2008-08-17 Sapattu Vagy Sabbat

Sapattu vagy sabbat? Szentkirályszabadja, 2008. augusztus 17. Lekció: Mt 17,1-9 Textus: 1Móz 2,1-4; 2Móz 20,8-11

Hadd kezdjem egy személyes bizonyságtétellel. Hétfőtől szombatig egy különleges héten vettem részt a családommal: Balatonakalin tartotta a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány szokásos nyári lelkészcsaládos táborát. Ez részben továbbképzés, részben kikapcsolódás – kifejezetten lelkészek és családtagjaik számára... Kb. 20 lelkészcsalád vett részt, többségük református, de voltak köztünk baptisták, evangélikusok és szabadkeresztyének is. Én a családommal már 6. éve járok ezekre a hetekre, és mindig hihetetlenül feltöltekezve, áthangolódva jövünk haza, gyermekek és felnőttek egyaránt. Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon mi a titka ezeknek a táboroknak? Gyakran beszélgettünk erről egymás között is, és nagyon sok mindent megneveztünk. Azonban ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy ezen a héten minden hétköznap: vasárnap. De nem a szó általános értelmében (vasárnap-vásárnap)... Hanem a szónak bibliai értelmében. Az egyik legnagyobb öröm és áldás, amikor a vasárnapot úgy élhetjük meg, ahogyan azt Isten találta ki. Az emberek többségének azonban egyáltalán nem jelent örömöt és áldást a vasárnap, mégpedig azért, mert nem hiszik, hogy Isten alkotta meg a vasárnapot, és ezért nem is tudják, milyen csodálatos célja van vele az életünkben. Ehelyett megpróbálják a maguk elképzelései szerint kialakítani és eltölteni a vasárnapot. Isten vasárnapja helyett létrehozzák a maguk vasárnapját. Igen, ám a magunk csinálta, magunk fabrikálta vasárnap egészen más hatással van ránk, mint ha az Isten által alkotott eredeti vasárnappal akarnánk valamit kezdeni. A kettő teljesen másként működik, egészen eltérő hatással és eredménnyel. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy melyiket választjuk. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy végső soron az életünk függ tőle. Ezért most merjünk szembenézni azzal a kérdéssel, hogy milyen a magunk fabrikálta vasárnap, és milyen az a vasárnap, amit Isten talált ki? Mai istentiszteletünkön erről lesz szó. Mindjárt az elején hadd osszam meg veletek egy felfedezésemet, amelyen keresztül Isten nagyon megszólított. Köztudomású, hogy a vasárnapot a Tízparancsolat „nyugodalom napjának” nevezi. A templomba járók közül még azt is sokan tudják, hogy az eredeti héber szövegben a nyugalomnapot „sabbat”-nak olvassuk, amiből a mi szombat szavunk is származik. Azt viszont én is most tudtam meg, hogy a „sabbat” összefügg a babilóniai sapattu kifejezéssel, amely szintén egy munkaszüneti napot jelöl. Babilóniában ugyanis a holdtölte napján sohasem dolgoztak. De nem azért, hogy pihenjenek, vagy megnyugodjanak, hanem azért, mert szerencsétlen napnak tartották, amelyen nem volt tanácsos munkálkodni, mert az az elképzelésük szerint rossz kimenetelű lett volna. Tehát nem a pihenés szándékával, hanem kényszerből, babonás félelemből álltak le. Ezt a fajta nyugodalomnapot nevezték Babilóniában sapattunak. Azt nem tudom, hogy valóban összefügg-e a „sabbat” és a sapattu kifejezés, de azt tudom, tapasztalom, hogy nagyon sok embernek a hét hetedik napja nem „sabbat”, nem „nyugalom napja”, hanem csak amolyan sappatu-féle nap, kényszerleállás, vagy még ennyi sem, hanem egész egyszerűen egy szerencsétlen nap. Pedig a modern ember a maga módján mi mindent megtesz azért, hogy nyugalomnapja legyen: gépesíti a munkavégzést, bevezeti az ötnapos munkahetet, mégis egyre fáradtabb, és egyre hajszoltabb, és a munkaszociológusok szerint éppen a hétvége után, hétfőn a legkevésbé termelékeny. És ekkor a legtömöttebbek az orvosi rendelőintézetek. A nyugalom napja után. És ha kérdezitek, hogy miért, mi az oka, akkor az Ige alapján azt kell mondanom, hogy azért, mert kiesett az ember a teremtési rendből, a munkaszüneti napjával együtt. Amit hiába duplázott meg, így sem lett „nyugalomnap”, „sabbat” a számára, hanem csak valamiféle sapattu, vagy még az se.

Hadd kérdezzem meg testvérem most tőled is ugyanazt, amit Isten megkérdezett tőlem: van-e „sabbatod”, „nyugalomnapod”, egy héten legalább egyszer? Vagy csak „sapattud” van? Kényszerleállás, amit babonák vagy félelmek vagy szerencsétlenségek határoznak meg? A kettő közül melyikhez hasonlítanak a vasárnapjaid? Vagy még leállásod sincs ezen a napon, mert akkor is dolgoznod kell? De akár leállsz, akár nem, a végeredmény nem ugyanaz? Elfáradsz, kimerülsz, ingerültebb leszel. Még fásultabb, még betegebb, amikor hétfőn újra nekikezdesz a hétnek – mert az előző napod is csak olyan volt, mint az összes többi, mint a munkanapjaid: olyan szerencsétlen, meg olyan szürke, üres, ünneptelen, örömtelen, Ha így van, akkor most figyelj arra, hogy mit mond Isten a nyugalomnapról: mit akar elérni vele a te életedben.

1. Először is lássuk: mi is az a nyugalomnap, melyet Isten a teremtés hetedik napjával létrehozott. Hadd kezdjem azzal, mi nem? A nyugalom nem tétlenséget jelent. Hiszen elképzelhető-e Istenről, hogy megszűnik minden munkájától? Hogy leáll? Talán elfáradt? Pihenésre van szüksége? Ki akarja pihenni a teremtés fáradalmait? Madách Imre ugyan ezt mondja az Ember tragédiájában: „A nagy mű elkészült, igen! A gép forog az alkotó pihen.” De ez az ő véleménye Istenről. Isten azonban mást mond magáról Igéjében. Ézsaiás 40:28-ban pl. ezt: „Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el.” Vagy gondoljunk arra, amit Jézusban, Jézus által mond magáról, a János 5,17-ben: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Martin Buber, a nagy héber tudós és nyelvész ad világos magyarázatot, amikor azt írja, hogy itt az ősi szó a szövegben: „megszűnt, megnyugodott, vagy megpihent”, ilyen értelemben értendő: „ünnepel.” Ez azt is jelenti, hogy Isten a hat teremtési nap után nem lesz passzív, tétlen a hetediken, hanem ellenkezőleg: továbbra is aktív, cselekvő marad. De itt már nem a munkában aktív, hanem az ünneplésben! Aktívan, örvendezve ünnepli a teremtés művét – benne az embert is! Mi tehát a nyugalomnap? Isten „örömünnepe” a teremtés felett.

2. De nézzük tovább: milyen ez a nyugalomnap? Azt olvassuk az Igében, hogy „megáldott és

megszentelt”. Isten „megáldotta” a hetedik napot, mégpedig azért, hogy áldássá legyen az a teremtett világ számára. Azáltal akarja áldássá tenni a teremtett világ számára, hogy megosztja vele nyugalmát, örömét, és bevonja az ünneplésbe. És „meg is szentelte” a hetedik napot. Vagyis elkülönítette a többitől, hogy legyen egy olyan nap, amikor a teremtett világ különösen is részesedhet Isten áldásából, az Ő nyugalmából, ünneplő öröméből.

3. A következő kérdés, hogy kié a megáldott és megszentelt nyugalomnap? Istené és az egész teremtett világé. De a teremtett világban kiemelten az emberé. Ezt mutatja a 2. parancsolat figyelmeztetése: „emlékezzél meg a nyugalom napjáról és szenteld meg azt!” És mutatja a 2Mózes 31,13 is: „Tartsátok meg szombatjaimat, mert… így tudjátok meg, hogy én, az Úr vagyok a megszentelőtök.”

4. Ez az Ige egyben arra is válaszol, hogy miért van nyugalomnap? Miért akar Isten abban

részesíteni-minket embereket különösképpen is? Azért, hogy megszenteljen. Vagyis: bevonjon saját létébe. Mert ezt jelenti, hogy Ő megszentel minket. A nyugalomnap tehát Isten örvendező ünneplése a teremtményei felett. De Isten nem egyedül akarja ezt ünnepelni, hanem ebbe be akarja vonni az embert, téged is, engem is, családtagjainkat is, gyülekezetünket is. Egy jól sikerült, igazi nyugalomnapon Isten ünnepel az emberrel, és az ember

ünnepel Istenével. Azért van ez így, mert Isten létéhez, lényéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik az ünnep és az öröm, méghozzá a megosztott, velünk közösen átélt örömünnep. Gondoljunk Jézusnak az elveszett juhról szóló példázatára. Ebben Isten és ember kapcsolatáról beszél egy csodálatos hasonlattal. A száz bárányból egy elveszik. A pásztor hátrahagyva a 99-et elmegy, hogy megkeresse a századikat. És amikor a pásztor megtalálja, nem egyszerűen csak hazaviszi, hanem összehívja barátait, és meg akarja ünnepelni azt, ami történt. Örüljetek velem, mert az elveszett bárányom megkerült-mondja. Vagy gondoljunk Jézus legszebb és legismertebb példázatára, ami egy tékozló fiúról szól. Akinek, miután nagy szégyenkezve hazament, az apja örömünnepet készít. A példázatokkal – ezekkel a Lk-ban leírt példázatokkal különösen is – Isten Jézus által azt hangsúlyozza, hogy együtt akar velünk, emberekkel ünnepelni. Nemcsak megkeresni akar minket elveszetteket, akik kiestünk a teremtési rendből, és nincs nyugalomnapunk. És nemcsak visszavinni akar az Atyai házhoz, Önmagához, és nemcsak minden ajándékoknak részesévé akar tenni, hanem együtt akar örülni, ünnepelni velünk! Ez az Istennel való közös ünneplés a „sabbat”, a „nyugalomnap” értelme és célja már az Ószövetségben is. És ha valaki átadja magát ennek, az átalakul. Az ember Isten közelségében mindig átalakul. Azért van számunkra nyugalomnap, hogy együtt örülhessünk, ünnepelhessünk Istennel, és ebben a Vele való közösségben, közös ünneplésben átalakuljunk: ha kimerültek vagyunk, feltöltekezünk, ha örömtelenek, örüljünk, ha reménytelenek, legyen reménységünk, ha gyászolunk, legyen élő reménységünk, ha elcsüggedtünk, új erőre kapjunk, ha beszennyeztük magunkat valami bűnnel, és az terhel, az éget, fáj, akkor attól megtisztulhassunk, megszabadulhassunk – egyszóval átalakuljunk. Mint ahogyan a megdicsőülés hegyén történt. Amikor Jézus Isten jelenlétében megdicsőült, és a jelenlévő tanítványai az istenközelségnek ebben a fényében, sugárzásában átalakultak. És mit mondtak? „Uram, jó nekünk itt lennünk!” Ilyen ünnep végeredményben a „nyugalomnap”. Ezt kellene, ezt lehetne átélnünk nekünk keresztyéneknek vasárnapról vasárnapra: Jézussal lenni a hegyen és szeretetéből, öröméből, dicsőségéből, erejéből, békességéből részesülni. Mert a teremtés célja végül is ez. Isten azért teremtett, hogy a teremtéssel, a világgal, és benne veled együtt örüljön. Gondolj így a vasárnapra. Ezt keresd benne. Így jöjj el ide hétről hétre. És akkor valóban nyugalomnappá lesz számodra. Szűcs László