Bernard Cornwell - Sharpe Tigrise.pdf

Bernard Cornwell Sharpe TIGRISE

A fordítás a Harper Collins Publishers kiadása alapján készült All rights reserved

A Sharpe tigrisét Muir Sutherlandnek Malcolm Craddocknak ajánlom, köszönettel!

Első fejezet

Tulajdonképp mókás, gondolta Richard Sharpe, hogy Angliában nincsenek keselyűk. Ő legalábbis soha életében nem látott egyet sem odahaza. Ronda dögök. Szárnyas patkányok. Sokat gondolkozott a keselyűk dolgán, és bőven volt ám ideje erre, hiszen katona volt, közlegény, és a hadsereg ragaszkodott hozzá, hogy szinte minden mást kigondoljon helyette. A hadsereg döntötte el, mikor kel, mikor fekszik, mikor eszik, mikor menetel, és mikor ül tökéletes semmittevésben – és az idő túlnyomó részében épp ezt tette. A nagy semmit. Sietett, aztán ült és nem csinált semmit sem, mert a hadsereg már csak így rendezte el a dolgokat, és Sharpe– nak igencsak elege volt az egészből. Unatkozott, és a szökésen járt az esze. Elszökhetnének. Maryvel. Dezertálhatna. Most is épp ezen gondolkozott, és elég furcsa volt, hogy ilyesmivel idegesíti magát, hiszen a hadsereg épp most készült rá, hogy végre megadja neki élete első csatáját. Egyszer ugyan már harcolt, de az vagy öt éve volt. Az egész valami kusza összevisszaságba torkollott a ködben, senki sem tudta, miért is van a 33. zászlóalj Flandriában, mi dolguk lehet ott, és végül csak addig jutottak, hogy rálőttek pár ködbe vesző franciára. Aztán már vége is volt, mielőtt az ifjú Richard Sharpe ráébredhetett volna, hogy egyáltalán harcba keveredett. Látott pár embert meghalni. Különösen Hawthorne őrmester halálát tudta felidézni egészen tisztán, mert az őrmestert úgy találta el az ellenség golyója, hogy az egyik bordája egyenesen átszúrta vörös kabátját. Szinte nem is vérzett, csak a hegyes, hófehér csontdarab állt ki a megfakult vörös posztóból. – Akár a kalapomat is ráakaszthatnám – mondta Hawthorne döbbenten, aztán sírva fakadt, majd vért köhögött fel, és összeesett. Sharpe tovább töltött és lőtt, és mikor épp kezdte volna igazán élvezni a dolgot, a csapat elmasírozott, és visszahajózott Angliába. Valami csatába igyekeztek. Most pedig itt volt Indiában. Fogalma sem volt róla, hogy miért akarják elfoglalni Majszurt, de nem is érdekelte. III. György király azt akarta, hogy Richard Sharpe Indiába menjen, így hát Richard Sharpe Indiába ment – de Richard Sharpe kezdte rettenetesen unni a helyzetet. Fiatal volt, és úgy vélte, az élet nyilván többet is tartogat még számára, mint hogy sietve odarohanjon valahová, csak hogy utána várjon, várjon és várjon. Például lehetett volna pénzt szerezni. Nem tudta, az emberek hogyan szereznek pénzt, kivéve persze, ha lopnak, de azzal azért még tisztában volt, unatkozik, és hogy igenis lenne jobb dolga, mint hogy itt ücsörögjön a szemétdomb legalján. Mert igenis ott volt, mondta is mindig magának, ott, a szemétdomb legalján, és mindenki tudta, mi kerül a halom tetejére! Jobb lenne megszökni, mondogatta magában. Az érvényesüléshez a nagyvilágban sem kellett más, csak hogy az embernek legyen

egy cseppecske józan esze, és gyorsabban rúgjon, mint ahogy megrúgnák – márpedig Richard Sharpe úgy vélte, ezekhez mind volna némi tehetsége. De hova szökne Indiában? A bennszülöttek fele brit zsoldban volt, és azok akár egy marék ólomfityingért is feladnák, pedig még az sem ér egy fél shillinget – a többi indiai pedig a britek ellen küzdött, vagy épp a háborút tervezgette, és ha hozzájuk szökne, csak azért fogadnák be, hogy az ő uniformisukban harcoljon. Egy bennszülött hadseregben talán több pénzt adnának, talán sokkal többet is, mint az a két penny, amit Sharpe mostanában kapott, de miért adná fel egyik egyenruháért a másikat? Nem, ha már szökik, valami olyan helyre kell mennie, ahol egyetlenegy hadsereg sem lelhetne rá, vagy előbb– utóbb a kivégzőosztag előtt találja magát egy forró, fülledt reggelen. Egy sorozat a muskétákból, egy vékony lepelnyi vörös föld, és másnap ezek a szárnyas patkányok már ki is rángatnák a belét a gyomrából, ahogy a kíváncsi feketerigók szokták odahaza kikapirgálni a földigilisztákat! Ezért gondolkozott olyan sokat a keselyükön is. Úgy volt vele, szívesen szökne, de nem szeretné keselyűeledelként végezni. De akkor nem szabad, hogy elkapják. Ez volt az első számú szabály a hadseregben – és ez volt az egyetlen betartandó szabály, bárki bármit mondott. Mert ha elkapták az embert, azok a disznók halálra korbácsolták, vagy átrendezték a bordáit egy sorozat puskagolyóval – és így is, úgy is csak a keselyűket hizlalta. Mert a keselyűk mindig ott voltak, néha csak köröztek hosszú szárnyaikon, hirtelen megdőltek, ahogy elkaptak egy melegebb áramlatot a forró, magas légben, máskor pedig az ágakon gubbasztottak. A halálon híztak degeszre, és egy menetelő hadsereg nyomában mindig bőséges lakoma várt rájuk. Most pedig, a tizennyolcadik század utolsó évében két szövetséges hadsereg is átkelt Dél– India ezen forró, termékeny síkságán. Az egyik egy brit hadsereg volt, a másik a britek egyik szövetségesének, a haidarábádi Nizám– nak a hadserege, és mindkét sereg bőven ellátta élelemmel a keselyűket. Az ikerhadsereg farka pedig tízszer olyan hosszú volt, mint a két sereg maga. Elképesztően sokan követték őket – tábori kisegítők, szajhák, feleségek, gyerekek, és e között a szedett– vedett társaság között, akárcsak a seregben magában, csak úgy dúltak a különféle járványok. A katonák véres hasmenésbe haltak bele menetelés közben, vagy a legnagyobb hőségben is a hideg rázta őket, olyan lázasak voltak, aztán egyszer csak végük lett, de sokan a saját hányásukba fulladtak. Levegőért kapkodva pusztultak el, szinte csorgott róluk a verejték haláltusájuk közben, netán kiütések marták szét a bőrüket, míg csak vörös és hólyagos nem volt, akár a nyers hús. Férfiak, nők és gyermekek haltak meg, és akár eltemették, akár máglyára vetették holttestüket, mindez mit sem számított, mert végül úgyis csak a keselyűk lakmároztak rajtuk. Hiszen sosem volt elég tűzifa a környéken, sosem volt rá elég idő, hogy rendesen elhamvasszák a holtakat, és a keselyűk félig megsült húscafatokat tépkedtek le a perzselt csontokról – ha pedig eltemették az elhullottakat, hát a dögevő bestiák bármekkora kőhalom alól is kirángatták a megduzzadt, rothadó húsdarabokat, és

a keselyűk horgas csőre végezte be, amit az éhes fogak netán meghagytak. És ez a forró, márciusi nap is csak újabb bőséges lakomát ígért a keselyűknek. A dögök mintha megérezték volna, miféle zabálás vár rájuk, és ahogy lassan telt a délután, egyre több madár csatlakozott a menetelők felett ráérősen köröző szárnyakhoz. A keselyűk nem csapkodtak a szárnyukkal, egyszerűen csak ráfeküdtek a felfelé szálló, dögforró levegőre, siklottak, fordultak, megdőltek, köröztek, és vártak, mindig csak vártak, mintha tudták volna, hogy így is nemsokára degeszre ehetik magukat. – Randa mocsok madarak – jegyezte meg Sharpe – , nem mások, csak szárnyas patkányok! – Ám a 33. zászlóalj könnyűgyalogsági századából senki sem válaszolt neki. Senki nem pazarolta ilyesmire a levegőt. A levegő fojtó volt, az előttük menetelő csapatok alaposan felkavarták a port, és a hátul igyekvő katonák valami félig már szilárd, meleg mocsokban gyalogoltak. Kiszáradt a torkuk és a por a szemüket marta. A legtöbben nem is vették észre a keselyűket, mások pedig már olyan fáradtak voltak, hogy a mintegy félmérföldnyire, északra feltűnő lovascsapatot sem vették észre. A lovasok egy kicsit léptettek a ragyogó, vérvörös virágok alatt roskadozó fák mellett, aztán elügettek. Kihúzott szablyáikon fényesen csillogott a napfény, miközben megfordultak, és távolodni kezdtek a gyalogságtól, de aztán éppolyan váratlanul, mint ahogy az előbb megindultak és fordulni kezdtek, hirtelen meg is álltak. Sharpe persze észrevette őket. Brit lovasság volt, az ám! A csinos selyemfiúk kilovagoltak megnézni, hogyan harcolnak az igazi férfiak! Jóval előttük egy enyhe emelkedőn újabb lovascsapat körvonalait vetette a fehér kohóként lángoló égre a fény, és eldördült egy ágyú. Hatalmasat robajlott, és a mély, dübörgő hang tompán, rosszindulatúan csapott le a síkságra. A puskapor fehéren gomolygott, és a súlyos ágyúgolyó a bokrok közé csapódott. Szétkente a virágokat, letépte az ágakat, aztán egyre kisebb ugrásokkal továbbpattogott, majd megállt egy göcsörtös, kidőlt fa tövében. A korhadt fa halvány szilánkjai temették be. A lövés jó kétszáz lépéssel elhibázta a vöröskabátos gyalogságot, de az ágyúdörgés a legkimerültebbeket is magához térítette. – Jézusom! – kiáltott fel valaki hátul. – Mi a frász volt ez? – Egy teve fingott, mi a pokol lett volna, te fajankó? – válaszolta egy káplár. – Istenverte pocsék lövés volt – mordult fel Sharpe – , anyám is jobban tudna célozni egy ágyúval, mint ezek! – Nem is hittem volna, hogy van anyád! – nézett rá Garrard közlegény. – Ugyan, Tom, mindenkinek van anyja! – Csak Hakeswill őrmesternek nincs – morogta Garrard, és kiköpött egy adag vöröses port. A menetoszlop hirtelen megállt; no nem mintha bármiféle parancsot kaptak volna, egyszerűen csak az elöl menetelő század vezetőjét készületlenül érte az ágyúlövés, és most mintha már nem tudta volna, pontosan merre is kellene vezetnie a zászlóaljat.

– Hakeswillt nem anya szülte – jegyezte meg Garrard szenvedélyesen. Levette a csákóját, és a kabátujjával törölte le a homlokáról a verejtéket és a port. A gyapjúanyag halvány, piros nyomot hagyott a bőrén. – Hakeswillt az ördög bagzotta! – biccentett Garrard nyomatékosan, és visszanyomta a csákót fehér poros hajára. Sharpe egy pillanatra elgondolkozott rajta, vajon Garrard hajlandó lenne– e vele szökni. Két embernek alighanem nagyobb esélye van a túlélésre, mint egynek. És mi legyen Maryvel? Vajon vele tartana? Sokat gondolt Maryre, már mikor nem valami máson járt épp az esze, bár igaz is, Mary valahogy minden másban is benne volt, nem lehetett elválasztani az élet többi dolgától sem. Furcsa volt. Zavaró. Mary Bickerstaff őrmester özvegye volt, félig indiai, félig brit, és huszonkét éves, azaz pontosan olyan idős, mint Sharpe maga, Sharpe legalábbis úgy vélte, hogy pontosan egyidősek lehetnek. Igazából nem tudhatta biztosra, hogy ő maga hány éves – lehetett akár huszonegy vagy huszonhárom is, de hát honnan tudta volna, ha egyszer nem volt anyja, aki biztosan megmondhatta volna? Jól van, persze hogy volt anyja, mindenkinek volt anyja, de nem mindenkinek egy útszéli ribanc, aki a fia születése után azonnal el is tűnt. A gyermeket a lelencház gazdag pártfogójáról nevezték el, bár maga a név semmiféle más pártfogást nem jelentett Richard Sharpe számára, legfeljebb hogy idővel valahogy elverekedte magát a hadsereg szemétdombjának legbűzösebb aljára. Sharpe ennek ellenére úgy érezte, igenis van jövője, lehetne jövője, és Mary beszélt pár indiai nyelvet, úgyhogy akár még a hasznukra is válhat, ha Tom meg ő szökni akarnának. A menetoszlop jobb oldalán várakozó lovasság ismét ügetésbe ugratta a lovát, és eltűntek a vörös virágos fák mögött. Jókora porfelhőt hagytak hátra. Két kisebb, hatfontos ágyú követte őket, a fegyverek veszedelmesen dülöngéltek lovas szekereken, rázta őket az egyenetlen talaj. A hadsereg összes többi ágyúját ökrökkel vontatták, de a könnyű tábori ágyúk lovas fogatai háromszor olyan gyorsak voltak, mint a lassan haladó, szívós ökrös szekerek. Az ellenség ismét elsütötte egy szem ágyúját, és a brutális hang szinte érezhetően az arcukba vágta a forró levegőt. Sharpe további ágyúkat is látott a gerincen, de kisebbek voltak, mint az, amelyikkel most már másodjára lőttek rájuk, és Sharpe úgy gondolta, alighanem a lőtávolságuk is szerényebb, mint nagyobb testvérüké. Aztán valami szürke csíkot látott a levegőben, és tudta, a nagyobbik ágyú lövése egyenesen felé tart, és azzal is tisztában volt, nincs elég erős szél ahhoz, hogy eltérítse akár csak egy kicsit is, és mindezt sikerült végiggondolnia az alatt a pár másodperc alatt, amíg az ágyúgolyó még a levegőben volt, de érezte, arra már nincs ideje, hogy bármihez kezdjen. Csak felmérte, hogy igen, most érte is eljött a halál, aztán a lövedék pár lépésnyire tőle fúródott a földbe, felpattant, átszállt a feje fölött, és ártalmatlanul elgurult a cukornádmezőn. – Úgy látom, a kis kurafik megkérték anyádat, hogy ezentúl ő célozzon, Dick! – jegyezte meg Garrard.

– Most nem beszélünk! – sivított fel Hakeswill őrmester hangja nagy hirtelen. – Spóroljatok azzal a szentségtelen szuflátokkal! Garrard, te pofáztál? – Én aztán nem, őrmester! Szusszanni se tudok! – Szusszanni se tudsz? – Hakeswill őrmester visszasietett a század mellett, és végig Garrardra meredt. – Szusszanni se tudsz? Akkor ezek szerint halott vagy, Garrard közlegény! Halott! Ha már halott vagy, nem leszel hasznára se a királynak, se a hazának, de hát eddig se voltál valami fene hasznos, ugye? – Az őrmester rosszindulatú tekintete most Sharpe– ra villant. – Vagy netán te szájaltál, Sharpie? – Én aztán nem, őrmester! – Nem adtam utasítást beszédre, ugye? Ha a király azt akarta volna, hogy pofázzatok a pénzéért, szóltam volna! Benne van a Szentírásban is! Add csak ide a tűzköved, Sharpie! Gyorsan, gyorsan! Sharpe az őrmester kezébe nyomta a muskétáját. Valójában Hakeswill érkezte győzte meg róla Sharpe– ot, hogy itt az ideje megszökni a hadseregből. Amúgy is unatkozott, de Hakeswill még igazságtalansággal is megfejelte az unalmat. Nem mintha Sharpe– ot nagyon aggasztotta volna az igazságtalanság, tudta jól, hogy ebben a világban csak a gazdagoknak jár igazság, de Hakeswill igazságtalanságát olyan átható rosszindulat fűtötte át, hogy a könnyűgyalogságnál aligha volt bárki is, aki ne kelt volna föl szívesen ellene, és csak azért nem lázadtak, mert tudták, Hakeswill is tisztában van vele, mire vágynak, akarja, hogy lázadjanak, mert alig várja már, hogy megbüntethesse őket érte. Nagyon értett ám hozzá, hogyan provokálja ki a tiszteletlenséget, aztán hogyan büntesse meg! Mindig két lépéssel az ember előtt jár, és egy bunkósbottal várta a következő sarkon... Ördög volt, Hakeswill bizony egy ördög volt, egy csinos, vöröskabátos, őrmesteri stráfos ördög. Ám ha Hakeswillre nézett az ember, mégiscsak a tökéletes katonát látta maga előtt. Tény volt persze, hogy a férfi furcsán göröngyös arca pár pillanatonként összerándult, mintha valami gonosz szellem tekergőzne és rángatózna napcserzett, vörös bőre alatt, de a tekintete kéken csillant, a haját olyan fehérre porozta, mint a hó, mely sosem esett ezen a távoli vidéken, és az egyenruhája olyan szép volt, mintha a windsori kastély elé készülne őrségbe. Úgy végezte a gyakorlatokat, mint egy porosz tiszt, minden mozdulata olyan pattogós és pontos volt, hogy már a puszta láttára is öröm töltötte el az ember szívét – de aztán hirtelen megrángott az arca, és zavaróan gyermeki, kék szeme oldalvást villant, és az ember látta, ahogy az ördög néz ki mögüle. Mikor még toborzó őrmester volt, Hakeswill nagyon is odafigyelt arra, hogy ne hagyja kikandikálni az ördögöt. Sharpe is akkoriban találkozott vele először. Most már az őrmesternek semmi szüksége nem volt rá, hogy megtévesszen és a hadseregbe csábítson mindenféle ostoba suhancot, úgyhogy cseppet sem törődött vele, ki veszi észre a benne lakozó rossz szellemeket. Sharpe mozdulatlanul állt, miközben az őrmester leoldotta a muskéta závárzatára csavart rongydarabot. Csak így védhette meg a mindenüvé

beszivárgó, vörös portól a fegyver szerkezetét. Hakeswill hosszasan nézegette a závárzatot, de nem látott rajta semmi kivetnivalót, úgyhogy elfordult Sharpe– től, és hagyta, hadd ragyogjon fel a fegyveren a vakító napfény. Újfent összevonta a szemöldökét, felhúzta a ravaszt, és elcsattintotta a fegyvert puskapor nélkül. Aztán mintha már el is vesztette volna az érdekességét a muskéta, mert egy csapat tiszt rúgtatott oda lóháton a felsorakozott hadoszlophoz. – Század! – Hakeswill ordította. – Század, vii– gyázz! A katonák addig csoszogtak, míg csak össze nem zárták valahogy a lábukat, és megpróbálták kicsit kiegyenesíteni a hátukat is, miközben a három tiszt elvágtázott előttük. Hakeswill groteszk pózba merevedett: a jobb csizmáját a bal mögé dugta, mindkét lábát kiegyenesítette, a fejét és a vállát hátravetette, a hasát kitolta, és behajlított könyökét mintha a derekánál, hátul egymáshoz próbálta volna nyomni. A király 33. zászlóaljában egyetlen más századnak sem vezényeltek vigyázzállást az ellovagoló tisztek iránti hódolatból, de Hakeswill behízelgő gesztusát ennek ellenére senki sem értékelte. Az őrmestert láthatóan nem zavarta, hogy erőfeszítése hiábavaló volt, és mikor a három tiszt már elhaladt előttük, ismét elkurjantotta magát, hogy „pihenj”, aztán nekiállt tovább vizsgálgatni Sharpe fegyverét. – Semmi hibát nem találhat benne, őrmester! – motyogta Sharpe. Hakeswill még mindig vigyázban állt, most szépen, szertartásosan megfordult, és hangosan dobbantott jobb lábával. – Hallottál bármi olyasmit, hogy engedélyt adtam rá, hogy szájaljál, Sharpie? – Nem, őrmester! – Nem, őrmester! Nem ám, Sharpie! Ezért botozás jár, Sharpie! – Hakeswill arcának jobb fele hirtelen összerándult, mint ahogy szinte minden pár másodpercben tette, és az ábrázatára kiülő, iszonyatos gonoszság egy pillanatra olyan meghökkentően előviláglott, hogy az egész könnyűgyalogsági század lélegzet– visszafojtva várta, mikor adja ki az őrmester a parancsot, hogy tartóztassák le Sharpe– ot most azonnal. Ekkor azonban a tájon végigdübörgött az ellenséges ágyútűz hangja, és a nehéz ágyúgolyó pattogva, ugrálva tört magának utat a szépen sarjadó rizsföldek élénkzöldjében. Az ártalmatlanul tovaguruló, ellenséges lövedék és a robaj vadsága elterelte Hakeswill figyelmét Sharpe– ról. Az őrmester az ágyúgolyó után fordult, azt nézte, hová esik. – Istenverte gyengén lőnek – jegyezte meg Hakeswill megvetően. – Mondhatom, ezek a pogányok aztán cseppet sem értenek az ágyúhoz! De az is lehet, hogy csak játszadoznak velünk! Játszadoznak! – Már a puszta gondolattól is felnevetett. Sharpe gyanította, hogy Obadiah Hakeswill őrmestert nem a közelgő csata izgalma hozta ebbe a szinte már– már kedélyesnek mondható, vidám jókedvbe, hanem attól derült fel a gazember, hogy tudta, a csatában jó néhányan elesnek, mások nyomorúságosan megsebesülnek, és az őrmester rettenetesen lelkesedett a nyomorúság gondolatáért is. Szerette, ha a többiek

rettegnek és meghunyászkodnak, mert úgy könnyebben parancsolgathatott nekik, és Hakeswill őrmester akkor érezte magát a legboldogabbnak, ha boldogtalan embereknek parancsolgathatott. A három tiszt a menetoszlop elejénél megállította a lovát, és most a távcsövükkel szemlélték az ellenséges ágyú legutóbbi lövésének oszladozó füstjével koronázott, távoli hegygerincet. – Az ott a mi ezredesünk, fiúk – jelentette be Hakeswill a 33. zászlóalj könnyűgyalogsági századának – , Arthur Wellesley ezredes maga, hogy az Isten áldja meg, amiért olyan derék úriember, amilyenek ti mind nem lesztek! Azért jött, hogy megnézze, hogyan harcoltok, úgyhogy harcoljatok csak rendesen! Harcoljatok, mint az angolok, ha már annak születtetek! – Én skót vagyok! – jegyezte meg valaki a hátsó sorban. – Hallottam ám! Melyikőtök volt az? – meredt Hakeswill dühösen a századra. Az arca most már egyfolytában rángatózott. Ha csak kicsit rosszabb kedvében lett volna, addig faggatózik, amíg ki nem derül, ki ejtette meg ezt a szerencsétlen kis megjegyzést, de a közelgő csata izgalma meggyőzte róla, hogy ezúttal büntetlen hagyhat még egy ilyen szemtelen közbeszólást is. – Skót, az ám! – mordult fel inkább megvetően. – És mi volt a legszebb, amit egy skót életében láthatott? Mondjátok csak! – Senki nem felelt. – Az Angliába vezető út, mondom én nektek! Benne van a Szentírásban is, úgyhogy biztos, így igaz! – Felemelte Sharpe muskétáját, és végignézett a várakozó századon. – Nem tévesztelek ám titeket szem elől – hördült fel – , még egyikőtök sem volt soha tisztességes harcban, de annak az istenverte dombnak a túloldalán egy egész hordára való fekete pofájú pogány disznó leselkedik, és csak arra várnak, hogy rátehessék a mocskos kezüket az asszonyaitokra! Ha akárcsak egyetlenegy is meghátrál közületek, megnyúzatom az összest! Csupa csont és vér, nem marad belőletek más! De ha teszitek a kötelességeteket, ha szépen engedelmeskedtek a parancsoknak, akkor nem lesz semmi baj! És ki parancsol nektek? Az őrmester hosszasan várt a válaszra, és végül Mallinson közlegény bátortalanul felvetett egy lehetséges megoldást. – A tisztek, őrmester! – A tisztek! A tisztek! – Hakeswill undorodva kiköpött a válasz hallatán. – A tisztek azért vannak, hogy megmutassák, miért is harcolunk! A tisztek úriemberek! Igazi, becsületes úriemberek! Tisztes családdal és birtokkal rendelkező férfiak, nem afféle lecsúszott senkiháziak és vöröskabátos tolvajok, mint ti itt mindannyian! Az őrmesterek parancsolnak! Az őrmesterekből épül fel a hadsereg! Ezt ne feledjétek, fiaim! Nemsokára csatába ereszkedünk a pogányokkal, és ha nem fogadjátok meg, amit mondok, mind ottvesztek! – Az arca groteszkül eltorzult, az állkapcsa hirtelen oldalra rándult, és Sharpe, aki egyre csak az őrmester arcát nézte, önkéntelenül is azon kezdett morfondírozni, hogy vajon Hakeswill nem az idegesség miatt olyan elviselhetetlen– e. – De csak tartsátok rajtam a szemeteket, fiacskáim – folytatta Hakeswill – , és olyan jó dolgotok lesz, mint a naposcsibéknek! És tudjátok, hogy miért? – Az utolsó

szavakat már hangosan, drámaian sivította, és végigmasírozott a könnyűgyalogsági század sorai előtt. – Tudjátok, hogy miért? – kérdezte meg újfent. Egyre inkább úgy hangzott, mint valami szektaalapító prédikátor, amint épp egy sövény aljában toborozza első híveit. – Mert én nem halhatok meg, fiacskáim, én nem halhatok meg! – Hirtelen minden ízében megfeszült, a hangja rekedtes lett, és lázasan csengett. A könnyűgyalogsági század már számtalanszor hallotta a beszéd ezen részét, de ettől még most is ugyanolyan döbbenetes volt. Csak Green őrmester fordult el undorodva, bár Hakeswill magasabb rangú volt nála. Hakeswill ádázul Greenre meredt, aztán megrángatta a nyaka köré csavart, fojtóan szoros bőrpántot, és letépte magáról, hogy a régi, sötét, körkörös heg napfényre kerüljön. – A bitó kötele, fiacskáim! – ordította. – Az jelölt meg! A bitó kötele! Látjátok? Látjátok? De életben vagyok, fiacskáim, életben vagyok, a két lábamon állok, ahelyett hogy alulról szagolnám az ibolyát, és élő bizonyítékaként állok előttetek annak, hogy egyáltalán nem kell elpusztulnotok! – Az arca ismét megrándult, és elengedte a bőrpántot. – Isten megjelölt! – fejezte be, és a hangja szinte elfúlt az érzelemtől – , nem más, nem ám más, hanem maga Isten jelölt meg! – Kerge, mint a birka – morogta Tom Garrard. – Mondtál valamit, Sharpie? – Hakeswill sarkon perdült, és bőszen Sharpe– ra meredt, de Sharpe olyan látványosan hallgatott, és előrenézett, hogy kétség sem férhetett az ártatlanságához. Hakeswill visszalépdelt a századához. – Láttam már embereket meghalni, jobb embereket is, mint amilyenek ti, a söpredék legalja, valaha is lehetnétek, de Isten megkímélt! Úgyhogy csak tegyétek, amit mondok nektek, fiaim, vagy döghús lesz belőletek! – Hirtelen visszalökte a fegyvert Sharpe kezébe. – Tiszta a muskétád, Sharpie! Ügyes voltál, fiam! – Peckesen elvonult, és Sharpe legnagyobb meglepetésére látta, hogy az őrmester még a závárzatra is rendesen visszakötötte a rongydarabot. A Sharpe– nak szóló dicséret megdöbbentette az egész könnyűgyalogsági századot. – Meglepően jó kedvében van – jegyezte meg Tom Garrard. – Hallottam ám, Garrard közlegény! – kiáltott vissza Hakeswill a válla fölött. – A hátamon is van fülem, úgy biz ám! Most pedig hallgassatok! Nem akarom, hogy az a pogány horda azt higgye, fecsegni jöttetek! Fehér emberek vagytok, ne feledjétek, a bárány kiömlő vére mosott tisztára benneteket, úgyhogy véresen komolyan ajánlom ám, hogy csend legyen ott hátul is! Szépen, csendben, mint azok az istenverte apácák, akik egyetlen szót sem ejtenek ki soha, már csak azért sem, mert kivágatták azt a pápista nyelvüket! – Hirtelen ismét vigyázzállásba ugrott, és a mellkasára kapta lándzsás hegyű alabárdját. – A század jelen, uram! – ordította olyan hangosan, hogy azt alighanem még az ellenséges kézen lévő domb tetején is tisztán hallották. – Mindenki itt van, és hallgat, uram! Másképp véresre korbácsoltatnám a mocskos hátukat! William Lawford hadnagy megállította a lovát, és odabiccentett Hakeswill őrmesternek. Lawford a könnyűgyalogsági század második tisztje volt, Morris

százados helyettese, és pár fiatal zászlós felettese, de nemrég érkezett csak a századhoz, és éppúgy rettegett Hakeswilltől, mint a közlegények. – Az emberek nyugodtan beszélgethetnek – jegyezte meg Lawford békésen – , a többi század sem hallgat! – Nem úgy ám, uram! Vigyázniuk kell a szuflájukra, uram, és ráadásul itt ez a rakás pogány, akit meg kell ölniük, uram, úgyhogy nem vesztegethetik a lélegzetüket holmi fecsegésre, uram, ha egyszer ott ez a horda fekete pofájú istentagadó, akit meg kell ölniük, uram! Benne van a Szentírásban is, uram! – Ha maga mondja, őrmester – nézett rá Lawford. Láthatóan nem akart összeütközést provokálni, aztán rájött, hogy semmi más mondandója nincsen, és esetlenül állta a könnyűgyalogsági század hetvenhat emberének szótlan vizslatását. Az ellenség kezén lévő dombgerincet fürkészte. Közben azonban pontosan tisztában volt azzal is, hogy épp most hajtott fejet Hakeswill őrmester akarata előtt, és miközben makacsul nyugatra bámult, lassan elvörösödött. Lawfordot szerették a katonák, de mindenki gyengének tartotta, bár Sharpe néha nem volt benne biztos, hogy helyes ez az általános megítélés. Néha úgy látta, hogy a fiatal hadnagy még nem szokta meg a 33. zászlóalj idegen és néha ijesztő viszonyait és embereit, de idővel alighanem kemény és szívós tiszt lesz majd belőle. Egyelőre azonban Lawford hadnagy még csak huszonnégy éves volt, nemrég vette meg a hadnagyi tisztet, és épp ezért nem bízott még meg a saját ítéletében. A még csak tizennyolc éves Fitzgerald zászlós sétált vissza a menetoszlop elejéről. Könnyedén lépdelt, halkan fütyörészett, és kivont szablyájával a magasra nőtt dudvát csapkodta. – Mindjárt nekik megyünk, uram! – kiáltott oda nagy vidáman Lawfordnak. Mintha csak most vette volna észre, hogy a könnyűgyalogsági század gyanúsan csendben van. – Nem félnek az emberek, ugye? – Csak a szuflájukra vigyáznak, uram! – csattant fel Hakeswill őrmester. – Ó, a szuflájuk az bírja, végig tudnának énekelni egy tucat nótát is, és utána még mindig megverik az ellenséget! – vetette oda Fitzgerald lekicsinylően. – Nincs igazam, fiúk? – Megverjük a mocskokat, uram! – válaszolta Tom Garrard. – Akkor halljam, hogy énekeltek! – nézett rájuk szigorúan Fitzgerald. – Ki nem állhatom a csendet! Épp elég csendes lesz majd odalenn, a sírban, fiúk, úgyhogy most akár zajonghatnánk is egy kicsit! – Fitzgeraldnak kellemes tenorja volt, és nekikezdett az iskolamesterről és a tehenészlányról szóló vidám nótának. Mire a könnyűgyalogsági század elért ahhoz a versszakhoz, amiben beszámolnak róla, hogy az anyaszült meztelen iskolamester szemét bekötötte a tehenészlány, és kézen fogva vezetgetni kezdte – az iskolamester elképzelései szerint a szíve vágyának beteljesülésére, de valójában Bessie, a tehén felé – az egész század lelkesen ordította a szöveget. Sosem értek a nóta végére. Morris százados, a század vezérlőtisztje lovagolt vissza a zászlóalj éléről, és félbeszakította a danolászást.

– Félszázadok! – ordította oda Hakeswillnek. – Félszázadok, az ám, uram! Azonnal, uram! Könnyűgyalogsági század! Hagyjátok abba ezt a nyavalygást! Hallottátok a tiszt urat, nem? – ordította el magát Hakeswill. – Green őrmester! Vegye át a hátsó sorokat! Fitzgerald úr! Ha nem bántanám meg, felkérném, hogy foglalja el a helyét a bal oldalon, uram! Első sorok! Kovás puskát vállhoz! Húsz lépést előre, indulás! Rendben, fiaim! Most már rendben! Hakeswill arca megremegett, és a század első tíz sora húszlépésnyit előremenetelt, aztán megállt. A további kilenc sor hátul maradt, ahol eddig is volt. A zászlóaljban mindenütt hasonlóan kettéhasadtak a századok, az emberek olyan szabályosan végezték a dolgukat, mintha csak odahaza lettek volna, a yorkshire– i felvonulási téren. A 33. zászlóaljtól balra, mintegy negyed mérföldre hat másik zászlóalj is ugyanebbe a manőverbe kezdett, és mindegyik legalább ilyen pontosan végezte a dolgát. A hat másik zászlóalj emberei azonban mind bennszülöttek voltak, a Kelet– indiai Társaság zsoldjában álltak, de éppúgy vörös kabátot hordtak, mint a király emberei. A hat szipoj zászlóalj kiengedte a zászlóit, és amint Sharpe is észrevette a színes zászlókat, előrenézett, és látta, hogy a 33. zászlóalj lobogóit is előveszik a hosszú bőrtokokból, és magasra emelik a vadul tűző indiai napfényben. Az első zászló a király zászlaja volt, a brit zászló, és ráhímezték a zászlóalj csatában szerzett dicsőségét, míg a második zászló az ezredlobogó volt, és a 33. zászlóalj jelét hímezték rá skarlát alapon. Ugyanolyan skarlát volt a zászló, mint a katonák kabátjának eleje. A bojtos selyemlobogók ragyogtak a napfényben, és a látvány hatására heves ágyúzásba fogtak a szemközti dombtetőn. Egész eddig csak egy nehézágyú lőtt, de most hat kisebb fegyver is becsatlakozott az össztűzbe. Sokkal kisebbek voltak azonban a társuknál, és a lövéseik a hét zászlóalj közelébe sem értek. Az ír Shee őrnagy vezette a 33. zászlóaljat, miközben Arthur Wellesley, a zászlóalj ezredese az egész dandárért felelt. Shee őrnagy most hátrahúzta a lovát, valamit odaszólt Morris századosnak, aztán megfordult, és elvágtatott a menetoszlop eleje felé. – Le fogjuk söpörni azokat az anyaszomorítókat a dombról! – kiáltotta oda Morris a könnyűgyalogsági századnak, aztán lehajtotta a fejét, és nekiállt a tűzszerszámával bajlódni. Szivarra gyújtott. – Ha valamelyik senkiházi futni próbálna, őrmester – folytatta Morris, mikor már rendesen égett a szivarja – , lőjék le! Hallotta? – Tisztán hallottam, uram! – ordított vissza Hakeswill. – Lelőjük, uram! Lelőjük, mint a gyávákat, végtére is gyáva, nem? – Megfordult, és mogorván a két félszázadra meredt. – Lelőjük! És a nevét megküldjük haza a gyülekezetbe is, hadd függesszék ki a templomajtóra, hogy gyáva volt! Úgyhogy angol módjára harcoljatok! – Skót módjára! – mordult fel valaki Sharpe háta mögött, de kellően halkan ahhoz, hogy Hakeswill ne hallhassa meg.

– Ír módjára! – tette hozzá egy másik. – Egyikünk sem gyáva ám! – jegyezte meg Garrard némileg hangosabban. Green őrmester rendes ember volt, és sietve lepisszegte. – Csend legyen, fiúk! Tudom, hogy megteszitek a kötelességeteket! A menetoszlop eleje mostanra már megindult, de a leghátul várakozó századok még álltak, hogy a zászlóalj úgy tudjon felfejlődni, hogy kellően nagy hely maradjon a húsz félszázad között. Sharpe úgy vélte, nyilván azért helyezték el őket ilyen elszórtan, hogy az ellenséges tűz okozta károkat minél lejjebb szorítsák. Mivel az ellenséges ágyúk még mindig rettentően messziről lőtték őket, egyelőre senki sem sebesült meg. A háta mögött, messze, messze a szövetséges hadsereg többi része csak arra várt, hogy megtisztítsák a hegygerincet. A jókora tömeg hatalmas hordaként tűnt fel, de Sharpe tudta, ami a szeme elé tárul, túlnyomórészt csupán a két hadsereg civil farka. A színes kavalkádban kereskedők, feleségek, mesteremberek és pásztorok kavarogtak – ők tartották életben a harcba menő katonákat, és az ő ellátmányaik segítségével lesznek csak képesek megostromolni az ellenség fővárosát. Pusztán csak ahhoz is több mint hatezer ökörre volt szükségük, hogy idehozathassák a hatalmas ostromágyúkhoz való golyókat, és ezt a rengeteg ökröt persze valakinek gondoznia és etetnie is kellett. A pásztorok persze mind a családjukkal együtt vágtak neki az útnak, és persze ennek a rengeteg embernek is mind– mind kellett az ellátás, amit csak további ökrökkel tudtak magukkal hozni. Lawford hadnagy egyszer meg is jegyezte, hogy az egész tulajdonképpen sokkal jobban emlékeztetett egy kisebbfajta népvándorlásra, mint egy rendes hadseregre. A civilek és az állatok hatalmas tömegét vékonyka, vöröskabátos réteg zárta körbe. A többségük indiai szipoj volt. Nekik kellett megvédeniük a kereskedőket, a lőszert és a málhás állatokat Tipu szultán gyorsan és keményen odao– oda csapó könnyűlovasságától. Tipu szultán. Az ellenség. Majszur zsarnoka, valamint persze az a hadvezér, aki feltételezhetően elrendelte, hogy lőjék őket arról a távoli dombtetőről. Tipu uralkodott Majszurban, és a brit korona ellensége volt, de Sharpe– nek tulajdonképp fogalma sem volt róla, hogy ki a csoda is ez a Tipu, miért ő az ellenség, és vajon valóban zsarnok, egy vadállat vagy egy félisten. Sharpe csak azért volt itt, mert katona volt, és épp ezért tökéletesen beérte annyival, hogy azt mondták neki, hogy Tipu szultán az ellensége. így hát türelmesen várakozott az indiai nap őrjítő sugarai alatt, és hagyta, hadd áztassa át a magas, nyurga testére feszülő egyenruhát a verejték. Morris százados a nyeregkápára dőlt. Levette a csákóját, és kölnivízbe áztatott kendőcskéjével megtörölte bőven verejtékező homlokát. Előző este igencsak berúgott, és a gyomra még mindig fájdalmasan kavargott. Ha a zászlóalj épp nem csatába indult volna, hát sietve ellovagol, keres egy félreeső helyet, és könnyít magán, de jelenleg ezt semmiképp sem tehette volna meg. Hogy is ne, az emberei még gyengének vélték volna! Inkább csak felemelte a kulacsát, és lekortyolt egy jókora adag pálinkát. Remélte, hogy az erős ital

megnyugtatja háborgó gyomrát. – Most, őrmester! – kiáltott fel, mikor az előttük haladó század már kellően messzire ért. – Előre, félszázad! – üvöltötte Hakeswill. – Előre! Menetelés! Gyorsan, gyorsan! Lawford hadnagyra bízták a század második felét. A fiatal tiszt megválta, hogy a század első fele jó húszlépésnyire távolodjon tőlük, aztán odabiccentett Green őrmesternek. – Előre, őrmester! A vöröskabátosok nem töltötték meg a muskétát, mielőtt nekieredtek volna, hiszen az ellenség még mindig elég messze volt, és semmi jelét nem látták sem Tipu szultán gyalogságának, sem rettegett lovasságának. Csak az ellenséges ágyúk dörögtek, és magasan, fenn a lángoló égen a keselyűk köröztek. Sharpe az utolsó szakasz első sorában menetelt, és ahányszor csak Lawford hadnagy ránézett, arra gondolt, hogy milyen jó kiállású férfi ez a Sharpe. Sharpe keskeny, napbarnította arcában és kék szemében olyan magabiztosság ült, amely rögtön elárulta, mennyire érti a dolgát, és ez a jelenség igencsak megnyugtatta az első csatájába igyekvő, kicsit ideges hadnagyot. Ha ilyen emberei vannak, mint Sharpe, gondolta Lawford, hogyan veszíthetnének? Sharpe– nak nem tűnt fel, hogy a hadnagy őt méregeti, és alighanem hangos nevetésben tört volna ki, ha valaki azt mondja, hogy már a puszta megjelenésével bátorságot ébreszt. Sharpe– nak fogalma sem volt róla, hogyan is nézhet ki, mert hát elég ritkán látott tükröt, és ha mégis az útjába akadt valahol a tükörképe, hát nem tudott vele túl sokat kezdeni. Azt persze tudta, a nők szeretik, és ő is szereti a nőket. Azt is tudta, ő a legmagasabb a könnyűgyalogsági században, tudta, olyan magas, hogy tulajdonképp a zászlóalj előretörését vezető gránátosszázadban lenne a helye, de mikor hat évvel ezelőtt belépett a hadseregbe, a könnyűgyalogsági század akkori századosa ragaszkodott hozzá, hogy az ő csapatába kerüljön. Hughes százados már rég halott volt, nyomorultul pusztult el valami hasmenéses nyavalyában Kalkuttába érve, de annak idején igencsak büszke volt rá, hogy az ő századában vannak a leggyorsabb és legokosabb emberek, csupa– csupa olyan katona, akik akár egyedül is megállnák a helyüket a harcban. Hughes tragédiája az volt, hogy csupán egyetlenegyszer láthatta válogatott embereit ellenséggel szemben, és az is csak az a ködbe vesző, lázálomban fogant kiruccanás volt a Flandria partján fekvő, apró szigetecskék egyikére, és annyira egyetlenegy katonája sem lehetett gyors vagy okos, hogy a parancsokat osztogató hadvezér éktelen ostobasága ellenére is sikerre vigye az expedíciót. Most pedig, mintegy öt évvel később, India mezein a 33. zászlóalj ismét csatába szállt az ellenséggel, de a szenvedélyes és nagylelkű Hughes százados helyett most már Morris százados vezette a könnyűgyalogsági századot, és őt aztán egy cseppet sem érdekelte, hogy az emberei ügyesek– e vagy okosak, csak azt akarta, ne legyen velük gond. Véletlenül sem. Ezért is hozatta át Hakeswill őrmestert a századhoz. És ezért

volt az, hogy a magas, jóképű, kemény tekintetű, Richard Sharpe névre hallgató közlegény a szökésen törte a fejét. Bár persze aznap semmiképp sem akart elszökni. Aznap harcba mentek, és Sharpe meglehetősen boldogan vette tudomásul a helyzetet. A harccal zsákmány is járt, az indiai csapatok szavajárása szerint préda, és bárki, aki épp a szökésen törte a fejét, és azt tervezte, hogy önálló életbe kezd, jó hasznát vehette, ha egy kis préda dúsította fel szerény kelléktárát. A hét zászlóalj a hegygerinc felé menetelt. Most már mindannyian félszázadokra bomlottak, úgyhogy ha valaki a keselyűk szemszögéből figyelte volna őket, úgy látta volna, mintha száznegyven kis skarlátvörös négyzetecske terült volna el egy mérföld szélesen zöld gyepabroszon, és egyenletes lépésben közelednének az ellenséges hadsereg tartotta hegygerincen sorakozó ágyúk felé. Az őrmesterek a félszázadok mellett meneteltek, míg a tisztek a csapataik előtt lovagoltak vagy gyalogoltak. A távolból igencsak színesnek tűntek a négyzetecskék, minthogy minden egyes katonán skarlátvörös kabát fénylett, fehér övvel, de a valóságban a csapatok mocskosak voltak és agyonizzadtak. Gyapjúkabátjukat flandriai hadjáratokra tervezték, nem Indiába, és a skarlát festék megfolyt a trópusi esőkben, úgyhogy a kabátok egy része most már vagy halvány rózsaszín volt, vagy tompa lila, és mindegyiken fehéres sónyomokat hagyott a beleszáradt verejték. A 33. zászlóalj minden egyes emberének kemény bőrpánt volt a nyakán, és a kíméletlen, magas gallér mélyen a húsába vágott. Hosszú hajukat szorosan hátrafogták és gyertyaviasszal kenték be, és aztán felcsavarták egy fekete szalagocskával felerősített, homokkal töltött bőrzacskóra, míg végül úgy lógott a tarkójukon, mint valami bunkó. A hajukat ezek után beszórták liszttel. Az összefogott, fehér hajak tisztának és rendezettnek tűntek, de valójában csak úgy hemzsegtek benne a tetvek és a bolhák. A Kelet– indiai Társaság bennszülött szipojai sokkal jobban jártak. Nem kellett keményre fehéríteniük a hajukat, és nem hordtak nehéz nadrágot sem, mint a brit csapatok, hanem pucér lábszárral meneteltek. Nem viselték a keményített bőr nyakpántot sem, és ami még ennél is döbbenetesebb volt, az indiai zászlóaljakban nem volt korbácsolás sem. Az egyik ellenséges ágyúgolyó most végre célt talált, és Sharpe látta, hogy a 33. egyik zászlóalja felbomlik, ahogy a lövedék végigvág az emberek között. Úgy vélte, mintha egy pillanatra látná, ahogy vörös köd rebben fel a csapat fölött, mikor átzúdul rajtuk az ágyúgolyó, de talán csak képzelődött. Két ember a földön maradt, de az őrmesterek már a helyükre hajtottak mindenkit. Másik két férfi sántított, az egyikük megtántorodott, kerengett egy kicsit, és végül a földre rogyott. A kisdobosok közvetlenül a kibontatlan zászlók mögött haladtak, és csak egyenletes, kicsit cifrázott ütemmel kísérték a menetet, de mikor a két fiú elhaladt a véres húshalom mellett, ami pár pillanattal korábban még a gránátosszázad két embere volt, kicsit gyorsabban kezdték pergetni a dobot, és felgyorsították a zászlóalj menetének ütemét is. Végül aztán Shee őrnagy hátrafordult a nyeregben, és átkozódva szidta őket, amiért így sietnek.

– Mikor töltünk? – kérdezte Mallison közlegény Green őrmestert. – Mikor parancsot kapsz rá, fiam, mikor parancsot kapsz rá! Egy perccel sem előbb! Ó, Jézus Krisztus! – Ez utóbbi fohászt az keltette Green őrmester kebelében, hogy most fülsiketítő ágyúrobaj harsant fel a hegygerinc teljes hosszában. Tipu kisebb ágyúi közül újabb tucatnyi nyitott tüzet, és a hegyet szinte teljesen eltakarta a fehéres– szürke füst. A jobbjukon most már lepakolták a két könnyű tábori brit ágyút, és nekiálltak viszonozni a tüzet, de az ellenséges ágyúkat jótékonyan eltakarta saját tüzük vaskos, fehéres– szürke füstje. A 33. zászlóalj jobbján újabb lovasegységek léptettek előre. Az újonnan érkezettek az indiai csapatok közül kerültek ki, a fejükön hosszú, skarlátvörös turbán ékeskedett, és gonosz külsejű, hosszú lándzsa fénylett a kezükben. – De hát akkor mi a fészkes fenéhez kezdjünk? – panaszkodott Mallison. – Egyszerűen csak nekigyalogolunk annak az istenverte gerincnek, üres puskával? – Ha azt a parancsot kapod – válaszolta Green őrmester – , akkor azt fogod csinálni! Most pedig fogd be azt az istenverte szádat! – Csend legyen ott hátul! – kiáltott vissza Hakeswill az elöl menetelő félszázad mellől. – Nem a vasárnapi bálra készültök! Csatába megyünk, ti nyomorultak! Sharpe felkészülten akart nekivágni, úgyhogy leoldotta a rongydarabot a muskétája závárzatáról, és begyömöszölte abba a zsebébe, ahol a Marytől kapott gyűrűt is tartotta. A gyűrű egyszerű, agyonhordott kis ezüstabroncs volt csupán, és nemrég még Mary férjének, Bickerstaff őrmesternek tulajdonát képezte, de az őrmester most már nem volt az élők sorában, és Green kapta meg az őrmesteri stráfokat, Sharpe pedig a helyét Mary ágyában. Mary Kalkuttából jött. Oda semmiképp sem szökhetnének, gondolta Sharpe. Az egész környék csak úgy hemzsegett a vöröskabátosoktól. Hamarosan persze elfelejtett minden, a szökésre vonatkozó gondolatot, mert az előttük feltárulkozó táj hirtelen elkezdett megtelni ellenséges katonákkal. Az alacsony hegygerinc bal oldalán jókora gyalogsági csapat vágott át, és sietősen lemeneteltek a síkságra. Halványlila egyenruhát viseltek, széles, vörös kalapot, és az indiai brit csapatokhoz hasonlóan ők sem hordtak nadrágot. A menetelő katonák fölött imbolygó zászlók vörösek és sárgák voltak, de olyan gyenge volt a szél, hogy ernyedten csüngtek rá a zászlórúdra, és nem lehetett látni, miféle különös mintát hímeztek rájuk. Újabb és újabb csapatok vágtak át a hegygerincen, és Sharpe nemsokára már meg sem tudta becsülni, hányan lehetnek. – Harmincharmadik! – ordította valahonnan elölről egy hang. – Balra felsorakozni! – Balra felsorakozni! – visszhangozta Morris százados is a parancsot. – Hallottátok a tiszt urat! – bődült el Hakeswill őrmester. – Balra felsorakozni! Gyorsan, gyorsan! – Szedjétek a lábatokat! – kiáltotta el magát Green őrmester.

A 33. zászlóalj élén haladó félszázad megállt, és az összes többi félszázad lassan a baljára kanyarodott, megtöltötték az üresen hagyott teret. A leghátsó félszázadnak – Sharpe is ebbe tartozott – kellett a legtöbbet igazítania és a leggyorsabban. A katonák kocogásba csaptak, a táskáik, az erszényük és a bajonetthüvely fel– alá zötykölődött, és imbolyogva ugráltak át a szántóföldön növekvő, apró növénykék fölött. A menetoszlop eddig egyenesen az ellenséges ágyúk felé haladt, de most, akárcsak egy becsapódó ajtó, oldalra fordult, és az ellenséges fegyverekkel párhuzamosan sorakozott fel, hogy elvágja a támadó gyalogság útját. – Két oszlopba! – kiáltotta valaki. – Két oszlopba! – ordította Morris százados is. – Hallottátok a tiszt urat! – kiáltott fel Hakeswill. – Két oszlopba! Indulás! Gyorsan, gyorsan! A futó félszázadok mindegyike két kisebb egységre bomlott, mindkettő két sorból állt, és sietősen a mellette álló szakasz jobbjára került. A zászlóalj két ember széles, hosszú sorrá fejlődött. Sharpe még a helyére futva is jobbra pislogott, és látta, a kisdobosok is elfoglalták a helyüket a zászlóalj lobogói mellett. Egy csapat hosszú, fejszevégű rúddal felfegyverkezett őrmester védte a zászlókat. A könnyűgyalogsági század ért utolsónak kijelölt helyére. Pár másodpercig még rendeződtek az emberek, mindenki jobbra nézett, hogy leellenőrizze, jó helyen áll– e, aztán csendben, mereven álltak. Már csak a káplárok sürgölődtek, hogy hátul is minden rendben legyen. Őkirályi felsége 33. zászlóalja csodaszépen mutatta meg, mire képes a jó kiképzés, és nem telt bele egy percbe sem, hogy az oszlopban masírozó hétszáz ember csatasorrá fejlődjön, és így nézzen szembe az ellenséggel. – Most már tölthet, Shee őrnagy! – ez felismerhetően Wellesley ezredes hangja volt. Közelebb ugratta a lovát a zászlóalj ikerlobogói alatt komoran merengő Shee– hez. A hat indiai zászlóalj még mindig jobbra sietett, hogy felfejlődjenek a britek mellé, de ebben a pillanatban az ellenséges gyalogság megjelent a hegygerinc északi peremén, és ez bizony azzal járt, hogy a 33. zászlóalj esett hozzájuk a legközelebb, és alighanem a brit csapat kapja majd Tipu támadásának zömét. – Tölteni! – ordított rá Morris Hakeswillre. Sharpe– ot hirtelen eltöltötte az idegesség, és leejtette a puskát a válláról, majd a teste előtt tartotta keresztben. Kicsit esetlenül birizgálta a fegyver csappantyúját, és félig felhúzta a ravaszt. A verejték csípte a szemét. Hallotta az ellenség dobosait. – Töltényt elő! – vezényelte Hakeswill, és a könnyűgyalogsági század minden egyes embere előszedett egy töltényt az övén függő erszényből, és átharapta a kemény, viaszos papírt. A szájukban tartották a golyót, érezték, ahogy a savanyú, sós puskapor csípi a nyelvüket. – Puskaport! – Hetvenhat ember csippentett fel egy kis puskaport a nyitott

töltényből, és belecsurgatták a lőporserpenyőbe, aztán rácsukták a závárzatot, hogy a gyutacs a helyén maradjon. – Földre! – kiáltott fel Hakeswill, és hetvenhat jobb kéz engedte el a muskétája csövét, hogy a fegyvertus a föld felé zuhanjon. – Es figyelek ám rátok! – tette hozzá Hakeswill. – Amelyik liliomfehér gazfickó nem használja fel az összes puskaporát, azt elevenen megnyúzom, és sót dörgölök az istenverte hátába utána! Rendesen töltsetek! – Az idősebb katonák közül egyik– másik úgy vélte, jobb, ha a puskapor felét a földre csorgatja, mert úgy nem fog olyan brutálisan hátrarúgni a fegyver, de aznap, a közeledő ellenség láttára senkinek sem jutott volna eszébe ilyesmi. A maradék puskaport is beletöltötték a puskacsőbe, aztán kivették a szájukból a golyót, és a csőbe nyomkodták. Az ellenséges lovasság kétszáz yardra lehetett tőlük, és hatalmas trombitaszó és dobpergés közepette, folyamatosan közeledett. Tipu ágyúi még mindig dörögtek, de most már nem a 33. zászlóaljat célozták, nehogy a tulajdon embereiket találják el. Innentől kezdve a hat indiai zászlóaljra irányult az ágyútűz. A bennszülött csapatok sietve igyekeztek bezárni a közt a 33. zászlóalj és maguk közt. – Fojtópálcát! – ordította el magát Hakeswill, és Sharpe előrángatta a fojtópálcát a puska harminckilenc hüvelykes csövéhez hegesztett, három sárgaréz horog alól. Még mindig ideges volt, de most már nem azért, mert az ellenség egyre közelebb ért, hanem mert hirtelen az az ostoba ötlet vette bele magát a fejébe, hogy elfelejtette, hogyan kell megtölteni a fegyvert. Megforgatta a pálcát a levegőben, aztán a rojtosabb végét a csőbe tolta. – Fojtást be! – csattant fel Hakeswill. Hetvenhat ember nyomta le egyszerre a fojtópálcát, hogy leszorítsa a golyót és a puskaport a puskacső tövébe. – Fojtópálcát a helyére! – Sharpe felrángatta a fojtópálcát, hallotta, ahogy végigcsikordul a puskacső belsején, aztán pörgetve visszatette a helyére, hogy könnyebben beakadjon a rézhorgok közé. Hagyta, hadd csússzon be a helyére. – Fegyvert kézbe! – harsant Morris százados parancsa, és a könnyűgyalogsági század most már töltött fegyverrel állt, a puskáját jobb kezében tartva. Az ellenség még mindig túl messze volt ahhoz, hogy a puskák komoly, vagy legalább jól irányzott kárt tehettek volna bennük, és a két ember széles sorban álló, hétszáz vöröskabátos kivárta azt a pillanatot, amíg az első sorozat jelentős pusztítást okozhatott az ellenségben. – 'Szlóalj! – Bywaters törzsőrmester kiáltása hangzott fel a sor közepéről. – Bajonettet fel! Sharpe előrángatta a tizenhét hüvelyk hosszú pengét a jobb csípőjén hátul fityegő hüvelyből. Rácsapta a pengét a puskacső tetejére, és egy kallantyú elfordításával szorosan a helyére erősítette. Most már egyetlen ellenséges katona sem tudta volna csak úgy lehúzni a fegyverről. Felerősített bajonettel ugyan sokkal nehezebb volt újratölteni a puskát, de Sharpe úgy vélte, hogy Wellesley ezredes nyilván csak egy sorozatot akar lőni, és utána rohamra küldi az

embereit. – Ez is jó kis belezés lesz – szólt oda Tom Garrardnak. – Többen vannak, mint mi – motyogta Tom Garrard, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét az ellenségről. – És elég kemény anyaszomorítóknak tűnnek! Az ellenség valóban kemény falatnak látszott. Az elöl haladó csapat egy pillanatra megállt, hogy beérjék a mögöttük haladók, de most, hogy ismét szilárd oszlopot alkottak, megint megindultak a britek felé. A sorok és oszlopok nyílegyenesek voltak. A tisztjeiknek derékig lógó kardövük volt, és erős ívbe görbülő szablyájuk. Az egyik zászlót hirtelen meglobogtatták, és Sharpe egy pillanatra tisztán látta, hogy skarlát mezőben egy arany napkorongot ábrázol. A keselyűk lejjebb ereszkedtek. A könnyű tábori ágyúk nem tudtak ellenállni a hatalmas gyalogsági alakulat kínálta célpontnak, és keményen megsorozták a hátsó részeket, de Tipu serege sztoikus nyugalommal tűrte a büntetést, és a tisztek gondoskodtak róla, hogy semmi se bonthassa meg a menetoszlop sűrű rendjét, és teljes lendülettel csapódjanak majd a rájuk váró, vöröskabátos seregbe. Sharpe megnyalta kiszáradt ajkát. Azt gondolta, hát ilyenek Tipu emberei. Szép kiállású anyaszomorítók voltak, szó se róla, és most már elég közel értek ahhoz is, hogy lássa, a tunikájuk nem egyszínű, halványbíbor volt, hanem valamiféle sima, krémszínű anyagból szabták, és sötét mályvalila tigriscsíkokkal díszítették. A kardövük fekete, de a derekukra csavart kendő és a turbánjuk bíborvörös. Pogányok, persze, hát mi mások lennének, de ezért még nem kellett lenézni őket, mivel alig tizenöt évvel korábban ugyanezek a tigrisruhás gazfickók darabokra téptek egy brit hadsereget, és a túlélőket megadásra kényszerítették. Ezek itt Majszur híres tigriscsapatai voltak, Tipu szultán hadserege, márpedig Tipu szultán uralta egész Dél– Indiát, míg csak az angolok úgy nem döntöttek, hogy itt az ideje felmászni a fennsíkokra, és nekiesni Majszurnak magának. A franciák is szövetkeztek ezekkel a gazemberekkel, és állítólag néhány francia is szolgált Tipu alatt, de Sharpe egyetlenegy fehér arcot sem látott felcsillanni a mostanra már teljesen felkészült, hatalmas emberfalban. Tipu csapatai egyetlen, hatalmas dobpergésre meglódultak előre. A tigriscsíkos katonák egyenesen őfelsége 33. zászlóalja felé meneteltek, és Sharpe sietve balra pillantott, de látta, hogy a Kelet– indiai Társaság szipoj csapatai még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy segíthessenek rajtuk. A 33. zászlóaljnak egymagában kellett elbánnia Tipu seregével. – Sharpe közlegény! – Hakeswill hirtelen felvisított, de olyan hangosan, hogy egy pillanatra még Tipu közelgő csapatainak üdvrivalgását is elfojtotta. – Sharpe közlegény! – ordított Hakeswill újfent. Átvágott a könnyűgyalogsági század sorai között, hátrafelé sietett, és Morris százados is leszállt a lóról, hogy elkísérje. – Ide azzal a puskával, Sharpe közlegény! – ordította az őrmester. – Semmi gond nincs vele! – tiltakozott Sharpe. A legelső sorban állt, és hátra kellett fordulnia, hogy átverekedje magát Mallinson és Garrard közt, és odaadhassa az altisztnek a puskát.

Hakeswill kirántotta a kezéből a fegyvert, és diadalittas mosollyal Morris százados felé nyújtotta. – Látja, uram! – dicsekedett az őrmester. – Épp, ahogy mondtam, uram! A kis mocsok eladta a kovakövét, uram! Eladta egy szurtos képű pogány disznónak! – Hakeswill arca megrándult, és az őrmester utálkozva Sharpe– ra pillantott. Az őrmester szétszedte a puskát, és egy kis kődarabot vett ki az összehajtogatott bőrréteg alól, majd Morrisnak adta. – Egyszerű kavicsdarab, uram, ezzel nem ártott volna sem embernek, sem állatnak! Alighanem eladta a kovát, uram! Eladta egy pogány szukáért cserébe, esküszöm, hogy csak ez lehetett, uram! Amilyen mocskos állat ez itten, mást nem is tehetett, uram! Morris belekukucskált a puskába. – Eladta a kovát, ugye, közlegény? – kérdezte, és a hangjába egyszerre vegyült gyönyör, keserűség és szenvedély. – Nem, uram! – Csend legyen! – sivította Hakeswill Sharpe arcába, és szinte beterítette nyállal ordítás közben. – Hazudott egy tisztnek! Ezért korbácsolás jár! Korbácsolás jár, uram! Eladta a kovát, uram? Ezért is korbácsolás jár, uram! Benne van a Szentírásban is! – Ezért a kihágásért valóban korbácsolás jár – jegyezte meg Morris elégedetten. Éppolyan magas és nyurga volt, mint Sharpe, a haja szőke, finom csontozató arcán pedig még csak most kezdett kiütközni az alkohol rombolása, mert Morris százados bizony alkoholba fojtotta mérhetetlen nagy unalmát. A tekintetéből csak úgy sütött a cinizmus, és még valami annál is rosszabb: hogy megveti az embereit. Hakeswill és Morris, gondolta Sharpe, miközben őket nézte, igazán összeillő pár. – Semmi gond nincs azzal a kovával, uram! – kötötte az ebet a karóhoz Sharpe. Morris a jobb tenyerén egyensúlyozta a kovát. – Pedig nekem egyértelműen kavicsnak tűnik! – Koszos kis kavics az, uram! – tette hozzá Hakeswill is. – Egyszerű, koszos kis kavics, nincs hasznára sem embernek, sem állatnak! – Megengedik? – csendült fel egy újabb hang. William Lawford hadnagy leszállt a nyeregből, követte a századosát, és most anélkül, hogy megvárta volna Morris százados engedélyét, odanyúlt, és kivette a kovát a másik tiszt kezéből. Lawford ismét elvörösödött, saját magát is megdöbbentette a merészsége, hogy így közbeavatkozik a dologba. – Egészen egyszerűen leellenőrizhetjük a dolgot, uram – mondta Lawford idegesen, aztán előhúzta a saját pisztolyát, felhúzta a ravaszt, és nekikoccintotta a kovát a fegyver acéljának. Még a ragyogó napsütésben is jól lehetett látni, hogy nagyot szikrázik. – Szerintem teljesen tökéletes kovával van dolgunk, uram! – jegyezte meg Lawford lágyan. Fitzgerald zászlós Lawford mögött állt, és cinkosán Sharpe– re mosolygott. – Tökéletesen jó ez a kova! – tette hozzá Lawford kevésbé erőszakosan is. Morris mérgesen Hakeswillre nézett, aztán sarkon fordult, és

visszapeckeskedett a lovához. Lawford odadobta a kovát Sharpenak. – Szedje rendbe a fegyverét, Sharpe! – mondta. – Igenis, uram! Köszönöm, uram! Lawford és Fiztgerald elmentek, miközben a megszégyenült Hakeswill visszalökte Sharpe kezébe a puskát. – Okos kis anyaszomorító vagy te, mi Sharpie? – Kérném vissza a bőrt is, őrmester! – mondta Sharpe, és miután visszakapta a kovát leszorító bőrszíjat, utána kiáltott Hakeswillnek. Az őrmester közben elindult. – Őrmester! Hakeswill visszafordult. – Őrmester, ezt nem szeretné visszakapni? – szólt utána Sharpe. Kivett a zsebéből egy kis kavicsdarabot. Akkor találta, mikor letekerte a kováról a bőrt, és rájött, hogy Hakeswill csempészte be a kova helyére, mikor úgy tett, mintha a puskáját ellenőrizné. – Én nem veszem semmi hasznát, őrmester! – tette hozzá Sharpe. – Tessék! – Hakeswillhez vágta a kavicsot, de az őrmester úgy tett, mintha észre sem vette volna. Elfordult, és nagyot köpött. – Köszönöm, Tom! – mondta Sharpe, mert hogy Tom Garrard adta neki kölcsön a tartalék kováját, mikor észrevette, hogy valami hibádzik. – Már azért is megérte bevonulni a hadseregbe, hogy ezt láthassam – jegyezte meg Garrard, és körülöttük mindenki nevetésben tört ki. Tetszett nekik, hogy Morris és Hakeswill ilyen csúnyán felsültek. – Előrenézzetek, fiúk! – kiáltott rájuk Fitzgerald zászlós. Az ír zászlós volt a legfiatalabb tiszt a században, de a magabiztossága alapján jóval idősebb is lehetett volna. – Lőnünk is kellene egy kicsit! Sharpe visszafurakodott a helyére. Felemelte a puskáját, a helyére csavarta a kis bőrpántot, és mikor felnézett, látta, hogy az ellenség már csak százlépésnyire lehet tőlük. Ütemesen kiabáltak, csak néha álltak meg annyi időre, hogy egy dallamosabb trombitafutamot vagy dobpergést jobban kihangsúlyozzanak, de a leghangosabb dörej így is az volt, ahogy a léptük csattogott a kiszáradt talajon. Sharpe megpróbálta megszámolni az ellenséges gyalogság első sorát, de elveszítette a fonalat, mikor az ellenséges tisztek keresztbefordultak. Több ezer tigriscsíkos katona sorakozhatott fel vele szemben, és úgy rontottak nekik, mint valami hatalmas pöröly, készen arra, hogy szétzúzzák a brit gyalogság vékonyka sorát. – Nem sietjük el a sortüzet, azt már látom! – panaszkodott valaki. – Várjatok, fiúk! – vetette oda Green őrmester nyugodtan. Az ellenséges csapatok most már teljesen betöltötték előttük a tájat. Hatvan, ötven ember széles sorban jöttek, bár Sharpe tapasztalatlan szeme úgy vélte, legalább tízszer annyian lehetnek. Tipu emberei közül senki sem lőtt rohamozás közben, de ők is lövésre készen tartották a fegyvert, akárcsak a 33. zászlóalj emberei. Az egyszerű katonák puskáján bajonett csillogott, de a tisztek veszedelmesen görbe szablyát hordtak. Egyre csak közeledtek, és Sharpe, mivel kicsit balra állt a menetoszlopuktól, és nemcsak az első sorokat látta, de azt is,

hogyan özönlenek le egyre többen a hegygerincről, úgy érezte, az ellenséges csapatok hatalmasak, megállíthatatlanok, akárcsak egy megrakott szénásszekér, amint egy csinos, de keskeny kis kerítésecske felé robog. Most már a katonák arcát is tisztán látta. Sötét volt mindegyik, fekete bajszuk alól valószínűtlenül fehéren villogtak elő fogaik. A tigrisemberek közel voltak, olyan közel, hogy az ordításuk lassan egyéni csatakiáltásokká bomlott. Sharpe úgy érezte, az óriási menetoszlop most már bármelyik pillanatban futásba válthat, hogy leszegett bajonettel nekik rontson. – Harmincharmadik! – Wellesley ezredes hangja élesen csattant föl a zászlóalj lobogói alól. – Felkészülni! Sharpe a jobb lábát a bal mögé tette, a teste félig kifordult jobbra, aztán a puskáját csípőmagasságig emelte, és ütközésig hátrahúzta a ravaszt. Hangos kattanással a helyére csúszott, és a puska robbanásra kész feszültsége valamiféleképp megnyugtatta Shar– pe– ot. A közeledő ellenség mindebből csak annyit látott, hogy az egész brit csatasor hirtelen félfordulatot tett, és most, hogy az eddig rezzenéstelenül várakozó vöröskabátosok egyszerre mind megmozdultak, Tipu seregei is megtorpantak egy pillanatra. A majszuri sereg fölött, fenn, az ágyúktól hangos hegygerincen egy csapat zászló árnyékában lovasok várakoztak. Vajon Tipu maga is ott volt? Sharpe nem tudta eldönteni. És vajon Tipu most is arról a réges– régi napról álmodozik, mikor megtört egy három és fél ezres brit és indiai hadsereget, és a fővárosába, Széringapatamba küldte a túlélőket, keserű rabságba? A támadók ordítása most már betöltötte a leget, de Wellesley ezredes kiáltása még ebben a hangzavarban is hallhatóan harsant. – Vállhoz! Hétszáz puska koppant hétszáz vállon. Hétszáz acélszakállú puska meredt a lefelé tartó ellenség első sorára, és nagyjából hétszáz fontnyi ólom várta, hogy belecsapódhasson az Arthur Wellesley ezredes feje fölött lobogó zászlók alatt várakozó brit seregek felé rontó, gyorsan mozgó, magabiztos tömegbe. A tigrisemberek most már siettek, az első sorok felszakadoztak, a katonák futni kezdtek az ellenség felé. A szénásszekér lassan a kerítéshez ért. Arthur Wellesley hat éve várt már erre a pillanatra. Huszonkilenc éves volt, és már– már attól tartott, hogy sosem lát csatát. Most végre megtapasztalhatta, hogy ő és a zászlóalja képesek– e harcolni. Mély levegőt vett, hogy kiadhassa a parancsot, és megkezdődjön a mészárlás. ***

Jean Gudin ezredes nagyot sóhajtott, és vagy ezredszerre ebben az órában meglegyezte az arcát, hogy elhessegesse a legyeket. Szerette Indiát, de utálta a legyeket, és így elég nehéz volt szeretnie Indiát, de összességében még a legyek ellenére is szerette. Korántsem annyira, persze, mint a szülőhazáját, Provence– t,

de hát volt a világon még egy olyan szép hely, mint Provence? – Felség? – próbálta meg még egyszer némileg letörten, aztán várt, hátha a tolmácsának ezúttal sikerül felkeltenie Tipu figyelmét. A tolmács perzsára fordította Tipunak Gudin francia szavait. Tipu elég sokat értett franciául is, és meglehetősen jól beszélte a helyi kanarézt, de jobb szeretett perzsául beszélni – ez mindig az eszébe juttatta, hogy a családfáját egészen az ősi perzsa uralkodócsaládokig vissza tudja vezetni. Tipu egy pillanatra sem feledhette, hogy felsőbbrendű, mint Majszur sötétbőrű őslakosai. Muzulmán volt, és perzsa, és ő az uralkodó, míg a többiek leginkább hinduk voltak, és a legszegényebbtől a leggazdagabbig, a legnyomorúságosabbtól a legbüszkébbig mindannyian alázatos alattvalói. – Felség? – próbálta meg Gudin ezredes még egyszer. – Ezredes? – Tipu alacsony, hízásra hajlamos emberke volt, jókora bajusszal. Nagy szeme volt, és hatalmas, horgas orra. Nem különösebben tiszteletet parancsoló a megjelenése, de Gudin tudta, Tipu jelentéktelen külseje mögött könnyen döntő elme és bátor szív lapul. Bár Tipu reagált az ezredes megszólítására, mégsem fordult oda, hogy a másikra nézzen. Inkább csak előredőlt a nyeregben, egyik kezét szorosan ráfonta görbe szablyája tigrises markolatára, és nézte, ahogy a gyalogság nekimegy a hitetlen briteknek. A kard egy selyemövön lógott, az öv szépen kihangsúlyozta Tipu nadrágja fölött villogó, sárga selyemkabát halványságát. Az uralkodó élénkvörös selyemturbánt hordott, tigrisálarcot ábrázoló aranytűvel fogta össze. Tipu minden lehetséges díszét tigrisek ékesítették, mert Tipunak a tigris volt a kabalája és az ihlető múzsája is – bár a turbándísz legalább ennyire szolgálta azt is, hogy Allah iránti hódolatát fejezze ki vele, mert hogy a vicsorgó arcot kacskaringós betűkből rakta ki az ügyes aranyműves. „Isten oroszlánja a Hódító.” Az idézet a Koránból származott. A turbánról felágaskodó, rövid, hófehér kis tollbokréta tövére pedig egy galambtojás nagyságú rubint erősíttetett. Szemkápráztatóan ragyogott a napfényben. – Ezredes? – kérdezte ismét Tipu. – Talán bölcsebb lenne, felség – vetette fel Gudin habozva – , ha az ágyúkat is előreküldenénk, és a lovasságot nekivezényelnénk a britek szárnyának! – Gudin arrafelé intett, ahol a 33. zászlóalj vékony, vörös vonala várta, hogy felfogja Tipu menetoszlopának rohamát. Ha Tipu lovassága fenyegetően megindult volna a törékeny arcvonal felé, a brit zászlóaljnak négyzet alakba kellett volna tömörülnie, és a puskáik jó háromnegyedét nem használhatták volna a rohamozó gyalogság ellen. Tipu csak megrázta a fejét. – A gyalogságunkkal söpörjük el ezt a szemetet, Gudin, aztán a lovasságot ráküldjük a készleteikre – elengedte a kardja markolatát, és egy futó pillanatra összeérintette az ujjait. – Ha Allahnak is úgy tetszik! – És ha Allahnak nem úgy tetszik? – kérdezte Gudin, és gyanította, a tolmács valami elfogadhatóbb formába önti majd ezt a meglehetősen szemtelen

felvetést. – Akkor Széringapatam falainál verjük meg őket – válaszolta Tipu, és egy pillanatra még a közelgő csatáról is elfordította a tekintetét, hogy kurtán rámosolyoghasson az ezredesre. – Ágyúinkkal elpusztítjuk őket, ezredes! – folytatta Tipu őszinte élvezettel. – Szétszóródnak a rakétáink előtt, és pár héten belül a monszun megfojtja az utolsó túlélőket is, azután pedig, ha Allahnak is úgy tetszik, innentől egész a tengerig levadászhatjuk a menekülő briteket! – Ha Allahnak is úgy tetszik – válaszolta Gudin beletörődőén. Hivatalosan Tipu tanácsadója volt, Párizsból küldték, hogy segítsen Majszurnak legyőzni a briteket, és a türelmes ezredes mindent megtett, hogy tanácsait meg is fogadja a helyi uralkodó. Az már igazán nem az ő hibája volt, ha Tipu rendre elvetette az ötleteit. Lesöpörte a legyeket az arcáról, és nézte, ahogy a 33. zászlóalj minden egyes embere a vállához emeli a puskát. Mikor azok a fegyverek elsülnek, gondolta a francia, Tipu gyalogságának első sora úgy roskad majd össze, mint a lépes méz, ha kalapáccsal vágnak rá, de a mészárlás legalább majd megtanítja Tipunak, hogy képzett és fegyelmezett csapatok ellen csak úgy lehet csatát nyerni, ha az ember minden elérhető eszközt bevet. Leküldi rájuk a lovasságot, hogy kénytelenek legyenek összehúzódni, aztán a tüzérséggel és a gyalogsággal addig löveti őket, ameddig csak lehet. Ezt persze nyilván Tipu is tudta, mégis ragaszkodott hozzá, hogy mindenféle támogatás nélkül előredobjon háromezer gyalogost anélkül, hogy melléjük rendelte volna a lovasságot. Gudin semmi más magyarázatot nem tudott elképzelni, csak azt, hogy Tipu ilyen szilárdan hisz benne, hogy Allah az ő oldalán száll harcba ma délután; vagy esetleg annyira felbátorította a britek felett aratott, tizenöt évvel ezelőtti híres győzelme, hogy azt hitte, ezentúl is mindig legyőzheti őket nyílt csatában. Gudin ismét elhessegetett pár legyet. Itt az ideje, gondolta, itt az ideje hazamenni. Bármennyire is szerette Indiát, kezdett belefáradni a helyzetbe. Gyanította, hogy Párizsban már elfeledkeztek a létezéséről is, és tisztán látta, hogy Tipu egyáltalán nem hajlik a tanácsaira. Nem okolta érte; Párizs annyi mindent megígért neki, de végül mégsem érkeztek francia seregek, hogy mellette harcoljanak. Gudin érezte Tipu csalódottságát, meg is értette, de ettől még éppolyan haszontalannak és elhagyatottnak érezte magát. A korosztályából már jó néhányan tábornokok voltak. Még a kis Bonaparte is, az a korzikai tiszt, akivel Gudin Toulonban szolgált együtt, már saját hadseregnek parancsolt – ő pedig, Jean Gudin itt állt elfeledve a világ végén, Majszurban. Ettől csak még fontosabb volt, hogy győzedelmeskedjenek, és ha itt nem törték volna meg a briteket, hát akkor a Széringapatam falainál várakozó tüzérségnek kell őket szétvernie. Gudin kis európai seregecskéje is ott állomásozott, és az ezredes egyre inkább úgy érezte, hogy Széringapatamban fog eldőlni az egész hadjárat. És ha győznek, és ha netán sikerülne kiűzniük a briteket Dél– Indiából, Jean Gudint nyilván odahaza, Franciaországban várja majd a jutalom. Odahaza, ahol nincs annyi légy, mint a nyű.

Az ellenséges hadsereg célra tartott puskákkal várt. Tipu emberei üdvrivalgásban törtek ki, és tovább rohamoztak. Tipu előrehajolt, és talán észre sem vette, hogy a száját harapdálva várja, mi lesz. Gudin azon gondolkozott, hogy vajon a Széringapatamban rá váró nőnek tetszene– e Provance. Vagy hogy Provance– nak tetszene a rá váró nő. De az is lehet, hogy itt az ideje új nő után néznie. Sóhajtott egyet, elhessegette a legyeket, és önkéntelenül is megborzongott. Mert odalenn, mélyen a völgyben megkezdődött a mészárlás. – Tűz! – kiáltotta Wellesley ezredes. Hétszáz katona húzta meg a ravaszt, és hétszáz kova pattant előre a serpenyőre. A szikrák lángra lobbantották a lőport, és egy pillanatra csend volt, míg csak a tűz végig nem futott a hétszáz csövön, és aztán fülsiketítő robajjal felmennydörögtek a nehéz puskák. Sharpe vállába erősét rúgott a fegyver sárgaréz tusa. Az ellenséges oszlopot vezető, kardöves tisztre célzott, bár a muskétával még hatvan lábról sem volt érdemes egyénekre célozni. Félelmetesen pontatlan fegyver volt, de hacsak nem célzott túl magasra, a golyó mindenképp eltalált valakit. Nem tudta volna megmondani, mekkora kárt tett az ellenségben, mert amint a vállába csapódott a puskatus, a látását elhomályosította a hétszáz puskatorkolatból felköhögött füst felgördülő, mocskos függönye. Nem is nagyon hallott semmit sem, mert a hátsó sor is tüzelt, a golyók a feje fölött sivítottak el, és a robajtól még most is csengett a füle. A jobb kezével automatikusan az öve felé tapogatózott, hogy újabb töltényt vegyen elő, de ekkor már hallotta is az ezredes éles kiáltását. – Előre! Harmincharmadik, előre! – Előre, fiúk! – kiáltott fel Green őrmester is. – Egyenletesen! Ne rohanjatok! Lépésben! – A fenébe is a mohóságotokkal! – ordított rá Fitzgerald zászlós a századra. – Tartsátok a sorokat! Nem versenyfutás! A zászlóalj belemenetelt a záptojásszagú, sűrű füstbe. Lawford hadnagynak hirtelen eszébe jutott, hogy kivonja a kardját. Semmit sem látott a ködként terjengő, szürke füstben, de úgy képzelte, a túloldalon rettenetes ellenség vár rájuk, lövésre kész muskétákkal. Megérintette a kabátzsebét – az anyjától kapott Biblia lapult benne. Az első sor kiért a bűzös füstködből, és hirtelen nem láttak mást maguk előtt, csak véres fejetlenséget. A hétszáz golyó brutális hatékonysággal irányult az ellenség első soraira. Ahol pár pillanattal korábban rendezett sorok álltak, most már csak halottak hevertek, és haldoklók tekeregtek a földön. Az ellenség hátsó sorai nem tudtak előrejutni a feltorlódott holttestektől és sebesültektől, úgyhogy tétovázva álltak, miközben a füstből egyszer csak előbukkant hétszáz bajonett. – Gyorsabban! Gyorsabban! Ne hagyják felfejlődni őket! – ordította Wellesley ezredes.

– Üdvözöljétek őket, fiúk! – kiáltotta Green őrmester. – Most már nekik mehettek! Öljétek meg a mocskokat! Sharpe most már egyáltalán nem gondolt arra, hogy elszökjön, mert végre harcolhatott. Márpedig ha egyetlenegy pozitív oldalát ki kellett volna emelnie annak, hogy csatlakozott a hadsereghez, hát az az volt, hogy a hadseregben lehetett harcolni is. Nem az vonzotta a katonaságban, hogy először nagyon siettek valahová, aztán meg mikor végre odaértek, csak vártak és vártak, hanem az, hogy harcolhatott őfelsége ellenségeivel, és láthatóan őfelsége itteni ellenségeit teljességgel megdöbbentette a közelről kapott sortűz brutális ereje, és most értetlenül nézték, ahogy a vöröskabátosok ordítva rohantak feléjük. A 33. zászlóalj most, hogy végre felmentették őket a fegyelem követelte, szigorú menetformák alól, mohón vágtatott előre. Zsákmány várta őket. Zsákmány, élelem és döbbenten, tétován bámuló emberek – csak arra vártak, hogy valaki lemészárolja őket, márpedig a 33. zászlóaljban kevesen akadtak, akik olykor– olykor ne örültek volna egy kis vérengzésnek. A többségük nem hazaszeretetből csapott fel katonának. A legtöbben, éppúgy, mint Sharpe, azért fogadták el őfelsége shillingjét, mert az éhezés vagy az elkeseredettség rákényszerítette őket, hogy egyenruhát öltsenek, de ettől még jó katonák voltak. Anglia szennycsatornáiból másztak elő, márpedig arrafelé az emberek inkább erővel, mint ésszel értek el többet. Duhajok voltak, fattyak, utcai verekedők – nem volt más vesztenivalójuk, mint a napi kétpennys zsold. Sharpe torkaszakadtából üvöltött rohanás közben. Balról lassan felzárkóztak melléjük a szipoj zászlóaljak is, de most már semmi szükség nem volt a puskáikra, mert Tipu híres– neves tigrisbőrös gyalogsága nem várta be őket, hogy összemérjék az erejüket ezen a délutánon. Hátrafelé vonultak, láthatóan a menekülésen járt az eszük, aztán hirtelen trombitaszó harsant, és a vörös virágos fák közt eddig félig megbúvó brit és indiai lovascsapatok is lezúdultak a csatatérre. A lovasok leszegték a lándzsáikat, és úgy nyújtották előre a szablyákat, mintha csak nyársalni akarnának vele. A lovasság az ellenség hátába került. Tipu gyalogsága menekülőre fogta. Páran, pár szerencsés flótás valahogy visszakapaszkodott a hegygerincre, de a többségüket a nyílt mezőn kapta egyik oldalról a 33. zászlóalj, a másikról pedig a lovasság, és a csata hamar mészárlásba fulladt. Sharpe elérte a holttestekből feltornyosult falat, és átugrott rajta. A véres halom mögött egy sebesült megpróbálta felemelni a puskáját, de Sharpe a férfi fejére sózott a puskája tusával, kirúgta ellenfele elernyedő kezéből a fegyvert, és már rohant is tovább. Egy tisztet akart magának keríteni, egy bátor katonát, aki megpróbálta maga köré gyűjteni maradék embereit, de most végzetes hibát követett el. Egy pillanatra csak, de habozott. A kezében már kivont szablya csillant, de eszébe jutott, hogy az övén van egy pisztoly is, és ügyetlenkedve megpróbálta előrántani, aztán látta, hogy elkésett vele, és megfordult, hogy az emberei után szaladjon. Sharpe gyorsabb volt nála. Előrelökte a bajonettjét, és a nyaka oldalán kapta el az indiai tisztet. A tiszt

megpördült, és a szablya sivítva szelte át a levegőt, ahogy Sharpe feje felé vágott vele. Sharpe a puska csövével hárította a csapást. A fegyverről vékony faforgács vált le, aztán Sharpe ágyékon rúgta a tisztet. Sharpe kihívóan felordított, és mély gyűlölet vegyült a hangjába. Az ordításban kitört dühnek semmi köze nem volt Majszurhoz vagy az ellenséges tiszthez, csakis kizárólag Sharpe tehetetlenségéből fakadt. Az indiai katona megtántorodott, összegörnyedt, és Sharpe belevágta a puskatust ellenfele arcába. Az ellenséges tiszt a földre rogyott, a kezéből kihullott a szablya. Kiáltott valamit, talán meg akarta adni magát, de Sharpe nem törődött vele. Bal lábbal rálépett a tiszt fegyverforgató karjára, aztán mélyen a férfi torkába vágta a bajonettet. Az egész párharc talán ha három másodpercig tarthatott. Sharpe nem ment előrébb. Mások elszaladtak mellette, ordítva kergették a menekülő ellenséget, de Sharpe már megtalálta a maga áldozatát. Olyan erősen beledöfte a bajonettet az indiai torkába, hogy átszaladt a nyakán, és mélyen a földbe fúródott, úgyhogy eltartott egy kis ideig, amíg kiszabadította az acélt. A végén kénytelen volt nekifeszíteni a csizmáját a haldokló férfi homlokának, és csak úgy tudta kirántani a bajonettet. Vér buggyant ki a sebből, aztán a vörös áradat gyengén lüktető csurgassa csitult, és Sharpe letérdelt, hogy átkutassa a férfi túlzóan díszes egyenruhájának zsebeit. Nem is törődött a tiszt bugyborékoló, fuldokló haláltusájával. Sharpe letépte a férfiról a sárga selyem kardövet és félredobta az ezüstmarkolatú szablyával és a pisztollyal egyetemben. A szablya hüvelyét egyszerű keményített bőrből szabták, nem volt valami értékes, de mögötte talált egy hímzett kis erszényecskét is. A katona előhúzta a kését, kinyitotta a pengét, és átvágta az erszény tartó– zsinórjait. Nagy nehezen kibontotta az erszényt, de nem talált benne mást, csak egy marék szárított rizst, és valami tésztafélére emlékeztető ételt. Óvatosan megszagolta, és arra jutott, hogy valamiféle babból süthették. Eldobta az ételt, és átkozódva odaköpte a haldoklónak. – Hol az a mocskos pénzed? A férfi levegő után kapkodott, fuldokolva nyikkant egyet, és az egész teste összerándult, ahogy a szíve végül feladta a hiábavaló küzdelmet. Sharpe letépte a mályvaszín tigriscsíkokkal díszített tunikát. Végigfuttatta az ujját a varrás mentén, pénzérméket keresett, de egyet sem talált, úgyhogy lerángatta a friss vértől ragacsos, széles, vörös turbánt is. A halott tiszt arcát már alig lehetett látni a rátelepedett legyektől. Sharpe szétcsavarta a turbánt, és odabenn, a zsíros anyag közepén talált három ezüstöt és vagy egy tucat kisebb rézérmét. – Tudtam ám, hogy van nálad egy kis lé – vetette oda a holttestnek, aztán a saját erszényébe potyogtatta a pénzt. A lovasság végzett Tipu gyalogságának maradványaival. Tipu kíséretével és zászlóvivőivel egyetemben elhagyta a hegygerincet, és most már ágyúk sem lőttek odafentről. Az ellenség elmenekült, és ott hagyta csapdába esett gyalogságát a brit és indiai lovasság szablyáinak és lándzsáinak kényére– kedvére. Az indiai lovasságot Madraszban és azokban a keleti parton

fekvő államocskákban toborozták, mindegyikük otthona sokat szenvedett Tipu rabló hadjárataitól, úgyhogy most véres bosszút vettek. Üdvrivalgások és nevetés közepette vágták le a halálra rémült menekülőket. Némelyik lovas katonának már nem jutott élő célpont, úgyhogy leszállt a nyeregből, és nekilátott a holtak kifosztásának. A szipoj gyalogság túl lassú volt ahhoz, hogy a harcban is részt vegyen, de a zsákmányszerzésre épp időben ért oda. Sharpe lecsavarta a bajonettet a puskáról, alaposan megtisztogatta a halott tiszt selyemövében, felkapta a szablyát és a pisztolyt, aztán nekieredt, hogy még szerezzen magának egy kis zsákmányféleséget. Vigyorgott, és úgy érezte, hogy ez az egész harcolgatás igazán nem nagy dolog. Pár lövés Flandriában, egyetlenegy sortűz ideát – egyiket sem lehetett volna rendes csatának nevezni. Flandriában csak tévelyegtek, ez a csihi– puhi pedig olyan volt, mintha csak birkákat kellett volna leölniük. Nem csoda, hogy Hakeswill őrmester örökké fog élni. És ő is örökké fog élni, gondolta Sharpe, mert ez a harcolgatás igazán nem nagy dolog. Csak lődözni kell egy kicsit, aztán már vége is. Felnevetett, visszacsúsztatta a bajonettet a tokjába, és letérdelt egy másik holttest mellé is. Dolgoznia is kellett valakinek, és megkeresni a pénzt a jövőre. Csak arra rájönne már, hogy mikor lehet biztonságban megszökni a seregtől. Második fejezet

Obadiah Hakeswill őrmester körbenézett, hogy lássa, mivel foglalatoskodnak az emberei. Szinte kivétel nélkül fosztogattak, és ez bizony így is volt rendjén. A fosztogatás a katonák előjogai közé tartozott. Először megvívták a csatát, aztán megszabadították az ellenséget minden értéktárgyuktól. A tisztek nem fosztogattak, de hát a tisztek amúgy sem fosztogattak soha, legalábbis olyankor sosem, ha mások is láthatták volna őket, bár Hakeswill őrmester látta ám, hogy Fitzgerald zászlós valahonnan kerített magának egy ékköves kardot, és most úgy villogtatja, mint a filléres szajha, ha véletlenül egy értékesebb legyezőt kap. Hakeswill őrmester jól megalapozott véleménye szerint Fitzgerald zászlós őuraságával igencsak elszaladt a ló. A zászlósok a legalsóbbrendű kis senkik voltak, tiszttanoncok, ezüstzsinóros kölkök, és Fitzgerald zászlós őuraságának egyáltalán nem tartozott a feladatai közé, hogy megmásítsa Hakeswill parancsait, úgyhogy Fitzgerald zászlós őuraságának meg kellett mutatni, hol a helye. A baj csak az volt, hogy Fitzgerald zászlós őurasága történetesen írnek született, és Hakeswill őrmester tapasztalatai szerint az írek csak félig számítottak a civilizált népek közé, és sosem tudták, hogy hol a helyük. A többségük legalábbis nem tudta. Shee őrnagy is ír volt, és meglehetősen civilizált ember, már persze ha épp józan volt, és Wellesley ezredes is Dublinban született, mégis tökéletesen civilizáltnak tűnt, bár persze az

ezredesnek volt annyi esze, hogy még az angoloknál is angolabb legyen. Fitzgerald zászlós őuraságának persze nem volt ennyi esze, és meg sem próbált úgy tenni, mintha nem írnek született volna. – Látja ezt a szépséget, Hakeswill? – kérdezte Fitzgerald, és láthatóan fogalma sem volt róla, Hakeswill épp milyen baljós gondolatokat forgat a fejében. Átlépett egy hullát, hogy megmutathassa az őrmesternek új szerzeményét. – Mit kellene látnom, uram? – Ezt az istenverte pengét Birminghamben kovácsolták! Hát nem hihetetlen? Birminghamben! Rajta van a pengén is, látja? Készült Birminghamben! Hakeswill szolgálatkészen megnézte a pengébe mart jelet, aztán megbirizgálta a kard markolatát is. Hét vörös kis ékkövecske övezte az elegáns markolatot. – Szerintem ez csak üveg, uram! – jegyezte meg lekicsinylően, és remélte, valahogy talán meggyőzheti Fitzgeraldot, hogy adja át neki a kardot. – Ostobaság! – vetette oda Fitzgerald vidáman. – A legszebb kis rubinok! Lehet, hogy egy kicsikét kicsinykék, de nem hinném, hogy a hölgyeket különösebben zavarná a dolog! Hét kis csillogó kövecske? Ezért egy hétig élhetek bűnben, őrmester! Már csak ezért is megérte megölni azt a gazfickót! Már persze ha te ölted meg, morgott magában Hakeswill savanyúan, és elbotorkált a vidáman lépkedő zászlóstól. Valószínűbbnek tartotta, hogy a kölyök csak felvette a földről. És persze Fitzgerald– nak igaza volt – hét rubinért, még ha csak ilyen kicsik is, az ember annyi nőt vett Naigtól, ahányat csak nem szégyellt. „Mocskos” Naig madraszi kereskedő volt, egyike a hadsereggel utazó számtalan kereskedőnek, és magával hozta az egész bordélyát is. Drága bordély volt, csak tiszteknek, vagy legalábbis csak azoknak, akik tudtak annyit fizetni, mint a tisztek, és ettől Hakeswillnek rögtön az eszébe jutott Mary Bickerstaff is. Mrs. Mary Bickerstaff. Félvér volt, félig indiai és félig fehér, és ettől csak még értékesebb. Még annál is értékesebb. A hadsereget követő nők zöme sötét, mint a pokol legmélye, és bár Obadiah Hakeswill a maga részéről egy cseppet sem vetette meg a sötét bőrt, ha nőről volt szó, azért vágyott már egy kis fehér húsra is. Akárcsak a tisztek túlnyomó része, és ezen a vágyon az ember könnyedén kereshetett pár guineát, ha ügyes volt. Naig jól megfizeti a Mary Bickerstafféhoz hasonlatosan halvány bőrt, az egyszer biztos. Ritka szép nő volt ez a Mary Bickerstaff, ritka szép. Kifejezetten bálkirálynő egy horda randa és büdös vénasszony közepette. Hakeswill elnézte, ahogy egy kisebb sereg katonafeleség rohan el mellette, hogy kivegyék a részüket a fosztogatásból, és kis híján kirázta a hideg, ha belegondolt, milyen észvesztőén ocsmányak is ezek a némberek. A katonafeleségek jó kétharmada bibbi volt, azaz indiai bennszülött, és a többségük, mint azt Hakeswill is tudta, egyáltalán nem házasodott össze a párjával. Nem kértek és nem kaptak rá engedélyt az ezredestől, ahogy kellett volna. A többiek pedig azon szerencsés

brit feleségek közé tartoztak, akik nyertek azon a brutális lottón, ami az Európából való elhajózást megelőző este volt a barakkban. A feleségeket összehívták a barakkba, tíz csákóba tették a nevüket, mindegyik századnak egy csákó jutott, és minden csákóból az első tíznek kihúzott név gazdája a férjével tarthatott. A többieknek Angliában kellett maradniuk, és hogy aztán mi történt velük, azt mindenki el tudta képzelni. A többség az egyházközség gondjaira bízta magát, de az egyházközségeknek eszük ágában sem volt katonafeleségeket etetni, úgyhogy a legtöbben szajhaként végezték. Barakkok előtt ácsorgó szajhaként, mert általában olyan rondák voltak, hogy semmi jobbra nem számíthattak úgysem. De páran – páran, páran – csinosak voltak, és egyikük sem volt olyan csinos, mint Bickerstaff őrmester félvér özvegye. A nők szétszóródtak a halott és haldokló majszuriak között. Ha lehetséges, még a férjeiknél is hatékonyabban fosztogattak, mert a férfiak általában siettek, és figyelmen kívül hagytak egy csomó kiváló rejtekhelyet, ahová a katonák a pénzüket szokták dugni. Hakeswill elnézte, ahogy Flora Placket kiforgatta egy magas, tigriscsíkos holttest ruháját. A férfival egy lovas katona szablyája végzett, szinte a nyakcsigolyájáig átvágta a torkát. A nő nem siette el a dolgot, alaposan átkutatott minden egyes ruhadarabot, aztán mindegyiket odaadta két gyermeke valamelyikének, hogy hajtogassák össze és tegyék el. Hakeswill nagyra tartotta Flora Placketet, mert nagydarab, nyugodt némber volt, rendben tartotta a férjét, és nem nyavalygott a menetelés kényelmetlenségei miatt sem. A tetejébe még jó anya is volt, és Obadiah Hakeswill már csak ezért sem törődött vele, hogy Flora Placket csúfabb volt, mint egy öszvér hátsó fele. Az anyák szentek voltak. Az anyák voltak Obadiah Hakeswill őrangyalai, és Flora Placket a tulajdon édesanyjára emlékeztette Obadiah– t, márpedig az édesanyján kívül soha senki nem viselkedett kedvesen az őrmesterrel. Biddy Hakeswill persze most már réges– rég halott volt, jó egy évvel azelőtt meghalt, hogy a tizenkét éves Obadiah a bitón lógott volna birkalopás tökéletesen hamis vádjával. A hóhér aznap nem szórakoztatta az összegyűlt tömeget azzal, hogy a magasból ejti le az elítélteket, hanem gyengéden felhúzta őket, hogy lassan fulladjanak meg, miközben összevizelt nadrágszárba bújt lábuk vadul járja az akasztófatáncot. Senki nem vette észre az egyik oldalon lógó kisfiút, és mikor megnyíltak az ég csatornái, és úgy szakadt le az eső, mintha dézsából öntenek, a tömeg szétszéledt, és senki sem látta, mikor Biddy Hakeswill bátyja levágta a kölyköt, és szabadon engedte. – Anyádért csináltam – mordult rá a nagybátyja – , Isten nyugosztalja a lelkét! Most pedig takarodj innen, és többé meg ne lássam a képed a völgyben! Hakeswill délre szökött, beállt kisdobosnak a hadseregbe, és egész az őrmesterségig vitte, de sosem feledhette el haldokló édesanyja szavait. – Soha, senki nem fog csak úgy megszabadulni az én Oba– diah– mtól – mondta az anyja – , az én Obadiah– mtól aztán nem! A halál túl jó volna neki! Ezt már a bitó is bebizonyította. Isten ujja érte, és elpusztíthatatlan volt! Hakeswilltől nem messze valaki felnyögött, és az őrmester azonnal

abbahagyta az ábrándozást. Észrevette, hogy egy tigriscsíkos indiai nagy nehezen hasra fordul a földön. Sietve odalépett, és alabárdja lándzsás hegyét a férfi torkának szegezte. – Pénz? – mordult fel Hakeswill, aztán kinyújtotta a bal kezét, és elmutogatta, hogy épp érméket számol. – Pénz? A férfi lassan pislogott egyet, aztán válaszolt valamit a tulajdon nyelvén. – Hát persze, hogy életben hagylak, kis mocskom – ígérte Hakeswill, és gonoszkodva rávigyorgott az ellenségre. – No nem mintha sokáig húznád! Lyuk van a hasadban, lyuk bizony, látod? Ott! – A fegyverrel a férfi gyomrán éktelenkedő sebre mutatott. Az indiai haslövést kapott. – Nahát akkor, hol az a pénz? Pénz! Pagoda? Anna? Rúpia? A férfi ezt végre mintha megértette volna, mert a keze gyengén a mellkasa felé rebbent. – Jól van, jó kisfiú! – hördült fel Hakeswill, és ismét elmosolyodott, aztán az arca kontrollálhatatlan vicsorba rándult, és lassan belenyomta a férfi torkába a lándzsahegyet. Kiélvezte minden mozdulatát, nem sietett; szerette látni az ellenfél arcán, ahogy megérti, hogy itt a halál. – És a tetejébe még ostoba kis mocsok is vagy – vetette oda neki Hakeswill, miután az utolsó vonaglások is elcsitultak. Levágta a férfiról a tunikát, és a mellkasán, egy vászoncsíkba kötve talált pár érmét is. Nem volt valami sok, főleg rézpénz, de hát Hakeswill egyáltalán nem abból élt, amit ő maga szedett el a halottaktól. A könnyűgyalogsági század minden embere tudta, hogy le kell neki adnia a zsákmány egy részét. Tudták, hogy meg kell fizetniük, vagy csúfos büntetés lesz a vége. Meglátta Sharpe– ot is egy holttest mellett, és odasietett hozzá. – Nocsak, kardod van, Sharpie? – kérdezte Hakeswill. – Loptad,mi? – Én magam öltem meg a fickót, őrmester! – Cefetül nem számít, fiam, cefetül nem számít! Te nem hordhatsz kardot! A kard a tisztek fegyvere, a tiszteké! Nem szabad elfelejtened, hol a helyed, Sharpie! Túl sokat gondolsz magadról, aztán még a végén visszavágnak, fiam! Úgyhogy inkább én veszem el ezt a kardot, jó lesz? – Hakeswill félig arra számított, hogy Sharpe ellenkezni fog, de a közlegény szó nélkül nézte, ahogy az őrmester felvette az ezüstmarkolatú kardot. – Ez aztán jó sokat ér – mondta Hakeswill elismerőn, és a kard hegyét a Sharpe nyakában lévő bőrpántnak feszítette. – Sokkal, de sokkal többet, mint te, drága Shar– pie– m! Olyan okos vagy, hogy az már bajba fog keverni, én mondom! Sharpe elhátrált a kard hegye elől, és ismét felkelt. – Semmi bajom nincs magával, őrmester! – mondta. – Dehogyis nincs, édes fiam, dehogyis nincs! – fintorgott Hakeswill, és az arca rángatózni kezdett. – És azt is tudod, hogy mi bajunk van egymással, ugye? Sharpe tovább hátrált a kard elől. – Semmi bajom nincs magával! – ismételgette makacsul. – Márpedig azt hiszem, hogy a mi kis bajunkat Mary Bickers– taffnak

hívják – mondta Hakeswill, és mikor Sharpe nem szólt egy szót sem, szélesen elvigyorodott. – Majdnem elkaptalak azzal a kovával, ugye? Véresre korbácsoltattam volna a hátadat, és egy héten belül meghaltál volna seblázban! A korbácsolásnak mindig az a vége ezen az éghajlaton. Nagyon megviseli ám az embert! De barátságos kis tiszted van, ugye? Ez a Lawford úr. Kedvel téged, kedvel ám! – megbökte Sharpe mellkasát a kard hegyével. – Erről van szó, ugye? Egy tiszt kedvence vagy, ugye? – Semmi közöm nincs Lawford úrhoz! – vetette oda Sharpe. – Mondhatsz, amit akarsz, én máshogy látom – vihogott Hakeswill. – Szeretitek egymást, ugye? Te és Lawford úr, nocsak! Hát nem szép, Sharpie? De ettől még Mrs. Bickerstaff nem látja túl sok hasznodat. Szerintem jobban járna, ha egy rendes férfit fogna magának! – Semmi köze nincs hozzá! – csattant fel Sharpe. – Ó, még hogy semmi közöm nincs hozzá! Hát ezt hallgassa meg az ember! – mordult fel Hakeswill, és ismét megbökdöste Sharpe– ot a karddal. Addig akarta provokálni, amíg ellen nem áll neki, hogy aztán megvádolhassa, amiért megtámadott egy rangidőst, de a magas közlegény egyre csak hátrált a kardszúrások elől. – Hát akkor idehallgass, Sharpie – kezdte Hakeswill – , és jól hallgass ide! Mrs. Bickerstaff egy őrmester felesége, nem valami hozzád hasonló, mocskos közlegény szajhája! – Bickerstaff őrmester meghalt – tiltakozott Sharpe. – Épp ezért új emberre van szüksége! – válaszolt Hakeswill. – És egy őrmester özvegye nem adhatja össze magát olyan bűzös mocsokkal, mint te vagy, fiam! Nem helyes! Nem is természetes! Nem érsz fel hozzá! Benne van a Szentírásban is! – Azt választ, akit akar! – kötötte az ebet a karóhoz Sharpe. – Választ, Sharpie? Választ? – nevetett fel Hakeswill. – A nők nem választanak, te kis puhány senki! A nőket a legerősebb szerzi meg magának! Benne van a Szentírásban is, és ha az utamba állsz, Sharpie... – ismét erőteljesen előrelökte a kardot – , akkor napfényre hozom az összes bordádat! Elvesztetted a kovádat? Ez csak kétszáz vesszőcsapás lett volna, fiam, de legközelebb? Ezret kapsz! És keményen, keményen! Csupa csont és vér leszel, csont és vér, és akkor ki vigyáz majd a te kis Mrs. Bickerstaffodra? No? Ezt mondd meg nekem! Úgyhogy vedd csak le róla a mocskos kezedet! Hagyd csak rám, Sharpie! – rávigyorgott a fiatalabb férfira, de Sharpe még mindig nem hagyta magát provokálni, és Hakeswill végre feladta a kísérletezést. – Megér pár guineát ez a kard – vetette oda még egyszer az őrmester, és elhátrált. – Hálás vagyok érte, Sharpie fiam! Sharpe hasztalan káromkodott Hakeswill hátának, aztán megfordult, mert egy nő kiáltott oda neki Tipu seregének élvonalából maradt hatalmas hullahegy mellől. A holttesteket most már széthordták, hogy jobban át lehessen őket kutatni, és Mary Bickerstaff is segített a munkában.

Sharpe megindult a lány felé, és ahogy mindig, most is meglepte Mary szépsége. A lánynak fekete haja volt, keskeny arca, és hatalmas, sötét szeme, mely néha pajkosan csillogott. Most azonban inkább aggodalmasan fénylett. – Mit akart Hakeswill? – kérdezte. – Téged! A lány kiköpött egyet, aztán visszatérdelt a holttest mellé, és tovább kutatta. – Nem bánthat téged, Richard! – mondta. – Amíg teljesíted a kötelességedet, nem bánthat! – A hadsereg nem így működik! Te is tudod! – Elég, ha odafigyelsz! – kötötte az ebet a karóhoz Mary. Katona lánya volt maga is, a kalkuttai barakksoron nőtt föl. Sötét, indiai szépségét édesanyjától örökölte, a katonaélet csínját– bínját pedig apjától tanulta el, aki utász őrmester volt, mielőtt egy kolerajárvány elvitte volna őt is, és bennszülött feleségét is. Mary apja mindig azt mondogatta, hogy a lánya elég csinos ahhoz, hogy akár egy tiszt is feleségül vegye, és így könnyen előbbre juthat a nagyvilágban, de egyetlenegy tiszt sem vett volna feleségül egy félvért. Olyan tiszt semmiképp sem, aki akárcsak egy fikarcnyit is törődött az előmenetelével, úgyhogy Mary a szülei halála után hozzáment Jem Bickerstaff őrmesterhez, a 33. zászlóalj altisztjéhez. Bickerstaff jó ember volt, de nem sokkal azután elvitte egy lázroham, hogy a hadsereg elhagyta Madraszt, és elkezdett felfelé kaptatni a Majszur– fennsíkra. így hát Mary huszonkét évesen nemcsak apátlan– anyátlan árva volt, de meg is özvegyült. És elég jól ismerte a hadsereg íratlan törvényeit. – Ha őrmester lenne belőled, Richard – mondta most is Sharpe– nak – , akkor Hakeswill nem nyúlhatna hozzád egy ujjal sem! Sharpe felnevetett. – Őrmester? Belőlem? Na, az aztán csoda lenne, szívem! Egyszer már káplárságig vittem, de az sem tartott túl sokáig! – Márpedig lehetne belőled őrmester – erősködött a lány – , sőt őrmesternek is kellene lenned! És akkor Hakeswill sem piszkálhatna, ha az lennél! Sharpe megvonta a vállát. – Nem engem akar piszkálni, szívem, hanem téged! Mary épp egy tigriscsíkos tunikát vágott le az egyik holttestről, de erre megállt, és kérdőn felnézett Sharpe– ra. Nem volt szerelmes Jem Bickerstaffba, de hamar felismerte az őrmesterben a jóravaló, derék embert, Sharpe– ban is ugyanezt a tisztességességet érezte meg. Nem teljesen ugyanezt a tisztességet, mert hogy Sharpe– ban, ha jól érezte, vagy tízszer annyi tűz volt, mint Jem Bickerstaffban valaha is, és néha, ha épp úgy hozta a szükség, ravaszabb tudott lenni a rókánál is, de Mary ennek ellenére megbízott Sharpe– ban. Volt valami megkapó a férfi nyurga jóképűségében, valami veszedelmes, ezt Mary is tudta, de rettenetesen izgatta a dolog. Pár másodpercig csak nézte a férfit, aztán megvonta a vállát. – Talán nem merne hozzám nyúlni, ha össze lennénk házasodva

– mondta. – Mármint úgy értem, ha rendesen össze lennénk adva, az ezredes engedélyével! – Összeházasodva! – mondta Sharpe teljesen döbbenten. Mary felállt. – Nem valami egyszerű dolog özvegynek lenni a hadseregben, Richard! Mindenki azt hiszi, szabad préda vagy! – Jól van, tudom ám, hogy nem könnyű – mondta Sharpe, és összevonta a szemöldökét. Meredten nézte a lányt, és közben a házasodáson gondolkozott. Egészen eddig csak a szökésen járt az agya, de talán a házasság sem lenne olyan rossz ötlet. így legalább sokkal nehezebb lenne Hakeswillnek Maryre tennie azt a mocskos kezét. És egy nős férfit, gondolta Sharpe, könnyebben előléptetnek. De mi értelme volna pár hüvelykkel feljebb kerülni a szemétdombon? Még az őrmesterek is a trágyahalom legalján voltak! Akkor is az lenne a legjobb, döntötte el Sharpe, ha teljesen megszabadulna a hadseregtől, és alighanem Mary is hajlamosabb lenne vele szökni, ha egyszer már házastársak lennének. Ahogy ez az eszébe jutott, lassan bólintott egyet. – Azt hiszem, szívesen megházasodnék – mondta félénken. – Én is! – A lány esetlenül elmosolyodott, és Sharpe visszamosolygott rá. Egy pillanatig egyiküknek sem jutott eszébe, mit is mondjon, aztán Mary izgatottan előhalászott egy ékszert köténye egyik zsebéből. Ezt is valamelyik holttestről szedhette le. – Nézd csak, mit találtam! – A lány Sharpe kezébe nyomott egy tyúktojás nagyságú, vörös követ. – Szerinted rubin? – kérdezte mohón. Sharpe egy kicsit dobálgatta a tenyerén a követ. – Szerintem üveg, szívem – mondta gyengéden – , csak üveg! De nászajándéknak kerítek neked egy igazi rubint is, majd meglátod! – Nemcsak, hogy meglátom, Dick Sharpe! – mosolyodott el a lány boldogan, és a férfi karjába fonta a karját. Hakeswill őrmester vagy százlépésnyire lehetett tőlük, őket nézte, és most hirtelen megrándult az arca. ***

Miközben ők a mészárszék egyik oldalán álldogáltak, és mindenfelé mezítelen, kifosztott holttestek hevertek, lassan a keselyűk is lejjebb ereszkedtek, előresiklottak, és beletéptek a halottakba. A szövetséges hadseregek alig negyed mérföldnyire onnan táboroztak le, ahol a halottak hevertek. A tábor végigterült a síkságon: a pillanatok alatt felvert városban vagy ötvenezer katona és több ezer tábori segítő töltötte az éjszakát. A tiszteknek sátrakat emeltek, jó messze onnan, ahol a hatalmas, katonákkal őrzött marhacsordákat kötötték ki éjszakára. Volt ott vágómarha is, jó néhányat le is vágtak és felvágtak, hogy legyen mit enni, de elég sok ökör is akadt. Ezek húzták a különféle ágyúgolyókat szállító szekereket – márpedig jó sok lövedékre

volt szükség ahhoz, hogy majd rést üthessenek Széringapatam falaiba. Voltak ott aztán kisebb marhát is, ezek vonták a kocsikat és a szekereket. A legnehezebb ágyúknak, a nagy, ostromra való gépeknek darabjához hatvan ökör kellett. Több mint kétezer szarvasmarhát tereltek hát a hadsereggel, de most már mindegyik igencsak soványka volt, mert Tipu lovassága minden takarmányt elrabolt a vidéken, ahogy a brit és haidarábádi seregek közeledtek. A közkatonáknak nem jutott sátor. A tábortüzekhez közel aludtak, a földön, de először ettek, és aznap este mindenki jó hangulatban volt, különösen őfelsége 33. zászlóaljának emberei, akik az ellenséges halottaktól elszedett pénzt elkölthették végre a bhinjar– ríknál, a hadsereggel utazó kereskedők klánjánál. A kereskedőknek saját, jól megfizetett testőreik voltak, és mind árultak csirkét, rizst, lisztet, babot – de ami a legfontosabb volt, kulacsszám árulták azt a torokperzselő pálinkát is, amitől még a rumnál is hamarabb berúgott az ember. A bhinjarrik egy része szajhákat is árult, és ezek a kereskedők különösen jó forgalmat bonyolítottak a csata utáni éjszaka. Morris százados is úgy gondolta, hogy meglátogatja Naig híres, zöld sátrait – ez a bhinjarri leginkább Madrasz legdrágább szajháival kufárkodott – , de egyelőre még a sátrában kellett maradnia, és az asztalán pislákoló gyertya halovány fényében el kellett intéznie a század dolgát is. Azaz jobban mondva meg kellett várnia, hogy Hakeswill őrmester elintézze a század dolgát, miközben Morris százados kigombolt kabáttal, meglazított selyem nyakravalóval hevert el a tábori széken. Izzadtság csöpögött az arcán. Volt ugyan egy kis széljárás, de az ajtóban lógó, vékony muszlinfüggöny minden hűsítő hatását elfogta; a függöny nélkül pedig pillanatokon belül hatalmas molyokkal telt volna meg a sátor. Morris utálta a molyokat, utálta a meleget, és utálta Indiát. – Az őrség beosztása, uram! – mondta Hakeswill, és odanyújtotta a kapitánynak a papírokat. – Bármi, amiről tudnom kéne? – Semmi különös, uram! Ugyanaz, mint a múlt héten volt, uram! Hicks zászlós írta össze a beosztást, uram! Ügyes ember ez a Hicks zászlós, uram! Tudja, hol a helye! – Úgy érti, azt teszi, amit maga mond neki? – kérdezte Morris szárazon. – Tanulgatja a dolgát, uram, tanulgatja a dolgát, épp, ahogy azt egy helyre kis zászlósnak tennie kellene! Nem úgy, mint mások! Morris úgy tett, mint aki meg sem hallja a Fitzgerald zászlósra tett éles kis oldalvágást, inkább csak belemártotta a tollát a tintába, és odakaparta a nevét a beosztás aljára. – Feltételezem, hogy Fitzgerald zászlós és Green őrmester kapták meg az összes éjszakai őrséget! – Szükségük van a gyakorlásra, uram! – Magának meg szüksége van az alvásra, nem, őrmester? – A büntetőkönyv, uram! – mondta Hakeswill, és a kapitány felé nyújtotta a bőrkötéses könyvet. Anélkül vette el az őrség beosztásáról rendelkező papírt,

hogy reagált volna a kapitány utolsó megjegyzésére. Morris átlapozta a kötetet. – Ezen a héten nem volt korbácsolás? – Nemsoká lesz, uram, nemsoká lesz! – Sharpe közlegény ma kicsúszott a hálójából, ugye? – nevetett fel Morris. – Mintha veszítene a hozzáértéséből, Obadiah! Semmi barátságos nem volt abban, hogy az őrmester keresztnevét használta, minden egyes hangja megvetően csengett, de Hakeswill őrmester egy cseppet sem sértődött meg. A tisztek, azok tisztek voltak, zászlóstól felfelé legalábbis feltétlenül rendes tisztnek számítottak még Hakeswill véleménye szerint is, és az efféle úriembereknek minden joga megvolt rá, hogy megvetően kezeljék az alacsonyabb rangúakat. – Nem veszítettem én ám semmiből sem, uram – válaszolta Hakeswill nyugodtan. – Ha egy patkány nem hal meg, mikor először nyakon ragadják, hát még egyszer ráereszti a kutyákat, nem? Mindenki így csinálja. Benne van a Szentírásban is, uram! Beteglista, uram! Semmi újdonság, már persze azt kivéve, hogy Sears belázasodott, úgyhogy aligha lesz köztünk már sokáig, de nem vesztünk vele sokat, uram! Nem használt az sem embernek, sem állatnak, Sears közlegény aztán nem! Jobb is, ha meghal, uram! – Végeztünk? – kérdezte Morris százados, miután a betegjelentést is aláírta, de ekkor udvarias köhögés hangzott a sátor bejáratanál, és Lawford hadnagy csusszant át az ajtólapon, és a helyére simította a muszlinfátylat is. – Nagyon elfoglalt, Charles? – kérdezte Lawford Morrist. – Mindig örömmel látom, William! – válaszolta Morris gúnyosan. – Bár épp sétálni készültem egy kicsit... – Egy emberünk keresi – magyarázta Lawford – , valami kérése lenne, uram! Morris sóhajtott egyet, mintha túlságosan is sok dolga lett volna ahhoz, hogy efféle apróságokkal vesződjön, de aztán intett egyet, mintha csak azt akarná mutatni, milyen nagyszerű és nagylelkű, hogy akárcsak egy percet is erre a senkire pazarol drága idejéből. – Ki az? – kérdezte. – Sharpe közlegény, uram! – Bajkeverő, uram! – jegyezte meg Hakeswill. – Jó ember, uram! – makacskodott Lawford elszántan, aztán úgy döntött, lehet, hogy tényleg nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy hozzáértő véleményt mondjon efféle ügyekben, és kicsit szelídebben hozzátette azt is, hogy ez persze csak az ő véleménye. – De ennek ellenére jó embernek tűnik, uram! – fejezte be. – Engedje be! – mondta Morris. Belekortyolt a vékony óncsészében álló pálinkába, miközben Sharpe átverekedte magát a muszlinhálón, és vigyázzállásba kapta magát a sátorrúd alatt. – Le a kalappal, fiam! – rivallt rá Hakeswill. – Nem tudod, hogy tisztek jelenlétében le kell venned a kalapodat?

Sharpe sietve lekapta a csákóját. – Nos? – kérdezte Morris. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Sharpe– nak fogalma sem volna róla, mit is akar mondani, aztán megköszörülte a torkát, és miközben pár hüvelykkel Morris százados feje fölött nézte a sátor falát, végre megtalálta a hangját is. – Engedélyt kérnék házasodni, uram! Morris elvigyorodott. – Házasodni! Talált magának egy kis bibbit, ugye? – ismét belekortyolt a pálinkába, aztán Hakeswillre nézett. – Hány asszony van pillanatnyilag a század listáján, őrmester? – A teljes megengedett létszám, uram! Többet nem vehet fel, uram! Teljesen tele vagyunk, uram! Nincs egy üresedés sem! Elbocsássam Sharpe közlegényt, uram? – Ez a lány történetesen már amúgy is rajta van a listán – avatkozott közbe Lawford hadnagy is. – Bickerstaff őrmester özvegyéről lenne szó! Morris Sharpe– ra meredt. – Bickerstaff – mormolta, mintha még sosem hallotta volna ezt a nevet. – Bickerstaff! Lázban halt meg, idefelé menetelve, ugye? – Igen, uram! – válaszolta Hakeswill. – Nem is tudtam, hogy a szerencsétlennek volt felesége – mondta Morris. – Hivatalos feleség volt, ugye? – Nagyon is hivatalos – válaszolta Hakeswill. – A század listáján is szerepelt, uram! Az ezredes is aláírta a házassági engedélyt! Rendesen megesküdtek Isten és a hadsereg színe előtt, uram! Morris felhorkant, és újfent Sharpe– ra nézett. – Mi a fészkes fenének akar megházasodni, Sharpe? Sharpe zavartan nézett maga elé. – Hát csak szeretnék – válaszolta végül esetlenül. – Nem mondhatnám, hogy ellenzem a házasságot – bólintott Morris százados. – Szilárdabbá teszi a férfit, a házasság már csak ilyen, de egy magához hasonló fickó, Sharpe, igazán jobbat is kaphatna magának, mint egy katonaözvegy. A katonaözvegyek igazán ocsmány lények! Használt árut venne, közlegény? Kövérek, koszosak, mint a vászonba csavart zsírdarab! Keressen magának egy édes kis bibbit, fiam, olyan nőt, akit még nem használt agyon senki sem! – Micsoda jó tanács, uram! – válaszolta Hakeswill, és folyamatosan rángott az arca. – Önből a bölcsesség szólt, uram! Most már elküldhetem, uram? – Mary Bickerstaff derék asszony, uram – mondta Lawford hadnagy. Sharpe a hadnagyhoz fordult először a kérésével, és a fiatal tiszt mindent megtett, hogy segítsen. – Sharpe sokkal rosszabbul is járhatna, mint hogy Mary Bickerstaffot vegye el! Morris levágta egy szivar végét, és rágyújtott a tábori asztalon kornyadozó, pislákoló gyertya lángjáról. – Fehér, ugye? – kérdezte nemtörődömül.

– Félig bibbi, félig keresztény, uram – válaszolta Hakeswill – , de jó ember volt a férje! – Szipákolt egyet, úgy tett, mintha hirtelen legyűrte volna az érzelem. – És Jem Bickerstaff még egy hónapja sem pihen a föld alatt, uram! Alig telt el pár hét, és ez a szotyka máris újra házasodna! Nem helyes, uram! A Szentírásban is benne van! Morris cinikusan Hakeswillre nézett. – Ne legyen nevetséges, őrmester! A legtöbb katonaözvegy már másnap újraházasodik! Tudja, a közkatonaság igazán nem a felső tízezer! – De Jem Bickerstaff a barátom volt, uram! – mondta Hakeswill, és ismét szipákolni kezdett, sőt még egy képzeletbeli könnyet is lekapart az arcáról. – Szívbéli jó barátom, uram! – ismételte meg még rekedtebben. – És a halálos ágyán arra kért, könyörgött nekem, uram, hogy vigyázzak az ő kis feleségére! Azt mondta nekem, hogy tudom, hogy nem teljesen fehér, nem az utolsó cseppig fehér, de azért még megérdemli, hogy vigyázzanak rá! Ezek voltak az utolsó szavai, úgy bizony, uram! – Utálta, mint a pestist! – Sharpe nem tudta megállni, hogy ne tiltakozzon. – Csend legyen a tisztek jelenlétében! – ordított rá Hakeswill. – Akkor beszélj csak, fiam, ha hozzád szólnak, máskülönben pedig tartsd csak azt a mocskos pofádat, ahogy az Úr teremtette! Morris a homlokát ráncolta, mintha csak Hakeswill üvöltözésétől fájdult volna meg a feje. Aztán hirtelen Sharpe– ra nézett. – Beszélek Shee őrnaggyal ez ügyben, Sharpe! Ha ez a nőszemély tényleg rajta van a század listáján, és magához akar menni feleségül, nem hinném, hogy bárhogy is megakadályozhatnánk! Beszélek az őrnaggyal! Elmehet! Sharpe egy pillanatig habozott, azon gondolkozott, hogy nem il– lene– e megköszönni a századosnak semmitmondó szavait, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Hakeswill már a fülébe ordított. – Megfordulni! Gyorsan, gyorsan! Kifelé! Egy, két, egy, két, gyorsan, gyorsan! Vigyázz arra az istenverte függönyre, fiam! Ez itt nem a disznóól, ahol felnőttél, hanem egy tiszt szállása! Morris megvárta, hogy Sharpe hallótávolságon kívülre kerüljön, aztán felnézett Lawfordra. – Van még más is, hadnagy? Lawford úgy érezte, hogy ezzel őt is elbocsátották. – Beszélni fog Shee őrnaggyal, Charles? – kérdezte azért Mor– ristól. – Mondtam, hogy beszélek vele, nem? – meredt Morris mérgesen a hadnagyra. Lawford egy pillanatig habozott, aztán biccentett. – Jó éjt, uram! – mondta, és átbújt a muszlinfüggönyön. Morris várt, amíg biztos nem lehetett benne, hogy már mindkét látogatója messze jár. – És most mihez kezdünk? – kérdezte Hakeswilltől. – Mondja meg annak a pimasz kis senkinek, hogy Shee őrnagy

visszautasította a kérését, uram! – És Willie Lawford megkérdezi az őrnagyot, és rájön, hogy nem beszéltem vele. De az is lehet, hogy egyenest Wellesleyhez fordul. Lawford nagybátyja vezérkari tiszt, elfelejtette, őrmester? Használja már az eszét! Morris idegesen egy moly után csapott. A lepke valahogy csak átcsusszant a függönyön. – És most mihez kezdünk? – kérdezte még egyszer. Hakeswill leült a tábori asztallal szemközt árválkodó zsámolyra. Megvakarta a fejét, az éjszakába bámult, aztán visszanézett Morrisra. – Okos kis mocsok ez a Sharpie, szó se róla! És ravasz is! De kicsinálom! – Elhallgatott egy pillanatra. – De persze ha ön is segítene, uram, sokkal hamarabb végezhetnék vele! Sokkal, sokkal hamarabb! Morris kétkedve nézte. – A lány csak újabb védnököt talál magának – mondta. – Szerintem csak az idejét pazarolja, őrmester! – Én, uram? Én aztán nem, uram! De nem ám, uram! Megszerzem a lányt, uram, figyelje meg, és Mocskos Naig azt ígérte, hogy bármit is akar tőle, azt mindig ingyen megkaphatja! Ingyen és bérmentve, uram, ahogy már csak azt illene! Morris felállt, felvette a kabátját, és felkapta a kardját és a kalapját. – Azt hiszi, hogy megosztozom magán egy nővel, Hakeswill? – A kapitány összeborzadt. – És megkapom magától a vérbajt? – Vérbajt, uram? Tőlem, uram? – kelt fel Hakeswill is. – Tőlem aztán nem, uram! Tiszta vagyok, mint egy ma született gyermek! Meggyógyultam, uram! Higany, uram! – Megrándult az arca. – Kérdezze meg az ezredorvost, uram, ő is megmondhatja! Morris egy pillanatra habozott, és Mary Bickerstaffra gondolt. Mostanában sokat gondolt Mary Bickerstaffra. Elég volt ehhez a lány szépsége. Minthogy hát a hadsereggel menetelő férfiaknak ritkán volt dolguk bármi széppel, és Mary vonzereje minden nyugatra vezető mérfölddel csak egyre erősödött. Morris korántsem volt ezzel egyedül. Aznap, mikor Mary férje meghalt, a 33. zászlóalj tisztjei – már persze csak azok, akik szívesen részt vettek az efféle játékokban – fogadást kötöttek, hogy ki lesz az első, aki az ágyába viszi az özvegyet, de egyelőre még egyiküknek sem jött össze a dolog. Morris is szeretett volna nyerni, nemcsak azért, mert a szerencsés csábító tizennégy guineával lett volna gazdagabb, de azért is, mert teljesen a nő rabságába esett. Nem sokkal azután, hogy Mary megözvegyült, megkérdezte a nőt, hogy nem akarja– e átvállalni nála a mosást. Arra gondolt, hogy így talán könnyebben megteremtheti a vágyott közelséget, de a nő megsemmisítő lenézéssel utasította vissza az ajánlatot. Morris meg akarta büntetni Maryt, amiért megszégyenítette, és Hakeswill, akinek mindig is nagy érzéke volt ahhoz, hogy megérezze mások gyengeségét, rátapintott, hogy Morris mit akar, és megígérte, hogy mindent elrendez. Naig, mint azt Hakeswill sokszor erősítgette

a keserű tisztnek, tudja, hogyan kell megtörni egy vonakodó némbert. – Nem született még olyan bibbi, akit Naig ne tudna megtörni, uram! – ígérte Hakeswill Morrisnak. – És kész vagyont fizetne, ha végre egy rendes, fehér nőre is szert tehetne! No nem mintha Mrs. Bickerstaff rendes fehér nő lenne, nem úgy, mint egy keresztény asszony, de a sötétben senki nem veszi majd észre a különbséget! – Az őrmesternek szüksége volt Morris segítségére ahhoz, hogy leválassza valahogy Richard Sharpe– ot Mary Bickerstaffról, és azzal próbálta kicsikarni a százados segítségét, hogy először is felajánlotta neki, ingyen járhat Naig sátrába. Hakeswill cserébe persze egész hátralevő életükben számítana Morris támogatására, és ezt a százados is pontosan tudta. Ahogy Morris egyre feljebb hág majd a ranglétrán, Hakeswill is elkerülhetetlenül vele emelkedik, és az őrmester minden egyes lépcsőfoknál csak egyre több hatalmat és befolyást harácsol össze magának. – Akkor hát mikor szabadítja már meg Mrs. Bickerstaffot Sharpe– tól? – kérdezte Morris, és felcsatolta a kardövét. – Ma éjszaka, uram! Az ön segítségével, uram! Ugye reménykedhetek benne, hogy visszaér éjfélre? – Talán! – Ha visszaér, akkor elkapjuk, uram! Ma éjszaka! Morris a fejére csapta a kalapját, ellenőrizte, hogy az erszénye a kabátja zsebében van– e, és a muszlinfüggöny alá bújt. – Folytassa, őrmester! – kiáltott vissza. – Uram! – Hakeswill tíz hosszú másodpercig vigyázzállásban állt azután is, hogy a kapitány elment, aztán rosszindulatú mosolyba rándult darabos arca, és ő is a kapitány után indult az éjszakába. Tizenkilenc mérföldre keletre, az őserdőben egy templom állt. Ősi szentély volt, mélyen a vidék szívében, egyike annak a számtalan hindu szent helynek, ahová az egyszerű vidéki nép ünnepnapokon kijárt, hogy istenei előtt hódolhasson, imádkozzon az időben érkező monszunért, a jó termésért, és hogy elkerülje őket a háborúság. Az év fennmaradó részében a templom meglehetősen üres volt, díszes istenszobrait, oltárait és dúsan faragott tornyait csak skorpiók, kígyók és majmok lakták. A templomot fal vette körbe, csak egyetlenegy kapu nyílt rajta, bár a fal nem volt magas, és a kaput soha nem zárta be senki sem. A falusiak apró kis ajándékokat hoztak, virágfüzéreket, ételt hagytak a kapuoszlopba vájt kis fali fülkékben. Néha a templomba is bemerészkedtek, átvágtak az udvaron, és felkapaszkodtak a lépcsőn a belső szentélybe, hogy az istenség képmása alá helyezzék el szerény áldozataikat. Persze senki sem álmodott volna olyasmiről, hogy éjszaka menjen a templomba – mikor az indiai ég feketén terült a hőség gyötörte földre, senki sem merte volna megzavarni az istenek nyugodalmát. ***

De ezen az éjszakán, a csata utáni éjszakán, mégis egy férfi lépett a templomba. Magas volt és vékony, fehér bajusza alatt cserzett, napbarnított vonások villantak. Már jócskán hatvan fölött volt, de még mindig olyan szálfaegyenesen tartotta magát, mint egy jóval fiatalabb férfi, és könnyedén mozgott. A legtöbb európaihoz hasonlóan, akik hosszú időt töltöttek Indiában, ő is hajlamos volt időnként hirtelen lázrohamokkal ágynak dőlni, de ettől eltekintve kiváló egészségnek örvendett, és Hector McCandless ezredes a vallásának tulajdonította jó egészségi állapotát, és annak, hogy felekezete szigorú rendje elvetette az alkohol, a dohány és a hús élvezetét. Kálvinista volt, minthogy Hector McCandless Skóciában született, és az isteni törvényeket szigorúan beleverték fiatal és éhes lelkébe, nehogy valaha is elfeledkezzen róluk. Becsületes férfi volt, kemény férfi, és bölcs is. Sok mindent látott és tapasztalt már életében, de a lelke mélyén ennek ellenére sértették a gyengécske lámpafényben felcsillanó, különféle istenszobrok. Amint átért a falba vágott, mindig nyitva várakozó kapun, meggyújtotta a kis lámpást. Már több mint tizenhat éve Indiában élt, és sokkal jobban ismerte ezeket a pogány szentélyeket, mint gyermekkora templomait, de ennek ellenére ahányszor csak meglátta a sokkarú, elefántfejű, groteszkül színesre festett arcú, kobracsuklyás álarcba bújtatott szobrokat, heves ellenérzés futott át rajta. Sosem mutatta volna ki, mit érez, minthogy ez veszedelembe sodorta volna, hogy teljesíteni tudja a kötelességét, márpedig McCandless úgy vélte, hogy a kötelesség szavánál csak Isten szava fontosabb. Őfelsége skót gárdájának vörös kabátját és skót szoknyáját hordta, bár a felföldi sereg már vagy tizenhat éve nem láthatta McCandless komor arcvonásait. Több mint harminc éven át szolgált a gárdában, de nem volt annyi pénze, hogy tovább haladhasson felfelé a ranglétrán, úgyhogy az ezredese jóváhagyásával elfogadta a Kelet– indiai Társaság ajánlatát. A társaság irányította India brit uralom alatt lévő részeit. McCandless annak idején szipoj hadseregeket is vezényelt, de leginkább akkor is a felderítés érdekelte. Feltérképezte a nyugati partvidék egy részét, felderítette Szándarbant, és lóháton bejárta Majszur minden szegletét, és eközben megtanult fél tucat indiai nyelvet, és találkozott jó néhány nábobbal, rádzsával és herceggel. Kevés európai értette úgy Indiát, mint McCandless, és a társaság ezredessé léptette elő a férfit, majd a hírszerzés főnökeként a brit sereghez csatolta. McCandless feladatai közé tartozott, hogy Harris tábornok tanácsadójaként kikémlelje az ellenség erősségeit és elhelyezését. A legfontosabb az lett volna, hogy kiderítse, pontosan miféle védelem várja őket, ha megérkeznek Széringapa– tam falai alá. McCandless ezredes ebben a kérdésben nyomozott akkor is, mikor az ősi templom falai közé lépett. Hét évvel ezelőtt egyszer már felderítette a templomot, mikor Lord Cornwallis seregei meneteltek Majszur ellen, és McCandless akkori látogatása során alaposan megcsodálta a templom belsejének

minden körömfeketényi helyét átfonó, díszes faragásokat. A skót vallásosságát bántotta, hogy ennyi díszítés legyen egy szentélyben, de ahhoz azért túlságosan is becsületes ember volt, hogy letagadja, az ősi kőfaragók értették a dolgukat. A szobrok mind igazi remekművek, és voltak olyan szépek, ha nem szebbek, mint a középkori Európa bármelyik híressége. A lámpás gyengécske, sárgás fénye ágaskodó elefántokon, harcias isteneken és menetelő seregeken csillant meg – mindegyik kőből faragva állta az idő rohamát. McCandless felmászott a központi szentélybe vezető lépcsőkön, áthaladt a hatalmas, zömök oszlopok között, és belépett a tulajdonképpeni szentélybe. A tetőt itt, a templom magasra törő, faragott tornya alatt lótuszvirág alakúra vésték ki. A bálványok vakon meredtek rá fali fülkéikből, a lábuknál virágok és levelek kornyadoztak. Az ezredes letette a lámpát a kockakőre, törökülésbe kuporodott, és várt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a füle azonosítsa a templom falain kívül zajló éjszakai élet neszeit. McCandless hat indiai lándzsásból álló kísérettel érkezett a helyszínre, de vagy kétmér– földnyire innen hagyta az embereit, nehogy elbátortalanítsák azt, akivel találkozni készült. Most tehát nem tehetett mást, mint hogy lehunyt szemmel, keresztbefont karral várt, és egy idő után hallotta is, ahogy csizma dobban a száraz földön, megcsendül egy fémlánc, és újra csend lesz. Még mindig lehunyt szemmel várakozott. – Ha nem az egyenruhájában lenne – hangzott fel pár pillanattal később egy férfi hangja – , azt hinném, a mi vallásunk szokása szerint imádkozik! – Az egyenruha nem zárja ki, hogy imádkozom, mint ahogy az ön egyenruhája sem – válaszolta az ezredes, és kinyitotta a szemét. Felállt. – Üdvözlöm, tábornok! A skóttal szemközt álló férfi fiatalabb volt McCandlessnél, de legalább olyan magas és nyurga. Appah Rao most Tipu szultán egyik tábornoka volt, de egykor, sok– sok évvel ezelőtt tiszt volt McCandless egyik szipoj seregében, és ez a réges– régi, szinte már barátságszámba menő kapcsolat győzte meg arról McCandlesst, hogy akár a saját élete kockáztatásával is érdemes lesz Appah Raó– val tárgyalnia. Appah Rao egészen addig szolgált McCandless alatt, amíg meg nem halt az apja, és ekkor alapos katonai kiképzéssel a háta mögött hazatért szülőhazájába, Majszurba. Aznap délután pedig a hegygerincen állva végignézhette, ahogy Tipu gyalogságát lemészárolja egyetlenegy brit sortűz. Az élmény kicsit megkeserítette, de ennek ellenére igyekezett udvariasan válaszolni. – Ezek szerint még mindig életben van, őrnagy? – Appah Rao a majszuriak anyanyelvén beszélt. – Nemcsak hogy életben vagyok, de már ezredes is lettem – válaszolta McCandless ugyanezen a nyelven. – Leüljünk? Appah Rao mordult egyet, és leült McCandless– szel szemben. Mögötte, túl a besüppedt templomudvaron, a kapuban állva élesen kirajzolódott két fegyveres körvonala. Appah Raót kísérték, és McCandless tudta, az indiai tábornok igencsak megbízhat bennük. Ha Tipu szultán valaha is hírét vette volna

ennek a találkozónak, Appah Raót és teljes családját kivégeztette volna. Feltéve persze, hogy Tipu szultán nem tudott már mindent a találkozóról, és nem a saját céljaira használta épp Appah Raót. Tipu tábornoka ura tigriscsíkos egyentunikáját viselte, de felette ott fénylett egy kiváló minőségű selyemöv is, és a vállán átvetve, egy másik selyemövön egy aranymarkolatú kard lógott. Vörös bőrből szabott csizmát viselt, fején vizes, vörös selyemtekercs, a tetején egy kék ékkővel, mely lágyan fénylett a lámpa halvány pislogásában. – Ott volt ma délután Malavellinél? – kérdezte McCandlesstől. – Ott voltam! – válaszolta McCandless. Malavelli volt a csata helyszínéhez legközelebb eső falu neve. – Akkor tudja, hogy mi történt? – Tudom, hogy Tipu feláldozott több ezret az önök emberei közül – válaszolta McCandless. – Az önök emberei közül, tábornok, nem a sajátjából! Appah Rao nem törődött a különbséggel. – Az emberek követik! – Mert nincs más választásuk! Követik, de vajon szeretik– e? – Néhányan szeretik – válaszolta Appah Rao – , de mit számít mindez? Miért is akarná egy uralkodó az alattvalói szeretetét? Az engedelmességüket, persze, no de a szeretetüket? A szeretet a gyerekeknek való, McCandless, a gyerekeknek, az isteneknek és a nőknek! McCandless elmosolyodott, és taktikusan eltekintett a további érveléstől – úgysem ez volt a fontos. Nem kellett rábeszélnie Appah Raót, hogy árulja el az urát, a majszuri tábornok puszta jelenléte megmutatta, hogy már félig átadta magát annak a gondolatnak, hogy elárulja Tipu szultánt, és McCandless nem várta el tőle, hogy könnyen beadja a derekát. Büszkeség is volt a világon, és Appah Rao világéletében nagyon büszke ember volt, mindig is olyan óvatosan kellett vele bánni, mint egy kibiztosított párbajpisztollyal. Appah Rao sosem volt másmilyen, már akkor is büszke volt, mikor még fiatalemberként a társaság seregében szolgált, és McCandless akkor is sokra becsülte benne ezt a tulajdonságot. Mindig is tisztelte Appah Raót, még most is, és úgy vélte, Appah Rao is ugyanúgy tiszteli őt. Az ezredes eleve ezért küldött üzenetet a tábornoknak Széringapatamba. Az üzenetet az ezredes egyik bennszülött ügynöke juttatta el Appah Raóhoz – a legtöbb ügynök bárhova eljuthatott, és mezítelen fakírnak álcázva rótták a vidéket. Az üzenet a fickó hosszú, zsíros hajában volt elrejtve, és arra kérte Appah Raót, jöjjön el, találkozzon újra régi felettesével. A válaszban ezt a templomot és ezt az éjszakát jelölték meg. Appah Rao kacérkodott az árulás gondolatával, de ettől még nem kellett sem vonzónak, sem kellemesnek tartania ezt a gondolatot. – Hoztam egy kis ajándékot – mondta McCandless, hogy témát váltson – , az ön rádzsájának! – Rá is szorul az ajándékokra! – Akkor ezt hadd nyújtsam át legmélyebb szolgálatunk és legfőbb

tiszteletünk jeléül – McCandless egy tömött erszényt szedett elő a tarsolyából, és letette a lámpa mellé. Az erszény halkan megcsendült, ahogy a kőhöz ért, és Appah Rao oda is nézett rá, de nem vette el. – Mondja meg a rádzsának – folytatta McCandless – , minden vágyunk az, hogy visszaültethessük őt trónjára! – És ki állna amellett a trón mellett? – csattant fel Appah Rao. – Vöröskabátosok? – Ön – válaszolta McCandless határozottan – , ahogy azt a családja mindig is tette! – És ön? – kérdezte a tábornok. – Ön mit akar? – Kereskedni! A társaság célja csak ennyi: kereskedni szeretnének! Miért is akarnánk uralkodni? Appah Rao felmordult. – Mert mindig csak uralkodni akarnak! Kereskedőként érkeznek, de fegyvert hoznak, és nem átallják használni, hogy önök lehessenek az adószedők, a bírák és a kivégzőosztag is! Aztán meg hozzák az egyházaikat! – Kereskedni jövünk – ismételte meg McCandless nyugodtan. – És ön mit szeretne, tábornok? Egy muzulmán uralkodó alatt élni, vagy a britekkel kereskedni? És McCandless pontosan tudta, hogy ez volt az a kérdés, ami ebbe az éjféli templomba hozta Appah Raót. Majszur hindu vidék volt, és ősi urai, a Vodajárok éppúgy hinduk voltak, mint a népük, de Tipu apja, az öreg, heves Hajdar Ali északról jött, meghódította az országukat, és Tipu is apja lopott trónját örökölte. Hogy legalább egy kis jogszerűséget mutasson, Tipu, akárcsak apja, életben tartotta a régi uralkodócsaládot, de a Vodajárok mostanában nagyon szegények voltak, és csak ünnepélyes alkalmakkor mutatkozhattak a nép előtt. Az új rádzsa szinte még gyermek, de a majszuri hinduk egy jelentős része úgy érezte, hogy akkor is ő a jog szerinti uralkodójuk, bár persze ezt a véleményt bölcsebb dolog volt titokban tartani Tipu előtt. Appah Rao nem válaszolt a skót ezredes kérdésére, úgyhogy McCandless átfogalmazta a felvetést. – Ön az utolsó magas rangú hindu tiszt Tipu seregében? – Vannak még egy páran – válaszolta Appah Rao kitérően. – És a többiek? Appah Rao egy pillanatra elhallgatott. – A tigrisek elé vetették őket – vallotta be végül. – És nemsokára, tábornok – válaszolta McCandless halkan – , egyetlenegy hindu tiszt sem lesz Majszurban, de legalább a tigrisek jól meghíznak! És ha legyőznek minket, egyikük sem lesz biztonságban! Akkor jönnek majd a franciák! Appah Rao megvonta a vállát. – Széringapatamban már most is vannak franciák! Semmit sem követelnek tőlünk!

– Még nem – válaszolta McCandless vészjóslóan. – De hadd mondjam el önnek, tábornok, hogy mi folyik a nagyvilágban! Van egy új francia tábornok, egy bizonyos Bonaparte! A hadserege most épp a Nílus mentén táborozik, de Egyiptomban nincs semmi sem, ami érdekelné Bonapartét vagy a franciákat! Indiára vetettek szemet! Bonaparte az év elején írt Tipunak! Megmutatta önnek Tipu a levelet? – Appah Rao nem szólt egy szót sem, és McCandless úgy értelmezte a hindu katona csendjét, hogy az eddig mit sem sejtett a francia tábornok leveléről. Kihalászott a tarsolyából egy papírdarabot. – Beszél franciául, tábornok? – Nem! – Akkor hadd fordítsam le önnek, mi van benne! Az egyik ügynökünk lemásolta a levelet, mielőtt elküldték volna, és így kezdődik: Je sept pluvôise, l'an six de la République Française”, azaz ez év január huszonhetedike, és azt írja benne, hogy „elértem a Vörös– tenger partját legyőzhetetlen és megszámlálhatatlan seregemmel, és szívemet eltölti a vágy, hogy megszabadítsam önöket Anglia igájából!” Itt van! – McCandless Appah Rao felé nyújtotta a levelet. – Sok más, hasonló szólamot is találni a levélben. – Vigye csak magával, és keressen valakit, aki lefordítja önnek! – Hiszek önnek – mondta Appah Rao, és nem is törődött a felé nyújtott levéllel. – De miért kellene tartanom ettől a francia tábornoktól? – Mert Bonaparte szövetségese nem más, mint Tipu, és Bonaparte célja nem más, mint hogy elvegye a kereskedelmet a társaságtól! Ha győz, azzal megerősödnek a muzulmánok, és meggyengülnek a hinduk! De ha látja, hogy Majszurt legyőztük, ha látja, hogy az önök rádzsája visszafoglalta ősei trónját, és ha látja, hogy egy olyan hindu hadsereg vár rá, melyet Appah Rao tábornok vezet, kétszer is meggondolja, hogy hajóra szálljon– e! Bonaparténak szüksége van szövetségesekre ezen a vidéken is, és Majszur nélkül egyetlenegy szövetségese sem lenne! Appah Rao összevonta a szemöldökét. – Ez a Bonaparte talán muzulmán volna? – A muzulmánok barátja, de nem tudunk róla, hogy bármiféle vallása is lenne! – Ha a muzulmánok barátja – jegyezte meg Appah Rao – , miért ne lenne barátja a hinduknak is? – Mert a muzulmánok közt keres magának szövetségeseket! És meg is fogja jutalmazni őket! Appah Rao fészkelődni kezdett a kemény kőpadlón. – És miért nem kellene hagynunk, hogy ez a Bonaparte idejöjjön, és jól elverje önöket? – Mert akkor mindenhatóvá teszi Tiput, és onnantól kezdve mennyi ideje lesz még a szolgálatában álló hinduknak? Mennyi ideig maradhatnak meg az életben lévő Vodajárok? Tipu azért tartotta életben a Vodajár– családot, mert szüksége van a hindu gyalogságra és lovasságra, de ha nem lesznek már

ellenségei, mi szüksége lenne a vonakodó barátokra? – És önök visszaültetnék a Vodajárokat a trónra? – ígérem, hogy így lesz! Appah Rao átnézett McCandless válla fölött, és egy, a gyengécske lámpafényben csillogó hindu istennő szobrán pihent meg a tekintete. A templom még állt, mindegyik templom állt még, mert Tipu, bár ő maga muzulmán volt, nem romboltatta le a hinduk szent helyeit sem. Sőt, akárcsak az apja tette volt, Tipu is helyreállíttatta egyik– másik hindu templomot. Az élet nem volt különösképp kegyetlen Tipu uralma alatt sem, de mindez mit sem változtatott azon, hogy nem Tipu volt Appah Rao városának ősi uralkodója. Az igazi uralkodó egy kölyök volt, nagy szegénységben élt egy kicsinyke házban Széringapatam egyik sikátorában, és Appah Rao hozzá, a Vodajár– dinasztiához volt hű, nem pedig a muzulmán betolakodókhoz. A tábornok sötét szeme most McCandlessre siklott. – Önök, britek hét éve már egyszer elfoglalták a várost. Miért nem távolították el akkor Tiput? – Hibáztunk – vallotta be McCandless angyali nyugalommal. – Azt hittük, megbízhatunk benne, hogy megtartja, amit ígért, de tévedtünk! Ezúttal, ha Isten is úgy akarja, elmozdítjuk a posztjáról! Ha valakit egyszer megmar a kígyó, másodszorra már nem hagyja életben a férget! Appah Rao egy ideig komoran meredt maga elé. Denevérek cikáztak az udvaron. A kapuban várakozó két fegyveres is figyelt, miközben McCandless hagyta, hadd nyúljon csak a csend. Az ezredes tudta, nem vezetne eredményre, ha túlságosan is erőszakosan győzködné a tábornokot, de McCandless azzal is tisztában volt, hogy egyáltalán nem kell győzködnie a férfit. Appah Rao talán nincs róla meggyőződve, hogy a britek győzelme valóban mindenben Majszur érdekeit szolgálná, de mi is lehet a város előnyére ezekben a nehéz és átláthatatlan időkben? Appah Raónak most a muzulmán trónbitorlók és az idegen uralom között kellett választania, és McCandless tökéletesen tisztában volt a muzulmánok és hinduk közt feszülő, felszín alatt fortyogó undorral is. A skót ezt a rést támadta egyre, és remélte, idővel sikerül úgy elmélyítenie, hogy végül az árulás szakadéka tátongjon a helyén. Appah Rao végül megrázta a fejét, aztán felemelte az egyik karját, és intett. A kapuban ácsorgó két fegyveres egyike futva odasietett hozzájuk, és letérdelt a tábornok mellé. Meglepően jóképű, fekete hajú fiatal férfi volt, erős csontozató, hosszú arcát finom vonások és dacos szempár uralta. Appah Raóhoz hasonlóan ő is tigriscsíkos tunikát viselt, és a csípőjén aranymarkolatú kard lógott. – Ő Kunvar Szingh – mutatta be Appah Rao a fiatalembert. – Egy unokatestvérem fia... – határozta meg kettejük rokoni kapcsolatát nagy vonalakban, utalva rá, hogy nem túl szoros. – Ő most a testőrparancsnokom! McCandless mélyen Kunvar Szingh szemébe nézett. – Végezze jól a dolgát, kedves barátom! Az ura igen értékes ember!

Kunvar Szingh elmosolyodott, aztán Appah Rao jelére egy papírtekercset húzott ki tunikája alól. Széttekerte a papírlapot, és a sarkait egy pisztollyal, egy késsel, egy marék tölténnyel és a lámpával fogta le. McCandless előrehajolt. A tekercs voltaképp egy térkép volt, és a Cauvery folyó hatalmas szigetét ábrázolta. Ideemelte Tipu a fővárosát, Széringapatamot. Az erődváros elfoglalta a sziget nyugati csücskét, és a falakon kívül, keletre voltak a díszkertek, a kertvárosi rész, Tipu nyári palotája, és a rettegett Hajdar Ali végső nyughelye, a mauzóleum. Appah Rao előhúzott az övéből egy kést. Megveregette a sziget északi partját, ott, ahol a Cauvery fő ágához ért a város. – Itt kelt át Cornwallis tábornok! De azóta igencsak megerősítették a falakat! A franciák segítettek benne! Új tűzfegyverek is vannak a falon, több száz vár önökre! – Appah Rao mélyen McCandless szemébe nézett. – Több száz, úgy, ahogy mondom, McCandless! Nem túloztam! Tipu teljesen odavan az ágyúkért és a rakétákért! Több ezer tüzért szerzett, és a lőszerraktárak dugig állnak munícióval! Ezt itt mind – a késével végighasított a folyó felé néző falak fölött – , átépítették, megerősítették, és teletöltötték ágyúkkal és rakétákkal! – Nekünk is vannak ágyúink! – jegyezte meg McCandless. Appah Rao úgy tett, mint aki meg sem hallja, mit mondott a másik férfi. Ehelyett inkább rácsapott a Cauvery keskenyebbik ágához épült nyugati rámpára. – Az év ezen szakában, McCandless, a folyó itt igen sekély. A krokodilok levonultak a mélyebb részekre, és az ember száraz térddel átgázolhat a vízen! És mikor a hadseregük elér Széringapatam alá, látni fogják ezeket a falakat itt – újfent a nyugati falakra koppintott a késével – , és látni fogják, hogy nem építették őket újra! Vályogtéglából épültek, és az esőzések megroggyantották a rámpákat is! Gyenge helynek fog tűnni, és nagy lesz a kísértés, hogy ott támadjanak! Ne tegyék, mert Tipu épp azt szeretné, ha ott támadnának! – Egy légy szállt a papírra, és végigmászott a nyugati falat jelképező vonalon. Appah Rao gyengéden elhessegette a rovart. – Van ott egy másik fal is, egy új fal, teljesen elrejtve a régi mögött, McCandless, és mikor az emberei átérnek az első falon, látni fogják, hogy csapdába estek! Itt, ez – mutatott a régi és az új falat összekötő bástyára – , ez egykor egy vízi kapu volt, de most feltöltötték, és több száz font lőport rejtettek alá. Mikor az embereik már csapdába estek a két fal között, Tipu akkor tervezi felrobbantani az aknát! – Appah Rao összeborzadt. – Több száz font lőpor, McCandless, és csak magukra vár! És ha az első támadásuk kudarcot vall, nem lesz idejük újabbal próbálkozni, mielőtt beállna a monszun, és ha egyszer megkezdődnek az esőzések, a folyó szintje is megemelkedik, az utak sártengerbe fulladnak, és kénytelenek lesznek visszavonulni, és minden egyes Madraszba vezető lépésüket Tipu lovasságának rablásai kísérik majd! így tervezi legyőzni önöket! – Tehát bárhol támadhatunk, csak épp nyugaton nem? – Bárhol, csak nyugaton nem – ismételte meg Appah Rao is. – Az új belső

fal – mutatott rá a térképen a késsel – , teljesen körbefut északon. Ezek a külső falak, itt – megveregette a keleti és a déli rámpákat – , erősebbnek tűnnek, de ez ne tévessze meg önöket! A nyugati fal csapda, és ha beleesnek, mind ott pusztulnak! – Leemelte a súlyokat a térkép csücskeiről, és hagyta, hadd tekeredjen össze a papírlap. Aztán felhúzta McCandless lámpásáról a védőlapot, és a papírtekercset a lángba tartotta. A papír fellobbant, a fény bevilágította a falakon díszelgő, bonyolult faragványokat. A három férfi csendben nézte, ahogy a térkép elhamvad. – Bárhol, csak nyugaton nem – mondta Appah Rao még egyszer, aztán egy pillanatnyi habozás után felemelte a földről az aranypénzzel tömött zacskót a lámpa mellől. – Mindet a rádzsámnak adom – jegyezte meg. – Egyetlenegyet sem tartok meg magamnak! – Nem is vártam mást – biztosította McCandless. – Köszönöm, tábornok! – Nem a köszönetére szomjazom! Azt akarom, hogy ismét a rádzsám uralkodjon! Csak ezért jöttem ide! És ha csalódást okoz, az angolok új ellenséget nyernek maguknak! – Skót vagyok... – Ennek ellenére az ellenségem lenne – mondta Appah Rao, majd elfordult. A szentély küszöbéről azért még visszanézett. – Mondja meg a tábornokának, hogy ne kegyetlenkedjenek a város lakóival! – Okvetlenül megmondom Harris tábornoknak! – Akkor alig várom már, hogy Széringapatamban lássam! – biccentett Appah Rao nehézkesen. – Engem és több ezer társamat! – válaszolta McCandless. – Több ezer társát! – Appah Rao hangsúlya mintha gúnyt űzött volna a kijelentésből. – Lehet, hogy több ezer társa van, ezredes, de Tipunak még vannak tigrisei! – Elfordult, és kiment a templom kapuján. Kunvar Szingh a nyomában maradt. McCandless elégette Bonaparte levelének másolatát, várt még egy fél órát, aztán éppolyan halkan, ahogy a templomhoz érkezett, távozott a találka helyszínéről. Megkeresi a kíséretét, alszik pár órát, aztán drága titkával együtt visszatér a várakozó hadsereghez. ***

A 33. zászlóaljból kevesen aludtak csak aznap éjjel, mindenkit fűtött még a csata izgalma, és ideges lelkesedéssel töltötte el őket, hogy megverték Tipu híres– neves seregeit. Jó páran pálinkára költötték a zsákmányukat, ők aztán hamar el is aludtak, de a többiek a tűz mellett maradtak, és lelkesen ismételték meg újra és újra a nap izgalmas eseményeit. A sereg túlnyomó részének ez volt az első csatája, és ebből a szerény kis tapasztalatból építették fel a háborúról és tulajdon hősiességükről kialakult képet.

Mary Bickerstaff Sharpepal ült az egyik tűz mellett, és türelmesen hallgatta a meséket. Hozzászokott már a katonák beszámolóihoz, és kellően okos volt, hogy tudja, kik túlozzák el hősiességüket, és kik hazudnak, mikor azt állítják, hogy egy pillanatra sem fordult fel a gyomruk a halottak és sebesültek látványától. Sharpe, miután visszatért Morris százados sátrából, és elújságolta, hogy a kapitány Shee őrnagyhoz fordul majd a házasságuk ügyében, igen csendes volt, és Mary megérezte, hogy nem figyel oda a mesékre. Még akkor is mintha máshol járt volna az esze, mikor nevetett, vagy egyetértően bólogatott. – Mi a baj? – kérdezte egy idő után. – Semmi baj nincs, szívem! – Morris százados miatt aggódsz ennyire? – Ha nemet mond, akkor még mindig beszélhetünk Shee őrnaggyal – válaszolta Sharpe jóval magabiztosabban, mint amilyennek érezte magát. Morris igazi görény volt, Shee viszont iszákos, és az igazság szerint egyik sem volt jobb a másiknál. Sharpe úgy vélte, hogy talán Arthur Wellesley alezredes, a 33. zászlóalj valódi vezénylő tisztje józan gondolkodású férfi lehet, de Wellesleyt nemrég nevezték ki az egyesült hadsereg két helyettes parancsnoka egyikévé, és így megvált minden, a legénységet érintő feladatától. – Megszerzem az engedélyt! – mondta azért Marynek. – De akkor mi aggaszt? – Mondtam már! Semmi! – Mintha egészen máshol járna az eszed! Sharpe egy pillanatra habozott. – Bárcsak én járnék egészen máshol! Mary erősebben megszorította a férfi ujját, aztán lehalkította a hangját. Szinte csak suttogott. – Szökni akarsz, Richard Sharpe? A férfi hátradőlt, elhajolt a tűz felől, és megpróbált egy kis magánzugot kialakítani, hogy kettesben beszélhessenek. – Csak van ennél jobb élet is, szívem! – Ne tedd! – mondta Mary hevesen, de az egyik ujját Sharpe arcára tette beszéd közben. A tűz túloldalán ülő férfiak egy része észrevette a gyengéd gesztust, és lelkesen füttyögni és kurjongatni kezdtek. Mary nem törődött velük. – Elkapnának, Richard – mondta nyomatékosan – , elkapnának, és lelőnének! – Ha elég messzire szökünk, akkor nem! – Szökünk? – kérdezte a lány óvatosan. – Szeretném, ha velem jönnél, szívem! Mary megfogta a férfi egyik kezét, és megszorította. – Jól figyelj rám – sziszegte. – Igyekezz, hogy mielőbb őrmester lehess! Ha egyszer már őrmester vagy, megcsináltad a szerencséd! Talán még tiszt is lehetne belőled! Ne nevess ki, Richard! Lambert úr, Kalkuttában, ő is őrmester volt, előtte pedig közlegény! Egész a zászlósságig vitte! Sharpe elmosolyodott, és végigfuttatta az ujját a lány állán. – Megőrültél, Mary szívem! Szeretlek, de ettől még megőrültél! Nem

lehetek tiszt sosem! Ahhoz tudni kellene olvasnom is! – Arra megtaníthatlak! – válaszolta Mary. Sharpe némileg meglepve nézett a lányra. Sosem gondolta volna, hogy Mary tud írni– olvasni, és az igazság szerint ez az új információ egy kicsit meg is rémítette. – Különben sem akarok tiszt lenni! – jegyezte meg mélységes megvetéssel. – Mind felfuvalkodott barmok! – De őrmester attól még lehetnél – makacskodott Mary – , és ráadásul jó őrmester lenne belőled! Csak ne szökj meg, szívem! Bármi lesz is, ne szökj meg! – Nocsak, a szerelmetes gerlicék! – Hakeswill gúnyolódása szakította meg a beszélgetésüket. – Jaj, hát nem édesek? Szép is ám, ha szerelmespárt lát az ember! Visszaadja az emberi természetbe vetett hitét, vissza ám! Sharpe és Mary felültek, és elengedték egymás kezét. Az őrmester átvágott a tűz mellett ücsörgő férfiak körén. – Velem jössz, Sharpie – vetette oda Hakeswill, amint az ő oldalukra ért – , üzenetet hoztam ám neked, üzenetet! – Megbökte az ujjával a csákóját, és Mary felé fordult. – Önt nem hívtam, asszonyom! – vigyorogta látván, hogy a nő is feláll Sharpe– pal együtt. – Ez férfidolog, Mrs. Bickerstaff, katonai ügy! Semmi köze nincs hozzá a magafajta bi'bbíknek! Gyerünk, Sharpie! Nem érek rá egész éjszaka! Gyorsan, gyorsan, mozgás! – Elvonult, menet közben a földet csapkodta alabárdja nyelével, és megkerült jó pár tábortüzet. – Jó híreim vannak, Sharpie! – vetette hátra a válla fölött. – Jó híreim vannak, fiam, csuda jó híreim! – Megházasodhatok? – kérdezte Sharpe nagy mohón. Hakeswill ravaszkásan hátranézett, és arrafelé vezette Sharpe– ot, ahol a tisztek lovai álltak kikötve. – De miért is akarna egy hozzád hasonló fickó megházasodni? Miért akarsz mindent egyetlenegy bibbive feltenni, hékám? És az is használt portéka lenne? Mary Bickerstaff valaki más levedlett rongya, semmi több! Igazán többre is vágyhatnál, fiam! Addig élvezd az életet, amíg még fiatal vagy! – Az őrmester átpréselte magát a lovak között, és megállt a két sor hátas közti, sötét ösvényen, majd szembefordult Sharpe– pal. – Jó hír, Sharpie! Nem házasodhatsz! Az engedélyt elutasították! Tudni akarod, hogy miért? Sharpe érezte, hogy minden reménye semmivé foszlik. Ebben a pillanatban minden eddiginél jobban gyűlölte Hakeswillt, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy kimutassa, mennyire utálja, vagy hogy mennyire csalódott. – Miért? – Hát elmondom neked szépen, Sharpie, hogy miért – kezdte Hakeswill – , de állj csak rendesen! Ha egy őrmester megtisztel azzal, hogy leereszkedik hozzád, és szóba áll veled, állj rendesen! 'Gyázzállás! Máris jobb, fiam! Egy kis tiszteletet, csak annyit, amennyit egy őrmesternek illene mutatnod! – Az arca összerándult, és Hakeswill elvigyorodott. – Szóval tudni akarod, hogy miért,

fiacskám? Mert nem akarom, hogy feleségül vedd, Sharpie, azért! Nem akarom, hogy a kis Mrs. Bickerstaffot bárki is elvegye! Ne vedd el te sem, nem venném el én sem, de még annak sem örülnék, ha őfelsége, az angol király venné feleségül, Isten áldja. – Az őrmester beszéd közben Sharpe körül körözött. – És tudod, miért nem, fiam? – Megállt Sharpe előtt, és az arcát felfelé lökte, egyenesen Sharpe képébe. – Mert ez a te Mrs. Bickerstaffod bibbi, Sharpie, méghozzá hibátlan bibbi, hibibbibátlan, számtalan lehetőséggel! – Vidáman göcögött a saját tréfáján. – Szép jövő vár rá! – Ismét elvigyorodott, majd az arca megrándult, és borzalmas görcsbe merevedett. – Hallottál már Naigről? A Mocskos Naigről? Válaszolj, fiam! – Hallottam róla! – válaszolta Sharpe. – Az egy kövér disznó, Sharpie, kövér disznó! Kövér és gazdag. Elefánton utazik, és vagy egy tucatnyi zöld sátra van. Ő is a sereg kísérői közé tartozik, Sharpie, és olyan gazdag, amilyen gazdag egy ember csak lehet! Gazdagabb, mint amilyen te bármikor is lehetnél, és tudod, hogy miért? Mert Mocskos Naig látja el a tiszteket nőkkel, hát azért! És most nem azokról a bűzös szutykokról beszélek, akiket a hozzád hasonló, mocskos közkatonáknak árul a többi pogány, hanem a vonzó nőkről, Sharpie! A vonzó nőkről! – Hosszan elidőzött ennél a szónál. – Mocskosnak egész csordára való drága szajhája van, egész csokorra való, és mindegyik azokon a színes függönyös, zárt kocsikon utazik. Azok a kocsik aztán tele vannak a tisztek élő húsával, telis– teli! Vannak ott kövérek és soványak, sötétebbek és világosabbak, koszosak és tiszták, magasak és alacsonyak, mindenfélék, és mindegyikük olyan csinos, hogy olyanról te még csak álmodozni sem szoktál, de egyikük sem olyan csinos, mint a kis Mrs. Bickerstaff, és egyikük sem tűnik feleolyan fehérnek sem, mint a kis Mary, márpedig ha egy angol tiszt vágyik valamire a hazájától távol, Sharpie, hát akkor az egy kis fehér husi olykor– olykor. Morris századosnak is erre fáj a foga, Sharpie, nem is kicsit, és a többiek sem különböznek tőle sokban! Unják már a sötét húst, Sharpie! És az indiai tisztek! Naig azt mondja, hogy egyhavi járandóságukat is odadobják egy fehérért! Ugye érted, hová akarok kilyukadni, Sharpie? Tudsz még követni? Sharpe nem szólt egy szót sem. Minden önuralmát felemésztette, hogy ne üsse meg Hakeswillt, és az őrmester ezzel pontosan tisztában volt. Még tovább cukkolta. – Na gyerünk, Sharpie! Üss csak meg! – gúnyolódott az őrmester, és mikor látta, hogy Sharpe nem mozdul, felnevetett. – Nincs hozzá merszed, ugye, kisfiam? – Eljön még annak is az ideje! – válaszolta Sharpe dühösen. – Eljön még annak is az ideje! Hát ezt hallgassa meg az ember! – nevetgélt Hakeswill, és ismét körözni kezdett Sharpe körül. – Megegyeztünk, Mocskos meg én. Mintha csak a testvérem lenne, az édes egyszülött testvérem! Megértjük egymást, és Mocskosnak is nagyon tetszik a te Maryd! Busás hasznot lát benne, tudod, fiacskám! És én is megkapom belőle a részemet!

– Mary velem marad – válaszolta Sharpe makacsul – , akár összeházasodunk, akár nem! – Jaj, Sharpie, édes Istenem! Még mindig nem érted, ugye? Meg sem hallottad, amit mondtam neked, édes fiam, meg sem hallottad! Mocskos és én megállapodtunk, ittunk is rá, méghozzá nem azt az ócska pálinkát, amit a közkatonák vedelnek, hanem igazi, úriembernek való brandyt! Megszerzem neki a kis Mrs. Bickerstaffot, ő meg cserébe nekem adja a felét annak, amit Mrs. Bickerstaff keres! Persze át fog vágni, még szép, hogy át fog vágni, de olyan sokat fog keresni, hogy még az sem számít! No nem mintha bármi más választása lenne, Sharpie! Egyszerűen csak elkapják menetelés közben, és odaadják Mocskos egyik emberének! Az egyik randa szemétládának! Egy hétig minden nap félholtra erőszakolják, minden éjszaka megkorbácsolják, és a végére, hidd el, Sharpie, hogy mindent megtesz, amit csak mondanak neki! Az üzlet már csak ilyen, Sharpie, benne van a Szentírásban is, és mit tehetnél te, egymagad ellene? Na erre ötölj ki valami okosat, fiacskám! Többet fizetsz talán nekem, mint Mocskos tenné? – Hakeswill megállt Sharpe előtt, és válaszra várt, majd, hogy a közlegény nem szólt egy szót sem, megvetően megrázta a fejét. – Kisfiú vagy, mégis a felnőttek dolgába ártod magad, de engem nem győzhetsz le, hacsak nem játszol férfiként! Elég felnőtt vagy ahhoz, hogy itt és most megküzdj velem? Leüss? Aztán azt mondd, hogy egy ló rúgott agyon az éjszakában? Megpróbálhatod, Sharpie, de nem vagy hozzá elég felnőtt! – Megüssem, őrmester? – kérdezte Sharpe. – Megüssem, aztán halálra korbácsoljanak? Nem vagyok azért félkegyelmű! Hakeswill látványosan balra és jobbra nézett. – Senki más nincs itt, Sharpie, csak te és én! Kettecskén vagyunk, úgy bizony! Sharpe nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy nekimenjen a kínzójának. – Nem vagyok félkegyelmű – ismételte meg, és makacsul vigyázzállásban maradt. – Dehogynem vagy félkegyelmű, fiacskám, dehogynem! Annyi eszed sincs, mint egy vödörnek! Hát még mindig nem érted? Felajánlom neked, hogy küzdj katonaként! Felejtsd már el a tiszteket, te félkegyelmű kölyök! Csak mi ketten vagyunk itt, Sharpie, és mind a ketten katonák vagyunk, a katonák pedig verekszenek, ha valami nem tetszik nekik, ugye? Benne van a Szentírásban is, ugye? Na, verj csak meg, fiacskám, verj meg szép alaposan itt és most, tisztességes küzdelemben, és akkor ígérem, hogy megtarthatod magadnak a kis Mrs. Bickerstaffot! – Elhallgatott, és felvigyorgott Sharpe arcába. – ígérem! Küzdj meg velem becsülettel, ahogy az egy férfihoz illik, és a vitát már le is rendeztük! De te még nem vagy férfi, ugye? Ó, nem ám, te még csak kisfiú vagy! – Nem ugrat be, őrmester – válaszolta Sharpe. – Nem ugratlak, édes fiam! – csattant fel Hakeswill rekedten. Kétlépésnyit

hátrált, megfordította az alabárdját, és jó mélyen a földbe szúrta. – Meg tudnálak verni, Sharpie, ebben szinte biztos vagyok! Tudod, egy ideje már taposom a földet! Megtanultam pár dolgot! Lehet, hogy magasabb vagy nálam, lehet, hogy még erősebb is, de feleolyan gyors sem lehetsz, és egyáltalán nem vagy olyan mocskos! Kiverem belőled azt a mihaszna lelkedet is, és mikor végeztem, fogom a kis Marydet, és magam viszem el Mocskos sátrába, hogy pénzt kereshessek vele! De ha megversz, fiam, akkor nem! Ha megversz, katonai becsületszavamra fogadom, hogy én magam beszélem rá Morris századost, hogy engedélyezze a házasságotokat! A szavamat adom rá! Mint igaz katona! – Választ várt. – De te nem vagy még csak katona sem – mordult fel megvetően, mert Sharpe még mindig hallgatott. – Nincs vér a pucádban! – Sharpe– hoz lépett, és lendületesen pofon vágta. – Kis virágszál vagy, mi? Lawford hadnagy kis virágszálacskája! Talán ezért nem érzed magad kellően férfinak ahhoz, hogy megküzdj Maryért! Ez az utolsó sértés már arra késztette Sharpe– ot is, hogy megüsse Hakeswillt. Gyorsan és erősen csapott oda. Váratlanul gyomorszájon vágta az őrmestert, aztán a másik öklével egyenesen a férfi arcára sózott. Hakeswill orra felnyílt, és az őrmester hátratántorodott. Sharpe felhúzta a térdét, és épphogy csak elhibázta Hakeswill ágyékát, de a bal kezével mostanra már elkapta az őrmester copfba fogott haját, és a jobbjával a gurgulázva visongó férfi szeme felé tapogatózott. Hirtelen valaki kiabálni kezdett a háta mögött. – Őrség! – harsogta a hang. – Őrség! – Jézus Mária! – Sharpe elengedte az ellenfelét, hátrafordult, és látta, hogy Morris százados áll a lovak túloldalán. Hicks zászlós is ott volt mellette. Hakeswill a földre roskadt, de most nagy nehezen felkecmergett alabárdja nyelére támaszkodva. – Megtámadott uram, meg ám! – Az őrmester alig tudott beszélni, a gyomorszáját ért ütés minden levegőt kipréselt belőle. – Egyszerűen megőrült! Teljesen megőrült, uram! – Ne aggódjon, őrmester, Hicksszel mindent láttunk – mondta Morris – , azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, a lovakkal minden rendben van, ugye, Hicks? – Igen, uram! – válaszolta Hicks. Aprócska, fiatal fickó volt, mindenben követte az eljárásokat, és sosem mondott volna ellent egy feljebbvalójának. Ha Morris azt mondta volna, hogy a felhők sajtból vannak, Hicks áll egy darabig, az orrát fintorgatja, és mindenre megesküszik, hogy érzi is a trappista szagát. – Egyértelműen megtámadta, uram – folytatta Hicks – , mindenféle provokálás nélkül megtámadta! – Őrség! – ordított fel még egyszer Morris. – Ide! Gyorsan! Hakeswill arca csupa vér volt, de az őrmester nagy nehezen mégis kipréselt magából egy kis mosolyt. – Most elkaptalak, Sharpie – motyogta halkan – , most elkaptalak! Ezért korbácsolás jár, te is tudod! – Te mocskos disznó! – válaszolta Sharpe suttogva, és a menekülésen

gondolkozott. Azt mérlegelte, vajon lenne– e esélye ép bőrrel elfutni, ha most hirtelen megugrana, de Hicks zászlós elővette a pisztolyát, és a ravasz halk kattanása teljesen elnyomta Sharpe menekülési vágyát. Green őrmester zihálva érkezett meg, négy őrrel egyetemben, és Morris szétválasztotta a lovakat, hogy könnyebben átmehessenek. – Tartóztassa le Sharpe közlegényt, őrmester – parancsolt rá Greenre – , erős őrizetet neki! Megtámadta Hakeswill őrmestert, és én és Hicks zászlós is láttuk az esetet! Hicks zászlós majd elvégzi a papírmunkát! – Örömmel, uram! – helyeselt Hicks. A zászlós már összemosta a szavakat, ékes bizonyítékaként, hogy jócskán beivott az este. Morris Sharpe– ra nézett. – Ezért hadbíróság elé kerül, Sharpe! – mondta, aztán visszafordult Green őrmesterhez, aki még a parancs dacára sem mozdult meg. – Végezze már a dolgát! – Uram! – mondta Green, és előrelépett. – Gyere, Sharpie! – Nem csináltam semmit sem, őrmester! – tiltakozott Sharpe. – Gyere már, fiam! Majd kiderül! – mondta Green halkan, és megfogta Sharpe könyökét, majd elvezette. Hicks is velük ment, és boldogsággal töltötte el, hogy örömet szerezhet Morrisnak azzal, ha megírja a vádat. Morris kivárta, hogy a fogoly és őrei hallótávolságon kívülre kerüljenek, aztán elvigyorodott. – A kölyök gyorsabb volt, mint hitte, mi, Hakeswill? – Emberbőrbe bújt ördög ez, uram, emberbőrbe bújt ördög! Eltörte az orromat, el, az a mocsok! – Hakeswill óvatosan megpróbálta kiegyenesítgetni a porcot, és vérző orra hátborzongatóan megcsikordult. – De a nő a miénk! – Ma éjszaka? – Morris nem tudta eltitkolni, milyen mohón vágyik már rá. – Nem, ma éjszaka még nem – válaszolta Hakeswill olyan hangon, mintha csak azt akarná mondani, hogy a kapitány elképesztő nagy ostobaságokat beszél. – így is elég nagy felzúdulás lesz a században, amiért letartóztattuk Sharpe– ot, és ha ma éjszaka elvisszük a bibbi]ét is, hát ritka nagy verekedés kerekedik belőle! A fele társaság olyan részeg, hogy azt sem tudja, hol van! Nem, uram! Megvárjuk, amíg halálra vesszőzik azt a gazembert! Várja csak ki, és utána olyan szelíd lesz a társaság, mint a kezes bárány! Mint a kezes bárány! A korbácsolás igencsak megszelídíti a népeket! Kellően lecsillapítja az indulatokat, egy jó kis korbácsolás mindig lecsillapítja a bajkeverőket, le ám, uram! Pár nap, és minden rendben lesz! Morris fintorogva nézte, ahogy Hakeswill ismét megpróbálja helyre tenni az orrát. – Jobban tenné, ha ezt Micklewhite úrra bízná, Hakeswill! – Dehogyis, uram! Nem hiszek én az orvosokban, uram, kivéve, ha a nemi bajról van szó! Lekötöm, és olyan jó lesz, mintha soha el nem tört volna! És különben is, épp elég gyógyszer lesz az nekem, hogy megnézhetem, ahogy

halálra korbácsolják Sharpe– ot! Szerintem végleg elintéztük, uram! Most már nem kell sokáig várnia, uram, egyáltalán nem kell sokáig várnia! Morris meglehetősen illetlennek találta Hakeswill bizalmaskodását, és mereven hátralépett. – Akkor hát jó éjt önnek, Hakeswill! – Köszönöm szépen, uram, és önnek is jó éjt, uram! És szép álmokat! – Hakeswill felnevetett. – Olyan szépeket, amilyen szépeket csak lehet! Mert hát Sharpie– nek most már végleg bealkonyult. Harmadik fejezet

McCandless ezredes felébredt, amint a hajnal lángra lobbantotta a világ karimáját. A vörös tűz bíborán ragyogott a keleti ég alján ülő, ágyú hagyta füstcsíkra emlékeztető, hosszú felhősáv alján. Ettől az egy felhőtől eltekintve makulátlanul tiszta volt az égbolt. Az ezredes feltekerte a takaróját, fa nyeregkápára kötötte, aztán kiöblítette a száját egy kis vízzel. A lovát nem messze kötötte ki, és egész éjjel nyereg alatt tartotta, hogy ha netán valami váratlan ellenség rajtuk ütne, menekülni tudjanak. McCandless kísérete, a 4. bennszülött zászlóalj lovasságának hat válogatott embere parancs nélkül is tudta, hogy hajnalhasadtakor kelnek, és azonnal indulnak is. Vigyorogva köszöntötték az öreg ezredest, összetekerték szerény derékaljukat, és gyors reggelit rögtönöztek a kulacsban megmelegedett vízből és a száraz lencse– és rizslepényekből. McCandless ugyanazt ette, mint az emberei. Általában szeretett reggel teázni is, de nem mert volna tüzet gyújtani, nehogy a füst idevonzza annak a tetves Tipunak valamelyik őrjáratát. – Meleg napunk lesz, száhib! – jegyezte meg a havildár McCandlessnek. – Mindig meleg napunk van – válaszolta McCandless. – Még egyszer sem volt hideg, mióta erre a földrészre tettem a lábamat! – Egy pillanatig gondolkozott, aztán kiszámolta, alighanem csütörtök van, március huszonnyolcadika. Skóciában igen hideg lehet még az idő, és egy pillanatra elmerengett. Lochaberre gondolt, és arra, hogy Glen Scaddle völgye most mély hó alatt pihen, a jég még megtapad a tavak peremén, és bár tisztán maga előtt látta a képet, azt már nem tudta hozzáképzelni, hogy vajon milyen érzés lenne fázni. Már nagyon hosszú ideje nem járt otthon, és újfent elgondolkozott azon, vajon fog– e még valaha is Skóciában élni. Abban biztos volt, hogy semmiképp sem akar Angliában élni, semmiképp sem költözik le Hampshire– be a húgához meg ahhoz a mimózalelkű angol férjéhez. Harriet mindig azzal nyaggatta, hogy vonuljon nyugdíjba, és költözzön hozzájuk Hampshire– be, merthogy, mint mondta, Skóciában nem élt már egyetlenegy rokonuk sem, és neki meg a férjének viszont van egy kellemes kis házikója, ami épp tökéletes lenne McCandlessnek öreg napjaira. Az ezredesnek azonban semmi kedve nem volt a

lágy és kövérkés angol vidékhez vagy lágy és kövérkés húga társaságához. Harriet fia, McCandless unokaöccse, William Lawford meglehetősen derék fiatal kölyök volt, dacára, hogy elfelejtette, ő is skót vérből származik, de az ifjú William most már szintén beállt a hadseregbe, ráadásul itt volt, Majszur alatt, úgyhogy McCandless egyetlen olyan rokona, akit valamennyire még kedvelt, egyáltalán nem volt messze. Hampshire még ezt is elvesztette kevéske vonzerejéből. De Skócia? Ó, McCandless sokszor álmodozott arról, hogy visszaköltözik Skóciába, bár persze ahányszor csak felmerült, hogy valóban visszavonuljon, és a társaság nyugdíjával a zsebében hazahajózzon, talált valami befejezetlen ügyet, amiért még mindenképp Indiában kell maradnia. De jövőre, ígérte magának, a mi Urunk 1800. évében hazamegy, az szép kerek évszám, tökéletesen alkalmas arra, hogy végre befejezze az aktív szolgálatot – bár persze közben tisztában volt azzal is, hogy az elmúlt évtizedben minden nap megfogadta, hogy jövőre tényleg visszavonul. A hét férfi eloldozta a lovát, és sokat látott nyergébe pattant. Az indiaiakból álló kíséret tagjainál lándzsa volt, szablyák, pisztolyok, de McCandless hatalmas pallost viselt, és a nyergére egy karabély volt erősítve. A felkelő napra nézett, hogy betájolja, merre kell menniük, és északra vezette az embereit. Nem szólt egy szót sem, de ezeket az embereket már nem kellett utasítgatnia. Elég tapasztaltak voltak ahhoz, hogy figyeljenek ezen a veszedelmes vidéken. Merthogy most már Majszur királyságának közepén voltak, magasan a Dél– indiai fennsíkon, és ameddig csak elláttak, minden Tipu szultán birtokához tartozott. Tipu birodalmának szívében álltak. Ez a termékeny, szántóföldekben és falvakban, kutakban és víztározókban gazdag vidék volt a királyság leggazdagabb része, és csak most szegényedett el egy kissé, hogy a brit hadsereg előrenyomult és Tipu seregei hátrálni kezdtek. McCandless hat füstoszlopot is látott a reggeli fényben – Tipu lovassága hat újabb magtárat égettetett fel inkább, mint hogy az ellátmány a gyűlöletes britek kézére jusson. A víztározókat nyilván mind megmérgezték, a lábasjószágot elhajtották nyugatra, és minden raktárt kiürítettek. A vegyes brit– haidarábádi sereg ezért volt kénytelen magával hozni az élelmiszert és a takarmányt, akárhány ökörbe tellett is ez nekik. McCandless úgy vélte, hogy az előző napi, rövid és egyenlőtlen küzdelemmel voltaképp azt próbálta meg elérni Tipu, hogy elvonják a kíséretet a szállítmányok mellől, és akkor nekiugrasztotta volna veszett hírű lovascsapatait az utánpótlásra, hogy elhajtsa a rizzsel, gabonával, sóval megrakott szekereket. Szerencsére a britek nem estek bele a csapdába, és Harris tábornok lassú előrenyomulása tovább folytatódhat. Talán még egy hetük lehet, mielőtt megérkeznének Széringapatam alá? Aztán vagy két hónapon át várakozhatnak szűkös fejadagokon a szikkasztó hőségben, míg csak meg nem érkezik a monszun. Persze McCandless úgy vélte, hogy két hónapnak elégnek kell lennie, hogy bevegyék a várost, különösen, hogy a brit sereg nemsokára tudni fogja, hogy mindenképp el kell kerülniük Széringapatam csapdává átépített nyugati

városfalát. Sűrű fák közt vezette át az embereit, örült, hogy a sötétzöld levelek árnyékában haladhatnak. Megállt az erdőcske szélén, és kikémlelt az előttük elterülő vidékre. A talaj lágyan lejtett, és sekély, széles völgybe nyílt. Emberek dolgoztak odalenn a rizsföldeken. McCandless úgy vélte, hogy a völgy kellően messze fekhet a brit vonalaktól ahhoz, hogy Tipu is úgy ítélje, nem kell elpusztítania a falucskát, nem kell felégetnie a készleteket. A kicsiny település a rizsföldektől nyugatra feküdt, és McCandless vagy még egy tucat embert látott a házak közt dolgozgatni. Tudta, hogy amint kilépnek a fák közül, észreveszik őt és az embereit, de úgy vélte, egyik falusi sem próbálja majd megállítani és kikérdezni a hét idegen lovaskatonát. Majszur lakosai, akárcsak a többi indiai állam szülötte, igyekeztek minél inkább elkerülni a különös idegeneket, hátha akkor a katonák is békén hagyják őket. A rizsföldeken túl mangó– és datolyaültetvény ringott lágyan a szélben, és a mögött kopár hegygerinc tornyosult. McCandless pár percig figyelte a gerincet, majd elégedetten nyugtázta, hogy nincs ellenség a közelben, és előreugratott a kancáján. A rizsföldeken dolgozók azonnal a házaik felé kezdtek szaladni, és McCandless keletre került, hogy mutassa, nincs tőlük félnivalójuk. Ügetésbe kapta a lovat. Ellovagoltak egy jól ápolt, aprócska gyümölcsös mellett – tulajdonképp azért telepítették ide, mert Tipu úgy döntött, felvirágoztatja Majszurban a selyemipart, és ezt a cserjét különösen szerették a selyemhernyók – aztán könnyed vágtába váltott, ahogy a völgy alja felé közeledtek. A kíséret kengyelei és fegyverei lágyan csörögtek, ahogy a lovak ledübörögtek a hegyoldalon, és fröcskölve, csobogva vágtak át a hőségben igencsak leapadt kis patakon. Elkezdtek felfelé kaptatni a datolyaligetbe. McCandless ekkor látta meg a fémes villanást a mangófák alatt. Ösztönösen körbefordította a lovát, hogy szembekerüljön a kelő nappal, és hátravágta a sarkantyúját. Hátrafelé nézett lovaglás közben, remélte, a váratlan fény csak valamiféle véletlen tükröződés volt, de aztán már látta is, hogy lovasok ugratnak elő a fák közül. Lándzsa volt náluk, és mindegyiken tigriscsíkos tunika feszült. Legalább egy tucatnyi lovas lehetett, de a skót nem állt meg, hogy pontosan megszámolja őket, hanem a kancáját sürgette, hogy átlósan vágtasson fel a gerinc felé a meredek hegyoldalon. Egyik üldözőjük lóhátról lőtt egyet, a dörej az egész völgyben visszhangzott. A golyó a közelükbe sem ért. McCandless nem hitte volna, hogy a katona bárkit is komolyan el akart volna találni vele, inkább csak jelezhetett a többi lovas katonának, aki a környéken járőrözik. Pár pillanatig elgondolkozott azon is, hogy megforduljon, és egyenesen nekirontson üldözőinek, de aztán elvetette az ötletet. Túlságosan is fontos híreket vitt, és épp csak egy cseppnyivel, de nagyobbnak látta az esélyt arra, hogy akkor lelövik, mint hogy nem. Nem kockáztathatta meg a harcot. Előhúzta a nyeregkápáról a karabélyt, kibiztosította, aztán a kanca véknyába vágta a sarkantyúját. Úgy érezte, ha átér a gerincen, minden esélye meg van rá, hogy elszakadjon az üldözőitől.

Kecskék rohantak szét fejvesztve, ahogy átvágtatott közöttük, és a kanca végre felhágott a gerincre. McCandless épp csak hátrapillantott, és elégedetten látta, hogy kellően nagy előnyre tett szert ahhoz, hogy északra forduljon anélkül, hogy elvágnák az útját. Megfordította a lovat, és engedte, hadd vágtázzon. Széles, fákkal pettyezett pusztaság terült el előttük jó darabon, aztán sűrű erdő következett. Ott lerázhatják magukról az üldözőiket, és a kíséretével együtt megmenekülhetnek. – Fuss, drágám! – suttogta oda a lónak, aztán hátranézett, hogy meggyőződjön róla, a kísérete is a közelében van, és az emberei is biztonságba érhetnek vele együtt. Az arcáról csorgott a verejték, és a kard kényelmetlenül verdeste a csípőjét vágta közben, de az erős kanca úgy rohant már, mint a szél. A nagy sebességben az ezredes skót szoknyája felcsúszott, és a csípője körül lobogott. McCandless nem most először kényszerült vágtázva menekülni az ellenségei elől. Egyszer egy teljes álló napon át vágtatott, napkeltétől napnyugtáig – egy maharátha banda kergette, de a kanca akkor is állta a versenyt. Széles Indiában – azaz kerek e világon – nem volt jobb barátja McCandlessnek, mint ez a kanca. – Fuss csak, drágám! – kiáltott fel ismét, és megint hátranézett. A havildár ekkor kiáltott fel figyelmeztetően. McCandless visszafordult, és látta, újabb lovasok özönlenek elő az északon sötétlő erdőségből. Talán ötven– hatvan lovas katona száguldhatott a skót ezredes felé. McCandless már fordította is a lovát keletnek, és már értette, eredeti, alig tucatnyi üldözőjük alighanem ennek a nagyobb csapatnak az előőrse volt csupán, és hogy mikor északra kezdett menekülni, tulajdonképp az ellenség fő ereje felé futott. Most ismét a kelő nap felé vágtázott, de arrafelé nem várt rájuk semmiféle takarás, és az új üldözők már így is vészesen közel voltak hozzájuk. McCandless ismét délnek ment egy kicsit, hátha valamiféle rejtekhelyet lel a túloldalt elterülő völgyben, de ekkor hirtelen vad össztűz robajlott fel a háta mögött. Az egyik golyó eltalálta a kancát. Szerencsés lövés volt, vágtázás közben nehéz lőni, és száz esetben kilencvenkilencszer ez is elhibázta volna a célpontot – de most a kanca combjába hasított, és McCandless érezte, ahogy a hátasa elgyengül. A karabély tusával ráhúzott a jószág farára, de a golyó a ló gerincéhez közel fúródott be, és az állatot egyre inkább legyűrte a fájdalom. Botladozott, nyerített, megpróbált tovább futni, de nem ment. Aztán az egyik hátsó lába egyszerűen nem mozgott már tovább, és a ló hatalmas porfelhőben felhengeredett. McCandless kirúgta a lábát a kengyelből, és a kísérete elvágtázott mellette. A havildár már vissza is fordította a lovát, hogy megmentse az ezredest, de McCandless tudta, hogy már elkéstek. Elterült a földön, arrébb gurult, nehogy a megvadult ló agyonrúgja, és torkaszakadtából ordított. – Tovább! – kiáltott a havildárra. – Tovább! De a kísérete arra esküdött fel, hogy megvédik az ezredest, és ahelyett hogy menekülőre fogták volna, a havildár egyenest a közelgő ellenségnek

vezette az embereit. – Megőrültek? – kiáltott utánuk McCandless. Bátrak, de őrültek... Alaposan megütötte magát, de semmi más baja nem volt. Igaz, a lova a végét járta. Nyihogott, és valahogy nagy nehezen felemelte a felsőtestét a mellső lábaira, és most csodálkozva erőlködött tovább, nem értette, mi lehet a gond a hátsó lábaival. Ismét nyihogni kezdett, és McCandless tudta, többé már sosem fog úgy száguldani, mint a szél. Megtette a jó barát kötelességét. Odament a ló fejéhez, lehúzta a kantárnál fogva, és golyót eresztett a két szeme közé. A ló hátrahőkölt, a szeme kifordult, és vér fröcskölt mindenfelé, aztán a kanca összeroskadt, kirúgott még egyszer– kétszer, aztán elcsitult. A sebeire már le is szálltak a legyek. A havildár kis csapata egyenesen belerohant az üldözőkbe. Az ellenséget szétszórta a hirtelen roham, és a havildár emberei közel voltak, úgyhogy az első pár pillanatban könnyen győztek. Két lándzsa már majszuriak gyomrában állt, és két szablyáról az ellenség vére csöpögött, de mostanra már az ellenség fő ereje is megérkezett a csata helyszínére. A havildár kicsit túlszaladt a színen, a lándzsáját valamelyik ellenségben hagyta, és most, hátranézve látta, hogy az emberei kétségbeesetten küzdenek a körülöttük forgolódó, ellenséges lovasok között. Szablyát rántott, és ment volna vissza ő is a harcba, de ekkor meghallotta, McCandless mit ordít. – Menjen már, menjen, menjen, menjen! – kiáltozta az ezredes, és északra mutatott. A havildár nem vihette meg az Appah Raótól kapott, létfontosságú híreket, de ennek ellenére fontos volt, hogy a hadsereg tudomására hozza, hogy McCandlesst elfogták. Az ezredes nem volt hiú, de tisztában volt vele, mit ér, és hagyott a táborban pár gondosan megfogalmazott utasítást arra az esetre, ha netán nem térne vissza. Valamennyire csak csökkenteni lehet így is a károkat... Ha a hadsereg követi az utasításait, talán van rá egy kis esély, hogy megmentsék, és most már csak ez az egy, veszedelmes és lehetetlennek tűnő esély maradt rá, hogy az ezredes valahogy eljuttassa a seregének Appah Rao üzenetét. – Menjen! – ordította az ezredes, amilyen hangosan csak tudta. A havildár egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy vajon inkább az embereinek tartozik hűséggel, vagy az ezredesnek engedelmességgel. Miközben habozott, két ellenséges lovas megindult felé, hogy elvágják az útját. Ez eldöntötte a kérdést. A ló oldalába vágta a sarkantyúját, nekirontott az ellenséges lovasoknak, és csak az utolsó pillanatban rántotta meg a kantárt. Vágta közben kirántotta a szablyáját, és oldalra csapott. Az egyik elé vágó majszurit tarkón kapta a vágás, aztán a havildár már északnak is fordult, és tovább száguldott. A többi ellenséges katona az ezredes kíséretének még élő tagjai köré gyűlt, hogy befejezzék a mészárlást. McCandless ledobta a karabélyát és a pisztolyát, kihúzta nehéz kardját, és gyalog megindult a harc felé. Nem ért oda; az egyik ellenséges tiszt már el is ugratott a küzdelemből, és lóháton megindult a skót ezredes felé. A majszuri

tiszt a hüvelyébe tette a szablyát, aztán szótlanul kitartotta a kezét az ezredes kardjáért. A háta mögött gyorsan felvillantak a szablyák és lándzsák, a kurta kis küzdelem már véget is ért, és McCandless tudta, hogy a havildárt kivéve kísérete minden tagja halott. A felé tornyosuló lovas katonára nézett. – Ez a kard – kezdte keserűen – , apámé volt, és azelőtt az ő apjáé! – Angolul beszélt. – Ez a kard – koppant McCandless szava – , Stuart Károlyért harcolt Culloden mezején! A tiszt nem szólt egy szót sem, csak kitartotta a kezét, és mereven bámulta McCandlesst. A skót lassan megfordította a fegyvert, és felfelé nyújtotta a markolatot. A majszuri tiszt átvette. Meglepte, hogy ilyen nehéz a kard. – Mit keresett itt? – kérdezte a helyi nyelvjárásban. – Beszél angolul? – kérdezte McCandless angolul. Elhatározta, hogy amíg csak lehet, titkolni fogja, hogy ismeri az ország nyelvét. A tiszt megvonta a vállát. Egy pillanatra az öreg kardra nézett, aztán az övébe csúsztatta. Az emberei izgatottan gyűltek az elfogott pogány köré, a lovukon fehéren habzott a tajték. Öreg férfit láttak maguk előtt, néhányan már azon gondolkoztak, hogy nem az ellenség tábornokát fogták– e el, de a fogoly láthatóan nem beszélte a nyelvüket, úgyhogy még egy ideig nem tudhatták meg, pontosan kicsoda. Odaadták neki halott kísérete egyik lovát, aztán, ahogy a nap egyre feljebb hágott a pályáján, és pokoli hőség uralkodott el a tájon, McCandless ezredest nyugatra vitték, Tipu erődjébe. A háta mögött először csak lassan köröztek a keselyűk, aztán mikor már látták, hogy semmi sem mozdul, mikor már a por leült a holtakra, és a legyek is belepték őket, leereszkedtek, hogy lakmározni kezdhessenek. ***

Két napba tellett, mire összeállt a hadbíróság. Menetelés közben a hadsereg nem vesztegethette a drága idejét arra, hogy mindent előírásszerűen előkészítsenek, így hát Morris századosnak várnia kellett, amíg a hatalmas, lassú horda nem kapott félnapi pihenőt, hogy a lassan támolygó csordák is beérjék a sereget. Csak akkor nyílott rá lehetősége, hogy egybehívassa a tiszteket, és Shee őrnagy sátrába kísértethesse Sharpe közlegényt. A sátor egyik oldalát feltekerték, hogy még több helyük legyen. Morris százados elővezette a vádat, és Hakeswill őrmester és Hicks zászlós tanúskodtak mellette. John Shee őrnagy ingerült volt. Az őrnagy szinte mindig ingerült volt, de most, hogy legalább látszólag józannak kellett maradnia az ítélet meghozataláig, szinte az a kevés önuralma is elfogyott, ami még úgy– ahogy legyűrte híresen lobbanékony ír természetét. Az igazság szerint Shee őrnagy nem élvezte, hogy a 33. zászlóalj parancsnoka lehet. Gyanította – már ha nagy ritkán elég józan volt

ahhoz, hogy egyáltalán bármit is gyanítson – , hogy pocsékul végzi a dolgát, és ettől a gyanútól az a halvány félelme támadt, hogy a csapatok lázadni fognak, márpedig Shee őrnagy kusza gondolatmenete szerint minden lázadás úgy kezdődött, hogy a legénység egyikmásik tagja nem adta meg a kellő tiszteletet a feljebbvalóinak. Sharpe közlegény nyilván azok közé tartozott, akik nem adták meg a kellő tiszteletet a feljebbvalóinak, az ellene felterjesztett vád egyértelmű volt, a kihágás orvoslása kézenfekvő, de a hadbíróság ítélkezését késleltette, hogy Lawford hadnagy, aki a vádlott mellett kívánt volna szólni, nem voltjelen. – Hol a fészkes fenében van? – csattant fel Shee őrnagy kérdően. Fillmore százados, a 4. század tisztje védelmébe vette Lawfordot. – Harris tábornok sátrába hívatták, uram! Shee összevont szemöldökkel méregette Fillmore– t. – Tudta, hogy itt kellene lennie? – Igen, uram, mondta is! De a tábornok ragaszkodott hozzá, hogy azonnal menjen! – És mi meg udvariasan várjunk, amíg megteázik őtábornokságával? – mordult nagyot Shee. Fillmore százados átsandított a sátor feltekert falán, hátha meglátja Lawford hadnagyot, amint épp a hadbíróságra siet, de csak az őrszemek álltak odakinn. – Lawford hadnagy mindenesetre megkért, hogy biztosítsam róla a tisztelt bíróságot, uram, hogy Sharpe közlegény kivételesen megbízható ember – folytatta Fillmore, de tartott tőle, hogy nem védi igazán hatékonyan a szerencsétlen foglyot. – A hadnagy a lehető leghatározottabban szót emelt volna az érdekében, mert kiváló katonának tartja, uram, és arra kérte volna a tisztelt bíróságot, hogy vizsgálják meg alaposabban az ügyet! – Vizsgáljuk meg alaposabban az ügyet? Mintha nem lenne már minden így is tökéletesen tiszta! – csattant fel Shee. – A gazfickó megütött egy őrmestert, és ön szerint alaposabban meg kellene vizsgálnunk az ügyet! Ez a világ legegyszerűbb esete! Megnyitni és lezárni, ennyi! Fillmore megvonta a vállát. – Fitzgerald zászlós is szeretne valamit mondani! Shee mérgesen meredt Fitzgeraldra. – Remélem, zászlós, nincs túl sok mondandója! – Épp csak annyi, amennyivel talán megakadályozhatom, hogy súlyos csorba essék az igazságon, uram! – jegyezte meg a fiatal és magabiztos Fitzgerald. Kihúzta magát, és rámosolygott a másik írre. – Kétlem, hogy lenne még egy olyan kiváló katona a zászlóaljban, uram, mint Sharpe közlegény, és gyanítom, hogy provokálták az eset kapcsán! – Morris százados azt mondja, hogy nem – morgott Shee – , akárcsak Hicks zászlós! – A kapitányt nem tudnám megcáfolni, uram – jegyezte meg Fitzgerald ártatlanul – , de egész este együtt ittam Timothy Hicks– szel, és ha éjfélre még

nem állt keresztbe a szeme, hát öntöttvasból van a gyomra! Shee veszedelmesen harcias kifejezést öltött. – Azzal vádolja egy tiszttársát, hogy alkoholos befolyásoltság alatt állt volna? Fitzgerald tisztában volt vele, hogy a 33. zászlóalj túlnyomó része folyamatosan alkoholos befolyásoltság alatt áll – pálinka, rum, brandy, olyan édes mindegy – de azt is pontosan tudta, hogy ezt nem kellene felhánytorgatnia. – Csak azt akartam mondani, uram, hogy egyetértek abban Fillmore századossal, hogy nem ártana alaposabban megvizsgálni az ügyet! – Megvizsgálni? – kelt ki magából Shee. – Semmi kétség nem fér hozzá, mi történt! Megnyitni, lezárni, kész! – Sharpe– ra intett. A fogoly csákó nélkül állt a tűző napon. Legyek hada telepedett meg az arcán, de nem hessegethette el magáról. Shee láthatóan már Sharpe gaztetteinek hírébe is beleborzongott. – Megütött egy őrmestert két tiszt szeme láttára, és maga még azt gondolja, hogy alaposabban ki kellene vizsgálni az ügyet? – Azt, uram – válaszolta Fitzgerald a lehető leghatározottabban – , azt gondolom! Hakeswill őrmester arca megrándult. Undorodva nézte a fiatal zászlóst. Shee pár másodpercig értetlenül meredt Fitzgeraldra, aztán úgy rázta meg a fejét, mint aki nem érti, a zászlósnak teljesen elment– e a józan esze. Fillmore százados még egyszer megpróbálta megmenteni a helyzetet. Igencsak kételkedett Morris és Hicks tanúságában, és ami Hakeswillt illette, hát soha egy másodpercig sem bízott meg benne, de azt is tudta, hogy Shee– t sosem győznék meg arról, hogy egy közlegénynek adjon igazat két tiszttel és egy őrmesterrel szemben. – Kérhetném arra a bíróságot – vetette fel Fillmore a lehető legtiszteletteljesebben – , hogy függesszék fel az ítélkezést, amíg Lawford hadnagy vissza nem ér körünkbe? – Mit mondhatna Lawford, az ég szerelmére? – dörrent rá Shee. A holmija közt ott lapult egy flaska pálinka is, és már nagyon szeretett volna ennek a hercehurcának a végére járni, hogy meghúzhassa. Halkan, röviden tanácskozott a másik két bírával is, mind a ketten egy– egy másik zászlóalj tisztjei voltak, aztán mérgesen a fogolyra meredt. – Maga egy átkozott gazfickó, Sharpe, és a hadseregnek nincsen szüksége gazemberekre! Ha nem tudja tiszteletben tartani a fennálló rendet, ne várja el, hogy a fennálló rend tiszteletben tartsa magát! Kétezer ütés! – Nem is törődött vele, hogy a közelben várakozók és nézelődők egy része milyen iszonyodva borzad össze, máris a törzsőrmesterhez fordult. – Mikor eshetünk túl rajta? – Akár a ma délután is megfelel, uram! – válaszolta Bywaters határozottan. Számított rá, hogy korbácsra ítélik a foglyot, bár azt nem hitte volna, hogy ennyit kap, és előkészítette a terepet. Shee biccentett. – Két órán belül sorakoztassa fel a zászlóaljat! Az eljárást ezennel lezárom! – Még egy gyilkos pillantást vetett Sharpe– ra, aztán hátralökte a

székét. Úgy vélte, jókora adag pálinkára lesz szüksége, ha kétezer csapást végig kell ülni a nyeregben a tűző napon. Lehet, hogy elég lett volna csak ezret adnia, abba is ugyanolyan biztosan belehaltak az emberek, mint a kétezerbe, de most már késő volt, az ítéletet kihirdette, és csak abban reménykedhetett, hogy a fogoly jóval a kiszabott adag vége előtt belehal a korbácsolásba, és nem kell végigvárni mind a kétezret. Sharpe– ot szoros őrizetben tartották. Az őrök egyike sem a saját zászlóaljából volt, nehogy segítsenek neki a szökésben – őfelsége 12. zászlóaljából hoztak rá hat katonát. Shee sátra mögött vigyáztak rá, egy rögtönzött kis ketrecben, és senki még csak hozzá sem szólt, amíg Green őrmester meg nem érkezett. – Sajnálom, Sharpie – mondta Green, és átlépett a zárka falául szolgáló muníciósládák fölött. Sharpe a dobozoknak vetette a hátát, úgy kuporgott. – Máskor is megkorbácsoltak már, őrmester! – De nem a seregben, fiam, nem a seregben! Nesze! – nyújtott oda neki Green egy kulacsot. – Rum van benne! Sharpe kidugaszolta a kulacsot, és jól meghúzta. – Amúgy sem csináltam semmit – jegyezte meg mogorván. – Talán nem csináltál semmit, talán mégiscsak csináltál valamit – válaszolta Green – , de minél többet iszol, annál kevésbé érzed majd! Idd csak meg az egészet, fiam! – Tomkins azt mondta, hogy az első harminc után úgysem érez semmit sem az ember – jegyezte meg Sharpe. – Remélem, hogy igazat mondott, fiam, őszintén remélem, de attól még nem ártana meginnod az egész rumot! – Green levette a csákóját, és egy rongydarabbal letörölte kopasz fejéről a verejtéket. Sharpe ismét meghúzta a kulacsot. – És Lawford úr hol volt? – kérdezte keserűen. – Te is hallottad, fiam! Elhívták a tábornok sátrába! – Green egy pillanatra mintha habozott volna. – De amúgy is mit tudott volna mondani? Sharpe nekitámasztotta a fejét a ládákból összerótt falnak. – Megmondhatta volna, hogy Morris egy hazug disznó, és hogy Hicks a napot is lehazudja a kedvéért az égről! – Nem, ezt nem mondhatta volna, fiam, és te is tudod! – Green megtöltötte agyagpipáját dohánnyal, és rágyújtott a kis tűzszer– számos dobozkával. Leült a földre Sharpe– pal szemben, és látta, hogy a fiatal férfi tekintetében félelem ég. Sharpe igyekezett titkolni, mennyire retteg, de egyértelműen félt. így is volt rendjén, bolond lett volna, ha nem félt kétezer korbácsütéstől, és csak a legszerencsésebbek éltek túl egy efféle büntetést. Voltaképp még soha senki sem távozott a saját lábán ekkora verés után, de páran felépültek a betegsátorban töltött, jó pár hónapos lábadozás végére. – Maryvel is minden rendben van – jegyezte meg Green.

Sharpe rosszkedvűen elfintorodott. – Tudja, mit mesélt nekem Hakeswill? Azt mondta, hogy eladja szajhának! Green összeráncolta a homlokát. – Nem fogja, fiam! Nem fogja! – És hogyan akadályozná meg? – kérdezte Sharpe keserűen. – Már a gondját viselik – biztosította róla Green – , a fiúk is vigyáznak rá, és a nők is mind őt védik! – De meddig tudják megvédeni? – kérdezte Sharpe. Ivott még a rumból, bár nem érezte, hogy bármi hatása is volna az alkoholnak. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Tudta, hogy tulajdonképp halálra ítélték, de mindig volt remény. Páran túlélték ezt is. A bordáik ugyan napvilágra kerültek, és a hús és a bőr véres cafatokban lógott a hátukon, de túlélték... Ám hogyan is vigyázhatna Maryre, mikor nagybetegen fekszik majd a kórházsátorban? Már persze, ha elég szerencsés, és a kórházsátorba viszik, nem azonnal a sírba... Érezte, hogy viszketni kezd a szeme. No nem a rá váró büntetés miatt, hanem hogy Maryvel mi lesz. – Meddig tudják megvédeni? – kérdezte morogva, és magában átkozódott, hogy ilyen gyenge, és kis híján elsírja magát. – Mondtam már, hogy nem lesz semmi baja! – csitítgatta Green. – Nem ismeri Hakeswillt! – válaszolta Sharpe. – Dehogynem ismerem, édes fiam, dehogynem ismerem! – sóhajtott fel Green kifejezően, aztán egy pillanatra elhallgatott. Mintha kicsit zavarban lett volna, ám végül mégiscsak felpislogott Sharpe– ra. – Az a mocsok nem bánthatja, ha férjnél van! Már úgy értem, ha rendesen férjnél van, az ezredes engedélyével, és a többi... – Én is úgy hittem! Green nagyot szívott a pipából. – Ha bekövetkezne a legrosszabb, Sharpie... – kezdte, aztán ismét zavartan elhallgatott. – Akkor? – buzdította Sharpe. – Nem mintha bármi ilyesmi megtörténne, szó sem lehet róla – tette hozzá Green sietve – , Billy Nixon túlélt ezer ütést, bár te talán már nem emlékszel rá... Aprócska, kancsal fickó volt. Könnyedén túlélte! Jó, utána már nem volt ugyanaz, de te kemény kölyök vagy, Sharpie! Sokkal keményebb, mint Billy volt! – De mi lesz, ha bekövetkezik a legrosszabb? – terelgette volna vissza Sharpe a mondandójához az őrmestert. – Nos... – kezdte Green, és elvörösödött, de végül csak összeszedte valahogy a bátorságát, és kibökte, tulajdonképp miért is jött. – Úgy értem, ha nem sértelek meg vele, fiam, és persze csak ha bekövetkezne a legrosszabb, ami természetesen úgysem következik be, imádkozom érte, nehogy bekövetkezzen, szóval ha mégis, akkor úgy gondoltam, hogy talán én magam is megkérném Mrs. Bickerstaff kezét, már ha érted, mire

gondolok... Sharpe kis híján elnevette magát, de a kétezer korbácsütés gondolata még a mosoly árnyékát is letörölte az arcáról. Kétezer korbácsütés! Látott már nem egy embert, akinek az első száz ütés után úgy nézett ki a háta, mintha a vágóhídról lapátolták volna össze, és hogy a fészkes fenébe élhetne túl még ezerkilencszáz ütést azon felül? Tulajdonképp az már az ezredorvoson múlott, hogy az ilyesmit ki élte túl, és ki nem. Ha Micklewhite úr úgy vélte, hogy Sharpe már az első öt– hatszáz ütés után a halálán van, elrendelhette a korbácsolás fölfüggesztését, hogy Sharpe háta kicsit rendbe jöjjön, mielőtt rámérnék a büntetése maradékát is. Micklewhite– ot azonban senki sem úgy ismerte, mint aki szívesen félbeszakított volna akárcsak egy korbácsolást is. A zászlóaljban úgy tartották, ha a büntetését álló katona nem visított úgy, mint akit nyúznak, és ezzel nem zavarta meg a kényesebb tisztek lelki nyugalmát, az ezredorvos akkor is hagyta tovább folyni a korbácsolást, ha az ütések már láthatóan egy halott hátán csattantak. A zászlóaljban mindenki így tartotta, és Sharpe csak reménykedhetett benne, hogy mindez alaptalan pletyka, semmi több. – Hallottad, mit mondtam, Sharpie? – zavarta meg Green őrmester Sharpe baljós gondolatait. – Hallottam, őrmester! – válaszolta Sharpe. – És nem bánnád? Mármint ha megkérném a kezét? – Megkérte már? – szegezte neki Sharpe vádlón a kérdést. – Nem! – vágta rá Green sietve. – Nem lenne ildomos! Addig semmiképp sem, amíg te még... Hogy is mondjam... Érted... – Életben vagyok? – nézett rá Sharpe keserűen. – De csak ha bekövetkezne a legrosszabb! – Green igyekezett minél derűlátóbbnak tűnni. – Ami nem következhet be! – Ha már meghaltam, igazán nem kell a beleegyezésem, őrmester! – Nem, de ha azt mondhatnám Marynek, hogy te is azt szeretted volna, ha elfogadja a házassági ajánlatomat, az talán segítene! Hát nem érted? Jó férje lennék, Sharpie! Voltam én már házas, voltam ám, csak szegény asszony meghalt. De sosem panaszkodott rám! Vagy legalábbis nem többet, mint az asszonyok szoktak! – Hakeswill megakadályozza, hogy feleségül vegye! Green biccentett. – Igen, erre én is gondoltam, de nem tudom, hogyan akadályozhatna meg! Ha gyorsan összeházasodunk, semmit sem tehet! Majd megkérem Shee őrnagyot, velem mindig rendes volt! Megkérem még ma éjszaka! De persze csak ha bekövetkezne a legrosszabb... – De káplánra is szükségük lenne – figyelmeztette Sharpe az őrmestert. A 33. zászlóalj saját káplánja öngyilkos lett a Madrasz felé vezető úton, és a hadseregben egyetlenegy házasság sem számított hivatalosnak, ha a házasulandó felek nem kaptak rá engedélyt a zászlóalj parancsnokától, és nem áldotta meg a frigyüket egy káplán.

– Az „Öreg Tucatos” fickók azt mondták, egész jó Isten– osztójuk van – válaszolta Green, és a Sharpe– ot őrző katonák felé intett – , aki akár már holnap is összeeskethetne minket! Lehet, hogy cserébe adnom kell a szarházinak egy shillinget, de Mary bőven megér eny– nyit! Sharpe megvonta a vállát. – Kérje meg, őrmester! – sóhajtotta. – Kérje meg! – Mi mást mondhatott volna? És ha Mary szabályosan összeházasodik Green őrmesterrel, akkor onnantól kezdve a hadsereg törvényei védik. – De azért várja meg, hogy velem mi lesz! – tette hozzá Sharpe. – Persze, hogy megvárom, Sharpie, persze, hogy megvárom! Amíg élünk, remélünk, nemdebár? És sose halunk meg! Sharpe kiitta az utolsó korty rumot is. – Van pár apróság a zsákomban, őrmester! Egy jó pisztoly, egy indiai tiszttől zsákmányoltam nemrégiben, meg egy kis pénz is. Odaadná Marynek? – Persze, hogy odaadom! – válaszolta Green, és igyekezett nem elárulni, hogy Hakeswill már elharácsolta Sharpe minden holmiját. – Minden rendben lesz vele, Sharpie! ígérem! – És egy szuroksötét éjszakán, őrmester, kérem, rúgja fel Hakeswillt a nevemben is! Green csak biccentett. – Ezer örömmel, Sharpie! Ezer örömmel! – A ládákon kiverte a pipájából a hamut, aztán felállt. – Majd hozok még egy kis rumot, fiam! Minél többet iszol, annál könnyebb lesz! Mindent előkészítettek Sharpe megkorbácsolására. Nem mintha nagyon sokat kellett volna készülődniük, de azért beletelt pár percbe, míg sikerült úgy elrendezniük a dolgokat, hogy mindenben Bywaters törzsőrmester kedvére tegyenek. Az állványt három őrmester alabárdjából eszkábálták össze, a hegyükkel felfelé voltak összekötve, és a tákolmány jó két lábbal magasabb volt a legmagasabb embernél is. A három alabárd nyelét a száraz földbe ékelték, és egy negyedik alabárdot pedig egy felnőtt férfi hónaljának magasságában, keresztbe ráerősítettek a háromszög alapú emelvényre. Hakeswill őrmester személyesen válogatta ki, hogy a 33. zászlóalj kisdobosai közül melyik kettő korbácsolja majd meg Sharpe– ot. A korbácsolás mindig is a kisdobosok feladata volt, ennyi irgalom még ebbe az embertelen büntetésbe is szorult, de Hakeswill azért gondoskodott róla, hogy a két legerősebb és legizmosabb fiú kapja meg a feladatot. Miután a kölyköket kiválasztotta, elkérte a korbácsokat is Bywaters őrmestertől, és egy fatörzsön gyakoroltatta a fiúkat. – Derékból üssetek, fiaim – mondta – , és húzzátok tovább a kezeteket akkor is, mikor a korbács már célba ért! így! – Felkapta az egyik korbácsot, és keményen rácsapott vele a fatörzsre. Megmutatta, hogyan kell úgy lerántani a korbácsot, hogy ne csak csapjon, de tépjen is. – Épp elégszer csináltam ám ilyesmit kisdobos koromban – magyarázta a kölyköknek – , és mindig is jól

ment! Én voltam a legjobb ostorozó az egész zászlóaljban! Senki nem ért fel velem! Mikor már biztos lehetett benne, hogy a fiúk technikája tökéletes, figyelmeztette őket, ne fárasszák ki magukat túl hamar, majd egy zsebkéssel becakkozta a korbácsok szegélyét, hogy az egyenetlenségek letépjék Sharpe hátáról a nyers húscafatokat. – Ha jól végzitek a dolgotokat – ígérte a két kölyöknek – , mind a ketten kaptok egy– egy ilyet! – A csatában zsákmányolt pénzérmék közül előhalászta Tipu egyik zsíros aranypénzét. – Nem akarom, hogy ez a mocsok még talpra álljon! – hangsúlyozta. – De ti sem akarjátok, mert ha Sharpie valaha felkel a betegágyból, megkeres titeket, és úgy megver, hogy csak na! Jobb lesz, ha elintézitek egyszer s mindenkorra! Verjétek péppé, akkor megy a föld alá egyenest, ahogy az már csak a Szentírásban is benne van! Hakeswill összetekerte a két ostort, és felakasztotta a keresztbe kikötözött alabárdra, aztán elment, hogy megkeresse az ezredorvost. Micklewhite úr épp a sátrában ücsörgött, és megpróbálta megkötni a korbácsolásra összehívott parádéra illő, fehér selyemharisnyáját. Mikor meglátta Hakeswillt, felnyögött. – Nem akar több higanyt, ugye? – mordult rá. – Nem, uram! Meggyógyultam, uram! Hála az ön csodálatos segítségének, uram! Tiszta vagyok, mint a hó, uram! Micklewhite káromkodott egyet, mert az istenverte selyemcsomó ismét csak meglazult. Nem kedvelte Hakeswillt, de mint a zászlóaljban mindenki más, ő is félt tőle. Hakeswill gyermeki ártatlanságot sugárzó szemében mindig volt valami aggasztó vadság, valami, ami rettenetes indulatokról árulkodott, és bár az őrmester általában már zavaróan alázatos volt a tisztekkel szemben, Micklewhite mégis úgy érezte, valamiféle torz és halvány fenyegetés árad belőle. – Shee őrnagy kért meg rá, hogy beszéljek önnel, uram! – Nem szólhatott volna nekem ő maga? – Ismeri az őrnagyot, uram! Kétségkívül forró napunk van! És nagyon szomjas! – Hakeswill arca folyamatosan görcsben rángatózott. – A fogolyról van szó! – Mi van vele? – Igazi bajkeverő, uram! Mindenki tudja róla! Tolvaj, hazug, csaló! – Hát persze, vöröskabátos... – Egyszóval Shee őrnagy nem ragaszkodik hozzá, hogy visszatérjen az élők közé, uram, már ha érti, mire gondolok! Ennyivel tartozom a higanyért, ugye? – Hakeswill feltartott egy aranyérmét, egy haiderit; ez nagyjából két shilling hat pennynek felelt meg. A pénzérme nyilván nem az örömlányoktól elkapott fertőzésre adott higanyért volt fizetség, hiszen azt már a hadsereg levonta az őrmester fizetéséből, úgyhogy Micklewhite azonnal megértette, hogy vesztegetésről van szó. Nem valami nagy összeg, talán ha fél koronára rúghat, de sok kicsi sokra megy. Micklewhite alaposabban megnézte, aztán biccentett. – Tegye az asztalra, őrmester!

– Köszönöm, uram! Micklewhite még egyszer megrángatta a selyemharisnyát, és intett Hakeswillnek, hogy mehet. Lehúzta a kabátját, és zsebre tette a pénzt. A vesztegetésre semmi szükség nem lett volna, mert mindenki tudta, hogy Micklewhite sosem szokta különösebben dédelgetni a megkorbácsolt katonákat. Micklewhite gyűlölte az ilyen betegeket, leginkább azért, mert tapasztalatai szerint szinte mindig belehaltak a sérüléseikbe, és ha félbeszakíttatta a korbácsolást, a gyógyulófélben lévő betegek csak elfoglalták az értékes betegágyakat. És ha valami csoda folytán a szerencsétlen gazfickó mégis felépült volna, hát csak azért állt talpra, hogy visszakössék a háromszögre, és megkapja a büntetése maradékát is. A második adag pedig kivétel nélkül mindig halálosnak bizonyult, és összességében Micklewhite úgy vélte, hogy sokkal ésszerűbb hagyni már elsőre meghalni a szerencsétleneket. Egy csomó pénzt és orvosságot is megtakarítottak vele, persze, de az orvos úgy érezte, hogy mégiscsak emberségesebb. Micklewhite begombolta a kabátját, és azon gondolkozott, hogy vajon Hakeswill miért akarhatja ennyire holtan látni ezt a bizonyos közlegényt. No nem mintha olyan nagyon érdekelte volna a dolog, egyszerűen csak túl akart már esni az egész istenverte procedúrán. A teljes 33. zászlóalj ki volt vezényelve a perzselő délutáni napsütésbe. Négy század a háromszöggel szemben állt, és mindkét oldalra három– három másik század jutott, úgy, hogy a zászlóalj tíz százada az egyik oldalán nyitott téglalapot formált, és ezen a hosz– szanti, nyílt oldalon volt a büntetés végrehajtására emelt, háromszög alapú váz. A tisztek lóháton várakoztak a századuk előtt, míg Shee őrnagy, a segédei és az adjutáns a háromszög mögött ülte meg a lovát. Micklewhite úr egy széles karimájú szalmakalappal védte a fejét a tűző naptól, és a háromszög egyik oldalán foglalt helyet. Shee őrnagy megerősítette magát jócskán a pálinkával, és elégedetten látta, hogy minden rendben megy. Odabiccentett Bywaters törzsőrmesternek. – Kezdheti a büntetés– végrehajtást, törzsőrmester! – Uram! – fogadta Bywaters az utasítást, aztán megfordult, és elordította magát, hogy hozzák a foglyot. A két kisdobos idegesen állt, korbáccsal a kezében. A parádéra felsorakoztatott katonák közül csak ők ketten voltak ingujjban, mindenki más teljes gyapjú egyenruháját viselte. A századok egyenes sorai között nők és gyermekek kukucskáltak át. Mary Bickerstaff nem volt közöttük. Hakeswill sokáig kereste, szerette volna látni a nő iszonyatát, de Mary nem jött el, hogy megnézze, hogyan korbácsolják meg Sharpe– ot. Azok a nők, akik eljöttek, hogy megnézzék a látványosságot, éppolyan komoran és csendesen vártak, mint férjeik. Sharpe népszerű volt a legénység körében, és Hakeswill tudta, hogy mindenki őt gyűlöli, amiért kimódolta ezt a korbácsolást, de persze Obadiah Hakeswillt sosem zavarták az efféle ellenséges érzelmek. A hatalom nem azon múlott, kit mennyire szeretnek, hanem hogy kitől menynyire félnek. Sharpe– ot a háromszöghöz vezették. Hajadonfőtt volt, és már

félmeztelenre vetkőztették. Háta és mellkasa ugyanolyan hófehér volt, mint gondosan belisztezett haja, és érdekes kontrasztot mutatott napégette arcával. Egyenesen lépdelt, mert bár megivott kis híján egy pint rumot, az ital mintha semmi hatással nem lett volna rá. Nem nézett sem Hakeswillre, sem Morrisra, miközben az emelvényhez vezették. – Kezeket fel, fiam – mondta a törzsőrmester halkan. – Állj oda, szembe a háromszöggel! Tedd szét a lábad! Légy jó fiú! Sharpe engedelmesen odalépett az emelvény háromszög alakú oldalához. Két káplár letérdelt mellé, és az alabárdokhoz kötötte a bokáját, aztán felálltak, és átvetették a karját a keresztbe kötözött alabárdon. Lehúzták a karját, aztán felfelé kikötötték, úgy, hogy a háta egészen kifeszüljön, és kissé felfelé nézzen. így nem rogyaszthatta be a hátát a háromszögbe, hátha akkor a csapások egy része az alabárdok nyelét éri a háta helyett. A káplárok jól meghúzták a csomót, aztán hátraléptek. A törzsőrmester visszament az emelvényhez, és a tarsolyából előhúzott egy mély fognyomokkal ékes, összehajtogatott bőrdarabot. – Nyisd ki a szád, fiam! – mondta csendesen. Érezte a fogoly leheletén a rum szagát, és remélte, hogy az ital segít majd túlélni a korbácsolást, aztán óvatosan a férfi fogai közé nyomta a bőrdarabot. A holminak két haszna is volt, egyrészt elfojtotta a katona esetleges sikolyait, másrészt megakadályozta, hogy kínjában leharapja a nyelvét. – Légy bátor, fiam! – mondta Bywaters halkan. – Ne hozz szégyent a zászlóaljra! Sharpe bólintott. Bywaters kimérten hátralépett, és vigyázzba állt. – A fogoly büntetésre kész, uram! – kiáltotta Shee őrnagynak. Az őrnagy az ezredorvosra nézett. – A fogoly büntethető állapotban van, Micklewhite úr? Micklewhite még csak meg sem nézte Sharpe– ot. – Teljesen egészséges, uram! – Akkor folytassa, törzsőrmester! – Igenis, uram! Fiúk! – kiáltott fel Bywaters. – Végezzétek a kötelességeteket! Keményen üssetek, és magasra! Nadrág fölött maradjatok! Rajta! A korbácsolásra kiválasztott két kisdobos mögött ott állt egy harmadik is. Felemelte a dobverőket, egy pillanatra megállt, aztán az egyik pálcával a dobra csapott. A jobboldalt álló fiú keményen lecsapott Sharpe hátára. – Egy! – kiáltott fel Bywaters. A korbács vörös csíkot hagyott Sharpe lapockái között. Sharpe arca megrándult, de a kötél megakadályozta, hogy mozogjon, és csak a háromszög közvetlen közelében állók látták, hogy megremegnek az izmai. Felnézett Shee őrnagyra, aki igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné a baljós pillantást. – Kettő! – kiáltott Bywaters, és a dobos ismét ütött egyet. Ezúttal a másik

fiú korbácsa hagyott vörös jelet Sharpe hátán, keresztben az előzőn. Hakeswill arca kontrollálhatatlanul rángott, de az őrmester mosolygott a görcsös fintorok közepette. Mert ami most szólt, az a halál dobpergése volt. McCandless ezredes egyedül állt Tipu belső palotájának udvarán, Széringapatamban. A skót ezredes még mindig teljes egyenruháját viselte: rajta volt a vörös kabát, a skót szoknya, még tollbokrétás kalapja is a fején ült. Az udvar kőfalához hat tigrist kötöttek ki, és az állatok időnként megfeszítették nehéz fémláncaikat, hátha elérik, de a vaskos fémkötegek mindannyiszor remegve, csengve– bongva megállították, ahányszor csak valamelyik vadállat nekivetette volna magát a férfinak. McCandless meg sem mozdult, és a tigrisek pár sikertelen kísérlet után beérték azzal is, ha dühösen rámoroghatnak. A tigrisek őrei, pár hosszú bottal felfegyverzett fickó az udvar bejáratánál állt, és nézték, mi folyik odakinn. Ők engedték volna el a láncaikról a tigriseket, ha netán ezt a parancsot kapják, és McCandless elszánta magát, hogy mindenképp bátornak mutatkozzon előttük. Az udvart homok borította, és az alsó szinteken kőfalak övezték, de a palota második emeletét már szemkápráztató vörösre, fehérre, zöldre és sárgára mázolt, áttört fából faragták. A díszes emeleti kerengőt mór boltívek szegélyezték, és McCandless épp eleget tudott arabul ahhoz, hogy sejtse, hogy az egyes ívek felé festett szöveg alighanem a Korán egy– egy szúrája lesz. Az udvarra két bejárat vezetett. Az egyik McCandless mögött ásított – őt is ott hozták be, és a tigrisek őrei is ott álltak. Egyszerű kapu volt, a palota istállóinak és raktárainak szövevényes hálózatába vezetett. A másik kapu előtte állt, és az elefántcsont berakással díszített, széles fekete ajtóig ívelő, rövid márványlépcső láthatóan a palota fogadószobáiba vezetett. Az erkélyt teljesen elfedte a bonyolult, áttört fafaragás, de McCandless látta, hogy a túloldalon többen is állnak. A skót ezredes gyanította, hogy Tipu odafenn lehet, és úgy vélte, hogy az a francia, aki az előbb kihallgatta, szintén mellette lesz. Gudin ezredes meglehetősen becsületes embernek tűnt, és McCandless remélte, hogy most épp azért könyörög, hogy életben hagyják, bár persze McCandless azért arra is odafigyelt, hogy a francia semmiképp se tudhassa meg a valódi nevét. Tartott tőle, hogy azt felismerné Tipu, és rájönne, hogy mekkora kincset hozott neki a lovassága, úgyhogy inkább azt hazudta, hogy Rossnak hívják. McCandlessnek igaza volt. Gudin ezredes és Tipu mind a ketten őt nézték a rácson át. – Ez a Ross ezredes – kezdte Tipu – , azt állította, hogy csak ellátmányt keresett? – Igen, uram! – válaszolta Gudin a tolmács segítségével. – És ön hisz neki? – Tipu hangsúlyából egyértelműen kiderült, hogy őt aztán nem győzte meg a magyarázat. Gudin megvonta a vállát. – A lovaik elég soványak! Tipu mordult egyet. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a lassan

előrenyomuló ellenségnek ne legyen utánpótlása, de a britek rákaptak, hogy néha hirtelen kicsapjanak északra vagy délre, és betörjenek olyan területekre is egy kis élelmiszer reményében, ahol Tipu nem égettette fel még a raktárakat. De ha csak ez lett volna a gond – ám rengeteg élelmiszert és takarmányt hoztak magukkal is. Ennek ellenére Tipu kémei azt jelentették, hogy a hadseregben már kezdenek éhezni. Az emberek még csak hagyján, de a lovak és az ökrök igencsak alultápláltak voltak, úgyhogy érthető lett volna, hogy ez a brit tiszt is csak ellátmányt próbált harácsolni. De miért küldenének egy ezredest ilyesféle kiruccanásokra? Tipu erre már nem talált magyarázatot, és a különös körülmény csak megerősítette gyanúját. – Lehet, hogy kémkedett? – Talán felderítésre indult – mondta Gudin – , de nem kémkedett! A kémek ritkán lovagolnak ki egyenruhába, felséges uram! Tipu ismét csak morgott, mikor lefordították neki perzsára a választ. Természetétől fogva gyanakvó volt, ahogy az már csak egy uralkodóhoz illett, de aztán igyekezett azzal vigasztalni magát, hogy bármiféle célból indult is el az öreg ezredes, nyilván kudarcot vallott. Tipu visszafordult a kíséretéhez, és észrevette a magas, sötét arcú Appah Raót. – Ön szerint ez a Ross ezredes csak élelmet keresett, tábornok? Appah Rao tökéletesen tisztában volt vele, hogy kicsoda ez a Ross ezredes, mit keresett, és ami még ennél is sokkal kellemetlenebb, Appah Rao azt is tudta, milyen közel áll ahhoz, hogy tulajdon árulása lelepleződjön. Nem mutathatta magát gyengének Tipu előtt. De Appah Rao nem akarta elárulni McCandless ezredest sem. Részint a régi barátságuk miatt nem, részint, mert Appah Rao gyanította, hogy szebb jövő vár rá, ha a britek oldalára áll. – Tudjuk, hogy nincs elég élelmük – jegyezte meg – , és ez az ezredes is elég soványnak tűnik! – Ezek szerint nem tartja kémnek? – Akár kém, akár nem – válaszolta Appah Rao hidegen – , az ellensége! Tipu megvonta a vállát a kitérő válasz hallatán. A józan esze azt sugallta, hogy az öreg tiszt nem lehet kém, hiszen miért is lovagolna egy kém egyenruhában? De még ha kém lett volna, az sem aggasztotta volna Tiput túlságosan. Feltételezései szerint Széringa– patam amúgy is tele volt brit kémekkel, neki is vagy két tucat embere menetelt a brit hadsereggel, de Tipu tapasztalatai szerint a legtöbb kém tökéletesen hasznavehetetlen volt. Pletykákat jelentettek, felnagyították a legvadabb találgatásokat is, és sokkal több mindent összekevertek, mint amennyit valaha sikerült megtudniuk! – Ölje meg! – vetette fel Tipu egyik muzulmán tábornoka. – Gondolkozom rajta – válaszolta Tipu, aztán az erkély egyik belső ajtaján át visszavonult márványoszlopokkal és festett falakkal díszes, hatalmas fogadószobájába. A termet Tipu trónja uralta: a baldachinos emelvény nyolc láb széles volt, öt láb hosszú, és négy láb magasra emelte a csempézett padló felé az emelvény közepét tartó, hörgő tigrisnek megfaragott oszlop. Az emelvény négy

sarkát egy– egy stilizált tigrisláb tartotta. A trónemelvényre két ezüstözött létra vezetett fel, az ébenfa építményt imaszőnyeg vastagságú aranylemez borította, és ezüstszegecsek fogták a helyére. Az emelvény szélét végig a Koránból vett idézetek övezték, az arab betűket arannyal vésték bele a fába. A trón nyolc lába fölött egy– egy tigrisfej alakú csúcsdísz ékeskedett. Mindegyik tigrisfej ananász nagyságú volt, tömör aranyból öntötték, és rubintokkal, smaragdokkal, gyémántokkal verték ki. Az emelvény közepén ágaskodó tigris a trónt tartotta hosszú, nyurga testével. Fából faragták, aranylapokkal fedték be, és a fejét aranyból öntötték. A tigris eltátotta a száját, aranynyelvét egy kis kallantyúval fel– le lehetett mozgatni, a fogait hegyikristályból faragták. Az aranyemelvény fölötti baldachint görbe pózna tartotta, és a baldachinhoz hasonlóan ezt is aranyfüggöny fedte. A függöny rojtjain igazgyöngyök lógtak tömött sorban, és a baldachin csúcsát a tűzből életre kelő, híres hummah madár alakjára formálták. A hummah, akárcsak a tigris, roskadozott a drágakövek alatt. A hátát egyetlenegy hatalmas smaragdból faragták, míg szemkápráztatóan díszes farkán annyi kisebb kő remegett, hogy szinte nem is látszott ki alóluk a mélyén rejlő arany. Tipu rá sem pillantott a dúsgazdag trónra. Egyszer annak idején megcsináltatta, aztán megesküdött, hogy addig nem hág fel az emelvényre, és nem ül az aranyszőnyeg párnáira, amíg ki nem űzte a briteket India déli részéről. Csak akkor foglalja majd el felséges helyét az igazgyöngyökkel ékes baldachin alatt, és addig a csodálatos napig senki sem tapodja a tigrises trónt. Tipu esküt tett rá, hogy így lesz, és ez annyit jelentett, hogy vagy ráül egy nap a tigrises trónra, vagy meghal, márpedig Tipu még sosem álmodta azt, hogy meghalt volna. A halál helyett inkább arra számított, hogy kiterjeszti Majszur határait, és visszakergeti a hitetlen briteket a tengerbe, ott a helyük, semmi keresnivalójuk nem volt India földjén. Megvolt nekik is a maguk szigete, és ha az a távoli vidék nem tetszett nekik, hát nyugodtan mind vízbe fulladhattak volna felőle. A briteknek hát el kellett tűnniük a színről, és ha Tipunak a franciákkal kellett szövetkeznie, hogy ez meglegyen, hát ez igazán nem volt nagy ár régi vágya beteljesüléséért. Elképzelte, ahogy birodalma magában foglalja egész Dél– Indiát, aztán északra indul a maratna területek felé, és meghódítja a gyermekkirályok, gyenge királyok, megfáradt királyok uralma alatt tengődő országocskákat, és felajánlja nekik mindazt, amit Tipu már Majszurban is bevezetett – a határozott, de toleráns kormányzást. Tipu muzulmán volt, hithű muzulmán, de tudta, ha biztosan el akarná veszíteni a trónját, mást sem kellene tennie, csak megsértenie hindu alattvalóit, úgyhogy minden tőle telhetőt megtett, hogy kellő tisztelettel kezelje a templomaikat. Nem bízott meg teljesen a hindu arisztokráciában, és amit csak lehetett, megtett, hogy az évek során meggyengítse a vezető rétegüket, de többi hindu alattvalójának csak bőséget és gazdagságot kívánhatott, hiszen ha mindenük megvolt, amit csak kívántak, igazán nem érdekelte őket, hogy miféle istenséget imádtak a Tipu által építtetett új mecsetben. Tipu naponta imádkozott, hogy idővel minden majszuri térdet

hajtson Allah előtt, de amíg ez a dicsőséges nap nem érkezett el, esze ágában sem volt felpiszkálni a hindu alattvalókat. Szüksége volt rájuk. Szüksége volt rájuk, hogy legyen, aki harcol a hitetlen britek ellen. Szüksége volt rájuk, hogy levágják a Széringapatam falai alá gyülekező, vöröskabátos ellenséget. Mert itt, szigetre épült fővárosa falai alatt tervezte Tipu, hogy levágja a briteket és haidarábádi szövetségeseiket. Itt, Széringapatam falai alatt fogják tigrisorrú ágyúi úgy csépelni a vöröskabátos csürhét, mint az asszonyok a rizst. Remélte, hogy sikerül becsalogatnia őket a nyugati falak mögé tervezett mészárszékre, de ha nem harapnak a csalira, és keletről jönnek, az sem baj. Több ezer ágyúja volt, több ezer rakéta várta az ellenséget, és több ezer embere égett már harci lázban. Vérbe fojtja a hitetlenek seregeit, megsemmisíti a haidarábádi csapatokat is, aztán levadássza majd a haidarábádi Nizámot, és lassú kínhalálnak adja át az áruló muzulmán uralkodót. Ő maga pedig a baldachinos aranytrónuson ülve nézi végig a kivégzést. Elsétált a trón mellett, és megnézte kedvenc tigrisét. Életnagyságú faragvány volt, egy francia mesterember remeke, és a hatalmas vadállat egy lekuporodó brit katona fölé tornyosult. A tigris hátán volt egy kis kallantyú, és ha elfordították, a tigris a mancsával a brit katona arcát kezdte tépni, a testébe épített nádsípok pedig mély, hörgésszerű hangot adtak ki, valamint egy haldokló ember vékony, szánalmas nyöszörgését utánozták. A tigris hátán egy felnyitható panel alatt az állat gyomrába épített kis orgona billentyűzete is meglapult, de Tipu ritkán játszott a hangszeren. Általában csak a tigrismorgást és a halálhörgést irányító gombokat csavargatta. Most is elfordította az egyiket, és egészen fellelkesedett a katona halálsikolyának éles, nádsípszerű hangján. Már csak pár nap, gondolta, és a mennyekig hallatszik majd a valódi vöröskabátosok halálsikolyának kórusa. ***

Tipu végül elfordult a tigris– orgonától. – Úgy vélem, az a fickó mégiscsak kém – mondta váratlanul. – Akkor öljük meg! – válaszolta Appah Rao. – Egy sikertelen kém – jegyezte meg Tipu – , és azt mondta, skót? – kérdezte Gudintől. – Igen, felséges úr! – Ezek szerint nem angol? – Nem, uram! Tipu megvonta a vállát. – Bármelyik törzsbe tartozik is, öreg, ám valóban elég ok lenne ez arra, hogy megkegyelmezzek neki? A kérdést Gudin ezredesnek címezte, és mikor a tolmács lefordította, a

francia tiszt megmerevedett. – Egyenruhában fogták el, felséges úr, úgyhogy nem érdemel halált! – Gudin a legszívesebben hozzátette volna, hogy ilyen esetben igen civilizálatlan dolog volna egyáltalán számba venni a kivégzés lehetőségét, de tudta, hogy Tipu nem szenvedheti, ha kioktatják, úgyhogy inkább hallgatott. – Itt van, nem? – csattant fel Tipu. – Nem elég ok ez már önmagában is arra, hogy halálra ítélhessük? Ez nem a saját országa, nem a saját emberei élnek itt, a víz, amit iszik, a kenyér, amit eszik mindmind másé! – Ölesse meg, felséges úr – figyelmeztette Gudin – , és a britek sem irgalmaznak majd, ha netán foglyokat ejtenek! – Telve vagyok irgalommal – jegyezte meg Tipu, és ez általánosságban véve igaz is volt. Meg volt a maga helye és ideje a kegyetlenségnek és a kegyelemnek is, és talán ennek a skótnak is még hasznát vehetik, ha esetleg túszokra lesz szükségük egyszer. Mindemellett Tipu előző éjszakai álma is jót ígért, és a reggeli jóslatok hasonlóképp biztatóak voltak, úgyhogy ma megengedhette magának, hogy irgalmasnak mutatkozzon. – Egyelőre vitessék a cellákba! – mondta Tipu. Valahol a palota mélyén egy francia falióra elütötte az órát, és Tipunak eszébe jutott, hogy ideje imádkoznia. Elbocsátotta a kíséretét, és visszavonult szerény kis szobájába, majd nyugatra, Mekka felé fordult, és belekezdett a napi istentiszteletbe. Odakinn a tigrisek csalódottan süppedtek vissza a földre, mert elvitték a prédájukat. Az egyik vadállat nagyot ásított, a másik már aludt is. Máskor is lesz még nap, és lesz még emberhús is, hogy megtölthessék a gyomrukat. A hat tigris már csak azért élt, hogy kivárják, mikor a gazdájuk egyszer– egyszer nem kegyelmez. A belső palotában, háttal az aranyozott, baldachinos trónnak, Jean Gudin ezredes elfordította a tigris hátába épített kallantyút. A tigris felmordult, előre– hátra szántott faragott karmaival a véresre festett fán, és a vöröskabátos katona hangosan sipított. Sharpe nem akart hangosan sikoltozni. Mielőtt elkezdődött volna a büntetés, elhatározta, erős lesz, és még dühös is volt magára, hogy megrándult az arca az első ütésnél, de olyan éles volt a hirtelen belé hasító fájdalom, hogy önkéntelenül is összerándult a teste. Azóta behunyta a szemét, ráharapott a szájába tömött bőrdarabra, de odabenn, a fejében egyfolytában torkaszakadtából üvöltött, ahányszor csak lecsapott rá egyik vagy másik korbács, kérlelhetetlen, gépies egyformaságban. – Százhuszonhárom! – kiáltotta Bywaters rekedten. A kisdobosok karja is fáradni kezdett, de több eszük volt annál, semhogy gyengébben üssenek, mert Hakeswill őrmester árgus szemekkel figyelte őket, és minden egyes csapást külön kiélvezett. – Százhuszonnégy! – kiáltotta Bywaters, és ekkor volt, hogy Sharpe a fejét betöltő, fülsiketítő sikításon túl is meghallotta azt a kis vinnyogást. Aztán

még egy nyögést hallott, és lassan ráébredt, hogy ő adja ki ezt a hangot, úgyhogy inkább mordult egyet, és kinyitotta a szemét, majd halálos gyűlölettel meredt a pár lépésre tőle, lovuk nyergében ücsörgő tisztekre. Olyan elszántan nézte őket, mintha ezzel át tudná adni nekik a hátát szaggató, pokoli fájdalom egy részét, de egyikük sem nézett vissza rá. Az égre meredtek, a földet bámulták, és mindegyikük igyekezett minél kevésbé tudomást venni arról, hogy az orruk előtt épp halálra korbácsolnak egy embert. – Százharminchat! – kiáltotta Bywaters, és a dobos ismét lecsapott. Sharpe hátán bőven csorgott a vér, és már a lábszáráig eláztatta fehér nadrágját. Lezsírozott, belisztezett hajára is felfröcskölt, de a korbácsok így is sivítva lecsaptak, és ahányszor csak a bőrszíjak végighasítottak a hátán, újabb bőr– és húscafatokat téptek le, és újabb adag vér spriccelt szét. – Száznegyven! Magasra üssetek, fiúk, magasabbra! Ne vesére! – csattant fel Bywaters. A törzsőrmester Micklewhite úrra nézett, de az ezredorvos mereven elnézett a háromszög csúcsa felett, és tokás arcán olyan angyali nyugalom ült, mintha csak egy nyárvégi délutánon lustálkodna. – Meg akarja nézni, Micklewhite úr, uram? – vetette fel a törzsőrmester, de Micklewhite csak megrázta a fejét. – Akkor folytassátok, fiúk! – vetette oda Bywaters a kisdobosoknak, és meg sem próbálta eltitkolni a hangját betöltő nemtetszést. A korbácsolás folytatódott. Hakeswill őszinte élvezettel figyelte, de a legtöbben az égre bámultak, és azért imádkoztak, hogy Sharpe ne kiabáljon hangosan. Az igazi győzelem lenne, még ha belehalna is, hogy elérje. Az indiai csapatok egy része is odagyűlt az üres térségre, hogy megnézze a korbácsolást. A Kelet– indiai Társaság csapataiban nem volt korbácsolás, és a szipojok jelentős része érthetetlennek tartotta, hogy a britek miért használják mégis saját maguk közt ezt a büntetési formát. – Százhatvankilenc! – kiáltott fel Bywaters, és látta, hogy valami fehér villan fel a korbácsütés nyomán. Azonnal eltakarta a kibuggyanó, rubinvörös vérfolyam. – Látom a bordáját, uram! – kiáltott oda a törzsőrmester az ezredorvosnak. Micklewhite elhessegetett az arcáról egy legyet, és az északra fellebbenő felhőcskére nézett. Talán arrafelé van egy kis szél, gondolta vágyakozva, majd arra, hogy milyen kár, hogy idelenn egy aprócska fuvallat sem enyhíti a hőséget. Egy aprócska vérpetty fröcskölt kék kabátjára, és sietve hátrébb lépett. – Százhetvennégy! – kiáltotta Bywaters, és minden tőle telhetőt megtett, hogy pusztán a számolással kifejezze, mennyire szívből ellenzi az egészet. Sharpe most már alig volt eszméleténél. A fájdalom elviselhetetlen volt. Mintha csak egyszerre elégették volna elevenen, és közben szíven szúrták volna. Minden egyes ütésnél halkan felvinnyogott, de olyan gyengén, hogy talán még a két agyonizzadt, fáradt kisdobos sem hallotta. A kölykök válla sajgott, de korbácsaik újra és újra és újra lecsaptak Sharpe hátára. A férfi lehunyta a szemét. A lélegzet sivítva szisszent ki– be a szájába erőszakolt bőrdarab mellett,

az állán izzadtság és nyál csorgott végig, le a földre, és összekeveredett a bokájánál gyülekező vér sötét tócsájával. – Kettőszázegy! – kiáltott Bywaters, és azon gondolkozott, hogy merjen– e inni egy kortyot a kulacsából. Kezdett teljesen berekedni. – Abbahagyni! – kiáltotta valaki. – Kettőszázkettő! – Abbahagyni! – kiáltotta ismét a hang, és most mintha hirtelen mélységes mély álomból ébredt volna az egész zászlóalj. A dobos még egyszer, habozva ráütött a dobra, aztán leengedte a kezét, mert Bywaters törzsőrmester felemelte a karját, hogy megállítsa a megindult, de lelanyhult utolsó csapást. Sharpe felemelte a fejét, és nagy nehezen kinyitotta a szemét, de csak elmosódott foltokat látott. Átjárta a fájdalom, hirtelen felvinnyogott, lecsuklott a feje, és a szájából vékony sugárban folyni kezdett a nyál. Arthur Wellesley ezredes lovagolt oda az emelvényhez. Shee és a segédtisztjei egy pillanatra szinte szégyenkezve néztek fel a zászlóalj parancsnokára, mintha valamiféle törvénytelen mulatságon kapta volna őket. Senki sem mert megszólalni, miközben az ezredes lassan közelebb nógatta a lovát a háromszöghöz. Wellesley komoran lenézett a fogolyra, aztán Sharpe álla alá tette a lovaglópálca végét, és felemelte a férfi fejét. Az ezredes kis híján meghőkölt a férfi szeméből sütő, átható gyűlölet láttán. Elhúzta a lovaglópálcát, és a nyeregtakaróba törölte a ráfolyt nyálat. – A foglyot vágassák le, Shee őrnagy! – vetette oda az ezredes jegesen. – Igen, uram! – Shee idegesen nézett fel a felettesére, és azon gondolkozott, hogy miféle rettenetes hibát követhetett el. – Azonnal, uram! – tette még hozzá, bár nem adott parancsot semmire. – Nem szeretem félbeszakítani egy jól megérdemelt büntetés végrehajtását – jegyezte meg Wellesley elég hangosan ahhoz, hogy minden körülötte lévő tiszt hallja – , de Sharpe közlegényt Harris tábornok sátrába kell kísérni, amint az állapota megengedi! – Harris tábornok sátrába? – kérdezte Shee őrnagy őszinte döbbenettel. Harris tábornok vezette a Tipu ellen indított hadjáratot, és miféle dolga lehetne a vezénylő tábornoknak egy félholtra korbácsolt közlegénnyel? – Igenis, uram, természetesen, uram – tette hozzá Shee sietve, amint észrevette, milyen jegesen néz rá Wellesley a kérdés hallatán. – Azonnal, uram! – Akkor csinálja! – csattant fel Wellesley. Az ezredes vékony fiatalember volt, az arca keskeny, a tekintete kőkemény, az orra jókora, horgas. Jó néhány idősebb tiszt ellenezte, hogy a még csak huszonkilenc éves Wellesley máris ezredes, de tehetős és jó nevű család gyermeke volt, és a bátyja, Mornington earlje a Kelet– indiai Társaság brit kormányzás alatt álló területeinek kormányzó tábornoka volt, úgyhogy senkit sem lepett meg, hogy a fiatal Arthur Wellesley ilyen gyorsan emelkedett a ranglétrán. Ha egy tisztnek elég pénze volt rá, hogy megvásárolja a rangját, és a rokonai is kellően jó pozíciót töltöttek be, hogy egyengessék az útját, semmi nem állhatott az előmenetele útjába. Persze még

azok a kevésbé szerencsések, akik már csak saját korlátaik miatt is ellenezték a fiatal ezredes gyors előrelépését, kénytelenek voltak beismerni, hogy az ifjú Wellesleynek természetes és vérfagyasztó érzéke volt a parancsolásra, és páran azt is elismerték, hogy talán még a katonáskodáshoz is lehet némi érzéke. Az biztos, hogy kellően elszántan ragaszkodott választott pályájához – már ha az elszántságot tehetségnek lehetett értékelni. Wellesley előrenógatta a lovát, és hidegen nézte, ahogy a közlegényt levágják az emelvényről. – Sharpe közlegény? – mélységes megvetéssel szólította meg, mintha úgy érezné, hogy már azzal is bemocskolja magát, hogy egyáltalán hozzászól Sharpe– hoz. Sharpe felnézett, pislogott, aztán torokhangon nyögött egyet. Bywaters odarohant hozzá, és kipiszkálta Sharpe szájából a bőrpecket. Eltartott egy ideig, mert Sharpe alaposan belemélyesztette a fogát az összehajtogatott bőrdarabba. – Jól van, fiam – mondta Bywaters halkan – , jól van! Nem kiáltottál egyszer sem! Büszke vagyok rád, fiam! – A törzsőrmester végre kiügyeskedte Sharpe szájából a pecket, és a közlegény megpróbált köpni egyet. – Sharpe közlegény? – kérdezte Wellesley hideg, utálkozó hangon még egyszer. Sharpe nagy nehezen felemelte a fejét. – Uram? – Ez inkább károgásnak hangzott. – Uram? – próbálta meg még egyszer, és ezúttal leginkább panaszos nyögésre emlékeztetett a hangja. Wellesley arca megrándult, annyira utálta, amit épp tennie kellett. – Harris tábornok sátrához kell jönnie. Megértette, amit mondtam, Sharpe? Sharpe felpislogott Wellesleyre. Az egész feje zsongott, és nem tudta eldönteni, hogy az egész testében hasogató fájdalom fojtogatja inkább a torkát, a hitetlenkedés, hogy mégis leszedték, vagy a hadsereg iránt égő, tomboló gyűlölet. – Hallottad az ezredes urat, ugye, fiam? – kérdezte Bywaters. – Igen, uram! – Sharpe– nak nagy nehezen sikerült válaszolnia Wellesley kérdésére. Wellesley Micklewhite– hez fordult. – Kösse be, Micklewhite úr! Tegyen egy kis sebbalzsamot a hátára, vagy amit csak jónak lát! Tiszta elmeállapotban akarom látni egy órán belül! Megértette? – Egy órán belül! – kiáltott fel az ezredorvos hitetlenkedve, aztán, látva az ezredes haragos arckifejezését, sietve visszakozott. – Igenis, uram! – hebegte kapkodva. – Egy órán belül, uram! – És adjanak rá tiszta ruhát! – parancsolta Wellesley a törzsőrmesternek, mielőtt még egyszer végigmérte volna Sharpe– ot mélységes megvetéssel, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elviharzott. Elvágták az utolsó köteleket is, amik még a háromszöghöz fogták

Sharpe– ot. Shee és a tisztek csak nézték, mindannyian azon gondolkoztak, hogy ugyan, miféle különleges ügyben hívhatták el a közlegényt Harris tábornok sátrába. Egyikük sem szólalt meg, mikor a törzsőrmester letekerte a kötél utolsó szálait is Sharpe jobb csuklójáról, és megfogta a férfit. – Jól van, fiam! Kapaszkodj belém! Óvatosan, óvatosan! Sharpe megrázta a fejét. – Jól vagyok, törzsőrmester úr! – mondta. Egyáltalán nem volt jól, de inkább a pokolra került volna most azonnal, mint hogy gyengének mutatkozzon a bajtársai előtt, és akár kétszer is elkárhozott volna, csak ne botoljon meg Hakeswill szeme láttára. Az őrmester hitetlenkedve nézte, ahogy az áldozatát levágták a háromszögről. – Jól vagyok – erősködött Sharpe továbbra is, és lassan ellökte magát az emelvénytől, majd kicsit tántorogva megfordult, és három lépést tett előre. A könnyűgyalogsági század felujjongott. – Csend legyen! – csattant fel Morris százados. – Hakeswill őrmester, írja fel, ki kiabált! – Felírom, uram! Igenis, uram! Sharpe kétszer is megtántorodott, és kis híján elesett, de nagy nehezen kihúzta magát, és néhány határozott lépéssel az ezredorvos elé támolygott. – Kötözésre jelentkezem, uram! – krákogta. A vér teljesen átáztatta a nadrágját, a hátán egy ujjhegynyi ép felület sem maradt, de nagyjából észre tért, és olyan vadul meredt az ezredorvosra, hogy Micklewhite arca kis híján megrándult a Sharpe tekintetéből áradó gyűlölet láttán. – Jöjjön velem, közlegény! – mondta neki. – Segítsetek neki! Segítsetek már! – kiáltott rá Bywaters a két kisdobosra, és az agyonizzadt kölykök ledobták a korbácsokat, majd sietve Sharpe két oldalára léptek. A könyökénél támasztották meg. Sharpe nagy nehezen talpon maradt, de Bywaters látta, hogy meginog, és attól félt, hogy összeesik. Sharpe félig a saját lábán ment, félig vitték. Shee őrnagy levette a csákóját, megvakarta őszbe csavarodó haját. Nem tudta, mit is tegyen, úgyhogy elbizonytalanodva Bywatersre nézett. – Úgy vélem, ma már nem lesz több dolgunk, törzsőrmester! – Nem, uram! Shee elhallgatott egy pillanatra. Az egész olyan szabálytalanul alakult. – Oszlassam fel a zászlóaljat? – vetette fel Bywaters. Shee biccentett, örömmel fogadta, hogy valaki legalább mondja, mit is kellene tennie. – Oszlassa, törzsőrmester! – Igenis, uram! Sharpe túlélte. Negyedik fejezet

Harris tábornok sátra levegőtlen volt és fülledt. Hatalmas sátor volt, majdnem akkora, mint egy kisebbfajta templombelső, de hiába kötötték félre mindkét széles bejáratát, a szélcsendben semmi sem kavarta fel a magas vászontető alá szorult, fojtóan nedves levegőt. Idebenn megsárgult a vászonfalon átszűrődő napfény, egészen húgyszínű lett, és egészségtelen, tompa zöldre festette meg a földön sorvadozó füvet. A sátorban négy férfi várakozott. A legfiatalabb és messze a legidegesebb William Lawford volt, aki minthogy egyszerű kis hadnagy volt, és számottevően a legalacsonyabb rangú tiszt a jelenlevők közül, a legszélén ült egy olyan törékeny, billenékeny kis aranyozott székecskén, hogy csoda volt, hogy egy ilyen semmi kis tákolmány épségben átvészelte a hosszú menetelést. Lawford szinte moccanni sem mert, nehogy feltűnést keltsen, úgyhogy esetlenül és kényelmetlenül kuporgott a szék szélén, és az arcáról a térdén egyensúlyozott csákó tetejére csöpögött a verejték. Lawforddal szemben Arthur Wellesley, az ezredese ült, és egyáltalán nem méltatta figyelemre a fiatal tisztet. Az ezredes belefolyt ugyan a beszélgetésbe, de igencsak mogorva volt, nagyon nem szerette, ha várakozni kényszerül. Egyszer– kétszer előszedte a zsebéből az órát, felcsapta a fedelét, mérgesen rámeredt a számlapra, aztán mindenféle megjegyzés nélkül visszacsúsztatta a helyére. Harris tábornok, az expedíció vezetője a térképekkel megrakott, hosszú asztal mögött ült. A szövetséges hadseregek vezére mozgékony, középkorú férfi volt, szokatlanul nagy adag józan ésszel és meglepően gyakorlatias szemléletmóddal, és mindkét tulajdonságot felismerte fiatalabb helyettes parancsnokában, az ifjú Wellesley ezredesben is. George Harris hatékony katona volt, de most a sátor sápadtsárga fényében szétszórtnak tűnt. A térképeket bámulta, időnként letörölte az arcáról a verejtéket egy jókora kék zsebkendővel, de csak nagyritkán nézett fel, hogy egyáltalán mutassa, követi az erősen akadozó beszélgetést. Harris nyugtalan volt, mert akárcsak Wellesleynek, neki sem tetszett, amire épp készültek. Egyiküket sem annyira a dolog szabálytalan volta zavarta, hiszen egyikük sem volt földhözragadt – Harris inkább csak azért volt ideges, mert sejtette, hogy a javasolt hadművelet kudarcba fullad, és két jó embere, vagy inkább csak egy jó embere és egy rossz embere, mindörökre elvész. A sátorban lévő negyedik férfi nem volt hajlandó leülni, inkább fel– alá járkált a szétszórt, billegős székek és asztalok között. Ez az ember tartotta életben a halódó kis társalgásféleséget is a sátor feszült, nedves, levegőtlen légkörében. Felvidította a társait, bátorítgatta őket, megpróbálta szórakoztatni is, bár időről időre rájött, hogy kudarcba fullad minden erőfeszítése, és ő is a sátor ajtajához sietett, hogy kinézzen. – Most már nem tarthat sokáig – szólt vissza mindannyiszor, és újfent nekikezdett vég nélküli sétájának. David Baird vezérőrnagy volt az, Harris

tábornok két parancsnokhelyettese közül az idősebb és a rangidős. Tiszttársaival ellentétben ő levette egyenruhája kabátját és mellényét, egy szál agyonfoltozott, koszos ingben járkált, és a nadrágja szárát is rálógatta a térdére. Sötét haja kócosan, nedvesen tapadt a homlokára, és széles arca olyan napbarnított volt, hogy az ideges Lawford sem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg magában, inkább hasonlít parasztgazdára, mint tábornokra. A hasonlóságot csak tovább erősítette, hogy David Bairdben aztán semmi úrias vagy kifinomult vonás nem volt. Igazi skót óriás volt, széles vállú, hatalmas férfi, olyan izmokkal, mint egy szénbányász. Baird beszélte rá a tiszttársait arra is, hogy cselekedjenek, jobban mondva Harris tábornokot beszélte rá, hogy menjen bele az elképzelésbe, bármennyire ellentmondott is a terv a tábornok híres józanságának, mert Baird őszintén szólva egy lyukas petákot sem adott azért, hogy Arthur Wellesley őuraságának a beleegyezését is megnyerje. Baird tó nem állhatta Wellesleyt, és keserűen ellenezte, hogy a fiatal ezredest nevezték ki helyettes parancsnoktársának. Baird ráadásul nem az a fajta volt, aki szó nélkül hagyta volna, ha valami zavarja, úgyhogy tiltakozott is Harris tábornoknál, mikor meghallotta, hogy Wellesleyt kinevezik. – Ha nem a bátyja lenne a kormányzó tábornok, sosem léptetted volna elő! – Nincs igazad, Baird – válaszolta Harris békésen. – Wellesley igen tehetséges! – Tehetséges, a fenéket! Szülei vannak, ennyi az egész! – Mindenkinek vannak szülei. – De nem mindenkinek fennhéjázó angol papagájok a szülei, akik azt sem tudják, hová lapátolják a pénzüket! – Írországban született! – Szegény, szerencsétlen Írország, de akkor sem ír, Harris, és ezt te is tudod! Az ég szerelmére, ez a kákabélű még csak nem is iszik! Talán egy kis bort néha, de semmi olyasmit, amit egy férfiember is italnak nevezne! Hát láttál már életedben ilyen józan életű írt? – Láttam, nem is olyan keveset, sőt az igazság szerint elég sokat – Harris mindig is becsületes férfi volt, most is őszintén válaszolt – , és különben sem értem, hogy a részegesség miért lenne olyan kívánatos tulajdonság egy katonai vezetőben? – A tapasztalat viszont az lenne – mordult fel Baird. – A pokolba is, mi ketten láttunk már pár csatát! Vesztettünk vért! De mit vesztett ez a kis Wellesley? Pénzt! Pénzt, pénzt és semmi mást, egyszerűen csak felvásárolta magát az ezredességbe! Még csak csatában sem volt soha! – Ennek ellenére kiváló helyettesem lesz, és csak ez számít – ismételte meg Harris, és valóban, semmi oka nem volt rá, hogy elégedetlenkedjen Wellesley tevékenységével. Az ezredes fő felelőssége a haidarábádi Nizám seregeinek irányítása volt, és kiválóan megállta a helyét. Sok olyasmire is rá tudta venni az uralkodót, aminek Baird a felét sem érte volna el; különösképp,

mivel a skót tábornok indiaiakkal szemben táplált gyűlölete már– már közmondásos volt. Ez a gyűlölet mélyen gyökerezett, azokban az időkben, mikor Baird Tipu szultán foglyaként raboskodott Széringapatam börtönében. Tizenkilenc évvel korábban Tipu veszedelmes édesapja, a hírhedt Hajdar Ali vezette még a majszuri seregeket, és egy heves csatában foglyul ejtette az ifjú David Bairdet is. A többi fogollyal egyetemben Széringapatamba hurcolta, és a brit katonák negyvennégy– megalázó hónapon át senyvedtek Hajdar Ali forró, nedves celláiban. Baird jó pár hónapot egy falhoz láncolva töltött, és most bosszút akart állni. Arról álmodozott, hogy végighordja ősi skót pallosát a városon, megkeresi Tiput, sarokba szorítja, és aztán, Krisztus szenvedésére, ezerszeresen megfizet mindazért, amit Széringapatam pokoli börtönében kellett tűrnie! Bairdben még élénken éltek az emlékek, és most, hogy megtudta, hogy skót honfitársa, McCandless alighanem ott sínylődik, egy percig sem habozott. Eldöntötte, hogy mindenáron ki kell szabadítaniuk. McCandless maga is hagyott hátra javaslatokat arra nézve, hogy hogyan szabadíthatnák meg, mert mielőtt elindult, hagyott egy levelet David Bairdnél. A levél külsejére ráírta, hogy csak akkor nyissák ki, ha netán nem térne vissza, a belsejében pedig azt, hogy ha fogságba ejtették volna, és Harris tábornok úgy érzi, hogy fontos lenne kísérletet tenni a kiszabadítására, úgy titokban küldjenek egy megbízható embert Széringapatamba, aki a városban lépjen kapcsolatba egy bizonyos Ravi Sekhar nevű kereskedővel. „Ha bárki birtokában van mindannak a tudásnak, mellyel esetleg megmenekülhetek”, írta McCandless, „úgy Sekhar az, bár bízom benne, hogy ön is, és a tábornok is alaposan átgondolja, hogy mit nyerhetünk azzal, ha kockára teszünk egy ilyen kivételes és értékes informátort cserébe azért a kevésért, amit kiszabadításom jelenthet.” Baird egy pillanatig sem kételkedett McCandless értékében. Csak McCandless ismerte a Tipu szolgálatában álló brit ügynökök kilétét, és az egész hadseregben senki nem ismerte Tiput feleolyan jól sem, mint McCandless, és Baird azzal is tisztában volt, ha Tipu netán valahogy megtudná, hogy McCandless valójában miféle szolgálatot lát el a brit hadseregben, azonnal a tigrisek elé veti. Baird– nek jutott az eszébe az is, hogy McCandless ifjú angol unokaöccse, William Lawford szintén a hadseregben szolgál, és ő győzte meg arról Lawfordot is, hogy menjen el Széringapatamba, és próbálja meg kiszabadítani a nagybátyját, aztán Baird vezette elő az ötletet Harris tábornoknak is. Harris eleinte a lehető leghatározottabban ellenezte az ötletet, de aztán kellően sok érvet sorakoztattak fel, és idővel elment odáig, hogy felvesse, talán egy indiai kémet valóban érdemes lenne beküldeni a városba, elvégre egy bennszülöttnek mégiscsak több esélye lenne rá, hogy ne fedezzék fel odabenn. Baird azonban jottányit sem engedett eredeti elképzeléséből. – Ez túl fontos ahhoz, hogy valamelyik szurtosképűre bízzuk, Harris, és amúgy is csak McCandless tudja, melyik gazember megbízható, és melyik nem. Én a magam részéről egyikükben sem bíznék meg!

Harris sóhajtott egyet. Két hadsereget vezetett, ötvenezer embert, és ebből ötezer angolt leszámítva mindegyik közkatona indiai volt, úgyhogy ha nem bízhattak meg a „szurtosképűekben”, akkor Harris, Baird és az összes többi fehér ember máris halálra volt ítélve, de a tábornok azzal is pontosan tisztában volt, hogy semmivel sem tudna enyhíteni Bairdnek az indiaiakkal szemben táplált, makacs gyűlöletén. – Szeretném kiszabadítani McCandlesst – ismerte be Harris – , de a lelkemre mondom, Baird, semmi esélyt sem látok rá, hogy egy fehér ember sokáig húzza Széringapatamban! – Akkor sem küldhetünk egy szurtosképűt – makacskodott Baird. – Elfogadja tőlünk a pénzt, aztán egyenest elmegy Tipuhoz, tőle is bezsebel egy kisebb vagyont, McCandlessnek és ennek a Sekhar cimborának pedig végleg búcsút inthetünk! – De miért épp ezt a fiatal kölyköt, ezt a Lawfordot küldjük? – kérdezte Harris. – Mert McCandless igencsak gyanakvó, uram, jóval óvatosabb a legtöbbünknél, és ha az ifjú Willie Lawfordot látja, tudni fogja, hogy mi küldtük, de ha egy másik brit katona megy oda hozzá, azt hiszi, hogy egy katonaszökevény az, és Tipu akar neki csapdát állítani! Sose becsülje alá Tiput, Harris, okos kis mocsok az! Wellesleyre emlékeztet! Annak is mindig jár valami az eszében! Harris csak nyögött egyet. Ellenezte az egész elképzelést, ennek ellenére nagyon csábította a lehetőség, mert a havildár, aki túlélte McCandless balszerencsés kirándulását, és visszatért a hadsereghez, beszámolt róla, hogy az ezredes találkozott azzal, akivel találkozni akart, és bár Harrisnek fogalma sem volt róla, ki lehet az, annyit azért tudott, hogy McCandless Széringapatam kulcsát kereste. McCandless csak ilyen fontos ügyben kockáztatta a saját életét, és csak azért, mert a találkozó sikerrel kecsegtetett – másképp Harris maga sem engedte volna el az ezredest. Most azonban McCandlesst elfogták, és Harrisnek lehetősége nyílt rá, hogy megpróbálja visszaszerezni, vagy ha őt magát nem is tudnák kiszabadítani a börtönből, megszerezze McCandless híreit. Harris nem volt annyira biztos abban, hogy a hadjáratot csak a brit seregek nyerhetik meg, hogy kihagyott volna egy ilyen lehetőséget. – De hogy a fészkes fenébe maradhatna életben ez a szerencsétlen Lawford a városban? – kérdezte helyettesét. – Ez aztán egyszerű – válaszolta Baird megvetően. – Tipu majd felfordul, annyira szeretné, ha minél több európai katona szolgálna a seregében, úgyhogy egyszerűen csak beöltöztetjük ezt a Lawfordot közlegénynek, és úgy tesz majd, mint aki frissen dezertált! Tárt karokkal fogják fogadni! Francos virágfüzéreket aggatnak majd a nyakába, és ő választhat elsőnek a bibbik közül! Harris lassan– lassan hagyta meggyőzni magát, de mikor Wellesleyt is beavatták a tervbe, a fiatal ezredes ellenezte. Wellesley egészen biztos volt benne, hogy Lawford képtelen lenne meggyőzően alakítani a közlegényt, de a

fiatalabb helyettes parancsnok ellenkezését hamar elsöpörte Baird lelkes érvelése, és Lawfordot nemsokára hívatták is Harris sátrába. Az ifjú hadnagy azonban csak még tovább bonyolította a helyzetet, mert egyetértett az ezredesével. – Nagyon szeretnék segíteni, uram – mondta Harrisnek – , de nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék eljátszani a szerepem! – Szent Isten, édes fiam – vágott közbe Baird is – , csak köpködnie kell és káromkodnia! Nem olyan nehéz az! – De bizony, nagyon is nehéz lesz – mondta Harris is, és kétkedve nézte az alázatos hadnagyot. Komoly kétségei támadtak afelől, hogy Lawford képes lenne az alakoskodásra, mert bár az ifjú tiszt jó katonának tűnt, tökéletesen ártatlan volt. Aztán Lawford még tovább bonyolította az amúgy is bonyolult tervet. – Úgy vélem, uram, hitelesebb lenne az álcám, ha még egy embert vinnék magammal – vetette fel igen tisztelettudóan – , a dezertőrök általában úgyis kettesével szöknek, nem? És ha egy igazi közlegény jönne velem, uram, talán én is meggyőzőbben alakítanám a szerepemet! – Értelmes meglátás, szerfelett értelmes – vetette közbe Baird biztatóan. – Gondolt már valakire? – kérdezte Wellesley hidegen. – Sharpe– nak hívják, uram – válaszolta Lawford – , és alighanem épp most fogják megkorbácsolni! – Akkor átkozottul kevés hasznát venné – vetette oda Wellesley olyan hangnemben, hogy abból érteni lehetett, a témát ezennel lezárta. – Senki mással nem megyek, uram – válaszolta Lawford makacskodva, inkább Harris tábornoknak, mint a tulajdon ezredesének, és az igazság szerint Harris örömmel látta, hogy ezek szerint van akarata és gerince. A hadnagy ezek szerint mégsem volt olyan alázatos, mint amilyennek elsőre gondolta. – És hány korbácsütést kap? – kérdezte Harris. – Nem tudom, uram! Most tartják a tárgyalást, és ha nem itt lennék, hát odamentem volna, hogy tanúskodjak mellette! Kétlem, hogy valóban bűnös lenne! Még a kecskepörköltből és főtt rizsből álló, szegényes ebéd elköltése alatt is egyre csak azon vitáztak, hogy vajon szükség van– e Sharpe– ra. Wellesley a lehető leghatározottabban elutasította, hogy beleavatkozzon a hadbíróság döntésébe vagy a büntetés végrehajtásába, mert, mint kifejtette, ez aláásná a fegyelmet, de William Lawford megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó mással elindulni. Úgy mondta, csak olyannal mehet, akiben teljesen megbízik. – Küldhetnénk egy másik tisztet is – javasolta erre Wellesley, de az ötletet hamar elvetették, nagyjából azonnal, amint végiggondolták, hogy honnan is kerítenének megbízható jelentkezőt. Jó páran szóba kerültek, de kevesen voltak közülük igazán megbízhatóak, és akik megbízhatóak lettek volna, azoknak pedig több eszük volt annál, semhogy az életüket és tiszti rangjukat kockára tették volna valamiért, amit Wellesley megvetően csak „bolondériának” nevezett.

– Akkor viszont maga miért vállalja el? – kérdezte Harris Lawfordot. – Nem hinném, hogy bolond volna! – Remélem, nem vagyok bolond, uram! De a nagybátyám adta nekem a tiszti kinevezésemhez szükséges pénzt, uram! – Valóban? Szent ég, ez aztán átkozottul nagylelkű dolog volt tőle! – És remélem, hogy én éppilyen átkozottul hálás vagyok érte, uram! – Elég hálás ahhoz is, hogy meghaljon érte? – kérdezte Wellesley gúnyosan. Lawford elvörösödött, de nem hátrált meg. – Úgy vélem, uram, hogy Sharpe közlegény kettőnk helyett is elég leleményes lesz! Végül persze Harris tábornoknak kellett döntenie az ügyben, hogy Sharpe közlegényre szükség van– e a terv végrehajtásához, vagy sem. A tábornok a szíve mélyén tökéletesen egyetértett Wellesleyvel abban, ha valakit kivonnak a jól megérdemelt büntetés alól, azzal veszedelmes engedékenységről tesznek tanúbizonyságot, de végül Baird lelkesedése kellően meggyőzte róla, hogy McCandlesst csak kivételes eszközökkel szerezheti vissza, és beadta a derekát. Nehéz szívvel, de elküldetett Sharpe– ért. így eshetett hát meg, hogy végül hosszú idő elteltével Sharpe közlegény bebotorkált a sátor beteges, sárgás fényébe. Tiszta egyenruhába öltöztették, de a sátorban mindenki látta, hogy még mindig pokoli fájdalmat kell kiállnia. Mereven mozgott, de nem azért, mert a derekára tekert, több yardnyi kötés akadályozta a mozgásban, hanem mert minden apró rezdülés rettenetesen fájt. Megpróbálta kimosni a hajából a vért, de inkább csak a lisztes festéket sikerült kidörgölnie belőle, úgyhogy mikor Wellesley ezredes rászólt, hogy vegye le a csákóját, érdekes, foltos haj bukkant elő alóla. – Azt hiszem, jobban tenné, ha leülne, fiam! – vetette fel Baird vezérőrnagy, és Harris tábornokra nézett engedélyért. – Hozza ide azt a zsámolyt! – parancsolta Harris Sharpe– nak, aztán látta, hogy a közlegény nem tud lehajolni, hogy felvegye a sámlit. Baird arrébb húzta neki. – Nagyon fáj? – kérdezte együttérzően. – Igen, uram! – Azért kapta, hogy fájjon – vetette oda Wellesley kurtán. – A fájdalom a büntetés lényege! – Szigorúan hátat fordított Sharpe– nak, és látványosan kimutatta ellenérzését. – Nem szeretek félbeszakítani egy korbácsolást – folytatta Wellesley, bár mondandóját nem címezte senkinek sem – , rombolja a rendet! Ha egyszer az emberek a fejükbe veszik, hogy a megérdemelt büntetést ki lehet játszani, csak Isten a megmondhatója, hogy miféle gaztetteket vesznek a fejükbe! – Hirtelen megfordította a székét, és jeges pillantással végigmérte Sharpe– ot. – Ha rajtam múlna, Sharpe közlegény, most azonnal visszavezényelném a háromszöghöz, és kiméretném magára a büntetése hátralévő részét!

– Én kételkedem benne, hogy Sharpe közlegény egyáltalán megérdemelte a büntetést – szedte össze Lawford a bátorságot, hogy közbeszóljon, de így is elvörösödött beszéd közben. – Ennek a meglátásnak, hadnagy, a hadbíróság előtt lett volna a helye! – csattant fel Wellesley, és a hangján is hallatszott, hogy véleménye szerint ott is teljesen feleslegesen hangzott volna el. – Maga igen szerencsés ember, Sharpe közlegény – folytatta Wellesley undorodva. – Be fogom jelenteni, hogy a büntetése fennmaradó részét elengedem, jutalmul, mert a múltkor olyan jól harcolt. Remélem, jól harcolt? Sharpe biccentett. – Megöltem az ellenség rám eső részét, uram! – Úgyhogy felmentem a büntetés alól! És ma este, maga átkozott csirkefogó, azzal hálálja majd meg a jóságomat, hogy megszökik! Sharpe egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy vajon jól hallotta– e, aztán úgy döntött, hogy erre igazán nem lenne bölcs dolog visszakérdeznie, úgyhogy elnézett az ezredesről, rendezte az arcvonásait, és mereven a sátor falát kezdte bámulni. – Gondolt már valaha arra, hogy megszökne, Sharpe közlegény? – kérdezte ekkor Baird vezérőrnagy. Sharpe– nak sikerült őszinte döbbenetet varázsolni az arcára. – Dehogyis, uram, én aztán nem, uram! Eszembe sem jutott,uram! Baird elmosolyodott. – Erre a bizonyos hadműveletre olyan ember kell, aki jól hazudik. Úgyhogy lehet, hogy mégis maga az ideális jelölt, Sharpe! Mindamellett, hogy bárki, aki csak egy futó pillantást vet a hátára, rögtön tudni fogja, hogy miért szökött el! – Bairdnek nagyon megtetszett az ötlet, és az arcán is felfénylett a hirtelen jött lelkesedés. – Tulajdonképp, ha nem korbácsoltatta volna már meg magát ilyen kényelmesen, fiam, magunknak is eszünkbe juthatott volna, hogy odasuhintsunk párszor, csak hogy jobban nézzen ki! – Elmosolyodott. Sharpe nem mosolygott vissza, inkább csak gyanakodva pislogott egyik tisztről a másikra. Észrevette, hogy Lawford úr nagyon ideges, és Baird igyekszik minél barátságosabb lenni. Harris tábornok arca kiismerhetetlen volt, Wellesley ezredes pedig undorodva fordult el tőle. De Wellesley mindig is hideg volt, szívtelen, úgyhogy amúgy sem lett volna sok értelme megpróbálni elnyerni a tetszését. Baird mentette meg, Sharpe azonnal rájött, hogy csak ő lehetett – ez egybe is vágott a vezérőrnagyról kialakított képpel. A skót igazi, katonának való vezérőrnagy volt, bátor férfi, akit az egész hadsereg szeretett. Baird ismét elmosolyodott, és igyekezett oldani Sharpe feszültségét. – Hadd magyarázzam el, miért fog elszökni, Sharpe! Három nappal ezelőtt elvesztettünk egy kiváló embert, egy bizonyos McCandless ezredest! Tipu seregei foglyul ejtették, és amennyire tudjuk, Széringapatamba vitték! Azt akarjuk, hogy maga menjen el Széringapatam városába, és essen Tipu fogságába! Eddig érti, miről van szó?

– Igen, uram! – válaszolta Sharpe engedelmesen. – Jól van, fiam! Mikor elér Széringapatamba, Tipu majd azt szeretné, ha csatlakozna a seregéhez. Szereti, ha vannak fehérek is a csapataiban, úgyhogy semmi gondja nem lesz azzal, hogy hogyan szegődjön el hozzá! És ha már megbíznak magában, nincs más dolga, mint hogy megkeresi McCandless ezredest, és élve kihozza! Még mindig érti, mit mondok? – Igen, uram! – mondta Sharpe rezignáltan, és egy pillanatra elmerengett azon, miért nem rögtön azt kérik tőle, hogy ugyan már, ugorjon át Londonba, és ha úgy is ott jár, lopja el a koronaékszereket! De persze azt kérték tőle, amit amúgy is mindennél jobban szeretett volna, mármint épp kidobták a hadseregből, úgyhogy nagyon csendesen, nagyon békésen, nagyon engedelmesen ült, no nem is annyira a fene nagy tisztelettől, hanem mert minden mozdulatnál úgy sajdult fel a háta, mintha tüzes fogókkal tépték volna. – Nem megy egyedül – tette hozzá Baird Sharpe– ra nézve. – Lawford hadnagy ajánlotta fel a maga szolgálatait is, és ő is önnel megy! Közlegénynek adja majd ki magát, aki szintén szökésben van, és a maga dolga lesz, hogy vigyázzon rá! – Igen, uram! – mondta Sharpe, és igyekezett elrejteni a csalódottságát. Lehet, hogy a dolgok mégsem alakulnak olyan jól...! Most már nem szökhet meg csak úgy, egyszerűen, ha egyszer Lawfordot is a szoknyájához kötötték. A hadnagyra nézett. Lawford biztatóan rámosolygott. – Arról van szó, Sharpe – vette át a szót Lawford, és még mindig mosolygott – , hogy nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám adni magamat közlegénynek. De magának elhiszik, és mondhatjuk, hogy engem meg nemrég toboroztak... Nemrég toborozták! Sharpe kis híján felnevetett. A hadnagyról éppúgy senki sem hitte volna el, hogy frissen toborzott közlegény, mint Sharpe– ról, hogy tiszt! De ekkor az eszébe jutott valami, és igencsak meglepte az ötlet – no nem azért, mert jó ötlet volt, hanem mert azt mutatta, hogy mégiscsak forogni kezd az agya, és ezek szerint hisz annyira ebben az őrültségben, hogy megpróbálja működőképessé tenni. – Talán jobb lenne, ha azt mondaná, hogy századírnok volt, uram – motyogta egészen halkan; kicsit azért megilletődött ennyi magas rangú tiszt között. – Beszéljen hangosabban! – mordult rá Wellesley. – Talán jobb lenne, uram – mondta Sharpe olyan hangosan, hogy az már kis híján szemtelennek hangzott – , hogy jobb lenne, ha a hadnagy azt mondaná, hogy századírnok volt, uram! – Írnok? – kérdezte Baird. – De miért? – Puha a keze, uram! Tiszta a keze, uram! Az írnokok nem vájkálnak a mocsokban, mint mi, többiek, uram! És a frissen toborzott katonák, uram, általában épp olyan mocskosak, mint a többiek, uram! De az írnokok nem! Harris, aki eddig írt valamit, most felnézett, és enyhe elismeréssel bámult

a közlegényre. – Kenjenek egy kis tintát a kezére, uram – Sharpe még mindig Bairdhez intézte a szavait – , és bárki írnoknak nézi, uram! – Tetszik az ötlet, Sharpe, nagyon is tetszik! – mondta Baird. – Rendben! Wellesley felmordult, aztán látványosan kinézett a sátor ajtaján, hogy jelezze, az egész procedúrát elviselhetetlenül kínosnak tartja. Harris tábornok Lawfordra nézett. – El tudná játszani az elégedetlen írnok szerepét, hadnagy? – kérdezte. – Ó, igen, uram, egészen biztosan, uram! – Lawford hangja végre magabiztosabbnak hangzott. – Jól van – válaszolta Harris, és letette a tollat. A tábornok parókát hordott, hogy eltakarja a fején lévő sebhelyet. Egy amerikai golyó egy darabon letépte koponyájáról a bőrt a Bunker Hill– i csatában. A tábornok most öntudatlanul benyúlt a paróka alá, és megvakarta a régi heget. – És feltételezem, ha végre a városba érnek, kapcsolatba lépnek ezzel a kereskedővel. Hogy is hívják, Baird? – Ravi Sekhar, uram! – És mitévők lesznek, ha ezt a Sekhart nem találják sehol sem? – kérdezte Harris. – Vagy ha nem hajlandó segíteni? – A kérdésre mindenki csak hallgatott. Odakinn az őrszemek dübörögtek fel– alá. Kellően messze állították őket, hogy véletlenül se hallhassanak semmit. Valahol felvakkantott egy kutya. – Számítaniuk kell erre is – jegyezte meg Harris előzékenyen, és ismét megvakarta a parókája alatti heget. Wellesley kurtán felnevetett, de ő sem állt elő válasszal. – Ha Ravi Sekhar nem segít, uram – vetette fel Baird – , akkor Lawfordnak és Sharpe– nak be kell jutniuk McCandless börtönébe, aztán valahogy ki is kell onnan jutniuk. – A skót hirtelen Sharpe– hoz fordult. – Nem volt véletlenül tolvaj, mielőtt a hadseregbe lépett volna? Sharpe egy pillanatig habozott, aztán csak biccentett. – De igen, uram! – És miféle tolvaj volt? – kérdezte Wellesley olyan undorodva, mintha teljesen megdöbbentené a felfedezés, hogy a csapatában bűnözők is szolgáltak. Mikor Sharpe nem válaszolt, az ezredes még ingerültebben förmedt rá. – Zsebes? Vagy martalóc? Sharpe őszintén meglepődött, hogy az ezredes egyáltalán ismeri ezeket a kifejezéseket. Sértetten megrázta a fejét, jelezve, hogy nem volt sem zsebtolvaj, sem pedig útonálló. – Puceváló voltam, uram – válaszolta – , méghozzá jól képzett! – tette hozzá nagy büszkén. Az igazság szerint persze ő is volt ám útonálló, bár ő nem a kocsikat tartotta föl, hanem a kocsi hátuljára felkötözött útiládák szíjait vágta el. Olyankor kellett felugrania, mikor a kocsi gyorsított, és a lódobogás és a kerék zötykölődése elfedte a földre csattanó ládák zaját. Erre a munkára a fürge kölykök voltak a legalkalmasabbak, és Sharpe igencsak értett hozzá.

– Puceváló volt, tehát betörő – fordította le Wellesley az elhangzottakat a két rangidős tisztnek is. Meg sem próbálta palástolni megvetését. Baird láthatóan elégedett volt a válasszal. – És van még álkulcsa, közlegény? – Nekem, uram? Dehogyis, uram! De talán tudnék szerezni egyet, uram, ha lenne egy guinea– m! Baird felnevetett. Gyanította, hogy a tolvajkulcs inkább egy shillingbe kerülhet, de ennek ellenére a kabátjához lépett. Az egyik sátorrúdba vert szögre akasztotta. Most belekotort a zsebébe, és előszedett egy guinea– t. Sharpe ölébe dobta. – Akkor kerítsen egyet még napszállta előtt, Sharpe – mondta – , ki tudja, lehet, hogy még hasznukra válik! – Harrishoz fordult. – De remélem, erre nem lesz szükség, uram! Imádkozom érte, hogy ne legyen szükségük rá, mert nem hinném, hogy bárki emberfia, beleértve a mi Sharpe közlegényünket is, ki tudna szabadulni Tipu börtönéből! – A magas vezérőrnagy visszafordult Sharpe– hoz. – Kis híján négy évet töltöttem azokban a cellákban, Sharpe, és ez idő alatt senki sem szökött meg! Senki! – Baird ingerülten járkálni kezdett fel– alá, ahogy megrohanták az emlékek. – Tipu celláit vasrácsok zárják, lakattal, erről még talán gondoskodna a tolvajkulcs, de mikor ott voltam, mindig négy őr vigyázott ránk napközben, és némelyik nap még jettiket is leküldték. – Jettiket, uram? – kérdezte Lawford. – Jettiket, hadnagy! Tipu vagy egy tucat gazembert örökölt az apjától. Hivatásos erőművészek, és a kedvenc mutatványuk a rabok kivégzése. Sokféleképp végezni tudnak az emberrel, és egyik sem valami kellemes halálnem! Tudni akarja, mit csinálnak? – Nem, uram! – mondta Lawford sietve, és már a puszta gondolatba is belesápadt. Sharpe csalódottan hallgatta, de nem mert rákérdezni a részletekre. Baird elfintorodott. – Nagyon is kellemetlen halálnemek, hadnagy – mondta komoran – , még mindig menni szeretne? Lawford továbbra is sápadt volt, de biccentett. – Azt hiszem, ennek ellenére érdemes lenne megpróbálnom, uram! Wellesley felhorkant Lawford ostobaságát hallva, de Baird nem törődött az ezredessel. – Éjszaka aztán visszarendelik az őrszemeket – folytatta – , de egy őr még mindig marad! – Csak egy? – kérdezte Sharpe. – Csak egyetlenegy, közlegény! – erősítette meg Baird. – Egy őrrel még talán elbánok, uram! – dicsekedett Sharpe. – Ezzel aztán nem – nézett rá Baird zordan – , mert mikor én voltam odabenn, akkor ez az egy őr vagy nyolc láb hosszú volt, egy hüvelykkel sem kevesebb! Egy tigris volt az, Sharpe! Egy emberevő tigris, egy nyolc láb hosszú dög, és ebbe a farkát még csak nem is számoltam bele! Minden este szabadon

engedték a folyosón, úgyhogy imádkozzanak, hogy véletlenül se kerüljenek Tipu börtönébe! Imádkozzanak, hogy ez a Ravi Sekhar tudja, hogyan menekíthetik ki McCandlesst! – Vagy legalábbis – vetette közbe Harris – , imádkozzanak, hogy ez a Sekhar megtudta, mit talált McCandless, és hogy ki tudják juttatni nekünk a híreket! – Nos, ezt akarjuk maguktól! – vetette oda Baird Sharpe– nak hirtelen jött jókedvvel. – Még mindig menni akar, fiam? Sharpe úgy vélte, hogy ennél nagyobb ostobaságot még életében nem hallott, és egyáltalán nem tetszett neki, amit a tábornok a tigrisről mesélt, de több esze volt annál, semmint hogy vonakodni tűnjön. – Úgy vélem, a három jobb a kétezernél, uram! – mondta. – Három? – nézett rá Baird értetlenkedve. – A három sáv jobb a kétezer ütésnél, uram! Ha megtudjuk, amit meg kell tudnunk, vagy kihozzuk ezt a McCandless ezredest, uram, lehet belőlem őrmester? – Sharpe Wellesleynek szegezte a kérdést. Wellesley dermedt haraggal nézett az arcátlan közlegényre, és egy pillanatra már látszott, hogy vissza is utasítja a kérést, de aztán Harris tábornok megköszörülte a torkát, és békésen csak annyit mondott, hogy számára meglehetősen ésszerű felvetésnek tűnik a kérés. Wellesley egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ellentmond a tábornokának, de aztán úgy vélte, hogy valószínűtlen, hogy Sharpe túlélné ezt az őrült küldetést, és bármennyire vonakodva is, de végül csak rábólintott. – Megkapja az őrmesteri stráfot, Sharpe, ha sikerrel járnak! – Köszönöm, uram! Baird elbocsátotta. – Most menjen Lawford hadnaggyal, Sharpe, ő majd elmondja, mit csináljon! És még valami... – A skót hangja hirtelen sürgetővé vált. – Az ég szerelmére, fiam, egyetlen teremtett léleknek se beszéljen arról, amit most itt mondtunk magának! – Eszembe sem jutott volna, uram! – mondta Sharpe, és elfintorodott, ahogy felállt. – Akkor menjenek! – biccentett Baird. Megvárta, amíg a két férfi hallótávolságon kívül ér, aztán nagyot sóhajtott. – Éles eszű kölyök ez a Sharpe! – vetette oda Harrisnek. – Igazi gazember – szúrta közbe Wellesley. – Több száz ugyanilyen alantas gazfickót tudnék hozni magának! Mocskos söpredék, aljanép az egész banda, csak azért nem lázadnak, mert fegyelmet tartunk közöttük! Harris kurtán az asztalra csapott, hogy két helyettese azonnal hagyja abba a torzsalkodást. – De vajon sikerrel jár– e a gazember? – kérdezte. – Semmi esélye sincs rá! – válaszolta Wellesley magabiztosan. – Igencsak kicsi rá az esélyük – ismerte be Baird komoran, aztán kicsit lelkesebben folytatta – , de még a legkisebb esélyt is meg kell ragadnunk, ha

arról van szó, hogy visszaszerezhetjük McCandlesst! – Akár azon az áron is, hogy kockára teszünk két jó embert? – kérdezte Harris. – Egyet, aki egyszer talán elfogadható tiszt lesz – javította ki Wellesley a tábornokot – , és egy gazfickót, akit egy pillanatig sem gyászolna senki sem, ha meghalna! – De McCandlessnél van a város kulcsa, uram! – emlékeztette Baird Harrist. – Így igaz – válaszolta Harris nehéz szívvel, és kitekerte az asztal szélén heverő, felcsavart térképet. Széringapatam városát ábrázolta, és a tábornok egyre csak azt kereste rajta, honnan támadja meg a várost. Lord Cornwallis, aki hét évvel korábban ostromolta meg Széringapatamot, északról rohamozta meg a szigetet, aztán a keleti falat támadta, de Harris kételkedett benne, hogy ismét használhatná ezt az útvonalat. Tipu nyilván tanult az előző vereségből, ami annyit tett, hogy az újabb támadásnak délről vagy nyugatról kellett érkeznie. Az ellenséges seregből érkezett, vagy tucatnyi szökevény mind egy szálig azt állította, hogy a nyugati fal igen rossz állapotban van, és talán ez nyújtotta Harrisnek a legkedvezőbb lehetőséget. – Dél vagy nyugat – mondta hát hangosan, és ismét belekezdett ugyanabba a vitába, amit már vagy tucatszor végigvett mindkét parancsnokhelyettesével. – Akármerre is megyünk, uraim, a falak telis– teli lesznek ágyúval, roskadoznak majd a rakéták súlyától, és csak úgy hemzseg rajtuk a gyalogság. És csak egyetlenegy támadásra lesz esélyünk, mielőtt beáll a monszun! Egyetlenegyre! De nyugat vagy dél? A térképre bámult, és remélte, hogy minden emberi számítás ellenére is ki tudják menteni valamiféleképp McCandlesst, hogy utat mutasson, de be kellett ismernie, hogy sajnos ez módfelett valószerűtlen volt, és ez bizony azzal járt, hogy a végső döntést neki magának kellett meghoznia. A végső döntés persze várhatott még egészen addig, amíg a sereg nem ért a városfal alá, amíg Harris meg nem nézhette magának Tipu védelmét, de ha már a sereg táborverésre készen állt, gyorsan döntenie kell majd, és összességében Harris már most is tudta, melyik utat fogja választani. Az ösztöne már hetek óta egyre csak azt suttogta, hogy melyik irányból menjen, de aggasztotta, hogy talán Tipu is észrevette a város védelmének apróbb hiányosságait. De most már nem volt túl sok értelme azon törnie a fejét, hogy vajon Tipu kijátssza– e, ez csak döntésképtelenséghez vezetett volna, úgyhogy Harris megkocogtatta a térképet a tolla végével. – Az ösztönöm azt súgja, hogy itt támadjunk, uraim, egészen pontosan itt! – A nyugati falra bökött. – Át a folyó sekély részén, és egyenest a fal leggyengébb részének! Ez tűnik a legcélravezetőbbnek! – Ismét megveregette a térképet. – Egészen pontosan itt, egészen pontosan itt! Egészen pontosan ott, ahova Tipu a csapdáját tervezte.

***

Allah az ő végtelen kegyelmében jó volt Tipu szultánhoz, mert Allah az ő végtelen bölcsességében felfedte, hogy a városban van egy kereskedő, aki híreket küld ki a brit hadseregnek. A fickó fémárukkal kereskedett, vörösrézzel, sárgarézzel, ónnal, és a szekerei gyakorta áthaladtak a város két hatalmas kapujának egyike vagy másika alatt, súlyos terhükön kívül még az aranynál is értékesebb értesülésekkel megrakodva. Csak Isten tudja, hány efféle rakomány jutott ki Széringapatamból az elmúlt három hónapban, de végre egyszer a kapuőrök a megfelelő kocsit kutatták át, azt, amelyiken a rejtjeles levél is volt, és a szerencsétlen kereskedő beismerte, hogy a jelentés a nyugati fal lezárt kaputornyánál folyó, különös munkálatokról szólt. Az építkezésnek persze már önmagában is titkosnak kellett volna lennie, hiszen Gudin megbízható európai csapatain kívül csak Tipu pár muzulmán harcosát engedték a közelbe, márpedig azokban igencsak megbízott az uralkodó. Az egy cseppet sem lepte meg, hogy a kereskedő hindu volt, de mikor aztán a feleségét és bevitték a kínzókamrába, és megfenyegették a vörösen izzó fogókkal, a fickó megtört, és kivallotta, melyik muzulmán harcos adta be a derekát az arany csábításának. És mennyi arany volt ott! Egy egész zárt kis szobát megtöltött – Tipu is gyanította, hogy ennyi aranyat senki sem szedett volna pusztán abból, hogy rézzel és ónnal kereskedik. Brit arany volt az, az utolsó morzsáig, és a kereskedő bevallotta, hogy azért kapta, hogy szítson lázadást Széringapatamban. Tipu nem tartotta magát kegyetlen embernek, bár persze azt sem mondta volna, hogy különösen irgalmas. Uralkodó volt, és a kegyetlenség és az irgalom egyaránt az uralkodók fegyvertárába tartozott. Ha egy uralkodó undorodott a kegyetlenségtől, hamar elveszítette a trónját, de aki elfeledkezett az irgalomról, azt meggyűlölték, úgyhogy Tipu próbálta kiegyensúlyozottan használni a kegyelmet és a kegyetlenkedést. Nem akarhatta, hogy azt higgyék, túlságosan is elnéző, de azt sem szerette volna, ha zsarnoknak tartják, úgyhogy igyekezett minél igazságosabban megválogatni, mikor irgalmazzon, és mikor legyen szilárd és megingathatatlan. A hindu kereskedő Kegyelemért könyörgött, mikor befejezte a vallomását, de Tipu tudta, hogy most erősnek kell mutatnia magát. Itt volt az ideje, hogy Széringapatam utcáin végigborzongjon a rettegés. Itt volt az ideje, hogy megmutassa az ellenségeinek, hogy az árulás zsoldja a halál, úgyhogy most a hindu kereskedő és az a muzulmán katona, aki elfogadta tőle a britek aranyát, egyaránt a belső palota tűzforró homokján állt, és Tipu két kedvelt jefríje őrizte őket. A jettik hinduk voltak, döbbenetes testi erejüket vallásos célból ápolgatták. Ez igencsak szórakoztatta Tiput. Némelyik hindu azzal próbálta kivívni az istenek kegyét, hogy megnövesztette a haját és a körmeit, mások megtagadták maguktól az ételt, voltak, akik elvetettek minden testi örömöt, a

jettik pedig az izmaikat fejlesztették – és Tipunak is el kellett ismernie, hogy meglepő hatékonysággal. A vallásukkal ugyan nem nagyon értett egyet, de ennek ellenére mindenben támogatta őket, és akárcsak az apja, ő is felbérelt vagy egy tucatot a legerősebbek közül, hogy szórakoztassák és szolgálják. A két legügyesebb most itt állt a trónterem baldachinja alatt, félmeztelenek voltak, hatalmas mellkasuk olajokkal megkenve csillogott a fényben, és izmaik sötéten ragyogtak a délutáni napsütésben. A hat tigris ingerülten morgott, mert nem kapták meg napi ebédjüket, a frissen levágott kecskét, és sárga szemük mohón villant az emberekre az udvar két széléről. Tipu imádkozás után egyenest az erkélyre sietett, és lendületesen széttárta a faragott zsalugátereket, hogy kíséretével egyetemben jobban láthassa az udvaron történteket. Gudin ezredes is ott volt mellette, akárcsak Appah Rao – mindkét katonát a városfalról hívatta vissza az uralkodó. A vezérek a britek elleni védelem felállítását ellenőrizték még egyszer utoljára. A falon végig megjavították a lőállásokat, kellően mély tárolókba helyezték el a lőszert ahhoz, hogy az esetlegesen rázáporozó ellenséges repeszek se tehessenek benne kárt, és több tucat rakétát pedig nyílt tárolókban helyeztek készenlétbe közvetlenül a mellvédek lőállásai mellett. Tipu maga is szívesen járta be a városfalat, megnézte a védelmet, és elképzelte, ahogy a rakéták és gránátok izzva csapódnak be az ellenséges csapatok közé, de most idebenn, a tulajdon palotája belső udvarán várta valami még ennél is izgalmasabb kötelesség. Árulókat ölhetett meg. – Mindkét férfi elárult – magyarázta Gudin ezredesnek a tolmácson keresztül – , és az egyikük a tetejébe még brit kém is! Mit tennének Franciaországban az ehhez hasonló gazemberekkel, ezredes? – Madame Guillotine kegyeibe ajánlanánk, felség! Tipu kuncogott egyet, mikor végre lefordították neki a választ. Kíváncsi volt a guillotine– ra, és egyszer el is gondolkozott rajta, hogy mi lenne, ha építtetne egy efféle szerkezetet a városban. Tipu minden francia dologért lelkesedett, olyannyira, hogy mikor Franciaországon átsöpört a forradalom és megsemmisítette az ancien régime– et, Tipu egy ideig magáévá tette a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas eszméjét is. Széringapatamban állíttatott egy Szabadság– fát, megparancsolta az őrségnek, hogy a forradalmárok vörös sipkáihoz hasonló fejfedőt hordjanak, és utasításba adta, hogy a forradalmi nyilatkozatot mindenütt függesszék ki a város főbb utcáin, de ez a lelkesedés nem tartott sokáig. Tipu kezdett attól tartani, hogy a népe túlságosan is megkedveli a szabadságot, vagy netán a keblére öleli az egyenlőség elvét, úgyhogy sietve ledöntette a Szabadság– fát, letépette a kiáltványokat, de mégis mindent szeretett, ami csak Franciaországból érkezett. Sosem építtette meg persze a guillotine– t, nem is azért, mert nem lett volna rá pénze, hanem mert Gudin meggyőzte róla, hogy ez a szerkezet igen kegyes találmány, és úgy tervezték, hogy az áldozatául eső gazember ne is érezze a fájdalmat, olyan gyorsan vége legyen. Tipu maga is elismerte, hogy figyelemre

méltó találmány, de túlságosan is irgalmasnak találta. Hogyan is riaszthatta volna el ez a szerkezet az árulókat? – Az a fickó – Tipu most a kaputorony titkát eláruló muzulmán katonára mutatott – hal meg először, aztán a testét disznókkal zabáltatják fel! Ennél rosszabb sorsot egyetlen muzulmán sem tudna elképzelni magának, és higgye csak el nekem, ezredes, hogy sokkal jobban retteg a disznóktól, mint a haláltól! A másik férfit a tigrisek elé vetem majd, és a csontját porrá őrölik, és elviszik az özvegyének. A haláluk gyors lesz, talán nem olyan gyors, mintha a maguk szerkezetével végeznénk ki őket, ezredes, de így is irgalmasan hamar véget ér majd! – Tapsolt egyet, és a két megláncolt foglyot előretaszigálták, míg csak az udvar közepére nem értek. A muzulmán fegyverest térdre kényszerítették. Már lerángatták róla a tigriscsíkos egyenruhát, és most egyetlen rövid vászonnadrágot viselt. Felbámult a díszesen, szinte már csicsásan kiöltözött tippura, elnézte az uralkodó sárga selyemtunikáját, ékköves turbánját, és néma könyörgésképp emelte felé megbilincselt kezét. Tipu mintha észre sem vette volna. Gudin minden izma megfeszült. Látta már a jettiket munka közben, de attól, hogy tudta, mi következik, még egy cseppet sem volt könnyebb elviselnie. Az egyik jetti egy jókora szöget tett a fogoly fejére. A fekete vasszög vagy hat hüvelyk hosszú lehetett, és három hüvelyk széles, lapos feje volt. A jetti bal kézzel tartotta a helyén a szöget, aztán felnézett az erkélyre. A halálra ítélt katona megérezte a szög hegyét a fején, és bocsánatért kezdett el esedezni. Tipu egy pillanatig csak hallgatta a katona könyörgését, aztán rámutatott az ujjával. Pár percig mereven tartotta a kezét, és a katona levegőt sem mert venni, lassan már elhitte, hogy tényleg megkegyelmez neki az uralkodó – aztán Tipu hirtelen leejtette a kezét. A jetti felemelte a jobb kezét, lefelé fordította a tenyerét, és mély levegőt vett. Megállt, összeszedte emberfeletti ereje minden morzsáját, és nyitott tenyérrel, villámgyorsan rácsapott a szög fejére. Ütés közben felordított egyet, és abban a szemvillanásban, ahogy a jobb tenyere a szög fejéhez ért, elrántotta a szöget támasztó bal kezét, és a vasdarab mélyen az áldozat koponyájába fúródott. Olyan mélyre hatolt, hogy még a fogoly rakoncátlan fekete haját is lenyomta. A szög alól vér spriccelt fel. A jetti arrébb lépett, és úgy intett a szög felé, mintha csak azt akarná mutatni, micsoda kivételes erőnlétre van szükség egy efféle mutatvány végrehajtásához. Az áruló még élt. Összefüggéstelenül motyogott és sikoltozott, az arcán gyorsan lüktető, vékony fátyolban csurgott le a szög alól elő– buzgó vér. Megingott térdepelés közben. Egész testében remegett, aztán hirtelen megfeszült a háta, ívbe görbült, a szeme elkerekedett, Tipura meredt, és a férfi előredőlt a koszba. A teste még kétszer megrángott, majd teljesen elcsendesedett. A hat leláncolt tigris egyike megérezte a vér szagát, felkelt, és előrevágtatott, ameddig csak meg nem feszült a nyakán a lánc, és vissza nem rántotta. A vadállat felmordult, aztán visszaheveredett, és megnézte, a következő áldozat hogyan hal meg.

Tipu és kísérete megtapsolták az első jetti mutatványát, aztán az uralkodó a nyomorult hindu kereskedőre mutatott. A másodikként kivégzendő fogoly nagydarab fickó volt, hájas, kerek és jókora teste csak még látványosabbá tette a következő bemutatót. Az első jetti, miután sikeresen bevégezte a rábízott feladatot, hozott magának egy zsámolyt a kapuboltozat alól. Letette, és rákényszerítette a zokogó, kövér kereskedőt, hogy üljön le rá. Aztán letérdelt elé, és a két karjával a kereskedő löttyedt, lógó hasához szorította leláncolt karjait, nehogy megmozdulhasson. A zsámoly egyenesen Tipu felé nézett, és a jetti gondosan ügyelt rá, hogy olyan lent fogja a kereskedő kezét, hogy véletlenül se takarja el a látványosságot. – Tulajdonképp jóval nagyobb erőre van szükség, mint gondolná – jegyezte meg Tipu Gudinnek – , hogy valakinek egy szöget üssenek a fejébe! – Felséged már volt olyan kedves, hogy felhívja erre a figyelmemet máskor is! – válaszolta Gudin szárazon. Tipu felnevetett. – Nem élvezi a dolgot, mi, ezredes? – Az árulók halála elkerülhetetlen és szükségszerű – válaszolta Gudin kitérően. – De szeretném úgy gondolni, hogy örömét is leli benne! Bizonyára értékeli az embereim testi erejét? – Valóban értékelem, felség! – Akkor értékelje most is – biccentett Tipu – , mert ehhez a ki– végzési módozathoz még a szögnél is nagyobb erőre van szükség! . Tipu elmosolyodott, és visszafordult az udvar felé. A másik jetti már a fogoly mögött várakozott. Tipu rámutatott a kereskedőre, éppúgy kitartotta a mozdulatot, mint az előbb, azután hirtelen leejtette a kezét. A fogoly várakozva nézett rá, felsikított, és remegni kezdett egész testében, mikor megérezte, hogy a jetti a feje két oldalára helyezi a kezét. A hóhér érintése eleinte lágy volt, szinte simogató. A tenyere befedte szerencsétlen áldozata fülét, az ujjai gyengéden keresgélték a vastag hájréteg alatt a koponyacsontok illesztését. A jetti hirtelen belemarkolt a kereskedő fejébe, eltorzította a kövérkés arcot, és a kereskedő sikoltozása kétségbeesett, rettegő ordításba csapott, majd mikor kifogyott belőle a szusz, már csak elkeseredett, bégetésszerű hangra futotta tőle. A jetti mély levegőt vett, egy pillanatra megdermedt, hogy összpontosítsa hatalmas erejét, aztán akkorát kiáltott, hogy mind a hat leláncolt tigris azonnal talpra ugrott. A jetti kiáltás közben eltekerte a kereskedő fejét. Úgy csavarta ki a férfi nyakát, mint ahogy mások egy csirkéét szokták, és hiába volt a kereskedő olyan kövér, olyan vaskos, már az első csavarintásra is úgy elfordította, hogy a fej a jobb válla fölött nézett hátrafelé. A hóhér még egyszer nekiveselkedett, és ezúttal teljesen körbetekerte áldozata fejét. Gudin ezredes önkéntelenül is elfintorodott, mikor látta, és hallotta azt is, ahogy a kereskedő gerince émelyítő reccsenéssel tört el. A jetti elengedte áldozata fejét, és a férfi nyaka kiegyenesedett, a feje visszacsavarodott eredeti állapotába, aztán a holttest

nagyot puffanva leesett a zsámolyról. A jetti büszkén nézte művét. Tipu tapsolt egyet, aztán ledobott két aranyokkal megtömött erszényt. – Azt vigyék el a disznóknak – mondta, és lemutatott a muzulmán katona holttestére – , ezt pedig hagyják itt! És engedjék el a tigriseket! Az erkély spalettáit becsukták. Valahol a palota mélyén, talán Tipu hatszáz feleségének, ágyasának és szolgálólányának háremében édesen feltrillázott egy hárfa, és odalenn, az udvaron a tigrisek gondozói hosszú botokkal terelték el a vadállatokat a falak mellől, hogy kioldhassák a láncaikat. Tipu a kíséretére mosolygott. – Visszatérhetnek a falakra, uraim – mondta – , még épp elég dolgunk van! A gondozók elengedték az utolsó tigrist is, aztán a jettik után mentek a széles kapun. A halott katonát már kivonszolták. A tigrisek egy pillanatig csak nézték a középen maradt holttestet, aztán az egyik vadállat átvágott az udvaron, és egyetlen manccsapással kibelezte a kövér kereskedőt. Így hát Ravi Sekhar meghalt. És most megették. ***

Sharpe még napszállta előtt visszatért a századához. A cimborái lelkesen köszöntötték – aki csak látta, hogyan szedték le a háromszögről, úgy érezte, hogy most a közkatonák mind kisebbfajta győzelmet arattak a vak fennhatósággal szemben. Mallinson közlegény nagy örömében hátba is vágta Sharpe– ot, de erre csak hosszas káromkodást kapott válaszul. Sharpe hat barátjával evett, és mint mindig, most is ott ült mellettük a három feleség és Mary. Vacsorára babból, rizsből és sózott húsból főzött raguféleséget ettek, és evés után, mikor már épp a kis csajka pálinkát adták körbe, megjelent Hakeswill őrmester is. – Sharpe közlegény! – Egy pálca volt nála, és Sharpe– ra szegezte. – Azonnal gyere velem! – Őrmester – biccentett Sharpe Hakeswillnek, de nem kelt föl. – Beszédem van veled, Sharpe közlegény! Talpra, gyorsan, gyorsan! Sharpe még most sem mozdult. – Felmentettek a szolgálat alól, őrmester! Az ezredes parancsa! Hakeswill arca groteszk görcsbe rándult. – Most nem szolgálatról van szó – hördült fel Hakeswill – , hanem szórakozásról, úgyhogy talpra, fiam, és gyere velem! Sharpe engedelmesen felkelt, és elfintorodott, ahogy a kabát végigdörzsölte agyonszaggatott hátát. Követte az őrmestert. Egy kisebb, üres térre értek az ezredorvos sátra mögött, aztán Hakeswill megállt, és a pálcával erősen Sharpe mellkasába bökött.

– Hogy a fészkes fenébe szabadultál meg a háromszögről, he, Sharpie? Sharpe nem is törődött a kérdéssel. Hakeswill törött orra még mindig meg volt dagadva és be volt lilulva, és Sharpe látta az őrmester szemében csillogó aggodalmat. – Nem hallottál, édes fiam? – Hakeswill mélyen Sharpe gyomrába nyomta a pálcát. – Hogyhogy levágtak? – És önt hogyhogy levágták az akasztófáról, őrmester? – kérdezte Sharpe. – Ne feleselj velem, fiam! Ne feleselj velem, fiam, vagy Isten látja lelkem, még egyszer visszaköttetlek arra a háromszögre! Most pedig szépen elmeséled, mit akart tőled a tábornok! Sharpe megrázta a fejét. – Ha erre kíváncsi, őrmester – válaszolta – , jobban teszi, ha Harris tábornoktól kérdezi meg! – Vigyázzállás ! Húzd ki magad! – rivallt rá Hakeswill, aztán a pálcával rácsapott a sátor egyik tartókötelére. Szipákolt egyet, és láthatóan azon gondolkozott, hogyan is szedhetné ki Sharpe– ból az áhított értesüléseket. Végül a változatosság kedvéért a gyengédség mellett döntött. – Becsüllek, Sharpie – kezdte az őrmester rekedtesen – , kevesen vannak, akik képesek lettek volna saját lábukon elhagyni a háromszöget, miután kétszáz korbácsütést kaptak! Ehhez aztán erős legénynek kell lenni, Sharpie, és igazán nem szeretném, ha még egyszer megcsiklandoznák a hátadat a fiúk, úgyhogy csak a te érdekedben mondom, hogy jó lenne ám, ha beszélnél, Sharpie! Te is tudod! Másképp meg haragszom rád! Szóval miért is engedtek el, fiam? Sharpe úgy tett, mintha engedne. – Tudja, hogy miért engedtek el, őrmester – nézett rá ártatlanul – , maga az ezredes jelentette be! – Nem, nem tudom, édes fiam – válaszolta Hakeswill. – A lelki üdvösségemre esküszöm neked, hogy sejtelmem sincs róla, úgyhogy egy– kettő, mondd csak el! Sharpe megvonta a vállát. – Mert olyan jól harcoltunk a múltkorjában, őrmester! Valamiféle jutalom volt, vagy mi! – Nem, egy frászkarikát! – ordított fel Hakeswill, aztán oldalra lépett, és a pálcával jókorát húzott Sharpe sebesült hátára. Sharpe kis híján felsikoltott fájdalmában. – Ezért nem hívatnak el senkit sem a tábornok sátrába, Sharpie! – kiabálta Hakeswill. – Ennek semmi értelme! Ilyet még életemben nem hallottam! Úgyhogy mondd csak el, mi is történt, édes fiam! Sharpe megfordult, és szembenézett kínzójával. – Még egyszer rám csapsz azzal a bottal, Obadiah – kezdte halkan – , és mindent elmondok rólad Harris tábornoknak! Le fognak fokozni, Obadiah, és megint közlegény leszel! Hát nem lenne szép, Obadiah? Nem szeretnél egy szakaszban lenni velem? Nekem nagyon is tetszene, Obadiah!

– Vigyázzállás! – köpte Hakeswill. – Fogja be a mocskos száját, őrmester – válaszolta Sharpe. Kihívta Hakeswill blöffjét, és ennél bizony kevés örömtelibb pillanata akadt. Az őrmester nyilvánvalóan úgy vélte, hogy addig fenyegetheti Sharpe– ot, amíg az mindent el nem mond neki, de most minden jó lap Sharpe kezében volt. – És hogy van az orrocskája? – kérdezte Hakeswillt. – Óvatosan, Sharpe! Óvatosan! – Ó, én aztán óvatos vagyok, őrmester! Nagyon is óvatos! Végzett már? – Sharpe meg sem várta a választ, egyszerűen csak elment. Arra gondolt, hogy mikor legközelebb szembekerül Obadiah– val, már neki is meg lesz az őrmesteri stráfja, és akkor Isten legyen irgalmas Hakeswillhez, mert ő nem lesz. Vagy fél órán át beszélgetett Maryvel, aztán nekilátott elhinteni a Lawford hadnaggyal begyakorolt kifogásokat. Felkapta a holmiját, a puskáját is, és azt mondta, hogy a zsoldot osztó tiszthez megy. – Könnyű szolgálatot kapok, amíg meg nem gyógyul a hátam – mondta a bajtársainak – , a pénzt őrzöm, meg ilyenek! Holnap majd találkozunk! Baird vezérőrnagy már mindent elrendezett. A tábor nyugati peremén olyanok őrködtek, akikben megbízhatott, olyanok, akik parancsba kapták, hogy aznap este ne törődjenek vele, bármit látnak is, és másnap, ígérte Baird Lawfordnak, egyetlen lovascsapatot sem küldenek egyenesen nyugatnak, nehogy véletlenül felfedezzék a két szökevényt. – A maguk dolga, hogy olyan messzire jussanak nyugatra, amilyen messzire csak tudnak – mondta Baird Sharpe– nak és Lawfordnak, mikor végre találkozott velük a nyugati lóállásoknál – , aztán reggel tovább gyalogoljanak nyugat felé! Megértették? – Igenis, uram! – válaszolta Lawford. A hadnagy jókora köpönyegbe burkolódzott, mely teljesen elrejtette az egyenruháját, hiszen a táborban senkinek nem volt szabad látnia, hogy közlegényi egyenruhát visel, egyszerű, vörös gyapjúkabátot és fehér nadrágot. Sharpe összefogta Lawford haját, és rátekerte egy kis zsákocskára, aztán alaposan bedörgölte liszt és zsír keverékével, úgyhogy most már Lawford sem nézett ki jobban, mint bármelyik másik közkatona. Kivéve persze talán csak azt, hogy a keze még mindig túl finom volt, de mostanra már legalább alaposan beledörgölték a tintát, még a körme alá is jutott. Lawford elfintorodott, mikor Sharpe helyreráncigálta a haját, és tiltakozott, mikor a közlegény két sebhelyet mart a nyakába, oda, ahol a közlegénynek már kérgesre törte volna a bőrét a nyakba való bőrpánt, de Baird elhallgattatta. A hadnagy akkor is grimaszolt, mikor Sharpe a nyakába kerítette a kemény bőrpántot, és csak most ébredt rá, miféle kényelmetlenségeknek vannak kitéve a közkatonák nap mint nap. Most, hogy már a legtávolabbi tábortűztől sem láthattak volna ide az ott ülő katonák, végre ledobhatta a köpenyét, felvette a zsákját és a puskáját. Baird jókora órát kotort elő a zsebéből, és a félhold felé fordította a lapját. – Tizenegy óra van – mondta – , itt az ideje, hogy útnak eredjenek, fiúk!

– Két ujját a szájába kapta, és éleset, rövidet füttyentett. A lovak sora tisztán kirajzolódott a holdfényben, most titokzatosan kettényílt észak– dél irányban, és egy kis őrizetlen rés nyílt a tábor védelmén. Baird megrázta Lawford kezét, és megveregette Sharpe vállát. – Hogy van a háta, Sharpe? – Pokolian fáj, uram! – és ez volt az igazság. Baird aggodalmasan végigmérte. – De azért menni fog a dolog? – Nem vagyok puhány, uram! – Nem is véltem annak, közlegény! – Baird még egyszer megveregette Sharpe vállát, aztán intett a sötétbe. – Menjenek, fiaim, és Isten áldása kísérje az útjukat! – Baird elnézte, ahogy a két férfi átszalad a nyílt mezőn, aztán eltűnik a mélységes sötétben. Hosszú, hosszú ideig várt még, remélte, hátha még egyszer utoljára megpillantja valamelyikük árnyékának villanását, de semmit sem látott a sötétben, és a józan ész azt sugallta, hogy egyik katonát sem látja már viszont az életben. Ez a feltételezés meglehetősen elszomorította. Ismét füttyentett egyet, és megvárta, hogy az őrszemek visszasiessenek a helyükre, aztán sarkon fordult, és lassan visszasétált a sátrához. – Erre, Sharpe – mondta Lawford, mikor végre kiértek az őrök hallótávolságából. – Egy csillagot követünk! – Akár csak a napkeleti bölcsek, Bili! – mondta Sharpe. A közlegénynek ritka nagy erőfeszítésébe került, hogy a keresztnevén szólítsa Lawford urat, de tudta, hogy meg kell tennie. Az élete, mindkettőjük élete múlt azon, hogy mindent rendben végezzenek. De Lawfordot megdöbbentette a megszólítás, megállt, és értetlenül nézett Sharpe– ra. – Minek szólított? – Bilinek hívtalak – mondta Sharpe – , mert ez a neved, öcsém! Most már nem vagy tiszt, most már közénk tartozol. Én Dick vagyok, te pedig Bili. És nem követünk egy istenverte csillagot sem! Most átszaladunk azokhoz a fákhoz! Látod? Ott az a három böszme nagy fa! – Sharpe! – tiltakozott Lawford. – Nem! – fordult Sharpe vad elszántsággal Lawfordhoz. – Az a dolgom, hogy életben tartsalak, Bili, úgyhogy egyvalamit már az elején jegyezz meg! Most már te is csak porbafingó közlegény vagy, nem valami flancos tisztecske! Te jelentkeztél, vagy elfelejtetted? Megszöktünk! Most már nincs se rang, se mindenféle tisztelgés, nem foglak uramozni, itt már nincsenek finnyás úriemberek! Ígérem, ha egyszer valahogy visszakeveredünk a sereghez, úgy teszek majd, mintha mindez meg sem történt volna, és addig tisztelgek, amíg csak le nem szakad a karom, de most nem, egészen addig nem, amíg ki nem kavarodtunk mind a ketten ép bőrrel ebből a marhaságból! Most pedig gyerünk! Lawfordot olyannyira megdöbbentette Sharpe kirohanása, hogy megszólalni sem tudott, inkább csak engedelmesen követte a másikat.

– De most délnyugatra megyünk! – tiltakozott, amint felnézett az égre, és leellenőrizte, hogy Sharpe merre tart. – Később majd nyugatra fordulunk – magyarázta Sharpe – , most viszont szedd csak le azt az átkozott bőrszíjat a nyakadból! – Ő már le is tépte a magáét, és a bokrok közé dobta. – Minden rendes szökevény ettől szabadul meg, uram – a megszólítás csak véletlenül csúszott ki a száján, és magában átkozódott is rendesen, amiért ennyire elfeledkezett magáról – , ettől a mocsok bőrpánttól! Aztán pedig a haját borzolja fel! És kend már össze azt az istenverte nadrágot is! Úgy nézel ki, mintha a tetves Windsor– kastély előtt őrködnél! – Sharpe elnézte, ahogy Lawford a tőle telhető legalaposabban követi az utasításait. – Szóval hol is álltál be, Bili? – kérdezte. Lawford még mindig nem törődött bele, hogy hirtelen így a feje tetejére állt a viszonyuk, bár persze épp elég esze volt ahhoz, hogy rájöjjön, Sharpe– nak igaza van. – Hol álltam be? – kérdezte. – De hát én nem is... – Dehogynem! Hol is toboroztak téged? – Portsmouth közelében éltem... – Az francot sem ér! Portsmouthban már rég felszedett volna a haditengerészet, mire egy toborzó őrmester akárcsak meglátott volna! Jártál valaha Sheffieldben? – Isten szerelmére, nem! – Lawford láthatóan már a felvetéstől is elkeseredett. – Pedig Sheffield nem is olyan rossz hely – válaszolta Sharpe – , és van ott egy kocsma a Pond Streeten, a Tyúk a Tóban. Meg tudod jegyezni? Tyúk a Tóban! A 33. toborzóinak ez az egyik kedvenc vadászterülete, különösen piacnapokon! Becsapott valami mocskos őrmesterecske, leitatott, és még mielőtt ráébredtél volna, mi a fészkes fenét csinálsz, már el is költötted az első zsoldodat. A 33.– ban volt őrmester, tehát mi volt a szuronyán? – A szuronyán? – Lawford épp azzal bajlódott, hogy valahogy kitekerje a bőrszíjat frissen hátrafogott hajából is, és értetlenül összevonta a szemöldökét. – Remélem, semmi sem! – A 33. zászlóalj vagyunk, Bili! Egy zablepény volt a szuronyán, nem emlékszel? És azt ígérte, hogy két év múlva már tiszt leszel, mert hazudott az a mocsok! Mit is csináltál, mielőtt beálltál a seregbe? Lawford megvonta a vállát. – Egy tanyán éltem! – Senki sem hinné el neked, hogy valaha is dolgoztál már egy tanyán – vetette oda Sharpe lenézően – , nincs olyan karod, mint egy földművesnek! Na az a Baird vezérőrnagy, neki aztán van karja, de még mekkora! Úgy néz ki, mintha álló nap rakodná a szénát, és este meg sem érezné, de te, hát te nem... Egy ügyvéd mellett írnokoskodtál, jó? Lawford biccentett.

– Azt hiszem, lassan indulnunk kellene – próbált meg legalább egy morzsácskát visszanyerni gyorsan olvadozó fennhatóságából. – Még várunk – válaszolta Sharpe makacsul. – És mi a fészkes fenéért szöktél meg velem? Lawford a homlokát ráncolta. – Gondolom boldogtalan voltam! – A pokolba is, katona vagy, ember! Senki sem mondta, hogy boldognak kellene lenned! Gondolkozzunk csak... Elloptad a kapitány óráját, na, ehhez mit szólsz? Elloptad, de elkaptak, és téged is meg akartak korbácsolni! Miután láttad, hogy én mit kaptam, eszedbe jutott, hogy valószínűleg nem élnéd túl, ha megkorbácsolnának, úgyhogy elszöktünk, ha már ilyen jó cimborák vagyunk! – Most már azt hiszem, tényleg mennünk kellene! – Lawford igyekezett minél szigorúbbnak hangzani. – Egy pillanat, uram! – Sharpe újfent szitkozódott magában a nyelvbotlás miatt. – Hadd pihentessem egy kicsit a hátamat! – Ó, természetesen! – Lawford azonnal engedékenyebb hangot ütött meg. – De nem várhatunk nagyon sokáig, Sharpe! – Dick, uram! Szólítson csak Dicknek! Barátok vagyunk, Bili, hát nem emlékszel? – De, persze! – Lawford legalább olyan kényelmetlenül érezte magát az újsütetű komaság miatt, mint hogy itt vesztegetik az időt, de azért nagy esetlenül ő is lekuporodott Sharpe– pal az egyik fa tövébe. – És te miért álltál be a seregbe? – kérdezte Sharpe– tól. – A zsandárok a nyomomban voltak! – A zsandárok! Ó, úgy érted, csendőrök! – Lawford elhallgatott. Valahol az éjszaka sötétjében felvisított valami, mintha csak egy ragadozó kapta volna el, és tőlük keletre az őrszemeket faggató őrmesterek hangját emelte fel a szellő. Az ég szinte lángolt a hadsereg milliárdnyi tüzének fényében. – Mégis, mit csináltál? – kérdezte Lawford. – Megöltem egy embert! Megkéseltem! Lawford döbbenten nézett Sharpe– ra. – Úgy érted, meggyilkoltad? – Ó, persze, persze, hát voltaképp gyilkosság volt, bár az a patkány meg is érdemelte! De persze a bíró őmulyasága csak nem értette volna meg! Ami bizony azzal járt volna, hogy a derék Dick Sharpe a bitón járta volna a bokázóst, amint csak elkapják, úgyhogy úgy döntöttem, ennél már a vörös kabát is csak jobb lehet! A zsandárok igazán nem törődnek az emberrel, ha egyszer vörös bőrbe bújik, kivéve talán, ha nemesembert ölt meg. Lawford egy pillanatra habozott, nem is tudta, hogy illendő lenne– e tovább kérdezősködnie, de aztán úgy döntött, mégis megéri megpróbálnia. – És kit öltél meg? – Fogadója volt annak a mocsoknak! Tudod, nála dolgoztam. Szállás is volt nála, meg jó néhány kocsi ott váltott lovat, úgyhogy általában tudta, melyik

kocsin milyen csomagok vannak, és nekem kellett levágnom a ládákat, miután a kocsi nekieredt. Főképp ezt kellett csinálnom, meg egy kicsit vinyelődnöm. – Lawfordnak fogalma sem volt, mi lehet az a vinyelődés, de úgy vélte, jobb, ha nem is kérdezi meg. – Tudod, igazi szemétláda volt – folytatta Sharpe – , de nem ezért szúrtam le. Volt ott egy lány is, ugye. És igencsak ösz– szekaptunk rajta, hogy melyikünknek is kellene melengetnie a takaróját! Ő veszített, én idejutottam, és csak a Jóisten tudja, a lány merre lehet... – Felnevetett. – Csak az időnket pazaroljuk – mondta Lawford. – Csend legyen! – csattant fel Sharpe, aztán felemelte a puskáját, és a bokrok felé célzott vele. – Te vagy az, kis szívem? – Én vagyok az, Richard! – Mary Bickerstaff bújt elő a bokrok közül, és egy csomagot szorított magához szégyenlősen. – Jó estét, Lawford úr, uram! – mondta félénken. – Szólítsd csak Bilinek – erősködött Sharpe, aztán felkelt, és a vállára vetette a puskát. – Gyerünk, Bili! – sóhajtott. – Semmi értelme sem lenne tovább pazarolni az időnket! Most már hárman vagyunk, és a napkeleti bölcsek mindig hármasával utaznak, nem? Úgyhogy keresd csak meg azt a rohadt csillagot, és induljunk, de gyorsan! Egész éjszaka gyalogoltak, követték Lawford csillagát a nyugati égbolton. Lawford egyszer félrevonta Sharpe– ot, és megpróbálta egyre törékenyebbnek tűnő parancsnokságára hivatkozva meggyőzni a másik férfit, hogy azonnal küldje vissza a nőt. – Ez parancs, Sharpe! – nézett Sharpe– ra. – Nem megy vissza – válaszolta Sharpe. – De nem vihetünk magunkkal egy nőt! – csattant fel Lawford. – Miért ne vihetnénk? A szökevények mindig magukkal viszik az értékeiket, uram! Mármint Bili! – Jézusom, közlegény, ha elrontja nekem a dolgot, én magam gondoskodom róla, hogy megkapja az összes korbácsütést, amitől tegnap olyan kínkeservesen megszabadítottam! Sharpe elvigyorodott. – Én aztán nem rontok el semmit! Az egész ötlet már az elején el volt rontva, ha engem kérdez! – Ostobaság – Lawford előresietett, és Sharpe kénytelen– kelletlen követte. Mary kitalálta, hogy nyilván csak róla vitázhatnak, és pár lépéssel lemaradva követte a két férfit. – Semmi baj nem volt Baird tábornok ötletével – folytatta Lawford – , Tipu fogságába esünk, beállunk abba a rohadt seregébe, megkeressük ezt a Ravi Sekhart, és mindent rábízunk! És mi dolga lenne Mrs. Bickerstaffnak mindezzel? – kérdezte meglehetősen dühösen. – Amit csak akar – válaszolta Sharpe elszántan. Lawford tudta, hogy most vitatkoznia kellene, vagy még inkább, a rangjával hatni Sharpe– ra, és parancsba adni, hogy azonnal tegye, amit mond,

de megérezte, hogy semmiképp sem nyerne. Kezdett komolyan elgondolkozni azon, hogy vajon tényleg olyan jó ötlet volt– e, hogy épp Sharpe– ot hozta magával, de már az első pillanatban, mikor Baird vezérőrnagy felvetette ezt a kétségbeesett ötletet, Lawford tisztában volt vele, hogy segítségre lesz szüksége, és azt is tudta, hogy a könnyűgyalogsági század melyik embere segíthet neki a legtöbbet. Sharpe közlegény mindig kiemelkedett, és nemcsak a puszta magassága miatt, de azért is, mert messze ő volt a legfürgébb észjárású ember a században. De Lawfordot még így is készületlenül érte, hogy a közlegény milyen hamar átvette az irányítást a kis mentőakció felett. Lawford hálát várt Sharpe– tól, és persze meghunyászkodást is; tulajdonképp úgy hitte, hogy pusztán azzal megérdemli ezt az engedelmes meghunyászkodást, hogy ő tiszt, a másik pedig közlegény. Sharpe persze pillanatok alatt semmivé foszlatta minden ilyen irányú ábrándját. Az egész leginkább arra emlékeztette Lawfordot, mintha egy megbízható igavonót fogott volna a kocsijába, amiről később kiderült, hogy igazából verhetetlen versenyló, de miért akar a versenyló egy kancacsikót is magával hozni? Ez már komolyan sértette Lawfordot, úgy érezte, hogy Sharpe visszaél a küldetés adta szabadsággal. A hadnagy Sharpe– ra nézett, és látta, hogy a közlegény milyen sápadt és megviselt, és rájött, hogy a korbácsolás sokkal jobban megkínozta ám Sharpe– ot, mint gondolta. – Ennek ellenére úgy vélem, hogy Mrs. Bickerstaffnak jobb lenne, ha visszatérne a hadsereghez – mondta gyengéden. – Nem teheti – vetette oda Sharpe kurtán. – Magyarázd csak el, Mary! Mary utánuk szaladt, és beérte őket. – Nem lennék biztonságban, amíg csak Hakeswill életben van! – magyarázta Lawfordnak. – De hát vigyázhattak volna önre! – vetette fel Lawford. – Kik? – kérdezte Mary. – A férfiak mind meg akarják kapni az árát annak, ha egy nőt pátyolgatnak a seregben! Ezt ön is tudja, uram! – Szólítsd már Bilinek! – hörgött Sharpe. – Az életünk múlhat ezen az apróságon! Ha bármelyikünk is uramnak hívja, mind a hármunkat a tigrisek elé vetnek, fogd már fel! – De nemcsak Hakeswillről van szó – folytatta Mary. – Green őrmester most már feleségül akar venni, és ugyan ez jóval több, mint amit Hakeswill elmondhat magáról, de egyiküket sem akarom. Csak azt szeretném, hogy békén hagyjanak Richardot meg engem. – Isten látja a lelkem – mondta Lawford keserűen – , megeshet, hogy csöbörből vödörbe kerül, asszonyom! – Akár azt is megkockáztatnám – mondta Mary nagy makacsul, bár mindent megtett, hogy csökkentse az esélyét annak, hogy megerőszakolják. Tépett, sötét ruhát vett fel, mocskos kötényt kötött rá, előkutatta a legormótlanabb, legcsúfabb ruháit. Hamut és sarat dörgölt a hajába, de az arcán ragyogó, fiatalos szépségét semmivel sem torzította el. – És ott van még az is – magyarázta tovább Lawfordnak – , hogy sem ön... te, sem pedig Richard nem

beszéltek egyetlen helyi nyelvet sem! Szükségetek lehet még rám! És én is hoztam egy kis ennivalót! Lawford felnyögött. A hátuk mögött most már határozott, halvány fény rajzolta ki a fákat és a bokrokat. Úgy gondolta, talán ha egy tucat mérföldet tehettek meg, és amint egyre gyorsabban kezdett világosodni, és a hajnal fénye lassan bevonta az egész vidéket, felvetette, hogy talán álljanak meg. Mary csomagjában volt fél tucat lapos, kovásztalan kis kenyérke és két flaska víz. Mindet el is fogyasztották reggelire. Evés után Lawford félrevonult a bokrok közé, és mikor visszajött, látta, hogy Sharpe teljes erővel arcon vágja Maryt. – Az ég szerelmére – ordította a hadnagy – , mi a fészkes fenét csinálsz, ember? – Kicsit megdagasztja a szememet – válaszolta Mary – , én kértem meg rá! – Szentséges Isten! – zihálta Lawford. Mary bal szeme már be is dagadt, és csak úgy patakzottak az arcán a könnyek. – De hát miért? – Hát azért, hogy azok a mocskok ne akarjanak rámászni, mi másért – nézett rá Sharpe. – Jól vagy, szívem? – Túlélem – válaszolta Mary. – Nagyot ütöttél, Richard! – Semmi értelme nem lett volna finomkodnom! De nem akartam, hogy ennyire fájjon! Mary fröcskölt egy kis vizet a szemére, aztán ismét útnak indultak. Most már nyílt mezőkön vágtak át, csak itt– ott pettyezte a tájat pár élénk színű virágokkal ékes ligetecske. Egyetlen falut sem láttak, bár vagy egy órával napkelte után egy csatornára bukkantak, és nagyjából egy órát elvesztegettek azzal, hogy valamiféle átkelőt keressenek. Végül aztán belegázoltak a térdig érő, iszapos, mocskos vízbe. Széringapatam még jóval a látóhatár mögött volt, de Lawford tudta, hogy a város szinte nyílegyenesen északra van, és kicsit délre akart volna fordulni, hogy megkeresse a Cauvery folyót, aztán a partját követve eljussanak Tipu városáig. A hadnagy igazán rossz kedvében volt. Kellően készségesen jelentkezett erre a küldetésre, de az éjszaka folyamán kezdett megvilágosodni előtte, hogy voltaképp miféle veszélyeket vett a nyakába. És a tetejébe magányosnak is érezte magát. Két évvel volt csak idősebb Sharpe– nál, és irigyelte a közlegénytől Mary társaságát, bár ugyanakkor továbbra is zavarta, hogy a közlegény olyan tiszteletlenül viselkedik vele. Nem is próbálta kimutatni, hogy ez bántja, mert tudta, hogy csak megvetést kapna cserébe, de nem is akarta volna kimutatni, mert időközben rájött, hogy inkább Sharpe megbecsülését akarja kivívni, semmint az engedelmességét. Lawford be akarta bizonyítani, ő is van olyan kemény, mint a közlegény, és ez a vágy tartotta benne a lelket annyira, hogy kifejezéstelen arccal tudjon szembemenni az elképzelhetetlen rémségeket rejtő jövővel is. Sharpe– ot szintén aggasztotta a jövő. Kedvelte Lawfordot, de úgy érezte, keményen meg kell dolgoznia azért, hogy valahogy mindig kimentse a

hadnagyot a bajból. A hadnagy igazán gyorsan tanult, igazán gyorsan, de olyan keveset tudott a világról, hogy bármikor elárulhatta valami aprósággal, hogy voltaképp nem közkatona. Tipu is ott volt persze, igazán ismeretlen veszélyforrásnak tűnt, de Sharpe kellően okos volt ahhoz, hogy felmérje, mindenben azt kell majd tennie, amit csak Tipu emberei akarnak. Mary miatt is aggódott, persze. Meggyőzte róla szegény lányt, hogy kísérje el erre az őrült kalandra, de most, hogy itt volt, Sharpe már csak azon aggódott, hogy nem tud egyszerre vigyázni rá is és Lawfordra is. De akármennyi gond húzta is le a vállát, meglepően szabadnak érezte magát. Végtére is végül csak megszabadult a hadsereg pórázáról, és úgy vélte, nagy eséllyel életben is marad, feltéve, ha Lawford nem ront el valamit – márpedig ha Sharpe életben volt, azt is tudta, hogyan virágozzék fel a keze alatt minden. Olyan egyszerűek voltak az életben maradás szabályai: ne bízz senkiben, légy mindig óvatos, és ha baj van, üss elsőnek és üss nagyobbat! Eddig még mindig bejött neki ez a három szabály. Marynek is megvoltak a maga kételyei. Meggyőzte magát arról, hogy szerelmes Sharpe– ba, de érzett benne valamiféle nyugtalanságot, amiről úgy vélte, lehet, hogy a férfi viszont nem lesz mindig szerelmes belé. Ennek ellenére mégiscsak boldogabb volt vele itt, a semmi közepén, mint a hadseregben, és ez nemcsak Hakeswill őrmester fenyegetőzései miatt volt, hanem mert hiába volt a hadsereg az egyetlen létforma, amit Mary eddigi életében ismert, a lány úgy vélte, ennél többet is kaphatna a világtól. Kalkuttában nőtt fel, és bár az anyja indiai volt, Mary sosem érezte otthon magát sem a seregben, sem pedig Indiában. A seregben mindig csak bibbi maradt, az indiaiak pedig a szemére vetették, hogy nem tagja egyik kasztnak sem, így hát egyik társadalom sem fogadta be. Félvér volt, a bizalmatlanság tisztítótüzében élt, csak a szépsége segítette hozzá, hogy elviselhető élete legyen, és bár a hadsereg adta neki eddig a legbarátságosabb otthont, semmiképp sem biztosított neki igazi jövőt. A seregben egymást váltó férjek sora várt volna rá, egyik a másik helyére feküdt volna, miután az előző elesett csatában, vagy elvitte a láz, egészen addig, amíg már nem lesz túl öreg és csúf ahhoz, hogy a férfiak vonzónak találják. Onnantól pedig neki kell gondoskodnia magáról és a gyermekeiről. Mary, akárcsak Sharpe, fel akart törni a világban, nem nyugodott bele a sorsába, akkor sem, ha nem tudta, mit is tehetne ellene, bár persze ez a kirándulás legalább időlegesen kiszabadította a hadsereg csapdájából. Lawford felvezette őket egy aprócska dombra, és a virágzó bokrok közül végignéztek a tájon. A hadnagy úgy vélte, délre mintha víz csillogását látná, és ez a kis villanás is elég volt hozzá, hogy meggyőzze magát arról, hogy az csak a Cauvery folyó lehet. – Arra megyünk – mondta – , de el kell kerülnünk a falvakat! – Két település is feküdt a folyó felé vezető úton, mind a kettő szinte elzárta előlük a folyót. – A falusiak így is, úgy is meglátnak – figyelmeztette Mary. – Kevés dolog kerüli csak el a figyelmüket!

– Akkor sem azért jöttünk, hogy velük bajlódjunk – válaszolta Lawford – , akkor talán békén hagynak? – Fordítsunk köpönyeget, Bili! – vetette fel Sharpe. – Fordítsunk köpönyeget? – Végül is megszöktünk, vagy nem? Úgyhogy fordítsd ki a kabátodat, vedd fel úgy, és akkor mindenki tudni fogja, hogy szökevény vagy! – A falusiak aligha ismerik fel ennek a jelentőségét – vetette ellen Lawford. – Köpök a falusi tetvekre – szögezte le Sharpe. – Tipu mocskos zsoldosai aggasztanak, Bili! Ha ezek a disznók vörös kabátban találnak, először lőnek, aztán sem kérdeznek! – Sharpe már le is vetette a két vállövet, és lerázta magáról a kabátját. Felnyögött fájdalmában, ahogy a háta megfeszült. Lawford csak most látta, hogy a vér átszivárgott a vastag kötésen is, és összemocskolta az amúgy is koszos inget. Lawford vonakodva fordította csak ki a kabátját. A kifordított kabát a végső megszégyenítés jele volt. Azokat a zászlóaljakat, amik csatában cserbenhagyták a sereget, néha azzal büntették, hogy kifordíttatták minden katonájával a kabátját, de Lawford ezúttal is belátta, hogy Sharpe tanácsában nagy bölcsesség van, úgyhogy kifordította a kabátját, hogy a szürke bélés legyen kívül. – Talán akkor a puskákat sem kellene magunkkal vinnünk – vetette fel. – Egyetlen katonaszökevény sem dobná el a fegyverét – rázta meg a fejét Sharpe. Visszacsatolta az övét a kifordított kabátra, és már fel is kapta a csomagját és a puskáját. Egész éjszaka a kezében vitte a hátizsákot, inkább, mint hogy elviselje, ahogy a hátára vágott sebekbe nyomódik a súlya. – Kész vagy már? – Mindjárt! – mondta Lawford, aztán Sharpe őszinte megdöbbenésére a hadnagy féltérdre ereszkedett, és magában imádkozott. – Nem imádkozom valami túl gyakran – ismerte be Lawford, miközben fölállt – , de úgy érzem, ma talán a hasznunkra lehetne egy kis felülről érkező segítség is! – minthogy ez volt az a nap, amikor Lawford számításai szerint találkozniuk kell majd Tipu őrjárataival. Tovább mentek délre, a fénylő vízcsík felé. Mind a hárman igencsak kimerültek voltak, és Sharpe– ot láthatóan legyengítette a vérveszteség, de a várakozás mindhármukat ideges energiával töltötte el. Megkerülték a legközelebbi falut. A redőkben csüngő bőrű tehenek báván nézték őket. Utána egy kakaófaligeten vágtak át, míg a nap egyre magasabbra hágott. Senkit sem láttak. Egy őz szökellt el az útjukból valamikor késő délelőtt, és egy órával később kisebb csapat izgatott majom ugrált mellettük. Délben pihentek egyet egy bambuszliget árnyékában, aztán ismét tovább indultak a perzselő napsütésben. Kora délutánra meglátták a folyót is, és Lawford azt javasolta, hogy a parton majd pihenjenek egyet. Mary szeme bedagadt és egészen megfeketedett, és tényleg olyan csúnyán nézett ki a lány, mint ahogy remélte.

Hitt abban, hogy ez talán megvédheti. – Én most is tudnék ám pihenni egyet – vallotta be Sharpe. Iszonyatos kínokat állt ki, és mostanra már minden lépésért külön meg kellett küzdenie. – És be kell vizeznem a kötést is. – Bevizeznéd? – kérdezte Lawford döbbenten. – Az a rohadt Micklewhite legalábbis azt mondta! Azt mondta, hogy tartsam nedvesen a kötést, vagy sosem gyógyul be a seb. – Majd a folyónál bevizezzük! – ígérte Lawford. De sosem érték el a folyópartot. Egy kisebb bükkös mellett járhattak épp, mikor a hátuk mögött kiáltás harsant, és mikor Sharpe megfordult, látta, hogy nyugatról lovasok vágtatnak feléjük. Jó kiállású katonák voltak, tigriscsíkos tunikában, csúcsos sárgaréz sisakkal, és előreszegezett lándzsával vágtattak a három szökevény felé. Sharpe torka a szívében dobogott. Előrelépett a társai elé, és felemelte a karját, hogy mutassa, senkinek sem akarnak ártani, de az elöl lovagoló lándzsás csak rávigyorgott válaszképp, aztán lejjebb szegezte a lándzsát, és a ló véknyába vágta a sarkantyúját. Sharpe megrázta a fejét és integetett, mert közben rájött már ő is, hogy bizony, a lovas a hasába akarja döfni a lándzsáját. – Az anyád! – ordította Sharpe, és elejtette a csomagját, majd két kézzel ráfogott a muskétájára, mintha csak bot lenne. Mary rémülten felsikított. – Ne! – kiáltott Lawford a vágtázó lovasokra. – Ne! A lándzsás Sharpe– ra suhintott a lándzsájával, de Sharpe a puskája csövével félreütötte a lándzsa hegyét, aztán olyan gyorsan perdített egyet a saját fegyverén, hogy a puskatussal keményen fejbe is vágta a lovat. Az állat felnyihogott, ágaskodni kezdett, és hátrafelé levetette magáról lovasát. A többi lándzsás harsányan felnevetett, aztán megrántották a kantárt, és ügyesen kikerülték a porba bukott társukat. Mary olyan nyelven kiabált nekik, amit sem Sharpe, sem pedig Lawford nem értett, a hadnagy kétségbeesetten lengette a karját, de Tipu emberei tovább száguldottak feléjük, mindegyikük Sharpe– ra összpontosított. A közlegény hátralépett gonoszul villódzó lándzsahegyeik láttán. Elkaszált egy másik lándzsát is, aztán a harmadik lovas hátrarántotta a lovát, és felemelkedett, hogy Sharpe gyomrába vághassa a lándzsát. Sharpe félig elhajolt a döfés elől, úgyhogy a fegyver csak az oldalát verte át, nem belezte ki. Áthasított a kabátján, mélyén a bőrébe mart, és a háta mögötti fába csattant. A fegyveres a fába ágyazva hagyta a lándzsát, és elfordította a lovát. Sharpe– ot a fakéreghez szegezték, a háta szinte égett kínjában, ahogy a durva törzshöz préselődött. Megpróbálta kihúzni a lándzsát, de a vérveszteség túlságosan is elgyengítette, és a fegyver meg sem mozdult. Újabb lándzsás indult meg felé, és egyenesen Sharpe szemére tartotta a fegyverét. Mary kétségbeesetten kiáltozott. A lándzsa hegye alig egy hüvelykre állt meg Sharpe bal szemétől. A lándzsás Maryre nézett, elfintorodott a lány mocskos, szakadt külseje láttán, aztán mondott valamit. Mary válaszolt.

A lándzsás láthatóan tiszt volt. Visszanézett Sharpe– ra, és mintha azon gondolkozott volna, hogy megölje, vagy meghagyja az életét. Végül aztán elvigyorodott, lehajolt, és megragadta a Sharpe– ból kiálló lándzsa nyelét. Egyetlen rántással kihúzta. Sharpe ocsmányul káromkodott egyet, aztán a fa tövéhez zuhant. Már vagy egy tucatnyi lovas katona gyűlt a szökevények köré. Ketten Lawford nyakának szegezték borotvaéles pengéiket, miközben a tiszt Maryt kérdezgette. A lány dacosan válaszolt, és a lassan talpra kecmergő Sharpe úgy vélte, sokáig beszélhettek. A katonák nem tűntek valami barátságosnak. Pompás lovasok voltak, és Sharpe minden kínja közepette is észrevette, milyen figyelemreméltóan jó karban tartják a fegyvereiket. A lándzsahegyeken egy szemernyi rozsda sem sötétlett, és a fanyelet is simára olajozták. Mary vitatkozott egy ideig a tiszttel, a katonát mintha nem érdekelte volna a könyörgése, de végül csak elérhetett valamit, mert a lány hirtelen megfordult, és Lawfordra nézett. – Azt akarja tudni, hogy hajlandóak lennétek– e Tipu hadseregében szolgálni! – fordította le a kérdést a hadnagynak. A lándzsahegyek csiklandozták Lawford nyakát, és szinte csodásan hatékony toborzóeszköznek bizonyultak. A hadnagy mohón biccentett. – Mi az hogy! – mondta. – Mást sem szeretnénk! Önként beállunk hozzá! Önként! Mondja meg neki, kisasszony, hogy szíves örömest szolgáljuk! Mind a ketten! Éljen Tipu! A lovastisztnek nem kellett tolmács, hogy megértse a lelkes választ. Elmosolyodott, és intett az embereinek, hogy vigyék a lándzsákat a vöröskabátos nyakától. Így esett, hogy Sharpe beállt az ellenség seregébe. Ötödik fejezet

Sharpe kis híján kétségbeesett már elkeseredésében, mire a városba értek. A lándzsások kíméletlen tempóban hajtották nyugatnak a három szökevényt, de egyiküknek sem ajánlották fel, hogy szálljon nyeregbe. így hát mind a hárman gyalog mentek, és bizony, mire átbotorkáltak a Cauvery gázlóján délnek, a Széringapatam alapjául szolgáló szigetre, Sharpe háta úgy égett, mintha tüzes leplet feszítettek volna rá. A város maga még vagy egy mérföldre nyugatra volt, de az egész szigetet újonnan felásott földgyűrű vette körbe, és több ezer menekült tengette napjait a magas sáncok árnyékában. A menekültek a marháikat is magukkal hozták, hiszen Tipu is parancsba adta, hogy minden állatot el kell hajtani a lassan előrenyomuló brit sereg elől. A várostól vagy fél mérföldre újabb földsánc emelkedett, Tipu több ezres gyalogságát és lovasságát elszállásoló, lomhán elterülő vályogvároska lapult mögötte. Egyetlen katona

sem lustálkodott. Jó pár csapat gyakorlatozott, mások a tábort övező vályogfalat magasították, megint mások a város kőfalának támasztott szalmaemberekre lőttek célba muskétával. A szalmabábukat rögtönzött vörös kábátokba burkolták, és Lawford a rosszulléttel küszködve nézte, ahogy a lövések felborították a bábukat, vagy hatalmas darabokat szakítottak ki szalmatestükből. A katonák családja is a táborban élt, és a nők és a gyermekek kisereglettek, hogy megbámulják a két fehér embert. Úgy gondolták, hogy Sharpe és Lawford csak foglyok lehetnek, úgyhogy a többségük kárörvendően kiabált, mikor elmentek előttük, míg mások hangosan nevettek, ahányszor csak Sharpe megtántorodott. – Tartson ki, Sharpe! – biztatgatta Lawford a közlegényt. – Dicknek hívj már, az ég szerelmére! – csattant fel Sharpe. – Tarts ki, Dick! – nyögte ki Lawford nagy nehezen, bár titokban mérges volt Sharpe– ra, amiért így legorombította közlegény létére. – Most már nem megyünk messzire – suttogta Mary Sharpe fülébe. Támogatta a közlegényt, bár néha, mikor a kárörvendő kiáltások eldurvultak, inkább úgy tűnt, mintha azért ölelné úgy a férfit, mert a védelmére szomjazik. A városfal előttük emelkedett, és mikor Lawford alaposabban megnézte, elcsodálkozott rajta, hogy hogyan is gondolhatta bárki, hogy áttörhet ezen az erős védelmen. A hatalmas falat mésszel kenték le, vakítóan ragyogtak a napfényben, és a hadnagy minden egyes beszögellésben látta, ahogy a fény ágyúcsöveken törik meg. A falak teljes hosszúságában mindenütt kis, négyzetes kiszögellések voltak, újabb ágyúkat lehetett odaállítani, hogy elsöpörjék a támadókat. A falon lustán lebegtette Tipu zászlaját a forró, délutáni szellő, de még innen, kívülről is fagyosfehéren csillant a város mecsetének két ikerminaretje. A minareteken túl Lawford egy hindu templom bonyolult toronyzatát is kivette, a díszesen faragott követ színesre festették; és a templomtól északra mázas, zöld tetőn villant meg a napfény – a hadnagy úgy vélte, ez csak Tipu palotájának boltozata lehet. A város sokkal nagyobb és gazdagabb volt, mint Lawford hitte volna, és a fehérre festett fal magasabb és erősebb, mint akár rémálmában gondolta volna. Vályogfalra számított, de ahogy egyre közelebb értek, látta, hogy a falat bizony kőből emelték, és az ostromágyúk is csak hosszan tartó küzdelemben, apránként tudnák megbontani, hogy a brit csapatok betörhessenek a városba. A falat imitt– amott már meggyengítették az előző ostromok, és a követ néhány helyütt téglával pótolták, de a fal mindenütt erősnek látszott. Igaz, hogy a városnak nem volt ideje, hogy modern európai védelmet építsen ki maga köré, nem voltak csillag alakú falak, sem külső várak, nem látott sehol sem esetlenül emelkedő bástyákat, vagy az ellenséget összezavaró szögleteket, de Széringapatam így is elkeserítően erősnek tűnt, és a munkások még most is úgy rajzottak a falakon, mint a hangyák. Némelyikük anyaszült meztelenül görnyedezett a nagy hőségben, de mindegyik hátán ott púpozódott a vörösesbarna földdel megrakott, hatalmas kosár, és egyre csak növelték a fehérre meszelt falak előtt emelkedő földhányást. Az egyre magasodó földsáncot kisebb árok választotta el a városfalaktól, szükség esetén

ide beengedhették a folyó vizét, de alapvetően az volt a feladata, hogy eltérítse a városfalra irányzott lövedékeket. Lawford azzal vigasztalgatta magát, hogy Lord Cornwallisnak hét évvel korábban már egyszer sikerült elfoglalnia ezt a pompás várost, de az egyre emelkedő védművek azt sugallták, hogy Tipu tanult az akkori vereségből, és egyáltalán nem akarja ilyen könnyen megadni magát Harris tábornoknak. A lándzsások meghajtották csúcsos sisakjukat, ahogy becsattogtak a város kapualagútján, és a tömött utcák bűzös rengetegébe vezették foglyaikat. A katonák a lándzsákkal törtek utat, elsöpörték a gyalogosokat, de a kordésok és szekérhajtók is sietve beszuszakolták kocsijukat a legközelebbi sikátorba. Még a városban fel– alá kószáló szent teheneket is arrébb terelték, bár persze a katonák az állatokkal már sokkal óvatosabban bántak – egyikük sem akarta volna megsérteni a hinduk vallásos érzületeit. Elmentek a mecset mellett, aztán befordultak egy boltokkal szegélyezett utcára. Az utcára nyitott boltok elejében sűrűn lógott egymás mellett a selyem, a posztó, az ezüst ékszerek és a zöldség, de megfért mellettük a cserzett bőr és a lábbeli is. Lawford megpillantotta, ahogy két talpig véres férfi egy tevét mészárol épp, és a látványtól kis híján elakadt a lélegzete. Egy kölyök rádobta a teve véres farkát a két fehér emberre, és nemsokára egész hordányi csicsergő, rongyos kisgyermek ugrált át a lovas katonák lándzsája alatt, hogy a foglyokat csúfolja, vagy állati ürülékkel dobálja a szerencsétleneket. Sharpe átkozta őket, Lawford pedig igyekezett minél kisebbre összehúzni magát menet közben, de a gyermekek csak akkor futottak el, mikor két kék zekébe öltözött európai elkergette őket. – Prisonniers? – kiáltott oda nekik az egyik nagy vidáman. – Non, monsieur – válaszolta Lawford a tőle telhető legszebb, iskolai franciasággal – , nous sommes déserteurs! – C'est bon! – A férfi odadobott Lawfordnak egy mangót. – La femme aussi? – La femme est notre prisonniere – próbálkozott meg Lawford egy kis tréfával, és a fáradozását vidám kacagás követte. A katonák hangos bonne chanche kiáltással búcsúztak tőlük. – Te beszélsz franciául? – kérdezte Sharpe. – Egy kicsit – válaszolta Lawford szerényen – , igazán csak egy kicsit! – Ez aztán isteni – biccentett Sharpe, és Lawford érezte, hogy valamiféle homályos büszkeség járja át, hogy végre valamivel kivívta útitársa elismerését. – De elég kevés közlegény brekegi a békát – törte le Sharpe Lawford lelkesedését – , úgyhogy ne tégy úgy, mintha túl sokat értenél belőle! Maradj a nyamvadt angolnál! – Ez eszembe sem jutott! – válaszolta Lawford elkeseredetten. Úgy nézett a mangóra, mintha életében nem látott volna még hasonló gyümölcsöt sem, és egyértelműen látszott, hogy amilyen éhes, a legszívesebben azonnal beleharapna az édes húsba. Végül aztán győzött a neveltetése, lovagiasan odaadta Marynek a mangót, és győzködte, hogy egye meg ő a gyümölcsöt.

A lándzsások befordultak egy aprólékosan megfaragott boltíves kapu alá. Két őrszem állt a strázsán. A kapun túl a lovasok lesiklottak a nyeregből, és lándzsával a kezükben elvezették a hátasaikat a két magas téglafal szegélyezte, szűk utacskán. Sharpe, Mary és Lawford szinte magukra hagyatva maradtak ott a kapu alatt, az őrszemek cseppet sem törődtek velük, bár azért elhessegették a kíváncsibb nézelődőket, ha azok idáig is elmerészkedtek, hogy megbámulják a két európait. Sharpe egy tönkön ücsörgött, és igyekezett megfeledkezni a hátában lüktető fájdalomról. A lándzsás tiszt visszatért, és rájuk kiáltott, hogy kövessék. Átvezette őket egy újabb boltív alatt, aztán egy árkádsoron mentek végig. Minden oszlopot tekergőző virágindák díszítettek. Végül az őrszobára jutottak. A tiszt mondott valamit Marynek, aztán rájuk zárta az ajtót. – Azt mondta, idebenn kell várnunk – fordította le a lány. Még mindig nála volt a mangó. Bár a lándzsások elvették Sharpe– tól és Lawfordtól a holmijukat és a kabátjukat, és alaposan átkutatták őket pénz és eldugott fegyverek reményében, Maryt nem motozták meg. A lány aprócska, összecsukható bicskát szedett elő a szoknyája korcából, és óvatosan háromfelé vágta a gyümölcsöt. Lawford megette a maga részét, és letörölte az álláról a ragacsos, édes levet. – Egyáltalán szerzett tolvajkulcsot, Sharpe? – kérdezte, aztán, Sharpe dühödt tekintetét látva, sietve kijavította magát. – Mármint Dick, úgy értem! – Már akkor volt tolvajkulcsom – mondta Sharpe. – Marynél van! És nála van a pénz is! – Minden kínja dacára csak elvigyorodott. – Úgy érti, hogy hazudott Baird vezérőrnagynak? – csattant fel Lawford szigorúan. – Még szép, hogy hazudtam! – mordult rá Sharpe. – Miféle bolond jószág vallaná be, hogy tolvajkulcsa van? Egy pillanatra Lawford úgy nézett, mintha csak le akarná szidni Sharpe– ot a hazugság miatt, de aztán a hadnagy legyőzte ezt a késztetést. Egyszerűen csak megrázta a fejét rosszallása néma tanújeléül, aztán leült, és nekitámasztotta a hátát a mezítelen téglafalnak. A padlót aprócska, zöld csempével kövezték fel. Sharpe hason feküdt, és pillanatokon belül már el is nyomta az álom. Mary odaült mellé, és néha– néha megsimogatta a haját. Lawford enyhén zavarban volt a nő érzelemnyilvánítása láttán. Úgy vélte, talán beszélgetnie illene Maryvel, de semmi mondandója nem volt, úgyhogy úgy döntött, talán jobb is, ha csendben marad, és véletlenül sem ébreszti fel Sharpe– ot. Várt. Valahol a palota mélyén egy szökőkút csobogott. Egyszer hangos patadübörgés támadt, a lovasok kivezették a lovakat a belső istállóból, de az idő túlnyomó részében csend honolt a szobácskában. És szerencsére áldott hűvösség is volt. Sharpe sötétedés után ébredt fel. Felnyögött, ahogy a hátába hasított a fájdalom, és Mary csitítgatni kezdte. – Mennyi lehet az idő, szívem? – kérdezte Sharpe.

– Későre jár! – Jézusom – mondta Sharpe, ahogy a gerincén végiglobbant a fájdalom. Felült, de önkéntelenül is nyöszörögni kezdett az erőfeszítéstől, és megpróbált a falnak támaszkodni. Az aprócska, rácsos ablakon beszűrődő gyenge holdfényben Mary tisztán látta, hogy a vér már átitatta a kötéseket, és a férfi ingén terjengett. – Elfeledkeztek rólunk? – kérdezte Sharpe. – Nem – válaszolta Mary. – Hoztak nekünk egy kis vizet, amíg aludtál! Igyál! – A férfi felé emelte a vizeskancsót. – És hoztak egy vödröt is – a sötét cella túlsó vége felé intett. – Azért, hogy... – elhalt a hangja. – Szagról is tudom, mire jó – rázta meg a fejét Sharpe. Elvette a vizet, és beleivott. Lawford a túlsó falnak támaszkodva ült, magába roskadt, és egy aprócska, nyitott könyv hevert arccal lefelé az alvó hadnagy mellett. – Örülök, hogy még ez a szerencsétlen is hozott magával valami hasznosat – vetette oda Marynek. – Erre gondol? – kérdezte Lawford, és a könyvre intett. Úgy tűnt, végül mégsem aludt. Sharpe arra gondolt, bárcsak ne beszélt volna róla olyan sértően, de már nem szívhatta vissza. – Mi az? – kérdezte inkább. – A Biblia! – Ó, a pokolba vele! – Talán nem tetszik? – kérdezte Lawford metszően. – Épp eleget kaptam a jó könyvből, mikor lelencházban voltam – válaszolta Sharpe. – Ha épp nem olvastak fel belőle nekünk, akkor a fejünket csépelték vele, és nem ilyen helyes kis könnyű jószág volt az ottani, hanem igazi, vastag, pántos rettenet. Azzal még egy ökröt is leteríthettek volna! – És azt is megtanították, hogyan olvassa? – kérdezte Lawford. – Úgy vélték, nem vagyunk mi elég finomak ahhoz, hogy olvasgassunk! A kenderfonáshoz, ahhoz elég finomak voltunk, de az olvasáshoz már nem! Nem, csak reggelinél olvastak fel belőle nekünk. Minden reggel ugyanaz a lecke: hideg kása, állott víz ónpohárban, és egy nyeletnyi Ábrahám és Izsák. – Nem is tud olvasni? – nézett rá Lawford. – Még szép, hogy nem tudok olvasni! – nevetett fel Sharpe megvetően. – Mi a fene haszna volna az olvasásnak? – Dick, ne légy ostoba – kezdett bele Lawford türelmesen – , csak egy bolond büszkélkedne azzal, hogy valami teljesen haszontalan, csak mert ő nem tudja! – Egy pillanatra erős volt a kísértés, hogy dicshimnuszokba kezdjen az olvasásról, hogy elsorolja, miféle új világokat nyitna meg Sharpe előtt, micsoda drámákat és történeteket olvashatna, mennyi új tudást szívhatna magába, és a költészet és az időtálló bölcsességek tárháza is hirtelen elérhető lenne számara, de aztán meggondolta magát. – Őrmester akarsz lenni, ugye? – inkább csak ennyit kérdezett. – Ahhoz nem kell olvasni tudni, hogy őrmester legyen az ember!

– makacskodott Sharpe. – Nem, de azért sokat használ, és jobb őrmester lenne belőled, ha tudnál olvasni! Máskülönben a századírnokok mondják meg neked, mi áll a jelentésekben, mi van a listán, a büntetőkönyvben, és a raktárosok meg a szemedet is kilopják! De ha tudsz olvasni, akkor azt is tudni fogod, ha hazudnak neked! Hosszú csend következett. Valahol a palotában egy őrszem ütemes lépteinek zaja visszhangzott, aztán hirtelen felcsendült egy hang, egy olyan otthonos hang, hogy Lawford kis híján elsírta magát honvágyában hallatára. Egy óra ütötte el az időt. Tizenkét óra. Éjfél. – Nehéz? – kérdezte Sharpe a végén. – Olvasni tanulni? – kérdezett vissza Lawford. – Nem, nem igazán! – Akkor talán te meg Mary meg is taníthatnátok nekem, Bili, nem? – De – válaszolta Lawford – , de bizony, meg is taníthatnánk! Reggel vitték ki őket az őrszobáról. Négy tigristunikás katona jött, letaszigálták foglyaikat az árkádsoron, belökdöstek egy hosszú, keskeny folyosóra, ami az illat alapján a konyha mellett futhatott végig, aztán egy végeérhetetlennek tűnő, raktár– és istállólabirintuson vágtak át, majd végül egy kettős kapuhoz értek. Tágas udvarra nyílt, és odakinn úgy tűzött a nap, hogy a foglyok zavartan pislogni kezdtek. Mikor Sharpe szeme hozzászokott a ragyogó fényhez, és meglátta, mi vár rájuk odakinn, káromkodni kezdett. Hat tigris hevert odakinn, mindegyik hatalmas volt, a szemük sárgán villogott, a fogaikat száradt vér lepte. A tigrisek egy ideig csak nézték a jövevényeket, aztán az egyik bestia felemelkedett, nyújtózkodott egyet, és lassan ügetni kezdett a foglyok felé. – Jézus Mária! – hördült fel Sharpe, de ekkor már a tigris lánca is felemelkedett a porból, egészen megfeszült, és a vadállat is rájött, hogy most nem reggelizhet. Morogni kezdett, és csalódottan visszaoldalgott az árnyékba. Egy másik dög a hátsóját vakarta, egy harmadik pedig ásított. – Nézd már, mekkora randa dögök ezek itt! – nyögte Sharpe. – Ugyan, csak nagyra nőtt cicuskák! – vetette oda Lawford magabiztosan, bár cseppet sem érezte biztonságban magát. – Akkor menj, és vakargasd meg a pocakjukat – mordult fel – , hátha dorombolnak neked! Te meg menj a fenébe! – ezt már egy másik kíváncsi dögnek mondta, aki a láncát megfeszítve próbált közelebb férkőzni hozzájuk. – Elég nagy egeret kellene fognunk, ha ezeket akarnánk etetni! – A tigrisek nem érik el önöket – szólalt meg a hátuk mögött egy hang angolul. – Kivéve persze, ha a gazdájuk elengedi őket a láncról! Jó reggelt! – Sharpe megfordult. Egy magas, középkorú tiszt lépett az udvarra. Fekete bajsza volt, európainak tűnt, és kék, francia egyenruhát viselt. – Gudin ezredes vagyok – folytatta a tiszt – , és önök? Egy pillanatra egyikük sem szólalt meg, aztán Lawford vigyázzállásba kapta magát.

– William Lawford, uram! – Bilinek hívják – vette át a szót Sharpe – , engem meg Dicknek, és ő meg itt az én nőm! – Fél karjával magához ölelte Maryt. Gudin elfintorodva mérte végig Mary koszos ruháit és bedagadt szemét. – Van valami neve... – egy pillanatra elhallgatott – Mademoiselle? – végül láthatóan úgy döntött, hogy talán így a leghelyesebb szólítania a lányt. – Mary, uram! – A lány pukedlizett is egyet, és Gudin kurta fejbiccentéssel viszonozta az udvarias gesztust. – És az ön neve? – fordult Sharpe– hoz. – Sharpe, uram! Dick Sharpe! – És katonaszökevények lennének? – kérdezte az ezredes enyhe undorral. – Igen, uram! – Sosem vagyok benne biztos, hogy valóban bíznunk lehetne a katonaszökevényekben – tette hozzá Gudin kedélyesen. Egy zömök kis francia őrmester volt vele, aki idegesen méregette a tigriseket. – Ha egy ember már egyszer elárulta a zászlót, amelyre felesküdött, miért ne tenné meg máskor is? – Az embernek lehet ám rá komoly oka is, hogy elárulja a zászlót, uram – vetette fel Sharpe elszántan. – És ön mi okból tette, Sharpe? Sharpe megfordult, hogy látsszon a hátán az ingét is átitató vér. Hagyta, hogy Gudin egy ideig csak bámuljon, aztán visszafordult. – Ez elég nyomós oknak tűnik, uram? Gudin megborzongott. – Sosem értettem, miért korbácsolják meg a britek a katonáikat! Ez egyszerűen barbár szokás! – Idegesen elhessegette az arca körül döngicsélő legyeket. – Egyszerűen barbárság! – Önök nem korbácsolnak meg senkit sem a francia hadseregben, uram? – Még szép, hogy nem! – horkant fel Gudin megvetően. Sharpe vállára tette a kezét, és gyengéden megfordította a férfit. – Mikor tették ezt önnel? – Pár napja, uram! – És cserélt rajta azóta kötést? – Nem, uram! Bár átnedvesítettem őket! – Ennek ellenére egy héten belül meghalna, hacsak nem csinálunk valamit – mondta Gudin, aztán elfordult, és pár szót váltott a kis őrmesterrel. Az altiszt peckesen kivonult az udvarról. – És mit tett, amivel kiérdemelte ezt a barbár bánásmódot, Sharpe? – Semmit, uram! – A semmin kívül – folytatta Gudin kicsit megfáradt hangon, mintha már minden lehetséges kifogást hallott volna életében. – Megütöttem egy őrmestert, uram! – És ön? – fordult Gudin kihívóan Lawfordhoz. – Ön miért szökött el? – Meg akartak korbácsolni engem is – Lawford ideges volt, hogy hazudnia kell, és ez az idegesség felkeltette Gudin érdeklődését is.

– Pedig nem csinált semmit, ugye? – kérdezte az ezredes mosolyogva. – Hát, elloptam egy órát, uram – vörösödött el Lawford magyarázkodás közben. – De tényleg, el is loptam – tette hozzá, a lehető legkevésbé meggyőzően. Meg sem próbálta eltitkolni az előkelő neveltetésére utaló kiejtést, bár hogy Gudin elég járatos volt– e az angol nyelv társadalmi rétegeiben, az már más lapra tartozott. A franciát mindenesetre érdekelte Lawford története. – Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte az ezredes. – Lawford, uram! Gudin alaposan végigmérte Lawfordot. A francia tiszt magas volt, vékony, megfáradt és kiélt arccal, de Sharpe úgy vélte, hogy a szeme okos és kedves. Sharpe úgy vélte, hogy Gudin vérbeli úriember, és kiváló tiszt lehet. Akárcsak Lawford, és ebből talán még gondjuk adódhatott volna. Talán Gudin máris átlátott Lawford álcáján. – Nem olyannak tűnik nekem, Lawford közlegény, mint amilyenek az átlagos brit közlegények lenni szoktak – folytatta aztán Gudin, és beigazolta Sharpe félelmeit. – Franciaországban most már semmi különöset nem látnánk abban, ha egy magafajta fiatalemberrel találkoznánk a seregben, minthogy ragaszkodunk hozzá, hogy minden fiatal férfi szolgálja a hazát fegyverrel is, de Angliában, ha jól tudom, csak a bajkeverőket veszik be a közlegények közé, nem? Az igazi szennyet? – Mint amilyen például én vagyok – vetette közbe Sharpe. – Csend legyen! – förmedt rá az ezredes hirtelen megmutatkozó eréllyel. – Nem magával beszélek! – A francia tiszt a kezébe vette Lawford puha, vékony ujjait, és csendben megvizsgálgatta. – Mit keresett maga a hadseregben, Lawford? – Apám csődbe ment – nyögte ki Lawford, és elképzelte a számára megfogalmazható legrettenetesebb sorscsapást. – De egy csődbe ment apa fia más foglalkozást is találhatott volna magának, nem? – Gudin ismét megnézte Lawford puhácska ujjait, aztán elengedte a hadnagy kezét. – És nincs olyan munka, ami ne lenne jobb a brit közlegények életénél, vagy tévedek? – Leitattak, uram – dadogta Lawford nyomorúságosan – , és akkor találkoztam egy toborzó őrmesterrel is. – A hadnagy nem az elképzelt történet nyomorúsága miatt volt ilyen elkeseredett, hanem mert ennyire nehezére esett, hogy hazudnia kell, de a hangjából áradó szenvedés mégis meggyőzte Gudint. – Egy kocsmában voltunk, uram – folytatta Lawford. – A Tavi Kócsagban, uram, Sheffieldben! A Tó utcában, vásárnapon. – A hangja elhalkult, mert hirtelen eszébe jutott, hogy fogalma sincs róla, mikor tartják a vásárt Sheffieldben. – Sheffieldben? – kérdezte Gudin. – Nem az az a hely, ahol vasat öntenek? Meg ahol a... hogy is mondják... evőeszközöket gyártják? Nem úgy nézem, mintha késes lett volna, Lawford!

– Ügyvédbojtár voltam, uram – Lawford egészen elvörösödött. Tudta, hogy elrontotta a kocsma nevét, és bár meglehetősen valószerűtlennek tűnt, hogy Gudin tisztában lenne vele, Sheffieldben miféle kocsmák vannak, a hadnagy úgy érezte, hogy a hazugságai teljesen átlátszóak. – És mit csinált a hadseregben? – kérdezte Gudin. – Századírnok voltam, uram! Gudin elmosolyodott. – Pedig nincs is tinta a nadrágján, Lawford! A mi seregünkben az írnokok mindig úgy néznek ki, mintha most másztak volna elő a tintásüvegből! Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Lawford most már feladná a további hazudozást, és nagy nyomorúságában mindent megvallana a francia tisztnek, de aztán hirtelen ihlet szállta meg. – Kötényt veszek fel, uram, ahányszor csak írnom kell! Nem akarom, hogy megbüntessenek, amiért koszos az egyenruhám, uram! Gudin felnevetett. Az igazság szerint egy pillanatig sem kételkedett Lawford meséjében, a hadnagy zavarát inkább úgy értette, hogy a fiatalember zavarban van, amiért a családi balszerencséről kell beszélnie. A francia tiszt talán leginkább sajnálta a magas, szőke, ügybuzgó fiút, akinek láthatóan egyáltalán nem illett a katonaélet, és Gudin számára már ez is épp elég magyarázat lett volna Lawford idegességére. – Szóval írnok volt, ugye? Gondolom, akkor átment a kezén pár papír! – Rengeteg, uram, rengeteg! – Tudja hát, hogy hány ágyúval készülnek ellenünk a britek? – kérdezte Gudin. – Hogy mennyi lőszerük van? Lawford elkeseredetten rázta meg a fejét. Pár másodpercig szóhoz sem jutott, aztán nagy nehezen kibökte, hogy efféle papírokat ő bizony sosem látott. – Én csak a század ügyeit intéztem, uram! Büntetések, őrségbeosztás, ilyenek... – Ezrével jönnek a dögök – vetette közbe Sharpe – , már ha megbocsát, hogy beleszólok, uram! – Ezrével, de micsoda? – kérdezte Gudin. – Az ökrök, uram! Mindegyiken hat tizennyolc fontos lövedék, uram, és némelyik balfékre nyolcat is felraktak! Ez bizony több ezer lövésre elég lesz, uram! – Kétezer jön? Vagy három? – Ó, még annál is több, uram! Életemben nem láttam még ekkora marhacsordát, akkor sem, mikor a skótok lehajtják a jószágot Skóciából a londoni piacra! Gudin megvonta a vállát. Kételkedett benne, hogy ettől a két szerencsétlentől bármi hasznosat is megtudna, különösen nem olyasmit, amit Tipu kémei és felderítői még nem hoztak hírül, de hát fel kellett tennie a szokásos kérdéseket. Most pedig, elhessegetve a legyeket az arcáról, azt is elmondta a foglyoknak, hogy mire számíthatnak. – Őfelsége Tipu szultán dönt majd a sorsukról! Ha kegyes hangulatban

van, akkor megengedi, hogy szolgáljanak a seregében! Feltételezem, ehhez önöknek is volna kedve? – Igen, uram! – vetette közbe Sharpe mohón. – Ezért jöttünk, uram! – Helyes – folytatta Gudin. – Tipu lehet, hogy azt szeretné, ha az egyik saját cushoon– jában szolgálnának. Errefelé így hívják a zászlóaljat, jegyezzék meg: cushoon. Mind igen jó katona, alapos kiképzést kaptak, és örömmel fogadnák önöket, de van egy hátránya a dolognak. Önöknek körbe kellene metélkezniük. Lawford elsápadt, de Sharpe csak megvonta a vállát. – Az olyan rossz, uram? – Tudja, mi az a körülmetélés, közlegény? – Valami, amit a hadsereg elvár, mikor belép az ember? Mint a felesketés? Gudin elmosolyodott. – Nem egészen, Sharpe! Tipu muzulmán, és szereti, ha az idegen katonák is felveszik a vallását! Ez azzal jár, hogy az egyik szent embere levágja az ön előbőrét! Meglehetősen gyors műtét, épp csak annyi, mintha egy lágytojásnak vágná le a tetejét! – A fütykösömet? – Most már Sharpe is olyan rémült arcot vágott, mint Lawford. – Pár másodperc az egész – biztosította őket Gudin – , bár egy ideig még vérezhet utána a seb, és nem szabad, hogy is mondjam...? – Egy pillanatra Maryre nézett, aztán visszafordult Sharpehoz. – Pár hétig nem szabad hagynia, hogy a lágy tojás kemény tojás legyen! – A pokolba is, uram! – hördült fel Sharpe. – Képesek a vallásért ilyesmire vetemedni? Ilyesmire? – Mi, keresztények vízzel locsoljuk le a csecsemőinket – mondta Gudin – , a muzulmánok pedig az előbőrt vágják le. – A francia egy pillanatra elhallgatott, aztán elmosolyodott. – De ugyanakkor úgy vélem, hogy egy férfi, akinek épp vérzik a fütyköse, nem állja meg a helyét katonaként, és a brit hadsereg pár napon belül ideér, úgyhogy felvetem őfelségének, hogy talán jobb lenne, ha az én embereimmel szolgálnának együtt! Nem vagyunk valami sokan, de egyikünk sem muzulmán, és mindegyikünk lágytojásán még ott a teljes héj! – Ahogy annak lennie is kellene, uram – bólogatott Sharpe lelkesen. – Megtiszteltetés lenne ön alatt szolgálnom, uram! – tette hozzá. – Egy francia csapatban? – csúfolódott Gudin. – Ha nem korbácsolnak, uram, és ha nem metélnek fütykösöket, akkor több, mint megtisztelő az ajánlata! – De persze csak ha Tipu beleegyezik – figyelmeztette őket Gudin – , ami egyáltalán nem biztos, hogy így lesz! De azt hiszem, talán meg tudom győzni! Van már pár másik brit is a zászlóaljamban, és egy pár német és svájci katona is! Biztos, hogy ott jól éreznék magukat! – Maryre nézett. – És önnel mi lesz, Mademoiselle?

Mary megérintette Sharpe könyökét. – Richarddal jöttem, uram! Gudin megvizsgálta a lány bedagadt szemét. – És ez hogyan történt, Mademoiselle? – Elestem, uram – hebegte Mary. Gudin arcán átvillant egy mosoly. – Vagy inkább Sharpe közlegény ütötte meg? Hogy ne tűnjön olyan vonzónak? – Elestem, uram! – Gudin biccentett. – Keményen odacsapott, Sharpe közlegény! – Másképp nem is érdemes, uram! – Ez bizony így van – biccentett Gudin, aztán megvonta a vállát. – Az embereimnek is megvan a maguk asszonya. Ha őfelsége beleegyezik, én nem látom, miért ne maradhatnának együtt! – Megfordult. Most ért vissza az udvarra a francia őrmester, és egy idősödő indiait vezetett. Az indiai kezében vászonnal letakart kosár fityegett. – Ez itt Venkatesh doktor – mondta Gudin, és üdvözlésül meghajolt az orvos felé – , van olyan jó, mint bármelyik ünnepelt párizsi orvos! Tartok tőle, Sharpe, hogy fájni fog, ha leszedik magáról azt az átmocskosodott kötést! – Fájni fog, de a körbemetélés rosszabb lenne, uram! Gudin felnevetett. – Akárhogy is, az lesz a legjobb, ha most leül! Istentelenül fájt, ahogy leszedték a hátáról a kötést. Micklewhite úr, az ezredorvos tett ugyan némi kis sebbalzsamot a sebekre, de egyetlen tábori orvos sem vesztegetett túl sok értékes balzsamot a közlegényekre, és Micklewhite sem rakott rá annyit, hogy megakadályozza, hogy a kötés beleragadjon a sebbe. A rongy teljesen egybeszikkadt a vérrel és a balzsammal, és mikor a kis indiai lehámozta Sharpe hátáról a kötést, a var is jött vele. Venkatesh doktor valóban igen ügyes volt és gyengéd, és a hangja is megnyugtatóan duruzsolt Sharpe fülébe, miközben apránként kitakarította az elképesztő mocskot a cafatokra tépett húsból, bár Sharpe így sem tudta megállni, hogy ne vinnyogjon fel, mikor lehúzta a sebbe száradt rongyokat. A tigrisek megérezték a friss vér szagát, nekiugrottak a láncoknak, és az udvart betöltötte a megfeszülő fémszemek csilingelése. Az indiai orvos láthatóan elégedetlen volt a sebesüléssel és a kötéssel egyaránt. Halkan cöccögött és morgott, és a fejét rázta, mikor teljes nagyságában feltárta a sebet. Aztán, mikor már az utolsó kis rongyocskát is kitépte a sebből egy elefántcsont csipesszel, valamiféle fertőtlenítőbalzsamot öntött Sharpe hátára. A hűvös folyadék csodálatosan enyhítette a közlegény fájdalmát. Sharpe megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán az orvos hirtelen elugrott mellőle, felállt, tapsolt egyet, és mélyen meghajolt. Sharpe is körbecsavarodott, és látta, hogy pár férfi lépett az udvarra. Legelöl egy alacsony, kövérkés férfi közeledett, talán ötvenéves lehetett, kerek arcán gondosan nyírt bajusz sötétlett. Fehér selyemnadrágjára és fekete bőrcsizmájára fehér selyemtunika borult, de az egyszerű szabású ruhák csak úgy

villogtak a rájuk varrt ékkövektől. A fickó turbánján hatalmas rubin csillogott, a karján gyémántokkal kivert perecek, kék övét pedig igazgyönggyel varrták ki. Az övről zafírokkal ékes hüvely lógott, benne aranymarkolatú kard pihent. A kard markolatát vicsorgó tigrisnek mintázták meg. Venkatesh doktor sietve elhátrált, közben folyamatosan hajlongott, és Gudin ezredes tiszteletteljes vigyázzállásba vágta magát. – Tipu! – figyelmeztette Gudin Sharpe– ot és Lawfordot suttogva, és Sharpe nagy nehezen talpra kecmergett, majd a francia ezredes példájára ő is vigyázzba állt. Tipu vagy tízlépésnyire Sharpe– tól és Lawfordtól megállt. Pár pillanatig csak méregette őket, aztán halkan odaszólt valamit a tolmácsának. – Forduljon meg! – parancsolt a tolmács Sharpe– ra. Sharpe engedelmesen megfordult, és a hátát mutatta Tipunak. Az uralkodót láthatóan igencsak érdekelték a nyílt sebek, közelebb lépett, hogy alaposabban megvizsgálhassa. Sharpe érezte Tipu leheletét a tarkóján, érezte a fickó visszafogott parfümillatát, aztán érezte azt a leheletfinom érintést is, ahogy az uralkodó az ujjai közé csippentett egy lelógó bőrcafatot. A hirtelen jött fájdalom izzó vasként hatolt Sharpe testébe. Kis híján felkiáltott kínjában, de aztán csak megrándult az arca, és egész testében megdermedt. Tipu a legmélyebb sebbe vágta a tigrisfejű kardmarkolatot, hogy lássa, Sharpe mit tesz erre. Ismét ráparancsolt Sharpe– ra, hogy forduljon meg, és felnézett rá, hogy vajon kicsordult– e a könnye. Sharpe– nak igencsak viszketett a szeme, de egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Tipu elégedetten biccentett, aztán hátralépett. – Meséljen róluk! – parancsolt rá Gudinra. – Egyszerű katonaszökevények – mondta Gudin franciául a tolmácsnak. – Az ott – Sharpe– ra mutatott – , kemény katona, és alighanem bármelyik hadseregnek a büszkesége lehetne! A másik csak egy egyszerű írnok! Lawford igyekezett úgy tenni, mintha nem ellenkezne minden porcikája ezzel az ítélettel. Tipu ránézett, de láthatóan nem találta érdekesnek, aztán Maryt is végigmérte. – A nő? – kérdezte Gudintől. – A magasabbikkal van – válaszolta Gudin, és ismét Sharpe– ra bökött, majd megvárta, míg a tolmács lefordítja a válaszát Tipunak. Tipu alaposan megnézte magának a nőt. Mary kicsit meggörnyedt, igyekezett kihangsúlyozni, hogy durva, mocskos és csúf, de mikor a férfi végigmérte, hirtelen elvörösödött, és esetlen pukedlit vágott le. Tiput láthatóan szórakoztatta a mozdulat, aztán vissza is nézett Gudinre. – És mit tudnak a britek terveiről? – kérdezte, majd Sharpe és Lawford felé intett. – Semmit! – Azt mondják, hogy nem tudnak semmit – javította ki Tipu az ezredest. – Nem kémek?

Gudin megvonta a vállát. – Hogyan tudnánk kideríteni? De nem hinném, hogy kémek lennének! – Azt hiszem, mégis kideríthetjük – mondta Tipu. – És azt hiszem, azt is próbára tudjuk tenni, hogy miféle katonák! – Megfordult, és odavetett pár kurta parancsot az egyik szárnysegédnek. Az meghajolt, és kifutott az udvarról. A fickó két vadászpuskával tért vissza. A hosszú csövű fegyverek még csak nem is emlékeztettek azokra a puskákra, amikkel Sharpe– nak eddig dolga volt, már csak azért sem, mert a ravaszukat ékkövekkel rakták ki, és az agyukat finom elefántcsont berakás díszítette. A ragyogó puskatust elegáns ívbe faragták a vállrésznél, és mindkét fegyver ravasza fölött ékkövek csillogtak a védőrészen. A kovát lefogó fém is tigrisfej alakú volt, és a tigrisek szeme helyén igazi gyémántok ragyogtak. Tipu elvette a puskákat, leellenőrizte, hogy a kova jól ül– e a tigrisagyarak között, aztán az egyik fegyvert odadobta Sharpe– nak, a másikat Lawfordnak. A szárnysegéd egy fekete porral teli edényt tett melléjük a földre, és odatett mellé egy pár puskagolyót is, amik úgy ragyogtak, hogy Sharpe meg mert volna rá esküdni, hogy ezüstből öntötték. – Töltsék meg a fegyvert! – mondta nekik a tolmács. A brit katonák, akárcsak mindegyik másik, papírtölténnyel tanulták a töltést, de a puszta por és golyó használata sem volt felérhetetlen misztérium számukra. Tipu láthatóan meg akarta tudni, mennyire ért a fegyverekhez a két katona, és míg Lawford habozott, Sharpe már le is hajolt az edényhez, és egy maréknyi fekete port kanalazott ki belőle. Felegyenesedett, és belecsorgatta a port a fegyver vésett csövébe. A por döbbenetesen finom volt, és jókora része egyszerűen elszállt a szellő szárnyain, de így is épp eleget markolt, úgyhogy mikor már a puskaporból elég jutott a csőbe, Sharpe ismét lehajolt, és felemelte az egyik lövedéket. Beledugta a puskacsőbe, és lefeszítette a fojtópálcát a három arany tartóhorogról. Megpörgette, hagyta, hogy az ujjai közül lecsússzon a golyóig, aztán határozott mozdulattal a puskaporra nyomta a golyót. Tipu fojtást már nem adott, de Sharpe úgy vélte, ez nyilván nem is számít. Kihúzta a fojtópálcát, megfordította, és hagyta, hadd csusszanjon vissza a hosszú cső alatt megbúvó horgokra. Aztán ismét csak leguggolt, felcsippentett egy kevés puskaport, a helyére csattintotta a kovát, és vigyázzállásba dermedt. A puska ékkövekkel kivert tusát a földre engedte a teste mellett. – Uram! – mondta, jelezve, hogy már készen is van. Lawford még mindig azzal vesződött, hogy puskaport csorgasson a puskája csövébe. A hadnagy éppolyan jól értett a puska megtöltéséhez, mint Sharpe, de minthogy tiszt volt, neki sosem kellett gyorsan elvégeznie ezt a feladatot. Ez a közlegények kiváltságai közé tartozott. Lawford legfeljebb csak vadászatokon kényszerült a saját fegyverét megtölteni, a hadseregben egy tisztiszolga töltötte meg a pisztolyait. Soha életében nem kellett gyorsnak lennie a fegyverrel, és most szánalomra méltóan lassú volt. – Írnok volt, uram – magyarázta Sharpe Gudinnek. Egy pillanatra elhallgatott, és lenyalta az ujjáról a puskapor utolját. – Sosem kellett harcolnia,

ha érti, mire gondolok! A tolmács ezt is lefordította Tipunak, aki türelmesen kivárta, amíg Lawford is megtölti a fegyverét. Tiput, akárcsak az egész kíséretét, szórakoztatta, hogy Lawford ilyen lassú, de Sharpe magyarázata, miszerint a férfi írnok volt, mintha meggyőzte volna őket. Lawford végre befejezte a puska megtöltését, és öntudatosan vigyázzba állt. – Láthatóan mind a ketten meg tudnak tölteni egy puskát – mondta Tipu Sharpe– nak – , de lőni is tudnak vele? – Úgy bizony, uram! – válaszolta Sharpe a tolmácson keresztül. Tipu átmutatott Sharpe válla fölött. – Akkor őt lője le! Sharpe és Lawford megfordultak, és látták, hogy egy idősebb brit tisztet kísérnek át a kapun, ki az udvarra. A férfi sápadt volt, gyenge, és hunyorogni kezdett, ahogy az erős napfény a szemébe tűzött. Az arca elé emelte megláncolt kezét, és felismerte Lawfordot. Egy pillanatra hitetlenkedés suhant át az arcán, aztán elrejtette, bármit is érzett. A tiszt fehér haja éles ellentétben állt vörös kabátjával és skót szoknyájával. Mindkét ruhadarab foltos volt, poros, és Sharpe elképedve nézte, hogy a brit hadsereg egy tisztje ilyen megalázó helyzetbe kerülhet. Feltételezései szerint nyilván McCandless ezredes lehetett az. – Nem lőhetnek le... – kezdte Lawford. – Fogd már be, Bili! – mordult fel Sharpe, és vállhoz kapta a fegyvert, majd a döbbenten bámuló skót tisztre fordította a csövét. – Várjon! – kiáltott rá Gudin, és sietve magyarázni kezdett valamit Tipunak. Tipu nevetve hessegette el az ezredes ellenkezését. Inkább megkérdeztette a tolmáccsal Sharpe– ot, hogy mit gondol a brit tisztekről. – Mocskos dögök, uram – mondta Sharpe olyan hangosan, hogy McCandless ezredes is hallhassa. – Istenverte mocskos dögök! Azt hiszik, jobbak nálunk, csak mert a kurafik tudnak olvasni, és egy kicsit pénzesebb családba születtek, de egyetlen olyannal sem találkoztam még, akit ne győznék le becsületes küzdelemben! – És hajlandó lenne lelőni azt ott? – kérdezte a tolmács. – Fizetnék érte, hogy lelőhessem! – mondta Sharpe vérszomjasan. Lawford rásziszegett, de Sharpe nem törődött a figyelmeztetéssel. – Fizetnék érte! – ismételte meg nyomatékosan. – Őfelsége azt szeretné, ha egészen közelről tenné meg – folytatta a tolmács. – Azt akarja, hogy robbantsa le a gazfickó fejét! – Ezer örömmel! – bólogatott Sharpe lelkesen. Kibiztosította a fegyvert, és megindult a férfi felé, akit feltehetően meg kellett volna mentenie. Mereven bámulta McCandlesst, ahogy közeledett felé, és Sharpe kemény arcán semmi más nem látszott, csak brutális, kegyetlen öröm. – Beképzelt skót kurafi – köpte oda neki. Az ezredes két oldalán várakozó őrökre nézett.

– Menjetek már innen, ti ostoba barmok, máskülönben a gatyátok is elázik ennek a szemétnek a vérétől! – A két férfi üres tekintettel meredt rá, és meg sem mozdultak, úgyhogy Sharpe úgy vélte, nyilván egyikük sem beszél angolul. Venkatesh doktor megpróbált elbújni a kapu árnyékába, és most elképedve rázta a fejét, ha arra gondolt, mi fog itt történni. Sharpe felemelte a puskát, és a cső vége alig hat hüvelykre lehetett McCandless arcától. – Üzen valamit Harris tábornoknak? – kérdezte egészen halkan. McCandless ismét elrejtette a megdöbbenését, épp csak egy pillantást vetett Lawfordra. Aztán már vissza is kapta a tekintetét Sharpe– ra, és leköpte a közlegényt. – Bárhonnan támadhat, csak nyugatról nem – mondta a skót halkan, aztán hangosan hozzátette: – Isten bocsássa meg bűneit! – A pokolba Istennel – mondta Sharpe, és meghúzta a ravaszt. A kova a helyére csattant, felszikrázott, de semmi sem történt. McCandless arca hátrarándult, mikor a kova szikrázott egyet, aztán őszinte megkönnyebbülés áradt el az arcán. Sharpe egy pillanatra habozott, aztán az ezredes gyomrába vágta a puskatust. A támadás keménynek tűnt, de az utolsó pillanatban visszafogta a mozdulatot. McCandless ennek ellenére kétrét görnyedt, és Sharpe felemelte az ékkövekkel kirakott puskatust, hogy lesújtson vele az ezredes ősz tarkójára. – Megállj! – kiáltotta Gudin. Sharpe megállt és megfordult. – Azt hittem, ki akarják irtani ezt a mocskos dögöt! Tipu felnevetett. – Egy ideig még életben kell tartanunk! De átment a próbán! – megfordult, és Gudinnek mondott valamit, amire Gudin elszántan válaszolt. Sharpe úgy vélte, nyilván most döntik el, mi legyen a sorsa, és imádkozott érte, hogy megúszhassa Tipu egyik cushoon– jába való, fájdalmas beiktatást. Egy másik indiai tiszt, egy magas fickó, Tipu tigriscsíkjait mintázó selyemtunikában, Maryvel beszélgetett, miközben Sharpe még mindig a földön kuporgó McCandless fölé tornyosult. – Harris küldte? – kérdezte McCandless halkan. – Igen – sziszegte Sharpe, de nem nézett az ezredesre. Mary a fejét rázta. Sharpe– ra nézett, aztán visszapillantott a magas indiaira. – Vigyázzanak a nyugati fallal – suttogta McCandless. – Semmi más! – A skót felnyögött, és úgy tett, mintha sokkal nagyobb fájdalmai volnának, mint amik valójában lehettek. Szárazon köhögött, megpróbált felállni, aztán összerogyott. – Áruló – mondta olyan hangosan, hogy Gudin is tisztán hallhassa – , áruló, és úgy is végzi, ahogy az efféle gazemberek szokták! Sharpe leköpte McCandlesst. – Ide jöjjön, Sharpe! – Gudin hangjában egyértelmű nemtetszés csengett, mikor kiadta a parancsot. Sharpe odamasírozott Lawford mellé, és Tipu egyik embere elvette tőlük a puskákat. Tipu intett McCandless őreinek, nyilvánvalóan azt mutatta, hogy a

foglyot visszavihetik a cellájába. Tipu ezek után elismerően biccentett egyet Sharpe felé, majd megfordult, és kivezette a kíséretét az udvarról. A magas, tigriscsíkos tunikába öltözött indiai intett Marynek. – Vele kell mennem, szívem – magyarázta a lány Sharpe– nak. – Azt hittem, együtt maradhatunk! – tiltakozott Sharpe. – Meg kell keresnem a kenyeremet – rázta a fejét Mary – , a kisfiáit kell angolra tanítanom! És sepernem és mosnom is kell, persze – tette hozzá keserűen. Gudin ezredes is közbeavatkozott. – Nemsokára csatlakozik majd magához – mondta Sharpe– nak – de egyelőre még mind a ketten... Hogy is mondjam... Próbára vannak téve? – Próbaidőn vagyunk, uram? – kérdezte Lawford. – Pontosan – bólintott Gudin. – És a próbaidős katonáknak nem jár még feleség. De ne aggódjon, Sharpe! Biztos vagyok benne, hogy az asszonya jó helyen lesz Rao tábornok házában! Most pedig menjen, Mademoiselle! Mary lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta Sharpe arcát. – Velem minden rendben lesz, szívem – suttogta – , és veled is, tudom! – Vigyázz magadra, kislány! – mondta Sharpe, és elnézte, ahogy a lány kimegy az udvarról a magas indiai tiszt nyomában. Gudin intett a kapu felé. – Hagynunk kell, hogy Venkatesh doktor rendesen bekösse a hátát, Sharpe, aztán mind a ketten új egyenruhát kapnak, és puskát is! Isten hozta önöket Tipu szultán hadseregében! Minden nap egy haiderit keresnek! – Ez aztán a jó zsold! – biccentett Sharpe elismerően. Egy haideri nagyjából fél koronát érhetett, és jóval fölötte volt a brit hadsereg közlegényeinek kiutalt napi két pennynek. – De nyilván hátralékban – tette hozzá Lawford gúnyosan. Még mindig nagyon mérges volt Sharpe– ra, amiért az megpróbálta lelőni McCandlesst, és az sem békítette meg, hogy a puska csütörtököt mondott. – A zsold mindig hátralékban van – vallotta be Gudin nagy vidáman – , de van a világon olyan hadsereg, ahol pontosan fizetnek? Hivatalosan minden nap egy haiderit keresnek, bár ritkán kapják meg, de más vigaszokról is mesélhetek! Most jöjjenek! – Odaintette magához Venkatesh doktort. Az indiai orvos felkapta a kosárkáját, és Gudinnel együtt otthagyta a palotát. Így esett hát, hogy Sharpe találkozott az új bajtársaival, és felkészült, hogy új ellenséggel nézzen farkasszemet: a saját seregével. ***

David Baird tábornok egyáltalán nem érzett lelkiismeret– furdalást Sharpe és Lawford miatt, minthogy katonák voltak, és azért kapták a zsoldjukat, hogy

veszélyes küldetéseket is vállaljanak, de attól még úgy vélte, felelősséggel tartozik a két férfiért. Az, hogy sem a brit, sem az indiai őrjáratok nem fedezték fel a két férfit, arra utalt, hogy talán tényleg eljutottak Széringapatamba, de minél többet gondolkozott Baird az akción, annál kevésbé érezte úgy, hogy valóban sikerülhet. Mikor először az eszébe jutott, kifejezetten jó ötletnek tűnt, de kétnapi elemezgetés után egész halom kifogás és ellenvetés jutott a tábornok eszébe. Azt persze mindig is sejtette, hogy még Ravi Sekhar segítségével is szánalmasan kis esélyük nyílik arra, hogy megmenekítsék McCandlesst, de remélte, hogy a legrosszabb esetben is megtudják, miféle híreket kapott McCandless, és az értesülést kijuttatják a városból, de most egyre inkább úgy vélte, hogy nagy eséllyel egyik férfi sem éli túl a küldetést. A legjobb esetben, gondolta, Sharpe és Lawford úgy kerülheti el a kivégzést, ha beáll Tipu seregébe, ami viszont azzal jár, hogy ellenséges egyenruhát viselnek, mikor a britek betörnek a városba. Ez ellen persze Baird igazán nem tehetett semmit sem, de megpróbálhatta útját állni az igazságszolgáltatás szörnyűséges baklövésének, ha elesik a város, úgyhogy aznap éjszaka, mikor a két hatalmas sereg már alig pár napi járóföldre a város falaitól vert tábort, Baird megkereste a 33. zászlóalj szállását. Shee őrnagy láthatóan megrémült a tábornok hirtelen felbukkanásán, de Baird megnyugtatta az őrnagyot, és azt mondta, hogy csak a könnyűgyalogsági századdal lenne egy kis dolga. – Semmi olyasmi nincs, amivel önnek bajlódnia kellene, őrnagy! Egyszerű kis könyvelési apróság! Szinte már lényegtelen! – Elkísérem Morris századoshoz, uram! – mondta Shee, aztán a fejébe csapta a kalapját, és végigvezette a tábornokot a tiszti sátrak mellett. – A legszélső az, uram! – mondta idegesen. – Szüksége van még rám? – Nem pazarolnám az idejét ilyen apróságokra, Shee, de természetesen hálás vagyok a segítségéért! Baird ingujjban találta Morris századost, amint egy meglepően gonosz külsejű őrmester társaságában, homlokráncolva épp a papírokat nézte át. Az őrmester a tábornok bejelentés nélküli érkezésére remegő vigyázzállásba kapta magát. Morris sietve egy ónbögrére csapta a kalapját; Baird gyanította, hogy a bögre csordultig lehet pálinkával. – Morris százados? – kérdezte Baird. – Uram! – Morris százados ijedtében fellökte a székét, ahogy felpattant, aztán lehajolt, hogy felvegye a szék támlájára terített, földre hullott vörös kabátot. Baird intett egyet, hogy mutassa, Morrisnak nem kell felvennie a kabátját. – Ne törődjön a formaságokkal, százados! Hagyja már azt a kabátot, fiam, hagyja már! Amúgy is kétségbeejtően meleg van, nem igaz? – Elviselhetetlen, uram! – mondta Morris idegesen. – Baird vagyok – mutatta be magát a tábornok. – Azt hiszem, még nem volt szerencsénk?

– Nem, uram! – Morris túlságosan is ideges volt ahhoz, hogy illően bemutatkozzon. – Üljön csak le, fiam – mondta Baird, és igyekezett kicsit megnyugtatni a kapitány felborzolt kedélyeit. – Üljön le! Szabad? – intett Baird Morris ágya felé, mintegy mutatva, ha nem gond, ő oda ülne le. – Köszönöm szépen – folytatta Baird, majd leült az ágyra, levette tollbokrétás kalapját, és a karimájával legyezte az arcát. – Azt hiszem, már nem is emlékszem rá, milyen az, ha hideg van! Ön szerint havazik még valahol ebben a világban? Istenemre mondom, ez az idő elgyengíti az embert, teljesen elgyengíti az embert! Pihenjen, őrmester! – Köszönöm, uram! – Hakeswill őrmester merev póza mintha egy hajszálnyit felengedett volna. Baird rámosolygott Morrisra. – Ezen a héten két embert is veszített, kapitány, nemdebár? – Két embert? – ráncolta a homlokát Morris. Az a senkiházi Sharpe megszökött, és vitte magával a bibbijét is, de ki mást veszítettek volna el? – Ó! – mondta aztán végül a kapitány. – Lawford hadnagyra gondol, uram? – Pontosan! Szerencsés fickó, nem gondolja? Ő viheti meg a jelentést Madraszba! Meglehetősen nagy megtiszteltetés egy ilyen fiatal tisztnek! – Baird elkeseredetten rázta meg a fejét. – Én a magam részéről egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az a kis összetűzés a minap valóban olyan jelentős lett volna, hogy külön írnunk kellene Madraszba, de hát Harris tábornok ragaszkodott hozzá, és az ezredesük ragaszkodott ehhez a Lawfordhoz! – Baird azt a kifogást emlegette fel, amivel megpróbálták megmagyarázni Lawford eltűnését. A döntés okozott némi kis felzúdulást a 33. zászlóaljban, mert Lawford az egyik legfiatalabb tiszt volt, és a jelentést vivő tisztek általában közeli előléptetést várhattak, úgyhogy inkább olyasvalakiknek adták ezt a megtiszteltető feladatot, akik valóban kitüntették magukat a harcban. Morris és a zászlóalj összes többi tisztje úgy vélte, hogy Lawford se nem harcolt kiválóan, se nem érdemelte meg, hogy előléptessék, de hát a kapitány aligha vallhatta volna be Bairdnek, hogy ez a véleménye. – Bizony, nagy szerencséje volt – nyögte ki végül Morris. – És már találtak a helyére embert, ugye? – kérdezte Baird. – Fitzgerald zászlóst, uram – mondta Morris. – Most persze már Fitzgerald hadnagy, úgy kellett volna mondanom. – Morris hagyta, hadd üljön ki a hangjába az elégedetlenség. Ő sokkal jobban örült volna, ha Hicks zászlóst léptethetik előre, de Hicksnek nem volt százötven fontja, hogy zászlósként megvehesse magának a hadnagyi rangot, míg Fitzgerald rendelkezett ennyi pénzzel, és ha Lawfor– dot valóban kineveznék kapitánnyá, amiért elvitte Madraszba a jelentést, hát Fitzgeraldnak kell majd a helyére lépnie. Morris véleménye szerint az új hadnagy túlságosan is engedékeny volt az emberekkel, de a rangért igenis ki kellett fizetni a pénzt, és ha Fitzgeraldnak volt meg ez az összeg, akkor neki kellett megkapnia az ideiglenes rangot.

– És a másik fickó, akit elveszítettek? – érdeklődött Baird, és igyekezett minél érdektelenebbnek hangzania. – A közlegény? Benne van már a könyvben, ugye? – Benne van már a könyvben, benne bizony, uram! – válaszolt a kérdésre Morris helyett az őrmester. – Hakeswill, uram! – mutatta be magát. – Obadiah Hakeswill őrmester, uram, a seregben nőttem fel, uram, és állok a szolgálatára, uram! – És hogy is hívják azt a csirkefogót? – kérdezte Baird Morristól. – Sharpe, uram – válaszolt ismét csak Hakeswill. – Richard Sharpe, és olyan istentelen kis mocsok féreg volt, uram, amilyet még életemben nem láttam, uram! – És a könyv? – kérdezte Baird a kapitányt; mintha meg sem hallotta volna az őrmester véleményét. Morris kapkodva kereste meg az asztalán terjengő rendetlenségben a büntetéseket soroló könyvet. A hadsereg ennek a végében tartotta a katonaszökevények leírásához használt formanyomtatványt. Végül aztán Hakeswill találta meg, és kurta, precíz mozdulattal nyújtotta át a tábornoknak. – Uram! Baird átlapozta a könyvet, és nemsokára megtalálta Sharpe hadbírósági tárgyalásának is a jegyzőkönyvét. – Kétezer korbácsütés! – mordult fel a skót katona elképedve. – Alighanem komoly bűntett lehetett! – Megütött egy őrmestert, uram! – jelentette ki Hakeswill vérszomjasan. – Talán épp önt? – kérdezte Baird szárazon, és végigmérte az őrmester dagadt, lila orrát. – Méghozzá mindenféle provokáció nélkül, uram! – mondta Hakeswill őszinte értetlenséggel. – Isten látja a lelkemet, mindig gyengéd kedvességgel kezeltem az ifjú Dick Sharpe– ot! Mintha a saját gyermekem lett volna, no nem mintha lennének saját gyermekeim, legalábbis én egyetlenegyről sem tudok, nem ám! De nagyon nagy szerencséje volt, hogy kétszáz ütés után elengedték, és látja, mivel hálálta meg nekünk? – Hakeswill sértetten szipákolt egyet. Baird nem válaszolt, hanem a könyv végére lapozott, és megkereste a Richard Sharpe nevére kitöltött nyomtatványt. Az szerepelt alatta, hogy Sharpe huszonkét éves és hat hónapos, bár az adat mellé Morris százados, már ha valóban ő töltötte ki a nyomtatványt, egy kérdőjelet tett. Sharpe magasságát hat lábnak adták meg, ami alig négy hüvelykkel lehetett kisebb Bairdnél magánál, pedig ő volt a hadsereg egyik legmagasabb katonája. A „felépítés és alkat” rovatba Morris azt írta, hogy „jól megtermett”, aztán következett egy sor újabb bejegyzés. Fej, Arc, Szem, Szemöldök, Orr, Száj, Nyak, Haj, Váll, Kar, Kéz, Comb, Lábszár, Láb – Morris mindegyik mellé odaírta, Sharpe– ra mi jellemző, és a sok kis adat meglehetősen megbízható leírást adott a hiányzó katonáról. Arra, hogy hol született, csak annyit írtak, Londonban, míg az „előző foglalkozás” mellé a „tolvaj” szócska került. A formanyomtatványon ezenkívül

még szerepelt a szökés napja és helye, és leírták azt is, utoljára milyen ruhában látták a szökevényt. Az utolsó rubrika az „általános megjegyzések” címet viselte, és Morris azt írta bele, hogy „a hátán korbácsolás okozta hegek, veszélyes ember”. Baird megrázta a fejét. – Kiváló leírás, kapitány – mondta a vezérőrnagy. – Köszönöm, uram! – Már szétosztották? – Holnap osztjuk szét, uram! – vörösödött el Morris. A nyomtatványt négyszer le kellett volna másolniuk. Az egyik példány a hadsereget vezető tábornoknak járt, aki lemásoltatta volna, és minden, az irányítása alá tartozó egységnek juttattatott volna belőle. Egy másik példányt Madraszba kellett volna küldeniük, hátha Sharpe oda szökött. A harmadik példányt Londonba küldték volna, a hadügyminisztériumnak, hogy ismét lemásolják, és szétosszák a toborzó őrmesterek között, hogy akkor is elkapják, ha Sharpe valahogy visszajutna Angliába, és megpróbálna ismét belépni a hadseregbe. Az utolsó példányt általában a szökevény egyházkerületébe küldték el, hogy minden szomszédját figyelmeztessék, miféle árulót melengettek a keblükön, és hogy a helyi csendőrség is tudjon róla, hogy megszökött a hadseregből. Sharpe nem tartozott egy egyházkerülethez sem, de ha egyszer Morris végül utolérte volna magát a papírmunkával, és a századírnok is megcsinálta volna az előírt másolatokat, az egész hadsereghez eljuttatták volna a leírását. Ha Sharpe– ot ezek után megtalálják Széringapatamban, márpedig Baird gyanította, hogy Sharpe csak ott lehet, akkor le kellene tartóztatniuk, de nagyobb esély volt rá, hogy ott helyben megölnék. A legtöbb katona gyűlölte a szökevényeket, nem is annyira azért, mert elárulták a zászlót, hanem mert meg merték tenni, amiről sokan mások álmodozni is alig mertek; és egyetlen tiszt sem volt hajlandó megbüntetni az embereit azért, mert megöltek egy katonaszökevényt. Baird visszatette a nyitott könyvet Morris asztalára. – Azt szeretném, ha hozzátenne még valamit az „általános megjegyzésekéhez – nézett a tábornok a kapitányra. – Természetesen, uram! – Elég annyit odaírnia, hogy életbevágóan fontos, hogy Sharpe közlegényt élve fogják el! És ha elfognák, egyenesen hozzám hozzák vagy Harris tábornokhoz! Morris tátott szájjal bámult Bairdre. – És ön, uram? – Baird, B– A– I– R– D. Vezérőrnagy. – Igen, uram, de... – Morris épp megkérdezte volna, hogy ugyan, mi dolga lehetne egy vezérőrnagynak egy katonaszökevénnyel, aztán rájött, hogy egy efféle kérdésre semmiképp sem kaphatna udvarias választ, úgyhogy sietve belemártotta a tollát a tintába, és beírta a Baird által kért megjegyzést. – Ön szerint viszontlátjuk még Sharpe– ot, uram? – kérdezte. – Nagyon remélem, kapitány! – Baird felállt. – Még imádkozom is érte!

Most pedig megköszönhetem a szívélyes vendéglátást? – Természetesen, uram, igen, uram – Morris félig felállt, miközben a tábornok kiment, aztán visszarogyott a székre, és dermedten bámulta a papíron saját keze vonását. – Mi az Isten haragja lehet ez? – kérdezte, mikor Baird már mindenképp hallótávolságon kívül lehetett. Hakeswill a levegőbe szipákolt. – Semmi jó nem sül ki belőle, uram, semmi jó! Morris kibányászta a pálinkásbögrét, és jócskán meghúzta. – Először azt a senkiházit elhívják Harris sátrába, aztán elszökik, aztán meg ez a Baird azt mondja, hogy viszontlátjuk még, és ráadásul élve akarja! De miért? – Sharpie dolgaiból sosem sül ki semmi jó, uram – mondta Hakeswill – , elvitte a nőjét is, és eltűnt, uram! Ezt a viselkedést még egy tábornok sem bocsáthatja meg neki, nem ám, uram! Ez megbocsáthatatlan! A hadsereg is ebek harmincadjára jut, uram! – Nem szegülhetek ellene Baird parancsának – motyogta Morris. – De nem akarja, hogy Sharpie visszajöjjön hozzánk, ugye, uram? – kérdezte Hakeswill lázasan. – Egy közlegény, aki a tábornokok kedvence? Legközelebb már az őrmesteri stráfot is megkapja! Hakeswill szava már ennek az eshetőségnek a puszta gondolatára is elakadt. Az egész arca megrángott sértett haragjában, aztán nagy nehezen erőt vett magán. – Ki tudja, uram – vetette fel ravaszkodva – , lehet, hogy az a kis mocsok titokban jelentéseket tett magáról meg rólam, uram, amilyen gerinctelen áruló! Nem akarunk kígyót melengetni a keblünkön, ugye, uram? Nem akarjuk megzavarni a század békés légkörét, uram, nem akarjuk egy tábornok spiclijét dédelgetni! – Egy tábornok spiclijét? – kérdezte Morris halkan. A kapitány rosszindulatú ember volt, és bár nem volt sokkal rosszabb a többi tisztnél, és tartott a felsőbb ellenőrzéstől, túlságosan is lusta volt ahhoz, hogy rendesen átnézze és kigyomlálja a zsoldkönyvből is könnyen kiolvasható kisebb– nagyobb csalások nyomait. Ami pedig még ennél is jobban aggasztotta, az az volt, hogy Sharpe esetleg valahogy elárulja azt is, miféle része volt a Sharpe megkorbácsolásába torkolló hamis vádban, és bár teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy egy egyszerű közlegénynek ekkora szava legyen a hadseregben, az sem tűnt sokkal hihetőbbnek, hogy egy tábornok átkutyagoljon az egész táboron, hogy erről a közlegényről beszélgessen egy kapitánnyal és egy őrmesterrel. Valami nagyon különös dolog folyt a háttérben, és Morris utálta a különös, fenyegető dolgokat. Nem akart semmi mást, csak békét, nyugalmat, és hogy Sharpe semmiképp se legyen a közelében. – De nem hagyhatom le a megjegyzést a nyomtatványról! – panaszkodott Hakeswillnek, és az újonnan papírra vetett szavakra mutatott Sharpe leírásán. – Nem is kell lehagynia, uram! Már ha megbocsát, uram! Itt senkinek sem

adnak ilyen nyomtatványt, a 33.– ban aztán nem, uram! Nekünk nem kell nyomtatvány, ugyebár, uram! Tudjuk, hogy néz ki az a kurafi, tudjuk ám, úgyhogy nekünk senki nem ad nyomtatványt, egy szálat sem! Mindig így van! Úgyhogy én majd szépen elmondom mindenkinek, ha csak látja azt a szemét kis Sharpie– t, szórja meg ólommal a veséjét, nagy szolgálatot tesz a hadseregnek! – Hakeswill látta, hogy Morris milyen ideges. – Nem lesz belőle semmi baj, uram, nem, már persze ha a kis disznó Széringapatam– ban van, mikor leromboljuk azt a patkányfészket! Gyorsan végzünk majd vele, és már többet is tettünk érte, mint amennyit érdemelne! Semmi jó nem sül ki belőle, bármiben sántikál is, érzem ám a zsigereimben is, és aki rosszban sántikál, az jobb, ha már nem sántikál semmiben, én mondom, uram! A Szentírásban is benne van! – Biztos vagyok benne, hogy igaza van, őrmester, biztos vagyok benne – mondta Morris, és becsukta a büntetőkönyvet. – Tegye, amit a legjobbnak lát, őrmester! Tudom, hogy önben megbízhatok! – Megtisztel, uram! – lihegte Hakeswill megjátszott érzelmes– seggel. – Megtisztel! És megnyúzom én magának azt a gazembert, uram, egészen apró darabokra szedem! Széringapatamban. Mert ott lesz. ***

– Mi a fészkes fenét képzelt, mit csinál, Sharpe? – csattant fel Lawford haragosan. A hadnagy túl dühös volt ahhoz, hogy továbbra is közlegénynek tettesse magát, és különben is, aznap először a két férfi szinte teljesen egyedül volt. Egyedül, de nem őrizet nélkül, mert bár a déli fal egyik mellvéd– kiszögellésében őrködtek, Gudin zászlóaljából vagy egy tucat francia is ott volt a közelükben, beleértve a zömök, Rothiére névre hallgató őrmestert is. A szomszédos kiszögellésből figyelték az újonnan toborzott briteket. – Az ég szerelmére, közlegény – sziszegte Lawford – , az egész hadsereg színe előtt korbácsoltatom halálra, ha egyszer visszaérünk! Azért jöttünk, hogy megmentsük McCandless ezredest, nem azért, hogy megöljük! Megőrült? Sharpe délre bámult, a tájat nézte, és nem szólt egy szót sem. Jobbra a sekély folyó meredeken emelkedő, zöld partok között kanyargott. Ha megérkezik a monszun, a folyó majd megduzzad, és kitölti a hatalmas, mély medret, ellepi a folyóágy mélyéről elővillanó, széles, lapos köveket. Most már sokkal jobban érezte magát, mert Venkatesh doktor valami olyan sebbalzsammal kente be a hátát, ami a fájdalmat is jótékonyan csillapította. Az orvos aztán új kötést rakott rá, és figyelmeztette Sharpe– ot, hogy semmiképp sem szabad benedvesítenie a kötszert, viszont minden áldott nap cserélnie kell, amíg csak teljesen rendbe nem jön a háta. Gudin ezek után átvitte a két britet a város délkeleti csücskéhez közel

található barakkokba. A barakkban minden egyes katona európai volt, a többségük persze francia, de volt egy pár svájci, néhány német, és két brit is. Mindannyian a francia gyalogság kék zubbonyát viselték, de nem volt már több felesleges egyenruhájuk, úgyhogy Rothiére hadnagy két tigriscsíkos tunikát utalt ki Sharpenak és Lawfordnak, pont ugyanolyanokat, mint amilyeneket Tipu emberei is hordtak. A tunikákat nem elöl kellett begombolni, mint az európai felsőruhákat, hanem a fejükön kellett áthúzni, hogy belebújjanak. – Hát ti honnan vagytok, gyermekeim? – kérdezte egy angol hang, miközben Sharpe épp a festett vászontunikát rángatta át a vállán. – A 33. zászlóaljból! – A Zablepényesektől? – kérdezte a férfi. – Azt hittem, északon vagytok, Kalkutta környékén! – Tavaly lehoztak minket Madraszba – mondta Sharpe. Óvatosan leült az ágyára. Indiai munka volt, nem lécekből állt, hanem köteleket fontak át a fakereten. Meglepően kényelmesnek bizonyult. – És ti honnan jöttetek? – kérdezte az angolt. – Őfelsége istenverte királyi tüzérségétől, öcsém, mind a ketten! Három hónapja szöktünk meg! Johnny Blake vagyok, az meg ott Henry Hickson! – Én meg Dick Sharpe vagyok, és ő Bili Lawford – mondta Sharpe, és bemutatta a hadnagyot is, aki elképesztően szerencsétlenül nézett ki térdig érő, fehér– bordó tigriscsíkos tunikájában. Keresztben két öv feszült a mellkasán, egy pedig a derekát övezte, ott lógott a bajonett és a tölténytartó erszény. Nehéz francia puskákat kaptak, és figyelmeztették őket, hogy nekik is ki kell venniük a részüket az őrködésből, akárcsak a kis zászlóalj többi tagjának. – Sokkal többen voltunk ám – mondta Blake – , de Indiában hullnak az emberek, mint a legyek! Általában a láz viszi el őket! – De azért nem olyan rossz itt – vetette fel Henry Hickson. – Az étel egész jó. Rengeteg a bibbi, és Gudin igazán derék tiszt. Ilyen jó tisztünk sosem volt még! – Csupa szemétláda parancsolgatott nekünk! – bólogatott Blake is. – Miért, nem mind olyanok? – kérdezte Sharpe. – És a zsold sem rossz, már ha megkapja az ember. Most épp öt hónap késésben vannak, de talán majd megkapjuk, ami jár, ha a kanócot is kivertük a britekből! – nevetett fel Blake már a puszta ötletre is. Blake– nek és Hicksonnak nem kellett őrséget állnia, hanem inkább a közeli kiszögellésben kuporgó, hatalmas, tigrisszájú ágyút bízták rájuk. Sharpe és Lawford kettesben őrködtek, és ez a viszonylagos magány bátorította fel a hadnagyot annyira, hogy végre kitörjön belőle a dühödt indulat. – Semmit nem tud felhozni a mentségére, közlegény? – nézett kihívóan Sharpe– ra, aki még most is csak békésen bámulta a szigetvárostól délre fekvő, lágy lejtésű dombok közt kanyargó folyót. – Nos? – kérdezte Lawford. Sharpe végre ránézett. – Te is megtöltötted az egyik puskát, nem, Bili?

– Természetesen! – Találkoztál már ilyen fényes és apró szemcséjű puskaporral? – meredt Sharpe a hadnagy arcába. – Lehetett volna finomított puskapor is! – Ilyen fényes? – kérdezte Sharpe megvetően. – A finomított puskapor tele van patkányürülékkel és fűrészporral! És komolyan azt hitted, Bili – gúnyosan megnyomta a hadnagy nevét – , hogy az a kis kurafi Tipu töltött puskát ad a kezünkbe, mielőtt megbizonyosodott volna róla, hogy megbízhat bennünk? Mikor ő maga is csak alig hat lépésre állt tőlünk? És egyáltalán megkóstoltad te azt az állítólagos puskaport? Mert én igen, és egyáltalán nem volt sós! Az nem puskapor volt, hadnagy, hanem vagy tintapor, vagy valamiféle festékőrlemény, de bármi volt is, semmiképp sem robbant volna be! Lawford döbbenten nézett Sharpe– ra. – Tehát te tudtad, hogy a fegyver nem fog elsülni? – Még szép, hogy tudtam, hogy a fenébe ne tudtam volna! Másképp meg sem húztam volna azt a tetves ravaszt! Komolyan azt akarod mondani, hogy neked nem tűnt fel, hogy az nem puskapor? Lawford elfordult. Ismét bolondot csinált magából, és megint csak elvörösödött, mikor rájött. – Bocsánatot kérek – mondta. Teljesen elkeseredett, és úgy érezte, hogy bosszantóan életképtelen ehhez a tanulatlan közlegényhez képest. Sharpe elnézte, ahogy Tipu egyik fegyveres őrjárata visszalovagol a városba. Hárman közülük megsebesültek, és a társaik támogatták őket a nyeregben, ami arra utalt, hogy a britek már nem lehetnek messze. – Bocsásson meg, uram – mondta nagyon halkan, és szándékosan uramozta Lawfordot, hátha ezzel kicsit ki tudja engesztelni a hadnagyot – , de nem akarok tiszteletlen lenni! Épp csak megpróbálnám életben tartani magunkat! – Tudom, és én is bocsánatkéréssel tartozom! Tudnom kellett volna, hogy az nem puskapor! – Megzavarta az embert a helyzet – mondta Sharpe, és megpróbálta valahogy megvigasztalni a társát. – Különösen, hogy ez a Tipu is ott volt. Kövér kis kurafi, nem? De jól szerepelt, uram! – Sharpe őszinte lelkesedéssel beszélt, mert tudta, hogy a hadnagynak most nagy szüksége van a bátorítására. – És istentelenül okos volt, uram, mikor azt mondta, hogy kötényt visel! Le kellett volna fröcskölnöm egy kis tintával az egyenruháját, nem, uram? De eszembe sem jutott, ám ön mégis kihúzott minket a bajból! – Brookfield közlegényre gondoltam – mondta Lawford, és valóban enyhe büszkeség töltötte el, ha ihletett hazugságára gondolt. – Ismered Brookfieldet? – Stanbridge úr századának az írnokát? Azt a kis szemüveges fickót? Tényleg kötényben jár– kel? – Azt mondja, úgy nem tintázza össze magát! – Mindig is vénasszonynak néztem – morogta Sharpe lenézően – , de ön

nagyon derekasan helytállt, uram! És még valamit mondok! Most már hamarosan el kellene tűnnünk innen, mert most már tudom, miért jöttünk! Nem kell megtalálnunk azt a kereskedőt sem, egyszerűen csak ki kell jutnunk valahogyan! Hacsak nem gondolja úgy, hogy meg kellene próbálnunk megszöktetni a nagybátyját, de ha nem, akkor akár az első adandó alkalommal meg is szökhetünk, mert most már tudom, miért jöttünk! Lawford döbbenten nézett rá. – Tudod? – Az ezredessel váltottam pár szót, uram, miközben eljátszottuk azt a szép kis színdarabot odalenn a palotában. Azt mondta, csak annyit mondjunk meg Harris tábornoknak, hogy ne menjen a nyugati fal felé. Semmi mást, csak ezt! Lawford meredten nézte Sharpe– ot, aztán átpislogott a város felett a nyugati fal felé, de semmi gyanúsat nem látott. – Jobb lenne, ha nem szólítanál uramnak – mondta. – Egészen biztos vagy benne? – Kétszer is mondta! Kerüljük el a nyugati falat! A szomszédos kiszögellésről harsanó kiáltás hallatára megfordultak. Rothiére délre mutatott, és erősen ajánlotta, hogy a két angol inkább arrafelé nézzen, amerre kellene, ahelyett, hogy nyugatra bámulnának, mint a sültbolondok. Sharpe engedelmesen délre nézett, bár semmi látnivaló nem akadt arra, legfeljebb csak pár nő, fejükön megrakott kosárral, és egy vézna, anyaszült mezítelen fiúcska, aki a kecskéket terelte a folyóparton. Sharpe úgy vélte, most már az a kötelessége, hogy valahogyan megszökjön, és visszajusson a brit hadsereghez, de hogy a pokolba tudná megtenni? Ha most le kellene ugrania a falról, gondolta Sharpe, alighanem eltörné a lábát, de még ha túl is élné az ugrást, csak a városfal körül futó árokban lenne, és ha valahogy abból kimászna, még akkor sem érne messzebbre, mint a várost keletről és délről övező katonai táborba. Ha elég szerencsés lenne, és valahogyan sikerülne elszöknie az elől a több száz katona elől, aki a nyomába eredne, még mindig át kellene kelnie a folyón, miközben a városfalon állomásozó minden egyes fegyver őt próbálná meg eltalálni, és ha netán átérne a folyón, akkor egyenest Tipu odaát várakozó lovas katonáiba futna. A városból való menekülés puszta lehetetlensége is elég volt hozzá, hogy elmosolyodjon. – Isten tudja, hogy a fenébe jutunk ki innen – mondta Lawford– nak. – Talán éjszaka? – vetette fel Lawford gondolkozás nélkül. – Már feltéve, hogy valaha ránk merik bízni az éjszakai őrséget – nézett rá Sharpe kétkedve, aztán Maryre gondolt. Vajon itt hagyhatná a városban? – Akkor hát mitévők legyünk? – kérdezte Lawford. – Amit a hadseregben tenni szoktunk – mondta Sharpe sztoikus nyugalommal. – Sietünk, aztán vakarjuk a seggünket. Várunk a pillanatra. Jönni fog, jönni fog! És időközben talán azt is kideríthetnénk, hogy mi a fenét csinálnak ezek a szurtos képű ördögök a nyugati falnál, nem? Lawford összerázkódott.

– Örülök, hogy magammal hoztam, Sharpe! – Tényleg? – vigyorgott Sharpe erre a dicséretre. – Hát megmondom, hogy én minek fogok örülni! Ha hazavisz végre a sereghez! – és ebben a pillanatban, azok után, hogy hetek óta már csak a szökésről álmodozott, Sharpe hirtelen megértette, hogy amit mondott, azt úgy is gondolta. Vissza akart menni a sereghez, és igencsak meglepte ez a felfedezés. A sereg egészen eddig csak untatta Richard Sharpe– ot, aztán pedig mindent megtett, hogy megtörje. Még meg is korbácsolták, de most, Széringapatam városfalán állva rájött, hogy hiányzik neki a sereg. Mert Richard Sharpe ebben a pillanatban jött rá, hogy a szíve mélyén ő bizony katona. Hatodik fejezet

Nagy– Britannia és Haidarábád seregei négy nappal később érték el Széringapatamot. Jövetelük első tanúbizonysága az a hatalmas porfelhő volt, mely vastagon szállt fel, és az egész keleti égboltot elhomályosította – több ezer pata, csizma és kerék verte fel a ködszerűen sűrű, fojtó port. A két hadsereg a várostól messze, keletre kelt át a folyón, és most a déli parton táboroztak. Mikor Sharpe felhágott Gudin többi emberével a majszuri kapu fölötti tüzérállásba, látta, ahogy az első brit lovas őrjáratok feltűnnek a távolban. Egész áradat lovas csörömpölt át a kapu alatt, hogy szembeszálljon velük. Tipu embereinek zöld és skarlátvörös zászlócskák lengedeztek a lándzsáin, és jókora selyemlobogók emelkedtek a fejük fölé, rajta egy arany napkorong skarlát mezőn. Mikor a katonák már kilovagoltak a kapuból, jókora ökrösszekér– sor indult meg a városba, nyikorgó kerekükön, imbolyogva hozták be a rizst, a gabonát és a babot. Széringapatamban víz bőven volt, hiszen nemcsak a Cauvery folyó folyt el a városfal alatt, de minden egyes utcának is megvolt a saját kútja, és most Tipu arról is gondoskodott, hogy a gabonaraktárak dugig meg legyenek tömve. Idefenn, a lőréseknél már mozdulni sem lehetett a sok lőszertől. Minden szegletben fegyverek álltak, és a falak mögött már fel voltak támasztva a tartalék fegyverek is, ha netán egyiket– másikat hirtelen cserélni kellene. Sharpe életében nem látott még ennyi fegyvert egy helyen. Tipu szultán komolyan vette a tüzérséget, és minden létező méretű és formájú ágyút begyűjtött a városába. Némelyik ágyú csövét ugrásra készen kuporgó tigrisnek mintázták meg, másokat díszes, cirádás arab betűkkel írtak végig, de akadt olyan fegyver is, amit Franciaországból hozattak, és még ott ékeskedett a régi, Bour– bon– liliomos címer a csövén. Hatalmas, több mint húsz láb hosszú csövű ágyúk is voltak, ezek kis híján ötven fontos kőlabdákat lőttek ki, és kisebb ágyúk is akadtak, melyek alig voltak hosszabbak egy puskánál, és egyesével lőtték ki a gránátokat. Tipu minden lehetséges brit támadást az ágyútűz özönével

akart visszaverni. És nem csak ágyútűzzel. Ahogy a két hadsereg katonái egyre közelebb masíroztak a városfalhoz, a rakétakezelők előhozták különös fegyvereiket, és a mellvédre helyezték. Sharpe még soha életében nem látott rakétát, és most eltátott szájjal bámulta, ahogy a rakétakötegeket a fal mellé támasztják. Mindegyik rakéta egy négyöt hüvelyk széles és tizennyolc hüvelyk hosszú vascsőből állt, és embermagas bambuszrúd lógott ki belőlük. A vashengert durván megmunkált ónkúp zárta le, és a kúpok mindegyikében vagy egy tömör lövedék volt, vagy valamiféle robbanótöltet, melyet a rakéta saját, hajtóanyagként használt puskaportöltete robbantott fel. A rakéták kilövéséhez csak meg kellett gyújtani a vashengerek végéből kilógó, összecsavart papírhengert. Néhány rakétát külön becsomagoltak még papírba is, aztán vagy acsarkodó tigriseket festettek rá, vagy a Koránból vett idézetekkel írták teli. – Valahol Írországban egy fickó is hasonló fegyveren dolgozik – mondta Lawford Sharpe– nak – , bár gondolom, ő nem fest tigrisfejeket a rakéták hegyére! – De hogyan céloznak ezekkel a nyamvadt micsodákkal? – kérdezte Sharpe. A rakéták egy részét már kilövésre készen tették fel a falra, de sehol nem látta a célzáshoz szükséges ágyúcsöveket, egyszerűen csak a mellvédre fektették ezeket, és nagyjából arra fordították, amerre lőni akartak vele. – Tulajdonképp nem is kell velük célozni – mondta Lawford – , legalábbis nem hinném, hogy kell! Egyszerűen csak irányba fektetik őket, és meggyújtják! Hírhedten pontatlanok – tette hozzá – , legalábbis remélem, hogy azok lesznek! – Nemsokára meglátjuk – válaszolta Sharpe, ahogy újabb kordéra való különös lövedéket cipeltek fel a rámpán a mellvédre. Sharpe kíváncsian várta, hogy kilőjék a rakétákat, de végül világossá vált, hogy a brit és haidarábádi seregek nem közelítik meg azonnal a várost, így hát nem kerülnek lőtávon belülre, hanem inkább jókora távolságból, délről kerülik meg Széringapatamot. A két sereg kínosan lassan haladt. Hajnalban tűntek fel, de napszálltára még mindig nem fejezték be a szigetre épült város félköríves kerülését. A városfalakra hatalmas tömegekben hágtak föl a kíváncsi bámészkodók, hogy tátott szájjal nézzék azt az elképesztő mennyiségű marhát, gyalogságot, lovascsapatokat, ágyúkat, tábori segítőket és szekereket, melyek betöltötték dél felé az egész vidéket. A sereg körül olyan sűrűn kavargott a por, mint odahaza, Angliában a téli köd. Időről időre a por még átláthatatlanabbul gomolyodott fel – ilyenkor Tipu hírhedt lovassága csapott le az ellenség egy– egy gyengének tűnő pontjára, de a szövetséges seregek lovascsapatai minden egyes alkalommal a helyükön voltak, és a por csak még magasabbra verődött, ahogy a csapatok egymásnak rontottak, összecsaptak, köröztek, és harcoltak. Tipu egyik embere egy brit csákóval a lándzsája hegyén lovagolt vissza a falak alá, és a város lakossága éljenzésben tört ki, de idővel az ellenség számbeli fölénye meghozta az eredményét, és az ujjongás lassan elhalt, ahogy egyre több majszuri lovas gázolt át sebesülten, véresen a Cauvery déli gázlóján.

Miután a széringapatamiakat visszaverte, az ellenség is felbátorodott, és egy– egy csapat közelebb merészkedett a városhoz. Pár tiszt lassan ügetve megindult a folyó felé, hogy jobban szemügyre vehessék a városfalakat, és egy ilyen kíváncsi csapat érdemelte ki az első rakétasorozatot is. Sharpe őszinte lelkesedéssel nézte, ahogy az egyik tiszt elforgatott egy rakétát úgy, hogy az ónkupák egyenesen a legközelebbi lovascsoportra mutasson. A tiszt mellett ott várakozott egy rakétás is, és lendületesen himbált egy jókora, lassan égő gyújtópálcát, hogy a hegye forró és fényes maradjon. A tiszt egy ideig még bajlódott a rakéta célzásával, aztán végül megelégedett az eredménnyel, hátralépett, és bólintott egyet a rakétásnak. A férfi elvigyorodott, és a gyújtóst a rakéta tövéből kilógó papírtekercs alá tartotta. Sharpe úgy vélte, hogy a papírt alighanem puskaporral elkevert vízbe áztatták, aztán hagyták megszáradni, mert az anyag azonnal lángra kapott, és a tűz gyorsan felkúszott a papíron. A rakétás sietve hátrébb lépett. A fénylő csík a vashengerbe futott, egy pillanatig teljes volt a csend, aztán hirtelen az egész rakéta megrázkódott, és a cső aljából fényes láng tört elő, majd megakadt, és ismét felfénylett. A begyulladófélben lévő töltet ereje kilökte a nehéz rakétát gondosan beirányzott helyéről, de most már nem lehetett újra irányba állítani a fegyvert, mert a hengerből olyan vadul köpködött elő a vöröses láng, hogy még a rakéta hosszú bambuszfarkát is megperzselte. A fényes csóva hirtelen felmorajlott, és vakítóan szikrázni kezdett. Olyan hangja volt, mint egy vízesésnek, de víz helyett füstöt és szikrákat köpött mindenfelé, aztán a rakéta mozogni kezdett. Egy pillanatig csak remegett, egy– két hüvelyknyit csúszott előre a mellvéden, aztán hirtelen felszáguldott a levegőbe, és vaskos füstfelhőt, valamint széles, megperzselt nyomot hagyott maga után a kövön. Pár másodpercig úgy tűnt, hogy a nehéz rakéta nem maradhat fenn a levegőben, a hosszú bambuszfarok fel– felbukott, ahogy a súlyos fémhenger a gravitációval küzdött, de aztán a füstcsóva őrületes örvénylése közepette meglódult a már– már a fal tövéig lesüllyedt rakéta, végre erőre kapott, és elszáguldott, át a városárkon, a katonai táboron, át még a folyón is. Reptében szikracsóvát, füstöt, lángokat szórt mindenfelé, és ahogy a puskapor kezdett kifogyni a töltetből, lassan lehanyatlott a földre. A rakéta útjába került fegyveresek sietve összecsukták a látcsöveiket, és menekültek, amerre csak láttak, mikor a tüzes istennyila sivítva lecsapott közéjük. A rakéta megbillent, a földre esett, pattant egyet, gurult, aztán halk pukkanással felrobbant, és lángot és fehér füstöt okádott. Egyetlen lovas katonát sem sebesített meg, de a városfalon várakozó majszuriak heves éljenzésben törtek ki. Sharpe is velük ujjongott. A falon kicsit feljebb egy ágyú nyitott tüzet egy másik lovascsoportra. A lövés füstje kigomolygott a tábor fölé, és lassan lesüllyedt a fal tövébe, miközben a jókora golyó sivítva száguldott át a folyó felett, és kibelezett egy lovat. A tüzéreket senki sem éljenezte meg. Az ágyú feleolyan látványos sem volt, mint a rakéta. – Több ezer ilyen tetves istennyilája van! – jegyezte meg Sharpe Lawfordnak, és a rakétakupacra mutatott.

– De valóban nem valami pontosak! – válaszolta Lawford kimért elégedetlenséggel a hangjában. – De ha egyszerre eleget lő ki valaki, az ember nem is tudja, hogy az árnyékvilágon van– e még, vagy már a túlvilágon! Nem örülnék, ha egyszer egy tucat ilyesmi boldogtalanabbik végén találnám magam! A hátuk mögött a város egyik magas, fehér minaretéből a mü– ezzin esti imára szólította a muzulmán híveket, és a rakétakezelők sietve széthengergették kis imaszőnyegeiket, majd nyugatra, Mekka felé fordultak. Sharpe és Lawford szintúgy nyugatra néztek, bár nem azért, mert fontolgatták, hogy áttérnek Tipu szultán hitére, hanem mert a brit és indiai lovasság előőrsei már a Cauvery déli ágán túli lapályon jártak, jól lehetett látni őket a Majszuri kapu tetejéről. A két hadsereg fő csapatai a várostól jóval délre táboroztak le, de a lovasok előrevágtattak, hogy kikémleljék a nyugati vidéket, és előkészítsék a következő napi rövid menetelésre. Sharpe még azt is látta, ahogy az egyik tiszt kijelöli, hogy a tábori személyzet majd hol emelje fel a sátrakat. Úgy tűnt, hogy Harris tábornok végül úgy döntött, nyugatról támad – nyugatról, az egyetlenegy irányból, ami ellen McCandless figyelmeztette volna. – Szerencsétlen, nyomorult barmok – motyogta Sharpe, bár sem ő, sem pedig Lawford nem tudta, mi is olyan veszélyes a nyugati védőfalon. Egyelőre még arra sem nagyon nyílt esélyük, hogy megpróbáljanak megszökni a városból. Mindig figyelte őket valaki, sosem hagyták, hogy éjszaka őrködjenek, és Sharpe tudta, hogy a leghalványabb kísérlet is, hogy kitörjenek a városból, azonnal a halálba vezetne, de megértette azt is, hogy amíg nem bizonyították be, hogy megbízhatóak, őt is és Lawfordot is állandóan őrizni fogják. – Szó sincs róla, hogy ne bíznának meg bennetek – mondta Henry Hickson az első este – , épp csak amíg nem látták, hogy gond nélkül beledörgölitek a lábatokat a régi pajtásokba, nem tudják, hogy kellően tökös legények vagytok– e, vagy sem! Hickson eközben épp kirojtosodó bőr ujjvédőjét varrogatta, kellett, hogy valami megóvja a kezét, miközben az ágyúval dolgozik. A tüzérnek be kellett fognia a lyukat, nehogy lefojtásnál véletlenül levegő szoruljon a csőbe, és begyújtsa az esetleg visszamaradt puskaporszemcséket, és Hickson megfeketedett, elrongyolódott ujjvédője is elárulta, hogy milyen régóta szolgált már őfelsége királyi tüzérségénél. – Ez már Amerikában megvolt – dünnyögte Hickson, és felmutatta a megviselt bőrdarabot. – Egy kislány varrta nekem, még Charlestonban. Édes kis bogyó volt, szó se róla! – Mióta szolgáltál őfelsége tüzérségénél? – kérdezte Lawford az őszes hajú Hicksont. – Egy istenverte életen át, Bili fiam! Hetvenhatban álltam be a seregbe! – nevetett fel Hickson. – Királyért meg az országért! Menjünk, mentsük meg a gyarmatokat, nemdebár? Miközben csak fel– alá masíroztam valami vadidegen helyen, mint egy elveszett bárányka, és néha összevissza belelőttem a semmibe!

Ott kellett volna maradnom, ott bizony, mikor kivertek minket, de amilyen ostoba voltam, nem tettem meg! Aztán Gibraltárba mentünk, ott fényesítgettem az ágyút pár éven át, utána pedig ideküldtek! – És végül miért szöktél meg? – kérdezte Lawford. – A pénz miatt, mi másért? Lehet, hogy Tipu egy szurtos képű, pogány kutya, de elég jól megfizeti a tüzéreit! Már persze mikor egyáltalán fizet, ami nem történik meg épp túl gyakran, de ennek ellenére sem haragszom rá. És ha a tüzérségnél maradok, nem találkoztam volna Sunival sem, ugyebár! – Bőrkeményedéses hüvelykujjával hátrabökött indiai asszonya felé, aki a tűz mellett szorgoskodott, vacsorát főzött a többi katonafeleséggel. – És sosem féltél tőle, hogy netán elfognak? – kérdezgetett tovább Lawford. – Még szép, hogy félek tőle! Egyfolytában félek tőle, úgy bizony! – Hickson a jobb szeméhez emelte a bőr ujjvédőt, hogy megnézze, kellően megvarrta– e. – Jézusom, Bili, én sem akarom egy cölöpre kötve végezni, miközben egy .tucat senkiházi a puska boldogabbik végéről méreget! Ha már meg kell halnom, Suni ágyában érjen utol a vég! – Elvigyorodott. – A lehető legostobább kérdéseket teszed fel, Bili fiam, de hát mit is várhatnék egy írnoktól? Az a sok írás és olvasás, öcsém, nem tett még jót soha senkinek! – Elkeseredetten rázta meg a fejét, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy Lawford sem tér már eszére, amíg világ a világ. Gudin többi katonájához hasonlóan Hickson is sokkal jobban gyanakodott Lawfordra, mint Sharpe– ra. Mindannyian megértették Sharpe– ot, hiszen a saját fajtájuk volt, és értette a dolgát, de Lawford látványosan nem találta velük a hangot. Úgy vélték, mindez csak azért van, mert békés családi otthonból került olyan sanyarú helyzetbe, hogy a seregbe lépjen, és bár mindegyikük megértően kezelte ezt a balszerencsét, elvárták volna, hogy Lawford igyekezzen a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Gudin kis zászlóaljában sokan lenézték Lawfordot, amiért olyan esetlenül bánt a fegyverekkel, de Sharpe Lawford barátja volt, és senki sem akarta magára haragítani Sharpe– ot azzal, hogy a barátjával kötözködik. Sharpe és Lawford elnézegették, ahogy a hódító hadseregek jóval az ágyúk lőtávolságán kívül elvonulnak délnek. Pár majszuri lovascsapat még mindig ott körözött a brit és haidarábádi sereg sarkában, nézték, hol kaphatnának el egy– egy leszakadt kisebb egységet, de Tipu legtöbb embere mostanra már visszatért a szigetvárosba. A városban izgatottan morajlott a tömeg, szinte mintha megkönnyebbültek volna, hogy az ellenség végre megérkezett, és túl vannak a várakozás hosszú hetein. A népesség meglehetősen magabiztos is volt, mert bár az ellenséges sereg hatalmasnak tűnt, Tipu védrendszere kiváló volt, és neki magának is sok katonája.. Sharpe úgy látta, a hindu csapatok sincsenek híján a lelkesedésnek. Lawford ugyan azt mondta, hogy nem kedvelik egymást a muzulmán katonákkal, de aznap este, miközben Tipu emberei még büszkébben emelték fel a zászlókat a hófehérre meszelt városfal fölé, a város lakói mintha teljesen egyesültek volna, hogy megvédjék

magukat. Rothiére őrmester ráordított Sharpe– ra és Lawfordra a Majszuri kapu belső falának tetejéről, és a város délnyugati csücskén emelkedő, hatalmas bástyára mutatott. – Gudin ezredes látni akar minket – fordította Lawford Sharpenak. – Vitel – harsogott Rothiére hangja. – Azonnal! – mondta Lawford idegesen. A két katona nagy nehezen átvágott a mellvéden tülekedő bámészkodók között, míg csak rá nem leltek Gudin ezredesre a hatalmas, négyszögletű bástya melletti egyik kiszögellésen. – Hogy van a háta? – kérdezte a francia ezredes Sharpe– tól. – Csodálatosan gyógyul, uram! Gudin elmosolyodott; láthatóan elégedetten hallotta a hírt. – Az indiai gyógyászat csodája, Sharpe! Gondolkozom rajta, ha valaha még visszatérek Franciaországba, viszek magammal egy bennszülött orvost is! A francia orvosok először kivéreztetik az embert, aztán részvétüket nyilvánítják az özvegyének, máshoz nem is értenek! – Az ezredes megfordult, átnézett a folyó felett, és intett délre. – A régi barátaik – mondta, és a brit és indiai sereg és a városfal között őrjáratozó, ellenséges lovascsapatokra mutatott. A többségük gondosan kívül maradt a széringapatami ágyúk lőtávolságán, de pár merészebb lélek közelebb ügetett, részint, hogy megpróbálják kicsalogatni Tipu lovasságát egy kis csetepatéra, vagy hogy a mellvéden felsorakozott tüzéreket provokálják. Egy különösen lelkes csapat még ordítozott is valamit a város felé, integettek is, mintha csak szeretnék, hogy lőjenek már rájuk, és valóban, időről időre feldördült egy ágyú, vagy sikítva megindult feléjük egy rakéta, át a vízen, ám a lelkesen kiáltozó lovasok valahogy mindig megúszták ép bőrrel. – Csak a figyelmünket akarják elterelni – magyarázta Gudin. – Látják? Ott, azt a pár bokrot! A víztározó mellett! – Átmutatott a folyón. – Ott van pár felderítő! Gyalog! Azt próbálják meg kikémlelni, miféle védelmet építettünk ki a folyóhoz közel! Látják? Ott, azokat a bokrokat nézzék a két pálmafa között! Sharpe hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. – Azt akarja, uram, hogy menjünk ki, és kapjuk el őket? – kérdezte végül. – Azt akarom, hogy lőjék le őket! – válaszolta Gudin. A pálmafák közti bokrok legalább negyed mérföldre voltak a várostól. – Mocsok messzire kellene vinnie annak a puskának, ami ellőne oda, uram – vetette fel Sharpe kétkedve. – Akkor próbálják meg ezzel! – mondta Gudin, és felemelt egy puskát. Nyilván Tipu saját fegyverei közé tartozott ez is, mert elefántcsont berakás díszítette, a závárzatán arany tigrisfejek villogtak, és a csövén kacskaringós, arab írás futott végig. Sharpe elvette a puskát, és megemelgette. – Lehet, hogy csinos darab, uram, de a legcsillogóbb külsőtől sem lesz megbízhatóbb, mint ez a kiszolgált, vén vasdarab az oldalamon! – Megveregette

a vállára vetett, francia muskétát. – Téved – mondta Gudin – , az egy karabély! – Egy karabély! – Sharpe már hallott efféle fegyverekről, bár még sosem volt a kezében ilyesmi, úgyhogy most belepislogott a puskacsőbe, és látta, hogy a csövön belül valóban spirál alakú vájatok futnak végig. Úgy hallotta, hogy valamiféleképp ezek a vájatok megperdítik a golyót, és a karabély tulajdonképp épp ezért megbízhatóbb a hagyományos, simán öntött puskáknál, de hogy miért is volna ez így, arról aztán halványlila fogalma sem volt. Ennek ellenére minden egyes bajtársa, aki eddig a karabélyokról mesélt neki, megesküdött rá, hogy így van. – De akkor is – nézett fel még mindig kétkedve – , kis híján negyed mérföldre is elvinne? Ez igen nagy út egy lövedéknek, uram, akár pörög, akár nem! – Ez a fegyver négyszáz lépésről öl, Sharpe – bólogatott Gudin bizalmaskodva – , és mellesleg meg van töltve – tette hozzá az ezredes, mire Sharpe, aki újfent a csőbe nézegetett, sietve hátraugrott. Gudin felnevetett. – A lehető legjobb minőségű puskaporral van megtöltve, és a golyót olajozott bőrbe csavarták! Látni akarom, hogy lőnek! – Nem, uram, nem azt akarja látni – nézett rá Sharpe – , hanem hogy képes vagyok– e megölni a saját honfitársaimat! – Azt is, természetesen – bólintott rá Gudin békésen a felvetésre, és felnevetett, hogy lám, ravasz kis terve, hogy lelepleződött. – Ebből a távolságból érdemes úgy hat lábbal a célpont fölé céloznia! Lawford, az ön számára van egy másik karabélyom, de nem hinném, hogy elvárhatnánk egy írnoktól, hogy olyan pontosan lőjön, mint egy magához hasonló, gyakorlott harcos, ugye, Sharpe? – Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta Lawford, és elvette a karabélyt az ezredestől. Lawford lehet, hogy esetlen volt, ha meg kellett töltenie egy puskát, de meglehetősen gyakorlott vadásznak számított, és nyolcéves kora óta rendszeresen lőtt vadászpuskával. – Vannak páran, akiknek nehezükre esik rálőni egykori bajtársaikra – jegyezte meg Gudin Lawfordnak kedélyesen – , és meg akarok győződni róla, hogy önök nem tartoznak közéjük! – Remélem, azok a rohadékok legalább tisztek! – bólogatott Sharpe – , már ha megbocsát, uram! – Ott is vannak! – mondta Gudin, és valóban, a folyó túlpartján, két pálmafa alatt, épp a víztározó mellett, felvillant két vörös kabát. A katonák látcsövön át vizsgálgatták a városfalat. A lovaik mögéjük voltak kikötve. Sharpe letérdelt az egyik lőállásba. Ösztönösen úgy érezte, hogy ez a távolság túltesz minden lőfegyver képességén, de hallott már róla, miféle csodákra képes egy karabély, és maga is meg akarta tapasztalni, hogy vajon igazat mondanak– e a híresztelések. – Te a bal oldalit szedd le, Bili – mondta – , és lőj közvetlenül utánam! Gudinre nézett, és látta, hogy az ezredes pár lépéssel lejjebb ment a fal mentén, hogy onnan nézze, miféle eredménnyel jár a két lövés, és a felszálló füst

ne homályosítsa el látcsövének éles képét. – És aztán jól célozz, Bili – tette hozzá Sharpe halkan – , alighanem amúgy is csak egyszerű lovasok, úgyhogy senkit sem érdekel, ha kilyuggatjuk őket egy kicsinység! Lekuporodott a fegyver mögé, és beállította a jól megformált célirányzékot. Sokkal hatékonyabbnak tűnt, mint a köznapi muskéták egyszerű irányzógöbe. Az ember nyugodtan odaállhatott ötven– lábnyira egy jól irányzott muskéta elé, és nagyobb esélye volt rá, hogy sértetlenül megússza, ha rálőnek, mint hogy valami baja essék. A karabély irányzéka azonban olyan kidolgozott volt, hogy már ezzel is megerősítette Sharpe benyomását, hogy a híresztelések talán mégis igazak lehetnek. Ezzel aztán nagy távolságból is ölni lehetett. Határozottan elhelyezkedett, az irányzékot folyamatosan a távolban nézelődő katonán tartotta, aztán feljebb emelte a puska csövét, míg csak el nem takarta a célpontot. Ennyi kellett, hogy megadja neki a kellő ívet. Nem volt számottevő szél, így azt nem kellett megpróbálni kiküszöbölnie. Sosem lőtt még karabéllyal, mindezt azonban megsúgta neki a józan paraszti ész is. Amiatt sem aggódott különösebben, hogy esetleg lelő valakit a saját oldalán. Szomorú kötelesség volt, de hát meg kellett tennie, ha azt akarta, hogy Gudin végre bízzon benne, és szabadjára engedje annyira, hogy meg tudjon szökni a városból. Mély levegőt vett, félig kieresztette, aztán meghúzta a ravaszt. A puska a vállába rúgott, sokkal keményebben megütötte, mint egy hagyományos muskéta tette volna. Lawford alig fél másodperccel később tüzelt, a puskájából felgomolyodó füst összevegyült a Sharpe fegyveréből előtörő felhőcskével. – Az írnok nyert! – kiáltott fel Gudin meglepetve. Leengedte a látcsövét. – Az öné vagy hat hüvelykkel elsüvített a célpont feje mellett, Sharpe, de azt hiszem, ön megölte az emberét, Lawford! Ügyes! Nagyon is ügyes! Lawford elvörösödött, de nem szólt egy szót sem. Igencsak elkeseredve nézett maga elé, és Gudin alapvető szégyellőségének tudta be mostani zavarát is. – Ez volt az első ember, akit valaha megölt, ugye? – kérdezte gyengéden. – Igen, uram! – válaszolta Lawford az igazságnak megfelelően. – Többre képes, mint hogy csak egyszerű írnok legyen! Ügyes volt! Mind a ketten ügyesek voltak! – Elvette tőlük a karabélyokat, aztán nagyot nevetett Sharpe savanyú arckifejezésén. – Többet várt magától, ugye, Sharpe? – Igen, uram! – Lesz még jobb is! Hogy csak hat hüvelykkel hibázta el, ebből a távolságból, ez már önmagában kiváló lövésnek számít! Egészen kiválónak! – Gudin megfordult, és elnézte, ahogy a sértetlen vöröskabátos visszavonszolja a társát a lovakhoz. – Az hiszem, meglehet – folytatta Gudin – , hogy önnek természetes érzéke van a lőfegyverekhez, Lawford! Gratulálok! – Az ezredes mélyen belekotort a zsebébe, és egy marék érmét szedett elő. – Egy kis előleg a hátralékban lévő zsoldjukból! Ügyesek voltak! Most pedig menjenek, de gyorsan! Sharpe hátrapislogott, remélte, hogy innen majd látja, miféle

ördöngösséget rejtenek a nyugati falak, de semmi különöset nem vett észre, úgyhogy megfordult, és Lawford után eredt, lefelé a falról. Lawford egész testében remegett. – Nem akartam megölni! – mondta a hadnagy, mikor már kiértek Gudin hallótávolságából. – Én annál inkább – motyogta Sharpe. – Istenem, mit is tettem? Balra céloztam! – Ne légy már ilyen átkozottul ostoba – mondta Sharpe – , mert mit is tettél? Megszabadítottál mindkettőnket! Istentelenül jól csináltad! – Berángatta Lawfordot egy kocsmába. Tipu ugyan muzulmán volt, és a muzulmánok szélsőségesen elítélték az alkoholfogyasztás minden formáját, de a várost túlnyomórészt hinduk lakták, és Tipunak több esze volt annál, mint hogy bezárassa az italméréseket. Ez itt, közel Gudin zászlóaljának barakkjához, az utcára nyúló, jókora terem volt, és a tucatnyi asztal mellett vagy öregek sakkoztak, vagy fiatal legények dicsekedtek, hogy mekkora pusztítást fognak majd rendezni az ellenség soraiban, ha megkezdődik a harc. A kocsmáros nagydarab, kemény tekintetű némber volt, és egész sor különös italt árult. Leginkább bort és pálinkát lehetett nála kapni, de volt egyfajta furcsa mellékízű söre is. Sharpe még mindig alig gagyogott valamit a helyiek nyelvén, de most a pálinkáshordóra mutatott, és szótlanul felmutatta két ujját. Most, hogy már ő és Lawford is Tipu embereinek tigriscsíkos tunikáját viselték, és puskát hordtak, nem keltettek nagy feltűnést a városban, és senki sem viselkedett velük ellenségesen. – Nesze! – tette az egyik pálinkáspoharat Lawford elé. – Ezt idd csak meg! Lawford egyszerre lehajtotta az erős italt. – Ez volt az első ember, akit valaha megöltem – motyogta, és pislogott, ahogy a pálinka végigmarta a torkát. – És ez zavar? – Még szép, hogy zavar! Brit volt! – Elég nehéz úgy megnyúzni egy macskát, hogy az ember ne legyen véres – jegyezte meg Sharpe vigasztalóan. – Jézusom! – csattant fel Lawford dühösen. Sharpe áttöltötte a saját pálinkájának a felét Lawford poharába, aztán intett az asztalok körül köröző egyik felszolgálólánynak, hogy töltsön újat. – Meg kellett tenned! – mondta. – Én is elhibázhattam volna, akárcsak te tetted – válaszolta Lawford elkeseredve – , és Gudin ugyanúgy el lett volna ájulva! Igazán kiváló lövés volt a tied is! – De én le akartam lőni azt a senkiházit! – Valóban? – nézett rá Lawford döbbenten. – Jézus Krisztus, Bili! Meg kell győznünk ezeket a mocskokat! – Sharpe rámosolygott a pálinkát töltő lányra, aztán az asztalon álló fatányérba borított

egy maréknyi rézpénzt. Egy másik tálban valamiféle erős fűszer volt, a többiek el– elrágcsáltak belőle egy keveset két korty pálinka között, de Sharpe– nak túlságosan is erős volt az íze. Amint a lány elment, ismét visszanézett a komor képpel ücsörgő hadnagyra. – Vagy azt hitted, könnyű dolgunk lesz? Lawford egy pár pillanatig csak hallgatott, aztán megvonta a vállát. – Tulajdonképp azt gondoltam, hogy lehetetlenre vállalkozunk. – Akkor miért jöttél ide? Lawford a két keze közt görgette a poharat, és úgy méregette Sharpe– ot, mintha azon gondolkozna, hogy most válaszoljon– e, vagy sem. – Hogy megszabaduljak Morristól – mondta aztán végül – , és a kaland miatt! – Láthatóan zavarta, hogy ilyesmit is be kell vallania. – Morris igazi vadbarom! – bólintott rá Sharpe tiszta szívéből. Lawford összevont szemöldökkel hallgatta a kritikát. – Csak unatkozik – jegyezte meg feddően, aztán megpróbálta elterelni a témát a feljebbvaló tiszt szidalmazásának veszedelmes felségvizéről. – És azért is jöttem, mert nagyon sokkal tartozom a nagybátyámnak! – És mert így végre felfigyelnek majd rád? Lawford egy kicsit meglepődve nézett fel Sharpe– ra, aztán biccentett. – Azért is! – Akkor ugyanaz mozgatott téged is, mint engem – jegyezte meg Sharpe – , tökéletesen ugyanaz! Kivéve persze, hogy amíg a tábornok nem mondta, hogy te is jössz, komolyan fontolgattam, hogy tényleg megszökjek! Lawford őszinte döbbenettel nézett vissza rá. – Tényleg dezertálni akartál volna? – Az ég szerelmére! Mit gondolsz, milyen közkatonának lenni egy olyan tiszt alatt, mint Morris, meg egy olyan őrmesterrel, mint Hakeswill? Azok a mocskok azt hiszik, hogy vágómarhák vagyunk, de szó sincs róla! A többségünk szeretné tisztességgel végezni a dolgát! Lehet, hogy nem tökéletesen tisztességesen, mert persze szeretnénk időnként egy kis pénzt, és néha egy– egy bibbit, de voltaképp nem élvezzük, ha megkorbácsolnak minket! És úgy tudunk harcolni, mint a veszett ördögök! Ha ti, tetves tisztek végre megbíznátok bennünk, és nem úgy kezelnétek minket, mintha mi lennénk a legmegátalkodottabb ellenségeitek, átkozottul meglepődnétek, hogy mire is vagyunk képesek! Lawford nem szólt egy szót sem. – A mi századunkban is van pár egészen kiváló ember – makacskodott Sharpe – , ott van például Tom Garrard, hát ő jobb katona, mint a zászlóalj tisztjeinek a fele, de ti még csak észre sem veszitek! Ha valaki nem tud olvasni, és nem beszél úgy, mint egy fél templomi énekkar, azt hiszitek, már meg sem lehet bízni benne! – A hadsereg is változik! – jegyezte meg Lawford védekezve. – Hát, változik is, mint évszakok a pokolban! Miért kell beporoznunk a hajunkat, mint egy karaván szajhának? Miért kell azt a rohadt nyakpántot hordanunk?

– A változáshoz is idő kell! – ellenkezett Lawford gyengén. – Túl sok idő, túl sok idő! – jegyezte meg Sharpe lázadozva, aztán hátradőlt, a falnak támaszkodott, és a kocsma túlsó végében főző lányokat nézte. Azon gondolkozott, hogy vajon szajhák– e. Hickson és Blake azt mondták, tudják, Széringapatamban hol kaphatóak a legjobb szajhák, de aztán eszébe jutott Mary, és hirtelen elszégyellte magát. Nem látta azóta, hogy megérkeztek Széringapatamba, de nem is gondolt rá valami sokat. Az igazság szerint túlságosan is jól érezte magát; az étel jó volt, az ital olcsó, a társaság elfogadható, és mindezt kellemesen megfűszerezte a veszély átható aromája. – Ezután a kiváló mesterlövészmunka után – biztatgatta Lawfordot – , minden rendben lesz, meglásd! Végre lesz rá esélyünk, hogy kijussunk innen! – És mi lesz Mrs. Bickerstaff– fal? – kérdezte Lawford. – Épp rá gondoltam! És talán igazad is van! Talán tényleg nem kellett volna magammal hoznom! De nem hagyhattam a hadseregben, egyszerűen nem tehettem! Hiszen Hakeswill azt tervezte, hogy eladja egy kínnek! – Egy kinnek? – Egy stricinek! – Tényleg ezt tervezte? – kérdezte Lawford döbbenten. – Morrisszal karöltve! Együtt tervelték ki, kettesben! Az a rohadt Hakeswill el is magyarázta, hogyan tervezik, aznap este, mikor megvertem! Morris pedig ott várt azzal a szemét kis Hicksszel, ott várta, hogy megüssem Hakeswillt! El sem hiszem, hogy olyan ostoba voltam, hogy bedőltem nekik, de hát mégis megtettem! – Be tudod bizonyítani? – Bebizonyítani? – horkant fel Sharpe megvetően. – Még szép, hogy nem tudom bebizonyítani, de akkor is így volt! – Elkeseredetten sóhajtott egyet. – De mi a fenéhez kezdjek most Maryvel? – Vidd magaddal, mi más tennél? – nézett rá Lawford szigorúan. – Megeshet, hogy nem lesz rá lehetőségem – válaszolta Sharpe. Lawford pár másodpercig csak döbbenten nézte. – Szentséges Isten, te aztán kegyetlen vagy! – mondta végül. – Katona vagyok! Mi más lennék? – jegyezte meg Sharpe nagy büszkén, de tulajdonképp egyáltalán nem volt büszke magára, épp csak dacos hangulatban volt. Mi a fenét csináljon Maryvel? És hol lehet a lány? Kiitta a maradék pálinkát, és tapsolt egyet, hogy hozzanak még. – Nem akarsz keresni egy bibbit ma este? – kérdezte Lawfordot. – Egy szajhát? – kérdezte Lawford elszörnyedve. – Nem hinném, hogy egy tiszteletreméltó úrihölgy sokat lendítene a helyzetünkön! Kivéve, persze, ha egy kis udvarias csevelyre vágysz! Lawford elképedve meredt Sharpe– ra. – Egészen mást kellene csinálnunk – kezdett bele a hadnagy halkan – , például meg kellene keresnünk ezt a Ravi Sekhart! Lehet, hogy ő tudja, hogyan lehetne kijuttatnunk az értesüléseinket a városból!

– És hogy a fészkes fenébe akarod megtalálni? – kérdezte Sharpe dacosan. – Nem mászkálhatunk körbe– körbe a városban, hogy mindenkit kifaggassunk az utcán, mikor csak angolul beszélünk! Senkinek fel nem tűnne, mit akarunk! Majd megkérem Maryt, hogy keresse meg, ha találkozunk! – elvigyorodott. – Sekhar meg addig csak forduljon fel! Mi lenne, ha inkább egy bibbit keresnénk helyette? – Lehet, hogy inkább olvasnék egy keveset! – Ahogy akarod – jegyezte meg Sharpe nevetve. Lawford egy pillanatig habozott, aztán elvörösödött. – Csak arról van szó, hogy láttam már nemi bajosokat! – magyarázta. – Isten szerelmére! Hányni is láttál már embereket, aztán mégis iszol! És különben se aggódj emiatt! Isten ezért adta nekünk a higanyt! Azon a mocskos Hakeswillen is működött, nem? Bár csak Isten tudja, hogy minek... És különben is, Harry Hickson azt mondta, ismer pár tiszta lányt, bár persze mind azt mondja, mindig. De ha te mégis inkább a szemedet rontanád a Bibliát silabizálva, hát csak csináld, de annyi higany a világon nincs, hogy a látásodat is visszaadja! Lawford pár percig nem szólt egy szót sem. – Talán mégis veled megyek – mondta végül nagy félénken, és az asztalt bámulta. – Hogy megtudd, hogy él a másik fele? – kérdezte Sharpe nagy vigyorogva. – Valami olyasmi – motyogta Lawford. – Elég jól, el kell, hogy mondjam neked! Vetsz nekünk pár fityinget, és néhány készséges szoknyát, és úgy élünk, mint a királyok! Ez lesz az utolsó ital, jó? Nem akarjuk, hogy ne álljon a zászlórúd, ugye? Lawford most már rákvörös volt. – De ugye senkinek nem beszélsz erről, ha egyszer visszatértünk? – Én? – Sharpe úgy tett, mintha már a puszta felvetés is megdöbbentené. – Összenő addigra már a szám! Egy szót sem szólok róla senkinek! Lawford tartott tőle, hogy most veszíti el méltósága utolsó foszlányait, de nem akarta, hogy Sharpe lenézze. A hadnagyot egyre inkább lehengerelte a fiatal közlegény magabiztossága, és irigyelte, hogy Sharpe ilyen könnyedén megbirkózik egy ellenséges világ összes gazságával, és szerette volna magában is meglelni ezt a könnyedséget. Egy pillanatra arra gondolt, hogy a barakkban várja a Bibliája, és hogy az anyja arra kérte, hogy olvassa rendszeresen, aztán úgy döntött, hogy a pokolba velük. Felhajtotta a pálinkáját, felkapta a puskáját, és követte Sharpe– ot az alkonyatba. A város minden házát felkészítették az ostromra. A raktárakat dugig tömték élelemmel, és az értékes tárgyakat sietve elrejtették, nehogy elragadja az ellenség, ha netán mégis áttörnének a falakon. A kertekben gödrök mélyültek, ékszerrel és pénzzel bélelték őket, a tehetősebb házaknál egész szobák elé húztak hamis falakat, hogy oda rejthessék az asszonyokat, miközben a hódítók a

város utcáin fosztogatnak. Mary segített Appah Rao tábornok háza népének felkészülni a szörnyűségekre. Bűntudata volt, no nem azért, mert ő maga is a várost fenyegető hadseregből, minden nyomorúság okától érkezett, hanem mert meglepően boldognak érezte magát Appah Rao háztartásában. Mikor annak idején Appah Rao tábornok elvitte Sharpe– tól, először rettenetesen meg volt rémülve, de a tábornok a saját házába vitette, és ott ismét biztosította róla, hogy semmi baja nem lesz. – Meg kell tisztítanunk – mondta neki a tábornok – , és meg kell várnunk, hogy meggyógyuljon a szeme! A férfi gyengéden bánt vele, de azért tartózkodóan; elvégre Mary mégiscsak igen megviselten nézett ki, és a története sem volt valami bizalomgerjesztő. A tábornok korántsem volt biztos, hogy Mary a háztartás legmegfelelőbb tagja, de beszélt angolul, és Appah Rao kellően élelmes volt ahhoz, hogy felismerje, hogy Majszur jövőjében az angol nyelv ismerete elengedhetetlen előnyt jelenthet, és három fia is volt, akik feltehetően megérik ezt a jövőt. – Idővel csatlakozhat a párjához – mondta Rao Marynek – , de talán hasznosabb lenne, ha előbb ő is beilleszkedne Tipu seregébe! Most azonban, hogy már egy hetet töltött Appah Rao házában, Marynek semmi kedve nem volt elmenni innen. Először is, a ház telis– tele volt nőkkel, és mindannyian a gondjaikba vették, és olyan kedvesen bántak vele, hogy az egyenesen ámulatra késztette. A tábornok felesége, Lakshmi magas, kövérkés nő volt, idő előtt őszülő hajjal, és ragályos nevetéssel. Két felnőtt, hajadon lánya volt, és bár meglehetősen sok szolga állt a háztartás szolgálatában, Mary megdöbbenve vette észre, hogy a három úrnő is kiveszi a részét a munkából. Nem söpörtek, és nem hordtak vizet – ez a legalacsonyabb rangú szolgák dolga volt, de Lakshmi imádott a konyhában sertepertélni, és a nevetése úgy hullámzott elő az edények közül, mint valami leküzdhetetlen, hatalmas folyó. Lakshmi volt az is, aki összeszidta Maryt, amiéit olyan koszos és ápolatlan, ő rángatta le róla a nyugati ruhákat, és ő kényszerítette bele egy kád jó meleg vízbe, ahol aztán kigubancolták és megmosták hosszú, fekete haját. – Csodálatosan szép lennél, ha kicsit odafigyelnél magadra! – mondta akkor Lakshmi. – Nem akartam felkelteni a férfiak figyelmét! – Majd ha olyan idős leszel, mint én vagyok, szívem, senki sem fog felfigyelni rád, úgyhogy nem árt, ha addig gyűjtőd be az elismerő pillantásokat, amíg még megteheted! Azt mondtad, hogy özvegy vagy, ugye? – Angol volt – válaszolta Mary idegesen, hátha ezzel megmagyarázza, hogy miért is nincs a házasságot jelölő festékpötty a homlokán. Attól félt, hogy az idősebb nő lenézi, és úgy véli, a férje temetési máglyájára kellett volna vetnie magát. – Nos, most már mindenesetre szabad nő vagy, úgyhogy hadd díszítsünk

fel egy kicsit! – Lakshmi erre nagyot nevetett, és a két lányával együtt először kifésülték Mary haját, aztán a tarkóján csinos kis kontyba fogták. Egy vidám szobalány jelent meg egy nyaláb ruhával, és a nők különféle cholikat dobtak oda neki. – Válassz egyet! – mondta Lakshmi. A choli egyszerű, rövid kis blúzocska volt, épp hogy eltakarta Mary mellét, vállát és felkarját, de a hátát szinte teljesen szabadon hagyta. Mary ösztönösen a legszerényebbet választotta ki, de Lakshmi nem hagyta. – Ezt a gyönyörű, halovány bőrt igenis ki kell hangsúlyoznod! – mondta, és egy örvénylő, skarlátvörös virágokkal és sárga levelekkel díszített, rövid kis cholit húzott elő. Feladta Maryre, és megigazította a ruha ujját. – Miért is szöktél el azzal a két férfival? – kérdezte aztán a lánytól. – Volt egy fickó a hadseregben. Egy gazember. Azt akarta, hogy... – Mary elhallgatott, és megvonta a vállát. – Tudjátok! – Katonák! – rázta meg a fejét Lakshmi elítélően. – De az a kettő, akivel megszöktél, az a kettő jól bánt veled, ugye? – Igen, ők igazán jól bántak velem! – Mary hirtelen ráébredt, hogy szeretné, ha Lakshmi jókat gondolna róla, és hogy talán a nő igen rossz véleménnyel lenne róla, ha megtudná, hogy a szeretőjével szökött meg a seregtől. – Az egyikük – hazudott nagy félénken – , a féltestvérem! – Ó! – mondta Lakshmi, mintha ez végre mindent megmagyarázna. A férje ugyan azt mondta, hogy a lány a szeretőjével szökött, de Lakshmi úgy döntött, hogy elhiszi Mary meséjét. – És a másik fickó? – kérdezte azért. – A bátyám jó barátja – Mary belevörösödött a hazugságba, de Lakshmi mintha észre sem vette volna. – És mind a ketten megvédtek! – tette hozzá a lány magyarázóan. – Az helyes, az nagyon helyes! És most ezt vedd fel! – Odatartott a lánynak egy fehér alsószoknyát, és Mary belelépett. Lakshmi szorosan meghúzta a derekán, aztán átkutatta az előttük heverő szárihalmot. – Zöld – mondta elmerengve – , az állna neked igazán jól! – Kitekert egy hatalmas köteg zöld selymet. Mintegy négy láb széles és húsz láb hosszú lehetett. – Tudod, hogy kell szárit hordani? – kérdezte Lakshmi. – Anyám megtanított rá! – Kalkuttában? – huhogott Lakshmi. – Mit tudnak a szárikról Kalkuttában? Könnyed kis kendőcskék azok az északi szarik, az utolsó szálig! Hagyd csak, hadd csináljam meg! – Lakshmi a szári első rétegét könnyedén Mary karcsú derekára tekerte, és határozott mozdulatokkal az alsószoknya korcába gyűrte. Újabb réteg anyagot kerített a lány köré, de ezt már gyakorlott ujjakkal egyenletes ráncokba szedte, és ismét beakasztotta az alsószoknyába. Mary maga is könnyedén meg tudta volna tenni ugyanezt, de Lakshmi olyan látható örömét lelte a munkában, hogy kegyetlenség lett volna megfosztani tőle. Mire a beráncolt szárirészlet a helyére került, már az anyag fele el is tűnt a lány derekán. A maradékot Lakshmi átvetette Mary vállán, aztán megigazgatta egy

kicsit a selymet, míg csak nem omlott kecses redőkben végig a lány hátán. Aztán hátralépett. – Tökéletes! Most pedig gyere, igazán segíthetnél nekünk a konyhában! Elégetjük azokat a csúf, régi gönceidet! Reggelenként Mary a tábornok három kicsinyke fiát tanítgatta angolra. Okos gyermekek voltak, gyorsan tanultak, és meglehetősen kellemesen szálltak el az órák. Délutánonként a háztartás ügyesbajos dolgaiban segített, és kora este rá hárult az a feladat, hogy meggyújtsa az összes olajlámpát a ház körül. Ez a kötelezettség vezette Maryt Kunvar Szingh társaságába is, mert az meg a férfi dolga volt, hogy nagyjából ugyanakkor, mint amikor Mary a lámpákat gyújtogatta, körbejárjon a házban, és ellenőrizze, hogy az ajtók és az ablakok mind be vannak zárva és el vannak reteszelve, és hogy a még nyitott ajtók előtt őrök állnak. A férfi Appah Rao testőrségének a feje volt, de mégis inkább a háztartás biztonságával törődött, hiszen a tábornokot így is épp elég katona vette körül, ahányszor csak a városba ment. Mary hamar megtudta, hogy Kunvar Szingh a tábornok távoli rokona, de mégis volt valami különös szomorúság a magas, fiatal férfi tekintetében, és bármilyen udvarias volt is a modora, valamiféle bátortalan távolságtartás is kiérződött belőle. – Nem beszélünk róla – mondta Lakshmi egy délután Marynek, mikor épp rizst pucoltak mind a ketten. – Bocsánat, hogy megkérdeztem! – Az apja eljátszotta a becsületét, szívem – folytatta Lakshmi nagy lelkesen – , úgyhogy az egész család elveszítette a becsületét! Kunvar apja igazgatta egynémely birtokunkat Szédásszírtől nem messze, aztán lopott tőlünk! Lopott! És mikor fény derült az üzelmeire, ahelyett, hogy a férjem jóindulatára bízta volna magát, beállt közönséges rablónak! Tipu emberei végül persze elfogták, és lenyisszantották a fejét! Szegény Kunvar! Meglehetősen nehéz együtt élni ekkora szégyennel! – Nagyobb szégyen ez, mint ha valaki egy angol felesége volt? – kérdezte Mary nyomorúságosan, mert valamiéit ebben a vidám és eleven háztartásban meglepően szégyellte a múltját. Ő maga is félig angol volt, de Lakshmi mindent elárasztó szeretetrohamai hatására egyre inkább eszébe jutott szegény édesanyja, akit a saját népe kivetett maga közül, amiért egy angolhoz ment feleségül. – Szégyen? Hogy egy angol felesége voltál? Micsoda ostobaságokat beszélsz, édes lányom! – mondta Lakshmi, és másnap gondosan ügyelt arra, hogy Maryvel küldje el a szegény, trónjáról letaszított rádzsának az ételajándékot. A trónfosztott uralkodó Tipu kegyéből éldegélt egy kis házban, nem messze a belső palotától. – De nem mehetsz egyedül! – mondta Lakshmi. – Nem, hiszen az egész város telis– tele van katonákkal! Kunvar! – és Lakshmi is látta, hogy Mary milyen boldogan vörösödik el, ahogy nekivág a városnak a magas Kunvar Szingh védelme alatt. Mary boldog volt, de azért volt némi bűntudata is. Tudta, hogy meg kellene próbálnia felkutatni Sharpe– ot, de hirtelen olyan elégedett volt az

Appah Rao háztartásában betöltött hellyel, hogy nem akarta felkavarni ezt az örömet azzal, hogy visszatér a régi világába. Otthon érezte magát, és bár tudta, hogy a várost ellenséges hadsereg veszi körül, meglepően biztonságban is. Egy szép nap, feltételezte, valóban el kell mennie, és meg kell keresnie majd Sharpe– ot, és talán az a nap is jól végződik majd, de Mary a maga részéről semmiképp sem siettette volna a dolgot. Épp csak egy kicsit bűntudata volt, és gondosan odafigyelt rá, nehogy elkezdje meggyújtani a lámpákat, mielőtt meghallaná, hogy az első zsalugáter a helyére csapódik. És Lakshmi, aki egész eddig azon aggódott, hogy vajon szegény, becsületét vesztett Kunvar Szingh hol találhat magának megfelelő feleséget, elégedetten nevetgélt magában. ***

Amint a brit és haidarábádi seregek felütötték végleges táborukat Széringapatam falaitól nyugatra, az ostrom felvette az ostromok mindkét fél által jól ismert ritmusát. A szövetséges seregek jócskán kívül maradtak a város falán várakozó, legmesszebbre hordó ágyúk lő távolságából is, és messze voltak a rakéták számára is, de sorfalat emeltek egy földdel fedett csatornával szemben, ami vagy egy mérföldre nyugatra tekergett a városfaltól. Itt állomásoztattak pár tábori ágyút és némi gyalogságot, hogy legyen, ki fedezze a környéket, mert itt terveztek árkot ásni, hogy közelebb juthassanak a városhoz. Minél hamarabb sikerül kimélyíteni az árkaikat, annál hamarabb tudják felépíteni a faltörő ágyúkat, de a kiválasztott területtől délre a meredek falú csatorna hirtelen kanyarodott egyet, és nyugati irányban vagy félmérföldes csavart tett. A kanyar öblét topé töltötte ki, sűrű, áthatolhatatlan erdő, és az ágak rejtekéből Tipu emberei szemérmetlen pimaszsággal lőtték a brit védőállásokat, míg a rakétakezelők meglehetősen összevissza, ám annál rémületesebb tűzesőt zúdítottak az előrenyomuló brit földmunkákra. Egy szerencsés rakétalövedék vagy ezeryardnyit száguldott előre, és egyenesen egy lőszeres kocsiba futott, majd eget rengető döndüléssel szétrobbant. A robajra olyan üdvrivalgás tört ki a városfalon, hogy az még a britekhez is elhallatszott. Harris tábornok két napig tűrte a folyamatos tüzet, aztán úgy döntött, hogy itt az ideje elfoglalni a csatornát teljes hosszában, és a topé megtisztításával sem vár tovább. Parancsokat írt, s az utasítások lassan leszivárogtak a tábornokoktól az ezredesekig, az ezredesektől a századosokig, aztán a századosok megkeresték az őrmestereiket. – Szedje össze az embereit! – mondta Morris Hakeswillnek. Hakeswill a saját sátrában ücsörgött. A 33. zászlóalj őrmesterei közül csak neki járt ki ez a luxus. A sátor egykor Hughes kapitányé volt, és igazság szerint el kellett volna árverezni Hughes többi tulajdonával egyetemben, mikor a kapitány meghalt

lázban, de Hakeswill egészen egyszerűen kijelentette, hogy neki márpedig kell ez a sátor, és senkinek sem volt kedve ellentmondani neki. A szolgája, Raziv, ez a szerencsétlen, kalkuttai félkegyelmű, épp az őrmester csizmáját pucolta, úgyhogy Hakeswill mezítláb kutyagolt ki a sátrából, hogy szembenézzen Morrisszal. – Szedjem össze az embereimet, uram? – kérdezte. – Össze vannak már szedve! – gyanakodva méregette a könnyűgyalogsági század embereit. – Össze vannak szedve azok minden áldott pillanatban, uram, különben a tulajdon két kezemmel nyúznám meg az összes gazembert! – megrándult az arca. – Hatvan lövésre elég töltényt! – mondta Morris. – Mindig annyi van náluk, uram! Ez az előírás! Morris nagyjából három üveg bort ivott meg kései reggelijéhez, és nem volt olyan hangulatban, hogy nekiálljon vitatkozni Hakeswill nagyképű megjegyzéseivel. Káromkodott egyet, aztán délre mutatott, ahol újabb rakéta füstje szállt fel a topé sűrűjéből. – Ma éjszaka, maga vadbarom, kipucoljuk a fák közül azokat a nyomorult férgeket! – Mi, uram? – Hakeswillt láthatóan nem villanyozta fel a lehetőség. – Csak mi, senki más, uram? – Az egész zászlóalj! Éjszakai támadás! Szemle napszálltakor! Bárkit, aki csak részegnek is látszik, megkorbácsoltatok! Kivéve persze a tiszteket, gondolta Hakeswill, de azért ropogós tisztelgést vágott le Morris előtt. – Igen, uram! Szemle napszálltakor, uram! Megengedi, hogy folytassam, uram? – Meg sem várta Morris beleegyezését, már vissza is fordult a sátrába. – Csizmát! Add már ide! Gyerünk, te szurtos képű anyaszomorító! – lendületesen fültövön vágta Razivot, és elkapta tőle a félig kitisztított csizmát. Nagy nehezen felrángatta a lábára, aztán fülön fogta a szerencsétlen szolgát, és kilódította a sátor elé, ahol az alabárd úgy volt a földbe tűzve, mint valami lobogó. – Élesítem! – ordította Hakeswill a nyomorult kölyök kékeslilára tépett fülébe. – Élesítsd ki! Megértetted, te békaeszű pogány? Azt akarom, hogy éles legyen! – Hakeswill búcsúzóul még egy jókora pofont lekent a kölyöknek, hátha úgy jobban dolgozik, aztán tántorogva megindult a legénység felé. – Talpra, senkiháziak! – kiabálta. – Gyorsan, gyorsan! Itt az ideje megkeresni azt a nyomorúságos zsoldotokat! Részeg vagy, Garrard? Ha részeg vagy, fiam, a csontjaidat is megsimogattatom a korbáccsal! A zászlóalj napszálltakor parádézott, és legnagyobb meglepetésükre a saját ezredesük, Arthur Wellesley inspektálta meg őket. Mikor Wellesley megjelent a csapatok előtt, jól látható megkönnyebbülés töltötte el a katonákat, mert minden egyes ember tudta, hogy harcba készülnek, márpedig senki sem szállt volna szívesen csatába Shee őrnagy bizonytalan vezetése alatt. Az őrnagy annyi pálinkát döntött magába, hogy látványosan ingadozva ült a lovon.

Wellesleyről mindenki azt gondolta, hogy ugyan hideg szívű, kemény kurafi, de mégiscsak óvatos, jó katona. Az emberek szinte vidáman néztek fel rá, ahogy végigléptetett előttük fehér lován. Minden egyes embernek fel kellett mutatnia, hogy van nála hatvan töltény, és akinél nem volt, annak a nevét jegyzékbe vették, a későbbi büntetésre. A 33. zászlóalj mögött a Kelet– indiai Társaság két szipoj zászlóalja is felvonult, és épp, mikor a nap eltűnt a hátuk mögött, a három zászlóalj megindult délkeletre, a csatorna felé. A zászlóik magasan lobogtak, és Wellesley ezredes vezette őket hófehér lován. A többi zászlóalj tőlük balra vonult fel, és a csatorna északi részét támadták meg. – De hát pontosan mi a fenét csinálunk, hadnagy? – kérdezte Tom Garrard a frissen előléptetett Fitzgerald hadnagytól. – Csend legyen, közlegény! – harsant Hakeswill ordítása. – Tőlem kérdezett, őrmester – válaszolta Fitzgerald – , és örülnék, ha megtisztelne azzal, hogy nem szól bele a magánbeszélgetéseimbe! Fitzgerald válasza alighanem hússzorosára növelte az ír kölyök iránti lelkesedést a század embereiben. Amúgy is igen szerették, hiszen vidám és elnéző legény volt. Hakeswill csak mordult egyet. Fitzgerald azt mondta, a bátyja Kerry lovagja, akármi a fészkes fenét jelenthetett is az, de ez a megjegyzés akkor sem emelte az ázsióját Obadiah Hakeswill őrmester szemében. A valamirevaló tisztek az őrmestereikre hagyták a fegyelmezést, és nem próbáltak meg úgy a közlegények bizalmába férkőzni, hogy vicceket meséltek nekik, meg fecserésztek velük, mint a szajkók a cseresznyefán! És az is egyértelmű volt, hogy az istenverte Fitzgerald megbízott hadnagy őurasága nem kedvelte különösebben Hakeswill őrmestert, mert minden alkalmat megragadott, hogy megmásítsa Hakeswill már kiadott parancsait, és Hakeswill eldöntötte, hogy márpedig ennek véget vet. Fitzgerald, mondogatta magának, megtanulja még, hol a helye, és minél hamarabb tanítja meg rá, annál jobb lesz mindenkinek! – Látod odaát azokat a fákat? – magyarázta Fitzgerald Garrard– nak. – Kiverjük onnan Tipu legényeit az utolsó szálig! – És hány szurtos lehet odaát, uram? Wellesley Shee őrnagy mellé ugratta fehér lovát, kurtán beszélt vele, aztán már tovább is vágtatott. – Oldalsó századok! – ordított az ezredes. – Előrevonulni! – Ez ránk is vonatkozik, fiúk – mondta Fitzgerald, és elővonta a szablyáját. A bal karja most már fájdalmasan lüktetett, de ahhoz nem volt rá szüksége, hogy vívjon. Akkor is előremegy! A gránátos és a könnyűgyalogsági századok megindultak a zászlóalj két széléről, és előretörtek. Wellesley megállította őket, megvárta, míg kétsoros vonalba fejlődnek, és rájuk parancsolt, hogy töltsék meg a puskát. – Bajonettet fel! – kiáltott aztán az ezredes, és a katonák előhúzták a tizenhét hüvelyk hosszú pengéket, és a puskák csövére csavarták. Mostanra már teljesen beállt az éjszaka, de a hőség még mindig úgy hevert a tájon, mint egy

fullasztó, meleg pehelypaplan. A várakozó századokban hangos csattanások jelezték, hogy a katonák felvették a harcot a vérszomjas szúnyogokkal. Az ezredes megfordította fehér lovát, és a két elöl várakozó századhoz fordult. – El fogjuk kergetni az ellenséget a partról – mondta hűvös, mindig kimért hangján – , és miután eltakarítottuk őket az útból, Shee őrnagy hozza a zászlóalj maradékát, és az erdőt is megtisztítjuk az ellenségtől, az utolsó szálig! West kapitány? – Uram! – Francis West, a gránátosszázad parancsnoka régebben volt százados, mint Morris, így ő vezette a két századot. – Előrevonulhat! – Azonnal, uram! – kiáltott West. – Századok! Előre! – Anya, a kezedben az életem – motyogta Hakeswill magában, miközben a két század nekilódult a támadásnak. – Óvj meg! Ó, Istenem, odafenn a mennyben, ezek a szurtos képű pogányok igencsak lőnek ám! Anya! A te kis Obadiah– d hív! Anya! – Rend legyen a sorokban! – harsant fel Green őrmester hangja. – Ne siessetek! Ne bontsatok sort! Morris otthagyta a lovát, és kivonta a szablyáját. Kifejezetten rosszul érezte magát. – Üssetek, ahová csak tudtok! – kiáltotta oda a századának. – Először meg kellene szórnunk azokat a kurafikat némi kis ágyútűzzel – motyogta valaki. – Hát ezt meg ki mondta? – ordított fel Hakeswill is. – Fogjátok csak be azt a mocskos pofátokat! Az első lövedékek már el is sivítottak a fülük mellett, és az ellenséges csapatok puskatüze félelmetes ropogással töltötte meg az éjszakát. Tipu emberei a csatorna széléről vették fel a harcot, és a sortűz fénye ragyogó szikrákkal rajzolta ki a topé sötét körvonalát. A két század ösztönösen is széthúzódott előrenyomulás közben, és a káplárok, minthogy rájuk volt bízva, hogy egyben tartsák a csapatokat, hangosan ordítva próbálták visszaterelni az embereiket a helyükre. A földön ugyan már teljes volt a sötétség, de az ég halovány izzása még mindig kirajzolta az erdő fáit. Fitzgerald hadnagy hátranézett, és elszörnyedve látta, hogy nyugaton az ég még most is lángvörös, és tudta, hogy ez a bíbor ragyogás az egész századot élesen körbefogja majd, amint felérnek a partra; de azzal is tisztában volt, hogy most már nem fordulhatnak vissza. Megnyújtotta hosszú lépteit, és igyekezett az elsők közt elérni az ellenséges sereget. Wellesley maga is ott haladt a századok mögött, és Fitzgerald jó benyomást szeretett volna tenni az ezredesére. A puskatűz továbbra is fel– felviláglott a part tetején, és minden egyes újabb lövés fénye megvilágította a tájat, mielőtt elnyelte volna a füst, de a lövések igencsak pontatlanok voltak, hiszen a brit támadó alakulatok még mindig a lejtő sötétjében közeledtek csak, és a védők tulajdon puskafüstje is nehezítette a célzást. Jóval messzebb, balra, a többi zászlóalj a csatorna északi részét támadta meg, és Fitzgerald hatalmas üdvrivalgást hallott, ahogy

nekiindultak a rohamnak. Aztán West százados is kiadta a parancsot a rohamra, és őfelsége 33. zászlóaljának két támadó százada is rikoltozni kezdett, ahogy végre nekieredhettek. Teljes erőből rohantak a meredély teteje felé. Puskagolyók fütyültek el a fülük mellett. A vöröskabátosok most már csak egyetlenegy valamire vágytak: hogy végre végezzenek a rohammal. Megölnek pár gazfickót, kifosztják a holttestüket, és aztán takarodnak is vissza abba a nyavalyás táborba. Rikoltozva kaptak fel az emelkedőre, és felmásztak a rövid, de annál meredekebb szegélyen. – Öljétek meg őket mind egy szálig, fiúk! – kiáltotta Fitzgerald, amint felért a gerincre, de hirtelen sehol sem látta már az ellenséget, csak egy sötéten csillogó vízsáv húzódott előtte, és a többi támadó is, ahogy beérte a hadnagyot, inkább megtorpant, mint hogy belegázoljon a csatorna mélyébe. A túloldalon felrobajlott a sortűz. A könnyűgyalogsági század a meredély szélén egyensúlyozott, és az alakjukat szépen körberajzolta a naplemente utolsó fénykoszorúja, míg Tipu embereit elnyelte az est sötétjébe búvó topé homálya. A vöröskabátosok csak úgy hullottak, amint a golyók célba értek. A csatorna csak tíz lépés széles volt, és ilyen közelről Tipu gyalogsága sem hibázta el őket. Az egyik britet szinte felkapta a lövés ereje, és a főidre terítette. Rakéták száguldottak át a sötét víz felett, tüzes– szikrás farkuk csak pár hüvelykkel sivított el a két part felett. Pár másodpercig senki sem tudta, mitévő legyen. Egy katona levegő után kapkodva nézte, ahogy az egyik rakéta levitte a lábát, aztán belecsúszott a sűrű vízbe, és a vére elkeveredett az iszappal. Némelyik vöröskabátos viszonozta a tüzet, de semmit sem láttak a fák között, és a lövéseik sorra célt tévesztettek. A sebesültek lebotorkáltak a partról, a halottak meg– megrándultak, ahogy újabb golyók csaptak beléjük, az élők pedig tétlenül, értetlenül álltak a hatalmas zajban, teljesen megzavarták őket a köztük cikázó rakéták pokolvörös csóvái. Morris százados döbbenten nézett maga elé. Az valahogy nem is jutott az eszébe, hogy át kellene kelniük a csatornán. Azt hitte, a fák már az innenső oldalon elkezdődnek, de ekkor Fitzgerald hadnagy dacosan felkiáltott, és beleugrott a vízbe. – Gyerünk, fiúk! Gyerünk! Nincsenek sokan ezek a senkiháziak! – Előregázolt, a fény megcsillant a kezében lengetett, mezítelen szablyán. – Verjük ki őket az erdőből! Előre, Zablepényesek! – Kövessétek, fiúk! – ordított fel Green őrmester is, és a könnyűgyalogsági század nagyobbik fele beleugrott a zöldes békanyáltól iszamlós vízbe. A többiek lekuporodtak, Morris parancsára vártak, de Morris még mindig értetlenkedve nézett maga elé, és Hakes– will őrmester még mindig a part tövében kuporgott, ott, ahol az ellenség nem láthatta meg. – Előre! – ordított rájuk Wellesley, akit mérhetetlenül felbőszített az emberei tétovázása. – Előre! Ne hagyják, hogy megvessék a lábukat! West százados! Előre! Morris százados, mozduljon már! – Ó, Jézusom, ó, anyám! – vinnyogta Hakeswill, miközben nagy nehezen

talpra kecmergett. – Anya, anya, anya! – kiáltotta, és belecsobbant a langymeleg vízbe. Fitzgerald és a század első fele már át is ért a túlpartra, el is tűnt a topé sűrűjében, és Hakeswill nagy kiabálást hallott, és a fémen csendülő fém hátborzongató csilingelését. Wellesley látta, hogy a két század végre átkel a csatornán, és hátraszalasztott egy embert, hogy szóljon Shee őrnagynak és a zászlóalj többi részének, hogy jöjjenek. A topé belsejében sűrű puskaropogás harsogott, szinte véget nem érő robaj volt, és minden egyes lövés egy pillanatra megvilágította a lombok közt terjengő, áthatolhatatlan füstfelhőt. Úgy nézett ki, mintha a pokol egy szegletébe nyert volna betekintést: újabb és újabb fénynyalábok csaptak fel a sötétben, rakéták húztak lángcsóvát a fák törzsei között, és a haldoklók nyöszörgése, a sebesültek sikolyai most már szinte összeolvadtak egymással. Egy őrmester ráordított az embereire, hogy ne szóródjanak szét, egy másik katona kétségbeesetten kiáltozott, tudni akarta, hova a fenébe tűntek a társai. Fitzgerald lelkesen kurjongatva tört előre, de még mindig túl sok vöröskabátos akadt meg a csatorna szélén, ahol pedig könnyen lemészárolhatták őket. Wellesley most értette csak meg, hogy már csírájában elhibázta a támadást. Az egész zászlóaljjal neki kellett volna mennie az erdő sűrűjének, nem csak ezzel a két századdal, és a felismerés, hogy tévedett, végtelenül elkeserítette. Büszke volt a hivatására, de ha egy hivatásos katona nem tudott kiverni pár ellenséges tüzért és egy kis gyalogsági csapatot egy erdőből, mit ért az a sok tanulás? A legszívesebben megsarkantyúzta volna Diomed nevű, hófehér lovát, és átugrat ő is a csatornán, hogy csatlakozzon a harcolókhoz, de leküzdötte ezt a késztetést, mert tudta, hogy akkor ő is ott ragadna az erdőben, és elveszítené a kapcsolatot a 33. zászlóalj maradékával, és azzal is tisztában volt, hogy szüksége van Shee maradék nyolc századára, hogy megerősítse az elöl küzdő két századot. Ha a szükség úgy diktálja, két szipoj zászlóaljat is odahívathatott volna, hogy támogassa őket, de egészen biztos volt benne, hogy a 33. maradéka is elegendő erősítés lesz ahhoz, hogy a káoszból győzelemre vezesse a sereget, úgyhogy megfordult, és sietve visszalovagolt, hogy előrevezesse a hátramaradt századokat is. Hakeswill lecsúszott a part túloldalán a fák közt terjengő sötétségbe. A bal kezében fogta a puskáját, a jobban az alabárdot. Lekuporodott egy fatönk mellé, és megpróbálta értelmezni a körülötte kavargó káoszt. Látta a puskák fel– felvillanó torkolattüzet, ahogy egy– egy pillanatra megvilágították a sűrű füstöt, felcsillantak a leveleken, és hallotta, ahogy egy ember felsikolt, mások kiabálnak, de fogalma sem volt róla, mi történhet körülötte. Az emberei egy része mellette maradt, de Hakeswill nem tudta, mit is mondjon nekik; aztán hirtelen rettenetes csatakiáltás harsant a balján, és mikor megpördült, látta, hogy egy csapat tigrisegyenruhás gyalog ront rájuk. Rettegésében felsikított, fél kézzel elsütötte a puskát, és azonnal ledobta a fegyvert, majd berohant a fák közé, nehogy elsodorja a támadás. A vöröskabátosok egy része vakon szétszóródott, de jó néhányan túl lassúak voltak, és elsodorta őket az indiai

gyalogság rohama. A kiáltásaikat bajonettek vágták el, és Hakeswill tudta, hogy Tipu emberei most mészárolják le a kis csapat utolsó embereit, és kétségbeesetten verekedte át magát a fák és indák szövevényén, hogy elmenekülhessen. Morris százados Hakeswill nevét ismételgette tele torokból, a hangjában kétségbeesés és rettegés szűkölt. – Itt vagyok, uram! – kiáltott vissza Hakeswill. – Itt vagyok, uram! – Hol? – Itt, uram! – Puskasortűz robajlott fel a fák között, a golyók áthasították a leveleket, és mélyen a fatörzsekbe fúródtak. Rakéták suhantak át sikítva a feljebb lévő ágak útvesztőjén. Tüzes lángcsóvájuk megvakította az embereket, és mikor felrobbantak, a töltet forró, éles fémforgácsokkal és lassan lelibbenő levélfoszlányokkal szórta be a katonákat. – Anyám! – ordította Hakeswill, és lekuporodott egy fa mellé. – Sorba állni! – kiabálta Morris. – Sorba, gyorsan! Vagy egy tucat nagyon ideges katona volt vele, valahogy sorba rendeződtek, és begubbasztottak a fák alá. Az ide– oda cikázó rakéták visszfénye vörösesen derengett a bajonettjükön. Valahol a közelükben egy katona egy utolsó, nagy hörgéssel adta vissza a lelkét a teremtőjének, a vér gurgulázva bugyborékolt fel a torkán, ahogy levegő után kapkodott. Pár lépésnyire tőlük újabb sortűz robajlott fel, a másik irányba lőttek, ám Morris ösztönösen lekapta a fejét. Aztán pár áldott másodpercre elcsitult a csatazaj, szinte már csend lett, és Morris körbenézett, és megpróbálta valahogy visszanyerni a magabiztosságát. – Fitzgerald hadnagy! – ordította. – Itt vagyok, uram! – kiáltott vissza Fitzgerald magabiztosan valahonnan elölről, a sötétből. – Önök előtt vagyok, uram! Innen kitakarítottuk a sötét kis mocskokat, de egy részük épp megpróbál az önök hátába kerülni, uram! Vigyázzanak balról! – Az ír tisztecske hangja illetlenül jókedvűen csengett. – Hicks zászlós! – kiáltott Morris. – Itt vagyok uram, közvetlenül ön mellett! – válaszolta egy halk hangocska, kis híján Morris lába előtt. – Jézus Mária! – káromkodott Morris. Titokban azt remélte, hogy Hicks elment erősítésért, de egyre inkább úgy tűnt, hogy Fitzgeraldon kívül senki sem állta meg a helyét a fejvesztett támadásban. – Fitzgerald! – ordította hát újfent Morris. – Még mindig itt vagyok, uram! Most aztán elgondolkoztak ezek a kis kurafik, de el ám! – Jöjjön ide, hadnagy! – erősködött Morris. – Hakeswill, maga meg hol van? – Itt vagyok, uram! – válaszolta Hakeswill, de nem mozdult el a bokrok sűrűjében választott búvóhelyéről. Úgy vélte, csak pár lépésnyire északra lehet Morristól, de nem akarta megkockáztatni, hogy azok a tigriscsíkos gazemberek lecsapjanak rá, miközben a századosát keresgélve támolyog át az erdőn, úgyhogy a helyén maradt. – Mindjárt odamegyek önhöz, uram! – kiáltotta, aztán

még mélyebbre húzta magát a bokrok között. – Fitzgerald! – üvöltötte Morris idegesen. – Jöjjön már ide! – Az az átkozott gazember – mormolta magában Fitzgerald. A bal karja most már teljesen használhatatlan volt, és megértette, hogy sokkal komolyabb a sérülése, mint elsőre hitte volna. Ráparancsolt az egyik emberére, hogy kösse el egy zsebkendővel a karját, és remélte, hogy ez végre elállítja majd a vérzést is. A fertőzés és az üszkösödés réme egyfolytában kísértette, de nem hagyta,hogy eluralja az aggodalom, inkább arra összpontosított, hogy életben tartsa az embereit. – Green őrmester? – Uram? – kérdezte Green mindenbe beletörődve. – Maradjon itt az emberekkel, őrmester! – utasította Fitzgerald. Az ír hadnagy a könnyűgyalogsági század jó néhány emberével mélyen behatolt a topé sűrűjébe, és semmi értelmét nem látta volna, hogy feladja a megnyert területet, csak mert Morris ideges. Mindezek mellett Fitzgerald abban is meglehetősen biztos volt, hogy Tipu csapatai legalább annyira össze vannak zavarodva, mint a britek, és ha Green kitart a helyén, és időnként sortüzet küld a sötétbe, nagyjából biztonságban lesz. – Idehozom a század maradékát is magukhoz! – ígérte meg Fitzgerald hadnagy Green őrmesternek, aztán megfordult, és hátrakiáltott a fákon túlra. – Hol van, uram? – Itt! – válaszolta Morris ingerülten. – Siessen már, hogy az Isten verje meg! – Egy perc, és itt vagyok, őrmester! – nyugtatgatta Fitzgerald Greent, aztán nekiindult a fák között, hogy megkeresse Morrist. Túlságosan is északra tévedt, és hirtelen egy rakéta szakadt le felülről, az ágak közül sivítva, sisteregve. Átszakította a kusza ágakat, és fénybe vonta a tájat. Az indák közé csavarodott rakéta pár pillanatig tehetetlenül vergődött a zöldben, aztán szorosan beékelődött két ág közé. A töltet tűzáradatot köpött magából, és a fény még a sűrű füstfelhőn át is bevilágította a környező erdősávot. Hakeswill hirtelen észrevette, hogy a hadnagy felé tántorog. – Fitzgerald úr! – kiáltott fel Hakeswill. – Hakeswill őrmester? – kérdezte Fitzgerald. – Én ám, uram! Erre, uram! Erre, erre! – Istennek hála! – Fitzgerald átszaladt a tisztáson, a bal keze hasznavehetetlenül lógott az oldala mellett. – Senki sem tudja, mi a fenét keres idebenn! Vagy hogy egyáltalán hol van! – Én tudom ám, mit csinálok, uram – mondta Hakeswill, és ahogy a szikraeső elhalványult, felugrott a fa tövéből, és az alabárd hegyét a hadnagy gyomrának szegezte. Az arca megrándult, ahogy a frissen kifent fegyver áthasította a tiszt ruháját, aztán a bőrét, és a hasába szaladt. – Nem illik katonák közt, uram, hogy meghazudtolja az őrmester szavát az emberei előtt, uram – mondta tiszteletteljes hangon – , ugye, megérti, uram? – mondta Hakeswill, és örömében, hogy ilyen csodálatos nagy boldogságot hozott ez az este,

elvigyorodott. A lándzsa hegye mélyen Fitzgerald gyomrában volt, olyan mélyen, hogy Hakeswill meg mert volna rá esküdni, hogy érzi, ahogy a tiszt gerincének feszül. Fitzgerald most már a földön hevert, és úgy dobálta magát, mint egy megszigonyozott és partra vetett hal. Kinyitotta és becsukta a száját, de nem tudott beszélni, csak nyöszörgött, miközben Hakeswill vadul megcsavarta a pengét, hogy ki tudja rántani a tiszt gyomrából. – Arról beszélek, uram, hogy mi is az az igazi tisztelet, uram – sziszegte Hakeswill a hadnagynak. – Tisztelet! Az őrmestereket támogatniuk kell a tiszteknek, benne van a Szentírásban is! De ne aggódjon, uram, ne aggódjon már! Csak egy kis szúrás lesz, semmi több! – kirántotta a véres fegyvert a sebből, és ismét lecsapott vele, ezúttal a hadnagy torkába vágta. – Most már nem szégyenít meg az embereim előtt soha többé, ugye, uram? Nem ám, az embereim előtt már nem! Már meg ne haragudjon, uram! És jó éjszakát, uram! – Fitzgerald! – ordított Morris kétségbeesetten. – Az ég szerelmére, hadnagy! Hol a pokolban kereng már? – A pokolban, ott bizony – nevetgélt magában Hakeswill. Átkutatta a hadnagy ruháját, hátha talál pár pénzdarabot. Nem mert semmi olyasmit elvenni, amit később felismerhetnek, mint Fitzgerald tulajdonát, úgyhogy meghagyta a halott tiszt szablyáját és a nyakában lógó, aranyozott láncot, de azért csak talált egy maréknyi beazonosíthatatlan aprót, és sietve zsebre is vágta, mielőtt pár lépést hátrakúszott volna, hogy meggyőződhessen róla, senki sem látta, mit tett. – Ki az? – kiáltott fel Morris, mikor meghallotta, hogy valaki átcsörtet az aljnövényzeten. – Csak én vagyok az, uram! – kiáltott vissza Hakeswill. – Fitzgerald hadnagyot keresem! – Inkább jöjjön ide, de most rögtön! – csattant fel Morris. Hakeswill az utolsó pár yardot már futva tette meg, aztán levetette magát Morris és a halálra rémült Hicks zászlós közé a földre. – Aggódom Fitzgerald úr miatt – mondta Hakeswill. – Hallottam, ahogy a bokorban motoz, de arra minden tele van pogányokkal, ez egészen biztos, mert én is a pokolra küldtem pár szurtos képűt! – Megrándult az arca, ahogy puskatűz robajlott fel tőlük nem messze, de nem tudta volna megmondani, ki lőtt, és kire. – Azt hiszi, hogy azok a senkiháziak megtalálták Fitzgeraldot? – kérdezte Morris. – Úgy vélem – válaszolta Hakeswill. – Szegény kis nyomoronc! Megpróbáltam megtalálni, uram, de mindenütt csak pogányokba ütköztem! – Jézusom! – Morris lebukott, és a fejük fölött sűrűn záporoztak a puskagolyók a levelekre. – És Green őrmesterrel mi lehet? – Talán elbújt valahol! Nem lepne meg, ha csak a drágalátos irháját próbálná menteni, és a bokrok közt lapulna! – Mindannyian a bokrok közt lapulunk – jegyezte meg Morris meglehetősen őszintén. – Én aztán nem, uram, én aztán nem! Obadiah Hakeswill aztán nem,

uram! Jó alaposan megfürdettem az alabárdot az ellenség vérében, meg ám! Meg akarja fogni, uram? – Hakeswill odatartotta a századosnak a lándzsa fejét. – Jó kis pogány vér, uram, még meleg! Morrist kirázta a hideg a puszta gondolatra is, hogy meg kelljen fognia a véres fegyvert, de némileg megnyugtatta, hogy Hakeswill végre ott van mellette. A topé hirtelen ordítozással telt meg, ahogy Tipu csapatai rohamra indultak. Puskák ropogtak fel mindenütt. Egy rakéta robbant fel a közelben, míg egy másik, melyen kivételesen erős és tartós hegy volt, átsivított az aljnövényzeten, és belefúródott egy fa törzsébe. Egy ember felsikított, aztán hirtelen elhallgatott a kiáltása. – Jézusom! – átkozódott Morris haszontalanul. – Talán vissza kellene mennünk? – vetette fel Hicks zászlós. – Vissza, a csatorna túlpartjára? – Nem lehet, uram – válaszolta Hakeswill. – A mocskok már mögöttünk vannak! – Biztos benne? – kérdezte Morris. – Én magam is megküzdöttem a szemétjével, uram, de nem lehetett feltartóztatni őket! Egy egész törzsre való mocsok jött nekünk, uram! Minden tőlem telhetőt megtettem! Jó embereket veszítettem el! – Hakeswill tettetett érzelmességgel szippantott a levegőbe. – Bátor ember, Hakeswill őrmester! – mondta Morris százados mogorván. – Csak önt követtem, uram! – mondta Hakeswill, aztán lekapta a fejét, mert egy újabb ellenséges sortűz sivított el a fejük fölött. Hatalmas üdvrivalgás követte, aztán rakéták visítottak fel éles hangon; Tipu csapatainak erősítés érkezett a városból, és ordítva, harcolva értek be a fák közé, hogy kiverjék az utolsó hitetleneket is a topé sűrűjéből. – A pokolba már! – motyogta Hakeswill. – De ne aggódjon, uram! Én nem halhatok meg, uram! Én nem halhatok meg! A hátuk mögött is nagy csatakiáltás harsant, mert a 33. zászlóalj maradéka most kelt át a csatornán. – Előre! – ordította egy hang valahonnan a szétszóródott könnyűgyalogsági század háta mögül. – Előre! – Az ég rogyna rá! – csattant fel Morris. – Hát ez meg ki a fene lehet? – Harmincharmadik! – harsogott tovább a hang. – Hozzám, hozzám! – Maradjanak, ahol vannak! – kiáltott rá Morris pár lelkes emberére, úgyhogy mind visszakuporodtak a forró sötétségbe. A lövések hangosan hasítottak bele az éjszakába, a levegőt haldoklók nyöszörgése töltötte meg, és rakéták lobogtak mindenütt. Mindent vaskosan megült a vér szaga, a frissen ontott vér szaga a sötét feketeségben, ahol a félelem és a káosz uralkodott. Hetedik fejezet

Sharpe! Sharpe! – Gudin ezredes volt az, aki napszálltakor berontott a

barakkba. – Jöjjön, gyorsan! Ahogy van, siessen már! – És én, uram? – kérdezte Lawford. A hadnagy épp a Bibliáját olvasgatta az ágyán heverészve. – Jöjjön már, Sharpe! – Gudin arra sem vesztegette az időt, hogy válaszoljon Lawfordnak, csak átszaladt a barakk udvarán, és már kint is volt a keskeny kis utcán, ami elválasztotta az európai katonák szállását a szomszédos hindu templomtól. – Siessen már, Sharpe! – kiáltott vissza a francia tiszt, és elvágtatott az utcasarkon éktelenkedő, jókora vályogtégla kupac mellett. Sharpe tigriscsíkos tunikában és csizmában, de sapka, övek, tarsolyok és puska nélkül rohant az ezredes után. Átugrott egy félmeztelen emberen, aki keresztbetett lábbal ücsörgött a templom fala mellett, eltaszigált az útból egy ösztövér tehenet, és Gudin ezredes nyomában szaladt a Majszuri kapu felé. Lawford egy kicsit lemaradt, mert felvette a csizmáját is, és mire kiért a templom melletti utcácskára, Sharpe már eltűnt. – Tud lovagolni, Sharpe? – ordított hátra Gudin, mikor a két férfi már majdnem a kapunál volt. – Ültem már lovon, uram – mondta Sharpe, és nem vacakolt azzal, hogy kifejtse, hogy azok épp kifogott igáslovak voltak, és békésen kerengtek az istállóudvaron, mikor felmászott rájuk. – Akkor üljön fel arra! – mondta Gudin, és egy kicsi, ideges kancára mutatott, amit egy indiai gyalogos katona tartott kantárvégen Gudin saját lovával egyetemben. – Romet százados lova, úgyhogy az ég szerelmére, kérem, vigyázzon rá! – kiáltotta a francia ezredes, és nyeregbe pattant. Romet százados Gudin egyik helyettese volt, de minthogy mindkét francia százados a város legdrágább bordélyában töltötte ideje túlnyomó részét, Sharpe egyelőre még egyikükkel sem találkozott. Óvatosan felkapaszkodott a szürke kanca hátára, aztán hátravágta a sarkát, és kétségbeesetten kapaszkodott a ló sörényébe, miközben az Gudin heréltje után eredt a kapu felé. – A britek megtámadtak egy erdősávot Szultánpétától kicsit északra – magyarázta az ezredes, miközben átnoszogatta hátasát a széles boltív alatt. Sharpe már hallotta is a távoli fegyverropogást. Puskák robajlottak, rakéták robbantak fel nagy villanásokkal, vöröses fénnyel a várostól nyugatra, meglehetősen messze. A falak közt már szinte teljes volt az éjszakai sötétség. Az első házi lámpásokat már réges– rég meggyújtották, és a Majszuri kapu alagútjában is vöröses fáklyafény lobogott. Csak úgy áramlottak kifelé az emberek. A többségük gyalogos katona volt, de jó néhányan rakétákat vittek magukkal. Gudin rájuk ordított, hogy adjanak nekik utat, aztán, mikor kiértek a tömegből, nyugatra fordult, és nekieresztette a lovát a terepnek. Sharpe követte, bár inkább arra figyelt, nehogy leessen a ló hátáról, mint arra, hogy miféle felforduláson vágnak át. A folyó déli ágán keskeny híd vezetett át, és Gudin ráüvöltött az őrökre, hogy azonnal szabadítsák fel az utat, mert át akácnak menni. A rakétákkal felszerelkezett emberek egészen a

korláthoz lapultak, ahogy Gudin és Sharpe átsietett a hidacska megerődített kapuján, és elszáguldott a sekély, kiapadt folyó felett. A túloldalon már tényleg vágtába ugrathatták a lovakat, nekilódultak a sáros fűben, majd átgázoltak a folyó újabb, sekély kis ágacskáján. Sharpe a kanca nyakába kapaszkodott, miközben az nagyokat zihálva kaptatott fel a parton. Előttük rakéták szálltak fel az esti égbe, és nyugat felől még halványan derengett az alkony utófénye. – A régi barátai épp most próbálják meg megtisztítani a topét – magyarázta Gudin, és a keleti látóhatáron koromfeketén kirajzolódó, sűrű erdőfoltra mutatott. Lelassított, hiszen most már egyenetlen talajon jártak, és az ezredes nem akarta, hogy bármelyik ló a lábát törje pusztán azért, mert meggondolatlanul hajszolja őket a sötétben – , azt akarom, hogy zavarja össze őket! – Én, uram? – Sharpe félig kicsúszott a nyeregből, aztán kétségbeesetten megkapaszkodott a nyeregkápában, és nagy nehezen visszahúzta magát a helyére. Hallotta, ahogy puskák ropognak az éjszakában, és most már előttük mindenütt látta az aprócska torkolattüzek villanását is. Úgy nézte, hogy komoly támadásról van szó, különösen, mikor egy brit tábori ágyú is felmorajlott a távolban, és a lövés fénye úgy világította meg a tájat, mintha csak villámlott volna. – Ordítson nekik parancsokat, Sharpe – mondta Gudin, miután a lövés zaja már elszállt fölöttük – , zavarja őket össze! – Erre Lawford alkalmasabb lett volna, uram! – mondta Sharpe. – Olyan igazán tisztes hangja van! – Akkor maga meg majd úgy beszél, mint egy őrmester! – vetette oda Gudin. – És ha jól csinálja, Sharpe, akkor káplár is lehet! – Köszönöm, uram! Gudin lépésre váltott a lovával, ahogy egyre közelebb értek az erdőhöz. Most már az ügetéshez is túl sötét volt, és az is fenyegette őket, hogy eltévednek a sötétben. Sharpe– tól északra, ahol a tábori ágyú is morajlott, folyamatos puskaropogás hallatszott, ami arra utalt, hogy a brit vagy a szipoj egységek egyenletesen foglalják el a kitűzött célokat, de az előttük elterülő erdőben mintha minden összezavarodott volna. A puskák összevissza, szabálytalan időközönként ropogtak fel, a rakéták fénycsíkot húztak a faágak között, és füst gomolygott az égre a kisebb bozóttüzekből. Sharpe hallotta, hogy mindenütt emberek ordítoznak, van, aki félelmében, van, aki diadalittasan. – Nem bánnám, ha lenne nálam fegyver – mondta Gudinnek. – Nem lesz rá szüksége. Nem azért jöttünk, hogy harcoljunk, hanem hogy összezavarjuk őket! Ezért jöttem vissza magáért! Most pedig lóról le! – Az ezredes mindkét lovat egy elhagyatott taliga nyeléhez kötötte, nyilván egy jókora adag rakétát hozhattak rajta ide. A két férfi most már csak alig százlépésnyire lehetett az erdőtől, és Sharpe hallotta, hogy mindenfelé tisztek osztogatnak torkuk szakadtából parancsokat. Nem tudta volna megállapítani, hogy ki utasítgat és kit, hiszen Tipu seregében is angol vezényszavakat

használtak, de ahogy Gudin közelebb sietett a harcolókhoz, Sharpe már azt is tisztán hallotta, hogy bizony az indiai hangok kiáltozzák azt, hogy tűz, előre és ölj. Bármelyik brit vagy indiai alakulatot küldték is ide, hogy elfoglalja az erdősávot, bizony nagy bajban lehetett, és Gudin ihletett ötlete volt, hogy visszalovagoljon a barakkokhoz, és fülön fogja az első brit katonát, akit csak talál, és arra használja, hogy még nagyobb fejetlenséget szítson az ellenség soraiban. Gudin előhúzta a pisztolyát. – Rothiére őrmester! – kiáltotta. – Mon Colonel! – A nagydarab őrmester, aki elsőnek használta Romet százados lovát, hogy kiérjen a harcmezőre, hirtelen előtűnt a félhomályból. Gyanakodva, mogorván végigmérte Sharpe– ot, aztán kibiztosította a puskáját. – Élvezzük ezt a szép estét! – mondta Gudin angolul. – Úgy legyen, uram! – válaszolta Sharpe, és azon gondolkozott, hogy most mi a fészkes fenéhez kezdjen. A sötétben, úgy vélte, igazán nem lenne nehéz dolga, ha el akarna szökni Gudin és Rothiére mellől, de miféle helyzetben hagyná akkor Lawford hadnagyot? Az lesz a megoldás, gondolta aztán Sharpe, ha úgy játszik, hogy az egész ne úgy tűnjön, mintha vissza akart volna szökni az angolokhoz, hanem inkább úgy, mintha véletlenül elfogták volna. Lehet, hogy így is igen kellemetlen helyzetbe hozza szegény Lawfordot, de Sharpe tisztában volt vele, most az a legfontosabb, hogy eljuttassa McCandless üzenetét Harris tábornoknak, és azzal is tisztában volt, aligha nyílik rá még egyszer ilyen szép és jól kihasználható alkalma, mint ez, amit Gudin ilyen váratlanul az ölébe ejtett. Gudin megállt a topé szélén. A rakéták kezelői lelkesen lőtték ki fegyvereiket a fák közé, bár a lövedékek meg– megpattantak az ágakon, és kiszámíthatatlanul csapódtak ide– oda. Az erdő mélyén puskatűz ropogott. Idekinn, ahol ritkásabbak voltak a fák, sebesültek hevertek, és valahol a közelben egy haldokló sikoltozott és kapkodott levegő után. – Egyelőre – mondta Gudin – , úgy tűnik, hogy megvertük őket! Menjünk csak előre! Sharpe követte a két franciát. Tőle jobbra hirtelen rengeteg puska robajlott fel, és bajonettek csattogását is hallotta, de a harc véget ért, mielőtt odaértek volna. Tipu emberei egy kisebb brit csapatba botlottak, és egy embert megöltek, a többit pedig mélyen bekergették az erdőbe. Gudin még látta a vöröskabátos testét egy rakéta utolsó felvillanásának fényében, és letérdelt mellé. Az ezredes elővette a tűzszerszámos dobozkáját, szikrát csiholt, és a férfi mellé térdelt. A fickó nem volt még teljesen halott, csak az eszméletét veszítette el, és a torkából lassan bugyborékolt elő a vére, ahogy lassan, nehezen lélegzett. – Felismeri ezt az egyenruhát? – kérdezte Gudin Sharpe– tól. A pislákoló fényben tisztán látszott, hogy a katona kabátjának hajtókája fehérrel szegett vörös. – A mocskos mindenit! – mordult fel Sharpe. – Már megbocsásson, uram – tette hozzá, és óvatosan felemelte Gudin kezét a haldokló arcáig. Vér csorgott a férfi szájából, végigfolyt a nyakán, és átáztatta beporozott haját, de Sharpe

bármikor felismerte volna. Jed Mallinson volt az, aki Sharpe szakaszának végén szokott felvonulni. – Ismerem az egyenruhát is, meg a viselőjét is, uram – mondta Sharpe Gudinnek. – A 33. az, az én régi zászlóaljam! Nyugat– Riding, Yorkshire! – Jól van – Gudin becsukta a kis szerszámot, és kialudt az aprócska fény. – És nem bánja, ha össze kell őket zavarnia? – Azért jöttem, uram, vagy nem? – mondta Sharpe kellően vérszomjasan. – Azt hiszem, az angol hadsereg egy kiváló katonát veszített el magában, Sharpe – mondta Gudin, majd felkelt, és az erdő mélyére vezette Sharpe– ot. – Ha nem akar Indiában maradni, talán elgondolkozhatna azon is, hogy nem akar– e hazatérni velem! – Franciaországba, uram? Gudin elmosolyodott Sharpe döbbent hangja hallatán. – Nem az ördög hazája az sem, Sharpe, sőt gyanítom, hogy a világ legáldottabb helye, és a francia seregben egy tehetséges katona hamar tiszti rangra emelkedhet! – Mint például én, uram? Hogy belőlem tiszt legyen? – nevetett fel Sharpe. – Mintha egy öszvérből akarna versenylovat faragni! – Alulbecsüli magát. – Gudin megállt. Az éjszaka sötétjében lábak dobogtak, és valahol, tőlük balra hirtelen puskák ropogtak fel. A puskatűzre válaszul Tipu egyik csapata özönlött elő lelkesen. Rothiére őrmester keverék indiai és francia vezényszavakat ordított feléjük, és ez a magabiztosság megnyugtatta a Gudin ezredes köré gyülekező embereket. Gudin farkasmosolyt villantott Sharpe felé. – Lássuk csak, félre tudja– e vezetni a régi bajtársait! Ordítson rá egy párra, hogy jöjjenek ide, de azonnal! – Előre! – ordított fel Sharpe engedelmesen. – Előre! – egy pillanatra elhallgatott, és válaszra várva körbenézett. – Harmincharmadik! Hozzám! Hozzám! Senki sem válaszolt. – Próbáljon egy nevet is ordítani! – javasolta Gudin. Sharpe kitalált egy nem létező nevet. – Fellows kapitány! Erre! – elkiabálta vagy egy tucatszor, de nem érkezett válasz. – Hakeswill! – ordította aztán végül. – Hakeswill őrmester! Aztán, alig harminclépésnyire tőlük, hirtelen felharsant a gyűlöletes hang. – Ki az? – Az őrmester hangja gyanakvóan csengett. – Jöjjön ide, de gyorsan! – csattant fel Sharpe. Hakeswill nem törődött a paranccsal, de Gudint már az is felvidította, hogy egyáltalán válaszolt valaki, és csendben vonalba állította Tipu egyik eltévedt egységét, hogy lőjék le, aki előlép Sharpe hívására. Rakéták csapódtak az ágakba, puskatűz fénylett fel lőporfüstben úszva, és a golyók megcsörgették a leveleket, vagy a vaskos fákba fúródtak. Messze, messze hatalmas kurjongatás

harsant, de hogy a brit vagy az indiai csapatok örülnek– e ennyire, azt Sharpe meg nem tudta volna mondani. Egyvalamiben azonban Sharpe is kellően biztos lehetett. A 33. komoly bajban volt. Szegény Jed Mallinsonnak sosem lett volna szabad így meghalnia, elhagyatva, egymagában, és ez a szomorú eset is csak azt mutatta, hogy Tipu seregének végül sikerült szétforgácsolnia a támadó briteket, és most egyesével vadásszák le a még megmaradt, ellenséges gócokat. Most vagy soha, gondolta Sharpe. El kell szabadulnia Gudintől, és vissza kell mennie a tulajdon zászlóaljához! – Közelebb kell hozzájuk mennem, uram! – mondta az ezredesnek és meg sem várva Gudin beleegyezését, mélyen a fák közé futott. – Hakeswill őrmester! – ordította menet közben. – Hozzám, de most rögtön! Most, maga tetves kis senkiházi! Mozdítsa már a valagát! – Sharpe hallotta, hogy Gudin követi, úgyhogy elhallgatott, és egy sötét árnyékfoltban hirtelen megugrott jobbra. – Sharpe! – sziszegte Gudin, de Sharpe most már jó messze járt az ezredestől, és úgy vélte, hogy sikerült úgy megoldania, hogy ne tűnjön szökevénynek. – Hakeswill őrmester! – ordította Sharpe újra és újra, aztán tovább rohant. Megvolt a veszélye annak is, hogy a kiabálás á nyakára hozza Gudint, de az sokkal rosszabb lett volna, ha a francia ezredes azt hiszi, hogy szándékosan próbál meg visszaszökni a britekhez, mert annak bizony Lawford itta volna meg a levét. Sharpe inkább megkockáztatta, hogy Tipu csapatai kövessék, ahogy egyre mélyebbre hatolt a fák között. – Hakeswill őrmester! – ordította. Egy rakéta ütközött egy ágba magasan Sharpe feje fölött, aztán egyenesen az előtte ásító tisztásra zuhant. A földön úgy kerengett a lövedék, mint egy farkát kergető, feldühített kutya, és a ragyogó fény bevilágította a környéket. Sharpe elugrott a rakéta tüzes farka elől, és szinte egyenesen Hakeswill őrmester karjaiba rohant, aki most bukkant elő hirtelen az egyik szomszédos bokorból. – Sharpie! – ordított fel Hakeswill. – Te kis kurafi! – vadul Sharpe felé vágott az összevérzett alabárddal. Morris, mikor meghallotta, hogy valaki Hakeswill nevét kiáltozza, ráparancsolt az őrmesterre, hogy menjen előre, és derítse ki, ki az, és Hakeswill kénytelen– kelletlen teljesítette a parancsot. Most pedig hirtelen Hakeswill kettesben találta magát Sharpe– pal, és az őrmester ismét előre csapott a fegyverrel. – Áruló kis féreg! – mondta Hakeswill. – Az ég szerelmére, tegye már le! – kiáltott rá Sharpe, és egyfolytában hátrált a gyors alabárdcsapások elől. – Átszöktél az ellenséghez, Sharpie? – kérdezte Hakeswill. – Be kellene vigyelek a táborba, ugye? Újra csak hadbíróság elé állítanának, de ezúttal a kivégzőosztag kapna meg! Nem, nem, ezt nem kockáztatom meg! Most azonnal felnyársallak, Sharpie, mint egy kismalacot, és visszaadhatod a teremtődnek azt a szánalmas kis lelkedet! Nocsak, átszoktál a szoknyára? – Az őrmester ismét felé szúrt, és Sharpe ismét csak ugrott egyet, de a kihunyóban lévő rakéta még egyszer felszisszent, átsuhant a tisztáson, és a hosszú bambuszrúd elkaszálta

Sharpe lábát. Hanyatt esett, és Hakeswill diadalittasan felordított, majd előrevetette magát. Már ölésre készen emelte fel az alabárdot. Sharpe kitapogatta a rakéta testét a jobb keze alatt, megragadta, és egyenesen Hakeswill arcába vágta. A rakéta lőpor töltete már szinte teljesen kifogyott, de egy kevés még volt benne – épp csak annyi, hogy egy hirtelen lángnyelv csapjon fel, és nyalja végig Hakeswill arcát és kék szemét. Az őrmester felsikoltott, elejtette az alabárdot, és a szeméhez kapta a kezét. Legnagyobb meglepetésére még mindig látott, és az arca sem égett meg túlságosan, de kétségbeesett félelmében eltántorgott Sharpe mellett, úgyhogy most visszafordult, és ugyanezzel a mozdulattal kihúzta a pisztolyt is az övéről. Ebben a pillanatban egész csapat vöröskabátos tört ki a tisztásra. A rakéta pislákoló maradványának fényében látszott, hogy a 33. gránátosai közül valók, és éppúgy eltévedtek, mint mindenki más ebben a kaotikus éjszakában. Az egyik gránátos meglátta Sharpe– ot, aki épp ekkor próbált meg talpra kecmeregni tigriscsíkos egyenruhában. A gránátos felemelte a puskáját. – Hagyd csak azt a mocsokházit! – sivította Hakeswill. – Ő az enyém! Ekkor sortűz robajlott el a fák közül, és a gránátosok egyik fele megpördült, vagy a becsapódó lövedékek hatására hátrazuhant. Vér hullott a rakéta tüzes roncsaira, sziszegve elpárolgott, és a fák közül tigriscsíkos csapatok robbantak elő. Gudin ezredes és Rothiére őrmester vezette őket. Hakeswill az ellenség láttára megfordult, hogy elmeneküljön, de Tipu egyik embere bajonettes puskával a kezében előrevetette magát, és a földre rántotta az őrmestert, ahol az kétségbeesetten tekergett, és kegyelemért sikoltozott. Gudin elrohant a földön fetrengő Hakeswill mellett. – Ügyes volt, Sharpe! – kiáltotta a francia ezredes. – Ügyes volt! Abbahagyni! Azonnal abbahagyni! – Az utolsó két parancs Tipu embereinek szólt, akik most lelkesen elkezdték lemészárolni a még életben lévő gránátosokat. – Ejtünk foglyokat! – harsogta Gudin. – Foglyokat! – Rothiére félrelökött egy bajonettet, nehogy lemészárolják Hakeswillt is. Sharpe egyre csak káromkodott. Olyan kicsin múlott, hogy nem sikerült megszöknie! Ha Hakeswill nem támadta volna meg, már jó ötven yardra lett volna a fák között, ott eldobta volna a tigriscsíkos egyenruhát, és valahogy megkeresi a régi barátait! Ehelyett azonban most ő Gudin hőse, aki nyilvánvalóan azt hiszi, hogy a gránátosokat is ő csalogatta ide a tisztásra. Az a tizenkét katona, aki túlélte a támadást és a lelkes mészárlás első pillanatait, most fogolyként állt a tisztáson, akárcsak a tekergőző, átkozódó Hakeswill. – Túlságosan is nagy kockázatot vállalt, káplár! – mondta Gudin, és visszatért Sharpe mellé. A hüvelyébe lökte a szablyáját. – Le is lőhettek volna a régi barátai! De végül is működött, nem? És most már káplár! – Igen, uram! Működött! – mondta Sharpe, bár csepp örömét sem lelte benne. Minden a lehető legrosszabbul alakult; tulajdonképp az egész éjszaka a lehető legrosszabbul alakult a briteknek. Tipu emberei most már lépésről lépésre tisztították meg az erdőt, és átkergették a még életben lévő brit katonákat a

csatornán. Csúfondáros kiáltozással, puskatűzzel kergették ki a vert ellenséget, rakétákat küldtek még utánuk. Tizenhárom foglyot ejtettek, Gudin és Sharpe maguk, és ezeket a szerencsétleneket visszaterelgették a városba, miközben Tipu többi embere nekiállt a halottak kifosztásának. Elvettek minden használható fegyvert s értéktárgyat. – Gondoskodom róla, hogy Tipu maga is halljon a bátorságáról, Sharpe – mondta Gudin, miközben felült a lovára. – Ő is igen bátor férfiú, és nagyra becsüli másokban is a bátorságot! Nem kételkedem benne, hogy meg fogja jutalmazni magát! – Köszönöm, uram! – válaszolta Sharpe, bár nem tűnt túlságosan lelkesnek. – Nem sebesült meg, ugye? – kérdezte Gudin aggódva, mikor meghallotta Sharpe szomorkás hangját. – Megégettem a kezemet, uram – válaszolta Sharpe. Akkor nem is érezte, mikor felemelte a rakétatestet, hogy megvédje magát Hakeswilltől, de a forró fém megégette a kezét, bár nem túl súlyosan. – Nem vészes – tette azért hozzá. – Túlélem! – Még szép, hogy túléli! – mondta Gudin, aztán örömtelién felnevetett. – Megvertük őket, ugye? – Szétkalapáltuk őket, uram! – És újra szét fogjuk kalapálni őket, Sharpe, ha megtámadják a várost! Nem tudják, mi vár rájuk! – Miért, mi vár rájuk, uram? – kérdezte Sharpe. – Majd meglátja, majd meglátja! – mondta Gudin, és felhúzta magát a nyeregbe. Rothiére őrmester az erdőben akart maradni, hogy begyűjtse az elesettek puskáját, úgyhogy az ezredes ragaszkodott hozzá, hogy Sharpe térjen vele vissza a városba a másik lovon. Ők kísérték a vigasztalhatatlan foglyokat és Tipu lelkes csapatait. Hakeswill felnézett Sharpe– ra, és kiköpött. – Mocskos áruló! – Ne is törődjön vele! – mondta Gudin. – Kígyó! – sziszegte Hakeswill. – Kis mihaszna mocsok, az vagy, Sharpie, egy utolsó áruló! Jézusom! – Ezt az utolsó megjegyzést az váltotta ki, hogy a Hakeswillt kísérő katona nemes egyszerűséggel fejbe vágta a foglyát a puskatussal. – Szurtos képű pogány disznó! – motyogta Hakeswill. – Szeretném kirúgni az összes redves fogát, uram – jegyezte meg Sharpe Gudinnek. – Tulajdonképp, ha nem bánja, szeretném egy kicsit elvinni a sötétbe ezt a ganét, és ott végeznék is vele! Gudin felsóhajtott. – Igazság szerint bánnám – mondta az ezredes lágyan – , mert meglehetősen fontosnak tartom, hogy jól bánjunk a foglyainkkal, Sharpe! Néha attól tartok, hogy Tipu nem érti meg a hadi élet udvariassági szabályait, de

egyelőre még sikerült meggyőznöm arról, ha mi jól bánunk az ellenséges foglyokkal, akkor cserébe ők is jól bánnak majd a mieinkkel! – Ennek ellenére szeretném kirúgni annak a disznónak a fogát, uram! – Biztosíthatom róla, hogy Tipu alighanem az ön segítsége nélkül is elbánik majd vele! – mondta Gudin komoran. Sharpe és az ezredes megsarkantyúzták a lovakat, és a foglyok előtt vágtattak át a városba vezető hídon. Leszálltak a lóról a Majszuri kapu előtt. Sharpe Gudin kezébe nyomta a kanca kantárját,és az ezredes újfent megköszönte, amit tett, majd egy egész arany– haiderit vetett oda neki. – Menjen csak, igya le magát, Sharpe – mondta az ezredes – , megérdemli! – Köszönöm, uram! – És higgyen nekem, beszámolok róla Tipu őfelségének is! Nagyra becsüli a bátorságot! Lawford hadnagy is a kapu előtt várakozó, kíváncsi tömegben ácsorgott. – Mi történt? – kérdezte Sharpe– ot. – Elbaltáztam – morogta Sharpe keserűen. – Istentelenül elbaltáztam! Gyerünk, költsük el ezt a kis pénzmagot! Igyuk le magunkat! – Nem, várjon! – most már Lawford is észrevette a kapuban villogó fényben a bevonuló vöröskabátosokat, és elhúzódott Sharpetól, hogy jobban lássa, ahogy a tizenhárom foglyot bajonettel lökdösik be a városba. A tömeg kurjongatni kezdett. – Menjünk már innen! – makacskodott Sharpe, és megfogta Lawford karját. Lawford lerázta a kezét, és döbbenten meredt a foglyokra. Képtelen volt eltitkolni, mennyire megrázza, hogy brit katonákat lát fogságba vetve. Felismerte Hakeswillt is, aki ugyanebben a pillanatban felemelte a fejét, és a hadnagy arcába bámult. Teljes döbbenet uralkodott el az arcán. Egy pillanatra mintha az egész világ megállt volna. Lawford láthatóan képtelen volt akárcsak megmozdulni is, míg Hakeswill tátogott értetlenségében, és láthatóan épp világgá akarta kiabálni a felfedezését. Sharpe kinyúlt, hogy kikapja a puskát Tipu egyik emberének a kezéből, de ekkor Hakeswill lassan, jól látható célzatossággal elfordult, és rendezte a vonásait, mintha csak azt a szótlan üzenetet küldené a hadnagynak, hogy nem jelzi senkinek, hogy látta. A tizenkét fogoly gránátos még mindig kissé hátrébb volt, és Lawford hirtelen ráébredt, lehet, hogy mások is felismerik a zászlóaljából, és végre elfordult. Elrángatta magával Sharpe– ot is. Sharpe tiltakozott. – Meg akarom ölni Hakeswillt! – Menjünk már! – Lawford végigsietett az utcán. Egészen elsápadt. Megállt a kis templomocska boltíves kapuja előtt; egy napernyő alatt heverő tehén képe volt ráfaragva. A szentélyben aprócska láng lobogott. – Beszélni fog? – kérdezte Lawford. – Az a mocsok? – köpte Sharpe. – Bármi megeshet!

– Csak nem tenne ilyet! Csak nem árulna el minket! – nézett rá Lawford, aztán megborzongott. – De hát mi történt, az ég szerelmére! Sharpe részletesen beszámolt neki az éjszaka eseményeiről, és azt is elmondta, hogy milyen közel járt ahhoz, hogy simán visszaszökjön a brit csapatokhoz. – Csak az a gazember Hakeswill meg ne akadályozta volna! – panaszkodott. – Lehet, hogy csak félreértett! – mondta Lawford. – Ő? Ő aztán nem! – De mi lesz, ha netán mégis elárul minket? – kérdezte Lawford. – Akkor csatlakozunk a nagybátyjához odalenn a pincében – morogta Sharpe meglehetősen baljósan. – Hagynia kellett volna, hogy lelőjem azt a mocskot odakinn a kapunál! – Micsoda ostobaság! – csattant fel Lawford. – Még mindig a brit hadsereg katonája, Sharpe! Akárcsak jómagam! – hirtelen megrázta a fejét. – Mindenható Isten! – szitkozódott. – Meg kell találnunk ezt a Ravi Sekhart! – Miért? – Mert ha mi nem tudjuk kijuttatni a híreket, akkor neki kell megtennie helyettünk! – vetette oda Lawford dühösen. Leginkább magára haragudott. Olyannyira lekötötte, hogy kitapasztalja a közkatonák életének aprócska részleteit is, hogy megfeledkezett a kötelességéről, és ez a mulasztás most mardosó lelkiismeret– furdalást ébresztett benne. – Meg kell találnunk, Sharpe! – És hogyan? Nem kérdezősködhetünk utána az utcán! – Akkor kerítse elő Mrs. Bickerstaffot! – mondta Lawford sürgetően. – Keresse meg, Sharpe! – lehalkította a hangját. – És ez parancs! – Most már én vagyok a rangidős – nézett rá Sharpe. Lawford dühösen szembefordult vele. – Miket beszél? – Most már káplár vagyok, közlegény! – vigyorgott Sharpe. – Ez nem tréfadolog, Sharpe! – csattant fel Lawford. A hangja hirtelen hatalommal telt meg. – Nem azért jöttünk, hogy idebenn ejtőzzünk! Komoly feladatot bíztak ránk! – És istentelenül jól haladtunk vele már eddig is! – vetette ellen Sharpe védekezve. – Nem, egyáltalán nem haladunk vele – szögezte le Lawford határozottan. – Mert végtére is nem juttattuk ki a híreket, vagy tévednék? És amíg nem juttattuk ki a híreket, Sharpe, semmit sem értünk el! Semmit az égadta világon! Úgyhogy beszéljen a szeretőjével, és mondja meg neki, mit tudunk, és vegye rá, hogy keresse meg nekünk Sekhart! Ez parancs, Sharpe közlegény! Úgyhogy hajtsa is végre! – Lawford hirtelen sarkon fordult, és sértetten elvonult. Sharpe megemelgette a zsebében a vigasztalóan súlyos arany– haiderit. Egy pillanatig elgondolkozott rajta, hogy Lawford nyomába ered, de aztán hagyta a fenébe. Ma éjszaka bármit megengedhetett magának, és az élet

túlságosan is rövid volt ahhoz, hogy kihagyjon egy efféle lehetőséget. Úgy döntött, hogy mégis visszamegy a bordélyba. Tetszett neki az a hely, a függönyökkel teli ház, a szőnyegek és kendővel lefedett olajlámpások otthona, ahol a két vihorászó lány először kézen fogta és fürdeni vitte Sharpe– ot és Lawfordot, és csak azután engedték meg nekik, hogy felmenjenek velük az emeleti hálószobákba. Egy haideriért egész éjszakára megkapná az egyik szobát, talán épp Lalival, a magas, mosolygós lánnyal, aki úgy kimerítette és zavarba hozta a derék Lawford hadnagyot. Úgyhogy nekiindult, hogy elköltse az aranyat. ***

A 33. zászlóalj elégedetlenül vonult vissza a táborba. A sebesülteket visszavitték, vagy maguk bicegtek vissza, és az egyikük felkiáltott, ahányszor csak a bal lábára kellett lépnie, de ettől eltekintve senki nem szólt egy szót sem. Megverték őket, szégyenletesen megverték őket, és Tipu embereinek távoli üdvrivalgása mintha csak sót dörzsölt volna a friss sebekbe. Pár végső rakétát még a nyomukba eresztettek, és a lángcsóvák vadul célt tévesztve sivítottak át az éjszakai égbolton. A gránátos és a könnyűgyalogsági század számot vetett a veszteségeivel. Sokan hiányoztak a soraikból, és Wellesley tudta, hogy ezeknek a jelentős része halott, és tartott tőle, a többiek meg fogságba estek, vagy megsebesültek, és most a fák alatt hevernek magatehetetlenül. A zászlóalj fennmaradó nyolc százada is megindult, hogy segítsen a két harcba dobott csapatnak, de a sötétben túlságosan is délre kerültek, és rossz helyen keltek át a csatornán, úgyhogy miközben Wellesley megpróbálta megkeresni a két bajba került századot, Shee őrnagy és a csapatai gond nélkül átvágtak az erdőn, és kibukkantak a topé túloldalára anélkül, hogy akárcsak egyetlenegy ellenséges puskalövés irányult volna rájuk. A két szipoj zászlóalj könnyedén győzelemre fordíthatta volna a balszerencsés éjszakát, de senki nem parancsolta harcba őket, bár az egyik zászlóalj annyira félt attól, hogy az éjszaka katasztrófába torkollik, hogy sortüzet nyitottak, és lelőtték a tulajdon parancsnokukat, miközben alig félmérföldnyire előttük őfelsége 33. zászlóalja a legkevésbé sem katonás rendetlenségben kavargott. Wellesleyt leginkább a mérhetetlen dilettantizmus bosszantotta fel. Kudarcot vallott. A csatorna északi részét könnyedén elfoglalta a többi zászlóalj, de a 33. kudarcot vallott. Wellesley hibázta el a dolgot, és ezzel ő maga is tisztában volt. Harris tábornok meglehetősen megértő volt, mikor a fiatal ezredes beszámolt a kudarcáról; Harris motyogott valamit arról, hogy az éjszakai támadások mindig olyan bizonytalanok, és hogy reggel mindent könnyedén helyrehozhatnak, de Wellesley ennek ellenére érezte, milyen csúfosan

leszerepelt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a Bairdhez hasonló, tapasztalt katonák mennyire megvetik, és azt hiszik, hogy csak azért ő a tábornok második helyettese, mert a bátyja a brit fennhatóság alatt lévő indiai területek kormányzó– tábornoka. Wellesley szégyenét csak tovább mélyítette, hogy Baird vezérőrnagy is ott állt Harris mellett, mikor a fiatal ezredes megérkezett, hogy beszámoljon a kudarcba fulladt támadásról, és a hatalmas skót óriás mintha elégedetten vigyorgott volna, ahogy Wellesley bevallotta, miféle katasztrófába torkollott a hadművelet. – Igazán nehéz dolog éjszaka támadni – ismételte meg Harris még egyszer, miközben Baird egy szót sem szólt. Wellesley egyre megalázóbbnak érezte a skót sokat mondó hallgatását. – Reggel majd kitakarítjuk azt az erdősávot! – próbálta meg Harris vigasztalni Wellesleyt. – Az embereim készen állnak rá! – ígérte meg Wellesley sietve. – Nem, nem, még nem lesznek addigra kipihenve! – mondta Harris. – Jobb lenne friss csapatokat használnunk! – Az én embereim meglehetősen frissek – szólalt meg Baird most először. Wellesleyre mosolygott. – Már úgy értem, a skót dandár! – Engedélyt kérek, hogy én vezényelhessem a támadást, uram! – mondta Wellesley végtelenül mereven, és úgy tett, mintha Baird meg sem szólalt volna. – Bármelyik csapatot választja is, uram, reggel még mindig én leszek a vezénylő tiszt! – Persze, persze – mondta Harris semmitmondóan, és se nem ellenezte, se nem támogatta Wellesley kérését. – Aludnia kellene – mondta a fiatal ezredesnek – , hadd kívánjak hát önnek jó éjszakát! Várt, amíg csak Wellesley el nem ment, aztán szótlanul megcsóválta a fejét. – Kis mitugrász – mondta Baird olyan hangosan, hogy a távozóban lévő ezredes is feltétlenül meghallja – , és a dadája kötényszalagja még mindig a kardmarkolatára csavarodik néha! – Nagyon is hatékony! – nézett rá Harris szelíden. – Anyám is hatékony volt, Isten nyugosztalja a lelkét – válaszolta Baird igencsak hevesen – , de mégsem örülne neki, ha ő vezényelne le egy csatát! Mondom én, Harris, ha hagyja, hogy ez a kölyök vezesse a város elleni támadást, csak bajba kever mindnyájunkat! Hadd csináljam én, barátom, hadd csináljam én! Van egy kis személyes ügyem ezzel a Tipuval! – Van ám – ebben Harris sem kételkedett – , van bizony! – És hadd én foglaljam el azt az átkozott erdőt holnap reggel! Egy maroknyi emberrel is meg tudnám csinálni! – Holnap reggel még mindig Wellesley lesz a vezénylőtiszt, Baird – mondta Harris, aztán levette a parókáját, hogy jelezze, le kíván feküdni aludni. A koponyája egyik fele érdekesen belapult, ahol megsérült a Bunker Hill– i csatában. Megvakarta a régi heget, aztán ásított egyet. – Jó éjszakát kívánok

önnek is! – Harris, ugye tudja, hogyan kell írni Wellesley nevét a jelentésben? – kérdezte Baird. – Három 1– lel! – Jó éjszakát! – mondta Harris határozottan. Hajnalban a skót dandár és a két indiai zászlóalj a tábortól keletre gyülekezett, miközben négy tizenkét fontos ágyú elgördült délre. Amint felkelt a nap, a négy ágyú nekiállt lőni az erdősávot. Az égő lövedékek útját vékony füstfelhő szegélyezte, és ahol a sűrű fák közé csapódtak, tompa robbanások törtek fel. Az egyik lövés kicsit rövid volt, és a csatornából hatalmas, szökőkútszerű vízsugár csapott fel. Madarak köröztek a füstölgő topé felett, és vadul csipogva tiltakoztak, amiért ismét vad erőszak bolygatta meg a fészkeiket. Baird vezérőrnagy a skót dandár élén állt, és szinte viszketett már a tenyere, hogy előrevihesse a honfitársait, de Harris még most is ragaszkodott hozzá, hogy ez Wellesley előjoga. – Délig még ő a vezénylőtiszt! – mondta Harris. – Még fel sem kelt! – vetette ellene Baird. – Kialussza a tegnapi este fáradalmait! Ha megvárja, amíg fel méltóztatik neki kelnie, akkor úgyis bőven délután lesz már! Hadd menjek már, uram! – Adjon neki még öt percet – makacskodott Harris. – Küldtem egy szárnysegédet, hogy ébressze fel! Baird elfogta az üzenetet, hogy Wellesley semmiképp se érkezhessen meg időben, de épp, mielőtt a megadott öt perc letelt volna, a fiatal ezredes vágtázva jelent meg fehér lován. Kócos volt és rendezetlen, mintha nem lett volna ideje illő módon felöltözni. – Bocsánatáért esedezem, uram! – köszöntötte Harrist. – Készen áll, Wellesley? – Készen, uram! – Akkor tudja, mi a dolga! – vetette oda Harris kurtán. – És vigyázzon az én skót fiaimra! – kiáltott még utána Baird, de nem kapott választ. Nem is számított másra. Kibontották a skót lobogót, a kisdobosok keze alatt felharsantak a dobok, és a dudások is megfújták a hangszereiket, és a skótok vad, rivalgó zenével nekiindultak a napkeltének. A szipojok a nyomukban meneteltek. Rakéták szálltak fel az erdőből, de a lövések reggel sem voltak pontosabbak, mint előző este. A négy rézágyú szünet nélkül ontotta a gránátokat, és csak akkor hallgattak el, mikor a skótok elértek a csatornához. Harris és Baird elnézte, ahogy a csapat négy ember széles sorban támad, lemásznak a csatorna innenső partján, egy pillanatra szem elől vesznek, majd egy szemvillanásnyira újra előbukkannak a túlparton, és végül eltűnnek az erdő sűrűjében. Pár percig csak a fegyelmezett puskatűz hallatszott, aztán csend. A szipojok is a skótok nyomában maradtak, épp csak elvonultak egy kicsit jobbra és balra, hogy a szétbombázott erdősáv szélét is megtisztítsák. Harris várt, aztán egy lovas futár érkezett északról, ahol már az éjszaka elfoglalták a

csatorna felső szakaszát, és azt jelentette, hogy az erdősáv és a város közti rész csak úgy hemzseg a menekülőktől, futnak vissza Széringapatamba. Ez kellő bizonyíték volt arra is, hogy a topé végre elesett, és most már a csatorna teljes hosszában szövetséges kézen volt. – Itt az ideje reggelizni egyet – jegyezte meg Harris elégedetten – , velem tart, Baird? – Először meghallgatom, hány embert vesztettünk, uram, ha nem bánja – válaszolta Baird, de nem volt mit hallgatnia, mert a skót és az indiai csapatokból senki sem halt meg. Tipu emberei azonnal elhagyták az erdőt, amint az ágyúk lőni kezdték, és csak az előző éjszaka kifosztott brit halottakat hagyták hátra. Ott találták meg Fitzgerald hadnagyot is, akinek díszes temetést rendeztek. Ellenséges bajonett ölte meg a jelentés szerint. És most, hogy nyugatról már Harris kezében volt a város megközelítéséhez szükséges földsáv, megkezdődhetett a valódi ostrom is. ***

Végül egyáltalán nem bizonyult nehéznek felkutatni Maryt sem. Sharpe egészen egyszerűen csak megkérdezte Gudint, és az erdőben történtek után Gudin szívesen megadott Sharpe– nak bármit, amit csak akart. Az, hogy másnap hajnalban Tipu seregeit kiverték az erdőből, mit sem csökkentette a francia tiszt lelkesedését az előző éjszakai győzelem miatt, mert senki sem gondolta volna komolyan, hogy a sűrűt pár percnél tovább meg fogják tudni tartani, és az előző éjszaka eseményei is váratlan győzelmet hoztak. A britek veresége, az erdőben ejtett foglyok, és a dicső harci történetek meggyőzték Tipu embereit, hogy könnyedén felvehetik a versenyt az ellenségükkel. – Az asszonyt keresi, Sharpe? – csúfolódott Gudin. – Káplár lett, és semmi más nem jár az eszében, csak hogy visszakaphassa az asszonyt? – Csak beszélni akarok vele, uram! – Appah Rao háztartásában van! Beszélek majd a tábornokkal, de először is délben a palotába kell mennie! – Nekem, uram? – Sharpe– on először végigfutott a rettegés, hogy talán Hakeswill mégis elárulta őket. – Kitüntetést fog kapni, Sharpe! – nyugtatgatta Gudin. – De ne aggódjon, én is ott leszek, és ellopom a magam részét a magára sugárzó dicsőségből! – Igenis, uram! – vigyorodott el Sharpe. Kedvelte Gudint, és nem tudta nem összehasonlítani a kedves és könnyed modorú franciát a tulajdon ezredesével, aki mindig úgy kezelte a közkatonákat, mintha valami nehezen elviselhető, rákényszerített kényelmetlenségek lettek volna. No persze Wellesleyt az őrmesterek és tisztek egész sora választotta el az embereitől, míg Gudin csapata tulajdonképp olyan kicsi volt, hogy inkább számított volna

századosnak, mint ezredesnek. Gudinnek egy svájci szárnysegédje volt, és néha segített neki a két francia százados is, már amikor épp nem a város legjobb bordélyházában ittak, de a zászlóaljban nem voltak sem hadnagyok, sem zászlósok, és csak három őrmesterük volt, ami azt jelentette, hogy a közkatonák is szokatlanul könnyen az ezredeshez férhettek. Gudint nem zavarta a helyzet, mert amúgy sem volt mi mással elfoglalnia magát. Hivatalosan ugyan ő volt Franciaország képviselője és tanácsadója Tipu mellett, de Tipu ritkán kért bárkitől is tanácsot. Gudin ezt be is vallotta, ahogy déltájban a palota felé gyalogoltak Sharpe– pal. – Mindent tud, nem, uram? – kérdezte Sharpe. – Jó katona, Sharpe! Nagyon jó katona! Igazából neki egy francia hadsereg kellene, nem egy francia tanácsadó! – De mire kellene neki egy francia hadsereg, uram? – Hogy kiverje magukat, briteket Indiából! – De akkor helyette maguk, franciák ülnének a nyakába, nem, uram? – hívta fel Sharpe az ezredes figyelmét erre a nyilvánvaló tényre. – De neki tetszenek a franciák, Sharpe! Vagy ez meglepi? – Indiában minden olyan meglepő, uram! Még egyszer sem kaptam rendes ételt, mióta áthajóztak minket ide! Gudin felnevetett. – És mi számít magánál rendes ételnek? – Egy kis marhahús, uram, némi krumplival, és egy jó sűrű mártás, amibe a patkány is belefulladna! Gudin összeborzadt. – La cuisine anglaise! – Uram? – Nem érdekes, Sharpe, nem érdekes! Vagy fél tucat ember várta, hogy bemutassák Tipunak. Mindannyian katonák voltak, és valamiféleképp kitüntették magukat az előző éjszaka a topé védelmében. Volt ott egy fogoly is, egy hindu katona, akit láttak elfutni, mikor az ellenség először átvágott a csatornán. A hősök és a gyáva egyaránt abban az udvarban vártak, ahol nemrégiben próbára tették Sharpe– ot és Lawfordot, bár most a hat tigrisből ötöt elvittek, és csak egy öreg, békés hímet hagytak benn. Gudin odament a bestiához, és megcsiklandozta az állát, aztán megvakargatta a füle tövét. – Ez olyan szelíd, Sharpe, mint egy kiscica! – Akkor csak simogassa nyugodtan, uram! Engem vadlovakkal nem lehetne emellé a dög mellé vonszolni! A tigris szerette, ha vakargatták. Becsukta hatalmas, sárga szemét, és Sharpe egy pillanatra meg mert volna rá esküdni, hogy dorombol. Aztán az állat hirtelen ásított egyet, és felfedte a hatalmas szájban lakó, jókora fogakat, aztán mikor kiásította magát, nyújtózkodott egyet, és a párnás talpakból kivillantak hosszú, görbe karmai. – így szokott ölni – magyarázta Gudin, és a karmokra mutatott, miközben

elhátrált. – A fogaival leszorítja az embert, aztán a karmaival felhasítja a gyomrát! De ez itt persze nem csinál ilyesmit. Ez itt már csak egy kiöregedett nagymacska. És igencsak bolhás. Gudin lesöpört a karjáról egy bolhát, aztán megfordult, mert most már kinyitották az udvarra vezető ajtót, és egy csoport palotai szolga sorjázott ki rajta. Két férfi ment elöl, hosszú pálcáik hegyén ezüst tigrisfej csillogott. Ők voltak a kamarások, sorba állították a hősöket és ellökdösték a gyávát az egyik oldalra. Két különös alak jelent meg mögöttük. Sharpe tátott szájjal bámulta őket. Mindkét férfi hatalmas volt, olyan magasak és izmosak, mint az igazi birkózóbajnokok. Derékon felül nem viseltek semmit, és sötét bőrüket addig olajozták, míg csak nem csillogott. Hosszú, fekete hajukat a fejükre tekerték, és fehér szalagokkal fogták le. Erős szálú, fekete szakálluk volt, és a bajszukat viasszal hegyezték merevre. – Jettik – mormolta Gudin Sharpe– nak. – Jettik? Azok micsodák? – Erőművészek – mondta Gudin – , és hóhérok! Az a katona, aki megfutamodott a britek támadása elől, most térdre esett, és kétségbeesve könyörögni kezdett a kamarásoknak. A két férfi úgy tett, mintha meg sem hallották volna. Sharpe a hősök sorának bal oldali végére került, és mind büszkén kihúzták magukat, mikor maga Tipu is kilépett az udvarra. Hat újabb szolga kísérte, négy közlegény egy tigriscsíkos napellenző sátrat emelt az uralkodó feje fölé. A mintás selyemernyőről dús igazgyöngy rojtozás lógott le. Tipun zöld ruha volt, azon is igazgyöngyök fénylettek, és tigrismarkolatú, aranyhüvelyű kardja egy sárga selyemövön lógott. Széles turbánja szintúgy zöld selyem volt, és további gyöngytekercsek ékesítették, a tetejébe tűzve pedig egy akkora rubin csillogott, hogy Sharpe először meg volt róla győződve, hogy csak színes üveg lehet, mert ekkora drágakő a természetben nincsen. Kivéve talán azt a hatalmas, sárgás– fehér gyémántot, ami Tipu sárga selyemövébe tűzött tőrének a markolatát díszítette. Tipu ránézett a remegő katonára, aztán biccentett egyet a jettik felé. – Ez nem valami kellemes látvány, Sharpe – figyelmeztette Gudin halkan a háta mögül. Az egyik jetti megfogta a foglyot, és felrángatta, hogy egyenesen álljon, aztán félig vonszolta, félig kísérte, míg csak egyenesen Tipu elé nem értek. Ott a jetti egy félfordulatra kényszerítette a foglyát, aztán térdre nyomta, ő is letérdelt mögé, és úgy átölelte a férfi karját és felsőtestét, hogy a szerencsétlen mozdulni sem tudott. A halálraítélt szánalomra méltóan könyörgött Tipunak, de az uralkodó mintha meg sem hallotta volna. A másik jetti most odaállt a fogoly elé. Tipu biccentett, és az álló jetti az elítélt fejére tette kétoldalt hatalmas tenyerét. A fogoly sikoltott egyet, aztán a kiabálás hirtelen elhalt, ahogy a. jetti jobban megszorította áldozata fejét. – Szentséges Úristen! – hüledezett Sharpe, és döbbenten nézte, hogy úgy

tekerik ki egy felnőtt férfi fejét, mintha csak egy csirke volna. Még sosem látott ilyesmit, sőt nem is hitte volna, hogy ez lehetséges! A háta mögött Gudin halk nemtetszését jelző hangot adott ki, de Sharpe– ra nagy hatást gyakorolt a dolog. Sokkal könnyebb halál volt, mint mikor valakit halálra korbácsoltak, és a legtöbb akasztásnál is gyorsabban vége volt; ennél általában tovább vergődtek és táncoltak a kötél végén az elítéltek. Tipu megtapsolta a jetti ügyességét, megjutalmazta a jól végzett munkáért, aztán megparancsolta, hogy vonszolják ki a holttestet. Aztán egyesével az éjszaka hőseit is előrevezették a tigriscsíkos napernyőhöz, és az árnyékban ácsorgó, alacsony, kövérkés emberhez. Mindegyik katona letérdelt, mikor megnevezték, és Tipu minden esetben lehajolt, és két kézzel emelte fel a kitüntetettet, miközben magyarázott neki valamit, és egy jókora medált akasztott a nyakába. A medálok aranynak tűntek, de Sharpe úgy vélte, hogy valószínűleg csak kifényesített sárgaréz medálról lehet szó – senki sem adott volna ki a kezéből ennyi aranyat! Minden egyes katona megcsókolta az ajándékot, aztán félig menekülve visszatért a sorban elfoglalt helyére. Végre Sharpe is sorra került. – Tudja, mit kell tennie! – mondta Gudin biztatóan. Sharpe tudta is. Nem tetszett neki, hogy le kell térdelnie bárki előtt is, különösen, hogy épp erről a kövér kis zsarnokról volt szó, a tulajdon hazája esküdt ellenségéről, de a haszontalan ellenállásban nem rejlett valami nagy jövő, úgyhogy engedelmesen fél térdre roskadt. A tőr markolatán csillogó, fehéres– sárga drágakő huncutul rákacsintott, és Sharpe meg mert volna rá esküdni, hogy valódi gyémántot lát. Hatalmas gyémántot. Aztán Tipu elmosolyodott, előrehajolt, és Sharpe hónalja alá nyúlt a két kezével, hogy felemelje. Meglepően erősnek bizonyult. Gudin is előrejött Sharpe– pal, és most franciául magyarázott valamit Tipu tolmácsának. A tolmács mindezt lefordította perzsára, de persze Sharpe ettől sem lett sokkal okosabb. Ha őt kérdezték volna, azt mondja, hogy az előző éjszaka eseményei fejetlen kavarodásból születtek, de egyértelmű volt, hogy Gudin épp valami mesébe kívánkozó hősi történetet ad elő, mert Tipu egyfolytában elismerően pislogott fel Sharpe– ra. Sharpe is lelkesen nézett Tipura. Az uralkodónak szürke szeme volt, sötét bőre, és csinosan vágott, fekete bajusza. Távolabbról kövérnek, szinte tán még lágynak is tűnt, de így, közelről látszott, hogy van valami keménység a vonásaiban, és Sharpe most már készséggel elhitte, hogy Gudin nem túlzott, mikor azt mondta, hogy Tipu kiváló katona. Sharpe jóval az uralkodó fölé magasodott, ha egyenesen nézett volna, csak a turbán tetején csillogó rubint látta volna a nagyúrból. Közelről már ez is máshogy nézett ki. Egyáltalán nem tűnt üvegnek. Leginkább úgy nézett ki, mint egy óriási nagy rubin: akkora volt, mint egy szőlőszem. Finoman megmunkált aranyfoglalatban pihent, és nyilván egy rakás pénzt megért. Sharpe– nak eszébe jutott, azt ígérte Marynek, hogy az esküvőjük napján egy igazi rubint ad majd

neki, és szinte elvigyorodott, mikor arra gondolt, hogy ellophatná akár Tipu ékkövét is. Aztán egészen elfeledkezett a drágakövekről, mert Tipu feltett pár kérdést, bár persze senki sem várta, hogy Sharpe válaszolja meg, mert Gudin ezredes vállalta, beszél helyette. Miután Tipu minden kérdésére választ kapott, az uralkodó felnézett Sharpe szemébe, és egyenesen hozzá intézte a szavait. – Azt mondja – fordította le Gudin a tolmács szavait – , hogy bebizonyította, hogy Majszur méltó katonája! Büszke rá, hogy a seregében tudhatja, és már alig várja a napot, mikor, miután a hitetleneket visszavertük a város falai alól, ön is a hadserege teljes jogú, rendes tagja lehet! – Ezzel arra célzott, hogy végül csak körbematatnak? – kérdezte Sharpe. – Ezzel arra célzott, hogy ön végtelenül hálás őfelségének, mint amint azt tolmácsolni is fogom neki – válaszolta Gudin, és állta is a szavát. Mikor a francia ezredes mondókáját lefordították, Tipu elmosolyodott, és az egyik emberéhez fordult, majd kiemelte az utolsó medált a selyemmel bélelt kosárkából, és felnyúlt, hogy Sharpe nyakába akassza. Sharpe lehajolt, hogy megkönnyítse az uralkodó dolgát, és egészen elvörösödött, mikor majdnem összeért az arcuk. Érezte a nagyúr fojtó parfümillatát, aztán már hátra is lépett, és a többi katonához hasonlóan ő is az ajkához emelte a medált. Mozdulat közben kis híján felkiáltott, mert a medált végül csak nem rézből öntötték, hanem valódi, súlyos arany volt. – Hátráljon el – mormplta neki Gudin. Sharpe mélyen meghajolt Tipu előtt, aztán esetlenül visszahátrált a helyére. Tipu megint beszélni kezdett, de ezúttal senki sem vesződött azzal, hogy lefordítsa Sharpe– nak, mit is mond, aztán a rövidke szertartás már véget is ért, és Tipu sarkon fordult, és visszament a palotájába. – Most már hivatalosan is Majszur hőse lett – jegyezte meg Gudin szárazon – , Tipu egyik hőn szeretett tigrise! – Nem is érdemlem meg, uram – motyogta Sharpe, és lehunyorgott a medálra. Az egyik oldalán bonyolult minta tekergőzött, a másikon pedig egy tigrisfej acsarkodott, bár az arcát meglepő módon mintha kavargó, lendületes betűkből fonták volna össze. – Van ennek valami értelme, uram? – kérdezte meg Gudintől. – Az áll rajta, Sharpe, hogy „Ássad Allah alghalib”, ez arabul van, és annyit tesz, hogy „Isten oroszlánja diadalmaskodik”! – Oroszlán, nem pedig tigris? – Ez egy részlet a Koránból, Sharpe, a muzulmánok Bibliájából, és azt hiszem, a szent könyvben még csak nem is szerepelnek tigrisek! Biztos vagyok benne, hogy nem szerepel egy sem, különben Tipu nyilván inkább azt az idézetet használná! – Hát ez mókás, nem? – morfondírozott Sharpe, és egyre csak a súlyos aranymedált nézegette. – Micsoda? – Hát hogy a britek címerállata az oroszlán, uram – kuncogott Sharpe,

aztán megemelgette a kezében a medált. – Gazdag fickó ez a Tipu, ugye? – Amilyen gazdag ember csak lehet! – válaszolta Gudin szárazon. – És azok igazi drágakövek voltak? Az a rubin a sapkáján meg az a gyémánt a tőrén? – Mind a kettő kisebb királyságokat ér, Sharpe, de legyen csak óvatos! A gyémántot holdkőnek hívják, és állítólag balszerencsét hoz mindenkire, aki ellopja! – Eszem ágában sem volt ellopni, uram! – tiltakozott Sharpe, bár az igazság szerint máson sem járt az esze. – És ezzel mi a helyzet? – ismét csak megemelte a nehéz medált. – Megtarthatom? – Még szép, hogy megtarthatja! Bár hozzá kell tennem, hogy csak azért kapta meg, mert némileg eltúloztam az érdemeit... Sharpe lekanyarította a nyakából a medált. – Akkor ez az öné, uram! – A francia felé lendítette a nehéz aranydarabot. – De tényleg, uram! Vegye csak el! Gudin elhátrált, és elszörnyedve emelte fel a kezét. – Ha Tipu rájönne, hogy nem tartotta meg ezt a medált, sosem bocsátaná meg magának, Sharpe, sosem! Ez egy kitüntetés! Mindig viselnie kell! – Az ezredes előhúzott a zsebéből egy kis órácskát, és felpattintotta a tetejét. – Vár rám a kötelesség, Sharpe, és erről jut eszembe! Az asszonya az Appah Rao háza melletti kis szentélyben vár magára! Tudja, hogy az hol van? – Nem, uram! – Menjen el a nagy hindu templom északi oldalához – kezdte az ezredes – , és sétáljon tovább abba az irányba! Kis híján a városfalig kell mennie! Akkor forduljon balra, és bal kéz felől észre fog venni egy templomot! Ennek is egy tehén lesz a kapuján! – Miért van mindegyiknek tehén a kapuján, uram? – Csak azért, amiért mi meg egy megkínzott férfi képét tesszük a templomainkba. Vallás. De túl sokat kérdezősködik, Sharpe! – mosolyodott el az ezredes. – Az asszony ott vár majd önre, de ne feledje, káplár, hogy napszálltakor őrségben kell lennie! – Gudin ezekkel a szavakkal már el is búcsúzott Sharpe– tól, és Sharpe is csak egy utolsó pillantást vetett a fényes tigrismedálra, és a nyomába eredt. Nem volt nehéz megtalálni a nyugati védőfalhoz vezető, egykori kapuval szemközt álló kis templomot. Itt már az a falszakasz állt, amitől McCandless úgy óvta a briteket, de Sharpe akárhogy bámulta is a templom kapujából, nem látott rajta semmi különöset. A mellvédhez hosszú rámpa futott fel, és pár katona épp egy rakétákkal megrakott kordét próbált meg nagy nehezen feltuszkolni az odafenn álló, vagy tucatnyi, őrizetlenül hagyott ágyúhoz, de Sharpe semmi szokatlanul baljós jelet nem látott, semmi nem utalt az ellenséges sereg nagy részét megsemmisítő, gonosz csapdára. A kapusház felett, egy hosszú póznán Tipu egyik napkoronggal hímzett zászlaja táncolt a szélben, és mindkét oldalán egy– egy kisebb, zöld alapon ezüsttel díszített lobogó

emelkedett mellette. A szél felkapta az egyiket, és ahogy kifeküdt a levegőn, Sharpe látta, hogy ugyanaz a kalligrafikus tigrisfej van rajta, mint a saját aranymedálján. Elvigyorodott. Ezt már érdemes lesz megmutatnia Marynek. Bement a templomba, de Mary még nem érkezett meg. Sharpe keresett magának egy árnyékos kis helyet a nyitott udvarra néző, egyik oldalsó fülkében, és onnan nézte, ahogy egy anyaszült meztelen férfi, egy fehér festékcsíkkal kopasz fején, keresztbevetett lábbal ül egy bálvány előtt. A bálványnak emberteste volt, majomfeje, és pirosra, zöldre és sárgára mázolták. Egy másik istenség szobra – ennek épp hét kobrafeje volt – nem messze állt egy másik fülkében. Hervadt virágok hevertek körülötte. A keresztbevetett lábbal ücsörgő férfi meg sem mozdult, és Sharpe megmert volna rá esküdni, hogy még csak nem is pislogott, még akkor sem, mikor két újabb hívő lépett be a templomba. Az egyikük egy magas, karcsú nő volt, halványzöld száriban, és az egyik orrcimpáján aprócska gyémánt ragyogott. A társa magas katonaember volt, Tipu tigriscsíkos egyenruháját viselte, és az egyik vállán egy puska lógott, a másik oldalán pedig egy ezüstmarkolatú kard. Meglehetősen jó külsejű fickó volt, illő kísérője az elegáns asszonynak. A nő egy harmadik bálvány elé lépett épp – ez egy ülő istennőt ábrázolt, négy pár karral. A nő összetette a kezét, megérintette vele a homlokát, aztán mélyen meghajolt, majd felegyenesedett, és előrenyúlt, hogy megcsendítse a kis kézi csengettyűt, és felhívja magára az istennő figyelmét. Sharpe csak most ismerte fel. – Mary! – kiáltotta, és a nő riadtan fordult meg. Most vette csak észre, hogy Sharpe a szentély túloldalán vár rá, a legsötétebb árnyékok között. A Mary arcára kiülő, őszinte rémület megakasztotta Sharpe lendületét. – Mary – ismételte meg Sharpe – , Mary! – Bátyám! – kiáltott fel Mary hangosan, aztán, szinte már rettegve megismételte még egyszer. – Bátyám! Sharpe elvigyorodott, hogy elrejtse a zavarodottságát. Aztán észrevette, hogy Mary szemében könnyek csillognak, és összevonta a szemöldökét. – Minden rendben, kislány? – Velem minden a lehető legnagyobb rendben van – mondta a lány határozottan, aztán remegő hangon hozzátette – , bátyám! Sharpe az indiai katona felé pislogott, és látta, hogy a férfi védelmezőén, elszántan figyeli Maryt. – Ez a tábornok maga? – kérdezte Marytől. – Nem, ő Kunvar Szingh – mondta Mary, és megfordult, és a katona felé intett, és Sharpe meglátta az arcára kiülő gyöngédséget, és egyszerre csak megértette, hogy mi is folyik itt. – Beszél angolul – kérdezte Sharpe, majd vigyorogva hozzátette – , húgocskám? Mary őszinte megkönnyebbüléssel nézett vissza rá. – Egy kicsit – bólintott. – És te hogy vagy? Hogy van a hátad? – Rendben gyógyulgat! Az az indiai orvos csodákra képes, csodákra!

Néha még most is érzem, de nem olyan vészes, mint amilyen volt! Nem, egészen jól vagyok! Még kitüntetést is kaptam, nézd csak meg! – Megemelte az aranymedált Mary felé. – De kettesben kellene beszélnem veled – tette hozzá, ahogy Mary közelebb hajolt, hogy megnézze a medált. – Sürgős dologról van szó, szívem! Mary megpiszkálta kicsit a medált, aztán felnézett Sharpe– ra. – Sajnálom, Richard! – suttogta. – Igazán nincs mit sajnálnod, szívem – mondta Sharpe, és tiszta szívéből mondta, mert mióta először megpillantotta Maryt a szárijában, megérezte, hogy nem tarozhatna hozzá. Túl kifinomultnak, túl elegánsnak tűnt, és a katonafeleségekre általában egyik sem volt jellemző. – Szóval te meg ő, ugye? – kérdezte, és a nyúlánk, jóképű Kunvar Szinghre pislogott. Mary alig láthatóan biccentett. – Szerencsés fickó vagy! – kiáltott oda Sharpe az indiai férfinak, és rámosolygott. – A húgom igazán kiváló nőszemély! – Féltestvéred! – sziszegte Mary. – Döntsd már el, kim vagy, édesem! – És indiai nevet vettem fel – mondta. – Most már Arunának hívnak. – Jól hangzik. Aruna – mosolygott Sharpe. – Kifejezetten tetszik! – Anyámat hívták így – magyarázta Mary, aztán zavartan elhallgatott. A fehér festékcsíkkal borított fejű fickóra nézett, aztán óvatosan megérintette Sharpe könyökét, és visszahúzta abba a sötét kis fülkébe, ahol az előbb várakozott. A fülke falán belül kis perem futott körbe, és Mary leült. Szerényen az ölébe ejtette a kezét, és felnézett Sharpe– ra. Kunvar Szingh figyelte őket, de meg sem próbált közelebb jönni. Egy hosszú pillanatra sem Sharpe, sem pedig Mary nem szólalt meg. – Már mióta figyelem ezt a meztelen fickót – mondta aztán Sharpe – , és egy hajszálnyit sem mozdult meg! – Így is lehet imádkozni – mondta Mary lágyan. – Hát, mindenesetre nekem kicsit furcsa! Az egész olyan furcsa! – Sharpe tehetetlenül intett körbe a kifestett szentélyen. – Olyan, mint a cirkusz, nem? El nem tudom képzelni, hogy odahaza is lehetne ilyen! Festett bohócok a templomban, mi? Te el tudod képzelni? – Aztán az is az eszébe jutott, hogy Mary még sosem látta Angliát. – Odahaza nem ilyen – mondta esetlenül, majd a továbbra is árgus szemekkel figyelő Kunvar Szingh felé bökött a fejével. – Szóval te meg ő, mi? – kérdezte meg újfent. Mary biccentett. – Sajnálom, Richard! De tényleg! – Megesik az ilyen, szívem – mondta Sharpe. – De nem szeretnéd, ha megtudná, hogy te meg én, ugye? A lány biccentett, és a szemébe ismét kiült a rettegés. – Kérlek – könyörgött. Sharpe egy pillanatra elhallgatott, no nem azért, hogy tovább növelje Mary kínjait, hanem mert a meztelen fickó végre

megmozdult. Lassan összecsapta a tenyerét, aztán alighanem ebben ki is merült, mert ismét mozdulatlanná dermedt. – Richard! – kérlelte Mary. – Ugye, nem mondod el neki? A férfi visszanézett rá. – Szeretném, ha megtennél nekem valamit – kezdte. A lány gyanakodva nézett rá, de aztán biccentett. – Persze! Ha képes vagyok rá! – Valahol a városban van egy Ravi Sekhar nevű fickó. Megjegyezted a nevét? Kereskedő, Isten tudja, mivel kereskedik, de mindenképp a városban él, és meg kell találnod! Ki tudsz néha szabadulni a házból? – Igen! – Akkor kimész, szívem, és megkeresed ezt a Ravi Sekhart, és megmondod neki, hogy van egy üzeneted a britek számára. És ez lesz az üzenet: nem szabad megtámadniuk a nyugati falat. Ennyi az egész. Azok a szerencsétlen kis nyomoroncok pedig épp arra készülnek, hogy onnan támadjanak, úgyhogy sürgős lenne kijuttatnod az üzenetet. Megteszed? Mary megnyalta a szája szélét, aztán biccentett. – És nem szólsz Kunvarnak kettőnk dolgáról? – Amúgy sem mondtam volna neki semmit – mondta Sharpe. – Még szép, hogy nem mondtam volna! Testvéri szeretettel kívánok neked minden jót, nem így illik, kishúgom? – Elmosolyodott. – Aruna húgom. Nem rossz, ha az embernek vannak rokonai, és nekem te vagy az egyetlen. És nem örülök, hogy épp téged kell megkérnem arra, hogy megkeresd ezt a Sekhar fickót, de a hadnagy meg én semmiképp sem tudunk megszökni, úgyhogy másnak kell kijuttatni az üzenetet! És úgy látom, csak te maradtál... – Sharpe elvigyorodott. – De közben úgy látom, te meg átalltál a másik oldalra, és nem is hibáztatlak érte! Nem baj, hogy ilyesmire kérlek? – Megteszem neked! Megígérem! – Jó kislány vagy. – Felállt. – A fivérek megcsókolhatják a húgukat Indiában is? Mary félig elmosolyodott. – Azt hiszem, igen! Sharpe nagyon is tiszteletreméltó kis csókocskát nyomott az arcára, és érezte a lány parfümjét. – Csodálatosan nézel ki, Mary – mondta. – Túlságosan is csodálatosan hozzám képest, nem? – Te nagyon jó ember vagy, Richard! – Ez azonban nem visz előre ebben a világban, te is tudod... – Elhátrált Marytől, és rávigyorgott Kunvar Szinghre, aki mereven, épp csak egy hajszálnyira meghajolt felé. – Szerencsés fickó vagy! – mondta Sharpe még egyszer, aztán még utoljára hátrapillantott a magas, elegáns nőre, aki most már Arunának hívatta magát, és otthagyta Mary Bickerstaffot. Könnyen jött, könnyen megy, gondolta,

de azért egy kicsit féltékeny is volt a magas, jóképű indiaira. De hogy a pokolba lett volna féltékeny? Mary csak életben szeretne maradni, és ezért aztán senkit nem hibáztatott volna Sharpe. Ő is csak életben akart maradni, semmi több. Visszafordult, és megindult, amerre a Gudin zászlóaljának kijelölt barakkok voltak. Maryn járt az esze, egyre csak azon gondolkozott, hogy milyen elegánsnak, szinte már megközelíthetetlennek tűnt, és fel sem nézett, nem is figyelt oda, merre megy, csak mikor valaki barátságosan rákiáltott, mert egy hatalmas hordókkal megrakott, bivalyok húzta szekér útjába tévedt. Sharpe sietve az egyik falhoz lapult, és a sárgára és kékre festett, ezüstcsengettyűkkel díszített szarvú jószágok lassan elcammogtak mellette. Látta, hogy a megrakott szekér egy aprócska kis sikátorba fut be, és egyenesen a nyugati kapu felé tart, és hogy az őrszemek, mikor meglátják a szekér közeledtét, széthúzzák a hatalmas, dupla kaput. És Sharpe szinte már azonnal érezte is, hogy valami nincsen rendben. Állt, figyelt, és úgy vélte, hogy itt a kezében a város rejtélyének kulcsa. Az őrök kinyitották a kaput, de Sharpe szinte egészen biztos volt benne, hogy a város nyugati falán, a Cauvery déli ágára nyíló részen nincsen egyetlenegy kapu sem. Tudta, hogy keletre ott a Bangalorei kapu, délre pedig a Majszuri, és északon van egy sokkal kisebb Vízi kapu, de senki soha nem említett még neki egy negyedik kaput is, márpedig itt volt, itt ásított előtte! Egykor, persze, egyértelműen volt itt is egy vízi kapu, egy vízi kapu, ami a Cauvery déli ágára nyílt, de azt állítólag már réges– rég elfalazták! Ám Sharpe most mégis látta, hogy kinyílik egy hatalmas kapu, és ösztönösen megindult a nyílás felé a szekér nyomában. A szekér már el is tűnt a kapualagút sötétjében, és két őr épp elszántan tuszkolta vissza a helyére a súlyos kapuszárnyakat, de mikor meglátták Sharpe mellkasán a fényes aranymedált, megálltak. Talán ez a ritka kitüntetés győzte meg őket arról, hogy viselőjének bárhova joga lehet belépni. – Gudin ezredest keresem! – vetett oda nekik Sharpe egy teljesen légből kapott magyarázatot, mikor a két férfi egyike azért elé lépett, hogy megállítsa. – Üzenetet hoztam az ezredesnek, értitek? Most, hogy már beért a kapualagútba, látta, hogy ez az út valóban nem visz ki a városból, hanem hosszan fut előre, aztán egy szürke kőfalba torkollik. Egyszer kapu volt, kapusházzal, alagúttal, ez egyértelműen látszott, de a külső kaput valamikor lefalazták, és csak ezt a sötét, barátságtalan lyukat hagyták meg helyette. És az egész járatban mindenütt hordók ültek hordók tetején. Csak lőporos hordók lehettek, Sharpe látta is a lyukakból kifuttatott gyújtózsinórt a gondosan bedugaszolt tetőkön. Az alagút teljes északi részét teledugták lőporos hordókkal. De csak az északi részét. Egy tiszt is észrevette, és dühösen ráordított. Sharpe ártatlanul nézett vissza rá. – Gudin ezredes? – kérdezte. – Nem látták Gudin ezredest, száhib? Az indiai tiszt rohanni kezdett felé, és futás közben előrántotta a pisztolyát, de aztán az alagút tompa félhomályában is észrevette, hogy Sharpe

mellén egy aranymedál csillan, és visszalökte a pisztolyt az övére. – Gudin? – kérdezte Sharpe– tól. Sharpe mohón rámosolygott. – Ő a felettesem, száhib! Üzenetet hoztam neki! Az indiai egy szót sem értett abból, amit magyaráztak neki, de pontosan felmérte a medál jelentőségét, és már ettől is kellően tiszteletteljes lett. Ennek ellenére határozott maradt. A kapura mutatott, és intett Sharpe– nak, hogy menjen. – Gudin? – makacskodott Sharpe. A férfi megrázta a fejét, és Sharpe elvigyorodott, aztán útnak eredt. Egészen elfeledkezett még Maryről is, mert most már tudta, hogy egészen közel jár ahhoz, hogy megértse, mit titkolnak előlük. Visszasietett a sikátorba, és a végén megállt, megfordult, és elmerengett rajta, hogy miért nem állnak az ágyúk mellett tüzérek, és miért nem lobognak zászlók a fal tetején. Máshol mindenütt tele volt zászlóval a falak teteje, és szinte mozdulni sem lehetett a tüzérektől és az őrszemektől, de itt nem. Megvárta, hogy bezárják az alagút kapuját, aztán felsietett a közeli rámpán a mellvédre. A falat errefelé vörös téglából rakták, és egyáltalán nem volt olyan tiszteletet parancsoló, mint a déli fal hatalmas gránittömbjei. És itt a fal alig volt húsz láb széles, miközben az alagút odalenn még legalább száz láb hosszú lehetett. Sharpe felszaladt a mellvédre, megállt a hatalmas ágyúk mellett, és mikor végre kilátott a fal mögül, egyszerre mindent megértett. Mert nyugaton nem egy fal volt, hanem kettő. Az, amin állt, csak a belső fal volt, és újonnan építették, olyan újonnan, hogy néhol még fenn voltak az építőállványok is, és a Tipu kőművesei által használt kötelek. És hatvan lábbal odébb, egy üres belső árok mögött, ott emelkedett a város külső fala, ott lobogtak a zászlók, figyeltek a tüzérek és őrködtek az őrszemek. A régi, külső fal kissé magasabb lehetett, mint az, amin Sharpe álldogált, és közel ahhoz a helyhez, ahol a föld alatt a lőporos hordókat látta, a mellvéd elhanyagolt volt és repedezett. Ez a kis hiba is nyilván felkelti majd a britek figyelmét, szinte arra csábítja őket, hogy csak ezt a szakaszt lőjék, mert biztosak lehetnek benne, hogy itt hamar szétvernek mindent a nagy faltörő lövedékekkel. A hatalmas tizennyolc és huszonnégy fontos ágyúk leomlasztják a régi, külső falat, ami kiváló rámpa lesz a támadó gyalogságnak. A britek persze a folyó túloldaláról is nyilván észreveszik majd az új falat, de nyilván azt hiszik majd, hogy csak egy raktár vagy egy templom hátsó fala. Úgyhogy a támadás egyenesen átviharzik majd a sekély folyóágyon, fel a leomlasztott fal támasztotta lépcsőn, át a külső falon, és beözönlik a két fal közti szűk résbe. Egyre több ember érkezik, a hátulról jövők előrenyomják az elöl küszködőket, és lassan már egészen megtöltik a belső árkot. A belső falon álló ágyúk és rakéták halált záporoznak majd rájuk, és egy idő után, mikor a támadók már teljesen ellepték a falak alját, valaki felrobbantja a hatalmas töltetet odalenn, a régi kapualagút díszes maradványai között. És a robbanás erejét megsokszorozzák a régi és az új falak, széttépi a keskeny kis részt, és a Cauverybe újabb folyó ömlik majd, vérből.

Sharpe balra nézett, és látta, hogy az alagút egy zömök, négyszögletes torony alatt fut. A torony is nyilván beomlik, és kőzáporral teríti le azokat a keveseket, akik netán túlélték a hatalmas robbanást. – Az Isten verje meg – motyogta Sharpe, és lesiklott a belső fal mellvédéről, majd nekiindult, hogy megkeresse Lawfordot. Ha Mary nem juttatja ki a híreket, mészárszék lesz, mikor megindul a támadás. Mészárszék, semmi harc, és csak Mary akadályozhatta meg – Mary, aki beleszeretett az ellenségbe. Nyolcadik fejezet

Az ostromgyűrű állhatatosan közeledett a városhoz, bár az előrenyomulást lassította Tipu ágyúinak tüze. A britek dolgát tovább nehezítette, hogy nem állt rendelkezésükre elegendő épületfa, amelyre a lövészárkok oldalának és az ütegállások alapjainak megerősítéséhez lett volna égető szükségük. Gent ezredes, a Kelet– india Társaság mérnöke felügyelte a munkálatokat, és ő is osztotta Harris tábornok véleményét, így eleinte a város nyugati, romos falait tartották elsődleges célpontnak. Néhány nappal az ostrom kezdete után azonban azt is elárulta nekik egy helyi paraszt, hogy az első mögött egy második, új fal is húzódik. Elmondása szerint ugyan még nem épült fel teljesen, de Harrist aggasztották annyira a fejlemények, hogy sátrába hívatta vezérkarát, ahol Gent ezredes tájékoztatta őket a helyzetről. – A fickó azt állítja, hogy a fiait is dolgoztatták a falak építésénél, és nem hiszem, hogy hazudna – mondta a mérnök. A bejelentést követő csendet Baird törte meg. – Úgysincs elég emberük mindkét fal védelméhez – legyintett a skót. – Tipu nem szenved emberhiánytól – rázta meg a fejét Wellesley. – Harminc, sőt negyvenezer katonája is lehet, márpedig ez több mint elegendő mindkét fal védelméhez! Habár Baird nem válaszolt a fiatal ezredesnek, Harris ismét felfigyelt a két tiszt közti feszültségre. A város térképére meredt, és reménykedett benne, hogy csak támad valami használható ötlete. A jobbján helyet foglaló Gent ezredes drótkeretes szemüvegén át szintén a térképet fürkészte. – Úgy vélem, uraim – sóhajtott fel Harris – , hogy az új fal ellenére is nyugatról kell támadnunk! – És északról? – kérdezte Wellesley. – A paraszt azt mondta, hogy a belső fal tökéletesen védi az északi oldalt – felelte Gent, miközben egy ceruzával felskiccelte az új belső fal vonalát, és így már tisztán látszott, hogy a folyó mentén új, dupla védvonal alakult ki. – A nyugati irány egyértelműen jobb, mint az északi – folytatta a mérnök.

– Délen a Cauvery sekély, míg a folyó fő ága meglehetősen szeszélyes ebben az évszakban. Ha egyszer át kell kelnünk a Cauveryn, hát tegyük itt – mutatott a város nyugati határára. – Persze lehet, hogy az emberünknek igaza volt, és a belső fal még nem készült el. Harris most sajnálta csak igazán, hogy McCandless már nincs velük. A ravasz skót csak beküldött volna néhány álruhás szipojt, és órákon belül már tudták is volna, milyen állapotban vannak a belső falak. McCandless azonban eltűnt, és Harris sejtette, hogy így járt a segítségére küldött két ember is. – Átkelhetünk az Arrekey– gázlón, és áttörhetünk keletről, mint a cornwalliak – javasolta Baird. A tábornok megvakarta régi fejsebét a parókája alatt, majd fáradtan megszólalt. – Ezt már megvitattuk – mondta, és Bairdre mosolygott, hogy elvegye szavai élét. – Több oka van, hogy nem támadunk kelet felől. Először is, az ellenség elsáncolta magát a folyóparton, másodszor pedig, mert ott át kellene törnünk a táborukat körülvevő új falon is. A térképen rámutatott a város déli és keleti falán kívül arra a pontra, ahol Tipu ágyúkkal és agyagfalakkal megerősített tábora állt. – .. .miután pedig megkezdtük a város ostromát, tudván, hogy a déli és a keleti oldalt két fal is védi, minden font puskaport és minden egyes ágyúgolyót át kell majd hurcolnunk a folyón – folytatta. – .. .amely egy nagyobb eső után lehetetlen, még akkor is, ha leszámítjuk a krokodilokat – fejezte be Gent komoran. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne napi harminc mázsa ellátmányt keresztülcipelni egy éles fogaktól hemzsegő, megáradt folyón. – Bárhol is támadunk tehát, két fallal kell számolnunk? – kérdezte Wellesley. – Így van, legalábbis az emberünk szerint – mormogta Baird. Wellesley tudomást sem vett a közbeszólásról, hanem Gent felé fordult. – Mit tudunk a belső falról? – Agyag. Vörös agyagtégla. – Akkor összeomlik. – Csak akkor, ha száraz, de ez nem lesz az. Agyagból pompás falat lehet emelni, mert beszívja az ágyúgolyókat. Láttam olyat is, amikor huszonnégy fontosok tapadtak bele, mint mazsola a pudingba. Heti hét nap törmelékkupaccá változtatok egy kőfalat, de az agyag sokkal nehezebb ügy. Gent fejét csóválva a térképre nézett, majd elgondolkodva megpiszkálta fogát egy tollal. – Bár ne agyagfal lenne! – sóhajtott fel ismét. – Azért megbirkózunk vele? A hadmérnök szemüvege felett felnézett a tábornokra. – Természetesen, uram, egy idő után leromboljuk, a kérdés csak az, hogy mennyi idő alatt? Közeleg a monszun, és ha komolyan beindul az esőzés, akár

haza is mehetünk. Ha mindkét falon át akarunk törni, két hétre lesz szükség, és a rés továbbra is szűk lesz. Veszedelmesen szűk! Nem lehet megfelelően tűz alatt tartani, ugyanakkor a külső fal maradványairól kiválóan lehet majd fedezni a belső fal védőit, a mi embereinknek pedig sokkal meredekebb szögben kell célozniuk felfelé, mint ahogy kívánatos lenne. Persze, üthetünk egy rést, uram, de az keskeny lesz, fedezhetetlen, és csak a jóisten tudja, mi vár majd minket a túloldalon. Attól félek, semmi jó. – De vajon elég gyorsan nyílást vághatunk a külső falon? – kérdezte a tábornok. – Igen, uram. Az is agyag, de már nem friss, így órákon belül összeomlik. Harris ismét a térképet kezdte tanulmányozni, majd hosszú szünet után megszólalt. – Létrákra van szükségünk. – Közvetlen rohamra gondol, uram? – kérdezte rémülten Baird. – Nincs is annyi faanyagunk! – tiltakozott Gent. – Bambuszból kell hát elkészítenünk. Nem kell sok – mondta a tábornok, és elégedett mosollyal hátradőlt székében. – Nyisson rést a falban, Gent ezredes, és ne törődjön a belső védvonallal. Ha ez megvan, támadunk, de nem törünk át, ehelyett a létrákon feljutunk a mellvédre, és elfoglaljuk az egész külső falat. A nyomorultaknak ezek után nem marad más választásuk, mint a megadás. A három tiszt csendben mérlegelte a tábornok tervét. Gent gondosan megtisztogatta szemüvege lencséit vállszalagja csücskével. – Reménykedjünk benne, hogy az embereink átkozottul gyorsak lesznek, uram. Egész zászlóaljakat küld át a folyón, és a hátulsók előre fogják nyomni az egész arcvonalat. Elég egy kis késlekedés, és a két fal között rekednek, és ördög tudja, mi vár ott rájuk. Vizesárok? Aknák? Ha egyik sem, akkor is két tűz között rekednek szerencsétlenek. – Egy helyett kétalakulatnyi „Reménytelenét küldünk előre – felelte a tábornok. – A fő támadás előtt indulnak két vagy három perccel, és azt a parancsot kapják, hogy foglalják el a mellvédet. Az egyik észak, a másik dél felé indul majd, így nem kerülnek a falak közé. – Rohadt egy ügy lesz ez – jegyezte meg halkan Gent. – A rohamok már csak ilyenek. A „Reménytelennek ezért kapják a zsoldjukat – felelte Baird mereven. A „Reménytelen Vállalkozás” egy kis, önkéntesekből álló alakulat volt, amely mindig elsőként támadott, hogy elvonja az ellenség figyelmét. Habár veszteségeik magasak voltak, soha nem volt hiány jelentkezőkben. Most azonban a szokásosnál is nehezebbek tűnt a számukra kijelölt feladat. – Vérontás nélkül lehetetlen elfoglalni egy várost – folytatta a skót, majd kihúzta magát ültében, és a tábornok felé fordult. – Uram, engedélyt kérek rá, hogy én vezethessem a rohamot. – Megkapja, David – mosolyodott el Harris. Most először szólította a tisztet keresztnevén. – Isten legyen önnel!

– Isteni gondoskodásra Tipunak lesz szüksége – válaszolt a vezérőrnagy széles vigyorral az arcán. – Köszönöm, uram! Nagy megtiszteltetés ez számomra! Harris arra gondolt, hogy nem akkora megtiszteltetés, hiszen talán a halálba küldi ezzel, de nem mondta ki, inkább némán összetekerte a térképet. – Gyorsan kell cselekednünk, uraim – szólalt meg végül. – Hamarosan kezdetét veszi az esős évszak, és ennek az ügynek előbb kell pontot tennünk a végére. A katonák folytatták az ásást, így hamarosan árkok szabdalták keresztül a csatorna és a Cauvery déli partja közé eső zsíros földet. Kannanoréból, a Malabár– partról egy második brit hadsereg is érkezett erősítésül, hatezer– ötszáz emberrel. Ők a Cauvery északi partján táboroztak, ütegeik a tervezett helyen lőtték a falakat. A város harmincezer védőjének tehát már ötvenhétezer katonával kellett szembenéznie. Az ostromlók fele harcolt angol zászló alatt, habár közülük csak mintegy hatezer volt brit, a maradékuk szipoj. A csapat másik fele Haidarábád lobogója alatt harcolt. A katonák mögött mintegy százezer, zsákmányra ácsingózó civil haladt, akik Széringapatam kifosztására készültek. Harrisnak elég embere volt a támadáshoz, de kevés ahhoz, hogy teljesen körülkerítse a várost, így Tipu lovassága az őrizetlenül hagyott keleti oldalon nap mint nap rajtaüthetett azokon, akik fát és élelmet kutatva kimerészkedtek a táborból. A haidarábádi Nizám lovassága verte vissza ezeket a támadásokat. Habár ők maguk is muzulmánok voltak, nem kedvelték különösebben hitsorsukat, Tiput. Egyik lovasuk hat ellenséges katona fejével tért vissza, és vígan parádézott véres trófeáival a sátrak között. A szipojok és a vöröskabátosok egy emberként ünnepelték, Harris pedig egy guineakkal telt erszényt küldött neki. Mír Allum, Nizám csapatainak parancsnoka más módon fejezte ki nagyrabecsülését; egy ágyast rendelt a lovas mellé. Habár az árkok napról napra közelebb húzódtak a városhoz, egy erősség továbbra is akadályozta a tüzérséget abban, hogy megkezdjék pusztító munkájukat. A Cauvery déli partján, mintegy fél mérföldre a várostól egy régi vízimalom romjai álltak, amelynek kőfalai között Tipu két elit csapata állomásozott, ágyúkkal és rakétásokkal megerősítve. Amíg ez a rögtönzött erőd állt, egyetlen brit ágyú sem közelíthette meg lőtávolságra a város falait. Habár a védők zászlóit minden nap foszlányokká lőtték, azok mindig ismét ott lobogtak, igaz, egyre rövidebb rúdon. Valahányszor azonban eltűnt a védők cafatokká szaggatott, Isten oroszlánját ábrázoló lobogója, és a támadók előmerészkedtek felderíteni, hogy életben maradt– e odabent valaki, mindig gyilkos ágyútűz, rakéták és muskéták sortüze fogadta őket. Tipu még erősítést is küldött egy mély árkon keresztül, amely a Cauvery déli partjánál húzódott. Az erődöt el kellett foglalni. Harris szürkületkor támadást rendelt el. A szárnyakon skót és indiai csapatok haladtak, mögöttük pedig azok az utászok, akiknek a várárok áthidalása volt a feladata. Egy órával a támadás előtt a

tüzérség a folyó mindkét partjáról lőni kezdte a malmot. A tizenkét fontos tarackok lövedékei keskeny csóvát húztak maguk után a sötét égen, mielőtt becsapódtak volna. A várakozó gyalogságnak át kellett kelnie a Cauvery keskenyebb ágán, a várárkon, mielőtt támadást intézhettek volna a malom ellen, amely most egyáltalán nem látszott a porfátylak, füstfellegek és a becsapódások vörös robbanásai miatt. Amikor azonban úgy tűnt, nem maradt élő ember a falak mögött, mindig felvillant egy puska torkolattüze, és golyó fütyült a brit vonalak felé, vagy rakéták vastag füstcsóvája úszott szembe a támadók ágyútüzével. A városfalon elhelyezett legnagyobb ágyúk is megszólaltak. A földre céloztak, hogy gellert kapott golyóik eltalálják az ostromlók tüzérségét. Odabent a városban Sharpe az ágyúzás hallatán azt gondolta, hogy a folyamatos tűz után roham következik, de Rothiére őrmester biztosította embereit, hogy az angolok csak az öreg malomra pazarolják a muníciót. A bombázás hirtelen abbamaradt, Tipu emberei pedig előözönlöttek a malom nedves pincéiből, hogy elfoglalják helyüket a megperzselt bástyákon. Éppen akkor érték el a tűzlépcsőket, amikor az utászok szalmából, salétromból, puskaporból és antimonból rögtönzött füstbombákat kezdtek az árokba dobálni. Másodperceken belül sűrű, fojtó füst öntötte el az árkot. A rémült védők rosszul célzott, szórványos tűzzel válaszoltak, de hamarosan még több füstbomba érkezett, és a szürke füstfátylak fedezete alatt a britek vagy egy tucatnyi pallót fektettek keresztül az árkon, és vad bajonettrohamra indultak. Tipu emberei közül lőni kezdtek azon kevesek, akiknek még mindig töltve volt a fegyvere. Az egyik támadó felbukott, és a még mindig sercegve parázsló füstbombákra hanyatlott, a többiek azonban átjutottak a falon. A rohamozó katonák fele a pertshire– i Macleod felföldijei, a másik fele a bengáli gyalogosok közül kerültek ki. Vad dühvel támadtak Tipu döbbent katonáira, akik még fel sem ocsúdtak meglepetésükből. A brit ágyúzás, a fojtogató füst és a hirtelen támadás úgy megdöbbentette őket, hogy nemhogy a védekezéshez voltak túl kábák, de még ahhoz is, hogy megadják magukat. A felföldiek és a bengáliak harsány csatakiáltásokat hallatva puskával vagy bajonettel vadászták le a helyőrség tagjait. Még javában folyt a harc, a füst sem oszlott még el, amikor az utászok már egy erősebb hidat fektettek keresztül az árkon, ágyúkat vonszoltak rajta keresztül, és nekiláttak az öreg malom ütegállássá alakításának. A levegő végül kitisztult, a romokat vörösre festette az alkonyi napfény. Egy felföldi bajonettjére tűzte a nappal ékes ellenséges lobogót, egy bengáli őrmester pedig diadalmasan meglengette Tipu oroszlános zászlaját. A csata mészárlássá változott, a tisztek pedig egyre inkább arra koncentráltak, hogy valahogy visszafogják előretörő katonáikat. Az egyik belső pincehelyiséget kétségbeesetten védelmezte a megmaradt védők egy csoportja, de az egyik utász előhozta az utolsó füstbombát. Gondosan meggyújtotta a kanócot, megvárta, amíg ömleni kezd belőle a füst, majd lehajította a lépcsőkön. Néhány másodpercig néma csend honolt odalent, majd a fulladozó védők levegőért

kapkodva felözönlöttek a lépcsőn. A malom tehát a briteké volt, akik ráadásul egyetlen embert vesztettek a támadás során. Egy felföldi hadnagy az ellenséges halottakat vette számba. Kétszáznál is több tigriscsíkos zubbonyt viselő holttest feküdt egy kupacban, de még számos halott hevert szerte a malomban. A többi védő fogságba esett, vagy visszamenekült a várba az alagúton keresztül. Az egyik skót őrmester egy érintetlen rakétát talált. Betűzte két kő közé, majd meggyújtotta a kanócot. A rakéta lángolva, füstölve felemelkedett, majd amikor elérte röppályája csúcsát, az ostromlók üdvrivalgása közepette a Cauverybe zuhant, útközben széles ívű dugóhúzót írva le. Hajnalban már lövésre készen várakoztak a malomban a nehéz, tizennyolc fontos ostromágyúk. A város messze volt ugyan, de még lőtávolságon belül, Harris pedig elrendelte, hogy azonnal nyissanak tüzet. A nagy tizennyolc fontosok megbonthatták volna ugyan a falat, de most az ellenséges ágyúkat célozták. Széringapatam külső falait védte ugyan egy földhányás, de alacsonyan húzódott, így csak a fal alapjának szolgáltathatott valamelyes védelmet, a mellvéd az ostromágyúk szabad prédája volt. A felföldieknek és a bengáliaknak – csakúgy, mint előző nap – ismét szerencséjük volt; első lövésük telibe talált egy lőrést, a második pedig egy ellenséges ágyút. Mintha mágnesek vonzották volna ágyúgolyóikat a célpontok felé. Az angol és az indiai tisztek látcsöveiken keresztül figyelték, ahogy egymás után zuhantak le az ágyúk a város mellvédjeiről. Egy tucatnyi ágyú hullott alá a földrakásba vagy az árokba, és minden egyes megsemmisülését hangos ovációval ünnepelték a brit tüzérek. A város nyugati fala komolyan megsérült, és a tüzérek szakértelme könnyű ostromot ígért. A támadók harci szelleme jobb már nem is lehetett volna. Odabent a városban Tipu tombolt értékes ágyúi pusztulása láttán. A malomból lett erőd, amelyről azt hitte, a monszun érkeztéig hátráltatja majd a briteket, úgy esett el, mint egy homokvár, és most a tüzérsége pusztult. Az uralkodó döntött. Ideje megmutatnia katonáinak, hogy a vöröskabátosok nem holmi démonok, hanem egyszerű halandók, és mint mindenki más, megfélemlíthetőek. Ideje, hogy a tigris kieressze karmait. A város keleti falától félórányira feküdt Tipu nyári palotája, a Daria Dovlat. Sokkal kisebb volt, mint a városbéli belső palota. Ott volt Tipu hatalmas háreme, valamint a hadsereg és a hivatalok főhadiszállása is. Istállóiban, laktanyáiban, raktáraiban, sőt börtöncelláiban is éjjel– nappal zajlott az élet, míg az aloésövénnyel elkerített nyári palota zöld kertjeivel maga volt a béke szigete. A Daria Dovlat célja a kényelem volt, nem az, hogy lenyűgözze a szemlélőt. Mindössze kétemeletes volt, tikfa gerendákból emelt falait csillogó stukkók díszítették. Kétszintes terasz vette körül, a nyugati, árnyékos falra pedig a poliluri csata képét festették, ahol tizenöt évvel ezelőtt Tipu megsemmisített egy brit sereget. Ez a győzelem a malabári partig terjesztette ki Majszur birtokát. A diadalmas csata emlékére épült maga a palota is. A sziget keleti csücskébe

vezető út mellett állt, ugyanúgy, ahogy a mauzóleum is, amelyben Tipu atyja, Hajdar Ali és anyja, Begum Fatima nyugodott. Egy napon – tervei szerint – maga Tipu is itt lel majd végső nyugalmat. A Daria Dovlat kertjében a dísztavakon és dísznövényeken kívül távoli tájak egzotikus haszonnövényei is megtalálhatóak voltak; indigó, gyapot, afrikai ananász és mexikói avokádó, amelyek meghonosításától Tipu országa meggazdagodását remélte. Most azonban, nem sokkal a malom eleste utáni reggelen kétezer katona állt szabályos rendben, a palota északi szárnyánál. Tipu szórakoztatni akarta embereit. A városból táncosokat, zsonglőröket és egy kígyóbűvölőt hívatott, és előhozatta a palotából híres, fából faragott tigrisét is, amely torokhangú morgás közepette tépte fel egy véres arcú vöröskabátos torkát. Bár az angol halálsikolya elnyomta a tigris hangját, a katonák pompásan szórakoztak. Tipu gyaloghintón érkezett, nem sokkal dél után. Nem kísérték európai tanácsadói, jelen volt azonban hindu tábornoka, Appah Rao, a jelenlévő öt cushoon közül kettő parancsnoka. A tábornok csendben állt az uralkodó mögött. Nem volt ugyan ínyére, ami készült, mégsem mert tiltakozni, hiszen gyanút kelthetett volna, ha hindu létére megkérdőjelezi Tipu akaratát. Az uralkodó szándékai mindenképpen megmásíthatatlanok voltak, hiszen asztrológusai meggyőzték róla, hogy a balszerencsés időszaknak csak megfelelő áldozat felajánlásával vethet véget. Más jósok, akik Tipu kedvenc módszerét alkalmazva olaj gőzéből mondtak jövendőt, azt állították, hogy nehéz idők köszöntöttek Széringapatamra. Miután egy ideig a nehéz füstbe meredve meditáltak, közölték az uralkodóval, hogy a malom elestét és a nyugati fal ágyúinak pusztulását különleges balszerencse okozta, Tipu pedig el volt rá szánva, hogy változtat a sors rendelésén. Az uralkodó hagyta, hogy katonái csodálhassák még a tigrist néhány percen át, majd visszavitette a szobrot palotája mélyére. A tigris helyét egy tucatnyi, meztelen felsőtestű jetti foglalta el, akik eleinte a szokásos mutatványokkal szórakoztatták a katonákat; vas– rudakat hajlítottak karikává, felnőtt embereket emeltek a magasba, és ágyúgolyókkal zsonglőrködtek. Hirtelen dobszó dübörgött fel, mire a jettik a ritmust követve az uralkodó erkélye alá vonultak. A harcosok elnémultak, és érdeklődve figyelték, ahogy a hadifoglyok szomorú csapatát az udvarra vezetik. A harminc vöröskabátost a szultánpétai erdőben vívott éjszakai ütközetben fogták el annak idején. Az angolok zavarodott arccal álltak ellenségeik gyűrűjében a tűző nap alatt. Az egyik őrmester összerezzent, amikor meglátta a tigriscsíkos katonák rangjelzéseit, és valósággal megrándult, amikor megpillantotta Tiput, aki az erkély szélére lépve harsány hangon beszélni kezdett harcosaihoz. – Az ellenség – kezdte – , szerencsés volt. Könnyű győzelmet arattak a várostól nyugatra, de ez nem jelenti azt, hogy megrettenjünk tőlük! Az angolok varázslói tudják, hogy puszta erővel nem győzedelmeskedhetnek, így erős

mágiát hívtak életre. Mi azonban a hatalmas Allah segítségével megtörjük az átkukat! A szeringapatami harcosok hosszas ovációval fogadták a beszédet, az angolok azonban, akik mit sem éltettek az egészből, tanácstalanul pislogtak körbe. Őrök jelentek meg, akik egy kivételével visszalökdöstek a palotába a foglyokat. A magányos vöröskabátos megkísérelt csatlakozni bajtársaihoz, de az őr nem hagyta. Bajonettel kezdte bökdösni a fegyvertelen angolt, aki a harcosok nevetése közepette végül kénytelen volt az udvar közepére húzódni. Két jetti közeledett felé. A hatalmas termetű, sűrű szakállú erőművészek láttán a fogoly idegesen pislogott. Az erőművészek csak mosolyogtak, ahogy egyre közelebb és közelebb értek hozzá. A fogoly megértette, mi vár rá, így megpróbált elhátrálni, de mert minden oldalról tigriscsíkos ruhás harcosok vették körül, nem volt hová futnia. Megkísérelt kitérni a támadók elől, de igyekezete hiábavaló volt. Az egyik jetti elkapta zubbonyánál fogva, majd magához rántotta, és gyilkos, bordarepesztő erővel megragadta. A rab öklével csépelte ugyan az emberhegyet, de az mintha meg sem érezte volna. A széringapatami katonák felkacagtak, de a levegőben szinte vibrált a feszültség. A jetti végül boltozatos mellkasára emelte az angolt, majd egy társa is odalépett, megragadta a fogoly fejét, és egyetlen csavarással kitörte a nyakát. Az angol halálsikolya szinte azonnal elhalt. Az erőművészek elejtették, a groteszkül kicsavarodott fej hátrabillent, és a holttest összecsuklott, mint egy rongybaba. Az egyik jetti a magasba lendítette a hullát, akár egy vadászeb a döglött patkányt. Tipu harcosai egy pillanatnyi csend után üdvrivalgásban törtek ki, az uralkodó pedig szélesen elmosolyodott odafent. A második vöröskabátost térdre kényszerítették a jettik előtt. Egyik hóhéra egy szöget illesztett feje tetejére, és neki csak egy gyors káromkodásra volt érkezése, mielőtt a hatalmas ököl lecsapott volna. Vére vörösre festette az udvar kavicsait. A harmadik angolt egyetlen, pusztakezes ütés ölte meg. A mellkasát érő csapás tizenkét lépésre vetette hátra. A katonák üvöltve követelték az újabb és újabb kivégzéseket, az erőművészek pedig engedelmeskedtek. Egyik angolt a másik után vezették bakóik elé. Hárman közülük irgalomért könyörögve, gyáván haltak meg, ketten csendesen imádkozva, a többiek azonban küzdeni próbáltak. Egy magas gránátos még a széringapatamiakból is elismerést váltott ki, amikor eltörte az egyik jetti ujját, de végül ő is meghalt, ahogy a többiek. Azok, akik arra kényszerültek, hogy végignézzék társaik haláltusáját, azon gondolkoztak, nekik vajon mi lesz a végzetük? Szöget ütnek keresztül koponyájukon? Egyetlen rántással gerincüket törik? Vagy lehet, hogy egyszerűen agyonverik őket? A halott hadifoglyokat lefejezték, majd testüket gyékénybe csavarva oldalra hajították. Az őrmester maradt utolsónak. A széringapatami katonák kíváncsian várták a végkifejletet. Habár a hidegvérű gyilkosságok eleinte megzavarták őket,

a jettik ereje és a halálraszánt emberek vergődése mostanra már vérszomjas hangulatba hajszolták őket. Ki akarták hát élvezni a nap legnagyobb látványosságát. Az altiszt arca időnként megrándult, amit többen a páni félelem reakciójaként értékeltek, de amint elengedték, komoly manőverező képességről tett tanúbizonyságot. Pokoli ügyességgel tért ki az erőművészek támadásai elől, és ha néha levegőhöz jutott, fel– felkiáltott Tipunak. Hangját azonban elnyomta a tömeg moraja, és két újabb jetti érkezett az udvarra, hogy bevégezzék a munkát. Hiába volt már minden igyekezete, fürgesége ellenére sem térhetett ki örökké, mert az erőművészek egy vonalba álltak, és lassan a palota falai felé szorították. Az őrmester oldalra próbált kitörni, de az egyik őr elkapta, és ismét középre kényszerítette. A katonák egy pillanatra elhallgattak, az altiszt pedig, kihasználva a rövid csendet, az erkélyre ordított. – Tudom, ki az áruló, Istenemre, tudom! Az egyik jetti hátulról megragadta az angolt, és térdre lökte. – Takarodjatok innen, rohadt füstös képűek! – ordította, majd ismét Tipu felé fordult. – Hallgasson meg, nagyságos úr, én tudom, mi folyik itt! Egy angol tiszt van a városban, aki magasságod embereinek egyenruháját viseli! Az isten szerelmére, figyeljen! Jézusom! Amikor az utolsó szavakat is kimondta, az egyik jetti Obadiah Hakeswill fejére tette lapáttenyerét. Az őrmester felrántotta fejét, majd teljes erejével az erőművész hüvelykujjába harapott. A meglepett jetti kitépte kezét az angol fogai közül, aki egy darab húst köpött a földre, majd ismét Tipu felé fordult. – Hallgasson rám, nagyságos uram, én tudom, mire készülnek a fattyak! Esküszöm, árulók vannak a harcosai között! Te pedig kotródj innen, büdös fekete majom! Nem ölhetsz meg, nem! Jézusom! A vérző erőművész bosszúszomjasan megragadta az őrmester fejét, majd lassan, módszeresen elkezdte oldalra csavarni. Egy ember gerincének elroppantása általában egyszerű, és az áldozat gyors halált halt, de a megcsonkított kezű jetti most úgy döntött, hogy ezt az egyet lassan és fájdalmasan öli meg. Az őrmester arca már– már egy vonalba került lapockájával, amikor ismét felsikoltott. – Anyám! Tényleg láttam egy angol tisztet a városban! Neeee! – Állj! – adta ki végre a parancsot Tipu. Az erőművész szinte szoborrá merevedett, de továbbra is ebben a természetellenes szögben tartotta az angol fejét. – Mit mond? – fordult az uralkodó az egyik angolul is tudó tisztjéhez, aki mostanáig fordította az őrmester szavait. A tiszt megismételte. Tipu intett apró, ápolt kezével, mire a jetti elengedte a foglyot, aki nyakát dörzsölgetve próbált megszabadulni a szaggató fájdalomtól. – Szaros pogány kurafi! – hörögte az erőművész felé, majd leköpte. – Te franckóros, anyagyilkos fekete disznó! – folytatta, majd észbe kapott, és inkább Tipu felé fordult.

– Láttam, a saját szememmel! Olyan csíkos ruhában, mint azok ott! – intett a széringapatamiak felé. – Egy hadnagy, bizony ám, és azt mondták róla, hogy visszament Madraszba, de nem igaz ám ez, mert itt van, ni! Én, Obadiah Hakeswill láttam, a saját szememmel! El is mondok mindent töviről hegyire, csak tartsa távol tőlem ezt a herélt marhát, nagyuram! Az egyik jetti közelített az őrmester felé, mire az ráförmedt. – Magadhoz nyúlkáljál, te szemétkupac, te! Vissza! Vissza a disznóóladba! Az angolul tudó tiszt leszólt az erkélyről. – Kit láttál te? – Hisz elmondtam már, nagyságos úr, nem? – Nem. Mondd a nevét! – Elmondom én, rögvest, nagyuram, de csak akkor, ha megígérik, hogy életben hagynak. Az őrmester térdre vetette magát, és felnézett. – Nem zavarnak ám engem a tömlöcök, Obadiah Hakeswill nem rémül meg ám egy– két patkánytól sem, de az nem járná, hogy egy ilyen izé lecsavarja a fejemet. Pogány, keresztényieden halál lenne az, úgy bizony! A tiszt lefordította a fogoly szavait, majd megvárta a választ, és a fogolyra nézett. – Életben maradsz. – Becsületszavát adja? – Igen. – Esküszik mindenre, ami szent? Mármint, maguknak szent! – Élni fogsz, mondtam már! – csattant fel a tiszt. – Persze, csak addig, amíg az igazat mondod. – Csakis az igazat, nagyuram, csakis az igazat! Nem ok nélkül hívnak engem becsületes Hakeswillnek! Hiszen mondtam, láttam már ! William Lawford hadnagy a neve, magas, nyurga fickó, szőke, kék szemű! Nincs ám egyedül, mert Sharpe közlegény is vele van! A tiszt nem értett ugyan mindent tisztán Hakeswill mondataiból, de a lényeget tökéletesen felfogta. – Szóval azt mondod, hogy ez a Lawford egy angol tiszt? – Bizony, hogy az, ráadásul az én csapatomban szolgál! Azt mondták, visszament Madraszba egy sürgős üzenettel, de nem mehetett, mert üzenet sem volt! Itt van bent, magasságos nagyuram, és rosszban sántikál a rohadék, és amint mondtam már, egy olyan csíkos csuhában mászkál, úgy bizony! – Hazudsz, őrmester – jegyezte meg nyugodtan a tiszt. – Itt csak foglyul esett vagy szökött angolok vannak. Hakeswill a bajtársai vérében ázó kavicsokra köpött. – Hát, ez ugyan nem szökevény, mert a tisztek soha nem dezertálnak, csak eladják a rangjukat, aztán hazamennek az anyjuk szoknyája mellé! Én mondom, ez egy tiszt, de az a másik se jobb! Rendesen megkorbácsolták, és halálra is kellett volna verniük, csak a tábornok megkegyelmezett neki!

A korbácsolás említésére mintha feltámadt volna az érdeklődés Tipuban. – Mikor korbácsolták meg? – közvetítette a kérdést a tiszt. – Mielőtt elfutott volna, uram. Alig maradt rajta bőr, de sajnos, még így is több, mint elegendő! – És maga a tábornok kegyelmezett meg neki? – Igen, nagyuram, az a kurafi, aki elvesztette a fél koponyáját Amerikában. Elküldte az ezredesünket, Wellesleyt, aki leállíttatta a korbácsolást! Leállíttatta bizony! – Hakeswillben még elevenen élt a méltánytalanság emléke. – Abbahagyatott egy előírásszerűen elrendelt korbácsolást! Én mondom, kutyáké lesz így a hadsereg! Tipu végighallgatta az őrmester méltatlankodó monológját, majd hátralépett a korláttól, és Appah Raóhoz fordult, aki a Keletindia Társaságban szolgált azelőtt. – Valóban soha nem dezertálnak az angol tisztek? – Soha nem hallottam ilyenről, uram – rázta meg a fejét a hindu, aki örült, hogy az árnyékok elrejtik arca sápadtságát. – Néha ugyan lemondanak rangjukról, de megszökni? Soha! – Vigyétek vissza ezt a nyomorult férget a cellájába – rendelkezett az uralkodó. – Mondjátok meg Gudin ezredesnek, hogy jöjjön a palotába, látni akarom! Őrök ragadták meg Hakeswillt, és a város felé vonszolták, az őrmester azonban még visszaordított a palota felé. – Egy bibbi is volt vele! – üvöltötte, de már senki nem figyelt rá. Az őrmester örömkönnyeket hullatott, amint elhaladtak a Bangalorei kapu alatt. – Istennek legyen hála! – kiáltotta a felhőtlen ég felé. – Életben maradtam! A tizenkét fogoly holttestét sekély sírhant alá kaparták. A katonák visszatértek a helyükre, Tipu hordszéket pedig szolgái a palotába vitték. Az uralkodó arra gondolt a tigriscsíkos baldachin árnyékában, hogy a rabok feláldozása lám, eredménnyel járt, hiszen ily módon megtudta, hol rejtőznek ellenségei. Allah akaratából tehát mégis megfordult a szerencséje. – Valóban azt hiszed, hogy Mrs. Bickerstaff átállt az ellenséghez? – kérdezte Lawford Sharpe– tól már vagy harmadik, vagy negyedik alkalommal. – Csupán az ágyába mászott – válaszolta Sharp ridegen. – De azt hiszem, még mindig velünk van. Sharpe a sajátjával együtt Lawford tunikáját is kimosta, és most ellenőrizte, hogy megszáradtak– e már. Ez a tigriscsíkos egyenruha kétségkívül könnyebben kezelhető volt, mint az angol. Nem kellett fényesre faggyúzni a szíjakat és az öveket, szükségtelen volt a csizmapucolás, és felesleges lett volna a haj gondos rizsporozása is. Úgy látta, hogy a tunikák megszáradtak, így az egyiket a hadnagynak dobta, a másikat pedig ő maga öltötte fel, ügyelve rá, hogy a mellkasán függő aranymedál látható maradjon. Az ő uniformisa vállán egy vörös zsinór futott végig, Tipu hadseregének káplári rangjelzése. Lawford

sejtette, hogy Sharpe elégtételt érez, amikor ezt viselheti, hiszen ezt a rangot a brit hadsereg megtagadta tőle. – És ha elárul minket? – kérdezte a hadnagy. – Akkor módfelett nagy bajban vagyunk – felelte Sharpe kegyetlenül. – De ezt nem hiszem, Mary nem az a fajta! – De hát elhagyott! – Könnyen jött, könnyen ment – vont vállat a közkatona. Mint Tipu katonáinak többsége, a térdig érő öltözék alatt ő sem viselt mást, Lawford azonban ragaszkodott hozzá, hogy viselje régi nadrágját. Mindkét katona továbbra is hordta csákóját, de III. György király címere helyett most egy kimeresztett karmú bádogtigris díszelgett rajta. – Ide figyelj csak – szólalt meg Sharpe. – Úgy tettem mindent, ahogy parancsoltad, a nő meg fogja találni azt a Ravit, vagy kit, nekünk pedig nincs más dolgunk, csak várni. Ha pedig lehet, akkor elinalunk, akár a valagba rúgott kölyökkutya. Hé, hadnagy, szerinted az a puska már tiszta? – Persze, hogy az – feszengett Lawford, és előretartotta a nagy, francia kovás puskát. – Nem úgy látom. Na add csak ide! Rothiére őrmester napi szemléjéig még fél óra volt hátra, utána pedig a két férfi a délután közepéig szabad volt, csak akkor kellett csatlakozniuk Gudin csapatához, hogy őrséget adjanak a Majszuri kapunál. Az őrség éjfélkor ért véget, de Sharpe tudta, hogy állomáshelyükről nem szökhetnek meg, legfeljebb csak a város erős őrjáratokkal vigyázott határáig juthatnának el. Az előző éjszaka a közkatona megkísérelte kipuhatolni, mennyi lehetőséget ad neki káplári rangja, de amikor megpróbált eljutni egy gyengébben őrzött pontig, a kapu húszyardos körzetén belül valaki mindig udvariasan, de határozottan feltartóztatta. Úgy látszott, Tipu semmit nem bízott a véletlenre. – Már odaadtam Vazzinak, hogy tisztítsa meg, és jól megfizettem érte – mondta Lawford, mielőtt átadta a muskétát Sharpe– nak. Vazzi az egyik kölyök volt, aki a barakkok között csavargott, és úgy igyekezett egy kis jövedelemhez jutni, hogy apró– cseprő munkákat végzett el a katonáknak. – Ha azt akarod, hogy valami el legyen intézve, csak magára számíthatsz – dünnyögte Sharpe, majd szemügyre vette a fegyvert. – Az ördögbe is! Ez egy merő rozsda! Elhúzta a védőlemezt, majd a ravasz zárjának meglazítása nélkül kiszedte a lemezrugót. Fájdalmasan felszisszent, amikor becsípte ujját a rugó. – Micsoda szemétre való kacatok ezek a francia puskák! – mormogta. – Birminghamben ezt a hitvány holmit azonnal a szemétre vetnék. – Mindig így tisztítod a fegyveredet? – érdeklődött Lawford, miközben ámulattal nézte, ahogy a közkatona szakértő kezekkel szétszereli a számára ismeretlen fegyvert. – Arra ugyan mérget vehetsz! Igaz, Hakeswill fikarcnyit sem törődik vele,

mert neki csak az a fontos, hogy a puska külseje legyen parádésan csillogó. Emlékszel arra, amikor megmentetted a bőrömet azzal a flintával? Hát Hakeswill akkor majdnem kicserélte a kovát egy darab kőre. Szerencsére észrevettem, mielőtt komolyabb bajt okozhatott volna az a kurafi! Lawford láthatóan megdöbbent. – Kicserélte volna? – Ki bizony, az a kígyólelkű szemétláda! Mennyit fizetett Vazzi– nak? – Egy annát. – Hát, alaposan átvert. Ideadnád azt az olajosüveget? Lawford engedelmeskedett, majd hátát a mosóteknőnek vetette. Valami fura elégedettséget érzett annak ellenére, hogy küldetésük egyértelműen kudarcba fulladt. Örült, hogy Sharpe társaságában van, pedig tudta, fiatal tiszttársai többsége nem értené meg. Ők féltek attól, hogy alárendeltjeik kigúnyolják őket, és bizonytalanságukat egyértelmű arroganciával igyekeztek álcázni. Lawford bizonyos volt benne, hogy ő többé nem fog tartani a hadsereg nyers, bárdolatlan közkatonáitól. Sharpe példáján okulva rájött, hogy a durvaság és a keménység többnyire lelkiismeretességet takar. Habár akadtak kivételek, mégis, túlságosan sok tiszt hitte azt, hogy a keze alá adott katonák vad barbárok, és eszerint is bántak velük. A hadnagy csak figyelmesen nézte, ahogy Sharpe tolvajkulcs segítségével szakértő módon visszahelyezi a megtisztított rugót a fedőlemez mögé. – Hadnagy? – hangzott fel egy tiszteletteljes hang a folyosóról. – Lawford hadnagy? – Igen, uram! – válaszolt a tiszt, és anélkül, hogy végiggondolta volna, mit is tesz, vigyázzállásba vágta magát. Sharpe elkáromkodta magát. Gudin ezredes hosszúkás arcát törölgetve átvágott az udvaron, és a két angolhoz lépett. – William Lafford hadnagy, őfelsége 33. zászlóaljától? Lawford nem felelt, mire az ezredes megvonta a vállát. – A tisztek úriemberek, hadnagy. Ön továbbra is hazudik majd? – Nem, uram. – Ön felesküdött tiszt, ugye? – Igen, uram! – felelte a megszégyenített hadnagy. Sharpe nem tudta eldönteni, mi zavarhatja jobban; hogy becstelen viselkedéssel vádolják, vagy hogy elárulta valódi rangját. – És maga, Sharpe káplár? – Én aztán nem vagyok tiszt, uram! – Gondoltam – fintorodott el Gudin. – Ezt egy pillanatra sem hittem magáról. De legalább igazi dezertőr, ugye? – Igen, uram! – hazudta Sharpe. Az ezredes elmosolyodott a magabiztos válasz hallatán. – És ön, hadnagy, szintén igazi dezertőr, ugye? Ha nem bánja, megkérem,

hogy adja becsületszavát rá, hogy igazat válaszol. – Nem, uram, és Sharpe közlegény sem az. – Éppen ezt mondta az őrmester is – bólintott Gudin. – Miféle őrmester? – Attól tartok – kezdte az ezredes gondterhelt arccal – , hogy Tipu nemrég kivégeztette a foglyokat. Csak egyvalakit hagyott életben, azt, akiről már beszéltem önnek! – Hakeswill, az a mocskos féreg! – kiáltott fel Sharpe, és undorral a földre hajította a puskát. – És most, ezredes úr? – Van valami mondanivalója, hadnagy úr? – kérdezte kínos udvariassággal Gudin. – Tipu emberei egyenruhában fogtak el bennünket, így megillet minket minden jog, amely a hadifoglyoknak kijár. Az ezredes megrázta fejét. – Sajnos, semmi effélét nem ígérhetek. Ugyanis maga hazudott a rangját és a szándékait illetően. Az életüket azonban megkímélhetem. Az ezredes a mosókád szélére telepedett, és az angolokra nézett. – Elmondja tehát, miért vannak itt? – Nem, uram – válaszolta kurtán a hadnagy. – Gondoltam. Figyelmeztetnem kell rá azonban, hogy Tipu ragaszkodni fog a válaszhoz! Gudin most Sharpe felé fordult. – El kell mondanom magának, katona, hogy maga az egyik legjobb ember, aki valaha is a parancsnokságom alatt harcolt! Azt azonban mindig is furcsának találtam, hogy egy ilyen nagyszerű katona dezertál, még akkor is, ha megkorbácsolják! Most azonban látom, hogy maga még nagyszerűbb ember, mint gondoltam! Az ezredes hirtelen elnémult, amikor rájött, hogy rögtönzött beszéde alatt Sharpe felhajtja a tunikáját, és az ülepét vakargatja. – Bocsánat, uram – mondta Sharpe, amikor észrevette Gudin undorodó arckifejezését. – Sajnálom, hogy elveszítem, katona! Attól félek, uraim, hogy az őrjárat, amelyik a palotába kíséri önöket, már kint várakozik! Az ezredes töprengett, hogy mivel enyhíthetné a szavaiban rejtőző fenyegetést, de aztán Rothiére őrmester felé intett, aki behozta a két katona egyenruháját. – Ha ezeket viselik, talán javít valamit a helyzetükön – mondta, de maga sem hitte el. Csendben figyelte, amint az angolok levetik tunikájukat, és magukra öltik a fehér nadrágot és a vörös zubbonyt, majd Sharpe– hoz fordult. – Ami pedig a nőt illeti... – kezdte bizonytalanul. – Neki semmi köze ehhez, uram – felelte gyorsan a közlegény, miközben furán kényelmetlenné vált zubbonyát gombolta. – Becsületszavamat adom rá!

Különben is, kidobott. – Kétszer is balszerencsés volt, Sharpe, nem valami jó jel egy katona életében! – mosolyodott el Gudin, majd kinyújtotta kezét. – Szabad a puskájukat, uraim? – Tessék, uram... de valamit még el kell mondanom önnek. – Hallgatom, katona. – Uram, megtiszteltetés volt az ön parancsnoksága alatt szolgálni, és ezt komolyan mondom! Bár több ilyen tiszt szolgálna nálunk is! – Köszönöm, Sharpe! Tudnia kell, ha az itt tapasztaltak esetleg megváltoztatták a véleményét, és a továbbiakban őszintén is szolgálná Tiput, minden bizonnyal meg tudom győzni arról, hogy megkímélje! Ennek azonban az a feltétele, hogy elmondja nekem, milyen szándékkal érkeztek ide. Lawford mereven bámulta Sharpe– ot, aggodalma azonban felesleges volt. Egy pillanatnyi habozás után a közkatona megrázta fejét. – Nem, uram, azt hiszem, most már csak maradok vöröskabátosnak! Gudin nem is számított másra. – Ahogy gondolja, katona! Azt a medált viszont akár nyíltan is viselheti, hiszen úgyis megtalálják majd! – Uram, igen, uram – felelte Sharpe fülig vörösödve, majd előhúzta az aranymedált zsebéből, és a nyakába akasztotta. Az ezredes felállt, és a barakkok felé mutatott. – Erre, uraim! Sharpe sejtette, hogy nagyon sokáig ez lesz az utolsó udvarias hang, amit hallanak. Mostantól Tipu foglyai voltak. Appah Rao háza egyik udvari szobájába hozatta Maryt. Kunvar Szingh is ott várakozott. Mary nem mert ránézni, mert attól tartott, hogy a jóképű arcról valami nagyon rossz hírt olvas majd le. A lány ugyan nem számított semmi konkrét rosszra, de nem hagyta, hogy ébersége alábbhagyjon, és Appah Rao merev, rideg viselkedése is rossz előérzetet keltett benne. – A kísérőit, Lawford hadnagyot és Sharpe közlegényt elfogták – szólt Appah Rao. – Azt mondják, egyikük a testvére. – A féltestvérem, uram – suttogta Mary. – Ha ön mondja... – vont vállat a tábornok. Kunvar Szingh nem értett eléggé angolul ahhoz, hogy követhesse a társalgás menetét, Appah Rao éppen ezért döntött úgy, hogy akkor is ezen a nyelven kérdezi ki Maryt, habár az ő angoltudása is hagyott maga után kívánnivalót. A tábornok kételkedett benne, hogy Mary és Sharpe valóban rokoni kapcsolatban állnak, de mégis jó szívvel volt iránta, mivel tényként könyvelte el, hogy Kunvar Szingh menyasszonya. Csak az istenek tudták, mit tartogat a jövő Majszur számára, de mert bizonyos volt benne, hogy az angolok mindenképpen komoly szerepet játszanak majd a város sorsának alakulásában,

és bizonyos volt benne, hogy egy olyan rokon– feleség, aki beszéli az angolt, előnyös lehet számára. Mindezen felül Appah Rao felesége, Lakshmi meggyőzte, hogy a lány nagyszerű teremtés, és múltját, csakúgy, mint Kunvar Szinghét, jobb, ha elborítja a feledés. – Miért jöttek ide? – kérdezte a tábornok. – Nem tudom, uram! Appah Rao pisztolyt húzott elő övéből, és tölteni kezdte. Mary és Kunvar Szingh rémülten figyelte, ahogy a tábornok gondosan puskaport adagolt a cizellált ezüst lőporszaruból. – Aruna – szólalt meg végül, azt a nevet használva, amit a lány anyjától kapott. – Hadd mondjam el, mi lesz Sharpe és Lawford hadnagy sorsa! Rövid szünetet tartott, amíg a szarut a pisztoly csövének torkolatához ütögette, hogy a lőpor szaru aljából is kirázhassa a benne maradt puskaport. – Tipu kivallattatja őket, és semmi kétség afelől, hogy ez fájdalmas eljárás lesz, és a végén beszélni fognak. Előbb vagy utóbb mindenki vall! Lehet, hogy életben hagyja őket, de lehet, hogy nem! Felnézett a lányra, miközben fojtást tett a pisztolycsőbe. – Tipu... – folytatta végül – ...két dolgot akar majd tudni. Először is, hogy miért jöttek a városba, másodszor pedig, hogy kivel léptek kapcsolatban a falakon belül. Ért engem? – Igen, uram. A tábornok megtöltötte a pisztolyt, majd előszedte a pisztolyhoz tartozó kurta puskavesszőt. – Higgye el, mindent el fognak mondani, és elképzelhető... Rövid szünetet tartott, amíg ledöngölte a töltetet, majd folytatta. – Elképzelhető, hogy Tipu emlékszik magára, és embereket küld majd ide, akik persze korántsem lesznek olyan türelmesek, mint én! – Értem, uram! – szólalt meg Mary elhaló hangon. Appah Rao a helyére csúsztatta a puskavesszőt. A fegyver immár ugyan töltve volt, de a kakast még nem húzta fel. – Nem akarom, hogy baja essen, Aruna, ezért azt szeretném, hogy őszintén elmondja, mit keres az a két ember Széringapatam– ban! Mary a pisztolyra meredt. Gyönyörű, míves fegyver volt, elefántcsont berakásos markolattal és ezüst örvénymintákkal díszítve. A tábornok arckifejezéséből azt olvasta ki, hogy a férfinak semmi kedve lelőni. Gyilkos szándékot nem, csak félelmet látott Appah Rao szemében, és talán ezért döntött úgy, hogy elmondja az igazat. – Azért jöttek, uram, hogy megtaláljanak egy McCandless nevű embert! A tábornok éppen attól tartott, hogy ezt a választ hallja majd. – És ráleltek? – Nem, uram! – Mit tud még? – kérdezte a férfi, miközben az asztalra helyezte a

pisztolyt. A lány néma maradt. – Azt kérdeztem, mi egyebet tud még? – kérdezte a tábornok nyomatékosabban. – Sharpe közlegény azt mondta, hogy az angolok nem támadhatnak majd nyugat felől – felelte Mary, elfeledkezve arról, hogy a testvéreként említse Sharpe– ot. – Ez minden, amit tudok, uram! – Valóban? Nem hiszem. És miért mondta ezt el magának? Azt hiszi talán, hogy kijuttathatja ezt a hírt a városból? Mary ismét a pisztolyra nézett. – Meg kellett volna találnom egy embert, uram, itt, a falak között! – Kit? – Egy Ravi Sekhar nevű kereskedőt, uram! – Csak őt? – Így van, uram, esküszöm! Rao megkönnyebbült a válasz hallatán, mert attól félt, hogy Sharpe az ő nevét is megemlítette, bár McCandless ezredes azt ígérte neki, hogy titokban tartja árulását, nem lehetett biztos benne, hogy megtartja majd a szavát. McCandlesst ugyan nem vetették alá kínvallatásnak, mert Tipu elhitte, hogy „Ross ezredes” valóban csak zsákmányt keresett, miközben elfogták, de Rao érezte, hogy egyre szorosabbra szorul körülötte a háló. Lawford és Sharpe ugyan nem tudott pálfordulásáról, de miután McCandlesst megnevezték, az uralkodó jettijeinek figyelmét nem sokáig kerülhette volna el a vén skót, és ő nem sokáig állta volna a kínzásokat. A tábornok eltöprengett rajta, hogy vajon eljutna– e az angol vonalakig, de szinte azonnal el is vetette az ötletet. Habár ő maga megmenekült volna, de népes családját és hű szolgáit mindenképpen halálos veszélybe sodorta volna ezzel a lépéssel. Úgy döntött hát, ha már elkezdte, végig is játssza ezt a veszélyes játszmát. Közelebb tolta a pisztolyt Maryhez. – Vegye el. – Miért, uram? – Vegye el, és figyeljen rám! Ravi Sekhar halott, a testét tigrisekkel zabáltatták fel. Lehet ugyan, hogy Tipu megfeledkezett magáról, de ha mégsem, hát szüksége lesz fegyverre. A tábornok elgondolkodott ugyan azon, hogy ki tudná– e csempészni a lányt a városból, de rájött, hogy Tipu pecsétes engedélye nélkül civilek nem juthatnak át a falakon, és efféle irattal kevesen rendelkeztek. Egy katona talán kijuthatott volna, de egy polgári személy soha. Appah Rao Mary sötét szemébe nézett. – Azt mondják, legjobb, ha a szájába veszi a csövét, majd enyhén felfelé tartja, mielőtt meghúzza a ravaszt! A lány megborzongott, a tábornok pedig Kunvar Szingh felé biccentett. – Vigyázz rá! Határozott bólintást kapott válaszul. Mary visszament az asszonyok lakrészébe, Rao pedig áldozatot mutatott

be házi oltáránál. Irigyelte Tipu és McCandless eltökéltségét. Úgy tűnt, ennek a két férfinak semmi kételye nem volt afelől, hogy sorsukat maguk irányítják. Bizonyosak voltak benne, hogy a maguk urai, de a tábornok nem ringathatta magát ebbe a hitbe. Örömmel élt volna Majszurban, ahová sem az angolok, sem a franciák, sem a maratnák, sem a muszlimok nem tették be lábukat, de most itt, két hadsereg közé ragadva azon kellett gondolkodnia, hogyan gondoskodhasson felesége, háznépe és saját maga biztonságáról. Lehunyta szemét, kezét homlokához emelte, és mélyen meghajolt Ganésa, az elefántfejű isten szobra előtt. – Add, hogy maradjunk életben mindannyian – fohászkodott a házát védelmező istenséghez. Tipu személyesen jött az udvarra. Tigriseit hosszú láncon vezették mellette. A két angolt négy őr kísérte. Az uralkodó udvaroncai nélkül érkezett, kíséretét csak egy tiszt és két jetti alkotta, akik moccanás nélkül figyelték, amint uruk Sharpe– hoz lép, és olyan erővel rántja ki nyakából az aranymedált, hogy a lánc mélyen a vöröskabátos nyakába vágott, mielőtt elszakadt volna, majd arcul köpte a foglyot. A kísérőtiszt fiatal muzulmán volt, aki jól beszélte az angolt. Amint Tipu felé fordulva megszólalt, azonnal tolmácsolni kezdett. – Őfelsége tudni óhajtja, mi célból érkeztetek a városba? Lawford kihúzta magát. – Őfelségének, Nagy– Britannia királyának tisztje vagyok, és... – kezdte, de az indiai durván félbeszakította. – Hallgass! Az vagy, aminek mi mondunk, és most válaszolj: miért jöttetek ide? – Mégis, mit gondol? – kérdezte Sharpe. A muzulmán rápillantott. – Azt hiszem, kémek vagytok. – Ráhibázott – felelte a közkatona dacosan. – Ez nem elég – rázta meg a fejét Tipu embere. – Azt akarom, hogy mondja el annak a nevét, akivel fel kellett volna vennetek a kapcsolatot a városon belül. – Nem mondtak nekünk egyetlen ilyen nevet sem – rázta meg a fejét Sharpe. – Meglehet – válaszolta a tiszt, majd biccentett az egyik jetti felé, aki megragadta Sharpeot, és letépte róla a zubbonyt, amelyről a gombok egymás után pattantak le. Az angol nem viselt alatta mást, csakis a sebeit óvó kötéseket. A másik jetti kést húzott, és levágta róla. Sharpe összerándult, amikor a penge felszaggatta a korbácsolástól származó friss hegeket. A friss vér szagát megérezve az egyik tigris felmordult. A jetti elvette az egyik őr puskavesszőjét, Sharpe mögé állt, és Tipu intésére végigvágott az angol hátán a vékony, hajlékony fémrúddal. A hirtelen fájdalom csaknem olyan szörnyű volt, mint maga a

korbácsolás. A kín végighasított Sharpe gerincén, aki levegőért kapkodva próbált visszafojtani egy fájdalomkiáltást. Kezét maga alá tartva előrezuhant, a jetti pedig három további ütést mért rá. A kemény csapások feltépték a sebeket, és eltörték egyik bordáját. Vére az udvar homokjára fröccsent. Az egyik tigris türelmetlenül megrázta láncát, ahogy igyekezett közelebb kerülni a friss vérhez. – Addig folytatjuk, amíg el nem árulja azt a nevet – jegyezte meg nyugodtan a tiszt Lawfordnak. – És ha végül meghal... – folytatta – .. .te következel. A jetti ismét lecsapott, de Sharpe ezúttal oldalra gördülve kitért az ütés elől. Igyekezete hasztalan volt, mert a másik erőművész ismét hasra fordította. Az angol hörgött és átkozódott, de keményen elhatározta, hogy nem kiált fel. – Ehhez nincs joguk! – tiltakozott a hadnagy. – Dehogy nincs! – felelte derűsen Tipu embere. – Szilánkokra zúzzuk a csontjait, de a gerince csak a végén következik, mert azt akarjuk, hogy mindvégig érezze a fájdalmat. Bólintott, mire az egyik jetti ismét lecsapott. Sharpe ez alkalommal nem tudta visszafojtani a fájdalomüvöltést. – Egy kereskedőhöz jöttünk! – kiáltott fel Lawford. A muzulmán felemelte kezét, az ütések pedig abbamaradtak. – Egy kereskedő, hadnagy? Ez nem lesz elég, hiszen nagyon sok kereskedő van a falak között. – Fémekkel kereskedik – mondta lemondó hangon az angol tiszt. – Semmi többet nem tudok róla. – Dehogynem! – felelte az indiai, és intett, mire a jetti ismét a magasba emelte a puskavesszőt. – Ravi Sekhar a neve! – mondta Lawford sietve. A hadnagy láthatóan mélységesen szégyellte, hogy végül kiadta a nevet. De nem hagyhatta, hogy Sharpe– ot halálra verjék. Mélységesen remélte, hogy ő maga ugyan kiállna a kínzásokat, de azt nem viselte el, hogy hű társát változtassák véres húshalommá. – Ravi Sekhar – bólintott a muzulmán. – És mégis, hogy találták meg? – Nem találtuk meg – rázta meg a fejét Lawford. – Előbb meg kellett volna tanulnunk valamennyire a nyelvüket és csak utána indultunk volna el kérdezősködni felőle, de eddig még nem próbálkoztunk. Sharpe felnyögött, ahogy az oldalán végigcsorgott a vér. Az egyik tigris a falra piszkított, vizelet bűze lengte be az udvart. A nyakában tigrist ábrázoló aranymedált viselő tiszt mondott valamit Tipunak, aki kifejezéstelen arccal Sharpe– ra nézett, és feltett neki egy kérdést. A muzulmán azonnal fordított. – Mondd, hadnagy, mit mondtatok volna el Ravi Sekharnak, ha megtaláljátok? – Mindent, amit csak kiderítettünk a város védelméről – felelte habozva Lawford. – És mit derítettetek ki? – A védők létszámát, meg azt, hogy hány rakéta és ágyú van a falakon.

– Ez minden? – Miért, talán nem elég? A tiszt lefordította a válaszokat Tipunak, aki megvonta vállát, Sharpe– hoz lépett, és egy kis, barna bőrzacskóból sót szórt sebeibe. Az angol felszisszent a hirtelen jött kíntól. – Kivel kellett volna még beszélnetek a városban? – folytatta a muzulmán. – Senki mással! Az isten szerelmére, higgye el, hogy nem volt más, csak Ravi Sekharra bízhattuk volna, hogy juttassa ki a városból az üzenetet. Tipu hitt neki. Lawford szégyene oly nyilvánvalóan leolvasható volt az arcáról, hogy semmi kétely nem maradt benne afelől, hogy igazat mondott. A történet amúgy is hihető volt. – Tehát nem léptek kapcsolatba Ravi Sekharral? – Nem. – Nos – jegyezte meg kajánul Tipu tisztje – , épp itt van előttetek. Ezek a tigrisek falták fel hetekkel ezelőtt. – Istenem! – tört ki Lawfordból a kétségbeesett kiáltás. Most jött csak rá, hogy küldetésük mindvégig kudarcra volt ítélve. Legszívesebben elhányta volna magát, de legyőzte a késztetést. Émelygő gyomorral figyelte, ahogy Tipu felcsippenti a földről Sharpe vörös zubbonyát, és a véresre vert testre teríti. Tipu egy pillanatig töprengett, vajon nem kellene– e ráereszteni a tigriseket a két angolra, de aztán megfordult, és inkább arra adott parancsot, hogy vigyék őket vissza cellájukba. A foglyok feláldozása tehát végül fényt derített az árulók kilétére, és megfordította a hadiszerencsét. További áldozatokra nem volt immár szükség, de az uralkodó tudta, a szerencse forgandó, tehát tartalékolta a foglyokat arra az esetre, ha további áldozatok bemutatására lenne szükség. Ha a győzelmet kell kivívni, vagy a végső vereség veszélyét elhárítani, meghalnak majd ők is. Addig azonban hadd rothadjanak csak elevenen! Kilencedik fejezet

A börtön a palota egyik északi udvarában húzódott meg, mélyen a város belső, agyagtéglából vetett fala alatt. Az udvar csak úgy bűzlött, és olyan iszonytató volt a szag, hogy Sharpe kis híján öklendezni kezdett, ahogy betámolygott Lawford mellett. Hátulról bajonettekkel kísérték őket. Az udvaron sokan jártak– keltek. A palotában szolgáló helyiek családjainak is itt voltak a falhoz tapasztott, alacsony kis zsúpfedeles házikói. Tipu istállóinak tőszomszédságában éltek, a másik oldalukon pedig egy kis lekerített területen tartották az uralkodó nyolc gepárdját, amikkel gazellára vadászott olykor. A gepárdokat kerekes ketrecekben vitték ki a vadászatokra, és Sharpe először azt hitte, hogy őket is valamelyik ilyen kocsiba zárják, mert eléggé azok felé tartottak, de ekkor a kíséretük egyik tagja átlökdöste a kocsik között, és

lebotorkált egy kőlépcsőn. A keskeny árok felülről nyitott volt, és magas vasrudak– ból rakott kerítés szegélyezte. Két katona őrködött előtte. Az egyikük egy mangó méretű lakatot vett a kezébe, és kinyitotta az ajtót, a két britet idáig kísérő katona pedig belökte őket. A börtönőröknél nem volt puska, de akadt náluk helyette két feltekert ostor, és a vállukon egy– egy öblös csövű, sörétes puska. Az egyikük szótlanul lemutatott a lépcsőre, és Sharpe, miközben Lawford nyomában tántorgott lefelé, észrevette, hogy az árok voltaképp egy felkövezett, zsákutcába torkolló folyosó, mindkét oldalán rácsos cellákkal. Nyolc cella volt a gödörben, mindegyiket elválasztották a szomszédjától és a középen futó folyosótól is. Igaz, hogy csak vasrudak álltak közéjük, de mindegyik rúd férficsukló széles volt. Az egyik őr jelezte, hogy maradjanak a helyükön, amíg csak ki nem nyitja a cellát, de az első lakat, amit megpróbált kinyitni, nagyon merev volt, alighanem berozsdásodott, vagy valami más baja volt, mert meg sem mozdult, egy másik réges– régi lakathoz pedig nem találta a kulcsot. A jobb hátsó cellában valami megmozdult a szénában. Sharpe, miközben arra várt, hogy a foglár újabb kulcsot keressen, hallotta, hogy megint zörög a széna, aztán hatalmas mordulás harsant, és egy hatalmas tigris nézett velük farkasszemet üres, sárgás tekintetével. A bal első cellában is széna kezdett el csörögni. Bármi volt is az, közel lehetett ahhoz, ahol Sharpe és Lawford állt. – Nicsak, ki van itt! – bukkant fel Hakeswill a rácsoknál. – Sharpie! – Hallgasson, őrmester! – csattant fel Lawford. – Igenis, Lawford hadnagy úr, igenis, uram, hallgatok, uram! – Hakeswill egészen rátapadt a cellája rácsaira, és tágra nyitott szemmel bámulta a két jövevényt. Az arca megmegrándult. – Hallgatok, akár a sír, uram, de senki sem beszél velem idelenn! Ő sem áll velem szóba – mutatott a szemközti cella felé, amit végre sikerült kinyitnia a foglárnak. – Szereti a csendet, úgy ám, bizony – folytatta Hakeswill – , mindig csak imádkozik, imádkozik, bizony! Mindig csend van idelenn, kivéve, ha a füstösképűek ordítoznak egymással. Mindegyik mocskos kis kurafi! Érzik ezt a bűzt, ugye? Az egész egy nagy latrina, én mondom! – Hakeswill arca kontrollálatlanul rángott, aztán felcsillant a szeme. A cellák félhomályában úgy tűnt, mintha valami pokoli vidámság lángolna benne.ú – Hiányzott ám a társaság, de még mennyire! – Kurafi! – motyogta Sharpe. – Csend legyen! Ez mindkettőjüknek szólt! – szólt rájuk Lawford újfent, aztán, minthogy a hadnaggyal veleszületett az udvariasság, egy biccentéssel megköszönte a foglárnak, hogy végre sikerült kinyitnia a szemközti cellát. – Jöjjön, Sharpe! – mondta Lawford, és határozott lépéssel bevonult a mocskos szénakupacok közé. A cella nyolc láb széles lehetett, tíz láb hosszú, és alig volt magasabb, mint egy felnőtt férfi. Itt is mindent megült a szennyvíz szaga, de semmivel sem volt rosz– szabb, mint odafenn, az udvaron. A vasrácsos ajtó jókora döndüléssel csukódott be mögöttük, és halk kattanással elfordult benne a kulcs is.

– Willie – szólalt meg egy elcsigázott hang a cella homályából – , milyen rendes tőled, hogy meglátogatsz! Sharpe szeme lassan hozzászokott a börtön sötétjéhez, és észrevette, hogy McCandless ezredes kuporog a cella egyik sarkában, félig a széna alatt. Az ezredes felállt, hogy illően köszöntse őket, de igencsak legyengülhetett, mert kicsit megtántorodott a mozdulat közben. Ennek ellenére nem engedte, hogy Lawford segítsen neki. – Csak a láz – magyarázta. – Jön és megy. Már évek óta így van! Tartok tőle, hogy semmi más nem gyógyíthatja meg, csak egy kis áldott skót eső, de egyre valószerűtlenebbnek tartom, hogy valaha ismét élvezhessem! Azért persze jó látni téged, Willie! – Önt is, uram! Azt hiszem, Sharpe közlegénnyel már találkozott! McCandless komoran végigmérte Sharpe– ot. – Lenne egy kérdésem magához, fiatalember! – Nem puskapor volt, uram! – vetette közbe Sharpe sietve, mert neki is eszébe jutott, miféle körülmények közt találkozott először az ezredessel, és felkészült erre a kérdésre. – Nem olyan volt az íze! Nem volt elég sós! – Így igaz, nem is úgy nézett ki, mintha puskapor volna – válaszolta a skót – , úgy szállt a szélben, mint a liszt, de nem ezt akartam kérdezni, közlegény! Azt akartam kérdezni, közlegény, hogy akkor mit tett volna, ha netán mégis puskapor? – Lelőttem volna önt, uram – mondta Sharpe – , már megbocsásson érte, uram! – Sharpe! – tiltakozott Lawford döbbenten. – Helyes válasz, fiam! – bólintott McCandless. – Az a nyomorult kis fickó próbára tette, nemdebár? Próbára tette, hogy megbízható– e, és nem mutatkozhatott megbízhatatlannak! Örülök, hogy nem puskapor volt, de ha nem sértem meg vele, egy pillanatra azért komolyan aggódni kezdtem! Nem zavar, Willie, ha leülök? Nem érzem magam valami fényesen! – visszasüppedt a szénába, és onnan nézett fel Sharpe– ra összevont szemöldökkel. – Maga sincs túl jól, közlegény! Nagy fájdalmai vannak? – Épp csak eltört egy bordám, uram, és egy kicsit vérzek! Nem zavarja, ha én is leülök? – Sharpe óvatosan leült a földre, és nekitámaszkodott az egyik oldalsó rúdsornak, majd leemelte a hátára terített kabátot. – Egy kis friss levegő, és meggyógyul, uram! – mondta Lawfordnak, aki ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja az újból felszakadt sebeket, bár persze semmit sem tehetett azért, hogy hamarabb behegedjenek. – Itt aztán nem lesz friss levegő – morogta McCandless. – Érzik ezt a bűzt? – Nem lehet nem érezni, kedves nagybátyám – mondta Law– ford. – Az új belső fal miatt van – magyarázta McCandless. – Mikor

megépítették, le kellett zárniuk a város szennyvízcsatornáit is, úgyhogy most az éjszakai szenny nem ér el a városba, és az egész megreked valahol innentől keletre. Egy része ugyan átszivárog a Vízi kapuhoz, de ez nem elég. Az ember hamar rászokik, hogy nyugati széljárásért imádkozzon! – komoran elmosolyodott. – Sok minden más mellett! McCandless híreket akart hallani, nemcsak arról, hogy mi szél fújta Széringapatamba Lawfordot és Sharpe– ot, hanem arról is, hogy hogyan halad az ostrom, és kétségbeesetten felnyögött, mikor meghallotta, hogy a britek hogyan állították fel a csapataikat. – Ezek szerint Harris nyugatról érkezik? – Igen, uram! – Egyenest Tipu szerető karjaiba rohan. – A skót ezredes egy pár pillanatig csendben ült, csak néha– néha remegett meg, ahogy kirázta a hideg. Ismét betakarózott a szénába, de így is fázott, a fülledt hőség ellenére sem tudott felmelegedni. – És nem tudták kijuttatni az üzenetet? Nem, azt hiszem, nem ment. Az ilyesmi sosem egyszerű. – Megrázta a fejét. – Csak reménykedhetünk benne, hogy Tipu nem fejezi be időben a csapdáját! – Sajnos, már kis híján kész van – szolgált Sharpe további rossz hírekkel – , a tulajdon két szememmel láttam! – Ó, igen, már kész kellene lennie! Hatékony kis ember ez a Tipu – mondta McCandless – , hatékony és okos! Okosabb még az apjánál is, márpedig az öreg Hajdar Alinak sem kellett a szomszédba menni egy kis sütnivalóért! Sosem találkoztam vele, de azt hiszem, kedveltem volna azt a vén csirkefogót! A fiával sem találkoztam még, mielőtt elfogtak volna, és most is azt kívánom, bárcsak ne kellett volna megismerkednem vele! Jó katona, de ellenségnek szerfelett rossz! McCandless egy pillanatra lehunyta a szemét, és egész testében megrázkódott. – Mihez fog velünk kezdeni? – kérdezte Lawford. – Azt még csak nem is sejtem – válaszolta McCandless ezredes. – Lehet, hogy az álmaitól függ ez is. Tipu egyáltalán nem olyan jó muzulmán, mint amennyire azt szeretné elhitetni velünk, és még mindig hisz valamiféle ősi mágiában, és igencsak sokban támaszkodik az álmaira. Ha az álmai azt jósolják, hogy jobban jár, ha megöl minket, akkor alighanem nekünk is megcsavarják a fejünket, mint azoknak a szerencsétlen úriembereknek, akik nem is olyan sokkal ezelőtt még megosztották velem ezeket a kellemetlen cellákat. Hallottak róluk? – Hallottunk – válaszolta Lawford. – Meggyilkolták őket, csak hogy Tipu seregének legyen min szórakoznia! – mordult fel McCandless elítélően. – És volt köztük pár igazán derék keresztény is! Csak az az egy micsoda élte túl az egészet! – A fejével Hakeswill cellája felé bökött.

– Azért élte túl, uram – mondta Sharpe bosszúszomjasan – , mert elárult minket! – Hazudik, uram! – ordított fel Hakeswill, aki szomjasan hallgatta Lawford és Sharpe meséjét. Sértetten csendült a hangja a folyosó túloldaláról. – Hazudik, uram, de mi mást is várhatna egy ilyen szemétkupactól, mint ez a Sharpe közlegény? McCandless ezredes komoran az őrmesterre nézett. – Akkor hát miért kímélték meg az életét? – kérdezte jegesen. – Mert Isten kegyelme velem van, uram! Mindig is velem volt, uram! Engem nem lehet megölni, uram! – Őrült – mondta McCandless halkan. – Igenis meg lehet téged ölni, Obadiah! – csattant fel Sharpe. – Az istenfáját, ha te nem lettél volna, te kis mocsok, már rég megvittem volna Harris tábornoknak a híreket! – Hazudik, uram! Már megint csak hazudik! – makacskodott Hakeswill. – Mindketten fogják be a szájukat! – csattant rájuk McCandless. – Sharpe közlegény? – Uram? – Hálás lennék, ha nem káromolná az urat! Emlékezzen rá, „az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi”, Mózes második könyve, huszadik rész, hetedik vers. – Ámen, uram! – kiáltott át Hakeswill. – És dicsőség Istennek, uram! – Elnézést, uram – motyogta Sharpe. – De tudja a tízparancsolatot, igaz, Sharpe közlegény? – kérdezte McCandless. – Nem, uram! – Egyetlenegyet sem? – kérdezte McCandless megdöbbenve. – Ne kapjanak rajta, uram? Ez közéjük tartozik? – kérdezte Sharpe ártatlanul. McCandless őszinte iszonyattal meredt rá. – Van magának bármiféle vallása, Sharpe? – Nem, uram! Eddig még sosem volt rá szükségem! – Mindenki szomjazik a vallásra, Sharpe, így születtünk! – mondta McCandless, és mintha régi tetterejének egy szikrája felpislákolt volna benne. – Meg még néhány más dologra is, uram! McCandless megborzongott a szénaréteg alatt. – Ha Isten megkímél, Sharpe, lehet, hogy megpróbálhatom helyrehozni egy kissé azt a rettenetes kárt, amit halhatatlan lelke szenvedett! Megvan még az a Biblia, amit anyád adott neked, Wülie? – Elvették tőlem, uram – mondta Lawford – , de egy oldalt sikerült megmentenem belőle! – Kivett egy árva lapot a nadrágzsebéből. Elvörösödött, hiszen ő is és Sharpe is pontosan tudták, hogy miért tépte ki ezt az egy lapot a

szent könyvből, és annak bizony semmi köze nem volt bármiféle olyan tevékenységhez, amit McCandless is jó szemmel nézett volna. – De csak ez az egy oldal maradt meg, uram – mondta Lawford bocsánatkérően. – Add már ide, fiam! – mondta McCandless nekitüzesedve. – Hadd lássuk csak, mit üzen nekünk a Jó Isten! – elvette a lapot, kisimította, és a fény felé fordította. – Ó, a Jelenések Könyve! – láthatóan elégedettséggel töltötte el a felfedezés. – Áldott, aki az Úr nevében hal meg – olvasta hangosan. – Ámen! – Nem valami vidám részlet, uram – kockáztatta meg Sharpe. – Ez a legvidámabb hír, amit csak ezen a helyen kaphatunk, közlegény! Maga a mindenható Atya Úristen ígérte meg nekünk, hogy ha meghalunk, az ő dicsőségébe emelkedünk! – Az ezredes mosolyogva vette tudomásul az ígéretet. – Feltételezem, közlegény, hogy nem tud olvasni... Tévednék? – Én, uram? Nem hát, uram! Sosem tanítottak meg olvasni, uram! – Ostoba disznó, uram! – szólt közbe erre már Hakeswill is a folyosó túloldaláról. – Mindig is az volt! Annyi esze sincs, mint egy vödörnek! – Akkor hát meg kell tanulnia az ábécét! – mondta McCandless. Nem is törődött az őrmester közbevetésével. – Lawford úr is ígérte, hogy nekilátunk – mondta Sharpe. – Akkor javaslom, hogy álljunk neki most rögtön! – mondta McCandless határozottan. Lawford erőtlenül elmosolyodott. – Nehéz kitalálni, hol is kezdjük el, kedves nagybátyám! – Miért nem a T betűnél? T, mint tigris – javasolta McCandless. A tigris felmordult a börtön túloldalán, és elfészkelődött a szénában. És Sharpe, jó néhány évvel megkésve, de végre megkezdte tanulmányait. ***

Az ostrom előkészületei gyorsan haladtak. A vöröskabátosok és a szipojok éjt nappallá téve dolgoztak, lassan ástak egyre előrébb, és bambuszból font gyékényekkel erősítették meg az árkok falát. A városfalról lesivító rakéták folyamatosan nehezítették a munkát, és Tipunak sikerült újra megtöltenie ágyúkkal a nyugati falat, bár a lövések nem akadályozták annyira az árokásókat, és a tüzérek sokat szenvedtek az elfoglalt malomerődbe beásott, nagy tizennyolc fontos ágyúk tüzétől. A mellvédek bombázásába becsatlakoztak a kisebb, tizenkét fontos ágyúk és a rövid csövű tarackok is, és a lövedékeik folyamatosan elsüvítettek a lépésről lépésre, lassan hosszabbodó árkok fölött. Mindenütt feltörték a vöröses földet, és végül a hatalmas, rövid lőtávolságú faltörő ágyúkat is beásták, és a többi ostromgépet is előregurították egy éjszaka, és a sötétben kiépítették az ágyúállások védelmét is. Tipu seregei a nyugati fal megtört tetejéről csak annyit láttak, hogy a falakhoz vezető vidék mindenütt frissen ásott árkok kusza labirintusa. A szántóföldeket mindenütt közlekedőárkok hálózták

be, és jókora földhányásokban végződtek, ahol egy– egy ágyú beásásához mélyebb gödröt kellett ásniuk. Nem mindegyik földhányás mögött lapult ágyú, mert némelyik dom– bocskát csak azért kotorták össze, hogy Tipu ne tudja, pontosan hol állnak az ágyúk, amíg a britek nem kezdik el lőni a várost. Tipu csak annyit tudhatott, hogy a britek a nyugati fal felől támadnak, de azt nem tudhatta, hogy pontosan a fal melyik szakaszát választották ki az ellenséges hadmérnökök, és Harris tábornoknak úgy tetszett, hogy Tipu ne is tudja meg, pontosan hol szándékoznak támadni, amíg nem kényszerülnek rá, hogy az ostromgépek megnyissák a tüzet. Ha a város védőit túl sok jel figyelmeztette volna a támadás pontos helyére, még lett volna idejük új, összetett védelmet építeni mögé. De Tipu szerencsejátékot játszott, és úgy vélte, tudja, a britek pontosan hol akarnak majd támadni; a régi kaputoronynál, ahol a hadmérnökei már be is fejezték az utolsó simításokat a föld alá rejtett, gigászi aknán. Kővel rakták körbe a hatalmas lőportárat, hogy a robbanás ereje északra irányuljon, egyenesen a két fal közötti résbe. Ahhoz, hogy az akna megtegye a dolgát, a briteknek épp azon a keskeny kis részen kellett volna betörniük a városba, a régi kapu és a város északnyugati bástyája között. Tipu persze nem vállalt égbekiáltóan nagy kockázatokat, hiszen egyáltalán nem volt nehéz megjósolni, hogy a britek azt a falszakaszt akarják majd a rohamhoz lebontani. A külső fal leromlott állaga szinte kivívta, hogy a britek ott támadjanak, és az is számított, hogy a városfal előtt körbefutó sánc talán itt volt a leghiányosabb. A kezdetleges földsánc félig körbefogta a város nyugati falának túlnyomó részét, és a nyers földhányást arra tervezték, hogy felfogja az ellenséges ágyúlövéseket a fal tövéről, de ott, ahol a fal a legrosszabb állapotban volt, nem volt túl sok hely a városfal és a folyó között, így hát arra sem kínálkozott lehetőség, hogy akárcsak egy kezdetleges sáncot is fölhányjanak. Ehelyett csak egy alacsony kis téglafal helyettesítette a sáncot, és a fal elállta a másutt a sánc és a várfal közé pumpált víz útját is. Az alacsony fal nem számított komoly akadálynak a másutt emelt sáncokhoz képest, és Tipu úgy vélte, hogy ez a falszakasz ellenállhatatlanul csábító lesz az ellenségei számára is. Persze nem bízta minden szerencséjét egyetlenegy, masszív aknára. Az az egy akna ugyan több száz ellenséges rohamozót is megölhetett vagy megnyomoríthatott volna, de a briteknek még ezen kívül is több ezer katonája volt, akiket a város ellen küldhettek, és Tipu felkészítette a hadseregét a kemény próbára. A nyugati fal dugig tömve lesz majd katonákkal, mikor megindul a támadás, és mindegyik embernek legalább három töltött puskája lesz, és mindegyik katona mögött lesz egy ember, akit csak arra tanítottak be, hogy minél gyorsabban megtöltse a puskákat. A brit rohamot tehát folyamatos puskatűz is várja majd, és a felcsapó ólomörvény mellé bekapcsolódnak majd a kilőtt ágyúk helyére állított, a megcsonkított fal mögé elrejtett ütegek is. Több ezer rakétát is bekészítettek. A rakéták nagyobb lőtávolságból megbízhatatlanul

céloztak, de a rés szűk térségében, ahol úgy összeszorulnak majd az emberek, mint birkák az akolban, ez a fegyver is döbbenetesen nagy vérengzést vihet végbe. – Megtöltjük a poklot hitetlen lelkükkel – dicsekedett Tipu, bár persze minden egyes imádkozásnál kérlelte Allahot, hogy minél hamarabb kezdődjön meg a monszunesőzés is, és minden reggel elsőként az égre nézett, hátha jelét látja a közelgő esőnek, de az ég sajnos makacsul tiszta maradt. A korai monszun megfojtaná a brit sereget, mielőtt a rakéták és az ágyúk kibelezhetnék, de úgy tűnt, hogy a monszun csak nem érkezik egyhamar Majszurba ebben az évben. Az ég ugyan tiszta maradt, de minden más előjel igen kedvezőnek mutatkozott. A malomerőd elvesztésében kicsúcsosodó balszerencsét sikerült elhárítaniuk azzal, hogy feláldozták a brit hadifoglyokat, és Tipu álmai és a jóslatok mind csak győzelmet mutattak. Tipu minden áldott reggel feljegyezte az álmait hatalmas könyvébe, mielőtt megbeszélte volna az előjeleket a tanácsadóival. A jövendőmondói belenéztek a felforrósított olajjal teli fazekaikba, és kiolvasták az olaj mélyén örvénylő színek mintájából a jövőt. Ők is nagy győzelmet láttak a csillogó ábrák mélyén, éppúgy, mint ahogy az álmok mondták. A briteket megsemmisítik Dél– Indiában, és mikor Franciaország végre csapatokat küld az egyre növekvő majszuri birodalom támogatására, a vöröskabátosokat kiűzik az ország északi részéről is. A csontjaikat a vesztett csaták helyszínén szívja fakóra a nap, és selyemzászlóik Tipu nagy palotáinak falán veszítik el élénk színeiket. A tigris észak hófödte csúcsaitól egészen a pálmafák szegélyezte, déli partokig uralkodni fog, és a nyugati partoktól a keletiekig az ő igazsága vezeti majd a népet. Mindezt a dicsőséget megígérték az álmok, és ott csillogott a jövendőmondók olajának tetején is. De aztán egy hajnalon úgy tűnt, mintha az előjelek félrevezették volna Tiput, mert a britek hirtelen felfedték négy újonnan épített faltörő ostromgépüket is, és ahogy a hatalmas ágyúk hátrazökkentek lövés közben, az árkok és földhányások összetett labirintusa eltűnt a torkolatukból minden egyes mennydörgésszerű robajjal kísért lövésnél feltörő füstködben. Az ágyúgolyókat nem oda irányozták, ahová Tipu remélte, nem a hiányzó sánc mögötti, megroskadt falszakaszra, hanem a város hatalmas és erős északnyugati bástyájára. A mellvédek és megerősített állások halmaként felmagasió építmény fenyegetően emelkedett a folyó fölé, és mind az északi, mind a nyugati falszakaszt egyaránt uralta. Mintha az egész város beleremegett vo'na az újra és újra becsapódó lövedékek tompa dobbanásába, és minden egyes lövésnél porfelhő csapott fel a régi kőművesmunkából, míg csak végül el nem kezdtek hullani az első kövek. A folyó északi partján túl lévő, kisebb brit táborból is tüzet nyitottak a bástyára az ágyúk, és egyre sűrűbben záporoztak le a kődarabok, ahogy a lövegek szép lassan elmajszolták a város védelmét. Másnap reggel az előző napinál is több ágyú nyitott tüzet, de az új fegyvereket szinte kivétel nélkül a nyugati fal legdélebbi csücskén álló állásokra összpontosították. Itt kisebb ágyúk álltak, de a britek alig egy délelőtt alatt

teljesen szétlőtték a védelmüket, és a városvédők fegyvereit szinte ledobták a helyükről. És azután a nagyobb ostromgépek tovább lőtték az északnyugati bástyát, míg csak végül, úgy egy órával dél után, a hatalmas építmény össze nem roskadt. A bástya leomlásának először olyan hangja volt, mint egy mélyről induló földrengés morgása és nyikorgása, aztán mintha mennydörgésbe fordult volna a moraj, és a hatalmas kőépület szinte eltűnt az omlás felverte, óriási porfelhő alatt. A por lassan ülepedett le a Cauvery színére, és olyan hatalmas volt, hogy a folyó még egy mérfölddel lejjebb is tejfehéren csordogált. A bástya ledőlése után döbbenetes csend uralkodott el a tájon, még az ostromlók ágyúi is elhallgattak. Tipu csapatai felrohantak a falakra, kezükben lövésre kész puskákkal és rakétákkal, de az ellenség nem mozdult meg, egyetlen támadó sem indult el a brit vonalak felől a város irányába. A zászlóik vérlázító magabiztossággal lobogtak a szélben, de a vöröskabátosok és bennszülött szövetségeseik az árkaikban maradtak. Tipu egyik bátor katonája vállalkozott rá, hogy felmásszon a hatalmas romhalmaz tetejére, ami nemrég még a város védelmének északnyugati csücske volt. Tunikája tigriscsíkjait egyszínűre festette a leülepedő por, miközben átmászott valahogy a romokon, hogy megkeresse a bástya legfelső csúcsáról leomlott, zöld selyemzászlót. Megtalálta, kirázta belőle a port, és felemelte. Az egyik ellenséges tüzér észrevette a mozgást a romhalom tetején, és a hatalmas ágyú ismét lőtt egyet. Az ágyúgolyó átsivított a porfelhőn, lepattant egy nagyobb kőtömbről, fel– alá pattogott a bástya északi felén, aztán a fehérre festett folyóba gurult. A katona sértetlenül állt, ismét meglengette a zászlót, aztán a bástya romjainak csúcsára tűzte a törött zászlórudat. Tipu maga is megnézte a nyugati védelemben esett károkat. A déli bástyákról szinte lesöpörték az ágyúkat, és az északnyugati bástya pótolhatatlanul elesett, de egyik helyen sem nyílt rés a városba, és mind a külső, mind a belső falak sértetlenek maradtak. Az alacsony sánc megvédte a városfal alsó részét, és bár az északnyugati bástya köveinek egy része az elárasztott árokba zuhant, nem képezett olyan rámpát, melyen az ellenséges rohamozók fel tudtak volna hágni a falakra. – Nem mást tettek – jelentette be Tipu a kíséretének – , mint hogy szétverték az oldalsó ágyúállásainkat! Ami azt jelenti, hogy továbbra is a fal középső részén akarnak támadni! És mi is azt szeretnénk, hogy ott támadjanak! Ezzel Gudin ezredes is egyetértett. Akárcsak Tipu, eleinte ő is azon aggódott, hogy a britek azért az északnyugati bástyát lövik rommá, mert ott akarnak bejutni a városba, de most, hogy a bástya már összedőlt, és rövid béke ereszkedett a vidékre, már tisztán látszott az ellenség stratégiája. Nem akarták itt megtörni a falat, épp csak azt a két helyet ütötték ki, ahol Tipu kellően magasra tehette volna az ágyúit ahhoz, hogy a rohamozó csapatok hátát lője. A falon még csak ezután ütnek rést. – Egészen biztos vagyok benne, hogy pontosan ott fognak támadni, ahol mi is szeretnénk – erősítette meg Gudin is Tipu megérzését.

Azt a katonát, aki visszatette a város zászlaját a bástya romhalmazának tetejére, Tipu elé hozatták, mikor az uralkodó épp a nyugati falakat vizsgálta meg, nem messze a leomlott tornyoktól. Tipu egy teljes erszény aranyat adott neki. A fickó hindu volt, és az uralkodó némileg megnyugodott, mert nem volt egészen biztos a hinduk hűségében. – Az ön emberei közé tartozik? – kérdezte Appah Raót, aki természetesen elkísérte urát a terepszemlére. – Nem, felséges úr! Tipu hirtelen megfordult, és felbámult a magas Appah Rao arcába. Összevonta a szemöldökét. – Gudinnek azok az átkozott gazemberei – mondta Tipu – , nem hoztak egy nőt is magukkal? – De igen, felséges úr! – És nem az ön házába került? – szegezte Tipu Appah Raónak a kérdést. – De, magasságos uram, de meghalt! – hazudta Appah Rao szemrebbenés nélkül. Tiput érdekelte a dolog. – Meghalt? – Átkozottul beteges teremtés volt – vonta meg a vállát Appah Rao, mint akit az egész mit sem érdekel – , egyszerűen csak meghalt! És ez kéne hogy legyen a sorsa azoknak a gazembereknek is, akik idehozták! – Még mindig tartott tőle, hogy Sharpe és Lawford letartóztatása valahogy a saját lelepleződéséhez vezethet, és bár nem feltétlenül ragaszkodott volna hozzá, hogy kivégezzék a két britet, azt sem szerette volna, ha Tipu azt hiszi, hogy életben szeretné őket tartani. – Az a két gazember is meg fog halni – ígérte Tipu komor ábrázattal, és láthatóan már el is felejtette, hogy az előbb még Maryről kérdezősködött. – Biztos, hogy meg fognak halni – ígérte még egyszer, miközben nagy nehezen felkapaszkodott az északnyugati bástya romjaira. – Vagy felajánljuk sötét lelküket, hogy az áldozat elhárítsa a fejünk felől a balszerencsét, vagy azért áldozzuk fel őket, hogy hálát adjunk a győzelmünkért! – Ez utóbbinak sokkal jobban örült volna, és úgy vélte, az lenne a legjobb, ha aznap végeztetné ki a két kémet, amikor először felhág a tigristrón ezüst lépcsőfokain, és végre leül a trónra, melyről megfogadta, hogy nem használja, amíg ki nem űzte az ellenségeit. Hirtelen heves vágyakozás öntötte el. A vöröskabátosok idejöttek a városához, és itt fogja őket elégetni bosszúja tüze, itt fogja őket szétmorzsolni az élettelen, hideg kő! A halálhörgésük betölti uralmuk utolsó perceit, és aztán jön majd az áldott, jó eső, és a Cauvery megduzzad, és megfojtja a maradék briteket, akiknek már amúgy sem maradt elég élelmük, és kénytelenek lesznek visszavonulni. Kénytelenek lesznek hátrahagyni az ágyúikat is, és nekivághatnak a Majszuron átvágó, hosszú, kegyetlen útnak, és minden lépésüket Tipu lándzsával, szablyával felfegyverzett lovasai fogják majd akadályozni. A keselyűk kövérre híznak az idei esős évszakban, és egész Indián áthúzódik majd a fehérre szikkadt csontok ösvénye, míg csak az utolsó

vöröskabátos el nem pusztult. És ott, ahol az utolsó angol katona elesett, döntötte el Tipu, hatalmas márványoszlopot emeltet majd, fehér lesz, messze ragyog a napfényben, és egy acsarkodó tigrisfej díszíti. A müezzin hívó éneke végigszállt a városon, és imára szólította a híveket. A dal csodálatos szépen szólt az ágyúdörgés utáni, süket csendben. Tipu engedelmeskedett Istenének, és még egyszer hátrapislogott az elátkozottakra, aztán elsietett a palotája felé. Áttörhetik a városfalat, átkelhetnek a folyón, és bejuthatnak az első védelmi vonalon. De a falak tövében akkor is meghalnak. ***

– T– Ó– V– A– J – motyogta Sharpe, és a cella alján megülepedő porba kaparta a betűket. Külön ezért elhúzták onnan a szénát. – K– Ú– C– S. – Tolvajkulcs – mondta Lawford. – Kiváló, bár kihagyott két l– et! – De a tolvajkulcsot, azt nem hagytam el – vigyorodott el Sharpe, és előhúzta az emlegetett tárgyat a kabátzsebéből. Kis csomó fémdarabka volt, némelyiket érdekes mintába hajlították a tetején. Sharpe rögtön eldugta, miután megmutatta a hadnagynak. – De hogyhogy nem találták meg? – kérdezte Lawford. Mindkettőjüket alaposan átkutatták, mikor elfogták, és a palotába kísérték őket, és bár az őrök meghagyták a Lawford zsebében talált, egyol– dalnyi Bibliát, minden más értékes holmit elvettek tőlük. – Olyan helyre kellett rejtenem, ahol nem találhatták meg – mondta Sharpe. – Gudin ezredes azt hitte, hogy a valagamat piszkálom, már ha érti, mire gondolok, de csak a kulcsot dugtam el! – Jobb szeretném nem érteni – jegyezte meg Lawford kényeskedve. – Egy ilyen jófajta tolvajkulccsal könnyedén ki lehetne nyitni azokat a régi lakatokat, uram! – mondta erre Sharpe, és a cellaajtón fityegő lakat felé biccentett. – Akkor már csak az őrökkel kellene leszámolnunk! – Hogy teletömjék a gyomrunkat ólommal? – vetette ellene Lawford. – Mikor megindul a roham – válaszolta Sharpe – az őrök alighanem mind felrohannak a fal tetejére, hogy lássák, mi történik. Nem hallanának meg minket! – Sharpe háta még mindig fájt, a jettik ejtette sebeket rászáradt vér borította, és fel– felszakadt, ahányszor csak túl gyorsan mozdult, hogy kifolyjon alóla a megrekedt genny, de a seb nem fertőződött el, és Sharpe nem kapott seblázat sem, márpedig ennyi jó szerencse neki épp elég volt ahhoz, hogy ismét hinni kezdjen a szerencséjében. – Mikor megindul a roham, Sharpe – szólt közbe most már McCandless ezredes is – , az őreinket alighanem a falakra rendelik, és a mi biztonságunkat pedig a tigrisre bízzák! – Ó, erre aztán nem gondoltam, uram! – válaszolta Sharpe lehangoltan.

– És nem hinném, hogy akár ön le tudna rohanni egy tigrist! – tette hozzá az ezredes. – Nem, uram! Én sem hinném, hogy képes lennék rá! – vallotta be Sharpe. Minden este, már napszállta előtt egy kicsivel, az őrök elhagyták a cellákat, de előtte még kiengedték a tigrist. Meglehetősen nehézkes folyamat volt, mert először is a tigrist valahogy távol kellett tartani közben az őröktől. Erre a célra hosszú lándzsákat használtak, és így vonultak fel a lépcsőn. Az állat párszor már alighanem megpróbálta lerohanni az őröket, ezt bizonyította az is, hogy egyik izmos hátsó lábán hosszú heg éktelenkedett, és mostanában, hogy megelőzzenek egy esetlegesen sikeresebb támadást, az őrök először is bedobtak a vadállatnak egy jókora darab nyers kecskehúst, hogy csillapíthassa az étvágyát, mielőtt elengednék. A foglyok azzal tölthették a hosszú, vigasztalan éjszakákat, hogy azt hallgatják, a vadállat foga alatt hogyan csikorognak az utolsónak maradt csontok, hogyan roppantja át, és hogyan habzsolja fel a velőt a nyálát csorgatva, mormogva. Az őrök minden hajnalban visz– szaterelték a ketrecébe az állatot, ott aludta át a hőségbe fulladó nappalokat, hogy aztán este, mikor eljött az őrsége ideje, ismét friss és kipihent legyen. Hatalmas, csapzott szőrű állat volt. Korántsem nézett ki olyan kecsesnek és gyorsnak, mint a palotaudvarban látott hat bestia, de a szemében sokkal nagyobb éhség lobogott. Néha, mikor Sharpe elhevert éjszaka a padlón, elnézte a beszüremlő holdfényben a rövid kis folyosón fáradhatatlanul fel– alá járkáló állatot, hallgatta, milyen halkan dobban párnázott talpa a kockakövön, és azon gondolkozott, milyen vad tigrisgondolatok kavaroghatnak a bestia sárga szeme mögött. Néha az állat minden látható ok nélkül felüvöltött az éjszaka kellős közepén, és a közelben elszállásolt gepárdok válaszoltak neki, és az éjszaka megtelt a vadállatok hangjával. Ilyenkor a tigris könnyedén felszökkent a lépcső tetejére, és a rácsok mögül ordította bele dühét a sötétbe. Mindig visszajött azután, és csendben, rosszindulatú tekintettel folytatta a járkálást. Nappal, mikor a tigris csak álmában rándult meg egyszer– egyszer, az őrök figyelték a cellákat. Néha csak két őrük volt, de olyan is megesett, hogy hatan vigyáztak rájuk. Minden reggel két megbilincselt lábú rab érkezett a város civil börtönéből, hogy elvigyék a latrina helyett kapott vödröket, és miután ezeket kiürítették és visszahozták, a foglyok megkapták a napi első étkezést. Általában hideg rizst kaptak, néha egy kis babbal vagy pár vékonyka húscafattal, és egy ónbögrében vizet. A második rizsadagot délután hozták be nekik, de ettől eltekintve a foglyokkal senki sem törődött. Hallgatták a fejük fölött morajló zajokat, és minden pillanatban attól tarthattak, hogy Tipu rettegett házi gyilkosai elé viszik őket, és várakozás közben McCandless általában imádkozott, Hakeswill gúnyolódott, Lawford aggódott, és Sharpe pedig az ábécét tanulta. Eleinte nehezére ment a tanulás, és az sem könnyítette meg, hogy Hakeswill folyamatosan piszkálta közben. Lawford és McCandless gyakran rászóltak az őrmesterre, hogy hallgasson, de egy idő után Hakeswill megint csak elkezdett motyogni és kuncogni, hallhatóan magában és magához intézte a

szavait, de akármilyen mesz– sze is húzódott a cellájában, csak hallani lehetett, mit mond. – Igencsak elszaladt vele a ló, nem? – motyogta Hakeswill épp olyan hangosan, hogy azért Sharpe még biztosan hallja – , tanulni meg minden! A mi Sharpie– nkkal igencsak elszaladt a ló! Olvasni tanul, az ám! Ennyi erővel egy kő is megtanulhatna fingani! Nem természetes ez így, nem ám, nem természetes! Egy közlegénynek tudnia kellene, hol a helye, benne van a Szentírásban is! – Semmi ilyesmi nincs a Szentírásban, őrmester! – csattant fel minden egyes ilyen megjegyzés után McCandless dühösen. És közben mindig, minden áldott nap minden percében ott ro– bajlott a háttérben az ostromlók ágyúinak hangja. Mennydörgésszerű robajuk betöltötte az eget, és hangosan visszhangzott, ahányszor csak egy tizennyolc fontos lövedék célba talált, és vas reccsent a napszítta téglafalon. Tipu ágyúi viszonozták a tüzet. Kevés ágyú bírta csak ilyen sokáig a nyugati falszakaszon, de a börtönhöz közel, az északi rámpákon Tipu tüzérei lövésre lövéssel válaszoltak a Cauvery túlpartján állomásozó ellenségnek, és a fegyverek hangja folyamatosan püfölte a forró levegőt. – Keményen dolgoznak ezek a tüzérek – mondta ilyenkor Hakeswill. – Rendes kölykök, teszik a dolgukat, ahogy az igaz katonához illik is! Kellően lucskosra izzadják magukat! Nem vesztegetik az idejüket betűkre! M– A– C– S– K– A? Ki a fenének kell ilyesmit tudnia? Attól még csak egy csacska macska marad! Az embernek elég, ha tudja, hogyan nyúzza meg, nem kell külön lebetűznie! – Hallgasson, őrmester! – mordult fel ilyenkor McCandless. – Igenis, uram! Hallgatni fogok, uram! Csendben leszek, akár a templom egere! – De pár másodperccel később az őrmester már megint jól hallhatóan motyogott. – Morgan közlegény, emlékszem ám még rá, az is tudott olvasni, és csak bajnak volt a seregben! Mindig többet tudott mindenki másnál, de ahhoz persze már nem volt elég esze, hogy ne korbácsolják halálra! Sosem végezte volna így, ha nem olvasgat annyit összevissza! Az anyja, az a buta kis walesi liba megtanította neki az ábécét. Akkor is a Bibliáját bújta, mikor a puskáját kellett volna tisztogatnia! Meghalt a korbács alatt, meg ám, és csak jól jártunk ám vele! Egy közlegénynek semmi oka nincs olvasgatni! Különben is, rontja a szemet, az ember belevakulhat! Hakeswill még éjszaka is beszélt. Sharpe néha arra ébredt, hogy az őrmester halkan beszél a tigrishez, és egyik éjszaka a vadállat még meg is állt, hogy az őrült foglyot hallgassa. – Te sem vagy olyan gonosz kiscica, ugye? – gügyögte neki Hakeswill. – Itt vagy egészen egyedül ebben a börtönben, akárcsak én magam! – Az őrmester óvatosan átnyúlt a rácsok között, és sietve megveregette a tigris hátát. Halk morgást kapott érte. – Ne morogj rám, te kiscica, mert kiszedem azt a mocskos sárga szemedet! És akkor aztán hogy fogsz majd egeret? Na ugye?

Nagy, éhes vak cica leszel, az ám! Úgy bizony! Feküdj csak le szépen, és tedd le azt a nagy büdös fejedet! Jó lesz, így? Na ugye, hogy nem fáj! – És az őrmester ismét átnyúlt a rácson, és megdöbbentően gyöngéden elkezdte simogatni a hatalmas vadállat hátsó felét. Sharpe legnagyobb meglepetésére a dög kényelmesen nekidőlt az őrmester celláját lekerítő rácsoknak, és hagyta. – Ébren vagy Sharpie, ugye? – szólt át a másik cellába Hakeswill nagy halkan, miközben a tigrist vakargatta. – Tudom, hogy ébren vagy, ne tettesd magad! Szóval, mi lett a kis Mary Bickerstaff– fal? Nem mondod el nekem, fiacskám? Valami feketeképű pogány tette rá a mocskos kezét, ugye? Jobban járt volna, ha nekem teszi szét a lábát! Most ehelyett valami szurtos vadállatot keresett magának, ugye? így volt, mibe, hogy eltaláltam! Nyugalom, nyugalom! – csitítgatta közben a tigrist. Sharpe úgy tett, mintha aludna, de Hakes– will alighanem megérezte, hogy figyeli. – A tisztek kis kedvence vagy, mi Sharpie? Hát ez lett belőled? Olvasni tanulsz, hogy te is olyan lehess, mint őuraságaik? Ezzel aztán nem jutsz valami sokra, fiam! Kétfajta tiszt van csak a hadseregben, és az egyik jó, a másik pedig nem! A jobbik fajtának több esze van annál, minthogy mindenféle mocskos kis közlegényekkel koszolja össze a kezét, és ráhagyja a munkát az őrmesterekre! A rosszabbik fajta közbeavatkozik! Ott volt az a fiatal Fitzgerald úr is, ő is mindig mindenbe beleütötte az orrát, de most már a pokolra jutott, és a pokol a neki való hely, az ám, hiszen csak egy felkapaszkodott ír kis senki volt, és nem tisztelte kellően az őrmestereket! És ez a te kis Lawford urad sem jobb nála egy cseppet sem, nem jobb nála egy cseppet sem! – Hakeswill hirtelen elhallgatott, mert McCandless ezredes felnyögött. Az ezredes lázrohamai egyre csak rosszabbodtak, bár az öreg katona próbált minél kevesebbet panaszkodni. Sharpe nem tettette tovább, hogy alszik, és odavitte az ezredeshez a vizesvödröt. – Inna egy kicsit, uram? – Ez igazán kedves magától, Sharpe, igazán kedves! Az ezredes ivott, aztán nekidöntötte a fejét a cella végében emelkedő kőfalnak. – A múlt hónapban kaptunk egy kis vihart – mondta kimerülten – , nem volt valami vészes, de ennek ellenére elárasztotta ezeket a cellákat! És javarészt nem esővíz folyt be ide, hanem a város mocska és szennye! Imádkozom Istenhez, hogy juttasson ki minket innen, még mielőtt megkezdődne a monszun! – Semmi esély nincs rá, hogy még akkor is itt legyünk, nem, uram. – Az csak attól függ, Sharpe, hogy sikerül elfoglalnunk a várost, vagy sem? – Sikerülni fog, uram! – mondta Sharpe. – Talán – McCandless elmosolyodott Sharpe csendes magabiztossága láttán. – De az is lehet, hogy Tipu még előtte úgy dönt, hogy kivégeztet minket! – McCandless egy időre elhallgatott, aztán megrázta a fejét. – Bárcsak érteném Tipu esze járását! – Nincs rajta mit érteni, uram! Csak egy gonosz kis kurafi, uram!

– Nem, nem az – jegyezte meg az ezredes nagy komolyan. – Sőt, tulajdonképp kifejezetten jó uralkodó! Gyanítom, hogy jobb uralkodó, mint a legtöbb keresztény király! Majszurnak mindenképp jót tett! Meglehetős jólétet teremtett rövid idő alatt, és sokkal igazságosabban uralkodik, mint bármelyik másik indiai uralkodó, és a tetejébe az idegen vallásokkal szemben is meglepően toleráns, bár attól tartok, üldözött azért pár szerencsétlen keresztényt. – Az ezredes elfintorodott, ahogy újabb lázroham rázta meg a testét. – Még a rádzsát és a családját is életben tartotta, bár persze nem hagyja, hogy nagy kényelmet élvezzenek, de mindenesetre még élnek, és ezt azt hiszem, a legtöbb uralkodó nem hagyta volna. A legtöbb trónbitorló az utolsó emberig kiirtja az ország előző urait, de itt mégsem így esett. Természetesen nem tudom megbocsátani neki, amit a mi szerencsétlen módon fogságba esett honfitársainkkal tett, de azt hiszem, egy kis kiszámíthatatlan kegyetlenségre szükség is van egy uralkodóban. Összességében úgy vélem, ha a saját királyságunkhoz kellene mérnünk Tiput, meglehetősen jó értékelést érdemelne ki! – De akkor miért harcolunk ellene, uram? McCandless elmosolyodott. – Mert mi itt akarunk lenni, ő pedig nem akarja, hogy itt legyünk. Két kutya egy nagyon kis ketrecben, Sharpe. És ha kiver minket Majszurból, akkor behozhatja a franciáit, hogy kikergessenek minket India többi részéből is, és akkor a keleti kereskedelmünk túlnyomó részének búcsút is mondhatunk. Az egész csak erről szól, Sharpe; kereskedelem, kereskedelem. Azért harcolunk itt, hogy utána kereskedhessünk. Sharpe elfintorodott. – Meglehetősen idétlen dolognak tűnik ezért harcolni, uram! – Valóban? – McCandless hangjába őszinte meglepődés vegyült. – Nekem aztán nem tűnik idétlennek, Sharpe! Kereskedelem nélkül nincs gazdagság, gazdagság nélkül nincs olyan társadalom, amiben érdemes lenne élnünk! Kereskedelem nélkül, Sharpe közlegény, semmivel sem lennénk különbek a sárban fetrengő vadaknál! A kereskedelemért megéri harcolni, bár Isten látja, hogy mégsem értékeljük kellően a kereskedelmet. Megünnepeljük a királyainkat, tiszteljük a nagy embereket, meghajlunk az arisztokrácia előtt, megtapsoljuk a színészeket, arannyal halmozzuk el a portréfestőket, és néha, nagy ritkán még a katonákat is megjutalmazzuk, de mindig is megvetettük a kereskedőket. De miért is? A kereskedők forgalma hajtja a malmokat, Sharpe, az mozgatja a szövőszékeket, irányítja a kalapácsütéseket; a kereskedők töltik meg hajóval a tengereket, építtetik az utakat, kovácsoltatják ki a vasat, termesztik a búzát, süttetik a kenyeret, építtetik a templomokat, a kastélyokat és a várakat! Isten és a kereskedelem nélkül semmik sem lennénk! Sharpe halkan felnevetett. – A kereskedelem értem aztán sosem tett semmit, uram! – Sosem? – kéredezte McCandless gyengéden. Az ezredes elmosolyodott. – Akkor ön szerint miért érdemes harcolni, közlegény? – Barátokért, uram! És a büszkeségünkéit! Meg kell mutatnunk, hogy jobb anyaszomorítók vagyunk, mint az ellenség emberei!

– Nem a királyért és az országért harcol? – Sosem találkoztam a királlyal, uram! Még csak nem is láttam! – Nem valami szép ember, de általában elég tisztességes uralkodó, már ha épp nincs megőrülve – McCandless átbámult a szomszéd cellába, Hakeswill felé. – Az az ember őrült, ugye? – Azt hiszem, uram! – Szegény szerencsétlen! – És gonosz is, uram – mondta Sharpe, és olyan halkan beszélt, hogy Hakeswill véletlenül se hallhassa meg. – Örömét leli benne, uram, ha másokat megbüntethet! Lop, csal, hazudik, nőket erőszakol meg, és embereket gyilkol! – És ön egyiket sem követte még el ezek közül? – Sosem erőszakoltam meg egy nőt sem, uram, és a többit is csak akkor tettem, ha nem volt más kiút! – Akkor imádkozom az Úrhoz, hogy soha többé ne kelljen ilyesmit tennie – mondta McCandless elszántan, és ezzel hátradöntötte szürke fejét a kőfalnak, és megpróbált visszaaludni még egy keveset. Sharpe elnézte, ahogy a hajnali fény lassan beszivárog a börtönükbe is. Az utolsó éjszakai denevérek is a helyükre szárnyaltak odakinn, a szabadban, aztán már el is tűntek, és nemsokára megszólalt az első reggeli ágyúlövés. A hatalmas fegyver először mintha csak köszörülte volna a torkát, ahogy azt a tüzérek mondani szokták volt, mert a város és az ostromlók is még csak ébredeztek, hogy aztán ismét nekilássanak a harcnak. A nap első lövését a sánc híját kitöltő, alacsony téglafalra irányozták. A fal tartotta benn a sáncok mögé pumpált vizet. Vastag volt, és az alacsonyan érkező lövés igencsak elerőtlenedett a röppályája végére, és épp csak kiverte egy kicsit a port a fal repedései körül. Lassan egyesével felébredt a többi faltörő ágyú is, és tisztára lőtték a torkukat. Az első pár lövés gyakorta pontatlan volt, mert az ágyúcsövek még hidegek voltak, s ettől a golyók alacsonyabban repültek. Tipu a rohamra tartalékolva még rejtegette a nagyobb ágyúit, de azt megengedte a tüzéreinek, hogy vigyék ki a kisebb ágyúkat a mellvédre, és viszonozzák a tüzet, bár némelyiknek a lövedéke épp csak szőlő nagyságú lehetett. A védők nem okoztak nagy károkat a briteknek, de a város lakói már a puszta hangjuktól megnyugodtak, és érezték, hogy Tipu seregei azért védekeznek. Ezen a reggelen mintha meglehetősen összevissza lőttek volna a britek. Minden egyes ágyújuk tüzelt, de a lövések teljesen koordinálatlanok voltak. Némelyik a sánc rését kitöltő falat lőtte, mások pedig a magasabb falszakaszokra céloztak. Aztán, úgy egy órával hajnal után mindegyik elhallgatott, és egy pillanattal később Tipu tüzérei is tüzet szüntettek. Gudin ezredes a nyugati falról nézett körbe látcsövével, és tisztán látta, ahogy az egyik faltörő ágyúnál a szipoj tüzér lökdösni kezdi a hatalmas ágyú végét. Gudin úgy vélte, hogy most kezdik pontosan beállítani arra a falszakaszra az ágyúkat, amelyiken majd be akarnak törni. Az ágyúk most már átmelegedtek, és rendesen lehetett velük célozni, és

nemsokára ezt a hihetetlen vas– és erőmennyiséget mind a város védelmének egyetlen, kiválasztott pontjára fogják zúdítani. A távcsövön keresztül azt is látta, ahogy az emberek nekifeszülnek az ágyúnak – az ágyút magát nem láthatta, mert egyelőre földdel töltött, fonott kosarakból raktak elé védősáncot. Gudin imádkozott érte, hogy a britek nyeljék le Tipu csaliját, és a fal leggyengébb részére összpontosítsák az ágyútüzet. A legközelebbi nagy faltörő ágyúra irányította a távcsövet; ez alig négyszáz yardra lehetett a sérülékeny falszakasztól. A tüzérek derékig meztelenül álltak. Nem csodálkozott rajta, mert a hőmérséklet már most is elviselhetetlen volt, és nemsokára a levegő páratartalma is emelkedni kezd majd, márpedig ezeknek a férfiaknak hatalmas vasdarabokat és lőporos zsákokat kellett emelgetniük. Egy tizennyolc fontos ágyú kis híján tizenkét tonnát nyomott, és ez a hatalmas súlyú fémdarab minden lövésnél hátraugrott, és minden újabb lövés előtt nekik kellett visszatoloncolniuk a helyére. Egy– egy ilyen ágyú lövedéke alig öt hüvelyk széles lehetett, és minden egyes ágyú talán ha karpercenként tudott újabb lövést leadni, és Tipu kémei azt jelentették, hogy Harris tábornoknak most már harminchét ilyen ágyúja volt, és két még nehezebb fegyvere, amelyek huszonnégy fontos lövedéket lőhettek ki. Gudin megvárta, hogy ismét meginduljon az ágyútűz, és közben egyszerű fejszámításokat végzett. Minden percben, számolta ki, körülbelül háromszázötven font, elképzelhetetlenül gyorsan száguldó vas csapódik majd a városfalba. És emellé az elképesztő mennyiségű és erejű lövés mellé a britek még vagy egy tucat tarackot és jó pár tucat kisebb, tizenkét fontos ágyút is oda tudnak tenni, hogy a Harris tábornok által réstörésre és rohamra kiválasztott falszakasz melletti részeket folyamatosan bombázzák. Gudin tudta, hogy most indul meg az ostrom legkomolyabb része, most kezdenek neki ledönteni a falat, és szinte visszafojtott lélegzettel várta, hogy mikor dördül el az első lövés, mert már ebből a nyitólövésből tudni fogja, hogy Tipu kockázatos játéka bevált– e, vagy sem. Mintha egy örökkévalóságig kellett volna várnia, de aztán az egyik ágyú előregördült, és a hatalmas fémmonstrum jó öt– venlábnyi, fekete füstfelhő kíséretében kiköpte az első ágyúgolyót. A hang csak fél pillantással később érkezett, de addigra Gudin már látta, hova csapódik be az első lövés. A britek lenyelték a csalit. Egyenesen a csapda felé indultak. Most már a többi faltörő ágyú is tüzet nyitott. Egy pillanatra hatalmas mennydörgés töltötte be a vidéket, és mindenütt riadt madarak rajzottak fel az égre. A lövések elíveltek a szikkadt föld fölött, és a sáncszakaszokat összekötő, rövid kis téglafalba csapódtak. A fal tíz percig sem bírta a golyózáport, aztán egy tizennyolc fontos lövedék már át is szakította, és hirtelen a mögötte húzódó árok vize fehéren csillogva, tajtékozva, örvényelve zúdult vissza a Cauvery déli ágába. A víz pár másodpercig tisztán fénylett, és vékony ívben csurgott a folyó felé, aztán az áradat ereje kiszakította a maradék faldarabokat, és a fal összeomlott, a víz pedig elmosta az utolsó téglákat is a folyóba.

Az ágyúk meg sem pihentek, épp csak egy hajszálnyit emelték feljebb a célzást, és most már a külső városfal alját lőtték ott, ahol kibukkant az összeomlott védőfal mögül. Egyik lövés a másik után csapódott bele a falba, a becsapódás ereje végigvibrált a régi, szikkadt mellvédeken, és minden egyes lövés pár maroknyi téglát freccsentett ki a falból. A kiszakadt gáton át özönlő víz folyása meglassult, de nem apadt el, és a lövések újra és újra célba találtak, miközben az ágyúk körül tüsténkedő tüzérek izzadtak, cipeltek, töltöttek, tisztítottak, és ismét lőttek. Egész nap ment az ágyútűz, és egész nap marta ki a téglákat a régi, száraz falból. A lövéseket továbbra is a fal aljára irányították, hogy aztán majd oda omoljon a felette lévő falszakasz, és a ledőlt törmelék rohamra is alkalmas rámpát képezzen, hogy a gyalogosok fel tudjanak mászni a tüzérek által nyitott résbe. Napszálltakor még állt a fal, bár az aljánál most már roskadozó, poros barlangot vájtak a lövések. Pár brit ágyú éjszaka is lőtte a falat, leginkább gránátokkal és kisebb golyókkal, nehogy Tipu emberei kimehessenek, és nekiállhassanak kijavítani a napközben ütött réseket, de a sötétben nehéz volt célozni, és a lövések többsége nem talált célba, úgyhogy mikor reggel a brit tisztek a szemükhöz kapták a látcsöveiket, és megnézték az előző nap ütött lyukat, azt látták, hogy szinte teljesen feltöltötték földdel megpakolt vesszőkosarakkal és épületfával. Az első pár lövés gyorsan végzett ezekkel a szegényes javítási kísérletekkel, szétforgácsolta a fát és földdarabok záporoztak mindenfelé, mikor az egyik nagyobb golyó egyenesen a rakás közepébe csapódott, és amint a barlang újra tisztán látszott, a tüzérek is ráerősítettek a lövöldözésre. A csatorna és a folyó közti területet teljesen ellepte a ködként terjengő lőporfüst, és az ágyútűz szakadatlanul dübörgött, mikor aztán délben a britek felujjongtak, és a fal összeomlott. Lassan roskadt le a földre, hatalmas porfelhőt eregetett magából az ég felé, mely olyan sűrű volt, hogy eleinte senki sem látott át rajta, hogy megnézhesse, mekkora kárt tettek a város védelmében. Ahogy azonban feltámadt a szellő, és elsodorta a port és a füstöt, a britek is megpillanthatták az ágyúk ütötte rést. A fehérre festett falon most vagy húsz yard széles lyuk tátongott, és a rést úgy megtöltötte a leomlott falszakasz törmeléke, hogy bárki könnyedén fel tudott volna mászni rajta, feltéve, hogy nincs nála nagyobb súly, mint egy puska, egy bajonett és a tölténytára. A rés épp megfelelő lett. Az ágyúk ennek ellenére sem pihentek. A tüzérek most megpróbálták kicsit kilapítani a törmelékhalmot, hogy könnyebben fel lehessen rajta kapaszkodni, és némelyik lövés a belső falra is rácsapódott, úgyhogy Gudin egy ideig attól tartott, hogy a britek azt tervezik, hogy azt is áttörik, hogy egyenesen a városba juthassanak. Ekkor azonban a tüzérek elkezdtek lejjebb célozni, és az újonnan nyitott rést lőtték, igazgatták formára. Vagy a törmelékhalmot si– mítgatták, vagy a rés felső széleit próbálták lekapni. Jó félmérföldnyire Gudintől, a brit vonalak mögött, Harris tábornok és

Baird tábornok a távcsöveiken keresztül figyelték a rést. Most először látták meg az új belső fal egy szakaszát. – Nem is olyan magas, mint amitől tartottam – jegyezte meg Harris. – Imádkozzunk érte, hogy még nem fejezték be! – morogta Baird. – Ennek ellenére úgy vélem, mégiscsak jobb, ha egyelőre nem törődünk vele – nyilatkozta ki Harris. – Először foglaljuk el a külső falat! Baird megfordult, és a nyugati horizonton szürkéllő, súlyos, alacsony felhőkre meredt. Attól tartott, hogy a felhők esőt hoznak rájuk. – Nekimehetünk már ma éjszaka – vetette fel. Bairdnek még élénken az emlékezetében élt Tipu börtönében töltött negyvennégy hónap, és bosszút akart állni érte. És örült volna, ha már véget vetnek az istenverte ostrom– cirkusznak is. Harris összecsukta a távcsövét. – Holnap – vetette oda határozottan, és megvakarta a fejét a paróka alatt. – Többet kockáztatunk, ha elsietjük a dolgot! Rendesen csináljuk, és holnap megyünk csak neki! Aznap éjszaka egy maroknyi brit tiszt előkúszott a közlekedőárkokból, és hosszú bambuszrudakon kis fehér zászlókat vittek. Az égen rongyos, vékony fellegek szürkéllettek, időnként el– elrejtették a holdat is, és a brit tisztek az árnyékos pillanatokat kihasználva kimérték, hol vannak a Cauvery folyó csalóka, mély pontjai. A sekély részeket a zászlókkal jelölték meg, és így rajzolták fel a roham útvonalát. És egész éjszaka rohamozásra kész csapatok masíroztak le a közlekedőárkokon. Harris úgy döntött, ennek a rohamnak elsöprő erejűnek kell lennie. Nemcsak megcsiklandozza majd a várost, mondta Bairdnek, hanem emberekbe fojtja, úgyhogy Baird két rohamoszlopot is vezethetett. A rá bízott emberek fele brit volt, fele pedig szipoj, de szinte mindegyik a sereg legrátermettebb, legerősebb katonái közül került oda. A hatezer támadót vagy a gránátosoktól, a sereg legnagyobb és legerősebb embereiből, vagy a könnyűgyalogsági századokból válogatták, ahol a katonaság leggyorsabb és legügyesebb emberei voltak. Ezekhez a válogatott katonákhoz csatlakozott a haidarábádi csapatok krémje. A rohamozó csapatok mellé utászokat is rendeltek, vaskos vesszőnyalábokkal, hogy rögtönzött hidakat vethessenek a romhalmaz tetején esetleg kiásott, ellenséges árkokra, és könnyű bambuszlétrákkal, hogy fel tudjanak mászni a rés szélein a falakra. Az elöl rohamozókat önként jelentkező tüzérek követték, akik Tipu ellen fordíthatták a tulajdon ágyúit, ha a külső fal már elesett. A két „Reménytelen”– csapat ment legelöl, mindegyiket kizárólag önkéntesekből állították össze, és mindegyiket egy olyan őrmester vezette, akiből tisztet csinálnak, ha túléli a csatát. Mindkét csapat magával vitte a brit zászlót a résre, és a zászlóvivők voltak az elsők, akiknek fel kellett mászniuk az ellenséges falra. A „Reménytelen”– ek parancsba kapták, hogy amint a réshez érnek, forduljanak oldalra, és ne menjenek be a két fal közti, üres területre, hanem másszanak fel a külső fal mellvédjére, és onnan északra és délre

induljanak meg, és harcoljanak, míg csak körbe nem érnek Széringapatam falain. – Isten tudja – mondta Harris aznap este, vacsora közben – , de semmi sem jut az eszembe, amit még meg kellett volna tennünk! Hát önnek, Baird? – Nekem sem, uram! Semmi nem jut az eszembe – mondta Baird. – Lelkemre mondom, semmi sem! – megpróbált minél vidámabbnak tűnni, de ennek ellenére nyomott hangulatban telt a vacsora, hiába próbálta meg Harris minél ünnepibbé tenni. Az asztalon a legfinomabb terítő feszült, a legdrágább gyertyák árasztottak hófehér fényt. A tábornok szakácsai leölték az utolsó csirkét, hogy kivételesen ne a fél adag marhahúst kapják a vezérek, de az asztalnál ülő tisztek egyikének sem volt valami nagy étvágya, és úgy tűnt, beszélgetni sincs valami sok kedvük. Mír Allum, a haidarábádi hadsereg vezére minden tőle telhetőt megtett, hogy fellelkesítse a szövetségeseit, de csak Wellesleyben volt annyi lelkierő, hogy válaszolgasson a megjegyzéseire. Gent ezredes, aki amellett, hogy Harris tábornok hadmérnöke volt, magára vállalta a városból érkező hírek rendszerezését is, töltött magának még egy kis bort. Pocsék egy lőre volt, kicsit megecetesedett, miközben áthajózták Európából, és nem bírta jól az indiai hőséget sem. – Hallottam egy híresztelést – mondta rosszkedvűen, mikor az amúgy is ritkás társalgásban túlságosan hosszú szünet állt be – , mely szerint azok a pogány disznók valamiféle aknát telepítettek a fal mögé! – Ez a hír mindig felröppen – jegyezte meg Baird kurtán. – És különben is, most már kicsit elkésett ezzel a hírrel, nem? – vetette fel Harris kedélyesen. – Mert csak ma jutott el hozzám, uram – válaszolta Gent védekezően. – Az egyik lovas tisztjük átszökött hozzánk! Persze lehet, hogy csak mindenfélét kitalál, megesik az ilyen! Az is lehet, hogy maga Tipu küldte! Nyilván azt akarja, hogy megijedjünk, és még több időt veszítsünk! – Elhallgatott, és a kék üveg sótartóval játszadozott. A só egészen összetapadt a nagy páratartalomban, és az ezredes egy ezüst kiskanállal próbálta meg fellazítani. Úgy morzsolta össze, mint ahogy az ágyúk morzsolták fel a város falait. – De a fickó meglehetősen magabiztosnak tűnt – tette hozzá végül – , és azt mondja, hogy egy nagy aknáról van szó! Baird elfintorodott. – Nos, akkor a kurafik majd szétrobbantják a „Reménytelenek” támadását. De hát ezért vannak a „Reménytelenek”, nem? Hogy meghaljanak! – Nem állt szándékában szívtelennek hangzani, de el akarta hallgattatni a hadmérnököt. Valahol a távolban felmorajlott a mennydörgés. A sátorban mindenki azt várta, hogy mindjárt meghallják az eső kopogását a föléjük feszülő sátorvásznon, de ez egyelőre még elmaradt. – Engem csak az aggaszt – folytatta Gent, akit láthatóan nem hatott meg Baird kemény modora – , hogy akkor robbantják majd fel, mikor az embereink már a falakon vannak, és ha kellően nagy aknát ástak, hát simán lesöpöri a

csapatokat falról! – Erőteljesen belelökte a kanalat a sóba. – Simán lesöpöri! – Akkor reménykedjünk benne, hogy a híreszteléseknek nincsen semmi alapja – mondta Harris határozottan, és elfojtotta a hadmérnök pesszimizmusát. – Wellesley ezredes, rá tudnám beszélni még egy pohár borra? Wellesley megrázta a fejét. – Éppen eleget ittam már, uram, köszönöm szépen! – De mikor a fiatal ezredes végignézett az asztalon, látta, hogy riválisa, Baird is borral a kezében ül. – Bár talán mégis innék egy kicsit, uram, hogy az ön sikerére és hírnevére üríthessem a poharamat! Baird, aki az elmúlt pár napban csak még jobban megutálta a fiatal ezredest, nagy nehezen elégedett ábrázatot öltött. – Megtisztel, Wellesley! – Minden erejére szüksége volt, hogy udvarias maradjon. – Igazán megtisztel! Harris hálás volt Wellesley nagylelkűségééit. Nem örült neki, hogy a két helyettese ennyire nem kedveli egymást, különösen, mert Harris már eldöntötte, hogy Wellesley, a fiatalabb és alacsonyabb rangú tiszt lesz majd Majszur kormányzója, ha a város elesik. Baird nyilvánvalóan elégedetlenkedni fog, és úgy érzi majd, hogy szándékosan megszégyenítették a választással, de az igazság szerint Baird alkalmatlan lett volna erre a pozícióra, annyira gyűlölte az indiaiakat. Angliának egy barátságos Majszurra volt szüksége, és Wellesley kellően jó taktikai érzékkel megáldott fiatalember volt, aki ráadásul nem viseltetett előítéletekkel a helybéliek iránt sem. – Szép volt öntől, Wellesley – mondta Harris, mikor mindany– nyian ittak az ezredes pohárköszöntőjére – , igazán szép volt öntől, biztosíthatom! – Holnap ilyenkor – mondta Mír Allum a maga különös angol akcentusával – , már Tipu palotájában fogunk vacsorázni! Az ezüstserlegeiből iszunk, és az aranytányérjaiból eszünk! – Imádkozom érte, hogy így legyen – mondta Harris – , és imádkozom érte, hogy súlyos veszteségek nélkül legyen így! – Megvakarta a régi sebet a parókája alatt. A tisztek ennek ellenére komor hangulatban voltak még a vacsora végeztével is. Harris jó éjszakát kívánt nekik, aztán egy ideig csak állt a sátra előtt, és bámulta a távoli város holdfényben fürdő falait. A fehérre festett falak szinte ragyogtak az éjszakában, mintha csak hívogatták volna, de mi várt rájuk odabenn? Elment, lefeküdt, de nagyon rosszul aludt, és mikor nagy ritkán felriadt, arra ébredt, hogy álmában a vereséget magyarázta egyre. Baird is ébren maradt még egy ideig, de aztán megivott egy nagyobb adag whiskyt, és utána teljes egyenruhában, hatalmas pallosát az ágyának támasztva ledőlt, és nyugtalan, szaggatott álomba merült. Wellesley nyugodtan aludt. Az árkokban tolongó katonák szinte egy szemhunyást sem pihentek. Kürtszó köszöntötte a hajnalt. Nyugaton egyre sűrűbbek voltak a viharfelhők, de még nem esett az eső, és a kelő nap sugarai szinte szétégették fentről az aprócska felhőfoszlányokat. A rohamozó csapatok az árkokba

kuporodva vártak, nehogy valaki meglássa őket Széringapatam falairól. A kis fehér zászlók vígan csapkodtak a folyó közepén. A faltörő ágyúk tovább lőttek, némelyik mintha a rést próbálta volna meg tovább bővíteni, míg mások a védőket akarták elhajtani onnan, nehogy megpróbálják valahogy befoldozni a falon keletkezett lyukat, és ne állítsanak akadályokat a kifelé lejtő törmelékhalomra sem. A sértetlen falak fehéren ragyogtak a napfényben, és a rés vörösesbarnán, tompán sötétlett, mint valami hatalmas seb a hosszú városfalon. Tipu egy kis őrállásban töltötte az éjszakát az északi városfalon. Korán felkelt, mert hajnali rohamra számított, és parancsba adta, hogy napkeltére minden katonája a falakon legyen, de a roham nem jött, és ahogy a nap egyre feljebb hágott, a védők egy részét visszaengedte a barakkjaikba, ő maga pedig a belső palotába vonult. Megérezte a tömött utcákon terjengő, ideges várakozást, és ő sem volt teljesen nyugodt, mert rosszul aludt az éjszaka, és majmokkal álmodott, márpedig a majmok mindig balszerencsét jeleztek. Tipu hangulatán az sem javított sokat, hogy az olajjósok azt mondták, hogy az edényeikben aznap fátyolosan csillogott az olaj. Ez a nap baljóslatúnak tűnt, de Tipu tudta, hogy a szerencse forgandó és befolyásolható, és megpróbálta megfordítani az aznapi balszerencsét is. Először is ajándékokat osztott. Maga elé hívatta a hindu papot, és adott neki egy elefántot, egy zsák olajosmagvat és egy erszény aranyat. A papot kísérő bráhminoknak egy borjút adott, egy nőstény kecskét, két bivalyt, egy fekete kalapot és az egyik kedves, értékes olajjövendölő tálját. Aztán megmosta a kezét, és felvette kibélelt harci sisakját, amit egyszer a szentelt forrásba mártottak, hogy viselője sebezhetetlen legyen. A jobb karján, a kardforgató karján a Koránból vett idézetekkel telivésett ezüst karkötőt viselt. A sisak csúcsára az egyik szolga egy hatalmas rubint illesztett, és Tipu meglendítette a derekán fityegő, aranymarkolatú kardot, majd visszatért a nyugati falra. Semmi sem változott a távolléte alatt. A Cauvery lágyan csordogáló déli ágán túl a nap felperzselte a szikkadt földet, és a brit ágyúk még mindig a várost lőtték. Hatalmas, súlyos golyóik alatt fel– felfreccsent a romhalmaz, de egyetlen vöröskabátos sem mozdult meg az árkok mélyén, és csak a folyó felett ficánkoló, apró fehér zászlók utaltak arra, hogy a közeljövőben rohamra kerülhet sor. – Még egy napot akarnak, hogy kiszélesítsék a rést – vélekedett az egyik tiszt. Gudin ezredes megrázta a fejét. – Ma jönnek – ismételte meg. Tipu felmordult. A réstől északra álltak, és a távcsövön keresztül figyelték az ellenséges árkokat. A brit lövések egyike– másika veszedelmesen közel csapódott be ahhoz a helyhez, ahol az uralkodó állt, és a szárnysegédei megpróbálták meggyőzni, hogy jobb lenne biztonságosabb helyre mennie, de az uralkodó akkor sem volt hajlandó megmozdulni, mikor egy ágyúgolyó felverte kőszilánk fehér gyolcstunikájára esett.

– Akkor hajnalban jöttek volna – mondta végül – , ha ma akarnának támadni, hajnalban jöttek volna! – Ezt akarják velünk elhitetni – tiltakozott Gudin – , hogy felkészületlenül találjanak minket! De ma fognak jönni! Nem hagynak nekünk még egy éjszakát, hogy felkészülhessünk a rohamra! És másképp miért tették volna ki a zászlókat? – A folyóra mutatott. Tipu hátrébb lépett a lerombolt mellvédtől. Vajon megfordult volna a szerencséje? Ajándékokat adott az Istene ellenségének, abban reménykedve, hogy cserébe Isten neki adományozza a győzelmet, de még mindig olyan bizonytalannak érezte magát. Sokkal jobban örült volna, ha a rohammal várnak még egy napot a britek, hogy újabb jóslatokat kérhessen, de lehet, hogy Allah másképp akarta. És semmit sem veszíthetnek azzal, ha úgy készülnek, mintha a roham aznap bekövetkezne. – Tegyük fel, hogy ma délután jönnek – adta ki a parancsot. – Mindenki vissza a falakra! A falakon már így is alig lehetett mozdulni a katonáktól, de most már szinte járhatatlan volt, annyi ember hemzsegett odafenn. Az egyik muzulmán csapat önként jelentkezett, hogy szembeszáll a résen elsőnek felkapaszkodó hitetlenekkel, és ezek a bátor férfiak karddal, pisztollyal és puskával felszerelkezve kuporodtak be a rés megmaradt falai mögé. Az ellenséges ágyútűztől az ágyúk felverte törmelék védte meg őket. Ezek az önként jelentkezők szinte minden bizonnyal a halálukat választották – ha nem az ellenség végez velük, hát akkor pusztulnak el, mikor felrobban a föld alatti akna, de mindegyikük meg volt győződve arról, hogy így elnyerheti méltó helyét a paradicsomban, és örömmel ment a halálba is. Rakétákat halmoztak fel a mellvéden, és a brit ágyúzás elől elrejtett ágyúkat nagy nehezen visszarángatták a helyükre, hogy két oldalról lőhessek majd a támadókat. Tipu válogatott emberei közül másokat a külső falra küldtek, a rés két szélére. Az volt a feladatuk, hogy megvédjék a rés tetejét, mert Tipu mindenre elszántan azt akarta, hogy a támadók kénytelen– kelletlen bezúduljanak a két fal közötti résbe, ahol az akna majd megsemmisítheti őket. Hadd jöjjenek a britek, imádkozott Tipu, de úgy jöjjenek, hogy átterelhessék őket a résen, és a mészárszékként kijelölt árokba érkezzenek. Tipu úgy döntött, hogy az északi falon ő maga vezeti majd a harcot. Gudin ezredes zászlóalja a réstől délre fog védekezni, de Gudinre magára várt az akna felrobbantásának felelősségteljes feladata. Az akna mostanra már teljesen készen állt, a rengeteg lőpor mind odabenn volt a régi kapu alagútjában, és délről kővel és fával is levédtek, hogy a robbanás ereje északra, a két fal közé törjön ki. Gudin fentről nézi majd a kijelölt árokszakaszt, aztán jelez Rothiére őrmesternek, hogy gyújtsa be a zsinórt. Rothiére– re és a gyújtózsinórra Gudin két legjobb embere és Tipu hat jeííije vigyázott. Tipu megnyugtatta magát, hogy mindent megtett, amit csak lehetett. A város készen állt, és a hitetlenek lemészárlásának dicsőségére Tipu ékkövekkel

díszíttette fel magát, aztán Allah irgalmába ajánlotta lelkét és királyságát. Most már nem tehetett mást, csak várhatott, miközben a késő reggeli nap egyre magasabbra hágott az égen, és a mennybolt lángoló fehér lett a nedves hőségben, és a fennen köröző keselyűk is elmosódott pöttyökké olvadtak. A brit ágyúk tovább lőttek. A mecsetekben páran imádkoztak, de ezek mind öregemberek voltak, mert aki még harcképes férfinak számított, az mind odakinn állt a falakon, harcra készen. A hinduk a saját isteneikhez imádkoztak, és a városbeli nők megszaggatták a ruháikat és elcsúfították magukat, hogy ha elesne a város, akkor se keltsék fel az ellenséges katonák figyelmét. Eljött a dél. A város szinte megfőtt az embertelen hőségben. Minden furcsán csendes volt, mert most már a brit ágyútűz is megritkult, elhallgatott. Minden egyes lövés tompán visszhangzott a házak között, és minden egyes célba talált golyó nyomán vékony törmelékpatak indult meg és kisebb porfelhő emelkedett, aztán megint csend lett. A falakon hatalmas sereg kuporgott a lépcsőkre ülve, és odaát, a folyó túlpartján egy ellenséges horda várta, hogy kiadják a parancsot, és a várakozó városra vethessék magukat. Tipu felhozatta a városfalra az imaszőnyegét, és az ellenség felé fordulva letérdelt, és imára hajolt. Imádkozott azért, hogy Gudin ezredes tévedjen, és az ellenségei adjanak neki még egy napot, aztán, mintha csak félálomban lenne, hirtelen üzenetet kapott. Ajándékokat adott, és a nagylelkű adományok áldást hoztak az adományozó fejére, de nem áldozott. A győzelmi ünnepségre tartogatta az áldozatát, de megeshet, ha nem ajánlja fel most az áldozatokat, nem lesz győzelem, sem ünnep. A szerencse fordítható volt, nem csak forgandó, és a halál könnyebben elfordította a kezét. Tipu még egyszer meghajolt, a szőnyeg mintájához érintette a homlokát, aztán feltápászkodott. – Küldessenek el három jettiért – parancsolta az egyik szárnysegédnek – , és mondják meg nekik, hogy hozzák ide a brit foglyokat! – Mindegyiket, felséges úr? – kérdezte a szárnysegéd. – Az őrmestert nem – mondta Tipu. – A rángatózó arcút nem! De a többit igen! És mondják meg a jettiknek, hogy ide hozzák őket! – Mert a győzelemhez még egy utolsó, véres áldozat kellett, mielőtt a Cauveryt vérvörösre festi a brit katonák vére. Tizedik fejezet

Appah Rao tehetséges ember volt, másképp nem vitte volna annyira, hogy Tipu egy egész sereget bízzon rá, de mindemellett óvatosnak is tartotta magát. Az óvatosság tartotta életben, és az óvatosság tette lehetővé azt is, hogy hűséges maradjon a Vodajár– ház trónfosztott rádzsájához is, miközben Tiput szolgálta. Most azonban, hogy parancsba kapta, hogy vigye fel az embereit Széringapatam falaira, és harcoljon Tipu muzulmán dinasztiájáért, Appah Rao

végre megkérdőjelezte tulajdon óvatosságát. Természetesen engedelmeskedett Tipunak, és az alá adott emberek kellően lelkesen sorjáztak fel a falra, de Appah Rao, aki az egyik napkoronggal díszített lobogó alatt maradt odalenn, a Majszuri kapunál, feltette magának a kérdést, hogy tulajdonképp mit is akar az élettől. Volt családja, rangja, vagyona, tehetsége, és mégis egy idegen uralkodó előtt hajt fejet nap mint nap, és a feje fölött lobogó zászlók egy részén arab írás fénylett, és egy olyan istent dicsőített, akihez Appah Raónak semmi köze nem volt. A saját uralkodója szegénységben élt, mindig attól rettegett, hogy mikor végeztetik már ki, és lehetséges volt, sőt, Appah Rao végre bevallotta magának, hogy több mint lehetséges, hogy az aznapi győzelem olyan magasra emelné Tiput, hogy már nem húz kellő hasznot a rádzsa életben tartásából. A rádzsát minden hindu ünnepen kiöltöztették és körbe– vitték, mint valami babát, hogy Tipu hindu alattvalói ne lázongjanak, de ha Majszurnak nem maradna ellensége Dél– Indiában, miért is kellene tovább békítgetni a majszuri hindukat? A rádzsát és az egész családját titokban megfojtanák, és a holttestüket, akárcsak a tizenkét meggyilkolt brit katona holttestét, gyékényszőnyegekbe csavarnák, és jeltelen sírba temetnék. De ha Tipu veszít, akkor a britek fognak uralkodni Majszurban. Igaz, ha megtartják a szavukat, visszaállítják a rádzsa uralmát, visszaadják a palotáját és az ősi trónt, de persze a palota hatalma akkor is a brit tanácsadók kezében maradna, és a rádzsa kincstárából kötelezően ki kellene fizetni a brit sereg fenntartásának árát. Ha azonban Tipu győz, akkor a franciák veszik be magukat ide, és mi a biztosíték arra, hogy a franciák bármivel is jobbak lennének a briteknél? A déli kapu fölött állt, és várta, hogy az eddig láthatatlan ellenség előrobbanjon az árkokból, és megtámadja a várost, és úgy érezte, mintha két legyőzhetetlen erő szakítaná kétfelé. Ha nem lett volna ilyen óvatos, eszébe jutott volna, hogy nyíltan fellázadjon Tipu ellen, és azt a parancsot adja a csapatainak, hogy a támadó briteket segítsék, de ez túl nagy kockázatnak tűnt egy ilyen körül– ményeskedő ember számára. De mi van akkor, ha Tipu mégis csak elveszíti a csatát és a várost, és Appah Raóról mindenki azt hiszi, hogy a bukott uralkodó hűséges embere volt? Akkor miféle jövő várna rá? Bármelyik oldal győz is, gondolta Appah Rao, ő már most veszített, de volt még egy kis apróság, ami talán biztosíthatja a túlélést, ha a győzelmet nem is. Kisétált a kiugró lőállás szélére, elhessegette az odarendelt tüzéreket az ágyúiktól, és maga mellé intette Kunvar Szinghet. – Hol vannak az emberei? – kérdezte Szinghtől. – A házánál, uram! – Kunvar Szingh katona volt, de nem szolgált Tipu seregében. Ő csak a rokonának, Appah Raónak tartozott hűséggel, és az volt a feladata, hogy Appah Raót és családját védelmezze minden bajtól. – Vegyen hat embert – mondta a tábornok – , és gondoskodjon róla, hogy ne az én színeimet viselkék! Aztán menjen el a börtönbe, és keresse meg McCandless ezredest, és vigye el a házamba! Beszéli a nyelvünket, és talán meg

tudja nyerni a bizalmát azzal, ha emlékezteti rá, hogy velem volt a templomban Szomanatapura mellett, és mondja meg neki, hogy csak benne bízom, hogy életben tudja tartani a családomat! – A tábornok dél felé nézett beszéd közben, de most megfordult, és mélyen Kunvar Szingh szemébe nézett. – Ha a britek betörnének a városba, akkor McCandless megvédheti az asszonyainkat! Appah Rao még egyszer bólintott magában, mintha csak most fogadta volna el ő maga is, hogy helyes parancsot adott, de Kunvar Szingh még mindig habozott. Szingh hűséges embere volt a rokonának, de ezt a hűséget most komolyan próbára tette, hogy Appah Rao azt kérte tőle, hogy nyíltan lázadjon fel Tipu ellen. Előfordulhat, hogy meg kell ölnie Tipu emberei közül is párat, hogy teljesíthesse a parancsot, és Appah Rao megértette a fiatalabb férfi vonakodását. – Tegye meg a kedvemért, Kunvar Szingh, és visszaadom a családja földjeit! – ígérte a tábornok. – Uram – mondta Kunvar Szingh, és hátralépett, megfordult, és már ott sem volt. Appah Rao elnézte, ahogy távozik, aztán ismét a város délnyugati csücske felé bámult, ahol látszott az ellenséges árokrendszer egy része. Már elmúlt dél is, és még mindig semmi életjel nem érkezett a brit vonalak felől, leszámítva persze egy– egy kósza ágyúlövést. Ha Tipu nyerne ezen a napon, gondolta Appah Rao, akkor rettenetesen dühös lesz, hogy McCandlessnek nyoma veszett. Ez esetben, döntötte el a tábornok, McCandlessnek meg kell halnia, mielőtt megtalálhatnák, és kiverhetnék belőle az igazat. De ha Tipu veszítene, akkor McCandless biztosíthatja a legjobban Appah Rao életben maradását. Márpedig egy muzulmán államban élő hindu igencsak jól tudta, hogyan kell életben maradnia. Appah Rao tudta, bármekkora kockázatot vállal is, a lehető legjobb döntést hozta. Előhúzta a kardját, megcsókolta a pengéjét, hogy szerencséje legyen, aztán tovább várta a rohamot. Kunvar Szinghnek alig egy percébe tellett, hogy leérjen Appah Rao házához. Hat legjobb emberére ráparancsolt, hogy azonnal vessék le az Appah Rao jelét viselő tunikákat, és vegyenek fel helyette egy– egy tigriscsíkos egyenruhát. Ő maga is átöltözött, aztán kölcsönvett egy ékkövekkel díszített medált és egy aranyláncot a tábornok ékszeres ládájából. A városban az efféle ékszer jelölte a rangot, és Kunvar Szingh úgy vélte, még szüksége lehet erre a hatalomra. Pisztollyal és karddal fegyverkezett fel, aztán várta, hogy összegyűljenek válogatott emberei. Mary kijött az udvarra, és követelte, mondja el neki, mi történik. Különös csend ülte meg a várost, és a brit ágyúk napok óta folyamatosan dübögő zaja is elhalt, ritkás puffanásokra váltott, és a hirtelen jött csend feszültté tette Maryt. – Úgy véljük, mindjárt rohamra indulnak a britek – mondta neki Kunvar Szingh, aztán azt is kibökte, hogy ők azonban kellően biztonságban lesznek, mert azt a parancsot kapta, hogy szabadítsa ki a brit ezredest a börtönből, és hozza ide, a házba, ahol McCandless jelenléte megvédheti az asszonyokat. – Feltéve, hogy a britek egyáltalán átjutnak a falakon – tette hozzá kétkedve.

– És a bátyámmal mi lesz? – kérdezte Mary. Kunvar Szingh megvonta a vállát. – Rá vonatkozóan nincsenek parancsaim! – Hát akkor én is veled megyek! – jelentette be Mary. – Nem jöhetsz! – nézett rá Kunvar Szingh döbbenten. Gyakorta meglepte Mary határozottsága, bár az igazság szerint tetszett is neki a lány bátorsága. – Csak akkor akadályozod meg – mondta a lány – , ha lelősz! Máskülönben veled megyek! Döntsd el, mit akarsz! – Meg sem várta a választ, visszarohant a saját lakrészébe, és felkapta a tábornoktól kapott kis pisztolyt. Kunvar Szingh nem tiltakozott tovább. Teljesen összezavarták a történtek, és bár érezte, hogy az ura hűsége megingott, még mindig nem tudta, végül ki mellett fog dönteni. – Nem hagyhatom, hogy a bátyád visszajöjjön velünk ide – figyelmeztette Maryt, mikor a lány visszaért az udvarra. – De legalább kiszabadítjuk – makacsolta meg magát Mary. – Utána már valahogy csak vigyáz magára! Van benne némi gyakorlata! A város utcái kihaltak voltak, furcsák. Tipu katonái nagyrészt fenn voltak a falakon, és akinek nem volt része a közelgő csatában, az gondosan ügyelt rá, hogy elreteszelt és eltorlaszolt ajtók mögött várja ki a végét. Pár szerencsétlen még mindig kordészám hordta fel a rámpákon a lőszereket és rakétákat, de most már sehol nem láttak ökrös szekereket, sem nyitva tartó boltokat. Pár szent tehén kódorgott az utcákon, tökéletesen érdektelen tekintettel, de ettől eltekintve az egész város mintha kihalt volna. Kunvar Szingh kis csapatának alig öt percébe került, hogy odaérjen a belső palotától északra fekvő kis udvarrengetegbe. Senki nem kérdőjelezte meg Kunvar Szingh jogát ahhoz, hogy a palota területére lépjen, minthogy Tipu egyenruháját viselte, és a nyakában csillogó ékszerek is a rangját és hatalmát mutatták. Az egyetlen nehézség, mint azt Kunvar Szingh várta is, már csak az lesz, hogy hogyan győzzék meg az őröket arról, hogy kinyissák a börtön külső ajtaját. Ha az az egy ajtó kinyílt, minden más már gyerekjáték lesz, hiszen az emberei könnyedén legyőzhetik Tipu őreit, és megkereshetik a McCandless cellájához való kulcsot is. Kunvar Szingh úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha joga lenne ilyen döntéseket hozni, és majd azt mondja, hogy Tiputól magától hozta a parancsot. Arroganciával sok mindent el lehetett érni Majszurban, és gondolta, ő is megpróbálja, mire megy vele. Máskülönben kénytelen lenne leparancsolni az embereit, hogy lőjék szét a zárakat, és tartott tőle, hogy ekkora kavarodás már komoly feltűnést keltene, és még a közeli belső palota őrei is ideszaladnának. De mikor a börtönhöz ért, látta, sehol sincsenek őrök. A külső kalitka és a kőlépcső körüli rész üres volt. A börtön fölötti belső falon ácsorgó katonák egyike észrevette az ajtónál álló kis csoportot, és úgy vélte, hogy nyilván az őrökért jöttek. – Már elmentek! – kiáltott le nekik. – A falakra parancsolták őket!

Elmentek briteket lőni! Kunvar Szingh rábiccentett a férfi szavára, aztán megrázta a rácsot, hátha leesik a lakat. – Nem akarnak bemenni, ugye? – kiáltott le ismét a segítőkész katona. – A tigris van őrségben! Kunvar Szingh önkéntelenül is hátralépett. A felettük ácsorgó katona elveszítette az érdeklődését, és visszament az őrhelyére, miközben Kunvar Szingh ismét az ajtóhoz lépett, és még egyszer megpróbálta letépni a lakatot. – Túl nagy ahhoz, hogy lelőjük – mondta. – Ekkora lakathoz legalább öt– hat golyó kell! – És nem juthatunk be? – kérdezte Mary. – Nem, anélkül semmiképp sem, hogy ne hívnánk fel magunkra az őrök figyelmét! – A férfi a palota felé intett. A tigris puszta gondolatára ideges lett, és azon gondolkozott, hogy nem lenne– e bölcsebb a támadás kezdetéig várnia, és aztán a hatalmas zajban megpróbálni lelőni a kapuról a lakatot, és utána megölni a tigrist. Vagy egyszerűen csak feladni ezt az egész őrült tervet. Az udvart megülte a szennyvíz bűze, és a szag csak megerősítette Kunvar Szinghet abban, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vallottak. Ekkor Mary lépett a rácshoz. – Richard! – kiáltott le. – Richard! Egy pillanatra csend volt. – Szívem? – érkezett végül a válasz. Kunvar Szingh egyre idegesebb lett, közvetlenül felette, a falon vagy egy tucat őrszem állt, és jó néhány másik ember leskelődött a zárt ablakok és istállóajtók mögül. Egyelőre még senkit sem érdekelt a gyanúsan az udvaron ácsorgó kis csapat, de nem tűnt túl valószínűnek, hogy ha valakinek valódi hatalma lenne, az még mindig itt tehetetlenkedne ahelyett, hogy megy és intézkedik. – Mennünk kellene – sziszegte Marynek. – Nem tudunk lejutni! – kiáltott le a lány Sharpe– nak. – Van nálatok pisztoly, édesem? – kiáltott vissza Sharpe. Mary nem látta, mert a külső rácssor elég messze volt a lépcsőtől ahhoz, hogy ne lehessen lelátni a cellákba. – Igen! – Akkor dobd le ide, szívem! Dobd olyan közel a lépcső aljához, amilyen közel csak tudod! És vigyázz rá, hogy ne legyen kibiztosítva! Kunvar Szingh ismét megrázta a rácsot. A megcsörrenő vasra válaszul fojtott morgás érkezett a gödör mélyéről, és egy másodperccel később a tigris is feltűnt a lépcső tetején. Üres tekintettel meredt Kunvar Szinghre, aztán megfordult, és visszatért a félig megrágott kecskedöghöz. – Nem várhatunk tovább! – mondta Kunvar Szingh még egyszer Marynek. – Dobj le nekünk egy pisztolyt, kis szívem! – kiáltott fel Sharpe a lánynak. Mary benyúlt a szárija ráncai közé, és megkereste az elefántcsont

markolatú pisztolyt, amit Appah Raótól kapott. Átdugta a rácsok között, aztán idegesen, óvatosan megpróbálta kitalálni, hogy mekkora erővel kell dobnia ahhoz, hogy a pisztoly leessen a gödörbe, de ne legyen túl messzire a lépcső aljától. Kunvar Szingh megint rásziszegett, de nem próbálta meg visszahúzni. – Dobom, Richard! – kiáltott fel a lány, és eldobta a pisztolyt. Ügyetlen dobás volt, és a pisztoly még a lépcsőig sem ment el, de a lendület továbbpörgette, és Mary hallotta, ahogy a fémtárgy lepattog a lépcsőkön. Sharpe káromkodott, mert a pisztoly túl messzire, legalább háromlépésnyire volt. – Nincs még egy? – kiáltott fel. – Add ide a pisztolyodat – mondta Mary Kunvar Szinghnek. – Nem! Nem tudunk lejutni! – Kunvar Szingh most már kis híján pánikolt, és hat emberére is átragadt a félelme. – Nem tudunk segíteni rajtuk! – makacsolta meg magát. – Mary! – kiáltott fel Sharpe. – Sajnálom, Richard! – Ne aggódj, szívem! – mondta Sharpe, és meredten nézte a pisztolyt. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ki tudná nyitni a tolvajkulccsal a lakatot, de vajon elérné a pisztolyt, mielőtt a tigris ráveti magát? És még ha el is érné, vajon egyetlen aprócska pisztoly egyetlen aprócska golyója meg tudna állítani egy nyolc láb hosszú, éhes tigrist? – Jézus Krisztus! – káromkodta el magát. – Sharpe! – szidta le azonnal McCandless. – Imádkoztam, uram! Merthogy jól el van ám ez barmolva, uram, már megbocsát, el van ez barmolva! – Sharpe előszedte a tolvajkulcsát, és kihajtotta az egyik hosszúkás szárat. Átdugta a kezét a rácsok között, és megragadta a lakatot, aztán a horgas kis szárral kikutatta a kulcslyukat. Durva munka volt a lakat, könnyedén kinyithatta volna, de a szerkezetet rég nem olajozták már meg, és Sharpe attól tartott, hogy egyszerűen csak bele fog törni a tolvajkulcs ahelyett, hogy elfordítaná a lakat nyelvét. Lawford és McCandless meredten nézték, és a folyosó túloldaláról Hakeswill hatalmas, kék szeme is rátapadt. – Csináld csak, fiam, édes jó fiam – motyogta Hakeswill. – Juttass ki minket innen, fiacskám! – Fogd be azt a randa pofádat, Obadiah! – mordult fel Sharpe. Valami megmozdult a lakatban, és most már csak egy kicsit kellett volna tekernie rajta, de a szerkezet sokkal merevebb volt, mint az előbb. Az izzadtság csak úgy csurgott Sharpe arcán. Félig vakon dolgozott, nem tudta olyan irányba csavarni a lakatot, hogy lássa a kulcslyukat. A tigris abbahagyta az evést, és bámulni kezdte, láthatóan érdekelte, hogy két kéz nyúlik ki a rácsok között. Sharpe óvatosan igazgatta a lakatot, érezte, ahogy a horog nekifeszül az utolsó pöcöknek, aztán gyengéden megnyomta. Erősebben kezdte feszíteni, és hirtelen a horog lecsúszott a pöcökről, és Sharpe hangosan káromkodott. Amint káromkodni kezdett, a tigris is megpördült, és rávetette magát. Döbbenetesen gyorsan támadt, és a pattanásig feszült izmok hajtotta ugrás egy

kieresztett karmú, széles pofonban végződött, ahogy a vadállat megpróbálta elkapni a rácsok közül kikandikáló, emberi kezet. Sharpe hátragurult, elejtette a tolvajkulcsot, és káromkodott, mint a záporeső, mert a tigris karmai épphogy csak elhibázták a kezét. – Anyád! – ordított rá a tigrisre, aztán lehajolt, hogy kinyúljon a rácsok között, és felvegye az alig egylábnyira heverő tolvajkulcsot. Gyors volt, de a tigris még gyorsabb, és Sharpe ezúttal úgy húzta vissza a kezét, hogy egy mély karmolásból csak úgy patakzott a vér. – Hakeswill őrmester – sziszegte Sharpe – , csalogassa át valahogy azt a dögöt a saját oldalára! – Nem tehetek semmit ez ügyben – tiltakozott Hakeswill, és megrándult az arca. A tigris egyre csak Sharpe– ot figyelte. Alig két– lábnyira állhatott tőle, kivicsorította hatalmas, sárga agyarait, kieresztette a karmait, és a szeme gonoszul villogott. – Ha egy tigrissel akarsz verekedni, Sharpie – mondta Hakeswill – , az a te dolgod, fiam, nem az enyém! Az ember nem verekszik tigrisekkel, benne van a Szentírásban is! – Ha még egyszer ezt mondja, őrmester – tört ki McCandless váratlanul hevesen – , én magam gondoskodom róla, hogy örökre elvegyék a stráfjait! Megértette, katona? Hakeswillt teljesen megdöbbentette az ezredes dührohama. – Uram – nyögte elhalóan. – Most pedig tegye, amit Sharpe közlegény mondott! – parancsolt rá McCandless ezredes. – Méghozzá most azonnal! Hakeswill nekicsapta a kezeit a rácsoknak. A tigris elfordította a fejét, és Sharpe azonnal felkapta a tolvajkulcsot, visszarántotta a cellába, és felegyenesedett. A tigris rávetette magát Hakeswillre, és a cella rácsai beleremegtek a támadás hevességébe. Hakeswill sietve elhátrált. – Ingerelje tovább, katona! – utasította McCandless Hakeswillt, és az őrmester először leköpte a tigrist, majd pár maréknyi szalmát dobott a pofájába. Sharpe a lakattal küzdött. Megint sikerült beakasztania a kis horgot a pöcökbe. A tigris most már sértett dühében felegyenesedett, és a hátsó lábán állva támaszkodott Hakeswill cellájának, miközben Sharpe ismét megfeszítette a kulcsot, és érezte, ahogy a lakat enged. Remegő kézzel nyomta tovább, mert a horog megremegett, ahogy nekiakadt a pöcök egyenetlenségeinek, de aztán Sharpe összeszedte magát, és egyenletesen kezdte feszíteni. Levegőt is elfelejtett venni, szinte az akaratával tolta arrébb azt a kis nyomorult fémdarabot. Az izzadtság marta a szemét, aztán hirtelen felkattant a zár, és a lakat kinyílt a kezében. – Ez volt a könnyebbik része – jegyezte meg komoran. Összecsukta a tolvajkulcsot, és visszatette a zsebébe. – Mary! – kiáltott fel, de senki sem válaszolt. – Mary! – kiáltott újra, de még most sem érkezett válasz. Kunvar Szingh elvezette az embereit a börtön ajtajától, és most az udvar túloldalán álltak, egy kapuboltozat sötét árnyékában, és a férfi épp tehetetlenül állt, mert

nem tudta, hogy inkább Appah Rao kívánságának próbáljon megfelelni, vagy beismerje, hogy lehetetlen feladat elé állították. – Miért van rá szüksége? – kérdezte McCandless ezredes. – Azt sem tudom, hogy az a tetves pisztoly egyáltalán meg van– e töltve, uram! Elfelejtettem megkérdezni! – Akkor tételezzük fel, hogy meg van töltve! – válaszolta McCandless. – Önnek könnyű, uram – jegyezte meg Sharpe tiszteletteljesen – , minthogy nem önnek kell kimennie érte, és megölnie azt a randa dögöt! – Én vállalom! – jelentkezett Lawford. Sharpe elvigyorodott. – Vagy ön csinálja, uram, vagy én – mondta – , és egészen őszintén mondja meg, uram, ön szerint melyikünk csinálná jobban? – Ön – vallotta be Lawford. – Én is pont így véltem, uram! De még valami, uram! Hogy lehet lelőni egy tigrist? A fejére célozzak? – A szeme közé – mondta McCandless – , de ne túl magasra! Egy kicsit a szeme alá! – Az Isten verje meg – mondta Sharpe. Kihúzta a lakatot a helyéről, és most már kinyithatta lassan az ajtót, bár csak óvatosan kezdte, nehogy magára vonja a tigris figyelmét. Ismét becsukta az ajtót, és lehajolt a szénában heverő, vörös kabátért. – Reménykedjünk benne, hogy a világ legostobább cicamicájával van dolgunk – mondta, és ismét óvatosan kinyitotta az ajtót. A sarokvasak ijesztően nagyot nyikordultak. A bal kezével fogta az ajtót, a jobban pedig a gombóccá gyűrt kabátot. Mikor az ajtó már egylábnyira kinyílt, eldobta a kabátot, amilyen erősen csak tudta, egyenesen a folyosó végén heverő kecsketetem felé. A tigris meglátta a mozgást, elfordult Hakeswill cellájától, és a kabát felé rohant. A vörös kabát szinte a húsz láb hosszú folyosó végéig repült, de a tigris egyetlen hatalmas ugrással letudta ezt a távolságot. A karmaival szétpofozta a kabátot, aztán megint megütögette, de csak nem talált húst és vért a posztó alatt. Sharpe kisiklott az ajtón, a lépcső felé fordult, és felkapta a pisztolyt. Megfordult, és remélte, hogy visszaérhet a cella biztonságos mélyére, mielőtt a tigris észrevenné, de a lába megcsúszott a legalsó lépcsőn, és hanyatt esett a kövön. A tigris meghallotta, megfordult, és egészen megdermedt. A hatalmas, sárga szemek Sharpe– ra tapadtak, és Sharpe viszonozta a tekintetet, miközben lassan felhúzta a pisztoly kakasát. A tigris meghallotta a kattanást, és a farka lassan végigsöpört a földön. A kegyetlen szempár egyre csak Sharpe– ot figyelte, és aztán lassan, nagyon lassan a tigris lekuporodott. A farka még egyszer végigsöpörte mögötte a földet. – Még ne lőjön! – szólt oda McCandless halkan. – Kerüljön közelebb! – Igenis, uram! – válaszolta Sharpe. A tigris szemébe fúrta a tekintetét, és lassan talpra állt, aztán megindult a vadállat felé. A félelem vadul tekergett benne. Hakeswill bátorító szavakat köpött felé, de Sharpe semmit sem hallott, semmit sem látott, csak a tigris lángoló szemét. Egy pillanatra elgondolkozott

rajta, hogy nem kellene– e megpróbálnia visszaugrani a cellába, de tudta, hogy a tigris alighanem ráugrana, még miközben az ajtóval bajlódik. Úgy döntött, jobb lesz, ha szembenéz a randa döggel, és lelövi a folyosó kellős közepén. Eltartott karral fogta a pisztolyt, és mereven a bestia két szeme alatti fekete szőrcsomóra célzott. Tizenöt lábnyira volt, tizenkét lábnyira... A csizmája csikorgott a kőpadlón. Milyen pontos ez a pisztoly? Elég csinos kis holmi volt, csupa elefántcsont és ezüst, de vajon jól lő? És milyen alaposan fojtották le a golyót? Ha csak egy papírlap vastagságú lyuk is maradt a cső és a golyó között, máris egészen máshová repül a lövedék! Egy pisztollyal még tizenkét lábról is el lehetett hibázni egy embert, hát még egy tenyérnyi kis szőrcsomót egy emberevő tigris két szeme között! – Öld már meg azt a dögöt, Sharpie! – visította Hakeswill. – Óvatosan, fiam! – szisszent fel McCandless. – Lőjön pontosan! Óvatosan! Sharpe lassan ment előre. A tekintete még mindig a tigris szemébe fúródott. Rá akarta kényszeríteni az akaratát a bestiára, azt akarta, hogy maradjon nyugton, ne mozduljon, fogadja békésen a halált... Tíz láb. A tigris meg sem moccant, csak Sharpe– ot figyelte. A férfi hátán patakokban ömlött az izzadtság, és a pisztoly súlya alatt lassan remegni kezdett a keze. Most kell megtennie, gondolta, most vagy soha. Húzd meg a ravaszt, öld meg a dögöt, aztán fuss, ahogy tudsz. Pislogott, mert a szemét már marta a verejték. A tigris még csak nem is pislogott. Nyolc láb. Érezte a vadállat bűzét, látta a kieresztett karmokat a kőpadlón, látta a szemében felvillanó tüzet. Hét láb. Elég közel kell, hogy legyen, gondolta, és kiegyenesítette a karját, hogy irányban legyen a pisztoly kezdetleges célkeresztje is. És a tigris ugrott. Olyan gyorsan emelkedett el a földről, hogy már kis híján Sharpe nyakában volt, mire a férfi egyáltalán felfogta, hogy az állat megmozdult. Egy pillanatra mintha látta volna a mereven előremeresztett, hatalmas karmokat, az acsarkodó pofából elővillanó, sárgás fogakat, de azt már nem tudta, hogy riadtában felkiáltott. Azt sem tudta, hogy meghúzta a ravaszt, nem olyan simán és óvatosan, mint tervezte, hanem kétségbeesett, utolsó rándulásként. Aztán ösztönösen a padlóra vetette magát, és összegömbölyödött, hogy a tigris átugorjon a feje fölött. Lawford levegő után kapkodott. A pisztolylövés hangja fülsiketítőén visszhangzott a börtön szűk falai között, és hirtelen minden a lőporfüst kénes bűzében úszott. Hakeswill a cellája sarkában kuporgott, fel sem mert nézni, és McCandless remegő szájjal imádkozott magában. Sharpe a földön hevert, és várta, hogy mikor kezdik szétszaggatni a tigris karmai. De a tigris haldoklott. A golyó egyenesen a szájpadlás lágy részét vitte át. Kis golyó volt ugyan, de a robbanás ereje elég nagy volt ahhoz, hogy átszakítsa a torkát, és az agytörzset is szétvesse. Vér csurgott le a börtön rácsain, ahogy a tigris kecses, halálos ugrása megroskadt, és az állat összeesett. A lépcső aljához érkezett, de valami rettenetes életösztön még egyszer talpra kényszerítette a

vadat. Megpróbált felállni, de a lába megcsúszott a kövön, és a feje egy pillanatra vicsorogva felemelkedett, a farka a földet csapkodta, aztán vér ömlött ki a száján, lecsuklott a feje, és az állat elcsitult. Csend volt. A legyek leszálltak, és kóstolgatni kezdték a tigris szájánál terjengő vértócsát. – Édes jó, irgalmas Krisztusom – motyogta Sharpe, és nagy nehezen talpra kecmergett. Egész testében remegett. – Jézus rohadt sebeire mondom! Ezúttal McCandless nem szólt egy szót sem. Az ezredes is felismerte a szívbéli fohászt, ha olyat hallott. Sharpe elhozta széttépett kabátját a folyosó másik végéről, aztán óvatosan ellépett a döglött tigris mellett, mintha attól tartana, hogy az állat valahogy mégis feléled. McCandless és Lawford is felmentek utána a lépcsőn. – És velem mi lesz? – kiáltott utánuk Hakeswill. – Nem hagyhatnak itt! Nem lenne keresztényi cselekedet! – Hagyják! – parancsolta McCandless. – Én is úgy terveztem! – mondta Sharpe. Ismét megtalálta a tolvajkulcsát, és a külső kapu lakatja felé kapkodott. Ez a lakat sokkal egyszerűbb volt, és egy pillanat alatt felpattintotta. – Hová megyünk? – kérdezte Lawford. – A felszínre, fiam! – mondta McCandless. A hirtelen jött szabadság mintha egy csapásra elmulasztotta volna az ezredes lázát is. – Találnunk kell valamiféle búvóhelyet! Sharpe kinyitotta a kaput, aztán meglátta Maryt, amint az udvar túloldalán egy kapualjból nézi őket, és elmosolyodott. Aztán észrevette, hogy a lány nem mosolyog, hanem egyre riadtabban néz a háta mögé. Férfiak is voltak vele, és láthatóan ők is megdermedtek félelmükben. Aztán Sharpe már azt is látta, hogy mitől rettegnek ennyire. Három jetti vágott át az udvaron, és egyenesen a föld alatti börtönt védő, felső rácssorhoz közeledtek. Három szörnyeteg. Három mezítelen, olajozott felsőtestű erőművész, olyan izmokkal, mint egy– egy tigris. Az egyiküknél egy feltekert ostor volt, míg a másik két jettinél túlméretezett lándzsák voltak. Azért hozták, hogy legyen mivel sarokba szorítaniuk a tigrist, mielőtt kinyitják a foglyok celláit. Sharpe káromkodni kezdett. Ledobta a kabátját és a tolvajkulcsot. – Be tud minket zárni még egyszer? – kérdezte McCandless. – Azok a mocskok amúgy is elég erősek lennének hozzá, hogy puszta kézzel letörjék a lakatot, uram! Meg kell ölnünk a disznókat! – Sharpe kirohant a kapun, és elszalad jobb kéz felé. A jettik. a nyomába eredtek, de lassabban futottak. Nem voltak valami gyorsak, bár hatalmas testi erejük kellő magabiztossággal vértezte fel őket, ahogy szétváltak, hogy bekerítsék Sharpe– ot az udvar egyik sarkában. – Dobj ide nekem egy puskát! – kiáltott oda Sharpe Marynek. – Gyorsan,

szívem, gyorsan! Mary kikapta a puskát Kunvar Szingh egyik emberének a kezéből, és mielőtt a döbbent katona akárcsak tiltakozhatott volna, már oda is dobta Sharpe– nak. A férfi elkapta, a derekához szorította, de nem húzta fel a ravaszt. Aztán megindult a középső jetti felé. A férfi látta, hogy a puska nincs kibiztosítva, és elmosolyodott. Könnyű győzelemre számított, és odacsapott az ostorral, úgy, hogy az Sharpe nyaka köré tekeredett. Megrántotta az ostort, fel akarta borítani Sharpe– ot a mozdulattal, de az angol ekkor már réges– rég felé szaladt, így az ostor nem feszült meg, és a jettinek életében nem volt még dolga olyan gyors emberrel, mint Sharpe. És olyan halálossal sem. A jetti még magához sem tért a döbbenetből, mikor a puskatus már pörölycsapásként vágódott az ádámcsutkájába. Levegő után kapkodott, a szeme egészen elkerekedett, aztán Sharpe ágyékon rúgta, és a hatalmas férfi megtántorodott és térdre rogyott. Az egyik jókora, csupa izom dög már a földön fetrengett, kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, de most már hosszú lándzsák fordultak Sharpe felé, aki hirtelen jobbra fordult. Az ostor még mindig ott lógott a nyakára tekeredve. Félrecsapta a második jetti lándzsáját a puskája csövével, aztán hirtelen megfordította a fegyvert, és rohamra indult. A jetti eldobta a lándzsát, és a puskáért nyúlt, de Sharpe az utolsó pillanatban megtorpant, így az erőművész ujjai a semmibe kaptak. Sharpe megfogta a puska csövét, meglendítette a fegyvert, és a puska rézpántos tusa olyan hanggal csapódott az ellenfele halántékába, mint amikor egy fejsze puhafába mar. Két vadállat hevert már a földön. A belső falon őrködő katonák szájtátva figyelték a küzdelmet, de nem avatkoztak közbe. Teljesen megzavarodtak, mert Kunvar Szingh közvetlenül a harcoló felek mellett állt, még sem tett semmit, márpedig az ékszerei alapján nagy hatalmú ember lehetett. Úgy döntöttek, hogy ők is követik a példáját, és nem avatkoznak közbe. A katonák egy része még hangos üdvrivalgásban is tört ki, mikor a második jetti is eldőlt, mert bár a jettiket sokra tartották, sokan nem szerették őket, mert rengeteg olyan kiváltságot élveztek, amiről egy közkatona még csak nem is álmodhatott. Lawford megindult, hogy Sharpe segítségére siessen, de a nagybátyja hátrahúzta. – Hadd tegye a dolgát, Willi – mondta McCandless halkan – , az Úr munkálkodik benne, és szavamra, ritkán láttam, hogy valaki ilyen szépen végezze, amit rábízott az Isten! A harmadik jetti megindult Sharpe felé lándzsával a kezében. Óvatosan közelgett felé, teljesen összezavarodott azon, hogy ez a külországbéli démon ilyen játszi könnyedséggel verte meg két társát is. Sharpe rámosolygott a harmadik jettive, a vállához kapta a puskát, ráfogott a ravaszra, és tüzelt. A golyó egyenesen a jetti mellkasába csapódott, a látványos izomkötegek beleremegtek az ütés erejébe. A jetti lelassult, aztán megpróbált megint nekiindulni, de a térde megroskadt, és a férfi az arcára esett. Egy kicsit még

rángatózott, a keze a porba markolt, aztán egészen elcsitult. A falon hangosan éljenezni kezdtek a katonák. Sharpe letekerte a nyakáról az ostort, felkapta az egyik hosszú, esetlen lándzsát, és végzett a két életben maradt jettivel Az egyik elvesztette az eszméletét, a másik pedig szinte egyáltalán nem kapott levegőt, és most már mindkettőnek át volt vágva a torka is. Az udvart övező, alacsony épületek ajtajai és ablakai mögött lapuló emberek döbbenten nézték Sharpe– ot. – Ne álljon már ott tehetetlenül! – mordult rá Lawfordra. – Uram! – tette hozzá sietve. Lawford és McCandless kijött a kapu mögül, és Kunvar Szingh, mintha csak valamiféle varázslatból ébredt volna fel, odasietett eléjük. Mary Sharpe– hoz rohant. – Jól vagy? – Soha jobban, szívem – mondta. Az igazság szerint minden ízében remegett, miközben lehajolt, hogy felvegye vörös kabátját, és Kunvar Szingh hat embere úgy nézett rá, mintha a legrosszabb rémálmukból lépett volna elő. Sharpe letörölte a homlokáról a verejtéket. Szinte semmit sem fogott fel abból, amit az előbb tett, mert csak úgy harcolt, mint bármikor máskor, gyorsan és halálos ügyességgel, de ilyenkor mindig az ösztönei vezették, és nem az esze, és a harc rettenetes, leküzdhetetlen gyűlölettel töltötte el. Úgy vélte, csak úgy olthatja el ezt a kínzó vágyat, ha megöl még pár embert, és talán Kunvar Szingh emberei is megérezték benne ezt a vad indulatot, azért nem mert megindulni felé senki sem. Lawford is odament Sharpe– hoz. – Úgy véljük, hogy mindjárt megkezdődik a roham, Sharpe – mondta a hadnagy – , és McCandless ezredest biztonságos helyre kísérik! Ragaszkodik hozzá, hogy mi is tartsunk vele. A felékszerezett fickó nem örülne neki, de McCandless nélkülünk nem mozdul egy tapodtat sem. És nagyon szépen csinálta, mellesleg. Sharpe felnézett a hadnagy szemébe. – Nem megyek vele, uram, inkább megyek, és harcolok! – Sharpe! – csattant fel Lawford rendreutasítóan. – Ott az az istenverte hatalmas akna, uram! – emelte fel Sharpe a hangját nagy dühösen. – Csak arra vár, hogy felrobbanthassa a mieinket! Nem hagyom, hogy ez megtörténhessen! Maga azt csinálja, amit csak jólesik, de én megyek, és megölök még pár randa gazembert! Velem jöhet, uram, vagy maradhat az ezredessel, engem nem érdekel! Te ott, fiam! – most Kunvar Szingh egyik értetlenkedve néző katonájára kiáltott. – Adjál nekem pár töltényt, de gyorsan, gyorsan! – Sharpe odament a fickóhoz, beletúrt a tarsolyába, és kiszedett belőle egy marék töltényt, aztán a zsebébe süllyesztette zsákmányát. Kunvar Szingh meg sem próbálta megállítani. Az udvaron és környékén mindenkit teljesen letaglózott, ahogy ez az egyetlenegy brit játszi könnyedséggel lemészárolta Tipu három felmagasztalt jettijét, bár a belső falon bámuló őrszemek tisztje most már

lekiabált, hogy megtudja, mi a fene folyik odalenn. Kunvar Szingh visszaordított, hogy csak Tipu parancsát teljesítik. McCandless meghallotta, ahogy Sharpe Lawfordnak magyaráz. – Ha bármiben a segítségére lehetek, közlegény... – kezdte az ezredes. – Ön igencsak legyengült, már megbocsásson, uram. De Lawford úr majd segít nekem! Lawford egy ideig nem szólt semmit, aztán csak biccentett. – Igen, persze, természetesen segítek! – És mit tervez? – kérdezte McCandless. Sharpe– hoz intézte a szavait, nem Lawfordhoz. – Felrobbantom azt a tetves aknát, uram, felrobbantom, mint a rohadt élet! – Isten áldja meg, Sharpe! És Ő vigyázzon magára! – Inkább az ellenségeimért imádkozzon, uram! – vetette oda Sharpe kurtán. A csőbe lökött egy golyót, lefojtotta, aztán beugrott a dél felé vezető kis utcácskába. Szabad volt, az ellenség hátában állt egy töltött fegyverrel, dühös volt, és meg akarta mutatni a mocskoknak, hogy milyen is az a földi pokol. ***

David Baird vezérőrnagy előszedett a zsebéből egy jókora órát, felpattintotta a fedelét, és a mutatókra meredt. Egy óra. Május negyedike, 1799. Szombati nap. Az óra metszett kristályüveg lapjára jókora izzadtságcsepp hullott, és a férfi vörös vállpántja bojtjával gondosan letörölte. Az anyja készítette neki ezt a pántot. – Nem hagysz cserben minket, Davy fiam – mondta neki határozottan, mielőtt odaadta volna a bojtos selyemövet, és aztán nem szólt többet, csak nézte, ahogy a fia elmegy, és beáll a hadseregbe. A pánt most már több mint húszéves volt, és imitt– amott megkopott és lassan foszladozni kezdett, de Baird úgy vélte, kihúzza addig, amíg még a seregben marad. Egy szép napon még visszaviszi Skóciába. Jó lenne, gondolta ezredszerre, hazamenni végre, és megnézni az új országot. Talán a tizenkilencedik század új világot hoz majd rájuk, talán még jobbat is, de azt azért nem hitte, hogy akár egy eljövendő aranykorban is meglennének katonák nélkül. Baird gyanította, hogy az idők végezetéig mindenütt szükség lesz katonára és fegyverre. Levette a fülledt hőségben kicsit megpenészedett kalapját, és a kabátja ujjával megtörölte a homlokát. Mindjárt idő lesz. Átkukucskált az árok város felőli részén emelt két homokzsák között. A Cauvery déli ága hívogatóan fodrozódott a lapos köveken, és a folyóágyon át vezető biztonságos utat vidáman csapkodó, fehér zászlócskák jelezték bambuszrudakon. Pár pillanat múlva nekiereszti az embereit azoknak a kijelölt

útszakaszoknak, aztán felrajzanak a sáncba vágott résen, fel a kőből, téglából, sárból vert romhalmazon, át a poron. A vezérőrnagy tizenegy megrekedt ágyúgolyót számolt meg a résbe akadva, és nem tudta volna máshoz hasonlítani a látványt, mint a pudingba ragadt szilvákéhoz. Háromszáz yard távolságot kell lefutniuk, át kell kelniük egy folyón, aztán fel kell mászniuk egy szilvapudingon. Látta, hogy a városfal fogazott mellvédjéről emberek néznek le rájuk. Zászlók lobogtak a magasban. A mocskok nyilván úgy állították fel az ágyúikat, hogy mindkét oldalról lőni tudják a rést, és az is megeshet, hogy egy akna lapul a romhalmaz alatt. Isten óvja a „Reménytelen” csapatot, gondolta, bár tapasztalata szerint Isten általában senkit sem óvott meg ilyen helyzetekben. Ha Gent ezredesnek igaza van, és valóban egy hatalmas akna várja a rohamozókat, akkor a két „Reménytelen” csapat embereit lemészárolják, és akkor a fő rohamerőnek kell majd felmásznia a falakra, és letakarítania onnan a sűrűn hemzsegő ellenséges katonákat. Úgy legyen. Most már túl késő volna aggódni emiatt. Baird átverekedte magát a háta mögött várakozó tömegen, és megkereste Graham őrmestert. Graham vezeti majd az egyik „Reménytelen” csapatot, és ha megéri az estét, Graham hadnagy lesz belőle. Az őrmester egy utolsó merőkanálnyi vizet töltött épp magába az egyik jókora hordóból, amit azért hoztak le az árokba, hogy az idelenn várakozók is olthassák a szomjukat. – Most már nem kell sokáig várnia, őrmester – mondta neki Baird. – Ahogy gondolja, uram! – Graham a fejére öntött egy merőkanálnyi vizet, aztán felcsapta a csákóját. Az egyik kezében puskával, a másikban a brit zászlóval indul majd neki a rohamnak. – Amikor az ágyúk az utolsót lövik, őrmester! – Baird ismét felpattintotta az órája fedelét, és úgy látta, mintha a mutatók meg sem mozdultak volna. – Hat perc múlva, ha nem tévedek, és ha az órám is pontos! – A füléhez emelte az órát. – Általában minden nap késik vagy két percet! – Készen állunk, uram! – mondta Graham őrmester. – Biztos voltam benne, hogy készen állnak – válaszolta Baird – , de várják meg a parancsomat! – Természetesen, uram! Baird végignézett a jelentkezőkön. Vegyesen voltak közöttük britek és szipojok. Visszavigyorogtak rá. Gazfickók, gondolta, mindegyikük átkozott gazfickó, de micsoda pompás gazemberek, bátrak, mint az oroszlán! Bairdet egy pillanatra elöntötte az érzelgősség, még a szipojokat is a keblére ölelte volna. A katonák túlnyomó részéhez hasonlóan a skót tábornok is érzelmes ember volt, és ösztönösen utálta az olyanokat, akik, mint például Wellesley ezredes, szinte teljesen érzelemmentesnek tűntek. A szenvedély, gondolta Baird, a szenvedély viszi majd át az embereket a folyón, és fel a résre! A fenébe most már a tudományos hadviseléssel! A tudományos ostrommunka nyitotta meg előttük a várost, de csak a vérükben rikoltozó, legyőzhetetlen szenvedély hajthatja be a falak mögé az embereket!

– Isten őrizze önöket, fiaim, mind egy szálig! – mondta a „Reménytelen Vállalkozás” tagjainak, akik ismét csak rávigyorogtak. Akárcsak az utánuk induló rohamozókon, rajtuk sem volt most málha. A nyakmerevítő pántokat is mind levették. Csak fegyver és töltény volt náluk, semmi más, és ha sikerül feljutniuk a falakra, Harris tábornok hálája és pár pénzérme jutalmazza majd fáradságukat. – A városban van étel, uram? – kérdezte az egyik jelentkező. – Rengeteg, fiaim, rengeteg! – válaszolta Baird, aki a hadsereg többi tagjához hasonlóan már napok óta csak fél adag ételt kapott. – És vannak odabenn bibbik is? – kérdezte egy másik katona. Baird a szemét forgatta. – Szinte már kifolynak a falakon, fiúk, és mindegyikük lihegve vár titeket! Az egész város telis– tele van bzbbikkel! Még nekünk, vén tábornokoknak is jut egy– egy! Felnevettek. Harris tábornok szigorúan parancsba adta, hogy a város lakóit nem bántalmazhatják, de Baird tudta, hogy a résen vívott harc véres borzalmai után az embereknek szüksége lesz rá, hogy azonnal kielégítsék a vágyaikat. Nem érdekelte a dolog. David Baird vezérőrnagytól aztán a fiúk addig szórakozhattak a helyi lányokkal, amíg meg nem unják, feltéve, hogy előtte elfoglalják a várost. Átvágott a körülötte tolongó katonákon, és megállt nagyjából félúton a két „Reménytelen” csapat között. Az óra még most is ketyegett, de megint csak úgy látta, mintha a mutató meg sem moccant volna, mióta utoljára megnézte. Baird becsukta az óra fedelét, a zsebébe dugta a szerkezetet, aztán ismét a város felé nézett. A fal sértetlen részei fehéren ragyogtak a vakító napsütésben. Magas tornyaival, fénylő tetőivel, gyönyörű pálmafáival Széringapatam szívmelengetően szép hely volt, de Baird itt raboskodott közel négy éven át Tipu foglyaként. Legalább annyira gyűlölte a várost, mint az uralkodóját. Sokáig kellett várnia a bosszúra, de most már elérkezett az ideje. Kivonta a hatalmas, brutális skót pallost. A kard nem volt olyan könnyed, finom munka, mint a legtöbb akkoriban dívó penge, de a hat láb négy hüvelyk magas Bairdnak nem is kellett finomkodnia, ha ölni akart. Beviszi ezt a mészárlásra termett fegyvert a városba, és markolatig megfürdeti Tipu embereinek vérében, hogy végre megfizessen a földi pokolban töltött negyvennégy hónapért. A Baird háta mögötti ágyúkban a tüzérek fújogatták a gyújtópálcát, nehogy kialudjon. Harris tábornok is előszedte az óráját. Arthur Wellesley ezredes, aki a támadók második hullámát vezeti majd fel a falra, megigazította a kabátját, és számba vette a kötelezettségeit. Az emberei többsége a Regiment de Meuronból, abból a svájci zászlóaljból jöttek, ami egykor a hollandok oldalán harcolt, de ami aztán a Kelet– indiai Társaság védelmébe ajánlotta magát, mikor a britek elfoglalták Ceylont. A katonák többsége svájci volt, de túlnyomórészt a német nyelvű kantonokból jöttek, és olyannyira megbízható és józan életű népek

voltak, hogy Wellesley úgy tervezte, őket vezeti majd a belső palotához, hogy megvédjék a benn lévő kincseket és Tipu háremét a nekivadult fosztogatóktól. Széringapa– tam lehet, hogy elesik, és az is megeshet, hogy Tipu meghal közben, de az volt a legfontosabb, hogy Majszur jóindulatát megnyerjék és megőrizzék, és Wellesley elszánta magát arra, hogy mindent megtegyen azért, hogy semmiféle szükségtelen erőszak ne keserítse meg a lakók érzéseit új szövetségeseik iránt. Az ezredes megigazította a nyakában az ezüstözött díszlapot, pár hüvelyknyire kihúzta a kardját, aztán visszalökte a helyére, mielőtt behunyta volna a szemét pár pillanatra, hogy szótlan imát mormoljon az Úrhoz, hogy védje meg őt és az embereit. A két „Reménytelen” csapat megacélozott, töltött puskával kuporgott az árkok mélyén. A tisztek órája tovább ketyegett, és a folyó lágyan csordogált a kövek fölött, a város pedig csendben várta sorsát. – Vedd le a kabátod! – szólt rá Sharpe Lawfordra, és ösztönösen is visszacsúszott abba a közvetlen viszonyba, ami akkor alakult ki kettejük között, mikor Gudin zászlóaljában szolgáltak egymás mellett. – Semmi értelme nem lenne megmutatni a vörös kabátjainkat, amíg nem muszáj – magyarázta Sharpe, és ő maga is kifordította a kabátját. Nem vette fel, inkább a nyakába vetette, és megkötötte maga előtt az ujjait, úgyhogy a kabát épp csak rálógott hátul sebhelyes, meztelen hátára. A két férfi az udvarról kivezető sikátor szájában kuporgott. McCandless ezredes már elment, a katonák Appah Rao házához vezették, és Sharpe és Lawford kettesben maradtak. – De hát nincs is puskám – jegyezte meg a hadnagy idegesen. – Ezt hamarosan orvosolhatjuk – biccentett oda Sharpe magabiztosan. – Most gyerünk! Sharpe ment elöl, sietve belevetette magát a palotát övező sikátorok kusza szövedékébe. Széringapatamban korántsem volt szokatlan, hogy fehér arcokat lássanak, hiszen Tipu szolgálatában mindig is több európai katona állt, de Sharpe ennek ellenére nem szerette volna próbára tenni a szerencséjét az ellenség vörös kabátjában parádézva. Egyáltalán nem szerette volna próbára tenni a szerencséjét, de inkább égjen a pokol tüzében, mint hogy hagyja, hogy Tipu aknája véres cafatokká tépje a bajtársait! Elrohant egy bezárt aranymívesboltocska előtt, és fél szemmel mintha megpillantott volna odabenn egy fegyveres férfit. Nyilván azért küldték, hogy a boltban elrejtett vagyonra vigyázzon. – Várj meg idekinn! – szólt oda Lawfordnak, aztán a vállára kapta a puskát, és visszaszaladt. Ellökött az útjából egy fel– alá kódorgó tehenet, és beugrott az aranymívesboltba. – Hogy telt eddig a nap? – kérdezte udvariasan az őrtől, aki nem értett egy szót sem angolul, csak gyanakodva nézte. Még akkor is gyanakodva bámult, mikor Sharpe bal ökle már a gyomorszájába csapódott. Felnyögött, de ekkor a brit katona jobb ökle először eltörte az orrnyergét, és már nem nagyon tudott ellenállni, mikor Sharpe elvette tőle a puskát és a töltényeket. Sharpe a biztonság

kedvéért egyszer még tarkón is csapta áldozatát a puskatussal, aztán visszasietett az utcára. – Egy puska, uram, mocskos, mint a fene, de attól még lőni lehet vele! És töltények is vannak hozzá! Lawford alaposabban megvizsgálta a puskát, hogy lássa, meg van– e töltve. – És egészen pontosan mi a terve, Sharpe? – kérdezte aztán a hadnagy. – Nem tudom, uram! Amíg nem értünk oda, nem tudom! – Az aknához megy? – Úgy bizony, uram! – Nyilván őrök is lesznek odalenn! – Alighanem! – És mi csak ketten vagyunk! – Kettőig még el tudok számolni, uram! – vigyorodott el Sharpe. – Az olvasással vannak gondjaim! De lassan már a betűkkel is kezdek megbirkózni, nem? – Egyre jobban olvas – válaszolta Lawford. Alighanem éppolyan jól, gondolta a hadnagy, mint a legtöbb hétéves, de ennek ellenére örömmel töltötte el, mikor látta, hogy Sharpe mennyire élvezi a tanulást, akkor is, ha nem tudott mást olvasgatni, csak egyetlenegy agyongyűrött kis oldalt a Jelenések Könyvéből, amiben csak úgy hemzsegtek a titokzatos szörnyetegek, akik a szemükre borították szárnyukat, és egyéb érthetetlen dolgokat műveltek. – Kerítek magának pár érdekesebb könyvet is, ha egyszer kijutottunk innen! – ígérte Lawford. – Az tetszene, uram! – jegyezte meg Sharpe, aztán átszaladt egy kereszteződésen. Az utcák teljesen kiürültek, amint a lakosság hírét vette, hogy most már bármikor megrohamozhatják a várost, de ennek ellenére szinte mozdulni sem lehetett az úton– útfélen elhagyott kordéktól. Kóbor kutyák ugattak fel, ahogy a két férfi dél felé sietett, de alig volt pár ember, aki észrevehette volna, hogy merre mennek. – Nohát, uram, itt az az istenverte válasz is a kérdésére – mondta végre Sharpe. Az utcáról befutott egy aprócska kis térre, és most visszaugrott az árnyékok közé. Lawford kikukucskált a sarkon, és látta, hogy a kis terecske szinte dugig van taligákkal, és hogy a taligák mind roskadásig vannak pakolva rakétával. – Amondó volnék, hogy azért hozták ide őket, hogy könnyebben fel lehessen vinni a falra – jegyezte meg Sharpe – , mert odafenn már annyi van, hogy a maradékot idelenn kell tárolniuk, ha nem akarnak hasra esni benne! Mi pedig, uram, most fogjuk az egyik talicskát, lemegyünk a következő utcán, és tartunk magunknak egy külön bejáratú kis tűzijátékestet! – De lesznek ott őrök is! – Még szép, hogy lesznek! – Már úgy értem, hogy a rakétástaligák mellett, Sharpe!

– Ó, azok mit sem érnek – vetette oda Sharpe megvetően. – Ha azok a fickók valóban hasznavehetőek volnának, odafenn tolonga– nának a falakon! Nem lehet többről szó, mint pár rokkant öregemberről! Nevetséges! Csak rájuk kell üvöltenünk, és már meg is adják magukat! Készen áll, uram? Lawford a társa arcába nézett. – Maga ezt élvezi, nem, Sharpe? – Még szép, hogy élvezem, uram! Miért, maga nem? – Én halálra vagyok rémülve – vallotta be Lawford. Sharpe elmosolyodott. – Ha már végeztünk vele, akkor nem lesz, uram! Akkor már minden rendben lesz! Csak viselkedjen úgy, mintha a magáé lenne ez az egész szemétkupac! A tiszteknek igazán jónak kellene ebben lenniük, nem? Úgyhogy én majd elkapom az egyik taligát, maga pedig nekiáll ordibálni az őrökkel. Mondja nekik, hogy Gudin küldött minket! Menjünk már, uram, ne vesztegessük tovább az időt! Viselkedjen csak úgy, mintha a magáé lenne az egész világ! Sharpe magabiztosan kilépett a napfényre, a puskája a vállán hintázott, és Lawford is követte. – Nem árulja el senkinek, ugye, hogy beismertem, félek? – kérdezte a hadnagy. – Dehogyis, uram! Azt hiszi, hogy én egy cseppet sem ijedtem meg? Jézusom, kis híján összerondítottam magam, mikor az a randa dög tigris nekem ugrott! Soha nem láttam még semmit sem, ami ilyen gyors lett volna! De nem hagyhattam, hogy az a szemétláda Hakeswill ijedtnek lásson! Hé, te ott! Te felelsz ezekért a rakétákért? – ordított rá Sharpe parancsolóan az egyik kordé mellett kuporgó férfira. – Mozdítsd meg azt a mocskos valagadat, szükségem van egy taligára! A fickó felugrott, mikor Sharpe megrántotta az egyik taliga nyelét. Talán ha ötven rakéta lehetett a kordén – ennyi bőven elég volt Sharpe tervéhez. Két másik fickó tiltakozva kezdett el kiabálni Sharpe– nak, de Lawford leintette őket. – Gudin ezredes küldött minket – mondta a hadnagy. – Gudin ezredes, megértették? – Lawford Sharpe nyomába szegődött, és megindultak a térről délre vezető kis utcán. – Azok ketten utánunk eredtek – jegyezte meg idegesen. – Ordítson csak rájuk, uram! Végtére is tiszt! – Vissza! – kiáltott rá Lawford a két indiaira. – Tegyék a dolgukat! Takarodjanak vissza a helyükre! Most rögtön! Tegyék, amit mondtam, az istennyilát már! Menjenek! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán vidáman felkuncogott. – Az ég szerelmére, Sharpe, működött! – Ha velünk működik, velük is működnie kell – jegyezte meg Sharpe. Befordult a kis utcán, és meglátta a nagy hindu templom magasba törő, festett szobrait. Most már tudta, hol lehetnek, és tudta, hogy az aknához vezető kis sikátor is csak pár lépésnyire van. Tele lesz őrökkel, de most már Sharpe

rendelkezésére is külön kis fegyvertár állt. – Ha nincs támadás, mi sem tehetünk semmit – jegyezte meg Lawford. – Ezt én is tudom, uram! – Akkor mit csináljunk, ha mégsem rohamoznak? – Elbújunk, uram! – De hát hol, az ég szerelmére? – Lali befogad majd minket, uram! Emlékszik Lalira, ugye, uram? Lawford elvörösödött, ahogy eszébe jutott, miképp is mutatták be a széringapatami bordélyok világának. – Komolyan azt hiszi, hogy elrejtene minket? – Nagyon édesnek tartja magát, uram! – vigyorodott el Sharpe. – Találkoztam vele párszor azóta, hogy először náluk jártunk, uram, és mindig megkérdezte, mi van magával! Azt hiszem, hogy teljesen meghódította a kislányt! – Az isten szerelmére, Sharpe, ugye nem mondja el senkinek? – Én, uram? – Sharpe úgy tett, mint akit már a puszta ötlet is egészen megdöbbent. – Egy szót sem szólok róla, uram! Aztán hirtelen, valahol a távolban megszólalt egy trombita, de a hangját remegősre, vékonyra torzította a messzeség és a falak. És mintha a teremtett világ minden egyes ágyúja egyszerre kezdett volna lőni. Baird felkapaszkodott az árok falán, átmászott a homokzsákokon, és az emberei felé fordult. – Most, bátor honfitársaim – kiáltott fel erős skót akcentussal, és a város felé mutatott a kardjával – , kövessetek, és mutassátok meg, hogy méltók vagytok a brit katona címére! A „Reménytelenek” már el is indultak. Amint Baird kimászott az árokból, a két „Reménytelen” csapat hetvenhat embere felugrált a zsákokra, és futva nekiindultak a városnak. Átgázoltak a kisebb fo– lyóágon, és nekiindultak a szélesebb vízszalagnak. A levegő szinte remegett körülöttük, akkora zaj robbant ki. Minden egyes ágyú egyszerre kezdett el lőni, szinte ugyanabban a pillanatban, és a rés alatti törmelékhalom szinte forrongott, ahogy por és kőszilánkok csaptak fel körülötte, miközben az ágyúk fülsiketítő robaját csak megsokszorozta a falakról visszaverődő visszhang. A brit zászlók szétterültek a szélben, ahogy az elöl rohanók a Cauvery déli ágába toccsantak. Az első ellenséges golyók is elkezdték szántani a vizet, de a „Reménytelenek” mintha észre sem vették volna, hogy lövik őket. Torkukszakadtából ordítottak rohanás közben, és igyekeztek megelőzni egymást, hogy ők legyenek az elsők, akik felérnek a falra. – Tűz! – kiáltotta el magát Tipu, és a város falait egy pillanatra mintha tűz és füst koronázta volna, ahogy a több ezer puska egyszerre okádta az ólmot a Cauveryben gázoló ellenségre, és ki, az árkok felé. Rakéták szálltak le sziszegve a falról, lángfarkuk vadul csapkodott ide– oda, ahogy egymásba gabalyodtak a

forró levegőben. A trombita még mindig rikoltozott. A védők puskatüze folyamatosan ropogott, hiszen a katonák egyszerűen csak eldobták a fegyvert, és felkaptak egy másik, már töltött puskát, és a város falait körülvevő füstfelhőbe lőttek. A puskák hangja olyan volt, mintha valahol egy óriási nagy tüzet raktak volna, és azon ropognának a száraz ágak, a folyó szinte forrni tűnt a folyamatos golyózáporban, és pár vöröskabátos és szipoj úgy dobálta magát a habokban, mintha épp megfulladna, vagy elvérezne. – Gyerünk! – harsant fel Graham őrmester hangja, miközben az őrmester átbotorkált a téglafal maradványain, amivel nemrég még a bepumpált vizet tartották fogva a sáncok mögött. Egy lábnyi sáros víz még mindig ott lötyögött az árok alján, de Graham úgy siklott át fölötte, mintha szárnya volna. Egy golyó szakította át a baljában lengetett zászlót. – Gyerünk, ti mocskos barmok! – ordította az őrmester. Most már a résre felvezető törmelékhalmaz alsó részén járt, és az egész világ csak robajlásokból, sivításból, füstből, és ide– oda csapkodó golyóból állt. Nagyon összeszűkült a mindenség, mintha csak a felette emelkedő lejtő tüzes és füstös poklából állt volna. Nem látta az ellenséget, hiszen a fölötte állókat teljesen elrejtette a tulajdon puskájuk füstje, de a belső falon álló védők, akik egyenesen ráláttak a rés nyílására, észrevették, ahogy egy vöröskabátos felkapaszkodik a romokon, és azonnal tüzet nyitottak. Graham mögött egy férfi térdre rogyott, és a torkából vér bugyborékolt elő. Egy másiknak szétzúzta a térdét a golyó, és a katona arcra esett. Graham elérte a romhalom tetejét. A valódi célja a tőle balra lévő falszakasz volt, de már a romhalmaz csúcsára érni is diadalmas érzés volt, és mélyen a kődarabok és a por közé lökte a zászlót. – Mostantól Graham hadnagy! – kiáltotta, és ebben a pillanatban elkapta egy golyó, és hátralökte az emberei közé. Tipu saját önkéntesei ebben a pillanatban csaptak le. Hatvan férfi rontott elő a törmelékkupac mögül, és szablyákkal, puskákkal estek neki a „Reménytelen Vállalkozás” embereinek, amint a romhalmaz tetejére értek. Tipu legjobbjai voltak, az uralkodó tigrisei, Allah harcosai, akiknek ünnepi helyet ígértek a paradicsomban, ha a pogányok elleni harcban esnek el, és üdvrivalgással vetették magukat az ellenségre. Felfelé mászva lőttek egy sortüzet, aztán ledobták a puskájukat, és fényesen villogó, görbe kardjukkal rohamozták meg az ellenséget. A britek puskatussal hárították a kardcsapásokat, a tigriscsíkos egyenruhás katonák karddal védték ki a bajonettek halálos döfését. Emberek káromkodtak és öltek, átkozódtak és estek el. Volt, aki már puszta kézzel és lábbal küzdött, karmoltak és haraptak, birkóztak a poros, köves lejtő tetején. Egy bengáli szipoj felkapta az egyik elesett ellenfél görbe kardját, és utat vágott magának az északi falra vezető törmelékek szélére. Egy majszuri önkéntes felé vágott, a szipoj ösztönösen hárította az ütést, aztán olyan erősen csapott rá ellenfele rézsisakjára, hogy a kard kettéhasította a városvédő sisakját, és megakadt a koponyacsontban. A bengáli benne hagyta, és olyannyira elragadta a csata láza, hogy fel sem tűnt neki, hogy nincs fegyvere, hanem

puszta kézzel próbált meg felkapaszkodni a falra, hogy úgy támadja meg a mellvéden várakozó védőket. Egy fentről érkezett puskalövés leterítette, és megcsúszott, legurult, és haldokolva, vérezve hevert a sebesült Graham őrmester mellett. Baird még mindig a folyó nyugati partján maradt. Nem az volt a feladata, hogy ő is meghaljon a „Reménytelen Vállalkozás” legénységével, hanem hogy felvezesse a főerőt a két önkéntes csapat által megtisztított ösvényen. A főerő pedig most már két oszlopba fejlődött, és készen állt. – Előre! – ordított fel Baird, és nekivezette az ikeremberkígyókat a folyónak. A földet kicsipkézték a városfalról érkező golyók, mintha láthatatlan jégeső vert volna körülöttük tönkre mindent. A hátuk mögött a dobosok rohamot doboltak, és az utászok vesszőnyalábokkal és létrákkal megrakodva kísérték a rohamozó csapatokat. Rakéták sivítottak el Baird feje fölött, a farkuk füstcsóvákat húzott a folyó fölé. Az emberek kéz a kézben segítették fel egymást a résre, és a város falai tüzet okádtak a vaskos füstgyűrű mögül. A pokol jött el Széringapatamba, és Baird egyenesen a leglángo– lóbb bugyra felé sietett. – Jézus Krisztus! – káromkodott Sharpe, mert már hallotta, hogyan erősödik egyre a csatazaj a nyugati falak mögött. Odakinn emberek haltak meg. Emberek rohamozták épp a városfalon ütött rést, és Tipu aknája ott vár rájuk, a rés mögött, a többtonnányi lőpor hozzáértőén be van már falazva a hosszú alagútba, és csak arra vár, hogy minél több embert semmisíthessen meg. Megállt a lőporral megtömött, régi kapuhoz vezető sikátor sarkán. Bepislogott a kis utcácskába, és látta, hogy Rothiére őrmester és két francia őrködik odakinn Gudin zászlóaljából. Mindhárman egy hordó mellett álltak, és a belső falra néztek fel, és az európaiak körül egy fél tucat jetti állt őrséget, mindegyiküknél puska és kard volt. Sharpe visszaugrott a fal mögé, és megfújdogálta a puskája serpenyőjét. – Csak kilenc vagy tíz mocsok áll odalenn – mondta Lawford– nak – , úgyhogy gyerünk, küldjük a pokolra őket! A rakéták orral a taliga vége felé voltak felpakolva, hosszú bam– buszrúdjaik a taliga nyele felé álltak. Sharpe a taliga elé lépett, és megragadta az elefántokkal és istenségekkel telefestett, vékony lapokat, és letépte. Könnyedén lejöttek, a szögek szinte kiolvadtak a kordé oldalából. Sharpe az utolsó faszilánkokat is leszedegette, úgyhogy a halálos rakománynak már semmi sem állhatta útját, aztán megfordította az egész taligát, úgy, hogy a rakéták hegyei most már a kis sikátor felé mutassanak, bár arra azért odafigyelt, hogy a kordé és a rakománya még mindig takarásban legyenek az odalenn várakozó katonák előtt. Lawford nem szólt egy szót sem, csak nézte, ahogy Sharpe letépi a gyújtópapírt az egyik rakétáról. A közlegény kis tölcsért csavart a papírból, és a puska üres závárzatába fogta, kibiztosította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. A lőporral átitatott papír azonnal szikrát fogott, és égni kezdett.

Sharpe eldobta a puskát, és elkezdte meggyújtani a legfelső sor rakéta gyújtózsinórjait. A kezében vadul égett a papír, de legalább nyolc rakétát begyújtott vele, mielőtt kénytelen lett volna újabb gyújtást letépni, és azzal folytatni a munkát. Meglehetősen nehézkes volt benyúlkálnia a bambuszrudak közé, de még tízet meggyújtott, miközben az első rakéták halkan szikráztak és pattogtak a füle mellett. Lawford, látván, hogy Sharpe mit csinál, előszedte a megmaradt lapot a Bibliájából, összecsavarta, és ő is nekiállt begyújtani a maradék rakétákat. Ekkor az első rakéta hirtelen tüzet fogott, felköhögött, és füstcsomót lövellt magából, mire Sharpe azonnal felkapta a taliga nyelét, és úgy fordította a kis kordét, hogy a rakománya a sikátor végére mutasson. Mellé kuporodott, a sikátorban álló katonák elől elrejtette az épület sarka, és maga felé húzta a puskáját. A puskával felemelte kissé a taliga nyelét, hogy a kordé és a rakéták vízszintesen álljanak. Az első rakéta megrázkódott, és elsivított előre. A második egy másodperccel később követte, és egy pillanat múlva már az egész kordé ugrált és rázkódott, ahogy a begyújtott rakéták egymás után szökkentek le róla. Egy puskagolyó fúródott a kordéba, egy másik kis porfelhőt kapott le az épület sarkáról, de utána már nem jött több lövés, csak kétségbeesett, riadt ordítások hallatszottak, miközben a rakéták visítva végigszáguldottak a sikátor keskeny falai között. A rakéták egy részének szilárd töltet lapult a hegyében, másokban kis adag robbanópor rejlett, és azok most egymás után szétrobbantak. Valaki felsikoltott. Újabb rakéták robbantak fel, a robbanások hangja megtöltötte a kis utcát, és a lövedékek hosszú bambuszfarka tűz– és füstcsóvákkal borította be a szűk teret. Sharpe kivárt, amíg az utolsó rakéta el nem szállt a kordéról. – Most jön a neheze – figyelmeztette Lawfordot. Összerakta a puskáját, megtöltötte, aztán felkapta a taligát, és maga előtt tolta le a sikátoron. Legalább harminc rakéta felrobbant, és a sikátor úgy nézett ki, mint a pokol egy különösen barátságtalan bugyra. Mindenütt füst terjengett, és néhol még lángolt egyik– másik rakéta vége. Volt, amelyik őrülten forgott maga körül, miközben a kiégett rakéták forró fémhüvelyei fényesen lobogtak a füstködben. Sharpe berontott a káoszba, és remélte, hogy a félig megrakott kordé némileg felfogja majd az esetleges támadásokat, feltéve persze, hogy bárki életben van még a sikátorban. Lawford vele együtt rohamozott. Legalább négy ember még mindig talpon volt, egy ötödik pedig egy kapunyílásba húzódva vészelte át a robbanásokat, de mindegyiküket összezavarta a rakéták hirtelen jött káosza, és félig megvakította a vastag füstfelhő. Sharpe még egyszer meglökte a kordét, és a megrakott taliga hangosan csattogva a négy katona közé vágódott. Az egyik jetti meglátta a kordét, és félreugrott, aztán kivont szablyával Sharpe– nak rontott, de Lawford lelőtte a puskájával, és olyan szépen, tisztán torkon lőtte Tipu emberét, mintha csak a bokrokból felrebbenő fácánra vadászott volna. ***

A kordé elkapott két álló embert, és mind a ketten arrébb tántorodtak. Sharpe az egyiknek a fejére lépett, a másikat ágyékon rúgta. A puskatussal tarkón csapta az egyik franciát, aztán a puska hegyével gyomron kapta az egyik jettit, aztán, ahogy az lassan összegörnyedt, a puskacsővel arcon vágta. Ajetti felsikoltott, és eltántorgott, a két kezét szorosan az egyik szemére szorította. Lawford felkapott egy gazdátlanul maradt kardot, és vadul átvágta egy másik jetti nyakát, és olyannyira elkapta a csata heve, hogy egy pillanatnyi undort sem érzett, ahogy a férfi kiomló vére hevesen sziszegve egy rakéta forró hüvelyére fröccsent, és elpárolgott. Rothiére őrmester a földön hevert, az egyik lábát eltörte egy nekicsapódó rakéta, de mégis felemelte a puskáját, és célba vette Lawfordot, aztán meghallotta, hogy Sharpe a hátába került, és kétségbeesetten megpróbált megfordulni. Sharpe azonban közel volt, és túlságosan is gyorsan mozgott. Egyetlen hatalmas puskacsapással leterítette az őrmestert. Érezte, ahogy a puskatus bezúzta a francia katona koponyáját. A fegyver még mindig meg volt töltve, úgyhogy Sharpe hirtelen megfordította, és morogva, kihívóan kiáltott a fojtó, mindent ellepő füstbe. Most már nem látott sehol sem veszélyforrást, csak sebesülteket, halottakat, és kiégett, kicsit még szikrázó rakétahüvelyeket. Az akna gyújtózsinórja a porban kígyózott, de valamiféle csoda folytán eddig még nem kapott szikrát, és élettelenül hevert egy felfordult hordó mellett, amiben Rothiére őrmester a forró gyújtópálcát tartotta. Sharpe megindult a hordó felé, aztán halk kattanást hallott, ahogy valaki kibiztosít egy pisztolyt. – Ez bőven elég lesz, Sharpe – szólalt meg Gudin ezredes. Sharpe háta mögött állt. Az ezredes Tipu jelzését várta a belső falon, a kaputorony mellett, de leugrott az egyik háztetőre, és onnan a sikátorba, mikor meglátta a felfordulást, most pedig már célba is vette Sharpe– ot. Lawford vagy fél tucat lépésnyire állt tőlük, szablyával a kezében, de túl messze volt. – Tegye le azt a puskát, Sharpe! – mondta Gudin ezredes nyugodtan. Sharpe megfordult, és a puskát a csípőjéhez szorította. Az ezredes csak három– négy lépésnyire lehetett tőle. – Tegye le a pisztolyt, uram! – mondta Sharpe. Az ezredes arcán halvány szánakozás suhant át, és kiegyenesítette a karját, hogy jobban célba vehesse Sharpe– ot. Sharpe azonnal lőtt, amint észrevette ezt az aprócska mozdulatot, és bár nem célzott sehova sem a puskájával, és csípőből lőtt, a golyó az ezredes vállába fúródott, és Gudin fegyvertartó karja a levegőbe lendült. – Sajnálom, uram! – mondta Sharpe, és odarohant az egyik, még halványan pislákoló rakétához. Az aprócska lánggal égő rakétamaradványt a gyújtózsinórhoz vitte, aztán megállt, és hallgatózott. Hallotta az ágyúk folyamatos dübörgését, és tudta, hogy ezek csak Tipu fegyverei lehetnek, mert

egyetlen brit tüzér sem merne most már lőni, attól tartva, hogy netán a rohamozó katonák közé érkezik a golyó. Hallotta a puskaropogást is, de még nem hallotta a résbe özönlő katonák harsány, torokból felszakadó ordítását. Alighanem még csak a „Reménytelenek” küzdenek odafenn, és ez azt jelenti, hogy a két fal közti résen még nem lehetnek benn a brit katonák. Lehajolt, és hozzáérintette a gyengécske lángot a gyújtózsinórhoz, de Lawford félrelökte a karját. Sharpe felnézett a hadnagyra. – Uram? – Azt hiszem, a legjobb lenne hagyni ezt az aknát, Sharpe! Az embereink már túl közel lehetnek! Sharpe még mindig nem tette le a halványan pislákoló csövet. – Akkor csak mi ketten, uram? – Hogy érti, hogy mi ketten, Sharpe? – nézett rá Lawford értetlenül. – Öt perc múlva, uram, mikor Tipu elkezd azon gondolkozni, hogy miért nem robbant még fel a drágalátos kis tűzijátéka, és ide– küld egy tucat gazembert, hogy megnézzék, mi történt. Csak mi ketten? Csak mi ketten tartóztatjuk majd föl azokat a senkiháziakat? Lawford habozott. – Nem tudom – mondta aztán elbizonytalanodva. – Én viszont tudom, uram! – mondta Sharpe, és a gyújtózsinórhoz nyomta az égő rakétamaradványt, és a zsinór azonnal szikrázni és pattogni kezdett, és a lángocska végigfutott a lőporba áztatott kötélen. Gudin megpróbálta eltaposni a csizmájával, de Sharpe nagy tiszteletlenül arrébb lökte a francia tisztet. – Súlyosan megsérült, uram? – kérdezte aztán Gudintől. – Eltört a kulcscsontom, Sharpe. – Gudin úgy nézett rá, mint aki mindjárt elsírja magát, bár persze nem fájdalmában, hanem mert kudarcot vallott kötelessége teljesítése közben. – Nem kételkedem benne, hogy Venkatesh doktor gond nélkül meggyógyítja! Hogyan szabadultak ki? – Megöltem a tigrist, uram, meg még párat azokból a gazember jettikből is! Gudin szomorúan elmosolyodott. – Tipunak meg kellett volna magát öletnie, mikor még volt rá esélye! – Mindannyian hibázhatunk, uram – mondta Sharpe, és elnézte, ahogy a láng átterjed a régi kapu belsejébe emelt kőakadály túloldalára is. – Azt hiszem, jobb lenne, ha magát is fedezékbe vinnénk, uram – mondta aztán, és a tiltakozó Gudint behúzta egy kapualjba, ahol már Lawford is ott kuporgott. A füst lassan megritkult a sikátorban. A sebesült jetti még mindig vakon kúszott a túlsó fal mentén, egy másik hányt, és Rothiére őrmester öntudatlanul nyöszörgött. Az őrmester orrlyukából vér szivárgott, és a tarkója sötétlett a kiömlött vértől. – Úgy vélem, hogy most lett őrmester, Sharpe – jegyezte meg Lawford. Sharpe elmosolyodott. – Magam is úgy gondolom! – Ügyes volt, Sharpe őrmester! – nyújtott neki kezet Lawford. – Szép

munkát végzett! Sharpe megrázta a hadnagy kezét. – De még nem végeztem a munkával, uram! – Még nem végzett? – nézett rá Lawford. – Az ég szerelmére, mit tervez még mára, katona? De Lawford sosem hallhatta meg, mit válaszol neki Sharpe őrmester, mert ebben a pillanatban felrobbant az akna. Tizenegyedik fejezet

Tippu hadmérnökei jó munkát végeztek. A robbanás ereje nem csak és kizárólag északra tört ki, de túlnyomórészt mégis sikerült arra irányítaniuk, és már ez is elképesztő pusztítást végzett. A robbanás teljesen megtisztította a két fal közti területet, azt a részt, ahol az akna felrobbantásakor csak úgy hemzsegniük kellett volna a brit katonáknak. Sharpe, aki a kapualjból kipislogva nézte végig a robbanást, először úgy látta, mintha a zömök kaputorony darabjaira hullott volna. Nem törmelékké és porrá omlott, hanem alkotóelemeire, mert először a bevakolt kőépítmény csak kidudorodott a fellobbanó tűz szörnyű nyomása alatt, aztán hatalmas gránittömbökre esett szét. Minden egyes széttáruló résből por tört elő, a kőtömbök a malter mellett engedték el egymást, és aztán Sharpe már nem is látott többet az összeomlófélben levő toronyból, mert hirtelen mindent beterített a por, a füst, a láng és a hang. Hátraugrott a menedékbe, s a karjával fedte el a fejét alig egy pillanattal azután, hogy látta, hogy a por korbácsként suhint végig a sikátoron, ahogy a robbanásnál kiszökő levegő menekült a mögötte száguldó lángvihar elől. A robajlás mintha örökké tartott volna. Először csak a lőporrobbanás egyre hangosabb moraja dübörgött, aztán a szétpattanó kövek fülsiketítő csikorgása indult meg, majd a lepattogó tömbök csapódtak be mindenhová, és a kisebb kőszilánkok repültek szét hangos sivításokkal. Átörvénylettek az egész város felett, és utána már csak Sharpe füle csengett jó darabig, de még így is hallotta, hogy a trombita rekedtes rikoltozásán és a rohamra indult csapatok rival– gásán túl a tűz– és kőviharba került emberek ordítanak, sikoltanak mindenütt. Utána mintha szél süvített volna végig a városon, valami természetellenes, nagy forgatag, és lekapta a tetőkről a zsúpfedelet, leszaggatta a cserepeket, és kis portölcséreket kavart a kihalt utcákon még a robbanástól negyed mérföldre is. A kaputoronyhoz legközelebbi falakon álló emberek semmit sem láttak, legfeljebb csak egy fényes villanást, ami kioltotta az életüket, mert a robbanás Tipu minden emberét lesöpörte a réstől délre eső falszakaszon. A fal ugyan sértetlen maradt, még a kaputorony mögött is, mert ott a lefalazott kapualagút

külső része robbant ki, akárcsak valami dugó, és a fal tövéből előre kicsapó, hatalmas, füstös lángnyelvet biztonságosan elvezette az erős alagút fala, de a régi kapu feletti, szögletes tornyot szétvetette a robbanás. Tégla– és kődarabok íveltek fel és kifelé, és közvetlenül a város felé rohanó ellenség előtt csapódtak a folyóba. Más kődarabok a városra estek. A hangvihar lassan elült. Sharpe füle is egyre kevésbé csengett, míg végre már azt is meghallotta, hogy valahol a közelben egy ember nyöszörög halálfélelmében. Ismét kinézett a kapualjból, és látta, hogy a robbanás holtat és sebesültet egyaránt kisöpört a sikátorból. A kordénak sem volt nyoma. Sehol nem volt semmi, csak törött kődarabok, égő nádkötegek és elkent vérfoltok. A réstől északra, ahol a lángnyelv és a robbanás kevesebb kárt tett a harcolókban, mert nem voltak hozzá olyan közel, a védők megzavarodtak a nagy zajtól. Arany, skarlát és zöld selyemzászlóik teljesen kifeszültek a robbanás szelében, míg a katonák a fejükre kapott kézzel kuporodtak le a leállásokban, vagy úgy tántorogtak, mint a részegek. Tipu önkéntesei, akik maguk jelentkeztek, hogy tartják a rést, amíg lehet, az utolsó szálig elpusztultak a robbanásban, mert a fal belső oldalán voltak, és semmi sem védte meg őket a kirobbanó fal erejétől, míg a „Reménytelenek” túlélői, akiket Tipu embereinek első rohama hátravetett, túlnyomórészt megbújhattak a leomlott fal külső oldalán feltornyozódott romhalmaz mögött. A ledőlt falszakasz felett örvénylő porfelhő függött. Hatalmas, forró füstfelhő gomolygott a falak fölött, de a rés maga ebben a pillanatban teljesen védtelen volt. Tipu emberei, akinek a két veszedelmes falszakaszt kellett volna őrizniük, vagy meghaltak a robbanásban, vagy úgy összezavarodtak, hogy képtelenek voltak felvenni a harcot, míg a belső falon állók lebuktak, és igyekeztek meghúzni magukat, miközben végigcsapott rajtuk a mindent megrázó robaj, forróság és füst, és csak úgy zuhogott rájuk a por. A többségük a robbanás után is lent maradt, mert a hirtelen támadt csendtől még jobban megrémültek, mint a robbanástól. – Most, fiúk, gyerünk, rohamra! – kiáltott fel valaki a résben, és a két „Reménytelen Vállakozás” csapat túlélői nekiálltak felkapaszkodni a falakra a leomlott törmelékeken és kődarabokon. Mindenütt füst volt, és fuldokolva köhögtek, ahogy lassan leülepedett és a torkukra tapadt a por, és vörös kabátjuk egészen kifehéredett az apróra robbant törmelék– esőben, de olyan katonákról volt itt szó, akik a háború legrosszabbjára készültek fel, akik vállalták, hogy lerohannak egy falrést, és úgy megacélozták a lelkület, hogy a hideg elszánás mögött szinte el sem jutott a tudatukig, hogy miféle szörnyűségnek voltak is a tanúi az elmúlt pár percben, csak azt tudták, hogy fel kell mászniuk a falra, és meg kell ölniük az ellenséget. Akik dél felé indultak, üres falszakaszt találtak maguk előtt, de akik északra mentek, azok is csak pár teljesen összezavarodott, harcképtelen védőbe botlottak. Az előre küldött vöröskabátosok és szipojok nem számítottak arra, hogy nekik bárki is megkegyelmezne a roham során, úgyhogy ők sem voltak kíméletesebbek az ellenséggel, és azonnal nekiálltak a

mészárlásnak. – Disznóölés van, fiúk! – kiáltott fel az egyik káplár. A bajonettjét mélyen beledöfte egy halálra rémülten pislogó helyibe, aztán úgy szabadította ki a pengét, hogy a holttestet lerázta a fal belső oldalára. A bajtársai elviharzottak mellette, és a vérüket szinte forrásig hevítette a félelmetes tudat, hogy ők az első brit katonák az ellenséges erődben. Most, hogy már fenn voltak a mellvédeken, úgy öltek, mint akiket valami démoni erő hajt, és az ellenség vérének folyamába fojtották minden rettegésüket. Baird még akkor is a folyó nyugati partján volt, mikor bekövetkezett a robbanás, és egy pillanatra szinte megdermedt az iszonyattól, mikor a hatalmas robaj szétterült a város fölött. Egy rettenetes pillanatra azt hitte, hogy az egész város megsemmisül a szeme láttára, minden ház és templom és palota romba dől, de azért csak ment tovább, sőt még meg is gyorsította a lépteit, hogy mihamarabb a folyó fő ágán gázolhasson át, pedig még ott záporzott körülötte a törmelék. Átlábalt a sekély részeken, körülötte csak úgy tajtékzott a víz a belezuhogó kődaraboktól, és a tábornok érthetetlenül ordítozott, és vitte előre hatalmas pallosát, hogy megfürdethesse az ellenség vérében, az ellenségében, aminek egykor foglya volt. A rést takaró porfelhőt felkapta a szél, kicsit északra söpörte, és Baird látta, hogy a két „Reménytelen” csapat már a falakon van. Látta, hogy néhány vörös kabát, bár most már furcsán fehérre festve, de megindul északra, aztán azt is látta, hogy az ellenség sűrű, tömött sorokban indul meg a déli bástya felől, hogy átvegyék a robbanásban meghalt déli védők helyét. Az erősítés hatalmas, bugyborékoló, fehéres– szürke füstfelhő előtt rohant fel, melynek az alját halvány lángok nyaldosták még mindig. Baird úgy vélte, hogy a robbanás csak Tipu rettegett aknája lehetett, de a kitörés felett érzett iszonyata diadallá változott, mikor ráébredt, hogy az akna túl korán robbant fel, és ahelyett hogy lemészárolta volna az embereit, csak megnyitotta előttük a várost. De azt is azonnal felmérte, hogy az ellenség lassan felocsúdik a rémálomszerű robbanásból, és előre– küldi a tartalékait, hogy megállítsa a rohamot, úgyhogy Baird sietve átkelt a folyón, átvágott a szétvetett védőfal romjain, és felmászott az élénkvörösen csillogó, friss vércsíkokkal összekent törmelékhalom tetejére. Délre indult, hogy segítsen megállítani az ottani „Reménytelennek” az ellenség erősítésének támadását. Baird mögött a kétoszlopnyi rohamozó katona is átlábalt a folyón. Mindegyik oszlopban háromezer ember volt, és az volt a feladatuk, hogy a falakon menjenek körbe a város teljes szélességében, és foglalják el Széringapatam egész külső védelmi rendszerét, minden bástyát, tornyot és kaput, de Tipu emberei most már lassan visszanyerték az eszméletüket, és végre szembeszálltak a beözönlő hódítókkal. Puskák tüzeltek a falról, az eddig rejtett ágyúkat is előregördítették, és rakéták szálltak fel sivítva mindenhonnan. Gránátok és ágyúgolyók vágtak a két menetoszlopra, és a robbanó lövedékek hatalmas, fehér vízoszlopokat kavartak, ahol csak a folyóba csapódtak. Szipojok és vöröskabátosok estek el. Néhányan biztonságos helyre próbáltak úszni,

másokat elsodort a víz, a kevésbé szerencséseket pedig a folyón átkelő bajtársaik csizmája taposta le. Mindkét oszlop feje felkapaszkodott a rés két oldalán a falakra. Az utászok a falaknak vetették a létráikat, és egyre gyorsabban, egyre többen özönlöttek fel a mellvédekre. És ott már megváltozott a harc. Most, hogy a külső fal keskeny szalagján álltak, meglassult a brit előrenyomulás, és Tipu emberei sortüzet sortűz után küldtek beléjük. A legpusztítóbb persze a belső falról érkező össztűz volt, mert ott Tipu embereit védte a mellvéd, míg a külső fal belsején álló briteket és indiai szövetségeseiket semmi sem védte a város felől érkező lövésektől. Elölről is lőtték őket, oldalról pedig folyamatosan csapódtak beléjük a golyók, de mégis mentek előre, hajtotta őket a harc vak tüze. Csak úgy élhették túl ezt a halálcsapdát, ha áttörtek az ellenségen, úgyhogy átléptek a halottak felett és lőttek, aztán lekuporodtak, és töltöttek, míg a mögöttük állók eléjük vágtak és lőttek. A sebesültek elestek, néhányan lezuhantak a belső árokba, és a hátuk mögött, a fehéren tajtékozó folyón át a két oszlop farka is felkígyózott Széringapatam falára, a harcba. A rést bevették, de a város még nem esett el. A szipojok és a vöröskabátosok talán ha százyardnyi falszakaszt foglaltak el a rés mindkét oldalán, de Tipu katonái keményen ellenálltak nekik, és Tipu maga vezette a védőket a rés északi oldalán. Tipu hangosan átkozta Gudint, amiért túl hamar robbantotta fel az aknát, és elvesztegette a robbanás rettenetes pusztító erejét, de most azzal próbálta meg felébreszteni a katonáiban a harci kedvet, hogy személyes példával jár előttük. Az első sorban állt a katonái mellett, míg mögötte egy sor szárnysegéd azzal volt elfoglalva, hogy ékkövekkel kirakott vadászkarabélyait töltötte. Egymás után adták Tipu– nak a karabélyokat, aki célzott és lőtt, és minden egyes alkalommal egy vöröskabátos elesett. Ahányszor csak egy ellenséges katona végigszaladt volna a falon, Tipu lelőtte, visszaadta a szárnysegédnek a karabélyt, elvett egy másikat, előrelépett a puskafüstben, és újra lőtt. Puskagolyók sivítottak mellette. Két szárnysegédje is megsebesült, és az oldalán harcoló katonák közül vagy egy tucat meghalt vagy megnyomorodott közben, de Tipu életét mintha varázslat óvta volna. Vértócsákba lépett, de egy cseppje sem tőle származott, és úgy tűnt, mintha nem lehetne megölni, mintha csak ölni tudna, úgyhogy ölt, hidegvérrel, elszántan, hősiesen védelmezve városát és álmát, hogy legyőzi ezeket a barbárokat, akik el akarják tőle ragadni tigrises trónusát. A falakon egyre vadabb volt a harc, ahogy egyre több ember mászott fel a mellvédekre. A vöröskabátos katonák kilábaltak a folyóból, és a tigriscsíkos egyenruhába bújt katonák pedig a városfal más részeiről özönlöttek át ide; a keskeny falszakasz, az alig öt lépés széles, magasba emelkedő kis kőpárkány megtelt emberekkel. És felettük ott köröztek a halált szimatoló, éhes keselyűk. Sharpe felkapott három eldobott puskát a sikátor végéből. Odáig röpítette őket a robbanás ereje. Megnézte, hogy az új fegyverek nem sérültek– e meg a

repülésben, megtöltötte azt a kettőt, amiben nem volt golyó, aztán visszament Lawfordhoz. – Maradjon az ezredessel, uram – javasolta – , és fordítsa vissza az egyenruháját, úgy vegye fel! A fiúk mindjárt idebenn lesznek! És ha már itt lesznek, akkor nyilván szeretné megkeresni Lalit, uram! Lawford elvörösödött. – Lalit? – Vigyázzon rá, uram! Megígértem a lánykának, hogy semmi baja nem eshet! – Megígérte? – kérdezte Lawford enyhén sértetten. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy vajon Sharpe mennyire ismerheti jól a lányt, aztán úgy döntött, hogy talán jobb, ha ezt nem kérdezi meg. – Természetesen vigyázni fogok rá! – mondta aztán a hadnagy még mindig fülig pirulva, majd észrevette, hogy Sharpe a saját tanácsa dacára sem fordította még vissza vörös egyenruháját. – És maga hova megy? – kérdezte Lawford. – Még van egy kis dolgom, uram! – válaszolta Sharpe homályosan. – És uram? Megköszönhetem, uram, a segítséget? Maga nélkül mindezt nem tudtam volna véghezvinni! – Sharpe nem volt hozzászokva, hogy valakinek ilyen őszintén mondjon köszönetet, úgyhogy kicsit esetlenül csinálta. – Nagyon bátor egy kurafi, hadnagy, igazán nagyon bátor! Lawfordnak természetellenesen jólesett ez a dicséret. Tudta, hogy meg kellene akadályoznia, hogy Sharpe a saját dolgára menjen, mert nem olyan volt a helyzet, hogy bárki emberfiának egyedül kellett volna kódorognia az utcákon, de Sharpe már el is tűnt. Lawford kifordította a kabátját, és átdugta a karját az ujjain. Gudin ott állt mellette, és a legyeket hessegette el, és azon gondolkozott, hogy vajon miért van az, hogy ezeket a dögöket még a por és a füst sem riasztja el. – Mit csinálnak majd velem, hadnagy? – kérdezte Lawfordtól. – Jól fognak bánni önnel, uram, ebben biztos lehet! Talán hazaküldik Franciaországba! – Az jó lenne – Gudin hirtelen ráébredt, hogy semmi másra sem vágyik, csak hogy már otthon legyen. – Ez a maguk Sharpe közlegénye... – kezdte. – Most már Sharpe őrmester, uram! – Akkor ez a maguk Sharpe őrmestere! Jó ember, hadnagy! – Igen, uram – válaszolta Lawford – , valóban az! – Ha megéri, még sokra viszi! – Ha megéri, uram, akkor valóban! – És ha a hadsereg is hagyja, tette hozzá Lawford gondolatban. – Vigyázzon rá, hadnagy – mondta Gudin. – A hadsereg nem csak a tisztekből áll, tudja, bár mi, tisztek néha szeretnénk azt hinni, hogy így van. Egy hadsereg sem jobb, mint a közkatonái, és ha jó közkatonákat talál az ember, vigyáznia kell rájuk! Ez a tisztek feladata! – Igen, uram – biccentett Lawford engedelmesen. Most már feltűntek a

falakról érkező, első menekültek a sikátor végében, a véres, tigriscsíkos tunikába öltözött katonák támolyogtak vagy sántikáltak menet közben. A harc folyamatos puskatűzzel, kiáltásokkal, sikolyokkal folyt, és már nem lehetett hátra sok idő, mielőtt az első gyilkos ostromlók kitörnek az utcákra is. Lawford egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy nem kellett volna– e elvennie Gudin kardját, aztán azon kezdett aggódni, hogy tényleg nem lett volna szabad hagynia, hogy Sharpe csak így elmenjen. Sharpe egyelőre még életben volt. Elgondolkozott rajta, hogy visszavegye a rendes oldalán a kabátját, de aztán úgy döntött, hogy egyelőre még nem érdemes feltűnést keltenie, bár a kabát mostanra már annyira szakadt volt és koszos, hogy egy cseppet sem emlékeztetett egyenruhára, úgyhogy végül csak a nyakában lógva hagyta a megkötött ujjú ruhadarabot, és északra rohant a városon át. Folyamatosan ropogtak a puskák, de a tűzharc zaján át is hallotta a kézitusába keveredett emberek állatias ordításait. Pár percen belül az egész városban el fog uralkodni a harc, és Sharpe úgy tervezte, hogy kihasználja ezt a kavarodást. Átrohant a kis téren, ahol még mindig ott várakoztak a rakétákkal megrakott kocsik, és elszaladt a belső palota mellett, ahol az egyik tigriscsíkos őr azt hitte, hogy Sharpe Tipu európai csapatából szökik éppen, és kihívóan ráüvöl– tött, de mire lövésre emelte volna a fegyverét, Sharpe már el is tűnt az egyik mellékutcában, és elveszett a palotától északra lévő sikátorok és hátsó udvarok kusza hálójában. Utat tört magának egy tömeg rettegő nő között, elment a gepárdketrecek mellett, és visszaért a börtönhöz. A három jetti holttestét alig lehetett látni a legyektől, és mögöttük még mindig tárva– nyitva állt a börtön ajtaja. Sharpe átrohant rajta, és leugrott a lépcsőn. A döglött tigris mellett ért földet. – Sharpie! – szaladt előre Hakeswill a rácsokhoz. – Visszajöttél, édes fiam! Tudtam, hogy visszajössz, tudtam! De mi történik odakinn, kölyök? Nem, ne, ezt ne! – Hakeswill meglátta, hogy Sharpe lekapja a válláról a puskát. – Mindig is kedveltelek, fiam! Lehet, hogy néha úgy tűnt, mintha túlságosan keményen bánnék veled, de csak a te hasznodra tettem azt is, Sharpie, csak hogy neked jobb legyen! Jó fiú vagy, mindig is az voltál! És derék katona! Ne! – Sharpe célzásra emelte a puskát. Sharpe elfordította Hakeswilltől a puska csövét, és a lakatra irányította. Nem akart a tolvajkulccsal vesződni, úgyhogy egyszerűen csak nekinyomta a fegyver csövét a régi lakatnak, és meghúzta a ravaszt. A vaskarika szétpattant, és leesett a helyéről. Sharpe kirántotta a cella ajtaját. – Azért jöttem, hogy kivigyelek innen, Obadiah! – mondta. – Tudtam, hogy kiviszel, Sharpie, tudtam, hogy kiviszel! – rándult össze Hakeswill arca. – Tudtam, hogy nem hagynád megrohadni az őrmesteredet! – Akkor gyere már ki! – ordított rá Sharpe. Hakeswill a rácshoz húzódott. – De nem haragszol rám, fiam? – Nem vagyok a fiad, Obadiah! Most már én is ugyanolyan őrmester

vagyok, mint te magad, Wellesley ezredes megígérte, hogy az leszek! Most már én is őrmester vagyok, akárcsak te! – Az vagy, az vagy, és annak is kellene lenned! – Hakeswill arca ismét összerándult. – Magam is mondtam Morris úrnak, nem emlékszel? Itt ez a Sharpie, mondtam én, és ha valakiből, hát belőle kiváló őrmester lenne, uram! Remek gyerek, mondtam is neki nem egyszer! Rajta tartom ám a szememet, uram! Ezt mondtam Morris úrnak, ezt bizony! Sharpe elmosolyodott. – Akkor meg gyere már ki onnan, Obadiah! Hakeswill a cella hátsó falához hátrált. – Inkább itt maradnék, Sharpie – motyogta – , tudod, milyenek a fiúk, mikor forr a vérük... Odakinn még valami bajom esne! Ilyenkor a legjobb meglapulni, nem? Megvárni, amíg elülnek a kedélyek... Sharpe két lépéssel átvágott a cellán, és megmarkolta Hakeswill nyakát. – Velem jössz, te mocskos kurafi – mordult fel, és előrelökdöste a nyöszörgő őrmestert. – Itt helyben agyon kellene lőnöm téged, te utolsó áruló, de nem érdemelsz olyan halált, mint egy katona, Obadiah! Túl romlott vagy te a golyóhoz! – Ne, Sharpie, ne! – visította Hakeswill, ahogy Sharpe kirángatta a cellából, eltaszigálta a tigrisdög mellett, és fellökdöste a lépcsőn. – Semmit nem vétettem neked! – Semmit? – fordult most már Sharpe dühében remegve az őrmesterhez. – Megkorbácsoltattál, te mocsok, aztán pedig elárultál minket! – Sosem tettem volna ilyesmit! Anyám életére esküszöm, Sharpie, hogy nem! Sharpe nekilökte Hakeswillt a börtön külső rácsozatának, belenyomta a fejét a vasba, és erősen bordán vágta. – Meg fogsz halni, Obadiah, ezt veheted ígéretnek is! Mert igenis elárultál minket! – Nem tettem semmit! – lihegte Hakeswill levegő után kapkodva. – Anyám életére esküszöm, Sharpie, hogy semmit, de semmit sem tettem! A korbácsolás, nos, igen, azt valóban elkövettem ellened, de hát hibáztam, hibáztam! – Megpróbált térdre rogyni, de Sharpe felrántotta. – Nem árultalak el titeket, Sharpie, nem! Sosem tennék ilyet egy másik angollal, sosem! – Akkor is hazudni fogsz, mikor már a pokol kapuján rángatják át azt a mocskos lelkedet, Obadiah – köpte Sharpe, és ismét grabancon fogta az őrmestert. – Most pedig lódulj, te mocsok! Átrángatta Hakeswillt a börtön külső ajtaján, és becipelte egy délre, a palota felé nyíló sikátorba. Egy osztag tigriscsíkos egyenruhába bújt katona vonult el futólépésben a sikátor előtt, a nyugati falra mentek, de egyikük sem vette észre Sharpe– ot. A palota északi kapujában őrködő őrnek már feltűnt a brit katona, és lövésre emelte a puskáját, de Sharpe odavetette neki a varázsigét.

– Gudin! Gudin ezredes! – és olyan magabiztosan mondta, hogy az őr leengedte a puskát, és hagyta, hadd menjenek be. – Hova viszel, Sharpie? – lihegte Hakeswill. – Majd rájössz! A belső udvar kapujában két újabb őr volt, és ők is felkapták a puskájukat, de Sharpe nekik is odakiáltott, és Gudin neve ismét kellően hatékony talizmánnak bizonyult ahhoz, hogy átengedjék a különös párost. Végtére is Sharpe kezei között egy vöröskabátos fogoly vinnyogott, és az ideges őrök azt hitték, hogy Sharpe nyilván Gudin valamelyik embere. Sharpe felemelte a kapun a reteszt, és kinyitotta a kapuszárnyat. A hat tigrist már így is felkavarta a folyamatos zaj és a rájuk záporzó kövek, úgyhogy egyként vetették magukat a kapu felé, míg csak a nyakukra vetett vaslánc meg nem feszült, és vissza nem rántotta őket. Hakeswill meglátta az állatokat, és felsikoltott. – Ne, Sharpie! Anyám, ne! Sharpe kirángatta a kapálódzó Hakeswillt az udvarra. – Azt hiszed, Obadiah, hogy te nem halhatsz meg? Hát én mást gondolok erről! Úgyhogy mikor végre leérsz a pokol fenekére, mondd meg, hogy Sharpe őrmester küldött téged! – Ne, Sharpie, ne! – Ezt az utolsót szinte már csak úgy köpte Hakeswill, mert Sharpe egészen az udvar közepére vonszolta, és ott megpördítette. – Ne! – sikította az őrmester, de Sharpe egyre gyorsabban forgatta, aztán hirtelen elengedte Hakeswill gallérját. Az őrmester teljesen elszédült, és elveszítette az egyensúlyát. Tántorgott, a karjával verdesett, de semmi sem állíthatta meg a lendületét. – Ne! – sikoltott fel még egyszer, aztán megcsúszott, és elesett, és végiggurult a homokon, egészen a fal mellett várakozó három tigris elé. – Isten veled, Obadiah – mondta Sharpe – , te mocskos szemét! – De hát én nem halhatok meg! – sikoltotta Hakeswill, aztán elhallgatott, ahogy az egyik hatalmas, sárga szemű vadállat felhördült felette. – Kicsit korán jött ma a vacsora – jegyezte meg Sharpe a döbbenten bámuló őröknek kifelé menet. – Remélem, azért még van étvágyuk! Az őrök nem értettek belőle egy szót sem, de visszavigyorogtak rá. Sharpe még egyszer hátranézett, kiköpött egyet, aztán elsétált. Egy adósságot, gondolta elégedetten, végre megfizetett. Most már csak el kell bújnia, és ki kell várnia, hogy a vöröskabátosok megérkezzenek. Aztán meglátta az igazgyöngysorokkal ékesített gyaloghintót, és úgy érezte, hogy esetleg egy másik adósság megfizetésére is sort keríthet. Egy ideig úgy tűnt, mintha Tipu meg tudná tartani a városát. Ő maga is úgy harcolt, mint egy tigris, és tudta, hogy az dönti el a sorsát, hogy milyen ragyogó bátorsággal áll most helyt a füstfelhők mögé burkolódzó nap alatt. Ez dönti el, hogy a sírba száll, vagy a tigrises trónra léphet. Nem tudta, hogy a fal déli szakaszán mi történhet, épp csak annyi hír jutott el hozzá, amit maga is kihallott a folyamatos puska– ropogásból, és ez nem volt több, csak hogy még ott is folyik a harc. Azt azonban tudta, hogy ő és

az emberei rettenetes veszteségeket okoznak az északi falra érkező brit seregeknek. Tiput és csapatait lassan ugyan hátranyomta a támadók puszta létszámfölénye, és a lassú, véres hátrálás közben kénytelen volt feladni a nyugati falat, és vissza kellett vonulnia a rommá lőtt északnyugati bástya mögötti részre, fel a hosszú, egyenes északi mellvédre, a Cauvery folyó felé néző szakaszra, de ott aztán megállt a hátrálás. A Szultán– ütegen, a legerősebb északi bástyán egy egész ezred állomásozott, és ezek a kipihent katonák most mind lesiettek, hogy megerősítsék Tipu csapatait. Tipunak most már elég embere volt, hogy lesöpörje a támadók puskásait a keskeny északi mellvédről. Tipu maga vezette a küzdelmet. Fehér gyolcstunikában volt és bő selyemnadrágban, a derekán pedig vörös selyemöv fénylett. Ékköves kardíszei voltak, a nyakán egy igazgyöngysor csillogott, és egy smaragdlánc fénylett, a sisakja csúcsán a tollbokréta mellett egy jókora rubin szikrázott vörösen, és az oldalán egy arany tigrismarkolatú kard lógott. A sok díszes ékszer egyértelmű célponttá tette minden ellenséges támadásnak, de Tipu ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy az első sorban maradjon, és onnan ontsa a karabélytüzet a megtorpant ellenségre, és a varázsereje sem hagyta cserben, mert akárhogy fütyültek is a golyók körülötte, egyetlenegy sem találta el. Ő volt Majszur tigrise, és nem halhatott meg, csak ölni tudott. A támadókat azonban még Tipu csapatainál is jobban megtizedelték a belső falon álló védők. Azt a falat nem törték át, még csak meg sem támadták, és egymás után özönlöttek fel rá a tigriscsíkos tunikába öltözött gyalogosok, hogy megerősítsék a védelmet. Átlőttek a belső árok fölött, és a puskatüzük megritkította a külső falon tolongó ellenséget, az ágyúk pedig egész falszakaszokat tisztítottak meg. Csak a két fal közt terjengő, vakítóan sűrű lőporfüst védte valamennyire a támadókat, akik vagy állták a rettenetes össztüzet, vagy lekuporodtak egy– egy hatástalanított ágyú mögé, és imádkoztak, hogy hamar érjen véget szenvedésük. Elfoglalták a külső fal északnyugati csücskét, de úgy tűnt, hogy ezzel a sűrű emberhalálon kívül semmit sem nyertek, mert most Tipu embereiből váltak kegyetlen mészárosok, és ők lettek a gyenge báránykák. Baird délre indult a rés felől, és hasonlóan erős ellenállásra számított, de egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy hagyta volna magát feltartóztatni. Beérte a „Reménytelenek” túlélőit, sőt le is hagyta őket, ordított, mint akit maga az ördög szállt meg, és átvezette az őrült rohamot a régi kaputorony romjai mellett, ahol Tipu aknájának maradványai még mindig úgy füstölögtek, mint a pokol valamelyik kürtője. Baird vezérőrnagy volt, de bármikor szívesen elcserélte volna az összes aranyzsinórját az egyenruháján azért, hogy ez egyszer végre úgy küzdhessen, mint egy közlegény. Ez most bosszú volt, és a hatalmas pallos lesújtott Tipu embereire, és Baird harsányan, kihívóan ordított. Összevegyült benne a csata haragja és a városban egykor rajta esett régi sérelem megalázó emléke. Úgy küzdött, mintha minden józan eszét elveszítette volna, átlépett a halottakon és megcsúszott a vérükben, de tovább vitte a harcot, végig a

falakon. Az emberei vele ordítottak. Teljesen magával ragadta őket Baird őrülete. Ebben az órában, a tűző nap sugarai alatt, az árokban, várakozás közben magukba töltött pálinka és rum hatására a vöröskabátosok és a szipojok a háború istenei lettek. Megállás nélkül osztották a halált, és mindenhová követték az őrült skót vezért, a nyomában rohantak a vértől ragacsos mellvéd keskeny szalagján. Baird el akarta foglalni a várost, vagy a romjai fölött akart elesni. A város délnyugati csücskét Appah Rao csapata védte, és Appah Rao iszonyodva nézte, ahogy az óriási termetű skót tiszt utat vág feléjük. Nézte, ahogy a vöröskabátosok özöne árad az óriás nyomában, hallotta a kiáltásaikat, és látta, ahogy az áldozataik lezuhannak a falakról. A falat védő ezred katonáival egyenként végeztek, és akik még életben maradtak az ott álló védők közül, azok vagy megadták magukat, vagy inkább elfutottak, mint hogy ezzel a rettenettel kelljen szembenézniük, és a mészárlás közeledett Appah Rao embereihez. De miért is kellene hagyniuk, hogy lemészárolják őket, gondolkozott el. A város elesett, és Tipu dinasztiájának vége szakadt. Appah Rao tudta, hogy az emberei figyelik, tudta, hogy csak arra várnak, hogy kiadja a parancsot, ami csatába viszi őket, de a tábornok ehelyett a helyetteséhez fordult. – Mikor kaptak utoljára zsoldot az emberek? – kérdezte. A tiszt zavartan ráncolta össze a homlokát, meglepte a kérdés, de végül csak kibökte a választ. – Legalább három hónapja, száhib! De inkább négy hónapja lehetett... – Akkor mondja meg nekik, hogy ma délután parádé, és utána zsoldot kapnak! – Száhib? – nézett fel a tiszt tátott szájjal Appah Raóra. A tábornok felemelte a hangját, hogy lehetőleg minél több embere hallja. – Már rég nem kaptak zsoldot, úgyhogy ma délután megkapják a pénzüket a táborban! Az embereknek nem volna szabad fizetség nélkül harcolniuk! Látványosan visszalökte a kardját a hüvelyébe, és nyugodtan lesétált a mellvédről. Itt, a Majszuri kapunál nem volt árok a külső és a belső fal között, és Appah Rao könnyedén a belső kapuhoz lépett. Az emberei egy pillanatig csak bámultak utána, aztán megindultak egyenként, majd kettesével, és hirtelen mindannyian, egymás sarkát taposva özönlöttek le az utcára. Az egyik pillanatban még tömve volt a fal katonákkal, a másik pillanatban már ki is örült, és Baird, miután őrült dühében átvágta magát a nyugati fal utolsó őrszemein is, hirtelen azon kapta magát, hogy övé a város. Ismét felordított, de ezúttal diadalában. A kardja markolatig vörös volt a vértől, a kabátja jobb ujjából is az ellenség vére csöpögött. Egy vöröskabátos talán megfeledkezett róla, hogy a skót óriás tábornok, és vidáman hátba veregette, és Baird örömében megölelte a fickót. Tipu emberei hangos üdvrivalgásban törtek ki a külső falon, és előremerészkedtek, hogy elűzzék az ellenséget a veszélyes faltámasztól, de egy újabb szipoj roham megállította őket. Új tűzpárbaj tört ki, indiai lőtt indiait, és Tipu ezt a golyózáport is sértetlenül túlélte, mintha csak valami isteni lény

vigyázott volna rá. A szipojok egyik sortüzet a másik után adták le, előretörtek, meghaltak, és újabb emberek álltak a helyükre. Tipu tovább harcolt, és még mindig azt hitte, hogy győzhet, de az északi falon, épp csak húszyardnyira az északnyugati bástya maradványai mögött, egy egyszerű keresztfal kötötte össze a belső és a külső falakat. A keresztfal voltaképp a külső fal támpillérje volt, és egyszer úgy tervezték, hogy megerősítik, hogy rendes átjáró lehessen, aztán idővel rendes bástyává építsék ki, de végül sosem fejezték be a munkálatokat, és most az alig nyolc hüvelyk széles fal életveszélyes, keskeny hidacskát képezett a két fal között, és kiutat kínált a Tipu kereszttüzébe került szipojoknak és vöröskabátosoknak. Ha át tudnának jutni azon a kis hídon, lerohanhatnák a belső falat, és leszórhatnák a védőket a halálhozó mellvéd mögül. Az egyik katona megpróbált átmászni, de lelőtték. Sikoltva zuhant az árokba. Pár másodperccel később egy másik is nekiugrott, és félúton volt már, mikor egy lövés szétzúzta az egyik lábát. Leejtette a puskáját, és káromkodva zuhant el a falon, megpróbált megkapaszkodni, de egy második lövés szinte lesöpörte a keskeny hidacskáról. Pár másodpercig még ott lógott a levegőben, fájdalmában láthatóan reszketett, aztán a keze felmondta a szolgálatot, és ő is a mélybe zuhant. Őfelsége 12. zászlóaljának könnyűgyalogsági százada követte őket. Goodall százados, a parancsnokuk, alaposan megnézte a keskeny kis kőívet. Egyenesen a védőktől hemzsegő belső falra vezetett, de látta, hogy csak ez a híd viheti őket győzelemre. – Dicsőség vagy halál! – kiáltotta Goodall a régi közhelyet, de esetében volt némi igazságtartalma, mert még be sem fejezte a mondatot, már fenn is volt a keskeny kőpilléren, és kilőtte a pisztolyát a két fal között folyamatosan kavargó, sűrű füstfelhőbe. – Gyerünk! – ordította, és végigszaladt a keskeny kőszalagon. Csodával határos módon meg sem tántorodott közben. Átugrott a belső fal mellvédjén, és lecsapott a kardjával. Egy ellenséges katona rálőtt, de Goodall egyik őrmestere, aki közvetlenül a százados mögött rohant, meglehetősen tiszteletlenül félrelökte a parancsnokát, így Goodall leesett a mellvédről, és a golyó elfütyült felette. Az őrmester volt a második, aki átjutott a mellvéden, és aztán egy egész sor vadul rikoltozó ember szegődött a százados nyomába, és megindultak keletnek. A külső fal támadóit kivéreztető puskatűz kezdett megritkulni a belső falon, és hirtelen egy nagyobb csapat vöröskabátos, akik eddig lebújtak a külső falon, nehogy lelőjék őket, felpattant, és rohanva megindult Tipu felé. Mások sietve átkeltek a kezdetleges hidacskán, és a 12. könnyűgyalogsági századát erősítették. Tipu látta, ahogy az ellenség új erőre kap. Olyan volt, mint valami vadállat, ami súlyosan megsebesült, de nem halt meg mégsem, és jócskán volt még benne élet. Túlságosan is sok élet volt benne, és Tipu végre megértette, hogy az éjszakai rémálmok nem hazudtak. A fátyolos olajfelhők is igazat mondtak. Ezen a napon elesett a városa, elveszítette a trónját, a palotáját, a háremét, mind a hatszáz asszonyát, de ez a katasztrófa még nem jelentette, hogy

a dinasztiáját is kiirtották volna. Majszur északi hegyeiben nagy erődjei voltak, és ha ezek közül valamelyiket eléri, folytathatja a harcot a vöröskabátos ördögök ellen, akik elorozták tőle székvárosát. ***

Az uralkodó sietve vonult vissza testőrei kíséretében. A külső fal védelmére másokat hagytak hátra. Elhaladtak a Szultán– üteg mellett a Vízi kapuhoz vezető lejtőhöz, amelynek aljánál ott vártak a palota kulcsárai, akik már előkészítették őfelsége gyaloghintóját. Egyikük – megfeledkezve az égen átsüvöltő lövedékekről, és a városban dúló harcról – mélyen meghajolt Tipu előtt, és egy tiszteletteljes kézmozdulattal a tigrisbőr baldachinnal borított hordszék selyempárnái felé invitálta. Az uralkodó megtorpant, és a falakra pillantva felmérte, mennyit haladtak előre a támadók. Habár a harc eldőlt, és látható volt, hogy a város elveszett, a védők makacsul ellenálltak. Tiput furdalta ugyan a lelkiismeret, hogy magukra hagyja őket, de elszánta magát, ha eljön majd az ideje, mindenéit méltó bosszút vesz. Természetesen nem óhajtott a lassú gyaloghintón menekülni, hiszen a belső fal túloldalán a városba egész istállók várták, gyorsabbnál gyorsabb lovakkal. Azt tervezte, hogy kiválaszt majd közülük egyet, aranyát szétosztja leghűségesebb emberei között, majd egérutat nyer a háborítatlan Bangalorei kapun keresztül, és így könnyedén eljuthat majd az egyik nagy, északi hegyi erődjébe. Odafent a város utolsó védői lassan visszavonultak. A füstfelhők takarta Széringapatam Isten akaratából el fog esni a vöröskabátosok rohamának súlya alatt, de Tipu úgy gondolta, az nem ellenkezik az örökkévaló szándékával, hogy elhatározza; egyszer visszatér. Az uralkodó hát puskával a kezében a Vízi kapu felé indult. A gyaloghintó aranyozott fogórúdjait ketten– ketten fogták, így a nehéz alkotmányt összesen nyolc ember cipelte. Amikor Sharpe megpillantotta, a hordszék két korbácsos udvaronc kíséretében éppen elhagyta a palotát. Sharpe egy pillanatig fontolóra vette, hogy a gyaloghintó belsejében maga Tipu ül, de aztán látta, hogy az oldal– függönyök hátra vannak húzva, és a párnákon nem ül senki. Látta, hogy a város lakosait magával ragadja a pánik. Néhány perccel ezelőtt még csend volt, de mostanra, hogy a város megérezte végzetét, hirtelen mintha mindenki hallatni akarta volna hangját. A koldusok összegyűltek, mintha csak egymás közelségéből reméltek volna biztonságot. Egy asszony zokogott valahol egy házban a bespalettázott ablakok mögött. Távolabb kóbor kutyák vonítottak. Tipu mezítlábas katonái kis csapatokban menekültek a sáros utcákon a Bangalorei kapu felé, amely körül még nem zárult szorosra az ostromgyűrű. Az udvaroncok a Vízi kapu felé terelték a gyaloghintó hordozóit. A

kaputól nem messze a szennyvíztó helyezkedett el, a belső falon át ideáramlott a bűzös csatornáié az egyben csatornaként is funkcionáló, erős téglákból épült, ötven láb hosszú kapun keresztül. A belső kaput egy tiszt őrizte, de a gyaloghintó közeledtére kitárta a nehéz tikfa kapukat. Amikor meglátta, hogy Sharpe követi a nehézkesen mozgó alkotmányt, ordított ugyan valamit, de amikor az angol Gudin ezredes nevét kiáltotta vissza, a zavarodott őr nem akadékoskodott tovább. Bezárta a kaput, amikor a gyaloghintó és az európai katona elhaladtak, és idegesen bámulta, hogyan közeledik az ostromlók közeledtét jelző porfelhő. Sharpe szusszant egyet az alagútban, amikor a gyaloghintót hordozó szolgák is lassítottak. A padló helyenként megsüllyedt, és itt– ott bűzös pocsolyákba gyűlt a csatornáié. Az egész hely bűzlött, akár egy tábori latrina. A szolgák keresztülbotladoztak a pocsolyákon, és lassan kiértek a napfényre. Sharpe a fal repedésein át látta a tigriscsíkos öltözetű katonákat a túloldalon, akik idegesen tekintgettek nyugat felé. Ösztöneire hallgatott, amikor úgy döntött, hogy követi a gyaloghintót, de már látta, hogy ez igazán rossz ötlet volt. Szinte megfulladt a dögletes levegőjű alagútban, de a legrosszabb csak ezután következett. A masszív tikfa kapuszárnyak bezárultak mögötte, előtte pedig ellenséges katonák gyülekeztek. Négy puska volt nála, egy kivételével mind töltve, tartalék golyói azonban vörös zubbonya zsebében rejtőztek, így nehezen érhette volna csak el. Megállt hát, a fegyvereit a boltozatos falnak támasztotta, és magára öltötte tigriskarok tépte egyenruháját. Ismét vöröskabátos volt. Megtöltötte az üres fegyvert, majd az alagút kijáratához óvakodott. Ekkor pillantotta meg Tiput. ***

Az alacsony, cifra öltözékű ember testőrei kíséretében lerohant a külső fal lejtőjén, majd megállt a gyaloghintó mellett. Sharpe látta, ahogy Tipu hátranéz, hogy felmérje a küzdelem állását, majd reményét vesztve megrázza a fejét. Egyik segédtisztje kivált a csoportból, és az alagút felé kezdett rohanni. Tipu még egy szomorú pillantást vetett nyugat felé, majd követte. – A rohadt életbe! – morogta Sharpe. Tudta, hogy most az egész csoport felé tart, ezért egyik fegyverével kezében féltérdre ereszkedett. A tiszt berontott az alagútba, és torkaszakadtából üvöltve parancsot adott rá, hogy nyissák ki a kaput, de amikor meglátta Sharpe– ot, ajkára fagyott a szó. Zöld derékszíjába tűzött pisztolya után nyúlt, de elkésett. Sharpe lőtt. A serpenyőben ellobbanó puskapor villanása természetellenesen fényesnek tűnt a sötétben, a dörrenést pedig a falak erősítették fülsiketítővé, de a füstfelhőn át Sharpe látta, ahogy a tiszt lehanyatlik. Épp újabb puskát emelt fel, amikor meghallotta, hogy a háta mögött kinyílik a kapu. Megfordult, de amikor az őr

megpillantotta a vörös zubbonyt, gondolkodás nélkül bevágta a szögekkel kivert kapuszárnyakat. Sharpe azt is hallotta, ahogy a nehéz reteszt a helyére ejti. Tipu testőre közeledett, így Sharpe elsütötte a második puskát. Tudta, nem szállhat harcba mindegyikükkel, és hogy egyetlenegy esélye van csak a túlélésre, mégpedig ha úgy elriasztja őket, hogy be sem mernek lépni az alagútba. Hirtelen lövéseket hallott odakintről, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy megérkezett a segítség. A harmadik muskétával a kezében átvágott a sűrű füstön, és látta, hogy Tipu testőrei arra kényszerültek, hogy új ellenséggel vegyék fel a harcot. Néhány brit katona behatolt a falak közti területre, és megtámadták a Vízi kaput. A testőrök lassan visszavonultak, védtelenül hagyva így a kapu bejáratát. Sharpe a napfényt követve kirohant az alagútból, és csak a szabadban görnyedt össze, hogy kisebb felületet nyújtson a mindenfelől záporozó golyóknak. Tiput szabad térségben érte a támadás. Egyik oldalán ott volt a gyaloghintó, amely lassú, bizonytalan szökést biztosított volna, a másik oldalon pedig a Vízi kapu, amely, habár átvezetett a belső falon, egyenest az uralkodói istállókhoz, most ostrom alatt állt. Amíg testőrei folyamatosan tüzeltek, és újratöltötték fegyvereiket, Tipu mintha megdermedt volna. Bizonytalannak látszott. Csatakiáltás harsant Sharp balján. A puskatűz sűrűbb lett, és hirtelen két vöröskabátos viharzott az alagútba. Egyikük, ahogy megpillantotta Sharpe– ot, azonnal megfordult, és célra tartotta fegyverét. – Hé, pajtás, én veled vagyok! – ordított rá Sharpe. A vad tekintetű katona, akinek a jobb arcát a puskaportól származó apró égési nyomok pettyezték, habozás nélkül az igazi ellenség felé fordult. – Hol szolgálsz? – kiáltott oda Sharpe– nak. – A „Zablepényeseknél”! Hát te, cimbora? – Az „Öreg Tucatnál”! A katona lőtt, majd azonnal hátraugrott, és ismét megtöltötte puskáját. – Micsoda bűz van itt! – fintorodott el. Egyre több vöröskabátos foglalta el a helyét a Szultán– ütegnél a külső falon. Nem hoztak magukkal brit zászlót, ezért, hogy győzelmüket jelezzék, egy vörös zubbonyt húztak fel a bástya zászlórúdjá– ra. A zubbony halványsárga hajtókája azt jelezte, hogy tulajdonosa őfelsége 12. kenti zászlóaljában szolgál. – Elfoglaltuk! – kiáltott fel a katona Sharpe mellett, majd olyan hangot hallatott, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná. Szeme tágra nyílt, csodálkozó tekintetet vetett Sharpe– ra, majd hátrahanyatlott, egyenest az egyik pocsolyába. Halványsárga hajtókáját lassan átitatta a vér. A külső falon eközben újult erővel lángolt fel a küzdelem; egy csapatnyi tigriscsíkos egyenruhás védő megkísérelte visz– szafoglalni a Szultán– üteget. Bátor rohamuk fellelkesítette a falak között rekedt védőket, akik csatakiáltásokat harsogva tüzet nyitottak a Vízi kapu felé közeledő vöröskabátosokra.

A haldokló angol megremegett, majd egy utolsó szó hagyta el ajkát. – Kurafik! Sharpe egy pillanatnyi habozás után kirohant az alagút sötétjéből, majd nyugat felé futott, hogy csatlakozhasson a kapu felé tartó bajtársaihoz. ***

Közben Tipu is döntött. Úgy látta jónak, hogy hátrahagyja hordszéket, és elrendelte, hogy testőrei tisztítsák meg előtte az alagutat, hogy így elérhesse lovait. Testőrei rohamra indultak hát, és Sharpe rájött, hogy csapdába került. Gyorsan visszahúzódott hát az alagút mélyén gomolygó füstbe. Félúton megállt, megpördült, és amikor tisztán látta a célpontot, lőtt. Az egyik elöl haladó testőr felüvöltött és elvágódott. Sharpe– nak egy megtöltött muské– tája maradt. Mögötte puskagolyók csapódtak a tikfa ajtószárnyakba. Elsütötte utolsó fegyverét is, majd gyakorlott mozdulatokkal újratöltötte. Várta, hogy újabb alakok körvonalai bontakozzanak ki a sűrű füstből, de senki nem jött. Sharpe tudta, hogy itt fog meghalni, de keményen elhatározta, hogy társaságot visz a túlvilágra. Hadd jöjjenek csak a rohadt fattyak! Félt. Őrült, dallamtalan dalocskát dúdolt mindenféle szöveg nélkül. Akkor sem nyugodott meg, amikor a második muskétát is megtöltötte, de mégsem jött senki, hogy megölje. Felkapta hát a harmadik puskát is, és nekilátott a töltésnek. A testőrök még mindig nem léptek be az alagútba, és Sharpe, ha eddig nem is figyelt a csatazajra, most már tisztán hallotta az alagút végéről jövő csatakiáltásokat és lövéseket. A tizenkettesek puska– tüzet zúdítottak Tipu testőreire, akik egy tapodtat sem távolodtak uruktól, és viszonozták a tüzet. Egyre több vöröskabátos érkezett nyugat felől, és még többen lőttek a Szultán– ütegről. A széringa– patamiaknak nem sikerült az üteg visszafoglalása, így egyre több angol és szipoj jutott keresztül az északi külső falon. Az állandó tüzelés arra kényszerítette a testőröket, hogy lebukjanak, így Sharpe értékes másodperceket kapott, megtölthette muskétáit. Három töltött fegyvere volt hát. A három golyóból az egyiket annak a rubinos fejfedőjű pogány féregnek szánta, aki sót öntött a sebeire. Ismét előreóvakodott, és várta, hogy Tipu feltűnjön az alagútban. Az uralkodó azonban az előretörő hitetlenek sorait ritkította. Allah az ő kegyelmében úgy látta jónak, hogy most utoljára ölhessen vöröskabátosokat, így átvette egyik kísérője kezéből a drágakövekkel ékített vadászpuskáját, és hűvös nyugalommal lőni kezdte az embereket, akik majdnem elfoglalták a Vízi kaput. Testőrei inkább az alagutat tartották tűz alatt, hogy fedezzék Tipu visszavonulását, e ő inkább kiélvezte a csata utolsó pillanatait. Mintha egyetlen lövése sem ment volna mellé. Amikor leterített egy– egy vöröskabátost, határtalan örömet érzett.

A külső fal felől azonban újabb és újabb angol és szipoj katonák érkeztek a Vízi kapuhoz, így egyre többen lőtték az egyre fogyatkozó testőröket. Amikor az ellenséges erősítés megérkezett, Tipu szerencséje is végére ért. Egy golyó keresztülfúrta a combját, egy másik pedig a bal karját találta el. Vér szivárgott elő a sebből, vörösre festve a fehér vászon ruhaujjat. Megtántorodott, de talpon maradt. Látta, minden testőre sebet kapott, de néhányuk élt, és képes volt járni is. Az ellenség egy percen belül diadalt arat, és Tipu tudta, hogy eljött az ideje annak, hogy búcsút mondjon székvárosának. – Indulunk! – vetette oda szemmel láthatóan megkönnyebbült kísérőinek, és az alagút felé fordult. Bal karja teljesen érzéketlen volt, akárha egy hatalmas kalapáccsal zúzták volna szét, de bal lábában pokoli fájdalom égett. Lövés dördült a Vízi kapu mélyén, és Tipu egyik testőre átlőtt fejjel, véres permetfelhőben hanyatlott hátra. Az uralkodó megdöbbent embere hirtelen halálát látva, és egy szempillantásra megtorpant. Mögötte felharsant a rohamra induló vöröskabátosok csatakiáltása. A megmaradt testőr megfordult, és elszántan várta a feltűzött szuronnyal közeledő katonák támadását. – Menjen, nagyuram! – kiáltotta hátra. Az egyik sebesült testőr egy puskát csúsztatott Tipu kezébe, és merészen tiszteletlen mozdulattal az alagút felé taszította. Tipu egy kis ideig megállt, megvárva, amíg szeme hozzászokik az odabent kavargó puskaporbűzös sötétséghez. Lehet, hogy ellenség rejtőzik odabent? Semmit sem látott a puskapor füstjétől. Hallotta, amint mögötte sorra halnak meg testőrei, holtukban is védve urukat. Holttestükből kísérteties barikád emelkedett az egyre csak közeledő angolok előtt. Tipu mereven bámult az ürülékszagú alagútba. Semmiképpen sem akart bemenni, de az egyik hűséges harcosa megragadta a könyökét, és magával rántotta. Odakint utolsónak maradt testőrei bajonettet szegezve várták az angolokat, akik a tetemeken átmászva próbálták elfoglalni az alagút kijáratát. – Nyiss kaput! – kiáltotta a testőr, de amikor egy árnyat látott mozdulni az alagútban, azonnal féltérdre vetette magát, és célzásra emelte drágakővel kirakott puskáját. Lőtt, de Sharpe még éppen időben vetette magát oldalra. Hallotta, ahogy a golyó lepattan a falról, és gellert kapva a tikfa ajtószárnyba vágódik, és észrevette azt is, hogy a testőr hosszú csövű pisztolyt vesz elő selyemövéből. Az angol húzta meg a ravaszt először. A lövés mennydörgésszerű visszhangot verve verődött vissza a téglafalakról. A széringapatamit hanyatt lökte a golyó. Csak ketten maradtak; Tipu és Sharpe. Az angol az uralkodóra vicsorgott. – Mocskos rohadék! – morogta, amikor meglátta, hogy egy beszűrődő fénysugár visszaverődik az ellenfele sisakján díszelgő rubinról. – Mocskos rohadék! – ismételte. Már csak egy puskája volt töltve, és látta, hogy Tipu kezében is fegyver van. Előrelépett. Az uralkodó elmosolyodott, amikor felismerte a vérrel borított, éles vonású arcot. A sors különös fintora. Hiszen megölhette volna ezt az embert, megvolt rá a lehetősége. Mögötte a testőrei haldokoltak, a vöröskabátosok pedig

lázas igyekezettel próbáltak átmászni a felhalmozódott tetemeken. Előtte az egyetlen, szabadságba vezető út, és csak az az egy férfi áll az útjában, akinek korábban megkegyelmezett. – Vérbajos kurafi! – szűrte a szót a fogai között Sharpe. Közel akart lenni ellenfeléhez, mert biztos akart lenni abban, hogy ez alkalommal valóban megölte. Tipu háta mögött a puskaporfüstön át napfény áradt be. Hallotta emberei hörgését, és tisztán értette, hogy az angolok most fosztják ki a halottakat és haldoklókat. – Az irgalom – szólalt meg perzsául – Allah kiváltsága, nem az emberé. Soha nem lett volna szabad megkegyelmeznem neked. Sharpe– ra emelte puskáját, és meghúzta a ravaszt, de semmi nem történt. Az utolsó percek pánikhangulatában testőre töltetlen muskétát nyomott a kezébe, így a kova csak az üres serpenyőn vetett szikrát. Tipu elmosolyodott, és elővonta kardját a tigrisbőrrel borított hüvelyből. Sebesült karját és lábát vér borította, de mégsem mutatott félelmet, sőt mintha örömét lelte volna a jelenetben. – Hogy mennyire gyűlölöm azt az átkozott fajtádat! – szólt nyugodt mosollyal, és veszélyes vágást indított az angol felé. Természetesen egyikük sem értette a másik szavait. – Te hájas kis gennyzsák – szólt Sharpe. – Elvetted a medálomat, pedig soha nem volt még olyanom! Tipu továbbra is csak mosolygott. Sisakját ugyan megmártotta az élet vizének forrásában, de a varázslat nem működött. Immáron csakis Allahban bízhatott. Várta, hogy a haragos katona lőjön, de ekkor egy másik fegyver dördült el az alagútban. Az uralkodó megfordult, abban reménykedett, hogy talán az egyik túlélő harcosa érkezett a segítségére, de mert senki nem lépett az alagútba, ismét Sharpe felé fordult. – Halált láttam az éjjel álmomban – folytatta perzsául. – Majmokról és azok csúf haláláról álmodtam. Már tudom, hogy végeznem kellett volna veled. Sharpe tüzelt, de a lövedék magasabban csapódott be, mint tervezte. Az alacsony, kövér férfi szívére célzott, de a homlokát találta el. Tipu egy másodpercig még állva maradt, fejét hátrataszította a golyó ereje, sisakja bélését vér itatta át. Erőt vett azonban magán, és egy szívdobbanásnyi időre még az angol szemébe nézett. Kardja kicsúszott erőtlenné váló kezéből, mégis, úgy látszott, hogy utoljára még elmosolyodott, mielőtt a földre zuhant volna A puskalövés hangja egy rövid időre megsüketítette Sharpe– ot, így az első pillanatban még észre sem vette, hogy beszél, miközben Tipu mellé kuporodik. – Tudod, nekem kell az a marha nagy rubinod. Már akkor meg akartam szerezni, amikor megláttalak. McCandless ezredes azt magyarázta a börtönben, hogy a pénz mozgatja a világot, és mi tagadás, azt hiszem, rám fér, hogy egy kis vagyont szerezzek.

Tipu még életben volt, de mozogni már nem tudott. Kifejezéstelen szeme a mennyezetre meredt, és Sharpe már– már azt hitte, meghalt, de az uralkodó még pislantott egyet. – Szóval még élsz, cimbora? – veregette meg az angol Tipu arcát. – Ahhoz képest, hogy micsoda dagadt kis féreg vagy, bátran viselkedtél, szavamra, bátran – folytatta, majd elkezdte kifeszegetni a drágakövet a sisakból, ezután pedig minden más ékszerétől is módszeresen megfosztotta. Levette a gyöngyöket a nyakából, lecsavarta az ékköves karkötőt a kezéről, elrakta a gyémántgyűrűket, és magához vette a smaragdokkal díszített ezüst nyakláncot is. Gondosan megvizsgálta a selyemövet is, hogy vajon benne van– e még a holdkő nevű gyémánttal ékített tőr, de csak a tigrisbőrrel bevont hüvelyt találta meg. Ezt ugyan elvette, de a kardot felemelte a földről, és Tipu kezébe helyezte. – Ezt megtarthatod, mert jól harcoltál! Pont úgy, ahogy egy jó katonának kell! Az ékszerek súlya alatt roskadozva felállt, és az uralkodó szemébe nézett, majd tisztelgett neki. – Ha pedig a túlvilágra érkezel, mondd csak azt, hogy egy másik jó katona végzett veled! Tipu lehunyta szemét, és magában, szavak nélkül azt az imát kezdte mormolni, amelyet ma reggel jegyzett fel gondosan kalligra– fált arab írásjelekkel. – Számosak az én bűneim, de Allah kegyelme végtelen. Vajon hol lelhetem meg kegyelmedet, és hol maradnak bűneim? Végre megnyugodott. Többé nem érzett fájdalmat, sebei sem sajogtak többé, de mozogni továbbra sem tudott. Olyan volt, mintha egyik álmát élte volna újra azok közül, amelyeket oly gondosan lejegyzett minden reggel. Minden oly békésnek tűnt, mintha csak egy lágy sodrású folyón ringatózó csónakban feküdne az áldott nap fényében. Minden bizonnyal a paradicsom felé tart, és ott szívesen fogadják. Sharpe kissé megszánta a haldoklót. Bizonyosan sok ellensége volt életében, de mégis bátran viselte sorsát. Amikor Tipu a földre zuhant, estében jobb karja a teste alá került, és az angol gyanította, hogy azon a kezén még lehet egy– két nagyértékű ékszer, de nem vitte rá a lélek, hogy azoktól is megfossza. Ellenfele végül is megérdemelte, hogy békésen haljon meg, és neki amúgy is királyi zsákmánya volt már. Zsebében különféle ékszerek zörögtek, viseltes zubbonya alá rejtett bőrtasakjában pedig ott rejtőzött a hatalmas rubin Felemelte hát kiürült puskáit, és a véres szennyvíztócsákon át– átlépdelve kiért végre a napfényre. A tizenkettesek egyik őrmestere annyira meglepődött Sharpe hirtelen feltűnésén, hogy ráemelte szuronyos puskáját, és csak akkor engedte le, amikor meglátta a katona vörös zubbonyát. – Él még valaki odabent? – kérdezte. – Csak egy kis dagi haldoklik – legyintett Sharpe. – Van nála valami szajré?

– Semmi értékes – fintorodott el. – Nem éri meg bemenni, én mondom! Amikor az őrmester alaposabban szemügyre vette a katonát, megütődött ápolatlan haján és ruházatán. – Melyik ezredben szolgálsz? – Nem a tiédben – vetette oda neki Sharpe kurtán, majd elsétált a diadalt ülő angolok és szipojok között. Persze, nem mindegyikük ünnepelt. Volt, aki a hadifoglyokat mészárolta. Hosszú, kegyetlen csata volt, és a győztesek közül néhányan elhatározták, hogy iszonyatos bosszút állnak. A belső fal távolabbi oldalán Wellesley ezredes emberei masíroztak a palota felé, hogy megakadályozzák a kincstár és a hárem felprédálását. A kisebb utcákban lakóknak nem volt ekkora szerencséjük; már felhangzottak az első sikolyok, ahogy a vöröskabátosok és a szipolyok elözönlötték a védtelen várost. Tipu hadának szerencsés túlélői, akiket még nem fogtak el, keletre menekültek, míg uruk az alagútban haldoklott. Richard Sharpe őrmester vállára vetette puskáját, és körbesétálta a belső falat, hogy utat találjon a városba. Tudta, csak pár szabad perce maradt, mielőtt ismét rákényszerítik a hadsereg vasfegyelmét. Most ki akarta élvezni győzelmét, és a jóleső tudatot, hogy zsebeiben egy grófság megvásárlásához elegendő vagyon rejtőzik. Elment, hogy igyon egyet. Másnap esett. A monszun még nem érte el Széringapatamot, de a vihar szinte már akkora erővel tépte a várost, mint az előző napon az ostromló seregek. A langyos eső lemosta a vért a város falairól, és megtisztította az utcákat a meleg évszak mocskától. A Cauvery megáradt, mostanra már lehetetlen lett volna átkelni rajta. Ha Tipu imái meghallgatásra találtak volna, és az angolok akárcsak egy napot is késlekedtek volna a támadással, az áradat elmosta volna az ostromló sereget. Többé azonban nem volt szultánja Széringapatamnak, a rádzsa hatalma helyreállt, és hamarosan visszatért vöröskabátosok által őrzött palotájába. A győztes sereg tisztjei alapos munkát végeztek, amikor kifosztották az épületet. Odakint eső dobolt a zöld cserepekkel borított tetőn, és a víz pocsolyákba gyűlt a kertben, míg bent az angolok feldarabolták a tigristrónt, amelyben sosem ült Tipu. Működésbe hozták a mechanikus tigrist, és kacagtak, ahogy az óramű hajtotta karok végigszántottak a fából faragott vöröskabátos katona arcán. Leszaggatták a selyemfüggönyöket, kifeszegették a bútorokból a drágaköveket, és csodálkozva megszemlélték Tipu egyszerű, fehér hálókamráját. A hat, éhségtől morgó tigrist egyszerűen lelőtték. Tipu apját, Hajdar Alit a várostól keletre fekvő mauzóleumban helyezték örök nyugalomra, és amikor a vihar alábbhagyott, fia testét is idehozták. Az angol katonák szabályos sorban tisztelegtek, miközben lassú dobszó kíséretében a végső útjára vitték volt ellenségüket. Sharpe a kupolás mauzóleum közelében ácsorgott. Kopott zubbonyának ujjára frissen varrták fel a három fehér csíkot. Mellette a friss egyenruhát öltött, tiszta, rendezett hajú McCandless ezredes állt.

– Kíváncsi vagyok, végül ki ölte meg – töprengett a tiszt. – Biztos valami nagyon szerencsés fickó, uram. – Mostanra már nagyon gazdag lehet, semmi kétség. – Jó neki uram, bárki legyen is. – Ugyan, csak elpazarolja majd a pénzt – legyintett McCandless. – Nőkre és italra fogja majd elszórni! – Már megbocsásson, uram, de én ezt korántsem tartom akkora pazarlásnak! Az ezredes elhúzta a száját Sharpe megjegyzése hallatán. – Az a kő annyit ért, mint egy tábornok tízévi zsoldja! Tízévi zsold, őrmester! – Valóban nagy kár, hogy eltűnt, uram – bólogatott buzgón Sharpe. – Valóban az. Hallottam persze olyasmit is, hogy maga is a Vízi kapunál volt akkor. Nem igaz? – Nem, uram! Én végig Lawford úr mellett maradtam! Az ezredes gyanakvó tekintetet vetett az altisztre. – A tizenkettesek egyik őrmestere azt állítja, hogy egy különös kinézetű katonával találkozott a Vízi kapunál. Azt mondja, hogy a kabátján bíborvörös hajtókák volt, és hogy minden gombja hiányzott! McCandless végigvizslatta Sharpe kabátját, amelyre csak nemrégiben varrták fel az új stráfokat. A kabáton egyetlen gomb sem volt. – Tudja, őrmester, meglehetősen határozott volt, amikor ezt a részletet kiemelte! – Talán csak összezavarodott a csata forgatagában, uram! Megesik az efféle! – Meglehet. És azt sem tudja, ki zárhatta össze Hakeswill őrmestert a tigrisekkel? – Azt talán csak a jóisten tudja, ő meg nem beszél, uram! Az ezredes felhörrent az istenkáromlás hallatára. – Hakeswill azt mondja, maga volt az! – Hakeswillnek elment a józan esze, uram. Egyetlen szava sem igaz! Sharpe– ot persze nem zavarta, hogy Hakeswill megőrült, sokkal inkább az, hogy még mindig életben volt. Valahogy megszökött a tigrisek elől. Egyik ragadozó sem bántotta az őrmestert, és amikor megtalálták, ép volt, legalábbis testileg. Az anyját szólongatta, és azt motyogta, hogy mindig szerette a cicuskákat. Amikor a vöröskabátosok magukkal vitték, azt üvöltözte, hogy soha nem halhat meg, és hogy maga Isten érintette meg. Ragaszkodott hozzá, hogy Sharpe– ot le kell tartóztatni emberölésért, de Lawford hadnagy váltig állította, hogy Sharpe egyetlen pillanatra sem távozott mellőle, miután az akna felrobbant. A hadifogságba esett Gudin ezredes mindenben alátámasztotta a hadnagy állítását. A két tisztre egyébként a város egyik bordélyházában akadtak rá, ahol a lakókat védelmezték a részeg, őrjöngő katonák ellen. – Hakeswill szerencsés disznó, azok a tigrisek emberhúson éltek

– jegyezte meg McCandless szárazon, de a továbbiakban nem tett rá kísérletet, hogy kitérjen Sharpe bűnösségének kérdésére. – Az lehet, hogy emberevők voltak, uram, de ördögöt nyilván nem ettek! Biztos vagyok benne, csak megszagolták Hakeswillt, és már el is ment az étvágyuk! – Pedig az őrmester mégis meg van róla győződve, hogy maga zárta be oda, őrmester – felelte McCandless. – Én a maga helyében szemmel tartanám, mert biztosan megpróbál majd bosszút állni! – Tisztában vagyok vele, uram. Mindenképpen figyelni fogok rá – bólintott Sharpe, és magában keményen eltökélte, hogy legközelebb bizonyosan végez vele. McCandless elfordult, ahogy a lassú temetési menet közeledett a mauzóleumhoz vezető hosszú, egyenes úton. Vele szemben az őfelsége 77. zászlóaljának díszőrsége által vigyázott Appah Rao ült. Most ismét a rádzsát szolgálta. Ő is a közeledő menetet figyelte. Appah Rao családjából és házának népéből senkinek nem esett bántódása az ostrom folyamán. Maga McCandless őrködött egy töltött muskétával a tábornok háza előtt, és minden vöröskabátost vagy szipojt elhajtott, aki meg merészelte közelíteni a láthatóan tehetős hajlékot. Mary is sértetlen maradt, és Sharpe örömmel hallotta, hogy feleségül megy Kunvar Szinghhez. Nem felejtette el, hogy annak idején ígért a lánynak egy rubint az esküvőjére, és most elmosolyodott. Talán majd egy másik lánynak adhat rubint az esküvőjük napján, hiszen Tipu rubinja most is nála volt, a többi zsákmányolt drágaság között. A dobszó egyre hangosabb lett, a sorfalat álló vöröskabátosok pedig kihúzták magukat álltukban. A koporsót gyászolók követték, legtöbbjük tisztként szolgálta Tiput. Gudin is köztük volt. McCandless levette díszes kalapját. – A harcnak még nincs vége, őrmester – mormolta halkan Sharpe felé. – Nagyon sok ellenségünk van még szerte Indiában. – Biztos vagyok benne, uram, hogy igaza van! McCandless az őrmesterre pillantott. A fiatal katona kemény volt, akár a kovakő, és a szívében szunnyadó nyughatatlan harag éppen olyan veszedelmessé tette, mint a kova és az acél közül kipattanó szikrát. Tudta azonban azt is, hogy Sharpe mindemellett jólelkű, érző fiatalember, hiszen a börtönben is odaadóan ápolta. – Nagy hasznát vehetem a magafajta embereknek – szólalt meg végül. – Azt hittem, uram, hazamegy Skóciába – válaszolta döbbenten Sharpe. McCandless vállat vont. – Még sok dolgom van itt, őrmester, rengeteg dolgom! Rengeteg! Különben is, mit csináljak én Skóciában? Éjjel– nappal csak Indiáról álmodoznék! Azt hiszem, legjobb lesz, ha maradok még egy darabig. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy önnel dolgozhatok, uram – biccentett Sharpe, majd gyorsan lekapta csákóját, amikor a koporsó elhaladt előttük. Haját még nem fésülte meg, és nem is rizsporozta be, így tincsei szabadon hullottak

skarlátszín gallérjára. Messze, a folyó túlsó oldalán eső áztatta a zöld mezőket, de ott, ahol ők álltak, napfény szikrázott a mauzóleum roppant kupoláján, amely alatt, a sötét kriptában selyemmel bélelt koporsók belsejében aludták örök álmukat Tipu szülei. Gyermekük hamarosan csatlakozik majd hozzájuk. A temetési menet lassan elhaladt Sharpe előtt. A koporsót tigriscsíkos ruhás férfiak vitték, magát a koporsót azonban egy tigrisbőr takarta. Az irha tépett volt, szakadt és véres, de jobbat nem találtak az ostrom dúlta városban. A hátsó lábán egy különösen hosz– szú heg látszódott, és Sharpe, amikor meglátta, szélesen elmosolyodott, mert jól ismerte már ezt a sebhelyet. Minden áldott éjszaka látta, mikor Tipu börtönében raboskodott, és különös elégtétellel szemlélte, hogy most egy bátor uralkodó koporsójának szemfödeléül szolgál. Mert a bőr Sharpe tigriséé volt. Történelmi jegyzetek

Az 1799 májusában történt széringapatami (mai neve Szriringapatna) csata évtizedes háborúskodásnak vetett véget, amely az angol hódítók és egy hatalmas muzulmán dinasztia, Majszur addigi urai között folyt. Az angolok Lord Cornwallis vezetésével már 1792– ben elfoglalták a várost, de akkor úgy döntöttek, hogy Tiput hagyják uralkodni a továbbiakban is. Tipu azonban előnyben részesítette a franciák szövetségét. Ez, valamint egyéb érdekellentétek vezettek az utolsó majszuri háború kirobbanásához. A háború célja egyszerű volt; az angolok végre akarták hajtani, amit hét évvel korábban elmulasztottak; véget vetni Tipu hatalmának. Az angolok elfogadható casus belli nélkül megtámadták Majszurt, figyelmen kívül hagyták Tipu békeajánlatait, és Széringapatam alá vonultak. Leplezetlen agresszió volt ez, de igen eredményes. Tipu halálával elhárult a legfőbb akadálya annak, hogy egész Dél– Indiát brit uralom alá hajtsák, és alaposan lecsökkentek Napóleon esélyei arra, hogy az Egyiptomban állomásozó francia erőket hatékonyan bevethesse az indiai szubkontinensen. Az ostromnak a regényben található leírása többnyire megfelel a valóságnak. A „Reménytelen Vállalkozás” két alakulata – egyik a balvégzetű Graham őrmester vezetésével – támadást indított a széles Cauvery déli, szélesebb ágán keresztül. Az egyik csapat északra ment a város falai mentén, a másik délre. David Baird tábornok vezette a támadást, és mivel arra a következtetésre jutott, hogy az ellenállás délen az erősebb, ebbe az irányba fordult. Valójában azonban északon sokkal nagyobb erőkkel kellett szembenézniük az angoloknak, talán azért, mert itt személyesen Tipu vezette a csapatokat. Mindkét oldalról több szemtanú vallott az uralkodó személyes bátorságáról. Bár feltűnő, színes öltözéket viselt, és rengeteg drágaköves ékszert

öltött magára, mégis az első vonalban harcolt emberei élén. Tovább nehezítette az ostromlók dolgát, hogy a külső fal védett gyilokjáróiról folyamatosan tüzeltek rájuk, és csak a Goodall százados vezette 12. könnyűgyalogsági század érkezése oldotta meg a helyzetet. A százados keresztülvezette embereit a támfalon, és amikor elkezdte elfoglalni a külső fal állásait, a védelem összeomlott. A csata rövid volt ugyan, de rendkívül véres; a védők közül hatezren, a támadó angolok közül ezernégyszázan vesztek oda. Az ostrom tényei közül csak egyetlenegynek a megváltoztatásához vettem a bátorságot. A városnak nem volt nyugati kapuja, így azt semmiképpen sem aknázhatták alá. Egy komoly robbanásra mindazonáltal sor került a város elleni kézitusa megkezdése előtt két nappal. Oka gyaníthatóan az volt, hogy egy angol lövedék telibe találta Tipu egyik lőszerraktárát. így tehát a robbanás okát megváltoztattam, idejét pedig két nappal eltoltam, mivel a kitalált hősöknek végre kell hajtaniuk a hőstetteket, még akkor is, ha azok is képzeletbeliek. Széringapatamban kevés francia katona állomásozott, és Nelson győzelmes csatája a Níluson végleg minimálisra csökkentette a francia beavatkozás veszélyét Indiában. Gudin ezredes kitalált alak, de volt valaki, aki nagyon hasonlított rá, és egy kis csapat élén valóban részt is vett a csatában. A regény más szereplői, például Gent ezredes, létező alakok. Shee őrnagy, egy hevesvérű és rendkívül balszerencsés ír, valóban a 33.– kat vezette, amikor Wellesley Harris egyik alárendeltje volt, valamint valóban élt Fitzgerald hadnagy, Kerry bárójának öccse, akit a szultánpétái topé elleni éjszakai támadás során egy bajonett döfése ölt meg. Ez volt Wellesley egyetlen veresége pályafutása során, de ettől fogva különösen ódzkodott az éjszakai támadásoktól. Baird tábornok nem kedvelte Wellesleyt, és hevesen ellenezte, hogy Harris tábornok a fiatalabb tisztet nevezte ki Széringapatam kormányzójává, habár ismerve a tényt, hogy Baird mennyire megveti az indiaiakat, ez vitathatatlanul bölcs döntés volt. Baird féltékenysége nem csitult az évek során, bár később a skót tiszt nagylelkűen elismerte, hogy Wellesley jobb katona volt nála. Ekkorra azonban Arthur Wellesley már Wellington első hercege volt. 1815– ben Napóleon még mindig a „szipoj tábornok” gúnynéven emlegette, de mégis döntő vereséget szenvedett Wellington ellen. Tipu szultán természetesen szintén létező személy volt. Bukását szerte Nagy– Britanniában hatalmas diadalként ünnepelték, mivel Tiput különösen kegyetlen zsarnoknak tartották. Bár az angolok az évek során még sok, a széringapataminál sokkal jelentősebb győzelmet arattak, mindig megőrizték emlékezetükben Tipu legyőzését. Az eseményről sok könyvet írtak, számtalan nyomtatványban örökítették meg, és hat színdarab is készült róla. Az angolok elismeréssel adóztak annak a kíváncsiságnak, amelyet ellenségük tanúsított irántuk. Habár halálát sokan megörökítették regényes és színpadi formában is, soha nem derült rá fény, milyen körülmények között vesztette életét, bár valószínűleg a 12. gránátosszázad egyik katonája ölte meg. Habár Tipu holttestét megtalálták, legyőzője soha nem fedte fel kilétét. Ennek minden bizonnyal az

lehetett az oka, hogy ezzel el kellett volna ismernie azt is, hogy nála vannak az uralkodótól zsákmányolt ékszerek is. Ezen kincsek többségének hollétét a mai napig homály fedi. Tipu életművének darabjai azonban ma is fellelhetőek. A szérin– gapatami belső palota sajnálatos módon elpusztult a tizenkilencedik században, és a helyi idegenvezetők állításával ellentétben nem az ostrom során semmisült meg, sőt mi több, a városért vívott csatát teljesen sértetlenül vészelte át. Az épület egykori nagyszerűségét már csak néhány faltöredék és egy– két oszlop őrzi, amelyek ma Szriringapatna pályaudvarának szerkezetének szerves részeit alkotják. A nyári palota, a Daria Dovlat azonban ma is látható. Ez volt Wellesley lakhelye, amikor Majszur kormányzói rangját viselte. Még a brit vereséggel végződő Pollilurnál vívott csatát ábrázoló faliképet is restauráltatta. Az épületben ma múzeum működik. Tipu mecsete szintén a mai napig áll Bangalore városában, de mind közül a legmegindítóbb emlékhely, Tipu és szülei síremléke is megvan még. Az uralkodó sírját a mai napig tigriscsíkos mintájúra festett lepel takarja. Tipu tisztelte a tigriseket, és ahol csak lehetőség volt rá, előszeretettel örökítette meg őket. Híres tigristrónusa valóban létezett, de halálával darabokra törték. Egy része azonban most is látható, nevezetésen a Windsor– kastélyban. Sötét játékszerét, a tigrises orgonát a Viktória és Albert Múzeumban állították ki. A szerkezet a második világháború bombázásaiban megsérült, és habár helyreállították, a hangja sajnos már nem a régi. Tipu hat tigrist is tartott a palotájában, ezeket az állatokat Wellesley lelövette. Szriringapatna külső fala ma is ott húzódik, ahol akkoriban. A város – habár kevesebben lakják, mint 1799– ben – megkapó hely, a csata emlékét pedig a Cauvery déli ágánál felállított obeliszk jelzi, közvetlenül a helyreállított hullámtörőtől északra. A hullámtörő mögött, a védvonal északnyugati sarkánál gigászi földbástya emelkedik. Ez minden, ami megmaradt a belső falból, amelynek többi részét teljesen lerombolták röviddel az ostrom után, bizonyára Wellesley parancsára. Később, a rádzsa uralma alatt Szriringapatna különböző pontjain újabb történelmileg fontos pontokat találtak, de véleményem szerint ezek már nem azonosíthatóak egyértelműen, mivel helyüket többé nem lehet a belső falhoz viszonyítani. A mai kor utazói emléktáblákat és emlékműveket találhatnak a városban, amelyek Tipu várbörtönének és a Vízi kapunak a helyét jelzik, valamint egy harmadikat is ott, ahol testét megtalálták. Véleményem szerint csak ez utóbbi helye lehet pontos. Az úgynevezett börtönök a Szultán– üteg alatt fekszenek, és habár elképzelhető, hogy az 1780– as években valóban őriztek bennük rabokat – így Baird is itt tölthette el azt a bizonyos kellemetlen negyvennégy hónapot – , 1799– ben már nem ezt a funkciót töltötték be. Ekkor már megépült a belső fal, amelyet Cornwallis 1792– es ostroma után kezdtek sietve felhúzni, így több mint valószínű, hogy az úgynevezett tömlöcöket arra használták, amire a legalkalmasabbak voltak – lőszerraktárnak. Tipu börtönének túlélői mind azt állították, hogy az ostrom

alatt a belső fal vonalán belül tartották őket fogva, így én is idehelyeztem Sharpe– ot, Lawfordot, McCandlesst és Hakeswillt. Szriringapatamban dísztábla jelzi a külső fal Vízi kapujának mint Tipu halálának helyét, de véleményem szerint ez téves információn alapul. A majszuri túlélők, akik közül nem egy a végsőkig Tipu mellett volt, egy emberként azt vallották, hogy az uralkodót akkor érte a halál, mikor éppen befelé tartott a városba. Ma már nem titok, hogy a külső falon harcolt, de amikor visszavonulásra kényszerült, és a két fal közé került, a történet egyre ködösebbé válik. Az angolok szerint a külső fal Vízi kapuján keresztül készült elmenekülni a városból, de az indiaiak azt állítják, hogy egy másik Vízi kapun szándékozott átkelni, és a belsőváros felé tartott. Ez a második Vízi kapu azóta eltűnt, de véleményem szerint ez lehetett Tipu halálának valódi színhelye. Nem a létező, első kapu. Ez elsőre logikátlannak tűnhet, de a ma is álló Vízi kapu a vár vizesárkához vezetett, és ha ezen sikeresen át is kelt volna, a felette lévő falról gyilkos sortüzet zúdíthattak volna rá, és mindezek után csak a Cauvery partját érhette volna el, amelyet a folyótól északra állomásozó brit csapatok tartottak tűz alatt. Ha azonban a városon vágott volna keresztül, a Bangalorei kapuhoz érhetett volna, és itt sokkal komolyabb esélye lett volna a sikeres szökésre. Az bizonyos, hogy Tipu holttestét, vagy a még élő, de már haldokló uralkodót megtalálták hűséges alattvalói, akik a gyaloghintóba helyezték, és kelet felé indultak vele, minden bizonnyal a Bangalorei kapuhoz. Őket azonban a gyaloghintóval együtt feltartóztatták és elfogták, de Tipu holttestét még órákig nem fedezték fel. Nagy kár, hogy a ma is meglévő Vízi kapu nem az a hely, ahol Tiput lelőtték, mivel a homályos, nedves alagút kitűnő drámai színhely lenne, azonban kétségtelen, hogy a hasonló, de azóta elpusztult másik alagút hangulata ugyanilyen volt. Tiput holtában tisztelettel kezelték, és a regényben leírtakhoz hasonlóan halálának másnapján szülei mellett, a Gumbaz mauzóleumban helyezték végső nyugalomra. Wellesley eközben a város kifosztását próbálta megakadályozni, melynek során négy fosztogatót fel is akasztatott, de a közkatonákra vonatkozó szabályok nem kötötték a magasabb rangúak kezét, így ők büntetlenül fosztogathattak. A Kelet– india Társaság ügynökei kétmillió 1799– es font értékűre becsülték a városban zsákmányolt kincsek értékét, és ennek fele a tisztek jutalma lett. Több magas rangú katona tehát egyetlen nap alatt gazdag ember lett. A kincs nagy része Nagy– Britanniába került, egy részüket közgyűjtemények őrzik, de szép számmal akadnak olyan darabok is, amelyek magánemberek kezébe kerültek. Tiput ma több indiai is hősként tiszteli, mint a függetlenségi harcok úttörőjét. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Tipu legfőbb ellenségei más indiai államalakulatok voltak, és bár legvéresebb csatáit az angolok és helyi szövetségeseik ellen vívta, soha nem bízhatott meg teljesen hindu alattvalóiban. Noha nem lehetünk biztosak abban, hogy halála előtt elárulták, de több mint valószínű, hogy hindu vallású tisztjei nem szolgálták teljes odaadással. Tiput

muzulmán vallása és az, hogy előszeretettel használta a perzsa nyelvet, kizárta az indiai társadalom főbb szellemi áramlataiból. Ez az oka annak, hogy regényemben Tipu udvartartásában az egyetlen művelt indiai hindu vallású. Egyetlen józanul gondolkodó ember sem hiheti hát el, hogy Tipu India hőse volt. Története nem szorul kegyes hazugságokra, elvégre valóban hős volt, de semmiképpen nem az egységes Indiáé, hiszen soha nem annak függetlenségéért harcolt, hanem azért, hogy a teljes szubkontinens Majszur fennhatósága alá kerüljön. Köszönettel tartozom Elizabeth Cartmale– Freedmannek, aki átkutatta a London India House irattárát, és egyéb helyeken is átfogó kutatásokat végzett, értékes segítséget nyújtva munkájával. Köszönöm a hasznos adatokat, és bocsánatot kérek azért, hogy végül nem használtam fel a könyvben valamennyit. Hálámat szeretném még kifejezni ügynökömnek, Toby Eadynek, amiéit kötelességére hallgatva elkísért utamon Szriringapatnába. Ritka, hogy a történelmi kutatás folyamata ennyire élvezetes legyen. Mint mindig, ha Sharpe történeteit írom, most is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott Lady Elizabeth Longford Wellington, the Years of the Sword című könyve, valamint Jac Weller nélkülözhetetlen Wellington in India című munkája. Szriringapatnát máig áthatja Tipu emléke. Nagy uralkodó volt, akit az indiaiak tiszteltek, de az angolok kőszívű zsarnoknak tartottak. Ezt minden bizonnyal azzal érdemelte ki, hogy az ostrom előtt tizenhárom angol foglyot végeztetett ki, akik közül nyolcat egy éjszakai rajtaütés keretében fogtak el, ötöt meg régebben ejtettek foglyul. Nem valószínű, hogy a kivégzésre a nyári palotában került volna sor, de a halálos ítéletet a jettik hajtották végre éppen úgy, ahogyan az a regényben olvasható. Bár ez az eljárás minden kétséget kizáróan elítélendő, nem szabad, hogy csakis ezen egyetlen cselekedete alapján alkossunk ítéletet Tipuról. Bátor ember volt, nagyszerű katona, tehetséges államférfi, és felvilágosult uralkodó, aki méltó ellensége lehetett volna annak a Richard Sharpe– nak, akire még hosszú út vár hideg, de nagyon ravasz parancsnoka, a „szipoj generális” mellett.