A Kezdet Es A Veg

NNCL488-366v2.0

Graham Greene

A kezdet és a vég

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3195.66-14-1 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ: GY. HORVÁTH LÁSZLÓ A FORDÍTÁST SZERKESZTETTE: KATONA ÁGNES A BURKOLÓ ÉS KÖTÉSTERV URAI ERIKA MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KALLAY JUDIT MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 74 000 PÉLDÁNYBAN, 17,28 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4288 8 SOROZAT ISBN 963 07 4265 9

GRAHAM GREENE THE HEART OF THE MATTER WILLIAM HEINEMANN LTD, LONDON, 1948 COPYRIGHT GRAHAM GREENE, 1948

HUNGARIAN TRANSLATION UNGVÁRI TAMÁS, 1962

A regény szereplőit nem élő személyekről mintáztam. A történet földrajzi hátteréül Nyugat-Afrikának azt a részét választottam, ahol személyes tapasztalatokat gyűjtöttem – ez tagadhatatlan –, de világosan ki kell jelentenem, hogy annak a bizonyos gyarmatnak egyetlen jelenlegi vagy múltbeli lakosa sem szerepel könyvemben. Természetesen költött gyarmaton is kell tisztségviselő – rendőrfőnök és gyarmati kormányzó például; különleges okom van rá, amiért nem szeretném, ha könyvemnek ezeket az alakjait élő személyekkel azonosítanák, hiszen igen nagy hálával gondolok arra, milyen udvarias és megértő bánásmódban részesített a gyarmati kormányzó, a rendőrfőnök és személyzetük azon a gyarmaton, ahol 1942-43-ban dolgoztam.

ELSŐ KÖNYV

ELSŐ RÉSZ Első fejezet

1 Wilson a Bedford Hotel teraszán ült, csupasz, vörös térdét a vasrácsnak támasztotta. Vasárnap volt, és a székesegyház harangja misére szólított. A Bond Street túlsó oldalán a gimnázium ablakában egyenruhás fiatal néger lányok göndör dróthajuk kiegyenesítésének reménytelen feladatával vesződtek. Wilson elábrándozva simogatta serkenő bajszát, és gines gyomorkeserűjére várt. Szemben ült a Bond Streettel, de tekintete a tengert kereste. Fakó színe is mutatta, hogy csak nemrégiben szállhatott partra a kikötőben, de erre vallott az is, hogy figyelemre se méltatta az iskolás lányokat a túloldalon. Olyan volt, mint a barométer késlekedő mutatója, mely még mindig jó időt jelez, holott a másik mutató már viharra áll. Odalent néger hivatalnokok igyekeztek a templomba; az asszonyok pompázó kék és cseresznyeszínben játszó ünnepi ruhája éppenséggel nem ébresztett érdeklődést a férfiban. Egyedül ült az erkélyen – nem számítva a szakállas, turbános indust, aki már jósolni is próbált neki; fehér emberek nemigen tűntek föl ebben az órában vagy akár ezen a napon – öt mérföldnyíre lehetnek innen, a tengerparton. De Wilsonnak nem volt kocsija. Most valósággal elviselhetetlen magányosságot érzett. Átellenben az iskola bádogteteje a tenger felé lejtett; a feje fölött a hullámlemez tető zörgött, csattogott, mert keselyű ereszkedett le rá. A sétányon a kikötőben állomásozó hajókaraván három kereskedelmi tisztje közeledett. Diáksapkás apró gyerkőcök vették körül őket. Kiáltozásuk egy bölcsődal elhaló dallamaként érkezett fel Wilsonhoz: “Tánctánc kapitány, szép nővérem táncol, tanítónő a nővérem, tánc, tánc, tánc.” A szakállas indus gondterhelt tekintettel bonyolult műveletekbe merült – egy boríték hátlapján horoszkópot állított fel. Vagy talán a megélhetési költségeit számolgatta? Amikor Wilson ismét lenézett az utcára, a tisztek már szabad utat vágtak

maguknak, és a gyerekek egyetlen matróz köré gyűltek: győzelmesen vezették a rendőrség közelében levő bordélyházba, mintha csakugyan egy bölcsődébe vinnék. A fekete szobapincér meghozta a gint – Wilson lassan szopogatta, nem volt semmi dolga, legföljebb visszatérhetett volna forró s nyomorúságos szobájába, hogy regényt olvasson – vagy tán verseket. Mert szerette a költészetet. De csak titokban élvezte, mint a kábítószert. Az Aranykincstár kötete mindenhová elkísérte; de csak éjszakánként lopott belőle – egy kanálnyi Longfellow-t, Macaulayt, Mangant: “Mondd el most, miként éltél, zsenidet tékozolva, barátság, szerelem koldusaként.” Romantikus ízlése volt. A társasága előtt Wallace-t vállalta csak. Wilson szenvedélyesen törekedett arra, hogy megjelenésében ne legyen megkülönböztethető a közönséges emberektől: bajuszát is úgy viselte, mint valami klubjelvényt – a közösség legfontosabb jeleként: de a szeme elárulta – barnás kutyaszeme volt, szetterszeme, amely komoran szegeződött a Bond Street felé. – Bocsánat – szólította egy hang –, nem Wilsonhoz van szerencsém? Felnézett az elmaradhatatlan khaki rövidnadrágot viselő, középkorú, szalmaszínű, aszott arcú férfira. – Az vagyok. – Leülhetek? Harris vagyok. – Örvendek, Mr. Harris. – Maga az Egyesült Afrika Társaság új könyvelője? – Én. Iszik valamit? – Csak limonádét, ha nem haragszik. Napközben nem iszom. Az indus felállt az asztalától, és tisztelettudóan közeledett. – Emlékszik rám, Mr. Harris. S talán mondhatna valamit ismerősének a képességeimről. Esetleg megtekintené az ajánlóleveleimet... – A piszkos borítékgyűjtemény mindig a keze ügyében volt. – Társadalmi kiválóságoktól. – Tűnj el. Menj a fenébe, vén csirkefogó – intette le Harris. – Honnan tudta a nevemet? – kérdezte Wilson. – Egy táviraton láttam. Én vagyok a táviratcenzor – felelte Harris. – Rohadt munka! Rohadt hely. – Már messziről látom, Mr. Harris, hogy sorsa jelentékenyen megváltozik. Ha egy pillanatra befáradna velem a fürdőszobába... – Menj a fenébe, Gunga Din. – Miért a fürdőszobába? – kérdezte Wilson.

– Mindig ott szokott jósolni. Azt hiszem, az egyetlen fellelhető szabad helyiség. Nekem egyébként sosem jutott eszembe a kérdés. – Régóta él itt? – Tizennyolc rohadt hónapja. – Megy is haza nemsokára? Harris a kikötőre lejtő bádogtetők fölött nézett el. S azt mondta: – A hajók mindig rossz irányba futnak ki. De ha egyszer hazajutok, engem nem látnak itt többé. – Lehalkította a hangját, mérgesen dörmögött a limonádéja felett. – Utálom ezt a helyet. Utálom ezt a népet. Utálom a rohadt négereket. Persze nem szabad így beszélni róluk. – Az én szolgám egész tisztességes. – A szolgájával nemigen van baja az embernek. Az igazi néger – de ezek, nézze csak őket, azt a tollboásat, ott lent. Még csak nem is igazi négerek. Ezek csak nyugat-indiaiak, és ők tartják kézben az egész partvidéket. Ők a kiszolgálók a boltokban, ők ülnek a községi tanácsokban, a városházán bírák, ügyvédek – uramisten. A protektorátusban még csak rendben van – elmegy. Az igazi néger ellen egy szavam sincs. Arcszínüket az Isten adta. De ezek itt – a fenébe is. A kormány – fél tőlük. A rendőrség – fél tőlük. Nézze csak – folytatta Harris –, nézze csak Scobie-t. Ott megy. A keselyű a szárnyát csapdosta, és mocorgott a hullámtetőn. Wilson Scobie-t nézte. Közönnyel s egy idegen utasításának engedelmeskedve tekintett rá, s úgy rémlett neki, hogy a Bond Streeten magányosan sétáló, zömök őszes férfi aligha tarthat számot különösebb érdeklődésre. Honnan sejthette volna, hogy az ilyen alkalmat az ember sose felejti el: emlékezetén vékony forradás őrzi, seb, mely csak akkor kezd sajogni, amikor bizonyos dolgok összefüggésbe kerülnek – a déli gin íze, az erkély alatti virágok illata, a hullámlemez kondulása s a szélkakasra röppenő undok madár. – Scobie szereti őket – mondta Harris –, annyira, hogy még le is fekszik velük. – Ez rendőregyenruha? – Az. A mi dicső rendőrségünk. Ellophatnák tőlük a bazilikát. – Ismeri a gúnyverset. – Nem olvasok verseket – közölte Wilson. A szeme követte Scobie-t a napsugár verte úton. Scobie megállt, s egy fehér

panamakalapos négerrel váltott néhány szót: majd egy fekete rendőr haladt el mellettük, szabályosan tisztelegve. Scobie tovább ment. – Ha igaz, a szírek is fizetik. – A szírek? – Igazi Bábel tornya ez a hely – mondta Harris. – Nyugatindiaiak, afrikaiak, született indusok, szírek, angolok, skótok az egész nyüzsgő nagyüzemben, ír papok, francia papok, elzászi papok. – Mit csinálnak itt a szírek? – Pénzt. Vidéken minden üzlet az övék, sőt a legtöbb itt is. Gyémántot csempésznek. – Abban elég nagy a forgalom, gondolom. – A németek nagy pénzt fizetnek érte. – Van neki felesége? – Kinek? Scobie-nak? Persze. Van neki. S ha nekem olyan feleségem lenne, én is lefeküdnék négerekkel. Úgyis találkozik vele nemsokára, ő a város széplelke. Rajong a művészetért meg a költészetért. Valami kiállítást rendezett a hajótörött tengerészek javára. Ismeri a műfajt – pilóták versei a hontalanságról, fűtők vízfestményei, missziós iskolák bőrdíszműmunkái. Szegény Scobie. Még egy gint? – Nem bánom – mondta Wilson. 2 Scobie befordult a James Streetre, elhaladt a kormányzóság mellett. A hosszú erkélyek mindig egy kórházat juttattak eszébe. Tizenöt esztendeje figyeli már a betegturnusok érkezését: tizennyolc hónapos időszak után bizonyos betegeket sárgán, idegesen hazaküldenek, mások foglalják el a helyüket – gyarmati alkormányzók, mezőgazdasági főtanácsosok, a közmunkák és adóhivatalok pecsétőrei. Figyelemmel kísérte valamennyiük lázgörbéjét – az első indokolatlan dührohamtól a mértéktelen ivásig, és az esztendő végén: a rezignációtól a merev szokások kialakításáig. A fekete hivatalnokok, mint orvosok a folyosón, ápolói szokásokat vettek föl: derűsen és tisztelettudóan tűrnek el bármilyen sértést. A betegnek mindig igaza van.

A sarkon túl, a vén gyapotfa előtt, ahol a legelső telepesek gyűltek össze azon a napon, hogy e barátságtalan partra tették a lábukat – ott állnak ma a bíróságok és a rendőrség: hatalmas kőépület, a gyengék nagyhangú hencegése. A betonketrec lakói száraz gabonamagként őrlődtek a folyosókon. Eleven lélek nem felelhetett meg a tervezés nagyhangú arányainak. De az elképzelés különben is csak egy szoba mélységéig hatolt. Mögötte a szűk és sötét folyosón a vizsgálati szobában és a cellákban Scobie mindig felfedezhette az emberi aljasság és igazságtalanság szagát – egy állatkert bűze volt ez, a fűrészpor, az ürülék, az ammóniák és a bezártság bűze. A helyiségeket naponta felmosták, de ezt a szagot nem lehetett eltakarítani. Bevette magát a foglyok és a rendőrök ruhájába, mint a cigarettafüst. Scobie megmászta a hatalmas lépcsőket, és az árnyékos külső folyosón jobbra fordult a szobájához. Egy asztal, két konyhaszék, egy faliszekrény, néhány rozsdás bilincs, szögre akasztva, akár egy kalap, az iratrendező: – idegen számára csupasz és kényelmetlen szobának hatott volna, de Scobienak ez otthon volt. Más ember gyűjtögetéssel teremti meg az otthon érzését – egy új kép, egyre több könyv, egy bizarr formájú papírnehezék vagy egy hamutartó, amit valami elfelejtett okból vettek egy elfelejtett ünnepen. Scobie a csökkentés módszerével építette az otthonát. Tizenöt esztendővel ezelőtt több holmival kezdte. Valaha ott állt a felesége fényképe, voltak élénk színű bőrpárnái a piacról, egy karosszéke s a kikötő nagyméretű, színes térképe a falon. A térképet egy fiatalember kérte el: neki már régen nem volt rá szüksége: emlékezetében hordta a gyarmat partvidékét: szolgálati körzete a Kufa-öböltől Madleyig terjedt. Ami a párnákat és a karosszéket illeti, gyorsan felismerte, hogy az effajta kényelem ebben a levegőtlen városban a füllesztő hőséggel egyértelmű. Ha csak hozzáér valami az ember testéhez, ha csak betakarják: kiizzad. S végül a felesége fényképe is feleslegessé vált az asszony ideköltözésével. Az állóháború első évében ideköltözött hozzá, s most már el sem mehet innen. A tengeralattjárók veszedelme a szögön lógó bilincsek erejével kötötte ide az asszonyt. Egyébként is fiatalkori fényképe volt, és Scobie nem szívesen emlékezett a kialakulatlan arcra, az ártatlanságában nyugodt és szelíd

arckifejezésre s a fényképész kívánságára készséggel mosolyra nyitott ajkakra. Tizenöt esztendő megmunkálja az arcot, a szelídség elapad a tapasztalattól. És Scobie mindig tudatában volt a saját felelősségének is. Az utat ő mutatta: az asszonyra törő tapasztalatokat ő rostálta meg. Ő formálta az arcát is. Leült a csupasz asztalhoz, de ebben a pillanatban már egy mende-néger őrmester csapta össze a bokáját az ajtóban. – Őrnagy úr? – Van jelentenivalója? – A rendőrfőnök kéreti, őrnagy úr. – A körletnaplóban van valami? – Két fekete összeverekedett a piacon, őrnagy úr. – Nő miatt? – Igen, őrnagy úr. – Van még valami? – Miss Wilberforce kéri, hogy hallgassa meg, őrnagy úr. Mondtam neki, hogy a templomba ment: jöjjön vissza később, de csak itt ül. Azt mondja, tapodtat sem mozdul. – Melyik Wilberforce ez, őrmester? – Nem ismerem, őrnagy úr. Sharp Townból jött, uram. – Ha a főnöktől visszajöttem: fogadom. De senki mást. Értette? – Igenis, őrnagy úr. Scobie a rendőrfőnök szobájába vezető folyosón menet látta a lányt: egyedül ült a padon, a falat támasztva: csak egy pillantást vetett oda, mindössze egy homályos benyomást vitt magával a fiatal fekete afrikai arcról, a színes kartonszoknyáról, s ezzel kiesett emlékezetéből az egész, s azon tűnődött, mit is válaszoljon a rendőrfőnöknek. Egész héten ezen gondolkozott. – Üljön le, Scobie. – A rendőrfőnök ötvenhárom éves volt. Öreg ember. Itt a kort a gyarmati szolgálat évei után számítják. A rendőrfőnök huszonkét évi szolgálat után a legvénebbnek számított; a kormányzó pedig hatvanöt éves kamasznak az ötesztendei szolgálat tudásával rendelkező tartományi rendőrfőnökökhöz képest. – Nyugdíjba megyek, Scobie – kezdte a rendőrfőnök –, a szemle után. – Tudom.

– Azt hiszem, már mindenki tudja. – Sokan beszélnek róla. – Maga a második, akinek elmondtam. Mit híresztelnek: ki lesz az utódom? – Azt már tudják, hogy ki nem lesz – felelte Scobie. – Piszok igazságtalanság – háborgott a rendőrfőnök. – Többet már nem tehetek a dologban, Scobie. Maga remek érzékkel szerzi be az ellenségeit. Mint Ariszteidész, az igazságos. – Korántsem vagyok olyan igazságos. – A kérdés csak az, mit akar csinálni. Egy Baker nevű embert küldenek ide Gambiából. Fiatalabb, mint maga. Nyugdíj, visszavonulás, áthelyezés – melyiket választja, Scobie? – Maradni szeretnék – felelte Scobie. – A felesége nem fog örülni. – Túlságosan régen vagyok itt. – Szegény Louise, gondolta magában. Ha rajta múlott volna, hol lennénk már? S annyit őszintén el kellett ismernie, hogy már régen nem lennének itt, hanem jó messze innen, jobb klímán, jobb fizetéssel, magasabb rangban. Louise minden lehetőséget megragadott volna a helyzet javítására: fáradhatatlanul nógatta volna felfelé a szamárlétrán, és sose törődne az áskálódókkal. És én ide telepítettem őt, gondolta azzal a furcsa, figyelmeztető bűntudattal, melyet akkor érzett, mikor az ismeretlen jövőért kellett felelősséget vállalnia. De hangosan csak ennyit mondott: – Tudja, hogy szeretem ezt a helyet. – Elhiszem. Csak azt tudnám, miért? – Szépek az esték – felelte Scobie tétován. – Hallotta a legújabb pletykát, amit maga ellen fordítottak a kormányzóságon? – Gondolom azt, hogy a szírek ügynöke vagyok. – Eddig még nem merészkedtek. Ez a következő lépés. Néger nőkkel cicázik. Tudja, hogy van ez, Scobie. Mert nem kezdett ki egyiknek a feleségével sem. Megsértődtek. – Valóban lefeküdhetnék már egy néger nővel. Akkor nem kellene kitalálniuk. – Az elődje hússzal is lefeküdt – folytatta a rendőrfőnök –, de ez föl se tűnt senkinek. Egészen mást találtak ki ellene, Athéni államférfi, marathoni hős, előbb mint Temisztoklész ellenfelét száműzik, végül mégis az ő közbelépése hozta meg az athéni seregeknek a szalamiszi győzelmet.

hogy titokban iszik. Jobban szeretik, ha valaki nyilvánosan részeg. Disznó egy banda ez, Scobie. – Az alkormányzó nem rossz fiú. – Nem hát. Az alkormányzóval nincs is baj. – A rendőrfőnök felnevetett. – Rémes fickó maga, Scobie. Scobie, az igazságos! Scobie a folyosón ment vissza: a lány még mindig ott ült a homályban: a lába meztelen: úgy nyugodott e két láb egymás mellett, mint rézöntvény a múzeumban, mintha nem tartoztak volna a színes csinos kartonszoknyához. – Maga Miss Wilberforce? – kérdezte Scobie. – Igen, uram. – Nem idevalósi? – Nem. Sharp Townban lakom. – Kerüljön beljebb. – S ő mutatta az utat az irodájába; leült az íróasztala mögé. Ceruzát nem talált rajta, kihúzta hát a fiókot. Itt és csak itt ő is gyűjtögetett: leveleket, radírgumit, egy szakadt rózsafüzért – de egyetlen ceruzát sem. – Mi a panasza, Miss Wilberforce? – A szeme egy Medley Beach-i strandfényképre tévedt: a felesége, az alkormányzó felesége, a nevelésügyi tanácsos (valami döglött halfélét mutat a képen) és a tartományi kincstárnok felesége. A sok fehér test egy rakáson úgy festett a gyepen, mintha az albínók gyűlését kapták volna le; a szájuk tátogott a nevetéstől. – A háztulajdonos – kezdte a lány –, mindenre képes az az asszony, feltörte a lakásomat tegnap este. Éjszaka jött, lerombolta a válaszfalakat, és kifosztotta, minden holmimat, a ládámat. – Sok lakója van? – Csak három. Scobie pontosan tudta, miről van szó: a bérlő heti öt shillingért kivesz egy kalibát, úgynevezett válaszfalakat emel, s ezeket a szobákat, mindegyiket fél koronáért, kiadja – fényes megélhetés. Mindegyik szobát néhány hitvány ládával rendez be: benne némi porcelán, poharak – vagy a munkaadó “adta”, vagy a munkaadótól lopták –, hozzá kiszolgált ládákból összerótt ágy és egy viharlámpa. A lámpaüveg nem bírja sokáig, s az apró, nyílt lángocskák könnyen belekapnak a lelecsöppenő olajba, aztán a furnérlemez választófalakba harapnak, és megszámlálhatatlan tűzesetet okoznak. A háztulajdonos olykor betör a saját házába, és lerombolja a tűzveszélyes válaszfalakat, néha ellopja bérlői lámpáját, s a lámpatolvajlás továbbgyűrűzik, hullámai már az európai negyedet ostromolják, s a klubokban is erről járja a pletyka.

– Az ember még egy lámpát se tarthat. – És a háziasszonya – ripakodott a lányra élesen Scobie – azt állítja, hogy maga sok bajt csinál: sok a lakója, sok a lámpa. – Nem, uram. Nincs lámpapaláver. – És női paláver? Rossz lány vagy, mi? – Nem, uram. – Akkor miért jöttél ide? Miért nem tettél panaszt Laminah őrmesternél Sharp Townban. – Mert ő a háziasszonyom bátyja. – Valóban az lenne? Egy apától, egy anyától? – Nem, uram, csak egy apától. A kihallgatás olyan volt, akár egy szertartás a pap és a ministráns között: Scobie pontosan tudja, mi történne, ha egyik embere kivizsgálná az ügyet. A háziasszony azt vallaná, hogy közölte bérlőivel: távolítsák el a válaszfalakat; amikor ezzel kudarcot vallott, akkor cselekedett csak maga. Hogy volt ott egyáltalában egy láda és benne porcelán, azt tagadná. Az őrmester természetesen megerősítené állítását. Kiderülne, hogy nem is bátyja a háziasszonynak; más, meghatározatlan – valószínűleg tisztességtelen – kapcsolat van közöttük. Megvesztegetések – melyeket tisztelettudóan “kenésnek” neveztek – egész lánca indulna el: a felháborodás és düh, mely eleinte oly őszintének hatott, lecsillapodna: újra válaszfalak emelkednének: senki se hallana többé a ládáról, s csupán jó néhány rendőr lenne egykét shillinggel gazdagabb. Mikor Scobie-t ide helyezték, belevetette magát az ilyen nyomozásokba, és mindig és újra a partizán helyzetében találta magát, a hite szerint szegény és ártatlan bérlőt támogatva a gazdag és bűnös háztulajdonossal szemben. De hamarosan rádöbbent, hogy bűn és ártatlanság éppoly viszonylagos, mint a vagyon. A tönkretett bérlőről kiderül, hogy gazdag, sőt kapitalista, aki egyetlen szobából heti öt shillinget profitál, míg ő maga ingyen lakik. Ezután csírájában próbálta elfojtani ezeket az ügyeket: vitába bocsátkozott a panaszossal, és bebizonyította, hogy a nyomozás semmi eredményre se vezet, és kétségkívül időbe és pénzbe kerül: néha egyszerűen meg is tagadta a nyomozást. Tétlenségének eredménye: hogy a kocsijának ablakát kővel dobálták, gumijait kipukkasztották, és csak a Rossz ember-ként emlegették, s ez a név hozzátapadt egész hosszú és szomorú vándorútján – megmagyarázhatatlanul kínozta a forróságban és nedvességben;

nem tudta félvállról venni. Ettől kezdve vágyott ezeknek az embereknek bizalmára és vonzalmára. Akkor kapott mocsárlázat, s már-már lerokkant a szolgálatból. A lány türelmesen várt a döntésére – ha szükség van rá, ezek végtelenségig bírják türelemmel –, csakúgy, mint ahogy a türelmetlenségüket, ha ezzel bármi előnyhöz juthatnak, nem korlátozza a tisztesség. Képesek egy álló napig csendben ülni egy fehér ember udvarában, hogy olyat kérjenek tőle, amit nem áll módjában megadni, de üvöltve verekednek és szitkozódnak, hogy az üzletben a szomszédjuk előtt szolgálják ki őket. Scobie megállapította magában, milyen szép is ez a lány. Furcsa volt belegondolni, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt még nem lett volna szeme erre a szépségre – meg se látta volna a lány apró, magas mellét, a keskeny csuklót s a tompora fiatalos domborulatát; meg se tudta volna különböztetni a hasonfajtájúaktól – olyan, mint a többi fekete. Abban az időben úgy gondolta, hogy a felesége: szép. S a fehér bőr akkor még nem albinókat juttatott az eszébe. Szegény Louise. – Add át ezt a cédulát az irodai őrmesternek. – Köszönöm, uram. – Nincs mit. – Scobie elmosolyodott. – És próbáld elmondani neki az igazat. A sötét irodából kilépő lányt figyelte – tizenöt elvesztegetett esztendeje lépett ki vele. 3 Scobie-t kitaktikázták a házakért folytatott véget nem érő háborúságban. Legutóbbi szabadsága alatt elvesztette a legszebb európai negyedben, Cape Stationben épült bungalóját egy Fellowes nevű rangidős egészségügyi felügyelővel szemben, és arra ébredt, hogy száműzték egy kocka formájú kétemeletes házba, melyet eredetileg a földszinten lakó szír kereskedő építtetett; lecsapolt mocsár talajára, mely az esőzések beálltával ismét mocsárrá változik. Az ablakokból a kreolok házsora fölött a tengerre láthatott: az úttest másik oldalán a katonai átvonulási tábor felé teherautók tolattak és túráztak; a keselyűk pedig házi

pulykákként kapirgálták a tábori konyha szemetét. Mögötte, a hegyek alacsony gerincén mélyre ereszkedő felhők között húzódtak a helyőrség bungalói; a faliszekrényeken egész nap lámpa égett, a csizmákra sár tapadt – de ezek legalább az ő rangjabéliek házai voltak. Az asszonyok a hiúság rabszolgái, büszkék magukra, férjükre, körülményeikre. De neki úgy rémlett, ritkán büszkék a lelkiekre. – Louise – kiáltotta –, Louise. – Semmi értelme nem volt kiabálni: ha nincs a nappaliban, nem lehet másutt, csak a hálószobában (a konyhát egyszerűen szemközt, a kerti fészerben rendezték be); de neki szokása volt, hogy hangosan kiáltsa a felesége nevét; ez a szokás régen rögződött, még a féltés és szerelem napjaiban. Minél kevésbé volt szüksége Louise-ra, annál tudatosabban érezte a felelősséget a boldogságáért. Amikor a nevét kiáltotta, úgy ordított, mint nagy Kanut az árral szemben – a felesége melankóliájának, elégedetlenségének és csalódottságának áradata ellen. Valaha Louise még válaszolt, de sosem volt a megszokás foglya, mint Scobie. És olyan hamis se, mondogatta magában a férfi. A gyengédségnek és szánalomnak nem volt hatalma Louise-on: sosem mutatott olyan érzést, amit nem érzett, s akárcsak az állat, tökéletesen átadta magát pillanatnyi bajának, bár éppoly gyorsan fel is épült belőle. Amikor Scobie rátalált a hálószobában: moszkitóháló alatt feküdt, akár egy kutya vagy egy macska, legalábbis arra emlékeztette Scobie-t ez a tökéletes önfeledtség. Louise haja csapzott volt, a szeme csukva. A férfi csöndben állt – kém az idegen birodalomban –, s ez a birodalom valóban idegen volt számára. Ha az otthon neki a szilárd, barátságos, nem cserélődő holmik minimumra csökkentett mennyiségét jelentette: Louise számára a halmozás volt az otthon. A toalettasztal zsúfolásig megrakva tégelyekkel és fényképekkel – ott volt ő is a múlt háború nevetségesen elavult tiszti egyenruhájában, fiatalon: a bíróság elnökének felesége, akit jelen pillanatban Louise a barátnői közé számított: egyetlen gyermekük, aki három esztendeje halt meg, iskolásként még, Angliában – egy kis jámbor kilencesztendős leányarc, első áldozói fehér muszlinfátyolban: és megszámlálhatatlan fénykép Louise-ról, ápolónők egy csoportjában vagy az admiralitás bálján Medley Beachben, Teddy Bromleyval és feleségével a yorkshire-i mocsarakban. Mintha arra gyűjtögetne bizonyítékot, hogy éppannyi barátja

van, mint bárki másnak. Scobie szemügyre vette a feleségét a muszlinhálóban. Arcát a maláriagyógyszerek elefántcsontsárgán árnyalták; a haja, egykor mint a csurgatott méz, most elsötétedett, és lucskos a verejtéktől. A csúnyaságnak ezekben a pillanataiban szerette őt Scobie, amikor a szánalom és a felelősség érzése a szenvedély hőfokát érte el. S a szánalom küldte most el innen; esküdt ellenségét sem riasztaná föl álmából, nemhogy Louise-t. Lábujjhegyen ment ki a szobából, és le a lépcsőn (belső lépcső nemigen volt látható ebben a bungalóvárosban, kivéve talán a kormányzósági épületet; Louise tehát megpróbálta ezt is büszkélkedés tárgyává tenni, futószőnyegekkel s faliképekkel aggatta teli). A nappaliban könyvespolc, zsúfolásig az ő könyveivel, szőnyegek a padlón, egy nigériai bennszülött maszk és további fényképek. A párát naponta kellett letörölni a könyvekről, és Louise-nak virágos függönyökkel nemigen sikerült eltakarnia az ételtartót, melynek mind a négy lába vízzel telt kicsiny zománcedényben állt, a hangyákat távol tartandó. A boy egy személyre terített. Alacsony és tömzsi fiú volt ez, arca széles, csúnya, nedves, igazi temne ábrázat. Meztelen lába üres bőrkesztyűként csattogott a padlón. – Mi baja Missusnak? – kérdezte Scobie. – Has csikar – felelte Ali. Scobie egy mende nyelvtant vett elő a könyvszekrényből: a legalsó polcra dugták el, ahol szakadozott fedele a legkevésbé tűnhetett fel. A felső polcokon laza sorokban Louise szerzői – már nem egészen fiatal mai költők és Virginia Woolf regényei. Scobie most nem tudott koncentrálni, túl meleg is volt: a felesége távolléte pedig, akárcsak egy bőbeszédű szobatárs, folytonosan a felelősségére emlékeztetett. Egy villa leesett, s ő észrevette, hogy Ali lopva a kabátujjába törli. Szeretettel nézte a szolgát: tizenöt éve vannak együtt, egy évvel régebben, mint a feleségével. Túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy valakit szolgasorban tartsunk. “Kisegítő fiúként” kezdte, aztán segédsteward lett, amikor még négy szolgát is tartottak, s most már ő az egyedüli steward a házban. Minden szabadsága után Ali ott várta a kikötőben, hogy a csomagját három vagy négy rongyos hordárral hazaszállítsa. Szabadsága időszakaiban sokan próbálták elcsenni tőle Ali szolgálatát, de

eddig még mindig várt reá – kivéve azt az egy alkalmat, amikor börtönbüntetését töltötte. A börtön itt nem szégyellnivaló, csupán holmi akadály, melyet egyszer s mindenkorra senki sem tud leküzdeni. – Ticki – szólt egy panaszos hang, és Scobie rögtön felállt. – Ticki! – Felment a lépcsőn. A felesége már felült a moszkitóháló alatt, s az első pillanatban úgy rémlett, mintha egy lábszárcsont forrna a húsosfazék fedele alatt. De a hirtelen felébredt szánalom eloszlatta a rémséges látomást. – Jobban érzed magad, drágám? Louise csak ennyit válaszolt: – Mrs. Castle járt itt. – Ebbe könnyen belebetegedhet akárki – mondta Scobie. – Rólad beszélt. – Rólam, mit? – Színlelt széles mosolyt vetett az asszonyra; az egyhangú élet mindig elnapolja a boldogtalanságot is. A késedelemmel nincs mit veszteni. És benne homályosan az derengett, hogy ha valaki elég hosszú ideig késlekedik, ügyei intézését kiveszi kezéből a halál. – Azt mesélte, hogy a rendőrfőnök nyugdíjba megy, és téged megint félretettek. – Úgy látszik, a férje túlságosan sokat beszél álmában. – Különben igaz? – Igaz. Én már hetek óta tudom. És igazán nem számít, drágám. – Nem lesz erőm többé betenni a lábamat a klubba – mondta Louise. – Kár nagy ügyet csinálni belőle. Az ilyesmi előfordul. – Ugye, lemondasz, Ticki? – Ezt aligha tehetném meg, drágám. – Mrs. Castle a mi pártunkon áll. Fel van háborodva. Azt mondja, mindenki erről beszél, meg más mindenfélét. Drágám, ugye nem állsz a szírek zsoldjában? – Nem, édesem. – Úgy fölizgattam magam, hogy el is jöttem a miséről. Olyan aljasság ez, Ticki. Nem vághatod zsebre, rám is tekintettel kell lenned. – Leszek is. Mindig. – Leült az ágy szélére, benyúlt a háló alá, és megsimogatta Louise kezét. Az izzadság gyöngyei fakadtak fel, ahol a bőrük érintkezett. – Tekintettel vagyok rád is, drágám. De tizenöt éve élek itt. És elveszett lennék mindenütt, ha máshová helyeznének. Nem valami nagy ajánlólevél – ha az embert mellőzték, drágám.

– Vissza is vonulhatunk. – A nyugdíjból nem tudunk megélni. – Biztos, hogy valamennyit én is tudnék keresni írással. Mrs. Castle szerint hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele. Ennyi tapasztalat után – sóhajtott Louise, és a fehér muszlinhálón át az öltözőasztalkájára esett a pillantása: onnan egy másik, fehér muszlinba öltözött arc nézett vissza rá, mire elkapta a tekintetét. – Legalább Dél-Afrikába mehetnénk – mondta. – Ki nem állhatom az itteni embereket. – Talán megszervezhetnék számodra egy utazást. Nem sok hajó süllyedt el arrafelé az utóbbi időben. Kikapcsolódásra lenne szükséged. – Volt idő, amikor te is szívesen mentél volna nyugdíjba. Számoltad az éveket, és terveket szőttél – mindhármunknak. – Az ember megváltozik – felelte Scobie kitérően. De az asszony könyörtelenül folytatta: – Akkor még nem gondoltad, hogy csak ketten maradunk. Izzadó kezét az asszonyéra szorította. – Csacsiság, drágám. Kelj fel, egyél valamit. – Szeretsz te bárkit is önmagadon kívül, Ticki? – Nem. Csak magamat szeretem, ez már így van. És Alit. Egészen megfeledkeztem Aliról. Természetesen őt is szeretem. De téged aztán nem – s ezzel az elhasznált, gépies kötekedéssel veregette meg az asszony kezét mosolyogva, nyugtatgatva... – És Ali húgát? – Van neki húga is? – Mindegyiknek van húga, ugye? Miért nem jöttél ma misére? – Szolgálatban voltam. Ezt te is jól tudod. – Áttehetted volna máskorra. Benned már nem sok hit maradt, ugye, Ticki? – Kettőnk számára is elég a tied. Gyere és egyél valamit. – Ticki, én néha azt hiszem, te csak azért lettél katolikus, hogy engem elvegyél. Különben semmit sem jelent neked az egész. – Ide figyelj, drágám, most lejössz, és eszel valamit. Aztán kocsival lemész a partra egy cseppet levegőzni. – Milyen más lenne ez a nap – mondta Louise a háló mögül bámulva –, ha ma úgy jössz haza, hogy bejelented: drágám, én leszek a rendőrfőnök. Scobie halkan válaszolt: – Nézd, drágám, háborús időkben az ilyen helyre – fontos

kikötő ez –, a határon túl ott vannak a Vichy-franciák meg ez a folytonos gyémántcsempészés a protektorátusból, ide fiatalabb ember kell. – Egy szót sem hitt abból, amit mondott. – Ez eszembe sem jutott. – Ez az ok, semmi más. Senkit se hibáztathatunk. Csak a háborút. – A háború mindent tönkretesz, ugye? – S a fiatalabbaknak nyitja meg az utat. – Drágám, mégis lemennék, s talán ennék egy kis hideg sültet. – Ez már beszéd, drágám. – Scobie visszahúzta kezét; csöpögött az izzadságtól. – Szólok Alinak. A földszinten kiszólt a hátsó ajtón. – Ali. – Uram? – Teríts két személyre. Missus jobban van. A nap első gyenge fuvallata megérkezett a tenger felől, a bokrok fölött s a kreolok kunyhói közt tört utat. A vastetőről nehézkesen emelkedett a levegőbe a keselyű, majd leszállt a szomszéd udvarban. Scobie mélyet lélegzett: kimerültnek érezte magát és győzelmesnek: rábeszélte Louise-t, hogy egy kis húst egyék. Mindig is felelős volt azért, hogy szerettei boldogságán őrködjék. Egyikük már biztonságban volt mindörökre, a másik – végre megebédel. 4 Estefelé a kikötő, talán öt percre, gyönyörűséges lett, tündéri szép. A nappal csúnya, súlyosan agyagszínű mellékutcák a virágok rózsaszínébe öltöztek. A nyugalom órája volt ez. Sokan, ha már örökre elhagyták ezt a kikötőt, a szürkés-nedves londoni estéken néha-néha visszagondolnak erre a virágzásra, erre a ragyogásra, mely szinte rögtön halványodik, amint láthatóvá lesz: s azon tűnődnek, miért is gyűlölték annyira ezt a partvidéket, s egy kortyintásnyi időre visszavágynak. A magasba kapaszkodó út egyik nagy kanyarjában Scobie leállította Morrisát s hátranézett. Elkésett. A virágzás hervadozott a városban: a fehér kövek, melyek a meredek hegy peremét jelezték, gyertyákként csillogtak a leszálló nedvességben. – Nem hiszem, hogy lenne ott valaki, Ticki.

– Egészen biztos. Könyvtári napon? – Siess, drágám. Nagyon meleg van a kocsiban. Bárcsak megindulna már az esőzés. – Örülnél? – Ha csak egy vagy két hónapig tartana, s aztán elállna, akkor igen. Scobie eltalálta a feleletet. Sose figyelt a felesége beszédére. Kitartóan tudott dolgozni az egyhangú hangfolyam alatt; s csak ha a boldogtalanság kottája pendült bele, arra riadt fel. Akárcsak egy regényt olvasó rádiós, el tudott engedni a füle mellett minden jelzést, de hajóét, vagy S. O. S.-t, soha. Sőt jobban tudott dolgozni, ha Louise nem maradt csöndben, ha fecsegett – mert amíg dobhártyái befogadták ezeket a megnyugtató hangokat, klubpletykákat, a Rank atya prédikációira tett megjegyzéseket, egy új regény cselekményét, sőt az időjárás panaszlását –, addig tudta, hogy minden rendben van. A csend riasztotta fel – ha csend lett, s erre felnézett a munkájából, az ő figyelmének szánt könnyeket láthatott. – Azt beszélik mindenfelé, hogy a hűtőszekrény-szállítmány elsüllyedt a múlt héten. Amíg Louise beszélt, ő a bánásmódot latolgatta, mit kezdjen a portugál hajóval, melynek holnap reggel a torkolatzár feloldása után kell befutnia. Egy-egy semleges hajó kéthetenkénti érkezése egy kis kiruccanást jelentett a fiatal tiszteknek: étrendváltozást, néhány pohár igazi bort, sőt néhány csinos holmi vásárlását a hajómagazinból lányok számára. Viszonzásul csupán a Szárazföldi Biztonsági Rendőrségnek kellett segíteniük az útlevélvizsgálatnál, gyanús egyének kabinjának átkutatásánál: a kemény és kellemetlen munka amúgy is az ügyeletes biztonsági szolgálatra maradt, a rizs átszitálása a csempészett gyémánt miatt, vagy a forró konyhában turkálni disznózsíros bödönökben vagy a töltött pulyka hasa belsejében. Egy tizenötezer tonnás óceánjárón néhány gyémántot megtalálni képtelenség: tündérmesék gonosz zsarnoka sem állíthatta a szegény libapásztorlányt reménytelenebb feladat elé, s mégis, azzal a rendszerességgel, ahogy a hajó jelentkezett, beérkezett a rejtjeles távirat is: “Feltehetőleg X. Y. első osztályú utas gyémántot visz. A hajó legénységének alábbi tagjai gyanúsíthatók...” És soha senki sem talált semmit. Scobienak eszébe jutott: Harris a soros a hajón, Fraser pedig vele mehet. Én már kiöregedtem az efféle kiruccanásokból. Hadd szórakozzanak a fiúk.

– Legutóbb a könyvek fele is sérülten érkezett. – Sérülten? A kocsik számából ítélve Scobie-nak úgy rémlett, kevesen lehetnek még a klubban. Reflektorát leoltotta, s arra várt, hogy Louise kiszálljon, de az asszony csak ott ült, ökölbe szorított keze kirajzolódott a műszertábla világában. – Megérkeztünk, drágám – mondta lelkes hangon, melyet idegenek az ostobaság jelének véltek. Louise megkérdezte: – Mit gondolsz: mindenki tudja már? – Mit? – Hogy nem léptettek elő. – Drágám, azt hittem, hogy ezt egyszer s mindenkorra lezártuk. Gondold csak meg, hány tábornokot ugrottak át 1940 óta? A rendőrfőnök helyettesével nem fognak törődni. – De ezek nem szeretnek engem – mondta az asszony. Szegény Louise, gondolta Scobie, iszonyatos, ha valakit nem szeretnek, s emlékezetében visszapergette korai kiszállásainak tapasztalatát, amikor a négerek kilyuggatták a gumiabroncsait, és sértő s bosszantó mindenfélével firkálták tele a kocsit. – Képtelenségeket beszélsz, drágám. Nincs még valaki, akinek ennyi barátja lenne. – A felsorolás nem volt elég meggyőző – Mrs. Halifax. Mrs. Castle... – s aztán úgy döntött, hogy végül is jobb, ha fel sem sorolja őket. – Lesben állnak – panaszkodott Louise. – Lesben állnak, csak arra várnak, hogy besétáljak... Eszembe sem jutott, hogy a klubba jöjjek ma este. Menjünk haza. – Nem mehetünk. Mrs. Castle kocsija máris befutott. – Nevetni próbált. – Csapdába estünk, Louise. – Észrevette, hogy az asszony ökle nyílik és összezárul, s a nedvességtől tönkrement púder hóként ül meg az ujjpercek bütykein. – Ó, Ticki, Ticki – nyögte az asszony –, ugye sohasem hagysz el engem? Nincs egyetlen barátom sem, mióta Tom Barlow-ék elmentek. – Scobie magához húzta a nedves kezet, s megcsókolta a tenyerét: megigézte a csúnyaság pátosza. Egymás mellett haladtak, be az előcsarnokba, mint a szolgálatos rendőrök. Itt Mrs. Halifax kölcsönözte a könyveket. Semmi sem annyira rossz, amennyire félünk tőle: oktalanság volt azt hinni, hogy róluk beszéltek. – Nagyszerű! Remek! – kiáltott oda nekik Mrs. Halifax. – Megérkezett az új Clemence Dane. – Ő volt az egész település

legártalmatlanabb asszonya, hosszú és rendetlen. Az olvasó minduntalan hajtűkre bukkant a könyveiben, azt használta jelzőnek Mrs. Halifax. Scobie teljes nyugalommal bízhatta feleségét az ő társaságára, mert Mrs. Halifaxban nem volt sem rosszindulat, sem a pletyka képessége: emlékezőtehetsége rövid, semmi sem ragadt meg benne huzamosabb ideig: ugyanazokat a regényeket olvasta mindig újra meg újra. Scobie a verandán csatlakozott egy társasághoz. Fellowes egészségügyi biztos szenvedélyesen vitatkozott Reithtel, az alkormányzó titkárával, s egy Brigstock nevű tengerésztiszttel. – Végül is ez a klub – hangoztatta Fellowes – nem vasúti resti. – Mióta Fellowes megkaparintotta a házát, Scobie mindent elkövetett, hogy megszeresse őt – szépen veszíteni, ez egyike volt a szabályoknak, melyek szerint életét berendezte. De néha nagyon nehéz volt Fellowest szeretni. A forró éjszaka nem vált előnyére: vékony szálú, nedves, gyömbérsárga haja, apró tüskebajusza, gömbölyű egresszeme, vörös orcája, ódivatú nyakkendője volt. – Hát nem éppen – helyeselt Brigstock, könnyedén bólintva. – Mi a baj? – kérdezte Scobie. Reith válaszolt: – Azt mondja, nem vagyunk elég exkluzívak. – Annak az embernek nyugodt iróniájával beszélt, aki a maga idejében tökéletesen exkluzív volt, aki magányos asztalától a Protektorátusban már mindenkit elűzött, kivéve önmagát. Fellowes szenvedélyesen folytatta. – Mindennek van határa – s önbizalmát erősítendő, ódivatú nyakkendőjét babrálta. – Helyes – mondta Brigstock. – Tudtam, hogy ez lesz, amint a helység minden tisztjét címzetes tagnak beválasztjuk. Előbb vagy utóbb nemkívánatos elemeket hoznak be. Én nem vagyok sznob, de az ilyen helyeken határokat kell szabni, már csak az asszonyok kedvéért is. Nem élhetünk úgy, mint otthon. – Tulajdonképpen mi a baj? – kérdezte Scobie. – A címzetes tagnak – magyarázta Fellowes – nem volna szabad vendégeket hoznia. Éppen tegnap történt, hogy valaki egy közlegénnyel jelent meg. A hadsereg, ha úgy tetszik, lehet demokratikus, de ne a mi számlánkra. Más kérdés, hogy ezek nélkül a fickók nélkül sincs elég ital mindenkinek.

– Ez is szempont – mondta Brigstock még hevesebben bólogatva. – Bárcsak tudnám, minek ez a nagy hűhó? – szólt közbe Scobie. – Egy fogász a negyvenkilencesektől egy Wilson nevű civilt hozott be, s ez az ember, ez a Wilson be akar lépni a klubba. Ez mindnyájunkat roppant kínos helyzetbe hoz. – Mi a baj vele? – Az Egyesült Afrika Társaság tisztviselője. Beléphetne a Sharp Town-i klubba is. De igazán nem tudom, mit keres nálunk. – A másik klub nem működik – szólt közbe Reith. – Az az ő bajuk. – Az egészségügyi felügyelő válla fölött Scobie kitekintett a mindent beborító hatalmas éjszakába. A hegy peremén szentjánosbogarak váltottak jelzéseket, s az öbölben cirkáló őrjárathajó lámpáját csak állandó fénye különböztette meg tőlük. – Itt az elsötétítés ideje – mondta Reith. – Jobb lesz, ha bemegyünk. – Melyik az a Wilson? – kérdezte tőle Scobie. – Ott szemben. Szegény ördög, nagyon magányos lehet. Néhány napja érkezett. Wilson kellemetlenül magányosan álldogált a karosszékek vadonában, úgy tett, mintha egy fali térképen vizsgálódna. Sápadt arca fénylett, gyöngyözött, mint a vakolat. Tropikálöltönyét alighanem tengerészszabótól vásárolta, aki senkinek sem kellő anyagot sózott rá: furcsán csíkozott volt és sárgás színű. – Maga Wilson, ugye? – kérdezte tőle Reith. – Láttam a nevét a kormányzóság regiszterében. – Én vagyok – felelte Wilson. – Reith. Az alkormányzó titkára. Bemutatom Scobie-t, a rendőrfőnök helyettesét. – Magát, uram, láttam reggel a Bedford Hotel előtt. – Egész magatartásában, legalábbis Scobienak úgy rémlett, volt valami védtelen: ott állt, s arra várt, hogy az emberek vagy barátságosak vagy barátságtalanok lesznek hozzá – egyik fajta viselkedésre sem számított jobban, mint a másikra. Kutyához hasonlított. Az arcán még senki sem véste ki az emberi lény megkülönböztető jegyét. – Igyunk valamit, Wilson. – Lehet róla szó, uram.

– A feleségem – mondta Scobie. – Louise, bemutatom Mr. Wilsont. – Már sokat hallottam Mr. Wilsonról – szólt hozzá Louise mereven. – Látja, Wilson, máris híres – mondta Scobie. – Civil létére csak így ajtóstul ront a Cape Station-i klubba. – Nem tudtam, hogy hibát követek el. Cooper őrnagy hívott meg. – Erről jut eszembe – szólt közbe Reith –, hogy el kell mennem Cooperhez. Azt hiszem, tályogos a fogam. – S ezzel elsietett. – Cooper említette a könyvtárat – dadogott Wilson –, s én arra gondoltam... – Szeret olvasni? – kérdezte Louise, és Scobie megkönnyebbülten állapította meg, hogy az asszony kedves lesz a szegény ördöghöz. Ez egy kicsit mindig lutri volt Louise-zal. Néha a kormányzóság legkomiszabb sznobjaként viselkedett, s most Scobie szánakozva tűnődött azon, hogy Louise talán azt hiszi, többé nem engedhet meg magának sznobizmust sem, s minden új arc, amelyik nem tudott “arról”, szíves fogadtatásra találhat. – Hát – felelt Wilson kétségbeesetten babrálva gyér bajuszát –, szóval... – mintha egy nagy vallomáshoz vagy nagy hazugsághoz gyűjtött volna erőt. – Detektívregényeket? – kérdezte Louise. – Nem vagyok a detektívregények ellen – mondta kelletlenül Wilson. – Illetve egyik-másik elviselhető. – Ami engem illet – vallotta be Louise –, én a költészetet szeretem. – A költészet – sóhajtott Wilson –, igen. – Az ujjait idegesen kapta el a bajuszától, s kutyatekintetének hálás reménykedéséből Scobie örömmel olvasta ki: barátot találtam volna végre neki? – Én is szeretem a költészetet – közölte Wilson. Scobie a bár felé indult: ismét nagy teher esett le a lelkéről. Nem romlott el az estéjük, Louise boldogan megy vele haza, boldogan tér nyugovóra. Egy éjszaka alatt a kedve nemigen változik, s a boldogság eltart addig, amíg ő szolgálatba indul. Nyugodtan aludhat. A bár körül beosztott fiatal tisztjei csoportosultak. Fraser állt ott, Tod s egy Palesztinából jött új ember, végtelenül furcsa neve van: Thimblerigg. Jól érezték magukat. Semmi kedvük sem volt magasabb rangú tiszt társaságára. “Alvilági pofa” – vitte a szót Tod. Nyilván szegény Wilsont csepülték. S mielőtt tovább mehetett volna, Fraser hangját hallotta. “Megbűnhődött érte. Irodalmi Louise csapott le rá.” – Thimblerigg bugyborékolva nevetett, vastag ajkán egy csepp gin gyöngyözött.

Scobie sietősen tért vissza a hallba, s teljes sebességgel beleütközött egy karosszékbe, ez állította meg. Látása helyrezökkent, de izzadság csöppent a jobb szemébe. Az ujja, mikor kitörölte a szemét, reszketett, mint az iszákosoké. Légy óvatos, mondogatta magának. Ez a klíma nem kedvez a szenvedélyeknek. Ez az aljasság, rosszindulat, sznobizmus klímája, és minden, a gyűlölethez vagy szerelemhez hasonló érzelem elveszejti az embert. Bowers jutott eszébe: hazaküldték, mert megütötte a kormányzó szárnysegédjét egy fogadáson, Makin misszionárius pedig a chislehursti tébolydában végezte. – Átkozott hőség van – motyogta oda valakinek, aki a homályban elkanyarodott mellette. – Csak nem beteg, Scobie? Igyunk valamit. – Nem, köszönöm. Kocsival megyek körletszemlére. A könyvespolcok mellett Louise boldogan beszélgetett Wilsonnal, de Scobie érezte az emberek rosszindulatát és sznobizmusát; körülcserkészték a beszélgetőket. Még azt se engedik, hogy a könyveit élvezze, tűnődött magában, és a keze újra remegni kezdett. Ahogy közeledett feléje, hallotta, amint leereszkedő nagyasszonymodorban társalog: – El kell jönnie valamelyik nap ebédre hozzánk. Annyi jó könyvem van, egyik-másik bizonyára érdekelné. – Szíves örömest – mondta Wilson. – Csöngessen oda, s ugorjon fel bármikor. Scobie ezt gondolta: mivel értékesebbek ezek a többiek, hogy van merszük gúnyolódni egy másik emberi teremtményen? Ismerte Louise minden hibáját, s hányszor nyilallt bele az, ahogy Louise pártfogolja az idegeneket. Ismert minden mondatot, minden hanglejtést, mely másokat visszariasztott tőle. Néha figyelmeztetni szerette volna őt: ne vedd fel ezt a ruhát, ne mondd ezt mindig; ahogy egy anya neveli a lányát, de némának kellett maradnia, és szenvedni a biztos tudattól, hogy Louise miként veszíti el barátait. A legrosszabb érzés az volt, amikor kartársaiban a barátságosság ritka melegét fedezte fel: mintha megszánták volna. “Milyen jogon bíráljátok őt! – Szeretett volna felkiáltani. – Ez az én dolgom. Én tettem ilyenné. Nem volt mindig ilyen.” Váratlanul odalépett hozzájuk, és azt mondta: – Körletszemlére kell mennem, drágám. – Máris? – Sajnos.

– Én maradnék, drágám. Mrs. Halifax majd hazavisz. – Szeretném, ha velem jönnél. – Hová? Körletszemlére? Évek óta nem voltam. – Ezért szeretném, ha jönnél. – Magához húzta a kezét és megcsókolta: kihívás volt. Ezzel adta tudtára az egész klubnak: nem kell szánakozniuk rajta, szereti a feleségét, és nagyon boldogok. De senki sem látta, aki számított – Mrs. Halifax a könyveibe merült; Reith már régen elment, Brigstock a bárban volt, Fellowes pedig úgy belemélyedt a beszélgetésbe Mrs. Castle-lal, hogy semmit sem vett észre – nem látta senki, csak Wilson. – Majd máskor elkísérlek, drágám – mondta Louise. – De Mrs. Halifax éppen most ígérte meg, hogy elhozza hozzánk Mr. Wilsont. Van otthon egy könyv, amit kölcsönadnék neki. Scobie mérhetetlen hálát érzett Wilson iránt. – Ez nagyszerű – mondta –, pompás. De maradj itt, és igyál valamit, amíg visszajövök. Magát is hazaviszem a Bedfordba. Nem maradok el sokáig. – A kezét Wilson vállára tette, és némán imádkozott. – Add, hogy ne pártfogolja túlzottan, hogy ne viselkedjen képtelenül, add, hogy ezt a barátját végre megtarthassa. – Nem is búcsúzom – mondta –, úgyis találkozunk, amikor visszajövök. – Nagyon kedves, uram. – Ne uramozzon engem. Maga nem rendőr, Wilson. Legyen érte hálás a sorsának. 5 Scobie később ért vissza, mint ahogy számította. Találkozása Yuseffel feltartotta. A hegyről leereszkedve, félúton, Yusef kocsija állt az útpadkán, s a hátsó ülésen Yusef szendergett csendesen. Scobie kocsijának reflektora felvillantotta a széles, tésztás arcot, a homlokba hulló fehér hajtincset, még fehér lepelbe bugyolált vastag combjait is megvilágította. Yusef inge kinyílott a nyakánál, s mellének fekete, göndör szőrzete ott indázott a gomblyukak körül. – Segíthetek? – kérdezte akaratlanul is Scobie, mire Yusef felnyitotta a szemét: aranyfoga, mellyel fogorvos bátyja látta el, fényesen csillogott, akár egy zseblámpa. Ha Fellowes most elhajt mellette, milyen mesét kanyarít ebből, gondolta Scobie. A rendőrfőnök helyettese az éjszaka leple alatt találkozik az áruházas Yuseffel. Segíteni egy szírnek csak egy fokkal volt

veszélytelenebb, mint elfogadni a segítségét. – Ó, Scobie őrnagy úr – kiáltott fel Yusef-, aki bajban is barát, az az igazi jó barát. – Segíthetek? – Félórája lerohadtam – mondta Yusef. – Annyi kocsi ment el mellettem, s én hiába vártam, hogy megjelenjék az Irgalmas Szamaritánus. – Nincs olajam, hogy a maga sebeit kenegessem, Yusef. – Haha, Scobie őrnagy úr. Ezt jól mondta. De ha bevinne a városba... Yusef bepréselte magát a Morrisba, s nagy combját ernyedten engedte a fék mellé. – A szolgája is beszállhat, hátra. – Csak maradjon itt – mondta Yusef. – Kijavítja a kocsit, ha rájön, hogy különben sose kerül ágyba. – Nagy, zsíros kezeit átfonta a térdén, és azt mondta: – Nagyszerű a kocsija, Scobie őrnagy. Négyszáz fontba is belekerülhetett. – Százötvenbe – hűtötte le Scobie. – Én négyet is megadnék érte. – Nem eladó, Yusef. Hol vehetnék újat? – Most sehol, csak ha elmegy innen. – Nem megyek el innen. – Úgy hallottam, nyugdíjba megy, Scobie őrnagy úr. – Nem igaz. – Mi a boltban annyi mindent hallunk-mindenféle megbízhatatlan pletykát. – Hogy megy az üzlet? – Se rosszul, se jól. – Én azt hallottam, hogy nagy vagyont szedett össze a háború óta. Persze ez is megbízhatatlan pletyka. – Tudja jól, Scobie őrnagy úr, hogy is van ez. A Sharp Town-i üzletem jól megy, mert arra személyesen felügyelek. A Macaulay Street – az se rossz, mert ott a húgom van, de a Durban és Bond Streeten elég rossz a helyzet. Folyton becsapnak. Honfitársaimhoz hasonlóan nem tudok írni, olvasni, ezért hát mindenki rászed. – Azt mondják, hogy valamennyi áruháza minden raktárát fejben tudja tartani. Yusef nevetett és ragyogott. – Nincs rossz fejem. De egész éjjel fent vagyok miatta, Scobie őrnagy úr. Amíg meg nem ittam egy csomó whiskyt, mindig csak a Durban Streetre, Bond Streetre, Macaulay Streetre gondolok.

– Melyiknél tegyem le? – Hazamegyek, lefekszem, Scobie őrnagy úr. A Sharp Towni házamnál, ha lenne szíves. Nem jönne be egy kis whiskyre? – Nem. Szolgálatban vagyok, Yusef. – Nagyon kedves, hogy elhozott, Scobie őrnagy úr. Hálám jeleként nem engedné meg, hogy Mrs. Scobie-nak egy vég selymet küldjék? – Ezt szeretném a legkevésbé, Yusef. – Igen, igen, tudom. Sok bajt csinálna a rengeteg pletyka. Mert vannak olyan szírek, mint Tallit. – Szeretné, ha Tallit nem állna az útjában, ugye Yusef? – Igen, Scobie őrnagy úr. Ez nekem is jó lenne, de magának is. – Maga adta el neki azokat a hamis gyémántokat a múlt évben, ugye? – Ó, Scobie őrnagy úr, csak nem hiszi komolyan, hogy én így becsapnék valakit. Néhány szegény szír nagyon megszenvedett azokért a gyémántokért, Scobie őrnagy úr. Micsoda szégyen lenne így becsapni a saját fajtánkat. – Miért szegték meg a törvényt, mért vásároltak gyémántot. Volt, akinek még ahhoz is volt mersze, hogy panaszt tegyen a rendőrségen. – Nagyon tudatlan szegény ördögök ezek. – De maga nem volt ilyen tudatlan, ugye, Yusef? – Ha már megkérdez, Scobie őrnagy úr – Tallit tette. Különben miért vallaná, hogy én adtam el neki a gyémántokat? Scobie lassan hajtott. Zsúfolt volt a hepehupás utca. Sovány fekete testek kaszáspókokként imbolyogtak az elsötétített reflektor fényében. – Meddig tart még a rizshiány, Yusef? – Maga ezt éppúgy tudja, mint én, őrnagy úr. – Tudom, hogy ezek a szegény ördögök nem juthatnak hozzá maximált áron. – Azt hallottam, Scobie őrnagy úr, hogy a szabad osztásból sem kaphatják meg a fejadagjukat addig, amíg meg nem vesztegetik az őrt álló rendőrt. S ez igaz volt. Ezen a gyarmaton minden vádra kész volt a viszontválasz. Mindig akadt egy még sötétebb korrupció, amivel érvelni lehetett. A kormányzóság botránykavarói hasznos feladatot teljesítettek – ébren tartották azt az eszmét, hogy bízni senkiben sem szabad. S még ez is jobb volt, mint az önelégültség. – Hát akkor miért szeretem ezt a helyet mégis? – tűnődött Scobie,

és kikerült egy döglött kóbor kutyát. Talán azért, mert az emberi természetnek itt nem volt még ideje álruhába öltöznie? Itt soha senki még csak nem is beszélhetett a pokolról vagy a mennyekről. A mennyország a halál túlsó partján maradt, illő helyén, mereven, míg az innenső oldalon kivirágzott az igazságtalanság, a kegyetlenség, az aljasság, amit másutt oly ügyesen palástolnak el az emberek. Itt csaknem úgy szeretheted az emberi teremtményt, ahogy az Isten szereti, tudván róla a legrosszabbat is: nem egy pózt, egy csinos ruhát s egy mesterkélten felöltött érzést szerettél benne. Hirtelen rokonszenvet érzett Yusef iránt. S megszólalt: – Két gonosztett még nem ad ki egy igazat. Ezért egy szép napon ne csodálkozz, ha a csizmámat a kövér seggedben találod, Yusef. – Ez megtörténhet, őrnagy úr – mondta Yusef –, de éppúgy az is, hogy jó barátok leszünk. S ezt én mindennél többre becsülném a világon. Kiszálltak a Sharp Town-i ház előtt, és Yusef szolgája lámpával szaladt eléjük, hogy világítsa az utat. – Őrnagy úr – mondta Yusef –, rendkívüli megtiszteltetés lenne, ha megkínálhatnám egy pohár whiskyvel. Azt hiszem, sokat segíthetnék magának. Nagy hazafi vagyok, őrnagy úr. – Ezért gyűjtőd a gyapotot egy Vichy-invázió esetére, ugye? Többet fog érni, mint az angol font. – Az Esperança holnap fut be, ugye? – Valószínűleg. – Micsoda időfecsérlés egy óriási hajót átkutatni és gyémántot keresni. Hacsak nem tudja már jó előre, hogy pontosan hol keresse. Tudja, ugye, hogy amikor a hajó visszaér Angolába, egy tengerész jelenti, mit kutatott át. Megint átszitálja a raktár cukrát. Beleturkál a konyhán a zsírosbödönbe, mert egyszer valaki azt mesélte Druce kapitánynak, hogy a gyémánt melegíthető s beledobható egy zsírosbödönbe, s aztán átkutatja a kabinokat, a ventilátorokat és a kannákat. S komolyan azt hiszi, hogy talál egy szép napon akár egyetlenegy icipici gyémántot? – Dehogy hiszem. – Én sem. 6 A ládákból rakott gúlák minden sarkán viharlámpa égett. A

csendes, fekete vízen épp hogy kivehető volt egy anyahajó. Egy kimustrált óceánjáró, mely a szóbeszéd szerint üres whiskyspalackok zátonyán állt. Scobie egy ideig nyugodtan állt, és beszívta a tenger nehéz illatát: fél mérföldnyire egy egész karaván horgonyzott, de csupán az anyahajó hosszú árnyát tudta felfedezni, és elszórt apró vörös lámpácskákat, mintha utca húzódna ott: a vízről mást se hallott, csak a vizet magát, ahogy a mólót paskolta. Ennek a helynek a varázsa mindig hatott rá: itt eresztett gyökeret, egy idegen kontinens legszélső partszegélyén. Valahol a sötétben két patkány verekedett. Ezek a vízparti patkányok nyúl nagyságúra nőttek: a bennszülöttek disznónak keresztelték el őket, megsütik és megeszik: a nevük révén különböztethetők meg a rakparti patkányoktól, az emberi tenyészettől. A világos sínek mellett haladva Scobie a piacok irányába fordult. Egy raktár sarkán két rendőrbe ütközött. – Jelentenivaló? – Nincs, őrnagy úr. – Végigjárták az utat? – Igen, őrnagy úr, épp a végiből jövünk. Tudta, hogy hazudnak: ha maguk vannak, sose mennek el a rakpart végére, az emberpatkányok játszóterére, ha csak nincs a kíséretükben egy fehér tiszt is. A patkányok gyávák voltak, de veszedelmesek. – Tizenhat év körüli kamaszok borotvával vagy palackok üvegcserepeivel felfegyverezve, falkában nyüzsögtek a raktárak körül, s fosztogattak, ha egy könnyen nyitható ládára találtak; legyekként dongták körül a részeg matrózt, ha az útjukba tévedt, időnként ledöftek egy rendőrt, aki népszerűtlen cselekedetre ragadtatta magát megszámlálhatatlan rokonuk valamelyikével szemben. Zárt kapukkal sem lehetett őket távol tartani a rakparttól: úszva kerülték meg vagy Kru Town, vagy a horgászpartok felől. – Gyerünk – parancsolt rájuk Scobie –, megnézzük még egyszer. A rendőrök csüggedt türelemmel vonultak mögötte, fél mérföld oda, fél mérföld vissza. De a rakparton csak a disznók hancúroztak, és a víz csapdosott. Az egyik rendőr önigazolásul megjegyezte: – Csendes éjszaka, őrnagy úr. Zseblámpáikat lankadatlan öntudattal villogtatták hol az egyik, hol a másik oldalra, megvilágítván egy elhagyott kocsi alvázát, egy üres taligát, egy kátrányos ponyva sarkát s egy pálmalevelekkel bedugaszolt üveget az egyik raktárépület sarkánál.

– Mi ez? – kérdezte Scobie. Egyik lidércnyomása, hivatalból, a gyújtóbomba volt: oly könnyű elkészíteni: a Vichy-területről mindennap jönnek emberek csempészett borjúval – jövetelüket még elő is segítették, a húsellátás érdekében. A határ innenső oldalán invázió esetére bennszülött szabotőröket képeznek ki: miért ne tennék ugyanezt odaát? – Adják ide, hadd látom – mondta, de egyik rendőr sem mert hozzáérni. – Csak bennszülött gyógyszer, uram – mondta az egyik arcpirító gúnnyal. Scobie felvette a palackot. Kicsorbult Haig whiskysüveg volt, és amikor a pálmalevelet kihúzta, gázömlésként áradt belőle a poshadt kutyahúgy s valami megnevezhetetlen rothadás bűze. A fejében egy ér lüktetni kezdett a hirtelen fájdalomtól. Minden ok nélkül Fraser vöröslő arca és Thimblerigg bugyborékolása jutott az eszébe. A palackból áradó bűztől hányingert kapott, s az ujjait is beszennyezték a pálmalevelek. Áthajította az üveget a rakparton, s a víz éhes szája egyetlen nyeléssel fogadta be, de a tartalma szétfröcskölt a levegőben, s az egész szélcsendes hely savtól és ammóniáktól bűzlött. A rendőrök csendben álltak: Scobie érezte néma rosszallásukat. Ott kellett volna hagynia az üveget: meghatározott célra rakták oda, s egy bizonyos személynek szánták, de most, hogy tartalma kiszabadult, mintha a gonosz szellemeket engedték volna ki, s az vándorolna vakon a levegőben, hogy lecsapjon az ártatlanságra. – Jó éjszakát – mondta Scobie, és hirtelen sarkon fordult. Húsz métert se ment, amikor hallotta a rendőrcsizmák csattogását, sietve hagyták el a veszedelmes környéket. Scobie a Pitt Streeten hajtott fel a rendőrőrszobához. Baloldalt a bordélyház előtt a lányok az úttesten ültek, levegőztek. Az őrszobán az elsötétítő redőnyök mögött egy majomház illata súlyosodott az éjszakára, az ügyeletes szobában a szolgálatos őrmester lekapta a lábát az asztalról, és vigyázzba állt. – Jelentenivaló? – Öt részeg és rendzavaró, őrnagy úr. A nagy cellába csuktam őket. – Mi van még? – Két francia, útlevél nélkül.

– Négerek? – Igen, őrnagy úr. – Hol találták őket? – A Pitt Streeten, őrnagy úr. – Holnap reggel kihallgatom őket. A révhajó? Rendben van már? Én megyek az Esperançára. – Elromlott. Mr. Fraser megpróbálta kijavítani, de csali az egész. – Mikor jön be szolgálatba Mr. Fraser? – Hétre, őrnagy úr. – Mondja meg neki, hogy nem küldöm az Experançá-ra. Magam megyek. Ha nem kész a csónak, akkor a szárazföldi biztonságival. – Értettem, őrnagy úr. Beszállt a kocsijába, a lomha önindítót nyomogatva arra gondolt, hogy ennyi bosszúra mindenképpen joga van az embernek. A bosszú jót tesz a jellemnek: a bosszúból származik a megbocsátás. Fütyülni kezdett, ahogy keresztülhajtott Kru Townon. Szinte boldog volt: csak arról kellett megbizonyosodnia, hogy semmi sem történt a klubban, miután elment onnan, s hogy ebben a pillanatban, 10.55-kor, Louise nyugodt, megelégedett. Nyugodtan szembenézhet a következő órával, majd ha elérkezik. 7 Mielőtt belépett volna, végigsétált a ház tengerparti oldalán, hogy ellenőrizze az elsötétítést. Bentről kihallatszott Louise hangja: feltehetően verseket olvas fel. Scobie arra gondolt: az ég szerelmére, mi jogon nézi le őt ezért az ostoba, taknyos Fraser? De a dühe elszelelt, mint a rongyos idegen, amint arra gondolt, mekkorát csalódik Fraser holnap reggel – nem lesz portugál vizit, sem ajándék a legjobb nőjének, csak a forró, egyhangú hivatali nap. A hátsó ajtó kilincsét tapogatva kereste, nem akarta felkattintani a zseblámpáját, s egy szálka felsebezte a jobb kezét. Mikor belépett a kivilágított szobába, észrevette, hogy a keze vértől csepeg. – Jaj, drágám – kiáltott fel Louise –, mi történt? – és eltakarta az arcát. Nem bírt vért látni. – Segíthetek, uram? – kérdezte Wilson. Megpróbált fölemelkedni, de alacsony székben ült Louise lábánál, s a térdén halomnyi könyv hevert.

– Semmi baj – mondta Scobie. – Csak egy karcolás. Magam is elintézem, csak szólj Alinak, hozzon egy üveg vizet. – Félúton felfelé a lépcsőn hallotta, hogy egy hang újra kezdi: – Egy édes vers a villanypóznáról – mondta Louise. Scobie bement a fürdőszobába, s felriasztott egy patkányt, mely a kád hűvös peremén kuporgott, akár valami macska egy sírkövön. Scobie leült a kád szélére, s odatartotta a kezét, hogy a faforgáccsal feltöltött emésztővödörbe csorogjon a vér. Itt, akárcsak a hivatalában, az otthon melege fogta körül... Evvel a helyiséggel még Louise leleményessége sem tudott mit kezdeni: a felpattogzott zománckáddal, mely fölött az egyetlen csap a száraz évszak vége előtt mindig felmondta a szolgálatot, a vécédeszka alatti bádogvödörrel, melyet napjában egyszer ürítettek, a falra rögzített mosdóval, mely fölött egy másik használhatatlan csap volt, a puszta deszkapadlóval és a kopott sötétzöld elsötétítő függönyökkel. Az egyetlen tökéletesítés, amit Louise megvalósíthatott: a kád előtti parafaszőnyeg s egy fényes fehér gyógyszerláda. A fürdőszoba többi része az övé volt. Akár az ifjúsága emlékei, melyeket házról házra vitt magával. Így volt ez hosszú évekkel ezelőtt az első házában is még legényember korában. Ez volt az a helyiség, ahol mindig egyedül volt. Ali jött be. Rózsaszín talpai csattogtak a padlódeszkán, s a szűrőből hozott egy palack vizet. – A hátsó ajtó elbánt velem – magyarázta Scobie. A mosdó fölé tartotta a kezét, s Ali vizet öntött a sebre. A boy sajnálkozva udvarias csettintéseket hallatott: keze olyan lágy volt, mint egy lányé. S amikor Scobie türelmetlenül rászólt: Elég” – Ali ügyet sem vetett rá: – Túl sok piszok – mondta. – Most jódot. – Ebben az országban a legkisebb karcolás is elüszkösödött, ha egy órán belül nem kezelték. – Még... öntsd rá – s az arca megrándult a csípő fájdalomtól. Lentről, a hangok kavarodásából a “szépség” szó vált külön, majd ismét visszazuhant egy hullámvölgybe. – Most a ragtapaszt. – Nem – mondta Ali. – Kötés jobb lesz. – Jó. Akkor a kötést. – Esztendőkkel ezelőtt tanította meg Alit a kötözésre; most szakszerűen tudott ellátni valakit, mint egy orvos.

– Jó éjszakát, Ali, feküdj le. Nincs rád szükségem már. – Missus ital kell. – Nem, majd én törődöm az itallal. Lefekhetsz. Egyedül maradt, leült a kád szélére. A sebe sajgott egy kicsit, s különben sem volt valami nagy kedve csatlakozni kettejükhöz odalent. Kívülálló jelenlétében egy férfi nemigen tud odafigyelni felesége versolvasására. “Bárcsak cica lennék és nyávoghatnék...”, de ő így igazán nem szokott viselkedni. Nem vetette meg, csak éppen képtelen volt megérteni a bensőséges érzések ilyen csupasz kapcsolatát. Különben is nagyon jól érezte magát, ott ült, ahol elébb a patkány a maga birodalmában. Az Esperança jutott eszébe és a holnapi munkája. – Drágám – kiáltott föl Louise –, jól vagy? Hazavihetnéd Mr. Wilsont? – Gyalog is mehetek, Mrs. Scobie. – Ugyan. – De igen, hazasétálok. – Megyek már – kiáltott le Scobie. – Persze hogy hazaviszem. Amint leért, Louise megsimogatta bekötözött kezét. – Szegény kis kezecske. Ugye, fáj? – A tiszta fehér kötéstől nem ijedt meg: olyan volt, mint mikor a beteg már kórházban fekszik, a takarót szép rendesen az álláig húzták fel. Lehet már neki finom szőlőt hozni, s a nem látható vágott sebről nem kell tudomást venni. Ajkával érintette a kötést, s narancsszínű rúzsának egy kis foltja ott maradt rajta. – Már teljesen rendben van – nyugtatta meg Scobie. – De komolyan: hazasétálok. – Dehogyis sétál. Jöjjön, szálljon be. A műszertábla fénye egy foltot világított meg Wilson különc ruháján. Wilson kihajolt a kocsiból, s úgy kiáltotta: – Jó éjszakát, Mrs. Scobie. Elragadó volt! Nem is lehetek elég hálás érte. A szavakban őszinteség vibrált: s ettől úgy hangzott, mint egy idegen nyelv: az Angliában beszélt angol! Itt Afrikában néhány hónap alatt eltolódnak a hangsúlyok: magas, éles és hamis színezetű lesz, vagy laposan, visszafojtottan cseng. Már ebből is látszik, hogy Wilson frissen jött hazulról. – Feltétlenül jöjjön el máskor is – mondta Scobie, amikor a Burnside utcán hajtottak a Bedford Hotel felé. Louise boldog arca jutott az eszébe. 8

Sebesült kezének sajgása éjszaka kettőkor felébresztette Scobie-t. Az ágy külső szélén feküdt, görcsbe rándulva, mint egy hajszálrugó, s megpróbált olyan távol maradni Louise testétől, amennyire csak lehetett: bárhol értek egymáshoz – ha csak egy ujjal is –, ott megeredt az izzadság. Még némi távolságot hagyva is megrekedt közöttük a hőség. Az öltözőasztalkára hűvösen esett a holdfény, s megvilágította az arcvizes üvegeket, a krémtégelyeket s egy fényképkeret sarkát. Hirtelen Louise lélegzésére kezdett figyelni. Lökésszerűen zihált, szabálytalanul. Louise ébren van. A férfi felemelte a kezét, s megérintette a melegen lucskos hajat: az asszony mereven feküdt, mintha valami titkot őrizne. Scobie émelyedve, mint aki tudja, hogy mire számíthat, az ujjaival lassan végigsimított az arcán, amíg csak a szemhéjához nem ért. Az asszony sírt. Scobie végtelen fáradtságot érzett, de összeszedte magát, hogy Louise-t megnyugtassa. – Szeretlek, drágám – mondta. S mindig így kezdte: a csillapítgatás, akárcsak a nemi aktus, kifejleszt bizonyos rutint. – Tudom – mondta Louise –, tudom. – Louise is mindig igy válaszolt. Scobie vádolta magát, hogy szívtelen, és hirtelen eszébe jutott: két óra már, s ez még órákig tarthat, hatkor pedig kezdődik a napi munka. Elsimította az asszony haját a homlokából: – Nemsokára beáll az esőzés – mondta. – Majd jobban érzed magad. – Én jól érzem magam – kezdett szipogni az asszony. – Mi bajod, drágám? Nekem elmondhatod – Scobie nagyot nyelt. – Mondd el Tickinek. Gyűlölte a nevét, ahogy az asszony becézte, de ez legalább mindig hatott. – Ó, Ticki, Ticki. Nem bírom tovább. – Azt hittem, boldog voltál ma este. – Igen – de gondold meg, azért, mert egy könyvelő az Egyesült Afrikaiból kedves volt hozzám. Ticki, miért nem szeretnek engem? – Ne csacsiskodj, drágám. A hőség miatt van: azért képzelődsz. Téged mindenki szeret. – Csak Wilson – ismételte kétségbeesetten és szégyenkezve, majd újra szipogni kezdett. – Wilson rendes fiú.

– Nem is akarják beengedni a klubba. Beszemtelenkedett oda a fogorvossal. S hogy fognak nevetni rajtunk! Rajta is, rajtam is. Ó, Ticki, Ticki. Hadd menjek el innen, hadd kezdhessek újra mindent! – Hát persze, drágám... hát persze – mondta, s kinézett a hálón és az ablakon át a nyugodt, sima, ellenséges tengerre. – De hová? – Elmehetnék Dél-Afrikába, s ott megvárhatnám, amíg te is szabadságra jössz. Amúgy is nemsokára nyugdíjba mégy, Ticki. S addig otthont teremtek neked, Ticki. A férfi óvatosan elhúzódott tőle, de aztán sietősen, nehogy az asszony észrevegye, magához vonta nedves kezét, és megcsókolta a tenyerét. – Sokba kerülne, drágám. – A nyugdíjba vonulás gondolata a pattanásig feszítette és elcsigázta az idegeit: mindig azért imádkozott, hogy a halála jöjjön előbb. Ebben a reményben kötötte az életbiztosítását is: csak halála esetén fizetendő. Aztán egy otthont képzelt el: állandó lakást: vidám, művészien elrendezett függönyökkel, a Louise könyveivel zsúfolt könyvespolcokkal, csinos csempével kirakott fürdőszobával, sehol semmi hivatali kötelezettség – kettejük otthona mindhalálig, semmi változás többé, míg az örökkévalóságra nem kell berendezkedniük. – Ticki, én nem bírom itt tovább. – Gondolkoznom kell rajta, drágám. – Ethel Mayburyék is Dél-Afrikában vannak és Collinsék is. Dél-Afrikában nekünk barátaink vannak. – Magasak az árak. – Beszüntethetnéd valamelyik ostoba elavult életbiztosításodat, és Ticki, jobban takarékoskodhatsz itt nélkülem. Az étkezdében ehetnél, s akkor nem kellene szakács. – A szakács kerül a legkevesebbe. – Minden csekélység számít, Ticki. – Hiányoznál – mondta Scobie. – Nem hiányoznék, Ticki – mondta az asszony, s ismét meglepte őt fel-felvillanó értelmének szomorú gazdagságával. – S különben sincs senki – folytatta az asszony –, akiért érdemes lenne takarékoskodni. Scobie gyengéden csillapította: – Majd megpróbálok kitalálni valamit. Jól tudod, ha lehet, én mindent megteszek – érted. – De ez nemcsak holmi reggeli altató, ugye, Ticki? Igazán megpróbálsz

valamit? – Igen, drágám. Megpróbálom elintézni. – Meglepte, milyen gyors álomba merült az asszony: akár egy fáradt málhahordó, aki lecsúsztatta magáról a terhet. Louise elaludt, mielőtt ő még befejezhette volna a mondatot, az ujját szorongatta, mint egy gyerek, s éppoly könnyedén is lélegzett. A teher most ott feküdt mellette, s ő nekigyürkőzött, hogy felemelje.

Második fejezet

l Reggel nyolckor, útban a móló felé, Scobie benézett a bankba. Az igazgató hivatala árnyékos és hűvös volt: az egyik páncélszekrény tetején jeges víz állt. – Jó reggelt, Robinson. Robinson hórihorgas, beesett mellű ember volt, és keserű, amiért nem helyezték át Nigériába. – Mikor változik már ez a nyomorult idő? Késik az esőzés. – A protektorátusban már esik. – Nigériában – sóhajtott Robinson – az ember mindig tudta, hányadán áll. Mivel állhatok szolgálatára, Scobie? – Megengedi, hogy leüljek? – Tessék. Én sose ülök le tíz előtt. Az álldogálás rendbe hozza az emésztésemet. – Gólyalábain nyugtalanul járkált fel s alá a hivatalában: időnként egy korty jeges vizet hörpölt, utálkozva, mintha orvosság lenne. Az asztalán egy könyv hevert, Scobie elolvasta a címét: A vese és a kiválasztószervek megbetegedései – s épp nyitva volt egy színes ábránál. – Mivel állhatok szolgálatára? – ismételte Robinson. – Adjon nekem kétszázötven fontot – mondta Scobie, idegesen erőltetve holmi jókedvet. – Maguk azt hiszik, hogy egy bankban annyi a pénz, mint a pelyva – tréfálkozott gépiesen Robinson. – Komolyan: mennyit akar? – Háromszázötvenet. – Pillanatnyilag mennyi van a számláján? – Ha jól tudom, harminc font. Hónap végén vagyunk. – Jobb, ha pontosan megnézzük. – Beszólított egy hivatalnokot, s amíg vártak, Robinson végiglépkedett a kis szobán – hat lépés a falig, hat vissza. – Oda és vissza százhetvenszer – pontosan egy mérföld – mondta Robinson. – Ebéd előtt három mérföldet próbálok ledolgozni. Megóv a betegségtől. Nigériában másfél mérföldet gyalogoltam a reggeliért a klubba, másfél mérföldet vissza a hivatalba. Itt nincs terep a sétához – panaszkodott a szőnyegen keringve. A hivatalnok egy cédulát tett az asztalra, Robinson közel emelte az arcához, mintha meg akarná

szagolni. – Huszonnyolc font, tizenöt shilling, hét penny – állapította meg. – Dél-Afrikába szeretném küldeni a feleségemet. – Ó, igen, igen. – Ha meggondolom – alkudozott Scobie –, egy kicsit kevesebből is megoldhatom. Bár a fizetésemből nemigen adhatok neki. – Nem látom még, hogyan... – Folyószámlahitelre gondoltam, talán... – folytatta Scobie határozatlanul – hiszen annyi ember igénybe veszi, nemde? Hisz tudja, ha jól emlékszem, csupán egyszer léptem túl tizenöt fonttal – néhány hétre csupán –, s azt se szerettem. Megrémített. Folyton úgy éreztem, hogy az igazgatónak tartozom vele személyesen. – Az a baj, Scobie – mondta Robinson –, hogy utasítást kaptunk, szorítsuk meg a hiteltúllépéseket. Tudja: a háború. Az egyetlen értékes biztosítékot ma senki sem tudja felajánlani: mármint az életét. – Tökéletesen megértem. De az egészségem elég jónak látszik, amellett nem mozdulok innét. Tengeralattjáró nem tesz kárt bennem. S az állásom is biztos, Robinson – folytatta könnyedséget színlelve, de hatástalanul. – A rendőrfőnök, ugye, nyugdíjba megy? – kérdezte Robinson, és odaért a szoba sarkában a páncélszekrényhez, aztán vissza. – Ő igen. De én nem. – Ennek nagyon örülök, Scobie. Az a hír járta ugyanis... – Előbb-utóbb persze nekem is nyugdíjba kell vonulnom, de ez még jó sokára lesz. Inkább szolgálatban halnék meg. Amellett még mindig itt van az életbiztosításom, Robinson. Ez nem kellő biztosíték? – Tudja jól: három éve felmondta az egyik biztosítást. – Abban az évben, amikor Louise-t egy operációra hazaküldtem. – A másik két biztosítás befizetett részletei pedig, azt hiszem, nem rúgnak elég magasra, Scobie. – Halálom esetére azonban mégis elegendő fedezet magának. – Ha továbbra is rendesen fizeti a díjakat. De erre, látja, nincs garanciánk. – Erre nincs – mondta Scobie. – Értem. – Nagyon sajnálom, Scobie. Nem személyi kérdés: hanem bankpolitika. Ha ötven fontot kérne – saját zsebemből adnám kölcsön. – Felejtse el, Robinson – mondta Scobie. – Nem is olyan fontos. – Zavartan felnevetett. – A kormányzóságon a fiúk erre azt mondanák: még mindig fölcsíphetem a dohányt

megvesztegetésből. Hogy van Molly? – Nagyon jól, köszönöm. Bárcsak én lennék hasonlóképpen. – Túlságosan sok orvosi könyvet olvas, Robinson. – Jó, ha tudjuk, mi a bajunk. Ott lesz ma este a klubban? – Nem hiszem, Louise fáradt. Tudja, milyen az ember esőzések előtt. Ne haragudjon, hogy feltartottam, Robinson. Sietnem kell a rakpartra. Lehorgasztott fejjel, sietve ment a lejtős úton lefelé a bankból. Úgy érezte magát, mintha valami alávaló cselekedeten kapták volna – pénzt kért, és megtagadták. Louise jobbat érdemel tőle. Mintha férfiereje mondott volna csődöt, ilyenféle érzések bántották. 2 A Szárazföldi Biztonsági Szolgálat járőrével Druce személyesen szállt ki az Esperançá-ra. A följárónál egy pincér várta őket a meghívással, hogy keressék fel a kapitányt a kabinjában egy kis italra. A tengeri rendészet szolgálatos tisztje már megelőzte őket ott. Ez a kéthetenként ismétlődő eljárás szabályos része volt – a baráti kapcsolatok megalapozása; a kapitány vendégszeretetének elfogadásával az átvizsgálás keserű piruláját próbálták könnyebben lenyeletni a semlegesekkel; ezalatt a szemlészosztag a hajó gyomrában csendesen halad előre nélkülük. S amíg az első osztályú utasok útlevelét vizsgálják át, kabinjaikat az Sz. B. Sz. osztálya forgatja fel. A többiek eközben a raktárt pásztázzák át – a rizsszitálás siváran reménytelen műveletével. Mit is mondott Yusef: – “Azt hiszi, hogy talál egy szép napon akár egyetlenegy icipici gyémántot is?” – s néhány perc múlva, amikor az iszogatás után a kapcsolat kellőképpen barátságossá enyhült, Scobie nekilát a kellemetlen feladatnak: ő kutatja át a kapitány kabinját. A merev, szakadozó beszélgetést főként a tengeri rendészet hadnagya folytatta. A kapitány megtörölte kövér, sárgás arcát, s azt mondta: – Az angolok iránt természetesen a szívem mélyéből csodálatot érzek. – Mi sem szívesen csináljuk ezt, elhiheti – mondta a hadnagy. – De a

semlegesnek is nehéz a sora. – Az én szívem – folytatta a portugál kapitány – csupa csodálat az önök nagy küzdelme iránt. Nincs benne hely a neheztelésre. Néhány emberem neheztelést érez. Én semmit. – Az arca izzadságtól patakzott, szemén megtört a fény. S még továbbra is folyton a szívét emlegette, de Scobie-nak úgy rémlett, hogy ezt a szívet megtalálni hosszadalmas sebészi feladat lenne. – Ez nagyon szép öntől – mondta a hadnagy. – Becsüljük az álláspontját. – Még egy pohár portóit, uraim? – Szívesen. A parton ilyen nincs. Maga, Scobie? – Köszönöm, nekem elég volt. – Remélem, nem tartja szükségesnek, hogy éjszakára is itt vesztegeljünk, őrnagy úr? – Nem hiszem, hogy holnap tizenkettő előtt kifuthatnának – felelte Scobie. – A magunk részéről mindent megteszünk – hangsúlyozta a hadnagy. – Becsületemre, uraim. Kezemet a szívemre, uraim – nincs az utasaim között senki, akinek vaj lenne a fején. A legénységért jótállók. – Formaság csupán, kapitány, keresztül kell esnünk rajta – mondta Druce. – Parancsol egy szivart – kínálta a kapitány –, dobja el azt a cigarettát. Tessék, a különleges dobozból. Druce rágyújtott a szivarra, mely ropogni és szikrázni kezdett. A kapitány vigyorgott. – Egy kis tréfa, uraim. Tökéletesen ártatlan. A barátaimnak tartogatom a dobozt. Az angoloknak nagyszerű a humorérzékük. Biztosan nem haragszanak meg. Német, az igen, de angol, soha. Ügyes móka, ugye? – Nagyon mulatságos – mondta savanyúan Druce, és a szivart a hamutartóra tette, amit a kapitány nyújtott oda. A hamutartó, nyilván a portugál egy ujjmozdulatára, cincogó kis dallamot kezdett játszani. Druce ismét megrándult: már régen esedékes lenne a szabadsága, az idegei labilisak. A kapitány mosolygott és izzadt. – Svájci – mondta. – Nagyszerű nép. Szintén semlegesek. A biztonsági szolgálat egyik embere jött be, s egy cédulát nyomott oda Druce-nak, az meg átadta Scobie-nak, aki ezt olvasta rajta: “Felmondásban levő pincér közli, a kapitány leveleket rejtett el a fürdőszobájában. – Azt hiszem, jobb lesz, ha lemegyek s megsürgetem a bentieket. Velem jön, Evans? Köszönet a portóiért, kapitány.

Scobie kettesben maradt a kapitánnyal, s most kezdődött munkájának az a része, amit gyűlölt: ezek az emberek nem bűnözők: csak éppen áthágják a szabályzatot, melyet a hajóstársaságokra a szállítmányozási engedélyezési rendszer kényszerít rá. És kutatás közben az ember sose tudja, mire bukkan. Egy férfi hálószobája: a magánélete; fiókjaiban turkálva mindig megalázó dolgokra bukkanunk; apró kis bűnökre, melyeket úgy rejtegetnek a szem elől, mint a szennyes zsebkendőt; és egy rendes csomóba rakott vasalt fehérnemű alól olyan bánatot kapar elő, amit a szenvedő fél igyekszik elfeledni. Scobie udvariasan kezdte: – Sajnálom, kapitány: át kell kutatnom a kabinját. Tudja, merő formaság az egész. – Teljesítenie kell a kötelességét, őrnagy úr – válaszolta a portugál. Scobie gyorsan, ügyesen kutatta át a kabint: amit elmozdított, azt pontosan a helyére tette: olyan volt, mint egy gondos háziasszony. A kapitány háttal állt Scobie-nak, s a hajóhidat bámulta: mint aki semmiképpen nem akarja megzavarni vendégét kellemetlen feladata teljesítésében. Scobie gyorsan végzett: egy dobozra való francia levélre rácsukta a fedőt, majd gondosan visszatette a hajószekrény felső fiókjába zsebkendők, élénk színű nyakkendők s egy kis batyu szennyes zsebkendő közé. – Máris végzett? – kérdezte a kapitány udvariasan hátrafordítva a fejét. – Az az ajtó – mutatott rá Scobie –, hová jutunk innen? – Csak a fürdőszobába és a vécébe. – Azt hiszem, oda is be kell néznem. – Természetesen, őrnagy úr, bár ott nincs sok hely arra, hogy valamit elrejtsünk. – Ha megengedi... – Természetesen. A kötelessége. A fürdőszoba csupasz volt és rendkívül mocskos. A kád szélére száraz szürke szappan ülepedett, s a padló csúszott a láb alatt. A feladat az volt, hogy gyorsan bukkanjon rá a megfelelő helyre. Nem téblábolhat itt sokáig, mert ezzel elárulja: különinformációt kapott. A kutatásnak úgy kell lefolynia, hogy nyilvánvaló legyen, formalitásról van szó – nem lehet túlzottan felületes, de túlzottan alapos sem. – Nem tart már sokáig – mondta vidáman Scobie, s a borotválkozótükörből egy pillantást vetett a kövér, nyugodt

arcra. Az információ persze hamis is lehet: egy pincértől származik, s talán merő rosszindulatból, kellemetlenkedési szándékkal. Scobie kinyitotta az orvosságosládikát, és gyorsan végigszaladt a tartalmán: kicsavarta a fogpasztát, felnyitotta a borotvatartót, belenyomta ujját a borotvakrémbe. Nem is számított arra, hogy itt talál valamit, de kutatás közben gondolkodási időt nyert. A csapoknál folytatta, megengedte a vizet, és mindegyik lefolyót kitapintotta az ujjával. A padló vonta magára a figyelmét, de ott semmit sem lehetett elrejteni. A kabinablak: megvizsgálta a nagy csavarokat, s ki-be fordította a belső üvegtáblát. S minden alkalommal, amikor megfordult, egy pillanatra elkapta a kapitány arcát a tükörből: nyugodt, türelmes, önérzetes arc volt. “Víz, víz” – mondogatta magában, mint a gyerekjátékban. Végül a vécé; felemelte a faülőkét; semmi sem volt a fa és a porcelán között. Majd kezét a húzóláncra tette, és a tükörből először vett észre némi feszültséget: a barna szemek már nem az ő arcára szegeződtek, hanem valami másra, s ahogy ezt a tekintetet követte, a kezére látott, amint megfeszül a láncon. Nincs víz az öblítőben? – tűnődött, majd meghúzta a lehúzót. Gurgulázás, sivítás a csövekben, s lezúdult a víz. Megfordult, mire a portugál nem tudta elrejteni elégedettségét: – No látja, őrnagy úr. S ebben a pillanatban Scobie-ban világosság gyúlt. – Egyre felületesebb leszek, gondolta. S felemelte az öblítő tetejét. Hát igen: a tetőhöz, ragasztószalaggal rögzítve, víztől megóvottan egy levél bújt meg. Megnézte a címzést: Frau Groenernek, Friedrichstrasse, Leipzig. – Sajnálom, kapitány – mondta, s hogy a másik nem válaszolt, felnézett. A tüzelő hájas arcon könnyek gördültek végig a patakzó izzadsággal egyesülve. – Magamhoz kell vennem – folytatta Scobie –, és jelentenem.. – Ó, ez a háború – tört ki a kapitány –, hogy gyűlölöm a háborút! – Nekünk is van okunk gyűlölni, tudhatja jól – felelte Scobie. – Tönkreteszik az embert, mert levelet ír a lányának. – A lányának írta?

– Igen. Frau Groenernek hívják. Bontsa fel, és olvassa el. Megbizonyosodhat róla. – Nem tehetem. Át kell adnom a cenzúrának. Miért nem várt a levélírással, kapitány, amíg megérkezik Lisszabonba? A férfi egész súlyával lerogyott a fürdőkád peremére, mintha egy nehéz zsák húzná a vállát, s nem bírná tovább. A keze fejével dörzsölgette a szemét, mint egy gyerek – mint egy idétlen gyerek, mint az iskola dagija. A szépek, okosak és sikeresek ellen könnyű könyörtelen háborút viselni; de az idétlenekkel? Ilyenkor malomkő súlyosodik az ember mellére. Scobie tudta, hogy most fel kellene kapnia a levelet s indulni; rokonszenvével csak bajt csinál. A kapitány nyögdécselt: – Ha lánya lenne, maga is megértené. Nincs lánya – mondta vádolón, mintha a gyermektelenség bűn is lenne. – Nincs. – Nagyon félt engem. Szeret engem – mondta, s úgy emelte föl könnyáztatta arcát, mintha külön kötelessége lenne hangsúlyozni ezt a valószínűtlen megállapítást. – Engem szeret – ismételgette gyászosan. – De miért nem írt neki Lisszabonból? – kérdezte újra Scobie. – Miért kockáztatja ezt? – Magányos vagyok. Nincs feleségem – kezdte a kapitány. – Az ember nem mindig raktározhatja el a mondanivalóját. És Lisszabonban – tudja, hogy van ez már – várnak a barátok meg a bor. Van ott egy kis nőm, aki még a lányomra is féltékeny. Murikat csapunk, s elmúlik az idő. S egy hét múlva már indulnom kell. A mostani út előtt pedig mindig olyan könnyen ment a dolog. Scobie hitt neki. A történet elég valószínűtlen volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az embernek még háborús időben is gyakorolnia kell a hit tudományát, kivéve, ha gyengeségre vezet. – Sajnálom – mondta. – Nem tehetek magáért semmit. Talán nem lesz következménye. – A hatóságaik – válaszolta a kapitány – feketelistára tesznek. S tudja, mit jelent ez. A konzul nem adja ki a szállítmányozási okmányt annak a hajónak, amelyiken én leszek a kapitány. Éhen döglöm a parton. – Annyi kibúvó van az ilyen ügyekben – vigasztalta Scobie. – összekeverik az aktákat, nem is hall többé az egészről. – Majd imádkozom – mondta reményvesztetten.

– Imádkozzék – hagyta rá Scobie. – Maga angol. S úgysem hisz az imában. – De én is katolikus vagyok. A kövér arc hirtelen feléje fordult. – Katolikus? – kiáltott fel reménykedve. S most kezdett el először könyörögni. Akár az utazó, aki honfitársával találkozik egy idegen kontinensen. És szaporán kezdett el beszélni a lipcsei lányáról; előkerített egy szakadozó tárcát és egy sárguló fényképet, rajta szálas, fiatal portugál nő – éppoly kellemtelen, mint ő. A kis fürdőszobában fullasztó hőség volt, s a kapitány egyre csak azt ismételgette: “Meg kell értenie.” – Scobie hirtelen felfedezte, hány közös dolog fűzi őket össze: gipszszobrok, karddal átszúrt vérző szívek; a suttogás a gyóntatófüggöny mögött; a miseruhák és a vérré váló bor; a sötét oldalhajók és a tekervényes kerengők, s mind emögött, valahol, az Isten szerelme. – És Lisszabonban – folytatta a kapitány – vár rám az a nő, s hazavisz magához, s eldugja a nadrágomat, hogy ne mehessek az utcára; mindennap csak iszunk és veszekszünk, amíg le nem fekszünk az ágyba. Meg kell értenie! Nem írhatok a lányomnak Lisszabonból. Pedig annyira szeret engem, s úgy vár rám. – Kövér lábát átvetette a másikon, s azt mondta: – Milyen tiszta ez a szeretet – és sírva fakadt. A bűnbánat és a kívánkozás széles birodalmán is osztoztak itt ők ketten. Ez a rokonság arra bátorította a kapitányt, hogy más oldalról is megközelítse. – Szegény ember vagyok, de némi pénzt felajánlhatnék... – egy angolt soha nem mert volna megvesztegetni, ez viszont a legőszintébb elismerés volt, mellyel a közös vallásnak adózott. – Nagyon sajnálom – mondta Scobie. – Angol fontom is van. Adok magának húsz angol fontot... – Könyörgésre fogta. – Százat... Minden megtakarított pénzemet. – Nem tehetem – mondta Scobie. Gyorsan zsebre vágta a levelet, és sarkon fordult. Utoljára akkor látta a kapitányt, amikor visszafordult a kabinajtóból: a fejét odaverte az öblítőhöz, s a könnyek arcának barázdáiba csorogtak. Amint lement, hogy Druce-hoz csatlakozzék a szalonban, érezte a mellére súlyosodó malomkövet. Hogy gyűlölöm ezt a háborút! – gondolta azokkal a szavakkal, amelyeket a kapitány használt.

3 A kapitány lipcsei lányának írott levél és a konyhában talált levelezés apró kötege – tizenöt ember nyolcórás kutatásának csupán ennyi volt az eredménye. Átlagos napnak számított tehát. Amikor Scobie beért a rendőrségre, a rendőrfőnököt kereste, de az irodája üres volt, így hát a saját szobájában ült le, a bilincsek alá, s elkezdte írni a jelentését. Táviratukban megjelölt utasaik kabinját és iratait különleges vizsgálat alá vetettük... eredmény nélkül. A lipcsei lányhoz címzett levél ott feküdt előtte az asztalon. Odakint besötétedett. A cellák szaga beszivárgott az ajtó alatt, és a szomszéd szobában Fraser ugyanazt a dalt énekelte, amit legutóbbi szabadsága óta minden áldott este. Nem érdekel, ha barmit kérdezel, mert te meg én alulról szagoljuk az ibolyát... Scobie-nak úgy rémlett, hogy az élet mérhetetlenül hosszú. Nem lehetne az emberi próbatételt kevesebb esztendő alatt kiállni? Nem követhetnénk-e el az első főbűnt hétévesen, nem tehetnénk-e tönkre magunkat szerelemmel és gyűlölettel tízéves korunkban, s nem kapaszkodhatnánk-e a megváltásba a tizenötödikben halálos ágyunkon? Folytatta az írást: Egy pincér, akit hozzá nem értés miatt bocsátottak el, közölte, hogy a kapitány levelet rejtett el a fürdőszobájában. A kutatást megejtettem, s a mellékelt levelet találtam Frau Groenernek, Leipzigbe címezve, a vécé öblítőjének tetején elrejtve. Ezt a rejtekhelyet célszerű volna körözvényben ismertetni, mivel hasonló esettel jelen állomáson még nem találkoztak. A levelet a vízcsőhöz ragasztószalaggal rögzítették... A papírra bámulva ült ott, s agyában kavargott az ellentmondó érzések zűrzavara, holott tulajdonképpen már órákkal ezelőtt döntött, amikor Druce megkérdezte tőle a szalonban: “Nos?” – mire vállat vont olyan mozdulattal, melynek magyarázatát Druce-ra bízta. Ha azt is akarta vele közölni: “A szokásos magánlevelezés, amit mindig megtalálunk”; Druce akkor is: “Nem”-nek értelmezte. Scobie a homlokához emelte a kezét és megborzongott: az ujjai között izzadság szivárgott, s azt gondolta,

belázasodtam megint? S talán, hogy a láza felszökött, attól érezte úgy: egy új élet küszöbére lépett. Hasonló érzés volt ez ahhoz, mikor leánykérőbe megy az ember, vagy az első bűnt követi el. Fogta a levelet és felbontotta. Visszavonhatatlan cselekedet volt, mert ebben a városban senkinek sem volt joga csempészett levelet felbontani. Mikrofénykép lehet elrejtve a boríték ragasztásában. S még egy közönséges szórejtjel is meghaladja a képességét, portugáltudása aligha terjed messzebbre, mint a fedőszöveg szó szerinti értelmezése. Minden megtalált levél – bárha nyilvánvalóan ártatlan is – felbontatlanul küldendő a londoni cenzúrára. Scobie most a legszigorúbb parancs ellenére a saját tökéletlen ítéletére támaszkodott. Azt gondolta magában: ha gyanús a levél, elküldöm a jelentésemet. S majd magyarázatot adok a feltépett borítékra. A kapitány ragaszkodott a levél felbontásához, hogy megmutathassa nekem a tartalmát. De ha ezt jelenti, igazságtalanul feketíti be a kapitányt az ügyben, hiszen az jobb módszert nem is találhatott egy mikrofoto megsemmisítéséhez. Valami hazugságot kell kitalálni, tűnődött Scobie, de ő nem szokott hozzá a hazudozáshoz. S kezében a levéllel, melyet gondosan egy fehér itatóspapír fölé tartott, hogy tüstént nyomára akadjon bárminek, ami lapjai közül kieshet, eldöntötte, hogy nem fog hazudni. Ha a levél gyanús, kimerítő jelentést ír minden körülményről, beleértve a maga cselekedetét is. Drága kis tékozlóm – kezdődött a levél –, édesapád, aki téged e földön mindennél jobban szeret, ezúttal valamivel több pénzt próbál neked küldeni. Tudom, milyen nehéz a sorod, és a szívem vérzik érted. Kis tékozlóm, ó, ha érezhetném az ujjaid érintését az arcomon. Hogy van az, hogy egy nagy darab kövér embernek, mint apád, olyan apró és gyönyörű kislánya van? Nos, kis tékozlóm, most elmesélek mindent, hogy mik is történtek velem. Egy héttel ezelőtt hagytuk el Lobitót, ahol csak négy napot voltunk. Egy estét Señor Aranjuezzel töltöttem, s több bort ittam, mint ami hasznos nekem, de minden szavam te voltál. S egész idő alatt nagyon jól viselkedtem a kikötőben, mert megígértem az én kis tékozlómnak, s elmentem gyónni, áldozni, hogyha bármi történnék velem a lisszaboni úton – s ki tudhatná ezekben a szörnyű időkben? –, ne legyek elválasztva

az örökkévalóságban az én drága kis tékozlómtól. Mióta elhagytuk Lobitót, jó időt kaptunk. Még az utasok se tengeribetegek. Holnap este, mivelhogy végre elhagyjuk Afrikát, a hajón hangversenyt adunk, és én is fellépek a sípommal. És az egész előadás alatt emlékezni fogok azokra a napokra, amikor az én kis tékozlóm a térdemen ült, s úgy hallgatta a zenét. Kedvesem, öregszem, s minden út után kövérebb leszek: nem vagyok jó ember, s néha attól félek, hogy a lelkem ebben a hústoronyban nem nagyobb egy borsószemnél. Nem is tudod, milyen könnyű a magamfajta embernek megbocsáthatatlan kétségbeesésre adni a fejét. Akkor mindig az én kislányomra gondolok. Valaha volt bennem annyi jóság, hogy példát adhattam belőle neked. Egy feleség túlontúl osztozik az ura bűneiben ahhoz, hogy tökéletes lehessen köztük a szerelem. De egy leánygyermek végül is megmentheti az apját. Imádkozz értem, kicsikém. Édesapád jobban szeret téged az életénél is. Mais que a vida. Scobie nem kételkedett benne, hogy ez a levél őszinte. Nem azért íródott, hogy a Cape Town-i védőerőművek vagy a durbani csapatmozdulatok fényképét vagy mikrofényképes jelentését elrejthessék benne. Scobie tudta, hogy titkosírástintára is meg kellene vizsgálni, mikroszkóp alatt átnézni, s a boríték bélését felnyitni. Csempészett levélnél semmit sem szabad a véletlenre bízni. De ő rábízza magát a hitére, összetépte a levelet s vele a saját jelentését, s a papírszeleteket az udvari szemétégetőhöz vitte – egy petróleum-bádoghordóhoz, mely két téglán állt, s az oldalát kilyukasztották, hogy jól szeleljen. Amikor meggyújtotta a gyufát, hogy lángra lobbantsa a papírokat, Fraser is belépett az udvarra. Nem érdekel, ha bármit kérdezel. A papírszeletek tetején egy külföldi boríték fele hevert félreismerhetetlenül; még a címzés egy részét – Friedrichstrasse – is ki lehetett venni. Amikor Fraser elviselhetetlenül peckes fiatalságában áthaladt az udvaron, Scobie gyorsan meggyújtotta ezt a felső papírszeletet. Lángra lobbant, s a tűz hőségében egy újabb szelet kígyózta ki a Groener nevet. Fraser vidáman szólította meg: Az életénél jobban

– Elégetjük a bizonyítékokat? – s belekukkantott a bádoghordóba. A név már elfeketült: s Fraser semmit sem olvashatott el belőle bizonyossággal – csupán a boríték barna háromszögét láthatta, mely Scobie előtt nyilvánvalóan külföldinek rémlett. Egy piszkavassal a maradványát is eltüntette, majd felnézett Fraserre, hogy vajon észrevehető-e rajta valami meglepetés vagy gyanú. De a sivár arcról, mely üres volt, mint egy szünidei palatábla, nem tudott semmit sem leolvasni. Csak a szívverése árulta el neki, hogy bűnös, hogy bezupált a megvesztegethető rendőrtisztek sorába – Baileyhez, aki egy másik városban tartotta bankbetétjét, Crayshaw-hoz, akit gyémántügyben kaptak rajta. Boystonhoz, akire ugyan nem sikerült semmi határozottat rábizonyítani, s mégis leszerelték. Ezeket pénzen vették meg, az ő megvesztegetése érzelmekkel történt. S az elérzékenyülés a veszedelmesebb, mert az ára meg sem állapítható. A lefizethető emberre egy bizonyos összeg alatt még számítani is lehet, de az érzés egyszer csak elönti a szívet egy névre, egy fényképre vagy akár egy felidézett szagra. – Nos, uram, miféle nap volt? – kérdezte Fraser, s a hamubuckára bámult. Talán arra gondolt, hogy tulajdonképpen ez az ő napja lett volna. – Csak a szokásos – felelte Scobie. – És a kapitány? – kérdezte Fraser még mindig a petróleumhordóba bámulva, s újra dünnyögni kezdte a vontatott dallamot. – A kapitány? – kérdezett vissza Scobie. – Druce említette, hogy valamelyik fickó jelentést tett ellene. – A szokásos história – mondta Scobie. – Az elbocsátott pincér bosszúja. Nem mondta Druce, hogy semmit sem találtunk? – Nem – felelte Fraser –, úgy láttam, nem tudta biztosan. Jó éjszakát, uram. Szaladok az étkezdébe. – Thimblerigg az ügyeletes? – Igen, uram. Scobie figyelte, ahogy elmegy. A háta éppoly üres volt, mint az arca: arról se lehetett semmit leolvasni. Mekkora bolond vagyok, gondolta Scobie. Mekkora bolond. Ő elkötelezve csak Louisenak van, s nem egy kövér, érzelgős portugál hajósnak, aki a saját megbízóinak törvényeit szegte meg hozzá hasonló esetlen lánya kedvéért. Mert ez volt a fordulópont, a lánya. És most, jutott eszébe Scobienak, haza kell mennem: beviszem a

kocsit a garázsba, és Ali elém jön a lámpájával, hogy az ajtóig kísérjen. Ott ül majd Louise kereszthuzatban, hogy hűvösebb legyen, s az arcáról leolvasom egész napi gyötrődésének történetét. Nyilván azt reméli, hogy minden elintéződött, és én azzal állítok be: “Helyet foglaltam neked az utazási irodánál Dél-Afrikába”, s ő máris attól fél, hogy ez olyan szép, hogy náluk nem is lehet igaz. Várni fogja, hogy beszéljek, s én megpróbálok a világon mindenről beszélni, csak hogy elodázzam boldogtalanságának látását (ott vár a szája sarkában, hogy birtokba vegye az egész arcát). Pontosan tudta, mi következik: hiszen annyiszor játszódott le már. S ahogy most visszament a szobájába, bezárta az íróasztalát, s lement a kocsihoz, minden szót fel tudott idézni. Szokás emlegetni az elítéltek bátorságát, ahogy kivégzésük helyére mennek: de néha legalább annyi bátorság kell ahhoz, hogy egy másik ember megszokott boldogtalanságához közeledjünk meghatározott magatartással. Scobie elfelejtette Frasert: mindenről elfeledkezett, kivéve a várható jelenetet: bemegyek, és azt mondom: “Jó estét, szívem”, mire ő azt válaszolja: “Jó estét, drágám. Milyen napod volt?” – s én beszélni fogok s beszélni, s egész idő alatt tudni fogom, hogy közeledek a pillanathoz, amikor kimondom: “Hát te hogy vagy, drágám?”, s ezzel ajtót nyitok a boldogtalanságnak. 4 – Hát te hogy vagy, drágám? – Gyorsan elfordult a feleségétől, s két újabb angostura-gint készített. Hallgatólagos megegyezés volt köztük, hogy az ital segít: de minden újabb pohártól, melytől pillanatnyi megkönnyebbülést reméltek, csak még nyomorultabbak lettek. – Te nem is vagy igazán kíváncsi, mi van velem. – Hogy mondhatsz ilyet, drágám. És neked hogy telt a napod? – Ticki, miért vagy ilyen gyáva? Miért nem vallod be, hogy az egészből nem lesz semmi? – Miből? – Tudod jól, miről beszélek – az utazásból. Mióta beléptél, csak beszélsz és beszélsz az Esperançáról. Minden két hétben befut egy portugál hajó. És sohasem beszélsz róla ennyit. Nem vagyok már gyerek,

Ticki. Miért nem mondod ki nyíltan: “Nem mehetsz.” Scobie szánalmasan fintorgott a poharába, és körbe-körbe forgatta, hogy az angostura-reszelék rátapadjon a peremére. – Ez nem lenne igaz. Majd megtalálom a módját. – Kelletlenül próbált élni a gyűlölt becenévvel. Ha ez is csődöt mond, gyötrelme csak fokozódik, s elveszi tőle a rövid éjszakát, melyre oly nagy szüksége volt az alváshoz. – Bízzál Tickiben – mondta. A várakozástól mintha egy kötél feszült volna meg az agyában. Ha csak most elnapolhatná a gyötrődést – legalább nappalig. A sötétségben még iszonyúbb a szenvedés: nincs mire figyelni, csak a zöld elsötétítő függönyökre, a koloniálbútorra, az asztal fölött szárnyukat emelgető repülő hangyákra: és a kreolok kóbor kutyáinak százyardnyiról idehallatszó nyüszítésére és vinnyogására. – Nézd ezt a kis mihasznát – mondta Scobie, s a házi gyíkra mutatott, mely mindig ebben az időben jött elő a falon, hogy lepkékre és svábbogarakra vadásszon. – Csak tegnap este jutott eszünkbe az egész – folytatta. – Az ilyen dolgok elintézéséhez idő kell. Különféle utak, módok, módok és utak – ismételte erőltetett humorral. – Voltál a bankban? – Voltam – vallotta be. – És nem tudtad megszerezni a pénzt? – Nem. Semmiképp sem tudják megadni. Parancsolsz még egy gint gyomorkeserűvel, drágám? Az asszony hangtalanul sírva nyújtotta a poharát: az arca mindig kivörösödött, amikor sírt – tíz évvel öregebbnek látszott, középkorú, elhagyott asszonynak – a jövő rémületes lehelete derengett fel az arcán. Scobie fél térdre ereszkedett Louise mellett, s úgy nyújtotta az ajkához a koktélt, mint az orvosságot. – Drágám – mondta –, majd megtalálom a módját. Igyál. – Ticki, nem bírom tovább ezen a helyen. Tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de most komolyan is gondolom. Megtébolyulok. Ticki, én olyan magányos vagyok. Nincs egyetlen barátom sem, Ticki. – Hívjuk meg Wilsont holnapra. – Ticki, az ég szerelmére, ne emlegesd nekem mindig Wilsont. Kérve kérlek, tégy valamit. – Persze, hogy teszek. Csak légy egy csöpp türelemmel, drágám. Az ilyen dolgokhoz idő kell. – S mégis, mit fogsz csinálni, Ticki?

– Tele vagyok ötlettel, drágám – mondta fáradtan. (Micsoda nap volt ez a mai.) – Hadd érjenek meg egy kicsit. – Csak egyetlen ötletet mondj. Egyetlenegyet. Szemével követte a gyíkot: most csapott le; aztán a ginjéből kihalászott egy hangyaszárnyat, s újra ivott. Azt gondolta magában: micsoda bolond vagyok, hogy nem fogadtam el a száz fontot. Ingyen semmisítettem meg a levelet. S én vállaltam a kockázatát. Ezért a pénzért... – ekkor Louise közbevágott: – Már tudom évek óta. Nem szeretsz. – Az asszony higgadtan beszélt: s ő ismerte ezt a higgadtságot – azt jelentette, hogy a vihar nyugalmi középpontjába érkeztek: s mindig, az időnek ebben a régiójában kezdtek el igazat beszélni. Az igazság, gondolta Scobie, sosem ért az emberi teremtménynek kézzelfoghatóan semmit – matematikusoknak és filozófusoknak való jelkép az csupán, hadd kergessék. Emberi kapcsolatokban a gyengédség és a hazugság ezer igazságnál többet ér. S most belebonyolódott abba, amiről tudta: hiábavaló küzdelem a hazugságok megőrzésére. – Képtelenségeket beszélsz, drágáin. Kit szeretnék, ha nem téged? – Nem szeretsz te senkit. – S nyilván ezért bánok veled olyan rosszul. – Könnyed hangot próbált megütni, de milyen üresen visszhangzott. – A lelkiismereted szólalt meg – mondta az asszony szomorúan –, a kötelességérzeted. Senkit sem szeretsz, mióta Catherine meghalt. – Csak magamat, ugye? Mindig azt mondod, hogy magamat szeretem. – Ezt nem hiszem. Kitérésekkel védekezett: a légörvény holtpontján erőtlen volt ahhoz, hogy a csillapító hazugságot kimondja. – Mindig megpróbállak boldoggá tenni; keményen megdolgozom érte. – Ticki, még arra sem visz rá a lelked, hogy azt mondd: szeretsz. Tessék, mondd ki csak egyszer. Scobie a koktél fölött keserűen nézett rá, bukásának látható jelére: a maláriagyógyszertől elsárgult bőrre s a könnyektől véreres szemre. Nincs férfi, aki egy örökkévalóságig biztosíthatná a szerelmét, de ő megesküdött magában, tizennégy esztendővel ezelőtt, az ealingi, szerényen tartózkodó szörnyű szertartás alatt, csipkék és gyertyák között, hogy mindig gondja lesz az asszony boldogságára. – Ticki, nincs senkim rajtad kívül, neked pedig – mindened megvan. – A gyík végigcikázott a falon, s ismét megpihent apró krokodilállkapcsai közt egy

lepkeszárnnyal. A hangyák tompa, halk koppanással repültek neki a villanykörtének. – S most mégis te akarsz elszakadni tőlem – vádolta a férfi. – Igen – felelte Louise –, mert úgyis tudom, hogy velem se vagy boldog. Nélkülem legalább békén leszel. Egyetlen szempontot mindig kihagyott a számításból – az asszony megfigyeléseinek pontosságát. Hiszen valóban már-már mindene megvolt, s csak az hiányzott, a békesség. A munkája jelentett mindent, a szabályos napi megszokott kerékvágás azon a tájon, amelyet szeretett. Hányszor szánakoztak rajta a munkája sivársága, az elismerés szűkmarkúsága miatt. De Louise jobban ismerte őt ezeknél. Ha még egyszer fiatal lehetne, újra csak ezt az életet választaná: csakhogy akkor már nem várná el senkitől, hogy osztozzék benne; legfeljebb a patkány a fürdőkádon, a gyík a falon s a nyitott ablakon hajnali egykor dudáló tornádók s a napnyugta utolsó rózsaszín fénysugara a mellékutcában. – Mindig képtelenséget beszélsz, drágám – mondta, s újra belefogott a koktél keverésének kárhozott szertartásába. Az idegei ismét megfeszültek a fejében: a gyötrődés bontakozott itt tévedhetetlen rutinjával – először az asszony nyomorúsága, aztán az ő erőltetett kísérletei, hogy semmit ne nevezzen a nevén: aztán Louise higgadtan igaz megállapításai, melyeket jobb lenne elhazudni, s végül az ő fegyelmezettségének megrokkanása – az asszonyhoz visszahajított igazság: mintha csak Louise az ellensége lenne. S amikor elérkezett ehhez a végső állomáshoz, hirtelen az igazat vágta Louise fejéhez, miközben az angostura-háncs remegett a kezében: – Te nem adhatod meg az én békémet – s most már tudta, mi következik erre, a megbékélés s a könnyű hazugságok az újabb jelenetig. – Ezt mondom én is – felelte Louise –, ha elmegyek, meglesz a békességed. – Fogalmad sincs – vádolta ingerülten –, mit jelent a békesség. – Most már úgy tett, mintha az asszony fitymálva beszélt volna egy szeretett nőről. Mert valóban éjjel-nappal a békességről álmodott. Egyszer álmában meg is jelent neki, s holdként, fehér ragyogásban világított be az ablakán, mint jéghegy. Sarki fényben, rombolón jelent meg, megelőzve a világ pusztulásának pillanatát: nappal pedig egy-egy szemvillanásnyit próbált vele tölteni, a rozsdás bilincsek alatt

görnyedve kulcsra zárt irodájában, amikor a körleti kirendeltségek jelentését olvassa. Úgy érezte, hogy a legszebb szó a nyelvben a béke: Békét adok neked, és békével áldalak: ó, Isten báránya, aki megszabadítod a világot bűneitől, adj nekünk békét. A misén a szemére szorította az ujját, hogy a vágyódás könnyeit elfojtsa. Louise szokott gyengédségével folytatta: – Szegénykém, te azt szeretnéd, ha én is meghaltam volna, mint Catherine. Egyedül szeretnél lenni. Scobie csökönyösen válaszolt: – Azt szeretném, ha boldog lennél. – Legalább azt mondanád, hogy szeretsz – kérlelte fáradtan Louise. – Segítene egy kicsit. Ismét túljutottak rajta, a jelenet véget ért immár: és Scobie hidegen, önuralommal arra gondolt, hogy rosszabb is lehetett volna: így legalább aludhatunk még egy kicsit az éjszaka. – Persze hogy szeretlek, drágám – mondta. – S elintézem az utazást. Meglátod. Akkor is megígérte volna, ha előre látja, mi lesz a következménye mindennek. Mindig kész volt vállalni tetteiért a felelősséget, és félig-meddig azt is tudta, attól a pillanattól kezdve, hogy szörnyű titkos esküvéssel megfogadta: Louise-t boldoggá teszi, hová is vezethet ez a vállalkozása. Lehetetlen célkitűzéséért a kétségbeesés árát fizeti az ember. S ez, mint megíratott, nem bocsánatos bűn, de olyan bűn, amit romlott vagy gonosz ember sosem követ el. S az ilyen számára van még remény. Sohasem jut el a teljes bukás fagypontjáig. Az elkárhozásnak ezt a képességét csak a jó szándékú ember hordja a szívében.

MÁSODIK RÉSZ Első fejezet

l Wilson a Bedford Hotelben kedvetlenül állt az ágya mellett, és indiai övét bámulta, mely kibontva tekergőzött, mint egy dühös kigyó; birkózásuktól felforrósodott a kis hotelszoba. A falon áthallatszott, hogy Harris a fogát mossa, ma már ötödször. Harris hitt a foghigiéniában. “Az étkezések előtti és utáni fogmosás – ez tart jó kondícióban ilyen rohadt éghajlati viszonyok közt” – szokta mondogatni, amikor narancsszörpjéből fölemeli sápadt, kimerült arcát. Most öblöget: úgy hallatszott át, mint a vízvezetékcsövek gurgulázása. Wilson leült pihenni az ágya szélére. Az ajtót nyitva hagyta, hogy hűvösebb levegő járja át a szobát, és belátott a folyosó túlsó oldalán a fürdőszobába. A turbános indus teljes díszben ült ott a fürdőkád peremén: rejtélyesen bámult Wilsonra és meghajolt. – Csak egy pillanatra, uram – kiáltott át. – Ha lenne szíves befáradni ide... – erre Wilson dühösen becsapta az ajtót. S újra kísérletezni kezdett az indiai övvel. Valaha látott egy filmet – talán a Hindu lándzsás-t, melyben az indiai övet fejedelmi fölénnyel fegyelmezték meg. Egy turbános bennszülött tartotta a göngyöleget, egy makulátlan fehér egyenruhás tiszt forgott, mint a pörgettyű, s a selyem simán, feszesen csavarodott a derekára. Mellette egy másik szolga állt jeges italokkal, s a háttérben egy pálmalegyező lengett. Az efféle dolgokhoz nyilvánvalóan jobban értenek Indiában. Wilson végre újabb nekirugaszkodással maga köré csavarta a nyomorult jószágot. De túl feszes volt, amellett csúnyán ráncos is, s a széle is túlságosan előre került, úgyhogy a kabát nem takarta. A tükör maradványaiban mélabúsán vette szemügyre a képét. Ekkor kopogtak az ajtón. – Ki az? – kiáltotta Wilson, s egy pillanatig azt képzelte, hogy az indus vetemedett arra a hidegvérű pimaszságra, hogy ide is kövesse... de amikor az ajtó kinyílt, Harris állt előtte: az

indus még mindig ott ült a folyosó túloldalán a fürdőkádon, az ajánlóleveleit rakosgatta. – Elmész hazulról, öregem? – kérdezte csalódottan Harris. – Igen. – Ma este, úgy látszik, mindenki kimarad. Egyedül kell vacsoráznom. – Majd borongósan hozzátette: – Amellett ma currynap van. – Úgy. Sajnálom, hogy kimaradok belőle. – Mert nem ettél belőle, öregem, két álló évig minden csütörtök este. – Észrevette az indiai övet. – Nincs jól rajtad, öregem. – Tudom. Mit csináljak, nem sikerült. – Minek hordod? Napnál világosabb, hogy árt a gyomornak. Azt mondják ugyan, hogy felszívja az izzadságot – de hát úgysem ott szoktam én izzadni, öregem. Inkább nadrágtartót viselek, abból csak a gumi ázik el, de hát nekem a nadrágszíj is megteszi. Nem vagyok sznob. Hol vacsorázol, öregem? – Tallitnál. – Hol ismerkedtél meg vele? – Tegnap bejött a hivatalba: rendezte a számláját, és meghívott vacsorára. – De azért nem kell szírnek öltöznöd, öregem. Vedd csak le. – Komolyan mondod? – Persze. Sose tenném. Mire való ez. – Majd hozzáfűzte: – Jó vacsorát kapsz, de az édességre vigyázz. Örökös óvatosság: ez az élet ára. Kíváncsi vagyok, mit akar tőled. – Míg Harris beszélt, Wilson vetkőzni kezdett. Jó közönség volt. Az agya, mint a rosta, egész nap kiszűri a szemetet. Alsónadrágban ült az ágyon, Harris pedig tovább sorolta intelmeit: – S a halra is vigyázz: én sose nyúlok hozzá – de ezek a szavak nem hatottak Wilsonra. Fehér vászonnadrágot húzott szőrtelen lábára, s azt mormolta magában: Szegény manó, bűneiért immáron börtön a test, e szörnyű sír. A gyomra követelőzve korgott, mint vacsoraidő előtt mindig. Mert tőled nem is kérne mást, egy mosolyt csak, egy villanást, a bús és szolga bánatért.

Wilson a tükörbe bámult, s ujjával végigsimított sima – kissé túl sima – arcbőrén. Az arc visszanézett rá: rózsaszínű volt és egészséges, kövérkés és reménytelen. Harris boldogan folytatta: – Egyszer azt mondtam Scobie-nak – s ez a szócsomó fennakadt Wilson rostáján. Hangosan tűnődött: – Csak azt tudnám, hogy hogyan jött az az ötlete, hogy elvegye Louise-t. – Mindenki ezen csodálkozik, öregem. Scobie nem rossz fiú. – Louise túl jó neki. – Louise? – kiáltott fel Harris. – Persze. Ki más? – Ízlések és pofonok. Kinek-kinek a magáé, öregem. – Mennem kell. – Vigyázz az édességre – folytatta Harris újabb erőbedobással. – Tudj' isten, én is szívesebben lennék óvatos egyéb dologban, mint a csütörtök esti curryvacsora. Csütörtök van ma, ugye? – Bizony. Kiléptek a folyosóra, az indus szemének látókörébe. – Túl kell esned rajta előbb vagy utóbb, öregem – mondta Harris. – Előbb-utóbb mindenkit behúz a csőbe. Nem lesz addig nyugtod, amíg be nem fűz. – Nem hiszek a jövendőmondásban – hazudta Wilson. – Én sem, de a fickó egész ügyes. Már az első héten, hogy ideérkeztem, jósolt nekem, s közölte velem, hogy két és fél évnél tovább itt maradok. Akkor még azt képzeltem, tizennyolc hónap után szabadulok. Most már tudom, hogy nem. – Az indus diadalittasan figyelt a fürdőszobában. – A mezőgazdasági igazgatótól is van egy levelem – közölte. – És Parkes tart a rendőrfőnöktől is. – Jól van – egyezett bele Wilson. – Intézzen el engem is, de gyorsan. – Jobb lesz, ha én felszívódom, öregem, mielőtt kezdődik a kinyilatkoztatás. – Nem félek – mondta Wilson. – Leülne a fürdőkádra, uram? – hívogatta udvariasan az indus. Kezébe vette Wilson kezét. – Nagyon érdekes kéz, uram – mondta kevéssé meggyőzően, s föl-le rázogatta. – Milyenek az árak? – Rang szerint, uram. Az ön beosztásában, uram, tíz shillinget mondanék.

– Kicsit magas. – Fiatal tisztnek öt shilling. – Én az ötshillinges osztályba tartozom – mondta Wilson. – Ó, nem, uram. A mezőgazdasági igazgató egy fontot adott nekem. – Én csak könyvelő vagyok. – Ahogy mondja, uram. A szárnysegéd úr és Scobie őrnagy is tíz shillinget adott. – Legyen – hagyta rá Wilson. – Itt a tíz pénz. Rajta, halljuk. – Már itt van egy... két hete – kezdte az indus. – S éjszakánként ön nagyon is türelmetlen. Azt hiszi, nem tett kellő előrehaladást. – Kinél? – kérdezte az ajtóban ténfergő Harris. – Nagyon becsvágyó. És álmodozó. Sok verset olvas. Harris röhögött. És Wilson elkapta a szemét a tenyerének vonalait követő ujjról, s neheztelve nézett a jövendőmondóra. Az indus hajthatatlanul folytatta. Wilson orra alá hajtotta áporodott ételszagtól bűzlő turbánját – nyilván redői közé rejtette a tálalón hagyott ételmaradékokat. – Maga titkolózó ember – folytatta az indus –, nem beszél barátainak a költészetről – kivéve egyet. Egyetlenegyet – ismételte. – Maga nagyon félénk. Bátorságot kellene merítenie. Hatalmas a szerencsevonala. – Kinek-kinek a magáé – kezdte rá újra Harris. Persze az egész dolog couéizmus: ha erősen hisz benne az ember, valóra válik, s így legyőzi a félénkséget. Ami nem igaz a jóslatban, így módosul. – Nem mondtál még tíz shilling árát – mondta Wilson. – Ez a szerencse öt pénzt ér. Mondj valami biztosat, valamit, ami bekövetkezik. – Odább csúszott a fürdőkád éles peremén, kényelmetlen ülőhelyén, és a nagy, véres kelésként terpeszkedő svábbogarat figyelte a falon. Az indus most előrehajolt a két kéz fölé. – Nagy sikert látok. A kormány elégedett lesz önnel. Harris közbeszólt: – Il pense, hogy un bureaucrat vagy. – Miért lenne velem elégedett a kormány? – kérdezte Wilson. – Elkapja az emberét. Azt hiszi, állami tisztviselő.

– Ez nyilván azt hiszi – mondta Harris –, hogy te az új rendőrségi ember vagy. – Nyilván – mondta Wilson. – Kár az időt fecsérelni. – S a magánéletében is nagy szerencse vár önre. Elnyeri szíve hölgyét. Elhajózik innen. Minden csodálatosra fordul. Magánál – tette hozzá. – Igazi tízshillinges jövő. – Jó éjszakát, öregem – fejezte be Wilson. – Erre én nem adok ajánlólevelet. – Felállt a fürdőkádról, mire a svábbogár fedezékbe menekült. – Ki nem állhatom ezeket a férgeket – mondta Wilson az ajtón kisurranva. – Még hátrafordult a folyosón, s újra odaköszönt: – Jó éjszakát. – Az első időkben én sem bírtam, öregem. De kidolgoztam egy rendszert. Ugorj be hozzám a szobába és megmutatom. – Máris elkéstem. – Senki sem lesz pontos Tallitnál. – Harris kinyitotta az ajtaját, s Wilson kissé szégyenkezve kapta el a tekintetét a rendetlenség láttán. Sose adta volna ki magát így a saját szobájában – a piszkos szájmosó pohárral, az ágyra vetett törülközővel. – Ide süss, öregem. Megkönnyebbülten emelte szemét a hátsó fal ceruzajeleire: egy H betű, alatta dátumok mellé rótt számsorok, akár egy pénztárkönyvben. Utána megint két betű: M. M., alatta újabb számok. Nyilvántartás. – Találatszám svábbogárból, öregem. A tegnapi közönséges nap volt – négy találat. A csúcs: kilenc, így már szívesen látod a kis bestiákat. – Mit jelent az M. M.? – Mosdóba merítve, öregem. Amikor belököm őket a mosdóba, s elmerülnek a lefolyóban. Ezeket nem lenne tiszta ügy halottakként nyilvántartani. – Nem is. – Csak önmagadat csapnád be vele. Egyszeriben elvesztenéd az érdeklődésedet. Amúgy is az a baj, hogy egyedül játszani néha unalmas. Miért ne versenyezhetnénk, öregem? Nagy ügyesség kell hozzá, hidd el. Nyilván meghallják, hogy közeledsz, és akár az olajozott istennyila, elszelelnek. Én zseblámpával cserkészek rájuk minden este. – Nem bánom, megpróbálhatjuk, de most már mennem kell. – Tudod, mit – nem kezdek vadászni, amíg haza nem jössz Tallittól. Lefekvés előtt aztán egy ötperces meccset. Szigorúan

ötperceset. – Ha akarod. – Megyek veled egy darabon, öregem. Már érzem a curry szagát. Nagyot nevettem magamban, amikor a vén bolond összetévesztett az új rendőrfőnökkel. – Mást is eltévesztett – mondta Wilson. – Én és a költészet! 2 Tallit ebédlője első látásra egy vidéki táncteremre emlékeztette Wilsont. A bútorok a falak mentén sorakoztak: kemény, magas, kényelmetlen támlájú székek, s a sarokban ültek az elefántok: vagyis a vénasszonyok fekete selyemruhában, rengeteg sok méter selyembe burkolva, s egy iszonyú vén ember házi sapkában. Feszülten figyelték Wilsont, néma csendben, s ő a tekintetüket kerülve csak csupasz falakat látott, illetve minden sarokban érzelmes francia képeslapokat – pántlikák és csokrok montage-ában voltak felszögezve, egy fiatalember lila virágot szagol, ragyogó bársonyváll, szenvedélyes csók. Wilson saját magán kívül csak egy vendéget fedezett fel, Rank atyát, a hosszú reverendás katolikus papot. A terem sarkaiban ültek, szemközt egymással, az elefántok között, akik Rank atya magyarázata szerint: Tallit nagyszülei és szülei, két nagybácsija, egy néni, aki déd-, ük-, szépnagynéninek is beillett és egy unokatestvér voltak. Odakint valahol a háttérben Tallit felesége készített apró fogásokat, ezeket a házigazda öccse és húga szolgálta fel a két vendégnek. Tallitot leszámítva egyikük sem beszélt angolul, s Wilsont zavarba hozta a mód, ahogy Rank atya a házigazdát és famíliáját harsogva pocskondiázta a szobán keresztül. – Nem kérek, köszönöm – mondogatta időnként Rank atya, borzas ősz fejének intésével utasítva vissza az édességet. – Figyelmeztetem, Wilson, maga is óvakodjék az ilyesmitől. Tallit kedves fickó, de sose tanulja meg, hogy mit tud befogadni a nyugati gyomor. Ezeknek a vénembereknek olyan a bendőjük, mint az osztrigáé. – Nagyon érdekes – mondta Wilson, és a szeme összeakadt a szoba másik sarkában üldögélő nagymamáéval: odabólintott és rámosolygott. A nagymama ebből nyilván arra következtetett, hogy újabb édességre vágyik, s ingerülten kiáltozott az unokájának. – Nem, nem – tiltakozott elhalóan Wilson, rázta a fejét, s mosolygott a százesztendős aggra. A százéves

fogatlan ínyéről felhúzta az ajkát, s bősz jeleket adott Tallit öccsének, aki egy újabb fogással sietett Wilsonhoz. – Megeheti nyugodtan – ordította Rank atya. – Cukor és glicerin, lisztbe habarva. – Poharaikat egész idő alatt újra meg újra töltötték whiskyvel. – Bárcsak meggyónná nekem, honnan szerzi ezt a whiskyt, Tallit – kiáltotta Rank atya egy öreg elefánt agyafúrtságával, és Tallit ragyogva, fürgén siklott a terem egyik végéből a másikba: egy szót Wilsonnak, egy szót Rank atyának. Fiatal baletttáncosra emlékeztette Wilsont: a fehér nadrág, a letapasztott fekete haj, a sima, szürke, idegen arc; a fél szeme üvegből, mint egy babáé. – Szóval az Esperança kifutott – ordította át a szobát Rank atya. – Mit gondol, találtak valamit? – Valamit suttogtak a hivatalban – felelte Wilson –, valami gyémántokról. – Gyémánt a csudát – mondta Rank atya. – Sose fognak gyémántot találni. Azt se tudják, hol keressék, ugye, Tallit? – majd Wilsonnak magyarázott. – Tallitéknál kellemetlen téma a gyémánt. Hamis darabokkal csapták be tavaly. Yusef ejtett át, ugye, Tallit, te kamasz csibész! Csúnya ügy, mi? Egy katolikust átejt egy mohamedán. Legszívesebben kitekertem volna a nyakad. – Csúnya dolog volt ilyesmit csinálni! – mondta Tallit, középütt állva Wilson és a pap között. – Még csak néhány hete vagyok itt – mondta Wilson –, és mindenki Yusefről mesél nekem. Azt mondják, hamis gyémántot árul, igazit csempész, hígított szeszt ad el, gyapotot halmoz fel francia invázió esetére, és elcsábítja a katonai kórház ápolónőit. – Mocskos alak – mondta Rank atya bizonyos elismeréssel. – Egyébként itt a világon semmit sem szabad elhinni, amit hallunk. Különben az lenne a helyzet, hogy mindenki a más feleségével él, és minden rendőrtisztet, aki nem Yusef zsoldjában áll, a mi Tallitunk veszteget meg. Tallit közbeszólt: – Yusef nagyon rossz ember. – S a hatóságok miért nem bánnak el vele? – Huszonkét éve élek itt – mondta Rank atya –, de tudomásom szerint egy szírre sosem sikerült bármit is rábizonyítani. Ó, hányszor láttam már a rendőrséget olyan önelégültnek, akár Punch: körülhordozták ragyogó ábrázatukat, mert most aztán igazán lecsapnak, s én csak mosolyogtam magamban, meg se kérdeztem, kire vagy

mire. Úgyis csak levegőt markolnak. – Rendőrnek kellett volna mennie, Rank atya. – Ugyan – legyintett Rank atya –, bár ki tudja? Amúgy is több rendőr van ebben a városban, mint amennyit fölismerünk – legalábbis így mondják. – Kimondja? – Óvatosan az édességgel – mondta Rank atya –, mérsékelten fogyasztva ártalmatlan, de maga már négyet bekebelezett. Idefigyeljen, Tallit; Mr. Wilson éhesnek látszik. Nem adná be a sült húst? – Sült húst? – Persze, az ünnep – kiáltott fel Rankatya. Kedélyeskedése betöltötte a termet, de üresen csengett. Ez a hang huszonkét esztendeje nevet, tréfál egyfolytában, s vicceivel nógatta át az esős és száraz hónapokon az embereket. Ez a kedélyesség nyújtott-e vigaszt valaha akár csak egyetlenegy léleknek is? Wilson abban is kételkedett: vajon önmagának vigaszt nyújt-e? Hiszen úgy kong a hang, mintha gőzfürdő padlója verné vissza: idegenek nevetése és lubickolása a párás hőségben. – Persze, Rank atya. Azonnal, Rank atya. – S a pap hívás nélkül is felkelt a székéből, s odaült az asztalhoz, mely, akár a székek, a falnak támaszkodott. Csak néhány személyre terítettek, ezért Wilson habozott. – Jöjjön, üljön le, Mr. Wilson. Csak az öregek esznek velünk – és persze Tallit. – Valamit említett az előbb, mint mond a fáma? – kérdezte Wilson. – Az én fejem egész kaptára a pletykáknak – felelt Rank atya mulatságosan lemondó mozdulat kíséretében. – Ha nekem bármit mondanak, én máris feltételezem, azt akarják tőlem, hogy továbbadjam. Hasznos szerep a mai időkben, amikor – hisz tudja – minden hivatalos titok, ha emlékeztetjük az embereket, azért van nyelvük, hogy beszéljenek, az igazság meg arra való, hogy kimondják. Figyelje Tallitot – váltott témát Rank atya. Tallit az elsötétítő függöny sarkát emelte föl, s kikémlelt a sötét utcára. – Mi van Yusefnél, ifjú csibészem? – kérdezte a pap. – Yusef nagy házat szerzett az utca túlsó oldalán, és Tallit megkívánta, ugye, Tallit? Mi van a vacsorával, Tallit, éhesek vagyunk! – Már tálalják, Rank atya, már tálalják – felelte, s ellépett az ablaktól. Csendben ült le a százéves mellé, s a húga szolgálta fel a fogásokat. – Tallit házánál mindig jól vacsorázhat – mondta Rank atya.

– Yusefnél is vendégség van ma este. – Papi személy nemigen lehet válogatós – mondta Rank atya –, de én a maga vacsoráját emészthetőbbnek tartom. – Síri nevetése átröppent a szobán. – Csakugyan ilyen veszélyes, ha az embert Yusefnél látják? – Bizony, Mr. Wilson. Ha ott látnám magát, magam is azt mondanám: – Yusefnek rettentő szüksége van valami információra a gyapotról – mennyi lesz a jövő havi import – mit szállítanak a tengeren. És meg is fizetne az értesüléseiért. – Ha egy lányt látnék bemenni, azt gondolnám magamban: Milyen kár, milyen kár. – S ezzel felszúrt valamit a tányérjáról, s újra fölnevetett. – De ha Tallit menne be oda, már várnám a segélykiáltásokat. – És ha egy rendőrtiszt? – kérdezte Tallit. – Nem hinnék a szememnek – válaszolta a pap. – Egyikük sem olyan ostoba, azok után, ami Baileyvel történt. – Tegnap este egy rendőr kocsija hozta haza Yusefet – mondta Tallit. – Tisztán láttam innen. – Valamelyik sofőr csinált fekete fuvart – intette le Rank atya. – Mintha Scobie őrnagyot láttam volna. Volt annyira óvatos, hogy nem szállt ki. Persze nem vagyok egész biztos benne. Úgy rémlett, mintha Scobie lett volna. – Összevissza beszélek – mondta a pap. – Fecsegő bolond vagyok. Ha Scobie volt, arra ügyet sem vetnék. – A szeme körbejárt a szobán. – Oda se figyelnék – mondta. – S jövő vasárnap a gyülekezet előtt azt prédikálnám, hogy minden a legnagyobb rendben, a legtökéletesebb rendben van – rázta üres kongású bendőjét ide-oda. – Hahaha – akár a leprás, világgá hirdetve nyomorúságát. 3 Még égett a villany Harris szobájában, amikor Wilson visszaérkezett a hotelba. Fáradt volt és rosszkedvű, megpróbált lábujjhegyen hazasurranni, de Harris meghallotta. – Lestem már, öregem, mikor jössz – mondta, s egy zseblámpával integetett. A pizsamájára húzva moszkitócsizmát viselt, feldúlt légóparancsnokra emlékeztetett. – Késő van. Azt hittem már alszol. – Nem is tudnék elaludni, míg meg nem tartjuk a vadászatot. Felizgatott az

ötlet, öregem. Havi nyereményt is kitűzhetnénk. S már látom az időt, amikor mások is csatlakoznak hozzánk. Wilson ironikusan válaszolt: – Ezüst kupáért indulhatnánk. – Furcsább dolgok is megtörténtek már, öregem. A Csótány bajnokság. Harris mutatta az utat, halkan lépkedett a padlódeszkákon a szoba közepéig: a vaságyat szürke háló borította, ott állt a dönthető hátú karosszék, a toalettasztal régi Picturepostokkal teleszórva. Wilsont ismét megrázta a felismerés, hogy még az ő szobájánál is akadhat csüggesztőbb szoba. – A hajtóvadászatra váltogatjuk a szobáinkat éjszakánként. – Milyen fegyvert használunk? – Kölcsönadhatom a fél papucsomat. – Padlódeszka reccsent Wilson lába alatt, s Harris figyelmeztetően fordult hátra. – Vigyázz, olyan fülük van, mint a patkányoknak. – Fáradt vagyok. Nem gondolod, hogy holnap este...? – Csak öt percre, öregem. Nem tudok elaludni vadászat nélkül. Odanézz, van egy – a kisasztal fölött. Tied az első lövés – de amint a papucs árnyéka ráesett a vakolt falra, a rovar eliramodott. – Így semmire sem mész, öregem, figyelj csak engem – Harris lassan közelítette meg áldozatát: a csótány félúton volt a falon, és Harris lábujjhegyen közeledett felé a recsegő padlón, majd zseblámpájának sugarát ide-oda ingatta a bogár körül. Hirtelen csapott le, s egy vérfoltot hagyott a falon. – Egy null – kiáltott fel. – Hipnotizálni kell őket. Fel s alá cserkésztek a szobában, villogtatták lámpáikat, lecsaptak cipőjükkel, sőt néha elvesztették a fejüket, s vadul csörtettek a sarokba: a vadászkedv felcsigázta Wilson képzeletét. Kezdetben sportszerűen viselkedtek egymással: fel-felkiáltottak: “Telitalálat” vagy “Mellé!” – De egyszer csak összefutottak, valahol a falburkolatnál, ugyanarra a bogárra indulva, amikor egyenlő volt a találatszám, s alaposan felbosszankodtak. – Öregem, nincs értelme ugyanarra a madárra menni – mondta Harris. – Én indultam rá. – Elpuskáztad a magadét, öregem. Ez az enyém volt. – Ugyanaz a bogár. Dupla kanyart csinált. – Dehogy. – Különben is miért ne mehetnénk ugyanarra. Te hajtottad felém. Tehát

rosszul játszottál. – Nem engedik a szabályok – közölte röviden Harris. – Talán a te szabályaid! – A fenébe is – háborodott fel Harris –, én találtam ki a játékot! A mosdón, egy barna szappan tetején bogár ült. Wilson fedezte föl, s hat láb távolságból hosszú lövést adott le rá. A papucs elegánsan találta a szappant, s a csótány lebukfencezett a kagylóba: Harris megindította a csapot, és leöblítette a bogarat. – Telitalálat, öregfiú – mondta engesztelően. – Egy M. M. – Fenét M. M. – tiltakozott Wilson. – Döglött volt, amikor ráeresztetted a vizet. – Abban sosem lehet biztos az ember. Talán csak elvesztette az öntudatát. Agyrázkódás. Tehát M. M., a szabályok szerint. – Megint a te szabályaid. – Ebben a városban az én szabályaim az irányadók, mint a kupabajnokságéi. – De már nem sokáig – fenyegetőzött Wilson. Keményen vágta be maga mögött az ajtót, és a saját szobájának fala is megremegett a rázkódástól. Szíve gyorsan vert a dühtől és az éjszakai forróságtól: hónaljából csörgött az izzadság. De amikor ott állt a saját ágya mellett, és Harris szobájának mása vette körül, a mosdókagyló, a kisasztal, a szürke moszkitóháló s még egy svábbogár is ott feszített a falon – dühe elszállt, s helyét a magányosság érzése foglalta el. Mintha csak saját tükörképével veszett volna össze. – Őrült voltam – gondolta. – Minek rendeztem kirohanást. Elvesztettem a jó barátot. Ezen az éjszakán nehezen tudott elaludni, mikor végül álomba szenderült, azt álmodta, hogy bűnt követett el, s ébredéskor is bűntudat súlyosodott rá: a reggelihez indulván meg is állt Harris ajtaja előtt. Egy hangot sem hallott. Kopogtatott, de nem válaszolt senki. Résnyire nyitott be, s a szürke hálón át homályosan derengett föl előtte Harris nedves ágya. Halkan kérdezte: – Felébredtél már? – Mi kell, öregem? – Nagyon sajnálom a tegnap esti dolgot, Harris. – Az én hibám volt, öregem. Belázasodtam. Rosszul éreztem magam. Ingerlékeny voltam. – De az én hibámból. Tökéletesen igazad van: M. M.-nek számít. – Felejtsd el, öregem.

– Ma este is jövök. – Remek. De reggeli után valami elterelte a figyelmét Harrisról. Mikor bement a városba, a rendőrfőnökségen volt dolga, kijövet összetalálkozott Scobie-val. – Halló – üdvözölte Scobie –, mit keres maga itt? – A rendőrfőnökségen jártam igazolványért. Mennyi igazolványra van szükség ebben a városban! Most a rakpartra szóló kellett. – Mikor jön el megint hozzánk, Wilson? – Nem kellemes az, ha folyton idegenek zavarják, uram. – Ugyan. Louise boldogan beszélgetne megint egy kicsit könyvekről. Én, mint tudja, nem olvasok, Wilson. – Nem is hiszem, hogy sok ideje lenne rá. – Ebben az országban – mondta Scobie – rengeteg felesleges ideje van az embernek. Egyszerűen nem szeretek olvasni, és kész. Ugorjon be egy pillanatra az irodámba, amíg felhívom Louise-t. Boldogan találkozna magával. Beszólhatna érte, elvihetné sétálni. Szüksége van egy kis testmozgásra. – Kész örömmel – mondta Wilson, s az árnyékban egyszerre elpirult. Majd körülnézett: ez lenne hát Scobie irodája. Úgy vizsgálta, mint egy tábornok a csatateret, bár igaz, nehéz volt Scobie-t ellenségeként tekintenie. A rozsdás bilincsek megcsörrentek a falon, amikor Scobie hátradőlt az íróasztalánál és tárcsázott. – Ráér ma este? Wilson gyorsan megfegyelmezte elkalandozását, észrevette, hogy Scobie figyeli: enyhén kidülledő, kicsi, véreres szeme tűnődve nyugodott rajta. – Csodálkozom, hogy maga ide lejött – mondta Scobie –, nem az a fajta. – Ide-oda sodródik az ember – hazudta Wilson. – Én soha – mondta Scobie. – Tervező típus vagyok. Látja, még mások helyett is én tervezek. – És beleszólt a telefonba. Hanglejtése megváltozott: mintha szerepet olvasna – szerepet, mely gyöngédséget és türelmet kíván, szerepet, melyet már annyiszor olvastak föl, hogy a szem kifejezéstelen marad a mozgó száj fölött. Letette a kagylót, és azt mondta: – Pompás. Ezt is elintéztük. – Nagyszerű terv – az én számomra – hálálkodott Wilson. – Az én terveim mindig jól kezdődnek – mondta Scobie. – Elmennek sétálni, s mire hazajönnek, én egy kis itallal várom magukat. Maradjon vacsorára is – mondta mohóságot árulva el. – Szívesen látjuk.

Wilson távozása után Scobie bement a rendőrfőnökhöz: – Magához indultam, uram, és összefutottam Wilsonnal. – Igen, Wilson – mondta a rendőrfőnök. – Egy rakodóhajójuk dolgát jött megbeszélni. – Értem. – Az iroda redőnyeit leeresztették a reggeli nap ellen. Egy őrmester ment át a szobán, s aktájával együtt mintha oroszlánszagot is hátrahagyott volna. Fülledt nap volt a készülő esőtől: már reggel fél kilenckor dől az emberből az izzadság. – Nekem azt mondta, valami igazolványért jött. – Persze – mondta a rendőrfőnök – azért is. – Az ökle alá itatóspapírt csúsztatott, hogy írás közben fölszívja az izzadságot. – Igen, valami igazolványról is volt szó, Scobie.

Második fejezet

Amikor Louise és Wilson visszajöttek a hídon, és Burnside-ba értek, már egészen besötétedett. A nyitott kaput egy riadóautó fényszórói világították meg, s alakok mászkáltak ide-oda csomagokat cipelve. – Mi történt? – kiáltott fel Louise, és szaladni kezdett az úton. Wilson zihálva követte. Ali lépett ki a házból, s fején egy lavórt egyensúlyozott, egy tábori széket s egy ócska törülközőbe csavart csomagot. – Mi történt, Ali, az istenért? – Uram megy utaz – vigyorgott a fényszóróba. A nappaliban Scobie ült, kezében pohár. – Örülök, hogy visszaértetek – mondta. – Már azt hittem, levelet kell hagynom neked – és Wilson látta, hogy valóban el is kezdte írni. Jegyzetfüzetéből téphetett ki egy lapot, s nagy, kusza írásával már összerótt néhány sort. – Mi történt, Henry, az istenért? – Bambába kell utaznom. – Nem várhatod meg a csütörtöki vonatot? – Nem. – Veled mehetek? – Ezúttal nem. Nagyon sajnálom, drágám. Alit is magammal kell vinnem, csak a kisfiút hagyhatom veled. – Mi történt? – A kis Pembertonnal történt valami. – Komoly? – Az. – Nagy szamár az az ember. Őrültség volt őt körzeti rendőrfőnöknek megtenni. Scobie kiitta a whiskyjét, és azt mondta: – Elnézést, Wilson. Töltsön magának. A jégszekrényben talál szódát. A személyzet csomagol. – Meddig maradsz el, drágám? – Egy kis szerencsével holnapután visszaérek. Miért nem költözöl át Mrs. Halifaxhoz? – Jó lesz itthon is, drágám. – Vihetném a kisfiút is, és itt hagyhatnám Alit. De a kisfiú nem tud főzni. – Alival jobban érzed magad. Olyan lesz, mint a régi

időkben, amikor még nem jöttem ki utánad. – Azt hiszem, jobb, ha elmegyek, uram – mondta Wilson. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig elmaradtam Mrs. Scobie-val. – Ó, egy percig sem aggódtam, Wilson. Rank atya jött át hozzam, s mondta, hogy az öreg állomásépületben húzódtak meg. Nagyon okosan. Ő bőrig ázott. Neki is ott kellett volna maradnia – mi szükség van egy kis trópusi lázra az ő korában? – Tölthetek magának is, uram? Utána elmegyek. – Henry sohasem iszik többet egy pohárnál. – De most, azt hiszem, fogok. Ne menjen, Wilson. Maradjon, és szórakoztassa Louise-t. A whisky után nekem indulnom kell. Ma éjjel aztán le sem hunyhatom a szememet. – Miért nem küldik a fiatalokat? Te már öreg vagy ehhez, Ticki. Egész éjszaka kocsiban! Miért nem küldöd Frasert? – A rendőrfőnök kért rá, hogy menjek ki. Megint csak olyan ügy – tapintat kell, körültekintés, nem bízhatják fiatalemberre. – Újabb whiskyt hajtott le, s a szeme rosszkedvűen vándorolt el Wilson figyelő tekintetétől. – Indulnom kell. – Ezt sosem bocsátom meg Pembertonnak. Scobie élesen szólt rá: – Ne beszélj szamárságot, drágám. – Ha ismernénk a tényeket, a legtöbb dolgot megbocsátanánk. – Kelletlenül mosolygott Wilsonra. – A rendőrnek kell a világon a legmegbocsátóbb embernek lennie, ha kellőképpen hozzáfér a tényekhez. – Bárcsak segíthetnék önnek, uram. – Segíthet. Maradjon, igyon még egy-két pohárral, és vidítsa föl Louise-t. Nincs sok alkalma, hogy könyvekről beszéljen. – Wilson észrevette, hogy a “könyvek” szóra megvonaglik az asszony szája, éppúgy, mint ahogy egy pillanattal előbb Scobie rándult meg a Ticki becenévre, s egyszerre rádöbbent, mennyire velejár minden emberi kapcsolattal a szenvedés – az elviselt és az általunk okozott fájdalom. Milyen ostobák vagyunk, hogy félünk a magányosságtól. – Viszontlátásra, drágám. – Viszontlátásra, Ticki. – Törődj egy kicsit Wilsonnal. Törődj az innivalójával. És ne búsulj. Louise megcsókolta Scobie-t, s Wilson az ajtónál pohárral a kezében az elhagyott hegyi állomásra emlékezett, és a rúzs ízére. Pontosan másfél órával ezelőtt az ő ajka érintette utoljára Louise-ét. Nem érzett féltékenységet, csak valami

szomorúságfélét, olyasmit, mint amikor nedves papírra próbál az ember egy fontos levelet rögzíteni, s egyszerre szétfolynak a betűi. Már egymás mellett álltak, s úgy figyelték Scobie-t, ahogy áthalad az úton a riadóautóhoz. Scobie talán több whiskyt ivott a megszokottnál, s ettől imbolyoghatott. – Fiatalabb embert kellett volna küldeniök – mondta Wilson. – Sose küldenek. A rendőrfőnök csak benne bízik. – Látták, ahogy nehézkesen beül a kocsiba, s Louise szomorúan folytatta: – Hát nem ő a szakasztott “második ember”? Az, aki az igát húzza? A kormánynál a néger rendőr gyújtást adott a motorra, majd sebességben indult, anélkül hogy kiengedte volna a kéziféket. – Még egy jó sofőrt sem adnak neki – panaszkodott Louise. – A jó sofőr majd Frasert és a többieket viszi a Hill Station-i bálra. – A kocsi megugrott, és kilőtt az udvarból. – Hát ez a helyzet, Wilson – mondta Louise. Kezébe vette Scobie céduláját, melyet az ő számára akart itt hagyni, és hangosan felolvasta: “Drágám, Bambába kell mennem. Egy szót se róla senkinek. Szörnyű dolog történt. Szegény Pemberton...” – Szegény Pemberton – ismételte dühösen Louise. – Ki az a Pemberton? – Egy huszonöt éves kis figura. Kikent-kifent alak. A körzeti főnök helyettese volt Bambában, de amikor Butterworth megbetegedett, rábízták az ügyeket. Bárki megjósolhatta volna, hogy ebből csak baj lesz. Ha valami baj van, persze Henrynek kell egész éjszaka kocsikázni. – Jobb lesz, ha én most elmegyek, ugye? – kérdezte Wilson. – Biztosan át akar öltözni. – Igen, jobb lesz, ha elmegy, mielőtt még bárki megtudja, hogy az uram elment, s öt percre magunk maradtunk egy házban, ahol ágy is van. Magunkra – leszámítva a fiút, a szakácsot, a rokonaikat meg a barátaikat. – Bárcsak hasznomat vehetné. – Segíthet – mondta Louise. – Nem menne fel a hálószobába? Nézze meg, van-e ott patkány, nem akarom, hogy a szolga tudja, milyen ideges vagyok. És csukja be az ablakot. Ott szoktak bejönni. – Nagyon meleg lesz a szoba. – Nem érdekel.

Wilson éppen csak megállt a hálószoba ajtajában, halkan összecsapta a tenyerét, de patkány nem mozdult. Aztán hirtelen settenkedő léptekkel, mint akinek nincs joga itt járni, az ablakhoz ment és becsukta. A szobában enyhe púderszag terjengett – a legemlékezetesebb szag, amit életében érzett. Most ismét az ajtóban állt meg, s egy pillantással átfogta a szobát – a gyerek fényképét, a krémtégelyeket s a ruhát, melyet Ali estére készített oda. Otthon megtanították, hogyan rögzítsen dolgokat, hogyan emelje ki a fontos részletet, s észrevegye a megfelelő bizonyítékot, de a megbízói mégse készítették fel eléggé arra, hogy számára ennyire idegen ország is van a világon, mint ez itt.

HARMADIK RÉSZ Első fejezet

l A rendőrségi riadóautó beállt a katonai teherkocsik hosszú sorába: a kompra vártak. Reflektoraik, mint egy kis falu éjszakai fényei, s az utat szegélyező fák a forróság és az eső szagát borították föléjük; valahol, az oszlop végén egy sofőr énekelt – a bömbölő, színtelen hang emelkedett és ereszkedett, mintha szél fújna át a kulcslyukon. Scobie elaludt és felriadt, elaludt és felriadt. Ébren: Pembertonra gondolt, s megpróbálta elképzelni, hogyan érezné magát az apja helyében – a korosodó, nyugdíjas bankigazgató helyében, akinek a felesége belehalt abba, hogy életet adott Pembertonnak – de amikor elaludt, lágyan siklott vissza a tökéletes boldogság és szabadság álmába. Széles, hűvös mezőn vágott át, a sarkában Ali: más nem is jelent meg aknában, s Ali sem szólalt meg. Madarak húztak el magasan a feje fölött, s amikor egyszer leült, a füves teret apró zöld kígyó metszette át, felmászott a kezére és félelem nélkül a karjára is, s mielőtt ismét visszakúszott volna a fűbe, megérintette az arcát hideg, barátságos, sejtelmes nyelvével. Egyszer fölnyitotta a szemét: Ali állt mellette, az ébredését várva. – Úrnak kell ágy – közölte udvariasan, határozottan, s az út szélén felállított tábori ágyra mutatott, melyre a moszkitóhálót a föléje boruló faágakról eresztették alá. – Két vagy három órát – mondta Ali. – Sok autó. – Scobie engedelmesen feküdt le, s tüstént visszazuhant a békés mezőre, ahol sohasem történik semmi. Legközelebbi ébredésénél Ali még mindig ott volt: ezúttal egy csésze teával s egy tál süteménnyel várta. – Egy óra – jelentette Ali. Végül a rendőrségi kocsira is sor került. A vörös agyaglejtőn gurultak rá a kompra, s aztán lépésről lépésre siklottak a sötét folyamon a túlsó part erdői felé, akár az alvilági Styxen hajóznának. A két kötélhúzó révész csak ágyékkötőt viselt, mintha ruháikat a parton hagyták volna, ahol az élet végződik, és egy harmadik verte ki a tempót üres szardíniadobozon a két világ között. Az élők partján az üvöltő énekes

fáradhatatlan hangja elmaradt tőlük. Ez még csak az első komp volt a háromból, amelyen át kellett kelniük, mindenkor sorakozással és várakozással. Scobie-nak nem sikerült többé rendesen elaludni: a kocsi forróságától megfájdult a feje; lenyelt néhány aszpirint, s várta, hogy elmúlik. Otthonától távol más sem hiányzik, csak egy lázroham. Nem Pemberton foglalkoztatta most – meghalt, hát nyugodjék békében: hanem a Louise-nak tett ígéret. Kétszáz font olyan kis összeg volt: s a számok összevissza cserélődtek és doboltak fájó fejében, mint a harangzúgás: 200... 002... 020: s felzaklatta, hogy negyedik kombinációt nem talál: 002... 200... 020. Már elhagyták a bádogtetejű kalibák s a telepesek düledező fakunyhóinak sorát is: a falvak, melyek mellett most elhaladtak, őserdei falvak voltak, zsúpfedeles sárkunyhók: sehol egy fény: az ajtók zárva, az ablaktáblák becsukva, s csak néhány kecske kísérte szemmel a konvoj reflektorait. 020... 002... 200... 200... 002... 020... Ali a kocsi padlóján guggolt, átfogta gazdája vállát, s egy bögre teát nyújtott oda – újabb kannával is forralt valahogy az ingó karosszériában. Louise-nak igaza van – úgy esett minden, mint valaha rég. Igen, csak érezné magát fiatalabbnak, ha nem lenne gondja a 200... 020... 002-vel, milyen boldog is lenne. Szegény Pemberton halála sem kavarná fel – szolgálati ügy, és különben sem szerette soha Pembertont. – Baj van a fejemmel, Ali. – Úr szed sok aszpirint. – Emlékszel, Ali: tizenkét esztendeje, hogy a kétszáz-nulla-nulla kettes nyomozást tíz nap alatt csináltuk meg a határ mentén: a két teherhordó megbetegedett... A visszapillantó tükörben látta, hogy Ali bólint és ragyog. Úgy látszik, szeretetből és barátságból csupán ennyire van szüksége. És ennyi kell – nem több –, ami boldoggá teheti ezen a világon – a billegő kocsi, a szájához érő forró tea, az erdő súlyosan ránehezedő nedvessége s még a fejfájás is, a magány. Bárcsak Louise boldogságát is megteremthetném, gondolta, s a zavarba ejtő éjszakában egy pillanatra elfelejtette a tapasztalat tanítását – hogy senki emberfia soha nem érthet meg igazán senki mást, senki sem teremthet boldogságot a másiknak. – Még egy óra – jelentette Ali, s ő észrevette, hogy vékonyodik a sötétség. – Adj még egy bögre teát, Ali, és tölts bele whiskyt is. – A

konvoj már egy negyedórája leszakadt róluk, amikor a rendőrkocsi lefordult a főúttól, s egy őserdei mellékcsapáson rázkódott tovább. Scobie lehunyta a szemét, s megpróbált a szakadozó számcsoportok harangzúgásából undorító kötelességére összpontosítani. A bambai állomáson csak egy bennszülött rendőr őrmester lesz, senki más, jó lenne addig gondolatban tisztázni, mi is történhetett, mielőtt még meghallgatja a tudatlan őrmester jelentését. Talán jobb lesz, ha először a misszióra megy, Clay atyához, gondolta vonakodva. Clay atya ébren volt, s várta őt az európaiak lehangoló kis missziós házában, melyet a sárkunyhók között vörös agyagtéglából emeltek, hogy egy viktoriánus paplakra hasonlítson. A viharlámpa megvilágította a pap rövid, vöröses haját és szeplős, fiatal liverpooli arcát. Clay atya egy pillanatig sem tudott nyugodtan ülni, fel-felugrált s járkálni kezdett szűk szobájában: egy borzalmas olajnyomattól egy gipszszoborig, majd vissza az olajnyomathoz. – Olyan ritkán láttam – siránkozott, s úgy tárta szét a kezét, mintha az oltár előtt állna. – Semmi sem érdekelte, csak a kártya meg az ital. Én pedig nem iszom és nem is kártyázom – kivéve feketepétert, tudja, feketepétert, azt is pasziánszként. Rémes. Rémes. – Felakasztotta magát? – Sajnos. A szolgája szaladt át tegnap. Hogy a múlt éjszaka óta nem látta őt, de hát ez máskor is megtörtént, ivászat, tudja, ivászat. De mindenesetre azt mondtam, hogy értesítse a rendőrséget. Ez helyes volt, ugye? Semmit sem tehettem. Semmit. Addigra már meghalt. – Helyesen járt el. Nem adna egy pohár vizet és aszpirint? – Hadd oldjam fel magának az aszpirint. Tudja, Scobie őrnagy, itt hetekig és hónapokig nem történik semmi. Itt sétálok fel s alá, s akkor egyszerre, derült égből... szörnyűség. – A szeme vörös volt az álmatlanságtól: Scobie szemében egyike volt azoknak, akik éppenséggel nem alkalmasak a magányosságra. Könyvet sehol se lehetett itt felfedezni, talán csak egy kis polcon, rajta a pap breviáriuma s néhány vallási traktátus. Nem volt mentsvára ennek az embernek. Fel s alá kezdett járni ismét, majd hirtelen Scobie felé fordulva izgatott kérdést bökött ki: – Nincs remény, hogy gyilkosság volt?

– Remény? – Az öngyilkosság – magyarázta Clay atya – túlságosan szörnyű. Kirekeszti az embert a kegyelemből. Ezen vívódtam egész éjszaka. – Pemberton nem volt katolikus. S ez talán a javára szól ezúttal. A legyőzhetetlen tudatlanság, ugye? – Erre próbáltam én is kilyukadni. – Az olajnyomat és a szobor között félúton a pap hirtelen oldalt lépett, mintha szűk sétányán belebotlott volna valakibe. Aztán gyorsan s félénken Scobie-ra nézett, hogy lássa: észrevették-e a cselekedetét. – Milyen gyakran jár le a kikötőbe? – kérdezte Scobie. – Kilenc hónapja voltam utoljára. Miért? – Környezetváltozásra mindenkinek szüksége van. Hány megtértje van itt a missziónak? – Tizenöt. Próbálom elhitetni magammal, hogy a Pemberton fiúnak maradt ideje – úgy értem, ideje, haldokolva, hogy rádöbbenjen... – Kötélen vergődve nagyon nehéz tisztán gondolkodni, atyám. – Scobie nagyot kortyolt az aszpirinből; a savanyú szemcsék megtapadtak a torkán. – Ha meg gyilkosság volt, akkor csak a halálos bűnös személyén változtat, atyám. – De a tréfálkozás lehervadt a szentkép és a szent szobor között. – A gyilkosnak marad ideje... – merengett Clay atya. Majd sóvárgó emlékezéssel tette hozzá: – Valaha gyóntató voltam a liverpooli börtönben. – Van sejtelme róla, hogy miért tehette? – Ahhoz nem ismertem elég jól. Nem jöttünk ki egymással. – A helység két fehér embere. Nagy kár. – Könyveket ajánlott kölcsön, de nem olyan könyvek voltak, melyeket elolvasnék – szerelmes történetek, regények... – Mit szokott olvasni, atyám? – Bármit: a szentekről. Kedvencem a Kis Virág. – Pemberton sokat ivott. Honnan szerezte az italt? – Azt hiszem, Yusef boltjából. – Értem. Lehet, hogy adósságot csinált? – Nem tudom. Szörnyűséges, szörnyűséges. Scobie végzett az aszpirinnel. – Azt hiszem, ideje nekilátni a dolognak. – Odakint nappal volt már, s a fényben valami sajátos ártatlanság ragyogott, enyhe és tiszta és friss, napfelkelte előtt. – Magával megyek, őrnagy úr. Az őrmester egy nyugágyban heverészett a körzeti

rendőrfőnök bungalója előtt. Az őrmester felállt, darabosan tisztelgett, majd átmenet nélkül kongó, bárdolatlan hangján elkezdte jelentését: – Tegnap három harminckor, őrnagy úr, a K. R. F. szolgája ébresztett, és közölte, hogy Pemberton körzeti rendőrfőnök úr... – Köszönöm, őrmester, most bemegyek, s egy kicsit körülnézek. – Az ajtóküszöbnél az első írnok várta. A bungaló nappali szobája nyilvánvalóan a körzeti főnök büszkesége volt valaha – alighanem Butterworth idejében. A bútorokat az elegancia és a személyes büszkeség levegője vette körül: nem a kormányzat rendezte be a szobát. A falon a régi gyarmatot ábrázoló tizennyolcadik századi rézmetszetek s a könyvespolcon a Butterworthtól itt hagyott kötetek – Scobie-nak föl is tűnt néhány cím és szerző: Maitland Az alkotmány története, Sir Henry Maine, Bruce A római szent birodalom, Hardy versei és A kis Withington ítéletnapi harsonája. De minderre már rárajzolódtak Pemberton nyomai – egy talmi kis bőrszék, úgynevezett népművészeti darab, cigarettacsikkek nyomai a székeken, s egy halom könyv, Clay atya utálatának tárgyai – Somerset Maugham, egy Edgar Wallace, két Horler, s a heverőn, kinyitva, A halál feltöri a zárakat. A szobát nem takarították kellőképp, és Butterworth könyveit kikezdte a nedvesség. – A holttest a hálószobában van, őrnagy úr – mondta az őrmester. Scobie kinyitotta az ajtót és belépett – Clay atya a nyomában. A holttestet az ágyra fektették, s teljesen letakarták egy lepedővel. Scobie vállig hajtotta vissza a lepedőt – mintha csak egy nyugodtan alvó hálóinges gyerek feküdne előtte: a pattanások a kamaszkor pattanásai, s mintha a halott arcon más tapasztalat nem hagyott volna nyomot, mint az iskola meg a futballpálya. – Szegény gyermek – mondta hangosan a pap. Clay atya szenteskedő felkiáltásai ingerelték. Nem vitás, gondolta magában, hogy az ilyen kialakulatlan lélek számára mégiscsak kell kegyelemnek lennie. Hirtelen azt kérdezte: – Hogyan tette? Az őrmester a képakasztórúdra mutatott, melyet a hivalkodó Butterworth szereltetett föl – állami berendezőnek sose jutott volna eszébe. Egy kép – régen volt bennszülött király fogadja az állami védelem alatt álló misszionáriusokat –

lent a falnak támasztva, és a réz képakasztón hurokba csomózott kötél volt átvetve. Ki hitte volna, hogy ez a gyenge jószág megbírja? Milyen kis súlya lehetett, gondolta Scobie, valóságos gyerekcsontok, könnyű, törékeny, akár a madáré. A lába se lehetett távolabb a földtől, mikor lógott, másfél arasznál. – Hagyott valami írást? – kérdezte Scobie az írnokot. – Rendszerint hagynak. – Halálba indulók hajlamosak a szószátyár önelemzésre. – Igen, őrnagy úr, az irodában. Felületes szemlélőnek is feltűnt, milyen rosszul vezették az irodát. Az iktatót nem zárták: az asztalon az irattartók poros, ott felejtett papírokkal voltak tele. A bennszülött írnok nyilván elöljárója példáját követte. – Ott, őrnagy úr, az asztalon. Scobie olvasni kezdte az írást, mely kiforratlan volt, mint az arc; zsinórírás, melyet Pemperton iskolatársainak százai terjesztenek el az egész világon. Drága apám – bocsásd meg ezt a sok bajt. Úgy látszik, nincs más választásom. Kár, hogy nem a hadseregben szolgálok, mert akkor talán elestem volna. Ne fizesd ki a pénzt, amivel tartozom – az az alak nem érdemli meg. Lehet, hogy megpróbálják kiszedni belőled. Különben meg sem említeném. Rémes dolog ez neked, de mit csináljak. Szerető fiad. És az aláírás: Dicky. Az egész olyan volt, mint egy kollégiumból küldött levél, mely a rossz bizonyítványt mentegeti. Átnyújtotta a levelet Clay atyának. – Remélem, nem mondja majd erre, hogy bármi is megbocsáthatatlan ebben az ügyben. Ha maga vagy én követnénk el ilyesmit, minket a kétségbeesés hajtana – magunkat illetően mindent elismernék. S elkárhoznánk annak rendje-módja szerint, mert mi tudjuk, mi az. De ő – semmit se tudott. – Az egyház azt tanítja... – Engem még az egyház sem taníthat arra, hogy Isten nem könyörül az ifjakon... – Scobie hirtelen szakította félbe a mondatot. – Őrmester, gondoskodjék róla, hogy sírt ássanak gyorsan, mielőtt még túl forrón süt a nap. S keresse össze a számlákat, amivel Pemberton tartozhatott. Azokról még lesz egy-két szavam valakivel. – Az ablak felé fordult, s a fény szinte megütötte. A kezével eltakarta a szemét, s azt mondta: – Hogy vinné az Úristen ezt a fejet is... – s megborzongott. – Lázroham kap el, ha nem tudom idejében megállítani. – Ha megengedi, atyám, Ali felállítja az ágyamat magánál:

megpróbálom kiizzadni. Nagy adag kinint vett be, s meztelenül feküdt két takaró közé. A nap egyre magasabbra hágott; Scobie-nak néha úgy rémlett, hogy a kicsiny cellaszerű helyiség kőfalai kipárásodnak a hidegtől, utána meg rögtön izzad a forróságtól. Az ajtó nyitva állt, s Ali a küszöb előtti lépcsőn guggolva egy fadarabot faragott. Időnként elriogatta a bennszülötteket, akik a betegszoba csendövezetében hangoskodtak. Scobie homlokára ránehezedett a peineforte et dure: el is nyomta tőle olykor az álom. De szendergéseiben nem támadtak kellemes álmai. Pembertont és Louise-t homályos kapcsolat fűzte egymáshoz. Egymás után többször is elolvasott egy levelet, mely csupán a kétszázas szám variációiból állt, és az aláírás, a levél alján, hol Dicky volt, hol Ticki; érezte az idő múlását, s emellett a maga mozdulatlanságát is a két takaró között – valamit tennie kellene, valamit megmenteni, Louise-t vagy Dickyt vagy Tickit, de ő ágyhoz volt kötözve, s a homlokára súlyokat raktak, mint könnyen elszabaduló papírokra szokás a nehezéket. Az őrmester egyszer az ajtóig ment, de Ali elhessegette: egyszer meg Clay atya lépett be lábujjhegyen, s egy traktátust vett le a polcról: majd pedig – lehet, hogy csak álmában – Yusef jelent meg az ajtónyílásban. Este öt órakor arra ébredt, hogy mintha kiszáradt volna a teste és hideg lenne és gyenge; beszólította Alit: – Azt álmodtam, hogy Yusefet látom. – Yusef jön látogatni úr. – Szólj neki, jöjjön be. – Fáradt volt, és a teste törődött: arccal a kőfalnak fordult, és nyomban elaludt. Álmában Louise sírdogált csöndesen az ágya mellett: kinyújtotta a kezét, de csak a kőfalhoz ért: Minden el lesz intézve. Minden. Ticki ígéri. – Amikor felébredt, Yusef állt mellette. – Lázroham, Scobie őrnagy úr. Nagyon sajnálom, hogy rossz állapotban látom. – Én meg azt, hogy egyáltalán látom magát, Yusef. – Mindig tréfál velem. – Üljön le, Yusef. Mi dolga volt Pembertonnal? Hatalmas combjaival Yusef rátelepedett egy székre, közben észrevette, Az erős, kemény fájdalom

hogy nyitva a slicce; széles, szőrös kezével lenyúlt begombolni. – Nem volt vele dolgom, őrnagy úr. – Mégiscsak furcsa véletlen, hogy épp itt van, amikor az a szegény öngyilkos lesz. – Nem véletlen: azt hiszem, a gondviselés. – Nyilván tartozott magának. – Az üzletvezetőmnek tartozott. – Mire akarta őt kényszeríteni, Yusef? – Őrnagy úr, maga ráolvasással végzi ki az embert. Ha egy körzeti rendőrfőkapitány vásárolni akar a boltomban, vajon megtagadhatja-e az üzletvezetőm a kiszolgálást? Ha megtenné, mi történne? Előbb vagy utóbb olyan vihar törne ki, mint annak a rendje. A gyarmati kormányzó is beleavatkozna. A K. R. F. úrfit pedig hazaküldik. És ha ad neki árut, mi történik? A K. R. F. úr nagy, és egyre növekvő számlát csinál. A boltvezető félni kezd tőlem, szól a K. R. F.-nek, hogy fizessen, és ebből is vihar lesz. Ha olyan K. R. F.-ünk van, mint az a szegény Pemberton fiú, előbb vagy utóbb mindenképpen kitör a vihar. S akkor csak a szírre jár rá a rúd. – Van abban valami, amit mond, Yusef. – A fájdalmak újra kezdődtek. – Adja ide a whiskyt és a kinint, Yusef. – Nem szed túl sok kinint, őrnagy úr? Mi lesz, ha kitör a maláriája. – Nem akarok itt napokig vesztegelni. Csírájában akarom megfojtani a lázat. Túlságosan sok a dolgom. – Üljön fel egy pillanatra, őrnagy úr, hadd rázom föl a párnáját. – Maga nem is olyan rossz fiú, Yusef. – Az őrmestere számlák után szimatol – mondta Yusef –, de persze nem talál. De a bonokat és az elismervényeket elhoztam az üzletvezetőm páncélszekrényéből. – És a combját ütögette egy kis papírköteggel. – Értem. Mihez kezd velük? – Elégetem őket – válaszolta Yusef. Kivette az öngyújtóját, és meggyújtotta a papírok sarkát. – Tessék – mondta Yusef –, megfizetett értük szegény fiú. Nincs értelme zaklatni az apját. – Miért jött ide? – Az üzletvezetőm aggódott. S én megegyezést akartam javasolni. – Nem jó magával egy tálból cseresznyézni, Yusef. – Az ellenségeimnek. De nem a barátaimnak. Sokat megtennék magáért, őrnagy úr.

– Miért nevez engem mindig a barátjának, Yusef? – Őrnagy úr – kezdte Yusef, s fehér, olajtól bűzlő, busa fejét előrehajtotta –, a barátság a lélek dolga. Azt érzi az ember. Sohasem viszonzás valamiért. Emlékszik, amikor tíz esztendeje a törvénybe idézett? – Igen, igen. – Scobie elfordította a fejét az ajtónyílás világosságától. – Akkor, őrnagy úr, majdnem rajtacsípett. Behozatali vámról volt szó, ha még emlékszik. Rajtacsíphetett volna, ha ráveszi a rendőrét, hogy csak egy kicsit tódítson. S én annyira megrökönyödtem attól, őrnagy úr, hogy a rendőrbíróság előtt állva igaz tényeket hallok a rendőrök szájából. Sok fáradságába kerülhetett, amíg kiderítette az igazságot, és el is mondatta velük. “Egy Dániel jött a gyarmati rendőrségre, Yusef” – ezt mondogattam magamban. – Szeretném, ha nem fecsegne ennyit, Yusef. Nem érdekel a barátsága. – A szavai keményebbek, mint a szíve, őrnagy úr. Csak azt akarom elmagyarázni, miért éreztem a lelkemben mindig a barátjának magam. Biztonságot adott nekem. Maga sose rágalmazna meg. Magának tények kellenek, s én biztos vagyok benne, hogy a tények mindig nekem kedveznek. – Fehér nadrágjáról leporolta a hamut, de csak újabb nagy szürke foltot kent el rajta. – A tények ilyenek: én elégettem a bonokat. – S én mégis nyomára jöhetek, Yusef, hogy milyen megállapodást próbáltak maguk kötni Pembertonnal. Ez az állomás az egyik határról vezető fő utat ellenőrzi, azt, amelyik... a fenébe is, ilyen fájós fejjel a nevek nem akarnak az eszembe jutni. – Marhacsempészek, arra gondolt. Nem kereskedek állattal. – Más holmik viszont simán vándorolnak a visszaúton. – Még mindig gyémántokkal álmodik, őrnagy úr. Mióta háború van, mindenkinek agyára ment a gyémánt. – Ne legyen olyan biztos benne, Yusef, hogy nem találok semmit, ha átvizsgálom Pemberton irodáját. – Én biztos vagyok benne, őrnagy úr. Írni, olvasni nem tudok, azt tudja. Papíron soha semmi nincs. Hanem mindig és minden: a fejemben. – Yusef mondókája alatt Scobie el-elszenderedett – azokba a felszínes álmokba, melyek néhány másodpercig tartanak csupán, s csak egy gondolat megkezdéséig jutnak el. Louise tartott most felé mosolygós arccal, két kezét előrenyújtotta, ahogy már esztendők óta sose látta. S azt mondta Louise: “Olyan boldog vagyok, olyan boldog” – erre Scobie, talán Yusef hangjának egyenletes

csobogására, felébredt. – Magában csak a barátai nem bíznak, Scobie őrnagy. Én bízom. S még az a csirkefogó Tallit is bízik. Percekbe tellett, amíg ez a másik arc kitisztult előtte. Az agya fájón kapcsolt át az “olyan boldog” kifejezésről a “nem bíznak” kifejezésre. – Megkérdezte: – Miről is beszél, Yusef? – És érezte, hogy agyának gépezete csikorog, súrlódik, reszel, s a fájó fogaskerekek nem akarnak egymásra kapcsolni. – Elsőnek itt van a rendőrfőnökség. – Fiatal ember kell nekik – felelte Scobie gépiesen, s eszébe jutott: ha nem lenne láza, sose beszélne meg ilyen dolgokat Yuseffel. – S aztán a különmegbízott, akit Londonból küldtek... – Jöjjön vissza, Yusef, ha tiszta a fejem. Fogalmam sincs, mi az ördögről fecseg. – Különmegbízottat küldtek Londonból a gyémántok nyomozására. Megvesznek a gyémántokért – s arról az emberről csak a rendőrfőnök tud, a többi tiszt nem, még maga sem. – Hülyeségeket fecseg, Yusef. Nem jött ilyen ember. – Mindenki szagolja, csak maga nem. – Képtelenség. Ne hallgasson a pletykára, Yusef. – És harmadszor, Tallit mindenütt híreszteli, hogy maga nálam járt. – Tallit! Ki hiszi el, amit Tallit mond. – A rosszat mindenütt mindenki elhiszi. – Menj el, Yusef. Miért akarsz még nagyobb fejfájást okozni? – Csak azt akarom megértetni, Scobie őrnagy úr, hogy rám számíthat. A lelkem barátságára. Ez így igaz, Scobie őrnagy úr, ez így igaz. – A hajolaj szagát is közelebbről lehetett érezni, hogy Yusef odahajolt az ágyhoz: mélyen ülő barna szeme nedves volt valamitől, amit Scobie felindulásnak is vélhetett. – Hadd rázzam fel a párnáját, őrnagy úr. – Az isten szerelmére, menjen innen – mondta Scobie. – Ismerem a helyzetet, Scobie őrnagy úr, és ha segíthetnék... jómódú ember vagyok. – Megvesztegetni nem hagyom magam, Yusef – mondta fáradtan, s az illat elől menekülve, elfordította a fejét. – Én nem ajánlottam megvesztegetést, Scobie őrnagy úr. De kölcsönt, bármikor, megfelelő kamatra – évi négy százalék. Feltétel nélkül. Tények birtokában már akár másnap letartóztathat. A barátja szeretnék lenni, Scobie őrnagy. S

nem fontos, hogy maga is az én barátom legyen. Egy szír költő ezt írta egyszer: “Két szív közül az egyik mindig meleg, a másik mindig hideg, a jeges szív értékesebb, mint a gyémánt: a meleg szívet eldobják, nem kell senkinek.” – Nagyon rossz vers első hallásra. Persze én nem tudom megítélni. – A véletlenek szerencsés találkozása, hogy mi most itt együtt lehetünk. A városban olyan sokan figyelnek. De itt, őrnagy úr, igazán a segítségére lehetek. Hozzak még néhány takarót? – Nem, csak hagyjon békén. – Ilyen kiváló jellemmel rosszul bánnak – ez nekem gyűlöletes látvány, Scobie őrnagy. – Nem hiszem, hogy valaha is megérem azt az időt, amikor a maga szánalmára lesz szükségem, Yusef. De ha mégis tenni akar értem valamit, tűnjön el és hagyjon aludni. De amikor elaludt, a boldogtalan álmok kísértették. Az emeleten Louise sírt, s ő egy asztalnál ült, a búcsúlevelét írta. “Rémes dolog ez neked, de mit csináljak. Szerető férjed, Dicky” – s amikor körülnézett, és fegyvert vagy kötelet keresett, hirtelen eszébe jutott, hogy ezt a tettet ő sohasem követheti el. Az öngyilkosság mindörökre meghaladja az erejét – nem kárhozhatik el az örökkévalóságig –, nincs olyan ok, ami ennyire fontos lehet. Széttépte a levelet, és felszaladt Louise-hoz, hogy megmondja, végül is minden rendbe jöhet, de addigra már az asszony nem sírt, s a hálószobából áradó csönd megrémítette. Nyitná az ajtót, de az ajtó zárva van. Kiáltozik: “Louise, minden rendbe jöhet. Elintézem az utazást” – de nem felel senki. Újra kiált: “Louise” – s ekkor fordul a kulcs, s az ajtó a helyrehozhatatlan szerencsétlenség jeleként lassan nyílik, s odabent Clay atyát látja, aki imigyen szól: “Az egyház tanítása szerint...” Ekkor felébredt, kőfalak között, mint a sírban. 2 Scobie egy hétig volt távol. Három napig tartott, amíg a láz kitombolta magát, s két napjába tellett, amíg utazóképes állapotba került. Yuseffel nem találkozott többé. Éjfél után hajtottak be a városba. A házak csontfehérek voltak a holdfényben; a csendes utcák úgy nyúltak el kétoldalt, mint egy csontváz két karja, s a levegőben enyhe,

édeskés virágillat úszott. Ha üres ház fogadja otthon, most bizonyára abba is belenyugodna. Fáradt volt, s nem akarta felverni a házat, de az már csakugyan túlságosan vérmes remény, hogy Louise már alszik, vérmes remény, hogy távollétében valahogy enyhült a helyzet, s Louise-t felszabadultnak és boldognak látja, mint egyik aknában. A kapuból a szolgagyerek integetett a lámpájával: békák kuruttyoltak a bozótban, és kóbor kutyák ugatták a holdat. Hazaérkezett. Louise átölelte: az asztalt késői vacsorára terítették, s a szolgák fel-alá rohantak csomagjaival: ő pedig mosolygott és fecsegett, és utasításokat adott. Pembertonról beszélt és Clay atyáról, megemlítette Yusefet is, de tudta, hogy előbb-utóbb meg kell kérdeznie, miként töltötte napjait Louise. Csak megkóstolta az ételt, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy jólessék az íze. – Tegnap rendeztem az irodáját, és megírtam a jelentésemet – ennyi volt az egész. – Habozva folytatta: – Más újság nincs. – Majd kelletlenül tovább beszélt: – Hát itthon mi újság? – Gyors pillantást vetett Louise arcára, majd elkapta a tekintetét. Ezerhez egy az eshetőség, hogy az asszony elmosolyodik, s bizonytalanul annyit mond: “Nem is volt rossz” – s aztán elkezd más dolgokról beszélni. De most már látta a szájáról is, hogy nincs ilyen szerencséje. Valami történt. De a vihar kitörése – valami miatt úgyis meglesz – késlekedett. – Wilson nagyon figyelmes volt – ennyit mondott csak Louise. – Kedves fiú. – Túl intelligens a beosztásához. Nem is tudom, hogyan került ide könyvelőnek. – Azt mondta, küldték. – Azt hiszem, nem is beszéltem mással, mióta elmentél, kivéve a szakácsot és a fiút. Na és Mrs. Halifaxot. – A hangja valahol elárulta, hogy a veszélyességi zónába értek. S ő, mint mindig, reményvesztetten próbálta kikerülni. Nyújtózkodni kezdett, s azt mondta: – Ó, istenem, de fáradt vagyok. A láz cafatokra szedett, összeestem, mint egy darab rongy. Jobb lesz, ha lefekszem. Fél kettő van, és nyolcra kell bemennem szolgálatba. Louise tartóztatta: – Ticki, csináltál te egyáltalán valamit? – Hogy érted ezt, drágám? – Hát az utazás.

– Ne aggódj. Megtalálom a módját, drágám. – Még nem találtad meg? – Nem. Rengeteg ötletem van, mindegyiknek utánamegyek. Kölcsön kérdése az egész. – Kétszáz... nulla-húsz... nulla-nullakettő... harangozott az agyában. – Szegénykém – mondta Louise –, ne gyötörd magad – és megsimogatta az arcát. – Fáradt vagy, lázad volt. Nem akarlak felingerelni. A keze, a szava minden védekezést legyűrt, Scobie sírásra számított, s most az ő szemében ültek a könnyek. – Menj fel, Henry, feküdj le – mondta Louise. – Te nem jössz föl? – Még néhány dolgot el kell intéznem. Hanyatt feküdt a háló alatt, és Louise-ra várt. S egyszerre csak felrémlett előtte az, amire esztendők óta nem gondolt, hogy Louise szereti őt: szegény drága asszony, szeret: s ő is emberi gondokra termett, önálló felelősségérzete van, s nemcsak a férje gondoskodásának, törődésének tárgya. A csőd érzete még szorosabban fogta körül. Hazaúton Bambából egyetlen ténnyel kellett szembenéznie: hogy az egész városban nincs más, aki kölcsönt adhatna és hajlandó kölcsönt adni neki, kétszáz fontot, mint az az egy ember, akitől nem szabad kölcsönkérnie. Biztosabb lett volna elfogadni a portugál kapitány megvesztegetését. Lassan és kíméletlenül arra az elhatározásra kellett jutnia, hogy közli Louise-zal: ezt a pénzt egyszerűen lehetetlen előteremteni, s legalább az elkövetkező hat hónapban, az ő szabadságáig maradnia kell. Ha nem lett volna olyan fáradt, megmondta volna rögtön, mikor az asszony kérdezte ezt, és most már túl is lennének rajta, de ő elhárította, és Louise kedves volt, s most még nehezebb, mint bármikor, csalódást okozni neki. A kis házban csend volt, de odakint félholtra kiéhezett kóbor kutyák vinnyogtak és vonítottak. Ő könyökére támaszkodva fülelt; furcsa csüggedést érzett, ahogy itt az ágyban magányosan várt Louise-ra. Mindig az asszony feküdt le korábban. Kelletlenül sértődöttnek érezte magát, és egyszerre az álma jutott az eszébe, hogyan fülelt az ajtó előtt, kopogtatott, de nem jött válasz. Kikászálódott a háló alól, s mezítláb rohant le. Louise az asztalnál ült, előtte jegyzettömb, de csupán egyetlen nevet írt rá. A szárnyas hangyák a lámpát rohamozták, s az asztalra hullatták szárnyukat. Ahol a fény az

asszony hajára esett: ősz szálakat látott. – Mi az, drágám? – Minden olyan csendes volt – mondta Scobie. – S azt hittem, hogy valami történt. Tegnap rosszat álmodtam rólad. Pemberton öngyilkossága felizgatott. – Csacsiság, drágám. Ilyesmi velünk nem fordulhat elő. Katolikusoknál... – Persze, természetesen. Csak épp látni akartalak – felelt, és megsimogatta az asszony haját, aztán a vállán áthajolva elolvasta az egyetlen sort, amit leírt: “Kedves Mrs. Halifax...” – Cipőt kellett volna húznod – mondta az asszony. – Még felszedsz valami bolhát. – Csak épp látni akartalak – ismételte, és azon tűnődött, hogy a folt a papíron izzadságtól vagy könnyektől származik. – Hallgass rám, drágám – mondta az asszony. – Nem kell miattam aggódnod. Mindig csak ingerellek, gyötörlek; úgy jön rám, mint a láz. Rám jön és elmúlik. Most elmúlt – egy időre. Tudom, hogy képtelen vagy előteremteni a pénzt. Nem a te hibád. Ha nem ment volna rá arra az ostoba operációra... Így szokott ez lenni, bele kell nyugodnunk, Henry. – És mi köze mindehhez Mrs. Halifaxnak? – Valakivel egy kétágyas kabint bérelt a következő hajóra, de az a másik asszony lemondta. Arra gondolt, hogy én jöhetnék a helyére – ha az ura elintézi az utazási irodával. – Két hét múlva indul... – Kedvesem, hagyj fel a próbálkozással. Jobb, ha lemondunk róla. Mrs. Halifaxnak mindenképpen választ kell adnom holnapra. Most megírom neki, hogy nem megyek. Scobie gyorsan kezdett beszélni – visszavonhatatlanul akarta kimondani a szavakat: – Írd meg neki, hogy utazol. – Ticki – mondta, s az arca megkeményedett –, mire jó ez? Ticki, kérlek, ne ígérj olyasmit, amiről szó sem lehet. Tudom, hogy fáradt vagy, s félsz a jelenettől. De nem lesz jelenet. Mrs. Halifaxot nem hagyhatom cserben. – Nem hagyod. Tudom már, honnan szerzek kölcsönt. – Miért nem mondtad rögtön, amikor hazaérkeztél? – A jegyet akartam átadni. Meglepetésként. Louise nem volt olyan boldog, ahogy Scobie számított rá. Jobban átlátott a dolgokon, mint hitte volna. – S most már nem gyötrőd magad? – kérdezte Louise.

– Már nem. Boldog vagy? – Hát persze... ó, persze – mondta zavartan Louise. – Boldog vagyok, drágám. 3 Az óceánjáró szombat este futott be: hosszú, szürke acéltestét láthatták a hálószobából is; a pálmákon túl, a vesztegzár előtt. Lehangoltan figyelték – a boldogságnak sose lehet úgy örülni, mint a változatlanságnak; egymás kezét fogva figyelték, ahogy elválásuk horgonyoz az öbölben. – Szóval – sóhajtott Scobie –, holnap délután. – Drágám, ha ezen is túl leszünk, ismét jó leszek hozzád. Itt nem bírtam az életet. Odalentről Ali járkálása, motozása hallatszott, ő is szemmel tartotta a tengert, és most már a ládákat és bőröndöket készítette elő. Mintha a házfalak omlanának le körülöttük, a keselyűk szálltak le a tetőről, s úgy zörgették a bádogfödémet, mintha éreznék a falak reszketését. – Amíg te az emeleten válogatod, rakosgatod a dolgaidat, én becsomagolom a könyveidet. – Mintha a múlt héten megjátszottak volna a hűtlenséget, s most már fojtogatná őket a válási eljárás: az eggyé forrott élet kettéosztása; a szomorú zsákmány felosztása. – Itt hagyjam neked ezt a fényképet, Ticki? Scobie gyors oldalpillantást vetett az első áldozó arcára, és azt mondta: – Nem. Maradjon nálad. – Akkor ezt hagyom itt rólunk, Ted Bromleyékkal. – Igen, hagyd itt ezt. – Kis ideig még figyelte az asszonyt, ahogy a ruháit rakja ki, aztán lement a földszintre. Egymás után szedte a könyveket, aztán letörölgette őket egy ronggyal: az Oxford versantológiát és a Woolf-regényeket s a fiatalabb költőket. Utánuk már-már üres maradt a polc: az ő könyvei olyan kis helyet foglaltak el. Másnap, korán, együtt mentek misére. Közösen járultak áldozáshoz, és úgy viselkedtek, mintha azt akarnák kinyilvánítani, ez nem válás. Scobie-nak eszébe jutott: békéért imádkoztam, és most megkaptam. Szörnyű módon teljesült az imám, de mégis jobb így, elég magas árat fizettem érte. Amikor hazasétáltak, félve

kérdezte meg: – Boldog vagy? – Igen, Ticki. És te? – Én mindig boldog vagyok, ha téged annak látlak. – Minden rendben lesz, amint hajóra szállók és elhelyezkedem. Azt hiszem, ma éjszaka egy kicsit inni is fogok. Miért nem hívsz meg valakit, Ticki? – Jobban szeretek egyedül lenni. – Írjál minden héten. – Persze. – És Ticki, nem mulasztod el a miséket sem? Rendesen jársz, ha nem leszek itt? – Persze. Wilson közeledett az úton, izzadságtól ragyogó arca aggodalmat tükrözött. – Valóban elmegy? – kérdezte. – Ali mondta a háznál, hogy ma délután hajóra száll. – Louise elutazik – mondta Scobie. – Egy szóval se mondta, hogy ilyen hamarosan... – Elfelejtettem – mondta Louise –, annyi dolgom volt. – Sose hittem volna, hogy igazán elmegy. S meg se tudtam volna, ha az utazási irodában nem találkozom össze Halifaxszal. – Hát igen – mondta Louise –, mostantól vigyázniuk kell egymásra, Henrynek és magának. – Hihetetlen – sóhajtozott Wilson a poros utat rugdosva. Ott álldogált, köztük és a ház között, nem mozdult, nem engedte őket tovább. – Teremtett lelket sem ismerek magukon és Harrison kívül. – Ismeretségeket kell kötnie – mondta Louise. – Most pedig bocsásson meg, de annyi dolgunk van. Meg kellett kerülniük Wilsont, mert az nem mozdult. Scobie hátratekintve még barátságosan odaintett neki, olyan elhagyatottan, védtelenül és valószínűtlenül festett a szárazra perzselt úton. – Szegény Wilson – mondta Scobie –, azt hiszem, szerelmes beléd. – Ő is azt hiszi. – Neki is jobb, ha elmész. Terhessé válik az ilyen ember az itteni éghajlaton. Majd én törődöm vele, amíg távol leszel. – Ticki – mondta az asszony-, nem tanácsos vele sokat találkozni. Nem bíznék benne. Hamis légkör veszi körül. – De fiatal és romantikus. – Túlságosan romantikus. Hazudozik. Miért mondja, hogy nem ismer egy teremtett lelket sem?

– Azt hiszem, így is van. – Ismeri a rendőrfőnököt. Valamelyik nap vacsoraidőben ment hozzá, láttam. – Hát az csak olyan szó, hogy egy lelket se. Ebédre egyiküknek sem jött meg az étvágya, de a szakács élni akart az alkalommal, egy óriás curryt szolgált fel: mosdótál nagyságú edényt foglalt el az asztal közepén; s még ezt is körültűzdelte hozzáillő csemegékkel, sült banánnal, piros paprikával, földidióval, paw-paw-val, narancsszeletekkel, indiai mártással. A pazar ételek mintha mérföldekre választották volna el a szemben ülőket. Az étel kihűlt a tányérjukon, és nem volt miről beszélniük, kivéve: “Nem vagyok éhes.” “Próbálj meg enni egy kicsit.” “Képtelen vagyok hozzányúlni.” “Utazás előtt rendesen kell enni”; – ez a végtelen barátságos civódás folyt az ételek körül. Ali ki-be járkált, figyelte őket: olyan volt, mint egy óra mozgó mutatója, mely az ütéseket számlálja. Szörnyűnek érezték mindketten, hogy amint válásuk beteljesedik, boldogok lesznek: megnyugodhatnak, amint túlesnek a szánalmas búcsúzkodáson, s új életet kezdenek, mely ismét kizárja a változást. – Biztos, hogy semmit se felejtettél el? – Ez újabb téma volt, melytől nem kellett enniük, csak ülhettek, néha-néha kivettek valami gyorsan lenyelhető falatot, s elszámlálták a dolgokat, olyasmiket, ami könnyen kimaradhat a csomagolásnál. – Szerencse, csak egy hálószobánk van. Kénytelenek neked hagyni a házat, egyedül. – Kitehetnek egy házaspár kedvéért. – Írni fogsz minden héten? – Természetesen. Kellő idő múlt el: elmondhatták magukról, hogy megebédeltek. – Ha nem eszel többet, akkor már le is vihetlek. Az őrmester gondoskodott hordárokról a rakparton. Egyetlen szó sem jött a szájukra, ami nem formaság: valószerűtlenség lengte körül mozdulataikat, megérinthették egymást, de már olyan volt az egész, mintha kontinensek partjai húzódnának közöttük: mondataik akár egy rossz levélíró dagályosságát idéznék. Megkönnyebbülés volt a hajón lenni, s többé már nem kettesben. Halifax, a Közmunka Hivataltól, hamis kedélyességgel fecsegett, és sikamlós tréfákat eregetett. Azt magyarázta az asszonyoknak, hogy

bőven igyanak gint. – Jó az, ha nagyon dobálnak a hullámok – nevetgélt. – Legelőször akkor lesz rosszul az ember a hajón, ha keresztbe dobál a hullám. Sok gint éjszaka, és egy kupicával reggel. A két asszony elfoglalta kabinját: úgy álltak az árnyékban, mint a barlanglakók: halkan beszéltek, a férfiak alig értették – nem feleségek voltak már, hanem valami más fajhoz tartozó két nővér. – Ránk már nincs szükség, öregem – mondta Halifax. – Meglesznek nélkülünk is. Megyek a partra. – Megyek én is. – Eddig minden valószínűtlen volt, de most hirtelen valódi kín tört rá, a halál pillanata. Mint a fogoly, ő sem hitt a tárgyalásban: az csak álom volt: az ítélet is csak álom volt, a poggyász kifuvarozása is, és most egyszerre csak itt áll, háttal támaszkodva a csupasz falnak, és minden valósággá lett. A befejezéshez bátran összeszedte magát. Scobie-ék a folyosó végére mentek. A Halifax házaspárt a kabinban hagyták. – Viszontlátásra, drágám. – Isten veled, Ticki, írjál minden... – Igen, kedvesem. – Aljas szökevény vagyok. – Nem, nem. Ez a hely nem neked való. – Más lett volna, ha kineveznek rendőrfőnöknek. – A szabadságom alatt meglátogatlak. De még előtte azonnal értesíts, ha elfogyna a pénzed. Intézkedni tudok. – Mindig elintéztél nekem mindent, Ticki, s most boldog leszel, nincs több jelenet. – Képtelenség. – Szeretsz engem, Ticki? – No, mit gondolsz? – Mondd ki. Szeretem hallani, még ha nem is igaz. – Szeretlek, Louise. Bizony szeretlek, így igaz. – Ha nem bírom nélküled, visszajövök, Ticki. Megcsókolták egymást, és felmentek a fedélzetre. Innen mindig szép volt a kikötő; az elszórt házak kvarckristályként csillogtak a napon, vagy meghúzódtak a nagy zöld hegyek növekvő árnyékában. – Erős kísérettel utaztok – mondta Scobie: a rombolók és a könnyű páncélosok körülvették őket, mint egy kutyafalka: jelzőzászlók csattogtak, a fénytávíró villogott. A halászhajók összecsukott barna lepkeszárnyai a

széles öbölben pihentek. – Vigyázz magadra, Ticki. Halifax zajosan bukkant föl mögöttük. – Ki visz minket partra? Rendőri motorossal jöttél, Scobie? Mary már lent van a kabinban, Mrs. Scobie, letörli a könnyeit, és púderezi magát az utasoknak. – Isten veled, drágám. – Isten veled. – S ez igazi istenhozzád volt, ez a kézfogás, a figyelő Halifax meg a kíváncsian bámuló angliai utasok szeme láttára. Ahogy a rendőri motoros távolodott, Louise-t már nem tudta megkülönböztetni; lehet, hogy lement a kabinba Mrs. Halifaxhoz. Az álom véget ért: túlestek a változáson: újra kezdődik az élet. – Gyűlölöm a búcsúzkodást – mondta Halifax. – Jó túlesni rajta. Azt hiszem, bemegyek a Bedfordba egy pohár sörre. Jössz? – Sajnálom. Szolgálatba kell mennem. – Nem bánnám, ha egy fekete baba gondjaiba venne, amíg egyedül vagyok – mondta Halifax. – Persze én hűséges és igaz vagyok, még régimódi, de mit tegyek? – s Scobie tudta, hogy őszintén beszél. Egy kátránytetős raktár árnyékában Wilson állt, és kitekintett az öbölre. Scobie megállt. Meghatotta a párnás, szomorú, kisfiús arc. – Kár, hogy nem találkoztunk – mondta kegyes hazugsággal. – Louise szeretettel üdvözli. 4 Már majdnem éjjeli egy óra volt, amikor hazatért: a konyhai lakrészben sem égett már villany, s Ali a ház előtti lépcsőn szunyókált, amíg a kocsi reflektorfényei, végigpásztázva alvó arcát, föl nem ébresztették. Felugrott, s lámpájával világította meg a garázshoz vezető utat. – Köszönöm, Ali. Feküdj le. Benyitott az üres házba – a csend mély árnyalatait már elfelejtette. Pedig gyakran járt későn haza, miután Louise már lefeküdt, de a csendnek ez a biztonsága és áthatolhatatlansága sosem volt meg: akkor is fülelt egy másik ember enyhe szuszogására, csendes mozdulatára, ha nem hallhatta meg igazából. Most nem volt mire fülelni. Felment az emeletre,

s benézett a hálószobába: minden a helyére került: Louise elutazásának vagy jelenlétének nem volt nyoma: Ali még a fényképet is elrakta onnan, fiókba tette. Valóban egyedül volt. A fürdőszobában egy patkány neszezett, s egyszer megcsörrent a vastető is, ahogy egy elkésett keselyű odatelepedett éjszakára. Scobie a nappaliban ült le, s a lábát felrakta egy másik székre. Nem volt még kedve lefeküdni, de álmos volt; hosszú napon esett túl. S most, hogy egyedül maradt, a legesztelenebb cselekedetet is megengedhette magának: hogy egy székben alszik, nem ágyban. A szomorúság elpárolgott az agyából, s megelégedés maradt utána. Megtette a kötelességét: Louise boldog volt. Lehunyta a szemét. Az útra behajtó kocsi zaja, az ablakra vetődő reflektorfény felébresztette. Azt hitte, rendőrautó – ma éjszaka ő volt az ügyeletes tiszt, s úgy gondolta: sürgős s valószínűleg felesleges távirat érkezett. Kinyitotta az ajtót: a lépcsőn Yusef állt. – Bocsásson meg, őrnagy úr, égett a villany; itt hajtottam el, és gondoltam... – Jöjjön be – mondta –, whiskyt adhatok, vagy inkább sört inna... Yusef meglepetten válaszolt: – Roppant előzékeny a vendéglátás, őrnagy úr. – Ha olyan jól ismerek egy embert, hogy pénzt kérek tőle kölcsön, nyilván barátságosan kell fogadnom. – Egy kis sört talán, Scobie őrnagy úr. – Nem tiltja a próféta? – A próféta nem ismerhette a palackozott sört és a whiskyt, Scobie őrnagy úr. Az ő szavait is modern megvilágításban kell értelmeznünk. – Végignézte, amint Scobie a jégszekrényből palackokat vesz elő. – Nincs hűtőszekrénye, Scobie őrnagy úr? – Nincs. Hiányzik egy alkatrész, s azt hiszem, most már így marad a háború végéig. – Ezt nem hagyhatom. Annyiféle felesleges hűtőszekrényem van. Hadd küldj ék át egyet magának. – Egészen jól megvagyok nélküle, Yusef. Már két esztendeje. Szóval csak éppen erre járt. – Nem egészen, Scobie őrnagy. Ez csak afféle kifejezés. Tulajdonképpen kivártam, amíg a szolgái lefekszenek, és garázsból béreltem kocsit. A sajátomat túlságosan jól ismerik. És nem jöttem sofőrrel. Nem akarom kellemetlen helyzetbe

hozni, Scobie őrnagy úr. – Ismétlem, Yusef: sose tagadom meg annak az embernek az ismeretségét, akitől pénzt kértem kölcsön. – Minek ezt annyit hajtogatni, Scobie őrnagy úr. Egyszerű üzleti megállapodás volt. Négy százalék tisztességes kamatra. Csak akkor kérek többet, amikor nem biztos a visszafizetés. Inkább azt engedje meg, hogy egy hűtőszekrényt küldjek. – Miről akart velem beszélni? – Először a kedves feleségéről érdeklődnék. Kényelmes kabint kapott? Nincs-e szüksége valamire? A hajó kiköt Lagosban, s ott bármit felküldethetek, amire csak szüksége van. Táviratoznék az ügynökömnek. – Azt hiszem, kényelmesen elhelyezkedett. – Aztán, őrnagy úr, gyémántokról is szerettem volna beszélni. Scobie még két söröspalackot tett a jégre. Halkan és udvariasan mondta: – Yusef, nem szeretném, ha azt hinné rólam, hogy olyan ember vagyok, aki ma kölcsönkér, holnap pedig megsérti a hitelezőjét, és ezzel üti helyre az önérzetét. – Milyen érzetét? – Nem fontos. A becsületét, önbecsülését vagy ahogy jobban tetszik. Nem akarok úgy tenni, mintha nem lennénk bizonyos mértékig társak egy üzletben, de az én kötelességem szigorúan csak addig terjed, hogy magának a négy százalékot megfizessem. – Igaza van, őrnagy úr. Ezt már mondta, és igaza van. Erre csak azt mondhatom, hogy álmomban se jut eszembe nagyobb szívességet kérni. Inkább én tennék szívességet. – Furcsa szerzet maga, Yusef. Kezdem hinni, hogy megkedvelt engem. – Valóban megszerettem, Scobie őrnagy úr. – Yusef a széke szélén ült; a perem éles csíkot vágott dagadó combjaiba: mindenütt kényelmetlen érzés fogta el, sehol se érezte magát otthon, csak a saját házában. – Most pedig mondhatnék valamit a gyémántokról is, Scobie őrnagy? – Mondhat, de gyorsan. – A kormánynak, amint ön is tudja, agyára ment a gyémántok dolga, s elfecsérlik a maga idejét, a biztonsági szolgálatét, spicliket küldenek a tengerpartra: nekünk is jutott egy belőle, tudja, kicsoda, bár ezt senkinek sem szabad tudni, csak a rendőrfőnöknek; a mi emberünk is sok pénzt töm bele minden feketébe vagy nyomorult szírbe, aki holmi mesét ad el neki. A meséket pedig

megtáviratozza Angliába, s értesíti az egész partvidéket. De kérdem én: elcsíptek-e akár egyetlen gyémántot is? – A mi ügyünknek ehhez semmi köze, Yusef. – Mint barátja, úgy szeretnék magával beszélni, őrnagy úr. Nagy a különbség gyémánt meg gyémánt, szír meg szír között. A maga kopói hamis nyomon vadásztak emberekre. Meg akarják akadályozni, hogy ipari gyémánt kerüljön Portugáliába és onnan Németországba, vagy át a határon, a Vichy-franciákhoz. De mindig olyan emberek után szaglásznak, akiket nem érdekel az ipari gyémánt, olyan emberek után, akik néhány csiszolt darabot szereznek a páncélszekrényüknek a békeidőkre. – Más szóval magáról beszél? – A rendőrség hatszor járt az üzleteimben ebben a hónapban, s mindent feldúltak. Így sose találnak egyetlen ipari gyémántot sem. Az csak a kisembereket érdekli. Egy teli gyufaskatulya gyémántért csak kétszáz fontot kapni. Ezeket csak guberálóknak nevezem – tette hozzá megvetően. Scobie halkan válaszolt: – Yusef, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb akar valamit tőlem. De a négy százalékon túl semmit sem kap. Holnap egy részletes, bizalmas jelentést teszek a rendőrfőnöknek üzleti megállapodásunkról. Persze felszólíthat, hogy mondjak le az állásomról, de nem hiszem. Bízik bennem. – Hirtelen fájó emléke ébredt fel. – Legalábbis azt hiszem, hogy bízik bennem. – S okos dolog lenne ez, őrnagy úr? – Nemcsak okos: bölcs is. Bármilyen titkos ügy kettőnk között előbb-utóbb rossz vért szül. – Ahogy gondolja, Scobie őrnagy úr. De én igazán nem akarok magától semmit, ezt megígérem. Én mindig csak adni szeretnék. S ha hűtőszekrényt nem is fogad el tőlem, azt hittem, tanácsot, információt talán igen. – Hallgatom, Yusef. – Tallit kisember. Keresztény. Rank atya s más emberek járnak a házába. Ezek aztán azt híresztelik: ha egyáltalán van becsületes szír, akkor Tallit az. Tallit szerény sikereket arat – s ez szinte már becsületességnek látszik. – Folytassa. – A következő portugál hajón Tallit unokaöccse szolgál. A poggyászát természetesen átkutatják, és semmit sem találnak. Egy kalickába zárt papagáj is lesz vele. Az a

tanácsom, Scobie őrnagy, hogy hagyja futni Tallit öccsét, és tartsa itt a papagájt. – Miért hagyjam futni az öccsét? – Tallit esetében nem érdemes nyílt kártyákkal játszani. Azt viszont nyugodtan mondhatja, hogy a papagáj beteg, és itt kell tartania. Tallit pedig nem mer lármát csapni a dolog miatt. – Ezek szerint a gyémántok a madár begyében lesznek? – Ott. – Szokványos trükk ez portugál hajókon? – Igen. – Már látom: egy madárházat is be kell szereznünk. – S tesz valamit az információ nyomán, őrnagy úr? – Maga tájékoztat engem, Yusef, de én nem tájékoztatom magát. Yusef bólintott és mosolygott. Némi üggyel-bajjal emelte föl roppant testét, és gyors, félénk mozdulattal kapta el Scobie kabátujját. – Tökéletesen igaza van, Scobie őrnagy. De higgyen nekem, én sosem akarok ártani magának. Én is óvatos leszek, és maga is óvatos lesz, s minden a legnagyobb rendben folyik le. – Mintha az ártatlanság győzelmére esküdtek volna össze: de Yusef kezében az ártatlanság is kétes színt öltött. Yusef még hozzátette. – Ha egyszer egy jó szót is szólna Tallithoz, az még biztonságosabb lenne. Az ügynök gyakran látogatja. – Nem tudok semmiféle ügynökről. – Tökéletesen igaza van, Scobie őrnagy. – Yusef úgy imbolygott, mint egy kövér lepke a fényben. – Amikor ír Mrs. Scobie-nak – mondta Yusef –, megírhatná, hogy legjobb kívánságaimat küldöm. De mégsem. A leveleket cenzúrázzák. Ezt nem teheti. Legfeljebb azt írhatja...nem, ne írjon semmit. Elég, ha maga tudja, Scobie őrnagy úr, én őszintén a legjobbat kívánom... – A keskeny ösvényen bukdácsolt a kocsija felé. Amikor felkattantotta a reflektort, az arcát az ablakhoz nyomta: s a műszertábla fényében felvillant a széles, tésztás, megbízhatatlan, szívélyes arc: Yusef habozóan félénk félmozdulattal intett arrafelé, ahol Scobie állt, a csendes és üres ház kapujában.

MÁSODIK KÖNYV

ELSŐ RÉSZ Első fejezet

1 A pendei tartományi rendőrfőnök bungalójának verandáján álltak, s a széles, mozdulatlan folyó túlsó partján mozgó fényeket figyelték. – Az ott Franciaország – mondta Druce, alkalmazva a bennszülöttek szavajárását. – A háború előtt mindig kirándultunk Franciaországba – mondta Mrs. Perrot. Perrot csatlakozott hozzájuk a bungalóból, mindkét kezében ital: karikalábú volt, s moszkitócsizmáit, akár a lovaglócsizmákat, a nadrágján kívül viselte – úgy festett, mint aki most szállt le lóhátról. – Ez a magáé, Scobie. – Majd hozzátette: – Valahogy úgy vagyok a franciákkal, hogy nehezemre esik úgy gondolni rájuk, mint ellenségeinkre. Az én családom a hugenottákkal vándorolt ki onnan. Sokat számít. – Sovány, hosszúkás, sárga arcát az orra úgy metszette ketté, mint valami seb, s ez az arc mindig szemtelenül védekező volt: Perrot fontosságában mérhetetlenül hitt maga Perrot – az ebben kétkedőket száműzné, üldözné, ha lenne módja rá... S a hitét sohasem szűnne meg hirdetni. Scobie így felelt: – Ha valaha csatlakoznak a németekhez, nyilván ez a pont az, ahol majd támadnak. – Én ne tudnám? – mondta rá Perrot –, ide helyeztek 1939-ben. A kormány homályosan sejtette, ami bekövetkezett. S mindent előkészítettek, az bizonyos. Hol a doktor? – Már lassan végez a betegágyaknál – mondta Mrs. Perrot. – Hálát adhat az égnek, hogy a felesége baj nélkül megérkezett, Scobie őrnagy. Ó, ezek a szegények. Negyven napig a csónakban. Az ember egészen kiborul, ha csak végiggondolja, mit állhatták ki. – Az az átkozott szűk csatorna Dakar és Brazília között, mindig ott történik – mondta Perrot. A doktor rosszkedvűen lépett ki a verandára. A folyón túl minden csendes és sötét volt: kihunytak a

fények. A bungaló alatti apró mólón a fény az elsikló sötét víz keskeny sávját világította meg. S ebből a sötétből egy fadarab bukkant fel, és olyan lassan úszott végig a világos sávon, hogy Scobie húszig számolhatott, amíg ismét eltűnt a sötétben. – A franciák most nem is viselkedtek olyan rosszul – jegyezte meg lehangoltan Druce, és egy moszkitót halászott ki a pohárból. – Csak az asszonyokat, vénembereket és haldoklókat mentették meg – mondta szakállát simogatva a doktor. – Ennél kevesebbet nem is tehettek volna. A túlsó partról, mint egy rovarinvázió, ropogó, csirregő hangok törtek föl. Zseblámparajok villantak ide-oda, mint a szentjánosbogarak: Scobie szeméhez emelte a távcsövét; egy megvilágított fekete arc, egy függőágy rúdja, egy fehér kar, egy tiszt háta tűnt fel egy pillanatra. – Azt hiszem, megérkeztek – mondta. A vízparton egy sornyi lámpa fénye táncolt. – Most már mi is bemehetünk – jegyezte meg Mrs. Perrot. Moszkitók zúgtak körülöttük, mint a varrógépek: Druce fölkiáltott, és a karjára csapott. – Jöjjenek be – mondta Mrs.Perrot. – Itt minden moszkitó maláriás. – Védekezésül az ebédlő ablakait hálóval vonták be: a levegő áporodott volt a közeledő esőtől. – Reggeli hat órára beérnek a hordágyak is – mondta a doktor. – Mi is felkészülhetnénk az indulásra, Perrot. – Egy súlyos malária, néhány lázroham, de legtöbbjük a kimerültségtől beteg – végül ez a baj visz el mindnyájunkat. – Scobie és én ellátjuk a járó betegeket – mondta Druce. – Maga majd megmondja, doktor, mennyi kihallgatást bírnak. A betegszállítókra a maga rendőrsége vigyázzon, Perrot, s jó lesz, ha utánanéz; azon az úton menjenek vissza, ahogy jöttek. – Természetesen – mondta Perrot. – Mindig riadókészültségben vagyunk. Még egy pohárral? – Mrs. Perrot kinyitotta a rádiót: a claphami Orpheum mozi orgonáját röpítette hozzájuk háromezer mérföld távolságból. A folyón túlról a beteghordók izgatott hangja csattant föl és halkult el. Valaki kopogtatott a veranda ajtaján. Scobie kényelmetlenül feszengett a székében: a wurlitzerorgona zenéje sivított és lármázott. Rendkívül ízléstelennek érezte ezt a zenét. Nyílt a verandaajtó, és Wilson lépett be. – Halló, Wilson – köszönt rá Druce. – Maga is itt van? – Mr. Wilson az egyesült afrikai raktárának revíziójára érkezett –

magyarázta Mrs. Perrot. – Remélem, hogy a raktár vendégszobája rendben van, nem használják valami gyakran. – Ó, nagyon is kényelmes – mondta Wilson. – Scobie őrnagy, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – Ugyan, miért nem – akadékoskodott Perrot –, hisz mondtam, hogy itt van. Üljön le, és igyon valamit. Scobie-nak eszébe jutott, mit mondott Wilsonról Louise – hamis, így mondta. Ránézett Wilsonra, s észrevette, hogy a Perrot leleplezése nyomán a felszökő pír lassan halványodik kisfiús arcáról. A szeme körül apró szarkalábak gyülekeztek már: hazugságnak tüntették fel a fiatalságát. – Kapott már hírt Mrs. Scobie-ról? – Épségben megérkezett a múlt héten. – Nagyon örülök. Ó, nagyon örülök. – Nos hát – érdeklődött Perrot –, milyen botrányok vannak a nagyvárosban? – s a “nagyvárost” gúnnyal mondta Perrot, nem tudta elviselni még a gondolatát sem, hogy akad hely, ahol az emberek magukat tartják fontosnak, s őt számításba sem veszik. Mint a Rómáról képzelgő hugenották, ő is a szabadosság, a bűn és a romlottság képét építette föl a városról. – Mi őserdeiek nagyon csendben élünk – folytatta akadozva Perrot. Scobie megsajnálta Mrs. Perrotot; hányszor hallhatta már ezeket a kifejezéseket: az udvarlás idejét pedig, amikor még hitt ezekben a frázisokban, bizonyára már régen el is felejtette. Az asszony a zenét harsogó rádió mellett ült és figyelt – vagy úgy tett, mintha figyelne a vén bécsi melódiákra, miközben a száj a megkeményedett az erőfeszítéstől, hogy semmibe vegye férje örök szerepét. – Nos, Scobie, mit csinálnak a főnökeink a városban? – Hát... – kezdte bizonytalanul Scobie, és együttérzéssel figyelte Mrs. Perrotot – nem sok történik ott. Az embereket nagyon elfoglalja a háború... – No persze – mondta Perrot –, annyi aktát kell átnyálazni a kormányzóságon. Én rizstermesztésre küldeném valamennyit, legalább megtudnák, mi a munka. – Ha jól sejtem, uram, a legnagyobb szenzáció – szólt közbe Wilson –, ugyebár a papagáj? – Tallit papagája? – kérdezte Scobie. – Vagy Yusefé – Tallit állítása szerint – felelte Wilson. – Lehet, hogy egy szó se igaz belőle, uram? S én rosszul hallottam a történetet?

– Nem hiszem, hogy itt az életben valaha bármit biztosan megtudhat az ember. – De tulajdonképpen hogy szól a történet? Mi már annyira elvesztettük minden kapcsolatunkat a világ ügyeivel. Nekünk már csak a franciákra van gondunk. – No, hát úgy három hete Tallit unokaöccse Lisszabonba utazott egy portugál hajón. Átkutattuk a poggyászát, és nem találtunk semmit, de én hallottam olyasféléket suttogni, hogy néha a madarak bögyébe csempésznek gyémántot, így hát ott fogtam a papagájt, és – ahogy mondom – száz font értékű ipari gyémántot találtam benne. A hajó még nem indult el, s mi visszahoztuk Tallit unokaöccsét a partra. Tiszta ügynek látszott az egész. – És nem volt az? – A szírek eszén nem lehet túljárni – mondta a doktor. – Tallit unokaöccsének szolgája megesküdött, hogy a papagáj sosem volt Tallit unokaöccséé – és Tallit unokaöccse is ezt erősítette. Elbeszélésük szerint egy kis szolga kicserélte a papagájokat, hogy Tallitot bajba hozza. – Persze Yusef érdekében. – Nyilván. A baj ott kezdődött, hogy a szolgagyerek eltűnt. Erre meg csak két magyarázat marad: talán Yusef adott neki pénzt, hogy tűnjön el: de éppoly valószínű lehet, hogy a pénzt Tallit adta, hogy Yusefet rágalmazhassa vele. – Az én körzetemben – szólt közbe Perrot – már mind a kettőt régen lecsukattam volna. – A városban – mondta Scobie – a törvénnyel is számolnunk kell. Mrs. Perrot fordított egyet a rádió gombján, s egy váratlanul virgonc hang ezt üvöltötte: “Rúgd fenéken.” – Lefekszem – mondta a doktor. – Holnap nehéz napunk lesz. Scobie felült az ágyában a moszkitóháló alatt, és felütötte a naplóját. Éjszakáról éjszakára, s már nem is emlékszik rá, hány esztendeje: naplót vezetett – az elképzelhető legsivárabb beszámolót. Ha bárki vitába szállt vele egy dátumról, utánanézhetett; ha arra volt kíváncsi, hogy egy bizonyos esztendőben mikor indultak meg az esőzések, mikor helyezték át Kelet-Afrikába a közmunkahivatal egyetlen és utolsó igazgatóját: az adatok mindenről megvoltak otthon, az ágya alatt bádogdobozban elraktározott kötetek valamelyikében. Máskülönben sose lapozta fel – különösen azt nem, amely a legsivárabb tényt

tükrözte valamennyi között: C. meghalt. Nem is tudta volna megmondani, miért raktározta ezeket a feljegyzéseket – nyilvánvalóan nem az utókornak. S még ha az utókor egyáltalán érdeklődne egy obskúrus rendőr élete iránt egy éppenséggel nem divatos gyarmaton, semmit sem tudna megfejteni ezekből a rejtélyes bejegyzésekből. Gyökere talán az volt, hogy negyven esztendeje az elemi iskolában díjat nyert – az Allan Qautermain egy példányát – méghozzá azért, mert a nyári vakációról napló vezetett. A szokás egyszerűen megmaradt. S a napló még formájában is alig változott. Kolbászt reggeliztem. Szép az idő. Reggel séta. Lovaglólecke délután. Ebédre csirke. Rolád szörppel. A beszámoló észrevétlen váltott át arra, hogy: Louise elment. Y meglátogatott este. Első tájfun éjjel kettőkor. A tolla nem tudta közvetíteni egy-egy bejegyzés fontosságát: s csak ő maga, ha épp eszébe jutott visszalapozni, csak ő állapíthatja meg a legutolsó kifejezésből, milyen hatalmas rést ütött megközelíthetetlenségén a részvét. Y és nem Yusef. Scobie írt: Május 5. Megérkezés Pendébe, az ss. 43 (biztonság kedvéért a titkos jelet használta) menekültjei elé. Druce velem. Egy pillanatig habozott, majd hozzáírta. Wilson itt. Becsukta a naplót, és hanyatt fekve kinyújtózott a háló alatt: imádkozni kezdett. Ez is megszokás volt. Elmondta a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, s aztán, hogy az álom kezdett nehezedni a pilláira, még bűnbánatba is belekezdett. Formaság volt, nem azért, mert minden súlyos bűntől mentesnek érezte magát, hanem, mert eszébe sem jutott, hogy az élete valamilyen értelemben fontos lehet. Nem ivott, nem paráználkodott, még csak nem is hazudott, de a bűnök el nem követését sosem tekintette erénynek. S ha egyáltalán gondolkodni kezdett ezen, valami furcsa csapat katonájának érezte magát, akinek nem volt lehetősége a lényegesebb haditörvények megszegésére. Tegnap kellő ok híján elmaradtam a miséről, elhanyagoltam az esti imát. S ez nem volt több, mint amit minden katona bevallhat: hogy élt az alkalommal, és lelépett körlettakarításnál. – Istenem, áldd meg... De mielőtt a neveket imába foglalhatta volna, elaludt. 2

Másnap reggel a mólón álltak; kelet felől az ég peremét hideg csíkokkal keretezte a korai napfény. A falu kunyhóit még ezüst árnyékolta. Éjszaka kettőkor szélvihar volt – a partról feltörő fekete fellegek forgó oszlopa, s a levegő hideg volt az esőtől. Feltűrt gallérral álltak, és a francia partot kémlelték: a teherhordók a földön guggoltak mögöttük. A bungalóból Mrs. Perrot jött le az ösvényen, az álmot dörzsölgette ki a szeméből; és túlnan, a vízpartról egy kecske távoli mekegése hallatszott. – Késnek? – kérdezte Mrs. Perrot. – Nem, mi jöttünk korán. – Scobie kitartóan a szemközti partra szegezte a távcsövét. – Már mozgolódnak – jelentette. – Szegény párák – sóhajtott Mrs. Perrot, s megborzongott a reggeli hűvösségben. – Élnek – jegyezte meg a doktor. – Élnek. – S ez elég fontosnak látszik az én szakmám szempontjából. – Ki lehet heverni egy ilyen megrázkódtatást? Negyven nap nyitott csónakban. – Ha egyáltalán túléli az ember – mondta a doktor –, ki is heverheti. Ha nem heveri ki, az a kudarc, ha meg igen, azt már eredménynek is nevezhetjük. – Most hozzák ki őket a barakkokból – mondta Scobie. – Ha jól számolom, körülbelül hat hordágy lehet. A csónakokat is készítik. – A jelentés alapján kilenc hordágyasra és négy járó betegre számíthatunk – mondta a doktor. – Úgy látszik, újabb halálesetek lehettek. – Én is számolhattam rosszul. Most viszik le őket. Mégiscsak hét hordágy lesz. A járó betegeket nem látom tisztán. A gyenge hideg fény erőtlen volt, nem tudott áttörni a reggeli párán, s nagyobbnak mutatta a távolságot a folyó két partja közt, mint déli megvilágításban. A ködben a bennszülöttek fatörzsből vájt csónakjának fekete körvonalai bontakoztak ki feltehetően a járó betegekkel: hirtelen már nagyon is közel volt hozzájuk. Az egyik motorossal a túlsó parton valami baj lehetett: ide hallatszott a szabálytalan pöfögés: akárcsak egy kifulladt állat. A könnyebb sebesültek közül elsőnek egy felkötött karú, idősebb férfi lépett a partra. Piszkosfehér trópusi sisakot viselt, s a vállát bennszülött átalvető takarta: egészséges keze arcának fehér borostáit kaparta, csipkedte. Félreismerhetetlen

skót hangsúllyal beszélt: – Loder lennék, főgépész. – Isten hozta idehaza, Mr. Loder – mondta Scobie. – Menjen csak be a bungalóba, a doktor pár pillanat múlva megvizsgálja. – Nincs szükségem doktorra. – Üljön le, pihenjen. Mindjárt jövök. – Jelentést tennék az illetékes hatóságnál. – Felkísérné a házba, Perrot? – Tartományi rendőrfőnök vagyok – mondta Perrot. – Nekem megteheti a jelentését. – Hát akkor mire várunk? – sürgette a gépész. – Lassan két hónapja, hogy elsüllyedtünk. Mázsás felelősség nyom a kapitány haláláért. – S ahogy a dombra kaptattak fel a bungalóhoz, a fáradhatatlan skót beszéd odaverődött hozzájuk olyan szabályosan, mint egy dinamó lüktetése. – Felelős vagyok a tulajdonosoknak. A másik három is a partra ért, a folyón túl pedig a motor javítgatása folytatódott: egy véső éles csattanása, kopácsolás, fémes kongás, aztán ismét a ki-kihagyó pöfögés. Az újonnan érkezettek közül kettő: az ilyen esetek örök statisztája: öregedő vízvezeték-szerelő külsejű férfiak; testvérek is lehetnének, hanem hívnák az egyiket Forbesnak, a másikat Newallnak; tekintély nélküli, sosem panaszkodó emberek, akikkel csak egyszerűen megtörténnek a dolgok. Egyiknek a lába törött el, és mankón járt, a másik a kezét kötötte fel egy tropikáling piszkos csíkjaival. A mólón álltak az érdeklődés éppoly természetes hiányával, mint ha egy liverpooli utcasarkon várnának kocsmanyitásra. A kenuból egy magas, ősz hajú, moszkitócsizmás nő követte őket. – A neve, asszonyom? – kérdezte Druce az utaslistát ellenőrizve. – Maga Mrs. Rolt? – Mrs. Rolt? Dehogy. Miss Malcott. – Menjen fel a házba. Az orvos... – Van az orvosnak sokkal súlyosabb esete, mint hogy engem ápoljon. – Talán lepihenne – ajánlotta Mrs. Perrot. – Ez az, amit a legkevésbé szeretnék – mondta Miss Malcott. – Egy cseppet sem vagyok fáradt. – Minden mondata között összeszorította a száját. – Nem vagyok éhes. Nem vagyok ideges. Tovább akarok jutni. – Hová? – Lagosba. A nevelésügyi osztályhoz.

– Ez némi késedelmet fog szenvedni, attól félek. – Két hónapot késtem. Nem bírom a késést. A munka nem vár. – S hirtelen az égre szegezte a fejét, s vonítani kezdett, mint a kutya. Az orvos gyengéden karon fogta, s azt mondta: – Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy minél előbb tovább jusson. Jöjjön fel a házba, s intézkedjen telefonon. – Köztudomású – mondta Miss Malcott –, hogy telefonon semmit sem lehet elintézni. Az orvos Scobie-hoz fordult: – Azt a másik kettőt is küldje utánunk. Semmi bajuk. Ha ki akarja hallgatni őket – hát csak hallgassa. Druce szólt közbe: – Majd én magammal viszem őket. Maradjon itt, Scobie, várja meg a motorost. A francia beszéd nem kenyerem. Scobie ráült a móló korlátjára, a vízen túlra nézett. Most, hogy a pára fölszállt, közelebb jött a másik part: puszta szemmel is kivehette a vidék minden részletét: a fehér raktárat, a sárkunyhókat, a motorcsónak napfényben csillogó rézlemezeit: jól látta a vörös fezt a bennszülött katonák fején. Ugyanilyen jelenetnek lehetnék tanúja, gondolta, Louise-ra várhatnék, ahogy hordágyon hoznák – vagy már nem is várnám. Valaki leült mellé a korlátra, de Scobie nem fordította meg a fejét. – Egy pennyt a gondolatáért, uram. – Az jutott eszembe, hogy Louise biztonságban van, Wilson. – Én is ezen tűnődtem. – Miért uraz engem még mindig, Wilson? Maga nem tagja a rendőrségnek. Nagyon öregnek érzem magam tőle. – Bocsásson meg, Scobie őrnagy. – Louise hogy szólította magát? – Wilsonnak. Azt hiszem, nem szerette a keresztnevemet. – Azt hiszem, sikerült végre beindítaniuk a motort, Wilson. Legyen olyan jó, és értesítse a doktort. A csónak orrában pecsétes fehér egyenruhában francia tiszt állt: egy katona kötelet dobott a partra, Scobie elkapta és rögzítette is. – Bon jour – köszönt és tisztelgett. A francia tiszt visszatisztelgett – kiszáradt alak, a bal szemhéja rángatózott. Angolul felelt. – Jó reggelt. Hét fekvő beteget adok át önnek. – A jelzések kilencet mondtak. – Egy meghalt az úton, egy pedig tegnap éjszaka. Egy maláriában, egy pedig – mitől is... Rosszul tudok angolul... Hogy is mondják:

kifáradástól? – Kimerültségtől. – Helyes. – Ha engedélyt adna az embereimnek, hogy a csónakra felmenjenek: lehozzák a hordágyakat. – A teherhordóknak pedig odaszólt Scobie. – Nagyon vigyázva, nagyon vigyázva. – Felesleges utasítás volt. Fehér ápoló sosem tudott ilyen gyengéden emelni és hordozni. – Nem szállna ki egy kis pihenőre? – kérdezte Scobie. – Vagy feljönne a házhoz egy kávéra? – Nem. Nem kérek kávét. Csak azt várom meg, hogy minden rendben megy-e. – Udvarias volt és megközelíthetetlen, de a bal szemhéja egész idő alatt a kétség és rémület üzeneteit villogtatta. – Van nálam néhány angol újság, ha parancsolja. – Nem, köszönöm. Nehezen olvasok angolul. – Kitűnően beszél. – Az más. – Egy cigarettát? – Köszönöm. Nem élek amerikai dohánnyal. Az első hordágy megérkezett a partra – a lepedőt a férfi álláig húzták fel, s a merev, üres arcból nem lehetett megállapítani, hány esztendős. A doktor a hordágy elé jött a dombról, és a bennszülötteket a kormányhivatalnokok szállójába irányította, ahol az ágyakat készítették elő. – Azelőtt sokat jártam át a maguk partjára – mondta Scobie –, a rendőrfőnökükkel vadásztam. Kedves ember volt: Durand nevű norman. – Nincs már nálunk – válaszolta a tiszt. – Hazament? – A dakari börtönben van – felelte a francia tiszt; merev bábként állt a hajóorrban, csak a szeme rángatódzott. A hordágyak lassan haladtak el Scobie mellett a domb irányában: egy fiú, lázas arca nem mutatta tízévesnél többnek, száraz gallyszerű karja kicsúszott a takarója alól; egy ősz hajú idős hölgy, a testét ide-oda dobálta, haja szanaszét hullt körülötte, nyögött; egy krumpliorrú férfi – kék-zöld daganat a sárga arcon. Egymás után fordultak a hordágyak a dombnak – a teherhordók lába az öszvérek biztonságával mozgott. – És Pére Brûle? – kérdezte Scobie. – Jó ember volt. – Múlt évben halt meg maláriában. – Húsz esztendeig volt idekint, szabadság nélkül. Őt nehéz

lesz pótolni. – Nem is pótolták – válaszolt a tiszt. Megfordult, s egyik emberének gyors, durva parancsot adott. Scobie a következő hordágy terhére nézett, majd ismét elfordult. Egy kislány feküdt rajta – nem lehetett több hatévesnél. Egészségtelen mély álomba merült: szőke haja kusza volt, izzadságtól lucskos; szétnyílt szája száraz és cserepes, és szabályos időközökben görcsösen megreszketett. – Szörnyű! – kiáltott fel Scobie. – Mi a szörnyű? – Az ilyen gyereknek. – Igen. Mindkét szülőjét elvesztette. De így is jól van: meg fog halni. Scobie a hordágyvivőket figyelte: lassan mentek a hegynek. Meztelen talpuk halkan csattogott a földön. S azt gondolta: Brûle atya minden leleményességére szükség lenne, hogy ezt elmagyarázza. Nem azt, hogy a gyerek meghal. Erre nem kell magyarázat. Arra még a pogányok is rájöttek, hogy az Isten szerelme korai halált jelenthet, bár ennek más jelentőséget tulajdonítottak: hanem az, hogy a gyerek átélhetett negyven napot és éjszakát a nyitott csónakban – az volt a rejtély, melyet össze kell egyeztetni az Isten szerelmével. És Scobie mégsem tudott hinni olyan Istenben, aki nem elég emberséges ahhoz, hogy saját teremtményeit szeresse. – Mi a csodától maradt eddig is életben? – tűnődött hangosan. A tiszt rosszkedvűen válaszolt: – Persze törődtek vele a csónakban. A kedvéért gyakran lemondtak a vízadagjukról. Ostobaság volt persze, de az ember nem lehet mindig logikus. S legalább volt mivel törődniük. – Ez már egy magyarázatra utaló célzás volt – de gyenge ahhoz, hogy belekapaszkodhassak. – Van itt még valaki, akitől feldühödik az ember – mondta a tiszt. Az arcot eltorzította a kimerültség: a bőr mintha szét akarna repedni a pofacsontokon: csak a ráncok hiánya árulta el, hogy fiatal arc. – Hajóra szállása előtt ment férjhez – magyarázta a francia tiszt –, a férje odaveszett. Az útlevele szerint tizenkilenc éves. Túlélheti. Nézze, még mindig maradt benne erő. – Vékony gyerekkarja a takarón kívül nyugodott, a keze egy könyvet

szorongatott. Kiszáradt ujján Scobie felfedezte a lötyögő jegygyűrűt. – Mi ez? – Timbres – mondta a francia tiszt. És keserűen tette hozzá: – mikor ez a nyomorult háború kitört, ez a lány még iskolába járt. Scobie mindig emlékezett rá, hogyan hozták be ezt a lányt az életébe: szorosan lezárt szemmel, hordágyon, egy bélyegalbumot szorongatva. 3 Este megint összegyűltek egy italra, de lehangoltak voltak; még Perrot se próbált hatni rájuk. – Holnap elmegyek – mondta Druce. – Velem jössz, Scobie? – Ha minden jól megy. Mrs. Perrot megkérdezte: – Megtudta, amit akart? – Mindent. A főgépész tisztességes fickó volt: jól elrendezte a dolgot a fejében. Nem is tudtam elég gyorsan jegyezni. Amikor befejezte – azonnal kinyúlt. Ez tartotta benne a lelket: “Felelősségem.” Tudja, hogy gyalog jöttek – már aki tudott – öt napig, hogy ideérjenek? Wilson megkérdezte: – Fedezet nélkül mentek? – Konvojban indultak, de valami géphibájuk volt – és ismeri, mi az útiszabály manapság: sánta kutyára nem várunk. Tizenkét órával maradtak el a konvojtól, s akkor próbáltak csatlakozni, amikor kilőtték őket. A tengeralattjáró parancsnoka felszállt, és mutatta az irányt. Még be is vontatta volna őket, de egy tengeri őrjárat kereste már. Tudja, igazából senki sem hibáztatható az ilyen balesetért – és a baleset szó hirtelen kivirágzott Scobie lelki szeme előtt – egy tátott szájú gyerek s egy sovány kéz, a bélyegalbummal. – Remélem, alkalomadtán a doktor is beszól hozzánk – szólalt meg végül. Nyugtalansága folytonosan kiűzte a verandára: gondosan becsukta a hálós ajtót maga mögött, s egy moszkitó tüstént a füle irányába dongott, s ez a zümmögés egész idő alatt hallatszott; csak amikor támadásra szánták el magukat, akkor váltottak a zuhanóbombázók mélyebb tónusára. Az ideiglenes Bélyeg

kórházban égtek a lámpák, s minden nyomorúság súlya Scobie vállára nehezedett. Mintha csak azért adta volna föl egyik felelősségét, hogy másikat vállaljon cserébe. Ebben a felelősségben minden emberi teremtménnyel osztozott, de ez aligha volt megnyugtató: hisz néha úgy érezte, ő az egyetlen, aki tudatosan vállalja. A sivatag városaiban egyetlen lélek is elegendő lett volna, hogy megváltoztassa Isten szándékát. A veranda lépcsőjén a doktor közeledett. – Halló, Scobie – köszönt, s a hangja éppoly megtört volt, mint a tartása. – Éjszakai levegőzés? Nem egészséges ezen a helyen. – Hogy vannak? – kérdezte Scobie. – Csak két újabb halálra számíthatunk. Lehet, hogy mindössze egyre. – A gyerek? – Reggelre meghal – mondta a doktor kurtán. – Eszméletnél van? – Teljesen soha. Néha az apját keresi: nyilván azt hiszi, hogy még a csónakban van. Ott eltitkolták előtte – azt mondták, hogy a szülei egy másik csónakon jönnek. Persze jelezték, hogy nem igaz. – És magát nem fogadja el az apjának? – Nem. Fennakad a szakállamon. Scobie témát váltott: – És a tanítónő? – Miss Malcott? Rendbe jön. Elég brómot adtam neki, hogy aktivitását holnap reggelig lecsillapítsam. Csak erre van szüksége – s arra a tudatra, hogy továbbjut innen. Nincs helye számára a rendőrségi kocsiban? Jobb lenne, ha elkerülne tőlünk. – A csomagokon és a szolgákon kívül csak nekem és Drucenak van hely. Amint visszatérünk, küldünk megfelelő szállítóeszközt. A járó betegekkel minden rendben? – Kibírják. – És a fiú meg az öreg hölgy? – Túlélik. – Kiféle a fiú? – Középiskolás volt Angliában. A szülei Dél-Afrikában úgy gondolták, nagyobb biztonságban lesz így. Scobie belső ellenkezéssel kérdezte: – És a fiatalasszony – a bélyegalbummal? – Megmagyarázhatatlan okból a bélyegalbum és nem az arc

kísértett emlékezetében, s az ujján lötyögő jegygyűrű, melyet mintha csak játékból vett volna fel egy gyerek. – Nem tudom – sóhajtott a doktor. – Ha túléli a mai éjszakát, talán... – Maga is fáradt, ugye? Menjen be, igyék valamit. – Helyes. Nem akarom, hogy felfaljanak a moszkitók. – Az orvos kinyitotta a veranda ajtaját, s egy moszkitó Scobie nyakába csípett. Nem is próbált védekezni. Lassan, habozva indult el azon az úton, melyen a doktor jött: a lépcsőtől visszafelé, a száraz, sziklás talajon. A laza kövek kifordultak a cipője alól. Pembertonra gondolt. Milyen képtelenség boldogságra számítani egy ilyen csupa nyomorúság világban. Ő már a minimumra szállította le az igényeit, a fényképeket elrakta a fiókjába, a halottakat kiirtotta az emlékezetéből: egy borotvafenő s egypár rozsdás bilincs maradt dísznek: de még mindig megmarad az embernek a szeme meg a füle: látunk és hallunk. Mutassatok egy boldog embert, s én megtalálom benne vagy az egoizmust, önzést, bűnt – vagy a teljes tudatlanságot. A hivatalnokszállás előtt újra megállt. A benti fények a békesség kiváltságos hangulatát keltenék, akárcsak ennek a tiszta éjszakának csillagai a távolság, a biztonság és szabadság üzenetét, ha az ember nem tudna annyi mindent. De ha az ember ismerné a tényeket – tűnődött –, tán még a bolygók iránt is szánalmat éreznénk? Ha az ember elérkezik oda, amit a minden dolgok lényegének, kezdetnek és végnek neveznek? – Nicsak, Scobie őrnagy. – A helybeli misszionárius felesége szólította meg. Fehérbe öltözött, mint egy ápolónő, és kavicsszürke haja párkányzatot képzett a homlokától fölfelé: mintha a szél eróziója mintázta volna. – Szaglászni jött? – kérdezte tagadó választ várva. – Igen – felelte. Nem jutott eszébe más válasz: nem mesélhette el Mrs. Bowlesnek a nyugtalanságot kísértő képeket s a felelősség és szánalom szörnyű, tehetetlen érzését. – Jöjjön beljebb – mondta Mrs. Bowles, s ő engedelmesen követte, mint egy gyerek. Az első helyiségben a járó betegeket helyezték el; a nagy adag nyugtatóktól békésen aludtak, akár egészségügyi torna után. A második szobában a fekvő betegek, akiknek felépülésében ésszerűen bízni lehetett; a harmadik szoba kicsiny volt, s csak spanyolfal

választotta el benne a két ágyat: a cserepes ajkú hatéves kislányét és az eszméletlenül fekvő fiatalasszonyét, aki még mindig a bélyegalbumot szorongatta. Egy csészealjon tompított fényű lámpa állt, s vékony árnyékot vetett a két ágy közé. – Amennyiben hasznossá akarja tenni magát – mondta Mrs. Bowles –, várjon itt egy pillanatig. Át akarok menni a gyógyszertárba. – A gyógyszertárba? – Mármint a konyhába. Az embernek mindent ki kell használnia. Scobie fázott, és furcsán érezte magát. Borzongás remegtette a vállát. – Nem mehetnék maga helyett? – kérdezte. – Ne bolondozzon – szólt rá Mrs. Bowles. – Ért maga a gyógyszerekhez? Csak néhány percig leszek távol. Ha a gyerek haldoklik, hívjon be. – Ha az asszony elég időt ad rá, mégis kitalál valami mentséget, de már ki is lépett a szobából, s ő nehézkesen ült le az egyetlen székre. Amikor ránézett a gyerekre, szinte látta a fején az első áldozás fehér fátylát: a párnára eső fény s a képzelet együttes játéka volt ez. Fejét a kezébe temette, s nem nézte tovább a gyereket. Afrikában volt, amikor a gyermeke meghalt, s mindig hálás volt Istennek, amiért nem kellett látnia. De most úgy rémlett: az ember valójában nem marad ki semmiből. Embernek lenni annyit jelent, hogy fenékig ürítjük a poharat. Ha egyik alkalommal szerencsések vagyunk, vagy gyávák máskor, a harmadik alkalom nem múlik el tőlünk. S a tenyerébe suttogta az imát: Ó, Istenem, add, hogy ne történjék semmi, mielőtt Mrs. Bowles visszatér. – Hallotta a gyerek súlyos, szakadozott lélegzését. Mintha hegynek föl roppant erőfeszítéssel terhet cipelne: embertelen helyzet, hogy ő nem veheti át tőle. Tovább vitte a gondolatot: Esztendőről esztendőre ezt érzi minden szülő, s én már néhány pillanatától megriadok. A szülők: gyerekük életének minden órájában lassú haláluk tanúi. Újra imádkozni kezdett: Mennyei Atyám, vigyázz reá. Adj neki békét. – A lélegzet elakadt, elfulladt, majd szörnyű erőfeszítéssel újra megindult. Ujjai között látta, ahogy a hatesztendős arc megvonaglik, mint egy kubikos a terhétől. Atyám, imádkozott, adj neki békét. Vedd el az én békémet mindörökre, de adj neki békét. – Verejték verte ki a kezét: Mennyei Atyám... Hallotta, ahogy egy gyenge, vékony hang ismétli: “Atyám” – felnézett, s látta, hogy a kék, véraláfutásos szemek őt

figyelik. Borzadva gondolta: ez az, amitől azt hittem, megkíméltek. Hívta volna Mrs. Bewiest, de nem volt hangja, nem tudott kiáltani, csak a gyerek mellét látta: lélegzetért küzdött, hogy ismételhesse a súlyos szót; s ő odalépett az ágyhoz, és azt mondta: – Igen, kedvesem. Ne beszélj. Itt vagyok. – Öklének árnyát a tompított fényű lámpa a lepedőre vetítette, s a gyerek szeme megakadt rajta. A kislány görcsbe rándult a feltörő nevetéstől, és Scobie elkapta a kezét. – Aludj, kedvesem – mondta –, álmos vagy. Aludj. – Egy gondosan eltemetett emlék merült fel benne: kivette a zsebkendőjét, s a kislány feje mellett, a párnára, egy nyuszifejet vetített vele. – Itt a kis nyuszi – mesélte –, aludj vele. – Veled marad, amíg alszol. Aludj. – Az izzadság végigcsorgott az arcán, s az ajkával éppoly sósnak érezte, mint a könnyeket. – Aludj. – Mozgatta a nyuszi fülét fel s le, fel s le. Mrs. Bowles halk hangja riasztotta fel a háta mögül. – Hagyja abba – mondta élesen –, a gyerek halott. 4 Reggel közölte a doktorral, hogy megfelelő szállítóeszközök érkezéséig itt marad. Miss Malcott elfoglalhatja a helyét a rendőrségi autóban. Jobb is lesz, ha elküldik innét, mert a kislány halála ismét felizgatta, s egyáltalában nem biztos, hogy nem következnek be újabb halálesetek. Másnap eltemették a gyereket az egyetlen előkeríthető koporsóban: az is magas férfinak való méretű volt. Ezen a klímán nem tanácsos késlekedni. A temetkezési szertartáson, melyet Mr. Bowles végzett el, Scobie nem vett részt. Csak Perroték voltak jelen, Wilson és néhány hivatalos személy: a doktornak dolga volt a szálláson, Scobie ezalatt a rizsföldeket járta, távol akart maradni, inkább a mezőgazdasági biztossal beszélt az öntözésről. Később, amikor kimerítette a témát, az öntözés valamennyi lehetőségét, a raktárba ment át, s ott ült a sötétben a konzervek, konzervdzsem és konzervleves, konzervvaj és konzervcsokoládé között, és Wilsonra várt. De Wilson nem jött: talán mindnyájuknak túl sok volt ez a temetés, s a tartományi rendőrfőnök bungalójába tértek vissza egy italra.

Scobie lement a mólóra, és a tengerre kifutó vitorlásokat figyelte. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy hangosan beszél egy mellette álló emberhez: – Miért kellett kimenteni azt a kislányt? A sírásó nézett rá kérdőn, s ő továbbindult, fel a hegynek. A szállás előtt Mrs. Bowles levegőzött: szó szerint, adagokban szippantgatta, mint az orvosságot. Kinyitotta és becsukta a száját, belélegzett, kilélegzett. – Jó napot – köszönt mereven Scobie-nak, újabb adagot szippantva be. – Nem volt a temetésen, őrnagy úr? – Nem. – Mr. Bowles és én ritkán tudunk együtt temetésre menni, hacsak nem vagyunk szabadságon. – Számíthatunk még több temetésre? – Még egyre, azt hiszem. A többi idővel rendbe jön. – Melyikük hal meg? – Az öreg hölgy. Tegnap éjszaka rosszabbul lett. Pedig már kezdett kilábalni. Kegyetlen megkönnyebbülést érzett. Tovább kérdezősködött: – A fiú jól van? – Igen. – És Mrs. Rolt? – Nincs még túl a veszélyen, de azt hiszem, átvészeli. Visszanyerte az eszméletét. – Tudja, hogy meghalt a férje? – Tudja. – Mrs. Bowles vállból kezdte emelgetni a karját, fel és le. Azután hatszor lábujjhegyre állt. – Bárcsak segítségükre lehetnék valamiben – mondta neki Scobie. – Tud felolvasni? – kérdezte Mrs. Bowles lábujjhegyre állva. – Azt hiszem, tudok. – Felolvashatna a fiúnak. Kezd unatkozni, s az unalom árt neki. – Hol találok könyvet? – Van egy jó csomó a misszión. Számtalan polc. A semmittevésnél minden jobb volt. Felsétált a missziós házba, s ahogy Mrs. Bowles jelezte, bőven talált könyvet. Könyvek között nem volt járatos, de ez itt, még ő is rögtön látta, egy beteg gyerek számára nem valami vidám gyűjtemény. A nedvesség rágta késő viktoriánus kötéseken ilyen címek sorakoztak: Húsz esztendő a misszió szolgálatában, Elveszetten és megtalálva, A keskeny ösvény.

A misszionárius kiskátéja. Egykor nyilván a hívektől gyűjtötték a misszió könyvtárát, s íme, itt volt megannyi otthoni könyvespolc kegyes hulladéka. John Oxenham költeménye, Az emberiség halászai. Találomra emelt le egy kötetet a polcról, és visszasétált a menedékházba. Mrs. Bowles a patikájában kotyvasztott gyógyszereket. – Talált valamit? – Igen. – Bármelyik könyvvel nyugodtan kezdhet – közölte Mrs. Bowles. – Bizottság vizsgálta felül valamennyit, mielőtt elküldték. Néha megpróbálnak ide nem illő könyveket is küldeni az emberek. De mi nem azért tanítjuk olvasni a gyerekeket, hogy – mondjuk – regényeket olvassanak. – Ezt nem is hittem. – Hadd lássam, mit választott? Ő is most nézte meg először a címet: Püspök a bantuk között. – Nagyon érdekes lehet – mondta Mrs. Bowles, és Scobie kétkedve helyeselt. – Tudja, hol fekszik a fiú. Negyedórát felolvashat neki, többet nem. Az öreg hölgyet átvitték a legbelső szobába, ahol a kislány meghalt: a krumpliorrú férfit pedig oda, amit Mrs. Bowles lábadozónak keresztelt, így a középső szobát kiüríthették a kisfiú és Mrs. Rolt számára. Mrs. Rolt a fal felé fordulva csukott szemmel feküdt. Úgy látszik, az albumot sikerült kiszabadítani a szorongatásából: ott hevert az ágy melletti széken. A fiú lázasan csillogó, értelmes tekintettel nézett Scobie-ra. – Engem Scobie-nak hívnak. Téged? – Fisher. Scobie idegesen folytatta: – Mrs. Bowles megkért, hogy olvassak fel neked. – Ki vagy te? Katona? – Nem. Rendőr. – Gyilkossági detektívtörténet? – Nem. Nem hiszem. – Találomra ütötte fel a könyvet, s a püspök fényképe tűnt elő: kicsiny, bádogtetejű templom előtt ült ünnepi talárban egy kemény ebédlőszéken: bantu négerek vették körül, és belevigyorogtak a lencsébe. – Detektívtörténetet szeretnék. Volt már dolgod gyilkossággal? – Amolyan igazival, bűnjelekkel, körvadászattal még nem. – Akkor miféle gyilkossággal? – Néha verekedés közben is leszúrják egymást az emberek.

– Halkan beszélt, nehogy zavarja Mrs. Roltot. Az asszony összeszorított ökle a lepedőn nyugodott – az ököl nem volt nagyobb egy teniszlabdánál. – Mi a címe a könyvnek, amit hoztál? Lehet, hogy olvastam. A Kincses sziget-et elolvastam a csónakban, örülnék egy kalóztörténetnek is. Mi a címe? Scobie habozva felelt: – Püspök a bantuk között. – Az meg micsoda? Scobie mélyet lélegzett. – Hát tudod, Püspök, az a hős neve – De te egy püspökről beszéltél. – Úgy van. A keresztneve Artúr. – Limonádé név. – De ez egy limonádé hős! – Hirtelen a fiú tekintetét kerülgetve, észrevette, hogy Mrs. Rolt nem alszik: a falat bámulta és figyelt. Scobie hevesen folytatta: – De az igazi hősök a bantuk. – Kik azok a bantuk? – Egész különlegesen kegyetlen kalózok, akik Nyugat-Indiát tartották rémületben, és kifosztották az Atlanti-óceán partvidékének minden hajóját. – És Püspök Artúr üldözi őket? – Bizony. És ez detektívtörténet is, mert Artúr az angol kormány titkos ügynöke. Közönséges matróznak öltözik, és egy kereskedelmi hajóra szegődik, hogy elfoghassák őt a bantuk. Tudod, a közönséges matróznak a kalózok mindig felajánlják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ha tiszt lett volna, feltétlenül kinyírják. Ő pedig kikémleli minden titkos jelszavukat és rejtekhelyüket és haditervüket, úgyhogy kellő időben leleplezheti őket. – Elég nagy disznó – mondta a fiú. – Igen, merthogy még bele is szeret a bantuk kapitányának leányába, ekkor aztán tiszta limonádévá ázik. De ez már csak a végén történik, odáig úgysem jutunk el. Addig még van egy csomó bunyó és gyilkosság. – Úgy látszik, jó lesz. Kezdjük. – Tudod, Mrs. Bowles azt mondta, hogy ma csak rövid ideig maradhatok nálad, ezért csak meséltem a könyvről, s majd holnap elkezdjük. – Nem biztos, hogy itt leszel holnap. Közbejöhet valami gyilkosság vagy efféle. – De a könyv itt marad. Itt hagyom Mrs. Bowlesnál. Az ő

könyve. Persze egy kicsit másként hangzik, ha ő olvassa fel. – Azért mégis kezdd el – kérlelte a kisfiú. – Igen, kezdje el – suttogta egy halk hang a másik ágyból, olyan halk, hogy a képzelet játékának vélte volna, ha nem néz föl és nem látja, hogy a nő rászegezi gyermekszemét, mely óriásinak tűnt kiéhezett, lesoványodott arcában. – Nagyon rossz felolvasó vagyok. – Kezdd el – türelmetlenkedett a fiú. – Mindenki tud felolvasni. Scobie szeme az egyik bevezető bekezdésre tapadt, mely így szólt: Sosem fogom elfelejteni az első benyomást arról a földrészről, melyen életemnek legszebb harminc esztendejét munkálkodva töltöttem. Ő lassan kezdte el: – Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták Bermudát, a lapos, karcsú kalózhajó nem tágított a nyomukból. A kapitány szemmel láthatóan aggódott, hiszen periszkópján folytonosan figyelte a különös hajót. Napnyugtakor még mindig a nyomukban volt, s hajnalban ezzel a látvánnyal találkozott elsőnek a szemük. Lehetséges-e, tűnődött Püspök Artúr, hogy nemsokára találkozom nyomozásom céljával, a bantuk vezérével, Fekete Szakállal, vagy vérszomjas hadnagyával... – Scobie lapozott, s egy pillanatig megakasztotta a püspök fehér ruhás, karinges képe, melyen trópusi sisakban a krokettkapu előtt megcéloz egy bantu által odagurított labdát. – Tovább – sürgette a fiú. –...Dühöngő Dániellel, akit őrjöngő dühkitörései miatt neveztek így, mert ilyenkor képes egy egész hajó legénységét másvilágra küldeni. Nyilvánvaló volt, hogy Buller kapitány a legrosszabbtól tart, mert felhúzott minden vitorlát, s most egy pillanatig úgy látszott, hogy kereket is old a furcsa hajó elől. A víz fölött hirtelen ágyú dördülése hallatszott, s a golyó húsz yarddal a hajó orra előtt csapódott a tengerbe. Buller kapitány a parancsnoki hídon távcsövét a szeméhez szorítva lekiáltott Püspök Artúrnak: “Ez a Vidám Roger, esküszöm.” A hajón ő volt az egyetlen tengerész, aki ismerte Artúr titkos küldetésének rejtelmét. Mrs. Bowles rontott be. – Ebből elég. Egy napra éppen elég. És mit olvastak neked, Jimmy? – Egy püspök a bantuk között. – Remélem, tetszett? – Mesebeli.

– Okos fiú vagy – mondta dicsérőleg Mrs. Bowles. – Köszönöm – szólalt meg egy hang a másik ágyból, és Scobie vonakodva fordult oda, a leromlott fiatal arc felé. – Holnap is felolvas? – Ne zaklassa Scobie őrnagyot, Helen – intette le Mrs. Bowles. – Vissza kell mennie a kikötőbe. Nélküle még halomra ölnék egymást az emberek. – Maga rendőr? – Igen. – Én is ismertem egy rendőrt a városunkban... – a hang álomba merült. Egy pillanatig még ott állt, lenézett az asszonyra. S mint kártyavetőnek a kártya, úgy mutatta ez az arc csalhatatlanul a múltat – az utazást, a veszteséget, a betegséget. A következő keverésben talán már a jövője is benne lesz. Scobie felemelte a bélyegalbumot, s kinyitotta az első celofánnál: oda volt írva: Helennek tizennegyedik születésnapjára szerető édesapjától. Aztán Paraguaynál nyílott ki, csupa tetszetős papagájképnél – rajzos bélyegeknél, amit gyerekek gyűjtenek. – Új bélyegeket kellene kerítenünk neki – mondta Scobie szomorúan. 5 Odakint Wilson várt rá. – A temetés óta keresem, Scobie őrnagy – mondta Wilson. – Jótékonysági akcióban vettem részt – felelte Scobie. – Hogy van Mrs. Rolt? – Azt mondják, túléli – és a fiú is. – Ó, igen, a fiú. – Wilson egy meglazult követ rúgott odább az ösvényen, és azt mondta: – A tanácsát kérem, Scobie őrnagy. Valami nyugtalanít. – Igen? – Tudja, hogy a raktárunk ellenőrzésére jöttem ide. S kiderítettem, hogy a raktárnokunk katonai árut vásárolt föl. Egy csomó konzervet találtam, amit nem a mi exportőrjeink szállítottak. – Nem túlságosan egyszerű a kérdés? Ki kell rúgni. – Kár lenne a kis tolvajt kirúgni, ha egy nagy tolvaj nyomára bukkanhatunk, de ez már a maga dolga. Ezért akartam beszélni magával. – Wilson elhallgatott, s az arcát a különös,

áruló pirulás öntötte el. – Az árut, tudja, Yusef emberétől szerezte – tette hozzá. – Sejthettem volna. – Igen? – De Yusef embere az még nem maga Yusef. S egy vidéki boltost kiközösíteni, annál mi sem könnyebb. Amit eddig tudunk, annak alapján Yusef még ártatlan is lehet. Nem valószínű ugyan, de nem is lehetetlen. A maga bizonyítéka sejteti csak. De eddig még csupán azt sikerült kiderítenie, mit csinált a raktárvezetőjük. – S ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték – kérdezte Wilson –, a rendőrség lefolytatná az eljárást? Scobie megmerevedett. – Tessék? Wilson pirult és dadogott. Majd aztán olyan hangsúllyal, mely tökéletes ámulatba ejtette Scobie-t, így folytatta: – Az hírlik mindenütt, hogy Yusefet támogatják. – Ahhoz már elég régen van itt, hogy tudja, mit érnek az ilyen híresztelések. – Rebesgetik az egész városban. – Rebesgeti Tallit – vagy maga Yusef. – Félre ne értsen – mondta Wilson. – Maga nagyon kedves volt hozzám – és Mrs. Scobie is. Úgy érzem, tudnia kell, mit pletykálnak. – Én már tizenöt éve vagyok itt, Wilson. – Tudom – szabadkozott Wilson –, ez esztelenség. De az embereket felizgatta az az eset Tallit papagájával. Azt mondják, ráfogták a dolgot, mert Yusef a legszívesebben kiebrudalná a városból. – Ezt is hallottam. – Azt mondják, maga és Yusef összejárnak. Persze hazugság, de mégis... – Színigaz. Összejárok az egészségügyi felügyelővel is, de ez nem akadályozna meg, hogy vádat emeljek ellene... – hirtelen félbeszakította a mondatot. – Nincs szándékomban maga előtt védekezni, Wilson – mondta. Wilson csak ismételgette: – Én csak azt gondoltam, tudnia kell róla. – Wilson, maga túlságosan fiatal a szakmájához. – A szakmámhoz? – Bármi legyen is az. Wilson másodszor is ámulatba ejtette: pattanásig feszült hangon kitört: – Elviselhetetlen ember! Marha becsületes ehhez az

élethez. – Az arca égett, még a térde is, mintha a haragtól, dühtől, megaláztatástól kivörösödött volna. – Miért nem hord kalapot, Wilson? – mondta Scobie, s egy szóval sem többet. A köves ösvényen álltak szemtől szemben, a tartományi rendőrfőnök bungalója és az üdülő között: alattuk a rizsföldeket egyenletesen öntötte el a fény, és Scobie pontosan tudta, hogy árnyékukat milyen pontosan láthatja minden figyelő szem. – Azért küldte el Louise-t – dühöngött Wilson –, mert félt tőlem. Scobie kedvesen nevetett. – A naptól van, Wilson. Egyszerűen a naptól. Elfelejtjük holnap reggelre. – Louise nem bírta a maga stupid, unintelligens... maga nem tudja, hogyan gondolkodik egy olyan asszony, mint Louise. – Én is azt hiszem. De minek azt a másiknak tudni, Wilson? – Én megcsókoltam őt akkor este. – Gyarmati testedzés, Wilson. – Nem akarta megőrjíteni a fiatalembert: csak arra ügyelt, hogy könnyen essenek túl az egészen, s másnap reggel természetesen viselkedhessenek egymással. Magában is azt hajtogatta: a naptól van csupán. Tizenöt esztendeje számtalanszor volt tanúja őrjöngéseknek. – Louise különb magánál – mondta Wilson. – Mindkettőnknél. – Honnan szerezte a pénzt, hogy elküldje? Ez az, amit tudni szeretnék. Ennyit nem keres. Tudom. Láttam nyomtatásban a Gyarmati Fizetési Kimutatáson. – Ha a fiatalember nem ilyen képtelenül viselkedik, talán felingerli Scobie-t, s akkor barátokként válnak el. De az, hogy nem jött ki a sodrából, csupán olaj volt a tűzre. Csak ennyit mondott: – Beszélünk róla holnap. Mindnyájunkat felizgatott a kislány halála. Jöjjön a bungalóba, igyunk valamit. – Elindult, s el akart menni mellette, de Wilson elállta az utat: Wilson vérvörös arccal, szemében könnyekkel. S ha már ilyen messzire ment, egyetlen megoldás maradt, hogy még messzebbre megy el – nincs visszakozás. Ezért folytatta: – Nehogy azt higgye, hogy nem tartom szemmel! A kifejezés képtelensége lefegyverezte Scobie-t. – Úgy vigyázzon magára – kiáltotta Wilson –, és Mrs. Rolt... – Nem értem, mi köze van Mrs. Roltnak az egészhez? – Azt hiszi, nem tudom, miért maradt itt, s miért járt be a kórházba... Amíg

mi mindnyájan a temetésen voltunk, ide lopózott... – Maga igazán megbolondult, Wilson – mondta Scobie. Wilson hirtelen lerogyott: mintha egy láthatatlan óriástenyér nyomta volna le. Kezébe temette a fejét és sírt. – A naptól van – mondta Scobie. – Csak a naptól. Menjen s feküdjön le – s ezzel levette a kalapját, és Wilson fejébe nyomta. Wilson az ujjai között nézett fel rá – a férfira, aki sírni látta – gyűlölettel.

Második fejezet

l A szirénák “teljes elsötétítést” vijjogtak, túlvijjogták az esőt, mely vég nélküli könnyezéssel állandóan zuhogott, a szolgák mind bemenekültek a konyhai lakrészekbe, s elreteszelték az ajtót, mintha valami őserdei ördögtől óvná ez meg őket. Szünet nélkül, állhatatosan és súlyosan szakadt két és fél méter csapadék a kikötő tetőire. Hihetetlen még elképzelni is, hogy akadnak emberi lények, beleértve a csüggeteg, láz gyötörte, legyőzött Vichy-földieket, akik az évnek ebben a szakában támadást indítsanak, de hát mégiscsak emlékezni illik az Ábrahám-hegyi esetre... egyetlen merész cselekedet is megváltoztathatja a lehetőségek egész rendszerét. Scobie kezében nagy csíkos esernyővel kilépett a csöpögő sötétbe: esőköpenyhez nagyon meleg volt. Bejárta a körletét; gyalogosan, fény sehol sem világított, a konyha ablaktábláit bezárták, és az eső mögött láthatatlanná váltak a kreolok házai. Egy pillanatra zseblámpa villant föl az út másik oldalán, az autóparkírozóban, de a kiáltására kialudt: véletlen egybeesés: senki sem hallhatta meg a hangját a tetőn kalapáló esőben. Odafent, a Cape Station-i tiszti étkezde nedvesen világított a tenger felé, de ez már nem az ő felelőssége. A katonai teherautók reflektorai gyöngyfüzérként peregtek le a dombok tetejéről, de ez is másra tartozott. A parkírozó mögött az utcában, a Nissen-barakkok egyikében, ahol a kistisztviselők laktak, hirtelen fény gyulladt föl; egy kunyhóban, mely még tegnap üres volt, s alighanem valami látogató költözött be most. Scobie először arra gondolt, hogy kihozza a kocsiját a garázsból, de a barakk csak néhány száz yardnyira volt tőle, és gyalog indult el. Az úton a tetőkön s az esernyőn csattogó eső hangján kívül tökéletes volt a csönd: csak a szirénák elhaló nyögése vibrált még egy-két másodpercig a fülben. Scobie-nak később úgy rémlett, ez volt a végső határ, ahová a boldogságban elért: sötétben volt, egyedül, zuhogó esőben, szeretet és szánalom nélkül. Hangosan kopogtatott a Nissen-barakk ajtaján, mert a

fekete tetőn zúgott az eső, mint egy alagút. Kétszer is kopogtatnia kellett, amíg nyílt az ajtó. A fény egy pillanatra elvakította. – Bocsánat a zavarásért. Egyik lámpája kivilágít – mondta Scobie. Női hang felelt: – Bocsánat, gondatlan voltam... Visszanyerte a látását, de egy másodpercre nem találta meg a nevet ezekhez a mélyen emlékezetébe vésett vonásokhoz. A helybeliek közül mindenkit ismert, s ez az emlék valahonnan máshonnan jött... egy folyó... kora hajnalon... egy haldokló gyerek. – Csak nem Mrs. Rolt? – kérdezte. – Azt hittem, kórházban van. – Én vagyok. Maga kicsoda? Ismerem magát? – Scobie őrnagy vagyok a rendőrségtől. Pendében találkoztunk. – Elnézést – mondta az asszony. – Semmire sem emlékszem, ami ott történt. – Rendbe tegyem a lámpáját? – Kérem, ha lehet. – Scobie bement, szorosra húzta a függönyöket, s odább tolt egy asztali lámpát. A kunyhót függöny osztotta ketté: egyik felében ágy, egy összeeszkábált toalettasztalka: másik részében asztal, néhány szék – az a néhány apró bútordarab, melyet az évi ötszáz fontnál alacsonyabb fizetésű tisztviselők számára kiutalnak. – Nem látták el valami bőkezűen – mondta Scobie. – Ha tudtam volna, segítettem volna. – Most már közelebbről szemügyre vette az asszonyt: fiatal, kimerült arcát, tönkrement haját... A pizsama, amit viselt, túl nagy volt: teste elveszett benne; csúnya ráncokat vetett. Scobie az ujján lötyögő gyűrűt kereste a szemével – de az asszony már nem viselte. – Mindenki nagyon kedves volt hozzám – mondta. – Mrs. Carter egy tündéri puffot adott nekem. Scobie szeme körbejárt: sehol egy személyes holmi: se fénykép, se könyvek, se csecsebecsék, de ekkor eszébe jutott, hogy az asszony semmit sem mentett ki a tengerből, csak önmagát és a bélyegalbumot. – Komoly a veszély? – kérdezte ijedten az asszony. – Veszély? – Hát a szirénák. – Ugyan, semmi. Egyszerű riadó. Havonta egyszer megkapjuk. És sohasem történik semmi. – Scoby még egy hosszú pillantást vetett rá. – Nem lett volna szabad kiengedniük magát a kórházból ilyen hamar. Még hat hete sincs...

– Én akartam kijönni. Egyedül akartam lenni. Annyit zaklattak bent az emberek. – Akkor hát én is megyek. S ha bármit akar, jusson eszébe, hogy az út végén lakom. A parkírozón túl a kétemeletes fehér ház a mocsárban. – Nem marad addig, amíg eláll az eső? – kérdezte. – Jobb lesz, ha nem – mondta Scobie. – Mert tudja, itt szeptemberig el nem áll – s ezzel kicsikart belőle egy merev, gyakorlatlan mosolyt. – Rémes hallgatni. – Néhány hét alatt hozzászokik. Mint aki vasút mentén lakik. De nem kell hozzászoknia. Nemsokára úgyis hazaküldik. Két hét múlva jön hajó. – Inna valamit? Mrs. Carter a puff mellé még egy üveg gint is adott. – Segítek meginni. – És észrevette, hogy az előhozott üvegből már a fele hiányzik. – Van itthon citroma? – Nincs. – Szolgát nem adtak magának? – Adtak, de sose tudom, mit kérhetek tőle. Különben sincs kéznél. – Tisztán itta eddig? – Ugyan, hozzá se nyúltam. A fiú feldöntötte az üveget – legalábbis így mondta. – Holnap reggel majd beszélek a fejével – mondta Scobie. – Jégszekrénye van? – Igen, de a fiú nem tud jeget szerezni. – Elgyengülten leült egy székre. – Ne higgye, hogy ilyen ostoba vagyok. Csak nem találom fel magam. Sose voltam még hasonló körülmények között. – Honnan jött? – Bury St. Edmunds. Suffolk. Nyolc hete még ott voltam. – Nem. Nem ott volt. Hanem a csónakban. – Igen. A csónakot elfelejtettem. – Hogy tehették ki magát a kórházból egyedül ilyen állapotban? – Tökéletesen jól vagyok. Szükség volt az ágyamra. Mrs. Carter felajánlotta, hogy elhelyez, de én egyedül akartam maradni. Az orvos pedig azt mondta, hagyják, csináljak, amit én akarok. – Azt megértem, hogy nem akart Mrs. Carterhez menni – mondta Scobie. – Csak egy szavába kerül, és én is elmegyek. – Szeretném, ha megvárná, míg lefújják a riadót. Félek egy kicsit, tudja. – Az asszonyok életereje mindig elképesztette Scobie-t. Ez az asszony negyven napot élt meg egy nyitott csónakban, és mégis azt mondja magáról, hogy

félénk. Visszaemlékezett a főgépész jelentéséből az áldozatokra: a harmadik tisztre s a két matrózra, akik ott pusztultak, a fűtőre, aki tengervizet ivott, s ettől megőrült, és a vízbe ugrott. Az idegfeszültség perceiben mindig a férfiak roppannak össze. És most ez az asszony megpihen a gyengeségén, mint egy párnán. Scobie megkérdezte: – Mit határozott? Vissza akar menni Burybe? – Nem tudom. Talán állásba megyek. – Tanult valami szakmát? – Nem – vallotta be, s a fejét elfordította Scobieról. – Én csak egy éve fejeztem be az iskolát, tudja. – Megtanították valamire? – Scobie úgy érezte, ennek az asszonynak legnagyobb szüksége a beszélgetésre van, a könnyű, céltalan fecsegésre. Azt hiszi ugyan, hogy egyedül szeretne lenni, de tulajdonképpen a részvét elfogadásának szörnyű felelősségétől fél. Hogyan is játszhatna egy ilyen gyereklány egy asszony szerepét, akinek valósággal szeme láttára fulladt tengerbe a férje? Éppúgy elvárhatnánk tőle, hogy Lady Macbethet játssza. Mrs. Carter nyilván nem érez részvétet, ha valaki ennyire nem tudja, hogyan kell viselkedni. Mrs. Carter persze már tudná, hogyan kell ilyenkor viselkedni; eltemetett már egy férjet és három gyereket. Gondolatait az asszony szakította meg: – Kézilabdában voltam a legjobb – mondta. – Az alakja nem éppen tornatanárnak teszi alkalmassá. Vagy ha egészséges, akkor igen? – kérdezte Scobie. Egyszerre váratlanul az asszony beszélni kezdett: mintha egy jelszó vigyázatlan alkalmazása valami titkos ajtót nyitott volna meg: s Scobie nem is tudta, mi volt ez a szó, amit kiejtett. Talán a “tornatanár”, mert az asszony egyszer csak a kézilabdáról kezdett el mesélni (Mrs. Carter, gondolta Scobie, valószínűleg a csónakban töltött negyven napról és a halott háromhetes férjéről beszélgetett vele). Az asszony folytatta: – Két évig játszottam az iskolai válogatottban – s izgatottan előrehajolt öklére támasztott állal, csontos könyöke a csontos térdén. Az asszony fehér bőre, melyet sem a maláriagyógyszerek, sem a nap nem sárgított meg, tenger fehérítette, partra vetett csontra emlékeztette. – Egy évvel előtte pedig az utánpótlásban. S ha még egy évet maradok, én lettem volna a kapitány. 1940-ben megvertük a Roedeant,

és holtversenyben elsők lettünk Cheltenhammel. Scobie feszült figyelemmel hallgatta, ahogy az idegenek élete általában érdekli az embert, s amit a fiatalság a szerelemmel téveszt össze. Az öregség biztonságát érezte, ahogy itt ült, s egy pohár ginnel a kezében hallgatta az asszonyt és a szakadó esőt. Mrs. Rolt elmesélte, hogy az iskola közvetlenül Seaport mögött a dombon épült: s volt egy franciatanárnőjük, bizonyos Mile Dupont, gonosz természetű nőszemély. Az osztályfőnöknő olyan folyékonyan olvasott görögül, mint angolul – Vergiliust. – Mindig úgy tudtam, Vergilius latinul írt. – Ó, persze. Homéroszra gondoltam. A klasszikusokban nem voltam jó. – S miben volt jó a kézilabdán kívül? – Azt hiszem, ezután a matematika következett, de a trigonometriában már nem. – Nyaranta lejártak a Seaportba és fürödtek, minden szombaton kirándulást rendeztek a domboldalra – néha pónihátról gyerekpólót, egyszer pedig egy szerencsétlenül végződött kerékpárkirándulást az egész megyében, melyből két lány csak hajnali egy órakor tért haza. Megindultan hallgatta, kezében forgatta a pohár gint, de egy kortyot sem ivott belőle. A riadót lefújó sziréna keresztülsüvöltötte az esőt, de egyikük sem figyelt rá. – Nyári szünetben pedig hazajárt Burybe? – kérdezte Scobie. Az anyja körülbelül tíz esztendeje halt meg, az apja lelkész volt, akit dolga a katedrálishoz kötött. Volt egy nagyon kicsiny házuk Angel Hillen. Buryben talán kevésbé jól érezte magát, mint az iskolában, mert az első alkalmat megragadva, visszatért a tornatanárnő kibeszéléséhez, akinek ugyanaz volt a keresztneve, mint az övé, Helen, s aki iránt egész évben hatalmas schwermerei-t érzett. Most már fölényesen nevetett ezen a szenvedélyen, és Scobie számára ez volt az egyetlen jele annak, hogy aki beszél, felnőtt, férjes asszony, vagy legalábbis az volt. Hirtelen abbahagyta a történetet, és azt mondta: – Milyen ostobaság, hogy én magának mindezt elmesélem. – Élvezem. – S még nem is kérdezett egyetlen szót sem arról a... De ő tudta, amit lehetett, mert olvasta a jelentést. Pontosan ismerte, milyen vízfejadag jutott egy-egy személyre a csónakban; két csésze naponta, amit aztán huszonegy nap után fél csészére szállítottak le. S ezt fenntartották a

megmenekülés előtti huszonnégy óráig, főként, mert a halottak után mindig maradt egy csöppnyi felesleg. És Scobie a seaporti iskolaépület és a kézilabdajáték totemkapuja mögött meglátta a borzalmas hullámokat, mely feldobja a csónakot, feldobja és leejti, feldobja és leejti újra. – Boldogtalan voltam, amikor elhagytam az iskolát június végén. Végigsírtam az utat a taxiban az állomásig. – Scobie számolta a hónapokat – júniustól áprilisig, kilenc hónap: egy terhesség ideje, s mi született belőle: egy férj halála, s az, hogy az Atlanti-óceán hajóroncsként sodorta őket a hosszú, lapos afrikai part felé, s az, hogy a matróz belevetette magát a tengerbe. – Az iskola jobban érdekel. A másik dolgot el tudom képzelni – mondta Scobie. – Mennyit beszéltem. De tudja, azt hiszem: ma este aludni is fogok. – Nem tudott aludni? – A horkolástól a kórházban. Forgolódtak, szuszogtak, nyögtek körülöttem. S amint eloltották a villanyt, úgy éreztem, mintha még mindig... tudja, mire gondolok. – Itt nyugodtan fog aludni. Nem kell félnie semmitől. Mindig van itt egy őrszem szolgálatban. Majd szólok is neki. – Milyen kedves maga – mondta Helen. – Mrs. Carter és a többiek – azok is milyen kedvesek voltak. – Felemelte kimerült, becsületes, ártatlan arcát, és azt mondta: – Olyan jólesik magával lenni. – Nekem is jólesik – felelte Scobie komolyan. Végtelen biztonságban voltak mindketten: barátok, akik mindig csak barátok maradhatnak – biztonságosan választotta el őket egy halott férj, egy élő feleség, a lelkész apa, a Helen nevű tornatanárnő és esztendők és esztendők tapasztalata. Nem kellett gondolkodniuk azon, vane mondanivalójuk egymásnak. Scobie búcsúzott: – Jó éjszakát. Holnap hozok magának néhány bélyeget a gyűjteményébe. – Honnan tud a gyűjteményemről? – Ez a szakmám. Rendőr vagyok. – Jó éjszakát. Scobie elindult, s rendkívüli boldogságot érzett, de erre mégsem úgy fog emlékezni, mint “a” boldogságra, de mindig emlékszik majd arra, hogy nekivágott a sötétségnek, az esőnek, egyedül.

2 Reggeli fél kilenctől tizenegyig egy tyúkpörrel foglalkozott: hat tanút kellett kihallgatnia, s egyetlen szavukat sem hitte el. Európaiak perében vannak szavak, melyek hihetők, és szavak, melyekben nem lehet bízni: képzeletbeli vonalat lehet húzni az igazság és a hazugság közé: de legalább a cui bonoelvét próbálhatják alkalmazni bizonyos mértékig, és általában bízvást feltételezhető, hogy ha a vád tolvajlás, és biztosítási ügyről nincs szó, akkor valamit legalább mégiscsak elloptak. Az ilyen feltételezés itt nem lehetséges, mint ahogy lehetetlen azt a bizonyos elválasztó vonalat meghúzni. Ismert rendőrtiszteket, ideg-összeroppanást kaptak attól, hogy egy mákszemnyi kétségbevonhatatlan igazságot akartak kiszűrni, s néhányan úgy végezték, hogy leütötték a tanút, vagy a helybeli kreol újságokban pellengérre állították, leszerelték, hazaküldték vagy áthelyezték őket. Egyik-másikban lobogó gyűlölet élt emiatt minden fekete bőrű iránt, de Scobie már réges-rég túljutott ezeken a veszedelmes stádiumokon tizenöt esztendő alatt; s most, elmerülve a hazugság hínárjában, rendkívüli vonzalmat érzett ezek iránt az emberek iránt, akik ilyen egyszerű módszerekkel bénították meg az igazságszolgáltatás idegen formáját. Végre kiürült az iroda: nem maradt semmi a vádlottak listáján, és Scobie jegyzetfüzetet vett elő, itatóspapírt helyezett az ökle alá, hogy felfogja az izzadságát: Louise-nak szándékozott írni. A levélírás mindig nehezére esett. Talán a rendőrségi gyakorlat tette, hogy képtelen volt aláírása fölé csak akár kényelmes hazugságot is írni. Pontosnak kellett lennie; megnyugtatást csak az elhallgatás révén érhetett el. Így hát leírván a papírra a Kedvesem szót, felkészült az elhallgatásra. Nem fogja azt írni, hogy Louise hiányzik neki, de minden olyan kifejezést mellőz, mely félreérthetetlenül jelzi, hogy elégedett. Kedvesem, meg kell bocsátanod, hogy ismét rövid levelet írok. Tudod, hogy nem vagyok valami ügyes levélíró. Harmadik leveledet megkaptam tegnap, azt, amelyik a Mrs. Halifax barátaival való egyheti tartózkodást közli Durbanon kívül. Itt minden csendes. Tegnap éjszaka riadó volt, de kiderült, hogy egy amerikai pilóta Kinek jó, kinek áll érdekében

tengeralattjárónak nézett egy delfinrajt. Az esőzés persze beállt. Bizonyos Mrs. Rolt, akiről múlt levelemben irtom, kijött a kórházból, és az autóparkírozó mögötti Nissen-barakkok egyikében helyezték el: ott vár az induló hajóra. Ami tőlem telik, mindent megteszek a kényelméért. Az iskolásfiú még mindig kórházban van, de gyógyul. Igazán azt hiszem, ez minden újság. A Tallit-ügy még nem csendesült el – nem hiszem, hogy bármi is lenne belőle a végén. Alinak a minap egy csomó fogát kellett kihúzatnia. Micsoda hűhót csapott! Nekem kellett bevinnem a kórházba, különben sose ment volna el. – Itt abbahagyta: még a gondolatát is gyűlölte a cenzoroknak, akik – mondjuk Mrs. Carter vagy Galloway – elolvashatják az érzelmes befejező mondatokat. – Vigyázz magadra, drágám, értem ne aggódj. Amíg te boldog vagy, én is boldog vagyok. Kilenc hónap még, akkor kivehetem a szabadságomat, és akkor megint együtt leszünk. – S most azt akarta írni: Mindig Rád gondolok – de ezt a kijelentést nem írhatta volna alá. Helyébe tehát: Napközben annyiszor jutsz az eszembe – és aztán mérlegelni kezdte az aláírást, majd rosszkedvűen, de mert tudta, hogy Louise-nak tetszeni fog: – a te Tickid – írta. Ticki egy pillanatra egy másik levélre emlékeztette őt Dicky aláírással, mely kétszer vagy háromszor is felbukkant álmaiban. Az őrmester lépett be, előírásosan a szoba közepéig ment, előre, szabályosan szembefordult vele, tisztelgett. A szertartás alatt volt ideje megcímezni a borítékot. – Tessék, őrmester! – Őrnagy úr, a rendőrfőnök úr kéreti. – Megyek. A rendőrfőnök nem volt egyedül. A poros szobában a gyarmati kormányzó arca tompán fénylett az izzadságtól, és mellette egy magas, csontos férfiú ült, akivel Scobie még nem találkozott – nyilván repülőgépen érkezett, mert az elmúlt tíz napban nem futott be hajó. Ezredesi rangjelzését úgy viselte, mintha nem is tartozna lötyögő és bő egyenruhájához. – Ez Scobie őrnagy, Wright ezredes. – Rögtön szembetűnt, hogy a rendőrfőnök rosszkedvű és ingerült. – S csak ennyit közölt: – Üljön le, Scobie. A Tallit-ügyről van szó. – Az eső miatt sötét és levegőtlen volt a szoba. – Wright ezredes Cape Townból jött, hogy az üggyel foglalkozzon.

– Cape Townból, uram? – A kapitány a lábát rángatta, s egy papírvágóval játszott. – Wright ezredes az M. I. 5. küldötte – mondta. A kormányzó olyan halkan, hogy mindenkinek a fülét kellett hegyeznie, ezt mondta: – Szerencsétlen ügy. – A rendőrfőnök az íróasztala sarkát kezdte farigcsálni, tüntetően nem figyelt. – Azt hiszem, a rendőrségnek nem kellett volna közbelépnie – méghozzá úgy, ahogy közbelépett – előzetes megbeszélés nélkül. Scobie válaszolt: – Mindig úgy tudtam, hogy kötelességünk megakadályozni a gyémántcsempészést. A kormányzó halk, tompa hangon válaszolt: – A gyémánt, amit találtak, nem volt még száz font értékű sem. – De ezen kívül sosem találtak még gyémántot. – Scobie, a Tallit elleni bizonyíték túlságosan gyenge volt a letartóztatáshoz. – Nem tartóztattuk le. Csak kihallgattuk. – Tallit ügyvédei azt állítják, hogy erőszakkal cipelték a rendőrségre. – Az ügyvédei hazudnak. Ezt nyilván maga is tudja. A kormányzó Wright ezredeshez fordult. – Láthatja a nehézséget, amivel küszködünk. A római katolikus szírek azt panaszolják, hogy üldözött kisebbségben vannak, és a rendőrség a mohamedán szírek zsoldjában áll. Scobie közbevágott: – Ellenkező esetben is ugyanez történt volna – csak tán még rosszabbul. A parlament jobban szereti a mohamedánokat, mint a katolikusokat. – Az volt az érzése, hogy ennek az összejövetelnek igazi célját még semmi sem említette. A rendőrfőnök egyik faforgácsot a másik után faragta le az asztaláról, mindent semmibe vett, Wright ezredes pedig egészen hátratámaszkodott és ugyancsak hallgatott. – A magam részéről – folytatta a kormányzó –, én mindig… – s a halk hang kivehetetlen mormolássá tompult, amit füléhez tartott tenyérrel, fejét oldalt hajtva, mintha egy rossz telefonra figyelne, esetleg csak Wright hallhatott meg. Scobie kimondta: – Nem hallottam, amit mondott. Katonai Hírszerző

– Azt mondtam: a magam részéről én mindig Tallitnak hiszek Yuseffel szemben. – Azért – felelt Scobie –, mert csak öt éve él ezen a gyarmaton. Hirtelen Wrigth ezredes szólt közbe: – Hány esztendeje van itt, Scobie őrnagy? – Tizenöt. Wrigth ezredes dörmögése nem árult el rokonszenvet. A rendőrfőnök felhagyott az asztal sarkának faragcsálásával, s elszántan a közepébe vágta a kését. – Wrigth ezredes a maga értesülésének a forrására kíváncsi – bökte ki végül. – Ön ismeri a forrást: Yusef. – Wright és a kormányzó egymás mellett ültek, és őt figyelték: lehajtott fejjel hátralépett, s a következő hadmozdulatra várt. De nem következett semmi: ő pedig tudta, hogy merész válaszának részletezését várják, s azt is, hogy gyengesége bevallásának tekintik, ha megteszi. A csend percről percre elviselhetetlenebbé vált, már szinte váddá lett. Hetekkel ezelőtt megmondta Yusefnek, hogy a kölcsön feltételeiről szándékában áll beszámolni a rendőrfőnöknek: meglehet, blöffölt, de most már nem emlékezett rá tisztán. Csak azt érezte: elkésett vele. Akkor kellett volna közölnie, mielőtt akciót kezd Tallit ellen: nem utólagos meggondolás alapján. Az iroda mögötti folyosón Fraser haladt el kedvenc dallamát fütyülve: benyitott az irodába. “Bocsánat, uram” – mondta és kiment, meleg oroszlánszag csapta meg az orrukat utána. Az eső zuhogása szüntelenül folytatódott. A rendőrfőnök kihúzta a kést az asztallapból, és újra farigcsálni kezdett, mintha most már másodszor is elszántan semmibe venné az egész ügyet. A kormányzó a torkát köszörülte: – Yusef – ismételte. Scobie bólintott. – És Yusefet megbízhatónak tartja? – kérdezte Wright ezredes. – Dehogyis tartom, uram. De az embernek a rendelkezésére álló értesülések nyomán kell cselekednie – s ez az értesülés egy bizonyos pontig megbízhatónak bizonyult. – Egy bizonyos pontig? – Gyémántot mindenesetre találtunk. A kormányzó közbevágott: – Sok értesülést szerez Yuseftől?

– Most kaptam először, máskor soha. Azt már nem hallotta, mit dörmögött a kormányzó a Yusef név alatt. – Nem hallom, mit mond, uram. – Azt kérdeztem, kapcsolatban áll Yuseffel? – Nem tudom, hogy érti ezt. – Gyakran találkozik vele? – Az elmúlt három hónapban háromszor... nem, négyszer találkoztam vele. – Üzletileg? – Nem feltétlenül. Egyszer hazavittem, amikor a kocsija elromlott. Egyszer ő bukkant fel nálam, amikor lázrohamba estem Bambában, egyszer pedig... – Nem keresztkérdésekre válaszol, Scobie – vágott közbe a rendőrfőnök. – Úgy rémlett, hogy a jelenlevő urak azt tesznek fel. Wright ezredes lekapta hosszú lábát a másikról, és azt mondta: – Szűkítsük le a kérdést. Tallit is vádat emelt a rendőrség ellen, maga ellen, Scobie őrnagy. Tulajdonképpen azt állítja, hogy Yusef pénzt adott magának. Adott? – Nem, uram. Adni semmit sem adott nekem Yusef. – Furcsa megkönnyebbülést érzett, hogy eddig nem sikerült hazugságra kényszeríteniük. A gyarmati kormányzó szólt közbe: – Természetesen arra, hogy a feleségét Dél-Afrikába küldje, bőséggel futja a fizetéséből is. – Scobie hátradőlt a székében, nem válaszolt. Ismét érezte a szavaira éhes csöndet. – Nem felel? – sürgette türelmetlenül a kormányzó. – Nem tudtam, hogy kérdésként teszi fel. Megismétlem: adni nem adott semmit Yusef. – Yusef veszedelmes ember, Scobie. – Ha olyan régen lenne idekint, mint én, rájönne, hogy a rendőrségnek kötelessége olyan emberekkel is dolgozni, akit nem fogadna a kormányzóság. – Hajba kapni azért nem akarunk, ugye? Scobie felállt. – Távozhatok, uram? Ha ezek az urak végeztek... Dolgom van. – Az izzadság megült a homlokán: a szíve dühösen kalapált. Ez a momentum óvatosságra int, amikor elfutja az embert a vér, de a zászló tilosat jelez. – Elmehet, Scobie – mondta a rendőrfőnök. – Meg kell bocsátania a zaklatásért – tette hozzá Wright ezredes. – Jelentést kaptam. S hivatalból kellett foglalkoznom az üggyel. Megelégedéssel

zártam le. – Köszönöm, uram. – De a csillapító szavak már későn jöttek. A kormányzó izzadt arca betöltötte Scobie horizontját. – Belátás dolga az egész – mondta halkan a kormányzó. – Ha a következő félórában szükség lenne rám, uram – szólt oda Scobie a rendőrfőnöknek –, Yusefnél leszek. 3 Végül is sikerült hazugságra kényszeríteniük: nem is volt dolga Yuseffel. Legfeljebb csak néhány szót akart vele váltani, hiszen nincs kizárva, hogy Yusef, ha nem is törvényesen, de legalább magánhasználatára tisztázza a Tallit-ügyet. A kocsi lassan haladt az esőben – ablaktisztítója már esztendők óta nem működött –, észrevette Harrist; esernyőjével küszködött a Bedford Hotel előtt. – Elvigyem? Történetesen a hivatal felé megyek. – A legizgalmasabb dolgok történnek velem – újságolta Harris. Üres arca ragyogott az esőtől és a lelkendezéstől. – Végre sikerült egy házat szereznem. – Gratulálok. – Igazából nem is ház, hanem barakk a maguk környékén. De mégis: otthon. Meg kell osztanom valakivel, de mégiscsak otthon – mondta Harris. – Kivel lakik majd? – Wilsont hívtam, de elutazott – egy vagy két hétre Lagosba. Az átkozott ravasz Pimpernelje. Épp, amikor szükségem van rá. Na és ezzel elérkeztem a második izgalmas témához. Tudja, hogy fölfedeztem: mindketten Downhambe jártunk. – Downhambe? – Mármint iskolába. Bementem a szobájába, hogy elhozzam a tintásüvegét, amíg nincs itthon, s az asztalán láttam meg az Old Downhamian egyik példányát. – Szerencsés véletlen – mondta Scobie. – És tudja – ez aztán valóban a meglepetések napja volt –, átböngésztem az értesítőt, s ott, a végén találtam egy lapot, ahol a downhami öregdiákok egyesületének titkára a következő öregdiákokkal kíván érintkezésbe jutni, minthogy elvesztette velük a kapcsolatot – s akkor, az első oszlop közepén ott állt a nevem nyomtatásban, életnagyságban. Hát ehhez mit szól?

– És mit csinált? – Egyenest a hivatalba rohantam, és nekiültem írni – még egy táviratot se bontottam fel, kivéve persze a sürgős jelzésűeket, de akkor arra is rájöttem, hogy elfelejtettem kiírni az öregdiákok titkárának címét, mire visszaszaladtam az értesítőért. Megtenné ezt a szívességet, hogy bejön és elolvassa, mit írtam? – Sokáig nem maradhatok. – Harrisnak az Elder Dempster Company's üzletházának apró, felesleges szobájában adtak egy irodahelyiséget. Mérete szerint egy régimódi cselédszobára emlékeztetett, ezt a benyomást még az egyetlen vízcsappal csak hideg vizet szolgáltató mosdó és az egykarikájú gázrezsó is hangsúlyozta. A táviratűrlapokkal zsúfolt asztal a mosdó s a hajóablak méreténél nem nagyobb ablak közé szorult, mely egyenest a parkra és a szürke, fodros öbölre nézett. Egy irattartóban az Ivanhoe iskolai használatra rövidített kiadása és egy fél cipó hevert. – Bocsánat a rendetlenségért – mentegetődzött Harris. – Húzzon oda egy széket – de a szobában nem volt fölösleges szék. – Hová is tettem? – tűnődött hangosan Harris, s az íróasztalán feltúrta a táviratokat. – Ó, már emlékszem. – Kinyitotta az Ivanhoe-t, s onnan halászott ki egy összehajtott ívet. – Csak nyers fogalmazvány – mondta félősen. – Majd össze kell ráznom valahogy. Talán jobb lesz, ha addig el sem küldöm, amíg Wilson vissza nem érkezik. Tudniillik őt is megemlítettem. Scobie olvasni kezdte: “Kedves Titkárom – merő véletlenségből találtam rá az Old Downhamian egyikpéldányára, egy másik OldDownham-i, E. Wilson (1923-28) szobájában. Sajnos, a régi iskolával már esztendők óta elvesztettem a kapcsolatot, és roppantul örültem, bár némi lelkiismeret-furdalással, hogy megpróbál kapcsolatot találni velem. Talán némiképp kíváncsi, mit csinálok én a “fehér ember sírjában”, de minthogy táviratcenzor vagyok, megértheti: a munkámról nemigen beszélhetek. Ezzel várni kell addig, amíg megnyerjük a háborút. Az esőzések kellős közepén vagyunk – de mennyire esik. Mindenki lázas, nekem csak egy rohamom volt, és E. Wilson mindeddig teljesen megúszta. Együtt lakunk egy kis házban, így hát láthatja, hogy az öreg downhamiak még ezen a vad és távoli vidéken is összetartanak. Alakítottunk is egy kétszemélyes downhami csapatot, és együtt vadászunk, persze csak svábbogarakra. (Haha!) Most

pedig abba kell hagynom a levelet, mert folytatnom kell a háború megnyerését. Szevasztok, öreg downhamiak – egy vén gyarmatosító.” Scobie felnézett, s Harris ijedt, zavart tekintetét látta. – Mit gondol, jó a hangvétel? – kérdezte. – Egy kicsit kérdéses előttem a megszólítás: Kedves Titkárom. – Csodálatosan eltalálta a hangját. – Nem volt valami jó iskola, tudja, nem is valami jól éreztem magam ott. Egyszer meg is szöktem. – De most aztán elcsípték. – Igen, ez meggondolkodtatja az embert – sóhajtott Harris. A szürke vizet bámulta könnyes, véreres, zavart szemmel. – Mindig irigyeltem azokat, akik jól érezték magukat ott. Scobie vigasztalta: – Én se nagyon szerettem az iskolát. – Boldogan nekiindulni – magyarázta Harris –, ez óriási különbség a későbbiekben. Valósággal beidegződik, nem? – Az irattartóból kivett egy szelet kenyeret, és a szemétkosárba dobta. – Mióta készülök, hogy ezt a helyet kitakarítsam – mondta Harris. – Nekem már mennem kell, Harris. S örülök a házuknak meg az Old Downhamian-mk. – Kíváncsi lennék, hogy Wilson jól érezte-e magát ott – emésztette magát Harris. Kivette az Ivanhoe-t az irattartóból, és körülnézett, hová is tehetné, de nem volt hová. Visszatette, ahonnan elvette. – Nem hiszem – folytatta –, különben hogyan került volna ide? 4 Scobie közvetlenül Yusef kapuja előtt hagyta a kocsiját: a gyarmati kormányzó iránti megvetése jeléül. Azt mondta a szolgának: – A gazdádhoz jöttem, ismerem az utat. – Massa nincs. – Akkor megvárom. – Félrelökte a szolgát és bement. A bungaló egymásból nyíló apró szobákra oszlott; ezeket egyformán rendezték be heverőkkel, párnákkal s alacsony italtartó asztalokkal, akárha egy bordélyházat. Szobáról szobára haladt, félrelökte a függönyöket, amíg beért abba a kis helyiségbe, ahol közel két hónapja elvesztette a sebezhetetlenségét. A heverőn Yusef aludt. Yusef fehér vászonnadrágjában a hátán hevert, nyitott szájjal,

nehezen lélegzett. Mellette az asztalon pohár, melynek alján Scobie apró fehér szemcséket vett észre. Yusef brómot szedett. Scobie leült mellette és várt. Az ablak nyitva volt, de az eső éppoly hatékonyan zárta ki a levegőt, mint egy függöny. S talán a levegő hiánya okozta azt a nyomottságot, mely most Scobie kedélyére nehezedett: bár lehet, attól volt, hogy visszatért a tett színhelyére. Céltalan is volt önmagának magyaráznia, hogy nem követett el bűnt. Akár az asszony, aki érdekházasságot kötött, felidézte ebben a szállodai szobaszerűen jellegtelen helyiségben házasságtörésének emlékét. Az ablak fölött egy elrozsdált csatornából, mint egy csapból, ömlött a víz, s így egész idő alatt a felhőszakadás két hangja volt megkülönböztethető – a zúgás és a csurgás. Scobie rágyújtott egy cigarettára, és Yusefet nézte. Nem érzett gyűlöletet iránta. Éppoly tudatosan csalta tőrbe Yusefet, mint amilyen ügyesen Yusef is tőrbe csalta őt. A házasságot közös elhatározással kötötték. Aztán Scobie állhatatos nézése áttörte a bróm ködét: a kövér combok megmozdultak a heverőn: Yusef felnyögött, mormogott mély álmában: “Édes öregem” – s oldalára fordult, szembe Scobie-val. Scobie ismét körülnézett a szobában, bár elég tüzetesen ismerte, hiszen járt itt a kölcsönt elintézni; azóta semmi sem változott – ugyanazok a gyűlöletes, lila selyempárnák, a foszló fonal mutatta már, hol rohasztja a huzatot a nedvesség: aztán a narancsszínű függönyök, s még a kék szódaszifon is szakasztott azon a helyen állt: örökkévaló jelleget öltöttek, mint a pokol berendezése. Könyvespolc nem volt sehol, mert Yusef nem tudott olvasni: íróasztal sem, mert nem tudott írni. Papírt is hiába keresett volna az ember – Yusefnek papírra sem volt szüksége. Mindent magába zárt az a hatalmas római koponya. – Csak nem, Scobie őrnagy... – A felnyíló szemek az övét keresték, de a brómtól elhomályosodva, nehezen találtak rá. – Jó napot, Yusef. – Végre Scobie találta Yusefet hátrányos helyzetben. Egy pillanatra ismét úgy látszott, hogy visszazuhan gyógyszeres álmába: aztán erejét megfeszítve a könyökére támaszkodott. – Tallitról akarnék beszélni, Yusef. – Tallit... bocsásson meg, őrnagy úr... – És a gyémántokról. – Megőrülnek a gyémántokért – nyögte ki Yusef nehezen, az

álomkórral küzdve. Megrázta a fejét, s egy fehér tincs meglebbent előre: aztán bizonytalan kézzel a szifonért nyúlt. – Hamisan keverte gyanúba Tallitot, Yusef? Yusef maga felé húzta az asztalról a szifonos palackot, s nekiütötte a brómos pohárnak: csövét az arcának fordította, és megnyomta a kallantyúját: a szódavíz az arcára fröccsent, és szétspriccelt körülötte a lila selymen. Megkönnyebbülten és elégedetten sóhajtott fel, mintha egy forró napon lezuhanyozna. – Mi az, Scobie őrnagy, csak nincs valami baj? – Tallit nem kerül vád alá. Yusef, akár egy fáradt ember, aki a tengerből verekszi ki magát: de a dagály a nyomában van. – Bocsásson meg, Scobie őrnagy – mondta. – Az éjszaka nem aludtam. – Gondterhelten ingatta ide-oda a fejét, mint dobozt, ha tudni akarja az ember, csörög-e benne valami. – Tallitról mondott valamit, őrnagy úr – s újra magyarázkodni kezdett. – A leltározás miatt. Az a rengeteg szám. Három-négy raktár. Be akarnak csapni, mert minden csak a fejemben van. – Tallitot – ismételte Scobie – nem helyezik vád alá. – Nem baj. Egy szép napon úgyis túl messzire megy. – Nem a maga gyémántjai voltak azok, Yusef? – Az én gyémántjaim? Gyanúba kevertek maga előtt is, Scobie őrnagy úr. – Maga pénzelte le a szolgagyereket? Yusef a keze fejével törölte le arcáról a szódát. – Az csak természetes, Scobie őrnagy úr. Tőle nyertem az információimat. Alacsonyabbrendűségének pillanata elmúlt: a nagy fej kirázta magából a brómot, bár a végtagok még renyhén nyúltak el a heverőn. – Yusef, én nem vagyok a maga ellensége. Rokonszenvezem magával. – Amikor ezt mondja, Scobie őrnagy, megdobog a szívem. – És szétnyitotta az ingét, mintha szívének valóságos dobbanását akarta volna megmutatni; a szóda mellének fekete bozótját öntözte. – Túlságosan kövér vagyok – mondta. – Szeretnék megbízni magában, Yusef. Mondja el nekem az igazat. Magáéi voltak a gyémántok vagy Tallitéi? – Én magának mindig az igazat akarom mondani, Scobie őrnagy. Sose mondtam, hogy a gyémántok Tallitéi. – A magáéi voltak?

– Igen, Scobie őrnagy. – Alaposan lóvá tett, Yusef. Ha lenne itt most egy tanú, letartóztatnám. – Eszemben sem volt lóvá tenni, Scobie őrnagy. Tallitot akartam kiüldözni innen. S ez mindenkinek jó lenne, ha kipiszkálnám. Nem való, hogy a szírek két pártra oszlanak. Ha egy pártban lennének, maga idejöhetne hozzám és azt mondhatná: Yusef, a kormány ezt meg azt akarja a szírektől, s én azt válaszolhatnám: úgy lesz. – S a gyémántcsempészet is egy kézbe kerülne. – Ó, a gyémántok, a gyémántok, a gyémántok – panaszolta fáradtan Yusef. – Hányszor mondjam már, Scobie őrnagy, hogy legkisebb üzletemből is többet hozok ki évente, mint amennyit három esztendő alatt a gyémántokból. Nem is tudja elképzelni, ki mindenkit kell megkenni hozzá. – Nos hát, Yusef: több információt nem fogadok el magától. Ez pontot tesz a kapcsolatunkra. Természetesen minden hónapban elküldöm a kamatot. – Különös valószerűtlenséget érzett saját szavaiban: a narancsszínű függönyök mozdulatlanul csüngtek alá. Akadnak bizonyos helyek, melyeket sosem felejt el az ember: ez a függöny, ezek a párnák a szobában csatlakoztak egy manzárdszoba tintafoltos íróasztalához, egy ealingi csipkés oltárhoz, s meg is maradnak mindaddig, ameddig a tudat él. Yusef letette a lábát, a padlóra lépett, és hirtelen felült. – Scobie őrnagy: túlságosan a szívére vette az én kisded tréfámat. – No, isten áldja, Yusef, maga nem rossz fiú, de azért most isten áldja. – Téved, Scobie őrnagy, én rossz fiú vagyok. – Őszintén mondta: – A baráti érzésem maga iránt az egyetlen tisztesség ebben a fekete szívben. Nem tudok lemondani róla. Barátoknak kell maradnunk mindig. – Azt hiszem, ez nem megy, Yusef. – Ide figyeljen, Scobie őrnagy. Nem kérem azt, hogy bármit is megtegyen értem, csak annyit, hogy – sötétedés után persze, amikor senki sem látja – látogasson meg néha és beszélgessen velem. Semmi mást. Csak ezt. S nem mesélek többé Tallitról. Nem is mondok semmit. Ülünk majd itt a szódával és a whiskysüveggel... – Nem vagyok bolond, Yusef. Nagy hasznára lenne magának, ha az emberek azt hinnék, hogy barátok vagyunk. Ezt a segítséget nem adom meg. Yusef az ujját a fülébe dugta, hogy a szódát kitörölje. Hidegen, arcátlanul nézett Scobie-ra. Bizonyára ezt a tekintetet veti az üzletvezetőjére, aki megpróbálja félrevezetni

a fejében raktározott számok dolgában – gondolta Scobie. – Scobie őrnagy, megemlítette már a rendőrfőnöknek a mi kis üzleti megállapodásunkat, vagy csak blöffölt? – Kérdezze meg tőle. – Azt hiszem, meg is kérdezem. Fáj a szívem a keserűségtől és a visszautasítástól. S arra buzdít, hogy elmenjek a rendőrfőnökhöz, és mondjak el neki mindent. – Mindig csak a szívére hallgasson, Yusef. – Megmondom neki, hogy elfogadta a pénzemet, és együtt terveltük ki Tallit letartóztatását. De maga nem tartotta be a megállapodást, és bosszúból jöttem hozzá. Bosszúból – ismételte rosszkedvűen Yusef, és római feje kövér mellére hanyatlott. – Csak tessék. Csináljon, amit akar, Yusef. Végeztünk. – De nem tudott hinni az ilyen jeleneteknek, bármily őszintén játszották is: mint a szerelmesek veszekedése, olyan volt. Nem tudott hinni Yusef fenyegetésében, és nem hitt a maga nyugalmában sem: még a búcsúszavaiban sem. Ami ebben a lila és narancsszínű szobában lejátszódott, sokkal jelentékenyebb annál, semhogy belesüllyedhetne a hatalmas, uniformizáló múltba. S nem volt meglepve, amikor Yusef, fejét felemelve, azt mondta: – Persze, nem megyek el a rendőrfőnökhöz. Egy szép napon visszajön majd, és a barátságomat kéri. És én örömmel üdvözlöm önt. Ilyen elveszett ember lennék? – töprengett Scobie, mert a szír hangjából a próféciák őszinte csengését hallotta ki. 5 Útban hazafelé Scobie a katolikus templom előtt állította meg a kocsiját és bement. A hónap első vasárnapja volt, s ő mindig ezen a napon szokott gyónni. Jó néhányan várakoztak, vagy fél tucat vénasszony, fejük bekötve, mint a takarítónőknek porolás közben: aztán egy ápolónő s egy közkatona a királyi lövészek jelvényével. A gyóntatószékből Rank atya hangja sustorgott egyhangúan. Scobie, a keresztre függesztve a fejét, imádkozott: – a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Confiteort. Kedélyére ránehezedett a megszokás

könnyű egyhangúsága. Úgy érezte magát, mint aki csak szemlélődő itt – egyike azoknak a kereszt körül, akiken Krisztus tekintete, ellenség vagy barát arcát kutatva, átsiklott. Néha már úgy rémlett neki, hogy hivatása és egyenruhája végzetesen azok közé a névtelen rómaiak közé sorolja, akik a rendet tartották fenn azon a hosszú úton. A gyóntatófülkébe egymás után léptek be s majd ki a kru vénasszonyok, és Scobie csak imádkozott – tétován és kalandozva – Louise-ért, hogy legyen boldog ebben a pillanatban, s az is maradjon, s a gonosz őrajta keresztül sohase kísértse meg. A katona jött ki a fülkéből, ő következett. – Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. – Beszélni kezdett: – Múltkori gyónásom óta, egy hónap alatt elmaradtam egyszer a vasárnapi miséről, egyszer pedig megszegtem az ünnepet szolgálat közben. – Akadályozva voltál? – Igen, de egy kis erőfeszítéssel másképp is beoszthattam volna hivatali teendőimet. – Úgy? – Egész hónap alatt alig tettem jót. Feleslegesen durva voltam az egyik beosztottammal... – hosszú szünetet tartott. – Ez minden? – Nem is tudom, hogyan fejezzem ki, atyám, de mintha fáradt lennék – belefáradtam a vallásomba. Mintha semmit sem jelentene nekem. Megpróbáltam szeretni Istent, de... – egy mozdulatot tett, melyet a pap nem láthatott, és oldalról benézett a rácson. – Még abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e egyáltalán. – Nagyon könnyű túlságosan sokat foglalkozni ezzel – mondta a pap. – Különösen itt. Ha tehetném, jó néhány emberre hat hónap szabadságot rónék penitenciaként. A klíma tesz tönkre mindenkit. S aztán már könnyű összetéveszteni – hogy is mondjam – a fáradtságot a hitetlenséggel. – Nem akarom föltartani, atyám. Sokan várnak. Tudom, hogy ez merő képzelgés. De – üresnek érzem magam. Üresnek. – Az Isten néha ezt a pillanatot választja – válaszolta a pap. – Most pedig menj el békével, s mondj egy tizedet a rózsafüzéredről. – Nincs rózsafüzérem. S végül is... – Akkor öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. – S a feloldozás igéit kezdte mondani. De itt az a baj, gondolta Scobie, hogy nincs mit feloldozni. Az

ige nem hozta el a megkönnyebbülést, mert mit is könnyített volna? Csak formula volt: halomba hányt latin szavak – hókuszpókusz. Kilépett a fülkéből, s újra letérdelt, ez is része volt a megszokottságnak. Egy pillanatra úgy tűnt fel előtte, hogy Isten túlságosan könnyen elérhető. Nincs nehézség benne, Őt megközelíteni. Mint egy népszerű demagóg: legutolsó követőjének is minden órában s bármikor rendelkezésére áll. Felnézett a keresztre, s azt gondolta: még szenvedni is a nyilvánosság előtt szenved...

Harmadik fejezet

l – Hoztam magának néhány bélyeget – mondta Scobie. – Mindenkitől gyűjtöttem, egy álló hétig. Még Mrs. Carter is hozzájárult egy fejedelmi papagájjal – nézze csak, valahonnan Dél-Afrikából jött. S itt egy teljes libériái sorozat amerikai megszállási portóval. Ezeket a Tengerészeti Megfigyelőtől kaptam. Teljesen nyugodtak voltak: s úgy látszott mindkettőjük előtt, hogy épp ezért biztonságban is vannak. – Miért gyűjt bélyeget? – kérdezte Scobie. – Furcsa dolog, ha az ember elmúlt tizenhat éves. – Nem tudom – felelt Helen Rolt. – Igazából nem is gyűjtöm. Csak mindenhová magammal cipelem. Megszokásból, azt hiszem. – Kinyitotta az albumot: – És nem is csak megszokásból. Szeretem ezeket a dolgokat. Látja ezt a félpennys zöld V. Györgyöt? Az első volt a gyűjteményben. Nyolcéves voltam, leáztattam egy borítékról, s egy jegyzetfüzetbe tettem. Ezért vett aztán nekem az apám albumot. Anyám meghalt. Szóval apám vette nekem az albumot. Megpróbálta mindezt pontosabban elmagyarázni: – Olyanok, mint az amatőrképek. Könnyen hordozhatók. Akik porcelánt gyűjtenek, sehová sem vihetik magukkal. Vagy könyveket. És nem is kell oldalakat megcsonkítani, mint a magazinképgyűjtésnél. – Még sose beszélt nekem a férjéről – mondta Scobie. – Nem. – Nem is jó megcsonkítani egy oldalt, mert az ember mindig látja, honnan is tépte ki. – Igen. – Könnyebb túlesni a dolgokon – magyarázta Scobie –, ha beszél róla. – Nem is ez a baj – mondta az asszony. – Hanem az, hogy olyan könnyű túllenni mindenen. – Helen meglepte Scobie-t: nem hitte elég idősnek ahhoz, hogy a tapasztalatoknak ilyen

fokára is eljuthasson már, ilyen minőségi ugrásig. – Meghalt – mennyi ideje is – tűnődött az asszony – nyolc hete? S olyan halott már. Olyan tökéletesen halott. Hát én ilyen ringyó vagyok! – Nehogy azt higgye – mondta Scobie. – Mindenki így érez, azt hiszem. Amikor azt mondjuk valakinek: “Nem tudok nélküled élni”, igazából azt gondoljuk: “Nem tudok azzal az érzéssel élni, hogy te szenvedsz, boldogtalanul, szükségben.” Ennyiből áll. S amikor meghalnak, megszűnik a felelősségünk is. Nincs mit tennünk értük. Nyugodhatunk békében. – Nem tudtam, hogy ilyen kemény vagyok – mondta Helen. – Félelmesen kemény. – Volt egy kislányom – mesélte Scobie –, aki meghalt. Én idekint voltam. A feleségem két táviratot küldött nekem Bexhillből. Egyet délután ötkor, egyet hat órakor, de a postán eltévesztették a sorrendet. A feleségem, tudja, óvatosan akart előkészíteni a dolgokra. Az egyik táviratot épp reggeli után kaptam. Reggel nyolc órakor – rossz hír számára a legrosszabb időben. – Erről sosem beszélt senkinek, még Louise-nak sem. Most visszaidézte, szó szerint, mindkét távirat pontos szövegét. – Ez volt a táviratban: Catherine meghalt délután szenvedés nélkül. Isten megáldjon. A második távirat ebédidőben érkezett. Szövege: Catherine komolyan beteg. Doktor reménykedik, én drámám. – Ezt a táviratot öt órakor küldték. Drámám elírás volt – alighanem a drágám helyett. Látja, semmi sem volt reménytelenebb, mint úgy előkészíteni a hírre, hogy “doktor reménykedik”. – Szörnyű lehetett magának – mondta Helen. – Nem, a szörnyű az volt, amikor a második táviratot megkaptam, s minden összezavarodott a fejemben, azt hittem, tévedés történt. Életben kell lennie. S egy pillanatra, amíg rádöbbentem, hogy mi is történt-csalódást éreztem. Ez volt a szörnyű. Azt gondoltam: most kezdődik a rettegés, a kín, de amikor rájöttem, mi is történhetett, akkor minden rendbe jött, a lányom meghalt, s elkezdhettem elfeledni őt. – El is felejtette? – Nem sokat gondolok rá. Tudja, menekültem attól, hogy lássam meghalni. Ez a feleségemnek jutott. Scobie-t meglepte, milyen könnyen és gyorsan összebarátkoztak. Fenntartás nélkül összehozta őket két halál. – Nem is tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül – mondta Helen. – Mindenki szívesen törődött volna magával.

– Azt hiszem, félnek tőlem – mondta Helen. Scobie nevetett. – Így van. Félnek. Bagster repülőhadnagy ma délután kivitt a tengerpartra, de ő is félt. Mert nem vagyok boldog, s hogy a férjem már csak volt. A parton mindenki úgy tett, mintha nagyon örülne valaminek, én pedig ott vigyorogtam hasztalan. Emlékszik még arra az érzésre, amikor először vett részt egy party-n, és a lépcsőn felfelé menet hallotta a zsibongást, s nem tudta, hogyan beszéljen az emberekkel. Így éreztem magam én is, így ültem ott és mosolyogtam Mrs. Carter fürdőruhájára, és Bagster megsimogatta a combomat, én pedig haza akartam kerülni. – Nemsokára hazamegy. – Nem arra a hazára gondoltam. Az ittenire, ahol magamra zárhatom az ajtót, s nem nyitom ki, ha kopognak, akkor sem. Nem akarok még elmenni innen. – De hiszen nyilván nem is érzi jól magát itt. – Úgy félek a tengertől – mondta Helen. – Szokott álmodni róla? – Nem. De néha Johnnal álmodom – és az rosszabb. Mert mindig rosszakat álmodtam róla, s még mindig rosszakat álmodom. Valahogy mindig veszekedtünk álmomban, és még mindig veszekszünk. – Valójában is veszekedtek? – Nem. Olyan kedves volt hozzám. S csak egy hónapig voltunk házasok, hisz tudja. Ilyen rövid ideig könnyű kedvesnek lenni, ugye. Amikor ez történt, igazából még nem is tudtam, hányadán állok. – Scobie-nak úgy rémlett, hogy igazából sohase tudta, hányadán áll, legalábbis nem tanulta meg azóta sem, hogy otthagyta a kézilabdacsapatot: talán egy éve. Scobie néha maga előtt látta Helent: a hátán fekszik a csónakban, az olajos, kontúrtalan tengeren, és telnek a napok, a halálán levő másik gyerekkel és az őrületbe süllyedő tengerésszel és Miss Malcott-tal és a főgépésszel, aki felelősséggel tartozott a tulajdonosoknak: néha látta őt maga előtt, amint a hordágyon viszik el mellette, s a bélyegalbumot szorongatja. S most úgy látta: kölcsönkapott idétlen fürdőruhájában, amint rávigyorog Bagsterre, amikor az tapogatni kezdi: figyel a nevetésre és paskolásra, nem ismerve a felnőttetikettet... És Scobie szomorúságot érzett s azt, hogy növekszik, árad benne a felelősség érzése, mint az esteli dagály. – Írt már az édesapjának?

– Ó, igen, persze. – Azt táviratozta, hogy összeköttetéseket mozgatott meg az utazásom érdekében. Nem tudom, milyen összeköttetéseket képes ő megmozgatni, szegénykém, Buryből. Hiszen jóformán senkit sem ismer. Persze Johnt is említette a táviratában. – Egy párnát vett le a székről, s onnan húzta elő a táviratot. – Olvassa el. Nagyon kedves, de persze semmit sem tud rólam. Scobie olvasni kezdett. Rettentően szomorkodom miattad drága gyermekem de emlékezz az ő boldogságára szerető atyád. – A bélyegző dátuma a buryi bélyegen eszébe juttatták Scobienak: milyen a távolság apa és gyermeke között. Megkérdezte: – Mit ért azon, hogy nem tud magáról semmit? – Ő még hisz Istenben és a mennyországban és az efféle dolgokban, tudja. – Maga nem? – Abbahagytam, amikor befejeztem az iskolát. John is ezzel ugratta, persze kedvesen. Apa nem törődött vele. De azt sose tudta, hogy én is úgy érzek, mint John. Ha valaki lelkész lánya, jó csomó dologban képmutatónak kell lennie. Még a gondolatától is elszörnyedt volna annak, hogy John és én – együtt voltunk, már két héttel azelőtt, hogy összeházasodtunk. Scobie előtt megint az rémlett föl, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki nem tudja, hányadán áll a dolgokkal: nem csoda, hogy Bagster félt tőle. Bagster nem olyan ember, aki vállalja a felelősséget, márpedig nehezen háríthatná át a felelősséget bármily cselekedetért, erre a csacsi gyerekre. Lapozgatott a bélyegek kicsiny halmában, melyet Helennek gyűjtött, és azt mondta: – Kíváncsi lennék, mihez kezd majd otthon. – Azt hiszem – mondta –, behívnak. Ha az én kislányom élne, ő is már katonaköteles lenne, gondolta Scobie, s bezsúfolnák valami zord közös hálóterembe, s a maga lábán kellene megállnia. Az Atlantióceán után a Szárazföldi Kisegítő Szolgálat, vagy a Légierők Női Kisegítő Szolgálata, a hetvenkedő, nagymellényű őrmester, a tábori konyha és a krumplipucolás, a beteges hajlamú, keskeny ajkú, kikent-kifent aranyhajú tiszt, meg a férfiak, akik a tábor előtt lesik a közkatonalányt, a bozót közt, a rekettyésben... ehhez viszonyítva valóban még az Atlantióceán is otthon. Hangosan csak ezt kérdezte: – Gyorsírni nem

tud? Vagy nyelveket? – Csak az okosak, a bátrak és a befolyásosak menekednek meg a háborúban. – Nem – mondta Helen –, igazából semmit sem tudok. Valójában lehetetlenség elképzelni, hogy Helent kimentik a tengerből, s aztán visszadobják, mint a halat, melyet nem volt érdemes kifogni. – Gépelni tud? – Egy ujjal egész gyorsan megy. – Állást, azt hiszem, kaphat itt. Nagy hiány van titkárnőkben. A feleségek, tudja, mind dolgoznak a kormányzóságon, de ez még mindig kevés. Persze, a nők nagyon rosszul bírják ezt a klímát. – Szívesen maradnék. Igyunk rá. – És kiszólt: – Hé, boy! – Haladás – mondta Scobie. – Egy hete még úgy félt tőle... – A boy poharakkal, citrommal, vízzel és frissen bontott gines üvegekkel megrakott tálcát hozott be. – Ez nem az a fiú, akivel én beszéltem – mondta Scobie. – Nem. Az elment. Túl keményen hordta le. – S ez a fiú jött a helyébe? – Igen. – Mi a neved, fiú? – Vande, uram. – Láttalak már valahol, ugye? – Nem, uram. – Ki vagyok én? – Nagy rendőrfőnök, uram. – Ne riassza el ezt is a háztól – szólt rá Helen. – Kinél szolgáltál? – Pemberton tartományi rendőrfőnöknél az őserdőben, uram. – Én voltam a kisegítő fiú. – Hát akkor ott láttalak? Könnyen meglehet. Most pedig jól lásd el a missust, és majd ha hazamegy innen, szerzek neked nagy helyet. Ezt tartsd eszedben! – Igen, uram. – Meg se nézte a bélyegeket – mondta Scobie. – Nem, még nem, ugye nem. – Az egyik bélyegre egy csepp gin esett és elmázolta. Scobie csak nézte az asszonyt, amint kiemeli a csomagból, és a szeme rögzítette egyenes, merev haját; egérfarkként hullt a nyakszirtjére, mintha az óceán mindörökre kiszívta volna erejét, s a beesett arcot. Ilyen nyugalmat, gondolta,

esztendők óta nem érzett emberi teremtmény jelenlétében – Louise fiatalsága óta legalábbis nem. De ez egészen más dolog, mondta magában, most ők ketten teljes biztonságban vannak egymástól. Harminc esztendővel idősebb: teste ebben a klímában elvesztette a gyönyör érzékét; szomorúan, vonzódással és mérhetetlen szánalommal szemlélte az asszonyt, mert eljön az idő, amikor már nem vezetheti a világban, ezen a háborgó tengeren. Amikor Helen megfordult, és a fény arcára esett, csúnyának látszott, a gyerekek időszakos csúnyasága ült rajta. Ez a csúnyaság mintha bilincsként szorítaná Scobie csuklóját. – A bélyeg tönkrement. Hozok helyette másikat – mondta. – Ugyan – felelte Helen –, úgy teszem el, ahogy van. Nem vagyok igazi gyűjtő. Scobie nem érzett felelősséget a szépek, a bájosak, az okosak iránt. Azok úgyis boldogulnak. Ez az arc, melyért senki sem tér le az útjáról, amelyre sohasem tapad fátyolozott pillantás, mely nemsokára visszautasítás és közöny tárgya lesz, ennek szüksége van az ő ragaszkodására. A “szánalom” szót éppoly hanyagul használják, mint a “szerelmet”: a szörnyű kusza szenvedélyt, melyet oly kevesen élnek át. – Tudja, amikor majd meglátom rajta a foltot, mindig ezt a szobát látom majd magam előtt... – mondta. – Akkor ez is olyan, mint egy amatőrkép. – Egy bélyegtől könnyű megválni – mondta Helen a fiatalság kegyetlen őszinteségével –, s nem is emlékszünk rá, hogy valaha ott volt. – Hirtelen odafordult Scobie-hoz, és azt mondta: – Olyan jó magával beszélgetni. Magának azt mondhatom, amit akarok. Maga nem akar tőlem semmit. Biztonságban vagyok. – Mindketten biztonságban vagyunk. – Körülfogta őket az eső. Szabályosan zuhogott a hullámlemez tetőre. Helen hirtelen szenvedéllyel szólalt meg: – Ó, Istenem, milyen jó maga! – Ugyan. Helen folytatta: – Az az érzésem, hogy maga sohasem fog becsapni engem. – Ezek a szavak számára parancsként hangzottak, engedelmesen követi őket, bármily nehéz lesz. Helen keze tele volt azokkal a képtelen papírdarabokkal, melyeket ő

hozott neki. – Mindig velem lesznek. Ezeket sose tépem ki – mondta Helen. Valaki kopogtatott az ajtón, s egy hang azt kiáltozta: – Freddie Bagster. Csak én vagyok. Freddie Bagster! – üvöltötte vidáman. – Ne nyisson ajtót – suttogta Helen –, ne nyisson! – A karját Scobie-éba fűzte, és szétnyíló szájjal figyelte az ajtót, mintha kifulladt volna a lélegzete. Az üldözött állat ösztöne dolgozott benne, mely behúzódik a vackába. – Engedd be Freddie-t – hízelgett a hang. – Légy okos kislány, csak a Freddie Bagster van itt. – Felönthetett egy kicsit a garatra. Helen hozzásimult Scobie-hoz, átölelte. Amikor Bagster lépteinek zaja elhalkult, Helen az ajkát nyújtotta, és megcsókolták egymást. Mindketten azt gondolták: a biztonság álcázása volt egy ellenségnek, mely a barátság, a bizalom és a szánalom öltözetében támad. 2 Kitartóan zuhogott az eső, s a kis lecsapolt földdarabkát, melyre a háza épült, ismét mocsárrá változtatta. Szobájának ablakát ide-oda csapkodta a szél; éjszaka egy szélroham letörte a kitámasztóját. Bevágott az eső, az asztala csuromvíz, s a padlón tócsa. Ébresztőórája 4.25-öt mutatott. Úgy érezte, mintha esztendőkkel ezelőtt elhagyott házba tért volna vissza. Nem lepte volna meg, ha pókhálót talál a tükrön, ha a moszkitóháló rongyokká foszlott volna, és egérpiszok lenne a padlón. Leült a székre: a víz lecsöpögött a nadrágjáról, s újabb tócsa terebélyesedett moszkitócsizmái körül. Elhagyta az esernyőjét, amikor valami furcsa ujjongással hazaindult; amikor megtalált valamit, amit elvesztett, valamit, ami ifjúságának egy darabja volt. A nyirkos, zajos éjszakában még a hangját is kieresztette, és Fraser dalának egyik sorát próbálgatta, de nem találta el a dallamot... Valahol a Nissen-barakk és az otthona között hagyta a jókedvét. Reggel négykor felébredt. Helen feje ott volt mellette; haját a mellén érezte. Kidugta kezét a moszkitóháló alól, s rátalált a kapcsolóra. Helen furcsán összegörnyedten feküdt, olyasféle helyzetben, mint akit menekülés közben lőttek le. Akkor is, mielőtt még gyöngédsége, gyönyöre fölébredt, az a gondolata támadt: lám, itt egy batyunyi ágyútöltelék. És Helen, mikor felébresztette a valóság, először ezt mondta:

– Bagster – mehet a pokolba. – Álmodtál? – Azt álmodtam, hogy elvesztem egy mocsárban, és Bagster talált rám. Erre ő azt mondta: – Indulnom kellene. Ha most elalszunk, nem ébredünk fel virradatig. – Kettejük helyett kezdett gondolkodni, körültekintően. Mint a bűnöző, elkezdte formálni az agyában a kinyomozhatatlan tettet: eltervezte a következő hadmozdulatokat, s először életében kísérletezett az álnokság hosszadalmas, törvénycsavaró érveivel. Ha ezt és ezt teszem... ez meg ez következik. – Hánykor kel fel a szolgád? – kérdezte Helentől. – Azt hiszem, hatkor. Nem tudom. Engem hétkor ébreszt. – Ali háromnegyed hatkor teszi fel nekem a melegvizet. Okosabb, ha most már elmegyek, drágám. – Gondosan körülnézett, kereste ottlétének nyomait: elegyengetett egy gyékényt, s habozva nézett egy hamutartót. Végül azonban ott felejtette a falnak támasztva az esernyőjét. Jellegzetes, akár a bűnöző – gondolta magában. Amikor az eső eszébe juttatta, már késő volt visszamenni. Dörömbölnie kellene az ajtón, de máris az egyik barakkban fények gyúltak. S most, amint megállt a szobájában, kezében moszkitócsizmájával, fáradtan, lehangoltan gondolta: a jövőben ügyesebben kell csinálnom. A jövőben – a szomorúság ott várt rá. A lepke az, ami belepusztul a szerelembe? Az emberi teremtmény azonban a következményekre ítéltetett. A felelősség és a bűn is az övé – ő nem Bagster: ő tudja, hányadán áll. Megesküdött, hogy megőrzi Louise boldogságát, s most vállalt egy másik s ezzel ellentmondó felelősséget. Előre belefáradt a hazugságokba, melyekre idővel sor kerül: érezte az áldozatok sebeit, melyek most még nem véreztek fel. Párnájára dőlve álmatlanul bámult ki a kora reggeli szürke dagályra. Valahol a homályos vizek felszínén egy másik bűn és egy másik áldozat káprázata úszott– nem Louise és nem is Helen. Odalent a városban kakaskukorékolásra kelt a hamis pirkadat.

MÁSODIK RÉSZ Első fejezet

l – Nézd csak. Hogy tetszik? – kérdezte Harris rosszul rejtett büszkeséggel. A barakk ajtajában állt, s Wilson belépett előtte, olyan óvatosan cserkészve a kincstári barna bútorok között, mint egy vizsla a tarlón. – Mindenesetre jobb, mint a szálló – jelentette ki óvatosan Wilson, és kezével a kincstári karosszék felé intett. – Gondoltam, megleplek, mire visszajössz Lagosból. – Harris függönnyel választotta el a Nissen-barakkot: egy-egy hálószoba kettejüknek s egy közös nappali. – Egyetlen dolog idegesít. Nem vagyok benne biztos, hogy itt is mászkálnak-e svábbogarak. – Amúgy is csak azért játszottunk, hogy megszabaduljunk tőlük. – Ez igaz, de azért mégis szinte sajnálom. – Kik a szomszédaink? – Mrs. Rolt, akit megtorpedóztak, aztán két pasas a munkaügyiből, egy Clive nevű a mezőgazdaságiból, Boling, a csatornázás megbízottja – egész kellemes társaság. És persze Scobie az utca végén. – Igen. Wilson nyugtalanul járt-kelt a kunyhóban, s hirtelen megállt egy fénykép előtt, melyet Harris egy kincstári tintatartónak támasztott. Rajta: fiúk három hosszú sorban a gyepen, az első sor törökülésben a füvön, székeken a második, magas keménygallérban középütt egy idősebb férfi és két asszony (az egyik bandzsa), a harmadik sor áll. Wilson megkérdezte: – Ezt a bandzsa nőt – esküdni mernék, hogy láttam már valahol. – Mond neked valamit ez a név: Snakey? – Hát persze. – Tüzetesebben vizsgálta meg a képet. – Te is abba a koszfészekbe jártál? – Megtaláltam a Downhamian-t a szobádban, és hogy meglepjelek, előkotortam a fényképet is. Én a csipkés

kollégiumban laktam. Hát te? – Csak kosztos diákként. – Értem – mondta csalódott hangon Harris –, azért a kosztos fiúk között is volt egy-két rendes tag. – S lefektette a fényképet, mintha valami rosszul sikerült ügy lett volna. – Arra is gondoltam, hogy rendezhetnénk egy véndiáklakomát. – Minek? – kérdezte Wilson. – Csak ketten vagyunk. – Hozhatnánk fejenként egy-egy vendéget. – Akkor se érdemes. Harrisból kitört a keserűség: – Amellett te vagy az igazi Downhamian, nem is én. Én sose léptem be az egyesületbe. Neked jár az értesítő. Azt hittem, van valami közöd a régi helyhez. – Apám fizetett be örökös tagnak, s ő küldi utánam ezt a rohadt újságot – vágta rá hirtelen Wilson. – Ott hevert az ágyad mellett. Gondoltam, azt olvasod. – Csak belenéztem. – Énrólam is van benne valami. A címem után érdeklődnek. – Remélem, tudod, hogy miért – mondta Wilson. – Minden öregdiáknak, akit csak fel tudnak hajtani, gyűjtőívet küldenek. Az Alapítók Csarnokának faburkolatát kellene helyreállítani. Én a helyedben nem adnám meg a címemet. – Wilson az az ember, gondolta Harris, aki mindig tudja, hányadán áll: – aki előre tudja, mi lesz félévben; aki tudja, hogy Hogyishívják barátunk miért nem jelentkezik az iskolánál, s hogy a külön tanári értekezleten mi körül volt az a nagy ordítozás. Néhány hete még itt is új fiú volt, akit Harris kész örömmel fogadhatott barátjául s igazíthatott el: emlékezett még az estére, amikor Wilson estélyi ruhában ment volna egy szír vacsorájára, ha nem figyelmeztetik. De Harris, iskolái első évétől kezdve, arra volt kárhoztatva, hogy végignézze az új fiúk felcseperedését: az első félévben még kedves mentoruk volt – a következőben már mellőzték. Ő sosem tudott olyan gyorsan előrehaladni, még félannyira sem, mint a legkevésbé dörzsölt új fiú. S eszébe jutott az is, hogy a csótánymeccsben – melyet pedig ő talált ki – már első este megtámadták a szabályait. Szomorúan mondta: – Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem küldöm el a levelet. – Alázatosan tette hozzá: – Az ágyamat erre az oldalra tettem, de nekem igazán teljesen mindegy, hogy melyikben...

– Jó lesz így is – mondta Wilson. – Csak egy szolgát vettem föl. Gondoltam, valamit megtakaríthatunk, ha közösen tartjuk. – Minél kevesebb szolga téblábol itt, annál jobb – mondta Wilson. Új testvériségüknek ez volt az első közös éjszakája. Ott ültek ikertestvér kincstári karosszékükben, olvasgatva az elsötétítő függönyök mögött. Az asztalon Wilson whiskysüvege állt és egy palack citrommal ízesített árpalé Harrisnak. Harrist a kivételes békesség hangulata szállta meg: az eső kitartóan paskolta a pléhtetőt, és Wilson a Wallace-át olvasta. Olykor-olykor a légierők étkezdéjéből jövet egy-egy részeg haladt el az otthonuk előtt, kiáltoztak vagy kocsijukat túráztatták: de ez csak megerősítette a békesség érzetét a barakkban. Harris szeme néha a falra tévedt, svábbogarakat kutatott – mindenünk azért nem lehet meg. – Kéznél van a Downhamian-ed, öregfiú? Belenéznék még egyszer. Ez a regény nagyon unalmas. – Ott van az új példány felvágatlanul az asztalon. – Felvághatom? – Hogy a fenébe ne. Harris először az öreg Downhamian-ek értesítéseire lapozott rá, és ismét elolvasta, hogy H. R. Harris (1917-től 1921-ig) holléte felől tudakozódnak. Azon tűnődött, vajon igaza van-e Wilsonnak: egy szó sem volt itt a csarnok faburkolatáról. Lehet, hogy mégis elküldi a levelet, s elképzelte a választ, amit a titkártól kapna. – Kedves Harris – valahogy így hangzanék. – Mindnyájunk örömére szolgált, hogy abból a romantikus messzeségből leveledet megkaptuk. Miért nem küldesz bőséges beszámolót az értesítőnek, s miközben ezt írom, meg is kérdezem, miért nem csatlakozol az öreg downhamiek társaságához? Megjegyzem: sosem voltál a tagja. Valamennyi öreg diák nevében beszélek, amikor kijelentem: jó szívvel látnánk. – S már nyelvén ízlelgette a “büszkeségünkre szolgálna” kitételt, de ezt elvetette. Realista volt. Az öreg downhamieknek kellőképp sikeres karácsonyi szünidejük volt. Egy góllal verték meg Harpendent, kettővel a Merchant Taylorst, és döntetlent értek el a Lancinggal. Ducker és Tierney jól rohantak le, de az összecsapásban már nem tudták maguknál tartani a labdát. Lapozott: s a következő oldalon elolvasta, hogy az Opera Társaság nagyszerű

előadásban hozta színre a Türelmet az Alapítók Csarnokában. F. J. K. – nyilvánvalóan az angol nyelv tanárát rejtették a betűk – ezt írta: Lane mint Bunthorne a szépérzékének olyan fokáról tett tanúbizonyságot, mely meglepte valamennyi ötödik B osztályos társát. S ha még nem is mondanánk a kezéről azt, hogy középkori, s lényét nem is asszociálnánk liliomokkal, arról meggyőzött, hogy rosszul ítéltük meg eddig. Nagy alakítás volt, Lane! Harris átlapozta a beszámolót az Öt mérkőzés-ről s az Üt az óra című rapszódiát is, mely így kezdődött: Volt egyszer egy apró termetű öreg hölgy, akinek legkedvesebb tulajdona… Downham falai emelkedtek fel körülötte: sárgával szegélyezett vörös téglák, szeszélyes, gótikus ívek, középviktoriánus vízköpők; cipők csattogtak kőlépcsőkön, és a repedt hangú gong ébresztette az újabb nyomorult napra. Hűséges volt – mint ahogy mindnyájan hűségesek vagyunk – a boldogtalansághoz: érezte, hová is tartozik igazából. Harris szeme megtelt könnyel, egy korty árpalét hajtott föl, s azt gondolta: Feladom a levelet, mondjon Wilson bármit. – Ekkor valaki odakintről kiáltozni kezdett: “Bagster. Hol vagy, Bagster, te dög?” – és azzal elnyúlt az árokban. Harris ettől is Downhamben érezhette magát, kivéve persze, hogy azt a szót ott nem használták volna. Harris két lapot ugrott, egy költemény címére esett a tekintete. A nyugati part-nak keresztelte a szerzője, és L. S.-nek ajánlotta. Harrist nemigen érdekelte a költészet, de kíváncsiságát felkeltette, hogy valahol a homok és bűz e hatalmas partvidékén akad egy harmadik downhami. Új Trisztán a messzi tengeren Ajkához emeli a mérget, S egy új Marke király a pálmaparton Szerelme tűnte után nézett. Mindez homályos volt Harrisnak: a szeme gyorsan átugrotta az aláírásig közbeeső szakaszokat: E. W. kezdőbetűk. Már-már hangosan felkiáltott, de időben megfékezte magát. Ilyen szoros szomszédságban, amiben most éltek, szükséges volt a körültekintés. Veszekedéshez nem elég tágas hely. Ki lehet az L. S., tűnődött, s aztán rájött, hogy valószínűleg... Az ötlet kegyetlen mosolyt csalt az ajkára.

– Nincs sok ebben az értesítőben. Megvertük Harpendent. Van egy vers is: A nyugati part. Még egy szegény ördög – idekint. – Ó. – Szerelmi bánat – mondta Harris. – De én nem olvasok verseket. – Én sem – hazudta Wilson a Wallace sánca mögül. 2 Nehezen menekült meg. Wilson hanyatt feküdt, s a tetőre zuhogó esőt s a függöny mögött nehezen lélegző öreg downhami szuszogását hallgatta. Mintha gyűlöletes iskolás évei áthatoltak volna a közbeeső ködön, s most körülfognák. Micsoda őrület késztette arra, hogy elküldje a verset a Downhamian-nek? De nem is volt őrültség: már régóta képtelen volt olyan becsületes indulatra, mint az őrület: őt már gyerekkorától a bonyolultság sújtja. Tudta is, miért cselekedett így: ki akarta vágni a költeményt, és meg sem jelölve, honnan való, elküldeni Louise-nak. Nem egészen az asszony ízlése szerint való vers volt, ezt tudta: de mégis, érvelt magában, bizonyos mértékig talán hatni fog rá, hogy a verset kinyomtatták. Ha pedig megkérdezi tőle, hol jelent meg, könnyű lesz kitalálni valami zártkörű folyóiratot. A Downhamian-t szerencsére szépen nyomják és jó papírra. No persze, a lapkivágatot átlátszatlan papírra kell ráragasztani, hogy eltüntesse, amit a másik oldalára nyomtattak, de erre könnyű lesz kitalálni valami magyarázatot. A foglalkozása lassan már felszívta az életét, csakúgy, mint valaha az iskola. Hivatásához tartozott a hazugság, gyorsan kész mesével előállni, sohasem elengedni magát, magánélete is erre a mintára alakult. Wilson az önmegvetés undorával feküdt az ágyán. Az eső pillanatnyilag elállt. Ez a hűvös szünet az álmatlanok egyik vigasza. Harris nehéz álmaiban az eső tovább zuhogott. Wilson halkan kiment, és altatót kevert magának: a brómszemcsék pezsegtek a pohár alján; Harris rekedten dünnyögött és hánykolódott a függöny mögött. Wilson az órájára villantotta zseblámpáját: 2.25-öt mutatott. Lábujjhegyen indult az ajtóhoz, nehogy felébressze Harrist. Körme alatt egy élősdi csípését érezte. Reggel ki kell piszkáltatnia a boyjal. Megállt a mocsaras talajra húzott

cementkövezeten, a hűvös szellő játszott vele, megmeglebbentve pizsamakabátját. Minden barakk sötét volt még, s a holdat foltokban takarták el a gyülekező esőfelhők. Már éppen visszafordult volna, amikor néhány yardnyiról bukdácsolást hallott: felkattintotta a zseblámpáját. Egy görnyedt hátra világított, az alak a bokrok között az út felé igyekezett. – Scobie – kiáltott rá Wilson, s a férfi megfordult. – Halló, Wilson – felelte Scobie –, nem is tudtam, hogy itt lakik. – Harrisszal közösben – mondta Wilson, s végigmérte a férfit, aki őt sírni látta. – Sétálgattam – magyarázkodott Scobie hiteltelenül. – Nem tudtam aludni. – Wilson megállapította, hogy Scobie csak kezdő a csalárdság világában: nem élt benne gyerekkora óta. S az idősebbek furcsa irigységével gondolt Scobie-ra, ahogy egy vén zsivány irigyelheti a fiatal csirketolvajt, akit először ítéltek el, aki még mindezt nem ismeri. 3 Wilson az Egyesült Afrika Társaság fülledt irodájában ült. Közte és az ajtó között a cég kiadványai s negyedrét, disznóbőrbe kötött naptárai emeltek barikádot. Wilson, a barikád mögött, mint egy puskázó diák, rejtjelkönyveivel dolgozott titokban: táviratot fejtett meg. A kereskedelmi naptár egy hét elmaradással mutatta július 20-át és a napi jelmondatot: A legjobb befektetés a becsületes vállalkozás. WilliamP. Conforth. – Egy hivatalnok kopogott be hozzá: – Valami néger keresi, Wilson, üzenetet hozott. – Kitől? – Azt mondja, Browntól. – Néhány percig tartsd odakint, a pasas jó emberem, aztán rúgd be ide. – Bármilyen szorgalmasan gyakorolta is Wilson, a jassznyelv természetellenesen hatott a szájában. Összehajtotta a táviratot, s hogy ülve maradhasson, beletette a rejtjelkönyvbe: aztán a táviratot és a rejtjelkönyvet a páncélszekrénybe tette, és rá is zárta az ajtót. Egy pohár vizet töltött magának, és közben kinézett az utcára: rikító fejkendős öreg néger nők haladtak el színes ernyőik alatt. Formátlan kartonruhájuk bokáig ért: egyiken gyufacímkeminták: a másik csupa petróleumlámpa: a harmadik – legújabb manchesteri szállítmány – sárga alapon csupa lila öngyújtó. Derékig

meztelen fiatal lány haladt el az esőben csillogva, s Wilson rosszkedvű sóvárgással kísérte a szemével, amíg el nem tűnt. Nagyot nyelt és megfordult, amint nyílott az ajtó. – Csukd be. A fiú engedelmeskedett. Nyilvánvalóan legjobb ruháját öltötte fel a reggeli látogatáshoz: fehér pamutingét fehér rövidnadrágján kívül viselte. Tornacipője, bármennyire esett, folttalan: csak az ujjai kandikáltak ki belőle. – Yusefnél szolgálsz? – Igen, uram. – Üzentem neked az én boyommal. Megmondta, mit akarok? Az öcséd, ugye? – Igen, uram. – Egy apától? – Igen, uram. – Jó fiú vagy, mondja ő. Steward akarsz lenni? – Igen, uram. – Olvasni tudsz? – Nem, uram. – Írni? – Nem, uram. – De van szem a fejedben? Füled jó? Mindent látsz? Hallasz mindent? – a fiú vigyorgott, s egy fehér vágás arcának sima szürke elefántbőrén: simulékony értelemre vallott. Az értelmesség, Wilsonnak, értékesebb volt a becsületnél. A becsület kétélű fegyver, az értelem mindennél előbbre való. Az értelem felfogja, hogy a szír egy szép napon hazatérhet saját hazájába, de az angolok örökre itt maradnak. Az értelem tudja, hogy a kormánynak dolgozni jó; akármilyen kormány. – Mennyit kapsz a szolgálatért? – Tíz shillinget. – Öttel többet fizetek neked. Ha Yusef kirúg, tíz shillinget fizetek neked. Ha egy évig ott leszel Yusefnél, és jó híreket hozol – igaz híreket –, nem hazugságot, akkor odaszerezlek fehér emberhez stewardnak. Érted? – Igen, uram. – Ha nekem hazugságot hozol, börtönbe mégy. Lelőnek még a végén, fiú. Nem tudom. Nem is érdekel. Érted? – Igen, uram. – Mindennap találkozol bátyáddal a húspiacon. Elmondod neki, ki jön Yusef házába. Megmondod neki, hová megy Yusef. Mondod neki minden idegen fiút, aki jön Yusef házába. Nem mondasz hazugságot, mondasz

igazságot. Nincs felvágás. Ha senki sem jön Yusef házába, te mondod senki. Ha mondasz nagy hazugságot, én rögtön tudom, és te rögtön mész börtönbe. – A fárasztó felsorolás folytatódott. Sosem volt biztos benne, mennyire értették meg. Homlokán az izzadság csurgott, és a hűvösen tartózkodó, szürke arc úgy nyomasztotta, mint egy vád, amire felelni képtelen. – Te mész börtönbe, és sok-sok időt leszel börtönbe. – A hangja már szinte recsegett a hatáskeltés igyekezetében: úgy hallgatta magát, mint a gyarmati fehérek paródiáját egy kabaréban. – És Scobie? Ismered Scobie őrnagyot? – kérdezte. – Igen, uram. Ő jó ember, uram. – Ez volt az első mondat, amit igenen és nemen kívül a fiú kinyögött. – Láttad őt gazdánál? – Igen, uram. – Hányszor? – Egyszer-kétszer, uram. – Ő és a gazda – jó barátok? – Gazda gondolja, Scobie őrnagy nagyon jó ember, uram. – A megismételt dicséret felingerelte Wilsont. Dühösen kiáltotta el: – Nem arra vagyok kíváncsi, jó ember-e vagy nem. Hanem arra, hogy hol találkozik Yuseffel. Érted? És miről beszélnek? Te szoktad nekik bevinni az italt, amikor a stewardnak más dolga van? Olyankor mit hallasz? – Múltkor volt nagy paláver – mondta behízelgőn a fiú, mintha árui töredékét mutatná csak. – Azt elhiszem. Tudni akarok mindent a paláverről. – Amikor Scobie őrnagy egyszer elment, én gazdám párnát tett fejére. – Hát ez meg mi a fenét jelent? A fiú nagy méltósággal fogta össze kezét a szeme előtt, és azt mondta: – Szemétől véres lett a párna, uram. – Uramisten – mondta Wilson. – Elég furcsa dolog. – Aztán ivott sok whisky, és ment aludni – tíz óra-tizenkét óra. Aztán elment Bond Street-i üzletbe, és pokolt csinált. – Miért? – Gazda mondja, hogy becsapják őt. – Mi köze ehhez Scobie őrnagynak? A fiú vállat vont. S mint már annyiszor életében, Wilson úgy érezte: az ajtó becsapódott az orra előtt: mindig kívül maradt a

küszöbön. Amikor a fiú elment, újból kinyitotta a páncélszekrényt, először balra fordította a számtárcsa gombját, harminckettőre – éveinek száma –, aztán jobbra, a tízes számra (születési év), megint balra hatvanötre – a Western Avenue, Pinner házszáma, ahol otthon lakott, aztán kivette a rejtjelkönyveket. 329467852397042. A számsorok csoportjai összefolytak a szeme előtt. A távirat Fontos jelzésű volt, különben estére halasztotta volna a megfejtést. Igaz, azt is tudta, milyen kevéssé lehet fontos: a Lobitóból induló rendszeres hajójárat a szokásos gyanús holmit szállítja – gyémántot, gyémántot, gyémántot. Amikor megfejtette a táviratot, átadja majd a nagybeteg rendőrfőnöknek, aki nyilvánvalóan már megkapta az azonos vagy ellentmondó értesítést a katonai hírszerző 5től vagy egy másik titkos szervezettől; ezek úgy nőttek itt a tengerparton, mint a mangrove. Békén hagyni nem besúgni nem átkutatni P. Ferreira első osztályú utast ismétlem P. Ferreira első osztályú utast. Ferreira feltehetően az ő szervezetének ügynöke volt, akit a hajón szerveztek be. Ugyanakkor könnyen meglehet, hogy ezzel egyidőben a rendőrfőnököt is értesíti Wright ezredes, hogy Ferreira gyémántcsempészéssel gyanúsítható és szigorúan átkutatandó. 72 391 87 052 63 847 92 034. S hogy lehet egyszerre békén hagyni, nem besúgni, nem átkutatni és szigorúan átvizsgálni Mr. Ferreirát? Ez már szerencsére nem az ő gondja. Ha valakinek belefájdul a feje, az valószínűleg Scobie lesz. Wilson ismét az ablakhoz lépett egy pohár vízért, s megint ugyanazt a lányt látta. De lehet, hogy mégsem ugyanazt. Nézte, hogy csurog a víz a két, szárnyszerű lapockacsont között. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még ügyet sem vetett a fekete bőrre. Úgy érezte, mintha nem is hónapok, esztendők múltak volna el fölötte ezen a partvidéken: a kamaszkor és a férfikor közötti évek. 4 – Elmész? – kérdezte meglepetten Harris. – Hová? – Be a városba – mondta Wilson, s kioldotta moszkitócsizmája csatját.

– Mi a fenét tudsz ilyen későn csinálni a városban? – Hivatalos ügy – mondta Wilson. S valójában üzleti ügy is volt: abból az örömtelen fajtából, amit egyedül, társak nélkül űz az ember. Néhány hete egy használt kocsit vett, életének első kocsiját, s még nem volt megbízható vezető. Ezt a klímát egyetlen gépi szerkezet sem bírta sokáig: ablaktörlő helyett egy zsebkendővel kellett megtisztítania a szélvédőt minden száz yardnál. Kru Townban a családok a nyitott kunyhóajtó előtt ülték körül a petróleumlámpát: a lehűlést várták, hogy aludni térhessenek. A csatornában döglött kóbor kutya hevert, s az eső átcsapott fehér, felpuffadt hasán. Második sebességben hajtott, lépésnél alig gyorsabban, mert a polgári kocsik reflektorát névjegykártya méretére kellett lesötétíteni: s tizenöt lépésnél tovább nem is látott. Tíz percig tartott, amíg a rendőrség közelében a nagy gyapotfáig elért. A tiszti szobában nem égett lámpa, s ő a főkapu előtt hagyta a kocsiját. Ha bárki meglátja, azt hiheti, odabent van. Egy pillanatig még habozva a kocsiban maradt, nyitott ajtónál. S az esőben átvonuló leány képe összekeveredett emlékezetében Harriséval, amint lapockáin hanyatt fekve olvas egy könyvet, s a könyökénél egy pohár limonádé áll. Szomorúan gondolt arra: a kéjvágy birtokba vette ezt a napot, s mennyi kellemetlenséggel jár ez: a kedélyét már előre elnehezítette a csömör. Esernyőjét otthon felejtette, s alig ereszkedett le néhány yardnyira a hegyről, máris csuromvizes volt. Inkább a kíváncsiság szenvedélye, mint a kéjvágy hajtotta. Ha valaki hosszabb ideig van egy helyen, előbb-utóbb ki kell próbálnia a helyi termést. Olyan ez, mint egy tábla csokoládé az éjjeliszekrény fiókjában: amíg el nem fogy, egyre foglalkoztatja az embert. S ha túlestem rajta, gondolta, újabb verset írok majd Louise-hoz. A bordély egy pléhtetejű bungalót foglalt el a hegy derekán, jobb kéz felé. Száraz évszakban a lányok, mint a verebek, kint ültek a csatornaszélen: elcsevegtek a hegytetőn szolgálatos rendőrrel. Az utat sohasem töltötték fel, s így senki sem hajtott el a bordély mellett kocsival a rakpartra vagy a katedrális felé: nem volt hát szem előtt. S most elfüggönyzött, csendes homlokzattal fordult a sáros út felé, csak néha nyílt az ajtaja ringatózva, s egy folyosót tárt fel. Wilson sietve

körülnézett és belépett. Esztendőkkel ezelőtt a folyosót újra vakolták és fehérre meszelték, de a patkányok alagutakat vájtak a vakolatba, és az emberi lények pedig karcolással meg nevek felfirkálásával éktelenítették el a meszelést. Tetoválva volt a fal, mint egy tengerész karja: kezdőbetűkkel, dátumokkal, s még két átszúrt szívet is odamesterkedett valaki. Első pillanatra úgy rémlett Wilsonnak, hogy a hely teljesen elhagyatott: a folyosó mindkét oldalán kilencszer négy láb területű apró cellák sorakoztak: ajtó helyett csak függönnyel elrekesztve, bent fekvőhelyül háziszőttes takaróval lefedett ládák. Wilson sietve végigment a folyosón: s aztán, mondta magában, sarkon fordul és hazamegy szobájának csendes, álomkóros biztonságába, ahol a vén downhami bóbiskol a könyve fölött. Rettentő csalódottságot érzett, mintha nem találta volna meg azt, amit keresett, de most felfedezte, hogy baloldalt a folyosóvégi cella foglalt: a padlón égő olajlámpa fényében meglátott egy lányt: a ládákra terített piszkos pokrócon hevert, mint hal a pulton; rózsaszínű, meztelen talpa ott lóbálózott a “Tate-cukor” felirat fölött. Szolgálatban feküdt ott, vendégre várva. Rávigyorgott Wilsonra, s nem is fárasztotta magát azzal, hogy felüljön: – Akar hastáncot, drágám: tíz pénz. – Wilson látomása egy lányt rajzolt ki: esőmosta háttal tűnt el előle mindörökre. – Nem – mondta –, nem – a fejét rázta, és gondolkodni kezdett: Mekkora marha vagyok, de mekkora marha, ennyit kocsikáztam – ezért. – A lány viháncolt, mint aki nagyon is jól érti az ő ostobaságát, és aztán az utca felől, a folyosón meztelen talpak csoszogását hallotta: útját egy csíkos esernyőt hordó vénasszony zárta el. Anyanyelvén vetett oda valamit a lánynak, mire vigyorgó magyarázat volt a válasz. Wilson érezte, hogy mindez csak neki ilyen furcsa: alighanem ez egyike az alaphelyzeteknek, melyekhez az öregasszony, sötét birodalmát uralva, régen hozzászokott. Elhalóan tiltakozott: – Először mennék valami italért. – Ő hoz ital – mutatott a lányra, s kurtán utasította idegen nyelven, melyet Wilson nem értett: mire az lekapta lábát a cukrosládákról. – Maga marad itt – szólt oda a mama Wilsonnak, és gépiesen, mint egy háziasszony, akinek a legérdektelenebb vendéggel is társalognia kell, bárhol is jár az esze: azt mondta: – Szép lány, hastánc – húsz pénz. – Itt megfordított a piaci jegyzés: vonakodásával egyre nő a taksa. – Sajnos nem tudok várni – magyarázta Wilson. – Itt van tíz

shilling – és távozásra készülődött, de a vénasszony ügyet sem vetett rá, elállta az útját, s kitartóan mosolygott, mint a fogorvos, aki jobban tudja, mi a jó a páciensnek. Itt az ember bőre színének nem volt értéke: nem hetvenkedhetett fehér emberként, mint másutt: belépvén a szűk, meszelt folyosóra, levetkőzött minden faji, társadalmi és egyéni vonást: emberi lénnyé csökkentette magát. Ha el akar bújni, ez a tökéletes búvóhely, ha névtelen akar maradni, itt semmi más, csak ember. Még vonakodása, undora, félelme sem nevezhető személyes tulajdonságnak: közös jegye azoknak, akik először jöttek ide, s az öregasszony már pontosan tudta, mi következik. Elsőnek az italkérés, aztán a pénz felajánlása, s utána... Wilson erőtlenül tiltakozott: – Engedjen – de tudta, hogy a csoroszlya nem mozdul: ott állt, figyelte őt, mint egy pórázra kötött állatot, melyet gazdája megbízásából tart szemmel. Tulajdonképp nem is törődött vele, de azért csitítóan ismételgette: – Szép lány, mindjárt tánc-tánc. Egy fontot nyújtott át a mamának, az zsebre vágta, de továbbra is elállta az utat. Megpróbálta félretolni, de az asszony könnyedén lökte vissza rózsaszín tenyerével, és ismételgette: – Mindjárt tánc-tánc. – Hányszázszor látott már ilyet. A folyosón megérkezett a lány, egy ecetesüvegben pálmabort hozott, és Wilson vonakodó sóhajjal megadta magát. A forróság az esőfüggönyök között, partnerének penészszaga, a petróleumlámpa tompa és szeszélyes fénye egy frissiben felnyitott kriptát idézett fel benne: újabb holttestet engednek le a mélyébe. Sértődöttség és gyűlölet támadt fel benne azokkal szemben, akik ide juttatták. Jelenlétükben úgy érezte, mintha behegedt sebei is felvéreznének.

HARMADIK RÉSZ Első fejezet

l – Délután láttalak a tengerparton – mondta Helen. Scobie rosszkedvűen nézett fel whiskyjéből, melyet most kevert ki. Hanghordozásában valami furcsamód Louise-ra emlékeztette. – Reest, a tengerészeti kémelhárító emberét kellett megkeresnem – felelte. – Egy szót sem szóltál hozzám. – Siettem. – Mert te olyan óvatos vagy mindig – mondta Helen, és Scobie most már rádöbbent, mi is történik itt, s mi emlékeztette Louise-ra. Szomorúan tűnődött azon, vajon a szerelem mindig azonos útra fordul? Nemcsak a szeretkezés mindig ugyanaz... Az elmúlt évben hányszor próbált megfutamodni ilyen jelenetek elől a kritikus ponton – hogy megmentse magát és megmentse a másik áldozatot. Rosszkedvűen nevetett, és azt mondta: – Eszembe sem jutottál ez egyszer, más dolgok jártak a fejemben. – Miféle dolgok? – Például a gyémántok... – Neked a munkád sokkal fontosabb, mint én – mondta Helen, és a kifejezés banalitása – hányszor is olvasható ez megannyi könyvben –, mint egy gyerek koraérett megjegyzése, a szívét facsarta Scobienak. – Igaz – mondta komoran –, de föláldozom érted. – Miért? – Mert ember vagy. Minden más tulajdonnál jobban szerethet az ember egy kutyát – de azért senki sem áldozna fel egy idegen gyereket sem a kutya miatt. – Ó – felelt türelmetlenül az asszony –, miért mondod nekem mindig az igazat? Örökké én sem kérek az igazságból. A kezébe nyomta a whiskyspoharat, s nyugtatni próbálta. – Boldogtalan vagy, drágám. Meglett férfihoz kötötted az életedet. S mi már nem tudunk olyan ügyesen hazudni, mint a fiatalok. – Ha tudnád – mondta Helen –, hogy belefáradtam a te óvatoskodásodba. Sötétedés után jössz, és sötétedés után mész. Ez olyan méltatlan. – Igaz.

– És mi mindig itt szerelmeskedünk. Alacsonyabb rangú tisztviselőknek rendszeresített bútorok között. Nem is hiszem, hogy másutt is tudnánk. – Szegénykém. – Nem kérek a szánalmadból. – De nem az volt a kérdés, hogy kér-e belőle – mindenképpen megkapta. A szánalom lappangott a szívében, mint a sorvadás. Nem képes tőle szabadulni. Tapasztalatból tudta, hogyan hal ki a szenvedély, hogyan tűnik el a szerelem: de a szánalom örökké megmarad. Soha semmi nem tünteti el a szánalmat. Életünk körülményei táplálják. Egyetlenegy ember él a világon, aki nem szánandó – önmaga. – Te soha semmit nem tudsz kockáztatni? – kérdezte Helen. – Egyetlen sort sem írtál nekem soha. Napokra elmész nyomozni, de még csak nem is értesítesz róla. Egy fényképem sem lehet tőled, hogy legalább valami emberi legyen ezen a helyen. – Nincs is fényképem. – Nyilván azt hiszed, hogy a leveledet felhasználnám ellened. – Ha behunynám a szememet, gondolta Scobie fáradtan, akár Louise is beszélhetne – a hang fiatalabb, csak ennyi a különbség, s talán az, hogy a kínzásban ügyetlenebb. S ahogy ott állt whiskyspohárral a kezében, egy másik éjszaka jutott az eszébe – néhány száz yardnyira odább történt – akkor gin volt a pohárban. – Szelíden felelt: – Annyi csacsiságot összebeszélsz, drágám. – Azt hiszed, gyerek vagyok. Beosonsz ide lábujjhegyen, és bélyegeket hozol. – Téged akarlak csak megóvni. – Rossznyavalya törődik vele, mit beszélnek az emberek. A kézilabdacsapat káromkodása, gondolta Scobie. – Ha sokat beszélnek róla, drágám – mondta –, akkor mindennek vége. – Nem engem akarsz megóvni. Hanem a feleségedet. – A végeredmény ugyanaz. – Ó – kiáltott fel Helen –, összehasonlítasz azzal az asszonnyal. – Scobie arca fájdalmasan összerándult – nem tudta elfojtani a leleplező mozdulatot. Alábecsülte Helen kínzóképességét. Láthatta, hogyan ismeri fel sikerét: s ezzel a kezébe adta magát. Most már mindig tudni fogja, mivel döfhet a legfájdalmasabban. Mint egy gyerek, aki rájött, hogy körzőjével is sebet üthet. Gyerekben nem bízhat meg az

ember, hogy nem használja ki előnyös helyzetét. – Korai lenne még veszekednünk, drágám. – Azt az asszonyt – ismételte Helen a szemét figyelve – sose hagynád ott, ugye? – Házasok vagyunk. – És ha megtudná ezt, úgy mennél vissza hozzá, mint a megvert kutya. – Jól van, gondolta elérzékenyülve Scobie, ő legalább nem magasröptű irodalmat olvas, mint Louise. – Nem tudom. – Engem sose veszel el. – Nem vehetlek. Ezt jól tudod magad is. Katolikus vagyok, nem lehet két feleségem. – Nagyszerű kifogás. Abban nem akadályoz, hogy lefeküdj velem, csak abban, hogy elvegyél. – Igaz – mondta nehéz szívvel, mint aki bűnbánatot fogad. És azt gondolta: mennyit öregedett ez az asszony ez alatt a hónap alatt. Azelőtt képtelen lett volna ilyen jelenetet rendezni. De a szerelem és a titkolózás megtanította rá: ő is elkezdte formálni. S ha ez sokáig így megy – Helen éppolyan lesz, mint Louise. Az én iskolámban keserűséget és csalódást tanulnak és azt: hogyan kell megöregedni, gyötrődött magában a férfi. – Folytasd – mondta Helen. – Csak igazold magad. – Nagyon hosszú ideig tartana – mondta. – Tulajdonképpen istenbizonyítékokkal kellene kezdeni. – Micsoda szócsavaró vagy te! Kétségbeejtően fáradt volt és csalódott. Úgy várta az estét. A hivatalában egész nap, miközben egy bérleti üggyel és egy fiatalkorú bűncselekménnyel foglalkozott, folyton csak a Nissen-barakkra vágyott, a kopár szobára, a fiatalkorát idéző “alacsonyabb rangú” tisztviselői típusbútorra, mindenre, amit most Helen lepocskondiázott. – Jót akartam. – Hogy érted ezt? – A barátod akartam lenni. Törődni veled. Boldogabbá tenni, mint amilyen voltál. – Miért, nem voltam boldog? – kérdezte, mintha csak az elmúlt esztendőkről beszélne. – Egy megrázkódtatás után, magányosan... – próbálkozott Scobie. – Nem lehettem olyan magányos, mint most – mondta Helen. – Mrs.

Carterral járok ki a tengerpartra, ha eláll az eső. Bagster már rám sem néz, azt hiszi, frigid vagyok. S visszajövök ide, mielőtt nekiindulna az eső, és várok rád... Megiszunk egy pohár whiskyt, ajándékozol nekem néhány bélyeget, mintha csak a kislányod volnék. – Sajnálom, hogy ennyire nem sikerült semmi... – mondta Scobie. Kinyújtotta a kezét, és rátette Helen kezére. A csuklója úgy simult a tenyere alá, mint egy összetört hátgerinc csigolyája. Halkan, óvatosan folytatta, gondosan válogatva szavait, akárha egy kiürített ország elaknásított ösvényein járna: minden lépésnél robbanásra számított. – Nagyon sajnálok mindent. És mindent – majdnem mindent megtennék a boldogságodért. Nem jövök ide többé. Vagy azonnal elmegyek innen... Nyugdíjba megyek... – Örömmel megszabadulnál tőlem. – Ez lenne az élet vége. – Menj el, ha akarsz. – Nem akarok elmenni. Azt teszem, amit te akarsz. – El is mehetsz, itt is maradhatsz – mondta megvetően Helen. – De én nem mozdulhatok innen, ugye? – Ha akarod, elintézem, mehetsz a következő hajóval. – Boldog is lennél, ha könnyen túljutnál az egészen – mondta, és sírni kezdett. Scobie irigyelte a könnyeit, s amikor meg akarta simogatni, Helen rákiáltott: – Menj a pokolba. Menj a pokolba. Tűnj el innen! – Megyek – felelte. – Csak menj, és sose gyere vissza. A küszöbön kívül már az eső hűtötte az arcát, végigcsurgott a kezén. Eszébe jutott: mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a szaván foghatná Helent. Beveszi magát a házába, magára csukja az ajtót, és ismét egyedül lesz: a csalás érzése nélkül ír levelet Louise-nak: aludni fog, ahogy már hetek óta nem aludt: álmok nélkül. S másnap ismét a hivatal, a csendes séta hazafelé, az estebéd és a magára zárt ajtó... De a hegy tövében, az autóparkírozónál, hol a teherautók csöpögő kátrányponyvák alatt pihentek, könnyzáporként ömlik az eső. Ha arra gondolt, hogy Helen egyedül van a barakkban, már abban is kételkedett, hogy a visszavonhatatlan szavak elhangzottak-e; s ha Helen minden holnapja csak Mrs. Carterral és Bagsterral telnék, amíg csak meg nem érkezik a hajó, és haza nem megy, és másra sem emlékezne, mint boldogtalanságára. Soha nem lépnék be többé a Nissen-

barakkba, ha tudnám, hogy ő boldog lesz, én pedig szenvedek. De ha én lennék boldog, és ő szenvedne... ez az, amit sose tudok vállalni. A másik álláspont úgy állt az útjába, mint egy meggyilkolt, ártatlan áldozat. Igaza van az asszonynak, gondolta, ki is tudná elviselni ezt az örökös óvatoskodást. Mikor kinyitotta az ajtót, az ételtartót egy patkány szaglászta, és sietség nélkül vonult vissza az emeletre. Ez az, amit Louise mindig gyűlölt, s amitől mindig félt: de lám, őt legalább boldoggá tette. Most pedig nehézkesen, de elszánt, végiggondolt vakmerőséggel nekilátott, s megpróbálta Helen dolgát eligazítani. Odaült az asztalához, elővett egy géppapírt – hivatalos papírt a kormányzóság vízjelével –, és fogalmazni kezdte a levelet. Leírta: Drágám – teljesen Helen kezébe akarta adni magát, de őt a névtelenség homályába rejteni. Az órájára nézett, s a jobb felső sarokba, mintha csak rendőrségi jelentést írna, a dátum került: 0.35 perc Burnside, szeptember 5. Kiszámítottan írta tovább: Jobban szeretlek magamnál, a feleségemnél, talán Istennél is. Kérlek, őrizd meg ezt a levelet. Ne égesd el. Amikor haragszol rám, olvasd el. Nagyon erősen törekszem arra, hogy az igazságot mondjam. Mindennél jobban kívánom ezen a világon, hogy boldoggá lehesselek... A kifejezések közhelyszerűsége elszomorította: mintha nem személyhez szóló igazságok lennének: annyiszor használták, elkoptatták őket. Ha fiatal lennék, gondolta, meg tudnám találni a helyes szavakat, új szókat, de hiszen ez már mind megtörtént velem azelőtt. S még hozzáírta a levélhez: Szeretlek. Bocsáss meg. – Aláírta és összehajtogatta a papírt. Felvette a köpenyét, és ismét kiment az esőbe. Sebek elgennyednek a nedvességben, nem gyógyulnak. Karcold meg az ujjad, és néhány órán belül zöld lepedék borítja. Mintha bomlás vinné magával, kapaszkodott fel a hegyre. A parkírozóban egy katona kiáltott fel álmában – egyetlen szót, olyan volt, mint hieroglifa a falon, melyet Scobie nem tudott megfejteni – itt a személyzet nigériai volt. A Nissenbarakkok tetejét verte az eső, és Scobie azon tűnődött: Miért is írtam ezt? Miért írtam le, talán Istennél is? Beérte volna a Louise-nál is kifejezéssel. Még akkor is, ha igaz, miért kellett leírnom? Körülötte végeérhetetlenül zokogott az égbolt: soha nem gyógyuló sebeket érzett mindenütt. Halkan mondta maga elé: “Ó, Istenem, elhagytalak téged, ne hagyjál el engem.” Amikor odaért a barakk ajtajához, becsúsztatta a levelet a küszöb alatt: hallotta a papír zörgését a cementpadlón: de mást nem.

Visszagondolt a kislányos alakra, amint hordágyon vitték el mellette, és elszomorodva állapította meg, mennyi minden történt azóta, s milyen hiába: mert most megbántva suttogta magában: nem vádolhat engem többé óvatossággal. 2 – Erre jártam – mondta Rank atya –, gondoltam, benézek. – Az esti eső egy szürke kámzsa redőit idézte, s egy teherautó bőgve kapaszkodott fel a hegyre. – Kerüljön beljebb – mondta Scobie. – Kifogyott a whiskym, de sör vagy gin van itthon. – Fent, a Nissen-barakkok körül láttam, s gondoltam, lejövök maga után. Sok dolga van? – A rendőrfőnökkel vacsorázom, de addig van egy órám. Rank atya nyugtalanul sétált a szobában, Scobie közben sört vett elő a jégszekrényből. – Mikor hallott utoljára Louise-ról? – kérdezte a pap. – Két hete már semmit – mondta Scobie. – És sok hajó süllyedt el délen. Rank atya leült a kincstári karosszékbe, poharát a térde közé fogta. Csend volt, csak az eső dobolt a tetőn. Scobie a torkát köszörülte, de aztán ismét csend telepedett rájuk. Scobie-ban az a furcsa érzés támadt, hogy Rank atya, akárcsak valamelyik fiatal tisztje, a parancsára vár. – Nemsokára befejeződnek az esőzések – jegyezte meg Scobie. – Hat hónap telt el azóta, hogy a felesége elment. – Hét. – Dél-Afrikába megy szabadságra? – kérdezte Rank atya, de nem nézett rá, és kortyintott a söréből. – Későbbre halasztottam a szabadságomat. A fiatalabbaknak több szüksége van rá. – Pihenésre mindenkinek szüksége van. – Maga tizenkét évig kihúzta anélkül, atyám. – Az más – mondta Rank atya. Ismét felállt, és szünet nélkül járkált az egyik, azután a másik fal mentén. Valami bizonytalan könyörgő arckifejezéssel fordult Scobiehoz. – Néha úgy érzem – mondta –, mintha nem is dolgoznék semmit. – Megállt, maga elé bámult, felemelte kezét, s erről meg Clay

atya jutott Scobienak eszébe, amint nyugtalan sétái közben kikerül egy láthatatlan alakot, s úgy érezte: olyan kérdéssel fordulnak hozzá, melyre aligha találja meg a választ. Gyenge volt a felelete is: – Senki sem dolgozik keményebben, mint atyám. Rank atya fáradtan vánszorgott vissza a székéhez. – Jó lesz túllenni az esőzéseken – mondta. – Hogy van a Congo Creek-i néne? Úgy hallottam, a végét járja. – Nem húzza tovább a hét végénél a jóasszony. – Egy újabb korty sör, és a pap gyomrára szorított kézzel összehúzódott a székben. – A szél – mondta –, nem jól bírom a szelet. – Nem volna szabad palackozott sört innia, atyám. – A haldoklók – sóhajtott Rank atya –, értük vagyok itt. Mikor már halálukon vannak, elküldenek értem. – És kinintől homályos szemével Scobie-ra nézett, és hangosan, reménytelenül mondta: – Az élők sose vették hasznomat, Scobie. – Képtelenséget beszél, atyám. – Novícius koromban azt hittem, hogy amikor az emberek a papjukkal beszélnek, Isten valamiképpen a szájunkba adja a helyes szavakat. Ne is hallgasson rám, Scobie, ne is törődjön velem. Az esőzések – ilyenkorra már mindig tönkretesznek. Isten nem adja meg a helyes szavakat, Scobie. Valaha Northamptonban volt parókiám. Csizmákat készítenek arrafelé. Meghívtak teára, s én csak ültem ott, néztem a kezüket, ahogy kitöltötték az italt, s beszélgettünk, Mária gyermekeiről és a templomtemető javításáról. Nagylelkűek voltak a northamptoniak, csak kérnem kellett, és adtak. De sose voltam hasznára egyetlen teremtett léleknek sem, Scobie. Azt hittem, Afrikában minden más lesz. Tudja, Scobie, én nem vagyok olvasó ember: sose volt nagy tehetségem Isten szolgálatában, ahogy másoknak. De használni akartam, annyi bizonyos. Ne is hallgasson rám. Az esőzések miatt van. Öt éve nem beszéltem erről. Csak a tükörnek. Ha az emberek bajba kerülnek, magát keresik meg, Scobie, nem engem. Engem csak vacsorára hívnak pletykálni. És ha maga kerülne bajba – kihez fordulna vajon? – Scobie-t ismét meglepte a homályos szemének könyörgő tekintete: mintha olyasmire várna a száraz évszakban és az esőzések alatt, ami sohasem következik be. Hát még én is rárakjam a terhet, ami engem nyom, tűnődött; elmondjam, hogy két asszonyt szeretek, és nem tudom, mit tegyek? Mi haszna lenne?

Ismerem a választ, éppúgy, mint ő. Mindenki törődjék a maga lelkével, még a más kárára is, de ez az, amire képtelen vagyok, és mindig is képtelen leszek. Különben sem neki kellett most a varázsszó, hanem a papnak, tőle pedig hiába várja. – Nem vagyok az az ember, aki bajba keveredik, atyám. – Nehézkes vagyok és középkorú – s ezzel félrenézett, nem akarta látni a kétségbeesést, s csak Rank atya boldogtalan nevetését hallotta: “Hahaha!” 3 Útban a rendőrfőnök bungalójához, Scobie benézett az irodájába. Ceruzával írott üzenet feküdt a mappáján. Kerestem. Nem fontos. Wilson. Az üzenet furcsán érintette: néhány hete már nem látta Wilsont, s ha a látogatása nem fontos, miért hagyott róla jelet ilyen gondosan? Kinyitotta íróasztalának fiókját, cigarettát keresett, s észrevette, hogy nincsen minden a helyén: gondosan számba vette a holmiját: a tintaceruzája hiányzott. Nyilván Wilson keresett ceruzát, hogy üzenetét megírhassa, és elfelejtette visszatenni. De miért kellett üzennie? Az ügyeletes szobában az őrmester közölte vele: – Mr. Wilson kereste, uram. – Látom, üzenetet hagyott. Ezért volt tehát az egész, gondolta: megtudtam volna, hogy itt járt, jobbnak látta tehát, ha maga értesít róla. Visszament az irodájába, s megint szemügyre vette az íróasztalát. Úgy rémlett, mintha egy aktát odább toltak volna, de ebben nem volt bizonyos. Kinyitotta a fiókot, de abban nem volt semmi, ami bárkit érdekelhetne. Az ő szeme is csak az elszakadt rózsafüzérre esett – milyen régen kellene megjavíttatni! Kivette a fiókból, és zsebre vágta. – Whiskyt? – kérdezte a rendőrfőnök. – Köszönöm – mondta Scobie, s a poharat kettejük közé emelte. – Bízik bennem? – Hogyne. – Én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, mit csinál Wilson? A rendőrfőnök mosolygott, kényelmesen hátradőlt, nem volt zavarban. – Hivatalosan senki sem tud róla, csak én és az Egyesült Afrika Társaság vezetője, no meg a kormányzó és aki a szigorúan titkos táviratokkal foglalkozik. Örülök, hogy maga is

rájött. – Tudomására akartam hozni, hogy valaha még én is megbízható voltam. – Ezt nekem nem kell magyaráznia, Scobie. – Tallit unokaöccsének esetében nem tehettünk mást. – Persze hogy nem. Scobie hozzátette: – Egyetlen dolog van, amiről ön nem tud. Kétszáz fontot kértem Yuseftől, hogy Louise-t Dél-Afrikába küldhessem. Négy százalékos kamatot fizetek. A megállapodás merőben kereskedelmi jellegű, de ha a fejemet akarja érte... – Örülök, hogy megmondta – mondta a rendőrfőnök. – Wilsonnak az a rögeszméje, hogy magát megzsarolták. Valamit kiszagolt ezekről a visszafizetésekről. – Yusef pénzért nem zsarol. – Ezt én is mondtam neki. – Kell a fejem érte? – A maga fejére nekem itt van szükségem, Scobie. Egyetlen tisztem, akiben igazán megbízom. Scobie kezében az üres pohárral kinyújtotta kezét: olyan volt ez, mint egy kézfogás. – Majd megmondja, mikor. – Meg. Az emberek ikrekké válhatnak idővel: múltjuk a közös anyaméh: s hat hónap eső, hat hónap napfény a kihordás közös időszaka. Gondolataik közlésére már kevés szó, kevés mozdulat is elég. Hasonló lázakban nevelkedtek, ugyanaz a szerelem és gyűlölet mozgatta őket. – Derry valami nagy tolvajlást jelentett a bányákból. – Ipari? – Gyémánt. Yusef vagy Tallit? – Lehet Yusef is – mondta Scobie –, bár nem hiszem, hogy ipari gyémánttal foglalkozik. Szemét, mondja rá. Bár, ki tudja. – Néhány nap múlva befut az Esperança. Vigyázni kell. – Mit mond Wilson? – Ő esküszik Tallitra. Nála mindig Yusef az intrikus – és persze maga, Scobie. – Már régen nem láttam Yusefet. – Tudom. – Kezdem megérteni, mit érezhetnek a szírek – állandóan

figyelik őket, jelentenek róluk. – Wilson mindnyájunkról jelent, Scobie. Fraserről, Todról, Thimbleriggről és rólam. Rólam azt tartja, hogy könnyelmű vagyok. Igazából semmit se számít. Wright összetépi a jelentéseit. Ezt persze Wilson továbbjelenti. – S van, aki Wilsonról jelent? – Nyilván. A Nissen-barakkokhoz éjféltájt ment fel: az elsötétítésben egy pillanatra biztonságot érzett, nem figyelték, nem jelentették: léptei alig vertek zajt az átázott talajon, de ahogy Wilson barakkja mellett elhaladt, megint eszébe jutott, mennyire fontos itt az óvatosság. Szörnyű kimerültség tört rá, és azt gondolta: hazamegyek, ma este nem osonok be hozzá, utolsó szava az volt “ne gyere vissza”, s nem lehetne-e legalább egyszer szaván fogni valakit? Húszlépésnyire állt Wilson barakkjától, a függönyök közötti fénycsíkot nézte. A hegytetőn részeg hang ordítozott, s az eleredő eső első zuhogása csapta meg az arcát. Visszamegyek, gondolta, és lefekszem, reggel pedig írok Louise-nak, este elmegyek gyónni: másnap Isten visszatér hozzám a pap keze által: újra egyszerű lesz az élet. Békén ülhet a bilincsek alatt a hivatalában. A sötétben kísértette az erény és a tisztes élet, akár a bűn. Az eső elhomályosította a szemét, a talaj cuppogott a lába alatt, amint vonakodva lépkedett a Nissen-barakk felé. Kétszer kopogott, s az ajtó azonnal kinyílt. Imádkozott a két kopogás között, hogy még mindig honoljon harag az ajtó mögött, hogy jelenlétét itt ne kívánják. Ha bárkinek szüksége van reá, nem tud elmenni mellette süketen és vakon: nem centurio ő, hanem egyszerű sorkatona, aki száz centurio parancsának engedelmeskedik, és amikor nyílt az ajtó, már sejtette, hogy ismét parancsot adnak neki – parancsot a maradásra, szerelemre, a felelősség vállalására, a hazudozásra. – Drágám – mondta az asszony. – Azt hittem, sose jössz többé. Durván megbántottalak. – Mindig eljövök, ha szükséged lesz rám. – Mindig? – Mindig, amíg csak élek. – Az Isten várhat, gondolta: hogyan szeresse az ember Istent egyik teremtményének rovására. Elfogadna-e egy asszony olyan szerelmet, melyért egy gyereket kell feláldozni? Gondosan összehúzták a függönyöket, mielőtt lámpát

gyújtottak volna: mint egy zsalut, úgy emelték maguk elé a titkolózást. – Egész nap attól féltem, hogy nem jössz – mondta Helen. – Persze hogy eljöttem. – De én elküldtelek. Sose adj a szavamra, ha azt mondom, hogy menj el. Ígérd meg. – Megígérem – mondta kétségbeesetten, mintha az egész jövőjét adná el. – Ha nem jöttél volna vissza... – mondta az asszony, s a lámpák fényében elkalandozott gondolatai között. Látta rajta: keresi magát, összehúzza a szemöldökét, erősen gondolkozott, hogy felidézze, mit is csinálna akkor... – Nem is tudom. Talán kikezdtem volna Bagsterral, vagy öngyilkos lettem volna, vagy mind a kettő. Azt hiszem, mindkettő. Scobie nyugtalanul válaszolt: – Nem szabad így gondolkodnod. Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám, ameddig csak élek. – Miért hajtogatod folyton, amíg csak élek? – Harminc év van közöttünk. Ezen az éjszakán most először csókolták meg egymást. – Nem érzem az éveket – mondta Helen. – Miből gondoltad, hogy nem jövök? – kérdezte Scobie. – Hiszen megkaptad a levelemet. – A leveledet? – Tegnap éjszaka becsúsztattam az ajtó alatt. Helen félve mondta: – Nem kaptam semmiféle levelet. Mit írtál benne? Scobie megsimogatta az arcát, mosolygott, fedezve a veszélyt. – Mindent. Nem akartam óvatoskodni. Mindent beleírtam. – A nevedet is? – Azt is, ha jól emlékszem. De aláírás helyett ott a kézírásom. – Lábtörlő van az ajtóm előtt. Ott lesz a lábtörlő alatt. – De mindketten érezték, hogy nem lesz ott. Mintha előre tudták volna, hogyan lép be a szerencsétlenség éppen ezen az ajtón. – Ki vihette el? Megpróbálta lecsillapítani Helen idegességét. – Talán a boy dobta el, azt hitte, szemétre való. Nem tettem borítékba, senki sem tudhatja meg belőle, kinek írtam. – Mintha számítana. Drágám – mondta Helen –, ebbe belebetegszem. Igazából belebetegszem. Valaki üldöz téged. Bárcsak meghaltam volna a

csónakban. – Képzelődöl. Lehet, hogy nem csúsztattam be elég mélyre. Amikor a fiú reggel nyitotta az ajtót, elfújta a szél, vagy beletaposta a sárba. – Meggyőzően beszélt, ahogy csak tudott: így is lehetett volna. – Sosem szeretnék ártani neked – könyörgött Helen, s minden szó, amit használt, szorosabbra fonta csuklója körül a bilincset. Kezét a kezére tette, s elszántan hazudott: – Sose fogsz nekem ártani. Ne izgasd magad az elveszett levélen. Túloztam. Igazából semmit sem írtam – semmit, amit egy idegen megérthetne. Ne aggódj, drágám. – Figyelj rám, kedves. Ne maradj itt ma éjszaka. Ideges vagyok. Úgy érzem, figyelnek. Búcsúzz el szépen most, és menj. De gyere vissza. Gyere vissza, kedvesem. Wilson barakkjában még égett a villany, amikor Scobie elhaladt előtte. Amikor kinyitotta saját sötét házának ajtaját, egy darab papírt látott a földön. Furcsa riadtság vett rajta erőt, mintha az elveszett levél, akár a macska, visszatalált volna régi otthonába. De felemelte: nem az ő levele, bár szerelmi üzenet volt az is. Távirat: neki szólt, a rendőrfőnökségre címezve, s az aláírás (teljes név a cenzúra kedvéért): Louise Scobie, úgy érte, mint egy ökölcsapás – a bokszoló néha messzebbre talál a karja hosszánál. Levél megy útban hazafelé ostoba voltam stop szeretlek – s aztán a teljes név, formális, akár egy viaszpecsét. Leült, hangosan mondta: – Gondolkodnom kell – és a feje beleszédült az émelygésbe, így gondolkozott: ha sose írtam volna meg azt a levelet, ha szaván fogom Helent és elmegyek, milyen könnyen rendezhetném el újra az életemet. De visszaemlékezett a tíz perccel ezelőtt mondott szavakra: “Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám, amíg csak élek” – s ez éppoly visszavonhatatlan fogadalmat jelent, mint az a másik esküvés, az ealingi oltárnál. A tenger felől szél támadt – az esőzések éppúgy hurrikánnal fejeződtek be, mint ahogy azzal kezdődtek: a függönyök be-bevágódtak, és ő odaszaladt az ablakokhoz, és becsukta valamennyit. Odafent a hálószobában az ablakok ide-oda csapódtak, ki akartak szakadni sarkaikból. Becsukta ezeket is, aztán megfordult, és szeme az üres öltözőasztalkára tévedt, ahol nemsokára a fényképek és a tégelyek ismét elfoglalják a helyüket – kivált az a bizonyos fénykép. A boldog Scobie-é, gondolta, az

egyetlen sikeré. A kórházban a gyerek “apám”-nak szólította, amikor a nyulacska árnya ott játszott a párnán: a hordágyon egy lányt vittek el mellette, aki a bélyegalbumát szorongatta, miért éppen énrám, gondolta, miért éppen énrám van szükségük-egy ostoba, öregedő rendőrtisztre, akit még csak nem is léptettek elő? Nem adhatok nekik semmit, amit másutt meg ne kaphatnának: engem akkor miért nem hagyhatnak békén? Másutt fiatalabb és tisztább szerelmet találnak, biztosabb biztonságot. Néha úgy is rémlett neki, hogy az egyetlen, amit megoszthat másokkal: a kétségbeesés. Az öltözőasztalkának támaszkodva imádkozni próbált. A Miatyánk olyan halottan hangzott a nyelvén, mint egy törvényszéki bizonylat: mert hisz nem a mindennapi kenyér kell neki, hanem annál sokkal több. Másoknak akar boldogságot és magányt, békességet magának. – Nem akarok már tervezgetni többé – mondta hirtelen hangosan. – Nem kellenek nekik, ha meghalnék. A halottak senkinek sem kellenek, a halottakat el lehet feledni. Ó, Istenem, add nékem a halált, mielőtt nekik én a boldogtalanságot. – De ezek a szavak az ő fülében is melodramatikusan csengtek. Azt erősítgette magának: nem szabad elvesztenie az önuralmát: több dolgot kell elterveznie, semhogy hisztériába eshetne; s lefelé menet meg az jutott eszébe, hogy három vagy talán négy aszpirinre van szüksége ebben a helyzetben – ebben a banális szituációban. Egy palack leszűrt vizet vett ki a jégszekrényből, s feloldotta benne az aszpirint. Azon tűnődött, milyen érzés lehet a halált kiinni olyan egyszerűen, mint az aszpirinoldatot, mely most savanyúan lepte be a torkát. A papok azt tanítják, hogy nem bocsánatos bűn a megátalkodott kétségbeesés végső kifejezése, s az ember persze elfogadja az egyház tanítását. De ugyanakkor azt tanítják, hogy az Isten is megszegte a saját törvényeit néha, s miért elképzelhetetlenebb az Isten számára megbocsátó kezet nyújtani az öngyilkosság sötétjébe és káoszába, mint neki fölébredni a sírjában, a sírkő alatt? Krisztust nem ölték meg: Istent nem lehet megölni: Krisztus önmagát ölte meg, felfeszítette magát a keresztre, mint Pemberton a képakasztóra. Letette a poharát, és tovább gondolkodott: nem szabad hisztériába esnem. Két ember boldogságát tartja a kezében, meg kell tanulnia az erős idegzetű szemfényvesztést. A hidegvér: minden. Elővette a naplóját, írni kezdett a dátum

alá: Szeptember hatodika, szerda. Vacsora a rendőrfőnöknél. Kielégítő beszélgetés W. -ról. Néhány percre látogatás Helennél. Távirat Louis-tól, hogy útban van hazafelé. Egy percig habozott, aztán leírta: Vacsora előtt Rank atya ugrott be egy italra. Kicsit kimerült. Szabadságra lenne szüksége. Átolvasta ezt, majd kihúzta az utolsó két mondatot. Nemigen fordul elő ebben a beszámolóban, hogy személyes véleményét nyilvánítja.

Második fejezet

l A távirat egész nap az eszében járt: megszokott élete – két óra a bíróságon egy hamistanúzási ügyben – olyan valószínűtlennek tűnt, mint egy ország, melyet az ember örökre elhagy. Mikor azt mondja magában: ebben az órában, ebben a faluban az emberek, akiket valaha ismertem, odaülnek asztalukhoz, éppúgy, mint azokban az esztendőkben, amikor ott éltem – de azért nem vagyunk meggyőződve arról, hogy az élet ugyanúgy folyik tovább a tudatunkon kívül. Scobie tudatát most viszont teljességgel a távirat töltötte be, s a névtelen hajó, mely délről hasítja a vizet az afrikai parton fölfelé. Isten irgalmazzon nekem, gondolta, amikor agyában egy pillanatra felvillant a lehetőség, hogy ez a hajó talán sose érkezik meg. Szívünkben kegyetlen diktátor él, aki képes ezer idegen nyomorúságát is eltervezni, ha ez biztosítaná a kevesek: szeretteink boldogságát. A hamistanúzási ügy befejezésekor Fellowes, a közegészségügyi felügyelő elcsípte Scobie-t az ajtónál. – Gyere el hozzánk sültre, Scobie. Igazi argentínai marhahúst szereztünk. – Ebben az álomvilágban túlzottan nagy erőfeszítés lett volna a meghívást visszautasítani. – Wilson is eljön – mondta Fellowes. – Az igazat megvallva, tőle kaptuk a marhahúst. Te kedveled őt, ugye?

– Igen. De azt hittem, te nem. – Ó, a klubnak is lépést kell tartania az idővel; s manapság annyi ember helyezkedik el az iparban. Beismerem, hogy elsiettem a dolgot; az sem lehetetlen, hogy spicces voltam akkor. Wilson downhami volt – játszottunk velük, amikor Lancingba jártam. Amikor kocsiján felhajtott a hegyre az ismerős házhoz, melyben egykor lakott, Scobie fásultan gondolta: sürgősen beszélnem kell Helennel. Nem szabad mástól megtudnia a dolgot. Az élet mindig ugyanazt a helyzetet ismétli: előbb vagy utóbb előfordul, hogy rossz hírt kell közölni kíméletesen, megnyugtató hazugságokat ismételgetni, és gyomorkeserűt itatni, hogy elűzzük a boldogtalanságot. Belépett a bungaló hosszú nappalijába, s a szoba végén ott volt Helen. Scobie megrendültén döbbent rá, hogy sohasem látta még idegenként idegen ember házában: sohasem esti meghívásra öltözve. – Ugye ismered Mrs. Roltot? – kérdezte Fellowes. Hangja nem volt gunyoros. Scobie az önutálat remegésében gondolta: milyen ügyesek is voltunk, milyen sikeresen vezettük félre a kicsiny kolónia pletykásait. Nem is volna szabad, hogy szerelmesek ily tökéletesen csaljanak. Nem azt mondják: a szerelem ösztönös, vakmerő...? – Hogyne – felelte Scobie. – Régi barátja vagyok Mrs. Roltnak. Ott voltam Pendében, amikor áthozták. – Scobie az asztalnál állt, tizenkét lépésnyire tőle, amíg Fellowes az italt keverte; és figyelte Helent, Mrs. Fellowesszel beszélgetett könnyedén, természetesen, mintha sose létezett volna az a pillanat, a hegy lábánál, a Nissen-barakkban, amikor Scobie karjában sírt. Ha ma este belépek ide, és először látom őt, tűnődött Scobie, beleszerettem volna egyáltalán? – Mit kért, Mrs. Rolt? – Gines limonádét. – Ha én rá tudnám venni a feleségemet, hogy azt igya! Ki nem állhatom, hogy naranccsal keveri a gint. Scobie odaszólt Helennek: – Ha tudom, hogy maga is itt lesz, beszóltam volna. – Miért nem tette? – felelte Helene. – Sose jön át látogatóba. – Odafordult Felloweshez, s olyan könnyedséggel, mely elborzasztotta Scobie-t, ezt mondta: – Olyan kedves volt hozzám a pendei kórházban, de úgy látszik, csak a betegeket szereti. Fellowes apró gyömbérsárga bajuszát tépdeste, gint töltött magának, s azt

mondta: – Fél magától, Mrs. Rolt. Mi, nős emberek mindnyájan félünk magától. – Scobie a “nős emberek” kifejezésnél maga előtt látta a fáradt, kimerült alakot a hordágyon, ahogy elfordult kettejüktől, mint az erős napfénytől. Helen hamis derűvel folytatta: – Mit gondol, ihatok még egy pohárral, nem leszek spicces? – Ó, itt van Wilson – kiáltott fel Fellowes, s az valóban megérkezett, rózsaszín, ártatlan, magakétkedő arccal s rosszul felkötött indiai övével. – Mindenkit ismer? Mrs. Rolttal különben is szomszédok. – Még sose találkoztunk – mondta Wilson, s máris pirulni kezdett. – Nem tudom, mi ütött a férfiakba ezen a vidéken – mondta Fellowes. – Maga is, Scobie is a szomszédai, s feléje se néznek Mrs. Roltnak – erre a mondatra Scobie tüstént magán érezte Wilson tűnődő tekintetét. – Én nem lennék ilyen szégyenlős – hencegett Fellowes, és gines limonádét kevert. – Sykes doktornő késik, mint mindig – kotyogott közbe a szoba végéből Mrs. Fellowes, s ebben a pillanatban súlyos léptek hangzottak föl a kinti lépcsőn: sötét ruhában, moszkitócipőben megjelent Sykes doktornő. – Még időben az aperitifhez, Jessie – mondta Fellowes. – Mit iszik? – Dupla whiskyt – felelte Sykes doktornő –, s körülhordozta vastag szemüvegét: – Jó estét mindenkinek. Amikor vacsorához ültek, Scobie odaszólt Helennek: – Beszélnem kell magával – de elkapva Wilson tekintetét, azt tette hozzá: – a bútora ügyében. – A bútorom...? – Azt hiszem, tudok szerezni magának néhány különleges széket. – Fiatal összeesküvők voltak: emlékezetük nem szívott föl még egy egész rejtjelkönyvet: Scobie nem is volt biztos benne, hogy Helen megértette-e az elváltoztatott mondatot. Egész vacsora alatt szótlanul ült, s rettegett a pillanattól, amikor kettesben marad Helennel; félt elveszteni az utolsó lehetőséget; s amikor zsebkendőért nyúlt a zsebébe, a távirat ott zörgött az ujjai között... Ostoba voltam stop szeretlek. – Maga biztosan többet tud az egészről, Scobie őrnagy – jelentette ki Sykes doktornő. – Bocsánat, nem figyeltem... – A Pemberton-ügyről beszélgettünk. Néhány hónap alatt

már “ügy” lett belőle. S ha valamiből ügy lett: mintha nem is emberi lény körül forogna: az ügyben nincs sem szégyen, sem szenvedés: a halottas ágyon fekvő fiút megmosdatják, felöltöztetik, kikészítik egy pszichológiai tankönyv illusztrációjának. – Én csak azt mondom – jegyezte meg Wilson –, hogy Pemberton elég furcsa módját választotta az öngyilkosságnak. Én az altatóra szavaznék. – Nem is lett volna egyszerű Bambában altatóhoz jutni – mondta Sykes doktornő. – Különben is hirtelen elhatározás lehetett. – Nem csináltam volna ekkora felhajtást – mondta Fellowes. – Az embernek jogában van eldobni magától az életét, persze, de mi szükség akkora hűhóra? Jókora adag altató – igaza van Wilsonnak, ez a módja. – Ahhoz is meg kell szerezni a receptet – jelentette ki Sykes doktornő. Scobie kezében a távirattal visszaemlékezett a “Dicky” aláírású levélre: az éretlen kézírásra, a cigarettanyomokra a székeken: a Wallace-regényekre: a magányosság stigmáira. Kétezer éve, gondolta, Krisztus haláláról is ilyen közönyös módon beszélünk. – Pemberton mindig egy kicsit hülye volt – mondta Fellowes. – Az altató pedig ravasz dolog – jelentette ki Sykes doktornő. Vastag szemüvege visszatükrözte a lámpát, s mintha világítótorony vetítene rá fénykört, úgy fordult Scobiehoz: – A maga tapasztalata is megerősítheti, milyen ravasz ügy az ilyesmi. A biztosítótársaságok sose szeretik az altatót, és nincs az a halottkém, aki belemegy abba, hogy a szándékos biztosítási csalást megállapítsa. – Honnan is állapíthatnák meg? – mondta Wilson. – Itt van például a luminál. Senki se vehet be annyi luminált véletlenül... – Scobie az asztalon keresztül Helenre nézett: az asszony lassan evett, étvágy nélkül, szemét a tányérra szegezte. Némaságuk mintha elszigetelte volna őket: ezt a témát a boldogtalanok sohasem vitathatják meg személytelenül. Scobie ismét észrevette, hogy Wilson hol egyikükre, hol másikukra néz, és Scobie elkeseredetten, minden erejét összeszedve olyan mondatot akart előszedni, mely pontot tenne veszedelmes elszigeteltségükre. Még némán sem lehetnek együtt, biztonságban. – Hát akkor milyen módot ajánlana, Sykes doktornő? –

kérdezte. – Ott vannak a fürdőbalesetek – de azokhoz is alapos magyarázat kell. Ha az ember elég bátor, hogy egy kocsi elé ugorjon... ámbár az is bizonytalan... – És azzal mást is bajba ránt – mondta Scobie. – Nekem – jelentette ki Sykes doktornő, s nevetett a szemüvege mögül – személy szerint nem lennének nehézségeim. Az én helyzetemben, hamisan, anginaesetnek tüntetném fel magam, aztán egyik kollégámmal felíratnék... Helen váratlan szenvedéllyel szólt közbe: – Micsoda bestiális beszélgetés. Nem a maga dolga, hogy elmondja... – Kedvesem – villogtatta szemüvegét Sykes doktornő –, ha olyan régóta lenne orvos, mint én, tudná, mivel dolgozik. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is... Mrs. Fellowes szólt közbe: – Vegyen még egy kis gyümölcssalátát, Mrs. Rolt. – Maga katolikus, Mrs. Rolt? – kérdezte Fellowes. – Azok nagyon mereven gondolkoznak erről. – Nem, nem vagyok katolikus. – De mereven gondolkoznak, ugye, Scobie? – Nekünk azt tanítják – mondta Scobie –, hogy nem bocsánatos bűn. – S hogy a pokolba kerülnek? – A pokolba. – S maga komolyan, őszintén hisz a pokolban? – kérdezte Sykes doktornő. – Igen, hiszek. – A lángokban és a kínokban? – Nem egészen így. Azt is tanítják, hogy a pokol a veszteség örök érzése. – Hát ez a pokol engem nem izgatna – jelentette ki Fellowes. – Lehet, hogy soha semmi fontosat nem vesztett el – mondta Scobie. A vacsora nagy száma az argentínai marhahús volt. S hogy ezt elfogyasztották, semmi sem tartotta őket össze (Mrs. Fellowes nem tudott kártyázni). Az ura a sör körül tevékenykedett, és Wilson szinte ékbe szorult, Mrs. Fellowes savanyú némasága és Sykes doktornő fecsegése közé. – Egy kis friss levegő nem ártana – javasolta Scobie. – Komolyan? – Ugyan miért ne – felelte Scobie. – Csillagnézés? – kiáltott fel Fellowes, és tovább töltötte a

sört. – Behozza az elpuskázott időt, Scobie? Vigye a poharaikat is. A veranda párkányán helyezték biztonságba a poharaikat. Helen odasúgta: – Nem találtam meg a leveledet. – Felejtsd el, drágám. – Nem azért akartál beszélni velem? – Nem. Helen arcának körvonala kirajzolódott az ég hátterében: s kihunyásra ítéltetett, ahogy az esőfellegek közeledtek. – Rossz híreket kaptam, drágám – kezdte Scobie. – Valaki megtudta? – Ó, nem, senki sem tudja. Tegnap este táviratot kaptam a feleségemtől. Útban van hazafelé. – Az egyik pohár leesett a párkányról, és összetört az udvarban. Helen ajka keserűen ismételte meg a haza szót, mintha csak ez lett volna az egyetlen, amit fölfogott. Scobie gyorsan kezdett beszélni, s a kezét végigcsúsztatta a párkány mentén, de nem találta meg az asszonyét: – Haza – vagyis az ő otthonába. De az már nem lesz az én otthonom. – De az lesz. Mostantól az lesz. – Nem akarok többé otthont nélküled – fogadkozott óvatosan Scobie. Az esőfelhők beérték a holdat, s Helen arca kihunyt, mint gyertya a hirtelen léghuzatban. Scobie úgy érezte, hogy most hosszabb útra kel, mint életében bármikor szándékozott: ha most visszanéz, csak az elpusztított vidéket látja maga mögött. Hirtelen fény esett mindkettőjükre: nyílt az ajtó. Élesen odaszólt: “Vigyázz, elsötétítés” – s azt gondolta: végül is nem bújtunk egymáshoz, de vajon mit árulhatott el az arcunk? Wilson hangját hallotta: “Azt hittük, már civódnak. Pohárcsörömpölést hallottunk.” – Mrs. Rolt söre az utolsó cseppig kiömlött. – Az isten szerelmére, szólítson Helennek- szólt rá az asszony szárazon –, mindenki annak szólít, Scobie őrnagy. – Megzavartam valamit? – Egy vadul szenvedélyes jelenetet – felelte Helen. – Annyira megrázott, hogy szeretnék hazamenni. – Hazaviszem kocsin – mondta erre Scobie. – Későre jár. – Magában nem bíznék, és Sykes doktornő különben is meghal a vágytól, hogy az öngyilkosságról tárgyaljon magával. Nem is akarnám robbantani a társaságot. Kocsival

van, Mr. Wilson? – Természetesen. S roppant örülnék... – Levihetne s visszajöhetne. – Én is korán fekvő vagyok – mondta Wilson. – Akkor máris bemegyek és elbúcsúzom. Amikor Scobie ismét meglátta az arcát a fényben, azt gondolta: nem aggályoskodom én túlságosan? Számára ez könnyen lehet egy futó kaland vége is? S hallotta, amint Helen Mrs. Fellowesnek mondja: “Remek volt az argentin hús, de igazán.” – Mr. Wilsonnak köszönhető tulajdonképpen. Az üres mondatok tollaslabdaként röpködtek ide-oda. Valaki felnevetett (Fellowes vagy Wilson) és felkiáltott: “Igaza van!” – és Sykes doktornő szemüvege morzejeleket küldött a mennyezetre. Scobie nem nézhette az elinduló kocsit, ha nem akarta megszegni az elsötétítést: csak hallgatta az önindító recsegését, a motor felgyorsulását, majd lassú elhalását a csendben. Sykes doktornő ismét véleményt nyilvánított: – Még egy ideig bent kellett volna tartani Mrs, Roltot a kórházban. – Miért? – Az idegei. Éreztem, amikor kezet fogtunk. Scobie még egy félórát időzött, s aztán hazahajtott. Ali szokás szerint várta, kuporogva szundikált a konyha lépcsőjén; zseblámpájával világította Scobie-nak az utat az ajtóig. – Missus levele nálam – mondta, s ingéből egy borítékot húzott elő. – Miért nem hagytad az asztalomon? – Massa bent. – Melyik Massa? – de ekkor már nyitva volt az ajtó, és már láthatta is a székben elnyújtózó Yusefet, aludt, s oly nyugodtan lélegzett, hogy mellén meg sem libbent a szőr. – Mondtam neki: menjen innen – mondta Ali megvetően –, de ő marad. – Semmi baj. Menj aludni. Scobie-nak az volt az érzése, hogy az élet bezárul körülötte. Yusef azóta sem járt itt, hogy egyik éjszaka Louise után érdeklődött, és csapdát állított Tallitnak. Csöndesen, nehogy felébressze az alvó férfit, s hogy az egyik gondot legalább tisztázza: felnyitotta Helen levelét. Tüstént azután írhatta, hogy hazaérkezett. Drágám – olvasta –, nem haragszom rád. Szóban nem tudom

elmondani, ezért írom le. Odaadom Alinak. Te bízol Aliban. Amikor meghallottam, hogy a feleséged hazatér... Yusef felnyitotta a szemét, és megszólalt: – Bocsásson meg, hogy betörtem, őrnagy úr. – Mit iszik? Sört? Gint? Kifogyott a whiskym. – Küldhetek egy ládával? – kezdte gépiesen Yusef, aztán elnevette magát. – Mindig elfelejtem. Nem szabad magának semmit se küldenem. Scobie leült az asztalhoz, és a felbontott levelet maga elé tette. Semmi sem fontosabb, mint az itt következő mondatok. – Mit akar, Yusef? – kérdezte, és tovább olvasott: Amikor meghallottam, hogy a feleséged hazatér, dühös voltam és elkeseredett. Ostobaság volt. Nem tehetsz semmiről. – Fejezze csak be az olvasást, Scobie őrnagy. Én ráérek. – Nem fontos – mondta Scobie, és erőnek erejével vonta el szemét a gyerekes nagy betűkről. – Bökje csak ki, hogy mit akar tőlem, Yusef? – És a szeme visszatért a levélhez. Azért írok, mert tegnap este azt ígérted, hogy nem hagysz el, és én nem akarom, hogy ígérettel legyél kötve hozzám. Kedvesem, minden ígéreted... – Scobie őrnagy, amikor pénzt adtam kölcsön, esküszöm, barátságból tettem, merő barátságból. Semmit sem akartam kérni, még a négy százalék kamatot sem. A barátságát se kértem... Hiszen én már a barátja voltam... Ez így nagyon zavaros, a szavak mindig bonyolultak, Scobie őrnagy. – Megtartotta az egyezséget, Yusef. Nem is teszek szemrehányást Tallit öccse miatt – tovább olvasott: a feleségedhez köt. Amit nekem ígérsz, az nem ígéret. Kérlek, kérlek, emlékezz erre. Ha soha többé nem akarsz látni, ne írj, ne beszélj velem. De ha csak egyszer-egyszer jönnél hozzám, kedvesem, gyere, amikor akarsz. Minden hazugságot vállalok érted. – Fejezze be, amit olvas, Scobie őrnagy. Mert amit én akarok mondani, az nagyon, nagyon fontos. Drágám, kedvesem, hagyj el, ha akarsz, vagy tarts meg szajhának, ha úgy tetszik. – Most ezt gondolta: csak hallotta a szót, nem is tudja, hogy írják, az iskolai Shakespeare-kiadásból kiirtották. – Jó éjszakát. Ne aggódj, drágám. – Dühösen fordult Yusefhez: – Halljuk csak: mi az a fontos dolog? – Scobie őrnagy, végül mégiscsak szívességet kell kérnem. Semmi köze a pénzhez, amit kölcsönadtam. Ha megtenné – csak barátságból, színtiszta barátságból... – Későre jár, Yusef. Bökje ki, miről van szó. – Az Esperança holnapután befut. Egy kis csomagot küldenek fel a

fedélzetre; a kapitánynál kellene hagyni. – Mi van a csomagban? – Ne kérdezze, őrnagy úr. Jó barátja vagyok én magának. Jobb, ha titokban marad. Nem árt senkinek. – Ezt persze nem tehetem meg, Yusef. Tudja jól. – Szavamra mondom, Scobie őrnagy... – előredőlt a székben, s a kezét mellének fekete bundájához szorította... –, baráti szavamra mondom, nincs a csomagban semmi a németek számára. Nem ipari gyémántok, Scobie őrnagy! – Csiszoltak? – Semmi a németek számára. Semmi, ami árthatna a hazájának. – Yusef, csak nem gondolja komolyan, hogy elvállalom? A fehér vászonnadrág megfeszült a szék szélén, és Scobie egy pillanatra azt gondolta, hogy Yusef térdre borul előtte: – Könyörgök, Scobie őrnagy – rimánkodott –, magának is éppoly fontos, mint nekem. – A hangja megcsuklott az őszinte felindulástól: – Barát szeretnék lenni, jó barát szeretnék lenni! – Mielőtt még többet mondana, hadd figyelmeztessem rá, Yusef, hogy a rendőrfőnök tud a megállapodásunkról. – Talán. Meglehet. Annál rosszabb. Scobie őrnagy, becsületszavamra, a dolog senkinek sem árt. Tegye meg ezt a baráti szívességet, s nem kérem többé semmire. Tegye meg szabad elhatározásból. Nincs megvesztegetés. Nem ajánlok fel pénzt. Scobie szeme a levélre vándorolt vissza: Drágám, nem haragszom rád. Haragszom rád – Scobie rabszolgádnak olvasta – rabszolga: Isten szolgáinak rabszolgái. Olyan volt az egész, mint egy esztelen parancs, melynek azért engedelmeskednie kell. Mintha örökre hátat fordítana a békességnek, úgy érezte. Nyitott szemmel, a következményeket ismerve lépett be a hazugság földjére visszatérő útlevél nélkül. – Mi volt az utolsó szó, Yusef, nem értettem... – Még egyszer kérem... – Nem, Yusef. – Scobie őrnagy – kezdte Yusef, s oly szálfaegyenesen ült a székében, hirtelen olyan furcsa udvariassággal beszélt, mintha egy idegen lépett volna be, s nem lettek volna egyedül –, emlékszik Pembertonra? – Persze. – Felfogadtam a szolgáját. – Pemberton szolgáját? Amit nekem ígérsz, az nem ígéret.

– Pemberton szolgája – most Mrs. Rolt szolgája. Scobie szeme a levélre szegeződött, de már nem olvasta a betűket. – Mrs. Rolt szolgája hozott nekem egy levelet. Mert megkértem rá, hogy tárva-nyitva- ez a helyes kifejezés? – tartsa a szemét. – Maga nagyon jól tud angolul, Yusef. Ki olvasta fel a levelet? – Nem számít. Az udvarias hang hirtelen megszakadt, és ismét a régi Yusef könyörgött: – Ó, Scobie őrnagy. Miért írt ilyen levelet? Csak a bajt kereste vele. – Az ember nem lehet mindig okos. Különben beledöglene az undorba. – S a kezembe adta magát. – Ezzel nem sokat törődnék. De én három embert adtam a maga kezébe. – Ha megtenne egy baráti szívességet... – Folytassa, Yusef. Fejezze be a zsarolást. Félbehagyott fenyegetésekkel ne menjen el innen. – Bárcsak a földbe áshatnék lyukat, s oda dughatnám a csomagot. De a háború rosszul megy, Scobie őrnagy. Nem magamért teszem, az apámért, az anyámért, a féltestvéremért, három nővéremén. Unokatestvérei is vannak az embernek. – Szép kis család. – Ha legyőzik az angolokat, az én üzleteim egy fabatkát sem érnek. – Mit akar tenni a levéllel, Yusef? – A távírda egyik hivatalnokától hallottam, hogy a felesége útban van hazafelé. Hozzá juttatom a levelet, mihelyt partra lép. Scobie felidézte a Louise Scobie aláírású táviratot: ostoba voltam stop szeretlek. Hideg fogadtatás lenne, gondolta. – S ha átadom a csomagját az Esperança kapitányának? – A szolgám várni fogja a rakparton. A kapitány elismervénye ellenében átad egy borítékot, s benne a levelét. – Ennyire bízik a szolgájában? – Csak ahogy maga Aliban. – S ha előre kérném a levelet, és szavamra fogadnám... – A zsaroló büntetése, Scobie őrnagy, hogy nincsenek becsületbeli követelései. Maga teljes joggal csapna be engem. – S ha maga csap be engem? – Nem volna igazságos. Azelőtt a barátja voltam. – Majdnem az volt – ismerte el vonakodva Scobie.

– Én vagyok az aljas indus. – Az aljas indus? – Aki eldobta a gyöngyöt – sóhajtott szomorúan Yusef –, egy Shakespeare-darabban, amit a királyi csapatok adtak elő a Memorial Hallban. Örökre emlékezni fogok rá. 2 – Ideje lesz – mondta Druce – munkához látnunk. – Még egy pohárral – kínálta az Esperança kapitánya. – Nem lehet, ha még a vesztegzár előtt ki akarjuk engedni a hajót. Viszlát, Scobie. Amikor a kabin ajtaja becsukódott, a kapitány izgatottan kezdte: – Még mindig a helyemen vagyok. – Látom. Mondtam magának, hogy gyakoriak a hibák – feljegyzések rossz helyre kerülnek, akták elvesznek. – Egy szót se hiszek ebből – mondta a kapitány. – Hiszem, hogy maga segített rajtam – és verejtékezett a fülledt kabinban. – Minden misén imádkozom magáért. S ezt hoztam. Nem tudtam mást felhajtani Lobitóban. Valami obskúrus szent – s az asztalon egy nikkelpénz nagyságú kegyes érmét csúsztatott át. – Szent hogyishívják – nem emlékszem a nevére. Azt hiszem, Angolához volt valami köze – magyarázta a kapitány. – Köszönöm – mondta Scobie. Zsebében olyan súlyosnak érezte a csomagot, mintha egy fegyver nyomná a combját. Pohara alján összegyűlt a portói néhány maradék cseppje, azt is kiitta. – Ezúttal én hoztam valamit önnek – kezdte. – A szörnyű ellenállástól görcsbe merevedtek az ujjai. – Nekem? – Önnek. Milyen könnyű volt a csomag most, hogy ott hevert közöttük az asztalon. Ami egy fegyver súlyával húzta a zsebét, aligha nyomott többet ötven cigarettánál. – Lisszabonban valaki feljön a fedélzetre a kormányossal – magyarázta Scobie –, s megkérdezi, hogy van-e amerikai cigarettája. Adja át neki ezt a csomagot. – Ez kormánymegbízás? – Nem. A kormány sosem fizetne ilyen jól érte. – S egy bankjegycsomagot tett le az asztalra. – Meg vagyok lepve – mondta a kapitány, s hangjában kiábrándulás

bujkált. – A kezembe adta magát. – Maga is volt az enyémben – mondta Scobie. – Sosem felejtem el. S a lányom se. Nincs egyházilag megesküdve, de azért hívő lélek. Ő is imádkozik magáért. – A mi imáink nyilván nem számítanak! – Nem, de amikor elkövetkezik a megbocsátás pillanata, azok is feltámadnak – emelte égnek képtelen s megható mozdulattal kövér karját a kapitány –, egyszerre, mint egy madársereg. – Szükségem lesz rájuk – mondta Scobie. – Bennem persze megbízhat. – Hogyne. Most át kell kutatnom a kabinját. – Azért nem nagyon bízik bennem. – A csomagnak – jelentette ki Scobie – nincs köze a háborúhoz. – Biztos ebben? – Majdnem. Megkezdte a kabin átkutatását. Egyszer, a tükör előtt elhaladva, a válla fölött egy idegen, kövér, gyanús arcot látott. Egy pillanatig eltűnődött: ki lehet ez? de hamarosan rájött, hogy az arc csak az új szánakozó pillantástól lett olyan idegen. S azt gondolta: hát csakugyan szánalmas figura lett belőlem?

HARMADIK KÖNYV

ELSŐ RÉSZ Első fejezet

1 Véget értek az esőzések, gőzölgött a föld. Légyfelhők szálltak, leptek el mindent, s a kórház zsúfolásig megtelt maláriás betegekkel. Feljebb, a partvidéken sokat vitt el a láz, mégis általános volt a megkönnyebbülés. Mintha ismét elcsendesedett volna a világ, hogy elhallgatott a dobolás a hullámtetőkön. A városban, a rendőrségen erős virágillat törte át az oroszlánszagot. Egy órával a vesztegzár megnyitása után délről kíséret nélkül egy óceánjáró siklott be. Scobie a rendőrmotoroson ment eléje, amint az óceánjáró horgonyt vetett. Arcára ráfagyott az üdvözlő mosoly: nyelvével meleg és mesterkéletlennek tűnő frázisokat próbált, s eszébe jutott: mekkora utat tettem meg, hogy már az üdvözlő szavakat is be kell tanulnom. Azt remélte, hogy Louise-zal valamelyik közös teremben találkozik: könnyebb lenne idegenek jelenlétében üdvözölni, de az asszony nem volt sehol. A hajógondnokságon kellett megkérdeznie a kabinja számát. Még mindig remélhette, hogy közös kabinban lesz. Manapság minden kabinba legalább hat utas jut. Kopogtatott, nyílt az ajtó, és senki sem volt benn, csak Louise. Mint aki áruval házal egy idegen kapunál, úgy érezte magát. Megszólítása végén egy kérdőjel lebegett, amikor kimondta a nevét: Louise? – Henry – s hozzátette: – gyere be. – Mikor bent volt a kabinban, nem volt mit tenni: meg kellett csókolnia. Scobie kerülte Louise száját – a száj annyi mindent elárul, de az asszony nem nyugodott, ő fordította maga felé férje arcát, s a visszatérés pecsétjét rátette a szájára. – Ó, drágám, itt vagyok. – Itt vagy – ismételte Scobie, és kétségbeesetten kereste az elpróbált szólamokat. – Olyan kedvesek voltak – magyarázta. – Mind kimentek a kabinból, hogy kettesben találkozhassunk. – Jó utad volt?

– Azt hiszem, egyszer üldözőbe vettek minket. – Nagyon féltettelek – mondta, és eszébe jutott: ez az első hazugság. Most akár már fejest is ugorhat bele. Kimondta: – Annyira hiányoztál. – Milyen ostoba voltam, hogy elmentem, drágám. – A kabinablakon át ragyogtak a házak, mint csillám a hőség gőzében. A kabin asszony-, púder-, körömlakk- és hálóingszagú volt. – Menjünk ki a partra – mondta Scobie. De az asszony még marasztalta egy kicsit. – Kedvesem, annyi mindent elhatároztam, amíg távol voltam. Mostantól minden másképpen lesz. Nem gyötörlek többé. – Még egyszer megismételte: – Minden másképpen lesz. – És ő szomorúan gondolta magában, hogy ez aztán mindenesetre igaz, a meztelen igazság. S a házuk ablakából – amíg Ali és a kisfiú a bőröndöket hordták be – felnézett a hegyre, a Nissen-barakkok felé: mintha egy földcsuszamlás mérhetetlen távolságot lökött volna közéjük. Olyan távolságban álltak a barakkok, hogy először nem is érzett fájdalmat: – mintha csak ifjúsága egyik epizódjára emlékezne enyhe mélabúval. Talán már akkor működésbe lépett a hazugság, amikor megírtam azt a bizonyos levelet? – tűnődött. – Szerethetem-e őt jobban, mint Louise-t? S vajon a szívem mélyén szeretem-e őket, akár az egyiket, akár a másikat, vagy csak a gépies, szörnyű szánalom mozgat, melyet minden emberi szükség felébreszt – és egyre jobban gyötör. Aki áldozat, azon segíteni kell. Az emeleten szétzúzták a csendet és a magányt: kalapáltak, súlyos holmik estek a padlóra, és megrázkódtatták a mennyezetet. Louise hangja vidám, ellentmondást nem tűrő parancsokban harsogott. Az öltözőasztalkán holmik csörömpöltek. Fölment, megállt az ajtóban, s a fehér áldozóruhás, fátyollal keretezett arc nézett vissza rá: a halott is visszatért. Halottak nélkül nem folytatódhatna változatlanul az élet. A kettős ágy fölött szürkén lógott a moszkitóháló: mint a médiumból kiáradó fluidum. – Úgy bizony, Ali – mondta erőltetett mosollyal, amennyire ki tudta préselni ebben az együttesben: – Missus hazajött. Megint együtt vagyunk mind. – Louise olvasója ott volt az öltözőasztalkán egy kis tálkában, s erre eszébe jutott a

magáé, az a szakadt. Mindig rendbe akarta hozatni: most már nem érdemes. – Végeztem idefónt, drágám – mondta Louise. – Ali majd rendbe rakja a többit. Annyi mindenről szeretnék veled beszélni... – Együtt mentek le a földszintre, ott legelőször ezt mondta: – Ki kell mosatnom a függönyöket. – Nem látom piszkosnak. – Szegény fiacskám, te nem veszed észre: én meg elutaztam. – S folytatta: – Nagyobb könyvespolcra is szükségem van. Annyi könyvet hoztam magammal. – Nem is mondtad még, mi adta az ötletet... – Kinevetnél, drágám. Olyan csacsi voltam. De hirtelen beláttam, milyen ostobaság, hogy a rendőrfőnöki kinevezésed miatt izgattam magam. Majd elmesélem egyszer, ha már nem bánom, hogy kinevetsz. – Kinyújtotta a kezét, és próbatételszerűen simogatta meg a férfi karját. – Igazán örülsz...? – Igazán örülök – felelte. – S tudod-e, miért aggódtam? Attól féltem: ha nem vagyok veled, s nem vigyázok a dolgaidra, a hitedet is elhanyagolod. – Jobbára el is hanyagoltam. – Gyakran mulasztottad el a misét? Erőltetett kedélyeskedéssel válaszolt: – Úgyszólván nem is jártam... – Ó, Ticki. – De gyorsan összeszedte magát, és csak ennyit mondott: – Henry, kedvesem, lehet, hogy érzelgősnek tartasz, de holnap vasárnap, és szeretném, ha együtt mennénk áldozni. Ez lenne az igazi jele, hogy újra együtt vagyunk; a helyes úton. – Különös, mikről feledkezik meg az ember adott helyzetekben – ez neki nem is jutott az eszébe. – Elmehetünk – mondta, de az agya egy pillanatra felmondta a szolgálatot. – Délután el kell menned gyónni. – Nem követtem el semmi szörnyűséget. – A vasárnapi mise elmulasztása halálos vétek, éppúgy, mint a házasságtörés. – Csakhogy az szórakoztatóbb – mondta mesterkélt könnyedséggel Scobie. – Épp ideje, hogy hazajöttem. – Majd elmegyek délután – ebéd után. Üres gyomorral nem tudok gyónni. – Drágám, tudod-e, hogy megváltoztál? – Csak tréfáltam.

– Ha tréfa: nem bánt. Örülök neki. Azelőtt persze nem volt szokásod. – Te sem érkezel haza mindennap, drágám. – Az erőltetett jókedv, a száraz szájjal kiszorított tréfálkozás vég nélkül folytatódott: még ebéd közben is abba-abbahagyta az evést egy-egy újabb bemondásért. – Henry, kedvesem – mondta Louise –, sose láttalak még ilyen jókedvűnek. – Kiszaladt alóla a talaj, s egész ebéd alatt a zuhanás képzete kísértette: az ernyedt gyomor, a kifulladt lélegzet, a rémület – az ember nem is élhet túl ekkora zuhanást. Jókedve: sikoly a szakadék mélyéről. Ebéd után (meg se tudta volna mondani, mi volt ebédre) kijelentette: – Indulnom kell. – Rank atyához? – Előbb be kell néznem Wilsonhoz. Ott lakik fönn az egyik Nissen-barakkban. A szomszédunk. – Nincs ilyenkor a városban? – Azt hiszem, hazajár ebédre. A hegyre kapaszkodva eszébe jutott: hányszor kell majd ezentúl Wilsonhoz járnom. Azaz mégsem – ez nem biztos alibi. Most még megjárja, hiszen tudta, hogy Wilson a városban ebédel. Biztonság kedvéért mégis bekopogtatott nála, s egy pillanatra visszahőkölt, amikor Harris nyitott ajtót. – Nem hittem volna, hogy itthon találom. – Belázasodtam – mondta Harris. – Tulajdonképpen Wilsont keresem. – A városban szokott ebédelni – mondta Harris. – Csak annyit akartam neki mondani, hogy szívesen látom bármikor. Megjött a feleségem. – Láttam a sürgés-forgást az ablakból. – Magának is el kell látogatnia hozzánk. – Nem vagyok vizitelő fajta – mondta Harris az ajtóban hervadozva. – Az igazat megvallva: félek a nőktől. – Keveset foglalkozik velük, Harris. – Nem vagyok a hölgyek lovagja – mondta szánalmasan megjátszva a büszkeséget, és Scobie tudta jól, hogy utánanéz, lesi, ahogy vonakodva egy asszony barakkja felé indul, figyeli az olyan férfi undorító aszketizmusával, aki senkinek sem kell. Kopogtatott, s érezte, hogy a korholó tekintet a hátába fúródik. Így megy füstbe az alibim, gondolta: ez elfecsegi Wilsonnak, és Wilson... Azt fogom mondani, fűzte

tovább, hogy ha már itt voltam, beszóltam... s úgy érezte, hogy egész valója szétmorzsolódik a hazugság lassú bomlasztásában. – Miért kopogtattál? – kérdezte Helen. Az ágyban feküdt az összehúzott függönyök homályában. – Harris figyelt. – Nem hittem volna, hogy ma is eljössz. – Honnan tudtad? – Itt mindenki mindent tud – egyetlen dolgot kivéve. Milyen ügyesen intézed. A rendőrtiszti gyakorlat. – Lehet. – Scobie leült az ágy szélére, és Helen karjára tette a kezét: a verejték tüstént megindult közöttük. – Miért vagy ágyban? Csak nem vagy beteg? – kérdezte. – Fáj a fejem. Gépiesen, mint aki nem is hallja a saját szavát, felelte rá: – Vigyázz magadra. – Valami bánt téged, drágám – mondta Helen. – Rosszul alakulnak a dolgaid? – Arról nincs szó. – Szegénykém, emlékszel az első éjszakára, amit itt töltöttél? Akkor még nem aggódtunk semmiért. Még az esernyődet is elhagytad. Boldogok voltunk. Nem különös: – mi ketten boldogok voltunk. – Bizony. – S miért folytatódik ez – a boldogtalanságunkkal? – A boldogság és a szerelem fogalmát összekeverni öreg hiba – mondta Scobie keserű aggályoskodással, mintha ezzel az egész helyzetet olvasókönyvi szemelvénnyé változtathatná – mint azzá tették Pembertont –, és a békességben megint mindkettőjüknek részük lehetne, vagy legalább bizonyos belenyugvásban. – Néha rettentően öreg vagy – mondta Helen, de abban a pillanatban kezének egy mozdulatával jelezte, hogy nem gondolta komolyan. Ma nem engedheti meg magának a veszekedést, legalábbis azt hiszi, gondolta szánakozva Scobie. – Egy pennyt adok, ha megmondod, mit gondoltál most, drágám – mondta az asszony. Ha elkerülhető: két ember ne hazudjék egymásnak; ez az út a teljes káoszba vezet, de őt szörnyűségesen megkísértette a hazugság, ahogy elnézte Helen arcát a párnán. Az az arc a természetrajz-oktató filmek növényeire emlékeztette, melyek

szemünk előtt növekednek. Máris e partvidék jegyeit fedezte fel rajta. S ebben Louise-ra hasonlít. – Olyan gondom van, amit magamnak kell elintéznem – mondta. – Valami, amit nem vettem számításba. – Mondd el nekem, kedves. Két fej... – Helen lecsukta szemét, s a szája éles odavágásra készülődött. – Louise azt akarja, menjek vele misére és áldozni. Most is azt hiszi: gyónni mentem. – Ennyi az egész? – kérdezte Helen mérhetetlen megkönnyebbüléssel, és az asszony értetlensége felingerelte, s igaztalan gyűlölet öntötte el az agyát. – Ennyi? Ennyi? – Igazságérzete visszatartotta, és gyengéden kezdett el beszélni: – Ha nem megyek vele áldozni, abból megtudja, hogy valami baj van – komoly baj. – Miért ne mennél el? – A számomra ez – nos igen, elkárhozást jelent. – Istent is belekeverem a halálos bűnbe. – Csak nem hiszel komolyan a pokolban? – Fellowes is ezt kérdezte tőlem. – Itt az én eszem megáll. Ha hiszel a pokolban, miért vagy velem most? A hitetlenség nemegyszer közelebb hoz az igazsághoz, mint a hit, gondolta. – Igazad van, persze – mondta ki hangosan –, a félelemnek távol kellett volna tartania ettől. De a Vezúv lejtőjéről sem menekülnek el a lakosok... S aztán az egyház tanításával szemben az emberben él az a meggyőződés, hogy a szerelem – mindenfajta szerelem – megérdemel egy kis könyörületet. Megfizetünk érte, hogyne, méghozzá szörnyűségesen megfizetünk, de nem hiszem, hogy örökké kell fizetnünk érte. Lehet, hogy az embernek jut ideje a halála előtt arra... – Bűnbánat a halálos ágyon – mondta megvető hangsúllyal Helen. – Ami köztünk van – azt nem lesz könnyű megbánni. – Az asszony kezéről lecsókolta a verejtéket. – Megbánhatom a hazugságot, a zavartságot, a boldogtalanságot, de ha most kellene meghalnom, nem tudom, hogyan bánnám meg a szerelmet. – Nos – mondta az asszony, s hangjának megvető színezete mintha elszakítaná tőle, és a part biztonságába sodorná: – nem mehetnél el most, nem gyónhatnál meg mindent? Ez még nem jelentené azt, hogy többször sose követed el. – Nem igazi gyónás, ha nem törekednék őszintén arra...

– Hát akkor – mondta diadalmaskodva az asszony –, ha lúd, legyen kövér. Halálos bűnben leledzel, legalább úgy hiszed. Mit változtat a lényegen, ha újabbal tetézed? Az istenfélő azt mondaná, az ördög szól belőle, gondolta magában, de tudta, hogy a gonosz sosem beszél ilyen nyersen kivédhető formákkal- ez ártatlanság, az szól így. – Változtat, nagyon is változtat – mondta. – Nem könnyű megmagyarázni. Most csak egyszerűen a biztonságom fölébe helyezem a szerelmünket. De a másik – a másik bűn: valódi gonoszság. Mint egy fekete mise, mintha valaki ellopná a szentséget, hogy meggyalázhassa. Kezet emelni Istenre, amikor leszáll – s az én hatalmamban van. Helen fáradtan fordította el a fejét, s úgy felelt: – Egy szót sem értek abból, amit mondasz. Nekem maszlag az egész. – Bárcsak nekem is az lenne. De én hiszek benne. – Remélem is, hogy hiszel – vágott vissza az asszony –, és nem kibúvó mindez. Amikor elkezdtük, még nem beszéltél annyit az Istenről, vagy tévedek? Azért kezded talán gyakorolni rajtam a jámborságot, hogy mentséged legyen...? – Sohasem hagylak el, drágám – fogadta Scobie. – Csak meg kell gondolnom a dolgokat, ennyi az egész. 2 Másnap reggel negyed hétkor Ali ébresztette őket. Scobie tüstént magához tért, de Louise tovább aludt – nehéz napja volt tegnap. Scobie féloldalt fordította a fejét a párnán, és Louise-t figyelte – ez az az arc, melyet szeret: ez az az arc, melyet szeretett. Louise iszonyodott a gondolatától, hogy elpusztul a tengeren, mégis hazajött, hogy ő jobban éljen. Kínok között szült neki gyermeket, megint csak kínok között nézte végig gyermeke halálát. Ő: mindettől megmenekült. Csak azt tudnám elérni, gondolta, hogy ő sohase szenvedjen többé: de tisztán látta, lehetetlen feladatot tűz maga elé. A szenvedés elnapolható, de aztán nincs tovább: ezt ő magával hordozza, mint a fertőzést, s előbb-utóbb az asszonynak el kell kapnia. Talán ebben a pillanatban fertőzi meg: mert épp most fordul az oldalára, és felnyög álmában. Csillapítóan simogatja meg az arcát, s arra gondol: bár aludna még, akkor ő is

tovább aludhat, de jó is lenne elaludni, elmulasztanák a misét, s ismét elnapolunk egy gondot. De mintha csak ezek a gondolatok az ébresztőóra szerepét játszanak: Louise felébredt. – Hány óra, drágám? – Fél hét múlt. – Sietnünk kell. – Scobie úgy érezte, mintha egy jóindulatú, de könyörtelen börtönőr sürgetné, hogy kivégzésre öltözködjék. A megmentő hazugsághoz mégse nyúlt még: csodára várt. Louise az utolsó púderadagot rakta fel (de a púder azonnal megcsomósodott, ahogy az archoz ért), és bejelentette: – Indulhatunk. – Nem volt a hangjában a diadal alig észrevehető rezgése? Jó néhány esztendővel ezelőtt, a gyermekkor túlvilágában, valaki, aki az ő nevét, Henry Scobie nevét viselte, iskolai előadáson lépett fel, Hotspurt játszotta. Kora s alakja miatt osztották rá a szerepet, de mindenki azt mondta, hogy jó alakítás volt. Most ismét színészkednie kell – s ez se nehezebb talán, mint a világos szavak hazugsága? Scobie hirtelen falnak dőlt, és kezét a mellére szorította. Izmait nem tudta a kín játszására idomítani: egyszerűen csak becsukta a szemét. Louise a tükrébe nézve mondta: – Emlékeztess rá, hogy meséljek neked a durbani Davis atyáról. Nagyon jófajta pap, sokkal intellektuálisabb, mint Rank atya. – Scobie-nak az örökkévalóság rémlett: sosem fog megfordulni, nem veszi észre őt. – Most már valóban indulnunk kell – mondta újra, és a tükörben nézegette magát. Izzadt, sima hajának egyik tincse rakoncátlankodott. Pillái függönye mögül végre azt látta, hogy az asszony megfordul és ránéz. – Gyere már, kedvesem – mondta –, olyan álmosnak látszol. Csukva tartotta a szemét, és nem mozdult a helyéről. Louise élesen kérdezte: – Ticki, mi bajod? – Kis konyakot. – Beteg vagy? – Egy kis brandyt – ismételte élesen, és mikor az asszony odanyújtotta, s ő nyelvén ízlelte az italt, mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Felsóhajtott és elengedte magát. – Jobban vagyok. – Ticki, mi volt ez? – Csak egy szúrás a mellemben. Már el is múlt. Shakespeare IV. Henrik című drámájának egyik alakja.

– Mióta érzed? – Egyszer-kétszer, amíg odavoltál. – Orvoshoz kell menned. – Nem kell nagy hűhót csapni belőle. Úgyis azt mondják: kimerültség. – Kár volt, kirángattalak az ágyból, de szerettem volna, ha együtt áldozunk. – Alighanem ennek vége. – Nem baj, Ticki. – Louise tudtán kívül ítélte őt örök halálra. – Akármelyik nap elmehetünk. Scobie a padban térdelt, és figyelte Louise-t, aki a többi áldozóval az oltár rácsa előtt térdelt: mert ragaszkodott hozzá, hogy feleségét elkísérje a misére. Rank atya megfordult az oltár előtt, és Krisztus testével a kezében közeledett feléjük. Scobie azt gondolta: Isten megszökött előlem, de vajon mindig megszökik-e? Domine non sum dignus... domine non sum dignus... domine non sum dignus... A keze, formális, begyakorlott mozdulattal, mintha csak szolgálatban lenne, egyenruhájának mindig ugyanazon gombján dobolt. Egy pillanatra borzalmasan tisztességtelennek rémlett előtte, hogy az Isten így kiszolgáltatja magát; emberként, a kenyér ostyájaként, hajdanán a palesztinai falvakban, s most itt is a forró kikötőben, aztán amott is, mindenütt, megengedvén az embernek, hogy akarata szerint bánjék vele. Krisztus azt parancsolta a gazdag fiatalembernek, hogy adja el minden vagyonát és kövesse Őt, de még ez is érthetően veszélyes lépés volt ahhoz képest, amit Isten választott: hogy önmagát az emberek könyörületére bízta, akik még a szó jelentését sem igen ismerték. Milyen kétségbeejtően nagy az Isten szerelme, gondolta szégyenkezve. A pap lassú, megmegszakított őrjáratában Louise-hoz ért, s ekkor Scobie-ban a számkivettetés érzése ébredt. Amott, ahol az emberek térdepelnek, ott az ország, melybe ő nem térhet vissza többé. A szeretet érzése kelt fel benne, a szeretet, mely mindig fölébred bennünk, az iránt, amit elvesztünk – legyen az gyermek, asszony vagy éppen a szenvedés.

Második fejezet

l Wilson óvatosan tépte ki a Downhamian-ből az oldalt, és egy vastag gyarmati kormányzósági levélpapír hátára ragasztotta fel a költeményt. A világosság felé tartotta: nem lehetett elolvasni a versének hátlapjára nyomtatott sporteredményeket. Aztán gondosan összehajtogatta a lapot, és zsebre vágta: ott is marad valószínűleg, bár sose tudhatja az ember. Látta Scobie kocsiját, a város irányában hajtott el, s ekkor: szívdobogva, éppoly feldúltan, mint ahogy a bordélyházba lépett be, sőt, szinte ugyanolyan vonakodással – (ki tud bármely adott pillanatban változtatni élete megszokott rendjén?) – elindult hegynek lefelé Scobie házához. Megpróbálta elképzelni, hogyan viselkedne az ő helyében más: ajtóstul rohanna be a házba: magától értetődően megcsókolná az asszonyt, ha lehetséges, szájon, s azt mondaná: “Hiányoztál”, s ezzel elűzne minden bizonytalanságot. Dobogó szíve azonban a félelem üzeneteit továbbította, s megfagyasztotta gondolatait. – No végre, Wilson – kiáltott fel Louise. – Már azt hittem, elfelejtett – s ezzel kezet nyújtott. Wilson úgy fogadta a kezet, mint egy vereséget. – Italt? – Azon gondolkoztam, nem lenne kedve sétálni? – Meleg van ahhoz, Wilson. – Nem voltam odafönt, tudja, mióta... – Odafönt? – Ebből is láthatta, hogy azok számára, akik nem szeretik egymást, sohasem áll meg egy helyben az idő. – Odafönt, a régi állomásnál. Louise határozatlanul, irgalmatlan érdektelenséggel felelt: – Ó, igen, igen... még én sem voltam ott fent. – Azon az éjszakán, amikor hazaértem – és máris érezte, hogy elborítja az a szörnyű kamaszpirulás –, megpróbáltam néhány verset írni. – Hogyhogy, maga, Wilson? A férfi dühösen válaszolt: – Igen, én, Wilson. Miért ne? Már ki is nyomtatták. – Nem nevettem. Csak meglepődtem. Hol adták ki? – Egy új folyóiratban, a Kör-ben. Persze nem sokat fizettek. – Elolvashatnám? Wilson izgatottan felelt:

– Itt van nálam. – Aztán magyarázatot fűzött hozza: – A másik oldalán olyasvalami állt, amit egyszerűen nem bírtam. Túlságosan modern volt a számomra. – Mohó zavarral figyelte Louise-t. – Egész ügyes – mondta erőtlenül az asszony. – Látja a kezdőbetűket? – Nekem még soha senki nem ajánlott verset. Wilson émelygett: csak leülhetne valahová: miért kezd bele az ember az effajta megalázó processzusokba, tűnődött, miért képzeli, hogy szerelmes? Valahol olvasta, hogy a szerelmet a trubadúrok találták ki a tizenegyedik században. Miért nem hagyták ránk csak a gyönyört? Kétségbeesett dühvel mondta ki: – Szeretlek. – S azt gondolta hozzá: micsoda hazugság: ez a szó, ha lekerül a nyomtatott lapról, már semmit sem jelent. S várta, hogy kinevessék. – Ugyan, Wilson – válaszolt az asszony. – Ugyan. Dehogy szerelmes. Egyszerű afrikai láz. Wilson most fejest ugrott a sötétbe: – Mindennél jobban szeretem ezen a világon. Gyengéd választ kapott: – Ilyen szerelem nincs, Wilson. A férfi nyugtalanul sétált fel s alá. Sortja repkedett, s meg-megzörgette a Downhamian-ből kitépett lapot. – Magának hinnie kell a szerelemben! Hiszen katolikus. Vajon Isten nem szerette a világot? – Ó, igen, hogyne – mondta Louise. – Ő képes volt rá. De közülünk nagyon kevesen. – Mert a férjét szereti. Maga árulta el nekem. S az hozta vissza ide is. A felelet szomorú volt: – Azt hiszem, szeretem. Amennyire tudom. És nyilván nem azzal a szerelemmel, ahogy maga képzeli az érzéseit. Nem méregkehellyel, örök kárhozattal, fekete vitorlával. Nem halunk bele a szerelembe, Wilson – csak a regényekben. Vagy ifjúsági színdarabokban. Ilyet pedig ne játsszon, Wilson – nem illik már a mi korunkban. – Én nem játszom – mondta dühvel, melyből még maga is kihallhatta a színészkedő hangsúlyt. A könyvespolcra mutatott – tanúságul, mintha az asszony feledkezett volna meg róla. – Ők is játszottak? – Ők nem – mondta Louise. – Ezért szeretem őket jobban, mint a maguk költőit. – És mégis visszajött. – Arca gonosz sugallatot tükrözött. – Vagy talán a féltékenység hozta haza?

– Féltékenység? Mire kellene féltékenynek lennem? – Óvatosak voltak, az igaz – mondta Wilson –, de azért nem eléggé. – Nem értem, miről beszél? – A maga Tickije és Helen Rolt. Louise pofon akarta vágni, de az orrát találta el, melyből bőségesen eredt meg a vér. – Ezt a Tickiért kapta – kiáltotta az asszony. – Senkinek sincs joga így hívni, csak nekem. Tudja, hogy utálja ezt a nevet. Tessék, itt a zsebkendőm, ha már nem hozott magával. – Nagyon vérzékeny vagyok – panaszkodott Wilson. – Megengedné, hogy hanyatt feküdjem? – Kinyújtózott a padlón az asztal és az ételtartó között; hangyákra feküdt. Azzal kezdődött, hogy Scobie látta őt sírni Pendében, most meg ez. – Ne tegyek kulcsot a nyakszirtjére? – kérdezte Louise. – Nem, köszönöm, nem. – A vér bepiszkította a Downhamian-ből kitépett lapot. – Nagyon sajnálom. Rossz a természetem. Bár ez talán kigyógyítja magát, Wilson. – De ha valaki regényeken él: nem szabad kigyógyítani. A világ amúgy is tele van mindenféle hitek megrontott papjaival: jobb a képmutatás határozottságával vállalni egy hitet, mint a kegyetlenség és a kétség átkos, légüres terében tévelyegni. Wilson makacsul hajtogatta: – Semmi sem gyógyíthat ki engem, Louise. Szeretem. Semmi a világon... – S a zsebkendőbe csurgatta a vérét. – Milyen különös lenne, ha igaz is lenne – sóhajtott Louise. A földről kérdő nyöszörgés hallatszott. – Úgy értem – magyarázta az asszony –, hogyha maga is azok közé tartozna, akik igazán tudnak szeretni. Henryről is azt hittem. Furcsa lenne hát, ha tulajdonképpen maga lenne az. – Wilsonban különös félelem ébredt: hogy végül is önértékelésének szintjén fogadják el; ahogy vereség esetén egy alacsonyabb rangú vezérkari tiszt érezheti magát, akit szaván fognak, mikor azt állítja, hogy tud bánni a tankkal. Már késő lenne beismerni, hogy nem tud többet, mint amit a kézikönyvekben olvasott: Óh, gyengéd vágy, most angyal, most madár, Szépség és csoda és torz szenvedély... A zsebkendőbe vérezve Wilson formálgatta ajkát: – Henry is tud szeretni – a maga módján.

nagylelkű

kijelentésre

– Kit? – kérdezte Louise. – Engem? Vagy azt a bizonyos Helen Roltot, akit emleget? Talán önmagát? – Nem kellett volna elmondanom. – Miért, hát nem igaz? Beszéljünk már egy kis igazat is, Wilson. Nem is tudja, mennyire belefáradtam a megnyugtató hazugságokba. Szép nő? – Nem, nem. Egész másfajta típus. – Biztos fiatal, én pedig középkorú asszony vagyok. Viszont nyilván megviselte mindaz, amin keresztülment. – Nagyon megviselte. – De nem katolikus. Szerencsés teremtés. Szabad nő, Wilson. Wilson felült az asztal lábánál. Őszinte szenvedéllyel mondta: – Az istenre kérem, ne szólítson már Wilsonnak. – Edward. Eddie. Ted. Teddy. – Megint vérzek – kiáltott föl kétségbeesetten, és hanyatt feküdt a padlón. – Mit tud maga arról a dologról, Teddie? – Edward, úgy jobban szeretem, Louise, kétszer is láttam őt eljönni éjjel kettőkor a nő házából. Tegnap délután is ott járt. – Gyónni volt. – Harris látta. – Maga, úgy látszik, figyeli őt. – Meggyőződtem róla, hogy Yusef dolgozik vele. – Képtelenség. Túlságosan messze merészkedik. Louise úgy állt fölötte, mintha hulla lenne: Wilson a markában szorongatta a véres zsebkendőt. Egyikük sem hallotta a kocsi fékezését, sem a küszöbnek tartó lépéseket. S mindkettőjüknek különös volt a külső világból érkező harmadik hangja, mely beszólt ebbe a szobába, mely szűk, meghitt és levegőtlen lett, akár egy kripta. – Csaknem történt valami baj? – kérdezte Scobie hangja. – Semmi!... – kiáltotta Louise zavart mozdulattal, mintha azt mondaná: hol kezdődhetnék itt a magyarázkodás? Wilson feltápászkodott, és ismét eleredt az orra vére. – Tessék – mondta Scobie, és előhúzta kulcscsomóját, aztán becsúsztatta hátul Wilson gallérjánál. – Higgye el, a régimódi háziszer mindig a legjobb – mondta, s valóban, a vérzés néhány másodperc múltán elállt. – Hanyatt feküdni sose szabad – folytatta higgadtan Scobie. – Bokszolóknál hideg vizes szivacsot használnak, maga pedig valóban úgy néz

ki, mint akit kiütöttek, Wilson. – Én mindig hanyatt fekszem – jelentette ki Wilson. – Rosszul leszek a vértől. – Iszik valamit? – Nem, nem – mondta Wilson. – Mennem kell. – Némi nehézség árán előkotorta a kulcsokat, de hátul az inge a nadrágján kívül fityegett. Nem vette észre, csak otthon, a Nissen-barakkban figyelmeztette Harris, és ezt gondolta: így jöttem el tőlük, látták, egymáshoz bújva néztek utánam. Kinézett a forró föld s a komor bádogbarakkok vidékére, Scobie háza felé, mintha vereség után a csatateret vizsgálná. Azon tűnődött, hogyan is jelenne meg előtte ez a sivár tájék, ha győzött volna. De emberi szerelemben soha nincs győzelem: csak néhány apró taktikai siker a halál vagy a közöny végső veresége előtt. 2 – Mit akart? – kérdezte Scobie. – Udvarolni. – Szerelmes beléd? – Legalábbis azt képzeli. Ennél többet pedig aligha várhatok tőle, nem igaz? – Jól orron vághattad – mondta Scobie. – Felbosszantott. Tickinek nevezett – téged. Drágám, kémkedik utánad. – Tudom. – Veszélyes? – Az lehet, bizonyos körülmények között. Főként, ha én adok rá okot. – Henry, te sose leszel dühös senkire? Nem is érdekel, hogy udvarolni akart nekem? – Képmutató lennék, ha feldühödnék ezen – felelte Scobie. – Olyan dolog ez, ami megtörténik mással is. Tudod, rendes, épeszű emberek is szerelmesek néha. – És te – voltál valaha szerelmes? – Hát persze, hogyne. – Feszülten figyelte Louise-t, és kipréselt egy mosolyt. – Neked erről igazán tudnod kell. – Henry, komolyan rosszul lettél ma reggel? – Hogyne. – Nemcsak kifogás volt?

– Nem. – Akkor menjünk áldozni holnap reggel. – Ha akarod – mondta Scobie. Tudta, hogy ez a pillanat elérkezik. Színlelt merészséggel, hogy megmutassa, nem remeg a keze, leemelt egy poharat. – Iszol? – Korán van még, drágám – mondta Louise: ő meg tudta, most apróra megfigyeli – akárcsak a többi mind. – Letette a poharat: – Visszaszaladok a rendőrségre – mondta – néhány aktáért. Mire hazaérek: már ihatunk. Bizonytalanul vezette a kocsit az úton, szemét az émelygés homályosította el. Ó, Istenem, gondolta, milyen elhatározásokat kényszerítesz az emberre hirtelen, gondolkozási idő nélkül. Fáradt vagyok a gondolkodáshoz: ezt is, mint egy matematikai problémát, papíron kellene kidolgozni, s ekkor az eredményhez is kínlódás nélkül jutnék el. A kín testileg is beteggé tette: rágörnyedt a kormánykerékre. Az a baj, gondolta, hogy ismerjük a válaszokat – katolikust a tudás kárhozatba visz. Nekem nem kell kidolgoznom semmit – egyetlen megoldás van csak: letérdelni a gyóntatószékben és azt mondani: “Múltkori gyónásom óta házasságtörést követtem el ennyiszer meg ennyiszer és a többi, és a többi”: meghallgatni Rank atyát, aki arra hív fel, hogy kerüljem az alkalmat: ne találkozzam a növel egyedül (ezekkel a szörnyű, elvont szavakkal beszélne: Helen – a “nő” az “alkalom”, és nem a rémült gyermek, bélyegalbumot szorongató gyermek, aki Bagster üvöltését lesi az ajtó mögül, s a békesség, a sötétség, a gyengéd szánalom pillanata pedig “házasságtörés”). Nekem pedig bűnbánatot kell gyakorolnom az ígérettel: “Nem bántlak többé Téged”, s aztán holnap az áldozás, s ahogy mondják, a kegyelem állapotában magamhoz veszem az Úr testét. Ez a helyes megoldás – mert nincs is más megoldás: hogy megmentsem a magam lelkét, s odahagyjam az övét Bagsternak és a kétségbeesésnek. Ésszel él az ember, mondogatta magában, és felismeri, hogy a kétségbeesés nem tartós (igaz ez?), hogy a szerelem nem tartós (de vajon nem ez az oka annak, hogy a kétségbeesés annál inkább az?), s néhány hét vagy hónap alatt Helen ismét rendbe jön. Negyven napot élt át a nyitott csónakban, túlélte a férje halálát –miért ne élné túl, ha csak a szerelem hal meg? Mint ahogy én is, tudom, túlélem. A templomig hajtott, s reményvesztetten ült a volánnál. A halál sosem akkor jön, amikor a legjobban várná az ember. S eszébe jutott: hogy persze, még itt van a közönségesen becsületes, hibás megoldás: elhagyni Louise-t, elfeledkezni titkos esküjéről; lemondani az állásáról. Odaadni Helent Bagsternak, vagy Louise-t, minek is?

Csapdába estem, állapította meg, amikor a visszapillantó tükörből egy kifejezéstelen, idegen arc nézett vissza rá, csapdába. Kiszállt a kocsiból, és bement a templomba. S amíg arra várt, hogy Rank atya a gyóntatószékhez érjen – letérdelt és imádkozott – az egyetlen imát, amit emlékezetéből össze tudott állítani. Még a Miatyánk és az Üdvözlégy szavai is elhagyták. A csodáért könyörgött: “Ó, Istenem, győzz meg engem, segíts rajtam, győzz meg engem. Hadd erezzem, hogy fontosabb vagyok, mint az a gyerek.” – S ima közben nem Helen arca merült föl előtte, hanem a haldokló gyereké, aki apjának szólította: s egy fényképarc, mely az öltözőasztalkáról bámul vissza rá: egy tizenkét éves néger lány arca, vakon mered föl rá a sárga gyertyafényben – egy matróz erőszakot követett el rajta, és meggyilkolta valaha. – “Hadd legyen most az első az én lelkem. Adj bizalmat a kegyelmedben, mellyel ahhoz fordulsz, akit elhagyok.” – Hallotta, hogy Rank atya becsukta fülkéjének ajtaját, s a rosszullét ismét térdre kényszerítette. – “Ó, Istenem – könyörgött –, ha mégis Téged hagynálak el, büntess meg engem, de hadd jusson az a másik kettő egy kis boldogsághoz.” – Belépett a fülkébe. A csoda még mindig megtörténhet, reménykedett. Rank atya is egyszer rábukkanhat a szóra, a megfelelő szóra... S egy felfordított koporsó térségében térdelve vallani kezdett: – Múltkori gyónásom óta házasságtörést követtem el. – Hányszor? – Nem tudom, atyám, sokszor. – Nős ember vagy? – Az. – Visszaemlékezett arra az estére, amikor Rank atya már-már az ő jelenlétében tört össze, s beismerte, hogy nem tud segíteni... S most a pap, miközben nagy erőfeszítéssel próbálta megőrizni a gyónás tökéletes személytelenségét – emlékezik-e vajon mindenre? S azt akarta mondani: “Segíts rajtam, atyám. Győzz meg, hogy helyesen járok el, ha odahagyom Bagsterra. Taníts meg: hogy higgyek Isten kegyelmében” – de néma várakozással térdepelt, s a remény legkisebb fuvallatát sem érezte. – Egyetlen asszonnyal? – kérdezte Rank atya. – Igen. – Kerüld a találkozást vele. Lehetséges? A fejét rázta. – Ha találkoznod kell vele, sose maradj vele magadra. Megígéred-

megígéred, nem nekem, hanem Istennek? – Ezt gondolta magában: milyen ostoba voltam, hogy varázsszóra számítottam. Ez a formula, annyiszor használták már, s annyi embernél. S az emberek nyilván megígérik, elmennek, aztán visszajönnek, és ismét meggyónják ugyanazt. Őszintén hiszik-e vajon, hogy legalább megpróbálják? Továbbment gondolatban: Életem minden napján becsapok embereket; de nem próbálom meg sem magamat, sem Istent becsapni. Kész volt a felelettel: – Nem lenne értelme megfogadnom ezt, atyám. – Meg kell fogadnod. Nem kívánhatod a célt, ha nem fogadod el az eszközt. Dehogynem, gondolta, de mennyire: az ember kívánhatja a győzelem békéjét, s nem kívánja az elpusztított városokat. – Nem kell magyaráznom neked, hogy a gyónásra a feloldozás nem következik gépiesen. A te lelkiállapotodon múlik. Semmi értelme, hogy felkészületlenül térdepelj előttem. Mielőtt idejössz, tisztában kell lenned a bűnnel, amit elkövettél. – Tudom. – S a javulás igaz szándéka éljen benned. Megíratott, hogy bocsássunk meg hetvenszer hétszer is testvérünknek – nem kell tehát félnünk, hogy Isten kevésbé megbocsátó nálunknál. De ha magad nem bánod bűnödet, senki nem bocsáthatja meg. Jobb hetvenszer bűnözni, s megbánni minden alkalommal, mint egyszer követni el bűnbánat nélkül. – Látta Rank atya kezét: a szeméhez nyúlt, a verejtéket törölte ki: a fáradtság mozdulatának látszott. Mire jó, gondolta Scobie, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hozom? Neki van igaza, persze, neki van igaza. Ostoba voltam, hogy azt képzeltem: ebben a levegőtlen fülkében győződöm meg bármiről is... – Elismerem: hiba volt eljönni, atyám – mondta. – Nem akarom megtagadni a feloldozást, de azt hiszem, ha elmész és meghányod-veted a dolgot, erősebb lélekkel jössz ide vissza. – Igen, atyám. – Imádkozni fogok éretted. Amikor kilépett a fülkéből, Scobie-nak úgy rémlett, hogy lépései, életében először, kivezetik a remény köréből. Bármerre fordította a fejét, sehol nem volt remény: se az Isten keresztre feszített, halott testében, se a gipsz Szűzanyánál, se a förtelmes stációkon, melyek hajdanvolt események sorát idézték.

Számára már csak a kétségbeesés földrészének felfedezése maradt. A rendőrségre hajtott, magához vett egy aktát és hazament. – Sokáig elmaradtál – mondta Louise. Nem is tudta, milyen hazugságot mond, amikor már ott volt az ajkán. – Visszatértek a fájdalmak – mondta –, ezért vártam egy kicsit. – Gondolod, hogy nem árt meg az ital? – Amíg valaki el nem tiltja. – Elmész orvoshoz? – Persze. Ezen az éjszakán azt álmodta, hogy egy csónakot kormányzott föld alatti folyón, mint gyermekkorának hőse, Allan Quatermain, az elveszett város, Milosia felé. De Quatermainnak társai voltak, ő pedig egyedül evezett – mert társnak igazán nem számított a hordágyon elnyúló holttest. Sietősnek érezte az útját, folyvást azt mondogatta magának, hogy a holttestek rövid ideig maradnak meg ezen a hőmérsékleten, s a rothadás szagát máris az orrában érezte. De később, csónakját az árban kormányozva, észrevette, hogy nem a holttest szagát érzi, hanem a tulajdon eleven testéét. Mintha ereiben megállt volna a vér: amikor megpróbálta felemelni a karját, élettelenül fityegett a válláról. Felébredt, és Louise húzta magához a karját. – Drágám, ideje felkelni, mindjárt mennünk kell – mondta. – Hová? – Együtt megyünk misére – és megint magán érezte az asszony kutató tekintetét. Van-e értelme az újabb késleltető hazugságnak? Mit mondott vajon Wilson Louise-nak. Hazudhat-e tovább hétről hétre, és hol a munkában, hol egészségi állapotában, hol feledékenységében találva okot, halogathatja-e az oltár előtti dolgát? Kétségbeesetten gondolta: máris elkárhoztam – akkor már kifutom, amíg a póráz enged. Hangosan ennyit mondott: – Igen, persze. Felkelek – s hirtelen meglepte, hogy a mentséget Louise adja a szájába, s az újabb lehetőséget is. – Drágám, ha nem vagy jól, maradj ágyban. Nem akarlak mindenáron misére cipelni. De a mentség ezúttal csapdának rémlett. Pontosan látta, hol egyengették el a gyepet a rejtett karók fölött. Ha elfogadja a felajánlott menekvést, ezzel tulajdonképpen bevallotta a bűnét. Most azonban, egyszer s mindenkorra, még az örökkévalóság árán is: eldöntötte, hogy tisztázza magát

Louise előtt, és azzal a megnyugtatással szolgál, amire az asszonynak szüksége van. – Nem, nem, veled megyek – mondta. – S amikor felesége oldalán belépett a templomba, mintha először életében járna e helyen idegenként. Mérhetetlen távolság választotta már el ezektől a térdeplő és imádkozó emberektől, akik Istent mindjárt békében veszik magukhoz. Ő is letérdelt, és imádkozást színlelt. A mise igéi vádiratként hangzottak. “Bemegyek az Isten oltárához. Az Istenhez, aki ifjúi örömmel tölt el engem.” – De az öröm nem volt sehol. Összekulcsolt keze közül felnézett a Szűz és a szentek gipszszobrára – úgy tetszett, mintha segítő karjukat nyújtanák mindenkinek, kinyúlnak kétoldalt, átnyúlnak fölötte. Ő volt az ismeretlen vendég a társaságban, akit nem mutattak be senkinek. A szelíd festett mosolyok elviselhetetlenül másra irányultak. Amikor a Kyrie eleison-hoz értek, ismét megpróbált imádkozni. “Uram, irgalmazz nekünk... Krisztus, kegyelmezz nekünk...” – de az elkövetendő cselekedet félelme és szégyene megfagyasztotta a gondolatait. Azok a romlott papok, akik fekete misét szolgáltatnak egy meztelen asszony teste fölött, megszentségtelenítve az Urat, dermesztő és képtelen szertartásban fogyasztván el az Úr testét – a kárhozatba taszító tettet az emberi szerelemnél is nagyobb szenvedéllyel követik el: Isten ellen való gyűlöletből cselekszenek, vagy Isten ellenségeiért való vad, beteges rajongásukban. De ő nem szereti a gonoszt, és nem gyűlöli Istent: hogyan is gyűlölhetné azt az Istent, aki önszántából kiszolgáltatta magát az ő hatalmának? Ő azzal szentségteleníti meg Istent, hogy egy asszonyt szeret – de vajon szerelem volt-e ez, vagy csak a szánalom és a felelősség érzése? Megint kibúvókat keresett magának: “Te tudsz magadról gondoskodni. Naponta túléled a keresztet. Te csak szenvedni tudsz. Te sosem veszthetsz el. Ismerd be, hogy Te csak a két másik ember után következel”, és én, gondolta, amíg a pap bort és vizet töltött a kehelybe, s az ő elkárhozását fogásként készítette elő az oltárnál, én következem utoljára a sorban: én vagyok a rendőrfőnök helyettese: száz ember szolgál alattam: a felelős mindig én vagyok. Hivatásom az, hogy másokkal törődjek. Szolgálatra ítéltettem. Sanctus. Sanctus. Sanctus... A mise szertartása elkezdődött: Rank atya suttogása az oltárnál megállíthatatlanul közeledett a szentségosztás pillanatához. – S napjaink békében

töltessenek, és óvj meg minket az örök kárhozattól... Pax, pads, pacem: a “béke” szó valamennyi nyelvtani esetben végigdobolt a fülén a mise során. Én elvesztettem a békesség reményét mindörökre, gondolta. Én vagyok a felelős. S nemsokára olyan messzire jutok a csalárdság eltervezésében, hogy nincs többé visszatérés. Hoc est enim corpus: megszólalt a csengő, s Rank atya keze felmutatta az Istent – s az Isten bár könnyű volt, csak ostyányit nyomott, jövetele ólomsúllyal nehezedett Scobie szívére. Hic est enim calix sanguinis: és a második csöngetés. Louise érintette meg a kezét. – Jól vagy, kedvesem? Erre azt gondolta: a második lehetőség. Visszatérhet a fájdalom. Kimehetek innen. S ki él a fájdalomban, ha most én nem? De ha kimegy a templomból, egyetlen útja marad – Rank atya tanácsát követve, rendezni az ügyeit, megfutamodni, aztán visszatérni ide néhány nap múltán, s tiszta lelkiismerettel venni magához az Urat – tudván, hogy visszalökte az ártatlanságot oda, ahová való – az óceán hullámai közé. Az ártatlanságnak fiatalon kell meghalnia, különben megöli az emberek lelkét. – Békét adok nektek, az én békémet adom nektek. – Semmi bajom – mondta, s a szemgolyójába hosszú szúrás nyilallt: felnézett az oltár keresztjére, és dühösen gondolta: Megérdemled az epébe mártott szivacsot. Te tettél azzá, aki vagyok. Fogadd a lándzsadöfést. Nem kellett kinyitnia misekönyvét, hogy tudja: hová vezet ez az ima. “Testednek vétele... melyet én méltatlan magamhoz veszek, ne váljék ítéletemre és kárhozatomra.” Lehunyta a szemét, sötétségre vágyott. Befejezéséhez közeledett a mise. Domine, non sum dignus... Domine., non sum dignus... Domine, non sum dignus... A szószék alatt nyitotta fel a szemét, s látta, hogy egy néger vénasszony, néhány katona, egy repülőmechanikus, egyik rendőre s egy banktisztviselő sorakozik az oltár előtt: jámborán közeledtek a békességhez, és Scobie irigyen gondolt együgyűségükre és jóságukra. Igen, az időnek ebben a pillanatában: jók voltak. – Nem jössz, drágám? – kérdezte Louise, és ismét hozzáért a kéz: ez a gyengéden határozott, puhatoló kéz. Fölemelkedett, és követte az asszonyt: odatérdelt mellé, mint a kém idegen országban, akit megtanítottak az ország szokásaira és a bennszülöttek nyelvére. Már csak a csoda menthet meg engem, mondogatta magában. Szeme Rank atyán járt, aki a tabernákulumot nyitotta fel az oltárnál – de Isten sohasem folyamodott csodához, hogy megmentse önmagát. Én vagyok a Kereszt, gondolta, s Ő egy szót sem szól, hogy megmentse magát a kereszttől, még

akkor se, ha a fa és a szögek is érzéketlenek volnának, ahogy az emberek képzelik. Rank atya kezében tartva a szentséget, lejött az oltártól. Scobie szája kiszáradt: mintha az erei is kiszáradtak volna. Nem tudott felnézni: csak a pap karingét látta – mint egy középkori harci paripát, mely most letapossa: a láb dobbanása: Isten ítélete. Ha legalább a nyilazók íjaznának rejtekhelyükről: egy pillanatra azt álmodta, hogy a pap megbotlott: végül mégiscsak történhet valami, mielőtt hozzám ér, valami csodás közbeavatkozás... De most szétnyílt szájjal (elérkezett az idő) utolsó kísérletet tett az imára: “Ó, Istenem, felajánlom neked kárhozatomat. Fogadd el. Használd az ő javukra.” – S az örök ítélet sápadt papírízét érezte az ajkán.

Harmadik fejezet

l A bankigazgató egy korty jeges vizet ivott, és a hivatásszerű üdvözlésnél melegebben kiáltott fel: – Micsoda öröm lehet, hogy Mrs. Scobie még idejében hazaérkezett karácsony előtt. – Messze még a karácsony – felelte Scobie. – Az esőzések után már repül az idő – folytatta a bankigazgató szokatlan vidámsággal. Scobie sohasem hallotta ki a hangjából ezt a bizakodást. Emlékezetében úgy őrizte a gólyaszerű alakot, amint fel s alá járkál, és százszor is egy nap meg-megáll az orvosi könyvek előtt. – Azért jöttem... – kezdte Scobie. – Az életbiztosítása miatt – vagy talán hiteltúllépést akar kérni? – Ezúttal egyiket sem. – Tudja, mindig szívesen állok a rendelkezésére, Scobie, bármiről is van szó. – Milyen nyugodtan ült Robinson az íróasztalánál. Scobie csodálkozva kérdezte meg: – Abbahagyta a napi testgyakorlást? – Falrengető ostobaság volt – mondta a bankigazgató. – Túl sok könyvet olvastam róla.

– Én pedig épp az orvosi enciklopédiájában akartam megkeresni valamit – magyarázta Scobie. – Okosabb, ha doktorhoz megy – tanácsolta meglepetésére Robinson. – Engem is orvos hozott rendbe, nem a könyv. S az idő, amit elpocsékoltam volna… Én mondom, Scobie, az új fiatalember, aki az Argyll kórházban dolgozik, a legnagyszerűbb fickó, aki a gyarmat felfedezése óta betette ide a lábát. – Teljesen rendbe hozta magát? – Menjen el hozzá. Travisnak hívják. Mondja, hogy én küldtem. – Ha már itt vagyok, hadd kukkantsak bele… – Megtalálja a polcon: ott tartom most is, mert olyan tekintélyes. A bankigazgató olvasott legyen. Az emberek elvárják a jó nagy könyveket körülötte. – Örülök, hogy rendbe jött a gyomra. Az igazgató még egy korty vizet nyelt: – Nem törődöm vele többé. Az igazság, Scobie, az, hogy… Scobie fölnézett a lexikonból: – Figyelek… – Semmi, csak hangosan gondolkodtam. Scobie az angina szónál nyitotta ki a lexikont, s most már a Fájdalom természete című fejezetnél tartott. Rendszerint úgy jellemzik, mint szorongatót; mintha a mellkas harapófogóba kerülne. A fájdalom a mellkas és a mellcsont alatt lokalizálható. Kisugározhat mindkét karra, de általában a bal karra, vagy a nyakba fel, vagy akár le a hasi tájékra. Néhány másodpercig, de legtovább egy percig szokott tartani. A beteg viselkedése. Jellegzetessége. Teljes nyugalomban marad, bármily helyzetben is tör rá... Scobie szeme gyorsan átugrott a következő alcímre: A fájdalom oka. Kezelése. A betegség időtartama. Aztán visszatette a könyvet a polcra. – Talán kipróbálom a maga doktor Travisét, inkább őt, mint Sykes doktornőt. Remélem, engem is felfrissít úgy, ahogy magát. – Az én esetem – mondta kitérőén Robinson – egészen különleges. – Az enyém elég egyszerűnek látszik. – Maga se tűnik betegnek. – Semmi bajom – de néha egy kis szúrás itt meg ott, aztán rosszul alszom. – A felelősségtől nem tud aludni. – Lehet. Most már elég magot vetett el, úgy érezte – de miféle aratáshoz! Ezt bizony ő magának sem tudta volna

megmondani. Elbúcsúzott, s kilépett a vakító utcára. Tiszti sapkáját a kezében vitte, hagyta, hogy a nap merőlegesen süssön ritka, őszülő hajára. Egész úton a rendőrség felé bűnhődésre kínálta fel magát; de visszautasították. Az elmúlt három hétben úgy tűnt fel neki, hogy a kárhozottak különleges besorolásba tartoznak: mint amikor külkereskedelmi cégek valami egészségtelen állomáshelyre akarnak kiküldeni egy fiatalembert, és megkímélik unalmas kollégáktól, megóvják kellemetlen napi teendőktől, gondosan eligazítják különleges íróasztalához, hogy később a legrosszabb teljesedjék be rajta. Most, úgy látszott, neki is minden sikerül. Nem kap napszúrást. A kormányzó vacsorára hívja... Úgy érezte: kosarat kap a balsorstól. A rendőrfőnök behívta: – Jöjjön csak, Scobie, jó hírem van a maga számára – és Scobie újabb mellőzésre készült fel. – Baker nem jön ide. Palesztinában szükség van rá. S végül belenyugodtak, hogy a megfelelő ember lépjen a helyemre. – Scobie az ablakpárkányra ült, és a kezére nézett, mely megremegett a térdén. Ez járt a fejében: így hát sok mindennek nem kellett volna megtörténnie. Ha Louise itt marad, sohasem szeretek bele Helenbe: sohasem zsarol meg Yusef. Sohasem szánom el magam arra a kétségbeesett cselekedetre. Megmaradt volna a nyugalmam – ugyanaz az énem, melyet tizenöt év naplóiba rejtettem, s nem ez a megroppant sors lenne az enyém. De persze, mondta magában, most meg azért érek el sikert, mert mindezt elkövettem. Az ördög cimborája vagyok. Az gondoskodik az övéiről ezen a világon. Most pedig egymás után egyik átkozott sikerről a másik átkozott sikerre vezet az utam, gondolta undorodva. – Azt hiszem, Wright ezredes szava nyomott végül a latban. Maga megtetszett neki, Scobie. – Kissé későn, uram. – Miért későn? – Öreg vagyok a feladathoz. Fiatalabb emberre lenne szükség. – Ugyan. Alig ötvenéves. – Nem vagyok egészen egészséges. – Ezt először hallom. – Ma már említettem Robinsonnak a bankban. Fájdalmaim vannak, rosszul alszom. – Hadarva beszélt, ujjával dobolt a térdén. – Robinson Travisra esküszik. Úgy látszik, csodát

művelt vele. – Szegény Robinson. – Miért szegény? – Már csak két éve van hátra. Ez bizalmas, Scobie. Az embert mindig újabb meglepetés éri: így hát Robinsont a halálos ítélete gyógyította ki képzelt gyógymódjaiból, orvosi könyveiből, faltól falig tartó napi sétájából. Azt hiszem, gondolta Scobie, abból, ha már tudjuk a legrosszabbat: ez következik – az ember szembekerül a legrosszabbal, s ez már-már maga a béke. S elképzelte Robinsont, amint az ül íróasztalánál, és magányos társával beszélget. – Szép lenne, ha mindnyájan ilyen megnyugodva halnánk meg – mondta Scobie. – Hazamehet? – Nem hiszem. Úgy tudom, nemsokára be kell feküdnie az Argyll kórházba. Scobie elgondolkodott: bárcsak tudtam volna, mi megy végbe a szemem előtt: Robinson a legirigylésreméltóbb példát mutatta, ami embernek osztályrészül juthat, boldogan meghalni. Ez az itttartózkodás nagy halálozási arányszámot mutat – talán nem is olyan magasat, ha összeszámolja az ember és összehasonlítja Európáéval. Elsőnek Pemberton, aztán egy gyerek Pendében, most Robinson... nem, nem is olyan sok, de persze nem számolta a katonai kórház maláriás eseteit. – Így állnak a dolgok – közölte a rendőrfőnök. – A következő évben maga lesz a főnök. A felesége örülni fog. S nekem el kell viselnem, bosszúság nélkül, az örömét. Bűnös ember vagyok, nincs jogom bírálni őt, idegesnek sem mutatkozhatom többé. – Hazamegyek – mondta. A kocsija mellett Ali beszélgetett egy másik szolgával, aki Scobie közeledtére csendesen eliszkolt onnan. – Ki volt ez, Ali? – Az öcsém, őrnagy úr – felelte Ali. – Ismerem őt vagy sem? Egy anyától? – Nem, uram, egy apától. – Hol szolgál? – Ali az önindítóval bíbelődött, arca verejtéktől csörgött, nem felelt. – Kinél dolgozik, Ali? – Tessék? – Azt kérdeztem, kinél szolgál? – Mr. Wilsonnál, uram.

A motor megindult, s Ali bemászott a hátsó ülésre. – Tett neked ajánlatot, Ali? Úgy értem, megkért rá, hogy jelentsél rólam – pénzért? – A visszapillantó tükörből látta Ali arcát: nyugodt, csökönyös, zárkózott, kőből kifaragott, mint egy barlang bejárata. – Nem, uram. – Sokan érdeklődnek utánam, és jó pénzt fizetnek a besúgásért. Rossz embernek tartanak engem, Ali. – Én, uram, a szolgája vagyok – mondta Ali, és rávigyorgott a tükörből. A csalás egyik jellemzője, ébredt rá Scobie, hogy elveszítjük a bizalom képességét. Ha én tudok hazudni és csalni, tudnak mások is. Hányan játszanak az én becsületemre, és vesztik el a játszmát? Miért veszítsek én Alin? Engem még nem csíptek el és Alit sem. Így állunk. Nyomasztó érzéssel csüggesztette fejét a volánra. Tudom, hogy Ali becsületes, gondolta; tudom már tizenöt esztendeje: egyszerűen szövetségest keresek a hazugság régióiban. A következő lépés az lesz, hogy megrontok másokat? Louise nem volt otthon, mikor megérkeztek: talán valaki érte jött és elvitte, nyilván a tengerpartra. Louise nem várta őt haza napnyugta előtt. Egy cédulát hagyott neki: Bútort vittem föl Helennek. Korán megjövök, jó hírekkel, s egyedül hajtott föl a sivár, kihalt délidőben a Nissen-barakkok felé. Csak a keselyűk keringtek – az út végén gyülekeztek egy döglött csirke fölött, és csupasz vénembernyakuk le-lecsapott a tetemre, szárnyuk törött esernyőként libegett kétoldalt. – Hoztam még egy asztalt meg két széket. Itthon van a szolgád? – Nem, a piacon. Szertartásos csókot váltottak, amikor csak így, testvérekként találkoztak. Miután a baj megtörtént: a házasságtörés éppoly lényegtelen, mint a barátság. A láng megperzselte őket, és átmenvén a tisztítótűzön, semmi sem maradt, csak a felelősség. és a magány érzése. Csak akkor érzi az ember, milyen forró a fű, ha mezítláb jár rajta. – Ebéd közben zavarlak – mondta Scobie. – Dehogy zavarsz. A végén járok. Vegyél egy kis gyümölcssalátát. – Ideje már, hogy új asztalod legyen. A régi inog. – S aztán hozzátette: – Végül mégis kineveznek rendőrfőnöknek. – Örülni fog a feleséged – mondta Helen. – Engem amúgy sem érdekel. – Már hogyne érdekelne – felelt szárazon.

Ez megint rossz szokása, gondolta Scobie: csak ő, a másik nem. Ő pedig sokáig nem szól, takargatja a sebeit, mint Coriolanus, de előbb-utóbb mégis feltárja: kínlódását olyan drámai szavakba önti, hogy neki magának is túlzottnak tűnik. Bár az is meglehet, hogy Helennek igaza van: én nem is szenvedek. – A rendőrfőnöknek persze makulátlannak kell lennie, mint Caesar. (Helen éppoly pontatlanul beszélt, ahogyan írt.) Ez a mi ügyünk végét jelenti, úgy sejtem. – Tudod, hogy semmi sem jelentheti a végét. – A rendőrfőnöknek nem lehet eldugott szeretője a Nissenbarakkban. – A fullánk persze az “eldugott” szóban volt, de hogy is érezhet ingerültséget, ha arra a levélre gondol, amit Helen írt neki, amelyben áldozatul ajánlja fel magát, tartsa meg vagy dobja el, tetszése szerint. Emberi lény nem lehet mindig hősies: azoknak is, akik mindent alárendelnek – Istennek vagy a szerelemnek, megengedtetik néha, hogy gondolatban visszavonják behódolásukat. Nem oly sokan ragadtatják magukat hősi cselekedetre, még elhamarkodva sem. A cselekedet számít. – Ha a rendőrfőnök nem tarthat meg téged – sose leszek rendőrfőnök – mondta. – Ne légy csacsi, ugyan – felelte színlelt józansággal, melyből ő megérezte, hogy rossz napját fogta ki –, végül is mi hasznunk van az egészből? – Nekem sok – mondta, és el is csodálkozott rajta: ez is csak megnyugtató hazugság? Annyi hazugságot kell mostanság észben tartania, hogy a kisebb, jelentéktelenebb füllentések már föl sem tűnnek. – Csak egy-két órára úgy másnaponként lopakodhatsz át ide. Még csak egy éjszakára sem. Csüggedten tiltakozott: – Erre terveim vannak. – Miféle terveid? – Még túlságosan zavarosak. Helen válaszába minden keserűsége beleszorult. – Jó. Tudasd velem időben. Hogy a kedvedre tehessek. – Drágám, nem veszekedni jöttem ide. – Legalább tudnám, miért is jössz ide egyáltalán. – Ma például azért, hogy néhány bútordarabot hozzak. – No igen, a bútor miatt.

– Kocsival vagyok. Gyere, leviszlek a tengerpartra. – Nem szabad, hogy együtt lássanak. – Ostobaság. Louise is ott van, azt hiszem. – Az isten szerelmére – kiáltott fel Helen –, még látni sem bírnám azt a szent csoroszlyát. – Így is jó. Elviszlek kocsikázni. – Az biztonságosabb, ugye? Scobie vállon ragadta, és azt mondta: – Nekem se mindig a biztonság jár az eszemben. – Én már azt hittem. Fegyelmezettsége felmondta a szolgálatot s rákiáltott: – Nem te hozol áldozatot. – Kétségbeesetten érezte, ahogy a veszekedés közeledik feléjük: mint a tornádó eső előtt, a pörgő fekete oszlop, mely nemsokára elborítja az egész eget. – A munkád persze megsínyli – mondta gyermekes csúfolódással – ezeket a lopott félórákat. – Feladtam a reményt – mondta Scobie. – Mit adtál fel? – A jövőmet. Kárhozatra ítéltem magam. – Ne légy oly színpadias. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Különben is most jelezted a jövődet a rendőrfőnökségen. – Én az igazi jövőről beszéltem – az örök jövendőről. – Ha valamit utálok benned, hát az a katolicizmusod. A jámbor feleségedtől tanultad. Olyan hazug. Ha igazán hinnél, nem lennél itt. – Hiszek, és mégis itt vagyok. – Izgatottan magyarázta: – Nem tudom megmondani, hogyan lehetséges, mégis így van. Nyitott szemmel teszem, tudom, mit teszek. Amikor Rank atya lejött az oltártól a szentséggel a kezében... Helen dühös türelmetlenséggel válaszolt: – Ezt már ezerszer elmondtad. Hatni akarsz rám. Te éppúgy nem hiszel a pokolban, ahogy én. Scobie megragadta a csuklóját, s dühösen megszorította. – Ilyen könnyen nem úszod meg. Azt mondtam: hiszek. Hiszem azt, hogy elkárhozom az örökkévalóságig – ha csak nem történik valami csoda. Rendőr vagyok. Tudom, mit beszélek. Amit elkövettem, rosszabb, mint a gyilkosság – mert az csak egyetlen cselekedet, egy ütés, egy szúrás, egy lövés: megtörtént, és azzal vége, de én magammal hordom a romlást. Már a gyomornedveimben is. Sose tudok tőle megszabadulni többé.

– S úgy dobta el magától Helen csuklóját, mintha magvakat vetne a köves padlóra. – Ne merd azt mondani, hogy nem mutattam ki a szerelmemet. – A szerelmedet – a feleséged iránt. Nyilván így érted. Attól féltél, hogy megtudja. A düh kiapadt benne. – A szerelmem mindkettőtök iránt. Ha csak őt szeretném, könnyű lenne a megoldás. – A kezével eltakarta a szemét, érezte, hogy megint feltör az indulat. – Nem bírom látni a szenvedést, s mégis mindig csak azt okozok. Én ettől szabadulni akarok. Kiszabadulni. – Hová? Az indulat és a tisztesség visszahúzódott benne: s a ravaszság, mint korcs kutya a küszöbről, besettenkedett. – Ó, csak egy kis pihenésre gondoltam. – S hozzátette: – Rosszul alszom. S különös fájdalmaim vannak. – Csak nem vagy beteg, drágám? – A tornádó oszlopa tovább pörgött: a vihar már mások felett jár, túlhaladt rajtuk. – Micsoda dög vagyok, drágám. Néha elfáradok, torkig vagyok mindennel – de ez nem jelent semmit. Voltál már orvosnál? – Majd elmegyek Travishoz az Argyllba hamarosan. – Mindenki azt mondja, hogy Sykes jobb orvos. – Nem. Nem akarok Sykeshez menni. – Most a düh és az indulat csillapodtával éppolyannak látta, mint az első estén, amikor megszólaltak a szirénák. Ó, Istenem, gondolta, nem hagyhatom el őt sem, Louise-t sem. Neked nincs annyira szükséged rám, mint nekik. Neked ott vannak a jó emberek, a szentek és a boldogok gyülekezete. Megvagy nélkülem is. – Elviszlek egy fordulóra a kocsiban. Mindkettőnknek jót tesz – mondta Helennek. A garázs félhomályában megfogta az asszony kezét, és szájon csókolta. – Itt nem figyel senki... Wilson sem láthat – mondta. – Harris sem figyel. Yusef szolgája... – Holnap elhagylak, drágám, ha az segít. – Nem segít. – S hozzátette: – Emlékszel, hogy írtam egy levelet, és elveszett. Abban megpróbáltam mindent leírni nyíltan, fehéren, feketén. Hogy ne legyek többé óvatos. Azt írtam, hogy jobban szeretlek a feleségemnél... – habozott –, jobban az Istennél – s hogy kimondta, a válla mögött, a kocsinál idegen lélegzetet hallott. Élesen felcsattant: – Ki az? – Tessék, drágám?

– Valaki van itt. – Megkerülte a kocsit, s hangosan kérdezte: – Ki vagy ott? Gyere elő. – Ali az – mondta Helen. – Mit keresel itt, Ali? – Missus küldött engem – mondta Ali. – Várok uramra, Missus üzeni, hogy otthon van. – A félhomályban alig lehetett látni Alit. – S miért itt vársz? – A fejem bolondoz – mondta Ali. – Aludni, kicsi, kicsi álom. – Ne ijessz rá – kérte Helen. – Igazat mond. – Menj haza, Ali – parancsolta Scobie –, s mondd meg Missusnak, hogy nemsokára jövök én is. – S figyelte, ahogy az éles napfényben a szolga ott bandukolt a Nissen-barakkok között. Nem is nézett vissza. – Miatta ne aggódj – mondta Helen. – Egy szót sem értett az egészből. – Tizenöt esztendeje van nálam Ali – mondta Scobie. – Első eset, hogy szégyenkeznem kell előtte ennyi év alatt. S felidézte Alit a Pemberton halála utáni éjszakán, csésze tea a kezében, s odanyújtja neki az imbolygó kocsiban – s aztán eszébe jutott Wilson szolgája, amint eliszkol a rendőrség fala mentén. – Benne mindenesetre megbízhatsz. – Nem tudom, miért – felelte Scobie –, kiveszett belőlem a képesség a bizalomra. 2 Louise odafönt aludt, és a földszinten Scobie nyitott naplója előtt ült az asztalánál. Október 31.; a dátum alá a következő bejegyzést tette: A rendőrfőnök reggel közölte: én leszek az utódja. Bútort vittem H. R.-nek. Louise-zal közöltem a hírt – örül. Másik élete – mint római alapkövek – csupaszon, időállóan, tényekre épülőn került elő a keze alól: Azt hiszik róla, hogy így él; ha valaki csak a naplót olvassa, el sem tudná képzelni a sötét, szégyenletes jelenetet a garázsban, a beszélgetést a portugál kapitánnyal; azt sem, hogy Louise behunyt szemmel is rájön a fájdalmas igazságra, Helent, aki képmutatással vádolja őt... S végiggondolta: tulajdonképp így lenne rendjén. Öreg vagyok én már a szenvedélyekhez. S öreg a csaláshoz. A hazugság fiataloknak való. ők még belegyógyulhatnak az igazságba. Az órájára nézett: 11.45, és beírta: kettőkor a hőmérséklet 33°. A gyík a falon most csapott

le apró állkapcsával – lepkét kapott el. A kapu felől kaparás hallatszott – kóbor kutya? –, és Scobie letette a tollat: az asztal túlsó oldalán, szemközt vele a magányosság telepedett le. Nincs nála magányosabb ember, a felesége odafönt s a szeretője ötszáz yardnyira innen, a dombtetőn – s mégis a magányosság telepedett oda, szemben vele, mint egy társ, akinek már megszólalnia se kell. Úgy rémlett, soha életében nem volt még ennyire egyedül. Mert nem volt senkije, akinek az igazat mondhatná. Van, amit a rendőrfőnöknek nem szabad tudnia, van, amit Louise-nak nem szabad tudnia, s még Helennek is csak bizonyos korlátok között mondhat el dolgokat, mert mi értelme lenne, ha már ennyi áldozatot hozott, hogy ne okozzon fájdalmat, minek okozna most fölöslegesen? Ami az Istent illeti: hozzá is csak úgy szólna, mint ellenségéhez – a keserűség állt közéjük. A keze megmozdult az asztalon: s mintha magánya is megmozdult volna, s hozzáérne ujjai hegyéhez. “Te meg én – szólt a magány –, te meg én.” – S felmerült benne, hogy a külvilág a tények ismeretében irigyelhetné: Bagster elkívánná Helent és Wilson Louise-t. Miféle alamuszi kutya, kiáltana fel Fraser ajkát nyalogatva. Azt képzelik, gondolta elhűlve, hogy nekem ez valami nagyszerű dolog, pedig hát embernek kevesebb öröme semmiből nem lehet. Még az önsajnálat is megtagadtatott tőle: olyan pontosan tudta, mennyire hibás. Olyan mélyre száműzte magát a sivatagban, hogy már a bőre is felvette a homok színét. Halk nyikorgással nyílt mögötte az ajtó. Scobie meg se moccant. A kémek settenkednek be, gondolta. Wilson, Harris, Pemberton szolgája, Ali...? – Uram – suttogta egy hang, s egy mezítelen láb csattogott a betonpadlón. – Ki az? – kérdezte Scobie, de nem fordult hátra. Egy rózsaszín tenyér kis papírgolyót ejtett az asztalra, aztán ismét eltűnt a szeme elöl. – Yusef mondja, nyugodtan jönni hozzá, senki nem lát – mondta a hang. – Mit akar Yusef? – Küldött levél – kicsi-kicsi levél. – Az ajtó becsukódott, s a csend visszatért. Mintha a magányosság szólalt volna meg: “Bontsuk ki ketten, te meg én.” Scobie felemelte a papírgolyót: könnyű volt, csak a közepén bújt meg valami keménység. Egy másodpercig nem jött rá, mi lehet az: először azt hitte: kavics, ami köré a papírt sodorták, s az írást kereste, de egy sor sem volt, kire is bízna Yusef

levelet? S akkor rádöbbent: – gyémánt, csiszolt kő. Scobie nem értett a gyémántokhoz, de annyit megsejtett, hogy az értéke fölér az adósságával, amivel Yusefnek tartozott. Yusef nyilván értesítést kapott, hogy az Esperançá-n küldött kövek biztonságban értek el rendeltetési helyükre. S ez a hála jele volt – nem megvesztegetés; legalábbis Yusef így magyarázná őszinte és hitvány szívére szorítva zsíros kezét. Az ajtó kivágódott. Ali állt benne. Egy nyöszörgő fiút tartott a kezében. – Ez büdös mende kódorog a ház körül. Ajtókat nyitogatni. – Ki vagy? – kérdezte Scobie. A fiú dühvel vegyes félelemmel kiáltott föl: – Yusef szolgája. Én hozok úrnak levél – s az asztalra mutatott, ahol a papírban ott nyugodott a kő. Ali szemmel követte a mozdulatát. Scobie pedig mintha magányával tanácskozna: “Gyorsan kell gondolkoznunk neked meg nekem.”– Odafordult a fiúhoz és megszólalt: – Miért nem jössz ide tisztességgel, miért nem kopogtatsz az ajtón? Miért jössz, mint egy tolvaj? A fiú jellegzetes mende volt, vékony csontú, mélabús, nőies szemű. – Én nem tolvaj – nyögött fel, s az első szóra oly csekély hangsúlyt vetett, hogy nem tűnt szemtelennek. – Uram mondja nekem: jönni ide nagyon csöndben. – Vidd ezt vissza Yusefnek – mondta Scobie –, s mondd meg neki: kíváncsi vagyok, honnan szerzi az ilyen köveket. Azt hiszem, lopja, de majd én lassacskán megtudom, honnan. Gyerünk. Vidd el. Te pedig, Ali, lökd ki a fenébe. – Ali kituszkolta a fiút az ajtón, és Scobie még hallotta a lábuk csattogását az ösvénynél, összesúgtak? Kiment a kapuhoz, és utánuk kiáltott: – Mondd meg Yusefnek, hogy egyik este benézek hozzá, s iszonyú ribillió lesz. – Becsapta az ajtót, s eszébe jutott: mennyit tud róla Ali. S a szolgája iránti bizalmatlanság lázként rohant végig az ereiben. Tönkretehet engem, gondolta: és tönkreteheti a szeretteimet. Whiskyt töltött magának, s a jégszekrényből egy üveg szódat vett elő. Az emeletről Louise kiáltott le hozzá: – Henry. – Tessék, drágám? – Van már tizenkét óra? – Nemsokára. – Ne igyál tizenkettő után, légy szíves. Gondolj a holnapi napra – és ő természetesen gondolt rá, amikor kiitta a

poharát: november elseje – mindenszentek napja; ez pedig a halottak napjának éjszakája. Milyen kísértet suhant át a whisky színén? – Velem jössz áldozni, ugye, drágám? – s ő csüggedten gondolta: ennek sose lesz vége: miért éppen itt tennék pontot? Az ember a végsőkig is minduntalan kárhozatra ítélheti magát. Magánya volt az egyetlen kísértet, melyet a whisky fölidézett: az asztal túlsó oldaláról bólintott oda neki, és kortyintott az italából. “Legközelebb – suttogta a magány – karácsony jön, éjféli mise, s ez ellen nem tudsz védekezni, az biztos: azon az éjszakán s a következőn, nem lesz mentség” – s az ünnepek hosszú lánca a tavaszi és nyári hajnali miséket öröknaptárként pergette le. Hirtelen egy vérző arc képe támadt fel: a záporozó ütésektől lecsukódó szem: az Isten kábultan félrecsukló feje. – Velem jössz, Ticki? – kérdezte Louise szorongva, de úgy érezte, talán leheletnyi gyanakvás megint megérintette, s ő meg azon tépelődött, megbízhat-e igazán Aliban? Mert a kereskedők és gyarmati szelvényvágók áporodott partvidéki bölcsessége mindig arra tanít: “Feketében sose bízzál, végül mind becsap. Az én szolgám is tizenöt évig...” Halottak napjának éjszakáján a gyanakvás szelleme ébredt fel, s odatelepedett a pohara köré. – Hát persze, megyek, drágám. – Egyetlen szavadba kerül – imádkozott Istenhez –, s az angyalok hada... – És gyűrűs kezével a szem alá vágott, s látta, hogy a zúzott bőr bereped. – S aztán megint karácsony – s a Gyermek arcát az istálló piszkába taposta. Felkiáltott az emeletre: – Mit mondasz, drágám? – Mennyi mindent kell holnap megünnepelnünk. Hogy együtt vagyunk, meg a kinevezésedet. Olyan boldogító az élet, Ticki. – S ez az én jutalmam, mondta kihívóan a magánynak, és az asztal túlsó oldalára fröccsentette a whiskyjét, kihívta a szellemeket. Minden rosszra, ami kitelik tőletek, és szembenézett a vérző Istennel.

Negyedik fejezet

l

Jól sejtette, hogy Yusef még ilyen későn is rakparti irodájában dolgozik. A kicsiny, kétemeletes fehér épület Afrika szélén a famóló közelében állt, nem sokkal a katonai benzinraktáron túl; s a szárazföld felé nyíló ablakon a függönyök alatt fénycsík világított. Egy rendőr tisztelgett a ládák között botorkáló Scobie-nak. – Minden csendes, tizedes? – Minden, őrnagy úr. – Kru Town felé is volt kint őrjáraton? – Hogyne, őrnagy úr. Minden csendes, uram. – A gyors válaszból is tudta, hogy a rendőr nem mondott igazat. – Rakparti patkányok? – Nincsenek, őrnagy úr. Minden csendes, mint a sír. – Az avítt irodalmias kifejezés a missziós iskola nevelésére vallott. – Akkor jó éjszakát. – Jó éjszakát, őrnagy úr. Scobie tovább lépkedett. Jó néhány hete nem találkozott már Yuseffel – pontosan a zsarolás éjszakája óta, s most furcsa sóvárgással gondolt kínzójára. A kicsiny fehér épület mágnesként vonzotta, mintha magában rejtené egyetlen társát, az egyetlen embert, akiben megbízhat. Vagy legalábbis zsarolója ismeri őt, jobban, mint bárki más: leülhet a kövér, lehetetlen figura elé, s elmondhatja neki a teljes igazságot. A hazugságnak új világában a zsarolója otthon van: ismer minden ösvényt, tanácsot, sőt segítséget is adhat... Egy láda sarka mögül Wilson került elő. Scobie zseblámpája az arcát, mint egy térképet, világította meg. – Ej, maga az, Wilson – szólította meg Scobie –, de soká kimarad. – Én – felelte Wilson, és Scobie kelletlenül gondolta: mennyire utál ez engem. – Megszerezte az átjárási igazolványt a rakpartra? – Meg. – Ne menjen Kru Town környékére. Nem valami biztonságos egyedül járni arra. Hogy áll az orrvérzéssel? – Már nincs – felelte Wilson. Nem indult tovább: úgy látszik, az a szokása, hogy elállja az utat: olyan ember, akit mindig ki kell kerülni. – Búcsúzom, Wilson. Ugorjon be bármikor, Louise... Wilson közbevágott: – Szeretem Louise-t, Scobie. – Sejtettem-felelte Scobie. – Ő is kedveli magát, Wilson. – Szeretem Louise-t – ismételte Wilson. És megrántotta a láda

kátrányborítóját: – Maga nem tudhatja, mit jelent ez – mondta. – Micsoda? – A szerelem. Senkit sem szeret, csak önmagát, a saját mocskos személyiségét. – Túlságosan kimerült, Wilson. A klíma teszi. Menjen és feküdjön le. – Nem így viselkedne, ha szeretné. – A fekete vízen egy láthatatlan hajón szívszaggató melódiát játszott a gramofon. A biztonsági szolgálat leváltott egy őrszemet: hallani lehetett válaszul a jelszót, Scobie lejjebb eresztette a zseblámpáját, és csak Wilson moszkitócsizmáit világította meg. – A szerelem nem olyan egyszerű, Wilson, ahogy maga képzeli. Túlságosan sok verset olvas. – S mit csinálna akkor, ha mindent elmondanék neki – Mrs. Roltról? – De hiszen egyszer már elmondta. Mit képzel, Louise inkább nekem hisz. – Egy szép napon eltaposom magát, Scobie. – Mi haszna ebből Louise-nak? – Én boldoggá tenném őt – jelentette ki őszintén Wilson, s ez a megcsukló hang tizenöt esztendőt pergetett vissza Scobie-ban – egy fiatalabb férfihoz, mint ez a beszennyezett alak, aki itt a tengerparton Wilsonnal társalog, s beszéd közben a fához csapkodó víz loccsanását figyeli. Szelíden válaszolt: – Megpróbálná. Tudom, hogy megpróbálná. Talán... – fogalma sem volt arról, hogyan kellene befejeznie a mondatot, milyen halvány vigaszt keltett fel s törölt el benne Wilson. Ehelyett már ingerültség fogta el a láda mellett álldigáló esetlenül romantikus alakkal szemben, aki olyan együgyű volt, s mégis olyan sokat tudott. – Addig viszont örülnék, ha nem kémkedne utánam. – Ez a feladatom – ismerte be Wilson, s csizmái megindultak a zseblámpa fényében. – Amit rólam kiderít, olyan érdektelen. – S otthagyta Wilsont a benzinraktárnál, és továbbment. Amint Yusef irodájának lépcsőjéről hátranézett, a sötétben egy sűrűbb foltot látott ott, ahol Wilson állt, figyelt és gyűlölködött. Most hazamegy, és jelentést fogalmaz: “1.25-kor megfigyeltem Scobie őrnagyot, aki nyilvánvalóan előre megbeszélt találkozóra...” Scobie kopogtatott, majd egyenest belépett a szobába, ahol Yusef, lábát az íróasztalra vetve, félig elnyúlva ült, s egy néger hivatalnoknak diktált. Nem hagyta félbe a mondatot – ötszáz göngyöleg gyufacímke-, ötven

vödörmintás sima s hatszáz pontmintás műselyem –, reménykedve s neheztelőn nézett fel Scobie-ra. Nyersen rászólt az írnokra. – Menjen ki. De aztán jöjjön vissza. Szóljon a fiúnak, hogy nem jöhet be senki. – Lekapta a lábát az asztalról, s ernyedt kezét odanyújtotta: – Isten hozta, Scobie őrnagy – s aztán visszaejtette a kezét, mint valami fölösleges árucikket. – Első alkalom, hogy megtiszteli az irodámat, Scobie őrnagy. – Nem is értem, hogy kerülök ide, Yusef. – Régen láttuk egymást. – Yusef leült, s hatalmas fejét tányér nagyságú tenyerébe fektette. – Két ember számára másképp telik az idő – gyorsabban vagy lassabban, aszerint, hogy milyen barátok. – Nyilván erről is szól valami szír költemény. – Valóban, Scobie őrnagy – mondta vidáman Yusef. – Wilsonnal kellene barátkoznia, Yusef, nem velem. Ő olvas verseket. Nekem prózai agyam van. – Whiskyt, őrnagy úr? – Nem bánom. Az íróasztal másik végén ült le, s az elmaradhatatlan kék szifon ott meredt közöttük. – Hogy van Mrs. Scobie. – Miért küldte nekem azt a gyémántot, Yusef? – Tartoztam vele, Scobie őrnagy. – Dehogy tartozott. Kifizetett engem azzal a darab papírral. – Minden erőmmel próbálom elfelejteni, hogy ez volt a módja. Azt mondogatom magamban: valójában barátságból történt – alapjában baráti cselekedet volt. – Az ember sose hazudjon önmagának, Yusef. Az ilyen hazugságon nagyon könnyen átlátunk. – Scobie őrnagy, ha többször találkoznánk: jobb ember lenne belőlem is. – Szóda fröccsent a poharakba, s Yusef mohón ivott. – Valami azt súgja nekem, Scobie őrnagy, hogy maga nyugtalan és rosszkedvű... – kezdte Yusef. – Mindig arra vágytam, hogy a bajában hozzám forduljon. – Én mindig nevettem az ötleten – felelte Scobie –, hogy valaha ide kerülök. – Van egy szír népmese az oroszlánról és a kisegérről... – Ugyanaz a mese járja itt is, Yusef. De én magát sose tartottam egérnek: én sem vagyok oroszlán. Dehogy vagyok.

– Mrs. Rolt miatt aggódik, és a felesége miatt, Scobie őrnagy? – Úgy van. – Sose szégyellje előttem, Scobie őrnagy. Elég sok bajom volt a nőkkel egész életemben. Most már jobb, mert megtanultam a módját. Egy a titka: nem kell törődni velük, Scobie őrnagy. Mondja meg mindegyiknek: Mit törődöm vele? Azzal hálok, aki éppen eszembe jut. Aztán kellek vagy nem kellek. Törődöm is én vele? – S akkor mindig megtartják az embert, Scobie őrnagy. – Belesóhajtott a whiskyspohárba. – Néha már arra vágytam, bár otthagynának. – Túlságosan sokáig titkoltam a dolgot a feleségem előtt, Yusef. – Tudom, mi mindent titkolt el, Scobie őrnagy. – De nem tud mindent. A gyémántügy még jelentéktelen ahhoz képest... – Nos? – Úgysem értené. Különben valaki más is tudja. Ali. – De megbízik Aliban? – Azt hiszem, bízom. De már magáról is tud. Tegnap éjszaka benyitott, és meglátta a gyémántot. A szolgája nagyon ügyetlen volt. A roppant, széles tenyér megmozdult az asztalon. – Mindjárt előveszem a fiút. – Ali féltestvére Wilsonnál szolgál. Találkozni szoktak. – Ez már öreg hiba. Scobie most már minden baját elpanaszolta – kivéve a legsúlyosabbat. S az a furcsa érzés töltötte el, hogy életében először másra rakta a terheit. És Yusef cipelte – egészen nyilvánvalóan átvállalta. Föl is emelkedett a székéből, s hatalmas hátsójával az ablakhoz indult: úgy bámulta a zöld elsötétítő függönyt, mintha egy tájon merengene el. Kezével a szájához nyúlt, s a körmét kezdte rágni: pek-pek-pek –, s a foga minden lerágott köröm után kattant egyet. Aztán a másik kezén kezdte. – Azt hiszem, nincs komoly aggodalomra ok – mondta Scobie. Kényelmetlenül érezte magát, mintha véletlenül megindított volna egy motort, melynek nem ura többé. – A bizalmatlanság nagyon rossz dolog – állapította meg Yusef. – Az embernek mindig legyen szolgája, akiben megbízik. Mindig többet tudjon róla, mint az mirólunk. – A bizalomról alighanem ez volt Yusef elképzelése. Scobie csak ennyit válaszolt: – Mindig megbíztam benne.

Yusef megszemlélte lerágott körmeit, és megint rágott egyet rajtuk. – Nem kell aggódnia. Nem hagyom gyötrődni. Bízzon mindent rám, Scobie őrnagy. Majd én kiderítem, bízhat-e benne vagy sem. – S ezt a meglepő kijelentést tette hozzá: – Majd én törődöm magával. – Ugyan hogy tehetné ezt? – Nem is haragszom rá, gondolta magában bágyadt csodálkozással. Törődnek velem – mintha a gyermekszoba békéje venné körül. – Ne kérdezzen semmit, Scobie őrnagy. Ez egyszer mindent rám kell bízni. Tudom a módját. – Az ablaktól elfordulva Yusef fémes, tokba zárt távcsőre emlékeztető kifejezéstelen szemmel nézett Scobie-ra. Szavait széles, nedves tenyerének nyugtató, dajkáló mozdulatával kísérte. – Írjon csak egy kis üzenetet a szolgájának, Scobie őrnagy, kéresse ide. Majd én beszélek vele. A szolgám elviszi az üzenetet. – Ali nem tud olvasni. – Annál jobb. Akkor küldjön valami holmit a szolgámmal, hogy bebizonyíthassa, magától jön. A pecsétgyűrűjét. – Mire készül, Yusef? – Segíteni akarok magán, őrnagy úr. Erről van szó. – Lassan, vonakodva, Scobie a gyűrűjéhez nyúlt. – Tizenöt éve szolgál nálam – mondta. – Mostanáig mindig megbíztam benne. – Majd meglátja – mondta Yusef. – Minden rendbe jön. – A tenyerét nyújtotta a gyűrűért, s a kezük összeért: mint egy fogadalomban, összeesküvők között. – Néhány szó elég. – Nem jön le a gyűrű – mondta Scobie. Furcsa tiltakozást érzett. – Különben, nincs is szükség rá. Eljön, ha a szolgája megmondja neki, hogy én hivatom. – Nem hinném. Éjszaka nem szeretnek a rakpartra jönni. – Miért ne? Nem lesz egyedül. A maga szolgájával együtt jön. – Hát persze, persze. Mégis azt hiszem – ha küldene valamit neki, ami bizonyítja –, hogy ez nem csapda. Tudja: Yusef szolgájában sem bíznak jobban, mint Yusefben. – Hát akkor eljön holnap. – Ma éjszaka jobb – felelt Yusef. Scobie a zsebében kotorászott: körmein megcsörrent a szakadt olvasó. – Vigye ezt, bár nem szükséges... – mondta, s ezzel elhallgatott, és állta a rászegezett értetlen tekintetet. – Köszönöm – mondta Yusef. – Ez nagyon is megfelel. – S már

az ajtóból szólt vissza: – Érezze magát otthon, Scobie őrnagy. Töltsön italt: nekem utasításokat kell adnom a szolgámnak. Nagyon hosszú ideig maradt el. Scobie már a harmadik whiskyt töltötte, s aztán elhúzta a tengerre néző függönyöket, mivel a kis iroda levegőtlen volt, eloltotta a villanyt, és beengedte az öböl felől kerekedő szellőt. Akkor kelt fel a hold, s az anyahajó szürkés jégként csillogott. Scobie szünet nélkül járkált a másik ablakig, mely a rakpartról a bennszülött város kunyhóira és kacatjaira nézett. Yusef hivatalnoka innen tűnt elő, s neki eszébe jutott, hogy a főnök mennyire ellenőrzése alatt tarthatta a rakparti patkányokat, ha az irodistája egyedül is nyugodtan közlekedhet az ő negyedükben. Segítségért jöttem ide, mondta magában, törődnek velem – de hogyan, kinek a költségén? Mindenszentek napja volt, s neki eszébe jutott, hogy minden félelem és szégyen nélkül gépiesen térdelt már a második alkalommal az oltár rácsánál, és várta a pap jövetelét. Még az elkárhozás is jelentéktelen szokássá válhat. – A szívem megkeményedett, gondolta, s egy megkövült kagylót látott maga előtt, amilyeneket a tengerparton szed föl az ember: köves tekervényei, akár az ütőerek. Ha egyszer tör Istenre az ember, az is túlságosan gyakori, ezek után törődik az ember azzal, ami következik? Mintha máris annyira elrothadt volna, hogy kár minden erőfeszítésért. A testében Isten lakozik, de a teste elrothadt e mag körül. – Nagyon meleg volt? – hallotta Yusef hangját. – Maradjunk sötétben. Egy jó baráttal kellemes a sötétség. – Sokáig elmaradt. Yusef válasza szántszándékkal ködösnek hatott. – Sok mindent el kellett intéznem. – Scobie-nak felrémlett, hogy most vagy soha: meg kell kérdeznie Yusef tervét – de csüggedése, romlottsága lakatot tett a nyelvére. – Igen, meleg van – csináljunk kereszthuzatot – s kinyitotta a rakpartra néző oldalablakokat is. – Kíváncsi vagyok, vajon Wilson hazament-e. – Wilson? – Megfigyelt, hogy ide jöttem. – Nem kell aggódnia, Scobie őrnagy. Azt hiszem, a szolgáját sikerül megbízhatóvá tennünk. Scobie válaszában megkönnyebbülés és remény csengett: – Szóval a kezében tartja valamivel?

– Ne kérdezzen. Majd meglátja. – A remény is, a megkönnyebbülés is elhervadt. – Yusef, tudnom kell... – De Yusef közbevágott: – Mindig ilyen estéről álmodtam: ülünk ketten itt, előttünk a pohár a sötétben, s van időnk fontos dolgokról beszélni, Scobie őrnagy. Istenről. A családról. A költészetről. Shakespeare-t roppant nagyra tartom. A királyi tüzérség egységeinek nagyszerű színészei vannak: ők szerettették meg velem az angol irodalom gyöngyszemeit. Bolondulok Shakespeare-ért. Néha már-már az ő kedvéért szívesen megtanulnék olvasni is, de persze öreg vagyok a tanuláshoz. S attól is félek, hogy talán elveszteném az emlékezőtehetségemet. Ez pedig rosszul ütne ki üzletileg, s bár nem azért élek, hogy kereskedjek, de kereskednem kell ahhoz, hogy éljek. Mennyi mindenről szeretnék elbeszélgetni magával. Kíváncsi lennék az életfilozófiájára. – Életfilozófiám nincsen. – Hát a fonál, amelyet kézben tart, hogy kitaláljon az erdőből? – Elvesztettem már az utamat. – Nem olyan ember maga, Scobie őrnagy. Nagy csodálója vagyok jellemének. Ön igaz ember. – Sose voltam, Yusef. Legfeljebb nem ismertem magam eléggé. Van egy közmondás, tudja, arról, hogy a vég egyszersmind a kezdet is. Mikor születtem, már itt ültem magával whiskyt szopogatva, és tudtam... – Mit tudott, Scobie őrnagy? Scobie kiürítette a poharát. – A szolgája már biztosan odaért a házamhoz – mondta. – Kerékpáron ment. – Akkor már útban is vannak ide. – Ne legyünk türelmetlenek. Lehet, hogy sokáig kell várnunk, Scobie őrnagy. Tudja, milyenek ezek a szolgák. – Azt hittem: tudom. – Érezte, hogy a bal keze remeg az asztalon, térde közé szorította, hogy nyugalmat parancsoljon rá. Visszaemlékezett a határ menti nyomozásra; az őserdő árnyában elköltött bőséges ebédre, melyet Ali főzött meg egy kiszolgált szardíniásdobozban; aztán megint a legutóbbi autóút jutott eszébe Bambába – a hosszú várakozás a kompra, aztán ahogy a láz reá tört, s hogy Ali mindig kéznél volt. Letörölte a verejtéket a homlokáról, s egy villanásnyira felmerült benne: ez is csak betegség, lázroham. Nemsokára felébredek. Az

elmúlt hat hónap története – első éjszakája a Nissenbarakkban, a sokat eláruló levél, a csempészett gyémántok, a hazugságok, az asszony lelki békéje kedvéért magához vett szentség –, mindez olyan testetlennek rémlett, mint a viharlámpa árnyéka az ágyon. Azzal vigasztalta magát: felébredek, s erre a szirénák riadójelzését hallotta, csakúgy, mint azon az éjszakán, azon az éjszakán... Megrázta a fejét, s arra ébredt, hogy Yusef ott ül az íróasztal túlsó oldalán a sötétben, a whisky ízét érzi az ínyén, meg a tudatra, hogy minden mindegy. Kimerült én szólalt meg: – Már ideérhettek volna. – Tudja, milyenek ezek a szolgák – felelte Yusef. – Megrémülnek a szirénáktól, lebújnak az óvóhelyre. Nekünk itt kell ülnünk s beszélgetnünk egymással, Scobie őrnagy. Nagy esemény ez nekem. Bárcsak ne virradna sose a reggel. – A reggel? Dehogyis várok én Alira holnap reggelig. – Lehet, hogy megijedt. Talán tudja, hogy rájött valamire, és elszaladt. A szolgák néha visszamenekülnek az őserdőbe... – Szamárságokat beszél, Yusef. – Még egy whiskyt, Scobie őrnagy? – Jó, adjon. – Még az italra is rászokom, gondolta. Mintha már a körvonalai is elmosódnának; nincs semmi megfogható, amire az ember azt mondhatná: ez itt Scobie. – Scobie őrnagy, az a hír járja, hogy győz az igazság, és maga lesz a rendőrfőnök. Scobie óvatosan felelt: – Nem hiszem, hogy arra sor kerülne. – Csak azt akartam megjegyezni, hogy énmiattam nem kell aggódnia, Scobie őrnagy. Én jót akarok magának, szavamra mondom. Eltűnök az életéből, Scobie őrnagy. Nem leszek malomkő, ami lehúzza. Elég nekem, ami ma este jutott – ez a hosszú beszélgetés a sötétben mindenféle dologról. Erre az éjszakára örökké emlékezni fogok. Nem kell aggódnia. Arról én gondoskodom. – Yusef feje mögött, az ablakból – vagy még távolabbról, az összevissza épült kalibák és raktárak közül kiáltás hallatszott: kín és rémület: felbukkant és elmerült, mint a vízbe fúló állat, mikor levegőért kapkod, s elhalt a félbeszakadt sikoly, a szoba sötétjében, a whiskyben, az asztal alatt, belehullt a papírkosárba. Yusef túlságosan gyors magyarázattal szolgált: – Egy részeg! – majd sértődötten kiáltott fel: – Hová megy, őrnagy úr? Nem valami biztonságos egyedül. – Scobie ekkor látta utoljára Yusefet, árnyéka mereven tapadt a falhoz, s a

holdfény megcsillant a szifonon s a két üres poháron. A lépcsők alján az irodista állt, s a rakpartot bámulta. A holdfény a szemébe sütött, útjelzőként mutatta, merre kell fordulnia. A kétoldalt húzódó üres raktárakban, a zsákok és ládák között senki sem moccant zseblámpájának imbolygó fénycsíkjára, ha kint voltak a rakparti patkányok, a sikoly visszaűzte őket lyukjaikba. Lépései visszhangzottak a rakodóbarakkok között, valahol kóbor kutya vonított. A szemétnek ebben a vadonában reggelig is hiába keresgélhetett volna; mi vezette, hogy gyorsan, tétovázás nélkül a holttesthez ért, mintha ő jelölte volna ki a tett színhelyét? Amint kerülgetett a ponyva és deszka szegélyezte sikátorokon, homlokában egy ér dobolta ki Ali hollétét. A holttest összecsavarodva, semmitmondóan hevert, mint egy elszakadt órarugó az üres benzineshordók tövében: mintha odalapátolták volna, maradjon ott reggelig, vagy míg a dögevő madarak elbánnak vele. Scobie még egy pillanatig reménykedett, míg megfordította a vállánál fogva a holttestet: hisz végül is két fiú volt úton. A jellegzetes, szürke nyakat összevissza kaszabolták. Igen, gondolta, most már megbízhatok benne. A sárga szemek vörös foltosan, idegenül meredtek rá. Mintha a holttest eltaszítaná magától, nem vállalná, “Nem ismerlek.” Hangosan, indulatosan esküdözött: Istenemre, elkapom, aki ezt tette, de a rejtélyes tekintetben bizalmatlanság bujkált. Én vagyok az a fickó, gondolta. Vagy tán nem tudtam egész idő alatt Yusef szobájában, hogy valamit forralnak? Nem kényszeríthettem volna ki a tervet? Egy hang rászólt: – Őrnagy úr! – Ki az? – Laminah tizedes, uram. – Nem talál itt valahol egy szakadt olvasót? Gondosan nézzen körül. – Nem látok semmit, uram. Legalább sírni tudnék, gondolta Scobie, csak éreznék fájdalmat; hát csakugyan ilyen gonosz lettem? Akaratlanul is lenézett a holttestre. A fullasztó éjszakában a benzingőzök párologtak mindenütt, s egy pillanatra nagyon kicsinek, sötétnek s nagyon távolinak látta a holttestet – olyan volt, mint a szakadt rózsafüzér egy darabja, amit keresett: néhány fekete gyöngyszem, a végén ráforrasztva Isten képmása. Ó, Istenem, gondolta: meggyilkoltalak – évekig szolgáltál, s a végén meggyilkoltalak. Isten feküdt ott a benzineshordók tövében. Scobie könnyeket érzett a szájában, sót a

kirepedezett szája szélén. Szolgáltál engem, és én ezt tettem veled. Hűséges voltál hozzám, és én nem bíztam benned. – Parancsol, őrnagy uram – suttogta a tizedes, és letérdepelt a holttest mellé. – Nagyon szerettem – mondta Scobie.

MÁSODIK RÉSZ Első fejezet

l Amint át tudta adni a munkáját Frasernek, aznapra becsukta az irodáját, és elindult a Nissen-barakkok felé. Félig lehunyt szemmel vezetett, egyenest maga elé nézett, s azt mondogatta magában: most, még ma. Bármi áron is, mindent tisztázok. Újra kezdődik az élet, a szerelem lidérces nyomása eltűnt. Úgy rémlett: örökre meghalt, az elmúlt éjszaka, a benzineshordók tövében. A nap égette a kezét, melyet a verejték a kormányhoz tapasztott. Az agya úgy összpontosított az elkövetkezendőkre – nyílik az ajtó, néhány szó, aztán ismét csukódik mögötte – örökre –, hogy csaknem elhajtott az úton Helen mellett. Az asszony szembejött vele a hegynek lefelé, kalap nélkül. Ő sem vette észre a kocsit. Scobie utánaszaladt, hogy felvegye. Amikor Helen megfordult, Scobie ugyanazt az arcot látta, melyet Pendében hordágyon vittek el előtte – legyőzött, összetört arc volt, kortalan, mint a szilánkokra zúzott üveg. – Mit csinálsz itt? Napon, kalap nélkül! Határozatlanul felelt: – Téged kerestelek – és tétován állt a vörös agyagúton. – Gyere a kocsihoz. Napszúrást kapsz. – Ravasz csillogás költözött a szemébe. – Ilyen könnyű lenne? – kérdezte, de aztán engedelmeskedett Scobie-nak. Egymás mellett ültek a kocsiban. Nem volt értelme tovább hajtani: búcsút venni éppúgy lehet itt, mint távolabb. Helen szólalt meg: – Reggel hallottam, mi történt Alival. Te tetted? – A torkát nem én vágtam el – felelte. – De azért kellett meghalnia, mert én létezem. – Tudod, hogy ki tette? – Nem tudom, ki emelte rá a kést. Talán egy rakparti patkány. Yusef szolgája, aki vele volt, eltűnt. Lehet, hogy az tette, de az is lehet, hogy ő is meghalt. Bizonyítani sohasem tudunk majd semmit. Még azt is kétlem, hogy Yusef akarta volna.

– Ez pontot tesz a kettőnk ügyére, tudod – mondta Helen. – Még jobban nem tehetlek tönkre. Ne szólj közbe. Hadd beszéljek én. Sose képzeltem, hogy ez ilyen lesz. Más embereknek is vannak szerelmi ügyei, van kezdete és van vége, de boldogok – ez nálunk, úgy látszik, nem vált be. A mi ügyünkben: minden vagy semmi. Úgy látszik, a semmit kell választanunk. Kérlek, ne beszélj. Hetek óta ezen gondolkozom. Elmegyek innen – méghozzá rögtön. – Hová? – Mondtam, hogy ne beszélj. Ne kérdezz. – A szélvédőben Helen elkeseredésének halvány visszfénye derengett föl. Scobie úgy érezte, hogy darabokra szaggatják. – Drágám – folytatta Helen –, ne hidd, hogy könnyű. Ilyen kegyetlen még sose voltam. Mennyivel könnyebb lenne meghalni. Te mindenütt ott vagy. Soha többé nem bírnék látni egy Nissen-barakkot vagy egy Morris-kocsit. Sose tudnék narancsos gint inni. Soha egy néger arcot látni. Még egy ágyat se... persze az ember ágyban alszik. Nem tudom, hová menekülök előled. Nincs értelme azt hinni, hogy egy év múltán minden rendbe jön. Egy év kell arra is, hogy túllegyek rajta. Mert közben tudni fogom, merre vagy. Küldhetnek egy táviratot vagy levelet, amit el kell olvasnod, még ha nem is válaszolnál. – Ő meg ezt gondolta: mennyivel könnyebb lenne neki, hanem élnék. – De nem szabad írnom – mondta Helen. Nem sírt: Scobie gyors pillantást vetett a szemére: szárazon vöröslött, a kórházból emlékezett így a szemére, erre a kimerültségre. – Felébredni lesz a legrosszabb. Az a pillanat, amikor az ember még nem eszmél rá, hogy minden megváltozott. Scobie mégis megszólalt: – Én is azért jöttem föl, hogy elbúcsúzzam, de vannak dolgok, amire képtelen vagyok. – Te ne szólalj meg, drágám. Én jó leszek. Hát nem látod, hogy milyen jó vagyok? Neked nem kell elhagynod engem – én megyek el tőled. Sose fogod megtudni, hová. S remélem, nem züllök el nagyon. – Nem – mondta Scobie –, nem. – Nyugodj meg, drágám. Majd magadhoz térsz, meglátod. Sikerülni fog megtisztulnod. Újra jó katolikus leszel – ez az, amire igazából vágyol, ugye, s nem egy csomó nőre. – Nem akarok többé fájdalmat okozni. – Békességre vágyol, drágám. S békéd lesz, majd meglátod. Minden rendbe jön. – A kezét a férfi térdére tette, s végre az erőfeszítéstől, hogy megnyugtassa őt, sírni kezdett. Hol

tanulta ezt a szívszaggató gyöngédséget? – tűnődött Scobie. Ezt az érettséget hirtelenében honnan is szedik? – Ide hallgass, drágám. Ne gyere fel a barakkba. Nyisd ki a kocsiajtót, beragadt. Itt búcsúzzunk el egymástól, s aztán hazahajtasz, vagy még inkább a hivatalodba. Könnyebb így. Velem ne törődj. Majd rendbe jövök én is. – S ő ezt gondolta: Annál az egy halálnál nem voltam jelen – most mindegyiknél ott kell lennem. Helen fölé hajolt: odaszorította a kocsiajtóhoz. Az asszony könnye az arcát érte: égette ez a bélyeg. – Egy búcsúcsók ellen nem lehet kifogás, drágám. Nem is veszekedtünk. Nem rendeztünk jelenetet. Nincs bennünk keserűség. – A csókból csak a fájdalmat érezte, mintha madárszív verdesne a száján. Mozdulatlanul ültek, némán, egymás mellett, nyitott kocsiajtónál. Néhány fekete munkás a hegyről jövet kíváncsian nézett be rájuk. – Nem tudom elhinni – kezdte lassan Helen –, hogy ez az utolsó alkalom: kiszállok innen, elhajtasz, és nem látjuk egymást többé soha. Nem mozdulok ki hazulról, csak épp annyiszor, amíg az utazást el tudom intézni. Én itt leszek fönn, s te odalenn. Ó, Istenem, bárcsak más bútorom lenne, s nem az, amit tőled kaptam. – Hiszen az kincstári bútor. – Beszakadt a nád az egyik széken, nagyon hirtelen ültél le rá. – Drágám, drágám, ezt nem szabad. – Ne beszélj most így. Igazán jó kislány leszek, de ezekről a dolgokról senki teremtett léleknek nem beszélhetek. A könyvekben mindig van egy bizalmas, de nekem nincs bizalmasom. Nekem mindent egyetlen embernek kell elmondanom. – Megint ezt gondolta: bárcsak meghalnék: megszabadulna tőlem: halottainkat gyorsan elfelejtjük; nem törjük azon a fejünket, mit csinál most, kivel van. Neki ez a nehéz. – Most pedig megteszem, drágám. Hunyd le a szemed. Számolj lassan háromszázig, s eltűnök a szemed elől. Gyorsan fordulj a kocsival, drágám, és hajts, de gyorsan. Nem akarom látni, ahogy elmész. És befogom a fülemet. Nem akarom hallani, hogy sebességet váltasz a hegy alján. Napjában százszor is hallom a kocsikból. De nem akarom hallani, mikor te váltasz. Ó, Istenem, fohászkodott magában, s a kezét a kormányon kiverte a veríték, most ölj meg, ebben a pillanatban. Istenem, tökéletesebb bűnbánatot nem kapsz többé. Mocsok vagyok. Terjed a szenvedés körülöttem, mint a hullabűz. Ölj meg.

Végezz velem. A féreg nem végez magával. Ölj meg. Most. Most. Most. Mielőtt ismét bántanálak. – Hunyd le a szemed, drágám. Most már vége. Igazán vége. – Helen reményvesztetten tette hozzá: – Persze, ostobaság az egész. S ő ezt mondta: – Nem hunyom be a szemem. Nem hagylak el, ezt megígértem. – Nem te hagysz el engem. Én hagylak el téged. – Nem megy, édes. Szeretjük egymást. Nem megy. Feljöttem volna este is megkérdezni, hogy vagy. Nem tudnék aludni. – Te mindig tudsz aludni. Ilyen hétalvót még sose láttam. Nézz rám, kedves. Rád nevetek, mintha nem búcsúznánk egymástól. – Nem is búcsúzunk. Most nem. – De én csak tönkreteszlek. Nem tudlak boldoggá tenni. – A boldogság nem számít. – De én már elkárhoztam. – Én is. – Hát akkor mégis, mit fogunk csinálni? – kérdezte teljes megadással az asszony. – Folytathatjuk úgy, ahogy eddig. Nem bánom. Vállalom a hazugságokat is, mindent. – Bízd rám az egészet. Majd én kigondolom – átnyúlt az asszony fölött, s becsukta a kocsi ajtaját. S még be sem kattant, máris döntött magában. 2 Scobie a kis inasgyereket figyelte, ahogy lerakja a vacsorázóasztalt: a jövés-menését nézte, meztelen talpának csattogására figyelt. Louise vigasztalta: – Tudom, borzasztó ügy ez, drágám, de túl kell jutnod rajta. Alin már nem segít semmi. – Angliából friss könyvcsomó érkezett, s ő most azt figyelte, amint Louise egy verseskötet lapjait vágja föl. Több ősz szál volt a hajában, mint amikor elutazott Dél-Afrikába, s mégis fiatalabbnak látszott, ó, igen, úgy tűnt, esztendőkkel fiatalabbnak, mert több gondot fordított most a kozmetikára, toalettasztala zsúfolásig megrakva a délről magával hozott tégelyekkel, üvegekkel és dobozokkal. Ali halála keveset jelentett Louise-nak: mit is jelentett volna? A bűntudat miatt olyan lényeges. A halálon különben minek bánkódni. Amikor még fiatal volt, azt hitte, hogy a szerelemnek valami belső összefüggése van a megértéssel, de idővel rájött, hogy

emberi lény sohasem érti meg a másikat. A szerelem a megértés vágya, s nála most ennek a vágynak folytonos csődje tapasztalható: a vágy meghalt, s a szerelem is vele halt talán, vagy a hűség és a szánalom kínzó szenvedélyévé változott át. Ott ült Louise, verseket olvasott, s ezer mérföldnyi távolságban volt attól a gyötrelemtől, mely az ő kezét megremegtette, és kiszárította a száját. Ha könyvben olvasna, biztosan megértene engem; de vajon én is megérteném-e, ha ő regényalak lenne? – Igaz, hogy én nem olvasok efféle könyveket. – Nincs olvasnivalód, drágám? – Kár, de nem nagyon szeretek olvasni. Louise becsukta a könyvét, és neki az jutott eszébe, hogy végül is az asszony nagy erőfeszítéseket tesz: megpróbál segíteni rajta. Néha borzadállyal jutott eszébe, hogy talán mindent tud, s hátha ez a visszatérése óta felöltött önelégült arc is csak boldogtalanságot álcáz. – Beszéljük meg, mi lesz karácsonykor. – Az még nagyon messze van – vágta rá ő gyorsan. – Észre sem veszed, és itt van a nyakunkon. Azon gondolkozom: ne hívjunk vendégeket vacsorára? Eddig mindig mi voltunk idegen helyen: most jó lenne, ha nálunk lenne egypár ember. Talán éppen szentestén. – Ahogy akarod. – S aztán mind együtt mehetnénk éjféli misére. Persze mi kettőnknek ügyelnünk kell rá, hogy tíz óra után ne igyunk egy kortyot sem – de a többiek azt csinálnak, amit akarnak. Hirtelen támadt gyűlölettel nézett az asszonyra, itt ül kedélyesen, így rémlett e pillanatban, pedánsán, szépen elrendezi az ő jövendő elkárhozását. Kinevezik rendőrfőnöknek. Louise megkapta, amit akart – a neki való sikert, s most már az ő oldalán minden rendben van. Én pedig, gondolta, azt a hisztérikus nőt szerettem benne, akinek a háta mögött összemosolygott a világ. A bukást szeretem: a sikert nem tudom szeretni. S milyen győzedelmesnek látta most, ahogy itt ül: egyike az üdvözülteknek, s e széles arc mögött, mint a mozivásznon, Ali holttestét látta a benzineshordók tövében. Helen kimerült szemét, az elveszettek tekintetét, akik valamennyien társai a számkivettetésben, a bűnbánatot megtagadó latrot s a katonát az epébe mártott szivaccsal. S elgondolván, mit követett el eddig, s mit fog még elkövetni,

szeretet öntötte el, és azt gondolta: hiszen Isten is elbukott! – Mi van veled, Ticki. Még mindig gyötrőd magad...? De a könyörgést, bár a nyelvén volt, nem tudta kimondani; hagyd, hogy sajnálhassalak, légy te csak csalódott, nem szép, légy maga a bukás, hogy megint szeresselek, s ne legyen köztünk ez a keserves szakadék. Rövid az idő. Végül téged is szeretni akarlak. Halkan mondta: – A fájdalom. Végre elmúlt. De amikor jön... – S visszaemlékezett a lexikon kifejezésére – olyan szorongás tör rám. – Orvoshoz kell menned, Ticki. – Holnap megyek. Mindenképpen elmentem volna, mert nem tudok aludni. – Nem tudsz aludni? Ticki, úgy alszol, mint egy tuskó. – De nem az elmúlt héten. – Képzelődsz. – Nem. Két óra tájban felébredek, s nem tudok újra elaludni – egészen addig, amíg nem jönnek ébreszteni. Ne aggódj. Majd szerzek valami gyógyszert. – Gyűlölöm a gyógyszereket. – Annyit nem szedek belőle, hogy megszokjam. – Rendbe kell jönnöd karácsonyig, Ticki. – Rendbe jövök karácsonyig. – Mereven lépett oda hozzá; az olyan ember viselkedését utánozta, aki a fájdalom visszatérésétől fél, és az asszony mellére tette a kezét. – Ne aggódj. – S ahogy megérintette Louise-t, elpárolgott a gyűlölete – nem is olyan sikeres asszony ez: sose lesz a rendőrség főnökének felesége. Louise lefeküdt, ő pedig elővette a naplóját. Ebben a beszámolóban legalább sosem hazudott. A hőmérsékletet is olyan pontosan vezette, mint egy tengerészkapitány a hajónaplót. Sosem túlzott vagy kicsinyített, és sosem bocsátkozott spekulációkba. Csak a tényeket írta le. November 1. Hajnali misére Louise-zal. A délelőttöt Mrs. Onokónál történt betöréses lopás esetével töltöttem. Hőmérséklet két órakor 32,7°. Yusefnél voltam az irodájában. Alit meggyilkolták. A bejegyzés éppoly egyszerű és mesterkéletlen volt, mint a másik alkalommal, amikor beírta: C. meghalt. November 2. Hosszú ideig ült a dátum előtt, olyan hosszú ideig, hogy Louise lekiáltott hozzá. Meggondoltan felelt: – Aludj, drágám. Ha sokáig fennmaradok, talán jól fogok aludni. – De

kimerülten a naptól és a sok tervtől, melyet meg kell szerkesztenie, már-már elbóbiskolt az asztalnál. A jégszekrényhez lépett, s egy darabka jeget bugyolált be a zsebkendőjébe: a homlokához szorította, amíg az álmossága elmúlt. November 2. Megint felkapta a tollat: a halálos ítéletét kell vele aláírnia. Azt írta: Helennel találkoztam néhány percre. (Így biztonságosabb volt – nem szabad másoknak hagyni a tényeket, hogy kibányásszák.) Hőmérséklet két órakor 33°. Este visszatérő fájdalom. Félek: angina. – Fellapozta az egy héttel ezelőtti bejegyzéseket, s hozzáírt egy alkalmi jegyzetet: Nagyon rosszul aludtam. Rossz éjszaka. Álmatlanságom folytatódik. – Gondosan olvasta a bejegyzéseket: mert hisz ezt áttanulmányozza majd a halottkém s a biztosítási nyomozó is. Nem tért el a szokásos modorától, úgy látta. Majd ismét a homlokához szorította a jeget, hogy álmát elűzze. Még mindig csak fél tizenkettő volt: nem tanácsos kettő előtt ágyba kerülni.

Második fejezet

– Úgy szorít – magyarázta Scobie –, mint egy harapófogó. – És mit csinál olyankor? – Semmit. Mozdulatlan maradok, amíg a fájdalom el nem múlik. – Mennyi ideig tart? – Nehéz megmondani, de nem hiszem, hogy egy percnél tovább. A sztetoszkóp szertartásosan mozgott. Travis doktorban volt valami egyházias: egyfajta komolyság, már-már hódolat. Talán mert fiatal volt: a testet nagy tisztelettel kezelte, amikor megkopogtatta a mellét, lassan, gondosan, úgy hajolt rá a fülével, mintha arra számítana, hogy valaki vagy valami visszakopogtat onnan. A latin szavak is lágyan jöttek az ajkára, mintha misézne, sternum a pacem helyett. – Aztán még – folytatta Scobie – ott van az álmatlanság is. A fiatalember visszaült az íróasztal mögé, s tintaceruzájával dobolt: szája sarkában lila maszat húzódott meg, mely mintha azt mutatta volna, hogy néha, szórakozottságában, a szájába veszi. – Nyilván az idegrendszer – mondta Travis doktor –, a félelem a szenvedéstől. Nem lényeges dolog. – Számomra igen. Nem tudna valamit adni ez ellen? Ha már egyszer elalszom, minden rendben van, de addig: órákat hánykolódom, és arra

várok… Néha már munkaképtelenné tesz. S tudja, rendőrnek legyen tiszta feje. – Nyilván – mondta Travis doktor. – S ettől hamarosan is rendbe jön. Evipán a maga gyógyszere. – Hát ilyen könnyű volt. – Ami pedig a fájdalmat illeti… az orvos ismét kopogtatni kezdett a ceruzájával, kop, kop, kop. – Biztosat mondani persze lehetetlen… szeretném is, ha gondosan megfigyelné minden roham körülményeit… mi az, ami kiváltja. Akkor alighanem könnyű lesz elbánni vele, akár egészen kiküszöbölni. – De hát mi bajom? Travis doktor felelete óvatos volt: – Bizonyos szavak mindig megriasztják a laikust. Bárcsak a rákot is olyan egyszerű jelöléssel mondanánk, mint a H2O-t. Sokkal kevésbé izgatná fel az embereket. Ugyanez a helyzet az anginával is. – Azt hiszi: angina? – Minden jel arra vall. De az ember évekig elélhet anginával – okosan beosztva még dolgozhat is. Csak pontosan meg kell állapítanunk, mit bír ki. – Elmondjam a feleségemnek? – Kár lenne elhallgatni. Alighanem úgyis – a nyugalomba vonuláshoz vezet. – Ennyi az egész? – Sok mindenben meghalhat addig, mire az angina elviszi – persze okos életmóddal. – De éppúgy bármelyik nap is bekövetkezhet? – Biztosítékot semmiről sem adhatok, Scobie őrnagy. Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban angina-e. – Először a főnökkel beszélem meg négyszemközt. Nem akarom felizgatni a feleségemet, amíg nem tudunk biztosat. – A maga helyében elmondanám neki, amit most én közöltem. Az előkészítené valahogy. De azt is tegye hozzá, hogy – kellő kíméléssel – évekig elélhet. – És az álmatlanság? – Ettől majd alszik. A kocsiban, az ülésen heverő kis csomagocska társaságában már azon morfondírozott: most már csak az időpontot kell megválasztanom. Egy ideig nem indította el a motort: rettegés töltötte el, mintha a doktortól valóban a halálos ítéletét hallotta volna. A szeme odatapadt a fiolát pontosan lezáró pecsétviaszra: olyan volt, mint egy száradó seb. Nagyon óvatosnak kell

lennem, gondolta, még mindig: óvatosnak. Ha lehetséges: senki se gyanítson semmit. Nemcsak az életbiztosítása miatt: mások boldogságát kell megóvnia. Az öngyilkosságot nem olyan könnyű elfeledni, mint egy középkorú férfi anginás halálát. Kibontotta a csomagolást, s áttanulmányozta az adagolási utasítást. Fogalma sem volt róla, mennyi a halálos adag; de nyilván a legbiztosabb, ha a rendes dózis tízszeresét veszi be. Ez annyit jelent, hogy kilenc éjszakán ki kell vennie a rendes adagot, s titokban összegyűjteni a tizedik éjszakára. A naplójába is több bizonyítékot kell hamisítania – s vezetni végig, pontosan – november 12-ig. A jövő hétre programokat kell szerveznie. Viselkedésében pedig nyoma sem lehet semmiféle búcsúzkodásnak. Ez a legnagyobb bűn, amit katolikus elkövethet – tökéletesnek kell tehát lennie. Elsőnek a rendőrfőnök… A rendőrség felé hajtott, s a kocsiját a templom előtt állította le. A bűn ünnepélyessége szinte boldogsággal töltötte el a lelkét: végre, ez legalább cselekedet – túlságosan sokáig füstölgött és habozott amúgy is. Biztonság kedvéért a zsebébe rejtette a gyógyszert, és – halálát hordozva lépett be. A Szűzanya szobra előtt vénasszony gyújtott gyertyát: mellette egy másik asszony letette maga mellé bevásárlókosarát, s a kezét összekulcsolva, felnéz az oltárra. Különben üres volt a templom. Scobie hátul ült le: nem volt kedve imádkozni – mi haszna is lenne? Ha az ember katolikus, ismeri az összes választ: a halálos bűn állapotában nincs hatásos ima, de azt a másik két imádkozót szomorú irigységgel figyelte, Vannak még lakosai annak az országnak, melyet ő elhagyott. Az emberi szerelem juttatta ide – megfosztotta az örökkévalóság szerelmétől. Hiába is állítaná, amit egy fiatal ember elmondhatna: megérte az árát. Ha már imádkozni nem tudott, legalább társalogni próbált, ott hátul ülvén, minél messzebb a Golgotától, így kezdte: Ó, Istenem, bűnös csak én vagyok, egyedül én, mert mindig tudtam a helyes választ. S inkább Neked okoztam fájdalmat, mint Helennek vagy a feleségemnek: a te szenvedésedet nem látom. Azt csak elképzelhetem. De határa van annak is, amit ellened tehetek – és amit ellenük. Nem tudom elhagyni egyiküket sem, ameddig élek – de meghalhatok, és akkor kiszakadtam vérük áramából. Fájdalmat okozok nekik, de meg tudom gyógyítani őket. S te,

Istenem – néked is fájok én. Nem bírom már, hogy hónapról hónapra: sértelek. Nem vállalhatom, hogy születésed napján, karácsonykor az oltárhoz járuljak, s egy hazugság kedvéért magamhoz vegyem testedet és véredet. Ezt nem tehetem. Néked is jobb, ha egyszer s mindenkorra elveszítesz engem. Tudom, mit teszek. Nem kérek könyörületet. Elkárhozásra ítélem magam, bármit is jelentsen ez. Békére vágyódtam, s a békességet nem ismerhetem többé. De a te békéd meglesz, ha körödön kívül kerülök. Akkor már hiába keresel akár a porban, akár a hegyek fölött a felhőben. S elfeledhetsz majd engem, Istenem, egy örökkévalóságig. S egyik keze, mintegy ígéretként, megszorította zsebében a csomagot. Hosszú ideig senki sem mondhat végig monológot: egy másik hang jelentkezik rá mindig: a monológokból előbb vagy utóbb összecsapás kerekedik. S ő sem némíthatta el a másik hangot: testének üregéből szólt hozzá: mintha a szentség, mely benne elkárhozásra ítéltetett, szót kapna most. Azt mondod, szeretsz engem, s mégis ezt teszed velem – örökre megfosztasz magadtól. Szeretettel teremtettelek. Elsírtam a könnyeidet. Több mindentől megóvtalak, mint amit valaha megsejtesz; én oltottam beléd a békesség vágyát, csak azért, hogy egy napon betöltsem vágyadat, és szemléljem boldogságodat. S most ellöksz magadtól, elérhetetlenné teszed magad. Nincsenek nagybetűk, melyek elválasztanak bennünket, ha társalgunk egymással. Én nem vagyok neked a Te Urad Istened- csak közönségesen: te, ha megszólítasz; éppoly alázatos vagyok, mint minden koldus. Nem tudsz bennem bízni, ahogy megbíznál egy hűséges kutyában? Én hűséges vagyok hozzád immár kétezer esztendeje. S mindössze ezt kell tenned: meghúzol egy csengőt, belépsz a fülkébe és meggyónod... a bűnbánat már benned van, a szívedben feszül. Nem a bűnbánat hiányzik, csak néhány egyszerű cselekedet: hogy felmenj a Nissen-barakkba és búcsúzz el. Vagy: ha azt kell tenned, dobj el engem továbbra is, de ne hazudj tovább. Menj haza, és búcsúzz el a feleségedtől, és élj a szeretőddel. Ha életben maradsz, előbb vagy utóbb visszatalálsz hozzám. Egyikük szenvedni fog, de nem tudsz annyira bízni bennem, hogy lásd: ez a szenvedés nem is oly nagy? A hang elhallgatott az üregből, s most az ő hangja válaszolt reményvesztetten: Nem. Nem bízom benned. Szeretlek, de sosem bíztam benned. Ha te teremtettél, akkor te adtad azt a

felelősségérzetet is bennem, amit mindig is úgy cipeltem magammal, mint egy zsák téglát. Nem semmiért vagyok rendőr – hanem valóban felelős a rendért, és felelős, hogy igazság tétessék. A magamfajta embernek nincs is más hivatása. Nem háríthatom át a felelősségemet rád. Ha meg tudnám tenni – más ember lennék. Nem tudom egyiküket sem megkínozni azért, hogy magamat megmentsem. Felelős vagyok, és vállalom az egyedüli módon, ahogy tudom. Egy beteg ember halála csak rövid szenvedést jelent nekik – mindenkinek meg kell halnia. A halálba mindnyájan beletörődünk, csak az életbe nem tudunk beletörődni. Amíg csak élsz, mondta a hang, addig remélek. Nincs olyan emberi reménytelenség, amely felérne az Istenével. Nem tudnád csak úgy egyszerűen folytatni azt, amit eddig tettél? – kérlelte a hang, folytonosan alkudozva, mint egy piaci árus. S elmondta: vannak ennél ocsmányabb bűnök is. De nem, ő nemet mondott. Ez lehetetlen. Szeretlek, és nem káromollak többé tulajdon oltárod előtt. Látod, ez egyszerű zsákutca, Istenem, csak egy zsákutca, ismételte, és megszorította a zsebében a csomagot. Felállt, hátat fordított az oltárnak és kiment. Csak amikor a kocsiban a visszapillantó tükörben meglátta az arcát, akkor döbbent rá, hogy a szemét kicsípték a visszafojtott könnyek. Tovább hajtott a rendőrség felé, a főnökhöz.

Harmadik fejezet

l November 3. Tegnap közöltem a főnökkel, hogy anginát állapítottak meg, és amint helyemre megfelelő embert találnak, azonnal nyugdíjba kell vonulnom. A hőmérséklet két órakor 32,7°. Sokkal jobb éjszaka az evipán hatására. November 4. Louise-zal 7.30-as misére, de a visszatérő fájdalomtól nem vártam meg az áldozást. Este megmondtam

Louise-nak, hogy idő előtt nyugdíjba kell mennem. Anginát nem említettem, de kimerült szívről panaszkodtam. Ismét jó éjszaka evipán hatására. Hőmérséklet két órakor 31,6°. November 5. Lámpatolvajok a Willington Streeten. Egész délelőttöt Azikawe üzletében töltöttem: nyomozás, a szokásos raktárfelvétel tűzesetkor. Hőmérséklet délután kettőkor 32°. Louise-t kocsin könyvtári órára klubba. November 6-10. Első eset, hogy elhagytam a napi bejegyzéseket. A fájdalom gyakoribb, bár tartózkodom minden rendkívüli megerőltetéstől. Mint egy harapófogó. Egy percig tart. Rendszerint rám tör, ha fél mérföldnél többet gyalogolok. Az elmúlt egy-két éjszaka rosszul aludtam evipánnal is, gondolom, a fájdalomtól féltem. November 11. Ismét Travisnél. Úgy látszik, nem kétséges, hogy angina. Közöltem Louise-zal este, de azt is, hogy ha vigyázok, évekig elélhetek vele. A főnökkel megbeszéltem egy közeli hazautazás lehetőségét. Még egy hónapig szó sem lehet róla, mert az elkövetkező egy-két hétben bírósági ügyekkel kell foglalkoznom. Fellozvesszel 13-ára, főnökkel 14érebeszéltem meg vacsorát. Hőmérséklet 2 órakor 31°.

2 Scobie letette a tollat, és a csuklóját megtörölte az itatóspapíron. November 12-e volt, pontosan hat óra, és Louise kint volt a tengerparton. Scobie agya tiszta volt, de az idegei megbizseregtek válltól csuklóig. Elérkezett a vég, gondolta. Évek teltek el, mióta felsétált az esőben a Nissen-barakkig a szirénabőgésben: a boldogság egyetlen pillanata. Ideje már meghalni, ennyi év után. De még hátravolt néhány félrevezető lépés, csak úgy kell tenni, mintha túlélné ezt az éjszakát: búcsúznia kellett úgy, hogy csak ő tudja: ez a búcsú. Nagyon lassan bandukolt fel a hegyre: hátha figyelik – hiszen ő beteg ember –, és befordult az úton a Nissen-barakkok felé. Szó nélkül – miféle szó nélkül? – nem tud meghalni, ó, Istenem, imádkozott, hadd találjak rá a szóra: de amikor kopogtatott, senki sem válaszolt egyetlen szóval sem. Talán a tengerparton van Bagsterral. Az ajtó nyitva volt, belépett. Agyában esztendők múltak el, itt pedig megállt az idő. Lehet, hogy ez még ugyanaz az üveg, amiből a szolgagyerek lopott – mikor is történt ez? Az alacsonyabb rangú tisztviselők használatára kiutalt kincstári bútorok mereven álltak körös-körül, mint egy film kellékei: nem is tudta elképzelni, hogy valaha odábbhúzzák őket, vagy a puffot, amit ki is küldött ajándékba? – Talán Mrs. Carter? Az ágyon a délutáni pihenő után nem rázták fel a párnát – s ő odanyugtatta a kezét a fejforma mélyedésébe. Ó, Istenem, imádkozott mindnyájatoktól elmegyek örökre: add, hogy térjen vissza idejében: hadd lássam csak még egyszer: de a forró nap lehűlt körülötte, és senki sem jött. Hat harminckor Louise hazatér a partról. Nem várhat tovább. Valami üzenetet kellene hagynom, tűnődött, s talán, mire megírom, hazaérkezik. Erősebb szorongást érzett a mellében, mint amilyen a fájdalom lehetne, amit Travisnak valaha is kitalált. Sohasem érhetek többé hozzá. Másoknak hagyom a száját az elkövetkezendő húsz esztendőre. A legtöbb szerelmes becsapja magát a síron túli örök egyesülés képzetével; de ő ismert minden választ; ő a lemondás örökkévalóságába távozik. Papírt keresett, de még csak egy feltépett borítékot sem talált: azt hitte végül, hogy írómappára bukkant, de csak a bélyegalbum volt, amit előkotort, s

találomra kinyitott – s ekkor mintha a sors ujját érezte volna, mert emlékezett erre a bizonyos bélyegre, és hogyan piszkolódott be a gintől. Ki kell majd tépnie, gondolta, de ez sem számít: Helen magyarázta neki, hogy az ember sohasem veszi észre, honnan tépett ki egy bélyeget. A zsebében sem talált egyetlen szelet papírt sem, s erre hirtelen féltékenységgel felemelte VI. György képét, és tintával aláírta: Szeretlek. Ezt már nem tüntetheti el, gondolta kíméletlen rosszkedvűséggel: ez kitörülhetetlen. Egy pillanatra úgy érezte: csapdát állított az ellenségnek; de itt mégsincs ellenség. Hiszen úgy söpri el magát Helen útjából, mint valami veszedelmes roncsot. Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan lépkedett lefelé a hegyről – még mindig jöhetne Helen. Most már minden cselekedete – mintha utoljára tenné: furcsa élmény. Soha többé nem jár ezen az úton; és öt perccel később, új gines üveget húzva elő a szekrényéből, azt gondolta: több üveget nem nyitok ki már. S a megismételhető cselekedetek egyre fogytak. Nemsokára már csak egy nem ismételhető cselekedet marad: a gyógyszer lenyelése. Ott állt az előkészített gines üveggel, s elgondolta: a pokol befogad engem, és ők biztonságban lesznek tőlem: Helen, Louise és Te is, Uram. Vacsoránál szántszándékkal a jövő hétről fecsegett: szidta magát, amiért elfogadta Fellowes meghívását, s elmagyarázta, hogy a rákövetkező nap a rendőrfőnök vacsorameghívása visszautasíthatatlan – annyi mindent kellett megbeszélniük. – Nincsen remény arra, hogy egy hosszú, egy kiadós pihenő után, Ticki...? – Tisztességtelen lenne folytatni – velük szemben és veled szemben is. Minden pillanatban megroppanhatok. – Nincs más hátra: nyugdíj? – Nincs. Louise arról kezdett beszélni, hol telepedjenek le: ő ebbe halálosan belefáradt: minden akaratára szükség volt, hogy érdeklődést mutasson egyik vagy másik képzeletbeli városka iránt: a ház iránt, melyről tudta, hogy sohasem költözik be. – Nem kertvárosra gondolok – magyarázta Louise. – Még leginkább egy kenti házacskára lenne kedvem, ahonnan könnyű elérni a várost. Ő azt felelte:

– Persze az anyagi lehetőségeinken is múlik. A nyugdíjam nem lesz valami magas. – Dolgozni fogok – mondta Louise. – Könnyű munkát találni háború idején. – Remélem, enélkül is megélünk. – Én szívesen tenném. Elérkezett a lefekvés ideje; s benne szörnyű ellenkezés támadt, hogy elengedje Louise-t. Ha elment, nem marad más hátra, mint meghalni. Nem tudta, mivel marasztalja – minden közös dolgukat megtárgyalták már. Végül azt mondta: – Elüldögélek még egy kicsit. Ha egy félórát fennmaradok, talán elálmosodom. Megpróbálom elhagyni az evipánt. – Kifárasztott a strand. Felmegyek. Ha elmegy, gondolta, én örökre magamra maradok. Dobogott a szíve, és egy szörnyű valószerűtlenség émelygése kapta el. Nem tudom elhinni, hogy megteszem. Mindjárt felállok, lefekszem, és az élet újra kezdődik. Semmi, senki sem kényszeríthet arra, hogy meghaljak. S bár a gyomrának üregéből megszólaló hang nem jelentkezett többé: mintha ujjak, csengő ujjak fognák meg, s a kétségbeesés néma üzenetét közvetítenék, megpróbálnák visszafogni... – Mi bajod, Ticki? Betegnek látszol. Gyere, feküdj le. – Úgysem tudnék aludni – felelte csökönyösen. – Mit segíthetnék? – kérdezte Louise. – Drágám, mindent megtennék... – Louise szerelme: mint egy halálos ítélet. S ő azt mondta ezeknek az utánakapó, kétségbeesett ujjaknak: Ó, Istenem, ez jobb, mint a malomkő... Nem tudok fájdalmat okozni neki, sem a másiknak, s neked se tudok örökké. Ó, Istenem, ha úgy szeretsz, ahogy én hiszem: segíts, hogy elhagyhassalak. Édes Istenem, felejts el, de a gyönge ujjak enyhe szorítása nem engedett. Ilyen világosan sohasem érezte az Isten gyöngeségét. – Nincs semmi bajom, drágám – felelte Louise-nak. – Nem szabad, hogy feltartsalak. – De amint Louise a lépcsőkhöz indult, utánaszólt. – Olvass fel nekem valamit – ajánlotta –, ma kaptál új könyvet. Olvass valamit. – Úgysem tetszene, Ticki. Versek. – Nem baj. Talán elaltat. – Nemigen figyelt arra, amit olvasott: az emberek azt állítják, hogy nem szerethetünk két asszonyt, de mi ez a felindulás most, ha nem szerelem? Ez a mohó magába fogadása annak, amit nem lát többé? Az őszülő haj, az ideges

vonások az arcon, a hízásnak induló test – úgy megragadta, ahogy a szépség soha. Louise nem vette fel a moszkitócsizmáit; a papucsa pedig igencsak javításra szorult már. Nem a szépséget szeretjük, gondolta, hanem a bukást – hogy elbukunk, mert nem maradhatunk örökké fiatalok; az idegek csődjét, a test csődjét. A szépség olyan, mint a siker: nem tudjuk sokáig szeretni. Megvédeni – ez a kétségbeesett vágy ébredt benne, megvédem őt magamtól örökre. Néhány szó, amit felolvasott, megragadta: Lehullunk mind. Ez a kéz is lehull – bennünk e kór, lehullni, s nem ereszt. Mégis van egy Kéz: s az egyetemes hullásban nem hull rajta semmi túl. Ez igaznak hatott: de ő elhárította magától. A vigasz könnyen jön: s azok a kezek sohasem fognak föl engem, gondolta, kicsúszom az ujjak között, átitatott a hamisság, az álnokság: s a bizalom olyan holt nyelv, melynek nyelvtanát elfelejtettem. – Drágám, már félig alszol. – Csak egy pillanatra szundikáltam el. – Most felmegyek. Ne maradj sokáig. Talán nem lesz szükséged ma éjszaka az evipánra. Utánanézett, amint felment, a gyík nyugodtan pihent a falon, de mielőtt Louise a lépcsőhöz ért volna, visszaszólította. – Köszönjünk el, mielőtt elmész. Lehet, hogy rögtön elalszol. Louise hanyagul csókolta homlokon, s ő meg mintegy véletlenül megsimogatta az asszony kezét. Ezen az éjszakán ne legyen semmi különös, amire visszatetszéssel emlékezne. – Jó éjszakát, Louise. Tudod, hogy szeretlek – mondta tudatos könnyedséggel. – Persze, és én is téged. – Ugye. Jó éjszakát, Louise. – Jó éjszakát, Ticki. – Ennél tovább nem mehet. Amint odafent becsapódott az ajtó, elővette a cigarettásdobozt, melyben összegyűjtötte a tíz tabletta evipánt. Két tablettát nagyobb biztonság kedvéért még hozzátett – tíz nap alatt két adaggal túllépni a szokásos adagot igazán nem tűnhet gyanúsnak. Ezután hosszút kortyolt Rainer Maria Rilke verse

a whiskyjéből, tenyerén, mint magok: a tabletták, várt, míg megjön a bátorsága. Most már, gondolta, tökéletesen egyedül vagyok: ez a fagypont. De tévedett. A magánynak is van hangja. Az szólt hozzá. Dobd el azokat a tablettákat. Többé úgysem tudsz eleget összegyűjteni. Megmenekülsz. Hagyd abba a színjátékot. Menj fel a lépcsőn, feküdj le, és aludd ki magad. Reggel felébreszt a szolgád, és elhajtasz a rendőrségre a mindennapi munkához. A hang a “mindennapi” szón időzött, mintha csak azt a szót ízlelgetné: “boldogság” vagy “béke”. – Nem – mondta ki hangosan Scobie. – Nem. – Egyszerre hat tablettát csúsztatott a szájába, s két korttyal lenyelte mind a tizenkettőt. Aztán kinyitotta a naplóját, és November 12. alá beírta: Benéztem H. R.-hez, hőmérséklet 2 órakor – itt hirtelen abbahagyta, mintha ebben a pillanatban a végső kín szorította volna görcsbe. Ezután hirtelen kiegyenesedett ültében, s hosszúnak tetsző ideig várt a közelgő halál valamilyen jelére: fogalma sem volt, hogyan tör rá. Megpróbált imádkozni, de az Üdvözlégy szavai kiestek az emlékezetéből, s szívverését úgy hallotta, mint az óraütéseket. Megpróbált gyónni, de amikor odáig ért: “Megbánom és bocsánatért esdeklek”, egy felhő támadt az ajtónál, s szétgomolygott a szobában, s már nem tudott arra emlékezni, mit bánt meg. Mindkét kezével feltámasztotta magát, de az okát elfeledte, miért is kell magát támasztania. Valahonnan a messzeségből úgy tűnt, hogy a fájdalom hangjait hallja. – Vihar – kiáltotta hangosan –, vihar lesz. – A felhő vastagodott, és ő megpróbált az ablak közelébe jutni. – Ali – kiáltott –, Ali. – Mintha odakintről, a szobán kívül, valaki őt keresné: utána kiáltana, s egy végső erőfeszítéssel akarta most a tudtára adni, hogy itt van. Lábra állt, és a választ kalapáccsal verte ki a szíve. Egy üzenetet kell átadnia, de a sötétség és a vihar visszanyomta a melle üregébe, és a ház előtt, egész idő alatt, a külső világban, mely kalapácsütésekkel zúgott a fülében – valaki erre bolyongott, próbált bejutni, valaki segítségért kiáltott, valaki, akinek szüksége van rá. A szükségnek erre a hívására, az áldozat jajkiáltására Scobie gépiesen cselekvésre szánta magát. Végtelen messzeségből szedte össze az öntudatát, hogy válaszolhasson. Hangosan felkiáltott: – Édes Istenem, szeret...

– de az erőfeszítés túlságosan nagy volt, s már nem érezte a testét, amikor a földre zuhant, s nem hallotta a medalion halk csendülését sem, mely nekiütődött a jégszekrény ajtajának, s megcsörrent, mint az aprópénz – a szent, akinek a nevére senki sem emlékezett.

HARMADIK RÉSZ Első fejezet

l – Nem jelentkeztem, amíg csak bírtam – mondta Wilson –, de aztán azt gondoltam, hátha segítségére lehetek. – Mindenki nagyon kedves volt hozzám – felelt Louise. – Nem is tudtam, hogy ilyen komolyan beteg volt. – Ezt nem tudta kikémlelni, ugye? – A kötelességem volt – mondta Wilson –, és szeretem magát. – Milyen léhán használja ezt a szót, Wilson. – Nem hisz nekem? – Nem hiszek senkinek, aki azt hajtogatja, hogy szeretem, szeretem, szeretem. Mindig csak azt jelenti: én, én, én. – Nem jön hozzám feleségül? – Nem valószínű, bár lehet, hogy idővel megteszem. Nem tudom, mit művel velem a magány. De ne beszéljünk most többé a szerelemről. Ez az ő kedvenc hazugsága volt. – Mindkettejük számára. – Hogyan fogadta a másik, Wilson? – Ma délután a tengerparton láttam Bagsterral. S hallom, tegnap este eléggé becsípett a klubban. – Nincs benne szemernyi méltóság sem. – Sosem értettem, mit lát benne. Én sosem csalnám meg magát, Louise. – Tudja, hogy még a halála napján is felment hozzá? – Maga honnan tudja? – Mindent beleírt ebbe. A naplójába. Sosem hazudott a naplójának. Sosem mondott olyat, amit nem gondolt komolyan – például: szeretem. Három nap telt el azóta, hogy Scobie-t sietve eltemették. Dr. Travis aláírta a halotti bizonyítványt – angina pectoris: ezen a klímán a boncolás bonyodalmakat okoz, s különben sem látszott szükségesnek, bár dr. Travis volt olyan óvatos, hogy megszámolta az evipánt. – Tudja – mondta Wilson –, hogy mikor a szolgám elmesélte, milyen hirtelen halt meg Scobie, akkor azt gondoltam: öngyilkosság volt. – Milyen furcsa, hogy olyan könnyedén beszélek róla – felelte Louise – most, hogy elment. Pedig szerettem őt, Wilson, valóban szerettem, de olyan messzire tűnt...

Mintha semmit sem hagyott volna maga mögött a házban: csak néhány rend ruhát és egy mende nyelvtant: a rendőrségen pedig egy fióknyi aprócseprő holmit és egy rozsdás bilincset. A ház mégsem változott meg: a polcokon is ugyanannyi volt a könyv: Wilsonnak is az tűnt fel: ez mindig Louise háza volt és nem az övé. Csupán a képzelet játéka volt, hogy síri csengést kapott a hangjuk, mintha üres lenne a ház? – Kezdettől fogva tudott... a nőről? – kérdezte Wilson. – Ezért jöttem haza. Mrs. Carter megírta. Méghozzá azt, hogy mindenki beszél róla. Ő persze sose tudta meg. Nagyon okosnak hitte magát. S már-már arról is meggyőzött – hogy vége van. Ahogy áldozni jött. – Hogyan egyeztette össze ezt a lelkiismeretével? – Katolikusoknál előfordul, úgy hiszem. Meggyónnak, s aztán kezdik elölről. Igaz, én becsületesebbnek hittem. Sok minden csak akkor derül ki, amikor már meghalt a másik. – Yuseftől pénzt fogadott el. – Most már ezt is elhiszem. Wilson Louise vállára tette a kezét, és azt mondta: – Őszintén mondom, Louise. Szeretem. – Elhiszem. – Nem csókolóztak: korai lett volna még, de egymás kezét fogva ültek az üres szobában, s hallgatták a hullámlemez tetőre leszálló keselyűket. – Ez volt hát a naplója. – Halálakor is ebbe írt – semmi érdekeset, csak a hőmérsékletet jegyezte fel. Mindig feljegyezte. Nem volt romantikus. Isten tudja, mit látott benne az az asszony, amiért megérte neki. – Megengedi, hogy belenézzek a naplóba? – Ha akarja – engedte meg Louise. – Szegény Tickinek nem maradt már semmi titka. – Nem is voltak elég titkosak a titkai. – Lapozott, elolvasott egy oldalt, majd újra lapozott. – Régen szenvedett álmatlanságban? – Én mindig azt hittem, hogy úgy alszik, mint egy tuskó, bármi történt körülötte. – Észrevette, hogy az álmatlanságról szóló bejegyzéseket később írta be? – Honnan tudja? – Csak össze kell hasonlítani a tinta színét. S az evipán szedéséről – túlságosan kigondoltak azok is, túl gondosak. De főként a tinta színe. – S hozzátette: – Mindenesetre

elgondolkoztatja az embert. Louise borzadállyal szakította félbe: – Ó, nem, ezt nem tehette. Végül is mindennek ellenére – katolikus volt. 2 – Hadd jöjjek be egyetlen pohárkára – könyörgött Bagster. – Négyet ittunk a parton. – Csak még egyetlenegyet. – Nem bánom – hagyta rá Helen. Mi lehetne az ésszel felérhető oka annak, hogy ezentúl bármit bárkinek megtagadjon? Bagster magyarázott: – Az első alkalom, hogy beenged. Édes kis kuckót rendezett be. Ki hinné, hogy egy Nissen-barakk ilyen otthonos is lehet? – Felhevülten és gines limonádétól szagosan, szép kis pár vagyunk mi ketten, gondolta Helen. Bagster nedves csókot nyomott az asszony felső ajkára, és megint csak körülnézett. – Haha – nevetgélt –, egy nyitott üveg. – Amikor felhajtottak még egy gint, a férfi levetette az egyenruhakabátját, és gondosan a szék hátára tette. – Dobjuk le a cuccot, beszéljünk a szerelemről. – Muszáj? – kérdezte Helen. – Most? – Kis buli a sötétben – mondta Bagster. – Mostantól Muki az úr… – Ki az a Muki? – Hát a hátultöltő. Nagyon sokat kell még tanulnod. – Az isten szerelmére, nem taníthatna máskor? – Bummedlire most van a legjobb idő – mondta Bagster, és határozott mozdulatokkal vezette Helent az ágyhoz. Miért is ne? – gondolta az asszony: miért ne… ha annyira akarja? Bagster éppoly jó, mint bárki más. Nincs senki, akit szeretnék ezen a világon – aki már túl van, az már nem számít, miért is ne legyen meg nekik a (Bagster szavával) bummedlijuk, ha olyan nagyon akarják. Némán dőlt hátra az ágyon, lehunyta a szemét, és semmiről sem vett tudomást a sötétben. Egyedül vagyok, gondolta önsajnálat nélkül, mintegy ténymegállapításként, ahogy egy felfedező állapítja meg, hogy társai elpusztultak a kimerültségtől. – Az ég áldja, nem valami lelkes – mondta Bagster. – Egy cseppet sem szeretsz, Helen? – és gines lehelete áthatolt az

asszonyra terülő sötétségen. – Nem szeretek én senkit – felelte Helen. A férfi dühösen förmedt rá: – Scobie-t szeretted – de gyorsan hozzáfűzte. – Bocsánat. Aljasság volt ezt mondani. – Nem szeretek senkit – ismételte. – A halottakat nem lehet szeretni, ugye? Mert hát nem léteznek, ugye? Mintha csak romokat szeretnénk, nem? – záporoztak a kérdései Bagsterra, mintha tőle is feleletet várna. Behunyt szemmel feküdt: a sötétben közelebb érezte magát a halálhoz, a halálhoz, mely elemésztette őt. Az ágy egy kissé megremegett, amikor Bagster súlyától megszabadult: a szék is megreccsent, hogy elvette róla a kabátját. Mentegetődzött: – Helen, nem vagyok én ilyen csibész. Nincs kedved, jó. Látlak holnap? – Azt hiszem. – Nem volt értelme bármit megtagadni bárkitől; de azért mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy ezek után semmit se akartak már tőle. – Jóccakát, öreglány – holnap látlak. Felnyitotta a szemét, s egy mélykék ruhás idegent látott matatni az ajtónál. Az ember mindent elmondhat egy ismeretlennek – eltűnnek és elfelejtődnek, mint egy idegen bolygó teremtményei. Helen megkérdezte tőle: – Hiszel te Istenben? – No, igen, legalábbis azt hiszem – mondta Bagster, és a bajuszát simogatta. – Bárcsak én is hinnék – úgy szeretnék. – Tudod, annyi ember hisz – mondta Bagster. – De most már mennem kell. Jó éjszakát. Szemhéja mögött a sötétséggel ismét magára maradt, és a vágy úgy kívánkozott ki a testéből, mint egy gyerek: az ajka szóra mozdult, de mindössze ennyire tudott emlékezni: Mindörökké ámen... – A többit elfeledte. Oldalt nyújtotta a kezét, és megérintette a párnát, mintha – ezer az egyhez – mégiscsak volna egy olyan valószínűség is, hogy nincs egyedül. Mert ha most nem lenne egyedül – soha többé nem maradna magára. 3

– A magam részéről, én sosem vettem volna észre, Mrs. Scobie – mondta Rank atya. – Wilson észrevette. – Valahogy nem szeretem az ilyen túlságosan jól megfigyelő embereket. – Ez a foglalkozása. Rank atya gyors pillantást vetett rá: – Mint könyvelőnek? Barátságtalanul kérdezte az asszony: – Atyám, nincsen semmi vigasza a számomra? – Ó, azok a társalgások, gondolta a pap, melyeket egy halott otthonában folytatnak, a kiforgatások, a viták, a kérdések, a követelések – mennyi zaj a csend partján. – Egész életében annyi része jutott a vigaszból, Mrs. Scobie. Ha igaz az, amit Wilson gyanít – neki lenne szüksége a mi vigaszunkra. – Mindent tud már róla, amit én tudok? – Természetesen nem, Mrs. Scobie. Maga mégiscsak a felesége volt tizenöt esztendeig. Egy pap csak a lényegtelen dolgokat tudja. – A lényegteleneket? – Mármint a bűnöket – felelte türelmetlenül Rank atya. – Az emberek nem azért jönnek hozzám, hogy az erényeikről valljanak. – Gondolom, mégis tud Mrs. Roltról. Majdnem mindenki tudott. – Szegény asszony. – Miért lenne az? – Mindig sajnálom a boldog tudatlanokat, akik ilyen kapcsolatba kerülnek valamelyikünkkel. – Az uram rossz katolikus volt. – A legostobább közhely – mondta Rank atya. – S a végén még ez a borzalom. Tudnia kellett, hogy kárhozatra ítéli magát. – Tudta. Pontosan tudta. Sohasem bízott a kegyelemben – kivéve, ha mások számára. – Még az imádság sem segít... Rank atya becsapta a napló fedelét, és dühösen mondta: – Az égre kérem, Mrs. Scobie, ne képzelje, hogy maga – vagy én – tudunk valamit is az Isten könyörületéről. – Az egyház azt tanítja... – Tudom, az egyház azt tanítja. Az egyház ismeri az összes szabályokat. De nem tudja, mi megy végbe egyetlen emberi szívben. – Azt gondolja tehát, hogy van remény...? – kérdezte megtörtén Louise. – Annyira haragszik rá?

– Nem maradt bennem semmi harag. – S azt hiszi, hogy Isten ádázabb, mint egy asszony? – kérdezte durva csökönyösséggel, de Louise elfordult a reménység érveitől. – Ó, miért, miért kellett ekkora felfordulást okoznia? Rank atya így felelt: – Furcsa ezt mondanom – olyan emberről, aki akkorát hibázott, mint ő –, de abból, ahogy megismertem, én azt hiszem, hogy ő igazán szerette Istent. Louise éppen az imént tagadta, hogy harag maradt benne, de azért egy csöppje kicsordult belőle, egy könny a kimerült csatornákból. – Mást biztosan nem szeretett – mondta. – Ebben talán igaza lehet – felelte Rank atya.