkodni kezdte a bokavédőit. - Nem. Én eredetileg Wilsonra gondoltam - mondta -, csakhogy ó még térképet sem tud olvasni. - Gallagher? - Gallagherből szívesen csinálnék tizedest, de ha szorul a kapca, elveszti a fejét. - Habozott egy pillanatig. - Neked megmondhatom: végül is Stanleyre esett a választásom. Brown már úgyis régóta rágja a fülem, hogy Stanley milyen rendes fiú. Arra gondoltam, hogy ő fog tudni a legjobban együttműködni Brownnal. Martinez vállat vont. - Te szakaszod! Croft kettétörte a pálcát. - Tudom. Stanley a legnagyobb seggnyaló az egész szakaszban, de ő legalább akar tizedes lenni, amit se Redről, se Wilsonról nem lehet elmondani. Ha nem válik be, leváltom, és kész. Martinez bólintott. - Helyes. Akkor hát lesz ő. -- Fürkésző 72 pillantást vetett Croftra. - Bs én azokkal a nyavalyás. . . újakkal kerül egy rajba? Úgy van. - Croft vállon veregette Martinezt. Ő volt az egyetlen a szakaszban, akit szeretett, sőt féltő, szinte atyai gond! dal vigyázott rá, ami furcsa ellentétben állt jellemének egyéb

vonásaival. - Nézd, Japcsali - folytatta kertelés nélkül -. te sokkal többet csináltál végig, mint bárki más a szakaszból engem is beleértve. Azt tervezem, hogy a nehezebb felderítő feladatokkal a régiekből álló rajt bízom majd meg. mert ók már tapasztalt rókák. Az új ra egy darabig a könnyebb feladatokat fogja kapni. Ezért szeretném, ha te abban lennél. - Martinez elsápadt. Különben kifejezéstelen volt az arca. Csak az egyik szeme rebegett idegesen. - Brownnak rosszak idegek. - Essen belé a fene! A gumicsónak-ügy óta minden kalamaji kából kimaradt. Most rajta a sor. Pihenésre van szükséged. fiú! MarTinez a derékszíját tapogatta. - Martinez van nagyon jó felderítő, oké - mondta büszkén. - Brown rendes fiú. de idegei. . . kampec. Marad én a régi rajban, oké? - Az újnak könnyebb lesz a dolga. Martinez a fejét rázta. - Új emberek nem ismerni engem. Nem jó dolog, nem tetszeni. - Nagy erőfeszítésbe került, hogy ki tudja fejezni angolul a gondolatait. - Parancsolni. . . nem lenni könnyű. Nem hallgatni majd rám. Croft bólintott. Martinez érvelése cáfolhatatlan volt. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudta, hogy a fiú mennyire fél. Éjszakánként sokszor riadt fel arra, hogy hangosan nyög lidérces álmában. Ha ilyenkor a hátára tette a kezét, hogy fölébressze, Martinez úgy ugrott talpra, ahogy a megriasztott madár rebben föl a levegőbe. - Biztos, hogy a régiekkel akarsz maradni, Japcsali?kérdezte Croft. - Igen. Rendes gyerek ez a Japcsali - gondolta Croft. A mexikóiak közt is akadnak rendesek, mint ahogy gazemberek is, és azzal, aki rendes, nem szabad kitolni. Aki ennyíre ragaszkodik hozzá, hogy teljesíthesse a feladatát, csak rendes ember lehet - állapította meg magában Croft. Hirtelen szinte túláradó szeretet öntötte el Martinez iránt. - Rendes fiú vagy, te csibész - dicsérte meg hangosan is. 73 Martinez cigarettára gyújtott. - Brown is fél, Martinez is fél, de Martinez van jobb felderítő - mondta halkan. Bal szeme még mindig idegesen rebegett. S mintha áttetsző lett volna a szemhéja, szinte látni lehetett, milyen lázasan dobog mögötte a szíve. Időgép JULIOMARTINEZ, AZALMOKHSE Alacsony, karcsú, jóképű mexikói, haja hullámos, vonásai finomak, de markánsak. Teste arányos és kecses, mint a szarvasé. Feje - ugyancsak, mint a szarvasé - sose mozdulatlan egészen. Nedvesen csillogó, barna szemével mindig idegesen, éberen fi-

gyel, mintha bármelyik pillanatban kész volna tovaszökellni. Szegény mexikói kisfiúkat is igézetében tartja Amerika mesevilága, szeretnének ők is hősök, repülők, amorózók, milliomosok lenni. A nyolcéves ulio Martinez 1926-ban San Antonio szeméttől bűzös utcáit járja csetlik-botlik a kavicson s a texasi égboltot fürkészi. Tegnap látott egy repülőt, s feje fölött ívelt át a magasban; kisgyerek még, s nagyon szeretné, ha ma is sikerülne fölfedeznie egyet. (Ha nagy leszek, én is röpcsit építek.) Fehér rövidnadrágja combközépig ér. Apacsingéből - az is fehér - kilátszik vékony, barna, kisfiús karja; haja fekete, göndör fürtös. Aranyos mexikói srác. Szeret a tanító néni, szeret a mama is; mama kövér és izzadságszagú; vastag a karja, és puha a melle; éjszakánként a két kis szobában tisztán hallani. ahogy mama meg papa. . . slap-slap, slap-slap, a párnába fúrom az arcom, úgy kuncogok. (Ha nagy leszek, én is röpcsit építek. ) A mexikói negyed nincs kikövezve, s sufniszerű faházacskák rogyadoznak a hőségben. Mindig porszag van meg petróleumszag, meg zsírszag, a levegőben mindig érezni lehet a szekerek elé fogott himpókos lovak émelyítő izzadságszagát meg a mezítlábas öregek pipafüstjét. Mama fölrázza, spanyolul beszél. Hé, te világ lustája, hozzál egy kis borsot meg egy font tarkababot. A fiú a markában szorongatja a pénzdarabot, jólesően hűvös a tapintása. Mama, ha nagy leszek, pilóta leszek. Te vagy az én okos, jó kisfiam (mama csókja nedves, csípős, teste izzadságszagú ), csak hozd már azt a borsot meg a babot. Sok mindent fogok ám én csinálni, mama. Mama nevet. Pénzt keresel, földed is lesz, de most már aztán iszkíri. A mexikói kisfiúk felnőnek, finom, piheszerű szőr serken az állukon. Ha csöndes és félénk az ember gyereke, nehezen talál szeretőt magának. Ysidro, Julio bátyja, húszéves, nagyon elegánsan öltözik. Fehér betétes, barna cipője van, barkója két hüvelyk hosszú. Julio hallgatja. Sok klassz csajt megkeféltem én már. Nagylányokat. Platinaszőkéket. Alice Stewartot, Peggy Reillyt, Mary Hennesseyt. Protestáns lányokat. Én is keféltem már. Ysidro kineveti. Az ám, a markodba. De nem baj, majd megtanulod a módját. Rájössz, hogy a nőkkel éppoly könnyű bánni, mint a gitárral. Julio tizenöt éves, mikor először szeretkezik. Van egy lány a föl-

des utcában, aki sose hord bugyit. Ysabel Flores, ócska kis lány. Minden fiúval lefekszik. Te cuki cuki cuki Julio. Az üres ház mögötti fa alatt, a sötétben. Ahogy a kutyák, oké, Julio? Julio jóleső émelygést érez. (Protestáns lányok szeretnek, rengeteg pénzt fogok keresni. ) Ha nagy leszek, sok-sok ruhát veszek neked, Ysabel. A lány nyirkos, bársonyos teste elernyed. A földre terített ruháján fekszik, korán érett keble petyhüdten lóg a nyári meleben. Sok ruhát? - kérdi. Milyen színűeket? 74 75 Julio Martinez már fiatalember, nagymenő; egy kifőzdében dolgozik. Felszolgál. A lacipecsenye szaga undorító, a roston sült kolbászban megolvad a fokhagyma. joe meg Nemo, Harry meg Dick, Fehér Torony. Zsír sistereg a tepsiben, benne húscafatok avas háj, spaknival kell kivakarni. Martinez fehér zakóban van. A texasiak türelmetlenek tudnak lenni. Hé, fiú, gyerünk már azzal a chilivel. Igenis, uram. A prostituáltak keresztülnéznek rajta. Jó fűszeresen, pincér. Parancsára, kisasszony. A boxokban vakítóan vibrál a villany, Juliónak fáj a talpa a cementpadlótól. (Rengeteg pénzt fogok keresni. ) Csakhogy nem akad munka, amivel rengeteget lehetne keresni. Mihez kezdhet San Antonióban egy mexikói fiatalember? Elmehet felszolgálónak valamelyik étkezdébe; beállhat szállodai boynak; szüret idején szedhet gyapotot; még boltot is nyithat; éppen csak orvos, ügyvéd, nagykereskedő, hivatalfőnök nem lehet belőle soha. Igaz : szeretkezhet is. Rosalitának megnőtt a hasa; majdnem akkora már, mint apjának; Pedro Sáncheznek a pocakja. EI kell venned a lányomat -, mondja Pedro. Sí. Pedig vannak Rosalitánál csinosabb lányok is. Úgyis ideje már megnősülnöd. Sí. (Rosalita meg fog hízni, egy csomó gyerek szaladgál majd a házban. Slap-slap, slap-slap, a párnába fúrják az arcukat, és kuncognak. Ő meg csatornát ás az országutakon.) Úgyis te háltál vele először. Sí. (Nem is ő volt a hibás. Sheik, Ramses, Arany Troján. Néha két dollárja is ráment a heti húszból, amit keresett. ) Majd beszélek Senora Martinezzel. Sí. Csak tessék. Az éjszaka csupa keserűség. Rosalita kedves lány, de kedvesebbek is vannak. Martinez a mocskos utcákat járja. Most kezdik kikövezni őket.

Unod az életed? Nyugtalan vagy? Fölcsináltál egy ringyót? Állj be katonának. Martinez 1937-ben közlegény lesz. Harminckilencben még mindig az. Csinos, félénk, udvarías mexikói fiú. Felszerelése mindig makulátlan, ennél többet nem is kívánnak a lovasságnál. Teendő akad bőven. Gyomot irt a tisztek kertjében, fölszolgál, ha vendégeket hívnak. Lovaglás után lecsutakolja a lovat; ha kanca, még a farka alatt is kitörüli. Az istállókban fullasztó a meleg. ( Sok-sok ruhát veszek majd neked. ) Egy katona nagyot húz a lova fejére. Ez az ostoba négylábú dög csakis ebből ért. A Ió fájdalmasan fölnyerít, s kirúg. A katona erre még egyet rávág. A rohadt dög ma folyton le akar dobni a hátáról. Úgy kell bánni a lóval, mintha nigger volna, akkor majd megtanulja, mi a rend. Martinez kilép a boxból, a másik csak most veszi észre. Hé, Julio, szól rá, aztán tartsd a pofád. Önkéntelenül összerezzen. (Hé, fiú, gyerünk már azzal a chilivel. ) Bólint, vigyorog. Tartom - feleli. Fort Riley hatalmas erődítmény, a vöröstégla laktanyaépületeket zöld pázsit veszi körül. A tisztek csinos kis kertes házakban laknak. Martinezt tisztiszolgának rendelik ki Bradford hadnagy mellé. Ugye szépen kipucolod ma a csizmám, Julio? Igenis, hadnagy úr. A hadnagy iszik. Akarsz egy pohárral, Martinez? Köszönöm, hadnagy úr. Szeretném, ha ma különösen kítennél magadért. Parancsára, hadnagy úr. A hadnagy kacsint egyet. Aztán semmi olyat ne csinálj ám, amit én nem csinálnék. Értettem, hadnagy úr. A hadnagy meg a felesége elmennek hazulról. Szerintem ilyen derék tisztiszolgánk még sose volt, mint te, Julio, mondja Mrs. Bradford. Köszönöm, nagyságos asszony. 7g 77 Mikor megkezdődnek a behívások, Martinezt tizedessé léptetik elő. Az első gyakorlat alkalmával, amikor oda kell állnia egy raj elé, úgy be van gyulladva, hogy alig tudja kinyögni a vezényszavakat. (Az isten bassza meg, nekem ugyan nem fog egy mexikói parancsolgatni.) Raj, balra át, rajonként balra kanyarodj. Hátra arc, indulj; hátra arc, indulj! (Jól értsétek meg, fiúk, milyen felelősség van rajtatok. Nincs nehezebb, mint jó altisztnek lenni. Erély és határozottság erély és határozottság, ez a titka mindennek.) MENETOSZLOP, jobbra ÁT. A bakancsok keményen dobognak a vörös agyagon, az arcokról dől a veríték. Trab,

trap, piff, puff, trab trap, piff, puff. (Egész csomó protestáns fehér lányt megkeféltem én már, erélyesen és határozottan. BELóLEM JÓ ALTISZT LESZ.) Raj állj! EGÉSZ SZÁZAD pi-HENJ! Martinez Cummings tábornok gyalogos hadosztályába kerül, s mint felderítő tizedes hajózik át a tengeren. Új dolgokat fedez fel. Könnyen kapható ausztrál lányokat. Sidney utcáin a szeplős szőkeséget, aki nem akarja elengedni a kezét. Csuda hercig vagy, Dzsulió. Te is. Aztán a szokatlan ízű ausztrál sör meg az ausztrál katonák, akik már egy dolcsiért is leütik. Hé, jenki nem tudnál adni pár shillinget? Jenhi? Oké, dünnyögi. Szőke prostituáltakkal szeretkezik. Tyű, micsoda furkód van, Dzsulió, milyen isteni, isteni furkód. Nyomd még egyszer belém. Szívesen. (Megkefélem Mrs. Bradfordot, a hadnagyom feleségét. Megkefélem Peggy Reillyt és Alice Stewartot. Hős leszek.) Martinez egy fűszálra mered. Bi-ij-juu. Bi-ij-juu. A golyók víjjogva tűnnek el a vadonban. Martinez egy csonka fatörzs mögé kúszik. Bi-ij-juu. A kézigránát nehéz; alig fér a tenyerébe. A levegőbe hajítja, aztán gyorsan összefont karja közé dugja a fejét: (Mamának vastag a karja, és puha a melle.) BRUMMM. 78 Sikerült eltalálni azt a csirkefogót? Hol a fenébe van? Martinez kúszva araszol előre. A japcsi a hátán fekszik, álla égnek mered, s meg-megrándul. Bele kifordult: fehér virág vörös mezőben. Sikerült. Derék fiú vagy, Martinez. Martinezből őrmester lesz. A mexikói kisfiúkat is igézetében tartja Amerika mesevilága. S ha nem is lehet belőlük pilóta, milliomos meg tiszt, hős még akkor is lehet. Fölösleges a kavicsos utcákon botladozva fürkészniök a texasi égboltot. Hős akárkiből lehet. Csak éppen erélyes és határozott protestáns fehér ember nem lesz még ettől sem senkiből. ! A tiszti étkezdében parázs vita volt kitörőben. Conn alezredes i ugyanis az utolsó tíz percben éktelen tirádát vágott ki a szakszervezetek ellen,s Hearn hadnagy egyre ingerültebb lett. A sátorban egyébként is nehéz volt uralkodnia magán az embernek. Nagy hirtelen verték fel és túlságosan kicsi volt negyven tiszt számára. Két rajsátorból állították ugyan össze,de még így is kényelmetlenül szórongtak benne,éppen csak hogy elfért valahogy a hat asztal,tizenkét pad meg az egyik végében a tábori konyha fölszere-

1 lése. Ráadásul még nagyon az elején voltak a hadműveletnek, s így a koszt még semmivel sem lehetett különb a legénységi kosztnál. A tisztek kaptak ugyan néhányszor pástétomot meg süteményt,sőt egy ízben - amikor sikerült egy láda paradicsomot szerezni egy arra haladó kereskedelmi hajóról - még paradicsomsalátát is,az átlagmenü azonban egyszerűen pocsék volt. S mivel a tiszteknek az élelmezési pótlékból fizetniök kellett a kosztért, meglehetősen el voltak keseredve emiatt. Minden étkezésnél elégedetlenül morogtak,igaz,hogy csak halkan és óvatosan,mert a tábornok is velük étkezett egy külön kis asztalnál a sátor vé! gében. 79 Delenként volt a legrosszabb a hangulat. Az étkezősátrat a tábor legszerencsétlenebb pontján állították fel, a tengerparttól pár 1 száz méterre, s a kókuszdiófák nem etettek rá elegendő árnyékot. A nap hevesen tűzött és a sátorban úgy átforrósodott a leve ő ho még gy id be 1 a le ek is bágyadtan szédelegtek. A tisztek evés közu dokoltak a hőségtől, kezükről és arcukról tányérjukba csö! pögött a veríték. Motomén, a hadosztály állandó táborában egy kis erdős völgyben állt a tiszti étkezde, s a közvetlen kö még egy zeleben csermely is csör edezett a sziklákon vagyis egyenesen r dühítő volt az ellentét. Nem csoda, hogy evés közben alig beszélgettek, és napirenden voltak a veszekedések. De - Ie alábbis eddig - nagyjából a rendfokozatokon belül maradtak. Egy százados például összeveszhetett egy őrnaggyal, vagy egy őrnagy egy alezredessel, de egy hadnagy semmi esetre sem utasíthatott rendre egy ezredest. Hearn hadnagy ezzel tökéletesen tisztában volt. Különben se volt buta ember, de azt még egy hülyének is tudnia kellett, hogy - különösen ha ő az egyetlen tartalékos e tartalékos hadnagy hadnagy a parancsnokságon - nem kezdhet ki senkivel. Egyébként azzal is tisztában volt, hogy haragszanak rá. A többi tiszt indokolatlan kitüntetésnek tartotta, hogy éppen őt osztották be személyi segédtisztnek a tábornok mellé, mikor csak a motomei hadműveletek vége felé került a hadosztályhoz. Ráadásul Hearn vajmi kevéssé igyekezett megszerettetni magát. Testes, dús fekete sörényű, széles arcú ember volt, soha egyetlen vonása se rezdült. Barna szeme egykedvűen, hűvösen bámult a i világba rövid, tompa s kicsit horgas orra fölött. Hatalmas, erős állát széles, keskeny vonalú ugyancsak kifejezéstelen száj szegélyezte, hangja, amelyben volt egy árnyalatnyi megvetés, egy ilyen megtermett embernél meglepően éles volt. Ha tagadta is alkalomadtán csak igen kevés embert szeretett, s ez legtöbb bajtársát kényelmetlen érzéssel töltötte el, miután néhány percig társalgott vele. Tipikusan az a fajta ember volt, akit mindenki szívesen lát megalázva.

A józan ész már csak ezért is azt kívánta volna, hogy tartsa a száját, csakhogy az utolsó tíz percben folyton az ételébe csöpögött a veríték s egyre nyirkosabb lett az inge. Mind nehezebben tudott ellenállni a kísértésnek, hogy tányérja tartalmát Conn 80 alezredes pofájába öntse. Két hete étkeztek már ebben a sátorban Hearn hét másik tiszttel - hadnaggyal meg századossal - ült egy asztalnál, s ez az asztal közvetlenül szomszédos volt azzal amelyiknél Conn szónokolt Két hete hallgatta Conn előadásait hogy milyen korlátolt a kongresszus (amivel Hearn különben tökéletesen egyetértett, csak egészen más okokból), mennyivel gyatrább az orosz meg a brit hadsereg, milyen züllöttek és mebízhatatlanok a négerek, s milyen borzasztó, hogy New York idegen - azaz zsidó - kézben van Hearn már az első hangok után pontosan tudta melyik szimfónia következik, s nehezen visszafojtott elkeseredéssel, fogcsikorgatva hallgatta. Mostanáig legfeljebb csak magában morogta. hogy "ostoba szamár", s dühősen meredt az előtte álló tányérra, vagy mérhetetlen undort kifejező arccal bámulta a sátor keresztrúdját. De az ő türelmének is volt határa. Hatalmas teste szorosan nekipréselődött az asztalnak, a forró sátorponyva alig néhány hüvelyknyire volt a fejétől, és ha akarta, ha nem, kénytelen volt a szomszédos asztalnál ülő hat hivatásos tiszt - őrnagy és ezredes - arcát nézni. S ezeken az arcokon mindig változatlanul ugyanaz a kifejezés ült. Meg lehetett bolondulni tőle. Webber alezredes, az alacsony, kövér hollandus például örökké bárgyún, jóindulatúan vigyorgott, kivéve persze azokat a pillanatokat, amikor szinte lapáttal tömte magába az ételt. A hadosztály műszaki zászlóaljának volt a parancsnoka, tehetséges ember hírében állott Hearn azonban soha egy szavát se hallotta, s látni is csak zabálni látta. Mohón dühítő étvággyal zabált, akármilyen gusztustalan löttyöt tálaltak elébük a kifogyhatatlan konzervdobozokból. Webberrel szemközt ültek az "ikrek " : Binner őrnagy, a főhadsegéd, és Newton ezredes, a 460-asok ezredparancsnoka. Mind a kettő magas sovány. komor ember volt, korán őszült hajjal, hosszú arccal és ezüstkeretes szemüveggel. Pontosan úgy festettek, mint két prédikátor s az ó hangjukat is ritkán lehetett hallani. Binner őrnagyról egyik este vacsora közben kiderült ugyan, hogy vallásos: tíz percig monologizált s szónoklatát a Biblia fejezeteire és verseire való utalásokkal tűzdelte meg, de ez volt minden, ami Hearn szemében megkülönböztette őt két társától. Newton ezredes kitűnő modorú, kínosan tartózkodó ember volt, West Pointban 8I végzett. A pletyka szerint még soha nem volt dolga nővel - itt a dzsungelekben a Csendes-óceán déli részén Hearnnek persze

nem volt módjában ellenőrizni a pletyka hitelességét. Az ezredes udvarias modora mögött azonban rendkívül kicsinyes természet rejlett: szelíd hangján halálra gyötörte tisztjeit. Hír szerint még soha nem állt elő olyan ötlettel, amelyhez előzőleg ne szerezte volna meg a tábornok jóváhagyását. Ezek hárman nyilván ártalmatlan alakok voltak; Hearn sose beszélt velük, ők se bántották. mégis olyan mérhetetlenül gyűlölte már őket, ahogy egy mindennap látott ronda bútordarabot képes egy idő után meggyűlölni az ember. Már maga az a tény is dühítette, hogy egy asztalnál ültek Conn alezredessel, valamint Dalleson és Hobart őrnagyokkal. - Istenemre mondom - szónokolt Conn -, szégyen gyalázat hogy a kongresszus már rég le nem váltotta őket. Amikor cselekedniök kellene, úgy nagyképűsködnek, mintha ők volnának személyesen a Mindenható Atyaúrísten, de egyetlen vacak tankot nem lehet ráadásnak kicsikarni belőlük, hiába próbálja az ember. - Conn alacsony volt, elég idős, az arca csupa ránc, kicsit kancsal szemei úgy ültek a homloka alatt, mintha nem is tartoznának össze. Majdnem teljesen kopasz volt, csak a tarkóján meg a füle fölött derengett néhány ősz hajszál. Széles, gyulladásos orrát apró, kék erek hálózták be. Rengeteget ivott, és remekül bírta; ittasságának egyetlen jele a szokottnál is fensőségesebb, rekedt, vastag hangja volt. Hearn fölsóhajtott és öntött egy kis langymeleg vizet csészéjébe a szürke zománckancsóból. Az izzadság tócsája gyúlt az álla alatt, s nem lehetett tudni. hogy a nyakán folyik-e majd végig, vagy egyszerűen lecsöpög az álla hegyéről. Időnként, ha már nagyon csípte a veríték az állát, beletörölte az inge ujjába. Körülötte valamennyi asztalnál beszélgettek, s néha megütötte a fülét egy-egy mondat - Az a lány aztán tudja, mitől döglik a légy. Hajaj, kérdezd csak meg Edtől. - De hát miért ne keríthetnénk be a Paragon Red Easyt? Sose lesz már vége ennek az átkozott ebédnek? Hearn megint fölnézett, és észrevette, hogy a tábornok egy pillanatra rámered. - Csakugyan gyalázat - dörmögte Dalleson. 82 - Én mondom, hogy fel kéne kötnünk azokat a csirkefo ókat mind egy száli. - Ez csak Hobart lehetett. Hobart, Dalleson, Conn. Három variáció egyazon témára. Hivatásos tiszthelyettesek voltak, s most törzstisztek; egykutya mind a három megpróbálta elkép elniHm ör zzal szórakozott ma ában hogy ják be a szájukat. Hogy Hob énne, ha rájuk szólna, hogy fogárt mit csinálna, nem volt kérdéses. Egy darabig levegő után kapkodna, aztán nekiesne, és letépné a rangjelzését. Dalleson valószínűleg felszólítaná hogy menjen

csak ki vele egy kicsit a sátorból. De mit csinálna Conn? Egyedül az ő viselkedése volt kérdéses. Conn ugyanis művésze volt az alkalmazkodásnak. Mindig azt csinálta, amit mások. Ha nem politizált teli pofával, megjátszotta a barátot, méghozzá az at ai barátot. Hearn gondolatai kis időre megint visszatértek Connról Dallesonra. Az ő esetében csak egyetlen lehetőség jöhetett számításba éspedig az hogy dühbe gurul, és verekedni akar. Egy ilyen tagba szakadt fickótól nem is lehetett mást várni Még Hearnnél is testesebb volt, vörös arcú, bikanyakú, belapított orrú, akinek az arcán csak háromféle érzés tükröződött: jókedv, harag vagy zavarodottság; zavarodottsága azonban mindig csak átmeneti volt, addig p ófi fú b gh t et Dmjé várnak tőle. Úgy nézett ki, mint egy son egy pillanatig sem jelentett problémát még annak a lehetősége is fennállt, hogy rendes fickó. Hobart is egyszerű eset: ő a IVagy Amerikai Szájhős. Hármuk közül ő volt az egyetlen, aki eredetileg nem volt hivatásos, csak majdnem az: banktisztviselő lehetett vagy kereskedelmi ügynök, s hadnagyi rangot viselt a Nemzeti Gárdában. Pontosan úgy viselkedett, ahogy elvárta tőle az ember; fölötteseivel sohasem ellenkezett, alantasaira sose hallgatott. Ugyanakkor minden vágya az volt, hogy fölöttesei is, alantasai is szeressék. Egyformán tudott dühöngeni és hízelegni; új ismerősei előtt az első negyedórában még sikerült megjátszania a jó fiút, aki az Amerikai Légió, a Rotary Club és a Kereskedelmi Kamara sablonos szólamait fújja, de aztán, látva bizonytalanságát és mégis káprázatos önteltségét nyomban ki is ábrándult belőle mindenki. Kövér volt, pufók képe akár egy duzzogó kerubé, ajka keskeny, szája kicsi Hearnnek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy helyesen 83 ítéli meg őket. Dallesont, Connt és Hobartot mindig egyazon kategóriába sorolta. Tisztán látta ugyan a köztük lévő különbségeket, Dallesont alapjában véve nem is utálta annyira, mint két társát, tudta, hogy képességeik éppúgy nem egyformák mint ahogy az arcuk sem az, mégis egyformán határtalanul lenézte mindhármukat. Volt ugyanis három közös tulajdonságuk, amelyik mellett minden különbség eltörpült Hearn szemében. Először is: mindhármuknak vörös volt az arca és Hearn apja, egy üzleti sikerekben gazdag közép-nyugati tőkés, ugyanilyen pirospozsgás volt. Másodszor: mindhármuknak keskeny ajkuk és kicsi szájuk volt, s eziránt Hearn eleve előítélettel viseltetett; harmadszor pedig - s ez volt a legborzasztóbb - : soha egyiküknek se volt még csak pillanatnyi kétsége se afelől, hogy bármit mond vagy cselekszik, helyes. Egyszer-másszor akadtak, akik fejére olvasták Hearnnek, hogy csak általánosságban szereti az embereket, egyénileg nem; az ilyesmi persze frázis, túlzott leegyszerűsítés, Hearn esetében mégis volt benne némi igazság. Mélységesen lenézte a szomszéd asztalnál ülő hat hivatásos tisztet. mert függetlenül attól, hogy egyé-

nenként milyen mértékben utálták a zsidrákokat, niggereket, oroszokat, bevándorolt angolokat és treket, kölcsönösen rajongtak egymásért, odahaza gátlás nélkül csábították el egymás feleségét, együtt itták le magukat a sárga földig, fütyülve rá, hogy elmulasztják a szolgálatot, s szombat esténként velük egyívású, ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó cimboráik társaságában vidáman eljártak a kuplerájba. Puszta létükkel megfertőzték Hearn nemzedékének legjobb koponyáit, legkitűnőbb tehetségeit, belekényszerítették valamiféle - még az övéknél is elszigeteltebb - csömörbe és életuntságba. Az ember végül is vagy kénytelen volt egy nótát fújni velük, vagy iszonyodva megbújni valami kis egérlyukban ahol még megbújhatott. A sátorban most már rekkenő volt a hőség Hearn testét mintha lángnyelvek nyalogatták volna. A beszélgetés moraja, a bádogtányérok és evőeszközök csörgése mint a ráspoly reszelte az agyát. Egy felszolgáló sietett végig az asztalok közt, s egy-egy tál őszibarackkonzervet tett le mindegyikre. - Ott van például az a. . . - s Conn megnevezett egy közismert szakszervezeti vezetőt - IVos. biztosan tudom - véreres 84 orrcimpái kitágultak. mint az öszvéré -, hogy egy nigger nő a szeretője. - Na de ilyet! - kukorékolta Dalleson. - Jóságos Isten! - Megbízható forrásból hallottam, hogy két félvér kölyke is van tőle. de erre azért nem mernék megesküdni. Azt azonban nyugodtan merem állítani, hogy tudja, miért csinálja, amikor keresztülerőszakolja a niggerek istenítését célzó törvényjavaslatokat. Az egész szakszervezeti mozgalmat az a nő irányítja, s ha csak meglibbenti a szoknyája szélét, az egész ország megérzi a szelét, az elnököt is beleértve. íme: a történelem rugói. . szóal r aHn ezt e észre magát, hogy fagyos, éles hangon megmeg honnan tudja, ezredes úr? - Lába egészen elgyöngült a méregtől az asztal alatt. Conn meghökkenve fordult Hearn felé, rámeredt - mindössze két méternyire ültek egymástól -, vörös, himlőhelyes orrán nagy, kövér cseppekben ütött ki a veríték. Egy pillanatig nem tudta mitévő legyen, nem lévén biztos benne, jószándékú volt-e Hearn kérdése vagy sem, s láthatólag bosszantotta a kisebbfokú fegyelemsértés is, amit a kérdés feltevése jelentett. - Mit ért azalatt, honnan tudom, Hearn? Hearn nem felelt rögtön megpróbált illő határok közt maradni. Hirtelen tudatára ébredt, hogy a sátorban ülő tisztek szinte kivétel nélkül elképedve bámulnak rájuk. - Nem hiszem, hogy túlságosan megbízhatóak az értesülései, ezredes úr. - Nem hiszi? Na ne mondja! Sokkal többet tudok azokról a szakszervezeti csirkefogókrúl, mint maga.

Hobart is beleütötte az orrát. - Különben is mindenkinek joga van hozzá, ugyebár, hogy nigger nővel éljen és keféljen.Elismerést várva röhögött egyet. - Nincs ebben semmi kivetnivaló, nem igaz? - Fogalmam sincs róla, honnan tudhat olyan sokat, ezredes úr - szólalt meg ismét Hearn. A dolog kezdett úgy alakulni, ahogy jó előre tartott tőle. Még egy-két mondat, s nem lesz más választása mint hogy visszakozik, vagy kiteszi magát annak, hogy megbüntetik. Előzőleg föltett kérdésére végre megkapta a választ. Ha Conn 85 csávába került, csak annál jobban megdühödött. - Okosabb, ha befogja a száját, Hearn! Nem szoktam a levegőbe beszélni. - Úgyís tudjuk, hogy alaposan fölvágták a nyelvét - vísszhangozta Dalleson. Az egész sátor helyeslően kuncogott. Tehát mindnyájan utálják - állapította meg magában Hearn. Eddig is tudta, most mégis egy kis fájó nyilallást érzett. Szomszédja, egy hadnagy, mereven kihúzta magát ültében, s elővigyázatosan elhúzta egy hüvelyknyire a könyökét Hearn könyökétől. Ha már önnön hibájából ilyen lehetetlen helyzetbe került, most már csak egyet tehet: ki kel) evickélnie belőle valahogy. Szíve sértetten dobogott de sértődöttségébe félelem s valami tárgyilagos, ntLkö hűvös kíváncsiság ís vegyült: vajon mi fog történni v hogy hadbíróság elé kerül? Mikor megszólalt, büszke volt rá, milyen határozott a hangja. - Kénytelen vagyok azt hinni, ezredes úr, hogy kulcslyukakon leselkedett, azért ilyen jól értesült. Néhányan zavartan elnevették magukat. s Conn képe egészen megduzzadt dühében. Orrából fokozatosan átterjedt a pír egész arcára és homlokára, a kék erek ijesztő. bíborvörös gyökércsomóvá dagadtak a méregtől. Láthatólag úgy kapkodott a szavak után, mint a futballista, aki elvesztette a labdát. s most kétségbeesetten nyargal utána, s próbálja lestoppolni valahogy. Nyilvánvaló volt, hogy ha szóhoz jut, valami iszonyú dolgot fog mondani. Még Webber is abbahagyta az evést. - De kérem, uraim ! A tábornok szólt át a sátor végéből. - Egy szót se akarok hallani többet. Erre mindenki elnémult, síri csönd borult a sátorra, még az evőeszközök is halkabban csörögtek aztán következett a visszahatás; egyszerre mindenki suttogni kezdett. fojtott kiáltások hallátszódtak, a tisztek kín os zavarban fordultak ismét tányérjaik felé. Hearn dühös volt magára, bosszantotta, hogy megkönnyebbült mikor a tábornok közbelépett. Úgy füg tőle, mint az apjától. Most eszmélt rá: tudat alatt valahol kezdettől fogva biztos volt benne, hogy a tábornok meg fogja védeni, s ismét hatalmába kerítette valami ismerős. zavaros érzés, ami neheztelés volt és mégsem az: valami sokkal bonyolultabb.

86 Conn, Dalleson és HobarY úgy meredt rá, mint három dühös dróton rángatott marionett. Hearn fogta a kanalát, és tüntetően ropogtatni kezdte a barackkonzervet, 3 gyümölcs édeskés íze azonban rossz ízű keveréket alkotott a torkában összegyűlt ideges keserűséggel s a gyomrában kavargó forró savan úsá al. Egy pillanat múlva le is csapta a kanalat, és mozdul lanul meredt maga elé az asztalra. Conn és Dalleson kényszeredetten társalgott, ahogy buszon vagy vonaton szokott társalogni az ember, ha tudja, hogy szavait idegenek is kihallgathatják. Hearn fülét megütötte egy-két mondatfoszlány: délutáni teendőikről tárgyaltak. Legalább Conn-nak is rossz lesz az emésztése. A tábornok szótlanul fölállt, és kiment a sátorból. Most már a többiek is eltávozhattak. Conn tekintete véletlenül összetalálkozott Hearyne 1 mire mindketten zavartan elfordították a fe üket. Némán múlva Hearn lecsúszott a padról, és kibot rkált a sátorból. Inge egészen nedves volt, s a friss levegőn úgy érezte, mintha hűs hullámok cirógatnák a testét. Cigarettára gyújtott, s ingerülten ballagott végig a táboron. A szögesdróthoz érve megállt, aztán visszasétált a kókusz pálmák alatt, komor pillantásokat vetve a sötétzöld kétszemélyespsátrak elszórt csoportjaira. Miután körbejárta a tábort, leereszkedett a tengerpartra néző meredélyen, végigballagott a fövenyen, s közben szórakozottan bele-belerúgott az invázió napjáról ott maradt szanaszét heverő felszerelési tárgyakba. Néhány teherautó robogott el mellette, aztán egy szakasz katona baktatott végig libasorban a fövenyen, ásóval a vállán. A tengeren néhány teherhajó horgonyzott lomhán imbolyogtak a déli hőségben. Balra, valamifelé.távolabb, egy rohamcsónak közeledett az egyik anyagraktár Hearn eldobta cigarettáját, és kurta biccentéssel üdvözölt egy mellette elhaladó tisztet. Az viszonozta az üdvözlést, de csak némi habozás után. Hearn érezte, hogy benne van a pácban, s nem lesz könnyű kimásznia belőle. Conn átkozott barom, de ő még nála is ostobábban viselkedett. Ahogy mindig szokott; ha már nagyon rühellt valamit, dühbe gurult, márpedig ez önmagában véve is gyöngeség. És mégis: képtelen volt elviselni a lehetetlen ellentmondásokkal teli helyzetet, amelyben ő meg a többi 87 tiszt élt. Az Államokban más volt a helyzet; a tiszti és a legénységi étkezde messze volt egymástól, messze a hálótermek is, nem volt érdekes, ha valamilyen baklövést követett el az ember. Itt azonban a tisztek priccsen alszanak, a közkatonák meg, alig néhány lépésnyire tőlük, a puszta földön; ők terített asztalnál esznek, s akármilyen vacak is a koszt, legalább tányéron rakták elébük, a közkatonák meg a földön ülve kénytelenek elfogyasztani, miután előzőleg sort álltak érte a tűző napon. De nemcsak

erről van szó; tízmérföldnyire embereket gyilkolnak, s ilyen esetben egészen mások az erkölcsi normák, mint ha háromezer mérföldnyi távolságban folyik a mészárlás. Ahányszor csak végigment a táboron, mindig elfogta ez az érzés. A szögesdróttól alig néhány méterre ott volt az undorítóan zöld dzsungel, a kókuszpálmák lombjai csipkeszerűen rajzolódtak ki az égboltra, s ugyanakkor az egész olyan émelyítően sárgának, petyhüdtnek tűnt; a látvány még csak fokozta dühét és undorát. Visszamászott a meredélyen, és végignézett a táboron. a nagy sátrak meg a kicsik rendezetlen sorain. a parkírozóhelyen egymás hegyénhátán szorongó teherautókon és dzsipeken meg a katonákon, akik lötyögős zöld zsávolyaikban még mindig sorban álltak a kajáért. Itt legalább volt rá lehetőségük, hogy megtisztítsák a terepet, legalább nagyjából kiirtsák a bokrokat meg gyökereket, elhódítsanak néhány négyzetméternyi területet az ijesztően buja növényzettől. De ott elöl, a dzsungel mélyén, az arcvonalban küzdő katonák még ezt sem tehetik, hiszen legföljebb egy-két napra pihennek meg, és különben is veszélyes volna fölfedni magukat z ellenség előtt. A sárban, rovarok és férgek társaságában kell aludniok, itt meg a tiszt urak morognak, mert nincs papírszalvéta, és nem elég jó a koszt. Tisztnek lenni valóságos bűn. Kezdetben, amikor kikerülnek a tiszti iskolákból, mindnyájuknak ez az érzésük. eleinte feszélyezi őket hogy előjogaik vannak, az illendőség azonban úgy kívánja hogy tegyék túl magukat a dolgon, s a szolgálati szabályzatban mindig akad megfelelő indok méghozzá bőven, amellyel megnyugtathatják lelkiismeretüket. ha szabadulni akarnak a bűntudattól. A végén már csak néhányuk fejében motoszkál a gondolat, hogy valahogy bűnösök. Talán a származásuk miatt. Mert a származás igen sokat számít a katonaságnál. Persze nem olyan egyszerű a dolog, annyi a kivétel, hogy jóformán már nem is lehet szabályról beszélni, de mégiscsak a származás a döntő. Itt van például ő: gazdag apja van, előkelő egyetemre járt, remek állása volt, nehézsége soha, ha csak nem önként kereste; őrá aztán száz százalékig érvényes a szabály, mint ahogy sok-sok barátjára is. Persze nem valamennyi egyetemi kollégájára. Van, aki tiszt lett közülük, van, aki közlegény, némelyik őrnagy a légierőnél, titkos szolgálatot teljesít Washingtonban, vagy éppen koncentrációs táborban csücsül, de akivel az előkészítő tanfolyamon ismerkedett meg, egytől egyig zászlós vagy hadnagy. Csupa olyan ember, aki gazdagnak született, parancsoláshoz szokott... azazhogy tulajdonképpen nem is erről van szó. Nem az a lényeg, hogy parancsolhatnak, hanem az a biztonságérzet. amely eltölti őt, Connt, Hobartot, apját vagy például a tábornokot. A tábornok. Megint elfogta a méreg. Ha a tábornok nincs; most ott volna, ahol lennie kellene. Egy tiszt számára csak az jelenthet némi mentséget, ha kint van a tűzvonalban. Amíg itt

marad, most már örökké elégedetlen lesz önmagával, s még az eddiginél is jobban megvetí tiszttársait. Tulajdonképpen semmi értelme, hogy itt van a parancsnokságon, s mégis ez jelent számára mindent: a sablonos bosszúságokon túl és fölül valami furcsa kielégülést. Az, hogy együtt lehet a tábornokkal, mindenért kárpótolja. Megint elfogta a méreg, aztán az a másik érzés: talán áhítatos tiszteletnek lehetett volna nevezni. Még soha nem ismert senkit, aki olyan lett volna, mint a tábornok, elfogultságában szentül hitte hogy a tábornok nagy ember. Semmi esetre sem csupán vitathatatlan éleselméjűsége miatt. hiszen ismerősei közt szép számmal akadtak, akik legalább olyan okosak voltak, mint Cummings Még csak nem is a műveltsége miatt: a tábórnok műveltsége elképesztően egyenetlen volt s feltűnően hiányos. A tábornok legfőbb erénye az a szinte páratlan képesség volt, amellyel elgondolásait pillanatok alatt meg tudta valósítani, cselekvéssé tudta formálni, még akkor is, ha ez a tulajdonsága esetleg csak akkor vált nyilvánvalóvá, ha már hónapokig együtt dolgozott vele az ember. 89 A tábornokban igen sok volt az ellentmondás. Hearnnek szent meggyőződése volt hogy személyes kényelme tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli, mégis legalább ol an luxussátórban lakott, amilyenben egy pján - miután tábornoknak illett is laknia. Az invázió na ő maga is partra szállt - jóformán sötétedésig a telefon mellett ült s mint akinek kisu ában van az egész taktika, öt-hat, sőt nyolc órán át pihenés nélkül irányította a hadművelet első szakaszát, közben még csak egy pillantást se vetett a térképre, s pillanatnyi habozás nélkül adta ki a szükséges utasításokat, miután a csapattisztjeitől befutottak a rendelkezésükre álló jelentések. Bámulatos teljesítmény volt. A tábornok szinte fantasztikus koncentrálóképességgel rendelkezett. Ezen az első napon történt, késő délután, hogy Hobart a tánokságot tábornok megkérdezte: - Hol helyezzük el a parancsMire Cummings ráförmedt: meghökkentő ellentétbe - Bánom is én, akárhol! - ami hogyan általában b éln;zzalka kifogástalan udvariassággal a szo ott tisztjeivel. Egy pillanatra lemállott róla a külső máz, s láthatóvá vált az alatta me búvó állat, a maga természetes meztelenségében. A jelenet kétes tékű csodálatot váltott ki Hearnből; azon sem lepődött volna meg, ha a tábornok tövisekből vetett ágyon alszik. Két nap múlva viszont, amikor a hadművelet első, gyors intézkedéseket kívánó szakaszán már túl voltak. a tábornok két ízben is áthelyeztette sátrát és finoman megrótta Hobartot, hogy nem választott egyenletesebb terepet. De ezzel még korántsem utot-

tunk a végére a tábornokban rejlő ellentmondásoknak. A Csendes-óceán déli részén igen jó hírnévnek örvendett- mielőtt Hearn a hadosztályhoz került. mindenki a legnagyobb dicsérettel emleg lent f t mö k ton lképességeit, ami igen nagy elismerést g o az emberek legkedvesebb szórakozása az emberszólás. A tábornok azonban nem hitt az elismerés őszinnyögt b nh Néha, amikor nagyon meghitten társalogtak, odadünygynak: - Sok ellenségem van Robert. Méghozzá csupa befolyásos ember. - Hangjából félreérthetetlenül érezni lehetett, mennyire sajnálja önmagát, ami kimondottan ellenszenves volt, és éles ellentétben állt azzal a józan tárgyilagossággal, ahogyan általában meg szokta ítélni az embereket és eseménye90 ket. Azt is híresztelték róla, hogy a legrokonszenvesebb, legemberségesebb hadosztályparancsnok, akinek egyénisége köztudomásúan elbűvölő, Hearn azonban igen hamar rájött, hogy bizony, zsarnok, sima modorú zsarnok, az igaz, de mégiscsak zsarnok. Iszonyúan sznob is vol Hearnnek, aki tisztában volt vele hogy ő maga is az, rokonszenves volt ez a vonása, jóllehet az ó sznobizmusa más jellegű volt. Ő is rangsorolta embertársait csakhogy ő legalább ötszáz típust különböztetett meg. A tábornok sznobizmusa sokkal primitívebb volt. Tisztában volt ugyan törzstisztjeinek minden gyöngéjével és fogyatékosságával, egy ezredest mégis feltétlenül többre becsült egy őrnagynál, képességeikre való tekintet nélkül. Hearnnel való barátságát ez még megmagyarázhatatlanabbá tette. Rövid félórai beszélgetés után szemelte ki maga mellé segédtisztnek, amikor Hearn a hadosztályhoz került, és lassan, fokozatosan teljesen a bizalmába fogadta. Ez még érthető volt: mint a hiú emberek általában, a tábornok is olyasvalakit keresett magának, aki hozzá hasonló értelmi színvonalon áll - vagy legalább olyan értelmesnek látszik -, hogy kifejthesse valaki előtt nem katonai természetű elgondolásait s törzsében Hearn volt az egyetlen, aki ilyen értelmi képességekkel rendelkezett. De ma, egy félórája sincs még, olyan helyzetből mentette ki, amelyik igen könnyen veszélyessé válhatott volna. A partraszállás óta eltelt két hét alatt Hearn majd minden este beült a tábornokhoz egy kis beszélgetésre. Az ílyesminek gyorsan híre megy egy ilyen kis táborban. A tábornoknak ezt tudnia kellett akárcsak azt, hogy a dolog milyen sértődéseket idézhet elő, a tábor morálját veszélyeztetheti. S saját érdeke és előítéletei ellenére mégis ragaszkodott a hadnagyhóz, sót, képes volt latba vetni mellette egyéniségének kétségbevonhatatlan varázsát is. Hearn tisztában volt vele, hogy ha nem Cummingsról.lett volna szó, már régen kérte volna, hogy helyezzék át máshová, mielőtt még Anopopejre irányítják a hadosztályt. Részben szolgai beosztása, részben a legénység és a tisztek helyzete közti zavaró kontraszt miatt, amely minduntalan szemet szúrt neki. De legfőképpen a törzstisztek iránt érzett gyűlölete miatt, amit hasztalan

igyekezett véka alá rejteni. Hearnt annak a talánynak a megfejtése izgatta, hogy miben rejlík a tábornok varázsa: Elmúlt hu91 szonnyolc éves, s lényegében már csak egyetlen dolog foglalkoztatta: rá akart jönni azoknak az embereknek legtitkoltabb hibáira is - akár férfiakról volt szó, akár nőkről -, akik érdekelték. Egyszer így fogalmazta meg a dolgot: - Ha sikerül rájönnöm a gyarlóságaikra rájuk is unok. Akkor már csak az a probléma, hogyan szakítsak velük. - Róla viszont azt mondta valaki: Hearn, maga olyan átkozottul tökéletes, mint egy üres tojáshéj. Valószínűleg igaza volt az illetőnek. Mindenesetre nem volt könnyű rájönni, mi a gyarlóság a tábornokban. Kétségtelenül neki is megvoltak a maga piszkos kis vágyai, sok olyan dolog után sóvárgott, ami összeegyeztethetetlen a simított papírra nyomott hetilapok moráljával, ez azonban mit sem vont !e az értékéből Tehetséges volt. plusz még valami: olyan őszinte hatalomvágy lakozott benne amilyennel Hearn még sosem találkozott. Ráadásul Hearn kezdte elveszteni tárgyilagosságát. A tábornok óval nagyobb hatást gyakorolt rá, mint ő a tábornokra és Hearn ennek már a puszta gondolatától is irtózott. Lelki függetlenségének elvesztése egyértelmű lett volna azzal, hogy megint belegabalyodik a vágyaknak és sérelmeknek abba a kusza szövevényébe, amelybe körülötte mindenki. És mégis, akaratlanul is izgatta a dolog, hogyan alakul a viszony kettejük közt. Körülbelül egy ó~a múlva fölkereste sátrában a tábornokot. Cummings éppen egyedü! volt, a légierő jelentéseit tanulmányozta. Hearn rögtön tudta, miért. A hadművelet első két-három napja után, mikor kiderült, hogy a japánok Anopopej szigetén nem intéznek ellenük légitámadásokat. magasabb szinten úgy döntöttek. hogy a vadászrepülőegységet amelynek az lett volna a feladata. hogy egy több mint százmérföldnyire lévő másik szigetről támogassa a hadműveletet visszarendelik. A repülőknek csakugyan nem sok hasznát vették, a tábornok azonban arra számított, hogy ha az elfoglalt repülőteret megfelelően kibővítik a légierő támaszpontot rendez be Anopopejen, s a Toyaku-vonal ellen intézett támadás során igénybe veheti a segítségét. Mikor a repülőket átirányították egy másik hadművelet támogatására, 92 éktelen dühbe gurult. Akkor tette azt a bizonyos megjegyzést, hogy ellenségei vannak. Most azért tanulmányozta a Csendes-óceán térségében folyó légi hadműveletekről kiadott jelentéseket, mert meg akarta állapítani, hol nincs szükség légierőre. Másvalakinek az esetében abszurdumnak tűnt volna a dolog, a tábornokéban azonban nem volt az. Biztos volt, hogy elraktározza agyában a jelentések minden egyes részletét, kitapogatja azok gyönge pontjait, s ha eljön

az ideje, azaz elkészül az elfoglalt repülőtér, egy sor hathatós érv lesz a birtokában, s a most tanulmányozott jelentésekkel támasztja alá őket. A tábornok nem is fordult meg, csak hátraszólt a válla fölött: - Nagy marhaságot csinált ma. - Gondolom - ült le Hearn. A tábornok kicsit arrább mozdította a székét, és elgondolkozva nézett Hearnre. - Persze arra számított, hogy úgyis kihúzom a csávából - mondta mosolyogva, s mesterkélt, kicsit affektált lett a hangja. Sokféle modorban tudott beszélni; ha közkatonákkal beszélt, néha még káromkodott is egy kicsit, s készakarva pongyolán fogalmazott. Tisztjeivel mindig fennkölt, tartózkodó modorban tárgyalt; mindig precízen fogalmazott mondatokban. Hearn volt az egyetlen, akivel közvetlen hangon szokott beszélni vagy ha nem, ha érezni lehetett hangján az alacsonyabb rangú tiszthez való affektált leereszkedést, ez azt jelentette, hogy nagyon nem tetszik neki valami. Hearnnek volt egyszer egy ismerőse, aki dadogni kezdett, ha valami hazugságot mondott; a tábornok hangjának affektáltsága - persze más, bonyolultabb szinten - ugyanilyen félreismerhetetlen jel volt. Láthatólag bosszantotta, hogy kénytelen volt segítségére sietni Hearnnek mégpedig oly módon, hogy a parancsnokságon napokig ezt fogják tárgyalni. - Tudom, hogy marhaságot csináltam, tábornok úr. Utána magam is rájöttem. - Nem mondaná meg, miért viselkedett ilyen ostobán Robert? - Még mindig affektált volt 3 hangja. Szinte nőies. Hearnnek már első találkozásukkor az volt az érzése, hogy a tábornok nagyon ritkán mondja ki őszintén azt. amit gondo!, s azóta se nyílt rá alkalma, hogy véleményét megváltoztassa. Voltak 93 ismerősei akik sok mindenben hasonlítottak a tábornokhozmegvolt bennük ugyanaz az árnyalatnyi nőiesség s valószínűleg a képesség is, hogy adott esetben ugyanolyan kíméletlenek legyenek -, a tábornok esetében azonban valami többről, bonyolultabbról volt szó: ő nem volt olyan egyértelmű, átlátszó egyéniség, hogy könnyen el lehetett volna igazodni rajta. Első pillantásra éppen úgy festett, mint a többi tábornok - közepesnél valamivel magasabb, ól táplált férfi volt, napbarnított arca elég csinos, haja őszes -. mégis sok mindenben különbözött tőlük. Ha mosolygott, majdnem olyan volt az arckifejezése, mint akárhány pirospozsgás öntelt, rideg amerikai szenátoré vagy üzletemberé, de ez a határozott és mégis jópofás sugárzás sosem sikerült egészen tökéletesre. Volt valami üresség az arcában olyasféle üresség, mint az amerikai képviselőket játszó színészekben: sikerült is áz alakítás meg nem is. Hearnnek mindig az volt a benyomása, hogy a mosolygó arc teljesen érzéketlen Különben a szeme el is árulta. Nagy, szürke szeme volt, fénye

riasztó, mint az izzó üveg. Mielőtt a csapatokat behajózták, Motomén dísszemlét rendeztek és Hearn ott lépkedett a sorok közt a tábornok nyomában. A katonák reszkettek Cummings előtt, dadogva, rekedt, elfogódott hangon felelgettek a kérdéseire. Ennek persze háromnegyed részben az volt az oka, hogy egy tábornokkal kellett beszélniök, noha Cummings rendkívül nyájas volt, és őszintén igyekezett feloldani a katonákban a feszültséget. Nem ment vele semmire. Nagy szemei közepükön a halványszürke irisszel, teljesen kifejezéstelenek oltak: két ijesztően fehér ovális. Hearnnek eszébe jutott egy újságcikk, amely úgy jellemezte a tábornokot, hogy olyan az arca mint egy fajtiszta, értelmes bulldogé, és a cikkíró - kicsit bőbeszédűen - még azt is hozzátette, hogy a "tábornok egyéniségében hatásosan párosul ennek a nagyszerű állatnak az ereje, makacssága és kitartása egy egyetemi tanár vagy államférfi eszével, szívélyességével és higgadtságával". Semmivel sem volt pontosabb jellemzés, mint az újságcikkeké általában de alátámasztotta Hearnnek a tábornokkal kapcsolatos egyik kedvenc elméletét. A riporter szemében ugyanúgy ó volt A Professzor, mint ahogy másokéban A Tábornok Az Államférfi, A Filozófus. E pózok mindegyike zavarba ejtő keveréke volt az őszinteségnek és a színlelésnek, s mintha a tábornok ösztönszerűen mindig éppen azt a pózt öltötte volna magára, amelyik az adott pillanatban a legkedvezőbb volt; a póz mögött azonban mindig változatlanul ugyanaz maradt az egyedül csak reá jellemző ambícióktól sarkallt egyéniség. Hearn hátradőlt a széken. - Rendben van, elismerem, hogy ostoba voltam. De hát mit csináljak? Jólesik néha megmondani az ilyen Conn-féle alakoknak, hová kívánja őket az ember. - Nem ért vele semmit. Persze, nyilván megalázónak érezte, hogy szó nélkül kell végighallgatnia. - Pontosan. - Csakhogy maga még nagyon kisfiú ahhoz, hogy kinyithassa a száját. Az, hogy mit tehet és mit nem, teljesen az én tetszésemtől függ. Gondolja csak meg alaposan! Nélkülem maga egy semmi kis hadnagyocska azt hiszem, így lehet a legpontosabban defíniálni valakit, akinek nincs saját egyénisége. Nem maga mondta meg Conn-nak, hogy hová kívánja - az undor, ahogyan a tábornok kiejtette, még nagyobb hangsúlyt adott a két szónak -, hanem én, márpedig az adott helyzetben semmi kedvem se volt hozzá Mi lenne, ha felállna ha velem beszél? Megtanulhatná végre a legelemibb előírásokat! Nem szeretném, ha erre tévedne valaki és látná, hogy maga úgy ül itt, mintha kettesben vezetnénk a hadosztályt. Hearn fölá! It. morcosan, sértődötten, mint egy kisfiú. - Ez igaz - mondta maró gúnnyal. A tábornok váratlanul csúfondárosan rávigyorgott. - Sokkal régebben hallgatom Conn mocskolódásait, mint maga. Engem ís bosszant, Robert. mert nincs semmi értelme. Kicsit csalódtam magában, hogy ilyen primitív módon reagált rá. - Affektált hangja egyre jobban dühítette Hearnt. - Ismer-

tem olyanokat, akik valóságos művészetté fejlesztették a mocskolódást. Államférfiakat, politikusokat, akik bizonyos céllal csinálták. s közben valószínűleg kéjesen bizsergett a hátuk. Megengedhetjük magunknak, hogy jogos felháborodásunkat kifejezésre juttassuk, de ilyen jelentéktelen semmiség miatt nem érdemes. A fó az, hogy a magunk érdekei mellett tudjunk és merjünk határozottan kiállni. Akár tetszik, akár nem, ez a leglényegesebb tulajdonsáp. amit az ember kifejleszthet magában. Lehetséges. Ez olyasmi volt. amit Hearn is kezdett már belát95 ni. Mégis ezt dörmögte: - Nem vagyok olyan széles látókörű, mint ön, tábornok úr. Csak arról van szó, hogy nem szeretem, ha minduntalan oldalba löknek. Cummings kifejezéstelen tekintettel meredt rá. - Persze más oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot. Én például egyáltalán nem mondhatnám, hogy nem értek egyet Conn-nal. Sok állításában van igazság nem is kevés. Azt mondja például, hogy "minden zsidó szemtelen. - Megvonta a vállát. - Persze hogy nem kivétel nélkül mindegyik az, de vitathatatlan, hogy ebben a fajtában a kelleténél nagyobb adag pimaszság van. - Még az se volna csoda - dörmögte Hearn. - Túlságosan sokféle feszültségnek vannak kitéve. - Tipikus liberális halandzsa. Az igazság az, hogy maga se szereti őket. Hearn zavarba jött. Kétségtelen, hogy. . némi ellenszenvet ő is érzett irántuk. - Ezt a leghatározottabban visszautasítom. Cummings megint elvigyorodott. - Vagy vegyük például Conn-nak a "niggerekkel" kapcsolatos nézeteit. Lehet, hogy egy kicsit túlzók, de sokkal közelebb állnak az igazsághoz, mint gondolja, Robert. Ha valaki hajlandó lefeküdni egy néger nővel. . - Csakis déli lehet az illető - szólt közbe Hearn. - Vagy radikális. A radikálisok esetében önigazolásról van szó, az elméletüket támasztják alá vele. - Cummings kivillantotta a foga fehérét. - Maga például képes volna ilyesmire? - Talán. Cummings egy darabig a körmét nézegette. Fel volt háborodva talán? Aztán egyszerre csak gúnyosan elnevette magát. - Hát persze Robert, hiszen maga liberális. - Lófaszt! Valami feszült, ellenállhatatlan kényszer hatása alatt mondta ki ezt,a szót, mintha arra késztette volna valami, hogy próbálja ki, mennyire ingatag a szikla, amely egy pillanattal előbb becsípte a lábujjait. Ez volt a legnagyobb trágárság, amit valaha is megkockáztatott Cummings társaságában. Ráadásul az ilyesmivel lehetett legjobban felingerelni a tábornokot. Ha káromkodást vagy trágárságot hallott, szinte látni lehetett, hogy fut végig a hátán a hideg. A tábornok behunyta a szemét, mintha azt mérlegelné, vajon 96

milyen lelki károsodást szenvedett. Mikor ismét fölnézett, halk, szinte nyájas volt a hangja. - Vigyázz! - Egy pillanatig szigorúan meredt Hearnre, aztán megint megszólalt: - Mi lenne, ha tisztelegne?! - Mikor Hearn teljesítette a parancsot, halvány, ellenszenves mosoly ült ki az arcára. - Nagyon kesztyűs kézzel bánok magával, igaz Robert? Elég is lesz. Pihenj! Nyomorult gazember! És mégis: Hearnben a düh és a csodálat küszködött egymással. A tábornok majdnem mindig úgy bánt vele, mintha egyenrangúak lennének. . . aztán a kellő pillanatban megragadta a zsinór végét, és egy hirtelen, goromba rántássalmintha nedves törülközővel vágott volna végig rajta - helyreállította köztük a tulajdonképpeni tábornok-hadnagy viszonyt. S aztán mindig olyan álnokul kenetteljesen beszélt vele, hogy hangja nemhogy csillapította volna, inkább fokozta a fájdalmat. - Elég fairül jártam el, Robert? - Nem, tábornok úr. - Túl sokat járt moziba. Ha fegyver van magánál, és rálő egy védtelen emberre, nyomorult, aljas, utolsó csirkefogó. Persze most azt gondolja, hogy ez aztán nevetséges ötlet. Pedig az igazság az, hogy adott esetben magánál puska volt, a másik embernél meg nem s ez nem véletlen. Mind annak az eredménye, amit sikerült elérnie, s föltételezhető, hogy ha. . . ha kellő biztonságÍ ban tudja magát, és szükségét érzi, máskor ís használni fogja azt a puskát. - Ezt a gondolatot már hallottam. - Hearn óvatosan megmozdította a lábát. Állítsam megint vigyázzba? - A tábornok kuncogni kezdett. - Ez a csökönyösség, ami magában van, Robert, nagy csalódás számomra. Bíztam magában. - Csak hősködöm. Ez az. Hősködik. Pedig. . . pedig éppolyan reakciós, mint én. S ez a legnagyobb hiba, amit a szemére vethetek. Maga persze fél ettől a szótól. Megtagadott mindent, amit örökül kapott, aztán megtagadta azt is, amit azóta tanult, és mindez nem törte meg. Ez az, ami első találkozásunk alkalmával megragadott magában. Egy fiatalember, aki kiszakadt az úri társadalomból, s nem tört meg, nem betegedett bele. Tudja, hogy ez micsoda eredmény ? 97 - Ugyan mit tud ön az úri társadalomból kiszabadult fiatalokról...tábornok úr? A tábornok cigarettára gyújtott. - Mindent. Ez persze csak olyan üresnek látszó állítás, nem is szokás rögtön elhinni, adott esetben azonban történetesen igaz. - Megjelent az ajkán az a bizonyos jópofás vigyor - Csak az a baj hogy egy bizonyos szempontból változatlanul a régi maradt. Valahol olyan erősen az agyába vésték, hogy a "liberális" jót a "reakciós" meg rosszat

jelent, hogy egyszerűen képtelen szabadulni ettől az elképzeléstől. Csak ebben a két fogalomban tud gondolkodni. Ezért nem ért semmit a világból. Hearn csoszogni kezdett. - Leülhetek? - Persze. - A tábornok ránézett, aztán csak úgy mellékesen, halkan megkérdezte: - Ugye, nem haragszik, Robert? - Nem már nem. - Megkésve ugyan, de hirtelen belátta, hogy a tábornoknak milyen sokféle érzésén kellett úrrá lennie, amikor egyszerűen csak vigyázzba állította. Nem volt könnyű biztosan meghatározni, mikor mi megy végbe a tábornok agyában. Hearn a beszélgetés egész folyamán védekező helyzetet foglalt el, mérlegre tette minden szavát, vagyis csupa gátlás volt beszéd közben. S hirtelen rájött, hogy ugyanez volt a helyzet a tábornokkal is. - Mint reakciósnak nagy jövője van - mondta a tábornok. - Úgyis az a bajunk, hogy sose álltak gondolkodó elmék a pár= tunkon. Én kivételes jelenség vagyok, s néha nagyon egyedül érzem magam. Mindig van köztük valami pontosan meg nem határozható feszültség - gondolta Hearn. Mintha valami olajszerű, sűrű, ellenálló közegen keresztül kellene felszínre erőltetniök a mondanivalójukat. - Hülye, ha nem látja, hogy századunk a reakciósok százada lesz, s talán ezer esztendeig is ők fognak uralkodní. Hitler valamennyi jóslata közül ez az egyetlen, ami nem abszolút őrültség. - A félig nyitott sátorlapon keresztül látni lehetett a tábort, a részben sorokba rendezett, részben csoportosan álló sátrakat; a nagyjából megtisztított talaj szinte csillogott a kora délutáni napsütésben. Jóformán egy lelket se lehetett látni, a legénység az útépítésen dolgozott. 98 Ezt a feszültséget a tábornok teremtette ugyan köztük, de nézni része neki is van benne. Vajon miért. . . mí okból ragaszkodik hozzá Gummings? Hearnnek fogalma se volt róla. És ő maga képtelen volt szabadulni a tábornok sajátságos, mágneses bűvköréből, abból a bűvkörből, amely a tábornoki hatalom velejáróinak összességéből származik Sokakat ismert, akik a tábornokhoz hasonlóan gondolkoztak. sőt egy-két olyan embert is. akiket óval mélyebben szántó gondolatok foglalkoztattak. A különbség az volt, hogy az illetők vagy nem csináltak semmit, vagy ha csináltak is, nem mentek vele semmire, teljesen haszontalanul és fölöslegesen buzgólkodtak az amerikai élet bonyolult gépezetében, fullasztó. légüres terében. Lehetséges, hogy a tábornok is ostobának tűnne ha nem az volna a helyzet, hogy a szigeten minden neki van alárendelve. Ez a körülmény azonban biztos alapot kölcsönzött minden szavának. S amióta Hearn mellette volt, tanúja lehetett az egész folyamatnak, egy-egy ötlet megfogamzásától kezdve annak másnap vagy egy hónap múlva történő megvalósulásáig,

kézzelfogható eredményeiig. Ezt volt a legnehezebb elviselni, ilyet nem tapasztalt a múltban soha Hearn, ez nyugtalanította, ez nyűgözte le. - Gondolja csak meg, Robert, hogy egy új korszak derekán járunk s várjuk az igazi tekintély reneszánszát. Jómagam pillanatnyilag elég jelentéktelen funkciót töltök be, lényegébenhogy úgy mondjam - csak egy szerzetesrend főnöke, egy kis apátság ura vagyok. S csak beszélt beszélt, megállás nélkül, egy kis iróniával a hangjában, fáradhatatlanul szőtte elképzelései hálóját; a benne lévő sok-sok feszültség mint a rugó, hol összehúzódott, hol megint kipattant; mohón kutatta-kereste a lehetőségeket, hogyan elégíthetné ki vágyait, hogyan alakíthatná saját képére és hasonlatosságára Hearnt, az alája rendelt ötezer katonát, a terepet s még a forgandó szerencsét is. Micsoda szörnyeteg! - gondolta Hearn. 99 Kórus KAJAOSZTÁS A konyhasátor egy partra néző, alacsony kaptatón áll. Előtte alcsony pad, azon van elhelyezve négy-öt ételhordó anna. A bakák rendetlen sorban masíroznak el a pad mellett, kinyújtott kezükben födetlen csajkájukkal. Red, Gallagher, Brown és Wilson egymás nyomában csoszognak lépésről lépésre, hogy megkapják a fejadagot. Közben a főfogás felé szaglásznak, amelyet egy hatalmas, négyszögletes serpenyőbe öntöttek Zöldséges konzervpörkölt, kicsát fölmelegitve A másodszakács - kövér, vörös képű katona, feje kopasz és fényes, mint a biliárdgolyó, homloka örökké bosszús - egy nagy merőkanál pörköltöt zúdit mindegyiküknek a csajkájába RED: Mi az isten ez a moslék? SZAKÁCS: Bagolyszar. Miért? Te minek nézted? RED: Oké azt hittem, olyasvalami, ami nem ehető. (Röhögés.) SZAKÁCS (kedélyesen): Mozgás, mozgás, mert mindjárt fenéken billentelek. RED (a derékszija alá bök ): Kapd be a. . . fülemet. GALLAGHER: Már megint ez a vacak pörkölt. SZAKÁCS (odaüvölt a többi szakácsnak meg a kisegítőknek): Hé, fiúk Gallagher közlegény nincs megelégedve az ebéddel. AZ EGYIK KISEGÍTŐ: Küldd a tiszti étkezdébe. GALLAGHER: Nem adnál még egy kicsit? SZAKÁCS: Az adagok nagyságát tudományos módszerekkel állapította meg a géhás. Mozgás! GALLAGHER: Rohadt csibész. SZAKÁCS : Kotródj ! (Gallagher továbbmegy. )

BROWN: Cummings tábornokra mondom, te vagy a legklaszszabb fickó az egész bandában SZAKÁCS: Mi a fene, több hús kéne? Egy nyavalyát! Ennyi jár. BROWN: Te vagy a legócskább alak a2 egész bandában. SZAKÁCS (társai felé): Brown őrmester, úgy látszik, szemlét tart. BROWN: Bocsánat, uraim. fiát akkor pá-pá! (Brown elvonul.) loo WILSON: Az annya istenit, hát mindig egyformán szúrjátok el ezt a pörkőtöt? SZAKÁCS: "Ha csak füstöl, még csak föl, ha már ég, akkor kész. " Nálunk ez a jelszó. WILSON lkuncogva): Émmeg azt hittem, minden szakácsnak más a móccere. SZAKÁCS: Kapd be a fülemet. WILSON: No várj csak, koma, jön még a kutyára dér! Öt emberrel találod szemközt magad a főderitőktúl! SZAKÁCS: Alig várom máz a nagy pillanatot. Na mozgás, mozgás! Ne akadályozzuk a forgalmat! (A katonák megint lépnek egyet előre.) A hadművelet első hónapjának végére az elsó vonalban harcoló csapatok eljutottak a félsziget nyakáig. Ezen túl a sziget mindkét irányban kiszélesedett, s körülbelül öt mérföldnyire attól a vonaltól, ahol a félsziget beleolvadt Anopopej testébe, a tengerrel párhuzamosan vonult a Watamai-hegylánc. A Toyaku-vonalat a félsziget bal oldalán építették ki, a hegylánc meredek szikláitól az óceánig húzódó. nagyából egyenes vonalban. Ahogy a tábornok megfogalmazta törzse előtt: "a félsziget sugárútjáról be kell fordulnunk balra, egy szűk utcába, amelyet jobbról - jelképesen szólva - egy gyárfal, balról pedig egy árok (a tenger) szegélyez, szemközt pedig ott áll Toyaku" A bekanyarodási manővert zseniálisan hajtotta végre. Pedig igen sok problémát kellett megoldania. Végre megszilárdult arcvonalát kénytelen volt kilencvenfokos szögben balra fordítani, ami azt jelentette, hogy a balszárnyon lévő századoknak, amelyek bármikor segítséget kaphattak a tenger felől, mindössze fél mérföldet kellett megtenniük, a jobbszárnyon lévők viszont kénytelenek voltak hatmérföldes ívpályán keresztültörni a dzsungelen, s minden pillanatban ki voltak téve a veszélynek, hogy megtámadj ák őket. A tábornok két megoldás közt választhatott. Biztonságosabbnak az a terv látszott, hogy a jobbszárnyon lévő zászlóaljat egyenes 101 vonalban előreküldi a sziget belsejébe, míg el nem éri a hegyláncot. Utána a hegyláncra rézsútosan kiépít egy ideiglenes vonalat, az egész jobbszárnyat lassan megfordítja, és a hegylánccal pár-

huzamosan vonultatja föl, míg az egész arcvonal szembe nem kerül Toyakuval. Csakhogy ez több napig, sőt talán egy hétig is eltarthatott volna s esetleg erős ellenállásba ütközik. A másik, jóval kockázatosabb terv az volt, hogy a jobbszárnnyal minden további nélkül áttör a hegyláncnak a Toyaku-vonallal érintkező szikláihoz. Ilyen módon az egész arcvonal egyetlen nap alatt bekanyarodhatott. Csakhogy ez nagy kockázattal járt. Toyakunak feltétlenül rendelkeznie kellett olyan ütőképes erővel, amely az előrenyomuló csapatok élét képes megnyirbálni, és szárnyukat visszafordulásra késztetni. Hiszen a tábornoknak miközben csapataival bekanyarodik, jobbszárnyát egész nap védtelenül kell hagynia. Cummings vállalta a rízikót, és kiderült, hogy érdemes volt. A manőver napján egy zászlóaljat visszavont az útépítéstől, és tartalékba helyezte. A jobbszárnyon lévő századok parancsnokait utasította hogy törjenek keresztül a dzsungelen, s ne törődjenek vele, mi történik az oldalukban vagy mögöttük. Az ő feladatuk csupán az, hogy megtegyék a hat mérföldet a senki földjén, s még aznap este védőállást építsenek ki a Toyaku-vonal előőrseitől egy mérföldre, a meredek sziklafalak lábánál. A tábornok sejtése helyesnek bizonyult. Toyaku csakugyan átcsempészett egy század japánt az oldalszárny mentén, miközben a hadmozdulat folyt, a tábornok azonban a tartalékzászlóaljjal feltartóztatta, és csaknem teljesen bekerítette őket. A hadosztály új vonalai mögött néhány, napig rendkívül zavaros csatározás folyt a dzsungelben, de a japán századot, amelyet Toyaku a hadosztály háta mögé irányított, néhány elcsellengett katona kivételével végül is megsemmisítették. Maradt ugyan egy-két orvlövész a vonalak mögött, s néhányszor lesből meg is támadtak egy-egy trénoszlopot, ezek azonban csak jelentéktelen incidensek voltak. A tábornok nem is törődött velük. A bekanyarodási manőver után legfőbb feladatának az új állások kiépítését tekintette. Az első két napon az arcvonalban lévő katonák egyebet se csináltak, csak új ösvényeket és tűzkörleteket vágtak a dzsungelben; szögesdrótokat feszítettek ki, és telefonösszeköttetést létesítettek az oldalszárnyak102 kal meg az utóvéddel. Néhány kisebb japán támadás egyáltalán nem izgatta a tábornokot. Így telt el a hadmozdulat után négy nap,aztán még öt. A tábornok napról napra jobban megerősítette vonalait,és egyre nagyobb iramban építette az első állásokba vezető utat. Tisztában volt vele,hogy legalább két hét beletelik, amíg az útépítők utolérik a katonákat,s addig nem tehet egyet bet, mint hogy minél jobban fokozza védelmi készültségét. Egy nagyobb támadás Toyaku részéről még mindig kínos helyzetbe hozhatta volna,ezt a kockázatot azonban kénytelen volt vállalni. Közben átköltöztette a parancsnokságot is. A hadosztály erői majdnem huszonöt mérföldet nyomultak előre a partraszállás ! napja óta,rádióösszeköttetést létesíteni most már nagyon nehéz volta telefonvezetékek veszedelmesen megfeszültek. Ezért aztán

a parancsnokságot tizenöt mérfölddel északabbra telepítette át a félszigeten megint csak egy kókuszliget mellé,közvetlenül az út mentén. Korántsem volt olyan kellemes helyen,mint az elsó o tábor a tengerparton,a törzsszázad katonáinak jó néhány napig serényen kellett dolgozniok - ki kellett irtaní a bozótot a fák közül,szögesdrótot kellett kifeszíteni,latrinákat kellett ásni,sát. rakat kellett felverni,és fedezékeket készíteni -de mikor végez. tek,kiderült,hogy az új tábor nem is olyan elviselhetetlen. Igaz, hogy itt jóval rekkenőbb volt a hőség,dzsungel vette körül őket mindenfelől,s a lombokon alig szűrődött át némi szellő,de közvetlenül az oválisan futó drótkerítés mellett patak csörgedezett, s a katonáknak nem kellett messzire menniök,hogy megfürödhessenek. Mikor a tábor elkészült,a tábornok az út szemközti oldalára telepítette a 460-asok műszaki századát. Tudta,hogy - ha csak nem következik be olyan katasztrófa,hogy vissza kell vonulniok - a hadművelet tartama alatt nem kell még egyszer áttelepítenie a tábort,s szép lassan,ahogy az idő engedte,kezdett állandó jelleggel berendezkedni. A tiszteknek zuhanyozót építettek,fölállították az étkezősátrakat,valamint a hadosztálytörzs tisztjeinek lakósátrait. A tábor területén minden reggel megnyírták a füvet,az ösvényeket beszórták kaviccsal.a parkolóhelyet és az utat üres benzineshordókból összeállítottt esővezetékkel kötötték össze. Az efféle munkákban mindig nagy öröme telt Cummingsnak. Akárhányszor csinálta is már végig,újra meg újra élvezni tudta, 103 valahányszor a szeme láttára épült-szépült egy-egy tábor. A bekanyaodási manőver után egy héttel úgy érezte, mintha egy kis falut épített volna föl. A tábor területén napközben állandóan sürögtek-forogtak a katonák, akik valamilyen új létesítményen dolgoztak, a parkolóhelyen nem volt egy pillanatig sem nyugalom: szünet nélkül ki-befutottak a teherautók. Az út túloldalán nagyban működtek a műszaki század műhelyei, s az álmosító délutánokon a tábornok boldogan hallgatta a szerszámgépek zakatolását. A tábort többször is megnagyobbíttatta, úgyhogy a szögesdrót kerítés végül is egy majdnem kétszáz méter hosszú és több száz méter széles, ellipszis alakú területet zárt körül, s a szögesdróton belül száznál több kétszemélyes sátor vagy tucatnyi gúlasátor meg rajsátor, egy sor - pontosan húsz - összecsukható tiszti lakósátor állt ezen kívül három latrina és két tábori konyha. A táborban több mint negyven teherautó és dzsip és majdnem háromszáz ember tartózkodott. A felderítő szakasz csak csepp volt ebben a tengerben. Létszáma az öt újonnan beosztott póttartalékossal együtt tizennégy fő volt, két darab kétszemélyes sátruk ív alakban, egymástól tíz-tíz méter távolságban sorakozott a tábor peremén. Éjszaka - óránként kettesével váltva egymást - a két géppuskafészekben csücsültek a drótsövény mellett, a géppuskák csövét a dzsungel felé irányítva; nappal jóformán teljesen elhagyatott volt a körletük:

a szakasz - egyetlen ember kivételével - kivonult utat építeni. Öt hét telt el a partraszállás óta, és a szakasz - azonkívül, hogy néhány alkalommal nekik kellett biztosító járőrszolgálatot teljesíteni az új tábor körül - nem vett részt semmiféle komoly akcióban. Közeledett az esős évSzak, mindennap rekkenőbb lett a hőség s egyre jobban idegeikre ment az útépítés. Még csak egy hete voltak az új táborban, s a többségük - köztük néhány motomei veterán is - alig várta, hogy ismét puskaport szagolhasson. Vacsora után Red elmosta a csajkáját, aztán átment Wilson és Gallagher sátrába. Egész nap rendkívül nyomasztó volt a hőség - még elviselhetetlenebb, mint az előző néhány nap meg éjszaka -, s Red ingerlékenyebb hangulatban volt. Aznap is - akárcsak a hét többi napján - az útépítésen dolgoztak. 104 allagher meg Wilson elnyújtózva hevert a sátorban, és mozdulatlanul, némán pöfékelt. - Na mizujs, Red? - szólalt meg végül bágyadtan Wilson. Red megtörölte a homlokát. - Ilyen taknyost, mint ez a Wyman! Egy Toglio-féle kiscserkésszel se volt éppen lányálom egy sátorban lakni, na de ez a tejfelesszájú. . . - Dühösen horkantott. - Nemsokára megérjük, hogy olyan kölyköket küldenek át a tengeren, akik még nyalókát szopogatnak. - Hát ammán biztos, hogy a szakasz fenekestül fölfordút, amióta megkaptuk a tartalékosokat - lamentált Wilson. Sóhajtott egyet, és zsávolyinge ujját végighúzta izzadságtól nedves állán. - Ez a rohatt idő teljesen kikészíti az embert - tette hozzá csöndesen. - Megint esni fog, a nyavalya törné ki - morgott Gallagher. Keleten sötét, palaszürke felhők úsztak az égbolton, északon meg délen viharfelhők tornyosultak. A levegő nyomasztó volt és ernyesztően nyirkos, szellő se rezzent. Még a kókuszfák is szinte várakozva megduzzadtak, lombjuk bágyadtan konyult a göröngyös talaj fölé. - Azt hiszem, nagymosásba kerül a kordnadrágunk - mondta Gallagher. Red a tenger felé pillantott, és összeráncolta a homlokát. A sátrak petyhüdten kókadoztak, s komor félhomály borult a táborra, noha a nap még tompavörösen izzott a nyugati égbolton. -- Csak a farkunk el ne ázzon - mondta Red. Fontolgatni kezdte, ne menjen-e vissza a sátrához, hogy kimélyítse a vízlevezető árkot, amely az éjszakai zápor alkalmával majdnem kiöntött, aztán vállat vont. Igazán megtanulhatta már Wyman is, hogy mit kell csinálni. Leguggolt, és bemászott a gödörbe, ahol Gallagher és Wilson feküdt. A gödör körülbelül két láb m ély volt, hossza meg a szélessége nagyjából akkora, mint egy kettős ágyé. Wilson és Gallagher ebben szokott aludni, két egymásra terített pokrócon. A gödör fölé úgy vertek sátrat, hogy

két földbe szúrt bambuszrúdra egy keresztrudat kötöttek, erre ráborították összekötözött esőköpenyeiket, és a köpenyek szélét a gödör két oldalán cövekekkel a földhöz erősítették. A sátorban föl lehetett ugyan térdelni, anélkül hogy az ember beverte volna a fejét a keresztrúdba, de fölállni még egy nyolcéves gyerek se l0i állhatott volna föl benne. Kívülről az egész legföljebb kétlábnyira emelkedett a talaj szintje fölé. A tábor területén majdnem mindegyik kétszemélyes sátor így volt megszerkesztve. Red befeküdt Wilson és Gallagher közé, és kinézett arra a há- ! romszög alakú foltra amennyit a sátor fejnél lévő nyílásán keresztül az összemosódott égboltból meg a dzsungelből látni lehe- 3 tett. Bajtársai a maguk méreteinek megfelelő gödröt ástak, s Red hosszú lábai a bejáratnál lévő vízlevezető árok fölött kalimpáltak. Ha az eső becsapott a sátorba, ebben az árokban gyűlt össze, mert az árok mélyebb volt, mint a gödör. Most is sáros, volt még az éj szakai záportól. - Legközelebb tisztességesebb gödröt ássatok, hogy el is férjen benne az ember - mondta Red, s nagyot röhögött. - Ha nem tetszik, menj a fenébe - dörmögte Gallagher. - Ez a ti híres bostoni vendégszeretetetek - mondta Red. - Az hát. Nem fogadunk be mindenféle nyavalyás csavargót - ugratta otrombán Gallagher. A félhomályban duzzadtnak és gennyesnek tűntek az arcán a bíborvörös r kk ucs o. Wilson kuncogni kezdett. - Ammá igaz, hogy valamennyi rohadt jenki közül a bostoniak a legkiállhatatlanabbak. - Persze mert nem tűrik, hogy cipő nélkül betedd a városba i azt a koszos lábadat! - horkant fel Gallagher. Cigarettára gyújtott, és hasra fordult. - Műveletlen tökfilkóknak semmi keresnivalójuk északon - tette hozzá. Wilson megsértődött egy kicsit - Ide figyelj, komám - fordult Gallagher felé. - Lehetcséges hogy csakugyan nem vagyok valami fenemód művelt. viszont akármit meg tudok csinálni, ha eccer rászánom magam. - Ott van például az az eset - gondolta magában -, amikor Willy Perkins mosógépet vásárolt - az volt az első mosógép a városban -, s mikor a masina elromlott, ő szétszedte és megcsinálta. - Nincs ojan masina, amit ne tunnék megjavítani - jelentette ki. Levette szemüvegét, és zsebkendője csücskével letörölte róla a párát. - Emlékszem, vót eccer egy alak a városban, akinek angol biciklíje vót. Az amerikai nem vót elég jó neki. Osztán kiesett neki egypár golyója a csapágybul, osztán mivel nem sikerült bele való golyót szerezni, fogtam hát egy egész amerikai golyóscsapágyat, és azt raktam bele. - Vastag ujjával Gallagher felé bökött. - Éppojan jól gurút, mint újkorában. l OG

- Ez igen! - mondta gúnyosan mosolyogva Gallagher.Bostonban viszont olyan golyóscsapágyat vehet az ember, amilyet csak akar. - Néha nem árt, ha nincs kéznél valami - dünnyögte Wilson. Azt hiszem, azért bezzeg nem bánnád, ha most például kéznél volna egy jó kis baba - röhögött Red. Mind a hárman röhögtek egy darabig. - Ammá igaz, annak mindig kéznél kéne lennie - ismerte el Wilson. Elgondolkozva hozzádörzsölte tenyerét a gödör falához. - Bostonban mi, haverok mindig el szoktuk mesélni egymásnak, ha sikerült felcsípni egyet, hogy milyen volt vele - mondta Gallagher. S nyomban el is szégyellte magát. Elhatározta, hogy jól megjegyzi, amit mondott: meg akarta gyónni Hogan káplánnak. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. Valahányszor gyónni ment mindig elfelejtette vétkeit. Néha megpróbálta felidézni emlékezetében bűnös gondolatait, mielőtt felkereste volna Hogan atyát, de soha nem jutotT eszébe semmi, így aztán mindig csak annyiból állt a gyónása, hogy- "Káromkodtam, atyám." Milyen keveset tud róla Mary! - gondolta Gallagher. Azt se tudja, milyen cifrákat szokott káromkodni De hát ez csak rossz szokás, a katonaságnál szedte föl - vigasztalta magát Gallagher. Igaz, hogy elég csúnyán beszélt akkor is. amikor még a bandával járt, de hát az nem számít. Akkoriban még kölyök volt. Nők társaságában sose szokott káromkodni. Gallagher elkezdett spekulálni a bandán. Milyen klassz fiúk voltak benne - gondolta büszkén. Ott van például az az eset, amikor röpcédulákat osztogattak Roxburyben, s meg is választották McCarthyt. A választás után tartott beszédében meg is mondta, hogy győzelmét hűséges legionáriusainak köszönheti. Meg aztán ott van az a másik eset, amikor rajtaütöttek Dorchesteren, és egy kis leckét adtak a zsidóknak. Elkaptak egy tizenegy év körüli fiút - hazafelé ment az iskolából -, körülfogták, és Whitey Lydon megkérdezte: - Halljuk, mi vagy, nyavalyás? - Nem tudom - felelte reszketve a kölyök. - Zsidrák vagy - közölte vele Whitey -, érted, büdös zsidrák. - Megmarkolta a gyerek mellén az inget - Na, mi vagy? - Zsidrák vagyok - felelte a gyerek. Sírásra állt a szája. 107 - Helyes - jelentette ki Lydon - most pedig mondd ki szótagolva! Szótagold szépen: "Büdös zsidrák." - B... bü... dös... zs... zsi... drák... - dadogta a gyerek. Micsoda röhögés volt ott. B. . . bü. . . dös. . zs. . . zsi. . . drák. Az ostoba kölyök úgy félt; hogy biztosan összeszarta magát. A rohadt zsidai! Aztán az jutott az eszébe Gallaghernek, hogy Lydon bekerült a rendőrséghez. Neki meg milyen pechje volt; pedig egy kis szerencsével ő is igazán kaphatott volna valami hasonló állást.

De akármennyit gürizett is szabad idejében a Demokrata Klubnak, nem kapott érte semmit. Hol lőtte el a dolgot? Pedig úgy szeretett volna nagy dolgokat csinálni. Szívesen elment volna állásba a postára is, de hát oda meg Alderman Shapiro meg a nyavalyás unokaöccse, az az Abie vagy Jackie került be. Gallaghert mérhetetlen keserűség fogta el. Valami miatt mindig kudarcot vallott. Egyre jobban forrt benne a düh, s mivel úgy érezte, hogy ha kimondja, ami a szívét nyomja, megkönnyebbül, hirtelen kitört: - Úgy látom, egypár nyavalyás zsidót is beosztottak a szakaszunkba. - Ühüm - mondta Red. Tudta, hogy Gallagher mindjárt szónokolni kezd, s már előre unta. - Ühüm - sóhajtott fel -, éppoly sajnálnivalók a szerencsétlenek, mint mi. - No lám - förmedt rá Gallagher - csak egy hete vannak nálunk, s máris megfertőzték az egész szakaszt! - Fene tuggya - dünnyögte Wilson. - Az a Roth csakugyan nem valami kajakos legény, de a másik, az a Goldstein vagy Goldberg, vagy mí a fenének híjják, egész rendes fickónak láccik. Ma vele dógoztam, és nagyon szépen megtárgyaltuk, hogy lehetne legkönnyebben szabadúni a mundértól. - Én egyetlen rohadt zsidóban se bízom - jelentette ki dühösen Gallagher. Red ásított egyet, és felhúzta a lábát. - Már esik is - mondta. A sátorlapon nagyot koppant néhány esőcsepp. Most már egyszínű volt az egész égbolt: a felülete ólomzöld, mint a festett üveg, s mégis furcsán fényes, mintha az üvegtábla másik oldalán erős fényű lámpa égett volna. - Baromi felhőszakadás lesz - mondta Red, azzal visszafeküdt - Jól lecövekeltétek a sátrat, fiúk? - Remélem - mondta Wilson. Egy katona szaladt eI a sá108 tor mellett, s a rohanó léptek hallatára Redet rosszkedv fogta el. Nagyon is iszzzerős hang volt: valaki fedél alá szeretne jutni, mielőtt kitör a vihar Megint sóhajtott egyet. - Egész életemben egyebet se csináltam - dünnyögte magában -, csak folyton bőrig áztam. - Hanem hajjátok-e - szólalt meg Wilson -, az a csibész Stanley ugyancsak fővág, mióta úgy néz ki, hogy káplár lesz belüle. Fültanúja voltam, mikor egy másik póttartalékosnak nagy dumát vágott le a motomei partraszállásrul. " Alaposan benne vótunk a pácban" - ezt mondta szó szerint. - Wilson röhögött egyet. - Örömmel hallottam, hogy így vélekedik, mert különben igazán nem is gondótam vóna. Gallagher kiköpött. - Fütyülök rá! Én igazán nem gyulladok be egy Stanleytől. i Ühüm - dünnyögte Red. Gallagher és Wilson még mindig azt hiszi, hogy nem mert megverekedni Stanleyvel. Fene igye őket! Mikor meghallotta, hogy Stanley tizedessé rukkol elő, mulatott is, meg bosszankodott is a dolgon; egyébként teljesen rendjén valónak találta. Stanley csakugyan tisztesnek való volt. - Nem

ő az egyetlen, aki nyalizással sokra vitte - mormogta magában. i Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. Egyszerre csak rájött, hogy tulajdonképpen szerette volna, ha ót léptetik elő tizedessé. Kis híja, hogy nem nevette el magát hangosan s kicsit keserűen is: hát sose lesz már vége, még mindig érhetik meglepe- tések önmagával kapcsolatban? Mégiscsak elkapott a gépszíj, még a katonaságnál is - gondolta. Mindig a régi nóta. Először rát ijesztenek az emberre, aztán szépen befűzik. Persze, hogy nem fogadta volna el a kinevezést. . . de azért egy kicsit fájdalmas érzéssel utasította volna vissza. Villám villant a közvetlen közelükben, s néhány másodperc Í múlva szinte pontosan fölöttük dördült meg az ég. - Az annya, ez közel csapott be - mondta Wilson. Az égbolt már majdnem szurokfekete volt a fenyegető viharfelhőktől. Red megint visszafeküdt. Sose volt hajlandó elfogadni semmiféle előléptetést, és most. . . Lassú, szite szomorkás mozdulatokkal megveregette a mellét. Mindig egyedül élt, mindig csak annyija volt, amennyit elbírt a hátán. "Minél többje van az embernek, annál többre van szüksége, hogy jól érezze magát." 10 Régi életelve volt ez, s most valahogy mégse talált benne vigasztalást. Kezd elfáradni. Nagyon nagyon hosszú ideje magányos. - Kezdődik - szólalt meg Gallagher A szél dühösen korbácsolta a sátrakat. Az eső előbb csak csöndesen szemerkélt, halkan kopogott a kifeszített esőköpenyeken, aztán egyre jobban rákapcsolt. Néhány másodperc múlva már akkora cseppekben szakadt, mintha jég lett volna. A sátrak jobbra-balra hajladoztak, és megfeszültek a szélben. Előbb a távolban dördüll néhányat az ég, aztán pontosan a fejük fölött szaggatott cafatokra a villám egy felleget. A három katona önkéntelenül összerezzent a sátorban. Ez nem közönséges vihar lesz. Wilson föltérdelt, és teljes súlyával igyekezett megtámasztani a sátor keresztrúdját. - Az istenit - morogta -, olyan szél van, hogy leszakítja az ember fejit. - A szögesdróton túl a dzsungel máris úgy meg volt tépázva mintha egy elefántcsorda taposott volna végig rajta. Wilson kilesett egy pillanatra, és megcsóválta a fejét. A tábort nem is lehetett látni, csak valami üres, zöld térséget amelyre ömlött az eső, s vadul korbácsolta a megdőlt füvet meg bokrokat. A szél iszonyatos erővel fújt. Wilson még mindig térdelt de már minden tagja elzsibbadt a viharral folytatott küzdelemben. Amennyire csak tudott, visszahúzódott a sátor nyílásától, mégis csuromvíz volt az arca. Nem lehetett megakadályozni, hogy a víz a sátorba hatoljon: sűrű csöppekben folyt keresztül az esőköpenyek minden varrásán és szakadásán, és egymást követő hullámokban zúdult be a bejáraton, ahogy a partot ostromolja a tenger. A vízlevezető árok máris megtelt és kiöntött, elárasztotta a fekvőhelyüket. Gallagher összeszedte a pokrócokat, s a három

ember a szélben ide-oda csapkodó esőköpenyek alatt kuporogva próbálta megakadályozni, hogy a sátor összedőljön. Igyekezetük, hogy a lábukat szárazon tartsák, szánalmas kudarcot vallott. Odakünn a víz hatalmas tócsába gyűlt s a tócsa folyton újabb és újabb csápokat bocsátott ki magából mint valami óriási amőba amely el akarja nyelni a földet. - Az annya istenit! - mondta Wilson. 110 Goldstein és Ridges már bőrig ázott. Mikor esni kezdett, kimásztak a sátorból, és még mélyebben beverték a cövekeket. Goldstein begyűrte a pokrócokat a dzsungelszerelésben lévő gumizsákba, s most belülről, térden állva próbálta megakadályozni, hogy a sátrat összedöntse a szél. - Ez borzasztó! - ordította. Ridges bólintott. Csúnya kövér arcát vízcseppek borították, egyenes szálú, vörösesszőke haja csigába csavarodva tapadt a fejére. - Ki köll várnunk a vé-é-git! - ordította vissza. Szavai belevésztek a szél zúgásába, Goldstein csak annyit értett, hogy a vé-é-git" úgy hangzott, mint valami hosszan elnyújtott jajkiáltás, libabőrös lett tőle a háta. Az egész világ komor sötétség, irtózatos bömbölés és kavargás volt körülöttük. Goldstein karja kegyetlenül megrándult, ahogy a sátor keresztrúdja hirtelen nagy csattanással fölcsapódott. Annyira elázott, hogy zöld zsávolyruhája egészen feketének látszott. A tengerfenék lehet ilyen - gondolta. Olvasta valahol, hogy föld alatti viharok is vannak, s valahogy ilyennek képzelte őket. Bár félelemmel vegyes megilletődés töltötte el, s kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta megakadályozni hogy a sátor összedőljön, mégis lenyűgözve figyelte a vihart. Ilyen lehetett a Föld, amikor kezdett kihűlni - gondolta, s határtalan izgalom fogta el, mintha a világ teremtésénél lett volna jelen. Ostobaságnak érezte, hogy ilyenkor egy sátorral kell törődnie, de kénytelen volt vele. Biztosra vette, hogy állva marad: a cövekek három láb mélyen ültek a földben, a talaj agyagos volt, s az agyag igen nagy nyomást kibír. Persze, ha tudta volna, hogy ilyen vihar lesz, olyan fedezéket épít, amely akármilyen orkánt kibír, s most szárazon, gond nélkül feküdne benne. Dühös volt Ridgesre. Igazán figyelmeztethette volna, milyen viharok vannak errefelé, hiszen már nem újonc, akinek meglepetés az ilyesmi. Goldstein máris azt tervezgette milyen sátrat fog verni legközelebb. Cipője megtelt vízzel, és folyton ide-oda mozgatta a lábujjait, nehogy megdermedjenek. Gumitalp kellene - gondolta - ; valószínű, hogy aki kitalálta a gumitalpat, valami ilyesmit élhetett át, mint most én. Ridges páni félelemmel s ugyanakkor megadással figyelte a tájfunt. Isten haragja - gondolta. A dzsungel viharosan háborgott, és az ólomzöld égbolt olyan ragyogó, változatos zöld színeket varázsolt a lombokra, hogy Ridges úgy érezte, az Édenkertet látja 111

maga előtt. Mintha önnön testében lüktetett volna a dzsungel, s az aranyszínű sárrá változott föld szinte élni látszott. Képtelen volt levenni szemét a dzsungel fantasztikus zöldjéről és a narancssárga talajról, amelynek lázasan vert a pulzusa, mintha minden egyes esőcsepp újabb sebet vágott volna rajta. Ridges megborzongott a gondolatra, hogy micsoda természeti erőkkel áll szemben. Az Úr adta, az Úr elvette - gondolta ünnepélyesen. A viharok lényeges szerepet játszottak az életében; eleinte rettegett tőlük, aztán elviselte őket, s a végén már egyenesen számított rájuk. Lelki szemei előtt megjelent apja vörös, ráncos arca, szomorú halványkék szeme. - Í öreg - gy van ez, Oszi - szokta mondogatni az az ember dolgozik, kínlódik, arca verítékével igyekszik kicsikarni a földből a mindennapi kenyeret s a végén, ha Istennek úgy tetszik, egy vihar megsemmisítheti fáradozásának minden gyümölcsét. - Talán ez a bölcsesség ivódott be legmélyebben Ridges lelkébe úgy érezte, hogy jóformán egész eddigi élete csak a terméketlen földdel, a rovarokkal és az üszöggel való küszködés volt apja oldalán: egyetlen kivénhedt öszvérrel művelték meg szántóföldjüket, s gyakran megesett, hogy egyetlen viharos éjszakán minden fáradozásuk kárba veszett. Segített ugyan Goldsteinnek beverni a cölöpöket, hiszen az embernek kötelessége segíteni felebarátján, ha megkérik rá, és Ridges úgy érezte, hogy az akivel megosztja a sátrát még akkor is felebarátja, ha idegen titokban azonban meg volt győződve róla, hogy hiábavaló minden próbálkozásuk hogy a sátrat rögzítsék. Amit Isten akar, ember abba nem szólhat bele. Ha úgy rendeltetett, hogy a vihar elfújja a sátrukat, elfújja még akkor is, ha egy ekét tesznek rá nehezékül. Mivel nem volt biztos benne, nem esik-e Mississippiben is, imádkozni kezdett, hogy a vihar kímélje meg apja termését. Hiszen csak nemrég volt vetés, Uram. Ne engedd, hogy elmossa az ár. De Ridges még az imádságban sem bízott; pusztán azért imádkozott, hogy istenfélelmét kifejezésre juttassa. A szél, mint valami óriási kasza suhintott végig a táboron, leborotválta a kókuszpálmák lombját, s vadul kergette maga előtt az esőt. Mikor kinéztek, látták, hogy az egyik sátor hirtelen a levegőbe emelkedik, s mint valami fölriasztott madár, szárnyaival verdesve elszáll a szélben. - Mi lehet a fronton? - ordított 112 Goldstein. Iszonyodva eszmélt rá, hogy több ilyen tábor is van, sok-sok mérföldnyi távolságra, szétszórva a dzsungelben. Rid es vállat cont. Remélem, kitartanak! - felelte ordítva. Goldstein megpróbálta elképzelni mi lehet ott elöl; az elmúlt héten, amióta beosztották a felderítőkhöz, csak az útnak azt a néhány mérföldnyi szakaszát látta, amelyen éppen dolgoztak. Most elképzelte, mi lenne, ha ilyen viharban támadnának a japánok, s megborzadt.

Minden erejét összeszedte, hogy tartani tudja a sátor keresztrúdját amelyet mindkét kezével megmarkolt. Lehetséges, hogy a mi táborunkat is megtámadják a japcsik - villant agyába a gondolat. Szerette volna tudni, őrködik-e valaki a géppuskafészkekben. - Egy belevaló tábornok - jegyezte meg - ilyenkor indítana támadást. - Csakugyan - felelte nyugodtan Ridges. A szél alábbhagyott egy pillanatra, s a két férfi hangja olyan halkan és bizonytalanul csengett, mintha templomban beszélgetnének. Goldstein elengedte a keresztrudat, s érezte, hogy enged fel karjában a feszültség. A vérkeringés most sodorja el a fáradtság által kitermelt anyagokat - gondolta. Talán már vége is a viharnak. A gödör kétségbeejtően sáros volt, s Goldstein azon kezdett töprengeni, hol fognak aludni az éjjel. Megborzongott; most eszmélt rá, milyen hideg és nehéz átázott ruhája. A szél megint rákapcsolt, és újra kezdődött a néma, kétségbeesett küzdelem, hogy megmentsék a sátrat. Goldstein úgy érezte, mintha egy ajtónak feszülne neki, amelyet kívülről.egy jóval erősebb ember be akar nyomni. Látta hogy a szél megint elragad két sátrat, és lakóik futva keresnek valahol másutt menedéket. Wyman és Toglio ugrott be a gödrükbe röhögve és szitkozódva. - A mi sátrunk elröpült - ordította Wyman, s széles vigyor ült ki kisfiús, csontos arcára. - Ezt nevezem! - bömbölte, s arcán elragadtatás és ugyanakkor nyugtalanság tükröződött, mintha nem volna biztos benne. hogy egy tájfun katasztrófa-e vagy eirkuszi előadás. - Mi van a holmitokkal? - ordította Goldstein. - Elveszett. Elfújta a szél! A puskám egy pocsolyában hever. Goldstein körülnézett, hol a puskája. Ott hevert a gödör peremén, telefröcskölve vízzel meg sárral. Dühös lett, hogy nem csavarta be a szennyes ingébe, mielőtt a vihar kitört. Hiába, még 113 mindig zöldfülű; egy tapasztalt katona nem felejtette volna el biztonságba helyezni a puskáját. Toglio vastag, húsos orráról csöpögött a víz. Előrenyújtotta széles állát, és elordította magát: - Gondoljátok, hogy a ti sátratok kitart? - Fene tudja - bömbölte Goldstein. - A cövekek feltétlenül ki fognak tartani. - A négy ember alig fért el a gödörben, noha mind a négyen a sarkukon guggoltak. Ridges csak nézte, hogy süpped a lába egyre mélyebben a sárba, s a pokolba kívánta a bakancsát. Az ember olyan nagy cirkuszt csinál belőle, hogy szárazon tartsa pedig igazán nem éri meg. A sátor keresztrúdján vékony patakocskában folyt be a víz, és behajlított térdére csöpögött. Olyan hideg volt a ruhája, hogy a vízcseppeket melegnek érezte. Felsóhajtott. Iszonyú széllökés tört be a sátorba, földuzzasztotta mint egy

léggömböt; aztán a keresztrúd csattanva kettétört, és kiszakította ez esőköpenyt. A sátor, mint a vizes lepedő zuhant a négy emberre, s néhány másodpercig tehetetlenül vergődtek alatta, míg a szél szaggatni nem kezdte. Wymanre rájött a nevetés; tehetetlenül tapogatózott maga körül. Elvesztette az egyensúlyát, és beleült a sárba, erőtlenül küszködve a rátekerődzött sátorlapokkal. - Atyaúristen! - nevetett. Az volt az érzése, mintha zsákba dugták volna, s csak röhögött tehetetlenül. Még annyi erőm sincs, hogy egy papírzacskóból kiszabaduljak - gondolta magában, s még groteszkebbnek érezte a helyzetét. - Ho) a fenébe vagytok?ordította de aztán a sátorlapok ismét megdagadtak, mint a vitorla, végleg elszabadultak s kavarogva elszálltak. Az egyik cövek végén ott maradt belőlük egy darabka, s mint a zászló csattogott a viharban. A négy katona fölegyenesedett a gödörben, de kénytelen volt megint lekuporodni. olyan ereje volt a szélnek. A látóhatár peremén, szinte a végtelen messzeségben egy darabon felhőtlen volt az ég, s még látni lehetett a napot. Most már nagyon hideg, szinte fagyos eső esett, s kezdtek dideregni. A tábor területén majd mindegyik sátor összedőlt, s itt-ott egy-egy katona nyargalt végig a sártengeren, az erős szélben tántorogva, furcsa mozdulatokkal. mint a mozivásznon a figurák, ha a filmszalag túl gyorsan pereg. - A Krisztusát - üvöltötte Toglio -, megfagyok ! 114 - Pucoljunk innen - mondta Wyman. Csupa sár volt, és vacogott a foga. - Ilyen rohadt esőt! Kimásztak a gödörből, és futva elindultak a parkoló felé, remélve, hogy ott védelmet találnak a teherautók szélvédett oldalán. Toglio úgy tántorgott, mintha egyensúlyát vesztette volna a hátszél ellenállhatatlanul taszította előre. Goldstein odakiáltott neki: - Ottfelejtettem a puskám! - Most úgyse kell! - üvöltötte Toglio. Goldstein megpróbált megállni és visszatérni, de nem sikerült. - Sose lehet tudni - hallotta a saját hangját. Váll váll mellett futottak, mégis mintha egy hatalmas terem két végéből kiabáltak volna át egymásnak. Goldsteint szinte káröröm fogta el egy pillanatra. Egy álló hétig dolgoztak csinosították a tábort. Pillanatnyi szabad idejük sem volt, mindig kitaláltak számukra valami újabb tennivalót. 5 lám, most oda a sátra a ruhája meg a levélpapírja ronggyá ázott, a puskája valószínűleg meg fog rozsdásodni, s a csuromvizes földön nyilván aludni sem lehet majd. Minden megsemmisült. A végső katasztrófa láttán szokta néha ilyen ellenállhatatlan vidámság elfogni az embert. Végre a parkolóhoz sodorta őket a szél. Mikor meg akartak fordulni egymásba ütköztek, és elterültek a sárban. Goldstein legszívesebben fekve maradt volna de aztán mégis föllökte magát a tenyerével a földről, és az egyik teherautó mögé támolygott. Majd-

nem az egész század ott szorongott már az autókon vagy a kocsik mellett, a szélvédett oldalon. Ott is voltak vagy húszan, ahol Goldstein keresett menedéket Reszketve bújtak egymáshoz, hogy egy kicsit fölmelegedjenek, foguk vacogott a jeges esőben. Az égbolt olyan volt, mint valamit óriási fekete tál, amelyből villám és mennydörgés zúdul a földre. Go)dstein csak a zöld autó körvonalait is a katonák feketére ázott, zöld uniformisát tudta kivenni. - Jóságos ég! - szólalt meg valamelyikük. Toglio cigarettára próbált gyújtani. a cigaretta azonban elázott, és szétesett az ajka közt, mielőtt még sikerült volna kihalásznia a gyufát a vízhatlan tasakból. Ledobta a földre, és nézte, hogy tűnik el a sárban. Noha már csuromvizes volt, még mindig sajgott a bőre az esőtől; valahányszor végigfolyt egy-egy hideg csepp a hátán, úgy érezte, mintha megütötték volna, s undorodva II megóorzongott. Odafordult a mellette álló katonához. A te sátrad is kikészült? - ordította a fülébe Veled együtt voltnna én - Hajaj ! Kekiruhás közlegény, Toglio erre kicsit megkönnyebbült. Megdörzsölte fekete boros- Ha seregünk menetelt tás állát, és hirtelen úgy érezte, hogy ezek a katonák itt nagyon A Yankee-Doodle ritmusára, közel állnak a szívéhez, forró szeretet öntötte el mindn á uk iránt. É s föld beleremegett. Micsoda klassz fiúk,igazi amerikaiak! Csak az amé kaiak tud- Emlékszel-e,ki pergette nnyen fölülemelkedni az ilyesmin,s egysze nak ilyen kö rűen csak A ra-ta-tát Én biz, Al. j. Így hívtatok,teremtette! nevetni ra ta Fázott a keze, bedugta hát zsávolynadrágja bő Hetyke voltam,s fiatal. zsebébe. ány lépésre tőle Red és Wilson nótára gyújtott. R Ne feledd Alt,a dobost! Néh ed mély, A neve még most is Al... rekedt hangon énekelt, To lio elnevette magát a duó hallatára. Adj hát,komám,egy hatost. Mikor a végére értek,kitört belőlük a röhögés.- Mit danolVolt egyszer egy vn tnm, junk el még? - ordította Toglio. Talán azt, hogy "Vezess hazug Mint a szélvész robo ott.. pajtás,hazu vágyom" ? - harsogták,s közben föl-alá szökdécseltek,hogy felmelegedjen Én már nem tudok énekelni - üvöltötte Red.- Kiszáradt a lábuk. a torkom. Meg kéne locsolni.- Félrehúzta a száját,s dühösen forgatta a szemét. Toglio nagyot röhögött az esóbe. Milyen komikus ez a Red avval a ronda ábrázatával! De klassz fickók ezek A vasutam odnuan, egytől egyig! Testuér,uán egy hatosod? - Vezess haza,pajtás...- gyújtott rá Toglio,s egész csomóan vele énekeltek. Toglio azon kapta magát hogy harsányan hahotázik. Csuda egy alak ez a Red - gondolta,s ő is dúdolni kezdett. Fáradt uagyok,kerülget nz álom, Tornyom is volt hajdanán, Alig ittam, s a fejembe szállt. Kőből,vasból égig ért, Vezess haza,pajtás,hazauágyom. A tororay is odn mán..

m egy ha rt! Élete tosé Az eső tel es erőből,kitartóan szakadt,s To liót jólesően szomorkás hangulat fogta el,miközben a nótát fújta. Fázott s hiába Az utolsó sort már han osan énekelte,mire Red intett,ho simult hozzá két emberi test,folyton didergett. Azt képzelte,hogy téli alkonyat van,egy ismeretlen város felé autózik,s a város menjen oda hozzá uk. Há m b fállát hogybf Ih e ed k ki- hívogatóan integet feléje barátságos fényeivel. fért a torkukon átölelve A szél valamicskét alábbhagyott,s hagy gés tölz k s k sit Bárhol járok ezen a világon, hallani a hangjukat,de azért még mi valószínűtlennek hatott mintha egy másik szobában szólt volna Szárazföldön, messzi hnbokn. a rádiós folyton lehalkították meg fölerősítették volna. Mindenhonnan mindig hazu vá z om, Vezess haza, csak ezt dúdolom. 11G 117 Már majdnem egészen sötét volt, és a kókuszpálmák alatt álló teherautó mögött alig lehetett kivenni az arcokat. Toglión egyre jobban erőt vett a szomorúság, s egészen elérzékenyült. Emlékezetében felmerült egy régi kép a feleségéről, amint éppen a karácsonyfát díszíti, s széles, húsos arcán végiggördült egy könnycsepp. Néhány percig úgy érezte, mintha csillagászati távolságban volna a háborútól esőtől, mindentől; tudta ugyan, hogy nemsokára az lesz a legfőbb gondja, hol és hogyan hajthatja álomra a fejét, e néhány kurta percig azonban csak énekelt önfeledten, ideoda mozgatta a lábujjait, s ellenállás nélkül hagyta, hogy eláraszszák lelkét a jóleső, kéjes emlékek, amelyeket a dal fölidézett. Egy dzsip gázolt keresztül a sártengeren, s körülbelül tíz méterre tőlük megállt. Toglio észrevette hogy Cummings tábornok és még két tiszt száll ki belőle, s oldalba bökte Redet a könyökével, hogy hagyja abba a nótázást. A tábornok hajadonfőtt volt, egyenruhája csuromvizes, mégis mosolygott. Toglio kiváncsian s bizonyos tisztelettel vette szemügyre. A táborban sokszor látta, de most került első ízben ilyen közel hozzá. - Na emberekkiáltotta a tábornok, miközben közelebb lépett hozzájuk -, hogy érzitek magatokat ilyen alaposan. elázva? - Toglio is, bajtársai is röhögtek Cummings elvigyorodott. - No de sebaj - üvöltötte -, nem vagytok cukorból ! - A szél alábbhagyott, s a tábornok természetesebb hangon szólt oda a kíséretében lévő őrnagynak meg hadnagynak: - Valószínű, hogy az eső mindjárt eláll. Telefonáltam Washingtonba, és a hadügyminisztérium megnyugtatott, hogy már megtették a szükséges intézkedéseket. - A két tiszt harsányan kacagott, és Tng)io azon kapta magát, hogy ő is mosolyog. Klassz fickó a tábornok, mintaképe a tökéletes tisztnek. - Nos, emberek - folytatta a tábornok -, azt hiszem egyetlen sátor sem maradt épségben Mihelyt a vihar elül, igyekszünk

ideszállítani egy csomó esőköpenyt a partról, de így is biztos vagyok benne, hogy néhányan vizesek maradtok az éjszaka. Sajnálatos dolog de máskor is megáztatok már. Egy kis zűr támadt az első vonalban, s megeshetik, hogy egyeseknek közületek még rosszabb helyen kell tölteniök az éjszakát. - Elhallgatott egy pillanatra csak. állt az esőben, aztán kacsintott egyet, és hozzátette: - Föltételezem, hogy egyíkőtök sem az őrhelyről lépett meg, amikor kitört a vihar. Ha akadna köztetek olyan, akinek itt 118 nincs keresnivalója, okosan teszi ha sürgősen visszapuco Í a helyére, mihelyt elmegyek - A katonák közt kuncogás támadt. Mióta az eső már nem szakadt annyira, a század legnagyobb része odasodródott a teherautó közelébe, amelyiknél a tábornok szónokolt. - Tréfán kívül emberek: abból amit sikerült megtudnom, mielőtt a telefonösszeköttetés megszakadt, kénytelen vagyok arra következtetni, hogy néhány japcsi megpróbál áttörni ma éjjel a vonalainkon, szóval jó lesz, ha igen éberen őrködtök. Elég messze vagyunk ugyan az első vonaltól, de azért nem olyan túl messze. - Rámosolygott a katonákra, aztán - nyomában a két tiszttel - visszament a dzsiphez, beült, és elrobogott. Red kiköpött. - Tudtam, hogy túl sokáig volt aranyéletünk. Bármibe lefogadom, hogy az éjjel egy jó adag szar szakad a nyakunkba. Wilson dühösen rázta a fejét. - Ammá biztos, hogy akinek jó dóga van, ne panaszkodjon. Most majd azok a póttartalékos urak is másképp fognak gondúkodni, akik annyira óbégattak, hogy szeretnének már puskaport szagúni. - De azért klassz fickó a tábornok, azt meg kell hagyniszólt közbe Toglio. Red megint kiköpött. - Klassz a fenét! Olyan tábornok még nem született. Mind gazember. - Ugyan Red - tiltakozott Toglio -, hol találsz még egy tábornokot, aki így beszél a bakákkal? Szavamra mondom: nekem való ember. - Közönséges népszerűséghajhász, ez az egész - adta meg a magyarázatot Red. - Mi a nyavalyának kell az orrunkra kötnie mi minden gondja van? Elég nekem a magamé is. Toglio sóhajtott egyet, és elhallgatott. Ez a Red csupa ellentmondás - állapította meg magában végül is. Az eső elállt, s Toglio elhatározta hogy visszatér sátra romjaihoz. A gondolat meglehetősen lehangolta, ele hát a vihar elmúlt, nem maradhatott tétlen. - Gyere - mondta -, hátha sikerül kitalálnunk valamit, hogy megalhassunk valahol. - Semmi értelme - morogta Red. - Úgyis kivisznek az első vonalba még az este. - Leszállt az éj, s megint ugyanolyan fülledt volt a levegő. 119

A tábornok nagy gondban volt. Mikor a dzsip elhagyta a parkolót, odaszólt a sofőrnek: - Hajts a 151-esek törzsütegéhez. - Aztán odafordult Dalleson őrnagyhoz és Hearn hadnagyhoz, akik a hátsó ülésen szorongtak. - Ha tőlük sem lehet telefonösszeköttetést kapni a második zászlóaljjal, kénytelenek leszünk még egy ideig barangolni, mielőtt megvirrad. - A dzsip áthaladt a drótsövény egyik kapuján, és jobbra fordult. Rátértek az első vonalak felé vezető útra, amelyet a tábornok rosszkedvűen vett szemügyre. Istentelenül sáros volt, s valószínűnek látszott, hogy még rosszabb is lesz a helyzet. A csúszós úton a dzsip egyik oldalról a másikra farolt, de néhány óra múlva a sár megszikkad, ragacsos lesz, mint az agyag, tengelyig süppednek bele a járművek. A tábornok lehangoltan meredt az utat szegélyező dzsungelre. Elhaladtak néhány japán hulla mellett - már oszlásnak indultak egy árokban -, és a tábornok visszafojtotta lélegzetét. Bármennyire hozzászokott is a hullaszaghoz, nem bírta elviselni. Feljegyezte agyában, hogy mihelyt vége lesz a zűrnek, kirendel az útra egy sírásó osztagot. Beállt az éj s vele a katasztrófa lehetősége. A dzsip lassan haladt előre a sötétben s Cummingsnak olyan érzése volt, mintha a levegőben lebegne. Az egyenletes motorzúgás, a dzsipben ülők szótlan hallgatása és a dzsungel ázott lombjainak komor zizegése szinte mindentől elszigetelte, csak az agya működött lázasan. Magányosan, valahol az űrben lebegve kell megbirkóznia az adott helyzettel. A vihar elképesztően hirtelen jött, közvetlenül egy japán támadás után. A felhőszakadás előtt tíz perccel jelentették a második zászlóalj parancsnokságáról, hogy erős tüzérségi párbaj indult meg a vonalaik előtt. Aztán a vihar darabokra szaggatta a telefonvezetéket, a parancsnoki sátor összedőlt, és a rádió is felmondta a szolgálatot. Sejtelme sem volt róla, mi történik az arcvonalban. Lehetséges, hogy Hutehins már vissza is vonta a második zászlóaljat. Elképzelhető, hogy a japcsik - a vihar által fölkorbácsolt őrülettől hajtva - már több helyen benyomultak az első vonalba. Mivel jelentést nem kaphatott, csak az Isten tudja, mi történt. Legalább a parancsnoki törzsütegnek lenne összeköttetése az első vonallal! Még szerencse, hogy két nappal előbb kivezényelt a második zászlóaljhoz egy tucat tankot. Ma éjjel képtelenség c-olna előre120 küldeni őket a sáros úton. Egyébként most valószínűleg támadni se tudnak, de szükség esetén valamiféle védelmi állást feltétlenül meg lehet szervezni körülöttük éjszakára. Micsoda zűrzavar lehet ott elöl! Megtörténhetik, hogy holnapra az egész arcvonal egymástól elszigetelt sündísznóállásokra szakadozik. És ő mindaddig tehetetlen, amíg nem sikerül telefonhoz jutnia. S mi minden történhetik közben! Lehet, hogy két nap múlva megint ugyanott lesz, ahol a bekanyarodási manővert megkezdte. Ha sikerül vonalat kapnia, pillanatok alatt meg kell majd hoz-

nia a szükséges döntéseket. Gondolatban felsorakoztatta maga előtt az első vonalban harcoló tiszteket, fölidézte emlékezetében az egyes századok, sőt az egyes szakaszok jellegzetes tulajdonságait is, már amennyiben rendelkeztek ilyenekkel. Éles memóriája rengeteg apró mozzanatot és számadatot fölidézett; ténylegesen minden ágyúról és emberről tudta, hol van Anopopej területén, s mindez a sok adat most zavaros áradatban hömpölygött át az agyán. Pillanatnyilag szerfölött korlátolt ember volt. Minden érzékszerve és idegszála egyetlen cél érdekében funkcionált, de tapasztalásból tudta - ami különben is ki nem mondott, de szent meggyőződése volt - hogy szükség esetén az adathalmaz cselekvéssé kristályosodik. Ha elegendő feszültséget sikerül felhalmoznia magában, ösztönei nem hagyják cserben. S mindezzel valami határtalan. primitív düh párosult. A vihar csúnyán kibabrált vele, s a tábornok mérge szinte gyerekes formákban nyílvánult meg. Néha szinte görcsös ingerültség vett rajta erőt, s annyira megzavarta, hogy egészen elvesztette koncentrálóképességét. - Egy szóval sem jelezték ezt az átkozott vihartmorogta maga elé időnként. - Mire való a meteorológiai alakulat ha nem funkcionál? A főparancsnokságnak tudnia kellett a dologról miért nem értesített? Semmiféle jelentés nem érkezett, hogy vihar lesz. Ezt a kontármunkát! Vagy szándékosan csinálták? Meg akarnak fúrni. A sofőr ebben a pillanatban leállt az út szélén. Cummings feléje fordult. Legszívesebben belelőtt volna, de csak rámordult: - Tovább, fiam. nincs időnk ilyesmire. - A dzsip motorja ismét rákapcsolt. s továbbmentek. A parancsnokság tábora megsemmisült. A tábornokot ez érintette a legfájdalmasabban. Foglalkoztatta ugyan a hadosztályát 121 fenyegető veszély is, sót: igen nagy aggodalommal töltötte el, ez azonban csak olyan elvont dolog volt. Közvetlenül, személy szerint az bántotta, hogy a tábor romokban hever. Majd a szíve szakadt meg, amikor eszébe jutott, hogyan mosta el az ár a kavicscsal beszórt sétányokat, hogyan borult fel, és ragadt bele a sárba a priccse, hogyan mocskolódott be, és dőlt romba a sátra. Ilyen pusztítást! Ettől megint dühbe gurult Jó lenne bekapcsolni a fényszórókat fiam - szólt rá a sofőrre - különben sose érünk oda. - Ha orvlövészek ólálkodnak a közelben, ez éppen olyan lesz, mint ha gyertyával a kezükben sétálnának keresztül egy haramiákkal teli erdőn. A tábornokot jóleső izgalom fogta el. Az a tudat hogy veszély fenyegeti, mindig csak fokozta a szemében munkája jelentőségét.Önök meg biztosítsák kétoldalt az utat - szólt hátra Hearnnek és Dallesonnak. A két tiszt kidugta karabélya csövét a dzsip nyitott oldalán, és fürkészve meredt a dzsungelre. A lombok a reflektorfényben ezüstösen csillogtak, s még títokzatosabbnak látszottak. Hearn hadnagy megtapogatta karabélya tölténytárát kihúzta,

aztán ismét visszakattintotta a helyére, s a könnyű puskát hatalmas markában szorongatva megcélozta vele a dzsungelt. Olyan hangulatban volt, amelyben bonyolultan keveredett az izgalom és a levertség. Miután oly sokáig előre megállapított menetrend szerint, zökkenő nélkül nyomultak előre lehetséges, hogy a front már nincs sehol, s közben az ő dzsipjük a dzsungelben kóborol, mint egy elárvult ideg, amely valami izmot vagy egyéb szervet keres, hogy működésbe hozza. A tábornok egyik beszélgetésük során azt mondta - Szeretem a káoszt: olyan, mint amikor a vegyszerek pezsegve kavarognak a kémcsőben mielőtt a kristályok kicsapódnának. Valamiféle pikáns érzéssel tölt el. Ezt persze egy közismert újságcikkből lopta - állapította meg annak idején Hearn. A tábornok egyáltalán nem szerette a káoszt, pontosabban olyankor szerette, ha ó maga nem volt benne a kémcsőben. A káoszt csak az olyan emberek szeretik, mint ő, Hearn, vagyis akik kívülről szemlélik. Meg kell adni, a tábornok eddig nagyszerűen viselkedett. Hearn nem felejtette el, milyen apátia kerítette hatalmába mindnyájukat, mikor a vihar alábbhagyott. A tábornok majdnem fél percig némán meredt sáros priccsére, aztán levakart róla egy maroknyi 122 iszapot, és szórakozottan gyúrni kezdte az ujjai közt. A vihar következtében mindnyájuk lába alól kicsúszott a talaj, csak a tábornok állt helyt. s elképesztően barátságos szónoklatot intézett a katonákhoz, mikor azok a legszívesebben gyáván behúzták volna a farkukat, és elsomfordáltak volna, hogy fedezéket keressenek maguknak. Igaz, hogy érthető volt a dolog; a tábornok kénytelen volt fellépésével kifejezésre juttatni, hogy ó a parancsnok. És most is könnyen érthető volt a viselkedése. Hearn a tábornok udvarias modorából és hanghordozásából tudta, hogy semmi más nem jár az eszében csak az előttük álló harc, az elkövetkező éjszaka. S a tábornok ettől tökéletesen más emberré lett, tényleg olyanná, mint egy idegvégződés, amelynek egyetlen vágya, hogy működésbe hozzon valamit. S ez Hearnt legalább olyan mértékben elcsüggesztette, mint amekkora bámulatot ébresztett benne. Az ilyen koncentráció már nem is volt emberi, meghaladta Hearn felfogóképességének határait. Komoran meredt maga elé a dzsungelre s megemelte markában a karabélyt. Nincs kizárva, hogy a legközelebbi kanyarban egy japán géppuskával találják szemközt magukat, vagy - ami még valószínűbb - néhány japán orvlövész les rájuk automatafegyverekkel. Mihelyt a dzsip bekanyarodik, tucatnyi golyó fúródik egyszerre a testébe, és ezzel véget ér tétova útkeresésekkel apró bosszúságokkal teli, jelentéktelen földi pályafutása. És a véletlen folytán vele pusztul el egy ember, aki lehet, hogy lángész, meg egy nyurga mamlasz - Dalleson - és egy ideges fiatal sofőr, akiben talán egy fasiszta lappang. Megtörténhetik. Bármelyik kanyarban.

Vagy megfordítva: az is előfordulhat, hogy ő öl meg egy embert. Hiszen csak a vállához kell kapnia a puskát meghúznia a ravaszt, és valaki, aki tele volt vágyakkal és félelmekkel, s talált még jóság is lakozott benne, nincs többé. S mindez oly könnyű, mintha egy férget taposna el, talán még ennél is könnyebb. Ez ejtette kétségbe, ettől volt olyan levert. Egyszerre csak minden kilódult a szokott kerékvágásból, a gépezet alkatrészei nem illeszkednek többé egymásba. Azok a katonák ott a parkolóhelyen énekeltek, s volt ebben valami gyermekesen dacos. Ók meg itt robognak ezen az úton: parányi mozgó pont a dzsungel hatalmas senki földjén. S valahol másutt talán éppen ütközet dúl. A szaka123 datlan ágyúzás, a kézifegyverek ropogása, amit hallanak, lehet hogy nem jelent semmi különöset csak szórványos csatározás folyik az arcvonal mentén, de jelenthet össztüzet is a csata miniatűr poklában. Nem tudta eldönteni. Lehet hogy az éjszaka ismét egymástól elszigetelt részekre szakította az arcvonalat. Hearn megint a tudatára ébredt, hogy a nagydarab Dalleson egészen nekipréselődött az ő ugyancsak kövér testének, s egy kicsit bosszús lett. Néhány pillanat múlva előhalászott a zubbonya felső zsebéből egy cigarettát, s gyufa után kezdett tapogatózni. - Okosabb, ha nem cigarettázik - dörmögte Dalleson: - De hiszen égnek a fényszórók. - Igaz - dünnyögte Dalleson. és elhallgatott. Kicsit arrébb mozdította fenekét a dzsip szűk hátsó ülésén, dühös volt Hearnre, hogy olyan nagy helyet foglal el, csak azért, hogy cigarettázzon. Különben is ideges volt. Egyáltalán nem az nyugtalanította, hogy rajtuk ütnek. Ha ilyesmire kerül sor, egész biztos nem veszti el a fejét, hanem derekasan helytáll. Az aggasztotta, hogy mi lesz, ha megérkeznek a 151-es üteghez Úgy félt, mint egy buta diák a rettegett vizsga előtt. Mint a hadműveleti tervek kidolgozásával és a kiképzés irányításával megbízott vezérkari tisztnek legalább annyira tisztában kellett lennie a helyzettel, mint a tábornoknak - ha nem jobban -, márpedig Dalleson a térképei és feljegyzései nélkül elveszett ember volt. Előfordulhat, hogy a tábornok tőle tesz függővé valamilyen döntést márpedig az könnyen végzetes lehet. Megint fészkelődni kezdett a helyén dühösen fintorgott Hearn cigarettájának füstjétől. aztán előrehajolt és megszólalt. Azt hitte, halkan beszél, pedig ijesztően hangosan ordított. - Remélem, a 151-eseknél minden rendben lesz, tábornok úr - üvöltötte. - Igen - felelte a tábornok. s tovább hallgatta, hogyan csúszkálnak és pörögnek a sárban a dzsip gumiabroncsai. Dalleson bömbölése sértette a fülét. Tíz perce haladtak már égő fényszórókkal. s az az érzése, hogy veszély fenyegeti, alábbhagyott. Ismét elfogta a nyugtalanság. Ha a telefon nem fog működni, kénytelenek lesznek még legalább félóráig kocsikázni a sárban, s előfordulhat, hogy még akkor sem sikerül vonalat kapniok. S lehet hogy a japcsik éppen most törnek át.

De feltétlenül kell lennie vonalnak! Enélkül. . . enélkül olyan 124 helyzetbe kerül mintha egy sakkparti kellős közepén bekötnék a szemét. Ellenfele legközelebbi lépését még csak ki tudná számítani és védeni, de a következő meg a rákövetkező lépést már nehezebb volna, s könnyen megeshetne, hogy értelmetlenül lép, sőt végzetes hibát követ el. A dzsip egy útkanyarhoz ért, s mikor maga mögött hagyta, fényszórói egy elképedt katona szemébe világítottak, aki az út mentén hasalt egy géppuskafészekben. A dzsip megállt előtte. - Hogy a fenébe képzelitek ezt, emberek? Fáklyásmenetben rohangásztok z úton? - ordította a katona. Aztán észrevette a tábornokot, és ijedten kezdett pislogni. - Bocsánat, tábornok úr. - Semmi baj, fiam. Igazad van, nem való saját utasításaimat megszegnem. - A tábornok letért az országútról a törzsüteg táborhelyére vezető ösvényre. A tábor teljesen sötét volt, s a tábornok megállt egy pillanatra, hogy tájékozódjon. - Ott a légósátor - mutatott maga elé mire mindhárman nekivágtak a sötétségnek. A csak nagyjából megtisztított terepen minduntalan belebotlottak egy-egy gyökérbe vagy bokorba. Az éjszaka koromfekete volt, s a légkör olyan feszült, hogy nem volt kedvük beszélgetni. Vagy ötven métert kellett megtenniök a légósátoríg, s útközben csak egyetlen katona mellett mentek el. A tábornok félrelökte a külső bejáratot takaró ponyvát, és undorodva tapogatózott előre a sötét biztonsági folyosóban. Ez a sátor is nyilván összedőlt, s alaposan meghempergett a sárban, mielőtt újból fölállították. A sátorlapok még belül is síkosak voltak az iszaptól. A biztonsági folyosó végén a tábornok félrelökte a második bejáratot takaró ponyvát is, és belépett a sátorba. Egy közlegény meg egy százados ült az egyetlen íróasztal mellett. Mindketten fölugrottak. - Tábornok úr? - szólalt meg a százados. A tábornok elfintorította az orrát. A sátorban íszonyúan nyírkos és büdös volt a levegő. Cummings homlokán és hátán máris kiütött néhány csöpp veríték. - Hol van MeLeod ezredes?kérdezte. - Azonnal előkerítem, tábornok úr. Nem, várjon még egy percig - mondta a tábornok.Mondja, lehet innen beszélni a második zászlóaljjal? 125 - Igenis, tábornok úr. A tábornok mérhetetlenül megkönnyebbült. - Akkor legyen szíves, hívja föl nekem. - Cigarettára gyújtott, és rámosolygott Hearn hadnagyra. A százados leemelte a tábori telefon kagylóját és hármat tekert a kurblin. - Csak a B ütegen keresztül tudunk kapcsolatot létesíteni. tábornok úr.

- Tudom - mondta kurtán a tábornok. Soha nem árulta el, hogy bosszús, csak ha ilyesmivel hozakodott elő valaki; a hadosztály bonyolult gépezetének működésével a legapróbb részletekig tisztában volt. A százados néhány perc múlva már át is nyújtotta a kagylót a tábornoknak. - A második zászlóalj, tábornok úr. Samsont kérem - mondta a tábornok; ez volt Hutchíns alezredes fedőneve. - Samson? Itt Camel - folytatta. - A Pivot Redről beszélek. Mi újság? Van összeköttetése a Paraon White-tal és a Paragon Blue-val? - Itt Samson. Igen, a vezetékek rendben vannak. - Hangja halk volt és távoli, s valami zümmögött a kagylóban. - Csak röviden - dörmögte a tábornok. - Próbáltunk érintkezésbe lépni önnel - mondta Hutchins. - Sikerült megállapítanunk a Paragon White B és C valamint a Paragon Red E és G ellen intézett támadást. - Megadta a szélességi és hosszúsági fokokat. - Véleményem szerint a támadás csak tapogatódzó jellegű volt, és az éjjel még egyszer meg fognak próbálkozni. - Értem - felelte a tábornok. Már buzgón latolgatta is a lehetőségeket. A megjelölt pontokon feltétlenül erősítésre van szükség. A 459. gyalogezred első zászlóalját, amely eddig tartalékban volt, és az útépítésen dolgozott, két órán belül riadóztathatja de legalább egy századot és egy önálló szakaszt tartalékban kell hagynia. De lehet, hogy a támadás hamarább bekövetkezik. A tábornok némi fontolgatás után végül úgy döntött, hogy csak két századot indít útnak az első zászlóaljból, a másik kettőt visszatartja; hogy szükség esetén fedezze a visszavonulást, viszont készenlétbe helyezi a törzs és a műszaki század valamenynyi igénybe vehető szakaszát. Az órájára pillantott. Nyolc óra volt. - Samson - szólt bele a telefonba -, körülbelül huszonhárom órakor önnél lesz a White Able és a Dog, gyorsított 126 menetben indítom őket útnak. Vegyék fel a kapcsolatot a Paragon White-tal és a Paragon Reddel, hogy szükség esetén rendelkezésre álljanak. Ha a helyzet megkívánja, bevetem őket.E pillanatban rendkívül tisztán látott maga előtt mindent. A japánok nyilván támadni fognak az éjjel, valószínűleg az egész arcvonalon, de a szárnyakon feltétlenül. A vihar miatt Toyaku csapatai bizonyára késve érkeztek a gyülekezési helyekre, és az is valószínű, hogy a japánok túl sok harckocsit nem tudnak bevetni. Nem látszattámadásról lesz szó amelynek az a célja, hogy az arcvonal gyönge pontjait kipuhatolja. A sár és a csapatmozdulatok lassúsága miatt Toyaku kénytelen lesz csak néhány ponton támadni abban a reményben, hogy sikerül áttörnie. Ezt pedig - gondolta a tábornok - könnyen el lehet intézni. Néhány rendkívül erős helyi támadással kell számolnunk az éjjel - szólt bele a kagylóba. - Szeretném, ha kapcsolatba lépne

valamennyi egységgel az arcvonalon és utasítaná ket, hogy a végsőkig tartsanak ki állásaikban. Általános visszavonulásról szó sem lehet! - Hogy értendő ez, tábornok úr? - A vonal másik végén kétkedést lehetett érezni a hangban. - Ha a japánok be tudják nyomni az arcvonalat, hagyni kell. A lényeg az, hogy ha rés támad az arcvonalon, a szomszédos századok tartsák meg állásaíkat Minden tisztet hadbíróság elé állítok, aki harcászati meggondolásból visszavonja egységét. Ha a japánok áttörnek a tartalék majd elintézi őket. Dalleson elképedt. Ő - tekintettel arra, hogy az állásokat csak nemrég építették ki és az éjszaka folyamán néhány helyen erős japán támadással kellett számolni - úgy döntött volna hogy a legbiztonságosabb a csapatokat egy-két mérfölddel visszavonni, és megpróbálni a támadást reggelig késleltetni. Most őszintén hálás volt a sorsnak. hogy a tábornok nem kérdezte meg a véleményét. Habozás nélkül elfogadta, hegy a tábornoknak van igaza, és ő tévedett. Megint Hutchins beszélt. - S velem mi lesz? Kapok erősítést - Powerhouse huszonhárom-harminckor önnél lesz - felelte a tábornok - A Paragon Red George és a Paragon Red Easy közt állítsa fel, a következő pontokon: 017.37 - 439.56 és 127 018.25 - 440.6. - A tábornok emlékezetből adta meg a koordinátákat. A fejében volt az egész térkép. - Ezenkívül még átirányítok önhöz egy megerősített szakaszt a Paragon Yellow Sugarról. Állítsa be szállítószolgálatra és összekötőnek a Paragon White-tal később esetleg beoszthatja harcolni is őket a Paragon White Bakerhez vagy Cathez. Ezt majd még pontosabban is megbeszéljük, ha a helyzet kialakul. Ma éjszaka ideiglenesen itt tartózkodom. Most már fontolgatás nélkül ömlött belőle a szó, s meg volt győződve róla, hogy gyors és ösztönszerű intézkedései helyesek. A tábornok már nem is lehetett volna boldogabb, mint ebben a pillanatban. Letette a kagylót, s egy másodpercig teljesen személytelen jóindulattal meredt Hearnre és Dallesonra. - Rengeteg teendőnk lesz még ma éjszaka - dünnyögte. Lopva a tüzérszázadosra meg a közlegényre is vetett egy pillantást: szinte áhítattal néztek rá. Majdhogynem vidáman fordult Dallesonhoz. - Egy megerősített szakaszt ígértem Hutchinsnek. Azt hiszem, az utászokat fogom elküldeni, de melléjük kéne adnunk még valamelyik szakaszból is egy rajt. - Nem lehetne a felderítőkből, tábornok úr? - Helyes, kirendeljük őket felderítésre. Nos, adja ki a menetparancsokat. De gyorsan ám, ember! - Cigarettára gyújtott, és Hearn felé fordult. - Azt hiszem, ön addig szerezhetne néhány priccset, hadnagy. - Hearn pillanatnyilag nem érdekelte.

A harchoz, amely az éjszaka folyamán kibontakozott, Dalleson tehát csupán azzal a javaslatával járult hozzá, hogy az utászok mellé a felderítőktől adjanak egy rajt erősítésnek. Roth éppen azt álmodta, hogy pillangót kerget egy gyönyörű, zöld réten, amikor Minetta fölébresztette, hogy menjen őrségbe. Dünnyögött valamit. és tovább akart aludni, de Minetta megint fölrázta. - jó, jó kelek már - morogta dühösen. Hasra fordult, dörmögött egy kicsit, aztán négykézlábra állt, és megcsóválta a fejét. - Három óra hosszat őrségben lenni éjnek idején!128 Még rágondolni is iszonyodott. Dühösen kezdte fölhúzni a bakancsát. Minetta a géppuskafészekben várta. - Úristen, milyen kísérteties ma az éjszaka - suttogta. - Már azt hittem, örökké itt kell ülnöm. - Történt valami ? Minetta a sötét dzsungel felé pillantott. Éppen csak hogy ki lehetett venni a géppuskafészektől tízméternyire húzódó drótakadályt. - Mintha japcsikat hallottam volna errefelé ólálkodni -, suttogta. - Tartsd hát jól nyitva a füled. Roth szinte rosszul lett a félelemtől. - Biztos? - Fene tudja. Az utolsó félórában szünet nélkül ágyúztak. Azt hiszem, megkezdődött a harc. - Hallgatózott. - Figyelj csak! - Néhány mérföldnyire tüzelni kezdett egy üteg, a dörrenések tompán visszhangzottak. - Fogadni mernék, hogy a japcsik támadnak. Úristen, a szakaszunk pont a kellős közepében van a cirkusznak. - Azt hiszem, mázlink volt - mondta Roth. Minetta hangját alig lehetett hallani. - Fene tudja. Itt kuporogni se valami leányálom. Csak várj, majd meglátod. Három órát őrségben lenni egy ilyen éjszakán bőven elég ahhoz, hogy bedilizzen az ember. Honnan tudhatjuk, hogy a japcsik nem törtek át máris, s nem éppen itt támadnak, mielőtt még megjön a váltás? Csak tíz mérföldre vagyunk az első vonaltól. Lehet, hogy már itt is kószál valahol egy japcsi járőr. - Átkozottul komoly a helyzet - mondta Roth. Eszébe jutott, milyen volt Goldstein arca, mikor bepakolt a hátizsákjába rögtön a vihar után. Goldstein most ott van elöl az ütközetben. Roth furcsa izgatottságot érzett. Még az is lehet, hogy megölik. Akármelyiküket megölhetik - Redet, Gallaghert, Croft őrmestert, Wymant, Togliót vagy Martinezt vagy Ridgest vagy Wilsont; mind ott vannak elöl a harcok kellős közepén. Akármelyikükkel megeshetik, hogy holnap már nem él. Borzasztó, milyen gyorsan meg lehet ölni egy embert. Szívesen megtárgyalta volná egy kicsit a dolgot Minettával. De Minetta ásított egyet. - Úristen, de örülök, hogy végeztem. - Elindult, de még egyszer visszafordult. - Tudod, kít kell fölkeltened?

129 - Brown őrmestert ? - Úgy van. Arrafelé alszik valahol egy pokrócon Stanleyvel. - Bizonytalan mozdulattal megmutatta az irányt. - Csak öten vagyunk ezen az egész szakaszon - dünnyögte Roth. - Gondold csak el öt embernek kell tartania egy akkora szakaszt, amekkorához egy egész osztag kéne. - Pontosan így van - mondta Minetta. - Semmi esélyünk, hogy adott esetben tartani tudjuk De legalább ott elég sok a katona ahol az első rajunk van most. - Nyugodtan ásított egyet. - Na én megyek. Roth borzasztóan egyedül érezte magát, mikor Mőnetta otthagyta. Rámeredt a dzsungelre, aztán amilyen nesztelenül csak tudott, bemászott a géppuska mögé a gödörbe Nem neki való az ilyesmi - gondolta - nincsenek hozzá idegei Ilyen helyre fiatalabb ember kell olyan tejfölösszájú. mint Minetta vagy a Polyák, vagy a régiek közül valaki Két egymás mellé tett töltényrakaszon ült a fogantyúk belevágtak csontos fenekébe Áthelyezte a testsúlyát, és kinyúitotta a lábát. A gödör csupa sár volt az esti vihartól, falaiból csak úgy áradt a nedvesség. A ruhája is órák óta nedves volt már, s a pokrócát is kénytelen volt a nedves földre teríteni. Micsoda élet! Biztosra vette, hogy reggelre benáthásodik. Még jó, ha nem kap tüdőgyulladást Mély csend volt körülötte. A dzsungel baljóslatúan hallgatott, s ez a némaság olyan parancsoló volt, hogy Roth még a lélegzetét is visszafojtotta. Csak ült és várt, aztán az iszonyú üresség hirtelen megtört, és Roth meghallotta az éjszakai erdő neszeit: a tücsköket békákat, a bokrok közt surranó gyíkokat, a lombok susogását. Aztán ismét elnémultak a hangok, azaz Roth füle csak a csöndet érzékelte így ment jó néhány percig: váltakozva követte egymást a csönd meg a lárma, a kettő élesen elkülönült s mégis kapcsolatban volt egymással mint ahogy a rajzokon az egymásra rakott kockákat hol kívülről. hol meg belülről látja az ember szeme Roth töprengeni kezdett; a távolban erősen dörgött és villámlott ő azonban nem a fenyegető esőtől félt. jó ideig az ágyúzást hallgatta a nehéz nyirkos. éjszakai levegőben úgy hangzott mint távoli, tompa harangzúgás. Megborzongott, és keresztbe fonta a karjait. Eszébe jutott, mit mondott a kiképző 130 őrmester a dzsungelben divatos harci módszerekről: hogyan szoktak a japcsik az őrállások mögé lopakodni, és megkéselni a katonákat. - Észre se veszik - mondta az őrmester -, legfeljebb az utolsó pillanatban, amikor már késő Roth marcangoló félelmet érzett a gyomrában, megfordult, és körülnézett Megborzongott a gondolatra, hogy esetleg így kell meghalnia Borzasztó, hogy mi minden meg nem történhetik.

Idegei a végsőkig feszültek. Miközben megpróbált a drótsövény mögött elterülő kis tisztáson túl belesni a dzsungelbe, olyan páni félelem fogta el, amilyet a gyerek érez, amikor a rémfilmekben a szörnyeteg a hős mögé lopakodik. Valami megzörrent a bokrok közt, mire Roth gyorsan behúzódott a feje búbjáig a gödörbe, aztán óvatosan kikukucskált a gödör pereme fölött, hátha ki tud venni a dzsungel sötét árnyai közt egy emberi alakot, vagy legalább valamilyen fölismerhető tárgyat A neszezés abbamaradt, aztán tíz másodperc múlva újra kezdődött. Félelmetes, kaparó hang volt, Roth dermedten ült a gödörben, semmi mást nem érzett, csak azt, hogy milyen erősen ver a pulzusa. Füle úgy működött. mint valami óriási lehallgatókészülék: egész sereg olyan hangot fedezett föl, amit addig nem észlelt: kúszó, kaparó hangokat, ágreccsenést, lombzizegést A géppuska fölé hajolt, de eszébe jutott, hogy azt se tudja, Minetta egészen megtöltötte-e vagy csak félig. Ez azt jelentette, hogy hátra kell húznia, aztán visszaeresztenie a töltőfogantyút. hogy megbizonyosodjék a dologról, és előre félt, hogy milyen zajt fog vele csapni. Fogta hát a puskáját. és megpróbálta csöndesen kioldani a biztosítót, csakhogy az.éktelen kattanással ugrott ki. Roth összerezzent a zajra, aztán meredt szemekkel bámult a dzsungelbe, megpróbálta megállapítani, honnan jönnek a hangok. Csakhogy az volt az érzése, hogy mindenhonnan jönnek. s sem a távolságot nem tudta fölbecsülni, sem azt, hogy mi okozza a zajt. Hirtelen zörrenést hallott, ügyetlenül arrafelé irányította r puska csövét és várt. A hátát kiverte a veríték. Egy pillanatig erős kísértést érzett. hogy lőjön, csak úgy vaktában, mint az őrült, de eszébe jutott, hogy a dolog nagyon veszélyes. - Talán nem is vettek észre - gondolta, de nem hitte el. Csak azért nem lőtt, mert attól félt, amit Brown őrmester szokott mondani: - Ha vaktában lősz, elárulod, hol a fedezéked, s rád hajítanak egy kézigránátot. - Roth resz131 ketett. Kezdett dühös lenni; egy idő óta biztos volt benne, hogy a japcsik figyelik. Mért nem támadnak már? - gondolta elkeseredve. Már annyira megfeszült minden idegszála, hogy a támadásnak is örült volna. Belenyomta lábát á gödörben lévő sűrű iszapba, s egy pillanatra se véve le szemét a dzsungelről, fél kézzel levakart egy kis sarat a bakancsáról, és gyúrni kezdte mint az agyagot. Teljesen ntu ath ás göd a. Nyaka megfájdult a merev tartástól. Úgy ör borzasztóan nyitott, nem nyújt elegendő védelmet. Keserűség fogta el, hogy egy teljesen nyitott gödörben kell őrködnie, s nincs előtte semmi, csak egy géppuska. A dzsungel szélső fái mögül ijesztő zörej hallatszott, s Roth erősen összeszorította az állkapcsát, nehogy kiszaladjon a száján valamilyen hang. A zaj egyre közeledett, mintha emberek lopakodtak volna feléje; tettek néhány lépést, aztán megálltak, aztán megint léptek néhányat. Roth kitapogatott a géppuska háromlábú állványa alatt egy kézigránátot, megmarkolta, aztán töprengeni

kezdett, hová hajítsa. A gránát rendkívül nehéznek tűnt, s Roth úgy érezte olyan gyönge, hogy legfeljebb tíz méterre tudja elhajítani. A kiképzésnél a fejébe verték. hogy a kézigránát hatósugara harmincöt méter, s most attól félt, hogy önmagát pusztítja el vele. Visszatette hát a géppuska alá s ült tovább mozdulatlanul. Félelme egy idő múlva alábbhagyott. Majdnem félórája leste már, hogy a zajokból kialakuljon valami, s mivel semmi sem történt kezdett visszatérni az önbizalma. Arra nem is gondolt, hogy ha valóban japcsik rejtőznének a dzsungelben, esetleg két órát is rászánnának, hogy az ötven métert megtegyék odáig, ahol ő lapul; mivel nem bírta tovább elviselni a bizonytalanságot, inkább elfogadta azt a feltevést, hogy ők se bírnák annyi ideig, s végül sikerült meggyőznie magát arról, hogy csak állatok rohangásznak a dzsungelben. Nekidőlt - csak úgy zubbonybana gödör nyirkos hátsó falának, s elengedte magát. Idegei lassan kezdtek megnyugodni, de ha valami váratlan zaj hallatszott a dzsungelből, mindig újra megfeszültek; végül azonban teljesen lecsillapodott. Eltelt egy óra, s elálmosodott. Nem gondolt semmire, csak az erdő feszült, mély csöndjét hallgatta. Egy szúnyog kezdett muzsikálni a füle meg a nyaka körül, s Roth leste, mikor csípi meg végre, hogy agyonüthesse, A szúnyogról eszébe jutott, 132 hogy valószínűleg mindenféle féreg van a gödörben, s egész teste viszketni kezdett. Néhány percig biztos volt benne, hogy egy hangya mászik lefelé a hátán. A hangyáról meg a svábbogarak jutottak az eszébe: csak úgy nyüzsögtek a lakásban, ahová esküvője után költözött az asszonnyal. Még arra is emlékezett, hogyan szokta megnyugtatni a feleségét. - Semmi okod aggodalomra, Zelda, még egyetemista koromból tudom, hogy a svábbogár nem fertőz. - Zelda különben beképzelte, hogy poloska is van a lakásban, s Roth hiába próbálta számtalanszor megnyugtatni, hogy "a svábbogár megeszi a poloskát", az asszony folyton felriadt álmából, és iszonyodva kapaszkodott belé: - Hermann! Egész biztos, hogy megcsípett valami. - De hát értsd meg, hogy lehetetlen. - Csak ne gyere megint a svábbogaraiddal - suttogta mérgesen az asszony a sötét szobában. - Ha a svábbogarak csakugyan meg akarják enni a poloskákat, muszáj bemászniuk az ágyba, nem ? Rothot jóleső érzéssel töltötte el az emlék. Házaséletük nem gészen úgy sikerült, ahogy remélte. Sokat veszekedtek, és Zeldának csípős volt a nyelve; Rothnak eszébe jutott, mennyit gúnyolta az asszony, hogy hiába van egyetemi végzettsége, nem tud vele pénzt keresni. Zelda nem tehet róla, hogy ilyen a természete - gondolta Roth -, mint ahogy ót sem lehet okolni, amiért nem vitte semmire. Nem egyikük sem hibás. Csak arról van szó. hogy az embernek sose sikerül elérnie, amit fiatal korában remélt. Roth lassú, megfontolt mozdulattal beletörölte tenyerét zsávolynadrágjába. Zelda igen sok vonatkozásban jó feleségnek

bizonyult. Veszekedéseikre éppoly nehezen tudott visszaemlékezni, mint az asszony arcára. S miközben Zeldán töprengett, az asszony átalakult a képzeletében egy másik asszonnyá, sok más asszonnyá. Buja képek jelentek meg lelki szemei előtt. Például az, hogy pornográf felvételeket készít egy cowgirlnek beöltöztetett modellről. A lányon széles karimájú kalap van, keskeny bórszíj feszül keresztben a keblén, s szögletes pisztolytáska meg töltényöv lóg a derekán. Szinte hallotta, hogyan magyarázza el neki, milyen pózba vágja magát, és a lány izgató nemtörődömséggel engedelmeskedik. Egészen belefájdult az ágyéka, ahogy ott ült és ábrándozott. 133 Egy idő mulva megint elálmosodott. Megpróbálta leküzdeni az álmosságot. Egy-két mérföldnyíre szünet nélkül tüzelt egy . üteg, néha mennydörgésszerű robajjal, máskor tompábban, aztán megint hangosabban. Ez biztonságérzetet adott neki. A dzsungelre már alig figyelt. Szeme lecsukódott, s úgy maradt egy darabig; ilyenkor az álom küszöbén lebegett. Néhányszor majdnem el is aludt, de mindig fölriadt valamilyen váratlan neszre, amely a dzsungelből hallatszott. Megnézte órája világító számlapját, és bosszúsan állapította meg hogy még teljes órát kell a géppuskafészekben töltenie. Visszafeküdt, és behunyta a szemét, azzal az elszánt elhatározással, hogy néhány másod ere múlva kinyitja, és mély álomba zuhant. Mikor körülbelül két óra múlva fölébredt, csak erre emlékezett. ! Az eső ismét megeredt, a finom permet teljesen átáztatta zsávolyruháját, és a bakancsába is beszivárgott. Nagyot tüsszentett; aztán bosszúsan eszmélt rá, hogy milyen sokáig aludt. - Akár meg is ölhetett volna egy japán - dörmögte, s e gondolatra hirtelen teljesen éber lett, mintha áramütés érte volna. Kimászott a gödörből, és botorkálva elindult arrafelé, ahol Brown aludt. Valószínűleg nem találja meg, ha Brown suttogva rá nem szól: - Mi az istent veszkődsz itt mint disznó a csalitban? - Alig találtalak meg - nyöszörögte alázatosan Roth. - Hülye - mondta Brown. Nyújtózott egyet a pokróc alatt, aztán föltápászkodott. - Képtelen voltam aludni. Mindenféle zajokat hallottam, a fene enné meg. . . Hány óra? - Fél négy múlt. - Nem háromkor kellett volna fölkeltened? Roth ettől a kérdéstől rettegett. - Elgondolkoztam - felelte halkan -, és elvesztettem az időérzékemet. - Szarházi! - mondta Brown. Befűzte a bakancsát, aztán anélkül, hogy többet szólt volna, elindult a géppuskafészek felé. Roth még állt egy pillanatig a puska szíja dörzsölte a vállát aztán körülnézett, merre van Minetta, aki mellett aludt. Minetta magára húzta mindkettőjük pokrócát. Roth nesztelenül lefeküdt melléje és megpróbálta lehúzni róla a pokrócot. Odahaza szerette mindig szorosan maga köré gyűrni a takarókat, s most, hogy

a lába kilógott a pokróc alól nagyon nyomorúságosan érezte magát. Minden nedves volt. Az eső szünet nélkül áztatta födetlen 134 tagjait, egyre jobban fázott. A pokrócok már szinte lucskosak voltak, dohos, nedves szaguk lábszagra emlékeztette Rothot. Állandóan forgolódott, szeretett volna valahogy kényelmesebben elhelyezkedni a földön, de mindig úgy érezte, hogy valami gyökér nyomja a keresztcsontját. Ha meg lehúzta az arcáról a pokrócot, az eső kínozta Váltakozva izzadt meg borzongott, s most már biztos volt benne, hogy beteg lesz Miért nem olvastam be Brownnak, hogy örülhetne, hogy félórát őrködtem helyette?vetődött fel benne hirtelen a kérdés, s dühös volt, hogy nem jutott idejében eszébe a dolog. - Na, majd reggel megmondom neki - nyugtatta meg mérgesen önmagát. Úgy érezte, hogy a szakasz tagjai közül tulajdonképpen senkit se szeret igazán. Ostoba alakok! Egyetlen sincs köztük, aki csak egy kicsit is kedves tudna lenni valamelyik új emberhez Magányosságának tudata iszonyúan nyomasztó érzéssel töltötte el. Fázott a lába. Megpróbálta mozgatni az ujjait, de rájött, hogy kár a fáradságért, úgyse melegszenek fel Megpróbált a feleséére meg a fiára gondolni és úgy érezte, szebb ajándékot nem kaphat az élettől, mint ha egyszer még visszatérhet hozzájuk Szinte maga előtt látta a felesége szemében csillogó gyöngéd, anyás tekintetet meg a fiát, amint elragadtatva és tisztelettel néz föl rá. Elgondolta, milyen is lesz, ha a fia egyszer majd felnő, komoly dolgokat tárgyal meg vele, és kifejti neki róluk a véleményét. Az eső csiklandozni kezdte a fülét, mire megint a fejére húzta a pokróc csücskét Minetta teste meleg volt, közelebb húzódott hát hozzá. Megint eszébe jutott a kisfia, s elöntötte a büszkeség. Az ő szemében legalább vagyok valaki - gondolta. De megmutatom még a világnak! Lecsukódott a szeme, s az ajkáról halk, mélyről jövő, határtalan vágyódással teli sóhaj szállt a lágyan permetező éjszakai esőbe. Az úristenit ennek a Rothnak - dühöngött Brown. Képes elaludni az őrségen! Mindnyájunkat lemészárolhattak volna. Hát szabad ilyet csinálni egy katonának? Cserbenhagyni a bajtársait? Ennél aljasabb dolgot nem is művelhet az ember. Bizony, barátocskám - ismételte meg gondolatban -, ennél aljasabb dolgot nem művelhet az ember. Igaz, hogy én is félek, 135 az én idegeim is kikészültek, de azért úgy viselkedem, ahogy illik egy őrmesterhez, megcsinálom, ami a kötelességem. Mert nem lesz olyan könnyen őrmester az emberből, alaposan meg kell dolgozni érte, felelősséget kell vállalni, hogy megkapja érte a jutalmát. Az első pillanattól kezdve rajta volt a szemem ezen a Rothon. Haszontalan, lusta, ügyetlen fickó, semmi nem érdekli.

Ki nem állhatom az efféle családapákat, akik folyton nyavalyognak, mert végül őket is elkapták. Mit szóljunk akkor mi, a fene enné meg akik két éve izzadunk már itt, s csak a jó ég tudja, még meddig? Mi már akkor harcoltunk, amikor ók még nagyban keféltek a feleségükkel, meg lehet, hogy a mienkkel is. Brown dühösen fészkelődött a töltényrakaszokon, bámulta a dzsungelt, s szórakozottan dörzsölgette pisze orrát. - Bizonymorogta -, mit szóljunk mi, akik itt kuporgunk az esőben egy rohadt gödörben, a legkisebb neszre kiver a veríték, s közben odahaza az asszony szabadjára van engedve, s kedvére szórakozik ? Okosabbat is tehettem volna, mint hogy feleségül vegyek egy ilyen ócska kurvát. Már a középiskolában összeadta magát mindenkivel, akin nadrág volt. Bezzeg most már okosabb lennék tudom hogy marhaság valakit feleségül venni csak azért, mert különben nem fekszik le az embernek, csak incselkedik vele. Amellett még máig se tudom, hogy szűz volt-e. Nincsenek is ma már tisztességes asszonyok. Az embert a nővére kell figyelmeztesse, hogy nézzen körül egy kicsit a háza táján, mert az asszony félrelép, ha az ura kiteszi a lábát a városból! Ilyenkor persze már késő. Nincs a világon egyetlen asszony se, akiben meg lehetne bízni, ha nincs az ember szeme előtt. Hányszor háltam én is férjes asszonyokkal, akiknek még gyerekük is volt! Undorító, mikre nem voltak képesek! Brown levette puskáját a térdéről, és nekitámasztotta a géppuskának. Már egymagában az is elé rohadt, hogy mi mindennel kell törődnie az embernek. Méghozzá olyan alakokkal maga körül, mint ez a nyavalyás Roth, aki elalszik az őrségen. Igyekeznie kell igazságosan elosztani a teendőket, hogy senkire se jusson több, mint amennyi jár, s közben folyton azon a jár az esze, nem éppen ma fogják-e kinyírni. Annyi tisztességet hát igazán joggal kívánhat meg az ember a feleségétől, hogy ne rakja szét 36 a lábát mindenkinek úton-útfélen, de hiába, az asszonyokban fikarcnyi állhatatosság sincs. Az ember meg kénytelen maga megoldani a dolgot, undorító dolog, de hát mi a nyavalyát kezdhetne egyebet? Le kéne szoknom. mert tönkreteszi az ember önbizalmát, biztos nem lennék ilyen ideges sem, de hát mit csináljon az ember nő nélkül, ha egyszer egyébre se tud gondolni. Minden katona ezt csinálja. Muszáj. És mit csinál őnagysága? Egész biztos most is az ágyban hentereg valakivel, s közben azon spekulálnak, hogy mihez kezdenek majd a tízezer dolláros életbiztosításommal. ha elvisz az ördög. Hát csak azért is kitolok velük. Túl fogom élni ezt a rohadt háborút, aztán elválok tőle, és sok pénzt fogok keresni. A háború után rengeteg lehetőség lesz rá, hogy pénzt keressen az ember, persze csak ha nem irtózik a kemény munkától meg a felelősségtől, és én aztán egyiktől sem irtózom. Mindenkinek az a véle-

ménye, hogy belevaló altiszt vagyok. Lehet, hogy felderítőnek nem vagyok olyan jó, mint Martinez, meg nem vagyok olyan hidegvérű, mint Croft, de becsületes vagyok, és komolyan veszem a beosztásom. Nem úgy, mint Red, aki ahelyett, hogy dolgozna, folyton csak a száját jártatja, meg hülye vicceken jár az esze. Én csakugyan azon vagyok, hogy jó altiszt legyek, mert ha az ember a katonaságnál nem viszi valamire, máshol se boldogul. Ha meg kell csinálni valamit, hát csináljuk meg, amilyen jól csak tudjuk, legalábbis szerintem. Valamelyik üteg percekig egyfolytában tüzelt, s Brown feszülten hallgatózott. Na, a többiek aztán jól kifogták - gondolta -, holtbiztos, hogy a japcsik támadásba lendültek, és a szakasz benne van a slamasztikában. Nem vitás, hogy a szakaszunknak istentelen peche van, de azért remélem, hogy egyikük se sebesül meg ma éjjel. Mereven bámult a sötétbe. Igazán mázlista vagyok, hogy engem itt hagytak - gondolta -, nem szeretnék Martinez bőrében lenni. Nagy cirkusz lesz az éjjel, s egyáltalán nem vágyom rá, hogy ott legyek. Én már bőven kivettem a részem az ilyesmiből, géppuskával lőttek utánam a csatamezőn, meg nyakig kucorogtam a vízben a japcsi légvédelmi ágyúk tüzében. Igazán büszke vagyok rá, hogy őrmester lehetek, de néha azért nem bánnám, ha közönséges baka volnék, és más dolgom se volna, csak nyavalyogni, mint Rothnak. Nem árt, ha vigyázok magamra, 137 más úgyse vigyáz rám, s nem azért izzadtam annyit ebben a rohadt háborúban, hogy most nyiffantsanak ki. Megtapogatta a maláriás kelevényt az ajkán. Remélem, senki se sebesül meg a fiúk közül ma éjjel - dünnyögte. Az autókaraván lassan nehezen vergődött előre a sárban. Még csak egy órája, hogy a felderítők elindultak a táborból, de mintha sokkal régebben lett volna. Huszonöt ember volt bezsúfolva az autóba, de csak tizenkettő számára volt pad, így aztán a többsé! gük az autó fenekén ült, a puskák hátizsákok, karok, lábak kusza labirintusában. Sötét volt, mindnyájukról csurgott a veríték; az éjszaka szinte elképzelhetetlenül összesűrűsödött, s a dzsungel mindkét felől csak úgy árasztotta magából a nyirkos meleget. Senkinek se volt kedve beszélgetni. Ha odafigyeltek, tisztán 'ő hallották az előttük haladó kocsik motorzúgását. A mögöttük lévő autó néha annyira megközelítette őket, hogy ki tudták venni elsötétített fényszóróit: mintha két vékony gyertyaszál pislogott volna a ködben. A dzsungel fölött nyirkos pára lebegett, s a katonáknak olyan érzésük volt a sötétben, mintha testetlenek len! nének. Wyman a hátizsákján ült, s ha lehunyta szemét, és hagyta, hogy a kocsi rázkódása átjárja a testét, úgy rémlett neki mintha ! a földalattin ülne. Az a feszültség és izgalom, amely akkor fogta '; el, amikor Croft megjelent, és kiadta a parancsot, hogy szedjék

össze a cókmókukat, mert előremennek, lassanként alábbhagyott benne. s Wyman átengedte magát valami szomorkás hangulatnak, amelyben furcsán keveredett a fáradtság a gondolatokkal meg emlékekkel. Eszébe jutott az az eset, amikor New Yorkból i pi"sburgh-be utazott autóbuszon az anyjával. Közvetlenül apja halála után történt, anyja pénzt akart kérni rokonaitól. Sajnos, hiába. S amikor hazafelé utaztak az éjszakai busszal, arról tárgyaltak, hogy mihez kezdenek ezek után, és kisütötték, hogy r Wymannek el kell menni dolgozni. Most egy kicsit csodálkozva gondolt vissza arra az éjszakára. Akkor az volt életének sorsdöntő éjszakája, s lám most megint autón ül, ez az utazás kétségtelenül sokkal eseménydúsabb lesz, de sejtelme sincs róla, mi fog tör138 tenni. Egy pillanatig nagyon idősnek érezte magát; ami eddig történt vele, ha csak néhány esztendővel ezelőtt is, elvesztette jelentőségét. Megpróbálta elképzelni, milyen lesz a harcban, de sehogy se sikerült Mindig úgy gondolt rá, mint valami szörnyűségre, ami napokig tart, szünet nélkül. S most már több mint egy hete volt a felderítőknél, és nem történt semmi; béke volt és nyugalom - Gondolod, hogy nehéz dolgunk lesz az éjszaka, Red?kérdezte halkan. - Kérdezd meg a tábornoktól - förmedt rá Red. Kedvelte Wymant, mégis mindenáron barátságtalan akart lenni hozzá, mert a fiatalember Hennesseyre emlékeztette. Red mérhetetlenül irtózott az előttük álló éjszakától. 01y sok ütközetben tett részt, annyi szörnyűséget élt át, annyi elesett katonát látott, hogy már nem voltak illúziói, nem képzelte önmagáról, hogy sebezhetetlen. Tudta, hogy megölhetik; már régen beletörődött, de valami kagylófélét növesztett e tudat köré, s mindig csak a legközelebbi néhány perccel törődött. De bármennyire hozzászokott is a halál gondolatához, nyugtalanító és nyomasztó érzés volt kimondatlanul is gyötörte Hennessey haláláig ísmerősei elestét csak úgy tekintette. mint valami szörnyű lesújtó, értelmetlen dolgot illetők egyszerűen csak eltűntek mellőle; összekavarta őket azokkal az egykori barátaival, akik kórházba kerültek, és nem jöttek vissza, vagy más csapattestekhez helyezték át őket. Ha azt hallotta, hogy valamelyik ismerőse elesett, vagy súlyosan megsebesült, foglalkoztatta ugyan a dolog, kicsit le is törte, de ez csak olyasféle érzés volt, mintha arról értesült volna, hogy valamelyik barátja megnősült, pénzt talált vagy veszített el. Ilyesmi bárkivel megtörténhetik, és Red mindig is így fogta fel. Hennessey halála azonban valami titkos félelmet szabadított föl benne. Amikor felidézte emlékezetében Hennesseyvel folytatott beszélgetéseit, olyan ironikusan természetesnek érezte. a fiú halálát, hogy szinte eszelős rettegés fogta el. Régebben csak undorral nézett egy-egy nehéznek ígérkező ütközet elé, mert tudta, hogy szenvedést és megpróbáltatást fog jelenteni, és fanyarul ugyan, de beletörődött, hogy halálesetek is

elő fognak fordulni. Most azonban a halál gondolata megint túlságosan friss volt a számára, s irtózattal töltötte el. 139 - Adhatok egy tanácsot? - fordult Wynzanhez. - Nos ? Az ember úgyse tud változtatni a dolgokon, okosabb hát ha kussol. Wyman sértődötten hallgatott, s Red nyomban megsajnálta. Elővett egy szelet megpuhult, trópusi csokoládét, csupa dohánytörmelék volt a zsebében ragadt rá. - Hé, akarsz egy kis csokoládét? - kérdezte. - Igen. Köszönöm. Fekete éjszaka vette körül őket. Az autóban néma csend uralkodott, csak néha hangzott fel egy-egy halk káromkodás, amikor zökkentek egyet a hepehupás úton. Persze mindegyik kocsi akkora zajt csapott, amekkorát csak csaphat egy teherautó; csikorogva, zötyögve, recsegve bukdácsoltak keresztül az iszapgödrökön, a gumiabroncsok nedvesen nyüszítettek. S mindezek a zajok valami olyasféle vibráló bonyolult hanggá álltak össze, amilyen a hajó oldalának csapódó hullámok monoton csobogása. Zsongító hang volt. A katonák a sötétben kényelmetlen pózokban hevertek a kocsi fenekén, hátuk minduntalan nekiütközött a mögöttük ülők térdének, a puskák mindenféle furcsa szögben hánykolódtak vagy esetlenül lógtak a térdükön. Croft ragaszkodott hozzá, hogy tegyék fel az acélsisakot, és Red éktelenül izzadt a szokatlan súly alatt. - Mintha homokzsákot cipelne az ember a fején - szólt oda Wymannek. Wyman erre felbátorodott, és azt kérdezte: - Ugye, ronda dolog lesz? Red sóhajtott egyet, de erőt vett bosszúságán. - Nem lesz azért olyan borzasztó, öcskös. Csak jól szorítsd össze a segged lyukát, a többi részed majd vigyáz magára. Wyman halkan nevetett. Szerette Redet, és elhatározta, hogy a közelében marad. Az autósor megállt. A katonák mozgolódni kezdtek a kocsíkban, helyzetet változtattk, és nagyokat nyögve hajlítgatták előre-hátra megmerevedett tagjaikat. Mellükre ejtett fejjel, türelmesen vártak, nedves ruhájuk nem tudott megszáradni a nyirkos, éjszakai levegőben. A levegő szinte egyáltalán nem mozgott, a katonák fáradtak voltak, s elálmosodtak. Goldstein kezdett nyugtalankodni. Mikor a kocsik már öt perce 140 álltak, odafordult Crofthoz: - Őrmester úr, kiszállhatok, hogy megzzézzem, miért nem megyünk tovább? - Maradj csak a helyeden, Goldstein - mordult rá Croft. - Innen ugyan senki se fog kiszállni, és készakarva eltéyedni. Goldstein elvörösödött. - Eszem ágában sincs ilyesmit csi-

nálni - mondta - Csak arra gondoltam, hogy talán veszedelmes itt ülnünk, mikor esetleg japcsik vannak a közelben. Ki tudja, miért álltunk meg? Croft ásított egyet, aztán hideg, tárgyilagos hangon visszavágott. - Hidd el nekem, Goldstein, lesz még rá bőven okod, hogy nyugtalankodj. Maradj csak ülve a fenekeden, s ha félsz, játsz a pöcsöddel. A többit bízd csak rám. - Néhányan kuncogni kezdtek a kocsiban, s Goldstein megsértődött. Mérhetetlen utálat fogta el Croft iránt; eszébe lutott a sok gúnyos megjegyzés, amit Croft tett rá, amióta a szakaszhoz került. A koesik ismét elindultak, mentek pár száz métert, első sebességgel, nagyokat zötykölődve, aztán megint megálltak. Gallagher szitkozódott - Mi az, koma? Olyan sürgős? - kérdezte halkan Wilson. - Nem bánnám, ha már ott lennénk. Álltak néhány percig, aztán megint továbbmentek. Elhaladtak egy üteg mellett, amely közvetlenül az út mentén tüzelt, és néhány mérfölddel előttük akcióba lépett egy másik üteg is. A gránátok körülbelül egy mérföld magasságban süvítettek el a fejük fölött, a katonák fásultan hallgatták. Távolabb működésbe lépett egy géppuska is, szaggatottan; tompán kattogott, mintha szőnyeget poroltak volna valahol. Martinez levette az acélsisakot, és megnyomogátta a koponyáját: az volt az érzése, mintha kalapáccsal ütögetnék. Egy japán ágyú magas, átható, sivító hangon viszonozta a tüzet. A látóhatár peremén nyomjelző lövedék röppent a magasba, s olyan világosságot árasztott, hogy a katonák tisztán láthatták egymást Arcuk először fehéren, aztán meg kékesen csillogott, mintha egy sötét, füstös szobában bámultak volna egymásra. - Már közel vagyunk - szólalt meg valaki. Mikor a nyomjelző kialudt, halovány füstöt fedeztek fel a látóhatáron, és Toglio megszólalt: - Ott ég valami. - Úgy látszik, már folyik az ütközet - súgta oda Rednek Wyman. 141 - Dehogyis, ez még csak olyan tapogatódzás - felelte Red. - Ha komolyra fordul a dolog, sokkal pokolibb lárma lesz.A géppuskák kattogtak egy darabig, aztán elnémultak. Tompa dörrenéssel becsapódott valaho! néhány gránát, aztán jóval távolabb kezdett kattogni egy géppuska Aztán megint csönd lett, s a kocsik továbbhaladtak a sötét, sáros úton. Néhány perc múlva újból megálltak, s a kocsi hátsó részében valaki cigarettára akart yújtani. - Oltod el rögtön? - förmedt rá Croft. A katona egy másik szakaszhoz tartozott, és szitkozódni kezdett. - Ki maga, hogy így parancsolgat? Unom már ezt a rohadt álldogálást! Oltsd el azt a vacakot! - ismételte meg Croft, s a katona egy kis gondolkodás után elnyomta a cigarettát. Croft ingerült

volt és ideges. Nem félt, de türelmetlen volt és a szokottnál is éberebb. Red gondolkozni kezdett, ne gyújtson-e rá. Amióta vitába keveredtek a parton, alig váltottak szót Crofttal, s Red erős kísértést érzett, hogy kikezdjen vele. Ugyanakkor tudta, hogy nem fogja megtenni, s megpróbálta tisztázni magában, hogy tulajdonképpen miért nem mert őrültség gyufát gyújtani, vagy mert Crofttól fél? A ménkű üsse meg, egyszer úgyis elintézem ezt a gazembert - morogta magában -, de csak akkor, ha feltétlenül nekem van igazam Megint elindultak. Néhány perc múlva halk hangok hallatszottak körülöttük, a kocsi letért az útról, és egy sáros ösvényen gázolt tovább. Az ösvény annyira keskeny volt, hogy egy faág a kocsi tetejét súrolta. - Vigyázat! - kiáltotta valaki, mire mindnyájan lekapták a fejüket. Red kiszedett néhány falevelet a zubbonyából, s közben megszúrta az ujját egy tüskében. A vért a nadrágja fenekébe törölte, aztán tapogatózni kezdett, hol a hátizsákja. Ledobta valahová, amikor beszállt a kocsiba. MemereveI-edett a lába, s megpróbálta hajlítgatni. - Parancs nélkül senki sem szállhat ki - mondta Croft. Valamennyi autó megállt, s a katonák hallották, hogy emberek járkának körülöttük a sötétben. Feszült csönd volt körös-körül. Ültek, vártak, és suttogva beszélgettek. Egy tiszt rávert a kocsi lehajlítható hátsó oldalára, és fölszólt: - Kiszállni, emberek és 142 együttmaradni! - A katonák egymás után ugráltak ki a kocsiból, óvatosan, bízonytalanul. Vagy másfél méter magasról kellett a sötétbe ugrani, és nem tudták, milyen alattuk a talaj. - Eresz, szétek le a kocsi hátulját - mondta valaki, mire a tiszt rájuk förmedt: - Csönd legyen, emberek! Mikor mindnyájan a földön voltak, álltak és vártak. Az autók már indultak is vissza a következő transzportért. - Tiszt van köztetek? - kérdezte a tiszt. ő Néhányan kuncogni kezdtek. - Csöndet kérek! - mondta a tiszt. - Lépjenek elő a szakaszvŐzetők. Croft meg egy utászőrmester előbbre lépett. - Az embereim többsége a következő kocsin van - jelentette az utászőrmester, mire a tiszt kiadta a parancsot, hogy szedje össze őket. Croft halkan tárgyalt valamit a tiszttel, aztán maga köré gyűjtötte a felderítóket. - Várnunk kell - mondta. - Ott ni, annál a fánál. - Éppen csak annyi világosság derengett, hogy kivehették a fát. Lassan köréje gyűltek. - Hol vagyunk tulajdonképpen? - kérdezte Ridges. - A második zászlóalj parancsnokságán - felelte Croft. A Egész idő alatt az úton dolgoztál, s még azt se tudod, hol vagyunk? - Ha egyszer dolgozom, nem bámészkodom - felelte Ridges. Idegesen röhögött egyet, mire Croft rászólt, hogy maradjon

nyugton. Letelepedtek a fa köré, és némán vártak. Körülbelül ötszáz méternyire, egy kis erdőcskében tüzelni kezdett egy üteg, és egy pillanatra megvilágosodott a környék. - Mi a fenét csinál ilyen közel a tüzérség? - kérdezte Wilson. Ez a mi tüzérszázadunk - magyarázta meg neki valaki. Wilson sóhajtott egyet. - Mi meg csak ülünk itt, míg elázik a farkunk. - Úgy látom - szólalt meg határozott hangon Goldstein -; elég gyatrán mennek itt a dolgok. - Hangja kihívóan csengett, mintha kötekedni akarna. - Már megint nyavalyogsz, Goldstein? - kérdezte Croft. Rohadt antiszemita - gondolta Goldstein. - Csak véleményt i nyilvánítottam - felelte. - Véleményt nyilvánítottál? - Croft kiköpött. - Az ilyesmit hagyjuk csak a vénasszonyoknak. 143 Gallagher halkan, csúfolódva elnevette magát. - Hé, Goldstein, nem kell egy szappanosláda dobogónak? - Te se szereted jobban a katonaságot, mint én - felelte szelíden Goldstein Gallagher hallgatott egy darabig, aztán gúnyosan elvigyorodott. - Lófaszt - mondta. - Mi bajod van, töltött hal kéne? - Hallgatott egy pillanatig, aztán elragadtatva saját szellemességétől hozzátette: - Ez az, Goldsteinnek egy kis töltött hal kéne. - Megint kattogni kezdett egy géppuska, a sötétben az volt az érzésük, hogy közvetlenül mellettük. - Ki nem állhatom a stilusodat - mondta Goldstein. - Akkor tudod, mit? - mondta Gallagher. Kicsit restelkedett, de már csak azért is hozzátette: - Nyald ki a. . . - Kikérem magamnak! - mondta Goldstein. A hangja remegett. Föl volt háborodva. A gondolat, hogy verekednie kell, fölizgatta, de tudta, hogy nem tehet egyebet. A gojokat csak ököllel lehet meggyőzni. Red közbelépett. Mindig kényelmetlenül érezte magát, ha valaki szabadjára engedte az indulatait. - Maradjatok békénmorogta. - Nemsokára bőven lesz alkalmatok verekedni. - Dühősen fújt egyet. - Hogy lehet a katonaság miatt ökölre menni? Szerintem amióta csak Washington fölült a lovára, mindig szar volt az egész. - Ez azért túlzás, Red - szólt közbe Toglio.George Washingtonról nem való így beszélni. Red a térdére csapott. - Nini, a derék kiseserkész! Úgy oda vagy a csillagos lobogóért, mi? Togliónak eszébe jutott hogy olvasott egyszer egy regényt, A hazátlan volt a címe. Red éppen olyan, mint annak a hőse volt. - Szerintem vannak dolgok, amiken nem illik gúnyolódni - jelentette ki nagy komolyan. - Mondok én neked valamit. Toglio tudta, hogy valami vicc jön, de önkéntelenül megkér-

dezte: - Nos? - Az a baj a hadseregünkkel, hogy még soha nem vesztett el háborút. Toglio meghökkent. - Úgy érted, hogy a mostanit nem ártana elvesztenünk ? Red érezte, hogy túl messze ragadtatta magát. - Mi bajom 144 nekem ezekkel a nyac,alyás japesikkal? Azt hiszed, izgat, hogy az övék ez az átkozott dzsungel vagy sem? Mi hasznom belőle, ha Cummings még egy csillagot kap? - Cummings tábornok van rendes - mondta Martinez. Aki tiszt az nem lehet rendes - jelentette ki Rerl. - Arisztokratákból álló csürhe, legalábbis mind annak képzeli magát, Mennyivel különb nálam Cummings tábornok? Ő se fagylaltot szarik. Egyre hangosabban beszéltek, s Croft rájuk szólt: - Pofa be. - Bosszantotta á társalgás tónusa. Mindig azok nyavalyognak, akiknek nem sikerült semmire se c,inníük. Goldstein még mindig remegett. Úgy szégyellte magát, hogy néhány könnycsepp is kibuggyant a szeméből. Bosszantotta, hogy Red közbelépett. Gallagher szavai ugyanis annyira felbőszítették; hogy hajlandó lett volna ké2ségbeesett lépésre is elszánni magát. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a végén még elsírja magát dühében, ha kinyitja a száját, így aztán inkább hallgatott, s igyekezett erőt venni dühén. Egy katona lépett hozzáiuk. - A felderítőkhöz tartoztok?kérdezte. - Igen - felelte Croft. - Oké, akkor gyertek utánam. Összeszedték a cókmókjukat, és masírozni kezdtek a vaksötétben. Még azt is alig látták, aki közvetlen előttük haladt. Miután mentek vagy száz métert. a katona, aki vezette őket, megáll2. és azt mondta: - Várjatok itt. Red szitkozódni kezdett. - Most már csak a fegyverforgatási gyakorlat hiányzik. - Az üteg megint elkezdett tüzelni; majd belesüketültek Wilson ledobta a hátizsákját. - Néhányan alighanem fűbe harapunk félórán belül - morogta. Felsóhajtott, és leült a vizes földre. - Okosabbat ís tehetnének, mint hogy egy egész rajt álló éccaka hol ide, hol oda masíroztatnak. Már azt se tudom, izzadok-e vagy fázom. - Nyirkos, nyúlós köd lebegett a talaj fölöttt, s csakugyan hol dideregtek átázott ruhájukban. hol meg izzadtak a fülledt, éjszakai levegőben. Néhány japán lövedék vagy egy mérföldnyire robbant tőlük, ez azonban egyáltalán nem izgatta őket. Egy másik szakasz masírozott eI mellettük, libasorban, a pus14: Í kák csörrenve ütődtek az acélsisakoknak meg a hátizsákok csatjai-

nak. Nem messze tőlük nyomjelző rakéta szállt a magasba, s a vakító fényben a menetelő katonák úgy festettek, mint megannyi fekete papírból kivágott figura. A puskák összevissza lógtak a vállukon, s a hátizsák mintha púp lett volna rajtuk. Lépteik zaja összefolyt, akár az autókaraváné, halk hullámverésre emlékeztetett. Aztán a rakéta kialudt, és a katonák elhaladtak előttük. Egy idő múlva már olyan messze jártak, hogy csak puskáik halk; fémes csörgése hallatszott. Valahol lövöldözni kezdtek, tisztán lehetett hallani a japán puskák dörrenéseit. Red odafordult Wymanhez: - Hallod? Tikk-bum, tikk-bum. Ezt a hangot nem lehet semmivel összetéveszteni. - Válaszul megszólalt néhány amerikai puska is; ezek nagyobbat szóltak: mintha szíjjal csapkodtak volna az asztalra. Wyman nyugtalanul izgett-mozgott. - Szerinted milyen messze vannak a japánok? - kérdezte Crofttól. - Tudja a nyavalya. Különben majd mindjárt magad is meglátod, fiam. - A fenét látja - mondta Red. - Itt fogunk csücsülni egész éj szaka. Croft kiköpött. - Nem is nagyon bánnád, mi, Valsen? - De nem ám. Nem vagyok hős - mondta Red. Megint elhaladt mellettük egy csomó katona a sötétben, s néhány autó is befutott a táborba. Wyman elnyúlt a földön. Kicsit bosszantotta, hogy elsó éjszakáját azzal kell töltenie a harctéren, hogy aludni próbál. A vizes földtől egészen lucskos lett amúgy is nedves zubbonya. Megborzongott és fölült. Fullasztó volt a levegő. Nagyon szeretett volna rágyújtani. Még félórát kellett várniok, míg megjött a parancs, hogy vonuljanak tovább. Croft fölállt, és elindult a vezetőjük után, a többiek a nyomában baktattak. Kalauzuk egy kis tisztásra vezette őket a bozótban, ahol egy szakasz katona álldogált hat páncéltörő ágyú körül. Körülbelül két méter hosszú, nagyon vékony csövű. kis harminchetesek voltak. Egyenletes, szilárd talajon akár egyetlen ember is minden különösebb nehézség nélkül el tudott volna húzni egy ilyen ágyút. - Át kell vinnünk ezeket a páncéltörőket az első zászlóaljhoz - mondta Croft. - Ránk kettő esik. Maga köré gyűjtötte embereit. - Nem tudom, milyen sáros 146 lesz az a nyavalyás út - kezdte -, de nem nehéz elképzelni. Mi az oszlop közepén megyünk majd Legokosabb, ha három hármas csoportot alkotunk, s az egyik csoport mindig pihen. Velem Wilson meg Gallagher lesz, Martinez Valsent meg Ridgest veszi maga mellé, Toglio meg aki maradt. . . Goldsteint és Wymant. Aztán mindent bele ám - tette hozzá szárazon. Odalépett egy tiszthez, és néhány másodpercig beszélt vele. Mikor visszatért azt mondta: - Pihenjen elsőnek Toglio csoportja. - Odaállt az egyik ágyú mögé, és taszított egyet rajta.Jó nehéz lesz a nyavalyás. - Wilson és Gallagher csatlakozott

hozzá, és húzni kezdték az ágyút. A másik szakasz - amelynek a tagjai szintén csoportokra oszlottak már az ágyúk körülugyancsak elindult. Keresztülráncigálták az ágyúkat a tábor területén, aztán átvonszolták egy nyíláson a drótakadályon, egy géppuskafészek mellett. - Jó szórakozást, fiúk - szólt utánuk a géppuskás. Nyasgem - felelte Gallagher. Az ágyú máris meghúzta a karját. Az oszlop körülbelül ötven emberből állt, és nagyon lassan haladt előre a dzsungelben, a keskeny ösvényen. Miután megtettek vagy harminc-negyven métert már nem is látták az előttük haladókat. Az ösvény két oldalán álló fák ágai összeértek a fejük fölött, s a katonák úgy érezték. mintha egy vég nélküli alagútban tapogatóznának előre Lábuk mélyen belesüppedt az iszapba, s néhány méter után már nagy sárcsomók ragadtak a bakancsukra. Miközben az ágyúkat húzkodták, mindig előrelendültek egy darabon, aztán megálltak, aztán megint előrelendültek, és megint megálltak. A páncéltörők tízméterenként elakadtak, és a melléjük beosztott három katona kénytelen volt addig ráncigálni őket, míg szinte teljesen elerőtlenedtek az ujjaik. De azért csak kirángatták valahogy a kátyúból mire az ágyú a lendülettől gurult vagy öt métert, aztán megállt. Ilyenkor a katonák megint húzták meg emelgették, míg néhány méter után ismét belesüppedt egy gödörbe. Az oszlop szánalmasan lassú tempóban vergődött előre az ösvényen. A katonák a sötétben folyton egymásba ütköztek, néha beleszaladtak az előttük haladó ágyú csövébe, vagy annyira femaradtak, hogy a sor végül is görcsösen rángatózó részekre szakadt, mintha szétvágtak volna egy gilisztát, s az egyes darabok 147 külön-külön tovább éltek volna. A legrosszabb helyzetben az oszlop végén haladó katonák voltak. Előttük haladó bajtársaik meg az ágyúk annyira feltúrták az ösvényt hogy valóságos ingovánnyá változott, s megesett, hogy kénytelen volt két csoport is összefogni, hogy egy ágyút a levegőbe emeljen, és úgy cipeljen át egy-egy iszaposabb szakaszon Az ösvény csak néhány láb széles volt. Óriási gyökerek álltak ki a földből, s folyton elgáncsolták a katonákat. Arcuk és kezük vérzett, összevissza karmolták az ágak meg a tüskék. A vaksötétben sejtelmük se volt róla, mikor kanyarodik az ösvény, s néha, mikor egy-egy lejtősebb részen hagyták, hogy egy kicsit maguktól guruljanak az ágyúk, rendszerint valahol a bokrok közt kötöttek ki. Belegabalyodtak a sűrűbe, s kénytelenek voltak karjukkal eltakarni a szemüket, nehogy kiverjék az indák, s csak nagy kínlódva tudták az ágyút az ösvényre visszaráncigálni. Egyáltalán nem volt kizárva, hogy japánok leselkednek a környékén, és rajtuk ütnek, de lehetetlen volt zajtalanul haladni. Az ágyúk nyíkorogtak, csörömpöltek, gumiabroncsaik nagyokat cuppanva süppedtek a sárba, a katonák dühösen szitkozódtak. s kí-

nosan, hangosan zihálva lélegeztek. akár a birkózók egy-egy hosszú menet után. A vezényszavak messze visszhangzottak, aztán belevesztek a kétségbeesett erővel küszködő, izzadó katonák trágár szitkainak és lihegésének kórusába. Egy óra múlva már nem létezett számukra semmi, csak a karcsú ágyú, amelyet tovább kellett vonszolniuk az ösvényen. Az izzadság teljesen átitatta ruhájukat, s a szemükbe csorgott. hogy nem is láttak tőle. Nagyokat káromkodva gyürkőztek neki újra meg újra, hogy néhány lépéssel továbbráncigálják a kis lövegeket, s a végén szinte már nem is tudták, mit csinálnak. Mikor valamelyik csoportot fölváltotta a másik, a fölváltott katonák tántorogva botorkáltak tovább az ágyúk mellett, igyekeztek lélegzethez jutni, s néha le is maradtak, hogy egy kicsit kifújják magukat. Az oszlop tízpercenként kénytelen volt megállni, hogy a lemaradók fölzárkózhassanak. Ilyenkor a katonák egyszerűen elnyúltak az ösvény közepén nem érdekelte őket, hogy még sárosabbak lesznek. Úgy érezték, mintha órákig futottak volna: alig tudtak lélegzethez jutni, gyomruk émelygett az éhségtől. Néhányan kezdték eldobálni a holmijukat; egymás után haji1 gálták el az acélsisakot, vagy egyszerűen elejtették az ösvényen. Fejük fölött összezárult a dzsungel, s az így keletkezett kupola alatt elviselhetetlenül nyomasztó volt a levegő; a forró nappal után az éjszaka sem hozott számukra enyhülést. Mintha egy bársonnyal bélelt, véget nem érő folyosóban tapogatóztak volna előre. Az egyik pihenő alatt a tiszt, aki az oszlopot vezette, megpróbálta visszaküzdeni magát Crofthoz. - Hol van Croft őrmester? - kiáltotta. A kérdést szájról szájra adták, míg Crofthoz nem ért. - Itt vagyok. hadnagy úr. - Azzal botorkálva elindultak egymás felé a sártengerben. - Mi van az embereivel ? - kérdezte a tiszt. - Minden rendben. Leültek az út szélére. - Őrültség volt ilyesmivel kísérletezni - lihegte a tiszt. - De hát most már végig kell csinálnunk. A sovány, szívós Croft aránylag jól bírta a megerőltetést csak a hangja volt kicsit bizonytalan, s szaggatottan buktak ki belőle a szavak. - Mennyit kel) még mennünk? - kérdezte. - Egy mérföldet. . . még egy mérföldet. Azt hiszem, az útnak már több mint a felén túl vagyunk. Nem lett volna szabad ilyesmivel kísérletezni. - Olyan sürgős szükségük van ott elöl ezekre az ágyúkra? A tiszt hallgatott egy pillanatig, aztán megpróbált normálisan beszélni. - Azt hiszem. . . nincsenek páncéltörők. . . az első vonalban. Két órával ezelőtt megállítottunk egy páncélosrohamot. . a harmadik zászlóaljnál. Parancsot kaptunk, hogy néhány harminchetest vigyünk át az első zászlóaljhoz. Valószínűleg arra számítanak, hogy legközelebb ott fognak támadni. - Akkor hát jó lesz igyekeznünk - mondta Croft. Erősen lenézte a tisztet amiért leereszkedett hozzá. Egy tiszt legyen képes

egyedül megoldani a rábízott feladatot. Én is azt hiszem. - A tiszt fölállt, és egy pillanatra nekitámaszkodott egy fának. - Ha valamelyik ágyú esetleg kátyúba ragadna értesítsen. Még egy folyón is át kell kelnünk, mielőtt elérnénk a tábort. Azt hiszem, átkozottul nehéz ügy lesz. Azzal tapogatózva elindult visszafelé. Croft pedig megtúrdult, és nagy nehezen visszavergődött az ágyújához. Az oszlop már majdnem kétszáz méter hosszúra nyúlt. Újból nekivágtak az útnak, tovább folytatódott a kínlódás. Néha fölvillant a fejük fölött 149 egy-egy nyomjelző lövedék halvány, kékes fénye, s gyorsan el is enyészett a lombok sűrűjében. Az ágyúknak nekifeszülő katonák néhány pillanatig úgy festettek a rájuk eső fényben, mint egy gyönyörű antik fríz figurái. Uniformisuk az esőtől meg az ösvényen rájuk ragadt iszaptól mélyfekete volt, eltorzult arcuk viszont fehéren világított, s szinte kidomborodott a sötét háttérből. Még az ágyúk is megragadóan szépnek tűntek hátsó lábukon ágaskodó törékeny rovarokra hasonlítottak. Aztán megint sötétség borult rájuk, s a katonák vakon vonszolták tovább az ágyúkat, ahogy egy sor hangya cipel valamilyen súlyos terhet a boly felé. A fáradtság olyan stádiumába kerültek, amelyben mindent gyűlöletesnek éreztek. Ha valamelyikük megcsúszott, és elterült a sárban, rekedten zihálva fekve maradt, semmi kedve sem volt feltápászkodni. Társai kénytelenek voltak megállni, s megvárni, amíg mégis talpra áll, és csatlakozik hozzájuk. Ha bírták még szusszal, káromkodtak. - Az istenit ennek a rohadt sárnak. - Állj föl - kiáltotta valaki. - Le vagy szarva az ágyúddal együtt. - Hagyjatok feküdni. Semmi bajom, csak hagyjatok feküdni. - A szentségit neki, nem érted, hogy állj föl? Aztán megint továbbküzdötték magukat néhány méterrel, és megint megálltak. A sötétségben a távolság és az idő egyaránt elvesztette jelentőségét. Testükből elpárolgott a meleg, dideregtek és reszkettek a nyirkos éjszakában; minden nedves és kásás volt körülöttük. Büdösek voltak, s ez a bűz már nem is állati volt; ruhájukat a dzsungel undorító, mocskos iszapja borította, orruk csípős, nyirkos, rothadó falevelekre és ürülékre emlékeztető bűzzel telt meg. Már csak egyvalamit tudtak: hogy mindenáron tovább kell menniök, s ha arra gondoltak, hogy még meddig, hányinger fogta el őket. Wyman csak azon csodálkozott, hogy még nem csuklott össze. Hosszan, szárazon szaggatottan lélegzett, hátizsákja szíjai dörzsölték a vállát, lába kisebesedett, és nem tudott beszélni: mintha filccel lett volna kibélelve a torka, melle meg a szája. Már a ruhájából áradó átható, undorító bűzt sem érezte. Valahol a tudata mélyén őszintén csodálta, hogy ekkora erőfeszítést kibír. Alapjában véve meglehetősen lusta fiatalember volt, csak annyit dolgo-

10 zott, amennyit feltétlenül kellett. A nehéz munka, az izommegerőltetés, a kifulladás, a fáradtság érzése csupa olyasmi volt, amit mindig gondosan került. Voltak ugyan homályos ábrándjai, hogy hős lesz, föltéve, hogy hősiességéért valamilyen óriási jutalmat kap, ami könnyebbé teszi az életét, és megoldja a problémát, i hogyan tartsa el anyját és önmagát. Szeretője is volt, szívesen elhencegett volna előtte a kitüntetéseivel. Csakhogy a harcot mindig valami izgalmas dolognak képzelte, amely nem jár együtt mocsokkal meg fizikai erőfeszítéssel. Arról ábrándozott ugyan, hogy egymaga megrohamoz egy csomó géppuskát, ilyen ábrándjai i közben azonban sohase érzett olyan szúrást az oldalában, mintha valami nagy súllyal a hátán hosszú ideig szaladnia kellett volna. Sohase gondolta, hogy egyszer hozzáláncolják egy élettelen fémszörnyeteghez, amellyel addig kell viaskodnia, míg erőtlenül remegni kezd a karja, és majdnem összeesik; azt meg különösen nem, hogy éjnek idején egy keskeny ösvényen kell majd botorkálnia, s átázott bakancsa minden lépésnél cuppogva merül a sárba. Vonszolta ugyan az ágyút, s ha megrekedt egy iszapgödörben, Goldsteinnel és Toglióval együtt kiemelte, de ezek a mozdulatok már csak gépiesek voltak; azt a külön kínszenvedést, amikor az ágyút tengelyénél fogva kellett kirángatni a sárból, már nem is érezte. Nem tudott markolni, s sokszor nem is sikerült segítenie: ujjai lecsúsztak a tengelyről, s az ágyú meg se moccant. Az oszlop most még lassabban haladt előre, mint kezdetben j s néha negyedórába is beletellett, míg egy ágyút száz méterrel továbbvonszoltak. Minduntalan összeesett valaki és otthagyták j az út szélén, hogy ha magához tér, menjen egyedül utánuk. Aztán egy jelszó futott végig az oszlopon: - Kitartás, mindjárt megérkezünk -, s ennek néhány percig olyan ösztönző hatása volt, hogy a katonák újult reménységgel iparkodtak tovább. De mikor minden kanyar után megint csak sárral és sötétséggel találták szemben magukat, megint kezdtek elcsüggedni. Néha percekig nem tudtak mozdulni. Egyre nehezebb és nehezebb lett nekiveselkedni az ágyúknak. Valahányszor megálltak, legszívesebben abbahagyták volna az egészet. agy száz méternyire az első zászlóaljtól át kellett kelniök egy bevágáson amelynek egyik partja meredeken ereszkedett le egy sziklás medrű kis patakhoz, a másik pedig, ugyancsak meredeken, l:i1 körülbelül négy-öt méter magasra emelkedett. Ez volt a folyó, amelyet a tiszt említett. Mikor a katonák odaértek, az oszlop megállt, s a lemaradók fölzárkóztak. Mindegyik csoportnak meg kellett várnia, míg az előtte lévő átkelt a folyón. Éjnek idején ez rendkívül nehéz feladat volt. hosszú időt vett igénybe. A katonáknak le kellett csúszniok a meredek parton, vigyázva, hogy az ágyú föl ne boruljon, aztán át kellett emelni a patak fenekén lévő csú-

szós sziklákon, s a másik parton megint föl kellett kapaszkodni vele. Mindkét part csúszós volt, a katonák nem tudták hol megvetni a lábukat; ismételten előfordult, hogy egy-egy csoport nagy nehezen fölhúzta az ágyút majdnem a meredély peremére, s akkor visszacsúszott, vagyis minden fáradozásuk kárba veszett. Mire Wymanre, Toglióra és Goldsteinre került a sor, eltelt vagy félóra, s egy kicsit kipihenték magukat. Könnyebben lélegeztek, és kiabálva biztatták egymást miközben az ágyút csövével előre áttolták a part szegélyén. Majdnem kicsúszott a kezükből, és kétségbeesett erőfeszítéssel kellett visszatartaniok, hogy a patakba ne zuhanjon. A nagy erőlködéstől kiszállt belőlük szinte minden erő, amit várakozás közben sikerült összeszedniük, s miután átcipelték az ágyút a vízen, megint éppoly fáradtak voltak. mint útközben. Néhány pillanatra megálltak, összeszedték maradék erejüket, aztán nekiálltak fölküzdeni magukat a meredélyen. Toglio zihált, mint egy bika, rekedt parancsszavai mintha valahonnan a gyomra mélyéből törtek volna föl. - Rajta! TOLD MEG. . TOLD MEG! - hörögte, s mindhárman kétségbeesetten igyekeztek mozgásba hozni az ágyút. Az azonban makacsul ellenállt, s lassan, 'alattomosan oldalra billent. Toglióék remegő tagjaiból kezdett elszállni az erő. - TARTSD! - ordította Toglio. - NE HAGYD MEGCSÚSZNI! - Háturól nekifeszültek az ágyúnak, s igyekeztek megvetni lábukat a nedves agyagban. - MÉG EGYSZER! TOLD MEGl - ordította Toglio, s vagy egy méterrel sikerült is följebb taszítaniok az ágyút. Wyman testében veszedelmesen megfeszült egy ín, s úgy érezte, minden pillanatban megszakadhat. Megint pihentek egy kicsit s még egy-két méterrel följebb tolták az ágyút. Lassan, lépésről lépésre közeledtek a meredély tetejéhez. Talán csak egy méterre lehettek a peremétől, amikor Wymant maradék ereje is elhagyta. Megpróbált remegő tagjaiból mindent kicsikarni, amit még lehetett, de félt, hogy ls2 rögtön összeroppan, tehetetlenül leroskad az ágyú mögé, s akkor pusztán csak elernyedt teste súlyával tudja tartani. Az ágyú kezdett visszafelé csúszni, s Wyman oldalra lökte magát. Toglio és Goldstein a két kerékagyat fogta. Mikor Wyman elengedte az ágyút, úgy érezték, mintha valaki fölülről megtaszította volna. Goldstein kitartott, míg a visszafelé csúszó kerékről lassan, egymás után le nem siklottak az ujjai aztán már csak annyi ideje maradt, hogy rekedten odaordítsa Togliónak: - VIGYÁZZ!s az ágyú éktelen csörömpöléssel lezuhant a mélybe. A három ember elvágódott és utánagurult. Az ágyú nekicsapódott a patak fenekén a szikláknak és az egyik kereke összetört. Úgy tapogatták a sötétben, ahogy a kölyökkutyák szokták anyjuk sebeit nyalogatni. Wyman pityeregni kezdett a kimerültségtől. A baleset nagy zűrzavart okozott. Mögöttük Croft csoportja várakozott az ágyújával, s az őrmester lekiabált: - Mért akadtatok e1 ? Mi történt?

- Egy kis. . . pechünk volt! - kiáltott vissza Toglio. - Várjatok! - Goldstein segítségével sikerült az oldalára fordítani az ágyút. - A keréknek fuccs - kiáltotta Toglio. - Nem tudjuk továbbvinni. Croft szitkozódni kezdett. - Akkor húzzátok félre az útból! Megpróbálták, de meg se tudták mozdítani. - Segítség kéne! - kiáltotta Goldstein Croft megint szitkózódni kezdett, aztán Wilsonnal együtt lecsúszott a parton. Egy idő múlva sikerült az ágyút megmozdítaniuk, és arrább vonszolniuk a patak medrében. Croft szó nélkül visszament az ágyújához, Toglio meg két társa pedig fölkapaszkodott a másik parton, és tántorogva továbbment az ösvényen, míg el nem ért az elsó zászlóalj táborába. Akik előttük keltek át, mozdulatlanul bevertek a földön. Toglio elnyúlt a sárban, s Wyman meg Goldstein is lefeküdt mellé. Tíz percig nem szólalt meg egyikük sem. Időnként becsapott ugyan egy-egy lövedék valahol a dzsungelben, s ilyenkor önkéntelenül összerándultak, de ez volt az egyetlen jele, hogy élet van bennük. Nagy volt körülöttük a sürgés-forgás, s a harci zaj is egyre közeledett és hevesebb lett. Emberi hangokat is hallottak a sötétben. - Hol a B század hadtápja? - kiáltotta valaki, de a választ már nem értették. Nem is nagyon érdekelte őket. Néha ráeszméltek ugyan az éjszaka ne153 szeire; egy-két pillanatig figyelték a dzsungelből hallatszó szüntelen dobogást és csörtetést, de mindig újra kábulatba estek, s megint nem gondoltak semmire. Egy kis idő múlva befutott Croft, Wilson és Gallagher is az ágyújával, s Croft elkezdett kiabálni Toglio után. Mit akarsz? Itt vagyok - mondta Toglio. Semmi kedve se volt megmozdulni. Croft odament hozzá a sötétben, és leült mellé. Nehezen lélegzett, mint verseny után a távfutó. - Megkeresem a hadnagyot. . Jelentenem kell neki az ágyút. Hogy az istenbe történt a dolog? Toglio fél könyökre támaszkodott. Nem szeretett magyarázkodni, s zavarba jött. - Nem tudom - mondta. - Csak azt hallottam, hogy Goldstein elordítja magát. hogy "Vigyázz!" aztán az ágyú valósággal kitépte magát a kezünkből - Dühös volt, hogy mentegetőzni kénytelen Croft előtt. - Úgy, szóval Goldstein kiabált? - kérdezte Croft. - Hol van Goldstein? Itt, őrmester úr - szólalt meg a sötétben Goldstein közvetlenül Croft mellett. - Miért kiáltottad azt, hogy "Vigyázz"? - Nem tudom. Egyszerre csak azt éreztem, hogy nem bírom tovább tartani az ágyút. Valamő kitépte a kezemből. - Ki volt még veletek? Wyman fölemelkedett. - Azt hiszem, én. - Hangja erőtlenül csengett. - Te engedted el? - kérdezte Croft.

Wyman nem merte bevallani Croftnak az igazságot. - Nem - felelte. - Nem hiszem, hogy én. Csak azt hallottam, hogy Goldstein kiabál, s aztán az ágyú máris csúszni kezdett. Hátrafelé csúszott muszáj volt félreugranom. - Már maga sem tudta pontosan, hogy történt a dolog de megpróbálta elhitetni magával, hogy igazat mond. Ugyanakkor csodálkozva érezte, hogy szégyenében arcába szökik a vér. - Valószínűleg én voltam a hibás - bökte ki becsülettel, de olyan fáradt volt a hangja, hogy egyáltalán nem hatott meggyőzően, s Croft azt hitte, hogy Goldsteint akarja menteni. - Aha - mondta Croft. Hirtelen elfogta a méreg, és Goldstein felé fordult. - Ide hallgass, Icig. 154 - Nem vagyok Icig - felelte dühösen Goldstein. - Szarok rá. Ha még egyszer ilyen disznóságot csinálsz, hadbíróság elé állíttatlak. - De hát nem hiszem, hogy én engedtem volna el - tiltakozott erőtlenül Goldstein. Már maga sem volt biztos benne. Képtelen volt visszaemlékezni rá, hogy következtek egymás után az események, amikor az ágyú kezdett kicsúszni a kezéből, s nem tudta, neki van-e igaza. Ő is azt hitte, hogy Wyman engedte el az ágyút elsőnek de mikor Wyman kijelentette, hogy csakugyan ő a hibás Goldsteint páni rémület fogta el egy pillanatra. Akárcsak Croft, ő is azt hitte. hogy Wyman ót akarja menteni.Nem tudom - mondta. - Nem hiszem, hogy én voltam. - Nem hiszed - vágott a szavába Croft. - Hát ide figyelj, Goldstein, amióta a szakaszban vagy, egyebet se csináltál, mint bölcs tanácsokat osztogattál, hogy kéne ezt vagy azt jobban csinálni. De bezzeg mihelyt egy kis munkáról van szó. elbaszod a dolgot. Elegem van ebből a nyavalygásból. Goldsteint ismét tehetetlen düh fogta el. Felindulásán képtelen vult úrrá lenni, még sértődöttségénél is erősebb volt, s úgy szorongatta a torkát, hogy meg se tudott szólalni. Tehetetlenségében könnyek szöktek a szemébe, elfordult és visszafeküdt a földre. Most már önmagára haragudott, s iszonyúan szégyellte magát. Hiába, nem tudom. csakugyan nem tudom - ismételgette magában. Togliót megkönnyebbüléssel vegyes szánakozás fogta el. Örült, hogy a tönkrement ágyúért nem ót terheli a felelősség, ugyanakkor bántotta hogy bárkit hibáztatnak miatta. Úgy érezte, hogy valamiféle kötelék jött létre hármójuk köz! miközben az ágyúval kínlódtak, s ez még mindig összefűzi őket. Szegény Goldsteingondolta. - Igazán rendes fickó, de határozottan peche van. Wyman túlságosan el volt csigázva, képtelen volt világosan gondolkozni Miután bevallotta. hogy ó a hibás, megkönnyebbült, mikor látta, hogy mégsem őt szidják meg. Csakugyan túlságosan kimerült volt ahhoz. hogy valamit következetesen végiggondoljon, vagy bármire is visszaemlékezzen. Már ő is szentül hitte, hogy

Goldstein eresztette el az ágyút. és ez nagy megkönnyebbüléssel töltötte el. De még mindig élénken emlékezett rá, milyen iszonyú fájdalmat érzett a mellében és az ágyékában, miközben fölfelé 1:i :i kapaszkodtak a parton és azt gondolta: Ha Goldstein nem engedi el, két másodperc múlva én engedtem volna el. - Éppen ezért őszintén sajnálta Goldsteint. Croft fölállt. - Hát azt a rohadt ágyút jó darabig nem fogják kikaparni onnan - mondta. - Lefogadom, hogy az egész hadművelet alatt ott fog dögleni. - Olyan düh fogta el, hogy legszívesebben megütötte volna Goldsteint. De nem szólt többet, otthagyta a három embert, és elindult megkeresni a tisztet, aki az oszlopot vezette. A szakasz tagjai elhelyezkedtek a földön, és elaludtak. Néha becsapott egy-egy lövedék a közelükben a dzsungelbe, de jóformán tudomást se vettek róla. A csata egész este fenyegető veszélyként lebegett a fejük fölött mint a vihar, amely sehogy se akar kitörni, s most már legfeljebb egy zárótűz vehette volna rá őket, hogy megmozduljanak. Olyan fáradtak voltak, hogy még csak be sem ásták magukat. Red sokkal nehezebben aludt el, mint a többiek. Hosszú évek óta mindig elővette a veséje, ha túl sokáig tartózkodott nyirkos helyen. Most is elkezdett szúrni, és Red sokáig forgolódott a vizes talajon. Azt próbálgatta, mikor fáj kevésbé: ha hanyatt fekszik a nedves földön, vagy ha hasra fordul, s kiteszi veséjét az éjszakai levegőnek. Sokáig ébren töprengett, s az undortól a szomorúságíg a legkülönbözőbb érzések és hangulatok fogták el. Eszébe jutottak azok az idők, amikor munka nélkül lézengett egy nebraskai kisvárosban, s leste, mikor sikerül felkapaszkodnia egy tehervagonra, s elhagynia a várost. Akkoriban nagyon lényegesnek tartotta, hogy ne koldulással szerezzen magának ennivalót, s azon tűnődött, most is ilyen rátarti lenne-e? - Akkor bezzeg még konok fickó voltam - dünnyögte magában. - Sokra mentem vele.Fázott a háta, megfordult és hanyatt feküdt. Úgy érezte, mintha egész életében a puszta nyirkos földön aludt volna, egy kis meleg után sóvárogva. Eszébe jutott egy öreg hobó, aki egyszer azt mondta neki: - Csak fél dolcsi legyen a zsebemben, s felőlem jöhet a tél - s megint elfogta a rosszkedv, amit hajdanában érzett a hűvös októberi alkonyokon. Korogní kezdett a gyomra, egy idő múlva fel is kelt és kotorászni kezdett a hátizsákjában. Elővett egy élelmiszer-adagot, elrágcsálta a gyümölcsrudat, és ivott rá egy kis vizet a kulacsából. Pokróca még mindig nedves volt az 1:i6 esti vihartól, de azért maga köré csavarta, és egy kicsit sikerült is megmelegednie. Aztán megpróbált megint aludni, de nagyon fájt a veséje. Végül is felült, keresgélni kezdett a töltényövén lógó

elsősegély-csomagban, és kivette a fájdalomcsillapító tablettákat tartalmazó kis papírzacskót. A tabletták felét bevette, és megitta rá maradék vizének is majdnem a felét. Egy pillanatig kísértést érzett hogy valamennyi tablettát bevegye, de aztán eszébe jutott, hogy hátha megsebesül; és szüksége lehet rá. Erre megint elkomorodott. Rosszkedvűen meredt a sötétbe, s egy idő múlva tisztán ki tudta venni a körülötte alvó emberek körvonalait. Toglio horkolt; Martinez meg halkan dünnyögött valamit spanyolul, aztán hirteelkez dett kiabálni: - Nem ölök meg egyetlen japcsit se, nem e sóhajtott egyet, és megint lefeküdt. Melyiküknek lehet könnyű álma ? - gondolta. Megint elfogta szokott dühös hangulata. Mi az isten közöm van nekem ehhez az egészhez? - gondolta, és szorongva hallgatta egy feje fölött elhúzó lövedék süvítését. Mintha ágak recsegtek volna a téli szélben. Eszébe jutott hogy egyszer az országúton baktatott valahol, s beesteledett. A kelet-pennsylvaniai bányavidéken történt. A bányászok arca fekete volt a nap folyamán rátapadt koromtól meg szénportól, amint ócska, ütött-kopott Fordjaikon hazafelé furikáztak. Semmi sem hasonlított arrafelé a montanaí bányavidékre, ahonnan évekkel azelőtt eljött, és mégis minden ugyanolyan volt. Elhagyott szülőföldjén töprengve baktatott az úton, aztán valaki fölvette a kocsijába, és meghívta egy pohár pálinkára egy lármás kocsmába. Most valahogy nagyon szépnek érezte azt az estét, s egy pillanatra megint elfogta az izgalom, amit olyankor érzett hajdanában, amikor egy sötét tehervagonban elhagyta valamelyik idegen várost. Az ilyen pillanatok némi fényt jelentettek azoknak az éveknek a szürkeségében. Megint fölsóhajtott mintha szeretett volna tovább időzni ezeknél az emlékeknél. Senkinek sem sikerült elérnie, amire vágyik - gondolta, s valami jóleső sajnálkozó érzés vett erőt rajta. Elálmosodott, s a karja közé fúrta a fejét. Füle körül muzsikálni kezdett egy szúnyog, de Red csak feküdt mozdulatlanul, remélte, hogy majd csak elröpül. A földön csak úgy nyüzsögtek a rovarok. Ezek a nyavalyás kis férgek is azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyekhez hozzászoktam = gondolta. S valami arra késztette, hogy elmosolyodjon. li7 Megeredt az eső, s Red a fejére húzta a pokrócot. Lassan elszenderedett, szinte minden porcikája külön-külön aludt el. Már régen nem gondolkodott, s agyának valamelyik zugában még mindig érzékelte, hogy remegnek kimerült tagjai, s hogyan áll beléjük a görcs. Az ágyúzás szünet nélkül folytatódott, s körülbelül fél mérföldnyire egyfolytában kerepelt egy géppuska. Félálomban volt már, amikor észrevette, hogy Croft visszajön, és elnyúlik a pokrócán. Még mindig esett. Egy idő múlva aztán már nem hallotta az ágyúzást, de még legmélyebb álmában is éber maradt egy kicsit, s világosan érzékelte, mi történik körülötte. Mikor fölébredt, nem emlékezett ugyan rá, de azért álmában is hallotta, hogy elmasírozik mellette egy szakasz katona, sőt azt is tudta,

hogy egy másik szakasz a páncéltörő ágyúkat a tábor másik oldalára vonszolja. Ott torkollik a táborba egy út, amit a japánok építettek - gondolta álmában. Azt akarják biztosítani. Alighanem lázas volt. Harsány kiáltás riasztotta föl álmából: - Felderítők! Hol a felderítő szakasz? - Fölébredt, de csak feküdt tovább álmosan. Hallotta, hogy Croft fölugrik, és elordítja magát: - Itt vagyunk! Erre! - Red tudta, hogy néhány perc múlva tovább kell mennie, s még mélyebben belefúrta magát pokrócaiba. Fájt a teste. és érezte, hogy ha föláll, merev lesz minden tagja. - Hé, emberek, talpra! - kiabált Croft. - Gyorsan, gyorsan, tovább kell mennünk! Red lehúzta arcáról a pokrócot. Még mindig esett, keze csuromvízes lett a pokróctól. Ha a pokrócát bedugja a hátizsákjába, az is átnedvesedik. - Khhrrr Utálkozva krákogott, s többször is kiköpött. Rossz volt a szájíze. Gallagher felült mellette, és nyöszörgött. - Az istenit ennek a rohadt katonaságnak! Még aludni se hagyják az embert? Nem gürcöltünk már eleget az éjszaka ? - Hősök vagyunk - mondta Red. Fölállt, és elkezdte összehajtogatni a pokrócát. Az egyik oldala lucskos volt, a másik meg sáros. Alvás közben maga mellé tette a puskáját, és betakarta a pokróccal, de így is nedves lett. Red azon gondolkozott, hogy mikor volt utoljára száraz a ruhája. - Átkozott dzsungel!mondta. - Gyorsan, emberek, egykettő! - kiabált Croft. Egy nyom158 jelző rakéta megvilágította körülöttük az ázott, zilált bokrokat s fényt vetett feketére ázott egyenruhájukra is. Red látta, hogy Gallagher arca csupa sár, s mikor megtapogatta a magáét, az ó keze is mocskos lett. - Vezess haza pajtás dúdolta. - Azt meghiszem - mondta Gallagher. Bepakoltak hátizsákjukba, és fölálltak. A rakéta fénye kialudt, s az újból rájuk borult sötétségben egy pillanatig úgy érezték, mintha vakok lennének. - Hova megyünk? - kérdezte Toglio. - Az A századhoz Ott számítanak támadásra - felelte Croft. - Marha pechünk van - sóhajtott fel Wilson. - De legalább végeztünk azokkal a páncéltörőkkel is! Bizisten inkább puszta kézzel megyek neki egy tanknak, mint hogy még eccer csak hozzá is érjek egy ilyen vacakhoz. A raj libasorba állt, és elindult. Az első zászlóalj tábora olyan kicsi volt, hogy már harminc másodperc múlva a drótakadályban lévő nyíláshoz érkeztek. Martinez kalauzolta őket az A századhoz vezető ösvényen álmossága pillanatok alatt elpárolgott, agya kitisztult. Látni nem látott semmit. de mintha valami különleges ösztön vezette volna a kanyargós ösvényen: csak nagy ritkán botlott meg vagy tért !e a csapásról Körülbelül harminc méterrel a többiek előtt haladt teljesen egyedül. Ha az ösvény mentén japánok leselkedtek volna. őt kapják el elsőnek. Mégse félt: csak

olyankor fogta el a rettegés. ha tétlenségre kényszerült; mihelyt vezetnie kellett azonnal visszanyerte bátorságát Most millió nesz meg gondolat kavargott az agyában. Éberen fülelt, nem hall-e valamilyen neszt az előtte elterülő dzsungelben. amiből arra Lehetne következtetni, hogy katonák leselkednek a bozótban az ösvény mentén; ugyanakkor bosszankodva figyelte. hogyan botladoznak és sustorognak mögötte társai. Agya automatikusan rögzítette a szünet nélküli csatazajt is, s mindjárt meg is próbálta osztályozni az egyes hangokat; ha egy kis tisztáson haladtak keresztül, fürkésző pillantást vetett az égboltra. hogy a Dél Keresztje után igazodva megállapítsa, milyen irányba kanyarodik az ösvény. Ahol csak tudott, megjegyzett magának valamilyen jellegzetes tereptárgyat, amerre elhaladtak. s elraktározta agyában azok mellé. amelyeket korábban megfigyelt. Egy idő múlva mint valami rigmust ismételgette magában út fölé hajló fa, iszapos erecske, szikla az ösvényen. bozótos útszakasz. Tulajdonképpen 159 semmi értelme sem volt, hiszen az ösvény csak az első zászlóaljtól az A századig vezetett. De rászokott még az első időkben, amikor járőrbe kellett mennie, s most már ösztönösen csinálta. Ugyanakkor csöndes büszkeség töltötte el, hogy ő az, akitől a többiek biztonsága függ. Ez adott neki erőt arra, hogy olyan kockázatokat vállaljon, amelyektől különben egész lénye visszaborzadt volna. A páncéltörőkkel való menetelés során sokszor volt azon a ponton, hogy abbahagyja az egészet; ó - ellentétben Crofttal - egyáltalán nem érezte harci feladatnak a dolgot. Akár azt is hajlandó lett volna kijelenteni, hogy a feladat meghaladja erőit, és föladja a küzdelmet; volt azonban énjének egy másik része is, amelyik arra késztette, hogy olyan dolgokat is végbevigyen, amelyektől félt és ösztönösen undorodott. Büszke volt rá, hogy őrmester, s ez a büszkeség volt a rugója minden cselekedetének és gondolatának. Senki sem lát olyan jól a sötétben, mint Martinez - állapította meg magában. Kinyújtott kezével kitapogatott egy ágat, könnyedén behajlította a térdét, és átbújt az ág alatt. Lába csupa seb volt, a háta és a válla fájt, de ilyen semmiségekkel most nem törődött; ő vezette a rajt, s ez mindenért kárpótolta. A mögötte hosszú sorban elnyúló raj többi tagját a legkülönfélébb érzések töltötték el. Wilson és Toglio álmos volt, Red viszont nagyon is éber és nyugtalan - rossz sejtelmek gyötörték. Goldstein szerencsétlennek érezte magát, és el volt keseredve; az a körülmény, hogy a sötét, hajnali órákban titokban kell végiglopakodniuk egy ösvényen, feszültséggel töltötte el; melankólikus hangulatba esett, aztán elszomorodott. Elképzelte, hogy esetleg meg kell halnia, s nem lesz mellette egyetlen barát sem, aki meggyászolja. Wyman még mindig nem tért egészen magához; olyan fáradt volt, hogy szinte öntudatlanul botorkált előre, tökéletesen mindegy volt neki, hová megy, és mi lesz vele. Ridges fásult volt és nemtörődöm; nem is gondolt rá, mit hozhat számára a leg-

közelebbi néhány óra, de fájó tagjai sem foglalkoztatták; csak ment, gondolatai, mint egy nagy folyam árja, hömpölyögtek. No és végül Croft: ő teli volt feszültséggel, tettvággyal, türelmetlenséggel Egész este dühöngött, hogy raját megint csak munkaszolgálatra osztották be. Az egész éjszaka tomboló harci zaj egyre jobban felcsigázta. Megint ugyanolyan izgalom fogta el; 160 mint Hennessey halála után. Erősnek, fáradhatatlannak és mindenre képesnek érezte magát; izmai ugyan éppoly elnyűttek, agyongyötörtek voltak mint társaié, szelleme azonban nem vett tudomást testéről. Mohó vágy töltötte el, hogy torkában megint ott érezte azt a heves lüktetést, amit olyankor szokott érezni, ha embert ölt. A térkép szerint az első zászlóalj és az A század csak fél mérföldre feküdt egymástól, az ösvény azonban olyan kanyargós volt, hogy ez a távolság gyakorlatilag egész mérföldet kitett. A felderítők már alig tudták emelni a lábukat. Rogyadoztak a hátizsák súlya alatt, a puska minduntalan lecsúszott a vállukról. Az egyenetlen ösvény eredetileg vadcsapás volt, helyenként kiszélesítették ugyan, de még így is szűknek bizonyult az emberek számára, Akárhogy vigyáztak, összevissza karmolták őket a két oldalról behajló ágak. A dzsungel errefelé csakugyan áthatolhatatlan volt s ha csak harminc-negyven méternyi ösvényt akart volna vágni benne az ember, legalább egy órát vett volna igénybe. A katonák a sötétben egyáltalán nem láttak, s majd megfulladtak a nedves növényzet fojtó bűzétől. Kénytelenek voltak libasorban, szorosan egymás mögé felzárkózva haladni. Ha csak három lépésre is lemaradtak, már nem látták egymást, s előttük haladó bajtársuk ingébe kapaszkodva botorkáltak az ösvényen. Martinez tisztán hallotta lépteiket, és ebből pontosan meg tudta állapítani. milyen távolságra vannak, társai azonban folyton megbotlottak, és egymásba ütköztek, mint a szembekötősdit játszó gyerekek. Kényelmetlen tartásban, majdnem kétrét görnyedve kellett haladniok. Testük a végsőkig el volt csigázva; az utolsó néhány órában nem táplálkozhattak, sem aludni nem volt módjuk a szokott ritmusban, Folyton nagyokat szellentettek, undorító bűzt eregetve az amúgy is fojtó, sűrű levegőbe. A hátul haladó katonáknak volt a legroszszabb: émelyegtek, szitkozódtak megpróbálták egy-két másodpercre visszafojtani a lélegzetüket s borzongtak a fáradtságtól meg az undortól. A sor legvégén Gallagher botorkált, szinte percenként rájött a köhögés, és éktelenül szitkozódott. - Hagyjátok már abba ezt az átkozott fingást - ordította, mire az elöl haladók föléledtek egy pillanatra, és nagyokat röhögtek. - Nagyon tápláló, komám - morogta Wilson, s néhányan kuncogni kezdtek. 161

Némelyikük járás közben elaludt. Szinte állandóan csukott szemmel masíroztak; mikor a levegőben volt a lábuk, aludtak, s mikor földet ért fölébredtek. Wyman hosszú percekig teljesen érzéketlenül botórkált előre, egész teste zsibbadt volt. Ő meg Ridges állandóan szunyókáltak, s tíz-tizenöt métert szabályszerűen aludtak is. Ilyenkor önkéntelenül letértek az ösvényről, és kábultan a bokrok közé zuhantak, mielőtt sikerült volna visszanyerni egyensúlyukat. A lármára a többiek ijedten rezzentek össze a sötétben: ilyenkor újra meg újra szorongó érzéssel töltötte el őket a tudat, hogy nagyon közel járnak már a fronthoz. Alig fél mérföldnyi távolságból hallatszott a lövöldözés. - Az istenit neki - szólalt meg suttogva valamelyikük -; nem tudtok csöndben maradni ? Valószínűleg több mint félórája meneteltek már, de időérzéküket már az elsó percekben elvesztették. Előttük haladó társukba kapaszkodva, meggörnyedve botladoztak és csúszkáltak a sárban, úgy érezték, mintha taposómalomban lennének, s teljesen mindegy volt már számukra, hogy hová mennek. A legtöbben meglapődtek amikor végre megálltak. Martinez visszaszaladt, és rájuk szólt, hogy legyenek csöndben: - Tíz perccel hamarább meghallani, hogy jösztök, mikor még ott se lenni - suttogta. A katonák elnémultak, s az utolsó száz métert nevetségesen óvatosan tették meg: minden izmuk megfeszült, mielőtt léptek egyet. Az A század nem drótakadállyal körülvett tisztáson táborozott. Az ösvény négyfelé ágazott, mint a villa, s minden egyes ág egyegy álláshoz vezetett. Az elágazásnál már várta őket egy katona, és a rajt az egyik csapáson néhány kétszemélyes sátorba kalauzolta a bozót kellős közepén. - A második szakasz parancsnoka vagyok - világosította fel Croftot. - Körülbelül száz méterrel lejjebb táborozunk a folyóparton. A rajod ma éjszaka megalhatik ezekben a lyukakban, de állítsatok őrséget. Arrább felállítottunk számotokra két géppuskát. - Mi van? - suttogta Croft - Nem tudom Úgy hallottam, hajnal felé támadást várnak az egész vonalon. Még az este át kellett küldenünk egy szakaszt a C századhoz. most nem is egy teljes szakasszal vagyunk itt előretolt állásban. - Olyasféle hangot hallatott, mintha tenyerével megveregette volna a száját. - Gyere, megmutatom az álláso162 kat - mondta és megragadta Croft könyökét. Croft kiszabadította a karját; ki nem állhatta, ha hozzáért valaki. Néhány lépéssel továbbmentek az ösvényen, aztán az A századból való őrmester megállt egy fedezék előtt. A fedezék elülső részében egy géppuska volt felállítva, csöve éppen csak kinyúlt a bokrok közül. Croft átkukucskált a lombok közt, és a halvány holdfényben megpillantotta a folyót meg a két part keskeny sávját. - Milyen mély a víz? - kérdezte. - Lehet vagy másfél méter Nem fogja feltartóztatni őket. - Őrszemek vannak kiállítva? - kérdezte Croft.

- Nincsenek. És japánok pontosan tudják, hol vagyunk. Felderítőket küldtek ki. - A katona megint végighúzta a száján a tenyerét, és fölállt. - Megmutatom a másik géppuskát is.Végigmentek egy göröngyös ösvényen, amelyet a vízparttól körülbelül három méterre vágtak a dzsungelbe. Néhány tücsök hangosan ciripelt, s a katona kicsit didergett. - Na, itt a másikmondta. - Az arcvonal szárnyán vagyunk. - Kilesett a bokrok közül, aztán kilépett a partra. - Oda nézz - mondta. Croft utánament. Jobbja felől körülbelül ötven méternyire meredeztek a Watamai-hegylánc szélső nyúlványai. Croft fölnézett. A sziklák majdnem függőlegesen emelkedtek körülbelül háromszáz méter magasra. Még a sötétben is érezte, milyen fenyegetőn tornyosulnak föléje. Kimeresztette szemét, és azt hitte, ki tudja venni az égbolt egy keskeny csíkját a sziklafal pereme fölött, de nem volt biztos benne. Különös izgalom fogta el. - Nem is gondoltam, hogy ilyen közel vagyunk a hegyhez - mondta. Bizony közel. Van jó oldala is a dolognak meg rossz is. Arról nem kell támadástól tartani, de mégiscsak a szárnyon vagyunk. Ha nagy erővel támadnak, aligha tartóztathatjuk föl őket. - A katona visszahúzódott a bokrok közé, és lassan fújtatott egyet. - Mondhatom, elég volt két éjszakát itt töltenünk, hogy beleborsóddzék a hátam. Nézd csak meg azt a folyót: teliholdnál vakítóan csillog, s ha sokáig nézi az ember, beledilizik. Croft a dzsungel szélén állt, s most a folyóra pillantott, amely jobb kéz felé kanyarodott egyet é s a hegylánccal párhuzamosan folyt tovább. A japán állásoktól néhány méterre érte el az elsó sziklákat. Croft megállapította, hogy a túlsó part egészen tisztán látható. Bal kéz felé a folyó zsinóregyenesen hömpölygött néhány. 163 száz méteren a fűvel borított, magas partok közt, mint valami országút az éjszakában. - Ti hol vagytok? - kérdezte A katona egy fára mutatott, amely egy kicsit kinyúlt a dzsungelből. - A mellett a fa mellett vagyunk. Ha hozzánk akarsz jutni, vissza kell menned az elágazáshoz, s a jobb kéz felőli legszélső ösvényen indulnod tovább. De ha átjössz, kiáltsd ló hangosan, hogy " Gesztenye " ! - Oké - felelte Croft Beszélgettek még néhány percig, aztán a másik katona bekapcsolta töltényövét - istenemre mondom, bele fogsz dilizni, ha itt töltesz egy éjszakát. Nincs semmi, csak a dzsungel, s te ott lapulsz a szélén, egy szál vacak géppuskával. - Vállára vetette karabélyát, és elbaktatott az ösvényen. Croft egy darabig utánanézett, aztán visszament a rajához. Emberei a három sátor mellett várták. Croft megmutatta nekik, hol a két géppuskafészek, röviden tájékoztatta őket arról, amit megtudott, aztán elmagyarázta, hogyan fognak őrködni. - Most három óra van - jelentette ki - Négy embert osztok be az egyik, ötöt a másik géppuskához. Kétóránként váltjuk egymást. A következő turnusban az a csoport kapja meg az ötödik embert, amelyikben

most négyen lesznek. - Azzal ki is jelölte a két csoportot, s elsőnek ó maga vállalta az őrködést az arcvonal szárnyán lévő géppuska mellett. Wilson önként jelentkezett a másikhoz. - Szeretnék minél hamarabb túlesni rajta, hogy kialhassam magammondta. - Unom mán, hogy mindig akkor keltsenek föl, amikor a legszebbeket álmodom. A katonák elmosolyodtak egy kicsit. - És még valamit - tette hozzá Croft. - Ha elkezdődik a zűr, ugorjanak ám talpra villámgyorsan, akik alszanak, és rohanjanak a segítségünkre. Wilson géppuskája csak pár méterre van a sátraktól, az enyém se sokkal messzebb. Három óra alatt odaérhettek. - Néhányan megint elmosolyodtak. - Oké, ennyi az egész - mondta Croft. Otthagyta őket, és átment a géppuskájához. Leült a gödör szélére, és a lombokon át mereven bámulta a folyót. Teljesen körülzárta a dzsungel, s most, hogy tétlenségre volt kárhoztatva, nagyon fáradtnak érezte magát, s kicsit elcsüggedt. Hogy rossz hangulatát elűzze, tapogatózni kezdett, mit talál a gödörben. Volt ott három rakasz töltény és a géppuska lábánál hét 164 kézigránát, gondosan sorba rakva. Előtte meg ott hevert egy doboz világító rakéta meg egy rakétapisztoly. A pisztolyt fölvette, halkan visszahúzta a tölténytárat, megtöltötte és visszatolta. Aztán letette a pisztolyt maga mellé. Pár lövedék zúgott el a feje fölött, aztán lefelé kezdett ívelni. Kicsit meglepődött, milyen közel csapódnak be a folyó másik partján. Az alig pár száz méternyi távolságból rendkívül erősnek tűnt a robbanások döreje néhány repesz letépte a leveleket a föléje hajló fákról. Croft leszakított egy indát, a szájába dugta, s lassan, elgondolkozva rágcsálni kezdte. Sejtette, hogy az A század tüzérsége lőtt, és megpróbált visszaemlékezni rá, melyik ösvény vezet hozzájuk az elágazástól ha netalántán kénytelen lenne visszavonulni embereivel. Kezdett megnyugodni, s végül egészen megkönnyebbült; a tudat, hogy helyzetük veszélyes, semlegesítette előbbi rossz sejtelmeit a várható ütközettel kapcsolatban. Higgadt volt, nyugodt és nagyon fáradt. A bal kéz felőli szakasz előtt körülbelül ötven méterre csapott be néhány aknavető lövedék, s Croft csöndesen kiköpött. Túl közel volt ahhoz, hogy csak zavarótűz lehessen; a tüzérség bizonyára fölfigyelt valamire a dzsungelben a folyó túloldalán, különben semmiképpen sem zúdított volna aknatüzet ilyen közel a saját állásaikhoz. Még egyszer körültapogatta a gödröt, és fölfedezett egy tábori telefont. Fölvette a kagylót. és csöndesen hallgatózni kezdett. A vonal rendben volt, valószínűleg csak az A század szakaszait kötötte össze egymással. Két ember beszélt olyan halkan, hogy nagyon kellett fülelnie. - Menj tovább még ötven méterrel, aztán vissza. - Biztos vagy benne, hogy japcsik?

Esküszöm, hogy hallottam, amint beszélgettek. Croft izgatottan nézett át a folyón. A hold kibújt a felhők mögül, és a folyó mindkét partja ezüstösen csillogott. A másik parton a dzsungel fala szinte áthatolhatatlannak látszott. Háta mögött ismét működésbe léptek az aknavetők, íszonyú, tompa dörrenéssel. Figyelte, hogyan robbannak a fövedékek a dzsungelben, s hogyan közelednek egyre jobban a folyóhoz a következő sorozatok. Válaszul a folyó japán oldalán is eldördült egy aknavető, s bal kéz felől mintegy negyed mérföldnyire néhány géppuska is kattogni kezdett, hevesen, szabálytalan időközökben. I.i Croft fölvette a telefonkagylót és belefüttyentett. - Wilson suttogta. - Wilson! - Nem kapott választ, s töprengeni kezdett, Elviselhetetlen feszültsé töltötte el, volt azonban ebben az érzésben valami kéjes is. ne menjen-e át Wilsonhoz. Halkan szitkozódott magában, Wilsont szidta, amiért nem fedezte föl a telefont, aztán me önma ának Kíváncsi volt va on Wilson is felfi elt-e a hangokra, s azontett szemrehányásokat, hogy nem vette észre az elő azításgelőtt. nal választ is kapott a kérdésre: tisztán hallotta egy géppuska Egy pillantást vetett a másik partra. Szép kis őrmester vagyok, závárjának félreismerhetetlen kattanását. Croft olyan feszült nnyögte. folyó Iv po h an volt, hogy úgy érezte, mintha a kattanást az egész mondhatom - dü ssz hangozta volna. Dühös volt, hogy Wilson ezzel elárulFüle az éjszaka minden zaját meg tudta fejteni s hosszú ta- ta, hol van. A bozótban fölerősödött a neszezés, és Croft biztos pasztalata alapján ki tudta szűrni közülük a jelentékteleneket. Ha volt benne, hogy suttogást hall a folyó partjáról. Kitapogatott egy valami állat neszezett az odújában, ügyet sem vetett rá; a tücsök- kézigránátot, és maga elé tette. ciripelést észre sem vette. Most azonban valami halk, surranó Aztán megszólalt egy hang, s Groftnak libabőrös lett tőle a neszt hallott, s rögtön tudta, hogy ez csak embertől származhat: háta. Valaki átkiáltott a folyón: - Jenki! Jenki! - Croft mega dzsungelben lopakodik előre valaki egy keskeny ösvényen. Át- dermedt. A hang éles volt és átható, halk és mégis ijesztő. Egy lesett a túlsó partra, hátha sikerül fölfedeznie egy helyet, ahol ; japcsi - gondolta Croft. Egy pillanatig moccanni se tudott. a növényzet nem annyira sűrű. Valahol a Wilson meg a saját - - Jenki! - Neki szólt. - jenki! Elkapunk, jenki! géppuskafészke közti szakaszon volt is odaát egy ritkásabb kó- Az éjszaka mint valami nehéz, fullasztó takaró feküdt a folyó kuszliget, ahol a fák alatt könnyen gyülekezhettek katonák; mi- fölött. Croft lélegzet után kapkodott. közben mereven figyelte a kis erdőt, biztos volt benne, hogy - Elkapunk,jenki! emberi mozgást hall onnan. Összeszorult az ajka. Kitapogatta Croft úgy érezte, mintha valaki hirtelen hátba vágta volna, a géppuska ravaszát és óvatosan megcélozta a kókuszligetet. i, aztán végigfutott volna a

gerincén egy kéz, föl a koponyájáig, és A neszezés hangosabb lett; mintha több ember lopakodott volna megmarkolta volna az üstökét. - Elkapunk jenki! - suttogta a folyó túlsó partján a bozóton keresztül egy bizonyos pont felé, maga is önkéntelenül. Olyan szörnyű borzadály fogta el, mint éppen a fegyverével szemközt. Croft nyelt egyet. Mintha elektro- amikor az ember lázálmában ordítani szeretne, és nem jön ki han mos áram futott volna végig egész retén, fele üres volt és ugyan- a torkán. - Elkapunk, jenki! akkor ijesztően tiszta, mintha egy vödör jeges vízbe mártotta Egy pillanatig iszonyúan remegett, keze szinte megdermedt volna. Megnedvesítette az ajkát, és egy kicsit arrább mozdult. a géppuskán. Nem bírta tovább elviselni a szörnyű nyomást a feÚgy érezte, mintha izmai működését is hallaná. jében. A japán aknavető ismét működésbe lépett, s Groft önkéntelenül ; - Elkapunk jenki! süvítette a hang. összerándult. Az aknák a szomszédos szakasz közelében csapód- - HÁT GYERTEK ÉS KAPJATOK EL, GAZEMBEREK! tak be iszonyú dörrenéssel majdnem belesüketült. Addig nézte - üvöltötte Croft. Minden porcikája üvöltött, mintha egy tölgyfa mereven a holdsütötte folyót, míg belekáprázott a szeme. Azt hitte, ajtót döngettek volna. emberfejeket lát a sötéten örvénylő vízben. Egy pillanatra lenézett i Körülbelül tíz másodpercig néma csend volt, csak a holdfény a térdére aztán megint a túlsó partot kezdte figyelni. Egy kicsit csillogott a vízen, és a tücskök ciripeltek buzgón, elragadtatottan. jobbra, illetőleg balra nézett attól a ponttól ahol a japánokat Aztán megint megszólalt a hang: - Jövünk. jenki, jövünk! sejtette; tapasztalatból tudta, hogy sötétben sohasem szabad egye- Croft hátrahúzta a géppuska töltőfogantyúját, aztán megint nesen arra a tárgyra nézni, amit keres az ember. Mintha valami a helyére lökte. Szíve még mindig őrülten dobogott. - Felderímozgott volna a ligetben, s Croft hátán megint kiütött és -égig- tők. . . FELDERÍTŐK! RIADÓ! - ordította torkaszakadtából. folyt a veríték. Rendkívül kényelmetlen helyzetben kuporgott. A folyó túlsó partjáról géppuskatüzet zúdítottak rá, mire lekapta IEifi ló7 a fejét a gödörbe. A sötétben a géppuska éles, vakító fehér fényeket köpködött, mint egy acetilénlámpa, s ijesztő volt a hangja. Croft minden akaraterejét megfeszítette, hogy összeszedje magát. Meghúzta a gépfegyver ravaszát; a fegyver föl-alá ugrált a markában, a golyók vadul villogva csapódtak a dzsungelbe a túlsó parton. De a lárma és a fegyver vibrálása végül is megnyugtatta. Arrafelé fordította a csövét, ahonnan az előbb a japánok tüzeltek, és megeresztett egy sorozatot. A géppuska markolata hevesen rángatózott az öklében, kénytelen volt két kézzel tartani. A cső forró fémszaga az orrába csapott, s erre végleg ráeszmélt a valóságra. Lekapta a tejét a gödörbe, mert tudta, hogy visszalőnek, és önkéntelenül összerezzent, mikor a golyók elsüvítettek fölötte.

BII-JUU! BII-JUU! A golyók arcába csapták a sarat, de Croft nem érezte. Bőre teljesen érzéketlenné vált, mint a katonáké az ütközetben. A lármára összerezzent ugyan, szája minduntalan összeszorult és megint elernyedt, szeme kidülledt, de érzékszervei egyáltalán nem működtek. Croft ismét megrántotta a géppuska ravaszát, sokáig eszeveszetten tüzelt, aztán megint lekapta a fejét. Iszonyú üvöltés hasított az éjszakába, s Croft egy kicsit elvigyorodott. Ezt kinyírtamgondolta. Szinte látta, ahogy a tüzes fémgolyó behatol az eleven i húsba, és szétzúzza útjában a csontokat. - jA-A-AAj! - Az üvöltésre megint megdermedt, s valami furcsa, érthetetlen képzettársítás révén olyan képeket látott maga előtt, olyan hangokat hallott és szagokat érzett, mint amikor egy borjút bélyegeznek meg tüzes vassal. - FELDERÍTŐK! HOZZÁM!. . . ELŐRE! ordította őrjöngve, és tíz másodpercig egyfolytában tüzelt, hogy előnyomulásukat fedezze. Mikor abbahagyta, hallotta, hogy emberek kúsznak mögötte, és súgva megkérdezte: - Felderítők ? - Igen. - Gallagher pottyant be tnellé a gödörbe. - Szentséges Szűzanyám - morogta. Croft érezte, hogy Gallagher egész testében remeg. - Hagyd abba! - Erélyesen megmarkolta Gallagher karját. - A többiek is előrejöttek? - Igen. Croft megint a folyó túlsó partjára pillantott. Minden csöndes 168 volt. A géppuskatűz fénycsíkjai a semmibe vesztek, mint a köszörűkőről lepattant szikrák. Most, hogy nem volt többé egyedül, Croft már tervet is tudott csinálni. Az a körülmény, hogy emberei a közelében vannak, a két géppuskafészek közt, szétszóródva a part mentí bozótban, megint fölébresztette benne a felsőbbség érzését. - Mindjárt támadni fognak - súgta rekedten Gallagher fülébe. Gallagher ismét remegni kezdett. - Úristen! Szép kis ébredés! - akarta mondani, de elakadt a hangja. Ide figyelj! - suttogta Croft - Kússz végig az arcvonalon, és mondd meg az embereknek, hogy csak akkor lőjenek, ha a japcsik elindulnak, hogy átkeljenek a folyón. - Nem, nem, képtelen vagyok rá - suttogta Gallagher. Croft kísértést érzett, hogy megüsse. - Indulj! - suttogta. - Nem tudok. A japán géppuskatűz alá vette őket a túlsó partról. A golyók sivítva záporoztak a hátuk mögött a dzsungelbe, s leszaggatták a fák leveleit. Mintha vörös villámok hasítottak volna keresztül a dzsungelen. Croft és Gallagher úgy érezték, hogy ezer puskából lőnek rájuk a túlsó partról, s igyekeztek minél jobban a gödör fenekére lapulni. Az éktelen lárma a dobhártyájukat hasogatta. Croftnak fájt a feje. Saját géppuskája hangjától kicsit meg is sü-

ketült. BII-JUUU! Egy haránt becsapódó golyó megint telefröcskölte őket sárral. Croft ezúttal érezte, hogy záporozik a hátára az iszap. Leste a pillanatot, mikor emelheti föl a fejét, és kezdhet tüzelni. A lövöldözés mintha egy kicsit alábbhagyott volna, és Croft óvatosan kikukucskált a gödörből. BII-JUUU! BII-jUUU! Megint lekapta a fejét. A japán géppuska végigpásztázta fölöttük a bokrot. Aztán éles, süvítő hang hallatszott, s Croft és Gallagher eltakarta fejét a karjával. BRU-UMM, BRU-UMM, RUMM, RUMM! Az aknák a közvetlen közelükben robbantak, Gallaghert valami ismeretlen erő a levegőbe emelte, megrázta, aztán visszaejtette. - Jaj Istenem! - kiáltotta. Egy göröngy a nyakának vágódott. BRU-UMM, BRU-UMM. - Jesszusom, eltaláltak! - ordította valaki. - Eltaláltak! Eltaláltak! BRU-UMM. 169 Gallagher egészen magánkívül volt az iszonyú robbanásoktól. - Elég, nem bírom tovább! - üvöltötte. - ELÉG!. . Nem bíróm tovább! Nem bírom tovább! - Fogalma se volt róla, miért és kinek üvöltözik. BRU-UMM, BRU-UMM. - Eltaláltak! Eltaláltak! - ordítozott még mindig valaki. A japán össztűz újra kezdődött. Croft a gödör fenekén hasalt, ! tenyerével a földnek támaszkodva, minden izma megfeszült. BRU-UMM. VI-I-IJJ! A srapnelszilánkok süvítve szóródtak szét a lombok közt. Croft megmarkolta a rakétapisztolyt. A lövöldözés nem hagyott alább de a nagy lármában is tisztán hallotta, hogy valaki japánul i kiabál. A levegőbe emelte a pisztolyt. - Támadnak - mondta. Kilőtte a világítórakétát, és elordította magát: - ÁLLÍTSÁTOK MEG ŐKET! A folyón túlról a dzsungelből szívet tépő ordítás hangzott fel. Így csak akkor ordíthat egy ember, ha szétroncsolódott a lába.JA-A-AJ, JA-A-AI! A rakéta abban a pillanatban pukkant szét, amikor a japánok ! rohamra indultak. Croftnak az a határozatlan érzése volt, hogy a japán géppuskatűz oldalról jön, de aztán nem nézte, hová lő, csak automatikusan tüzelni kezdett; lefelé irányította a géppuska i csövét, s jobbra-balra pásztázott vele. A többi géppuska ropogását nem hallotta, csak azt látta, hogy úgy okádják a tüzet, mint a kipufogó. Dermesztő látvány tárult a szeme elé: a japánok rohamra indultak a keskeny folyón át egyenesen felé. - JA-A-AJJ!kiáltotta megint valaki. A rakéta fényében a japánok szinte szoborrá dermedtek, mintha vakító villám világította volna meg őket. Croft már semmit se látott tisztán; egészen beleveszett az

irtózatos lármába, s csak néha jutott eI a tudatáig egy-egy sikoly vagy üvöltés. Azt se tudta volna megszámolni, hány japán rohamoz a folyón keresztül; csak egyet tudott: hogy egy pillanatra sem szabad levennie az ujját a ravaszról. Nem is lett volna képes levenni. Az ilyen ritka pillanatokban nem félt. Csak tüzelt, megszakítás nélkül. A folyón át rohamozó japánok sorfala kezdett meginogni. 170 A vízben jelentősen lelasult az iramuk, és a felderítők össztüze úgy csapott le rájuk, mint szélvész a búzamezőre. Már az előttük heverő hullákon kezdtek botorkálni. Croft látta, hogy az egyik japán a levegőbe kap egy másiknak a holtteste mögött, mintha meg akarna markolni valamit az égbolton. Rálőtt, de mintha hosszú percek teltek volna el, mielőtt a kar lehanyatlott. Jobb felé pillantott, és észrevette, hogy három japán ott próbál átkelni a vízen, ahol a folyó bekanyarodott, hogy aztán a sziklafallal párhuzamosan hömpölyögjön tovább. Egyetlen lendülettel arra fordította a géppuskát, és golyózáporral árasztotta el őket. Egyikük elesett. a másik kettő habozva megállt, aztán elkezdett visszafelé rohanni. Croftnak nem volt ideje utánuk lőni; közben néhány japán elérte az innenső partot. és a géppuska felé rohant. Vaktában lőtt cájuk, s ót méterrel a fedezéke előtt rogytak össze. Croft csak tüzelt és tüzelt, olyan gyors reflexmozdulatokkal változtatva célpontjait, ahogy egy futballista nyargal a labda után. Mihelyt látta, hogy néhány japán katona elesik, azonnal egy másik csoportot támadott meg. A japán sorfal néhány emberből álló kis csoportokra töredezett, akik elbízonytalanodtak, és kezdtek vissza vonulni A világítórakéta kialudt. és Crnft egy pillanatig nem látott semmit A sötétségben ismét teljes volt a csönd. Szinte kétségbeesett sietséggel kezdett tapogatózni egy másik rakéta után - hol van? - súgta oda Gallagherriek. - Micsoda ? - Le vagy szarva! - Crctt keze rátalált a rakétákat tartalmazó dobozra, és újratöltötte a pisztolyt Már kezdett látni a sötétben is, és egy pillanatig tétovázott. De megint valami mozgást észlelt a folyóban, mire mégis kilőtte a rakétát. Mikor szétpukkant, néhány japán katona mozdulatlanná dermedt a vízben. Croft arra fordította a géppuskát, és lőtt. Az egyik katona hihetetlenül sokáig állva maradt. Teljesen kifejezéstelen volt az arca; még akkor is csak meglepődés látszott rajta, mikor a mellébe fúrótak a golyók. Most már nem mozgott semmi a folyóban. A rakéta fényében a holttestek nem is látszottak emberinek, löttyedtek voltak, mint a zsák. Az egyik katona - arccal lefelé - sodródni kezdett az árral. A parton, a géppuskafészek közelében egy másik japán 171

katona hevert a földön hanyatt. Testéből vastag sugárban ömlött a vér, felszakított hasán kibuggyant a gyomra, mint egy levágott baromfié. Croft habozás nélkül beleeresztett egy sorozatot. s egy kis elégtételt érzett, mikor látta, hogy rándul meg a test. Az egyik sebesült japánul nyögött valamit. Minden pillanatban feljajdult, s a jajgatás a rakéta komor kékes fényében iszonyúan hatott. Croft felkapott egy kézigránátot. - Túl nagy lármát csap az a disznó - mondta. Kirántotta a biztosítószeget, és áthajította a gránátot a túlsó partra Úgy zuhant az egyik holttestre, mint valami babzsák, s Croft gyorsan lehúzta Gallaghert a gödör mélyére. A robbanás iszonyú erős volt, és mégis valahogy üresen hatott, mint amikor egy széllökés benyom egy üvegtáblát. Egy pillanat múlva a visszhang is elhalt. Croft feszülten figyelni kezdte a túlsó partról hallatszó hangokat. Tisztán ki tudta venni a dzsungelbe visszavonuló katonák halk, lopakodó lépteinek neszét. - ÖSSZTÜZET RÁjUK!ordította. A felderítők ismét tüzelni kezdtek, s Croft egy teljes percig pásztázta a dzsungelt rövid sorozatokkal. Hallotta, hogy Wilson géppuskája is szünet nélkül kattog. - Azt hiszem alapos leckét kaptak - szólt oda Gallaghernek. A rakéta kialudt, és Croft fölegyenesedett. - Ki sebesült meg? - kiáltotta. - Toglio. - Súlyosan? - kérdezte Croft. - Megjárja - suttogta Toglio. - A könyökömbe kaptam egy golyót. - Kibírod reggelig ? Egy pillanatig csönd volt, aztán 1'oglio erőtlen hangon válaszolt: - Azt hiszem, igen. Croft kimászott a gödörből. - jövök - kiáltotta. - Tüzet szüntess! - Végigment az ösvényen, s elérkezett Toglióhoz. Red és Goldstein már ott térdeltek mellette. Croft halkan odaszólt nekik: - Adjátok tovább: Reggelig mindenki a fedezékében marad. Nem hiszem ugyan, hogy ma éjszaka visszajönnének, de hát sose tudhatja az ember. És nehogy valaki elaludjon! Már legföljebb csak egy óra lehet hajnalig, szóval nem kell beszarnotok. Bn úgyse tudnék aludni - lihegte Goldstein. - Szép kis ébredés. - Ugyanezt mondta az előbb Gallagher is. 172 Híja, én nem ültem nyugodtan a seggemen, várva, hogy mikor támadnak - mondta Croft. Egy pillanatra megborzongott a kora hajnali levegőben és fájó szégyenkezéssel eszmélt rá, hogy életében először csakugyan félt. - Az istenit a rohadt japánjainak! - mondta. Iszonyúan fájt a lába szára, visszament hát a géppuskafészekbe. - De gyűlölöm ezeket a disznókatmorogta, s féktelen düh tombolt elcsigázott testében. Egy szép napon úgyis fogok magamnak egy japcsit - süt-

togta hogy Gallagher is hallhatta. A folyó lassan sodorta lefelé a hullákat. - Ez a jó - mondta Gallagher. - Legalább nem lesz büdös az egész környék a nyavalyás disznóktól, ha esetleg egy-két napig itt kell maradnunk. Időgép SAMCROFT, A VADÁSZ Középtermetű, szikár férfi volt, de mindig olyan feszesen kihúzta magát, hog jóval magasabbnak látszott. Keskeny, szögletes képe teljesen kifejezéstelen volt, kicsi: de erős állán, sovány, izmos arcán, rövid, egyenes orrán nem tükröződött semmiféle fölösleges érzelem. Jeges pillantású szeme szokatlanul kéken csillogott. . Ügyes volt, erős, nem érdekelte semmi, csaknem minden embertársa iránt valamilyen fensőbbséges megvetést érzett: ez volt lényének uralkodó vonása. Gyűlölte a gyöngeséget, s lényegében nem szeresett semmit. Élt a lelkében valami primitív elképzelés a világról, de csak ritkán volt tudatában. De hát miért ilyen ez a Croft? Ó, erre sokféle választ lehet adni. Azért, mert az egész társadalom velejéig romlott. Azért, men a sátán kiválasztottja. Azért, mert texasi. Azért, mert istentelen. Vagy azért lett ilyenné, mert az egyetlen nő, akit valaha is igazán szeretett, megcsalta, vagy men ilyennek született, vagy mert nem tud beleilleszkedni a fennálló társadalmi rendbe. Croft apja, Jesse Croft szokta mondogatni: - Hát igen, az én 173 Samem csakugyan gaz kölyök. Valószínűleg már így született. - De lehet, hogy Jesse Croftnak eszébe jut betegeskedő felesége, a törékeny, kedves, szelíd asszony, és hozzáteszi: - Persze Sam is ugyanolyan anyatejet szívott magába, mint akárki más, de azt hiszem, már a szájában megsavanyodott, különben nem vette volna be a gyomra. - Aztán vihog egyet az öreg, belefújja sz orrát a tenyerébe, s tenyerét fakókék overallja fenekéhez törli. (Háta mögött a mocskos deszkapajta, talpa alatt a vörös. szikkadt nyugat-texasi föld ) - Emlékszem például, hogy egyszer magammal vittem Samet vadászni, még egész kis vakarcs volt, jóformán a puskát is alig bírta el. . . de már kezdettől fogva szenvedélyesen szeretett vadászni. És Isten a tanúm, már akkor se bírta, ha valaki ellenkezett vele. Az ilyesmi mindig kihozta a sodrából, már akkor is, amikor még csak taknyos kölyök volt. - Egyszerűen. nem bírta elviselni, hogy valaki lepipálja, akármiről volt is szó. - Képtelen voltam kiverni belőle. Pedig úgy megraktam néha, hogy összeszarta magát, de még csak meg se nyikkant. Csak

állt, és úgy nézett rám, mintha legszívesebben visszaütne vagy golyót röpítene a fejembe. Croft korán kezdte a vadászatot. Télen, a dermesztő texasi síkságon húsz mérföldet kellett furikázni szinte csonttá gémberedve a görögyös, keményre fagyott úton a nyitott, ütött-kopott Fordban; a por az arcába csapott az embernek, szúrós volt, mint a smirgli. Az elöl ülő két felnőtt ritkán szólt, és az, amelyik nem a kormánykereket tartotta, az ujjait melengette a leheletével. Már régen az erdőben voltak, amikor a nap a barnásvörös hegylánc fölé próbált kapaszkodni. Na, fiam, ide süss, látod ezt a csapást? Szarvascsapás. Nagyon ügyes embernek kell lennie annak, aki egy ilyen csapáson elindulva megtalálja a szarvast. Ülj le itt és várj, de úgy ülj ám, hogy feléd fújjon a szél; vigyázz, mert sokáig kell várnod. A fiú dideregve ül a fák közt. Csak nem leszek olyan hülye, hogy itt fogok lesni egy vacak szarvasra. Megyek, és megkeresem. Nekivág az erdőnek; széllel szemközt. Félhomály van, a fák 174 ezüstösbarnák, a talajt sötétzöld bársonyszőnyeg borítja. Hol az a nyavalyás szarvas? Félrerúg az útból egy gallyat, s hirtelen megdermed: egy hím szarvas csörtet keresztül a bozóton. Az istenfáját! Ez aztán gyorsan tud szaladni! Most már elővigyázatosabb. Újabb szarvascsapásra bukkan, letérdel, gondosan kitapogatja a nyomokat, s különös izgalom vesz erőt rajta Ezt a szarvast megkeresem! Két óra hosszat lopakodik az erdőben, gondosan megnézi, hová lép, előbb a sarkát teszi le, csak aztán a cipője orrát, mielőtt teljes súlyával a talpára nehezedne. Ha a száraz, tüskés ágak a ruhájába akaszkodnak, csöndesen, egyenként szedi le magáról a tüskéket. Egy kis tisztáson megpillant egy szarvast - és megfagy a vér az ereiben. A szél lágyan csap az arcába, szinte érzi az állat szagát. A szentségit - suttogja maga elé. - Micsoda nagy dög! A szarvasbika lassan megfordul, s vagy száz méter távolságból átnéz rajta. Nyilván nem vett észre a nyavalyás. A fiú felemeli puskáját, de úgy remeg a keze, hogy nem tud pontosan célozni. Leereszti a puskát, és dühös szemrehányásokat . tesz önmagának. Úgy viselkedsz, mint egy nyavalyás vénaszszony! Megint fölemeli a puskát, most már nem remeg a keze, s néhány centivel a szarvas mellső lábizma alá céloz. Szíven lövöm ! BUMM! Ez másnak a puskája volt. A szarvas összeroskad. A fiú szinte sírva szalad előre. Ki lőtte le? Az én szarvasom volt! Megölöm azt a gazembert, aki lelőtte. Jesse Croft kineveti. Mondtam, fiam, hogy maradj szépen ott, ahova ültettelek.

De én találtam meg a szarvast. Te hajtottad elém! Egy mérföldről hallottam a lépteidet. Hazudsz. Hazudsz, gazember. A fiú nekiesik apjának. és meg akarja ütni. Jesse Croft szájon vágja, a fiú letottyan a földre. Te vén gazember, bömböli, s megint nekiugrik apjának. Jsse nevetve rázza le magáról. Alattomos kis vadmacska vagy! De még várnod kell tíz évig, hogy bekeverhess egyet apádnak. 175 Az én szarvasom volt! Azé, aki lelőtte. A fiú szemében megfagynak és fölszáradnak a könnyek. Eszébe jut, hogy ha nem remegett volna, ó lőhetett volna elsőnek a szarvasra. - Bizony, uram - mondta Jesse Croft -, az én Sam fiam semmiben se tudta elviselni, hogy lepipálják. Mikor úgy tizenkét éves lehetett, odalenn Harperben volt egy átkozott kölyök, aki csúnyán meg szokta verni Samet. - (Jesse megvakarta a tarkóján bozontos ősz haját, kalapja a kezében.) - Szóval az a kölyök mindennap megverte Samet, és Sam mindig elszaladt, de másnap újrakezdte a verekedést. S istókuccse az lett a vége, hogy hülyére verte azt a kölyköt. - Aztán később, amikor már idősebb volt, úgy tizenhét éves, az lett a szenvedélye, hogy lovakat tört be az augusztusi vásárra, és hamarosan a környék legjobb lovasának hírébe került. Aztán egyszer egy fickó képes volt megtenni a hosszú utat Denisontól idáig, és szabályos versenyben legyőzte Samet; bírák is voltak, meg minden. Emlékszem, Sam olyan dühös volt, hogy két napig nem szólt senkihez. - Jó vér van benne - nyilatkoztatta ki Jesse Croft a szomszédainak. - Családunk az elsők közt volt, akik ideköltöztek, már legalább hatvan éve, de már száz évvel ezelőtt is éltek Croftok Texasban. Lehet, hogy azok közül volt némelyik olyan gazember, amilyen Sam lett. Talán éppen emiatt költöztek ide. A szarvasvadászat,a verekedés meg a vásárra szánt lovak betörése órákra átszámítva legföljebb tíz napot tett ki egy évben. De hát volt még sokféle szórakozás: a széles,messze nyúló síkság, ! a távoli dombok meg a véget nem érő étkezések a nagy konyhában,szüleivel,fivéreivel meg a raneh előmunkásával. Meg aztán a beszélgetések a munkások szállásán. A halk elgondolkozó hangok. Én mondom,hogy az a kis ringyó még mindig emlékszik rám, ha nem tökrészeg. 176

Aztán csak ránéztem arra a niggerre, és azt mondtam: Te i nyavalyás fekete disznó, azzal már kaptam is a fejszét, és vágtam a fejébe. De a rohadt disznó még csak nem is nagyon vérzett. Egy elefántot se nehezebb agyonverni, mint egy niggert. Kurva nem való egy igazi férfinak. Legalább ötször-hatszor neki kell veselkednem, míg kielégülök, és az egész marhaság, hogy csak úgy bedugja az ember, aztán fogja a kalapját, jobban kikészíti az embert, mint amennyit az egész dolog megér. Az elsó pillanattól kezdve figyeltem azt a juhászt, amelyik délről jött, tudjátok, azt a vöröset, akinek az a folt volt a füle mögött, és amikor megjött a nyár, csakugyan kiderült, hogy gazember. íme: Samuel Croft iskolája. Meg aztán az örökös por, amit a jószág vert fel a napfényben csillogó, hosszú délutánokon. Az ember kezd unatkozni, és kellemetlen, ha elalszik a nyeregben. Inkább elképzeli, milyen lehet a város. ( Kocsmák, kuplerájok, boltok. ) Nem kívánkozol a városba, Sam? Lassan álmosan lüktet az ágyéka. A nap visszaverődik lova bőréről, bágyasztóan meleg verítékben fürdik a combja. De igen, egy kicsit. Azt tervezik, hogy Harperben is felállítják a Nemzeti Gárdát. Igazán? Arra gondoltam, hogy biztos vonzza majd a nőket az uniformis, meg aztán lövöldözésre is nyílik alkalom. Lehet, hogy én is veled megyek Balra fordítja lova fejét, és elnyargal egy elcsellengett jószág után.Croft a nemzetőrség uniformisában ölt embert először. Lilliput mellett sztrájk tört ki az olajmezőkön, és egypár sztrájktörő megsebesült. Segítségül hívták a Nemzeti Gárdát. (Azok a csirkefogók, akik a sztrájkot kezdeményezték, északról, New Yorkból jöttek. Sok derék fickó van az olajmezőkön, de a vörösök elcsavarták a fejüket; legközelebb már azt fogják követelni, hogy csókoljuk meg 177 a niggerek fenekét is.) A gárda tagjai felsorakoztak a telep kapujával szemközt, és ott álltak izzadva a rekkenő nyári napsütésben. A sztrájkőrök ordítoztak és csúfolták őket. Hé, fiúk, már a cserkészeket is kihívták. Rohanjuk meg őket. Fizetett sztrájktörők. Croft is ott áll a sorban, összeszorítja az ajkát. Meg fognak támadni, mondja a szomszédja. A Nemzeti Gárda hadnagya egy rőfös. Ha köveket kezdenek dobálni, legokosabb, ha hasra feküsztök, fiúk. Ha igazán forró Rajta, emberek sipítja a hadnagy, lőjetek a fejük fölé. Röpül az első kő. A tömeg fenyegetően áll a kapu előtt, han-

gosan szidják a katonákat. Próbálna csak meg nekem mondani ilyet valamelyik disznó, mondja Croft. Egy kő eltalálja az egyik katonát. Földre vetik magukat, s puskájukkal az előnyomuló tömeg fölé céloznak. Megtisztítani a terepet. Körülbelül tíz ember elindul a kapu felé. Néhány kó átrepül a fejük fölött, a katonák k„zé. Rajta, emberek, sipítja a hadnagy, lőjetek a fejük fölé. Croft lefelé tartja a puska csövét. Megcélozza a legközelebb lévő ember mellét, s furcsa kísértést érez. Csak egy kicsit kell meghúzni a ravaszt. BUMM! A lövés hangja belevész ugyan a sortűzbe, de a sztrájkoló összeesik. Crofton határtalan izgalom vesz erőt. A hadnagy szitkozódik. Az istenit neki, ki lőtte agyon, emberek ? Azt hiszem, úgyse lehet megállapítani, hadnagy úr, mondja Croft. Nézi, milyen fejveszetten vonul vissza a tömeg. Micsoda csürhe, morogja. Szíve vadul dobog, a tenyere nagyon száraz. - Emlékszem arra a lányra, arra a Janeyre, akit elvett. Csak egyet mondhatok róla: nagy szuka volt - mondta Jesse Croft. (Nagyot köpött, s a köpést elgondolkozva szétkente a talpával.) - A nyavalyás legócskább kurva, istókuccse méltó párja volt 178 Samnek, amíg ott nem hagyta. A többi fiam asszonyai közül egyiket se merném még csak egy napon se említeni vele. Öreg ember vagyok, de istókuccse viszketni kezdett a farkam, ha ránéztem, és arra gondoltam, milyen jó lehet lefeküdni vele.( Izgatottan megvakarja a nadrágját. ) - Nagy hülyeség volt Sam részéről, hogy elvette. Ha valaki egy ilyen nót nem kap meg anélkül, hogy jegygyűrűt húzna az ujjára, hogy a fenébe jut eszébe összeházasodni vele? Az olyan nő, aki ennyire szereti a kefélést, sohase elégszik meg egyetlen férfival, mihelyt megszokta. - (Az öreg rábök az ujjával arra, akivel éppen beszél.) - Szerintem ez az élet törvénye. Ó te csináld tovább, te disznó. csináld tovább, MEGÖLLEK, HA ABBAHAGYOD. Ki a neked való férfi? Te! Tovább, tovább, tovább! Senki se tud úgy megkefélni, mint én. Senki, senki, ó, hiszen te valóságos. . . kefélőgép vagy. A két test egymásba fonódik. Senki se tud úgy szeretkezni, mint én. Senki, drágám, senki Mert olyan vagyok, mint egy kefélőgép. (Gyü. . gyü. . . GYÍA!)

Miután összeházasodtak, Croft bérbe vett az apjától egy kis házat a ranchen. Janeyvel már az első, nehezen múló, hallgatag év után kölcsönösen megunták egymást, ezernyi apróság miatt, amit már el ís felejtettek, de a hatásuk megmaradt. Esténként a társalgóban üldögéltek, rádiót hallgattak s nagy ritkán váltottak szót egymással. Croft esetlenül, a maga ösztönös módján közeledni próbált Nem fekszünk még le? Még korán van, Sam. Ühüm. És dolgozni kezdett benne a harag. Hogy odavoltak valamikor egymásért, szinte belebetegedtek, ha együtt voltak, de 179 nem magukban: most, álmukban néha még egymásba fonódott ugyan a testük, de valami mintha mindig ott állt volna közöttük. Mások lettek az éjszakák minden más lett. nyomasztotta őket az együttélés, nyomasztották a közös mosogatások, a közömbös, futó csókok. Pajtásházasság. Csakhogy Croftnak nem pajtásra volt szüksége. A texasi síkságon álló ház olcsó bútorokkal berendezett társalgójában, a csöndes estéken egyre jobban elfogta valamilyen pontosan meg nem határozható düh. Sok minden volt, amiről képtelen volt beszélni. (Például az éjszakák végtelen ürességéről.) A szenvedélyről, amely szinte teljesen kialudt már bennük. Néha kirándultak ugyan a városba, együtt tivornyáztak, időnként szeretkeztek is - halvány hasonmása volt csak az egykori szenvedélynekde mindez csak arra volt jó, hogy összezavarja a dolgokat, és elodázza az elkerülhetetlen véget. Mert a vége az lett, hogy Croft egyedül járt be a városba; ha berúgott, fogott magának egy kurvát, s néma dühében néha megverte az asszonyt. janey esetében pedig az, hogy más férfiakkal feküdt le, a ranehen dolgozó napszámosokkal, s egyszer Croft egyik fivérével is. - Nem szabad feleségül venni olyan nőt, akinek a fenekét perzseli a bugyi - mondta később Jesse Croft. Crof1 egy veszekedés alkalmával jött rá a dologra. Na és még valamit, ha te rendszeresen bejársz kurvázni meg tivornyázni a városba, bánom is én csak nehogy azt hidd, hogy én meg békén üldögélek idehaza. É is tudnék mesélni egyetmást. Miféle egyet-mást? Kíváncsi vagy, mi? Majd megtudod még. Nem fogsz úgy bánni velem, ahogy a kedved tartja. Mi télen egyet-mást ? Az asszony nevet. Csak olyan üres beszéd volt. Crofr az arcába vág, a csuklójánál fogva megragadja és meg-

rázza. MIFÉLE EGYET-MÁST? Te disznó! (Az asszonynak villog a szeme.) Tudod te azt nagyon jól. Croft úgy megüti, hogy az asszony elvágódik. Csak hiszed, hogy te értesz hozzá legjobban, sikoltja. Croft áll, remeg: aztán kirohan a szobából. ( Büdös kurva. ) Először nem érez semmit, aztán düh és szégyenkezés önti el, aztán megint érzéketlenné válik. Egy pillanatra ismét föltámad benne az asszony iránt érzett régi szerelem, s fojtogató vágyat érez utána. Ócska kefélőgép...) Ha Samnek sikerült volna elkapnia valamelyik fickót azok közül, akik felhajtották az asszony szoknyáját, képes lett volna megölni - mondta Jesse Croft. - Úgy rohangált fel-alá, mintha mindnyájunkat meg akart volna fojtani, aztán bement a városba, és úgy leitta magát, ahogy még soha. S amikor visszajött, beállt katonának. Aztán már csak a mások asszonyai voltak. Biztos ócska kis nőnek tartasz, hogy így eljöttem veled. Szó sincs róla. Mindenkinek jólesik egy kis szórakozás. Úgy van. ( Az asszony kiissza a sörét. ) Én is így gondolkozom. Az embernek szüksége van egy kis szórakozásra. Csakugyan nem gondolsz rólam rosszat, katona? Hogy a fenébe gondolnék? Túl szép vagy ahhoz, hogy rosszat gondolhatnék rólad. ( Pincér, még egy sört! ) Később. Jack nem úgy bánik velem. ahogy kéne. Meg tudsz érteni? De mennyire hogy meg, drágám. Együtt henteregnek az ágyban. Nincs abban semmi rossz, ha így gondolkozik az ember, mondja az asszony. Hogy a fenébe volna? (És. . . gyi. . . gyi. . . GYÍA!) Rohadt kurvák vagytok egytől egyig, gondolja Croft. 180 181 Ősei gürcöltek, kínlódtak, dolgoztak, hajtották az ökröket, megizzasztották asszonyaikat, ezer mérföldet vándoroltak Ő lélekben emésztette magát és kínlódott; határtalan gyűlölet parázslott benne. ( Rohadt kurvák vagytok egytől egyig. ) (Disznó gazemberek vagytok egytől egyig. ) (Szarvasok vagytok egytől egyig, mindnyájatokat le kell lőni.) MINDENT GYŰLÖLÖK MAGAM KÖRÜL! 6

Az ütközet, amely a vihar utáni estén kezdődött, a következő nap délutánjáig elhúzódott. A felderítők által visszavert támadás csak egy volt a sok közül. A harc végig a folyó mentén az elkövetkező órákban a legkülönbözőbb pontokon lobbant fel, de végül is mindenütt kifulladt, hamvába holt. A csatározásba szinte kivétel nélkül mindegyik század belekeveredett az elsó vonalban, különböző időpontokban, de mindig ugyanazon sablon szerint mindenütt egy-egy harminc, ötven vagy száz főből álló japán csoport próbált meg átkelni a folyón. s egy aj vagy egy szakasz amerikai katonával találta szemközt magát, automatafegyverekkel kuporogtak fedezékükben. Az éjszaka folyamán a japánok először Cummings balszárnya ellen kíséreltek meg támadást, a tengerpart közelében, s aztán hajnalban a jobbszárnyon, a hegy lábánál lévő két századot támadták meg. ahol a felderítők voltak a legszélen. Miután mind a két kísérlet kudarcot vallott, Toyaku kora hajnalban az arcvonal közepén indított támadást s tt sikerült ís egy századnak csúnya veszteségeket okoznia. egy másikat pedig arra kényszerítenie, hogy visszavonuljon majdnem a második zászlóalj parancsnokságáig. A tábornok, aki még mindig a 151-esek törzsütegénél tartózkodott. előző este kiagyalt haditervének megfelelően pillanatok alatt határozott: kiadta a parancsot, hogy a front középső szakaszán mindenáron tartani kell az állásokat. Toyakunak négyszáz embert és négy-öt tankot sikerült átjuttatnia a folyón de a tábornok tüzérségének és az arcvonalun ütött rés két oldalán álló századainak ellentámadása miatt a tu182 vábbi előnyomulás túlságosan sokba került volna. Toyaku betörése még a legveszélyesebbnek látszó pillanatban sem jelentett Cummings számára nagyobb problémát, mint ha egy kövér embert kellett volna elkergetnie, aki a fenekével beszakított egy díványt, s most prüszkölve és rángatózva próbálja kiszabadítani hátsó felét a lyukból. A tábornok a tartalékkal támadott, a hadosztály egész tüzérségének tüzét arra a természetes tisztásra koncentrálta, ahová a japánok szorultak a vonalai mögött, és a tankok támogatásával, amelyek a japán betörés legmélyebb pontjától mindössze negyed mérföldnyire készenlétben álltak, sikerült öszszevissza lyuggatnia a díványba szorult feneket. Ez volt az adott időpontig a hadművelet legnagyobb és egyben legeredményesebb ütközete. Késő délutánra a japán harccsoport megsemmisült, akik életben maradtak, eltűntek a dzsungelben, ahol aztán egyenként csípték el őket a rákövetkező héten, amennyiben nem sikerült a folyón keresztül visszajutniok saját állásaikba. Ez már a másodík eset volt, amikor a tábornok felmorzsolt egy vonalai közé behatolt ellenséges harccsoportot, tartott is róla Hearnnek egy kiselőadást. - Az ilyet szoktam az én "asztal alatti taktikámnak" nevezni. Olyan vagyok, mint az a hölgyike, aki hagyja, hogy a mellette ülő kéjenc a szoknyája alá dugja a kezét, aztán ráver egy jó nagyot.

A harcok utórezgései eltartottak még egypár napig. Sok helyütt lobbantak fel kisebb jelentőségű tűzharcok, csaptak össze járőrök, a tábornok azonban - ezt Hearn ís kénytelen volt elismerni - csakugyan csalhatatlan ösztönnel - az utólagos csetepaték és a járőrök zavaros s egymásnak gyakran ellentmondó jelentései ellenére is - arra a következtetésre jutott, hogy az ütközetlegalábbis Toyaku számára - abban a pillanatban befejeződött, amikor a front középső szakaszán vereséget szenvedett. A tábornok a következő napot azzal töltötte, hogy kiegyenesítette az elsó vonalat, és a tartalékot visszavezényelte az útépítéshez. Kéthárom nap múlva - miután előzőleg élénk felderítő tevékenység folyt - akadálytalanul előbbre nyomult több mint egy mérfölddel, ami azt jelentette, hogy arcvonalát már ezer méter sem választotta el a Toyaku-vonaltól. Úgy számított. hogy még két hét kell hozzá, s az út megépül egészen az első vonalakig, a rákövetkező héten pedig feltétlenül áttöri a Toyaku-vonalat. A har183 cokat követő hét folyamán szokatlanul szívélyesen viselkedett, aminek egyik jellemző megnyilvánulása az volt, hogy Hearn,fejét állandóan a maga egyéni hadászati bölcsességeivel tömte.Toyaku offenzív értelemben kész - nyilatkoztatta ki Hearnnek. - Ha az ember defenzív háborúra rendezkedik be, számolnia kell azzal, hogy az ellenakciók alkalmával erőinek körülbelül egyötöd részét elveszíti, s végül mégiscsak kénytelen beásni magát. Toyaku elpazarolta a puskaporát. A japánok hadjárataik alkalmával mindig úgy viselkednek, akár a kotlóstyúk: nyugtalanul fészkelődnek, s mikor már túl nagy bennük a feszültség, aktában kitörnek. Lenyűgöző paradoxon. Van nekik egy játékuk, a go, az áll csupa ilyen lázas mozdulatból, oldalazásokból, bekerítésekből. Mikor aztán harcolniuk kell, úgy viselkednek; mint a sebzett állatok, amelyek tehetetlenül bőgnek, mert a legyek már nagyon csípik őket. Így nem szabad csinálni a dolgot. Ha a katonaságnál fölösleges óvintézkedéseket tesz valaki, olyan szakaszokat őriztet katonáival, amelyeket nem kéne, vagy valamilyen egyéb okból értelmetlenül foglalkoztatja őket, amikor pihenniök kellene, immorálisan jár el parancsnoki minőségében. Minél kevesebb üresjárat, minél kevesebb fölöslegesen elpazarolt erő, annál nagyobb lesz a nyomás amelyet az ellenségre gyakorolhatunk. És annál kedvezőbbek lesznek a kínálkozó lehetőségek. Ebből az elméletből következett, hogy már a harcok után két nappal újra fölépíttette a törzsszázad katonáival a táborukat. Ismét felállították a sátrakat, a tábor tiszti körzetében kaviccsal szórták be az ösvényeket, és a tábornok sátra deszkapadlót kapott. A tiszti étkezde az új táborban megfelelőbb helyre került, s a vihar alkalmával szerzett tapasztalatokból okulva további bambuszrudakkal is biztosították, amelyek oldalról támasztották meg a sátrat. Egy rakomány friss hús érkezett, és a törzsszázad adagját két egyenlő részre osztották. Az egyik részt a táborban

pillanatnyilag tartózkodó száznyolcvan közlegény, a másikat a tiszti étkezde, vagyis a harmincnyolc tiszt kapta meg. Kicsomagolták a tábornok elektromos hűtőszekrényét, és rákapcsolták a generátorra, amelyik az elektromos áramot szolgáltatta a tábor számára. Hearn fel volt háborodva. És megint a tábornokkal kapcsolatos 184 apró, de érthetetlen talányok egyike háborította fel. A húsügy vérlázító igazságtalanság volt, olyasmi, amit Hobartról, aki a törzsben az élelmiszerelosztás felelőse volt, könnyen fel lehetett volna tételezni, csakhogy ezúttal nem Hobart volt a vétkes. Hearn éppen a tábornok sátrában tartózkodott, mikor Hobart vigyorogva belépett, és jelentette Cummingsnak, hogy friss hús érkezett. A tábornok vállat vont, aztán félreérthetetlen utasítást adott, hogyan osszák el a húst. Hearn nem hitt a fülének. A tagadhatatlanul fejlett intuitív képességgel rendelkező tábornoknak feltétlenül tudnia kellett. milyen hatást fog gyakorolni ez az intézkedés a közlegényekre, és mégis fütyült rá, hogy föl fognak háborodni miatta. Semmiképpen sem a saját hasa kedvéért csinálta, hiszen Hearn az ezután következő étkezések alkalmával látta, hogy milyen étvágytalanul piszkálja Cummings a friss húst: majdnem mindig a tányéron hagyta a felét. De nem is puszta szokásból; a tábornok nagyon is alaposan megfontolta minden cselekedetét. Hatásos gesztusnak szánta a dolgot. Miután Hobart kiment, a tábornok nagy, szürke, majdnemhogy kifejezéstelen szemével Hearnre meredt, aztán furcsán rákacsintott.Szeretném jobb kedvre hangolni, Robert. Talán ha jobb lesz a koszt, nem hagyja úgy el magát. - Igazán figyelmes, tábornok úr. - Aztán a tábornok hirtelen harsányan, különös vidámsággal elkezdett kacagni; először csak csukladozott egy darabig, aztán görcsösen fulladozni kezdett a nevetéstől, végül kiegyenesedett a székében, és beleköpött selyemmonogramos zsebkendőjébe. - Azt hiszem, most már ideje berendezni egy sátrat a tisztek számára, ahol esténként elszórakozhatnak - szólalt meg végül. - Maga pillanatnyilag nincs túlságosan elfoglalva, Robert. Szeretném magát megbízni a dologgal. Furcsa egy megbízatás. De Hearn végül is rájött, miért kapta. Kért a törzsszázad főtörzsőrmesterétől egy szakasz katonát, a kiszemelt területet megtisztíttatta a gyökerektől és a gizgaztól, beszóratta kaviccsal, és fölállíttatott egy rajsátrat. Aztán mély vízlevezető árkot ásatott köréje. A sátor bejárata elé dupla ponyvát akasztott, hogy elsötétíthető legyen, s a sarkait, ahol az oldallapok egymáshoz voltak kötözve, külön befedette egy kiselejtezett sátor ponyvájából kihasított darabokkal, hogy egyetlen fénysugár ne 185

szűrődhessen ki az éjszakába. Amikor ezzel készen voltak, Hearn egy egész délután bambusznádat vágatott embereivel, és a nádból néhány íróasztalt meg két kártyaasztalt állíttatott össze. Az egész művelet közben nagyon rosszkedvűen adta ki az utasításokat a katonáknak tudta, hogy dühösek rá; és elengedte-füle mellett a neki szánt halk elkeseredett megjegyzéseket. A tábornok éppen azért bízta meg Hearnt ezzel a feladattal, mert előre tudta, hogy a hadnagy utálni fogja, Hearn viszont éppen emiatt elhatározta hogy kifogástalan munkát fog végezni. Túlzásba vitt gonddal ellenőrizte, hogy a sátor építésénél ne történjen semmiféle hanyagság, s néha még össze is különbözött a szakasz őrmesterével. Minden nagyon szép és jó lett, Hearn mégis úgy látta, hogy különösebben nem nyerte meg a tábornok tetszését. Hogy mi rejtőzött a megbízatás mögött, az csak valamivel később derült ki. A klubsátorral kapcsolatos teendők ellátásátkülönmunkaként - arra a katonára bízták, aki napközben a generátort kezelte. Reggel föl kellett tekernie, este pedig leeresztenie és rögzítenie kellett az oldallapokat. Az ő feladata volt az is, hogy olajat töltsön a Coleman-lámpákba, és meggyújtsa őket, mivel a generátor túlságosan nagy zajt csapott, és éjszaka nem működtették. A munkálatok befejezése után néhány nappal Hearn egy este belépett a klubsátorba, s csodálkozva állapította meg, hogy még sötét. Néhány tiszt tapogatózott szitkozódva odabenn. - Hé, Hearn! - kiáltotta valamelyikük. - Mi lenne, ha utánanézne k egy ki ilágosságot hogy gyújtsana s Hearn átrohant a klubsátor gondozásával megbízott küldönc sátrába és rárivallt: - Mi az, Rafferty, túl sok a munkája? - Jesszusom, hadnagy úr Ne haragudjon, de teljesen megfeledkeztem a sátorról. - Hát akkor ne álljon és bámuljon, hanem ugorjon! - Hearn azon kapta magát hogy majdnem ordít. - Gyerünk, ember, gyerünk! - S mikor Rafferty kiment, és átnyargalt a parkolóhelyre egy kis olajért, Hearn dühösen nézett utána. Ostoba tökfilkó - gondolta, és rögtön utána ijedten eszmélt rá, hogy ellenszenvet kezd érezni egy közlegény iránt. Árnyalatnyi, alig érezhető ellenszenv volt ugyan. de tagadhatatlanul az volt. A közlegények a sátor építése közben állandóan igyekeztek bosszantani 186 ót, s minden alkalmat kihasználtak a lógásra. Persze ilyenek voltak akkor is, amikor még nem dolgozott velük, amikor még nem ismerték; bizalmatlanságuk ösztönös és ugyanakkor szándékos is volt, s Hearn ezt rossz néven vette tőlük. Hirtelen rájött, mi volt a tábornok célja. Valami megváltozott benne. A múltban, ha együtt kellett dolgoznia velük, azért volt erélyes a közlegényekkel, mert úgy gondolta, hogy ha meghatározott feladatokat kell megoldani, nincs helye a rokonszenv-nyil-

vánításnak. Ha a katonáknak valamit meg kell csinálniok, mindig haragszanak a vezetőjükre. Az ilyesmi nem jelentett semmit, Hearn nem is neheztelt rájuk ezért. Most azonban nem így történt; kezdett haragudni a közlegényekre. A tábornok célja teljesen világossá lett. Cummings tiszt volt, hosszú idő óta gyakorolta funkcióját, s ezalatt - ha akarta, ha nem - kénytelen volt magáévá tenni osztályának előítéleteit. S most figyelmeztetni akarta Hearnt, hogy ő is ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozik. A hadnagynak eszébe jutott, milyen kifejezéstelenül meredtek rá Cummings fakó, vészjósló szemei, aztán az az érthetetlen kacsintás is. - Szeretném jobb kedvre hangolni, Robert. - Most már valamivel tisztábban látta a helyzetet. Amióta a tábornok mellett volt, tudta, hogy ha akarna, a háború végéig könnyen törzstiszti rangra emelkedhetne. Volt is benne ilyen becsvágy, amely erre ösztönözte, ezt a maga becsvágyát azonban gyanakvással kezelte. Cummings átlátott rajta, frappáns formában tudtára adta, hogy ha csakugyan akarja, ha lesz ereje hozzá, hogy leküzdje a tisztek iránt érzett ellenszenvét és előítéleteit, kielégítheti becsvágyát. Az embernek meg kell értenie saját osztályát, és annak határain belül kell fejlődnie Marxista tanítás, ellenkező előjellel. Hearnt nagyon megzavarta a dolog. Gazdag, középnyugati arisztokrata családból született, s noha családtagjaival szakított, s nekik ellenszenves eszméket és elképzeléseket sajátított el, élete első tizennyolc esztendejének érzelmi poggyászát valójában sohasem hajította el magától. Bűntudata és az igazságtalanságok miatt érzett felháborodása sohasem volt egészen őszinte. Sebei csak azért nem gyógyultak be, mert mindig újra meg újra készakarva földörzsölte őket, s ezzel nagyon ís tisztában volt. Mint ahogy most is tudta, hogy - minden egyébtől eltekintve - főleg 1 RÍ azért szállt vitába Conn-nal a tiszti étkezőben, mert attól félt hogy különben nem háborodik föl eléggé azon, amit Conn mondott. Sok mindenről hasonlóan vélekedett maga is. Ha saját egyéni érdekeit nézi, tulajdonképpen csak egyet tehetett volna: újból elfogadja apja világnézetét. Harmadik lehetőséget nem látott: makacsul ki kellett tartania elszigetelt helyzetében, a baloldalon. Hosszú ideig úgy érezte, hogy érzelmei oda húzzák, s végre biztos talaj van a lába alatt; sokáig támogatta is a baloldal politikáját, mivel New Yok-i barátai és ismerősei ezt találták természetesnek. Csakhogy most a katonaságnál mindenkitől el volt szigetelve s a tábornok csípősen bíráló megjegyzéseinek hatására mindinkább kezdett meginogni. Visszament a klubsátorhoz, és belépett. Rafferty közben már megtöltötte és meggyújtotta a lámpákat, s mint minden este, özönével csődültek be a tisztek. A két kártyaasztalnál nagyban folyt már a játék s az íróasztalok mellé is letelepedtek néhányan. - Hé, Hearn, nincs kedved pókerezni? - Mantelli volt, azon

kevesek egyike, akikkel Hearn baráti viszonyt tartott fenn a parancsnokságon - Dehogy nincs. - Hearn odahúzott egy széket. Amióta a sátrat fölállították, minden estéjét itt töltötte, csak azért, hogy a tábornokkal dacoljon Ezt önmagának sem vallotta be: pedig alapjában véve unatkozott, és kényelmetlenül érezte magát a sátorban, mert iszonyúan be tudott melegedni, s a levegő pillanatok alatt megtelt cigaretta- meg szivarfüsttel, de hát a dolog hozzátartozott a közte meg a tábornok közt szünet nélkül folyó párviadalhoz. A tábornok azt akarta, hogy ó állítsa föl ezt a sátrat - rendben van, de akkor ki is használja. Ma este meg, miután Rafferty esetével kapcsolatban ráeszmélt egy s másra, határozottan rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy találkozzék a tábornokkal. Nagyon kevés embertől félt, de kezdte úgy érezni, hogy a tábornoktól fél. Hozzá került a pakli, megkeverte és osztott, gépiesen, nem túlzott érdeklődéssel. Érezte, hogy máris kezd izzadni, levetette ingét, és a szék hátára akasztotta. Így ment minden este. Tizenegy órára jóformán valamennyi tiszt trikóban volt, s a sátor csak úgy bűzlött az izzadságtól meg a dohányfüsttől. 188 Marha jó lapjárásom van ma este - vigyorodott el Mantelli; kicsi szájában szivar lógott A dohányfüsttel telített levegőben bábeli hangzavar uralkodott. Valahol messze eldördült egy ágyú a dzsungelben. s a dörrenés tompán visszhangzott Hearn agyában, mintha túlfeszített idegei pendültek volna meg. - Működésbe lépeit a hadosztály éjszakai kipufogója - dünnyögte magában. Csak néhány partit játszott le - nem volt különösebb szerencséje -, amikor váratlanul félbeszakadt a játék. A tábornok lépett a sátorba, most először. - Vigyázz! - ordította el magát valaki. - Pihenj, uraim - dörmögte a tábornok. Merev tekintettel körülnézett a sátorban, orrcimpái kicsit megrándultak a bűztől. - Hearn! - kiáltotta. - Parancs, tábornok úr! Szükségem van magára - intett apró kézmozdulattal a hadnagy felé, hangja határozott volt és személytelen. Miközben Hearn az ingét gombolta, a tábornok elhagyta a sátrat. - Siess, apuka vár - vigyorgott Mantelli. Hearn dühös volt. Maga az a tény, hogy a tábornok személyesen jött érte. rendes körülmények közt hízelgett volna neki, csak nagyon megalázónak érezte a hangját. Egy pillanatra még az is megfordult az agyában, hogy a sátorban marad. - Később úgyis visszanyerem azt a pénzt - szólt oda Mantellinak. - Csak nem ma este, mi? - kérdezte gúnyosan az egyik tiszt. - A gazdám hangja - mondta Hearn.

Miután begombolta ingét, visszarúgta a székét a helyére, és keresztülment a sátron. Az egyik sarukban néhány tiszt a whiskyadagját szopogatta. lég hallotta, hogy gajdolni kezdenek, aztán keresztül kitapogatózott a biztosító folyosó kettős függönyén. Mikor kilépett a hűvös, vaksötét éjszakába, a benti világosság után annyira káprázott a szeme, hogy majdnem nekiütközött az odakint várakozó tábornoknak. - Bocsánat, azt gondoltam, ön előrement - dörmögte Hearn. - Nem történt semmi. - A tábornok lassan ballagott a sátra felé, s Hearn is kénytelen volt lelassítani. hogy lépést tarthasson 189 vele. Meghallotta vajon a tábornok az ő gúnyos megjegyzését, hogy "A gazdám hangja"? Eh, bánja a fene! - Mit kíván tőlem, tábornok úr? - Majd megbeszéljük, ha a sátorban leszünk. - Igenis, tábornok úr. - Érezhetőleg volt köztük pillanatnyilag valami feszültség. Szótlanul haladtak tovább, talpuk alatt csikorgott a kavics. Alig egy-két katona haladt el mellettük a sötétben; mihelyt leszállt az éj, a táborban jóformán minden tevékenység megszűnt. Hearn szinte tapinthatóan érezte, hogy a nagyjából ellipszis alakú tábor körül ott kuporognak a fedezékekben az őrszemek. - Csöndes éjszakánk van - dörmögte. - Igen. A tábornok sátrának bejáratánál megint egymásnak ütköztek. Hearn a függöny előtt megállt, hogy maga elé engedje a tábornokot, Cuznmings viszont megfordult, és Hearn hátára tette a kezét, jelezve hogy menjen ő előre. Mind a ketten egyszerre indultak el, s Hearn véletlenül úgy oldalba taszította a tábornokot; hogy az néhány lépést visszatántorodott a termetes hadnagy súlyától. - Bocsánat. - A tábornok nem felelt, mire Hearnt elfogta a méreg, félrelökte a sátorlapokat, és előrement. Mikor Cummings is belépett utána, feltűnően sápadt volt, és az alsó ajkán tisztán látszott két fogának a nyoma. Vajon az összeütközés fájt neki jobban, mint Hearn gondolta, vagy zavarában harapott az ajkába? De hát miért jött volna zavarba? Sokkal jellemzőbb lett volna Cummingsra, ha jót mulat az eseten. Hearn - még mindig dacosan - leült, anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá. A tábornok mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégis hallgatott. Letelepedett a másik székre, az íróasztala elé, kicsit arrább mozdította, hogy szemközt legyen Hearnnel, és majdnem egy percig kifejezéstelenül meredt rá. Volt az arcában valami amit Hearn még sose vett észre rajta. Pupillái ijesztően kitágultak, az üres tekintetű, szürke szemekben mintha szomorúság tükröződött volna. Hearnnek az volt az érzése, hogy ha hozzáérne Cummings szemgolyóihoz, meg se rebbennének a szemhéjai. Kicsit félrehúzott szája megfeszült arcizmai mögött mintha valami különös fájdalom bujkált volna.

Hearn kicsit meghökkenve tette fel magának a kérdést, vajon mi késztethette rá a tábornokot. hogy érte menjen. Nyilván 190 csak meg akarta alázni. Hiszen az íróasztala teljesen üres, nincs rajta semmi, ami arra mutatna, hogy valami teendőt szánt neki. Hearn rámeredt a hatalmas rajztáblára szögezett térképre. Anopopejt ábrázolta. Az okarínát, amelyen a tábornok a maga kis melódiáit játssza. Hearnnek megint föltűnt, milyen sivár a tábornok sátra. Akárhol tartózkodott - Motomén, a hajókabinban vagy itt a szigeten mindig lakatlannak tetszett körülötte a helyiség. A sátorban minden barátságtalan volt. A priccsen mintha soha nem aludtak volna, az asztal üres volt és a harmadik szék, amelyiken most nem ült senki szabályos derékszögben állt a nagyobbik katonaláda mellett. A padló is csupasz volt és makulátlanul tiszta, sárnak még csak nyoma se látszott rajta. A Coleman-lámpa fénye hosszú, átlós fény- és árnyéksávokat vetett a sátorban lévő derékszögű tárgyakra. Olyan volt az egész, mint egy absztrakt festmény. És Cummings még mindig azzal az érthetetlen tekintettel meredt rá, mintha nem is ismerné. A távolban megint eldördült néhány ágyú, szinte azonos ütemben a vérük lüktetésével.Szerettem volna kérdezni valamit, Robert - szólalt meg végre a tábornok. - Parancsoljon, tábornok úr. - Rájöttem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem magát. - Fakó, szinte élettelen volt a hangja. - Mi baj? Talán megdézsmáltam a whiskyjét? - Lehet. . . persze csak képletesen értve. - Mi a fenét akar ez jelenteni? A tábornok hátradőlt a székén. A következő kérdést szinte csak úgy mellékesen tette fel. - Na, hogy vált be a klubsátor? Jól. - A hadsereg még mindig nem találta ki a módját, hogy szellőztetni is lehessen egy elsötétített sátorban. - Az biztos, hogy fenemód büdös. - Szóval a tábornok csak a társaságára vágyott. Szegény elkényeztetett, gazdag kisfiú!Én különben nem panaszkodhatom, máris száz dollárt nyertem pókeren. - Két este? - Nem. Három. 191 A tábornok gyöngén elmosolyodott. - Csakugyan, már há= rom este telt el. - Mintha nem tudná. A tábornok cigarettára gyújtott, és egy kis kézmozdulattal el

lobbantotta a gyufa lángját. - Megnyugtatom, Robert, hogy más gondom is van. Egy szóval se mondtam, hogy nincs A tábornok szándékosan affektált pillantást vetett rá. - Maga olyan pimasz, hogy egy szép napon még rögtönítélő bíróság elé kerül, és agyonlövik. - Érezni lehetett hangjában a visszafojtott ordítást, és Hearn meglepődve vette észre, hogy a tábornoknak remeg az ujja. Hirtelen gyanakvás ébredt benne, de aztán el is enyészett, mint ahogy a cérna imbolyog egy kicsit, mielőtt lekonyulna, amikor nem talál a tű fokába. - Bocsánat. Úgy látszik, nem ezt kellett volna mondania. A tábornok ajka megint elfehérŐdett. Cummings hátradőlt a tábori széken, s egy hosszú szippantás után váratlanul atyaian nyájas, szinte sugárzó arccal nézett Hearnre. Hihetetlenül tudott szinészkedni. - Ugye, még mindig haragszik rám egy kicsit a hús miatt? - kérdezte. Haragszik. A tábornok egyszer már használta ezt a kifejezést. Az adott pillanatban nagyon nem illett a szájába. Hát ki a parancsnok? Hearnt meglehetősen kényelmetlen, sőt baljós érzés fogta el, hogy a tábornok ennyire leereszkedik hozzá. Egész lénye ösztönösen bezárult, mintha megsejtette volna, hogy pillanatokon belül olyasmit fognak kérni tőle, amit nem szívesen teljesítene. A tábornok még sohase adott rá lehetőséget, hogy tisztázódjék, tulajdonképpen milyen viszony van köztük. Általában valami olyasféle szívélyes, szinte baráti kapcsolat volt ez, amilyen a tábornokok meg az adjutánsaik a tisztek meg a tisztiszolgák közt gyakran szokott lenni. Voltak pillanatok, amikor még közelebb kerültek egymáshoz: ha vitatkoztak, vagy néha pletykáztak egy kicsit. Ugyanakkor mindig volt köztük valami feszültség is. És Hea;n képtelen volt rájönni. hogy mindezt mivel magyarázza. Csakugyan haragszom - mondta végül is Hearn. - Azzal, hogy becsapja a közlegényeket, s nem kapják meg a húst, ami jár nekik. nem nagyon növeli a népszerűségét. - Nyilván fiobartot, Mantellit vagy a géhás őrmestert szid192 ják miatta. De hát nem is ez a lényeg. Maga is tisztában van vele hogy alapjában véve nem izgatja a dolog. Az ístenfáját, ezt azért nem vallhatja be. - S ha izgatna is, biztos, hogy úgyse tudná megérteni. - Hátha tudnám? Ennyi tisztesség azért bennem is van. - Hm. Nem gondolja végig a dolgokat, Robert. A liberálisok tehetetlensége pontosan ebben gyökeredzik: képtelenek végiggondolni a dolgokat, ha dönteniök kell valamiben. Ebben gyökeredzik! Hearnnek szinte jólesett egy kis délnyugati ízt érezni a tábornok mindig csiszolt, gondosan árnyalt stílusában. - Gúnyolódni könnyű - dünnyögtŐ. - De hát gondolkozzék, ember! Ha csak egyszer is venné magának a fáradságot, hogy valamit végiggondoljon, egy pilla-

natig se ragaszkodna tovább a rögeszméihez. Nyilván maga is fontosnak tartja, hogy megnyerjük a háborút, nem? Persze. Csak azt nem értem, milyen összefüggésben van ez a hússal? - Jó hát akkor legyen szíves meghallgatni. És nyugodtan hitelt adhat annak, amit mondok, mert tanulmányoztam a kérdést. Amikor olyan idős voltam, mint maga, vagy talán valamivel idősebb, sokat töprengtem rajta, hogy mi tesz képessé egy nemzetet arra, hogy jól harcoljon. - Szerintem nyilván az, ha a nép meg az országvezetés egyet akar, akár jó az, akár rossz. A tábornok a fejét rázta. - Ez a liberális történetírók fŐlfogása. Meg fog lepődni, milyen jelentéktelen ez a tényezőA lámpa sercegni kezdett, a tábornok áthajolt az asztalon, és fölcsavarta a lángot. Arcát egy pillanatig meglehetősen színpadiasan világította meg az álla alatt lévő fényforrás. - Két fő tényező van. Egy nemzet annál jobban harcol, minél több emberrel és hadianyaggal rendelkezik Ez az egyik. A másik az egyes a múltban. - Ez az egész? Van még egy fontos tényező, ami ugyancsak jó ideje foglalkoztat. Ha a katona a saját hazáját védi, valószínűleg még Őlszántabban verekszik. - Ezzel visszajut az én álláspontomhoz. 193 - Kérdés, hogy tisztában van-e vele, milyen bonyolult az ügy. Ha a katona a saját hazája földjén harcol, dezertálnia is sokkal könnyebb. Ez a probléma Anopopejen szerencsére nem okoz gondot. Igaz, hogy a hazaszeretet többet nyom a latban, de azért gondolkozzunk csak el ezen is egy kicsit. A hazaszeretet nagyon szép dolog, sót, egy háború elején még igen fontos morális tényező is. Harc közben azonban az efféle érzelmekre nem szabad számítani: minél tovább tart a háború, annál kevesebbet érnek. Kétesztendei háború után csupán két tényező tehet harcképessé egy hadsereget: a hadianyag-fölény és az alacsony életszínvonal. Mit gondol, miért ér többet egy ezred a déli államokból, mint kettő a keletiekből? - Nem hiszem, hogy többet ér. - Pedig így van. - A tábornok nagy gonddal összeillesztette az ujja hegyeit, és Hearnre pillantott. - Nem elméletekkel házalok. Ezek tapasztalati tények. És a belőlük következő konkluziók engem mint tábornokot, kínos helyzetbe hoznak. A világon nálunk a legmagasabb az életszínvonal, és ennek megfelelően valamennyi nagyhatalom katonái közül a mi katonáink a legrosszabbak. Legalábbis amikor bevonulnak. Viszonylag jómódban élnek, elkényeztetettek, s mivel amerikai állampolgárok, legtöbbjük részesül demokráciánk úgynevezett áldásaiban. Túlzott elképzeléseik vannak az őket megillető jogokról, és sejtelmük sincs róla,

milyen jogok illetnek meg másokat. A parasztok esetében fordított a helyzet, és állítom magának, hogy ma már csak a parasztból lesz jó katona. Eszerint önnek az a teendője, hogy letörje a katonáitmondta Hearn. Pontosan. Le kell törni őket. Valahányszor azt látja egy közkatona, hogy egy tiszt különleges elbánásban részesül, kissé mindig jobban letörik. - Nem hiszem. Úgy veszem észre, hogy csak jobban gyűlölik az embert. - Ez is igaz. De jobban is tartanak tőle: Nekem tökéletesen mindegy, hogy miféle embert adnak a kezem alá; ha elegendő időm van hozzá, beleoltom a félelmet. A hadseregben minden olyan eset, amit maga igazságtalannak nevez, növeli a közkatonákban az alacsonyabbrendűség érzését. - Lesimította a haját 194 a halántékán. - Véletlenül tudom hogy fölállítottak Angliában egy amerikai büntetőtábort, amelyben elrettentő helyzetet teremtünk, mihelyt elkezdődik az európai invázió. Brutális eszközöket fognak alkalmazni, s lehet, hogy botrány is lesz az ügyből, de akkor is szükség van rá. A mi hadtápterületünkön is van póttartalékos-tábor, ahol meg akarták ölni a parancsnokot. Maga képtelen megérteni, Robert, de állítom, hogy ha harcképessé akarunk tenni egy hadsereget kénytelenek vagyunk minden egyes katonát kellő mértékben megfélemlítení. A büntetőtáborok lakói, a dezertőrök meg a tartalékosok a hadsereg háta mögött az állóvíz nyugalmát élvezik, épp ezért sokkal szigorúbb fegyelemnek kell lennie bennük. A legütőképesebb az a hadsereg, amelyikben mindenki retteg a feljebbvalójától, és megveti az alárendeltjeit. - S énrám mennyiben érvényes ez az elmélet? - kérdezte Hearn. Még semennyiben. Olyasmi is van a világon, amit úgy hívnak, hogy "pápai diszpenzáció". - A tábornok rávigyorgott Hearnre, s újabb cigarettára gyújtott. A hirtelen beállt csöndben harsány röhögés hallatszott a tábor másik szélén álló klubsátor felől. Hearn előrehajolt. - Vegyük például azt a katonát, aki most kinn van őrségen, és hallja ezt a röhögést. El tudom képzelni, hogy egyszer eljön az idő, amikor kedve támad visszafordítani a géppuskát. - Egyáltalán nincs kizárva. De ilyesmi csak akkor jut eszükbe a katonáknak, ha a hadsereget vereség fenyegeti. Addig egyre csak halmozódik bennük a gyűlölet, s arra készteti őket, hogy egyre elszántabban harcoljanak. Rajtunk nem tölthetik ki a mérgüket, kitöltik hát azokon, akik szemben állnak velük. - Csakhogy túl nagy a kockázat - mondta Hearn. - Ha elveszítjük a háborút, az ön lelkiismeretét terheli majd a forradalom. Szerintem a saját érdekében okosabb volna jól bánnia az

emberekkel, s inkább elvesztenie a háborút, csak ne legyen utána forradalom. Cummings nevetett. - Ez egész jól hangzana valamelyik liberális hetilapban, igaz? Nagy szamár maga, Robert. A háborút nem fogjuk elveszíteni, de még ha el is veszítenénk, azt hiszi, Hitler tűrné, hogy forradalom legyen? Í95 - Vagyis azt akarja mondani, hogy a magafajta emberek semmiképpen sem veszíthetik el a háborút? - A magafajta emberek, a magafajta emberek - utánozta gúnyosan a tábornok. - Ez megint egy kis marxizmus, mi? A monopolkapitalisták összeesküvése! Mit tud maga egyáltalán a marxizmusról? - Foglalkoztam vele egy kicsit. - Nem hiszem. Nem hiszem, hogy csakugyan foglalkozott vele. - A tábornok elgondolkodva nyomta el a cigarettáját.Helytelenül értelmezi a történelmet, ha ettől a háborútól valami nagy forradalmat vár. Ebben a háborúban az erők koncentrálása folyik. Hearn vállat vont. - Mindig rossz tanuló voltam történelemből, s filozófus sem vagyok. Csak úgy gondolom, nincs értelme hogy meggyűlöltesse magát az ember. Ismétlem ez nem lényeges, ha ugyanakkor félnek is az embertől. Gondolja csak meg, Robert, mennyi gyűlölet halmozódhatott fel már a történelem folyamán a világon, s ehhez képest milyen meglepően kevés forradalom tört ki. - Megvakarta körmével az állát, kicsit érzékien, mintha élvezné, hogy serceg borostás álla. - Még az orosz forradalmat is fel lehet fogni úgy, mint egy lépést az erők koncentrálása felé. Századunk a gépek százada, megköveteli a konszolidációt, s ezzel természetesen együtt jár a félelem is, hiszen az emberek óriási többsége akarva-akaratlanul a gépek rabszolgájává válik, s ettől a kilátástól ösztönösen irtózik. Hearn megint vállat vont. Vitájuk ezúttal is úgy alakult, ahogy általában szokott. Azokat a meglehetősen homályos és elvont érveket, amelyekkel operálni próbált, tulajdonképpen nem cáfolt meg senki, világfelfogása azonban egy olyan ember szemében, aki úgy gondolkodott, mint a tábornok, pusztán érzelgősségnek, méghozzá hamis érzelgősségnek tűnt, miként azt Cummings többször meg is mondta már neki. Ennek ellenére még egyszer megpróbálkozott. - Sok minden egyéb is van még a világon - mondta csöndesen. - Nem értem, hogyan képes szemet hunyni afölött, hogy állandóan fölbukkannak, illetőleg megújulnak bizonyos nagy erkölcsi eszmék. A tábornok csöndesen mosolygott. - A politikának sincs 196

több köze a történelemhez, Robert, mint az erkölcsi kódexeknek az emberek szükségleteihez. Aforizmák, folyton csak aforizmák. Hearn már kezdett megcsömörleni tőlük. - Tábornok úr, ha sikerül önöknek a háború után megvalósítaniuk azt a bizonyos nagyarányú konszolidációt, az amerikaiak ugyanúgy fognak rettegni a negyvenes években, ahogy az európaiak rettegtek a harmincasokban, amikor már tudták hogy a legközelebbi háború megsemmisíti őket. Valószínűleg. A huszadik század emberének természetes lelkiállapota a félelem. - Brrr. - Hearn cigarettára gyújtott, és meglepődve állapította meg, hogy remeg a keze. Ebben a pillanatban látott át a tábornokon. Cummings szántszándékkal kezdte el ezt a vitát, hogy visszaállítsa kettejük közt azt a természetes helyzetet, amelyben vitathatatlanul ő van felül, s amely érzése szerint valamilyen okból kibillent egyensúlyából, amikor beléptek a sátorba. Túl makacs ember maga, Robert, nem hajlandó beadni a derekát. - A tábornok fölállt, és odalépett az egyik ládához. Őszintén szólva nem azért hívtam ide, hogy vitatkozzunk. Gondoltam, játszhatnánk esetleg egy parti sakkot. - Készséggel. - Hearn meglepődött, s kőesit kényelmetlenül érezte magát. - Bár nem hinném, hogy túl erős ellenfél leszek. Majd meglátjuk. - A tábornok felállított kettejük közt egy kis összehajtható asztalt, s már rakta ís ki a bábukat a táblára. Hearn beszélgetett ugyan vele néhányszor a sakkról, s a tábornok tett is rá célzást, hogy egyszer összemérhetnék a tudásukat, de Hearn sohase vette komolyan. - Csakugyan játszani akar?kérdezte. - Persze! Ha valaki betoppan, szép kis látványban lesz része. A tábornok elvigyorodott. - Csak nem tilos? - Miután fölállította a bábukat fogott egy sötét meg egy fehér gyalogot, eldugta a két markába, aztán Hearn -elé tartotta összeszorított ökleit, hogy válasszon. - Nagyon szeretem ezt a készletetmondta jókedvűen. - Kézzel faragott elefántcsont, nem is volt olyan drága, mint gondolná az ember, de aki faragta, vitathatatlanul értette a dolgát. Hearn szó nélkül rábökött a tábornok egyik öklére. A sötét 197 gyalogot választotta. A tábornok visszatette a két bábut a táblára, és már lépett is Hearn meglehetősen szokványos lépéssel válaszolt, fejét kényelmesen széles tenyerei közé támasztotta, és megpróbálta tanulmányozni a helyzetet De rájött, hogy ideges. Izgatott volt s ugyanakkor lehangolt is fölkavarta a beszélgetés, és nyugtalanította, hogy sakkoznia kell a tábornokkal. Ez valai hogy még nyilvánvalóbbá tette kapcsolatuk visszásságait. Mintha valami illetlenség lett volna a dologban. Hearn azzal az érzéssel kezdett játszani, hogy kínos lenne, ha ó nyerne. i Az első lépéseknél meglehetősen fígyelmetlenül játszott. Egy-

általán nem is gondolkozott, a tompa ágyúdörgést figyelte meg a Coleman-lámpa lángját, amely állandóan lobogott. Néha mintha még a lombok susogását is hallotta volna odakünt, s ettől melankólikus hangulatba esett. Aztán azon kapta magát, hogy a tábornok arcát nézi: látszott rajta, hogy minden figyelmét a jái tékra összpontosítja. Pontosan olyan volt az arckifejezése, mint i az invázió napján a tengerparton meg akkor éjjel, amikor a dzsungelben furikáztak a dzsipen, s Hearnt megint valósággal lenyűgözte az az erő és határozottság, amely a tábornok arcáról sugárzott. Aztán fölriadt gondolataiból, és megállapította, hogy hat lépés után máris szorongatott helyzetbe került. Figyelmetlenségében megsértette a sakk egyik alapszabályát: kétszer lépett az egyik futóval, mielőtt támadását kibontakoztatta volna. Helyzete még nem volt ugyan veszélyes, a futó csak a negyedik sorban állt s könnyen szabaddá tehette mögötte a teret, hogy isszavonulhasson, csakhogy a tábornok ravasz támadással nyitott. Hearn most már csakugyan komolyan tanulmányozni kezdte a parti állását. A tábornok máris könnyen megnyerhette volna, ha támadását sikerül kibontakoztatnia és ki tudja használni azt a csekély előnyt, amelybe ez után kerül. Csakhogy ebben az esetben a küzdelem hosszú lett volna, és a végjáték vitán felül nehéz. A tábornok tehát inkább a gyalogjaival indult támadásra, ami nagyon kockázatos volt, mert ha nem sikerül Cummings a végén önnön csapdájába esik: gyalogjai kénytelenek védtelenül hagyni a királyt. Hearn most már alaposabban megfontolta, hogyan lépjen, és hamarosan beleveszett a sakk szédítő magasságaiba: agyának egyik részével számon tartotta a parti pillanatnyi állását, ugyanakkor fölmérte a számtalan lehetőséget, ahogyan egy bizonyos lépésére a tábornok válaszolhat, valamint azokat a még komplikáltabb lépéseket amelyeket neki kell majd tennie aszerint, ahogy a tábornok lép. Aztán lemondott a tervezett lépésről, s azokon a variációs lehetőségeken kezdett töprengeni, amelyek akkor adódnak, ha egy másik bábuval lép. De hiába. Hearnt megzavarta, egyre szorongatottabb helyzetbe hozta, végül teljesen sarokba szorította a tábornok szinte félelmetesen ügyes gyalogtámadása. Az egyetemen tagja volt a sakkcsapatnak s élete egyes szakaszaiban végtelenül érdekelte a sakk. Elég jól tudott játszani ahhoz, hogy rájöjjön, milyen kitűnő játékos a tábornok, s ahhoz is eléggé értett, hogy partnerei játékstílusából le tudjon vonni bizonyos következtetéseket a jellemükre vonatkozóan is. A tábornok ragyogóan koncepciózus volt, s hideg fővel ki tudott használni minden előnyt, ami abból adódott, hogy a parti elején némi fölényre tett szert. Hearn a huszonötödik lépésnél - miután elvesztett egy futót meg egy gyalogot, ellenfele pedig két gyalogot - föladta a játszmát, és fáradtan dőlt hátra a székén. A játék magával ragadta, fölcsigázta érdeklődését, s nagyon szeretett volna még egy partit játszani.

- Nem játszik rosszul - mondta a tábornok. - Ki lehet bírni - dörmögte Hearn. Most, hogy a parti véget ért, megint hallotta a dzsungel neszezését. A tábornok visszarakta a bábukat a dobozba, s szinte dédelgetve cirógatta meg valamennyit, mielőtt elhelyezte volna a zöld bársonnyal bélelt tokban. - Ez a nekem való játék, Robert. Ha van egyáltalán szenvedélyem, az a sakk. Mit akar tőle a tábornok? Hearn hirtelen ideges lett; úgy érezte, hogy vitájuk is, meg a sakkparti is milyen sürgető, ellenállhatatlan óhajjal függ össze, amit még mindig nem tudott leolvasni a tábornok fegyelmezett, zárkózott arcáról. Megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, korábbi szorongása még fokozottabb mértékben visszatért. Valahogy még a levegő is nyomasztóbb lett a sátorban. - A sakk - szögezte le Cummings - kimeríthetetlen. A szó szoros értelmében maga a koncentrált élet. Hearn szorongása egyre nőtt. - Szerintem nem - jelentette 198 199 gem k pen d kke tt h I ga mikkban s azért ngja.- En- Volt valami tisztátalan abban,hogy ilyesmikről vitatkoznak, a végén,mert semmi köze az élethez. s untam rá miközben ugyanakkor valahol a fronton egy katona talán az - maga véleménye szerint tulajdonképpen mi a háború? iszonyattól dermedten lapul a fedezékében. Hearn hangja kicsit Megint ide lyukadtak ki. Hearn ezúttal na on éles volt,mintha valahogy maga is átérezte volna ezt az iszogy szerette volna; nyatot.- Hogy veszi számításba például az ilyesmit? Vannak ha nem kerül sor vitára,unta már hogy a tábornok folyton ki- katonái,akik másfél esztendeje távol vannak Amerikától. Honcselezze. Konok düh öntötte el. Egy pillanatig legszívesebben nan tudja mi a helyesebb: még több embert lemészároltatni, m gü volna 1 j, amin voko ivárogkócolk InHősz haját, sze- hogy a többi annál hamarább hazakerüljön, vagy minél tovább k egy pillanatig tartott. Mikor elmúlt me gy c I itt rohasztani mindnyájukat, hadd csalja csak meg őket fűvelde valóban csa g su- fával a feleségük? Ezt például hogy veszi számításba? pán ingerültséget érzett. - Nem tudom. Csak az biztos, hogy - Csak azt tudom rá felelni. hogy ez nem érdekel. - A tánem sakkparti. Egy tengeri csatát talán még lehetne sakkjátszmá- bornok megint megvakarta borostás állát a körmével. Egy kis hoz hasonlíta hi ókkal hod k ula de cs k k terepen,kü- hallgatás után így szólt: - Mi baj, Hearn? Nem is tudtam, lönböző tüze ő,tér és idő hogy nős. kérdése. Az igazi háború inkább olyan,mint egy véres futball- - Nem is vagyok. hogy Úgy k dődlk,lte az hmbe ek volna,és sose úgy végződik, - Akkor hát szeretőt hagyott otthon,s búcsúlevelet kapott tőle? ugyanB nyolultabb a sakknál, de végeredményben mégis - Nem. Nincs senkim, akitől fájt

volna elszakadnom. Akkor hát mit törődik vele,ha az asszonyok megcsalják is Hearn hirtelen elkeseredésében a combjára csapott.- De hát a férjüket? A vérükben van. az istenért,több lap is van a könyvben,mint ahányat ön elolva- Hearn hirtelen jókedvűen elvigyorodott,s kicsit el is képedt sott! Vegyünk például egy raj vagy egy század katonát: honnan udja,mi megy végbe az eg es emberek f ben? N önnön vakmerősé én.- Mi az tábornok úr csak nem személyes a fenéből t y ejé néha tapasztalatból beszél? - Rögtön utána eszébe jutott,hogy a táh kk de m m b küldeh k k?pe kko b i 1; sséget vállalni; bornok nős; valószínűleg nem jelenthetett sokat számára a dolog, e e mert sose beszélt róla, Hearn a tisztek közül tudta meg valakitől. - Megint melléfogott, Robert. A hadseregben az a felfogás, Mindenesetre azon nyomban megbánta,amit mondott. hogy minden katona külön-külön egyéniség,csak akadályt jelent. - Lehet,hogy abból felelte a tábornok. Hirtelen megváltoTermészetes,hogy minden egységben vannak különbségek ember zott a hangja. Kénytelen vagyok emlékeztetni rá, Robert, és ember közt,ezek azonban mind;g kiegyenlítik egymást és ki- hogy csak addig mehet a szabadszájúságban,ameddig tűröm. Azt jön egy átlagos érték. Vannak jó és vannak rossz századok,az hiszem,ezúttal kissé túl messze merészkedett. egyik alkalmas bizonyos feladatok megoldására,a másik meg - Bocsánat. nem. Én nagyobb léptékkel,,a közös nevező módszerével dolgo- - Hallgasson. zom. Hearn hallgatott,s a tábornok arcát figyelte. Szórakozottnak - Ön olyan átkozottul magasan áll minden fölött,hogy már látszott. Szemét összehúzta mintha valami közeli tárgyat figyelt egyáltalán nem lát semmit. A bonyolult morális tényezők figye- volna. Alsó ajka alatta szája szöglete körül két fehér folt jelent lembe vétele nélkül lehetetlen felelősségteljes döntéseket hozni. meg. - Ennek ellenére születnek döntések,aztán vagy helyeseknek - Az igazat megvallva, Robert, a feleségem közönséges bizonyulnak,vagy nem. ringyó. 201 ó! - Minden alkalmat megragadott csak hogy megalázhasson. Hearn meglepődése felháborodásba csapott át. Cummings hangjából megint ki lehetett érezni, milyen mélységesen sajnálja önmagát. Az ilyesmit semmi esetre se kéne elmesélnie, legalábbis nem ilyen hangon. Úgy látszik, a tábornokban két különböző egyéniség lakik. - Igazán sajnálom, tábornok úr - dörmögte végül. A Coleman-lámpa fénye kezdett elhalványodni, a pislákoló láng hosszú, imbolygó fénysávokat vetett a sátor berendezésére. - Csakugyan, Robert? Hát van valami, ami még magát is meg tudja hatni? - Ritka pillanat volt: a tábornok hangjában nem volt semmi tettetés. De aztán kinyújtotta a karját, és megint fölcsavarta a lángot. - Sokszor úgy viselkedik, mintha nem is ember volna.

- Lehet. - Közel engedett valaha is valamit a szívéhez?Hát ez meg mi? Hearn a tábornok szemébe nézett: különös szinte esdeklő fény csillant meg benne. Hearnak az volt az érzése, hogy ha ülve marad a tábornok lassan kinyújtja feléje a karját, és megérinti a térdét. De nem, ez képtelenség! Hearn izgatott mozdulattal hirtelen fölállt, néhány lépéssel átment a sátor másik végébe, megállt, és rámeredt a tábornok priccsére. Ezen szokott feküdní. Nem, el innen mielőtt Cummings kitalálja a gondolatát. Megfordult, és a tábornokra nézett, aki csak ült mozdulatlanul, mint valami óriási, megkövült madár, és várt. . . várt valamire, amit nyilván képtelenség volt szavakba foglalni. - Nem tudom, mit ért ez alatt, tábornok úr. - Szerencsére elég rideg volt a hangja. - Nem lényeges. - A tábornok a kezét nézte. - Ha pisilnie kell, Robert, az Isten szerelmére kérem, menjen ki, csak hagyja abba ezt a mászkálást. - Igenis, tábornok úr. Sose fogunk tudni pontot tenni ennek a vitának a végére. Ez már mindjárt jobban hangzott. - Nem hát. Miért akarja mindenáron elismertetni velem, hogy maga az Isten? - Ha van egyáltalán Isten, higgye el, Robert, hogy olyan, mint én. - Vagyis a közös nevező módszerével dolgozik. - Pontosan. Most már nyugodtan tovább beszélhettek, beszélhettek és beszélhettek volna a végtelenségig. Mégis elhallgattak mind a ketten. Nyomasztó, kényelmetlen érzés töltötte el őket: tudatára ébredtek, hogy egyáltalán nem szeretik egymást. Aztán megint társalogni kezdtek, s egy kis vitába is keveredtek, mikor a hadműveletre terelődött a szó. Hearn maradt még egy darabig, ameddig úgy gondolta, hogy az illendőség megkívánja aztán magára hagyta a tábornokot, és átment a sátrába. Ott feküdt a sötétben, hallgatta a kókuszpálmák leveleinek száraz zizegését, és sehogy se tudott elaludni. Körülötte a dzsungel terpeszkedett sok-sok mérföldnyi szélességben, feje fölött a déli égbolt határtalan térségei, Hearn számára ismeretlen csillagképeikkel. Valami történt ma este, de máris úgy érezte, hogy a dolog képtelenség minden elképzelhető mértéket meghalad. Azt hitte, nyilván nem jól hallott. A jelenet kezdett elhalványulni, álomszerűen zavarossá válni. Mégis azon vette észre magát, hogy fekszik a priccsén, és hangtalanul kacag. Ezt a piszkos indítékot! Ha sokáig vizsgál valamit az ember, a végén mindenről kiderül, hogy mocsok. De ahogy ott feküdt és kacagott, elképzelte

önmagát, szinte látta, hogy rázkódik kövér teste a kacagástól a priccsen, látta bozontos. fekete üstökét, s különös, görcsös vidámságtól eltorzult arcvonásait. Egyszer egy asszony, aki egy ideig a szeretője volt, egyik reggel tükröt tartott elébe, és azt mondta: - Nézz csak bele. Az ágyban pontosan olyan vagy, mint egy majom. Most már kicsit erőltetett is volt jókedve, minden tagja lázban égett. Úristen, micsoda helyzet: De reggelre Hearn már nem is volt biztos benne, hog egyáltalán történt valami. 202 203 Kórus NÓK A második raj egy új latrina ásásával foglalatoskodik. Délután van a napfény átszűrődik a kókuszpálmák lombjai közt, és megcsállan az egyenetlen irtáson. Minetta és a Polyák ráérősen dolgozik a gödör fenekén. Zubbonyukat levetették, nadrágjukon a derékszij alatt széles sávban átütött a veríték. Tiz-tizenöt másodpercenként egy lapát föld röpül ki a gödörből, s hullik halk koppanással a latrina mellett tornyosuló buckára. MINETTA (sóh.ajtua): Mázlís egy digó az a Toglio! (Az ásóra támaszkodik a lábával.) Te talán azt hiszed, mi vagyunk mázlisták, hogy Ítt maradtunk hátul? Egy fenét! Elöl meg lehet sebesülni, és akkor szépen hazaküldik az embert. (Fújtat:) Még akkor is megéri, ha nem tudja majd olyan jó! mozgatni a könyökét. A POLYÁK: Kinek kell könyök ahhoz, hogy keféljen? BROWN (a gödör mellett ül egy fatönkön): Mondok én nektek valamit, fiúk. Tudjátok, mire megy haza Toglio? Arra, hogy a felesége mással adta össze magát. Egyetlen nőben sem szabad bízni. STANLEY (Brown mellett hever elnyúlva a földön): Fene tudja. Én bízom az asszonyban. A nők közt is van azért különbség. BROWN (keserűen): Egyformák azok egytől egyig. MINETTA: Lehet. Én akkor is bízom a babámban. A POLYÁK: Ringyó az mind. Egy fityinget se adnék értük. BROWN (buzgón piszkálja pisze orrát): Én is ezen a nézeten vagyok. (Mdnettához, ak abbahagyta az ásást.) Szóval te bízol a babádban? MINETTA: Feltétlenül. Tisztában van az már vele, milyen jól járt. BROWN: Azt hiszed, nálad jobban senki sem tudja megkefélni? MINETTA: Eddig még senkinek sem sikerült. BROWN: Hát ide figyelj! Taknyos kölyök vagy te még! Fogal-

204 mad sincs róla, milyen egy iazi kefélés. Mondd csak, volt már dolgod nővel egyáltalán? (Stanley és a Polyák harsogUa hahotázik. ) MINETTA: Ha-ha-ha! BROWN: Mondok még valamit, Minetta. Nem ártana, ha gondolkoznál egy kicsit. Azt hiszed tán, hogy valami különleges fickó vagy ? MINETTA: Azt ne tőlem kérdezd. BROWN: Jó, hát akkor megmondom én. Nem vagy az. Olyan vagy, mint akárki. Egyikünk se dicsekedhetik vele, hogy különleges fickó. Se a Polyák, se te, se Stanley, se én. Közönséges bakák vagyunk egytől egyig. (Brown el van ragadtatva szellemességétől.) Bizony. Amíg odahaza vagyunk, és minden éjjel megkapják őnagyságáék, amire vágynak, olyanok, mint a galambok. Hajaj, azt se tudják, hová legyenek az emberért. De tegyük csak ki a lábunkat hazulról, mindjárt spekulálni kezdenek. MINETTA: Az én Rósie-m nem. BROWN: Nem a fenét. Ó is csak elkezd spekulálni, milyen jó volt, amíg volt. is csak fiatal lány, s ha olyan csinos is, mint például a feleségem, bizony hogy hiányzik neki a szórakozás. No és ott lődörög körülötte egy csomó lógós, mindenféle tiszt meg segédszolgálatos, nem sok kell hozzá, hogy hagyja rábeszélni magát. Elmegy szépen táncolni, egy kicsit hozzádörgölődzik az illetőhöz. . . MINETTA: Rosie azt írta, hogy nem jár táncolni. (A Polyák és Brown röhög. ) Á POLYÁK Képes hinni egy rohadt kurvának! MINETTA: Miért ne hinnék? Többször is próbára tettem, és sose kaptam hazugságon. BROWN: Ez csak annak a bizonysága, hogy nálad is agyafúrtabb. (Stanley kényszeredetten nevet.) Vedd tudomásul, hogy az asszonyok se különbek, mint te vagy én, különösen azok nem, akik már belekóstoltak. Éppúgy szeretik csinálni, mint a férfiak, s még könnyebb is a dolguk, csak szét kell tenniök a lábukat. A POLYAK (fejhangon): Igazán nem értem, engem mért nem 4 szeretnek jobban a lányok. . . mikor olyan szívesen lefek= szem nekik. (Mindnyájan röhögnek.) BROWN: Mit gondolsz, mit csinál például most a babád? Megmondom. Amerikában kábé reggel hat óra van. Őnagysága most ébredezik egy fickó oldalán, aki pont olyan jól meg tudja kefélni, mint te, s akiért éppúgy odavan, mint érted volt. Hidd el, Minetta, nem szabad bízni a nőkben. Előbbutóbb megcsal mindegyik. ! Á POLYAK: Minden nő kurva.

MINETTA (erőtlenül): Hát én akkor se féltem az enyémet. 'i STANLEY: Az én esetemben más a helyzet. Gyerekem van. BROWN: A gyerekes asszonyok a legrosszabbak. Ók pláne unatkoznak, még jobban kell nekik a szórakozás. Nincs nó, aki ne lenne kurva. STANLEY (az órájára pillant): Váltás! Mi következünk. (Beugrik a gödörbe, és megragad egy ásót.) Úristen, milyen rohadt lógósok vagytok. Mért nem végzitek el, ami a dolgotok? (Dühösen ásni kezd de egy perc múlva abba s hagyja. Szakad róla a veríték.) A POLYÁK (vigyorogva): De jó, hogy nekem nem kell semmilyen ringyó miatt aggódnom. MINETTA: Nyasgem. Ettől vagy olyan fenemód beképzelt? 1 A japánok kudarcba fulladt éjszakai támadása után az első raj három napig állásában maradt. A negyedik napon az első zászlóalj fél mérfölddel előbbre nyomult, és a raj az A századdal tartott. Új állásuk egy domb tetején volt, a domb egy kunai-fűvel benőtt keskeny völgyre nézett. A hét hátralevő részében új fedezéket ástak, drótakadályt feszítettek ki meg őrjáratoztak. Az arcvonal elcsöndesedett. A rajnál semmi sem történt, és az A század egyik szakaszának tagjai kivételével, akik néhány száz méterre tőlük egy szomszédos dombon táboroztak, alig láttak embert. A Watamai-hegylánc nyúlványai most is jobbra voltak tőlük; egészen közel, s délutánonként a sziklák fenyegetően meredtek föléjük, mint a hullám, amely át akar törni a gáton. 206 A felderítők napjaik legnagyobb részét azzal töltötték, hogy a dombtetőn sütkéreztek. Azon kívül, hogy megették élelmiszeradagjukat, aludtak, leveleket írtak, és őrséget adtak a fedezékekben, nem volt semmi tennivalójuk. A reggelek kellemesen hűvösek voltak, délutánra azonban a katonák rosszkedvűek lettek és elálmosodtak, és éjszakánként nem tudták tisztességesen kialudni magukat mert az alattuk lévő völgyben a szél állandóan mozgatta a füvet és az volt az érzésük, mintha emberek közelednének a dombhoz. Minden éjszaka megesett egyszer-kétszer, hogy az őr az egész rajt felriasztotta s aztán majdnem egy óráig ültek a lövészgödrökben és a homályos, ezüstös holdfényben csillogó mezőt kémlelték a domb aljában. Néha puskaropogást hallottak a távolból: mintha száraz ágakból rakott máglya ropogott volna, mint ősszel, falun. Gyakran előfordult, hogy egy-két lövedék ívelt át lustán a fejük felett, zúgva és sóhajtva, aztán a vonalaik mögött becsapódott a dzsungelbe. Éjszakánként a géppuskák mélyen, tompán kerepeltek, mintha vad törzsek tamtamja szólt volna. Majdnem mindig hallatszott valamilyen lárma, ami valószínűleg egy gránáttól, mozsártól vagy egy nehéz gépfegyvertől származott, amely átható, éles hangon kerepelt, ezek a hangok azonban olyan messziről

jöttek, és olyan tompán hallatszottak, hogy a katonák többnyire nem is vettek tudomást róluk. Az egész hét valamilyen kényelmetlenül feszült és nyomasztó hangulatban telt el, ezt a hangulatot azonban csak a jobb felől meredező Watamai-hegylánc magasra nyúló, néma sziklafalaitól való határozatlan félelmük okozta. Mindennap átbaktatott egy három emberből álló különítmény az A századnak a szomszédos dombon táborozó szakaszához, és egy láda élelmiszeradaggal meg két ötgallonos víztartállyal tért viszsza. Ezeken a kirándulásokon sohasem történt semmi, és az emberek szívesen vállalták, mert megtörte a reggelek egyhangúságát, és lehetőségük nyílt rá, hogy saját rajuk tagjain kívül másokkal is szót válthassanak. A hét utolsó napján Croft, Red és Gallagher masírozott le libasorban a dombról, keresztülgázolt a hat láb magas kunai 207 fűvel borított völgyecskén, aztán egy bambuszligeten, s onnan továbbhaladt az A századhoz vezető ösvényen. Megtöltötték az üres víztartályokat, hátukra kötözték, hogy könnyebben tudják cipelni, néhány percig elbeszélgettek az A századhoz tartozó bajtársaikkal, aztán visszaindultak. Mikor az ösvényhez érkeztek, Croft, aki az élen haladt, megállt, és magához intette Redet és Gallaghert. - Ide figyeljetek - suttogta. - Átkozottul nagy lármát csaptatok, amikor lejöttünk a dombról. Nehogy azt higgyétek, hogy amiért csak ilyen kis távolságot kell megtennetek, és egy kicsit cipekednetek kell, úgy csörtethettek, mint valami disznócsorda. - Értettük - dörmögte bosszúsan Gallagher. - Gyerünk tovább - dünnyögte Red. Egész héten jóformán alig váltott szól Crofttal. A három katona lassan, libasorban haladt lefelé az ösvényen, egymástól körülbelül tíz méternyi távolságra. Red azon vette észre magát, hogy nagyon óvatosan lépked, és dühös lett, hogy engedelmeskedett Croft utasításának. Miközben továbbment megpróbálta még egyszer megállapítani, vajon Croft haragjától fél-e, vagy pusztán megszokásból ilyen óvatos. Még mindig ezen töprengett, amikor észrevette, hogy Croft hirtelen megáll és beoson az ösvény mentén a bokrok közé. Ott megfordult, ránézett Redre meg Gallagherre, aztán némán magához intette őket. Red megfigyelte az arcát. Croft szája és szeme teljesen kifejezéstelen volt de egész tartásában volt valami parancsoló. Red leguggolt, és Croft mellé kúszott. Mikor mind a hárman együtt voltak, Croft az ajkára tette az ujját, aztán keresztülmutatott egy résen a lombok közt. Körülbelül huszonöt méternyire egy kis mélyedés volt. Tulajdonképpen csak egy kis tisztás, amelyet dzsungel vett körül minden oldalról, de a tisztás közepén három japán katona

hevert elnyúlva a földön, fejét hátizsákjára fektetve, egy negyedik pedig ott ült mellettük, puskával az ölében, állát tenyerébe támasztva. Croft egy hosszú másodpercig feszülten figyelte őket, aztán valami kegyetlen kifejezéssel az arcán Redre és Gallagherre nézett. Álla megfeszült és füle mögött néhányszor megrándult egy kis porc. Nagyon óvatosan lecsúsztatta hátáról a csomagtartót, és nesztelenül letette a földre. 208 - Nem tudunk átjutni a bokrokon anélkül, hogy zajt ne csapnánk - suttogta szinte alig hallhatóan. - Rájuk hajítok egy kézigránátot, aztán mind a hárman megrohamozzuk őket. Értitek ? Két társa némán bólintott, és letette terhét. Red óvatosan ) keresztülkukucskált a néhány méternyi bozóton, amely elválaszá totta őket a tisztástól. Ha nem sikerül a kézigránáttal megölni a japánokat, ez a bozót ugyan nem fogja fedezni egyiküket sem, ha rohamra kerül a sor. De tulajdonképpen nem is ez izgatta különösebben; általában az egész helyzet ellen lázadozott. Valahogy hihetetlennek érezte. Mindig ugyanilyen érzés fogta el, amikor tudta, hogy néhány pillanat múlva harcra kerül a sor. Mindig hihetetlennek tartotta, hogy csakugyan rohamra indul, lőni fog, kockára teszi az életét, és mégis minden egyes alkalommal újra meg újra megcsinálta. S mint mindig, most is rögtön elfogta a méreg, dühös volt önmagára, amiért legszívesebben kibújna azalól, ami következik. - Én is vagyok olyan bátor, mint akárki más = morogta magában kicsit kábultan. Gallagherre nézett, aki egészen elsápadt, és csodálkozva tapasztalta, hogy megvetést r érez iránta noha tudta, hogy ő maga is ugyanúgy be van gyulladva. Croftnak kitágultak az orrcimpái, pupillái mélyfeketék voltak, pillantása szinte jeges. Redet gyűlölet töltötte el iránta, mert tudta, hogy Croft élvezi a dolgot. Croft leakasztott a derékszíjáról egy kézigránátot, és kihúzta i biztosító szeget. Red megint keresztülnézett a lombokon, rámeredt a japán katonák hátára. Annak a katonának, aki ült, az arcát is látta, s ez még valószínűtlenebbé tette az egész dolgot. Úgy érezte, mintha fojtogatná valami. A japán katonának barátságos arca volt, széles halántéka, erős álla. Tekintete jámbor volt, ! mint egy tehéné, vastag keze izmosnak és kérgesnek látszott. Red egy pillanatig valami furcsa, képtelen elégedettséget érzett, abból a tudatból fakadt, hogy őt nem figyeli senki. Ez az érzés azonban félelemmel keveredett meg azzal a bizonyossággal, hogy az egész tulajdonképpen nem is igaz. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a széles, barátságos arcú katona néhány pillanat múlva halott lesz. Groft kitárta markát, a kézígránát nyele levált, és elgurult néhány lépésnyire. A gyutacs kattant egyet, sistergó zaj törte 209

meg a csöndet. A japánok meghallották, ijedt jajkiáltással talpra ugrottak, s néhány, tétova lépést tettek a kör alakú kis tisztáson. Red látta, hogy az egyik katona arcára kiül a rémület, hallotta a gránát sistergését, amely összekeveredett füle zúgásával és szíve dobogásával, aztán mikor Croft elhajította a gránátot, földre vetette magát. Megragadta puskáját és feszülten meredt egy fúszálra. Mielőtt a gránát robbant volna, még volt rá ideje, hogy arra gondoljon, nem ártott volna reggel kipucolni a puskáját. Iszonyú ordítást hallott, megint eszébe jutott a széles arcú katona aztán már talpra is ugrott, és keresztülcsörtetett a bozóton. A három katona megállt a mélyedés szélén, és lenézett. A négy japán mozdulatlanul feküdt a letaposott kunai-fűben. Croft rájuk pillantott, és csöndesen kiköpött. - Menj oda, és nézd meg őket - parancsolt rá Redre. Red leereszkedett a kis mélyedésbe, ahol a japánok feküdtek. Elsó pillantásra megállapította, hogy kettő kétségtelenül halott közülük; egyikük a hátán feküdt, kezét görcsösen a véres massza elé kapva, amely valamikor az arca volt. a másik kétrét görnyedve az oldalán, irtózatos sebbel a mellén. A harmadik és negyedik katonán nem látott sebet, mert arcra borulva hevertek a földön. - Végezz velük! - ordított le Croft. - Halottak. - Végezz velük? Redet elöntötte a düh. Ha nem én volnék itt - gondolta -, a csirkefogó maga intézné el a dolgot. Megállt az egyik mozdulatlan test fölött, és puskája csövével megcélozta a tarkóját. Egy kis lélegzetet vett, aztán megeresztett egy sorozatot. Semmi mást nem érzett, csak az automatafegyver remegését a kezében. Csak miután lőtt vette észre hogy ez volt az a katona, aki puskáját a térdére fektetve ült a földön. Egy pillanatra valami mérhetetlen szorongás vett rajta erőt, de leküzdötte, és odalépett az utolsó katonához. Mikor lenézett rá, az érzelmek egész áradata öntötte el. Ha megkérdezi valaki, valószínűleg azt felelte volna, hogy: "Nem éreztem én egyáltalán semmit." Pedig a tarkója egészen elzsibbadt, és a szíve hevesen dobogott. Mérhetetlenül undorodott attól, amit meg kellett tennie, és mégis valami kéjes érzés töltötte el 210 miközben a földön heverő testre meredt,és célba vette a katona tarkóját. Ujját a ravaszra szorította,hátrahúzta,s feszülten várta a pillanatot mikor a fegyver elsül, a golyók egy csomó kerek kis lyukat ütnek a katona testébe,s a test megrándul az erős ütésektől. Miután mindezt maga elé képzelte,megrántotta a ravaszt.. és nem történt semmi. Puskája csütörtököt mondott. Éppen meg akarta vizsgálni a závárt.amikor a lábánál heverő test hirtelen a hátára fordult. Majdnem egy másodpercig tartott,amíg Red

ráeszmélt,hogy a japán él. A két katona rángatózó arccal meredt egymásra,aztán a japán fölugrott. Red a puska tusával a pillar nat egy töredéke alatt leüthette volna,de afölötti csalódása,hogy puskája csütörtököt mondott, és a rémület,ami akkor fogta el, amikor ráeszmélt,hogy a japán él,teljesen megbénította. Csak r nézte,hogy a japán katona föláll,egy lépést tesz feléje,de aztán hirtelen megrándultak az izmai,és hozzávágta puskáját a japánhoz. Nem találta el,s a két katona nem egészen három méter távolságból tovább nézte egymást. Red soha többé nem felejtette el a japán arcát. Sovány volt, és a bőr annyira megfeszült a szeme körül,az arcán és az orrcimpái körül,mintha mohón szaglászott volna valami után. Sose nézett még meg emberi arcot ilyen tüzetesen,olyan erővel figyelt,hogy végül ki tudott venni minden foltot a bőrén; észrevette,hogy mitesszerek vannak a homlokán,az orra mellett egy kis szemölcs,és a szeme alatti gödrökben izzadságcsöppek ütköznek ki. Körülbelül fél másodpercig meredtek így egymásra,aztán a japán hirtelen előrántotta a bajonettjét, Red pedig megfordult, és szaladni kezdett. Még látta, hogy a másik utánaveti magát,és egy pillanatra átvíllant az agyán: olyan az egész,mint egy rémfilm. Irtózatos erőfeszítéssel hátrakiáltott: - Kapd el, KAPD EL, CROFT! Aztán megbotlott,elterült,és félig öntudatlanul,mozdulatla7 nul feküdt a földön. Megpróbált fölkészülni az iszonyú fájdalomra,ha majd a kés a hátába hatol,s visszatartotta a lélegzetét. Az élet hirtelen újra visszaköltözött testébe. Hallotta,hogy a szíve dobban egyet,aztán még egyet. S egyszerre csak ráeszmélt,hogy nem történik semmi. Croft metsző,hideg hangja hasított a fülébe. - Az istenfádat, Red,meddig akarsz még ott feküdni a földön? 211 Red a hátára fordult és fölült. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült megakadályoznia, hogy föl ne nyögjön; egészen beleborzongott. - Úristen! - mondta. Nos, hogy tetszik a barátod? - kérdezte halkan Croft. A japán föltartott kézzel ott állt néhány méterre tőlük. Szuronyát elejtette, ott hevert a lábánál. Croft odalépett, és félrerúgta. Red a japánra nézett, s egy pillanatra találkozott a tekintetük: Mindketten elkapták a szemüket, mintha szégyellték volna magukat valami miatt. Red csak most eszmélt rá, milyen gyönge. Croft előtt azonban nem akarta elárulni gyöngeségét. - Az istenfáját, miért késtetek ilyen sokáig? - kérdezte. Jöttünk mi, amilyen gyorsan csak tudtunk - mondta Croft. Gallagher gyorsan közbeszólt. Az arca fehér volt, ajka remegett. - Le akartam lőni ezt a disznót, de féltem, hogy téged talállak el. Croft csöndesen elmosolyodott, aztán így szólt: - Azt hiszem, hogy jobban megijesztettük őt, mint ő téged, Red. Abban a pil-

lanatban megállt, amikor megpillantott bennünket. Red megint megborzongott. Akarata ellenére csodálat töltötte el Croft iránt, s ugyanakkor dühítette, hogy az adósa lett. Szerette volna valahogy kifejezni a háláját, de sehogy se sikerült megtalálnia a megfelelő szavakat. - Azt hiszem most már mehetünk - szólalt meg végül. Croftnak mintha megváltozott volna az arckifejezése. Izgatott fény csillant meg a szemében. - Menj csak előre, Red - javasolta -, Gallagher meg én két perc múlva utánad megyünk. Red nagy erőfeszítéssel kinyögte: - Vigyem a japánt is? -, Pedig semmit sem kívánt kevésbé. Úgy érezte, hogy még mindig képtelen ránézni a katonára. - Nem kell - mondta Croft. - Gallagher meg én majd gondját viseljük. Red észrevette, hogy valami furcsa van Croft viselkedésében. - Igazán magammal vihetem - mondta. - Nem kell, mi majd gondját viseljük. Red még egy pillantást vetett a zöld mélyedésben heverő elernyedt holttestekre. Az arc nélküli hulla körül máris ott zümmögött néhány rovar. Megint olyan valószínűtlennek tűnt min212 den, amit átélt. Ránézett a katonára, aki elől elmenekült: már teljesen közömbösnek, jelentéktelennek tetszett az arca. Tűnődni kezdett, miért nem tudott az előbb a szemébe nézni. Úristengondolta -, kikészültem. Remegett a lába, mikor fölvette a földről a puskáját. Túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzon. - Oké, akkor majd a dombon találkozunk - dörmögte. Homályosan érezte, hogy nem volna szabad elmennie, s miközben lefelé ballagott az ösvényen, megint elfogta az a különös szégyenkezés és bűntudat, amit a japán katona ébresztett föl benne. - Disznó egy alak ez a Croft - mormogta. Ólomsúlyúnak érezte tagjait, mintha lázas volna. Mikór Red elment, Croft letelepedett a földre, és cigarettára gyújtott. Mohón, szótlanul füstölt. Gallagher leült melléje, és a fogolyra pillantott. - Intézzük el gyorsan, aztán menjünk mi is - robbant ki hirtelen. - Fogd be a szád - szólt rá halkan Croft. Mi értelme tovább kínozni ezt a szerencsétlen disznót?kérdezte Gallagher - Egyáltalán nem panaszkodik - felelte Croft. A fogoly, mintha megértette volna, miről beszélnek, hirtelen térdre rogyott, és fülsértő hangon zokogni kezdett. Minduntalan feléjük fordult, esdeklő mozdulatokkal kitárta a karját, aztán a földhöz verte a tenyerét, mintha kétségbe lett volna esve, hogy nem tudja megértetni magát velük. Az ajkáról ömlő szóáradatból Gallagher csak valami olyasmit tudott kivenni, hogy "kud-záj, kud-záj ". Gallagher idegei még mindig nem nyugodtak meg a váratlanul

kitört és gyorsan befejeződött harc után A fogoly iránt érzett pillanatnyi részvéte elenyészett, dühös ingerültség váltotta föl. - Hagyd már abba azt a rohadt kud-zájozást! - ordított rá a japánra. A katona egy pillanatra elnémult, aztán újrakezdte a könyörgést. Olyan kétségbeesett volt a hangja; hogy Gallaghernek valósággal az idegeire ment. - Úgy hadonászol, mint egy rohadt zsidó! - üvöltötte. 213 - Maradj békén - mondta Croft. A katona közelebb kúszott hozzájuk, és Gallagher kényelmetlen érzéssel nézett a könyörgő, fekete szemekbe. A japán ruhájából erős halszag áradt. - Bűzleni aztán tudnak - mondta Gallagher. Croft egy pillanatra sem ette le szemét a japánról. Nyilvánvalóan erősen foglalkoztatta valamilyen gondolat mert az a porc a füle mögött szünet nélkül lüktetett. Croft tulajdonképpen nem gondolt egyáltalán semmire csak bosszankodott, hogy elkezdtek valamit, amit nem fejeztek be. Még mindig arra várt, hogy mikor dördül el Red puskája amely csütörtököt mondott. Még Rednél is mohóhban figyelte hogyan rándul össze a japán teste, mikor a golyók beléhatolnak, és határtalan kielégületlenséget érzett. A cigarettájára pillantott" aztán ösztönszerűen odaadta a japán katonának. - Hát ez meg mire való? - kérdezte Gállagher. Hadd füstöljön egy kicsit. A fogoly mohón és mégis bűntudatosan pöfékelt. Tekintete bizalmatlanul járt ide-oda Croft és Gallagher között, arcán veríték csi 1 logott. Hé, te - mondta Croft -, ülj le. A japán értelmetlenül nézett rá. - Ülj le. - Croft néhány mozdulatot tett a kezével, mire a fogoly lekuporodott, és nekitámaszkodott egy fának. - Van valami ennivaló nálad? - kérdezte Croft Gallaghertől. - Egy szelet csokoládé az adagomból. - Add ide - mondta Croft. Elvette Gallaghertől a csokoládét és átnyújtotta a katonának, aki bambán bámult rá. Croft a kezével mutatta, hogy egye meg. A fogoly megértette, letépte a csokoládéról a papírt, és mohón falni kezdett. - Az istenfáját neki, ez aztán éhes - mondta Croft. - Mi a fenének csinálsz ilyesmit? - kérdezte Gallagher. Annyira el volt keseredve, hogy majdnem elsírta magát. Már egy álló napja őrizte ezt a csokoládét, s most fájt neki, hogy le kell mondania róla; ráadásul még mindig hol dühös olt a fogolyra, hol meg valami részvétfélét érzett iránta. - Az biztos, hogy sovány és nyavalyás disznó - mondta valami fensőbbséges szánalommal, amilyet talán egy esőben ázó korcs kutya láttán érzett

214 volna. De mikor látta hogy a csokoládé utolsó darabja is eltűnt a japán szájában, dühösen morogta: -- Rohadt disznó. Croftnak eszébe jutott az az éjszaka amikor a japánok megpróbáltak átkelni a folyon Egész testében megreszketett, és sokáig mereven bámult a fogolyra. Olyan erős izgalom fogta el, hogy kénytelen olt összeszorítani a fogát. Azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy tulajdonképpen mi izgatta így föl. Fogta a kulacsát, és ivott egy kortyot. Látta, milyen sóváran figyeli a fogoly, hogyan kortyolja a vizet, és ösztönszerűen odanyújtotta neki a kulacsot. - Nesze, igyál - mondta. És nézte, hogy a fogoly milyen mohón nyeli a vizet. Megőrülök - mondta Gallagher. - Mi ütött beléd? Croft nem felelt. Csak nézte a fogolyt, aki már elvette szájától a kulacsot. Örömkönnyek csillantak meg az arcán, hirtelen elmosolyodott, és a zubbonya zsebére mutatott. Croft kihúzott belőle egy levéltárcát és kinyitotta. Talált benne egy fényképet, a japán katona volt látható rajta civil ruhában, a feleségével és két babaarcú kisgyerekkel. A japán katona önmagára mutatott, aztán két kézmozdulattal megpróbálta megmutatni, mekkorák a gyerekei: Gallagher is megnézte a képet, s fájó érzés nyilallt át rajta. Eszébe jutott a felesége és azon kezdett tűnődni, milyen lesz vajon a gyereke, ha majd megszületik. Rémülten eszmélt rá, hogy a felesége talán éppen most van a műtőben. Maga se értette, miért de hirtelen azt mondta a japánnak: - Nekem is lesz gyerekem pár nap múlva. A fogoly udvariasan elmosolyodott, mire Gallagher dühösen önmagára mutatott, aztán úgy két tenyérnyire a hasa elé tartottá a kezét. - Gyerek - mondta -, gyerek. - Ahhh - mondta a fogoly. - Csiszej! - Az, az, csii-szej - mondta Gallagher. A fogoly csöndesen megrázta a fejét, és ismét mosolygott. Croft hozzálépett, és még egy cigarettát adott neki. A japán katona mélyen meghajolt, és megköszönte a gyufát. - Arigato, arigato, domo arigato - mondta. Croft érezte hogy izgatottan lüktet a halántéka. A fogoly szemébe megint könny szökött. de Croft közömbösen vette tudomásul. Körülnézett a kis mélyedésben, és látta, hogy az egyik hulla száján egy légy mászkál. 215 A fogoly mélyen leszívta a füstöt, és megint nekitámaszkodott a fatörzsnek. Szeme lecsukódott, s most először valami ábrándos kifejezés jelent meg az arcán. Croft érezte, hogy lüktet a torka kiszárad a szája, és hirtelen valami mohó keserűség fogta el. Eddig mintha teljesen üres lett volna az agya, most azonban egyszerre fölkapta puskáját, és megcélozta vele a fogoly fejét. Gallagher éppen tiltakozni akart, amikor a japán kinyitotta a

szemét. A fogolynak annyi ideje sem maradt, hogy megváltozzon az arckifejezése, a golyó máris a koponyájába hatolt. Előrebukott aztán az oldalára fordult. Még mindig mosolygott, de ez a mosoly most már együgyűnek látszott. Gallagher megint megpróbált megszólalni, de nem tudott. Iszonyú szorongás fogta el és kénytelen volt megint a feleségére gondolni. Ó, Istenem, oltalmazd meg Maryt, Istenem, oltalmazd meg Maryt - ismételgette magában, anélkül hogy tudta volna; mit mond. Croft majdnem egy percig mereven nézte a japánt. Már nem lüktettek úgy az erei és érezte, hogy torkában és szájában is alábbhagyott a feszültség. Hirtelen tudatára ébredt, hogy valahol a lelke mélyén, nagyon mélyen, már akkor tisztában volt vele hogy meg fogja ölni a foglyot, amikor előreküldte Redet. Végre megkönnyebbült. A halott katona arcán ülő mosoly jókedvre derítette, és kárörvendően elnevette magát. - Az úristenit!Megint eszébe jutottak a folyón átkelő japánok, és bakancsa hegyével megbökte a hullát. -- Az úrístenit! - mondta. - Ez n japcsi biztos, hogy boldogan halt meg. - És egész testét csak úgy rázta a kacagás. A felderítő raj még a délelőtt folyamán parancsot kapott, hogy vonuljon hátra. A katonák összehajtogatták sátraikat, az esőköpenyeket begyömöszölték hátizsákjukba a kulacsaikat megtöltötték a vízzel, amit Red, Gallagher meg Croft hozott, s miközben bajtársaikra vártak, akiknek fel kellett váltaniok őket, megették aznapi élelmiszeradagjukat. Déltájban érkezett meg az állásukba egy raj az A századtól, a felderítők lemásztak a dombról, és 216 visszaindultak az ösvényen amely az első zászlóaljhoz vezetett. Sokáig kellett masírozniuk a sáros csapáson a dzsungelben, s már egy félóra múlva alig vonszolták a lábukat, elfáradtak és unták a gyaloglást. Néhányuk egészen odavolt a boldogságtól; Martinez és Wyman úgy érezte mintha valamilyen nyomás alól szabadult volna fel, Wilsonnak meg a whiskyn járt az esze. Croft elgondolkozva hallgatott, Gallagher meg Red viszont ideges volt és ingerült, minden váratlan neszre összerezzent. Red azon kapta magát, hogy folyton hátranéz. Egy óra múlva megérkeztek az első zászlóaljhoz, s rövid pihenő után egy mellékösvényen elindultak a második zászlóalj felé. Késő délután értek oda, és Croft utasítást kapott, hogy táborozzon le rajával éjszakára a zászlóalj körzetében. A katonák ledobálták hátizsákjaikat, előszedték belőlük az esőköpenyeket, és fölállították a kétszemélyes sátrakat. Közvetlenül előttük egy géppuskafészek volt, így aztán nem törték magukat azzal, hogy még fedezéket is ássanak maguknak. Leültek, pihentek és beszélgettek, s újra meg újra eszükbe jutottak az elmúlt héten átélt

izgalmak. - Az annya istenit! - mondta Wilson. - Marha baráccságos egy helyre raktak bennünket. Bizisten mondom, nem szívesen tőteném ott a mézesheteimet. Teli volt nyugtalansággal. Viszketett a torka, agyonstrapált karjaiban és lábában megfeszültek az izmok. - Atyaúristennyilatkoztattá ki -, de boldoggá tudna tenni egy jó kis üveg pájinka. - Kinyújtóztatta a lábát, s meglehetősen reménytelenü ásított egyet. - Ide figyejjetek - mondta -, hallottam, hogy van errefelé egy kantinos őrmester, aki egészen tisztességes itókár csinyál. - Egyikük sem válaszolt, mire föltápászkodott. - Assziszem, körülnézek egy kicsit, hátha sikerül szereznem valahol egy kis pájinkát. Red ingerülten nézett föl. - Honnan a fenéből van rá pénzed? Azt hittem, mind elvesztetted ott fenn a dombon. - Tudniillik mindennap pókereztek. Wilson megsértődött. - Ide figyejj, Red - kezdte -, az még sohase fordút elő, hogy egy vas nélkül marattam vóna. Nem állítom, hogy valami fene nagy pókerjátékos vagyok, de elhiheted nekem hogy nem sokan mondhattyák el magukról, hogy jobban tunnak kártyázni nálam - Az igazság az volt, hogy csakugyan 217 minden pénzét elvesztette, de valami büszkeségféle visszatartotta attól, hogy bevallja. Pillanatnyilag nem is érdekelte hogy miből fogja kifizetni a whisky árát, ha egyáltalán sikerül felhajtania. A lényeg az volt hogy felhajtsa. Csak találjak valahol egy kis pálinkát - gondolta -, majd meglelem a módját, hogy megigyam. Fölállt és elballagott. Körülbelül negyedóra múlva vigyorogva tért vissza. Leült Croft és Martinez mellé, és egy ággal böködni kezdte a földet. - Ide figyejjetek - mondta -, van itt egy kantinos őrmester, aki pájinkát főz az erdőben. Beszéltem is vele, és síkerűt megegyeznünk az árban. - Mennyit kér? - kérdezte Croft. - Hát az igazat megvallva, elég sokat, de igen jó pájinka. Tesz bele őszibarack- meg sárgabarackonzervet meg mazsolát, egy csomó cukrot meg élesztőt. Meg is kóstótatta velem, marha jó. -- Mennyit kér érte? - tette fel ismét a kérdést Croft. - Hát huszonöt fontot három kulacsér. Sose fogom tudni tisztességesen kiismerni magam ezekkel a nyavalyás fontokkal de assziszem, nem lehet több ötcen dollárnál. Croft kiköpött. - Ötvennél? Nem a fenét. Kereken nyolcvan. Átkozottul sok három nyavalyás kulacsért. Wilson bólintott. - Mondd már. mi a fenét érünk a pézünkkel, ha hónap ellüvik a fejünket? - Várt egy kicsit, aztán hozzátette: - Tuggyátok; mit, vonjuk be Redet meg Gallaghert is, s akkor mindenkire öt font esik, mert öten leszünk, és öccör öt az huszonöt, igaz ?

Croft fontolóra vette a dolgot. - Hát ha sikerül megfőznöd Redet meg Gallaghert akkor Martinez meg én is beszállunk. Wilson átment Gallagherhez, és öt ausztráliai fonttal a zsebében jött el tőle. Aztán megállt Rednél is. Mikor megemlítette, mennyibe kerül a pálinka, Red fölfortyant. - Fejenként öt fontot fizessünk három tetves kulacsért? Huszonöt fontért legalább öt kulaccsal kellene kapnod, Wilson. Annyiért nem aggya, Red. Red káromkodott egyet. - Hol a fenébe van neked öt fontod? Wilson elővette a zsebéből a pénzt, amit Gallaghertől kapott. - Itt van, ni. 218 Nem másvalakinek a pénze ez? Wilson felsóhajtott. - Becsszóra az enyém, Red, s igazán nem értem, hogy a fenébe képzelhetsz ilyesmit egy haverodrul. - Ebben a pillanatban csakugyan szentül hitte, hogy igazat mond. - Na jó, itt az ötös - morogta Red Még mindig meg volt győződve róla, hogy Wilson hazudik, de alapjában véve nem sokat törődött vele. Ó is nagyon szeretett volna inni, de nem volt hozzá energiája, hogy maga hajtson fel valahol egy kis pálinkát. Ugyanolyan zsibbadtnak érezte egy pillanatra egész testét, ugyanolyan páni félelem fogta el mint amikor egyedül ballagott visszafelé az ösvényen, és meghallotta Croft puskájának dörrenését. - Egyebet se tudunk, mint kölcsönösen megnehezíteni egymás életét, hogy az isten verné meg. - Sehogy sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a japán fogoly meghalt. Volt valami iszonyú a dologban. Mivel nem ölték meg azonnal azt a japánt, biztos arra számított szegény, hogy fogolyként fognak bánni vele. De nemcsak erről volt szó. Hanem arról, hogy ott kellett volna maradnia. Az az egész átkozott hét ott fenn a dombon, az az éjszaka ott a folyó partján, az öldöklés! Nagyot sóhajtott. Hadd legyen meg Wilsonnak az öröme úgyis elég nehezen jut hozzá. Wilson Crofttól és Maitinezfől is bezsebelte az öt-öt fontot, aztán fogott négy üres kulacsot, és megkereste a kantinos őrmestert. Kifizette az előlegbe kapott húsz fontot, és négy, pálinkával teli kulaccsal tért vissza. Az egyiket eldugta a sátrában az összehajtogatott pokróc alá, aztán csatlakozott a többiekhez, és leakasztotta övéről a három kulacsot. - A legokosabb, ha gyorsan megisszuk - mondta. - Az alkohol könnyen kimarhattya a fémet. Gallagher ivott egy kortyot. - A szentségit neki, mi az istenből csinálták ezt? - kérdezte. - Ó, nagyon jó kis itóka az - nyugtatta meg Wilson. Húzott egy nagyot a kulacsból, és elégedetten sóhajtott egyet. Érezte, hogy a pálinka végigömlik a torkán, a mellén, és melegen szétárad a gyomrában. Aztán eláradt egész testében, és a jóleső melegségtől kezdett feloldódni benne a feszültség. - Az annya,

de jó - mondta. Miután már ivott egyet, és tudta, hogy még ihatik, igen jó kedve támadt, s megpróbált filozofálgatni.. 219 Tuggyátok - kezdte -, whisky nélkül nem is ember az ember. Az a legrohattabb ebben az egész háborúban, hogy az ember sose rúghat ki a hámbul és nem csinálhat olyan dógokat, amikben valóban öröme tellik, s ugyanakkor másnak se ártanak. Croft halkan dörmögött valamit, és megtörölte a kulacs száját, mielőtt ivott volna. Red homokot szitálgatott az ujjai közt. A pá. linka édes volt és erős; marta a torkát, aztán egész testét. Megdörzsölte vastag, vörös orrát és dühösen kiköpött. - Senki se kíváncsi rá, hogy mit szeretnél csinálni - jelentette ki Wilsonnak.Azért küldtek ide, hogy a fenekedbe lőjenek. - Egy pillanatra megint maga előtt látta a zöld vízmosásban heverő halottakat, a meztelen, szétmarcangolt húst. - Nehogy azt képzeld - folytatta hogy egy katóna többet ér, mint egy nyavalyás ökör. Gallaghernek eszébe ütött. hogy a japán fogoly karja meg a lába még egy hosszú pillanatig rángatózott azután, hogy Croft lelőtte. Akár egy nyavalyás csirke, amelyiknek kitekerték a nyakát - dünnyögte komoran. Martinez fölnézett. Arca nyúzott volt, sötét árnyékok ültek a szeme alatt. - Miért nem fog be szád? - kérdezte. - Mindnyájan lát már olyat, amit te. - Hangja, amely különben mindig csöndes és udvarias volt, most valahogy haragosan, élesen csengett, s Gallagher meglepetten elhallgatott. - Aggyátok körbe azt a kulacsot - javasolta Wilson. Égnek emelte a kulacs fenekét, és kiitta az utolsó cseppet is.Azt hiszem jó lenne mingyárt nekilátni a másodiknak. - Mindnyájan ugyanannyit fizettünk érte - mondta Croft -, illik hát, hogy mindnyájan ugyanannyit ígyunk is belőle. - Wilson kuncogott. Körben ültek a földön időnként kézről kézre adták a kulacsot, és csöndesen beszélgettek. Még ki se ürült a második kulacs kezdett elbizonytalanodni a hangjuk. Nyugaton már lemenőben volt a nap s már látni lehetett a fák és a sötétzöld esőköpenyekből összeállított sátrak árnyékát. Goldstein, Ridges és Wyman körülbelül harminc méterrel odább üldögéltek, és halkan beszélgettek. A kókuszligeten keresztül néha lárma szűrődött átteherautó robogott végig a táborba vezető úton, katonák kiabáltak egymásnak munka közben. Körülbelül egy mérföldnyire minden negyedórában eldördült egy ágyú, s ilyenkor fél füllel 220 figyelték, mikor hangzik fel a becsapódó lövedékek robbanása: Látni csak az előttük húzódó drótakadályt látták meg a kókuszliget mögött a dzsungel sűrűjét. - Szóval, holnap visszamegyünk a törzsszázadhoz. . . Igyunk

rá - mondta Wilson. - Remélem, most már csak azt a rohadt utat fogjuk ásni, amíg be nem fejeződik a hadművelet - mondta Gal7agher. Croft álmosan babrálta a derékszíját. Az az éberség és izgalom, amelyet akkor érzett, amikor megölte a foglyot, a menetelés közben üres, rosszkedvű közönnyé alakult át, nem érdekelte semmi. Miután ivott, rosszkedve továbbra is megmaradt. de azért belül valami átalakult benne. Agya kábult lett, percekig szótlanul, mozdulatlanul ült, s feszülten figyelt arra a furcsa kavargásra és émelygésre amely testében végbement. Öntudata a részegségtől úgy imbolygott ide-oda, mint egy cölöp körül a víz alatti árnyékok. Janey részeges kurva - gondolta, s valamilyen tompa fájdalmat érzett a mellében. Gyí, gyí, gyíadünnyögte magában, s gondolatai lustán, érzékien gomolyogtak egy hajdani lovaglás emléke körül, amikor lenézett egy dombról a lába alatt elterülő, napsütötte völgybe. Az alkohol már a lábába szállt, s pillanatra eszébe jutott az az összetett, gyönyörteljes érzés, amely olyankor fogta el amikor a nap fölmelegítette alatta a nyerget, és körülötte szétáradt az átforrósodott bőr és az izzadt ló szaga. A forróságról meg eszébe jutott hogy tűzött a nap abban a zöld vízmosásban, ahol a japánok holttestei hevertek e maga előtt tárta azt a csodálkozó kifejezést, amely a fogoly arcán jelent meg, a halála előtti pillanatban. Megint rájött a nevetés, és úgy bugyborékolt elő száraz; vékony ajkai közül, ahogy a nyál csordul ki egy beteg ember szájából. - Az úristenit!dörmögte. Wilson kitűnően érezte magát. A whisky rózsás hangulatba ringatta, jó érzés töltötte el. s mindenféle homályos, buja, érzéki kép jelent meg az agyában. Ágyéka egészen megduzzadt, orrcimpája remegett az izgalomtól, amikor maga elé képzelte egy felhevült nő erjedt izzadságszagát. - Mit nem adnék érte, ha most megkefélhetnék egy nőt. Amikor boy voltam a Hotel Mainben, lakott ott egy lány valami vacak kis zenekarban énekelt amelyik a városban vendégszerepelt. Állandóan értem csöngetett, 221 hogy vigyek föl neki valami piát. Jóformán taknyos kölyök vótam még, csak lassan kapcsótam, de amikor eccer fölmentem a szobájába, ott állt pucéran, úgy várt rám. Istókuccse, három álló óra hosszat ott maradtam a szobában, fütyültem a szógálatomra, s nem kérhettem tűle olyat, amit meg ne tett vóna.Sóhajtott egyet, és nagyot húzott a kulacsból. - Két hónapig minden délután szeretkeztünk, és mindig azt mondta, hogy nálain különb férfit el se tudna képzelni. - Cigarettára gyújtott; s nagyokat pislogott a szemüvege mögött. - Mert klassz fickó vagyok ám én, akárki megmondhattya. Minden istenverte vackot meg tudok javítani, nincs olyan masina, amely túljárna az eszemen, s marhamód értek ám a nőkhöz. Egész csomó nó bizonyíthatná nektek. hogy olyan férfival sose vót még dóga, mint én.

- Tenyerével végigsimított magas homlokán és aranyszőke kefefrizuráján. - De hát átkozottul nehéz egy férfinak, ha nincs kéznél nő. - Megint ivott egyet. - Kansasban vár rám egy kis ringyó, aki nem tuggya, hogy házasember vagyok. Mikor Fort Rileyben vótam, vele szoktam lófrálni. Az a kis ringyó állandóan leveleket ír nekem, Red tanúsíthattya, mert ó szokta elolvasni őket nekem, alig várja, hogy visszamennyek. Az asszonynak megírtam, hogy okosaban tenné, ha abbahagyná a panaszkodást, s nem nyaggatna a leveleiben folyton a gyerekekkel meg azzal, hogy mér nem kűdök haza pézt, mer különben bizisten soha többet nem megyek vissza hozzá. Egy szart megyek! Azt a kis kansasi dögöt sokkal jobban szeretem. Az asztán úgy tud főzni, hogy az ember megnyajja utána a szája szélit. A magadfajta istenverte hencegőknek egyeben se jár az eszük, mint a kefélésen meg a zabáláson - morogta dühösen Gallagher. - Hát nem az a legjobb a világon, az istenfáját? - kérdezte hanyagul Wilson. - Egy férfinak inkább azzal kell törődnie, hogy vigye valamire, az a legfontosabb - mondta Gallagher. - Az ember azért töri magát, hogy elérjen valamit az életben. - Hirtelen megmerevedett az arca. - Nekem gyerekem lesz, lehet, hogy éppen most jön a világra, miközben itt iddogálok, de soha nem volt rá lehetőségem, hogy vigyem valamire, ez az igazság. - Dühösen sóhajtott egyet, aztán izgatottan előrehajolt. - Ide figyelj, volt 222 idő, amikor teljesen egyedül voltam a világban, és. . és. . mindenféléket képzeltem és azt hittem, hogy egyszer még valami nagy dolgot fogok csinálni. Elkeseredetten elhallgatott egy pillanatra. - De valahogy mindig eltoltam a dolgot. - Mérgesen abbahagyta, mintha szavakat keresne, aztán mogorván félrenézett. Red nagyon részeg volt, és végtelenül bölcsnek érezte magát. - Mondok én nektek valamit, fiúk. . . egyikőtök se ér fabatkát se. Klassz fickók vagytok egytől egyig, de soha nem fogjátok semmire se vinni, a botnak mindig csak a szaros vége lesz a tiétek. Úgy ahogy mondom, mindig csak a szaros vége. Croft harsogó röhögésbe tört ki. - Fasza gyerek vagy, Gállagher - kiáltotta nehezen forgó nyelvvel, és ráveregetett Gállagher hátára. Hirtelen szinte kirobbanó jókedv töltötte el, szerette volna átölelni az egész világot. - Te meg, Wilson, nyavalyás kurafi vagy. Átkozott, vén kéjenc. . - Rekedt volt a hangja, s társai még részegségükben is kicsit kényelmetlenül érezték magukat, amikor ránéztek. - Fogadni mernék, hogy már akkor is fölállt a farkad, amikor megszülettél. Wilson kuncogni kezdett. - Magam is assziszem. Mindnyájan harsogva röhögtek egy darabig, és Croft megrázta a fejét, mintha meg akarta volna állítani a szédítő kavargást az

agyában. - Mondok én nektek valamit, emberek - mondta. - Mindnyájan stramm fickók vagytok. Nyavalyások vagytok és zöldfülűek, de azért stramm fickók vagytok. Nincs bennetek semmi hiba. - Furcsán elmosolyodott, egészen elferdült a szája, aztán megint hangos röhögésbe tört ki. Nagyot húzott a kulacsból. - Japcsalinál jobb barátot például el se képzelhet magának az ember. Akár mexikói, akár nem, őt ugyan senki le nem pipálja. Még a jó öreg Red is ez az átkozott, vén disznó, akit egy szép napon úgyis lelövök, még ő is csak jót akar a maga hülye módján. Redbe megint belényilallt a félelem, olyan élesen, mintha fúró hatolt volna a fogába. - Fogd be a pofád, Croft - mondta. Croft féktelen vidámsággal röhögött. - Tehetsz nekem egy szívességet - mondta félreérthetetlen mozdulattal. Reden újra erőt vett a rosszkedvű álmosság. - Szarháziak 223 vagytok mindnyájan - mondta, s bizonytalan mozdulattal, lemondóan legyintett. Croft hirtelen kuncogni kezdett. Ez volt az első eset, hogy emberei kuncogni hallották. - Pontosan úgy van, ahogy Gallagher mondta: az a nyavalyás úgy rángatózott ott a sárban, mint a csirke, amelyiknek kitekerték a nyakát. Wilson vele kuncogott; fogalma sem volt róla, min nevet Croft, de ez egyáltalán nem zavarta. Elhomályosodott körülötte a világ, minden bizonytalan volt s ugyanakkor gyönyörűséges. Egyetlen érzés töltötte el: mérhetetlen szeretetet érzett bajtársai iránt, akikkel együtt ivott. Kóválygó agyával valamilyen felsőbbrendű és szeretetre méltó lényeknek érezte őket. - A jó öreg Wilson sosem fog pácba hagyni benneteket - mondta csukladozva. Red mordult egyet, és megdörzsölte orra hegyét, amely egészen elzsibbadt. Valami különös ingerültség fogta el, s annyi minden kavargott az agyában, hogy hiába próbálta rendezni gondolatait. - Derék haver vagy, Wilson - mondta -, de szart sem érsz. Én mondom nektek, szart sem ér az egész bandánk. - Red van részeg - mondta Martinez. - Közönséges disznók vagytok mindnyájan - ordította Red. A pálinka csak ritkán vidította fel. Eszébe jutott egy sor egyformán mocskos kocsma, maga előtt látta a csendesen iddogáló embereket, akik rezignáltan bámulnak a pálinkáspoharak fenekére. Egy pillanatra szinte ó is maga előtt látta a pohár aljának opálfényű gyűrűjét, behunyta a szemét, és a gyűrű most az agyában kezdett kavarogni. Annyira részeg volt, hogy szédült, mire kinyitotta a szemét, és csakazértis kihúzta magát. - Mind le vagytok szarva - mondta. Társai ügyet sem vetettek rá. Wilson körülnézett, és észrevette Goldsteint aki egyedül üldögélt a szomszéd sátor mellett; s levelet írt. Wilson hirtelen elszégyellte magát hogy csak ők

isznak, s nem hívták meg a raj többi tagját is. Néhány másodpercig nézte, milyen szorgosan kapirgál Goldstein ceruzája a papíron, s hangtalanul mozog az ajka írás közben. Wilson rájött, hogy szereti Goldsteint és valahogy zavarta, hogy Goldstein nem iszik velük. Derék fickó ez a Goldstein - gondolta -, csak 224 mindig peche van. Úgy érezte, mintha Goldsteinből hiányozna valami fontos tulajdonság, ami lehetővé tenné, hogy az életet megértse. - Hé, Goldstein - üvöltötte -, gyere ide! Goldstein fölnézett, és bizalmatlanul elmosolyodott. - Nagyon köszönöm, de éppen a feleségemnek írok. - Hangja barátságosan csengett, de egy kis félelem is érzett benne, mintha attól tartott volna, hogy bántani akarják, - Ugyan, hagyd a fenébe azt a vacak levelet - mondta Wilson. - Ráér. Goldstein sóhajtott egyet, fölállt, és odalépett hozzájuk. -, Mit akarsz? - kérdezte. Wilson röhögött. Hülyének találta a kérdést. - Hát azt, hogy igyál egyet, a fenébe is! Mit gondósz, mi másért hítta!ak? Goldstein tétovázott. Úgy hallotta hogy a pálínka, amit a dzsungelben főznek, gyakran ártaImas. - Milyen pálinkátok van? - próbálta húzni az időt. Igazi whisky vagy dzsungelszaft ? Wilson megsértődött. - Kitűnő pájinka, a szencségit neki. Ha engem kínána meg valaki, nem kérdeznék ilyeneket. - Gállagher is fölmordult. - Vagy megiszod, vagy otthagyod, Icig - mondta. Goldstein elpirult. Attól való félelmében, hogy esetleg lenézik, már azon volt, hogy elfogadja a pálinkát, de most megrázta a fejét. - Köszönöm, nem kérek - mondta. Minek mérgezzem meg magam? - gondolta. Szép kis dolog lenne magára hagyni Natalie-t, hogy boldoguljon, ahogy tud. Az olyan ember, akinek felesége meg gyereke van, nem kockáztathat semmit. Még egyszer megrázta a fejét, s ránézett a többiek szenvtelen arcára.Most tényleg nincs kedvem - mondta halkan, és aggódva várta, mit fognak rá mondani. Látszott, hogy mindnyájan mélységesen megvetik. Croft kiköpött, és elfordította a fejét. Gallagher viszont egyenest a szemébe nézett. - A zsidók nem isznak - dünnyögte. Goldstein tudta, hogy legokosabb volna sarkon fordulnia, és folytatnia a levélírást, de mégis inkább bátortalanul megpróbálta kimagyarázni magát. - Ó, én nagyon szívesen iszom - mondta - Ha társaságban vagyok, meg étkezés előtt. . - Elakadt 225 a hangja. Tulajdonképpen már akkor tisztában volt vele, hogy

csak bosszúsága lesz, mikor Wilson odaszólt neki, de hiába intette valamilyen belső hang, nem hallgatott rá. Wilsonon látszott hogy dühös - Hülye alak vagy, Goldstein, és kész. - jókedvű volt és fölényes. s ugyanakkor dühös is, hogy leereszkedett valakihez, aki olyan ostoba, mint Goldstein, s nem tudja megbecsülni a számára felajánÍott lehetőséget. Akkor menj a fenébe, levelet írni! -- üvöltötte Red. Pocsék hangulatban volt, sértette Goldstein alázatos és zavart arckifejezése. Mélységesen lenézte. amiért nem tudja eltitkolni érzéseit; annál is inkább, mert abban a pillanatban pontosan tudta, mi fog történni, amikor Wilson megkínálta pálinkával Goldsteint, s részben mulatott, részben bosszankodott a dolgon. S most valami irónikus elégedettség töltötte el, hogy csakugyan így történt. Valahol a lelke mélyén még mindig érzett egy árnyalatnyi rokonszenvet Goldstein iránt de elfojtotta magában - Szart se ér az olyan ember aki nem tud uralkodni magán - dörmögte. Goldstein hirtelen sarkon fordult s elment. A kör összébb húzódott, az emberek tovább ittak Szinté látható kötelék fűzte össze őket. Lecsavarták a harmadik kulacs kupakját is. Kár ót vele kedvességgel próbálkozni - mondta Wilson. Martinez helyeslően bólintott. - Az issza meg pálinka, aki fizetni érte. Potya nem van. Goldstein megpróbált újból elmélyülni az írásban. De sehogy se sikerült. Folyton azon járt az esze, miket mondtak neki bajtársai, meg ő miket felelt rá, s nagyon szerette volna, ha olyan feleleteket adott volna, amilyenek most jutottak az eszébe. Miért kell folyton bosszantaniok? - tette fel magának a kérdést. s egy pillanatig majdnem elsírta magát. Fogta a levelet, és még egyszer elolvasta, de nem volt képes odafigyelni a szavakra. Azt tervezte. hogy a háború után hegesztőműhelyt nyit, s amióta átkelt az óceánon, folyton erről tárgyalt feleségével a leveleiben. Röviddel azelőtt, hogy Wilson rákiáltott, éppen abbahagyta az írást. Csak fogta a kezében a ceruzát, és izgatott örömmel elképzelte, milyen lesz, ha majd egyszer saját műhelye lesz, s meg226 becsült tagjává válik a helybeli társadalomnak. A dolog nemcsak afféle holdkóros ábrándozás volt már ki is szemelte a helyet, hogy hol lesz majd a műhely. és pontosan kiszámította, mennyi pénzt spórolhat meg ő meg az asszony, ha a háború még egy esztendeig vagy legföljebb kettőig eltart - optimista módon azt képzelte, hogy hamarosan vége lesz -, sőt még azt is kiszámította, hogy akkor mennyit spórolhatnak meg, ha tizedessé vagy őrmesterré léptetik elő. Ez volt az egyetlen cróme, amióta elhagyta az Államokat. Éjszakákon át ébren feküdt a sátrában, a jövőt tervezgette, vagy a fiára gondolt, és elképzelte, hol lehet a felesége éppen abban a pillanatban. S néha, mikor úgy gondolta, hogy épp látogatóban van a rokonoknál, még azt is megpróbálta elképzelni, hogy

miről beszélgetnek, és halkan nagyokat kuncogott magában, mikor eszébe jutottak a családi tréfák. Most azonban nem sikerült ilyen gondolatokba temetkeznie. Valahányszor megpróbálta felidézni magában felesége derűs, vidám hangját, megütötte fülét bajtársainak ocsmány röhögése, akik tőle balra még mindig ittak. Egyszer még a szeme is könynyes lett, és haragosan megrázra a fejét. Miért gyűlölnek annyira? - kérdezte önmagától. Hiszen annyira igyekezett jó katona lenni. Menetelés közben soha nem dőlt ki a sorból, volt olyan erős, mint akárki más, és keményebben dolgozott, mint bajtársai közül a legtöbben. Ha őrségen volt, sohasem kezdett el lövöldözni félelmében, akármilyen kísértést is érzett rá, de senki se vett róla tudomást. Croft sohase ismerte fel az ő igazi értékeit. - Antiszemita banda - morogta. A gojoknak egyeben se jár az eszük, csak ringyók után szaladgálnak, meg leisszák magukat, mint a disznók. Titokban irigykedett, hogy sohasem volt sok barátnője, nem voltak jókedvű, lármás ivócimborái sem. Arról a reményről már régen letett, hogy összebarátkozhatik bajtársaival: nem tudnak vele mit kezdeni, sőt kimondottan gyűlölik. Goldstein elkeseredetten csapott öklével a tenyerébe. Hogy engedheted meg, Istenem, hogy ilyen antiszemiták éljenek a világon? Nem volt vallásos, mégis hitt valamilyen Istenben, egy olyan Istenben, akivel veszekedni lehet, akinek szemrehányásokat lehet tenni. Miért nem akadályozod meg, hogy ilyen dolgok történjenek? - kérdezte elkeseredetten. Úgy érezte, hogy Isten 227 nagyon egyszerűen meggátolhatná, s mivel nem akadályozta meg, úgy haragudott a maga saját külön Istenére, mint egy apára aki jóságos ugyan de nem sokat törődik gyermekeivel. Goldstein megint fogta a levelet, és folytatta az írást: "Hidd el, drágám, néha annyira utálom az egészet, hogy a legszívesebben itthagynám. Borzasztó dolog ilyet leírni, de gyűlölöm a katonákat, akikkel együtt vagyok, goromba fráterekből álló, közönséges banda. Szavamra mondom, drágám. nagyon nehéz ilyen körülmények között az embernek fennkölt eszményeket tartania szem előtt. Néha bizony felteszem magamnak a kérdést: eltekintve attól, hogy mi történik a zsidókkal Európában, vajon miért is harcolunk. . ." Átolvasta, amit írt, aztán dühösen kihúzta. Néhány percig csak ült, s jeges borzadály töltötte el egész lényét. Hirtelen ráeszmélt, hogy kezd megváltozni. Önbizalmát elvesztette már nem volt többé biztos magában. Gyűlölte valamennyi bajtársát, akikkel együtt kellett élnie és dolgoznia, pedig nem emlékezett rá, hogy a múltban lett volna idő, amikor ne szeretett volna jóformán mindenkit, aki körülötte volt. Egy pillanatra tenyere közé fogta a fejét, aztán ismét szorgosan írni kezdett. "Van egy remek ötletem. Azt hiszem, nem ártana, ha együttműködnénk az ócskavaskereskedőkkel. Sok olyan holmijuk

van amit csak meg kell forrasztani egy kicsit, hogy ismét használható legyen, még ha nem is olyan szép, mint újkorában. . ." Wilson egyre nyugtalanabb lett. Órák óta üldögélt egy helyben, s elégedett hangulata kezdett alábbhagyni. . Mindig így volt vele, ha ivott: az első pár órában rendszerint vidámnak és elégedettnek érezte magát, jóindulat töltötte el mindenki iránt, de minél többet ivott, annál inkább lenézte azokat, akik nem ittak. S egy idő múlva rendszerint elfogta a vágy, hogy valami izgalmas dolgot csináljon, kezdett unatkozni és kijózanodni. Izgett-mozgott a helyén. egyre izgatottabb lett, aztán hirtelen fölállt, és otthagyta a kocsmát vagy a házat, ahol ivott, és elindult valamilyen kalandot keresni Gyakran előfordult, hogy másnap valamilyen ismeretlen nő ágyában ébredt föl vagy esetleg a csatorzzs nában vagy éppen a kis faház társalgójában, a díványon, a lakásán. S csak ritkán tudott visszaenilékezni rá, hogy mi is történt vele. Most kiitta a harmadik kulacsot is az utolsó cseppig, és hangosan sóhajtott egyet. A nyelve már alig forgott. - Most mi a fenét csinálunk, emberek? - kérdezte. Croft tántorogva fölállt, és megint röhögött. Egész délután nevetgélt magában. - Én lefekszem aludni - jelentette be. Wilson megrázta a fejét, és előrehajolt, hogy elkapja Croft lábát. - Őrmester. . . csak azért is őrmesternek nevezlek, akármilyen nyavalyás alak vagy. . . őrmester, azért még nem kell lefeküdni, mert egy-két óra múlva sötét lesz. Gallagher félszegen mosolygott. - Nem látod, hogy ez a kurva Croft egészen elázott? Croft lehajolt, és a gallérjánál fogva megragadta Gallaghert. Akármilyen részeg vagyok is, egyikőtöknek sincs joga így beszélni velem, de nem ám! - Aztán hirtelen visszalökte Gállaghert. - Nem felejtem el, mit mondtál. . . - Elakadt a hangja. - Várj csak holnapig. Minden szavadra emlékszem. Abbahagyta, megint elröhögte magát, s kicsit bizonytalan léptekkel elindult a sátra felé. Wilson az üres kulaccsal gurigázott. Böfögött egyet. - Most mi a fenét csinálunk? - tette föl megint a kérdést. - Nyavalyás pálinka hamar elfogyni - mondta Martinez. Hirtelen rosszkedvű lett, mert eszébe jutott, milyen sok pénzt adott ki érte. Wilson előrehajolt. - Ide figyeljetek, emberek. Van egy ötletem. Tuggyátok. a japcsiknak kerekes kuplerájaik vannak, még a frontra is ki tuggyák gurítani őket. - Hát ezt meg honnét veszed? - kérdezte Gallagher. Hallottam. Egész biztos. Szóval mi lenne, ha éccaka a hátuk mögé osonnánk, oszt fognánk magunknak egy olyan sárga ribit ? Red kiköpött. - Mi a fenének? Csak nem azt akarod meg-

nézni, hogy csakugyan vízszintes-e a vágás a punciján? - Az kínai divat - mondta Wilson. Gallagher dühösen előrehajolt: - Wilson, te biztos még nigger nőkkel is lefekszel. 209 Wilson röhögött. - Le vagy szarva - jelentette ki. Már meg - Jobbra nézz! - üvöltötte Red. Ót is elfogta a jókedv. is feledkezett a tervéről. Most már túlzott óvatossággal mentek tovább, s mikor GallaRednek megint eszébe jutottak a hullák ott a vízmosásban. gher megbotlott, a többiek fölháborodva fordultak visszaKülönös izgalom fogta el, mikor maga elé képzelte őket. Zava- A szencségit, nem tucc vigyázni? - förmedt rá halkan Wílson. rosan kóválygó agyába belehasított a félelem, és megint hátra- Ő maga hetykén lépkedett, csak egy egész kicsit volt bizonytalan nézett. - Mért nem keresünk gy-két emléktárgyat? - ordította a lába. Elkezdett fütyörészni. Elérkeztek a drótsövény kapujához, szinte eszelősen. s keresztülbotorkáltak egy mellig érő kunai-fűvel borított réten. - Hol a fenébe? Gallagher folyton elesett és káromkodott, s Wilson minden egyes - Kell lennie errefelé néhány döglött japcsinak - mondta alkalommal hátrafordult, s az ajkára tette az ujját. Red. Csak azért se nézett megint hátra. Miután megtettek vagy száz métert, elértek a dzsungel szélére. Wilson kuncogni kezdett. - Van is. De van ám - mondta Egy darabig a dzsungellel párhuzamosan kanyarodtak a fűben, izgatottan. - Vagy két-háromszáz lépésre a kantinos őrmester míg egy ösvényre nem bukkantak. Valahol messze eldördült egy butikjától ütközet vót. Emlékszem is, hogy ott gyüttünk el mel- ágyú, és Martinez összerezzent. Szakadt róla a veríték, és nalette egészen közel. gyon rossz hangulatban volt. - Hol lenni istenverte csatatér? Martinez izgatottan megszólalt. - Éjjel, mikor mi folyónál, - kérdezte. és jönni japcsik. Akkor éjjel majdnem idáig jönni japcsik. - Pontosan az ösvény végén mondta Wilson. Eszébe - Bizony - mondta Wilson. - Úgy hallottam, itt még jutott a negyedik kulacs whisky amit eldugott, s megint kuncogtankjaik is vótak. ni kezdett. - Már csak egy kicsit kell menni - magyarázta - Hát akkor gyerünk - dörmögte Red. - Jól fog jönni egy- a többieknek. Vagy százötven métert haladtak botorkálva az két emléktárgy. ösvényen, s egy keskeny útra lyukadtak ki. - Ezt a japcsik Wilson fölállt. - Ha becsípek, mindig muszáj járkálnom csinálták - mondta Wilson. egyet. - Nyújtózott egyet. - Na gyerünk emberek! - Most hol vannak azok a kurva japcsik? - kérdezte GálA többiek bambán bámultak rá. Kábulatban voltak, s eddig lagher. csak összevissza fecsegtek. Beszéltek, de fogalmuk se volt róla, - Hajaj, jó messze nyugtatta meg Wilson. - Itt vertük mit, s most Wilson tettvágya zavarba hozta őket. - Gyerünk, vissza őket. emberek! - ismételte meg Wilson. Gallagher szaglászni kezdett. - Már érzem a bűzüketEngedelmeskedtek, mert egészen tehetetlenek voltak; bárkinek jelentette ki. engedelmeskedtek volna, aki parancsot ad nekik. Wilson fölkapta - Nem csuda - mondta

Wilson. - Úgy hallottam, egész a puskáját, mire a többiek is vállukra vetették a magukét. csomó hever errefelé. - Hova a fenébe megyünk? - kérdezte Gallagher. Az út egy kókuszligeten, aztán egy kunaifűvel borított réten - Csak gyertek utánam, emberek! - mondta Wilson. Meg- vezetett keresztül. Ahogy tovább haladtak, minden lépésnél eresztett egy részeg kurjantást. ismerős bűz áradt feléjük az út mindkét oldaláról. Édeskés, ürüLibasorban, le-lemaradozva utána baktattak. Wilson keresz- lék-, szemét- és mocsárszagra emlékeztető enyészetszag volt. tülvezette őket a táboron. Jókedve ismét visszatért, még nótára Erőssége és jellege folyton változott; néha mintha rothadó is gyújtott: - Vezess haza, pajtás. . krumpli undorító szaga csapta volna meg az orrukat, néha meg Néhány katona megbámulta őket, s Wilson megállt. - Em- olyan bűz volt körülöttük, mint egy borz odújában. berek! Lehet, hogy az istenverte tisztek figyelnek minket. Visel- - A szentségit! káromkodott Red. Megkerülte egy japán keggyetek hát, ahogy katonához illik, az istenfátokat! katona hulláját, amely összezúzva hevert az úton. 230 231 A rétet szegélyező kókuszligetekben le voltak szaggatva a fák lombjai, s a törzsük fekete meg barna volt, mintha aszály szárította volna ki őket. A legtöbb fának még az ágai is letörtek, olyan elhagyatottan és csupaszon meredtek az égnek, mint valami cölöpsor a tengerparton, apály idején. Zöld színnek még csak nyomát sem lehetett látni a ligetekben. Az egész környék tele volt kiégett tankok fekete sziluettjeivel; úgy olvadtak bele az összeroncsolt fák és a körülöttük szénné égett kunai-fű hátterébe, mintha álcázva lettek volna; a gyereklapok találós képein van így elrejtve a lombok közé a híres emberek arca. Az egész területet roncsok borították. Mindenfelé halott japán katonák hevertek, és egy kis domboldalban, ahol a japánok néhány órára beásták magukat, a tüzérségi lövedékek hatalmas lyukakat ütöttek a földbe. A katonák keresztülbaktattak a réten, amely körülbelül negyed mérföldnyire nyúlt el. A fűben megpillantottak néhány kétrét görnyedt hullát; egyáltalán nem úgy festettek, mint akik örök nyugalomra tértek: iszonyúan torz mozdulatokba dermedtek. Kikerülték őket, aztán tovább-botorkáltak az úton. Néhány méterrel odább egy szétrombolt japán hernyótalpas vontatóra meg egy amerikai tankra bukkantak; oldalukra dőlve úgy támaszkodtak egymásnak, mint két roskadozófélben lévő, öreg épület. Együtt égtek ki, koromfeketék voltak és nyomorékok. A japán hullákat még nem szállították el. A hernyótalpas vontató sofőrje félig kiborult az ülésről. Feje fülétől az álláig szétroncsolódott, s fölpuffadva hevert a vontató hágcsóján. Egyik lába beszorult az -összetört szélvédő szilánkjai közé, a másik leszakadt a törzséről,

s a halott fejével derékszögben hevert a földön, mintha nem is hozzá tartozott volna. Nem sokkal messzebb egy másik japán a hátán feküdt. Hatalmas lyuk tátongott a hasán, s a lyukon mint egy óriási fehér tengerirózsa püffedt szirmai türemlettek ki a belei. A fehér belek körül rikítóan vörösnek tűnt a hasán a hús. Két kezét halálos görcsbe merevedve a sebe köré szorította. Mintha föl akarta volna hívni rá a figyelmet. Semmitmondó, barátságos arca volt, vonásai nem túl élesek, s mintha megnyugodott volna a halálban. Két lába és a feneke fölpüffedt, úgy feszült rajta a nadrág, 232 mint egy Napóleon-korabeli dandyn a harisnya. Olyasféle benyomást tett, mint egy baba, amelyikből kijött a tömés. Rá merőlegesen hevert a földön egy harmadik katona. Ennek a mellén tátogott iszonyú seb. Dereka és felsőteste megégett, amikor megpróbált kijutni valahogy a hernyótalpasból, s most szétvetett lábbal, felhúzott térddel feküdt a földön. Megperzselődött egyenruhája szétszakadt, s látni lehetett elégett nemi szervét. Kis hamucsomóvá zsugorodott össze, s a szőr olyan volt az ágyékán, mint az acéldrót. Wilson tapogatózva keresgélni kezdett a roncsok körül, aztán felsóhajtott. - Minden emléktárgyat elvittek mán. Gallgher részegen tántorgott ide-oda. - Kicsoda? Ki a fene vitte el? Te magad loptad el, Wilson, te hazug disznó. Wlson rá se hederített. - Mondhatom, mégiscsak gyalázat, hogy nekünk, akik egy álló héten át kockára tettük az életünket, egyetlen emléktárgyat se hagytak. - Hangja egészen elfulladt keserűségében. - Szégyen, gyalázat! - ismételte meg dünynyögve. Martinez megpiszkálta cipője orrával a megégett hulla nemi szervét. Alig hallható nesszel esett szét: mintha szivarhamuba bökött volna az ujjával. Egy kis kéjes érzés fogta el, ez azonban hamarosan beleveszett rosszkedvébe. A pálinka lehangolta, s lehangoltsága útjuk során csak fokozódott; nem iszonyodott és nem is félt a hulláktól; halálfélelme semmi összefüggésben nem volt sem a szagokkal, sem a szörnyű torzulásokkal, amelyeket a halál idézett elő az emberi testeken. Nem tudta volna megmondani, miért olyan rosszkedvű s megpróbált valami magyarázatot találni rá. Sajnálta, hogy olyan sok pénzt adott ki a whiskyre, s már egy félórája azt számítgatta, mennyi idő alatt sikerül újra akkorá összeget megtakarítani a zsoldjából. Red nekitámaszkodott a vontatónak. Szédült, és megkapaszkodott a -sárhányóban. Közben véletlenül megmarkolt valami pépes gyümölcsöt, s gyorsan eldobta. A gyümölcs piros volt, körtére emlékeztetett s Red még sose látott ilyet. - Honnan a fenéből került ez ide? - kérdezte dühösen. - Japcsi kaja - mondta Wilson. - Mi ez?

233 - Nem tudom - vont vállat Wilson, és odább rúgta a gyümölcsöt. Redet ittassága ellenére hirtelen szorongás fogta el. Egy pillanatra megint eszébe jutott Hennessey. - Hé, Wilson, hol az istenben vannak azok az emléktárgyak? - kérdezte elkeseredve. - Gyertek csak utánam, emberek - felelte Wilson. Otthagyták a két kiégett járművet, és egy kicsit körülnéztek az út menti dombon, ahol a japánok annak idején beásták magukat. Az alacsony dombot valamikor át- meg átszelték a lövészgödrök és lövészárkok, de a tüzérségi tűz majdnem valamennyit szétrombolta. A homokfalak bedőltek, úgy festettek, mint azok a gödrök amelyeket a strandon ásnak a gyerekek, aztán mikor otthagyják, a felnőttek széttapossák őket. Mindenfelé halott japánok hevertek. körülbelül húsz-harminc katona, kettes, hármas négyes csoportokban szétszórva. Köztük ezernyi kisebb-nagyobb tárgy hevert szerteszét hányva a földön, s a dombról olyan átható bűz szállt az ég felé, mint az égő szemét szaga. Volt ott rohadt élelmiszer meg egy csomó félig üres lőszerrakasz, amelynek tartalma szétszóródott a földön. Hátizsákok, rozsdás puskák, cipők, kulacsok és rothadó húsdarabok borították tarka összevisszaságban a letarolt földet. A dombon nem volt még öt négyzetméternyi terület sem, ahol ne hevert volna valamilyen hulladék, kaotikus összevisszaságban. A japánok már egy hete halottak voltak, felpüffedtek, óriásra dagadt a lábuk meg a hasuk, fenekükön szétrepedt a nadrág. Megzöldültek, bíborpirossá váltak, sebeikben kukacok lakomáztak, ellepték a lábukat. Körülbelül másfél centiméter hosszú kukacok voltak, olyanok, mint egy puskagolyó, azzal a különbséggel, hogy a színük a halak hasának színére emlékeztetett. Fürtökben nyüzsögtek a hullákon, ahogy a méhek rajzanak a méhész feje körül. A sebeket már nem is lehetett látni, mert a kukacok az oszlásnak indult hullákat teljesen ellepték bágyadtan mászkáltak rajtuk. Gallagher részegen bámulta, ahogy egy csomó kukac eltűnt egy halott tátott szájában. Valahogy arra számított, hogy a kukacok valamilyen hangot fognak kiadni és elöntötte a méreg, mikor látta, hogy némán, mohón zabálnak: Félelmetes bűz volt, s a hullák fölött sóráran röpködtek a legyek - Rohadt legyei! - dünnyögte. Megkerült egy hullát, és 234 fölvett a földről egy kis papendeklit. A papír teljesen el volt ázva, szétesett az ujjai közt; fölvett néhány kis üvegfiolát is, valamilyen sötét folyadék volt bennünk s néhány pillanatig komoran meredt rájuk. - Hát ez meg mi? - kérdezte. Senki sem felelt, mire megint ledobta a fiolákat a földre. - Csak azt szeretném tudni, hol a frászban vannak azok az emléktárgyak!

Wilson megpróbálta hátrahúzni egy rozsdás puska závárját. - Egy napon úgyis szerzek magamnak egy olyan szamuráj kardot - jelentette ki. A puskatussal megbökött egy hullát, s grimaszt vágott. - Rohatt hullák vagyunk mindnyájan, emberek, rohatt hullák. - A halott melléből kiállt néhány borda, és a késő délutáni világításban ezüstösen csillogott. A húsos részek undoritóan barnászöldek voltak. - Éppúgy néz ki, mint egy birkacomb - állapította meg Wilson. Megint sóhajtott egyet, s elindult lefelé a domboldalon. A domb másik oldalán volt néhány természetes barlang, s az egyikben vagy féltucat halott japán hevert egy csomó dobozon meg ládán. - Hé, emberek! - üvöltötte Wilson. - Találtam nektek valamit. - Rettentően büszke volt. Társainak részeg gúnyolódása sértette az önérzetét. - Ha a jó öreg Wilson aszongya, hogy talál valamit, akkor talál is. Az úton teherautó robogott a tábor felé. Wilson utánaintett, mint egy gyerek, aztán leguggolt és bekukucskált a barlangba. A többiek is köréje gyűltek, és szemügyre vették az üreget.Egész csomó katonaláda van ott benn, emberek - Közönséges deszkaládák - mondta Red. - Én is épp aszt mondom - felelte Wilson. - Kiüríttyük őket, osztán magunkkal visszük. Red káromkodott egyet. - Ha láda kell, kaphatsz a törzsszázadnál eleget. Ugyan - felelte Wilson -, azok a ládák, amiket ott adnak, közönséges bóvlik. Ezek meg úgy vannak megcsinyáva, ahogy meg kell csinyáni egy ládát. Red megint benézett a barlangba. - Itt egyen meg a lene, ha egy ilyen vacak ládát az egész úton visszacipelek. Martinez néhány méterrel tovább ment. Fölfedezett egy hullát, amelynek nyitott szája tele volt aranyfogakkal. Képtelen volt levenni a szemét a lenyűgöző látványról. Megállt a holttest fölött, és alaposabban szemügyre vette a fogakat. Legalább hat-hét 235 fog volt, láthatólag tiszta aranyból, s Martinez óvatosan hátralesett a többiek felé, akik éppen akkor mentek be a barlangba. Hirtelen mohó vágy fogta el, hogy megszerezze az aranyfogakat. Hallotta, hogy botorkálnak és szitkozódnak a barlangban a többiek, s akár akarta, akár nem, újra meg újra lenézett a hulla tátott szájára. Ez már úgyse éi vele semmit - dünnyögte magában. Izgatottan megpróbálta fölbecsülni, mennyit érhetnek a fogak. Legalább harminc dollár - gondolta. Elfordult, aztán megint visszament. A csatatéren néma csönd volt, s egy pillanatig csak a dombon nyüzsgő legyek hangos zümmögése hallatszott. Odalenn a völgyben mindenből áradt a bűz. Mindenfelé megcsonkított holttestek és összetört járművek hevertek. Úgy festett az egész, mint egy ócskavastelep, rozsdavörös és fekete volt minden, csak itt-ott látszott egy-egy zöld fűsáv. Martinez megrázta a fejét. Milyen büdös minden. Egy

elhajított puska hevert a lábánál, gondolkodás nélkül fölkapta, és a puskatussal lesújtott a hulla szájára. Mintha egy nedves, rothadó fatönkre sújtott volna le a fejsze. Martinez fölemelte a puskát, és még egyszer lesújtott. A fogak szerteszét szóródtak. Néhány leesett a földre, néhány meg ott feküdt a hulla szétroncsolt állán. Mrtinez eszelős sietséggel összeszedett négy-öt '; aranyfogat, és bedugta a zsebébe. Iszonyúan izzadt, s félelmét mintha egész testébe szétpumpálta volna hevesen dobogó szíve. Néhány mély lélegzetet vett. Aztán lassan megnyugodott. Valami ) bűntudattal vegyes öröm töltötte el, és eszébe jutott, hogy gyerekkorában egyszer kilopott néhány pennyt anyja erszényéből. - A szentségit neki - mondta fennhangon. Izgatottan töprengeni kezdett hogy vajon mikor tudja majd eladni a fogakat. Idegesítette a hulla tátott, szétzúzott szája, s a lábával hasra fordította a holttestet. Előbukkant egy sereg kukac, s Martinez megborzongott. Megint elfogta a rettegés, megfordult, és bement a többiek után a barlangba. A barlang nem volt nagy, s nyomasztóan nyirkos volt benne a levegő. A katónákról csurgott a veríték, pedig úgy érezték, hogy hűvös van. A hullák úgy hevertek a ládákon, mint a liszteszsákok, s ha megpróbáltak elmozdítani egyet, úgy nyüzsögtek alatta a kukacok, mint az apró halak. A barlangban is minden összevissza volt dobálva, elszenesedett holmik, rozsdás fémdarabok, 236 aknaszilánkok fölszakított lőszerrakaszok meg néhány rakás szürke hamu hevert a földön, mint valami szemétládában; itt-ott látható volt egy-egy emberi testrész is, s egy-egy megszenesedett sípcsont állt ki a rakás piszokból és hamuból. A bűz olyan átható és kábító volt, mint az éter. Nem tudunk innen kiszedni egyetlen rohadt ládát semmondta Red. Hányingere volt, s a háta már kezdett fájni az erőlködéstől, hogy a holttesteket elmozdítsa, mert nagyon vigyázott, hogy csak az ujja hegyével érjen hozzájuk. Hagyjuk a fenébe ezt az egész nyavalyát - mondta Gállagher. A barlang bejárata előtt szinte vakítóan csillogott a napfény. Ne haggyuk abba emberek, jó? - könyörgött Wilson. Elhatározta; hogy mindenképpen elvisz egy ládát. Martineznek a szemébe folyt az izzadság. Ingerült volt és türelmetlen. - Most már menni, ugye? - vetette fel a kérdést. Wilson félrelökött egy holttestet, s rémült kiáltással hőkölt vissza. Az egyik láda tetején kígyó ült, s lassan mozgatta jobbrabalra a fejét. A katonák iszonyodva lapultak a barlang szemközti falához. Red kibiztosította puskáját, és óvatosan megcélozta a kígyó fejét. Remegett a keze, és iszonyodva meredt a kígyó lapos szemeibe. - E1 ne hibázd - suttogta Wilson. A lövés akkorát csattant a szűk barlangban, mint egy ágyú. A kígyó feje szétroncsolódott, s a teste még néhány másodpercig

kétségbeesetten vonaglott. Borzadva nézték, szinte belesüketülve a nagy lármába. - Ki innen, minél hamarább! - kiáltotta Gallagher. Eszeveszett sietségükben, hogy minél előbb kijussanak a barlangból, majd feldöntötték egymást. Páni rémület vett erőt rajtuk. Wilson a barlang előtt megtörölte az arcát, és mély lélegzetet vett. - Assziszem, mégse viszek innen magammal ládát - jegyezte meg közönyösen. Most nagyon fáradt volt, és nyugtalansága is alábbhagyott. - Assziszem. most mán visszamehetünk. A katonák lemásztak a dombról, és visszaindultak a tábor felé vezető úton: Elhaladtak egy kibelezett tank mellett, amely tehetetlenül feküdt az út mentén, hernyótalpa összetört és megrozsdásodott, úgy festett, mint egy őskori óriásgyík csontváza. - Az a büdös kígyó is nemsokára így kinéz - mondta Martinez. 237 Red dörmögött valamit. Szemügyre vett egy holttestet amely majdnem meztelenül feküdt a hátán. Nagyon beszédes hulla volt mert egyetlen seb sem látszott a testén, és merev ujjai görcsösen markolászták a földet, mintha még utoljára megpróbált volna választ kapni a mindig hiába föltett kérdésre. Meztelen vállai iszonyú fájdalmában összehúzódtak, és könnyen el lehetett képzelni, milyen szenvedő kifejezés ült volna a szája körül, csakhogy h h ttestnek nem vult feje, s Red valami tompa fájdalmat érzett, i soha nem fogja láthatni ennek a katonának az arcát. A meztelen holttest nyakán csak egy véres húsdarab lógott. Az volt az érzése mintha a test hallgatásba burkolózva pihent volna. Red hirtelen ráeszmélt, hogy már teljesen józan és nagyon elcsigázott. Társai már jó néhány méterrel megelőzték, de ő csak állt, és nézte a holttestet, fogva tartotta valamilyen érzés, amit képtelen lett volna szavakba foglalni. Valahol az agya egyik rejtett zúgában felvillant benne a gondolat, hogy ennek az embernek is voltak egyszer vágyai, és valószínűleg mindig hihetetlennek tartotta, hogy ő is meg fog halni egyszer. Ez az ember is volt egyszer kisgyerek, kamasz és fiatalember voltak ábrándjai és emlékei. Mintha életében először látott volna hullát, Red meglepődve és rémülten eszmélt rá, hogy egy ember nagyon-nagyon törékeny valami. Még mindig érezte a barlang szagát, és a holttest ugyanolyan irtózattal töltötte el amilyet akkor érzett, amikor egyszer egy rakás emberi ürülékbe lépett egy pázsit kellős közepén. Ugyanaz a különös undor fogta el akkor is, mint most, ennek a fej nélküli holttestnek a láttán Tudta, hogy a bűzlő holttest rövid idő múlva eltűnik a földben nem marad belőle semmi. Most azonban irtózatosan büdös volt, s ez a bűz borzadályt keltett Red lelkében. Még mindig orrában volt a barlang bűze, s ez még csak fokozta iszonyodását. Az enyészet kezdeti, meleg szagától eddig az átható, undorító bűzig orrában érzett szinte minden szagot, s beleborzongott, mintha hideg ujjak futottak volna végig a hátán. Olyan szag

volt ez, amilyet, úgy gondolta, akkor érzett volna, ha egy koporsó fedelét emelte volna fel, s amíg ott állt a test fölött, nem tudott szabadulni ettől a szagtól, nézte a testet, és nem látott semmit nem gondolt semmire, agyában ott kavargott az élet, a halál és saját halandóságának fizikai tudata. 238 Aztán elmúlt az egész, és Red továbbment, egy-egy pillantást i vetve az út két oldalán a háború iszonyú nyomaira. A bűz továbbra is fullasztó volt. Így mészárolják le egymást a hangyák is - gondolta. A többiek után igyekezett,aztán komor hangulatban baktatott mellettük,égig a kókuszligeten és az ösvényen. A pálinka hatása már elmúlt,szótlanul haladtak. Rednek fájt a feje. Megbotlott egy gyökérben elkáromkodta magát; aztán minden összefüggés nélkül dörmögni kezdett: - Hogy a fene enné meg,igazán nem lehet semmi különös az emberben,ha ilyen büdös tud lenni a halála után A második zászlóaljnál Wyman éppen akkor sebzett meg egy férget. Hosszú szőrös hernyó volt,fekete meg aranyszínű,s Wyman egy ágat döfött bele. A hernyó tekeregni kezdett,aztán a hátára fordult. Kétségbeesetten vergődött,megpróbált visszaforduli ni, de mikor sikerült neki, Wyma a hátához nyomta égő cigarettáját. A hernyó megvonaglott teljes hosszában kinyúlt, aztán L alakban meggörbült lábai kétségbeesetten kapálództak a levegőben. Pontosan úgy festett,mintha hiába próbált volna lélegzethez jutni. Ridges undorodva figyelte,mit művel Wyman,hosszú,kövér arca egészen ráncos lett,ahogy összehúzta a szemöldökét.- Nem volna szabad így bánni egy nyomorult féreggel - mondta. Wyman elmerülten figyelte a vergődő rovart,és a közbeszólás feldühítette. Egy kis szégyenkezést is érzett. - Mért ne volna szabad? Mire jó egy ilyen nyavalyás hernyó? Ugyan már - sóhajtott Ridges -hiszen nem ártott neked. Miért nem hagyod békén? pi Wyman odafordult Goldsteinhez. - Ni csak a prédikátor egészen lázba jött egy vacak féreg miatt.- Gúnyosan röhögött, aztán hozzátette: - Megöltem Isten egyik teremtményét,mi? t Goldstein vállat vont.- Mindenki a saját szemszögéből nézi a dolgokat - felelte csöndesen. Ridges konokul leszegte a fejét.- Könnyű dolog tréfálkozni az emberencsak azért,mert hisz a Szentírásban. - Míért,a húst talán nem eszed meg? - kérdezte Wyman. Örült,hogy sikerült megfelelő ellenérvet találnia,mert rendsze239 rint kisebbrendűségi érzése volt a raj legtöbb tagjával szemben. - Hogy a fenébe vagy képes megenni a húst, ha így felizgatod magad egy nyomorult hernyó miatt?

A két dolog nem ugyanaz. A hernyót nem eszed meg. 1 Wyman egy kis földet szórt a hernyóra, és figyelte, hogy próbálja kiszabadítani magát alóla. - Nem nagyon vettem észre, hogy gátlásaid lettek volna, ha arról volt szó, hogy meg kell ölni egy-két japcsit - mondta. Azok pogányok - mondta Ridges. Bocsánat - szólt közbe Goldstein -, de azt hiszem, ebben ben az olt igazad. Néhány hónapja olvastam egy cikket, amiírva, hogy Japánban több mint százezer keresztény van. Ridges megrázta a fejét. - Hát azok közül nem is szeretnék egyet se megölni - mondta. - De muszáj - mondta Wyman. - Miért nem ismered el hogy nincs igazad ? - Az Úr bizonyára meg fog óvni tőle, hogy lelőjek egy keresztényt - felelte makacsul Ridges. Ehl - Márpedig én szentül hiszem - mondta Ridges. Pedig i nagyon fel volt dúlva. A vergődő rovarról eszébe jutott, hogy néztek ki a japán katonák hullái akkor reggel, miután megpróbáltak átkelni a folyón. Pontosan olyanok voltak, mint az apja farmján elhullt állatok. Eddig azzal próbálta megmagyarázni 1 magának a dolgot, hogy ez azért volt mert a japánok pogányok, de Goldstein szavai most megzavarták. A százezer igen nagy szám; Ridges azt hitte, hogy legalább a fele Japán lakosságának, s most eszébe jutott, hogy azok közül a halottak közül, akik akkor reggel ott úszkáltak a folyóban, egészen biztos keresztények voltak néhányan. Töprengett egy-két pillanatig, aztán rájött a megoldásra. Egészen egyszerűnek tűnt a szemében. - Hiszed-e. hogy az embernek lelke van? - kérdezte Wymantől. - Nem tudom. Mi a fene az a lélek? Ridges kuncogni kezdett. - Na látod, mégse vagy olyan okos, mint amílyennek tartod magad. A lélek az, ami elszáll az emberből, ha meghal. . . az, ami fölmegy a mennyekbe. Ezért néztek ki 240 a japánok olyan rondán, amikor ott úszkáltak a folyóban, ezért ! nem voltak olyanok, mint amikor még éltek. Az a bizonyos fontos valami, a lélek, elszállt belőlük. - Ugyan már, ki a fene tudhatja ezt? - mondta Wyman. Í Rendkívül bölcsnek képzelte magát A hernyó éppen akkor döglött meg az utolsó maroknyi föld alatt, amit rászórt. Wi kor gymaga itta meg a negyedik üveg whiskyt aznap éjszaka ségen volt. Egy kicsit megint berúgott tőle, s újból

i elfogta a nyugtalanság Ott ült a gödör szélén, idegesen lesett át ) a drótakadályon, s szinte minden pillanatban helyzetet változtatott. Feje hol egyik, hol a másik oldalra bukott s alig tudta nyitva tartani a szemét. Az akadályon túl, körülbelül tizenöt ! méterre volt egy bokor, az idegesítette. Tudniillik árnyékot vetett, az árnyék egészen a dzsungelig ért. és Wilson az árnyékos területet nem látta tisztán. Minél jobban meregette a szemét, annál ingerültebb lett. Az istenedet. te rohadt bokor, dünnyögte magában, azt hiszed, hogy majd elbújhat mögötted egy japcsi. mi? Megrázta a fejét. Engem ugyan nem fog orozva megtámadni egyetlen rohadt japcsi se. Kimászott a gödörből, és néhány lépést tett előre. A lába remegett s ettől még jobban dühbe gurult. Megint bebújt a gödörbe, és kile tt a bokorra. - Ki az isten parancsóta neked, hogy pont odanőj. - kérdezte fennhangon. Ha behunyta a szemét, nagyon szédült, és az álla zsibbadt volt, mintha egy darab szivacsot rágcsált volna. - Ha ilyen rohatt bokor van az ember előtt, még . csak el sem aludhat az őrségen - dünnyögte. Sóhajtott egyet, aztán elkezdte elóre-hátrarángatni a géppuska závárját. Beigazította a csövet, és megcélozta a bokor tövét. - Nem én mondtam, hogy odanőj - dörmögte, aztán megrántotta a ravaszt. A fegyver markolata vadul rángatózott a tenyerében, miközben leadott egy hosszú sorozatot. Mikor abbahagyta a tüzelést, a bokor még mindig ott állt a helyén, mire Wilson dühében megint lőni kezdett. A földerítők, akik körülbelül tíz méterrel mögötte aludtak, 241 iszonyúan megrémültek a géppuskatűztől. Úg riadtak fel álmukból, mintha áramütés érte volna őket tejüket beütötték a földbe, aztán négykézlábra álltak. i Vem tudták, hogy Wilson tüzel; azt hitték, hogy megint a japánok támadnak, néhány iszonyú másodpercig az álom és az ébrenlét határán tántorogtak, s mindenféle ijesztő lehetőség megfordult az agyukban. Goldstein azt hitte, hogy őrségen van és elaludt. Kétségbeesetten suttogta többször egymás után - Igazán nem aludtam, csak lehunytam a szemem, hogy becsapjam a japcsikat, ébren voltam, esküször, hogy ébren voltam. Martinez hangosan nyöszörgött: - Visszaadni a fogak, ígérem, visszaadni a fogak. Wyman azt álmodta, hogy kicsúszik a kezéből a páncéltörő ágyú, és kiabálni kezdett: - Igazán nem én vagyok a hibás. Goldstein engedte el. - Bűntudatot érzett, de a következő pillanatban fölébredt, és elfelejtette az egészet. Red a hasán feküdt, és azt gondolta, hogy az a szuronyos japán katona lőtt utána. - Gyere csak, te disznó, gyere csak - morogta. ENGEM akarnak elcsípni - gondolta Gallagher. S Croftot ugyanolyan dermesztő félelem fogta el egy pillanat-

ra, mint amikor a japánok támadásra indultak a folyón keresztül; ó ott ült a géppuska mellett, s mintha keze-lába hozzá lett volna kötözve. Mikor a második sorozat is felhangzott, egyszerre felszabadult, és elüvöltötte magát: - HÁT GYERTEK, ÉS KAPjATOK EL! - Arcát kiverte a veríték, s a földön kúszva elindult Wilson felé. - FELDERÍTŐK! RIADÓ! ELŐRE! - üvöltötte. Még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy a folyó mellett vannak-e vagy sem. Wilson megint tüzelni kezdett, és Croft ráeszmélt, hogy Wílson lő, és nem a japánok. A következő pillanatban már arra is rájött, hogy messze vannak a folyótól. a második zászlóalj táborában. Beugrott Wilson mellé a gödörbe, és megragadta a karját. - Mi a fenére lősz? - Croft tulajdonképpen csak most ébredt föl egészen. - Kinyírtam - mondta Wilson. - Elintéztem azt a rohadt csirkefogót. - Kit? -- suttogta Croft. 242 - A bokrot. - Wilson előremutatott. - Ott ni. Nem láttam keresztül rajta. Egészen dühbe hozozt. A többi földerítő óvatosan kúszott előre. - Japánokat nem hallottál ? - kérdezte Groft. - Hallott a fene - mondta V'ilson. - Csak nem képzeled, hogy ha japcsit láttam volna, géppuskával lövök? Puskával lűttem vóna. Mit gondósz, elárulom egy tetves japcsinak, hogy hun a géppuskaállás ? Groft alig bírta elfojtani éktelen dühét. Vállon ragadta Wilsont, és istentelenül megrázta, noha Wilson jóval magasabb volt nála. - Esküszöm. . . esküszöm - suttogta rekedten - hogy ha még egy ilyen zűrt csinálsz, Wilson, a saját kezemmel lőlek agyon. Én. . . - kifulladt s egész testében remegett az izgatottságtól. - Vissza! - szólt rá a többiekre, akik már a gödörig kúsztak. - Rohadt vaklárma volt az egész. - Ki lőtt? - suttogta valaki. Vissza! - parancsolt rájuk ismét Croft. Aztán megint Wilson felé fordult. - A sok disznóság miatt, amit csináltál most már végleg rákerültél a feketelistámra. - Kimászott a gödörből, visszament a sátrába, és bebújt a pokrócai alá. Észrevette, hogy a keze még mindig remeg. Wilson el volt képedve. Nem tudta elfelejteni, milyen jókedvű volt Groft délután, és nem értette, miért haragudott meg ilyen hirtelen. Mi az istenen lehet így feldühödni? - tűnődött. Kuncogni kezdett, aztán eszébe jutott, milyen istentelenül megrázta Croft. Ettől megint dühbe jött. - Akármilyen régóta ismerjük is egymást - dünnyögte magában -, nincs hozzá joga, hogy így bánnyon velem. Ha még eccer megpróbálja, bizisten bekeverek neki néhányat. Rosszkedvűen kiegyenesedett, és átnézett a drótsövényen. A bokor gyökerestül kiszakadt a földből, s Wilsonnak

most már szabad kilátása volt. - Már rég meg kellett vóna csinyáni - dünnyögte. Nagyon meg volt sértve, amiért Groft olyan dühös lett rá. Egy kis géppuskatűz miatt. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy valószínűleg az egész tábor ébren van, és mindenki feszülten hallgatózik. Az istenfáját neki - sóhajtott Wilsonmindig baj lesz, ha egy kicsit leiszom magam. . . Aztán megint kuncogni kezdett. 243 Másnap reggel a raj visszatért a parancsnoki táborba, a törzsszázadhoz. Hét nap és nyolc éjszaka -oltk tá,ol. Időgép RED VALS É N, A VÁNDORLN LkL S Csiipa csont volt és bütyök. Magassága a száznyolcvan centimétert is meghaladta ugyan, de még hetven ilót sem nyomott. Projilja úgyszólván csak egy hatalmas orrból meg egy hosszú, rreélyen lelógó állkapocsból tevődött össze, s rákvörös kéQe mindig dühösnek látszott. Arcán mélységes megvetés tükröződött, ssomorú, szinte fájdalmasan kék, szétálló szeme azonban szeliden csillogott a ráncok és szeplők sűrűjében. Itt nincsenek tágas horizontok. A tekintet sohasem hatol át a várost övező dombokon. sohasem halad túl a bányászok roskadozó, öreg faházain, nem emelkedik a tárnák tornyai fölé. A völgyre ráülepedett Montana hegyeinek halványbarna pora. Tudni kell, hogy itt minden a Bányatársulat tulajdona. Valamikor nagyon régen a Társulat fektette le a völgyben a síneket, fúratta a tárnákat, építtette a bányászok faházait, nyitotta meg a vállalat boltjait, sőt még templomot is emeltetett. Azóta a város akár egy csatorna az egyik végén feljön a tárnákból a munkások bére a másikon el nyeli a Társulat; mindegy, hogy a kocsmában iszszák-e el az emberek élelmiszert és ruhát vásárolnak-e rajta, vagy lakbért fizetnek belőle. Így se, úgy se marad belőle semmi. A látóhatár a bányafelvonónál véget ér. És Red ezt korán megtanulta. Mí egyebet tanulhatna, ha egyszer apja elpusztult egy bányaszerencsétlenség alkalmával? Bizonyos dolgok törvényszerűek, ilyen például az, hogy a Bányatársulat városában a családot a legidősebb fiúnak kell eltartania, ha az apa szerencsétlenül járt. 1925-ben Red még csak tizenhárom éves de nála fiatalabb fiúk is dolgoztak a tárnákban. A bányászok vállat vonva térnek napirendre a dolog fölött. Most ő lett a családban a legidősebb férfi, s ez elegendő indok. 244

Tizennégy éves korában már a fúrógéppel is tud bánni. Ahhoz képest, hogy gyerek, igazán szépen keres vele. Csakhogy odalenn, a tárnákban a vájat végén még kiegyenesedni se tud az ember. Még egy gyerek is kénytelen kétrét görnyedve dolgozni, bokáig az érchulladékban, amely az utolsó csille után is ottmaradt. Persze irtózatos a hőség a levegő nyirkos, a sisaklámpák fénye alig néhány lépésre látszik a koromsötét folyosókon. A fúrógép nagyon nehéz, egy gyereknek erősen a melléhez kell szorítania, és teljes erejéből meg kell markolnia, miközben a gép hegye vibrálva a sziklába fúródik. Mikor kész a lyuk, robbanótöltetet tesznek bele, a bányászok egy oldalfolyosóba húzódnak, és fölrobbantják a dinamitot. Az így levált ércdarabokat lapáttal behányják egy kis csillébe, s mikor a csille megtelt és tovagördült megtisztítják a síneket a rájuk szóródott földtől. Aztán újabb csille érkezik, és folytatják a lapátolást. Red naponta tíz órát dolgozik, hetenként hatszor. Télen csak vasárnap látja az eget. Kamaszkor a szénporban. A késő tavaszi estéken egy padon üldögél barátnőjével az utca végén egy kis parkban, mely ugyancsak a Bányatársulat tulajdona. Mögöttük terül el a város. és az alkonyatba vesző, kopár, barna dombok nyugat felé vonulnak. A völgyben már régen sötét van, de ők még mindig látják a lemenő nap utolsó sugarait a nyugati csúcsok mögött. Milyen gyönyörű látvány, suttogja a lány. A pokolba vele, én elmegyek innen. Red tizennyolc éves. Mindig azon töröm a fejem, vajon mi lehet a dombok túloldalán mondja halkan a lány. Red a park sörteszerű. ritkás füvéhez dörzsöli a talpát. Viszket a talpam, én is olyan vagyok, mint az öregem volt. Mindenfélékről ábrándozott, volt egy csomó könyve is, de az anyám fogta és eladta őket. Ilyenek az asszonyok De hát hogy mehetnél el. Red? Anyádnak kell a pénz, amit keresel. Figyeld csak meg, ha eljön az ideje, fogom magam, és elmegyek. Az embernek fölösleges ott maradni, ahol senkinek sem 245 tartozik hálával. (A sötétségbe mered. Máris elfogta a türelmetlenség, a harag, meg az a megnevezhetetlen érzés, amit a környező dombok mögött lemenő nap látványa ébreszt benne.) Derék kislány vagy, Ágnes. (Kicsit sajnálja önmagát, mintha elveszítene valamit azzal, hogy itthagyja a lányt.) De hát semmi kedvem úgy élni le az életemet, ahogy az öregem. Eszem ágában sincs agyondolgozni magam a bányában. Te sokra fogod még vinni, Red. Az biztos. (Mélyen beszívja a fűszeres esti levegőt, a föld

szagát. Eltölti ereje tudata. Hívogatják a várost övező dombok.) Hadd áruljak el neked még valamit: tudod, én nem hiszek Istenben. Ne beszélj ilyeneket, Red! ( Apjának a teste szinte laposra zúzva hevert a takaró alatt. ) Márpedig ez az igazság: nem hiszek Istenben. Néha én sem, monja Ágnes. Hát igen, veled lehet beszélni, értelmes lány vagy. Mégis el akarsz menni. E1 hát. (Még valamivel tisztában van. A lány teste most fiatal és erős jól ismeri keblének illatát is: a csecsemők bepúderezett bőrének szagára emlékeztet; de ebben a városban minden asszony kiszikkad egyszer. ) Gondolj csak arra a Joe Mackey nevű fickóra, aki gyereket csinált Alice-nak, a saját nővéremnek, aztán itthagyta. Nem tudom hibáztatni érte. Meg kell értened, Ágnes. Szívtelen vagy. Igen, az vagyok. Az ilyesmi dicséretnek hangzik egy tizennyolc éves fiú fülében. Az ember persze mindig számíthat arra, hogy a bánya leáll. Az első hét egész kellemes; nyúlvadászatot rendeznek, meg egykét futballmeccset is, de aztán már nem érdekes a dolog. Az embernek az idő legnagyobb részét otthon kell töltenie, és a konyha kivételével minden helyiség hálószoba. Öccsei folyton lármáznak, és Alice rosszkedvű, mikor a fattyát szoptatja. Amíg Red dolgozott, könnyebb volt, de most indig együtt kell lennie velük. Elmegyek, itthagyom ezt a várost, jelenti be végül. 246 Micsoda? Az isten szerelmére, ne tedd, mondja az anyja. Mintha csak az apját hallaná. (Anyja alacsony zömök asszony, még mindig svéd akcentussal beszél. ) Nem bírom itt tovább, belepusztulok Eric elég nagy már ahhoz, hogy elmehessen a bányába dolgozni, ha újból üzembe helyezik. Nem szabad elmenned. Nekem te nem parancsolsz! - ordítja Red - Mi a fenét kezdhet itt az ember? Éppen csak a kajáravalót keresi meg. Nemsokára Eric is munkába áll. Te meg megnősülsz. Elveszel egy csinos svéd lányt. Red lecsapja a csészét a tányérra. A fenét köti ó le magát egy asszony mellé! (Ágnes. Nem is olyan kellemetlen elképzelni, mégis egész lénye tiltakozik a gondola ellen.) Elmegyek. Csak nem fogom az életemet egy fúrógég mögött elfecsérelni, várva, hogy mikor omlik a fejemre az az átkozott bánya! Nővére lép a konyhába. Pimasz kölyök, még csak tizennyolc éves vag, hogy mersz olyat mondani, hogy elmész ? Ne avatkozz bele, ordítja Red. Igenis beleavatkozóm, nekem még több közöm van hozzá, mint

mamának. Mind ilyenek vagytok ti férfiak; csak bajba hozzátok az embert aztán megléptek. Azért se mész el! - visítozik a lány. Miért? Egy kis kaját mindig tudsz szerezni magadnak. Hátha nekem is kedvem támad elmenni, hátha én is elunom egyszer, hogy csak lődörgök itt. és nem vesz el senki. Az a te dolgod. De engem nem fogsz visszatartani, a kutyaúristenit! Pontosan olyan vagy, mint az a piszok, aki cserbenhagyott. Nincs szánalmasabb, mint az olyan férfi, akinek nincs mersze szembenézni a nehézségekkel. ( Remegve. ) Ha én vagyok joe Mackey helyében én is megléptem volna mellőled. Ez volt a legokosabb cselekedete egész életében. Te is a nővéred ellen fordulsz! Mi a fenét kaphatott volna még tőled, mikor a legfontosabbat már megkapta? (A lány megüti. Red szemébe könnyek szöknek a méregtől és a bűntudattól. Visszafojtja őket, és dühösen mered nővérére. ) 247 Anyjuk felsóhajt. Hát akkor menj csak. Nem jó az, ha a családtagok úgy esnek egymásnak, mint a vadállatok. Menj. S ki fog dolgozni a bányában ? ( Kezd alábbhagyni az elszántsága.) Eric. Anyja ismét sóhajt egyet. Egyszer még rá fogsz jönni, milyen gonoszul viselkedtél ma este, Isten a tanúm. EI is megy. Hiszen itt valóságos egérfogóban van. (De nem érez semmiféle megkönnyebbülést.) 1931. Hosszú kalandozások után egy csavargótáborban köt ki. De amíg idáig jut, sok mindenen megy keresztül. Tehervagonban Montanából Nebraskán keresztül lowába szökik. Mezőgazdasági munkát vállal egy-egy napra, hogy éhen ne haljon. Arat és csűrökben dolgozik. Trágyát rak. Parkokban alszik, s csavargásért lecsukják. Mikor kiszabadul a megyei dologházból, visszamegy a városba, az egy dolláron, amit a dologházban keresett, jól megebédel, vesz egy pakli cigit, még aznap éjjel fölugrik egy tehervonatra, és elhagyja a várost. A hold ezüstös fénnyel árasztja el a búzamezőket. Összehúzódzkodik a nyitott vagonban, és az eget nézi. Egy óra múlva egy másik hobó ugrik fel a vonatra. Van egy üveg whiskyje együtt megisszák, és elszívják Red cigarettáját. Red a hátán fekszik a vagonban, s az ég egy ütemben reszket a vonat zötykölődésével és rázkódásával. Nem is olyan rossz. Úristen, ma szombat este van. mondja a másik csavargó. Bizony.

Odahaza, a bányavárosban szombat esténként mindig táncmulatságot rendeznek a templom alagsorában. A kerek asztalokat leterítik kockás abrosszal, és minden család külön asztalhoz ül: a bányászok, a fiaik, az asszonyaik, a lányaik, a nagyszülők, sőt a kis gyerekek is. Mindig akad egypár csecsemő is, szopnak, s közben csurog a nyáluk. Olyan kisvárosi dolog, És milyen büdös van! Mindegyik bányász visz magával egy 248 üveg itókát, s kába részegségbe zuhan. Fáradtak, hét vége van. Éjfélre összevesznek az asszonyaikkal. Apja is - így ment ez egész gyermekkorában - rendszerint az anyját szidta, miközben a Bányatársulat zenekara - egy hegedű, egy gitár, egy zongora - francia négyest meg polkát játszott. Egy bányászfiúnak szombat este részegen heverni egy vagonban mégiscsak szépnek tűnik. Az ezüstös holdfényben úszó gabonamezők fölött a végtelenbe nyúlik az égbolt. A városszéli csavargótáborban a vasúti sínek mentén néhány kalyiba áll a pocsolyák közt a füves részeken. A tetejük rozsdás bádog, a deszkapadló rései közt fű nő. A legtöbb férfi a szabadban alszik a földön és a barnás lusta folyóban mosdik, a vasúti töltés mellett. Az idő lassan múlik a napon a légyek aranyzöldben csillognak a szürke meg sárga szemétrakásokon. A táborban csak kevés a nő, Red meg még néhány férfi éjszakánként velük hál. Nappal a városban csavarognak, átkutatják a szemétládákat koldulni próbálnak. De legtöbbjük az árnyékban üldögél, nézi az elrobogó vonatokat, beszélget. Úgy hallottam, hogy hamarosan elzavarnak innen bennünket. Disznók. Forradalmat kéne csinálni emberek. Én mondom, hogy Washington ellen kéne vonulnunk. Hoover úgyis kirúgna. Mire mész vele, hogy ilyesmikről ábrándozol, Mac? Már látom is, ahogy masírozunk. "Zászló leng, és dob pereg, nincs szebb, mint a díszmenet. " Ide figyeljetek, fiúk. Én már kezdettől fogva figyelem: mindennek a zsidók az okaí, a rohadt nemzetközi zsidóság. Nem tudod, mit beszélsz Mac. Forradalmat kel) csinálnunk, mert kizsákmányolnak minket. Meg kell teremtenünk a proletárdiktatúrát. Csak nem vagy kommunista? Ide figyelj, nekem saját üzletem volt, tekintélyes ember voltam a városomban, pénzem volt a bankban jól éltem, de aztán összeesküdtek ellenem. A fejesek félnek tőlünk. "Akkor lesz majd jó világ, ha pusz249 tulsz, naplopó!" Mit gondolsz, mit jelentenek az efféle dalok? Ez az egyetlen sor, ami mindig eszükbe jut.

Red álmosan üldögél mellettük. (Szarság az egész. Ostoba duma. Csak egyet lehet csinálni: az ember továbbmegy, és befogja a pofáját. ) Azt hiszed, kommunista vagyok ? Ide figyelj én csak az emberi természetet tanulmányozom, amit tudok, magam szedtem össze. Az ilyen dalok csak olyan jellemző amerikai vágyálmok, narkotizálják velük a tömegeket, frázisok, csak szédítik velük az embert Ide figyelj. . azért zavarnak egyik helyről a másikra, hogy kedvükre kizsákmányolhassanak. Eh! El fognak zavarni innen bennünket, emberek. Én így is, úgy is elmegyek, mondja Red. Viszket a talpam. Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy az ember sose merül el egészen, a Gondviselés mindig juttat egy kis alamizsnát. Mindig tudsz venni egy pár cipőt, amikor rajtad lévő már éppen leszakadni készül e lábadról, valahogy mindig akad egy kis munka, egy kis ennivaló, hogy ne dögölj éhen. Mindig van város, ahol még nem voltál, egy-két hónaponként felkapaszkodhatsz alkonyatkor egy tehervonatra, s örülhet a lelked az éjszakában messze elnyúló mezők láttán, persze csak, ha nem vagy nagyon éhes. Ha bedobsz egy maroknyi szalmát a folyóba, egy-két szál mindig fönnmarad, még ha örvénylik is a víz, mindig akad valaki, aki fizet egy pohár pálinkát. Az élet megy tovább, elmúlik a nyár, az éjszakák egyre hűvösebbek lesznek (fél dolcsi a zsebedben, s közeleg a tél) de mindig akad sín, amelyik dél felé vezet végső esetben mindig akad egy börtön, ahol álomra hajthatod a fejed És ÍZa kikerülsz a sittből, egy darabig megélhetsz a munkanélküli segélyből, esetleg állást is kaphatsz: elmehetsz mosogatni, bisztróba kiszolgálni, tetőt fedni, mezőgazdasági napszámosnak, mázolónak, vízvezetéket szerelni, még benzinkút mellé is. Red harmincötben majdnem egy esztendeig dolgozik egy étteremben: még soha nem volt olyan jó mosogatólegényük, mint ő. 250 (A konyhának abban a végében éjjel tizenegytől hajnali háromig tart a csúcsforgalom. A tányérok csörömpölve érkeznek le az ételszállító liften, a mosogatóember letörli róluk a tenyerével az ételmaradékot meg a zsírt a poharakról ledörzsöli a rúzst, és rárakja az edényt egy állványra. A gép, amelyben vibrál és duruzsol a gőz a másik végén kilöki. Az ott dolgozó ember megfogja a tányérokat valami csipesszel, és az ujjai hegye közt egyensúlyozva egymásra rakja őket. Kézzel né nyúlj az edényhez, jack.) Munka után Red hazatér bútorozott szobájába (két és fél dollár hetenként, a lépcsőn a szőnyeg az idők folyamán megvastagodott a kosztól, úgy rugózik az ember talpa alatt, mint a puha

tőzeg), és lefekszik az ágyra. Ha nem készült ki nagyon, egy dő múlva fölkel, és leballag a sarki kocsmába. (Az aszfalt szürke és repedezett, a kapuk előtt a járdán dugig telt szemétládák, a neoncégtábla vakítóan vibrál, két betű hiányzik róla.) Az ember mindig elspekulálgat az életén. Bizisten, Red, időnként rá szoktam jönni, hogy hülyeség volt megnősülnöm. Ilyenkor majd megbolondulok, ha elkezdtek töprengeni, hogy mi a fenének is gürcölök, de aztán elmúlik. Ott van például az a két fiatal, nézd, hogy smárolnak abban a boxban. Most mind a ketten azt hiszik, hogy nem tudnak egymás nélkül élni - a feleségem meg én is így voltunk annak idején. Azért sem bolondulok meg, már tudom, hogy ez az élet, azok a taknyosok is úgy fogják végezni, mint te vagy én vagy akárki más. (A sör állott fémízű.) Én, mondja Red, nem sokat foglalkozom a nőkkel. Mind csak meg akarja fogni az embert, láttam rá példát eleget. Hát az még nem is volna olyan nagy baj, hiszen van jó is a házasságban meg a nőkben, éppen csak nem olyan lesz a végén semmi mint ahogy az elején remélte az ember. Egy nős embernek sok a gondja, s bizisten, Red, néha szeretnék a helyedben lenni. Hát igen, én már csak megmaradok a kurváknál. A kuplerájban a lányokon egzotikus mintájú csipkemelltartó meg -bugyi van, egy színésznő hozta divatba az idén. Úgy gubbasztanak a hamutartókkal meg lepattogzott, modern bútorokkal teli társalgóban, mint megannyi operettkirálynő. 251 Oké, Pearl, gyere. Megy a lány után a szürke, lyukas szőnyeggel borított lépcsőn, s nézi, milyen gépiesen ríszálja a farát. Rég nem láttalak, Red. Pontosan két hete. Persze, legutóbb Robertánál voltál. Panaszkodott rád, drágám. A kis szobában a takaró összehajtva hever az ágy lábánál, csupa mocsok más férfiak cipőjétől. Pear1 dudorászik. (HARVARDI BETTY AJKA VÉRPIROS.) A párna alá csúsztatja a Redtól kapott dollárt. Csak óvatosan Red, anyueinak ma nagyon nehéz napja volt. Red háta görcsösen megrándul, ágyéka azonban dúzzadt marad, nem tud kielégülni. Leskelődik valaki ? Ugyan, drágám, sose törődj vele. Tudod, hogy Eddie nem szereti, ha csak úgy ingyen, szerelemből csináljuk. Red gyorsan felöltözik a lány átöleli a vállát. Sajnálom, Red. Ide hallgass, ha legközelebb eljössz, beszélek egy kicsit neked franciául s csak kettesben leszünk, jó? Most puha az ajka, duzzadt a keble. Red megérinti a mellbimbóját, mire az megkeményedik a megjátszott szenvedélytől.

Rendes lány vagy, Pearl. Kevesen vannak nálam rendesebbek. Egy szál csupasz körte lóg a plafonról, fénye vakítja Red szemét. Beszívja a lány púderszagát, hónaljának édeskés izzadságszagát. Hogy kezdted, Pearl? Majd egyszer elmesélem egy pohár sör mellett. Odakint a levegő hűvös és fanyar, mint egy savanykás, fagyos alma. Redet elfogja a mélabú, egész testében szétárad, de mikor megint a szobájában van, nem bír elaludni. Túl rég vagyok már ebben a városban. (A kopár, barna dombok belevesznek az alkonyatba. A sötétség lassan elborítja az égboltot nyugaton is.) HOL A SZÉPSÉG. HOL AZ ELTŰNT IFJÚSÁG? Fölkel, és kinéz az ablakon. Úristen, milyen öreg vagyok! Huszonhárom éves öregember. Egy idő múlva aztán elalszik. Másnap reggel csípi a szemét az izzadság, a mosogatógépből 2 i2 kicsap a gőz. A poharakról gondosan le kell dörzsölni a rúzst, mielőtt beletenné a gépbe az ember Azt hiszem, továbbmegyek. Nem Ió állandó állásban lenni. De ezúttal még kevesebb a reménye a iövőt illetően. Egy sétatéri pad túl kicsi ahhoz. hogy egy férfi kényelmesen megalhasson rajta. Ha lelógatja a lábát. a pereme vág a térdhajlatába, ha meg felhúzza, ébredéskor görcs van a derekában. S ha csontos az ember, nem tud az oldalán aludni. A deszka nyomja a csípőcsontját, a válla megmerevedik. Kénytelen hát hanyatt feküdni, felhúzott térddel, feje alá tett kézzel: ha fölkel, az ujjai percekig zsibbadtak Red arra ébred, hogy sajgó fájdalom nyilall az agyába. Fölugrik, s meglátja a rendőrt, aki éppen fölemeli a gumibotját, hogy még egyet húzzon a talpára. Oké, megyek már, ne izgassa magát. Okosabb is, ha nem lődörögsz itt, Mac. Hajnali négy óra, még alig dereng, a tejeskocsik lassan gördülnek végig a kihalt utcákon. Red elnézi, hogyan szuszognak a lovak az abrakos tarisznyába, s a vasút felé ballag. Egy éjszakai büfében, a pályaudvar fekete sínlabirintusával szemközt, felhajt egy csésze kávét, és megeszik egy fánkot, várja, hogy megvirradjon. Sokáíg bámulja a mocskos padlót, a kör alakú feketekávényomokkal teli, fehér márványpultot meg a félgömb alakú celluloid tortaburákat. Egyszer a pultra esik a feje, és elalszik. Eh túl hosszú ideje csinálom már Nem jó leragadni egy helyben, de örökké csavarogni se jó. Az ember maga se tudja, mi jobb. Eleinte úgy fest a dolog, hogy megkezdődött életében a viszonylagos jólét korszaka vagy hogy olyan az egész, mint az üstökös csóvája, de aztán kiderül, hogy egyik sem Felcsap sofőrnek, árut

szállít éjszakánként egy teherautón Bostonból New Yorkba, s két álló esztendeig csinálja. Az 1. számú országút valósággal belevésődik az agyába. Boston. Providence. Groton, New London, Név Haven, Stamford, aztán a bronxi piac, s másnap éjjel viszsza. Szobája van New York nyugati részében, a 48. utcában, 2 i3 a 10. Avenue közelében, s ha akar, még félre is tehet a kérésetéből Csakhogy ki nem állhatja a furikázást. Olyan ez is, mintha bányában dolgozna, csak szabad ég alatt. Belefájdul a háta, az ezer, sőt millió apró zökkenőtől vesezsugorodást kap, s reggelenként úgy kavarog a gyomra hogy nem mer enni. Lehet, hogy túl sokszor aludt sétatéri padokon ehet. hogy túl sokszor nem volt fedél a feje fölött, amikor esett; tény, hogy a furikázás nem tesz jót a veséjének. Az utolsó száz mérföldön mindig össze kell szorítania a fogát. Sokat iszik, kocsmáról kocsmára jár a 9. meg a 10. Avenue-n, néha meg mozikban üti agyon a szabad idejét, a 42. Avenue utánjátszó mozijaiban nézi meg a felújított, unalmas filmeket. Egy este az egyik kocsmában szabályos tengerészigazolványt vásárol tíz dollárért egy részegtől, aki már majdnem az asztal alá itta magát, és fölmondja az állását. Egy hétig csavarog a South Streeten, de aztán elunja a dolgot, és megint inni kezd. A rákövetkező héten elfogy a pénze, öt dollárért eladja a tengerészigazolványt, whiskyt vesz rajta, s egy délutánt ezzel üt agyon. Éjszaka egy mellékutcában ébred föl, véres heggel az arcán. Ha tintorog, érzi hogy repedezik darabokra a seben a megalvadt vér. Egy zsaru elcsípi és a Bellevue-be viteti, két napig ott tartják mikor kikerül, pár hétig koldulásból tengeti az életét. De a dolog szerencsésen végződik. Állást kap: egy luxusétteremben mosogat New York keleti negyedében, a 60. utcában, összeáll az egyik pincérnővel, s együtt lakik vele egy kétszobás bútorozott lakásban, New York nyugati részén, a 27. utcában. A nőnek van egy nyolcéves fia, a gyerek nagyon szereti Redet, s két évig rendben is megy minden. Red állást változtat: éjszakai portás lesz egy népszállóban a Boweryn. Könnyebb, mint a mosogatás, és öt dollárral többet is keres: heti huszonhármat. A háborút közvetlenül megelőző két esztendőben ott is marad, nappal a Boweryt és környékét járja, nyáron a büdös, nyirkos forróságban, télen meg a lucsokban, mikor a falakról csöpög a víz, s szürke foltok ütnek ki a barna vakolaton. A hosszú éjszakákon nem gondol semmire, csak hall254 gatja bambán a 3. Ávenue-n szabályos időközökben végigrobogó magasvasút zakatolását, s várja a reggelt, hogy hazamehessen Loishuz.

Éjszakánként többször is végigmegy a hálótermen ahol negyven-ötven férfi alszik a kényelmetlen vaságyakon, hallgatja szüntelen köhécselésüket orrát facsarja az átható formalinszag meg a részeg öregemberek testének savanykás, fullasztó kipárolgása. A hall meg a fürdőszoba is fertőtlenítő szagú, és a piszoárban majdnem mindig talál egy részeget, aki éppen öklendezik s álmosan kapaszkodik a porcelánba az öblítő gombja mellett. Red becsukja az ajtót, és bemegy 2 játékszobába. ahol néhány öreg kártyázik egy kopott, kerek asztal mellett, a padló fekete alattuk a mocsoktól meg a cigarettacsikkektől. Red hallgatja véget nem érő dünnyögő társalgásukat. Maggie Kennedy nagyon jóképű nő volt, és azt mondta nekem - ejnye. mit is mondott? Megmagyaráztam Tommy Muldoonnak, hogy nincs joga bekísérni, és erre bizisten mondom, szabadon is eresztett. Félnek tőlem a zsaruk, amióta eltörtem Ricehio állkapcsát, ismeritek, ó volt az őrmester a körzetben mikor is. . . várjatok csak. rögtön megmondom. igen, nyolc évvel ezelőtt, 1933-ban törtem el egyetlen ökölcsapással az állkapcsát szilveszter éjszakáján, azaz dehogyis. várjatok csak. inkább 1934-ben történt. Folyton ugyanazt fújják. Hé, vén részeges hordók, ne csapjatok ilyen átkozott lármát, a szomszéd szobában fizető vendégek vannak. Kirúglak mindnyájatokat. Egy pillanatra elnémulnak, aztán az egyik halkan, motyogva azt mondja Csak ne olyan fennen, fiatalember! Ha nem fogod be a pofád, kénytelen leszek bekeverni egyet Gyere csak ki az utcára, ott majd elintézzük. Erre egy másik Redhez lép és odasúgja neki Hagyd békén, különben lehajít a lépcsőn Az elődödnek kitörte a nyakát Ja Red tigyorog Bocsánat, hogy zavarni mertem, apuskám, legközelebb majd vigyázok a modoromra Jól is teszed. öcskös, legalább nem veszünk össze Az utca másik oldalán valamelyik kocsmában hangosan szól a Wurlitzer. Red visszatér a pultja mögé. bekapcsolja a rádiót, s halkra 255 csavarja. (SÁRGA LEVÉL, FÚJJA A SZÉL.) Az egyik férfi kiabálva fölriad álmábúl. Red bemegy a hálóterembe. megnyugtatja. vállon veregeti, és visszafekteti az ágyra. Reggel a csavargók gyorsan felöltöznek a hálóterem hétre teljesen kiürül. A csavargók végigosonnak a hideg utcán a reggeli szürkületben, sapkájukat mélyen a szemükbe húzzák, kopott kabátjuk gallérját feltűrik. Mintha restellnék magukat, nem néznek egymásra a legtöbb gépiesen befordul a Canal Street egyik mellékutcájába, hogy felhajtson egy kávét a népkonyhán. Red kószál egy kicsit az utcákon, mielőtt fölszáll a buszra, s hazatér a 27. utcába. A hosszú éjszakák mindig nagyon nyomasztóan hatnak rá.

Bolyongás közben a járdát nézi maga előtt. Szart ér az egész. De a bútorozott lakásban Lois már főzi a reggelit a rezsón, és Jackie, a gyerek, eléje rohan, hogy megmutassa legújabb tankönyvét. Red fáradt és boldog. Jól van, fiacskám, nagyon szép, mondja, s vállon veregeti a gyereket. Miután Jackie elindult az iskolába, Lois leül Red mellé reggelizni. Mióta Red a népszállóban dolgozik, csak reggelenként vannak együtt. Az asszony tizenegykor indul az étterembe. Elég kemény a tojás, drágám? - kérdi. Remek. Odakint néhány teherautó robog végig lármásan a 10. Avenue-n. A forgalomnak még olyan kora reggeli hangja van. Tyű, de klassz mondja hangosan. Ízlik, Red? Igen. Az asszony a poharával játszadozik. Ide figyelj, Red, tegnap voltam egy ügyvédnél, szeretnék elválni Mike-tóI. Igazán? Száz dollárért esetleg valamivel többért meg is lehetne csinálni a dolgot, de ha fölösleges. akkor mi a fenének csináljam? Nem tudom fiacskám, mondja Red. Red én eddig nem kértelek. hogy vegyél el, tudod, hogy sose piszkáltalak vele. de hát gondolnom kell a jövőre. Tehát megint döntés elé került. Kénytelen lesz megmondani az asszonynak, hogy vége az ügynek. Nem tudom, Lois, bizisten 256 nem tudom. Nagyon szeretlek, derék teremtés vagy, igazán nem szeretnélek elhagyni, nagyon szép tőled, hogy el akarsz válni. de még gondolkoznom kell a dolgon. Én nem arra vagyok teremtve, hogy örökké egy helyben üljek. Mit tudom én, hátha jobb másutt, nagy a világ. Légy korrekt. Red. Így vagy úgy, de döntsél. De mielőtt még dönthetne, kitör a háború. Aznap este valamenynyi részeg nagyon izgatott a népszállóban. A legutóbbi háborúban őrmester voltam. Elmegyek, és megkérem. vegyenek vissza a hadseregbe. Biztos visszavesznek, még elő is léptetnek őrnaggyá. Én mondom, Red, hogy szükségük van rám. Mindnyájunkra szükségük van. Valamelyikük körbead egy üveget, és Red ösztönszerűen Leküldi az egyik embert egy tízdollárossal, hogy vegyen egy kis whiskyt. A tizes Loisnak is jól jött volna, de Red már döntött, hogy mit fog mondani az asszonynak. Ha elvenné, nem kellene bevonulnia, de még nem érzi annyira öregnek magát, még nem telt be az élettel. A háborúban mindig vándorol az ember. MESSZE, MESSZE KANYAROG AZ ÚT, énekli az egyik

csavargó. Nagy tisztogatást rendezünk! Hallottam, hogy valami niggert küldtek Washingtonba, úgy, ahogy mondom, magam olvastam az újságban, a végén még egy nigger fog parancsolgatni a fehéreknek, hogy mit hogyan csináljanak. A háború mindent rendbe hoz. Eh, nyavalyát, szól közbe Red, csak a fejeseknek lesz még nagyobb a pofájuk. De nagyon izgatott. Viszlát, Lois, szó sincs házasságról. Szegény jackie! Őt sajnálja egy kicsit. De ha az ember föladja, és nem vándorol tovább, belepusztul. Igyunk! Ez az én pálinkám! üvölti Red, de nem baj, azért igyunk! ( Röhögés. ) 257 Mielőtt elindult volna a tengerentúlra, az utolsó kimenőjén bebarangolta San Franciscót. Fölmászott a Távíró-domb tetejére, és borzongva nézett körül a dombtetőn kavargó szélben. Egy tankhajó közeledett a Golden Gate felé, nézte egy darabig, aztán Oakland felé bámult Kelet felé, amilyen messze csak ellátott. (Chicago után a vidék sok ezer mérföldön keresztül teljesen sík egész Illinoisban meg lowában, s részben Nebraskában is. Akár egész délután olvasgathat a vonaton az ember, mikor leteszi a magazint, és kinéz az ablakon, a táj pontosan ugyanolyan, mint amikor olvasni kezdett. A hegyek nyúlványai eleinte csak szelíd lankák formájában emelkednek ki a síkságból, csak néhány száz mérföld után alakulnak át dombokká, s majdnem ezer mérföldet kell még utazni amíg igazi hegyek lesznek belőlük. Arrafelé vannak Montana barna dombjai és magas hegyei is.) Talán írnom kellene nekik. Vagy Loisnak. Áh sose szabad visszanézni. A Távíró-domb kikövezett tetejének másik oldalán két zászlós nevetgélt és cicázott két bundás lánnyal. Igazán ideje lemennem. Keresztülballagott Chinatowncn, s egy varietében kötött ki ahol filmet is vetítettek. Kedd délután volt, a helyiség majdnem üres. A görlök bágyadtan emelgették a lábukat, a komikusok erőlködve sütötték el vicceiket. Az utolsó jelenet és a finálé után kigyulladt a villany, az elárusítónők hangosan kínálgatták a Nestlé-szeleteket meg a képes műsorfüzeteket. Red ülve maradt, és szunyókált egy kicsit. Micsoda vacak egy hely. De hát már nem volt értelme sehová se menni, és az egész film alatt a hajón járt az esze, amellyel nemsokára útra kél. Csak tovább, mindig csak tovább, az ember sose tudhatja, hol a fenében köt ki. Amikor még gyerek, a felnőttek semmit sem mesélnek neki, s mikor már nem gyerek többé, nem újdonság számára semmi. Nincs más hátra. mint sodródni tovább, és nem nézni vissza. Mikor a film véget ért, és újra kezdődött a kabaréműsor, egy

kicsit még hallgatta a zenét, aztán kiment. Az utcán forrón tűzött a késő délutáni nap, s még ott is hallani lehetett a zenekart. MOCSKOS KIS IAPCSIK, ADUNK MAJD NEKIK1 Le vagytok szarva. 258 Dove (hivatásos) hadnagy csupasz lába szárát teljesen betakarta homokkal, és nyögött egyet. - Úristen, milyen borzasztó - kiáltott föl. - Mi a borzasztó? - kérdezte Hearn. Dove mozgatni kezdte lábujjait a homokban. - Hát az, hogy itt kell lenni. Úristen, ilyen kánikulát! Egy évvel ezelőtt Washingtonban voltam, el se tudja képzelni, milyen remekül szórakoztunk ott. Az isten verje meg ezt az átkozott klímát. - Én ís Washingtonban voltam körülbelül másfél évvel ezelőtt - mondta Conn whisky ízű hangján. Témánál voltak. Hearn sóhajtott egyet magában, s lassan elnyúlt a homokban, fejét a földre fektette, hadd süsse a nap a mellét. A hőség majdhogynem tapintható volt, s Hearn érezte, hogyan hatolnak át a napsugarak a szemhéjain, égetik a recehártyáját, s mérges, vörös karikákat látott maga előtt. A dzsungelből időnként nyirkos, kénszagú szellő áradt, mintha egy kályha ajtaján csapott volna ki a forróság. Hearn megint felült, karjaival átkulcsolta szőrös térdét, és végigbámult a tengerparton. A tisztek közül, akik velük együtt jöttek, néhányan a tengerben úszkáltak, mások meg egy pokrócon bridzseltek egy magányos kókuszpálma árnyékában, amely a strand fölé hajolt. Körülbelül száz méterre Dalleson őrnagy állt egy földnyelven, kavicsokat hajigált a levegőbe, és megcélozta őket a karabélyával. Időnként tisztán lehetett hallani a puska gyönge, de éles pukkanását. A víz színe a szinte áttetsző, kora reggeli kékből mélylilává változott, s a napfény úgy csillogott rajta, mint a lámpafény éjjel az esős járdán. Körülbelül egy mérföldnyire, jobb kéz felől, egy rohamcsónak pöfögött lassan a part felé, utánpótlást szállított az egyik tehergőzösről, amelyik odakint horgonyzott a vízen. Vasárnap a tengerparton. Kicsit hihetetlennek tűnt a dolog. Ha hozzáképzelt volna az ember még néhány csíkos napernyőt is meg egy csomó asszonyt és gyereket, jóformán semmiben sem különbözött volna azoktól a luxusstrandoktól, ahol a családja szokott fürdőzni egyik-másik nyáron. Me talán a rohamcsónakot kellett volna egy vitorlással helyettesíteni, és Dallesonnak inkább ha259 lásznia kellett volna, ahelyett hogy kavicsokra lövöldöz, de a különbség így sem volt különösebben nagy. Nem, teljesen valószínűtlen az egész. Talán tisztességből húzódtak el ide strandolni, a félsziget legvégső csúcsára, huszonöt mérföldnyire a fronttól, ahol a katonák ezen a vasárna re elen

is járőrbe mennek a Toyaku-vonal előtt. Isten áld on - Csak menjetek, fiaim, j - mondta a tábornok kegyesen. Persze, hogy az út mentén álló őrszemek meg a törzsszázadnak az a részlege. amelyik itt táborozott a parton és ezen a reggelen is járőrszolgálatot tel esített a közelükben a dzsungel szélén, miközben a tiszt urak f ödtek, gyűlöli őket. És persze, ahogy Cummings megmondotta n nyilván még jobban is fél tőlük. Csakhogy lett v na szabad a többiekkel jönnie - gondolta Hearn. h y a legtöbb t s k ejj bt r nyilván íszonyúan elhagyatott most onnan. A tábornok egész biztosan hogy I iyekezz k ol Imara Hearn most nagyon fontosnak érezte, len volt elismerni, ho ni a tábornoktól. Egyébként kénytegy nagyon kellemes itt a parton. Nagyon nyedjen a dódotfeloldld k b, hogy napozzon, s a melegben elérj enne a feszültség. A huszadik század emberének természetes lelkiállapota a félelem - nyilatkoztatta ki a múltkor a tábornok. A huszadik század embere ezen kívül napfürdőzni is szeret. Gg nyörű. Hearn szétmorzsolt az ujjai közt egy napégette, száraz - Ő ezt muszáj önöknek elmesélnem - mondta éppen Dove. - Rendeztünk egyszer egy kis összejövetelt Fisehlernél, a Wardman Park Hotelben. Fisehler korvettkapitány régi haver a a bátyámnak, évfolyamtársa volt a Cornell-egyetemen, irtó klassz fickó, egész csomó fejest ismer, ezért is sikerült szobát kapnia a Wardman Parkban. Szóval ő rendezte azt az összejövetelt, és a muri kellős közepén körbejárt a társaságban, és néhány csepp pálinkát öntött mindenkinek a hajába. Na gyon jó a korpa ellen jelentette ki. Csuda remek volt. - Dove kuncogva emlékezett vissza az esetre. - Ne mondja - szólalt meg Conn. - Csakugyan? Hearn szemügyre vette Dove-ot Dove (hivatásos) hadna különleges megbízatással. A Cornell-egyetemen tanult, előkelő 260 diákklub tagja, igazi seggfej. Száznyolcvan centi magas, több mint nyolcvan kiló, merev szálú, hamuszőke haját rövidre vágatta, arca bizalomgerjesztő, de kifejezéstelen. Inkább úgy fest, mint a Harvard-egyetem valamelyik baseball-klubjának a tagja. Conn megvakarta gumószerű vörös orrát, és rekedt, magabiztos . hangján megszólalt: - A2 ám, Washingtonban aztán remekül lehetett szórakozni. Caldwell dandártábornok és Simmons tábornagy - ismerik őket? - régi barátaim. Meg aztán ott volt Tannache ellentengernagy is, vele is ló barátságban voltam, csuda klassz fickó, s kitűnő tiszt. - Conn a pocakjára pillantott: úgy domborodott ki sortjából, mintha futball-labda dagadozott volna alatta. - Marha jó murikat rendeztünk néha. Az a Caldwell fenemód formába jön, ha nőkről van szó. Néha olyasmiket műveltünk, hogy égnek állna tőle mindnyájuknak a haja, ha elme-

Ó; mt is sokszor rendeztünk ilyen murikat - vágott közbe bugón Dove. - Bizisten, nem merek Washingtonba menni JanéGnel, annyi lánnyal volt on dolgom, s nem volna valami kellemes, ha találkoznék egyikükkel-másikukkal. Jane nagyszerű teremtés. csodálatos feleség, de hát nagyon komolyan veszi a vallását, és bizonyára iszonyúan fölháborodna. Dove (hivatásos) hadnagy. Körülbelül ugyanakkor osztották be tolmácsnak a hadosztályhoz, amikor Hearn is odakerült, és bámulatos, sőt egyenesen elképesztő naivitással adta tudtára mindenkinek, hogy rangja egy századosénak felel meg, s mint különleges feladattal megbízott hadnagynak, még nagyobb a felelőssége. mint az őrnagyé vagy ezredesé Ezt Motomén, a tiszti étkezdében közölte a többi tiszttel, és ennek megfelelő népszerűségre tett szert. Conn például egy hétig szóba sem állt vele. De az igazi szerelem nem ismer akadályokat, valahogy így mondja a költő. Tény, hogy mosi már odavannak egymásért. Hearn még emlékezett rá, hogy Dove annak idején, amikor a hadosztályhoz került, azt mondta neki egyszer - Maga bizonyára megért engem, Iiearn, mert éppen olyan művelt ember, mint én, de egyszerűen el vagyok képedve, hogy milyen közönséges fickók akadnak a szárazföldieknél a tisztek között. A haditengerészet jobban megválogatja az embereit. - Dove azóta szemmel láthatólag más véleményre lutott, mert igen lól megértették egymást Conn-nal. 261 Idővel mindnyájan beletörődtek egymás társaságába, még ha éltek is bizonyos fenntartásokkal. Még Conn és Hearn is kibékült egymással. Persze, továbbra se állhatták egymást, de igyekeztek elfelejteni, mert így volt kényelmesebb. Conn a veszekedésük után egy héttel beállított a G-2 sátorba, kényszeredetten megköszörülte a torkát, és így szólt: - Úgy látszik, ma hűvösebb lesz. - Igen - felelte Hearn. sebb Rn geteg elintéznivalóm van ma, örülök hát, hogy hűvölegalább bólint tak gymConk És ezzel eljutottak odáig, hogy a. Most meg itt a strandon Hearn beszélgetésbe elegyedett Dove-val, és Conn odajött hozzájuk. - Bizony, uraim - ismételte meg Conn -, remek murikat rendeztünk. Az előbb említette azt a whisky- meg korpaügyet, hogy is hívták az illetőt? Ja igen, Fischlernek. Nincs véletlenül rokonságban Fischler sorhajókapitánnyal? - Azt hiszem, nincs. - A sorhajókapitány tudniillik igen jó barátom. Na minde emlékszem rá. hogy Caldwell egyszer fölcsípett egy nőt, aki biz fölül. mondom, alul is éppúgy öntötte magába a pálinkát, mint - Úristen, hát nem égette össze magát? - csodálkozott Dove. - Égette a fenét. Ez volt a specialitása. Caldwell ma d mepukkadt a röhögéstől. Marhamód szerette az ilyen mók kat.

Dove szemmel láthatólag meg volt botránkozva. - Hát nekem ilyen élményeim nem voltak. Úristen, hát nem felháborító, hogy mos milé k á szabad ég alatt, és a káplán valószínűleg éppen - Igaza van, csakugyan nem kéne ilyesmikről tár alnunk vasárnap - helyeselt Conn de hát férfiak vagyunk, az istenfáját neki. - Cigarettára gyújtott. és a gyufaszálat beleszúrta a homokba. Megint fölhangzott Dalleson puskájának pukkanása, s a tisztek felől, akik a part menti sekélyes vízben tengeri csatát játszottak, vidám kiabálás hallatszott. - Én tanulmányoztam a murik lélektanát - mondta Conn -, és rájöttem, hogy egy jó hogy m k d dolog kell: elegendő ital meg néhány jó punci. Úgy, Hearn hunyorogva végignézett a strandon. Az efféle murikat 262 valószínűleg négy fajtára lehet osztani. Vannak murik, amelyekről az újságok társasági rovatai is beszámolnak, ahol szenátorok meg mindenféle egyéb fejesek vannak, iparmágnások, képviselők, külföldi előkelőségek. Egy ilyen murin az apja is részt vett egyszer, és bizonyára nagyon rosszul érezte magát. De hát valószínűleg mindnyájan így voltak vele. Ez volt az igazi kapitalizmus kultúrájának legfőbb virágkora, és nem lehetett igazi murit csapni, mert meg kellett őrizni a társadalmi formákat, a hatalom rangját, és művelten beszélgetni az időjárásról. Magától értetődő hogy mindenki gyűlölt mindenkit, s ha azért mentek el egy ilyen murira, hogy üzletet kössenek, kiderült, hogy ott nincs rá lehetőség, ha meg sznobok voltak, és rendelkeztek bizonyos szellemi képességekkel, lenézték azokat, akiknek birtokában volt a hatalom, viszont hiányzott belőlük a társalgási képesség. Aztán ott vannak az olyan szállodai murik, amelyeken hivatásos tisztek, meg hozzájuk hasonló személyiségek szoktak részt venni, az Amerikai Légió washingtoni körzetének tagjai meg jelentéktelenebb üzletemberek, akiknek azért elég jólmenő gyáraik voltak Indianában, no meg telefongörlök. Az ilyen murikon nyomasztó unalom terjeng, amíg mindnyájan le nem isszák magukat, de akkor aztán remekül szórakoznak, és fölfrissült ágyékkal meg a pullmankocsikban fölszedett, friss pletykákkal térnek viszsza íróasztalukhoz tNashőngtonba meg Indianába. Néha megesett, hogy egy-egy ilyen murin sikerült összeismerkedni valamilyen jelentősebb üzleti személyiséggel, akiről kiderült, hogy belevaló fickó, sikerült tökéletes egyetértésre jutni vele, s a megkötött üzletet néhány részeg öleléssel szentesíteni, azzal a meglehetősen szentimentális felísmeréssel. hogy alapjában véve mégis csak mindenki nagyon klassz fickó, míg egy telefongörl a fülébe nem ordította az embernek - Hagyd már abba, drágám, hagyjátok már végre abba! - Apja ugyan sohasem beszélt róla, de egészen biztos, hogy eljárt ilyenfaita munkra is. Aztán ott voltak az olyan murik, amilyeneket a barátai szoktak rendezni, amikor hosszan, csöndesen iddogáltak, s lényegében nem telt benne semmi örömük. Csupa értelmiségi az amerikai

egyetemekről, már aki nem csömörlött még bele az életbe, csupa világosan fogalmazó, jó modorú, szeretetre méltó, tapintatos, értelmes, és ugyanakkor szánalmasan sivár koponya. Ezek most mind 263 kormánytisztviselők vagy szigorúan bizalmas föladatokkal megbízott tisztek; Roger esetét tárgyalják, aki nem tért vissza valamilyen tengeren túli titkos megbízatásból, vagy - néha reménykedve, néha szomorúan, de mindig öntelt modorban 1 g szenvtelen, lemondó s mégis - po itikáról vitatkoznak. Szellemes csevegést, gunyorosan előadott, de a lényeget nem érintő híreket mindig hallhatott az ember ebben a társaságban, ahol a reménytelenül kiszikkadt, meddően racionális elmék elnézően bölcselkednek bűők, mind Wil kam gl k éket testük sohasem fog megérteni. Olyaunalmasak. a e lószar fölött lebe ő angyalai: tiszták és És végül itt vannak a Dove-féle murik. Ezek persze a szó szoros értelmében egyformán zajlanak le San Franciscóban, Chica óban Los Angelesben és New Yorkban. Az Amerikai Légió washin Tóni kirendeltségének utánpótlási csa ata sabb. Nem lehet leta adni hogy p n ben ük b 1 yo eóts rt dék Megfelelő megvilágításban, megfelelő szemüvegen át nézve van ezekben a murikban valami varázslatos és ugyanakkor szomorú. A résztvevők tele vannak várakozással amit még az útról hoztak magukkal, s ugyanakkor előre tudják, milyen kon ó üressé vár majd rájuk visszafelé utaztukban. Csupa fiatalember. Pilót k és zászlósok meg jóképű lányok bundában, egy-két minisztériumi titkár, aztán egy mert azokon minkis munkásnő, mé diákkori össze jöveteleikről, g volt egy ilyen lány, akivel lehetett kezdeni valamit. Valamilyen titokzatos okból számítani lehetett rá, hogy az alsóbb néposztályokhoz tartozó nők olyanok, mint a nyulak, folyton csak párzani akarnak. És a résztvevőket egytől egyig vala szentimentális, szavakba nem fo lalt angolos" érzés tölti el, ho nemsokára meg g " kell halniok; ez az érzés persze teljesen hamis. OI an könyvekből származik, amelyeket sohase olvastak olyan filmekből lesték el, amelyeket nem lett volna szabad megnézniök; ezt az érzést táplálják bennük anyjuk könny ei, és az a megdöbbentő teljességgel hihetetlen tény, hogy sokan közülük valóban meghalnak a tengerentúl. Ez az érzés azonban tel esen hamis gyökerekből táplálkozik; a fenyegető halál romantikáját sohase tudják igazában összefüggésbe hozni a re ülés banál s gépies folyamatával és a re ülőterek körüli tábor k józan ese ménytelen életével. A tudatot hogy meg fognak halni, mégis úgy 264 tekintik, mint valami talizmánt, és olyan csodálatosan tudnak kérkedni vele, hogy az ember el is hiszi nekik, amikor együtt van

velük. És olyan csodálatos dolgokat is művelnek, hogy whiskyt öntenek egymás hajába, meggyújtják a matracokat, meg leverik a kalapot a tekintélyes üzletemberek fejéről. Valószínű, hogy a murik összes fajtája közül ez a legkellemesebb, csak az a baj, hogy ő, Hearn, már túl öreg hozzá. . bizisten mondom, addig nem nyugodtunk, amíg föl nem emeltük a szoknyájukat, és meg nem néztük, meddig szőrös a hasuk - fejezett be Conn valamilyen történetet. Dove röhögött. - Ha tudná Jane, miket műveltem. Beszélgetésük végül is megint fölháborította Hearnt. Prűd vagyok - állapította meg. Utálkozott, pedig tulajdonképpen nem volt rá semmi oka. Lassan kinyújtóztatta tagjait, elnyúlt a földön, s érezte, hogy feszülnek meg hasán az izmok. Volt egy pillanat, amikor kísértést érzett, hogy nyakon fogja Connt meg Dove-ot, és összekoccintsa a fejüket. Hát igen, faragatlan fickó vagyok. Csakhogy az utóbbi időben túlságosan sokszor támadt ilyen gondolata, például a tiszti étkezdében meg amikor szerette volna megütni a tábornokot meg most is. Az az oka, hogy olyan nagydarab ember. Fölemelte a fejét. és megbámulta hatalmas testét. Megcsipkedte a hasán képződött hájréteget. A mellén egészen fehér volt a bőre a szőr alatt. Még öt év; vagy legfeljebb tíz, és valószínűleg pénzért kell majd nőt vásárolnia, ha kedve támad rá. Ha egy nagydarab ember kezd elhájasodni, egykettőre elformátlanodik. Hearn vállat vont. Akkor hát úgy fogja ő is végezni, mint Conn, ott egye meg a tene. Pénzért fogja vásárolni a szerelmet, aztán ó is elhenceg majd vele, s a dolog valószínűleg sokkal egyszerűbb lesz, mint megszabadulni az efféle nőktől, akik olyasmit keresnek benne, ami nincs, vagy amivel semmi kedve sincs szolgálni nekik. - Rám nézett, és azt mondta: "őrnagy úr - tudniillik akkor őrnagy voltam -, mit találunk még ki? Fehér csíkot, ezüstöt vagy aranyat? A végén még ráfestjük az egész amerikai lobogót."Conn nagyot röhögött, és köpött egyet a homokba. Mért nem hagyják már abba? Hearn a hasára fordult, és érezte, hogy melegíti át a nap testének minden porcikáját. Hama25 rosan szüksége lesz valami nőre, csak egy ugrás a legközelebbi sziget, néhány száz mérföldnyire innen, ahol valószínűleg akadnak bennszülött nők, s egy kicsit elszórakozhatik velük. - Hé - szólt rá hirtelen Connra meg Dove-ra -, ha már nem sikerül egy kuplerájt idehozatni, mért nem hagyják abba ezt a témát ? - Kezd az idegeire menni? - kérdezte mosolyogva Conn. - Borzasztó - mondta Hearn, Dove-ot utánozva. Cigarettára gyújtott, és kirázta a homokot a csomagból. Dove ránézett, és más témával próbálkozott. - Mondja csak; Hearn, már meg akartam kérdezni, nem Williamnek hívják az apj át ?

- De igen. - Volt nálunk körülbelül huszonöt évvel ezelőtt egy William Hearn nevű Deke, lehetséges, hogy ő az? Hearn a fejét rázta. - Egy frászt, az én apám nem tud se írni, se olvasni. Csak csekkeket tud aláfirkantani. Röhögtek. - Várjon csak - mondta CQnn. - Bill Hearn Bill Hearn. Becsületszavamra, ismerem, gyárai vannak Középnyugaton, Indianában, Illínoisban, Minnesotában, igaz? - Szó szerint. - Hát persze - mondta Conn. - Bill Hearn. Most, hogy megpróbálok visszaemlékezni rá, még hasonlít is magára. Akkor találkoztam vele, mikor harminchétben kiléptem a hadseregből; és megpróbáltam összehozni egy kis tőkét két részvénytársaság megalapítására. Remekül kijöttünk egymással. Lehetséges. Apja most nyilván hátravetné egyenes szálú fekete haját, és húsos, nedves tenyerével hátba veregetné Connt. Szinte hallotta is, ahogy harsogja: - Mi a fenét dumál annyit, ember. Vagy kiteszi a kártyáit az asztalra, s akkor egy kicsit komolyan elbeszélgetünk, vagy beismeri, hogy nyavalyás csaló. - Aztán kedvesen hunyorít egyet. - Akkor szépen kifózzük együtt, hogy tulajdonképpen mi a fenét is kéne csinálnunk. - Áh, nem, Conn hazudik. Conn nem az a fajta ember - Egy hónapja láttam a fényképét az újságokban. Vagy tíz újságot járatok rendszeresen. Úgy vettem észre, kicsit meghízott az öreg. - Szerintem éppen hogy tartja a súlyát. - Apja az utóbbi 266 három esztendőben betegeskedett és lefogyott, súlya éppen megfelel a magasságának. Conn nem ismerheti az apját. Persze, hogy nem. Gonn harminchétben még őrmester se lehetett. Ha valaki őrmester, nem hagyja ott a hadsereget, hogy részvénytársaságokat szervezzen. S Hearn hirtelen rájött, hogy Conn sohasem nőzött együtt Washingtonban Caldwell meg Simmons tábornokkal, bár lehetséges, hogy egyszer ivott velük, vagy ami még valószínűbb, altisztként szolgált alattuk a háború előtt. Mindenesetre szánalmas. s kicsit undorító ez a hencegés. Gonn, a nagymenő. Conn még mindig komolyan bámult Hearnre vizenyős, petyhüdt szemével; a pocakos, eres orrú Conn. Igenis. ő ismerte Bitt Hearnt. Ha kínpadra vonják, még akkor is úgy hal meg, hogy esküvel állítja: igenis ismerte. Mert csakugyan szentül hiszi, hogy ismerte. - Ide figyeljen, ha összejön Bill Hearnnel, mondja meg neki, hogy találkozott velem, vagy írja meg neki. Vajon mi mehetett végbe Conn fejében a hadseregben töltött húsz év alatt? Különösen az utóbbi öt esztendőben, amikor rájött, hogy tisztként is meg tudja állni a helyét? Pukk! Csattant Dalleson karabélya. - Majd elmesélem neki. De mért nem keresi fel? Biztos örülne, ha láthatná.

- Lehetséges. Én is szeretném viszontlátni. A legbarátságosabb ember a világon. - Az biztos. - Hearnnek csak nagy erőfeszítéssel sikerült visszatartania magát, hogy kuncogva azt ne mondja: Lehet, hogy még portásnak is felveszi. De nem szólt semmit, hanem fölállt. - Megmártakozom egy kicsit - jelentette be. Végigszaladt a fövenyen, beugrott a vízbe, aztán alábukott, s érezte, hogy az üdítő, hűvös víztől, amely egész átforrósodott testét körülveszi, hogyan múlik el rosszkedve, undora, fáradtsága. Mikor fölbukott, jókedvűen kiköpte szájából a vizet, és úszni kezdett A tisztek a parton még mindig napoztak, bridzseztek meg társalogtak. Ketten labdáztak. A vízből nézve a dzsungel határozottan szépnek tűnt. Valahol túl a láthatáron halkan eldördült néhány ágyú. Hearn megint alábukott, aztán lassan feljött a víz színére. A tábornok egyszer azt mondotta, s nagyon büszke volt szellemességére, hogy: - A korrupció az a cement, amely összetartja a hadsereget.267 Conn? Cunnlings nyilván nem rá célzott, de Conn mindenképen a hadsereg teremtménye volt. Korrupt, akárcsak ő maga. Mert mi egyéb a korrupció, ha nem 3 az, ha tudja az ember, mi a becsület és tisztesség, és mégse ahhoz tartja magát? Az tiszta sor. És hova tegye a tábornokot? Ez nehéz w kérdés volt. Cummingsot nem lehet Conn-nal egy kalap alá venni. Mindenesetre elhatározta, hogy igyekszik távol tartani magát a tábornoktól. Cummings békében ha f hogy viszonozza a tapinta gyta, s Hearn elhatározta, tát. Fölegyenesedett a part menti sekélyesben, és kirázta füléből a vizet. Jó dolog úszni, átkozottul jó. Kitisztul az ember feje. Csinált egy bukfencet a víz alatt, aztán a párttal párhuzamosan, egyenletes csapásokkal úszni kezdett. Conn valószínűleg még mindig fecseg, még mindig megpróbál mítoszt teremteni önmaga körül. - Mit jelent az, hogy umareru, Wakara? - kérdezte Dove. Wakara hadnagy kinyújtotta vékony lábszárát, s el gondolkozva m gatta lábujjait. - Hát azt hiszem, azt jelenti, ho "megszüDove hunyorogva végignézett a parton, és e arnt nézte, hogy úszik. gy pillanatig He- Hát persze: umareru - megszületni. Umashi masu umasho. Ezek a szótári alakjai, i az? Már emlékszem rá. - Azzal! odafordult Connhoz. - Igazán nem tudom, mit kezdenék Wakara nélkül. Az embernek feltétlenül szüksé e van egy japcsira, hogy kiigazodjék ebben az átkozott nyelvben.

- Hátba veregette Wakarát, és hozzátette: - Igaz, Tom? Wakara csöndesen bólintott. Sovány kis emberke volt, nyugodt, finom vonású arccal, kicsit szomorú szemekkel, keskeny ápolt bajusszal. - Jó öreg Wakara mondta Dove. Wakara tovább nézte a lábszárát. Egy héttel ezelőtt véletlenül fültanúja volt, mikor Dove azt magyarázgatta néhány tisztnek: - Kicsit túlbecsüljük a mi japán tolmácsainkat. Az egységemben mindent magamnak kell csinálnom, persze ez a feladatom, de tény, hogy ez a Wakara egyáltalán nincs valami nagy segítségemre. Mindig ki kell javítanom a fordításait Dove egy törülközővel dörzsölni kezdte csontos mellét. Nagyszerű dolog megizzadni a napon - morogta, aztán megint 268 Wakarához fordult: - Illett volna ismernem ezt a szót; tudta, abban a naplóban szerepel, amelyet a halott japán őrnagytól szedtünk el. Lenyűgöző dokumentum. Belenézett már? - Még nem. Pedig nagyon érdekes. Nincs benne semmiféle katonai jellegű feljegyzés, de a fickó kétségtelenül bolond lehetett egy kicsit. A japánok mind bolondok egy kicsit, Wakara. - Balekok -, felelte kurtán Wakara. Conn beleavatkozott a beszélgetésbe. - Ebben teljesen egyetértek magával Wakara. Tudniillik én is jártam Japánban, még harmincháromban, nagyon műveletlenek ott az emberek. Nem lehet semmire se megtanítani őket. - Jé nem is tudtam, hogy volt Japánban, ezredes úrmondta Dove. - Ismeri egy kicsit a nyelvüket? - Eszem ágában sem volt megtanulni. Ki nem állhattam azt a népet, s nem óhajtottam semmiféle kapcsolatba kerülni velük. Különben is tudtam, hogy háborúra készülünk ellenük. Igazán? - Dove egy kis dombocskát épített a homokban a tenyerével. - Nagyon érdekes élmény lehetett. Maga is tudta, hogy a japánok háborúra készülnek, amikor még otthon volt, Wakara ? Nem, akkor még nagyon fiatal voltam, jóformán kölyök.Wakara cigarettára gyújtott. - Eszembe se jutott. - Persze, csak azért nem, mert a honfitársairól van szóállapította meg Conn. Pukk! csattant Dalleson karabélya. - Lehet - mondta Wakara. Gondosan kifújta a füstöt. A part kanyarulatában megpillantott egy őrt álló katonát, mire gyorsan a térdét kezdte nézni, s remélte, hogy a katona nem veszi észre. Ostobaság volt ide kijönni. Ezek az amerikai katonák nyilván nem örülnek a gondolatnak, hogy egy japánt kell esetleg megvédeniök. Conn elgondolkozva dobolt a hasán. - Átkozott meleg van, azt hiszem, úszom egyet. Én is - mondta Dove. Fölállt, ledörzsölt egy kis homokot

a karjáról, aztán kicsit feltűnő szünet után megkérdezte: - Velünk tart, Wakara? Nem, nem, köszönöm, még nincs kedvem fürödni. - Aztán 269 u nuk nézett mikor elmentek. Mulatságos egy ember ez a Dove ti ikus amerikai - álla ította meg magában. Dove észrevette kor végig jött a par ami ton,odahívta magához, föltette azt az ostoba kérdést,hogy mit jelent az umareru,aztán nem tudta, hogy mit kezdjen vele tovább. Wakara kicsit unta már,hogy úgy bánnak vele mint valami csodabogárral. Elnyúlt a homokon,kicsit megkönnyebbült,hogy megint egyedül van. Sokáíg némán bámult a körülbelül harminc-negyven méternyire kezdődő sűrű,szinte áthatolhatatlan dzsungelre. Érdemes volna megpróbálni lefesteni; a dzsungel hatásosan emelkedne ki a sötétzöld háttérből, ámbár elég nehéz volna megtalálni a módját. Biztos nem is sikerülne,híszen már két éve egyáltalán nem festett. Wakara felsóhajtott. Talán okosabb lett volna,ha az internáló táborban marad a családjával. Ott legalább festhetne. Miközben a nap forrón tűzött a hátára,és meg-megcsillant a homokon, Wakara érezte hogy nagyon levert. Mit is mondott Dove Ishimara naplójáról? "Lenyűgöző dokumentum." Csakugyan volna érzéke Dove-nak az ilyesmihez? Wakara vállat von egyszerűen képtelen volt megérteni az ilyen Dove-féle Amerika Žkatkmi t hogy képtelen volt megérteni már a japánokat is. van. Pedig volt egy idő - amikor az utolsó éveit végezte Berkeleyben,ahol már kezdtek figyelmet kelteni a festményei -amikor sok amerikai diákkal összebarátkozott. A háború persze véget vetett a barátságnak. S. Ishimara,gyalogsági őrnagy a japán hadseregben. Így írta alá a nevét,aztán visszasüllyedt a névtelenségbe. - Belenézett már, Wakara? - kérdezte Dove az előbb. Wakara vigyorogva meredt a homokba. A napló fordítása már ott is volt a zsebében. Szegény Ishimara,akárki voltál is,holttested az amerikaiak zsákmánya lett,s valamelyik altiszt elhozta a naplódat. Nem - gondolta Wakara,már ő maga is túlságosan amerikaí lett,hogy megérthesse,mi minden fordult meg Ishimara fejében. Képes volna egy amerikai a támadás előtt egy órával naplójegyzeteket készíteni? A nyavalyás,szegény Ishimara,ostoba volt,ostoba,mint valamennyi japán. Wakara előszedte a fordítást,és egy pillanatra újból beleolvasott. A nap nagyon vörös volt ma este, amikor Lenyugodott,vörös 270 mint a katonáink vére, akik mn haLtak meg Vörös, mint amiLyen az én vérem is lesz holnap

Képtelen vagyok aludni mu éjszaka. Sírnom kell Eszembe jutott a gyermekkorom, és elfogott a fájdalom, eszembe jutottak n fiúk iskola-társaim meg a játékok, amiket együtt játszottunk. Eszembe jut az az esztendő, amelyet CLaoshi megyében töltöttem nagyszüleimmel. Arra gondolok, hogy megszülettem, és meghalok. Megszülettem, éltem. s most meg fogok halni, valószínűleg ma éjszaka. Be kell vallanom, hogy nem hiszek mennyei őfelségében, a császárban. Meg kell halnom. Megszülettem, és meghaltam És azt kérdeztem magamtól MIÉRT? Megszülettem, és meg keLl halnom. MIÉRT? MIÉRT? Mi értelme volt az egésznek? Wakara ismét vállat vont. Filozófus, költő; sok japán ilyen, mint Ishimara volt. És mégsem úgy halnak meg, ahogy a költők szoktak, hanem tömegeksztázisban, őrjöngő rohamban. NAZE, NAZE DESU KA? Ezt írta Ishimara nagy, reszketős betűkkel. MIÉRT, MIÉRT? És aztán elindult, és elesett a folyó mellett a nagy japán támadás éjszakáján. Elesett, miután kétségtelenül együtt üvöltött a névtelen, őrjöngő tömeggel. Ki értheti meg ezt teljesen? - töprengett Wakara. Tizenkét éves korában úgy érezte, hogy japán a legcsodálatosabb és legszebb ország a világon. Minden olyan kicsi volt; mintha az egész ország tizenkét éves gyerekek számára épült volna. Wakara ismerte Choshit is, ahol Ishimara egy esztendőt töltött a nagyszüleivel; talán beszélt is Ishimara nagyszüleivel. Choshi félszigetén két mérföldnyi távolságra mindent tisztán lehetett látni. Látni lehetett a hatalmas sziklákat, amelyek több száz lábnyi magasságból meredeken ereszkedtek le a Csendes-óceánba; meg egy csomó miniatűr ligetecskét - olyan tökéletesek voltak, mintha smaragdból faragták volna őket -, a szürke fából és sziklákból épült kis halászfalvakat, a rizsföldeket, a komor; alacsony dombokat, Choshi városának szűk, fullasztó utcáit, amelyek a halbéltől meg emberi ürüléktől bűzlöttek, látni lehetett a nyüzsgést a halászok rakpartján, amely tele volt spriccelve vérrel. Semmi sem ment veszendőbe. Japánban évezredek óta művelik a földet. 271 Wakara elnyomta cigarettáját a homokban, és megvakarta keskeny bajszát. Ilyen volt az egész ország. Akárhol járt az ember Japán mindenütt gyönyörű volt, szinte valószínűtlenül tökéletesen szép, mint valami miniatűr tájkép, amelyet egy kiállításra vagy vásárra készítettek. S a japánok ezer éve vagy talán még több is, úgy éltek saját országukban mint a rongyos teremőrök akik értékes drágaköveket őriznek. Művelték a földet, az életüket áldozták rá, s önmaguknak nem tartottak meg semmit. Már tizenkét éves korában rájött, hogy á japán nők arca egészen más, mint az amerikai nőké. És most, így visszanézve, úgy érezte, mintha valami különös, reménytelen sóvárgás ült volna a japán nők

arcán, mintha eleve lemondtak volna még a vágyról is, hogy olyan örömökre gondoljanak, amelyekben sohasem részesülhetnek. Mert a szépség mögött sivár pusztaság volt minden, a japánok élete csak gürcölés és önmegtagadás. Absztrakt emberek voltak, absztrakt művészetet hoztak létre, absztrakt fogalmakban gondolkoztak és beszéltek, bonyolult szertartásokat agyaltak ki, amelyeknek nem volt semmi értelmük, s úgy féltek feletteseiktől, mint a világ egyetlen népe sem. És egy héttel ezelőtt ezeknek a reménytelenül sóvárgó embereknek egy zászlóalja iszonyú ordítással a halálba rohant. Ógondolta Wakara -, nagyon érthető, hogy azok az ameríkaiak at gyűlö legjob akik jártak Japánban. a japánok lik a ban a világon. A háború előtt olyan szomorú olyan bájos emberek voltak az amerikaiak kedves kis ölebeknek nézték őket, s most dühösek, hogy az öleb megharapta őket. A nyájas szavaknak, az udvarias kitérő válaszoknak, a zavart mosolyoknak hirtelen más értelmük lett; mindez egyszerre baljóslatúvá vált, mihelyt a háború megkezdődött. A japánok egy emberként esküdtek össze az amerikaiak ellen. Volt ebben valami félelmetes. A két-hárommillió japán paraszt közül, akit lemészároltak legföljebb ha tíznek volt valami fogalma róla, hogy miért kellett megdöglenie. Még az amerikai hadseregben is jóval nagyobb ez a százalékarány. De lemészárolták őket, mert a japánok balekok. Balekok ezer esztendeje. Wakara megint cigarettára gyújtott, és elgondolkozva pergette át ujjai közt a homokot. Pukkl A karabély megint dörrent egyet. 272 Mindegy, a dolgokon nem tud változtatni. Valószínű, hogy az amerikaiak be fognak vonulni Japánba, de húsz-harminc év múlva az ország megint ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt, a nép megint a maga művészi, absztrakt módján fog élni, és továbbtermeli majd az üzemanyagot, amely lehetővé teszi, hogy ha sor kerül rá, újra föláldozza magát. Mit tesz az ha két-hárommillió embert megölnek: ez csupán a születésszabályozásnak óriási arányokra felfokozott módja Keleten. Wakara ezt tisztán látta, sokkal világosabban, mint az amerikaiak. lshimara őrült volt Fogalma se volt olyan dolgokról mint például a népsűrűség; csak nézett rövidlátó szemével, s atavisztikus félelemmel figyelte a naplementét. A vörös nap meg a saját vére; ez volt minden, amit Ishamira mindebből felfogott. A japánoknak csak ennyi van megengedve. Lehet, hogy a szívük mélyén, egy napló személyes jellegű feljegyzéseiben filozófusok, sóvárgó és szomorú filozófusok akik semmit se tudnak arról ami a sorsukat irányítja. Wakara kiköpött, lopva idegés mozdulattal homokkal takarva el a nyálát aztán megfordult, és a tengert kezdte nézni. A japánok mind balekok

i S ő egyedül van; egy bölcs, akinek nincs hazája. Ismét emelkedni kezdett a víz, és lassan elöntötte a kis földnyelvet, amelyen Dalleson őrnagy lövöldözött a karabélyával. Mikor . egy-egy kis hullám nyaldosni kezdte a bokáját, hátrált egy-két lépést, aztán lehajolt és fölvett még egy kavicsot. Már majdnem egy órája lövöldözött a kavicsokra, s kezdett elfáradni. Széles melle és pocakja vörösre pirult a napon, a testét borító szőrszálakon izzadság gyöngyözött és sortjának korca - csak sort volt rajta - teljesen átázott. Dünnyögve szemügyre vette a markában lévő kavicsokat aztán kiválasztott egyet. és a mutató- meg a hüveIykujja közé fogta. Aztán előrehajolt. mint valami bölény. feje i szinte párhuzamos helyzetbe került a homokkal s karabélya csövét függőlegesen lefelé tartotta. szorosan a lábujjai mellé. Még jobban előrehajolt, annyira, hogy feje csak húsz-harminc centiméterre volt a térdétől. aztán hirtelen kiegyenesedett, baljával elhajította a kavicsot, jobbjával pedig fölemelte a karabélyt. Egy pillanatra megcélozta a kavicsot - parányi porszemnek látszott 273 a kék égen -, aztán meghúzta a ravaszt, s a kavics szilánkokra pattant szét. - A mindenit neki - mondta elégedetten, izmos alsókarjával kitörölte szeméből a verítéket, s lenyalta szájszögletéből a sót. Ez volt egymás után a negyedik kavics, amelyet eltalált. Kiválasztott még egy kavicsot. pózba helyezkedett, földobta; de ezúttal elhibázta. - Mindegy - dünnyögte -, átlagban akkor is hármat találtam el minden öt közül. - Nincs semmi hiba, még mindig remekül tud célozni. Meg kellene írnia a dolgot a lövészegyletének Allentownba. Biztosan jól menne az agyaggalamb-lövészet is. Ha hazakerül feltétlenül meg kell próbálnia. Ha öt kavics közül hármat el tudott találni egy vacak karabéllyal, még bekötött szemmel se fog elhibázni egy agyaggalambot, ha vadászpuskával lő rá. Füle kellemesen zúgott a karabély durranásaitól. Conn és Dove körülbelül száz méterre tőle sprintelt a vízben, s Dalleson odaintett nekik. Megint nyaldosni kezdte a bokáját egy kis hullám. Levél helyett akár egy fényképet is küldhetne a lövészegyletnek, még jobb is lenne. Dalleson megfordult, és a parton bridzselő tisztekre pillantott. - Hé, Leach, hol a fenében van? - bömbölte. Magas, karcsú tiszt tápászkodott fel a homokban, sovány arcán ezüstkeretes szemüveget viselt. - Itt vagyok, őrnagy úr, mit óhaj t ? - Elhozta a fényképezőgépét? - Leach habozva bólintott. -, Hát akkor jöjjön ide vele, jó? - kiáltotta Dalleson. Leach volt a segédtisztje, századosi rangban szolgált a törzsnek a hadműveleti tervek kidolgozásával és a kiképzés irányításával megbízott részlegében.

Mikor az őrnagyhoz ért, Dalleson rávigyorgott. Leach derék fickó volt, kellemes modorú, kifogástalanul végezte a munkáját, s igyekezett mindenben a kedvében járni. - Ide figyeljen, Leach, szeretném, ha csinálna rólam egy képet, ahogy szétlövök néhány kavicsot. - Elég nehéz lesz, őrnagy úr. Ez egy vacak, ócska kis Box csak egyhuszonötöd másodpercre lehet beállítani. Dalleson összeráncolta a homlokát. - Na és, az éppen elég lesz 274 - Hát hogy őszinte legyek, őrnagy úr - Leach enyhén déli akcentussal beszélt -, nagyon szívesen a rendelkezésére állnék e m csak három képre való filmem van, és nagyon nehéz újat - Megfizetem - ajánlotta fel Dalleson. - Ó, nem, nem arra gondoltam, hanem tudja, őrnagy úr. . Dalleson félbeszakította. - Ugyan, jöjjön már, ember, hiszen csak egy képet szeretnék. Mi a fenének tartogatja a filmjét, hiszen úgyis csak a bajtársait tudja lefényképezni. Na jó, őrnagy í-, Dalleson sugárzott az örömtől. - Oké. Szóval, ide figyeljen; Leach, szeretném, ha kimenne a földnyelv végére, onnan ka na le engem, a háttérben a dzsungellel, hogy a barátaim láthas k, j gye f ka cs szül fe vét l, meg azt is szeretném hogy rajta pp n szétpattan a levegőben. Leach elcsüggedt. - Sajnos, ez nem fog menni, őrnagy úr. Ehhez legalább kilencvenfokos szöget kellene befognia a gépnek, és ennek a lencséje csak harmincöt fokos szöget fog be. - Ugyan már, ember, hagyjon békén ezekkel a nyavalyás szakkifejezésekkel. Szerintem nem lehet olyan átkozottul nehéz egy nyavalyás kis képet csinálni. - Esetleg azt megtehetem, hogy hátulról kapom le, és úgy állítom be a gépet, hogy a kavics is benne legyen, de me kell mondanom, őrnagy úr, hogy tiszta filmpocsékolás az egészgmert a kavics úgysem lesz látható a képen. Túlságosan kicsi. - Nem olyan komplikált a dolog. Leach. Én is fényképeztem ót záró eg kell nyomni azt a nyavalyás gombot. Kár ennyi Leach szemmel láthatólag lehangoltan lekuporodott Dalleson a ggPe - Len y pillanatig ide-oda forgolódott, hogy beállítsa úr? - kérdezi e szíves próbaképpen földobni egy követ, őrnagy e Dalleson földobott egy kavicsot. - De most már elég legyen ebből az unalmas próbálgatásból - dünnyögte. - Már kész vagyok, őrnagy úr. Dalleson előrehajolt, fölegyenesedett, s mikor a kavics a parabola csúcsára ért, lőtt. Elhibázta, és Leach felé fordult. - Próbáljuk meg még egyszer. - Jó - felelte kelletlenül Leach. 275

Ezúttal Dallesonnak sikerült eltalálnia a kavicsot, Leach azonban túl későn reagált, s csak az után exponált, amikor a kavicstörmelékek már szerteszóródtak. - Az istenfáját, emberbömbölte Dalleson. - Igazán nem rajtam múlott, őrnagy úr. jó, jó, de legközelebb ne késsen el. - Dalleson eldobta a kezében lévő kavicsokat, és egy nagyobbat keresett. - Ez az utolsó kocka a tekercsen, őrnagy úr. - Annyi baj legyen, megpróbáljuk. - Dalleson megint kitörölte szeméből a verítéket, előrehajolt, és a térdére meredt. Szíve egy kicsit hevesen dobogott. - Akkor exponáljon, amikor a karabély elsül - morogta. - Igenis, őrnagy úr. A kavics a levegőbe repült, és Dalleson célba vette. Egy pillanatra meghúlt benne a vér, mert a kavics nem került bele a célgömb karikájába, de mikor kezdett lefelé esni, sikerült elkapnia, meghúzta a ravaszt, s megnyugtató érzés töltötte el, mikor a puska agya rándult egyet a kezében, s ugyanabban a pillanatban felhangzott a kis kattanás. Most sikerült, őrnagy úr. A kavicstörmelékek körül még mindig gyűrűzött a víz. - Az istenfáját - mondta Dalleson ezúttal jókedvűen -, ez klassz volt, Leach. - Az volt, őrnagy úr. - Hadd fizessem ki. - Ugyan. . . - Ragaszkodom hozzá - mondta Dalleson. Kihúzta a karabély tölténytárát aztán a megmaradt golyókat csak úgy vaktában kilőtte a levegőbe. - Legyen, mondjuk, negyeddollár a három képért. Remélem, jól sikerültek. - Hátba veregette Leachet.Na jöjjön fiam, ússzunk egyet. Bizisten megérdemeljük. Ezzel el volt intézve a dolog. 9 Miután visszatértek az arcvonalból, a felderítők ismét az útépítésen dolgoztak. Az első vonalakban lévő századok többször ís 276 hogy yá gék és k hadtápterületen lévő katonák úgy hallották, n közel vannak a Toyaku-vonalhoz. Tulajdonképpen alig tudtak valamit róla, hogyan hátad a hadművelet. A napok eseménytelenül követték egymást, és a katonák már azt sem tudták megmondani, hogy néhány nappal előbb mi történt. Éjszakánként őrt álltak, szürkület után félórával fölébresztették őket, megreggeliztek elmosták a csajkát, megborotválkoztak, és fölkapaszkodtak a teherautókra, amely kiszállította őket a dzsungelen keresztül az útnak arra a szakaszára, ahol dolgoztak. Dél-

ben visszatértek, ebéd után ismét kimentek és késő délutánig dolgoztak. Akkor visszajöttek megvacsoráztak, esetleg megfürödtek a folyóban a tábor mellett, és sötétedés után nem sokkal lefeküdtek. Éjszakánként másfél óra hosszat kellett őrségben lenniök, s lassanként annyira megszokták, hogy már nem is emlékeztek rá, milyen lehet, ha nyolc óra hosszat egyfolytában alszik az ember. Beállt az esős évszak, és állandóan csuromvizesek voltak. Egy idő múlva már ezen se bosszankodtak. Szinte magától értetődőnek tartották, hogy nedves a ruhájuk, s jóformán nem is emlékeztek rá, milyen érzés volt, amikor még száraz egyenruhában jártak. Visszatérésük után körülbelü! egy héttel megjött a posta. Hoszszú hetek óta most kaptak első ízben levelet, s egy estére megváltozott megszokott sablonos napirendjük. Ugyanaznap este kapták meg nagy ritkán kijáró söradagjukat is. A katonák egykettőre végeztek a három üveggel, aztán csak ültek, jóformán szó nélkül. A sör korántsem volt elég ahhoz, hogy lerészegedjenek tőle; inkább csak rosszkedvűek és elgondolkozók lettek. A sör föltárta agyukban az emlékezés kapuját, elszomorodtak, s mohó sóvárgás fogta el őket valami után, amit nem is tudtak volna megnevezni. Aznap este. amikor megkapták a postát, Red éppen Wilsonnal és Gallagherrel ült együtt velük itta meg a sörét, s csak sötétedéskor tért vissza a sátrába. Ó nem kapott levelet, amin különben nem is csodálkozott, hiszen már több mint egy éve nem írt senkinek, de azért mégis némi csalódottságot érzett. Loisnak 277 sohasem írt, és nem is hallott róla. A nő még a címét se tudta. Néha, rendszerint az olyan estéken, amikor posta érkezett, mégis elfogta egy pillanatra a remény, persze teljesen ok nélkül. Igaz, hogy Loisszal való ügye lezárult, de azért. . Amíg együtt volt bajtársaival, csak még nyomottabb hangulatba került. Gallagher átlapozta a feleségétől kapott tizenöt levelet, s máris nekikészülődött, hogy írjon az asszonynak, és válaszoljon a kérdéseire. Wilson meg a feleségére panaszkodott.Olyan istenesen megkeféltem azt az átkozott nőszemélyt, hogy a büdös életben nem fogja elfelejteni, s most állandóan azzal gyötör hogy mér nem küldök neki a zsoldomból. Úgyis börtönben fogod végezni - mordult rá Red. Mire visszatért a sátrába, véglegelcsüggedt. Félrerúgott a sátor elől egy üres sörösüveget aztán bemászott a gödörbe. Míg a sötétben kisimította összegabalyodott pokrócait, halkan szitkozódott. - Jellemző erre a rohadt katonaságra - mondta Wymannek -, három üveg sört adnak! Mindig kitalálnak valamit amivel megkínozhatják az embert. Wyman megfordult fektében, és halkan megszólalt: - Én csak egy üveggel ittam meg. Szívesen neked adom a másik kettőt, Red.

- Hálás köszönet, fiú. - Red habozott. Amióta egy sátorban laktak valami hallgatólagos barátságféle alakult ki köztük, de az utóbbi időben Wyman egyre többször próbált közeledni hozzá. Csak kezdjen el haverkodni valakivel az ember - gondolta Red -, aztán szépen kilövik mellőle. Wyman egyre inkább Hennesseyre emlékeztette. - Jobban tennéd, ha magad innád meg, fiú - mondta -, egyhamar nem osztanak megint sört. Á nem rajongok érte. Red fölbontott egy üveggel, és odanyújtotta Wymannek.Rajta, mind a ketten megiszunk egy üveggel. - Pedig ha mind a kettőt elfogadta és megitta volna, lehetséges, hogy el tudott volna aludni. Az óta az este óta, amikor előrementek az arcvonalba állandóan kínozta a veséje, egész éjszakákat ébren töltött. S miközben álmatlanul fetrengett, gondolatban mindig újra meg újra átélte azt a pillanatot, amikor várta hogy a japán katona átdöfje a szuronnyal. Két üveg sör azonban nagy ajándék lett volna, kicsit túlságosan is nagy. Módot adott volna rá Wyman278 nek hogy igényt tartson a barátságára. Pedig jobb, ha nincs az embernek senkij e. Néhány percig szótlanul iddogáltak. - Sok levelet kaptál, öcskös? - kérdezte Red. Egy egész csomót, az anyámtól. - Wyman cigarettára gyújtott, és elfordította tekintetét. - És mi van a barátnőddel, azzal a hogyishívjákkal? Nem tudom, ő nem írt. Red elfintorította arcát a sötétben. Rájöhetett volna Wyman viselkedéséből. Elajándékozza a sörét, és egyedül emészti ma át a sátorban - igazán kitalálhatta volna, hogy Wymannek v ami baja van, s nem kezdett volna beszélgetni vele. - Ott egye meg a fene, öcskös, majd csak fog írni egyszer - bökte ki végül. Wyman a pokrócával babrált. - Nem értem a dolgot, Red: Amióta ideát vagyunk, egyetlen levelet sem kaptam tőle. Odahaza az Államokban mindennap írt. Red felhajtott egy korty sört. - Eh, biztos csak elvesztek a levelei a tábori postán. - Eleinte magam is azt gondoltam, de most már nem hiszem. Amíg az elosztósátorban voltam, nem is számítottam rá, de ide már kétszer is jött posta, anyámtól mind a kétszer egész csomó levelet kaptam, tőle meg egyet sem. Red megtapogatta az orrát, és sóhajtott egyet. - Őszintén szólva, most már félek is a levelétől, Red. Valószínűleg búcsúlevél lesz. Sok nő van a világon, öcskös. Annál jobb, minél előbb megtanulod. Wyman hangja sértődötten csengett. - Nem olyan lány az, Red. Csuda klassz kis teremtés. Magam sem tudom, miért, de egészen más, mint a többi lányok.

és R dt d h gy még lamit. Wyman érzelmi kitörése megzavarta; incs vége. Húzott még egyet az üvegből, és fanyarul elmosolyodott. Ez a fizetség ezért a nyavalyás sörértmorogta magában. Aztán hirtelen megint maga előtt látta Wmant, amint egész teste magányosan töpreng a sátorban, s egészen ellágyult a gondolatra. - Keserves dolog csak úgy ülni és emészteni magát az embernek - mondta. Lényének azonban csak egy része érzett együtt Wymannel. A mások gondjai általá279 ban untatták. Mindenkinek be kell vernie az orrát egyszer, s úgy látszik, most Wymanen a sor. - Hogy ismerkedtetek össze? - kérdezte. - Hát Larry Nesbittnek a húga, Larry a haverom volt, már beszéltem róla, biztos emlékszel rá. - Aha. - Rednek rémlett valami. - Szóval gyakran eljártam Larryékhez, láttam is a lányt, de akkor még egész kicsi volt, ügyet se vetettem rá. De aztán egyszer, két hónappal az előtt, mielőtt bevonultam volna, nem találtam Larryt otthon, s akkor figyeltem föl a lányra. Mintha valahogy hirtelen megnőtt volna. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve sétálni egyet, aztán leültünk a parkban, és beszélgettünk, és. . . - Wymannek elakadt a hangja. - Rengeteg mindenről lehetett vele beszélni, és nem is tudom, hogy történt, csak ültünk ott a parkban a padon, én elmondtam neki, hogy sportújságíró szeretnék lenni, ó meg, hogy ruhatervező. Először kinevettem, de aztán rájöttem, hogy csakugyan komolyan gondolja, s aztán sokáig beszélgettünk a terveinkről. - Kiitta a sörét. - Rengetegen mentek el a pad előtt - folytatta Wyman -, s játszani kezdtünk, tudod, megpróbáltuk kitalálni, hogy milyen idősek, meg miből élnek, s hogy boldogok-e vagy sem. Aztán elkezdtük megtárgyalni a közös ismerőseinket, szóval nem tudtuk abbahagyni. Red vigyorgott. - És aztán megkérdezted, hogy mi a véleménye rólad. Wyman csodálkozva bámult rá. - Honnan tudod? - Csak úgy sejtettem. - Rednek eszébe jutott az a park ott, a bányaváros főutcájának a végén. Egy pillanatra fölrémlett előtte Ágnes arca, s hallotta a saját hangját is: - Tudod. én nem hiszek Istenben. - Elfogta a szomorúság, s csendesen elmosolyodott. Olyan szép estéje soha nem volt több egész életében. - Milyen évszak volt? Nyár? - kérdezte Wymantől. - Igen, kora nyár. Red megint elmosolyodott. Így történik ez minden nyavalyás fíatalemberrel, és mindegyik azt hiszi, hogy valami különleges élményben van része. Valószínű, hogy Wyman bátortalan kamasz lehetett, s szinte maga előtt látta, ahogy ott ül a parkban egy lány mellett, s olyan dolgokról beszél neki, amiket senki másnak el nem mondott volna. És valószínű, hogy a lány is

ugyanolyan bátortalan volt, mint ő. - Tudom, mit érzel, öcskös - mondta. - De azt is tudnod kell, hogy elárulta hogy szeret - mondta Wyman dacosan, mintha attól félne, hogy Red kineveti.Az után az este után állandóan együtt jártunk. - S mit szólt hozzá az anyád? - Ó, neki nem nagyon tetszett a dolog, de én nem sokat törődtem vele. Úgyis tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom győzni. - Néha nagyon nehéz - mondta Red. - Az ember sose tudhatja, mi sül ki a dologból. Wyman a fejét rázta. - Ide figyelj, Red, lehet; hogy ostobán hangzík, amit mondok, de mikor Claire-rel voltam, mindig úgy éreztem, hogy egyszer még lesz belőlem valaki. Egy-egy randevú után, miközben magányosan kószáltam egy darabig, a fene tudja, miért, de biztos voltam benne, hogy egy szép napon nagymenő leszek. Igen, egész biztos voltam benne. - Egy pillanatra elhallgatott és eltöprengett azon, amit mondott. Red nem tudta, mit válaszoljon. - Ajaj, öcskös, sokan éreznek ám ugyanígy. - Nem, hidd el, Red, a mi esetünk egészen más volt. Csakugyan egészen különleges eset. Red összerezzent. - Lehetséges - dörmögte. - Sokan éreznek így aztán valamiért füstbe megy az egész, vagy egyszerűen ráunnak egymásra. - Mi nem untunk volna rá egymásra, Red. Hiszen mondtam, hogy szeretett. - Megint töprengeni kezdett, egészen feszült lett az arca. Maga köré csavarta a pokrócot, aztán így folytatta: - Nem létezik, hogy hazudott volna, Red nem olyanfajta lány volt. Nem olyan olcsó kis ringyó. - Megint elhallgatot, aztán hirtelen kitört. - Vagy gondolod, hogy hazudott? - Ugyan, szó sincs róla - mondta Red. Úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. - Dehogy hazudott, csak tudod, az ember változik. - Ő nem - mondta Wyman. - Ő nem az a fajta. Érezni lehetett a hangjában a csalódottságot, hogy nem tudja szavakba önteni az érzéseit. 280 281 Red arra gondolt, hogy Wymannek az anyját is segítenie kellett volna, ha feleségül veszi a lányt, s pillanatok alatt maga elé képzelte ennek minden következményét: a veszekedéseket, az anyagi gondokat, amelyek lassan elemésztik fiatalságukat, s a végén ők is olyanná lesznek, mint azok az emberek, akik elhaladtak előttük ott, a parkban. Igen, Red már tisztán látott. S ha Wyman nem ezzel a lánnyal akad össze, hanem egy másikkal, akkor is ugyanez lett volna a helyzet, mert harminc év után minden nő ugyanúgy néz ki, és Wymanből sóha nem lett volna nagymenő. Elképzelte Wyman jövőjét és föllázadt magában.

Nagyon szeretett volna valami vigasztalóbbat mondani Wymannek, mint azt, ami a meggyőződése volt; hogy nem fontos az egész. De nem tudott semmit se kitalálni, bebújt hát a pokróca alá. Fájt a háta. - Azt hiszem, öcskös, okosabban teszed, ha megpróbálsz aludni - mondta. Igazad van - dünnyögte Wyman. S Redet megint elfogta - mint valami újra meg újra visszatérő lázroham - az az ismerős, fájó érzés, amely az öregedéssel, a szomorúsággal és a bölcsességgel jár együtt. Croft és Martinez sem kapott levelet; ők nem is kaptak soha. Ridgesnek az apja írt. A levél szemmel láthatólag nagy fáradsággal, durva, vonalas papÍrra íródott, mélyen belevésődtek a ceruzavonások. Ridges odaadta Goldsteinnek, hogy olvassa fel neki. Így szólt: "Kedves fijam, nekem is meg mindnyájunknak nagyon hiányzol, a gabonát learattuk, kaptunk érte egy kis pénzt, valahogy megélünk belőle, hálistennek. Sim majnem tizenöt centit nőt, a többi testvéreid is egészségesek, mama is elég jól bírja magát. Az öreg Henry elvesztette három hóldját, nagy kár, de a Társaság nem hajlandó haladékot adni. Nagyon örülünk a pénznek amit külttél, derék fiú vagy, minnyájunknak ez a nézetünk. Szerető apád. " - Nagyon szép levél - mondta Ridges, mikor Goldstein a végére ért. - Papa nagyon jól tud írni. - Csakugyan szép levél - mondta Goldstein. Újból elolvasta felesége egyik levelének utolsó sorait. "Danny tegnap érdek282 lődött felőled, mindig újra meg újra elmondom neki hogy papa a katonaságnál van, s egy pillanatra sem feledkezik meg róla. O ó y, ly g kos ki úgy szeretném, ha láthatnád olyan mi. Tegnap azt kérdezte: Mikor jön vagy neves kb Mmbummozásból? Nem tudtam, hogy sírjak-e annyi Straus megígérte, hogy csinál róla néhány fényképet. . . Goldstein fájó sóvárgással szopogatta a sörét. Wilson másnap reggel még egyszer felolvastatta magának Gállagherrel felesége egyik levelét. Miközben Gallagher olvasott többször is dühösen elnevette magát. "Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, mert mindig jó feleséged voltam, tudod, hogy mindig minden pénzemet odaadtam, ha kellett, és most igenis jogom van havi százhúsz dollárra. Beszéltem az elöljáróságon Wes Hopekindsszel, és azt mondta, hogy köteles vagy ideadni nekem azt a pénzt, majd a katonaság elintézi, és te nem tehetsz ellene semmit. Ha nem küldöd el magadtól, Woodrow, írok a katonaságnak, tudom a címet, mert Wes memondta hogy mit kell csinálnom. Elegem van belőle, hogy feleséged legyek, ha egyszer nem akarod megérteni. . " - Hát mit szósz ehhez a vén szarzsákhoz? - kérdezte Wil-

son. Dühös volt, és máris a válaszán törte a fejét. - Ma este írni fogsz neki a nevemben. Meg akarom értetni vele, ho ú se megy ezzel a nyavalygással semmire. - Már meg is fogalmazott magában néhány mondatot. - Okosabb vóna, ha tisztességes asszony móggyára viselkednél, és abbahagynád ezt a rohatt nyavalygást meg piszkálódást, mert különben mérget vehecc rá, hogy nem megyek vissza hozzád. - Gondolatban kitörölte a "rohadt" szót. Tudniillik valamilyen homályos okból viszolygott attól, hogy levélben ilyen közönséges szót használjon. - Sok asszony örúne, ha én vónék a férje. Ezt te is nagyon jól tudod. Ki nem állhatom az olyan asszonyt, akinek egyéb se jár az eszében, mint hogy az utósó centet is elszeggye a férjitül. Előfordúhat, hogy a katonaságnál is szükségem van egy kis pízre, nem árt, ha van nálam. Nem vagyok hajlandó többet tárgyalni 283 az anyagi támogatásról. - Wilson eI volt keseredve, úgy érezte, hogy igaza van, s szinte kéjes örömmel töltötte el, mikor ilyen mondatokat megfogalmazott magában Még sok minden megfordult az agyában, amit meg akart írni az asszonynak, és mindig megörült, valahányszor egy-egy csípősebb mondat jutott az eszébe. A sátor bejáratánál ült a gödör szélén, és hunyorogva nézett a napra. - Ott van például az a másik, az a lány - mondta Gallaghernek -, az rendes teremtés. A legutóbbi postával kaptam tüle levelet, Red olvasta fel, azt írta, hogy alig várja, hogy visszamennyek Kansasba összeházasodunk, aztán lemegyünk Délre. Az aztán asszony. Az mindig rendesen főzött nekem, megstoppolta a holmijaimat, ha szombatonként ügyeletes vótam, kikeményítette az ingeimet, és úgy szeretett, ahogy még nem szeretett senki. Gallagher undorodva s kicsit irigyen kiköpött. - Micsoda disznó vagy. Ha már ilyen fenemód szereted, mért nem mondod meg neki, hogy nős vagy, és szakítasz vele? Wilson úgy nézett rá, mintha Gallagher megőrült volna. Mi a fenének mondanám meg neki, ember? - tiltakozott. Mit tom én, mit érzek maj akkor, ha eccer leszerelek. Leheccséges, hogy csakugyan elmegyek Kansasba, és szakítok azzal a másik asszonnyal. Az ember az ilyesmit sohase tudhattya biztosan előre. Átkozott szégyen lenne, ha elmesélném neki a dógot, aztán már nem vóna ott, amikor utánamegyek. - Megrázta a fejét, és kuncogni kezdett. - Minél kevesebbet mesél el az ember egy asszonynak, annál jobb. Gallagher dühbe gurult. - Nyavalyás disznók, olyanok vagytok, mint az állatok. - Ah. Gallagher tovább fortyogott magában. Az ilyen Wilson-féle fickók könnyen veszik az életet, és más fizet rá. Ez nem tisztességes dolog. Igazsága tudatában, ugyanakkor irigykedve meredt

a dzsungelre. Egy idő múlva lecsillapodott. és ismét átnézte a postáját. Előző este csak annyi ideje volt, hogy a feleségétől kapott leveleket elolvassa. Csupa régi levél volt, a legutolsó is legalább egy hónapja kelt, s kicsit csodálkozva gondolt rá, hogy közben már 284 valószínűleg apa lett. Az a dátum, amikor felesége szerint a gyereknek meg kellett születnie, már jó néhány napja elmúlt, de Gallagher egyszerűen képtelen volt elhinni. Mindig az volt az érzése, hogy amiről a felesége ír, ugyanaznap történik, amikor ő a levelet olvassa. Ha például az asszony azt írta, hogy másnap meglátogatja valamelyik barátnőjét, Gallagher a levél olvasása közben azt hitte, hogy Mary éppen akkor van a barátnőjénél. Az eszével persze tudta, hogy nem így van, mégis mindig úgy érezte, hogy az asszony éppen akkor teszi ezt vagy azt, amiről ír amikor ő a leveleit olvassa. Most átnézte a többi levelet is. Átfutott egy anyjától ka ott levelet, és hangosan felolvasott Wilsonnak néhány mókás r zletet abból, amelyet Whitey Lydon írt neki. Aztán felbontott e nagy, vastag borítékot, és elővet belőle e g újságot. Kis formátumú lap volt, mindössze nyolc oldal, s rosszul volt nyomva.Ennek a lapnak szoktam dolgozni - mondta Wilsonnak. - Nem is tudtam hogy riporter voltál. - A, ez politikai lap. A pártvezetőség olyankor szokta kiadni amikor választások előtt állunk. - Megnézte a dátumot. A lapot júniusban nyomták. - Hát ez bizony átkozottul régimondta. Mikor átfutotta a fejlécen szereplő neveket elfogta az irigység a hirdetési rovatot egyik barátjára bízták, aki nem volt katona. Gallagher tudta, hogy ez mit jelent. A legutóbbi választásnál, mielőtt bevonult volna, házról házra járt a kerületében, adományokat gyűjtött a lap számára. A hirdetési rovatot mindig arra bízták, aki a legtöbb pénzt szedte össze, és az illető rendszerint valamilyen iskolaszéki megbízást is kapott a kerületben. Ó csak néhány száz dollárral hogy jövőre bizto 1 maradt le, s azzal vigasztalták, s ő esz az első. katonaM lyon kozdtt pechem van, hogy éppen most vagyok a dühösen. Olvasgatni kezdte az újságot. Egy kövér betűkkel szedett cím fölkeltette a figyelmét. ANDREWS ELÁRULJA A KILENCEDIK KERÜLETET! RÚGJATOK KI! Megint megkezdődött Andrews körül a nagy propaganda, akárcsak a legutóbbi választás alkalmával, amikor azzal a jelszóval 285

indult, hogy ANDREWS A KOMMUNIZMUS ELLEN. Emlékeznek még rá, olvasóink? És aztán mit tett a kommunizmus ellen? S-E-M-M-I-T, legalábbis tudtunkkal. Egyik közvetlen munkatársa a CIO egyik alelnöke volt, egy másik pedig a New York-i Náciellenes Liga igazgatója, azé a ligáé, amelyik, mint olvasóink is tudják, nem volt hajlandó Coughlin Atya útmutatásait követni, és bojkottálnő akarta a katolikus Francót. Hát ide figyelj, Jimmy Andrews, te öreg csábész, vedd tudomásul, hogy a szürke. vén gebe már nem ugyanaz, mint volt, vigyázz hát, nehogy rosszul lépj. Ne tedd lóvá a közvéleményt meg a veteránokat, és gondold meg jól, mit beszélsz. Segitsd a veteránokat, és ne tedd nevetségessé őket. A örmödre nézünk, Jimmy Andrews, a kilencedik kerület választói nem tűrnek árulót. Vigyázz, hogy kikkel veszed körül magadat. A pártban nincs helye az olyan embereknek, mint te vagy. Elegünk van már ezekből az ócska trükkökből. NEM TŰRÜNK A SORAINK KÖZT ÁRULÓT! NINCS SZÜKSÉGÜNK KOMMUNISTÁKRA! KI A PÁRTBÓL ANDREWSSZAL! Gallaghert olvasás közben fojtó düh fogta el. Igen, az ilyenfajta fickókra kell vigyázni, ezekre a rohadt kommunistákra. Eszébe jutott, hogy egyszer, amikor teherautó-sofőr volt, az AFL megpróbálta beszervezni. Jelentette a dolgot a kerületi pártvezetőségnek, s a szervező nem jelentkezett többet. Mégiscsak furcsa, már ő maga is észrevette, hogy vannak fickók a pártban, akik a vörös munkásvezérekkel kacérkodnak, mint például a nagy Joe Durmey meg ez a Jimmy Andrews nevű fickó, márpedig árulókra semmi szükség. Legalábbis Gallaghernek ez volt a véleménye. Ugyanezek a fickók dolgoztak mindig ellene, nem csoda, hogy soha nem vitte semmire. Irigység fogta el, mikor eszébe jutott Whitey Lydon. Mindenki vitte valamire, ő meg itt csücsül a pácban. Senkiben sem szabad bízni. Ember embernek a farkasa. Összehajtogatta az újságot, és a zsebébe gyömöszölte. Croft már szólította őket, előbújtak a sátrakból, és a teherautó felé baktattak, amely elszállítja őket az útnak arra a szakaszára, ahol dolgoztak. A nap még csak egy órája kelt föl, a levegő kelleme286 sen üde, egyáltalán nem volt meleg. Gallagher emlékezetében homályosan fölrémlettek azok a kora nyári reggelek, amikor munkába indult és a járda még friss és hűvös olt a nyári éjszakától. Már el is feledkezett az újságról, és csöndesen dudorászott magában, miközben fölkapaszkodott a gépkocsira. A postán - kúp alakú sátor volt, két tábori asztal állt bennea postakezelő éppen néhány levelet szortírozott, amelyet rossz helyre címeztek. Hennessey számára is érkezett vagy húsz levél,

s vékony zsineggel átkötve ott hevert már néhány órája az asztal sarkán. A postakezelő végre fölfigyelt rájuk. Azzal szokott büszkélkedni, hogy az ezred valamennyi katonájának a nevét ismeri s most dühös volt, mert nem tudta hová tenni Hennesseyt. - Lehet, hogy ezt a Hennesseyt elhelyezték a törzsszázadtól? - kérdezte a segédjétől. - Fogalmam sincs róla, de a név ismerős. - A segéd gondolkozott egy piIlanatig, aztán így folytatta: - Várj csak, most jut eszembe Hennessey aznap elesett, amikor partra szálltunk.Fenemód élvezte, hogy neki eszébe jutott, amit a postás elfelejtett. - Csakugyan - vágta rá gyorsan a postakezelő. - Mindjárt a parton kinyírták, beszéltem is róla Brownnal. - Az összekötözött levélcsomagra pillantott, sóhajtott egyet, aztán ráütötte a bélyegzőt: "Címzett elesett." Éppen be akarta dugni a leveleket a lábánál heverő zsákba amikor föltűnt neki a feladó. Végigfutotta valamennyi borítékot, és fölfedezte, hogy mindegyiken ugyanaz áll. - Hé nézz csak ide - szólt oda a segédjének. Valamennyi levélre ez volt írva feladónak: "Mama és Papa, l2 Riverdale Avenue. Tacuchet, Indiana." A segéd elolvasta s egy pillanatra fölrémlett előtte egy rózsás arcú öregúr meg eoy ősz hajú néni: a sok ezer alkoholmentes italokat, szájvizeket meg fogkrémeket reklámozó plakáton szereplő Mama meg Papa.Hát ez szomorú - mondta. - Bizony szomorú. - Elgondolkozhat rajta az ember - tette hozzá a segéd. 'AS-, - ;8? ;ig I? OzGC=, L:1 ő, :: J .y.-p;.on á: tt.", ;-r:: et.i 0 Ebéd után Gallagher a sátrában üldögélt, mikor Croft a nevét kiáltotta. - Mi baj? - kérdezte Gallgher. - A lelkész szeretne beszélni veled - mondta Croft. - Minek ? - Nem tudom - vont vállat Croft. - Menj csak, és keresd meg. Mire visszajössz, mi addigra már elmentünk, délután neked kell őrködnöd a táborban. Gallagher keresztülballagott a táboron, és megállt a lelkész sátra előtt. Hevesen dobogott a szíve, s megpróbálta elfojtani magában a hirtelen föltámadt reménykedést. Még mielőtt partra szálltak volna Anopopejen, megkérdezte a lelkészt, nem volna-e szüksége véletlenül még egy kisegítőre, és a lelkész meg is ígérte, hogy majd gondolni fog rá. Gallagher számára azt jelentette volna a dolog, hogy többé nem vetik be, s gyakran ábrándozott erről a lehetőségről. - Jó napot, Leary atya - mondta. - Hallom, hogy beszél-

ni óhajt velem. - Hangja udvariasan s kissé elfogódottan csengett, s beleizzadt az erőlködésbe, hogy minél tisztelettudóbban viselkedjen. - Ülj le, Gallagher. - Leary atya középkorú, magas. sovány férfi volt, haja szőke, hangja szelíd. - Miről van szó, atyám? - Előbb gyújts rá, fiam. - Leary atya még gyufát is adott neki. - Sok levelet kaptál hazulról? - A feleségem majdnem mindennap írt, atyám. A napokban vár gyereket. - Értem. - Leary atya hallgatott egy darabig; végighúzta ujját az ajkán, aztán hirtelen leült, s Gallagher térdére fektette a kezét. - Sajnos, rossz hírem van a számodra, fiam. Gallagheren végigfutott a hideg. - Mi történt, atyám? - Tudod, fiam, sok minden van, amit nehéz megérteni. De hinnünk kell benne, hogy ami történik, helyesen történik, hogy Isten mindent tud, mindent lát, és akkor is a legjobbat cselekszi, ha nem értjük, hogy miért cselekedte. Gallagher nagyon kényelmetlenül érezte magát, aztán hirtelen őrült félelem fogta el. Vadabbnál vadabb gondolatok fordultak meg az agyába. - Csak nem hagyott el a feleségem? - tört ki belőle. De rögtön el is szégyellte magát, hogy ilyet mondott. 288 - Nem, fiam, haláleset történt. - Anyám halt meg? Leary atya a fejét rázta. - Nem, a szüleiddel semmi baj. Gallagher arra gondolt, hogy a gyereke halt meg szülés közben. Ettől kicsit megkönnyebbült. Az mé nem olyan nagy baj - villant át az agyán. Egy pillanatra azonban ostoba módon fölmerült benne az a gondolat is, hátha mégis azért hívatta a lelkész hogy maga mellé vegye kisegítőnek. Nem, fiam. Sajnos, a feleséged halt meg. Gallagher mintha nem is értette volna a szavakat. Csak ült ott szó nélkül, nem gondolt semmire. Valami bogár szállt be zümmögve a sátor nyílásán, azt figyelte. - Mi-cso-da? - kérdezte. - A feleséged halt meg szülés közben, Gallagher. - Leary atya elfordította tekintetét. - De a gyereket sikerült megmenteni. Mary nem volt nagyon erős teremtés = mondta Gallagher. Megpróbálta elképzelni, mit is jelent az a szó, hogy "halott", s mivel csak egyetlen jelentésével találkozott eddig, úgy látta maga előtt képzeletben Maryt, rángatózva, ahogy a japán katona teste rángatózott, akit a vízmosásban öltek meg. Nem tudott erőt venni remegésén. - Meghalt - mondta. A szónak nem volt semmi értelme. Csak ült, egész testében zsibbadtan; gondolatai visszavonultak agyának valamelyik rejtett zugába, s a lelkész szavai csak az érzéketlen felületet érintették. Néhány másod-

percig az volt az érzése, mintha valaki másról volna szó, akihez semmi köze. Különös módon egyedül csak az járt az eszében, hogy illedelmesen kell viselkednie, s minél jobb benyomást kell tennie a lelkészre. - Ó-ó-ó! - szólalt meg végül. Csak egy rövid értesítést kaptam de mihelyt megtudok valamit a részletekről is azonnal közlöm veled, fiam. Borzasztó nehéz dolog ilyen távol lenni hazulról, anélkül hogy az ember még egyszer láthatná szeretett feleségét. Bizony nehéz, atyám - felelte gépiesen Gallagher. Mintha derengeni kezdett volna, lassanként meg tudta különböztetni a körülötte lévő tárgyakat, és megértette, amit hallott. Az értelme azt mondta, hogy valami borzasztó dolog történt, s azt gondolta: Remélem, Mary nem fogja felizgatni magát miatta. Aztán 289 hirtelen ráeszmélt, hogy Mary soha többé nem fogja már felizgatni magát, és meghökkent ettől a furcsa ellentmondástól; bamba tekintettel meredt a szék fatámlájára, amelyen a lelkész ült. Úgy érezte, mintha templomban volna, önkéntelenül a kezére pillantott, és megpróbált ünnepélyes képet vágni. Az élet megy tovább, fiam. Feltétlenül jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy a gyereket megmentették. Ha óhajtod, megtudakolom, ki vette a gondjába. Talán szabadságot is sikerül kieszközölnöm a számodra. Gallagher hirtelen föléledt. Akkor hát találkozni fog a feleségével. Csakhogy Mary már halott; ezúttal nem borzadt vissza már úgy a gondolattól. Csak ült, és arra gondolt, milyen kellemesen sütött reggel a nap, amikor felkapaszkodott a teherautóra, és tompán felrémlett benne, hogy milyen jó volna visszatérni azokhoz a percekhez. - Föl a fejjel, fiam. Igenis, atyám. - Gallagher fölállt. Szinte teljesen elzsibbadt a talpa, s mikor végigsimított a száján, valahogy nagyon idegennek érezte, mintha megdagadt volna. Egy pillanatra páni rémület fogta el, és eszébe jutott az a kígyó ott a barlangban. Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa - gondolta magában, de aztán rögtön el is feledkezett a dologról. Mindenesetre valamilyen jóleső felháborodás maradt utána a lelkében. - Hát akkor. . . köszönöm, atyám - mondta. - Menj vissza a sátradba, fiam, és feküdj le - mondta Leary atya. - Igen, atyám. - Gallagher keresztülballagott a táboron. Majdnem teljesen kihalt volt, mert a katonák elmentek dolgozni, szinte jólesett neki. hogy egyedül van. Elért a sátrához, bemászott a gödörbe, és végignyújtózott a pokrócon. Csak valami iszonyú fáradtságot érzett. Fájt a feje, s szinte csak úgy mellékesen felötlött benne a gondolat, nem kellene-e elővennie egy Atebrintablettát az elsősegély csomagjából. Lehet, hogy maláriát kaptam - dünnyögte. Aztán fölrémlett előtte Mary arckifejezése, ami-

kor házasságuk első napján eléje tette a tányért. Nagyon keskeny volt a csuklója, s most szinte maga előtt látta az alsókarján aranyló apró píhéket. - Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa290 mondta hangosan. De megijedt a saját hangjától, és gyorsan hanyatt feküdt. Egyre dühösebb lett, mert továbbra is ez járt az eszében, és egyszer-kétszer dünnyögve megismételte: - A zsidó ölte meg. - Ettől egy kicsit fölengedett benne a feszültség. Aztán elfogta az önmaga iránti szánalom, rendkívül jóleső érzés volt, s jónéhány pillanatra teljesen átadta magát neki. Zubbonya átizzadt, s minden pillanatban csikorgatni kezdte a fogát, mert ilyenkor jólesőn megfeszült az állkapcsa. Hirtelen megborzongott, s egyszer csak tudatára ébredt, hogy meghalt a felesége. Olyan iszonyú fájdalom és sóvárgás támadt benne, hogy elkezdett sírni. Néhány perc múlva eszmélt csak rá, hogy sír, s kicsit ijedten fojtotta vissza könnyeit, mert úgy érezte, hogy nem szabad sírnia Mintha valamilyen szigetelő réteg vette volna körül a lelkét, ez az érzése azonban csak néhány pillanatig tartott, aztán újból beléhasított a fájdalom. Eszébe jutottak a vízmosásban heverő halott katonák, s megint Maryt látta maga előtt olyan pozitúrákban, amilyenekben a hullák hevertek. Megint megborzongott elfogta az iszonyat, a hányinger és a rettegés. Megmarkolta pokrócát. és anélkül hogy tudta volna, mit mond, azt dünnyögte magában: - Túlságosan régen nem voltam gyónni. - Hirtelen érezni kezdte, milyen büdös rajta a ruha. - Büdös vagyok, meg kéne fürödnöm - mondta. A gondolat nem hagyta nyugodni, s elhatározta, hogy lemegy a folyóhoz, és levetkőzik. Ki is lépett a sátorból, de túlságosan gyöngének érezte magát ahhoz, hogy megtegye a folyóig a száz métert, megállt Red sátra előtt, és egy kannából megtöltött vízzel egy acélsisakot. Mikor a sisakot letette a földre, eldőlt, és a víz a lábára löttyent. Levetette zubbonyát, még egyszer megtöltötte az acélsisakot és a tarkójára öntötte a vizet. Dermesztően hideg volt, egészen beleborzongott. Öntudatlanul megint fölvette a zubbonyt, és visszatámolygott a sátrához. Körülbelül félóráig feküdt, anélkül, hogy bármire is gondolt volna. A nap forrón tűzött a gumi-esőköpenyekre. Gallagher elálmosodott, végül eI is aludt. Álmában időnként meg-megrándult a teste. 291 Időgép GALLAGHER, ALAZADó Zömöié csua zzom férfi volt, s épp ezért kötözködő, barátságtalan ember benyomását keltette. Arca kicsi és csúnya, valami sú-

lyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös volt, csupa bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bái az is lehet, hogy sértődötten görbe, hosszú ir orra, de tény, hogy mindig dühösnek látszott. Pedig még csak huszonnégy éves volt. Dél-Bostonban, Dorehesterben és Roxburyben hosszú mérföldeken át sorakoznak egymás mellett a mocskos, vigasztalan, sivár, szürke faházak. A villamosok csörömpölve robognak a macskakövek és kiszáradt faházak dzsungelében; a téglák régiek, ha erősebben megdörzsöli őket az ember, szétporlanak az ujja alatt. Minden más szín belevész az egyetemes szürkeségbe; még az emberek arca is szürke színt öltött. Már nem zsidók, olaszok vagy írek többé; arcvonásaikat mintha egyforma szürke vakolattal kenték volna be, mind hasonlítanak egymáshoz, mind porosak. Még a beszédjüket is átitatta az a szürkeség. Mind ugyanolyan nyomasztó, fülsértő, kellemetlen akcentussal beszélnek. A várost polgárok alapították, és nyárspolgárok kormányozzák; Bostonban látszatra minden simán gördül, minden szép, legalábbis az újságok szerint, amelyek mind egyformák, s a politikában is minden oké, mert a politikai pártok is mind egyformák. Mindenki a középosztályhoz tartozik, kivétel nélkül, le egészen a csavargókig, akik a földalattin szunyókálnak meg öklendeznek, amelyik szombat éjszakánként hajnali kettőig jár Kelet-Bostonban a Maverick Square-ig. Valamikor lázadtak, ki akartak bújni a szürke vakolat mögül, mindez azonban már beleveszett a szürkeségbe. A bostoni újságok, a Herald, a Post, a Traveler, a Daily Record és a Boston-Amertcan által hirdetett nyugalom és béke alatt azonban valami gyilkos közöny s ugyanakkor valami alattomos, rosszindulatú feszültség lappang, ez tör ki a részegekből, akik Bostonban sokkal lármásabbak a földalattin, mint a világ bár292 melyik városában, ez a feszültség mutatkozik meg a Scollay Square-en és környékén, ahol a kéjvágy mocskos és természetellenes kiutakat keres magának a szennyben és szemétben. Ez a feszültség lappang még a közlekedésben is, amely őrjöngő, eszeveszett, lármás, és ez hág tetőpontjára, mikor a gyerekek fölverik a mellékutcákat meg amikor a zsinagógákat és temetőget gyalázkodó feliratokkal és rajzokkal moeskolják be. "Büdös zsidók, köztük keresztek és horogkeresztek. - Föl vagyok háborodva, hogy ilyesmit kell hallanom - mondja Curley kormányzó meg Saltonstall és Tobin, a többi massachusettsi politikus. A gyerekek kövekkel, btokkal és boxerekkel vívnak bandaharcokat egymással; télen követ tesznek a hógolyóba. Ez persze csak ártatlan mulatság, csak az egészséges ösztönök kiélése. Hé, Galagher, Lefty Finkelstein meg a bandája meg akar verni bennünket.

Majd megkapják a magukét a büdös disznók. (A banda tagjai nem ismernek félelmet, pedig a gyomruk mélyén ott szorong valahol.) Már régóta szeretném elkapni azt a esibészt. Vigyük magunkkal Packyt, Alt meg Fingerst, majd elintézzük a rohadt zsidait. M mikor indulunk ? Mi a fenének érdekel? Talán begyulladtál? Még hogy begyulladtam? Csak haza akarok menni a botomért. (Útközben elhalad egy zsinagóga mellett. "Begyulladtál?" Leköpi a zsinagógát:) Ez szerencsét hoz, Whitey. Hé, Gallagher, üvöltik a srácok. Vigyázz magadra, ha az öreged kapatos. Odahaza anyja minden neszre összerezzen, és állandóan lábujjhegyen járkál. Az öreg a kerek asztal mellett ül az ebédlőben, amely egyúttal nappali is, összegyűri hatalmas manesával a sárga csipketerítőt, aztán megint kisimítja az asztalon. Az úristenit, biztos, hogy az ember. . . Rohadt disznók. Hé, PEG! Mi az, Will? 293 Gallagher apja megdörzsöli az orrát meg az állát. Hagyd már abba ezt az örökös mászkálást itt körüIöttem, járj tisztességesen, ahogy egy nyavalyás asszonynak járnia kell Mit akartál, Will? Semmit. Menj a fenébe. Ha az embernek olyan nagydarab melák az apja, mint Will Gallagher, okosabb békén hagyni, ha felönt a garatra. Különben szájon törül a rnancsával. Apja kábán ül a kerek asztal mellett, s néhányszor nagyot csap rá az öklével. A falra mered. (A megbarnult képek zöld pásztorlánykákat ábrázolnak egy erdős kis völgyben. Valamilyen kalendáriumbqi valók.) ISTENVERTE ÉLET. Mikor apja az asztalt verí, az oltárkép megremeg a stelázsin. Nem kéne olyan sokat innod, Will. KUSS! Fogd be azt az ostoba szád. Nehézkesen feláll, és a falhoz támolyog. Az üveg szilánkokra törik a pásztorlánykán, mikor földhöz vágja a képet. Aztán elnyúlik az elnyűtt, szürkésbarna díványon, s rámered a fényes, szürke foltra, ahol kikopott a szőnyeg. Az ember halálra dolgozza magát, és MIÉRT? Felesége megpróbálja elcsenni az üveget az asztalról. HAGYD OTT ! Hátha sikerül valami más munkát kapnod, Will. Persze. . . persze. De egyebet se tudsz, csak siránkozni, hogy ez kell meg az kell. A fűszerestől meg a hentestől. Nekem meg csak szakadjon meg a hátam azon a nyavalyás teherautón. Valami MÁS. Benne vagyok a slamasztikában, csapdába estem. TEDD LE AZT AZ ÜVEGET. Föláll, odatántorog az asszonyhoz, és megüti. Az asszony vé-

gigzuhan a padlón, s ott fekszik inozdulatlanul, tompán, szenvetelenül nyöszörög. (Karcsú teremtés, de már agyon van csigázva. ) HAGYD ABBA EZT AZ ÁTKOZOTT NYÖSZÖRGÉST! Kábán nézi az asszonyt, aztán megtörli az orrát, és az ajtó felé botladozík. Félre az utamból, Roy. Megbotlik a küszöbben, sóhajt egyet, aztán kitántorog az utcára, az éjszakába. Gallagher nézi a2 anyját. Nem érez semmit, de közel áll a síráshoz. Itt vagyok, mama. Fölsegíti. Anyja hangosan zokogni kezd, Gallagher dermedten támogatja. 294 Ha az öreg kapatos, okosabb, ha az ember befogja a szájátgondolja. Később felmegy a szobájába, és olvasni kezd. A könyvet a kölesönkönyvtárból vette ki. Arthur királyról és lovagjairól szól meg a kerekasztalról. Fiú, hát persze. hogy nőkről ábrándozik. . . Ki is választ magának egy lila ruhás nőt. Én nem leszek olyan, mint az öregem. (A kardjával fogja megvédeni a feleségét.) Az ifjúság fényes, dicsőséges korszaka. Tanárai nem figyelnek föl rá a középiskolában, komor, morózus gyerek, nem lelkesedik semmiért. Egy évvel az érettségi előtt ott is hagyja az iskolát, éppen akkor jár a vége felé a gazdasági válság, s beáll liftesfiúnak. Az örege abban az esztendőben munka nélkül lóg anyja jár dolgozni, a cserepes tetejű, gyarmati stílusban épült ódon házakban takarít Brooklyn-ban meg Newtonban. Esténként vacsora után rögtön lefekszik, az öreg meg lent a sarki kocsmában lesi hogy valaki szóba álljon vele, és fizessen neki egy pohár pálinkát. Roy a kerületben lévő Demokrata Klub körül kezd lebzselni. A hátsó kis helyiségekben pókereznek, kockáznak, dumálnak. Az elülső nagyterembe, a bejárat mellett, gyerekek is bemehetnek. Szivarfüst, szerzsruhák, inasok Meg lesben álló hölgyek. Aztán a toborzó szónoklatok. Steve Macnamara például, aki valami fejes a pártban. Nyissátok csak ki jól a szemeteket, fiúk. Nézzetek csak jól körü;. Az embernek halálra kell dolgoznia magát, hogy megélhessen valahogy. S mit ér vele? Az egyetlen helyes út a politizálás, a politikában viheti valamire az ember, néhány évig politizáltok, bebizonyítjátok hogy derék fickók vagytok, és máris befutottatok, a pártnak gondja lesz rátok. Még emlékszem rá, amikor olyan semmi kölyök voltam, mint tí, megmutattam, hogy tudok dolgozni, és szívesen is dolgozom, és lám, vittem is valamire. Ez nem rossz kerület, tudjátok, könnyű összeszedni a szavazatokat. Igen helyesel Gallagher. Ide figyelj, Roy, már régóta figyellek, nagyon derék fiúnak

látszol, azt hiszem, jövőd van nálunk, csak meg kell mutatnod 295 az embereknek, hogy hajlandó vagy dolgozni. Én tudom, hogy hajlandó vagy, de nekik is be kell bizonyítanod. Meg is mondom, mit csinálj: a jövő hónapra írták ki a választásokat, ilyenkor rengeteget kell szaladgálni, röpiratokat osztogatni, meg szükségünk van egy csomó fiúra is, akik ordítoznak egy kicsit a tömegben, ha a mi jelöltjeink szónokolnak, meg is mondjuk, mikor. Oké, rendben van. Meg aztán ide figyelj, ezzel pénzt is lehet ám keresni, ha kitartasz a fiúk mellett, rengeteg munkaalkalom adódik, könnyen lehet pénzhez jutni, nagymenő leszel. Én mondom neked, és hihetsz nekem, mert tanulmányozni szoktam az embereket, hogy a pártban még sokra viheted, politikusnak való anyag vagy, tudod, van benned valami vonzerő. Majd eljövök minden este. Helyes. Hány éves is vagy? Tizennyolc. Mire betöltöd a huszadikat, legalább tízszer annyit kereshetsz, mint most. . Hazafelé menet összetalálkozik egy lánnyal, akivel már beszélt egyszer-kétszer, s megáll egy kicsit évődni vele. Meguntam az állásomat, jobbat kapok, böki ki. Milyet ? Nagyszerűt. ( Hirtelen elbátortalanodik. ) Nagyon, nagyon nagyszerűt. Ugyan már, Roy, ne titokzatoskodj. Úgyis csak ugratsz. (A lány kuncog.) Dehogy ugratlak. ( Nem tud semmit se kitalálni. ) Igenis, most már megtaláltam a helyes utat, jó állásom lesz. Klassz fiú vagy. Az hát. (Ránéz a lányra, tettetett közönnyel cigarettára gyújt, nagyképű, fölv ág. ) Az hát. ( Megint a lányra néz, s hirtelen elfogja a nyugtalanság.) Viszlát. Húszéves korában kerül új állásba, egy áruházban dolgozik. (Sokat lejsztoltál, Roy, mondta neki Steve Macnamara, akárki akármit mond, a fiúk mindnyájan nagyon megbecsülnek, jó állásba fogsz kerülni. Most végre alkalma van, hogy kibökje: "Igen ám, mégis Whitey kap fizetést, pedig én is dolgoztam annyit, mint 296 ő. . ." Ugyan hallgass Roy, hallgass, nehogy meghallja valaki, hogy ilyesmiket beszélsz, Isten ments, még azt fogják hinni, hogy elégedetlenkedsz, most amikor már sikerült megbecsülésre tenned szert a pártban ne kockáztasd hát ilyesmivel a dolgot.) Egy este Cambridge-be megy, találkát beszél meg egy lánnyal, a lány azonban felültette. Gallagher vár egy darabig, aztán kóborolni kezd az utcákon, végigsétál a Charles folyó partján.

Rohadt ringyó. Belőlem ugyan egy lány se fog többet bolondot csinálni. Mind az úrifiúk után vetik magukat, fütyülnek a magamfajta fiatalemberekre, minden összeesküdött ellenem, soha nem sikerült semmi. Halálra dolgozom magam a Klubban is, és mit kapok érte? Leül egy padra, és nézni kezdi a lassan hömpölygő vizet. A Harvard-egyetem épületének kivilágított ablakai visszatükröződnek a vízben. Mindig csak marhára dolgozni, dolgozni, dolgozni, s ki az isten törődik vele? Most is szépen benne vagyok a pácban, bezzeg ha volna gubám, eljött volna a találkára, még a lábát is szétrakta volna. Fogadni mernék, hogy valami zsidókölyökkel fut, akinek bőven van dohánya. A fene tudja, ezek a rohadt zsidók mindig csak harácsolnak, harácsolnak meg harácsolnak, az ember azt hinné, hogy ez a legfontosabb az életben. Undorító. Két harvardi egyetemi hallgató halad el a pad előtt, és Gállagher egy pillanatra megdermed rémületében. Vajon szabad-e itt ülnöm? Úristen, nem kellett volna ideülnöm. Vissza kellett fojtanom a lélegzetem, bizisten Markova ugrása volt a legklasszabb, amit életemben láttam, igen, egyszerűen, kifinomultan és mégis szenzációsan csinálta, elképesztő volt, egyszerűen elképesztő. Micsoda hülyék, milyen ostoba fecsegés, úgy beszélnek, mint a vénasszonyok. Megfordul, és fölnéz a Harvard-egyetem épületeinek kivilágított ablakaira. Valakinek egyszerűen ki kéne irtani ezeket a banditákat. Egy darabig az autókat figyeli, amint zúgva robognak végig a Memorial Drive-on. Csak rajta, gázt bele, gázt bele, gázt bele, hajtsatok, amilyen gyorsan csak tetszik, a fene egye meg, törjétek ki azt az átkozott nyakatokat. Ez az egész Harvard egy rohadt baloldali fészek. Valakinek levegőbe kéne röpítenie ezt az egész nyavalyás helyet, az ember halálra 297 dolgozza magát, ezek meg csak ülnek és pletykálnak, mint a vénasszonyok s úgy élnek, mint a kiskirályok. Mért kell ennek így lennie? Eh sehogy sincs rendjén a dolog, a legszívesebben egy ? szálig megfojtanám ezeket a csirkefogókat, valakinek el kéne intéznie őket, bombát kéne hajítani közéjük. Több mint egy óra hosszat üldögél a padon, végül lecsillapodik. A folyó lustán hömpölyög, felszíne fodros, a fények úgy csillognak rajta, mint valami flitteres ruhán. A szemközti kereskedelmi iskola hálótermeinek ablakai is ki vannak világítva, fényük a vízre vetődik, s a háttérben az autók apró élőlényeknek látszanak. Érzi, hogy csírázik talpa alatt a föld a tavaszi éjszakában, érzi, milyen édes és simogató a levegő. Az égen csillagok ragyognak az éjszaka meleg, bársonyos sötétjében. Úristen, milyen szép is itt. Bizonytalan vágyak ébrednek ben! ne. Be elgondolkoztató. Sóhajt egyet. Igazán gyönyörű, elgondolÍ koztató. Milyen jó lenne, ha egy nővel az oldalán nézhetné.

Feltétlenül vinnem kell valamire. Áhítat fogja el. Az ilyen éjszakákon döbben rá az ember, hogy van Isten, s hogy milyen ostobák az ateisták. Úristen, milyen gyönyörű, milyen csodálatosan gyönyörű, az embert eltölti a remény, hogy előbb-utóbb minden rendbe jön. S csak ül a padon, egészen elmerül az éjszakában. Én nem olyan vagyok, mint a többiek, bennem van valami rendkívüli. Megint sóhajt egyet. Fiatalember, neked. . . neked. . . szinte tapogatózva keresi a gondolatokat, mintha kézzel próbálna megfogni egy halat a vízben. Istenem, az embernek. . . Roy, te nekünk való fickó vagy, nem ss kell mondanom, úgyis tudod nemsokára jövedelemhez juttatunk, s hogy lásd, milyen jó véleményünk van rólad, egy darabig egy kis szervezetben fogsz dolgozni, amelyik nem tartozik ugyan közvetlenül hozzánk (Macnamara elhárító mozdulatot tesz a kezével), de - anélkül, hogy neveket említenék - sokan vannak benne a fejesek közül, akik a nemzetközi összeesküvés ellen küzdenek, tudod, amit a gazdag zsidók csinálnak, hogy mindnyájan a kommunizmus hálójába kerüljünk Most heti tíz dollárra rúg a fizetése, noha csak éjszaka dolgozik. A szervezet irodája egy kétemeletes épület manzardján van, egyetlen helyiség, egy árva íróasztallal, zsúfolva kötegekbe 29R kötött röpiratokkal meg újságokkal. Az íróasztal mögött hatalmas zászló, rajta kereszt, és két egymásba fonódó betű: K és LT. Keresztény Unió, ez a neve a szervezetünknek, Gallagher, KERESZTÉNY. . . UNIÓ, most ennek dólgozol, az a célunk, hogy leverjük a rohadt összeesküvőket. Az országnak egy kis vért kell látnia, vagy félsz a vértől?, kérdezi az íróasztal mellett ülő tagbaszakadt alak. Világosbarna szeme van, olyan a fénye mint a tejüvegé. Az a feladatunk, hogy mozgósítsuk az embereket, és készenlétben álljunk, a nemzetközi Lsidóság háborúba akar sodorni bennünket, de mi előbb kinyírjuk őket tudod, hogy minden állást ók kaparintanak meg, s mi tétlenül tűrjük, elszalasztjuk a lehetőségeket, jól beépültek, de nekünk is vannak ám barátaink. Gallagher újságot árul az utcasarkokon (LEGFRISSEBB TUDÓSÍTÁS A NAGY NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉSRŐL! VEGYÉK MEG KILIÁN ATYA LAPJÁT! TUDJAK MEG, MI AZ IGAZSÁG!), titkos gyűlésekre jár s egy sportklubban hetenként egy órát ócska Springfield-puskákkal gyakorlatozik. Csak azt szeretném tudni, mikor kezdődik már, szeretném már látni, hogy csinálunk is valamit. Ne türelmetlenkedj, Gallagher, mindenhez idő kell, mindent gondosan meg kell szerveznünk, mielőtt a nyilvánosság elé lépünk. Ha majd rendbe tesszük az országot, te is ott leszel velünk az elsők közt, befutott ember leszel. Értem. (Éjszakánként néha nem tud aludni, nyugtalan, buja

álmai vannak, szúró fájdalmat érez a mellében.) Bizisten, megpukkadok, ha. . . ha nem csinálunk végre valamit. Csakhogy. . Végre sikerül egy lányt találnia magának, a hormonok már nem savanyodnak ecetté a testében. Tudod, mondja Marynek Gallagher te igazán klassz lány vagy, én. . . olyan nagyszerűen tudok veled beszélgetni. Irtó szép este van, Roy (Végignéznek a parton; megkeresik a bostoni kikötő lámpáit, úgy villódznak mint a csillagok a homályos, felhős égbolton. A lány fölmarkol egy kis homokot, a cipőjére 299 hullatja, a máglya tüzében aranyfényben csillog a haja. Arca sovány és hosszú, szeplős és szomorkás. mégis bájos, majdnemhogy szépnek mondható ) Akarsz egy virslit? Inkább beszélgessünk, Roy. A párok, akikkel együtt jöttek ki, eltűntek a tűz mellől, s most ott kuncognak a part sötét mélyedéseiben. Valamelyik lány tettetett ijedséggel felsikolt, s Gallagher kényelmetlenül megfeszül a hangra: mintha a szeretkezés cuppanó neszeit is hallaná. Igen, irtó szép este van, ismétli meg a lány szavait. Azon tűnődik, mi lenne, ha ő is lefektetné a lányt, de hirtelen elbátortalanodik. (Nem olyan lány ez, még szűz, erényes, jámbor teremtés.) Bűntudat fogja el, amiért ilyen gondolata támadt. Annyi mindenről szeretnék beszélgetni veled. Igen, Roy. Hát tudod, már két hónapja együtt járunk, tulajdonképpen mi a véleményed rólam? Közben elpirul a gondolatra, hogy másik énje fizikai kielégülésre vágyik. (A parton egyre hangosabb lesz a kuncogás.) Úgy értem, hogy. . . szeretsz? Nagyon klassz fiúnak tartalak, Roy, tudod, olyan vagy, mint egy igazi úriember, nem olyan szemtelen, mint a többi fiú. Értem. Csalódott, és egy kicsit meg is sértődött, ugyanakkor egy kis büszkeség is eltölti. Nekem más dolgokon jár az eszem. Tudom, te mindig olyan töprengőnek látszol, Roy, sose tudom, hogy mi jár az eszedben, pedig nagyon szeretném tudni, épp azért, mert olyan más vagy. Hogy érted ezt? Hát olyan félénk, azazhogy nem is félénk, hanem olyan kedVeS. Csak hallanád, hogy beszélek a fiúkkal. ( Nevetnek. ) Ó, én azt hiszem. Velük is ugyanilyen vagy, nem is tudnál más lenni. (Szórakozottan a fiú térdére teszi a kezét, aztán zavartan el is kapja.) Szeretném, ha gyakran járnál templomba. Elég rendszeresen eljárok. Igen, de mégis nyugtalanít benned valami, nem tudom, hogy mi, olyan titokzatos vagy.

Igazán? Tetszik neki a dolog. Mintha mindig dühös volnál valamiért, Roy, ez nyugtalanít. 300 Apám beszélt rólad, és azt mondta, hogy a Keresztény Unióban vagy. Én ugyan nem értek a politikához, de ismertem egyet az ottaniak közül, Jackie Ewanst utálatos egy alak volt. Dehogyis, nagyon rendes fiú Különben a dolog a Klubbal van összefüggésben, tudod, ki akarnak próbálni, különben az egésznek nincs semmi jelentősége. Nem szeretném, ha bajba keverednél.. Miért nem ? (A lány ránéz, tekintete türelmes, nyugodt. Ezúttal a fiú karjára teszi a kezét.) Tudod azt te jól, Roy. A fiú valami feszültséget érez a torkában, szívét fájdalmas, jóleső sóvárgás tölti el. Megborzong, mikor a lány megint kuncogni kezd. Irtó klassz hely ez a City Point - mondja. (Ó, azok az értelmetlen, érzéki éjszakai ábrándozások!) Hidd el Mary, ha biztos lennék a dolgomban - hangja határozott, érzik benne a feszültség, hogy le kell mondania Valamiről -, nem lógnék velük olyan sokat, mert tudod, nagyon szeretnék többször találkozni veled. Képes volnál rá? Gallagher a parthoz csapódó hullámok csobogását figyeli. Szeretlek, Mary, szólal meg hirtelen, de érzi, hogy kicsit merev rideg, s valami bizonytalanság tölti el. Azt hiszem én is szeretlek, Roy. Akkor jó. Egy idő múlva megcsókolja a lányt, először szelíden, aztán mohóbban, de lelkének egyik zugában továbbra is tartózkodó, hűvös marad. Igen, kislány, szeretlek, mondja rekedt hangon s igyekszik kiégetni magából a kétséget. Elfordítja a tekintetét. Csakugyan gyönyörű hely ez a City Point, mondja a lány. A sötétben nem látják a partot borító szemeket, a hínárt és a hordalékot meg a kotonokat: lustán lebegnek a part menti sekélyesben mint megannyi undorító, parányi tengeri állat. Igen, elég tűrhető, mondja halkan Gallagher. Hé, Roy, csakhogy látlak! Hogy van a derék öreg házasember? Hogy érzed magad, most, hogy ilyen szépen megállapodtál, mi? 301 Köszönöm, jól. (Kicsit didereg a hűvös szeptemberi hajnalban, amely barátságtalanul lebeg a szürke aszfalt és a mocskos faházak fölött.) Te jó ég, milyen hideg van itt kint. Bárcsak nyitnák már ki azt az istenverte szavazóhelyiséget. Örülök, hogy eljöttél, Roy, tudod, hogy nagyon meg vagyunk elégedve veled, csak egy kicsit keveset láttunk az utóbbi időben. Hát tudniillik otthagytam a Keresztény Uniót, dörmögí, s gon-

doltam, a többiek nem nagyon örülnének nekem. Hát igen, nem ártott volna, ha közlöd velük, de köztünk legyen mondva, a Klub egy időre megszakította az Unióval a kapcsolatot, felsőbb nyomásra. Úgy hallottam, be akarják tiltani valamennyi államban. De a Klub mellett érdemes kitartani, nem jár rosszul az ember. Lefogadom, hogy ha nem a Keresztény Uniónál dolgoztál volna, ma te lennél itt a választásnál a fejes. De remélem azért nincs harag köztünk, Roy. Dehogy. (Kicsit dühös. Megint ott vagyok, ahonnan elindultam.) Fogadni mernék, hogy a párt gazdag zsidai fölözték le a Keresztény Unióban is a hasznot. Lehetséges. A feleségem kívánta, hogy hagyjam ott őket. Hogy van az asszony? Jól. (Szinte maga előtt látja Maryt, ahogy békén alszik, s hallja, milyen meglepően hangosan, férfiasan horkol.) Hogy sikerült a házasságod? S mivel foglalkozol mostanában? Köszönöm, jól. Különben sofőr vagyok. . . mint az öregem. ( Mary csipketerítőt vásárolt az asztalra. ) Ide figyelj, ezek a rohadt vörösök, akiknek M'Gillis a vezetőjük, az a M'Gillis, aki a legsötétebb ír, akit életemben láttam, képzelj csak el magadnak egy embert, aki ateista, igaz, hogy a pártban a fejeseknek nem nagyon fő miatta a fejük, de van a kerületben egy csomó szervezett munkás, és Mac azt mondja, hogy alaposan helyt kell állnunk, hogy ne szerezhessék meg a vörösök a többséget. Áthozunk más kerületekből is szavazókat?, kérdi Gallagher. Persze, de én is kitaláltam valamit. (Egy zacskóból elővesz néhány üveg paradicsompürét, és a járdára önti.) Mit csinálsz? Majd meglátod, micsoda hatása lesz. Az ilyesminek dőlnek be 302 az emberek. Te szépen ideállsz, osztogatod Haney propagandacéduláit, s közben rendezel egy kis színielőadást a szavazóknak. Egész biztos, nagy sikere lesz. Csakugyan jó ötlet. (Miért nem jutott ez nekem az eszembe?) Te találtad ki? Csakis. Mac valósággal odavolt, amikor elmondtam neki föl is hívta Nolant, ő az őrmestere annak a két hülyének, aki ebben a szavazóhelyiségben őrködik majd, nem fognak semmi nehézséget támasztani. Gallagher odaáll a paradicsompüré mellé, s mikor a szavazóhelyiség előtt megjelennek az elsó választók, szónokolni kezd. IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK. MI TÖRTÉNT ITT! EZ ITT VÉR EZT MŰVELIK A BECSÜLETES AMERIKAIAKKAL, AKIK MEGPRÓBÁLNAK A VÖRÖSÖK ELLEN SZAVAZNI. EGYSZERŰEN LEÜTIK ŐKET AZ IDEGENEK, AKIK M'GILLIS MÖGÖTT ÁLLNAK. IGEN, EZ M'GILLIS MŰVE, VÉR, EMBERI VÉR!

Az egyik szünetben alaposabban szemügyre veszi a paradicsompürét, s túl élénkpirosnak találja. Egy kis piszkot szór rá. (Dolgozz csak, dolgozz, aztán valamelyik agyafúrt fickónak támad egy ragyogó ötlete, ő arat Ie minden dicsőséget. Azok a rohadt vörösök ők az okai minden bajomnak.) IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK, kiáltja el magát, amikor megint feltűnik néhány szavazó. Hová mész, Roy?, kérdi Mary. Hangja nyöszörgő, kötekedő Gallagher visszafordul a küszöbről, és megrázza a fejét. Csak úgy elmegyek. Az asszony kettévágja a főtt krumplit, és lenyel egy jókora darabot. Néhány morzsa az ajkára tapad, s Gallagher valósággal dühbe jön tőle. Örökké csak krumplit tudsz zabálni? kérdi. De hiszen húst is ettünk máma, Roy. Tudom, tudom. A kérdések egész áradata tolul az agyába. Szeretné megkérdezni az asszonytól, miért nem vacsorázik soha vele együtt, miért tálal először mindig neki; szeretné megértetni vele, hogy ki nem állhatja, ha megkérdezik, hová megy. 303 Csak nem a Keresztény Unió gyűlésére mész?, kérdi az aszszony. Mi közöd hozzá? (Miért nem veszel soha ruhát arra a rohadt 1 kombinéra. ) Csak bajba keveredsz, Roy, nem szeretem azokat az alakokat, csak bajba keveredsz ott a Klubban, tudod jól, hogy amióta háború van, nem vállalnak velük semmi közösséget. Nincs a Keresztény Unióval semmi baj. Hagyj már békén, az úristenit ! Ne káromkodj, Roy. Gallagher bevágja maga mögött az ajtót, és kilép a sötétbe. Kicsit havazik, s az utcasarkokon csikorog a talpa a jeges latyakban. Tüsszent egypárat. Csak ki kell tennie néha az embernek a lábát hazulról, csak kell egy kicsit. . . egy kicsit szórakoznia. Bizonyos ideálokért szervezetten kell harcolni, és akkor jön )i az asszony, és meg akarja akadályozni. Előbb-utóbb úgyis fejes leszek ott. A gyűlésteremben iszonyú a forróság, a levegőnek fémszaga van a fűtőtestektől, s a nedves ruhák kipárolgása csavarja az ember orrát. Gallagher szétmorzsol a talpával egy cigarettai csikket. Igen, emberek, háborúban vagyunk, mondja a szónok, harcolnunk kell a hazáért, de belső ellenségeinkről sem vagyunk hajlandók megfeledkezni. Rávág a szónoki emelvényre; kereszttel i díszített lobogóval van leterítve. Meg kell szabadulnunk az idei gen elemektől, akik összeesküdtek ellenünk, és át akarják venni a hatalmat. Az összecsukható székeken ülő száz főnyi hallgatóság soraiból éljenzés hangzik fel. Össze kell tartanunk, különben

megbecstelenítik asszonyainkat, és a vörös zsidó fasiszta Oroszország vörös kalapácsa RÁNK TÖRI AZ AJTÓT! Ez aztán ól beolvasott nekik, szólal meg a Gallagher mellett ülő férfi. Igen, igaza van Watnak. Gallagher érzi, hogy tölti el a jóleső düh. Kik azok akik minden munkalehetőségtől megfosztanak benneteket, kik próbálják megkörnyékezni asszonyaitokat, lányaitokat, sőt még az anyátokat is? Mert ezeket semmi sem tartja vissza! Kik azok, akik ki akarnak nyírni TÉGED is meg TÉ304 GED is, mert nem vagytok se vörösök, se zsidók, és nem vagytok hajlandók fejet hajtani egy gyalázatos, semmirekellő kommunista előtt, aki nem tiszteli az Úr nevét, és semmitől sem riad vissza? Irtsuk kí őket!, üvölti Gallagher. Csak úgy az izgalomtól. Úgy van. emberek, ki is fogjuk irtani őket, a háború után komoly pártot kell szerveznünk. Itt van előttem egy csomó távirat, olyan honfitársaink küldték, akik egyben barátaínk is, s mind mellettünk állnak. Ti vagytok az elsők, akik. csatlakoztatok mozgalmunkhoz, s akik majd bevonulnak közületek, jól tanulják meg, hogyan kell bánni a fegyverrel, hogy aztán. . . később. . . értitek, miről van szó, emberek. Bennünket nem lehet legyőzni, egyre erősebbek és erősebbek leszünk. A gyűlés után Gallagher besodródik egy kocsmába. A torka száraz, mellében fájdalmas feszültséget érez. Ivás közben lassan elpárolog a dühe, elkomorodik, elkeseredik. Az utolsó pillanatban úgyis mindig becsapják az embert, mondja a mellette álló férfinak. Együtt jöttek ki a gyűlésről. Tiszta összeesküvés. Úgy, ahogy mondod, tiszta összeesküvés, de engem ugyan nem fognak legyőzni, én föléjük kerekedek. Hazafelé menet megcsúszik egy pocsolyában, és derékig vizes lesz a nadrágja. Az isten bassza meg, üvölti, miközben a járdán fekszik. Összeesküdtek az ember ellen, mindig csak kitolnak vele, de engem azért se fognak legyőzni. Betántorog az ajtón, leveti nagykabátját. Facsarni kezd az orra. Harsányat tüsszent, aztán káromkodik egyet. Mary fölébred a széken, és ránéz. Te jó ég, csuromvíz vagy! Ez minden, amit mondani tudsz? Én. . . nekem. . . ugyan, értesz is te hozzá! Mindig ilyen állapotban kerülsz haza, Roy. Mindenki csak el akarja nyomni az embert. Téged is csak az a rohadt pénz érdekel, hogy mennyit adok haza; hát jó, ANNYI PÉNZT FOGOK ADNI, AMENNYIT CSAK AKARSZ. Ne beszélj így velem, Roy. A asszonynak remeg az ajka. Kezdjél csak bőgni, rajta, bőgj csak, ismerlek. Lefekszem. Itt maradsz. Nem akarok veszekedni, Roy, de nem tudom, mi van veled,

30: Í csak van valami benned, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Mit vársz hát tulajdonképpen tőlem? Azt, hogy hagyj békén. Ó, Roy, csupa víz vagy, vesd le a nadrágod, drágám, miért kell folyton innod, hiszen csak elkeseredsz tőle. Pedig annyit imádkoztam érted, igazán mondom, olyan sokat imádkoztam. Értsd meg, hogy hagyj már békén. Leül és néhány pillanatig mereven nézi a csipketerítőt. Eh, nem értem az egészet, semmit sem értek. Miért él az ember? Hogy holnap megint csak dolgozzon. (Valamikor karddal akarta megvédeni a lila ruhás hölgyet.) Elalszik a széken, s reggelre benáthásodik. 10 Gallagher apátiája nem múlt el. A Mary halálhírét követő napokban szinte megszállottként dolgozott az útépítésen, megállás nélkül ásta az árkokat, s ha dorongutat kellett építeniük, egyik fát a másik után döntötte ki. Minden órában tartottak egy kis pihenőt, de ő még ilyenkor is csak ritkán hagyta abba a munkát esténként magányosan fogyasztotta el a vacsoráját, aztán becsavarta magát pokrócaiba, s térdét az álláig fölhúzva, kimerülten elaludt. Wilson néha az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy Gallagher didereg, ilyenkor rádobta a maga pokrócát is, és őszintén sajnálta, hogy ilyen csapás érte Gallaghert. Gallagheren különben semmi jele nem látszott a gyásznak, azonkívül, hogy Lefogyott s a szeme bedagadt, mintha sokáig lumpolt vagy negyvennyolc óráig egyfolytában pókerezett volna. A katonák igyekeztek együtt érezni vele fájdalmában, de az esemény végeredményben csak némi változatosságot jelentett az útépítéssel töltött egyhangú napjaik sorában. Egy darabig csöndes részvétet éreztek iránta, ha a közelükben volt, halkabban beszéltek, s közben meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat. Végül aztán csak a kényelmetlen érzés maradt meg, és dühösek voltak ha leült melléjük, mert zavarta őket, nem tudtak nyugodtan beszélgetni. Red egy kicsit restelkedett is a dolog 306 miatt, s mikor egy éjszaka őrségen volt, alaposan át is gondolta, de csak arra lyukadt ki, hogy nem tehet semmit. Gallaghert szörnyű csapás érte, de hát ő nem tud változtatni rajta. Belebámult a sötétségbe, és vállat vont. Ott egye meg a fene, Gallagher baja, nem az enyém. Most már majdnem naponként érkezett posta, és valami borzasztó dolog történt. Gallagher továbbra is rendszeresen kapta feleségétől a leveleket. Az első levél néhány nappal a Leary atyával folytatott beszélgetés után érkezett meg, amikor meg-

tudta hogy meghalt az asszony; majdnem egy hónappal előbb adták fel. Aznap este Wilson hozta el a felderítőknek szóló leveleket, a postasátorból, és nem tudta, átadja-e a levelet Gallaghernek. - Marha fura érzése lesz - mondta Croftnak. Croft vállat vont. - Sose lehet tudni. Hátha vágyik rá.Croft kíváncsi volt rá, mi fog történni. Wilson hangja jóformán teljesen közönyös volt, mikor átadta a levelet Gallaghernek. Postád van, cimbora. - De aztán zavarba jött, és elfordította a felét. Gallagher elsápadt, amikor meglátta a levelet. - Nem nekem szól - dünnyögte. - Tévedés. - De neked, cimbora. - Wilson átölelte Gallaghert, az azonban lerázta a válláról a karját. - Akarod, hogy eldobjam? - kérdezte Wilson Gallagher megnézte a dátumot a borítékon. Kicsit megremegett. - Nem, add csak ide - tört ki. Pár lépéssel odébb húzódott, és föltépte a borítékot. De a szöveg összefolyt a szeme előtt, képtelen volt elolvasni. Remegni kezdett. Jézusmária, motyogta. Aztán sikerült néhány sort kibetűznie, és a szavak értelme lassan behatolt a tudatába. "Nagyon aggódom érted, Roy, mindenen olyan könnyen felizgatod magad Esténként imádkozom, hogy ne történjen semmi bajod. Amikor á kicsikénkre gondolok, olyan nagyon szeretlek de néha nem tudom elhinni, hogy hamarosan világra jön. A doktor szerint már csak három hét van hátra." Gallagher összehajtogatta a levelet, s szinte vakon föl-alá kezdett járkálni. Állán furcsán rángatózott a vörös pattanás. - Ó, Megváltó Krisztus - mondta hangosan, s megint remegni kezdett. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Mary meghalt. Éjszakánként, amikor őrségen volt, minduntalan azon kapta magát, 307 hogy megint a hazatérésre gondol meg arra, hogyan fogadja majd Mary, ha újra találkoznak. Aztán tompa kétségbeesés kerítette hatalmába és gépiesen elkezdte ismételgetni magában: Meghalt, meghalt, de sehogy se tudta elhinni. Erre fásult közönyt erőltetett magára. Mikor aztán Marytől szinte kétnaponként újabb és újabb levelek érkeztek, kezdte abban a hitben ringatni magát, hogy az asszony él. Ha megkérdeznék volna, mi van a feleségével, nyilván azt feleli, hogy "Meghalt, ennek ellenére továbbra is úgy gondolt az asszonyra, mint régebben. Mikor az asszony levelében azt olvasta, hogy a gyerek tíz nap múlva esedékes, kiszámította hányadika lesz tíz nappal az után, hogy a levelet elolvasta. Ha meg arról értesítette az asszony, hogy előző nap meglátogatta az anyját, Gallagher azt gondolja: "Az tegnap volt körülbelül akkortájt, amikor kaját faszoltunk." Az asszony mindennapi életéről hónapok óta már csak a leveleiből tudott, és túlságosan hozzászokott, semhogy le tudott volna szokni róla. Kezdett megint boldog lenni; éppúgy várta felesége leveleit, mint mindig,

és esténként rendszerint rajtuk töprengett, mielőtt elaludt volna. Néhány nap múlva azonban mégiscsak ráébredt a szörnyű valóságra. Mind jobban és jobban közeledett az asszony lebetegedésének napja, végül is megjön hát az utolsó levél, s az aszszony halott lesz. Aztán nem kap tőle többé semmit. Nem fog hallani róla. Gallagher a pánik félelem és a hitetlenség érzése között ingadozott; voltak időszakok, amikor szilárdan meg volt győződve róla hogy az asszony él, s a lelkésszel folytatott beszélgetése csak álom volt. Néha viszont, amikor több nap telt el anélkül hogy levelet kapott volna az asszonytól, Mary megint eltávolodott tőle és Gallagher ráeszmélt, hogy soha többé nem láthatja. Legtöbbször azonban valamilyen babonás hitbe ringatták a levelek- kezdte azt hinni hogy az asszony nem halt meg, de meg fog halni, ha nem sikerül valahogy megakadályoznia. A lelkész többször is megkérdezte tőle, nem akar-e szabadságra menni. Gallagher azonban képtelen volt még csak gondolni is erre: ha hazamegy, kénytelen lesz rádöbbenni, hogy valóság, amit nem volt hajlandó elhinni. Ellentétben az első napokkal amikor szinte eszelősen dolgozott, most minduntalan el-elkóborolt a szakaszától, s hosszú, 308 magányos sétákra indult az úton. Többször is figyelmeztették, hogy a japánok esetleg lesből megtámadhatják. Gallagher azonban nem törődött vele. Egyszer visszament egészen a táborig, majdnem tizenkét kilométert tett meg. A katonák azt hitték, hogy meg fog bolondulni; néha beszélgettek róla esténként, s Croft ilyenkor mindig megjegyezte: - Szegény fiúnak már rebeg a szemhéja. - Érezték, hogy nem tudnak segíteni rajta, s fogalmuk se volt róla, mit mondjanak neki. Red azt javasolta, hogy az ezután érkező leveleket ne adják oda neki, a többiek azonban nem mertek beleavatkozni a dologba. Szinte áhítatos irtózat kerítette őket hatalmába, mintha valamilyen megállíthatatlan folyamatnak lettek volna a szemtanúi. Most már nem zavarta őket Gallagher; csak iszonyodva figyelték, mint valami beteget, aki már nem sokáig húzza. A postakezelő is értesült a dologról, fölkereste a lelkészt, s az megint beszélt Gallagherrel. De mikor Leary atya fölvetette, hogy talán okosabb volna, ha nem venne át több levelet, Gallagher ellenkezni kezdett. - Ha nem adják ide a leveleit, meg fog halni - dünnyögte. A lelkész nem értette, hogy ez mit jelent, de látta, milyen feszült idegállapotban van Gallagher. Zavarba jött és azon kezdett töprengeni ne javasolja-e, hogy küldjék kórházba, csakhogy irtózott az elmeosztályoktól, kimondott előítélettel viseltetett irántuk. Titokban szabadságot kért Gallagher számára, kérelmét azonban a főparancsnokság elutasította azzal az indokolással hogy a Vöröskereszt már utánajárt a dolognak, s a gyereket Mary szülei vették gondozásba. Így aztán végül a lelkész sem tehetett egyebet, mint hogy figyelte Gallaghert. És Gallagher csak kóborolt tovább, mélyen elmerülve gondo-

lataiba, amelyekről nem beszélt, de a katonák látták, hogy néha mosolyog, mintha valami senki más által nem ismert bölcsesség volna a birtokában. Szeme egyre vörösebb lett, szemhéjai begyulladtak. Lidércnyomásos álmok gyötörték, s Wilson egy éjszaka arra ébredt hogy Gallagher hangosan nyög - Édes Istenem, ne engedd, hogy meghaljon, esküszöm, hogy rendes ember leszek, esküszöm hogy rendes ember leszek. - Wilson megborzongott, és Gallagher szájára tette a kezét. - Lidércnyomásod van. cimbora - suttogta - Már elmúlt. - Gallagher elnémult, de Wiison elhatározta, 301 hogy másnap megemlíti a dolgot Croftnak, reggel azonban Gállagher olyan komoly és nyugodt volt, s olyan szorgalmasan dolgozott az útépítésen, hogy Wilson nem szólt semmit. Egy-két nap múlva a felderítőket a tengerpartra vezényelték kirakodni. Gallagher előző este kapta meg felesége utolsó levelét és most megpróbált elég bátorságot gyűjteni, hogy el tudja olvasni. Levert volt és szórakozott; ügyet se vetett rá, miről beszélgetnek útközben a többiek a kocsiban. s nem sokkal az után, hogy a partra értek, ott is hagyta őket. Élelmiszeresládákat kellett kirakniok egy motoros hajóból s mikor vállára emelte a nehéz ládát, kijött a sodrából. Ledobta a földre, "Le van szarva" - dünnyögte, azzal elindult. Croft utánaordított: - Hová mész? - Nem tudom. Mindjárt visszajövök - felelte, anélkül hogy visszanézett volna aztán mintha elejét akarta volna venni a további kérdezősködésnek, ügetni kezdett a fövenyen. Miután szaladt vagy száz lépést, hirtelen fáradtság fogta el, és lelassított. A part egyik kanyarulatánál megállt, és közömbösen visszanézett bajtársai felé. Több rohamcsónak tartott berregő motorral a part felé, s a katonák két sorban álltak a kirakott ládák és a csónakok közt. A tenger fölött sűrű köd lebegett, szinte nem is lehetett látni a nyílt vízen horgonyzó néhány teherhajót. Gallagher befordult a kanyarban, s közvetlenül a part mentén megpillantott néhány s tPt A storlapok föl voltak csavarva s Galla her látta, ho cseken néhány katona hever és beszélget. Kábultan elolvasta a fe! Írást: ".5279. G. H szállító oszta. t egyet és tovább balla ott. R h g Sóhajtot g o adt géhások, örökké csak lógnak, morogta maga elé, de egyáltalá nem érzett különösebb keserűséget. Végigment a partnak azon a szakaszán, ahol annak idején Hennessey elesett. Elfogta a részvét, megállt, s átszitált az ujjai közt egy maroknyi homokot. Szegény kölyök, még csak azt se tudta, mi a francnak jött a világra - dünnyögte. Hirtelen eszébe jutott hogy amikor fölemelték és távolabb vitték a víztől Hennesseyt, leesett a sisakja. Tompa puffanással pottyant a földre, s csikorogva megpördült a homokban. A fiú halott, többé nem

történik vele semmi. Gallaghel megremegett, mert eszébe jutott a levél a zubbonya zsebében. Egy pillantást vetett a bélyegzőre, 310 s a dátumról ráeszmélt, hogy valószínűleg ez az utolsó levél. De hátha írt még egyet - gondolta, és félrerúgott egy göröngyöt. Leült, gyanakodva körülnézett, mint valami enni készülő vadállat az odújában aztán fölszakította a borítékot. A reccsenés az idegeibe hasított; kezdett rájönni, hogy utoljára tesz ilyen mozdulatokat. Hirtelen eszébe jutott, milyen nevetséges, hogy Hennesseyt sajnálja. - A fenébe is, nekem is van épp elég bajomdünnyögte. A levélpapírt szánalmasan vékonynak érezte. Miután végigolvasta a levelet, az utolsó bekezdést még egyszer átfutotta. Roy drágám, néhány napig nem tudok majd írni, már megkezdődtek a fájások, és Jamie elszaladt doktor Newcome-ért. Borzasztóan félek, mert a doktor azt mondta, hogy nehéz szülés lesz, de azért ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj. Bárcsak itt lehetnél mellettem. Csak nagyon vigyázz magadra, nem szeretnék magamra maradni. Olyan nagyon szeretlek, drágám." Összehajtogatta a levelet, és visszadugta a zsebébe. Tompa fájdalmat érzett, homloka égett. Néhány percig nem gondolt semmire, aztán elkeseredetten kiköpött. Eh, ilyenek ezek a nyavalyás asszonyok csak ehhez értenek, szeretlek, szeretlek, drágám, egyetlen céljuk, hogy igában tartsák az embert. Megint megremegett; hosszú hónapok óta először ismét eszébe jutott, mennyi csalódás és bosszúság érte házasélete során. Minden nőnek csak egyetlen célja van, hogy megkaparintson magának egy férfit, aztán többé nem törődik magával, a fene enné meg. Eszébe jutott, milyen sápadt volt Mary reggelenként, s alvás közben hogy megdagadt baloldalt az álla. Házaséletük apró incidensei, kellemetlenségei úgy fortyogtak és kavarogtak az agyában, mint töltött káposzta a fazékban, mikor főni kezd. Mary rendszerint szoros hajhálót hordott odahaza, és természetesnek találta, hogy egy rojtos szélű kombinéban mászkáljon föl-alá. A legrosszabb azonban másvalami volt, amit vallagher sohase tudott megbocsátani neki. A fürdőszoba falai vékonyak voltak, s minden hang áthallatszott, mikor az asszony odabent időzött. Házasságuk három esztendeje alatt valósággal elfonnyadt. Egyáltalán nem ápolta magát, ahogy kellett volna - gondolta keserűen Gallagher. Ebben a pillanatban még az emlékét is gyűlölte, gyűlölte a szenvedést, amit az asszony az utolsó néhány hét alatt 311 okozott neki. Örökké csak a szerelmi etyepetye, de a fenét se törődött vele, hogy néz ki. Még egyszer kiköpött. Még csak. . még csak tisztességes modora se volt. "Tartózkodást" értett ezalatt. Eszébe jutott Mary anyja egy kövér és nagyon slampos nőszemély, s valami homályos düh fogta el a legkülönbözőbb

dolgok miatt: dühítette, hogy anyósa olyan éktelenül kövér, hogy nem volt pénzük s kénytelenek voltak egy kicsi, mocskos lakásban élni, dühítette hogy nem használta ki a pihenőket az útépítés közben, mert felesége halála annyira fájt neki. Soha nem sikerült neki semmi, a fene enné meg. Megint eszébe jutott Hennessey, és összeszorult az ajka Egyszerűen ellövik az ember fejét. . . és miért, miért? Cigarettára gyújtott, messzire elpöckölte a gyufát s nézte, hogy esik le a homokba. Rohadt zsidók, miattuk kell háborúzni. Eszébe jutott Goldsteín. Disznó alak. Képes elveszteni egy rohadt ágyút, s még akkor se fogadja el a piát, ha ingyen kínálja föl neki az ember Nagy nehezen föltápászkodott, és továbbment. Tompa fájdalom és gyűlölet hasogatta a fejét. Egy óriásalga hevert a parton, Gallagher leballagott a víz szélére, és szemügyre vette. Sötétbarna volt és nagyon hosszú, körülbelül tizenöt méter, sötét, gumiszerű felülete úgy csillogott, mint a kígyóbőr és Gallagher összerándult az iszonyattól. Eszébe jutottak a hullák ott a barlangban. - Milyen ocsmány, részeg disznók voltunk - mondta. Lelkiismeretfurdalást érzett, pontosabban: készakarva fölkeltette magában a lelkiismeretfurdalás érzését mert sejtette hogy akkor valami rosszat cselekedett. Iszonyodott az algától, s továbbment. Néhány száz méter után letelepedett egy homokbucka tetején, ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Vihar közeledett, és Gallagher hirtelen fázni kezdett; egy óriási, körülbelül harminc mérföld hosszú, lapos hal formájú nagyon sötét felhő takarta el szinte az egész égboltot. Szél kerekedett, és magasra korbácsolta a homokot a parton. Gallagher csak ült, és várta az esőt, de hiába. Jólesően komor hangulatban volt, élvezte a sötét nyomasztó színjátékot, a partnak csapódó hullámok távoli csobogását. Jóformán teljesen öntudatlanul egy nőt kezdett rajzolni a homokba. Hatalmas keblei voltak, keskeny dereka és széles, erős csípője. Ala osabban szemügyre vette, és eszébe jutott, hogy Mary mindigpestelke312 dett apró kis mellei miatt. Egyszer meg is mondta: - Bárcsak teltebbek lennének - Miért ? Tudom, hogy akkor jobban tetszene neked. Gallagher hazugsággal válaszolt. - Nem, nekem pontosan így tetszik. Hirtelen elárasztotta a gyöngédség hulláma. Mary nagyon törékeny teremtés volt, Gallaghernek eszébe jutott, hogy néha egészen kislányosnak tűnt neki, s jókat mulatott rajta, hogy mégis milyen komoly. Halkan elnevette magát, aztán hirtelen, anélkül hogy védekezhetett volna ellene, ráeszmélt, hogy az aszszony véglegesen meghalt, soha többé nem fogja látni. A tudat fékeveszetten árasztotta el egész valóját, mint a vízáradat, ha kinyílik a zsilip. Még hallotta, hogy zokogni kezd, de azt már nem, hogy milyen fuldokló hangok szakadnak föl kínjában a torkából, csak valami mérhetetlen szomorúságot érzett, amely lá-

gyan beburkolta, fölszúrta lelkében a keserűség, a harag és a félelem kelevényeit, aztán otthagyta elcsigázottan, sírva a homokon. Megint fölbukkantak Maryvel kapcsolatos kedvesebb, gyöngédebb emlékei eszébe jutott, milyen tikkasztó, lágy, ritmikus mozdulatokkal fonódott össze forró testük, amikor szeretkeztek, eszébe jutott az asszony mosolya. ahogyan kezébe nyomta reggelenként az ételes dobozt, amikor munkába indult; eszébe jutott behajózás előtti utolsó szabadságának utolsó éjszakája, milyen szomorú odaadó gyöngédség töltötte el őket akkor egymás iránt. Sétahajózni voltak a holdfényes éjszakában a bostoni kikötőben, s most fájón nyilallt belé az emlék, milyen szótlanul ültek a hajó farában. fogták egymás kezét, és gyengéd, elmélyült csöndben figyelték a nyomdokvíz sodrását. Derék lány volt. Érezte, anélkül hogy megfogalmazta volna magában, hogy soha senki más nem értette meg őt olyan tökéletesen, s most titokban megkönnyebbült, mikor ráeszmélt, hogy mennyire megértette és mégis mennyire szerette őt az asszony. Ez megint felszakította a sebet, amit vesztesége okozott, s hosszú, hosszú percekig csak feküdt és sírt keservesen, nem tudta, hogy sír, nem érzett semmit csak azt, hogy egész fényét teljesen betölti a szomorúság. Néha eszébe jutott az utolsó levél, s ilyenkor újra elöntötte a fájdalom hulláma. Majdnem egy óra hosszat sírhatott így. 313 Végül teljesen kimerült, de megtisztultnak és nyugodtnak érezte magát. Most jutott csak eszébe, hogy gyermeke van, és elkezdett tűnődni, vajon milyen, s hogy fiú-e vagy lány. A gondolat egy pillanatra végtelen örömmel töltötte el és elhatározta hogy ha fiú korán edzésbe fogja. Profi baseball-játékost csinál belőle, azzal lehet keresni. Aztán elszálltak agyából a gondolatok, üresnek érezte magát, megnyugodott. Rosszkedvűen nézett a háta mögött elterülő sűrű dzsungelre, s tűnődni kezdett, menynyit kell vajon visszafelé mennie. A szél mindig végig-végigsöpört a tengerparton, s Gallagher izgatottsága végleg elenyészett, eltűnt, mint a pára. Megint elszomorodott s mindenféle hideg, magányos kép jelent meg az agyában, amilyen például egy szeles tengerpart lehet tél idején. Gyalázat, hogy ilyen csapásnak kellett sújtania Gallaghertgondolta Roth. A katonák egy óra pihenőt tartottak kirakodás közben, és megették élelmiszeradagjukat. Roth egy kis sétára indult a tengerparton. Nem tudta elfelejteni, hogy milyen volt Gallagher, amikor visszatért. Szeme kivörösödött, s Roth biztosra vette, hogy sírt. Azért nagyon strammul tartja magát - sóhajtott fel Roth. - Persze, faragatlan, műveletlen fickó, valószínűleg nincsenek is érzései. Roth megrázta a fejét, és tovább baktatott a fövenyen Egészen elmerült gondolataiban, annyira meggörnyedt, hogy álla szinte a mellét érte, s még jobban lászott milyen görbe a háta.

A nagy esőfelhőt, amely délelőtt takarta az eget, elfújta a szél, s a nap forrón tűzött Roth zöld zsávolysapkájára. Megállt, és megtörölte a homlokát. Nagyon változékony ez a tró usi időjárás - gondolta -, nagyon egészségtelen, tele van mi az pával a levegő. Karja meg a lába fájt a megerőltetéstől, nehéz volt a ládákat a csónaktól a rakodóhelyre cipelni. Túl öreg vagyok én már az ilyesmihez. Olyan embereknek való ez, mint Wilson, Ridges meg Goldstein, nem nekem. Fanyar mosoly játszadozott az ajka körül. Rosszul ítéltem meg azt a Goldsteint - gondolta -, termetéhez képest nagyon keménykötésű erős fickó, csak valahogy megváltozott, nem tudom, mi történhetett vele. Állandóan rossz hangu314 latban van; bántja valami. Valami nincs rendjén vele, amióta az első raj visszatért a tűzvonalból; valószínűleg az változtatja meg így az embert, hogy harcba kerül. Mikor megismerkedtem vele vidám fickó volt, naív jólélek, azt hittem, mindenkivel ki fog majd jönni. De hát nem szabad az első benyomások alapján véleményt alkotni. Az első benyomásuk alapján csak az olyan beképzelt fickók ítélnek mint Brown, azért utál most. Mert egy éjszaka túlságosan sokáig maradtam őrségen. Mintha magamnak akartam volna néhány percet ellopni. Akkor lett volna rá oka, hogy haragudjon de hogy valaki ilyen ellenségesen tudjon viselkedni! Roth megdörzsölte az orrát, és felsóhajtott. Én meg tudnék barátkozni velük, de hát mit csináliak, ha egyszer egyetlen közös gondolatunk sincs? Ők nem értenek meg engem, én nem értem meg őket. Ahhoz hogy az ember összehaverkodjon velük, önbizalomra volna szüksége, azzal aztán pedig én igazán nem rendelkezem. Ha nem éppen akkor jött volna a gazdasági válság, amikor kikerültem az egyetemről. . . De mi értelme áltatni magam? Nem vagyok rámenős típus, akkor se vittem volna semmire. Az embernek nem szabad túl sokáig áltatnia magát. Most látom, itt a hadseregnél: tudják, hogy nem bírom úgy a fizikai munkát, mint ők s ez elég ahhoz, hogy lenézzenek. Arról fogalmuk sincs, mi van a fejemben nem is érdekli őket. Ugyan mit jelentenek számukra a nemesebb eszmék, mit jelent az ész? Pedig ha közel engednének magukhoz, jó barátjuk tudnék lenni hiszen érett férfi vagyok már. Sok mindent tapasztaltam, meg tudnék magyarázni nekik bizonyos dolgokat, de hát ugyan melyikük hallgatna rám? Roth elkeseredetten csettintett a nyelvével. Mindig így volt velem. De ha sikerülne valami olyan állást találnom, amely megfelel a képességeimnek, mégiscsak vinném valamire. A partnak arra a részére ért, ahol az óriásalga hevert a víz szélén. Elfogta a kíváncsiság s odament, hogy megnézze. Óriásalga. Tulajdonképpen tudnom kellene egyet-mást róla, hiszen ez volt a főtárgyam, de sajnos már mindent elfelejtettem. A gondolat egészen elkeserítette. Mi értelme a sok tanulásnak, ha semmi sem marad meg az ember fejében? Szemügyre vette az algát, és fölemelte az elülső végét. Éppolyan, mint egy kígyó. A lehető legegyszerűbb organizmus. A hátsó végén van egy kis horgonyféle,

amellyel megkapaszkodik a sziklákon, az elülsőn meg a száj, s a 315 kettő össze van kötve. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Kezdetleges organizmus, barna alga, persze hogy az ha nagyon megerőltetném az agyam, minden eszembe jutna róla. Macrocystisnek vagy minek hívják. Népszerű neve az ördög cipőfűzője, vagy nem? Macrocystys Pyrifera, emlékszem, hogy előadást is hallgattunk róla. Talán még kezdhetnék valamit a botanikai ismereteimmel még csak tizenkét éve végeztem felfrissíthetném az emlékeimet mostanában jobb álláshoz is lehetne jutni ebben a szakmában. Nagyon érdekes területe a tudománynak. Elengedte az alga elülső végét. Különös növény, bárcsak eszembe jutna még valami róla. Ezekkel a tengeri növényekkel érdemes alaposabban foglalkozni - planktonok, zöld algák, barna algák, vörös algák -, magam is csodálom, milyen sok mindenre emlékszem még. Írni fogok Zeldának, megkérem, keresse meg a botanika-jegyzeteimet, hátha kedvem támad ismét foglalkozni vele. Elindult visszafelé s közben a parton heverő moszatokat meg hordalékot figyelte. Mind élettelen - gondolta -, minden csak azért él, hogy egyszer meghaljon. Már én is érzem, hogy öregszem, harmincnegyedik évemben járok, valószínűleg túl vagyok már életem felén, és ugyan mit tudok felmutatni? Van erre egy jiddis kifejezés, Goldstein biztos ismeri. De azért nem bánom hogy nem tanultam meg egyetlen jiddis szót sem, sokkal hasznosabb felvilágosult emberekkel érintkezni, ahogy én csinálom. Ó, hogy fáj a vállam miért nem hagyják legalább egy napig pihenni az embert? Roth megpillantotta a távolban a katonákat s elfogta a nyugtalanság. Ó. hiszen már dolgoznak. Ezek csak gúnyolódni tudnak az emberrel, mit mondok majd nekik? Hogy valami algát nézegettem? Úgyse értenék. Míért nem jutott eszembe hogy hamarább visszaforduljak? Roth csüggedten, félve futni kezdett. - Te mi vagy. . . szieíliai? - kérdezte Minettától a Polyák. Együtt baktattak keresztül a fövenyen. Minetta nyögve dobta le a vállán lévő élelmiszeresládát az újonnan megkezdett rakásra. - Nem. velencei - felelte. - A nagyapám nagy fejes volt, ha 316 éppen tudni akarod, arisztokrata Velence közelében. - Megfor= dultak, hogy visszatérjenek a hajóhoz. - Honnan tudsz te egyáltalán ilyesmikről? - kérdezte a Polyáktól. - Na mit gondolsz, honnan? - mondta a Polyák. - Egész csomó digóval éltem már együtt. Többet tudok róluk, mint te. - Na, azt azért nem - felelte Minetta. - Ide figyelj, másnak nem mondanám el, hiszen tudod, milyenek a fiúk, azt hinnék hogy hazudok pedig elhiheted, hogy igaz becsületszavamra.

Csakugyan az előkelő társasághoz tartoztunk odaát az óhazában a nemességhez. Apám egész életében nem csinált semmit, csak vadászott. Egész kis birodalmunk volt. - Aha. - Persze, most azt hiszed, hogy az egész csak mese. Hát nézz meg jól. Látod, hogy nem úgy nézek ki, mint egy olasz, a hajam világosbarna, a bőröm meg fehér. S látnod kellene a család többi tagját, mind szőkék, még én vagyok köztük a fekete bárány. Erről lehet megismerni az arisztokratákat egészen világos a bőrük. Mé a várost is ahonnan származunk, egyik ősömről, Minetta hercegről nevezték el. A Polyák leült. - Mi az istennek dolgozzuk agyon magunkat, pihenjünk egy kicsit. Minetta buzgón szónokolt tovább. - Ide figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem, de ha egyszer New Yorkba jössz, és meglátogatsz, megmutatok neked néhány családi medailont. Apám mindi előszedte, és megmutogatta nekünk őket. Úristen, egy egész láda tele van velük. Croft haladt el mellettük, és visszakiáltott nekik: - Hé, emberek nyomás, ne számoljátok a tökötökön a szőrt! A Polyák sóhajtott egyet, és fölállt. - Én mondom neked, hogy szar ez az egész. Mi köze hozzá Croftnak, ha lógunk egy kicsit? - Élvezi a rangját - felelte Minetta. Mindegyik ilyen - mondta a Polyák. Minetta bólintott. - De csak találkozzam valamelyikükkel a háború után. - Ugyan, mit fogsz csinálni? Fizetsz Croftnak egy pohár pálinkát? - Azt hiszed, félek tőle? - kérdezte Minetta. - Ide figyelj, én részt vettem az "Arany Kesztyú"-ért rendezett boxversenyen, 317 csak nem ijedek meg ezektől a fickóktól. - Dühítette a Polyák vigyorgása. Az egyetlen fickó, akivel te elbírnál, Roth - mondta a Polyák. - Eh, le vagy szarva, szóba se érdemes állni veled. - Nem vagyok elég művelt, mi? Vállukra emeltek két ládát a hajóban sorakozó ládák közül, és visszaindultak a parton heverő halom felé. - Öcskös, én ezt nem bírom tovább - tört ki dühösen Minetta. - Az élettől is elmegy a kedvem. - Ühüm. - Azt hiszed hogy közönséges senki vagyok, mi? - kérdezte Minetta. - Akkor kellett volna látnod, amikor még civil voltam. Én aztán tudtam öltözködni, létérdekem is volt, mindig én voltam a fejes akárhol dolgoztam. Én is lehetnék most altiszt, ha úgy odavolnék a stráfokért, és nyaliznék, mint Stanley, de nem érdemes. Az embernek önérzete is van.

- Akkor hát mit, vágsz fel? - kérdezte a Polyák. - Tudd meg, hogy én heti százötven dollárt kerestem, és saját kocsim volt. Lefty Rizzónál dolgoztam mint csendestárs. Nem volt olyan dáma akit meg ne kaphattam volna, modellek, színésznők, jóképű kurvák. És összesen csak heti húsz órát kellett dolgoznom, azazhogynem, várj csak huszonötöt, minden este körülbelül négyet, öttől kilencig, hetenként hatszor, s nem volt más dolgom, csak beszedni a pasasoktól a tippszelvényeket és leadni. Na, és hallottál engem csak egyszer is panaszkodni? Minden azon múlik, hogy van a kártya megkeverve - folytatta a Polyák. - Az egyetlen, amit tehetsz, hogy dekkolsz, és tartod a pofád. Minetta körülbelül huszonegy évesnek saccolta a Polyákot. Töprengeni kezdett, vajon hazudott-e, hogy olyan sokat keresett. Minettát mindig kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy sose tudja, mi fordul meg a Polyák fejében, az meg szinte minden gondolatát kitalálja Mivel nem tudott mit válaszolni, rátámadt a Polyákra. - Még hogy dekkoljak? Te talán önként léptél be a hadseregbe? Honnan tudod, hogy ha akartam volna, nem maradhattam volna ki ? Minetta fölhördült. - Onnan, hogy senki se állt volna be ka318 tonának, akinek csak egy csöpp sütnívalója is van, ha nem lett volna muszáj. - Ledobta a ládát a halom tetejére, és elindult vissza a hajók felé. - Ha már egyszer katona vagy benne vagy a szarban. A Akármi történik is veled, nem tehetsz ellene semmit. Nézd meg Gallaghert. Szegény fickónak meghalt a felesége, s most nyakig van a szarban. A Polyák elvigyorodott. - Akarod tudni, mért érzi olyan rohadtul magát Gallagher? - LTgyis tudom. - Tudod a fenét. Volt egyszer egy unokaöcsém, akinek a felesége valamilyen baleset áldozata lett. Úristen, azt kellett volna csak látnod, mit művelt a nyavalyás. És miért? Egy nó miatt. Megpróbáltam beszélni a fejével. Ide figyelj, mondtam neki, mi az istennek vagy úgy oda? Rengeteg nő van a világon. Fél év múlva úgyis felcsípsz egyet magadnak, és arra sem fogsz emlékezni, hogy nézett ki a feleséged. Mire a nyavalyás csak rám mered, és elkezd bömbölni: jajajaj! - én meg újból megpróbálok beszélni a fejével. S tudod, mit mondott? - A Polyák jelentőségteljesen elhallgatott. - Mit? - Szó szerint ezt mondta: Fél év múlva? Ott egye meg a fene! Mit csinálok ma éjjel? Minetta önkéntelenül elnevette magát. - És azt akarod, hogy ezt elhiggyem ? A Polyák vállat vont, és fölkapott egy ládát. - Fütyülök rá, hogy elhiszed-e. Én elmondtam, és kész. - Azzal elindult. - Hé nem tudod, hány óra

- Kettő. A Polyák felsóhajtott. - Akkor még két óra hosszat kell szarakodnunk. - Tovább baktatott a fövenyen. - Várj csak, majd mesélek egyszer arról a nőről is, aki könyvet írt - mondta. A földerítők délután háromkor pihentek meg utoljára. Stanley végignyúlt a homokban Brown mellett, és megkínálta cigarettával. - Tessék, vegyél csak nyugodtan, cigarettával bármikor ki tudlak segíteni. 319 Brown nyögött és nyújtózkodott egyet. - Öregszem. Bizisten mondom, ebben a trópusi hőségben nem tud úgy dolgozni az ember, ahogy különben. - Valld be, öregem, hogy unod a banánt. - Amióta Stanleyből tizedes lett, egészen másképp viselkedett Brownnal. Már nem mindenben értett egyet vele, és egyre gyakrabban heccelte. - Egy hét múlva pontosan olyan nyavalygós leszel, mint Rothmondta. - Pofa be. - Igenis, őrmester úr, de azért ismerlek. - Maga Stanley nem vette észre, hogy megváltozott. Amikor a felderítőkhöz került, az első hónapokban rendkívül elővigyázatos volt, soha nem mondott semmit meggondolatlanul vagy határozott cél nélkül, gondosan megválogatta, hogy kivel barátkozik, és mindenben Brown tetszéséhez vagy nemtetszéséhez igazodott. Anélkül hogy alaposabban elemezte volna a dolgot, lassanként ő is kezdte lenézni azokat, akikről Brownnak nem volt különösebben jó véleménye, s ugyanakkor célirányosnak tartotta, hogy ő ís azokat kedvelje, akikről Brown elismerően nyilatkozott. Ezt azonban nem készakarva cselekedte: tudta ugyan, hogy tizedes szeretne lenni, de ezt még önmagának sem vallotta be. Brownnal kapcsolatban csupán azoknak az útmutatásoknak és figyelmeztetéseknek engedelmeskedett ösztönszerűleg, amelyeket az esze sugallt neki. Brown viszont tökéletesen átlátott Stanleyn, titokban kinevette, de végül mégis ó ajánlotta tizedesi előléptetésre. Anélkül hogy ráeszmélt volna, a hatása alá került. Jólesett neki Stanley iránta tanúsított csodálata és tisztelete, s az a nagy érdeklődés, amellyel a fiú az ó kinyilatkoztatásait hallgatta. Mindig sejtette, hogy Stanley csak nyalizik, de azt hitte, hogy átlát rajta. Amikor Croft megtárgyalta vele, hogy kiből kéne tizedest csinálni, mégis egyszerűen képtelen volt másra gondolni. csak Stanleyre. A többiek ellen mind volt valami kifogása; arra már nem emlékezett, hogy honnan ered az illetők iránti ellenszenc,e, holott Stanley volt az, aki beleoltotta ezt az érzést. Tulajdonképpen maga is meglepődött, amikor dicsérni kezdte Croftnak Stanleyt. Később, amikor Stanley már hozzászokott a parancsolgatáshoz, mindnyájuk előtt nyilvánvaló lett, hogy megváltozott. Hangja fensőbbséges lett, piszkálni kezdte azokat, akik nem tetszettek ne-

320 ki, és Brownnal szemben is feltűnő bizalmaskodást engedett meg magának. Tudta, megint csak anélkül, hogy alaposabban elemezte volna a dolgot, hogy Brown már nem lehet többé a hasznára; amíg valamelyik őrmester meg nem sebesül vagy el nem esik, ő már csak tizedes marad. Eleinte továbbra is tiszteletet színlelt Brown iránt, továbbra is mindenben egyetértett vele, de aztán rájött, milyen képmutató, s kényelmetlen érzés fogta el. Most már ott tartott, hogy észrevette, ha Brown valamiben tévedett. Kezdett önálló véleményt alkotni, idővel már kérkedett is vele. Most például kedélyesen kifújta a füstöt, és megismételte: Igen, pontosan olyan leszel, mint Roth. - Brown nem felelt s Stanley kiköpött. - Mondok neked valamit erről a Rothrólmondta. Már ő is éppen olyan parancsoló hangsúllyal beszélt, mint Brown. - Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nincs mersze. Az a fajta fickó, akinek semmi sem sikerül, mert nem akar kockázatot vállalni. - Ne ámítsd magad, fiú - mondta Brown. - Nagyon kevés ember hajlandó kockázatot vállalni, ha arról van szó, hogy a golyó elé kell állni. - Nem, nem erre gondoltam - mondta Stanley. Nézd meg, mire vitte a polgári életben. Ő is szeretett volna előbbre jutni, akárcsak te vagy én, de nem volt hozzá kurázsija hogy elszántan kitartson valami mellett Túl óvatos volt. Márpedig az embernek igen ravasznak kell lennie, ha jól akar élni. - Ugyan, hát te mi a fenére vitted? - kérdezte Brown. - Voltak esetek, amikor igenis vállaltam a kockázatot, és sikerült is elérnem, amit akartam. Brown röhögött. - Persze, megkeféltél egy nőt, mikor nem volt otthon a férje. Stanley megint kiköpött. Ezt a szokást Crofttól vette át. - Hát ide figyelj. Mikor összeházasodtunk Ruthie-val, alkalom adódott, hogy megvásároljunk egy szoba bútort egy pasastól, aki valamelyik másik államba költözött. Marha kedvező ajánlat volt, csakhogy a pasasnak készpénz kellett. Nekem nem volt, és éppen akkor nem volt az öregemnek se. Körülbelül háromszáz dolcsiért megvehettünk volna egy egész szobára való bútort, ami legalább ezret ért. Tudod ha az ember vendégeket hív, az ilyesmi jó benyomást tesz. Na és mit gondolsz, mit csináltam? Karba tettem 321 a kezem, siránkoztam és elszalasztottam az alkalmat? Egy fenét. Kivettem a pénzt a garázsból, ahol dolgoztam. - Hogy érted azt, hogy kivetted a pénzt? - Ó, nem is volt olyan nagyon nehéz, csak érteni kell a módját. Én voltam ott a könyvelő, s naponta ezer dollár bevételünk volt a javításokból. Nagy garázs volt. Egyszerűen kivettem a pénzt a kasszából, s három számlát, amelynek az összege éppen három-

száz dolcsit tett ki, visszatartottam másnapig. A három kocsi délután került ki a garázsból, és aznap nem könyveltem be a számlákat, hogy a bevétel meg a kiadás összege közt ne legyen különbség. Aztán másnap bekönyveltem őket, és megint visszatartottam háromszáz dolcsi értékű számlát. - És meddig csináltad ezt? - kérdezte Brown. - Két álló hétig. Na, mit szólsz hozzá? Volt közben két nap, amikor csak két kocsit javíttattak, és én vért izzadtam, mert amikor kivettem a háromszáz dollárt, alig maradt valami a kasszában. Persze az előző napi számlákat se könyveltem el, de olyan kevés kocsit hoztak javítani, hogy szép kis cirkusz lett volna, ha valakinek eszébe jut belenézni aznap a könyvekbe. - Na, és hogy másztál ki a dologból? - kérdezte Brown. - Meg fogsz dögleni a röhögéstől Miután megvettük a bútort, fölvettem rá háromszáz dollár kölcsönt, a bútor volt a biztosíték, a pénzt visszatettem a kasszába, a kölcsönt meg visszafizettem havi részletekben. Szóval marha olcsón hozzájutottam a bútorhoz. Lehetséges, hogy ez az ügy nem tüntet fel valami jó színben, de mindenesetre sose jutottam volna hozzá, ha nem vállaltam volna kockázatot. - Hát ez csakugyan jó ötlet volt - ismerte el Brown. Határozottan imponált neki a dolog; erről az oldaláról még nem ismérte Stanleyt. - Pedig mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsinálni. - Stanleynek eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor két álló hétig ébren feküdt az ágyában. A sötétben mindenféle aggodalmai támadtak, s iszonyúan szenvedett. Mire hajnalodni kezdett, manipulációit végleg zavarosnak és lehetetlennek érezte; gondolatban újra meg újra végigment a könyveken, és úgy érezte, valahol nem jól csinált valamit meg volt győződve róla, hogy másnap rájönnek a csalásra. Megpróbált koncentrálni, és azon 322 kapta magát, hogy gondolatban folyton újrakezd egy összeadást. - Nyolc meg harmincöt. . . nyolc meg harmincöt. . . leírom a hármat, marad egy. - Állandóan kavargott a gyomra, alig tudott enni. Néha verítékben úszva feküdt az ágyán, annyira hatalmába kerítette az aggodalom és a kétségbeesés. Nem értette, hogy mért nem jött rá még senki, mit művel. Még házasélete is megsínylette a dolgot. Néhány héttel azelőtt nősült, mindössze tizennyolc éves volt, tapasztalatlan, ügyetlen, képtelen volt uralkodni idegein. Görcsösen, hirtelen gerjedt be, s gerjedelme pillanatok alatt el is múlt; nemegyszer előfordult, hogy sírva feküdt felesége karjai közt, restellte kudarcát. Nemcsak azért nősült ilyen fiatalon, mert szerelmes volt, hanem azért is, mert elbizakodott volt és beképzelt. Folyton azt mondták neki, hogy idősebbnek látszik a koránál, el is hitte, s abban a szent meggyőződésben vállalta a házassággal járó terheket, hogy minden nehézség nélkül meg tud küzdeni velük. Elbizakodottságában

vásárolta meg azt a bútort is, s a félelem, hogy bajba kerül miatta, megakadályozta abban, hogy házastársi kötelességeit teljesíteni tudja. És kudarca csak növelte a másik ügy miatt érzett szorongását. Miutá visszatette a pénzt, valamivel jobban ment a szeretkezés is, de az ebben való magabiztossága sohasem tért egészen vissza: tudat alatt sóvárogva gondolt a házasságkötésük előtti időkre, amikor hosszú, szenvedélyes órákon át smacizott a feleségével. Mindenből azonban nagyon keveset árult el, sohase mesélte el az asszonynak, hogyan szerezte meg a bútort, és szeretkezés közben sikerült olyan hevületet színlelnie, hogy a végén ő maga is kezdte hinni, hogy csupa szenvedély. A garázsból kilépett, egy könyvelési irodában vállalt állást, közönséges írnokként dolgozott, s egy esti tanfolyamon sajátította eI a könyvelés tudományát. Közben rájött, hogy a pénzszerzésnek egyéb módjai is vannak, s készakarva nemzett gyermeket. Aztán újból anyagi gondjai támadtak, megint voltak éjszakái, amikor mozdulatlanul, verítékben úszva feküdt az ágyon, s megpróbálta kivenni a sötétségben a mennyezet négy sarkát. Reggel azonban rendszerint mindig viszszatért az önbizalma, s úgy érezte, érdemes kockázatokat vállalnia. - Mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsínálniismételte meg. Az emlékek, amelyek az imént felidéződtek agyá323 ban, nem voltak valami kellemesek, mégis mérhetetlen büszkeséggel töltötték el. - Ha az ember el akar valamit érni, tudnia kell, mi a dörgés - mondta. - Hát igen te aztán jól tudod. hogy kell nyalizni - jegyezte meg egy kis emlékeztető hangsúllyal Brown. Ez is hozzátartozik a dologhoz - felelte hűvösen Stanley. Brownnak tehát még mindig vannak fegyverei, amelyeket ellene fordíthat Végignézett a fövenyen heverésző katonákon, s azon törte a fejét, hogyan tudna visszavágni Brownnak. De észrevette, hogy Croft izgatottan járkál a part mentén; és fürkészve nézi a dzsungelt. Figyelni kezdte. - Mit csinál ez a Croft? - kérdezte. - Valószínűleg észrevett valami gyanúsat - felelte Brown. Azzal föl is állt. A többi földerítő is mozgolódni kezdett, ahogy az állatok kezdik ide-oda forgatni a fejüket, ha váratlan zajt hallanak, vagy ismeretlen szagot éreznek. - Eh. Croft mindenütt gyanúsat szimatol - dörmögte Stanley. - Ez aligha tréfadolog - suttogta Brown. Croft abban a pillanatban megeresztett egy sorozatot a dzsungelbe, és hasra vetette magát. A lövések meghökkentően hangosan csattantak. A felderítők összerezzentek, és ők is ész nélkül hasra vetették magukat a homokban. Egy japán puska viszonozta a tüzet, mire a felderítők is vaktában lőni kezdték a dzsungelt. Stanleyről úgy csurgott a veríték, hogy képtelen volt célozni. Kábul-

tan feküdt a földön. s önkéntelenül összerezzent, valahányszor egy golyó elsüvített a feje fölött. Mintha méh röpült volna el zümmögve a füle mellett. Elképedve eszmélt rá, hogy akármelyikük megsebesülhet. Rögtön utána meg arra gondolt, hogy ez ostobaság, s erőtlenül nevetni kezdett. Aztán hallotta, hogy mögötte valaki felordít a parton, s hirtelen abbamaradt a tüzelés. Hosszú, feszült csönd támadt, s Stanley csak nézte, milyen csillogva vibrál a levegő a homok fölött. Végül Croft óvatosan fölállt, és egy ugrással a dzsungel szélső fái közt termett. Onnan intett a legközelebb fekvő katonáknak, hogy kövessék. Stanley mereven bámult maga elé a homokba, remélve, hogy Croft nem veszi észre. Megint néma csönd lett, aztán néhány perc múlva előbukkant a bokrok közül Croft, Wilson és Martinez, s kilépett a fövenyre. - Kettőt kinyírtunk - mondta Croft. - Nem hiszem hogy többen is lettek volna, mert itt hagyták volna a hátizsákjukat, mikor megpucoltak. - Köpött egyet a hómokba. - Ki sebesült meg? - kérdezte. - Minetta - felelte Goldstein. Már ott is buzgólkodott Minetta fölött, és az elsősegély-csomagból kivett kötést igyekezett a lábára szorítani. - Hadd nézzem - mondta Croft. Fölhasította Minetta nadrágszárát, és megnézte a sebet. - Csak egy kis karcolás -, mondta. Minetta fölnyögött. - Ha téged találtak volna el, nem így beszélnél. Croft elvigyorodott. - Életben maradsz, öcskös. - Megfordult, és végignézett a köréje gyűlt felderítőkön. - Oszolj, az istenségit! Hátha még csavarog néhány japán valahol a közelben. - A katonák idegesen, de azért megkönnyebbülten tárgyalták az esetet. Croft az órájára pillantott. - Már csak negyven percünk van, amíg megérkezik a kocsi Oszoljatok szét a parton, és tartsátok nyitva a szemeteket. Nem folytatjuk a kirakodást. Odafordult az egyik kishajó kormányosához, aki ott állt mellette, és megkérdezte: - Ti fogtok a ládák mellett őrködni az éj szaka ? - Igen. - Azt hiszem, nemigen fogtok aludni a japcsiktól. - Cigarettára gyújtott, s ismét Minettáhóz lépett. - Te csak maradj fekve, fiam, és nem lesz semmi baj. Stanley és Brown hason fekve figyelték a dzsungelt, és beszélgettek. Stanley nagyon gyöngének érezte magát. Igyekezett ugyan úrrá lenni félelmén, de minduntalan eszébe jutott, milyen biztonságban érezték magukat, pedig a japánok ott voltak a közvetlen közelükben. - Sohase lehet tudni, mikor van biztonságban az ember - dünnyögte magában. Olyan iszonyú félelem fogta el, hogy alig tudott megbirkózni vele. Mintha minden idegszála meg akart volna pattanni. Úgy érezte, hogy a következő pillanatban

34 valami őrültséget fog mondani, gyorsan odafordult hát Brownhoz, és kibökce, ami éppen az eszébe jutott: - Kíváncsi vagyok, hogy érintette a dolog Gallaghert. - M ire gondol sz ? - Hát arra, hogy a megölt japánokról biztosan megint eszébe jutott a felesége. - Ugyan - mondta Brown. - Semmi összefüggésbe nem hozta egymással a két dolgot. Stanley Gallagher felé pillantott, aki nyugodtan beszélgetett Wilsonnal. - Úgy látszik, csakugyan nem érintette túlságosan a dolog. Brown vállat vont. = Sajnálom a fíút, de én mondom neked, lehet, hogy így járt jobban. - Ugyan! - Ezt nem gondolhatod komolyan. - Ha az ember megszabadul egy nőtől, sose tudhatja, nem járt-e jól. Én nem ismertem ugyan azt az asszonyt, de Gallagher nem valami erős fickó, s valószínűleg nem nagy öröme lehetett benne a feleségének. Az asszonyok még akkor is megcsalják az embert, ha úgy megkeféli őket, hogy soha az életben nem felejtik el, igazán nem csodálkoznék hát, ha Gallagher felesége is félrelépett volna, különösen az első hónapokban, amikor már tudta, hogy gyereke lesz, és nem jár semmi kockázattal, ha egy kicsit elszórakozik valakivel. - Neked folyton csak ezen jár az eszed - dörmögte Stanley. Egy pillanatig kimondottan gyűlölte Brownt. Brownnak a nők iránt tanúsított megvetése fölkorbácsolta benne a féltékenységet, a félelmet, amelyen különben rendszerint úrrá tudott lenni. Néhány másodpercig meg volt győződve róla, hogy a felesége fölszarvazza, s noha elűzte magától a gondolatot, továbbra is zavart és ideges maradt. - Megmondom én neked, min jár az eszem - mondta Brown. - Azon, ami az imént történt. Az ember csak ül és nyugodtan beszélget, és aztán bumm, egyik pillanatról a másikra kitör a cirkusz. Sose lehet tudni, mi éri az embert. Azt hiszed, Minetta most nincs begyulladva? Kezdi végre megtanulni, tulajdonképpen miról is van szó. Én mondom neked, hogy a japcsik egy pillanatig se fognak nyugton hagyni, s amíg haza nem kerülök, és nem teszem a lábam ismét az Egyesült Államok földjére, nem érzem magam biztonságban, mert soha nem tudhatom, mikor nyírnak ki. Egy darabig békén hagyják az embert, aztán megint kezdődik valami cirkusz. Stanley érezte hogy valami meghatározhatatlan szorongás fogja el. Tudta, hogy ez a szorongás részben halálfélelem, amit most érzett első ízben igazán, ugyanakkor azt is tudta, része van ebben a szorongásban azoknak a gondolatoknak is, amelyek közvetlenül a csetepaté kitörése előtt foglalkoztatták. A féltékenységnek is meg a szeretkezésnek, ami soha nem hozott számára kielé-

gülést, meg azoknak az otthoni éjszakáknak, amikor álmatlanul, a félelemtől félőrülten hevert az ágyán. Valamiért hirtelen nagyon fájdalmasnak érezte, hogy Gallagherre gondoljon, meg arra, hogy milyen hirtelen halt meg Gallaghe= felesége. Hiába vigyáz magára az ember - gondolta -, ha egyszerre csak hátulról leütik. Hiszen ez valóságos csapda. Nagyon rosszul érezte magát. Körülnézett, figyelni kezdte a távoli ágyúdörgést, szorongása egyre nőtt, s egy pillanatra szinte fájdalmasan elviselhetetlenné vált. Csurgott róla a veríték. s már-már nyöszörögni kezdett. A forró nap. a vakítóan csillogó homok és az ideges fáradtság, amely a tűzharc után fogta el, minden erejét kiszívta. Gyönge volt, iszonyúan félt, és nem értette. miért. Néhány meglehetősen eseménytelen járőrözésen kívül még nem vett részt komolyabb harcban. Most mégis határtalan undor és rettegés fogta el a gondolatra, mi minden vár még rá. Föltette magában a kérdést, hogyan fog majd harcba vezetni másokat, amikor ő maga ennyire fél, s ugyanakkor azt is tudta, hogy még egy stráfot kell szereznie, aztán még egyet, és ez a tudat fogja hajtani. Érezte, hogy valami baja van, mintha minden a feje tetejére állt volna benne, és halkan odasúgta Brownnak: - Ez az átkozott hőség teljesen elgyöngíti az embert. - S csak ült tovább, dőlt róla a veríték, s valami nyomasztó rettegés tartotta hatalmában. - Te azt hiszed, hogy ismered a dörgést, pedig szó sincs róla - mondta Brown. - Azzal a garázzsal csakugyan szerencséd volt. De vajon tudtuk-e az előbb, hogy japánok vannak a közelben? Én mondom neked, Stanley, hogy veled is ugyanez volt akkor a helyzet. Honnan a fenéből tudhattad, hogy nem sül el 326 327 rosszul valami? Így van ez ai én szakmámban, az üzleti életben is. Vannak trükkök, vannak módok iá, hogy nagy pénzt keressen az ember, de biztosra sose lehet menni. Ez igaz - mondta Stanley Tulajdonképpen nem is figyelt Brownra. Valami zavaros, lázadó érzés töltötte el minden ellen, ami aggasztotta, iriggyé tette, s arra kényszerítette, hogy állandóan az előmenetelt, a sikert hajhássza. Maga se tudta, miért, de anélkül, hogy szavakba tudta volna foglalni, az volt az érzése, hogy élete hátralevő részében még sok-sok olyan éjszakája lesz, amikor verítékben úszva. idegesen, álmatlanul fekszik majd az ágyán, kiszolgáltatva íszonyúan gyötrelmes képzelgéseinek. 11 A hadművelet bedöglött. A japánok kudarcba fulladt kísérlete után, hogy átkeljenek a folyón, Cummings egy hétig sikeresen előrenyomult, aztán néhány napra megállt, hogy megerősítse az állásait, és befejezze az úthálózat kiépítését. Ezt a néhány napot csak átmeneti pihenőnek szánta, mielőtt áttörné a Toyaku-vonalat, a megállás azonban végzetesnek bizonyult. Mikor ismét akció-

ba akart lendülni, taktikai elképzelései éppoly átgondoltak voltak, mint korábban, törzsének felkészítése éppoly alapos, a felderítés ugyanolyan tervszerű, mégsem történt semmi. Az arcvonalban harcoló csapatok most első ízben kaptak rá lehetőséget, hogy megpihenjenek, de ennél sokkal rosszabb történt: mint a fáradt állatok, elaludtak, szinte téli álomba merültek. A frontkatonákat határtalan, leküzdhetetlen letargia fogta el. A pihenőt követő első két héten - intenzív járőrtevékenység és erős helyi jellegű támadások után - mindössze négyszáz métert sikerült előrenyomulnia az arcvonal egy-két szakaszán, s csak három japán előretolt állást foglalt el. Utána az arcvonalban lévő századok ki-kiküldtek ugyan néhány járőrt, néha-néha rövid ideig tartó tűzharcba is keveredtek, de aztán megint visszavonultak táboraikba. Előfordult, hogy bár elfoglaltak egy-egy fontos terepszakaszt, a katonák az első komoly ellenakcióra feladták az elfoglalt területeket. A csapatok kelletlen hangulatának félreérthetetlen bizonyítéka volt, hogy a legjobb tisztek estek el. Cummings 328 tisztában volt vele, hogy ennek mi az oka. Ha valamilyen megerősített pont ellen támadást indítottak, a katonák lemaradtak, az együttműködés nem ment és a végén csak néhány derék tiszt és altiszt bocsátkozott harcba a nagyobb létszámú japán erőkkel, mert a katonák harc közben elpárologtak mögülük. Cummings többször is szemlét tartott a harckerületben, és észrevette, hogy a katonák valóságos álló háborúra rendezkedtek be. Állásaikat, táboraikat igyekeztek minél kényelmesebbé tenni, vízlevezető árkokat ástak, befedték a lövészgödröket, sőt, egyes századoknál még pallót is fektettek a sárba. Ha a katonák előre akartak volna nyomulni. nem csináltak volna ilyesmit. A dolog azt jelentette, hogy egy helyben és biztonságban akarnak maradni, vagyis nagyon veszélyes változás történt magatartásukban. Ha a katonák megpihennek és egy helyben maradhatnak annyi ideig, hogy megszokják a pihenést, utána hihetetlenül nehéz ismét harcba vetni őket. Cutnmings katonái úgy kuporogtak táboraikban, mint kutyák az ólban s a tábornoktisztában volt vele, hogy ha parancsot kapnak a támadásra, dühösen ugatni kezdenek. Kétségtelen volt, hogy minden nap, amely úgy telik el, hogy lényeges változás nem történik az arcvonalon, csak növelni fogja a katonák apátiáját, de Cummings tisztában volt vele, hogy pillanatnyilag tehetetlen. Nagyarányú előkészületek után, erős tüzérségi támogatással és - miután hosszas könyörgések után sikerült repülőket is kapnia - bombázók bevetésével erélyes támadást indított, harcba vetette tankjait és tartalékaÍt is, a támadás azonban huszonnégy óra alatt megfeneklett, a katonák a legjelentéktelenebb ellenállás láttán megtorpantak, s mindössze egy negyed négyzetmérföldnyi területet foglaltak el az arcvonal egy kis szakaszán. Mikor a támadás bedöglött, számba vették a veszteségeket, és megerősítették a csak jelentéktelen mértékben módosult arcvo-

nalat, a Toyaku-vonal még mindig ott állt, továbbra is sértetlenül, nem fenyegette semmi veszedelem. Megalázó volt. Sőt: ijesztő. A hadtesttől és a hadsereg-főparancsnokságtól egyre türelmetlenebb hangú ukázok érkeztek. Nyilvánvaló volt, hogy a hadművelet elakadásának híre hamarosan eljut Washingtonba is, mint amikor közlekedési dugó támad valahol, s az egész útvonalon elakad a forgalom. S Cummings könnyen el tudta képzelni, milyen párbeszédek folynak majd le a Pentagon bizonyos helyi329 ségeiben. - Mi az, mi van Anopopejjel, kinek a hadosztálya van ott, Cummingsé, aha, Cummingsé ideje volna már le:,áltani, s másvalakit állítani a helyére Cummings annak idején tísztában volt vele, hogy kockázatos dolog egyheti pihenőt adni a katonáknak, de kénytelen volt vállalni a kockázatot, hogy az útépítést befejezhesse, és a dolog most visszaütött, mint a bumeráng Ez a megrázkódtatás mély sebet ütött a tábornok önbizalmán. Gyakran szinte el se tudta hinni, mi történt, s éppúgy meg volt zavarodva és ijedve. mint a sofőr, aki egyszerre csak rájön, hogy autója nem neki engedelmeskedik, hanem akkor áll meg és indul tovább, amikor a kedve tartja Hallott már ilyen esetekről, a harcászati szakkönyvek tele voltak hasonló, ijesztő históriákkal, de sose hitte. hogy vele is megtörténhetik ilyesmi. Egyszerűen nem tudta megérteni a dolgot. Csapatait öt héten át úgy tudta mozgatni, mintha önnön testrészei lettek volna, és most, látszólag minden ok nélkül, vagy legalábbis olyan okokból, amelyek felfoghatatlanok voltak számára, elvesztette az uralmat fölöttük. Akárhogy igyekezett lelket önteni a katonákba, újra meg újra nyúlós. ellenálló masszává estek össze, mint a mosogatórongy, amely túlságosan puha és nedves ahhoz, hogy bármilyen alakban meg tudjon maradni. Éjszakánként a tábornok álmatlanul feküdt a priccsén. s szinte elviselhetetlenül gyötörte a kudarc; néha valósággal izzott a tehetetlen dühtől. Egyik éjjel, akár a rohamából magához térő epilepsziás, órákig feküdt tehetetlenül markolászva pokrócát, s mereven bámulta a sátor keresztrúdjának homályba vesző kontúrjait. Az erő, a tettvágy, amely semerre sem talált kiutat, s ugyanakkor egyre jobban felgyülemlett benne, egész testében eláradt, és esztelen dühvel ostromolta börtöne falait. Mindent az uralma alá szeretett volna vonni, mindent, s most még hatezer embert sem volt képes megmozdítani. Akár egyetlen ember is feltartóztathatta volna. Egy ideig kétségbeesett erőfeszítéseket tett, elindította azt a bizonyos támadást, a katonákat állandóan újabb meg újabb őrjáratokra küldte ki, de valahol a lelke mélyén, anélkül hogy akár önmagának is bevallotta volna, iszonyúan rettegett. Egy új támadást, amelynek a tervein Dallesc,n őrnagy és a hadműveleti csoport napokig dolgozott, többször is elhalasztott. Mindig akadt rá valamilyen ürügy: egy-két nap múlva nagy mennyiségű utánpót330

lásnak kell befutnia, néhány Liberty-típusú teherhajó megérkezése várható vagy tanácsosabbnak látszott elfoglalni előbb néhány jelentéktelen földdarabkát, amely esetleg komolyan akadályozhatta volna a támadást. Az igazság azonban az volt, hogy egyszerűen félt; ha a második támadás is kudarcba fullad, végzetes lenne. Már az első is túlságosan sokba került, s ha a második is meghiúsul, hosszú hetek, esetleg hónapok kellhetnek hozzá hogy egy harmadikat kezdeményezhessen. S addig nyilván leváltják. Lelkileg kétségbeejtően elcsüggedt testét pedig egy idő óta gyötrelmes hasmenés kínozta. Hogy leküzdje betegségét, a tiszti étkezdében igen szigorú óvintézkedéseket rendelt el, hasmenése azonban a fokozottabb tisztaság ellenére sem szűnt meg. Bosszúságát a legjelentéktelenebb ügyekkel kapcsolatban is csak nehezen tudta eltitkolni, s ez egész környezetére kihatott. Forró, nyirkos napok következtek egymás után, a parancsnokságon a tisztek minduntalan gorombán förmedtek egymásra, kisebb veszekedések is előfordultak, szidták a szűnni nem akaró hőséget meg az esőt. A dzsungel fullasztó sűrűjében szinte a levél se moccant, és odáig jutottak, hogy senkinek se volt kedve egy lépést se tenni. A hadosztály lassan, de feltartóztathatatlanul bomlásnak indult, és a tábornok képtelen volt megállítani a folyamatot. A helyzet következményeit a legközvetlenebbül Hearn szenvedte meg. Az első hetekben segédtiszti tevékenységének a tábornok bizalmaskodása következtében volt valami nyugtalanító, de mégis lenyűgöző varázsa, most azonban egyszerre terhessé, megalázóvá, gépiessé vált. Kettejük viszonyában, ha nem is beszéltek róla változás állt be, és a végeredmény az lett, hogy Hearn a legsza= bályosabban és vitathatatlanul alantas helyzetbe került. A tábornok már nem tekintette a bizalmasának, nem tartott neki kiselőadásokat és a munkakörével járó feladatok, amelyeket eddig mind a ketten hallgatólagosan tréfának fogtak fel, most undorító kényszerré váltak. Mivel a hadművelet napról napra jobban eljelentéktelenedett, a tábornok egyre szigorúbban vette a parancsnokságon uralkodó 331 fegyelmet, és ennek Hearn itta meg a levét. Cummings minden reggel feladatának tartotta, hogy személyesen is inspiciálja sátrát, s szinte minden alkalommal megkritizálta a módot, ahogyan Hearn a tisztiszolga munkáját ellenőrizte. Ez a kritika mindig csak csöndes, gúnyos megrovás volt. egy Hearnre vetett oldalpillantás kíséretében, de Hearnt zavarta, és egyre jobban fárasztotta. Előfordultak olyan ostoba és értelmetlen dolgok, kapott olyan feladatokat is, amelyek nyilvánvalóan sértő jelleget öltöttek, mikor többször is megismétlődtek. Egyszer például - körülbelül két héttel utolsó, hosszú beszélgetésük után, amikor sakkoztak is-

a tábornok néhány pillanatig kifejezéstelen arccal meredt Hearnre, aztán így szólt: - Szeretném, Hearn, ha minden reggel friss virág lenne a sátramban. - Friss virág, tábornok úr? A tábornok gúnyosan rávigyorgott. - Igen. Gondolom, épp elég akad a dzsungelben. Szóljon Clellannek, hogy minden reggel szedjen néhány szálat. Úristen, ember, ez csak elég egyszerű! Egyszerűnek csakugyan elég egyszerű volt, de tovább növelte a feszültséget Clellan és Hearn közt, amit pedig Hearn ki nem állhatott. Úgyis kénytelen volt akarata ellenére fokozott figyelemmel ellenőrizni reggelenként Clellan buzgólkodását a tábornok sátrában, s a dolog megalázó párbajjá fejlődött köztük. Hearn nagy meglepetésére rájött, hogy a tábornok sebezhetővé tette; kezdett ügyelni rá, hogy a sátorban előírásos rend legyen; minden reggel utálkozva közeledett a tábornok sátrához, aztán - jelképesen szólva - kihúzta magát, és belépett, hogy folytassa a háborúskodást Clellannel. A háborúskodást különben Clellan kezdte. Magas. sovány ember volt, valahonnan a déli államokból, határtalanul, szinte pimaszul nyugodt, s olyan öntudatos. hogy kérdezni se lehetett tőle semmit. Kezdettő fogva ellene szegült Hearn egyes utasításainak. Hearn eleinte nem vette tudomásul a dolgot, s kicsit még mulatott is azon, hogy Clellan úgy tekinti feladatát, mintha csupán a saját ügye volna, de most már tisztában volt vele, hogy ő maga is hozzájárult.egy s mással az ellenségeskedéshez. Egy reggel majdnem összevesztek. Hearn éppen akkor lépett a sátorba, amikor Clellan végzett. Hearn alaposan körülnézett, Clellan közben ott állt a tábornok priccse mellett, hanyagul lógatva kezét nadrágvarrása mellett. Hearn megtapogatta az ágyat; nagyon gondosan meg volt vetve, a második pokróc négyszögletesre hajtogatva az ágy lábánál feküdt, a párna pedig pontosan középen az ágy fejénél, a sarkai be voltak hajtva. - Szép munka, Clellan - mondta Hearn. Gondolja, hadnagy úr? - Clellan meg se mozdult. Hearn megfordult, és a sátorlapokat vette szemügyre. Takarosan, szabályszerűen össze voltak kötözve, s mikor Hearn meghúzta az egyik zsinór végét. a csomó nem bomlott ki. Aztán kívülről körüljárta a sátrat, s a cövekeket ellenőrizte. Szabályos sorban álltak valamennyi ugyanolyan szögben. Mivel éjszaka nagy felhőszakadás volt, Hearn tudta, hogy nyilván már Clellan igazította meg őket. Visszament a sátorba. és a deszkapadlóra pillantott: fel volt söpörve és mosva. Clellan viszont komoran meredt Hearn lábára. - Megint összemocskolja, hadnagy úr - szólalt meg. Hearn megnézte sáros lábnyomait. - Sajnálom, Clellanmondta. Sok munkám fekszik benne, hadnagy úr. Hearn fölfortyant. - Azért nem olyan túl nehéz a munkája, Clellan. - Ezt egyikünk sem mondhatja magáról - felelte vontatott

hangon Clellan. Az istenfáját! Igaz. ezt megérdemelte. Hearn megint elfordult Clellantől, s a térképasztalt vette szemügyre. A huzat simára ki volt feszítve rajta, a piros meg kék ceruzák kihegyezve, különkülön hevertek tartóikban az asztal alsó részén. Hearn föl-alá járkált, kinyitotta a tábornok katonaládáját, megnézte, rendesen egymásra vannak-e rakva a tábornok ruhadarabjai, aztán leült az íróasztal elé, kihúzta a fiókokat, és belülről is megvizsgálta őket. Végighúzta ujját az asztal széle alatt, hogy nem poros-e. Bosszúsan dörmögve fölállt, és megvizsgálta a sátor körül futó vízlevezető árkot. Clellan már eltávolította belőle az éjszakai eső után az iszapot, az árok tiszta volt, s be volt szórva friss homokkal. Hearn megint belépett a sátorba. - Clellan! . 332 333 - Tessék. - Úgy látom, minden rendben van, a virágokat kivéve. Cserélje ki őket. - Ha szabad véleményt nyilvánítanom, hadnagy úr - jegyezte meg szárazon Clellan -, úgy vettem észre, a tábornok úr nem sokat törődik a virágokkal. Hearn megrázta a fejét. - Akkor is hozzon frisset. Clellan meg sem mozdult. - Éppen tegnap mondta a tábornok p úr: Mondja, Clellan, kinek az ötlete volt tulajdonképpen ez a nyavalyás virág? Mondtam, hogy nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy az öné. - Szóval ezt mondta a tábornok úr? - Hearn mulatott magában, s ugyanakkor dühös is volt. Ezt a gazembert! Cigarettára gyújtott, és lassan kifújta a füstöt. - Azért csak cserélje ki a virágokat, Clellan. Végeredményben én kapom a letolást. - Nézze, hadnagy úr, én naponként legalább tízszer találkozom a tábornok úrral. Biztos megmondaná, ha úgy találná, hogy valamit nem csináltam meg rendesen - Hallotta, mit mondtam, Clellan. Clellan lebiggyesztette az ajkát s kicsit elvörösödött. Láthatólag dühös volt. - Tudhatná, hadnagy úr, hogy a tábornok úr is csak ember, semmivel se különb, mint ön vagy én, semmi értelme hát begyulladni tőle. Most már elég! Csak nem áll oda vitatkozni Clellannel? E1indult kifelé a sátorból. - Cserélje csak ki a virágokat, Clellan - szólt vissza ridegen, mielőtt kilépett volna. Undorító, megalázó. Hearn komoran meredt a tábor egyenetlenül elgereblyézett talajára, miközben a tiszti étkezde felé ballagott reggelizni. S lehet hogy így fog menni egy évig vagy kettőig, ilyen megalázó, undorító dolgot kell művelnie minden reggel, méghozzá éhgyomorra. Clellan persze nyilván élvezi a dolgot. Minden sikerült visszavágása csak növeli az önérzetét, ha meg letolja, kielégíti vele a feljebbvalói iránt érzett gyűlöletét. Néha

nem is olyan rossz közkatonának lenni. Hearn félrerúgott egy követ az útból. Ó, szegény tisztek! Hearn elvigyorodott, és odaintett Mantellinek, aki ugyancsak a tiszti étkezde felé igyekezett. Mantelli átvágott hozzá, és hátba veregette. - Jó lesz, ha ma igyekszel távoltartani magad a papától. - Miért? Mi történt? - Tegnap este alapos orrot kaptunk a hadtesttől. Ráparancsoltak Cummingsra, hogy mozdítsa már meg a fenekét. Úristen! Rám akarja bízni támadás esetén a törzsszázad vezetését.Mantelli kivette szájából a szivart, s mint valami lándzsával, a levegőbe bökött vele. - No hiszen, te legfeljebb a kaja ellen intézhetnél támadást. - Úgy, ahogy mondod. Mindig csak íróasztal mellett dolgoztam Hollandián, az Egyesült Államokban meg a Pentagonban. Lúdtalpam van, szemüveget hordok, meg köhögök is. . . Hallgasd csak meg. Hearn tréfásan oldalba bökte. - Miért nem mondod ezt meg a tábornoknak? - Az kéne csak, lenne haddelhadd. - Együtt léptek be az étkezősátorba. Reggeli után Hearn jelentkezett a tábornok sátrában. Cummings az íróasztalánál ült, és a légierő műszaki alakulatának a jelentését tanulmányozta. - Legkorábban két hónap múlva készülnek el a repülőtérrel. Megint mást részesítenek előnyben. - Kár, tábornok úr. - Persze, azt várják, hogy repülők nélkül is megnyerjem ezt az átkozott hadműveletet. - A tábornok szórakozottan dörmögött, mintha nem is tudná, hogy ki áll előtte. - Pillanatnyilag a miénk az egyetlen akcióban lévő hadosztály, amelyet nem támogat a légierő. - Gondosan megtörölte a száját, s Hearnre pillantott. - Ma reggel igen rendesen ki volt takarítva a sátor. Köszönöm, tábornok úr. - Hearn bosszankodott, hogy örül a dicséretnek. Cummings elővett az íróasztala fiókjából egy szemüveget, gondosan megtörölgette, és föltette. Hearn csak ritkán látta szemüveggel, valahogy öregebbnek tűnt vele. Cummings egy pillanat múlva levette a szemüveget, de nem tette le a kezéből. - Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek ? - Hogy? Igen, azt hiszem. 334 / 335 Hm. - Cummings összekulcsolta a kezét. Hát ez meg mit jelent? - kezdett tűnődni Hearn. - Miért kérdi? - szólalt meg végül. A tábornok nem felelt a kérdésre. - Ma délelőtt kimegyek a második zászlóaljhoz. Lenne szíves szólni Richmannek. hogy

körülbelül tíz perc múlva jelentkezzék a dzsippel? - Én is önnel megyek, tábornok úr? - Nem. Keresse meg Hortont. Szeretném, ha lemenne a partra, és elhozna egypár ínyencfalatot a tiszti étkezde számára. - Igenis, tábornok úr. - Hearn kicsit zavartan átment a parkolóhoz, közölte a parancsot Richmannel, a tábornok sofőrjével, aztán megkereste Horton őrnagyot, aki átadott neki egy listát, hogy mit vásároljon a kikötőben az egyik Liberty-hajóról. Hearn kért három embert a törzsszázad főtörzsőrmesterétől, szerzett egy kocsit, és a tengerpartra hajtott. Máris nagy volt a meleg, a felhőkön áttörő napsugarak egészen átforrósították a dzsungelból áradó nyirkos, bűzös levegőt. Útközben néha megütötte a fülüket egy-egy ágyú dörgése, tompán, elnyújtottan morajlott mögöttük, mint forró nyári estéken a mennydörgés. Mire a félsziget csúcsára értek, Héarn egészen átizzadt. Néhány perc múlva sikerült egy rohamcsónakot szereznie, és kifutott embereivel a nyílt tengerre, ahol a teherhajók horgonyoztak. Miután megtettek egy-két mérföldet a nyugodt tengeren, Anopopej szinte teljesen eltűnt a ködben, és a piszkossárga nap tüzes lyukat égetett a lomhán gomolygó felhőkbe. Még a vízen is elképesztő volt a hőség. A rohamcsónak motorjának zúgása alábbhagyott, és a teherhajó mellé sodródtak. Mikor a csónak nekiütközött a hajó oldalának, Hearn elkapta a kötélhágcsót. és fölmászott a fedélzetre. A korlát mellől egy csomó matróz bámult le rá, kifejezéstelen arcuk, kritikus s kicsit lenéző tekintetük idegesítette Hearnt. A kötélhágcsó fokai közt visszanézett a rohamcsónakra, amely a hajó orrán lévő rakodódaru felé farolt. Hearn megint megizzadt a kis testgyakorlástól, ahogy fölmászott a kötélhágcsón. - Ki az ügyeletes a raktárban? - kérdezte az egyik matróztól, aki a korlátnak támaszkodott. A matróz ránézett, aztán szó nélkül az egyik rakodónyílás felé bökött a hüvelykjével. Hearn elhaladt a matróz mellett, fölnyi336 totta a nehéz csapóajtót, és lemászott a létrán. Váratlan erővel csapta meg a hőség; már el is felejtette, milyen elviselhetetlen forróság tud lenni egy hajófenékben. És persze büdös is volt. Úgy érezte magát, mint valami féreg egy ló beleiben. - Az istenit! - dünnyögte undorodva. A hajón a megszokott, állott ételszag terjengett: zsírszag meg valami undorító, avas csatornaszagféle. Szórakozottan végighúzta ujját az egyik rekeszfalon, s érezte, hogy nedves lett. Az egész hajón vékony, nyirkos olajréteg vonta be a rekeszfalakat. Óvatosan elindull a szűk, gyéren megvilágított folyosón. A fémpadlón itt-ott egy rakás hadianyag torlaszolta el az utat, csak úgy hanyagul rá volt dobva egy-egy darab vitorlavászon. Egyszer megcsúszott valami síkos olajfolton, és majdnem elvágódott. - Az istenit ennek a mocsoknak - szitkozódott. Dühös lett, végtelenül ingerült, pedig nem volt rá oka. Megállt, és indulato-

san megtörölte zubbonya ujjával a homlokát. Mi az isten van velem ? - Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú ú tisztek? - kérdezte a tábornok. S Hearnben abban a pillanatban valami ingerültség támadt, és idegfeszültsége azóta se hagyott . alább. Mit akart ezzel mondani a tábornok? Pár pillanat múlva továbbindult a folyosón. A raktáriroda egy közepes nagyságú kabin olt a folyosó végén. Zsúfolásig tele volt élelmiszercsomagokkal, összetört ládák maradványaival meg egy halom papírral, ami már nem fért el a papírkosárban. A sarokban hatalmas, ütött-kopott deszkaasztal állt. - Maga Kerrigan? - kérdezte Hearn az asztalnál ülő tiszttól. - Eltalálta, fiacskám, mivel szolgálhatok? - Kerrigannek sovány, meglehetősen viharvert volt az arca; néhány foga hiány- i zott. á Hearn egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán megint fölforrt benne a méreg. - Nem vagyok fiacskám! - Kicsit maga is meglepődött, milyen íngerült. - Parancsoljon, hadnagy úr Hearn nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. - Egy rohami csónak vár a hajó mellett. És itt az igénylés, hogy mi kell. Sze337 retném minél hamarabb megkapni, hogy ne vegyük túl sokáig igénybe egymás idejét. Kerrigan átfutotta a cédulát. - A tiszti étkezde számára kell, ugye, hadnagy úr? - Hangosan kipipálta az egyes tételeket.Öt láda whisky egy doboz salátaolaj. egy doboz majonéz - Kerrigan komikusan mejonnéznek ejtette -, két láda csirkekonzerv, egy csomag fűszer tizenkét üveg VVorcestershire, tizenkét üveg csili, egy láda paradicsompüré Fölnézett. - Szép kis lista. Választékos ízlésük van. Holnap biztos küldenek egy hajót néhány üveg mustárért is. - Sóhajtott egyet. - Ha olyan egyszerű volna. - Ceruzájával a legtöbb tételt áthúzta. - A whiskyt megkaphatja. Ami a többit illeti, nem vagyunk csemegekereskedők. - Lenne szíves figyelembe venni, hogy az ígénylést Horton írta alá a tábornok nevében?Kerrigan cigarettára gyújtott. - Majd ha a tábornok személyesen kegyeskedik idefáradni, lehetséges, hogy begyulladok előtte. - Vidáman pillantott Hearnre. - Horton egyik embere, valami százados vagy mi, tegnap már átvette a hadosztályparancsnokságnak járó élelmiszert. Miként ön is tudja, nem kimondottan a tiszti étkezdék számára szállítunk. Átveszik szépen az egész hadosztálynak járó élelmiszert, aztán a parton kiválogathatják maguknak, ami kell. Hearn igyekezett fékezni magát. - Vásárlásról van szó. A tiszti étkezde pénzéből fizetek az áruért. Csakhogy én nem vagyok köteles önt kiszolgálni. És kuty

legyek, ha megteszem. Ha húskonzerv kell, adhatok, amennyit akar, egy fityinget sem kell fizetnie érte. De ami ezeket az ínyencségeket illeti, javaslom, várjanak, amíg megjelenik a láthatáron egy másik hajó. Én nem árulok mejonnézt. - Firkált valamit az igénylésre. - Fáradjon ezzel a második számú raktárba, ott megkapja a whiskyt. Ha nem volnék kénytelen kiadni, azt se kapná meg. - Hát akkor köszönöm, Kerrigan. - Szívesen, hadnagy úr, máskor is. Hearn végigment a folyosón, szeme szikrázott. A hajó megdőlt egy nekicsapódó hullámtól, Hearn az egyik rekeszfalnak tántorodott, és éktelenül beütötte a kezét, amikor meg akart kapaszkodni. Aztán megállt, s megint letörölte homlokáról meg a szájáról a verítéket. Azért se megyek vissza ezek nélkül a vackok nélkül! Megint eszébe jutott Kerrigan mosolya, dühbe gurult, de aztán erőlködve elvigyorodott. Hát ez nem sikerült. De Kerrigan kétségtelenül bátor és mulatságos fickó. Más módja is kell legyen, hogy hozzájusson az élelmiszerekhez, és meg is fogja találni. Esze ágában sincs a tábornok elé állni, és magyarázkodni. Belépett a 2. számú kabinba, és lemászott a lépcsőn a hűtőtérbe. Átnyújtotta az utalványt az ügyeletes katonának. - Mi a fene, csak öt láda whisky? Hearn megdörzsölte az állát. Maláriás kelevény nőtt a szája szélén, és erősen viszketett. - Mi lenne, ha a többit is kiadná, Jack? - kérdezte ösztönszerűen. - Nem lehet. Kerrigan kihúzta. - Tíz fontot kap, ha kiadja a holmit. A tengerész alacsony, gondterhelt arcú emberke volt. - Akkor se tehetem. Mi lesz, ha Kerrigan rajtacsíp? - El van foglalva az irodájában. Nem fog kijönni. - Nem kockáztathatom meg, hadnagy úr. A leltározásnál rájönnek. Hearn megvakarta a fejét. Érezte, hogy a hőségtől már csupa kiütés a háta. - Menjünk be a hűtőkamrába, szeretnék lehűlni egy kicsit. - Kinyitották az egyik nehéz ajtót, és odabenn folytatták a társalgást. Körülöttük pulykák meg sonkák lógtak a kampókon, coca-colás ládák álltak egymásra rakva. Az egyik pulyka fel volt vágva, Hearn kicsípett néhány darabkát a fehér húsból, és beszéd közben elrágta. - Tudja azt maga jól, hogy a leltározásnál nem derül ki a dolog - mondta csak úgy vaktában.Magam is foglalkoztam ám ilyesmivel, Jack. lz élelmiszerről nem szokás leltárkönyvet vezetni. - Sose lehet tudni, hadnagy úr. - Csak nem akarja bemesélni nekem, hogy Kerrigan sose jön le és nem faszol magának egy kis ennivalót? - Akkor is kockázatos volna kiadnom önnek a holmit. - Mit szólna tizenkét fonthoz? 338 339

A matróz fontolóra vette a dolgot. - Nem lehetne tizenöt? Hearnnek most már nyert ügye volt. - Tizenkettő a végső ác - förmedt rá a matrózra. - Nem alkuszom. - Rendben, megpróbálom Mégiscsak derék fickó maga. - Hearn kicsípett még egy darabot a pulykából, és élvezettel rágni kezdte. - Akkor hát készítse ki a ládákat, én meg hozom az embereimet, és fölvitetem velük. - Rendben van, hadnagy úr, de siessenek, jó? Hearn fölment a fedélzetre, áthajolt a korláton, és lekiáltott a rohamcsónakban várakozó három katonának, hogy jöjjenek föl a fedélzetre. Mikor felkapaszkodtak a hágcsón, levitte őket a raktárba, mindegyikük megragadott egy dobozt, és fölcipelte a fedélzetre. Három forduló után fönn volt minden, a whisky is, a csirkekonzerv is, a fűszer is; pár perc alatt berakták a holmit az emelődaru hálójába, és leeresztették a csónakba. Hearn kifizette a matróznak a tizenkét fontot. - De most aztán gyorsan, emberek - kíáltottta. Már túl volt ugyan a nehezén, de attól tartott, hogy Kerrigan megjelenik a fedélzeten, és észreveszi, hogy mégíscsak viszi a cuccot. Lemásztak a csónakba. és Hearn ráhúzott egy ponyvát az élelmíszerekre. Már éppen el karták lökni magukat a hajótól, mikor Hearn észrevette, hogy Kerrigan a korlát mellett áll. - Ha nem haragszik, hadnagy úr - kiáltotta -, szeretném látni, mi van a csónakban. Hearn elvigyorodott. - Gyújtsd be a motort! - kiáltott oda a kormányosnak, aztán ártatlan arccal fölnézett Kerriganre. -, Már késő, barátocskáml - kiáltotta. Csakhogy a motor köhögni kezdett, pöfögött egy darabig, aztán leállt. Kerrigan észrevette, s azonnal elindult lefelé a hágcsón. - Gyújtsd be iretr azt a motort! - ordította ingerülten Hearn. Dühös pillantást vetett a kormányosra. - Indulás! A motor megint felbúgott, beugrott egy pillanatra, aztán leállt, végül elkezdett egyenletesen berregni. A csónak faránál, a csavar körül, kavarogni kezdett a víz. Kerrigan a hágcsó közepén volt. - De most már aztán gyerünk! - üvöltötte Hearn. A csónak lassan mozgásba jött, s Kerrigan ott maradt tehetetlenül lógva a hágcsón. Néhány matróz röhögve figyelte, ahogy 340 elkezdett visszamászni a fedélzetre. - Viszontlátásra, Kerrigan! - kiáltotta Hearn. Nagyon jó kedve volt. - Az istenfáját, ember - szólt oda a kormányosnak -, az utolsó pillanatban ugratta be azt a motort. - A rohamcsónak egyenletesen szökellve szelte a hullámokat, s orrával a part felé fordult. - Sajnálom, hadnagy úr. - Semmi baj. - HŐarn érezte, hogy megkönnyebbült, rendkívül megkönnyebbült, ahhoz képest, hogy milyen izgalom fogta

el, amikor berakodtak a csónakba s csodálkozva állapította meg, hogy csuromvizes. Egy hullám átcsapott a csónak orrán, és Hearn odaállt az élelmiszerhalom ruellé, hadd spricceljen rá a víz. Odafent a nap keresztültört a felhőkön, a felhőtakaró úgy vált szét előtte, ahogy a papír kunkorodik fel, ha láng éri. Hearn megint megtörölte a homlokát, s érezte, hogy a gallérja nedves kötélként csavarodik a nyaka köré. Tizenkét font. Nem is volt rossz üzlet. Hearn elvigyorodott. Kerrigan legalább tizenöt fontot kért volna az élelmiszerekért, de lehet, hogy huszat. Nagy szamár volt az a matróz, de a tábornok is az. Cummings arra számított, hogy csak a whiskyvel fog visszatérni. Hát persze. Hiszen éppen tegnap beszélt Horton valami élelmezési tisztről. - Azzal a csirkefogóval nem lehet szót érteni - mondta. Az az élelmezési tiszt Kerrigan volt. A tábornok őt küldte el, hogy a tiszti étkezde számára ínyencségeket szerezzen, holott ez Horton valamelyik tisztjének lett volna a feladata. Hearn valamiképpen megérezte a tábornok indítóokait, feltétlenül megérezte, különben miért vesztegette volna meg a matrózt, s miért gurult volna dühbe, mikor Kerrigan szemtelenkedett vele. Tehát a tábornok mégiscsak hatott rá. Hearn leült a ponyvával letakart ládákra, levetette zubbonyát, letörölte vele vizes felsőtestét, aztán - a zubbonnyal a kezében - cigarettára gyújtott. Mikor a csónak partot ért, Hearn az élelmiszereket átrakatta az autóra, és három emberével elindult visszafelé. Még dél előtt a táborba érkezett, és rohant a tábornok sátrába jelentést tenni, előre élvezve, milyen csalódás éri majd Cummingsot. A táborno341 kot azonban nem találta a sátorban. Leült az egyik katonaládára, és undorodva körülnézett. Reggel óta, amikor Clellan rendbe rakta, semmi sem változott a sátor nyílásán behatoló napfényben minden derékszögűnek és barátságtalannak tűnt, semmi nem utalt arra hogy a sátorban lakik valaki. A padló makulátlanul tiszta, a pokrócok feszesre húzva a matracokon, az íróasztalon tökéletes a rend. Hearn felsóhajtott, s valami bizonytalan, kényelmetlen érzés támadt benne, mint az óta a különös este óta mindig. A tábornok erőszakos eszközökhöz folyamodik. A feladatokat, amelyekkel megbízta, könnyen végre lehetett hajtani, de mindig volt bennük valami megalázó. Cummings bizonyos értelemben jobban ismeri, mint ő önmagát. Ha valamilyen feladatot adott neki, ő feltétlenül végrehajtotta, még akkor is, ha közben disznóságot kellett csinálnia, s minden újabb alkalommal könnyebb volt elkövetnie a disznóságot. Agyafúrtan volt kigondolva. Ezt a ma délelőtti Kerrigan-üget több szempontból lehetett nézni. A kívülálló szemlélő számára annyit jelentett, hogy meg kellett vesztegetni valakit meg kellett szerezni bizonyos ennivalókat, s bizony alaposan beleizzad az ember, amíg egy ilyen feladatot végrehajt. Más szemszögből nézve a dolgot, ez is azok közé az ügyek közé

tartozott, amelyekben az apja szokta élvezetét lelni. - Mindenki megvásárolható nem is egy módja van annak, hogy behálózzon valakit az ember. - Ó, bőven akadnak frázisok, amelyekkel mentegetni lehet az ilyesmit, s a tábornok most megmutatta neki, hogy ő sem áll fölül ezeken a frázisokon. Mindig ugyanaz az eset: a klubsátor az ötvenedik. a századik variációban. - Ne felejtse el, Robert, hogy pápai diszpenzáció is van a világon. - Rendben van, de hol ez a diszpenzáció? Ő most már csak egy közönséges hadnagy, akit alulról is felülről is szorongatnak, már arra sem képes - mint a többi tiszt -, hogy bizonyos méltósággal és tartózkodással megmaradjon az általa választott úton. Ha sokáig így folytatódik a dolog, érzelmi reakciói a félelem hatása alatt automatikussá válnak A tábornokkal szemben valahogy mindig a rövidebbet húzza az ember. Még azon az estén is, amikor sakkoztak, ó érezte rosszul magát, és nem Cummings; ó feküdt álmatlanul a priccsén, és próbált megszabadulni a mocskos gondolatoktól. - Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú 342 tisztek? - Mi a fenét akarhatott ezzel a tábornok? Hearn ösztönszerűen kinyitotta a tábornok kis bárszekrényét, és szemügyre vette a felbontott üvegeket. Cummings majdnem minden este megivott néhány ujjnyi whiskyt, s valami érthetetlen fukarságtól vezérelve, ceruzával megjelölte a címkén, meddig van benne a whisky, mielőtt visszatette volna az üveget a helyére. Hearn ezen eddig csak mulatott, úgy tekintette, mint a tábornok természetében rejlő ellentmondások egyik jellemző kis tünetét. Most azonban a whisky szintje legalább két-három ujjal lejjebb volt az üvegben, mint a legutolsó ceruzajelzés. Cummings nyilván ezt vette észre reggel. és a kérdést szemrehányásnak szánta. - Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek? - Mintha ő, Hearn itta volna meg. De hát ez mégis csak abszurdum! Ezt Cummingsnak is tudnia kellene. Lehet, hogy Clellan volt a tettes. Lehet. Csakhogy nem látszott valószínűnek, hogy Clellan egy korty whiskyért kockára teszi kényelmes tisztiszolgai beosztását a tábórnok mellett. Különben is elég furfangos ahhoz, hogy maga is megjelölje az üveget, ha már éppen inni akar egy kortyot. Hearn hirtelen maga elé képzelte Cummingsot, amint előző este itt ül a sátrában, közvetlenül lefekvés előtt, és elgondolkozva nézegeti a whiskysüveg címkéjét. Valószínű, hogy már a kezében is volt a ceruza, tétovázott egy pillanatig, aztán - anélkül hogy megjelölte volna a címkét - visszatette az üveget a szekrénybe. Vajon milyen lehetett abban a pillanatban az arckifejezése? Igen ám, csakhogy ez már nem tréfa. Különösen nem az a klubsátor, a virágok meg a Kerrigan=eset után. Eddig a kis epizódig a tábornok különcködéseit felfoghatta úgy is, hogy amolyan barátok közt szokásos kötözködés. Ez azonban már rosszindulat. Méghozzá egy kicsit ijesztő. Cummings rengeteg gondja és elfoglalt-

sága mellett, szorongatott helyzetében is szakított rá időt, hogy ilyesmit kíagyaljon, talán azért, hogy nagyobbik csalódásáért ezzel vigasztalja magát egy kicsit. De alapjában véve mindig ez,,olt kettejük között a viszony, eszmélt rá Hearn ebben a pillanatban. Ő volt az öleb, a kiskutya, akit a gazdája kényeztet, dédelget, aki elé nyalánkságokat hajigál, amíg az ölebnek egyszer eszébe nem ütött megharapnia És attól fogva azzal a különös, kéjes szadizmussal gyötörte, amilyet 343 a legtöbben csak állatok iránt szoktak érezni. Csak szórakozást jelentett a tábornok számára. Hearnt mérhetetlen düh fogta el a gondolatra, s dühe csak fokozódott, mikor ráébredt, hogy nemcsak beletörődött az öleb szerepébe, hanem titokban, még önmagának se vallva be. arról ábrándozott, akárcsak egy öleb, hogy egy szép napon egyenrangú lesz a gazdájával. És Cummings ezt valószínűleg tudta, s nagyszerűen szórakozott rajta. Eszébe jutott egy história, amit Cummings mesélt egyszer a hadügyminisztérium egyik alkalmazottjáról, akit kirúgtak az állásából, miután előzőleg néhány kommunista irományt csempésztek az íróasztalába. - Csak azt csodálom, hogy sikerült ezt megcsinálni - mondta annak idején Hearn -, hiszen ön szerint mindenki tudta, hogy az illető ártatlan. - Az efféle dolgok mindig sikerülnek, Robert. Hát még mindig nem érti, milyen hatásos a Nagy Hazugság? A magafajta átlagember nem is merészeli azzal gyanúsítani azokat, akik hatalmon vannak, hogy ugyanolyan aljas ösztönökkel rendelkeznek, mint ő maga, azzal a különbséggel, hogy sokkal hatásosabban élhetik ki őket. Különben is nincs ember. aki meg merne esküdni rá, hogy ártatlan. Az igazság az, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk. Az a bizonyos fickó egészen biztosan maga is föltette magána a kérdést, nem tartozik-e csakugyan a kommunista párthoz. Mit gondol. miért csinálhatta Hitler olyan sokáig nyugodtan a maga kis manővereit? Az együgyű diplomatamentalitás egyszerűen el se tudta képzelni, hogy nem a régi játékot játssza, bizonyos addig nem alkalmazott trükkökkel. Kívülálló megfigyelőnek kellett lenni ahhoz, amilyen például maga vagy én, hogy rájöjjön Hitler a huszadik század emberének tipikus megtestesülése. Biztos, hogy ha Cummings szükségesnek tartotta volna maga is képes lett volna becsempészni azokat az irományokat abba az íróasztalba. Mint ahogy most is képes volt csalni a whiskycímkével. Csakhogy Hearn nem volt hajlandó sakkfigura lenni a tábornok kezében, akit tetszése szerint mozgathat. Semmi kétség. Cummings pusztán játékszernek tekinti őt. Hearn körülnézett a sátorban. Legszívesebben megvárta volna a tábornokot, hogy megmondja neki: csak azért is sikerült meg-

344 szereznie a kívánt ínyencségeket; csakhogy ez meglehetősen piszkos kis diadal lett volna, s Cummings átlátott volna rajta. Lehet, hogy az mondta volna: - Azért meg kellett erőltetnie magát egy kicsit mi, Robert? - Hearn cigarettára gyújtott, s a papírkosárhoz lépett, hogy beledobja a gyufát. Ez megint olyan ösztönszerű érzés volt: Még egy gyufaszálat se dobj a tábornok padlójára! Keze megállt a levegőben. Végeredményben mégiscsak van bizonyos határ, amelyen túl nem tűrheti, hogy a tábornok piszkálja. Ez a tiszta padló! Ha az ember józanul, a katonai hűhó dicsfénye nélkül nézte, abszurdnak, perverznek, felháborítónak tűnt. Ledobta a gyufát a tábornok katonaládái mellé, aztán szorongva dobogó szívvel pontosan a középre hajította a cigerettát a makulátlan padlónak, rálépett a sarkával, ránehezedett és széttaposta, aztán zavartan, mégis egy kis büszkeséggel pillantott rá. Hadd lássa csak Cummings. Éppen ideje. A G 1-es sátorban a levegő déltájban már fullasztó volt. Binner őrnagy megtörölte acélkeretes szemüvegét, fontoskodva köhécselt, aztán letörölt néhány izzadságcseppet gondosan nyírt halántékáról. - Az ügy nagyon komoly, őrmester - mondta nyugodtan. - Tudom, őrnagy úr. Binner őrnagy egy pillantást vetett a tábornokra. Aztán dobolni kezdett íróasztalán, s megint az őrmesterre nézett, aki feszes vigyázzban állt előtte. Néhány lépésnyire a sátor egyik sarkában Cummings türelmetlenül járkált föl-alá. Ha vall, Lanning őrmester, az igen jelentősen befolyásolja majd a hadbírósági eljárást - mondta Binner. - Nem tudom. mit kéne bevallanom, őrnagy úr - védekezett Lanning. Alacsony, meglehetősen mokány kis emberke volt, haja szőke, szeme világoskék. - Megelégszünk a tényekkel - mondta Binner vontatott, bosszús hangon. Hál kimentünk járőrbe. és mivel ugyanarra a környékre kellett mennünk, ahol előző nap is jártunk, semmi értelmét sem láttam odáig menni. 3 f5 - A maga feladata volt ezt elbírálni? - Nem, őrnagy úr, nem az enyém, de láttam, hogy az embereim nem nagyon örülnek a dolognak, s mikor vagy félúton jártunk, letelepedtem a rajommal egy kis vízmosásban, vártam egy órát, aztán visszajöttem, és leadtam a jelentést. - És ez a jelentés az utolsó szóig hamis volt - vágott közbe Binner. - Azt állította, hogy ott járt, ahol. . . amelyik pontnak még egy mérföldnyire se. . . volt a körzetében. Cummings dühös volt, de ugyanakkor egy kis megvetést is

érzett Binner iránt, aki belegabalyodott saját szavaiba. - Igenis, őrnagy úr, így van - mondta Lanning őrmester. - Előre megfontolt szándékkal csinálta? Vagy csak úgy eszébe jutott? Cummings kénytelen volt fékezni magát, hogy közbe ne szóljon, és meg ne gyorsítsa egy kicsit a vallatást. - Nem értem a kérdést, őrnagy úr - mondta Lanning. - Hányszor szegte meg már a kötelességét, amikor járőrben volt? - kérdezte Binner dühösen. - Ez volt az első eset, őrnagy úr. Tud-e még olyan őrmesterekről a században vagy a zászlóaljban, akik ugyancsak hamis és megtévesztő jelentéseket szoktak leadni ? - Nem, őrnagy úr, nem tudok. A tábornok hirtelen hozzálépett, és rámeredt. - Mondja, Lanning, vissza akar kerülni még az Államokba, vagy itt akar megrohadni egy büntetőtáborban? De tábornok úr - dadogta Lanning -, három éve vagyok a hadosztálynál, és. . . - Nem érdekel, ha húsz éve van is nálunk. Melyik őrmester szokott még hamis jelentéseket leadni? - Egyről se tudok, tábornok úr. - Van szeretője ? - Nős vagyok, tábornok úr. - Viszont akarja látni a feleségét? Lanning elvörösödött. - Egy évvel ezelőtt elhagyott, tábornok úr. Meg is írta. A tábornok cipője csikorgó hangot adott, amikor megfordult. - Őrnagy úr, holnap állítsa ezt az embert hadbíróság elé. -, A sátor bejáratánál megállt. - Még egyszer figyelmeztetem, Lanning, okosabb, ha megmondja az igazat. Minden egyes altisztnek a nevét tudni akarom, aki ilyesmit művelt a századában. - Nem tudok egyről sem, tábornok úr. Cummings kilépet-t a sátorból, és keresztülvágott a táboron. Térde egészen elgyöngült a tehetetlen dühtől. Ezt a pofátlan alakot! "Nem tudok egyről sem, tábornok úr." Az egész arcvonal ilyen altisztekből áll mint ez a Lanning, és föltételezhető, hogy a leadott jelentések háromnegyed része hamis; még az is lehetséges, hogy, a tisztek is hamis jelentéseket adnak le. S az egészben az a legborzasztóbb, hogy semmit sem tehet az ügyben. Ha nyilvánosan hadbíróság elé állítja Lanningot, az ítéletet felülvizsgálják és a Csendes-óceán egész térségében mindenki meg fogja tudni, hogy megbízhatatlanok lettek a katonái. Még ha el is árulná Lanning a többi altiszt nevét, akkor sem léphetne föl ellenük. Azok, akiket a helyükre állítanak, valószínűleg még rosszabbak lennének. De itt egye meg a fene, ha büntetés nélkül engedi vissza Lanningot a századához. Rohadjon csak meg a szalmán. A hadbírósági eljárással'várhatnak addig, amíg a hadművelet befejeződik (ha ugyan egyáltalán befejeződik egyszer), közben szám-

talanszox kihallgathatják és megfenyegethetik, hogy másnap vagy harmadnap bíróság elé állítják. A tábornokot dühös elégedettség töltötte el. amely szinte önmagától egyre fokozódott, s továbbfolytatta útját. Ha ez nem töri meg Lanningot, vannak más eszközök is. De a katonáknak mindenképpen meg kell tanulniok, még ha kénytelen lesz is az orrukat beleverni a szarba, hogy számukra még mindig a hadművelet mielőbbi sikeres befejezése jelenti a kisebb rosszat. Elkényelmesedtek a táborokban? Megvannak hozzá a módszerei, hogy rendet teremtsen. Akár holnap is átcsoportosíthatja az egész hadosztályt, a századokat átvezényelheti a harcterület egyik szárnyáról a másikra, néhány száz méterrel módosíthatja az arcvonalat, s akkor aztán kénytelenek lesznek új fedezéket ásni, új drótakadályokat telepíteni, új sátrakat verni fel És ha megint pallókat fektetnek le, és kényelmes latrinákat ásnak maguknak, újból átcsoportosíthatja az egész bandát. Jellegzetes amerikai magatartás: megülni egy helyben, építeni egy házat, szépen meghízni benne. és ott is dögleni meg! Az egész hadosztályban meg kell szigorítani a fegyelmet. Ha 346 347 a katonák még akkor is csalnak ha járőrbe küldi őket, nyilván a kórház is tele van szimulánsokkal. Utasítást kell küldenie a tábori kórháznak hogy minden gyanús esetben a legszigorúbban járjanak el. Túlságosan kesztyűs kézzel bánt a hadosztállyal, túl sokan szegülnek szembe a parancsaival, sőt egyenesen ellene dolgoznak. Persze, biztosan boldogabbak lennének; ha más parancsnokuk lenne, afféle mészáros, aki minden cél és értelem nélkül a vágóhídra hajtja őket. Hát jó, ha nem szedik össze magukat, hamarosan megkapják a mészárosukat. Elég sokan lesnek az alkalomra. Dühöngve lépett a sátrába, leült az íróasztala mellé, s azon vette észre magát. hogy szórakozottan firkál egy ceruzával. Levágta az asztalra, és mérhetetlen undorral meredt a priccse mellett álló térképre. Mintha az is őt gúnyolta volna. De valami mintha nem lett volna rendben a sátorral. Valami megváltozott. amióta Clellan reggel kitakarította. Megfordult, s furcsa szorongással körülnézett Úristen! - Félig nyögés, télig elfojtott, izgatott kiáltás szakadt ki a torkán. Fájdalommal vegyes félelem hasított bele. A padló közepén ott hevert a gyufaszál meg a széttaposott cigarettacsikk: egy fekete hamuból, elázott papírból és barna dohányból álló, undorító szennycsomó. Az íróasztalán meg ott hevert egy cédula, amit eddig nem vett észre. Tábornok úr! Vártam önre. de nem mutatkozott. A kívánt holmikat elhoztam. Hearn

Akkor hát Hearn mocskolta be a padlóját. Hát persze. Cummings odament a gyufaszálhoz meg a csikkhez, mérhetetlen undorral fölszedte és bedobta a papírkosárba. Egy kis fekete hamu ott maradt a padlón, szétkente a talpával. Valami arra kényszerítette, hogy akarata ellenére újra meg újra megszagolja az ujjait, noha hányingere volt a cigarettacsikk szagától. Olyan görcsöt érzett a beleiben, mintha rájött volna a hasmenés; egészen beleizzadt. Átnyúlt az íróasztalon, közelebb húzta a telefont, tekert egyet a készüléken, és beleszólt a kagylóba:348 Keressék meg Hearnt, és küldjék a sátramba. - Aztán erélyesen megdörzsölte bal arcát, szinte teljesen elzsibbadt. - Ilyesmit csinálni! - Most kezdett csak igazán dühbe gurulni; ajka görcsösen összeszorult, szíve iszonyú sebesen vert, bizsergett az ujja hegye. Elviselhetetlen volt. Odalépett a hűtőszekrényhez, öntött magának egy pohár vizet, és kis kortyokban, mohón kiitta. Tomboló dühe alatt egy pillanatra valami mást is érzett, az undornak és a félelemnek valami furcsa keverékét és még valamit, valami zavart izgatottságot, s egy pillanatra olyan szégyenkezés fogta el, mintha fiatal lány lenne, aki egy csomó idegen férfi előtt kénytelen levetkőzni. De aztán ezt az érzést elnyomta a düh; annyira elárasztotta, hogy végül minden más érzést elfojtott benne, csak állt és remegett. Ha ebben a pillanatban a keze ügyében lett volna valamilyen állat, megfojtja. Dühébe azért valamiféle nyilvánvaló és tudatos félelem is vegyült amit Hearn művelt, egyenértékű volt azzal, mintha valamelyik katonája kezet emelt volna rá. Cummíngs szemében Hearn cselekedete csapatai engedetlenségének, ellenállásának jelképe lett. A tisztelet és a félelem. amellyel katonái viseltetnek iránta, csak racionális engedmény, mert hatalmában áll megbüntetni őket, ez pedig nem elég. Hiányzik belőlük az a másik fajta félelem, amelyik nem észokokon alapul amikor a mindenhatóságától rettegnek, s szinte szentségtörésnek éreznék, ha fellázadnának ellene. Az a cigarettacsikk ott a padlón fenyegetés volt, hűtlen elpártolás, éppúgy, mint Lanning árulása vagy egy japán támadás az állásai ellen, amelyet azonnal és könyörtelenül le kell törnie. Minél tovább tűri az ellenállást, annál erősebb lész. Gyökerestül kell kiirta ni. Látni óhajtott, tábornok úr? - Hearn lépett a sátorba. Cummings lassan megfordult, és ránézett. - Igen. Üljön le. Beszélni szeretnék magával. - Hangja hűvös volt és nyugodt. Most hogy Hearn itt volt előtte, sikerült érőt vennie dühén, s éles, támadó fegyverré alakítania át. Megfontolt mozdulattal cigarettára gyújtott. Már nem remegett a keze, és hanyagul kifújta a füstöt. - Rég nem beszélgettünk, Robert. - Valóban rég, tábornok úr: Az óta az este óta, amikor sakkoztak. S ezt mind a ketten tudták. Cummings undorodva nézte Hearnt. Hearn a puszta lété349

vel arra emlékeztette, hugy életében egyetlenegyszer baklövést követett el, hogy egyetlenegyszer megengedett magának egy kis gyöngeséget, s azóta elviselhetetlennek érezte a hadnagy társasáát. "A feleségem közönséges ringyó, Robert." Cummings egész teste megvonaglott az emlékére, s fel volt háborodva, hogy akkor ennyire elengedte magát. Akkor. . Most itt volt előtte Hearn, elterpeszkedve a tábori széken, hatalmas teste korántsem olyan ernyedt, mint amilyennek látszik, ajkát morcosan összeszorítja. s hideg tekintettel bámul rá. Volt idő, amikor a tábornok azt gondolta, hogy Hearnben van valami, az övével egyenértékű ragyogás, megvan benne a képesség a hatalomra, s el is tölti a mohó hatalomvágy, amit az életben egyedül érdemes kielégíteni; de tévedett. Hearn csupa üresség, érzelmei és indulatai felületiek. Nem vitás, hogy a cigarettát is valami ösztöntől elragadva taposta szét a padlón. - Szeretnék egy kis előadást tartani magának, Robert.Cummingsnak eddig sejtelme sem volt róla, hogyan fog eljárni. De bízott benne, hogy ösztöne majd megsúgja. És most rátalált a helyes útra. Szellemi síkra kell terelni a dolgot, vitára csábítani Hearnt, anélkül hogy tudná: ez az utolsó vitájuk. Hearn cigarettára gyújtott. - Csakugyan, tábornok úr? - Az ujjai közt tartotta a gyufaszálat, s egymásra néztek. Egy kis csönd támadt, Hearn közben a gyufaszállal babrált, aztán előrehajolt, és bedobta egy hamutartóba. - Örülök, hogy ilyen rendszerető - jegyezte meg élesen Cummings. Hearn fölnézett, egy pillanatig fürkészve bámult a tábornok arcába s óvatosan mérlegelte, mit válaszoljon. - Családi örökség - felelte kurtán. - Azt hiszem egyet-mást még tanulhatott volna az apjától. - Nem ís tudtam. hogy ismeri - felelte nyugodtan Hearn. - A típusát ismerem. - Cummings elnyúlt a széken. Gyorsan a következő kérdést, amíg Hearn nincs rá fölkészülve. - Elgondolkozott már rajta, Robert, hogy miért folytatjuk ezt a háborút? - Azt akarja, hogy őszintén feleljek, tábornok úr? - Igen. Hearn a combját markolászta hatalmas mancsával. - Nem 350 tudom biztosan. A sok ellentmondás ellenére mégis azt hiszem, hogy az objektív igazság a mi oldalunkon van. Legalábbis Európában. Ideát viszont, legalábbis szerintem, imperialista szerencsejáték folyik Vagy mi zsákmányoljuk ki Ázsiát, vagy a japánok. És azt hiszem, a mi módszereink nem olyan drasztikusak. - Ez minden? Nem állítom, hogy előre látom a történelmi fejlődést. A helyes választ valószínűleg csak száz év múlva tudnám megadni

önnek. - Vállat vont. - Csodálkozom, hogy a véleményemre kíváncsi, tábornok úr. - Pillantása megint fáradt, szándékosan közönyös lett. Tagadhatatlan, hogy Hearnben van tartás. - Az az érzésem Robert, hogy volna még mondanivalója. Van is. A háborúban mindig valami ozmózisféle megy végbe, vagy nevezze ahogy akarja. A győztesek mindig hajlamorak rá, hogy átvegyék a. . . a. . . szóval hogy átvegyék a vesztesek életformáját. Könnyen megeshetik. hogy a győzelem után mi is fasisztákká válunk, s ebben az esetben valóban nehéz felelni a kérdésre. - Mohón szívta a cigarettáját. - De nem akarok ilyen távoli jóslatokba bocsátkozni. Jobb híján úgy gondolom, nem jó, ha emberek millióit gyilkolják le csak azért, mert egy pasasra rájött a hoppáré. - Igazában magát egyáltalán nem ez izgatja, Robert. Lehetséges. De amíg nem tud okosabb érvet mondani, kénytelen vagyok emellett kitartani. Cummings rávigyorgott. Dühe most már rídeg, cselekvésre elszánt elhatározássá alakult át. Észrevette, hogy Hearn bizonytalanul tapogatózik. Ha ki kellett fejtenie elképzeléseit; láthatólag mindig kényelmetlenül érezte magát, s igyekezett elkerülni a végső konklúziókat. Hearn e pillanatban egészen elmerültnek látszott. - A mindig nagyobb szervezettség felé tartunk, és el se tudom képzelni, hogyan nyerhetné meg Amerikában a baloldal a csatát. Néha már úgy érzem, hogy Gandhinak van igaza. Cummíngs fölkacagott. - Oktalanabb embert nem is választhatott volna példának Passzív rezisztencia. Eh! Ez a szerep magának lenne jó. Maga, Clellan meg Gandhi! Hearn egy kicsit kihúzta magát ültében. A felhők elvonultak, a déli nap forrón, vakítóan csillogott a tábor fölött, az árnyékok 351 éles körvonalakkal rajzolódtak ki a fölhajtott sátorlapok alatt. Cummings a ritkás lombokon keresztül tisztán ki tudta venni a kétszázötven katonából álló sort, amely egy körülbelül száz méterre lévő domboldalon lassan haladt előre: ebédosztás volt. - Szerintem - mondta Hearn - Clellan inkább az ön oldalán áll. S ha már szóba került, megmondhatná neki, hogy a virág az ön ötlete volt. Cummings megint fölkacagott. Szóval ez a trükk sikerült. Tágra nyitotta szemét - nagyon is tisztában volt vele, milyen hatást tudnak gyakorolni kifejezéstelen fehér szemgolyói -, aztán tettetett jókedvvel a combjára csapott. - Elég pálinkát ivott meg, Robert? - Hát persze, ez késztette rá Hearnt, hogy széttapossa a cigarettát a padlón. Heárn ném felelt, de az álla alig észrevehetően megremegett. Cummings vidáman dőlt hátra a székén. - Kicsit elkalandoztunk a tárgytól. A háború értelmét szeretném elmagyarázni magának.

- Kérem, parancsoljon. - Hearn éles, s tneglehetősen rosszkedvű hangja elárulta, hogy egy kissé ingerült. - Szeretem a háborút úgy tekinteni. mint az energiák átalakulásának történelmi folyamatát. Vannak országok, amelyek rejtett erőkkel, rejtett erőforrásokkal rendelkeznek, hogy úgy mondjam, telítve vannak potenciális energiával. És vannak nagy koncepciók, amelyek ezt az energiát fölszabadítják, hatóképessé teszik. Egy ország kinetikai energiája a szervezettség, az erők öszszefogása vagy ahogy maga szokta nevezni, a fasizmus. - Kicsit arrább mozdította a székét. - Történelmileg nézve a dolgot, a jelenlegi háború célja Amerika potenciális energiáját kinetikai energiává alakítani át. A fasizmus koncepciója, ha jól meggondolja, sokkal egészségesebb, mint a kommunizmus, mert az emberek igazi természetében gyökerezik, csak nem a megfelelő országból indult el, hanem egy olyanból, amely nem rendelkezik elegendő igazi potenciális energiával ahhoz, hogy tökéletessé fejlődjék. Németországban - mivel híjával vannak a legalapvetőbb természeti kincseknek is, szükségszerűen túlzásokba estek. De az elképzelés, a koncepció akkor is egészséges. - Cummings megtörölte a száját. - Ahogy mondta, Robert, s nem is rosszul, ozmózisról van szó. Amerika azon van, hogy magáévá tegye és megvalósítsa ezt az elképzelést. Ha egyszer az ember erős központi hatalmat hozott létre, nyersanyagot halmozott föl, és hadsereget teremtett, az ilyesmi nem múlik csak el úgy nyomtalanul magától. Nemzetünk, amely eddig csupán légüres tér volt, megtelt felszabadult energiával, és nyugodtan merem állítani, hogy most jutottunk ki a történelem holt ágából. - Vagyis miénk a jövő, mi? - mondta Hearn. Pontosan. A fölszabadult energiatömegek nem fognak többé elapadni. Maga visszariad ettől, csakhogy ez pontosan ugyanaz, mintha egyszerűen nem venne tudomást a világról. Nyugodtan állíthatom, amit állítok. mert alaposan tanulmányoztam a dolgot. A múlt században a történelem egész folyamata arra irányult, hogy az erők egyre jobban és jobban koncentrálódjanak. A mi századunkban új természeti erők jelentkeztek, kitágult a világegyetem, új politikai erőkre és új politikai szervezetre van szükségünk, hogy ezeket az erőket kiaknázhassuk. Higgye el nekem: történelmünk folyamán első ízben ébredtek tudatára Amerika vezető emberei igazi céljaiknak. Figyelje csak meg, a háború után külpolitikánk sokkal őszintébb, sokkal kevésbé álszent lesz, mint előtte volt. Nem fogjuk többé bal kezünkkel eltakarni a szemünket, miközben jobbunkkal meg akarjuk kaparintani a világuralmat. Hearn vállat vont. - És azt hiszi, hogy a dolog olyan könnyen fog menni? Ellenállás nélkül? - Az ellenállás sokkal kisebb lesz, mint gondolja. Úgy látszik, az egyetemről csak egyetlen bölcsességet hozott magával: hogy mindenki velejéig rohadt, tnindenki korrupt. S ez lényegében igaz is. Csak a bűn nélkül való emberek egészségesek, márpedig az

embereknek ez a fajtája kihalóban van. Én mondom, hogy jóformán az egész emberiség halott, s várja, hogy exhumálják. - No és a kevesek? A különlegesek? - Maga szerint mire vágyik legjobban az ember? Hearn elvigyorodott, s kutató pillantást vetett Cummingsra.Valószínűleg egy jó klassz baszásra. A válasz villámcsapásként érte Cummingsot, egész teste beleborzongott. Teljesen elmerült a beszélgetésbe, szinte tudomást 352 353 sem vett Hearnról, minden igyekezetével azon volt, hogy kifejtse elméletét, s ez a trágárság most fölkavarta, balsejtelemmel töltötte el. Megint dühbe gurult. Pillanatnyilag mégis elengedte a füle mellett Hearn válaszát. - Nem hiszem. Hearn megint vállat vont, hallgatása nyugtalanítóan sokat árult el. Volt Hearnben valami megközelíthetetlen és megfoghatatlan, ami mindig ingerelte, s ravasz módon zavarta a tábornokot. Puszta üresség, ahol embernek kellene lennie. E pillanatban olyan heves vágy fogta el, hogy valamilyen érzelmet keltsen Hearnben, hogy egészen összeszorult az állkapcsa. A nók nyilván szerelmi vágyat szerettek volna ébreszteni tiearnben, a tábornok viszont azt szerette volna látni, hogy Hearn fél és restelli magát, ha csak egy pillanatig is. Cummings nyugodt kifejezéstelen hangon folytatta: - Az átlagemberek rendszerint össze szokták hasonlítani magukat embertársaikkal, hogy megállapítsák, alsóbb- vagy felsőbbrendűek-e azoknál. A nők nem számítanak. Ők csak afféle mutatók, mint a méterrudak, amelyekkel az ember a felsőbbrendűségét méri le. - És minderre magától jött rá, tábornok úr? Igazán lenyűgöző elemzés. Hearn szarkazmusa megint földühítette a tábornokot. - Tisztában vagyok vele, Robert, hogy maga mindennek csak az ábécéjéig jutott el, és nem is fog soha továbbjutni. Mindig elakad valahol, visszatér oda, ahonnan kiindult, s kezdi előlről az egészet. Az igazság az, hogy az ember előtt ősidők óta mindig egy nagy látomás lebegett. Ezt először a természet vadsága és kegyetlensége homályosította el, aztán meg, mikor a természetet már kezdte leigázni, egy másik vastag lepel takarta el a szeme elől: a szegénységtől való félelem, és az ellene folytatott küzdelem. A nagy látomás elhomályosult, eltorzult, de most már ott tartunk, hogy a technika előbb-utóbb lehetővé teszi a megvalósítását.Lassan kifújta a füstöt. - Van egy igen népszerű, de téves nézet, hogy az ember valamiféle átmenet az állat és az angyal közt. Valójában az ember afelé van útban, hogy állatból Istenné váljon. - Vagyis az ember legfőbb vágya a mindenhatóság? 3;4

- Igen. Hogy nem a vallás, az nyilvánvaló, nem is a szerelem meg a szellemi élet; ezek csak kábítószerek, olyan élvezetek, amelyeket magunk találtunk ki magunknak, mert létünk korlátai meggátoltak abban hogy a nagy álmot megvalósithassuk. Hogy Istenekké lehessünk. Amikor anyánk méhéből a világra küzdjük magunkat, valóban Istenek is vagyunk, érzékeink határa a világmindenség. Életünkben a legnagyobb lelki megrázkódtatás akkor ér, amikor idősebbek leszünk, és rájövünk, hogy nem mi vagyunk a világmindenség. Hearn a gallérja alá dugta az ujját. - Szerintem ez csak azt jelenti, hogy az ön legfőbb vágya a mindenhatóság, semmit többet. Meg a magáé is, akár bevallja, akár nem. Hearn hangja csak azért nem csengett nagyon élesen, mert volt benne egy kis irónia: - És mindebből milyen erkölcsi tanulságot kell levonnom? Cummings feszültségének jellege valahogy megváltozott. Mélységesen meg volt elégedve, hogy kifejthette elméletét, boldog volt; s ez a boldogság független volt mindattól, amiért Hearnnel tulajdonképpen elkezdett beszélgetni. - Megpróbáltam megértetni magával, Robert, hogy a jövőben az erkölcsi törvényeket egyedül a hatalom szabja meg, s aki képtelen ehhez alkalmazkodni, elveszett ember. Mert a hatalomnak van egy lényeges tulajdonsága. Csakis felülről lefelé hathat, s ha útközben ellenállásra talál, ez arra ingerli, hogy még nagyobb erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmisítse az ellenállást. Hearn a kezét nézte. - Még nem vagyunk a jövőben. - A hadsereget nyugodtan tekintheti a jövő mintaképének, Robert. Hearn az órájára pillantott. - Ideje ebédelni. - A sátor előtt szinte fehéren izzott a föld a delelő nap fényében. - Majd akkor megy ebédelni, ha elbocsátom. Igenis, tábornok úr. - Hearn halkan a padlóhoz dörzsölte a talpát, s nyugodtan, de kissé bizonytalanul pillantott a tábornokra. - Ugye maga dobta ma azt a cigarettát a padlómra? Hearn elmosolyodott. - Gondoltam, hogy ez az oka az egész beszélgetésnek. 355 - A legtermészetesebb dolognak tartotta, mi? Nem értett egyet bizonyos intézkedéseimmel, s megengedett magának egy kis gyermekes csínyt. Csakhogy ez olyasmi, amit én nem vagyok hajlandó eltűrni. - A tábornok meglóbálta kezében a félig elszívott cigarettát. - Fölvenné ezt a cigarettát, ha ledobnám a padlóra? - Valószínűleg azt mondanám, hogy menjen a pokolba. - Nem tartom valószínűnek Túlságosan elkényeztettem. Nyilván m hiszi, hogy komolyan beszélek, ugye? Remélem,

tisztában van vele, hogy ha nem venné föl, hadbíróság elé állíthatnám, és öt évig ülhetne a rács mögött. - Kérdés, van-e hozzá elég hatalma. - Van. Nyilván sok nehézséggel járna a dolog, a hadbíróság ítéletét felülvizsgálnák, s a háború után talán még egy kis botrány is kerekedne belőle. Lehet, hogy személy szerint is piszkálnának érte, de kibírnám. Ki kellene bírnom. Még ha maga győzne is a végén, akkor is minimum egy-két évet börtönben kellene töltenie, míg a dolog elintéződik. - Nem gondolja, hogy ez azért túlzás? - De mennyire, hogy az. Annak is kell lennie. Ismeri az ókori mítoszokat az isteni beavatkozásról? Ha káromkodott valaki, a villám agyonsújtotta. Az is túlzás volt egy kicsit. De ha a büntetés arányban áll az elkövetett bűnnel, a hatalom meginog. Tiszteletre és engedelmességre kényszeríteni csak egyféleképpen lehet az embereket: ha a büntetés az elkövetett bűnnél aránytalanabbul nagyobb. Mindezt meggondolva mit csinálna, ha megparancsolnám, hogy vegye fel a cigarettát? Hearn megint a combját markolászta. - Nem szeretem az ilyesmit. Nem fair a játék. Ön úgy akar felülkerekedni egy köztünk folyó vitában, hogy. . . - Emlékszik, mit mondtam egyszer arról az emberről, akinek puska van a kezében? - Igen. - Nem véletlen, hogy a hatalom az én kezemben van. Az sem, hogy maga ilyen helyzetbe került. Ha jobban meggondolta volna, mit csinál, nem dobta volna a padlómra azt a cigarettát. Sőt: akkor sem tett volna ilyet, ha valami handabandázó, káromkodó tábornok volnék, amilyenek a tábornokok általában lenni szoktak. Maga egyszerűen nem hiszi, hogy komolyan gondoltam a dolgot, igaz? - Lehet. Cummings Hearn lába elé dobta a cigarettát. - Tessék, Robert; parancsolom, hogy vegye föl - mondta nyugodtan. Hosszú csönd támadt. Cummings érezte, milyen fájdalmasan dobog a szíve a mellében. - Remélem, fölveszi, Robert. A saját érdekében. - Azzal megint mereven Hearn szemébe nézett. És Hearn lassan ráeszmélt, hogy a tábornok csakugyan komolyan gondolja. Látni lehetett az arcán. A felszín alatt egész sor finom. bonyolult, egymással ellentétes érzelem kavargott.Hát ha gúnyt akar űzni belőlem - mondta. Ez volt az első eset, amikor Cummings tisztán hallotta, hogy Hearn hangja elbizonytalanodik. A hadnagy néhány pillanat múlva lehajolt, fölvette a cigarettát, és bedobta egy hamutartóba. Cummings kényszerítette magát, hogy szembenézzen a Hearn szemében tükröződő gyűlölettel. Határtalanul megkönnyebbült. - Ha óhajt, most már mehet ebédelni. - Tábornok úr! Szeretném, ha áthelyeznének egy másik hadosztályhoz. - Hearn megint cigarettára gyújtott, keze még min-

dig remegett. - Azt hiszi, nincs amúgy is szándékomban? - Cummings nyugodt volt, szinte jókedvű. Hátradőlt a székén, és lassan veregetni kezdte talpával a padlót. - Őszintén szólva, nem örülnék neki, ha továbbra is a segédtisztem maradna. Még mindig nem hajlandó megtanulni a leckét. Legszívesebben hidegre tenném. Ebéd után jelentkezzen Dalleson csoportjánál, egy ideig ott fog szolgálatot teljesíteni. Igenis, tábornok úr. - Hearn arca megint kifejezéstelen volt. Elindult a kijárat felé, aztán megállt. - Tábornok úr! - Nos? - Most, hogy már túl volt a dolgon, Cummings szerette volna, ha Hearn minél hamarabb eltűnik. A diadala felett érzett öröm kezdett eloszlani, valami sajnálatféle és furcsa kis fenntartások kavarogtak benne, szinte émelygett tőlük a gyomra. Ha nem rendeli be valamennyi katonáját, mind a hatezer embert, és nem szedetí föl mindegyikükkel a cigarettáját, mivel fog imponálni nekik? 356 3 ; Ez volt az. ami megrontotta Cummings örömét. Most már ráeszmélt. Még mindig hátravolt a másik probléma, a nehezebbik. - Azt majd én elintézem, hadnagy. Törődjön inkább a saját dolgával. Mikor Hearn eltávozott, Cummings a kezére pillantott. "Ha a hatalom ellenállásra talál, ez arra ingerli, hogy még nagyobb erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmisítse az ellenállást." A frontkatonák esetében ez még nem sikerült. Hearnt összetörhette, lehet, hogy az egyes embereket sikerül elintéznie, de a tömeggel más a helyzet, az még akkor is ellenáll neki. Fújtatott egyet, kicsit fáradtnak érezte magát. Kell lenni valami módjának, és meg is fogja találni. Volt idő, amikor Hearn is ellenállt neki. Meg.nt elfogta a diadalmámor, amit eddig elnyomott magában; s bizonyos mértékig enyhítette az utolsó hetek kudarcai miatt érzet T keserűségét Hearn bement a sátrába, nem is ebédelt. Majdnem egy óra hoszszat hevert a priccsén arcra borulva, perzselte a szégyen, az önutálat és a tehetetlen düh. Szörnyű megaláztatásban volt része, minden porcikájában érezte. Mikor meghallotta, hogy a tábornok keresteti, rögtön tudta, hogy valószínűleg kellemetlensége lesz, de amikor belépett a sátorba, még bízott benne, hogy nem fogja megadni magát. És lám. mégis megijedt Cummingstól, megijedt már abban a pillanatban, amikor belépett a sátrába. Minden porcikája tiltakozott ellene. hogy fölvegye a cigarettát, és mégis fölvette, mert akaratereje egyszerűen kihagyott, elfáradt, megbénult. - A legfontosabb, hogy az embernek tartása legyen. - E tézist ő fogalmazta meg magának valamikor, egyedül e szerint élt, s jelszava mindmostanáig hasznos, majdnemhogy tökéletes kala-

uznak bizonyult. A legfontosabb az lett volna, hogy lelki integritását soha, még ultimátum jellegű parancs esetén se hagyja megsérteni, s most ilyen ultimátum jellegű paranccsal találta szemben magát Úgy érezte. mintha valami óriási tályog fakadt volna föl a belsejében, s a genny most megfertőzné egész vérkeringését, átjárná testének minden csatornáját, s hirtelen, ellenállhatatlan erővel egész lényét megváltoztatná. Igen. ha nem tud megfelelő 35R ellenállást kifejteni, meghal, meghal a szó szoros értelmében, s most - nagyon kevés ilyen pillanata volt az életében - nem volt biztos benne hogy képes az ellenállásra. Egyszerűen hihetetlennek tűnt a dolog; tudta, hogy tennie kellene valamit de sejtelme se volt róla, mit. Elviselhetetlen pillanatok voltak; a déli hőség szinte perzselt a levegőtlen sátorban, de Hearn csak feküdt mozdulatlanul. széles állát a priccsre terített takaróba nyomva, behunyt szemmel, mintha még egyszer végig akarná gondolni mindazt, amit átélt, tapasztalt és elfelejtett, s ami most mind elszabadult, és olyan hevesen és kétségbeesetten kavargott és tombolt benne, mint megannyi túl sokáig féken tartott szörnyeteg. Sose gondoltam volna, hogy meghátrálok előtte. Ez volt a nagy megrázkódtatás, ez volt az, amire olyan szörnyű olt ráeszmélni. Időgé ROBERTHEARN. A MEDD ANYAÖL Nagydarab férfi, bozontos, fekete üstöke van, hangja vékony, éles, arca széles, arckifejezése merev. Barna szeme egykedvűen, hűvösen bámul a világba, rövid. tömpe, enyhén hajlott orra fölött. Erős állát széles, keskeny vonalú, kifejezéstelen száj szegélyezs. Csak kevés embert kedvel, s akivel szóba áll, néhány pere múlva többnyire kényelmetlenül érzi magát. Az idegeket felkorbácsoló város a centrumban fekszik. A felszín és az országutak már két-háromezer kilométerről feléje lejtenek A hegyek dombokká zsugorodnak össze, fennsíkká lapulnak. Igazában senki sem érti egészen ezt a tájat, Amerika hatalmas platóját, a kis falvakat, az egyre nagyobb és nagyobb helységeket s végül a hatalmas várost meg a feléje futó síneket. Valóságos idegközpont. (Lázas tervek. szivarfüst, szénfüst, fertőtlenítőszer- és okádékszagú magasvasút, megzavart hangyabolyra emlékeztető, ijesztő, nyugtalan nyüzsgés, olyan emberek ezreinek nagyravágyó, mohó, 359

kapzsi tervezgetése, akiknek a jelentősége nem terjed túl egy utca, egy kávéház határain, s akiknek csak a pillanatnyi jelenhez van érzékük. A történelem fölött vállrándítással térnek napirendre; legdicsőbb szakaszai sem érnek fel hozzánk. A város lakói mérhetetlenül egoisták. Hogyan is foghatná fel valaki ebben az emberkéz alkotta gigászi mindenségben, a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, a gyárkémények tövében, az üzleti élet központjában, hogy egyszer meghal, hogy jelentéktelen senki. Itt mindenki azt hiszi, hogy az ő halálával egyszersmind a világnak is vége. Itt az élet sokkal intenzívebb, zaklatottabb, hajszoltabb, mint bárhol a világon. ) S a gomba körül, a televény földből a peremvárosok sokasága nő ki. Amióta hozzátoldottuk azt az új szárnyat, huszonkét szobánk van, s csak a jó ég tudja, mi a fenét kezdünk velük, harsogja Bill Hearn. Még Ina se tudná megmondani, csak gondolja, hogy szüksége van rájuk. Hát most megvan. De Bill, mondja Ina. (Csinos asszony, fiatalabb és karcsúbb, mint egy tizenkét éves fiú anyjától elvárná az ember. Szépnek azért mégse mondható. Ajka keskeny, vértelen, fogai kicsit kiállnak, kiszikkadt, közép-nyugati nő. ) Jó, jó, velem ki lehet jönni, mondja Bill Hearn. Nem vagyok én beképzelt, s igaz, hogy egy ócska, vacak farmról származom, de csöppet se röstelkedem miatta. Azt még belátom, hogy az embernek kell egy társalgó vagy nappali, két hálószoba, egy konyha, esetleg még egy szoba a földszinten, ahol el lehet egy kicsit szórakozni meg íddogálni, de ezzel aztán kész is, nem igaz, Mrs. Judd? ( Mrs. Judd kövérebb, puhább, jelentéktelenebb asszony. ) Én is így gondolkozom, Mr. Hearn. Mr. Judd meg én nagyon meg vagyunk elégedve Alden Park-i lakásunkkal, egy kis lakást sokkal könnyebb rendben tartani. Szép hely az a Germanstown. Egyszer meg kéne már látogatnunk Juddékat, Ina. Amikor csak kedvük tartja, megmutatom, milyen a kilátás, mondja Mr. Judd. Elnémulnak, zavartan esznek tovább, vigyáznak, hogy az evőeszközök ne csörömpöljenek. Tudniillik gyönyörű a kilátás, teszi hozzá Mrs. Judd. 360 Az egyetlen hely, ahová elmenekülhetünk a chicagói hőség elől, mondja Ina. Nagyon el vagyunk maradva New Yorktól, képzeljék csak el, az egész városban egyetlen szálloda sincs, amelyiknek tetőkertje lenne. Májustól kezdve őszonyú a hőség. Alig várom, hogy kiköltözhessünk Charlevoix-ba. Solivoának ejti. Michigan az igen, ott minden zöld, mondja Bill Hearn. Megint szótlanul esznek egy darabig, aztán Mrs. Judd odafordul Robert Hearnhöz. Ahhoz képest, hogy csak tizenkét éves vagy, jó nagyra nőttél, Bobby. Idősebbnek gondoltalak.

Csak tizenkettő vagyok, néni. Félszegen félrekapja a fejét, amikor a pincér elébe teszi a kacsasültet. Ó, hagyja a fenébe Bobbyt, nagyon félénk kölyök, harsogja Bill Hearn, biztos, hogy nem olyan fából faragták, mint engem. Gyér, fekete haját a koponyáján csillogó kopasz foltra simítja, kicsi, vörös orra mint valami gomb ül izzadt, kerek képe közepén. Mikor kirándultunk Hollywoodba, mondja Mrs. Hearn, az egyik igazgatóhelyettes végigkalauzolt az egész Paramounton, zsidó volt a fickó. de a rendesebb fajtából. Mindenféléket mesélt a sztárokról. Igaz, hogy Mona Vaginus akkora ringyó?, kérdi Mrs. Judd. ( Egy Bobbyra vetett oldalpillantás után, suttogva. ) Hajaj, iszonyú nagy ringyó, pontosan olyan, amilyeneket filmeken játszik. Persze, már nem sok jövője van, mivel jóformán csak hangósfilmeket gyártanak. Nem a legalkalmasabb hely, hogy üzleti ügyekről tárgyaljunk, Mr. Buddi Judd ( Hearn nevet ), gondolom, épp elege lehet belőle, de hát az igazság az, hogy ha egyszer üzletember, kénytelen az üzlettel foglalkozni, s akármilyen mulatságos, én is így vagyok vele, szóval nem ártana kihasználni az alkalmat, és megegyezni az árban. Csakhogy á Thompson-féle géppel az a bökkenő, hogy kezd elavulni, és ha megjelenik a piacon az új modell, a régit dobhatjuk a fenébe, pedig már most is kénytelen vagyok kölnit locsolni a gyáram vécécsészéibe, azoknak a nyavalyás polákoknak, pedig még a mosogatórongyot se tudják megkülönböztetni a gatyájuktól, szóval kénytelen vagyok óvatos lenni a rendelésekkel. Már azon gondolkozom, ne jelentsek-e be csődöt, mert túlságosan nagy a verseny, és a maga árai ott Buddban nemigen könnyítik meg a helyzetemet. 31 Mr. judd meg én azt tervezzük, hogy Párizsba utazunk. Szervírozzák a desszertet meg az olvadófélben lévő fagylaltot. E1 is felejtettem, nem volna kedve velem utazni holnap Indianapolisba, az autóversenyre?, kérdi Bill Hearn. Szegény Robert, elaludt, mondja Ina, s titokban megböki könyöével a férjét. Úristen, milyen hőség van, mondta Mrs. Judd. Ina kinyújtja a kezét, és meggyújtja a lámpát az éjjeliszekrényen. Mondd, Bill, hogy kérdezhetted meg Juddéktól, hol a Mount Holyoke? Ha már nem tudsz valamit, legalább ne kérdezd meg. Hát mi az istent csináljak, ha egyszer azt mondják, hogy a lányuk odamegy? Különben fütyülök az ilyen nyavalyás Juddokra. Szeretném, ha végre tudomásul vennéd, Ina, hogy nekem ez az egész társasági izé egyáltalán nem imponál mert úgyis egyedül csak a pénz számít, s mivel nincs lányunk, teljesen fölösleges ilyesmivel törődnünk. Robert úgyis folyton csak a könyveket

bújja, semmi haszna a társasági életből pláne ha te sose vagy itthon, és egy nigger szakácsnő anyáskodik fölötte. Nagyon kérlek, Bill, ne beszélj így velem. Jó, jó, kutyából akkor se lesz szalonna Ina. Én az üzlettel vagyok elfoglalva, te meg a társadalmi kötelezettségeiddel, és ezzel, azt hiszem, mind a ketten meg lehetünk elégedve. Szerintem mégse ártana, ha egy kicsit több időt tudnál szentelni Robertnek. Nagydarab, egészséges fiú, mégis olyan halvérű, mintha nem is volna benne élet. Nyáron táborozni megy, ősszel meg beadjuk egy vidéki internátusba. Az igazság az, hogy legalább még egy gyerekünknek kéne lennie, vagy akár egy egész csomónak. Hagyjuk ezt, Bill. Ina bebújik a paplan alá. Bizisten mondom, rettenetesen önző vagy, Ina. Bill! 362 Nos, fiúk, mondja a táborparancsnok, az igazán jó fiúk mindig segítenek egymásnak, a jól nevelt, becsületes fiúk teljesítik kötelességeiket. Melyikőtök nem vetette meg ma reggel az ágyát? Senki sem jelentkezik. Nem te voltál, Hearn? De igen. A táborparancsnok sóhajt egyet. Sajnos, fiúk, kénytelen vagyok rossz pontot adni ennek a sátornak Robert miatt. Nem értem, miért kell megvetni az ágyat, ha este úgyis megint szét kell bontani. A gyerekek kuncognak. Mi az, Hearn, neveletlenkedsz? Micsoda felnőtt lesz belőled, ha még egy ágyat sem akarsz megvetni? És miért nem léptél elő, és vallottad be, ahogy férfihöz illik, hogy te nem teljesítetted a kötelességedet? Eh, hagyjon békén. Még egy rossz pont, mondja a táborparancsnok. Fiúk, a ti feladatotok Robertet jó modorra nevelni. De Robert még aznap délután jóváteszi a két rossz pontot az egyes sátrak bokszcsapatai közt rendezett körmérkőzésen. Gyámoltalanul botorkál a másik fiú felé. a nehéz kesztyűktől máris fáradt a karja, kétségbeesetten hadonászik az ökleivel. Apja épp aznap lött látogatóba. Húzz be neki, Robert, csak a fejét, a gyomrát, húzz be neki! A másik fiú arcba vágja, Robert egy pillanatra megtorpan, leereszti a nehéz kesztyűket, megnyomogatja vérző orrát. Egy újabb ütéstől csöngeni kezd a füle. Ne hagyd magad, Bobby, kíáltja az apja. Egy rosszul irányozott ütés a füle mellett süvít el, ellenfelének alsókarja az arcát súrolja. Legszívesebben elsírná magát. A hasába, Robert! Lázasan nekilendül, csépelni kezd az ökleivel. A másik fiú véletlenül beleszalad egyik ütésébe, meglepődve fenékre ül, aztán lassan föltápászkodik. Robert tovább csépeli, eltalálja, a fiú me-

gint fenékre ül, s a bíró befejezettnek nyilvánítja a mérkőzést. Bobby Hearn kiütéssel győzött, kiáltja, négy pont a Kékek javára. A fiúk ordítanak, s Bill Hearn nagy mancsaival átöleli a vállát, amikor Robert keresztülbújik a pázsiton felállított ring kötelei közt. Alaposan elintézted, Bobby, mondtam, hogy csak a hasába, az lett volna az igazi, a szentségit neki, de el kell ismernem, így is jól csináltad. nem félsz rámenni, és állod a sarat. 363 Robert kibontakozik az ölelésből. Hagyj békén, papa, hagyj magamra, azzal keresztülnyargal a füvön, be a sátrába, s igyekszik nem elbőgni magát. Aztán jönnek a nyarak Charlevoix-ban, Chicago peremvárosában; a hatalmas villában, a széles, zöld gyepágyak, csöndes strandok, krikett- és teniszpályák világában, élvezi a gazdagok rejtett és hivalkodó örömeit, magától értetődőnek tartja valamennyit, és csak később jön rá. hogy nem azok. Még hat tanévet tölt a fieldmonti gimnázíumban, szaporodnak a cimborák meg a rossz pontok, időnként dorgatóriumokkal meg a "jó fiúk" számára előírt erkölcsi szabályzattal megspékelve, amelyet a keleti államok még előkelőbb középiskoláitól vettek át. Ne csalj Ne hazudj Ne paráználkodj Ne káromkodj És járj rendszeresen templomba. S a háttérben persze mindig ott van Bill Hearn harsogó hangja meg húsos tenyere, s ehhez valahogy - sose érti pontosan, hogyan - hozzákapcsolódnak a szombat délelőtti táncórák meg Ina Hearn kitartó, sóvár sürgetései. Bobby, miért nem hívod meg a harmadévesek táncóráira Elizabeth Perkinst? Anyaölben óva, védve, Mindig selymes pázsiton. . . Erre azonban csak később jön rá. Az érettségijét követő héten néhány vele együtt végzett évfolyamtársával elmegy tivornyázní egy erdei víkendházba, amely egyik osztálytársának az apjáé. Emeletes víkendház, beépített bárszekrénnyel. Este összeülnek az egyik emeleti hálószobában, kézről kézre adják a pálinkásüveget, s óvatosan,. felnőttesen kortyolgatnak. 364 Tyű, ha ezt tudná az öregem! Le van szarva az öreged. Mindnyájan meghökkennek, de hát

Carsons volt az, és az ő apja 1930-ban öngyilkos lett. Carsonsnak meg lehet bocsátani a dolgot. Igyunk rá, hogy búcsút mondunk Fieldmontnak, a jó öreg fieldmonti gimnáziumnak. Jó sok időt töltöttünk ott. Tagadhatatlan. A diri nem volt rossz ember, csak sose tudtam kiigazodni rajta. Emlékeztek, milyen csinos felesége volt? Igyunk rá! Úgy hallottam, tavaly egy hónapra meglépett az öregtől. Á, fenét. Az üveg másodszor és harmadszor is körbejár. Mindent összevéve, nem is éreztük olyan rosszul magunkat ott, de azért örülök, hogy vége. Csak azt szeretném, ha a Yale-re is veletek mehetnék, cimborák. Az egyik sarokban az a fiú, aki a futballcsapat kapitánya volt az elmúlt tanévben, Hearn füléhez hajol. Szívesen visszanéznék ősszel Fieldmontba, hogy milyen csapatot tudnak kiállítani az újakból. Jegyezd meg, amit mondok: Haskell négy év múlva az amerikai válogatottban lesz. S ha már itt tartunk, Bob, szeretnék egy kis tanácsot adni neked, mert régóta figyellek. Nem használod ki az erődet, egyáltalán nem vagy rámenős, pedig a csapatban lett volna a helyed, nagydarab fickó vagy, az Isten is futballistának teremtett, csak az a baj, hogy nem érdekel a dolog, ami nagy kár, mert nem ártana megerőltetned magad egy kicsit. Dugd a fejed a jegesvödörbe. Hearn berúgott, kiáltja a kapitány. Nézzétek csak a jó öreg Hearnt ott a sarokban. Fogadni mernék, hogy kudarcot vallott Adelaide-nél. Irtó jópofa lány, csak minden fiúval kikezd; fogadni mernék, hogy Lantrynek rengeteg bosszúsága volt miatta, amíg nem került Princetonba. Á, szerintem senkinek a bátyját nem izgatja az ilyesmi. Nekem is van egy húgom, igaz, hogy nem ilyen fiúbolond, de akkor se izgatna, ha az lenne. Csak azért beszélsz így, mert nem olyan; bezzeg, ha olyan lenne. . . Tyű, hogy szédülök ettől a vacak pálinkától. Ki rúgott be? Jippiii! Hearn hátravetett fejjel áll a szoba közepén, s mohón 365 nyakalja a pálinkát. Igaz, hogy berúgtam, mint a disznó, de ti talán nem ? Úristen, ez teljesen kikészült. Rajta, kinek van mersze azt mondani, hogy ugorjak ki az ablakon? Mert megteszem! Csurog róla az izzadság, arca kivörösödött hirtelen dühében, félrelöki az egyik fiút, fölrántja az ablakot, és máris ott tántorog a párkányon. Már ugrok is! Fogjátok meg ! Jippüi! Azzal már el is tűnt, kiugrott a sötétbe. Tompa puffanás, ágak recsegnek, a fiúk rémülten rohannak az ablakhoz. Mi van veled, Hearn? Megütötted magad? Hol vagy, Hearn? Fieldmont, Fieldmont über alles, üvölt föl nekik Hearn. A föl-

dön fekszik a sötétben és nevet. Túl részeg volt, semhogy megsérüljön. Micsoda fafej ez a Hearn, mondják a többiek. Emlékeztek, tavaly is hogy elázott? Az egyetem előtti utolsó nyara csodálatos napok sorozata: strandolás a napsütötte tengerparton, varázslatos villanyfény a nyári estéken, a fürdőhely klubjának zenekara, VÁLTSON REPÜLŐJEGYET ROMANTIKUS TÁJAKRA, fiatal lányok érintése és illata, rúzs- és púderszag, á kinyitható tetejű kocsik üléseinek finom, száraz bőrszaga. Az égbolt mindig csupa csillag, a sötét fák mindig holdfénytől ezüstösek. Az autósztrádákon a fényszórók csillogó alagutat fúrnak a magasban összeboruló lombok sűrűjébe. Barátnője van, nagy vad, az idei nyári szezon koronázatlan szépségkirálynője, Miss Sally Tendecker, a Lake Shore Drive-ról, s minden. ami vele jár: a karácsonyi meghívások, bundák, parfümök, egyetemi táncestélyek a nagyszállók színek szerint elnevezett helyiségeiben Bob, ilyen gyorsan egyik ismerősöm se hajt, a végén még kitöröd a nyakad. Hm. Még mindig nehezen tud nőkkel társalogni, s pillanatnyilag különben is azzal van elfoglalva, hogyan vegye a kanyart. A Buick nagy ívben balra farol, visszarántja, igyekszik egyenesbe hozni, és sikerül épségben túljutnia a kanyaron. Egy másodpercre 366 páni rémület fogta el, aztán föllélegzett, s magában ujjongva hajtott tovább a nyílegyenes sztrádán. Tiszta őrült vagy, Bob Hearn. Lehetséges. Mi jár most az eszedben, Bob? Leállítja a kocsit az autósztráda mentén, a lány felé fordul, s hirtelen valósággal ömleni kezdenek ajkáról a szavak. Nem tudom, Sally, de néha azt hiszem. . . azazhogy nem is igaz, annyi minden jár az eszemben, de tulajdonképpen semmihez sincs kedvem. Csak azért megyek a Harvardra, mert az apám célzást tett rá, hogy szeretné, ha a Yale-re mennék, dé nem tudom, lehet; hogy valami más oka is van, képtelen vagyok pontosan megfogalmazni hogy mi, de ki nem állhatom, hogy folyton csak hajszolnak, eh, tudja a fene. Sally fölkacag. Ó, Bob, te tiszta őrült vagy, valószínűleg ezért szerelmes beléd minden lány. Te is szeretsz? Na hallod! Persze, hogy szeretlek, Bobby. A mellette lévő ülésról feléje áradó illat kicsit túl erős, túl érett egy tizenhét éves lányhoz képest. Robert megérzi a lány évődése alatt az igazságot, föléje hajol, és dobogó szívvel megcsókolja. De a csók mögött szinte előre látja a randevúkat az összes ünnepnapokon, az egyetemi víkendeken - mindegyik ugyanilyen lesz, mint ez a nyár

a zöld pázsitot Chicago peremvárosaiban, az apja barátaival folytatott beszélgetéseket, a fényes esküvőt. Tudod, ha orvos akarok lenni, nem csinálhatok nagy terveket; mert nyolc-tíz évről van szó, és az hosszú idő. Beképzelt vagy, Bob. Azt hiszed, érdekel? Túlságosan beképzelt vagy, ez az egész. Nos, fiam, mielőtt elmész az egyetemre, szeretnék elbeszélgetni veled bizonyos dolgokról. Eddig nem sok alkalmunk volt beszélgetní egymással, de azért mégiscsak jó pajtások vagyunk, a fene vinné el, legalábbis szerintem, és most, hogy egyetemre mész, ne felejtsd el, hogy rám mindig számíthatsz. Biztos lesz majd dolgod egypár nővel, hogy a fenébe ne lenne, nem is az én fiam volnál 367 különben; persze; mióta nős vagyok, szó sincs ilyesmiről - nyilvánvaló hazugság, de mindketten átsiklanak fölötte -, szóval ha esetleg szorult helyzetbe kerülsz, mindig számíthatsz rám, hogy a fenébe ne, az öregem is mindig azt szokta mondani, hogy "lia bajba kerülsz valamelyik szövőlánnyal, csak szólj nekem"milyen furcsa, hogy a nagyapáról néha úgy beszélnek, mintha farmer lett volna, néha meg úgy, mintha gyártulajdonos -, szóval te is mindig erre gondolj, Bob, ne felejtsd el, hogy mindig könnyebb és egyszerűbb pénzzel elintézni egy nőt, mint elvenni feleségül, szóval csak tudasd velem a dolgot, persze a levelet személyesen nekem címezd, s minden rendben lesz. Ami meg azt illeti, hogy orvos akarsz lenni, hát nem bánom, rendben van, sok a barátunk a környéken, csinos kis rendelőt vásárolhatunk neked, vagy berakhatunk valami vén kuruzsló helyére, aki nyugdíjba megy. Csakhogy én kutató szeretnék lenni. Kutató? Ide figyelj, Bobbo, tudod jól, hogy az ismerőseink közt nincs senki, aki akár egy egész kocsirakomány kutatót ne tudna bármikor megvásárolni vagy eladni, ez csak valami hülye ötlet, az Isten tudja, hol a fenében szedted föl, de egészen biztos, hogy leteszel róla, már most megjósolhatom. Ahogy mi látjuk a dolgot, mármint anyád meg én, a végén úgyis az üzleti életben fogsz kikötni, ahogy illik is. Nem. Jó, nem akarok vitatkozni veled, most még ostoba kölyök vagy, de eljön az idő, amikor majd másképp fogsz gondolkozni. Az első hetekben gólyához illően zavartan bolyong a Harvard egyetem udvarán. Mindenki sokkal többet tud nála - ösztönszerű ellenszenvet érez irántuk, ügyefogyottnak, jelentéktelennek érzi magát -, a többiek könnyed modorban fecsegnek olyan dolgokról, amikkel ő csak magányosan, gondolatban szokott foglalkozni. Szobatársa megpróbál közeledni hozzá: a fiú egy másik délnyugati város, egy másik vidéki gimnázium terméke. Ide figyelj, ha

véletlenül összeakadsz Ralph Chestleyvel, feltétlenül ismerkedj meg vele, irtó klassz fiú. A Delphic Club tagja! Ez már egymagában is átkozottul nagy dolog; mi persze sose fogunk oda bejutni, én mondom neked, túl sok akadálya van a dolognak. Ha tudtam 368 volna, amit most tudok, inkább valamelyik keleti egyetemre megyek, Exeterbe vagy Andoverbe, noha úgy hallottam, hogy azok nem olyan jók. De ha sikerül megfelelő barátokra szert tennünk, talán bejuthatunk a Speakers Clubba, az nem olyan nehéz, a Hasty Pudding Clubba meg egész biztosan. Az igazi persze az volna; ha a Final Clubba sikerülne bejutnunk, ámbár úgy hallottam, hogy az utóbbi időben erősen demokratizálódott. Még nem gondolkoztam ilyesmin. Rendben van, de nem árt, ha gondolkozol, alaposan meg kell fontolni a dolgot, hogy kezdi el az ember. Az első eset, hogy Hearn fölényes. Fütyülök az egészre. Jó, jó, Hearn, azért mi még kijöhetünk egymással, csak nehogy elrontsd a dolgot; úgy értem, hogy az ember könnyen tönkreteheti szobatársa esélyeit, szóval ne csinálj semmi hülyeséget, tudod, mire gondolok. Az első esztendőben Hearnnek kevés alkalma nyílik hülyeséget csinálni. Elég nehezen megy neki az egyetem. Beletemetkezik a munkába, szobatársát csak nagy ritkán látja, majdnem minden délutánját a laborban tölti, este pedig tanul. Pontos munkarendet készít, még az a negyedóra is szerepel benne, amit vasárnap reggelenként az újságok képregényeinek elolvasására engedélyez magának, s benne van a szombat esti mozilátogatás is. Hosszú délutánokat kínlódik át, följegyzi a hőmérő állását meg a hidrométer ingadozásait. Van a béka fejében egy ideg, azt szeretné mindenáron kiboncolni. Negyedszerre sikerül is szikéjével fölvágni a gondosan preparált és szárított békafejet, s a vékony ideg úgy csillog a béka húsa közt, mint a finom fonálként lecsurgó nyál. Diadalérzésébe egy kis csüggedtség is vegyül. Csakugyan ehhez van kedvem? Az előadótermekben önkéntelenül el-elszunnyad az órákon. Az acélkeretes szemüveget viselő tanársegéd meg a csontos arcú professzor hangja halványan duruzsol a fülében. Lecsukódik a szeme. Szeretném, uraim, ha most egy kicsit az algákkal foglalkoznánk. Már írja is a táblára: Nereocystis Lütkeana, Macrocystis Pyrifera, Pelagophycus Porra. A tengerfenék flórájának nagyon érdekes megjelenési formái. Gondolják csak meg, kérem: nincse3fi9 nek gyökereik, se leveleik sose éri őket napfény. Az óriásalga valóságos dzsungelt képez a tenger fenekén, ott él mozdulatlanul, s közvetlenül a tenger vizéből szívja magába táplálékát. A növényvilág burzsoája. dörmögi a Hearn mellett ülő diák,

mire Hearn egyszerre éber lesz, meglepődik, hogy ugyanarra az izgalmas felismerésre jutottak. Ő maga is majdnem pontosan így fogalmazta volna meg. Az alga csak viharok alkalmával sodródik néha a szárazföldre, folytatja a professzor. Normális körülmények között úgy kell elképzelnünk, hogy a növények sűrű dzsungelében él a tenger fenekén, mindig egy helyben, saját életelemében. A növényeknek ez a speciese megmaradt a víz alatt, amíg más vízinövények kimerészkedtek a szárazföldre is Barna színe, amely a tenger fenekén, a homályos dzsungelben előnyt jelent a számára, a ragyogó napvilágon végzetes volna. A professzor fölemel egy fonnyadt, kötélszerű, barna indát. Szíveskedjenek körbeadni, uraim. Az egyik diák föltartja a kezét. Professzor úr, mire lehet használni az algát? Ó, sokféleképpen hasznosítható. Elsősorban műtrágyát gyártanak belőle. De hamuzsírt is ki lehet vonni az algából. Az ilyen pillanatok azonban ritkák. Robert üresnek érzi magát, sóvárog a tudás után, edény, amely szeretne megtelni. Lassanként megszokja a környezetet, megbarátkozik néhány egyetemistával, eljár egy-két helyre. Első egyetemi éve tavaszán kíváncsiságból elmegy a Harvardi Színjátszó Klub egyik gyűlésére. A Klub elnöke rendkívül ambíciózus, és a tervek fölött folytatott vita magas színvonalú. Ha meggondoljuk a dolgot, egyszerűen képtelenség, amit csinálunk. Mégiscsak nevetséges, hogy ostoba zenés darabokat adunk elő. Magasabb igényeket kell támasztanunk önmagunkkal szemben. Ismerek egy Radcliffe lányt, aki tanulmányozta Sztaniszlavszkijt, mondja valaki vontatott hangon. Ha tisztességes programot tudnánk összehozni, őt is'bevonhatnánk, s megismerkedhetnénk egy kicsit ezzel a módszerrel. 370 Remek! Csehovot fogunk játszani. Föláll egy karcsú fiatalember, csontkeretes szemüveggel, és szót kér. Ha már csakugyan ki akarunk bújni a gubóból, akkor kérem, sőt nyomatékosan követelem, hogy adjuk elő a The Ascent of F-6-ot. Csak nemrég íródott meg, még sehol se játszották. Egyszerűen nevetséges volna elszalasztanunk egy ilyen alkalmat; gondoljátok csak meg, milyen dicsőség volna, ha bemutatnánk. Nem tudok egyetérteni veled Audennel meg Isherwooddal kapcsolatban, Ted, feleli valaki. Egy zömök, fekete hajú diák beszél, igen nyomatékos hangon. Szerintem Odetset kellene játszanunk, ő az egyetlen amerikai drámaíró, aki komolyan veszi a dolgát, és legalábbis megpróbálja ábrázolni a kisemberek csalódásait és vágyait. Bu-u-u-u!, kiáltja valaki. Csakis O'Neill és Eliot jöhet szóba.

Eliot nem rakható egy skatulyába O'Neill-lel (derültség). Egy teljes óra hosszat vitatkoznak, és Hearn fölfigyel a nevekre. Néhányat - Ibsent, Shaw-t meg Galsworthyt - ismer közülük, de Strindbergről, Hauptmannról. Marlowe-ról, Lope de Vegáról, Websterről, Pirandellóról sohase hallott. Folyton újabb nevek hangzanak el, s Hearn kétségbeesetten állapítja meg, hogy kénytelen lesz olvasni. Tavasz végén lát neki, újra fölfedezi magának a Housman-kötetet, amely már a gimnáziumban is sok örömet szerzett neki, de olvas mellette olyan költőket is, mint Rilke, Blake és Stephen Spender. Mire hazamegy vakációra, már az angol irodalom a szaktárgya, délutánonként sokszor előfordul, hogy tájékára se megy a strandnak, a Sally Tendekereknek meg utódaiknak, s éjszakánként novellákat ír. Elég gyöngécske írások, átmenetileg mégis ezek állnak érdeklődése gyújtópontjában, s arat is velük némi sikert. Amikor visszatér Harvardba, megnyeri az egyik diák-folyóirat őszi pályázatát, a díjkiosztáson részegen bámul a reflektorfénybe, de megússza a dolgot, anélkül, hogy túlságosan nevetségessé tenné magát. A változás folyamata eleinte lassú, aztán egyre inkább meggyorsul. Összevissza olvas mindenfélét, idejének nagy részét 371 Foggnál tölti, eljár a péntek délutáni szimfonikus hangversenyekre, élvezettel szívja be az antik bútorok és metszetek kellemes, ihlető illatát, és az üres söröskorsók malátaszagát az épület ódon helyiségeiben. Tavasszal Cambridge virágba borult utcáin kóborol, a Charles partján lődörög, vagy lakásának bejárata előtt beszélget, míg rá nem esteledik, és eltölti a szabadság mámorító érzése. Néhányszor elmegy egy-két barátjával tivornyázni a Seollay Syuare-re; nagyképűen ócska holmikba öltöznek, és minden alkalommal végigjárják az összes kocsmákat és lebujokat. De az csak olyan előgyakorlat, mert végül is a 3. Avenue olcsó éjszakai bárjaiban kötnek ki. Ha a fűrészporral felszórt padló össze van okádva, elfogja őket a lelkesedés; testvérüknek éreznek minden embert; képzeletben filmsztárokkal táncolnak. De aztán megváltozik a hangulatuk. Amikor lerészegednek, elfogja őket a késő tavaszi esték édesbús melankóliája, ráeszmélnek, hogy minden reményük és vágyuk hiábavaló, megsemmisíti a múló id. L Tcisten, nézzétek ezeket az embereket, mondja Hearn, az ő esetükben már csak állati létről lehet beszélni. Miért? Mi egyébre számítottál?, mondja a barátja. Egy profithajhászásra berendezkedett társadalom melléktermékei; szemét és semmi több, gennygóc Spengler világvárosában. Csak szajkózol, jansen. ugyan mit túdsz te a profithajhászásra berendezkedett társadalomról? Én tudnék mesélni róla egyetmást, nagyon bonyolult dolog az, te csak szajkózol, és kész.

Te is. Mindnyájan csak szajkók vagyunk. Paraziták. Melegházi virágok. A lényeg, hogy ki kell jutnunk ebből a helyzetből, csatlakoznunk kell a mozgalomhoz. Mi az. kérdi Hearn. csak nem politikával jössz nekem? Szó sincs politikáról, a politika szar, szar minden. Széles mozdulattal, megvetően legyint egyet. Hearn tenyerébe támasztja az állát. Tudd meg, ha minden kötél szakad, beállok homokosnak, persze nem valami nyavalyás kis buzi leszek, hanem a társadalom szilárd és megbízható oszlopa, aki zöld pázsiton él. Biszexuális. Soha nem lesz holtpont az életemben, akár férfi, akár nő, egyforma izgalmat fog jelenteni. Jansen iobbra-balra ingatja a fejét. Állj be a haditengerészethez. 372 Köszönöm, azt nem. Semmi szükségem a magadfajta fickók gépies szerelmi életére. Tudd meg, az amerikaiakkal az a baj, hogy nem értenek a szeretkezéshez, nincs érzékük a kifinomultabb élethez, minden értelmiségiben egy Babbitt rejtőzik. Ó, de örülök, hogy sikerült megfogalmaznom, mert ez az igazság. E1 tudsz rólam ilyet képzelni, Jansen? Mindnyájan neurotikusak vagyunk. Hát persze. Egy ideig mindent nagyszerűnek éreznek. Ők a bölcsek, akik mindenen fölül állnak, kicsit romlottak, körülöttük az egész világ korrupt, de ezt csak ők tudják. Nem számít semmi egyéb, csak a Weltsehmerz, a melankólia, a Weltansehauung. De ez az önáltalás nem mindig sikerül. Én is csak szajkózok, mondja Hearn, s annak időszakok, amikor legyőzi magában a nyegleséget, a színlelt csüggedést és a szinte jóleső önutálatot. Hiszen mégiscsak vannak dolgok, amíket véghez lehet vinni. Ezen töpreng egész nyáron, és összeszólalkozik az apjával. Ide figyelj, Robert, én nem tudom, hol szedted föl ezt az egész szakszervezeti hülyeséget, de ha úgy gondolod, hogy a szakszervezet nem közönséges gengszterbanda ha úgy gondolod, hogy a munkásaimnak nem az a jobb, ha tőlem függnek, aki Isten nevében annyi bajukból kisegítettem már őket, és karácsonykor még külön segélyt is juttatok nekik, miért nem hagyod itt ezt az egészet? Fogalmad sincs róla, miket beszélsz. Ki nem állhatom, amit csinálsz. De hát te sose fogod megérteni, mit jelent az, hogy paternalizmus. Lehet, hogy túl erős kifejezést használok, de az az érzésem, hogy könnyű megharapni a kezet, amelyik enni ad. Kérlek, többé nem lesz gondod rám. Ugyan, hagyd már abba ezt a marhaságot. De egy sor veszekedés meg könyörgés után még a tanév megkezdése előtt visszatér az egyetemi városba, beáll mosogatónak a Georgianba, és az állást akkor se mondja föl, amikor megkezdődnek az előadások. Történnek kísérletek a kibékülésre, Ina-

három év óta első ízben - meglátogatja őt Bostonban, s végül is létrejön valami kényszeredett fegyverszünet. Időnként ír haza egy-egy levelet, pénzt azonban nem fogad el, és a harmadik éve valóságos taposómalom: gólyákat toboroz a kollégiumokba, mo373 sásra meg vasalásra gyűjt előfizetéseket, a víkendeken mindenféle cifra munkát elvállal, és a mosogatás mellett még pincéri teendőket is végez ugyanabban az étteremben. Egyik elfoglaltságát sem szereti különösebben, de érzí, hogy valami új folyamat indult meg benne, új erőforrásokat fedez fel önmagában. Föl se merül benne a gondolat, hogy pénzt fogadjon el a szüleitől. Érzi, hogy ez alatt az esztendő alatt megérik, szívósabb lesz, csodálkozik rajta, és nem talál rá magyarázatot. Talán apám makacsságát örököltem. A lelke mélyén végbemenő folyamatokra, az uralkodóvá váló vonásokra rendszerint nem talál magyarázatot az ember. Tizennyolc évig légüres térben élt, a csömörlésig jóllakott azokkal a vágyakkal, amelyek minden fiatalembert eltöltenek; aztán bekerült az egyetem ismeretlen, izgalmas világába. s két nehéz évébe került, amíg sikerült kibújnia a gubóból, s tapogatózni kezdett a csápjaival. Aztán megkezdődött az a változási folyamat, amelyet sose értett meg egészen. Az apjával való véletlen összekoccanás, amely nyílt lázadássá fajult, s pillanatnyilag nem ismert határokat, még mindig csak egy része volt a nagy egésznek, erre is csak most jött rá. És ebbe a nagy egészbe még sok minden beletartozott, amit időközben már el is felejtett. Régi barátai még megvannak, még mindig becsüli őket, de már korántsem vonzzák úgy, mint régebben. A pincérkedés, a könyvtári búvárkodás, klubtársai korrepetálása bizonyos türelmetlenséget fejleszt ki benne. Szó, szó, minden csak üres szó, amikor már más, reálisabb dolgok is vannak; új munkatervet kell készítenie magának, s feltétlenül be kell tartania. Már csak kevés időt tölt Foggnál, s az előadásokon egyre jobban bosszankodik. A hetes számnak mélységes jelentősége van Thomas Mann-nál. Hans Castorp hét évet tölt a hegyen, s miként bizonyára emlékeznek rá, első hét napjának különös jelentősége van. Legtöbb főszeplőjének a neve is hét betűből áll: Castorp, Claudia, Joachim, még Settembrini is ide sorolható, mert a neve a latin hetesből ered. A hallgatók jámbor beletörődéssel jegyzik az előadást. Profeszszor úr, kérdi Hearn, miért olyan fontos ez? Őszintén meg kell mondanom, hogy én ezt a regényt rendkívül nagyképűnek és unalmasnak találtam, s véleményem szerint ez a hetes számmal való játék tipikus példája a germán miszticizmusnak, az irodalmi halandzsának. Lehet, hogy virtuóz. engem azonban hidegen hagy. 374 Szavai némi nyugtalanságot keltenek a teremben, óvatos vita kerekedik, amit a professzor tapintatosan összegez, aztán folytatja előadását. Az eset azonban jellemző a Hearnben lobogó türelmet-

lenségre: egy esztendővel előbb még nem nyilatkozott volna meg így. Körülbelül egy hónapig politikával is foglalkozik. Olvas egy kis Marxot meg Lenint, belép a John Reed-társaságba, és makacs, kitartó vitát folytat tagtársaival Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nyilatkozhattok így a szindikalistákról Spanyolországban átkozottul jó munkát végeztek, és ha nem tudunk együttműködést kialakítani velük. . . Hearn. te a legegyszerűbb alapfogalmakat sem veszed tudomásul. Történelmileg adott, mélységes politikai ellentét van köztünk és a szindikalisták közt. És soha nem volt még olyan időszak, amikor történelmi szempontból nézve helytelenebb lett volna a tömegeket egy elfogadhatatlan és zavaros utópiával megbomlasztani. Ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy tanulmányozd a forradalom elméletét. rájönnél, hogy a szindikalisták a nagy erőfeszítések idején rekordot állítottak föl az ostobaságban, politikailag elzüllöttek, s hajlamosak voltak rá, hogy terrorista vezetőik segítségével szinte feudális jellegű fegyelmet építsenek ki. Miért nem tanulmányozod például Batko Makhno pályafutását 1919-ben? Rájöttél egyáltalán. hogy még Kropotkin is annyira irtózott az anarchista túlzásoktól, hogy a forradalom mellett foglalt állást? Szóval, inkább veszítsük el a háborút Spanyolországban? Mit érünk vele, ha olyan elemekkel az oldalunkon nyerjük meg, akik nem hajlandók Oroszországgal együttműködni? Mit gondolsz, meddig tudnak a jelenlegi fasiszta nyomásnak ellenállni Európában ? Ez szerintem egy kicsit még távoli jövő. Robert körülnéz a hálóteremben. Az egyesület hét tagja részben a heverőn, részben a padlón tekszik. ketten egy-egy kopott székben terpeszkednek. Helyesebbnek tartom, hogy azt csináljuk, ami pillanatnyilag a legésszerűbb, a többivel ráérünk később törődni. Ez burzsoá mentalitás, Hearn. a középosztályban elég ártalmatlan, mert az hajlamos a passzivitásra, de a kapitalista társadalomban ennek a mentalitásnak a képviselői más célokra használják ki ezt a gondolkodásmódot. 375 A gyűlés után az egyesület elnöke hosszan elbeszélget vele egy pohár sör mellett McBride kocsmájában, komoly, bagolyszerű arca meglehetősen zavart. Nézd, Hearn, be kell vallanom, nagyon örültem, mikor beléptél az egyesületünkbe, de ö nvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá ambíciók maradványa, te olyan osztályból származol, amelyet még mindig irigylek, mert nem részesülhettem olyan jó nevelésben, mint te; mégis kénytelen vagyok fölkérni, hogy lépj ki az egyesületből, mert nem jutottál még a fejlődésnek olyan fokára, hogy jobb belátásra tudnánk bírni. Szóval, burzsoá értelmiségi vagyok, mi, A1? Sok igazság van benne, Robert. Föllázadtál ugyan a rendszer

hazugságai ellen, ez azonban még csak olyan ködös lázadás. Tökéletességre törekszel, burzsoá idealista vagy, éppen ezért megbízhatatlan. Nem idejét múlta egy kicsit ez a bizalmatlanság a burzsoá értelmiséggel szemben? Nem, Robert. A marxista szemléleten alapul, és a múlt század tapasztalatai Marxnak adtak igazat. Ha valaki szellemi vagy észokokból csatlakozik a párthoz, feltétlenül otthagyja, ha az a pszichológiai klíma, amely belépésre késztette, megváltozik. Csak abból lesz jó kommunista, aki azért lép be a pártba, mert a gazdasági egyenlőtlenség napról napra újból meg újból megalázza. De te anyagi szempontból független vagy, nem kell félned semmitől, tehát nem is értheted meg helyesen a dolgokat. Azt hiszem, csakugyan kilépek, A1. De azért barátok maradhatunk. Persze. Meglehetősen zavartan kezet fognak és elválnak. Öravizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá ambiciók maradványa. Ostoba hájgombóc, gondolja Hearn. Mulat a dolgon, de egy kis megvetést is érez. Mikor elhalad egy üzletsor előtt, tükörképe megvillan egy pillanatra az egyik kirakat üvegében, s fölfigyel fekete hajára és tompa, horgas orrára. Inkább úgy nézek ki, mint valami zsidó, nem pedig egy közép-nyugati család sarja. Ha szőke a hajam, több oka lett volna arra, hogy önvizsgálatot tartson. De még valami egyébről is van itt szó. Tökéletességre törekszel. Lehet - de az is lehet, hogy valami másra, valami nehezebben meghatározható dologra. Utolsó egyetemi évében kilép tartózkodásából, meglepő, szinte kéjes örömmel futballozni kezd az egyetem csapatában. Az egyik meccset sohase fogja elfelejteni. Az ellenfél csapatának egyik tagja áttör egy résen egy pillanatra meghökken, s csak áll mereven, tehetetlenül. mikor Hearn szereli. Teljes erejéből támad, s a játékost kificamodott térddel kell levinni a pályáról. Hearn utánabaktat. Hogy érzed magad, Ronnie? Jól. Remek szerelés volt, Hearn. Sajnálom. Ugyanakkor tudja, hogy igazában nem sajnálja. Egy pillanatra szinte meghökkentően jóleső érzés töltötte el, amikor észrevette hogy a játékos tehetetlen, mintha csak arra várna, hogy megtámadják. Már cinikus örömet sem érez, amikor bekerül az egyetemi válogatott csapatba. Más területen is változás állt be. Nevezetes személyiség lesz, mert elcsábít egy elsó bálos úrilányt a De Wolfe Streetről. Szorosabb kapcsolatba kerül néhány egyetemistával, az az évfolyamtársa hozza össze őket, aki gólyakorában a szobatársa volt - most a Speakers Club tagja -, s ha megkésve is, de négy év után meghívják egy táncestélyre a Brattle Hallba. A magányos fiatalemberek a fal mellett üldögélnek, felületesen

csevegnek egy kicsit, aztán a táncosok közé vegyülnek valamelyik ismerős lánnyal vagy valamelyik ismerősük barátnőjével. Hearn unatkozik, elszív egy cigarettát, aztán még egyet, s végül lekér egy kis szőkét, aki egy nyurga, szőke klubtaggal táncol. Megpróbál vele társalogni. Szóval Betty Carretonnak hívják? És hová jár iskolába? Ó, Miss Lucyhöz. Aha. S jön a pimaszság. amelynek képtelen ellenállni. Aztán mondd, Miss Lucy arra is megtanít benneteket, hogyan őrizzétek meg a házasságig? Mit mondasz ? Egyre gyakrabban lesz úrrá rajta ez a megmagyarázhatatlan 376 gúnyolódó kedv. Valahonnan a mélységesen mély és tagadhatatlanul romlott szövedékből, abból a kollektív tudatból, amit az Allal meg Jansennel folytatott beszélgetések, a hangversenyterem, az egyetemi irodalmi körök, az esztéták szalonjai, a Cambridge csöndes mellékutcáinak modern bútorokkal berendezett nappalijaiban üldögélő emberek megnyilatkozásai jelentenek, valahonnan innen fakadt az a be nem vallott vágya. hogy a Brattle Hallban táncoljon és unatkozzék, vagy pedig elmenjen Spanyolországba. Egy éjszaka aztán tisztába jön önmagával. Úgy érzi, hogy teljesen közömbös számára a Brattle Hall, mert ugyanolyan másodlagos dolog az is, mint gyermekkorában zöld pázsitok, a táncórák, az éjszakai autózások Solivoá sztrádáin, elege van belőlük. Ez a többieknek való, az oroszlánoknak, azoknak minden vágya, hogy gazdagságukkal kínlódjanak, és korlátokat állítsanak föl önmaguk és a többi társadalmi osztály tagjai közt. Spanyolországot pedig - ezzel is tisztában van - sose gondolta komolyan. A háború már utolsó fázisába jutott, és egyetlen porcikája sem kívánja, hogy részt vegyen benne, s ezáltal elégüljön kő. Elérkezik az év vége, és egyszerre hűvösen és barátságosan viselkedik a szüleivel, ugyanakkor határtalanul unja is őket. Most mit fogsz csinálni, Bob? Szükséged van segítségre, kérdi Bill Hearn. Nincs. Az a tervem, hogy New Yorkba megyek. Ellíson apja állást ígért. New York temek hely, Bob, mondja Bill Hearn. Négy vidám esztendő volt. És belül állandóan lázad. Menjetek, hagyjatok békén Hagyjatok mindnyájan békén De most már megtanulta, hogy ne mondja ki hangosan. Szakdolgozatul kitűnő témát kapott: Tanulmány Herman Nelville kozmikus vágyáról. A következő két esztendőt aránylag könnyen megússza, szándékosan megjátssza "a New Yorkban élő fiatalembert", s remekül szórakozik. Először lektor, aztán segédszerkesztő az Ellison Conál: Harvard New York-i kirendeltségénél, ahogy magában neve-

zi. Egyszobás, teafülkés lakása van a keleti negyedben, a 60. utca környékén. ó, közönséges irodalmi szélhámos vagyok - állapítja meg magáról. 378 Be kell vallanom, rengeteget kínlódtam ezzel a könyvvel, mondja a hölgy, aki történelmi regényeket ír. Különösen Júliának, ennek a ravasz kis ringyónak az indítékain töprengtem sokat, de azt hiszem, sikerült olyan hatást elérnem vele, amilyet akartam. Egy szereplő azonban még mindig nyugtalanít, Randall Clandeborn. Értem, Miss Helledell. Még kettőt ugyanabból, pincér. Cigarettára gyújt és lassan körülnéz a kerek bőrüléses boxban. Hogy mondta, Miss Helledell? Maga szerint sikerült megformálnom Randallt? Randall Clandeborn, hm. ( Melyik is az? ) Ó, igen, azt hiszem, nagyjából egészen jól sikerült, de azért talán még egy kicsit élesebben kellene megrajzolnia. Megtárgyalhatjuk a dolgot, ha viszszamegyünk az irodába. ( Ha iszik, rendszerint megfájdul a feje. ) Hogy őszinte legyek, Miss Helledell, csöppet sem aggódom a figurái miatt, tudom, hogy sikerülni fognak. Komolyan gondolja, Mr. Hearn? Iszonyúan sokat jelent számomra a véleménye. Ó, nagyon sikerült mű. És milyennek találja George Andrew Johannessont? Hát az igazat megvallva, Miss Helledell, szívesebben tárgyalnék a dologról, ha előttünk volna a kézirat. Tökéletesen emlékszem valamennyi szereplőre, csak a neveket képtelen vagyok megjegyezni. Sajnos, ez gyönge oldalam, remélem, megbocsátja. És közben folyton azzal a gondolattal játszadozik, hogy legszívesebben egyenként tépné ki a nő kalapjából a tollakat. Vagy ott van az a fiatal, komoly regényíró, aki - legalábbis Hearn szerint - nem valami tehetséges. Hát tudja, Mr. Godfrey, szerintem príma jó könyvet írt, csak az a kár, hogy a kiadás lehetőségei olyan korlátozottak. Most nem megy a dolog, de talán majd harminchatban. Ha a húszas években jelent volna meg. nagy sikere lett volna. George például nagyon sokra becsüli. Aha, értem, de mégis úgy érzem, megkockáztathatnák a kiadását, hiszen annyi vacakot jelentetnek meg, tudom persze, meg is kell élni valamiből, de egy kiadó létjogosultságának egyetlen igazolása mégiscsak az, ha komoly könyveket is ad ki. Persze. Igazán kár. Gondterhelten szürcsölgeti az italát. Tudja, 379 ha kedve volna esetleg egy másik regényt írni, rendkívül érdekelne bennünket. A nyári víkendek:

Feltétlenül beszélnie kell egyszer Carnesszel, isteni humora van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy valami különösen művelt fickó, rögtön látni rajta, hogy amit tud, nem iskolában tanulta, de kertésznek szenzációs. Még a helybeliek is mint valami különlegességre néznek rá, a lancashire-i kiejtésével együtt, mondja a háziasszonya, s leteszi a poharát. És a verandán keresztül áthallani minden szót. E1 se tudom mondani, micsoda ringyó, egyszerűen elképesztő. Ha kirándulni ment, mindig magával vitte a szeretőjét is, a szó szoros értelmében a nemi szervénél fogva, s amikor az illető a szegény kis Judy körül kezdett legyeskedni, istenbizony egy nagy partyt rendezett, amelyre mindenkit meghívott, kivéve a kis Judyt meg a corpus delíctit. Délután a kiadóban: Ma idejön, Hearn, mindnyájan meg vagyunk híva. Ellison hangsúlyozta, elvárja, hogy ott legyünk. Atyaúristen! Feltétlenül férkőzzön a közelébe. ha megivott már vagy öt-hat pohárral, elképesztő dolgokat tud mesélni. És beszélgessen a feleségével is, az ujjal, fantasztikus nőszemély! A bárban egy harvardi évfolyamtársával: Sejtelmed sincs róla, Hearn, mit jelent Space-nek dolgozni! Ezt az alakot! Undorító. közönséges fasiszta. Az írók, akiket maga köré gyűjtött akármilyen tehetségesek is, agyongürcölik magukat, mert félnek, hogy elbocsátja őket, s elvesztik a heti kétszázat. Én mondom, felfordul a gyomrom, mikor látom, hogy kotyvasztják össze azt a rohadt pancsot, ami Space-nek kell. Elnyomja a cigarettáját. Te miért dolgozol ebben a bandában? Puszta szórakozásból. Nem gondolod, hogy rossz helyen kezded a dolgot, ha író akarsz lenni ? Nem vagyok én író. Nincs hozzá elég becsvágyam. Úristen, pedig millió embernek van. S nem tudom, ér-e valamit egy is közülük. Ugyan ki ér egyáltalán valamit? 380 Legokosabb, ha jól leszopja magát az ember, kefél egyet, aztán reggel fölkel valahogy. Hát persze. És a nők: Hearn, mondja az asszony mély, rekedt hangon, maga olyan üres, mint egy vacak kagyló. Ha ötvenezret megkap közülünk, biztos levágatja és fölakasztja egy szögre. Megtanulta valahol, hogy kell előre-hátra mozgatni, és azt hiszi, ennyi elég is az élethez. Fekália-komplexuma van, igaz? Egyszerűen nem bírja elviselni, hogy bármi is magához érjen. Engem valósággal megőrjített, de millió mérföldnyi távolságra van tőlem, semmi sem érinti magát, és

semmit sem érdemesít arra, hogy hozzáérjen. Ó, mondja a lány csöndesen, gyerekes, kifulladt hangon, te olyan jó vagy. Rengeteg lóság van benned, de mégis tévedsz, mert az igazi szeretet rossz; amikor kórházban feküdtem, volt néhány perc amikor szerelmes voltam az orvosba, aztán egyáltalán nem törődtem többet vele, és amikor ideggyógyintézetben voltam, mindig arra gondoltam. hogy mindenféle emberi kapcsolat bűnös, csak a szabadság ér valamit, ezért nem kellek én se neked, mert te szabad és jó vagy. A harmadiknak fuvolázó. dallamos a hangja. Ó, drágám, mi egyebet tehettem volna, mindnyájan olyan ízetlenek és színtelenek voltak, csupa ostoba kezdő, hányingerem volt tőlük, persze mind meg voltak győződve róla, hogy jobban értenek a dologhoz, mint én, de istenemre mondom, látnod kellett volna őket játék közben. Persze hogy megbuktak, de mindent tönkretettek köztem meg Eddie közt. En játszhattam volna a naivát á Reggeli dal-ban, nem is értem, miért állok szóba veled, tiszta időpocsékolás az egész. Persze vannak más esetek is. Más nők, más éjszakák, amikor addig fonódnak egymásba, míg a kéjes feszültség szinte már elviselhetetlenné válik. Akadnak hosszabb szüreti időszakok is, amikor néha hónapokig kitart egyetlen nő mellett, egyetlen viszonya van, 381 kiismerik egymás ágyékának minden titkát, csodálatosan, mélységes odaadással és mindig másképpen szeretkeznek, buján, féktelenül vagy gyöngéden enyelegve; néha meg naívan és ártatlanul, mint két ifjú szerelmes. De igazán tartós viszonya sohase akad. Nem tudom megmagyarázni, mi az oka, mondja egy éjszaka valamelyik barátjának. Ahányszor csak viszonyt kezdek valakivel; mindig tudom, hogy fog végződni. Számomra minden kezdetben ott van már a vég is. S ott van minden mozdulatunkban. Ha elmondanád a pszichoanalitikusomnak. . Ördög vigye a pszichoanalízist. Hogy attól féljek, levágják a farkamat, vagy valami ehhez hasonló, arra nem vagyok kíváncsi. A pszichoanalízis nem gyógymód, hanem megalázás, deus ex machina. Megtudom, mi a baj, és hip-hip-hurrá, boldog vagyok; mehetek Chicagóba, gyermekeket nemzek, s tízezer embert terrorizálok majd valamelyik gyárban, amit apám kegyeskedik nekem ajándékozni? Nem! Ide figyelj, ha kigyógyítanak, minden értelmetlenné válik, amit átélt és tapasztalt az ember. De ha nem mész el, még betegebb leszel. Csakhogy én nem érzem betegnek magam. Egyszerűen csak üresnek, felsőbbrendűnek. És fütyülök az egészre. Csak ki kell várni a végét. Lehet. Maga sem tudja a helyes választ, nem is igen érdekli. Hónapokig csak felületes érzelmei vannak, szórakozik meg unatkozik.

Mikor Európában kitör a háború, arra gondol, hogy beáll a kanadai légierőbe, csakhogy sötétben nem lát elég jól. Addig töpreng rajta, hogy el kellene hagynia New Yorkot, amíg rájön, hogy csakugyan képtelen tovább ottmaradni. Vannak esték, amikor minden további nélkül elindul, bekóborolja Brooklynt vagy Bronxot, fölül egy buszra vagy a magasvasútra, elmegy a végállomásig, és kíváncsian járja a sötét utcákat. Még gyakrabban kóborol éjszakánként a nyomornegyedekben, s valami különös melankólia fogja el, ha meglát egy öregasszonyt, amint ott ül a ház előtt a cementlépcsőn, s tompa szemében ott tükröződik az a hatvan-hetven esztendő, amit ilyen házakban és utcákban élt le; a kemény aszfaltról mélabúsan verődnek vissza a gyerekhangok. Ez arra készteti, hogy ismét bekapcsolódjon a mozgalomba, 382 s egyik barátja segítségével szakszervezeti szervező lesz egy északi államban. Egy hónapig iskolába jár, aztán egy télen át egy gyárban dolgozik és beszervezi a munkásokat. Aztán megint jön a robbanás. Miután a munkások többségét beszervezte. és a szakszervezetet elismerték, a vezetők úgy döntenek, hogy nem kezdenek sztrájkot Hearn, te nem értesz a dologhoz, nincs jogod betiltani a szakszervezetet, te csak dilettáns vagy a munkások dolgaiban, nem olyan egyszerűek azok. amilyennek te látod őket. Hát akkor mi értelme volt kiépíteni a szervezetet, ha nem akarunk sztrájkolni? Csak a szakszervezeti tagdíjat lopjuk ki vele a munkások borítékjából. Ide figyelj, én tudom, hogy kivel állunk szemben. Ha sztrájkolunk, visszavonják a szakszervezet elismerését, jó néhányunknak felmondanak, sztrájktörőket fognak bevetni, ne felejtsd el, hogy egy gyárvárosban vagyunk. Akkor az egyeztető bizottság elé visszük a dolgot. Persze, és nyolc hónap múlva a javunkra is fognak dönteni, de mi a fenét fognak csinálni addig a munkások? Akkor hát miért kezdtük el a szervezkedést, és adtuk be az embereknek azt a sok maszlagot? magasabb politikai okokból? Te még nem tapasztaltál eleget ahhoz, hogy helyesen ítéld meg a dolgot. Jövőre már itt lenne a CIO, Starkley az egész bandájával, csupa vörös. Inkább segítened kellene elszigetelni őket, csakhogy még kölyök vagy az ilyesmihez. túl egyszerűnek képzeled a dolgokat: ezt meg azt csináljuk. ezt meg azt kapjuk érte cserébe, csakhogy meg kell mondanom, hogy így nem megy. Előbb el kell szigetelni a vörösöket. A szerkesztőségi munkát megunta, ez sem megy és más sem, döbben rá Robert. Dilettáns, aki mindig csak kerülgeti a lényeget. Minden szar. minden csak szájalás. minden mozdulatlanná dermed, ha hozzányúl az ember. S nemcsak ezzel a felismeréssel kerül szembe. Ott van még a nehezebb kérdés, fogalma sincs róla, mit akar elérni Csak úgy ötletszerűen visszatér Chicagóba, s néhány hétig a

szüleinél lakik. Nézd Bob, semmi értelme áltatnod magad, most már dolgoztál is, tudod, mi a dörgés. Állj be hozzám. Rengeteg a hadianyagren383 delésünk Európából, a hadsereg létszámát emelik, hasznodat tudnám venni; olyan fenemód nagy vállalkozó lettem, hogy már nem is ismerem valamennyi gyárat, amelyikben részvényes vagyok, s a dolognak még mindig nincs vége. Én mondom, gyerekkorom óta minden megváltozott, most valahogy minden összefüggésben van egymással tudod, nem is lehet áttekinteni, mégis jó érzés fogja el az embert, ha tudja, milyen nagyszerűen megy a verkli, s minden szilárdan meg van alapozva. Efelől biztosíthatlak. A fiam vagy, éppen olyan, mint én az egyetlen ok arra, hogy olyan sokáig szarakodtál, csak az lehetett, hogy eddig nem volt elég nagy a zsákmány, hogy te is beleharapj. Lehetséges. Robert elgondolkodik a dolgon, s érzi, hogy kavarog benne a tettvágy. Szeretnék még gondolkozni a dolgon. Úgyis rohadt az egész mindenség, miért ne választhatnád a kényelmesebb utat? Egy társaságban összetalálkozik Sally Tendecker Randolphfal, és elbeszélget vele egy sarokban. Hát bizony, Bob, megszelídültem. Két gyermekem van, és Don ( Robert gimnáziumi osztálytársa ) egyre hízik, nem is ísmernél rá. Most, hogy látlak, eszembe jutnak a régi emlékek. Bizonyos tapogatózó lépések után futó viszonyuk lesz, és Robert egy hónapig az asszony háza körül cselleng, aztán két hónap lesz belőle. (Ugyancsak meghosszabbította a tervezett két-három hetet. ) Komikus helyzet. Majdnem mindenki megházasodott vagy férjhez ment már, van egy-két gyereke, a gyerekek mellett nevelőnő, szüleik néha csak lefekvéskor látják őket. Szinte minden este összejövetelt rendeznek a Lake Shore Drive valamelyik házában; az asszonyok férjeket cserélnek, mindig részegek. S mindezt csak úgy találomra csinálják, a gerjedelmek hevesek ugyan, de gyakoribb ar enyelgés, mint a házasságtörés. S hetenként egyszer rendszerint mindenki mindenkivel nyilvánosan összevész. vagy nagy bacchanáliát rendeznek, s Robert egyre jobban unja a dolgot. Nos, öreg fiú. modja Don Randolph, te meg Sally valamikor nagyon ló barátok voltatok. lehet hogy még most is azok vagytok, bizisten. nem tudom részeg, vádló pillantást vet rá), de az igazság mégiscsak az. hogy Sally meg én szeretjük egymást, méghozzá 384 szenvedélyesen. Tény, hogy nagy szoknyavadász vagyok, közönséges disznó, az irodában is van egy nőm meg Alec johnson felesége, Beverly is. te magad is láttad, amikor megálltunk a kocsival a háza előtt, atyaúristen, de nagyszerű volt. én azonban közönsé-

ges disznó vagyok, nincs bennem semmi erkölcsi tartás, és. . . és. . . (sírni kezd). Klassz gyerekeim vannak, de Sally úgy bánik velük, mint egy vadállat. Azzal föláll, és keresztültántorog a parketten, hogy lekérje Sallyt a partnerétől. Ne igyál többet Menj innen, Don, drágám. Randolphék már megint kezdik, kuncog valaki. Aztán Robert szédülni kezd, érzi, hogy berúgott. Emlékszel, Bob, mondja Sally, tudod jól, milyen képességekkel rendelkezem, milyen tehetséges vagyok, esküszöm neked, hogy fütyülök mindenre, Don azonban lehetetlenül viselkedik. Azt szeretné, ha mindig be lennék gerjedve érte, és bizisten perverzmi mindent tudnék mesélni róla! -, és mindig rosszkedvű; egyszer másfél hónapig hozzá sem értünk egymáshoz, azt meg te is tudod, hogy nem valami nagy üzletember. Apám sokszor mondogatja is, de hát le vagyok kötve a gyerekek mellé, s hiányzik valami igazi, amibe belekapaszkodhatnék. Bárcsak férfi lennék! Az a sok tennivaló! Dorothynak fogszabályozót kell csináltatnom, meg aztán a ráktól való félelem, el se tudod képzelni, mennyire tud félni ilyesmitől egy asszony. Valahogy sose tudom elintézni a dolgaimat. Egyszer volt egy repülőhadnagyom, fiatal, de igazán csinos, nagyon kedves, ó, milyen naív, el se tudod képzelni, milyen öregnek érzem már magam. Irigyellek, Bob, bárcsak én is férfi lennék. Tudja, hogy ez se fog sokáig tartani: a Lake Shore, a konenciók, az unalmas emberek, akikkel társalognia kell. az iroda meg az, hogy folyton ki kell térnie anyja elől. aki meg akarja házasítani, hogy minden energiáját árurakományokra meg összeköttetések ápolására kell fordítania, unja a hadiadókat, a megvesztegethető képviselőket és szenátorokat, a pullmankocsikat, a teniszpályákat, a golfozást, a választékos szállodákat, a lakásban a likőr- és 38: Í szőnyegszagot. Tulajdonképpen megelégedettnek kellene lenn, csakhogy ehhez már túl sokat tapasztalt. Visszatér New Yorkba, egy rádiótársaságnak dolgozik, de tudja, hogy ez csak szükségmegoldás. Szinte csak úgy mellékesen, minden különösebb együttérzés nélkül sokat dolgozik az Angliai Segély érdekében figyelemmel kíséri a lapokban a Moszkva térhódításáról szóló főcímeket, s ha nem is komolyan, de gondol rá, hogy belép a pártba. Éjszakánként néha ledobja magáról a paplant, meztelenül fekszik az ágyán, érzi. hogy árad be az ablakon a késő őszi levegő, s tompa fájdalommal hallgatja a kikötőből a ködön átszűrődő hangokat. Egy hónappal Pearl Harbor előtt belép a hadseregbe. A csapatszállító hajón, amely két év múlva egy hűvös téli alkonyon siklik ki a Golden Gate hídja alatt a Csendes-óceánra, a fe-

délzeten áll, és San Francisco felé bámul, amelynek fényei lassan belevesznek a homályba, mint a kályhában a kialvó fatuskók parazsa. Egy idő múlva már csak a szárazföld vékony csíkját tudja kivenni amely elválasztja a vizet az egyre sötétedő égbolttól. A hideg hullámok a hajó testének csapódnak. Életének új szakasza. A régiben Pgyre csak keresett, keresett, és saját hibájából fejjel ment a falnak. Lemászik egy fedélzeti nyíláson, és cigarettára gyújt. Azt szokták mondani: "Vágyom valami után", ez a szólás azonban csak valami olyan jelentőséget ad egy furcsa folyamatnak, amilyennel a valóságban nem rendelkezik. Az ember igazában sose jön rá, mi hajtja előre. s egy idő múlva már nem is érdekli. Ott van Amerika, tele csupa nagy várossal, a lépcsők tele szeméttel, s villanyfényben úszik minden. (Lázas tervek. szivarfüst, szénfüst, megzavart hangyabolyra emlékeztető, ijesztő, nyugtalan nyüzsgés. Hogyan is foghatná fel valaki a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, az üzleti élet központiában. hogy egyszer meghal?) Most tűnik el, a víz már majdnem teljesen magába szívta a szárazföldet, feje fölött a Csendes-óceán végtelen, mélyfekete sötétsége. És elfogja a vágy a szárazföld után, amely most már végleg eltűnt szeme elől. 386 Nem szeretet ez, de nem is szükségképpen gyűlölet, hanem valami olyan érzés, amire egyáltalán nem számított. Mindig ott van a hatalom, ami megrohanja és csábítja az embert. Hearn fölsóhajt, s megint a korláthoz megy. Valamennyi jó eszű fiatalember - valamennyi kortársa - fejjel ment a falnak, s addig ostromolta, míg ki nem merült, és semmi nem változott. Egy csomó kisemmizett. . . Amerika kiszikkadt, meddő öléből. 12 Minettát sebesülése után beutalták a hadosztály szükségkórházába. Nem vult nagy: nyolc - egyenként tizenkét személyes - rajsátor volt fölállítva a tengerpart közelében egy tisztáson. A sátrak négyesével sorakoztak egymás mellett, s mindegyik köré jó egy méter magas homokzsák-torlaszt emeltek. Ennyiből állt a tulajdonképpeni kórház, de hozzátartozott még néhány, a tisztás szélén álló sátor is, ahol a konyha, az orvos, valamint az ápolószemélyzet - csupa közlegény - volt elhelyezve. A kórházban mindig csönd volt. Délutánra nyomasztó lett a levegő, s a sátrakban elviselhetetlen a hőség a tűző naptól. A legtöbb beteg szundikált, álmában néha elgyötörten dünnyögött valamit, vagy felnyögött fájdalmában. Itt aztán nem sokat lehŐtett csinálni. Néhány lábadozó kártyázott, képes újságokat olvasott, vagy a legjobb esetben letussolta magát a tisztás közepén, ahol

egy vízzel megtöltött kiszuperált benzineshordó volt egy kókuszpálma-törzsekből összerótt állvány tetejére erősítve. Ezenkívül naponta háromszor enni adtak, s az orvos reggelenként vizitet tartott. Minetta eleinte nagyon boldog volt. Sebe alig volt több néhány hüvelyknyi horzsolásnál; a golyó a combján sértette meg, de nem hatolt a húsba, s a seb nem is vérzett túlságosan. Sebesülése után egy órával kicsit sántítva ugyan, de már járni is tudott. A kórházban kapott egy priccset meg néhány pokrócot, kényelmesen végignyúlt a priccsen, és sötétedésig képes újságokat olvasgatott. Az orvos futólag megvizsgálta, ultraszeptillel beszórta a sebet, bekötözte, aztán másnap reggelig békén hagyták. Minettát jóleső 387 gyöngeség fogta el. Egy kicsit még mindig az átélt ijedelem hatái sa alatt állt, ettől merült ki egy kicsit, s ugyanakkor ez akadályozta meg abban is, hogy visszagondoljon rá, mennyire megrémült, s milyen fájdalmas volt, mikor a golyó eltalálta. Hat hét óta először alhatta át egyfolytában az egész éjszakát, nem ébresztették föl hogy menjen őrségbe, és a priccset kéjesen puhának érezte a földön való alváshoz képest. Frissen és jókedvűen ébredt. Az i orvosi vizitig dámát játszott az egyik sebesülttel. A sátorban csak néhány beteg volt, s Minetta halványan emlékezett rá, milyen i kellemes volt elbeszélgetni velük előző este a sötétben. Ez egy klassz hely - állapította meg. Bízott benne, hogy legalább egy hónapig itt tartják a kórházban, vagy esetleg átszállítják egy másik szigetre. Már kezdte elhitetni magával, hogy csakugyan súlyosan megsebesült. Az orvos azonban éppen csak egy pillantást vetett a lábára, visszatette rá a kötést, aztán kijelentette: - Holnap már mehet is vissza Minetta erre iszonyúan megijedt. - Gondolja, doktor úr?sikerült buzgóságot színlelve kinyögnie. Egy kicsit megmozdult a priccsen, igyekezett olyan látszatot kelteni, hogy nehezére esik a mozgás, s hozzátette: - Bizony, nagyon szeretnék már visszamenni a bajtársaimhoz. - jó, jó, csak ne siessen - felefte az orvos. - Majd meglátjuk holnap reggel. - Firkantott valamit a noteszébe, s a következő priccshez lépett. - Rohadt disznó - dünnyögte magában Minetta, hiszen alig tudok járni. S mintha ezt akarta volna igazolni, kicsit fájni kezdett a lába, s Minetta elkeseredetten gondolta: j Fütyülnek rá, hogy életben marad-e az ember, vagy itt döglik meg. Ezeknek csak az a fontos, hogy minél hamarább visszaküldjék az embert, hogy legyen, aki fölfogia a golyót. Elkomorodott, és az egész délutánt átszunyókálta. Még csak össze se varrták a sebemet, jutott egyszer az eszébe. Estefelé esni kezdett, s Minettát meleg, biztonságos érzés fogta el a sátor védelmében. Na, cimbora, örülhetsz, hogy nem kell őrségbe menned az éjszaka - gondolta: Hallgatta, hogy veri

a sátrat az eső, és jóleső szánakozással gondolt a szakasz tagjaira, akiknek ki kell bújniok a nedves pokrócok alól, s ott kell kuporog388 niok dideregve a sáros géppuskafészekben, miközben az eső áztatja ruhájukat. - De én nem vagyok ott - mondta fennhangon. De aztán eszébe jutott, mit mondott az orvos. Nyilván holnap is esni fog: mindennap esik Vissza kell mennie utat építeni, vagy a tengerpartra dolgozni, éjszaka meg őrségbe kell menníe, lehet, hogy nemsokára járőrbe is kiküldik, s nemcsak megsebesülhet, hanem még meg ís ölik Eszébe jutott, hogy ütöttek rajtuk a tengerparton, s iszonyúan megdöbbent. Egyszerre lehetetlennek érezte hogy egy vacak kis puskagolyó megsebesíthette. Fölrémlett a lövöldözés lármája az izgalom, ami akkor elfogta, s kicsit megborzongott. Olyan valószínűtlennek érezte az egészet, mint amikor az ember néha túl sokáig nézi magát a tükörben, s egyszerre csak valószínűtlennek tűnik az arca. Vállára húzta a pokrócot. Engem ugyan nem fognak holnap visszaküldeni - nyugtatta meg magát. Reggel, az orvosi vizit előtt Minetta levette a kötést, és megvizsgálta sebét. Már majdnem teljesen begyógyult; a szélek majdnem összeforrtak, új, rózsaszinű hús képződött köztük. Egészen biztos, hogy ma elbocsátanak. Körülnézett. A többiek mind el voltak foglalva valamivel, vagy aludtak. Minetta gyors mozdlattal fölszakitotta a sebet. Vérezni kezdett. mire Minetta remegő uiakkal visszarakta rá a kötést, s bűntudattal vegyes öröm fogta el. A pokróc alatt szinte percenként megdörzsölte a sebet, hogy ne áljon el a vérzés Idegesen, türelmetlenül várta a vizitet. Érezte, hogy combja a kötés alatt meleg és ragadós. Odafordult a szomszédos priccsen fekvő katonához. - Vérzik a lábammondta. - Ravasz dolog egy ilyen seb. - Ühüm Mikor az orvos megvizsgálta, Minetta hallgatott. - Látom, megint kinyílt a sebe. - Igen, doktor úr. Az orvos a kötésre nézett. - De nem maga nyúlt hozzá, ugye? - kérdezte. Dehogy nyúltam. doktor úr. Csak úgy elkezdett vérezni. - Ez az ember átlát rajtam, villant át az agyán. - De hát azért nincs baj, ugye, doktor úr? Visszamehetek a szakaszomhoz?puhatolózott. Jobb lesz várni még egy napot, fiam. A sebnek nem lett 389 volna szabad így fölszakadnia. - Azzal megint bekötötte. - De ezúttal ne nyúljon a kötéshez! - mondta - Már hogy nyúlnék, doktor úr? - Csüggedten nézett az orvos után. Ezt a trükköt még egyszer nem csinálhatom meggondolta.

Egész nap nyugtalan volt, megpróbálta kieszelni, hogyan maradhatna a kórházban. Valahányszor arra gondolt, hogy vissza kell mennie a szakaszhoz, kétségbeesett. Eszébe jutottak az előtte álló végtelen, munkával és ütközetekkel teli napok, amelyek az örökkévalóságig egyformán ismétlődnek Még csak egy haverom sincs a szakaszban. A Polyákban nem lehet bízni. Eszébe jutott Brown meg Stanley, akiket ki nem állhatott, meg Croft, akitől félt. Rohadt banda - dünnyögte. S eszébe jutott a háború, amely talán az örökkévalóságig el fog húzódni. Ez után a sziget után egy másik szigetet kell majd elfoglalniok, aztán meg egy harmadikat. . . Á, nem lesz ennek a rohadt háborúnak sose vége. Aludt egy kicsit, s mikor felébredt, még nyomorúságosabban érezte magát. Úgyse fogom túlélni - dünnyögte. Bárcsak olyan szerencsém lett volna, hogy igazán súlyosan megsebesüljek, már útban ís lennék egy repülőgépén az Egyesült Államok felé. Eltöprengett egy kicsit a dolgon. Egyszer azzal hencegett a Polyáknak, hogy ha kórházba kerül, soha többé nem megy vissza a felderítőkhöz. - Csak kerüljek be, majd én elintézem a dolgot - mondta akkor. Kell lennie valami módjának. Minetta egyik őrült ötletet a másik után vetette el. Arra gondolt. hogy a szuronnyal mélyebben beleszúr a sebébe vagy szándékosan lepottyan a gépkocsiról, amikor visszaviszik a törzsszázadhoz. Nyugtalanul forgolódott a priccsen, sajnálta önmagát. Valamelyik priccs felől halk nyögést hallott, s ettől még idegesebb lett. Megőrülök, ha nem hagyja abba - gondolta. Az ötlet csak úgy hirtelen villant az agyába, anélkül, hogy megfogalmazta volna, de izgatottan fölült, mert attól félt, hogy esetleg elfelejti. Megvan - gondolta -, ez az! Elfogta az aggodalom, mikor arra gondolt, milyen nehéz lesz a dolog. Van hozzá elég merszem? - tette fel magának a kérdést. Mozdulatlanul feküdt, és megpróbált visszaemlékezni, mit hallott azokról a katonákról, akiket emiatt szereltek le. Úristen, de jó lenne a VIII. sátorba kerülni. Eszébe jutott egy katona, a kiképző szakaszból, 390 egy sovány, ideges emberke aki sírni kezdett a lőtéren, amikor elsütötte a puskáját. Bevitték a kórházba, s Minetta néhány hét múlva meghallotta, hogy leszerelték. Ó, Istenem - dünnyögte magában. Egy pillanatig olyan boldog volt, mintha máris elbocsátották volna a katonaságtól. Én is vagyok olyan agyafúrt, mint akárki, meg tudom csinálni. Idegsokk, ez az, idegsokk. Nem sebesültem meg talán? Az ember azt hinné, hogy a sebesült katonát elbocsátják, de csak ragtapaszt nyomnak rá, és küldik vissza. Egyedül csak az a fontos nekik, hogy legyen elég ágyútöltelékük. Minetta úgy érezte, hogy igaza van. Rossz hangulata alábbhagyott, de aztán megint elfogta a félelem. Bárcsak beszélhetnék a Polyákkal, ő biztos tudja, hogy kell az ilyesmit csinálni. A kezére pillantott. Én is vagyok olyan ravasz mint a Polyák. Rég megléptem a katonaságtól, amikor ő még

mindig csak fecsegni fog róla. Csak néhány napig fognak itt tartani, aztán átküldenek egy másik kórházba, ahol az elmebetegeket ápolják. Ha már ott leszek, gyerekjáték lesz utánozni őket. Aztán hirtelen megint elcsüggedt. Az a doki figyel. Nehezen fog menni a dolog Minetta odasántikált a sátor közepén álló asztalhoz és fogott egy képes újságot Ha elkerülök a katonaságtólgondolta - írok majd a Polyáknak egy levelet, és megkérdezem: No, melyikünk a bolond?" Kuncogni kezdett, amikor elképzelte, milyen arcot vág majd a Polyák, ha elolvassa. Csak egy kis mersz kell hozzá - biztatta önmagát. Lefeküdt, arcára terítette a képes újságot, s félóráig nem mozdult. A nap átforrósította a sátrat, a végén olyan lett, mint valami kazánház, s Minetta gyöngének és szerencsétlennek érezte magát. Határtalan feszültség fogta el, hirtelen, gondolkodás nélkül felugrott, és elordította magát: - Rohadt kurvák! Maradj nyugton! - szólt rá a szomszédos priccsen fekvő katona. Minetta hozzávágta a képes újságot, és tovább ordítozott.Egy japcsi ólálkodik az istenverte sátor körül, ott ni, ott ni!Eszelős tekintettel körülnézett, s elüvöltötte magát: - Hol egy puska? Adjatok egy puskát! - Egész testben remegett az izgalomtól. Fölkapta a puskáját, és megcélozta a sátor bejáratát.Ott a japcsi, ott ni! - ordította, és lőtt. Szinte alig hallotta a dörrenést; egy kicsit maga is elképedt a. vakmerőségén. Színésznek 391 kellett volna mennem - villant át az agyán. Várt egy darabig, azt hitte, hogy a többiek lefogják, de egyikük se moccant. Óvatosan, a megdöbbenéstől és félelemtől medermedve figyelték.Dobjátok el a puskát, emberek, támadnak! - kiáltotta, azzal földhöz vágta a puskáját. Belerúgott, aztán odament a priccséhez, fölemelte, és megint a földhöz vágta. Levetette magát a koszba és elkezdett üvölteni. Az egyik katona ráugrott, Minetta küszködött i egy pillanatig, aztán elernyedt. Kiabálást hallott s rohanó lépteket. Fogadni mernék, hogy sikerült - gondolta. Elkezdett remegni és egy kis nyálat buggyantott az ajkára. Ez majd megteszi a kellő hatást. Eszébe jutott egy őrült, akit filmen látott egyszer: i annak is habzott a szája. Valaki gorombán fölráncigálta a földről és egy priccsre ültette. Í Az orvos volt, aki bekötözte a sebét. - Hogy hívják ezt az embert? - kérdezte. - Minettának - mondta valaki. - Elég lesz, Minetta - kezdte az orvos. - Hagyja abba. Nem megy vele semmire. - A rohadt úristenit, miért engedte, hogy elszaladjon a japcsi ? - üvöltött Minetta. Az orvos megrázta. - Minetta, maga az amerikai hadsereg egyik tisztjével beszél! Ha nem válaszol tisztességesen, hadbíróság elé állítom.

Minetta egy pillanatra megijedt. Benne vagyok a szarban, de i benne ám, nyakig - villant át az agyán. Ez egy trágár vicc csattanója volt, s Minetta majdnem hísztérikusan röhögni kezdett. Röhögése még jobban fölbátorította, és még eszelősebben kezdett röhögni. Ha jól komédiázom, nem csinálhatnak velem semmitgondolta kábultan, aztán hirtelen abbahagyta a röhögést. - Le vagy szarva, te nyavalyás japcsi. - Döbbent csönd támadt, aztán az egyik katona megszólalt: - Ez csakugyan bedilizett -, egy másik meg hozzátette: - Láttad, hogy hadonászott azzal a puskával? Bizisten azt hittem, mindnyájunkat legyilkol. Az orvos elgondolkodott. - Úgyis tudom, hogy csak színészkedik, Minetta - szólalt meg hirtelen. - Te rohadt japcsi. - Minetta egy kis nyálat csöppentett az alsó ajkára. Megint kuncogni kezdett. Most már a markomban van - gondolta. 32 -- Adjon neki valami nyugtatót - szólt oda az orvos a mellette álló ápolónak -, és vigye át a VII. sátorba. Minetta bamba tekintettel meredt a mocskos talajra. Úgy hallotta, abban a sátorban fekszenek a súlyos sebesültek. Köpködni kezdett. - Rohadt japcsi! - üvöltött az orvos után. Mikor az ápoló megragadta, megmerevedett, aztán megadta magát, és gügyén kuncogni kezdett Mikor az injekcióstű a karjába hatolt, meg se moccant. Sikerülni fog - gondolta. No Jack, gyere velem - mondta az ápoló. Minetta fölállt, és utánaballagott a tisztáson Azon töprengett, hogy mit csináljon most. Rácsimpaszkodott az ápolóra, és odasúgta neki: - Te is egy kurva japcsi vagy, de ha adsz öt dolcsit, nem árulom el senkinek. Gyere csak, jack - felelte fáradtan az ápoló. Minetta utánabaktatott. Mikor a VII. sátorhoz érkeztek, megállt, és megint üvölteni kezdett. - Nem megyek be! Bent van egy kurva japcsi! Meg akar ölni! Nem megyek be! Az ápoló megmarkolta a karját, ügyesen, mint valami birkózó, és belökte a sátorba. - Eressz el! Eressz el! Eressz el! - ordította Minetta. Megálltak egy priccs előtt, és az ápoló ráparancsolt, hogy feküdjön le. Minetta leült a priccs szélére, és nekiállt kifűzni a bakancsát. Okosabb, ha egy darabig nyugodtan viselkedemgondolta. A csillapító hatni kezdett. Hanyatt feküdt, és behunyta a szemét. Egy pillanatra ráeszmélt, hogy mit művelt s valahol a szíve mélyén elfogta az izgatottság hogy hiába minden. Nyelt néhányat. Agya forrt a jókedvtől, félelemtől és büszkeségTől Csak ki kell tartanom. Néhány nap múlva ki fognak rúgni a had-. seregből. Pár perc múlva elaludt, és csak másnap reggel ébredt föl. Beletelt egy időbe, amíg vissza tudott emlékezni az előző aap eseményeire, s megint elfogta a szorongás. Egy pillanatig azon tűnődött, nem kéne-e mégis normálisan viselkednie és megpróbálnia eltus-

solni a dolgot, de mikor arra gondolt, hogy vissza kell mennie a felderítőkhöz. . . Nem! Istenemre mondom, nem! Végig kell csinálnom. Fölült, és körülnézett a sátorban. Három katona feküdt a priccseken kettőnek be volt pólyálva a feje; a harmadik mozdulatlanul feküdt a hátán, és bambán meredt a sátor keresztrúdjára. Ez nyilván a VIII. csoportba tartozik - gondolta bor33 zongva Minetta, aztán megint mulatni kezdett magában, mert ráeszmélt, milyen komikus helyzetben van De egy pillanat múlva megint megijedt; valószínű, hogy az őrültek így viselkednek: nem mozdulnak, és nem szólnak egy szót sem. Talán egy kicsit eltúlozta előző nap a dolgot. Nagy gondban volt. Elhatározta, hogy ő is pontosan így fog viselkedni. Hangoskodás nélkül sokkal könnyebb - állapította meg. Az orvos kilenckor ment végig a sátron. Minetta hanyatt feküdt, teljesen mozdulatlanul, csak néha-néha motyogott egy-egy szót. Az orvos egy pillantással végigmérte, szó nélkül átkötözte a lábát, aztán továbbment. Minetta megkönnyebbült, ugyanakkor egy kicsit dühös is volt. Törődnek is ezek vele, ha megdöglik az ember - morogta megint. Behunyta a szemét, és gondolkozni kezdett. A délelőtt baj nélkül eltelt. Minetta jókedvű volt és bizakodó. Mikor eszébe jutott a vizit, jó jelnek tekintette, hogy az orvos ügyet se vetett rá. Lemondtak rólam; hamarosan átküldenek egy másik szigetre. Elkezdett ábrándozni, milyen is lesz, ha majd hazatér. Úgy gondolta, hogy kitüntetések lesznek a mellén, s szinte látta amint végigsétál a környező utcákon, és elbeszélget az emberekkel.Rohadt volt, mi? - kérdezik majd. - Nem, nem is volt olyan rossz - fogja mondani. - Ugyan, ne ugrass, egész biztos, nagyon rohadt volt. Ő meg a fejét rázza. - Nem panaszkodhatom. Egész jól kibírtam. - Csöndesen elmosolyodott. Azt fogják majd mondani róla mindenfelé, hogy: - Meg kell hagyni, klassz fickó ez a Steve Minetta. Ha az ember meggondolja, mí inindenen mehetett keresztül, és mégis milyen szerény! Csak az a bökkenő - állapította meg magában Minetta -, hogy előbb haza kell jutni. Szinte látta magát a társaságban; micsoda sikere lesz! A lányok most úgyis vadásznak a férfiakra; nem fogja egykönnyen megadni magát. Rosie viszont most már be fogja adni a derekát - gondolta magában. Hazatérése után könnyen veszi majd az életet; bolond az a fiatalember, aki olyan állást vállal, ahol agyonstrapálja magát. Mi haszna belőle? Hosszú órákig feküdt mozdulatlanul, s kezdett mindenféle szexuális ábrándokba merülni. A sátor megint átforrósodott a nap hevétől, és NIinettát jóleső, meleg izzadságburok vette körül. Hosszú csábítási jelenetek játszódtak le lelki szemei előtt, aprólé34 kos részletességgel s a szenvedélytől megborzongva gondolt rá, milyen kemény a húsa Rosze-nek a csípője fölött. Rosie jó kislány

- dünnyögte - egyszer majd feleségül veszem. Eszébe jutott a parfümje eszébe jutottak izgató, fényes szempillái. Biztosan vazelinnel keni a szemét, de hát úgy is van rendjén, hogy egy lány ismerje az ilyen trükköket. Aztán azokra a nőkre gondolt, akikkel a különböző állomáshelyeken volt dolga, ahol katonáskodott, róluk kezdett fantáziálni. Kiszámolta, hány nővel feküdt már le. Tizennégy, elég szép szám egy olyan korú fickó esetében, mint én vagyok nem sokan tesznek túl rajtam. Megint átengedte magát a szexuális ábrándoknak, de végül is belefájdult a szíve. Minden nő könnyen megkapható; csak föl kell vágni előttük egy kicsit, be kell mesélni nekik hogy szerelmes beléjük az ember. Az ilyesminek minden nő bedől. Megint Rosie jutott az eszébe, és dühös lett. Megcsal; az a levél, amelyikben azt írta, hogy senkivel se fog táncolni, amíg vissza nem megyek, úgyis csak. . . Ismerem jól, túlságosan szeret táncolni. S ha ebben hazudik, valószínű?eg hazudik mindenben. Féltékeny lett, s hogy elkeseredését kitombolja valahogy, hirtelen elordította magát - Kapjátok el azt a japcsit! - Így már mindjárt könnyebb lett. Ordított hát még egyet. Az ápoló fölállt a székről, hozzálépett és a karjába döfött egy injekciót. - Már azt hittem. megnyugodtál, Jack - mondta. - A japcsi! - üvöltötte Minetta. - Jó, jó. - Azzal az ápoló otthagyta, és visszaült a helyére. Minetta hamarosan elaludt, és reggelig föl sem ébredt. Kábultnak érezte magát. Fájt a feje, minden tagja elzsibbadt. Az orvos vizit közben rá se nézett, s Minetta megint dühbe gurult. Rohadt tisztjei, azt hiszik, az egész hadsereg csak azért van, hogy ők jól éljenek. Mérhetetlen harag töltötte el. Én is érek anynyit, mint más; hogy jön az ilyen disznó ahhoz, hogy csak úgy parancsolgasson nekem? Dühösen forgolódott a priccsen. Fölháborító. Valami határozatlan keserűség fogta el minden és mindenki ellen. Csalás az egész világ; ha nincs fölül az ember, mindig csak a bot szaros vége jut neki. Mindenki ellene van. Eszébe jutott, mikor Croft megnézte a sebét, s csak nevetett. Croft bezzeg szarik mindenkire. A legjobban azt szeretné, ha mindnyájan minél hamarább megdöglenénk. Megint belenyilallt egy kicsit a fáj395 - dalom, döbbenet és zavar, amit akkor érzett, amikor eltalálta a golyó. Az első pillanatban valóban megijedt. Nem kerülök többé haza. Engem lőnek agyon elsőnek. Hangtalanul mozgott az alka. Az ember sose érezheti biztonságban magát. Ez nem élet. Egész délután ezen töprengett. A két nap alatt jókedvből fáradtságba, aztán bosszúságba csapott át a hangulata, s most egy kicsit elkeseredett. Én is jó katona vagyok - gondolia. Én is alkalmas volnék altisztnek, ha lehetőséget adnának rá, de Crofttól ezt ugyan hiába várom. Csák ránéz valakire, és máris megvan róla a véleménye. Minetta lerúgta magáról a pokrócot. Mi az istennek erőlködöm és gyötröm halálra magam? Én is el tudom látni a dolgomat, csak nem érdemes. Óriási módon tévednek ha azt hiszik,

hogy agyonstrapálom magam - semmiért. Eszébe jutott hogy amikor kiképezték őket, a gyakorlatozásnál ő vezette a szakaszát. Egy katona se akadt, aki túltett volna rajtam - gondolta -, de az emberben lassanként minden becsvágy kialszik. Közönséges csavargó lettem. Túl sokat tudok, az a baj. Semmi értelme erőlködni, a katonaságnál úgyse viszi semmire az ember. Ezen elszomorodott, és egy kis melankóliával gondolt rá, hogy ment tönkre egész élete. Tudom én, hogy mí a baj. Túl okos vagyok ahhoz, hogy mindenféle csip-csup apróságokra pazaroljam el az időmet. Még ha leszerelek is, nem fogok tudni mit kezdeni magammal. Dolgozni egyszerűen képtelen vagyok; semmi se fog sikerülni. Egyetlen lehetőségem maradt szoknyák után szaladgálni. Hasra fordult. Mi a fene van egyéb jó ebben a rohadt életben? Fölsóhajtott. Úgy van, ahogy a Polyák mondja: szélhámosnak, csalónak; gazembernek kell lenni. A gondolat bosszúszomjas elégedettséggel töltötte el, s szinte már látta is magát a börtönben mint gyilkost, s könnyek szöktek a szemébe a részvéttől. Idegességében megint megfordult a priccsen. Ki kell kerülnöm innen. Meddig akarják még így folytatni, hogy rám se néznek, kutyába se vesznek? Ha nem visznek el innen sürgősen. csakugyan megőrülök. Tiszta röhej, milyen ostoba a hadsereg. így veszítenek el egy ló katonát, azzal, hogy egyszerűen fütyülnek rá Elaludt, s éjfélkor az ápolók hangjára ébredt: sebesülteket hoztak a sátorba. N néha ki tudta venni egy-egy vörös, csontvázszerű tenyér körvonalait - a zseblámpákat takarták el -, s egy keskeny fénysugár baljós árnyékot vetett egy sebesült arcára. Mi 398 történhetett? - kezdett töprengeni. Hallotta, hogy valaki hangosan nyög, s a hangjától libabőrös lett a háta. Belépett az orvos, s néhány szót váltott az egyik ápolóval. - Figyelje, hogy vérzik-e az ott aki a mellén sebesült meg, s ha túlságosan nyugtalan, adjon be neki dupla adag nyugtatót. - Igenis, doktor úr. Eddig terjed minden tudományuk - gondolta Minettanyugtatót neki, nyugtatót. Ennyi ésszel belőlem is lehetett volna mészáros. Félig nyitott szemmel figyelte a jelenetet, és fülelt, mit beszél a két bepólyált fejű beteg. Most hallotta őket első ízben megszólalni. - Hé, szanitéc, mi történt? - kérdezte az egyik. Az ápoló hozzájuk lépett, és néhány pillanatig beszélgetett velük. - Úgy hallottam, hogy ma élénk járőrtevékenység folyt. Ezek a fickók a zászlóalj segélyhelyéről kerültek ide. - Nem tudod, benne volt a dologban az E század is? - Kérdezd meg a tábornoktól - felelte a szanitéc. - Örülök, hogy én nem voltam ott - dünnyögte az egyik beteg. - De beszari alak vagy, Jack - mondta az ápoló. Minetta megfordult. Micsoda ébredés - gondolta. A sátor másik végében az egyik sebesült hangosan zokogott, a zokogás szinte

erőlködve tört föl a melléből meg a torkából. Minetta behunyta a szemét. Ezt a rohadt világot - gondolta dühösen. Bosszúsága jórészt mégfélelmét is elnyomta: ugyanis hirtelen ráeszmélt odakinn a sátor körül a dzsungel egyhangú neszezésére, s olyan borzadály fogta el, mint a gyereket, ha hirtelen felriad a sötétben. Úristen! - dünnyögte. Attól eltekintve, hogy időnként használta a priccs alatt heverő éjjeliedényt, meg elfogyasztotta a kaját, amit elébe tettek, két és fél napja teljesen tétlen volt, s ettől valami furcsa nyugtalanság fogta el. Nem bírom tovább - mormogta magában. A sebesült, aki az előbb zokogott, most hirtelen üvölteni kezdett, méghozzá olyan irtózatosan, hogy Minetta összeszorította a fogát, és fülére húzta a takarót. - Bijuuu, biuuusivította a beteg, a gránát hangját utánozva, aztán megint kiabálni kezdett: - Istenem, ne hagyj meghalni, ne hagyj meghalni! Utána sokáig néma csend volt a sötét sátorban, aztán az egyik beteg halkan megszólalt: - Még egy őrült. - Mi az istennek tartanak minket ebben a bolondokházában? 397 Minetta megborzongott. Ez az őrült még képes megölni, miközben alszom. Combja, amely pedig már majdnem begyógyult, lüktetni kezdett. Nem szabad elaludnom. Nyugtalanul hánykolódott az ágyon, s hallgatta odakünn a tücsköket meg az állatok neszezését. A távolban eldördült néhány lövés, s Minetta megint borzongani kezdett. Megőrülök reggelig - gondolta, s halkan kuncogni kezdett magában. Üresnek érezte a gyomrát, éhes volt. Miért kellett nekem idehozatnom magam? - tette fel magának a kérdést. Az egyik új beteg nyögni kezdett, aztán furcsán bugyborékolva köhögött. Nagyon csúnyán köhög - állapította meg Minetta. Ez a halál. Egy pillanatra úgy érezte, hogy szinte tapintható közelségben van. Még lélegzetet is alig mert venni, mintha fertőzött lett volna a levegő. A sötétben az volt az érzése, hogy a tárgyak szinte táncot járnak körülötte. Micsoda éjszaka - dünnyögte. Szíve sebesen vert. Ó, Istenem, csak még egyszer jussak ki innen. Gyomra idegesen feszült volt; néhányszor rájött a hányinger, de hányni persze nem tudott. Holtbiztos, hogy nem leszek képes elaludni. Féltékenység kezdte gyötörni. Szinte maga előtt látta az egész históriát, hogyan fekszik le Rosie egy másik férfival; azzal kezdődött, hogy elment egyedül táncolni a "Roseland"-be, s aztán persze az elkerülhetetlennel végződött. Minetta érezte, hogy hideg veríték lepi el a vállát meg a combjait. Aggódni kezdett a családja miatt. Pár hónapig nem fognak hallani rólam. Hogy a fenébe lesz rá alkalmam írni nekik? Azt fogják hinni, hogy már nem is élek. Iszonyú fájdalom hasított belé a gondolatra, hogy fog aggódni érte az anyja. Úristen, hogy odavolt, ha csak megfáztam egy kicsit. Az olasz meg a zsidó anyák mind ilyenek. Megpróbált úrrá lenni anyja miatt érzett aggodalmán, és megint Rosie-re gondolt. Ha nem hall majd rólam, kikezd valaki mással. Elkeseredett. Eh, egye meg a fene, volt elég nőm, akik sokkal több élve-

zetben részesítettek, mint ő. És van még elég nő a világon. Aztán eszébe jutott a lány szemének izgató, buja fénye, s jóleső gyász és részvét fogta el önmaga iránt. Nagyon vágyott Rosie után. Az a katona, aki idegösszeroppanást kapott a harc során, megint kiabálni kezdett, s Minetta borzongva fölült a priccsen. Muszáj elaludnom, különben nem bírom tovább. Elkezdett ordítani: - Ott a japcsi, látom, látom, megölöm! - Azzal fölkelt a priccs398 ról, és elindult a mocskos padlón. Meztelen talpa alatt hideg és nyirkos volt a föld. Most valóban didergett. Az ápoló fölállt, és nagyot sóhajtott. - Úristen ezt a bolondokházát! - Fölvett a mellette lévő asztalról egy fecskendőt, és odalépett Minettához. - Feküdj le, Jack. - Egy lófaszt. - De azért hagyta, hogy visszavezesse a pricscséhez. Mikor a tű a húsába hatolt visszafojtotta lélegzetét, aztán megint föllélegzett. - Jaj, micsoda idők - nyögte. Az a katona, aki a mellén sebesült meg, megint fuldokolva köhögni kezdett de Minetta ezt már csak távolról hallotta. Elernyedt, jóleső melegség áradt el egész testében, és a csillapítószeren kezdett spekulálni. Egészen jó ez a vacak. . . a végén még morfinista leszek. . . eh, mindegy, csak kerüljek ki innen egyszer. . Elaludt Reggel arra ébredt, hogy az egyik sebesült meghalt. A pokrócot ráhúzták a halott fejére, lábujjai hegyesen meredtek fölfelé, s Minetta hátán jeges borzongás futott végig. Csak egy pillantást vetett a halottra, aztán elfordult. A Halott mélységes hallgatásba burkolózott. Van valami idegen, valami furcsa egy halott fiatalemberben, gondolta. Iszonyú kíváncsiság fogta el, milyen lehet a pokróc alatt fekvő ember arca; szerette volna megnézni. Ha egyedül lett volna a sátorban, odamegy, és fölemeli a pokrócot. Ez az a fiatalember, akinek az a lyuk volt a mellén - gondolta. Megint elfogta az iszonyat. Hogy kívánhatják az embertől, hogy itt feküdjön, mikor egy szerencsétlen fickó meghal a szomszéd priccsen? Borzadály futott végig egész testén; egy kis hányíngere támadt. A csillapítótól iszonyúan fájt a feje, gyomra kavargott, minden tagja sajgott. Ó, Istenem, feltétlenül ki kell kerülnöm innen. Belépett két ápoló, hordágyra fektette és kivitte a halottat. Egyik beteg se szólt semmit, s Minetta azon vette észre magát, hogy még mindig az üres priccset nézi. Még egy ilyen éjszakát nem bírok ki! Megint elfogta a hányinger, a gyomorsav a szájába tolult, s önkéntelenül lenyelte. A szentségit neki! Mikor behozták a reggelit, képtelen volt hozzányúlni. Csak ült és töprengett; tisztában volt vele, hogy még egy napot nem bír ki 399 a kórházban. Legszívesebben azonnal visszament volna a felderítőkhöz. Csak ki innen, mielőbb.

Bejött az orvos, s Minetta szótlanul figyelte, miközben levette lábáról a kötést. A seb teljesen begyógyult, csak egy vékony, rózsaszínű heg látszott a helyén; az orvos bekente valami piros fertőtlenítővel, de a kötést nem tette vissza rá. Minetta szíve sebesen vert. Feje reszketett, egészen üresnek érezte. Maga is meglepődött, mikor meghallotta saját hangját. - Hé, doki; mikor mehetek ki? - Mi az, mi ütött magába? - Nem tudom. Reggel fölébredek, csak nézek: hol vagyok.Minetta zavartan mosolygott. - Emlékszem, hogy egy másik sátorban feküdtem a lábammal, most meg itt vagyok. Mit akar ez jelenteni ? Az orvos nyugodtan nézett rá. Minetta kétségbeesetten igyekezett viszonozni a tekintetét, de hiába; végül is erőtlenül elvigyorodott. - Hogy is hívják? - kérdezte az orvos. - Minettának. - Megadta a számát is. - Ugye, doki, ma már kimehetek? - Igen. Minettát csalódással vegyes megkönnyebbülés fogta el. E pillanatban azt kívánta, bárcsak ne szólt volna semmit. - Aztán ha már felöltözött, szeretnék beszélni magával, Minetta. - Az orvos elfordult, de még egyszer visszaszólt. - De meg ne lépjen. Ez parancs. Feltétlenül beszélni akarok magával. - Igenis, doktor úr. - Minetta vállat volt. Hát ez meg mi? - tette föl magának a kérdést. Ha arra gondolt, milyen könnyen sikerült a dolog, egy kis örömet érzett. Csak gyorsan kapcsoljon az ember, és akkor minden rendben. Fölvette ruháját, amely a priccs fejénél hevert összegöngyölve, aztán belebújt a cipőjébe. A nap még nem sütött nagyon melegen, s Minetta igen jó hangulatban volt. Nem nekem találták ki az ilyesmit - gondolta -; képtelen volnék egész idő alatt a hátamon feküdni. Ránézett a priccsre, amelyiken a katona meghalt, s vállat vont, hogy erőt vegyen borzongásán Boldog lehet, aki élve kikerül innen. Aztán hirtelen eszébe jutott az előző napi járőrtevékenység, s megint el400 csüggedt. Remélem, a mi szakaszunkat nem küldik ki. Tűnődni kezdett, nem követett-e el mégis baklövést. Mikor felöltözött, érezte, hogy éhes, átment a kórház konyhasátrába, és szóba elegyedett a főszakáccsal. - Csak nem küldesz vissza valakit reggeli nélkül a frontra, he? - kérdezte. - Itt van, egyél valamit. - Minetta fölfalta a tojásporból készült rántotta gumiszerű maradékát, s ivott egy kis langyos feketét is, amit egy ötvenliteres kondér alján talált. Erősen klór ízű volt, el is fintorította tőle az arcát. Ennyi erővel jódot is ihatna az ember - gondolta. Hátba veregette a szakácsot. - Kösz, bajtárs - mondta.Bárcsak ilyen jól főznének nálunk is, mint itt.

- Ühüm. Minetta átvette a kórház géhás őrmesterétől a puskáját meg a sisakját, aztán átballagott az orvos sátrába. - Beszélni óhajtott velem, dokí? - kérdezte. - Igen. Minetta leült egy tábori székre. - Álljon föl! - mordult rá az orvos. Hűvös pillantást vetett Minettára. - Parancsol, doktor úr? - A hadseregnek semmi haszna az olyan alakokból, mint maga, Minetta. Nagyon aljas trükk volt, amit művelt. - Nem tudom, miről beszél, doktor úr. - Minetta hangjában volt egy kis irónia. - Ne szemtelenkedjen! - förmedt rá az orvos. - Bizisten, hadbíróság elé állítanám, ha nem tartana olyan sokáig az ilyesmi. És maga pontosan ezt szeretné, igaz? Minetta hallgatott. Érezte, hogy elpirul, s csak állt feszülten és dühösen; legszívesebben ott helyben megfojtotta volna az orvost. - Feleljen! - IGENIS, DOKTOR ÚR! - Ha még egyszer megpróbálkozik ezzel a trükkel, gondom lesz rá, hogy tíz évet kapjon érte. Különben jelentést fogok küldeni a parancsnokának, hogy dugja egy hétre körletfogságba. Minetta igyekezett minél gőgösebb pofát vágni. Nyelt egyet, aztán azt mondta: - Mivel érdemlem ki ezt a kitüntetést, doktor úr ? 401 - Fogja be a száját! Minetta rámeredt. - Óhajt még valamit. doktor úr? - kérdezte végül. Hogy tűnjön el innen. S csak akkor merészeljen visszajönni, ha lyuk lesz a hasában. Minetta komoran, de peckesen kivonult. Reszketett a méregtől. Rohadt tisztjei - morogta. - Mind egyformák. Megbotlott egy gyökérben, dühösen toppantott egyet a lábával. De kapjam csak el a háború után! Majd megmutatom a disznónak! Kiballagott a tábori kórház mellett vezető útra, és várni kezdett, hátha jön a tengerpart felől egy teherautó. Többször is kiköpött. Ez a tökfilkó valószínűleg még a mindennapi kenyerét is alig tudta megkeresni a háború előtt. És még orvosnak nevezi magát. Elfogta a szégyenkezés. Amilyen bolond vagyok, még képes lennék elbőgni magam - gondolta. Néhány perc múlva arra robogott egy teherautó, és megállt előtte. Minetta fölkapaszkodott a hátuljára, leült egy lőszeresrakaszra, és dühöngött: Megsebesül az ember, s így bánnak vele! Mint egy kutyával. Szart se törődnek az emberrel. Lám, önként akartam visszamenni a frontra, s úgy viselkedett velem, mint valami gonosztevővel. Eh, le vannak. . . rohadt dögök egytől egyig.

Hátralökte homlokából az acélsisakot. Itt egyen meg a fene, ha még egyszer törni fogom magam valamiért. Részemről végeztem. Ha egyszer így bánnak velem, oké A gondolattól kicsit megkönynyebbült. Oké - jelentette ki még egyszer. A sűrű dzsungelre meredt, amely szélsebesen siklott tova a teherautó két oldalán. Oké. Cigarettára gyújtott. Oké. Red a déli kajaosztásnál találkozott össze Minettával, amikor a szakasz visszatért az útépítésről. Miután átestek a sorálláson, letelepedett Minetta mellé, és letette csajkáját a földre. Nyögve nekitámasztotta a hátát egy fának. - Szóval, visszajöttél? - bólintott Minetta felé. - Igen, ma reggel. - Elég sokáig ott tartottak egy vacak kis karcolással - mondta Red. - Ühüm. - Minetta hallgatott egy pillanatig, aztán hozzá402 tette: - Hát tudod, hogy van: nehéz bejutni, aztán meg nehéz kijönni. - Lenyelt egy nagy darab virslit. - Remek sorom volt. Red ímmel-ámmal kanalazta a szárított krumpliból készült pürét meg a zöldbabkonzervet. A kanál volt az egyetlen evőeszköze; kését meg villáját már hónapokkal előbb eldobta. - Szóval jól bántak veled? - Bosszantotta, hogy kíváncsiskodik. Marha jól - mondta Minetta. Ivott egy korty feketét.Igaz, hogy az orvossal volt egy kis összetűzésem, ronda egy alak. Elvesztettem az önuralmamat, megmondtam neki, hova menjen, így aztán most körletfogságra ítéltek; de különben minden nagyszerű volt. - Értem - felelte Red. Szótlanul ettek tovább. Red nem érezte jól magát. Vesefájdalmai hetek óta egyre növekedtek, s ma délelőtt túlságosan megerőltette a derekát, amikor magasra emelte a csákányt. A lendület tetőpontján olyan iszonyú fájdalom hasított a testébe, hogy össze kellett szorítania a fogát, s remegett a keze. Egy-két perc múlva kénytelen volt abba is hagyni a munkát, s a hátában egész délelőtt tompán, szüntelenül, sajgón lüktetett valami. Mikor megjött a teherautó, csak nagy nehezen tudott fölhúzódzkodni a hátuljára. - Öregszel, Redsipította Wyman. - Aha. - A teherautó nagyokat zökkent a göröngyös úton, s ettől még jobban megfájdult a veséje. Nem is szólt senkihez. Az ágyúk szünet nélkül tüzeltek, és a katonák arról beszélgettek, hogy nemsokára támadás várható. Megint bevetnek - gondolta Red jó lenne ha előbb rendbe jönnék. Egy pillanatra fölmerült benne a gondolat, hogy befekszik a kórházba, de aztán undorodva elutasította magától. Sohase hátráltam meg semmitől, most se fogok. De azért továbbra is rossz érzéssel pillantgatott visszafelé. Hol van még a hét vége? - gondolta. - Csakugyan tisztességesen bántak veled? - tette föl ismét a kérdést Minettának.

Minetta letette a földre a kávét, s óvatos pillantást vetett Redre. - Ühüm. A lehető legjobban. Red cigarettára gyújtott, aztán nagy keservesen föltápászkodott. Miközben elmosta csajkáját a meleg vízzel teli tartályban, azon töprengett, ne jelentkezzen-e orvosi vizitre. De valahogy restellte a dolgot. 403 Végül is megpróbált valamiféle kompromisszumot találni: megállt Wilson sátránál. - Ide figyelj, komám, azt hiszem, el kéne mennem az orvoshoz. Nem tartasz velem? - Tuggya fene. Egy orvostul sose várhat jót az ember. - Úgy emlékeztem rá, te is beteg vagy. Ahhát. Bizisten mondom, Red, megette a fene a beleimet. Ha csak egy korty vizet is lenyelek, ég, mint a pokol. - Talán majommirigy-átültetésre volna szükséged. Wilson kuncogott. - Hát az biztos, hogy valami ilyesmi nem ártana. - Hát akkor a fenébe is, menjünk el az orvoshoz - javasolta Red. - Ide figyelj, Red. Ha nem láttyák a bajt, úgyse tunnak segíteni. Ezek a disznók csak egyhez értenek: megnézik a farkadat, aztán adnak egy aszpirint. Különben se szívesen lógnék az útépítésrül. Lehet, hogy bizonyos szempontból magam is nagy disznó vagyok, de azt senki se állíthattya rúlam, hogy a munkábul nem veszem ki a részem. Red cigarettára gyújtott, behunyta a szemét, és elfojtott egy grimaszt, mert görcsös fájdalom nyilallt a hátába. - Gyere csak; félnapi pihenőre igazán rászolgáltunk - dörmögte, amikor elmúlt a görcs. Wilson felsóhajtott. - Hát jó, de nem nagyon lelkesedem a dologért. Átballagtak a parancsnoki irodába, és bemondták a nevüket a századírnoknak. Aztán keresztülvágtak a táboron az orvosi sátorhoz. Néhány katona álldogált odabenn szép sorban, s várta; hogy megvizsgálják. A sátor egyik végében két priccs volt felállítva vagy féltucat katona üldögélt rajtuk, s valami vörös kenőccsel dörzsölgette meztelen lábán a keléseket. Egy szanitéc tartotta az orvosi vizsgálatot. - Átkozottul lassan haladunk - panaszkodott Wilson. - Ahol sort kell állni, ott mindig lassan megy a dolog -, mondta Red - De hát rendnek muszáj lenni. Állj sorba, és várj, állj sorba. és várj. Egyebet se tudnak, csak sorba állítani az embert Attul tartok, hogyha eceer hazakerülök, még a nőkér is sorba kell állnunk. 404

Összevissza beszélgettek mindenféléről, s közben lépegettek egyet-egyet. Amikor Red a szanitéc elé került, egy pillanatra megbénult a nyelve. Önkéntelenül a vén csavargók jutottak az eszébe, akiknek minden tagjuk eltorzult a reumától, érszűkülettől meg a szifilisztől. Kifejezéstelen volt a tekintetük, és rendszerint részegek voltak. Néha beállítottak hozzá, és dünnyögve koldultak valamilyen tablettát. Most fordított volt a helyzet, s Red egy másodpercig egy szót se tudott kinyögni. A szanitéc unottan nézett rá. - A hátammal van valami - dörmögte végül zavartan Red. - Hát akkor vedd le az inged, a ruhán nem látok át - förmedt rá a szanítéc. Erre Red nyelve is megoldódott. - Akkor se látsz többet, ha leveszem az ingem - fakadt ki. - A vesémmel van baj. A szanitéc felsóhajtott. - Hogy mi mindent ki nem tudtok találni. Menj át oda az orvoshoz. - Red látta, hogy az orvos előtt rövidebb a sor, és felelet nélkül odaballagott. Majd megpukkadt mérgében. Nem lett volna szabad belekezdenem ebbe az egész nyavalyába - morogta magában. Egy pillanat múlva Wilson is melléje lépett. - Nem tunnak ezek semmit. Csak egyik a másikhoz küldi az embert. Már éppen Reden volt a sor, amikor egy tiszt lépett a sátorba, és üdvözölte az orvost. - Gyere csak, gyere - kiáltotta az orvos. Néhány percig beszélgettek, Red erősen fülelt. - Meghűltemmondta a tiszt. - Ez az átkozott klíma az oka. Nem tudnál adni valamit. amitől elmúlik? De a nyavalyás aszpirinod nem kell.Az orvos nevetett. - Van egyebem is, Ed, a legutóbbi hajóval érkezett egy kevés. Korántsem annyi, hogy mindenkinek elég volna de te kaphatsz belőle. Red Wilson felé fordult, és dühösen fölhorkant: - Bezzeg ha mi állítanánk ide azzal. hogy náthásak vagyunk, büntetőszázadba dugnának. - Olyan hangosan beszélt. hogy a két tiszt is meghallotta, és az orvos hűvös pillantást vetett rá. Red állta a tekintetét. Mikor a tiszt elment, az orvos Redre nézett. - Mi a panasza? - Vesegyulladás - Ha nincs kifogása ellene, a diagnózist én állapítom meg. - De én tudom, hogy vesegyulladásom van - mondta Red. - Egy orvos mondta még az Államokban. - Úgy látszik maguk nindnyájan tudják, hogy mi a bajuk. '- Az orvos megkérdezte, mik a tünetek, s szórakozottan hallgatta Redet. - csakugyan vesegyulladása lehet. Na, és mit vár tőlem ? - Azért jöttem, hogy megmondja, mít csináljak. Az orvos utálkozva nézte a sátor keresztrúdját. - Remélem, nem képzeli, hogy kórházba küldöm. Csak szeretnék meggyógyulni. - Az orvos szavai nagyon kényelmetlenül érintették. Tulajdonképpen mi a fenének jött ide? - Éppen ma kaptunk utasítást a kórháztól, hogy vigyázzunk a szimulánsokra. Honnan tudhatom, hogy nem maga találta ki

a tüneteket ? - Van rá mód, hogy megállapítsa, nem? - Ne felejtse el, hogy háborúban vagyunk. - Az orvos az asztala alá nyúlt, s Red markába nyomott egy csomag fájdalomcsillapító tablettát. - Vegye be jó sok vízzel, ha pedig csak szimulál, dobja el. - Red elsápadt. - Kérem a következőtmondta az orvos. Red sarkon fordult, és dühösen kiment a sátorból. - Ez volt az utolsó eset, az istenségit neki, hogy szóba álltam egy kurva szanitéccel. - Reszketett a méregtől. - Ha csak szimulál. .Elgondolta hogy milyen helyeken éjszakázott: sétatéri padokon, meg - tél derekán - huzatos kapualjakban. Eh, egye meg a fene az egészet! Eszébe jutott egy katona, aki - még odahaza az Államokban - meghalt, mert nem engedték kórházba. Három napig lázasan vett részt a kiképzésen, mert a szabályzat szerint a laktanya kórházába nem lehetett senkit sem fölvenni, ha a láza nem volt magasabb 39 foknál. Mikor aztán negyednap kórházba szállították néhány óra múlva meghalt heveny tüdővészben. Hát persze. jól kifundáltak ezek mindent - gondolta Red. Ha kellőképpen dühös rájuk az ember tízszer is meggondolja, mielőtt eléjük állna, inkább a tűzvonalban marad. Persze, előfordul néha hogy rámegy valaki de mi a fenét számít egy katona a hadseregben? Ezek a kuruzslók felülről kapják az utasítást, hogy ilyen aljasul viselkedjenek. Redet keserű, jogosnak érzett felháborodás fogta el, mikor erre a megállapításra jutott. A katonának abban a hitben kell élníe, hogy, nem ember. 406 De nyomban rájött, hogy dühének részben a félelem is az oka. Öt évvel ezelőtt bezzeg megmondtam volna a véleményemet annak az orvosnak. Vén hülye, s az ilyenfajta a legveszedelmesebb a hadseregben. De hát az embernek tartania kell a pofáját, és el kell tűrnie mindent. Egy hónap alatt odáig jut, hogy mindent megtesz, amit csak kívánnak tőle. Ugyanakkor semmi értelme bármit is megtennie, ha kénytelen elviselni, hogy kényükre-kedvükre lökdössék ide-oda. És ebből nincs kiút. Wilson hangjára riadt fel. - Gyere, Red, mennyünk. Együtt mentek tovább. Wilson szótlan volt, széles; magas homloka csupa ránc. Bárcsak ne gyüttünk vóna el erre a vizitre, Red. - Ühüm. - Muszáj megoperátatnom magam. - Kórházba utaltak ? Wilson megrázta a fejét. - Nem, a doki azt mondta, várhaunk vele, amíg befejeződik a hadművelet. Nem sürgős. - De hát mi bajod an? - Tuggya a fene - mondta Wilson. - Az a fickó ott benn azt mondta, hogy minden megrohadt bennem. Nemi baj. - Füty-

tyentett egyet, aztán hozzátette: - Az öregem is óperációba halt bele, ezért nem is szeretek még csak rá se gondúni. Ugyan - mondta Red -, nem lehet olyan súlyos a dolog, különben rögtön megoperálnának. - Csak egyet nem értek, Red. Tudod, már öccör vót fertőzésem, s mind az öccör magam kúráltam ki magam. Az egyik haverom ajánlott egy orvosságot, Pirdonnak, Pridionnak vagy minek híjják bevettem, és meggyógyútam tőle. Ez a doki meg azt mongya, hogy az nem ér semmit. - Biztos nem is tudja, hogy mi az. - Hát ammá igaz, hogy nagy marha, de az biztos, Red, hogy az egész belsőrészem megrohatt. Mindig fáj, ha vizelek, fáj a hátam is meg görcseim is vannak néha. - Lemondóan legyintett: - Rohatt egy dolog ez, Red. Az ember olyan szép és naccerű dolognak tartya a szerelmet, olyan jólesik csinálni, hogy egészen ellágyul tőle, aztán a vége az lesz, hogy tönkremennek a belsőrészei. Eccerűen nem tudom megérteni. Én mondom neked, sze407 rintem az a doki téved. Valami más oka lehet az én bajomnak. A szerelem nem árthat meg az embernek. - De igen - mondta Red. - Hát akkor meg csak azt mondhatom, hogy nagyon el van baszva valami. Mégiscsak disznóság hogy ami olyan jólesik, a végin bajt csinál az embernek. - Fölsóhajtott. - Bízisten mondom, Red, fenemód zavaros ez az egész. Visszatértek a sátrukba. Időgé Q WOODROWWIL. SON, A LEGYŐZHETETLEN Tagbaszakadt, harminc éu körüli férji volt, dús, aranybarna sörényéhez, egészséges, pirospozsgás, csinos, markáns arcához sehogy se illett az ezüstkeretes pápaszem: első pillantásra tudósraah ungy legalábbis komoly, megfontolt férfiúnak nézte volna az ember. - Akárhány nővel uót is dógom, azt a kis ringyót sose fogom elfelejteni - mondta, heze fejével megtörölte magas, domború homlokát, s végigsimított aranybarna kefefrizuráján. Elcsépelt frázisok jutnak az ember eszébe: lassú enyészet. szenvedés és halál, erőszak és egyhangúság. A főutca erőltetetten fitogtatja csiricsáré előkelőségét: forró, zsúfolt, az üzletek kicsik P iszkosak. Az utcalányok bágyadtan, tikkadtan sétálgatnak fölalá karcsú lábszáraikon, arcuk kifestve, megbámulják a filmszínházak tarka plakátjait, megvakarják állukon a pörsenéseket, szemtelenül kacsingatnak a járókelőkre, a nap ragyog, a széttaposott hulladékok szinte plasztikusan emelkednek ki a világos háttérből.

Néhány száz méterrel odébb a mellékutcák zöldek, barátságosak, a fák lombja összeborul a magasban. Az ódon házak kimondottan bájosak; egy hídról vékony erecskére esik az ember pillantása, szelíden kanyarog néhány gömbölyű szikla körül; hallani a sarjadó növényzet neszét s a lombok suttogását a lomha májusi szellőben. Kicsit távolabb még mindig áll a roskadozó, kastélyszerű épület, törött ablaktábláival, málló oszlopaival, fala szürkés408 fekete, mint a fog, amelyből kiölték az ideget. Ez a ház megtöri a barátságos utcácskák keltette benyomást: rányomja az enyészet sötét bélyegét. A város központjában a bekerített pázsit elhanyagolt, Jackson tábornok szobra merengve nézi talapzatáról a gúlába rakott cement ágyúgolyókat meg az öreg ágyút, amelynek nincs gyújtószerkezete. A szobor mögött terül el a néger negyed, poros utcái egészen a távoli farmokig nyúlnak. Itt, a fekete gettóban, kiszáradt, repedezett, szúette putrik és kétszobás kalyibák állnak patkányok és svábbogarak szaladgálnak a száraz padlódeszkákon. A hőség mindent elfonnyaszt. A gettón túl, már majdnem a mezőkön, a koldússzegény fehérek élnek ugyanilyen kalyibákban, s reménykednek, hogy egy szép napon felviszi az Isten a dolgukat, s átköltözhetnek a város másik szélére, ahol a cipőkereskedők, banktisztviselők és malomfelügyelők laknak kocka alakú házakban, nyílegyenes utcákon, s a fák még nem elég öregek, hogy eltakarhatnák az eget. És az egész fölött ott lengedez a tunya, bágyadt májusi szellő; amely ilyenkor késő tavasszal már szinte fullasztó. Vannak, akik szeretik a meleget. Woodrow Wilson, aki már majdnem tizenhat éves, a poros utcán üldögél egy fatuskón, s szétvetett lábbal szunyókál a napon. Ágyékát átjárja a meleg, s bágyadt, jóleső érz és tölti el. Még két óra, s gyün Sally Ann. Orrcimpája kéjesen megremeg: érezni fogja a lány forró testének illatát, látni fogja mellét, ágyékát. Úristen, bárcsak túl vónék mán a mai estén! Az ember elolvad itt a napon, ha ilyesmikről ábrándozik. Fölsóhajt, s még kényelmesebben elterpeszkedik. Papa most igazán kialhattya a részegségit. Mögötte a cölöpökön álló, csámpás, megvetemedett verandán egy ütött-kopott hintaszékben alszik az apja, izzadságtól nedves trikója összegyűrődött a mellén. Úgy senki se tud piálni, mint papa. Nagyokat kuncog maga elé. Legföljebb majd én. egy-két év múlva. Az annya istenit, nincs jobb, mint a napon heverni. Két színes bőrű fiú halad el előtte, egy öszvért vezetnek kötőféken. Wilson fölegyenesedik. 409 Hé niggerek, hogy híjják aszt az öszvért?

A fiúk ijedten néznek föl, az egyik zavartan mozgatja lábujjait a porban. Josephine-nek, dünnyögi. Oké, öcskös. Megint halkan kuncogni kezd. Istenem, milyen jó, hogy ma nem köll dógozni. Ásít egyet. Reméllem, Sally Ann nem gyün rá hogy még nem vagyok tizenkilenc éves. Mindegy, úgyis szeret. Nagyon rendes kis dög. Tizennyolc év körüli néger lány halad el előtte, meztelen talpa körül kis porfelhők szállnak föl. Pulóverben van, nincs rajta melltartó ringó keble teltnek, puhának látszik. Arca kerek, érzéki. Wilson megbámulja, s megint másképp rakja a lábát. Az anynya. A lány lágyan riszálja kemény farát, a fiú kéjesen figyeli. Eccer egy ilyet is ki kell próbálnom. Megint halkan felsóhajt, aztán ásít. A nap melege szinte elviselhetetlenül kéjes érzéssel tölti el az ágyékát. Azt hiszem, nem sok köll hozzá, hogy az ember bódog legyen. Behunyja a szemét. Marha sok örömet szerezhet magának az ember. A bicikliműhelyben sötét van a lócák olajfoltosak. Wilson ideoda forgatja a biciklit, a kéziféket nézegeti. Eddig csak kontrafékkel találkozott, s most zavarban van. Assziszem, megkérdezem Wileytől, hogy kell rendbe hozni ezt a vacakot; már indul is a főnöke felé, de aztán megáll. Hátha magam is rágyüvökgondolja Hunyorog a félhomályban, kitapogatja, feszül-e a fék az összekötőrúd mentén, nekinyomja a fékpofát a kerékagynak. Tovább vizsgálódik s rábukkan egy meglazult anyacsavarra, amiatt nem fog a fék. Megszorítja a csavart, s a fék máris működik. Fifikus ember vót, aki ezt kifundálta - gondolja magában. Már éppen félre akarja tenni a biciklit. amikor elhatározza, hogy szétszedi a féket. Meg köll ismerkednem minden mütyürrel rajta. Egy óra múlva, miután szétszedte és újból összerakta a féket boldogan vigyorog. Nincs klasszabb, mint egy ilyen szerkezet. Elégedetten vési agyába a drótokat, srófokat meg emeltyűket, ami csak egy kézifékhez kell. 410 Mind olyan egyszerűek az efféle szerkezetek, magától is rágyün az ember, mi a fortélyuk Halkan jókedvűen füttyent egyet. Lefogadom hogy két év múlva nem lesz olyan masina, amit ne tunnék rendbe hozni. Csakhogy két év múlva már egy szállodában dolgozik. A bicikliműhely a gazdasági válság idején becsukott, Wilson nem talált egyéb állást, beállt boynak egy ötvenszobás szállodába a főutca végén. Fizetést nem kap, csak a borravalóért dolgozik. Nem sokat keres de nő meg pia mindig akad. Ha éjjel van szolgálatban, ritkán fordul elő, hogy ne találna a szállodában egy lányt, akivel pár órácskát elszórakozhat.

Egyik haverjának van egy ócska Fordja, s hét végén, ha nincs szolgálatban összevissza száguldoznak a poros utcákon, a sebességváltó mellett, a kopott gumialátéten ott zötykölődik kettejük közt egy pálinkáskorsó. Néha magukkal visznek két lányt is, és vasárnaponként többször is megesik, hogy idegen szobában ébrednek s sejtelmük sincs róla, hogy kerültek oda. Egy vasárnap arra ébred, hogy nős. (Álmosan megfordul az ágyban, és ráteszi a karját a mellette lévő gömbölyű hasra. A lepedővel a fején szemügyre veszi a nő meleg bőrét és háromszögletű, fekete ágyékát. A köldökébe dugja az ujját.) Ébredj már föl! Megpróbálja kitalálni a nő nevét. Jó reggelt, Woodrow. A nőnek széles, kövér arca van, közönyösen ásít egyet, és Wilson felé fordul. Jó reggelt, férjuram. Férjuram? Wilson megrázza a fejét, s agyában lassan összeállnak az előző este eseményei. Szilárd elhatározásotok, hogy házasságra léptek egymással? - kérdezte a békebíró. Röhögni kezd. Az annyát neki! Töprengeni kezd, hol is találkozott a nővel. Hát az öreg Slím hol van? A szomszéd szobában, Clarával. Csak nem nősült meg ő is? De bizony. Wilsonnak muszáj megint röhögnie. Lassanként kezd eszébe jutni, hogy szeretkeztek az este, s elfogja a gerjedelem. Szelíden simogatni kezdi a nőt. Naccerűen értesz a dologhoz, drágám, legalábbis ahogy visszaemlékszem rá. Te is stramm férfi vagy, Woodrow, mondja rekedten a nő. 411 Egen. Egy pillanatra elgondolkodik. (Úgyis meg kellett volna nősülnöm eccer. Átköltözöm papától a Tolliver Streetre, önálló háztartást rendezünk be.) Megínt az asszonyra néz, alaposan szemügyre veszi a testét. (Részeg vótam, de mindenre emlékszem.) Kuncogni kezd. Az annyát neki, nős vagyok. Adj egy csókot, drágám. Megszületik az első gyerekük. Másnap komoly tárgyalást folytat az asszonnyal a kórházban Alice drágám, szeretném ha annál egy kis pénzt. Minek, Woodrow? Tudod jól, miért spórolok; megint történhetik veled valami, Woodrow, meg kell a pénz a gyerekre meg a kórházra is. Bólint. Ide figyejj, Alice, az embernek néha kedve támad egy kis itókára. Átkozottul nehéz a munkám a garázsban, és jólesne mán kirúgni egy kicsit a hámbul, hogy őszinte legyek. Az asszony gyanakvó pillantást vet rá. De nehogy lefeküdj valami más nővel! Avval mán torkig vagyok, Alice. Elég nem szép, hogy ennyire bízol a saját férjedben. Tulajdonképpen meg vagyok sértve, hogy így beszész velem. Az asszony aláir egy csekket tíz dollárról, nagy gonddal raj-

zolja oda a nevét. Wilson tudja, milyen büszke az asszony a csekk-könyvére. Gyönyörű írásod van, mondja. Holnap is eljössz, drágám? Hát persze. Miután beváltotta a csekket. bemegy az első kocsmába. Én mondom, egy asszony az isten legocsmányabb teremtménye, kezd szónokolni. Mikor elveszed feleségül, assziszed, ismered, osztán később kiderül, hogy ippeg az ellenkezője, az isten verné meg. Ha szűz lányt veszel feleségül, kiderül, hogy kurva, ha meg kurvát veszel el, kiderül, az isten verné meg, hogy csak a főzés meg a varrás érdekli rajtad kívül senkinek se rakja szét a lábát, aztán idővel mán neked se. a nyavalya törné ki. (Röhögés.) Hálistennek, most néhány napig szabad ember vagyok. Elindul az országúton, fölkéredzkedik egy autóra, s keresztülhajtat a bozóton. Amikor kiszáll, vállára veti a pálinkáskorsót, és 412 végigtántorog egy ösvényen a satnya fenyők közt. Egy kis tanyaháznál megáll, és berúgja az ajtót. Clara, drágám! Woodrow - hogy kerülsz ide? Hát gondútam, mán rég nem láttalak. A jó öreg Slim okosabban tette vóna, ha nem utazik el egy egész hétre, akár üzletről van szó, akár nem. Azt hittem, a barátod. Ahhát, de a felesége jobb n tetszik. ( Nevetnek. ) Gyere, drágám, ígyunk egyet Lerángatja magáról az inget, s az ölébe ülteti a nőt. A kunyhóban istentelen a forróság, s Wilson magához szorítja Clarát. Mondok neked valamit, volt eccer egy kis kurva, akit tizenkétszer megizéltem egy éccaka, de amilyen kondiban most vagyok, meg ezzel a finom kis itókával a gyomromban, veled megdöntöm ezt a rekordot. Jobb volna nem innod annyit, Woodrow, egészen tönkremész. Nem megyek én semruitül se tönkre. Semmi nekem egy kis kefélés. Szájához emeli a korsót, élvezettel hátraveti a fejét, néhány csöpp pálinka végigfolyik a fülén, és belevész az aranybarna szőrzetbe a mellén. Ez aljasság volt Woodrow. Nincs közönségesebb dolog, mint amikor egy férfi hazudik a feleségének és minden spórolt pénzüket elkölti, mikor az asszony kórházban fekszik a gyerekével. (Alice majdnem sír. ) Nincs kedvem veszekedni Alice, haggyuk mán az egészet a fenébe. Majdnem mindig jó férj vagyok, nincs okod rá, hogy így beszéjj velem. Csak szórakozni szerettem vóna egy kicsit, és szórakoztam is. Okosabban tennéd, ha mosmán abbahagynád a kötekedést. Én is jó feleség vagyok, Woodrow. A házasságunk óta olyan hűséges voltam, amilyen csak lehet egy asszony. most már gyereked is van, meg önálló háztartásod, gondolhatod, mit éreztem,

amikor rájöttem, hogy ráhamisítottad a nevemet még egy csekkre, és minden pénzünket kivetted a bankból. Asszittem. örűni fogsz. hogy szórakozom egy kicsit, de hát az asszonyok csak azt akarják. hogy az ember örökké a szoknyájuk 'szélén üljön. 413 Ráadásul valami nyavalyát is kaptál attól a rohadt kurvától. Ugyan, hagyd már abba a kötekedést! Szereztem Piridint, vagy mi a fenének híjják, és rendbe gyüvök tőle. Sokszor kikúráltam már magam vele. Bele is lehet halni. Ne beszéjj hülyeségeket. (Elfogja egy kis félelem, de gyorsan erőt vesz rajta.) Csak az olyan férfi marad örökké beteg az ilyesmitül, aki mindig a kuckóban csücsül. Te is épp eleget szórakoztál, oszt mégse lett semmi bajod. (Sóhajt egyet, és megveregeti az asszony karját.) Na gyere, drágám, hagyd abba a kötekedést, tudod, hogy szeretlek, s néha milyen marha gyöngéd tudok lenni hozzád. Megint sóhajt egyet. (Ha az ember azt csináhatná, amit szeretne, sose kerülne bajba. De hát muszáj mindig hazunni, ezért jártam meg most is. ) A főutcán sétálgat legidősebb lányával. A kislány már hatéves. Na, May, mit nézel? Csak úgy nézelődök, apu. Jól van, drágám. Észreveszi, mennyire megbámul a gyerek egy babát az egyik kirakatban. A baba lábánál ott az árcédula, négy dollár ötvenkilenc cent. No, szeretnéd azt a babát? Igen, apu. A lány a kedvence. Sóhajt egyet. Drágám, te tönkreteszed apukát. Belenyúl a zsebébe, és kivesz egy ötdolláros bankót; ennyi a pénzük egész hétre, s még csak szerda van. Na jó, gyerünk be, drágám. Apu! Nem fog veszekedni anyu, ha megveszed azt a babát? Nem, drágám, apu azt majd elintézi anyuval. Önkéntelenül elmosolyodik magában. ( Milyen okos a kis bogaram. ) Gyöngéden megveregeti a kislány sovány fenekét. (Milyen jól fog járni vele eccer valaki.) Gyerünk be, May. Hazafelé menet eszébe jut, milyen cirkuszt fog csapni Alice a baba miatt. (Eh. egye meg a fene. Ha rákezdi, bekeverek neki egyet, s mingyár abbahaggya. Muszáj megfélemlíteni, egy aszszonynál csak azzal lehet elérni valamit.) Gyere, May. 414 Tovább ballagnak hazafelé az utcán, néha odabólint egy-egy ismerősének, némelyikkel el is beszélget. (Eccerűen nem értem

hogy lesz gyerek abból, ha az ember megkefél egy nőt. Végeredményben a kettő nem ugyanaz. fia az ember leül és alaposabban átgondújja a dógot, és elkezd töprengeni, hogy most aztán mi lesz, hát akár bele is bolondulhat. De hát ott egye meg a fene, lesz ahogy lesz, ki kell várni a végit. ) A kislány már alig húzza a lábát, Wilson az ölébe veszi. Gyere, drágám te viszed a babát, én meg viszlek téged, szépen hazasétálunk. (Könnyen kell venni a dolgokat, akkor nincs semmi baj.) Jókedvűen elégedetten megy tovább. Mikor Alice nyavalyogni kezd a drága baba miatt, bekever neki egyet, aztán tölt magának egy pohárral. 13 Hearnt áthelyezték Dalleson csoportjához. Cummings a rákövetkező héten lázasan tevékenykedett. A Toyaku-vonal ellen intézendő végső, döntő támadás, amelyet már majdnem egy hónapja halogatott, most már elkerülhetetlenül szükségessé vált. A hadtesttől és a hadseregparancsnokságtól érkezett ukázok hangjából félreérthetetlenül érezni lehetett, hogy %z ügy nem tűr további halasztást, meg aztán Cummingsnak magasabb körökben is voltak kémei, s tisztában volt vele, hogy egy-két héten belül eredményt kell felmutatnia. Törzse a legapróbb részletekig kidolgozta a terveket, s a támadást három napon belül meg lehetett volna indítani. Cummings azonban nem volt megelégedve a tervvel. Ahhoz képest, hogy csak néhány ezer embert vethetett be, viszonylag ütőképes harci erővel rendelkezett. csakhogy frontális támadásról volt szó, s nem volt rá semmi garancia, hogy ez a támadás sikeresebb lesz, mint az előző amelyik kudarcba fulladt. A katonák egy darabig előrenyomulnak, aztán - mihelyt komolyabb ellenállásba ütköznek - majd megint megállnak. És semmilyen eszközzel sem fogja tudni rákényszeríteni őket, hogy folytassák a támadást Cummings néhány hét óta egy másik tervvel is játszadozott, 415 csakhogy ennek a megvalósítása attól függött, sikerül-e támogatást kapnia a haditengerészettől, s ez még mindig kétséges volt. Óvatosan tapogatózott az ügyben, de ellentmondó válaszokat kapott, s nem tudott dönteni. Kényszerűségből félretette ugyan ezt a második tervet hogy reálisabbat, kézzelfoghatóbbat dolgozzon ki, de azért továbbra is ez foglalkoztatta, és egy reggel úgy döntött a törzstisztjeivel folytatott megbeszélésen, hogy kidolgoznak egy kiegészítő tervet is a támadásra, s ebbe belekombinálják a haditengerészet támogatását is. Ez a másik terv egyszerű volt, de radikális. A Toyaku-vonal jobb szárnya közvetlenül a tengerre támaszkodott, egy-két mérfölddel keletre attól a ponttól, ahol a félsziget a szigethez csatla-

kozott. S a Toyaku-vonalon túl körülbelül hat mérföldre volt egy kis öböl, a Botoi Bay. A tábornok ú terve szerint itt kellett volna partra szállnia körülbelül ezer embernek, s átlós irányban előnyomulva hátulról megtámadnia a Toyaku-vonal középső szakaszát. Ezzel egyidejűleg indította volna meg - ebben az esetben természetesen kevesebb emberrel - a frontális támadást, hogy addig nyomuljon előre, amíg meg nem teremti az összeköttetést a Botoiöbölben partra szállt csapatokkal. Ez a támadás feltétlenül eredményesnek igérkezett, föltéve, hogy a partraszállás sikerül. Csakhogy éppen ez volt a kétséges. A tábornoknak elegendő rohamcsónakot bocsátottak ugyan rendelkezésére a teherhajókon érkező utánpótlás partra szállítása céljából, s ezeken az inváziós csapatokat szükség esetén akár egyetlen fordulóval is rendeltetési helyükre tudta volna szállítani, ám a Botoi Bay a tábornok tüzérségének hatótávolságán kívül esett, és a légi felderítés során kiderült, hogy a tengerpartnak azon a szakaszán legalább ötven, ha nem száz japán alegység ásta be magát részben fedezékekbe,részben páncéllal védett tüzelőállásokba. Onnan sem tüzérséggel, sem zuhanóbombázókkal nem lehetett elkergetni őket. Legalább egy vagy még inkább két romboló kellett volna hozzá, amely körülbelül ezer méterre megközelíti a partot Ha a hadihajók támogatása nélkül szállítana partra egy zászlóaljat, föltétlenül véres és katasztrofális mészárlás lenne a vége. Ugyanakkor a tengerparton legalább ötven mérföldnyi hosszúságban a Botoi Bay volt az egyetlen olyan pont, ahol partra lehetett szállítani a csapatokat. A Botoi Bayn túl volt a legsűrűbb 416 a dzsungel egész Anopopejen, s a szó szoros értelmében lenyúlt a tengerbe, az öblön innen pedig, vagyis Cummings vonalaihoz közelebb túl meredek sziklafalak szegélyezték a partot, a katonák nem tudták volna megmászni őket. Az egyetlen lehetőség a Botoiöböl volt. Hogy a Toyaku-vonalat hátulról megtámadhassa, a haditengerészet támogatására lett volna szüksége. Cummingsot ennek a partraszállásnak a megkockáztatására -, ahogy ó nevezte - a benne rejlő "pszichológiai erő" ösztönözte. A Botoi-öbölben partra szállt katonák az ellenség hátában lennének, visszavonulásuk útja nem lenne biztosítva, vagyis biztonságot csupán az jelentene számukra. ha előretörnek, hogy összeköttetést teremtsenek saját kötelékeikkel. Vagyis egyszerűen kénytelenek lesznek előrenyomulni. És megfordítva: a frontálisan támadó csapatok is lelkesebben végeznék a dolgukat. Cummings tapasztalatból tudta, hogy katonák jobban harcolnak, ha abban a hitben vannak, hogy valamilyen feladatból nekik jutott a könynyebbik rész. Az elölről támadó katonák örülnének, hogy nem kellett részt venniök a partraszállásban, és ami még fontosabb: meg lennének győződve róla, hogy a Toyaku-vonal hátbatámadása következtében ők maguk kevésbé heves és elszánt ellenállásba fognak ütközni.

Miután a frontális támadás tervét minden részletében kidolgozták, már csak azt a néhány napot kellett volna megvárni, amíg a szükséges hadianyagot az első vonalba szállítják. Cummings rendkívüli megbeszélésre hívta össze törzstisztjeit, fölvázolta előttük az új tervet, s parancsot adott, hogy a fő támadási terv függelékeként dolgozzák ki részletesen hogy adott esetben rendelkezésre álljon. Ugyanakkor szolgálati úton mindjárt kért is három rombolót, s. elbocsátotta törzsét, hogy nekiláthassanak a munkának. Dalleson őrnagy gyorsan bekapta a reggelit, aztán sietett is vissza a sátrába a G 3-asba, és nekiállt kidolgozni a Botoi-öbölben végrehajtandó partraszállás terveit. Leült az íróasztala elé, kigombolta gallérját, lassú, megfontolt mozdulatokkal, gondolataiba mélyedve kihegyezett néhány ceruzát - vastag, nedves alsó ajka lelógott -, aztán fogott egy ív fŐhér papírt, és a felső szélére nagy, nyomtatott betűkkel fölírta: CODA AKCIÓ Élvezettel fölsóhajtott, cigarettára gyújtott, s egy pillanatig elgondol417 kodott a "coda" szón. Nem ismerte. - Valószínűleg ugyanazt jelenti, mint a "code" - dünnyögte, aztán rögtön el is feledkezett a dologról. Lassan, szorgalmasan igyekezett gondolatait az előtte álló munkára koncentrálni. Nagyon neki való feladat volt. Egy gazdagabb fantáziával megáldott ember alighanem undorodva hajtotta volna végre, hiszen tulajdonképpen csak hosszú listákat kellett összeállítani, hogy hány katona meg mennyi hadianyag kell a partraszálláshoz, és meg kellett tervezni a manőver időbeosztását Körülbelül olyan türelmet igényelt, mint egy keresztrejtvény megszerkesztése Dalleson azonban főleg az ilyen feladatokat szerette, mert tudta, hogy képes megoldani őket. Mert akadtak olyan feladatok is amelyeknek a megoldásához sokkal kisebb biztónságérzettel látott neki Az ilyen természetű munkát el lehetett végezni úgy is, hogy minden további nélkül egyik vagy másik harcászatí kézikönyv előírásaihoz tartotta magát, Dallesont mégis olyasfajta elégedettséggel töltötte el, amilyet egy botfülű ember érezhet, ha ráismer valamilyen zenedarabra Azzal kezdte hogy nagyjából kiszámította. hány teherautóra lesz szükség ahhoz, hogy a partraszállásra kijelölt csapatokat az arcvonalból a tengerpartra szállítsák Mivel kétségtelennek tartotta, hogy a frontális támadás akkor már folyamatban lesz, lehetetlen volna most eldöntenie, hogy melyik alakulatot használják föl. Ez nyilván az adott helyzettől függ majd, az azonban már most is biztos volt, hogy csakis a szigeten lévő négy gyalogzászlóalj egyikéről lehet szó. Dalleson tehát a problémát négy, egymástól különálló részletproblémára bontotta, s mind a négy eshetőségre más-más számú teherautót tervezett be. Ugyanakkor nyilván szükség lesz még bizonyos számú gépkocsira a frontális támadáshoz is, ezeknek a kijelölése azonban már a G 4-esnek a dolga. Dalleson fölnézett, és összeráncolt homlokkal körülpillantott a sátrában tartózkodó rajzolókon meg tiszteken.

- Hé, Hearn! - kiáltotta. - Parancsol? - Vigye át ezt Hobartnak. és mondja meg neki, legyen szíves megállapítani. honnan tudjuk előteremteni a tehergépkocsikat. Hearn bólintott, átvette Dallesontól a papírt, aztán halkan fütyörészve kiballagott a sátorból. Dlleson nyugtalan, majdnemhogy ellenséges kifejezéssel nézett utána. Hearn meglehetősen 418 idegesítette. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de mindig egy kis szorongás, sőt bizonytalanság töltötte el Hearn társaságában. Mindig az volt az érzése, hogy Hearn röhög rajta, de nem volt semmi konkrétum, amit rá tudott volna bizonyítani. Kicsit csodálkozott, mikor a tábornok áthelyezte hozzá Hearnt, de hát nem az ő dolga volt. Megbízta Hearnt a térképrajzolók és másolók felügyeletével, aztán teljesen megfeledkezett róla. Hearn elég tisztességesen ellátta a feladatát, meglehetősen szótlan volt, s mivel majdnem mindig több mint egy tucat katona tartózkodott a sátorban Dalleson nem sokat törődött vele. Legalábbis kezdetben: Később azonban úgy vette észre, mintha valamilyen eddig nem tapasztalt légkör kezdett volna kialakulni Hearn körül. Mintha egyes unalmas és értelmetlen intézkedésein titokban kuncogtak volna s egyszer véletlenül fölfigyelt rá, hogy Hearn azt mondja: - Nyugodt lehet, a vén szivar gondoskodik arról, hogy az egység időben ágyba kerüljön Gyereke sose volt, se kutyája, se macskája, mi egyebet várhat hát tőle az ember? - Szavaira éktelen röhej tört ki, de hirtelen el is némult, mikor észrevették, hogy Dalleson figyel. S DalIesonnak azóta folyton az volt az érzése, hogy Hearn róla beszélt. Megtörölte homlokát, megint az íróasztala fölé hajolt, és nekiállt kiszámítani a partraszállásra kijelölt zászlóalj be- meg kihajózásának időpontjait. Közben élvezettel szopogatta a szivarját, de minduntalan abbahagyta a munkát, bedugta kövér ujját a szájába, és kipiszkálta a foga közé szorult dohánytörmeléket. Időnként puszta megszokásból fölpillantott, és körülnézett a sátorban hogy helyükön vannak-e a térképek, és dolgoznak-e a rajzolók. Ha csöngött a telefon, ugyancsak abbahagyta a munkát, várta, hogy beleszóljon valaki a kagylóba, s komoran csóválta a fejét, ha túl sokáig tartott a dolog. Íróasztala a sátor egyik sarkába volt állítva, ferde szögben, hogy bármikor szabadon kiláthasson a táborba. Könnyű szellő kerekedett, kicsit megborzongatta lába körül a letaposott füvet, s lehűtötte széles, vörös arcát. Az őrnagy sokgyermekes, szegény családból származott, és örült hogy el tudta végezni valahogy a középiskolát. Amíg 1933ban be nem állt katonának, egész sor próbálkozásába belebukott; határozottan pechje volt, semmi se sikerült neki. Fiatal korában félénk volt és hallgatag, így aztán nem figyeltek föl rá, milyen 419

keményen és kitartóan tud dolgozni, s hogy száz százalékig megbízható. A hadseregben azonban mintaképe lett a tökéletes katonának. Mikor altiszt lett belőle, kínos alapossággal teljesített minden rábízott feladatot s gyors egymásutánban léptették elő. De azért ha nem jön közbe a háború, valószínű, hogy nyugdíjba vonulásig őrmester marad. Mivel az újoncok száma egyre nőtt, Dallesonból magától értetődően tiszt lett, s alhadnagyból rövid idő alatt hadnaggyá, aztán századossá léptették elő. Százada kiképzését példásan irányította, emberei fegyelmezettek voltak, kifogástalanul vonultak ki a szemlékre, szabályos sorókban meneteltek. Ráadásul még azt is beszélték róluk, hogy büszkék a századukra. Dalleson is mindig ezzel hencegett, és szónoklatai állandó vicctémák voltak a katonák közt. - Ti vagytok, baszd meg, a legjobb ezred legjobb zászlóalja legjobb századának legjobb katonái. . . - és így tovább, de emberei annak ellenére, hogy gúnyolódtak rajta, alapjában véve komolyan vették. Sablonos trükkel operált, de a trükk bevált. Az már egészen természetes volt hogy őrnaggyá rukkolt elő. Dalleson csak akkor került pácba. amikor őrnagy lett belőle. Azon vette észre magát, hogy közlegényekkel szinte alig kerül közvetlen kapcsolatba. Majdnem kizárólag csak tisztekkel volt dolga, s ettől valahogy elgyámoltalanodott. Az igazság az, hogy a tisztek társaságában mindig kényelmetlenül érezte magát; még százados korában is háromnegyed részben közlegénynek tekintette magát, s most visszasírta a régi, szép időket, amikor katonái éppen szabadszájúsága miatt becsülték. Mint őrnagy kénytelen volt vigyázni a modorára, és sose volt egészen biztos benne, hogyan kell viselkednie. A végén már úgy érezte - de csak titokban, mert még önmagának sem vallotta be -, hogy nem való őrnagynak. Meglehetősen zavarta, hogy csupa magas rangú tiszttel kell együtt dolgoznia, s néha kimondottan nyomasztotta a munkaköréveljáró felelősség. Az a tény, hogy ő volt a G 3-as nagyban növelte kényelmetlen érzését. A G 3-as ugyanis a hadosztály törzséhez tartozik, s a hadműveleti tervek kidolgozásával és a kiképzés irányításával van megbízva. Hogy munkakörét kifogástalanul elláthassa, jó eszűnek, széles látókörűnek, gyors ítélőképességűnek, s ugyanakkor sok mindenben a legapróbb részletekig járatosnak kell len420 nie. Más hadosztálynál Dalleson valószínűleg nem is maradt volna sokáig ebben a beosztásban, Cummings tábornok azonban mindig jóval nagyobb érdeklődést tanúsított a hadműveleti tervek iránt, mint általában a hadosztályparancsnokok; alig akadt olyan terv, amelyet ne ő kezdeményezett, s gyakorlatilag olyan katonai tevékenység sem - bármilyen jelentéktelen volt is -, amelyet ne ő hagyott volna jóvá személyesen. Ebben a szituációban az őrnagynak nem volt más dolga, mint satírozni egy kicsit a tábornok által felvázolt rajzokat, s ehhez nem kellett annyi tehetség, ameny-

nyit általában el szoktak várni egy G 3-astól. Ezért maradhatott meg az őrnagy ebben a beosztásban; ennek ékes bizonyítéka volt elődjének, egy alezredesnek a példája; akit az Isten is egyenesen erre a munkakörre teremtett, és pontosan azért váltották le: kezdett magához ragadni bizonyos munkaköröket, amelyeket a tábornok szívesebben tartott fenn önmagának. Az őrnagy valahogy megbirkózott feladataival, azaz - pontosabban mondva = átizzadta magát rajtuk, mert amit nem gyótt ésszel, igyekezett kemény munkával megoldani. Idővel belejött Mindennapi teendőkbe, a tervezés mechanizmusába, az úrapok kitöltésébe, de még mindig kényelmetlenül érezte magát. Félt, hogy nehezen forog az agya, hogy nagyon sokáig tart, amíg döntésre tud jutni valamiben. ha nincsenek kéznél a feljegyzései, az idő pedig sürget. Egy olyan éjszaka emléke például, amilyet a tábornok mellett töltött, amikor a japánok támadást indítottak, még most is iszonyattal töltötte el, ha ugyan egyáltalán megengedte magának, hogy visszagondoljon rá. Tudja, hogy ő képtelen lett volna a csapatok mozgatását annak a könnyedségnek és gyorsaságnak még csak egy parányi töredékével is irányítani, amilyennel a tábornok telefonon keresztül irányította, s föltette magának a kérdést, hogy vajon mit csinált volna akkor, ha a tábornok őrá bízza ezt a feladatot. Mindig rettegett tőle, hogy egyszer olyan helyzetbe kerül, amely csakugyan megköveteli a beosztásával járó különleges képességeket, hiszen ilyenekkel nem rendelkezett. Bármilyen munkakörben szívesebben dolgozott volna, mint a G 3-aséban. Ennek ellenére soha eszébe se jutott, hogy más beosztást kérjen; ettől a gondolattól irtózott a legjobban. Elöljárójához mindig határtalan hűséggel ragaszkodott, ha úgy érezte, hogy az illető 421 tehetséges tiszt. s olyan hatást még soha senki sem gyakorolt rá, mint a tábornok. Dalleson őrnagy egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy elhagyja a tábornokot, ha csak nem kap rá határozott parancsot; ha a tábort megtámadták volna a japán csapatok, valószínű, hogy a tábornokot védelmezve esett volna el, annak sátrában. Ez volt az egyetlen romantikus érzelem az őrnagy nehézkes agyában és testében. Ezenkívül benne élt a becsvágy is, hogy feljebb jusson a katonai ranglétrán. Ez a becsvágy persze eléggé korlátozott volt; arra, hogy egyszer belőle is tábornok lesz, aligha lehetett több reménye mint a középkorban egy gazdag kereskedőnek, aki arról ábrándozott. hogy egyszer majd király lesz. Az őrnagy alezredessé vagy esetleg ezredessé szeretett volna előlépni mielőtt még véget ér a háború és G 3-asként meg is volt rá a kilátása. Igen egyszerűen okoskodott; nagyon szeretett volna a háború után is a hadseregben maradni, és úgy spekulált, hogy ha legalább alezredesig viszi, a háború után a legrosszabb esetben is legföljebb csak századossá rangsorolják vissza. S valamennyi rendfokozat körül a századosi volt az, amelyet a legközelebb álló-

nak érzett egy törzsőrmester rangjához, arra a gondolatra viszont, hogy megint altiszti állományba kerüljön, kicsit szomorkás érzés fogta el, úgy érezte, nem lenne egészen igazságos. Így aztán, ha boldogtalanul is, de igyekezett megbirkózni a hadműveleti terveket kidolgozó csoport főnökének munkakörével. Mikor az időbeosztással elkészült, kelletlenül nekilátott megfogalmazni a menetparancsokat, amelyek valamelyik zászlóaljnak a tűzvonalból való kivonásához és a tengerpartra való szállításához voltak szükségesek. Ez önmagában nem volt túlságosan bonyolult feladat, mivel azonban nem tudhatta, melyik zászlóaljat fogják kivonni, kénytelen volt négy különböző parancsot megfogalmazni, és ugyanakkor kidolgozni a megfelelő csapatmozdulatokra vonatkozó intézkedéseket is. amelyekkel a kivont zászlóalj helyén támadt rést mind a négy lehetőség esetén betömik. Ezzel telt el délutánjának legnagyobb része. Mert igaz ugyan, hogy a munka egy részét rábízza Leachre meg egy másik segédtisztre, de azért azt is ellenőriznie kellett, amit ók csináltak, s az őrnagy bizony nagyon alapos és nagyon lassú volt. De végül csak elkészült ezzel is, és kísérletképpen fölvázolt egy támadási parancsot a zászlóalj számára a Botoi-öbölben való partraszállás utánra Ebben az esetben nem volt módjában korábbi példákat követni A tábornok nagy vonalakban ismertette ugyan a tervezett támadást, ez az ismertetés azonban meglehetősen homályos volt. Dalleson viszont tapasztalatból tudta, hogy valamilyen tervet feltétlenül a tábornok elé kell terjesztenie, annak ellenére, hogy a tábornok úgyis félreteszi, és részletesen megadja a szükséges utasításokat. Bízott ugyan benne, hogy ezúttal talán nem kerül ilyesmire sor, de azt is tudta, hogy ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Így aztán csak úgy ömlött róla a veríték a forró sátorban, miközben fölvázolt egy támadási tervet az egyik fő ösvényen, s nagyjából azt is kiszámította, hogy az egyes egységeknek mennyi idő kell ahhoz, hogy ezt az utat megtegyék. Nagyon meg kellett erőltetnie az agyát, mert eddig még nemigen foglalkozott ilyesmivel, több ízben abba is hagyta a munkát, megtörölte homlokát, s - teljesen eredménytelenül - megpróbálta önmaga előtt is eltitkolni szorongását. Idegesítette a sátorban uralkodó hangzavar a szüntelen jövés-menés egyik asztaltól a másikig meg az is hogy az írnokok és rajzolók munka közben folyton dudorásztak. Néhányszor fölnézett, vészjósló pillantást vetett a beszélgetőkre, aztán hangosan nyögött egyet. és megint munkája fölé hajolt A telefon gyakran csöngött, és Dalleson akarata ellenére kezdett odafigyelni a beszélgetésekre. Egy ízben Hearn percekig csevegett a telefonon valamelyik tiszttel. Dalleson végül is levágta a ceruzáját az asztalra, és elkiáltotta magát: - Azt a kutyaúristenit, mért nem fogják már be a pofájukat, és végzik inkább a dolgukat? - Ez nyilván Hearnnek szólt, aki beledünnyögött még valamit a kagylóba, aztán letette, s elgóndolkozva meredt Dallesonra. - Átadta azt a papírt Hobartnak? - kérdezte Dalleson.

- Igenis. - S mi a fenét csinált azóta? HŐarn elvigyorodott, és cigarettára gyújtott. - Semmi különösebbet, őrnagy úr. - Tisztán lehetett hallani, hogy az írnokok közül néhányan halkan kuncognak. Dalleson fölállt, s maga is meglepődött rajta, milyen hirtelen dühbe gurult: - Kikérem magamnak, hogy szemtelenkedjék, 4 423 Hearn! - De ettől csak rosszabb lett a helyzet. Nem lett volna szabad egy tisztet a beosztottak jelenlétében megdorgálnia.Menjen, és segítsen Leachnek. Hearn néhány másodpercig nem mozdult, aztán bólintott, hanyag léptekkel átballagott Leaeh asztalához, s leült melléje. Dallesonnak csak nehezen sikerült újból elmélyedni a munkában. Az arcvonal megmerevedése óta eltelt néhány hét alatt különös gonddal ügyelt rá, hogy emberei megállás nélkül dolgozzanak. Minduntalan elfogta a nyugtalanság, hogy beosztottjai lazsálnak, és felületesen végzik a munkájukat. Hogy ezt megakadályozza, állandóan üldözte írnokait, újraíratott velük minden ügydarabot, amelyben egyetlen betűhibát vagy törlést talált, s szüntelenül veszekedett alacsonyabb rangú tisztjeivel, hogy iparkodjanak jobban. Ez alapjában véve valamiféle babona volt a részéről. Azt hitte, ha sikerül elérnie, hogy a maga kis egysége hibátlanul végezze a dolgát, a hadosztály többi része is követni fogja a példát. Az a kényelmetlen érzés, amit Hearn keltett benne, részben abból a meggyőződéséből fakadt, hogy Hearn nem sokat törődik a munkájával. Ez pedig veszélyes volt. - Egyetlen ember megbomlaszthat egy egész köteléket - ez volt Dalleson egyik alapelve, és most úgy érezte, hogy Hearn magatartása ezzel fenyeget. Első ízben fordult vele elő, hogy egy alárendeltje kereken kijelentette: nem csinált semmit. Ha ez elharapódzik. . . Dalleson a délután hátralevő részében folyton ezen dühöngött, rendkívül bizonytalanul dolgozta ki a menetparancsokat, de vacsora előtt egy órával mégis úgy gondolta. sikerült annyira jutnia a tervekkel, hogy a tábornok elé terjesztheti őket. Átment Cummings sátrába, elébe tette a tervet, aztán csak állt az asztal előtt, s kényelmetlen érzéssel várta a megjegyzéseket. Cummings gondosan áttanulmányozta a tervet, néha-néha fölpillantott és tett valamilyen bíráló észrevételt. - Úgy látom, négy különböző menetparancsot fogalmazott meg, s ugyancsak négy gyülekezőhelyet jelölt ki. - Igenis, tábornok úr. Nem hiszem, hogy szükség volna rá, őrnagy úr. Egyetlen gyülekezőhelyet jelölünk ki a második zászlóalj mögött, és akármelyik zászlóaljat szemeljük ki majd a partraszállásra, oda vonul vissza. Öt mérföldnél többet egyiknek se kell menetelnie, bármelyikre esik is a választásunk.

Igenis, tábornok úr. - Dalleson buzgón firkált valamit a blokkjára. - S azt hiszem jobb lenne száznégy pere helyett száznyolcat engedélyezni átlagban a menetidőre - Igenis, tábornok úr. És így tovább. Cummings előadta kifogásait, és Dalleson följegyezte őket a blokkjára. A tábornok egy kis megvetéssel figyelte. Dalleson agya pontosan úgy működik, mint valami kapcsolótábla - gondolta. Ha a megfelelő lyukba nyomja be az ember a dugót, meg tudja adni a kívánt választ. különben csődöt mond. Cummings fölsóhajtott, és cigarettára gyújtott. - A törzs tisztjeinek munkáját még alaposabban össze kell hangolnunk adott esetben. Lenne szíves megmondani Hobartnak és Conn-nak, hogy holnap reggel az legyen az első dolguk, hogy önnel együtt jelentkeznek nálam? Igenis, tábornok úr - dünnyögte Dalleson. A tábornok megvakarta felső ajkát. Ez Hearn feladata lett volna há még mindig a segédtisztje lenne. Cummingsnak most nem volt segédtisztje. Kifújta a füstöt. - Mellesleg szólva, őrnagy úr, hogy jön ki Hearnnel? - kérdezte. Hanyagul ásított egyet, pedig tele volt feszültséggel. Amióta Hearn nem volt a szeme előtt, többször is elfogta bizonyos sajnálkozás, sőt vágyott is utána egy kicsit, de elnyomta magában ezeket az érzéseket. Micsoda kínos ügy lehetett volna a dologból - gondolta. Nem, Hearn nem jöhet vissza. Vége a dalnak. Dalleson összeráncolta széles homlokát. - Semmi bajom - Hearnnel, tábornok úr. Igaz, hogy átkozottul pimasz, de majd leszoktatom róla. Ahogy most elgondolkozott a dolgon, Cummings egy kis csalódást érzett. A tiszti étkezdében vetett néha egy-egy pillantást Hearnre, s látta, hogy a hadnagy arca éppoly kifejezéstelen és komor, mint mindig is volt. Nem látszott valószínűnek, hogy Hearn valaha ís kimutatja, mit gondol, de mégis. . . A büntetés máris elvesztette hatását, jelentéktelen, megszokott, hétköznapi eset lett belőle. A tábornokot elfogta a vágy, hogy. . . hogy még 424 425 jobban megalázza Hearnt. Most, hogy fölidézte emlékezetében az utolsó beszélgetésük alkalmával történteket, már nem volt olyan nagyon elégedett. Hearn valahogy túl könnyen úszta meg a dolgot. - Arra gondoltam, hogy újból áthelyezem - mondta Cummings nyugodtan. - Mit szól hozzá? Dalleson zavarba jött. Igazán semmi kifogása sem volt ellene, ha megszabadul Hearntől, inkább örült neki, csak nem értette a tábornok viselkedését Cummings ugyanis soha nem nyilatkozott neki Hearnről, és Dalleso még mindig abban a hitben élt, hogy Hearn a tábornok kegyeltjei közé tartozik. Képtelen volt rájönni, mi rejlik a tábornok kérdése mögött. - Nekem tökéletesen mind-

egy, tábornok úr - felelte végül is Értem. de azért nem árt gondolkozni rajta. Kétlem, hogy Hearnből valaha is jó törzsben dolgozó tiszt lesz. - Ha Dalleson ennyire közömbös Hearn iránt. nem sok értelme van mellette hagyni - Nagyjából megüti az átlagot - mondta óvatosan Dalleson. - Mi volna például, ha áthelyezném valamelyik egységbe az arcvonalon? - kérdezte közönyösen Cummings. - Van valami ötlete, hová dughatnánk? Dalleson erre még jobban megzavarodott. Nagyon furcsa, hogy egy tábornokot ilyesmi foglalkoztat, hogy hová helyezzenek át egy hadnagyot. - Természetesen, tábornok úr. A 458-asok Baker-századában valószínűleg kevés a tiszt, mert a járőrök jelentéseít mindig egy őrmester írja alá. Aztán ott van még az F század ahol legalább két tisztre volna még szükség, s azt hiszem, a Charley-században is elkelne egy. Cummingsnak egyik megoldás sem tetszett különösebben.Máshol nincs hiány tisztben? Hát itt volna még az itteni törzsszázad felderítő szakasza, de annak tulajdonképpen nincs szüksége tisztre. - Miért? Az őrmesterük a 458-asok egyik legjobb katonája, tábornok úr Már gondoltam is rá, hogy megemlítem önnek, mert véleményem szerint a hadművelet befejezése után jó volna tisztet csinálni belőle. Croftnak hívják. Kitűnő ember. Cummings azon kezdett tűnődni, mit ért vajon Dalleson az426 alatt, hogy valaki jó katona. Valószínűleg teljesen analfabéta az illető - gondolta -, de van benne egy jó adag józan ész, és egyáltalán nincsenek idegei. Megint megtapogatta az ajkát. A felderítő szakaszban továbbra is szemmel tarthatná Hearnt. - jó, majd még gondolkozom rajta. Nem sürgős - mondta Dallesonnak. Miután Dalleson eltávozott, Cummings hátravetette magát a széken, és sokáig gondolatokba merülve, mozdulatlanul ült. Ez az ügy még nincs elintézve Hearnnel. A hadnaggyal kapcsolatos furcsa vágyai, amelyek abban a parancsban kulmináltak, hogy vegye föl a cigarettát, még nem csillapultak, legalábbis nem egészen. S még mindig nyitva állt az a kérdés is, hogy sikerül-e támogatást kapnia a haditengerészettől. Cummingsot hirtelen megint csüggedés fogta el. Hearn aznap néhány óra hosszat éjszakai szolgálatot teljesített a G 3-as sátorban. Az oldallapokat leeresztették, a sátor elé felállították a kettős bejáratú biztosító előteret, a sarkait befedték, hogy tökéletes tegyen az elsötétítés. Odabenn, mint mindig, rettentően nyirkos volt a levegő. Hearn meg az ügyeletes írnok minduntalan elszunyókált ültében. Zubbonyukat kigombolták, tekintetüket elfordították a Coleman-lámpákról, arcukról dőlt a veríték.

Igen alkalmas idő volt a gondolkodásra, hiszen az arcvonalról óránként érkező telefonjelentések felvételén kívül nem volt semmi tennivalójuk, és a csupasz asztalok, üres rajzállványok meg a !etakart térképasztalok valamilyen ünnepélyes, tűnődésre késztető hangulatot árasztottak körülöttük. Időnként - mint valami távoli mennydörgés - fölhangzott az éjszakában a tüzérség zavarótüze. Hearn nyújtózott egyet, és az órájára pillantott. - Magát mi= kor váltják, Stacey? - kérdezte. - Hajnali kettőkor, hadnagy úr. Hearn háromig volt szolgálatban. Felsóhajtott, megint nyújtózkodott egyet, aztán hátradőlt a széken. Az ölében ott hevert egy képes újság, éppen csak átlapozta, aztán kicsit bosszúsan az egyik asztalra hajította. Néhány pillanat múlva elővett a zubbonya felső zsebéből egy levelet, és lassan még egyszer elolvasta. Egyik egyetemi barátjától kapta. 427 "Itt Washingtonban világosan észlelhetők a változás jelei. A reakciósok be vannak gyulladva. Akármilyen szívesen hinnék az ellenkezőjét, tisztában vannak vele, hogy ebből a háborúból a nép háborúja lesz, és az elkövetkező világforradalom úgyszólván a levegőben lóg. Megmozdult a nép, s a reakcíósok az elnyomás minden ócska fegyverét bevetik, hogy ezt a megmozdulást megállítsák. A háború után valóságos boszorkányüldözés kezdődik majd, de kudarcot fog vallani, mert a nép határozottan ki fogja nyilvánítani igényét az egyetemes szabadság iránt. E1 se tudod képzelni, mennyire be vannak gyulladva a reakciósok. Utolsó állásaikat védik." Ugyanilyen hangnemben folytatódott tovább is. Mikor Hearn végigolvasta a levelet, vállat vont. Bailey mindig optimista volt. Meggyőződéses marxista optimista. Csak az a baj, hogy az egész üres fecsegés. Igaz, hogy a háború után valószínűleg boszorkányüldözés lesz, ezt azonban aligha a félelem fogja irányítani. Mit is mondott Cummings? Amerika energiája átalakult kinetikai energiává, s ezt á folyamatot már nem lehet visszafordítani. Cummings - legalábbis ebben a vonatkozásban - egyáltalán nincs begyulladva. Ha őt hallgatja az ember, éppen a nyugalma és rendíthetetlen magabiztonsága a legborzasztóbb. A jobboldal valóban harcra készül, de ezúttal egyáltalán nem fél, és nem fülel zavartan a történelem lépteinek dobogására. Ezúttal a jobboldaliak az optimisták, ók vannak offenzívában. Ezt ugyan ilyen nyíltan sose mondta ki Cummings, de hallgatólagosan minden egyes érvében ott bujkált. A történelem a jobboldaliak markában van, és a háború után félelmetes politikai hadjáratba fognak kezdeni. Csak egyetlen nagy lökés kell, egyetlen erős offenzíva, és a történelmet ebben a században, s talán még a következőben is ők fogják irányítani. A Mindenható Emberek Ligája. Azért persze nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy semmi se

egyszerű, de kétségtelen, hogy Amerikában máris fölütötték a fejüket, és mozgásba lendültek az "erős" emberek, s néhányan közülük pontosan tudják, mit akarnak. És a nagy cél eléréséhez szükséges fegyverek rendelkezésére is állnak az olyan embereknek, mint például az ő apja, akik ösztönösen egyformán gondolkoznak és cselekszenek, még ha nem is tudják, vagy nem is érdekli őket, 428 hová vezet az út, amelyen elindultak. Lehet, hogy egyelőre csak egy vagy két tucatra korlátozódik a számuk, nem is állnak kapcsolatban egymással; a tudatosságnak egyazon fokára még semmi esetre se jutottak el. De ennél többről van szó. Ezt a tizenkét embert még el lehetne tenni láb alól, csakhogy nyilván másik tizenkettő lépne a helyükre, aztán megint másik, és így tovább. A történelem sokféle nyomása és ellennyomása létrehozta a huszadik század emberének prototípusát. Azt a különleges embert, aki kitalálta és megfogalmazta az elvet, miszerint "az ember természetes lelkiállapota a félelem". A technika győzött a lélek fölött. "Az emberek óriási többsége akarva-akaratlanul a gépek rabszolgájává válik, s ettől a kilátástól ösztönösen irtózik." S a határterületeken, a törési helyeken támadnak azok a rendkívüli feszültségek, amelyek a nagy ábrándot világra segítik. Hearn kicsit undorodva még egyszer átfutotta a levelet. "Az ember kénytelen volt ledönteni trónjáról Istent, hogy tökéletessé tegye és egyenlővé lehessen vele. " Akárcsak Cummings. Vagy ezt Cummings mondta? Hearn agyában néha elmosódott a határvonal a két ember gondolkodásmódja közt. Igen, ezt mondhatta volna Cummings is. Pontosan Cummings elmélete. Hearn összehajtogatta és zsebre vágta a levelet. S hová juttatta őt ez az egész ügy? Igen, hová? Néha, sőt sokszor ő maga is csábítást érzett, még a csábításnál is többet: egyenesen belső ösztönzést arra, hogy. . . hogy ugyanazt csinálja, amit Cummings képes volna megcsinálni. Ez az igazság. Ha leveti a magára öltött álarcot, az eltanult bizonytalan és hamis pózokat, alapjában véve ó is pontosan olyan, mint Cummings. Igaz, nem mond olyanokat, hogy "az asszonyok közönséges ringyók, de még az asszonyok esetében is: ebben sem lehetett olyan biztos. Igaza volt Cummingsnak. Lényegében egyformák ők ketten, s éppen ez idézte elő köztük kezdetben a bizalmas viszonyt, ez támasztott bennük egymás iránt kölcsönös vonzalmat, s végül ez okozta a gyűlölködést is. S ez a gyűlölködés még most is fönnáll köztük, legalábbis ami ót illeti. Valahányszor csak meglátta Cummingsot, akár csak egy pillanatra is, mindig szorongó félelem és gyűlölet fogta el iránta, mindig fölrémlett emlékezetében a kínos pillanat, amikor kényte429 len volt lehajolni, és fölvenni a cigarettát. Változatlanul megalázó

és változatlanul sokatmondó emlék volt. Addig a pillanatig sohase eszmélt rá, milyen határtalanul hiú, s mennyire tud gyűlölködni, ha megsértik Biztos, hogy soha senkit nem gyűlölt úgy egész életében, mint Cummingsot. Az alatt a hét alatt, amelyet Dalleson mellett töltött a G 3-as sátorban, úgyszólván félholt volt, beletemetkezett a mindennapi teendőkbe, gépiesen végezte munkáját, s közben szinte elviselhetetlen kétségbeesés parázslott a szívében. Később kezdett lassan megszabadulni ettől az érzéstől, ma délután azonban megfricskázta Dallesont, és ez annak az előjele volt, hogy még más dolgok is fognak történni, s szintén nem lesznek valami kellemesek. Ha továbbra is itt marad, valószínűleg egy sor jelentéktelen kis lázadásban fogja elpazarolni önmagát, s a végén csak újabb megaláztatásokban lesz része. El kell kerülnie innét, át kell helyeztetnie magát. Csakhogy Cummings nyilván nem fog belemenni A düh, amely egész héten át fojtogatta, megint elszorította a torkát. Bárcsak oda tudna állni Cummings elé, hogy megkérje, helyezze át valamelyik tűzvonalban lévő alakulatba! De hát úgyis hiábavaló lenne. Cummings pontosan ezt nem volna hajlandó megengedni neki. Megszólalt a telefon, s Hearn fölvette a kagylót. A vonal másik végén hadarva megszólalt egy hang: - Itt a Paragon Red. 0.30tól 1.30-ig nem történt semmi. - Oké. - Hearn letette a kagylót, és rámeredt a jelentésre, amelyet fölfirkantott az előtte heverő blokkra. Tisztára formális jelentés volt, amilyet óránként leadott minden zászlóalj. Egy eseménytelen éjszakán valószínűleg ötven ilyen jelentés is befut. Éppen fogta a ceruzáját, hogy bejegyezze az eseménynaplóba, amikor Dalleson lépett a sátorba. Stacey, az irnok, aki addig a képes újsággal a kezében szunyókált, vigyázzba vágta magát. Dalleson láthatólag csak sebtiben fésülködött meg, széles arca még mindig piros volt az alvástól Fürkészve körülnézett a sátorban, s hunyorgott a lámpafényben. - Minden rendben? - kérdezte - Igen - felelte Hearn. Hirtelen rájött, hogy Dalleson azért riadt fel, mert attól félt, hogy történt valami az arcvonalon, s jót mulatott rajta magában. - Hallottam, hogy csöngött a telefon - mondta Dalleson. 430 - A Paragon Red jelentette. hogy nem történt semmi, ez volt az egész. - Beírta már az eseménynaplóba? - Nem, őrnagy úr. Hát akkor írja be ember. - Dalleson ásított egyet. Hearn eddig csak ritkán használta az eseménynaplót, így aztán gyorsan megnézte az előző bejegyzést, hogy milyen az előírt forma. Aztán szépen lemásolta. Dalleson melléje lépett, megnézte a bejegyzéseket, és megmarkolta az asztal szélét. - Legközelebb írjon olvashatóbban.

Itt egye meg a fene, ha tűri, hogy Dalleson kioktassa őt, mint egy gyereket! - Tőlem telhetőleg igyekezni fogok, őrnagy úrdünnyögte maliciózusan. Dalleson odabökött kövér mutatóujjával a bejegyzés alá. - Mit jelentettek? Mikor nem történt semmi? - 0. 30-tól 1. 30-ig. - Akkor mi a fenének nem azt írta be? A szentségit, ember, nem látja, hogy 23.30-at és 0.30-at írt? Nem tud olvasni? Vagy nem tudja, hány óra? Hearn gépiesen lemásolta az előző bejegyzés időpontjait is.Bocsánat - dünnyögte dühösen, hogy ilyen baklövést követett el. - S mit fog még csinálni ezzel a jelentéssel? - Tudja a fene. Még sose foglalkoztam ilyesmivel. Hát akkor majd elmagyarázom - mondta diadalmasan Dalleson. - Ha nem lepte volna be az agyát a pókháló, magától is tudhatná, hogy ez egy harcjelentés, s miután beírta az eseménynaplóba, és rávezette a térképre, be kell tennie a mappámba, s ha én holnap reggel átnéztem az összes jelentéseket, ki kell vennie onnan, és be kell tennie a régi jelentések közé, előzőleg azonban valamelyik írnokkal másolatot kell csináltatnia róla az összesítőnapló számára. Olyan nehéz ezt megérteni valakinek, aki egyetemet végzett Hearn? Hearn vállat volt. - Mi a fenének ekkora hűhót csinálni belóle, mikor a jelentés nem tartalmaz semmit? - Elvigyorodott, örült, hogy sikerült visszavágnia. - Szerintem semmi értelme az egésznek. Dalleson dühbe gurult. Haragos pillantást vetett Hearnre, arca elsötétült, szája egészen elkeskenyedett, ahogy összeszorította áll431 kapcsát. Homlokáról vékony patakban folyt le az izzadság, megkerülte a szemét, aztán végigfolyt az arcán. - Szóval maga szerint semmi értelme az egésznek, he? - ismételte meg. - Semmi értelme. - Mint a súlylökő, aki fél lábra áll, hogy nagyobb lendülettel dobhasson, hirtelen Stacey felé fordult. - Hearn hadnagy szerint semmi értelme az egésznek! - Stacey kényszeredetten kuncogott, Dalleson pedig megpróbálta visszanyerni egyensúlyát. Hangja dühös volt és gúnyos. - Nos hadnagy, hát vegye tudomásul, hogy sok minden van a világon. aminek nincs semmi értelme, talán még annak sincs semmi értelme, hogy én katona vagyok - folytatta gúnyosan -, s talán még az is természetellenes, hogy maga tiszt, illetve annak sincs semmi értelmeismételte meg Hearn kifejezését. - Lehet, hogy valami egész másnak kellene lennem és nem katonának, kedves hadnagy úr lehet, hogy inkább. . . inkább. . - Dalleson megpróbálta megtalálni a legtalálóbb megvető kifejezést, ökölbe szorult a -keze, és elordította magát: Talán sokkal természetesebb volna, ha költő lennék ! Hearn egyre sápadtabb lett a rázúduló szóáradat alatt. Pillanatnyilag olyan mérges volt, hogy egy szót se tudott kinyögni.

Ugyanakkor zavarba is jött, meg csodálkozott is Dalleson heves felindulásán. Ha nem lett volna katonaruhában, az őrnagy inkább egy olyan emberre emlékeztetett volna aki marha nagy csomagokat cipel a hátán, és bármelyik pillanatban elszakadhat a nadrágtartója. Hearn nyelt egyet, és megmarkolta az asztal szélét.Mérsékelje magát. őrnagy úr - dörmögte. - Micsoda ! Nem folytathatták, mert Cummings lépett a sátorba. - Beszélni akartam önnel, őrnagy úr, s gondoltam, hogy valószínűleg itt találom. - Cummings hangja valahogy nagyon különös volt, rendkívül éles és tiszta, minden érzelemtől mentes. Dalleson hátralépett egyet, és ösztönszerűen kihúzta magát, mintha vigyázzba akarna állni. - Történt valami, tábornok úr? - Hearn dühös volt magára, amiért megkönnyebbült, hogy nem kellett folytatniok a vitát. Cummings lassan végigsimított az állán. - Üzenetet kaptam egyik barátomtól a főhadiszállásról. - Olyan közömbös volt 432 a hangja mintha egyáltalán nem is őt érintené a dolog. - Egyenesen a főhadiszállásról. Ezt igazán fölösleges volt hozzátennie, s furcsa volt hallani, hogy Cummings önmagát ismétli. Hearn csodálkozva bámult tá. Észrevette, hogy a tábornok rendkívül izgatott. Most már Hearn is merev vigyázzban állt. Patakokban csurgott róla a veríték, kínosan érintette a tábornok jelenléte, szíve hevesen vert. Egyszerűen képtelen volt elviselni Cummingsot. A tábornok elmosolyodott, és cigarettára gyújtott. - Hogy van, Stacey? - kérdezte az írnoktól. - Köszönöm, jól, tábornok úr. - Ez Cummings egyik trükkje volt. Minden közlegény nevére emlékezett, akivel egyszer-kétszer beszélt. - Sajnos, meg kell mondanom, őrnagy úr - Cummings hangja még mindig tárgyilagosan csengett -, hogy attól tartok, fölöslegesen dolgozott a C;oda Akció tervén. - Nem kapunk hajókat, tábornok úr? Tartok tőle, hogy nem A barátom szerint nincs rá sok kilátás. - Cummings vállat vont. - Kénytelenek leszünk a Búvár Akciót elindítani, ahogy eredetileg terveztük. Csak egy egészen jelentéktelen kis módosítással. Azt hiszem, előbb el kell foglalnunk az I századdal szemközti előretolt állást. Szeretném, ha még ma éjszaka parancsot küldene Taylornak, hogy reggel nyomuljon előre. - Igenis, tábornok úr. - Hadd nézzük csak. - Cummings odafordult Hearnhöz.Lenne szíves idehozni a térképet, hadnagy úr? - Tessék, tábornok úr. . - rezzent össze Hearn. - Azt mondtam, hozza ide a térképet! = Azzal Cummings megint Dalleson felé fordult.

- Ezt? - Talán van másik is? - förmedt rá Cummings. A celofánlappal borított térkép egy nagy rajztáblára volt erősítve. A tábla nem volt nehéz, csak idomtalanul nagy, és Hearnnek óvatosan kellett lépkednie, mert nem látta tőle a padlót. Aztán hirtelen rájött, hogy teljesen fölösleges volt a térképet elmozdítani a helyéről. Cummings nyúgodtan odasétálhatott volna a rajztáblához, különben is a fejében volt az egész térkép. 433 - Siessen már, ember! - rikácsolta Cummings. - Köszönöm kérdését, nem történt semmi. Ahogy Hearn ott állt egy pillanatig a tábornok fölé hajolva, A sátorban még nyomasztóbb lett a hőség. Cummingsot hirtemintha nagyítóval látott volna mindent. Tisztán ki tudta venni len gyöngeség fogta el. - Ha rendbe hozták a térképet, legyen " Cnmmings arcának minden egyes ráncát, a sátorban uralkodó hő- szíves majd gondoskodni az említett támadásról, őrnagy úr ségtől izzadt, pirospozsgás bőrét s a nagy kifejezéstelen szemeket, mondta. amelyek közönyösen, megvetően meredtek rá. - Igenis, tábornok úr - felelte Dalleson a padlóról. Cummings kinyújtotta a karját. - Adja már ide, ember! Mit Cummings kilépett a szabadba, s néhány másodpercre nekitászorongatja. - Azzal meg akarta markolni a térképet. maszkodott a sátor sarkának. Az éjszakai levegőt szinte hidegnek Hearn a kelleténél hamarabb engedte el a rajztáblát, de lehet, érezte átizzadt ruhájában. Körülnézett óvatosan megdörzsölte síphogy lökött is egyet rajta. A különbség lényegtelen volt, mert csontját, aztán keresztülsántikált a táboron. mindenképpen azt akarta, hogy Cummings ejtse el a térképet. Mielőtt elhagyta a sátrát, eloltotta a Coleman-lámpát s most Sikerült is elérnie. A rajztábla nekiütődött,a tábornok csuklójá- sötétben feküdt le priccsére és bámulni kezdte a sátor alig kivenak, s leesett a földre. Esés közben sípcsonton találta a tábor- hető körvonalait. Szeme villogott, mint a macskáé, s ha valaki nokot. belépett volna a sátorba, mindenekelőtt ezt vette volna észre a A rajztábla bukfencezett egyet a padlón, a celofán leesett róla, sötétben. Sípcsontja iszonyúan lüktetett, s kicsit kavargott a a térkép elszakadt. Hearn rábámult Cummingsra, s félelemmel gyomra is. A lábát ért ütés fölszabadította benne mindazt a nyugcs ú d ö d lé t t Ítötte Bocsána tábol nok hogy hűvösen s ki- talanságot, amelyet az utóbbi két hónap sok gondja és feszültsége Az ütés fájdalmas volt. Cummings számára pillanatnyilag, okozott. Bőre viszketett. mintha rühes lett volna s valami megmagyarázhatatlan okból egész teste verítékben fürdött. Ez az álla" hmiki r igyekezett bb gadtságát is megőrizni, egyenesen elvisel- pot ismerős volt számára, úgy szokta nevezni magában, hogy etet en egnagyo ijedelmére könny szökött a szemébe. Gyor- "szétfeslik a varrások mentén", megesett vele már Motomén s ré-

san lehunyta a szemhéját, és kétségbeesetten pislogva igyekezett gebben is, bizonyos esetekben Testének leküzdhetetlen reakciója visszafojtani a könnyeket. - Az úristenit! - üvöltötte. - MIi. ÉRT NEM VIGYÁZ? - Ez volt az elsó eset, hogy valaki volt ez a fol amat, s türelmesen, szinte alázatosan adta meg magát neki hagyta, sodorja csak az ár, egy-két óra hosszat gonordítani hallotta Cummingsot, s Stacey beleremegett. dolatok nélkül. ernyedten nyomorúságos állapotban feküdt az Az ordítástól Cummings megkönnyebbült, és sikerült ellenáll- ágyán. Utána mindig üdítő álomba merült, s másnap reggel l; nia a kísértésnek, hogy megdörzsölje a sípcsontját. Az éles fájda- megint frissnek, tettre késznek érezte magát. lom tompa lüktetéssé csillapodott, de iszonyú fáradtság fogta el, Ezúttal azonban bevett valami enyhe nyugtatót, s nem egészen s érezte, mindjárt rájön a hasmenés. Hogy erőt vegyen rajta, elő- egy óra múlva el is aludt. Mikor felébredt, még mindig sötét volt, rehajolt ültében. - Lesz szíves majd visszatenni a térképre a ce- de már kipihente magát, agya rendkívül élénken működött. De lofánt. Hearn? a sípcsontja még fájt, s néhány percig masszírozta a sötétben, - Igenis. tábornok úr. aztán meggyújtotta priccse mellett a Coleman-lámpát, és óvatoDal7eson és Stacey négykézláb mászkált a padlón, az esés köz- san megvizsgálta a horzsolást ben szétszakadt térkép darabjait szedegette föl. Hearn kifejezés- A dolog nem volt véletlen: Hearn szándékosan ejtette le azt telen tekintettel Cummingsra nézett, aztán ő is lehajolt a celo- a rajztáblát. Vagy legalábbis csak részben volt véletlen, ebben fánért biztos volt. S ettől a bizonyosságtól hevesen dobogni kezdett a = Megsérült, tábornok úr? - Szinte aggodalmas volt a szíve. Lehet, hogy éppen ez: akarta elérni; maga is éberen érzéhangja. kelte Hearn jelenlétét, amikor ráparancsolt, hogy vigye oda neki 434 435 a térképet. Cummings megrázta a fejét. Nincs értelme így beállítani a dolgot. Tisztában volt önmagával, tudta, hogy a legokosabb nem feszegetni tovább a dolgot. Noha csak néhány perce volt ébren, agya szinte fájdalmasan tisztán működött, s ő maga tele volt valamilyen megfogalmazhatatlan szorongással. Át kell helyeznie Hearnt. Veszélyes volna, ha tovább is itt lebzselne az orra előtt. Újabb összetűzésekre, lázadásokra kerülne sor, esetlen hadbírósági eljárás lenne a vége, s az ilyesmi mindig rossz fényt vet az emberre, mindig kényelmetlen. Annak idején; a cigarettacsikk-esetnél is megtehette volna, hogy hadbíróság elé állíttatja, mint ahogy megtehette volna most is, ha tovább fajul a dolog, de valahogy irtózott a tárgyalástól. Fölöttesei nem kontrázták volna ugyan meg, de feltétlenül rossz néven vették volna az ügyet. Hearnnek mindenesetre el kell tűnnie a közeléből. Cummings diadalérzésébe azonban egy kis csalódottság is vegyült. Oda helyeztetheti Hearnt, ahová akarja, és mégis itt fog maradni valami a hadnagy lázadó szelleméből, amelyet nem tudott egészen le-

győzni. Ez volt az, ami bántotta. Hunyorogva nézett a lámpába, kicsit lejjebb csavarta, aztán fél kezével markolászni kezdte a combját, s bosszúsan eszmélt rá, hogy Hearn egyik mozdulatát utánozza. Hová helyezze át? Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak; az a földerítő szakasz, amelyikről Dalleson említést tett, éppen megfelelő lesz. Így legalább Hearn továbbra is a törzsszázadhoz fog tartozni, s ó mindig tudni fogja, mi van vele. Mindenesetre már reggel intézkedni fog. Ha majd beszél Dallesonnal az I századdal szemközti előretolt állás dolgában, úgy intézi majd, hogy az legyen a látszat, mintha az áthelyezés Dalleson elhatározásából történne. Jobb lesz így, nem lesz olyan feltűnő. Cummings visszafeküdt, összekulcsolta kezét a feje alatt, és ismét bámulni kezdte a sátor keresztrúdját. S mintha csak gúnyt akart volna űzni belőle, lelki szemei előtt megjelent Anopopej vászonra ragasztott térképe. Bosszúsan forgolódni kezdett a pricscsen, s megint ugyanolyan keserűség és düh fogta el, mint amikor megkapta az üzenetet, hogy valószínűleg nem számíthat a haditengerészet támogatására. Túlságosan nagy reményei voltak. De még most sem tudta elterelni gondolatait a Botoi-öbölben való partraszállásról. Valami másféle manőverrel talán mégiscsak meg lehetne csinálni. Kell lennie valamilyen lehetőségnek. Gondolatban állandóan maga előtt látta a harapófogót, a frontálisan és hátulról egyszerre támadó csapatokat. Töprengeni kezdett, nem kellene-e mégis hadihajók nélkül is megkockáztatnia a dolgot, de tudta, hogy csak vérfürdő lenne a vége. mint akkor, a gumicsónakok esetében. Hadihajók nélkül csak akkor kockáztathatná meg a partraszállást, ha a Botoi-öböl védtelen volna. Erre a gondolatra hirtelen újabb ötlet fogamzott meg az agyában. Hátha előbb megsemmisítenék egy rajtaütéssel a partvédelmet, s csak aztán vetné be a rohamcsónakokat. . . Éjszaka talán egy kisebb csapat is el tudná foglalni ezt a partszakaszt, reggel aztán partra szállhatnának a többiek is. De hát ez túl kockázatos. Éjszakai partraszállás. . . ebben nincs gyakorlata a csapatainak. Pedig egy rohamcsapat, amelyik elfoglalná a Botoi-öblöt, pótolhatná a hadihajókat. De hogyan kellene megcsinálni? Az első vonalból nem küldhet át egyetlen századot sem, hiszen ahhoz át kellene törni az ellenséges állásokat. Esetleg a japán arcvonal mögött körülbelül húsz mérfölddel partra tudna szállítani néhány csapatot, s azok aztán előrenyomulhatnának a part mentén. Csakhogy a dzsungel arrafelé túlságosan sűrű. Akadnának helyek, ahol a katonáknak el kellene hagyniok a partot, és a Botoi-öblön túl csakugyan áthatolhatatlan az őserdő. És mi lenne, ha. . . Megint új ötlet fogamzott meg az agyában, egyelőre még homályosan de azért rögtön belekapaszkodott, már csak azért is, mert új ötlet volt. Fölkelt a priccsről, s mezítláb végigment a deszkapadlón, hogy szemügyre vegyen néhány légi felvételt az íróasztalán. Elég volna hozzá egy század? Igen, meg lehetne csinálni. Rohamcsónakb ültethetne egy szá-

zadot, a század megkerülhetné a szigetet, s partra szállhatna a lakatlan déli részen, amelyet Toyakutól és a saját csapataítól a Watamai-hegylánc választ el. Ez a század előrenyomulhatna pontosan a sziget közepén, átkelhetne a Mount Anaka melletti szoroson, leereszkedhetne a japánok hátába, onnan megtámadhatná a Botoi-öblöt, és addig tarthatná állásait, amíg egy zászlóalj partra száll. A támadás valószínűleg sikerülne, mert a Botoi-öböl436 437 hen a partvédelem ágyúi nyilván a tenger felé vannak irányítva, s mint a legtöbb japán állás esetében, csak nagyon kis szögben mozgathatók. Megdörzsölte az állát. Ebben a tervben csak az okoz nehézséget, hogy pontosan kell időzíteni. De remek terv. Újszerű, merész, s ez különösképpen vonzotta Cummingsot. De azért nem ragadtatta el túlságosan magát. Mint minden olyan esetben, amikor valamilyen új tervvel foglalkozott, gyakorlatiasan gondolkozott, és a legkézenfekvőbb megoldásokat kereste. Gyorsan fölbecsülte a távolságokat. A parttól a hágó japánok felé eső végéig huszonöt mérföldet kell megtenni a szigeten keresztül, s onnan még hetet a Botoi-öbölig. Ha nem késlelteti valamilyen előre nem látott baleset, ezt a távolságot egy század három nap alatt meg tudja tenni sőt, ha igyekszik, kettő alatt is. Alaposabban tanulmányozni kezdte a légi térképeket: A terep persze nagyon nehéz, de korántsem olyan járhatatlan, mint a sziget innenső felén. A tengerparton csak néhány mérföld széles dzsungelsáv húzódik, aztán viszonylag nyílt terepen kell továbbhaladni, alacsony dombokon és kunai fűvel borított mezőkön át, amíg elérik a hegyláncot és a szorost. Azon is át lehet könnyen kelni. A probléma csak az, hogyan lehet utat törni a.dzsungelben a japánok hátában, mihelyt a szoroson átjutottak Ha egy egész századot küld ki, majdnem biztos, hogy csapdába esnek. Cummings hátradőlt a székén, és töprengeni kezdett. Előbb felderítőket kell kiküldeni. Túlságosan költséges és túlságosan kockázatos is volna egy egész századot ezzel lekötni egy teljes hétre, ha a dolog esetleg mégis megoldhatatlannak bizonyul. Okosabb egy néhány emberből - egy vagy két rajból - álló felderítő csoportot küldeni ki először. Ez utat törhet, földerítheti a japánok hátában az ösvényeket, aztán, amerre ment, visszatérhet megint a tengerpartra, és csónakba szállhat. Ha baj nélkül visszaérkezik, utána már útnak indíthat egy egész századot, és megvalósíthatja a tervet. Cummings néhány másodpercig mereven bámult a lámpa lángjába. Az elsőnek útnak indított felderítő csoportnak öt, legfeljebb hat napra van szüksége, a csoport visszatérése után útnak indíthatná a századot, és az három nap alatt elérhetné a Botoi-öblöt. Mindent összevéve tehát - óvatos becsléssel - tíz napot kell rászánnia a dologra, azazhogy tizenegyet, mert a fel438

derítőket csak holnap este indíthatja útnak. A frontális támadás két nap múlva kezdődik, s mire elindíthatja a Botoi-öböl elleni inváziót, kilenc nap fog eltelni. Egy kis szerencsével az elölről támadó csapatok is benyomhatják itt-ott a Toyaku-vonalat, de nem valószínű hogy a frontális támadás különösebb sikerrel fog járni. Az időpont mindenesetre kedvező volna. Cigarettára gyújtott. Az ötlet rendkívül csábító. De kiket küldjön ki elsőnek? Azonnal a felderítő szakaszra gondolt, aztán kutatni kezdett az emlékezetében, mit tud a szakasz katonáiról. Ott voltak a gumicsónak-esetnél, de csak néhányan maradtak közülük életben, s azóta aránylag nem sokat foglalkoztatták őket. Azon az éjszakán azonban, amikor a japánok támadást intéztek a folyón keresztül. a szakasz teljesítette a kötelességét, méghozzá igen derekasan. Meg aztán ott van az a Croft nevű őrmester is, a szakasz parancsnoka, akiről Dalleson beszélt. És ami mindennél fontosabb kicsi a létszámuk, mindnyájukat kiküldheti. Ha egy nagyobb szakaszt kellene két részre osztania, azok. akiket elküldene. el lennének keseredve, hogy pechesek voltak, mert éppen rájuk esett a választás Egy kicsit megdöbbenve eszmélt rá, hogy Hearnt reggel éppen a felderítőkhöz akarja beosztani. Nem valami különösen szerencsés ötlet olyan tisztet kiküldeni. aki szakaszának tagjait nem is ismeri, viszont egy ilyen feladat végrehajtását mégse bízhatja egy altisztre. És Hearn értelmes is, s megvannak a testi adottságai is egy ilyen nagyobb arányú vállalkozáshoz Cummings e pillanatban olyan tárgyilagosan mérlegelte Hearnt, mintha egy ló jó és rossz tulajdonságait összegezte volna. Hearn meg tudná oldani a feladatot, s valószínűleg van is készsége a vezetéshez. Aztán bekövetkezett az érzelmi reakció. Az új terv nagyon sok kockázattal jár. kicsit túlságosan sok minden függ tőle. Cummings egy pillanatig már arra gondolt. hogy elveti. Igen ám, de a befektetés elég csekély. Tíz-tizenöt emberről van szó, s ha rosszul sül is el a dolog, nem veszett el semmi. Azonkívül a hadihajók támogatásának ügye sem elveszett ügy még. Mihelyt a frontális támadás kibontakozik, elrepülhet esetle a főhadiszállásra, hátha sikerü! mégis szereznie néhány rombolót Visszament a priccshez és lefeküdt. Pizsamában volt, s hirtelen hűvösnek érezte a levegőt a sátorban. Megborzongott. Várakozás439 teli, emelkedett hangulat fogta el. Meg kell próbálnia. Hearnt kell kiküldenie. Ha sikerül. . . Egy pillanatra megengedte magának, hogy elábrándozzon rajta, milyen dicsőséget szerezhetne neki egy ilyen győzelem. Eloltotta a lámpát, s a sötétségbe meredve pihent tovább a priccsen. Valahol messze ágyúk dörögtek. Tudta, hogy reggelig már nem alszik. Egyszer megint lüktetni kezdett a sípcsontja, mire hangosan elnevette magát, s valósággal megijedt, olyan furcsán hangzott a nevetés az üres, sötét sátorban. Ez nem volt véletlen. A terv csirájában már régen megfogamzott

agya titkos rekeszeiben, s akkor pattant ki onnan, amikor éppen szükség volt rá. Hearn irányában tanúsított magatartásának sokféle árnyalata most állt össze értelmes egésszé. Mindig meg lehet találni az összefüggéseket, csak keresni kell. - Ezt a felderítést mégis komolyan gondolom. Vagy mégsem? Az ötlet egyszerre látszott ragyogónak és ugyanakkor kivihetetlennek, s ez a furcsa kuszaság, az ötlettel kapcsolatos, egymásnak ellentmondó érzései annyira felizgatták és fölingerelték hogy majdnem megint elnevette magát. De csak ásított egyet. Ez az ötlet a földerítőkkel jó ómen. Túl sokáig nem jutott eszébe semmi. most azonban biztos volt benne, hogy a következő héten még sok hasonlóan okos ötlete támad. Akármilyen kényszerzubbony gátolta a mozgását az utóbbi időben, most lerázza magáról. . . mint ahogy lerázta magáról Hearnt is. Végeredményben kényszerhelyzetről van szó, s ilyenkor annak megfelelően reagál az ember. Időgé Q CUMMINGSTABORNOK, EGY TIPIKUS AMERIKAI Első pillantásra éppen úgy festett, mint a többi tábornok - közepesnél valamivel magasabb, jól táplált férfi volt, napbarnított arca elég csinos, haja őszes =, mégis sok mindenben különbözött tőlük. Ha mosolygott, majdnem olyan volt az arckifejezése, mint akárhány pirospozsgás, öntelt, rideg amerikai szenátoré vagy 440 üzletemberé. de ez a határozott és mégis jópofás sugárzás sosem sikerült egészen tökéletesre Volt valami üresség az arcában. . . sikerült alakítás volt, meg nem is. Hecrrnnek mindig az volt a benyomása, hogy a mosolygó arc teljesen érzéktelen. Maga a város régi település volt Közép-Nyugatnak ezen a részén - 1910-ben már több mint hetven éve fennállt -, de a nagyváros nemrégen alakult ki. - Hajaj de mennyire hogy nemrégen - mondják a helybéliek -, én még jól emlékszem azokra az időkre, amikor csak egy postahivatalból, az iskolából a régi presbiteriánus templomból meg a szállodából állott az egész. Akkor még az öreg Ike Cummingsé vót ez a bót, még egy borbélyunk is vót de nem sokáig, elköltözött máshová. Meg aztánsokatmondó kacsintás - vót még egy városi kurvánk is, az egész megye igényeit kielégítetté. Csak természetes. hogy Cyrus Cummings (az idősebbik McCormickról kapta a nevét) nem pazarolta fölöslegesen az idejét, ha bankügyekben New Yorkba utazott. - Én mondom - állítják a helybeliek -, hogy még azt a gyárat is ók hozták ide. Cy Cummings, ez a vérbeli senki kereskedő 96-ban nem barátságból tá-

mogatta lVIcKinleyt. Akkoriban még nem is volt igazi bankár, de miután a választás előtt egy héttel bevasalta a farmereken a tarto= zásaíkat, bezzeg hogy McKinleyt választottuk meg. Cy még dörzsöltebb fickó, mint az öreg Ike, pedig emlékszem rá, hogy amikor még Ike-é vót ez a bót őrá se tüdőt senki himpókos lovat rásózni. - Az ócska hordón üldögélő öreg beleköp kopott csipkés zsebkendőjébe. - Persze - vigyorog - egy szóval se állítom, hogy a városban bárki is a kelleténél jobban rajongana Cyért, de hát szent igaz, hogy a város. . . (újabb vigyor), már tudniillik ez a mostani nagyváros sokkal adósa neki, hálával is meg ropogós dollárokkal is. A város a nagy amerikai plató közepén fekszik. Néhány alacsony domb meg sekély vízű csermely veszi körül, jelentéktelen pörsenés csupán Közép-Nyugat hatalmas, széles arcán, a vasúti töltés szélárnyékos oldalán alig akad néhány fa. Az utcák szélesek, s nyaranként a kilombosodott szilfák meg tölgyek valamivel barátságosabbá teszik az Anna-korabeli stílusban épült, kopár házakat, s furcsa árnyékokat vetnek az oromablakokra meg a 441 csonka tetőkre. A főutcán már csak néhány stukkó homlokzatú épület áll, viszont rengeteg az üzlet, és szombat délutánonként annyi a farmer, hogy már kezdik macskakövezni a kocsiutat, hogy a lovak ne ragadjanak a sárba. Noha Cy Cummings a leggazdagabb ember a városban, az ő háza sem sokkal különbözik a többitől. A Cummingsok harminc éve építették, s annak idején még teljesen magányosan állt a város szélén, kora ősszel meg tavasszal derékig süppedt a sárba az ember, ha meg akarta közelíteni De most már körülzárta a város, és Cy Cummmgsnak nemigen van módja rá, hogy megnagyobbítsa, kicsinosítsa Ami változás mégis történt a házon, azért csak a felesége hibáztatható. Akik ismerik Cummingsékat, makacsul állítják, hogy az asszony bűne. Beképzelt, műveltségével hivalkodó nőszemély, valahonnan Keletről jött Cy talpraesett üzletember, viszont egyáltalán nem beképzelt, és az új kapu meg a befelé nyíló ablakok állítólag franciásak. Az asszony mondta is valamelyik egyházi összejövetelen. hogy "nuvell" vagy mi a neve ennek a stílusnak. Cy Cummings kénytelen volt még az episzkopális egyházba is áttérni az asszony miatt. és tetemes költségeket vállalni, hogy templomot építhessenek Furcsa egy család, mondják az emberek, mulatságos figurák. A társalgóban arcképek lógnak a falon meg sötétbarna tájképek cifra aranykeretben, nehéz függönyök az ablakokon. barna bútorok kandalló - ebben a társalgóban ül együtt a család Azzal a Debs nevű fickóval megint bajom van, mondja Cy Cummings. (Éles vonású arc, félig kopasz fej, ezüstkeretes szemüveg. )

Igazán, drágám? Az asszony hímzése fölé hajol, még egy aranyszálat ölt az alátét közepén a szárnyas Cupido fenekébe. (Csinos asszony, kicsit izgékony, hosszú ruhában jár, s a kor divatja szerint elég dúskeblű.) Mi baj van már megint vele? Eh, horkan föl Cy; elvből ki nem állhatja, ha az asszony beleszól a dolgaiba. Föl kell kötni, mondja Ike Cummings, reszkető, öreges hangon. 442 A háborúban (a polgárháborúban) az ilyen alakokat egyszerűen elkaptuk, lóra ültettük, rávertünk egyet a ló fenekére, aztán néztük. hogy kapálózik a fickó a sarkával. Cy kezében megzizzen az újság. Azért nem kell rögtön felkötni. A kezére pillant, s fanyarul elmosolyodik. Edward lefeküdt már? Az asszony fölpillant, gyorsan, idegesen felel. Azt hiszem. Mindenesetre azt mondta. Ő is meg Matthew is azt mondta, hogy lefekszik. ( Matthew Arnold Cummings a kisebbik fiú. ) Megnézem. A fiúk hálószobájában Matthew csakugyan alszik, a hétéves Edward azonban az egyik sarokban ül, és egy darab rongyot varrogat. Apja hozzálép, árnyéka a fiú arcára vetődik. Mit csinálsz, fiam ? A gyermek kővé dermedve pillant föl. Varrok. Mama megengedte. Add csak ide. És a rongy meg a cérna a papírkosárba repül. Gyere csak föl, Lizbeth. A fiú hallgatja, milyen dühösen veszekednek miatta, bár csak halkan, suttogva, hogy föl ne ébredjen az öccse. Nem tűröm, hogy úgy viselkedjen, mint valami nyavalyás lány, megtiltom, hogy vacak könyvekkel meg mindenféle nőies firlefranccal tömd a fejét. (A baseball-ütő meg a kesztyű a padláson porosodik.) De hát én. . . én nem mondta, hogy ilyesmit csináljon. Nem te engedted meg neki, hogy varrjon? Kérlek, Cyrus, hagyd békén a gyereket. A pofontól kipirul az arca. A fiú meg csak ül a padlón, s csöndesen potyognak az ölébe a könnyei. Te pedig mostantól fogva úgy viselkedsz, ahogy férfihöz illik. Értetted ? Csak amikor szülei elmentek, kezdenek kavarogni a fiú agyában a gondolatok. Anyja adta neki a cérnát, ő mondta, hogy varrogasson csak szép csendesen. A templomban bŐfejeződik a prédikáció. Mindnyájan Krisztus és a mi Urunk gyermekci vagyunk, az Ő könyörületességének esz443 közei, s azért élünk e földön, hogy az Ő irgalmasságából elhinthessük a testvériség és jócselekedet magvait.

Gyönyörű prédikáció volt, mondja az anya. Íhüm. Igaz, amit a pap prédikált?, kérdi Edward. Persze, mondja Cyrus, de azért nem árt, ha egy kicsit csínján értelmezed. Az élet nehéz, senkitől se kapsz ajándékba semmit. Magadnak kell helytállnod magadért. Mindenki ellenséged, hamarosan te is rá fogsz jönni. Akkor hát mégse mondott igazat, ugye, papa? Azt egy szóval se mondtam. Neki is igaza van meg nekem is, csak éppen más dolog a vallás, és megint más az üzlet. Rendben van', nem olyan szent és nagy dolog, az üzleti életben másképpen kell eljárni, de attól még igaz keresztyén lehet az ember. Az anya megsimogatja a fiú vállát. Csodálatos prédikáció volt, Edward. A városban majdnem mindenki gyűlöl, folytatja Cyrus. Téged is gyűlölnek Edward; nem árt, ha idejekorán megtanulod. Semmit sem gyűlölnek úgy, mint ha valaki viszi valamire, és biztos, hogy te is vinni fogod valamire. De attól. hogy nem szeretnek, még nyugodtan nyalni fogják a talpadat. Az anya meg a fia összecsom olják a vásznakat meg a festőállványt, és a hűvös tavaszi dé utánon elindulnak vissza a városba. Egy kis kirándulást tettek, készítettek néhány vázlatot a síkságból kiemelkedő kis dombokról. Jól érezted magad Eddie drágám? Az asszony hangja mostanában olyan lágyan búg, olyan különös melegség.van benne, ha kettesben vannak. Nagyon jól, mama. Amikor még kislány voltam mindig arról ábrándoztam, hogy lesz egyszer egy kisfiam, akivel majd kirándulok festegetni, pontosan így, ahogy most mi csináltuk. No menjünk, útközben majd megtanítalak egy vidám kis dalocskára. Milyen Boston?, kérdi Edward. Ő, nagyon nagy város, piszkos, hideg, s mindenki mindig puccos. 444 Mint papa? Az asszony kétkedve elmosolyodik. Igen, mint papa. De ne meséld el neki, mit csináltunk ma délután. . . Miért? Valami rosszat csináltunk? Dehogyis. De most már siessünk haza, és ne szólj papának egy szót se a dologról, maradjon a kettőnk titka. Edward hirtelen meggyűlöli anyját, hallgatagon, morcosan baktat az oldalán vissza a városba. Este mindent elmesél az apjának, s kéjes borzongással hallgatja, amikor utána kitör a veszekedés. Igenis állítom, a te hibád, hogy a fiú ilyen, mindent megengedsz neki, csak rosszra neveled képtelen vagy beletörődni, hogy el kellett jönnöd Bostonból. mi? Mi itt nem vagyunk elég elő-

kelőek a szemedben. De kérlek, Cyrus. Csak azért is katonaiskolába fogom adni. Már épp elég idős hozzá, hogy megálljon a maga lábán, egy kilencéves fiúnak már ideje úgy viselkedni, ahogy férfihöz illik: Ike Cummings helyeslően bólogat. Az kell neki, katonaiskola. Úgyis szívesen hallgatja. ha a háborúról mesélek. Az egész mögött jórészt az a beszélgetés rejlik, amelyet Cyrus a városi orvossal folytatott. A mesébe illő szakáll, a szúrós, ravasz szemek meg ahogy rákacsintott, ahogy rögtön megértésre talált nála. Hát bizony, Mr Gummings, erre aligha tudok orvosságot, meghaladja a képességeimet. Ha egy kicsit idősebb volna, azt mondanám, vigye el a fiát Sallyhoz, az majd egy kis életet öntene belé. Az elsó istenhozzád, tízéves korában, az utazás, a búcsú a városszéli, mocskos utcáktól szegényes családi házaktól, apja bankjának szagától, a kötélen száradó fehérneműktől. Isten áldjon fiam, aztán viselkedj tisztességesen, hallod? Edward érzéketlenül vette tudomásul apja elhatározását, most mégis alig észrevehetően megborzong, amikor apja megveregeti a vállát. Isten veled mama. Az asszony sír, s a fiú egy kis megvetést rez iránta, jóformán nem is sajnálja. Isten veletek, azzal már megy is, belepottyan a kolostori életbe, 44:i belevész az iskola egyhangú mindennapjaiba, a gombfényesítésbe és az ágyvetésbe. Kezd megváltozni. Előzőleg sem barátkozutt más fiúkkal, de most inkább rideg, mint félénk A vízfestékek, A kis lord, az Ivanhoe, a Twist Oliuér elvesztik lelentőségüket; már nem hiányzanak. Az elkövetkező években neki vannak a legjobb jegyei az osztályban, sportolni kezd, harmadik lesz a teniszbajnokságon. Akárcsak az apját, beesülik, de nem szeretik. Érik persze kudarcok is. A szombat reggeli szemlénél merev vigyázzban áll a priccse mellett, összecsapja a sarkát, amikor az igazgató-ezredes a tiszt-tanárok kíséretében elhalad előtte, s merev vÍgyázzban várja a kadettek parancsnokát, egy nagydarab, fekete hajú fiatalembert. Cummings, szólítja meg az iskolaelső. Parancs ! A derékszíjadon rozsdásak a karikák. Igenis. Merev vigyázzban néz az iskolaelső után, s valami szorongással vegyes izgalom fogja el, hogy sikerült magára vonnia a figyelmet. Különben homályban marad, nem vesz részt az intézeti fiúk sajátos megnyilvánulásaiban, szinte tüntetően kerüli azokat. Kilencévi rideg kaszárnyaélet, közös hálótermekben való alvás,

drukk az egyenruha meg a felszerelés miatt, erőltetett menetelések, értelmetlen akációk. Minden nyáron hat hetet tölt a szüleinél, furcsának találja őket, s öccsétől is egyre jobban elidegenedik. Mrs. Cyrus Cummings az idegeire megy állandó nosztalgiájával. Emlékszel még, Eddie, amikor kirándultunk a dombra, és festettünk ? Igen anyám. Iskolaelsőként végez. Otthon meglehetós feltűnést kelt egyenruhájával. Mindenki tudja, hogy West Pointba fog kerülni, bemutatják egy csomó lánynak, udvariasan, de közömbösen bánik velük. Jóképű fiatalember, nem túlságosan magas, de jó alakú, arca értelmes, mindig fegyelmezett. 446 Cyrus tárgyalásba kezd vele. IVos, fiam, van kedved West Pointba menni ? Igen, apám, azt hiszem. Hm. Jól érezted magad a katonaiskolában? Igyekezrem a tőlem telhető legjobb eredményt elérni, apám. Cyrus helyeslően bólint Tetszik neki West Point. Már rég úgy döntött, hugy a bankot a kisebbik fiú. Matthew Arnoid vezeti majd tovább s okosbb, ha ez az idegenné vált, merev, egyenruhás fiú elkerüő a háztól. Jó ötlet volt. hogy katonaiskolába küldtünk, mondja. Miért. . . Nem gondol semmire, mégis heves borzongás tut végig a hátgerincén Mindig nedves lesz a tenyere, ha aplával beszél. Miért. . . Igen, apám. (Valahugy tisztában van vele, hogy Cyrus ezt akarja hallani.) Igen, apám. Remélem, West Pointban is viszem valamire, apám. Persze hogy viszed. különben nem is volnál az én fiam. (Szívélyes üzleti mosolyt erőltet az arcára, s hátba veregeti a fiút. ) Megint. . . Igen, apám. És magába zárkózik. Így reagál mindenre. A lánnyal, akit később feleségül vett. a West Pointban töltött második esztendő után, nyáron ismerkedik meg Két éve nem járt már otthon, mert a vakációk túl rövidek voltak ahhoz, hogy érdemes lett volna hazautaznia, s egyébként sem hiányzott neki szülővárosa. Most, amikor a szünidő megkezdődik, Bostonba utazik, meglátogatja anyja rokonait. E1 van bűvölve a várostól; rokonainak modora valóságos felüdülés számára szülővárosa lakóinak tolakodó, kíváncsi viselkedése után. Kezdetben nagyon udvarias, nagyon hallgatag, tudja, hogy addig nem szabad sokat beszélnie, amíg meg nem tanulja, milyen hibákat nem illik elkövetni. De így is nagyon ízgalmas a város.

Végigsétál a Beacon Hill utcáin, gyorsan fölkapaszkodik á keskeny ösvényen a Kormányzósági Palota felé, mozdulatlanul áll előtte egy darabig. s nézi, hogyan játszadoznak a napsugarak a mintegy félmérföldnyire alatta hömpölygő Charles vizén. Megcsodálja az ajtókon a tompa fényű, fekete meg rézkopogtatókat; 447 külön-külön megbámul minden egyes keskeny kis kaput, s sapkájához emeli a kezél a fekete ruhás, öreg hölgyek előtt, akik nyájasan s kicsit bizalmatlanul mosolyognak a kadett-egyenruhás fiatalemberre. Ez aztán igen! Nagyon tetszik nekem Boston, mondja néhány hét múlva Margaretnek, az unokahúgának. Igen bizalmas viszonyba kerültek egymással. Igazán?. mondja a lány. Pedig egy kicsit megkopott már. Apám szerint egyre kevesebb az olyan hely, ahová el lehetne járni. (A lány arca bájosan keskeny, kellemesen hűvös. Orra egy kicsit hosszú. de turesi.) Ó, persze, az írek miatt, morogja megvetően Edward, s egy kicsőt kényelmetlen érzés fogja el, mert tudja, milyen banális dolgot mondott. Andrew bácsi mindig amiatt panaszkodik, hogy egészen magukhoz cagadták a kormányt. Csak nemrég hallottam, hogy azt mondta, majdnem ott tartunlc már, mint Franciaország; tudod, ő járt ott. Már csak állami szolgálatban (a külügynél) vagy a katonaságnál lehet karriert csinálni, de ott is akadnak megbízhatatlan elemek. (Rájön, hogy baklövést követett el, s gyorsan hozzáteszi: ) Téged nagyon szeret. Igazán örülök. Tudod, olyan érdekes, folytatja Margaret, Andrew bácsi néhány évvel ezelőtt még ki nem állhatta a katonaságot. Elárulok aeked egy titkot. ( Elneveti magát, s belekarol Edwardba. ) Mindig többre becsülte a tengerészeket. Azt szokta mondogatni, hogy a tengerészek sokkal jobb modorúak. Ó! (Edward egy pillanatra nagyon szerencsétlennek érzi magát. Most egyszerre úgyszólván az ajtó másik oldaláról ítéli meg udvariasságukat, a szíves rokoni fogadtatást. Megpróbálja fölidézni emlékezetében minden szavukat. s ebből az új szemszögből vizsgálni meg őket. ) De ez nem jelent sesnmit, mondja Margaret. Mindnyájan nagyon alakoskodók vagyunk. Borzasztó dolog ilyet mondani, de hát nem árt ha tudod: mi csak azokat togadjuk be, akik a családunkhoz tartoznak. Magam is nagyon meghökkentem, amikor cájöttem 448 No, akkor én rendben vagyok, veti oda könnyedén Edward.

Ó, nem, dehogyis. (A lány nevetni kezd, s a fiú egy kis tétovázás után vele nevet.) Te csak egy nyugatról jött másodunokatestvérünk vagy. Ez kevés. (Keskeny arca egy pillanatra földerül.) De komolyan, mostanáig csak tengerésztisztek jártak hozzánk. Tom Hopkinson meg Thateher Lloyd, azt hiszem, találkoztál már velük Dennisnél, mind a ketten tengerésztisztek, s Andrew bácsi jól ismeri az apjukat. De téged azért szeret: Azt hiszem, valamikor bele volt esve az anyádba. Hát akkor mindjárt más a helyzet. (Megint nevetnek, leülnek egy padra, és kavicsokat dobáfnak a Gharles vizébe.) Nagyon vígkedélyű lány vagy te, Margaret. Ó én is csak alakoskodom. Ha régebben ismernél, biztos azt mondanád, hogy nagyon is rosszkedvű vagyok. Fogadjunk, hogy nem mondanám. Hát tadd meg. hogy két évvel ezelőtt, amikor Minot meg én nem nyertünk meg egy csónakversenyt, sírtam. A szó szoros értelmében bőgtem. Nagy butaság volt. De hát apám arra számított, hogy nyerni fogunk, és borzasztóan féltem, hogy mit fog mondani. Itt nem lehet sehova se járni. semmit se csinálni, mert mindig találnak rá valamilyen okot. amiért nem ajánlatos. (Egy pillanatig szinte keserűen cseng a hangja.) Te más vagy, mint mi, komoly vagy és megfontolt. (Megint vidámabban cseng a hangja.) Apám azt mondta, hogy te vagy a második az osztályodban. Az ilyesmi nem vall jó modorra. Jobb volna, ha harmadik lennék? A te esetedben nem lényees. Belőled úgyis tábornok lesz. Nem hiszem. (Edward hangja az utóbbi hetekben alkalmazkodott a bostoni tónushoz, kicsit affektáltabb és tempósabb lett. Nem is tudná szavakban kifejezni, milyen izgalommal, sőt feszültséggel tölti el Boston. Itt mindenki olyan tökéletes.) Csak ugratni akarsz, mondja. (Későn eszmél rá, milyen ildomtalan közép-nyugati kifejezést hasrnált, s egy pillanatra elveszíti lelki egyensúlyát. ) Dehogyis. Meg vagyok győződve róla, hogy nagy ember lesz belőled. Tetszel nekem, Margaret. Hogyne tetszenék, ha már ilyen szépen megdicsértelek. (Megínt 449 kuncog egyet, s huncutkodva hozzáteszi:) Talán akarom is, hogy szeress. Nyár végén, amikor elhagyja Bostont, a lány megöleli, és a fülébe súgja: Bárcsak jegyesek volnánk már, hogy megesókolhass Én is szeretném. De ez az első eset, hogy úgy gondol a lányra, mint a feleségére, akit majd szeretnie kell, kicsőt meghökken, kicsit üresnek érzi magát. De mikor West Point felé utazik a vonaton, a leány egyénisége már nem nyugtalanítja, már csak úgy gondol rá, mint a család és az egyre távolodó Boston vonzó gyújtópontjá-

ra. Eddig ismeretlen. megnyugtató összhangot érez osztálytársai és önmaga közt, amikor a szerelméról beszél nekik. Fontos, hogy legyen valakije az embernek, állapítja meg magában. Mindig tanul valami újat. Már rájött, hogy egyszerre több szinten kell gondolkodnia. Az egyik szint az, amelyet valóságnak tart: a világ tényleges állapota, amellyel meg kell ismerkednie: zztán van egy "mélyréteg", ahogy nevezni szokta, amikor valahol a felhőkben lebeg, és nem akarja tudni, hogy mi van alatta; s végül van egy nagyon fontos harmadik szint. amelyen cselekedeteit és szavait a vele együtt élő és dolgozó emberekre gyakorolt hatásuk szempontjából kell megfontolnia. Az utóbbira szinte drámai körülmények közt jön rá egy "hadtörténet és taktika"-órán. (Barnára mázolt terem, elöl fekete tábla a falon, a padokban a régi sablon szerint ülnek a kadétok, a sakktábla négyzeteire emlékeztető, szimmetrikus elrendezésben.) Tanár úr (engedélyt kap a szólásra), igaz-e, amit mondani szoktak. hogy Lee nagyobb hadvezér volt, mint Grandt? Tudom hogy a taktikáukat nem lehet egy napon említeni, de Grandt értett a stratégiához is. Mi haszna az egész taktikának, tanár úr. ha a. . . ha a katonák nincsenek jól kiképezve, és a hadianyag nem elég? Vajon a taktíka nem csupán egy része a nagy eLésznek? S ilyen szempontból nézve nem Grandt volt-e nagyohb, h:szen ő igyekezett számításba venni azt is, ami közvetlenül nem kézze?fogható? Lehet, hogy nem értett úgy a csinn450 bummhoz, taktikában viszont volt fantáziája, amivel pótolni tudta a hiányosságait. (Az osztály röhög.) Háromszoros hibát követett el. Ellentmondott önmagának, rebelliskedett és viccelt. Cummings, legközelebb fogalmazza meg pontosabban a véleményét. Igenis, tanár úr. Mellékesen nincs is igaza. Majd hamarosan rá fognak jönni mindnyájan, hogy a tapasztalat minden elméletnél többet ér. Lehetetlenség a stratégiának mindent előre számításba vennie; áz efféle dolgok úgyis mindig kiegyenlítk egymást, ahogy például Riehmondnál történt, vagy most, az európai lövészárok-háborúban történik. Mindig a taktika a döntő. ( Föl is írja a táblára. ) És még valamit, Cummíngs. . . Parancs, tanár úr! Ha abban a szerencsében részesülne, hogy húszéves korában zászlóaljparanesnok lehetne, sokkal okosabban tenné, ha inkább egyetlen szakasz stratégiai problémáival foglalkozna (szarkazmusa fojtott nevetést vált ki az osztályból), mint egy egész hadseregével. (Az osztály látja a tanár tekintetében a jóváhagyást, harsogó röhejbe tör ki, s a röhög Cummingsnak szinte a húsába vág. ) Utána hetekig egyebet se hall. Hé, Cummings, hány órára van

szükséged, hogy elfoglald Richmondot? Úgy hallom, Ed, téged küldenek át katonai tanácsadónak a franciákhoz. A te különleges koncepeiód segítségével fogják áttörni a Hindenburg-vonalat. Sokat tanul az esetből, többek közt rájön arra, hogy nem szeretik, és nem is fogják szeretni. Nem szabad tehát baklövést elkövetnie, s nevetségessé tennie magát a banda előtt. Várnia kell. De sértve érzi magát, és nem bírja megállni, hogy Margaretnek meg ne írja az esetet. Sérelmét megvetéssel kompenzálja: van egy másik világ is, ahol nem ilyen modoruk van az embereknek. s erről a világról osztálytársainak sejtelme sincs. Mikor tisztté avatják, A Tarack-ban az ő beszámolója alá odanyomtatják, hogy "A stratéga". de hogy enyhítsék egy kicsit a dolog élét, mivel az ilyesmi nem illik az évkönyvek szentimen451 tális hangjához, kicsit kétértelműen hozzáteszik: "Ki mint vet, úgy arat. Rövid szabadságát Margaret társaságában tölti el, bejelentik, hogy eljegyezték egymást, aztán hamarosan átszállítják az európai hadszíntérre. A főhadiszállás hadműveleti csoportjában dolgozik egy kastély épen maradt szárnyában, s kiigényel magának egy fehérre meszelt szobát, amelyben előzőleg egy cselédlány lakott, de azt persze nem tudja. A háború kellemesen befolyásolja különben halálosan unalmas; egyhangú munkáját: az úrlapok kitöltését, a csapatmozdulatok felvázolását. Az ágyúdörgés jelentőséget ad annak, amit csinál, a gránátszaggatta, csupasz föld fontosságot kölcsönöz a számításainak. Aztán elkövetkezik az este, amikor az egész háború értelme megvilágosodik előtte, s lelki egyensúlya helyreáll. Ezredesével, egy sofőrrel - ez közelgény - és két másik tiszttel szemlére megy az arevonalra. Olyan az egész, mint egy piknik, előre becsomaolt szendvicsekkel és egy termosz forró kávéval. Magukkal viszik élelmiszeradagjukat is, bár valószínűnek tartják, hogy nem lesz alkalmuk elfogyasztani. Kifurikáznak a frontra, a mellékutakon lassan haladnak, az autó nagyokat zökken, a kátyúkban és a gránáttölsérekben nehezen vergődnek keresztül a sártengeren. Egy óra hosszat hajtanak a hatalmas, sivár pusztasággá változott síkságon a sárgásszürke délutáni égboltot csak az ágyútűz és a rakéták félelmetes, alattomos fénye világítja meg, mint a száraz villám fülledt, nyári estéken. Egymérföldnyire a lövészárkoktól alacsonyabb dombsorhoz érkeznek, majdnem az egész horizonton végígvonul. Kiszállnak a kocsiból, és lassan végígmennek egy összekötő árkon, amelynek fenekén a reggelí esőtől vagy húsz centi magasan áll a víz. Ahogy közelednek a lövészárokhoz, az összekötő árok egyre cikcakkosabb és mélyebb lesz. Cummings száz méterenként fölkap3szkodik a mellvédre, és óvatosan kíles a homályos senki földjére. A hátsó lövészárkokba érkezve megállnak, és behúzódnak egy

betonfedezékbe Tisztelettel hallgatják a beszélgetést, amelyet ezredesük folytat a frontszakasz paxanesnokával. Az is a tervezett támadás miatt jött ide. Sötétedés előtt egy órával a tüzérség zárótüzet nyit, amely egyre közelebb és közelebb kúszik az ellenséges 4:i2 lövészárkokhoz, s végül tizenöt perces, megszakítás nélküli gránátesőt zúdít rájuk. A német tüzérség viszonózza a tüzet, s szinte percenként csap le megfigyelőállásuk közelében egy eltévedt gránát. Működésbe lépnek a lövészárokban elhelyezett aknavetők is, egyre nagyobb lesz a lárma, s végül már ordítani kénytelenek, hogy megérsék egy-mást Megkezdődött! Támadunk!, üvölti valaki. Cummings szeméhez emeli a látcsövet, s kinéz a betonia:ban lévő résen. A félhomályban a sárral borított katonák úgy festeek, mintha ezüstös árnyékok volnának egy homályos, ezüst síkságon. Megint elkezdett esni, a katonák félig lépésben, félig szaladva tántorognak előre, arcra buknak, visszatámolyogn3k vagy hason csúsznak az ólomszlnű sárban. A német vona'ak is megelevenednek, és dühösen viszonozzák a tüzet. A fényesség és a láxma olyan erős, hogy teljesen belekábul, s az egészet szinte már csak kulisszának érzi a síkságon előrenyomuló gyalogság körül. A katonák nagyon lassan mozognak, meggörnyedve, mintha szél ellen kellene előre küzdeniök magukt. Cummings csodálkozik a támadás lassúságán, a letargián, amellyel a katonák előrenyomulnak, és élesnek. Az egész tervszerűtlennek látszik, mintha nem volna a katonákban semmi akaraterő. Minden irányban szétszoródnak, mint a tó színén a falevefek, ha követ dobunk a vízbe, és összességükben mégis előrehaladnak. Végeredményben a hangyák is mind egy irányba szoktak tartani. A látesövön keresztül figyelni kezdi az egyik katonát: előreszalad, lehasal a sárba. aztán Eöláll, és továbbszalad. Mintha egy emeleti ablakból nézne egy embertömeget, vagy egy állatkereskedés kirakata előtt próbálna kiválasztani egy csomó nyüzsgő kölyökkutya közül egyet. Van valami furcsa s kicsit valószínűtlen abban, hogy minden egyes csapat végeredményben egyénekből áll. A katona elesik, rángatózni kezd a sárban, mire Cummings egy másikra irányítja látesövét. A német lövészárkoknál vannak!, üvölti valaki. Cummings gyorsan fölnéz, látja, hogy néhány katona átugxik az ellenséges lövészárkok peremén, úgy tartva maga elé szuronyát, mint a rúdugró a rudat, mikor a léc felé közeledik. Látszólag nagyon kényelmesen mozognak, s olyan kevesen követik őket, 453 hogy Cummings megzavarodik. Hol vannak a többiek akarja éppen kérdezni, amikor a fruntszakasz parancsnoka elkezd kiabál-

ni. Elfoglalták! Remek fickók! Elfoglalták! Már fogja is a telefon kagylóját, és sietve parancsokat üvölt bele. A német tüzérség most már az imént elfoglalt lövészárkokat kezdi lőni, és a hnmályban újabb oszlopok nyomulnak lassan előre az elcsöndesedett mezőn keresztül, megkerülik az elesetteket, és egymás után beugrálnak a német lövészárkokba. Már majdnem teljesen besötétedett, csak keleten rózsaszínű az égbolt, ott egy ház ég. Cummings már nem lát semmit a távcsövön keresztül, le is teszi, és némán, csodálkozva mered a csatatérre. Furcsa, szinte ősvilági benyomást kelt, a hold felszínét képzelte mindig ilyennek. A kráterekben csillog a víz, s gyöngyöző patakokban folyik le az elesett katonák testén. No, mit szól hozzá?, böki oldalba az ezredese. Ó, ez. . . De nem tud szavakat találni. Túlságosan szörnyű, túlságosan megrázó élmény volt. Megelevenedtek lelki szemei előtt a tankönyvek hosszú, száraz csataleírásai, s most mind ott kavarognak az agyában. Csak arra az emberre tud gondolni, aki parancsot adott a támadásra, és megpróbálja elképzelni azt a titokzatos lényt. Micsoda. . . bátorság. Micsoda felelősség. (Mivel kifejezőbb szavak nincsenek a szóárában, a katonai szakkifejezéseket használja. ) Itt ez a sok katona s fölöttük valaki, aki parancsot adhat nekik, s ezáltal talán örökre megváItoztatja életük egész menetét. A sötétben üres tekintettel mered a csatatérre, iszonyú erővel bűvölte el a látomás, amelyhez hasonlót még csak el sem tudott képzelni. Mire lehet képes egyetlen ember! Ilyesmit irányítani! S szinte a torkát fojtogatja a soha nem tapasztalt érzés, a mohó, őrjöngó, ujjongó, mindent fölülmúló, határtalan hatalomvágy. Mint ideiglenes százados tér vissza, egy és ugyanazon parancsban léptetik elő és fokozzák le: főhadnagy lesz, állandó minőségben. Noha a leány szülei kicsit ellenzik, házasságot köt Marga4: Í4 rettel rövid ideig tartó mézeshetek után letelepszenek egy helyórségben, egyik kellemesen Eelszínes összejövetelről a másikra sodródnak, s szombat esténként eljárnak a tiszti klub táncmulatságaira. Egy ideig fantasztikusan szeretkeznek: Cummings minden alka!omrnal kénytelen újra leigázni, magába szívni, széttépni erőszakkal magáéá tenni az asszonyt. Az első hónapokban ezt a furcsa jelenséget maguk sem veszik észre - mindketten egyformán tapasztalatlanok, egyformán idegenek és szokatlanok egymás számára -, de végül is kénytelenek ráeszmélni. Fél évig, sőt majdnem egy esztendeig vadul, őrjöngve, s olyan intenzíven szeretkeznek, hogy Cummings néha a végén a kimerültségtól és a kudarctól zokogva hever az asszony keblén.

Szeress, az enyém vagy, muszáj szeretned! Igen. . . igen. . . Széttéplek, fölfallak, ó, egészen a magamévá teszlek, egészen n magámévá teszlek; te ringyó. Maga is meglepődik rajta, milyen közönséges szavak tolulnak az ajkára: Margaretnek egy ideig tetszik a dolog, izgatja; azt hiszi, ilyen a szenvedélyes szerelem, kivírul és kigömbölyödik - de csak egy ideig. Egy esztendő után már a maga kendőzetlen meztelenségében tisztán látja hogy a férfi magányos, hogy tulajdonképpen csak önmagával küzd, amikor vele szeretkezik. S lassan elhervad benne valami. Búcsút mondott minden tekintélynek és hatalomványnak, amit családja, Boston utcái s a fölöttük lebegő történelem jelentettek búcsút mondott csak azért, hogy egy még iszonyatosabb hatalomvágy, még mohóbb követelés rabjává legyen. Persze minderről szó sem esik köztük, elviselhetetlen volna beszélni róla, de házaséletük megváltozik, átalakul valamiféle felületes színlelt pajtáskodássá, amely mögött iszonyú szakadék tátong. Ritkán szeretkeznek, s ezekben a ritka esetekben is gyötrémesen elszigeteltek maradnak egymástól. Cummings visszahúzódik az asszonytól, sebeit nyalogatja, zavartan kering a bűvös körben, amelyet képtelen áttörni A társasági élet egyre nagyobb szerepet kap é?etükben. 45i Az asszony a háztartással buzgólkodik, s pontos listát vezet róla, kit mikor kell meghívni, s mikor hova kell látogatóba menniök. Havonként egyszer ők rendeznek vendégséget, s a meghívottak névsorának összeállítása legalább két órájukba kerül. Egyszer egy álló hétig vitatkoznak rajta, meghívhatják-e vajon magukhoz a tábornokot, s mindketten a legszőrszálhasogatóbb érvekkel hozakodnak elő. Végül is arra a megállapodásra jutnak, hogy illetlenség volna, s még ha eljönne is a tábornok, nyilván sértve érezné magát a meghívás miatt. Néhány nap múlva azonban Cummings százados ismét küszködni kezd a problémával, s egy hajnalban azzal éhred, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztania. Nagyon gondosan készítik el a haditervet. Kiszemelik az egyik olyan szombatot, amikor a tábornoknak nincs semmilyen hivatalos elfoglaltsága, és a jelek szerint nem is lesz. Margaret ügyesen kiszedi a tábornok legényéből, hogy milyen ételeket szeret a gazdája; a helyőrség egyik táncestélyén húsz percig beszélget a tábornok feleségével, s kiderül, hogy a tábornok ismeri Margaret apját. Kiküldik a meghívókat, és a tábornok elfogadja a meghívást. Egész héten izgatottan készülódnek a nagy eseményre s a társaság hangulata feszült. A tábornok belép azonnal a tálaló elé áll, s jó étvággyal nekiesik a füstölt pulykának meg a garnélának,

amit az asszony egyenesen Bostonból hozatott. Végül is nem vallanak kudarcot, a tábornok kicsit fátyolos tekintettel Cumminsra mosolyog, a nyolcadik pohár whisky után egyenesen el van ragadtatva a hivalkodó, kárpitozott szobabútortól (közönséges juharfára számított) s a garnélaszósz kellemesen csípős ízétől, amely jólesően csiklandozza italtól zsibbadt ínyét. Mikor elbúcsúzik, vállon veregeti Cummingsot, megcsípkedi Margaret arcát. A feszültség egyszerre elmúlik, az alacsonyabb rangú tisztek meg a feleségeik énekelni kezdenek. De a vendéglátók túlságosan kimerültek, s az estély korán befejeződik. Mikor a vendégek távozása után kölcsönösen gratulálnak egymásnak, Cummings elégedett. De Margaret elrontja a dolgot; mostanában igen hajlamos rá, hogy elrontsa a dolgokat. őszintén szólva, Edward, fogalmam 456 sincs róla, mi értelme vo:; ennek az egésznek. Úgyse léphetsz elő gyorsabban mint ahogy lehet, s a vén szar (már rákapott az ilyen enyhébb durvaságokra) rég a koporsóban lesz, mire eljön az ideje, hogy tábornokká léptessenek elő. Minél hamarabb kezd megóecsülést szerezni magának az ember, annál jobb, vágja rá gyorsan Cummings. A lehető legnagyobb ügybuzgalommal igyekszik alkalmazkodni az előírt szokásokhoz, de ki nem állhatja, ha faggatják. Ugyan ne beszélj hülyeségeket. Őszintén szólva, azt hiszem, ostobaság volt meghívnunk. Nélküle sokkal jobban szórakoztunk volna. Szórakozás! (Cummingsot érzékeny pontján érinti a dolog, s egészen elgyöngül a méregtől.) Fontosabb dolgok ds vannak a világon, mnt a szórakozás S az az érzése, mintha bevágott volna maga mögött egy ajtót. Félek, hogy kezdesz unalmas lenni. Hallgass! Edward majdnemhogy kiabál, s az asszony - látva, len: dühöe a férje = el is hallgat. Így van ez már köztük. t t bebizonyosodott. igazán nem értem, mi ütött 6eléd, dünnyögi a férfi. Akadnak egyéb izgalmak is, amelyeket más természetű okok idéznek elő. Egy ideig eljár a tiszti klub ivászataira, pókerezik, s megenged magának néhány kis félrelépést. De a dolognak mindig az lesz a vége, mint Margaret esetében: megaláztatás. A következő egy-két esztendőben magába zárkózik, s teljesen szolgálati kötelességeinek szenteli magát. Ebben tehetségesnek bizonyul. Minden problémát a gyökeréig igyekszik tisztázni, éjszakákon át töpreng az ágyban, hogyan lehet a legmegfelelőbben bánni az egyes katonákkal, hogyan gyakorolhatja leghatásosabban parancsnoki jogkörét. Napközben

majd minden idejét századával tölti, ellenőrzi a munkabeosztást, s állandóan szemléket tart. Az egész helyőrségben mindig az ő századai a legstrammabbak. s magától értetődik, hogy a hozzájuk tartozó utcasorok a legtisLtábbak, leggondozottabbak. Szombat reggelenként minden szakasz egyik rajának gyomot kell irtania a barakkok körül. Személyesen próbál ki minden olyan tisztítószert, amivel rezet lehet fényesíteni, kiválasztja a legjobbat, aztán parancsba adja, hogy a katonák csak azt a márkát használhatják. A naponként tartott latrina-ellenőrzéseken mindig egy lépéssel katonái előtt megy; egy reggel négykézlábra ereszkedik, fölemeli a levezetócsatorna fedelét, és lehordja a szakaszt, mert a lefolyócső mocskos. A szemlékre mindig magával visz egy tűt, s még a repedéseket is ellenőrzi a falépcsőn, nincs-e por bennük. A helyőrség nyári sportünnepélyein mindig az ő századának a csapatai győznek. Már február elsejétől edzéseket tart velük. A legénységi étkezdét minden étkezés után forró vízzel sikáltatja föl. Állandóan századán van a szeme. Egy nagy szombati szemle alkalmával, amelyre egy tábornokot is várnak, utasítást ad a törzsőrmesternek, hogy a katonák kenjék be cipőkrémmel a pricscsek lábához kitett extrabakancsok ta:pát is Képes rá, hogy a gyakorlótéren saját kezűleg szétszedjen egy puskát, és megvizsgálja, nincs-e pisznk az ütőszeg mögött. Századában állandó vicctéma, hogy az "öre" nyilván előbbutóbb el fogja rendelni. hogy emberei vessék le a bakancsukat, mielőtt belépnek a barakkokba. A törzstisztek egyöntetű véleménye viszont az, hogy az egész helyórségben Cummings százados a legkiválóbb fiatal tiszt. Mikor Margaret egyszer meglátogatja családját Bostonban, vallatóra fogják Még mindig nem gondoltok rá, hogy gyereketek legyen? Nem, én legalábbis semmi esetre sem, nevet az asszony. Még a gondolatától is irtózom. Edward valószínűleg a gyerekkel súroltatná ki a bölcsőjét. Nem gondolod, hogy hét év már elég nagy idő? Persze, hogy az. De hát a csuda tudja. Nem jó túl sokáig várni vele. Margaret sóhajt egyet. Mulatságosak az emberek, igazán mulatságosak. Az ember kialakít magának róluk bizonyos elképzelést, aztán kiderül, hogy egészen mások. 458 Nagynénje lebiggyeszti keskeny ajkát. Nekem mindig az volt a véleményem, Margaret, hogy jobban tetted volna, ha olyan emberhez mész feleségül, akit ismerünk.

Eh, ez csak olyan buta, ósdí felfc.,gás. Edwardból egyszer még híres hadvezél lesz. Csak az kell, hogy háború legyen, és úgy fogom érezni magam, mint Josephine. (Sanda pillantás.) Fólösleges nyelvelned, Margaret. Mindig arra számítottam, hogy a házasság valahogy. . . valahogy asszonyosabbá fog tenni. Nem okos dolog olyan emberhez menni férjhez, akiről semmit se lehet tudni, de különben mindig gyanítottam, hogy pontosan ezért mentél férjhez Edwardhoz. (Jelentőségteljes szünet.) Thatcher felesége, Ruth, már a harmadik gyereket várja. ( Margaret dühös. ) Kíváncsi vagyok, hogy ha megvénülök, én is olyan közönséges leszek-e, mint te vagy. Tartok tőle, hogy csak a nyelved lesz mindig csípős, kedvesem. Szombat esténként a tiszti klubban rendezett táncmulatságokon Margaret kicsit túl gyakran leissza magát. Néha kis híján kitör a botrány. Úgy látom. százados úr. maga mindig magányosan üldögél, jegyzi meg az egyik tiszti asszony. Igen azt hiszem, kicsit ódivatú vagyok. A háború meg. . . (Az illető hölgy fére csak 1918 után végezte el a tiszti iskolát.) Mindig újra meg újra megbánom, hogy annak idején nem tanultam meg táncolni. (Ezekben az években kezdődött az a mániája, hogy igyekezett elhatárolni magát a !öbbi hivatásos tiszttől.) A felesége viszont remekül táneol. Igen. (A helyiség túlsó végében Margaretet egy csomó férfi állja körül. Éppen fölkacag, keze egy hadnagy karján nyugszik.) Edward bosszúsan. utálattal mered rá. A Webster-szótár szerint Gyűl.ölet, főnév; erős ellenszenv vagy utálat; tartós rosszindulat vagy rosszakarat. Az ilyesminek igen sok házasságban mutatkoznak jelei, Cummingsékéban azonban ez lett az uralkodó vonás. De csak á legtartózkodóbb formákban. Semmi veszekedés. Semmi szitkozódás. 4:i9 Cummings élete jóformán már csak szorgos tanulásból áll. Esténként a társalgóban - házuk ott ál a helyőrség tisztíházainak sorában - olvasni szokott. Hetenkéut öt-hat estét ezzel tölt el. Óriási léptekkel pótolja a művelrségében mutatkozó hiányosságokat. Először filozófiával foglalkozik, aztán politikával, szociológiával, pszichológiával, történelemmel, sőt irodalommal és művészettel is. Fantasztikus felfogóképességgel szív magába min3 dent, néha elképesztő memóriáról tesz tanúságot. S amit magába szívott, azonnal átalakítja valami mássá, ami megfelel különleges szellemi alkatának. Hogy mennyit tud bizonyos mértékig kiderül, amikor a helyórségben néha intellektuális témákról vitatkoznak. Nagyon izgal" masnak találom Freudot, mondja. Szerinte az ember értéktelen

teremtmény, s a legfőbb probléma, hogyan lehet kordában tartani. 1931-ben különösen Spenglert érzi szellemi rokonának. Százai dának rövid, óvatosan megfogalmazott szónoklatokat tart. Nem kell magyaráznom maguknak, emberek, milyen rosszul állnak nálunk a dolgok. Hiszen jó néhányan éppen ezért lettek katonák. De szeretnék rámutatni hogy egy szép napon igen fontos feladatot kaphatunk. Aki szokott újságot olvasni, tudja, hogy az egész országban behívják a katonaköteleseket. Nagy változások következhetnek be, s ha komolyra fordul a dolog, maguknak az lesz a kötelességük, emberek, hogy engedelmeskedjenek a kormány utasításainak, amelyeket rajtam keresztül kapnak majd. A tervek, amelyek elég homályosak - nem is veti őket papírra végül is füstbe mennek. 1934-ben Gummings őrnagyot már inkább a külföldi hírek érdeklik. Én mondom. hogy Hitler nem múló szalmaláng, érvel vita közben. Van benne fantázia, és ami még ennél is fontosabb, politikailag feltétlenül komolyan kell venni Bámulatos ügyességgel játszik a német nép érzésvilágának húrján. A Siegfried-ideál végeredményben mégiscsak a vérükben van 1935-6en Cummings bizonyos ujításairól megemlékeznek Fort Bennzngben, a gyalogsági tisztiiskolán 1936-ban ő a legnagybb ígéretekkel keesegtető törzstiszt a washingtoni Hadiakadémián. Határozottan feltűnést kelt a washingtoni jobb társaságban, összebarátkozik néhány képviselővel, a város legelőke!őbb háziasszonyai hívják meg vendégül. Egy ideig xiár-már az a veszély fenyegeti, hogy a washingtoni úri társaság katonai szakértője lesz. Szüntelenül képezi magát. A lelkében kavargó zűrzavar, az ellentmondások nem bukkannak többé felszínre, olyan koncentrált figyelemmel dofgozik. 37 nyarán egyhavi szabadságra megy, és meglátogatja sógorát, aki Maine-ben tölti vakációját. Washingtonban barátkoztak össze, amikor Cummings szolgálati ügyben ott tartózkodott. Egy délután a vitorláson: Tudnod kell, Edward, hogy én sosem értettem egyet a családommal. Nem a te hibád, hogy sohase fogadtak be egészen. Gondolom, hogy ósdi viselkedésük bizonyára rosszul esett neked, de végeredményben bizonyára megérted őket. Azt hiszem, igen, Minot. (Megint a bonyolult érzéseknek és vágyaknak az a hálóa, amelybe néha-néha belegabalyodik. Megint Bostonnak az a kimondhatatlan tökéletessége, amely annak idején annyira vonzotta, s még mindig a kielégületlenség és nyugtalanság érzésével tölti el. Washingtonban már hasznot húzott ugyan bostoni tartózkodásából, ennek cinikusan tudatában is van, de még mindig ott él benne a bizonytalanság, még mindig vonzza a város.) Kicsit túlzásnak érzi, amikor meghallja saját szavait: Margaret azonban remekül viselkedett. A húgom csodálatos asszony.

Az. Kár, hogy nem imertelek meg jobban annak idején. Nagyszerűen beváltál volna külügyi szolgálatban. Figyeltem, mennyít fejlődtél, Edward. Azt hiszem, adott esetben több fantáziával és nagyobb tapintattal tudnál eljárni, gyorsabban föl tudnád fogni, mire megy ki a játék, mint bárki az ismerőseim közül. Kár, hogy most már késő. Néha magam is azt hiszem, hogy beváltam volna a külügyben, ismeri el Cummings. De hát tudod, egy-két év múlva úgyis aiezredes leszek, s utána már nem számít a szolgálati idő. Lehet, hogy egy kicsit oktalanságnak látszik ilyesmivel hencegni, de egy évre rá feltétlenül ezredes leszek. Hm. Mondd, beszélsz te franciául? 4! Ú 46 Elég jól. Megtanultam egy kicsit odaát még 17-ben, és azóta sem felejtettem el. A sógor megsimogatja az állát. Tudod, Edward, vannak ugyan bizonyos jogszabályok de hát a külügyi szolgálatban sokféle szempont érvényesül. szintén meg kell mondanom, azon gondolkozom, nem küldhetnénk-e el mégis egy kis csatározásra Franciaországba. Persze, csak katonatiszti minőségben, nem hivatalosan. Miről volna szó, Minot? Ó, tulajdonképpen nem is lehet világosan megfogalmazni. Csak úgy körülbelül. Van egy csoport a minisztéríumban, amelyik szeretne változtatni Spanyolországgal kapcsolatos politikánkon. Nem hiszem, hogy sikerülni fog nekik, de ha sikerülne, katasztrofális következményekkel járna, pontosan azt jelentené, mintha például kiszolgáltatnánk Gibraltárt az oroszoknak. Engem Franciaország nyugtalanít. Amíg Franciaország nem határozza el magát valamilyen lépésre, nem hiszem, hogy sok esélyünk volna magunktól megpróbálkozni valamivel. S nekem kellene elérnem, hogy ne határozza el magát semmire? Szó sincs ilyen nagy feladatról. Kaptam bizonyos ígéreteket meg némi hitelkeretet, amellyel talán nyomást lehetne gyakorolni a megfelelő helyeken. Tudod, hogy Franciaországban mindenki megvásárolható, senkinek se tiszta a keze. Csak az a kérdés elengednek-e. Azt tervezzük. hogy katonai bizottságot küldünk Franciaországba meg Olaszországba. Biztosan ki tudnám eszközölni a hadügyminisztériumban, hogy velük menj. Kapsz majd egy kis kioktatást, de nem az a lényeges. Nagyon érdekel a dolog, mondja Cummings. A manipuláció problémái. . . Nem fejezi be a mondatot. A hullániok csobogva szétválnak a vitorlás orra előtt, s aztán ismét összezárulnak a nyomában, halk, puha nesszel, mint amikor a macska mosdik. A vitorlás mögött napfény árasztja el az

öblöt, sugarai meg-megesillannak a vízen. Azt hiszem, jó lesz visszafordulnunk, mondja a sógor. A partot erdő szegélyezi, olajzölden csillog, természetes öböl az elhagyatott vadonban. 462 Mindig újra meg újra megesodálom, mondja Cummingsnak a sógora. Egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha még mindig élnének indiánok az erdőben. Ez a Maine még érintetlen földdarab. Az iroda kisebb, mint várta, még sivárabb s valahogy piszkosabb is. Franciaország térképe ceruzával össze van firkálva, s az egyik sarka be van hajtva, mint a szamárfül a könyvben. Elnézését kérem, hogy idehoztam, mondja a franeia. (Szinte hangsúlyozás nélkül beszél, lehet, hogy azért, mert nagyon pontosan akarja kifejezni magát! Amikor megemlítette, miről van szó, úgy gondoltam, talán okosabb lesz, ha itt találkozunk. Nem mintha valami titkolnivaló volna a dologban, de a tőzsdén túl nagy feltűnést keltett volna. Teli vagyunk kémekkel. Értem. Nehezen sikerült felkutatnom önt. A társaság, amelyikkel kapcsolatban állunk, Monsieur de Vernay-t javasolta, de azt hiszem, ő túlságosan messze áll a dologtól, semhogy helyesen meg tudná itélni. Szóval, rin szerint kaphatnánk hitelt? Bőségesen. De hangsúlyoznom kell, hogy a dolog nem hivatalos. Van egy titkos megállapodás. . . Titkos? Miért titkos? Megegyeztünk a Leeway Chemícallel, hogy hajlandó beruházásokat eszközölni olyan francia vállalatoknál, amelyeket megfelelőnek tart. Nincs a dologban semmi chou (Egy pillanatig azon gondolkodik, hogy megfelelő szleng-kifejezést használt-e.) Szabályszerű üzleti megállapodásról volna szó, s azt hiszem, elég nagy hasznot hozna a Sallevoisseux FrŐres-cégnek ahhoz, hogy akceptálja, s a szükségesnek mutatkozó intézkedéseket megtegye. On s'arrangera. Természetesen szeretnék bóvebb részleteket is hallani arról, hogy miféle intézkedésekre gondolnak. Ó, őrnagy úr, biztosíthatom a képviselőház huszonöt tagjának szavazatát. Szerintem jobb volna; ha egyáltalán nem kerülne szavazásra a dolog. Van arra más mód is. Nem hiszem, hogy jogomban állna fölfedni összeköttetéseimet. 463 (A döntő pillanat.) Monsieur Sallevoisseux, egy olyan. . . olyan széles látókörű ember, mint ön, bizonyára megérti, hogy egy ilyen nagyarányú tranzakció esetében, amilyet a Leeway

Chemical ajánl, valamivel konkrétabb felvilágosításra van szükség az önök részéről. A határozat, hogy Franciaországnak hitelt adnak már jó néhány éve megszületett, most csak az a kérdés, hogy kd kapja ezt a hitelt. Föl vagyok rá hatalmazva - amenynyiben az önök részéről megkapjuk a szükséges garanciát -, hogy a hitelt a Sallevoisseux FrŐres-cégnek adjuk. Ha nincs módjában konkrétabb biztosítékokat nyújtani, sajnos. kénytelen leszek másvalakivel tárgyalni, mint ahogy eredetileg szándékomban is VOlt. Rendkívül sajnálom, őrnagy úr. Magam is. Sallevoisseux megfordult a székén, s a magas, keskeny ablakon kinéz az alattuk levő macskaköves utcára. Cum mings fülét megcsapja a francia autók dudáinak éles tülkölése. Természetesen vannak összeköttetéseim. Például - későbli majd bemutatom önnek a megfelelő okmányokat és bizonyítékokat -, például vannak barátaim a Les Cagoulards-nál, akik befolyást tudnak gyakorolni bizonyos cégekre - nem a vegyipari ban - mert a múltban tettek nekik bizonyos szívességeket. Ezek a cégek most viszonzásul szükség esetén biztosítani tudnák egy körülbelül hetvenöt főből álló képviselőesoport szavazatait. (Fölemeli a kezét.) Tudom, hogy ön jobban szeretné, ha nem kerülne sor szavazásra, ezt azonban senki sem ígérheti meg önnek. viszont bíztosíthatom a szavazás eredményét. E képviselők egy részének módjában áll befolyást gyakorolni a kormány bízonyoe tagjaira. Elhallgat. Nagyon bonyolult dolog a politika. Értem. Aztán Van néhány magasállású radikál-szocialista a külügyminisztériumban. akikre magam is tudok befolyást gyakorolni. Egy ügynökség révén szerezhetek róluk egy-két információt. Az ő jóindulatú támogatásukra tehát számítani lehet. Aztán van egy tucatnyi újságíró meg néhány úr a francia Nemzeti Banktól is, akinek birtokomban van néhány bizalmas irata. Egy szocialista képviselőcsoportot meg egy olyan munkáspárti vezető irányít, 464 akivel megállapodásom van. Ezek a kapcsolatok - habár csak közvetettek - együttvéve biztosítják a szükséges garaneiát. Persze, számításba kell vennie, hogy nem egyedül dolgozom. Arról biztosíthatom, hogy másfél évig nem történik semmi; azon túl már nem számolhatunk: a történelem igen bonyolult, korlátlan időre nem ígérhetünk semmit. Több órán át tárgyalnak, és kidolgozzák a megállapodás alapfeltételeit. Mikor a francia távozik, Cummings mosolyog. Nagyobb távlatban nézve a dolgot, az, amit csinálunk, mind Franciaország, mind Amerika számára a lehető legelőnyösebb.

Sallevoisseux is mosolyog. Természetesen, őrnagy úr. Tipikus amerikai megállapítás, igaz? Lesz szíves majd megmutatni a birtokában lévő iratokat? Holnap jó lesz? D'accord! Egy hónap múlva, miután az ő szerepe a tárgyalásokon véget ért, C s Rómába utazik. Távirat érkezik a sógorától. Előzetes tárgyalások kielégitőek. Kitűnő munka. Gratulálok. IVIint a katonai misszió tagja, Cummings egy olasz ezredessel tárgyal. Nagyon szeretném, Signor Maggiore, ha megismerkednék azokkal az eredményekkel, amelyeket a Vérhas elleni küzdelem területén elértünk, sikeres afrikai hadjáratunk során. Egy sor új Őgészségügyi rendszabályt vezettünk be. . . s ezeknek a segítségével hetvenhárom százalékkal eredményesebben tudunk védekezni az ellen a félelmetesen szörnyű betegség ellen. A nyári hőség fullasztó. Cummings - az olasz ezredes kimerítő tájékoztatása ellenére - hasmenést kap, s ráadásul csúnyán meg is fázik. Egy gyötrelmes hetet ágyban tölt, végtelenül fáradt. Aztán levelet kap a sógorától. "Végtelenül sajnálom, hogy el kell rontanom örömödet, amely Párizsban végzett jó munkád után nyilván eltölt, de valóban fontos közlendőm van. Miként tudod, Margaret az utóbbi két hetet nálam töltötte Washingtonban és - hogy a lehető legenyhébben fejezzem ki magam - nagyon furcsán viselkedett. Olyan szaba46 dosságokat engedett meg magának, amelyek nem illenek a korához. Meg kell mondanom, néha szinte már nem is hittem hogy a húgom. Ha nem rólad lenne szó, kénytelen lettem volna felkérni, hogy hagyja el a házamat. Iszonyúan sajnálom, hogy meg kell zavarnom római vakációdat, de ha teheted, azt hiszem nem ártana, ha a hazatérés gondolatával foglalkoznál. Keresd fel Monsignor Truffeniót, és add át neki szívélyes üdvözletemet." De Cummings már belefásult a gyűlöletbe. Remélem, nem kelt nagyobb feltűnést a dolog - szitkozódik magában. Este lidércnyomása van, s arra ébred, hogy reszket a láztól. Évek óta először gondol az apjára; aztán eszébe jut, hogy már két éve halott, és egy kicsit újra átéli azt az iszonyatot, amelyet apja halálakor érzett. Éjfél után szinte ösztönszerűen felkel. s addig kóborol az utcákon, míg végül sikerül találnia egy kocsmát, és leissza magát. Egy alacsony emberke megveregeti a vállát. Ne kísérjem haza, Signor Maggiore? Tántorogva elindul a kis emberkével, csak homályosan rémlik neki, hogy mit is szeretne csinálni, de sehogy se tud rájönni. Egy másik utcában a kis emberke meg egy cimborája leüti, kifosztja, és otthagyja az utcán. Amikor magához tér, már vakítóan süt a nap, és a szeméttel teli kis római sikátor orrfacsaró bűzt áraszt. Sikerül visszajutnia a szállodába anélkül, hogy túl sok

emberrel találkozna, levetkőzik, megfürdik, és egy egész napig ágyban marad. Úgy érzi, mintha darabokra tört volna. Be kell vallanom, Eminenciás Uram, hogy hosszú évek óta csodálom az ön egyházát. Nagyságának titka a mögötte rejlő hatalmas koncepcióbzn van A bíboros lehajtja a fejét Örülök, hogy fogadhattalak, fiam. Máris igen szép munkát végeztél. Értesültem az Antikrisztus ellen Párizsban folytatott tevékenységedről. A hazámért tettem, amit tettem. (Ebben a megfogalmazásban kevésbé zavarja a dolog.) Nagyobb feladatok is vannak. Tisztában vagyok vele, Eminenciás Uram. . . De vannak idők, amikor úgy érzem, hogy nagyon fáradt vagyok. 466 Lehetséges, hogy nagy változásokra kerül sor a közeljövőben. Néha magam is úgy érzem. Mindig csodálattal néztem az ön egyházának tevékenységét. Keresztülmegy a Vatikán hatalmas udvarán, s sokáig bámulja a Szent Péter-templomot A szertartás, amelyen az imént jelen volt, megindította, a csodálatos muzsika még mindig ott cseng a fülében. Talán át kellene tériaem. De a hazafelé tartó hajón már más dolgokon jár az esze, és csöndes elégtétellel olvassa a hajóra szállás előtt vásárolt újságokban; hogy a Leeway Chemical tárgyalásokat kezdett a Sallevoisseux FrŐres-céggel. Úristen, de örülök, hogy hátat fordíthattam végre annak a békakirályságnak meg a digóknak, mondja egy tiszt, aki ugyancsak a katonai küldöttséghez tartozik. Igen. Elmaradtország ez az Itália, akárhogy szavalnak is róla, hogy Musso miiyen sokat tett érte. Tartsák csak meg maguknak. A katólikus országok a legelmaradottabbak. Szerintem is. Most már világosan érti az összefüggéseket. Az, ami abban a római sikátorban történt vele, figyelmeztetés volt. A jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennie. Ilyesminek soha többé nem szabad elófordulni vele. Az az egyház-ügy a maga szemszögéből iiézve érthető dolog lenne, de a jelenlegi helyzetben igen alkalmatlan lépésnek 5imnyulna Nemsukára ezredes 1 .eszek Ne kockáztathatom meg az áttérést Cummings fölsóhajt. Tanulságes út volt. Igen, a számomra is. Cummings lenéz a vízre. Aztán lassan felemeli a tekintetét, és mohón fürkészi a iátóhatárt. Alezredes. . ezredes dandártáborok. . . vezérőrnagy. . . altábornagy. . . vezérezredes. . .

Ha hamarosan háború lesz, gyorsabban lépek elő. De mi lesz aztán? A politikusok mégiscsak fontosabb szerepet játszanak. A háború után. . 467 Egyelőre nem szabad sehová elköteleznie magát politikailag. Még sok meglepelés lehetséges. Lehet, hogy Sztálin győz, lehet, hogy Hitler. Amerikában azonban a hatalomhoz vezető út mindenképpen az antikommunizmus lesz. Nyitva kell tartanom a szemem. Kórus ASEB, AMELY MINDEN PÉNZT MEGÉ R A latrina, kora reggel. Hatiiléses deszha mélyen a borok közt, jó rmessze a tábnrtól, még ponyua sincs fölötte. Kétoldalt butra szúrt klozettair-tekercs, konzerz,dobozzal letakarua. GALLAGHER: Az ilyen rohadt reggeleken, mint ez a mai is, bízisten nem bánnám, ha eltalálna egy golyó. WILSON: Csak az a bökkenő, a nyavalya törné ki, hogy nem választhattya ki az ember, hogy melyik részin talájja el. STANLEY: Ha ki lehetne választani, nem sokáig maradnék katona. GALLAGHER: Ugyan már, nincs olyan pont az ember testén, ahol ne fájna, ha megsebesül, még ha egymillió dollárt kapna is utána. STANLEY: Néha már azt se bánnám, ha elveszteném a fél lábam, azzal lekvittelném a háborút. WILSON: Asse jó! Ha elhaggya az ember a nyavalyás fél lábát, osztán meglovagol egy nőcit, s közben megjelenik a küszöbön a férj, hogy az istenbe szalad el? lRöhögés.) MARTINEZ: Jobb lenni talán fél kart elveszteni. STANLEY- Isten őrizz, az még rosszabb. Azt már nem szeretném. Hogy a fenébe talál állást fél karral az ember? Pláne, ha ne adj Isten, mind a két karját elveszti! GALLAGHER: Mondd már, akkor eltart az istenverte kormány. WILSON: Csak ippeg a farkad nem tudod kiverni, ha kedved támad rá. GLLAGHER (utálkozua): Pfúj. 468 MAR1'INEZ: Megsebesülni oké, inkább, mint meghalni. Meghalni ronda pech

STANLEY Mindenki ezt mondja. Egy olyan pofa, mint Ridges, egymillió dolláros sebért akár a kobakját is odaadná. (Röhögés. ) GALLAGHER: Ami meg Rothot meg Goldsteint illeti, nekik akár a töküket is ellőhetnék, észre se vennék a különbséget. STANLEY: Úristen, hagyjátok már abba! Egészen libabőrös lett a hátam. GALLAGHER: Előny a hadseregnél. Egy vacak sebbel még nem szerelhet le az ember. STANLEY: Én bármikor hajlandó volnék odaadni a fél lábamat. Akár most is aláírnám a kötelezvényt. MARTINEZ: Én is. Nem is lenni olyan rossz. Togliónak könyökét lőni el, és hazamenni. WILSON: Az ám, affene enné meg! Bizisten mondom, emberek, én má nem is emlékszem rá, hogy nézett ki az a szaros Toglio. De azt sose fogom elfelejteni, hogy a könyöke miatt leszerelt. (A beszélgetés folytatódik.) HARMADIK RÉSZ NÖVÉNYEK ÉS FANTOMOK A felderítők másnap délután keltek útra. Alkonyat előtt néhány órával szálltak vízre. A csónak egykettőre megkerülte a félszigetet, és szelni kezdte a habokat Anopopej nyugati csücske felé. A tenger erősen hullámzott. A kormányos igyekezett ugyan a parttól egy mérföldnyi távolságon belül maradni, a csónak azonban így is jobbra-balra dőlt, előre-hátra bukdácsolt, orral a hullámokba merült, a víz átcsapott a peremén, és végigfolyt a fenekén. Kicsi volt, ugyanolyan, amilyennel az invázió napján szálltak partra, és elég silány tákolmánynak látszott ahhoz, hogy a sziget felét körbeutazzák vele. A katonák esőköpenyeikbe burkolózva kuporogtak a priccseken, el voltak készülve rá, hogy nehéz útjuk lesz. Hearn hadnagy egy darabig a csónak farában állt a kormányos mellett, onnan bámult le a hajótérbe. Kicsit fáradt volt; alig egy órával az után, hogy Dalleson közölte vele új beosztását, már meg is kapta a felderítésre vonatkozó utasításokat, s a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy átvízsgálta emberei fölszerelését; élelmiszert vételezett, és tüzetesen elmélyült a térképek meg menetparancsok tanulmányozásába, amelyekkel Dalleson látta el. Mindezt gépiesen, igen nagy odaadással végezte, s noha meglepődött s ugyanakkor örült is, hogy elhelyezték Cummings törzséből, úgy döntött, hogy ezen majd később gondolkodik. Cigarettára gyújtott, és megint lenézett a négyszögletű hajótérben gubbasztó katonákra. A tizenhárom ember egy mindössze kilenc méter hosszú és két és fél méter széles területen szorongott felszerelésével - a hátizsákokkal, puskákkal, töltényhevederekkel meg kulacsokkal - a kinyitott priccseken. Hearn megpróbált ugyan egy olyan bárkát szerezni, amelyikben a priccsek he van-

473 nak építve az oldalfalakba, de nem sikerült. Így aztán a priccsek majdnem az egész kihasználható hajóteret elfoglalták. A katonák ezeken kuporogtak. s felhúzták a lábukat, hogy ne érjen a hajó fenekén magasan álló vízbe. Valahányszor egy-egy hullám nagy ívben a nyakukba zúdult a csónak orra felől, önkéntelenül összerezzentek az esőköpenyek alatt. Hearn az arcukat vizsgálta. Gondja volt rá, hogy azonnal megtanulja valamennyiük nevét, ez azonban még korántsem pótolta azt, hogy egyébként semmit sem tud róluk, márpedig nyilván fontos volt, hogy minél hamarabb kialakítson magának valamilyen képet mindnyájukról egyénenként is. Némelyikükkel látszólag véletlenül váltott ugyan néhány szót, megeresztett egy-két viccet is, de az ilyesmi sehogy sem volt ínyére, különben is tudta, hogy nem áll jól neki. Ha megfigyeli őket, nyilván sokkal többet meg tud állapítani róluk. Csak az volt a baj, hogy az ilyen megfigyelés hosszadalmas folyamat, s ők már holnap reggel partra szállnak. és megkezdik a felderítést. De még így is nagy fontosságú lehet minden apró részlet, amit sikerül megállapítania. Miközben Hearn a katonák arcát vizsgálgatta, rájött, hogy valamilyen kényelmetlen érzés fogja el. Szinte fizikai érzés volt, körülbelül olyasféle bűntudat és restelkedés, amilyet hajdanában érzett. amikor a nyomornegyedekben kószált, és tudta, hogy az emberek ellenséges érzülettel méregetik. Valahányszor ránézett valamelyik katona, alig tudta megállni, hogy ne fordítsa el a tekintetét. A legtöbbjüknek kemény volt az arca; tekintetük kifeiezéstelen s valahogy hűvös és távoli. Összességükben rendkívül merevek voltak és tartózkodók. mintha jelezni akarták volna, hogy már semmiféle fölösleges megterhelést vagy izgalmat nem tudnak elviselni Bőrük sárga volt, mint a pergamen. arcuk, karjuk. lábuk csupa dzsungelben szerzett seb Mielőtt elindultak volna, majdnem mind megborotválkoztak, s az arcuk mégis borostásnak, egyenruhájuk elhanyagoltnak látszott. Croftra pillantott, akin makulátlanul tiszta zsávolyruha volt. Az őrmester a priccsén kuporgott. s gödörásásra használt kését élesítette egy kis fenőkövön, amit a zsebéből húzott elő. Hearn talán őt ismerte legjobban valamennyiük közül, pontosabban szólva délelőtt, amikor: megbeszélték a felderítést, vele volt együtt a leg többet, de alapjában véve nem állíthatta. hogy csakugyan is474 meri. Croft meghallgatta, bólogatott, időnként kiköpött, s ha feltétlenül szükséges volt, néhány higgadt szóval, halkan, szinte hangsúlytalanul válaszolgatott is neki. Croft láthatólag jól kézben tartotta a szakaszt, szívós volt és rátermett, s Hearn joggal föltételezte, hogy utálja őt. Nyilván nehéz lesz együttműködni vele, mert Croft sokkal jobban érti a dolgát, mint ő, s ha nem vigyáz, erre a szakasz is hamarosan rájön. Hearn szinte lenyűgözve figyelte, hogyan feni Croft a kést Elmerülten nézte a kezét, hideg,

sovány arcán megfeszült a bőr, miközben ide-oda huzigálta a pengét a kövön. Volt valami dermeszt ebben az emberben, összeszorított, keskeny szája körül, munkájára koncentrált pillantásában. Szívós fickó, az biztos - gondolta Hearn. A csónak kanyarodott egyet, szembefordult a hullámokkal. Hearn erősebben megmarkolta a tartórudat, mikor a csónak nekiveselkedett egy nagy hullámnak. Ott volt még Brown őrmester, akit ugyancsak ismert már egy kicsit; ő volt az, aki pisze orrával, szeplős arcával, világosbarna hajával úgy festett, mint egy kisfiú. A Tipikus Amerikai Katona: az a kellemes arc, amely a hirdetési ügynökségek dohányfüstjében és katzenjammeres hangulatában született meg. Igen, Brown pontosan úgy festett. mint a plakátok mosolygó katonái, csak egy kicsit talán alacsonyabb, tömzsibb és keserűbb volt a kelleténél. Alapjában véve furcsa képe van ennek a Brownnak - állapította meg Hearn. Ha közelebbről megnézte az ember, csupa seb a bőre, szeme fénytelen, tekintete szórakozott, arca ráncos. Meglepően öregnek látszott. Egyébként valamennyi régi katonával ez volt a helyzet. Könynyen meg lehetett különböztetni őket a többiektől. Ott volt aztán Gallagher, aki valószínűleg mindig úgy nézett ki, mint most, nyilván ő is elég régóta lehet a felderítőknél. Meg aztán Martinez, aki törékenyebbnek, érzékenyebbnek látszott a többinél. Finom vonásai idegesen rángatóztak, szeme rebegett, mikor Hearn délelőtt váltott néhány szót vele. Az a fajta ember, aki hamarosan összecsukódik, ennek ellenére valószínűleg mégis igen jó katona. A mexikóiak általában jó altisztek. Aztán ott volt Wilson meg az a másik, az a Red nevű fickó. Hearn jobban megnézte Valsent. Szabálytalan, erős vonású arca volt, bőre rákvörös, ami még jobban kiemelte szeme kékségét. Ne475 vetésének volt valami csípős, szarkasztikus éle, mintha mindent utált volna, a jelenben és a jövőben egyaránt, szándékosan, tudatosan. Valsennel valószínűleg érdemes volna elbeszélgetni, de bizonyára megközelíthetetlen. Így, összességükben valahogy mintha kiegészítették volna egymást. Zordabbnak, rosszindulatúbbnak hatottak, mint amilyenek egyenként lehettek. Ahogy ott feküdtek a priccseken, szinte csak az arcuk látszott élőnek az egész hajótérben. Zsávolyuk elnyűtt volt, halványzölddé fakult, a csónak oldala barna a rozsdától. Színtelen és mozdulatlan volt minden, kivéve az emberek arcát. Hearn eldobta a cigarettát. Bal kéz felé feküdt a sziget, körülbelül fél mérföldre. Ezen a részen egészen keskeny volt a parti föveny, a kókuszpálmák szinte a víz széléig lenőttek, mögöttük sűrű bozót terült el, gyökerek, indák, növények, fák, lombok áthatolhatatlan labirintusa. Beljebb néhány idomtalan domb emelkedett, erdő borította őket, nem is lehetett látni a körvonalaikat. Csúnya, összevissza töredezett dombok voltak, csupasz sziklafoltokkal. Úgy festettek, mint a bö-

lény, amikor nyáron vedlik. Hearn szinte tapinthatóan érezte a táj nyomasztó ellenállását. Ha ott is ilyen lesz a terep, ahol holnap majd partra szállnak, pokoli nehéz lesz előrejutni. Hirtelen képtelenül fantasztikusnak érezte az egész felderítést. Egy pillanatra megint a tudatáig hatolt a motor egyenletes berregése. Erre a felderítésre Cummings küldte ki, éppen ezért bizalmatlanságot érzett az egész küldetéssel s Cummings indítékaival szemben. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Cummings tévedésből helyeztette volna át a felderítőkhöz; biztos volt benne, hogy a tábornok ezúttal is tudta, miért csinálja, amit csinál. Vagy lehetséges volna, hogy az áthelyezés gondolata Dallesontól származott? Hearn nem tudta elhinni. Azt a beszélgetést viszont, amelynek során Cummings fölvetette Dallesonnak az ő áthelyezésének az ötletét, egészen könnyen el tudta képzelni. És ez a felderítés valószínűleg csak annak a következménye, ami Cummings célja volt az egész áthelyezéssel. Ezt azért egy kicsit túlzásnak érezte. Arra ugyan már régen rájött, milyen tartósan tud gyűlölködni Cummings, mégse tudta elhinni, hogy egy egész szakaszt egy álló hétre lekössön csak azért, hogy kicsinyes bosszút álljon. Ezt más, egyszerűbb módon 476 is megtehette volná; különben is Cummins sokkal körültekintőbb katonai szakember, semhogy ilyen pazarlást kövessen el. Valószínú, hogy ezt a felderítést csakugyan fontos ügynek tekinti. Hearnt tulajdonképpen az nyugtalanította, hogy a tábornok tudatában volt-e személyes indítékainak. Mindenesetre kicsit hihetetlennek tűnt, hogy harminc-negyven mérföldet masírozzanak járatlan dzsungeleken és dombokon keresztül, átkeljenek egy szoroson, földerítést végezzenek a japánok hátában, s aztán szépen visszatérjenek. Minél alaposabban átgondolta a feladatot, annál nehezebbnek érezte. Igaz, hogy ő tapasztalatlan, s lehetséges, hogy a feladatot egyszerűbb lesz végrehajtani, mint gondolta, de még a legjobb esetben is igen kétes vállalkozás. Ez egy kicsit csökkentette amiatt érzett elégedettségét, hogy áthelyezték a szakaszhoz. Tudniillik akármi volt is Cummings indítéka, nem akadhatott volna feladat, amelyet Hearn ennél szívesebben vállalt volna. Előre látta ugyan, hogy mennyi bosszúsággal, veszéllyel és csalódással fog árni, de jó érzéssel töltötte el, hogy legalább csinálhat valamit. Hosszú hónapok óta első ízben vágyott ismét egyszerűen és őszintén valamire. Ha sikerül a dolog, és úgy végződik, ahogy szeretné, nyilván létre tud hozni valamiféle kapcsolatot az embereivel. Hiszen ez egy jó szakasz. Kicsit meglepődött. Meglehetősen naív, túlságosan ideális hozzáállásnak érezte ezt a gondolatot. Abban a pillanatban, mihelyt más keretbe helyezi, kiderül, hogy nevetséges. Jó szakasz. . : Ugyan mire? Arra, hogy megoldjon egy feladatot egy olyan intézmény számára, amelyet mélységesen megvet, s amelynek lényegét

Cummings olyan nyíltan feltárta előtte? Vagy azért jó, mert az ő szakasza, az ő gyereke? A magántúlajdon-elmélet. Igen, kétségtelenül föl tudta fedezni magában bizonyos nyomait az ilyesminek. Patriarehátus! Az igazság az - vigyorodott el -, hogy ő még nem érett meg a Cummings-féle új társadalmi rendre, amelyben mindent kiosztanak, ugyanakkor senki sem rendelkezik önmagával. Mindegy, később majd nyilván rájön saját indítékaira. Pillanatnyilag csak azt érezte, hogy neki így a legjobb, ahogy van. Hirtelen ösztönös vonzalom fogta el a szakasz legtöbb tagja iránt, és legnagyobb meglepetésére szerette volna, ha azok is viszonoz471 zák ezt a vonzalmat. Már tett is ilyen irányú erőfeszítéseket, célozgatott rá, hogy ő is derék fickó, olyan trükköket alkalmazott, amelyeket egyes tisztektől meg az apjától tanult el önkéntelenül. Van bizonyos fajta haverkodás, amit az emberek szeretnek, s mindig eredményre is vezet, ha amerikaiakról van szó; közel kell kerülni hozzájuk, de azért nem olyan közel, hogy a dolog veszélyessé váljon, nem szabad kiengedni őket a markából. Ez a módszer Amerikában eredményesen alkalmazható, méghozzá úgy, hogy azért továbbra is csirkefogó maradjon az ember. Hearn azonban ennél többre vágyott. De végeredményben vajon miért? Hogy bebizonyítsa Cummingsnak, hogy tévedett? Hearn eltöprengett ezen egy pillanatig, aztán föladta. Ördög vigye az ilyen önelemzést! Nem érdemes olyasmin töprengeni, amit nem ismer eléggé az ember; túlságosan rövid ideje van ahhoz a szakaszban, hogy bármilyen döntésre juthasson. Közvetlenül alatta feküdt Red és Wilson két szomszédos pricsesen, beszélgettek. Valami arra késztette, hogy lemásszon hozzájuk. Odaintett Wilsonnak. - Hogy van? - kérdezte. Körülbelül egy órával előbb ugyanis Wilson bajtársai éktelen röhögése közepette kénytelen volt fölmászni a csónak oldalára, és lekuporodni a peremén. - Mán nem olyan rosszul, hadnagy úr - felelte sóhajtva Wilson. - Reméllem, hónapra legyűröm. Valsen fölmordult. - Ne csinálj olyan nagy ügyet belőle. Megiszol egy gallon hashajtót, aztán meggyógyulsz. Wilson megrázta fejét, derűs arca hirtelen elkomorult, kicsit aggodalmas kifejezés jelent meg rajta, s ez sehogy se illett nyájas vonásaihoz. - Csak azt reméllem, hogy az a nyavalyás doktor tévedett, és nem lesz szükség operációra. - Mi baja? - kérdezte Hearn. - Á, tropára mentek a beleim, hadnagy úr. Tiszta genny az egész, és a doktor szerint ki köll vágni. - Megrázta a fejét.Eccerűen nem értem - sóhajtott föl. - Egypárszor kaptam már trippert, de semmi vót megszabadúni tűle. A csónak csörömpölve, bukdácsolva haladt át egy hullámso-

ron, s Wilson az ajkába harapott a hirtelen belényillalt fájdalomtól. Red cigarettára gyújtott. - Az Isten szerelmére, csak nem hiszel egy rohadt mészárosnak. . .? - Fölállt, átköpött a csónak pereme fölött, s nézte, hogy tűnik el a nyála egy pillanat alatt a nyomdokvíz sodrában. - Kapsz néhány pirulát, hátba veregetnek aztán megint bedugnak a hadseregbe. Ez minden tudományuk. A pirula. Hearn nevetett. - Tapasztalatból beszél, Valsen? De Red nem felelt, s egy pillanat múlva Wilson megint fölsóhajtott. - Legalább ne épp ma indítottak vóna el minket, a fene enné meg. Bánom is én. akármit köll csinálni, ha köll, dógozom, ha köll, megyek felderíteni, tökmindegy. Csak ne vónék ilyen beteg. - Hagyja a fenébe, majd csak megszabadul tőle most isvetette oda könnyedén Hearn. - Remélem, hadnagy úr - bólintott Wilson. - Nem vagyok lógós, ezt akárki bizonyíthattya, szívesebben dógozom, mint hogy feküggyek, a hasamat süttessem vagy unatkozzam, de amióta ilyen nyavalyás állapotban vagyok, úgy érzem, szart sem érek. Semmi látszattya a munkámnak. - Azzal megrázta egyik vastag ujját Hearn előtt: A hadnagy látta, hogy csillan meg a napfény Wilson csuklóján a vörösesszőke szőrszálakon - Igaz, hogy az elmúlt héten lazsáltam egy kicsit, Croft egész idő alatt orrolt is rám. Pokolian rohatt dolog ha az embernek a haverja, akivel két éve egy szakaszba van, azt hiszi róla, hogy mán csak lazsálni tud. Red megint közbemordult. - Ne vedd annyira a szívedre a dolgot, Wilson. Majd megmondom annak a nyavalyás utásznak, hogy ne ugráltassa úgy ezt a csónakot. - A kormányosuk ugyanis az egyik utász-századhoz tartozott. - Megmondom neki, hog inkább szép szelíden ringasson. - Red hangjában g,:zny és egy árnyalatnyi bosszankodás érződött Hearn rájött, hogy Valsen egész idő alatt egyetlen szót se intézett közvetlenül hozzá. És Wilson vajon miért mesélte el neki mindezt? Alibit akart biztosítani magának a jövőre? Nem, nem úgy festett a dolog. Wilson egész idő alatt olyan elmereng,e beszélt, mintha önmagának akart volna megmagyarázni valamit. 478 479 Szinte nem is vett tudomást róla, Valsen pedig láthatólag nem is akart tudomást venni. Ott egye meg a fene! Csak nem fogja rájuk erőszakolni magát! Nyújtózott, aztán ásított egyet. - Nem kell mellre szívni a dolgokat, emberek. - Egen, hadnagy úr - dünnyögte Wilson. Red most se felelt. Komor, kicsit ingerült arccal, hidegen nézett Hearn után, amikor az megint fölkapaszkodott a kormányo mellé.

Hearn és Wilson még beszélgetett, mikor Croft befejezte munkáját, eltette a kifent kést, aztán a priccsek közt előrevergődött a csónak orrába, a perem alá. Stanley kapott az alkalmon, és csatlakozott hozzá. Ott majdnemhogy kellemesen lehetett beszélgetni, mert a padló nedves volt ugyan, a csónak orrán átcsapó víz azonban a hátsó rész felé ömlött, nem kellett tócsában állniok. Stanley buzgón szónokolt. - Mégiscsak disznóság, hogy minden további nélkül nyakunkba varrtak egy tisztet. Nálad jobban senki sem tudja kézben tartani a szakaszt, s ahelyett hogy téged léptettek volna elő, kaptunk egy ilyen csodagyereket. Croft vállat vont. Hearn áthelyezése egy kicsit meghökkentette, de ezt egy világért sem vallotta volna be. Nagyon régen vezette már a szakaszt, s bizony nehéz volt beletörődnie, hogy most elöljárója van. Napközben, amikor Hearn már náluk volt, Groft kénytelen volt többször is emlékeztetni önmagát arra, hogy már nem ó áll a szakasz élén, amikor ki akart adni valamilyen utasítást. Hearn az ellenfele. Anélkül hogy önmagának is bevallotta volna, minden cselekedete mögött ez a tudat rejtőzött. Automatikusan Hearnt okolta azért. hogy hozzájuk került, és természetes, hogy rossznéven vette tőle. De a dolog még bonyolultabb is volt. Tulajdonképpen nem helyeselte Hearn iránt érzett ellenérzését, mert túlságosan régen megszokta, hogy a katonaságnál a parancs, az parancs. Erkölcstelen dolognak tekintette, hogy egy parancsot ellenséges érzülettel fogadjon vagy kelletlenül hajtson végre. Különben sem változtathatott a dolgon. - Ha az ember nem tud 480 változtatni a dolgokon, okosabb, ha tartja a pofáját - ez volt életének egyik alapelve. Nem felelt ugyan Stanleynek, de azért jólesett neki a hízelgés. Azt hiszem, ismerem az emberi természetet - mondta Stanley -, s biztosíthatlak róla, hogy sokkal jobban örülnék, ha te vezetnéd ezt a felderítést, mint egy nyavalyás kis hadnagyocska, akit úgyszólván tálcán kaptunk. Croft kiköpött. Stanleynek kicsit csípős a nyelve - gondolta. Persze. hiszen nagy seggnyaló, de különben nincs vele semmi baj, nem lehet semmi kifogása ellene. - Lehet - felelte. Ha jól meggondoljuk, biztos, hogy ez a felderítés istentelenül nehéz fesz. Olyan vezetőre volna szükségünk, aki érti a dolgát. Tulajdonképpen hogy vélekedsz erről az egész ügyről?kérdezte hanyagul Croft. Behúzta a nyakát, mert átcsapott fölöttük egy hullám. Stanley gondolta, hogy Croftnak az esne jól, ha ellentmondás nélkül egyetértene a feladattal. De tudta, hogy azért vigyáznia kell, mit felel. Ha túlságosan lelkesedik, Croft bizalmatlan lesz, men a többiek közül senki sem mutatott különösebb lelkesedést. Megtapogatta bajszát, amely még mindig ritkás és egyenetlen volt,

hiába ápolta olyan gondosan. - Hát a fene tudja. Valakinek nyilván úgyis meg kellett volna csinálnia, hát mért ne csinálhatnánk meg mi. Őszintén szólva, Sam - kockáztatta meg -, lehet, hogy hülyeségnek tartod, de én egyáltalán nem bánom, hogy éppen ránk esett a választás. Az ember előbb-utóbb belefárad az örökös lógásba, s szeretne végre valami értelmeset csinálni. Croft végigsimított az állán. - Csakugyan ez a véleményed? Igen, másnak nem mondanám meg, de csakugyan így gondolom. - Hm. - Stanley, anélkül hogy egészen tudatosan tette volna, az egyik legérzékenyebb húrt pendítette meg Croft lelkében. Miután egy álló hónapon keresztül csak utat építettek meg jelentéktelen biztosító járőröket tartottak, Croft idegei szinte pattanásig feszültek a tettvágytól. Örült volna bármilyen nagyobb feladatnak. Ennek meg. . . Rendkívül imponált neki az ötlet. Nem mutatta, de türelmetlen volt; nagyon nehezen tudta elviselni a csónakban töltött hosszú órákat. Egész délután azon töprengett, 481 merre is fognak majd haladni, s újra meg újra fölidézte emlékezetében a terepet. A sziget déli részéről csak egy légi felvétel alapján készült térképe volt, ezt azonban már fejből tudta. Aztán megint megdöbbenve eszmélt rá, hogy a szakaszt meg a felderítést már nem ó vezeti. - Hát ami igaz, az igaz - mondta. - Én mondom neked, okos fickó az a Cummings, hogy ezt kitalálta. Stanley bólintott. - A fiúk folyton nyavalyognak hogy Sk jobban tudnák csinálni a dolgokat, de hát a tábornok feladata mégiscsak nehezebb. - Szerintem is - mondta Croft. Egy pillantást vetett maguk mögé, aztán oldalba bökte Stanleyt. - Oda nézz! - Észrevette, hogy Wilson még mindig Hearnnel társalog, s elfogta a féltékenység. Stanley önkéntelenül Croft beszédmodorát utánozta. - Gondolod, hogy a jó öreg Wilson be akarja nyalizni magát? Croft csöndesen, hűvösen elmosolyodott. - Tudja a fene. Az utóbbi időben meglehetősen lazsált. - Vajon csakugyan olyan beteg? - kérdezte kétkedő hangsúllyal Stanley. Croft a fejét rázta. - Wilsonban csak addig lehet bízni, amíg szem előtt van. - Nekem is mindig ez volt róla a véleményem. - Stanley elégedett volt. Brown mindig azt mondta, hogy Crofttal senki sem tud kijönni, de úgy látszik, csak ő nem értette a módját. Croft igenis rendes fickó, csak helyes taktikával kell megközelíteni. Fontos, hogy az ember jóban legyen a feljebbvalóival. Stanley beszélgetésük során rendkívül nagy figyelemmel hallgatta Croft minden szavát. Pontosan ezt csinálta a felderítőknél töltött elsó hetekben Brownnal is, most azonban már Croft iránt

tanúsított ilyen odaadó figyelmet. Soha egyetlen szót sem ejtett ki előtte alapos megfontolás nélkül Ugyanakkor ez a folyamat teljesen gépies volt nála. Tudatosan sose gondolt arra, hogy nem árt, ha egyetért Crofttal Az adott pillanatban maga is mindig hitt abban, amit mondott; agya gyorsabban működött, mint a nyelve, s néha maga is meglepődött saját szavain. - Hát igen, furcsa egy fickó ez a Wilson - dünnyögte. - Hm. 482 Stanleyt mégis csüggedés fogta el egy pillanatra. Hátha túl későn kezdett el barátkozní Crofttal? Most már mit ér vele, miután hozzájuk került a hadnagy? Hearn iránt érzett ellenszenvének egyik fő oka az volt, hogy hiába reménykedett Croft előléptetésében. Tudniillik azt hitte, hogy ha Croft előlép, esetleg vele töltik be a megüresedett helyet. Se Martinezt, és Brownt nem tudta elképzelni szakaszparancsnok őrmesternek. Pillanatnyilag kicsit elaludt benne a becsvágy, éppen azért mert nem volt elég határozott. Stanley sohasem tartott egy bizonyos célt a szeme előtt; mindig csak úgy nagy általánosságban ábrándozott. Beszélgetés közben Croft és Stanley egyre több hasonló vonást járója van. Napközben, amikor Hearn már náluk volt, Croft már-már kezdte kedvelni Stanleyt. Nem is olyan rossz fiú ezállapította meg magában. Talpuk alatt meg-megremegett a padló, mikor a jármű nekicsapódott egy-egy nagyobb hullámnak. A nap már majdnem lement, az eget felhők takarták el. A levegő is lehűlt egy kicsit, s közelebb húzódtak egymáshoz, hogy cigarettára gyújtsanak. Gallagher is előreküzdötte magát a csónak orrába. Ott állt mellettük szótlanul, vékony, csontos teste kicsit reszketett. Hallgatták, hogy csobog a víz a csónak fenekén. - Az egyik percben melege van az embernek, a másikban meg fázik - dörmögte Gállagher. Stanley rámosolygott. Amióta Gallaghernek meghalt a felesége, úgy érezte, hogy tapintatosnak kell lennie vele, de nagyon nehezére esett, a dolog. Alapjában éve lenézte Gallaghert, s dühös volt, mert mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában. - Hogy vagy; fiú? - kérdezte mégis. - Jól. - Pedig Gallagber kimondottan rossz hangulatban volt. Elkomorult a szürke égbolt láttán; Mary halála óta rendkívül érzékenyen reagált az időváltozásokra s néha olyan mélabú fogta el, hogy majdnem sírva fakadt. Alig volt benne akaraterő, s ugyanakkor maga is csodálkozott rajta, milyen kevés keserűséget érez. De azért továbbra is morcos képpel járt. néha ki is tört, csúnyán káromkodott is, de Red, Wilson meg még néhány bajtársa így is észrevette rajta, hogy megváltozott. - Igen, jól vagyokdörmögte még egyszer. Idegesítette Stanley együttérzése, mert érezte, hogy nem őszinte. Gallagher érzékenyebb lett,

483 Föl is tette magában a kérdést, hogy miért állt vajon ide melléjük, s már az a gondolat is felvetődött benne, hogy visszamegy a priccséhez, de itt valamivel melegebb volt. A hajó feneke állandóan remegett a talpuk alatt, s Gallagher mérgesen dörmögte: - Meddig kell még itt szoronganunk, mint a szardíniáknak? Croft és Stanley egy kis szünet után megint a felderítésről kezdett tárgyalni, s Gallagher dühösen hallgatta őket. - Tisztában vagytok vele, milyen rohadt dolog lesz? - tört ki. - Örülhetünk, ha ép bőrrel megússzuk, az Isten verje meg. - Szinte azon nyomban félelemmel vegyes lelkifurdalás fogta el. Föl kell hagynom a káromkodással - gondolta. Amióta másfél hete megkapta az utolsó levelet, igyekezett megváltozni. Nagy vétek volt annyit káromkodni - gondolta, s attól félt, hogy újabb büntetés fogja sújtani. Már az is borzadállyal töltötte el, hogy a felderítésről beszélgetnek, s a káromkodás miatt érzett lelkifurdalása csak fokozta iszonyodását. Megint elképzelte magát, amint holtan fekszik a csatatéren, s libabőrös lett tőle a háta. Tisztán látta maga előtt a halott japán katonát, akit Croft lőtt le, s aki még mindig ott hever abban a zöld vízmosásban. . Stanley nem vett róla tudomást. - Szerinted mit csinálunk, ha nem sikerül átjutnunk a szoroson? r- kérdezte Crofttól. Fontosnak érezte, hogy mindent tudjon, hiszen sor kerülhet rá, hogy a végén neki kell átvennie a szakasz vezetését. Sose lehet tudni, mi adódhatik. Gondolatban kiszínezte, mi minden baleset történhetik velük, de csak úgy légüres térben: arra nem mert gondolni, hogy vajon ki esik el esetleg közülük. - Hadd adjak egy tanácsot - mondta Croft. Az ilyesmi nagyon furcsán hangzott a szájából; sohase tanácsokat szokott adni. - Ha a katonaságnál nem sikerül valami úgy, ahogy az ember tervezte, meg kell próbálni másképp megcsinálni. - Szóval szerinted hogy jutunk át a hegyen? - Nem én vagyok a parancsnok. A hadnagy az. Stanley elfintorította az arcát. - Ehl - Croft mellett nagyon tapasztalatlannak érezte magát, és ezt nem is próbálta titkolni. Anélkül, hogy okát tudta volna adni, az volt az érzése, hogy Croft jobban fogja őt kedvelni, ha nem vág föl túlságosan. - De ha én vezetném a szakaszt, tudnám, mit csináljaktette hozzá Croft. Gallagher kábultan hallgatta őket, tulajdonképpen nem is figyelt oda. Úgy érezte, hogy nem volna szabad a felderítésről beszélni; babonás lévén, tele volt gátlásokkal, véleménye szerint veszélyes volt az előttük álló harcokat emlegetni Nyomott hangulata sehogy sem akart elmúlni, s lelki szemeivel szinte látta a szakaszt, amint fáradtan, állandó veszedelmek közt, siralmas állapotban vonszolja magát előre. Elfogta a részvét önmaga iránt,

s könnyek szöktek a szemébe. Hogy visszafojtsa őket, mérgesen rászólt Stanleyre. - Azt hiszed, előre ki lehet számítani a dolgokat? Örülhetsz, ha nem lövik el a fejedet. - Majdnem megint elkáromkodta magát, de még idejében észbe kapott. Ezúttal kénytelenek voltak tudomást venni a szavairól. Stanleynek eszébe jutott milyen véletlenül, szinte nevetséges körülmények közt sebesült meg Minetta, s milyen gyötrelmes érzései támadtak akkor. Önbizalma egyszerre elpárolgott. - Túl sokat jártatod a pofád - mondta Gallaghernek. Tehetsz nekem egy szívességet. Stanley lépett egyet feléje, aztán megállt. Gallagher sokkal . kisebb volt nála, nem lett volna valami nagy dicsőség megverni. Ráadásul az volt az érzése mintha egy nyomorékkal akarna verekedni. - Ide figyelj, Gallagher, játszva laposra verhetnélekmondta. Nem eszmélt rá, hogy Red mondta neki ezt akkor reggel, amikor partra szálltak. - Lássuk! - De aI G lagher azért nem mozdult. Felt Stanleytől. Croft közömbösen nézte őket. Őt is dühítette Gallagher megjegyzése. Nem tudta elfelejteni azt a japán támadást ott a folyó. nál, s néha azt álmodta, hogy óriási víztömeg akar rázúdulni, s ő tehetetlenül fekszik alatta. Nem hozta ugyan összefüggésbe ezt az almot az éjszakai támadással, de ösztönösen érezte, hogy ez az alom mit jelent: valami eddig ismeretlen gyöngeséget. Gallagher - megjegyzése fölkavarta s egy pillanatra eszébe jutott, hogy ő is meghalhat. Hülyeség ilyeneken törnie a fejét az embernekállapította meg magában, mégse tudta elűzni magától a gondolatot. Croft általában törvényszerű dolognak tartotta a halált. Vala484 hányszor elesett valaki a szakaszból vagy a századból, csöndes, komor elégtételt érzett, mintha bekövetkezett volna az, ami úgyis elkerülhetetlen volt. Most azonban az a gondolat nyugtalanította, hogy esetleg rajta a sor. Croftban nem volt semmi a pesszimizmusnak és fatalizmusnak abból a furcsa keverékéből, mint például Redben és Brownban. Ó nem úgy gondolkodott, hogy minél tovább tart a háború, annál kevesebb rá az esélye, hogy élve megússza. Neki az volt a véleménye, hogy úgyis eleve elrendeltetett, hogy elesik-e valaki vagy sem, de önmagát természetesen kivételnek tartotta Most azonban már nem volt olyan biztos benne, hogy az. Egy pillanatra elfogta a balsejtelem. Miután mégse került sor verekedésre, szótlanul álldogáltak a csónak orrában, s szinte érezték a vékony fémlemezen keresztül, milyen iszonyú ereje van az óceánnak. Red is csatlakozott hozzájuk, s csak álltak egymás mellett némán, behúzták a nyakukat, ha egy hullám átcsapott fölöttük, s időnként megborzongtak. Stanley és Croft megint elkezdett a felderítésről beszélni, s Red

kicsit dühösen hallgatta őket. Ingerlékeny hangulatban volt, mert fájt a háta. Minden idegesítette; a rohamcsónak zötykölődése és himbálózása, az összezsúfolt priccsek, a szűk helyen szorongó emberek, még Stanley hangja is. - Tudod - közölte Stanley Crofttal -, azt ugyan nem merném állítani, hogy különösebben örülök ennek a felderítésnek, de hát legalább szerzek egy kis tapasztalatot. Akármilyen alacsony rangú altiszt az ember, vannak kötelességei, s bizonyos tapasztalatokra feltétlenül szüksége van, hogy teljesíteni tudja őket.Rendkívül udvariasan beszélt, Red szerint túlságosan is, mordult is egyet megvetően. - Csak a szemét kell nyitva tartania az embernek - mondta Croft. - A szakaszban a legtöbben úgy kóvályognak, mint a kerge birkák, folyton csak a földet nézik a lábuk alatt. Red sóhajtott egyet. Stanleyt mérhetetlenül megvetette strébersége miatt, de a megvetés alatt valami más is rejtőzött, s ennek bizonyos mértékig tudatában is volt. Egy kicsit irigykedett. S ez az ellentmondás elcsüggesztette. Eh - gondolta -, mindnyájan csak törjük magunkat, s mi a fenét érünk vele? Szinte látta, hogy a következő hónapokban hogyan emelkedik Stanley egyre magasabbra és magasabbra a ranglétrán, de tudta, hogy igazán boldog 486 akkor se lesz. Örülhetünk ha nem kapunk golyót a hasunkba. Érezte, hogy a hátán megfeszül a bőr, önkéntelenül megfordult, és rámeredt a csónak csupasz fémfalára. Amióta ott feküdt tehetetlenül a földön, és várta, mikor döfi le az a japán katona, minduntalan elfogta a szorongás. Éjszakánként gyakran fölriadt álmából, megfordult a pokróc alatt, s minden ok nélkül egész testében reszketett. Mi a fenének szeretnék én altiszt lenni? - tette fel a kérdést magának. Valaki elesik az ember rajából, aztán folyton csak arra gondol az ember. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem s azt se aki parancsolgat Hearn felé pillantott, aki a csónak farában állt, s valami tompa düh szorongatta a torkát. Nyavalyás tisztjei! Megint fölhorkant. Rohadt, egyetemet végzett banda, futballmeccsnek nézi az egészet! Ez a hülye biztosan még örül is ennek a felderítésnek. A lelke mélyén szenvedélyesen gyűlölt a hadseregben mindenkit, aki kockára tehette az ő életét. Mi a fenét ér vele á tábornok, ha kinyírnak bennünket? Annyi, mintha eltolnának egy kísérletet. Kísérleti nyulak vagyunk. Mutatott Stanleyn, s egyre nagyobb kísértést érzett, hogy kigúnyolja. Végül annyira dühbe jött. hogy megszólalt. - Hé, Stanley, azt hiszed, hogy ezüst csillagot kapsz? Stanley ránézett, s rögtön megfeszült benne az indulat. Nyasgem. - Arra még egy kicsit várnod kell. drágám - mondta Red. Hangosan röhögött egyet, s odafordult Galagherhez. - A végén még ki fogják tüntetni a "Bíbor Segglyuk"-renddel.

- Ide figyelj, Red - kezdte Stanley, s igyekezett egy kis fenyegető élt adni a hangjának. Tudta, hogy Croft figyeli. - Le vagy! - horkant fel Red. Nem volt kedve verekedni. Pillanatnyilag nem fájt ugyan a háta, de gyöngének és levertnek érezte magát. Hirtelen észrevette hogy ő is meg Stanley is megváltozott Anopopejen; Stanley kövérebb, nyugodtabb és magabiztosabb lett, és még mindig hízott. Ő meg szánalmasan lefogyott. Emiatti elkeseredésében is, meg bizonytalansága miatt is a büszkeség arra késztette hogy folytassa. Nem gondolod, hogy sokat akar a szarka, Stanley? - Mi az, összeszövetkeztetek ellenem Gallagherrel? Gallagher megijedt, nem akarta, hogy belekeverjék a dologba. 487 Az utóbbi hetekben magába zárkózott,nem vett részt semmiben. vén,szürke elefánt,amelyik mellső lábaira emelkedett,hátsó fele Ha néha dühösen ki is tört; utána megint visszaesett apátiájába. azonban még zöld vackán ;erpeszkedik. A hegy bölesnek,hatalMost mégsem visszakozhatott: Red az egyik legjobb barátja volt masnak és iszonyú magasnak látszott. Gallagher elmerülten báa szakaszban.- Rednek nincs szüksége rá, hogy velem szövet- multa megragadta a látvány szépsége,amelyet képtelen lett volna kezzen - dünnyögte. szavakkal kifejezni. A gondolat,az elképzelés,hogy van szebb, - Ti mind olyan csuda klassz fickóknak képzelitek magatokat, tisztább és magasztosabb dolog is a világon.mint az a semmi, csak azért,mert valamivel régebben vagytok katonák,mint én. amiben ő él,megremegtette,nagyon szeretett volna mondani va- Lehetséges - felelte Gallagher. lamit. Volt is egy pillanat,amikor talán meg is tudta volna Stanley tisztában volt vele,hogy el kellett volna hallgattatnia fogalmazni legalább részben azt,amit érzett,ez a pillanat azonRedet,hogy el ne veszítse Croft becsülését. Csakhogy képtelen 6an gyorsan elmúlt,s csak valami homályos öröm maradt utána, volt rá. Red gúnyolódása a várható harcokkal kapcsolatban meg- az elragadtatás gyönge visszfénye. Megnedvesítette ajkát,s meingatta önbizalmát; hirtelen önkéntelenül a tudatára ébredt,hogy gint feleségét kezdte gyászolni. a harcnak még a gondolatától is irtózik. Mély lélegzetet vett.- Croft a lelke mélyéig megrendült. A hegy vonzotta; mintha kiAz idő nem alkalmas a leszámolásra, Red,de várj csak,majd ha gúnyolta volna,mintha fel akarta volna ébreszteni becsvágyát visszamegyünk. Óriási méreteivel. Ilyen tisztán eddig még nem látta. Amíg a - jó,majd írjál. dzsungelben voltak eldugva a Watamai-hegylánc meredek sziklái Stanleynek összeszorult az ajka,de nem tudott xá mit felelni. eltakarták előlük a hegyet. Most mereven nézte,szemügyre vette Croftra pillantott: teljesen mozdulatlan volt az arca.- Lennétek körvonalait,s ösztönösen föltámadt benne a vágy,hogy megcsak az én rajomban - mondta végül is Rednek meg Gallagher- mássza,ott álljon a csúcsán,a lába alatt érezze egész hatalmas nek. Harsányan kiröhögték. tömegét. Féktelen érzelmek tomboltak benne áhítat,becsvágy

és Croft bosszús volt. Maga se tudta,mit szeretne: nem bánta ugyanaz a különös,rendkívüli izgalom,amit Hennessey halálakor volna; ha kitör egy kis verekedés,ugyanakkor azzal is tisztában meg akkor érzett,amikor lemészárolta a japán foglyot. Szinte volt, hogy ez nem lenne valami szerencsés a szakasz szempontjá- gyűlölettel meredt a hegyre,egészen megfeledkezett a körülötte ból. Most mélységes megvetést érzett Stanley iránt; egy altisztnek lévő emberekről. Iszonyúan öreg hegy lehet - szólalt meg tudnia kell,hogyan lehet sakkban tartani az embereket,és ez végül bizony kontármunka volt. Croft kiköpött a csónak pereme fölött. Redet csak melankólia és fáradt közöny töltötte el. Croft sza- Mi a fene,máris begerjedtetek? - kérdezte hűvösen. Dühítet- vait szinte nem is hallotta. Nyugodtan minden érzelem nélkül ték az efféle fölösleges viták. nézte a hegyet. De mikor elfordította róla a tekintetét,őt is gyöMegint hallgattak mindnyájan. A feszültség hirtelen megszűnt törni kezdte a félelem amely a nap folyamán a szakasz valaköztük,ahogy a nedves papírdarab beszakad a saját súlyától. mennyi katonáját előbb-utóbb elfogta. Akáresak a többiek, Red is Croft kivételével titokban mindnyájan örültek neki. De az előttük föltette magának a kérdést: vajon nem ennél a földerítésnél álló felderítés gondolata mint valami szürke lepel borult rájuk. hagyja-e el a szerencséje. Hallgatásba burkolóztak,ki-ki a maga gondjával-bajával foglalkozott. Az éjszaka,mint valami baljós előjel,egyre közeledett. * A távolban tisztán ki tudták venni a sziget fölé magasodó 9oldstein és Martinez Amerikáról beszélgetett. Véletlenül két Mount Anakát. Hűvösen,zárkózottan emelkedett yanl lógó fel szomszédos priccset választottak ki maguknak,s az egész délutánt elterülő dzsungelből, csúcsa beleveszett az aljas hőkbe. Az alkonyati félhomályban olyan volt, mint valami óriási, fŐkve töltötték, magukra húzva az esőköpenyt. Goldstein határo488 zottan boldog volt. Eddig sose került közel Martinezhez, s most, miután több órán át beszélgettek, kölcsönös bizalom ébredt bennük egymás iránt. Goldstein mindig örült, ha barátkozhatott valakivel; egyenes ember volt, s mindenkiben bízott. Annak, hogy a szakaszban olyan boldogtalannak érezte magát, fó oka az volt, hogy barátságai sohase bizonyultak tartósnak. Azok, akikkel néha hosszú, szívélyes beszélgetést folytatott, másnap rendszerint megbántották vagy egyszerűen átnéztek rajta, s ezt sehogy se tudta megérteni. Vagy barátja az ember valakinek, vagy nem; középutat nem ismert, s képtelen volt felfogni, hogy az, akit barátjának hitt, hogy pártolhatott el tőle. Boldogtalan volt, mert úgy érezte, állandóan becsapják. Ennek ellenére mégsem csüggedt eI végleg. Alapjában véve tele volt életkedvvel, pozitív hajlamokkal. Ha megsértették érzelmeit, ha valamelyik barátjáról kiderült, hogy megbízhatatlan, egy darabig fájt ugyan neki, de majdnem mindig sikerült úrrá lennie

fájdalmán, és megint optímista lett. A sorozatos csalódások. amelyek a szakaszban érték. csak óvatosabbá és előrelátóbbá tették, gondosan ügyelt minden szavára és cselekedetére. A barátkozásra való hajlama azonban képtelenné tette a védekezésre; az első olyan jelre, amelyet a barátság megnyilvánulásának tekinthetett, kész volt elfelejteni minden addígi csalódását, és a közeledést őszintén, melegen viszonozta. Most úgy érezte, hogy máris ismeri és szereti Martinezt. Ha megfogalmazta volna véleményét, nyilván azt mondta volna magában Martinez igazán derék fickó. Kicsit hallgatag ugyan, de jóképű fiatalember. S ahhoz képest, hogy őrmester, igazán szívélyes. - Tudod, Amerikában sok van lehetőség - mondta Martinez. - Ó, de mennyire - bólintott megfontoltan Goldstein.Már én is régóta tervezem, hogy önállósítom magam, tudniillik sokat gondolkoztam a dolgon. és rájöttem, hogy az embernek kezdeményeznie kell, ha vinni akarja valamire. Sokat beszélnek a bérrögzítésről meg a biztonságról. de én azért jobban szeretek a magam ura lenni. Martinez bólintott. - Sok pénzt keresni saját üzlettel? - Néha. Martinez elgondolkodott a dolgon. Pénz! Egy kicsit megízzadt 490 a tenyere. Eszébe jutott Ysidro Juaninez, a bordélyház-tulajdonos, akit gyermekkorában mindig csodált. Még most is beleborzongott, ahogy visszaemlékezett rá, hogyan lobogtatott Ysidro egy vastag köteg dollárt a markában. - Lehet, hogy a háború után én is kilép katonaságtól. - Feltétlenül azt kell csinálnod - mondta Goldstein.Úgy látom, értelmes és megbízható fiatalember vagy. Martinez sóhajtott egyet. - Csakhogy,. . . - Nem tudta, hogy fejezze ki magát. Mindig zavarba jött, ha be kellett vallania. hogy mexikói. Udvariatlanságnak érezte, attól tartott, hogy akinek elmondja, megsértődik, mert azt hiszi, arra akar célozni vele, hogy az illető hibájából nem sikerül jó álláshoz jutia. Ugyanakkor titokban mindig remélte, hogy hátha tiszta vérű spanyolnak nézik. - Csakhogy vagyok iskolázatlan - mondta végül is. Goldstein sajnálkozva csóválta meg a fejét. - Hát az csakugyan elég nagy akadály. Én is mindig szerettem volna, ha egyetemi végzettségem lenne, mert nagyon érzem a hiányát. De az üzleti életben akkor is lehet érvényesülni, ha jó feje van az nek: Én.őszintén hiszek a tisztességben és becsületben; az igazán nagy emberek azzal érték el, amit elértek, hogy becsületesek voltak. Martinez bólintott. Éppen azon tűnődött, mekkora szoba kell vajon egy igazán gazdag embernek ahhoz, hogy a pénzét elraktározhassa. Elegáns ruhákat képzelt maga elé, fényes cipőket, kézzel festett nyakkendőket meg egy csomó karcsú, szőke nőt, akik hú-

vösek, bátrak, bájosak, törékenyek, vonzóak. - Egy gazdag ember azt csinál, amihez kedv van neki = mondta áhítattal. - Hát ha én gazdag lennék, jótékonykodni szeretnék. Meg aztán. . . szeretnék egészséges lenni, szeretném, ha lenne egy csinos kis házam, meg biztonságban élhetnék. . . Jártál New Yorkban ? - Nem. - Van New Yorknak egy elővárosa, ahol szívesen ellaknékfolytatta Goldstein, s nagyokat bólogatott. - Gyönyörű szép hely, finom, művelt, kulturált emberek lakják. Nem szeretném, ha a fiam is úgy nőne fel, mint én. Martinez megértően bólogatott. Neki sose voltak határozott elképzelései és vágyai, s mindig elfogta a kisebbrendűségi érzés, ha 491 olyan emberrel beszélgetett, akinek merész, konkrét tervei voltak. - Amerika jó ország van - mondta őszinte meggyőződéssel. Egy pillanatra forró hullámként öntötte el a hazaszeretet; fölrémlett előtte egy tanterem, s szinte hallotta, ahogy a gyerekek kórusban éneklik: Csak érted élek, szép hazám. Hosszú évek óta először képzelte el magát ismét pilótának, s valami határozatlan vágyakozás töltötte el. - Nagyon jól megtanulni olvasást az iskolában - mondta. - Tanító néni azt mondani, hogy okos. - Azt meghiszem - mondta meggyőződéssel Goldstein. A tenger már nem háborgott annyira, s egyre ritkábban zúdult a nyakukba a víz. Martinez körülnézett a csónakban, fülelt egy pillanatig, elkapott néhány beszélgetésfoszlányt, aztán vállat volt. - Hosszú utazás - mondta. Gallagher visszatért a priccséhez, amely Martinezé mellett volt, és szó nélkül lefeküdt. Goldstein kényelmetlenül érezte magát, több mint egy hónapja nem beszélt Gallagherrel. - Csoda, hogy senki nem lett tengeribeteg - szólalt meg végül. - Ezek a vacak csónakok nem ilyen hosszú útra valók. - Roth meg Wyman beteg van - mondta Martinez. Goldstein büszkén kihúzta magát. - Én nem félek tőle. Megszoktam a csónakázást. Egyik barátomnak van egy vitorlása Long Islanden, s nyáron sokszor kirándultam vele. Nagyon élveztem a dolgot. - Eszébe jutott a Sund meg körülötte a szürke homokzátonyok. - Csuda szép volt. Amerika a legszebb ország a világon. - Na ne mondd, cimbora - röffent közbe váratlanul Gállagher. Nem tehet róla, ilyen a modora - gondolta Goldstein. Biztos nem akarta megbántani. - Te csónakáztál már életedben, Gállagher? - kérdezte udvariasan. Gallagher félkönyökre támaszkodott. - Hajaj. Néha West Roxburyn túl is leeveztünk a Charles folyón kenuval. A feleségemmel. - Csak miután kimondta, vette észre, hogy mit mon-

dott. Arca tüstént elváltozott, merev, gyászos kifejezést öltött. - Ó, bocsánat - suttogta Goldstein. - Semmi baj. - Gallaghert egy kis ingerültség fogta el, hogy egy zsidó sajnálja. - Felejtsük el - tette hozzá kicsit elutasítóan. Aztán megint elfogta a gyöngédség, amely lassan feloldódott az önmaga iránt érzett részvétben és jóleső sajnálkozásban. - Ide figyelj -- szólalt meg hirtelen -, ugye neked van gyereked? Goldstein bólintott - Van ám - felelte buzgón. - Már hároméves a fiam. Várj csak, mindjárt meg is mutatom a fényképét. - Egy kicsit erőlködve hasra fordult a priccsen, és hátsó zsebéből előhúzta a levéltárcáját. - Nem valami jó kép - mentegetődzött. - Pedig igazán olyan csinos gyerek, hogy el se tudod képzelni. Odahaza van egy nagy fényképünk is róla, hivatásos fotográfus csinálta, s becsületszavamra mondom, olyan szép rajta a gyerek, hogy akár díjat is nyerhetne valamilyen szépségversenyen. Gallagher rámeredt a képre. - Hát igen. . . igen, csakugyan jóképű kölyök. - Kicsit zavarba jött, kényelmetlenül érezte magát a dicséret miatt, amely önkéntelenül tolult az ajkára. Még egyszer megnézte a képet, tulajdonképpen csak most nézte meg igazán, és felsóhajtott. Mary halála óta egyetlen levelet írt haza, s kérte, küldjenek egy fényképet a gyerekéről. Azóta egyre növekvővó türelmetlenséggel várta, úgyszólván szükségletté vált az életében. Sok-sok üres, tétlen órát azzal töltött, hogy a gyerekéről ábrándozott, s megpróbálta elképzelni, milyen lehet. Noha még nem írták meg neki, föltételezte, hogy fiú. - Csakugyan nagyon jóképű kölyök - mondta rekedten. Egy pillanatra megmarkolta a priccs szélét. Hogy zavarát palástolja, hirtelen kibökte: - Hé, milyen érzés, ha gyereke van az embernek? Goldstein tünődött egy pillanatig, hogy mít is válaszoljon.Ó, igen sok. . . öröme telik benne az embernek. - Majdnem "nochis"-t mondott. - Meg persze sok szomorúsága is van miatta. Rengeteg törődést jelent meg persze pluszkiadást is. Értem. - Gallagher helyeslően bólintott. Goldstein tovább beszélt. Egy kis feszélyezettséget érzett, mert Gallaghert utálta legjobban az egész szakaszban. Most maga is csodálkozott rajta, milyen baráti rokonszenvet érez iránta. Tisztában volt vele, hogy most mint zsidó beszél egy gojjal, tehát minden mozdulatát, minden szavát nagymértékben befolyásolta az a vágy, hogy minél jobb benyomást keltsen. Noha magának a puszta ténynek is örült, ha szerették, elégedettsége jórészt mindig abból a tudatból származott, hogy egy zsídót szeretnek. Így aztán igyekezett csak olyan dolgokat mondani, amiről feltételezte, hogy Gallaghernek tetszik. 492 493 S miközben a családjáról beszélt, Goldsteint automatikusan megint heves vágy fogta el, megint elveszettnek érezte magát. Emlékezetében egymás után merültek föl a képek házaséletének

egy-egy boldog pillanatáról. Eszébe jutott például egy éjszaka, amikor a felesége meg ő egymás mellett feküdtek, s kuncogva hallgatták a sötétben, milyen felnőttesen horkol a kisbabájuk.A gyerek ad értelmet az életnek - jelentette ki őszinte meggyőződéssel. Martinez meghökkenve eszmélt rá, hogy hiszen ő is apa. Hoszszú évek óta első ízben jutott eszébe hogy teherbe ejtette Rosalitát. Vállat vont. Hét éve már? Vagy nyolc? Már azt se tudja. Az ístenfáját! Mihelyt megszabadult a lánytól, már csak arra emlékezett, mennyi gondot és bosszúságot okozott neki. De az a tény, hogy gyermeket nemzett, büszkeséggel töltötte el. Stramm fickó vagyok, a szentségit neki - állapította meg magáról. Legszívesebben fölkacagott volna. Martinez gyereket csinált, aztán meglépett. Olyasféle kaján elégtétel töltötte el, mint egy gyereket, ha kutyát kínoz. A fenébe is, miért állt kötélnek Rosalita? Fölcsinálta. Martinez szinte dagadozott a büszkeségtől. Gyerekes elégtétel töltötte el, amikor férfiasságára, a nőkre gyakorolt vonzerejére gondolt. Hogy a gyerek törvénytelen. csak fokozta önbecsülését; valahogy még érdekesebbnek, még nagyszerűbbnek tűnt fel önmaga előtt. Elnéző, majdnemhogy leereszkedő rokonszenvet érzett Goldstein iránt. Eddig a délutánig kicsit félt tőle, s kényelmetlenül érezte magát vele szemben. Egyszer ugyanis valami nézeteltérésük támadt, és Goldstein ellenkezett vele. S az ilyen esetekre Martinez feltétlenül úgy reagált, mint egy begyulladt iskolásgyerek, akit megdorgált a tanító néni. Ezért nem érezte jól magát soha őrmesterí beosztásában. De most boldogan élvezte Goldstein rokonszenvét; már nem volt olyan érzése, hogy Goldsteín akkor semmibe vette. Goldstein oké - állapította meg magában. Megint tudatára ébredt, hogy remeg a csónak, miközben lassan átvergődik a hullámokon. Majdnem teljesen sötét volt már. Martinez ásított egyet, és még jobban összehúzódzkodott az esőköpeny alatt. Kicsit éhes volt. Töprengeni kezdett, felbontson-e egy élelmiszeradagot, vagy maradjon inkább nyugodtan fekve, s nem tudott határozni. Aztán eszébe jutott a felderítés, a gondolatra 494 hirtelen elfogta a félelem, s megint éber lett. Ó - lélegzett egy nagyot. - Ne gondolj rá, ne gondolj rá - ismételgette magában. Egyszerre csak észrevette, hogy Gallagher és Goldstein már nem beszélget. Fölpillantott, és látta, hogy majdnem minden ember a priccsén áll, vagy a csónak jobb oldali falának támaszkodik. - Mit nézni? kérdezte Gallaghertől. Azt hiszem, a naplementét - felelte Goldstein. . Naplementét? - Martinez fölpillantott az égboltra. Majdnem fekete volt, csúf, ólomszínű esőfelhők borították. - Hol lenni naplemente? - Szétterpesztett lábbal fölállt a priccsén, és nyugat felé bámult A naplemente olyan csodálatosan tündöklő volt, amilyet csak

a trópusokon látni. A komor esőfelhők az egész égboltot elborították, kivéve egy keskeny csíkot a látóhatár szélén. A nap már eltűnt, de sugarai színes fénysávot festettek az ég aljára, ott, ahol a vízzel összeért. S a fénysáv félkör alakú tükörképe úgy csillogott a tengeren, mint valami öböl, amelyben összemosódtak az árminpiros, aranysárga és zöld színek: különös, álomszerű l volt, s egy sor rosszul sikerült kolbászra emlékeztető, káprázatos bíborszínben ragyogó felhőcske húzódott fölötte. Egy idő múlva az volt az érzésük, mintha valami mesebeli szigetet látnának, amilyen csak a képzeletükben létezhetik. Minden részlete . izzott, s néha szinte valóságosnak tűnt. lég partja is volt, a föveny aranyfényben tündökölt, s ezen a délibábparton erdő is állt, a fák a félhomályban csodálatos bíborszínbe öltöztek. Ilyen partot még sose láttak; ez is tele volt a legváltozatosabb formájú sziklákkal, a homokdombok kopárak voltak, s mintha jéggé fagytak volna, ugyanakkor mégis éltek, és melegen lüktettek. A bíborszínű háttérben rózsaszínű és lila völgyekkel teli szárazföld nyílt a végtelenbe, s olvadt bele a kikötő fölött lebegő felhőrétegbe. A tenger íze a naplemente fényében tisztán. sötétkéken csillogott, mint nyári estéken az égbolt. Buja sziget, bibliai táj, rubinvörös szőlőtőkékkel, aranyhomokkal és lila fákkal. Nem tudták levenni róla a szemüket. Az előttük lebegő sziget olyan volt, amilyennek egy keleti uralkodó képzelheti a mennyországot, s heves, szinte fájó sóvárgást ébresztett a katonákban. Benne volt ebben a látomásban mindaz a szépség, amire mindig vágytak, mindaz az eksztázis, amit egész életükben 495 kerestek. Néhány percre a semmibe tűntek a dzsungelben töltött reménytelen, csüggesztő, vigasztalan hónapok. Ha magukban lettek volna, talán még a karjukat is kinyújtják a látomás felé. Nem tartott sokáig. A mesebeli part lassan, feltartóztat-hatatlanul beleolvadt a rájuk boruló éjszakába. Az aranyszínű homok elhalványult, szürkészöld lett, aztán fekete. A sziget elsüllyedt a tengerben, és az éjszaka dagálya elöntötte a rózsaszínű és lila dombokat. Néhány pillanat múlva nem maradt körülöttük egyéb, csak a szürkésfekete óceán, a komor égbolt.s a nyomdokvíz gonoszul tajtékzó szürkésfehérje. A tajtékban apró, foszforeszkáló részecskékörvénylettek. A fekete, halott óceán mintha az éjszaka tükörképe lett volna; hideg volt, veszedelem és halál leselkedett benne. A katonák szinte érezték, hogy nyeli el őket, s néma, minden tagjukat átható borzadály járta át egész testüket. Visszamentek a priccsekhez, lefeküdtek, de még sokáig borzongtak a pokrócuk alatt. Esni kezdett. A csónak tajtékot verve szelte a habokat a sötétségben, mindössze száz méterre a sziget partjától. S mindnyájuk fölött ott lebegett a másnapi felderítés ijesztő, baljóslatú rémképe. A tenger hullámai komoran csapkodták a hajó oldalait.

A szakasz másnap kora reggel kötött ki Anopopej déli partján. Az eső még az éjszaka elállt, a hajnali levegő friss volt és hűvös, a parton nyájasan sütött a nap. A katonák néhány percig a fövenyen ácsorogtak, nézték, hogyan távolodik el a rohamcsónak a parttól, és indul visszafelé. Öt perc múlva fél mérföldre volt. de már szinte teljesen eltűnt, könnyű buboréknak látszott a ragyogóan csillogó, trópusi tengeren. A katonák szomorkásan bámultak utána, irigyelték a kormányost, aki alkonyatra megint a biztonságos táborban lesz, s meleg ételt ehetik. Ilyen beosztás kénegondolta Minetta. A reggel úgy csillogott, mint a frissen vert érme. A katonák csak egy kicsit borzongtak meg, ha eszükbe jutott, hogy olyan földön állnak, ahol még nem járt senki. Az előttük elterülő dzsungel 496 ismerősnek látszott; a föveny, amelyet szép, formás kagylók borttottak, üres volt és elhagyatott. Később bizonyára vakítóan fog csillogni a napon, pillanatnyilag azonban a part semmiben sem különbözött azoktól a partoktól, ahol eddig kikötöttek. Végignyúltak a homokon, cigarettáztak, nevetgéltek, s várták, hogy megkezdődjön a felderítés. Hálásak voltak a napnak, hogy megszárítja a ruhájukat. Hearn kicsit izgatott volt. Néhány perc múlva megkezdik a több mint negyven mérföldes menetelést egy ismeretlen vidéken, s a negyvenből az utolsó tízet a japánok hátában kell megtenniök. Croft felé fordult, és megint rámutatott a légi felvételekről készült térképre, amelyet kiterítettek maguk közé a homokra. - Azt hiszem, őrmester, a legokosabb, ha ennek a folyónak a mentén haladunk - azzal rámutatott egy folyóra, amely néhány száz méterrel odébb ömlött a dzsungelből a tengerbe. - Legalábbis ameddig lehet. Aztán meg keresztülvágunk a dzsungelen, amíg el nem érjük a kunai füvet. - Amennyire meg tudom állapítani, más lehetőség nemigen van - felelte Croft. Hearnnek csakugyan igaza volt, s ez boszszantotta egy kicsit. Megdörzsölte az állát. - De sokkal több időbe fog kerülni, mint gondolja, hadnagy úr. = Lehetséges. - Croft kicsit idegesítette Hearnt. Nyilvánvaló volt, hogy az őrmester sokat tud, de mindig külön meg kellett kérdezni, hogy eláruljon valamit. Nyavalyás déli. Éppen olyan, . mint Clellan. Hearn a térképpel babrált. Már érezte, hogy egyre melegebb lesz a homok a lába alatt. - Csak két mérföldet kell a dzsungelben haladnunk. Croft fanyarul bólintott. - Az ilyen légi felvételekben sose . szabad hízni. Lehetséges, hogy az a nyavalyás kis folyó csakugyan ata visz, ahová jutni akarunk, de nem biztos. - Kiköpött a homokba. - A legokosabb, ha elindulunk, aztán majd meglátjuk, mf lesz. - Helyes - felelte Hearn. Kicsit élesebb volt a hangja.Akkor hát induljunk.

Croft a katonákra pillantott. - Hé, emberek, indulás! A katonák hátukra vették a borjút, megpróbálták egyenletesen elosztani a súlyát, hogy ne vágja a vállukat a szíj. Néhány perc 497 múlva hosszan elnyúló sorban elindultak, s végigbaktattak a fövenyen. Mikor a folyó torkolatához érkeztek, Hearn megálljt parancsolt. - Mondja el nekik, mi a tervünk - fordult Crofthoz. Croft vállat vont, aztán beszélni kezdett. - A folyó mentén haladunk előre, ameddig lehet. Számolnotok kell vele, hogy alaposan beleizzadtok. Aki nyafogni akar, legokosabb, ha most nyafog. - Kicsit följebb rántotta hátizsákját. - Valószínű, hogy ilyen messze nem találkozunk japánokkal, ez azonban nem azt jelenti, hogy birka módra menjetek, s folyton csak az orrotok elé nézzetek Mindenki tartsa nyitva a szemét. - Rájuk meredt, sorban végignézett az arcokon, s egy kis jóleső érzés töltötte el, hogy a legtöbben lesütötték a szemüket. Rövid szünetet tartott, s megnyalta az ajkát, mintha azt kérdezné magától, mondjon-e még valamit. - Hadnagy úrnak nincs semmi mondanivalója? Hearn megmarkolta karabélya szíját. - De igen, van.Hunyorgott a napfényben. - Emberek - kezdte közömbös hangon -, nem ismerlek egyikőtöket sem, ti sem ismertek engem, lehet, hogy nincs is valami nagy kedvetek megismerni. - Néhányan kuncogni kezdtek, s Hearn hirtelen rájuk vigyorgott.Mindegy, az öletekbe pottyantam, mint valami csecsemő, s akár tetszik, akár nem, kénytelenek vagytok beletörődni. Nekem őszinte meggyőződésem, hogy jól kijövünk majd egymással. Igyekszem rendes lenni, de ne felejtsétek el, hogy egy idő múlva elfáradtok, én meg kénytelen leszek hajszolni benneteket, s ti szívből gyűlölni fogtok miatta. Oké, de azt se felejtsétek ám el, hogy magam is éppoly fáradt leszek, mint ti, s én fogom a legjobban gyűlölni magamat. - A katonák nevettek, s Hearn egy pillanatra úgy érezte magát, mint a szónok, aki tudja, hogy sikerült megnyernie hallgatóságát. Nagyon meg olt elégedve, maga is elcsodálkozott rajta, hogy mennyire. Mégiscsak Bill Hearn fia vagyok - gondolta. - Hát akkor mehetünk. Croft haladt az élen. s Háarn szónoklatán bosszankodott. Szerencsétlen szónoklat volt; egy szakaszparancsnoknak sose szabad haverkodnia az embereivel Hearn csak lovat ad alájuk az ilyesmivel. Croft mindig megvetette az olyan szakaszparancsnokokat, akik mindenáron le akarnak alacsonyodni beosztottjaikhoz; nőies, haszontalan dolognak tartotta az ilyesmit. Tönkreteszi az egész szakaszt, a fene enné meg - gondolta. 498 A folyó a közepén mélynek látszott, de a part mentén, egy körülbelül tizenöt méter széles sávon sekély rolt a víz, csobogva csörgedezett a kavicsokon. A tizennégy ember libasorban haladt

egymás mögött. A magasban a dzsungel fái összeértek a fejük fölött, s mire elhagyták a folyó első kanyarulatát, mintha alagútban jártak volna, amelynek lombok alkották a falait, a talaja meg iszappal volt borítva. A napfény alig szűrődött át a lombok, levelek, indák és fák sűrű szövevényén, magába szívta a dzsungel színét, s csillogó bársonyzöld lett. A világosság elveszett a lombok közt, s olyan hangulat fogta el a katonákat, mintha egy katedrális boltívei alatt haladnának. Mindenfelől a homályos, neszekkel teli dzsungel vette körü! őket, belevesztek a hangok és szagok a dzsungel sűrű, fullasztó szövevényébe. A páfrány nyirkos szaga, a rothadás és a növekedés átható bűze minden érzéküket eltöltötte, s valami fullasztó, szinte hányingerhez hasonló érzést keltett bennük. - A szentségit, de büdös - dörmögte Red. Előzőleg olyan sokáig éltek a dzsungelben, hogy már fel sem tűnt nekik, milyen büdös, de az éjszakai a tengeren felfrissültek érzékeik, elfelejtették, milyen nyomasztó, tapadósan, nyúlósan sűrű tud lenni a dzsungelben a levegő. - Olyan szaga van, mint egy nigger nőnek - jelentette ki Wilson. Brown idegesen nevetett. - Volt is neked nigger nőd! - Nyomott hangulatban volt; a termékenység és a rothadás átható szaga rossz előérzettel töltötte el. A folyó továbbhömpölygött a dzsungelben. Már el is felejtették, milyen volt a torkolatánál, a napvilágon. Fülük belekábult a rovarok és egyéb állatok surranó neszébe, a moszkitók dühös zümmögésébe, a majmok és papagájok rekedt makogásába. Iszonyúan izzadtak; még csak néhány száz métert tettek meg, de máris elfogta őket á légszomj, s az izzadság fekete sávokban ütött ki az uniformisukon. ahol a szíjak szorították őket. A kora reggeli órában a dzsungel nyirkos párát árasztott magából; a köd derékmagasságig ért, szétvált előttük, aztán puhán, nesztelenül megint összecsukódott, ahogy a csiga húzódik vissza a házába. A menet élén haladó embereknek minden lépéshez rendkívüli akaraterőre volt szükségük. Borzongtak a hányingertől, és minduntalan meg kellett állniok, hogy levegőhöz jussanak. Körös-körül minden csö499 pögött; a bambuszligetek lenőttek egészen a folyó partjáig, csipkés lombjuk beleveszett az indák és növények sűrűjébe. Az aljnövényzet fölkapaszkodott a fák törzsére, magasan a fejük fölé; a gyökerek és kövek közt sűrűn ült a fekete iszap. A víz barátságosan csobogott medrében, ez a csobogás azonban beleveszett a madarak harsány rikoltozásába és a rovarok zümmögésébe. A katonák érezték, hogy a víz lassan, feltartóztathatatlanul átitatja bezsírozott bakancsukat, s néha egészen a térdükig felcsapott, ha egy-egy mélyebb szakaszon kellett átgázolniok. Hátizsákjuk egyre nehezebb lett karjuk elzsibbadt, hátuk fájni kezdett. Majdnem mindnyájan legalább tizenöt kilónyi élelmiszert meg pokrócot cipeltek a hátukon, ráadásul még két vízzel telt kulacsot, tíz töltényhevedert, két-három kézigránátot, egy puskát meg egy

macsétát, vagyis összesen körülbelül harminc kilónyi felszereléssel voltak megterhelve, ami egy nehéz bőrönd súlyának felelt meg. A legtöbben már az első pár száz méter után elfáradtak; körülbelül fél mérföld múlva alig tudtak lélegzethez jutni a kimerültségtől; a gyöngébbek már ott érezték szájukban a fáradtság fanyar, kesernyés ízét. A áthatolhatatlan dzsungeltől, az egészségtelen párától, a szüntelen neszezéstől és a rovarok idegesítő zümmögésétől egyre kevésbé irtóztak. Már nem érezték olyan nagyon, milyen nyomasztó a vadon; az a homályos, ki nem mondott, ösztönös félelem, ami kezdetben fogta el őket a gondolatra, hogy egy ilyen alagúton kell végighaladniuk, egyre inkább alábbhagyott, s végül teljesen meg is szűnt, csak meneteltek kimerülten, elcsigázottan. Croft figyelmeztetése ellenére lógatni kezdték a fejüket, a lábukat nézték. A folyó keskenyebb lett, és a sekély vízzel borított sáv összeszűkült akkora lett, mint egy erdei ösvény. Már emelkedőket is meg kellett mászniok. A folyón felbukkant néhány kisebb vízesés is, s egy-egy kis szakaszon tajtékosan örvénylett a víz a sziklák körül. Talpuk alatt a kavicsos talaj lassanként homokossá, aztán iszapossá változott. A katonák kénytelenek voltak közelebb szorulni a parthoz, s minduntalan megakadtak az ágakban, amelyek korbácsütésként csapkodták a testüket. Egyre lassabban haladtak előre. Az egyik kanyar után megálltak, és szemügyre vették a folyó előttük levő szakaszát. Ezen a helyen a növényzet egészen lenőtt a vízbe, s Croft egy kis töprengés után belegázolt a folyóba. A parttól körülbelül öt méterre megállt. A víz majdnem a derekáig ért, iszonyú erővel örvénylett körülötte. - Muszáj a parton maradnunk, hadnagy úr - állapította meg. Azzal nagy nehezen tovább is indult a part szegélyén, a bokrokba kapaszkodva; a víz itt is majdnem a csípőjéig ért. A katonák csak nagy kínnal tudták követni, a sor hosszúra elnyúlt. Sikerült a következő néhány száz métert a bokrokba kapaszkodva megtenniök, az ár ellen haladva. A puska minduntalan lecsúszott a vállukról, s majdnem belepottyant a vízbe, lábuk belesüppedt a folyó undorító iszapjába. Zubbonyuk éppoly nedves lett az izzadságtól, mint nadrágjuk a víztől. Nemcsak a fáradtságtól és a nyirkos levegőtől, hanem a félelemtől is izzadtak. A folyó olyan makacs ellenállást fejtett ki, mintha élőlény lett volna, amely a lábuk körül acsarkodik. Kezük vérezni kezdett a tüskéktől meg a levelektől - éles volt a szélük, mint a kés -, hátizsákjukat egyre nehezebbnek és nehezebbnek érezték. így vergődtek előre, míg a folyó megint szélesebb és sekélyebb lett. Itt már nem volt olyan heves a sodra, a víz csak térdig ért, könnyebben tudtak előrehaladni. Néhány kanyarodó után elérkezték egy nagy, lapos sziklához amelyet körüláramlott a folyó, s Hearn utasítást adott, hogy pihenjenek meg. A katonák lerogytak, s néhány percig szótlanul, mozdulatlanul feküdtek. Hearn meglehetősen gondterhelt volt; érezte, milyen

vadul dobog a szíve, időnek előtte kimerült, még a keze is remegett-egy kicsit. Ahogy ott feküdt a hátán elnyúlva, végignézett a testén, s látta, milyen gyorsan süllyed és emelkedik a gyomra. Nem vagyok valami jó kondícióban - állapította meg, ami igaz is volt. A következő néhány nap, de főleg ez az első nagyon nehéz lesz; régen kijött a gyakorlatból. De majd rendbe jön, tudta, milyen erős. Lassanként megszokta a feszültséget is, amelyet az okozott, hogy ő a szakaszparancsnok. Valahogy nagyon izgalmas érzés volt. Menet közben sokszor megállt, összerezzent egy-egy hirtelen zajra, s megborzongott, ha valamilyen rovar keresztezte az útját. Akadtak óriáspókok, amelyeknek akkora teste volt, mint egy dió, a lábuk meg arasznyi hosszú. Az embert az ilyesmi persze hogy kihozza a sodrából; észrevette, hogy Martinezt meg Brownt is sol legalább úgy idegesíti, mint őt. Ha az ember ismeretlen terepen kénytelen mozogni, furcsa szorongás fogja el; a járatlan dzsungelben minden lépésnél újabb nehézségekkel találkozik. Crofton jóformán egyáltalán nem látszott, hogy kényelmetlenül érezné magát. Csakugyan klassz fickó, ez vitathatatlan. Ha nem ügyel Croft fogja átvenni előbb-utóbb a vezetést. A baj az volt, hogy Croft tapasztaltabb nála, s ostobaság lenne ellenkezni vele; a dzsungelben való menetelés - legalábbis eddig - tapasztalt katonát igényelt. Hearn fölült és körülnézett. Az emberek még mindig elnyúlva hevertek a sziklán, s nyugodtan pihentek. Néhányan beszélgettek vagy kavicsokat dobáltak a vízbe, Va?sen pedig elmerülten tépdeste a leveleket a fáról, amely egészen a szikla fölé nyúlt. Hearn az órájára pillantott. Öt perce pihennek már, de még tíz perc sem fog ártani. Jó, ha elegendő pihenést engedélyez az embereinek. Megint végignyúlt a sziklán, kiöblítette a száját egy korty vízzel, aztán egy-két percig Minettával és Goldsteinnel csevegett. Mikor Brown végre lélegzethez jutott, beszélgetni kezdett Martinezzel. Nagyon le volt törve, a maláriás kelések viszketni és sajogni kezdtek a lábán s tudta, hogy ha továbbmennek, még rosszabb lesz a helyzet. Teljesen oktalanul arról kezdett ábrándozni, milyen kellemes volna itt maradni mezítláb a napon, hogy a sebek megszáradjanak a melegben. Marha nehéz ügy lesz - sóhajtozott. Martinez bólintott. -- Öt nap szabad ég alatt. Hosszú idő van. Brown lehalkította a hangját. - Mi a véleményed az új hadnagyocskáról ? Martinez vállat vont. - Oké. Egész rendes. - Úgy érezte, jól meg kell gondolnia, mit felel. A többiek tudták, hogy ő jóban van Crofttal, és félt, hogy sejtik, milyen ellenségesen érez Hearnnal szemben. Crofttal eddig jól ki tudott jönni. - Talán kicsit nyájas

- tette hozzá. - Szakaszparancsnok legyen gorombább. - Ahogy elnézem, nagyon rohadt is tud lenni - mondta Brown. Még nem sikerült határozott álláspontra jutnia Hearnnel kapcsolatban. Croftot különösebben nem szerette, és érezte, hogy az is lenézi őt, de ezt már megszokta. Egy új hadnaggyal viszont 502 muszáj vigyázni, minden tőle telhetőt meg kell tennie az embernek, s még akkor sem biztos, hogy megnyeri a tetszését. - De azért elég rendes fickónak látszik - tette hozzá kicsit barátságosabban. Alapjában véve nem a hadnagy izgatta. Cigarettára gyújtott, és óvatosan fújta ki a füstöt, tüdeje még mindig fájt az erőltetett menettől. A cigaretta sem ízlett neki, de azért tovább füstölt.Tudod, Japesali, bizisten mondom neked, valahányszor felderítésen vagyunk, szeretnék inkább közlegény lenni - bökte ki.Ezek a fiúk itt mind azt hiszik, hogy könnyű dolgunk van. különösen a póttartalékosok. Azt hiszik, hogy az altísztnek aranyélete van s folyton csak lóg. - Megtapogatta állán az egyik kelést. - Arra bezzeg nem gondolnak, a fene enné meg, hogy milyen felelősség nyugszik a vállunkon. Itt van például ez a Stanley. Még soha nem került nehéz helyzetbe, ezért olyan stréber, s szeretne mindenáron előlépni. Hidd el, Japesali, én is átkozottul büszke voltam, mikor őrmester lett belőlem. de nem tudom, hogy még egyszer vállalnám-e. . Martinez vállat vont. Kicsit nevetségesnek találta a dolgot.őrmester lenni nehéz - mondta. - De nehéz ám, az úristenit. - Brown leszakított egy levelet egy ágról, amely a szikla fölé hajlott, és elgondolkozva rágcsálni kezdte. - Az ember azt hiszi hogy valami marha nagy dolgot csinál. Aztán lassan kikészülnek az idegei. Ide figyelj, tőled nyugodtan megkérdezhetem, mert már tudod, mi a dörgés, te elvállalnád, ha most akarnának őrmestert csinálni belőled? Tudja fene. - Pedig Martineznek nem voltak kételyei: elvállalta volna. Egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt a három stráf olajzöld zubbonyán s egy kis zavart büszkeség töltötte el, mint mindig. Tudod, mi nyugtalanít a legjobban, Japesali? Az, hogy kikészülnek az idegeím. Néha attól tartok, hogy megőrülök, és többet semmire se leszek használható. Érted, mire gondolok?Brown ezen már sokat töprengett. Most némi elégedettséget érzett, hogy elmondta valakinek, mintha ezzel előre felmentést kapott volna az esetleg bekövetkező csődért úgy érezte, most már könynyebb lesz elviselnie ha valóban kiderül, hogy már nem jó semmire. Bedobott egy kavicsot a folyóba, s nézte, hogyan gyűrűzik körülötte a víz. 503 Martinez titokban mélységesen lenézte Brownt. Tetszett neki,

hogy Brown fél. Igaz, hagy Japesali is fél - gondolta magában -, csakhogy. Japesali. . . soha nem fogja bevallani. - Nem az a legrosszabb - mondta Brown -, ha kinyírják az embert, akkor már úgyse tud többé semmiről. De mi van akkor, ha valaki a rajából, éppen az ő hibájából akaszt meg egy golyót? Istenemre mondom, soha többé nem lehet megszabadulni a gondolattól. Emlékszel még arra a felderítésre Motomén, amikor MacPhersont kinyírták? Igazán nem én tehettem róla, de mit gondolsz, mit éreztem, az úristenit neki, amikor ott kellett hagynom? Én mentem tovább, ő meg ott maradt. - Idegesen elfricskázta a cigarettáját. - Egyáltalán nem olyan nagy dicsőség őrmesternek lenni. Az első időkben; amikor katona lettem, iszonyúan vágytam rá, hogy előléptessenek, most azonban néha már fölteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fene hasznom lett belőle. - Gondolataiba mélyedt, aztán fölsóhajtott. - A fene érti, azt hiszem, az emberi természet az oka, ugyanakkor mése szeretném, ha közlegény lennék. Mégiscsak valami, hogy őrmester az ember. - Ez a megállapítás mindig elégedettséggel töltötte el. - Az ember úgy érzi, hogy mégis különb a többinél. Hidd el, tisztában vagyok vele. milyen felelősség nehezedik rám, s eszem ágában sincs meghátrálni előle. Akármilyen pokoli helyzetbe kerülök is tudom, hogy igyekszem majd helytállni, hiszen végeredményben ezért fizetnek. - Szentimentális hangulat fogta el. - Ha őrmestert csinálnak valakiből, nyilván azt mutatja, hogy megbíznak benne. És én nem akarok senkit se becsapni. Nem az a fajta ember vagyok. Szerintem az ilyesmi a legnagyobb aljasság. - Muszáj kitartani - helyeselt Martinez. - Úgy van Micsoda disznó az, aki elfogadja a pénzt a kormánytól aztán cserbenhagyja? Gondold csak meg, Japesali, hazánk milyen szép vidékéről valók vagyunk mind a ketten! Restellnék úgy hazamenni, hogy ne merjek büszkén az ismerőseim szemébe nézni Én ugyan Kansasból való vagyok, s jobban szeretem a szülőföldemet, mint Texast, de mindegy, a szentségit neki, hazánk két legszebb államából valók vagyunk. Neked sem kell szégyenkezned, Martinez, ha meg kell mondanod valakinek, hogy texasi vagy. Nem bizony. - Martinez nagyon megilletődött, hogy Brown texasinak nevezte. Szívesen tartotta ugyan texasinak magát de sose merte annak is mondani. Valahol a lelke mélyén titkolt szorongás dukált, emlékezett a magas, fehér emberekre, akik olyan lassan beszélnek, s olyan hideg a nézésük. Félt rágondolni, hogyan néznének rá, ha egyszer azt mondaná nekik: Martinez texasi. Jó érzése elmúlt, megint kényelmetlenül érezte magát. Jobb altiszt lenni, mint Brown, próbálta megnyugtatni magát, de szorongása ettől sem múlt el. Brownban volt valami magabiztosság, amit önmagában Martinez sosem tapasztalt; s ha ilyen emberekkel beszélgetett, valahogy mindig erőt vett rajta a kisebbrendűségi érzés. Tulajdonképpen ugyanolyan elfojtott rosszindulat, megvetés és félelem töltötte el, mint a szolgát, aki tudja, hogy

különb a gazdájánál. - Texas szép része lenni hazánknak - helyeselt. De hiába: jó hangulata elmúlt, nem volt kedve tovább társalogni Brownnal. Néhány pillanat múlva dünnyögött is valamit, és átment Crofthoz. Brown megfordult és körülnézett. A Polyák az egész beszélgetés alatt néhány lépésre feküdt tőlük. Le volt hunyva a szeme, s Brown gyengéden oldalba bökte. - Alszol, Polyák? - Mi? - A Polyák felült, és ásított egyet. - Aha, azt hiszem, elszundítottam. - Valójában mindvégig ébren volt, és hallgatózott. Mindig nagyon szerette kilesni mások beszélgetéseit, nem mintha arra számított volna, hogy valami haszna lesz belőle, csak úgy szórakozásból. - Csakis így lehet igazán kiismerni valakit - mondta egyszer Minettának. Még egyet ásított. - Igen, csakugyan aludtam egyet. á4i van, indulunk? - Azt hiszem, pár perc múlva igen - mondta Brown. Az előbb tisztán érezte, hogy Martinez lenézi, kényelmetlen szorongás fogta el, s most szerette volna visszanyerni lelki egyensúlyát. Végignyújtózott a Polyák mellett, és cigarettával kínálta. - Nem, takarékoskodnom kell a tüdőmmel - hárította el a Polyák. - Még hosszú út áll előttünk. Az igaz - helyeselt Brown. - Tudod, mindig igyekeztem kieszközölni, hogy az én rajomat ne küldjék járőrbe, de úgy látszik, nem tettem helyesen. Most nem vagytok megfelelő kondíció504 ban. - Egyáltalán nem vette észre, hogy túloz egy kicsit. Sőt, pillanatnyilag őszintén el is hitte, amit mond, és jóleső elégedettség töltötte el a gondolatra, hogy mennyire vigyáz a rajára. - Nagyon jól tetted, hogy nem engedtél járőrbe minket. Mindnyájan hálásak vagyunk érte - felelte a Polyák. De magában azt gondolta- Micsoda szar alak! Remekül szórakozott Brownon. Mind ilyenek ezek a fickók - gondolta Majd megőrülnek a stráfokért, aztán mikor megkapják, állandóan amiatt fő a fejük, hogy rendes embernek tartják-e őket. Tenyerébe támasztotta hosszú, hegyes állát, és hátrasimította homlokából egyenes szálú, szőke haját. - Bizony - mondta. -- El se tudod képzelni, mennyire hálásak érte a fiúk a rajban. hogy olyan sok kedvezményben részesültek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, milyen rendes fickó vagy Brownnak hízelgett a dicséret, noha nem volt benne biztos, őszintén beszél-e a Polyák - Már régen szerettem volna mondani neked valamit. Csak néhány hónapja vagy ugyan a szakaszban, de mindig rajtad volt a szemem. Nagyon eszes fickó vagy, Polyák, és tudod tartani a szádat. A Polyák vállat vont. - Hát igen, én már ilyen vagyok. De képzeld csak el az én munkakörömet. Ügyelnem kell rá hogy ti állandóan jó hangulatban legyetek. Lehet, hogy nem tudod, de ez benne áll a szolgálati szabályzatban, úgy, ahogy

mondom. Szerintem ha én törődöm az embereimmel, ők is törődnek velem. Ar biztos hogy egy emberként állunk mögötted. - A Polyák úgy gondolta, átkozott hülye volna, ha nem a feljebbvalója szája íze szerint beszélne. Brown még tovább próbálkozott. - Egy altisztnek sokféle módja van ám rá, hogy kitoljon az embereivel, de szerintem az a legfontosabb hogy rendesen bánjon velük. Mi a fenét akarhat ez tőlem? - gondolta a Polyák. - Ez is a helyes. - Igen, csak sok altiszt nem érti meg. Nyomasztó a felelősség. E1 se tudod képzelni, mennyi gonddal jár ez a beosztás. Nem állítom hogy nem szívesen csinálom, hiszen az igazság az, hogy mindenért meg kell küzdenie az embernek, ha vinni akarja valamire. Másképp nem megy. 506 - De nem ám. - A Polyák vakarózni kezdett. Vegyük például ezt a Stanleyt. Túlságosan ís dörzsölt fickó; a kelleténél is dörzsöltebb. Tudod, milyen vakmerőséget művelt a garázsban ahol dolgozott? -- Bruwn mindjárt el is mesélte a Polyáknak a históriát, és a következő szavakkal fejezte be:Csakugyan furfangos dolog volt, de így csak bajba kerülhet az ember. Minden körülmények között ki kell tartani, és vállalni kell a következményeket, akármilyen fejfájást is okoznak az embernek. Bizony. - A Polyák megállapította, hogy eddig a kelleténél kevesebbre becsülte Stanleyt. Nem árt, hogy megtudta róla ezt a dolgot. Stanleynek vitathatatlanul több a sütnivalója, mint Brownnak. Úristen - gondolta a Polyák -, ez a szerencsétlen Brown a legjobb esetben egy benzinkútnál köt ki, s meg lesz győződve róla, hogy marha nagy üzletember. Stanleynek viszont, úgy látszik, vannak ötletei. Az embernek néha muszáj kockáztatnia egy kicsit, s ha tartani tudja a száját, csak jól sülhet el a dolog. Megyünk, emberek - kiáltotta a hadnagy. A Polyák fölállt, és elfintorította a képét. Ha például ez a hadnagy nem volna olyan fafejű, szépen visszamennének a partra, és édesgyökeret sütnének, amíg jön értük a csónak - gondolta. De mondani csak annyit mondott: - úgyis szükségét érzem már egy kis mozgásnak. - Brown nevetett. A folyó még vagy százméteres szakaszon sekély volt, s nem gördített különösebb akadályt az útjukba. Masírozás közben Brown és a Polyák beszélgettek. - Amikor még fiatalember voltam, sok mindenről ábrándoztam - mondta Brown. - Nősülésről, gyerekekről és így tovább De tudod, ha egy kicsit tapasztaltabb lesz az ember, rájön, hogy nincs nő a világon, akiben meg lehetne bízni. Pontosan az ilyen Brown-fajta férfiak szokták hagyni, hogy egy nő az orruknál fogva vezesse őket - gondolta a Polyák. Akármit mond a férfi, a nőnek csak helyeselnie kell, s a szeren-

cséten máris azt hiszi, hogy a spiné tökéletes. Bizony - folytatta Brown -, az ember megöregszik, és sok mindenből kiábrándul. Rjön. hogy nagyon kevés dologgal érdemes törődni a világon. - Keserű elégtétel töltötte el, mikor ezt kinyilatkoztatta. - Csupán a pénz ér valamit, én mondom neked. Hogy milyen remekül élnek egyesek, csak az tudja, aki 507 az üzleti világban forog. Emlékszem néhány estélyre a szállodában. Úristen, micsoda nők voltak ott! Az aztán élet! Csakis úgy érdemes élni - hagyta rá a Polyák. Eszébe jutott egy muri, amelyet a főnöke, Lefty Rizzo rendezett, egy pillanatra behunyta a szemét, és megbizsergett az egész teste. Az a szőke, az aztán értette a dolgát. - Teljesen igazad van. - Ha egyszer leszerelek - mondta Brown -, csak pénzszerzéssed fogok foglalkozni. Elegem van belőle, hogy folyton csak hajkurásszanak. - Egyelőre bele kell törődnöd. Brown a Polyákra pillantott, miközben ott gázolt mellette a vízben. Nem is olyan rossz fiú ez a Polyák - gondolta. Csak egy kicsit sovány és műveletlen. Valószínűleg soha nem viszi semmire. - És te hogy képzeled a jövődet, Polyák? - kérdezte. A Polyák megérezte Brown hangjában a lekicsinylést. - Majd csak boldogulok valahogy - felelte kurtán. Hirtelen eszébe jutott a családja, és keserűen elhúzta a száját. Milyen ostoba polyák is volt az ő apja! Koldusszegény maradt egész életében. Eh, ettől lesz szívós az ember - gondolta. Az ilyen Brown-féle alakok hadd szájaljanak csak. De ha az embernek sikerül rátalálnia a boldoguláshoz vezető útra, okosabb, ha hallgat. Ghicagóban megszedheti magát az ember; az aztán káros Nők, éktelen lárma meg csupa nagymenő. - Kell a kutyának ez a rohadt dzsungelmondta. A víz megint mélyebb volt, a Polyák érezte, hogy a térdhajlatát csiklandozza. Ha nem kellett volna beállnia katonának, most már valószínűleg Kabriskie mellett dolgozhatna. - Eh, egye meg a fene! Brown nagyon rossz hangulatban volt. Nem tudta, miért, de a nyomasztó levegő, s a folyó sodrának ellenállása máris kimerítette. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. - De utálom ezt a rohadt cipekedést, öcsém - mondta. A folyó medre lépcsőzetesen emelkedni kezdett. Mikor megkerülték az egyik kanyart, majdnem elsodorta őket a lefelé zúduló víz iszonyú ereje. Borzasztóan hideg is volt. A katonák a parthoz lapultak, és megkapaszkodtak a folyó széléig lenőtt növényekben. 508 - Gyerünk, gyerünk! - kiabált Croft. A part majdnem másfél méter magas volt, s alig tudtak tovább haladni. A nedves agyag-

fallal párhuzamosan vonszolták magukat, szemük a dzsungel talajával volt egy magasságban. Kinyújtották a karjukat, megragadtak egy-egy gyökeret s aztán előrelökték magukat. Mellük a partot súrolta, lábuk a vízben tocsogott. Kezük meg arcuk csupa karcolás volt zsávolyruhájuk csupa sár. Körülbelül tíz percig így kapaszkodtak előre. Aztán a folyó megint vízszintesen hömpölygött tovább, s libasorban masíroztak az ár ellen körülbelül fél méterre a parttól, az iszappal küszködve. Néha-néha hatolt csak tudatukig a nedves lombok zizegése a madarak rikácsolása, az állatok neszezése, a folyó zúgása, különben többnyire csak saját száraz lihegésüket hallották. Nagyon elfáradtak. A gyöngébbek már nem tudtak úrrá lenni tagjaik fölött ide-oda tántorogtak a sebes áradatban, vagy hosszú másodpercekig meg se tudtak mozdulni, térdük rogyadozott a rajtuk lévő súlyos teher alatt. Újabb zuhogókhoz érkeztek, olyan sziklásak és sebes sodrúak voltak. hogy képtelenség volt átlábolni rajtuk. Groft és Hearn tárgyaltak egy percig, aztán Croft meg Brown fölkapaszkodott a partra, behatolt néhány lépésnyíre a bozótba, levágott néhány erős indát, és nagy, idomtalan csomókkal összekötötte. Croft rög tön neki is állt a derekára erősíteni a kötél egyik végét. - Átviszem, hadnagy úr - mondta. Hearn a fejét rázta. Eddig tulajdonképpen Croft vezette a felderítést, ezt a feladatot azonban ő is meg tudta oldani. - Inkább megpróbálom én, őrmester Croft vállat vont. Hearn a dereka köré kötözte az indát, és belegázolt a zuhogóba. Azt tervezte, hogy a kötelet átviszi a túlsó partra, s az emberek aztán a kötélbe kapaszkodva gázolnak át a zuhogón. Csakhogy sokkal nehezebben ment, mint gondolta. Hátizsákját és karabélyát Croftnál hagyta ugyan. de a zuhogón való átkelés még teher nélkül is rendkívüli erőfeszítést igényelt. Szikláról sziklára bukdácsolt, s többször is térdre esett. Egy ízben egészen a víz alá merült nekivágódott a vállával egy szikla élének, s mikor megint fölbukkant, félig eszméletlenül kapkodott levegő után. Majdnem három perc kellett hozzá. hogy ötven métert megtegyen, s mikor végül a másik partra ért, teljesen kimerült, s vagy fél percig csak feküdt tehetetlenül, meg se tudott mozdulni, zihálva köhögte föl torkából a vizet. Aztán fölállt, és az indát hozzákötözte egy fatörzshöz, miközben Brown a másik végét egy bokor vastag gyökereihez erősítette. A hadnagy után Croft kelt át elsőnek a folyón, a sajátján kívül átcipelte Hearn hátizsákját és karabélyát is. Aztán lassan, egyenként, az indába kapaszkodva átvergődtek a többiek is. Némelyikük ráhurkolta hátizsákját az indára, aztán megmarkolta a kötelet s úgy araszolt át a vízen, nehezen vonszolva lábát a sebes sodrú zuhogóban, s kétségbeesetten igyekezett távol tartani magát a szikláktól. Ha sikerült volna egyenesen tartaniok magukat, legföljebb a csípőjükig ér a víz, így azonban mindnyájan tetőtől tal-

pig eláztak, mire a túlsó partra értek. A zuhogón túl egy kis teknőben gyűltek össze ott ültek a vízben, lélegzet után kapkodtak, s pillanatnyilag teljesen kábultak voltak. Úristen! - nyögött fel néha valamelyikük. Megijedtek a víz sodrának iszonyú erejétől. Miközben a kötél mellett átküzdötte magát, titokban mindegyik attól félt, hogy megfullad. Tíz percig pihentek, aztán továbbmentek. Egy darabig nem állta útjukat több zuhogó, most azonban a folyó egy sor sziklán hömpölygött végig, s tíz-tizenöt méterenként föl kellett kapaszkodniok egy-egy derékmagasságú sziklaperemre, óvatosan végigkúszniok a lapján, amelyen néhány hüvelyknyi magasan folydogált a víz. aztán megint felkapaszkodni a következő sziklára. Majdnem mindnyájuknak vizes lett a puskája, a kézigránátokat pedig, amelyek a nyelüknél fogva voltak a töltényhevederek alá szorítva, minduntalan el akarta sodorni a víz. Szinte másodpercenként elkáromkodta magát halkan valaki. A folyó medre összeszűkült. Egyes helyeken a két part mindössze öt méterre volt egymástól, s a dzsungel fái olyan alacsonyan a víz fölé hajoltak, hogy az ágak a katonák arcába csaptak. Így haladtak vagy negyed mérföldet: lekuporodva a lombok alatt, hason csúszva a sziklalapokon. A zuhogón való átkelés minden erőt kiszívott belőlük, s a legtöbben olyan fáradtak voltak, hogy a lábukat sem tudták fölemelni. Mikor egy-egy sziklapárkányhoz értek, először földobták rá a testüket, s aztán maguk után húzták a lábukat is, mozdulataik a lazacokéra emlékeztettek, azok küzdik 510 így tovább magukat az ár ellen ívás idején. A folyóba sok kisebb mellékfolyó is ömlött; szinte százméterenként előbukkant a dzsungelből egy kis ér vagy patak. Croft ilyenkor rendszerint megállt, s vizsgálódott egy pillanatíg, mielőtt folytatta volna útját. A zuhogón való átkelés után Hearn boldogan engedte át ismét a vezetést egy időre Croftnak; ott botladozott mögötte a többiek társaságában, még mindig képtelen volt egyenletesen lélegezni. Aztán egy elágazáshoz érkeztek A folyó két ágra szakadt. Croft töprengeni kezdett. Mivel a dzsungelben nem lehetett látni a napot, csak ő meg Martinez tudták, hogy tulajdonképpen merre haladnak. Croft már korábban észrevette, hogy a nagyobb fák északnyugat felé dőlnek; leellenőrizte az iránytűjével is, és arra a megállapításra jutott hogy a fákat valószínűleg a forgószél döntötte meg még fiatal korukban. Úgy gondolta, hogy ez megbízható kalauz, s miközben fölfelé haladtak a folyón, egész délelőtt ellenőrizte az irányt meg volt győződve róla, hogy már nem lehetnek messze a dzsungel szélétől; több mint három mérföldet nyomultak előre, s a folyó nagyjából a dombok felé tartott. Most azonban lehetetlen volt eldönteni melyik ágát kövessék; szinte derékszögben váltak el egymástól. és elképzelhető volt, hogy mindkét ág a dombokkal párhuzamosan kanyarog tovább mérföldeken át a dzsungelben Megtárgyalta a dolgot Martinezzel, aztán

Martinez kiválasztott egy magas fát. és nekiállt, hogy fölmászszon rá. A törzsére csavarodott indákba kapaszkodva húzódzkodott egyre följebb, lábát a kiálló bütykökön vetette meg. Mikor elért a legmagasabb villáig, óvatosan továbbkúszott az egyik ágon. Mikor fölért a tetejére, szemügyre vette a terepet. Alatta zöld bársonyszőnyegként terült el a dzsungel A folyót nem is látta, de körülbelül félmérföldnyire a dzsungel hirtelen véget ért. s egy sor kopár, sárga domb vezetett a Mount Anaka távoli lejtői felé Martinez elővette iránytűjét, és pontosan megállapította az irányt. Jó érzés töltötte el: tudta, hogy olyasmit csinál, amihez igazán ért. Lemászott a fáról és beszámolt Croftnak meg a hadnagynak: - Ezen menni tovább - mutatott az egyik mellékfolyóra - kétháromszáz métert, aztán utat vágni. Egyik folyó sem menni a dombok felé. - Azzal a nyílt terep felé mutatott, amelyet a fa tetejéről látott. 511 - Oké. )apcsali. - Groft elégedett volt. Nem lepődött meg azon, amit hallott. A szakasz ismét útnak indult. A folyónak az az ága, amelyet Martinez kiválasztott, nagyon keskeny volt, s a dzsungel majdnem teljesen összezárult fölötte. Miután száz métert haladtak, kénytelenek voltak négykézláb mászni tovább a vízben, s be kellett húzniok a nyakukat a mélyen lelógó ágak és tüskék miatt, Végül a folyó már annyira összeszűkült, mint egy erdei ösvény, apró erecskékre szakadt, amelyek az őserdő sziklái közül szivárogtak elő. Körülbelül egy negyed mérföldet tehettek meg, amikor Croft elhatározta, hogy most már keresztülvágják magukat a dzsungelen. A folyó ága visszakanyarodott az óceán felé, értelmetlenség lett volna tovább követni. - Beosztom a szakaszt ösvényt vágni - fordult Hearn felé. - Mi ketten nem állunk be, nekünk úgyis lesz még elég dolgunk. Hearn zihálva lélegzett. Fogalma se volt róla, hogy mi a szokás ilyen esetekben, és túl fáradt volt ahhoz, hogy gondot csináljon magának belőle. - Ahogy jónak találja, őrmester. - Utána azonban kicsit bosszús lett. Ha Crofttal van együtt az ember, túl könnyen bízza rá, hogy döntsön ő mindenben. Croft az iránytűvel a kezében arra pillantott, amerre tovább akart haladni, s körülbelül ötven méterre talált is egy fát, amely megfelelő célpontnak kínálkozott. Maga köré gyűjtötte a szakaszt, és három csoportba osztotta, négy-négy emberből állt mindegyik. - Ösvényt vágunk a dzsungelben - magyarázta el az előttük álló feladatot. - Attól a fától körülbelül tíz méterre jobbra vegyétek az irányt. Mindegyik csoport öt percig dolgozik, s tíz percig pihen. De nem szabad az egész napot ezzel töltenünk el, szóval semmi lazsálás. Mielőtt elkezdenénk, pihenünk még tíz percet, aztán te látsz neki a csoportoddal, Brown. Negyed mérföld hosszúságú ösvényt kellett vágniok a sűrű bo-

zótban, az indákon. bokrokon és bambuszcsoportokon át, megkerülve a vastagabb fákat, sűrű tüskebokrokon keresztül, Lassú, fáradságos munka volt. Mindig két-két ember dolgozott egymás mellett, lecsaptak a macsétával a sűrű szövevényre, s amennyire lehetett, letaposták a levágott növényzetet Percenként átlagban két métert tettek meg A ritkásabb helyeken gyorsabban ment ugyan a munka, de a bambuszcserjéken hüvelykről hüvelykre 512 kellett keresztülvergődniök. Ahhoz, hogy a folyón végigjöjjenek, mindössze három óra kellett, s ugyanakkor délig, miután már két órája vágták az ösvényt, csak kétszáz méterrel jutottak tovább. De ez most már nem számított; hiszen mindegyiküknek csak kéthárom percet kellett dolgoznia negyedóránként, s így lassacskán kipihenhették magukat. Akik nem dolgoztak, végignyúltak az ösvényen, és viccelődtek. Az a tény, hogy sikerült ilyen messzire jutniok, jókedvre hangolta őket; ösztönösen érezték, hogy a dombok már nem fognak problémát jelenteni. Miután keresztülvergődtek a vízen és az iszapon, s nem is egyszer meg voltak győződve róla, hogy sose érnek a végére, most büszkeség és öröm töltötte el őket hogy mégis sikerült. Néhányan most először kezdtek bizakodni benne, hogy a felderítés mégiscsak sikerülni fog. Roth és Minetta azonban kutyául érezte magát. Minetta a kórházban töltött hét óta még mindig rossz kondícióban volt, Roth meg sose volt valami erős. A folyóban való hosszas menetelés iszonyúan kikészítette őket, istentelenül fáradtak voltak, a pihenők sem használtak semmit, s az ösvényvágás kínszenvedés volt a számukra. Roth fél perc alatt kikészült; miután háromszornégyszer lecsapott a macsétával, képtelen volt még egyszer fölemelni a karját. Olyan nehéznek érezte a kést, mintha fejsze lett volna. Két marokra fogva emelte a magasba, s erőtlenül ejtette rá az előtte lévő ágra vagy indára. A kés szinte pillanatonként kicsúszott izzadt, érzéketlen ujjai közül, s csörömpölve hullott a földre. Minetta ujjai fölhólyagosodtak, a macséta nyele föltörte a tenyerét, s a sebek megteltek csípős verítékkel. Hevesen, de ügyetlenül esett neki egy-egy bokornak, dühítette a növényzet makacs ellenállása, aztán rendszerint megállt, lihegett és zihálva szidta az előtte lévő nedves, kásás zöld kuszaságot. Rothtal dolgozott együtt, s kölcsönösen akadályozták egymást a munkában. Kime- rültségükben gyakran egymásnak ütköztek, s Minetta ilyenkor dühösen káromkodni kezdett. Éppoly hevesen gyűlölték egymást, akár a dzsungelt a földerítést és Croftot. Minetta dühös volt, hogy Groft nem dolgozik velük; ez végleg betetőzte keserűségét. - Könnyű ennek a nyavalyás Croftnak kiadni a parancsot, hogy 513 T

mi mit csináljunk, ha ó maga nem csinálja. bezzeg nem strapálja agyon magát - dörmögte. - Ha én volnék a szakaszparancsnok, nem így bánnék az embereimmel. Együtt dolgoznék velük, ahogy illik. Ridges és Goldstein öt méterrel mögöttük álltak. Négyesben alkottak egy csoportot, és elvileg meg kellett volna felezniök az ötperces munkaidőt. De egy-két óra múlva Goldstein és Ridges három, aztán négy percig dolgozott. Ridges dühösen nézte, hogy csapkod össze-vissza Minetta meg Roth a macsétával. - A szentségit neki - szidta őket -, nyavalyás városi fickók, még azt se tanultátok meg, hogy kell bánni egy vacak késsel? Roth meg Minetta annyira fáradt és dühös volt, hogy nem is felelt, mire Ridges még ingerültebb lett. Ki nem állhatta az igazságtalanságot, akár másról, akár róla volt szó, s nem találta fair dolognak, hogy Goldstein meg ő többet dolgozzon, mint a másik kettő. - Én is ugyanazon a folyón jöttem végig, mint ti, és semmi ok sincs rá, hogy Goldstein meg én végezzük el a ti munkátokat is. - Pofa be! - kiáltott hátra Minetta. Croft odalépett. - Mi baj, emberek? - kérdezte. - Semmi - felelte egy kis szünet után Ridges. Azzal nyerítve röhögött egyet, ahogy szokott. - Csak társalogtunk egy kicsit. - Toha nagyon dühös volt Minettára meg Rothra, eszébe se jutott bevádolni őket Croftnál. Egy csoportba voltak beosztva, és Ridges aljasságnak tartotta volna, hogy olyasvalakire panaszkodjon, akivel együtt dolgozik. - Semmi baj - ismételte meg. - Ide figyelj, Minetta - monta gúnyosan Croft. - Te meg Roth vagytok a legnyavalyásabb, leglustább alakok, akikkel valaha is dolgom volt. Jó lesz, ha nem lazsáltok tovább. - Rideg, metsző hangja úgy csattant, mint a nyírfavessző. Ha Minetta elég ingerült volt, meglepően bátor tudott lenni. Földhöz vágta a macsétát, és Croft felé fordult. - Nemigen veszem észre, hogy te is dolgoznál. Könnyű. . . - Elfelejtette, mit akart mondani, s csak azt tudta megismételni: - Nemigen veszem észre, hogy te is dolgoznál. Minden hájjal megkent New York-i kölyök - állapította meg magában Croft. Dühös pillantást vetett Minettára. - A legközelebbi folyón majd te cipeled át a hadnagy rohadt hátizsákját, 514 s akkor majd neked nem kell dolgoznod. - Dühös volt, hogy egyáltalán válaszolt Minettának, s egy pillanatra elfordult. Azért nem osztotta be magát munkára mert úgy gondolta, hogy mint szakaszparancsnoknak takarékoskodnia kell az erejével. Nagyon meglepődött hogy Hearn át mert kelni azon a zuhogón; mikor az indába fogódzkodva utánament, rájött, milyen erőfeszítésébe kerülhetett. A dolog dühítette, s titokban egy kis nyugtalansággal is eltöltötte. Tudta, hogy a szakasznak tulajdonképpen most még ő a parancsnoka, de ha Hearn belejön a dologba, könnyen sor

kerülhet rá, hogy átveszi a parancsnokságot. Croft azonban még önmaga előtt sem ismerte be egészen, hogy ilyesmi nyugtalanítja. Katona volt, lelkiismerete azt súgta neki, hogy veszedelmes dolog ellenséges érzületet táplálnia Hearn ellen, s tisztában volt vele, hogy bizonyos cselekedeteinek indítóokait jobb nem firtatni. Ritkán esett meg, hogy töprengett volna rajta, mit miért csinál, most azonban egészen tisztán érezte, hogy nem is szabad gondolkoznia a dolgon. S ettől még inkább dühbe gurult. Megint odalépett Minettához. és mérgesen rámeredt: - Az istenfádat, ember, meddig fogsz még nyűgösködni? Minetta nem mert válaszolni. Amíg bírta, állta Croft tekintetét, aztán lesütötte a szemét. - Eh, folytassuk tovább! - szólt oda Rothnak. Fölkapták macsétájukat, és tovább csapkodták az ágakat. Croft néhány másodpercig még figyelte őket, aztán megfordult, és visszaballagott a szakasz által vágott ösvényen. Roth úgy érezte, hogy ő a hibás. Megint elfogta a kudarc nyomasztó érzése, amelytől sose tudott szabadulni. Nem vagyok jó semmire - dünnyögte magában. Lecsapott a macsétával, de mikor a kés nekiütődött az indának, kiesett a kezéből. - Ó! - Szomorúan lehajolt, hogy fölvegye. - Abbahagyhatod - szólt rá Ridges. Fölvette az egyik elejtett macsétát, és Goldsteinnel váll váll mellett dolgozni kezdett. Ahogy Ridges nyugodt, egykedvű mozdulatokkal le-lecsapott a bokrokra, széles, zömök teste már nem látszott olyan esetlennek, inkább nagyon is mozgékonynak tűnt Hátulról úgy festett, mint valami állat, amelyik éppen fészket készít magának. Büszke volt az erejére. Miközben hatalmas izmai ütemesen megfeszültek és elernyedtek, s a veríték végigfolyt a hátán, tökéletesen boldog volt, egészen belemerült a munkába, élvezte teste kipárolgását. 515 Goldstein is szívesen dolgozott, ő is élvezte biztos mozdulatait, öröme azonban nem volt egészen zavartalan. Előítélettel viseltetett a testi munka iránt. Nekem már csak mindig ilyen munka jut - gondolta szomorkásan. Újságot árult, raktárban dolgozott, aztán hegesztő lett, és mindig dühítette, hogy nem sikerül olyan munkát találnia, ahol tiszta marad a keze. Ez az előítélet mélyen gyökeredzett benne, még gyermekkori emlékeiből és a családi előítéletekből fakadt. Örült is meg utálta is, hogy együtt dolgozik Ridgesszel. Ridgesnek ez való - gondolta -, ő közönséges paraszt, én azonban különb munkát érdemelnék. Egy kis részvéttel gondolt sorsa alakulására. Ha tanulhattam volna, ha műveltebb lennék, többre vihettem volna. Még akkor is bosszankodott, amikor a következő csoport leváltotta őket. Visszabaktatott az ösvényen a puskájához meg a háti" zsákjához, és mélabúsan leült. b, mennyi mindent tudnék csinálni! Minden különösebb ok nélkül mélységes, határtalan szánakozás fogta el önmaga iránt Sajnálta önmagát, ez a sajnálat azonban egyre fokozódott, a végén kiáradt belőle. s elfogta a részvét az

egész emberiség iránt. Aj - gondolta -, nehéz, nagyon nehéz. Nem tudta volna megmondani, hogyan jutott erre a megállapításra, de olyan igazságnak érezte, amely minden porcikáját eltöltötte. Különben nem csodálkozott rajta, hogy elfogta a rosszkedv; már megszokta, sőt élvezte is. Napokig jókedvű szokott lenni, mindenkit szeretett, meg volt elégedve. akármilyen munkára osztották be, aztán egyszerre csak teljesen megmagyarázhatatlanul - mert a levertségét kiváltó okok mindig jelentéktelenek voltak - elfogta a melankólia, amit önmaga idézett elő. Most egészen beleveszett mélabús gondolataiba. Eh, mi értelme az egésznek? Miért születik, miért dolgozik az ember? Megszületik, aztán meghal. Ez az egész? Megrázta a fejét. Ott van például a Levine család. Milyen sokat ígérő fiuk volt, ösztöndíjas a Columbia Egyetemen, aztán autóbaleset érte és meghalt. Miért? Miért történt így? Milyen keményen dolgoztak a szülei, hogy a fiút taníttathassák! Csak futólag ismerte ugyan a Levine családot, mégis szinte a könnyekig meghatódott. Miért kellett így történnie? Aztán minden összefüggés nélkül, egymás után jutottak eszébe egyéb, kisebb-nagyobb szomorú dolgok. Fölidézte emlékezetében azt az esetet, amikor a családja nagyon szegény volt, 516 s az anyja elvesztett egy pár kesztyűt, amit kincsként őrzött. Aj = sóhajtott fel ismét. Nehéz az élet. Elfeledkezett mindenről, a szakaszról; az előttük álló felderítésről is Vagy itt van például ez a Croft. Ugyan mi haszn: z egészből? Megszületünk és meghalunk. Ez a felismerés valahogy olyan érzést keltett benne, hogy mindenen fölül áll. Megint megrázta a fejét. Minetta ült mellette. - Ma bajod? - kérdezte nyersen. Goldstein iránt érzett rokonszenve alaposan lecsökkent. mert Goldj stein Ridgesszel dolgozott együtt. - Á; nem is tudom - sóhajtott Goldstein. - Csak úgy elgondolkoztam. - ! Minetta bólintott. - Aha. - Végignézett a dzsungelbe vágott ösvényen. Aránylag egyenesen húzódott körülbelül százméternyire; aztán megkerült egy fát s az új csapás mentén a szakasz tagjai elnyújtózva heverték a földön, vagy a hátizsákjukon üldögéltek. Hallotta, hogy mögötte szünet nélkül le-lecsapnak a macséták. esftette a csattogás: ; Kicsit arrébb mozdult, mert érezte, hogy oes a feke alatt. - Ez az egyetlen, amit a katonasági lehet: úlni és gondolkozni - mondta. r állat oont: - Nem mindig jó gondolkodni. Nekem )dél jobb, ha nem gondolkodom túl sokat. En is úgy vagyok vele. - Minetta rájött, hogy Goldstein már el is felejtette milyen keveset dolgozott Roth meg ő, s megint megszerette Goldsteint. Nem olyan haragtartó, mint a többiek. Erről eszébe jutott Crofttal folytatott szóváltása. Dühe, amely a vita közben elfogta, már elpárolgott, most már csak az esetleges következményeken járt az esze. - Ezt a disznó Croftot!

mondta hangosan. Hogy ne kelljen a következményekre gondolnia megint dühbe lovalta magát. - Croft! - mondta undorodva Goldstein. Óvatosan körülnézett. - Mikor megkaptuk ezt a hadnagyot, azt hittem, megváltozik a helyzet, olyan rendes fickónak látszott. - Goldstein hirtelen ráeszmélt. milyen nagy reményekkel töltötte el, hogy nem Croft a parancsnok többé. A, nem értünk vele semmit - mondta Minetta. - Ide figyelj, én egyetlen tisztben sem bízom. Az ilyen Croft-féle fickókkal mind kesztyűs kézzel bánnak. - Mégiscsak neki kéne átvennie a parancsnokságot - mondta 517 Goldstein. - Ha egy ilye alakra bíz mindent, mint Croft, benne maradunk a szarban. - Croft ki nem állhat bennünket - jelentette ki Minetta. Valami homályos büszkeség töltötte el. - De én nem ijedek me tőle. Hallhattad, hogy megmondtam neki a véleményemet. - Nekem is azt kellett volna tennem. - Goldstein egészen lázba jött. Csakugyan, miért nem meri megmondani az embereknek, mi a véleménye róluk? - Túlságosan béketűrő vagyokmondta fennhangon. - Bizony az vagy - mondta Minetta. - Nem szabad hagynod, hogy az ilyen alakok azt csínáljanak veled, amit akarnak. Meg kell kereken mondanod nekik, hová menjenek. Mikor a kórházban voltam, volt ott egy orvos, aki megpróbált kitolni velem. Alaposan megmondtam neki a véleményem. - Minetta csakugyan hitte is, amit mondott. - Erre születni kell. - Az biztos. - Minettának hízelgett Goldstein megállapítása. Már nem fájt annyira a karja, s fáradt, de jóleső megkönnyebbülés ömlött el egész testén. Goldstein rendes fickó, gondolkodó ember - állapította meg magában - Tudod, igaz, hogy sokat hülyéskedtem, táncoltam meg csaptam a szelet a lányoknak, azt kellett volna csak látnod. mindig én voltam a társaság lelke. De igazában nem ez az alaptermészetem. Például amikor Rosie-val sétálni mentünk, igen sokszor tárgyaltunk komoly dolgokról is. Te jó ég, hogy mi mindenről beszélgettünk. Tudniillik az igazi természetem ilyen - jelentette ki. - Hajlamos vagyok a filozofálgatásra. - Ez volt az elsó eset, hogy így vélekedett önmagáról s rendkívül tetszett neki a megállapítás. - Ezek közül a fiúk közül a legtöbben ugyanazt fogják csinálni majd, ha hazamennek, amit a háború előtt, folyton csak szoknyák után szaladgálnak. De mi nem olyanok vagyunk, igaz? Goldstein nagyon szeretett beszélgetni, s fölocsúdott melankóliájából. - Őszintén szólva gyakran föltettem már magamnak a kérdést, érdemes-e gondolkodni? - Az orra tövétől a szája sarkáig húzódó, szomorú árkok elmélyültek, miközben beszélt, s még elgondolkozóbbnak látszott. - Talán boldogabbak lennénk, ha

nem gondolkoznánk annyit. Lehet, hogy csakugyan a legokosabb élni, és élni hagyni. .518 ff - Ugyanezt kérdeztem már magamtól én is - mondta Minetta. Meghatározatlan, homályos gondolatok kavarogtak az agyában, s ugyanakkor úgy érezte, mintha valami nagy felismeréshez ütött volna el. - Tudod néha én is elgondolkozom rajta, mi értelme az egésznek? Amikor a kórházban voltam, egyik éjszaka meghalt mellettem egy fickó. Sokszor eszembe jut. Ó de borzasztó - mondta Goldstein. - Meghalt, és nem volt mellette senki. - Részvevően csettintett egyet a nyelvével, e hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Minetta csodálkozva nézett rá. - Úristen, mi van veled? Nem tudom. Csak olyan szomorú az ilyesmi. Biztos voltak szülei meg felesége is. Minetta bólintott. - Furák vagytok tí, zsidók. Nagyobb részvétet érŐztek önmagatok meg embertársaitok iránt, mint mások. Roth, aki eddig szótlanul feküdt mellettük, fölemelkedett.Szeretném, be engem kivételnek tekintenél. - Úgy dühítette ez u általánosítás mintha egy részeg ember gyalázkodott volna vele. Hogy éttt ezt? - förmedt rá Minetta. Roth fölidegesítette, tttatia hogy pár perc múlva megint munkába kell tipikus félelem fogta el, hogy Croft esetleg figyelni fogja Egyáltalában ki a fene kérdezett téged, Roth? Véleményem szerint semmiféle alapja nincs az állításodnak. . - Minetta elutasító magatartása kötekedésre ingerelte Rothot. Az ilyen húszéves kölykök azt hiszik. hogy ők már mindent tudnak. Megrázta a fejét. és lassan, patetikus hangon kinyilatkoztatta: - E2 nem olyan egyszerű kérdés. Egy ilyen megállapításnak. . - Megvetően legyintett. Minetta azonban nagyon meg volt elégedve megállapításával, s dühös volt hog Roth közbeszólt. - Szerinted kinek van igaza, Goldstein? Nekem vagy ennek a temetési vállalkozónak? Goldstein önkéntelenül elnevette magát. Ha Rotb nem volt a közelében, érzett iránta bizonyos rokonszenvet, de hát Roth csakugyan mindig olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, akármiről volt is szó. Alig lehetett kivárni, hogy befejezzen egy mondatót. Ráadásul Minetta megállapítása Goldsteinnek egyáltalán '" nem volt ellenszenves. - Tudja fene. De azt hiszem, sok igazság van abban, amit mondtál. Roth savanyúan mosolygott. Megszokta már. Mindig mindenki 519 ellene fordul. Régebben, amikor még az útépítésen dolgoztak, mélységesen lenézte Goldsteint, amiért olyan buzgón tevékenykedik. Árulásnak érezte. Most egyáltalán nem lepte meg, hogy

Minettával ért egyet. - Semmi alapja sincs - ismételte meg. - Csak ezt tudod fújni? - nevetett gúnyosan Minetta.Semmi a-lap-ja sincs - utánozta. - Nincs hát Itt vagyok például én. - Roth elengedte a füle mellett Minetta szarkazmusát. - Én is zsidó vagyok, de nem vagyok vallásos. Lehet hát, hogy nem vagyok annyira tájékozott az ilyesmiben, mint te, Minetta. De honnan tudhatod, hogy én mit érzek? Semmi közöm a zsidókhoz. Én amerikainak tartom magam. Goldstein vállat vont. - Szégyelled, hogy zsidó vagy? - kérdezte nyugodtan. Roth bosszúsan fújt egyet. - Ki nem állhatom az efféle kérdéseket. - Szíve hevesen dobogott az izgatottságtól, ahogy két társa kifejezéstelen, részvétlen arcába nézett. Heves szorongás fogta el, s hirtelen megizzadt a tenyere. - Egyebet nem tudsz kitalálni? - csattant föl vékony, éles hangon. Eh, a digók meg a zsidók mind egyformák - állapította meg magában Minetta. Minden semmiségen felizgulnak. Úgy érezte, semmi köze ehhez a vitához. - Ide figyelj, Roth - mondta Goldstein. - Mit gondolsz, miért utál úgy Croft meg Brown? Nem a személyed, hanem a vallásod miatt. Vagyis olyasmi miatt, amihez szerinted semmi közöd. - De azért Goldstein egy kis bizonytalanságot is érzett. Roth idegesítette; mindig fájlalta egy kicsit, hogy Roth zsidó, mert úgy érezte, hogy rossz benyomást tesz a gojokra. Rothba belenyilallt, hogy Croft meg Brown utálja. Tudta ugyan, s most mégis bántotta valahogy, így szavakba foglalva.Én ezt azért nem mondanám - tiltakozott. - Annak semmi köze a valláshoz. - Teljesen meg volt zavarva. Vigasztaló tudat lett volna számára, ha képes lett volna elhinni, hogy Croft és Brown iránta érzett ellenszenvének csak a vallása az oka, de hát ebből újabb problémák is adódtak, baljós előérzete támadt, hogy a jövőben további sérelmek is érik. Legszívesebben befogta volna a fülét, s fölhúzta volna a térdét, hogy ne hallja a fájdalmas csípkelődést, a macséták szüntelen csattogását, a beszélgetés moraját, hogy ne legyen kénytelen óráról órára újabb erőfeszítéseket kí520 vánó megpróbáltatásokkal szembenézni. Á dzsungelt egyszerre csak szinte oltalomnak érezte, bástyának a követelések ellen, melyeket vele szemben támasztanak. Szeretett volna megszökni társaítól, s eltűnni a dzsungelban. - Különben nem is tudommondta. Most csak az volt a fontos számára. hogy ne vitatkozzanak tovább. Elnémultak, nekitámaszkodtak hátizsákjuknak, s ki-ki átengedte magát saját gondjának-bajának. Minetta olyan fáradt volt, hogy a fáradtság még ábrándozásában is megzavarta, s egészen eI komorodott. Eszébe jutott Olaszország, ahová gyermekkorában tgatott el a szüleivel. Nagyon kevés emléke maradt róla. Még felrémlett előtte a falu, ahol apja született, kicsit emlékezett Nápolya is, de minden egyéb homályba veszett.

x iakgla szülőfalujában a házak egy domboldalon feküdtek, szűk rok és piszkos udvarok labirintusa volt az egész. A domb e k3 patak csörgedezett a sziklákon, és sietett fürgén a yok reggeleként kosarakban vitték le a szenyparthoz; és a part menti, lapos köveken mosták ki eműjét; olyan ősi mozdulatokkal sulykolták, dörahogyan a parasztasszonyok szokták átadni maminden munkának Délutánonként a falubeli fiúk vizet teltek ugyanabból a patakból, s lassan cipelték dombnak föllé, apró, napbarnított lábukon megfeszültek az izmok az erőlködéstől, miközben fölfelé kapaszkodtak a faluba vezető ösvényen. ''? Csak ilyen apróságokra emlékezett, de ezek az emlékek is fölkavarták. Ritkán gondolt a falura, és azt a néhány olasz szót is r . : majdnem teljesen elfelejtette már, amit valamikor tudott, de ha elfogta a rosszkedv, vagy elgondolkodott, rendszerint eszébe jutott a sikátorok házai közt izzó napfény és a mezőkön a trágya csípős, erjedt szaga. Most, hosszú hónapok óta először gondolt rá, hogy Olaszországban is háború van, és azon kezdett tűnődni, vajon nem bombázták-e össze azt a falut. Szinte lehetetlennek érezte; azok a sziklába épült, kis vályogházak nem pusztulhatnak el soha. És mégis. . . Nagyon elcsüggedt. Ritkán merült föl benne a gondolat, hogy visszatér abba a faluba, most azonban egy pillanatig ez volt a leghőbb vágya. Úristen, ha szétbombázták! Nagyon elszomorodott. Néhány pillanatra filmszerűen elvonultak lelki szemei előtt '521 a romba dőlt városok, az országutakon heverő holttestek, s szinte hallotta, hogy a látóhatáron szüntelenül, tompán dörögnek az ágyúk; s ebben a képben benne volt valahogy ez a felderítés is de egy másik szigeten, egy másik óceánon. Mindent lerombolnak az egész világon. Egészen elhatalmasodott rajta ez az elképzelés; gondolatai szétszóródtak, aztán bizonytalanul imbolyogva visszatértek a kőhöz, amelyen ült, s megint fáradtságtól elcsigázott teste kezdte foglalkoztatni. Eh, az ember csak porszem a világban. Valahogy mindig alulmarad. Önkéntelenül maga elé képzelte az elpusztult falut, a kihűlt, romba dőlt falakat, amelyek úgy merednek az ég felé, mint az elesett katonák karja. Megborzadt a gondolatra, valóságos bűntudat fogta el, mintha szülei halálát képzelte volna maga elé, s megpróbált szabadulni a nyomasztó látomástól. Éktelen düh töltötte el a mérhetetlen pusztítás gondolatára. Megint lehetetlennek érezte, hogy azok az asszonyok már nem mossák soha többé a fehérneműt ott a parti köveken. Megrázta a fejét. Ó, az a rohadt Mussolini! Ugyanakkor valami furcsa zavart is érzett; apja mindig azt mondta, hogy Mussolini felvirágoztatta az országot, és ő kétkedés nélkül elhitte. Eszébe jutottak az apja és nagybátyjai közt lefolyt diskurzusok. Olyan átkozottul szegények voltak, hogy szükségük volt valakire, aki lendítsen a helyzetükön. Eszébe jutott apja egyik unokatestvére, aki valami nagy-

kutya volt Rómában. és 1922-ben együtt masírozott Mussolinival. Minetta egész gyermekkorában erről hallott mesélni. - Minden fiatal, minden hazafi Mussolini oldalán harcolt 22-ben - magyarázta az apja, s Minetta olyankor arról ábrándozott, hogy ő is ott masírozik velük, és hős lesz belőle. Minden összezavarodott az agyában. Csak addig tudott eligazodni, ameddig a szeme látott. És nem látott tovább a dzsungel sűrű, nedves szövevényénél. - Ó, az a rohadt Mussolini - ismételte meg, mintha meg akarta volna nyugtatni magát. Goldstein megmozdult mellette. - Gyere, rajtunk a sor. Minetta nagy nehezen talpra állt. - Az úristenit, miért nem hagyják, hogy egyszer tisztességesen kipihenje magát az ember? Hiszen csak most ültünk le, a szentségit neki! - Ridges után pillantott, aki már el ís indult a keskeny egyenetlen ösvényen; ábrándjaiból már nem maradt- semmi, csak a keserűség meg a fáradtság, ami fölidézte őket. 522 - Gyere, Minetta - kiáltott vissza Ridges. - Muszáj dolgozni. - Azzal feleletet se várva előrement, hogy fölváltsa a csoportot, amelyik éppen dolgozott. Ridges is dühös volt és zavart. 'Pihenés közben ugyanis azon töprengett, nem tudná-e megtisz. titani a puskáját, és rájött, hogy tíz perc alatt nem lehet tisztesesen megcsinálni. Most emiatt dühöngött. A puska nedves és áros volt, s ha nem tudja hamarosan megtisztítani, megrozsdádik. Mégiscsak disznóság - dünnyögte magában -, hogy az embernek sosincs ideje megcsinálni valamit, mert máris hajtják, valami egyebet csináljon. Jóleső gyűlölet töltötte el a katoa ostobasága ellen, de ugyanakkor bűntudatot is érzett. Nem tt eléggé egy értékes holmijával, s ez bántotta lelkiismeretét. ány azért adta kezembe ezt a puskát mert feltételezte, vigyázni fogok rá, és nem vigyázok. A fegyver megér legálollárt - gondolta Ridges, s ezigen nagy összeg volt i kellene tisztitanom; de mit csináljak, ha egyszer . időt? Nehéz probléma volt, sehogy se tudott n meg. Sóhajtott egyet, fölkapta a macsétát, . Néhány pillanat múlva Goldstein is csatlakoznak ötórás küszködés után sikerült kivágnia magát a elből, amelynek a szélén ismét egy folyóra bukkant. A túló prton már csak kunai fűvel benőtt, itt-ott bozóttal tarkított, 'ga dombok vonultak észak felé. A ragyogó napfény vakítóan villogva verődött vissza a kopár dombokról és az égbolt izzó kujáról. A katonák megszokták a dzsungelben uralkodó félhomályt, s most hunyorogtak, bizonytalanul érezték magukat, s kicsit iszonyodtak is az előttük álló hatalmas, nyílt térségtől. Szinte fájón csupasz volt minden. Ekkora térség !

523 Időgép JOEYGOLDSTEIN, A BROOKLYNI KIKÖTŐ Huszonhét éu körüli, izmos férfi, haja sima, szőke, szeme élénk kék. Erősen hajlott orra tövétől mély, szomorú barázda húzódik a szája szögletéig. Ha ez a barázda nem lenne, nagyon fiatalos volna az arca. Hadarva, őszintén, s kicsit kaodun beszél, mintha attól tartana, hogy félbeszakítják. Az édességbolt kicsi és piszkos, mint valamennyi bolt a macskaköves utcában. Ha szitál az eső, fényesre mossa a kövezetet, és a kanálisok rései alaktalan párát pöfögnek a magasba. Az éjszakai köd eltakarja a csavargókat, a sötétben ordítozva kóborló galeriket, a prostituáltakat meg a sötét, nyirokfoltos, barna tapétás hálószobákban szeretkező párokat. Nyáron a házfalak felhólyagzanak, télen nedvesek; az egész városnegyed fölött pállott szag lebeg: az ételhulladék, a macskakövek réseiben széttaposott lószar, kátrány, füst, a negyed lakóinak fanyar verítékszaga, a melegvízszolgáltatás nélküli lakások szén- és gázkályháinak bűze. A szagok teljesen összekeveredtek, elvesztették egyéni sajátosságaikat. Napközben standok állnak a járdaszélen, gyümölcsöt, zöldséget árulnak. Kopott fekete ruhás, középkorú asszonyok fogdossák erős, szakértő ujjakkal? az árut, belenyomják a körmüket, nem rohadt-e. A nők óvatosan lépnek le a járdáról, kikerülik a pocsolyákat a lefolyók körül, rámerednek a halfejekre, amelyeket a halkereskedők dobáltak ki az utcára, s megpróbálják leküzdeni a kísértést, hogy fölszedjék. A vér csillog egy darabig a macskaköveken, aztán elhalványul, egyre rózsaszínűbb lesz, s végül eltűnik a szennyvízben. Csak a hafbűz marad meg, s összekeveredik a lószar, a kátrány és a csemegeboltok kirakataiban heverő füstölt húsok átható, meghatározhatatlan szagával. Az édességbolt az utca végén van, parányi helyiség, a kirakat kerete ragad a mocsoktól, a festéket leette róla a rozsda. A kirakaton nagy nehezen félre lehet tolni egy kis ablakot, hogy az utcáról is vásárolhassanak, de az üveg betörött, s az édességekre rászállt a por. Odabenn keskeny márványpult, ott állnak a vevők 524 a kopott linóleumon. Nyáron a linóleum ragadós, kihúzza a szöget a vevők talpából. A pulton két bádogfedelű üvegtartály áll görbe merőkanállal, a tartályokban cseresznye- és narancslé. (A Coca-Cola még nincs divatban.) A kéttartály közt egy deszkán sárgásbarna, nedves halvakocka. A legyek lusták, meg kell piszkálni őket, hogy elszálljanak. A helyiséget lehetetlen tisztán tartani. Mrs. Goldstein, oly

anyja, szorgos asszony, minden reggel és este felsöpri az üzletet, lemossa a pultot, leporolja az édességeket, és felsúrolja a padlót, de a piszok már nagyon régi, beleette magát az üzlet legkisebb repedéseibe is, akárcsak a szomszéd házban meg a szomszéd utcában. Beleette magát az élő és az élettelen tárgyak minden sejtjébe és pórusába. Az üzletet nem lehet tisztán tartani, s minden héten mocskosabb, szuvasabb lesz egy kicsit, az utcával együtt. e éfardnick a helyiség hátsó részében üldögél egy ó zéken. Soha semmi dolga, s különben is túl öreg, már a munkához. Az öreg sose volt képes megérteni át. Túlságosan nagy, túlságosan gyors iramú az élet, a zú évszázadok óta elnyomott, üldözött kasztok itt elsorvadnak; . n nép szinte állandóan mozgásban van. Szomszédai egy kis pénzhez jutnak, és elköltöznek az East Side-ról Brooklynba, Bronxba, az előkelő West Side-ra; néhányan meg elvesztik kis üzlethelyiség-üket, s lejjebb sodródnak az utcán egy másik nyomorúságos ly
föltámad benne valami régen eltemetett düh. Rámered a fiú még kialakulatlan vonásaira, világosszőke hajára. Amerikában még a zsidók is olyanok, mint a gojok. Szőke haj. Az öreg kihúzza magát, és megszólal; jiddisül beszél. Azért vertek meg, mert zsidó vagy - mondja. Tudod, mi az, hogy zsidó? Igen. A nagyapát forró szeretet önti el unokája iránt. Milyen csinos, milyen jó fiú! De ő már öregember, nemsokára meg fog halni, és a gyerek még túl fiatal, nem érti meg őt. Pedig mennyi bölcsességre megtaníthatná. Nehéz meghatározni, mit jelent az, hogy zsidó. Nem faj, mondja, már nem ís vallás, s talán sohase lesz nemzet. Homályosan rémlik neki, hogy a gyerek nem figyel rá, de azért tovább beszél, mintha hangosan gondolkodna. Mi hát akkor? Jehuda Halevy szerint Izrael minden nemzetek szíve. Ami megtámadja a testet, megtámadja a szívet is. És a szív egyúttal a lelkiismeret is, amely megszenved a nemzetek bűneiért. Megint vállat von, már nem fontos, hogy hangosan beszél, vagy csak az ajkát mozgatva gondolkodik. Érdekes probléma, én személy szerint azt hiszem, hogy a zsidó attól zsidó, hogy szenved. Minden zsidó szenved. Miért ? 526 Hogy kiérdemeljük a Messiást? Az öreg már maga se biztos benne. A szenvedés jobbá és ugyanakkor rosszabbá is teszi az embert, mint amilyenek a gojok - gondolja. Egy gyereknek azonban mindig felelni kell. Kihúzza magát, összeszedi gondolatait, és bizonytalanul beszélni kezd: Hogy kitartsunk. Tovább beszél, egy pillanatra minden megvilágosodik előtte. Üldözött nép vagyunk ki vagyunk szolgáltatva elnyomóinknak: Egyik csapás a másik után ér bennünket, s ennek következtében erősebbek és ugyanakkor gyöngébbek leszünk, mint má, .ok, jobban szeretjük és jobban is gyűlöljük a többi zsidót, mint ok. Olyan sokat szenvedtünk, hogy már megtanultuk, hogyan kell kitartani. És mindig is ki fogunk tartani. A lú jóformán semmit sem ért az egészből, csak a szavakat hallja, elássa emlékezetébe, később talán egyszer ismét napn ke Ziilnek. Ránéz nagyapjára, a ráncos, bütykös kezekre, r a fénytelen, öreg szemekben a haragot, a reszketeg szenvedés. Ez az egyetlen szó, amit Joey Goldstein i: felejtette amiatti szégyenét és dühét, hogy megije halántékán a ragtapaszt, és azon töpreng, . vo játszani. A szegények nagy utazók. Mindig akadnak új üzleti lehetőségek, n munkaalkalmak, új városok, ahol élni lehet, új remények, ame-

ek a régi, megszokott sablon szerint füstbe mennek. Itt van például az édességbolt az East Side-on: csődbe megy; ugyanez történik egy másik, aztán egy harmadi vállalkozással is. Erre átköltöznek Bronxba, aztán ismét Manhattanbe, végül Brooklynn nyitnak édességboltot. A nagyapa meghal, az anya magára marad Joey-jel, s végül Brownsville-ben telepszik le, ott nyit édességboltot, amelynek kirakati tolóablakát éppoly nehéz ki.nyitni, s ahol ugyanolyan porosak az édességek. Joey nyolc-, kilenc-, tízéves lesz, hajnali ötkor kel, újságot és cigarettát árul a munkába siető embereknek, fél nyolckor iskolába megy, aztán szinte lefekvésig az édességboltban dolgozik. Anyja is majdnem az egész napot a boltban tölti. Az évek lassan múlnak a tartalmatlan munkában; nagyon magányos. Különös a fiú, olyan felnőttes, mondogatják a rokonok 527 az anyjának. A fiú mohón vágyik rá, hogy tetszést arasson, jó kereskedő, a becsületes fajtából, de nincs hozzá adottsága, hogy nagy üzletember, nagymenő legyen. Csak munkás, semmi több, s az a különös, intim kapcsolat, amely anyja és közte fönnáll, semmi több, mint két, hosszú évekig együtt dolgozó ember kapcsolata. Ambíciói vannak. A középiskolában megvalósíthatatlan ábrándokat sző, hogy egyetemre megy, tudós vagy mérnök lesz. Kevés szabad idejében műszaki könyveket olvas, s arról ábrándozik, hogy otthagyja az édességboltot. De amikor végül csakugyan otthagyja, megint csak munkás lesz egy áruház expedíciós-osztályán, anyja meg felfogad egy fiút, az veszi át Joey munkakörét a boltban. És nem barátkozik senkivel. Más a beszédmodora, egészen más, mint munkatársaié meg azé a néhány fiúé, akit a háztömbben ismer. Nincs benne semmi a brooklyniak rekedt, durva, szenvedélyes akcentusából. Úgy beszél, mint az anyja: kicsit szertartásosan, szinte hangsúly nélkül, s előszeretettel használ a szükségesnél nagyobb szavakat. Esténként, amikor a ház előtt ül a lépcsőn, és a fiúkkal társalog, akikkel együtt nőtt fel, meg akiket hosszú éveken át látott stukklabdázni meg futballozni az utcán, nagyon is észre lehet venni a különbséget közte és köztük. Odanézz, micsoda ütközői vannak, mondja Murray. Klassz, mondja Benny. Joey kényelmetlenül mosolyog, s csak ül a lépcsőn a tueatnyi fiatalember közt, s a brooklyni fák lombjait nézi; komótos, polgári ritmusban susognak a feje fölött. Gazdag apja van, mondja Riesel. Akkor vedd el. Két lépcsőfokkal lejjebb meg a várható baseball-eredményekről vitatkoznak. Na, mit tippelsz? Lefogadjuk? Hagyd el, a múltkor is fogadtam Haek Wilsonnal, hogy a Brooklyn fog nyerni, aztán a Brooklyn szépen lefeküdt, s odalett tizenhat dolcsim. Majd mar-

ha leszek még egyszer fogadni. Goldstein arcizmai már fáznak az ostoba vigyortól, amit mint kívülálló magára erőltet. Murray oldalba böki. Miért nem jössz ki velünk a "Giants"mecesre ? 528 Ó, nem is tudom. Sose érdekelt túlságosan a baseball. Megint feltűnik egy lány, csípőjét riszálva sétál el előttük a brooklyni alkonyatban. Riesel, a vagány, utánaered, s ő is riszálni kezdi a derekát, a lányt majmolja. Vüih, füttyent egy nagyot, s a lány sarka kacéran szerelemre éhesen kopog a kövezeten, mintha jelezni akarná, hogy a madárka hajlandó egy estére kirepülni a fészkéből. Tyű, hogy ring a didije! Ugye, te nem tartozol a Párducok közé, Joey?, kérdi a lány, aki mellette üI a murin. Nem, de jól ismerem őket, klassz fiúk, mondja. Az idén végezte el a középiskolát, tizenkilenc éves, szeretne szőke bajuszt növeszteni, de sehogy se akar kinőni. Úgy hallottam, Larry nősülni készül. Évelyn meg férjhez megy, mondja Joey. Igen, egy ügyvédhez. A pinee közepén, a szabaddá tett térségen merész stílusban táncolnak, kidüllesztik a feneküket, s szemérmetlenül rángatják a vállukat. EGY RÉGI DAL CSILLAGPORÁBAN. Táncolsz, Joey ? Nem. Egy pillanatra düh fogja el a többiek iránt. Ezeknek van i idejük táncolni, jogot tanulni, kinyalni magukat. De dühe rögtön el 3s múlik. Nem érdekes az egész, de azért rosszkedvű lesz. Bocsáss meg, Lucille, mondja a házikisasszonynak, de mennem kell, reggel korán kelek, ments ki kérlek, az édesanyádnál. S fél tizenegyig odahaza, anyja társaságában tölti a társaságtól ellopott időt, egy pohár forró tea párolog előtte az ütött-kopott, fehér porcelántálcán; szemmel láthatólag rossz hangulatban van. Mi baj, Joey? Semmi. És elviselhetetlen, hogy anyja tudja, mi a baja. Holnap sok a dolgom, mondja. Jobban meg kéne becsüljenek abban a cipőgyárban, ha olyan okát dolgozol. 529 Fölemelí a padlóról a dobozt, alája teszi a térdét, aztán hirtelen lendülettel átdobja a feje fölött. A doboz a két méter magas oszlop tetején köt ki. Az új ember ügyetlenül küszködik mellette ugyanazzal a munkával. Ide nézz, hogy kell csinálni, mondja joey. Le kell győzni a te-

hetetlenségi erőt, s ki kell használni a lendítő erőt. Nagyon fontos tudni, hogyan kell fölemelni valamit, különben sérvet meg minden egyéb nyavalyát kap az ember. Én kitanulmányoztam a módját. Erős hátizmai alig húzódnak össze, amikor a magasba hajít egy újabb dobozt. De hát hamarosan kitanulod te is, mondja jókedvűen. Az effajta munkánál sók mindenre ügyelni kell. Nincs senkije. Szomorúan lapozgatja a sheffieldi technikum és más hasonló intézmények évkönyveit. De végül is találkozik egy összejövetelen egy leánnyal, akivel el tud beszélgetni; csinos, fekete hajú, csöpp teremtés, halk, félénk a hangja, bájos kis anyajegy van az állán, kicsit föl is vág vele. Egy-két évvel fiatalabb nála, csak nemrég végezte el a középiskolát, színésznő vagy költő szeretne lenni. Ráveszi joey-t, hogy Csajkovszkij-szimfóniákat hallgasson vele (az Ötödik a kedvence), a Nézz vissza, angyal-t olvassa, elárusító egy női divatüzletben. Ó, nem is olyan rossz állás, mondja a lány, csak az a baj. . . szóval a lányok olyan műveletlenek, nem is érdemes beszélni róluk. Szívesen csinálnék valami egyebet. Ó, én is, de mennyi mindent, mondja Joey. Kellene is csinálnod, Joey, te nem vagy akárki. Úgy veszem észre, csak mi ketten vagyunk itt gondolkodó emberek. (Nevetnek, s egyszerre valami varázslatos kapcsolat támad köztük.) Nemsokára hosszú beszélgetéseket folytatnak a lány szüleinek nappalijában, a gesztenyebarna dívány keményre tömött párnáin. Megvitatják, mi okosabb házasságot kötni, vagy karriert csinálni előbb; a vita tisztára akadémikus. elméleti jellegű; természetesen egyikükre sem vonatkozik igazán. Csak filozofálgatnak, az élet értelmén töprengenek. És az ifjú szerelmesek, pontosabban kifejezve az ifjú enyelgők bonyolult, tekervényes, derűs labirintusán 530 keresztül eljutnak a világ legódivatúbb ösvényére,amely egyben a legcsalókább is,tudniillik azt hiszik,hogy egyedül ők járnak ezen az ösvényen. Mikor már jegyesek,elfelejtik,mi hozta össze őket. Fölizgatják,fölhevítik ket közös intim titkaik,a nappaliban meg olcsó éttermekben folytatott hosszú,halk beszélgetések,a mozik sötét bársonnyal bélelt barlangjában egymás kezét fogva elsuttogott szavak. Elfelejtenek majdnem mindent,ami szerelmük forrása volt,csak a hatásukat érzik. PersLe beszélgetéseik is mások lesznek,új témákat vitatnak meg. A félénk,érzelmes lányokból a végén rendszerint költők lesznek,vagy elkeserednek,és magányosan iddogálnak a bárkban a csinos,félénk és érzelmes zsidólányok azonban rendszerint férjhez mennek, gyerekeket szülnek, minden évben híznak egy-két kilót és inkább a régi kalapok átalakítása meg egy új fazék kipróbálása izgatja őket, mint az élet értelme. Miután eljegyezték egymást, Natalie szóba - hozza jövőjük perspektíváit.

Ó,drágám,tudod,hogy nem akarlak bosszantani,de arra nem házasodhatunk össze amit most keresel; hisze azt nyilván nem akarod,hogy olyan lakásban éljek,ahol még melegvízszolgáltatás sincs. Egy asszony mégiscsak azt szeretné,hogy rendezett örülmények közt éljen,s egy szép otthon nagyon fontos dolog, Ioe. Értelek, Natalie drágám feleli Joey, csakhogy nem olyan könnyű a dolog,sokat beszélnek róla, hogy vége lesz a konjunktúrának,s nekem is az a gyanúm,hogy alíghanem megint gazdasági válság következik. Nem illik hozzád az ilyen beszéd, Joey; éppen azért szeretlek, mert olyan erős és optimista vagy. Igazad van,de hát te kezdted. ÜI és hallgat. Tudod,már régen ., meg akartam mondani,hogy van egy ötletem; arra gondolok,hogy . kitanulom a hegesztést; új dolog,de azért nem olyan új már,hogy ne lenne kellőképpen megalapozva. Szerintem persze a műanyagoké meg a televízióé a jövő,de hát ez a terület még bizonytalan, meg aztán nem is vagyok elég tanult ember hozzá,ezzel mindenképpen számolnom kell. Egész okos ötletnek látszik, Joey. A lány elgondolkodik. Nem rossz szakmás lehet,hogy pár év múlva már saját üzleted is lesz. Műhelyem. 531 Műhelyed, hát műhelyed, az se szégyellni való. Végeredményben végeredményben akkor is a magad ura leszel. Megtárgyalják a dolgot, s úgy döntenek, hogy Joey beiratkozik egy évre egy esti tanfolyamra, s kitanulja a szakmát. Az ötlet lehangolja Joey-t. Akkor nem találkozhatunk olyan gyakran, lehet, hogy csak két este hetenként. És nem vagyok biztos benne, hogy az ilyesmi okos dolog-e. Ó, joey, te nem ismersz engem. Ha én egyszer elhatározok valamit, akkor ki is tartok mellette. Tudok várni, miattam nem kell aggódnod. Gyöngéden, melegen elmosolyodik. Joey számára nagyon nehéz esztendő következik. Heti negyvennégy órát dolgozik a raktárban, gyorsan bekapja a vacsorát, s igyekszik figyelni az esti iskolán a tanteremben meg a műhelyben. Éjfélkor kerül haza, lefekszik, s másnap reggel alig tud felkelni. Kedden és csütörtökön este találkozik Natalie-vel, iskola után, s ilyenkor hajnal: kettőig-háromig fönn marad. A lány szüleinek nem tetszik a dolog, s Joey anyja is folyton piszkálódik. Össze is vesznek miatta. Semmi kifogásom a lány ellen, joey, biztos nagyon csinos, de még nem vagytok olyan helyzetben, hogy összeházasodjatok, éppen a lány miatt szeretném, ha nem házasodnátok össze. Valószínűleg nem érezné jól magát egy ilyen szegényes lakásban. Nem ismered őt, anyám, kicsit lebecsülöd; pontosan tudja, mi vár ránk, nem vakon vágunk a dologba. Még gyerekek vagytok. Nézd, mama, már huszonegy éves vagyok, és mindig rendes

fiad voltam, igaz? Keményen dolgoztam, igazán megérdemlek már egy kis élvezetet, egy kis boldogságot. Úgy beszélsz. joey, mintha sajnálnám tőled. Persze, hogy mindig jó fiú voltál. Bárcsak a tiéd lehetne a világ minden gyönyörűsége; csakhogy tönkreteszed az egészséged, túl későig kimaradsz. és túl nagy felelősséget veszel a nyakadba. Ó (könnyek szöknek a szemébe): én is csak azt szeretném, hogy boldog légy, értsd meg. Ha eljön az ideje. örülni fogok, ha megnősülsz, s remélem. sikerül majd olyan feleséget kapnod, amilyet megérdemelsz Nem érdemlem én meg Natalie-t sem. Buta beszéd! Nincs lány, aki méltó lenne hozzád. 532 Márpedig mama, bele kell törődnöd. Feleségül fogom venni. Anyja vállat von. Nu, még egy fél év hátra van, s aztán még állást is kell találnod, ha már kitanultad a szakmát. Csak azt szeretném, hogy addig jól fontold meg a dolgot, aztán ha itt lesz az ideje, majd meglátjuk. Csakhogy én már döntöttem. Nincs értelme vitatkozni rajta. Bizisten mondom, mama, csak dühítesz vele. Az asszony elnémul, néhány percig szótlanul esznek, mindketten gondterheltek, újabb érveken törik a fejüket, de nem akarják kimondani őket, mert félnek, hogy elölről kezdődik az egész. Végül az anya felsóhajt. és a fiára pillant. Joey, ne meséld el Natalie-nek, mit mondtam, tudod jól, hogy semmi kifogásom ellene. Az anya óvatosan, félig már meggyőzve, kezd beletörődni a dologba. Joey kitanulta a hegesztést, kap egy heti huszonegy dolláros állást, s összeházasodnak. Nászajándékul majdnem négyszáz dollár összejön, ebből vásárolnak egy hálószoba-berendezést egy áruházban, meg a nappaliba egy díványt és két széket. A berendezést kiegészítik néhány képpel is. Egy kalendáriumból való silány nyomattal - legelésző teheneket ábrázol naplementekor -, a "Kék ajtó" egy olcsó reprodukciójával meg egy reklámból kivágott Macfíeld Parrish-sel. Natalie egy sarokasztalra kirakja esküvői képüket, kettős keretben van, mit valami könyvtábla. Joey anyja egy stelázsit ajándékoz nekik, meg egy csomó primitív festett csészét és csészealjat, pufók, meztelen angyalkák kergetőznek rajtuk. Letelepednek egy háromszobás lakásban, nagyon boldogok, nagyon gyöngédek egymáshoz, állandóan egymást bújják. Egy év múlva Joey már heti harmincöt dollárt keres, és rendszeresen látogatják baráti körüket meg a rokonokat. Joey megtanul bridzsezni. Ritkán veszekszenek, olyankor is csak rövid ideig, s a veszekedések emlékét gyorsan eltemeti életük kellemes, monoton egyhangúsággal ismétlődő apróságainak lavinája. Egyszer-kétszer támad csak feszültség köztük. Joey, mint kiderül nagyon szenvedélyes és a tudat, hogy az asszony ritkáb-

ban kívánja ót, mint ő az asszonyt, elkeserítő, néha egyenesen 533 gyűlöletes. Ez nem azt jelenti, hogy nem sikerül szeretkezniök, vagy sokat beszélnek a dologról, sokat töprengenek rajta. joey néha mégis csalódást érez az asszony visszautasító magatartása miatt. Nem érti az asszony nem várt hidegségét; amikor még jegyesek voltak, nagyon szenvedélyesen tudtak enyelegni. Miután megszületik a fiuk, újabb problémák adódnak. Joey heti negyven dollárt keres, és szombatonként kisegít a sarki vegyesboltban a szódáspult mellett. Fáradt, gyakran gondterhelt; az asszony császármetszéssel szült, s adósságot kellett csinálniok, hogy kifizethessék az orvost. A heg zavarja joey-t; önkéntelenül utálkozva nézi, s az asszony észreveszi. Natalie egész élete a gyerek, boldog, ha hetekig nem mozdulnak ki hazulról. A hosszú estéken Joey nagyon gyakran kívánja az asszonyt, de visszatartja magát, s ilyenkor nyugtalanul alszik. Egy éjszaka veszekedéssel végződik a szeretkezésük. Joey-nak van egy rossz szokása szeretkezés közben. Minden elhatározása ellenére szüntelenül arra készteti valami, hogy megkérdezze: Jó már? Az asszony semmitmondó mosollyal válaszol; s joey-t valami határozatlan düh fogja el. Egy kicsit, mondja az asszony. Joey abbahagyja, fejét az asszony vállára fekteti, pihen egy kicsit, mély lélegzetet vesz, aztán újrakezdi. S most? Most mennyire vagy, Natalie? Megint az a bizonyos mosoly. Minden rendben, Joey, ne törődj velem. Néhány percig szinte semmit sem érez, elkalandoznak a gondolatai, s eszébe jut, hátha még egy gyerekük lesz. Az elsó úgy született meg, hogy előbb megbeszélték a dolgot, és megállapodtak benne, hogy gyereket akarnak; most azonban nem engedheti meg magának, hogy még egy gyerekük legyen, és azon kezd töprengeni jól betette-e az asszony a pesszáriumot. Mintha érezné. Nyugtalanság fogja el. Mikor ágyéka megfeszül, s kiüt a hátán a veríték azonnal abbahagyja, és megint megpihen. Mennyire voltál ? Ugyan, ne törődj velem, Joey. Hirtelen dühbe gurul. Tudni akarom, hogy mennyire voltál! Ó, drágám, ma éjjel úgyse fogok élvezni, de nem fontos, csináld csak tovább, egyáltalán nem fontos. A vita mindkettőjüket meg534 alázza és lehűti. A férfi ki nem állhatja, és ízetlennek találja az egészet, ha csak ő élvez, rájön, hogy nem tudja továbbcsinálni, hogy nem bír utána kudarca tudatában egész éjszaka álmatlanul heverni az ágyon. Elkáromkodja magát. A fene egye meg! Otthagyja az asszonyt az ágyban, az ablakhoz megy, és rámered a sárgásbarna rolóra.

Reszket, de csak részben a hidegtől. Az asszony melléje lép. és hozzádörgölőzik, hogy fölmelegítse. Gyöngédsége afféle bizonytalan tapogatózás, ez is sérti a férfit. Anyáskodásnak érzi. Menj innen, nekem nem . . nem anyára van szükségem, tör ki, s rögtön elfogja a lelkifurdalás, megiszonyodik saját szavaitól. Az asszony ajka üres mosolyra húzódik, aztán hirtelen sírásra görbül. Úgy zokog az ágyon, mint egy kislány. Két és fél éve házasok, s Joey tudja, hogy ha az asszony így mosolyog, közel van a hisztériához, a rettegéshez, s talán még undorodik is tőle.. S e tudattól szinte megdermed a szíve. Egy pillanat múlva leroskad az asszony mellé, simogatni kezdi; megpróbálja megvigasztalni. hogy ne sírjon, ujjai zsibbadtan cirógatják az asszony arcát és homlokát. Reggelre már nem látszik olyan szörnyűnek a dolog,és egy hét múlva majdnem el is felejti. Pedig az ő számára azt jelenti,hogy vége,vagy legalábbis majdnem vége a házassághoz fűzött egyik .; reményének; Natalie számára pedig azt, hogy ezentúl kénytelen fölhevülést színlelni,hogy ne bántsa meg a férjét. Házasságuk tulajdonképpen új alapokra helyeződik. De a megfeneklésnek ez a formája nem jelent számukra különösebb veszedelmet. A gyereknek élnek,új bútordarabokat vásárolnak,kicserélik a régieket, sokáig töprengenek,ne kössenek-e életbiztosítást,s végül belemennek. Ezenkívül ott vannak még a munkájával,lassú előmenetelével,a műhelyben vele együtt dolgozó emberekkel kapcsolatos problémák. Néhányukkal eljár kuglizni, Natalie pedig belép a kerületi templom nőegyletébe,és végül még arra is ráveszi az egyletet,hogy rendezzen tánctanfolyamot. A rabbi fiatalember,mindenki szereti,mert modern eszméket vall. Szerda esténként pót535 mamát fogadnak a gyerek mellé, s meghallgatják a rabbi előadásait a bestsellerekről a nőegylet társalgójában. Egyre jobban megy nekik, meghíznak, támogatják az emigránsok segítésére alakult jótékonysági szervezetet. Őszinte, barátságos, boldog emberek, majdnem mindenki szereti őket. Mikor a fiuk nagyobb lesz, és beszélni kezd, sok örömük telik benne. Elégedettek házasságuk úgy veszi körül őket, mint valami meleg fürdő. Nincsenek különösebb örömeik, de szomorúságuk is csak ritkán akad, s szorongató szükségbe sose kerülnek. Kitör a háború, Joey előlép, túlórázik, megkétszereződik a fizetése. Két ízben is a sorozóbizottság elé kerül, s mind a kétszer fölmentik; 1943-ban azonban, amikor kezdik besorozni a családapákat is, meg sem próbálja felmentetni magát azon a címen, hogy hadiüzemben dolgozik. Bűntudatot érez, ha kényelmes otthonára gondol, feszélyezve érzi magát, hogy civilben járkál az utcán. Ráadásul meggyőződése is van, néha elolvassa a Post t1lcrdan-t, noha mindig azt állítja, hogy túlságosan fölizgatja. Miután alaposan megtárgyalja a dolgot Natalie-val, főnöke tiltako-

zása ellenére bevonul. Miközben a sorozóirodában kora reggel a fölesketésre vár, elbeszélget egy jó megjelenésű, bajszos férfival, aki szintén családapa. Ó, nem, azt mondtam a feleségemnek, hogy maradjon csak otthon. magyarázza Joey, félek, hogy túlságosan felizgatná a dolog. Borzasztó időket éltem át, mondja a másik, amíg elintéztem á dolgaimat. Gyalázat, hogy milyen keveset kaptam az üzletemért. Néhány perc múlva megállapítják, hogy van néhány közös ismerősük. Hát hogyne, mondja az új barát, ismerem Manny Silvert, rendes fickó, két éve együtt dolgoztunk a Grossingernél, csak egy kicsit hebehurgya szerintem. A felesége nagyon csinos, csak jobban kéne vigyáznia a vonalaira. Emlékszem, mikor összeházasodtak, jó ideig folyton csak egymást bújták, de hát persze azért muszáj néha kitennie a lábát hazulról az embernek, másokkal is érintkezni, nem jó dolog, ha a házastársak folyton csak kettesben vannak. Isten veled, megszokott világ! Néha magányos és üres volt ugyan, de mégiscsak kikötő. Bará'i 36 tai voltak, emberek, akikkel azonnal megértették egymást, s a hadseregben, a kaszárnyák és táborok sivár, idegen világában Goldstein új biztonságot, új választ keres problémáira. Nyomorúságos helyzetében régi szokásai kiszáradnak, mint télen a fakéreg, nincs többé védőburok körülötte. Elkezd töprengeni, fölkutatja agyának minden zugát, és lassan kialakulnak nézetei. Napvilágra kerül az örökség, amely oly sokáig eltemetve pihent Brooklyn utcáinak oltalmazó környezetében. Üldözött nép vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva elnyomóinkak. . . Csapás csapás után ér bennünket. . . Sehol sincs ránk idegen földön. ) Megszülettünk, hogy szenvedjünk. S noha egész szíve-lelke, otthona, kikötője után sóvárog, kezd egyre szii a lábán, egyre szívósabb lesz. Godsteia szzrtbefordul a viharraÍ. A szakasz átgázolt a folyón, és összegyűlt túlsó parton. Mögöttük nyoma sem látszott az ösvénynek, amelyet a dzsungelbe vágtak. Az utolsó húsz méteren ugyanis, amikor már látták a dombokat, csak kevés bokrot irtottak ki, s a bozót szélén már hason csúsztak át. Ha japán felderítők tévednének arra, aligha fedeznék fel az új ösvényt. Hearn feléjük fordult. - Most három óra, emberek. Még hoszszú út áll előttünk Szeretném, ha a sötétség beálltáig legalább tíz mérföldet megtennénk. - Néhányan morogni kezdtek. - Mi az, emberek, máris elégedetlenkednek? - kérdezte Hearn. - Legyen egy kicsit kíméletesebb, hadnagy úr - kiáltotta Minetta.

- Ha ma nem tesszük meg a tíz mérföldet, meg kell tennünk holnap - mondta Hearn. Kicsit bosszús volt. - Óhajt mondani valamit az embereknek, őrmester? Igen, hadnagy úr. - Croft megtapogatta zubbonya átázott gallérját, és rámeredt a társaságra. - Szeretném, emberek. ha mindenki jól az agyába vésné, hol az ösvény. Könnyen meg lehet jegyezni arról a három szikláról ott vagy arról a görbe fáról. Ha 537 valamelyikőtök esetleg eltéved, visszatalál ide, csak dél felé kell haladnia, s ha eléri a folyót, tudja. hogy jobbra vagy balra kell-e fordulnia. - Egy kis szünetet tartott, és megigazította az egyik kézigránátot a töltényhevedere alatt. - Mostantól kezdve nyílt terepen fogunk haladni, be kell hát tartani a felderítésnél előírt rendszabályokat. Nem tűrök semmiféle ordítozást meg eszekedést, az istenfáját neki, okosabb, ha a szemeteket tartjátok nyitva. A dombtetőkön gyorsan és nesztelenül kell átkelni. Ha úgy baktattok, mint valami birkanyáj, rajtunk üthetnek. . . - Megdörzsölte az állát. - Nem tudom, tíz mérföldet tudunk-e megtenni vagy kettőt, azt előre nem lehet megmondani, én csak azt tudom hogy rendnek kell lenni, akármekkora távolságról van szó.A katonák közt sustorgás támadt, és Hearn egy kicsit elvörösödött. Croft alapjában véve megkontrázta. Hát akkor indulás, emberek - mondta élesen. Hosszan elnyúló, rendezetlen sorban, fáradtan baktattak előre. A trópusi nap izzón tűzött le rájuk. visszaverődött minden egyes fűszálról, egészen belekáprázott a szemük. A hőségben patakokban csurgott róluk a veríték; egyenruhájuk, amely először a csónakban ázott át a rájuk zúduló permettől, majdnem huszonnégy órája nem tudott megszáradni, nyirkosan tapadt a testükre. A veríték a szemükbe csurgott, csípett, zsávolysapkájuk átforrósodott a naptól, a magas kunai fú az arcukba csapódott, a véget nem érő dombok kiszívtak belőlük minden erőt Amikor fölkapaszkodtak egy-egy domboldalon, szívük vadul kalapált, lihegtek az erőfeszítéstől, lázban égett az arcuk. A dombok fölött süket, fenyegető csönd ült, s éppen azért érezték olyan kényelmetlennek, mert annyira mély és átható volt. A dzsungelben egyáltalán nem gondoltak a japánokra; minden figyelmüket a sűrű növényzet és a folyó dühödt ellenállása kötötte le. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy esetleg megtámadják őket. Most azonban a hatalmas, nyílt, néaia dombokon mérhetetlen szorongás és félelem fogta el őket; még fáradtságuknál is erősebb volt. Ha völgyben jártak, a dombok komoran néztek le rájuk ha meg dombtetőn haladtak végig szinte pőrének érezték magukat, mert tudták, hogy sok mérföldnyi távolságból látni őket. A táj gyönyörű volt- a kanárisárga dombok lágy hullámokban, végtelen sorban nyúltak a messzeségbe, a katonák azonban nem tudtak mit kezdeni ezzel a szépséggel. Olyanok voltak, mint egy raj véd-

telen, apró féreg, amely a végtelen fövenyen masírozik. Körülbelül egy mérföldet mély, széles völgyben kellett megtenniök. A nap forrón tűzött le rájuk. A kunai fú iszonyú magasra nőtt. Minden egyes fűszál két-három centi széles s legalább másfél méter magas volt. Néha száz métert is olyan magas fűben kellett megtenniök, hogy ki se látszottak belőle. Ez megint valami másfajta szorongással töltötte el, és még nagyobb, szinte már elviselhetetlen sietségre ösztökélte őket. Mintha egy erdőn tapogatóztak volna keresztül. amely egyszerűen nem volt megfogható. Ide-oda hullámzott, zizegve csapódott a testüknek, puha volt és hajlékony, s épp ezért undorító. Féltek, hogy szem elől tévesztik előttük haladó bajtársukat, mert csak két-három méternyire lehetett látni, így aztán szorosan egymás sarkában haladtak, s a fú élesen csapódott, az arcukba. Szinte pillanatonként felriasztottak egy-egy raj szúnyogot, a rovarok tantaluszi kínokat okozva röpködtek körülöttük, összevissza csípkedték őket. A réten sok volt a pók is, hálóik minduntalan meglebbentették arcukat és kezüket, ami a katonákat szinte rohanásra késztette. Bőrüket csiklandozta = a virágpor és a fűtörmelék. Martinez, mint a kilőtt nyíl vezette a szakaszt a réten. A fű a legtöbb helyen olyan magas volt, hogy nem látott ki közüle, de a naphoz igazodott, s egy pillanatra sem állt meg. Húsz pere alatt keresztül is jutottak a völgyön, s rövid pihenő után megint nekivágtak a domboknak. Itt jól jött nekik a magas fű, mert amikor fölfelé másztak, abba kapaszkodtak, mikor meg lefelé ereszkedtek, utánakaptak, ha attól féltek, hogy legurulnak. A nap továbbra is forrón tűzött le rájuk. Kezdeti félelmüket hagy esetleg az ellenséges katonák észreveszik őket, a megerőltető menetelés elfeledtette velük, de valami új másfajta őszonyat kerítette egyre inkább a hatalmába őket. Olyan hatalmas volt a térség, s olyan néma csönd borult rá, hogy tulajdonképpen csak most eszméltek rá, hogy lakatlan, s valamilyen alamuszi módon mégis ellenállást fejt ki. Eszükbe jutott, hogy egykor állítólag bennszülöttek éltek a szigetnek ezen a részén de jó néhány évtizede tífuszjárványban elpusztultak; akik túlélték a járványt, más szigetre költöztek. Mostanáig sose gondoltak a bennszülöttekre, legföljebb segítségnek lettek volna jók, 539 mi-kor dolgozni kellett; most azonban, a napsütötte dombok sejtelmes, mély csöndjében ideges izgalom fogta el őket, néha hirtelen megálltak, aztán megint továbbsiettek, egész testükben reszkettek a fáradtságtól. Martinez olyan iszonyú iramban vezettŐ őket, mintha üldöznék Őt még a többieknél is nagyobb, irtózattal vegyes áhítat fogta el, mikor azokra az emberekre gondolt, akik hajdan itt éltek és haltak meg. Szinte szentségtörésnek érezte, hogy ezen a lakatlan földön jár. s fölkavarja régóta zavartalan nyugalmát. Croftot másfajta érzés töltötte el. Az ő számára is ismeretlen volt ez a föld, s a gondolatra, hogy hosszú évek óta nem érintette

emberi láb, ösztönszerűen határtalan izgalom fogta el. Az ismeretlen tájak mindig vonzották; apja farmjának környékén több mérföldes körzetben minden dumbot és minden követ ismert, s ez a szűz táj most hallatlanul izgatta. Valahányszor fölértek egy-egy domb tetejére, végtelen elégedettség töltötte el, mikor körülnézett. Ez mind az övé. ezt az egész területet ő derítheti fel a szakaszával. Aztán eszébe jutott Hearn, és megrázta a fejét. Croft olyan volt, mint a jóvérű paripa. nem állhatta a zablát, s mikor arra gondolt, hogy már nem szabad, összeszorult az állkapcsa. Megfordult, és hátraszólt Rednek, aki a nyomában ügetett. - Add tovább: Gyorsabban! A jelszót továbbadták, s a katonák - már amennyire tudtakmég nagyobb iramban haladtak előre. Minél jobban eltávolodtak a dzsungeltől, annál nagyobb szorongás fogta el őket: úgy érezték, hogy minden domb, amelyet maguk mögött hagynak, újabb akadályt jelent majd. ha visszafelé jönnek A szakaszt valami ideges félelem hajtotta előre. Három óra hosszat masíroztak, s csak néha pihentek meg. Szótlanul is egyet gondolva hajszolták előre egymást a süket csöndben. Mikor leszállt az alkonyat, s letáboroztak éjszakára a szakasz legerősebb tagjai is a végsőkig ki voltak merülve, holtfáradtak voltak, a gyöngébbek pedig közel álltak az ájuláshoz. Roth fél óra hosszat mozdulatlanul feküdt a földön, csak a keze meg a lába rándult meg néha, hiába próbált úrrá lenni fölöttük. Wyman összehúzódzkodva feküdt, minduntalan rájött a hányinger, de hányni nem tudott. Az utolsó két órában már csak attól való féltükben meneteltek mindnyájan. hogy lemaradnak a többitől; zaklatott idegeik átmenetileg erőt öntöttek beléjük, ez az erő azonban csalóka volt. s most, hogy megpihentek, olyan s 4o gyöngék voltak, ujjaik annyira elzsibbadtak, hogy egyszerűen nem tudták a hátizsák szíját kicsatolni. és elővenni a pokrócaikat. Egyikük se szólt semmit. Körbeültek a földön, aki bírta, befalta élelmiszeradagját, ivott rá egy kis vizet, és elkészítette fekhelyét. Az egyik domb tetejének közelében, egy vízmosásban táboroztak le. Mielőtt teljesen besötétedett volna, fiearn és Croft kicsit körülnézett, hogy kiszemeljék a legalkalmasabb helyet az éjjeli őrség számára. Harminc méterrel a katonák fölött, a dombtetőről kilátás nyílt a terepre, amelyen másnap kellett keresztülvágniok. Amióta benyomultak a dzsungelbe, most pillantották meg először a Mount Anakát. Közelebb volt hozzájuk, mint eddig bármikor, noha még mindig legalább húszmérföldnyi távolságra lehetett. A lábuk alatt elterülő völgyön túl a dombok csak egy kis szakaszon voltak sárgák, aztán sötétebb - előbb világosbarna, aztán mélybarnaszínt öltöttek, s végül fölvették a sziklafalak szürkéskék színét. - A dombok fölött alkonyi köd lebegett, s eltakarta szemük elől a Mount Anakától nyugatra lévő hágót, amelyen át kellett kelníök. A hegy is lassan ködbe veszett. Sötétlila színt öltött, s szinte föloldódott és eltűnt az esti homályban. Csak a körvonalait lehe-

tett élesen kivenni. A csúcs fölött néhány könnyű, sötét felhő lebegett, alakjuk beleveszett a ködbe. Croft a szeméhez emelte látcsövét. A hegy olyannak tűnt, mint valami sziklás tengerpart, s a borongós ég, mint az óceán, amelynék hullámai a partot ostromolják. A csúcs körül lebegő felhők olyanok voltak, mint a tajték. A látcsövön keresztül Croft egyre több és több részletet fedezett fel, s egészen lenyűgözte a látvány. A hegyet, a felhőket és az égboltot tisztábbnak, hatalmasabbnak érezte, amint fagyos némaságba dermedve küzdöttek egymással, mint az eddig látott tengerek és partok bármelyikét. A sziklák szinte összebújtak a sötétben, mintha együttesen akarnának védekezni a hullámok ostroma ellen A küzdelem látszólag végtelenül messze játszódott le, és Croftot jóleső izgalom fogta el a gondolatra hogy másnap este talán már fönt is lesznek a csúson. Megint mérhetetlen eksztázisba esett. Nem tudta volna okát . adni, de ez a hegy valósággal kínozta, csalogatta, mintha valami régi vágyát tudta volna teljesíteni. Nagyon tiszta volt és nagyon elutasító. Aztán ráeszmélt, hogy nem fogják megmászni a hegyet. Ez 541 csalódással és dühvel töltötte el. Ha a következő nap is ineidens nélkül telik el, alkonyatra átkelnek a szoroson, és soha többé nem lesz alkalma megostromolni a csúcsot. Miközben átadta a látcsövet a hadnagynak, úgy érezte, mintha becsapták volna. Hearn nagyon fáradt volt. Baj nélkül átvészelte ugyan az erőltetett menetet, sőt úgy érezte, hogy képes volna még tovább is menni, de a testének pihenésre volt szüksége. Amúgy is komor hangulatban volt. s mikor a távcsövön keresztül szemügyre vette a hegyet, megzavarta, áhítatot, aztán félelmet keltett benne. Roppant nagy, iszonyúan nagy volt. Kicsit megborzongott, mikor látta, hogyan kavarog a köd a csúcs körül. Neki is az volt az érzése, mintha az óceán ostromolna egy sziklás partot, s önkéntelenül fülelni kezdett, hátha meghallja a titáni küzdelem zaját. A messzi távolban, túl a láthatáron, csakugyan ki lehetett venni valami hullámveréshez vagy talán inkább tompa mennydörgéshez hasonló zajt. - Hallja? - Megérintette Croft karját. A dombtetőn hasalva feszülten figyelni kezdtek. Megint felhangzott a távoli mennydörgés, tompán, szinte alig hallhatóan szállt feléjük a,tájra boruló sötétségen keresztül. Ez ágyútűz, hadnagy úr. A hegy másik oldaláról hallatszik. Azt hiszem, támadnak. - Igaza van. - Megint elhallgattak, aztán Hearn átnyújtotta Croftnak a látcsövet. - Nem akar még egyszer belenézni? - Ha nincs kifogása ellene - illesztette Croft a látcsövet ismét a szeméhez. Hearn ránézett. Croft arcán különös kifejezés jelent meg. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de hideg borzongás futott végig a hátán. Croft arca egy pillanatra egészen átszellemült,

keskeny ajka szétnyílt, orrcimpái remegtek. Hearn úgy érezte, mintha belelátott volna Croftba - mintha szakadékba pillantott volna. Elfordult, és a kezét kezdte nézegetni. Croftban nem szabad bíznia. Ez az egyszerű megállapítás valahogy biztonságérzettel töltötte el. Még egy pillantást vetett a felhőkre és a hegyre. Ezúttal még jobban megzavarta a látvány. A hatalmas sziklafalak fölött ködhullámok hömpölyögtek az egyre sötétedő égbolton. Az ilyen partok közelében szoktak zátonyra futni, összetörni és pillanatok alatt elsüllyedni az óceánjárók. 542 Croft levette szeméről a távcsövet, és visszatette tokjába.Gyerünk. be kell osztanunk az őrséget, mielőtt teljesen besötétedik - mondta Hearn. Megfórdultak, és leereszkedtek a domboldalon a vízmosásban fekvő katonákhoz. Kórus VÁLTÁ S (Éjszaka a vízmosásban, a katonák egymás mellett hevernek a földön. ) BROWN: Ide figyeljetek! Mielőtt elindultunk, hallottam, hogy jövő héten jön a váltás, és a törzsszázad ezúttal tíz embert kap. RED (fölhorkan): Az hát, leváltják a tisztiszolgákat. MINETTA: Na hiszen az volna csak szép dolog. Úgyis elég disznóság, hogy nekünk nincs ki a létszámunk, azoknak a nyavalyás tiszteknek meg egy tucat tisztiszolgájuk van! A POLYÁK: Te talán nem lennél szívesen tisztiszolga, mi? MINETTA: Lenne a nyavalya! Annyi önérzetem azért nekem is van! gROWN: Nem viccelek, Red. Hátha ezúttal mi kettőnkre is sor kerül. RED: Hány embert váltottak föl a múlt hónapban? MARTINEZ: Egyet. Az előzőben meg kettőt. RED: Na ugye: egyetlen embert egy egész századból. S legalább százan szolgálunk a törzsszázadban tizennyolc hónapja. Re= mek, Brown. már csak száz hónapig kell várnod. MINETTA: Hát ez mégiscsak disznóság! BROWN: Mit érdekel ez téged, Minetta? Még annyi ideje se vagy ideát, hogy lesülhettél volna. MINETTA: Ha titeket nem váltanak föl, engem aztán pláne nem, még ha le is telik a tizennyolc hónapom. Úristen, mintha csak börtönben ülne az ember! BROWN (elgondolkozva): Tudod, majdnem mindig olyankor

543 nyírják ki az embert. Emlékszel még Shaughnessyre az utászoktól? Már be volt osztva, hogy leváltják, és megy haza, megkapta a menetparancsot is meg minden, aztán kiküldték biztosító járőrbe, és kinyíródott. RED: Biztos épp azért szemelték ki őt. Ide figyelj, komám, ne is álmodj róla, hogy fölváltanak. A katonaságtól nem kerülsz ki élve te se meg egyikünk se. A POLYÁK: Nahát, vegyétek tudomásul, hogy ha letelik a tizennyolc hónapom, igenis elintézem, hogy fölváltsanak. Csak nyalizni kell egy kicsit Mantellinak vagy annak a rohadt kövér törzsőrmesternek. Nyer az ember egy kicsit a pókeren, aztán odacsúsztat nekik húsz-harminc fontot, és aszongya: Nesztek, vegyetek rajta szivart, aztán váltsatok föl." Mindennek megvan a módja. BROWN: Istenemre, Red, lehet, hogy a Polyáknak van igaza. Emlékezz csak vissza, amikor Sanderst fölváltották. Ugyan mi fene nagy dolgot csinált? Mivel hívta fel magára a figyelmet, ha nem azzal, hogy egy álló esztendeig nyalizott Mantellinak ? RED: Csak azt ne csináld, Brown, őszintén javaslom. Benyalod magad Mantellinál, s a végén olyan fenemód megszeret, hogy egy világért se lesz hajlandó elengedni. MINETTA: Hát nem disznóság? Így van ez ebben a rohadt hadseregben. Amit az egyik kezükkel adnak, a másikkal visszaveszik. Közben meg szépen dögrovásra kerül az ember. A POLYÁK: Vagy kiokosodik. BROWN (sóhajtva): Eh ebbe bele lehet gebedni. (Megfordul a poróc alatt. ) Jóccakát. RED (hanyatt fekszik, s a csillagokat nézi): A váltásnak az volna a rendeltetése, hogy hazaengedjék az embert. Ehelyett meg pont azt csinálják, hogy nem engedik haza. MINETTA: Ez az igazság. Jóccakát. (Több hang: Jóccakát. . jóccakát. . . ) lA katonák a dombokkal és az éjszaka neszező csendjével körülvéve elalszanak. ) 544 5 A s isznak kényelmetlen éjszakája volt a vízmosásban. Az túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy igazán jól aludminduntalan meg-megborzongtak a pokróc alatt. Mikor t valamelyikükre, hogy őrségbe menjen, nagy nehezen ezkodott a dombtetőre, és lebámult a lába alatt elterülő, uvel benőtt völgybe. A holdfényben minden ezüstösen volt, a dombok ijesztően kopárnak tűntek. A katonák, akik ennek aludtak a vizmosásban, valahogy mintha nagyon messze

volna, szinte nem is ezen a földön. Mindegyikük elhagyah, iszonyúan magányosnak érezte magát az őrségen, mintha old felsznének völgyei és kráterei terültek volna el a lába alatt. Semmi sem mozdult; s mégsem volt teljes a csönd. A szél morkásan. titokzatosan fújt a domtetőn; a fű suhogott, s csilelőre-hátra dőlt, mintha hullámzana. Az éjszaka mélységes, hallgatásba burkolózott. Ma lbaH hajtogatták; a pokrócokat, bepakolták a hátieftk egy élelmiszeradagot. Lassan, étvágytalanul bam-and-eggs-konzeret meg a négyszögletes Izmaik még mindig merevek voltak az előző napi adl; ruhájuk nyirkos az izzadságtól. Az idősebbek azt bárcsak magasabban állna már a nap; úgy érezték, s minden meleg elpárolgott volna a testükből. Rednek mefalt a veséje, Roth a jobb vállában érzett reumatikus fájdalat, Wilsonra meg evés után rögtön rájött a görcsös hasmeMindnyájan kábultak, rosszkedvűek voltak; nem is igen doltak az előttük álló útra. Cmft és Hearn megint fölkapaszkodott a dombtetőre. Megbeszéltek merre mennek tovább. Kora reggel volt még, a völgyben 4 ült, s párába burkolózott a hegy meg a szoros is. Észak felé pillantottak, a Watamaí-hegylánc irányába. Messze elnyúlt a i
gel. Minél tovább nézte azt a hegyet. . . - Induljunk - mondta Hearn Visszamentek embereikhez a vízmosásba, vállunkra vették a hátizsákot, és megindultak. A szakaszt Hearn, Brown és Croft fölváltva vezették, Martinez pedig majdnem mindig harmincnegyven méterrel előttük haladt A fú csúszós volt az éjszakai harmattól, a katonák lába alól a lejtőkön lefelé menet gyakran kisiklott a föld. s rekedten zihálva kapaszkodtak föl az emelkedőkön. Hearn ennek ellenére igen jó hangulatban volt. Teste kipihente az előző napi menetelést, erősebb lett; kiégett belőle a tétlenség salakja. Megmerevedett izmokkal és fájó háttal ébredt ugyan, de kipihenten és jókedvűen. Most nem rogyadozott a lába, s úgy érezte, állóképessége is nagyobb Mikor keresztülhaladtak az első dombtetőn. följebb húzta a hátizsákot széles vállán s egy pillanatra a nap felé fordította az arcát. A fű kellemes hajnali illatától jószagú volt az egész táj. - Rajta, emberek, rákapcsolni - kiáltotta oda jókedvűen a katonáknak, amikor elhaladtak mellette. Átadta a vezetést valaki másnak, s végigjárta valamenyket, ahol lelassított, hol meg gyorsított egy kicsit, hogy lépést m tartani velük. Hogy van, Wyman? jobban érzi magát? 'yman bólintott. - Igenis, hadnagy úr. Restellem, hogy tegúgy kikészültem. Semmi baj, mind kikészültünk, de ma sokkal könnyebb - Vállon veregette Wymant, és hátralépett Ridgeshez. é nagy darab föld, mi, fiúk? genis, hadnagy úr, kicsit túlságosan is nagy - vigyoroig Wilson mellett ment és tréfálkozott vele. - Még a talajt, cimbora? Ő: - Nem traj, ha legközelebb megpiheegy dugót. sek látszott az egész. Maga érezte dolgot. Félretette minden tnagának a felderitésből. v ni ez a nap is, s holnap este. Néhány nap múlva vége megint a táborban lesznek. s komor gyűlölet fogta le. Hirtelen or vége legyen a felderítésnek. rtmeneedve Akármilyen eredménnyel járnak, egyedül lesz haszna belőle. meg. Ha az ember végiggondol valamit, mindig on . A legokosabb gondolkodás nélkül masírozni. berek, szaporán - mondta nyugodtan, miközben ibasorban kapaszkodtak fölfelé mögötte egy lejtőn.egy-kttó tltak egyéb problémák is. Például Croft. Jobban nyita szemét, mindent gondosan meg kell figyelnie, p alatt meg kell tanulnia azt, amit Croft hónapokon és

t megtanult. Pillanatnyilag csak hajszálon múlik, hogy c vezesse a felderítést. Bizonyos értelemben Croft akkor i nyeregből, amikor akarja Tegnap este például, ott a őn. . . Croft aljas eszközökkel gyakorolja a hatalmat: mlíti az embereket. 546 547 Miközben tovább mentek, megint megpróbált elbeszélgetni a katonákkal, de a nap most már forróbban sütött, megint elfáradtak, és valamennyien ingerültebbek lettek. Az ő közeledési kísérletei sem sikerültek már olyan jól. - Hogy van, Polyák? - Nem panaszkodhatom. - S a Polyák szótlanul baktatott tov ább. Elutasítóan viselkednek Óvatosak, valószínűleg bizalmatlanok. Persze, hiszen tiszt, nyilván ösztönszerűen tartózkodóak. Ugyanakkor érezte, hogy ennél több is van a dolog mögött. Croft túl régóta van velük, s olyan remekül kézben tartotta a szakaszt, hogy valószínűleg el se tudják hinni, hogy már nem ő a parancsnok. Félnek szóba állni vele, attól tartanak, hogy Croft majd nem felejti el nekik. ha megint ó veszi át a parancsnokságot. Meg kellene értetnie velük, hogy nem csak átmenetileg vezeti a szakaszt. De ehhez idő kell. Ha legalább egy hétig velük lehetett volna a táborban, s néhány ennél egyszerűbb felderítést végigcsinálhatott volna velük! Hearn megint vállat vont, s megtörölte verítékes homlokát. A nap perzselve tűzött. És egyre újabb és újabb dombokat kellett megmászniok. A szakasz egész délelőtt kínlódva vergődött előre a magas fűben, s miközben keresztülbaktattak a völgyeken, és fölkapaszkodtak a lejtőkön, egyre magasabbra és magasabbra jutottak. Megint elfogta őket a légszomj. arcuk égett a naptól és az erőfeszítéstől. Már senki se beszélt; komoran, libasorban haladtak egymás nyomában. Felhők borították el a napot, esni kezdett. Eleinte egészen kellemes volt, mert az eső lehűtötte a testüket, s könnyű szellő zizegtette meg a fűszálakat, de hamarosan felpuhult a talaj, s bakancsukat vastag kéregben vonta be a sár. Fokozatosan megint teljesen átáztak. Ahogy lehorgasztott fővel, libasorban, puskájuk csövét lefelé tartva vonultak. hogy ne csorogjon bele az eső úgy festettek, mint megannyi kókadt virág. Minden lógott rajtuk. A terep megváltozott, sziklásabb lett. A dombok egyre meredekebbek lettek, némelyiket derékig érő bozót. széles levelű bokrok sűrűje borította. Amióta elhagyták a dzsungelt, most haladtak át először a kis erdőn. Az eső elállt, s a nap megint perzselően kezdett sütni, pontosan a fejük fölött. Dél volt. A szakasz megpi548 hent egy kis ligetben. a katonák levették vállukról a hátizsákot és megettek egy élelmiszeradagot. Wilson utálkozva forgatta ujjai

közt a kétszersültet, s lenyelt egy darabka sajtot. - Úgy hallottam, ettől székrekedése lesz az embernek - mondta Rednek. - Nyilván jó valamire, különben ki a fene enné meg? Wilson nevetett ugyan, de zűrzavaros érzések töltötték el. Egész délelőtt csikart a hasa, s fájt a háta meg az ágyéka. Képtelen volt megérteni, hogyan hagyhatta ilyen csúnyán cserben a este: Mindig azzal kérkedett; hogy éppúgy bírja a strapát, mint bárki más, s most a sor végén vánszorgott, még a legalacsonyabb dombokon is csak a kunai fűbe kapaszkodva tudott keresztülverOlyan iszonyú görcsei voltak, hogy valósággal kétrét görnyedt. borzasztóan izzadt, s a hátizsák úgy nyomta a vállát. mint . r ; cementtömb. toti. - Kóntolyan mondom, Red, tropára mensikerül hazajutnom, muszáj lesz mégis megópelönhe szart se ér az életem. ed, csak késleltetem a szakaszt. tt Gondolod hogy nekünk olyan sürgős? iáfnem, de azért csak dühít a dolog. Mi lesz, ha belekeűnk valamibe, mikor átjutottunk a szoroson? Úristen, mán zrtelfelejtettem; milyen az, amikor az ember össze tuggya rítani a segge lyukát. '= Red nevetett. - Ugyan, cimbora, ne vedd annyira a szívedre. -- Semmi kedve se volt Wilson bajával foglalkozni. Úgyse sethetek rajta - gondolta. Étvágytalanul majszoltak tovább. Néhány perc múlva Hearn parancsot adott az indulásra. á szakasz libasorba állt, végigmasírozott a ligeten, és kínlódva szorgott tovább az ízzó napon. Noha az eső már elállt a bak sárosak voltak, és gőzölögtek. Végtelen sorban nyúltak messziségbe a katonák előtt, akik már alig vonszolták magukat. sor majdnem száz méter hosszúra elnyúlt, lassú tempóban katak a fű közt, egészen elmerülve fájdalmaikba. Lábuk égett, juk remegett a fáradtságtól. Körülöttük a dombok vakítóan tak a déli hőségben, mélységes, nyomasztó csönd ülte a tájat. Csak a rovarok zümmögtek kitartóan, s még ezt is ezt hallani. Croft, Ridges, sőt még Wilson lelki szemei előtt 549 is a nyári hőségben izzó, gyönyörű falusi tájak jelentek meg, csöndes. barátságos tájak, legföljebb egy-egy lepke cikázott az égbolton. Emlékek raja merült föl bennünk összefüggéstelenül; mintha termékeny szántóföldek közt vándoroltak volna valahol az országúton, az ázott talaj átható, nedves, buja szagában ott érezték a fölszántott földek erős kipárolgásának és az izzadt lovak verítékének jól ismert szagát. Vakító napfény, izzó hőség borított el mindent. Majdnem egy óra hosszat állandóan hegynek fölfelé meneteltek, aztán megálltak egy folyónál, és megtöltötték kulacsaikat. Pihentek negyedórát, s mentek tovább. Ruhjuk legalább huszad-

szor átázott már, először a tengeren nyakukba zúduló permettől, aztán a folyóban. meg az izzadságtól, meg attól, hogy a nedves földön aludtak, s ha időnként megszáradt is. foltos volt. Zubbonyukon fehér csíkokban ütött ki a só, hónuk meg a szíjak alatt kezdett szétmállani az anyag. Egész testük kisebesedett felhőlyagosodott, vörösre égett; néhányan már sántikálni kezdtek, olyan sebes volt a talpuk, de mindez csak apró kényelmetlenségnek tűnt, szinte nem is törődtek vele, olyan ólmos kábulatba estek a meneteléstől, annyira belázasodtak a tűző naptól. Szinte kínpadra vonta őket a fáradtság, behatolt testük minden porcikájába, ólmos zsibbadtság bénította meg izmaikat. Szájukban folyton ott érezték a kimerültség keserű ízét, s olyan sok dombon kellett átvergődniök agyonstrapált lábukkal, hogy már majdnem érzéketlenné váltak. Csak mentek előre, megállás nélkül, nem is gondolva rá, hogy hova, kábán, ostobán tántorogtak jobbra-balra. A hátizsák súlya alatt szinte a földig görnyedtek, de úgy érezték, mintha az is testrészük lenne, mintha szikla nőtt volna a hátukra. A bokrok egyre magasabbak lettek, már szinte a mellükíg értek. A tüskés ágak beleakadtak a puskájukba, belekapaszkodtak a ruhájukba. De csak továbbvonszolták magukat előre, addig, amíg a tüskék annyira a ruhájukba nem akaszkodtak, hogy kénytelenek voltak megállni, és kiszedni őket, aztán megint nekilódultak. Csak a közvetlenül előttük lévő földdarabra tudtak gondolni; gyakran szinte föl se néztek a dombra. amelyre éppen fölkapaszkodtak. Kora délután hosszabb pihenőt tartottak egy szikla árnyékában. Az idő lassan múlt, a tücskök ciripeltek, bágyadtan zümiU s v: mögtek a rovarok. A végsőkig elcsigázott emberek kezdtek elaludni. Hearnnek semmi kedve se volt elindulni,de máris túl sokáig pihentek. Lassan fölállt,vállára vette a hátizsákot,és elkiáltotta magát: - Gyerünk,emberek,talpra! - Senki nem mozdult. Hearn éktelenül íngerült lett. Crofrnak biztosan gyorsabban engedelmeskednének.- Gyerünk,emberek,muszáj továbbmennünk. Nem ülhetünk itt egész nap a fenekünkön.- Hangja szigorúan katonás volt,s az emberek lassan,mogorván föl is tápászkodtak a fűből. Tisztán hallotta, hogy morgolódnak,és tudta. hogy őszintén utálják. Idegei feszültebbek voltak,mint gondolta.- Elég a morgásból gyerünk - ütötte meg a fülét saját éles hangja. Hirtelen tudatára ébredt,mennyire unja őket - Ezt a disznót - morogta valamelyikük. Hearn megdöbbent,és éktelen düh fogta el. De erőt vett rajta. Érthetőnek találta a katonák viselkedését. Muszáj volt valakit okolniok a fárasztó menetelésért,és tudta, hogy akármit csinál, előbb-utóbb úgyis meggyűlölik. Közeledési kísérletei csak felingerlik és zavarba hozzák őket Croftnak engedelmeskednének, mert lehetővé teszi, hogy kielégíthessék gyűlölködő érzéseiket, egyenesen fölbátorítja rá őket érezteti velük.hogy fölöttük áll,

s cserébe engedelmeskednek neki. Ez a felismerés megint elcsüggesztette. - Még hosszú út áll előttünk - mondta valamivel nyugodtabban. Továbbvánszorogtak. Már sokkal közelebb voltak a Mount Anakához Valahányszor átkeltek egy dombtetőn, tisztán látták a szorost két oldalról határoló magas,meredek sziklafalakat,sőt egyes fákat is ki tudtak venni a lejtőit borító erdőben. A táj,sőt még a levegő is megváltozott Itt már hűvösebb volt,s a levegő érezhetőleg ritkább; mintha egy kicsit égett volna a tüdejük. Három órakor érkeztek a szoros bejárata elé. Croft fölkapaszkodott az utolsó dombtetőre, lehasalt egy bokor mögé,és szemügyre vette az előttük elterülő terepet. A domb alatt körülbelül negyedmérföld széles völgy feküdt. Olyan volt, mint egy fűsziget, smelyet túlsó szélén a hegylánc,balról és jobbról meg a dombok 'rolnak. S a völgy túloldalán ott volt a szoros: meredek sziklafalak közt kanyargó, kövecses szurdok. Bozót borította,egész csomó ember elbújhatott benne. 551 Croft rámeredt a szoros bejáratát körülvevő buckákra, aztán fürkésző pillantást vetetl az előtte elterülő bozótra. Titokban csöndes elégtételt érzett, hogy ilyen messzire sikerült eljutniok. Istentelen nagy utat tettünk meg - állapította meg magában. A dombok fölött néma csend ült, s a hegy másik oldaláról tisztán hallotta az ágyútűz tompa moraját, a néha-néha fölerősödő harcizajt. Martinez melléje kúszott. - Minden rendben, Japcsali - süttogta Croft -, a szorost körülvevő dombok mellett kell maradnunk. A réten nem vághatunk át, mert ha netalán ott csücsül valaki a szoros bejáratában észrevesz bennünket. - Martinez bólintott, lemászott a dombtetőről, és jobbra fordult hogy nagy ívben megkerülje a völgyet. Croft intett a szakasz többi tagjának, hogy kövessék, aztán ő is elindult lefelé. Nagyon lassan, a magas fűben lapulva haladtak előre. Martinez minden harminc lépés után megállt, fülelt, s csak aztán indult tovább. Óvatosságából átragadt valami a többiekre is. Anélkül hogy külön parancsot kaptak volna rá, rendkívül vigyáztak. Lerázták magukról a fáradtságot eltompult érzékeik megint éberek lettek, s bizonyos mértékig sikerült úrrá lenniök tagjaik fölött is. Ügyeltek rá, hová lépnek, gondosan magasra emelték a lábukat, s a lehető legkisebb zajjal vetették meg ismét a földön. A völgy fölött olyan nyomasztó csönd ült hogy minden váratlan neszre összerezzentek, s ha zümmögni kezdett egy bogár, megtorpantak. Egyre jobban növekedett bennük a feszültség. Várt-ák, mikor történik már valami, szájuk kiszáradt, szívük hevesen vert. Attól a ponttól, ahonnan Croft szemügyre vette a völgyet, a szoros bejárata csak néhány száz méterre feküdt, de Martinez több mint félmérföldes kanyart írt le. Ez a nagy kerülő hosszú időt, majdnem félórát vett igénybe s a katonák ébersége egyre inkább csökkent. A sor végén haladóknak néha percekig várniok

kellett, aztán meg szökellve menniök tovább, hogy ne maradjanak le az előttük levőktől. Kimerítő, dühítő dolog volt. Megint erőt vett rajtuk a fáradtság, ott lüktetett a hátukban és kimerült térdizmaikban. Guggolva vártak a jelre, mikor mehetnek tovább, a hátizsák iszonyú teherként nyomta a vállukat. Az izzadság a szemükbe folyt, kicsordult tőle a könnyük. Az a kellemes feszültség, amely kezdetben elfogta őket, elpárolgott, megint rossz552 kedvűek lettek. Néhányan morogni kezdtek, s mikor egyszer hoszszabb időre megálltak, Wilson leguggolt, hogy könnyítsen magán. De mielőtt még végzett volna, továbbindultak s a sor öszszezavarodott. A hátul lévők suttogva előreszóltak, hogy álljanak meg az elsők, s néhány percig ide-oda szaladgáltak, és sugdolóztak. Mikor Wilson elkészült, továbbmentek, de a fegyelem addigra végleg felbomlott. Egyikük sem beszélt ugyan hangosan, de a suttogás tisztán hallható morajjá erősödött, s ráadásul most már nem is lépkedtek olyan óvatosan. Croft néha hátra intett, hogy haladjanak csöndesebben de nem sokra ment vele. Elérkeztek a Mount Anaka lábánál lévő sziklákhoz, balra ka. nyarodtak, s sziklától szikláig ugrálva igyekeztek a szoros felé. Végül elértek egy olyan ponthoz, ahol nem fedezte őket semmi: e nagy völgy egyik kiöblösödése körülbelül száz méter szélességben vezetett a szoros elsó emelkedőjéig. Nem volt más lehetőség, mint hogy keresztülvágjanak a réten. Hearn és Croft lekuporodott egy kiugró szikla mögé, hogy megbeszélje, mit csináljanak. - Két rajra kell oszlanunk, hadnagy úr. Az egyik keresztülág a réten, a másik meg fedezi. - Szerintem is - bólintott Hearn. Furcsa fonákul jóleső érzés volt ott ülni a kiugró szikla mögött, miközben átjárta testét a nap melege. Mélyet lélegzett. - Ezt kell csinálnunk. Mikor az lso raj elérte a szorost, a másik utánamegy. - Igen. - Croft megdörzsölte az állát, és fürkésző pillantást vetett a hadnagyra. - Én vezetem a rajt, ugye, hadnagy úr? Nem! Ezt meg kell akadályoznia. - Majd én, őrmester. Maga fedezni. - Hát. . . jó, hadnagy úr. - Croft elhallgatott egy pillanat- Legokosabb, ha Martinez rajával megy. Abban van a 'ek többsége. = Hearn bólintott. Úgy vette észre, mintha egy árnyalatnyi megés és csalódottság jelent volna meg Croft arcán, s ez meedéssel töltötte el. De nyomban dühös is lett magára. Gyeree viselkedik. ez felé fordult, és föltartotta egyik ujját, jelezve, hogy ső rajra van szüksége. Nyomban köréje is gyűltek az embeHearn egy kis feszültséget érzett a torkában, s mikor meg#, hangja rekedt volt, majdnemhogy suttogott. - Átme553 gyünk abba a kis erdőbe. a második raj fog fedezni bennünket.

Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom. hogy jól nyissátok ki a szemeteket. Megtapogatta nyakát, mintha valamiről elfeledkezett volna. - Legalább öt méternyi távolságot tartsanak. - Néhányan helyeslően bólintottak. Hearn fölállt, átmászott a szikla peremén, és elindult a nyílt mezőn a szoros bejáratát fedező erdőcske felé. Tisztán hallotta maga mögött jobbra és balra a raj tagjainak lépteit. Önkéntelenül mind a két kezével megmarkolta a puska tusát, s oldalához szorította a fegyvert. A rét száz méter hosszú s körülbelül harminc méter széles lehetett, egyik oldalán a sziklafal, a másikon meg a magas fűvel benőtt völgy határolták. Kicsit lejtős volt, s mindenfelé kisebb-nagyobb sziklák hevertek. A nap perzselőn sütött, s csillogva verődött vissza a kövekről meg a puskák csövéről. Néma, szinte ünnepélyes csönd volt. Hearn sebes, fölhólyagosodott talpába minden lépésnél belenyilallt a fájdalom, de mintha mérhetetlen távolságra lett volna a testétől; azt is csak halványan érezte, hogy tenyere megizzadt a puska tusán. Teli volt feszültséggel, s ez a feszültség minden váratlan zajra - ha véletlenül belerúgott egy kőbe, vagy a földhöz súrlódott a talpa - majdnem kirobbant belőle. Nyelt egyet, s hátrapillantott a katonáira. Érzékszervei szokatlanul éberek voltak, s ugyanakkor valami fojtott, gyönyörteljes izgalom töltötte el. Az erdőcskében mintha megmozdult volna néhány lomb. Hearn azonnal megállt, és előremeredt. Körülbelül ötven méter választotta el őket az erdőtől. Mivel nem vett észre semmi különöset, intett, hogy menjenek tovább, s folytatták az előrenyomulást. BI-jU-U-U-U! A golyó gellert kapott az egyik sziklán, és süvítve eltűnt a messzeségben. Az erdőből váratlanul iszonyú golyózápor zúdult rájuk, s a katonák földre lapultak, mint a búzamező, ha megdönti a szél. Hearn egy szikla mögött vetette magát hasra, körülpillantott, s látta, hogy emberei ugyancsak kúszva keresnek fedezéket. káromkodnak és ordítoznak. A lövöldözés megszakítás nélkül, vadul folytatódott, egyre fokozódó hangerővel, s szárazon kattogott, mint amikor az erdő ég. A golyók úgy zizegtek a fejük fölött, mint a darazsak, s ha geliert kaptak egy sziklán, iszonyú 554 . süvítéssel szálltak tovább a levegőben, mintha bádoglemezt repesztettek volna. BI-JU-U-U-U! BI-JU-U-U-U-U! BT-JUU-U-U-U! A katonák reszketve, tehetetlenül lapultak a réten a sziklák mögött, nem merték felemelni a fejüket. Pár pillanat múlva Croft és raja is lőni kezdte az erdőt a hátuk mögül. A sziklafalak visszaverték a lármát, a golyózápor visszhangja megsokszorozódva ütközött egymásnak a völgyben, mint a patakban a víz fodrai. A katonákat olyan lárma árasztotta el, hogy szinte belesüketültek. Hearn hason feküdt a szikla mögött, egész testében remegett,

az izzadság a szemébe folyt. Hosszú másodpercekig teljesen kábultan. tehetetlenül meredt maga elé a sziklában lévő erekre és repedésekre. Minden érzékszerve kikapcsolódott. Nem tudott ellenállni az ösztönnek, hogy eltakarja a fejét, és tétlenül várjon, amíg a lövöldözés véget ér Cuppogást hallott, és elcsodálkozott, mikor rájött, hogy ő adott ki ilyen hangot. A meghökkentő, férfihoz nem méltó félelemmel egy időben szenvedélyes undor fogta el önmaga iránt. Ezt azért nem hitte volna, Még sose volt harcban, de hogy így viselkedjen. . . BI-JU-U-U-U! Sziklatörmelék és por hullott a tarkójára, csiklandozni kezdte. A lövöldözés bőszen, makacsul folytatódott, Az volt az érzése, mintha órá céloznának, s önkéntelenül összerezzent, valahányszor elsüvített fölötte egy golyó. Mintha minden folyadék kicsapódott volna a testéből. A veríték szünet nélkül csöpögött az álláról, orra hegyéről és a szemöldökéről, belecsorgott a szemébe. A tűzharc csak tizenöt-húsz másodperce tartott, s Hearn máris csuromvizes volt. Mintha acélpánt szorította volna . a kulcscsontját; torka elfulladt, Szíve úgy kalapált, mintha ököllel é dörömböltek volna valami falon. Vagy tíz másodpercig csak azzal volt elfoglalva, hogy összeszorítsa záróizmait, hányingér fogta el a gondolatra, hogy összemocskolja magát. - NEM! NEM!A golyók leírhatatlanul éles sziszegéssel röpültek el a feje fölött. Ki kell hoznia az embereit! De nem mozdult, fejét eltakarta j e karjával, s valahányszor egy golyó gellert kapott valamelyik ziklán, összerezzent. Hallotta. hogy mögötte a katonák valamit ordítoznak egymásnak, összefüggéstelen szavak röpködtek ideoda. Honnan ez a félelem? Le kell ráznia magáról valahogy. Mi történt vele? Érthetetlen, Egy pillanatra megjelent lelki szemei 555 előtt a kép, amint restelkedve és félve lehajolt Gummings cigarettájáért, és fölvette a földről Úgy érezte, mindent tisztán hall: a sziklák mögött lapuló katonák ziháló lélegzetvételét, az erdőben egymást szólongató japánokat, még a fű zizegését meg a tücskök . éles cirpelését is a völgyben, Croft raja még mindig tüzelt mögötte. Hearn csak lapult a szikla mögött, s mikor egy apán sorozat gellert kapott, és visszapattant a szikláról, még jobban t összehúzta magát. Megint apró kődarabok és szúrós homokszemek " hullottak a tarkójára. Miért nem csinál - már valamit Croft? És ekkor eszmélt rá hirtelen: azt várja, hogy Croft vegye át a vezetést, az ő éles parancsszavára vár, hogy szorongatott helyzetéből kiszabaduljon. Őrjöngő düh fogta el a gondolatra. Kidugta puskája csövét a szikla mellett, és meghúzta a ravaszt. A fegyver azonban nem sült el; nem volt kibiztosítva. Ettől még jobban dühbe gurult. Anélkül hogy tudatában lett volna, mit csinál, fölállt, kibiztosította a fegyvert, és leadott néhány lövést az erdőre. - VISSZA! VISSZA! - ordította. - TALPRA! TALPRA!

VISSZA! - Félig öntudatlanul hallotta önnön hangját, s elcsodálkozott rajta, milyen éles és dühös. - TALPRA! TALPRA! FUTÁS! - Elsüvített mellette néhány golyó, de amióta állt, nem törődött vele. - VISSZA A MÁSIK RAJHOZ! - ordította ismét, egyik sziklától a másikig rohant, s az volt az érzése; ! mintha nem is ő ordítana. Megfordult, és újra tüzelt, amilyen gyorsan csak tudott, leadott öt lövést, aztán mozdulatlanul, kábultan várt egy pillanatig. - TALPRA! SORTÜZET RÁJUK! Néhány ember fölállt és lőtt. Az erdőben néhány másodpercre i riadt, zavart csend támadt. - GYERÜNK, FUTÁS! A katonák föltápászkodtak, szótlanul rábámultak, aztán rohanni kezdtek a kíugró szikla felé, ahonnan elindultak. Futás közben visszafordultak, leadtak néhány lövést az erdő felé, megint futottak vagy húsz métert, aztán megint megálltak és lőttek, vad összevisszaságban vonultak vissza, mint az állatok lihegtek a dühtól és a félelemtől. Az erdőben elrejtőzött japánok megint tüzelni kezdtek, de a katonák már nem törődtek vele. Rohantak, mint az őrültek. Mihelyt mozgásba lendültek, már csak egy vágyuk volt: biztonságba kerülni a szikla mögött. 56 Lihegve, zihálva kapaszkodtak fel egymás után a sziklára, s huppantak le a másik oldalon, egész testük verítékben úszott. Hearn az utolsók közt mászott át a sziklán. Gurult egyet a földön, aztán föltérdelt. Bruwn, Stanley, Roth, Minetta és a Polyák még mindig tüzelt, Croft pedig talpra segítette Hearnt. Leguggoltak a szikla mögött. - Mind visszajöttek? - lihegte Hearn. Croft gyorsan körülnézett. - Úgy látszik. - Kiköpött.Gyerünk, hadnagy úr, tűnjünk el, különben bekerítenek. - Mindenki itt van? - kiáltotta Red. Hosszú horzsolás volt az arcán, teli porral meg piszokkal. Mocskos arcán úgy folyt végig a veríték, mintha sírt volna. A katonák kúszni kezdtek a szikla védelmében, dühösen, ingerülten ordítoztak egymásnak. = NEM HIÁNYZIK SENKI, A SZENTSÉGIT? - ordította Gallagher. - Mind itt vagyunk - válaszolta ugyancsak ordítva valaki. A rét túlsó szélén az erdő elnémult. Csak néha süvített el fölöttük egy-egy golyó. - Gyerünk már. Croft kilesett a szikla pereme fölött, körülpillantott a réten, de nem látott semmit. Rögtön le is kapta a fejét, mert rálőttek. Mehetünk, hadnagy ur. Hearn pillanatnyilag képtelen volt koncentrálni. Még mindig hatalmában tartotta az izgalom. amely elfogta az előbb. Szinte nem is tudta elhinni. hogy legalább átmenetileg biztonságban vannak; tele volt energiával. Legszívesebben továbbhajszolta volna embereit, szeretett volna parancsszavakat üvöltözni, kiordítani magából a dühét. Megdörzsölte homlokát, de képtelen volt gondolkozni. Túlságosan föl volt kavarva. - Jó, menjünk-

bökte ki végül. Olyan édes izgalom töltötte el, amilyet még sosem érzett. A szakasz - szorosan a Mount Anaka meredek falai mellé lapulva - szökellve elindult a szikla mellől. Szorosan egymás mögé fölzárkózva szedték a lábukat, szinte rohanva menekültek. Keresztül kellett vágniok egy alacsony dombon, ahol néhány másodpercig tisztán láthatták őket az erdőből, de már több száz méterre voltak tőle. Csak egy-két golyó süvített el mellettük, mi
558 Hirtelen ráeszmélt, hogy a lövöldözés abbamaradt. Beljebb kell mennem a fűbe, hogy a japcsik meg ne találjanak. Megpróbált fölemelkedni, de nagyon gyönge volt. Lassan, az erőlködéstől nyögve néhány méterrel beljebb kúszott a magas fűben, és megint megnyugodott, örült, hogy onnan már nem látja a rétet. Szédült, s valami jóleső érzés áradt el egész testén. Úgy érzem magam, mintha becsíptem volna. Zavarodottan megrázta a fejét. Eszébe jutott, hogy egyszer milyen csodálatosan becsípett egy bárban, s átkarolta a boxban mellette ülő nő derekát. Néhány perc múlva haza akart menni vele, és most, ahogy visszagondolt erre a pillanatra, kéjesen megborzongott. - Jól van, drágám - hallotta a saját hangját, s az orra előtt lévő kunai-fű gyökerére pillantott. Meg fogok halni - gondolta. Hideg borzadály futott végig rajta, magához tért, s egy pillanatig nyöszörgött. Szinte maga előtt látta, hogy fúródott a golyó a testébe, és marcangolta szét a beleit. Hányinger fogta el. Valami keserűt érzett a szájában. Az a sok méreg ott belül most mind fölkavarodik, és beledöglök. De aztán megint elszédüll, visszasüllyedt az álmosság és a gyöngeség jólesően meleg burkába. Halálfélelme elmúlt. Az a golyó '" kitisztítja a beleimet. Kijön belőlem minden. genny, és meggyógyulok. Egészen fölvidult a gondolatra. Papa mesélte, hogy nagye papa mindig eret szokott vágatni magán egy néger öregasszonynyal, ha lázas volt. Ez történik most velem is. Ködös tekintettel meredt a földre. A vér átáztatta a zubbonyát, s ettől egy kicsit kényelmetlen érzése támadt megint. Rászorította tenyerét a vérfoltra, s gyöngén elmosolyodott. Rámeredt a földre, csak néhány centire volt az orrától. Csöndesen, mozdulatlanul lebegett fölötte az idő. hátán ott érezte . nap melegét; elmerült a körülötte nyüzsgő rovarvilág életének zümmögő ritmusában, és azt a néhány négyzetlábnyí területet, ameddig ellátott, mintha nagyító üvegen át nézte volna: a végén iminden egyes porszemet meg tudott különböztetni. A föld már nem volt többé barna; inkább olyan volt, mint egy apró. vörös, Fehér, sárga és fekete kristályokból álló sakktábla. Elvesztette ányérzékét. Úgy érezte, hogy repülőgépről néz le a szántódelere meg egy kis erdőre: a magas fűszálak a földtől néhány r velyknyire már elmosódtak előtte, köddé váltak, és a semmibe 559 oszlottak, mint a pára. A gyökerek meglepően fehérek voltak, vékony, barna pettyes kéreg borította őket, nyírfákra emlékeztet= tek. Minden, amit látott, akkorának tűnt, mint egy erdő, valami olyan erdő, amilyen a valóságban nem létezik, valami nagyon furcsa erdő. Néhány hangya mászott el cikcakkban az orra mellett, Wilson felé fordult, megnézte, aztán továbbtipegett. Akkorának látta őket, mintha tehenek lettek volna, pontosabban, mintha egy

magas domb tetejéről nézett volna le egy legelésző tehéncsordára. Addig nézte őket, amíg el nem tűntek a látóköréből. A szentségit, milyen okos kis állatok - villant föl agyában a gondolat. Feje a karján pihent, szeme előtt elsötétült és fejtetőre állt az erdő, amikor elvesztette eszméletét. Körülbelül tíz perc múlva tért ismét magához. Mozdulatlanul feküdt, az álom és az ébrenlét határán lebegve. Úgy érezte, mintha minden érzéke egymástól függetlenül működne; üres tekintettel meredt a földre, aztán behunyta a szemét, s csak lélegzett, vagy csak fülelt, vagy lehajtotta fejét a földre, s remegő orrcimpákkal szívta be a gyönge földszagot, a kunai-fű gyökerének átható fűszerillatát meg a rothadás szagát. De valami nem volt rendben. Fölemelte a fejét, fülelni kezdett, és tisztán hallotta, hogy vagy tíz méterre tőle emberek beszélgetnek a réten. Megpróbált kilesni a magas fű közt, de nem sikerült. Azt hitte, hogy talán a szakaszából jár ott valaki, és már meg is akart szólalni, de egyszerre csak megdermedt. A réten japánok voltak, legalábbis úgy hallotta, hogy valamilyen furcsa magas torokhangon beszélnek, izgatottan, kicsit hadarva. Ha elcsípnek a japcsik. . . Iszonyúan megrémült. Eszébe jutott mi mindent hallott a japánok rémtetteiről. Ezek a disznók még képesek kiherélni. Lassan, visszafojtva lélegzett, s érezte, hogy rezegnek orrlyukaiban a szőrszálak. Tisztán hallotta, hogy a réten ide-oda járkálnak, aztán egyes szavak is megütötték a fülét. - Doko? - Tabun koko. A japánok összevissza mászkáltak, s meg-megcsapkodták a füvet. Wilson hallotta, hogy egyre közelednek. Hirtelen egy kis dallamot kezdett dúdolni magában: "Doko koko cola, doko koko 560 cola." Arcát valósággal belefúrta a földbe, hozzányomta az orrát s. Minden arcizma megfeszült az erőlködéstől, hogy ki ne adjon valamilyen hangot. Magamhoz kell vennem a puskám. Csakhogy a fegyvert néhány méterrel arrább elhagyta, amikor beljebb úszott a fűben. Ha most megpróbál utánamászni, biztos, hogy meghallják. Nem tudta, mitévő legyen, túlságosan gyönge volt, úgy érezte, rmindjárt elsírja magát. Ez azért már túl sok volt. Arcát a földbe tve igyekezett visszafojtani lélegzetét. A japánok nevetgéltek. Wilsonnak eszébe jutottak a halottak, akiknek a nyugalmát varta a barlangban, és védekezni kezdett magában, mintha foglyul ejtették volna. De hiszen csak egy kis emléket ezt igazán megérthetik: semmi rosszat nem csináltam n megtehetik ugyanezt az én bajtársaimmal, a fene lat, áz halott, annak már nem számít semmi. =tQtéternyire mászkáltak tőle a fűben. gondolt, hogy mégiscsak megpróbálja

-de elfelejtette. merről kúszott be ide, kiegyenesedett, nem látszott semmi tt: Ó. a szentségit neki! Egész teste földhöz nyomta az orrát. Sebe ismét lüktetni arany meg vörös koncentrikus körök jelentek meg szemhéja mögött, s hasítottak az agyába. Csak ezt m meg valahogy! japánok leültek, és beszélgetni kezdtek. Egyikük még hatt is dőlt a fűben, Wilson tisztán hallotta a fűszálak zizegét. Megpróbált nyelni, de mintha csomó lett volna a torkában; -félt, hogy elfogja a hányinger, tátott szájjal feküdt, ajkán végigyt a nyál. Érezte, hogy milyen büdös, érezte a keserű verítékt meg a vér savanykás szagát. az aludttej szagára emlékeztetett. Gondolatai visszavetették egy pillanatra abba a szobába, ahol a lánya. May született. Tisztán érezte a csecsemő tej-, hintőpor- és pisiszagát, de ez a szag megint beleveszett saját testének bűzébe. Félt, hogy a japcsik is megérzik. - Yuki masu - mondta az egyik. Aztán hallotta, hogy fölállnak, halkan nevetgélnek, aztán elmennek. Füle zúgott, koponyája lüktetni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, s megint a földhöz nyomta az arcát, hogy elfojtsa 5G1 zokogását. Soha nem érezte még ilyen gyöngének, ilyen kimerültnek magát. Még a szája is remegett. A szentségit! Kezdte elvesztení az eszméletét, megpróbált ugyan küzdeni ellene, de eredménytelenül. Csak egy félóra múlva ébredt föl. Lassan, nehezen tért magához, s agya még akkor is kábult és zavaros maradt. Sokáig mozdulatlanul feküdt, kezét a hasára szorítva, hogy szivárgó vérét felfogja. Hol a fenébe lehetnek a többiek? - kezdett tűnődni. Tulajdonképpen csak most eszmélt rá, hogy teljesen egyedül van. Így meglépni, és itthagyni valakit! Eszébe jutottak a japánok, akik alig néhány méterre beszélgettek az imént, de már nem hallotta a hangjukat. Megint elfogta a rettegés. Néhány percre ismét mozdulatlanná dermedt, nem merte elhinni, hogy a japcsik elmentek. Megint töprengeni kezdett, hol lehet a szakasz, és elfogta a keserűség, hogy így itthagyták. Pedig milyen jó haverja voltam majdnem mindegyiküknek, és most mégis megléptek, és itthagytak. Szégyen, gyalázat! Ha velük történt volna ilyesmi, biztos, hogy mellettük maradtam volna. Sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. S ugyanakkor valahogy távolinak, szinte absztraktnak érezte a rajta esett sérelmet. Belehányt a fűbe. Kissé kellemetlen szaga volt, elfordította a fejét, és néhány lépéssel arrább kúszott. Keserűsége hirtelen még nagyobb lett. Mennyi mindent tettem értük, és sose becsülték meg. Amikor azt a pálinkát szereztem nekik, a jó öreg Red azt hitte, 6e akarom csapni. Felsóhajtott. Micsoda dolog az,

a fenébe is, hogy valaki nem bízik a haverjában? Ilyesmit gondolni, hogy becsapom! Megcsóválta a fejét. Meg aztán mikor azt a nyavalyás bokrot ellőttem. Croft is hogy nekem esett! Egy ilyen nyamvadt kis alak, laposra verhettem volna, ha nem ront rám olyan váratlanul. Mégiscsak disznóság úgy viselkedni, csak azért, mert lövöldöztem egy kicsit. Gondolatai továbbugráltak, és jóleső elégedettséget érzett, valahányszor eszébe jutott egy-egy eset, amikor bajtársai nem értették meg. Goldsteinnek is adtam inni, legalábbis megkínáltam a pálinkával, de úgy viselkedett, mint egy hülye, el se fogadta. Meg azán az a Gallagher az meg vén hülyének meg szemét alaknak nevezett.. Nem lett volna szabad ilyesmit művelnie. Milyen átkozottul rendes voltam hozzá, amikor a felesége meghalt, de hát hiába, egyikük se veszi kutyába se, akármit csinál értük az ember. Egyszerűen meglépnek, hogy mentsék a nyavalyás bőrüket, s mindenki mást egyen meg a fene. Nagyon gyöngének érezte magát. Croftnak nem lett volna szabad folyton rajtam lovagolnia, amióta megbetegedtem. Igazán nem tehetek róla, hogy a beleim tropára mentek. Megint felsóhajtott, s a fú elhomályosult a szeme előtt. Egyszerűen megléptek, fütyülnek rá, mi lesz velem. Elkezdett spekulálni, mekkora távolságot is tettek meg, s azon tűnődött, hátha kúszva vissza tudna menni hozzájuk. Néhány lépéssel arrább is vonszolta magát a földön, de a belényilalló fájdalom megállította. Lassan ráeszmélt, hogy súlyosan megsebesült, és minden emberi lénytől sok-sok mérföldnyi távolságban, magára van hagyatva a csupasz vadonban. De ezt se tudta teljesen fölfogni, annyira kimerült az erőfeszítéstől, ahogy továbbkúszott az előbb s megint kábulatba esett. Hallotta, hogy valaki nyög egyet aztán még egyet, s csodálkozva állapította meg, hogy ő volt az. A szentségit! A nap forrón sütötte a hátát, s jóleső melegséggel árasztotta el egész testét. Lassanként olyan érzése támadt, mintha egyre mélyebben süppedne a földbe, s az venné körül oltalmazó melegével. A füvek, a gyökerek, a föld minden csak úgy árasztotta magából a nap melegében a szagokat, és Wilson lélekben megint visszatért a fölszántott földekhez és az izzadó lovakhoz, vissza ahhoz a délutánhoz, amikor ott üldögélt egy kövön az út szélén, és az előtte elhaladó színes lányt nézte, akinek a pamutblúz alatt olyan klasszul ringatózott a keble. Megpróbált visszaemlékezni annak a másik lánynak a nevére. akivel találkája volt aznap este, es kuncogni kezdett. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy csak tizenhat éves voltam Sebétől jóleső, tompa hányingere támadt, s valami olyan nyomást érzett, mint amikor fölpezsdült az ágyéka. Továbbsodródott az emlékek áradatában, nem tudta pontosan, ott ül-e azon az úton a szülőháza előtt vagy itt van ebben a fűborította völgyben. Bizonytalan, kéjes gondolatok kergetőztek az agyában. A magas ködbe vesző, hullámzó füvet erdőnek látta nem emlékezett rá, hogy a dzsungelben van-e még vagy sem,

ssz beszívta a körülötte terjengő szagokat s ezek a szagok belei olvadtak a dzsungel buja szagának emlékébe. A szentségit neki, csak még egyszer érezhetném egy nő szagát! A vér egyre erősebben szivárgott át az ujjai közt, izzadt; ! mindenféle nedves dolog jutott az eszébe. beleveszett erotikus emlékeibe, s tisztán emlékezetébe Tudta idézni, milyen tapintása í van egy asszony hasának, csípőjének, szájának. A nap forrón v sütött, s ez rendkívül jólesett neki. Pokoli állapot, ha az ember nem szarhatja ki magát tisztességesen. Fogadni mernék hogy '; ettől készültek ki a beleim, s ettől vannak teli gennyel. Erre a gondolatra egyszeribe eltűntek előbbi ábrándképei. Nem akarom, hogy megoperáljanak; belehalok. Ha hazajutok, megmondom nekik, hogy nem csinálhatnak velem azt, amit akarnak, megmondom nekik, hogy a vérrel együtt kifolyt belőlem minden ő genny, és rendbe jöttek a beleim. Erőtlenül kuncogni kezdett. A szentségit, ha ez a vacak seb egyszer összeforr, két köldököm lesz, egyik a másik alatt. Kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá Alice, ha meglátja. A nap elbújt egy felhő mögé. Wilson fázott, dideregni kezdett. Egy-két percre teljesen kitisztult az agya, iszonyúan félt, és yomorúságosan érezte magát. Mégse hagyhatnak itt, vissza kell jönniök értem. A fú zizegett a szélben, gondterhelten hallgatta, egyre jobban felismerte kétségbeejtő helyzetét, de nem akarta tudomásul venni. Ki kell tartanom. Fölemelkedett, egy pillanatra sikerült föl is állnia a fűben, látta a dombokat és a Mount Anaka sziklafalait, aztán megint arcra bukott, s kiütött rajta a hideg veríték. Férfi -vagyok - dünnyögte magában -, nem szabad föladnom. Soha semmitől se ijedtem meg, s ezentúl se fogok megijedni. Ha egy férfi begyullad, nyavalyát se ér többé. De fázott minden tagja, s szünet nélkül didergett. A nap kibújt a felhő mögül, de már nem Tudta fölmelegíteni. Hallotta, hogy nyög egyet, aztán még egyet. egészen összegörnyedt a görcsös fájdalomtól. Ettől nyögtem- Isu ét elfogta a görcs, úgy fájtak a belei, mintha kalapáccsal verték -volna - Átkozott disznó! = kiáltott fel hirtelen. Éktelen düh fogta el, mikor a fájdalom ismé belényilallott, s vért köhögött az ujja hegyére Mintha másvalakinek a vér lett volna. Elcsodálkozott rajta, hogy milyen meleg. - Ki kell tartanom - motyogta, aztán n megint elájult. 564 Minden balul sült el. A szoros bejárata el van zárva, és valószínű, hogy a japánok már jelentést is küldtek a parancsnokságukra. A földerítés már nem titok. Croft szinte fölüvöltött dühében, mikor tnegtudta hogy Wilson hiányzik. Vékony ajka egészen elfehéredett és eltorzult, leült egy sziklára, többször egymás után a tenyerébe csapott az öklével, s dühösen meredt maga elé. - Ezt a marhát! - dörmögte magában. Első, ösztönös gondo-

lata az volt, hogy sorsára hagyja Wilsont. De hát vissza kell menni érte; ez az előírás, tudta, hogy nem szegheti meg. Most már azon töprengett, hogy mi történhetett Wilsonnal, és kit vigyen magával, hogy megkeressék. Megbeszélte a dolgot Hearnnel. - Csak néhány embert viszek magammal, hadnagy úr. Semmi értelme, hogy sokan menjünk, csak nagyobb lenne a veszély, hogy még valaki megsebesül. - Hearn bólintott. Nagy teste egészen összeesett, hideg tekintete azonban gyanakvó s kicsit elgondolkozó volt. Neki kellene visszamennie nem volna szabad Croftnak átengednie a kezdeményezést. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Croft tapasztaltabb, s ez nagyobb hasznára válik az ügynek. Különben más oka is volt annak, hogy nem bízott magában. Ő is dühös lett, amikor meghallotta, hogy Wilson elveszett, és ösztönszerűen neki is az volt az elsó gondolata. hogy sorsára kell hagyni. Pillanatnyilag túlságosan sok egymásnak ellentmondó, kétértelmű érzés kavargott benne. Ilyesmit még sose tapasztalt. Meg kell szabadulnía ezektől az érzésektől, össze kell szednie magát. Helyes, vigyen magával, akit akar, - Cigarettára gyújtott, és a bokavédőjére meredt. Croft ezzel el is volt bocsátva. A katonák komor hangulatban, izgatottan járkáltak föl-alá . a vízmosásban, szinte hisztérikus állapotba kerültek a váratlan rajtaütés meg a fölfedezés következtében, hogy Wilson eltűnt. Minduntalan ingerülten förmedtek egymásra. Brown és Red össze is veszett. - Nyavalyás disznók ti nem voltatok kint a réten, csak lapultatok a mögött a rohadt szikla mögött. Nem tudtátok kidugni azt a istenverte fejeteket, hogy megnézzétek, nem sebesült-e meg valaki? - szitkozódott Red: - Hogy a fenébe mondhatsz ilyeneket Red? Ha mi nem fedezünk benneteket, mindnyájan a fűbe haraptok. - Lófaszt! Gyáva alakok, csak lapultatok a szikla mögött. 56:i - Nyasgem ! Red a homlokára ütött. - Atyaúristen! Éppen Wilsont kellett elvesztenünk! Gallagher is föl-alá járkált, s a tenyerével ütögette a homlokát. - Hogy az istenbe veszthettük el? Hol lehet? - Ülj le, Gallagher! - kiáltotta Stanley. - Kuss! - Fogjátok már be a pofátokat! - förmedt rájuk Croft.Nyavalyás népség! - Fölállt, és végignézett rajtuk. - Szükségem van néhány emberre, hogy megkeressük Wilsont. Ki jön velem? - Red bólintott, és Gallaher is bólintással jelezte, hogy megy. A többiek néhány pillanatig feltűnően hallgattak. - A szentségit neki, megyek én is - jelentette be Ridges. - Még egy emberre van szükségem. - Megyek én - mondta Brown.

- Altisztet nem viszek magammal. A hadnagy úrnak szüksége lehet rád. Körülnézett, és rámeredt a többiekre. Nem szabad megkockáztatnom - gondolta Goldstein. Mi lesz Natalie-vel. ha valami bajom esik? De mikor senki sem jelentkezett, elfogta a bűntudat. - Megyek - szólalt meg gyorsan. - Jó. A hátizsákot itthagyjuk, hogy minél gyorsabban haladhassunk. Fogták a puskájukat, kimasíroztak a vízmosásból, és elindultak a rét felé, ahol megtámadták őket. Szótlanul haladtak, egymástól tíz-tíz méter távolságra. A nap nyugaton már lemenőben volt, s éppen a szemükbe sütött. Meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat. Ugyanazon az úton mentek, amerre visszamenekültek, gyorsan szedték a lábukat, s csak olyankor igyekeztek fedezni magukat, ha egy-egy dombtetőn kellett áthaladniok. Többször is rábukkantak egy-egy bozótosra meg facsoportra, de ügyet se vetettek rájuk. Croft biztos volt benne, hogy Wilson megsebesült a támadásnál, és ott fekszik valahol a réten. Nem egészen félóra alatt elérkeztek a kiugró sziklához; mélyen leguggolva, óvatosan közelítették meg. Élőlénynek nyoma sem volt a környéken, hang sem hallatszott. Croft fölkúszott a szikla 566 lapos tetejére, lassan fölemelte a fejét, s kutató pillantást vetett a rétre. Nem látott sehol semmit, s a rét túlsó szélén, az erdócskében sem tapasztalt mozgást. - A szencségit! A szencségit a hasamnak! A katonák megdermedtek. Vagy húszméternyire nyögött valaki. - Ó, a szencségitl Croft a fűre meredt. - Ó, a szencségit. . . - A hang dörmögő szitkokba fulladt. Croft lecsúszott a szikláról, és odalépett társaihoz, akik puskával a kezükben idegesen várták. - Azt hiszem, ez Wilson. Gyerünk. - Balra fordult, megint fölkapaszkodott a széles, lapos sziklára, és a másik oldalán lehuppant a fűbe. Néhány pillanat múlva meg is találta Wilsont, és óvatosan a hátára fordította. - Hát igen megsebesült. - Némi részvéttel nézett le Wilsonra sajnálkozásába azonban egy kis megvetés is vegyült. Ha egy katona megsebesül, annak csakis ő az oka - gondolta. Letérdeltek Wilson köré a fűbe de vigyáztak, hogy ne emeljék föl a fejüket. VVilson megint elvesztette eszméletét. - Hogy visszük vissza? - kérdezte suttogva Goldstein. w - Azt bízd csak rám - dörmögte elutasítóan Croft. Pillanatnyilag egészen más foglalkoztatta. Wilson - hangosan nyögött, s ha a japcsik még mindig ott lennének abban az erdőcskében, biztosan meghallották volna. Elképzelhetetlen, hogy ne jöttek volna vissza, és ne ölték volna meg A dologra csak egyetlen magyarázatot talált: a japcsik visszavonultak. Végeredményben

elég rendszertelenül lövöldöztek. s egészében véve sem volt túlságosan erős a tüzelés, legföljebb egy caj rejtőzhetett az erdőben. Igen, kétségtelen, hogy csak egy előretolt állás lehetett, s az embereknek az volt a parancsuk, hogy ha felderítőket pillantanak meg, vonuljanak vissza Akkor viszont a szoros bejáratát már nem őrzik. Föltette magának a kérdést nem kellene-e itthagynia Wilsont, és elindulnia a többiekkel felderíteni a szorost. De értelmetlennek látszott a dolog; valahol mélyebben a szorosban bizonyára több japán is = rejtőzik, úgyse tudnának átjutni. Egyetlen lehetőség maradt: megmászni a hegyet. Megint rámeredt a Mount Anakára. s a látány várakozásteli borzongással töltötte el. De hát itt van Wilson, előbb róla kell gondoskodni. Bosszan567 totta a dolog. És még valami egyebet is tisztáznia kellett önmagával. Amikor a japán támadás megkezdődött. néhány másodpercre megbénult. Nem a félelemtől, csak egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Ahogy most visszagondolt rá egy kis csalódottság fogta el, szinte szenvedett a gondolattól hogy elmulasztott valamilyen kedvező lehetőséget De miféle lehetőséget. . ? Maga se tudta pontosan, csak azt tudta, hogy akkor is ugyanolyan izgalom fogta el, mint most, amikor rájött. hogy nem derítheti fel a szorost. Mielőtt tüzelni kezdett volna, valami gátlás fogta el. és ugyanakkor. . . Valamit elmulasztott amit pedig szeretett volna megcsinálni. Eltoltam a dolgot - állapította meg keserűen magában, de maga se tudta pontosan hogy mire gondol. És most itt fekszik Wilson. Tulajdonképpen hat ember kellene hozzá, hogy visszacipelje a tengerpartra. Croft majdnem elkáromkodta magát. - Rajta, húzzuk a fűben addig a szikláig, onnan aztán majd cipelni fogjuk. - Azzal a zubbonyánál fogva megragadta Wilsont, és Red meg Gallagher segítségével vonszolni kezdte a földön. Nem egészen egy perc múlva elérték a sziklát, és átemelték rajta Wilsont. A szikla túlsó oldalán lefektették, és Crnft nekiállt szükséghordágyat készíteni. Levetette a zubbonyát, begombolta, az egyik ujján átdugta a saját puskáját, a másikon meg Wilsonét. A puskák csöve kilógott a zubbony széle alól, a tusa meg a zubbony mandzsettájában volt. Derékszíjával összekötötte Wilson csuklóit, őt magát pedig belecsavarta egy pokrócba amelyet a hátizsákjából szedett elő. A kész hordágy körülbelül egy méter hosszú lehetett, mint a zubbony. Wilson feneke alá dugták, összekötözött csuklóit Ridges nyaka köré csúsztatták, s Ridges megmarkolta a két puskatust. Red és Goldstein jobbról és balról markolta meg a puskacsöveket, Gallagher pedig elöl, Wilson bokáját fogta. A menetet Croft biztosította. - Tűnjünk el innen gyorsan - dörmögte Gallagher.Átkozottul kísérteties hely. Szorongva füleltek a süket csöndbe, s meredtek a sziklafalakra.

Lenéztek Wilsonra, s látták, hogyan szivárog sebéből a vér, érverése lassú ütemére. Arca egészen sápadt volt, majdnem falfehér. Valahogy idegennek tűnt. Nem is tudták elhinni, hogy 568 Wilson az. Csak egy eszméletlen. sebesült katona volt a számukra Redet egy pillanatra valami bizonytalan szomorúság fogta el. Szerette Wilsont, belevaló fickó volt. s most mégse tudta túlságosan sajnálni. Nagyon fáradt volt, s szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen. - Legalább egy nyavalyás kötést tennünk kellene rá - Igaz. Wilsont megint letették Red kibontotta az elsősegélycsomagot, kivette belőle a lapos kartondobozt, amelyben a kötszer volt. Merev, ügyetlen ujjakkal szétgöngyölte fertőtlenítővel bekent oldalát rátette Wilson sebére. s nem túlságosan szorosan rákötözte. - Adják neki fájdalomcsillapítót is? - Haslövésnél nem érdemes - mondta Croft. Gondolod, hogy sokáig húzza? - kérdezte rekedten Ridges. Croft vállat vont. - Erős, mint a bivaly. Nem olyan könnyű eltenni láb alól a jó öreg Wilsontdörmögte Red. Gallagher elfordította a tekintetét. - Gyerünk, menjünk már. Elindultak lassan, óvatosan haladtak végig a dombokon a vízmosás felé, ahol a szakasz többi tagját hagyták. Keserves munka volt, gyakran meg kellett pihenniök, s folyton váltogatták egymást. Wilson lassacskán megint eszméletre tért, s egy darabig összefüggéstelenül motyogott. Majdnem egy percig teljesen ébernek látszott, de egyiküket se ismerte meg. - Doko koko cola - dünnyögte többször egymás után, s halkan kuncogott. Megálltak, letörölték szájáról a vért, aztán megint nekiindultak. Több mint egy óráig tartott, amíg visszaértek a szakaszhoz, s nagyon fáradtak voltak, mire megérkeztek. Letették Wilsont, =,lecsúsztatták a hordágyról, aztán maguk is lerogytak a földre pihenni. A többiek nyugtalanul állták körül őket, kérdéseket tettek föl nekik, láthatólag örültek, hogy sikerült Wilsont meg'találni; a hordágyvivők azonban túl fáradtak voltak hozzá, hogy aitat beszéljenek. Croft elkezdett szitkozódni. - Az istenfátokat, emberek, ne álldogáljatok itt tétlenül. - Zavartan néztek rá. 569 - Minetta, a Polyák, Wyman meg. . . meg Roth menjenek át abba a kis erdőbe, és vágjanak két darab két méter hosszú s

körülbelül öt centi átmérőjű rudat, meg hozzanak két félméteres dorongot is. - Minek ? - kérdezte Minetta. - Na mit gondolsz, mi a nyavalyának? Hordágynak. Gyerünk, munkára, emberek. Morogva fogtak két macsétát, elhagyták a vízmosást, és elindultak az erdő felé. Néhány perc múva már hallani is lehetett, hogy vagdossák a fákat Croft utálkozva kiköpött. - Ezektől ugyan belefagyhatna a szar is az emberbe. - Néhányan idegesen kuncogtak. Wilson, aki megint eszméletlen volt, mozdulatlanul hevert a vízmosás közepén. A többiek önkéntelenül folyton feléje néztek. Hearn odalépett Crofthoz, s miután egy-két pillanatig tárgyaltak, odahívták Brownt, Stanleyt és Martinezt is. Délután négy óra lehetett, s a nap még forrón tűzött. Croft félt, hogy túlságosan leég, kihúzta hát a puskákat zubbonya ujjaiból, a zubbonyt megrázta egypárszor, aztán belebújt. Mikor észrevette rajta a vérfoltokat, elhúzta a száját, aztán beszélni kezdett - A hadnagy úr úgy véli hogy minden altiszttel meg kell tárgyalnunk a dolgot. - Nyomatékosan ejtette ki a szavakat, mintha hangsúlyozni akarná, hogy a gondolat nem tőle származik. - Néhány embert vissza kell küldenünk Wilsonnal, s meg kellene állapodnunk, kit tudunk nélkülözni. - Hány embert szándékozik visszaküldeni, hadnagy úr?kérdezte Brown Hearn ezen még nem gondolkozott Hányat küldjön vissza? Vállat vont. s megpróbált visszaemlékezni rá. hogy az előírások szerint hány embert szokás ilyenkor beosztani. - Hát azt hiszem, hatot - felelte. Croft megrázta a felét, és erélyesen kijelentette: - Hat embert nem nélkülözhetünk. hadnagy úr. Legföljebb négyet. Brown füttyentett egyet. - Kurva nehéz lesz négy embernek visszacipelni. - Igen. négy ember lesz kevés - mondta gúnyosan Martinez. Tudta hogy ót nyilván nem fogják hordágyvivőnek kiszemelni. és elkeserítette a dolog Idegei még mindig túlságosan 570 feszültek voltak a rajtaütéstől. Tudta, hogy Brown ki fogja ügyeskedni, hogy őt küldjék vissza Wilsonnal, neki meg tovább kell mennie a szakasszal. Hearn közbeszólt. - Igaza van, őrmester, csak négy embert nélkülözhetünk. - Hangja közömbös és magabiztos volt, mintha már régóta ő lenne a parancsnokuk. - Nem tudhatjuk előre, nem sebesül-e meg még valaki, és akkor megint szükség lesz hordágyvivőkre. Ezt kár volt mondania. Mindnyájan elkomorodtak, ajkuk összeszorult. - A szentségit neki - tört ki Brown -, milyen szerencsések voltunk mostanáig, nem számítva persze Hennesseyt

meg Togliót. . . Mi a fenének kellett szegény Wilsonnak kinyiffannia ? Martinez összedörzsölte az ujja hegyét, és a földre meredt. Agyoncsapott a tarkóján valami bogarat. - Rajta lenni sor. - Talán még idejében vissza tudjuk vinni, hogy megmenthessék - mondta Brown. - Ugye, egy altisztet is vissza akar küldeni a hordágyvivőkkel, hadnagy úr? Hearn nem tudta. mi az előírás, de nem ismerhette be. - Azt hiszem, egyiküket nélkülözhetjük. Brown szerette volna, ha órá esik a választás. A többieknek nem árulta el de ott a szikla mögött egészen kikészültek az idegei. - Azt hiszem, Martineznek kéne visszamenni - mondta nem minden ravaszság nélkül, mert tudta, hogy Croftnak szüksége van Martinezre. Ugyanakkor - ha nem is egészen őszintén - megpróbált pártatlan lenni. - Japesalira szükségem van - mondta kurtán Croft. - Azt hiszem, neked kell visszamenned. Brown. - Hearn bólintott. - Ahogy óhajtja, hadnagy úr - simított végig Brown rövidre i nyírt, barna haján és megtapogatta állán az egyik maláriás kelevényt. Egy kis bűntudatot érzett. - És kit vigyek magammal ? Croft elgondolkozott. - Mit szólna Ridgeshez meg Goldsteinhez, hadnagy úr? - Maga jobban ismeri az embereket, mint én. - Hát nem valami nagyszerű katonák, de erősek. és ha rájuk mászol Brown, nem fognak cserbenhagyni. Nagyon tisztességesen helytálltak, amikor visszacipeltük Wilsont onnan, ahol le571 lőtték. - Ridges és Goldstein felé pillantott. Eszébe jutott, hogy Stanley, Red meg Gallagher majdnem ökölre mentek a csónakban. Stanley meghátrált, és valószínűleg nem sok hasznát lehet majd venni. De azért ravasz fickó - gondolta -, valószínűleg sokkal agyafúrtabb Brownnál. - Ki legyen a negyedik? - Azt hiszem, két ilyen szarházi mellett szükséged volna egy stramm fickóra is. Mit szólnál Stanleyhez? - Remek. Stanley maga se tudta, mit szeretne jobban. Egyrészt megkönnyebbült, hogy visszamehet a partra, és nem kell részt vennie a felderítésben, másrészt egy kis csalódást is érzett. Ha a szakasszal marad, később nagyobb esélyei lehetnek Croftnál meg a hadnagynál. Egyáltalán nem vágyott több csetepatéra, az után a támadás után különösen nem, de azért mégis. . . Brown az oka - állapította meg magában. - Ha úgy gondolod, hogy mennem kell, megyek, Sam, de jobb szeretnék a szakasszal maradni. - Nem, elmész Brownnal. - Akármit felelt volna erre Stanley, mindenképpen elégedetlen marad Olyasmi volt ez, mintha egy pénzdarabot dobott volna föl a levegőbe, hogy aszerint döntsön, melyik oldalára esik, aztán mégis azt szerette volna, ha

az ellenkező oldala került volna alulra. Nem szólt hát semmit. Hearn megvakarta a hónalját Micsoda rohadt pácba kerültek! Egy fűszálat rágcsált. s hanyagul kiköpte. Mikor visszahozták Wilsont, elfogta. . . hát igen, elfogta a bosszúság. Ez volt az első és őszinte érzése. Ha nem találták volna meg Wilsont, a felderítés aránylag egyszerű lett volna, így azonban túl kevesen lesznek hozzá. Rohadt dolog szakaszparancsnoknak lenni. De hát bizonyos dolgokkal szembe kellett néznie; ez a felderítés sokkal többet jelent számára, mint amennyit szabadna. És most az egész összebonyolódott; fogalma se volt róla, mit kellene csinálnia. Kénytelen lesz alaposan átgondolni a dolgot, és kitalálni valamit. - Hol a fenébe maradnak azok az emberek a rudakkal?kérdezte idegesen Croft. Most az egyszer ő is elcsüggedt, s egy kis szorongás is elfogta. A tárgyalást befejezték, s csak álltak feszélyezetten. Nem messze tőlük Wilson szinte delíriumban nyögött és reszketett a gokróc alatt. Arca falfehér volt, máskor telt, vérpiros ajka halvány rózsaszínűre fakult, szája széle le572 görbült. Croft kiköpött. Wilson a régiek közül való volt, és ez jobban bántotta, keservesebben érintette, mintha valamelyik új embert vesztették volna el. Már csak alig néhányan maradtak életben a régiek közül - Brown, akinek tönkrementek az idegei; Martinez; Red, aki beteg; no meg Gallagher, akinek már nemigen lehet hasznát venni. Néhányan akkor haltak meg, amikor megtámadták őket a gumicsónakokban, néhányan meg a Motomén töltött hónapokban sebesültek meg vagy estek el. És most Wilson Croft önkéntelenül feltette magának a kérdést, vajon ezek után nem rajta van-e a sor. Sose fog megszabadulni annak az éjszakának az emlékétől amikor ott citerázott a gödörben, s várta, hogy a japánok átkeljenek a folyón. Akkor az ő idegei is felborzolódtak, s meglehetősen begyulladt. Kéjes düh fogta el, amikor eszébe jutott, hogyan ölte meg a vízmosásban azt a foglyot. Csak kapjak el egy japcsit! Úgy érezte, hogy a felderités nem fog sikerülni, és dühös volt; dühe mindenre kiterjedt. Rámeredt a Mount Anakára mintha fel akarná mérni, milyen erős ellenféllel áll szemben. Ebben a pillanatban a hegyet is gyűlölte, szinte a személyének szóló kihívásnak érezte a puszta létezését. Néhány száz méterre megpillantotta a munkára kiküldött embereket. Lassan vánszorogtak a vízmosás felé, vállukon egyensúlyozva a rudakat. Lusta disznók! Erőszakkal kellett visszatartania magát, hogy rájuk ne ordítson. Brown is bosszúsan figyelte a közeledőket. Félóra múlva el kell indulnia a hordágyvivőkkel, nagy keservesen megtesznek majd egy mérföldet vagy valamivel többet, aztán letáboroznak éjszakára, teljesen magukra hagyatva a dzsungelben egy sebesülttel. Mi lesz, ha a japcsik felderítőket küldtek ki? Brown el volt keseredve. De most már nem volt számára kiút. Úgy érezte, mintha minden összeesküdött volna ellenük. Becsapták őket. ez az igazság. Hogy kí csapta be őket, nem tudta volna me-

mondani, de a gondolat csak növelte keserűségét, s ez majdnem jóleső érzés volt. Miközben az erdőcskében a rudakat vágták, Roth egy madarat talált. Parányi jószág volt, kisebb. mint egy veréb, tolla puha, szürkésbarna, egyik szárnya törött. Szánalmasan csicseregve, SÍR esetlenül ugrándozott a fűben, mintha nagyon fáradt lett volna. - Ó, nézd csak! - mondta Roth - Mit? - kérdezte Minetta - Azt a madarat ott. - Roth ledobta a macsétát, és óvatosan közelebb ment a madárhoz, s gyöngéden csettintgetett a nyelvével. A madár halkan csipogott, s mint valami szemérmes kislány, oldalt hajtotta a fejét - Ó, nézd csak, hisz ez meg van sebesülve - mondta Roth. Kinyújtotta a kezét, s mivel a madár nem mozdult, megfogta. - No, mi bajod? - kérdezte gyöngéden, kicsit selypítve, mintha kisgyerekhez vagy kutyához beszélt volna. A madár vergődött egy darabig a markában, megpróbált elrepülni, aztán megadta magát sorsának, s apró szemeivel rettegve nézte Roth ujjait. - Hé, mutasd csak - kérte a Polyák. - Hagyd békén, tél - sopánkodott Roth. Elfordult, hogy a többiek ne nyúlhassanak a madárhoz, s az arcához tartotta. Úgy cuppogott neki, mintha csókolgatná. - Mi bajod, kicsikém? - Eh, a krisztusát neki - dörmögte Minetta. - Gyere, menjünk. - Már levágták a megfelelő méretű rudakat, Minetta és a Polyák megragadott egyet-egyet Wyman meg a két keresztrudat és a macsétákat cipelte. Visszabaktattak a- vízmosás felé, Roth meg utánuk a madárral - Mi a fenét csináltatok ilyen sokáig? - förmedt rájuk Croft. - Olyan gyorsan dolgoztunk, ahogy csak bírtunk, őrmester - mondta tartózkodó hangon Wyman. Croft dühösen felhorkant. - Hát akkor rajta, állítsuk össze a hordágyat. - Fogta Wilson pokrócát, ráterítette az esőköpenyére, elsimította rajta, aztán a két hosszú rudat párhuzamosan, egymástól körülbelül egyméternyire a pokróc két szélére fektette. A pokrócot az esőköpennyel együtt ráhajtotta a rudakra, aztán a két rudat elkezdték befelé tekerni, olyan szorosan csavarva rá a pokrócot, amilyen szorosan csak tudták A keresztrudakat mindkét végükön bevágták, s mikor a két hosszú rúd körülbelül fél méterre volt egymástól, a végüktől mintegy húsz centire közéjük illesztették. Aztán Croft fogta a saját derékszíját meg Wilsonét, és a két keresztrudat jó erősen hozzákötötte a hosszú rudakhoz. Amikor elkészült. fölemelte és visszaejtette a földre a hordágyat. Nem esett szét, de Croft még mindig nem volt vele megelégedve. - Adjátok ide a nadrágszíjatokat - parancsolt rá

a többiekre. Néhány percig serényen dolgozott, s mikor elkészült, a két hosszú rúd meg a két keresztrúd szabályos négyszöget alkotott, a hordágy ponyváját a pokróc meg az esőköpeny helyettesítette. Alájuk átlósan odakötözte a nadrágszíjakat, hogy a rudak ne görbüljenek meg. - Azt hiszem, most már ki fog tartani - dünnyögte. Összeráncolta homlokát fölnézett, és észrevette hogy majdnem az egész szakasz Roth köré gyűlt. Roth minden figyelmét a madár kötötte fe Valahányszor kinyitotta apró csőrét, és megpróbált az ujjába csípni, szinte anyai érzés töltötte el iránta Olyan gyönge kis csőre volt. A madár egész teste remegett és vibrált az erőlködéstől, mégis alig érzett egy kis nyomást aT ujjain. A kis test meleg volt, s púderre emlékeztető, finom mósuszillat áradt belőle. Önkéntelenül folyton az orrához emelte és megszagolta, s hozzáérintette ajkát a puha tollakhoz A madár szemecskéi éberen csillogtak. Roth már az elsó pillanatban beleszeretett. Aranyos kis jószág volt. Mindazt a visszafojtott szeretetet. amely hosszú hónapok óta felhalmozódott Rothban, most a madárkára pazarolta. Simogatta, beszívta az illatát, megvizsgálta sebesült szárnyát, határtalan gyöngédséget érzett iránta. Ugyanolyan boldog volt mint amikor a kisfia a szőrszálakat rángatta a mellén. És tudat alatt bajtársai érdeklődésének is örült akik körülállták. Végre egyszer ő került a figyelem középpontiába. Keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb időpontot, hogy Crofttal szembeszálljon. Croft egészen beleizzadt a munkába, amíg elkészítette a hordágyat. S amikor végzett, megint a földerítéssel kapcsolatos problémák kezdték gyötörni. Újra feléledt és lángra lobbant a szíve mélyén lappangó düh Minden balul sikerült, Roth meg a madárral játszik, s majdnem az egész szakasz ott áll körülötte, és bámulja Olyan dühös lett, hogy gondolkozni se tudott. Nagy léptekkel keresztülment a vízmosáson, és megállt a Rotb köré gyűlt katonák előtt. Mi az istennyilát csináltok itt, emberek? - kérdezte halk feszült hangon. 574 575 Mindnyájan fölnéztek, s rögtön fölébredt bennük az óvatosság. - Semmit - dünnyögte valamelyíkük. - Roth! - Parancs, őrmester úr! - Rothnak remegett a hangja. - Ide azt a madarat! Roth átadta neki a madarat. Croft egy pillanatig a markában tartotta. Tisztán érezte a tenyerén, hogy a madár szíve, mint a pulzus lüktet. Kétségbeesetten forgatta parányi szemeit, és Croft minden dühe az ujjaiba tolult. A világ legegyszerűbb dolga lett volna összemorzsolni markában a madarat; alig volt nagyobb, mint egy jókora kavics, de mégis élőlény volt. Különös

érzések járták át idegeit és izmait, ahogyan a víz tör utat magának egy sziklatömb repedésein keresztül. A madár iránti részvét és a torkában lüktető kéjes izgalom közt ingadozott. Nem tudta, megsimogassa-e puha tollait, vagy inkább morzsolja szét az ujjai közt. Zavaros érzések kavarogtak az agyában. Olyan volt az egész, mint amikor élére állítanak egy kártyalapot, s bármelyik pillanatban eldólhet. - Visszakaphatnám, őrmester úr? - esedezett Roth. A hangra amelyben már ott érződött a vereség tudata, Croft ujjai görcsösen összerándultak. Szinte kábultan hallotta, hogy nyikkan utolsót a madár. s roppannak össze apró csontjai. A kis test erőtlenül nyúlt el a tenyerén, és Croftot ettől először hányinger fogta el, aztán ismét megdühödött. Keresztülhajította a madarat a vízmosáson, jó harminc méterre. Torkából nagy erővel tört föl a levegő; nem is vette észre. hogy hosszú másodpercekig egyáltalán nem lélegzett. Még a térde is remegett az indulattól. Egy hosszú pillanatig néma csönd volt. Aztán kirobbantak az indulatok. Ridges dühösen fölállt, és Crott felé lépett. Hangja rekedt volt a méregtől. - Mit műveltél. . . mit csináltál azzal a madárral? Hogy. . . hogy képzeled. . - dadogott izgalmában. Goldstein megdöbbenve. iszonyodva meredt Croftra. - Hogy tehetsz ilyesmit? Mit ártott neked az a madár? Miért csináltad? Ez éppolyan. . . éppolyan - a legszörnyűbb gonosztettet akarta megnevezni -, mintha egy csecsemőt öltél volna meg. Croft önkéntelenül hátrált néhány lépést. Az emberek ellenszenvének ilyen erős megnyilvánulása megbénította egy pillanatra. - Fékezd magad, Ridges! - dörmögte. Hangja vibrálva remegett a torkában, s ettől újra dühbe gurult. - Szájat befogni, emberek. Ez parancs! - üvöltötte. A lázadás megtorpant, elbizonytalanodott. Ridges egész életében alkalmazkodó természetű volt, nem szokott lázadozni. Most azonban. . . Csak a tekintélytisztelet tartotta vissza, hogy Croftra ne vesse magát. Goldstein pedig máris látta magát, hogy hadbíróság elé állítják, szégyenbe kerül, s a gyereke éhezni fog. Ő is megtorpant. - Ó! - kiáltotta teljesen értelmetlenül, a düh fojtogatta a torkát. Red lassabban. megfontoltabban reagált a dologra. A közte és Croft közt lévő ellenségeskedésnek előbb-utóbb ki kellett törníe; ezzel tisztában volt; ugyanakkor azonban tisztában volt azzal is, hogy fél Crofttól, noha ezt még önmaga előtt sem ismerte be. Most azonban dühös volt, s úgy érezte, elérkezett az alkalmas pillanat. - Mi az, Croft, azért dobálódzol így a parancsokkal, mert félted a bőröd? - ordította. - Belőled már épp elegem van, Red! Dühösen meredtek egymásra. - Ezúttal kissé elvetetted a sulykot. Ezt Croft is tudta. Mégis azt gondolta: bolond ember az, aki nem csinálja végig a dolgokat. - Van valami kifogásod ellene,

Red? Valsen csak erre várt. Tudta, hogy Croftot muszáj egyszer megállítani, különben teljesen uralma alá hajtja mindnyájukat. Dühe és félelme alatt ott lappangott valami ellenállhatatlan kényszer. - Igenis van! Még egy másodpercig farkasszemet néztek egymással; de ez a másodperc sok-sok apró részecskére tört szét, amikor is tudatossan mérlegelték, hogy mit csináljanak, elhatározták, hogy ütni fognak, aztán megint visszakoztak. S egyszerre csak közbelépett Hearn, és erélyesen szétválasztotta őket. - Abbahagyni! Megőrültetek? - Legfeljebb öt másodperc telt el azóta, hogy Croft megölte a madarat, s Hearn csak most ért át a vízmosás másik oldaláról. - Mi történt itt? Mi ez? 576 577 Croft és Red lassan, komoran félrehúzódtak. - Semmi különös, hadnagy úr - felelte Red. Magában meg azt gondolta: semmi szüksége rá, hogy egy nyavalyás hadnagyocska siessen a segítségére. Gőgös volt, ugyanakkor meg is könnyebbült, másfelől viszont bosszantotta, hogy a leszámolás megint későbbre maradt. - Ki kezdte? - kérdezte Hearn. Ridges szólalt meg. - Nem volt joga megölni azt a kis madarat. Egyszerűen idejött, kivette Roth kezéből, és megölte. - Igaz ez? Croft nem tudta, mit feleljen. Hearn hangja dühítette. Kiköpött. Hearn habozott, s rámeredt Croftra. Aztán elvigyorodott. Tudatában volt, mennyire örül ennek a pillanatnak. - Na jó, mindjárt elintézzük - jelentette ki. - Ha verekedni akartok, ne altisztekkel verekedjetek. - Aztán elkomorult a tekintete. Egy pillanatra ugyanolyan érzések kerítették hatalmukba, mint Croftot, amikor megöte a madarat. Az őrmester felé fordult és belenézett a kifejezéstelen, villogó szemekbe. - Ezúttal helytelenül járt el, őrmester. Kérjen bocsánatot Rothtól. - Valaki elkuncogta magát. Croft hitetlenül bámult a hadnagyra. Néhány mély lélegzetet vett. - Gyerünk, őrmester, kérjen bocsánatot. Ha Croftnak puska lett volna a kezében, valószínűleg abban a pillanatban lelövi Hearnt. De ez tisztára gépies cselekedet lett volna. Mert megfontoltan nem engedelmeskedni megint más dolog lett volna. Tudta, hogy engednie kell. Ha nem enged, a szakasz szétesik. Két esztendeig gyúrta és formálta az embereket, két esztendeig vasfegyelemmel vezette őket. De egyetlen ilyen repedés mindent tönkretehet, amit eddig épített. Ez volt Croft erkölcsi kódexének egyetlen szabálya vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Anélkül hogy Hearnre pillantott volna, Rothhoz lépett, és rámeredt. A szája szöglete rángatózott. - Sajnálom-

bökte ki. A szokatlan szó ólomsúlyként hullott ki a száján. Úgy érezte, mintha férgek mászkálnának a bőrén. - Rendben van, ezzel el is van intézve a dolog - mondta Hearn. Sejtette, mennyire felingerelte Croftot, s ez meglehetős 578 jó érzéssel töltötte el. Csakhogy. . . csakhogy Cummings valószínűleg ugyanezt érezte, amikor ő engedelmeskedett a parancsának, és fölvette azt a cigarettát. Hearn hirtelen megundorodott önmagától. - jöjjön ide az egész szakasz, az őröket kivéve - kiáltotta. Erre a többiek is odaballagtak. - Úgy döntöttünk, hogy Brown őrmestert, Stanley káplárt, Goldsteint és Ridgest küldjük vissza Wilsonnal. Nem akar kícserélni valakit, őrmester? Croft Valsenre meredt. Képtelen volt gondolkozni; felötlött gyan benne valami, de úgy érezte, mintha párnaharcot vívna. Legokosabb volna most megszabadulnia Valsentól, de sehogy se tudta rászánni magát a lépésre. Véletlenül még két ember volt e hordágyvivők közt, aki szembeszállt vele. Ha Redet is elküldeazt hinnék a többiek, hogy fél tőle. Ez annyira új volt Croft ra, olyan tökéletes ellentétben állt eddigi gondolkodásmódészen megzavarodott. Csak azt tudta, hogy valakibűnhődnie megaláztatásáért. - Nem, senkitkomtt, milyen nehezére esik a beszéd. hát indulhatnak is, emberek - mondta rbiejk meg. . . - Elakadt. Mit fognak csinálni? itt maradunk éjszakára. Azt hiszem, mindól jön egy kis pihenés. Holnap azután majd csak átmegy valahogy a szoroson. 'own megszólalt. - Nem kaphatnék még négy embert, hady ur, mondjuk másfél órára? Így gyorsabban haladhatnánk ilsonnal, s amikor majd holnap továbbindulunk, már jó messze énk a japánoktól. Hearn fontolóra vette a dolgot. - Rendben van. De sötétedésig feltétlenül térjenek vissza. - Körülnézett, s csak úgy vakban kiválasztotta a Polyákot, Minettát, Gallaghert és végül =gmant. - Mi majd őrködünk addig, amíg visszajönnek. Félrevonta Brownt, s néhány percig beszélgetett vele. - Viszlál az ösvényhez, amit a dzsungelben vágtunk? Brown bólintott. - Helyes. Akkor menjenek vissza az ösvényen a tengerpartra, ft ott várjanak meg bennünket. Körülbelül két nap múlva odaek. Mi három, legkésőbb négy nap múlva térünk vissza. Ha sónak előbb megérkezik, mint mi, és Wilson még. . még 579 életben van, azonnal induljanak el vele. s küldjenek értünk egy másik csónakot.

- Oké, hadnagy úr. Brovn összeszedte embereit, Wilsont ráfektették a hordágyra, és elindultak A vízmosásban csak öten maradtak: a hadnagy, Croft, Red, Roth és Martinez Letelepedtek egy-egy buckára a vízmosás körül, és figyelni kezdték a körülöttük elterülő völgyeket és dombokat. Nézték, hogy haladnak a hordágyvivők a dombokon keresztül dél felé; a két csoport két-három percenként váltogatta egymást Félóra múlva eltűntek a szemhatáron, s nem maradt más néznivaló, csak az üres dombok, a néma sziklafalak és a késő délutáni égbolt, amelyet már bearanyoztak a lemenő nap sugarai. Nyugat felé, körülbelül egymérföldnyire tőlük japánok táboroztak a szorosban, előttük pedig ott tornyosult a Mount Anaka, legfelső nyerge olyan magasan volt, hogy nem is látták. Mind az öten némán töprengtek, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Alkonyatkor Brown, Stanley, Ridges és Goldstein magukra maradtak Wilsonnal. A másik négy hordágyvivő sötétedés előtt egy órával visszafordult, és Brown - miután haladtak még fél mérföldet - elhatározta, hogy letáboroznak éjszakára. Egy kis erdőcskében telepedtek le, két alacsony domb alatt, pontosan a köztük levő hágó tövében. leterítették pokrócaikat Wilson köré, lefeküdtek, és álmosan beszélgetni kezdtek. Leszállt az éj, koromsötét volt az erdőben. Kellemes fáradtak voltak, jólesett beburkolózni a pokrócokba. Hűvös éjszakai szél zizegett a lombok közt. A levegőben lógott az eső lába, s a katonák gondolatai visszakalandoztak a nyári estékhez, amikor naplemente után a verandán üldögéltek, nézték, hogyan gyülekeznek az esőfelhők, és jó érzés töltötte el őket, mert tető volt a fejük fölött. A kép egész sor kellemes nyári emléket idézett föl: a szombat esti tánczenét, a lombok illatától terhes levegőt. Gazdagnak érezték magukat, hogy ilyen emlékeik vannak, s egészen elérzékenyültek. Egy csomó olyan dolog jutott az eszükbe, amire hosszú hónapok óta nem is gondoltak milyen 580 izgalmas autón robogni végig egy országúton, miközben a fényszórók aranykarikákat festenek a fák lombjaira; milyen jó enyelegni és féktelenül szeretkezni egy fülledt éjszakán. Még mélyebbre fúrták magukat pokrócaikba. Wilson megint magához tért. Egyik fájdalomfelhőről a másikra lebegett, érthetetlen szavakat motyogott és nyögött. Iszonyúan fájt a hasa, és erőtlen kísérleteket tett, hogy felhúzza a térdét a mellére. De úgy érezte, mintha összekötözték volna a bokáit, s addig kínlódott, amíg egészen magához tért, arcát verítékcsöppek borították. - Engedd el, engedd el, rohatt disznó, engedd el a lábamat! Fennhangon szitkozódott. s a katonák fölriadtak álmodozásuk-

ból. Brown föléje hajolt. és egy zsebkendő megnedvesített csücskével megtörölte Wilson ajkát. - Nyugodj meg, Wilsonmondta gyöngéden. - Maradj nyugton, cimbora, különben nyakunkra csődíted a japcsikat. - Engeggy el, a szencségit neki! - üvöltötte Wilson. A kiabálástól kimerült és visszahanyatlott a hordágyra. Homályosan rémlett neki, hogy megint vérzik, s ettől furcsa képzetei támadtak: nem tudta biztosan, hogy úszik-e, vagy a nadrágjába vizelt. - Bepisiltem - motyogta, és várta. hogy pofonüssék. Ronda disznó vagy, Woodrow Wilson - mondta egy női hang. Wilson kuncogni kezdett. és igyekezett behúzni a nyakát a pofon elől. - Jaj mama. nem akartam! - kiáltotta könyörögve, s úgy vonaglott a hordágyon. mintha a várható pofon elől akarna kitérni - Maradj csendben, Wilson. - Brown megdörzsölte Wilson halántékát. - Ne félj, fiú, vigyázunk rád. - igen. . . igen. - Wilson száján egy kis vér buggyant ki. Mozdulatlanul feküdt, s érezte, hogy az állán lassan megszárad a vér. - Esik? - Nem. Ide figyelj, fiú, muszáj csöndben maradnod a japcsik miatt. - Aha. - Brown szavai végleg elűzték Wilson kábultságát; de iszonyú rettegéssel töltötték el. Az volt az érzése, hogy ott fekszik a mezőn a magas fűben, várva, hogy a japánok rátalálnak, és anélkül hogy tudatában lett volna, halkan zokogni kezdett; mintha az idegei váladéka lettek volna a könnyek. Ki kell 581 tartanom. Közben tisztán érezte, hogy a vér lüktetve szivárog a hasából, új medret keres magának ágyéka hajlataiban, s végül tócsába gyűlik a combja közt. Meg fogok halni. Tudta. Mintha belelátott volna a hasába: lelki szemei előtt megjelentek széttépett és összecsavarodott belei, amint görcsösen vonaglanak és ránganak, s szünet nélkül szivárog belőlük a vér. - Akárcsak egy picsa. - Azt hitte, dünnyög, pedig ordított. - Nem érted, hogy fogd be a szád, Wilson? Wilson félelme lassan elcsitult, lecsöndesítette Brown simogató keze, csak valami határozatlan nyugtalanság maradt utána. Ezúttal csakugyan suttogott. - Csak egy nyavalyás dógot nem értek. Ketten fekszenek az ágyban, oszt hárman ébrednek föl, ketten fekszenek az ágyban, oszt hárman ébrednek föl. - Úgy ismételgette, mint valami refrént. - Hogy az istenbe lehet ez; az ember csak beteszi, és kigyün egy gyerek. - Elfintorította az arcát, részben a fájdalomtól, aztán megint megnyugodott. Eszébe jutott. milyen érzéki szaga tud lenni egy nőnek, amikor rajta fekszik. Aztán ez a kép is elhomályosult, átúszott egy csomó koncentrikus körbe; úgy hasítottak az agyába, mintha étertől esett volna kábulatba. - Ki kell tartanom. Ha óperálják az embert, és lyuk van a hasában, nem szabad elalunni. Papa

elalutt, és hóttan ébredt föl. - Kóválygott az agya, aztán megint kitisztult, s szinte kívülről látta magát: egy ember, aki a halálán van. Iszonyodva küzdött a kép ellen, nem akarta elhinni, hogy igaz, amit lát, mint aki tükörbe beszél, és képtelen elhinni, hogy a tükörből visszanéző arc valóban az övé. Tudatának egyik ismeretlen barlangjából a másikba sodródott, s végül mintha a kislánya hangját hallotta volna: "Papa elalutt, és hóttan ébredt föl." - Nem! - ordított föl Wilson. - Hogy jut ilyesmi az eszedbe, May? - Okos kislányod van - mondta Brown. - May-nek hívják? Wilson meghallotta, és megtette a kábulatból visszafelé vezető hosszú utat. - Ki van itt? - Brown. Hogy néz ki May? - Csinos kis ördögfióka - mondta Wilson. - Olyan okos kis bogár, hogy okosabbat nem is kívánhat az ember. - Halvány mosolyra torzult az arca. - Mondhatom neked, akár az 582 ujja köré csavarhat. Ráadásul tuggya is. Valóságos kis ördög az a jány. A fájdalom megint erősebb lett a hasában, s csak feküdt zihálva, tehetetlenül kiszolgáltatva a test gyötrelmeinek, mint egy gyermekágyas asszony. - Ó! - nyögött föl rekedten. - Több gyereked is van? - kérdezte gyorsan Brown. Lassú, gyöngéd mozdulatokkal dörzsölgette Wilson homlokát, mintha csak egy kisgyereket akart volna megnyugtatni. De Wilson nem hallotta a kérdést. Csak a fájdalmával volt elfoglalva, makacsul, szinte eszelősen küzdött ellene, mint aki sötétben birkózik, s ellenfelével együtt legurul egy végtelenül hosszú lépcsősoron. Nyögött és jajgatott a fájdalomtól, s megint ájulásba merült, lehunyt szemhéja alatt szinte látni lehetett, hogyan pörög az agya. Brown tovább dörzsölgette Wilson homlokát. A sötétben úgy érezte, mintha Wilson arca hozzá tartozna, mintha összenőtt volna az ujjaival. Nyelt egyet. Furcsa, bonyolult érzések kavarogtak benne. Wilson fájdalomkiáltásai, üvöltései teljesen éberré tették, s nyugtalanság fogta el az ellenséges felderítők miatt. A jajkiáltások megrendítették azt az érzését. hogy az erdőcskében biztonságban vannak, még jobban hangsúlyozták elhagyatottságukat s a kis erdőt körülvevő dombok végtelen ürességét. Minden váratlan neszre önkéntelenül összerezzent. Ez azonban több volt egyszerű félelemnél; rendkívül feszült idegállapotban volt; valahányszor Wilson teste megremegett és összerándult a fájdalomtól ez a remegés átköltözött az ujjaiba s a karján keresztül mélyen a szívébe és a lelkébe hatolt. Anélkül hogy tudta volna, ő is mindannyiszor megremegett. Mintha valami kimosta volna agyából a múlt tapasztalatait, a fáradtságát, a mérgeit, mintha megszabadult volna az emlékezés oltalmazó kérgétől, maró savai-

tól, rákos daganataitól. Hirtelen sebezhetőbbnek és kevésbé elkeseredettnek érezte magát. Valami, ami az éjszaka feneketlen sötétségéből, az erdő magányából és a mellette fekvő, fájdalmában elmerült, sebesült emberből származott, megfosztotta minden burkától, lemeztelenítette, magányossá tette, olyan volt, mint egy csupasz ideg, amely minden szellőre és neszre vibrálni kezd, Y amel a sötétben lapuló komor, kopár dombokról az erdőbe szűrődött. 583 - Nyugodj meg fiú - suttogta. . Átzúgott rajta minden, ami elveszett - gyermekkori szenvedélyei és vágyai, füstbe ment, megkeseredett reményei. Az, hogy Wilson a gyerekéről beszélt, fölébresztett Brownban egy régi vágyat; házasélete során talán most először szeretett volna apa lenni, s a gyöngédségnek, amely Wilson iránt elfogta, nem sok köze volt ahhoz a leereszkedő szívélyességhez, amellyel általában kezelni szokta; Wilson pillanatnyilag tulajdonképpen nem is Wilson volt már a számára, hanem vágyainak megtestesülése. A gyereke volt, csalódásainak és megaláztatásainak testet öltött formája. Néhány másodpercig fontosabb volt számára, mint eddig bárki, akár férfi volt az illető, akár nó. De ez az érzés nem tartott sokáig. Most is úgy történt, mint amikor Brown az éjszaka kellős közepén föl szokott ébredni álmából, s tehetetlenül vergődött annak az erőnek a szorításában, amely álmában fölszabadult benne. Amíg eljutott az öntudatig, az éberségig, egy darabig így szokott vergődni, a valóságtól elszakadva, álmai sodrában hánykolódott. Azok a mindennapi apróságok, amelyek az életet megfoghatóvá és elviselhetővé teszik, ilyenkor mind a semmibe vesztek. S maga Brown is beleveszett a sötétségbe, ott állt pőrén, meztelenül, s nemcsak saját múltja és jelene lüktetett váltakozó hevességgel a testében, őse volt szinte minden embernek, minden teremtett lénynek, aki vakon ébredt föl a történelem előtti idők őserdeiben. Ilyenkor az egyetemes ember volt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. De aztán mindig óhatatlanul fölmerült ebből a tengerből, ráébredt az ágy ismerős tartóoszlopaira, az ablak sápadt négyszögére, testének megszokott. mindennapi szagára, a szorongás és az életkedv közti szakadék normálissá zsugorodott össze, szinte már el is felejtette. És elkezdett töprengeni, milyen gondokat tartogat számára az elkövetkező nap. Így jutott eszébe Brownnak a felesége, először gondolt rá sóvárogva, elöntötte a régóta elfojtott szeretet hulláma, szinte ott látta arca fölött az asszony arcát. telt keble a nyakát csiklandozta. De előbbi érzése. az a furcsa pőreségérzés eltűnt. Hallotta; hogy Goldstein és Ridges beszélget, érezte, milyen nyirkos Wilson homloka, s megint elfogta a nyugtalanság az előttük álló két nap gondjai és problémái miatt. Amíg maga elé képzelte az

584 otthoni ágyat, szíve úgy kapaszkodott felesége emlékképébe, ahogy a kutya a csontba, de aztán elűzte magától a képet, s megint elmerült keserűségébe. Az az asszony wgyis mindenkivel - kikezd, akin nadrág van. Elkezdett a Wilson visszaszállításával kapcsolatos problémákon töprengeni. Testében még mindig ott volt a felderítés elsó két napjának iszonyú fáradtsága, tudta, hogy az előttük lévő dombok nagy követelményeket fognak támasztani velük szemben, s most, hogy segítőik visszatértek a szakaszhoz, hamarosan ki fognak merülni. Élesen látta maga előtt a másnapi menetelést. Most, hogy csak négyen maradtak, egész nap szünet nélkül cipelniök kell, s reggel, negyedórai menetelés után már iszonyúan fáradtak lesznek, keservesen fogják vonszolni magukat, s szinte minden pillanatban meg kell majd pihenniök. Wilson legalább kilencven kiló, és ha saját cuccukat is rákötözik a hordágyra, talán százötven kiló is lesz. Vagyis majdnem negyven kiló esik egy emberre. Megrázta a fejét. Tapasztalatból tudta, mennyire le szokta törni a fáradtság: tönkreteszi akaraterejét, elhomályosítja az agyát. Ő a vezetője a csoportnak, az ő kötelessége átvezetni őket az őserdőn, csakhogy egyáltalán nem volt biztos önmagában. A Wilson iránt támadt rokonszenv, az imént átélt belső megtisztulás és az elkeseredésbe való visszaesés következménye az lett hogy néhány percig kegyetlenül őszinte volt önmagához. Tudta, hogy ő akart eljönni a csoporttal mert félt a szakasszal maradni; meg kell hát oldania a rábízott feladatot. Egy altiszt . nyavalyát se ér, ha elveszti önuralmát, és ezt el is árulja, állapította meg magában. De nemcsak ennyiről volt szó. Valószínű, hogy az elkövetkező hónapokat, talán esztendőket is majd csak megússza valahogy. Harcra csak ritkán szokott sor kerülni, s lehet, hogy akkor se történik semmi baja. Lehet, hogy nem veszik észre, mennyire fél, és félelmével senkinek se fog ártani. Ha egyébként megfelelően ellátja feladatát, talán nem lesz semmi baj. A motomei hadművelet után sokkal jobban tudta fegyelmezni a raját, s vezetni a kiképzést, mint Martinez - gondolta. Aminek csak részben volt tudatában, attól való félelme volt, hogy egyszer teljesen összeroppan, s még odahaza, a garnizonban is hasznavehetetlen lesz. Ki kell tartanom, különben elvesztem a rangomat. Egy pillanatig szinte kívánta is; úgy érezte, sokkal 58 könnyebb lenne az élet ha nem volnának gondjai, nem nyomná felelősség a vállát titokban mindig lázadozott a dühítő utasítás ellen, amely arra kényszerítette, hogy szemmel tartsa a munkára beosztott katonákat hogy ellenőrizze, jól dolgoznak-e. Egyre nagyobb feszültség töltötte el, ha valamelyik tiszt vagy Croft ellenőrizte, hogyan dolgozik a raja.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy sose lenne képes lemondani őrmesteri rangjáról. Tíz közül egy olyan ember akad, mint én - állapította meg magában -, hiszen épp azért léptettek elő engem, mert különb voltam a többinél. Az őrmesteri rang volt a védőpajzsa minden ellen önnön kételyeivel szemben éppúgy, mint felesége hűtlensége ellen. Nem mondhat le róla. És mégis: egyre jobban nyugtalanította. Titokban gyakran bűntudatot érzett. Ha nem felel meg, leváltják, meg kell próbálnia hát eltitkolni, hogy nem való őrmesternek. Csak azért is visszaviszem Wilsont - fogadkozott magában. Megint elfogta a rokonszenv Wilson iránt. Itt fekszik, teljesen tehetetlenül, teljesen tőlem függ az élete, és föltételezik rólam, hogy a rám bízott feladatot végre tudom hajtani. A dolog teljesen világos. Szorongása mégsem múlt el, s miközben gyöngéden dörzsölgette Wilson homlokát, töprengve meredt a sötétségbe. Goldstein és Stanley beszélgettek. Brown felé;ük fordult.Halkabban. Nem szabad megint fölébresztenünk. Jó - felelte csöndesen Stanley. Egyáltalán nem neheztelt a rendreutasítás miatt. Éppen a gyerekeikről beszélgettek Goldsteinnel, s a sötétben úgy érezrék, hogy meleg, bajtársi egyetértés fűzi őket egymáshoz. Tudod - folytatta Stanley -, éppen életük legérdekesebb szakaszában nem vagyunk velük. Most kezdenek felnőni, most kezdik megérteni a dolgokat, s mi nem lehetünk mellettük. Bizony, rossz rágondolni - helyeselt Goldstein. - Mikor eljöttem hazulról, Davy még beszélni is alig tudott, s a feleségem most azt írja, hogy úgy telefonál, akár egy felnőtt. Szinte el se lehet hinni. Stanley csettintett egyet a nyelvével. - Bizony, úgy van, ahogy mondom életük legérdekesebb szakaszában nem vagyunk velük: Ha idősebbek lesznek, valószínűleg egészen megváltoznak. Emlékszem rá, mikor kezdtem fölserdülni, nem hallgattam az öregemre. 586 Milyen átkozottul ostoba voltam. - Szerényen, szinte őszintén tette ezt a kijelentést. Ugyanis rájött, hogy az emberek szeretik, ': ha efféle vallomásokat tesz. . Mind így vagyunk vele - helyeselt Golstein. - Azt hiszem, ez a serdülőkorral jár. De ha idősebb lesz az ember, tisztábban látja a dolgokat. Stanley hallgatott egy kicsit. - Meg kell mondanom, akárhogy ekednek is mások a dolgokról, szerintem a legnagyobb dolog, or megnősül az ember. - Teste elzsibbadt, s óvatosan megült egy kicsit a pokróc alatt. - A legnagyobb dolog a házasdstein bólintott a sötétben. - Persze, nem egészen olyan, eredetileg elképzeli az ember, én azonban személy szerint milyen egész ember Natalie nélkül. A házasságban lehigs rájön, hogy felelős másokért. - .nley tenyerével a földre csapott. - Csakhogy

ót a tengerentúl van az ember. nem. tre e feleletre számított. Gondolkozott megfelelően megfogalmazni a dolgot.. hogy is mondjam csak. szóval voltál te n? = Nagyon halkan beszélt, hogy Brown ne Féltékeny? Nem, azt nem állíthatom - jelentette ki Goldnyomatékosan. Sejtette, mi aggasztja Stanleyt, és önkéntelemegpróbálta megnyugtatni. - Ide figyelj - mondta -, ugyan szerencsém ismerni a feleségedet, de nem kell nyugnod miatta. Azok a fickók. akik folyton féltékenykednek gükre, csak azért féltékenyek, mert nem ismertek rendes yi. Túl sok nővel volt dolguk. . - Goldsteinnek eszébe valami. - Ide figyelj, könnyen észreveheted, hogy mindig a férfiak féltékenyek, akiknek túl sok. . . hogy is mondjam k?. . . akiknek tú! sok laza erkölcsű nővel volt dolguk. Féltények, mert nem bíznak önmagukban. = - Azt hiszem igazad van. - De Stanleyt még ez se nyugta meg. - Tudja fene, azért néha azt hiszem, azzal is összea dolog, hogy itt csücsülünk a Csendes-óceánon, tétlenségre kárhoztatva. 587 - Biztos. De neked semmi okod aggodalomra. Téged szeret a feleséged, nem? Nos, gondolj mindig erre. Egy tisztességes asszony, aki szereti a férjét, nem csinál olyasmit, amit nem szabad. - Meg aztán gyereke is van - tette hozzá Stanley. - Az anyák nem szoktak megbolondulni. - E pillanatban teljességgel absztrakt valaminek érezte a feleségét, nem úgy gondolt rá, mint "ő"-re, hanem, mint egy számtani "x"-re. Goldstein szavai mindenesetre megnyugtatták. Fiatal ugyan, de nagyon rendes asszony lett belőle, komolyan veszi a házasságot. És az is nagyon szép volt tőle, hogy. . . magára vállalta, hogy ő a hibás. Kuncogni kezdett, és önkéntelenül elhatározta, hogy minden búját-baját kitálalja. - Tudod, sok bosszúságunk volt a nászéjszakán. Később persze tisztáztuk a dolgokat, de az az elsó éjszaka elég csúnya volt. - Ő, ilyen problémája mindenkinek akadhat. - Persze. Én mondom, még azoknak is, akik állandóan felvágnak, még az olyanoknak is, mint ez a Wilson. - Lehalkította a hangját. - Ide figyelj. Nekem ne állítsa senki, hogy soha nem voltak hasonló problémái. - Igazad van. Nehéz dolog két embernek összeszokni. Stanley most határozottan szerette Goldsteint. Az éjszaka, amely összefűzte őket, az erdő lombjainak zizegése különös hatást gyakorolt rá, kimondatta vele minden kételyét. - Ide figyelj-

szólalt meg hirtelen -, mi a véleményed rólam? - Még elég fiatal volt ahhoz, hogy minden bizalmas beszélgetés tetőpontján ezt a kérdést tegye fel - Hát. . - Goldstein az efféle kérdésekre mindig olyan választ szokott adni, amilyet az illetők hallani szerettek volna. Nem mintha tudatosan hazudni akart volna, hanem mert mindig őszintén szerette azokat, akik ilyesmit kérdeztek tőle, még ha nem voltak is a barátai. - Hm. Csak azt tudom mondani, hogy értelmes fiú vagy, aki szilárdan a valóság talaján áll. Meg becsvággyal is rendelkezel, s ez jó dolog. Véleményem szerint egészen biztosan sokra fogod vinni. - Eddig a pillanatig éppen az említett okokból nem szerette Stanleyt. noha önmagának se vallotta be. Goldstein azonban feltétlenül tisztelte a sikert. Miután Stanley bevallotta neki gyöngeségeít, Goldstein hajlandó volt egyéb tulajdonságaiból 588 erényt faragni. - A korodhoz képest érett vagy, feltűnően rett - fejezte be - Hát igen, mindig igyekeztem többet dolgozni, mint amenynyit kellett volna. - Stanley megtapogatta hosszú, egyenes orrát, s megvakarta bajszát, amely az utóbbi két napban meglehetősen kócos lett. - A középiskola nyolcadik osztályában én voltam az osztálybizalmi - folytatta lekicsinylő hangsúllyal. - Nem állítom, hogy valami marha nehéz feladat volt, de mindenesetre megtanultam, hogy kell bánni az emberekkel. - Biztosan értékes tapasztalatokat szereztél - felelte elgondolkozv a Goldstein. - Tudod - gyónt tovább Stanley -, a szakaszban sokan ki nem állhatnak, mert később kerültem la, mint ők, mégis tizedes lettem. Seggnyalónak tartanak, pedig nagyon tévednek. Csak nyitva tartottam a szemem. és végrehajtottam, amit parancsoltak. De mondhatom, sokkal rohadtabb beosztás, mintsem el tudod képzelni. Ezek a fiúk, akik régebben vannak a szakaszban, azt hiszik, hogy övék a világ, semmi más dolguk nincs, mint hogy lazsáljanak, és megnehezítsék az ember helyzetét. Jól ki tudják készíteni az embert. - Hangja egészen rekedt lett. - Tudod, hogy nehéz feladatot vállaltam, és nem állítom, hogy nem követtem el hibákat, de mindig szívesen tanulok, és szeretem, ha próbára tesznek. Komolyan veszem a dolgomat. Lehet többet várni valakitől? Nem, igazán nem lehet - hagyta rá Goldstein. Meg kell mondanom, Goldstein, hogy már régóta figyellek. Derék fickó vagy. Láttam, hogy dolgoztál az útépítésnél, többet igazán nem kívánhat egy katonától egy tisztes. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy nem becsüllek meg kellőképpen. - Stanley ': egy kicsit megint felsőbbrendűnek érezte magát Goldsteinnél. Baos, behízelgő hangjában volt egy árnyalatnyi leereszkedés. lődost a tizedes volt, aki egy újonccal beszél. S csakugyan el is felejtette már, hogy két perce még mennyire szerette volna, ha ldstein azt mondja, hogy kedveli őt

Goldsteirmek jólestek Stanley elismerő szavai, öröme azonban Volt egészen zavartalan. Így van ez a katonaságnál! Ilyen lehet egy taknyos kölyök véleménye! f Wtlson megint felnyögött. Abbahagyták a beszélgetést, feléje ultak a pokróc alatt, felkönyököltek, és figyeltek. Brown só589 hajtva felült, és megpróbálta megnyugtatni Wilsont. - Mi az, fiú, mi baj? - kérdezte gyöngéden, mintha egy síró kisbabát próbálna megvigasztalni. - Ó, a hasam! Beledöglök! A szencségit neki! Brown letörölte Wilson arcáról a verítéket. - Tudod, kivel beszélsz, Wilson? - Hát veled, Brown, nem? De igen. - Brown megkönnyebbült. Wilson nyilván jobban van. Ez volt az első alkalom, hogy megismerte. - Hogy érzed magad, Wilson? Jól, csak nem látok. - Éjszaka van. Wilson halkan kuncogni kezdett. - Mán asszittem, ettől a rohalt luktól vakultam meg a hasamban. - Száraz volt a szája, s a sötétben olyan volt a hangja, mintha egy siratóasszony zokogott volna el-elfulladva. - Ezt a disznóságot! - Megpróbált megfordulni a hordágyon. - Hun a fenébe vagyok? - Visszaviszünk a partra. Stanley, Goldstein, Ridges meg én. Wilson csak lassan emésztette meg a dolgot. - Szóval nem veszek részt a felderítésben? - Nem. Egyikünk se, cimbora. Wilson megint kuncogott. - Fogadni mernék, hogy Croft majd megpukkad. A disznók majd meg fognak óperálni, és kivágják belűlem a gennyet, mi, Brown? - Persze. Szépen meggyógyítanak. Ha meggyógyulok, két kődököm lesz egymás fölött. Fenemód vonzani fogja a nőket. - Megpróbált röhögni, s erőtlenül köhögni kezdett. - Csak az a kár, hogy nem nó még egy farkam is. - Vén disznó. Wilson megborzongott. - Vért érzek a számban. Nem jelent ez rosszat? Nem hát - hazudta Brown. - Csak azt jelenti, hogy mind a két végeden jön a genny. - Azért mégiscsak disznóság, hogy valakit, aki olyan rég a szakaszban van mint én, egy ilyen vacak csetepatéban nyírjanak ki. - Elgondolkozva visszafeküdt. - Csak ne vérezne már ez a luk a hasamban. 590 - Majd rendbe jön. Ide figyejj. A japcsik utánam gyüttek a rétre, csak két

'terre voltak tűlem. Még beszélgettek is valami zagyvaságot, y doki kola, vagy mi. Engem kerestek. - Reszketni kezdett. Megínt elájul - gondolta Brown. - Fázol, ízű? Wilson még jobban megborzongott e szavakra. Miközben beszélt, egyre jobban csökkent a láza, de ugyanakkor fázni kezdett, nyirkosnak érezte magát. S most már didergett. Akarsz még egy pokrócot? - kérdezte Brown. - Igen. Tucc anni Brown fölállt, és odalépett a beszélgetőkhöz. - Nincs véletlenül két pokróca valamelyiteknek? - kérdezte. Egyikük sem felelt azonnal. - Nekem csak egy van - mondta Goldstein -, de elalhatok az esőköpenyem alatt is. - Ridges már elszunnyadt. - Én is megalszom az esőköpeny alatt - jelentkezett Stanley. - Akkor bújjatok össze egy pokróc meg egy esőköpeny alá, n másik pokrócot meg köpenyt elviszem. - Brown visszament Wilsonhoz, betakarta a saját pokrócával meg két bajtársa pokrócával és köpenyével. - Jobban érzed magad, fiú? Wilson didergése alábbhagyott. - Igen - dünnyögte. - Na látod Néhány pillanatig hallgattak, aztán Wilson megint megszólalt. - Szeretném, ha tunnátok, milyen hálás vagyok azért, amit értem iCsinátok. - Valóban elöntötte a hála érzése, könnyek szöktek r;szemébe. - Derék fickók vagytok, bármit megérdemelnétek. sak az ér valamit ebben a büdös életben, ha derék haverjai vanaz embernek, és ti osztn azok vagytok. Bizisten mondom, rown, ha haraguttunk is néha egymásra, bármit megteszek érted, meggyógyulok. Mindig tuttam, hogy rendes fickó vagy. - Á, szóra se érdemes. Dehogynem. Az embernek szüksége van. . . szüksége n. . Wilson dadogni kezdett buzgalmában. - Nagyon 'lás vagyok, és szeretném, ha tunnád, hogy mindig a haverod szek. Nem árt tunnod, hogy mindig lesz a világon egy ember, tTilson a neve, aki soha egy rossz szót se fog mondani rád. - Halkabban, fiú - mondta Brown. Wilson ugyanis egyre gosabban beszélt. 591 - Most elalszom, de nehogy azt hidd, hogy nem vagyok hálás. - Megint kezdte elveszteni az eszméletét. Néhány pere múlva elcsöndesedett. Brown a sötétségbe meredt. És megint megfogadta: Csak azért is visszaviszem. De ez a fogadalom inkább úgy hangzott, mint egy fohász a mindenhatóhoz - akárki is az -, aki teremtette. Időgép WILLIAMBROWN, NEM KÖNNYŰ MANAPSÁG

Középtermetű, kövérkés ember volt, arca kisfiús, szeplős, orra pisze, haja vörösesbarna. De már ráncok gyűltek a szeme köré, s maláriás kiütések éktelenkedtek az állán Ha jobban megnézte az ember, kiderült, hogy legalább huszonnyolc éves. Willie Brownt az összes szomszédok szeretik, olyan becsületes fiú, olyan mosolygós átlagarca van, amilyet az ország minden kirakatában látni, s minden bankban és hivatalban ott lóg bekeretezve az íróasztalok fölött. Jóképű fiad van, szokták mondogatni az apjának, James Brownnak. Csinos kölyök, de látnád csak a lányomat. Az aztán a szépség. Willie Brown közszeretetnek örvend. Valamennyi pajtásának az anyja imádja, a tanító nénik ajnározzák. De Willie ért hozzá, hogy ellensúlyozza a dolgot. Eh, az a vén tehén, mondja a tanítónőjéről, rá se köpök. (Kiköp az iskolaudvar poros, kíégett gyepére.) Tudja a fene, miért nem hagy békén. És a családja is nagyon rendes. Jó família. Az apa Tulsában dolgozik a vasútnál, de az irodán, noha a rendező pályaudvarokon kezdte. És saját házuk van az egyik elővárosban, mögötte jókora telek. Jim Brown megbízható ember, örökké a ház körül pepecsel, vízvezetéket javít, küszöböt gyalul, ha szorul az ajtó. Nem az a fajta ember. aki adósságokat csinál. Ella meg én megpróbálunk addig nyújtózkodni, ameddig a ta592 rónk ér, szokta mondogatni szerényen. Ha úgy látjuk, hogy túlléptük a költségvetést, megspóroljuk a heti italmennyiségen. (Majdnem mentegetőzve:) Az alkoholt egyébként is fényűzésnek tartom, különösen most, hogy csak törvényellenesen lehet hozzájutni, és sose tudhatja az ember, nem vakul-e meg tőle. Lépést tart az eseményekkel. Állandó előfizetője a Saturday Evening Postnak, a Collier's-nek, s régebben, a húszas évek elején, a Reader's Digestre is előfizetett. Igen hasznos az ilyesmi beszélgetés közben meg ha látogatóba megy az ember, és legfeljebb azért lehetne hibáztatni, hogy sose nevezi meg a forrást, ahonnan tudományát meríti. Tudtad, hogy 1928-ban harmincmillió ember cigarettázott?, mondja például. A politikáról a The Literary Digestből tájékozódik. A legutóbbi választáson Herbert Hooverre szavaztam, ismeri be kedélyesen, noha amióta csak az eszemet tudom, mindig demokrata voltam. De azt hiszem, a legközelebbi választáson megint a demokratákra fogok szavazni. Szerintem az a dolog rendje, hogy egy ideig az egyik párt legyen hatalmon, aztán meg a másik. És Mrs. Brown bólogat hozzá. Az ilyen politikai dolgokban teljesen Jimre hízom magam. Nem teszi hozzá, hogy azért, mert H háztartás a fő gondja, de hát ezt amúgy is sejteni lehet. Rendes emberek, rendes család, vasárnaponként természetesen templomba

járnak. Mrs. Brown csak az újabban lábra kapott erkölcsökről vélekedik igen elítélően. Tudja csuda, de az emberekben ma már valahogy nincs istenfélelem A nők is kocsmába járnak, meg az isten tudja, mi mindent művelnek még, s ez nincs rendjén, semmi =esetre se keresztényhez illő dolog. Mr. Brown elnézően bólogat. Neki is vannak ugyan fenntartá., de bizalmas beszélgetések alkalmával be szokta vallani, hogy ':i nők valahogy vallásosabbak, mint a férfiak, sőt, kimondottan k a nők vallásosak. Természetesen nagyon büszkék a gyermekeikre, és lelkesen okták mesélni, hogyan tanítja Patty táncolni Williamet, amióta fiú gimnazista. Sokat töprengtünk rajta, hogy megkockáztassuk-e most, amikor gazdasági válság van meg minden, hogy egyetemre küldjük őket, azt hiszem, majd csak sikerül megoldani valahogy. Mr. Brown, 93 szokta hozzátenni az asszony, mindig szerette volna, hogy a gyerekei egyetemre járjanak, ha már ő nem járhatott. A fiú meg a nővére csakugyan jóbarátok. Az üvegezett verandán, y ahol a juharfa heverő áll, egyik oldalán a nagy vázával (régebben ": virágcserépnek használták, amíg a fikusz el nem pusztult), a másikon meg a rádióval, a lány arra tanítja a fiút, hogyan kell tánc közben a partnerét vezetni. Figyeld csak meg, Willie. milyen egyszerű. Csak ne félj, szoríts jól magadhoz. Ki fél? Nem is vagy olyan ügyetlen, mondja a lány a felsős gimnazista fölényével. Nemsokára randevúzni fogsz. Aha, mondja a fiú kelletlenül. Közben érzi, hogy a lány begyes kis melle a mellének szorul. Majdnem olyan magas, mint a nővére. Ki fog randevúzni? Hát te. Ide-oda csoszognak a sima, vörös kőpadlón. Ide hallgass, Patty, ha Tom Elkins eljön hozzád látogatóba, engedd meg, hogy beszéljek vele. Szeretném tudni, mit gondol, két év múlva elég nagy leszek-e már, hogy bekerülhessek a futballcsapatba. Tom Elkins, az a vén hülye? ( Ez szentségtörés. ) A fiú undorodva néz a lányra. Mi bajod Tom Elkinsszel? Jó, jó, Willie, be fogsz kerülni a csapatba. A fiú sose nő meg elég magasra, de mire felsős lesz, ő vezeti a szurkolókat, és rábeszéli az apját, hogy vegyen neki egy használt kocsit. Te nem érted ezt, papa, de igazán szükségem van a kocsira. Rengeteget kell szaladgálni. Mint a múlt pénteken is, amikor nekem kellett összeszednem az egész bandát, hogy gyakoroljunk

egy kicsit a Wadsworth elleni meccsre, az egész délután ráment a futkározásra. 594 Biztos vagy benne, fiam, hogy nem túlzás egy kicsit? Igazán szükségem van rá papa. Nyaranta majd elmegyek dolgozni, és visszafizetem neked az árát. Nem arról! van szó, csak szerintem vigyáznod kell, nehogy rászokj a pazarlásra. Tudod, mit? Majd megbeszélem mamával. A fiúnak máris nyert ügye van, vigyorog. A beszélgetés folyamán tudata mélyén és a látszólagos őszinteség álarca alatt ott lappangott sok más győzelem emléke. (A fiúk a tornaórák után sz öltözőben sok mindenfélét beszélnek. A klubszobákká átalakított pincehelyiségekben ís mély értelmű beszélgetések folynak.) A közvélemény: Ha meg akarsz kapni egy lányt, feltétlenül kocsi kell hozzá. Utolsó gimnáziumi éve csupa szórakozás. Tagja a DÖK-nek (Diákönkormányzat), ő szervezi a tánctanfolyamot. Aztán ott van a sok szombat esti randevú a Korona filmszínházban, sőt néhány alkalommal a városon kívül, az autócsárdákban is. Meg péntek esténként a murik a lányinternátusokban. Az év egy részében állandóan együtt jár egy lánnyal. És még mindig ó a szurkolók vezére. Ott guggol a pálya szélén fehér flanellnadrágban. fehér szvetterben - az őszi szelek idején g hideg -, előtte vagy ezer gyerek üvöltözik, a lányok zöld kás szoknyában ugrálnak föl-alá, térdük vörös a hidegtől. Háromszoros hurrá a csapatra, kiáltja, s föl-alá szaladgál a szóvel a kezében. Csönd támad, várakozásteli csönd miközben llie kinyújtja a karját, feje fölé emeli, aztán leengedi. HURRÁ! HURRÁ! És a gyerekek üvöltenek, nézik. hogy cigánykereket vet, aztán ugrik, tapsol egyet, s odaadó, szinte esdeklő mozdulattal indul a pálya felé. Ez mind az övé. Ezer gyerek őt figyeli. ma dicsőséges pillanatok egyike. amelyekből később erőt mekosárlabda- és a baseball-szezon közti szünetben szétszedi 'át, rászerel egy hangtompítót (unja a kipufogó lármáját), lajozza a csapágyakat, és halványzöldre festi az alvázat. ntos tárgyalásokra kerül sor az apjával. molyan meg kell fontolnunk, mi akarsz lenni, Willie. 595 Úgy gondoltam, valami mérnökféle leszek. papa. (Nem meglepetés a dolog. Sokszor beszéltek már róla, ezúttal azonban mindketten tudatában vannak, hogy az ügy komoly. ) Örömmel hallom, Willie. Igazán nem kell mondanom, mindig azon voltam, hogy magad dönts a magad sorsa felől, de ennél

jobbat igazán nem is kívánhatnék. Csakugyan szeretem a gépeket. Azt már észrevettem, fiam. (Szünet.) A repülőmotorok érdekelnek? Azt hiszem, leginkább. Helyes, fiam, jól választottál. Annak van jövője. Apja megveregeti a vállát. De azért meg kell említenem valamit, Willie. Észrevettem, hogy egy kicsit felvágós lettél. No, nem érdemes sokat beszélni róla, velünk mindig rendesen viselkedtél, de azért nem okos magatartás az ilyen, fiam. Nagyon helyes, ha tisztában van vele az ember, hogy jobban meg tud csinálni valamit, mint a szomszédja, de nem okos dolog éreztetni is az illetővel. Erre még sohase gondolt. Megrázta a fejét. Hidd el, papa, nem volt szándékos, de ezentúl vigyázni fogok. ( Belátással: ) Csakugyan tanultam valamit tőled. Apja elégedetten kuncog, hízeleg neki a dolog. Hát igen, Willie, az öreged még mindig meg tud tanítani egy s másra. Klassz fickó vag, papa. szinte szeretet tölti el mindkettőjüket egymás iránt. Úgy érzi, hogy már felnőtt, s egyenrangú félként, barátként beszélhet az apjával. Nyáron jegyszedőként dolgozik a Korona filmszínházban. Kellemes állás. A nézőknek legalább a felét ismeri, és elbeszélgethet velük néhány percig, mielőtt a helyre vezeti őket. (Nem árt, ha mindenkivel jó viszonyban van az ember; sose lehet tudni, mikor van szüksége valakinek a támogatására. ) Csak a délutánok unalmasak, amikor alig téved be valaki. Rendszerint akad néhány lány, akivel el lehetne beszélgetni, de amióta szakított gimnáziumi szerelmével, nem érdeklik a lányok Ki nem állhatom az esküvői harangokat, szellemeskedik. Egy szép napon azonban találkozik Beverlyvel. (Karcsú, fekete 596 szeme, a haja, a bal oldalon ül, izgatóan vörösre van festve a ája) Hogy tetszett a film, Gloria, kérdi Willie a lány barátSzerintem elég unalmas. Hajaj, borzasztóan. (Beverlynek:) Helló! Helló, Willie. Csodálkozva mosolyog. Hunnan ísmersz? b, egy osztállyal lejjebb jártam, mint te. Emlékszem, te vezetted a szurkolókat. Bemutatkozás, szellemességek. Alig tudja fékezni örömét. Szóval ísmersz ? Téged mindenki ismer, Willie. Nem túlzás ? Nevetnek. Mielőtt a lány eltávozik, randevút beszél meg vele. A forró, nyári esték, a bágyadt lombok, a föld erjedt szaga. Rendszerint kihajtanak a fiú kocsiján a városból, egy dombtetőn lévő parkba. A kocsiban birkóznak, beverik térdüket és oldalukat

a sebességváltóba, kormánykerékbe, az ablakok gombjaiba. Gyere, drágám, igazán nem bántalak, ha nem akarod, csak gyere. Nem, nem lehet, kérlek, inkább ne. Úristen, hiszen szeretlek, Beverly. Én is téged Willie. (A kocsiban szól a rádió: Ha esik ha . . . dolcsi hull az égből. A lány hajának friss gy„kérszavan, és a mellbimbója is jó illatú, mikor rátapasztja az ajkát. lány lihegve, nyögve vonaglik a karjában. ) = Ó, kicsikém. Nem lehet, Willie, nagyon, nagyon szeretlek, de nem lehet. Szeretném, ha összeházasodnánk. Ó, én is. (Összeborzolja ajkával a lány haját. ) Ó! elemzés: No, sikerült, Willíe? nap este majdnem eljutottam vele a harmadik fokozatig. De tbs, hogy sikerülni fog. Tyű, micsoda lány. 597 Hogy viselkedett? Nyögött. Úristen, egészen bele vagyok habarodva. Miattam nyögött. Eh, mit érsz vele, ha egyszer nem hajlandó? A közvélemény: Ha nem fekszik le, frigid; ha lefekszik, kurva. Azért is megkapod. Ne felejtsd el, hogy még szűz. (A háttérben a rossz lelkiismeret: Szeretlek, Beverly.) Komoly beszélgetés: Tudod, hogy az éjszaka rólad álmodtam, Willie? Én meg rólad. Emlékszel a filmre, amit legutóbb láttunk, a Blood kapitriny-ra? Szerintem éppen olyan vagy, mint Olivia de Havilland. (Összehasonlíxás a mozi sötét barlangjának négyszögletű vásznával. Úgy érzi, hogy a szerelmük is hasonló.) Olyan édes vagy. (Az anyát játszó lány kimondhatatlan varázsereje. Az ívelt piros ajkak.) Ha nem lennél olyan édes, nem mentem volna olyan messzire. . . Ugye, azért nem vagy rossz véleménnyel rólam? Dehogyis. ( Évődve. ) De még jobbal lennék, ha. . . tudod. mire gondolok. Hm. Mama jobban tudja. (Hallgatnak, a lány feje a fiú vállán. ) Olyan jó érzés. ha magunkra gondolok. Nekem is. Gondolod, hogy mindenki olyan, mint mi? Sokszor elgondolkozom rajta, vajon Madge is szokott-e csókolózni, mint én, de hiába próbálom kiszedni belőle. mindig csak kuncog l A gyakorlatias feleség előjele. ) Valami nem stimmel nála. ( Megint a szűz. ) Te nem vagy boldog, ha arra gondolsz? Dehogynem, nagyon. . nagyon. (Ezt csakugyan őszintén mondja. ) Amióta ismerlek, Willie, idősebbnek érzem magam.

Tudom, hogy érted. Istenem, milyen klassz beszélgetni veled. (A lánynak annyi jó tulajdonsága van puha a bőre, izgató a szája, remekül táncol, klasszul fest a fürdőruhában, s ráadásul még intelligens is. Vele lehet beszélgetni. Egyikkel se lehetett így Felizzik az első igazi szerelem mámorító érzésétől.) Ó, Beverly. 598 Az egyetemen sikerül bejutnia egy klassz diákegyletbe, de egy kicsit csalódott, mert a fölavatási szertartás tiltva van. (Máris elképzelte magát, hogy egyszer ő lesz a ceremóniamester.) De azért így lesz klassz. Megtanul pipázni, bevezetik az egyetemi élet kellemetlenségeibe. Brown testvér, mint a Tau Tau Epszilon tagjelöltjének, át kell esned az első próbán. Más szóval: el kell veszitened a szüzességedet. A kupleráj drága, az egyetemből él. Már régebben is hallott róla, és kellőképpen leissza magát, hogy legyen bátorsága teljesíteni kötelességét. Utána az egyetem udvarán énekel és kurjongat. A régi szép időkben. . . ujjé! A régi szép időkben, hu-hu-uuu! Csönd! Klassz fickó vagy te, disznó. (Új téma.) Eszébe sincs lógni, a lehető legjobb szándék vezérli, de hát a rajzórák, trigonometriaórák, fizikaórák etc., etc. valahogy sokkal élettelenebbek, mint képzelte. Megpróbál ugyan tanulni, de hát jobb szórakozás is akad. Ha az ember az egész délutánt a laborban töltötte, kedve támad kiruccanni egy kicsit. Oly csodálatos sörtől kábultan üldögélni, és hosszú, elmélyült beszélgetéseket folytatni a kocsmákban. Fölcsíptem ám egy lányt, Bért, én mondom, nincs különb nála. Gyönyörű szép, nézd csak meg a fényképét. Szégyen, gyalázat, hogy itt tivornyázok, megcsalom, s közben szerelmesleveleket irkálok neki. Ott egye a fene, cimbora, ő se mulasztja el a kínálkozó alkalmakat. = Ugyan, ne mondj ilyet, mert megsértesz vele. Irtó ártatlan teremtés. Jó, jó, hát akkor helyezkedj az én álláspontomra: Amit nem tud, nem fáj neki. Brown elgondolkozik és kuncogni kezd. Be kell vallanom, hogy magam is így gondolkozom. Igyunk még egy pohárral. Bárcsak el tudnám nektek mondani, fiúk (kicsit részeg), mi a fenét fog jelenteni számunkra ez az egész még évek múlva is. Nem fogom soha elfelejteni, akkor se, ha már rég nem leszek az egyetemen. Le van szarva az egész, én csak egy közönséges, egyszerű 599 fickó vagyok, de bizisten mondom, benneteket sose foglak elfelejteni. Mi fenéről beszélsz tulajdonképpen, Brown?

Itt dögöljek meg, ha tudom. (Röhögés.) Egye meg a fene a holnapi fizikai labort. Forr a vérem. Ámen Júniusban, miután megbukott, nehéz az apja elé állnia, mégis elszántan hazamegy. Nézd, papa, tudom, hogy iszonyú csalódást okoztam neked, szégyen, gyalázat, amit műveltem, miután annyit áldoztál rám, de azt hiszem, nem nekem találták ki az ilyesmit. Nem akarok azzal mentegetőzni, hogy nincs hozzávaló eszem, mert még a történtek után is tartom magam olyan okosnak, mint akármelyik évfolyamtársamat, de hát az a fajta ember vagyok, akinek valami más kell. Azt hiszem. inkább kereskedőnek vagy valami hasonlónak volnék alkalmas. Szeretem, ha emberek vannak körülöttem. ( Mély sóhaj. ) Lehet, hogy igazad van. De hát késő bánat, ebgondolat. Majd beszélek egy-két barátommal. Egy mezőgazdasági gépgyárban kap tisztviselői állást, egy év se telik bele, s heti ötven dollárt keres. Bemutatja Beverlyt a családjának, elviszi Pattyhez is, aki közben férjhez ment. Gondolod, hogy tetszettem nekik?, kérdi Beverly. Biztos. Nyáron összeházasodnak, és kibérelnek egy hatszobás házat. Már heti hetvenöt dollárt keres, de azért mégis mindig el vannak adósodva egy kicsit, pusztán csak italra heti húsz-huszonöt dollárt költenek, beleszámítva a kiruccanásokat is. Azért persze még így sem panaszkodhatnak. A nászéjszaka valóságos kínszenvedés volt, de Brown gyorsan kiheveri, és bizonyos idő elteltével gyakran és igen változatosan szeretkeznek. Még titkos műsoruk is van: A lépcsőkön szeretkeznek. Beverly trágárkodik, ha begerjed. Szerepet cserélnek. (Brown ezt azért nem nevezi a nevén, mert olyan helyeken tanulta, amelyekről nem szívesen számolna be az 600 asszonynak. Az asszony meg azért nem, mert neki ilyesmit nem illik tudnia. ) Persze van sok minden egyéb is, ami látszólag nem függ össze a dologgal : Közös étkezések, amíg el nem unják. Végighallgatják, hogy a másik mindig ugyanazokat a históriákat meséli el különböző embereknek. Brown az orrát szokta piszkálni. Az asszony az utcán szokta megigazítani a harisnyáját. Brown krákogva köp a zsebkendőjébe. Az asszony mogorva, ha egy este nem mennek sehova. Vannak ártatlan szórakozásaik is: Megtárgyalják, melyikük kivel találkozott.

A barátaikról pletykálnak. Egymással táncolnak. (Csak azért, mert mindketten jó táncosok. Ritkán fordul elő. ) Brown elmeséli az asszonynak hivatali gondjait. Vannak semleges dolgok ás: Autózás a saját kocsijukon. Az asszony bridzs- és majong-klubjai. Brown klubjai: a Rotary, az Érettségizettek Egyesülete, a Kereskedelmi Kamara Ifjúsági Tagozata. Templomozás. Rádió. Mozi. időnként, ha elfogja a nyugtalanság, megvan az a rossz szoása egy-egy estét agglegény barátaival tölt. 1 legények: Az egyetlen, ami miatt a házasság intézménye ellen vagyok, az hogy az emberek nem elég érdekesek ahhoz, egész életet érdemes lenne együtt leélni velük. 8rown: Nem tudod, mit beszélsz. Várj csak, majd ha te is nyabenne -leszel, meglátod, milyen jó az állandóság, hogy nem Il folyton attól tartanod, hogy esőbe húznak. Az asszonyok eben az a fontos hogy igyekezzen az ember. . agglegények (disznó viccek)- Sacrebleu, a kilencvennyolvariáció. 601 Az éjszaka kellős közepén: Ne, menj, hagyj békén, Willie. Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy pár napot kihagyunk. Kivel? Veled. Te mondtad, hogy túlságosan megszoktuk. Felejtsd el, amit mondtam. Óóó. ( Ingerültség és megadás. ) Igazán olyan vagy, mint egy vén kopó. Egyeben se jár az eszed, csak hogy bedughasd valahova. (A gyöngédség és ingerültség ötvözete, ami csak a házaséletben tapasztalható. ) Aztán a külső megrázkódtatások. Patty, a nővére, válókeresetet ad be. Hallja, mi mindent beszélnek róla, igaz, hogy csak halvány célzásokban, de mégis elfogja a nyugtalanság. Megpróbálja kifaggatni nővérét, véleménye szerint nagyon tapintatosan, Patty azonban ráförmed. Mit akarsz? Talán inkább Bradnek kellett volna beadnia a válókeresetet? Semmit se akarok, csak megkérdeztelek. Ide figyelj, öcsi, ne nézz így rám. Olyan vagyok, amilyen vagyok, és kész. Érted? Megdöbbenése nem múlik el, mind mélyebbre fúrja magát a lelkében, és a rákövetkező hónapokban néha kirobban. Megesik, hogy napközben abbahagyja valamilyen jelentés megfogalmazását, s azon kapja magát, hogy a ceruzájára mered. Nem is vagy

olyan ügyetlen, mondja Patty, karcsú, üde és szűzies, nővér - és félig anya. Gyötrelmes emlék. Nem értem, a szentségit neki, semmit se értek az egészből. Hogy a fenébe változhatnak így meg? Miért nem tud egy asszony állhatatos maradni? Ugye, te sose leszel ilyen, Beverly?, kérdi aznap este. Ugyan, drágám, hogy is juthat ilyesmi az eszedbe? E pilanatban nagyon közel vannak egymáshoz, és minden aggodalma elmúlik. Becsületszavamra, Bev, lépést tartani az eseményekkel, istentelenül kidögleszti az embert. Néha muszáj föllélegezni egy kicsit, tudod, mire gondolok. Érthető, hogy az embert izgatja, ha a saját nővéréről van szó. A bárokban, a dohányzófülkékben, a golf-klub öltözőiben egyébről se beszélnek, csak Patty Brownról. Esküszöm, Bev, ha egyszer ilyesmin kaplak rajta, megöllek, isten engem úgy segéljen, megöllek. De drágám! Bennem megbízhatsz. Egészen fölizgatja a férfi váratlan, szenvedélyes kitörése Átkozottul öregnek érzem magam, Bev. Megcélozza a tizennyolcadik lyukat, megsaccolja a pázsit lejtését. Másfél méter az egész, bele kellene találnia, de hirtelen érzi, hogy nem fog sikerülni. A golfütő nyele remeg a kezében, amikor a labda a lyuktól harminc centiméterre megáll. Megint elhibázta, fiam, mondja Mr. Cranborn. Azt hiszem rossz napom van. Talán átöltözhetnénk. Tenyere még mindig furcsán zsibbadt. Lassan visszaballagnak az öltözőbe. Jöjjön Louisville ba, fiam őszinte örömömre fog szolgálni, ha elvihetem a klubomba, mondja Mr. Cranborn. Jó. Nagyon szívesen, uram. Mr. Cranborn énekel a zuhany alatt: Kalapodon tulipán volt, gomblyukamban. . Mit csinálunk ma este, fiam? Azt hiszem, megnézzük a várost, Mr. Cranborn; legyen nyugodt, minden érdekességet megmutatok. Sok mindent hallottam erről a városról. Igen, uram. s a java része igaz. (Yajzán kuncogás a szomnzédos tusoióból. ) A mulatóban üzleti ügyekről tárgyalnak. Valahányszor hátradől a székén a mögötte cserépben álló pálma a haját csiklandozza, úgy hogy a végén egészen előrehajol, s kénytelen beszívni . Cranborn szivarjának a füstjét. Szóval be kell látnia, uram, y egy kis haszon bennünket is megillet, végeredményben ez rtja működésben az egész gépezetet, s ön nyilván nem kívánja, y ingyen adjuk el önnek a gyártmányainkat, annál is inkább nyilván ön se tenné. Hiszen akkor nem is lenne üzlet z? Már az ötödik pohár is majdnem üres, s Brown állkapcsa zen elzsibbadt. A cigarettát alig tudja a szájában tartani. kell szoknom az ivásról.)

602 603 Helyes álláspont fiam, nagyon helyes, de hát még mindig fennáll a kérdés, nem lehetne-e olcsóbban vásárolni egy másik cégnél, végeredményben ez is az üzlethez, a versenyhez tartozik. Ön az önök érdekeit képviseli, én meg az enyémet, így kell nézni a dolgokat. Igen, uram, értem, mire gondol. Egy pillanatig attól fél, hogy az egész ügy összekavarodik az agyában, s arra gondol, hogy ki kellene mennie egy kicsit a friss levegőre Vizsgáljuk hát meg a dolgot ebből a szempontból. Ki az a kis szőke ott a színpadon, Brown? Ismerí? (Nem ismeri.) Igen, uram, de őszintén szólva ne nagyon akarjon megismerkedni vele. Kicsit túlságosan elhasznált már, és őszintén szólva, orvossal is volt már dolga. De ismerek egy nagyon rendes helyet. uram. A hallban a ruhatároslány minden szavát hallja, ahogy telefonál. Hogy egyenesen meg tudjon állni, a kagylóval a fülén nekitámaszkodik a falnak. A szám foglalt, s egy pillanatig sírni volna kedve. Helló, Eloise?, kérdi. A női hang recsegve szólal meg a vonal másik végén. Sokkal élvezetesebb a hivatalbeli bandával kiruccanni. Becsületszavamra, még sose láttam ilyet! Így fölvenni egy féldollárost, ahogy az a lány fölvette az asztal sarkáról! Ha nem a saját szememmel látom, bizisten azt hittem volna, hogy Párizsba vagy valami nigger kuplerájba kell menni ahhoz, hogy ilyesmít lásson az ember. Sok csodálatos dolog van a világon. Hát igen, szerintem is. Sok minden forog az emberek fejében, amiről sejtelmünk sincs. Mit gondolsz. a főnökünk fejében például mi forog? Huh, nem megállapodtunk, hogy ma este nem beszélünk üzletről? Jöhet az első rund. Isznak. s egészen belefáradnak az egymás után következő rundokba. Mondok nektek valamit, emberek, nyilatkoztatja ki Brown, 604 sokan azt hiszik, hogy gyerekjáték eladni valamit, s közben csak az Isten a tudója, hogy nehezebb dolgunk van, mint bárki másnak, nem igaz? Sokkal nehezebb: Bizony. Nos amikor még egyetemre jártam, mielőtt kirúgtak volna, kirúgtak, nem titkolom. mert az a véleményem, hogy átkozott hülye az olyan ember, aki többre tartja magát, mint

amennyit ér, az ember ne mutassa magát másnak, mint amiez az én elvem. Én se vagyok különb másnál. és ezt bárkinek a szemébe is mondom, aki kíváncsi rá. jó haver vagy te, Brown. - Örülök, hogy ezt hallom tőled, jennings, mert tudom, hogy valóban így is gondolod, és ez sokat jelent számomra. Az ember hülyére dolgozza magát, szüksége van hát néhány barátra, olyan emberekre, akikről tudja, hogy bíznak benne és szeretik, mert há ezt se sikerült elérnie, mi értelme van egyáltalán, hogy dolgozik? Pontosan így van. Én igazán szerencsés vagyok, bárkinek a szemébe mondom persze nekem is megvannak a magam gondjai, ki a fenének nincsenek, de hát nem azért vagyunk itt ma este, hogy siránkozzunk, igaz? És azt is meg kell mondanom nektek, hogy gyönyörű feleségem van ez a színtiszta igazság. Valaki elröhögi magát a bandából. Nekem is gyönyörű feleséem van. Brown, de esküszöm neked, hogy kétévi házasság után akár olyan is lehet egy asszony, mint egy mosómedve, már amennyi örömed van belőle. Nem tudok egészen egyetérteni veled, Freeman, de azért van valami igazság abban, amit mondasz. Érzi, hogy fröcsög a nyála beszéd közben, hangja elvész a pohárcsörgés és a társalgás zűravarában. Gyerünk, menjünk el Eloise-hoz. Aztán az elkerülhetetlen kijózanodás. Ide hallgass. Freeman, te mondtál valamit az előbb, ami gyon fölkavart, mégis állítom neked, hogy olyan gyönyörű Íeségem van. hogy még csak a nyomába se ér senki. S azt zem gyalázat, hogy így eljárunk a jó ég tudja miféle nőket gkefélni, aztán szépen hazamegyünk a feleségünkhöz. Szóval t akartam mondani, hogy szégyen, gyalázat. Ha a feleségemre 605 gondolok meg arra, hogy miket művelek, átkozottul szégyellem magam. Csakugyan szégyen, gyalázat. Az hát. Azt lehetne hinni, hogy értelmes emberek vagyunk, de az igazság az, hogy csak kefélünk meg iszunk meg. . . Meg irtó jól élü nk. Irtó jól, helyesel Brown. Pontosan ezt akartam én is mondani, jennings, csak megelőztél. Megbotlik, és letottyan a járdára. Szégyen, gyalázat! Az ágyán ébred föl, Beverly vetkőzteti. Tudom, mit fogsz mondani, drágám, motyogja, de hát nekem is megvannak a magam gondjai. Az ember állandóan csak gürcöl, hogy vigye valamire, pénzt csináljon, produkáljon valamit. mert ki kell fizetni az adósságokat, és ez sok időbe kerül, bizony, nehéz ez a földi élet, ahogy a pap szokta mondani. És másnap délelőtt, miközben fájó fejét dörzsölgetve meg-

próbálja kiszámolni, mibe került a muri, azon töpreng, mit csinálhatott Beverly az éjjel. (Az előző este vele együtt kiruccant kollégák kacsintásai, komikus, félénk viselkedése. Tízkor összetalálkozik a vécén Freemannel. ) Tyű, micsoda katzenjammerem van. Én is istentelenül szédülök, mondja Brown. Mi a fenének kell nekünk ilyesmiket csinálni? Valószínűleg azért, hogy kizökkenjünk egy kicsit a megszokott kerékvágásból. Az istenit! 6 Ugyanaznap éjjel a hegylánc túlsó oldalán Cummings végigjárta állásait. A támadás másfél napja sikeresen folyt, az arcvonalban harcoló századok negyed, sót fél mérföldet nyomultak előre. A hadosztály ismét mozgásba lendült, méghozzá sokkal eredményesebben, mint várta. A tétlenség és tespedés hosszú, esős hónapja a jelek szerint véget ért. Az F század elérte a Toyakuvonalat, és a legutolsó jelentés szerint, amelyet aznap délután 606 tt; az E század egyik megerősített szakaszának sikerült elnia egy japán tábort aL F század szárnyán. A támadás ülete a legközelebbi napokban az ellenség ellenakciói követben valószínűleg lelassul, de ha a támadó csapatok kitartaő; - és Cummíngs azért indult szemleútra, hogy lássa, ki nak-e tartani -, könnyen lehetséges, hogy két héten belül tsik a Toyaku-vonalat. z előnyomulás titokban egy kicsit meglepte. Több mint egy napig készült a támadásra rengeteg hadianyagot halmozott terveit a japánok kudarcba fulladt támadását követő eseytelen hetekben nap mint nap módosította. Mindent megtett, t csak megtehet egy hadosztályparancsnok és mégis nyugn volt. Mikor eszébe jutottak az első állások a fedett lövészkkal és a sárba fektetett pallókkal mindig újra meg újra csüggedt; ez beszédes jele volt annak, hogy a katonák hosszabb ire befészkelték magukat, s nehéz lesz kimozdítani őket. Most már tudta, hogy tévedett. Minden hadművelet más-más tulsággal jár s Cummings a mostani esetből egy homályos, kétségtelenül alapvető igazságot vont le. Ha a katonák elég áig maradnak egy helyben, előbb-utóbb elfogja őket a nyuganság, s annyira elunják a mindennapok változatlan egyhangágát, hogy újból nekibátorodnak. Helytelen tehát csak azért ltani egy századot, mert nem nyomult előre - állapította . Hagyni kell, csücsüljenek csak jó sokáig a sárban, a végén szántukból fognak támadni. Tiszta véletlen volt, hogy éppen eor adta ki a parancsot a támadásra, amikor a katonák már

k a vágytól, hogy ismét előrenyomulhassanak, s a lelke Iyén tisztában volt vele, hogy szerencséje volt. Teljesen téveítélte meg a katonák morálját. néhány nagyobb emberismerettel rendelkező századrancsnokom lenne, nyilván minden sokkal egyszerűbben és ábban ment volna, de hát túlzás volna egy századparancstól annyi más képesség mellett még azt is elvárni, hogy ilyen újdonsággal rendelkezzék. Nem, ami történt, egyedül az én mégiscsak nekem kellett volna rájönnöm a dologra. ószínűleg ez volt az oka, hogy a támadás gyors sikere nem ésítette fel túlságosan természetesen örült neki, hiszen legnagyobb gondtól megszabadult. A hadtestparancsnokság 607 nyomása enyhült, és a veszély, amely egy ideig mindent kedvezőtlen színben tüntetett fel - hogy tudniillik a hadművelet kellős közepén leváltják -, máris múlóban volt, s valószínűnek látszott, hogy ha a támadás továbbra is sikeresen halad előre, végleg eloszlik. Elégedetlenségét azonban egy másfajta elégedetlenség váltotta fel. Még önmaga előtt sem vallotta be, de titokban az nyugtalanította, hogy a sikeres támadással nem megy többre, mint az olyan ember, aki megnyom egy gombot, aztán várja, hogy jöjjön a lift. Ez volt az, ami zavarta az örömét, sőt nyugtalanította is egy kicsit. Valószínűnek látszott, hogy a támadás lendülete előbb-utóbb lelassul, viszont ha már másnap elröpül á hadseregparancsnokságra, jelenlegi sikere csak árthat esélyeinek, hogy sikerül haditengerészeti támogatást szereznie a Botoiöbölben tervezett akcióhoz. Tulajdonképpen el kellene árulnia önmagát, őszintén ki kellene jelentenie, hogy a hadműveletet csakis ennek a partraszállásnak a segítségével nyerheti meg, márpedig igen kényelmetlen lett volna alábecsülnie és lekicsinyelnie eddig elért sikereit. A helyzet mindenesetre megváltozott. Reynolds bizalmas feljegyzést küldött neki, amelyből kiderült, hogy a hadseregparancsnokság most már valószínűleg nem zárkózik el teljesen a Botoi-öbölben való partraszállás gondolatától, és ha sikerül beszélníe az illetékesekkel, talán kieszközölheti támogatásukat. Ki kellene használnia jóindulatukat. Közben tudta, hogy önmagát csapja be. Mialatt naphosszat ott ült a hadműveleti sátorban, és a beérkezett jelentéseket tanulmányozta, kicsit bosszús volt. Úgy érezte magát, mint valami politikus a választás estéjén, amikor már tudja, hogy pártja jelöltje győzött, s mégis bosszankodik, mert eredetileg mást szeretett volna jelölni Az egész átkozott dologban nem volt semmi fantázia, nagyon is banális volt, bármelyik hadosztályparancsnok sikeresen végrehajtotta volna, és dühítette a gondolat, hogy be kell ismernie: a hadseregparancsnokságnak volt igaza. De persze nem is volt igaza Még sok nehézség áll előtte, é a hadseregparancsnokság ezt nem hajlandó belátni. Cummings=;

nak eszébe jutott egy pillanatra a felderítő szakasz, amelye a hegy túlsó oldalára küldött, de csak vállat vont. Ha a vállal kozás eredményes lesz, ha valamirevaló jelentéssel térnek vissza 608 csakugyan sikerül átküldenie egy századot a szoroson, és jelentésük figyelembevételével megvalósítania a partraszállást a toi-öbölben. az nagyszerű és hatásos volna. Csakhogy sok minden szólt ellene. A legokosabb Hearn felderítő szakaszát kigyni a számításból, amíg vissza nem érkezik. Noha tele volt fenntartásokkal, buzgón dolgozott, minden figyelmét az előnyomulásnak szentelte, gondosan áttanulmányozott minden beérkezett jelentést. Nagy körültekintést igénylő, fárasztó munka volt, estére mindig kimerült, s valami másfajta elfoglaltságra volt szüksége. Amikor a hadosztály akcióban volt, mindig serkentő hatást gyakorolt rá. ha naponként végigjárta ez arcvonalat, ezúttal azonban este lehetetlenség volt megszemlélnie a gyalogsági állásokat. Elhatározta hát, hogy a tüzérséget keresi fel. Telefonon magához rendelte dzsipjét meg a sofőrt, és este nyolc óra tájban elindult- Majdnem telihold volt. Kényelmesen hátradőlt a dzsip elülső ülésén s nézte, hogy játszanak a fényszórók a dzsungel lombjain. Mivel aránylag messze voltak az arcvonaltól, nem kellett elsötétíteni. A tábornok szórakozottan fújta a füstöt, és kéjesen élvezte az arcába csapódó szelet. Úgy érezte ugyan, mintha kilúgozták volna, de még így is rendkívül feszült idegállapotban volt; s most a tovasuhanó táj. a motorbúgás, az ülés zötykölődése, a cigaretta illata megnyugtatta; s mint valami langyos fürdő, lecsillapította idegeit. Kezdett jobb kedvre hangolódni, s kellemesen üresnek érezte az agyát. Negyedóra múlva elérkeztek a 105-ösök egyik ütegéhez, amely közvetlenül az út mentén volt fölállítva. Cummings ösztönszerűen utasította a sofőrt, hogy forduljon be, s a dzsip nagyot zökkent egy árokba lefektetett és földdel betakart, üres benzineshordón. A kerekek cuppogva keresztülvergődtek a parkírozóhely során, aztán megálltak egy viszonylag száraz földdarabon. A bejáratnál álló őrszem közben telefonált a századosnak, aki kijött a dzsip elé, és üdvözölte a tábornokot. - Parancsol, tábornok úr? Cummings bólintott. - Csak körülnézek. Hogy dolgozik az üteg ? - Kitűnően, tábornok úr. - Körülbelül egy órával ezelőtt utasítottam az ellátó-oszlopot; 609 hogy küldjön az ütegnek kétszáz össztűzre elegendő lövedéket. Megkapta ? - Igenis, tábornok úr. - A százados elhallgatott egy pilla-

natra. - Hát önnek mindenre kiterjed a figyelme, tábornok úr? Cummingsnak hízelgett a kérdés - Közölte a katonáival, milyen eredményes volt ma délután az üteg össztüze? - kérdezte. - Megemlítettem, tábornok úr. - Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni. Ha a katonák előírás szerint teljesítik feladatukat, nem árt, ha megkapják érte a megérdemelt elismerést. Fontos, hogy érezzék, nekik is részük volt a sikerben. - Igenis, tábornok úr. A tábornok kiszállt a dzsipből, s a százados kíséretében elindult. - Az az utasításuk, hogy minden negyedórában zavarótüzet adjanak le. Igaz? - Tegnap este óta, tábornok úr. - S hogyan pihenteti az embereit? A százados kicsit zavartan mosolygott. - Valamennyi löveg személyzetét két csoportra osztottam, tábornok úr, s mindegyik fél raj egy óra hosszat van szolgálatban, vagyis négy alkalommal ad le zavarótüzet. Ilyen módon az emberek a fele időt alvással tölthetik. - Úgy látom, nagyon ügyes beosztás - ismerte el a tábornok. Keresztülhaladtak egy kis tisztáson, ahol az üteg étkezősátra és a parancsnoki sátor állt. A sátrak ezüstösen csillogtak a holdfényben, meredeken ívelő oldallapjaikkal miniatűr katedrálisokra emlékeztettek. Miután elhagyták a tisztást, végighaladtak egy körülbelül tizenöt méter hosszú ösvényen, amelyet a bozótba vágtak. Az ösvény másik végén volt fölállítva a négy tarack, aránylag rövid arcvonalon: a két szélső legfeljebb ötven méterre lehetett egymástól, csövük a dzsungel fölött a japán vonalak felé volt irányítva. A holdfény szeszélyes, tarka foltokat rajzolt a lövégek csövére és talapzatára: rájuk vetítette a föléjük hajló lombok csípkés árnyékát. Az üteg mögött öt rajsátor állt szétszórva a bozótban. majdnem teljesen beleveszett a dzsungel sűrű sötétjébe. Lényegében ennyi volt az egész ütegállás: egy parkírozóhely, a lőszer, az étkezősátor, a négy tarack és a néhány rajsátor. 610 -; tábornok egy pillantással áttekintett mindent, megnézte azt néhány tüzért is, aki az egyik löveg talpszárai közt feküdt a földön, s elfogta egy kis nosztalgia. Egy pillanatra nagyon fáradtnak érezte magát, s némi múló sajnálkozást érzett, hogy ngár nem lehet közönséges tüzér, akinek legfőbb gondja az, hogy megtömje a hasát és legnagyobb bánata, ha tüzelőállást kell ásnia. Valami furcsa, hozzá egyáltalán nem illő hangulat fogta I, valami elnéző részvét önmaga iránt. Az egyik rajsátorból időnként kirobbanó röhögés, rekedt vicceládés hallatszott. Neki mindig magányosnak kell lennie, de hát ő választotta agának ezt az életformát, most már nem visszakozhat, de nem

is akar. A legnagyszerűbb dolgokat, az olyan dolgokat, amelyeket érdemes megcsinálni, végső soron egyedül kell az embernek 'végrehajtania. Az ilyen pillanatokban azonban mégis elfogja az bert a kétség, a kísértés, ha nem vigyáz. Cummings rámeredt f Mount Anaka hatalmas, sötét tömegére, amely a fekete éjsza"ban csak egy még sötétebb árnynak, még feketébb tömegnek tott, mint az égbolt. Ez a hegy a sziget tengelye, kulcsa. Van valami rokonság köztünk - állapította meg magában. Misztikus szemszögből nézve azt mondhatta volna az ember, y ő meg a hegy megértik egymást. Mindketten szükség'en visszautasítóak, magányosak, a magasabb régiókban ralkodnak. Hearn talán éppen ma éjjel kel át a szoroson, most étel közvetlenül az Anaka árnyékában. Valami furcsa, haragés reménykedésből összetett érzés nyilallt bele, maga se tudta tosan, szeretné-e, hogy Hearn vállalkozása sikerüljön. A probhogy tulajdonképpen mit is kezdjen Hearnnel, még mindig s megoldva, és Hearn visszatéréséig nem is lesz. S Cums megint nem volt benne biztos, hogy tulajdonképpen mit s ettől egy kicsit zavarba jött. f! százados zökkentette ki révedezéséből. - Egy perc múlva élünk, tábornok úr. Óhajtja megtekinteni? A tábornok összerezzent. - Igen. - A százados oldalán ballagott a löveghez, amelyik köré a tüzérek gyűltek. Mire értek a katonák már végeztek a löveg beirányzásával, s az betolta a hosszú, karcsú gránátot a helyére. Elhallgattak, merevedtek, mikor Cummings melléjük lépett, feszélyezetten 611 álltak, hátratett kézzel, nem tudták, vajon szabályos vigyázzba kell-e vágniuk magukat. - Pihenj, emberek - mondta Cunimings. = Kész, DiVecchio? - kérdezte az egyik tüzér. - Igen. A tábornok DiVecchióra pillantott. Alacsony, zömök férfi volt, zubbonya ujját felgyűrte, fekete haja a homlokába lógott. Városi bugris - gondolta a tábornok némi lenézéssel vegyes leereszkedéssel. Az egyik tüzér zavarában és izgatottságában rekedten kuncogni kezdett. A tábornok érezte, hogy mindnyájan tudatában vannak jelenlétének, borzasztóan a tudatában vannak, kényelmetlenül érzik magukat, mint a kamaszok egy trafik előtt, ha egy asszony rájuk szól. Ha most elmentem volna mellettük, nyilván összesúgtak volna, talán gúnyolódnának is rajtam. Élvezte azt a furcsa, átható, szinte borzongatóan jóleső érzést, amely erre a gondolatra eltöltötte. - Én szeretném elsütni a löveget, százados úr - mondta. A tüzérek rábámultak Valamelyikük dünnyögött valamit magában. - Van valami kifogásuk ellene, hogy én süssem el?kérdezte nyájasan a tábornok.

- Hm - mondta DiVecchio. - Dehogy van. Miért c-olna, tábornok úr? A tábornok odalépett az egyes kezelő helyére a lövegtalp szárai közé, az emelőszerkezet mellé, és megmarkolta az elsütő zsinórt. Vagy harminc centi hosszú zsinór volt, fogantyúval a végén. - Hány másodperc van még, százados úr? - Öt, tábornok úr. - A százados idegesen nézte az óráját. Az elsütő zsinór fogantyúja kellemesen érintette a tábornok tenyerét. Cummings rámeredt a závárzat bonyolult, titokzatos mechanizmusára, a rugózatra, s szorongással vegyes izgalom töltötte el. Önkéntelenül hanyag, de magabiztos testtartásba helyezkedett, valahányszor valamilyen szokatlan dolgot művelt, ösztönösen igyekezett a közömbösség látszatát kelteni. Most azonban a hatalmas löveg kicsit azért zavarba hozta; West Point óta nem sütött el ágyút nem is emlékezett rá, milyen dörrenéssel és megrázkódtatással jár. Csak arra emlékezett, hogy az első világháborúban egyszer két óra hosszat tüzérségi zárótűzben állt, 612 s addig soha nem tapasztalt, iszonyú halálfélelem töltötte el. Most bizonyos mértékig ennek a félelemnek az emléke elevenedett föl benne. Mielőtt elsütötte volna a löveget, képzeletében egy rövid pillanat alatt lejátszódott minden: az iszonyatos, lassan elhaló detonáció, aztán ahogy a gránát nagy ívben, magasan végigszárnyal a sötét égen, sivítva lefelé zuhan, s végül az a pillanat is, amikor a másik oldalon földet ér, és iszonyú, szinte őskori rémületet vált ki a japánok közt. Egy pillanatra egész testében megremegett az izgalomtól, de ez az izgalom el is múlt, mielőtt egyáltalán tudatára ébredt volna. A tábornok megrántotta a zsinórt. A dörrenéstől egy pillanatra megsüketült; szokatlan ereje megrázkódtatta, megbénította. Inkább érezte, mint látta, hogy az ágyúcsőből ötméteres lángnyelv csap ki, s kábultan hallgatta a kilövés tompa, hullámzó moraját a dzsungel sűrű, sötét folyosóiban. A visszaránduló cső iszonyú erejétől a kerekek gumiabroncsa és az ágyú talapzata még mindig remegett egy kicsit. Mindez a másodperc töredéke alatt játszódott le. Elzúgott mellette a légnyomás is, összekócolta a haját, s Cummings önkéntelenül behunyta a szemét, anélkül hogy a tudatára ébredt volna. Aztán lassanként visszanyerte érzékelőképességét, s a detonáció sodrában úgy kapaszkodott bele, mint amikor valaki a kalapját hajszolja a viharban. Mély lélegzetet vett, elmosolyodott, s hallotta, hogy közömbösen így szól: - Nem szeretnék a másik oldalon lenni. - Csak aztán vett tudomást a tüzérekről meg a századosról. Azért mondta ezt, mert - mint mindigagyának egyik zuga világosan érzékelte a tényleges helyzetet; pedig közben nem is volt tudatában, hogy emberek vannak körülötte. Lassan tovább ballagott, s magával vitte a századost is. - Éjszaka az ágyúzás egy kicsit mindig nagyobb hatást gya-

őröl az emberre - dörmögte. Lelki egyensúlya kissé megrendült. Ilyesmit soha nem mondott volna egy idegennek, ha nem áll még mindig a kilövés hatása alatt. Értem mire gondol, tábornok úr. Engem is mindig újra g újra fölzaklat, ha az üteg éjszaka tüzel. Akkor hát rendben van. Cummings rájött, hogy majdnem bakést követett el. - Úgy látom, az ön ütege igen jól dolgozik, zados úr. 613 - Köszönöm, tábornok úr. De a tábornok nem figyelt rá. Lelki szemeivel a gránát útját követte, figyelte, mikor csapódik be tompa, ősvilági robajjal. Mikor következik be? Fél perc múlva? Feszülten leste a robbanást. - Sohasem tudom egészen túltenni magam rajta, tábornok úr. Valóságos pokol lehet a másik oldalon. Cummings a detonáció tompa dörrenését figyelte, sok-sok mérföld messzeségben a dzsungelben. Szinte látta a vakító, pusztító lángnyelvet, hallotta a sikoltásokat, s a repeszdarabok éneklő süvítését. Vajon megölt valakit? - töprengett. Csak most eszmélt rá, milyen feszülten várta, hogy a gránát földet érjen, s valami jóleső, mérhetetlen megkönnyebbülés áradt el egész testében. Minden érzéke kielégült, kimerült. Furcsa dolog ez a háború, illetőleg általában a háború - gondolta kicsit gyerekesen. De pontosan tudta, mit ért alatta. A háború fölszínesen nézve unalmas, gépies szabályokból és intézkedésekból áll, de a felszín alatt pőre, remegő szív dobog, mélységesen fölkavarja az embert, ha a kellős közepébe kerül. Nincs-e benne a gránát iszonyú robbanásában, az emberkéz által előidézett mennydörgésben és villámlásban minden homályos ösztön és vágy, a dombtetőkön történő áldozatbemutatás, az éjszaka és az álmok minden heves sóvárgása? Nem összefüggő gondolatsor volt ez, csak valami ahhoz hasonló, s a tábornokot érzelmi reakciói, elképzelései és izgalmai szinte transzba ejtették. Úgy érezte, mintha maró savas fürdőből megtisztulva lépett volna ki, és egész lénye, az ujja hegyéig, készen állt arra, hogy birtokába vegye a tudást, amely mindezek mögött rejlik. Kéjesen lebegett a lét bonyolult útvesztőiben. A dzsungelben a katonákat az ő agyából kípattant tervek szerint irányították. ám ugyanakkor ebben a pillanatban egyszerre több síkon is élt; a löveget csak lényének egyik része sütötte el. A szagoknak, zajoknak és képeknek az az átfogó, bömbölő szövevénye, amelyet a hadosztály többi ágyúja a végtelenségig megsokszorozott, agyának csak egy kis zugát, néhány sejtjét töltötte be. Ez a szörnyű erő, ez a titokzatos együttműködés mind az ó agyából pattant ki. Ezen az éjszakán és ebben a pillanatban olyan erőt érzett magában, amely már több volt az egyszerű örömnél; nyugodt volt és kiegyensúlyozott.

614 Később, mikor a dzsipen visszaérkezett a parancsnokságra, kitűnően érezte magát. Teste még mindig föl volt csigázva, egy kicsit még mindig lázban égett, de az az izgalom, amely most töltötte el, több volt nyugtalanságnál és mérhetetlen aktivitásra serkentette agyát. De csak ötletszerű, mintegy véletlenül felvillanó gondolatok villantak át rajta; úgy játszadozott velük, mint a gyermek a játékboltban, ha megengedik, hogy szabadon kitombolhassa magát, bármihez hozzányúlhasson, és ha ráunt, félredobhassa. Cummings számára nem volt egészen ismeretlen ez a folyamat. Minden újszerű testi tevékenység elindította benne, s minden érzékét átitatta. Mikor a sátrába lépett, futó pillantást vetett a távollétében érkezett néhány táviratra. Pillanatnyilag nem volt kedve áttanulmányozni őket, nem tudta rászánni magát az aprólékos munkára, amit megemésztésük és a fontos részletek agyába vésése jelentett. Egy pillanatra kilépett a sátra elé, és ismét mély lélegzetet vett az éjszakai levegőben. A táborban csönd volt, szinte kísérteties csönd, a holdfény átvilágította a tisztás fölött lebegő párát, a dzsungel lombjait vékony ezüsthálóval szőtte be. Jelenlegi . hangulatában az ismerős részletek is valószínűtlennek hatottak. Milyen idegen tud lenni éjszaka a föld - sóhajtott föl. A sátorba visszatérve habozott egy pillanatig, aztán kinyitott egy kis, zöld iratszekrényt, amely az íróasztala mellett állt, s elővett egy nehéz, vastag füzetet; feketébe volt kötve, mint valami törvénykönyv. Napló volt, ebbe szokta hosszú esztendők óta futtában bejegyezni gondolatait Egy időben Margarettel is megbeszélte őket, de házasságuk első évei után, amikor eltávolodtak egymástól, a napló fontossága megnövekedett. A rákövetkező esztendőkben sok ilyen kötetet teleírt, lepecsételte és eltette őket. De valahányszor beírt valamit a naplóba, mindig úgy érezte, mintha valami tiltott dolgot művelne, akár a kisfiú, aki rossz lelkiismerettel bezárkózik a fürdőszobába. Ha magasabb síkon is, de sok szempontból ugyanolyan érzései voltak: szinte öntudatlanul valamilyen mentséget készített elő arra az esetre, ha rajtakapják. - Ha lenne szíves várni egy pillanatig, őrnagy (ezredes vagy hadnagy) úr, csak éppen lefirkantok egy följegyzést. Most föllapozta a naplóban az első üres oldalt, s a ceruzával 615 a kezében néhány pillanatig elgondolkozott. MiközbŐn visszafelé jött az ütegtől, rengeteg új gondolata és benyomása támadt, s most várt, tudta, hogy agya ismét felidézi őket. Olyan érzése volt, mintha megint a markában szorongatná az elsütő zsinór sima, tojás alakú fogantyúját. Mintha vadállatot tartana pórázon - gondolta. Ez a kép egész gondolatsort indított el benne. Fölírta a lap

tetejére a dátumot, még egyszer megforgatta ujja közt a ceruzát, aztán írni kezdett. "Nem egészen oktalan gondolat a fegyvereket többnek tekinteni közönséges gépeknél; egyéniségeknek, sőt talán emberi lényeknek. A ma esti ágyútűz juttatta eszembe ezt a gondolatot; olyan az egész, mint valami nemzési folyamat, csak a végső hatás más. " A kép egy kicsit zavarta; némi ellenszenvvel írta le a szexuális jelképet, s hirtelen eszébe jutott DiVecehio. "A tarack olyan, mint a méhkirálynő, amelyet tudomásom szerint a dolgozó méhek táplálnak. A fallosz-gránát keresztülhatol egy fényes acélvaginán, átröpül az égen, s lángra lobbantja a földet. A föld - költői képpel élve - az anyaöl. Még a tüzérségnél használt durva parancsszavak is szinte félreérthetetlenül erre utalnak. Lehet, hogy valami tudat alatti vágyat elégítenek ki bennünk, amely a halálanyát szolgálja. Szétterpeszteni a lábakat! Megcélozni!! Behelyezni! Emlékszem ana a kiképzőosztagra, ahol egyszer szemlét tartottam, hogy mulattak a kadétok, emlékszem még az altiszt szavaira is: nHa egy ilyen nagy lyukba se tudod bedugni azt a gránátot, nem tudom, mit fogsz csinálni, ha idősebb leszel.cc Talán érdemes volna elemezni ezt a megjegyzést. Nem készült erről pszichoanalitikai tanulmány? De ott vannak a többi fegyverek is. Például azok az álcázott aknák Európában, amelyeket a németek alkalmaznak, vagy a mi tapasztalatunk Motomén, a 318-as magaslaton. Veszedelmes jószágok, mint a sáskák, lapos, fekete, ocsmány kis jószágok, undorral és borzadállyal töltik el az embereket, olyannyira, hogy már egy falon lógó kép megigazítása is bőgésre készteti őket, mert félnek a robbanástól vagy attól, hogy egy csomó fekete svábbogár bújik elő a felfedett falrészből. S a páncélosok meg a tehergépkocsik nem olyanok-e, mint valami nagy, félelmetes dzsungelbeli állatok, elefántok vagy rinocéroszok, a géppuskatűz nem olyan-e, mintha élőlények karattyolnának egymással? Vagy a puska, ez az egészen személyes fegyver nem az emberi erő megsokszorozása-e? Nincs-e valami összefüggés mindezek közt? És megfordítva: harc közben a katonák nem inkább gépek-e, mint emberek? Tetszetős, elfogadható tézis. Az ütközet sok-sok Őzer embergépből álló organizáció, olyan gépeké, amelyek irányított mozdulatokkal rohamoznak a csatatéren, mint a motorok "lögnek a napon, s ha esik. reszketnek és megdermednek, t a vízbe dobott, folyékony fém. A gondolatmenetet folytatva lÍ Jöngm, hogy mi, emberek, már nem vagyunk messze Olyan messze már semmi esetre, mintha lovakat és párosítani. Egy gép sok emberrel fölér; a hadifőezt még inkább tapasztalja, mint mi. Azok a nemze'- istenségre törekszenek; mind a gépeket ludni vajon ez rám is érvényes?

a székén, és cigarettára gyújtott. A Coleman-lámpa a zümögni kezdett, és Cummings fölállt, hogy megIna. Közben eszébe jutott egy pillanatra Hearn arckifejezése, or ott ült előtte. és kérte, hogy helyeztesse át. A tábornok t vont, visszaült, és az íróasztalára meredt. Mihelyt papírra irteZte gondolatait, valahogy nem látszottak olyan mélyeknek, sőt mesterkéltnek tűntek, s homályos elégedetlenséget érzett. Talán abba kellene hagynia az írást, de a Hearn hadnagyra való Őmlékezés fölzaklatta, mintha csapóajtó nyílt volna föl az agyán. Határozott mozdulattal elhárította magától az emléket; vonalat húzott az utolsó mondat alá, és más témáról kezdett írni. "Mostanában sokat töprengtem egy meglehetősen lenyűgöző görbé, amelyet nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. Az aszimmetrikus parabolán, amelyik így néz ki: 616 617 vagy így: vagy így: vagy így: Apropó: Spengler felfogása valamennyi kultúra fejlődéséről (gyermekkor, ifjúság, érett kor, öregség, vagy: bimbózás, virágzás, hervadás, rothadás ). A fenti görbe mindenféle kultúra alapformája. Úgy látszik, egy korszak mindig a közepe után ér a zenitjére. A hanyatlás mindig gyorsabb, mint az emelkedés. S vajon nem ez a tragédia görbéje is? Úgy értem, ez a görbe annak az esztétikai megfogalmazása is, hogy egy jellem kifejlődése sokkal tovább tart, mint az összeomlása. Más szempontból ez a görbe egy férfi vagy női mell körvonala is, oldalról nézve." Cummings abbahagyta az írást s valami szokatlan idegesség fogta el, mintha tűk bizseregtek volna a hátában. A hasonlat zavarta, és a következő mondatok szinte alig jelentettek valamit a számára. . egy férfi vagy női mell körvonala is, oldalról nézve; egyúttal a szeretkezés alapformája is. És minden emberi erőkifejtés görbéje is (ha a gyerekkor és az öregkor síkját figyelmen kívül hagyjuk), s úgy látszik, a szexuális gerjedelem és feloldódás görbéje is, ami alapjában véve a testi élet alapvető tényezője. i Mi tulajdonképpen ez a görbe? Minden elhajított tárgy alapvető röppályája: labdáé, kőé, nyílé (Nietzsche vágy-nyila) vagy ágyúgolyóé. Vagyis éppúgy görbéje a halált hozó lövedéknek, mint ahogy szimbóluma a szerelemnek és az életösztönnek; általában a létezés vonala; áz élet és a halál különböző nézőpontokból. Az élet nézőpontja az; amit akkor látnánk és éreznénk, ha

egy magasba emelkedő gránátot meglovagolnánk; a pillanatnyi érzések és érzékelések. A halál nézőpontjából a gránát a befejezett egész, tudjuk, hol az elkerülhetetlen vég, az a pont, amely 618 felé a kérlelhetetlen fizikai törvények kényszerítik attól a pillanattól fogva, amikor megkapja az első lökést, amikor a levegőbe röpítik. Hogy még egy lépéssel továbbmenjek: a lövedéket két egymással ellentétes erő kényszeríti ilyen pályát írni le. Ha ez a két erő nem volna: a lövedék egyenes vonalban állandóan fölfelé haladna: Ez a két erő a nehézségi erő és a levegő ellenállása, hatásuk az idő négyzetével arányos; egyre inkább erősödnek, bizonyos értelemben önmagukat táplálják A lövedék így akar haladni: r, a nehézségi erő lefelé húzza: j, a levegő ellenállása pedig ebbe az irányba hat: Minél több idő telik el, ezek az emésztő erők egyre növekszenek, siettetik a hanyatlást, rövidítik a pályát. Ha csak a nehézségi erő hatna, a pálya szimr metrikus volna : a tragikus görbét a levegő ellenállása idézi elő i Tágabb értelemben véve a nehézségi erő a halált jelenti (ami fölfelé emelkedik, annak le is kell hanyatlania), a levegő ellenállása a közeg ellenállása. . . a tömeg tehetetlenségét, illetőleg a tömegek tehetetlenségét, amelynek következtében az eszménykép, egy kultúra fölfelé haladása előbb-utóbb elakad, lelassul, elkerülhetetlenül bukásra van ítélve." . A tábornok abbahagyta az írást, és üres tekintettel meredt a naplójára. Az utolsó mondatok egyikét émelyítő szabályossággal ismételgette magában: "A tömeg tehetetlenségét, illetőleg a tömegek tehetetlenségét, a tömeg tehetetlenségét, illetőleg. . ." Hirtelen elfogta a méreg. Csak a szavakkal játszom. Minden értelmetlennek, zavarosnak tűnt, amit leírt. Iszonyú undor fogta el iránta. Ceruzáját erősen megnyomva, lassan, egymás után áthúzta minden mondatát. 619 Mikor a lap közepére ért, kitört a ceruza hegye, mire lecsapta; kiment a sátor elé, kicsit kapkodva lélegzett. Túl könnyű, túl primitív így. Biztos, hogy van valami szabály, de nem lehet egy egyszerű görbére visszavezetni. A megoldás kisiklott a keze közül. Rámeredt a néma táborra, fölnézett a Csendes-óceán fölött tündöklő égbolt csillagaira, hallotta, hogy zizegnek a kókusz-

pálmák. Magányosságában megint túlfeszültek érzékei, s egészen elveszítette testi mivoltának tudatát. Megint valami mélységes, határtalan becsvágy lobbant fel benne, és ha nem lettek volna annyira beidegzettek a szokásai, valószínűleg égnek emeli a karjait. Fiatal kora óta még soha sem sóvárgott így a tudás után. Minden ott van előtte, csak tudná megragadni! Ha meg lehetne formálni. . . ha meg lehetne formálni ezt a görbét! Valahol ágyú dörrent, az éjszaka szövedéke beleremegett. Cummings hallgatta, hogyan hal el a lövés visszhangja, és megborzongott. A Mount Anaka sziklafalai vörösarany színben izzottak a lemenő nap fényében, s ez a fény visszaverődött az alatta elterülő dombokra és rétekre. Ahányan még megmaradtak a szakaszból, letelepedtek éjszakára. A négy ember, aki elment egy órára segíteni Brown csoportjának, visszatért, és a pokrócait igazgatta. A vízmosás fölötti buckán Gallagher őrködött; a többiek megették vacsoraadagjukat, vagy néhány méternyire lekuporodtak a fűbe, hogy könnyítsenek magukon. Wyman nagy gondosan megmosta a fogát, néhány csöpp vizet csöpögtetett a kulacsából a fogkefe sörtéire, aztán elgondolkozva dörzsölni kezdte az ínyét. . - Hé, Wyman - kiáltotta a Polyák -, nem kapcsolnád be a rádiót ? - Ne, unom már hallgatni - mondta Minetta. Wyman elvörösödött. - Ide figyeljetek, fiúk, én még mindig civilizált ember vagyok - sipította. - Ha kedvem támad fogat mosni, hát akkor mosok. 620 - Még a legjobb barátai se hinnék el róla - szellemeskedett Minetta - Nyasgem. Elegem van belőletek. Croft megmozdult a pokróca alatt, s félkönyökre támaszkodott. - Halljátok, emberek, fogjátok már be a pofátokat. A nyakunkba akarjátok csődíteni a japesikat? Mit lehetett erre telelni? - Jó, jó - dünnyögte valamelyikük. Roth minden szavukat hallotta. Miközben a fűben kuporgott, aggodalmasan hátra-hátralesett. Nem volt mögötte semmi, csak a széles. sötét dombvonulat. Jó lesz sietnie. A vécépapír ott volt az élelmíszerdobozában, de amikor utánanyúlt, megint rájött a görcs. Nagyot nyögöt:, s összeszorította a combját, miközben kiürültek a belei. - Úristen - hallott egy suttogó hangot -, ki a fene rotyogtat ott? Egy elefánt? Rothot az émelygésen és gyöngeségen kívül most még a zavar is elfogta. Előhalászta a vécépapírt, elintézte a dolgát, aztán fölhúzta a nadrágját. Nagyon gyönge volt. Lefeküdt esőköpenyére, és magára húzta a pokrócát. Mitől jöhetett rám a hasmenés?

= kezdett töprengeni. Az első két napban szorulása volt, de még az is jobb volt ennél. Ideges reakció a madáreset miatt - állapította meg magában. Nemcsak az ételek okozhatnak hasmenést; hanem az idegek is. Mintha csak ezt akarta volna igazolni, megint beleállt a görcs a hasába, s néhány pillanatra kínzó félelem fogta el. Kénytelen leszek még egypárszor kimenni az éjszaka - állapította meg. Márpedig ez nyilván lehetetlen. Ha járkálni kezd a sötétben, még képes rálőni, aki éppen őrködik. Muszáj lesz a fekhelye mellett elintézni a dolgát. Roth szeme könnyes lett kétségbeesésében és mérgében. Ez mégse járja. Mérhetetlenül elkeserítette. hogy a katonaságnál nem számolnak az ilyen lehetőségekkel. Óóó! Visszafojtotta lélegzetét, összehúzta záróizmát, homlokáról a szemébe folyt a veríték. Egy pillanatra szinte pánikba esett. mert biztos volt benne, hogy össze= mocskolja magát. A szakaszban volt erre egy tréfás szólás: "Jól szorítsd össze a segged lyukát." Tudják is, milyen érzés ez! De azért csak ennek az alapján ítélik meg az embert - állapította = meg magában. Hogyha rád jön a fosás, szorítsd össze a. . ." Rendben van, 621 délután még csak ment valahogy, pedig nem is tudatosan csinálta. Most azonban, ha eszébe jutott a tűzharc ott a szoros bejáratánál, tehetetlen szorongás fogta el Ő csak lapult a kiugró szikla mögött, és akkor se lőtt, amikor Croft rájuk ordított, hogy lőjenek. Azon töprengett, észrevette-e Croft, s csak abban bízott, hogy az őrmester túlságosan el volt foglalva. Mert ha észrevette, akkor fog aztán csakugyan piszkálódni. Meg aztán ott volt Wilson is Roth belenyomta arcát esőköpenye nedves gumiszövetébe Eddig a pillanatig egyáltalán nem gondolt Wilsonra, még akkor sem, amikor visszahozták a vízmosásba, és megszerkesztették a hordágyat; a madárral játszott. Látta ugyan Wilsont, de nem volt kedve alaposabban megnézni. De most egészen tisztán látta maga előtt. Fehér volt az arca, csupa vér az egyenruhája. Iszonyú. Roth megborzadt, s mikor eszébe jutott, milyen piros volt Wilson vére, majdnem rosszul lett. Az hittem, valahogy sötétebb. . . Artériás lehetett. . . vagy vénás. . .? Ó, hát nem mindegy? Wilson mindig olyan eleven fickó volt és egyáltalán nem rosszindulatú. Nagyon barátságos is. Abszurdum. Az egyik pillanatban még. . . s aztán ilyen csúnyán megsebesült; mikor megjöttek vele, úgy nézett ki, mint egy halott. Nehéz elhinnigondolta Roth. s aztán leküzdhetetlen borzongás fogta el. És ha engem talált volna el a golyó? Roth szinte látta, hogyan szivárog csillogva a vér a testébe ütött, mély lyukból. Óóó, olyan olt az a seb, mint valami száj, iszonyat volt nézni. S mintha csak amúgy is nyomorúságos érzését akarta volna fokozni, kavarogni kezdett a gyomra, mire hasra fordult, és hányt egy kicsit. Ó, milyen iszonyú! Meg kell szabadulnia valahogy a gondo-

lattól. Mellette fekvő bajtársa felé pillantott. Majdnem teljesen sötét volt, alig tudta kivenni az arcvonásait. - Red? - suttogta halkan - Aha. Roth majdnem azt mondta: - Ébren vagy? - De észbe kapott, és félkönyökre támaszkodott. - Van kedved beszélgetni egy kicsit? - kérdezte. - Mindegy, úgyse tudok aludni. 622 - Ez a kimerültségtől van. Túlságosan siettünk. ed kiköpött. - Ha nyavalyogni akarsz, fordulj Crofthoz. Dehogyis, félreértettél. - Hallgatott egy pillanatig, de tán nem bírta tovább tartani magában a szót. - Borzasztó, Wilsonnal történt. d összerezzent. Ő is ezen töprengett, amióta bebújt a poknÍá: - Eh; nem olyan könnyű eltenni láb alól a jó öreg t. gondolod? - Roth megkönnyebbült. - De hát olyan ? Mi a fenére számítottál? Hogy tej folyik belőle? -, tette Rpth; de ma éjjel minden és mindenki idegeszakasz régi tagjai közé tartozott. Mi vele történnie ilyesminek? - töprengett benne a régi, mélyen szívébe temeilson volt talán a legjobb barátz volt a lényeges; Red nem ve is olyan jó barátságba e illetá halála. Csakhogy szban, mint ő. Ha a tartaléegészen más lett volna a helyzet. t; mintha egy másik szakaszból esett -:z nem izgatja az embert, nem érinti a saját most, hogy Wilson elesett, rajta a sor. - Ide csak el kellett hogy találja egy golyó azt a vén a nének sajnálod? hát olyan váratlanul történt. felhorkant. - Ha majd rajtad a sor, táviratilag értesívet még tréfából se volna szabad mondanod. Ah! - Redet furcsa borzongás fogta el. A hold előbújt, tös színűre festette a sziklafalakat. Red hanyatt feküdt, aztán ki tudta venni a hegy hatalmas lejtőit, majdnem a csúg. E pillanatban úgy érezte, hogy semmi sincs rendjén. Még ia el tudta képzelni, hogy rossz előjel volt ilyesmit mondani bnak. - Ne haragudj - mondta szelídebben. = Ó, semmi baj, nem sértődtem meg. Meg tudom érteni, hogy

zelről érintett a dolog. Még nekem is önkéntelenül folyton csak 623 az jár az eszemben. Egyszerúen érthetetlen. Az egyik pillanatban még kutya baja sincs az embernek,aztán... Hiába,nem tudom megérteni. - Nem beszélnél valami másról? Bocsánat. - Roth elnémult. A kérdés azonban nem hagyta nyugton,félelme még mindig nem hagyott alább. Ilyen könnyen meg lehet ölni valakit! Nem tudott szabadulni a döbbenettől. i A hátára fordult, hogy enyhítse gyomrában a görcsöt. Mély Í lélegzetet vett.- Ó,de kikészültem. - Ki nem ? Croft hogy bírja - Az a disznó még élvezi is. " Rothot elfogta a rettegés,amikor Groftra gondolt. Felelevenedett emlékezetében a madárral történt eset,s hirtelen kibökte: - Mit gondolsz, Croft haragudni fog rám? - A madár miatt? Nem tudom, Roth. De okosabban tennéd ha nem arra pazarolnád az idődet, hogy ezen spekulálsz. - Azt szerettem volna megmondani neked, Red,hogy.. Roth elhallgatott. A kimerültség,a gyöngeség,amit a hasmenés okozott,a sok szenvedés és fájdalom,a félelem,amely Wilson miatt fogta el,mind egyszerre hatni kezdett rá. De az,hogy néhány bajtársa,köztük a mellette fekvő is,segítségére sietett, mikor Croft megölte azt a madarat,minden egyéb érzése fölött úrrá lett,részvéttel töltötte el önmaga iránt,s ugyanakkor hálát és szeretetet érzett a többiek iránt.- Végtelenül jólesett,ahogy a madárügyben viselkedtél.- Elfulladt a hangja. - Á,szóra se érdemes. - Dehogynem. Én...szeretném,ha tudnád,milyen nagyon jólesett.- Legnagyobb megdöbbenésére azon vette észre magát, hogy sír. - Az isten szerelmére! - Red egy pillanatra meghatódott, s majdnem kinyújtotta a karját,hogy hátba veregesse Rothot. De meggondolta magát,s nem mozdult. Roth olyan,mint a rühös,kócos kutyák,amelyek folyton a szemétdombokon kotorászi nak,meg a népszállók elé gyűlnek,mikor kiöntik a moslékot. Ha az ember enni ad nekik,vagy megveregeti a fejüket,folyton a sarkában lógnak,s hálától nedves szemekkel bámulnak rá. Szívesen lett volna most kedves Rothhoz,de félt,hogy nem 624 gja tudni lerázni magáról, hogy folyton ki fogja neki önteni szívét, érzelegni fog. Roth bárkire hajlandó ráakaszkodni, aki rátságos hozzá. Márpedig ezt nem engedheti meg magának: th az a fajta ember, akit előbb-utóbb eltalál egy golyó. De nemcsak erről volt szó; egyébként se állhatta az ilyesmit. abban, hogy Roth kitálalta érzelmeit, volt valami utálatos. vala-

i tisztátalan. Red ilyenkor mindig meg szokott merevedni. Az isten szerelmére, ember, hagyd már abba - horkant föl. Szarok rád is meg a madaradra is. Roth elnémult, mintha pofon ütötték volna. Sírás közben egy pillanatig úgy érezte, mintha anyja meleg karja ölelné át. Ez az tése most elmúlt, elmúlt minden. Egyedül van. Keserű elégel töltötte el, mintha ezt a végső elutasítást alaposabban megfontolva, rájött volna, hogy nagyobb megaláztatás már soha nem érheti. A kétségbeesés fenekére zuhant, de legalább szilárd talajra tt. Red a sötétben nem láthattá a Roth ajkán önkéntelenül .jelenő, keserű mosolyt. - Kérlek - mondta Roth a másik alára fordult, s könnyein át a hegy rideg, komor nyúlványaira 'edt. Ha nyelt, forróságot érzett a torkában. Legalább most ir végleg nincs mire vágynom - állapította meg magában. Ezen a fia is csak gúnyt űz majd belőle, ha felnő, s a felesége egyre zsémbesebb lesz. Soha nem veszi őt senki semmibe. Red rámeredt Roth hátára s még mindig kísértést érzett, hogy nyújtsa utána a kezét. A keskeny, görbe váll, a merev tartás, llret Roth magára öltött. maga volt a megtestesült szemreyás. Red nyugtalan lett, s egy kis bűntudat is elfogta. Tulajképpen miért is álltam ki Roth mellett amiatt a nyavalyás dr miatt? - tette fel magának a kérdést. Most aztán végleg mérgesedett a helyzet köztem és Croft közt. Fáradtan fölsóhajElőbb-utóbb úgyis ki kellett törnie köztünk a dolognak. tmindenesetre nem félek tőle. Csakugyan nem? Töprengett egy darabig, aztán elhessegette ától a kérdést. Nagyon fáradt volt, és Roth közeledése akaellenére megindította. Mint már gyakran megtörtént, ha n fáradt volt, kitisztult az agya, s úgy érezte, mindent ért, ez ilyen esetekben, mint ez is, ez a tudat szomorúsággal e el, nyomasztotta, milyen nehéz az élet. Eszébe jutott n, s egy pillanatra tisztán látta maga előtt ott a roham62 csónakban, amikor - jó néhány hónapja - partra szálltak.Ugorj bele, vén bakkecske. ó hideg a víz! - kiáltott rá akkor Wilson. - Pofa be! - Valami ilyesmit felelt neki, de hát most már teljesen mindegy. Wilson jó néhány mérföldnyire van már, az is lehet, hogy meghalt. Mi a fene értelme van az egésznek? Eh, mindenki eleve elveszett játszmát játszik - dünnyögte Red majdnem hangosan. Ez az igazsá. Ő is tudta, mindenki tudta, a szakasz minden egyes tagja. Megint felsóhajtott. Tudják, és mégse lázadoznak, mert még mindig nem fogták fel teljes egészében a dolgot. Még ha hazakerülünk is egyszer, mi a fenét érünk vele? Mit számít, hogy leszerelnek-e egyszer vagy sem? Nyilván a polgári életben se lesz másképp. Soha semmi se alakul úgy, ahogy az ember szeretné. És ennek ellenére még mindig nem elég fásultak; még mindig hisznek benne, hogy a végén minden jóra fordul,

kiválogatják a homokból az aranyszemecskéket, és azokat nézik, csak azokat - szinte nagyítóüvegen keresztül. Ő is ezt csinálja; pedig nem tartogat számára semmit a jövő, csak egy sor nyomorúságos kisvárost, albérleti szobát, kocsmákban töltött estéket, amikor majd hallgatja, hogy fecsegnek körülötte az emberek. Mi adódik még az életében azonkívül, hogy összeakad egy-egy kurvával, és megbizsereg egy kicsit az ágyéka? Talán meg kellett volna nősülnöm - gondolta, de nyomban el is nevette magát. Mit érne vele? Megvolt rá a lehetősége, és készakarva eldobta magától. Elvehette volna Loist, és meglépett előle. A magamfajta ember nem meri beallani önmagának, hogy öregszik. Így van, fekete fehéren. Az ember megszerez valamit, amit már mások is megszereztek maguknak, aztán egyszerre fuccs az egésznek. Egy pillanatra eszébe jutott Lois, amint az éjszaka kellős közepén fölkel, hogy megnézze Jackie-t, aztán visszabújik az ágyba, s remegve hozzásimul, hogy fölmelegedjen. Red torka egy pillanatra összeszorult az emléktől, s elkergette magától a képet. Nincs semmije, amivel egy asszonyt vagy akárkit megajándékozhatna. Ugyan mit mondhatna bárkinek? Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. Még a sebesült állat is elbújik, hogy magányosan dögöljön meg. Mintegy bizonyítékul megint fájni kezdett a veséje. 626 Mégis el tudta képzelni, hogy egyszer eljön az idő, amikor zeket az éveket, amelyeket most átél, más színben fogja látni, mikor talán csak mosolyog majd azokon, akikkel összeismerkelett a szakaszban, s ha eszébe jut, milyen volt néha alkonyatkor dzsungel meg a dombok. Talán még elfogja a vágy is, hogy megint átérezze azt a feszültséget. amit olyankor érez az ember, mikor földerítésre indul. Ostobaság. Ki nem állhatta a dolgot. ábban utálta, mint eddig bármit, amit csinált, és mégis tudta, ha életben marad. a végén minden megszépül. Mint az szemcsék a nagyítóüvegen keresztül. elborította az arcát. Az embert mindig csőbe húzzák. Vele is tt egyszer; minden tapasztalata ellenére megégette az ..tt az újságoknak: Pedig az újságokat az olyan taknyotk mint Toglio, azok hisznek nekik. Biztos, hogy érő nevével szépen hazamegy, nagy szónokalcsönegyzés érdekében, és ő maga is Hi:b esnek Ől katonáinlc?" Rednek t zer Toglióval egy újságból egyik bajtársuk kapott az anyŐrre a választ? Persze hogy hiába, őK txábnrú csak szenvedést jelent azoknak, iZs vagy, Red - mondta akkor Toglio. Háborút folytatni bármiféle ideálért éppoly hülyevalaki a bordélyházban akarna megszabadulni

fölnézett a holdra. Lehet, hogy mégiscsak van valami e: Csak ő nem tudja. és nem is fogja soha megtudni, se fogja soha megtudni. Eh, spongyát rá. kit érdekel, le n,ar Jgyse él olyan sokáig, hogy valaha is rájöjjön az értelmére gondolta. sem tudott aludni. Rendkívül ideges volt, s valami furcsa, bágyadtság ömlött el minden tagján. Majdnem egy óra 627 hosszat forgolódott a pokróc alatt, hol a hegyre meredt, hol a holdra a fejük fölött, hol meg a dombokra vagy a szeme előtt a földre. A váratlan rajtaütés óta valami pontosan meg nem határozható, félelemhez és nyugtalansághoz hasonló érzés töltötte el, s gyötörte, hajszolta Szinte fájt nyugton maradnia. Egy idő múlva fölállt, és keresztülment a vízmosáson. A dombtetőn álló őrszem meglátta, és ráemelte a puskáját. Hearn halkan füttyentett, és megszólalt: - Ki az? Minetta? Itt a hadnagy. Fölkapaszkodott a lejtőn, és leült Minetta mellé. Lábuk alatt a völgyben a fű ezüst hullámokban ringatódzott a holdfényben, s a dombok mintha megkövültek volna. - Mi baj, hadnagy úr? - kérdezte Minetta. - Semmi, csak mozogni akartam egy kicsit. - Suttogva beszéltek. - Úristen, de rohadt dolog őrt állni egy ilyen támadás után. - Az. - Hearn megdörzsölte a lábát. megpróbálta kiűzni belőle a merevséget. - Mit csinálunk holnap, hadnagy úr? Csakugyan, mit fognak csinálni? Ez volt az, amit el kellett döntenie. - Maga szerint mit kéne csinálnunk, Minetta? - Azt hiszem, vissza kéne fordulnunk. Az az átkozott szoros el van zárva, nem? - Noha MineIta suttogva beszélt, érezni lehetett hangjában az izgatottságot, mintha már jó ideje ezen töprengett volna. Hearn megvonta a vállát. - Nem tudom. Lehet, hogy visszafordulunk. - Elüldögélt még néhány percig Minetta mellett, aztán megint leereszkedett a vízmosásba, és bebújt a pokróc alá. Mi sem egyszerűbb. Minetta kimondta. Miért nem fordult máris vissza, ha egyszer a szoros el van zárva? Csakugyan, miért nem? Elég könnyű rá felelni. Mert nem szabad visszafordulnia, és lefújnia a felderítést. Mert. . . mert. . . Indítékai ezúttal elég hamisak. Hearn a feje alá tette a kezét, és fölbámult az égboltra. Most már fikarcnyi kilátás sincs rá, hogy a felderítés sikerül. Még ha a szoros nincs is elzárva már, a japánok nyílván tudják; hogy ók hol vannak, és elég könnyű kitalálni, mi lehet a feladatuk Ha sikerül ís a japánok hátába kerülniök, szinte a lehetet=

lenséggel egyenlő észrevétlenül maradniok. Most, így vissza6zs kintve, soha nem is volt rá kilátás, hogy a felderítés sikerül. zoknak az eseteknek az egyike, amikor Cummings melléfogott. Mégse volt kedve visszameni, mert ez azt jelentette volna; így üres kézzel kell Cummings elé állnia, mentegetőznie kell, niért kudarcot vallott. Ezúttal is ugyanarra ment a játék, mint ínyencfalatok esetében, amiket a teherhajóról kellett elhoznia. errigan és Croft. Ez bujkált az első két napon minden cseledete hátterében. Jó viszonyba kerülni a szakasz tagjaival? nevetséges. Csakazért szeretett volna kijönni velük, mert ezzel ivelte volna a felderítés sikerének esélyeit. Ha őszintén lelkébe zett, az igazság az volt, hogy fütyült valamennyiükre. Csak rt vállalta az egész strapát, az egész erőfeszítést, a Crofttal ytatott háborúskodást, hogy egy kicsit fölbosszantsa CumBosszúból? Még ennél is ocsmányabb dologról volt szó. Tu(donképpen nem bosszút akart, hanem rehabilitációt. Arra gyott, hogy Cummings ismét elismerje őt. Hearn hasra fordult. Vezetni akart? Ez ís éppoly aljas ürügy, mint a többi. S most mégis örült i, hogy vezethet. A támadás után; az után a páratlan izgalom xvagy ha tetszik, páratlan eksztázis - után, ami akkor fogta amikor embereit kivezette a rétről, újra meg újra emlékezeidézte azt a néhány percet, szerette volna újból átélni. ingstól függetlenül most már őszintén vágyott rá, hogy éle lehessen a szakasznak. Ez a vágy hirtelen megnőtt, a lobbant benne, s az egyik legjólesőbb érzés lett, amit is tapasztalt. Most meg tudta érteni Croftot, amikor a ..vön keresztül a hegyet bámulta, meg amikor megölte darat. Ha alaposabban a lelkébe nézett, ő is csak egy másik volt. z. Egész életében csak kacérkodott a lehetőségekkel, a felI, amelyeknek a segítségével másokat vezethetett volna; dig - mintha csak megérezte volna a benne élő paranvágy méreteit - abbahagyta a dolgot, amikor már-már t még a nőket is eltaszította magától, mert alapjában m párzani vágyott, hanem parancsolni. ings mondta egyszer: - Tudja, Robert, a liberálisoka radikálisoknak igazában csak két válfaja van. Az 629 egyik az, amelyik fél a világtól, és a saját érdekében akarja megváltoztatni, bizonyos értelemben ilyen a zsidó liberalizmus. A másik a fiatalemberek radikalizmusa, azoké, akik maguk se tudják pontosan, mit akarnak. Ők is át akarják alakítani a világot, de sose hajlandók bevallani, hogy a saját képmásukra. Vele is mindig ez volt a helyzet, ha nem is volt egészen a tudatában, ha el is nyomta önmagában ezt a vágyat. Olyan

volt, mint valami visszatérő refrén. Nem szajkó, hanem Faust. Most már tisztán látta. És most mit fog kezdeni? Miután tisztába jött önmagával, nincs oga folytatni a felderítést. Tárgyilagosan nézve a dolgot, a megmaradt kilenc emberével játszik, s ekkora felelősséget nem szabad vállalnia Ha van még benne egyáltalán valami, ami érték, reggel vissza kellene fordulnia. Magában azonban kajánul vigyorgott. Vissza kellene fordulnia, de nem fog. Az a döbbenet, az az önutálat, amely erre a gondolatra elfogta, meglepte; olyan erős volt, hogy szinte jólesett. Valósággal megborzadt. amikor ráeszmélt lényének igazi, gyötrelmesen beteges voltára. Csak azért is vissza kell fordulnia. Megint kibújt a pokróca alól, és keresztülment a vízmosáson oda, ahol Croft aludt. Letérdelt, hogy fölrázza, de Croft már feléje is fordult. - Mit óhajt, hadnagy úr? - Maga ébren van? - Igen. - Úgy döntöttem, hogy reggel visszafordulunk. - Ha egyszer kijelentette Croft előtt, többé nem cáfolhatja meg önmagát. A holdfény megvilágította Croft arcát: meg se rezdült. Talán csak az állizmai remegtek meg Néhány másodpercig hallgatott, aztán megismételte: - Visszafordulunk? - Már ki is dugta a lábát a pokróc alól. - Igen. - Nem gondolja, hogy egy kicsit még körül kellene néznünk? - Croft az időt akarta húzni. Már szunyókált, amikor Hearn hozzálépett; a hadnagy elhatározása úgy érte, mint egy ökölcsapás. Egészen elzsibbadt a melle. - Mi értelme körülnézni? - kérdezte Hearn. 630 Groft megrázta a fejét. Fölrémlett benne valami ötlet, de nem tudta megfogni. Agya, sőt még az izmai is megfeszültek, valami fogódzót, valami támaszt próbált találni. Ha Hearn ebben a pillanatban hozzáér. Croft valószínűleg megborzong. - Semmi esetre se szabadna máris föladnunk, hadnagy úr. - Rekedt volt a hangja. Ahogy lassan ráeszmélt a helyzetre, megint dolgozni kezdett benne a Hearn iránti gyűlölet. Ugyanolyan kétségbeesés fogta el, mint amikor Hearn ráparancsolt, hogy kérjen bocsánatot Rothtól, vagy amikor visszament Wilsonért, és rájött, hogy 8 szoros bejárata már nincs megszállva. Megint fölrémlett agyában az előbbi ötlet. Maga is meglepődött egy kicsit, amikor meghallotta a hangját: - Azok japcsik a támadás után eliszkoltak, hadnagy úr. - Honnan tudja ? Groft elmondta, mit tapasztalt, amikor visszahozták Wilsont.

- Most már átmehetnénk a szoroson. Hearn a fejét rázta. - Nem hiszem. - Csak nem akar föladni egy ilyen lehetőséget? - Croft megpróbálta kitalálni Hearn elhatározásának indítékait, s homásan sejtette, hogy Hearn nem azért fordul vissza, mert fél. megijedt, mert ha csakugyan így van, Hearn kevésbé lesz hajdó megváltoztatni elhatározását. Ő = Az után, ami ma történt, nem vagyok hajlandó átvezetni szakaszt a szoroson. Hát akkor miért nem küld ki legalább egy embert ma aka, hogy nézzen körül? Az istenfáját neki, ez a legkevesebb, 't meg kell tennünk. -iéarn megint csak a fejét rázta. -- Vagy megmászhatnánk a hegyet. earn megvakarta az állát. - Az emberek képtelenek lenné=rá - mondta végül. oft még egy utolsó húzással próbálkozott. - Hadnagy úr! sikerülne végrehajtanunk a ránk bízott feladatot, esetleg rövidíthetnénk a hadműveletet. Sose lehet tudni. döntő tényező az egyenletben. Megint túlságosan összeolódott minden. Hearn ugyanis ráeszmélt, hogy van valami ság a dologban. Ha a felderítés sikerül, könnyen egyikévé azoknak a megfoghatatlan apróságoknak, amelyek lehetővé 631 teszik, hogy a háborút mielőbb befejezzék, s amelyekről beszélt is egyszer a tábornoknak. - Honnan tudja, mi a helyesebb: még több embert lemészároltatni, hogy a többi annál hamarább hazakerüljön, vagy minél tovább itt rohasztani mindnyájukat? A hadművelet mielőbbi befejezése vitathatatlanul javát szolgálná az egész hadosztály katonáinak. Ugyanezen a gondolatsoron haladva jutott arra az elhatározásra, hogy abbahagyja a felderítést, s ezzel a szakasz tagjain segítsen. Pillanatnyilag túl bonyolultnak érezte a dolgot ahhoz, hogy tisztázni tudja magában. Most csak egy volt a fontos: felelni Croftnak, aki kicsit előrehajolva, hajthatatlanul, mereven guggolt mellette, mint egy darab acél. - Hát jó, átküldünk ma éjszaka egy embert a szoroson, s ha japánokra bukkan, visszafordulunk. - Van értelme? Nemcsak önmagát áltatja, s újabb ürügyet keres rá, hogy folytathassa a felderítést? - Személyesen akar menni, hadnagy úr? - Croft hangjában egy kis gúny érződött. Semmi esetre se. Ha elesne, nagyon jól jönne Croftnak. - Nem hinném, hogy alkalmas vagyok rá - mondta hűvösen. Croit ugyanúgy okoskodott. Ha ő maga megy el, és elesik, a szakasz egészen biztosan vissza fordul. - Azt hiszem, Martinez a legalkalmasabb rá. Hearn bólintott. - Rendben van, küldje őt. Aztán reggel majd

döntünk. És mondja meg neki, hogy ha visszatért, ébresszen fel. - Hearn az órájára pillantott. - Most őrségbe kell mennem. Mondja meg Martineznek, hogy jelentkezzen nálam, mielőtt elindul, hogy tudjam, ki mászkál a környéken. Croft körülnézett a vízmosásban, s a holdvilágnál ráismert Martinez pokrócára. Egy pillanatig Hearnre meredt, aztán átment Martínezhez, és fölébresztette. A hadnagy fölmászott a dombra, hogy fölváltsa az őrszemet. Croft elmagyarázta Martineznek, mi a feladata aztán halkan hozzátette: - Ha japcsi táborra bukkansz. próbáld kikerülni és továbbmenni. - Igen, érteni. - Martinez a bakancsát fűzte. - Mindenesetre vigyél magaddal egy kést. 632 - Oké. Körülbe!ül három óra múlva jönni vissza. Szólj az őrnek - súgta Martinez. Croft egy pillanatra megérintette a vállát. Martinez kicsit remegett. - Jól vagy, fiú? - kérdezte Croft. - Igen. jól. - Hát akkor ide figyelj - mondta Croft. - Ha visszajössz, senkinek se mondj semmit, amíg velem nem beszéltél. Ha a hadnagy ébren lenne, csak annyit mondj neki, hogy nem történt semmi. Érted? - Croftnak egészen elzsibbadt az ajka, heves szorongás fogta el a gondolatra, hogy nem engedelmeskedik egy parancsnak. De még több is rejtőzött a dolog mögött, valami más, még kialakulatlan. Kínosan préselte ki magából a levegőt. Martinez bólintott, többször egymás után kinyitotta és ökölbe szorította a tenyerét, hogy meginduljon ujjaiban a vérkeringés. - Akkor menni - mondta, és fölállt. - Klassz fickó vagy, japcsali. - Suttogásuk kísértetiesen atott a sötétben. A körülöttük fekvő emberek mintha halottak lettek volna. Martinez becsavarta puskáját a pokrócába, hogy száraz maradjon, s ráfektette a hátizsákjára. - Oké, Sam. - Kicsit remegett hangja. = - Oké, Japcsali. - Croft látta, hogy Martinez néhány mápercig beszélget Hearnnel, aztán elhagyja a vízmosást, bezi magát a kunai fűbe, és balra kanyarodva elindul a hegy tálmas szikláival párhuzamosan. Croft elgondolkozva megdörzsölte alsókarját, visszament a fekhelyéhez, bebújt a pokróca ás tudta. hogy amíg Martinez vissza nem tér, nem fog elnt szemben találta magát a régi problémával. Az ember milyen elhatározásra jut, aztán visszatáncol, s nem változott . Hearn rosszkedvűen vállat vont. Ha Martinez visszatér, t jelenti, hogy nincsenek japcsik a szorosban, reggel mégistovábbmennek. Hearn óvatosan megvakarta a hónalját, s letlt a völgybe meg a körülötte elterülő üres, komor dombok-

szél susogott a szurdokokban, megzizegtette a kunai füvet, 633 s végigsuhant a dombtetőkön, egyenletes morajjal, mint a távoli hullámverés Hamisan játszott, ravaszul becsapta önmagát. Mert nemcsak arról volt szó, hogy meghajolt Croft akarata előtt: megint megadta magát önnön vágyainak is, s ez olyan bonyolulttá tette a dolgot, hogy már maga se tudta kibogozni, mi az igazság. Csalások és öncsalások - sok módja van annak. hogy becsapjunk valakit, s Hearn most becsapta önmagát: tudta, hogy reggel tovább fog menni, ha Martinez azzal jön vissza, hogy nem észlelt japcsi tevékenységet a szorosban. Ha majd a végén visszajutnak a táborba - ha visszajutnak egyáltalán -, le kell mondanía tiszti rangjáról. Ez az egyetlen egyenes és becsületes eljárás. Hearn kelletlenül megint megvakarta a hónalját. Semmi kedve se volt lemondani a rangjáról, s ez persze természetes következménye volt egy gépies folyamatnak. Az ember végigizzadja magát a tiszti tanfolyamokon, gúnyolódik a rangjelzéseken, lenézi őket, s ezek a rangjelzések idővel mégis szinte a testéhez nőnek, és egész magatartását befolyásolják. S egy bizonyos idő után a rangjelzésektől való megválás szinte azt jelenti. mintha a karját kellene leamputáltatnia. Pontosan tudta, mi történne. Közlegény lenne belőle, közönséges baka, és a többi közlegény - akármelyik egységbe osztanák is be - hamarosan rájönne. hogy tiszt volt, gyűlölné érte s megvetné, megvetné pontosan azért, mert lemondott a rangjáról, ugyanis ezzel akarva-akaratlanul gúnyt űzne az ő tudatos vagy tudat alatti ambícióikból. Ha lemondana a rangjáról, tudatában kellene lennie annak, hogy a végén valószínűleg semmi se tisztázódna, s hogy kellemesebb nem lenne, az biztos. Undorító és kínos volna, s valószínűleg csak arra jönne rá, hogy éppúgy be tud illeszkedni a megfélemlítésen alapuló rendszerbe, mint akárki más. S ez volt a bökkenő. Hiszen éppen a félelem, a sebezhetőség elől futott meg, annak beismerése elől menekült, hogy ő is ember, akit meg lehet alázni. Volt egy közmondás: "jobb vadnak lenni, mint vadásznak ", s ez most értelmet, sőt értéket nyert számára. Szinte hallotta, hogy gúnyolódna a dolgon Cummings. - Nágyon szép és érzelgős dolog, Robert, egyike a mindennap használatos, szép hazugságoknak, olyasféle hazugság, mint az, hogy a gazdag ember sose jut a mennyek országába. - S aztán nevetve hozzátenné: - Tudja meg, Robert, hogy csakis a gazdagok jutnak a mennyek országába Eh, a fene vigye Cummingsot! Elég gyakran kívánta már ezt mérgében bosszúsan vagy éppen kétségbeesetten, de hát végeredményben Cummings se tudhat mindenre választ. Ha az ember elhiszi, hogy mindenki gazember, akkor minden további

következtetése tökéletesen helytálló. A logikája támadhatatlan. De a történelemé nem az. Rendben van, azok a bizonyos nagy álmok elhomályosultak másként valósultak meg, korrumpálódtak, a jó is gyakran aljas indítékokból jött létre, de azért nem minden sült el rosszul, néha győzelem is előfordult, amikor vereséget várt volna az ember. A világnak a logika szabályai szerint már régen fasisztának kellene lennie, és még mindig nem az. Egy pillanatra neszezés hallatszott az alatta elterülő völgyből. Hearn fölkapta puskáját, és az árnyékos fűre meredt. Megint csönd lett. Szorongása azonban valamilyen okból nem múlt el. A reménység elég sovány, mind a szorongattatások, mind a gépek egyre jobban gyötrik az emberiséget; minden újabb fegyverrel egyre inkább romlanak a kilátások. Erkölcs kontra bombák. Még a forradalom technikája is megváltozott: ma már hadseregek lázadnak föl hadseregek ellen, vagy egyáltalán nincs forradalom. Ha a világ fasisztává változik, ha csakugyan megkezdődött Cummings évszázada. Hearnnek nem sok tennivalója marad. 'Terror nélkül nem fog semmire menni. De tiszta terrornak kellene lennie, amihez nem tapad szenny; géppuskák, gránátok; bombák, mocsok nélkül; elhamarkodott gyílkolás nélkül. Csak éssel és ököllel, néhány gyakorlott ember közreműködésével s egy listával ötven olyan emberről. akit ki kell nyírni, aztán megint ötvenről. Közös akciót, elvtársak. Hearn keserűen elmosolyodott. Mindig adna újabb ötven ember, s ez nem felel meg az elméletnek. Semmi értelme. Csak arra jó, hogy az embert állandóan elfogIja. és boldognak érezze magát. Ma éjjel rajtaütünk Cummings neralisszimuszon. Eh, szart! 634 635 Nem lehet feleletet találni, de talán voltak már korszakok a történelemben, amikor egyáltalán nem is volt lehetséges felelet. Bízni kell a hibalehetőségekben. Ülni és várni, hogy a fasiszták elfuserálják a dolgot. Csakhogy ez nem elég, ezt nem teheti az ember. Akárhogyan is, de ellenállást kell kifejteni. Például úgy, hogy lemond az ember a tiszti rangjáról. Hearn és Don Quijote. Polgári liberálisok. Mégis, ha visszakerül a táborba, végrehajtja ezt a csekélységet. Ha alaposabban megvizsgálja indítékait, kiderül, hogy aljasok, de még aljasabb dolog embereket vezetni nyilvánvalóan aljas célok érdekében. Ha lemond a tiszti rangjáról, az azt jelenti, hogy a szakaszt átengedi Croftnak, ha viszont marad, nyilván egy második Croft lesz belőle. Ha a helyzet csakugyan rosszra fordul, lehet, hogy a baloldal félreteszi a nézeteltéréseket. Nehéz idők járnak az anarchistákra.

Martinez néhány száz métert a magas fűben haladt, óvatosan a sziklafalak árnyékában maradva. Miközben előrenyomult, egyre éberebb lett, behajlítgatta karjait, és megcsipkedte a tarkóját. Amikor Crofttal beszélt, még félálomban volt, legalábbis nem fogta fel az őrmester szavainak teljes jelentőségét. Az utasítást, a fŐladatot értette. Tudta, hogy Croft parancsolt neki valamit, és ösztönösen engedelmeskedett, de a parancs mögött rejtőző szándékot nem ismerte fel. Abban, hogy éjszakának idején egymagában kiküldik egy olyan terepre. ahol még sosem járt, nem látott semmi különöset, nem tartotta veszélyesnek. De persze most, hogy az agya kitisztult, rájött, miről van szó. Őrültség? - tette fel magának a kérdést, de aztán elhárította magától a gondolatot. Ha egyszer Croft azt mondta, hogy szükség van erre a felderítésre, akkor nyilván szükség is van rá. Érzékszervei éberek lettek, idegei mint az antennák működtek. Könnyedén, nesztelenül haladt előre, először mindig a sarkát tette a földre, utána óvatosan a lábujjait is, kígyózva haladt a fú közt, hogy minél kevésbé zizegjen. Húsz méterről már nem leheG36 tett volna megállapítani, hogy közeledík valaki. De még így sem haladt lassan; lába ügyesen kitapogatta maga előtt a talajt, kikerülte a köveket és ágakat. magabiztosan, zajtalanul mozgott. Inkább állatra emlékeztetett, mint emberre. Félt, méghozzá nagyon; de nem esett pánikba, csak rendkívüli módon tudatában volt mindennek. amit látott és érzett. A hajón, Anopopej előtt a rohamcsónakban, s azelőtt is vagy egy tucatszor közel volt a hisztériához, amely valósággal megbénította; akkori furcsa félelmének azonban semmi köze sem volt a mostanihoz. Valószínű, hogy ha még egyszer ágyútűzbe került volna, összeroppan; az a fajta iszonyat mindig olyankor fogta el, amikor nem tehetett a fenyegető veszély ellen semmit, most azonban magára volt utalva, olyasmit csinált, amihez jobban értett bárkinél, ezt tudta, s ez a tudat segítette. Agyában, a felszín alatt, ott volt elraktározva sok-sok sikeres felderítésének milliónyi apró részlete, amelyet az elmúlt esztendőben hajtott végre. Martinez a legjobb felderítő a szakaszban - állapította meg magában büszkén. Croft mondta ezt neki egyszer, s Martinez sohasem felejtette el. Húsz perc múlva elérkezett a kiugró sziklához, ahol megtámadták őket. Leguggolt a mögötte levő bokrok közt, s néhány percig fürkészve vizsgálta a sziklapárkányt, mielőtt továbbhaladt volna. Aztán a szikla mögül szemügyre vette az előtte elterülő rétet meg a kis erdőt, ahonnan a japánok rájuk lőttek. A rét a holdfényben halványezüstös fényben csillogott, s a kis erdő áthatolhatatlanul feketészöld volt, sokkal sötétebb, mint a körülötte lévő, áttetsző, sápadt árnyékok. Háta mögött és a jobbja felől ott érezte a hegy óriás tömegét, amely furcsán izzott a sötétségben, mint valami fényszórókkal megvilágított, hatalmas

emlékmű. Körülbelül öt percig figyelte a rétet és a bozótot, egyáltalán nem gondolt semmire. csak csupa szem és fül volt. A feszültség, ahogyan figyelt, a mellében érzett erős nyomás kellemes, önmagában tökéletes érzés volt, mint amikor valaki a részegség kezdeti stádiumában van, s még csak első tüneteit érzi a mámornak. Anélkül hogy tudta volna, visszafojtotta a lélegzetét. Semmi sem mozdult. Hang sem hallatszott, csak a fű zizegése. ssan, szinte kényelmesen siklott át a sziklaperemen, aztán 637 lekuporodott a réten, s árnyékot keresett, amelyben rejtve maradhatna. De nem juthatott úgy a bozótoshoz, hogy ne kellett volna keresztülmennie a holdfényen. Martinez gondolkozott egy pillanatig, aztán talpra ugrott, egy rettenetes, ijesztő másodpercig úgy állt, hogy egész alakját láthatták az erdőcskéből, aztán ismét a földre vetette magát. Nem lőtt senki. Lehet, hogy meglepődtek. De valószínűbbnek látszott, hogy ha lett volna valaki a bozótban, már csak meglepetésében is rálőtt volna. Nyugodtan ismét fölállt, és szökellve megtette a fele távolságot a réten át, aztán kígyózó mozdulattal egy szikla mögé etette magát. Egyetlen lövés se dördült el. Megint szaladt vagy harminc métert, s lekuporodott egy másik szikla mögé. A kis erdő széle már harminc lépésre se volt tőle. Figyelte, hogyan lélegzik, s észrevette, hogy a holdfény ovális árnyékot vet a szikla mögé. Minden érzéke azt sugallta, hogy nincs senki az erdőben, de azért túl veszedelmes dolog volt pusztán érzékeire hagyatkoznia. Egy teljes másodpercre megint fölegyenesedett, aztán hasra vetette magát. Ha még most sem lőttek. . . Fatalista meggyőződés kerítette hatalmába. Lehetetlen a holdfényben egy nyílt réten úgy átvágni, hogy észre ne vegyék az embert. Martinez keresztülosont a rövid távolságon, amennyi még elválasztotta a kis erdőtől. Mikor a fák közé ért, megállt, és hozzásimult egy törzshöz. Semmi se mozdult. Megvárta, míg szeme hozzászokik a sötétséghez, aztán fától fáig lopódzott előre, a kezével választva szét maga előtt a bokrokat. Körülbelül tizenöt métert haladt így, s elért egy ösvényhez. Megállt és körülnézett. Aztán végigment az ösvényen, s megtorpant egy kis géppuskafészek előtt. Beletérdelt. Csak néhány napja még egy géppuska állhatott itt; abból következtetett erre, hogy a háromlábú állvány számára vájt lyukak nem voltak nedvesebbek, mint körülöttük a talaj Különben a géppuska valószínűleg a szikla felé volt irányítva: a japánok nyilván a géppuskával is tüzeltek volna délután, amikor rájuk lőttek, ha még ott lett volna. Lassan, óvatosan végigcserkészte az erdőcske szélét. A japánok elmentek, de az üres élelmiszerdobozok számából s a latrinagödör nagyságából arra következtetett, hogy egy teljes szakasz táborozhatott ott. Ők azonban sokkal kevesebb katonába szaladtak bele, ez pedig csak azt jelenthette, hogy a japán szakasz nagyobbik

638 zét már néhány nappal előbb visszavonták, őket csak az utóvéd 'támadhatta meg, s a támadás után az utóvéd is visszahúzódott " szorosba. De miért ? Mintegy válaszul megütötte fülét a tompa ágyúmoraj. Egész ap gyakran lehetett hallani ágyúlövéseket. A japcsik nyilván azért vonultak vissza, hogy segítsenek megállítani a támadást. Ésszerű magyarázatnak látszott, Martinez mégis elbizonytalanodott. Valahol följebb azért mégiscsak lehetnek japánok a szorosban. Martinez megremegett, miközben egy nedves, málófélben lévő élelmiszerdobozt tartott a kezében. Homályosan, kissé íszonyodva szinte maga előtt látott egy csomó katonát, amint a sötétben ide-oda járkál, botladozik. Könnyen beléjük szaladhat. Megrázta a fejét, mint az állat, ha visszaretten valami váratlan dologtól. A liget csöndje és sötétje gyötörte, elbátortalanította. Tovább kell mennie. Martinez megtörölte a homlokát. Izzadt, és csodálkozva állapította meg, hogy zubbonya teljesen átnedvesedett és nagyon hideg. Feszültsége néhány pillanatra alábbhagyott; tudatára ébredt, milyen fáradt, és megint elfogta az az ideges félelem, amit akkor érzett, amikor néhány órával az után, hugy elaludt, fölébresztették. Combján megfeszültek és egy kicsit megremegtek az izmok. Fölsóhajtott. De eszébe se jutott, hogy visszaforduljon. Óvatosan továbbment az ösvényen, amely az erdőcskén kereszül a szoros felé vezetett. Több száz méter hosszú volt, bokrok és fák vették körül, de nem olyan sűrűn, hogy dzsungelnek lehetett volna nevezni. Egyszer nekiütődött az arcának egy nagy, széles levél, s néhány ijedt rovar is végigfutott rajta. Lefricskázta őket, ujjai nyirkosak voltak a félelemtől. Egy rovar az ujján maradt, és elkezdett fölfelé mászni a karján. Martinez lerázta, s borzongva állt a sötétben. Elszántsága néhány pillanatra megingott; elhatározása, hogy továbbmegy, önkéntelenül megbénult az oktalan félelemtől, amelyet a rovarok okoztak s attól a határozott érzéséföl, hogy egészen biztosan japánok vannak előtte, főleg azonban attól az egyre nyomasztóbb tudattól, hogy éjnek idején kell felderítenie egy teljesen ismeretlen terepet. Néhány mély lélegzetet vett, lábujjhegyen egyensúlyozott egy darabig, aztán megint visszabillent a sarkára. Lomha szellő rezegtette meg a lombokat, 639 s egy pillanatra hűvösen megcsapta az arcát. Érezte, hogy az izzadság patakokban folyik végig rajta, mintha sírna. Tovább! Gépiesen szaladt ki a száján a szó, mégis újabb akaraterővel töltötte el. Először megint föltámadt ugyan benne a berzenkedés az ellen, hogy tovább menjen, de aztán alábbhagyott. Lépett egyet előre, aztán még egyet, s most már végleg elmúlt

a viszolygása. Elindult az ösvényen, amelyet a japánok tapostak ki az erdőben, s néhány perc múlva egy tisztáshoz érkezett az erdőtúlsó szélén. Most már a szorosban volt. Ai Mount Anaka sziklái jobb kéz felől az ösvénnyel párhuzamosan húzódtak. A másik oldalon. bal kéz felől néhány meredek, szinte függőleges hegy emelkedett ki hirtelen a Watamai-hegyláncból. A szoros körülbelül kétszáz méter széles volt; magas épületekkel szegélyezett, egyre emelkedő útra emlékeztetett. Talaja egyenetlen volt, tele göröngyökkel és gödrökkel, nagy gömbölyű sziklákkal és piszkos földhányásokkal, a sziklák repedéseiből itt-ótt lombok nőttek ki, akár a gyom az aszfalt repedéseiből. A holdfény megvilágította a Mount Anaka láthatatlan csúcsát, a fény visszaverődött a szorosba, és sötét árnyékokat vetett a sziklákra meg a dombokra. Minden nagyon csupasznak és ridegnek hatott; Martinez ezermérföldnyire érezte magát a dzsungel fullasztó, bársonyos sötétjétől. Kilépett az erdőcske oltalmából, néhány száz lépést előrehaladt, aztán letérdelt egy szikla árnyékába. Mögötte, a látóhatár szélén ki tudta venni a Dél Keresztjét, és ösztönszerűen megjegyezte magának az irányt. A szoros pontosan észak felé haladt. Lassan, habozva elindult a szorosban, óvatosan lépkedett a sziklatörmelékkel teleszórt talajon. Néhány száz méter után a szoros balra kanyarodott, aztán megint jobbra, és eróse összeszűkült. Egyes helyeken a hegy árnyéka szinte teljesen elborította a folyosót. Nem egyenletes iramban haladt, néha szinte vakmerően szökellt előre jó pár métert, aztán elfogta az iszonyat, pár másodpercre megállt, s ezek a másodpercek néha hosszú percekké nyúltak, mielőtt újra nekiiramodott volna. Minden rovar, minden apró kis állat, amelyet fölzavart vackában, megijesztette, elbátortalanította neszezésével. Állandóan becsapta magát: elhatározta, hogy csak a következő kanyarig megy, de mikor odaért, és közben nem történt semmi, újabb célt szemelt ki, és tovább640 ment. Ilyen módon valamivel több mint egy mérföldet tehetett meg nemegészen egy óra alatt, szinte állandóan hegynek föl. Töprengeni kezdett, milyen hosszú lehet vajon a szoros; tapasztalatai ellenére folyton azzal a reménnyel áltatta magát, hogy az előtte lévő emelkedő az utolsó, s mögötte már a dzsungel, a apán vonalak mögötti terület és a tenger következik. Ahogy múlt az idő, és nem történt semmi, s ahogy egyre beljebb és beljebb hatolt a szorosba, elfogta a bizakodás, és egyre kíváncsibb is lett. Már nem állt meg olyan gyakran, s egyre nagyobb útszakaszokat tett meg. A szoros egyik része körülbelül negyedmérföldön át magas kunai fűvel volt borítva, s Martinez maga.biztosan haladt át ralta; tudta, hogy itt nem vehetik észre. Mindeddig egyetlen olyan helyre se bukkant, ahol a japánok előretolt állást építhettek volna ki, s óvatossága, az a gondosság, amellyel mindent megfigyelt, inkább szorongásából, a hegy és a szoros rendületlen csendjéből fakadt, mint abból a gyanúból, hogy

esetleg ellenségre bukkan. De aztán megváltozott a terep. A bozót sűrűbb lett, és mind nagyobb területet borított el; egyes helyeken már elég kiterjedt volt ahhoz, hogy egy kis táborhely rejtőzhessen benne. F utólag átcserkészte ezeket a részeket is, belépett a kis facsoportok árnyékába, előrenyomult néhány métert, aztán pár percig várt. hátha meghallja az alvó katonák szuszogását. Ha semmi sem mozdult csak a lombok, madarak és egyéb állatkák neszeztek, kilépett a fák közül. és továbbment. A szoros az egyik kanyarban megint összeszűkült; a sziklafalak legföljebb ötven méterre voltak egymástól, s az utat egyes helyeken dzsungel torlaszolta el. Hosszú percekig tartott, amíg egy-egy ilyen erdőrészleten átjutott, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne csapjon semmi neszt. Aztán megint olyan területre ért. amely aránylag nyílt volt, és nyugodtan haladhatott előre. = De egy újabb kanyarba érve kis völgyet pillantott meg maga előtt, két oldalról a sziklafalak szegélyezték, és a túlsó szélén egy kis erdő torlaszolta el az utat Nappal valószínűleg igen szép látványt nyújthatott. Előretolt állás kiépítésére alkalmasabb helyet még sose látott. s rögtön, öszt tönszerűen biztosra vette. hogy a japánok oda vonultak vissza. Megérezte abból, hogy egész testében megremegett, és meggyorsult a szívverése. Egy szikla mögül figyelni kezdte az erdőt, mereven nézte a holdfényben, 641 arcizmai megfeszültek az izgalomtól. Jobbja felől, ahol a sziklafal a szoros talajáig lenyúlt, sötét árnyéksáv húzódott: Ügyesen, anélkül hogy gondolkodási időt engedélyezett volna magának, megkerülte a sziklát, s négykézláb, arcával mélyen a föld felé hajolva előrekúszott az árnyékban. Azon vette észre magát, hogy szinte elbűvölten nézi a holdfény és az árnyék csipkés határvonalát, s néhány önkéntelen mozdulatot tesz a fény felé. Mintha élőlény lett volna, éppoly elevenen létező, mint ó maga; torka összeszorult, mintha bedagadt volna, s kábultan, elmerülten nézte a csillogó holdfényt. Az erdőcske egyre közelebb került, húsz méterre volt tőle, aztán már csak tízre. Az erdő szélén megállt és körülnézett, nincs-e valahol géppuskafészek vagy fedezék. A sötétben csak a fák fekete tömegét tudta kivenni. Martinez belépett a ligetbe, megállt, és fülelni kezdett. Nem hallott semmit, óvatosan lépett egyet, kezével választotta szét a bokrokat, aztán lépésenként haladt tovább. Egyszerre csak ijedten vette észre. hogy kitaposott ösvényen jár. Letérdelt, megtapogatta a talajt, megtapogatta a mellette lévő bokor apró leveleit. A talaj keményre volt taposva, és a bokor az egyik oldalon le volt vagdosva Egy nemrégen vágott ösvényen volt. Mintha csak azt az érzését akarta volna igazolni, alig öt méterre valaki köhintett egyet álmában. Martinez megmeredt, s majdnem fölugrott, mintha valami forróhoz ért volna. Arcizmai megfeszültek. Ebben a pillanatban képtelen lett volna egyetlen

hangor is kiadni. Gépiesen hátralépett egyet, és tisztán hallotta, hogy valaki forgolódik a pokróca alatt. Nem mert mozdulni, félt, hogy nekiütődik egy ágnak, és fölriasztja a japánokat. Legalább egy percre teljesen megbénult. Érezte, hogy nem lehet visszafordulnia. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, nagyon félt visszahúzódni az erdőből, de nem annyira, mint amennyire a továbbhaladás gondolatától iszonyodott. Mégse fordulhatott vissza. Agyának valamelyik zugában hihetetlen gyorsasággal lejátszódott a jelenet, amikor beszámol a dologról Croftnak. - Japcsali nyavalyát se ér. Ugyanakkor valami mégis visszatartotta, hogy továbbmenjen. Nem tudta, hogy mi; olyannak érezte a fejét, mintha olajba már642 volna, de valami okának fŐltétlenül kellett lennie. Csak n volt rájönni. mi az. Undorodva, egész testében szinte rikusan borzongva, mintha egy kövér kukacokkal teli réten t volna mezítláb átkelnie, előrenyújtotta az egyik lábát, a másikat, és továbbment, testétől szinte független agyának tiltakozása ellenére. Egy perc alatt mindössze tíz lépést a veríték csípte a szemét. Szinte minden egyes verítékkülön-külön érzett, ahogy kiserken a pórusaiból, összetöbbivel, aztán lecsorog arca és teste árkaiban, mint mire ösztönösen rájött. A japánok nyilván csak két tak ki. A2 egyik valószínűleg keresztezi a szorost, erdő szélével párhuzamosan, attól egy-két méterre. á ilnó aélére vezet, és T alakban csatlakozik Z felső vonalán van, és ezen kell továbbbeű szárát. A bokrokon nem mehet t is meghallhatják, s ráadásul az a- étben belebotlik valamibe. A másodpercek szinte egymástól óra ketyegett volna. Valahányszor nnyög álmában, majdnem felnyögött. k körülötte! Úgy érezte, mintha minlenne; külön tiltakozott fájó tenyere és térde, az a fullasztó daganat a torkában, s végül szinte 1 éber agya. Nagyon közel voli a végső. ájult amilyet akkor érez az ember, ha eszméletlenre már nem érdekli, talpra tud-e állni még egyszer. Valaa messze távolból tisztán hallotta az éjszakában a dzsunr az ösvény kanyarulatához ért megállt, körülnézett és fölkiáltott. Körülbelül háromlábnyira egy katona ült puska mellett. 'tinez feje hátrarándult. Feküdt a földön és várta, hogy na feléje fordítsa a géppuskát, és rálőjön. De nem történt ív: Megint fölnézett és rájött. hogy a japán nem vette észre, kicsit oldalvást ült feléje. A géppuskás mögött kezdődött a

i=Mellette kell elmennie, márpedig ez lehetetlen. ust eszmélt rá Martinez, mi volt az oka előbbi rossz érzésé643 nek. Hát persze hogy őrt állítottak az ösvényre. Hogy nem gondolt erre? Ei juco. Rettegésével még az a félelem is párosult, hogy később kiderül, mit művelt. Mint amikor a gyilkos rájön, hogy hány kézenfekvő dologról megfeledkezett, miközben elkövette gaztettét. Martinez félelmébe valami fenyegető veszedelem érzése is vegyült. Hogyan kellett volna másképp csinálnia, por Dios, hogyan? Megint rálesett a géppuskásra, szinte lenyűgözve figyelte. Ha akarta volna, a kinyújtott karjával megérintheti. A katona fiatal ember volt, szinte még kamasz, kifejezéstelen, gyerekes arcvonásokkal, fénytelen szeme félig hunyva, ajka vékony. Az erdő szélén átszűrődő holdfényben úgy látszott, mintha szunyókálna. Martineznek olyan érzése volt, hogy mindez nem igaz. Mi tartja vissza, hogy negérintse és üdvözölje a katonát? Hiszen mind a ketten emberek. Egy pillanatra a háború egész értelme elhomályosodott az agyában. majdnem végleg elmosódott de aztán megint elöntötte a félelem hulláma, és magához tért. Ha megérinti a japánt, az nyilván megöli. S mégis szinte hihetetlennek érezte. De most már nem visszakozhat. Lehetetlen úgy visszafordulnia, hogy zajt ne üssön, s akármilyen csekély is ez a zaj elég ahhoz; hogy a géppuskás fölfigyeljen rá. De éppúgy lehetetlen elosonnia is mellette; az ösvény a géppuskaállás közvetlen közelében húzódik. Tehát meg kell ölnie a japánt. Martinez túlfeszített idegei már a gondolatra is föllázadtak. Csak feküdt reszketve, s hirtelen tudatára ébredt, milyen gyönge, milyen fáradt. Úgy érezte mintha minden erő elszállt volna a testéből, s nem képes további erőfeszítésre. Csak annyi ereje volt, hogy a lombokon keresztül a katona arcára lessen. Gyorsan kell cselekedníe. A géppuskás bármelyik pillanatban fölállhat, hogy fölkeltse azt, aki fölváltja, s akkor feltétlenül észreveszi Azonnal meg kell ölnie. S megint úgy tűnt, hogy valahol elszámította magát. Az volt az érzése, hogy csak a fejét kellene megráznia, vagy a karjait behajlítania. és rájönne, mi baj, de mintha valami lefogta volna. Hátranyúlt a késéért. és óvatosan kihúzta a hüvelyéből. Valahogy furcsán idegennek érezte a markában; noha már százszor is használta más célokra - konzervet nyitott fel, vagy vágott vele t -, most nem tudta hogy kell fogni. A penge csillogott fényben, végül is eltakarta a karjával, s rémülten meredt puskafészekben ülő katonára. Már úgy érezte, mintha régen a japán minden egyes lassú, lomha mozdulata megszotűnt Martinez szemében: mikor a japán piszkálni kezdte Martinez szája vigyorra húzódott. Csak abból vette fáradt arcizmai megrándulnak.

eg - parancsolt önmagára, de nem történt semmi. Tot fáküdt a földön, a karja alá rejtett késsel az ösvény #tlj hidege lassan átjárta egész testét. Hol lázasnak gát, hol meg fázott. Megint teljesen valószerűtlennek int elfogta a lázálmaiból oly jól ismert borzaté, mintha álmodna, ugyanakkor megborzongott, r visszafordul. Lassan - több mint egy perc óra állt; fél lábát maga alá húzta, és lére állított pénzdarab, nem tudta. tálen vissza. Aztán megint ráeszmélt, ilágért sem szabad bízni, ha régóta eltemetett mondat egy beszéli folytatott egymással a füle hallatára, lat mérgében. Átkozott hazugság! De aztán el mert megint ráébredt, mit kell tennie. Nyelt egyet. életében nem érezte ilyen bénának magát. S bénasága -tt lappangott valami homályos keserűség a kés miatt, szorongató félelem. A holdfény is gyötörte. Keresett egy talált is. s mielőtt még fölkészült volna rá, ujjai a kavimáris a géppuskafészek másik oldalára pöccentették. pán katona a zaj felé fordult, háttal Martineznek. Martinez t lépett egyet előre. megállt, aztán szabad alsókarjával áttotta a katona nyakát. Kábultan, szinte kényelmesen a kanyaka és válla közé illesztette a kés hegyét, és teljes erejével pán úgy dobálta magát a karjaiban, mint valami állat, c nem akarja, hogy a gazdája fölvegye, de Martinez csak közömbös ingerültséget érzett. Minek teketóriázik ennyit? 644 645 A kés nyilván nem hatolt be elég mélyen, addig rángatta hát, amíg kijött, aztán megint beledöfte. A katona egy pillanatig még rángatózott a karja közt, aztán elernyedt. Ezzel minden erő elszállt Martinezből. Bambán bámult a katonára, a kése után nyúlt, s megpróbálta kiráncígálni, de remegtek az ujjai. Érezte, hogy vér buggyan a tenyerére megijedt. és a nadrágjába törölte a kezét. Meghallották vajon? Martineznek úgy rémlett, hogy olyan zajjal járt a küzdelmük, mintha valahol a közelben felrobbant volna valami, s várta, mi fog történni. Moccan-e valaki? Nem hallott semmit, s rájött, hogy szinte hangtalanul folyt le az egész. Aztán következett a visszahatás Megiszonyodott a halott katonától, irtózott tőle; megkönnyebbüléssel vegyes hányinger fogta el, mintha svábbogarat ülözött volna falon és végre sikerült volna szétnyomnia. Csak ennyire érintette a dolog. Megborzon-

gott a tenyerén alvadó vértől, de éppúgy megborzongott volna egy szétnyomott svábbogár láttán is. Hirtelen csak azt érezte fontosnak, hogy minél gyorsabban továbbmenjen, s szinte futva indult el a T szárát alkotó ösvényen. Megint kiért a szoros egyik nyílt szakaszára, továbbment néhány száz métert, s aztán elhaladt néhány kis erdő mellett. Koncentrálókészségét, amely ahhoz kellett volna, hogy gondosan átcserkéssze az erdőket, elvesztette, érzéketlenül ügetett tovább, csak felületesen figyelt. A szoros még mindig emelkedett, de már nem olyan meredeken. a hegy lejtőjével párhuzamosan. Mintha sose akart volna véget érni, s noha Martinez tudta, hogy csak néhány mérföldet tett meg, sokkal többnek rémlett neki. Megint egy tisztásra ért amelynek a bal szélén erdő húzódott, megint letérdelt az árnyékban, és bambán rámeredt az erdőre. Hirtelen megborzongott. Ráeszmélt, milyen hibát követett el, amikor megölte az őrszemet. Lehet, hogy az a katona, akinek föl kell váltania átalussza az éjszakát, de sokkal valószínűbb, hogy ébren van; Martinez sose tudott igazán aludni, amíg túl nem volt az éjszakai őrségen. Ha pedig fölfedezik a katonát, akit megölt, az éjszaka hátralévő részében ébren maradnak. És ó nem jut vissza. Martineznek sírni lett volna kedve. Minél tovább itt marad, annál veszélyesebb a helyzete. S ráadásul ha egy ilyen baklövést 646 etett, hányat követhetett el még? Megint közel volt a hiszté. Vissza kell fordulnia, csakhogy. . . Őrmester, az Egyesült ok őrmestere. nem élt volna benne a kötelességtudat, már hónapokkal összeroppant volna. Martinez megtörölte az arcát, és toment. Megszállta az az őrült gondolat, hogy addig megy, g át nem jut a szoroson, a japánok hátába nem kerül, és föl n deríti a Botoi-öböl védelmi berendezését. Egy pillanatra jelentek előtte megdicsőülésének képei: Martinez, amint épkitüntetik, Martinez, amint ott áll a tábornok előtt, Martinez, San Antonio-i mexikói újságban - de aztán el is tűntek. nyilvánvalóan lehetetlen megcsinálnia. Se élelme, se vize, sót r kése sincs. Ebben a pillanatban a bal oldali ligetben megpillantotta a holdyt egy bokor mögött, amely kicsit előrenyúlt az erdőből. Félcclre ereszkedett, figyelni kezdte a bokrot, s tisztán hallotta a félreérthetetlen hangot, ahogy valaki a földre köp. Ott is japánok Könnyen elhaladhatott volna a tábor mellett. A sziklafal meltt nagyon mély volt az árnyék, és ha óvatos, biztos, hogy nem zik észre. Ezúttal azonban túlságosan erőtlen volt a lába, túlosan gyönge az akaratereje. Nem bírt volna elviselni még

szer néhány olyan percet, amilyet a géppuskás mellett élt át. Pedig tovább kell mennie. Martinez megdörzsölte az orrát, int a gyerek, ha legyőzhetetlen nehézségekkel találja magát nben. Gyötörni kezdte az utóbbi két nap minden fáradsága a mai éjszaka minden idegfeszültsége. A szentségit, mit akar roft, meddig menjek? - gondolta dühösen. Megfordult, visszarrant az erdőbe, ahonnan kijött, és elkezdett lefelé ereszkedni szorosban. Most eszmélt rá, mennyi idő telt el, amióta leszúrta őrszemet, és még nagyobb szorongás fogta el. Lehetségesnek te, hogy ha megtalálják a halott katonát, járőröket küldenek ámbár ez éjszaka nem valószínű; de ha az őrszemet fölfedezmindenképpen elveszett. Egyszerűen meg se próbált rejtve maradni a szorosnak azokon a részein, ahol előzőleg nem észlelt ánokat. Csak egy dolog volt már fontos: minél hamarabb visza kis erdő széléhez, amelyen a T alakú ösvény veze647 tett keresztül, megállt és hallgatózott. Nem hallott semmit, s néhány másodperc múlva türelmetlenül belépett a fák közé és végigosont a T szárán. A halott katona háborítatlanul feküdt a géppuska mellett. Martinez ránézett, lábujjhegyen körüljárta és észrevette, hogy karóra van a csuklóján. Megtorpant, két teljes másodpercig nézte az órát, s azon vívódott magában hogy leve= gye-e. Megfordult, hogy továbbmenjen aztán megint visszatért, és letérdelt a japán mellé. Még meleg volt a keze. Babrálni kezdett az óraszíj csatjával, aztán hirtelen elfogta az undor és az iszonyat, és leejtette a kezet. Nem Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy tovább is az erdőben maradjon. Ahelyett hogy balra fordult, és továbbment volna az ösvényen, amíg az árnyékba nem ér, közvetlenül a géppuska mellett kilépett a tisztásra, és sziklától szikláig kúszott, míg a sziklafal védelmébe nem ért. Még egy utolsó pillantást vetett az erdőre, aztán továbbment, lefelé a szorosban. Útközben a csalódás és a bűntudat kettős érzése kínozta. Hamarább visszafordult, mint kellett volna, ezért gyötörte a bűntudat. Önkéntelenül azon kezdett töprengeni, milyen formában adja elő a történteket, hogy Croftot kielégítse vele. De még hevesebb és kínzóbb volt amiatti sajnálkozása, hogy nem vette el a karórát. Milyen könnyen elvehette volna! Most, hogy már kint volt az erdőből, mélységesen megvetette magát, hogy nem mert tovább ott maradni. Eszébe jutott, mi mindent kellett volna még csinálnia. Az órán kívül el kellett volna hoznia a kését (tökéletesen elfeledkezett róla, miközben a katonát nézte), tönkre kellett volna tennie a géppuskát is, bele kellett volna szórnia egy marék földet a závárjába. jóleső érzéssel képzelte maga elé, milyen arcot fognak vágni a japcsik, s ugyanakkor döbbenettel gondolt rá, hogy megrémülnek majd ha fölfedezik a halottat. Elmosolyodott. A szentségit, klassz fickó az öreg Martinez Remélte, hogy ugyanezt fogja mondani Croft is. Nem egészen egy óra múlva visszatért a szakaszhoz, és jelen-

tést tett Croftnak. Csak annyiban tért el az igazságtól, hogy kijelentette: a második japán tábor mellett lehetetlen észrevétlenül elosonní. Croft bólintott. - Muszáj volt megölnöd azt a japcsit, he? - Igen. 648 - Croft a fejét csóválta. - Bárcsak ne lett volna muszáj. Föl fognák bolydulni egészen a főhadiszállásig. - Elgondolkodott egy pillanatra, aztán tűnődve így folytatta: - Különben a fene tudja, nem lehet előre megjósolni, mi lesz a dologból. Martinez fölsóhajtott. - Úristen, csak nem gondolni rá. - Túl fáradt volt most hozzá, hogy őszintén sajnálja a dolgot, de miközben végignyúlt á pokróca alatt, töprengeni kezdett, vajon hány baklövésére jön még rá a következő napokban. - A szentségit, de fáradt van - mondta, hogy együttérzést keltsen Croftban maga iránt. - Hát igen, elhiszem, hogy nehéz utad volt. - Croft Martinez vállára tette a kezét, és erélyesen megmarkolta. - De a hadnagynak egy szót se! Simán átjutottál a szoroson, és nem láttál semmit. Értetted? Martinez zavarban volt. - Oké, ahogy akarod: - Helyes. Klassz fickó vagy, japcsali. Martinez fáradtan mosolygott. Három pere múlva már aludt is. Hearn másnap reggel teljesen kipihenten ébredt. Forgolódott egy darabig a pokróca alatt, nézte, hogyan emelkedik a nap a keleti dombok fölé, amelyek már kezdtek határozott alakot ölteni, mintha sziklák bukkantak volna ki a tengerből. A vízmosásokban és völgyekben még hajnali köd ült, és Hearnnek úgy tűnt, mintha nagyon messze ellátna, szinte a sziget száz mérföldre lévő keleti csücskéig. A többiek is ébren voltak már körülötte; Croft meg a katonák összegöngyölték pokrócaikat, némelyikük már visszafelé jött a h: bokrok közül. Hearn fölült, kinyújtóztatta lábujjait a bakancsban, s pár percig egykedvűen azon tűnődött, váltson-e zoknit. Egyszer már váltott, de már az is bepiszkolódott, így aztán vállat ': vont, úgy gondolta, kár a fáradtságért. Nekiállt inkább föltekerni r a lábszárvédőjét. t fied dörmögött mellette. - Miko: találnak már ki ennél a rohadt katonaságnál valamilyen más lábszárvédőt? - Az egyik zsinórral küszködött: egészen összezsugorodott az éjszaka. 649 - Úgy hallottam, nemsokára magas szárú bakancsot kapunk, olyasfélét, mint az ejtőernyősök csizmája. A lábszárvédő kimegy a divatból.

Red megdörzsölte az állát. A felderítés kezdete óta nem borotválkozott, szakálla szőke és meglehetősen borzas volt. - Egyet se fogunk mi azokból látni - jelentette ki -, a rohadt géhások mind megtartják maguknak. - Lehet. - Hearn elvigyorodott. Ezt a zsémbes fickót! A szakasz tagjai közül Red volt az egyetlen, akivel érdemesnek látszott barátkozni, ő volt a legokosabb. Csak nem lehetett megközelíteni. Hearn hirtelen megszólalt: - Ide figyeljen, Valsen. . . Na ? - Szükségünk van még egy tizedesre, most, hogy Stanley elment Wilsonnal. Nem volna kedve ideiglenesen tizedest játszani, amíg a felderítés tart? Ha visszamegyünk, véglegesíthetjük a dolgot. - Ez jó választás. Red jó viszonyban van az emberekkel, s biztosan remekül el tudná látni a feladatát. De Red kifejezéstelen arca kicsit megzavarta. - Ez parancs, hadnagy úr? - Red hangja közömbös volt s kicsit éles. Mi a fenén hergelődött föl már megint? - Dehogy, természetesen nem. Red lassan megvakarta a karját. Hirtelen a kelleténél jobban dühbe gurult, ezt ő maga is érezte. - Nincs szükségem semmiféle kedvezésre - dörmögte. - Semmi olyasmit nem ajánlottam. Red ki nem állhatta a hadnagyot, ezt az ostobán vigyorgó, kövér fickót, aki folyton haverkodni próbál. Miért nem hagyja békén? Egy pillanatra azért kísértést érzett, tudta, hogy csábítja az ajánlat, a mellébe nyilalló heves fájdalomból érezte. De ha belemegy, minden elromlik. Bepalizzák az embert, aztán emésztheti magát, hogy jól végezze a dolgát, veszekedhetik az embereivel, és nyalhat a tiszteknek. És együttműködhet Crofttal. - Keresen magának más baleket, hadnagy úr. Hearn egy pillanatra dühbe gurult. - jó, el van intézvedörmögte. Gyűlölik, kénytelenek gyűlölni, ebbe már bele kell törődnie, amíg véget nem ér a felderítés. Rámeredt Redre, és dühe 650 rögtön alábbhagyott,mikor látta,milyen sovány a testes milyen fáradt és elgyötört viharvert, vörös arca. Croft haladt el mellettük, és odakiáltott a katonáknak. - Ne felejtsétek el megtölteni a kulacsokat,emberek,mielőtt továbbmennénk. - Néhányan mindjárt el is indultak a domb másik oldalán csörgedező kis patak felé. Hearn körülnézett, s észrevette Martinezt, aki éppen akkor kezdett mozgolódni a pokróca alatt. Teljesen megfeledkezett róla, azt se tudta,milyen hírekkel tért vissza. - Croft! - kiáltotta. Parancs hadnagy úr? - Croft éppen egy reggeliadagot bontott föl,eldobta a kezében lévő kartondobozt,és odament a hadnagyhoz. Miért nem ébresztett föl,amikor Martinez visszajött az

éjjel? - Úgyse kezdhettünk volna reggelig semmihez - felelte vontatottan Croft. - Jó,de a jövőben bízza csak rám.hogy én döntsem el az ilyesmit.- Viszonozta Croft merev tekintetét,belenézett az őrmester kifürkészhetetlen,kék szemébe. - Mit látott Martinez? Croft föltépte az élelmiszeradag belső,vízhatlan burkolatát,és kiborította a tartalmát Hátán ideges viszketést okozó hőhullám futott végig,amikor megszólalt. - Ameddig eljutott,a szoros üres. Úgy gondolja, nem volt több japcsi a szorosban, csak amennyi tegnap megtámadott minket,s már azok is visszavonultak.- Croft szerette volna minél tovább halogatni ezt a beszélgetést,s teljesen indokolatlanul abban reménykedett,hogy talán nem ís lesz rá szükség. Megint idegesen megbizsergett a bőre. Gondosan igyekezett eltitkolni hátsó gondolatait. Miközben be. szélt,a földet nézte,aztán meg fölnézett a domb tetejére,az őr felé.- Tartsd nyitva a szemed, Wyman! - kiáltott föl nyugodtan.- Az istenfádat,ember,most igazán kialudhattad magad. Volt valami gyanús a dologban.- Kicsit különösen hangzik, hogy üresen hagyták a szorost - morogta Hearn. - Hát igen. - Croft végre kinyitotta a kis ham and eggskonzervet,s a kanalával ügyesen a szájába lapátolta a tartalmát. - De azért lehetséges.- Megint a lábára meredt.- Talán meg kéne próbálnunk a hegyen át,hadnagy úr. Hearn fölpillantott a Mount Anakára. Igen,ma reggel csak6.il ugyan volt benne valami csábító. Meg tudnák csinálni. Mégis - Igen ; határozottan megrázta a fejét. - Lehetetlen.- Őrültség volna - Oké,a fölvinni oda az embereket,amikor azt se tudják,le lehet-e eresz- Néhy pk kedni a másik oldalon és a vgllára er Croft egykedvűen meredt rá. Amióta a felderítés megkezdődött, amikor elindult Croft sovány arca még keskenyebb lett,szögletes kis álla körül némi meleget na még jobban elmélyültek a barázdák. Fáradtnak látszott. Hozott mosást,jó had ugyan magával borotvakészletet,de ma reggel még nem borotvál- nem bizakod n8 kozott meg,s ettől még kisebbnek látszott az arca.- Nem lehe- téktelennek tl tetlen,hadnagy úr. Tegnap reggel óta alaposan megnéztem ma- annál jobb. ma gamnak azt a hegyet,s a szorostól keletre körülbelül öt mérföld- Szinte ma re van egy szurdok a sziklák közt. Ha azonnal elindulunk,egy kaszt a szor nap alatt meg tudjuk mászni a nyavalyást. elé; Croft arcán ugyanolyan kifejezés ült,mint amikor a távcsövön nézték a hegyet. Hearn megint a fejét rázta. - Megpróbáljuk a szoroson át.- Kétségtelen,hogy csak ők ketten szerették volna Félóra múlva megmászni a hegyet. amely átütötte li Croft valami furcsa,szorongással vegyes elégtételt érzett. A do- Az első erd a e log tehát elintéződött.- Hát jó - mondta,s ajka zsibbadtan egyenesedett sk tapadt az ínyéhez. Fölállt,és maga köré intette az embereket.- amikor a japánok. Átmegyünk a szoroson - adta tudtukra. közé,akik a s g. Rosszkedvű morgás volt a válasz. Iszonyú pak)a - Jó,jó,emberek,csönd legyen. Mindenképpen tovább kell tudtak mocca 1

mennünk,s talán nem árt,ha ma különösen nyitva tartjátok a karjukka af cs a szemeteket. - Martinez rámeredt, s Croft semmitmondón olyói elsüvített lú megvonta a vállát. Croft szec)l ek Mi a fene értelme van,ha kénytelenek vagyunk áttörni : szrkla egyik i óssZl azokon a rohadt japcsikon? - kérdezte Gallagher. gatta,amint esn e Elég a nyavalygásból. Gallagher. - Croft körüljártatta csengve kopp üreev rajtuk a tekintetét.- Öt perc múlva indulunk,okosabb hátha :s eléggÉ össSt e tt igyekeztek. Croftot határai ed'e1 Hearn fölemelte a kezét.- Várjanak,emberek,szeretnék még szinte súlytalan an valamilye mondani. Az éjszaka kiküldtük Martinezt,hogy nézzen a tüzet! - oda körül a szorosban s a szoros üres volt És lehetséges,hogy még néhány kato ltotlt mindig üres - értetlenül bámultak rá. - Egyvalamire a sza- ván megvárt a, vamat adom. Ha bármi történik,ha megtámadnak,vagy japcsik mögül. A viseko) vannak a szorosban.azonnal megfordulunk,és visszamegyünk a kaszt. ed a s tengerpartra. Rendberr? Hát akkor ed s5z be ugyan volt benne valami csábító. Meg tudnák csinálni. Mégis határozottan megrázta a fejét. - Lehetetlen. - Őrültség volna fölvinni oda az embereket, amikor azt se tudják, le lehet-e ereszkedni a másik oldalon Croft egykedvűen meredt rá. Amióta a felderítés megkezdődött, Croft sovány arca még keskenyebb lett, szögletes kis álla körül még jobban elmélyültek a barázdák. Fáradtnak látszott. Hozott ugyan magával borotvakészletet, de ma reggel még nem borotválkozott meg, s ettől még kisebbnek látszott az arca. - Nem lehetetlen, hadnagy úr. Tegnap reggel óta alaposan megnéztem magamnak azt a hegyet, s a szorostól keletre körülbelül öt mérföldre van egy szurdok a sziklák közt. Ha azonnal elindulunk, egy, nap alatt meg tudjuk mászni a nyavalyást. Croft arcán ugyanolyan kifejezés ült, mint amikor a távcsövön nézték a hegyet. Hearn megint a fejét rázta. - Megpróbáljuk a szoroson át. - Kétségtelen, hogy csak ők ketten szerették volna megmászni a hegyet. Croft valami furcsa, szorongással vegyes elégtételt érzett. A dolog tehát elintéződött. - Hát jó - mondta, s ajka zsibbadtan tapadt az ínyéhez. Fölállt, és maga köré intette az embereket.Átmegyünk a szoroson - adta tudtukra. Rosszkedvű morgás volt a válasz. - Jó, jó, emberek, csönd legyen. Mindenképpen tovább kell mennünk, s talán nem árt, ha ma különösen nyitva tartjátok a szemeteket. - Martinez rámeredt, s Croft semmitmondón megvonta a vállát. - Mi a fene értelme van, ha kénytelenek vagyunk áttörni azokon a rohadt japcsikon? - kérdezte Gallagher. - Elég a nyavalygásból. Gallagher. - Croft körüljártatta rajtuk a tekintetét. - Öt perc múlva indulunk, okosabb hát, ha igyekeztek.

Hearn fölemelte a kezét. - Várjanak, emberek, szeretnék még valamit mondani. Az éjszaka kiküldtük Martinezt, hogy nézzen körül a szorosban, s a szoros üres volt És lehetséges, hogy még mindig üres - Hitetlenül bámultak rá. - Egyvalamire a szavamat adom. Ha bármi történik, ha megtámadnak, vagy japcsik vannak a szorosban. azonnal megfordulunk, és visszamegyünk a tengerpartra. Rendben? 652 - Igen - mondták néhányan. - Oké, akkor készüljünk. Néhány perc múlva elindultak. Hearn becsatolta hátizsákját, és a vállára emelte Hét élelmiszeradaggal könnyebb volt, mint amikor elindultak, s szinte elviselhetőnek érezte. A nap kezdett némi meleget adni, s ettől jókedvre derült. Mikor elhagyták a vízmosást, jó hangulatban volt; új napra virradtak, lehetetlen volt nem bizakodni. Éjszakai levertsége és elhatározásai most elentéktelennek tűntek. Élvezte a helyzetet, s ha már egyszer így volt, annál jobb. Szinte magától értetődően az élre állt, és vezetni kezdte a szakaszt a szoros felé. Félóra múlva Hearn hadnagyot megölte egy géppuskagolyó, amely átütötte a mellét. Az elsó erdőcskével szemközti, kiugró sziklánál óvatlanul fölegyenesedett, s éppen inteni akart a többieknek, hogy kövessék, amikor a japán géppuska tüzelni kezdett. Hátraesett a katonák közé, akik a szikla mögött készülődtek. Iszonyú pánik tört ki. A katonák tíz-húsz másodpercig meg se tudtak moccanni, csak összebújtak a szikla mögött, s eltakarták a karjukkal a fejüket, miközben a japán puskák és a géppuska golyói elsüvítettek fölöttük. Croft szedte össze magát elsőnek, kidugta puskája csövét a szikla egyik résén, hevesen lőni kezdte az erdőt, s kábultan hallgatta, amint az üres tölténytár kiugrott a puskájából, és tompán csengve koppant egyet a sziklán. Rajta kívül Red és a Polyák is eléggé összeszedte magát. fölállt, és ugyancsak lőni kezdett. Croftot határtalan megkönnyebbülés töltötte el; e pillanatban szinte súlytalannak érezte a testét. - Rajta, emberek. viszonozni a tüzet! - ordította. Agya sebesen működött. Az erdőben csak néhány katona van, valószínűleg még egy raj se, különben nyilán megvárták volna, amíg az egész szakasz előbukkan a szikla mögül. A viselkedésükből ítélve csak meg akarták ijeszteni a szakaszt. Hát akkor rendben van. Esze ágában sincs huzamosabb ideig 653 itt maradni. Egy pillanatig lenézett a hadnagyra. Hearn a hátán

feküdt, a vér lassan csörgedezett sebéből, s megállíthatatlanul elborította az arcát meg a testét. Croft megint úgy érezte, hogy megkönnyebbült. Most már nem lesz többé zavarban, ezután nem kell egy pillanatig sem haboznia, mielőtt kiadna valamilyen parancsot. A tűzharc még néhány percig folytatódott. aztán az erdőben elnémultak a puskák, elhallgatott a géppuska is. Croft megint lekuporodott a szikla mögött. A katonák szinte eszüket vesztve igyekeztek minél messzebbre kúszni a sziklától. - Állj! - kiáltott rájuk Croft. - Rendezetten kell visszavonulnunk! Galagher! Roth! Ti itt maradtok velem, és továbbtüzeltek. A többiek meg megkerülik azt a dombot. Martinez, te vezeted őket - mutatott egy mögöttük lévő dombocskára. - Ha odaértek, nyissatok tüzet az erdőre, s akkor mi is visszavonulunk, és csatlakozunk hozzátok. - Egy pillanatra fölállt, gyors egymásutánban leadott néhány lövést az új tölténytárból, aztán mikor a japán géppuska visszalőtt, megint lebukott a szikla mögé. - Rajta. indulás! A katonák kúszva elindultak, s Croft néhány perc múlva hallotta, hogy tüzet nyitnak a hátuk mögött. - Gyerünk - súgta oda Gallaghernek és Rothnak. Elindultak, az első ötven lépést kúszva tették meg, aztán mélyen előrehajolva futottak tovább. Roth még egy utolsó pillantást vetett Hearnre, miközben elkúszott mellette, egy pillanatra elgyöngült a lába, s zihálva kapkodott levegő után. - Ó! - Közel volt az ájuláshoz, de aztán továbbkúszott, és végül futni kezdett. - Borzasztó - dünnyögte. Croft csatlakozott a többiekhez a domb mögött. - Hát akkor szedjük a lábunkat, emberek. Egyenest előre, szorosan a sziklafal mellett, s ha valaki lemarad, az ő baja. - Átvette a vezetést, sietve elindultak, néhány száz métert megállás nélkül futottak, aztán lelassítottak, de néhány lépés után megint ügetni kezdtek. Egy óra alatt öt mérföldet tettek meg a dombokon és a magas fűben, nem pihentek meg egy pillanatra sem, nem várták meg, ha valaki lemaradt. Roth éppoly hamar elfeledte a hadnagyot, mint a többiek. A rémületet, amelyet a második rajtaütés okozott, elhomályosította az erőltetett iramú visszavonulás. Nem gondoltak semmire, csak ki654 fulladva zörgő mellükre, agyonerőltetett lábuk remegésére. Mikor Croft végül pihenőt rendelt el, kábultan rogytak a földre, még azzal se törődtek hogy nem üldözik-e őket a japánok. Olyan állapotban voltak, hogy valószínűleg még akkor ís kábultan fekve maradnak, ha megtámadják őket. Csak Croft maradt állva Lassan beszélt, zihált a melle, de minden szava világosan tagolt volt. - Tartunk egy kis pihenőt. - Megvetően meredt rájuk látta arcukon a bamba kifejezést.Mivel valamennyien ilyen fenemód kikészültetek, majd én őrkö= döm. - A legtöbben alig figyeltek rá, s akik odafigyeltek, azok se igen értették a szavait. Csak feküdtek apatikusan.

Aztán lassan kezdték összeszedni magukat, lélegzetvételük egyenletesebbé vált, tagjaikba visszatért némi erő. De még mindig ki voltak merülve a támadástól és a meneküléstől. A délelőtti nap már elég magasan állt, kegyetlenül forrón sütött, izzadtak, feküdtek a hasukon, s nézték, hogyan csöpög a veríték az arcukról a karjukra. Minetta kihányta reggeliadagjának száraz, savanyú maradványait. De mikor összeszedték magukat, akkor se nagyon izgatta őket a hadnagy halála. Túlságosan hirtelen következett be, s annyira nem volt velük semmi összefüggésben, hogy nem nagyon kavarta fel őket. Most, hogy meghalt, szinte alig tudták elhinni, hogy valaha is a szakaszhoz tartozott. Wyman odakúszott Redhez, lefeküdt melléje és szórakozottan tépdesett néhány fűcsomót. Néha rágcsálni kezdett egy-egy szálat, aztán kiköpte. - Hát ez ronda egy ügy olt - szólalt meg végül. Jólesett itt feküdni, s tudni, hogy egy órán belül visszaindulnak a part felé. Az az iszonyat, amelyet a japánok támadása közben érzett, még mindig nem csillapodott le benne egészen. - Az - dörmögte Red. Tehát a hadnagy nyíródott ki. Maga előtt látta Hearn komor arcát, amikor ő elutasította az ajánlatát, hogy vállaljon tizedesi rangot. Gondolatai nagyon törékeny jégen csúszkáltak, s valamilyen nyomasztó érzés fogta el, mintha lett volna valami a dologban, amivel nem mer ugyan szembenézni, de mindig újra meg újra fel fog vetődni agyában. Rendes fickó volt a hadnagy - bökte ki hirtelen VVyman. Megdöbbent azon, amit mondott. Első ízben próbálta áthidalni a szakadékot a hadnaggyal való első érintkezései és a közt az 655 utolsó pillantás közt, amelyet a vérző, élettelen testre vetett.Derék fickó volt - ismételte meg elbizonytalanodva, s megint majdnem elfogta az iszonyat. - Szarf se ér azok közül a nyavalyás tisztek közül egy sekáromkodott Red. Fáradt tagjai idegesen megrándultak mérgében. - Hát a fene tudja, azért nem mind egyforma. . . - tiltakozott erőtlenül Wyman. Még mindig megpróbálta áthidalni valahogy a távolságot a hadnagy hangja és piros vére közt. - Még a legrendesebb se ér annyit, hogy leköpje az embermondta dühösen Minetta. Aztán egy kicsit zavarba jött, valami babonás érzés fogta el, hogy egy halottról nem szabad rosszat mondani, de dacosan elnyomta magában. - Nem félek kimondani, amit gondolok. Disznó valamennyi. - Minetta szeme kitágult, s izgatottan villogott magas homloka alatt. - Ha azért kellett elesnie, hogy mi visszafordulhassunk, hát fütyülök rá.Egyszerűen kiküldték. aztán fütyültek rá, és mit tehetett ellene? Eh! Cigarettára gyújtott, és óvatosan pöfékelt, mert a füsttől felkavarodott a gyomra. - Ki mondta, hogy visszamegyünk? - kérdezte a Polyák. - A hadnagy - felelte Wyman.

Red fölhorkant: - Ugyan, a hadnagy! - Hasra fordult. A Polyák az orrát piszkálta. - Mibe fogadjunk, hogy nem megyünk vissza? - Volt valami gyanús a dologban, valami átkozottul gyanús. Micsoda alak az a Croft! Fanatikus! Ilyen fickót kellett kifognunk, ilyen disznót! - Ugyan - mondta bizonytalanul Wyman. Egy pillanatra eszébe jutott a lány, aki már nem ír neki. De már az se érdekelte, hogy él-e vagy meghalt. Mit számít? Fölpillantott a hegyre, és remélte, hogy mégis visszafordulnak. Mondott valamit a dologról Croft ? Mintha csak neki akart volna felelni, Croft ballagott feléjük őrhelyéről. - No, emberek, indulás! - Visszamegyünk, őrmester? - kérdezte Wyman. - Nem érdekelnek a pimaszkodásaid, Wyman. Megpróbáljuk megmászni a hegyet. - A katonák válaszul halkan, megdöbbenve, elégedetlenül és dühösen, kórusban morogtak. - Van talán valamelyiteknek valami kifogása? - Mi a fenének nem megyünk vissza, Croft? - kérdezte Red. 66 - Mert nem azért küldtek ki. - Croftot mérhetetlen düh fogta el. Most már nem fogja tűrni, hogy megakadályozzák. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy emelje föl a puskáját és loccsantsa szét Valsen koponyáját. Összeszorult az állkapcsa. - Gyerünk, emberek! Vagy azt akarjátok, hogy még egyszer a japánokba szaladjunk ? Gallagher rámeredt. - A hadnagy azt mondta, hogy visszamegyünk - Most én vagyok a szakaszparancsnok. - Mereven rájuk nézett és a puszta tekintetével legyőzte őket. Egyik a másik után állt föl, és emelte bosszúsan vállára a hátizsákot. Kicsit kábultak voltak. A megdöbbenés valósággal megbénította őket. Croft hallotta hogy valamelyikük azt morogja: - Ő, az Isten verje meg! - Elvigyorodott magában, s csípősen megjegyezte: - Nyavalyás asszonynépség! Már mindnyájan álltak, menetkészen. - Gyerünk - mondta nyugodtan Croft. A szakasz lassan elindult a délelőtti napsütésben. Néhány száz méter után megint ugyanolyan fáradtak voltak, s teljesen kábultan botorkáltak tovább. Tulajdonképpen sose hitték komolyan, hogy a felderítés olyan egyszerűen befejeződik. Croft kelet felé, . a hegy meredek sziklafalaival párhuzamosan vezette őket. Húsz perc múlva elérkeztek a sziklafalban lévő első hasadékhoz. Mély szurdok vezetett fölfelé a néhány száz láb magasan fekvő elsó sziklaperemhez, vörös agyagfalairól perzselően verődött vissza a nap tüze. Croft szó nélkül befordult a szurdokba, és a szakasz elkezdte megmászni a hegyet. Már csak nyolcan maradtak. ? - Tudod, ez a Croft idealista - mondta Wymannek a Polyák -, az Isten rohassza meg. - Egy pillanatig élvezte a nagy

szót, de aztán minden beleveszett az erőfeszítésbe, amit a szurdok izzó agyagtalaján való felkapaszkodás kívánt. Valami azért nagyon gyanús volt neki az ügyben. Ki kell faggatnia Martinezt. Wyman előtt megint megjelent a hadnagy képe. Az a valami, ami a támadás óta szüntelenül foglalkoztatta, most holtpontra jutott benne Mielőtt még meggondolhatta volna - tudniillik félt, hogy a Polyák kicsúfolja -, dörmögve megkérdezte: - Ide figyelj, Polyák, hiszed te, hogy van Isten? 67 A Polyák elvigyorodott, s bedugta kezeit a hátizsák szíjai alá, hogy ne horzsolják úgy. - Ha van, biztos, hogy nagy gazember. - ó, ne mondj ilyeneket! A szakasz keservesen kapaszkodott tovább fölfelé a szurdokban. Időgép CZIENWICZ, A POLYÁK ADJATOK EGY VARÁZSPÁLCÁT, ÉS ÉN MEGMOZDÍTOM A VILÁGOT Mozgékony, érzéki ajka volt, baloldalt fölül három foga hiányzott. . . talán huszonegy éves lehetett, de nagyon sunyin és alattomosan tudott nézni, s ha nevetett, olyan ráncos lett az arca, mint egy javakorabeli férfié. Minetta szemében horgas orrával, hosszú, hegyes állával, beesett ínyével pontosan úgy festett, mint Uncle Sam megelevenedett karikatúrájn. De azért egy kicsit mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában; titokban félt összemérni élettapasztalatait a Polyákéval. A kapu kilincse természetesen letörött, a levélszekrényeket régen ellopták; az ajtókon maradt kampók megrozsdásodtak. A lépcsőház vizeletszagú; a kapualj mocskos csempéi magukba szívták a csöpögő vízvezetékek, a káposzta és a fokhagyma, az eldugult vécék mocsokkal telt bűzelzáróinak a szagát. Ha az ember fölmegy a lépcsőn, muszáj a falnak támaszkodnia, mert a korlát törött, és bizonytalanul inog, olyan, mint a tengerpart fövenyén korhadó hajó váza. A szürke szögletekben, ahol a falak összeérnek a padlóval, egerek szaladgálnak a piszokban, és svábbogarak indulnak sétára cikcakkban, sietős mozdulatokkal. A világítóakna, amely az egyes emeletek fürdőszobáit összeköti, újra meg újra megtelik szeméttel, néha oda öntik ki a konyhai hulladékot is Ha a szemét a második emeletig ér, a kapus meggyújtja. Rögtönzött krematórium. A ház pontosan olyan mint valamennyi a háztömbben és körülötte egy négyzetmérföldnyi területen. Casimir Czienwicz (a Polyák), kilencéves, reggel fölébred,

megvakarja a fejét fölül a padlóra terített pokrócokon, megnézí a szoba közepén álló kályhát, amelyben kialudt a tűz. Még három gyerek alszik mellette. Visszabújik a takaró alá, s úgy tesz, mintha aludna. Nővére, Mary, nemsokára fölébred, fölkel és fölöltözík s Casimir szeretné meglesni. Odakint a szél megzörgeti az ablaküvegeket, besurran a repedéseken, és végigsöpör a padlón. Úristen, de hideg van, súgja oda mellette alvó bátyjának. Mary már fölkelt? (Bátyja tizenegy éves.) Mindjárt. Az ajkára teszi az ujját. Mary dideregve kel föl, szórakozottan megpiszkálja a kályhát, a vállán keresztül magára húzza a kombinét, s közben leereszti a hálóingét. A két fiú előtt megvillan a meztelen hús, és titokban kuncogni kezdenek a fekhelyükön. Mit bámulsz, Steve?, kiáltja a lány. Haha, láttalak, láttalak. Nem láttál. De igen Casimir későn nyújtja ki a kezét, hogy elhallgattassa Stevét. " Lenézően megcsóválja a fejét; az érettebb fiú megvetése. Minek árultad el, elrontottad az egészet. A, pofa be! Hülye vagy, Steve. Steve be akar húzni neki egyet, de Casimir félreugrik, s körbe szalad a szobában Steve elől. Hagyd abba, Steve, kiáltja Mary. Hagyd abba, hagyd abba, ordítja a Polyák. Az apa, nagydarab, izmos férfi, átjött a szomszéd szobából csak nadrág van rajta. Hagyjátok abba, fiúk, ordítja lengyelül. Mikor megpillantja Steve-et, leken neki egy nyaklevest. Ne lesd a lányt. Casimir kezdte. Nem is igaz, nem is igaz. Hagyd békén Casimirt. Még egyet odasóz Steve-nek, kezén még mindig érzik á vágóhídon leölt állatok vérszaga. 658 6: Í9 Ezért még megkapod a magadét, suttogja később Steve. Jujuj. Casimir csak vigyorog magában. Tudja, hogy Steve úgyis el fogja felejteni, de ha nem felejti el, akkor is meg lehet lépni előle. Mindig meg lehet lépni valahogy. A tanteremben mindenki kiabál. Ki kente be ragasztóval a padokat, ki kente be ragasztóval a padokat? Miss Marsden olyan arcot vág, mintha legszívesebben sírva fakadna. Csönd, gyerekek, csönd legyen. John, te meg Louis mossátok le. Miért éppen mi, tanító néni? Nem is kentük rá a ragasztót! Én majd segítek, tanító néni, mondja Casimir.

Jól van, Casimir, rendes fiú vagy. A kislányok szipákolnak, s most izgatottan és méltatlankodva néznek körül. Casimir csinálta, suttogják, Casimir csinálta. Végül Miss Marsden is meghallja. Te csináltad, Casimir? Én, tanító néni? Miért éppen én? Gyere csak ide, Casimir. Kisétál a katedrához, s mikor a tanító néni átöleli, nekidől a karjának. Az osztályra néz és kacsingat, miközben a tanítónő vállára hajtja a fejét. (Kuncogás.) Ne csinálj többet ilyet, Casimir. Mit ne csináljak tanító néni? Nem te kented be ragasztóval a padokat? Valld be őszintén, akkor nem büntetlek meg. Nem, tanító néni. Gasimir padja nincs bekenve, Miss Marsden, mondja Alice Rafferty. A te padod miért nincs bekenve?, kérdi a tanítónő. Nem tudom, tanító néni. Lehet, hogy az a gyerek, aki csinálta, tőlem félt. Ki csinálta, Casimir? Igazán nem tudom, tanító néni. Nem tetszik akarni, hogy segítsek lemosni a padokat? Próbálj meg rendes fiú lenni, Casimir. 660 Igenis, Miss Marsden. Visszamegy a padjához, és azzal az ürüggyel, hogy a többi fiúnak segít, a lányokkal sugdolózik. Nyáron a gyerekek késő estig kinn maradnak, bújócskát játszanak az üres telkeken, s megfürödnek az utcai csapoknál, amelyeket direkt nekik nyitottak ki. Nyáron mindig történik valami izgalmas. Leég egy ház, vagy fölmászhatnak a tetőkre, és kileshetik a nagyfiúkat akik a lányokkal bolondoznak. Ha nagyon meleg van, belopózhatnak a mozikba is, mert a vészkijáratokat nyitva tartják, hogy levegőzzön a helyiség. Néhányszor igazán marha mázlijuk van. Hé Polyák, egy részeg alszik a sikátorban, az üdvhadsereg épülete mögött. Pénzes pa si ? Honnan az istennyilából tudnám, kanyarintja el a másik gyerek. Na jó, gyerünk. Lábujjhegyen végigosonnak a sikátoron s a bérkaszárnyák mögött egy elhagyott telekre érnek. A részeg horkol. Rajta, Polyák. Mi az, hogy rajta? Hogy osztozunk? Légy nyugodt, megosztozunk. A részeghez lopódzik, óvatosan végigtapogatja, hol a pénztára caa. A részeg hirtelen abbahagyja a horkolást, és megragadja

a Polyák csuklóját. Engedj el, te rohadt. . . Tapogatózni kezd szabad kezével, talál is egy követ, fölkapja, és fejbe vágja vele a részeget. A szorítás még erősebb lesz a karján, s a Polyák még egyszer lesújt. Hol a pénz, hol a pénz, siess már! A Polyák végigtapogatja a részeg zsebeit, kiszed belőlük valamennyi aprópénzt. Oké, gyerünk. A két fiú kisurran a sikátorból, s egy utcai lámpa alatt megosztozik a pénzen. Hatvan cent nekem, huszonöt neked. Hogyhogy? Én fedeztem föl. 6b1 Mi az, hogy hogyhogy? Azt hiszed, az nem számít, hogy én vállaltam minden kockázatot. mondja a Polyák. Eh. Sose izgasd magad. Fütyörészve továbbsétál, és bizonytalanul röhö ni kez u lugy leütötte a részeget. Reggel a részeg nincs sehol, s a Polyák megnyugszik. Eh, egy részegnek nem lehet ártani - gondolja; ezt a bölcsességet már az idősebb fiúktól szedte föl. Tízéves, amikor megha az apja s a temetés után anyja megpróbálja beszerezni a vágóhídra. De egy hóna múlva me jelenik a gyermekgondozó, és a Polyákot árvaházbapdugják, me anyja nem talál más megoldást. Itt egy csomó új dolgot tanul. bár egyik sem e észen ismeretlen számára. De itt még fontosabb, hogy ne csípjék rajta az embert; ha rajtacsípik nagyon fáj. Tartsd a tenyered, Casimir. Miért kedvesnővér ? Mit csináltam ? Tartsd a tenyered. A nádpálca meglepő erővel sújt a tenyerére s a Polyák nagyot ugrik fájdalmában. Az istenit! A káromkodásért még egyet kapsz büntetéstől, Casimir. A feket ruhás kar még egyszer fölemelkedik, és lecsap a tenyerére. gyerekek röhögnek rajta, amikor visszamegy a padba. A fájdalom könnyein keresztül is sikerül bizonytalanul vigyorognia. Nem számít, suttogja, de az ujjai megdagadnak, s egész délelőtt a kezét ápolgatja. Pfeifferre, a tornatanárra kell a legjobban vigyázni. Mikor bemasíroznak az ebédlőbe, három percig mindenkinek nyugodtan kell maradnia, amíg elmondják az imát. Pfeiffer ott szimatol a padok mögött, figyeli, nem suttog-e valaki. A Polyák körüljártatja tekintetét; látszólag nincs senki a közelben. Mi a fene van vacsorára? Bumm! Feje belefájdul az ütésbe, szinte az egész agya megráz-

kódik. 662 No, P y k, h ndolom r azt mondom, hogy csend legyen, akkor ko w,=g iua uralkodni ma ""sy jjlapjék a fejét. gán, hogy ne dörzsölje meg Később: Úristen, ennek a disznó Pfeiffernek hátul is van szeme. Vannak aztán egy vagy tisztelendő b dol ok is. Ha Pfeiffer vagy valamelyik nővér Lefty Rizzo a fejes. Mu áj közelben, a nagy, tizennégy éves óban lenni vele, különben nem viszi semmire az ember. Seg h k alv mibe elLt f A Polyák tízéves. ) Left Miért? Mit csináltam? rgyal. Kotródj, innen, Polyák. Kotródj ! A Polyák végigballag a hálótermen, átkutatja az ötven á at a félig n itott szekrényeket. gy, Az egyikben van egy alma g egy kis kereszt. négy penny me Elcseni a keresztet, visszasomfordál Left á ához. Hé, Lefty, van valamim a számodra. gy Mi a fenét csináljak vele? Add oda Catherine nővérnek, ajándékba. Lefty fontolóra veszi a dolgot. Igen. . . Igen. Hol szerezted? Callahan szekrényéből csentem csak meg kell mondanod neki ho De nem fog lármát csapni, gy tartsa a száját. Magam is elcsenhettem volna. Megspórolom neked a fáradságot. Lefty nevet. A Polyák bevágódott. A dolog persze kötelességekkel jár. csomagg efty szeret bagózni, egy fél csípnék al is el tud szívni lámpaoltás után, anélkül hogy . A cigaretta-osztag minden második este kivonul L fty parancsára. A négy fiú az árvaház falához oson, kettő átmászik rajta. 63 A másik oldalon leugranak a járdára, két sarokkal odébb mennek, az üzletsorra, és settenkedni kezdenek a vegyesbolt újságállványa körül. A Polyák bemegy, és odalép a dohányospult elé.

Mit akarsz, öcskös?, kérdi a boltos. Hát szeretnék. . . Az ajtó felé pillant. Bácsi, az a gyerek lopja az újságjait! És a szövetséges szaladni kezd az utcán, a boltos utána. A Polyák megmarkol két csomag cigarettát, fügét mutat a boltos feleségének, aki kiabál, és elszalad az ellenkező irányba. Tíz perc múlva találkoznak az árvaház falánál. Az egyik föllenditi a másikat a fal tetejére, aztán a karjába kapaszkodva utánamászik. Végiglopódznak az üres folyosókon, odaadják Leftynek a cigarettát, és félórával az után, hogy elhagyták az árva= házat, már ágyban is vannak. Semmi az egész, súgja oda a Polyák a mellette fekvő fiúnak. Egyszer Leftyt rajtacsípik a dohányzáson. Az igazán súlyos búnökért különleges büntetés jár. Ágnes nővér sorba állítja a fiúkat, Leftynek pedig végig kell feküdnie egy padon, a fenekével fölfelé. A gyerekek parancsot kapnak, hogy vonuljanak el mellette. és mindegyikük verjen oda nagyot a fenekére. Csakhogy nem mernek ráverni, és egyik a másik után úgy megy el Lefty mellett, hogy épp csak megsimogatja. Ágnes nővér dühöng. Azt parancsoltam, hogy jó nagyot verjetek rá Francisre, kiabálja. Mindenkit megbüntetek, aki nem engedelmeskedik. A következő gyerek is csak alig ver rá Lefty fenekére. mire Ágnes nővér ráparancsol, hogy tartsa a tenyerét, és nagyot húz rá a vonalzóval. A gyerekek szép sorjában éppen csak megpaskolják Leftyt, aztán tartják a tenyerüket, hogy csapjanak bele. Ágnes nővér magánkívül van. Még a köntöse is suhog dühében. Üssetek rá tisztességesen Franeisre!, kiabálja ismét. De egyikük se hajlandó. A gyerekek szép sorjában elvonulnak Lefty mellett, odatartják a tenyerüket, s mikor Ágnes nővér rávert, körbeállnak, és figyelnek Lefty csak nevet. Mikor mind elhaladtak mellette Ágnes nővér még áll egy darabig, szemmel láthatólag azon töpreng, ismételtesse-e meg a dolgot. Csakhogy vereséget664 szenvedett, és nagyon hűvösen ráparancsol a fiúkra, hogy vonuljanak be a tanterembe. A Polyák sokat tanult az esetből. Túláradó csodálatot érez Lefty iránt. Még nem tudja kellőképpen megfogalmazni, csak a fejét rázza. Az anyja, ez a Lefty aztán klassz fiú. Két év múlva a Polyákot hazaviszi az anyja. Egyik nővére férjhez ment, s két bátyja már dolgozik. A búcsúzáskor Lefty titokban megszorítja a kezét. Klassz fiú vagy, öcskös, jövőre én is kikerülök, meg foglak keresni. Az utcájukba visszatérve korához illó új sportokat űz. A trolikon való tujázás magától értetődik, az üzletekben való lopkodás jövedelmi forrás. Az igazi sport azonban az, amikor fölkapaszkodik

egy teherautó hátuljára, s vagy tizenöt mérföldre kirobog a városból. Anyja beszerzi kifutónak egy hentesüzletbe, ott dolgozik két évig. Ennek az időszaknak is megvannak a maga fontos mozzanatai. Mikor tizenhárom éves, egy asszony, akinek húst szokott szállítani, elcsábítja. Ó, helló, mondja a nő, amikor kinyitja az ajtót, nem te vagy Mrs... Mrs... Mrs. Czienwicz fia, nagysám. Persze, ismerem az anyádat. Hová tegyem a húst, nagysám? Oda. Leteszi, az asszonyra néz. Azt hiszem, végeztem. Ülj le, biztos fáradt vagy. Nem, még sok helyre kell mennem. Ülj csak le. Nagy szemeket mereszt a nőre. Hát jó, kicsit talán leülhetek. Utána úgy érzi, mintha most fejeződött volna be igazán a neveltetése. Már régóta tudja, hogy a férfiakban nem szabad bízni, 665 a nők azonban eddig nem érdekelték. De most már azt is tudja, hogy a nők is megbízhatatlanok. Mint a futóhomok. Búcsúzáskor. . . Hát akkor viszlát. . . Szólíts csak Gertrude-nak. A nő kuncog. Eddig nem is gondolt rá. hogy neve is van. Még most is csak Mrs. Valaki, egy ajtó, amelyen beadja a húst. Viszlát, Gertie. Majd még meglátogatlak. Csak néhány óra múlva eszmél rá, milyen kellemes, milyen szép volt a dolog, amit eddig csak hírből ismert, rabul ejtik az emlékek. Másnap megint beállít a nőhöz, s a nyár folyamán még sokszor. Múlnak az évek, idősebb lesz, meg is okosodik, persze csak értelmének szűk határain belül, különben alig változik. Folyton munkahelyet cserél, hentes lesz, a vágóhídon dolgozik, sofőrködik is, olyanoknál, akik a város északi részén laknak, de nagyon hamar kimeríti az adott lehetőségeket, s szinte már a munkába lépés előtt tisztában van az állás korlátaival. 1941-ben, mikor tizennyolc éves, megint összeakad Lefty Rizzóval egy baseball-meccsen. s egymás mellé ülnek. Lefty meghízott, s láthatólag jól megy neki. Huszonkét éves, de a bajszával legalább nyolc évvel idősebbnek látszik. Na, Polyák, mi a fenét csinálsz? Élek a kamataimból. Lefty nevet. Fiú, te még mindig a régi jó öreg Polyák vagy, dörzsölt fickó. Mi a fenének nem kerestél meg? Tudtam volna kezdeni valamit veled. Sose jutottam hozzá, csak azért. (Pedig nemcsak erről van szó. Hanem saját külön, íratlan erkölcsi kódexéről. Ha valamelyik

havernak pénze van, ne törd magad utána, amíg föl nem szólít rá. ) Még mindig tudnálak használni. Nézd csak azt a Novikovot, azt a nyavalyás oroszt! Szeretném már látni egyszer, hogy nemcsak a levegőbe rúg. Miután kiüvöltötte magát, a Polyák leül, és fölteszi a lábát az előtte lévő ülésre. Mit mondtál ? Hogy tudnálak használni. 666 A Polyák elfintorítja az arcát lebiggyeszti az ajkát. Lehet, hogy csakugyan tudnánk valamihez kezdeni kettesben, mondja lengyeles dia lektusban. Kocsit vesz, az első részletet abból a pénzből fizeti le, amit elsó kéthavi keresetéből takarított meg. Esténként, vacsora után kocsin járja végig a vegyesboltokat és borbélyokat, összeszedi a tippszelvényeket. Mikor végzett, Lefty házához hajtat, leadja a szelvényeket meg a készpénzt, s továbbmegy újonnan bútorozott lakásába, amelyet egymaga bérel. Mert a munkáért heti száz dollárt kap. Egy este valami különös dolog történik. Hé, AI, hogy vagy? A dohányospulthoz lép, s kiválaszt egy harmincöt-centért-kettőt" márkájú szivart. (Miközben megforgatja a szájában-) Mit mondtál? AI, középkorú férfi melléje lép egy táska aprópénzzel. Hé. Polyák, itt van egy fickó, aki szeretné megkapni a pénzét. Kijött a száma A Polyák vállat von. Miért nem mondtad meg a szerencsEs gentlemannek, hogy Fred holnap jön a pénzzel? Mondtam, de nem hiszi. Különben itt van. (Sovány, ágrólszakadt fickó, vörös az orra hegye. ) Na mi van, Jack?, kérdi a Polyák. Ide figyeljen, uram, nem akarok semmi zűrt csinálni, se verekedni, de kijött a számom, s szeretném megkapni a pénzemet. Hát akkor csak türelem Jackson hagyj egy kis lélegzethez jutni. Rákacsint a boltosra. Nem kell úgy fölizgatnod magad. Ide figyeljen, uram, csak a pénzemet akarom. Ötszázhetvenkétszeres pénzt fizet, igaz? Itt a szelvényem. (Két gyerek, aki cukorkáért jött a boltba, figyelni kezdi őket, mire a Polyák karon fogja a pasast. ) Gyere be oda, megbeszéljük. (Becsapja maga mögött az ajtót.) Oké, Jack, nyertél, holnap megkapod a pénzt. Külön emberünk van, aki inkasszál, s külön, aki fizet. Nagy cég vagyunk, Jackson, nemcsak a te szelvényeddel kell törődnünk. Honnan tudhatom, hogy holnap csakugyan megkapom a pénzt? Mennyit tettél fel? 667

Három centet. Tehát huszonegy dolcsit kapsz, igaz? Azt hiszed, ettől csődtie megyünk? Nevet. Megkapod a pénzed, Jack. ( A pasas a karjára teszi a kezét. ) Ma este szeretném megkapni, uram. Szomjan halok. A Polyák fölsóhajt. Nesze, jack, itt egy dolcsi. Holnap, ha megkapod a pénzed, add vissza Frednek. A pasas elveszi a dollárt, s gyanakodva mered rá. Nagyon rendes, uram. Jó, jó, jack. (Lerázza magáról a kezet, keresztülmegy a bolton, ki a kocsijához.) Miközben a következő bolt felé hajt, mecsóválja a fejét. Mélységes megvetést érez. Nyavalyás alak. Ez a hülye fickó nyer huszonegy dolcsit, s azt hiszi, éjjel is fölkelünk, hogy kifizethessük. Úristen! Ilyen szánalmas kis csavargó. Így odalenni huszonegy dolcsiért! Helló, mama, hogy vagy? Hogy van Casimir szíve csücske? Anyja gyanakodva les ki az ajtóba vágott nyíláson, aztán mikor felismeri, szélesre tárja előtte az ajtót. Egy hónapja nem láttalak, fiam, mondja lengyelül. Nem mindegy, hogy két hete vagy egy hónapja? Most itt vagyok, ez a lényeg, nem? Hoztam egy kis nyalánkságot. (Gyanakvó pillantást- vet anyja arcára, összeráncolja a homlokát.) Még mindig nem csináltattad meg a fogad? Anyja vállat von. Néhány apróságot kellett vásárolnom. Az isten szerelmére, mama, mikor csináltatod meg végre? Egy kis ruhaanyagot vettem. Megint Marynek, mi? Egy hajadon lánynak szüksége van ruhára. Eh. (Belép Mary, hűvösen bólint.) Hogy vagy, libuskám? Pofa be, Casimir. Ránt egyet a nadrágtartóján. Mi a fenének nem mész már férjhez, és hagyod békén mamát? Mert minden férfi olyan, mint te, csak egyvalamin jár az esze. Apáca szeretne lenni, mondja az anyja. Szent ég, apáca! Kutató pillantást vet a lányra. Apáea! 668 Stevie szerint nem tenné rosszul. Tárgyilagosan szemügyre veszi a lány keskeny, sápadt arcát, zeme alatt a sárguló bőrt. Hát igen, lehet, hogy csakugyan nem tenné rosszul. Megint megvetést érez, de valami homályos kis részvét is bujkál mögötte. Tudod, mama, milyen szerencsés fickó vagyok? Szélhámos vagy, mondja Mary. Hallgass, mondja az anya. No, fiam, ha szerencsés vagy, akkor jó. Eh! (Dühös lesz magára. Ostobaság olyasmit mondani, hogy az ember szerencsés.) Hát csak rajta, legyél apáca. . . Hogy van Steve ?

Nagyon sokat dolgozik. Mikey, a kisfia, beteg volt. Na, legközelebb őt is meglátogatom. Össze kéne tartanotok, hiszen testvérek vagytok. (Kettő meghalt; a többi meg férjhez ment vagy megnősült, kivéve Maryt és Casimirt: ) Igen. Pénzt adott az anyjának, hogy berendezze a lakást: a csipketerítők, az új párnázott szék, meg az íróasztalon álló gyertyatartók tőle származnak. A szoba mégis istentelenül sivár. Eh, de undorító ! Mi, Casimir? Semmi, mama, de most már mennem kell. De hiszen csak most jöttél. Igen, tudom. Nesze, itt egy kis pénz. Az isten szerelmére, megcsináltatod végre a fogadat? Viszontlátásra, Casimir. (Ez Mary.) Viszlát, kicsikém. Megint a lányra néz. Szóval apáca leszel, mi? Oké. Sok szerencsét, kicsikém. Köszönöm, Casimir. Igaz, neked is hoztam valamit. Fogd csak. A lány markába nyomja, kirohan az ajtón, le a lépcsőn. Néhány kölyök a nikkellemezt próbálja lefeszegetni a kocsija kerekéről, szétzavarja őket. Harminc dolcsija maradt. Nem sok három napra, s az utóbbi időben állandóan veszít a pókeren Leftynél. A Polyák vállat von. A kártyán nyerni is meg veszteni is lehet. 669 Lelöki térdéről a kis barna lányt, s átballag Leftyhez meg a Kabriskie-bandából való vagányhoz. Az estélyre szerződtetett négytagú zenekar halkan játszik, s néhány pohár már fölborult az asztal végén. Parancsolsz, Lefty ? Szeretnélek bemutatni Wally Bolettinek. Bólintanak, s váltanak egy-két szót. Te ügyes fickó vagy, Polyák, mondja Lefty. Azt meghiszem. Kabriskienek szüksége volna valakire, aki felügyel a lányokra a körzet déli részében Tehát erről van szó? Igen. Elgondolkozik egy pillanatig. (Persze, több pénzt jelentene, sokkal többet, fel is tudná használni, csakhogy. . .) Kényes ügy, dünnyögi. (Egy kis fordulat a politikában vagy valamelyik másik banda manővere, s ő lesz a bűnbak. ) Hány éves is vagy, Polyák? Huszonnégy, hazudja. Átkozottul fiatal, mondja Wally. Szeretném megfontolni egy kicsit a dolgot, mondja a Polyák. Az első eset az életében, hogy nem tud határozni.

Nem sürgős, de a jövő héten kezdeni kell. Lehet, hogy megkockáztatom. De másnap, amikor még mindig nem döntött, behívót kap a sorozóbizottságtól. Káromkodik egyet. Van egy fickó a Madison Streeten, aki átszúrja az ember dobhártyáját. Mindjárt fel is hívja. Útközben azonban meggondolja magát. Eh, egye meg a fene. elhagyott a szerencse. Megfordul, és nyugodtan hazahajt. Tudat alatt az az érzése, hogy csoda történt. Fantasztikus, dünnyögi magában. Pedig nem az. Csak éppen sose hallott még a deus ex machsnáról. Ez a fogalom ismeretlen számára. Az ember minden lehetőséget számításba vesz, aztán mégis 670 mindig valami más történik. Csöndesen elvigyorodik. Nincs olyan hely, ahol én ne boldogulnék. Megnyugszik. Még ha új nehézségekkel találja is szembe magát mindig akad valamilyen varázsvesszó, csak keresni kell. BIIIIP! Megnyomja a dudát, és elrobog egy teherautó mellett. 9 Pár órával később, déltáiban, néhány mérfölddel arrább a hordágyvivők Wilsonnal veszkődtek. Egész délelőtt cipelték az izzó ércként csillogó, trópusi nap hevében, energiájuk és akaraterejük az izzadsággal együtt elpárolgott testükből. Már kábultan mozogtak, a veríték a szemükbe folyt, alig láttak tőle, nyelvük hozzátapadt száraz, gyulladt ínyükhöz, minden tagjuk szünet nélkül remegett. Mindenből csak úgy áradt a forróság, ott csillogott a fű fölött, s ott örvénylett körülöttük, mintha valamiféle ellenálló közegben, vízben vagy olajban mozogtak volna. Úgy érezték, mintha bársonyba volna burkolva az arcuk, a levegő, amit beszívtak iszonyúan forró volt, nem tudtak felfríssülni tőle, szinte tűzveszélyes anyagnak érezték, amely föl akar robbanni a tüdejükben. Fejüket lehorgasztva vonszolták a lábukat, szaggatott, sóhajszerű hangok törtek föl belőlük, fájt a torkuk. Néhány óra múlva úgy érezték, mintha lángtengeren haladnának keresztül. Úgy cipelték Wílsont, mintha sziklát hengergettek volna. Nagy keservesen előrevergődtek ötven, száz vagy kétszáz métert, sietős, kínlódó mozdulatokkal mint a zongorát cipelő munkások, aztán letették, s tántorogva álltak egy darabig, mellük hevesen emelkedett és süllyedt, de hiába, az ólmos ég kupolája alatt nem jutottak levegőhöz. Féltek lepihenni, mert tudták. hogy akkor nem tudnak továbbmenni, egy perc múlva rendszerint megint fölkapták a hordágyat és továbbvergődtek egy rövid szakaszon a végtelen zöld és sárga dombokon. Ha fölfelé mentek, sokszor elakadtak, s másodpercekig csak álltak, kezükben a hordággyal, lábuk kép-

telen volt akár csak egy lépést is tovább kapaszkodni, aztán végül megint csak nekifeszültek, mentek néhány lépést, aztán megint megálltak, s mereven bámultak egymásra. Ha meg lefelé haladtak, combjuk remegett az erőfeszítéstől, 671 hogy lefékezzék magukat, és ne kezdjenek el rohanni, lábikráikban és sípcsontjaik körül görcs állt az izmaikba. Állandó kísértést éreztek, hogy'vessék a földre magukat, és a nap hátralevő részében feküdjenek mozdulatlanul a fűben. Wilsun eszméletnél volt, és iszonyúan szenvedett. Valahányszor zökentek vele egyet, felnyögött, állandóan dobálta magát a hordágyon, megzavarta az egyensúlyát, s bajtársai botladozni kezdtek. Időnként hangosan szidta őket, s a két katona ilyenkor összerezzent. Kiáltozásai és jajveszékelése állandóan ott vibrált a hőségben a fejük fölött, s arra ösztökélte őket, hogy még egypár métert megtegyenek. - A szencségit, emberek, figyellek ám, mi a fenének nem tuttok tisztességesen vinni egy sebesültet? Muszáj folyton összeviszsza ráznotok, hogy az egész genny összekavarodjon a belemben? Stanley, te szántszándékkal csinálod, hogy minél jobban fájjon. Ajjasság így bánni egy haveroddal. . . - Hangja elvékonyodott, panaszossá vált. Valahányszor váratlanul zökkent egyet af hordágy, fölordított. - A szencségit! Ne gyötörjetek, emberek. - A fájdalomtól és a hőségtől úgy pityergett, mint egy kisgyerek. - Ha én vónék a helyetekben, nem bánnék így veletek. - Aztán megint visszafeküdt, nyitott szájjal, a lélegzet sípolva tört elő torka kiszáradt üregéből, mint a teáskanna csóréből a gőz. - Au, emberek, vigyázzatok, az istenit neki, rohatt disznók! - Vigyázunk, amennyire csak tudunk - károgta ilyenkor Brown. Gyalázatosan viselkedtek. Wilson sose fogja megbócsátani nektek. A szencségit, emberek! Megint továbbvergődtek vagy száz métert; aztán letették, és bambán meredtek egymásra. Wilson sebe fájdalmasan lüktetett. Hasizmai fájtak, s a fájdalommal vívott küzdelmében teljesen kimerült, forró láz emésztette a testét. Az izzó napsütéstől ólomnehéz lett minden tagja, és iszonyúan fájt, melle és torka megtelt vérrel, s teljesen kiszáradt. A hordágy minden zökkenése úgy hatott rá, mint egy ökölcsapás. Olyan kimerült volt. mintha órák hosszat birkózott volna egy nála jóval nagyobb és erősebb emberrel. Gyakran az eszméletlenség határán lebegett, de mikor a hordágy váratlanul zökkent egyet, 672 a fájdalom mindig újból visszarántotta az eszméletbe. Ilyenkor majdnem elsírta magát. Néha percekig mereven feküdt a hord-

ágyon, úgy várta a zökkenőt s már előre összeszorította a fogát. S mikor aztán csakugyan zökkent egyet a hordágy, fölszabadult testében sebének minden szunnyadó fájdalma, s tépte-szaggatta gyulladt idegeit. Úgy érezte, hogy fájdalmait a hordágyvivők idézik elő, s ugyanolyan dühvel gyűlölte őket, amilyet az ember egy bútordarab iránt érez, ha beleveri a sípcsontját. - Brown, te disznó! - Fogd be már a szád, Wilson. - Brown tántorogva botorkált előre, ujjai lassan leváltak a hordágy rúdjáról. Mikor úgy érezte, hogy a hordágy kicsúszik a kezéből, elkiáltotta magát:Letenni! - aztán feltérdelt Wilson mellé. s lélegzet után kapkodva dörzsölni kezdte elzsibbadt ujjait. - Nyugodj meg, Wilson, megteszünk mindent, ami tőlünk telik - lihegte. Rohatt disznó vagy, Brown, szándékosan rázol. Brown a legszívesebben elbőgte volna magát, vagy Wilson arcába vágott volna. Lábán kifakadtak a maláriás kelések, vérezni kezdtek a bakancsban s mihelyt megállt, és tudatára ébredt, elviselhetetlenül fájtak Semmi kedve se volt továbbmenni, de látta, hogy merednek rá a többiek. - Tovább. emberek - dörmögte. Így meneteltek órák hosszat, izzadva a déli nap hevében. Akaraterejük és elszántságuk lassan, feltartóztathatatlanul elpárolgott. De csak vergődtek előre az izzó hőségben, ha akarták. ha nem egymáshoz láncolta őket a fáradtság és a düh. Valahányszor megbotlott valamelyikük. a többi szinte gyűlölte, mert a teher hirtelen még nagyobb erővel húzta a karjukat, Wilson fájdalomkiáltásai belehasítottak kábultságukba, s összerándultak, mintha korbácscsal vágtak volna végig rajtuk. Egyre mélyebbre süllyedtek a szenvedésbe. Néha olyan rosszul lettek, hogy percekre elhomályosult előttük a világ. Láhuk előtt elsötétedett a föld, és úgy érezték. hogy a szívük ott doho keserű ízzel telt szájukban. Kábu!tan vergődtek előre, s kétségtelenül jobban szenvedtek, mint Wilson. Bármelyikük szívesen cserélt volna vele. Egy órakor Brown pihenőt rendelt eI Néha percekig teljesen érzéketlen volt a lába, s majdnem összeesett. Wilsont otthagyták a napon, ők meg elnyúltak mellette, s arcukat majdnem a földre fektetve kapkodtak levegő után. Körülöttük csillogtak a dombok 673 a kora délutáni hőségben, a lejtők könyörtelenül visszaverték az izzó fényességet. A levegő szinte meg se rezdült. Wilson időnként dünnyögött, félrebeszélt, de nem törődtek vele. A pihenéstől sem könnyebbültek meg; minden eddig elnyomott fáradtság fölszabadult bennük, s csak még lobban gyötörte őket. Öklendeztek; hoszszú percekre annyira elgyöngültek, hogy majdnem elájultak, aztán meg kiverte őket a hideg; az volt az érzésük, hogy egyszerre elszállt a testükből minden melegség. Jó sokára, körülbelül egy óra múlva Brown felült, lenyelt néhány sótablettát, és majdnem félig kiitta kulacsából a vizet. A só fölkavarta a gyomrát. egy kicsit mégis megkönnyebbült. Mikor

fölállt, és Wilsonhoz lépett, úgy érezte, mintha nem is az övé lenne a lába; olyan gyönge volt, mint aki hosszú betegség utált először kel föl az ágyból. - Hogy érzed magad, fiú? - kérdezte. Wilson rámeredt. Remegő ujjaival végigsimított a homlokán, és hátralökte a benedvesített zsebkendőt. - Legokosabb vóna, ha itthagynátok, Brown - mondta rekedten Az elmúlt néhány órában állandóan az eszmélet és a delírium határán lebegett, s most nagyon fáradt és elcsigázott volt. Már nem látta értelmét. hogy továbbvigyék. Pillanatnyilag boldogan beleegyezett volna, hogy otthagyják, egyáltalán nem érdekelte, hogy utána mi lenne vele. Csak azt tudta, hogy nem akarja továbbvitetni magát, mert képtelen elviselni a zötykölődés okozta fájdalmakat. Brownt elfogta a kísértés. Olyan erős volt, hogy nem is merte elhinni, amit Wilson mondott - Mit beszélsz, fiú? - Haggyatok itt, emberek, haggyatok itt. - Wilson szemébe erőtlen könnyek szöktek. Tétován, mintha nem is rá tartozna a dolog, megrázta a fejét. - Csak hátráltatlak, emberek, haggyatok itt. - Megint minden összezavarodott az agyában; azt hitte, hogy felderítésen vannak és ő minduntalan lemarad, mert beteg.Ha az embernek folyton szarnia kell, csak föltart benneteket. Stanley odalépett Brown mellé - Mit akar? Hogy hagyjuk itt ? - Igen - Mit gondolsz, nem kéne csakugyan itthagynunk? Brown dühbe hergelte magát. - A szentségedet, Stanley, mi a fene ütött beléd? - De megint elfogta a kísértés. Iszonyúan elfáradt, semmi kedve sem volt továbbmenni. - Gyerünk, embe674 rek, tovább! - ordította. Észrevette, hogy Ridges néhány lépésnyire alszik s dühbe gurult. - Gyerünk, Ridges. nem hagynád már abba a henyélést? Ridges lassan, nehezen ébredt föl. - Csak egy kicsit pihentem - tiltakozott csöndesen. - Ha az ember egy kicsit ki akarja pihenni magát. . . - Nem fejezte be, összecsatolta derékszíját, és odalépett a hordágyhoz. - Nos, én kész vagyok. Továbbmentek, de a pihenésnek súlyos következményei lettek. A hajtóerő: a feszültség, amely egyéb híján eddig sarkallta őket, elszállt belőlük. Néhány száz méter után megint olyan fáradtak voltak, mint a pihenő előtt, a forró napsütés teljesen elgyöngítette őket, szédültek. Wilson szünet nélkül nyögött. Ez a nyögés iszonyú gyötrelmeket okoztt nekik. Testük erőtlen volt és nehéz; valahányszor Wilson felnyögött, összerezzentek a bűntudattól és a részvéttől, mintha Wilson fájdalmai a hordágy rúdjain át a karjukba hatoltak volna. Az első fél mérföldön, amíg futotta még a lélegzetükből, állandóan veszekedtek. Akármit csinált valamelyikük, fölbőszítette a többieket, és folyton egymásra förmedtek. - Az istenfádat, Goldstein, miért nem nézel a lábad elé?kiáltotta Stanley egy-egy váratlan zökkenő után.

- Törődj a magad dolgával! Hagyjátok már abba a kötekedést, és csináljátok a dolgotokat - dörmögte Ridges. - Kuss! - üvöltötte Stanley. És rendszerint Brown is közbeszólt. - Átkozottul sokat jártatod a pofád, Stanley. Csináld inkább a dolgodat! t TovábbvánszorQ,gtak, mindegyikük dühös volt a többire. Wilson megint nyafogni kezdett, bosszúsan hallgatták. - Miért nem hattok itt, emberek? Az olyan katona, aki nem tuggya visszatartani magát szart se ér. Csak föltartalak benneteket. Haggyatok itt, emberek, könyörgöm, haggyatok itt. Majd csak meglesz valahogy az öreg Wilson, ne törőggyetek vele. Haggyatok itt, emberek. - Haggyatok itt, emberek. A könyörgéstől megrándult a válluk, a rángás végigfutott minden tagjukon, le, egészen az ujjaik hegyéig, amelyek szinte leváltak a hordágy rúdjairól. - Mi a fenének beszélsz ilyeneket, 675 Wilson? - zihálta Brown. Mindegyiküknek meg kellett vívnía a maga külön harcát. Goldstein megbotlott, és Wilson rákiáltott. - Goldstein, te rohatt disznó, ezt szándékosan csináltad. Figyeltelek, büdös csirkefogó. - Goldstein neve folyton ott kavargott Wilson agyában; emlékezett rá, hogy azt az embert, aki a hordágy jobboldali elülső rúdját fogja, Goldsteinnek hívják s valahányszor abba az irányba billent a hordágy, mindig ezt a nevet ordította. S most csakugyan igaza volt. - Goldstein szar alak! Még egy kis pájinkát se hajlandó elfogadni. - Halkan kuncogott, kiszáradt torkából egy kis nyúlós vért köhögött fel. - A szencségit, az öreg Croft sose gyütt rá, hogy egy üveg pájinkát elcsentem előle. Goldstein dühösen megrázta a fejét, és a földre szegezett tekintettel, bosszúsan haladt tovább. Ezek a gojok sose felejtenek, sose felejtenek - ismételgette magában. Úgy érezte, hogy mindnyájukat gyűlöli. Hát van fogalma róla ennek a Wilsonnak, hogy mit tesznek érte ? És Wilson megint nyugodtabban feküdt, s hallgatta, milyen kapkodva, zihálva tör föl a lélegzet a hordágyvivőkből. Érte kínlódnak. Hirtelen ráeszmélt, egy pillanatig belekapaszkodott a gondolatba, de rötön el is felejtette, az érzés azonban, amelyet ez a felismerés fölkavart benne, megmaradt. - Emberek, nagyon hálás vagyok azért, amit értem csináltok, de nem kell az öreg Wilson mellett marannotok Haggyatok itt, és kész. - S mivel nem kapott választ. ingerült lett. - A szencségit, emberek, mondom, hogy haggyatok itt. - Nyöszörgött, mint egy lázas gyerek. Goldstein a legszívesebben eleresztette volna a hordágy rúdját. Ő mondta, hogy álljunk meg - gondolta magában. De rögtön utána meghatódott Wilson szavain. A hőségtől, a menetelés okozta fáradtságtól és kábultságtól képtelen volt már világosan gon-

dolkodni, a gondolatok úgy cikáztak az agyában, ahogy az izmai vibráltak. Nem hagyhatjuk cserben - gondolta; tulajdonképpen derék fickó. Aztán megint nem gondolt másra, csak arra, hogy egyre jobban fáj a karja, s fáj minden izma, a hátától le egészen agyongyötört lábáig. Wilson hozzádörzsölte a nyelvét száraz ínyéhez. - Ó, emberek. szomjas vagyok - gügyögte. Ide-oda tekergőzött a hordágyon, arcát az ólmos, izzó ég felé fordította, torka tele volt a 676 várakozás kéjes gyönyörűségével. Biztos mindjárt adnak neki egy kis vizet s a fájdalom, amelyet nyelvén és ínyén érez, lecsillapodik. - Aggyatok inni, emberek - dünnyögte. - Aggyatok egy kis vizet. A többiek szinte nem is hallották. Egész nap vízért rimánkodott, s már ügyet se vetettek rá. Wilsonnak hátraesett a feje, dagadt nyelvét ide-oda forgatta kiszáradt szájüregében. - Aggyatok egy kis vizet - nyöszörgött. Megint türelmesen várt egy darabig, s igyekezett leküzdeni szédülését: úgy érezte, forog vele a hordágy. - A szencségit, emberek, aggyatok már inni egy kicsit! - Nyugodj meg, Wilson - dörmögte Brown. - Vizet, a szencségit! Stanley megállt, mert remegett a lába. Megint letették Wilsont. - Az isten szerelmére, adj már neki egy kis vizet! - kiáltotta Stanley. - Haslövésnél nem szabad vizet adni - tiltakozott Goldstein. - Értesz is te ahhoz! - Nem szabad neki vizet adni - mondta Goldstein. - Belehal. - Kifogyott a vizünk - lihegte Brown. - Eh, ne kínozzátok tovább - kiáltotta Stanley. - Egy kis víz igazán nem árthat meg neki - morogta Ridges, Némi zavarral vegyes megverést érzett. - Attól is meg lehet halni ha nem kap vizet az ember. - Magában meg azt gondolta: Minek olyan nagy cirkuszt csinálni az egészből? - Mindig tudtam hogy szar alak vagy; Brown. Még egy kis vizet se adsz egy sebesültnek. - Stanley szédült a napon.Egy ilyen régi bajtársnak, mint Wilson, nem adni egy kis vizet, csak mert valami doktor nem találja helyesnek! - Tudat alatt azonban érzett valami kis iszonyodást, amivel nem mert szembenézni. Kimerültsége ellenére is tisztában volt vele, hogy valami baj lesz, veszedelmes baj, ha Wilsonnak inni adnak, de nem vette tudomásul, s abba a hitbe ringatta magát, hogy jogos a felháborodása. - Az ember igyekszik enyhíteni valakinek a szenvedését, és mi a fenét kap érte cserébe? A szentségit neki, Brown, mit akarsz tulajdonképpen? Halálra akarod kínozni? - Érezte, hogy egyre jobban elragadja az izgalom, de mintha ellenállhatatlan

677 kényszer hatása alatt állt volna. - Adj neki inni, mibe kerül neked ? - Belehal - mondta Goldstein. - Fogd be a pofád, te hülye zsidó! - Stanley tombolt dühében - Nem tűröm, hogy így beszélj velem - sipította éles hangon Goldstein. Most már a haragtól is remegett, ugyanakkor tudat alatt ott lappangott benne az előző este emléke, amikor Stanley olyan barátságos volt hozzá. Nem szabad bízni egyikükben sem - gondolta magában kábultan s némi jóleső keserűséggel. Most legalább végleg megbizonyosodott róla. Brown közbeszólt. - Hagyjátok abba, emberek, gyerünk tovább. - Mielőtt még bármit is felelhettek volna, lehajolt, megragadta a hordágy egyik rúdját, s intett a többieknek is, hogy foglalják el a helyüket. S megint továbbvánszorogtak az izzó, vakító délutáni napsütésben. - Aggy egy kis vizet - nyöszörgött Wilson. Stanley megint megállt. - Adjunk már egy kis vizet neki, ne kínozzuk tovább. - Hagyd abba már, Stanley! - hadonászott Brown szabad kezével. - Menj tovább, és hallgass! - Stanley rámeredt. Kimerültségében is iszonyú gyűlöletet érzett Brown iránt. Wilson gondolatai ismét alámerültek a fájdalomba. Eszméletlenségbe süllyedt, egy darabig nem is érezte a hordágy zötykölődését, nem volt tudatában környezetének. Minden érzés delíriumának szűrőjén keresztül hatolt a tudatáig. Tisztán érezte, hogy lüktet a sebe, s képzeletben szinté látta, hogy egy szarv fúródik a hasába, elakad, aztán megint beljebb fúródik. - Brrr. - Hallotta, hogy nyög, de nem érezte, hogy rezegnek a hangszálai. Iszonyú melege volt. Percekig szinte lebegett a hordágyon, s a foga tövéből próbált egy kis nedvességet kiszívni a nyelvével. Meg volt győződve róla, hogy lábszára és lába feje tűzben ég, és próbaképpen megmozdította és összedörzsölte őket, mintha el akarná oltani a lángot. - Olcsátok el, olcsátok el - motyogta néha Aztán megint másfajta, ismerős, heves fájdalom fogta el. Görcs állt az altestébe, homlokát kiverte a veríték, s csöppekbe gyűlt rajta. Megpróbálta leküzdeni, szinte gyerekesen félt, hogy 678 megbüntetik, aztán elöntötte a forróság, s valósággal élvezte, i ahogy kiürültek a belei, örült neki, hogy milyen jól működnek. Egy pillanatra megint ott feküdt apja háza előtt, nekidőlve a törött kerítésnek, s a déli nap kéjes érzéssel töltötte el az ágyékát. - Hé, nigger, hogy híjják azt az öszvért? - dünnyögte, aztán halkan, erőtlenül elégedetten kuncogni kezdett. Egy pillanatra megmarkolta a hordágyat s a színes bőrű lányt nézte, ahogy

elhalad előtte, és utánafordította a fejét. A mellette fekvő asszony megsimogatta a hasát. - Woodrow, te mindig köpni szoktál, mielőtt hugyozol ? - Csak úgy babonából - dünnyögte hangosan, s megpróbálta kiüríteni a húgyhólyagját is a hordágyon. De megint éles, gyötrő fájdalom nyilallt az ágyékába. Eszébe jutott, azazhogy inkább az ágyékizmai emlékeztek rá, hogy ez nehezen fog menni, és görcsösen összeszorultak. A fájdalom elkergette az emlékképeket magához tért, zavart volt, és rosszkedvű, csak most ébredt tudatára, hogy összecsinálta magát. Maga előtt látta rohadó ágyékát, s mélységes aggodalom fogta el. Mi a fenének kellett ilyes- minek történnie velem? Mi köze van ennek ahhoz, amit csináltam? Fölemelte a fejét, és megint motyogni kezdett: - Brown! Gondolod, hogy a seben keresztül a genny is kifolyik belőlem? De nem kapott választ, mire visszahanyatlott, s tovább rágódott a betegségén. Egész sor kellemetlen emlék gyötörte, aztánmegint tudatára ébredt, milyen kényelmetlen a hordágy, s milyen megerőltető hosszú órákig hanyatt feküdníe. Erőtlen kísérletet tett, hogy megforduljon de túlságosan fájdalmas volt. Az volt az érzése, mintha valaki a hasára támaszkodna. - Szeggyétek le rólam, emberek! - kiáltotta. Aztán eszébe jutott, miféle nyomást érez. Azon az éjszakán, sok-sok héttel ezelőtt, amikor a japánok megpróbáltak átkelni a folyón, ugyanilyen nyomást érzett a mellében és a gyomrában, amikor ott várakozott a géppuska mögött. - Át-jö-vünk, és el-ka-punk. - Ezt kiabálták a japánok Croftnak meg neki, s Wilson most megborzongott, és eltakarta az arcát a tenyerével. - Gyünnek! Meg köll állítanunk őket, emberek - nyögte, s ide-oda hánykolódott a hordágyon. - Banzáj, banzá-á-áj! - ordította, a hang bugyborékolva tört elő a torkából. - Földerítők; földerítők, riadó! 679 A hordágyvivők megálltak, és letették. - Mit kiabál? - kérdezte Brown. - Nem látom őket, nem látom őket! Hol a fenébe vannak a világítórakéták? - üvöltötte Wilson. Baljával megmarkolta a géppuskát, s mutatóujját kinyújtotta a ravasz után. - Ki a fene van a másik géppuskánál? Mán nem emlékszem rá. Ridges a fejét csóválta. - Arról a japán támadásról beszél, a folyónál. Wilson páni félelméből a többiekre is átragadt valami. Goldstein és Ridges, akik ugyancsak ott voltak a folyó mellett, kényelmetlen érzéssel meredtek Wilsonra. A körülöttük messzire elnyúló, kopár dombok rossz sejtelmekkel töltötték el őket. - Remélem, nem szaladunk bele japánokba - mondta Goldstein. - Nem valószínű - felelte Brown. Kitörölte szeméből az izzadtságot, és bizonytalanul a messzeségbe meredt. - Sehol

senki - lihegte, de megint elfogta a gyöngeség, a kétségbeesés. Ha most rajtuk ütnek. . . Megint bőgni lett volna kedve. Túlságosan sokat kívántak tőle, és ő nagyon gyönge volt. Érezte, hogy forogni kezd a gyomra, hányinger fogta el, kiütött rajta a hideg veríték, s ettől egy kicsit megkönnyebbült. Nem szabad föladnia. - Tovább kell mennünk, emberek - hallotta a saját hangját. Wilson a benedvesített zsebkendő alatt alig látott valamit. A zsebkendő zöldesszürke volt, de a napfényben sárgán és feketén izzott, a színek az agyába hasítottak. Érezte, hogy levegő után kapkod. Nagy nehezen a fejéhez emelte a karját. - A szencségit - kiáltotta -, mozdíccsuk meg ezeket a japcsikat, hátha tanálunk valami vacak emléktárgyat. - Megint vergődni kezdett a hordágyon. - Ki tette a fejemre ezt a hátizsákot? Ronda dolog így kitolni egy haveroddal, Red. Nem látok ebben a rohatt barlangban. Vedd le azt a japcsit a fejemről! A zsebkendő lecsúszott az orrára, Wilson hunyorogva belenézett a napba. aztán megint behunyta a szemét. - Vigyázz, kígyó! - kiáltott föl hirtelen, és összehúzódzkodott. - Pontosan lőj, Red, jól célozz, jól célozz! - Dünnyögött még valamit, aztán elernyedt a teste. - Én mondom, a halott ember pont úgy néz ki, mint az ürücomb, ha sokáig hever a napon. Brown visszatette helyére a zsebkendőt, s Wilson vergődni kez6 g0 dett alatta. - Nem kapok levegőt. A szencségit! Ránk lőnek, té tudsz úszni, Taylor, a fenébe is, erissz a csónak mögé! Brown megborzongott. Wilson a motomei invázióról beszélt. S Brown is megint ott fulladozott a sós vízben, megint elfogta az a végső, lemondó iszonyat, amit akkor érzett, amikor már beletörődött, hogy meghal. Kimerültségében úgy érezte egy pillanatra, hogy megint vizet kell nyelnie, ugyanolyan bénító meglepetéssel eszmélt rá, mint akkor, hogy hiába nem akarja, kénytelen lenyelni; a víz saját súlyától és lendületétől ömlött végig a torkán. Az az oka mindennek - gondolta keserűen. A motomei emlék mindig ugyanolyan iszonyatot, a gyöngeségnek ugyanazt az érzését keltette benne. Akkor jött rá, hogy tehetetlenül ki van szolgáltatva a háború iszonyú forgatagának, és sose tudott megszabadulni ettől az emléktől. Kimerültsége ellenére makacsul hajtogatta magában, hogy vissza kell vinnie Wilsont, noha egyáltalán nem hitte, hogy sikerülni fog. A hordágyvivők egész délután meneteltek. Két óra körül esni kezdett, és a talaj gyorsan fölpuhult. Kezdetben megkönnyebbültek az esőtől; örültek, hogy lehűti forró testüket, s íde-oda mozgatták lábujjaikat a bakancsukon átszivárgó nedvességben. Az ázott ruha is jóleső érzéssel töltötte el őket. Néhány percig örültek, hogy, lehűlnek. De mikor az eső tovább esett, a talaj túlságosan fölázott s egyenruhájuk kényelmetlenül a testükhöz tapadt. Minduntalan meg-megcsúsztak a sárban, bakancsuk egyre nehezebb lett az iszaptól, és minden lépésnél beleragadt

a talajba. Túlságosan fáradtak voltak hozzá, hogy azonnal észrevegyék a különbséget, testük azonban egykettőre kimerült, s félóra múlva olyan lassan haladtak, mintha egyáltalán nem is mozognának. A lábukból szinte minden erő elszállt, sokszor percekig álltak a szó szoros értelmében egy helyben, képtelenek voltak combjukat és lábszárukat összehangolni, hogy továbbindulhassanak. Ha dombnak fölfelé haladtak, mindig csak egyét lépést tudtak egyszerre megtenni, aztán megálltak, kábultan eredtek egymásra, mellük zihált, lábuk egyre mélyebben süpt a sárba. Ötvenméterenként letették Wilsont, s pihentek gy-két percig, mielőtt továbbvánszorogtak volna. A nap megint előbújt, perzselőn tűzött a nedves kunai fűre, 651 és megszárította a talajt, amelyről lomha ködfelhőkben szállt föl a pára. A katonák lihegtek, hiába szívták be az ólmos, nedves levegőt, nyögve, sóhajtozva vánszorogtak tovább, karjuk lassan, feltartóztathatatlanul mind közelebb került a földhöz. Valahányszor elindultak, derékmagasságban kezdték cipelni Wilsont, de harminc-negyven méter után annyira meggörnyedtek a súlya alatt, hogy a hordágy szinte a földet súrolta. A fű is akadályozta őket; elgáncsolta lábukat, testük köré csavarodott, az arcukba csapott. Kétségbeesetten, dühösen vergődtek előre, de aztán a düh is elpárolgott belőlük, és nem maradt bennük semmi, anti továbbsarkallta volna őket. Három óra körül még egy hosszabb pihenőt tartottak, egy magányosan álló fa alatt. Félóráig egyikük sem szólt semmit, de kimerültségükben is a legkülönbözőbb érzések töltötték el őket. Brown a hasán feküdt, és a kezére meredt, amely iszonyúan felhólyagzott, és teli volt megszáradt vérfoltokkal, mert a régi sebek és varratok fölszakadtak rajta. Hirtelen ráeszmélt, hogy végleg kikészült; lehet, hogy még fel tud majd állni, s elviselhetetlen kínok közt meg tud tenni egy mérföldet, de aztán összeomlik. Egész teste túl volt erőltetve; amióta megálltak, folyton öklendezett, látása is elhomályosult. Minden pillanatban ájulás környékezte, elsötétült előtte a világ, s jeges veríték ütött ki a hátán. Egész testében remegett, a keze olyan erősen, hogy cigarettára se tudott gyújtaní. Gyűlölte önmagát gyöngesége miatt, s gyűlölte Goldsteint és Ridgest, mert ők nem voltak olyan kimerültek; mint ő. Stanleyt utálta, s csak azt remélte, hogy az még nála is nyomorúságosabb állapotban van. Keserűsége egy pillanatra szánakozásba csapott át önmaga iránt - dühös volt Croftra, hogy csak négyüket küldte el. Croftnak tudnia kellett, hogy képtelenek lesznek végrehajtani a feladatot. Stanley rekedten beleköhögött arca elé tartott tenyerébe. Brown ránézett, és indokoltnak találta iránta érzett ellenszenvét. Stanley elárulta. Ó csinált belőle tizedest, és Stanley ellene fordult. Talán ha másvalaki volna a helyén. könnyebben jutnának előre. - Mi az, Stanley - tört ki -. csak nem készültél ki?

- Eh, nyasgem, Brown. - Stanley dühös volt. Brown azért vállalta el ennek az osztagnak a vezetését, mert félt folytatni a felderítést, és őt is ő keverte bele a dologba. Amit ők csinálnak 682 végig, sokkal rosszabb, mint ami a szakasz többi tagját érheti. Ha velük marad, könnyebb lenne a dolga, s talán Croft is fölfigyel rá. - Te persze azt hiszed, hogy minden oké, mi? - kérdezte Browntól. - Hát ide figyelj, én tudom, hogy miért vállaltad ezt az átkozott hordágyat. - Miért? - Brown dermedten, rossz sejtelmekkel várta a választ. - Mert gyáva vagy. Nem mertél a szakasszal maradni. Úristen, egy őrmester, aki betegszállítókat vezet! Brown szinte elégedetten hallgatta. Ez volt a legrosszabb, amit el tudott képzelni, ez volt a pillanat, amelytől oly régóta félt, s most nem is érezte olyan szörnyűnek. - Te éppolyan gyáva ! vagy, mint én, Stanley, egy cipőben járunk. - Keresett valamit amivel megsértheti, s hirtelen kirukkolt vele: - Túlságosan odavagy a feleséged miatt. - Ó, fogd be azt a. . - De a vágás ült. Most, kimerültségében, meg volt győződve róla, hogy a felesége megcsalja, s néhány másodperc alatt lepergett agyában az asszony hűtlenkedéseinek iszonyú képsorozata. S ez felszínre hozta valamennyi bizonytalan érzését, s majdnem elsírta magát. Nem igazság, hogy ennyire egyedül maradt. Brown nekifeszítette tenyerét a földnek, s nehézkesen föltápászkodott. - Gyerünk, indulás. - Szédült, amikor lábra állt s a keze olyan erőtlenül szivacsos olt amilyen reggelenként szokott lenni, amikor felébred az ember. Egy darabig egyszerűen e képtelen volt fogni. Valamennyi ben nagyon lassan tá ászkodtak föl, becsatolták e derékszíjukat, letérdeltek a hordágy mellé, aztán megint nekiindultak Száz méter után Stanley rájött, hogy képtelen továbbmenni. Mindig némi ellenszenwel viselkedett Wilson iránt, mert Wilson több ütközetben vett részt, mint ő, de most egyáltalán nem gondolt Wilsonra. Csak azt tudta, hogy kikészült: túl sok mindent csinált végig és mi értelme volt az egésznek? Letették Wilsont hogy egy kicsit megpihenjenek, Stanley néhány lépéssel arrább támolygott, s lerogyott a földre. Készakarva ehunyta a szemét. és ájulást színlelt. A többiek köréje gyűltek, és érzéketlenül nézték. - Na tessék. mindjárt rá is fektethetjük Wilsonra - mondta 683 Ridges. - S ha mégvalaki kikészül, azt is ráfektetjük. Majd én a hátamra veszek mindenkit. - Elgyötörten röhögött egyet. Stanley olyan sokszor kigúnyolta, hogy most egy kis elégtételt

érzett. De nyomban el is szégyellte magát. Aki elbízza magát, megszégyenül - állapította meg magában alázatosan. De azért mégis némi elégtétellel hallgatta Stanley ziháló lélegzetvételét. Egy öszvér jutott róla az eszébe, amelyik egy nyáron összecsuklott szántás után: akkor is ilyen szánakozással vegyes elégtétel töltötte el. - Most aztán mi a fenét csinálunk? - lihegte Brown. Wilson hirtelen fölnézett. Pillanatnyilag úgy látszott, hogy teljesen öntudatánál van, de széles, húsos arca hihetetlenül fáradt és elgyötört volt. - Haggyatok itt, emberek - mondta erőtlen hangon - A jó öreg Wilson úgyis kikészült. Brownt és Goldsteint megint elfogta a kísértés. - Nem hagyhatunk itt - mondta Brown. - Hagyjuk abba az egészet, emberek, a fenébe is. - Nem tudom - mondta Brown. Goldsteín hirtelen megrázta a fejét. - Vissza kell vinnünk - mondta. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de hirtelen az a pillanat jutott az eszébe, amikor az ágyú lezuhant a folyó medrébe. Brown megint Stanleyre bámult. - Nem mehetünk úgy tovább, hogy itt hagyjuk egyedül. Ridgest elfogta az undor. - Ha az ember elkezd valamit, fejezze is be. Egy ember miatt nem maradhatunk itt. Goldstein hirtelen megtalálta a megoldást. - Miért nem maradsz Stanley mellett, Brown? - Goldstein is nagyon fáradt volt, nem sok választotta el az összeomlástól, mégis lehetetlennek érezte, hogy föladja a harcot. Brown majdnem olyan rosszul volt, mint Stanley. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, s Goldstein mégis viszolygott tőle. Nekem mindig különbnek kell lennem, mint másnak - gondolta. - Hogy találtok vissza? - kérdezte Brown. Most úgy érezte, hogy becsületesen kell eljárnia, minden ellenvetést fel kell hoznia. Tudta, hogy vereséget szenvedett, de nagyon fontos volt számára, hogy a méltóságnak legalább a látszatát megőrizze. - Én tudom, merre kell menni - dörmögte Ridges. 6R4 - Hát akkor maradok - mondta Brown. - Valakinek mégis csak törődnie kell Stanleyvel. - Megrázta egy kicsit, de Stanley csak tovább nyögött. - Mára kikészült. - Ide figyelj, ajánlok valamit - mondta Goldstein. - Ha Stanley erőre kap, utánunk jöttök, és segíttek egy kicsit. Így jó lesz, nem ? i Oké, ebben maradunk - mondta Brown. De mind a ketten tudták, hogy erre nem fog sor kerülni. - Hát akkor gyerünk - mondta Ridges. Azzal Goldsteinnel együtt megragadták a hordágy két végét, nagy keservesen fölemelték. és támolyogva elíndultak. Húsz méter után megint letették a hordágyat, s egy hátizsák meg egy puska kivételével

mindent leszedtek róla. - Ezt a cuccot majd hozd utánunk, Brown, jó? - mondta Goldstein. Brown bólintott. Ridges és Goldstein megint elindultak, s kínos lassúsággal haladtak előre. A hordágy még a felszerelés nélkül is több mint kilencven kilót nyomott Wilsonnal. Majdnem egy órát vett igénybe, amíg átvergődtek egy félmérföldnyire lévő alacsony dombháton. Mikor eltűntek a szeme elől, Brown lehúzta a cipőjét, és vizsgálgatni kezdte a lábán a hólyagokat meg sebeket. Még majdnem tíz mérföldet kell megtenniök. Brown fölsóhajtott, és óvatosan r : : masszírozni kezdte a nagylábujját. Le kell mondanom a rangomról - gondolta. De tudta, hogy nem fogja megtenni. Továbbcsinálom, tovább, amíg ki nem rúgnak. Ránézett Stanleyre, aki még mindig a földön feküdt. Eh, mi ketten egyformák vagyunk. Nemsokára neki is ugyanolyan problémái lesznek, mint nekem. 10 Croft valahogy ösztönösen ismerte a terepet, tisztában volt azokkal az erőkkel, amelyek létrehozták, a szél és a víz okozta abráeiókkal. A szakasz régen nem töprengett rajta, vajon miért megy pen arra, amerre megy; tudták, hogy éppoly tévedhetetlen, t amilyen biztos, hogy az éjszaka után fölkél a nap, s egy szú menetelés után elfáradnak. Már nem is érdekelte őket, erre haladnak. 68; fTl'i Croft maga sem tudta, miért választja egyik vagy másik utat. Képtelen lett volna megmagyarázni, milyen sugallat hatására kerül meg egy sziklát, s dönti el, hogy az alsó vagy a felső párkányt válassza-e, ha kettő kanyarodik fölfelé egy sziklafal mentén. Csak azt tudta, hogy az, amelyikre nem esett a választása, biztosan meredek szakadékba torkollik, az alacsonyabban lévő valószínűleg összeszűkül. s a végén a semmibe vész, vagy a följebb eső egy elszigetelt dombra vagy kiálló szirtre vezet. Egy geológus, aki hosszú esztendőkig tanult, és gyakorlati tapasztalatokat is szerzett, valószínűleg ugyanolyan jól választott volna, csak sokkal lassabban; időre lett volna szüksége, amíg végiggondolja a dolgokat, mérlegeli az egyes tényezőket, fölbecsüli a lehetőségeket, összeveti egymással az emelkedések és süllyedések, kiterjedések és összezsugorodások grafikonjait, és még akkor se lett volna egészen biztos a dolgában. Végeredményben túlságosan sok tényezőt kellett számításba venni. Croftnak érzéke volt a sziklák és a talaj természete iránt, éppoly jól tudta. hogy valamikor, a történelem kaotikus korszakában milyen irtózatos erők hatására jöttek létre a sziklák, s formáló-

dott ki a föld arculata, mint ahogy tisztában volt önnön izmai működésével. Ha végignézett valamilyen tájon, mindig érezte, hogyan jött létre, s majdnem mindig pontosan tudta, milyen egy hegy túlsó oldala. Ugyaniiyen ösztönösen megérezte azt is, hogy víz van a közelben. akármilyen ismeretlen volt is a terep, ahol járt. Lehet, hogy ez vele született képesség volt, de az is lehet, hogy azokban az esztendőkben fejlődött ki benne, amikor még marhacsordákat hajtott falun meg a sok-sok felderítés során, amelyet i ó vezetett, az ezernyi alkalommal, amikor rendkívül fontos volt, hogy rátaláljon a helyes útra. Tény, hogy habozás nélkül vezette fölfelé a hegyre a szakaszt. kapaszkodott sziklapárkányról sziklapárkányra, kanyarodott egyik ösvényről a másikra, s csak azért volt kénytelen néha akarata ellenére megállni, hogy a többiek utolérjék, és lélegzethez jussanak Minden ilyen megállás dühítette. Az előző napok megerőltetései ellenére nyugtalan volt és türelmetlen, valamilyen követelő feszültséget érzett magában, az hajtotta előre. Olyan teljességgel a magáénak tudta a hegyet, s olyan izgatott volt, mint a kutya, amelyik szimatot fogott. Min686 den újabb emelkedő tovább sarkallta, alig várta, hogy megtudja, mi van mögötte. A meredek hegy óriási tömege valósággal föltüzelte. Fölvezette a szakaszt az első agyagos vízmosáson a sziklák közt, a tetején megállt egy pillanatra aztán libasorban jobbra kanyarodtak, hogy megmásszanak egy kunai fűvel borított, meredek lejtőt, amely egy harminc láb magas sziklafalban végződött. Ott megint balra fordult, s rábukkant egy sor lapos sziklára, amelyen végig tudtak kapaszkodni. Utána meredekebb sziklára bukkantak, amelyek éles, cikcakkos vonalban vezettek a hegy középső lejtői felé. Ezen a sziklasoron vitte végig a szakaszt, mohón törtetett előre a magas fűben, s csak azokon a helyeken állt meg, ahol az ösvény veszedelmesen összeszűkült. A perem is tele volt sziklatömbökkel, s az egyik oldalon majdnem függőlegesen ereszkedett le az alatta fekvő szirtek felé. A kunai fűben akadtak helyek, ahol nem tudták, hová lépnek; térden alul nem láttak, lassan, tapogatózva haladtak előre, két kézzel kapaszkodva a magas fűcsomókba, puskájukat keresztülvetették a hátizsákjukon. Félóráig megállás nélkül így kapaszkodtak tovább, aztán pihentek egyet. Alig valamivel több mint egy óra telt el, amióta Croft fölvezette őket az első vízmosáson, a nap még mindig keleten állt, de máris fáradtak voltak. Boldogan fogadták a píhenőt, és sorban elnyúltak a keskeny sziklaperemen. Wyman a menetelés utolsó húsz percében erősen zihált, most mozdulatlanul feküdt a hátán, s várta, hogy visszatérjen a lábába az erő. - Hogy érzed magad? - kérdezte Roth. - Kikészültem. - Wyman megrázta a fejét. Nyilván egész

nap így fognak tovább menni, s a felderítés során szerzett tapasztalataiból tudta, hogy nem fogja bírni. - Muszáj könnyítenem n hátizsákomon - mondta Rothnak. Csakhogy a hátizsákban minden fontos volt. Wyman töpreneni kezdett, hogy az élelmiszerdarabokat vagy a pokrócát dobja Huszonegy adag élelmiszert hoztak magukkal, és eddig csak tet ettek meg. De ha átjutnak a hegyen, és felderítést kell végezniök a japánok hátában, valószínűleg legalább egy hetükbe 687 fog kerülni. Nem kockáztathatta meg a dolgot. Kihúzta hát hátizsákjából a pokrócot, és néhány méterre elhajította. - Kinek a takarója az? - Croft meglátta, és hozzájuk lépett. - Az enyém, őrmester - vallotta be Wyman. - Hozd vissza és dugd a hátizsákodba. - Igazán nincs rá szükségem - mondta óvatosan Wyman. Croft rámeredt. Most, hogy Hearn meghalt, az ő feladata volt fegyelmet tartani. és nem engedhette meg, hogy ezt a fegyelmet bármi is veszélyeztesse. Amíg Hearn velük volt, az emberek mindenféle hanyagságra rászoktak, s ezeket ki kell égetnie belőlük. Különben is mindig bosszantotta a pazarlás. - Gyerünk, fiú, csináld, amit mondtam. Wyman sóhajtott, fölállt, és visszahozta a pokrócot. Mialatt összehajtogatta, Croft kicsit megenyhült. Meg volt elégedve, hogy Wyman ilyen gyorsan engedelmeskedett. - Majd meglátod, hogy szükséged lesz rá. Éjszaka majd arra ébredsz, hogy fázik a segged, és fenemód örülni -fogsz, hogy van mivel betakarnod. - Igaz. - De Wyman azért nem tudott lelkesedni. Csak az járt az eszében. hogy milyen nehéz a pokróc. - Hogy érzed magad, Roth? - kérdezte Croft. - Semmi vész. őrmester. - Nem szeretném, ha ma is lazsálnál. - Dehogy lazsálok. - Rothot elfogta a méreg. Miközben Croft után nézett, aki tovább-ballagott, és leállt beszélgetni a többiekkel, megmarkolt egy fűcsomót, és dühösen kitépte.Ez nem hagyja élni az embert - súgta oda Wymannek. - Istenem, bárcsak a hadnagy lenne velünk. . - Wymant hirtelen elfogta a csüggedés Már sok minden megvilágosodott előtte; amíg Hearn volt velük, reménykedhettek. - Ezt a rohadt pechet! Roth bólintott. Igen, akkor még bízhattak benne, hogy Hearn elnéző lesz alárendeltjei iránt. Croft azonban valóságos farkas. - Ha én volnék a szakaszparancsnok - mondta lassan, patetikus hangon -, elnézőbb lennék az embereimmel, igyekeznék tisztességesen bánni velük, a jobbik énjükre apellálnék. - Bizony én is - helyeselt komoran Wyman. - Ámbár a fene tudja. - Roth felsóhajtott. Egyszer ő is volt ilyesféle helyzetben. A gazdasági válság idején két évig munka

688 nélkül volt, s utána egy ingatlanügynöknél kapott állást először. Béreket inkasszált. Ki nem állhatta a munkáját, rengeteg szidalmat kellett lenyelnie a bérlők részéről, akik őrá haragudtak. Egyszer egy öreg házaspárhoz kellett kimennie, több hónapi bérrel voltak hátralékban. Nagyon szomorú volt a históriájuk, mint valamennyi história, amit akkoriban kénytelen volt végighallgatni: minden spórolt pénzük elveszett, mert csődbe ment a bankjuk. Roth kísértést érzett. hogy még egy hónap haladékot adjon nekik, dé nem mert ezzel visszatérni az irodába. Aznap egyetlen centet sem sikerült bevasalnia. Hogy eltitkolja részvétét, gorombáskodni kezdett az öregekkel, és kilakoltatással fenyegette őket. Az öregek könyörögni kezdtek, és Roth azon vette észre magát, hogy élvezi a szerepét, miközben az otthonuk elvesztésével járó szörnyűségeket ecseteli előttük. - Nem érdekel honnan teremtik elő a pénzt - fejezte be -, csak teremtsék elő. Most. ahogy visszagondolt a dologra, egy pillanatra szorongás fogta el, azt kívánta bárcsak barátságosabban bánt volna velük. Mintha ezzel könnyíthetett volna jelenlegi helyzetén. Ugyangondolta -, babonaság az egész. A két dolognak semmi köze egymáshoz Föltette magának a kérdést. vajon Croftot is hasonló érzés tölti-e el, amikor ilyen kíméletlen, de hát a gondolat is nevetséges volt. Ez már a múlt. el kell felejteni - mondta magában. De szorongása nem hagyott alább. Wymannek egy futballmeccs jutott az eszébe, egy grundon játszották valamikor, az ő háztömbjének a csapata mérkőzött egy másikéval, s ó játszott hátvédet. A második félidőben kikészült a lába, s szinte megalázva gondolt rá. hogyan cselezték kt szinte tetszésük szerint az ellenfél csatárai, miközben ő csak erőtlenül, ímmel-ámmal vonszolta magát Szerette volna, ha leváltják. de nem volt tartalékuk. Az ellenfél már több góllal vezetett, de még mindig volt egy fiú a csapatukban, aki nem adta fel a küzdelmet. Majdnem minden támadásnál igyekezett szerelrői. ordítva biztatta a többieket, egyre dühösebb és dühösebb lett, ha a másik csapat újabb gólt ért el. Ó nem ilyen fajta - állapította meg Wyman. Nem hőstípus, eszmélt rá hirtelen, olyan világosan, hogy ha ez néhány hónappal előbb történik, valószínűleg nagy megrázkódtatást okozott 689 volna. Most azonban csak szomorú lett tőle. Nyilván sose lesz képes megérteni az ilyen Croft-féle alakokat; egyetlen vágya volt csupán: kitérni az útjukból. De mégis, tni hajtja vajon az ilyeneket? - töprengett. Milyen cél lebeg előttük? - Ki nem állhatom ezt az átkozott hegyet - mondta Rothnak. - Akárcsak én. - Roth megint sóhajtott. A hegy nagyon

csupasz, nagyon magas volt. Még hanyatt fekve sem látta a csúcsát. Egyik gerinc a másik után meredezett fölötte, és fönt a magasban mintha csak sziklákból állt volna. A dzsungelt is utálta; mindig megborzadt, ha végigmászott rajta valamilyen bogár, vagy egy madár hirtelen megszólalt a bozótban. A dzsungelben nem lehetett messzire látni, és a levegő állandóan olyan iszonyúan büdös volt, hogy majd megfulladt. Ott szinte lélegzeni se tudott, s most mégis visszavágyott a dzsungelbe. Olyan biztonságosnak érezte, ellentétben ezekkel a csupasz hegygerincekkel. ezzel a sziklákból és égboltból álló ásító, idegen kupolával. Nyilván egyre följebb és följebb mennek, és sehol se lesznek biztonságban. A dzsungel is tele volt mindenféle veszéllyel, de most nem érezte olyan ijesztőnek őket; végül is azokhoz már hozzászokott. Itt azonban egyetlen hibás lépés az életébe kerülhet. jobb egy pincében lakni, mint kötélen balanszírozni. Roth megint dühösen belemarkolt a fűbe. Miért nem fordult vissza Croft? Miben reménykedik, mit akar elérni? Martineznek fájt a teste. Ez még az éjszaka utóhatása volt, s miközben kínlódva fölfelé kapaszkodtak a hegyre, egész délelőtt keservesen botorkált, iszonyúan félt, lába remegett, testenyirkos volt az izzadtságtól. Az agya irgalmas volt hozzá, és némi vigasztalást nyújtott neki; éjszakái felderítő útja és Hearn halála között az összefüggés szerencsére homályban maradt előtte, legfeljebb a tudata felszínéig jutott el. De amióta másodszor is rajtuk ütöttek, állandóan olyan érzése volt, mint aki azt álmodja, hogy bűnös; a büntetésre vár, de képtelen visszaemlékezni rá, milyen gaztettet követett el. Miközben fölfelé kapaszkodtak a hegy elsó lejtőin, Martinez 690 folyton a japán katonán töprengett, akit megölt. Tisztán látta maga előtt az arcát, most, az iszonyúan vakító délelőtti napfényben sokkal tisztábban, mint az éjszaka, s emlékezetében felidéződött a japcsi minden mozdulata. Megint úgy érezte, hogy vér szivárog az ujjaira, s ragadósak lesznek tőle. Megvizsgálta a kezét, és iszonyodva fedezett föl egy megszáradt vércsíkot két ujja közt az egyik lebernyegen. Undorodva, irtózva felnyögött, mintha egy rovart morzsolt volna szét. Brrr! S rögtön utána megint megjelent előtte a japcsi, amint az orrát piszkálja. Ő a bűnös. De miben? Most itt vannak a hegyen, és ha ő nem. . . ha ő nem. . . Nem ölni meg japcsi, visszamenni partra - állapította meg magában. De hát ez nem volt kielégítő felelet a kérdésre, s a háta megbizsergett az iszonyattól. Abbahagyta hát a töprengést, fáradtan vonszolta magát tovább a szakasz közepén, s a megerőltető fölfelé kapaszkodás közben nem könnyebbült meg. Minél inkább elfáradt, annál feszültebbek lettek az idegei. Minden tagja olyan fájdalmasan nehéz volt, mint a lázas betegé.

Mikor megpihentek, a Polyák és Gallagher mellé rogyott le. Volt valami, amit szeretett volna megbeszélni velük, de nem tudta pontosan, hogy mi az. A Polyák rávígyorgott. - Na, mi újság, kiscserkész? Ó, semmi - felelte halkan Martinez. Sose tudta, mit kell felelni erre a kérdésr, s ilyŐnkor mindig kényelmetlenül érezte magát. - Igazán adhatta volna neked egy szabadnapot = mondta a Polyák. - Igen. - Rossz =felderítőnek bizonyult az éjszaka, mindent rosszul csinált. Ha nem ölte volna meg azt a japcsit. . . ez volt minden baklövése közül a legnagyobb. Nem tudta volna megmondani, hogy mit, de meg volt győződve róla, hogy sok hibát követett el. - Szóval semmi se történt, mi? - kérdezte Gallagher. Martinez vállat vont, és észrevette, hogy a Polyák a megszádt vért nézi a kezén. Piszoknak is nézhette volna az ember, mégis azon kapta magát, hogy azt mondja: - japcsik lenni szoban, egyet megöl. - Megkönnyebbült. 691 - Micsoda? - kérdezte a Polyák. - Mit csináltál? De hiszen a hadnagy azt mondta, hogy a szoros üres. Martinez megint vállat vont. - Átkozott hülye. Veszeked Crotttal, mond szoros üres. mikor én visszajönni, és jelen eni, hogy japesikat lát. Croft mond, hogy Martinez jó katona, tudni, mit lát, de hadnagy nem hallgat rá, vén. makacs hülye. Gallagher kiköpött. - Szóval kénytelen voltál kinyírni egy japcsit, és a hadnagy nem hitte el. Martinez bólintott. Csakugyan elhitte, hogy így történt.Én hallgat veszekedés, nem mondani semmi, Croft figyelmeztetni, hogy hadnagy átkozott hülye. - Az események teljesen öszszekavarodtak az agyában. Nem esküdött volna ugyan meg rá, ebben a pillanatban mégis azt hitte, csakugyan tanúja volt, hogy Croft és Hearn veszekedtek, s Hearn mondta azt, hogy át kell menniök a szoroson, míg Croft ellenezte. - Croft mond, hogy tartani szám, mikor Hearnnel beszél, tudni, hogy Hearn bolond. Gallagher hitetlenül rázta a fejét. - Micsoda süket alak volt az a hadnagy Na, de meg is kapta a magáét. - Igen, megkapta - mondta a Polyák. Nagyon zavaros volt az ügy. Ha azt jelentik valakinek, hogy japánok vannak a szorosban, és ő mégis azt állítja, hogy nincsenek. . . Ez azért egy kicsit túlzott ostobaságra vall. A Polyáknak sehogy se ment a fejébe. Határozatlanul érezte, hogy valami nincs rendben - szinte már rá is jött, hogy mi, de aztán megint elbizonytalanodott. Valami furcsa düh fogta el - Szóval, kénytelen voltál kinyírni egy japcsit? - kérdezte Gallagher kelletlen bámulattal. Martinez bólintott. Igen, meggyilkolt egy embert, és ha most

meghal, ha megölik a hegyen vagy a hegy túlsó oldalán, ezzel a halálos bűnnel a lelkén elkárhozik - Igen, megölnimondta, és közben egy kis titkos büszkeséget érzett. - Háta mögé oson, és zsupsz - a döfés hangját próbálta utánozniés a apesi. . - Csettintett egyet az ujjával. A Polyák nevetett. - Meg kell hagyni, jó ídegek kellenek hozzá. Klassz fiú vagy, apesali. Martinez restelkedve húzta be a nyakát a dicséret hallatára. Öröm és szorongás közt ingadozott, de mikor eszébe jutottak az aranyfogak, amelyeket kivert a csatatéren a halott állkapcsából, 692 megint elfogta valami nyomorúságos érzés és a félelem. Azt a bűnt se gyónta még meg, s most még egyet elkövetett. Első érzése a keserűség volt. Még sincs rendjén, hogy nincs pap a közelben, aki föloldozhatná. Egy pillanatig arra gondolt, hogy meglép a szakasztól és a dombokon keresztül visszamegy a partra, ahonnan baj nélkül visszatérhet a táborba, és meggyónhat. De nyomban rá is jött, hogy ez lehetetlen. Most eszmélt rá, miért feküdt le éppen a Polyák és Gallagher mellé. Mind a ketten katolikusok, tehát nyilván megértik őt. Keserűségében szinte természetesnek tartotta, hogy hozzá hasonlóan éreznek. - Meglövik az ember - mondta -, meghal, és nem lenni pap. Gallagher úgy érezte, mintha vizes törülközővel vágtak volna végig rajta. - Igen, igen, ez igaz - dörmögte, s hirtelen elfogta a félelem és a rossz előérzet. Önkéntelenül maga elé képzelte a szakasz tagjait, amint sebesülten vagy holtan hevernek a földön a legkülönbözőbb pozitúrákban, s ráadásul önmagát is látta, amint ömlik belőle a vér. A hegy ijesztően meredezett fölöttük, és Gallagher eltelt félelemmel. Egy pillanatig azon tűnődött, vajon Mary kapott-e feloldozást nem volt biztos benne, s egy kicsit rossznéven vette tőle. Akkor neki kell megbűnhődnie az ő vétkeiért is. De rögtön el is kergette magától a gondolatot, s elfogta a lelkifurdalás, hiszen nem illik rosszat gondolni egy halottról. Különben egy pillanatig úgy gondolt rá, mintha nem halt volna meg A kábultság, a sztoikus nyugalom, amellyel eddig próbált védekezni a felderítés során, pillanatuk alatt elpárolgott belőle. Gyűlölte Martinezt azért, amit mondott. Eddig sose merte bevallani magának, hogy fél felderítés közben. - Jellemző erre az istenverte hadseregre - mondta dühösen, s rögtön elfogta a bűntudat, hogy megint káromkodott. Mi a fenének izgatjátok ilyesmivel magatokat? - kérdezte a Polyák. - Nem lenni pap - mondta buzgón Martinez. A Polyák olyan magabiztosan beszélt, hogy Martinez meg volt győződve róla, a Polyák tud valami megoldást, tud valami kibúvót a katekizmus tilalmai alól.

- Miért? Szerinted ez nem fontos? - kérdezte Gallagher. 693 - Ide figyelj! Mondjak valamit? - felelte a Polyák.E miatt a vacakság miatt igazán nem kell izgulnod. Közönséges svindli az egész A másik kettő megdöbbent. Gallagher önkéntelenül a háta mögé pillantott, a hegyre. Ő is meg Martinez is nagyon szerette volna, ha nem a Polyák ül mellette. - Mi az, te is afféle kurva ateista vagy? - Ezentúl nem számított, hogy csúnyát mondott. - Úgy látszik - állapította meg Gallagher -, csakugyan igaz, hogy az olaszok meg a lengyelek a legrosszabb katolikusok. - Te hiszel az efféle ostobaságokban? - kérdezte a Polyák. - Ide figyelj, én már túl vagyok az ilyesmin, tudom, mire megy ki az egész. A vallás csak svindli, amivel pénzt lehet keresni. Martinez igyekezett nem fígyelni oda. A Polyák egyre jobban belelovalta magát a dühbe. Valami rég elnyomott ellenségeskedés tört ki belőle, s ugyanakkor dacos virtuskodás is, tudniillik alapjában véve ő is félt. Úgy érezte magát, mintha egy Lefty Rizzo-féle alakkal pimaszkodna. - Te mexikói vagy, te meg ír, nektek még van valami hasznotok ebből a hülyeségből. De a lengyelek szart se érnek vele. Hallottatok róla, hogy valaha is lett volna lengyel bíboros Amerikában? Alem. Én aztán igazán tudom, mert a nővérem apáca. - Egy pillanatra elgondolkozott a nővérén, aztán megint elfogta alamí nyugtalanság, amit nem tudott megérteni. Martinezre pillantott. Csakugyan, mire megy az egész? - Itt egyen meg a fene. ha hagyom magam az orromnál fogva vezetni - mondta, de nem volt egészen biztos benne, mit is akart ezzel mondani, mire akart célozni vele. Csak borzasztóan mérges volt. - Ha az ember tudja, mi a fenére megy ki az egész, ostoba balek, ha csak ül tétlenül, és hagyja, hogy az orránál fogva vezessék - jelentette ki dühösen. - Nem tudod, mit beszélsz - dörmögte Gallagher. - Talpra, emberek, föl a hátizsákkal. - Megint Croft volt. A Polyák borzadva körülnézett, s mikor Croft odébb ment, megrázta a fejét. - Az hát, föl a hegyre, gyerünk, gyerünk - gúnyolódott. A keze még mindig remegett egy kicsit a méregtől. Ezzel a beszélgetés abbamaradt, de mind a hárman szorongva masíroztak tovább. A délelőtt hátralevő részében a szakasz egyre följebb és följebb kapaszkodott a hegyen Úgy látszott, sose érnek a végére. Keskeny sziklaösvényeken haladtak végig meg éles kunai fűvel borított, nagyon meredek lejtőkön, amelyekre csak úgy tudtak fölmászni, hogy a gyökerekbe fogódzkodtak, mintha létrán kapaszkodnának fölfelé. Átkeltek egy erdőn, amely a hegygerincen terpeszkedett, aztán leereszkedtek az alattuk lévő vízmosásba.

Egyre magasabbra jutottak. s végül is minden tagjuk reszketett, hátizsák mázsás súlyú liszteszsákká változott a hátukon. Valahányszor elérkeztek egy-egy kisebb csúcshoz, biztosra vették, hogy az igazi csúcs már nem lehet messze, de megint csak egy félmérföldnyi kanyargós hegygerincen találták magukat, amelyen egy újabb domb emelkedett. Pedig Croft figyelmeztette őket. A délelőtt folyamán többször is megállt, és azt mondta: - Nyilván tisztában vagytok vele, hogy ez a nyavalyás hegy marha magas, és nem juttok fel egy szempillantás alatt a csúcsára.Meghallgatták, de nem hittek neki. Túlságosan nehéz volt fölfelé mászni, kénytelenek voltak ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez, hogy szenvedésük hamarosan véget ér. Délben elérkeztek a hegygerinc végére, és megborzadtak. Több száz láb mélységben kövekkel borított völgy terült el a lábuk alatt, meredek sziklafalon kellett leereszkedni, s a völgyön túl még mindig messze magaslott föléjük a Muunt Anaka csúcsa. Ameddig csak elláttak egyre újabb és újabb, erdőkből, agyagból, dzsungelből és sziklákból álló lépcsőzetes rétegek tornyosultak sok ezer lábnyi szédítő magasságba. A csúcsot magát nem is tudták tisztán kivenni: beleveszett egy felhőkoszorúba. Úristen, oda kell felmásznunk? - lihegte az egyik katona. Croft kényelmetlen érzéssel pillantott rájuk. Szemmel látható volt, hogy valamennyien ezt gondolják. Ó is fárdt volt, majdnem olyan fáradt, mint az indulás előtt, s tudta, hogy szinte méterenként kell majd fölfelé hajszolnia embereit. - Most megeszünk egy élelmiszeradagot, aztán továbbmegyünk, emberek. Értettük ? Megint fojtott morgás volt a válasz. Croft leült egy sziklára, és arra nézett, amerről jöttek. Sok mérföldnyi távolságra ki tudta venni a sárga dombokat, ahol megtámadták őket, s ahol most Brown és a hordágyvivők haladnak valahol. A messzeségben látta 694 a szigetet szegélyező dzsungelt s azon túl a tengert is, ahonnan elindultak. Minden elhagyatott volt; embernek vagy másféle élő= lénynek sehol semmi nyoma. E pillanatban az is teljes képtelenségnek látszott, hogy a hegy túlsó oldalán ütközet folyik. A háta mögött a Mount Anaka úgy ingerelte, mintha emberi lény lett volna. Megfordult, megfontoltan szemügyre vette s megint elfogta az a heves, meghatározhatatlan izgalom, amit a hegy látványa mindig is keltett benne. Megfogadta magában, hogy csak azért is megmássza. Ugyanakkor félreérthetetlenül érezte maga körül a katonák nyomott hangulatát. Tudta, hogy egyikük sem szereti. Eddig nem nagyon törődött vele. Most azonban tudta, hogy gyűlölik, s ez a gyűlölet úgy vette körül, mint a nehéz, nyomasztó levegő. És mégis meg kell mászniok a hegyet. Ha nem sikerül, baklövés volt, amit Hearnnel művelt, becsapta a hadsereget nem engedelmeskedett egy parancsnak. Gyötörte az aggodalom. Kénytelen lesz a szakaszt szó szerint a hátán cipelni föl a hegyre, s ez

bizony istentelenül nehéz lesz. Kiköpött. és föltépte egy élelmiszeradag dobozának a tetejét. Ezt is nagyon gondosan, szakértelemmel csinálta, mint általában mindent. Késő délután Goldstein és Ridges még mindig Wilsonnal küszködött. Gyötrelmesen lassú tempóban haladtak, cipelték vagy tíz-tizenöt métert, aztán letették. Egy egyenes vonalban mozgó hangya legalább olyan gyorsan jutott volna előre. Már nem gondolkoztak rajta, hogy abbahagyják-e vagy folytassák, alig figyeltek Wilson fantáziálására, nem létezett már számukra semmit, csak a hőség, az erőfeszítés és a belső parancs, hogy mindenáron tovább kell cipelni Wilsont. Nem beszélgettek, túlságosan fáradtak voltak hozzá, úgy tapogatóztak előre, mint a vakok ha egy ismeretlen, veszélyekkel teli úttesten kell átkelniök. A fáradtság rengeteg fokozatán estek át, s érzékeik végül is annyira eltompultak, hogy önnön létezésüknek is alig voltak tudatában. Egyetlen valóság létezett számukra, az hogy Wilsont cipelik. És így vergődtek előre órákig, minden pillanatban közel álltak az ájuláshoz, de azért sose vesztették el egészen az eszméletüket. 696 A végén már csak azon csodálkoztak kábultságukban is, hogy milyen hallatlanul visszaélnek a testükkel, és ennek ellenére még mindig funkcionál. Wilson belázasodott, és sűrű ködfelhőben lebegett. A hordágy zökkenéseit csak homályosan érezte, szinte kellemes volt. Az a néhány szó amit meghallott, a Ridges és Goldstein közt elhangzó rekedt ziháló szavak, saját hangja és minden egyéb, ami a tudatába hatolt, szinte teljesen ei volt szigetelve egymástól, mintha különálló helyiségekbe nyíltak volna külön-külön ajtók. Érzékszervei egyébként rendkívül élénken működtek, a hordágy zötykölődésében tisztán érezte bajtársai izmainak minden rándulását, ugyanakkor azok a fájdalmak, amelyeket a sebe okozott, valahogy távolinak tűntek. mintha a testén kívül fájt volna valami. De egyvalami elhagyta: az akaratereje. Teljesen tehetetlenné vált, szinte megváltó fáradtság öntötte el, és hosszú percekbe telt, amíg elszánta rá magát, hogy kérdezzen valamit, vagy homlokához emelje a kezét, s elzavarjon róla egy bogarat. S ha megtette, ujjai majdnem ugyanolyan sokáig mozdulatlanul az arcán maradtak mielőtt megint leejtette volna a karját. Szinte boldog volt. Gondolatban hosszasan elidőzött mindennél, ami az eszébe jutott percekig egyfolytában beszélt, gyönge, rekedt hangon, vagy öntudatlanul kiáltott egyet. És a két ember. aki cipelte, csak hallgatta, anélkül hogy felfogta volna szavai értelmét, vagy egyáltalán törődött volna velük. - Vót egy nő Kansasba. mikor Rileybe szógáltam, magához vett, és úgy éltem vele, mintha a férje lettem vóna. Nem marattam tovább abba a nyavalyás kaszárnyába, bemeséltem nekik,

hogy a feleségem ott van a városban. Az a nő főzött nekem, megfódozta az egyenruhámat, kikeményítette az ingemet, olyan szépen, hogy kívánni se lehetett vóna szebbet, bármit megtett óna nekem. - Ábrándozva elmosolyodott. - Van egy fényképem is róla, meg is mutathatom. ha megálltok egy kicsit.Keze a zsebe körül tapogatózott aztán elfeledkezett a dologról. Asszitte, hogy nőtlen vagyok, és én sose ábrándítottam ki hitéből. úgy gondoltam, a háború után majd összeállok vele. és i a fene értelme lett vóna elveszteni egy rendes asszonyt. Nem tt vóna semmi értelme. Bemeséltem neki, hogy egyetemre járm, és elhitte: A nyavalyás nók minden hülyeséget elhisznek 697 az embernek, ha rendszeresen lefekszik velük. - Fölsóhajtott, erőtlenül köhögni kezdett, s megint kibuggyant egy kis vér a száján. Ettől megint fölkavarodott benne a félelem, s megrázta a fejét. Nagyon fáradt volt, s mégse akarta föladni a küzdelmet. - Ha visszavisznek, azok a nyavalyás orvosok új ember csinyának belőlem. - Megint megrázta a fejét. A golyó iszonyú erővel vágódott a testébe, kis megszakításokkal másfél napja vérzett, ide-oda zötykölődött és rázkódott a hordágyon, sebe irtózatos gyötrelmeket okozott, de soha egy pillanatra se gondolt rá hogy föladja. Még sok mindent szeretett volna csinálni az életben. - Tuggyátok, emberek. nem mondom. hogy rendes dolog egy nigger nővel kefélni, de azért néha-néha magam is megkívántam. Vót egy nigger jány, majd mindennap elhaladt papa háza előtt, még most is látom, hogy riszálta a farát. Majdnem fél könyökre emelkedett, s egy pillanatig nyugodtan nézte Ridgest. - Vót már dógod nigger jánnyal? - kérdezte. Ridges megállt és letette a hordágyat. Ezúttal megértette Wilson szavait. - jobban tennéd, ha abbahagynád már ezt a fecsegést - szólt rá. Zihálva lélegzett, s üres tekintettel meredt Wilsonra, mintha nem látná tisztán. - Elegem van belőlebökte ki. Kimerültségében is mélységesen meg volt botránkozva. - Okosabbat is beszélhetnél - lihegte. - Szarházi vagy, Ridges - mondta Wilson. Ridges megrázta a fejét, mint a bika. Volt néhány dolog az életben, amit sose lett volna képes megtenni. Néger nővel szeretkezni fényűzés és bűn volt a szemében, egyike azoknak a kicsapongásoknak, amelyeket nem szabad elkövetni. ha életben akar maradni az ember. - Pofa be, Wilson De Wilson már messze járt. A tagjaiban érzett melegség, a jólesően nyomasztó fáradtság megcsalta. Azt hitte, szexuális gerjedelem, és minden ok nélkül heves vágyat érzett a torkában. Behunyta a szemét, és eszébe jutott egy holdfényes éjszaka egy homokzátonyon, a folyóban, a szülővárosa határán kívül. Halkan kuncogott, s egy kis nyál tolult a torkába. Lenyelte. Érezte, hogy az arca összeráncolódik, és csöndesen sírni kezdett. Aztán cso-

dálkozva eszmélt rá, hogy sír. Hirtelen megint érezni kezdte, hogy szája van, s a nyelve 698 kiszáradt. - Nem attok egy kis vizet, emberek? - De nem kapott választ, mire türelmesen megismételte: - Csak egy kis vizet, emberek. Erre sem feleltek, s Wilson dühbe gurult. - A szencségit, emberek, aggyatok egy kis vizet. - Maradj békén - mondta rekedten Ridges. - Bármit megteszek nektek. emberek, csak aggyatok egy kis vizet. Ridges letette. Wilson siránkozása az idegeire ment. Ez volt az egyetlen, ami még fel tudta rázni kábultságából. - Aljas disznók vagytok. - Nem szabad innod - mondta Ridges. Ő ugyan nem látott semmi veszedelmet a dologban, s épp ezért csak nehezen tudott nemet mondani, de ugyanakkor dühös is volt Wilsonra. Mi bezzeg mindent panasz nélkül végigcsinálunk - gondolta magában - Nem szabad innod. Wilson. - Hangja határozottan csengett, s Wilson megint visszasüllyedt ábrándjaiba. Fölkapták a hordágyat, vánszorogtak vele néhány métert, aztán megint letették. A nap már lefelé ment a nyugati látóhatáron, hűvösebb lett. de alig vették észre. Wilson teher volt, amelyet mindenáron cípelniök kellett; tovább és egyre tovább, nem hagyhatták cserben. Nem értették ugyan tisztán a dolgot, a fáradtság eltompította agyukat. Csak azt tudták, hogy tovább kell menniök, és továbbmentek. A délután folyamán, sötétedésig, Ridges és Goldstein jóformán csak araszonként haladt előre, ezek az araszok azonban lassanként jókora távolsággá növekedtek. Mire lepihentek éjszakára, az egyik takaróval betakarták Wilsont, ők meg összebújtak, és beburkolóztak a másikba, hogy azonnal kábult álomba zuhanjanak, ötmérföldnyire cipelték Wilsont onnan, ahol Brownt és Stanleyt elhagyták. A dzsungel már nem volt nagyon messze. Nem beszéltek ugyan róla, de az utolsó domb tetejéről, amelyen átkeltek, már megpillantották. Holnap talán már a parton alhatnak, a csónakra várva, amelyik majd visszaviszi őket. 699 11 Dalleson őrnagy kényes helyzetben volt. A tábornok reggela felderítés harmadik reggelén - elrepült a hadseregparancsnokságra, hogy megpróbáljon egy rombolót szerezni a Botoi-öbölben tervezett partraszálláshoz, s Dallesonra bízta a parancsnokságot. Newton ezredes, a 460-asok parancsnoka, és Conn alezredes magasabb rangúak voltak ugyan Dallesonnál, a tábornok távollétében azonban neki kellett irányítania a harcokat, s most nehéz

problémával találta szemben magát. A támadás öt napig lól haladt előre, s csak tegnap akadt el. Az elakadásra számítottak, mivel máris előbbre nyomultak a tervezettnél, és valószínűnek látszott, hogy a japánok nagyobb ellenállást fognak kifejteni. Cummings erre való tekintettel kijelentette Dallesonnak, hogy a legokosabb lesz "helyben járni". - Egyébként valószínűleg nyugalom tesz, Dalleson. Lehetséges, hogy egy-két japán támadás adódik majd, de nem kell izgulni miattuk. Csak egy a lényeg: hogy az általános nyomást az egész vonalon fenntartsuk. Ha sikerül szereznem egy vagy két rombolót, a hadműveletet egy hét múlva be tudjuk fejezni. Elég egyszerű eligazítás volt, csakhogy a helyzet másképp alakult. Egy órával azután, hogy a tábornok repülőgépe fölszállt, Dalleson meglepő felderítő-jelentést kapott. Az E század egyik raja állásaitól ezerméternyire előrenyomult a dzsungelben, és egy elhagyott japán táborra bukkant. Ha a jelentésben szereplő hoszszúsági és szélességi fokok nem voltak teljesen hibásak, a tábor közvetlenül a Toyaku-vonal mögött feküdt. Dalleson először nem akart hitelt adni a jelentésnek. Még emlékezett Lanning őrmesterre meg hamis jelentéseire, s egyébként is számos jel mutatott arra, hogy sok raj- meg szakaszparancsnok nem teljesíti feladatát az előírt módon. Adott esetben mégse erről lehetett szó. Ha valaki hamis jelentést akar leadni, inkább azt írja, hogy ellenállásba ütközött, és kénytelen volt visszavonulni. Az őrnagy megvakarta az orrát. Tizenegy óra volt, a nap már régóta sütötte a parancsnoki sátrat, a levegő elviselhetetlenül átforrósodott odabenn, s az átmelegedett ponyva kellemetlen, száraz szaga is átjárta. Az őrnagy izzadt, a tábor talajának az 700 a része, amelyre a sátor fölgöngyölt oldallapjai alatt rálátott csillogott a hőségben, s a napfény vakította a szemét. Szomjas is volt, s néhány percig azon tűnődött, ne küldjön-e el egy írnokot a tiszti étkezőbe egy üveg jégbe hűtött sörért. De úgy érezte, hogy ez túl nagy erőfeszítést kívánna. Olyan nap volt ez a mai, amikor okosabbnak látta, ha nem csinál egyebet, csak ül az íróasztala előtt és várja a jelentéseket. Néhány lépéssel odább két tiszt arról a lehetőségről tárgyalt, hogy délután esetleg sikerül egy dzsipet szerezniök, s kimehetnek úszni egyet a tengerpartra. Az őrnagy böfögött. Háborgott a gyomra, mint az ilyen különösen forró napokon mindig, s Dalleson lassan, kicsit ingerülten legyezgette magát. - Az a hír járja, igaz, hogy még nem erősítették megmondta vontatott hangon az egyik hadnagy -; hogy a hadművelet után kapunk néhány vöröskeresztes lányt. - Akkor ki kell jelölnünk egy partszakaszt, és kabinokat építtetnünk rajta. Bizisten mondom, egészen csinosan festene. - Csak az a baj, hogy megint továbbvisznek. A gyalogságnak

jut mindig a legrosszabb rész. - A hadnagy cigarettára gyújtott. - Úristen, de szeretném, ha már túl lennénk ezen a hadműveleten. - Miért? Akkor meg majd meg kell írnunk a történetét. S mindig az a legnehezebb. Dalleson megint felsóhajtott. A két hadnagy beszélgetése a hadművelet befejezéséről elcsüggesztette. Mit kezdjen ezzel a felderítő-jelentéssel? Enyhe görcsöt érzett a beleiben. Ha nem volna más gondja, nem is lenne olyan rossz itt üldögélni, s azon tűnődni, hogy kimenjen-e a latrinára. A távolban tüzelni kezdett egy üteg, a lövések komoran visszhangzottak a tikkasztó délelőtti levegőben. Az őrnagy fölvette az íróasztalán álló telefon kagyfóját, és kettőt tekert a készüléken. - Adja a Potential Red Easy-t - mordult rá a telefonosra Az E század parancsnokát kérte. - Halló, Szélmalom, itt Gyújtózsinór - mondta. A fedőneveket használta. - Mit óhajt, Gyújtózsinór? - Kaptam öntől ma reggel egy felderítő-jelentést. A száma 318, tudja, melyiket gondolom? - Igen. Íol - Igaz ez a nyavalyás dolog? Tudnom kell, Szélmalom. Ha valamelyik embere ar ujjából szopta, és maga fedezi az illetőt, puskaporos hordóra ültetem - Szó sincs róla. Magam ellenőriztem a dolgot, beszéltem a felderítőraj parancsnokával. Esküszik, hogy csakugyan ott járt. - Hát jó, akkor majd. . - az őrnagy kereste a szót, amelyet oly sokszor hallott -, akkor majd a szerint a föltételezés szerint rendelkezem, hogy igaz a dolog. És Isten óvja, ha nem igaz. Az őrnagy megint megtörölte az arcát. Miért kell a tábornoknak éppen ma távol lennie? Titokban neheztelt Cummingsra, hogy nem látta előre a dolgot. Tudta, hogy rögtön kezdeményeznie kellene valamit, de nagy zavarban volt. Elhatározta, hogy mégis inkább kimegy a latrinára. Ahogy ott üldögélt a deszkán, s a nap forrón sütötte meztelen fenekét, megpróbált kitalálni valamit. De folyton elterelődött a figyelme. A latrinabűz rendkívül erős volt ezen a forró délelőttön, és az őrnagy elhatározta, hogy még a délután folyamán ásat egy új tiszti latrinát. Vörös arcáról patakokban ömlött a veríték a napsütésben. Ezúttal tetőt is építtet föléje. Komoran meredt a bambuszkerítésre. Nos, mi egyebet tehet, a fenébe is, mint hogy kiküld egy szakaszt, foglalja el áz üres tábort?, Ha minden nehézség nélkül sikerül a dolog, utána majd töprenghet rajta, mi legyen a következő lépés. Gyönge szellő legyintette meg az arcát, és Dallesont elfogta a vágy a tengerpart, az óceán kellemes hűvös vize, a föveny hátteréből éles kontúrokkal kirajzolódó pálmafák után.

Valahol a dzsungelben, néhány mérföldnyire, valami történik a japánoknál. Talán az ó G 3-asuk is éppen a latrinán kuporog most. Az őrnagy elvigyorodott. Tény, hogy valami nem stimmel náluk. Az utóbbi időben a japcsi hullák soványabbnak látszottak. Ezek a szigetek állítólag blokád alatt állnak, nem kaphatnak semmiféle utánpótlást, de az ember persze nem hagyatkozhatik arra, hogy a haditengerészet igazat jelent. Az őrnagy fáradtnak érezte magát. Miért éppen neki kellett ilyen döntések elé kerülnie? Még az időérzékét is elvesztette, olyan elmerülten hallgatta a latrina deszkája alatt hevesen zümmögő legyeket. Némelyik nekiütődött az őrnagy csupasz 702 fenekének, s Dalleson utálkozva fölmordult. Átkozottul szükség van már egy új latrinára. Előrehajolt és úgy-ahogy elintézte a dolgát az éjszakai esőtől teljesen átnedvesedett vécépapírral. Valami jobb megoldást kellene találni ennél a konzervdoboz-fedőnél. Az őrnagy töprengeni kezdett hogyan lehetne a papírt más módon szárazon tartani. Micsoda álmosító nap! Fölállt, és átment a tiszti étkezdébe, egy üveg jégbe hűtött sörért. - Hogy van, őrnagy úr? - kérdezte az egyik szakács. - Jól. - Dalleson megdörzsölte az állát. Valami idegesítette. - Ja igen, ide figyeljen, O'Brien, megint hasmenésem van. Tisztán tartja a fazekait? - Tudja jól, őrnagy úr. Az őrnagy megint dörmögött valamit, s körülnézett a sátorban a faasztalokon, amelyek körül még nem ült senki, csak a padok sorakoztak. A tisztek szürke fémtányérjai már föl voltak rakva. - Nem volna szabad ilyen korán fölraknia a tányérokatmondta az őrnagy. - Csak a legyek hancúroznak rajtuk. - Igenis, őrnagy úr. - Oké, akkor csináljon valamit - Megvárta, amíg O'Brien elkezdte összeszedni a tányérokat, aztán keresztülment a táboron a hadműveleti sátor felé. Látta hogy néhány közlegény kis kétszemélyes sátrában hever, és elfogta a méreg. Éppen föltette magában a kérdést, hogy melyik szakaszhoz tartozhatnak, amikor megint eszébe jutott a jelentés. Belépett a hadműveleti sátorba, fölvette a telefonkagylót, és utasította Szélmalmot, hogy küldjön ki egy szakaszt teljes fölszereléssel az elhagyott japán táborba. - Es mindjárt fektessenek le telefonvezetéket is. Félóra múlva jelentést kérek. - Olyan hamar oda se érnek. - Na jó, akkor abban a pillanatban értesítsen, amikor elfoglalták a tábort. Az idő lassan múlt az átforrósodott ponyva alatt. Az őrnagy iszonyúan kényelmetlenül érezte magát, s titokban azt remélte, hogy a szakasz kénytelen lesz visszafordulni. De mi történik ekkor, ha mégis el tudja foglalni a tábort? Felhívta a 460-asok

tartalékzászlóaljának parancsnokát és utasította, hogy egy órán belül helyezzen menetkész állapotba egy századot. 703 - Az útépítéstől kell elvonnom. - Vonja el - morogta az őrnagy. Káromkodott egyet magában. Ha nem lesz semmi a dologból, egy egész század munkája kiesik egy fél napra az útépítésen. De hát egyebet nincs mit tenni. Mert ha a szakasz meg tudja szállni a Toyaku-vonal központját, kénytelen lesz kihasználni a helyzetet. Az őrnagy elkezdett a különböző lehetőségeken spekulálni. Szélmalom negyvenöt perc múlva telefonált, és jelentette, hogy a szakasz minden ellenállás nélkül előrenyomult, és megszállva tartja a japán tábort. Dalleson az orrára tette vastag mutatóujját, és megpróbált keresztüllátni a délelőtti nap tüzében izzó dzsungel lombjain. - Oké. Egy raj kivételével indítsa útnak a század többi részét is. A konyha maradhat. Van elegendő élelmiszercsomagjuk? - Van. De ki marad mögöttem és a szárnyaimon? Ezer méterre leszünk Charlie-től meg Foxtól. - Az az én gondom. Ön csak induljon el, egy óra múlva ott lehet. Miután letette a kagylót, az őrnagy felnyögött. Most már mindent mozgásba kell hozni. A 460-asok riadókészültségbe helyezett tartalékszázadának föl kell vonulnia a kiszögellés mögé, és hátulról, valamint két oldalról szétbontakozva fedeznie kell az előrenyomult századot. De vajon miért vonultak vissza a japánok? Csapda az egész? Az őrnagynak eszébe jutott, hogy az éjjel súlyos össztüzet zúdítottak arra ar elhagyott japán állásra. Lehetséges, hogy a japán századparancsnok visszavonult, anélkül hogy bárkinek is jelentést tett volna. Az őrnagy hallotta, hogy a japesiknál előfordultak már ilyen esetek, a dolog egy kicsit mégis hihetetlennek tűnt. Viszont, ha igaz, át kell küldenie egy csomó katonát a résen mielőtt még Toyaku észreveszi a dolgot. A csapatoknak terv szerint aznap pihenniök kellett volna: viszont. ha átküldi az embereit, kénytelen lesz újból megindítani a frontális támadást, méghozzá gyorsan. ha még alkonyat előtt el akar érni valami eredményt. Ez azt jelenti, hogy az egész tartalékzászlóaljat riadókészültségbe kell helyeznie, és egy részüket azonnal útnak is kell 7o índítania, mert nincs elég teherautója ahhoz hogy valamennyiüket egyszere szállíttassa el. Az őrnagy szórakozottan cibálta hóna alatt az átizzadt zubbonyt. Vagyis az útépítés egy egész napra leáll. Egy lépéssel se jutnak tovább. És igénybe kell vennie a hadosztály valamennyi gépkocsiját, hogy több élelmet és nagyobb

mennyiségű lőszert hozasson előre, mint amennyit aznapra terveztek. Átkozottul nehéz lesz a szállítás. Hirtelen valósággal meggyűlölte a rajvezetőt, aki ezt az egész cirkuszt elindította reggel. Felhívta Hobartot, és utasította, hogy dolgozzon ki egy szállítási tervet, aztán átment a G 2-es sátorba, és előadta Conn-nak; hogy mi történt. - Úristen, csapdába szalad - jelentette ki Conn. - Hát mi a fenét csinálhatok? Ön a felderítés parancsnoka! Miért üres az a tábor? Conn vállat vont. - Mert a rohadt japcsik csapdát állítottak. Dalleson visszatért a sátrába, és határtalanul el volt csüggedve. Lehet, hogy csakugyan csapda, d2 mé akkor is kénytelen belemenni. Megint nyögött egyet. Hobart emberei már nagyban dolgoztak a szállítási terven, hogy az elöl lévő századok új állásait elláthassák élelemmel és lőszerrel; Conn csoportja pedig a régi felderítő-jelentéseket nézte át még egyszer. Valahol valami nem stimmel. Mindegy, rá kell bíznia magát a szerencsére, tovább kell tapogatóznia, ki kell küldenie a tartalék nagyobbik felét az arcvonalon támadt résbe, s aztán reménykedni, hogy a front többi szakasza még mindig eléggé védve lesz. Dalleson alarmírozta a tartalékzászlóaljat, és elrendelte az első csapatmozgásokat. Nemsokára itt az ebédidő, de ő nyilván kénytelen lesz lemondani az ebédről. A jégbe hűtött sörtől görcsölni kezdett a hasa. Undorodva gondolt a kék élelmiszercsomagban lévő sajtra. Kénytelen lesz abból enni, hogy elmúljon a csikarása. - Van valami ópiumos készítményünk a sátorban? - üvöltötte. - Nincs, őrnagy úr. Odafordult az egyik írnokhoz, és átküldte a kórházsátorba. Majd elolvadt a hőségben. Csöngött a telefon. Szélmalom jelentette, hogy útnak indította 70 Í századát. Néhány perc múlva az elsőnek útnak indított tartalék század parancsnoka telefonált, hogy emberei beásták magukat a szárnyakon. Most át kellene küldenie a résen a zászlóaljat. Dallesonnak fájt a feje. Mit fognak ott csinálni? Eddig mindenre akadt precedens, ezúttal azonban légüres térben mozgott. A japánok fő utánpótlásraktára körülbelül másfél mérföldnyire volt az E század új állásaitól, talán meg kéne próbálnia azt elfoglalni. Vagy talán föl kéne göngyölíteni a japán szárnyakat. Csakhogy az őrnagy nem tudta sehogy se maga elé képzelni a dolgot. A rés csak egy rés volt a papíron Végigjárta ugyan ó is az összes állásokat, ismerte az összes táborukat, de egészen sose értette, hogy mi történik. Az egyes századok között üres területek vannak. A front nem összefüggő vonal, hanem egymástól elszígetelt egységek láncolata. Most a japánok mögött van néhány egysége; később még több is

lesz, de mihez fognak ott kezdeni? Hogy szokás felgöngyölíteni egy szárnyat? Egy pillanatra megjelent előtte a kép, ahogy a katonák bosszúsan. a hőségben verítékezve nyomulnak előze a dzsungelben egy ösvényen, de ezt a képet sehogy se tudta összefüggésbe hozni a térképen szereplő jelekkel. Valami rovar mászott végig bágyadtan az íróasztalán. Lefricskázta. Mi a fenét fog csinálni? Estére nyilván minden összezavarodik. Senki se fogja tudni, hol a másik, a telefonvezetékeket nyilván lehetetlen lesz azonnal lefektetni. A rádiók meg légköri zavarok vagy valami nyavalyás domb miatt valószínűleg felmondják a szolgálatot. Mindig ezt szokták csinálni, ha szükség volt rájuk. Eddig bizonyos határokon belül maradt a dolog most azonban kénytelen lesz bevonni Mooneyt: a rádióstisztet. A G 4 máris el van foglalva a szállítási problémákkal. A híradós részlegnek egész éjjel fönt kell maradnia vele. Ó. micsoda káosz! Pont ma kellett ilyesminek történnie! Ha nem sül ki belőle semmi, örökké csúfolni fogják vele. Az őrnagyra hirtelen rájött a nevetés. Önkéntelen, ostoba vidámság fogta el, mint az olyan embert, aki legurít a hegyről egy követ, és látja, hogy lavina lesz belőle. Miért nincs itt éppen most a tábornok? A tetejébe most ébredt igazán tudatára a körülötte zajló fokozott tevékenységnek. A hadműveleti sátorban mindenki el volt 706 foglalva valamivel, s látta, hogy a tábor területén katonák szaladgálnak ide-oda, nyilván valamilyen megbízatással. Távolabb egy teherautókaraván dübörgése reszkettette meg az álmos, trópusi levegőt. És mindezt ő hozta mozgásba. Nem is tudta egészen elhinni. Nagy keservesen legyűrte a száraz sajtot. Mikor kinézett a sátorból, észrevette, hogy néhány katona még mindig békésen szunyókál a sátrában s dühbe gurult. De már nem volt módja utánanézni a dolognak. Minden kicsúszott az ellenőrzése alól. Az őrnagy úgy érezte, mintha egy tucat csomagot egyensúlyozna a karjai közt, és a legfelsők már kezdenének ledőlni. Vajon meddig kell még zsonglőrködnie? És a tüzérség? Még azt is egyeztetnie kell a csapatmozgásokkal. Felnyögött. A gépezet kezdett szétesni, minden pillanatban kiugorhat egy-egy kerék, rugó. csavar. Lám, a tüzérség eddig eszébe se jutott. Dalleson a tenyerébe támasztotta a fejét, és megpróbált gondolkozni, de üres volt az agya. Jelentés érkezett, hogy a tartalék előrenyomuló része: már elérték az E század új állásait. Mit fog csinálni, ha a század többi része is odaér? A japcsi utánpótlási raktár egy domb mögött fekszik, föld alatti üregekben elhelyezve. Támadást intéztethetne ellene a zászlóaljjal, de mi lesz aztán? Még több embert kell mozgósítania. Ha tiszta lett volna a feje, lehet, hogy habozott volna. Így

azonban nem jutott az eszébe egyéb, csak az, hogy még több katonát kell mozgósítania. Parancsot adott a Charley-századnak, hogy csatlakozzék a tartalékzászlóaljhoz, elhagyott állásait pedig foglalja el a tőle balra lévő Baker-zázad. Ez leegyszerűsítette a helyzetet Dalleson számára. Két század fogja tartani háromnak az állásaít, és a helyén maradhat. Velük nem kell többet törődnie. És a jobb szárny frontálisan támadhat. Hagyni kell a dolgokat, menjenek csak a maguk útjain, és a tüzérség is gondoskodjék magáról. Parancsot adhat, hogy támogassa a zászlóaljat az utánpótlási raktár ellen intézett támadásnál, aztán a továbbiak úgyis a felderítéstől és a célpontoktól függnek. Felhívta a hadosztálytüzérséget, és közölte a parancsot. - Szeretném, ha a felderítő gépeik egész délután tevékenykednének. Mind a kettő. 707 - Hát nem tudja, hogy az egyiket nemrég elvesztettük, s a másik startképtelen? - Miért nem jelentették ezt nekem? - üvöltötte Dalleson. - Jelentettük. Tegnap. Dalleson káromkodott. - Hát akkor küldjék ki előretolt megfigyelőiket a 460-asok Able, Baker, Charley és Dog századaihoz, meg a 458-asok Charley-századához. - S hogy tartjuk fönn az összeköttetést? - Az a maguk gondja. Nekem épp elég egyéb dologgal kell törődnöm. - Háta viszketett a verítéktől. Már egy óra volt, és a nap izzón sütött a sátorponyvára. Lassan telt-múlt a délután. Három óráig tartott, amíg a tartalékzászlóalj és a Charley-század befejezte előnyomulását, s addigra Dallesont már alig érdekelte a dolog. Majdnem ezer embert vont össze az előretolt támaszponton, de még mindig nem volt világos elképzelése, hogy mit kezd velük. Néhány percig arra gondolt, hogy balra irányítja őket, a tenger felé. Ez a manőver elszigetelné a japán vonal felét; igen ám, de túl későn jutott az eszébe, hogy a saját bal szárnyáról kivont egy századot. Ha most ott nyomást gyakorol a japánokra, megtörténhetik, hogy a saját állásait veszélyezteti. Az őrnagy a legszívesebben az asztalba verte volna a fejét. Ezt a baklövést! Küldhette volna őket jobbra is, a hegy felé, de miután átvágtak a japcsi vonalon, nehéz lenne a tüzérséget utánuk vinni, és a célhoz ért csapatokat csak hosszú kerülővel lehetne utánpótlással ellátni. Ugyanolyan pánikba esett. mint Mártinez magányos felderítő útján. Túlságosan sok kézenfekvő dologról feledkezett el. Megint esengett a telefon. - Itt Rock and Rye. (A 460-asok elsó zászlóaljának parancsnoka.) Tizenöt perc múlva előrenyomulásra készen állunk. Mi a feladatunk? Tájékoztatnom kell az embereimet Már egy órája mindenki ezt kérdezte Dallesontól, és mindig azt bömbölte a telefonba. hogy: - Az alkalomtól függ. Várjon,

a szentségitl - De most már kénytelen volt válaszolni. - Nyomuljon előre a japcsi utánpótlási raktár felé, és ne működtesse közben a rádiókat. - Dalleson megadta a koordinátákat. - Ha támadásra készen áll, jelentse, s a tüzérség tüzet nyit. Rádión jelentsen. Ha a rádiója nem működne, pontosan egy óra múlva 708 megnyitjuk a tüzet, utána rögtön támadjon. Szét kell rombolni a raktárt, méghozzá átkozottul gyorsan. Aztán majd közlöm. mi a további teendő. Letette a kagylót, s az órájára nézett. A sátorban nehéz felhőkben gomolygott a hőség. Odakinn beborult az ég, a lombok bágyadtan ásítoztak, s mohón sóvárogtak egy kis szellő után. Az arcvonal csöndes volt. Az ilyen délutánokon, körülbelül félórával a szokásos felhőszakadás előtt, rendszerint minden hangot hallani lehetett, most azonban teljes volt a csönd. A tüzérség némán várakozott, az ágyúk csöveit a célokra beirányozva, de géppuskatűz vagy puskalövés se hallatszott. Csak a föld remegett meg néha, és a por zizegett, amikor a sátor közelében elhaladt egy-egy tank. A résnél nem véthetett be páncélosokat, mert ott nem voltak utak, így aztán a bal szárnyra küldte őket, hogy fedezzék a meggyöngült állásokat. Dallesonnak hirtelen eszébe jutott, hogy a támadó zászlóalj mellé nem osztott he páncéltörőket, és ezúttal hangosan felnyögött. Most már túl késő volt ahhoz, hogy a japán raktár elleni támadásig felvonultassa őket, de a japánok ellenlökéséig, ha ugyan kibontakozik majd ilyen, talán még odaérnek. Riasztotta a második zászlóalj páncéltörő szakaszát, és az elöl lévő egységek után küldte őket. Vajon mi minden fog még az eszébe jutni? Különben persze csak várt, s ahogy egyre idegesebb lett, elkezdett szitkozódni magában. Most jutott el arra a pontra, amikor meg volt győződve róla, hogy minden balul fog elsülni, s mint a kisfiú, aki felrúgott egy festékesvödröt, csak abban reménykedett, hogy megússza valahogy. Pillanatnyilag az izgatta a legjobban, hogy vajon meddig fog tartani, amíg minden egységet visszairányít eredeti helyére, ha a támadás kudarcot vall. Nyilván alább egy teljes nap kell majd hozzá, vagyis az útépitésen két pot vesztenek. Ez nyugtalanította legjobban Dallesont. Maga meglepődött rajta, hogy egy nagyarányú támadást készített elő. Tíz perccel az óra letelte előtt megszólalt a rádió. A támadó zászlóalj már csak kétszáz méterre volt az utánpótlási raktártól, pánok még mindig nem vették észre. A tüzérség lőni kezdett, lóráig lőtt, megszakítás nélkül. Utána a zászlóalj előrenyot, és húsz perc alatt elfoglalta az utánpótlási raktárt. Dalleson csak apránként rakta össze a történteket. jóval később derült ki, hogy ezen a délutánon a japán hadianyag kétharmad részét zsákmányul ejtették, az első este azonban ez nem is érdekelte. A legfontosabb hír az volt, hogy a támadás alkalmával

Toyaku tábornok és törzskarának a fele is elesett. A tábornok titkos főhadiszállása csak néhány száz méterre volt az utánpótlási raktártól, és a zászlóalj rajtaütött. Ez már túl sok volt, semhogy Dalleson teljes egészében fel tudta volna fogni. Parancsot adott a zászlóaljnak, hogy táborozzon le éjszakára, és közben minden mozgósítható embert útnak indított. A törzs- és a műszaki századból a szakácsok kivételével mindenkit előreküldött. Másnap reggelre ezerötszáz embere volt a japán vonalak mögött, és délutánig már föl is göngyölítették a szárnyakat. Cummings ugyanaznap tért vissza a hadseregparancsnokságról. Hosszas könyörgésre - miután kifejtette hogy a hadműveletet a Botoi-öböl megszállása nélkül nem lehet elég gyorsan befejezni - engedélyeztek számára egy rombolót. A romboló közvetlenül utána indult útnak, azzal a paranccsal, hogy másnap reggel érkezzék a félszigethez. A parancsot most már lehetetlenség volt visszavonatnia. Ehelyett egész éjszaka azon dolgozott a törzskara hogy a dzsungelből csapatokat irányítson a félsziget csúcsára. Mire megvirradt, sikerült is két gyalogos-századot rohamcsónakokon útnak indítania, hogy szálljanak partra a Botoi-öbölben. A romboló terv szerint megjelent, lőni kezdte a partot, aztán közelebb jött, hogy közvetlenül támogathassa a hadműveletet. A partraszállók első hullámát néhány japán orvlövész üdvözölte egy-két lövéssel, aztán elmenekült. A partra szállt csapatok félóra múlva egyesültek a szétzúzott japán egységek mögött manőverező egységekkel. A hadművelet még aznap este befejeződött, csak a tisztogató akciók voltak hátra. A hadműveletről készített hivatalos jelentésben, amelyet a hadseregparancsnokságra nyújtottak be, a Toyaku-vonal elfoglalásának döntő tényezőjeként a Botoi-öbölben való partraszállást tüntették fel. A partraszállást a jelentés szerint erős helyi támadások segítették. s ezek során sikerült egyes helyeken benyomni a japán vonalakat. Í1 Dalleson sose fogta fel egészen, hogy mi is történt. Idővel maga is elhitte, hogy csakugyan a partraszállás döntött el mindent. Egyetlen vágya volt csupán: hogy léptessék elő századossá, véglegesen. A nagy izgalomban a felderítő csoportról mindenki megfeledkezett. 12 Ugyanaznap délután,amikor Dalleson őrnagy megindította a támadást,a szakasz továbbkapaszkodott fölfelé a Mount Anakán. Az iszonyú hőségben keservesen vergődtek fölfelé a középső lejtőkön. Valahányszor átkeltek egy szurdokon vagy vízmosáson, a levegő tüzesen verődött vissza a szikláról,s egy idő múlva

megfájdultak az arcizmaik a folytonos hunyorgástól. A combjaikat kínzó görcshöz, hátuk iszonyú sajgásához képest ez jelentéktelen, elenyésző fájdalom volt,mégis a legnagyobb kínszenvedés lett a menetelés során. A vakító fényesség mint ezernyi szilánk hasított érzékeny szemükbe,s vadul táncoló vörös karikák kavarogtak az agyukban. Már nem tudták,mekkora távolságot hagytak maguk mögött minden homályba veszett,ami volt,elfelejtették, milyen gyötrelmeket kellett kiállniok egy-egy terepszakaszon. Már azzal sem törődtek hogy a következő száz métert kopár, sziklás lejtőn vagy bozótban és erdőben kell-e megtenniök. Ennek is annak is megvolt a maga külön gyötrelme. Úgy tántorogtak libasorban egymás nyomában mint a részegek,lehorgasztott fejjel, karjukat görcsösen lóbálva. Felszerelésük ólomsúlyú lett, csontos részeiken egész testüket sebek borították. Válluk felhőlyagzott a hátizsák szíjaitól derekukat felhorzsolták a töltényvederek,puskájuk nekiütődött az oldaluknak,hólyagok keletztek a csípőjükön. Ott,ahol az izzadság rászáradt,hosszú,fehér íkok tarkították a zubbonyukat. Kábultan vergődtek fölfelé szikláról sziklára,lihegtek és zihála kimerültségtől Croft akarata ellenére kénytelen volt szinte enként pihenőt engedélyezni; minden egyes alkalommal jdnexn olyan hosszú ideig pihentek,mint ameddig mentek, án,szétvetett tagokkal feküdtek a hátukon. Akáresak a hord711 ágyvivők, ők is elfelejtettek mindent; már nem is érezték magukat embereknek. Csak a fájdalom burkai voltak. Elfeledkeztek a felderítésről, a háborúról, el a múltról, sót néha még a terepről is, amelyen fölfelé kapaszkodtak. A körülöttük lévőket csak homályosan érzékelték: bosszantó akadályok voltak, amelyekbe minduntalan beleütköztek Bajtársaiknál sokkal jobban foglalkoztatta őket a forrón izzó égbolt meg a tüzes sziklák tömege. Gondolataik úgy szaladgáltak összevissza testükben, mint patkányok a labirintusban, néha teljesen értelmetlenül azt figyelték, hogyan remeg valamelyik túlerőltetett tagjuk, aztán meg azt, hogyan sajog valamelyik seb a testükön. s hosszú percekig csupán azzal voltak elfoglalva, hogy kínlódva kapkodtak levegő után. Mindezen csak két dolog tudott áthatolni. Féltek Crofttól, s ez a félelem annál nagyobb lett, minél inkább kimerültek; rettegve várták, mikor csattan föl a hangja, mint a korbács s ilyenkor tovább-botorkáltak még néhány métert. Határtalan félelem töltötte el őket, kimondhatatlanul, de mélységesen iszonyodtak tőle. És ugyanakkor szerették volna abbahagyni az egészet; ez a vágy minden egyéb érzésnél erősebb volt bennük. Minden lépés, izmaik minden rezzenése, a mellükbe nyilalló minden fájdalom ezt a vágyat növelte. A vezetőjük iránt érzett néma, kínzó gyűlölettel eltelve mentek előre Croft is szinte erőinek végére jutott; már ő is éppúgy örült a pihenőknek, mint a többiek szinte kedve lett volna megengedni,

hogy minden pihenő kétszer hosszabb ideig tartson a tervezettnél. Már nem gondolt a hegycsúcsra, ő is legszívesebben abbahagyta volna az egészet; s valahányszor véget ért egy-egy pihenő, rövid küzdelmet kellett vívnia önmagával, mert csábította a további pihenés gondolata s csak aztán folytatta az utat. Továhbment, mert valahol a tudata mélyén ott élt a parancs. hogy feltétlenül meg kell másznia a hegyet. A döntést még lenn a völgyben hozta, s azóta mélyen a lelkébe ivódott. Inkább öngyilkos lett volna, mint hogy visszaforduljon. Egész délután mentek: támolyogva baktattak keresztül az enyhébb lejtőkön, s ha a hegyoldal meredekebb lett, szikláról sziklára kapaszkodtak fölfelé. Egyik hegygerincről a másikra jutottak, keservesen botorkáltak lefelé a kisebb emelkedések rézsútos lejtőin, megcsúsztak, és sokszor el is vágódtak, am mikor nedves 712 agyaggal borított részeken haladtak keresztül. S a hegy még mindig végtelen magasságban meredezett fölöttük. A felső lejtőket szinte csak ködön át látták, tántorogva baktattak egymás nyomában a végtelen szerpentineken, és örültek, ha az út egy darabon vízszintesen haladt tovább. Minetta, Wyman és Roth voltak a legelcsigázottabbak. Már több órája a sor végén haladtak, csak nagy nehezen tudtak lépést tartani az előttük haladókkal, s valami kötelékféle jött létre hármuk közt. Minetta és Wyman sajnálta Rothot, sőt szerette, mert még náluk is tehetetlenebb volt. És Roth könyörgő tekintettel kérte segítségüket, fáradsága ellenére is tudta, hogy ők nem fogják kigúnyolni, hiszen csak alig kevésbé fáradtak, mint ő. Roth életének ez volt a legnagyobb megpróbáltatása. A szakasznál töltött hetek és hónapok alatt minden sértés és szemrehányás egyre nagyobb fájdalmat okozott neki. S ahelyett hogy elfásult vagy védőfalat emelt volna maga köré, egyre érzékenyebb lett. A mostani felderítés során pedig oda jutott, hogy több sértést már nem lett volna képes elviselni, és abban a tudatban hajszolta magát előre, hogy ha túl sokáig áll egy helyben, a szakasz tagjainak minden dühét és gúnyát magára zúdítja. Ennek ellenére az összeomlás határán állt. Odáig jutott, hogy a lábai egyszerűen nem működtek többé. Még amikor állt s, majdnem összecsukódtak alatta A délután vége felé kezdett teljesen kikészülni. Lassú folyamat volt minduntalan hasra esett, megbotlott, elcsúszott, s végül kimerülten elterült a földön. Húszharminc méterenként elesett, és a szakasz tagjai hálásan vártak amíg lassan feltápászkodik és továbbtámolyog. Csakhogy egyre rövidebb időközökben vágódott el. Szinte eszméletlenül haladt előre, s valahányszor rosszul lépett, összecsuklott alatta a lába. Félóra múlva már nem tudott segítség nélkül föltápászkodni a földről, minden lépése bizonytalanná, ingataggá vált, úgy járt, akár a kisgyerek, aki először próbál egyedül keresztülmenni a szobán. Elesni is úgy esett el, ahogy a gyerekek szoktak: lába

összekuszálódott teste alatt s csak ült a fenekén bamba tekintettel, mintha csodálkozott volna, hogy már nem áll a lábán. Egy idő múlva kezdett terhére lenni a többieknek. Croft ugyanis nem engedte, hogy leüljenek, s a kényszerű várakozás, amíg Roth megint talpra tudott állni, dühítette őket. Kezdték 713 lesni, mikor esik el megint, és a dolog elkerülhetetlen megismétlődése az idegeikre ment. Az a düh, amelyet Croft ellen éreztek, lassan kezdett Rothra irányulni. A hegy veszélyesebb lett. Croft tíz perce egy meredek sziklafal oldalában, egy párkányon vezette őket, és a párkány egyes helyeken csak néhány láb széles volt. Jobb felől, alig néhány lépésre, több száz láb mélységű szakadék tátongott, s néha önkéntelenül a széléig bukdácsoltak. Ettől megint elfogta őket az iszonyat s egyre türelmetlenebbek lettek, hogy Roth miatt folyton meg kell állniok. Szerettek volna minél hamarább túljutni a párkányon. Az egyre emelkedő párkány közepén Roth elvágódott megpróbált fölállni, de mivel senki sem segített neki, elnyúlt. A párkány felülete forró volt, mégis jólesett elfeküdni rajta. A délutáni eső éppen akkor kezdett el szakadni, Roth érezte a cseppeket a bőrén, s a szikla kezdett lassan lehűlni alatta. Nem volt kedve fölállni. Zsibbadtságában is elfogta a düh. Mi értelme továbbmennie? Valaki megrángatta a vállát, de Roth lerázta magáról az illetőt. - Nem bírom - lihegte -, nem bírom tovább, nem bírom.Öklével erőtlenül verte a sziklát. Gallagher próbálta fölemelni. - Kelj föl, te disznó! - ordította. Fájt a teste az erőfeszítéstől, ahogy Rothot ráncigálta. - Nem bírok, menj innen! Roth hallotta, hogy zokogni kez. Homályosan rémlett neki; hogy a szakasz többsége köréje gyu t, és nézi. De nem törődött vele; valami furcsa, kesernyés örömmel töltötte el, hogy a többiek őt nézik, valami izgalom, amelybe szégyenkezés és fáradtság vegyült. Rosszabb már úgysem történhet vele. Hadd lássák csak, hogy sír, hadd állapítsák meg még egyszer, hogy ő a leggyöngébb a szakaszban. Legalább ezt elismerik róla. Miután olyan sokáig semmibe vették, s annyit gúnyolódtak rajta, szinte jólesett neki a dolog. Gallagher megint rángatni kezdte a vállánál fogva. - Menj innen, nem bírom tovább - üvöltötte Roth. Gallagher megrázta, s részvéttel vegyes megvetést érzett. És még valamit. Félelmet. Minden porcikája arra vágyott, hogy ő is lefeküdjön Roth mellé. Valahányszor lélegzetet vett, majdnem 714 elbőgte magát az émelygéstől és a mellébe nyilalló fájdalomtól.

Tudta, hogy ha Roth nem kel föl, ó is összeesik. - Állj föl, Roth! - Nem tudok. Gallagher megragadta a hóna alatt, és megpróbálta fölemelni. A tehetetlen test ólmos súlya dühbe hozta. Eleresztette Rothot, és tarkón vágta. - Kelj föl, büdös zsidó! Az ütés meg ez a jelző, mint az elektromos áram hasított Rothba. Magától fölállt, és továbbtámolygott. Ez volt az első eset, hogy így titulálta valaki, és az, hogy ilyesmi történhetett, újabb vereségeket, újabb kudarcokat helyezett kilátásba. Már az ís elég rossz volt, hogy saját gyöngesége és tehetetlensége miatt megvetették; most felelőssé teszik egy egész vallás hibáiért, amelyben pedig nem hisz, egy egész nem létező "fajért". - Hitlerizmus, fajelmélet - dünnyögte. Kábultan támolygott előre, s megpróbált úrrá lenni iszonyodásán. Miért csúfolják azzal, hogy zsidó? Nem látják, hogy nem az ő hibája? És még valami más is bántotta. Minden elképzelése, amellyel eddig védte magát. minden látszat, amely mögé elbújt, lassan szétmállott a szakasz maró légkörében. Kimerültsége kidöntötte a tartóoszlopokat, Gallagher ütése az épület maradványait is tönkre zúzta. Most megint meztelennek, pőrének érezte magát. Lázadozott ellene, dühítette, hogy nem tudja megértetni magát velük, nem tudja megmagyarázni nekik a dolgot. Nevetségesgondolta Roth valahol a lelke mélyén -, a zsidóság nem faj, nem nemzet. S ha az ember a vallásban nem hisz, akkor hogy lehet zsidó? Ez volt az a tartóoszlop, amely most összedőlt, és Roth még kimerültsége ellenére is ráeszmélt, hogy Goldstein ezt mindig is tudta. Ezentúl hát eszerint kell viselkednie. Ezentúl az emberek nemcsak utálni fogják, hanem még fekete tintával írott szégyentáblát ís akasztanak a nyakába. Rendben van, csinálják. Valami megváltó harag, valami nagyszerű harag jött a segítségére. Életében először volt igazán dühös, és ez a düh fölizgatta a testét, továbbsarkallta száz méterrel, aztán megint százzal és megint százzal. Feje sajgott, ahol Gallagher megütötte, lába tántorgott, de ha nem meneteltek volna, valószínűleg ráveti magát az emberekre, s addig verekszik velük, amíg eszméletét nem veszti. Akármit csinál ezután, nyilván nem 715 lesz jó, semmi sem fog tetszeni nekik. Háborgott magában, de már nemcsak azért. mert önmagát sajnálta. Megértett valamit. Ő mindnyájuk bűnbakja, mert bűnbaknak mindig kell lennie. Egy zsidó olyan, mint a homokzsák a bokszoló számára, ami nélkül nem tud meglenni. Teste olyan vézna, dühe olyan nevetséges, de hogy tehetetlen is, azt igazságtalanságnak érezte. Ha erősebb lett volna, kezdhetett volna valamit. De még így is, ahogy ott vonszolta magát a többiek nyomában. volt valami új, valami imponáló egész lényében. Ebben a pár percben nem félt a többiektől. Támoly-

gott, feje a vállára lógott, de lerázta magáról a fáradtságot, megfeledkezett a testéről, s számára is új dühébe magányosan bezárkózva vonszolta tovább magát. Croft nagy gondban volt. Amikor Roth összeesett,egyáltalán nem avatkozott be. Életében először nem volt biztos a dolgában. A vesződés, amit a szakasz vezetése jelentett hónapokon át, valamint a Hearnnel töltött három nap feszültsége most jött ki rajta: Fáradt volt, idegeire ment minden balsiker; az emberek bosszúsága,kimerültsége,ellenállása lassan felőrölte. A döntés,amelyet Martinez felderítő útja után hozott, szinte minden erőt kilúgozott belőle. Amikor Roth utoljára összeesett, Croft megfordult, hogy visszamenjen de aztán állva maradt. Pillanatnyilag túl fáradt volt hozzá,hogy bármit is kezdeményezzen. Ha Gallagher nem üti meg Rothot, Croft valószínűleg közbelép,így azonban beérte azzal,hogy várt. Minden kudarcát és tévedését,a kicsiket és nagyokat egyaránt,most egyszerre nagy fontosságúnak érezte. i Kelletlenül gondolt rá, hogy megbénult a folyó partján,amikor ! a japánok átkiabáltak neki,eszébe jutottak az azóta vívott tűzharcok,a gátlások,amelyek elfogták,mielőtt cselekedni tudott volna. Igen,először volt bizonytalan életében. A hegy még mindig ingerelte,még mindig előre sarkallta,de ez már csak lábainak gépies,kábult reakciója volt Tudta,hogy rosszul ítélte meg a i szakasz erejét és önnön energiáit is Már csak egy-két óra volt sötétedésig,és addig semmi esetre sem érhetik el a csúcsot. A sziklapárkáliy.amelyen haladtak, egyre keskenyebb lett. 716, Száz lábnyira a feje fölött megpillantott egy csipkés szélű gerincet, szinte lehetetlennek látszott átkelni rajta. A sziklapárkány emelkedni kezdett előttük, keresztezte ezt a gerincet, és amögött valószínűleg ott van már a hegycsúcs. Nem lehetett ezer lábnál magasabban fölöttük. Szerette volna legalább meglátni a csúcsot, mielőtt éjszakára lepihennének. Csakhogy a sziklapárkány veszélyes lett. Az esőfelhők mint felfújt léggömbök lebegtek a fejük körül, úgy érezték, mintha ködben haladnának. Itt fenn hidegebb volt az eső. Fáztak, és lábuk minduntalan megcsúszott a nedves sziklán. Néhány perc múlva az eső elhomályosította a fölöttük húzódó gerincet, és a katonák óvatosan, arccal a sziklafalhoz tapadva araszoltak előre a párkányon. A párkány már csak egy láb széles volt. A szakasz nagyon lassan haladt előre, a sziklafal függőleges repedéseiből kinőtt gyomokba és bokrocskákba kapaszkodva. Minden lépés fáradságos és veszélyes volt, de minél tovább araszoltak a sziklapárkányon, annál jobban iszonyodtak a gondolattól, hogy visszaforduljanak. Abban bíztak, hogy a párkány bármelyik pillanatban kiszélesedhetik, mert el se tudták képzelni, hogyan térhetnének vissza bizonyos szakaszon, amelyeken már túljutottak. Ez az út elég veszélyes volt ahhoz, hogy átmenetileg fölrázza őket fáradt-

ságukból, éberen, több mint hatvan lépésre elnyúló sorban haladtak előre. Néhányszor lepillantottak ugyan a mélybe, de túlságosan ijesztő volt. Még a ködben is láthatták, hogy legalább száz láb mély szakadék tátong alattuk, s ettől valami másfajta gyöngeség fogta el őket. Úgy érezték, mintha a puha, szürke, csúszós sziklafal lélegzene, mint a fóka bőre. Undorító hússzaga volt, iszonyattal töltötte el őket, s ez még nagyobb sietségre ösztökélte valamennyiüket. A párkány körülbelül húsz centire szűkült össze. Croft állandóan előremeredt a ködben, hogy nem szélesedik-e már ki valahol. Ez volt az elsó olyan hely a hegyen, ahol hegymászó tudományra lett volna szükség. Eddíg tulajdonképpen csak egy nagyon magas dombon jártak, itt azonban nem ártott volna egy kötél vagy szögesbot. Szétterpesztett karokkal és lábakkal, a sziklafalhoz tapadva ment tovább. ujjaival tapogatta a réseket, amelyekben megkapaszkodhatott. 71ő Elért egy kölülbelül négy láb széles hasadékhoz a párkányon. A két széle közt nem volt semmi, se bokor, se gyökér, amiben megkapaszkodhattak volna. A párkány egyszerűen eltűnt, aztán a hasadék másik oldalán folytatódott. A hasadékban a sziklák meredeken zuhantak lefelé. Tulajdonképpen csak egy ugrás volt az egész, sík terepen csak egy nagyot kellett volna lépni, itt azonban oldalvást kellett ugrani, bal lábukkal ellökni magukat, és a jobbal földet érni, s a párkányon billegve nyerni vissza egyensúlyukat a másik oldalon. Croft óvatosan kibújt hátizsákja szíjaiból, odaadta a nyomában haladó Martineznek, és jobb lábát a hasadék fölött lóbálva habozott egy pillanatig. Aztán oldalvást átugrotta, s a másik oldalon egy kicsit megingott mielőtt meg tudta volna vetni a lábát. - Úristen, ki a fene tud ezen átugrani? - morogta mögötte valaki. - Várjatok - mondta Croft. - Előbb megnézem kiszélesedik-e a párkány. - Továbbment ötven lépéssel és látta, hogy a párkány csakugyan kiszélesedik. Ettől határtalanul megkönynyebbült, mert különben vissza kellett volna fordulniok, és más utat keresniök. És már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy még egyszer rá tudná venni a szakaszt, hogy nekivágjanak a hegynek. Áthajolt a hasadékon, és elvette a hátizsákját Martineztől. Olyan kicsi volt a távolság, hogy összeért a kezük. Aztán ő vette el Martinez hátizsákját, és néhány lépéssel arrább húzódott. - Oké, emberek - kiáltotta -, átugorni. Ezen az oldalon sokkal jobb a levegő. Ideges kuncogás hallatszott. - Ide figyelj,. Croft - hallotta Red hangját -. kiszélesedik odaát egy kicsit ez az átkozott párkány?

- Igen, méghozzá alaposan. - Croft dühös volt, hogy egyáltalán válaszolt. Azt kellett volna mondania Rednek, hogy fogja be a száját. Roth, aki utolsó volt a sorban, szorongva figyelt. Egészen biztosan elvéti az ugrást, ha rákerül a sor - gondolta, s önkéntelenül megborzongott. Haragja még nem múlt el, csak átalakult valamiféle csöndes elszántsággá. De nagyon fáradt volt. Miközben nézte, hogyan nyújtják át a többiek hátizsákjukat, 718 s ugranak át maguk is, rettegése egyre nőtt Ez olyasmi volt, amit sohase tudott megcsinálni, és megint elfogta egy árnyalatnyi a tornaórákon érzett iszonyatból, amikor várta, hogy rákerüljön a sor, és átugorja a magas lécet. Hiába, ő következett Minetta. aki utolsó volt előtte, egy kicsit habozott a szakadék szélén, aztán átugrott, és erőtlenül elnevette magát. - Úristen, micsoda rohadt akrobatamutatvány. - Roth megköszörülte a torkát. - Helyet, én jövök - mondta nyugodtan. Átnyújtotta hátizsákját. Minetta úgy beszélt hozzá. mint valami kiskutyához. - Csak nyugodtan, fiam, semmi az egész. Csak ne izgulj, egészen biztos . sikerülni fog. Roth mérges lett. - Nem izgulok - mondta. De mikor a hasadék szélére lépett, és átnézett a másik oldalra, megdermedt a lába. A párkány szemközti széle nagyon messzinek tűnt. Alatta komoran, üresen ásított a szakadék. - Én jövök - motyogta még egyszer, de nem mozdult. Mikor már majdnem ugrott, elvesztette a bátorságát. Háromig számolok - gondolta. Egy. Kettő. Három. De képtelen volt megmozdulni. A döntő másodperc hosszúra nyúlt, aztán végleg elmúlt. Cserbenhagyta a teste. Roth ugrani akart, de a teste tudta, hogy képtelen lesz megcsinálni. Gallagher hangját hallotta odaátról. - Menj egész közel, Minetta, és kapd el azt a szerencsétlen hülyét. - Gallagher átmászott Minetta lába közt, kinyújtotta karját Roth felé, és rámeredt. - Gyerünk! Csak a kezemet kell elkapnod. Ekkorát te is tudsz ugrani. Bizarr látványt nyújtottak. Gallagher ott kuporgott Minetta lábánál, arcát és karját átdugta a lába közt. Roth rájuk meredt, és csak megvetést érzett. Most jött rá, kicsoda Gallagher. Szájhős, begyulladt szájhős. Most aztán elintézheti őket. Ha nem hajlandó tugrani, Croft kénytelen lesz visszafordulni. S akkor a felderítésnek vége. És Roth ebben a pillanatban úgy érezte, hogy szembe merne szállni Crofttal. r Csakhogy a szakasz nem értené meg. Kigúnyolnák, saját

719 gyöngeségük miatt azzal próbálnának könnyíteni lelkiismeretükön, hogy rajta csúfolódnak. Roth szíve megtelt keserűséggel. - Jövök! - kiáltotta hirtelen. Hiszen ezek pontosan azt szeretnék! Érezte, hogy bal lába ellöki a testét, ügyetlenül előrelódult, de fáradt tagjai nem voltak elég rugalmasak. Egy pillanatra fölvillant előtte Gallagher csodálkozó arca, aztán elsiklott a keze mellett, utánakapott a sziklának, aztán a semminek. Estében még hallotta, hogy ordít dühében, és elcsodálkozott, milyen nagy lármát tud csapni. Mielőtt szétzúzódott volna a mélyben a sziklákon, kábultságán és ijedtségén keresztül is agyába villant még egy gondolat. Milyen jó volna még élni! Egy kis emberke, amint pörögve zuhan keresztül az űrön. Goldstein és Ridges másnap kora reggel ismét útnak indult a hordággyal. Hűvös volt, és végre egyenletes talajon haladtak, de ez nem sokat számított. Egy óra múlva a kábultságnak ugyanarra a fokára zuhantak, ahol előző nap voltak. Megint csak néhány lábnyit tudtak egyszerre előrevergődni, letették Wilsont, s aztán nagy nehezen megint továbbvánszorogtak. Körülöttük az alacsony dombok szelíd hullámokban hömpölyögtek északi irányban, a hegy felé. A táj békésen nyúlt előttük a végtelenbe, mint a hal= ványsárga homokdűnék a láthatáron. Semmi sem zavarta meg a csöndet. Zihálva, nyögve vánszorogtak előre, meggörnyedtek a teher alatt. Az égbolt sápadt, halványkék volt, amilyen reggelenként szokott lenni, és távolabb, délen, a dzsungelen túl kerek kis felhőcskék úsztak egymás nyomában, mint valami gyöngysor. Ezen a reggelen kábultságuk új formát öltött. Wilson láza fokozódott, állandóan vízért nyögött, kért és könyörgött, kiabált és szidta őket Nem bírták elviselni. Úgy érezték, mintha már csak egyetlen érzékszervük működne, a fülük, és az is csak részlegesen; a rovarok zümmögését és saját rekedt lihegésüket, ahogy levegő után kapkodtak, nem hallották. Csak Wílsont hallották, szüntelen nyögése, hogy adjanak neki vizet, az idegeikre ment, aláásta ellenállóképességüket. - Emberek, aggyatok egy ki vizet. - Wilson szájá sarkába 720 rászáradt egy csöpp vöröses nyál, szemét nyugtalanul, révetegen forgatta. Időnként dobálni kezdte magát a hordágyon, de lényegében már nem volt benne semmi erő. Valahogy kisebbnek is látszott, hatalmas testén összelöttyent a hús. Néha percekig kifejezéstelenül, hunyorogva nézte az eget, s szimatolta a körülötte terjengő szagokat. Nem tudta, hogy ő maga bűzlik. Negyven óra telt el, amióta megsebesült, és ezalatt sokszor összerondította magát, vérzett, izzadt, s ráadásul a teste magába szívta a nedves talaj áporodott rothadásszagát is, ahol az éjszaka aludtak. Erőtlenül félrehúzta száját az undortól. - De büdösek vagytok,

emberek. Hallották, de nem sokat törődtek vele, lihegve kapkodtak lélegzet után. Mint ahogy hozzászoktak, hogy a dzsungelben éljenek, és állandóan nedvesek legyenek, mint ahogy elfelejtették, milyen érzés száraz ruhát viselni, már éppúgy elfelejtették, milyen érzés erőlködés nélkül lélegzetet venni. De nem is gondoltak rá; bizonyára arra sem gondoltak, hogy mikor fejeződik be végre az útjuk. Ez az út életük értelmévé vált. Goldstein reggel sokáig töprengett rajta, hogyan tudná me könnyíteni a cipelést. Legjobban minduntalan elzsibbadó ujjaik akadályozták őket. Képtelenek voltak pár percnél tovább tartani a hordágyat, mert a nehéz súly alatt lassan szétnyíltak az ujjaik. Goldstein levágta hátizsákjáról a szíjakat, összekötözte őket, a hámot átvetette a vállán, és a két végét rákötötte a hordágy nyelére. Amikor az ujjaival már nem bírt tovább markolni, áthegt lyezte a terhet a szíjra, s így vergődött tovább, amíg ismét fogni tudott a kezével. Hamarosan Ridges is követte a példáját, és így, hámba fogva baktattak tovább, a hordágy lassan himbálózott kettejük közt. - Vizet, a szencségit, rohatt. . . - Nincs - lihegte Goldstein. - Te rohatt zsidó. - Wilson megint köhögni kezdett. Fájt a lába. Az arcát nyaldosó levegő olyan nyomasztóan forró volt, ': mintha egy konyhából áradt volna, ahol zárt ablakok mögött túl sokáig égett a tűz. Gyűlölte a hordágyvivőket; úgy viselkedett, mint egy nyűgös gyerek. - Goldstein - kezdte ismét -, de büdös vagy. Goldstein szája körül halvány mosoly jelent meg. Wilson meg721 xsértette, s Goldstein hirtelen megirigyelte, mert Wilsonnak nem kellett meggondolnía, mit mond vagy cselekszők. - Nem szabad vizet innod - dünnyögte, s szinte jóleső örömmel várta, hogy Wilson tovább becsmérelje. Olyan vált, mint az ostorhoz szokott állat: ösztönzőleg hatott rá az ostorcsapás. Wilson hirtelen felkiáltott: - Emberek, muszáj egy kis vizet aggyatokl Goldstein má: elfelejtette, miért nem szabad Wilsonnak innia. Csak azt tudta, hogy nem szabad, és bosszantotta, hogy elfelejtette az okát. Valóságos pánikba esett miatta. Wilson szenvedése furcsán hatott Goldsteinre: ahogy fáradtsága fokozódott, lassan az ó testére is átterjedt. Ha Wilson följajdult, Goldsteinbe is belenyilallt valami; s ha a hordágy hirtelen zökkent egyet, Goldsteinnek olyan érzése támadt a gyomrában, mintha süllyedő liftben ülne. S valahányszor Wilson vízért könyörgött, Goldstein is megszomjazott. Mindig egy kis bűntudattal nyitotta ki a kulacsát és inkább órákig nem ivott, nehogy fölizgassa Wilsont. Mert akármilyen eszméletlen volt is Wilson, láthatólag mindig észre-

vette, ha valamelyikük a kulacsa után nyúlt. Wilson teherré vált; amelytől nem szabadulhattak meg. Goldstein úgy érezte, mintha ezentúl örökké cipelnie kellene; már nem is tudta másképp elképzelni. Érzékszerveinek működése csak a testére, a hordágyra és Ridges hátára korlátozódott. Már egy pillantást se vetett a sárga dombokra, nem tette föl magának a kérdést, hogy meddig kell még menniök. Néha ugyan eszébe jutott, hogy felesége van meg gyereke, de nagyon valószerűtlennek tűnt a dolog. Túlságosan messze voltak. Ha azt mondta volna neki valaki, hogy meghaltak; alighanem csak vállat von. Wilson valóságosabb volt számára. Wilson volt az egyetlen valóság. - Emberek, bármit adok érte. - Wilson hangja megváltozott, szinte éles lett. Egyfolytában beszélt, dünnyögött és kántált alig lehetett érteni. - Csak mongyátok meg, mit akartok, emberek, mindent megadok, amit csak akartok, ha pénz kell adok száz fontot, csak tegyetek le, és aggyatok inni. Csak egy kicsit aggyatok inni emberek. semmi mást nem kérek Megálltak, hogy hosszabb pihenőt tartsanak. Goldstein néhány lépéssel arrább ment, arcra bukott, és hosszú percekig mozdulatlanúl feküdt. Ridges kábultan meredt rá, aztán Wilsonra. - Mit akarsz? Vizet - Igen, aggyál, aggyál egy kis vizet. Ridges fölsóhajtott. Zömök, izmos teste az utolsó két nap alatt mintha összeaszott volna. Szája tátva volt, vastag ajka petyhüdten lelógott. Háta meggörnyedt, karjai megnyúltak, feje még mélyebben a mellére csüngött. Vékony szálú, szőke haja mélabúsan ferde homlokába lógott, ruhája is nedves volt és összement. Úgy festett, mint egy zömök fatuskóra helyezett, óriási, szomorú tojás.A szentségit neki, igazán nem értem, mért nem szabad vizet innod. Aggyál, aggyál, bármit megadok érte. Rídges megvakarta a tarkóját. Nem szokott hozzá hogy egyedül döntsön valamiben. Egész életében mindig csak parancsolgattak neki, s most valami különös rossz érzés töltötte el. - Me kéne kérdeznem Goldsteint - dünnyögte. - Goldstein egy szar alak. . . - Nem tudom. - Ridges kuncogott. Mintha valahol messze nevetett volna valaki. Nem is igen tudta, miért nevet. Valószínűleg zavarában csinálta. Ő is, Goldstein is túl fáradtak voltak, alig váltottak néhány szót egymással, Ridges mégis úgy érezte, hogy Goldstein a vezér, annak ellenére, hogy csak ő, Ridges tudta, merre kell visszamenni. De Ridges még soha nem játszott vezető szerepet, így aztán puszta megszokásból is mindenben Gflldsteinnek engedte át a döntést. Csakhogy Goldstein most vagy tíz méterre feküdt tőlük, öntudatlanul, arccal a földre borulva. Ridges megrázta a fejét. Túl fáradt hozzá hogy gondolkozzék - állapította meg magában. Mégis képtelenségnek érezte, hogy megtagadjon valakitől egy korty vizet. Egy kortyocska igazán nem árthat senkinek - gon-

dolta. De hát olvasni mégiscsak Goldstein tudott. Ridges visszariadt a gondolattól, hogy megsérthet valamiféle törvényt, amely írva áll a könyvek és újságok hatalmas, titokzatos világában. Papa szokott valamit mondogatni hogy mikor szabad vizet adni egy betegnek - gondolta Ridges. De sehogy se jutott az eszébe, hogy mit. - Hogy érzed magad, cimbora? - kérdezte habozva. 722 Í23 - Aggy egy kis vizet. Égek. Ridges megint megrázta a fejét. Wílson bűnös életet élt, és most a pokol tüzében ég. Ridgest áhítatos borzadály fogta el. Ha valaki bűnben hal meg bizonyára borzasztó a bűnhődése. De hát Krisztus Urunk a szegény bűnösökért halt meg - gondolta. S az is bűn, ha az ember megtagad egy könyörületes cselekedetet. - Azt hiszem, egy kicsi nem fog megártani. - Ridges fölsóhajtott. Óvatosan a kulacsa után nyúlt, és megint Goldstein felé pillantott. Nem szerette volna, ha lehordja. - Nesze, idd ki. Wilson lázasan ivott, a víz kifröccsent a szájából, végigcsurgott az állán, átázott a zubbonya gallérja. - Ó, ember! - Féktelenül, mohón ivott, torka kéjesen nyelt. - Derék fickó vagydörmögte. Egy kis víz cigányútra ment, Wilson hevesen köhögni kezdett, s lopva, ideges mozdulattal letörölte álláról a vért. Ridges észrevette, hogy egy cseppet nem sikerült letörölnie. A vércsepp lassan szétfolyt Wilson izzadt arcán, és fokozatosan rózsaszínűvé fakult. - Gondolod, hogy túlélem? - kérdezte Wilson. - Biztosan. - Ridges megborzongott. Hallott egyszer egy prédikációt, a pap arról beszélt, hogy elkerülheti-e az ember a pokol tüzét. "A pokol tüzét egyetlen bűnös nem kerülheti el" nyilatkoztatta ki. Ridges tudta, hogy hazudik, mégis megismételte. - Biztos, hogy rendbe jössz, Wilson. - Én is assziszem. Goldstein nekitámasztotta tenyerét a földnek, s lassan, erőlködve fölállt. Pedig nagyon szeretett volna tovább feküdni.Azt hiszem, indulnunk kell - mondta szomorkásan. Megint befogták magukat a hámba, és továbbtámolyogtak. - Derék fickók vagytok. A legderekabb fickók a világon. Mind a ketten elszégyellték magukat. E pillanatban ugyanis amikor még az újra menetelés elsó gyötrelmeit élték át, gyűlölték Wilsont. - Jó. jó - mondta Goldstein. - Igazán komolyan mondom. Nincs még két ilyen derék fickó az egész nyavalyás szakaszban, mint ti. - Wilson elhallgatott, s két bajtársa visszaesett a menetelés kábulatába. Wilson néha félrebeszélt, aztán megint magához tért. Újból fájni kezdett a sebe, szidta őket, és jajgatott fájdalmában. 724

A jajgatás most Ridgest yötörte jobban, mint Goldsteint. A menetelés gyötrelmei nem sokat izgatták; magától értetődőnek tekintette a dolgot. Lehet, hogy valamivel nehezebb volt, mint . azok a munkák, amiket eddig végzett, de hát már fiatal korában megtanulta, hogy az embernek napjai legnagyobb részét munkával kell töltenie, és semmi értelme másra vágynia. Akármilyen nehéz és keserves is, nem lehet változtatni rajta. Megbízták valamivel s ő megcsinálja. Most azonban, életében először, szívből gyűlölte a rábízott munkát. Talán a fáradtság volt az oka, talán a huzamos erőfeszítés zavarta meg az agyát, de ebből a munkából mindenesetre túlságosan elege volt. A tetejébe hirtelen arra is ráeszmélt, hogy a mezőgazdasági kulimunkát, a terméketlen, makacs földdel vívott, soha véget nem érő küzdelmet is mindig gyűlölte. Ez már túl sok volt; el kellett hárítania magától a gondolatot. És nem is esett nehezére. Nem volt hozzászokva, hogy a maga eszével gondolkozzék és döntsön el valamit, s most túlságosan kábult, túlságosan fáradt is volt hozzá. A gondolat éppen csak felvillant az agyában, felrobbant, összevissza dobált benne sok megszokott sablont, de a robbanás füstje gyorsan eloszlott, és csak a kényelmetlen érzés maradt utána, hogy valami összetört és megváltozott benne. Néhány perc múlva már csak szorongást érzett, tudta, hogy az előbb valami szentségtörő gondolata támadt, de sejtelme se volt róla, mi lehetett az. Megint hozzá volt láncolva terhéhez. De még valami egyéb is vegyült kényelmetlen érzésébe. Nem felejtette el, hogy vizet adott Wilsonnak, és az is folyton eszébe jutott, hogy mit mondott Wilson. - Égek. - Egy olyan embert cipelnek aki már elkárhozott, és ez feltétlenül jelent valamit. Az a gondolat is nyomasztotta hogy esetleg őket is megfertőzheti, de azért igazában nem ez nyugtalanította. Isten útjai kiszámíthatatlanok. Valami másról volt szó; Isten példát statuál, hogy okuljanak belőle, vagy talán saját vétkeikért kell vezekelniök. Ridges nem tudta tisztázni a dolgot magával, de valami félelemmel vegyes izgatottságot érzett, amilyen a túlságos kimerültséggel szokott együtt járni Vissza kell hogy vigyük Wilsont. Akárcsak Brown esetében, minden bonyolult talány erre az egyetlen pa72 rancsra egyszerűsödött le. Ridges lehorgasztotta a fejét, és a nyaIcán cipelte tovább néhány percig Wilsont. - Haggyatok itt, emberek. - Néhány könny szökött Wilson szemébe. - Semmi értelme, hogy tönkretegyétek magatokat miattam. - Ismét gyötörte a láz, és heves fájdalom nyilallt a testébe. Iszonyú vágy fogta el, hogy meg tudjon fogalmazni valamit.Haggyatok itt, és mennyetek tovább, emberek. - Ökölbe szorította a kezét. Szerette volna megajándékozní őket valamivel, emiatt volt kétségbeesve. Milyen derék emberek. - Haggyatok itt. - Úgy siránkozott, ahogy a gyerekek szoktak, ha nem kapnak

meg valamit. Goldstein fölfigyelt a szavaira, és elkerülhetetlenül ugyanazok a gondolatok kísértették meg, mint annak idején Stanleyt. Azon töprengett, hogyan vesse fel őket Ridgesnek, de hallgatott. Ridges dörmögött. - Maradj már nyugton, Wilson, úgyse hagyunk el. Így aztán Goldstein sem adhatta föl a dolgot. Nem akart ő lenni az elsó; kicsit félt. hogy ebben az esetben Ridges képes a hátára venni Wilsont, és úgy vinni tovább. EI volt keseredve, s már-már arra gondolt, hogy elájul. De ezt mégse tehette meg. Dühös volt Brownra meg Stanleyre, amiért cserbenhagyták őket. Ők feladták, miért ne adhatnám fel én is? - tette föl magának a kérdést, de tudta, hogy nem fogja feladni. - Tegyetek le és mennyetek tovább, emberek. - Vissza kell vinnünk - dörmögte Ridges Ő is eljátszadozott a gondolattal, hogy cserbenhagyja Wilsont, de undorodva elutasította magától Ha elhagyná Wilsont, gyilkossá válna. Iszonyú bűn magára hagyni egy haldokló keresztényt. Eszébe jutott, milyen fekete foltot ejtene ez a lelkén. Gyerekkora óta úgy képzelte el a lelkét, mint valami tutball-labda nagyságú és alakú, fehér tárgyat, amely valahol a gyomra közelében helyezkedik el. S valahányszor vétkezik, egy eltörölhetetlen fekete folt kerül a fehér lélekre, hogy mekkora, az a bűn nagyságától függ. Ha az ember halálának órájában a fehér futball-labdának a nagyobbik fele fekete. pokolba kerül. S Ridges biztos volt benne hogy ha elhagyná Wilsont, olyan bűnt követne el, amellyel lelkének legalább negyedrészét befeketítené. Goldsteinnek pedig eszébe jutottak nagyapja szavai: - Jehuda 726, Halevy szerint Izrael minden nemzetek szíve. - S vánszorgott tovább csupa szokásból cipelte a hordágyat, már nem is volt tudatában testi szenvedéseinek. Lelke befelé fordult; akkor sem koncentrálhatott volna erősebben, ha vak lett volna. Csak ment Ridges után, nem érdekelte, hogy hová. - Izrael minden nemzetek szíve. - Izrael a lelkiismeret és a meztelen, csupasz ideg; minden érzés ezen megy keresztül. Sőt még ennél is több: Izrael a szív, amely szenved, akármelyik része beteg a testnek. És most Wilson volt a szív. Goldstein nem fogalmazta meg még magában sem nem is gondolt rá, de ez az érzés szavak nélkül is ott dolgozott benne. Túlságosan sokat szenvedett az utóbbi két napban. Átesett a fáradtság első gyötrelmein, az utána következő kábulaton, aztán a már majdnem lázas izgalmi állapoton. A fájdalomnak éppolyan sok fokozata van, mint a gyönyörnek. Mi!, után megtiltotta magának, hogy összeroppanjon, Goldstein egyre mélyebbre és mélyebbre merült a fáradtság, a kínok tengerébe, s még mindig nem ért le a fenekéig. De már abban a stádiumban volt ahol a hétköznapi arányok megszűnnek létezni. Csak addig

látott, hogy gépiesen meg tudta állapítani, hol jár; csak összefüggéstelen, jelentéktelen apróságokat észlelt a fülével és az orráal; még némi fájdalmat is érzett, amit elgyötört teste okozott de mindez mintha független lett volna tőle, mint valami tárgy; amit a kezében tart. Agya egyszerre volt ködbe burkolt és éber mezítelen és kábult. - Minden nemzetek szíve. - Miután két napon át tizenöt mérföldet támolyogtak előre a trópusi napon, miután egy örökkévalóságon át küszködött és cipelte Wilson testét egy elhagyatott, ismeretlen tájon, néhány órára valósággá vált számára ez a mondás. Érzékei csak korlátozottan működtek, öntudata homályos volt, a szimbólumok csarnokában tapogatózott előre. Wilson volt az a tárgy, amelytől nem szabadulhatott. Hozzákötötte valamilyen félelem, amit nem értett. Ha cserbenhagyja, ha nem viszi vissza; őialami hibát követ el. Tudta, hogy akkor valami borzasztó törnne. A szív. Ha a szív meghal. . . De a mondat folytatása beleveszett kínjai zűrzavaros iszapjába. Egyre tovább cipelik Wilsont, nem fog meghalni. Összeroncsolódott a gyomra, vérzett és öszemocskolta magát, keresztülgázolt a láz ólmos hullámain, el727 viselte a durván összerótt hordágy, az egyenetlen talaj okozta szenvedéseket, és nem halt meg. Még mindig cipelik. Ennek feltétlenül jelentenie kell valamit. Goldstein megpróbálta kitalálni, hogy mit, de agya éppúgy kikészült, mint az olyan ember lába, aki az orra előtt elindult vonat után szalad. - Szeretek dógozni, nem vagyok lógós - motyogta Wilson. - Ha az ember valamilyen feladatot kap, hajcsa végre becsülettel, nekem ez a véleményem. - A lélegzet megint bugyborékolva tört fel a torkából. - Brown és Stanley. . . Brown és Stanley. . . két szarházi! - Erőtlenül kuncogott. - Mikor May, az a kis bogár még csecsemő vót, mindig összeszarta magát. - Fölrémlett benne valami homályos emlék a lányáról, amikor még kisbaba volt. - A ravasz kis ördög. - Mikor a lány kétéves volt, mindig az ajtó mögé vagy valamelyik szekrénybe kakált. - A szencségit, lépj csak bele; piszkold csak össze magad. - Nevetett, de ez a nevetés csak gyönge zihálásnak hangzott. Egy pillanatra élénken emlékezett rá, milyen méreg fogta el, s ugyanakkor milyen jót mulatott, mikor fölfedezte, amit a lány elpotyogtatott. - A szencségit, Alice bele fog dilizni. Az asszony akkor is mérges volt, amikor Wilson meglátogatta a kórházban, meg akkor is, amikor rájöttek, hogy Wilson beteg. - Mindig mondtam neki, hogy egy kis tripperbe még nem hal bele az ember. Ugyan mi a fene egy nyavalyás kis tripper? Vót nekem öccör is, oszt nem lett kutya bajom se. - Megmerevedett a hordágyon, és úgy kiabált, mintha veszekedne valakivel.Csak aggyatok egy kis Pirdint, vagy hogy a fenébe hijják!Forgolódni kezdett, és sikerült majdnem fél könyökére támaszkodnia. - Ha kinyílik ez a nyavalyás seb, talán nem köll megóperátatnom magam. Kigyün belőlem az egész genny. - Öklendezni

kezdett, s elködösült szemmel nézte, hogy szivárog és fröcsög a vér a szájából a hordágyra, a gumiköpenyre. Mintha nem is az ő vére lett volna, mégis egész testében megborzongott tőle.Mit gondósz, Ridges kigyün az egész genny? De Ridgesék nem hallották, mit mond. Wilson csak nézte egy darabig, hogy csöpög a vér a szájából, aztán szomorúan visszafeküdt. - Meg fogok halni. Megborzongott a félelemtől, s egész lénye föllázadt a gondo728 lat ellen. Érezte szájában a vért, s remegni kezdett. - A szencségit neki, nem akarok meghalni, nem akarok meghalnizokogta, s fulladozni kezdett, mert a nyál összecsomósodott a torkában. Megijedt a saját hangjától egyszerre csak megint ott feküdt a magas fűben, vére a naptól meleg földre csöpögött, s a japánok ott karattyoltak a közelében. - Elkapnak, elkapnak!kiáltott fel. - Úristen, emberek ne haggyatok meghalni! Ridges ezúttal megértette, nehézkesen megállt, letette a hordágyat, és levette a nyakából a hámot. Lassú, megfontolt mozdulatokkal - ahogy a részeg ember próbálja bedugni a kulcsot a zárba - odatámolygott a hordágy fejéhez, és letérdelt Wilson mellé. - Elkapnak - nyögte Wilson arca eltorzult, néhány könnycsepp szivárgott elő a szemhéja alól, végigfolyt a halántékán és eltűnt a füle körül, csapzott hajában. Ridges föléje hajolt, s kábultan megtapogatta saját kócos szakállát. - Wilson - mondta rekedten, szinte erélyesen. Na ? - Wilson! Még van időd megtérni. - Mi ? Ridges nagy elhatározásra jutott. Talán még nem túl késő. Wilson talán még nem kárhozott el. - Meg kell térned az Úr Jézus Krisztusban. - Mm. Ridges gyöngéden megrázta Wilsont. - Még van időd megtérni - mondta ünnepélyes, aggodalmas hangon. Goldsteín bambán, s kicsit dühösen nézte. - Bejuthatsz a Mennyek Országába. - Rrdges hangja olyan mély volt, hugy alig lehetett hallani. Szavai úgy rezegtek Wilson agyában, mint a nagybőgő visszhangja. - Mtn. . Mrn. . - motyogta Wílson. - Megbánod bűneidet? Hajlandó vagy bűnbocsánatot kérni? - Mi? - Wison nehezen lélegzett. Ki beszél hozzá, ki gyötri? Ha igent mond, biztosan békén hagyják. - igen - motyogta. Ridgesnek könnyek szöktek a szemébe. Odavolt a boldogságtól. Mama mesélt nekem egyszer egy bűnösről, aki a halálos ágyán megtért - gondolta. Sose felejtette el azt a történetet, és

729 sose hitte volna, hogy ő is képes lesz egyszer ilyen csodát művelni. - Takarodjatok innen, átkozott japcsik! Ridges meghökkent. Hát Wilson máris elfelejtette volna, hogy megtért? Ridges ezt még önmaga előtt se merte bevallani. Ha Wilson megtért, s aztán ismét megtagadta Istent, bűnhődése kétszeresen szörnyű lesz. Ilyesmire senki sem vetemedhetik. - Ne felejtsd el, mit mondtál - morogta szinte dühösen.Vigyázz magadra, ember! Félt, hogy még egyebet is kell hallania, fölállt, visszament a hordágy elejéhez, megigazította Wilson lábán a pokrócot, és nyakába meg a hóna alá vette a hámot. Mikor Goldstein is elkészült, továbbmentek. Egyórai menetelés után elérték a dzsungelt. Ridges otthagyta Goldsteint a hordágy mellett, jobbra fordult, és megkereste az ösvényt, amelyet a szaKasz vágott négy nappal előbb. Csak néhány száz méterre volt. Ridgesben egy kis büszkeség támadt, hogy ilyen pontosan rátalált. Valójában csak az ösztönei vezették. Az állandó ellegű táborok, az utak a dzsungelben meg a partszakaszok mindig megzavarták, mert mind pontosan egyformák voltak; a dombok közt azonban könnyen és biztosan tudott tájékozódni. Visszatért Goldsteinhez, megint elindultak, és néhány perc múlva elérték az ösvényt. A lombok erősen kinőttek, amióta levagdosták őket. és a talaj sáros volt az esőktől. Tapogatózva haladtak az ösvényen, gyakran megcsúsztak, dagadt lábukat nem tudták megvetni a nyúlós sárban. Ha nem lettek volna olyan fáradtak, talán észrevették volna a különbséget: az, hogy a nap már nem perzseli őket, bizonyára örömmel tölti el mindkettőjüket. Másfelől viszont bosszankodtak volna a sáros talaj, az ágak, indák és tüskék szívós ellenállása miatt. De minderről alig vettek tudomást. Már régen megtanulták, hogy a hordágyat csak nagy fáradsággal lehet továbbcipelni, és az ilyen különleges körülmények, amelyek akadályozták őket az előrehaladásban, minden jelentőségüket elvesztették. mindenesetre még lassabban haladtak előre. Az ösvényt mindössze vállszélességűre vágták, s a hordágy sok helyen elakadt. Néhol egyszerűen lehetetlen volt átcipelni a bokrok közt Wilsont 730 s Ridges ilyenkor leemelte a hordágyról, a vállára vette és úgy botorkált vele előre, amíg az ösvény megint ki nem szélesedett. Goldstein ilyenkor a hordággyal követte. Ott, ahol az ösvény elérte a folyót, hosszú pihenőt tartottak. Nem a saját elhatározásukból csak egy percre akartak megállni, és kifújni magukat, de félóra lett belőle. A pihenő vége felé Wil-

son kezdett nyugtalankodni, s ide-oda hánykolódott a hordágyon. Goldstein és Ridges melléje kúsztak, megpróbálták megnyugtatni Wilson azonban láthatólag egészen elmerült valamiben, s hevesen hadonászott a levegőben izmos karjaival. Pihenj még egy kicsit - mondta Goldstein. - Megölnek - jajgatott Wilson. - Senki se nyúl hozzád. - Ridges megpróbálta lefogni Wilsont, de a sebesült erővel kirángatta karjait a szorításából. Homlokát megint elöntötte a veríték. - Ó, Istenem - nyöszörgött. Mindenáron le akart csúszni a hordágyról, de visszanyomták. Lába rángatózott, s szinte pillanatonként fölült, nyögött egyet; s megint visszaesett. - Brumm - dünnyögte, az aknavető hangját utánozva, s mindkét karjával eltakarta a fejét. - Jaj, gyünnek, gyünnek! - Megint nyöszörögni kezdett. - Gazemberek! Mit kerestek itt ? Az emlék iszonyattal töltötte el két társát. Némán ültek mellette, nem néztek egymásra. Amíóta megint a dzsungelben voltak, most érezték először fenyegetőnek. - Maradj csöndben, Wilson - mondta Ridges. - Nyakunkra szabadítod a japesíkat. Meg fogok halni - motyogta Wilson. Fölemelkedett majdnem ülő helyzetbe, aztán visszaesett. Mikor megint rájuk nézett, szeme tiszta volt, de fénytelen. Néhány pillanat múlva 'beszélni kezdett. - Kutyául vagyok, emberek. - Megpróbált kiköpni, de a nyál az állára ragadt. - Már a lyukat se érzem a hasamban. - Ujjai remegve tapogatóztak a mocskos, véres kötés felé. - Csupa genny. - Sóhajtott egyet, s végighúzta a nyelvét száraz ajkán. - Szomjas vagyok. - Nem szabad innod - mondta Goldstein. - Tudom, tudom, nem szabad. - Wilson erőtlenül nevetett. 731 - Begyulladt vénasszony vagy, Galdstein. Ha nem lennél olyan gyáva egész rendes fickó lennél. Goldstein nem felelt. Túlságosan fáradt volt hozzá, hogy bármilyen hatást gyakoroljanak rá Wilson szavai. - Mit akarsz, Wilson? - kérdezte Ridges. - Vizet. - Már kaptál. Wilson köhögni kezdett, és kérges, ragacsos szája sarkában megint kibuggyant néhány vércsepp. - A seggem is vérzikdünnyögte. - Eh, mennyetek tovább, emberek. - Néhány percig hallgatott, csak az ajka mozgott hangtalanul. - Sose tuttam eldönteni, hogy Alice-hoz mennyek vissza vagy a másikhoz.Mintha valamilyen új folyamat ment volna végbe a belsejében. Úgy érezte, hogy a sebe fölbomlasztotta egész testét, s ha beledug-

hatná a kezét abba a lyukba, nem találna semmit. -- Ó! - Ködös tekintettel meredt bajtársaira. AZtán néhány pillanatra kitisztult a látása, ki tudta venni minden vonásukat. Goldstein arca annyira beesett, hogy kiálltak a pofacsontjai, s az orra csőrszerű lett. Írisze fájdalmas-kéken csillogott véreres szemgolyójában, szőke szakálla vörösesbarna és mocskos volt, benőtte a maláriás keléseket az állán. Ridges meg olyan volt mint egy agyonhajszolt állat. Durva vonásai még petyhüdtebbek voltak, mint máskor, szája tátva volt, alsóajka lelógott. Szabályos ritmusban, zihálva lélegzett. Wilson mondani akart nekik valamit. Derekasan viselkedtek - gondolta. Nem fel; volna muszáj ilyen messzire elcipelniök. - Nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem csináltatok, emberek - motyogta. De ez nem elégítette ki. Úgy érezte, meg kell ajándékoznia őket valamivel. - Ide figyejjetek. emberek. Mindig-az vót a tervem, hogy csinálok magamnak egy kis pájinkafőzőt odaát az erdőbe valahol, csak az vót a baj, hogy sehol se marattunk elég sokáig. De mosmán meg fogom csinálni. - Még egyszer és utoljára tűzbe jött. Őszintén hitte, amit mond. - Rengeteg pénzt lehet vele keresni. Csak csavar egyet rajta az ember, és annyit ihatik, amennyit akar. - Majdnem elájult de nagy erőfeszítéssel ismét öntudatra kényszerítette magát. - De mosmán megcsinálom, ha visszaérünk, és mind a kettőtöknek adok egy kulaccsal. Egy egész 732 kulaccsal, ingyen. - Bajtársai sovány arca meg se rezdült, s Wilson megrázta a fejét Ahhoz mérten, amit érte tettek, ez csakugyan nem valami nagylelkű ajánlat. - Annyit adok nektek, emberek, amennyit csak akartok, nekem nem számít. Csak kérnetek kell, azonnal megkapjátok. - Valóban komolyan gondolta a dolgot; csak azt sajnálta, hogy még nem szerkesztette meg azt a pálinkafőzőt. - Amennyit csak akartok. - A hasa megint mintha beszakadt volna, görcs fogta el, s visszasiklott az ájulásba. Csodálkozásában nyögött egyet, mikor érezte, hogy felfordul körülötte a világ. Nyelve kinyúlt, s még egy utolsót zihált. Legurult a hordágyról. Visszafektették. Goldstein fölemelte Wilson csuklóját, és megpróbálta kítapogatni a pulzusát, de olyan gyengék voltak az ujjai, hogy nem bírta tartani Wilson karját. Leejtette, aztán a mutatóujjával kezdte tapogatni Wilson csuklóját. De az ujja hegye teljesen érzéketlen volt. Még a bőri sem érezte. Egy idő múlva csak bámulta Wilsont. -- Azt hiszem, meghalt. Igen - motyogta Ridges Felsóhajtott, s rémlett neki, hogy imádkozni kellene. - Hogy lehet 3z. hisz az előbb még. . beszélt. - Goldstein nem tudta folytatni az iszonyattól, s egy pillanatra mindenféle felfoghatatlan dolog kavargott az agyában. Hát akkor talán induljunk - motyogta Ridges. Nehézke-

sen föltápászkodott, és nekilátott megint a nyakába akasztani a hámot. Goldstein habozott egy pillanatig, aztán követte a példáját. Mikor elkészültek, tántorogva beleléptek a part menti sekélyesbe, és elindultak a folyón lefelé. Egyáltalán nem találtak benne semmi különöset, hogy egy halottal indulnak tovább. Túlságosan hozzászoktak, hogy minden pihenő után fölemeljék a földről; az egyetlen, aminek világosan tudatában voltak, az volt hogy tovább kell cipelniök. Egyébként egyikük sem hitte igazán, hogy Wilson meghalt. Tudták, de nem hitték. Azon se csodálkoztak volna, ha elkezd kiabálni, hogy adjanak neki vizet Pedig még azt is megtárgyalták, hogy mit kell majd vele csinálniok. Az egyik pihenő alatt Ridges azt mondta: - Ha visszavittük, keresztényhez illően kell eltemetnünk, mert megbánta bűneit 733 - Ühüm. - S még amikor ilyeneket beszéltek, akkor sem voltak tisztában szavaik jelentésével. Goldstein nem akarta tudomásul venni, hogy Wilson halott, elszántan távol tartotta magától ezt a gondolatot; nem gondolt semmire, csak tocsogott előre a sekély vízben, bakancsa meg-megcsúszott a lapos, síkos köveken. Volt a dologban valami, amivel képtelen lett volna szembenézni, ha tudatosítja magában. És Ridges is zavarban volt. Nem volt meggyőződve róla, hogy Wilson csakugyan bűnbocsánatot kért; minden összekavarodott az agyában; aztán abba a gondolatba kapaszkodott, hogy ha sikerül Wilsont visszavinnie, és tisztességesen eltemetnie, a megtérés érvényessé válik. És a tetejébe mind a ketten magától értetődően csalódottak voltak, hogy milyen messzire elcipelték Wilsont, s a végén mégiscsak meghalt. Szerették volna, ha odisszeiájuk sikerrel fejeződik be. Most nagyon lassan, sokkal lassabban tocsogtak előre a vízben, mint eddig bármikor, s a hordágy ott imbolygott közöttük. Fejük fölött összeértek a fák lombjai; a folyó most ís úgy kanyargott a dzsungelen keresztül, mint valami alagút. Fejük a mellükre lógott, lábuk mereven mozgott, mintha attól féltek volna hogy ha behajlítják a térdüket, összecsukódnak. Ha megpihentek, a sekély vízbe rogytak le, hagyták, hogy Wilsont félig elborítsák a hullámok, miközben elnyúltak a hordágy mellett. Szinte eszméletlenek voltak mind a ketten. Lábuk meg-megcsúszott a folyó fenekén. talpuk alatt csikorgott a kavics. Bokájuk körül hideg volt a víz, de alig érezték. Kábultan követték a folyó áramlását, s baktattak előre a dzsungel félhomályos folyosójában. Közeledtükre az állatok elkezdtek lármázni, a majmok visítoztak, és a feneküket vakarták, a madarak rikoltozni kezdtek egymásnak. De amikor elhaladtak előttük, elhallgattak, s még aztán is csöndben maradtak egy darabig, amikor már továbbmentek. Ridges és Goldstein, mint a vakok tántorogtak előre, de a testük némán ís

beszédes volt. Mögöttük még mindig hallgattak az állatok, legfeljebb egy-egy figyelmeztető kiáltást küldtek egymásnak a dzsungel sűrű csatornáin keresztül. Olyan volt, mint valami gyászmenet. Egyik zuhogón a másik után keltek át a lapos, mellig érő sziklákon. Ridges ugrott le elsőnek, megállt a tajtékzó vízben, 734 Goldstein pedig lecsúsztatta a hordágyat, aztán utánaugrott. Most már a mély vízben törtettek előre, a hullámok a csípőjüket csapkodták, s elöntötték a köztük lebegő hordágyat. A part mentére küzdötték magukat s megint sekélyebb vízben lubickoltak tovább. Sokszor megbotlottak, elestek, s Wílson holttestét majdnem elvitte a víz Csak néhány lépést tudtak megállás nélkül előrehaladni, lihegésük beleolvadt a dzsungel neszezésébe, beleveszett a víz csobogásába. Szorosan hozzá voltak láncolva a hordágyhoz és a holttesthez. Ha elestek, először a halott után kaptak, s csak akkor eszméltek rá, hogy a víz a szájukba ömlik, amikor Wilsont már biztonságban tudták. Az ösztön, hogy el ne veszítsék Wilsont, minden más érzésnél erősebb volt bennük. Nem gondoltak rá, hogy mit csinálnak vele, ha útjuk végére érnek s már arra sem, hogy halott. A súlya eleven volt. Wilson éppoly eleven maradt számukra holtan is, mint amikor még élt. És mégis elvesztették. Elértek ahhoz a zuhogóhoz, ahol Hearn annak idején átvitte az indakötelet a folyón. A közben eltelt négy nap alatt az indát elvitte a víz a hullámok bőszen tajtékoztak a sziklák körül, s nem volt miben megkapaszkodniok. De alig vették tudomásul a fenyegető veszedelmet. Beleléptek a zuhogóba, de alig tettek három-négy lépést, már le is döntötte őket lábukról az örvény. A hordágy kiszakította magát elgyöngült ujjaik közül, és a szíjaknál fogva magával sodorta őket. Ide-oda hemperegtek és hánykolódtak az örvényben, lecsúsztak a sziklákról, fulladozva nyelték a vizet. Erőtlen kísérleteket tettek, hogy megszabaduljanak, kétségbeesetten igyekeztek lábra állni, de a víznek túlságosan erős volt a sodra. Fuldokolva vitették magukat az árral. A hordágy nekivágódott egy sziklának, hallották, hogy a szövete kettérepedt, ez a hang azonban csak elszigetelt érzés volt abban a páni rémületben, amely az örvénylő vízben elfogta őket. Még egyszer nekiütődtek a sziklának, a hordágy kettétört, a hám leszakadt a vállukról. Zihálva, teljesen kábultan sodródtak ki végre a zuhogó legveszélyesebb részéről, és a partra támolyogtak. Magukra maradtak. Ez a tény csak lassan hatolt kábult agyukba. Még nem tudták egészen felfogni. Az imént még cipelték VVilsont, s most eltűnt. Üres volt a kezük. 735

- Elment - motyogta Ridges. Utánabotorkáltak a folyóban, megbotlottak, elestek, aztán megint továbbtámolyogtak. Az egyik kanyarban néhány száz méterre végigláttak a folyón, s a távolban Wilson holtteste éppen akkor tűnt el egy másik kanyarulatban. - Gyere, meg kell fognunk - mondta erőtlenül Ridges. Lépett egyet, aztán arcra bukott a vízben. Nagyon lassan föltápászkodott, aztán továbbment. Elérkeztek a másik kanyarhoz, és megálltak, A kanyaron túl a folyó mocsárrá szélesedett. Csak a közepén folydogált keskeny csíkban a víz, jobbra és balra zsombék terült el. Wilson oda sodródott be, s eltűnt a lombok közt a mocsárban. Napokig kellett volna keresniök, hogy megtalálják, ha ugyan nem süllyedt el egészen. - Ó! - mondta Goldstein. - Elveszett. - El - dünnyögte Ridges. Lépett egyet, és megint elvágódott a vízben. A hullámok jólesően csapódtak az arcának, és nem volt kedve fölállni. - Gyere - mondta Goldstein. Ridges sírni kezdett. Nagy nehezen fölült a vízben, és csak sírt, fejét összefont karjára fektetve, a víz vadul örvénylett csípője és lábai körül. Goldstein tántorogva állt mellette. - Átkozott gazember - motyogta Ridges. Gyermekkora óta most káromkodott először, a szavak egyenként szakadtak ki a melléből, s valami dühből és keserűségből álló ürességet hagytak maguk után. Wilsont most már nem temethetik el, de ez valahogy már nem is volt fontos. Csak az bántotta, hogy olyan sokáig, olyan messze cipelte terhét, és a végén elsodorta a víz. Egész életében hiába dolgozott; nagyapja is, apja is, ő maga is mindig csak küszködött, s a termés mindig silány volt, sose lett vége a szegénységnek. Mire jutottak a sok munkával? - Mi haszna, hogy az ember küszködik, mi haszna, hogy verítékezik a napon? - Megint ez a gyűlölt sor jutott az eszébe a Bibliából. Ridgest határtalan, mélységes keserűség fogta el. Ez nem igazság. Valahányszor jó termésük ígérkezett, tönkretette egy felhőszakadás. Isten útjai. Hirtelen fellángolt benne a gyűlölet. Miféle Isten az, aki a végén mindig becsapja az embert? Kegyetlen tréfamester. Sírt keserűségében, sóvárgásában és kétségbeesésében; sírt a ki736 merültségtől, a kudarc miatt és a megrendítő, meztelen igazság miatt. hogy soha semminek nincs értelme. És Goldsteín ott állt mellette, Ridges vállára támaszkodva, hogy el ne sodorja a víz. Néha megmozdult az ajka, s erőtlenül megvakarta az orrát. - Izrael minden nemzetek szíve. De a szívet meg lehetett ölni, és a test mégis mindig továbbélt. A zsidók minden szenvedése hiábavaló volt. Értelmetlen volt minden, üres szám a történelem kegyetlen sivatagában. A gettók, a megnyomorított lelkek, a vérfürdők és pogromok, a gázkamrák és mészégető-kemencék; mindez nem hatott meg senkit, minden

hiábavaló volt. Csak cipeltek, cipeltek és cipeltek, s mikor már nem bírták tovább, elejtették a terhüket. Ez volt minden. Már nem tudott sírni, csak állt Ridges mellett, olyan Izgalommal a szívében, amilyet az érez. aki megtudja, hogy meghalt valaki, akit szeretett. E pillanatban nem volt benne semmi más, csak valami homályos düh. mélységes keserűség s a mérhetetlen reménytelenség csírái. - Gyerünk - dünnyögte. Ridges végül fölállt, lassan továbbvánszorogtak a vízben; már csak a bokájukig ért, megint leapadt A folyó kiszélesedett, apró fodrokat vetett a kavicsokon, iszapos lett s végül homokos. Végigtántorogtak egy kanyaron. és megpillantották a napot és az óceánt. Néhány perc múlva már a parton botorkáltak. Nagyon fáradtak voltak, de néhány száz métert még továbbmentek. Irtóztak a gondolattól, hogy a folyó közelében maradjanak. Mintha összebeszéltek volna, végignyúltak a homokon, és ott feküdtek mozdulatlanul arcukat karjukba temetve, a nap melegen sütött a hátukra. A délután közepe táján jártak. Most már nem volt mit tenniök, csak várni, hogy visszatérjen a szakasz, s megérkezzen a rohamcsónak, amelyik majd fölszedi őket. Elvesztették a puskájukat, -hátizsákjukat, élelmiszeradagjaikat, de nem törődtek vele. Túlságosan elcsigázottak voltak, s tudták, hogy később majd úgyis találnak valami ennivalót a dzsungelben. Így feküdtek estig, még ahhoz is gyöngék voltak, hogy megmoccanjanak, élvezettel adták át magukat a pihenésnek, a napsütésnek. Nem beszélgettek. A keserűség a szívükben egymás ellen fordította őket, s úgy gyűlölték egymást, mint az olyan emberek 737 szokták, akik valamilyen megalázó kudarcot éltek át együtt. Teltek-múltak az órák, el-elszundítottak, fölébredtek, megint elaludtak, megint fölébredtek, s végül elfogta őket a hányinger, amit akkor érez az ember ha sokáig alszik a napon. Végül is Goldstein felült, s a kulacsa után tapogatózott. Nagyon lassan, mintha csak most tanulná ezt a mozdulatot, lecsavarta a kupakját, és a szájához emelte a kulacsot. Nem is tudta, hogy ennyire szomjas. A víz eleinte rendkívül jólesett. Nagyon lassan kortyolgatta, s minden korty után levette szájáról a kulacsot. Mikor félig kiitta, észrevette, hogy Ridges mereven nézi. Valahogy ráeszmélt hogy Ridgesnek nincs vize. Ridges visszamehetett volna a folyóhoz, hogy megtöltse a kulacsát, de Goldstein tudta, hogy ez milyen erőfeszítésbe kerülne. Ő is nagyon gyönge volt. Már maga az a gondolat is, hogy föl kell állni, s akárcsak száz métert is menni, gyötrelmes és elviselhetetlen volt. És Ridges nyilván ugyanezt érzi. Goldstein dühös lett. Miért nem járt el meggondoltabban Ridges, miért nem takarékoskodott a vízzel? Megmakacsolta magát, és ismét szájához emelte a kulacsot. De egyszerre csak rossz

ízű lett a víz. Csak most eszmélt rá, hogy milyen meleg. Erőlködve nyelt le még egy kortyot Aztán megmagyarázhatatlan szégyenkezés fogta el, s Ridges felé nyújtotta a kulacsot - Nesze. Akarsz inni ? - Igen. - Ridges mohón ivott. Mikor a kulacs majdnem kiürült, Goldsteinre nézett. - Nem kell. Megihatod az egészet. - Holnap vissza kell mennünk a dzsungelbe, hogy valami ennivalót szerezzünk - mondta Ridges. - Tudom. Ridges erőtlenül elmosolyodott. - Most már csak kibírjuk valahogy. villám sújtotta volna őket, képtelenek voltak továbbindulni. Kimondhatatlan iszonyat kerítette hatalmába mindnyájukat. Csak álltak dermedten, a sziklafalhoz tapadva, ujjuk görcsösen kapaszkodott a résekbe. lábukból kiszállt minden erő. Croft megpróbált - ugyan néhányszor lelket verni beléjük, de a katonák visszarettentek parancsaitól, szinte megkövültek hangja hallatára, féltek, mint a kutyák gazdájuk csizmájától. Wyman ideges kimerültségében zokogott, halkan, erőtlen hangon vinnyogott, a többiek is sóhajtoztak, nyögtek, izgatottan szitkozódtak, összefüggéstelen hangokat adtak ki, teljesen öntudatlanul. Vére összeszedték magúkat valamennyire, tovább tudtak menni, de iszonyú lassan haladtak, néha hosszú másodpercekig haboztak, megtegyék-e a következő lépést, mikor valamilyen kisebb akadály elé érkeztek, s kétségbeesetten kapaszkodtak a sziklafalba, ha a párkány megint keskenyebb lett. Körülbelül félóra múlva Croft végre túljutott velük a veszélyes részen, a párkány kiszélesedett, és beletorkollt a hegygerincbe. A gerinc mögött megint csak egy széles, mély völgy tárult eléjük, meredek lejtővel. Croft levezette őket a völgybe, és nekilódult a következő emelkedőnek, a katonák azonban nem mentek utána. Egyik a másik után nyúlt el a földön, s bamba tekintettel meredt rá. Már majdnem sötét volt, s Croft rájött, hogy nem hajszolhatja őket tovább; túlságosan fáradtak voltak, túlságosan féltek, könynyen előfordulhatott egy újabb baleset. Kiadta hát a parancsot, hogy pihenjenek meg, vagyis jóváhagyta azt, ami már úgyis megtörtént, s letelepedett közéjük. Majd másnap délelőtt fölkapaszkodnak a lejtőn, átkelnek néhany vízmosáson, aztán megmásszák a hegy legmagasabb gerincet. Két-három óra alatt meg tudják tenni, ha. . . ha rá tudja venni őket. Pillanatnyilag nagyon is kétségesnek látta. 13 Mikor Roth elvétette az ugrást, a szakasz megrendült. Vagy tíz percig összebújva szorongtak a párkányon, rémülten, mintha

738 A szakasz rosszul aludt. Nehéz volt egyenletes talajt találniok, meg persze túl fáradtak is voltak, egész testük túl volt erőltetve. A legtöbben álmodtak is, s álmukban dünnyögtek. Ráadásul Croft mindegyiküket beosztotta egy órára őrködni, s egyikmásikuk túl korán ébredt fel, és túlságosan ideges volt ahhoz, 739 hogy rögtön ismét el tudjon aludni. S az őrség után is nehezen ment az elalvás. Croft tudta ezt, tisztában volt vele, milyen nagy szükségük van a pihenésre, mint ahogy azt is kizártnak tartotta, hogy a hegyen japánok vannak, mégis fontosnak érezte, hogy ne szegje meg a megszokott rendet. Roth halála átmenetileg megrendítette tekintélyét, és életbe vágóan fontos volt számára, hogy újból helyreállítsa. Utolsónak Gallagher állt őrt. A napkeltét megelőző félórában nagyon hűvös volt. Gallagher az álmosságtól kábultan borzongva kuporgott pokrócában. Hosszú percekig szinte nem is volt öntudatnál, a hegylánc hatalmas tömegét csak az éjszakánál is sötétebb szegélynek érezte maga körül. Álmos volt, borzongott, s egykedvűen várta a hajnalt és a nap melegét. Teljesen le volt törve, s Roth halála nagyon távolinak tűnt számára. Kábultságában agya szinte alig működött, régmúlt, kedves dolgokról ábrándozott, mintha ezzel akart volna egy kis tüzet gyújtani a lelke mélyén, hogy az éjszaka hidege, a végtelen hegyvidék, egyre növekvő fáradtsága és az ellen a tudat ellen védekezhessen, hogy egyre többen pusztulnak el a szakaszból. A szürkület lassan kúszott a hegy fölé. Öt órakor, amikor már derengeni kezdett, világosan ki tudta venni a hegy csúcsát. de jó félóra hosszat alig változott valami. Tulajdonképpen semmit nem látott még tisztán, de egész teste csöndes várakozással telt el. A nap nemsokára felküzdi magát a keleti hegylánc fölé, és beragyogja ezt a kis völgyet. Kutató pillantást vetett az égboltra, s a magas csúcsok fölött talált is néhány rózsaszinű csíkot, amely bíborszínűre festette az aprócska, hosszúkás, hajnali felhőket. A hegyek nagyon magasnak tűntek. Gallagher azon csodálkozott, hogy a nap egyáltalán föl tud kapaszkodni rájuk. Egyre világosabb lett a környék, de csak lassan, mert a nap még mindig rejtve volt a hegyek mögött, s a világosság mintha a talajból szállt volna föl, mint valami halványrózsaszínű csillogás. Már tisztán ki tudta venni a körülötte alvó emberek alakját, és egy kis felsőbbrendűséget érzett. A hajnali derengésben nagyon soványaknak és szürkéknek látszottak. Ők még nem tudták, hogy közeledik a reggel. Ő viszont tudt, hogy nemsokára föl fogja ébreszteni őket, s nyögve riadnak majd fel álmukból. Nyugaton még mindig éjszaka volt, s Gallaghernek erről eszé740

be jutott egy csapatszállító vonat, amely Nebraska hatalmas síkságain száguldott keresztül. Akkor alkonyat volt, az éjszaka kelet felől űzőbe vette a vonatot, utolérte, elhagyta, átlépte a Szikláshegységet, és továbbment a Csendes-óceán felé. Gyönyörű látvány volt, s az emlék szomorkás érzéssel töltötte el. Hirtelen elfogta a vágy Amerika után, olyan mohón szerette volna viszontlátni, hogy szinte érezte Dél-Boston nedves macskaköveinek szagát a nyári hajnalokon. A nap most már a keleti hegyvonulat peremén állt, az égbolt végtelennek, frissnek és derűsnek tűnt. Eszébe jutott hogy Mary meg ő egyszer egy sátorban éjszakáztak a hegyek közt, és arról álmodozott, hogy éppen most ébredezik, s az asszony bársonyos melle ingerlően csiklandozza az arcát. Hallotta, ahogy azt mondja: - Kelj föl, álomszuszék, nézd a napfelkeltét. - Álmosan dünnyögött, képzeletben hozzádörgölőzött az asszonyhoz, aztán kényszeredetten kinyitotta a félszemét. S a nap csakugyan megvilágította a hegyet, s noha a völgyben még félhomály volt, odafönn már eloszlott a sötétség. Megérkezett a hajnal. Így élte át most Mary társaságában a napfelkeltét. A dombok lerázták magukról az éjszakai ködöt, csillogott a harmat. E rövidke pillanatban szinte puhának és nőiesnek érezte a hegyláncot. A körülötte heverő katonák azonban nyirkosnak és hidegnek tűntek, sötét batyukhoz hasonlóan hevertek a földön, amelyből pára szállt föl. Sok mérföldnyi körzetben ő volt az egyetlen ember, aki nem aludt, ennek a napnak a hajnala egyedül csak az övé volt. A távolból, a hegy túloldaláról ágyúdörgés hallatszott a hajnalban, s elűzte ábrándképeit. Mary halott. Gallagher nyelt egyet, s bénán, kétségbeesetten föltette magának a kérdést, vajon mennyi idő kell még hozzá, hogy ne ámítsa többé magát. Már nincs mit várnia a jövőtől. Csak most eszmélt rá, mennyire fáradt. Minden tagja fájt, úgy látszik, nem tett neki jót az alvás. A hajnal jellege valahogy megváltozott, s ó ottmaradt az éjszakai harmattól hideg és nyirkos pokrócban dideregve. De hát ott van még a gyereke, a fiú, akit még nem látott. Ám erre a gondolatra sem derült jobb kedre. Nem hitte, hogy valaha 741 is megéri azt a napot, hogy megláthassa, s szinte nem ís fájt neki ez a bizonyosság. Túlságosan sokan pusztultak el. Rajtam a sor. Beteges képzelődés fogta el, maga előtt látott egy gyárat, s nézte, hogyan öntik ki és csomagolják be a neki szánt golyót. Legalább egy fényképet láthattam volna a gyerekről. Fátyolos lett a szeme. Ez igazán nem nagy kívánság. Legalább erről a felderítésről kerülhetne vissza, és addig élhetne, amíg megjön a posta a fényképpel. De megint elfogta a rosszkedv. Megint áltatja magát. Meg-

borzongott a félelemtől, s kényelmetlen érzéssel nézett végig maga körül a hegyeken. Én öltem meg Rothot. Tudta, hogy bűnös. Eszébe jutott, hogy az erőnek és a megvetésnek milyen érzése fogta el, amikor ráordított Rothra hogy ugorjon, milyen jóleső káröröm töltötte el. Kényelmetlenül megborzongott, amikor visszaemlékezett rá, milyen keserű halálfélelem tükröződött Roth arcán, amikor elvétette az ugrást. Gallagher tisztán látta, hogy zuhan és zuhan Roth egyre lejjebb, s ettől a képtől libabőrös lett a háta, mintha kréta csikorgott volna egy táblán. Vétkezett, és meg kell bűnhődnie érte. Mary halála volt az első figyelmeztetés és ő nem eszmélt rá. A hegycsúcs túlságosan magasnak látszott. Már eltűntek a lágy körvonalak, amelyeket a hajnali derengés kölcsönzött neki, s Gallagher előtt ott magasodott a Mount Anaka, torony torony fölött, gerinc gerinc mögött. A csúcs közelében tisztán ki tudott venni egy meredek szirtfalat, amely a csúcsot koszorúzta. Majdnem függőleges volt, biztos, hogy nem fogják tudni megmászni. Megint megborzongott. Sose látott még ilyen tájat, olyan ridegnek és visszautasítónak tűnt. Még a dzsungellel és bozóttal borított lejtők is iszonyattal töltötték el. Ő semmi esetre se lesz képes végigcsinálni ma a dolgot; máris fájt a melle, s ha vállára veszi a hátizsákot, és megint mászni kezdenek, néhány perc múlva kikészül. Nincs értelme továbbmenni. Hányuknak kell még megdöglenie? Mi a fenét ér az egésszel Croft? - tette föl magának a kérdést. Könnyen meg tudná ölni. Ha Croft lőtávolságba kerül, csak föl kellene emelnie a puskáját, megcéloznia, s vége lenne a fel742 derítésnek. Visszafordulhatnának. Lassan megdörzsölte combjait, szorongással töltötte el a gondolat, s ugyanakkor csábította is. A gazember ! Csakhogy ilyen gondolatokat nem engedhet meg magának. Megint elfogta a babonás félelem; valahányszor ilyesmi jut az eszébe, csak a saját bűnhődését készíti elő. És mégis. . . Croft hibája, hogy Roth szerencsétlenül járt. Őt, Gallaghert, igazán nem lehet felelőssé tenni érte. Neszt hallott a háta mögül, s összerezzent. Martinez volt, idegesen dörzsölte a fejét. - Szentségit neki, nem tudom aludni - mondta halkan. - Aha. Martinez leült Gallagher mellé. - Szörnyű álmom lenni.Rosszkedvűen cigarettára gyújtott. - Elaludni. . . aztán. . Roth ordítását hallani. - Hát igen, az ilyesmi megrendíti az embert - dünnyögte Gallagher. Megpróbálta az eset jelentőségét normális méretekre csökkenteni. - Sose szerettem különösebben ezt a fickót, azt

azonban igazán nem kívántam, hogy ilyesmi történjen vele. Senkinek se kívánom, hogy elpusztuljon. - Senkinek - ismételte meg Martinez. Gyöngén megdörzsölte a homlokát, mintha a feje fájna. Gallaghert meglepte milyen rossz bőrben van. Sovány arca egészen beesett, szeme kifejezéstelenül, fakón meredt maga elé. Már nagyon is ideje lett volna megborotválkoznia, arca ráncaiba beevődött a piszok, s ettől még sokkal öregebbnek látszott. -- Nehéz ügy - dörmögte Gallagher. - Nehéz. - Martinez óvatosan kifújt egy kis füstöt, s nézték, hogy száll tova a hajnali levegőben. - Fázni - morogta. - Rohadt dolog volt őrködni - mondta rekedten Gallagher. Martinez megint bólintott. Ó éjfélkor állt őrt, s azóta nem tudott elaludni. Pokróca kihűlt; az éjszaka hátralevő részében fázott, s idegesen hánykolódott. Még most, hajnalban is csak alig nyugodott meg. Testében még mindig ott volt a feszültség, amely nem hagyta elaludni, még mindig gyötörte a homályos rémkép, amelytől egész éjszaka szenvedett. Ólomsúlyként nehezedett rá, mintha lázas lett volna. Több mint egy óra hosszat képtelen volt megszabadulni a meggyilkolt japán katona arcától. Rendkívül 743 elevenen látta maga előtt, és ez a látvány ugyanúgy megbénította, mint amikor ott leskelődött a bokorban, kezében a késsel. Az üres hüvely csörrenve nekiütődött a combjának, s Martinez megremegett. Egy kis szégyenkezés fogta el. Remegve megtapogatta a hüvelyt. - Mi a fenének nem dobod el? - kérdezte Gallagher. - Igaz - felelte gyorsan Martinez. Zavart volt és alázatos. Az ujja remegett, miközben kiakasztotta a kés hüvelyének kampóját a töltényheveder karikájából. Elhajította a hüvelyt, s az üresen kongó hangra összerezzent. Mind a ketten megborzongtak, s Martinezt hirtelen megint elfogta a szorongás. Gallagher tisztán hallotta, ahogy Hennessey sisakja pörög a homokban. - Teljesen kikészültem - dörmögte. Martinez gépiesen a kés hüvelye után nyúlt, aztán ráeszmélt, hogy eldobta, és hirtelen megdermedt, mert tisztán hallotta a belsejében Croft hangját, amint ráparancsol, hogy ne szóljon egy szót se felderítő útja eredményéről. Hearn abban a hitben indult el. . . Martinez megrázta a fejét, fojtogatta az iszonyat, s ugyanakkor megkönnyebbülést is érzett. Nem, nem az ő hibája, hogy a hegyen vannak. Aztán hirtelen megnyílt testének valamennyi pórusa, s kicsapódott belőlük a veríték. Borzongani kezdett a hideg hegyi levegőn, ugyanolyan borzadállyal küszködött, amilyen a csapatszállító hajón fogta eI az Anopopejen való partraszállást megelőző órákban. Önkéntelenül fölpillantott a fölöttük húzódó hegygerinezek szikla- és erdősávjaira, behunyta a szemét, s látta, ahogy a rohamcsónak eleje lassan leereszkedik. Egész testében meg-

feszült, várta, mikor szólal meg a géppuska. De nem történt semmi, s Martinez megint kinyitotta a szemét, a váratlan csalódás egészen elgyötörte. Valaminek történnie kell. Legalább egy pillanatfelvételt láthatnék a gyerekemrőlgondolta Gallagher. - Istenverte disznóság felvinni bennünket a hegyre - dörmögte. Martinez bólintott. Gallagher kinyújtotta a karját. s megérintette Martinez könyökét. - Miért nem fordulunk vissza? - kérdezte. - Nem tudom. - Tiszta öngyilkosság az egész. Mik vagyunk mi? Őrült he744 gyikecskék? - Megdörzsölte viszkető borostáit. - Ide figyelj, mindnyájan megdöglünk. Martinez a lábujjait mozgatta a bakancsában, s ettől egy kis jóleső érzése támadt. - Azt akarod hogy ellőjék azt a nyavalyás fejedet? - Nem. - Martinez megtapogatta zsebében a kis dohányzacskót, amelyben a hullától lopott aranyfogakat őrizgette. Talán el kéne dobnia őket. De hát olyan szépek, olyan értékesek. Habozott egy darabig, aztán békén hagyta a zacskót. Megpróbálta legyűrni magában azt az érzést, hogy értékes áldozatot hozna vele isteneinek. - Semmi kilátásunk nincs rá, hogy megússzuk. - Gallagher hangja remegett. s Martinez is megremegett, mint valami rezonáló lemez. Szinte egymáshoz láncolta őket a közös félelem, csak ültek, és bámultak egymásra. Martinez homályos vágyat érzett, hogy megnyugtassa Gallaghert. - Miért nem szólsz Croftnak, hogy hagyjuk abba? Martinez megremegett. Tehát Gallagher is tudja! Csakugyan megmondhatná Croftnak, hogy forduljanak vissza. De olyan elképzelhetetlennek érezte a dolgot, hogy visszaborzadt tőle. Talán é azért megkérdezhetné. Naív lelkében valami ú elképzelés támadt. Akkor, amikor habozott, hogy megölje-e azt a japán őrszemet, egy pillanatra ráeszmélt, hogy az is ember, és hihetetlennek érezte az egészet Most ezt a felderítést érezte ugyanilyen nevetségesen hihetetlennek. Ha egyszerűen csak megkérdezné Croftot, talán ó is belátná, hogy nevetséges az egész vállalkozás. - Oké - bólintott. Fölállt, és a pokrócaikba bugyolált katok nák felé pillantott. Néhányan már mozgolódni kezdtek. - Keltsük föl. Odamentek Crofthoz, és Gallagher megrázta. - Fölkelní!Kicsit csodálkozott, hogy Croft még alszik. Croft mordult egyet, s azonnal fölült. Valami furcsa, nyögésszerű hangot hallatott, aztán rögtön megfordult, és rámeredt a hegyre. Álmában megint egy folyton visszatérő rémkép gyö-

törte: egy szakadék mélyén feküdt, és várta, hogy rázuhan egy szikla, elsodorja egy hullám. Szeretett volna menekülni, de képtelen volt mozdulni. A folyó menti japán támadás óta gyakran voltak ilyen álmai. 745 Kiköpött. - Igen. - A hegy még a helyén volt. Egyetlen szikla sem mozdult. Olyan valószerű volt az álma, hogy kicsit meglepődött. Gépiesen lelökte lábáról a pokrócot, és nekiállt fölhúzni a csizmáját. Közömbösen nézték. Croft fölvette puskáját, amely mellette hevert a pokróc alatt, és megvizsgálta, száraz-e. - Mi a fenének nem keltettetek föl hamarább? Gallagher Martinezre nézett. - Ugye ma visszamenni? kérdezte Martinez. - Micsoda? - Ugye visszamenni? - hebegte Martinez. Croft cigarettára gyújtott, s érezte, hogy a füst marja üres gyomrát. - Mi a fenét beszélsz, Japcsali? - Nem inkább visszamenni? Croft megdöbbent. Fenyegetni akarja Martinez? Egészen el volt képedve. Martinez volt az egyetlen ember a szakaszban, akinek a hűségében sose kételkedett. Croft következő érzése a düh volt. Némán meredt Martinez torkára, s erőszakkal kellett visszatartania magát, hogy neki ne essen. Egyetlen barátja a szakaszban, s ő fenyegeti. Kiköpött. Nem szabad senkiben se bízni az embernek, egyedül csak önmagában. Az előttük álló hegyet még sohase érezte ilyen magasnak és elutasítónak. Croftban is felébredt a kísértés, hogy térjenek vissza, de hirtelen megfordult, hogy elűzze magától. Ha visszatérnek, hiába áldozta fel Hearnt. Megint libabőrös lett a háta: Az a csúcs még mindig gúnyt űz belőle. Óvatosan kell eljárnia. Ha még Martinez is képes így viselkedni, a helyzet veszélyes. Ha a szakasz egyszer rájön A szentségedet Japcsali, ellenem fordulsz? - kérdezte halkan. - Nem - Hát akkor mi a fenének kérdezel ilyeneket? Őrmester vagy, ember, nem szabad ilyen szarságokba keveredned. Martinez csapdába esett. A hűségét vonták kétségbe, s rettegve várta Croft következő szavait, várta, hogy kimondja azt, amitől mindigfélt! Hogy őrmester, de mexikói! - Azt hittem, jó haverok vagyunk, Japcsali. - Igen. - Azt hittem, ember, hogy semmitől se riadsz vissza. 746 - Nem is. - Hűségét, barátságát, bátorságát, mindent kétségbevontak. Miközben Croft hideg, kék szemébe nézett, ugyan-

olyan senkinek és rongyosnak érezte magát, ugyanolyan kisebbrendűségi érzés fogta el, mint mindig, ha. . . ha protestáns, fehér emberrel beszélt. De ezúttal még többről is szó volt. Az a határozatlan fenyegetés, amit mindig érzett, most még erősebben szorongatta, még közelebbinek érezte Mit fognak vele csinálni, hogy ússza meg ezt a dolgot? Majd megfulladt a félelemtől. - Nem haragudni. Japcsali veled menni. - Nahát. - Croft hízelgő szavai megtették a hatásukat Martinezre. - Micsoda? Vele mész? - kérdezte Gallagher. - Ide figyelj, Croft, mí a fenének nem fordulsz vissza? Nem kaptál még elég nyavalyás medáliát ? - Fogd be a szád, Gallagher. Martinez legszívesebben elsompolygott volna. - Eh! - Gallagher a félelem és elszántság között ingadozott. - Ide figyelj, Croft, én nem félek tőled. Tudod jól, hogy mi a véleményem rólad. A szakasz tagjainak többsége fölébredt, és mereven bámulta őket. - Pofa be, Gallagher. - Tanácsolom, hogy ne fordulj háttal nekünk. - Azzal Gallagher otthagyta, de még mindig remegett vakmerősége miatt. Minden pillanatban várta, hogy Croft utánamegy, ráveti magát, és leütí. Hátán már előre megremegett a bór. Croft azonban nem csinált semmit. Még mindig Martinez árulásának hatása alatt állt. A szakasz ellenállása még sose nehezedett rá ilyen nyomasztóan. Le kell küzdenie a hegyet, föl kell vinnie a katonákat. Pillanatnyilag túlságosan elfoglalta ez a gondolat, teljesen üres volt az agya, nem volt benne úgyszólván semmi akaraterő. - Na, emberek, félóra múlva indulunk, ne kószáljatok el.Válaszul kórusban hangzott fel az elégedetlen morgás, Croft azonban okosabbnak látta, ha nem kezd ki senkivel. Akaraterejének utolsó csöppjénél tartott, fáradt volt, s mosdatlan teste elviselhetetlenül viszketett. Ha átjutottak a hegyen, mihez fognak kezdeni? Csak heten 747 I maradtak, és Minetta meg Wyman használhatatlan. Szemügyre vette a Polyákot és Redet, akik kedvetlenül rágcsálták a reggelit, és mereven farkasszemet néztek vele. De aztán elkergette magától előbbi gondolatait. Majd ráér töprengeni rajtuk, ha már túljutottak a hegyen. Most ez a legfőbb feladat. Red még néhány percig nézte Croftot, tompa gyűlölettel figyelte minden mozdulatát. Soha senkit nem gyűlölt annyira; mint Croftot. Miközben a ham and eggset kanalazta ki a konzervdobozból, lázadozott a gyomra. Az étel szívós volt és ízetlen; míg rágcsálta, nem tudta, lenyelje-e vagy inkább kiköpje. Min-

den falatot végtelenül sokáig forgatott a szájában, mintha valami ólomdarab lett volna. Végül is eldobta a konzervdobozt, ült, és a lábára meredt. Gyomra üresen, émelyítően lüktetett. Még nyolc adag élelmiszere volt: három sajtkonzerv, két ham and eggs és három doboz marha- meg disznóhús. Tudta, hogy sose fogja megenni; csak fölösleges terhet jelentettek a hátizsákjában. Eh, a fenébe velük! Elővette az élelmiszerdobozokat, fölvágta késével a tetejüket, és kiszedte belőlük a cukrot meg a cigarettát. Már éppen azon volt, hogy eldobja a konzerveket meg a kétszersültet, amikor eszébe jutott, hogy a többieknek talán kellene. Arra gondolt, hogy megkérdezi őket, de aztán elképzelte magát, amint a konzervekkel a kezében végigjárja őket, s még képesek lesznek kigúnyolni. Eh, egye meg őket a fene, semmi köze hozzájuk. Azzal maga mögé hajította az ennivalót, a bozótba. Egy darabig csak ült, olyan dühös volt, hogy a szíve hevesen kalimpált, de aztán lecsillapodott, és nekiállt becsatolni a hátizsákját. Mindenesetre könnyebb lesz - állapította meg magában, aztán megint dühbe gurult. Istenverte katonaság! Ilyesmit még a disznóknak se adnak. Egy darabig megint hevesen lélegzett. Ezért a vacak kajáért kell ölni meg megdögleni. Különböző képek merültek föl az agyában, gyárakat látott, ahol a húst megdarálják, összepréselik és megfőzik, mielőtt bedugnák ezekbe a konzervdobozokba, tisztán hallotta a tompa puffanást, amellyel a puskagolyó leterít egy embert, még Roth ordítását is. Az isten verje meg ezt az egész szarságot. Ha még tisztességes ennivalót se tudnak adni az embernek, nyalják ki a seggem. Mind. Olyan erősen remegett, hogy le kellett ülnie, és kifújnia magát. 748 Kénytelen szembenézni az igazsággal. A hadsereg legyőzte. f Eddig mindig azt hitte, hugy a kellő pillanatban csinál majd " valamit, ha túl sokat bosszantják. És most. . Előző nap beszélgetett a Polyákkal, kicserélték Hearnnal kapcsolatos sejtéseiket, de aztán abbahagyták. Tudta, mit kellene csinálnia, és azt is tudta, hogy ha nem meri megcsinálni, gyáva. Martinez azt akarta hogy forduljanak vissza; ha egyszer megpróbálta rábeszélni Croftot, biztosan tud valamit. Közben a napfény már elárasztotta a lejtőt, s a hegy sötétpiros árnyéka lilává és kékké változott. Red hunyorogva fölnézett a csúcsra. Még egy egész délelőtt mászniok kell, és mi lesz aztán? Egyenest beleszaladnak a japánokba, és kinyírják valamennyiüket. Visszafelé már nem fogják megmászni a hegyet. Ösztönszerűen elindult Martinez felé, aki a hátizsákját csatolta össze. Red egy pillanatig habozott. Már majdnem mindenki menetkészen állt, és Croft még képes lesz rákiabálni, ha késlekedik. Még be kell gyömöszölnie a pokrócát a hátizsákjába. Eh, egye fene - gondolta ismét Red, szégyenkezve és dühö-

sen. Megállt Martinez előtt, s nem tudta, hogy kezdjen neki. - Hogy vagy, Japesali? - Oké. - Szóval volt egy kis nézeteltérésed Crofttal, mi? - Semmi lényeges. - Martinez elfordította a tekintetét. Red cigarettára gyújtott, viszolygott attól, amit művel.Gyáva alak vagy, Japesali. Szeretnéd abbahagyní a dolgot, de nincs merszed megmondani. Martinez nem felelt. - Ide figyelj Japesali. Elég régóta ismerjük már egymást, mind a ketten tudjuk, mire megy ki ez az egész. Azt hiszed, élvezet lesz ma megmászni azt a hegyet? Egész biztos, hogy még egypáran lezuhanunk valamelyik sziklapárkányról. Lehet, hogy éppen mi ketten. - Hagyj békén - morogta Martinez. - Gondold csak meg, Japesali. Még ha át is jutunk a hegyen, a túloldalon ellöv ik a fél lábunkat vagy a fél karunkat. Szeretnéd, 74 ha eltalálna egy golyó? - Red még mindig restelkedett, hogy ilyen érvekkel hozakodik elő. Másképpen kellene csinálni. - Nyomorék akarsz lenni? . Martinez a fejét rázta. Az érvek most már maguktól sorakoztak fel egymás után Red agyában. - Te megölted azt a japcsit, igaz? Gondoltál rá, hogy ezzel hamarább kerül rád a sor? Ez kényes pontja volt Martineznek. - Nem tudom, Red. - Te meölted azt a japánt, és egy árva szót se szóltál róla senkinek ? - De igen. - Szóval Hearn tudott róla? És mégis bement a szorosba, noha tudta, hogy ott vannak a japánok? - Igen. - Martinez remegni kezdett. - Én megmond neki, megpróbál megmondani neki. Hadnagy ostoba. - Hazudsz. - Nem. Red még mindig nem volt biztos a dolgában. Elhallgatott, és másképpen próbálkozott. - Láttad azt a gyémántokkal kirakott kardot, amit Motoméról hoztam? Ha akarod, a tied lehet. Ó! - Martinez előtt képzeletben megcsillant a gyönyörű kard. - Aj ándékba ? - Igen. Croft hirtelen elkiáltotta magát: - Gyerünk, emberek, indulás ! Red megfordult. A vér forrt az ereiben, s lassan a combjához törölte a tenyerét. - Mi nem megyünk, Croft. Croft elindult Red felé. - Ezt komolyan mondod, Red?

- Ha olyan fenemód vágysz rá, hogy mindenáron továbbmenj, menj magad. Minket majd visszavezet apcsali. Croft rámeredt Martinezre. - Mi az? Megint mást gondoltál? - kérdezte halkan. - Mi vagy te? Vénasszony? Martinez lassan megrázta a fejét. - Nem tud, nem tud.Az arca rángatózni kezdett, elfordult. - Pakolj be a hátizsákba. Red. és hagyd abba ezt a szárakodást. Kár volt Martinezzel kezdeni. Red most már tisztán látta. Undorító volt: mintha egy gyereket próbált volna érvekkel meg750 győzni. A könnyebbik módszert választotta, és kiderült hogy nem megy vele semmire. Neki kell Crofttal szembefordulnia. - Ha azt akarod, hogy felmenjünk arra a hegyre, a hátadon r kell felcipelned bennünket. A szakasz tagjai közül néhányan morgolódni kezdtek. - Engedj vissza! - ordította a Polyák, és Minetta meg Gallagher vele együtt kiabált. Croft rájuk meredt aztán leakasztotta válláról a puskát, és hanyag mozdulattal kibiztosította. - Most már aztán csakugyan pakolj be, Red. - Könnyű hősködni, amikor nálam nincs puska. P - Pakold be azt a hátizsákot, Red, és pofa be! - Nem egyedül vagyok. Mindnyájunkat le fogsz lőni? Croft megfordult és rámeredt a többiekre. - Hadd lám, ki s akar Red mellé állni? - Senki se mozdult. Red nézte őket, s titokban reménykedett, hátha puskát ragad valamelyikük. Croft most háttal állt feléje. Itt az alkalom, rávetheti magát, leütheti, a többiek biztos a segítségére lesznek. Ha valamelyikük elkezdi, mind követik a példáját. De nem történt semmi. Egyre csak biztatta magát, hogy ugorjon rá Croftra, dé a lába nem engedelmeskedett. Croft megint feléje fordult. - Na, Red, szedd azt a hátizsákot! - Nyasgem. - Három másodperc múlva lelőlek. - Hat lábnyira állt Redtől, puskáját a csípője magasságában tartva. A puskacső lassan Red felé fordult. Red Croft arcát figyelte. Hirtelen pontosan tudta, mi történt Hearnnel, és ettől a felismeréstől egyszerre elgyöngült. Igen, Croft le fogja lőni. Egészen biztos. De csak állt mereven, farkasszemet nézve Crofttal. - Csak így lepuffantanál egy embert? - Igen. Semmi értelme sem volt tovább habozni. Biztos, hogy Croft lelövi. Egy pillanatra megint fölrémlett agyában az a jelenet, amikor ott hasalt a földön, és várta, hogy a japán szurony a hátába hatoljon. Érezte, hogy dobol a vér a halántékán. S miközben várt, lassan elszállt belőle az akaraterő.

- Na mi lesz, Red? 751 A puskacső kis félkörben arrább mozdult, mintha Croft pontosabban akart volna célozni Red Croft ujját figyelte a ravaszon. Mikor kezdte meghúzni, Red egész testében megfeszült. - Hát jó, Croft, győztél - Kicsit rekedt volt a hangja. Minden erejét összeszedte, hogy ne remegjen. Észrevette, hogy a szakasz többi tagja megkönnyebbül. Úgy érezte, mintha a vérkeringése az előbb lelassult volna, de most újra gyorsabban lüktetne. Minden idegszála remegett. Lehajtott fejjel a hátizsákjához ballagott, belegyömöszölte a pokrócot, becsatolta a szíjakat, és fölállt. Vereséget szenvedett. Ez lett hát a vége. Szégyenkezéséhez még bűntudat is járult. Örült, hogy vége, örült, hogy Crofttal vívott hosszú küzdelme befejeződött, s ezentúl nyugodtan engedelmeskedhetik a parancsainak, nem lesz olyan érzése, hogy ellen kellene szegülnie. Ez volt az a végső megaláztatás, amely teljesen letörte. Ha ez lett a vége, mi értelme volt mindennek, amit eddig csinált az életében? Mindig minden azzal végződik, hogy az ember ledobja a válláról a terhet? Beállt a sorba valahol a közepe táján, és a szakasszal együtt baktatni kezdett. Nem nézett senkire, és rá se nézett senki. Valamennyien pokoli zavarban voltak. Mindegyikük megpróbálta elfelejteni, milyen kísértést érzett, hogy lelője Croftot, és hogyan v a I lott kudarcot. Menetelés közben a Polyák halkan, dühösen, önmaga iránt érzett undorral eltelve szüntelenül szitkozódott. Te gyáva kutya! - szidta önmagát, rémülten, kicsit megdöbbenve. Ott volt a nagy pillanat, és ő nem használta ki. Puska volt a kezében, és nem csinált vele semmit. Gyáva. . . gyáva! Croft viszont visszanyerte önbizalmát. Még ma délelőtt megmásszák a csúcsot. Minden és mindenki megpróbálta meggátolni benne, de most már nem áll senki az útjában, semmiféle akadály. A szakasz fölkapaszkodott a lejtőn, megmászott egy hegygerincet, aztán egy kavicsos lejtőn leereszkedett egy másik kis völgybe. Croft egy szűk sziklahasadékon keresztül egy újabb lejtőre vezette őket, sen óra hosszat szikláról sziklára vergődtek fölfelé, 752 néha több száz métert négykézláb haladtak nagy keservesen, c hosszan elnyúló sorban, egy mély vízmosás peremén. A délelőtti nap már nagyon forrón tűzött, s a katonák megint kimerültek. Croft most lassabban vezette őket, szinte minden percben megálltak. Átmásztak egy hegygerincen, aztán leügettek egy lankásabb

lejtőn. Egy óriási amfiteátrum terült el előttük, magas, meredek, sűrű növényzettel borított sziklafalak szegélyezték nagyjából félkör alakban. Szinte függőlegesen emelkedtek a magasba, körülbelül százötven méterre, vagyis legalább olyan magasra, mint egy negyven emeletes felhőkarcoló, s fölöttük magasodott a hegycsúcs. Croft ezt az amfiteátrumot már korábban észrevette; több mérföldnyi távolból olyan volt, mintha sötétzöld gallér övezte volna a hegy nyakát. Megkerülni nem lehetett; a hegy minden oldalon háromszáz méter magasból ereszkedett le az amfiteátrumba. Kénytelenek voltak egyenest előremenni és megmászni az előttük lévő dzsungelt. Croft a sziklák lábánál pihenőt rendelt el, mivel azonban nem volt árnyék, nem sokra mentek vele. Öt perc múlva tovább is indultak. A lombfal nem volt olyan áthatolhatatlan, amilyennek messziről látszott. A növényzet közt természetes sziklalépcső bújt meg és haladt cikcakkban fölfelé, mint valami kaptató. A dzsungel kisebb ligetekből, bozótosból, alacsonyabb növényekből, indákból állt, meg néhány fából, amelynek gyökerei vízszintesen nőttek kí a hegyből, s törzsük L alakban meggörbülve nyúlt az ég felé. A talaj persze sáros volt a szikláról lecsurgó esővíztől, s lombok, ágak,tüskék akadályozták az előrejutást. Lépcsőnek lépcső volt, de semmi esetre se kényelmes. A katonák egy utazóbőröndnek megfelelő súlyt cipeltek a hátukon, s körülbelül negyven emeletnyi lépcsőt kellett megmászniok. = S ráadásul a lépcsőfokok nem is egyforma magasak voltak. Né- hol egyik derékig érő szikláról a másikra kellett kapaszkodniok, = másutt viszont kaviccsal és kisebb kövekkel borított lejtőkön 'úsztak fölfelé; voltak helyek, ahol mindegyik szikla más-más magasságú és alakú volt, mint az előző. S a lépcső persze be volt nőve ágakkal és indákkal, s késsel kellett utat vágniok maguk753 Croft úgy gondolta, hogy egy óra alatt fel tudnak kapaszkodni az amfiteátrum falának tetejére, de mire az óra letelt, csak fele útig jutottak. A katonák úgy tekeregtek Croft mögött fölfelé, mint valami megsebzett hernyó. Sohase haladtak egyszerre. Előfordult, hogy néhányan már megmásztak egy sziklát, s aztán meg kellett várniok, míg a többiek utolérik őket. Egymást követő hullámokban haladtak fölfelé, Croft néhány méterrel mindig elöl, s a szakasz többi tagja görcsös erőfeszítéssel igyekezett betömni a lyukakat. Olyan volt az egész, mint egy kétségbeesetten i vonagló hernyó. Néha azért voltak kénytelenek megállni, hogy Croft vagy Martinez lassan utat vágjon egy-egy bambuszszövevényben. Egyes helyeken a lépcsőn két-három méter magas, sáros domb emelkedett, a kiálló gyökerekbe kapaszkodva másztak át rajtuk. A szakasz megint átesett a fáradtság különböző fokozatain, de ez már annyiszor megesett velük a legutóbbi néhány nap folya-

mán, hogy szinte már megszokták, nem is volt elviselhetetlen. Minden meglepődés nélkül vették tudomásul, hogy a lábuk elá zsibbadt, s úgy húzzák maguk után, mint a gyerekek spárgára i kötött játékszereiket. A magas sziklákra már nem úgy másztak fel, mint valami lépcsőfokra. Először földobták a párkányra a puskájukat, aztán fölhasaltak a sziklára, s úgy húzták maguk után a lábukat. Még a legalacsonyabb sziklára sem tudtak csak úgy egyszerűen föllépni. A kezükkel emelték fel a lábukat a szikla párkányára, támolyogva, mint az öreg emberek, akik egy órácskára fölkelnek az ágyból. Szinte minden pillanatban megállt valamelyikük, összehúzódz! kodva lefeküdt a sziklára, s lihegve zokogott a fáradtságtól, Í!; mintha gyászolna valakit. A többiek annyira beleélték magukat É a helyzetébe hogy elfogta őket a szédülés s szinte beteges odaadással hallgatták, ha valamelyikük öklendezni kezdett, de hányni persze nem tudott. Mindig öklendezett valamelyikük. S állandóan elestek. A sártól és növényektől csúszós sziklára való felkapaszkodás, a sűrű bambuszbozót gyűlöletes tüskéi, a lábaikra csavarodott indák egyetlen iszonyú gyötrelemmé olvadtak i össze. Nyögtek, káromkodtak, arcra buktak, tántorogtak, így kúsztak szikláról sziklára. Legfeljebb három méternyire láttak maguk elé, s már egyikük 754 se gondolt Croftra. Rájöttek, hogy hiába gyűlölik, úgyse tudnak ellene tenni semmit, így aztán a hegyet gyűlölték, hevesebben gyűlölték, mint ahogy egy emberi lényt gyűlölhettek volna. A lépcső szinte megelevenedett, valóságos emberi alakot öltött; úgy érezték, mintha minden lépésüknél gúnyt űzne belőlük, becsapná őket, rosszindulatú szikláival ellenállást fejtene ki. Megfeledkeztek a japánokról, a felderítésről, szinte még önmagukról is. Már csak az rázhatta volna föl őket kábultságukból, ha befejezhették volna a sziklamászást. Még Croft is ki volt merülve. Az ő feladata volt vezetni őket, s ha a lombozat túlságosan sűrű volt, ösvényt vágni; minden erejét meg kellett feszítenie, hogy fölcipelje embereit valahogy a hegyre. Nemcsak önnön testének a súlyát érezte, hanem valamennyiükét, mintha hámba fogva vonszolta volna őket maga után. Azok meg visszafelé húzták, a vállába meg a lábába kapaszkodva. A testi fáradtságon kívül a végsőkig kifáradt az agya is, mert állandóan ügyelnie kellett, hogy ne követeljen embereitől olyan erőfeszítést, amely meghaladja teljesítőképességük határait. Feszültségének azonban egyéb oka is volt. Minél közelebb jutott a csúcshoz, annál jobban elfogta a rettegés. Valahányszor a sziklalépcső egy-egy kanyarulatához érkeztek, minden akaraterejét újra össze kellett szednie. Napok óta egyre közelebb és közelebb jutott a sziget szívéhez, és egyre jobban nőtt benne a szorongás. A hatalmas, ismeretlen tereprészek, amelyeket ma-

guk mögött hagytak, fölemésztették akaraterejét, s minden újabb útszakasz egyre kevésbé izgatta Szinte tapintható, állandóan m nagyobb erőfeszítésre volt szüksége hogy az ismeretlen dombokon és az ősi, ellenálló hegy meredek lejtőin továbbhaladjon. Életében először riadtan rezzent össze, ha egy rovar az arcába csapódott, vagy egy levél, amelyet nem vett észre, megcsiklan'ozta a nyakát. Végső erőtartalékait kellett igénybevennie, hogy továbbhajszolhassa magát, s valahányszor megpihentek, teljesen kimerülten rogyott össze. De a rövid pihenők alatt mindig újra és újra akaraterőre kapott, s megint tovább tudott vergődni néhány méterrel. Ő is elfeledkezett szinte mindenről. A felderítés célja, sőt maga a hegy #s alig érdekelte már. Önmagával vívott belső harcot, mintha 755 arra akart volna rájönni, hogy a végén melyik lénye lesz a győztes. És végre úgy érezte, hogy már nincs messze a csúcs. A dzsungel lombjainak sűrű hálóján keresztül napfény szűrődött át, mintha egy alagút kijáratához közeledtek volna. Ez újabb erőfeszítésre sarkallta, s ugyanakkor még jobban elcsigázta. Minden lépésnél, amellyel közelebb jutott a csúcshoz, egyre jobban félt, hogy összeroppan, mielőtt még elérnék. Erre azonban nem került sor. Egy sziklán megtántorodott, megpillantott valami futball-labda alakú, vörösesbarna fészket, és fáradtságában belelépett. Abban a pillanatban rá is jött, hogy miféle fészek, de már későn. Odabenn éktelen nyüzsgés támadt, a fészekből zúgva kiröppent egy fél dolláros nagyságú, hatalmas lódarázs, utána még egy és még egy. Kábultan nézte, hogy tucatjával röpködnek már a feje körül. Hatalmas, gönyörű, sárga testük és szivárványszínű szárnyuk volt. Ezt az emléket persze csak később idézte föl magában, mint olyasvalamit, ami teljesen független volt attól, ami ezután következett. A dühös lódarazsak néhány másodperc múlva, mint valami tűzcsóva, süvítettek végig a sor mentén. Croft érezte, hogy az egyik a fülére száll, morogva utánacsapott, de a lódarázs addigra már megcsípte. Őrjítő fájdalom volt; teljesen érzéketlenné vált tőle a füle, mintha megfagyott volna, s éles fájdalom nyilallt egész testébe. Aztán újra meg újra megcsípték a darazsak: kínjában fölüvöltött, és őrjöngve csapkodott utánuk. A szakasz számára ez jelentette a végső, most már csakugyan elviselhetetlen gyötrelmet. Körülbelül öt másodpercig csak álltak; mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, s némán csapkodták a rájuk támadó lódarazsakat. Minden szúrás úgy hatott rájuk, mint egy-egy ostorcsapás, s őrült kétségbeesést váltott ki belőlük. Valósággal eszüket vesztették Wyman bőgni kezdett, mint egy gyerek, erőtlenül nekitámaszkodott egy sziklának, s eszelősen csapkodott maga körül a levegőben. - Nem bírom, nem bírom! - ordította.

Két lódarázs szinte egyszerre csípte meg, mire elhajította puskáját, és fölüvöltött az iszonyattól. Az üvöltés a többieket ís fölizgatta. Wyman elkezdett lefelé rohanni a sziklákon, és egyik a másik után követte. Croft utánuk kiáltott, hogy álljanak meg, de ügyet se vetettek rá. Káromkodott még egyet; tehetetlenül utánacsapott néhány darázsnak, aztán ő is elindult a többiek nyomában. Becsvágya utolsó maradványával még arra gondolt, hogy odalenn majd ismét összegyűjti az embereket. A lódarazsak végigkergették a katonákat a sziklalépcsőn, aztán keresztül a sziklapárkányon, végső, kétségbeesett erőfeszítésre késztetve őket. A katonák meglepő gyorsasággal szaladtak, ugráltak szikláról sziklára, és törtettek keresztül az útjukba álló bokrokon. Nem éreztek semmi egyebet, csak a lódarazsak dühös csípéseit, s zsibbadt testük rázkódásait, amikor leugrottak egyegy szikláról. Mindent elhajítottak, ami menekülés közben akadályozhatta volna őket. Eldobták a puskájukat, némelyikük még a hátizsákját is levette, és elhajította. Homályosan rémlett nekik, hogy ha minél több holmijukat elhajigálják, nem folytathatják a felderítést. A Polyák érkezett közvetlenül Croft előtt az amfiteátrumba. Gyors pillantást vetett a többiekre, akik most, hogy megmenekultek a lódarazsak elől, zavartan álldogáltak. A Polyák hátrapillantott Croftra, aztán ordítva rontott közéjük: - MI AZ ISTENNEK ÁLLTATOK MEG? JÖNNEK A DARAZSAK! - Azzal megállás nélkül továbbrohant, nagyot ordított, és a szakasz eszeveszett pánikban követte. Szétszóródtak az amfiteátrum területén, s még mindig lankadatlan erőfeszítéssel átmásztak a következő gerincen, aztán le a völgybe s az utána következő lejtőkre. Tizenöt perc múlva ugyanott voltak, ahonnan reggel elindultak. Mikor Croft végül utolérte a szakaszt, és maga köré gyűjtötte a katonákat, megállapította, hogy csak három puskájuk és öt hátizsákjuk maradt. Ezzel a felderítés befejeződött. Tudta, hogy még egyszer nem próbálhatják megmászni a hegyet. Ő maga is túl gyönge volt hozzá. Egykedvűen beletörődött, túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy sajnálja a dolgot, vagy fájjon neki. Csöndes, fáradt hangon pihenőt rendelt el, mielőtt visszafordultak volna a part felé, hogy megvárják a csónakot. 757 A visszatérés minden különösebb esemény nélkül folyt le. A kakonák irtózatosan fáradtak voltak, de most már hegynek lefelé kellett haladniok Minden bai nélkül átugrották a sziklapárkányon a hasadékot, ahol Roth halálra zúzta magát, délután maguk mögött hagyták az utolsó sziklát is, és nekivágtak a sárga domboknak. Menetelés közben egész délután hallották a hegylánc másik oldaláról az ágyúdörgést. Este a dzsungeltől tíz mérföldre

táboroztak le, s másnap elértek a tengerpartra, ahol csatlakoztak a hordágyvivőkhöz. Brown és Stanley csak a szakasz előtt néhány órával érkezett meg a dombok közül. Goldstein jelentette Croftnak, hogyan veszítették el Wilsont, s csodálkozott, hogy Croit sem szólt rá semmit. De hát Croft egészen mással volt elfoglalva. A lelke mélyén megkönnyebbült, hogy nem tudta megmászni a hegyet. Azon a délutánon, amikor a szakasz a másnapra esedékes rohamcsónakot várta a parton, Croft. ha nem is vallotta be, végre belenyugodott a tudatba, hogy az ő becsvágyának is vannak határai. 14 A csónak másnap fölvette őket. és elindultak visszafelé. Ezúttal olyan járművet küldtek értük, amelyben tizennyolc priccs állt a falak mentén. A katonák rárakták felszerelésüket az üres pricscsekre, aztán leheveredtek aludni. Előző délután óta aludtak; amióta kijutottak a dzsungelből. lestük megmerevedett, minden tagjuk fájt. Néhányan nem is reggeliztek, de nem is oltak éhesek. A felderítéssel járó sok-sok erőfeszítés minden tekintetben kikészítette őket. Miközben visszafelé utaztak, órákig szunyókáltak, s még ha fölébredtek is, fekve maradtak a priccseken, és az eget bámulták. A csónak ágaskodott, jobbra-balra hánykolódott, az oldalán és az elején átcsapott a permet, de a katonák alig vettek róla tudomást. A motorok búgása jólesően megnyugtatta őket. A felderítés eseményei már kezdtek elhalványulni bennük; homályos emlékek kusza zűrzavarává olvadtak össze. Délutánra már a legtöbben felébredtek. Még mindig irtózatosan fáradtak voltak, de aludni már nem tudtak. Fájt a testük, semmi kedvük sem volt a priccsek közti szűk helyen mászkálni, 758 mégis elfogta őket egy kis nyugtalanság. A felderítés befejeződött ngyan, de a jövőre nézve nem sok ceményük lehetett. A legközelebbi hónapok és évek szinte tapintható közelségbe kerültek. Továbbra is benne vannak a taposómalomban; abban a nyomorúságos, egyhangú, újra meg újra megismétlődő borzalmakkal teli életben. . . Történni fo még sok minden, múlik az idő, de nincs semmi remény, nincs kilátásuk semmi jóra. Mint a felhő telepedett rájuk valami mélységes, kábult csüggedés. Minetta lehunyt szemekkel feküdt a priccsén, és egész délután ábrándozott. Egy nagyon egyszerű, de nagyon csábító gondolat kerítette a hatalmába. Azon spekulált, hogy ellövi a fél lábát. A legközelebbi napok valamelyikén puskatisztítás közben megcélozza a bokáját, és meghúzza a ravaszt. Valamennyi csontja szétroncsolódik majd, de akár amputálni kell, akár nem, egészen biztos, hogy kénytelenek lesznek hazaküldeni. Igyekezett minden szemszögből megvizsgálni a dolgot. Nem fog tudni többé szaladni, de hát mi a fenének kellene szaladnia?

Ami pedig a táncot illeti, azok az újfajta művégtagok állítólag - remekül beválnak, s a féllába különben is megmarad. Ó, minden rendben, menni fog a dolog. Egy pillanatra azért mégis kényelmetlenül érezte magát. Melyik lábát válassza? Lényeges ez egyáltalán? Balkezes volt, s épp ezért okosabb lenne tán, ha jobb lábát lőné el. Vagy mindegy? Arra gondolt, hogy megkérdezi a Polyákot, de rögtön el is vetette az ötletet. Az ilyesmit egyedül kell megcsinálni. Két hét múlva, egy olyan napon, amikor majd nem fesz semmi tennivalójuk, elintézi ezt a jelentéktelen apróságot. Egy darabig, esetleg három vagy hat hónapig kórházban kell majd feküdnie, de aztán. . . Cigarettára gyújtott, nézte. hogyan olvadnak egymásba a füstkarikák, s jóleső szomorúság fogta el a gondolatra, hogy el kell veszítenie féllábát, s nem is a saját hibájából. Red egy hólyagot piszkált a tenyerén, s gondosan megvizsgálta ujja bütykein a csomókat meg a ráncokat. Nem volt kedve tovább áltatni magát. A veséje kikészült, s nemsokára a lába is felmondja a szolgálatot. Egész testében érezte, milyen pusztítást végzett benne a felderítés. Valószínűleg rengeteg energia elszállt belőle, amit soha többé nem fog tudni összeszedni. Hát igen, mindig a régiek mennek rá, MacPherson Motomén, most meg 759 Wilson, de biztos így is van rendjén. Még mindig fennáll a lehetősége, hogy csak megsebesül, és egy millió dollárt érő sebbel leszerelhet. De hát nem úgyis mindegy? Ha egyszer az ember gyávának bizonyul. . . Köhögni kezdett, elnyúlva feküdt a hátán, a nyál ingerelte a torkát. Erőlködve félkönyékre támaszkodott, és kiköpte a nyálat a csónak padlójára. - Hé, Jack - kiáltott le a kormányos a csónak farából -, ne mocskold össze a hajót. Semmi kedvünk fölsúrolni utánatok. - Pofa be! - kiáltotta a Polyák. Croft rájuk szólt a priccséről: - Hagyjátok abba a köpködést, emberek. Nem felelt senki. Red csöndesen bólintott. Rendben van; kicsit félt, hogy Croft mond valami egyebet is, s megkönnyebbült, hogy nem ripakodott rá név szerint. A csavargók a népszállóban. akik meghunyászkodtak, ha józanok voltak, és szitkozódtak, ha részegek. . . Az ember húzza, egyedül is, ameddig bírja, aztán egyszerre csak nem bírja tovább. Lázad minden ellen, mindig vereséget szenved, s a végén csak egy nyavalyás kis csavar lesz belőle, amelyik nyikorog, ha a gépezet túlságosan gyorsan forog. a Most már másoktól függ; érezte, hogy szüksége van társakra, de nem tudta, mire megy majd vele. Valahol a lelke mélyén kialakulóban volt valami ködös elképzelés, de nem tudta megfogalmazni. Ha összetartanának. . . Eh, szart! Az emberek csak ahhoz értenek, hogy elvágják egymás torkát. Nincs kiút, a végén még a büszkeség is elhagyja az

embert. Talán ha mellette lenne Lois. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ír neki, újrakezdi vele a dolgot, de aztán elvetette a gondolatot. A legkevesebb, amit az ember tehet, hogy férfihöz illően távol marad az elhagyott asszonytól. Meg aztán fennáll annak a lehetősége is, hogy az asszony esetleg elküldi a fenébe. Megint rájött a köhögés, beleköpött a tenyerébe, néhány másodpercig kábultan tartotta tenyerén a nyálat, aztán lopva beletörölte a priccs vásznába. Mossa csak ki az a nyavalyás kormányos. Kicsit zavartan és restelkedve mosolyodott el, hogy ilyen elégtétellel töltötte el a gondolat. Alamuszi fráter. Pedig nem mindig volt ilyen. Goldstein karját a feje alá téve hevert a priccsen, és ábrándoz760 va gondolt a feleségére meg a gyerekére. A keserűség és a csalódás, amelyet Wilsen elvesztése miatt érzett, visszahúzódott ugyan agya valamelyik rekeszébe, s átmenetileg szinte burokkal vette körül a kábulat, amely az esetet követte. Másfél napig aludt, a hordággyal való cipekedés már nagyon távolinak tűnt. Még Brownt és Stanleyt is szerette, mert kicsit kényelmetlenül érezték magukat vele szemben, és láthatólag nem mertek alkalmatlankodni neki. Meg aztán szerzett magának egy barátot. Igen jó viszony alakult ki közte és Ridges közt. Az a nap amelyet együtt töltöttek a parton, várva hogy a szakasz többi tagja megérkezzen, igazán nem volt kellemetlen. S amikor beszálltak a csónakba, automatikusan két szomszédos priccset választottak ki maguknak. Ugyanakkor voltak pillanatok, amikor lázadozott a dolog ellen. Ez a goj, aki a barátja lett, szép kis goj volt: közönséges paraszt, éppoly kitaszítottja a társadalomnak, mint ő maga. Természetes, hogy neki csak ilyen jut. De rögtön el is szégyellte magát a gondolatra, majdnem annyira, mint amikor a feleségével kapcsolatban támadt valamilyen csípős gondolata. Mindig az lett a vége, hogy elrestellte magát. Igaz, hogy egy analfabéta lett a barátja, de mit számít ez? Ridges derék fickó. Van benne valami állhatatosság. A föld sója - állapította meg magában Goldstein. A csónak a partról körülbelül egymérföldnyire szelte a habokat. Ahogy a délután a vége felé közeledett, a katonák kezdtek kicsit mozgolódni. kibámultak a csónak pereme fölött. A sziget lassan siklott el mellettük, áthatolhatatlannak látszó, zöld, sötét r dzsungel szegélyezte a partját. Elhaladtak egy kis félsziget mellett, amelyet már errefelé jövet is észrevettek, s néhányan számít- gatni kezdték, meddig tart még amíg a táborba érkeznek. A Polyák fölkapaszkodott a hajó farába, ahol a kormányos tartózkodott egy vászontető alatt. A nap csillogott a vízen, vakítóan verődött vissza minden egyes fodorról, a levegőnek kellemes növény- és óceánszaga volt. - Istenem, de szép -. mondta a Polyák a kormányosnak. A kormányos csak dörmögött valamit. Meg volt sértve, mert

a katonák összeköpködték a hajóját. az, jaek Mi bajod Mi ? ? - kérdezte a Polyák. 761 - Te is azok közül a nagyokosok közül való vagy, akik szemtelenkedtek velem. A Polyák vállat vont. - Ugyan már jack, ne vedd úgy a szívedre. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, kikészültek az idegeink. - Hát igen, el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű dolgotok. - De nem ám. - A Polyák ásított egyet. - Figyeld csak meg, holnap megint kiküldenek majd felderítésre. - Már csak tisztogató akciók folynak. Mi az, hogy tisztogató akciók? A kormányos ránézett. - Atyaisten, egészen elfelejtettem, hogy hat napig voltatok felderítésen. A fenébe is, ember, az egész rohadt hadműveletnek vége. Toyakut megöltük. Egy hét múlva legfeljebb. ha tíz japán marad életben. - Micsoda. . .? - Bizony. Elfoglaltuk az utánpótlási raktárukat. Kinyírjuk őket. Tegnap magam is láttam a Toyaku-vonalat. Betonból épült géppuskaállásaik voltak. Lőrésekkel meg minden nyavalyával. A Polyák káromkodott egyet. - Szóval vége? - Körülbelül. Tehát mi hiába törtük magunkat. A kormányos elvigyorodott. - Magasabb stratégia. A Polyák egy idő múlva lemászott, és elmesélte a dolgot a többieknek. Teljesen rendjén valónak találták. Keserűen nevetgéltek, megfordultak a priccseken, és rámeredtek a csónak oldalfalára. De hamarosan ráeszméltek, hogy ha vége a hadműveletnek legalább néhány hónapig nem kell ütközetben részt venniök. A dolog megzavarta és idegesítette őket nem tudták, örüljenek-e a hírnek vagy sem. Eddig azt hitték, hogy volt valami értelme a felderítésnek, s most kiderült hogy semmi. Amilyen fáradtak voltak, majdnem beleőrültek ebbe a gondolatba, de aztán lassan megelégedéssel töltötte el őket. - Hé, tudjátok mit? - sipította Wyman. - Mielőtt elindultunk, azt hallottam, hogy a hadosztályt átküldik Ausztráliába és tábori csendőröket csinálnak belőlünk. - Az ám, tábori csendőröket! - Hahotázni kezdtek. - Még talán haza is küldenek, Wyman. 762 - A szakasz lesz a tábornok testőrsége. - MacArthur velünk épített magának még egy házat Hollandián.

- Vöröskeresztes lányok leszünk! - kiáltotta a Polyák. Állandó konyhai szolgálatra osztják be a hadosztályt. Egészen megkavarodtak. Az eddig szinte teljesen csöndes csónak most remegett a röhögésüktől. Rekedt hangjuk, amelyben örömmel vegyes düh vibrált, messzire elhallatszott a vízen. Valahányszor mondott valamit valamelyikük, rájuk jött a nevetőgörcs. Még Croftot se hagyták ki a dologból. - Hé, őrmester, szakács leszek, de nem szívesen válok meg tőled. - Eh, menjetek a fenébe, nyavalyás népség - mondta vontatottan Croft. És ezt különösen mulatságosnak találták. Meg kellett kapaszkodniok a priccsek tartóoszlopaiban. - Most mindjárt menjek, őrmester? Itt nagyon sok a víz! - bömbölte a Polyák. Újra meg újra elfogta őket a röhögés, egyik hulláma a másikba ütközött, ahogy a vízbe dobott kő körül gyűrűző hullámok ütköznek egy újabb hullámba, amelyik egy másik kő körül keletkezett. Valahányszor kinyitotta valamelyikük a száját, harsogva, eszelősen röhögni kezdtek, szinte a könnyük is folyt bele. Belerengett az egész csónak. Aztán lassan lecsillapodtak, csak néha robbant ki belőlük a röhögés, mint amikor a láng ki-kicsap a pokróc alól, mielőtt végleg kialudna. Csak a fáradtság s valami jóleső érzés töltötte el őket, miközben arcizmaik elernyedtek, a röhögéstől megfájdult mellük lecsillapodott, s megtörülgették felfrissült szemüket. Aztán megint elfogta őket a határtalan, mindent elborító csüggedés. A Polyák megpróbálta újból jókedvre deríteni a társaságot. Énekelni kezdett, de csak néhányan csatlakoztak hozzá. Dönts hanyatt a Szénaágyon, Ne kimélj, csak Dönts hanyatt, S kezdjük újra, alig várom. 763 Hány az óra? lost múlt három. A térdemen izgatón. . . Dönts hanyatt, már alig várom, S kezdjük újra, angyalom, Ne kímélj, csak Dönts hanyatt a szénaágyon. . . Hangjuk erőtlen, vékony volt, s beleveszett a kék tenger egyhangú, halk csobogásába. A motorok berregése majdnem elnyomta a melódiát.

Négyet ütött mán az óra, Lefektettem a padlóra. . . Dönts hanyatt csak, Alig rom, S kezdjük újra, angyalom! Croft lekászálódott a priccséről, s komoran meredt a hajó pereme fölött a vízre. Még nem tudta pontosan, melyik napon dőlt el a hadművelet sorsa, s abban a tévhitben volt, hogy aznap, amikor kudarcot vallottak ott a hegyen. Ha meg tudták volna mászni, tőlük függött volna a hadművelet végső kimenetele. Ez nem vitás. Keserves bizonyosság. EI is fogta a keserűség. Állizmai megremegtek, mikor átköpött a csónak oldala fölött. Öt óra múlt? Még korán van, Most kezd tombolni n lány. . Mintha kánonban énekeltek volna; a Polyák, Red és Minetta együtt harsogták a csónak farában. Az egyes strófák közt a Polyák fölfújta az arcát, és olyan hangot hallatott, mint a tompítóval ellátott dzsessztrombita. Jókedvük fokozatosan magával ragadta a többieket is. - Hol van Wilson? - kiáltotta valamelyikük, mire egy pillanatra mindnyájan elnémultak. Hallották; hogy meghalt, de még nem fogták fel egészen a dolgot. Csak most vált igazán halottá a számukra, csak most értették meg, mi történt. Wilson halálának tudata megdöbbentette őket, s felszabadult bennük az az ismerős érzés, hogy milyen valószerűtlen 764 a háború és a halál, és az ének néhány pillanatra abbamaradt. - Nagyon fog hiányozni az öreg csibész - mondta a Polyák. - Tovább, folytassuk - dörmögte Red. A cimborák jönnek és mennek, s egy idő múlva már a nevükre sem emlékszik az ember. Dönts hanyatt a szénaágyon. . . Megkerülték a part egyik kanyarulatát, és a távolban megpillantották a Mount Anakát. Iszonyú nagynak látszott. - Azt másztuk meg, cimbora? - kérdezte Wyman. Néhányan fölkapaszkodtak a csónak oldalára, versenyt mutogatták egymásnak a hegy lejtőit, és azon vitatkoztak, hogy melyik gerincét mászták meg. Hirtelen egy kis büszkeség fogta el őket. - Ronda egy ügy volt. - Azért mégiscsak klassz dolog, hogy olyan magasra fölkapaszkodtunk. Most a büszkeség volt a legfőbb érzésük. Máris azon gondolkoztak, hogy mesélik majd el a dolgot a többi szakaszban lévő bajtársaiknak.

- Majdnem otthagytuk a fogunkat abban a nagy zűrben. Lesz mesélnivalónk bőven. - De lesz ám. Még ezt is mókásnak találták. Hogy ilyen nevetségesen végződött a dolog, de legalább életben maradtak. Megint énekelni kezdtek. Hat az óra. Tudja is mán minden cifra figurám. . . Dönts hanyatt mán, Alig várom, Dönts hanyatt mán, ssé bakám! Croft a hegyre meredt. A háborítatlan elefánt amint ott terpeszkedik a dzsungel és a vacak kis dombok fölött. Tiszta volt és távolí. A késő délután napfényben bársonyos zölden csillogott, a sziklák kékek voltak, a föld világosbarna, E mintha egészen más anyagból készült volna, mint a lábánál elterülő, bűzös dzsungel. Croftban megint föllángolt a régi fájdalom. A szavakba nem foglalt ösztönök és vágyak egész áradata lüktetett a torkában, s megint elfogta az az ismerős, megmagyarázhatatlan izgalom, amit a hegy mindig is keltett benne. Hogy meg kell mászni. Neki nem sikerült. Rettentően bántotta. Megint csalódást érzett. Soha többé nem lesz rá alkalma. Ugyanakkor még mindig azon töprengett, hogy egyáltalán sikerült volna-e megmásznia. Megint elfogta az a félelem és borzadály, amit ott a sziklalépcsőn keltett benne a hegy. Ha egyedül lett volna, a többiek fáradtsága nem akadályozta volna ugyan, de akkor meg nem lettek volna vele, s most hirtelen ráeszmélt, hogy nélkülük valószínűleg soha meg se kísérelte volna. Az elhagyott dombok felőrölték volna a bátorságát. Hét az óra? A kislány mán A hetedik mennybe jár! Néhány óra múlva visszaérnek, fölverik a sötétben kis sátraikat s talán kapnak egy csésze forró feketét is. És holnap újrakezdődnek a végtelen, nehéz, eseménytelen, egyhangú napok. A felderítés már egészen valószínűtlennek, szinte hihetetlennek tűnt számára, mint ahogy valószínűtlennek érezte a tábort is, amelyhez egyre közelebb értek. Pillanatnyilag minden valószí nűtlennek tűnt az egész hadseregben. Csak azért énekeltek, hogy egy kis lármát csapjanak. . . . Dönts hanyatt a szénaágyon,

S kezdjük újra. rajta mán! Croft még mindig a hegyet nézte. Elvesztette. Valami tisztázatlanul maradt benne. És nemcsak benne. Az egész életben. Mindenben. 766 Néma kórus MIT CSINÁLUNK, HA LESZERELÜNK? (Néha fennhangon, néha dünnyögve, a körülmények szerint.) RED: Ugyanazt fogom csinálni, a fene enné meg amit mindig. Mi egyebet csinálhatnék? BROWN Ha Friscóba érünk, fölveszem a zsoldom, és úgy leiszom magam, amilyet még nem látott a város, aztán összeállok valamilyen kurvával, és két álló hétig csak iszok meg kefélek, a szentségit neki, aztán szép kényelmesen hazautazom Kansasba, megállok, ahol éppen kedvem támad, leszopom magam, ahogy még soha az életben, aztán utánanézek az asszonynak. Nem értesítem, hogy jövök, úgy meg fogom lepni, mint még soha. Tanúkat is viszek, és bizisten kirúgom, hadd tudja meg mindenki. hogy kell elbánni egy ringyóval, aki olyankor kurválkodik, amikor az ember isten tudja, meddig itt rohad, sose tudja, mikor nyírják ki, folyton csak várnia kell meg izzadnia félelmében, és olyan dolgokra jön rá önmagával kapcsolatban, amiket istenemre mondom jobb volna, ha nem tudna. GALLAGHER Én csak azt tudom, hogy ezért fizetnie kell valakinek. Fizetnie kell valakinek. Bizony fizetnie kell, be kell verni a rohadt civilek fejét. GOLDSTEIN: Ó, én pontosan magam előtt látom, hogy megyek majd haza. Kora reggel érkezem a városba, a pályaudvaron fogok egy taxit, autón megyek ki egészen flatbush-i lakásunkig. Aztán fölmegyek a lépcsőn, megnyomom a csengőt, Natalie nem fogja tudni, ki lehet az, aztán majd kijön, és kinyitja az ajtót. . . Ó. nem is tudom. Még olyan messze van. MARTINEZ: San Antonio. Talán meglátogat család. Sétálgatni, szép mexikói lányok, jó sok zsold, kitüntetések, elmenni templom, sok nyavalyás japcsit ölni meg. Aztán nem tudni talán megint beáll katona. Nem valami fenejó katonának lenni, de azért oké. Jó fizetés. 767

MINETTA: Én bizony odaállok minden rohadt egyenruhás tiszt elé, és megmondom nekik, hogy hülye. Megmondom én a Broadway kellős közepén minden egyes tisztnek, leleplezem az egész rohadt katonaságot. CROFT: Fölösleges időpazarlás ilyesmin törni az embernek a fejét. A háború még jó darabig eltart. NEGYEDIKRÉSZ ASODRAS A tisztogatás rendkívül eredményes volt. A Toyaku-vonal áttörése után egy héttel az Anopopején állomásozó japán erők maradványait száz, aztán ezer kis részre darabolták. A szervezet teljesen felbomlott; először a zászlóaljakat vágták el egymástól, aztán a századokat, szakaszokat és rajokat, s végül már csak öt, három meg két emberből álló kis töredékek bujkáltak a dzsungelben, s próbáltak elmenekülni az amerikai járőrök áradata elől. Az akció vége felé a veszteséglistákon szereplő számok szinte hihetetlenek voltak. A2 ötödik napon kétszázhetvennyolc japán és két amerikai esett el; a nyolcadikon, a hadművelet legeredményesebb napján nyolcszázhuszonegy japán esett el, és kilenc került fogságba, a háromfőnyi amerikai veszteséggel szemben. A kommünikék egyhangú szabályossággal jelentek meg, tömörek és szerények voltak s nem is egészen pontatlanok. "MaeArthur tábornok jelenti, hogy az Anopopej birtokáért folyó hadműveletnek hivatalosan vége. A tisztogatás folyik." "Az Edward Cummings vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló amerikai csapatok jelentik, hogy á mai napon öt ellenséges támaszpontot és nagy élelmiszer- és lőszerraktárt foglaltak el. A tisztogatási akció folyamatban van." Cummings íróasztalára egymás után érkeztek az elképesztőnél elképesztőbb jelentések. A néhány fogoly kihallgatása során megállapítást nyert, hogy a japánok már több mint egy hónapja fél adag élelmet kaptak, s a hadművelet vége felé jóformán már egyáltalán nem volt ennivalójuk. Az egyik japán élelmiszerraktárt a tüzérség már öt hete szétrombolta, anélkül hogy erről bárki is tudott volna. Gyógyszereik kifogytak, a Toyaku-vonal egyes részei hat-nyolc hete beomlottak, és nem állították helyre 769 őket. A végén az is kiderült, hogy a japánok lőszerkészlete már egy héttel az utolsó támadás előtt majdnem teljesen kifogyott. Cummings átnézte a korábbi felderítő jelentéseket, s újból átolvasott minden jelentést az utóbbi hónapban az arcvonalon folyó ellenséges tevékenységről. Még egyszer áttanulmányozta a hírszerző szolgálat szórványos adatait is. De sehol sem talált még csak célzást sem a japánok tényleges helyzetére. Azokból

a jelentésekből egyetlen lehetséges következtetést vonhatott le: azt, hogy a japánok még mindig teljes erőben vannak. A dolog bosszantotta, sőt meg is ijesztette; ez volt a legkegyetlenebb tanulság, amelyet egy hadműveletből valaha is levont. Eddig mindenképpen tulajdonított némi fontosságot a felderítők jelentéseinek, még ha bizonyos százalékot le is vont belőlük. Ezúttal azonban a jelentések teljesen értékteleneknek bizonyultak. Még nem tért egészen magához abból a döbbenetből sem, amelyet Dalleson őrnagy győzelme okozott neki. Az, hogy az ember egy nyugodt reggelen elhagyja az arcvonalat, s mikor másnap visszatér, rájön, hogy a hadművelet lényegében befejeződött, majdnem olyan hihetetlennek tűnt Cummings számára, mint amilyen hihetetlennek tűnik valakinek, ha arra megy haza, hogy leégett a háza. Vitathatatlan, hogy a tisztogató akciót ragyogóan hajtotta végre. Miután a japánok arcvonala összeomlott, nem adott lehetőséget rá, hogy még egyszer összevonhassák erőiket, de ez már csak afféle csalóka diadal volt alig több annál, mint ha néhány bútordarabot mentett volna ki a leégett házból. Titokban dühöngött, hogy Dalleson ostobasága robbantotta ki a hadművelet befejezését; a japánok összeomlásának az ó erőfeszítési eredményeképpen kellett volna bekövetkeznie, neki járt volna az az elégtétel, hogy felrobbanthassa a puskaporos hordót. A legjobban az dühítette, hogy még gratulálni is kénytelen Dallesonnak, s talán elő is kell léptetnie. Dallesont semmibe venni a történtek után túlságosan feltűnő lett volna. S ezt a csalódását egy újabb kétség váltotta föl. És ha jelen lett volna a döntő napon, s maga irányítja a dolgokat? Mit számított volna? Hiszen a japánok már annyira kikészültek, hogy akármilyen primitív összpontosított támadás elég lett volna ahhoz, hogy a front összeomoljon. Képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy ezt a hadműveletet akárki megnyerhette volna, csak türelem és smirgli kérdése volt az egész. Egy pillanatig majdnem bevallotta önmagának, hogy a győzelemhez nagyon kevés vagy talán semmi köze sincs, s általában egyik győzelemhez se: a túlságosan bizonytalan tényezők olyan bonyolult hálózata játszik szerepet valamennyiben, hogy egyszerűen föl se tudja fogni. Megengedte magának ezt a gondolatot. szinte szavakban is megfogalmazta, de aztán elhessegette magától. Mégis végtelenül elcsüggedt miatta. Ha legalább hamarább eszébe jutott volna a hadművelet során az a felderítés, s lett volna ideje rá, hogy gondosabban kidolgozza. Így csak kontármunka volt, és Hearn meghalt. Ámbár azt igazán nem állíthatta volna senki, hogy Hearn halála különösebb megrázkódtatást okozott a tábornoknak. Igaz, hogy egy ideig Hearn volt az egyetlen ember a hadosztályban, aki képes volt megérteni messze néző terveit, sőt egyáltalán őt magát. De Hearn nem volt elég nagykaliberű. Csak nézte, be-

gyulladt, aztán mocskolódva elsompolygott mellőle. A tábornok tudta, miért büntette meg Hearnt, tudta. hogy nem véletlenül osztotta be a felderítőkhöz. A halálát is előre sejtette. Eleinte kicsit örült is neki, hogy meghalt. Mégis. . . mikor megkapta Hearn halálhírét, egy pillanatig fájt neki, mintha valami kegyetlenül megmarkolta volna a szívét. Majdhogynem meggyászolta Hearnt, aztán valami más, bonyolultabb érzés elnyomta benne ezt a fájdalmat. De azért napokig valamilyen szomorúsággal vegyes elégtételt érzett, ha eszébe jutott a hadnagy. Végeredményben mindig az a fontos, hogy az ember összegezze, mit nyert és mit vesztett valamin. A hadművelet egy héttel több időt vett igénybe az engedélyezettnél, de ez lényegében nem sokat nyomott a latban. Hiszen volt idő - csak egykét héttel azelőtt is -, amikor egy hónapi késésben is kiegyezett volna. Különben is, ami a hadseregparancsnokságot illeti, az úgy tudja, hogy a hadjáratot a Botoi-öbölben végrehajtott partraszállással nyerte meg. Ez pedig vitathatatlanul a javára billenti a mérleget. Mindent összevéve lényegében se nem nyert, se nem veszített Anopopejen. Ha majd a Fülöp-szigetekre kerül sor, be fogja vetni az egész hadosztályt, s akkor esélye lesz rá, hogy 772 Í73 mutatósabb eredményeket érjen el. Előbb azonban föl kell ráznia katonáit, alapos kiképzésnek kell alávetnie őket, meg kell szilárdítania a fegyelmet. Megint ugyanolyan dűh fogta el, mint a hadművelet utolsó hónapjában. A katonák bosszantó ellenállást fejtenek ki vele és minden változtatással szemben. Akárhogy ösztökéli is őket az ember, minden parancsot kelletlenül hajtanak végre, s mihelyt a nyomás megszűnik visszaesnek a régi kerékvágásba. Át kell nevelnie őket, ki kell babrálnia velük. De voltak pillanatok, amikor a legkomolyabban kételkedett benne, hogy csakugyan meg tudja változtatni, át tudja gyúrni őket. Lehet, hogy a Fülöp-szigeteken megint ugyanúgy jár, mint itt. S annyi ellensége van a hadseregparancsnokságon, hogy egyáltalán nincs sok kilátása még egy csillagra, mielőtt a Fülöpszigetek sorra kerülnének, vagyis aligha van rá esélye, hogy hadtestparancsnok lehessen, mielőtt a háború véget ér. Múlik az idő, és vele együtt elmúlik a nagy alkalom is. A háború után megint a rutinos rókák kerülnek majd a történelem kormányrúdja mellé, ugyanazok a kétbalkezes alakok, akiknek nincsenek elképzeléseik, megismétlődik a régi zűrzavar. Ő megöregszik, és mellőzni fogják. Ha sor kerül a háborúra Oroszországgal, nem lesz elég fontos személyiség nem lesz elég közel a hatalomhoz, hogy megtehesse a nagy lépést, a nagy ugrást. Talán okosabb volna, ha a háború után inkább a külügyminisztériummal próbálkozna meg. A sógora biztos a segítségére lenne. A jövő ellentmondásait csak kevés amerikai fogja megérteni.

Hatalmi vágyait legokosabb konzervatív-liberális álarc mögé rejteni. A reakciósoknak és az elszigetelődés híveinek nyilván befellegzik, majdnem annyi ellenszenvet vívtak ki maguknak, mint amennyit megérdemelnek. Cummings vállat vont. Ha még egyszer alkalma nyílik, okosabban kell kihasználnia. Micsoda csalódás! Hogy valaki ennyit tudjon, s meg legyen kötve a keze! Hogy fölzaklatott idegeit megnyugtassa, lankadatlan buzgalommal jegyezte fel a tisztogató akció legapróbb részleteit is. Hatodik nap: 347 japán - 1 amerikai. Kilencedik nap: 502 japán - 4 amerikai. A járőrök átfésülték a japán állások mögött elterülő dzsungel valamennyi ösvényét. Tömegével árasztották el a labirintus minden folyosóját, s átkutatták magát a dzsungelt is, hogy elcsípjék azokat, akik életben maradtak, s valamilyen vadászösvényen sikerült kicsúszniok a hálóból. Kora reggeltől alkonyatig állandóan úton voltak, és változatlanul ugyanaz volt a feladatuk. Egyszerű feladat volt, szinte móka. Miután hónapokon keresztül őrt álltak éjszakánként, vagy felderítést végeztek a dzsungel ösvényein, ahol bármelyik pillanatban rajtuk üthettek, a tisztogatási akció viszonylag kellemes; szinte ízgalmas volt. Az emberölés elvesztette minden jelentőségét, annyira sem izgatta a katonákat, mintha hangyákat találtak volna a fekhelyükön. Mintha utasításra történt volna. A japánok a hadművelet utolsó heteiben sok kis kórházat állítottak fel, s mikor visszavonultak, sebesültjeik közül sokat megöltek. Aki életben maradt, azt az előrenyomuló amerikaiak intézték el: puskatussal szétverték a tejüket, vagy egyszerűen lelőtték őket. De akadtak más, feltűnőbb esetek is Az egyik járőr hajnalban fölfedezett négy japán katonát, kábultan aludtak egy ösvényen esőköpenyeik alatt. A járőr vezetője megállt, fölvett néhány kavicsot, és feldobta a levegőbe. A kavicsok, mint a jégeső, halk pattogással záporoztak a legszélen alvó katonára. A japán lassan fölébredt, nyújtózott egyet az esőköpeny alatt, ásított, nyögött egy kicsit, megköszörülte a torkát, aztán megint nyújtózott egyet, olyan ostoba kis hangokat hallatva, amilyeneket reggelenként szokott hallani ébredéskor az ember. Aztán kidugta a fejét az esőköpeny alól. A járőr parancsnoka megvárta, míg a japán észreveszi, aztán mikor a katona éppen kiáltani akart, az amerikai megeresztett egy sorozatot a géppisztolyából. Végiglőtte az ösvény közepét, és átlyuggatta az esőköpenyeket Egyetlen japán maradt életben. lába kidomborodott az esőköpeny alatt, s önkéntelenül meg-megrándult. mint egy döglődő állaté. Egy másik katona hozzálépett, puskája csöével kitapogatta az esőköpeny alatt heverő testet, megcélozta a sebesült fejét. és meghúzta a ravaszt. Előfordultak más variációk is. Néha foglyokat is ejtettek, de ha már késő volt, és a járőr sietett, hogy még sötétedés előtt visszaérjen, a katonák okosabb7;

nak látták, ha nem késlekednek a foglyok miatt. Az egyik raj már előre örült neki. Szinte gyermekesen élvezte, amikor a csaegyszer késő délután három foglyot ejtett, s csak lassan tudott patok makulátlan egyenruhában elmasíroztak előtte, s csak úgy haladni velük. Az egyik fogoly olyan beteg volt, hogy alig tudott vaktában kiszemelhetett egy sort hogy megvizsgálja a puskákat. járni, a másik, egy tagbaszakadt komor fickó, folyton az alkal- Elhatározta, hogy mielőtt útnak indulnak a Fülöp-szigetekre, mat leste, hogy szökhetne meg. A harmadiknak meg iszonyúan megtanítja tisztességesen menetelni a hadosztályt. meg volt dagadva a heréje, s olyan heves fájdalmat okozott neki, Mindennap serényen ügyködött. Rengeteg apróságot kellett hogy felvágta az ágyékán a nadrágot, ahogy a fagyott lábujjú részletesen kidolgozni, és a kiképzési program összeállítása sok ember levágja egy ócska cipő orrát. Szánalmasan bicegett, nyö- nehézséggel járt. Mefelelő adottságok híján nem volt könnyű gött s a kezével tartotta a heréjét. minden tanfolyamot megszervezni, amit szükségesnek tartott. A járőr vezetője végül is az órájára pillantott, és felsóhajtott: Feltétlenül szükség volt például egy lövész-tanfolyamra meg egy - Le kell puffantanunk őket - mondta. olyanra ahol a géppuska kezelését, szerkezetét és használatát A komor japán mintha csak megértette volna, mert azonnal oktatják. Szükség volt egy különleges fegyvereket ismertető tanlelépett az ösvényről, hátat fordított, és megállt. A lövés a füle folyamra, egy tereptanfolyamra s végül egy olyanra is, amelyen mögött érte. a fegyelmi szabályzatot tanítják. S természetesen állandó szemEgy másik katona meg odalépett a dagadt heréjű fogoly mögé, lekkel és menetelésekkel is foglalkoztatnia kellett az embereket. és akkorát lökött rajta, hogy elterült a földön. Csak egyetlen De még sok minden volt amit szeretett volna megszervezni. fájdalomkiáltást hallatott, mielőtt meghalt volna. Az esetleges lyukakat mindenesetre betöltheti kivonulásokkal is. A harmadik japán félig ájult volt, nem tudta, mi történik vele. A kiképzés volt az, amit az őrnagy különösen szeretett; semmi sem kerülte el a figyelmét. Bár az egyes századok órarendjének összeállítása egymagában is Problémát okozott, mégis öröme telt benne. Egy kicsit olyasmi volt, mint amikor keresztrejtvényt fejt Két hét múlva Dalleson őrnagy az újonnan épített hadműveleti az ember Az őrnagy szivarra gyújtott, és a horganylemezból barakkban üldögélt, és élvezettel merengetett a múlton jelenen készült hadműveleti barakkból kinézett a százméternyi erdősávon és jövőn Most, hogy a hadművelet véget ért a hadosztály- keresztül az óceánra. amelynek hullámai csöndesen csapkodták ! parancsnokságot visszahelyezték egy majdnem hűvös, kellemes a partot. Mély lélegzetet

vett, élvezettel szívta be a víz átható kis erdőbe, nem messze a tengertől. Éjszakánként szellő fújdo- halszagát Mindig a lehető legjobban végezte feladatát, ezt senki gált élvezet volt aludni. sem tagadhatta. Jóleső megelégedés töltötte el. A kiképzés kezdete másnapra volt kitűzve, és munkakörének Ebben a pillanatban lutott az eszébe a nagy ötlet. A terepez a része felelt meg legjobban az őrnagynak. Minden elő volt tanórák részvevőit bizonyára felvillanyozná ha szerezni tudna már készítve. A katonák állandó táborban voltak elhelyezve, Betty Grable-ről egy életnagyságú, színes fényképet, méghozzá nagy legénységi sátrakban, az ösvényeket felszórták kaviccsal, fürdőruhában, és a koordináta-rácsot erre helyeztetné rá. Az oks valamennyi században csomagtartókat szereltek minden egyes tató rámutathatna Betty Grable egyes testrészeire, és azt mondpriccs fölé, hogy a katonák előírás szerint elhelyezhessék rajta hatná: - Határozzák meg a koordinátákat. holmijaikat. Elkészült a gyakorlótér is, s erre az őrnagy különö- A szentségit, micsoda ötlet! Az őrnagy őszinte megelégedéssel sen büszke volt, mert személyesen ellenőrizte a munkálatokat. kuncogott. Ettől aztán fölébrednének, és figyelnének a katonák Igen komoly teljesítmény volt: mindössze tíz nap alatt kellett a tereptanórán. 1 nagyságú fényképet? A kiirtani háromszáz méteren a dzsungelt, és elegyengetni a talajt. De honnan szerezzen egy ilyen é et Másnapra tervezték az első kivonulást és szemlét, s az őrnagy őrnagy lepöckölte szivarja végéről a hamut. Megkérhetné a gé776 hást, de a fenébe is, csak nem teszi magát nevetségessé azzal, hogy ilyesmire tölt ki igénylési lapot! Fordulhatna esetleg Davis káplánhoz is, derék fickó. . . De nem, jobb, ha nem fordul hozzá. Dalleson megvakarta a fejét. Talán a hadseregparancsnokság különleges osztályának kellene írnia. Valószínű, hogy nem lesz Grable-jük, de akármilyen csinos, félmeztelen lány fényképe megteszi. Ez az. A hadseregparancsnokságnak kell írnia. És egyúttal mindjárt írnia kell a hadügyminisztérium kiképzéssel foglalkozó osztályának is. Azok ott nagyon szívesen fogadják az efféle újítási javaslatokat. Az őrnagy szinte látta is már, hogy a végén a hadsereg minden egységében az ő ötletét alkalmazzák. Az izgalomtól ökölbe szorult a keze. Ez már döfi! _