Victoria Hislop - A Sziget.pdf

Egy fontos, az életét meghatározó döntés előtt Alexis Fielding szeretné megismerni anyja múltját. De Szofia sosem beszélt erről. Csak annyit mondott, hogy mielőtt Londonba költözött, egy kis krétai faluban élt. Amikor Alexis úgy határoz, hogy Kréta szigetére utazik, levelet küld lányával egy régi barátnőjének, és megígéri, hogy tőle majd többet tud meg. Alexis megérkezik Plakára és elcsodálkozik, hogy a falutól nem messze van Szpinalonga szigete, Görögország egykori leprakolóniája. Aztán felkeresi anyja barátnőjét, Fotinit, és végre megtudhatja, amit Szofia egész életében titkolt: dédanyja, Eleni és lányai, a háború, szenvedély és tragédiák érintette család élettörténetét. Kiderül, milyen bizalmas viszony fűzi a szigethez és hogyan tartja őket fogságában a titok…

GABO

A mű eredeti címe: The Island

Copyright © 2005 Victoria Hislop Hungarian translation © Bozai Ágota, 2008 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2008 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva Könyvterv: Gyergyák Bence ISBN 978 963 689 139 8

Anyámnak, Marynek

Külön köszönet illeti: a Spinalonga Island Múzeumot; Richard Groves bőrgyógyász szakorvost, az Imperial College professzorát; dr. Diana Lockwoodot, a London School of Hygiene and Tropical Medicine szakértőjét; és a Lepramissziót.

Görögország legnagyobb lepratelepe 1903 és 1957 között a Kréta északi partjainál fekvő Szpinalonga szigete volt.

Plaka, 1953 Hideg szél söpört végig Plaka szűk utcáin, az őszi hűvösségben az asszony megremegett. A hideg megbénította testét-lelkét, olyan dermedtség vett erőt rajta, hogy szinte megbénultak az érzékei, a bánaton kívül semmit nem érzett. A kikötőhöz vezető utolsó métereken botladozva erősen apjára támaszkodott, járása öregasszonyos volt, mintha minden lépés fájna. De fájdalma nem testi jellegű volt. Teste olyan erős volt, mint bármely más fiatal nőé, aki egész életét a tiszta krétai levegőn töltötte, bőre olyan fiatal, tekintete olyan mélybarna, mint a sziget lányaié. A kis csónak a zsinórral összekötözött furcsa csomagok terhe miatt megingott a vízen. Giorgisz lassan lehajolt, egyik kezével a rakományt igyekezett egyenesben tartani, másikkal besegítette lányát a csónakba. Amint a lány biztonságban beszállt, az apa pokrócot terített köré. Csak hosszú, a szélben szabadon szálldosó haja mutatta, hogy nem csomag. A férfi óvatosan eloldotta a csónakot, nem volt már mit mondani, tenni, megkezdődött az átkelés. Nem rövid, áruszállító út volt. Erről az utazásról nincs visszaút, új élet kezdődik vele. Élet a leprakolónián, Szpinalonga szigetén.

1. rész

Első fejezet Plaka, 2001 A cölöptől elszabadulva a kötél a levegőbe lendült, tengervízcseppeket szórt a nő csupasz karjára. Hamar felszáradt bőréről a víz, mert a nap felhőtlen égből ragyogott, és a nő látta, hogy a sókristályok finom mintákban száradtak rá, mintha gyémánttal lenne tetoválva. Alexis volt az egyetlen utas a viharvert kis csónakban, mely az öbölből az előttük levő magányos, néptelen szigetre tartott, és a nő beleborzongott a gondolatba, ha azokra a férfiakra és nőkre gondolt, akik előtte mentek át oda. Szpinalonga. Eljátszott a szóval, úgy görgette a nyelvén, mintha olívabogyó magja lenne. A sziget közvetlenül előttük feküdt, és ahogy a csónak közeledett a tengerre néző, még a velenceiek idejéből maradt nagy erődhöz, egyszerre érezte mind az épület múltját, és azt is, hogy jelenleg mit jelent. Az volt az érzése, olyan hely ez, ahol a történelem még langymeleg, nem kőhideg, ahol a lakók nem mitikus alakok, hanem igazi hús-vér emberi lények. Milyen más lehet, mint a többi ősi hely, melyeket felkeresett, melyek látogatásával heteket, hónapokat, sőt éveket töltött.

Alexis eltölthetett volna még egy napot nézelődéssel Knósszosz romjainál, tűnődhetett volna, próbálhatta volna töredékekből összerakni, milyen lehetett ott az élet négyezer éve. Az utóbbi időben azonban kezdte úgy érezni, hogy ez olyan régi múlt, hogy már kívül áll azon az időtartományon, amelyet az emberi elme felfogni képes, és bizonyosan kívül azon, amivel ő még törődik. Bár régészdiplomája volt és múzeumban dolgozott, úgy érezte, a tárgy iránti érdeklődése napról napra csökken. Apja tudós, szenvedélye az archeológia, és úgy nőtt fel, hogy maga is hitte, apja nyomdokaiba lép. A Marcus Fieldinghez hasonló tudósoknak egyetlen ősi civilizáció sem volt eléggé a régmúltban ahhoz, hogy ne keltette volna fel érdeklődését, de a huszonöt éves Alexis számára az ökörnek, amely mellett reggel elhaladtak, nagyobb jelentése és jelentősége volt, mint a legendás krétai labirintus közepében álló Minótaurosznak. Az, hogy milyen irányt vesz a karrierje, pillanatnyilag nem a legfontosabb dolog volt az életében. Sürgetőbb volt az Eddel kapcsolatos dilemmája. Egész idő alatt csak szívták magukba a nyári nap éltető, meleg sugarait a görög szigeten töltött vakációjuk idején, és közben lassan, észrevétlenül repedés keletkezett egykor oly ígéretes szerelmükön. Kapcsolatuk, amely virágzott az egyetem kifinomult mikrokozmoszában, hervadásnak indult a külső világban; már három éve voltak együtt, és az egész olyan volt, mint egy gyenge növény, amely nem élte túl az üvegházból a szabad földre való átültetést. Ed szép férfi volt. Ez nem vélemény, hanem tény. De éppen markáns férfiszépsége dühítette Alexist, mert biztos volt benne, hogy ez is hozzájárult arroganciájához és néha irigylésre méltó önhittségéhez. Összeillettek, az ellentétek vonzzák egymást alapon; Alexis halvány bőrű, haja és szeme sötét, Ed szőke, kék szemű, szinte árja külsejű. Néha azonban úgy érezte, saját vadabb természetét elnyomja, elhalványítja Ed rend- és fegyelemigénye, és Alexis pontosan tudta, hogy ez

nem az, amit akar; ő fontosnak tartotta a spontaneitást, de Ed számára ez a legkisebb mértékben is eretnekség volt. Számos jó tulajdonsága, amiknek többségét a széles világ is értéknek tartotta, kezdték a végletekig idegesíteni Alexist. Először is megingathatatlan magabiztossága. Ez annak a sziklaszilárd bizonyosságnak következménye volt, hogy tudta, mi vár rá a jövőben, és mindig is tudta, születése pillanatától fogva. Ednek élethosszig tartó munkát ígértek egy jogi cégnél, az évek előre megszabott rend szerint követik egymást, meghatározott előmenetellel és változó, de kiszámítható rend szerint változó lakóhelyeken. Alexis egyetlen bizonyossága az volt, hogy egyre inkább meggyőződött róla, mennyire nem illenek egymáshoz. Ahogy telt-múlt a vakációjuk, mind több és több időt töltött azzal, hogy a jövőjéről töprengett és ebbe Edet nem képzelte bele. Még az együtt lakás szintjén sem illettek egymáshoz. A fogkrémes tubust soha nem a jó helyen nyomták ki. De mindig ő volt a hibás, soha nem Ed. A férfi reakciója az ő gondatlanságára jellemző volt: minden másban így viszonyult az élethez, Alexis pedig a férfi igényét, hogy minden kifogástalan rendben legyen, utálatos akarnokságnak találta. Igyekezett tiszteletben tartani a tisztaság iránti igényét, de neheztelt azért, mert Ed ki nem mondott kritikával illette az ő enyhe kaotikusságát, amiben életét élte, és gyakran felidézte, hogy apja sötét, kissé rendetlen dolgozószobájában érezte otthon magát, és hogy szülei hálószobája, anyja ízlése, a világos falak, a tiszta felületek borzongással töltötték el. Mindig minden úgy volt, ahogy Ed akarta. Az élet a tenyerén hordozta, szépreményű ifjú volt: erőlködés nélkül került társadalmi osztálya csúcsára, és évről évre ő volt az abszolút első. A tökéletes, szép, okos fiú. Fájna, ha azt kéne látni, hogy ez a buborék, ez az álomvilág kipukkan. Abban a szilárd meggyőződésben nőtt fel, hogy a világ a lába előtt hever, de Alexis kezdte belátni, hogy ő képtelen ebbe a képbe beleilleszkedni. Valóban képes lenne feladni függetlenségét, és

ezzel a férfival élni, bármennyire is nyilvánvalónak tűnik, hogy ezt kéne tennie? Egy kissé lelakott bérelt lakás Crouch Enden kontra szép lakás Kensingtonban – talán elment az esze, hogy utóbbit elutasítja? Hiába Ed sürgetése, hogy ősszel költözzenek össze, ezeket a kérdéseket tette fel magának: mi értelme van vele élni, ha nincs szándékukban összeházasodni? És vajon ő az a férfi, akihez jó szívvel adná az apja, akitől gyerekeket akar? Ilyen bizonytalanságok foglalkoztatták már hetek, sőt hónapok óta, és előbb-utóbb el kell szánnia magát, hogy lépjen. Ed tárgyalta le, szervezte és intézte a vakációt, és a nagy aktivitás közben alig vette észre, hogy napról napra hosszabb köztük a csend. Milyen más volt ez az utazás, mint diákkorában, amikor szigetről szigetre végigjárták a görög világot, amikor barátai is szabad szellemű, lelkes emberek voltak, és hosszú, napfényes napjaikon azt csinálták, amit akartak; húszdrachmás érmével, fej vagy írás alapon döntötték el, hogy melyik tavernába menjenek, melyik strandon napozzanak, és mennyi ideig maradjanak egy adott szigeten. Visszatekintve nehéz volt elhinni, hogy az élet valaha is volt ilyen gondtalan. Ez az utazás csupa konfliktus, csupa veszekedés és kétely; küzdelem, ami nem most kezdődött, hanem jóval azelőtt, hogy Kréta földjére érkezett. Hogy lehet, hogy huszonöt éves létemre olyan reménytelenül bizonytalan vagyok a jövőt illetően? – tette fel magának a kérdést, miközben bőröndjét csomagolta az utazásra. Itt vagyok egy lakásban, ami nem az enyém, szabadságra megyek egy olyan munkakörből, amit nem szeretek, egy férfival, aki iránt alig érzek vonzalmat. Mi bajom? Alexis anyja, Szofia, amikor annyi idős volt, mint ő most, már több éve házasságban élt, két gyermeke is megszületett. Milyen körülmények tették annyira éretté olyan fiatalon? Hogyan lehetett ennyire megállapodott, határozott, amikor Alexis még olyan gyereknek érezte magát? Ha többet tudna

arról, hogyan viszonyult az anyja az élethez, az talán segítene döntést hozni. Szofia mindig nagyon keveset beszélt családjáról és gyerekkoráról, és az évek során ez a titkolózás sorompó lett közte és lánya között. Alexis ironikusnak találta, hogy a családban a múlt tanulmányozása szinte öröklődő hagyomány, anyja mégis megakadályozta, hogy nagyítóval nézzék családi múltjukat; ez olyan érzést váltott ki, hogy Szofia valamit titkol a múltjában gyermekei elől, és a bizalmatlanság árnyékát vetítette közéjük. Úgy tűnik, Szofia Fielding nem csak eltemette gyökereit, hanem jól meg is taposta őket. Alexis csak egy halvány nyomot látott anyja múltjából: elhalványult esküvői képet, ami, ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig ott állt Szofia éjjeliszekrényén: fakuló esküvői kép, a fényesítéstől elvékonyodott díszes ezüstkeretben. Kisgyerekkorában, amikor Alexis ugróasztalként használta szülei nagy, ruganyos ágyát, a mosolygós, de meglehetősen mereven beállított fiatal pár képe fel-le lebegett előtte. Néha kérdéseket tett fel anyjának, ki az a szép, csipkeruhás hölgy és a finom vonású, platinaszín hajú férfi. Hogy hívják őket? Miért ősz a hajuk? Hol vannak most? Szofia a lehető legrövidebben válaszolt: Maria néni és Nikolaosz bácsi, Kréta szigetén laktak, és mindketten meghaltak már. Ez az információ akkor elég volt Alexisnek – de most már többet akart tudni. A kép státusa miatt; mert ez volt az egyetlen bekeretezett kép az egész házban, kivéve azt, amin ő és öccse, Nick volt látható. Ez a tény nagyon felkeltette a kíváncsiságát. Ez a házaspár nyilván nagyon fontos volt anyja gyerekkorában, Szofia mégis vonakodott róluk beszélni. Illetve sokkal több volt ez, mint vonakodás, valójában makacs elutasítás volt. Ahogy Alexis nőtt, egyre inkább tisztelte anyjának a magántitkok iránti igényét; talán azért, mert kamaszlányként ő is arra vágyott, hogy kivonja magát bizonyos kommunikációból. De ezt már kinőtte.

Egyik este, mielőtt elindult vakációzni, meglátogatta szüleit. Teraszos, Viktória korabeli stílusú házban laktak a csendes Battersea Streeten. Családi hagyomány volt, hogy elmennek vacsorázni a helyi görög tavernába, mielőtt Alexis vagy Nick visszautazott az egyetemre egy újabb szemeszterre, vagy külföldre készült, de Alexisnek ezúttal más oka volt a látogatásra. Anyja tanácsát kérte, hogyan viszonyuljon Edhez és ugyanilyen fontos volt, hogy azt is tervezte, feltesz néhány kérdést a múlttal kapcsolatban. Jó egy órával korábban érkezett, és sikerült rávennie anyját, hogy felhúzza a redőnyöket. Egy kis fény még jót is tesz. Belépett a házba, nehéz hátizsákját a mozaikpadlóra dobta, kulcscsomóját az előszobapolcon álló megfakult réztányérba ejtette. Hangos csattanással esett bele. Alexis tudta, hogy anyja semmit sem utál jobban a váratlan látogatónál. – Szia, anya! – kiáltott az előszoba csendjébe. Gondolta, hogy anyja az emeleten van, igyekezett fel, kettesével véve a lépcsőket, és amikor belépett a hálószobába, megint csak elcsodálkozott a rendkívüli renden. Szerény gyöngysorgyűjtemény lógott az egyik tükör sarkán, három üvegcse parfüm állt egymás mellett, egyenes vonalban Szofia öltözőasztalán. Ezeken kívül a szobában semmiféle rendetlenség nem volt látható. Semmi nem utalt anyja személyiségére, se múltjára; nem volt kép a falon, könyv az éjjeliszekrényen. Csak a bekeretezett fénykép az ágy mellett. Bár az ágyat Marcusszal osztotta meg, ez a szoba Szofiáé, itt az ő rend és tisztaság iránti igénye dominált. A család minden tagjának megvolt a maga zuga a házban, és mindegyik nagyon egyéni, nagyon sajátos volt. A szülői hálószobára, Szofia szobájára szigorú minimalizmus volt jellemző, Marcus jellegzetes helye a dolgozószoba volt, ahol könyvoszlopok álltak a padlón. Ezek a nehéz súlyú tornyok néha összedőltek, a kötetek szerteszóródtak a szobában; ilyenkor csak a bőrkötésű

könyveken átgázolva lehetett eljutni az íróasztaláig. Marcus nagyon szeretett a könyvek ezen romos templomában dolgozni; úgy érezte, hogy régészeti ásatás kellős közepén van, ahol minden kő gondosan fel van címkézve, akkor is, ha a nem szakavatott szem csak elhagyott szemetet lát benne. Ebben a szobában mindig meleg volt, és Alexis gyerekkorában gyakran beosont ide olvasni; a folyton kárpitos-afrik szagot árasztó puha bőr karosszékbe, a ház legkényelmesebb ülőbútorára kucorodott. Annak ellenére, hogy már régen elköltöztek otthonról, a két gyerekszobán semmit sem változtattak. Alexis szobája még mindig meglehetősen harsánylilára volt festve, amit dacos, tizenöt éves kamasz korában választott. Az ágytakaró, a szőnyeg, a szekrény ehhez illő mályvaszínű volt, a migrén és a hiszti színei, most már Alexis is így gondolta, bár akkor ragaszkodott hozzá, hogy ilyen legyen. Lehet, hogy a szülei egyszer rászánják magukat, hogy átfestetik, de ebben a házban, ahol a lakberendezés és a kényelmes bútorok nem tartoznak a prioritások közé, erre talán egy évtizedet is várni kell. Nick szobájában a fal színének már régen nem volt semmi jelentősége; egy foltnyit sem lehetett belőle látni az Arsenal-játékosok, heavy metal bandák és valószínűtlenül nagy mellű szőke nők plakátjaitól, képeitől. A társalgó Alexis és Nick közös tere volt, ahol két évtized alatt millió és egy órát tölthettek néma tévénézéssel a félsötétben. De a konyha mindenkié volt. Az 1970-es évekből származó fenyőfa asztal volt a fókuszpont – az első bútordarab, amit Szofia és Marcus együtt vett –, itt gyülekeztek, beszéltek, játszottak, ettek és a heves viták, gyakran tomboló véleményeltérések ellenére itt lettek egy családdá. – Helló – mondta Szofia, lányát üdvözölve a tükörből. Egyszerre fésülte rövid, melírozott szőke haját és kutatott az ékszeresdobozban. – Mindjárt készen vagyok – tette hozzá, és feltette blúzához illő korall fülbevalóját.

Bár Alexis erről nem tudott, Szofia gyomra összeszorult, ahogy erre a családi rituáléra készült. Ez a pillanat azokra az éjszakákra emlékeztette, amikor lánya egyetemi tanulmányai előtt állt, és ő vidámságot színlelt, ám szorongással töltötte el, hogy Alexis nemsokára elmegy. Szofia azon képessége, hogy elrejtse érzelmeit, mintha egyenes arányban nőtt volna azzal, hogy milyen erős érzéseket kell elnyomnia. Lánya tükörképét nézte, mellette a magáét és a döbbenet hulláma remegtette meg. Már nem azt a kamaszlányarcot látta, amit lelki szemei előtt szokott, hanem egy felnőtt nő arcát, akinek kérdő tekintete most az övét kereste. – Szia, anya – ismételte meg Alexis halkan. – Apa mikor jön vissza? – Remélem, hamarosan. Tudja, hogy holnap korán kell kelned, megígérte, hogy hamar jön. Alexis kézbe fogta az ismerős fényképet és mély levegőt vett. Húszas évei közepén járt, mégis össze kellett szednie a bátorságát, hogy behatoljon anyja múltjának tiltott területére, mintha rendőrségi kordon alatt bújna át. Tudnia kell, mit gondol az anyja a kapcsolatáról. Szofia még húszéves sem volt, amikor férjhez ment, vagyis most ő, Alexis bolond, ha eldobja magától a lehetőséget, hogy egy olyan férfival élje le élete hátralévő részét, mint Ed? Vagy anyja egyetért vele, hogy Ed nem a megfelelő ember? Magában próbálgatta a kérdéseket. Honnan tudta anyja olyan bizonyossággal, ráadásul olyan fiatalon, hogy boldog lehet vele a következő ötven, hatvan, talán hetven évben? Vagy nem így gondolta? Éppen abban a pillanatban, amikor már majdnem kimondta ezeket a kérdéseket, hirtelen kétely tört rá, megrettent a visszautasítástól. Volt azonban egy kérdés, amit fel kellett tennie. – Elmehetnék… elmehetnék megnézni, hol nőttél fel? A görög származásról keresztnevén kívül csak anyjától örökölt sötétbarna szeme árulkodott, és aznap este teljes

mértékben kihasználta ezt a hatást: egyenesen anyja szemébe nézett. – Az utazás végén Kréta szigetére látogatunk, és kár lenne, ha elszalasztanánk a lehetőséget. Szofia olyan nő volt, aki nem könnyen mosolygott, nem könnyen mutatta ki érzéseit és még nehezebben emelkedett a karja ölelésre. A tartózkodás volt a természetes állapota, jellegzetes reakciója a kifogáskeresés. Most azonban valami meggátolta ezt. Marcus gyakran ismételt szavai jutottak eszébe, hogy Alexis mindig az ő gyerekük lesz, de nem lesz mindig gyerek. Hiába küzdött az érzés ellen, tudta, hogy igaz, és ahogy ott látta maga előtt a felnőtt, független fiatal nőt, végül beleegyezett. Ezúttal nem burkolózott hallgatásba, mint általában, amikor múltjának témája szóba került, hanem váratlan kedvességgel válaszolt, mint aki először ismerte fel, hogy lánya kíváncsisága, vágya, hogy többet tudjon származásáról, nemcsak hogy természetes, de valószínűleg joga is van rá. – Igen… – felelte tétován. – Ha akarjátok, miért is ne. Alexis igyekezett leplezni izgatottságát, alig mert lélegezni, nehogy anyja meggondolja magát. Aztán Szofia még lágyabb, kedvesebb hangon azt mondta: – Igen, azt hiszem, jó alkalom lenne. Írok pár sort, vigyétek el Fotini Davarasznak. Ismerte a családomat. Most már elég idős lehet, de egész életében abban a faluban élt, ahol születtem, és a helyi taverna tulajdonosához ment feleségül… szóval ott akár valami finom ételt is kaphattok. Alexis valósággal ragyogott az örömtől. – Köszönöm, anya… Pontosan hol is van az a falu Haniához viszonyítva? – Körülbelül kétórányira Herakliontól keletre – mondta Szofia. – Vagyis Haniától úgy öt óra… elég nagy távolság egy napra. Apa bármelyik percben hazaérhet, de ha visszajövünk a

tavernából, megírom azt a levelet Fotininek, és a térképen megmutatom, pontosan hol van Plaka. Ajtócsapódás jelezte, hogy Marcus hazatért az egyetemi könyvtárból. Kopott bőr aktatáskája hasasan állt az előszoba közepén, minden résén papírlapok kandikáltak ki. Szemüveges, dús ősz hajú, zömök ember, akinek testsúlya annyi lehetett, mint feleségéé és lányáé összesen. Nagy mosollyal köszöntötte Alexist, aki rohant elé az emeletről, és az utolsó lépcsőfokról egyenesen a karjába ugrott, ahogy hároméves kora óta mindig. – Apa! – mondta Alexis egyszerűen, de még ez is felesleges volt. – Szép kicsi lányom! – szólt Marcus lágy, meleg, meghitt ölelésbe fogva lányát, amilyenre csak az ilyen nagylelkű apák képesek. Nem sokkal később elmentek az étterembe, ami a háztól alig ötpercnyi sétára volt. A csillogó borbárok, drága cukrászdák és divatos nemzetközi konyhájú éttermek közé ágyazódott Taverna Loukakis volt a törzshelyük ilyen alkalmakkor. Nem sokkal az után nyílt meg, hogy Fieldingék megvették a házat; az idők folyamán mellette több száz üzlet és étkezde nyílt és zárt be. A tulajdonos, Gregorio, régi barátként köszöntötte hármójukat, olyan rituális jellegűek voltak látogatásaik, hogy még le sem ültek, már tudta, mit rendelnek. Mint mindig, udvariasan végighallgatták, mik a nap specialitásai, aztán Gregorio egyenként rájuk mutatva szertartásosan kijelentette: – Muszaka, sztifádo, tintahal, egy palack retszina és egy nagy korsó ásványvíz. Bólintottak, és mindannyian felnevettek, amikor Gregorio tréfás megvetéssel fordult el, hogy nem kértek a szakács innovatívabb ételeiből. Alexis (muszaka) beszélt a legtöbbet. Elmondta, mit terveznek a vakációra, és apja (aki tintahalat rendelt) időnként

közbeszólt, milyen régészeti emlékeket tekinthetnek meg az egyes helyszíneken. – De apa! – hördült fel Alexis reményvesztetten. – Hiszen tudod, hogy Edet nem igazán érdekli, hogy romokat nézegessen! – Tudom, tudom – felelte türelmesen. – De kispolgár az, aki Krétán járva nem keresi fel a knósszoszi palota romjait. Ez olyan lenne, mint Párizsban kihagyni a Louvre-t. Ezt még Ednek is tudnia kell. De mindannyian pontosan tudták, hogy Ed nagyon is képes kihagyni bármit, amiben egy morzsája is van a magas kultúrának, és Marcus hangjából, mint mindig, amikor Ed került szóba, halvány megvetés hallatszott ki. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte vagy helytelenítette volna a lányával való kapcsolatát. Ed pontosan olyan férfi volt, akit egy apa vőnek kívánhatott, de Marcus nem tudta megállni, hogy ki ne mutassa csalódottságát, ha elképzelte, hogy ez a jó összeköttetésekkel rendelkező, befolyásos családból származó fiatalember lesz lánya jövője. Szofia azonban rajongott Edért. Ő volt a megtestesítője mindennek, amit lánya számára kívánt: jó hírű családból való, biztos egzisztenciájú, és olyan családfája van, amiből magabiztosságot merít, hogy (bár rendkívül vékony kötelékkel, de mégis) az angol arisztokráciához tartozik. Könnyed este volt. Már hónapok óta nem voltak így együtt és Alexisnek sok hírt, információt kellett begyűjtenie, nem utolsósorban a Nick szerelmi életéről szóló történeteket. Alexis testvére éppen Manchesterben végezte posztgraduális tanulmányait, és egyáltalán nem volt sietős neki felnőni; a család folyton csodálkozott kapcsolatainak komplexitásán. Alexis és apja anekdotázni kezdett a munkájukról, és Szofia azon kapta magát, hogy eltűnődik, hogy amikor először ebben az étteremben vacsoráztak, Gregorio egy stósz párnát hozott, hogy Alexis elérje az asztalt. Mire Nick megszületett, a taverna

már beruházást hajtott végre, vettek etetőszékeket, és a gyerekek hamar megszerették a taramaszalata és a dzadzíki jellegzetes ízét, amit a pincér kis tányérokon hozott ki nekik. Több mint húsz éven át életük szinte minden fontos állomását itt ünnepelték, ugyanazokkal az emberekkel, a háttérben pengetős görög zene szólt. A felismerés, hogy Alexis már nem gyerek, minden korábbinál erősebben tudatosult Szofiában, ettől Plakára és a megírandó levélre gondolt. Évekig elég rendszeres levelezést folytatott Fotinivel, és több mint negyedszázaddal korábban megírta neki első gyermeke születését; néhány hét múlva tökéletesen hímzett ruhácska érkezett, hagyományos öltözet híján Szofia ebbe öltöztette a babát a keresztelőn. A két nő régóta nem írt egymásnak, de Szofia biztos volt benne, hogy Fotini férje tudatta volna vele, ha bármi történt volna a feleségével. Szofia azon tűnődött, milyen lehet most Plaka, és próbált nem gondolni arra, hogy a kis faluban angol sört áruló zajos kocsmák vannak, és remélte, hogy Alexis úgy látja még, amilyen akkor volt, amikor ő eljött onnan. Ahogy telt, múlt az este, Alexis egyre növekvő izgatottságot érzett, hogy végre többet megtudhat családja múltjából. Annak ellenére, hogy tudta, vakációja nem lesz feszültségmentes, az anyja szülőfalujába való látogatást nagyon várta. Alexis és Szofia sűrűn mosolygott egymásra, és Marcus azon kapta magát, hogy azon tűnődik, vajon lejárt-e a felesége és lánya közti évtizedes békéltető és közvetítő szerepe. Fellelkesítette ez a gondolat, és valósággal sütkérezett a két nő társaságában, akiket a világon legjobban szeretett. Az étkezés végén udvariasan félig kiitták a kötelező rakit és hazamentek. Alexis aznap éjjel a régi szobájában aludt és már várta azt a néhány órát, amit gyermekkora ágyában tölthet, mielőtt korán reggel felkel, metróra száll és kimegy a Heathrow repülőtérre. Furcsa megelégedettség töltötte el, annak ellenére, hogy meglepő módon elfelejtette anyja tanácsát

kikérni Eddel kapcsolatban. Sokkal fontosabbnak tűnt ebben a pillanatban az, hogy anyja teljes támogatásával meglátogathatja Szofia szülőhelyét. A távolibb jövő miatt érzett minden szorító aggodalmát egyelőre félretette. Amikor hazaértek az étteremből, Alexis kávét főzött anyjának, és Szofia a konyhaasztalnál ülve fogalmazta a Fotininek szánt levelet; három piszkozatot dobott el, mielőtt a végleges változatot borítékba zárta és az asztalon át odacsúsztatta lányának. Az egész művelet csendben zajlott, Szofia teljes figyelmét lefoglalta. Alexis érezte, hogy ha megszólal, megtörhet a varázs, és anyja esetleg meggondolja magát. Szofia levele már két és fél hete lapult Alexis retiküljének belső zsebében, olyan fontosnak és értékesnek tekintette, mint az útlevelét. Tulajdonképpen útlevél volt a maga nemében, mivel ezáltal nyert bebocsáttatást anyja múltjába. Vele utazott Athénba, vele volt Párosz füstös, néha vihartól lökdösött komphajóin, Szantorini szigetén és most Krétán is. Néhány napja érkeztek a szigetre és Haniában tengerre néző kiadó szobát találtak, ami nem különösebben nehéz feladat az évnek ebben a szakában, amikor a vakációzok többsége már hazament. Az utazás utolsó napjaiban jártak, és Ed, miután vonakodva, de megtekintette Knósszoszt és az heraklioni ásatások feltárt helyszíneit, a tengerparton akart tölteni egy kis időt, mielőtt újabb hosszú hajóútra indulnak, vissza Pireusz kikötőjébe. Alexisnek azonban más tervei voltak. – Holnap meglátogatom anyám egyik régi barátnőjét – jelentette be a kikötői tavernában, miközben vacsorájukra vártak. – Heraklion másik felén él, szóval egész nap távol leszek. Először tett említést zarándoklatáról Ednek, és előre felvértezte magát a férfi reakciójával szemben.

– Ez borzalmas! – csattant fel Ed, aztán sértődötten hozzátette: – Gondolom, a kocsit is el akarod vinni. – Igen, ha nincs ellenedre. Jó százötven mérföld az út, és ha a helyi buszokra hagyatkozom, napokig is eltartana odaérni. – Gondolom, nincs más választásom. Veled menni viszont egyáltalán nem szándékozom. Ed szeme zafírkéken villant, aztán napbarnított arca eltűnt az étlap mögött. Az este hátralévő részében duzzogott, de Alexis ezt tolerálta, hiszen végső soron ő adott okot rá. Nehezebb volt azonban elviselni, bár Edre ez abszolút jellemző volt, hogy teljes érdektelenséget mutatott Alexis terve iránt. Meg se kérdezte, hogy hívják az illetőt, akit meg akar látogatni. Másnap reggel, nem sokkal azután, hogy a nap a hegyek karéja fölé emelkedett, Alexis kikászálódott az ágyból és elhagyta a szállodát. Valami nagyon szokatlan érzés vett rajta erőt, amikor megnézte, mit írt Plaka településről az útikönyv. Talált valamit, amit anyja nem említett. Van egy sziget a faluval szemben, és bár a szöveg nagyon szűkszavú, sőt, úgy volt elhelyezve, hogy könnyen elsiklik fölötte az olvasó szeme, mégis megragadta figyelmét: SZPINALONGA: A szigetet masszív velencei erőd uralja, amelyet a törökök a tizennyolcadik században elfoglaltak. A törökök többsége elhagyta a szigetet annak 1898-ban megszerzett autonómiáját követően, de a lakók nem voltak hajlandók feladni otthonukat és virágzó csempésztevékenységüket Szpinalongán. Az itteniek csak 1903-ban távoztak, amikor e szigetet leprateleppé alakították. 1941-ben Kréta szigetét megszállták, és egészen 1945-ig megszállva tartották a német csapatok, de a leprások miatt a német jelenlét Szpinalonga szigetére nem vonatkozott. A lepratelep 1957-ben szűnt meg.

Úgy tűnt, Plaka település gyakorlatilag a lepratelep kiszolgálója volt, és Alexisnek rosszul esett, hogy anyja ezt egyáltalán nem említette. A bérelt Cinquecento volánja mögött vezetés közben fogalmazódott meg benne a remény, hogy talán lesz ideje átmenni Szpinalonga szigetére. Az üres utasülésen kiterítette Kréta térképét, és először vette észre, hogy a sziget alakja hátán fekvő fáradt állathoz hasonlít. Az út Herakliontól kelet felé vezetett sík, egyenes parti úton, az ésszerűtlenül túlfejlesztett modern Herszoniszosz és Malia mellett. Időnként látott egy-egy barna alapú tájékoztató táblát, amely a szállodák közt oda nem illően meghúzódó ősi romok helyét mutatta. Alexis nem vett tudomást ezekről a táblákról. Úti célja ma olyan település, ami nem az időszámítás előtti, hanem az időszámítás utáni huszadik századtól prosperál. Mérföldeket vezetett olívaligetek között, és olyan helyeken, a part menti síkságon, ahol a föld egyenesebb, hatalmas ültetvényeket látott: pirosló paradicsomok, szőlő. Végül letért a főútról és megkezdte az utazás utolsó, Plaka településig tartó szakaszát. Innentől az út keskenyebb lett és kénytelen volt lassabban vezetni, a sziklafalról az út közepére esett köveket kerülgetett, és időről időre poroszkáló kecskéket látott az úton; démonian közel ülő szemükkel megbámulták, ahogy elhaladt mellettük. Egy idő után az út emelkedőre futott, és egy különösen éles hajtűkanyar után Alexis megállt. A gumik csikorogtak a kavicsos felületen. Jóval alatta, a Mirabello-öböl vakítóan kék vizében meglátta a hatalmas, majdnem pontosan kör alakú természetes öblöt, és ott, ahol a két földnyelv szinte találkozott, kicsi, kerek halomhoz hasonló földdarab emelkedett. Távolból olyan volt, mintha a fő szigethez tartozna, de Alexis a térkép alapján tudta, hogy ez Szpinalonga szigete és csak vízi úton lehet odajutni. A környező tájban eltörpülve a sziget büszkén emelkedett ki a tengerből, egyik végén jól látható, ami a velencei erődből megmaradt, mögötte, halványabban, de jól kivehetőn vonalak: az utcák. Ott volt

tehát a lakatlan sziget. Négyezer évig volt emberi település, de ötven éve valami okból minden lakója elköltözött. Lassan tette meg az utolsó mérföldeket Plakáig, lehúzta az olcsó bérelt kocsi ablakait, hogy érezze a kakukkfű illatú langyos szellőt. Délután két óra volt, amikor végül zörögve, csikorogva megállt a csendes falusi téren. Tenyere izzadt a kemény műanyag volán markolásától és észrevette, hogy bal karját megperzselte a kora délutáni nap. A napnak ez az órája nem a legszerencsésebb arra, hogy az ember megérkezzen egy görög faluba. Az árnyékban kutyák tettették döglöttnek magukat, macskák ólálkodtak potyadékért. Az életnek más jele nem volt, csak halvány nyomok, hogy nem sokkal korábban még emberek voltak a környéken: elhagyott moped fa mellé támasztva, felbontott csomag cigaretta a padon, mellette nyitott triktraktábla. A faluban talán semmi sem változott az 1970-es évek óta, amikor Szofia elköltözött innen. Nem sok ok volt a változásra. Alexis elhatározta, hogy megpróbál átmenni Szpinalonga szigetére, még mielőtt megkeresi Fotini Davaraszt. Élvezte a teljes szabadságot és függetlenséget, és ha már találkozik az öregasszonnyal, udvariatlanságnak tűnhet hajóra szállni. Nyilvánvaló volt, hogy még sötétedés előtt vissza kell érnie Haniába, de egyelőre élvezte a délutánt, és majd később foglalkozik a logisztikával, felhívja Edet és keres egy helyet, ahol pihenhet egy kicsit. Úgy határozott, hogy szó szerint veszi az útikönyvet (próbálkozzanak a kis kalászfalu kocsmájában, ahol mindig akad egy halász, aki pár ezer drachmáért hajlandó átvinni a látogatót a szigetre), így a tér másik vége felé vette az irányt és félrehúzta a kocsmaajtóban lógó szivárványszínű, ragacsos műanyag szalagokat. Ezeknek a piszkos csíkoknak az volt a szerepük, hogy távol tartsák a helyiség belsejétől a legyeket és megőrizzék a benti hűvösséget, ám valójában csak porfogók voltak és állandó félhomály uralkodott miattuk odabent. Alexis

csak körvonalakat látott; az egyik asztalnál egy nő ült, felé indult, mire az árnyként látott alak felkelt és beállt a pult mögé. De Alexis torka ekkorra már kiszáradt a portól. – Nero, parakalo – mondta tétován. Az asszony hatalmas, olajbogyóval telt üvegedények és több palacknyi félig teli tiszta, erős úzo között benyúlt a hűtőszekrénybe ásványvízért. Óvatosan töltötte magas, egyenes pohárba, rücskös héjú citromból vastag szeletet tett bele, és átadta Alexisnek. Aztán terjedelmes derekát alig körülérő virágos kötényében megtörölte a jeges palackra lecsapódott párától nedves kezét, és megszólalt: – Angol? Alexis bólintott. Végül is féligazság volt. Egyetlen szóval tudta kommunikálni következő kívánságát. – Szpinalonga? Az asszony sarkon fordult, és eltűnt a pult mögötti kis sajtóban. Alexis hallotta a halk, de erélyes szólongatást: – Geraszimo! Geraszimo! Nem sokkal később falépcsőkön haladó léptek hallatszottak. Délutáni sziesztájában megzavart, hunyorgó öregember bukkant fel. Az asszony pergő szavakkal mondott neki valamit, amiből Alexis egyedül a többször ismételt drachma szót értette. Teljesen nyilvánvaló és egyértelmű volt, hogy azt közölte, jó pénzt lehet keresni, ha átviszi a szigetre. A férfi csak állt, pislogott, próbálta értelmezni az utasítászuhatagot, de egy szót sem szólt. Az asszony Alexishez fordult, és jegyzettömbjét a pultról felkapva számokat és egy ábrát rajzolt. Akkor sem lett volna érthetőbb, ha Alexis tökéletesen beszélt volna görögül. A levegőben tett körkörös mozdulatok és a papírra írt jelek alapján kikövetkeztette, hogy Szpinalonga szigetére az út oda-vissza, kétórás ott-tartózkodással húszezer drachmába, körülbelül harmincöt euróba kerül. Nem valami olcsó kirándulás, de nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozzon, ráadásul minden korábbinál jobban vágyott látogatást tenni a

szigetre. Bólintott, és rámosolygott a csónakosra, aki komolyan, higgadtan viszonozta az üdvözlést. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy a csónakos hallgatása mögött más van, mint először gondolta. Akkor sem tudott volna szólni, ha akart volna. Geraszimo néma volt. Rövid sétával jutottak le a mólóra, ahol Geraszimo viharvert vén csónakja horgonyzott. Csendben lépdeltek el az alvó kutyák, a behúzott spalettájú házak mellett. Semmi sem mozdult. Csak a kabócák hangját, és gumitalpú cipőjének nyikorgását lehetett hallani. Itt volt tehát, és ezt a mintegy ötszáz méteres utazást olyan férfivel teszi meg, aki nagy néha elmosolyodik. Arca kérges, mint a krétai halászoké általában, akik évtizedeket töltenek a viharos tengeren, éjszakánként harcolnak az elemekkel, és tűző napsütésben, tikkasztó hőségben javítják hálóikat. Hatvan év körüli lehetett, de ha az arc bőrének ráncai olyanok lennének, mint a fa évgyűrűi, hogy meg lehetne mondani, hány éve él a szervezet, nyolcvan körülinek lehetne becsülni. Arcán érzelem nem mutatkozott: sem fájdalom, se szenvedés, de öröm sem. Egyszerűen a visszavonult, öregember vonásai, arcán visszatükröződött minden, amin az elmúlt évszázadban keresztülment. Bár a velenceiek, a törökök és már az öregember életében a németek után a turisták voltak Kréta legújabb megszállói, csak kevesen vették a fáradságot, hogy akár pár szót is megtanuljanak görögül. Alexis most sajnálta, hogy nem unszolta anyját, tanítson meg neki néhány hasznos szót, kifejezést. Szofia valószínűleg még mindig folyékonyan beszélt görögül, bár lánya soha nem hallotta, hogy ezen a nyelven akár egy szót is kimondott volna. Alexis csak egy udvarias efharisztót, köszönömöt tudott mondani a csónakosnak, aki erre megérintette viharvert szalmakalapja szegélyét.

Közeledtek Szpinalonga szigetéhez, és Alexis fogta kameráját és a kétliteres műanyag palack vizet, amit a kocsmabeli asszony ráerőltetett, jelezve, hogy sokat kell innia. A csónak a mólónak koccant, Geraszimo kezét nyújtotta és Alexis kilépett az elhagyott kikötőhíd deszkáira. Észrevette, hogy a csónakmotor még jár. Ezek szerint az öreg nem akarja ott megvárni. Sikerült valahogy kommunikálniuk, hogy két óra múlva visszajön érte, és Alexis figyelte, ahogy lassan megfordul a csónakkal és visszaindul Plaka felé. Alexis ott állt Szpinalonga szigetén és aggodalom fogta el. Mi van, ha Geraszimo elfeledkezik róla? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy Ed keresni kezdje? Vajon képes lenne-e visszaúszni a nagy szigetre? Még sosem volt ennyire egyedül; alig volt alkalom, hogy néhány méternyi távolságban ne lett volna ember a közelében, kivéve, amikor aludt. Soha nem volt egy óránál hosszabb időre emberekkel való kapcsolat lehetősége nélkül. Függősége hirtelen malomkőként nehezedett rá és elhatározta, hogy erős lesz, összeszedi magát. Elfogadja ezt a kétórányi magányt, hisz szinte semmi ez ahhoz képest, amit Szpinalonga korábbi lakóinak életfogytiglan kellett viselniük. A velencei erőd masszív falai magasodtak fölötte. Hogyan jut át ezen az áthatolhatatlannak tűnő akadályon? Ezen tűnődött, amikor észrevette a fal kanyarulatában az alig fejmagasságú bejáratot. Kicsi, sötét benyíló volt a világos kőépítményben, és ahogy közelebb ért, látta, hogy ott hosszú folyosó nyílik, ívelt alagút, hogy ne lehessen látni, mi van a végén. Mögötte a tenger, előtte a falak, csak egyetlen járható út volt: előre a sötét, klausztrofóbiakeltő átjáróban. Néhány métert haladt előre, és amikor újra előbukkant a félsötétből és kilépett a vakító kora délutáni fénybe, látta, hogy a hely árnyalata megváltozott. Csak állt, megbűvölten egy hosszú utca elején. Az utca két oldalán kicsi, emeletes házak. Valamikor olyan lehetett, mint bármely más krétai falu, de a

házak állapota a gazdátlanságban folyamatosan romlott. Az ablakkeretek furcsa szögben álltak a törött sarokvasakon, a spaletták csikorogtak az enyhe tengeri szélben. Tétován elindult a poros utcán, gondosan megfigyelt, megjegyzett mindent, ami a szeme elé tárult: jobb oldalon erős, faragott ajtajú templom, egy másik épület, ami nagy ablakkereteiből ítélve üzlet lehetett, egy kicsit nagyobb másik, íves kapujú, faerkélyes ház, és fallal körülvett kert maradványai. Mélységes, félelmetes csend. A házak földszinti helyiségeiben élénk szirmú vadvirágok nőttek buján, az emeleteken sárga viola virított a gipszvakolat repedéseiben. Sok házszám is látszott még, a fakuló számjegyek – 11, 18, 29 – arra terelték Alexis gondolatait, hogy a bejárati ajtók mindegyike mögött egykor emberek éltek igazi életet. Ámulva, megbűvölve lépkedett tovább. Mintha alva járna. Nem álom, mégis volt benne valami, a valóságtól teljesen elütő elem. Elhaladt egy épület mellett, amely egykor talán kávéház lehetett, egy nagyobb terem mellett, és egy másik házat is látott, ahol több sorban betonkádak voltak, ebből azt a következtetést vonta le, hogy mosoda lehetett. Mellettük szimpla, csak a célszerűséget szolgáló öntöttvas erkélyrácsos ronda kétemeletes háztömb. Ennek az épületnek az arányai éles kontrasztban álltak a házakkal, és furcsa volt belegondolni, hogy valaki, aki hetven évvel ezelőtt felépíttette, a modernség csúcsának gondolta. Most nagy ablakai kitárva a tengeri szélnek, az elektromos vezetékek összeállt spagettiként lógtak a mennyezetről. Ez volt talán a legszomorúbb épület. A falon túl benőtt ösvényre ért, ami a civilizáció minden jelétől mentes terepre vezetett. Természetes hegyfok volt, meredek sziklafal, alatta több száz láb mélységben a tenger. Elképzelte, milyen nyomorúságot élhettek meg a leprások, és eltűnődött, vajon kétségbeesésükben kijöttek-e ide a szirtfokra, hogy az egésznek véget vessenek. Az íves horizontot nézte

sokáig. Eddig még soha nem merült el így a környezetben, nem merítkezett meg a hely sűrű légkörében úgy, hogy egy időre teljesen megfeledkezett saját helyzetéről. Ő volt az egyetlen ember ezen a szigeten, ez a szituáció pedig arra késztette, hogy szembenézzen egy ténnyel: az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányt. Az ember tömegben is lehet magányos. Ez a gondolat erőt adott neki ahhoz, hogy mihez kezd, amikor visszamegy a szárazföldre: önálló életének következő szakaszába lép. Visszaindult a néma település felé, egy kőküszöbön megpihent. Kortyolt a magával hozott vízből. Minden mozdulatlan volt, csak egy-egy gyík futott át a már düledező házak padlóját borító száraz levelek közt. Az előtte magasodó ház falának résén át megpillantotta a tengert, és mögötte a szárazföldet. A leprások mindennap így nézhették Plaka falut, láthattak minden házat, minden hajót, talán a napi tevékenységüket folytató embereket is. Csak elképzelni tudta, milyen kínokat okozott nekik ez a közelség. Milyen történeteket mesélhetnének e település falai? Nagy szenvedéseknek lehettek tanúi. Magától értetődő volt, hogy leprásnak lenni, erre a sziklára száműzve olyasmi lehetett, aminél rosszabbat az életben elképzelni sem igen lehet. Alexisnek azonban gyakorlata volt a régészeti lelőhelyek állapotából való következtetésben, és a hely maradványaiból pontosan tudta, hogy az élet sokkal komplexebb érzelmi skálájú lehetett itt, nem csak nyomorúságból és elkeseredettségből állt. Ha itteni létüket olyan nyomorúságosnak fogták volna fel, miért üzemeltettek volna kávéházakat? Miért volt olyan épület, ami csak községháza lehet? Érezte a hely szomorúságát, de látta a normális életvitel jeleit is. Ezeket meglepődve szemlélte. Ezen a kis szigeten közösség élt, nem csak olyan hely volt, ahova az emberek meghalni jöttek; ez világosan kirajzolódott az infrastruktúra maradványaiból.

Gyorsan eltelt az idő. Órájára nézett, már majdnem öt óra volt. A nap azonban még olyan magasan járt és olyan melegen sütött, hogy Alexis teljesen elvesztette az időérzékét. Hirtelen felugrott, szíve hevesen vert. Bár élvezte a sziget csendjét és békéjét, nem szerette volna, ha Geraszimo nélküle távozik. Sietett vissza a hosszú, sötét alagúton át le a mólóhoz. Az öreg halász a csónakban ült, már várta, és amint meglátta, rögtön beindította a motort. Nyilvánvalóan nem volt szándékában a szükségesnél tovább maradni. Percek teltek csak el az utazással, hamar visszaértek Plaka kikötőjébe. Alexis megkönnyebbüléssel nézte a kocsmát, ahonnan útnak indult, és látta, hogy a bérelt autó ott áll a tér másik oldalán. Ekkorra már életre kelt a falu. A házak ajtajában asszonyok álltak, beszélgettek, a fák alatt a kocsma előtt férfiak kártyáztak nagy buzgalommal, erős cigarettájuk füstje megült fölöttük. Alexis és Geraszimo már megszokott csendességükben sétáltak vissza a kocsmába, az asszony üdvözölte őket, akit Alexis az eddigiekből következtetve Geraszimo feleségének gondolt. Maroknyi gyűrött bankjegyet számolt ki, átadta az asszonynak. – Kér inni valamit? – kérdezte a kocsmárosné tört angolsággal. Alexis nemcsak inni, hanem enni is kért. Egész nap semmit sem evett, a hőség és a tengeri utazás miatt nagyon elpilledt, erőtlennek érezte magát. Aztán eszébe jutott, hogy anyja barátnőjének kisvendéglője van, és sietősen kutatni kezdett hátizsákjában a gyűrött boríték után, amiben Szofia levele volt. Megmutatta az asszonynak, aki úgy tűnt, első pillantásra felismerte a címet. Karon fogta Alexist, kivezette az utcára, le a tengerpartra. Alig ötven métert kellett megtenni az úton. Egy kis móló végén a tengerbe nyúló építmény volt a keresett taverna. Olyan volt, mint valami oázis: kékre festett székek, indigókék-fehér kockás asztalterítők hívogatták Alexist, és amint megjelent, már jött is üdvözlésére

a tulajdonos, az étterem névadója, Sztefanosz, és Alexis tudta, itt ülve boldogan nézi végig a naplementét. Sztefanoszban egyvalami közös volt a többi tavernással, akikkel Alexis addig találkozott: dús, gondosan nyírott bajusza. A többséggel ellentétben azonban nem nézett ki úgy, mintha legalább annyit evett volna, mint amennyi ételt felszolgált. A helyieknek még korán volt vacsorázni, ezért Alexis egyedül ült, tenger melletti asztalt választott. – Itt van ma Fotini Davarasz? – kérdezte Alexis puhatolózva. – Anyám itt nőtt fel, ismerték egymást. Levelet hoztam neki. Sztefanosz, aki jobban beszélt angolul, mint a kocsmabeli házaspár, lelkesen felelte, hogy a felesége ott van, és boldogan megismeri, amint megfőzte az ételeket. Addig is javasolta, máris hoz némi ízelítőt a helyi specialitásokból, hogy ne kelljen bajlódni az étlappal. Kezében egy pohár hűtött retszina, az asztalon ízelítőként korpakenyér, hogy kínzó éhségét csillapítsa; az elégedettség kellemes érzése töltötte el. Alexis nagyon élvezte magányban töltött napját, szerette ezt a szabadságot, ezt a függetlenséget. Szpinalonga szigetét nézte. A leprások nem élhettek szabadon, ahogy akartak, életül korlátok közé volt szorítva, de vajon kaptak-e valami mást a szabadság helyett? Sztefanosz tért vissza, karján sorba rakva fehér tányérokat egyensúlyozott, mindegyiken kis adag finom, friss étel, egyenesen a konyhából: garnélarák, töltött cukkini, dzadzíki és apró sajtos sütemény. Alexis azon tűnődött, volt-e már ilyen éhes, vagy tettek-e valaha elé ilyen finomnak tűnő ételeket. Ahogy Sztefanosz az asztala felé közeledett, észrevette, hogy Alexis a szigetet nézi elmerengve. Felkeltette a kíváncsiságát ez az angol nő, aki, mint Geraszimo felesége, Andriana mondta, a délutánt egyedül töltötte Szpinalonga szigetén. A nyári főszezonban naponta több hajóval szállítják át a turistákat, de a többség csak fél órát tölt ott, aztán buszok viszik vissza őket a nagyobb parti települések üdülőtelepeire.

Többnyire hátborzongató élményre vágytak, és a betérő kevés vendég véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányaiból ítélve általában csalódottak voltak. Úgy tűnik, néhány gazdátlan háznál és egy düledező templomnál többet vártak. Mégis mit? Sokszor már a nyelve hegyén volt, hogy feltegye a kérdést, mit akartak látni a leprások szigetén. Holttesteket? Eldobált mankókat? A turisták harsány érzéketlensége mindig is irritálta Sztefanoszt. De ez a nő nem olyan, mint ők. – Hogy tetszett a sziget? – kérdezte. – Meglepőnek találtam – felelte. – Azt hittem, nagyon szomorú hely lesz, és az is volt, de annál sokkal több. Úgy találtam, hogy az emberek, akik ott éltek, nem folytonos önsajnálattal és kesergéssel töltötték napjaikat: éltek. Legalábbis én ilyennek láttam annak alapján, ami megmaradt a faluból odaát. Ez egyáltalán nem tipikus turistareakció volt Szpinalonga szigetével kapcsolatban, de ez a fiatal nő nyilván több időt töltött el ott, mint a turisták általában. Alexis örült, hogy valakivel társaloghat, és mivel Sztefanosz mindig szívesen gyakorolta angoltudását, nem akarta elvenni a kedvét. – Nem igazán tudom, miért gondolom ezt… tévednék? – Leülhetek? – kérdezte Sztefanosz, de a választ meg sem várva máris széklábbal karistolta a pallót, kihúzta az ülőalkalmatosságot az asztaltól és leült. Ösztönösen megérezte, hogy ez a nő fogékony Szpinalonga varázslatára. – A feleségemnek volt egy barátnője, aki ott lakott – közölte. – Azon kevesek közé tartozik, akiknek itt a környéken van valami közük a szigethez. Mindenki más a lehető legmesszebb ment innen, amikor megtalálták a betegségre a gyógyszert. Kivéve persze az öreg Geraszimót. – Geraszimo… leprás volt? – kérdezte Alexis, kissé döbbenten. Ez megmagyarázná, miért távozott olyan sietősen, miután őt kitette a szigeten. Kíváncsisága igen felélénkült. – És a felesége járt a szigeten?

– Sokszor, nagyon is sokszor – felelte Sztefanosz. – Többet tud róla, mint a környéken bárki más. Ekkorra már más vendégek is jöttek, és Sztefanosz felállt a vesszőfonatú székről, hogy hellyel kínálja őket és étlapot adjon nekik. A nap a horizont alá szállt, az ég színe mély rózsaszínre váltott. Fecskék cikáztak, le-lecsaptak a hűlő levegőben szárnyra kapó rovarokra. Évszázadnak tűnő hosszú idő telt el. Alexis mindent megevett, amit Sztefanosz eléje tett, de még mindig éhes volt. Éppen azon tűnődött, bemenjen-e a konyhába, hogy kiválassza, mit egyen, ami teljesen elfogadott volt a krétai vendéglőkben, amikor megérkezett a főétel. – A mai fogásból van – mondta a pincérnő, azzal ovális tálat tett le elé. – Görögül barbúni. Vörös márna. Remélem, úgy készítettem el, ahogy szereti, roston, friss zöldfűszerekkel, kis olívaolajjal. Alexis el volt bűvölve. Nem csak a tökéletesen elkészített és tálalt ételtől. Nem csak az asszony gördülékeny, szinte akcentus nélküli angoljától. A nő szépsége ragadta meg. Gyakran tűnődött a görög mondavilágon, milyen arc lehetett, aminek láttára ezernyi hajó indult útnak. Olyan lehetett, mint ennek az asszonynak az arca. – Köszönöm – szólalt meg végre Alexis. – Csodálatos. A látomás már elfordulni készült, aztán megtorpant. – A férjem azt mondja, maga engem keres. Alexis meglepődve nézett fel. Anyja azt mondta, hogy Fotini a hetvenes éveinek elején járhat, de ez a nő karcsú, bőre alig ráncosodó, kontyba fogott hajának színe érett gesztenyebarna. Alexis arra számított, hogy öregasszonnyal találkozik. – Csak nem… Fotini Davarasz? – szólt bizonytalanul, rögtön felállva. – Én vagyok – felelte a nő szelíden. – Levelet hoztam önnek – mondta Alexis, magához térve a meglepetésből. – Anyámtól Szofia Fieldingtől.

Fotini Davarasz arca felderült. – Te vagy Szofia lánya! Istenem, milyen csodálatos! – mondta. – Hogy van Szofia? Hogy van? Fotini nagy lelkesedéssel fogadta a levelet, amelyet Alexis átadott neki. Magához ölelte, mintha Szofia lenne személyesen. – Olyan boldog vagyok! Nem hallottam felőle azóta, hogy néhány éve meghalt a nagynénje. Addig minden hónapban írt nekem, aztán a levelei hirtelen elmaradtak. Nagyon aggódtam, amikor a leveleimre nem válaszolt. Mindez teljesen új volt Alexisnek. Nem tudta, hogy anyja ilyen rendszeresen küldött leveleket Krétára, és nem volt tudomása róla, hogy szokott onnan levelet kapni. Milyen furcsa, hogy annyi év alatt Alexis soha egyetlen görög bélyeges levelet sem látott. Biztos volt benne, hogy emlékezne rá, ha a kezébe akadt volna akár egy is, mert mindig korán ébredt, és mindig ő vitte be a nappaliba a postát. Úgy tűnik, anyja elővigyázatossági lépéseket tett, hogy eltitkolja levelezését. De Fotini ekkor már megfogta Alexis vállát kétfelől, és mandula formájú szép szemével az arcát nézegette. – Hadd lássalak… igen, igen, egy kicsit hasonlítasz rá. De jobban hasonlítasz szegény Annára. Anna? Sokszor megpróbált információt kicsikarni anyjától a szépiaárnyalatú fényképen látható nagynéniről és nagybácsiról, akik Szofiát felnevelték, de Alexis ezt a nevet soha nem hallotta. – Anyád anyja – tette hozzá Fotini sietve, látván a lány tétova arckifejezését. Alexis megborzongott, végigfutott a gerincén a hideg. Ott állt a félhomályban, mögötte a tintafeketévé vált tenger és kis híján hátrahőkölt a döbbenettől, amikor hirtelen felismerte, milyen nagyon titoktartó volt az anyja, és hogy most olyasvalakivel beszél, aki választ adhat bizonyos kérdésekre. – Ülj le, kérlek. Edd meg ezt a barbúnit – mondta Fotini.

Ekkorra Alexisnek már alig volt étvágya, de úgy érezte, udvariasságból eleget kell tennie a kérésnek. A két nő leült. Bár alig várta, hogy feltehessen minden kérdést (rengeteg kérdése volt), Alexis hagyta, hogy Fotini kikérdezze. Kérdései sokkal aprólékosabbak, lényegre törőbbek voltak, mint amilyennek első hallásra tűntek. Hogy van az anyja? Boldog? Milyen az apja? Mi hozta Kréta szigetére? Fotini olyan gyengéd volt, mint az éjszaka, és Alexis azon kapta magát, hogy minden kérdésére nyíltan válaszol. Ez az asszony olyan idős, hogy a nagyanyja lehetne, mégis annyira más, mint amilyennek az ember egy nagyanyát képzel. Fotini Davarasz tökéletes ellentéte volt, annak a fekete ruhás, hajlott hátú öregasszonynak, amilyennek elképzelte, amikor anyja átadta a neki szóló levelet. Alexis iránti érdeklődése őszintének tűnt. Nagyon régen volt, ha egyáltalán történt vele ilyesmi, hogy így beszélgetett valakivel. A témavezetője az egyetemen néha úgy beszélt vele, mintha fontos lenne, mit mond, de Alexis a lelke mélyén tudta, hogy a tanár csak azért hallgatja, mert ezért fizetik. Kis idő múltán már teljes bizalommal volt Fotini iránt. – Anyám mindig nagyon zárkózott volt, ha fiatalkoráról kérdeztem – mondta. – Igazából csak annyit tudok, hogy valahol a környéken született, és a nagynénje és a nagybátyja nevelte fel, tizennyolc éves korában elment innen, és azóta sem járt itt. – Tényleg csak ennyit tudsz? – kérdezte Fotini. – Ennél többet nem mondott? – Nem. Semmit. Részben ezért vagyok itt. Többet szeretnék tudni róla. Tudni akarom, miért fordított hátat a múltjának. – De miért éppen most? Miért csak most? – kérdezte Fotini. – Ó, annak számos oka van – mondta Alexis a tányérjába nézve. – De főként a barátom miatt. Csak nemrégen jöttem rá, milyen szerencsés az anyám, hogy apámat megismerte. Mindig

azt hittem, hogy kettejük kapcsolata tipikus, hogy minden házasság olyan, mint az övék. – Örülök, hogy boldogok. Akkoriban elég nagy vihart kavart a dolog, de mindannyian reménykedtünk, mert olyan áldottan boldognak látszottak, nem tudtak betelni egymással. – Akkor is furcsa. Olyan keveset tudok az anyámról. Soha nem beszél a gyerekkoráról, soha nem beszél arról sem, milyen volt itt élni. – Valóban? – szólt közbe Fotini. – Úgy érzem, ha többet megtudok anyám múltjáról, azzal magamnak segítek. Anyám szerencsés volt, hogy olyan férfit ismert meg, akit nagyon tudott szeretni, de honnan tudta, hogy ő az igazi, akivel le tudja élni az életét? Több mit öt éve vagyok Eddel, és azt sem tudom, jó dolog-e, hogy együtt vagyunk, vagy nem. Ez a kijelentés nagyon nem volt jellemző az általában pragmatikus, határozott Alexisre, és tudta, hogy Fotini, akivel álig két órája ismerik egymást ezt meglehetősen furcsának, sőt mulatságosnak találhatja. Ráadásul eltért a tárgytól; hogyan is várhatná, hogy ezt a görög asszonyt, bármilyen kedves is, érdekelje az ő élete? Sztefanosz lépett oda, hogy leszedje az asztalt. Pár perc múlva kávét és két nagy üveg melaszszínű italt hozott. Nemsokára minden asztal üres volt, kivéve, amely mellett ők ültek. A forró kávétól, de még inkább a tüzes Metaxától felhevülve Alexis megkérdezte Fotinit, mióta ismerik egymást Szofiával. – Gyakorlatilag a születése napjától – felelte az asszony, aztán átérezve a válasz súlyát, elhallgatott. Hiszen kicsoda ő, Fotini Davarasz, hogy elmondja ennek a lánynak családja múltját, amit az anyja nyilvánvalóan igyekezett eltitkolni előle? Ekkor eszébe jutott a levél, amelyet köténye zsebébe rejtett. Elővette, és az asztalról elvett késsel gyorsan felnyitotta.

Kedves Fotini! Kérlek, bocsáss meg, hogy olyan sokáig nem írtam. Tudom, hogy nem kell magyarázkodnom, okokat sorolnom; hidd el, sokat gondolok rád. Ő a lányom, Alexis. Kérlek, fogadd őt olyan szeretettel, amilyen szeretettel velem bántál. Ugye nem is kell kérnem? Alexist nagyon érdekli a származása; ez érthető, de én szinte lehetetlennek találtam, hogy bármit is elmondjak neki. Hát nem furcsa, hogy az idő múlásával még nehezebb feltárni a valóságot? Tudom, hogy rengeteg kérdést tesz fel neked; született történész. Kérlek, felelj neki. Te mindent láttál, mindent hallottál, elejétől végéig tanúja voltál az egész történetnek. Azt hiszem, te pontosabb képet tudsz neki adni, mint én. Mutasd be neki, szemléltesd, érzékeltesd vele, ami történt, Fotini, kérlek. Alexis örökké hálás lesz neked ezért. Ki tudja, lehet, hogy amikor visszajön Angliába, olyan dolgokat mond el nekem, amiket magam sem tudtam. Megmutatod neki, hol születtem? Tudom, hogy érdekli. És megtennéd, hogy elviszed Agiosz Nikolaoszba? Szeretettel üdvözöllek téged és Sztefanoszt is. És kérlek, add át legszívélyesebb üdvözletemet a fiaidnak is. Köszönöm, Fotini. Örök barátnőd: Szofia Amikor a végére ért, Fotini gondosan összehajtogatta a levelet és visszatette a borítékba. Alexisre nézett, aki kíváncsian leste arcának minden rezdülését, ahogy tekintete a gyűrött papírt pásztázta. – Anyád arra kér, meséljek neked a családodról – közölte. – De előrebocsátom, nem tündérmese. Vasárnap és hétfőn a taverna zárva tart, és így szezon végén szünnapokon időmilliomos vagyok. Miért is ne maradnál nálunk néhány napig? Örülnék, ha maradnál. – Fotini szeme csillogott a sötétben. Mintha az izgalom könnyei árasztották volna el, bár Alexis nem tudhatta biztosan.

Azt azonban ösztönösen tudta, hogy ez lenne élete legjobb időbefektetése, és kétség sem fér hozzá, hogy anyja történetének sokkal nagyobb hosszú távú hatása lenne, mint még egy múzeumi tárlat végigjárásának. Miért nézegetné letűnt civilizációk élettelen tárgyait, amikor életet lehelhet saját történetébe? Semmi sem gátolja, hogy maradjon. Egy rövid szöveges üzenet elég lenne Ednek, hogy itt marad néhány napig. Bár pontosan tudta, hogy ezt Ed tiszteletlenségnek tekinti, úgy érezte, a lehetőség szentesíti apró önzését. Szabad ember, azt teheti, amihez kedvet érez. Mozdulatlanság volt körülöttük. A sík, sötét tenger mintha visszafogta volna lélegzetét, és odafent, a tiszta égen a legfényesebb csillagkép, az Orion, a Vadász, akit az istenek megöltek, és az égre helyeztek, az ő válaszára várt. Lehet, ez az egyetlen esély Alexis életében, lehet, nem adódik más alkalom, hogy összerakja múltjának tükörcserepeit, mielőtt azokat szétszórja a szél. Tudta, hogy erre a meghívásra csak egyetlen lehetséges válasz létezik. Hirtelen fáradtság fogta el. – Köszönöm – felelte halkan. – Szívesen maradok.

Második fejezet Alexis aznap éjjel mélyen aludt. Már elmúlt hajnali egy óra, amikor Fotini meg ő végre abbahagyta a beszélgetést és nyugovóra tért. A hosszú út, a Szpinalonga szigetén töltött délután és a Metaxa együttes hatása volt a mély, álomtalan álom. Tíz óra felé járt az idő, amikor a vastag vászonfüggöny résén beszűrődő napsugár fényfoltot vetett Alexis párnájára. Felébresztette, de ösztönösen lejjebb csúszott a takaró alá, hogy elrejtse az arcát. Az utóbbi két hétben számos ismeretlen

szobában aludt, és minden reggel beletelt némi időbe, míg első zavarodottságából összeszedte magát, hogy hol is van, és milyen nap van. Az olcsó panziókban, ahol Ed és ő megszállt, a matrac vagy besüppedt középen, vagy fémrugók szúrták át az erős huzatot. Azokból az ágyakból nem volt nehéz felkelni reggel. De ez az ágy teljesen más volt. Ami azt illeti, az egész szoba teljesen más volt. A csipketerítővel letakart kerek asztal, a kifakult szövött kárpitú zsámoly, a bekeretezett akvarellek a falon, a viaszorgonákkal borított gyertyatartó, az ajtón lógó illatos levendulacsokor, az ágynemű színével harmonizáló, halványkékre festett falak: otthonosabb volt, mint otthon. Amikor elhúzta a függönyt, a ragyogó tenger és Szpinalonga szigetének káprázatos látványa üdvözölte. A remegő hőségben a sziget most távolibbnak látszott. Amikor előző nap Haniából elindult, nem volt szándékában Plakában tölteni az éjszakát. Úgy képzelte, felkeresi az anyja gyerekkorából ismert öregasszonyt, beszélgetnek egy kicsit, rövid sétát tesznek, aztán indul vissza Edhez. Ezért térképen és kamerán kívül mást nem hozott magával, és nyilván nem gondolt arra, hogy váltóruhára és fogkefére is szüksége lesz. Fotini azonban hamar segítségére sietett, rendelkezésére bocsátott mindent, amire csak szüksége lehet: Sztefanosz egyik ingét hálóingnek, és egy tiszta, bár kopott törülközőt. Reggel az ágya szélén virágos blúzt talált, nem az ő stílusa, de az előző napi hőség és por után örült, hogy tiszta ruhát vehet fel. Az anyai szeretetnek olyan gesztusa volt ez, amit nem lehetett nem becsülni, akkor sem, ha a blúz halványkékje egyáltalán nem illett khakiszínű shortjához. De ugyan mit számít, hogy passzolnak-e a színek? Alexis a sarokban álló mosdótálban hideg vízzel paskolva megmosta napbarnított arcát, aztán alaposan megnézte magát a tükörben. Olyan izgatott volt, mint egy gyerek, aki olvasmányának legizgalmasabb fejezetéhez érkezett. Ma Fotini lesz Seherezádé, és mesél, csak mesél.

Felvette a szokatlan, ropogós, vasalt vászonblúzt, és lebotorkált a sötét hátsó lépcsőn. A lépcső az étterem konyhájába vezetett, Alexis ment az orra után, a frissen főzött kávé illata vonzotta. Fotini középen, nagy, göcsös konyhaasztal mellett ült. Bár az asztallapot gondosan lesikálták, mintha minden darab itt szeletelt hús, minden apróra vágott fűszernövény nyomot hagyott volna rajta. Bizonyára ezernyi ádáz, fortyogó, sistergő vitának volt tanúja ez az asztal. Fotini felállt, hogy üdvözölje. – Kaliméra, Alexis! – mondta. Alexiséhez hasonló blúzt viselt, bár az övé okker árnyalatú volt, ami jól illett a karcsú derekára simuló, majdnem bokáig érő okkerszínű szoknyához. Az előző este félhomályban háziasszonya szépségéről szerzett első benyomás, amely olyan nagy hatással volt Alexisre, helyesnek bizonyult. A krétai asszony szoborszerű teste és nagy szeme a knósszoszi palotában látott egyik minószi freskóra emlékeztette, amely az évezredek viharával dacolva fennmaradt és egyszerűségében kortárs alkotás hatását keltette. – Jól aludtál? – kérdezte Fotini. Alexis ásítást nyomott el, bólintott és mosolygott. Fotini szorgoskodott. Kávéskannát, csészealjakat, öblös csészéket, és a sütőből kivett kalácsot tett tálcára. – Sajnálom, ez tegnapi, csak újramelegítettem. Ez az egyetlen rossz dolog itt. A pék vasárnap nem hajlandó felkelni. Szóval vagy kérges kenyeret harapunk, vagy friss levegőt – mondta Fotini nevetve. – Én betelnék a friss levegővel, ha friss kávéval öblíthetném le – felelte Alexis, és követte Fotinit az elmaradhatatlan műanyag csíkokon át a teraszra, ahol az asztalokról már leszedték az előző esti papírterítőt, és most piros műanyag lapjaikkal furcsán kopárnak tűntek. A két nő leült az alanti sziklákat csapkodó tengerrel szemközt. Fotini töltött, a sűrű fekete folyadék sötét patakban

ömlött a fehér porcelánba. Az utazásuk során elfogyasztott sok-sok csészényi kiábrándító Nescafé után, amit ráadásul úgy szolgáltak fel, mintha az íztelen oldódó granulátum valami ínyencség lenne, Alexis úgy érezte, soha nem ivott még ilyen finom kávét. Úgy tűnik, a görögöknek még senki nem mondta meg, hogy a Nescafé már nem újdonság. Ő is, mint mindenki, erre a régifajta, sűrű és szirupos italra vágyott. A szeptemberi napsütés olyan ragyogó, és az augusztusi tikkasztó hőség olyan kellemes volt, hogy ez a hónap volt a krétaiak kedvence. A nyári lángoló hőség lényegesen csillapodott és a vad szelek is megszűntek. A két nő egymással szemben ült a napellenző árnyékában, és Fotini sötét, ráncos kezével megfogta Alexis kezét. – Annyira örülök, hogy eljöttél! – mondta. – Nem is tudod, mennyire. Nagyon megsértődtem, amikor anyád nem írt többet. Pontosan tudtam, miért, és meg is értettem, de szétszakította a múlt egy fontos láncszemét. – Fogalmam sem volt, hogy levelezett veled – mondta Alexis, aki úgy érezte, anyja helyett is szabadkoznia kell. – Élete kezdetén nagyon nehéz időket kellett átvészelnie – folytatta Fotini –, de mi itt mindannyian igyekeztünk boldoggá tenni, mindent megtettünk, hogy segítsünk, és jót akartunk neki. Alexis csodálkozó arckifejezését látva Fotini rájött, hogy fékeznie kell a történet sebes folyamát. Újabb csésze kávét töltött, és egy pillanatig elgondolkodott, hol is kezdje. Úgy tűnt, messzebbről kell kezdenie, mint gondolta. – Mondhatnám, hogy az elején kezdem, de ennek a történetnek nincs igazi eleje. Az anyád története tulajdonképpen a nagyanyád története, és egyben a dédanyád története is. Az ő életük egybefonódott, és ezt mi itt Krétán komolyan is gondoljuk, amikor a sorsról beszélünk. A mi úgynevezett sorsunkat nem a csillagok, hanem főképpen őseink határozzák meg. Ha az ősi történelemről beszélünk, mi

itt mindig a sorsot értjük alatta, de nem hisszük, hogy az kiszámíthatatlan és leküzdhetetlen lenne. Persze történnek olyan váratlan események, amelyek megváltoztatják az életünket, de ami igazából számít, az, hogy mit tesznek a velünk, mellettünk élők és mit tettek, akik korábban éltek itt. Alexis egy kicsit kezdett izgulni. Anyja múltjának eddigi áthatolhatatlansága, ami egészen addig olyan határozottan el volt zárva előle, most megnyílik. Minden titok napfényre kerül, és Alexis azon kapta magát, hogy kezd elbizonytalanodni, vajon valóban akarja-e mindezt. A tengert nézte, és Szpinalonga szigetének kopár partvonalát. A magányosan ott töltött délutánra gondolt nosztalgiával. Pandora megbánta, hogy kinyitotta a szelencét. Ő is bánni fogja vajon? Fotini észlelte tűnődő tekintete irányát. – A dédanyád azon a szigeten élt – mondta. – Leprás volt. Nem akarta, hogy hangja olyan tompán csattanjon, olyan érzéketlennek tűnjön, és azonnal látta, hogy Alexis megvonaglott. – Leprás? – kérdezett vissza Alexis a döbbenettől elcsukló hangon. Undorodott a gondolattól is, bár tudta, hogy reakciója irracionális, mégis képtelen volt elrejteni érzelmeit. Azt még előző nap megtudta, hogy a csónakos leprás volt, és nem vett észre a férfin külső szemlélő számára megmutatkozó torzulásokat. Mindazonáltal elszörnyedve hallotta, hogy saját családjában is volt leprás. Ez egészen más volt, és furcsamód undorodott a gondolattól is. Fotini számára, aki a lepratelep árnyékában nőtt fel, a lepra az élet tényei közé tartozott. Annyi leprást látott megérkezni Plakára és áthajózni a vízen Szpinalonga szigetére, hogy megszámlálni sem tudta. Látta a betegség különböző fázisaiban szenvedőket: egyesek torz nyomorékok, másokon szinte semmi nem látszott. Egyáltalán nem tűntek érinthetetlennek. De megértette Alexis reakcióját. Olyan ember természetes válasza volt, aki csak az ótestamentumi

történetekből ismeri a leprát, és a leprások úgy élnek képzeletében, mint csengőt rázó szenvedők, akik folytonos Tisztátalan! Tisztátalan! figyelmeztető kiáltásokkal jelzik jelenlétüket. – Hadd magyarázzam meg. Tudom, milyennek képzeled a leprát és a leprás embert, de fontos, hogy megtudd, milyen is volt a valóságban, különben sosem fogod megérteni, milyen volt az igazi Szpinalonga, az a Szpinalonga, ahol oly sok jó ember lakott. Alexis még mindig a csillogó vízen túli szigetet nézte. Tegnapi látogatásakor oly sok ellentétes képet látott: elegáns itáliai stílusú villákat, kerteket, még üzleteket is, és az egész településre sötét árnyékot vetett a betegség, a leprások emléke, akiket a filmekben élő halottakként ábrázoltak. Még egyet kortyolt a sűrű kávéból, aztán megszólalt: – Tudom, hogy nem minden esetben halálos – mondta szinte védekezőn –, de minden esetben szörnyen deformálódik tőle a beteg, ugye? – Nem annyira, amennyire gondolod – felelte Fotini. – Nem olyan gyorsan terjedő betegség, mint a pestis. Néha nagyon hosszú ideig tart, míg a tünetek kifejlődnek. Azok a képek, amiket szörnyen megnyomorodott, eltorzult testű emberekről láttál, olyanokat ábrázoltak, akik már évek, talán évtizedek óta szenvedtek a betegségben. A leprának két fajtája van. Ez egyik sokkal lassabban fejlődik ki, mint a másik. De ma már mindkettő gyógyítható. A dédanyádnak azonban nem volt szerencséje. Ő a gyorsabban kifejlődő típusú leprában szenvedett, és a történelem sem az ő oldalán állt. Alexis szégyellte magát kezdeti reakciója és tudatlansága miatt, de a hír, hogy egyik felmenője leprás volt, derült égből villámcsapásként érte. – Dédanyád szenvedett a betegségben, de ez dédapádat, Giorgiszt is nagyon súlyosan érintette. Halászcsónakjával már azelőtt szállított a szigetre, mielőtt dédanyádat a betegség miatt

oda száműzték, és akkor is folytatta ezt, amikor a felesége már ott volt. Vagyis szinte naponta nézte, ahogy feleségét felemészti a betegség. Amikor Eleni kényszerűen átköltözött Szpinalonga szigetére, a higiénia nagyon gyenge volt, és bár sokat javult, míg ott volt, a betegség korai szakaszában visszafordíthatatlan károsodást szenvedett a szervezete. A részletektől megkíméllek, ahogy Giorgisz is megkímélte Mariát és Annát. De hát ugye tudod, hogyan támad ez a kór? A lepra az idegvégződéseket támadhatja meg, ezért az ember nem érzi, ha megégeti magát. Ezért van az, hogy a leprások gyakran gyógyíthatatlan sérüléseket okoznak maguknak, amiknek katasztrofális következményei lehetnek. Fotini elhallgatott. Aggódott, hogy akaratlanul is megbántja a fiatal nő érzékenységét, ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy a történetnek, amit el kell mesélnie, vannak ennél is sokkolóbb elemei. Egyszerűen tapintatosabbnak kell lennie. – Nem akarom, hogy úgy képzeld el anyád családját, mint akik között a betegség az úr – tette hozzá tétován. – Nézd csak, vannak róluk fényképeim. A nagy fatálcán a kávéskancsónak támasztva elnyűtt barna boríték volt. Fotini kinyitotta a borítékot, tartalma az asztalra hullott. Voltak köztük vonatjegynél nem nagyobb fotók, mások képeslap méretűek. Voltak fényes, vékony fehér szegélyűek, és mattok, de mindegyik fekete-fehér, és szinte a felismerhetetlenségig halványak. Többségükben műtermi képek, még mielőtt az automata rekeszt feltalálták volna: a hosszú expozíciós idő miatt a modellek mozdulatlanul ültek, és ettől olyan távolinak tűntek, mint Minósz király. Alexis felismerte az első képen levő személyeket. Ugyanaz a kép volt, amit az anyja ezüstkeretben tartott az ágya mellett: a csipkeruhás hölgy és a világos hajú úr. Kézbe vette ezt a fotográfiát. – Ő anyád nagynénje, Maria és a férje, Nikolaosz – közölte Fotini, hangjában határozott büszkeséggel. – És ez… –

folytatta, azzal kihúzott egy képet a kupac aljáról – …ez az utolsó kép, ami a dédszülőkről és két lányukról együtt készült. Átadta Alexisnek. A férfi körülbelül olyan magas volt, mint az asszony, de széles vállú. Sötét, hullámos hajú, gondosan nyírt bajszú, markáns orrú, mosolygó tekintetű férfi, mosolya még a fénykép kedvéért magára erőltetett komolyságon is áthatott. Keze testéhez képest nagynak tűnt. A mellette álló nő sovány, hosszú nyakú, és rendkívül szép; haja befonva, feje tetején kontyba tűzve, mosolya széles és ösztönös. Előttük két pamutruhás kislány ült. Egyikük sűrű, vállig érő haja kibontva, szeme ferde, macskaszerű. Tekintete pajkos, de telt ajka nem mosolyog. A másik lány haja gondosan befonva, vonásai finomabbak, orrán apró ránc keletkezett, ahogy az objektív előtt elmosolyodott. Sovány volt, mondhatni csont és bőr, és a két lány közül ő hasonlított jobban az anyjára. Keze lágyan ölébe ejtve, tartása nyugodt, míg testvére karba tett kézzel, mintha dacosan, kihívón nézett volna a fényképészre. – Ő Maria – mondta Fotini a mosolygó gyerekre mutatva. – És ő Anna, a nagyanyád – mutatott a másikra. – Ők pedig a szüleik, Eleni és Giorgisz. Kiterítette a képeket az asztalon. Az enyhe szellő egyiket-másikat felemelte az asztallapról, mintha életre keltené őket. Alexis látott képeket a két nővérről karon ülő kislány korukból, aztán kisiskolásként és fiatal nőként, de akkor már csak apjukkal. Az egyik képen Anna hagyományos krétai ruhás férfiba karolt. Esküvői kép volt. – Ő biztosan a nagyapám – mondta Alexis. – Anna igazán szép itt – tette hozzá csodálattal. – Nagyon boldognak tűnik. – Mmm… az ifjúkori szerelem ragyogása – mondta Fotini. Volt valami fullánkos gúny ebben a megjegyzésben, ami meglepetésként hatott Alexisre, és épp egy újabb kérdést akart feltenni, amikor megragadta figyelmét egy másik kép.

– Ez a kislány nagyon hasonlít anyámra! – kiáltott fel. A fényképen bájos, bár kissé szégyenlős mosolyú, jellegzetesen ívelt orrú gyerek volt látható. – Igen, ő az anyád. Amikor ez a fénykép készült, talán ötéves lehetett. Mint minden családi fényképgyűjtemény, ez is véletlenszerű válogatás volt, amiből a családi történetnek csak töredékei voltak kiolvashatók. Az igazi történet nem bontakozik ki azokból, amiket gondosan bekereteznek, vagy borítékokban őriznek; az igazi történetet azok a képek ábrázolnák, amiket soka nem exponáltak. Alexis jól tudta ezt, de most legalább láthatta azokat a családtagjait, akiknek létét anyja oly sokáig titokban tartotta. – Az egész itt, Plakán kezdődött – mondta Fotini. – Közvetlenül mögöttünk. Ott, ni. Ott élt a Petrakisz család. A sarki kis házra mutatott, egy kőhajításnyira onnan, ahol kávéjukat szürcsölgetve ültek. Lelakott, fehérre meszelt falú ház volt, olyan elhanyagolt, mint minden más ház a düledező faluban, mégis elragadó. Tapasztott faláról hámlott a vakolat, a spaletták, amiket sokszor átfestettek azóta, hogy Alexis dédszülei ott laktak, zöldeskékek voltak, de a festék megrepedezett a nagy hőségben, pikkelyesen hámlott a fáról. A bejárati ajtó fölötti balkon roskadozott a nagy, öblös cserepek súlya alatt, amikből lángvörös futómuskátlik sok-sok szára omlott alá, mintha a faragott fakorláton átbújva akarnának megszökni. A ház teljesen tipikus volt; szinte minden görög szigeten ilyenek a lakóházak, és az utóbbi néhány száz évben bármikor építhették. Plaka, mind minden falu, amely elég szerencsés ahhoz, hogy megmenekült a tömegturizmus pusztításától, időtlen hely. – Ott nőtt fel a nagyanyád és a nővére. Maria a legjobb barátnőm volt; csak egy évvel fiatalabb, mint Anna. Apjuk, Giorgisz halász volt, mint a helyi férfiak többsége, a felesége, Eleni tanítónő. Ami azt illeti, sokkal több volt, mint tanítónő…

mondhatni többé-kevésbé ő igazgatta a helyi elemi iskolát. Az iskola egy kicsit odébb volt, Eloundában, amin át kellett jönnöd idejövet. Szerette a gyerekeket; nemcsak a saját lányait, hanem minden gyereket, akit tanított. Azt hiszem, Anna ezt nem vette jó néven. Nagyon becsvágyó kislány volt, és gyűlölt másokkal megosztani bármit, különösen az anyja szeretetét. De Eleni minden tekintetben nagylelkű asszony volt és minden gyerekre szánt elég időt, saját gyermekeire és azokra is, akik „csak” a tanítványai voltak. Úgy viselkedtem, mintha én is Giorgisz és Eleni lánya lennék. Folyton náluk voltam; nekem két bátyám volt, szóval képzelheted, hogy a mi házunkban teljesen más volt az élet, mint náluk. Anyám, Szavina nem bánta, hogy ott vagyok. Ő és Eleni gyerekkoruk óta barátnők voltak és kicsi koruktól fogva mindenben osztoztak, szóval nem hiszem, hogy anyám aggódott, hogy elveszít engem. Ami azt illeti, szerintem titokban mindig azt a reményt dédelgette, hogy Maria vagy Anna az én valamelyik bátyámhoz megy feleségül. Kicsi koromban több időt tölthettem Petrakiszéknál, mint otthon, aztán fordult a kocka, és később Anna és Maria többé-kevésbé nálunk lakott. Játszóterünk akkoriban, és egész gyerekkorunkban a tengerpart volt. Mindig változott, és sosem untuk meg. Május végétől október elejéig mindennap úszhattunk, és nyugtalan éjszakáink voltak a lábujjaink közül a lepedőre pergő homokszemek miatt. Esténként kis halakat fogtunk és reggelente kimentünk megnézni, mit fogtak a halászok. Télen mindig nagyobb volt a hullámverés, és a dagály gyakran vetett partra érdekes dolgokat: medúzát, angolnát, polipot, és néha láttunk a parton mozdulatlanul fekvő teknősöket is. Az év minden szakában Anna és Maria szüleihez mentünk haza sötétedéskor, és amikor megérkeztünk, gyakran finom süteményillat fogadott. Eleni friss túrós lepényt készített

nekünk, és én többnyire azt majszoltam hazafelé, a hegyre menet, amikor eljött a lefekvés ideje. – Idilli gyerekkornak tűnik – szólt közbe Alexis, mert csak ámult és sóváran hallgatta, ahogy Fotini a tökéletes, szinte tündérmesébe illő gyerekkorról mesélt. Mégis arra volt kíváncsi, hogyan ért véget ez az idill. – Hogyan kapta el Eleni a leprát? – kérdezte hirtelen. – A leprások elhagyhatták a szigetet? – Természetesen nem. Ezért volt a szigetnek olyan félelmetes híre. A század elején a kormány törvényt hozott, hogy Krétáról minden leprást Szpinalongára kell száműzni. Abban a pillanatban, ahogy egy orvos teljes bizonyossággal felállította a diagnózist, a betegnek örökre el kellett hagynia a családját, ott kellett jelentkeznie és leélnie hátralévő életét. Úgy hívták ezt a helyet, hogy Az élőhalottak szigete, és ennél pontosabb leírást nem is lehetne találni rá. Akkoriban az emberek mindent megtettek, hogy eltitkolják a tüneteket, többnyire azért, mert a pozitív diagnózis következményei olyan borzalmasak voltak. Nem volt meglepő, hogy Eleni elkapta a leprát. Sosem gondolt a kockázattal, hogy tanítványai megfertőzhetik a betegséggel. Nem tanította volna őket, ha nem ülhettek volna hozzá közel, és ha egy gyerek elesett a poros iskolaudvaron, ő volt az első, aki felsegítette, kezelte horzsolásait. És mint kiderült, egyik tanítványa leprás volt. Fotini elhallgatott. – Szóval úgy gondolod, hogy a szülők tudták, hogy a gyerekük fertőzött? – kérdezte Alexis hitetlenkedve. – Szinte biztos, hogy tudták – felelte Fotini. – Azt is tudták, hogy ha ez kiderül, sosem látják viszont a gyermeküket. Ez volt az egyetlen magyarázat, amit Eleni elképzelhetőnek tartott, amikor kiderült, hogy fertőzött. Az iskola minden tanulóját megvizsgáltatta, hogy kiderüljön ki a fertőzött. Egy Dimitri nevű kilencéves fiú volt az; a szerencsétlen szülőknek meg

kellett érniük azt a borzalmat, hogy gyermeküket elszakítják tőlük. De a másik lehetőség még borzalmasabb volt. Gondolj csak bele, hányszor érnek egymáshoz a gyermekek játék közben! Nem olyanok, mint a felnőttek, akik megtartják egymás között a három lépés távolságot. Birkóznak, verekszenek, egymásra esnek rakásra. Most már tudjuk, hogy a betegség csak tartósan szoros együttlétben terjed, de akkoriban az emberek attól féltek, hogy Elounda iskolája leprateleppé válik, és ha nem távolították volna el a fertőzött gyereket, ez valószínűleg be is következett volna. – Ez nagyon nehéz lehetett Elemnek, különösen, ha olyan jó viszonyban volt a tanítványaival – mondta Alexis elgondolkodva. – Igen, szörnyű volt – felelte Fotini. Alexis ajka kiszáradt, alig mert megszólalni, attól tartva, hogy nem jön ki hang a torkán. Zavarában, hogy segítsen magának túljutni ezen a pillanaton, üres csészéjét Fotini felé tolta. Fotini újra teletöltötte kávéval és visszatolta elé az asztalon. Ahogy gondosan kavarta a cukrot az örvénylő fekete folyadékban, Alexis érezte, hogy egyre inkább átérzi Eleni szomorúságát és szenvedését. Mit érezhetett? El kellett hagynia a családját, és gyakorlatilag bebörtönözték, de úgy, hogy ráláthatott egykori otthonára, és minden, ami kedves volt neki, hirtelen odalett, érinthetetlen múlttá vált. Nemcsak az asszonyra gondolt, aki a dédanyja volt, hanem a kisfiúra is; mindketten ártatlanok voltak minden bűntől, mégis elítéltettek. Fotini megmozdult, megfogta Alexis kezét. Talán túlságosan sietősen mondta el a történetet, nem ismeri elég jól ezt a fiatal nőt. De ez nem mese, és nem válogathatta meg, melyik fejezetet mondja el, és melyiket hagyja ki. Ha most óvatoskodik, a történetet híven, a maga valójában talán soha nem tudja elmondani. Figyelte, ahogy Alexis elkomorult. A délelőtti kék ég alatt a merengés és szomorúság felhőjétől lett borongós az

arca. Fotini egészen eddig azt hitte, hogy Alexis életének egyetlen sötét területe anyja titkolt múltjának meghatározhatatlan árnyéka. Nem több egyszerű kérdőjelnél, nem okozott neki álmatlan éjszakákat. Nem látott súlyos betegséget sem, hát még halált. Most mind a kettőt tudatába kell fogadnia. – Menjünk el egy kicsit sétálni, Alexis – szólalt meg Fotini, és ahogy kimondta, felállt. – Később megkérjük Geraszimót, hogy vigyen át minket a szigetre. Mindennek más értelme lesz, ha átmegyünk oda. Alexisnek pontosan arra volt szüksége, hogy sétáljon egy kicsit. Anyja történetének töredékeitől és a koffein okozta émelygésről szédült egy kicsit, és ahogy lefelé mentek a falépcsőn a kavicsos partra, Alexis torka elszorult. Mélyen beszívta a sós tengeri levegőt. – Miért nem beszélt erről nekem soha az anyám? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka – felelte Fotini, tudván, hogy még sok elmesélnivalója van. – És ha majd visszamész Angliába, talán elmondja, miért volt ennyire titkolózó. A parton sétáltak, aztán enyhe emelkedőn haladtak felfelé, mácsonyával és levendulával szegélyezett kis köves ösvényen, ki a faluból. Itt erősebben fújt a szél, Fotini lelassította lépteit. Bár ahhoz képest, hogy hetvenéves is elmúlt, jó kondícióban volt, már nem tudott olyan kitartóan és olyan gyorsan gyalogolni, és ahogy az ösvény egyre meredekebb lett, óvatosabban, remegősebben lépdelt. Időnként megállt, egyszer-kétszer Szpinalonga szigetének éppen látható pontjaira mutatott. Végül odaértek egy hatalmas sziklához. A szél, az eső csiszolta simára, és az, hogy régóta kilátópadnak használják a helyiek. Leültek, nézték a tengert. A szél a szikla körül bőven tenyésző csenevész vad kakukkfű bokrokat zizegtetett. Fotini itt kezdte el mesélni Szofia történetét.

A következő néhány napban Fotini mindent elmondott Alexisnek, amit a család történetéről tudott; a múlt minden kis kövét alaposan körüljárták, a gyermekkor apró kavicsaitól Kréta történetének szikláiig. Az együtt töltött napok során a két nő a parti ösvényeken sétált, órák hosszat ült a vacsoraasztalnál, Alexis bérelt autóján ellátogattak a környékbeli falvakba, kisvárosokba, és Fotini összerakta a Petrakisz család történetének szétszórt mozaikdarabjait. Ez idő alatt Alexis úgy érezte, hogy egyre idősebb és bölcsebb lesz, Fotini pedig, ahogy egyre többet mesélt a múltjából, újra fiatalnak érezte magát. Az a fél évszázad, ami a két nőt korban elválasztotta, mintha teljesen eltűnt volna, ahogy kart karba öltve sétáltak; akár testvéreknek is nézhették volna őket.

2. rész

Harmadik fejezet 1939 Május eleje Krétán gyönyörű, isteni időt hoz. Egy ilyen napon, amikor dús virágba borultak a fák és a hegyeken a hó utolsó foltjai is beleolvadtak a kristálytiszta patakokba, Eleni elhagyta a szárazföldet, átköltözött Szpinalonga szigetére. A sötét eseménnyel ellentétben briliáns, felhőtlen kék volt az ég. Tömeg gyűlt össze, hogy lássák, megsirassák, és végső búcsút vegyenek tőle. Ha az iskola hivatalosan nem zárt volna be arra a napra, hogy búcsút vegyenek a tanítónőtől, az osztálytermek üresen kongtak volna. Se diák, se tanár nem jelent volna meg ott. Senki sem mulasztotta volna el a lehetőséget, hogy búcsút intsen az ő szeretett Kiria Petrakiszuknak. Eleni Petrakiszt szerették Plakában és a környező falvakban. Olyan karizmája volt, hogy mágnesként vonzotta magához a gyerekeket és felnőtteket is. Az ok egyszerű volt. Eleni számára a tanítás hivatás volt, és lelkesedése átragadt a gyerekekre. Ha szeretik, megtanulják, ez volt a mottója. Nem a saját szavai, olyan tanár mondása, aki húsz évvel korábban neki adta át a tudást. Az otthon töltött utolsó estéjén Eleni tavaszi virágokat tett vázába. A vázát az asztal közepére helyezte, és a halvány szirmú virágok kis csokra varázslatosan átváltoztatta a

helyiséget. Tudatában volt az egyszerű cselekvés erejének, a részletek hatalmának. Tudta például, hogy ha emlékszik egy gyerek születésnapjára vagy kedvenc színére, az kulcs lehet a gyermeki szív és elme megnyeréséhez. A gyerekek nem kényszerből, hanem jórészt azért tanultak, azért szívták magukba a tudást, mert a kedvére akartak tenni, és a tanulási folyamatot az is segítette, ahogy a tényeket és adatokat bemutatta: mindent kartonpapírra írt és zsinóron a mennyezetre aggatott; a terem úgy nézett ki, mintha egzotikus madárraj repkedne állandóan a fejük felett. De nem csak szeretett tanáruk készült átkelni aznap a vízen Szpinalonga szigetére. Barátot is búcsúztattak a gyerekek: a kilencéves Dimitrit, akinek szülei egy évig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy titkolják gyermekük betegségét. Minden hónapban új ötletet kellett bevetni, hogy elrejtsék a betegség foltjait; térdig érő nadrág helyett hosszúnadrágban, szandál helyett bakancsban kezdték járatni, és nyaranta eltiltották a tengerben való fürdéstől, nehogy pajtásai észrevegyék a foltokat a hátán. Mondd, hogy félsz a hullámoktól! – kérlelte az anyja, ami persze nevetséges volt. Ezek a gyerekek mind úgy nőttek fel, hogy élvezték a tenger frissítő, jókedvre derítő erejét, és alig várták a napot, amikor a szél a sima tengert vad óceánná változtatta. Csak az anyámasszony katonái gyerekek féltek a törőhullámoktól. A gyermek hónapokig rettegett, hogy felfedezik rajta a betegséget, és szíve mélyén pontosan tudta, hogy ez csak ideiglenes állapot és előbb-utóbb úgyis kiderül. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy temetésre gyűlt össze a tömeg ezen a reggelen. Közel százan voltak, többségükben nők és gyerekek; szomorú csendesség telepedett rájuk. Ott álltak a falu főterén, mintha egy test lettek volna, vártak, egyszerre lélegezve. A közelben, a térbe torkolló kis utcában Eleni Petrakisz kinyitotta házuk ajtaját. Az általában néptelen téren meglátta ezt a nagy tömeget, és ösztöne azt súgta,

húzódjon vissza, csukja be az ajtót. De ez nem volt lehetséges. Giorgisz várta a mólónál, a csónak már meg volt pakolva, holmija egy része a rakomány. Nem volt szüksége sok személyes használati tárgyra, Giorgisz a következő hetekben át tudja szállítani, ami még kell; a családi otthonból a legszükségesebbeken kívül semmit sem akart magával vinni. Anna és Maria odabent, a csukott ajtó mögött maradt. Eleni életének legfájdalmasabb része volt a velük töltött utolsó néhány perc. Nagyon vágyott rá, hogy megölelje, magához szorítsa őket, bőrén érezze forró könnyeiket, csillapítsa testük remegését. De nem tehette. Anélkül nem, hogy a fertőződés veszélyének ne tette volna ki őket. Arcuk eltorzult a gyötrelemtől, szemük a sírástól bedagadt. Már nem volt mit mondani. Anya elmegy. Nem jön haza délután könyvekkel megpakolva, a fáradtságtól pihegve, de örömtől ragyogón, hogy velük lehet. Nincs visszatérés. A lányok pontosan úgy viselkedtek, ahogy Eleni előre látta. Anna, az idősebb mindig vidám volt és soha nem hagyott kétséget aziránt, hogy mit érez. Maria azonban csendesebb volt, türelmesebb, higgadtabb, és nem volt könnyű kihozni a sodrából. Ennek megfelelően az Eleni távozását megelőző napokban Annán jobban látszott a szomorúság, mint húgán, és soha annyira nem volt képtelen uralkodni az érzelmein, mint akkor. Könyörgött anyjának, hogy ne menjen el, esdekelt neki, hogy maradjon, dühöngött, tombolt, haját tépte. Vele ellentétben Maria sírt; először csak csendben, aztán hangos, szaggatott zokogással, amit az utcán is lehetett hallani. Az utolsó stádium azonban mindkettejüknél ugyanaz volt: kimerültek, kifáradtak, kiégtek. Eleni eltökélte, hogy nem hagyja kitörni a bánatot, amely fenyegetőn próbált eluralkodni rajta. Ráér szabad folyást engedni elkeseredésének, ha már odaát lesz a szigeten, ha már elhagyja Plakát; mindannyiuk számára az volt az egyetlen esély, hogy sikerül megőriznie önuralmát. Ha összeomlik, ha

megadja magát a gyötrődésnek, az mindannyiukat tönkreteszi. A lányok a házban maradnak. Meg kell kímélni őket a képtől, hogy lássák anyjuk távolodó alakját, mert ez a látvány ötökre beéghet emlékezetükbe. Ez volt a legnehezebb pillanat Eleni életében, és most kiderült, hogy egyben a legkevésbé magányos pillanat is. Szomorú tekintetek sokasága szegeződött rá. Tudta, azért vannak ott, hogy elbúcsúzzanak tőle, hogy jókívánságaikat fejezzék ki, de soha még annyira nem vágyott a magányra, mint akkor. A tömegben minden arc ismerős volt. – Isten veletek – mondta halkan, szelíden. – Isten veled. Nem lépett közelebb hozzájuk. A régi ösztön, hogy bárkit is megöleljen, hirtelen halált halt tíz nappal korábban, amikor furcsa foltokat vett észre lábikráján. Semmivel sem összetéveszthető, jellegzetes foltokat. Ilyeneket ábrázolnak a felvilágosító füzetekben, amelyet a betegség tüneteire való figyelmeztetésként osztogatnak. Nem kellett szakorvosi diagnózist kérnie, hogy megértse a szörnyű valót. Még mielőtt elment az orvoshoz, tudta, a legfélelmetesebb betegséget kapta el. Mózes harmadik könyvének szavai visszhangoztak benne, az a rész, amelyet a helyi pap a szükségesnél is gyakrabban idéz: Poklos ember az, tisztátalan az, igen tisztátalannak ítélje azt a pap, mivelhogy fején van a fakadékja. A poklos ember pedig, a kin a fakadék van, megszaggatott ruhában és mezítelen fővel legyen, és a bajuszát fedezze be, és ezt kiáltsa: Tisztátalan, tisztátalan! Sokan még mindig úgy tartották, hogy a lepra kezelésében az Ótestamentum kegyetlen rendelkezéseit kell betartani. Ezt a szakaszt évszázadokon át idézték és hallgatták a templomokban, és mélyen gyökerezett a meggyőződés, hogy a leprás férfit, nőt, sőt gyereket is ki kell taszítani az emberek közül.

Eleni átvágott a tömegen. Giorgisz csak a feje tetejét látta, és tudta, eljön a pillanat, amitől annyira rettegett. Ezerszer járt már odaát, Szpinalonga szigetén: halászként szerzett csekély jövedelmét azzal egészítette ki, hogy rendszeresen vitt ellátmányt a lepratelepre, de soha nem képzelte, hogy egyszer ilyen átkelésre kényszerül. A csónak készen állt, Giorgisz várt a parton és figyelte, ahogy felesége jön, szorosan karba font kézzel, fejét lehajtva. Azt gondolta, hogy ha úgy áll, ahogy addig, feszült, merev testtartással, csillapíthatja tomboló érzelmeit és elkerülheti, hogy sírva fakadjon, felüvöltsön fájdalmában. Természetéből fakadó képességét, hogy el tudta rejteni érzéseit, felesége példás önfegyelme is erősítette. Legbelül azonban majd’ elemésztette a bánat. Meg kell tennem, győzködte magát, úgy kell megtennem, mintha ez is olyan átkelés lenne, mint a többi. Ezerszer megtettem már ezt az utat és még ezerszer meg fogom. Eleni már a mólónál járt, a tömeg csendben állt. Felsírt egy gyerek, de anyja elcsitította. Egyetlen hiba, és ezek a bánat sújtotta emberek elvesztik önuralmukat. Oda lenne a higgadtság, a távozás méltósága és ünnepélyessége. Bár az a pár száz méter hihetetlenül nagy távolságnak tűnt, Eleni már majdnem odaért a mólóhoz, és mielőtt a deszkákra lépett, megfordult, hogy még egyszer, utoljára lássa az egybegyűlteket. A házuk már nem látszott, de tudta, hogy a spaletták zárva maradtak, lányai a sötétben sírnak. Hirtelen hangosan felzokogott valaki. Hangos, szívszaggató sírás. Felnőtt nő sírt. Amennyire fegyelmezett volt Eleni, annyira mélyről jövő, csillapíthatatlan volt ez a zokogás. Eleni egy pillanatra megállt. Ezek a hangok mintha saját érzelmi állapotát visszhangozták volna. Pontosan kifejezték azt, amit lelke mélyén érzett; de tudta, hogy a hangok nem tőle erednek. A tömeg felbolydult, addig az emberek Elenit nézték, de ekkor hátrafordultak, a tér másik vége felé, ahol az egyik fához kötve öszvér állt, mellette egy férfi és egy nő. Bár szinte eltűnt a

nő ölelésében, ott állt velük egy kisfiú is. Feje teteje alig ért fel anyja melléig, aki ráhajolt, s úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. – Kicsi fiam! – kiáltotta az asszony kétségbeesetten. – Édes kicsi fiam, drága fiacskám! Mellette állt a férje. – Katerina – kérlelte –, Dimitrinek mennie kell. Nincs más választásunk. A csónak vár. Azzal gyengéden lefejtette felesége karját a gyermekről. Az asszony még egyszer, utoljára kimondta gyermeke nevét, gyengéden, alig érthetőn: – Dimitri… De a gyermek nem nézett fel. Tekintetét a poros földre szegezte. – Gyere, Dimitri! – mondta az apja határozottan. És a gyermek engedelmesen követte. Apja viseltes bőrcipőjét nézte. Csak annyit kellett tennie, hogy nyomába lépked a porban. Gépies cselekvés volt, sokszor játszottak ilyet: apja óriási léptekkel haladt, és Dimitri szökellt és ugrott, hogy pontosan a nyomába lépjen, míg aztán nem tudott elég nagyot lépni és elesett, és akkor nevettek. Ezúttal azonban apja lassan, tétován lépkedett. Dimitri minden nehézség nélkül lépést tudott tartani vele. Apja levette a málhát a szomorú képű öszvérről, és a fia holmiját tartalmazó kis lécládát a vállára vette, arra a vállára, amin oly sokszor vitte a fiát. Hosszúnak tűnt az út a tömeg mellett a vízpartig. Apa és fia rövid, szinte férfias búcsút vett egymástól. Eleni pontosan tudta, milyen furcsa, milyen kínos és keserves ez a helyzet, köszönt Dimitrinek. Ettől fogva csak erre a fiúra visel gondot, akinek élete lett a legnagyobb felelőssége. – Gyere – mondta biztatón. – Menjünk, nézzük meg az új otthonunkat. Azzal kézen fogta a gyermeket, segített neki beszállni a csónakba, mintha csak kirándulni mennének, és a körülöttük felhalmozott csomagokban a piknik kellékeit vinnék.

A tömeg csendben nézte távozásukat. Nem volt szabály, nem volt példa arra, mit kell ilyen helyzetben tenni. Integessenek? Kiabáljanak istenhozzádot? Sápadtan, elszorult torokkal, nehéz szívvel nézték őket. Egyesek a fiút hibáztatták azért, mert Elenit megfertőzte, és aggódtak saját gyermekeik egészségéért. Abban a pillanatban azonban, amikor a csónak kötelét eloldották, az anyák és apák csak szánalmat éreztek a két szerencsétlen iránt, akik kénytelenek örökre elhagyni családjukat. Giorgisz ellökte a csónakot a mólótól, és evezője hamarosan a megszokott csatát vívta az áramlat ellen. Az egybegyűltek egy ideig nézték, de ahogy a csónakban ülők alakja egyre kevésbé volt felismerhető, kezdtek szétszéledni. Utolsóként egy Elenivel egyidős asszony és lánya hagyta el a teret. Az asszony Szavina Angelopoulosz volt, Eleni gyerekkori játszótársa, lánya Fotini, aki, ahogy az a kis faluban szokás, Eleni fiatalabb lánya, Maria barátnője volt. Szavina fején kendő, mely eltakarta dús haját, de kihangsúlyozta nagy szemét, kedves tekintetét; a gyerekszülés nem tett jót a testének; elnehezült, lába tömzsi lett. Vele ellentétben Fotini olyan karcsú volt, mint egy olajbogyófa-csemete, és anyja szép szemét örökölte. Csak amikor a kis csónakból már semmit sem lehetett látni, akkor fordultak meg és vágtak át sietős léptekkel a téren. A megfakult zöld ajtajú ház felé tartottak, ahonnan Eleni kilépett. A spaletták csukva, de a bejárati ajtó nem volt bezárva; anya és lánya belépett. Szavina nemsokára magához ölelte a lányokat, megadta nekik azt az ölelést, amelyet édesanyjuk a saját érdekükben képtelen volt megadni nekik. Ahogy a csónak közeledett a szigethez, Eleni még szorosabban fogta Dimitri kezét. Örült, hogy ennek a szegény fiúnak legalább lesz valakije, aki gondoskodik róla, és ebben a pillanatban nem is gondolt a helyzet keserű iróniájára. Úgy fogja tanítani, úgy fog gondoskodni róla, mintha a saját fia lenne, és mindent megtesz, hogy a gyermek tanulmányait ne

törje derékba az események szörnyű fordulata. Most már elég közel voltak ahhoz, hogy lássák, emberek állnak az erőd fala előtt, és rájött, hogy őket várják. Mi másért lennének ott? Valószínűtlen volt, hogy azért, mert el akarnak menni a szigetről. Giorgisz tapasztalt tengerjáróként irányította a csónakot a kikötőmólóhoz, aztán segített feleségének és Dimitrinek kiszállni. Szinte tudatalatti módon kerülte vele a testi érintkezést, nem a kezét, hanem a könyökét fogta, amikor segített neki a partra lépni. Rögtön utána arra figyelt, hogy szorosan kikösse a csónakot, és biztonságban ki tudja rakni a csomagokat; ezzel igyekezett elterelni a figyelmét, hogy felesége nélkül kell elhagynia a szigetet. A kisebbik faláda volt a fiúé, a nagyobb Elenié. Mindkettőt a mólóra tette. Most, amikor már ott voltak Szpinalonga szigetén, Eleninek és Dimitrinek is úgy tűnt, hatalmas óceánon keltek át és régi életüket millió mérföldnyire hagyták maguk mögött. Mielőtt Eleni körülnézett volna, Giorgisz már ott se volt. Előző este megegyeztek, hogy nem búcsúznak, és mindketten betartották ezt az egyezséget. Giorgisz elindult visszafelé, máris több száz méterre járt, kalapja mélyen a szemébe húzva, hogy látóterébe a csónak testén kívül más ne kerüljön.

Negyedik fejezet Az emberek, akiket Eleni korábban észrevett, most feléjük indultak. Dimitri csendben maradt, leszegett fejjel állt, a lábát nézte, miközben Eleni kezet nyújtott a férfinak, aki üdvözlésükre jött. Elfogadást jelentő gesztus volt; ez az új otthonuk. Azon kapta magát, hogy kinyújtja kezét a férfi felé. Az öregember keze olyan görbült volt, mint a pásztor botja, annyira eltorzította a lepra, hogy nem tudta megszorítani

Eleniét. De eleget mondott a mosolya, és Eleni udvarias kalimérával felelt. Dimitri hátrébb, szótlanul állt. Még sok napig maradt a döbbenetnek ebben az állapotában. Szokás volt Szpinalonga szigetén, hogy az újonnan érkezőket ilyen szertartásosan fogadják; Elenit és Dimitrit úgy üdvözölték, mintha távoli, régen megálmodott úti céljukhoz értek volna. Tény, hogy némely leprás esetében ez pontosan így volt. A sziget menedéket jelentett a kitaszítotti életből; sok leprás hónapokat, sőt éveket töltött az emberektől távol – ócska kalyibákban húzták meg magukat, lopott ételhulladékon éltek. A betegség ezen áldozatainak Szpinalonga menedék volt a szánalmas nyomorúságból, amit kitaszítottként el kellett szenvedniük. A férfi, aki üdvözölte őket, Petrosz Kontomarisz, a sziget vezetője volt. Választás útján nyerte el ezt a tisztet. A sziget háromszáz lakója évente választja meg az elöljárókat és a vezetőt; Szpinalonga a demokrácia mintaköztársasága volt, és azért tartottak rendszeresen választást, hogy az elégedetlenség ne mérgesedhessen el. Kontomarisz kötelessége volt minden újonnan érkezőt üdvözölni, csak neki és néhány erre feljogosított személynek volt szabad a vár főkapuján ki- és belépnie. Eleni és Dimitri kéz a kézben követték Petrosz Kontomariszt az alagúton át. Eleni talán többet tudott Szpinalonga szigetéről, mint a krétaiak többsége, mert Giorgisztól első forrásból hallott róla. De még így is meglepetésként érte a látvány. A feltáruló keskeny utcán sokan jártak. Olyan volt, mint Plaka piactere. Az emberek áruval teli kosarakkal jöttek-mentek, papok jöttek ki a templomból, két öregasszony haladt lassan az utcán, féloldalasan, női nyeregben, elcsüggedt szamaraik hátán. Voltak, akik odafordultak és megbámulták az újonnan érkezetteket, sokan üdvözlésként bólintottak nekik. Eleni óvatosan körülnézett, aggódva, nehogy tolakodónak vagy sértőnek hasson, de képtelen volt leplezni kíváncsiságát. Ezek

szerint a szóbeszéd igaz. A leprások többsége úgy néz ki, mint ő: látszólag nincs semmi bajuk. Egy asszony, aki fejét kendővel takarta, megállt, hogy utat engedjen nekik. Eleni megpillantotta az arcát és megborzongott: dió méretű daganatoktól torzult. Sosem látott még ennél borzalmasabbat. Remélte, hogy Dimitri nem vette észre az asszonyt. Hármasban mentek végig az utcán, mögöttük egy idősebb ember két szamarat vezetett, azok vitték hátukon a két ládát, minden vagyonukat. Petrosz Kontomarisz igyekezett szóval tartani Elenit. – Van magának egy házunk – mondta. – Múlt héten üresedett meg. Szpinalonga szigetén csak halál miatt üresedett meg bármi. Új leprások pedig folyamatosan érkeztek, függetlenül attól, hogy volt-e hely vagy sem, ezért a sziget elég zsúfolt volt. A kormány bátorította a leprásokat, költözzenek át Szpinalonga szigetére, de az állt érdekében, hogy a minimumra csökkentse az esetleges lázongást, ezért időről időre pénzt adtak új házak építésére és a régiek renoválására. Az előző évben, amikor a meglévő helyiségekbe már nem lehetett több embert bezsúfolni, ronda, de funkcionális lakóépületet emeltek, így a lakhatási krízis megszűnt. Megint minden lakónak volt saját külön tere, ahol viszonylagos visszavonultságban élhetett. Kontomarisz feladata volt meghatározni, hol helyezi el az újonnan érkezőket. Különleges esetnek, anyának és fiának tekintette Elenit és Dimitrit, ezért úgy döntött, ne az új épületben lakjanak, hanem a főutcán megüresedett házba költözzenek. Dimitri legalábbis sok évig lakhat ott. – Kiria Petrakisz – mondta. – Ez az új otthona. A főutca végén, ahol a boltok sorának vége volt, az úttól egy kicsit távolabb állt egy aprócska ház. Eleni döbbenten látta, hogy nagyon hasonlít egykori otthonára. Aztán azt mondta magában, hogy nem szabad erre gondolnia; most már ez a régi

kőház az új otthona. Kontomarisz kulccsal kinyitotta, és kitárta Eleni előtt az ajtót. Odabent sötét volt, még ezen a gyönyörű napfényes délelőttön is, és Eleni szíve elszorult. Aznap már vagy századszor kellett lélekjelenlétéről, belső tartásáról tanúságot tennie. Kétségtelenül ez a szigeten a lehető legjobb lakóhely, és legalább úgy kéne tennie, mintha nagyon hálás és elégedett lenne. Színészi képességei, amelyek nagyban hozzájárultak figyelemre méltó tanítási stílusához, nagy próbatételnek voltak kitéve. – Most megyek, hadd rendezkedjenek be – közölte Kontomarisz. – Később átjön a feleségem és körbevezeti magukat a kolónián. – A felesége? – kiáltott fel Eleni, hangjában a szándékozottnál nagyobb meglepettséggel. De Kontomarisz számára egyáltalán nem volt ismeretlen ez a reakció. – Igen, a feleségem. Itt ismerkedtünk meg, és itt házasodtunk össze. Tudja, ez nem szokatlan. – Nem, nem. Persze. Biztosan nem az – szólt Eleni zavartan, felismerve, hogy sok mindent nem tud még erről a helyről. Kontomarisz alig észrevehető meghajlással köszönt el. Eleni és Dimitri magukra maradtak. A kopottas szőnyegen kívül csak egy faláda, egy kis asztal és két szék volt a szobában. Eleni szeme könnybe lábadt. Két törékeny szék, mely mintha a puszta érintéstől összeomlana, nemhogy az emberi test súlya alatt. Mi a különbség közte és Dimitri meg a rozoga bútorok között? Megint itt az ideje, hogy hamis vidámságot erőltessen magára. – Gyere, Dimitri, felmegyünk körülnézni. Átvágtak a szobán, felmentek a lépcsőn. Odafent két ajtót láttak. Eleni kinyitotta a bal oldalit, bement, kitárta a spalettákat. Fény áradt be. Az ablakok az utcára néztek, a messzi távolban megcsillant a tenger. A kopár cellában vaságy és újabb rozoga szék állt. Eleni otthagyta Dimitrit, és a másik hálószobába ment, ami kisebb és valahogy szürkébb volt.

Aztán visszatért az előző helyiségbe. Dimitri még mindig ott állt. – Ez lesz a te szobád – jelentette ki Eleni. – Az én szobám? – kérdezte a fiú hitetlenkedve. – Nem lakik benne más, csak én? Sosem volt külön szobája; két fivérével és két húgával osztozott a gyerekszobán. Kis arcán először mutatkozott valamiféle érzelem. Elég meglepően és váratlanul, de úgy találta, hogy legalább valami jobbra fordult az életében. Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, látták, hogy odalent csótány iramodik át a padlón és elbújik a sarokban álló faláda mögé. Eleni majd később megkeresi és eltapossa a rovart, de előbb meggyújtja a három petróleumlámpát, amitől talán kicsit világosabb lesz ebben a fénytelen emberi lakban. Kinyitotta a holmiját tartalmazó faládát, amelyben főleg könyvek és egyéb, Dimitri oktatásához szükséges kellékek voltak. Talált papírt, ceruzát és listát írt: három vég vászon függönynek, két kép, párnák, öt takaró, egy nagy serpenyő, és néhány darab a legjobb porcelán étkészletből. Tudta, családja örülne a gondolatnak, hogy ugyanolyan virágmintás tányérból esznek. Hasonlóan fontos tétel volt vetőmag. Bár a ház nagyon siralmas volt, Eleni igen megörült a kis előkertnek, és már kezdte eltervezni, mit fog termelni. Giorgisz néhány nap múlva visszatér, és néhány héten belül úgy nézhet ki ez a hely, amilyennek elképzelte. Ez lesz az első a Giorgisznak átadott sok-sok lista közül, és Eleni tudta, hogy az utolsó betűig teljesíti majd kérését. Dimitri csak ült és nézte, ahogy Eleni összeírja, mire van szükségük. Kicsit megilletődve, félelemmel vegyes tisztelettel figyelte ezt a nőt, aki tegnap még a tanára volt, és most nem csak reggel nyolc és délután kettő között vigyáz rá, hanem mindig. Ő lesz az anyja, a méterája. De sosem nevezi másként, mint Kiria Petrakisznak. Azon tűnődött, mit csinálhat most a vér szerinti anyja. Talán a nagy fazék mellett áll, főzi a

vacsorát. Dimitri úgy emlékezett rá, hogy az idő nagy részében csak főzött, miközben ő és testvérei az udvaron játszottak. Belegondolt, vajon látja-e még őket az életben, és teljes szívéből kívánta, bárcsak ott lenne velük, bárcsak a porban henteregne. Ha néhány órával az elválás után ennyire hiányoznak neki, mennyire hiányoznak majd napok, hetek, hónapok múlva? Torka összeszorult, annyira, hogy kicsordult a könnye. Kiria Petrakisz mellette termett, magához ölelte és azt mondta: – Ugyan, ugyan, Dimitri! Minden rendben lesz… hidd el, minden rendben lesz. Bárcsak hinni tudna neki! Aznap délután kipakolták a holmit a ládáikból. Az, hogy ismerős tárgyakkal veszik körül magukat, talán javít valamit hangulatukon, gondolták, de valahányszor új tárgyat emeltek ki, eszükbe jutott minden, ami azzal kapcsolatos volt, ami elmúlt életükhöz kapcsolódott, és nem segített felejteni. Minden új tárgy, könyv és játék még élénkebben emlékeztette őket arra, amit örökre maguk mögött hagytak. Eleni egyik kincse egy kis óra volt, szüleitől kapta nászajándékba. A kandallópárkányra tette; halk, egyenletes ketyegés töltötte ki a csend hosszú perceit. Minden órában ütött, és pontosan háromkor kopogtak az ajtón. Eleni szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje látogatóját. Alacsony, kerek arcú, őszülő asszony állt odakint. – Kaliszpéra – mondta Eleni. – Kiriosz Kontomarisz mondta, hogy benéz hozzánk. Jöjjön be, kérem. – Ez biztosan Dimitri – szólalt meg az asszony, azzal odalépett a fiúhoz, aki nem állt fel, kezét ölébe ejtve ücsörgött. – Gyertek! – mondta kezét nyújtva felé. – Körbevezetlek benneteket. Elpida Kontomarisz vagyok, de szólítsatok csak Elpidának. Erőltetett vidámság volt a hangjában, és olyan lelkesedés, amit akkor vesz magára az ember, ha rémült gyermeket kell biztatni, hogy engedje kihúzni a rossz fogát. A ház

félhomályából kiléptek a késő délutáni napfénybe, és rögtön jobbra fordultak. – A legfontosabb dolog a vízellátás – kezdte. Tárgyilagos hangvételéből kihallatszott, hogy már sokszor vezetett végig újonnan érkezetteket a szigeten. Valahányszor nő érkezett, férje Elpidát küldte, hogy üdvözölje. Ez volt az első alkalom, hogy gyerek jelenlétében kellett beszélnie; tudta, hogy emiatt változtatnia kell néhány tényen, amit általában el szokott mondani. Nyilván vissza kell fognia magát, nem szabad olyan maró gúnnyal beszélnie, amikor bemutatja a sziget életét. – Ez itt – mondta tiszta hangon a hegy lábánál álló ciszternára mutatva – a víztárolónk. Ebben gyűjtjük a vizet. Kellemes hely, sok időt töltünk itt; beszélgetünk, megosztjuk egymással a híreket. Valójában az, hogy több száz métert kellett menni lefelé a vízért, aztán a vízzel ugyanígy meg kellett küszködni vissza, felfelé, elmondhatatlanul dühítette. Ő még meg tudta tenni az utat, de mások, akik rosszabb állapotban voltak, az üres vödröt sem tudták megemelni, nem hogy a vízzel telit. Mielőtt Szpinalonga szigetére költözött, ritkán emelt meg egy pohárnyi víznél többet, de most vödörszám kellett cipelnie, a vízhordás a napi robot részévé vált. Évekig tartott, míg hozzászokott. Elpida számára sokkal drasztikusabb változás volt itt élni, mint másoknak. Gazdag haniai családból származott, nem végzett fizikai munkát egészen tíz évvel ezelőttig, amikor Szpinalonga lakója lett; addig legnehezebb feladata az ágytakaróhímzés volt. Elpida, ahogy mindig, most is bátornak, erősnek mutatkozott és a sziget életének csak pozitív oldalát mutatta be. Úgy mutatta Eleni Petrakisznak a néhány boltot, mintha a legelőkelőbb heraklioni üzletek lennének. Elmondta, hogy kéthetente van piac, és megmutatta, hol lehet a ruhákat mosni. Elvitte a gyógyszertárba is, ami sokak számára a legfontosabb épület volt. Közölte, mikor gyújtja be a pék a kemencéjét, és hol

a kafenion, a kávéház, egy kis mellékutca végén. Később meglátogatja Elenit majd a pap is, de addig is megmutatta, hol lakik a tisztelendő, és elvitte őket a templomba. A kisfiút azzal lelkesítette, hogy a gyerekeknek egyszer egy héten bábszínházi előadást tartanak a városházán, és végül megmutatta az iskolát, ahol aznap nem volt senki, de hetente háromszor megjelenik a szigeten élő néhány gyerek. Vele egykorú gyerekekről beszélt Dimitrinek, és igyekezett mosolyt csalni az arcára azzal, hogy elmondta, milyen játékokat játszanak, és mennyire vidámak, de akárhogy is próbálkozott, a kisfiú arcán semmi érzelem nem látszott. Nem említette aznap, különösen a gyermek jelenlétében nem, hogy Szpinalonga szigetén nagy a nyugtalanság. Bár számos leprás beteg kezdetben hálás volt a sziget nyújtotta menedékért, egy idő után csalódtak, és úgy érezték, szükségleteiket csak minimális mértékben tudják kielégíteni. Elpida felismerte, hogy Eleni hamarosan pontosan tisztában lesz azzal, milyen keserűség emészt sok beteget. Ez valahogy benne volt a levegőben. A sziget vezetőjének feleségeként nehéz helyzetben volt. Szpinalonga lakói választották meg Petrosz Kontomariszt, és a vezető legfontosabb feladata az volt, hogy közvetítőként és közbenjáróként tevékenykedjen a kormány és a szigetlakók között. Értelmes, reálisan gondolkodó ember volt, tudta, hol van a határ a krétai hatóságokkal való egyeztetéseken, de Elpida azt is látta, hogy folyamatosan hadakozik a leprakolónia lármás, elégedetlen és néha radikális kisebbségének tagjaival, akik úgy érezték, rosszul bánnak velük, és folyamatosan agitáltak a sziget közműveinek fejlesztése érdekében. Egyesek úgy érezték, hogy egyszerűen kirakták őket a törökök által lelakott, lerombolt helyre, bár Kontomarisz az évek során, amióta hivatalban volt, minden tőle telhetőt megtett a helyzet javítására. Tárgyalásokkal sikerült elérnie, hogy a sziget minden lakója kapjon havi huszonöt drachma ellátmányt,

építsenek nekik néhány új lakást, rendes gyógyszertárat, klinikát és rendszeresen rendeljen orvos. Tervet dolgozott ki, hogy Szpinalonga minden lakója kapjon földet, ha igényli, hogy zöldséget, gyümölcsöt termeszthessen saját használatra vagy eladásra, a heti piacra. Vagyis mindent megtett, ami emberileg lehetséges, de Szpinalonga lakossága mindig többet akart, és Elpida nem volt biztos benne, hogy férjének van energiája minden igényüknek eleget tenni. Folyton aggódott miatta, nagyon féltette. Hasonló korúak voltak, mindketten ötvenes éveik végén jártak, de a férfi egészsége rohamosan romlott. A lepra nyerésre állt a testéért vívott csatában. Elpida jelentős változásoknak volt tanúja érkezése óta és ezek többsége férje erőfeszítéseinek eredménye. Az elégedetlenkedés mégis napról napra nőtt. A békétlenség fő oka a vízhelyzet volt, különösen nyáron. A velenceiek több száz évvel korábban alakították ki a vízellátó rendszert, mégpedig úgy, hogy az esővizet ciszternákban gyűjtötték és a párolgás megelőzésére föld alatti víztározókban tárolták. Zseniálisan egyszerű volt, de a tározók már kezdtek tönkremenni. Minden héten hoztak pótlólag friss vizet a szárazföldtől, de sosem volt annyi, hogy kétszáz főnél nagyobb közösségnek elég legyen inni és mosakodni. Mindennapi küzdelem volt a vízszerzés, még akkor is, ha öszvérekkel hordták. Télen az áramellátással volt probléma. Évekkel korábban generátort szereltek fel, és azt mindenki várta, hogy novembertől februárig a hideg, sötét napokon villanylámpák fényét, hősugárzók melegét élvezheti. De nem így lett. A generátor három hét után elromlott és soha többé nem is lehetett működésre bírni; hiába kértek hozzá alkatrészt, nem kaptak, és a gép ott állt elhagyatottan, szinte teljesen belepte a gaz. A víz és az áram nem luxus, hanem alapszükséglet, és mindannyian pontosan tudták, hogy különösen a vízellátás

nem megfelelő volta megrövidítheti az életüket. Elpida is tudta, hogy bár a kormány kötelezettséget vállalt, hogy tűrhető életet biztosít nekik, az életkörülmények javítására csak feltételesen tett ígéreteket. Szpinalonga lakói forrongtak a dühtől, és ő egyetértett, sőt osztozott velük ebben. Hogy lehet, hogy egy olyan országban, ahol magas hegyek törnek az ég felé, amelyek havas csúcsa jól látható téli napokon, porciózni kell a vizet? Megbízható édesvízforrást akartak. Mégpedig hamar. Ádáz viták dúltak, már amilyen ádáz viták beteg férfiak és nők között kialakulhatnak, arról, hogy mit tegyenek. Elpida emlékezett, volt idő, amikor egy csoport azzal fenyegetőzött, hogy lerohanja a szárazföldet, mások azt javasolták, hogy szedjenek túszokat. A végén felismerték, milyen szánalmas csapatot alkotnának úgy, hogy nincs se hajójuk, se fegyverük, és mindenekelőtt nagyon gyengék testi erő tekintetében. Csak annyi tehettek, hogy megpróbálták erősebben hallatni a hangjukat. És ebben Petrosz érveinek ereje és diplomáciai készsége lett a legerősebb fegyverük. Elpidának bizonyos távolságot kellett tartania önmaga és a közösség többi tagja között, de mindenkit meghallgatott, főként a nőket, akik úgy tekintették, hogy ő a közvetítő a férjéhez. Nagyon unta ezt a szerepet, és titokban győzködte Petroszt, hogy ne jelöltesse magát a következő választáson. Hát nem volt még elege? Nem kapott még eleget? Végigvezette Elenit és Dimitrit a sziget kis utcáin, de ezeket a gondolatokat megtartotta magának. Látta, hogy Dimitri vigaszkeresőn kapaszkodik Eleni bő szoknyájába, és magában felsóhajtott. Milyen jövője, milyen élete lesz a fiúnak ezen a szigeten? Szinte remélte, hogy nem tart sokáig. Elenit megnyugvással töltötte el, hogy Dimitri óvatosan a szoknyájába kapaszkodott. Eszébe juttatta, hogy nincs egyedül, hogy gondoskodnia kell valakiről. Tegnap még a férjéről és két lányáról gondoskodott, tegnapelőtt még száz lelkes szempár nézett a szemébe az iskolában. Mindannyiuknak rá volt

szüksége, őt pedig ez éltette. Ezt az új valóságot nehéz volt megszokni. Egy pillanatra az a képzete támadt, hogy meghalt, hogy túl van a halálon, és ez az asszony kiméra, a Hádészban vezeti körbe, azt mutatja, hol moshatják ki a holt lelkek halotti leplüket, és hol juthatnak sovány táplálékukhoz. Elméje azonban azt mondta, nem képzelet, nem halál, valóság és élet, amit lát. Nem Kháron vitte át a szigetre, hanem tulajdon férje evezett át vele a pokolba, tette ki, hagyta ott meghalni. Megállt, és vele együtt megállt Dimitri is. Feje lebicsaklott, érezte, hogy nagy könnycseppek gyűlnek a szemében. Először vesztette el önuralmát. Torka úgy összeszorult, mintha nem akarna több levegőt beengedni tüdejébe; kétségbeesetten igyekezett lélegzethez jutni. Elpida, aki addig olyan tárgyilagos, olyan lényegre törő volt, odafordult hozzá és átfogta a vállát. Dimitri felnézett a két asszonyra. Aznap látta először sírni az anyját. Most a tanítója fakadt sírva. Könnyek csorogtak az arcán. – Sírj csak nyugodtan – mondta Elpida szelíden. – A fiú sok könnyet fog még látni itt. Hidd el, Szpinalonga szigetén senki nem szégyell sírni. Eleni Elpida vállára borult. Két járókelő megállt és nézte őket. Nem a síró nő látványa volt furcsa nekik, egyszerűen kíváncsiak voltak az újonnan érkezettekre. Dimitri nem tudta, merre nézzen, kétszeresen is zavarban volt, egyrészt azért, mert Eleni sírt másrészt azért, hogy idegenek bámulták. Azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, az iskolában tanulta, hogy földrengésekor előfordul ilyen, és bárcsak elnyelné a föld mélye. Tudta, hogy Krétán rendszeresek a földrengések; miért nem tud ma földrengés lenni? Elpida pontosan tudta, mit érezhet Dimitri. Eleni zokogása rá is hatással volt: együtt érzett vele, de azt akarta, hogy hagyja abba. Szerencsére éppen az ő házuk előtt álltak meg, így határozottan beterelte Elenit és a fiút. Egy pillanatra feszélyezte házuk tágassága, nagy volt a kontraszt azzal a házzal, amelybe Eleni és Dimitri éppen beköltözött. Kontomariszék háza a

sziget vezetőjének hivatalos rezidenciája a sziget velencei korszakából való volt; erkélye majdnem olyan nagy, mint a portikuszos bejárat. Hat éve éltek itt, és Elpida olyan biztos volt benne, hogy férje többségét szerez a következő választáson is, hogy nem is gondolkozott azon, milyen lenne máshol élni. Most persze éppen ő sugalmazta férjének, hogy ne jelöltesse magát, és ezt kell feladniuk, ha Petrosz úgy dönt, hogy nem indul. De ki állhatna a helyembe? – tette fel mindig a kérdést, ha ez a téma szóba került. És igaza volt. Azoknak, akik a szóbeszéd szerint jelöltetni akarták magukat, kevés támogatójuk akadt. Egyikük az agitátorok hangadója, Theodórosz Makridakisz, és bár érvei közül sok megállta a helyét, katasztrófa lett volna a szigetnek, ha hatalomra kerül. Diplomáciai készségének teljes hiánya azzal a következménnyel járna, hogy a kormánynál tárgyalásos úton elért eredmények semmivé foszlanának és az is valószínűnek tűnt, hogy kiváltságaikat nemhogy bővítenék, hanem jelentősen szűkítenék. Rajta kívül csak Spirosz Kazakisz akarta jelöltetni magát, a nyájas, de gyenge férfi, akit kizárólag azért érdekelt a vezető pozíció, hogy abban a rezidenciában lakhasson, amelyet Szpinalonga szigetén titokban mindenki irigyelt. A ház belseje rendkívüli módon különbözött a sziget szinte minden más házától. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon három oldalról áradt be a fény, a terem közepén hosszú, poros láncon díszes kristálycsillár lógott, a szabálytalan színes kis üvegcseppek tarka mintát vetítettek a pasztellszínű falakra. A bútor köpött, de kényelmes, és Elpida intett Elemnek, hogy foglaljon helyet. Dimitri a szobában bóklászott, a bekeretezett képeket nézegette és az üveges vitrinbe lesett, ahol a Kontomarisz család emlékei sorakoztak: egy karcos ezüstkancsó, csipkék, értékes porcelánok, újabb bekeretezett képek, a legérdekesebb tétel pedig több sornyi apró katonafigura. Percekig állt a vitrin előtt; nem a tárgyakat nézte,

saját tükörképe bűvölte el. Arcát olyan furcsának találta, mint a szobát, ahol állt, és izgatottan pillantott a tükröződő üvegben saját szemébe, mintha nem ismerte volna fel Ennek a fiúnak egész világa Agiosz Nikolaosz, Elounda településből és néhány környékbeli faluból állt, ahol unokatestvérei, nagynénjei, nagybátyjai éltek, és most úgy érezte magát, mintha más bolygóra került volna. Arca tükröződött a csiszolt üvegtáblában és maga mögött látta Kiria Kontomariszt, ahogy karját Kiria Petrakisz köré fonja, vigasztalja a síró asszonyt. Néhány pillanatig nézte a jelenetet, aztán a gondosan regimentbe rendezett katonákat tanulmányozta. Amikor megfordult, hogy szembenézzen az asszonyokkal, Kiria Petrakisz már visszanyerte önuralmát, és kezét nyújtotta felé. – Dimitri – mondta –, sajnálom. Sírása megdöbbentette és zavarba hozta Dimitrit, és hirtelen eszébe jutott, hogy az asszonynak talán ugyanúgy hiányoznak a gyerekei, ahogy neki az anyja. Próbált belegondolni, mit érezne az anyja, ha helyette őt küldték volna Szpinalonga szigetére. Megfogta, és keményen megszorította Kiria Petrakisz kezét. – Ne sajnálja. Elpida eltűnt a konyhában, hogy kávét főzzön Elemnek és cukros vízbe citromot csavart, limonádét készített Dimitrinek. Amikor visszament a szobába, vendégei halkan beszélgetve ültek a kanapén. A fiú szeme felcsillant, amikor meglátta a neki szánt italt, és hamar kiitta az egészet. Eleni nem tudta, vajon a kávé édessége vagy a háziasszony kedvessége miatt, de úgy érezte, Elpida aggódó szeretete veszi körül. Az együttérzés mindig az ő privilégiuma volt, és nehezebbnek érezte elfogadni, mint másokat részesíteni benne. Nagy próbatétel volt neki ez a szerepcsere. A délutáni fények fakulni kezdtek. Percekig ültek gondolataikba merülve, a csendet csak a csészék halk

koccanásai törték meg. Dimitri a második pohár limonádéját iszogatta. Sosem járt még ilyen házban, ahol a fény szivárványos foltokban világított, és a székek olyan puhák voltak, amilyen puha felületen még sosem aludt. Annyira más volt, mint az ő otthona, ahol éjjel minden lóca fekvőhellyé, és összehajtva minden pléd paplanná változott. Úgy képzelte, mindenki így él. De itt nem ezt látta. Amikor végre kiitták italukat, Elpida szólalt meg: – Folytatjuk a sétát? – kérdezte, azzal felállt. – Valaki vár benneteket. Eleni és Dimitri követték. Kimentek a házból. Dimitrinek nem akarózott távozni. Tetszett neki a ház és remélte, hogy egyszer még eljöhet, limonádét szürcsölhet és talán lesz bátorsága megkérni Kiria Kontomariszt, hogy nyissa ki a vitrint, hogy közelebbről megnézhesse a katonákat; talán meg is érintheti őket. Ugyanebben az utcában, kicsit odébb volt egy, a vezetői rezidenciánál évszázadokkal fiatalabb épület. Szabályos, egyenes vonalaiban nem volt meg az a klasszikus szépség, ami abban a házban, amelyből kiléptek. Ez a funkcionális épület volt a kórház, következő állomásuk. Eleni és Dimitri érkezése éppen olyan napra esett, amikor az orvos kijött ide a szárazföldről. Ez az újdonság és a kórház épülete Petrosz Kontomarisz kampányának eredményeként jött létre, hogy javítsák a leprások orvosi ellátását. Az első akadály az volt, hogy rávegyék a kormányt, adjon pénzt egy ilyen fejlesztésre; a második pedig meggyőzni a hivatalos szerveket, hogy egy gondos orvos kezelheti őket annak veszélye nélkül, hogy maga is megfertőződjön. Végül mindenben megegyeztek, és hétfőn, szerdán, pénteken átjött az orvos Agiosz Nikolaoszból. A férfi, aki elvállalta azt, amit sok kollégája veszélyesnek és őrült vállalkozásnak tartott, Krisztosz Lapakisz volt. Joviális, harmincas éveinek elején járó férfi; nagyon kedvelte a kórház bőr- és nemibeteg-gondozó

osztályának személyzete és Szpinalonga szigeti páciensei is. Hatalmas derékmérete hedonizmusának bizonyítéka volt, és arról tanúskodott, hogy a derék doktor életfilozófiája szerint nincs más, csak az itt és most, és ennyi erővel inkább élvezzük ki ezt az időt, éljünk a mának. Agiosz Nikolaosz városban élő, tiszteletre méltó családját szomorúsággal töltötte el, hogy még mindig agglegény volt, és maga is jól tudta, házassági esélyeinek nem tesz jót, hogy lepratelepen is rendel. Ez azonban őt nem foglalkoztatta túlságosan. Elmerült a munkájában és élvezte a sikert, bármilyen korlátozott mértékű is volt, hogy valamennyire jobbá tehette ezeknek a szegény embereknek az életét. Úgy vélekedett, hogy nincs túlvilág, nincs második esély. Dr. Lapakisz seb kezeléssel töltötte rendelési idejét Szpinalonga szigetén, és azzal, hogy felvilágosította betegeit, milyen különleges óvintézkedéseket tehetnek állapotuk megóvása érdekében, és hogy a testmozgás sokat segít. Az újonnan érkezetteket mindig alaposan megvizsgálta. A közösségben orvosnapnak nevezett rendelések sokat jelentettek a sziget közhangulatának javítása szempontjából, és sok szenvedő állapota javult. Az, hogy az orvos oly lelkesen hangsúlyozta a tisztaság, a higiénia és a fizikoterápia fontosságát, célt adott a páciensek életének, volt miért felkelniük reggel, úgy érezték, nem csak azért ébrednek, hogy folytatódjon fokozatos leépülésük. Dr. Lapakisz megdöbbent, amikor először jött a szigetre és meglátta, milyen körülmények között élnek Szpinalonga lakói. Tudta, alapvető fontosságú, hogy sebeiket tisztán tartsák, de amikor először látogatott hozzájuk, azt vette észre, hogy sokakon fásultság, teljes közönyösség vett erőt. Katasztrofálisan elhanyagolt állapotban voltak, és a szigetre való száműzetésből, kitaszítottságból fakadó lelki károsodás a betegség miatti testi roncsolódásoknál is nagyobb károkat okozott. Sokakat már egyáltalán nem

érdekelte az élet. Miért is érdekelte volna? Az életet sem érdekelte, mi van velük. Krisztosz Lapakisz páciensei testét is, lelkét is kezelte. Azt mondta nekik, hogy mindig van remény és soha, de soha nem szabad feladniuk. Határozott, de sokszor nyersen őszinte volt. Ha nem tartod tisztán a sebeidet, meghalsz – szokta mondani. Pragmatikus volt és higgadtan, tárgyilagosan megmondta nekik az igazat, ugyanakkor empátia volt a hangjában, érezni lehetett, hogy törődik velük, és gyakorlati tanácsokat adott, pontosan megmondta, mit kell tenniük, hogyan kell gondozniuk a testüket. – Így kell megtisztítani a sebeket… és így kell tornáztatni a kezedet, lábadat, ha nem akarod elveszíteni az ujjaidat. És miközben ezt mondta, demonstrálta is a mozdulatokat. Minden addigi felismerésnél jobban tudatosította bennük, milyen alapvető fontosságú a tiszta víz. A víz az élet. És számukra a víz élet-halál kérdés. Lapakisz nagy támogatója volt Kontomarisznak és minden segítséget megadott neki abban, hogy megoldást találjanak a vízellátásra, ami jelentős változást hozhatna a szigeten, és növelné az ott élők életesélyeit. – Itt a kórház – mondta Elpida. – Dr. Lapakisz már vár benneteket. Most fejezte be a rendszeres kezelésre járó betegeinek vizsgálatát. Sírbolthoz hasonló fehér és hűvös helyen találták magukat. Leültek a váróhelyiség egyik oldala mentén végigfutó padra. Nem sokáig várakoztak. Az orvos hamarosan kijött üdvözölni őket, aztán megvizsgálta előbb az asszonyt, aztán a fiút. Megmutatták leprafoltjaikat, ő pedig gondosan megszemlélte csupasz bőrüket, a betegség előrehaladtának jeleit kereste, amit még ők maguk sem vehettek észre. A sápadt Dimitrinek néhány nagy, beszáradt foltja volt a hátán és a lábán, ami azt jelezte, hogy a kevésbé roncsoló, tuberculoid típusú lepra támadta meg. Eleni Petrakisz lábszárán és lábfején látható

kisebb, fényesebb sebek sokkal nagyobb aggodalommal töltötték el dr. Lapakiszt. Kétség sem fér hozzá, Eleni az ártalmasabb, fertőzőbb fajta leprában szenved, és megvan rá az esély, hogy jó ideje fertőzött volt, mire az első tünetek mutatkoztak. A fiú prognózisa nem túl rossz, tűnődött Lapakisz. De szegény asszony nem sok időt fog eltölteni a szigeten. Arca azonban semmit nem árult el abból, amit felfedezett.

Ötödik fejezet Amikor Eleni átköltözött Szpinalonga szigetére, Anna tizenkét éves volt, Maria tíz. Giorgisz kénytelen volt szembenézni a feladattal, hogy egyedül vezesse a háztartást, de ennél is fontosabb volt, hogy anya nélkül, de felnevelje lányait. Kettejük közül mindig Anna volt a nehezebb eset. A fékezhetetlenségig fegyelmezetlen volt már karon ülő korában is, és úgy tűnt, hogy húga születése napjától dühös volt az egész világra. Giorgisznak nem okozott meglepetést, hogy amint Eleni már nem volt velük, Anna dühödten fellázadt a házimunka ellen, nem volt hajlandó átvenni anyja szerepét csak azért, mert a két lány közül ő volt az idősebb. Kínosan egyértelművé tette ezt apjának és húgának. Maria szelídebb, barátságosabb természetű volt. Két olyan temperamentumú ember, mint Anna, nem élhetett volna egy fedél alatt, és Mariának a béketeremtő szerep jutott, akkor is, ha gyakran kellett legyűrnie ösztönét, hogy hasonlóképpen reagáljon Anna agressziójára. Annával ellentétben Maria nem tartotta lealacsonyítónak a házimunkát. Természeténél fogva gyakorlatias volt, és néha élvezte, hogy segíthet apjának takarítani és főzni; ezért a tulajdonságáért Giorgisz magában hálát adott Istennek. Nemzedéke férfijaihoz hasonlóan, ahogy

a Holdra nem tudott felrepülni, úgy zoknit stoppolni is képtelen volt. A külvilág kevés szavú embernek látta Giorgiszt. Még a tengeren töltött végtelen magányos órák sem keltették fel benne a vágyat, hogy a szárazföldön, ha emberek között van, beszélgessen. Szerette a csend hangjait, és kafenion asztalánál – ami inkább a férfiaktól elvárt magatartás, mint választható társasági időtöltés volt – inkább csak a többieket hallgatta, csendben maradt, mintha a tengeren lenne, mintha a csónakjának csapódó hullámok hangjára figyelne. Bár családja jól tudta róla, hogy melegszívű ember, és gyengéden öleli magához szeretteit, akik nem ismerték közelebbről, szótlanságát időnként mogorvaságnak vették. Akik jobban ismerték, hallgatagságát csendes sztoicizmusa megnyilvánulásának értékelték, és ez a tulajdonsága éppen illett a helyzetéhez, amikor életének körülményei oly drasztikusan megváltoztak. Giorgisz számára az élet mindig is kemény, mindig is küzdelmes volt. Halászként kereste kenyerét, ahogy apja és nagyapja is, és hozzájuk hasonlóan őt is megedzette a tengeren töltött hosszú idő. Volt úgy, hogy órákig ült hidegben, tétlenül, de néha hosszú, sötét éjszakákat töltött a vad hullámokkal viaskodva, és ilyenkor mindig megvolt a veszély, hogy a tenger megtalálja a módját és egyszer s mindenkorra magába húzza. A krétai halászók sosem szálltak szembe a sorsukkal. Számukra ez nem választás, hanem elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan végzet volt. Már évekkel az előtt, hogy Elenit betegsége miatt száműzték Szpinalonga szigetére, Giorgisz azzal egészítette ki keresetét, hogy a szükséges holmit szállította át a szigetre. Most már motoros csónakja volt, és hetente egyszer ment át, a kért holmit ládákban a mólóra rakta ki, aztán a leprások bevitték a várfal mögé.

Eleni távozása után az első néhány napban Giorgisz egy pillanatra sem merte magukra hagyni lányait. Úgy tűnt, fájdalmuk, szomorúságuk napról napra súlyosabb, de tudta, hogy előbb-utóbb újra rá kell találniuk az életre, új életformát kell kialakítaniuk. Bár a jó szomszédok gyakran vittek át nekik ételt, Giorgisz felelőssége volt etetni lányait. Egyik este, amikor szembenézett a feladattal, hogy vacsorát főzzön, Maria majdnem megmosolyogta, milyen szánalmasan ügyetlenkedik a tűzhelynél. Anna azonban csak gúnyolni tudta apja igyekezetét. – Én ezt nem eszem meg! – kiáltott fel, és villáját belecsapta az eléje rakott tányérnyi birkatokányba. – Ezt még egy kiéheztetett állat sem enné meg! Azzal sírva fakadt, aznap már tizedszer, és a szobájába rohant. Harmadik este vacsorázott üres kenyeret. – Az éhezés hamar megtöri a makacsságát – mondta az apja a tőle telhető legkönnyedebb hangon Mariának, aki türelmesen majszolt egy darab túlfőzött húst. A beszélgetés valahogy nem ment, a csendet időnként kétféle hang törte meg, az egyik csilingelő, villájuk koccant a porcelán tányérhoz, a másik Anna keserves sírásának leszűrődő hangja. Ez a nap végül akkor jött el, amikor újra megkezdődött az iskola. Olyan volt, mintha varázslat történt volna. Amint volt mivel lefoglalni a gondolataikat, amint már nem egész idő alatt csak az anyjukra gondoltak, bánatuk enyhülni kezdett. Ez volt az a nap, amikor Giorgisz a szokott időben Szpinalonga szigete felé fordította csónakja orrát. Rettegés és izgalom furcsa elegyével kelt át a keskeny szoroson. Ha kiköt, üzenetet kéne küldenie Elemnek, hogy tudassák vele érkezését. De Szpinalonga szigetén gyorsan terjednek a hírek, és még ki sem kötötte csónakját, Eleni megjelent a hatalmas fal sarkánál és megállt az árnyékban. Mit mondhattak egymásnak? Hogyan viszonyulhattak egymáshoz? Nem érintették meg egymást, bár iszonyúan

vágytak rá. Csak neveket mondtak. Giorgisz Eleni nevét, Eleni Giorgiszét; szavakat, amelyeket ezerszer kimondták már korábban, de ma ezek a szótagok értelmetlen hangsoroknak tűntek. Ekkor azt kívánta, bárcsak ne jött volna át. Egy hétig gyászolta a feleségét, és most itt van, amilyennek mindig látta, olyan élénken, olyan bájosan, ami csak fokozta a közelgő elválás kínját. Nemsokára megint el kell hagynia a szigetet, vissza kell mennie Plakára. Valahányszor átjön, ugyanilyen fájdalmas lesz az elválás. Eleve hajlamos volt a melankóliára, és egy múló pillanatig azt kívánta, bárcsak mindketten meghalnának. Eleni első hete a szigeten élénk tevékenységgel telt, gyorsabban, mint ahogy Giorgisz érzékelte az idő múlását. Amikor meghallotta, hogy a csónak úton van, csillapíthatatlan izgalom vett rajta erőt. Érkezése óta rengeteg dolog vonta el figyelmét, ez elterelte gondolatait az életében bekövetkezett óriási változásról, de most, hogy Giorgisz ott állt előtte, tengerzöld szeme könnybe lábadt, csak állt és nézett, és nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy mennyire szereti ezt az erős, széles vállú férfit, és lénye legmélyéig sajgón fáj, hogy nem élhet vele. Szinte csak formalitásból érdeklődtek egymás hogyléte és egészsége felől, és Eleni megkérdezte, hogy vannak a lányok. Mit felelhetett volna Giorgisz? Nem adhatott más választ, csak az igazság felszínét súrolót. Tudta, hogy előbb-utóbb mindannyian hozzászoknak az új helyzethez, és akkor majd képes lesz őszintén elmondani, hogy vannak. De ekkor és ott az egyetlen igazság Eleni válaszában rejlett, amit Giorgisz kérdésére adott. – Milyen az élet odabent? – kérdezte Giorgisz a nagy kőfal felé biccentve. – Nem olyan borzalmas, mint amilyennek képzeled, és egyre javul a helyzet – felelte olyan meggyőződéssel, hogy Giorgisz felesége iránti aggodalma elenyészett. – Dimitri és én

külön házat kaptunk; hasonlít a plakai házunkhoz. Nem annyira kényelmes, de igyekszünk lakályossá tenni. Saját udvarunk van és jövő tavaszra konyhakertet ültethetnénk, ha esetleg tudnál vetőmagot hozni nekünk. Az ajtónk előtt már virágzik a rózsa, és hamarosan nyílik a mályvarózsa is. Tényleg nem olyan rossz ott. Giorgisz megkönnyebbült e szavak hallatán. Eleni ekkor zsebéből összehajtott papírlapot vett elő és átadta neki. – A lányoknak szól? – kérdezte Giorgisz. – Nem, nem – mondta mentegetőzve. – Azt hiszem, az túl korai lenne, de ha legközelebb jössz, írok nekik. Listát írtam, mire van szükségünk a házhoz. Giorgisz felfigyelt a többes szám első személy használatára és hirtelen féltékenység fogta el. Régebben a mi Annát, Mariát és őt jelentette. Aztán keserű gondolat ötlött fel benne, ami miatt szinte rögtön elszégyellte magát: most a mibe az a gyűlölt gyerek tartozik, aki elvette tőle Elenit. Családja mint mi megszűnt létezni. Szétesett, új jelentést kapott, sziklaszilárdsága helyett olyan törékeny lett, hogy nem is mert belegondolni. Giorgisz alig talált magában hitet, hogy Isten nem hagyta el őket. Az egyik pillanatban ő volt a ház feje; a másikban két lánygyerekét egyedül nevelő férfi. A két állapot olyan messze volt egymástól, mint a galaxisok. Ideje volt, hogy Giorgisz visszainduljon. A lányok nemsokára hazaérnek az iskolából, és otthon akart lenni, amikor hazaérnek. – Hamarosan újra eljövök – ígérte. – És meghozok mindent, amit kértél. – Állapodjunk meg valamiben – mondta Eleni. – Ne búcsúzzunk istenhozzáddal. Kiüresedett ez a szó, nincs igazi értelme. – Igazad van – felelte Giorgisz. – Nem búcsúzunk.

Mosolyogtak, egyszerre fordítottak hátat; Eleni a magas velencei erődfal, Giorgisz a csónak felé indult. Egyikük sem nézett vissza. Amikor Giorgisz legközelebb átment a szigetre, Eleni a lányoknak szóló levelet adott át neki, de amint otthon elővette, Anna türelmetlensége kiütközött, próbálta kikapni apja kezéből a levelet, és a papír kettészakadt. – De hiszen mindkettőnknek szól! – tiltakozott Maria. – Én is el akarom olvasni! De Anna ekkor már az ajtónál volt. – Nem érdekel. Én vagyok az idősebb, én olvasom el előbb! – azzal sarkon fordult, kirohant az utcára. Maria a csalódottságtól és dühtől sírva fakadt. Házuktól néhány méternyire volt egy kis sikátor, két ház között; ide, az árnyékba húzódott be Anna, és összeillesztve a papír két felét, itt olvasta el anyja első levelét. Drága Anna és Maria! Nem tudom, hogy vagytok. Remélem, jól viselkedtek és jól tanultok az iskolában. Apa mondta, hogy első főzési kísérletei nem voltak túl sikeresek, de biztos vagyok benne, hogy hamar beletanul és meg tudja különböztetni majd az uborkát a cukkinitől. Remélem, hamarosan ti is segítetek neki a konyhában, de addig is, míg tanul, legyetek türelmesek. Hadd meséljek nektek Szpinalonga szigetéről. Egy apró, roskatag házban élek a főutcán. Az alsó szinten egy szoba van, az emeleten két hálószoba, majdnem úgy, mint otthon. Elég sötét a ház, de tervezem, hogy kimeszelem a falakat, és ha felteszem a képeket és kirakom a porcelánt, azt hiszem, egész takaroson fog kinézni. Dimitrinek nagyon tetszik, hogy saját szobája van. Eddig sosem lakott egyedül egy szobában, ez újdonság neki. Van egy új barátnőm, Elpida, ő a sziget választott vezetőjének felesége. Ő is, férje is nagyon kedves, néhányszor meghívtak

vacsorázni a házukba, ami a legnagyobb és legszebb a szigeten. Csillárok lógnak a mennyezetről, minden asztalon, minden széken van csipke. Különösen Anna tetszését nyerné meg. Máris elültettem néhány muskátlidugványt az udvaron, és az ajtónk előtt már nyílik a rózsa, éppen úgy, mint otthon. A következő levelemben sokkal bővebben írok. Addig is legyetek jók, mindennap sokat gondolok rátok. Szeretettel csókollak benneteket: Édesanyátok U.i. Remélem, a méhecskék szorgalmasan dolgoznak; ne felejtsétek el kipörgetni a mézet. Anna újra és újra elolvasta a levelet, aztán lassan hazasétált. Tudta, hogy bajok lesznek. Attól kezdve Eleni külön írt a két lánynak. Giorgisz ettől kezdve gyakrabban ment át a szigetre és az Elenivel való találkozásai jelentették számára az éltető erőt. Azokért a pillanatokért élt, amikor az asszony megjelent a fal íves nyílásában. Néha leültek a kőből faragott kikötőbakokra; máskor a fenyőfák árnyékában álltak, amik mintha csak ezért nőttek volna ki a száraz földből. Giorgisz ilyenkor beszámolt arról, hogy vannak a lányok, mivel foglalkoznak és beszélt Anna viselkedéséről is. – Néha olyan, mintha megszállta volna az ördög – mondta Giorgisz egyik alkalommal. – Nem úgy tűnik, mintha idővel könnyebb lenne vele. – Hát, még jó, hogy Maria nem ilyen – felelte Eleni. – Lehet, Anna éppen azért olyan engedetlen, mert Mariában semmi komiszság nincsen – jegyezte meg Giorgisz. – Azt hittem, a gyerekek egy idő után kinőnek a hisztizésből. – Sajnálom, hogy ilyen teherrel kellett otthagyjalak, Giorgisz, nagyon sajnálom – sóhajtott fel Elenit és tudta, hogy a világon mindent megadna, ha a szigeten élés helyett

szembeszállhatna lánya akaratosságával, részt vállalhatna nevelése napi terheiből.

*** Giorgisz még nem volt negyvenéves, amikor Eleni elment, de már meggörnyedt a gondok súlya alatt és a következő néhány hónap alatt a felismerhetetlenségig megöregedett. Haja színe az olíva feketéjéről az eukaliptusz ezüstszürkéjére változott, és az emberek csak szegény Giorgiszként emlegették. Ez lett a neve. Szavina Angelopoulosz minden tőle telhetőt megtett, segített, ahogy csak tudott, de közben saját háztartását is vezetnie kellett. Szélcsendes, holdtalan éjszakákon, amikor sejtette, hogy gazdag fogás lehet, Giorgisz halászni ment. Ilyenkor Maria és Fotini fejtől-lábtól Fotini ágyában aludtak, Anna a padlón, matraca két összehajtott takaró volt. Maria és Anna gyakrabban evett az Angelopoulosz család otthonában, mint otthon, és az egész helyzet olyan volt, mintha Fotini családja hirtelen kibővült volna és megvalósult volna az álma, hogy lánytestvérei legyenek. Ilyen estéken nyolcán ülték körül az asztalt: Fotini, és két fivére, Antonisz és Angelosz, a szülei, és Giorgisz, Anna és Maria. Alkalmanként, ha ideje volt, Szavina igyekezett megtanítani Annát és Mariát a háztartási teendőkre, takarításra; hogyan kell szőnyeget porolni, ágyazni, de az ilyen alkalmak gyakran úgy végződtek, hogy megcsinálta helyettük. Hiszen gyerekek, és Annát egyáltalán nem érdekelte a házimunka. Miért kéne megtanulnia lepedőt foltozni, halat belezni, kenyeret sütni? Eltökélte, hogy neki sosem lesz szüksége erre a tudásra, és kora gyerekkorától erős késztetést érzett, hogy kihúzza magát a házi teendőkből, amit értelmetlen rabszolgamunkának tartott. A lányok élete olyan drasztikusan megváltozott, mintha tornádó ragadta volna fel őket és rakta volna le Szantorini

kopár szigetén. Meghatározott rutin szerint végezték napi tevékenységeiket, mert csak a merev, gondolkodást nem igénylő cselekvés szüksége miatt voltak képesek felkelni reggel. Anna az egész ellen tiltakozott, hadakozott, folyamatosan panaszkodott és kérdezett, mi miért van úgy, ahogy; Maria egyszerűen elfogadta a helyzetet. Tudta, hogy panaszkodással semmit nem ér, sőt, valószínűleg ront is a helyzeten. Nővére nem volt ennek a bölcsességnek tudatában. Anna mindig is küzdeni akart a status quo ellen. – Miért nekem kell minden reggel kenyérért menni? – panaszolta egyik nap. – Nem minden reggel te mész kenyérért – felelte apja türelmesen. – Minden másnap Maria hoz kenyeret. – Akkor miért nem ő megy kenyérért minden reggel? Én vagyok az idősebb, nem értem, miért nekem kell kenyeret hozni neki. – Ha mindenki megkérdőjelezné, miért kell másnak megtenni valamit, a világ rendje felborulna, Anna. Most menj kenyérért. Azonnal. Indulj! Giorgisz öklével hatalmasat csapott az asztal lapjára. Nagyon elege volt abból, hogy Anna minden apró háztartási munkát, amit el kellett végeznie, veszekedés és vita tárgyává tett, és most a lány is felismerte, hogy túl messzire ment, túlságosan felbosszantotta apját. Szpinalonga szigetén ezalatt Eleni igyekezett hozzászokni a körülményekhez, amiket odaát, otthon elfogadhatatlannak tartott, de a telepen teljesen normálisnak számított; igyekezetével azonban kudarcot vallott és azon kapta magát, hogy mindent, amit csak tud, meg akar változtatni. Ahogy Giorgisz nem kímélte Elenit aggodalmaitól, ő is megosztotta gondjait a szigeten való élettel és félelmét szpinalongai jövőjével kapcsolatban.

A szigeten az első igazán kellemetlen találkozása Krisztina Krousztalakisszal volt. Ez a nő vezette a helyi iskolát. – Nem várom el tőle, hogy kedveljen – jegyezte meg Giorgisznak de úgy viselkedik, mint valami sarokba szorított állat. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Giorgisz, miközben tudta a választ. – Haszontalan, tehetségtelen tanár, aki egy fikarcnyit sem törődik a gyerekekkel… és pontosan tudja, mit gondolok róla – felelte Eleni. Giorgisz felsóhajtott. Eleni sosem rejtette véka alá a véleményét. Amint megérkeztek, Eleni rögtön látta, hogy ebben az iskolában vajmi kevés érdemlegeset tanulhat Dimitri. Az első nap után hallgatagon és mogorván ment haza, és amikor Eleni megkérdezte, mit csináltak, azt válaszolta: – Semmit. – Hogy érted azt, hogy semmit? Valamit biztosan csináltatok. – A tanárnő felírta az összes betűt és számot a táblára, engem meg hátraküldött, mert én már mind ismertem. Aztán a legidősebb gyerekek nagyon könnyű számítási feladatokat végeztek, és amikor egyik-másik választ bekiabáltam, kiküldött a teremből és nem is mehettem már vissza. Ezután Eleni maga kezdte tanítani Dimitrit, és a barátai is kezdtek eljárni ezekre az órákra. Azok a gyerekek, akik korábban alig tudták megkülönböztetni a betűket a számoktól, hamarosan folyékonyan olvastak és könnyedén számoltak, és néhány hónap múlva a kis ház már a hét öt napján, minden hosszú délelőttön tele volt hat-tizenhat éves gyerekekkel. Mindegyik gyereket Krétáról küldték Szpinalongára, amikor a lepra tüneteit felfedezték rajtuk, egy kivételével, aki a telepen született. Többségük járt iskolába, mielőtt a szigetre kerültek, részt vettek az alapképzésben, de a legtöbben, még az idősebbek is, alig valamit fejlődtek tudásban az idő alatt, amit

Krisztina Krousztalakisz osztálytermében töltöttek. Úgy kezelte őket, mintha tudatlanok lennének, ezért tudatlanok is maradtak. Feszültség kezdett kialakulni Krisztina Krousztalakisz és Eleni között. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy Eleninek kéne átvennie az iskolát, és hogy neki kéne juttatni a jelentősnek mondható tanári fizetést. Krisztina Krousztalakisz is harcba szállt, nem volt hajlandó megfontolni sem, hogy megosszák a tanári teendőket. Eleni azonban döntésre vitte az ügyet, nem a saját érdekében, hanem a szigeten élő tizenhét gyerek miatt, akik többet érdemeltek annál, mint amit a panaszosan mélázó Krousztalakisztól valaha is kaphattak. A pedagógia, az oktatás a jövőbe való befektetés, és Krisztina Krousztalakisz nem sok értelmét látta, hogy nagy energiát szenteljen olyanoknak, akik úgysem sokáig lesznek az élők sorában. Végül egy napon Elenit meghívták, hogy a sziget tanácsa előtt tartson beszámolót az oktatás állapotáról. Mintákat, példákat vitt magával a gyerekek munkáiból, amit az ő érkezése előtt és után készítettek. De hiszen ez egyszerűen a természetes fejlődést mutatja – mondta a tanács egyik tagja, akiről köztudott volt, hogy Kiria Krousztalakisz közeli barátja. A tanácstagok többsége számára azonban a különbség teljesen nyilvánvaló, a bizonyíték beszédes volt. Eleni szorgalmának és elhivatottságának eredménye mutatkozott meg. Motivációja a hit, hogy az oktatás nem valami bizonytalan cél eszköze, hanem önmagában érték, és jobb emberekké fejleszti a gyerekeket. Az a fenyegető, de reális esély, hogy sokan nem érik meg huszonegyedik születésnapjukat, Eleni számára egyáltalán nem bírt jelentőséggel. Volt néhány ellenkező hang, de a tanács tagjainak többsége megszavazta azt az ellentmondásos döntést, hogy távolítsák el hivatalából a régi tanárnőt és helyette Elenit alkalmazzák. Az eset után akadtak a szigeten olyanok, akik Elenit bitorlónak

tartották, de őt a legkevésbé sem érdekelte az ilyen vélemény. Csak a gyerekeket tartotta fontosnak. Az iskola megadott Dimitrinek szinte mindent, amire szüksége volt: rendszert vitt az életébe, ösztönözte elméjét, társaságot talált, új barátja lett, Nikosz, az egyetlen gyerek, aki a szigeten született, de nem vitték át Krétára, nem fogadták örökbe, mint a többieket. Ennek az volt az oka, hogy már csecsemőként megjelentek rajta a betegség tünetei. Ha egészséges lett volna, elvették volna szüleitől, akik, bár rettentő bűntudatot éreztek, hogy a gyereken is kiütköztek az ő nyomorúságuk jegyei, nagyon örültek, hogy velük maradhatott. Dimitri életének minden percét kitöltötte valami tevékenység, így sikerült elterelni figyelmét helyzetéről, állapotáról, és arról, hogy milyen volt az élete régebben a mostanihoz képest. Bizonyos szempontból élete javult. Az alacsony, sötét szemű fiúnak most kevesebb nélkülözésben volt része, nem volt oka olyan sokat nyugtalankodni, kevesebb dologtól kellett tartania, és kevesebb terhet kellett viselnie, mint egy ötgyerekes parasztcsalád legidősebb fiaként. Délutánonként azonban, amikor az iskolából félhomályos otthonába ment, érezte a felnőttkor nyugtalanságának rejtett áramlásait. Párbeszédfoszlányokat hallott a kávéház mellett elhaladtában és az utcán. Néha új szóbeszéd keveredett a régiekkel. Végtelen találgatások folytak, hogy kapnak-e új generátort vagy nem, és állandóan a vízellátásról tanakodtak. Az utóbbi pár hónapban elterjedt a hír, hogy pénzt kapnak új lakások építésére, és a telep minden tagja emelt járadékot kap. Dimitri figyelmesen és rendszeresen hallgatta, amit a felnőttek beszéltek és megfigyelte, hogy folyton ugyanazon a témán rágódtak, mint a kutya az újra és újra kiásott régi csonton, ha nincs friss. A legnagyobb események, a betegség és halál mellett a legkisebbeket is részletesen kitárgyalták. Egy nap azonban

valami olyasmi történt, amire nem számítottak, kevés előjele volt, de nagy hatással lett a sziget életére. Egyik éjszaka, nem sokkal Dimitri és Eleni érkezése után, éppen vacsoráztak, amikor kitartó kopogás zavarta meg az estét. Elpida dörömbölt az ajtón. Az idős asszony kifulladva, az izgatottságtól kipirulva állt ott. – Eleni, kérlek, gyere! – lihegte. – Több csónakkal jöttek, több csónaknyian vannak itt, és a segítségünkre van szükségük. Gyere! Eleni már elég jól ismerte Elpidát ahhoz, hogy tudja, ha ő mondja, segítség kell, további kérdésfeltevésnek helye nincs. Dimitri kíváncsisága azonnal felébredt. Azonnal letette az evőeszközt és követte az asszonyokat. Szürkületben siettek le az utcákon, és hallgatták, ahogy Kiria Kontomarisz mondja, csak mondja a történetet az elejétől, folyóvízként áradó szavakkal. – Athéniek – mondta el-elakadó lélegzettel. – Giorgisz már kétcsónaknyi embert hozott át, és útban van a harmadikkal. Főként férfiak, de láttam köztük néhány nőt is. Úgy néznek ki, mint a rabok. Beteg rabok. Ekkor már elérték a rakpartra vezető hosszú alagút bejáratát, és Eleni odafordult Dimitrihez. – Itt kell maradnod – mondta határozottan. – Kérlek, menj vissza a házba és fejezd be a vacsorádat. Dimitri alagút végéről is hallotta a férfihangok tompa visszhangzását, és még kíváncsibb lett, mi okozhatott ilyen felbolydulást. A két nő tovasietett és hamarosan már nem lehetett őket látni. Dimitri céltalanul belerúgott egy kőbe az alagút bejáratánál, aztán titkon körülnézve nekiindult, az oldalfalhoz lapulva. Amikor átjutott az íven, már tisztán látta, mi okozta a nyugtalanságot. Az új lakók általában egyesével érkeztek, Petrosz Kontomarisz fogadta őket, és a lehető legcsendesebben, feltűnés nélkül jutottak, épültek be a közösségbe. A legtöbb,

amit az ember Szpinalonga szigetén remélhetett, a névtelenség volt. A móló ezen az éjszakán azonban nem volt olyan csendes. Ahogy kiszálltak Giorgisz kis csónakjából, az új érkezők némelyike elvesztette egyensúlyát és elesett a köves talajon. Kiabáltak, rángatóztak, ordítottak, egyesek nyilvánvalóan fájdalmukban és Dimitri az árnyékból látta már, hogy miért estek el. Úgy tűnt, hogy az újonnan jötteknek nincs karjuk, legalábbis nem lógott szabadon, és ahogy jobban megnézte, látta, hogy furcsa zubbonyt viseltek, ami a hátuk mögött összekötötte a kezüket. Dimitri nézte, hogy Eleni és Elpida lehajol, egyenként kibontja a pántokat, amik ezeket az embereket összekötözött csomaghoz tették hasonlatossá, és kiszabadították őket zsákvászon börtönükből. Kupacokban a földön fekve nem tűntek emberi lénynek. Egyikük odavonszolta magát a vízhez, előrehajolt és bő sugárban hányt. Aztán egy másik és egy harmadik. Dimitri megigézve és félelemmel nézte őket, olyan mozdulatlanul, mint a sziklafal, amely rejtekéül szolgált. Ahogy az újonnan érkezettek kibontakoztak kötelékeikből, felálltak, és részben visszanyerték méltóságukat. Száz méterről is érezte a belőlük áradó dühöt, agresszivitást. Egy férfi körül gyülekeztek, aki mintha csitítani igyekezett volna őket. Sokan egyszerre beszéltek, felemelt hangon. Dimitri megszámolta: tizennyolcán voltak, és Giorgisz megint visszafordult, Plaka felé, még egy csónakra való embert kellett áthoznia. A plakai móló mellett a téren tömeg gyűlt össze, a furcsa csoportot figyelték. Néhány nappal korábban Giorgisz Athénből érkezett levelet vitt át Petrosz Kontomarisznak, melyben figyelmeztették a leprások közelgő érkezésére. Megállapodtak, hogy a hírt egyelőre titokban tartják. Ha elterjed, hogy egyszerre kéttucatnyi új páciens érkezik Szpinalongára, a sziget lakói közt pánik törhet ki.

Kontomarisznak csak annyit mondtak, hogy ezek a leprások gondot okoztak az athéni kórházban, ezért átirányították őket Szpinalonga szigetére. Úgy szállították át őket Pireusz kikötőjéből Heraklionba, mint az állatokat, két napig hánykolódtak a viharos tengeren. Napszúrástól és tengeribetegségtől szenvedtek, amikor felszállították őket egy kisebb, Plaka felé tartó hajóra. Onnan Giorgisznak kellett átvinnie őket végső úti céljukra, a szigetre, egyszerre hat embert. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a megalázott, gondozatlan embertömeg nem sokáig bírja a mostoha körülményeket. A falusi gyerekek nem féltek bámulni őket. Fotini, Anna és Maria is ott volt, és amikor Giorgisz kis szünetet tartott az utolsó csoport átszállítása előtt, Anna kérdéssel fordult apjához: – Miért vannak itt? Mit csináltak? Miért nem maradhattak Athénban? – kérdezte szinte követelőzőn. Giorgisz nem tudott felelni. De valamit biztosan tudott. Miközben az első csoporttal evezett át, önkéntelenül is kihallgatott egy beszélgetést, és haragjuk és kiábrándultságuk ellenére tagolt beszédükből hallani lehetett, hogy művelt emberek. – Nem tudom a választ a kérdéseidre, Anna. De Szpinalongán szorítanak helyet nekik, és csak ez számít. – És mi lesz anyánkkal? – faggatta tovább. – Az ő élete az eddiginél is rosszabb lesz. – Azt hiszem, tévedsz – mondta Giorgisz, a türelem mély kútjából merítve, amelyet idősebb lányának tartott fenn. – Szerintem ezek az újonnan érkezettek a legjobbat jelentik, ami valaha történt a szigeten. – Az meg hogy lehet? – kiáltott fel Anna, a kételkedéstől toporogva. – Ezt hogy érted? Úgy néznek ki, mint az állatok! Ebben igaza volt. Valóban állatokra emlékeztettek, és mivel ketrecben utaztak, mint a marhák, nem sokkal jobb bánásmódban részesültek.

Giorgisz hátat fordított lányának és visszament a csónakhoz. Már csak öt utas volt. Amikor megérkeztek Szpinalongára, a többi új beteg sétált. Harminchat órája először állhattak fel. A velük érkezett négy nő némán, de nagyon zavartan álldogált. Petrosz Kontomarisz egyik embertől a másikhoz lépett, nevüket, életkorukat, foglalkozásukat kérdezte, és azt, hogy hány éve diagnosztizálták náluk a betegséget. Miközben feladatát végezte, gondolatai kavarogtak. Minden perc, amíg az adminisztráció ürügyén itt tudja tartani őket, időt ad neki, hogy támadjon valami mentő ötlete, hol tud helyet szorítani nekik. Minden másodperc adminisztrációs tevékenység halogatta a pillanatot, amikor átvezetik őket az alagúton és rájönnek, hogy nincs számukra hely, nincs új otthon, és felismerik, hogy rosszabb helyzetben vannak, mint az athéni kórházban voltak. Minden rövid interjú eltartott néhány percig, és mire befejezte, egy dolog világossá vált számára. Régebben, amikor felvette az újonnan érkezettek adatait, azt tapasztalta, hogy jellemzően halászok, kisbirtokosok vagy boltosok. Ezúttal azonban képzett, tanult emberek érkeztek: jogász, tanár, orvos, szerkesztő, mérnök… és így folytatódott a sor. Ez a csoport teljesen más kategória, mint a Szpinalonga lakosságának zömét alkotók, és Kontomarisz egy pillanatra kicsit megijedt ezektől az athéni polgároktól, akik koldusálruhában érkeztek. Ideje volt bevezetni őket új világukba. Kontomarisz átvezette a csoportot az alagúton. Elterjedt a telepen, hogy új betegek érkeztek, és az emberek kijöttek a házaik elé megnézni őket. A téren az athéniak megálltak a vezető mögött, aki most szembenézett velük, és megvárta, míg mindenki, az utolsó ember is rá figyel. – Ideiglenes intézkedésként a nők kivételével, akiket a hegytetőn egy üres szobában helyezünk el, a férfiak a városházán kapnak szállást.

Ekkorra már tömeg gyűlt köréjük, és a körülállók zúgolódással fogadták a bejelentést. Kontomarisz azonban fel volt készülve, hogy ellenkezés fogadja a tervét és folytatta: – Mindenkit biztosíthatok, hogy ez csak ideiglenes intézkedés. Érkezésük hirtelen közel tíz százalékkal megnövelte településünk lakosságszámát, és jelenleg arra várunk, hogy a kormány megadja a pénzt az új lakások építésére, ahogy azt már régen megígérték. Az emberek azért ellenkeztek az ellen, hogy a városháza szállássá alakuljon, mert éppen a városházán bonyolódott Szpinalonga társadalmi élete, már amennyire azt annak lehet nevezni. Az épület a szigeten mindennél inkább a normális társasági és társadalmi élet szimbóluma volt, és lefoglalása az újonnan jöttek számára azt jelentette, hogy megfosztják a lakókat egy fontos összejöveteli lehetőségtől. De hova máshova lehetett volna őket beszállásolni? Egyetlen üres szoba volt a blokkban, a lélektelen új apartmanházban, oda kerülnek az athéni nők. Kontomarisz megkérte Elpidát, hogy kísérje el őket, míg Ő a férfiakat vezette rögtönzött szálláshelyükre. Elszorult a szíve, amikor arra gondolt, milyen feladatot kell feleségének teljesítenie; az új blokk szobája és a börtöncella között csak annyi a különbség, hogy ott nem kívülről, hanem belülről lehetett zárni az ajtót. De a férfiakat mindenképpen a városházán kell elhelyezni. Aznap éjjel Szpinalonga szigete huszonhárom athéni otthona lett. A bámészkodni összegyűltek hamarosan rájöttek, hogy konstruktívabb hozzáállásra van szükség, és ételt, italt, ágyneműt hoztak. Szűkös készleteikből minden felajánlás hatalmas áldozatnak számított, de kevés kivétellel mindenki tett valamilyen gesztust. Az első néhány nap feszültségben telt. Mindenki azt várta, milyen hatása lesz az új betelepülőknek, de negyvennyolc órán át alig lehetett látni őket, a többség csak fásultan feküdt rögtönzött ágyneműjében. Dr. Lapakisz meglátogatta őket és

megállapította, hogy nem csak alapbetegségüktől szenvednek; kimerültek az étlen-szomjan, tűző napon való utazástól. Több hétig is eltarthat, míg helyrejönnek a hónapokig, sőt talán évekig tartó athéni félrekezeltségből. Lapakisz korábban hallotta, hogy semmi különbség nincs Athén leprakórháza és az attól néhány száz méterre található városszéli börtön között. A szóbeszéd szerint a leprásokkal a börtönbeli étel maradékát etették, ruházatul a városi kórházban elhunytakról levett ruhákat adták nekik. Hamarosan megtudta, hogy ez nem mítosz, hanem valóság volt. A páciensekkel kivétel nélkül barbár módon bántak, és ez a csoport, amely Krétára érkezett, a leprakórházbeli állapotok elleni lázadás felbujtója volt. Főként szakképzett, tanult emberek, akik éhségsztrájkot kezdeményeztek és petíciókat írtak, amelyeket kicsempésztek barátaikhoz, eljuttattak politikusokhoz és elégedetlenséget szítottak a kórházban. A kórház igazgatója azonban, anélkül, hogy bármilyen változást fontolóra vett volna, úgy döntött, a hangadókat el kell távolítani; vagy ahogy ő fogalmazott: alkalmasabb elhelyezést kell biztosítani számukra. A Szpinalonga szigetére való száműzetés sokuk számára egy életszakasz lezárultát jelentette, a szigeten pedig új kezdetet indított el. Elpida mindennap meglátogatta a nőket, akik hamarosan annyira megerősödtek, hogy körbesétálhatták a szigetet, kávézhattak a Kontomarisz-házban és kezdték eltervezni, mihez kezdenek azzal a kis földdarabbal, amelyet előkészítettek nekik, hogy zöldséget termesszenek. Nagyon hamar felismerték, hogy ez az élet sokkal jobb, mint amelyben leprásként addig részük volt. Legalább élet. Az athéni kórházban borzalmas körülmények között tartották őket. A pokol tüze nem lehet tikkasztóbb, mint a nyári hőség kopár, börtöncellaszerű kórtermeikben. Éjjelente patkányok futkároztak körülöttük, és abban a nyomorult helyzetben puszta földi féregnek érezték magukat.

Szpinalonga ehhez képest valóságos mennyország volt. Addig elképzelhetetlen szabadságot jelentett nekik, friss levegőt, madárdalt és utcát, ahol kedvükre járhattak; itt újra emberként élhettek. Athénből jövet, a hosszú, keserves úton némelyikük azt fontolgatta, hogy önkezével vet véget életének, mert azt hitték, még annál a Hádésznál is rosszabb helyre kerülnek, ahol annyit küszködtek a túlélésért. Szpinalonga szigetén második emeleti ablakukból látták a napfelkeltét, és az első napokban valósággal megigézte őket a lassú pirkadat. Ahogy Eleni, ők is otthont varázsoltak kiutalt szállásukból. Az éjszakára az ablakokra akasztott hímzett pamutszövet, a szőttes ágytakarók valósággal átformálták a szobát; olyan volt, mint bármelyik egyszerű krétai otthon. A férfiak esetében azonban más volt a helyzet. Napokig erőtlenül hevertek az ágyon, sokan még gyengék voltak az athéni éhségsztrájktól. Kontomarisz intézkedett, hogy a szigetlakok vigyenek ételt nekik a városházára és hagyják az előcsarnokban, de amikor az első nap elmentek az edényekért, azt látták, hogy étel-ajándékukból alig fogyott. A nagy fémlábos még mindig peremig volt bárányraguval; az egyetlen jel, hogy élet van az épületben az volt, hogy öt kenyeret tettek le és csak három maradt. A második napon az összes kenyeret megették, a harmadik napon a nyúltokány mind elfogyott, a lábast is kitörölgették. E szerencsétlen, szánandó lények egészségi állapotának javulását növekvő étvágyuk jelezte. A negyedik napon Nikosz Papadimitriou hunyorogva kilépett a napfényre. A negyvenöt éves jogászember régebben az athéni társasági élet középpontjában volt. Most egy csoportnyi leprás vezetője, szószólója; és ezt a szerepet ugyanolyan energiával játssza, amivel jogi karrierjét felépítette. Nikosz született felforgató, és ha nem jogász lett volna, talán a bűnözés útját választja. Próbálkozása, hogy a leprakórházban lázadásszítással szálljon szembe az athéni hatóságokkal, nem volt sikeres, de most,

Szpinalonga szigetén mindennél jobban eltökélt volt, hogy jobb körülményeket harcol ki leprás társainak. Éles nyelve ellenére Papadimitriounak megvolt a maga sármja, karizmája, és mindig tudott maga köré támogatókat szerezni. Legnagyobb szövetségese és barátja Mihalisz Kourisz mérnök, aki Papadimitriouhoz hasonlóan majdnem öt évet töltött az athéni kórházban. Aznap Kontomarisz körülvezette őket Szpinalonga szigetén. Az újonnan érkezettek többségével ellentétben ők nem hallgattak; kérdeztek, kérdeztek, és csak kérdeztek. Hol a vízvételi hely? Mennyi ideje várnak a generátorra? Milyen gyakran jön az orvos? Milyen a halálozási arány? Mik a hatályos építési tervek? Kontomarisz legjobb tehetsége szerint válaszolt a kérdésekre, de minden sóhajtásukból, mordulásukból arra következtetett, hogy nem elégedettek a válaszokkal. A sziget vezetője pontosan tudta, hogy Szpinalonga szigetén nem állnak rendelkezésre a szükséges források. Hat éve fáradhatatlanul dolgozott, hogy javítson a helyzeten, és sok területen sikereket ért el, bár sosem olyan mértékben, hogy azzal mindenki maradéktalanul elégedett lehetett volna. Hálátlan feladat volt a sziget vezetése, és a falun túlra, a temető felé menet azon tűnődött, miért is vesződik vele egyáltalán. Végül is mindannyian a temetőbe jutnak, bárhogy is próbálkozik javítani a helyzeten. Mindnyájan itt végzik, itt nyugszanak majd a föld alatti betongödrök valamelyikében, kőlap alatt, amíg csontjaikat odébb nem lökik, hogy a következő holttestnek helyet csináljanak. Az egész igyekezet hiábavalósága tudatában, és Papadimitriou kitartó kérdezősködése hallatán kedve lett volna leülni és sírni. Abban a pillanatban határozta el, hogy elmondja az athéniaknak a szikár tényeket. Ha jobban érdekli őket a valóság, mint az, hogy egyszerűen jól fogadják őket, hát legyen. – Elmondok maguknak mindent, amit csak tudni akarnak – mondta, azzal hirtelen sarkon fordult, és szembenézett velük. –

De ha megteszem, a teher már nem csak az én vállamon nyugszik, hanem a magukén is. Értik? Egyetértésük jeléül bólintottak, és Kontomarisz belefogott, hogy részletesen elmagyarázza a sziget problémáit és nehézségeit. Részletesen leírt mindent, amit addig sikerült megoldania, és felvázolta a tárgyalás alatt álló ügyeket is. Aztán hármasban visszamentek az elöljárói rezidenciához; Papadimitriounak és Kourisznak már pontos képe volt a sziget lehetőségeiről, és új tervet gondoltak ki. Ebben benne voltak a folyamatban levő fejlesztések, a következő évben elkezdendő és megvalósítandó feladatok, valamint a távlati, öt éven belülre tervezett beruházások is. Az ilyen kilátások önmagukban is a haladás, a fejlődés érzetét keltették az emberekben, amire nagy szükségük volt. Attól a naptól kezdve Papadimitriou és Kourisz nagy támogatója lett Kontomarisznak. Már nem halálraítéltnek érezték magukat, hanem úgy, hogy újrakezdésre kaptak lehetőséget. Régen nem kaptak az élettől ekkora lehetőséget. Alig néhány hét telt el, készen voltak a kormánynak benyújtandó előterjesztések, köztük a szükséges felújítási és építési munkálatok részletes tervei. Papadimitriou tudta, hogyan kell tárgyalni a politikusokkal, és családi vállalkozása, meglehetősen befolyásos athéni ügyvédi irodája is bekapcsolódott az egyeztetésekbe. – Ezen a szigeten mindenki görög állampolgár – hangoztatta. – Jogaik vannak, és kötelességem harcolni értük. Papadimitriou kivételével mindenki csodálkozott, hogy a kormány egy hónapon belül beleegyezett, megadja a kért pénzt. A többi athéni, amint kilábalt apatikus állapotából, belevetette magát az új építési tervekbe. Már nem magukra hagyott emberek voltak, hanem egy olyan közösség tagjai, ahol mindenkinek ki kellett vennie a részét a munkából. Szeptember vége volt, és bár a hőség mérséklődött, a vízellátás problémája

még mindig komoly gondot okozott. Huszonhárom új lakó jelenléte minden addiginél nagyobb vízigényt jelentett, többet kellett átszállítani a szárazföldről, és a ciszternák romló állapota is aggasztó volt. Valamit tenni kellett, és Mihalisz Kourisz volt az, aki elvégezte a szükséges munkákat. Amint a javításokkal elkészült, mindenki azt várta, hogy megnyíljanak az ég csatornái, és egy november eleji napon imáik meghallgatásra találtak. Látványos hang- és képi hatások kíséretében eleredt az eső, a felhők nagy zajjal eresztették víztartalmukat a szigetre, a szárazföldre és a tengerre. Kavics méretű jég esett, ablakokat tört be, a kecskék menedékbe iramodtak a hegyoldalban, a villámlás apokaliptikus fénnyel villódzott a vidéken. Másnap reggel a sziget lakói azt látták, hogy a ciszternák csordultig tele vannak hűs, friss vízzel. Miután a legégetőbb problémát megoldották, az athéniak arra fordították minden energiájukat, hogy otthont teremtsenek maguknak. A főutca és a tenger között volt egy elhagyott terület; itt építették a törökök első házaikat. A lakások, pontosabban inkább kunyhók közvetlenül az erődfal mellé épültek, ez a rész a legvédettebb helyek egyike volt. Krétán ritkán látott szorgalmassággal és hatékonysággal renoválták ezeket a régi házakat, és a romokból remek kőműves- és ácsmunkával újszerű épületeket teremtettek. Jóval azelőtt, hogy az első hó befedte volna a Dhitki-hegy csúcsát, már beköltözhetők voltak az új otthonok, és a faluházat újra mindenki használhatta. Nem mintha az athéni leprások iránti kezdeti ellenérzések sokáig tartottak volna. Szpinalonga lakói néhány hét után felismerték, hogy az új lakók milyen lehetőséget hoztak nekik, és hogy többet adhatnak a közösségnek, mint amit valaha is igényelnek tőlük. Aztán a tél közeledtével egyre erőteljesebben folytatták a generátor iránti kampányt. A meleg és a fény a legértékesebb szükséglet, ha a szél az ajtók és ablakok repedésein át megtalálja az utat a lakótérbe. A kormány rájött, hogy a

Szpinalonga szigetén lakókat erélyesebb hangadó képviseli, olyan tekintély, akit nem lehet semmibe venni. Hamarosan hivatalos levél érkezett, amelyben megígérték, hogy minden kért felszerelést és pénzt megadnak. A szigetlakók közül sokan cinikusan fogadták a hírt. Nem vennék mérget rá, hogy megtartják a szavukat – mondták egyesek. Hiszem, ha látom. Ha a házamban fel tudom kapcsolni a villanyt, akkor majd elismerem, hogy megadták a generátort, de addig nem bízom az ígéretükben. Azok között, akik már több éve voltak Szpinalonga lakói, a kormány szava nem ért többet a papírnál, amire a levelet írták. Tíz nappal azelőtt, hogy a generátor minden alkatrésze felcímkézve, összeszerelésre készen megérkezett, a gép volt a két azonos tartalmú levél témája, amit Eleni a lányainak, Annának és Mariának írt: A generátor nagy változást hoz az életünkbe. Volt már itt ilyen berendezés, mert az elektromos szerelvények majdnem minden házban be vannak szerelve, és két athéni ért a szerkezet működtetéséhez (hál’ istennek). Megígérték, hogy minden házban legalább egy lámpa és egy kis hősugárzó fog működni, amik a felszerelést tartalmazó utolsó szállítmánnyal fognak megérkezni. Anna a téli délután halványodó fényénél olvasta a levelet. Tűz pislákolt a kályha rácsán, de látszott a lehelet a levegőben. Gyertya vetett reszkető fényt a papírra, és Anna elgondolkodva a lánghoz érintette egyik sarkát. A tűz lassan kúszott végig az íven, felemésztette a levelet, míg csak egy ujjbegynyi darabot hagyott belőle, amit Anna az olvadt viaszba ejtett. Miért ír anyja olyan gyakran? Muszáj ezt? Tényleg azt hiszi, hogy másra sem vágynak, mint azt hallani, milyen boldogan, megelégedetten él azzal a gyerekkel? Apjuk meghagyta nekik, hogy a levelekre mindig válaszoljanak, és Anna megküzdött minden szóval. Nem volt boldog, és nem volt hajlandó a boldogságot színlelni sem. Maria elolvasta a neki szóló levelet és megmutatta apjának.

– Jó hír, ugye? – jegyezte meg Giorgisz. – És mindezt az athéniaknak köszönhetjük. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen gyülevész társaság ilyen sókat számít? Tél elejére, még a metsző decemberi szelek előtt volt fűtési lehetőség a szigeten, és sötétedés után azok, akik kívánták, a leggyengébb villanykörte mellett, halvány fénynél olvashattak is. Advent kezdetén Giorgisznak és Eleninek el kellett dönteni, mi legyen karácsonykor. Ez az első ünnep, amit nem együtt töltenek. A karácsony nem számított olyan jelentősnek, mint a húsvét, de megvoltak a maga szertartásai és különleges, hagyományos csemegéi, és Eleni távolléte tátongó űrt jelent. Karácsony előtt és után Giorgisz néhány napig nem evezett át a fodrozódó vízen, hogy találkozzon Elenivel. Nemcsak azért, mert a komisz szél nyersvörösre fútta arcát, kezét, hanem mert lányainak arra volt szükségük, hogy velük maradjon. Hasonlóképpen Eleni figyelmének is Dimitrire kellett irányulnia, és egyszerre, de máshol adták elő a hagyományos karácsonyi játékokat. A lányok házról házra járva énekelték a dallamos kalandát, amiért a háziak édességgel és aszalt gyümölcsökkel jutalmazták őket, és karácsony napján a kora reggeli mise után az Angelopoulosz családdal lakomáztak sertéshúsból készült ételeket és finom kurabiedeszt, édes diós süteményt, amit Szavina sütött. Az ünnep nem sokban különbözött odaát, Szpinalonga szigetén. A gyerekek a téren énekeltek, segítettek a szép ünnepi kalács, a hrisztopszomo, Krisztus-kenyér sütésében, és úgy falták, mintha sosem ettek volna. Dimitri számára ez volt az első alkalom, hogy nem szűkölködött az ünnepen, annyit ehetett a finom ételekből, amennyi belé fért, és alaposan be is lakmározott. Karácsony napján Giorgisz és Eleni is, ki-ki a maga házában megszórta szentelt vízzel a lakóhelyiségeket, hogy elűzze a kallikantzarókat, a téli lidérceket, akikről úgy tartják, ilyentájt a

házban dorbézolnak, és január elsején, Baszil napján Giorgisz ismét meglátogatta Elenit, hogy elvigye neki a gyermekek és Szavina ajándékait. Az óév vége, az új év kezdete vízválasztó volt, mérföldkő, amin biztonságban túljutottak, és a Petrakisz család története új korszakába lépett. Bár Annának és Mariának még mindig nagyon hiányzott az anyjuk, már tudták, hogy képesek élni nélküle is.

Hatodik fejezet 1940 Évek óta nem telt hasonló kényelemben a tél Szpinalonga szigetén. Aztán ragyogó tavasz lett. Nemcsak attól lett gyönyörű minden, hogy a sziget északi oldalán virágszőnyeg pompázott, minden sziklarepedésből színes szirmok virítottak, hanem attól is, hogy új életet, új színt vitt a közösségbe. Szpinalonga főutcáján, amelyen néhány hónappal korábban ütött-kopott épületek álltak, most szép üzletek sorakoztak, a spalettákat és ajtókat frissen festették, sötétkékre és zöldre. Az üzletekben a tulajdonosok büszkén mutogatták áruikat, és a szigetlakok nemcsak szükségből, hanem a vásárlás öröméért is vásároltak. A szigetnek története folyamán először volt saját gazdasága. Az emberek nagyon élelmesek voltak: cseréltek, vettek, eladtak, néha profittal, néha veszteséggel. A kávéházban is nagy élet folyt, és új taverna nyílt, ami kakaviára, hallevesre specializálódott; mindennap frissen főzték. A főutcán a legforgalmasabb hely a borbély üzlete volt. Szteliosz Vandisz valaha a legjobb fodrász volt Rethimnóban, Kréta második legnagyobb városában, de amikor Szpinalonga szigetére száműzték, egy ideig nem gyakorolta foglalkozását. Amikor Papadimitriou megtudta, hogy ilyen ember él köztük, addig győzködte, míg Vandisz beleegyezett, hogy újra

dolgozni kezdjen. Az athéniak mind igényesek voltak a külsejükre. Páváskodó, városi hiú férfiúk voltak, és korábban mindannyian részesei voltak a kéthetente megejtett haj- és bajusznyírási rituálénak, mely szőrzet formája, állapota szinte férfiasságuk meghatározójának számított. Az élet jobbra fordult számukra, amikor találtak valakit, aki ismét jóképű férfit farag belőlük. Nem egyedi stílusra vágytak, hanem szépen nyírt hajra. – Szteliosz, a legjobb Venizelosz-fazont kérem – szokta mondani Papadimitriou. Venizelosz krétai jogász, aki Görögország miniszterelnöke lett, a közvélekedés szerint a keresztény világ legszebb bajuszát viselte, és a szigetiek azon viccelődtek, hogy teljesen helyénvaló, ha Papadimitriou őt utánozza, hiszen teljesen nyilvánvalóan a sziget vezetői posztjára aspirált. Ahogy Kontomariszt kezdte elhagyni az ereje, a közösség vezetője egyre jobban támaszkodott Papadimitrioura, és az athéni jogász népszerűsége egyre nőtt a szigetiek körében. A férfiak azért tisztelték, mert ennyi mindent sikerült elérnie ilyen rövid idő alatt, és a nők is hálásak voltak neki. Hamarosan hőskultusz alakult ki körülötte, amire kétségkívül ráerősített filmszínészi kinézete is. Az athéniak többségéhez hasonlóan mindig is a városban élt, ennek következtében megjelenése nem volt olyan megfáradt, haja nem őszült, mint az átlagos krétai férfiaké, akik életük jó részét a szabad levegőn töltötték, a földből vagy a tengerből gürcölve össze megélhetésüket. Egészen a legutóbbi hónapokig, amikor fizikai munkát kellett végeznie, a bőrét kevés napfény érte, és annál is kevesebb szél. Bár az athéninak megvoltak a maga ambíciói, nem volt könyörtelen ember, és nem nyerte volna meg a választást, ha Kontomarisz nem lett volna kész visszavonulni. – Papadimitriou, én nemcsak hogy hajlandó vagyok lemondani a vezetői pozíciómról, hanem örülnék is, ha nem

nekem kéne tovább csinálnom – mondta az öregember egy kora márciusi estén. – Már vagy ezerszer említettem. Új erőt kell ebbe a munkába vinni. És nézz csak körül, mi mindent tettél máris ezért a szigetért! A támogatóim melletted lesznek, ebben egészen biztos vagyok. Hidd el, én már túlságosan fáradt vagyok ehhez a feladathoz. Papadimitriou nem lepődött meg ez utóbbi megjegyzésen. A szigeten töltött hat hónapja alatt látta, hogy Kontomarisz állapota folyamatosan romlik. A két férfi sokat volt együtt, és az athéni tudta, hogy az idős vezető utódjának szemelte ki. – Ha valóban feltett szándéka, hogy nem csinálja tovább, elvállalom – felelte csendesen –, de szerintem gondolkozzon ezen még néhány napig. – Már hónapok óta gondolkodom rajta – felelte Petrosz mogorván. – Tudom, hogy képtelen vagyok tovább csinálni. – Van valami, amit tudnia kell – mondta Papadimitriou. – Ha én nyerem meg a választást, nem akarok a házában lakni. – De az nem az én házam – jegyezte meg Kontomarisz. – Az a vezetői rezidencia. A poszttal jár, ez hagyomány. Papadimitriou megszívta cigarettáját és pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt kifújta a füstöt. Elhatározta, hogy egyelőre nem foglalkozik a témával, hagyja az ügyet ülepedni egy kicsit. Különben is, az egész csak elméleti kérdés, hiszen az, hogy megnyeri a választást, még egyáltalán nem biztos. Rajta kívül még két jelölt lesz, egyikük már hat vagy hét éve a szigeten lakik, és sok támogatója van; Theodórosz Makridakisz megválasztása, legalábbis Papadimitriou számára, szintén lehetségesnek tűnt. Sokan voltak, akiknek meglehetősen rossz véleményük volt Makridakiszről, és bár élvezték Papadimitriou kemény érdekérvényesítő munkájának eredményeit és megnyerte tetszésüket mindaz, ami az utóbbi hat hónapban az előzőkhöz képest változott, úgy gondolták, hogy érdekeiket jobban képviselné olyasvalaki, akit a harag motivál. Könnyű volt elhinni, hogy a Makridakiszt hajtó

szenvedély segíthet elérni azt, amit a ráció, a tárgyalások és a diplomácia képtelen volt. Március végén, az évi rendes választások előtt a sziget történetének leghevesebb kampánya zajlott, és ezúttal az eredménynek nagy tétje volt. Szpinalonga olyan hely lett, amelyet érdemes vezetni, és a vezetői pozíció már nem számított tehernek, szükséges rossznak, keserű pohárnak. Három jelölt volt: Papadimitriou, Spirosz Kazakisz és Theodórosz Makridakisz. A választás napján minden férfi és nő leadta szavazatát, a kórházban fekvők is, akiknek igen kevés esélyük volt, hogy valaha felkelnek a betegágyból, kaptak szavazólapot, amit a szavazatszámláló bizottság borítékba zárt, úgy vitték vissza az elöljáróságra. Spirosz Kazakisz alig egytucatnyi szavazatot kapott, Makridakisz pedig Papadimitriou megkönnyebbülésére és meglepetésére száznál kevesebbet. Ez azt jelentette, hogy az athéni kapta a voksok határozott többségét. A lakosság a szívével szavazott, de egyben bölcsességére is hallgatott. Makridakisz hozzáállásával nem volt semmi gond, de az elért eredmények többet nyomtak a latban és Papadimitriou tudta, hogy ezen a téren legalább elismerik teljesítményét. Döntő pillanat volt ez a sziget fejlődésének történetében. – Szpinalonga lakói, sorstársaim! Azt kívánom ennek a szigetnek, amit ti is kívántok – mondta a választás utáni estén az elöljáróság épülete előtt egybegyűlt tömegnek, nem sokkal azután, hogy hivatalosan is kihirdették az eredményt. – Máris sikerült jobb körülményeket teremtenünk Szpinalonga szigetén, és településünk bizonyos tekintetben civilizáltabb, mint a minket kiszolgáló városok és falvak – intett Plaka felé. – Nálunk van villanyáram. Kiváló az orvosi ellátásunk és nálunk tanít a legelhivatottabb tanár. A szárazföldön sokan alig tudják fenntartani magukat, nálunk az éhezés ismeretlen. Múlt héten néhányan áteveztek hozzánk Eloundáról. Eljutott hozzájuk a hír, hogy nálunk mostanában bőség van és azért jöttek, hogy

élelmet kérjenek tőlünk. Mi ez, ha nem gyökeres fordulat? – Elégedettség hangja morajlott végig a tömegen. – Már nem kitaszítottak vagyunk, akik koldustállal, Tisztátalan! Tisztátalan! figyelmeztető kiáltással kóborlunk. Most mások jönnek hozzánk alamizsnáért. Egy pillanatra elhallgatott, és ez elég volt arra, hogy valaki felkiáltson a tömegből: – Háromszoros hurrát Papadimitriounak! Amikor lecsillapult az éljenzés, az új vezető még egy utolsó megjegyzést fűzött rögtönzött beszédéhez: – Egy dolog van, ami összeköt minket. A betegség. A lepra. Megvannak a magunk ellentétei, de ne feledjük, hogy egymás elől nem tudunk elmenekülni. Amíg élünk, igyekezzünk a lehető legjobban élni; ez legyen közös célunk – mondta, és az ég felé emelte mutatóujját. – Szpinalonga szigetére! – kiáltotta. Kétszáz ember tett ugyanígy, kiáltásukat a vízen túl, Plaka faluban is lehetett hallani: – Szpinalonga szigetére! Senki sem vette észre, hogy Theodórosz Makridakisz az árnyékok közt elosont. Régóta szeretett volna vezető lenni, csalódottsága olyan keserű volt, mint az éretlen olívabogyó. Másnap délután Elpida Kontomarisz kezdett összecsomagolni. Egy-két napon belül el kell hagyniuk a házat, és be kell költözniük abba a lakásba, amelyben most Papadimitriou lakik. Már régen várta ezt a pillanatot, de ettől egy kicsit sem lett könnyebb a teher. Kapkodón, minden rendszer nélkül csomagolt, elnehezült teste nemigen akart engedelmeskedni a feladatnak, és eltorzult lába jobban fájt, mint valaha. Azon tűnődött, hogy ki kell szedni az üvegvitrinben tárolt tárgyakat, a többsornyi ólomkatonát, a kis porcelántárgyakat, a gravírozott ezüstöt, ami nemzedékek óta volt a család birtokában; arra gondolt, kihez kerülnek ezek az értékek, amikor ő és Petrosz már nem lesz az élők sorában. Velük kihal a család.

Halk kopogás riasztotta fel elmélkedéséből. Ez biztosan Eleni, gondolta. Bár eléggé el volt foglalva az iskolával és az anyai feladatokkal, Eleni megígérte, hogy aznap délután átjön segíteni, és ő mindig betartotta a szavát. Amikor Elpida ajtót nyitott, Eleni karcsú, sudár alakja helyett nagydarab, sötét ruhás férfi állt odakint. Papadimitriou volt. – Kaliszpéra, Kiria Kontomarisz. Bejöhetek? – kérdezte nyájasan, érzékelve, mennyire meglepődött az asszony. – Igen… kérem, fáradjon beljebb – felelte, azzal félreállt az ajtóból, hogy beengedje. – Mondani szeretnék valamit – szólt a férfi, ahogy ott álltak egymással szemben, körülöttük könyvekkel, porcelánnak, fényképekkel félig megrakott ládák. – Nem kell kiköltözniük innen. Nincs szándékomban elvenni ezt a házat maguktól. Erre nincs szükség. Petrosz annyit szentelt az életéből a sziget vezetésére, hogy úgy döntöttem, maradjon itt, ebben a házban. Nevezzük ezt nyugellátási juttatásnak vagy aminek akarjuk. Így helyes. – De a vezető mindig ebben a házban lakott. Most már maga a vezető, a ház a magáé. Ráadásul Petrosz, gondolom, hallani sem akarna erről. – Nem érdekel, mi volt a múltban – felelte Papadimitriou. – Azt akarom, hogy itt maradjanak, és akárhogy is, én abban a házban akarok élni, amelyet most renoválok. Kérem! Mindannyiunknak így lesz a legjobb. Elpida szeme könnybe lábadt. – Ez nagyon kedves magától – mondta, és két kezét nyújtotta a férfi felé. – Nagyon kedves. Látom, hogy komolyan gondolja, de nem tudom, hogyan fogjuk erről meggyőzni Petroszt. – Nincs más választása – szólt Papadimitriou igen határozottan. – Most már én vagyok a közösség vezetője. Azt akarom, hogy csomagoljanak ki mindent ezekből a ládákból és

tegyék vissza pontosan oda, ahonnan elvették. Később visszajövök, és ellenőrzőm, hogy végrehajtották-e az utasítást. Elpida belátta, hogy ez nem üres gesztus volt. Ez az ember komolyan gondolja, amit mond, és hozzászokott ahhoz, hogy minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Ezért választották meg vezetőnek. Visszatette a helyükre az ólomkatonákat rang szerint, és igyekezett elemezni, mitől olyan Papadimitriou, amilyen, miért olyan nehéz ellentmondani neki. Nem egyszerűen a termete és megjelenése miatt. Ez önmagában semmit nem jelent, ettől még zsarnok is lehetne. Más, finomabb technikája volt. Néha pusztán a hanglejtésével sikerült az embereket saját álláspontjáról meggyőznie. Máskor ugyanezt logikája ellenállhatatlan erejével érte el. Jogászi képességei semmit sem vesztettek erejükből attól, hogy Szpinalonga szigetére került. Mielőtt Papadimitriou elment, Elpida meghívta, vacsorázzon velük, ha este visszajön. A leköszönt vezető feleségének legnagyobb tehetsége a konyhában volt. Szpinalonga egyetlen háziasszonya sem volt nála nagyobb mestere a konyhaművészetnek, és csak egy bolond utasított volna vissza ilyen ajánlatot. Amint az új vezető elment, Elpida bevette magát a konyhába, nekilátott a főzésnek. Összeállította kedvenc keftáját, húsgombócot tojássárgával sűrített citromos rizsmártásban, és kimérte a revaní hozzávalóit, ezt a tortát grízből, sziruppal készítik. Amikor Kontomarisz este hazaért, mivel vezetői megbízatásának terhe már nem nyomta a vállát, könnyedek voltak léptei. Amint belépett a házba, a sütés-főzés finom illatai vették körül, Elpida konyhakötényben, kitárt karral jött elé. Összeölelkeztek, a férfi feje felesége vállán nyugodott. – Vége – dörmögte a férfi. – Végre az egésznek vége. Amint felnézett, látta, hogy a szoba úgy néz ki, ahogy mindig. Sehol a félig telerakott ládák, amik ott voltak még reggel, amikor elment otthonról.

– Miért nem csomagoltál össze? – kérdezte, hangjában nem kevés ingerültséggel. Kimerült volt, és szerette volna, ha a következő néhány nap mielőbb eltelik. Azt kívánta, bárcsak mindent átvittek volna már az új otthonukba; és az, hogy az átköltözésnek még az előkészületei sem látszottak, mérhetetlenül felbosszantotta és kimerültebb lett, mint volt. – Becsomagoltam, aztán kicsomagoltam – felelte Elpida titokzatosam. – Nem költözünk. Itt maradunk. Mintha végszóra próbálták volna, pontosan ebben a pillanatban határozottan kopogtak az ajtón. Megjött Papadimitriou. – Kiria Kontomarisz meghívott, hogy vacsorázzak magukkal – jelentette be egyszerűen. Már leültek, mindenki előtt jó pohárnyi úzo volt, mire Kontomarisz visszanyerte higgadtságát. – Azt hiszem, itt valami konspiráció volt – mondta. – Dühösnek kéne lennem, de mindkettőtöket elég jól ismerlek ahhoz, hogy felismerjem, ebben az ügyben nincs választásom. Mosolya meghazudtolta szavai komolyságát és hivatalosságát. Titokban nagyon örült Papadimitriou nagylelkűségének, nem kis mértékben azért, mert tudta, milyen sokat jelent ez a feleségének. Pohárköszöntőt mondtak az egyezség megerősítéséül, és ezt követően soha egyikük sem hozta szóba a vezetői rezidencia kérdését. A tanács tagjai között voltak eltérő vélemények, némi helytelenítő morgás, és izzó viták is. Mi lesz, ha egy következő vezető jogosan követeli majd magának a nagyszerű házat, de végül kompromisszumra jutottak: a ház bérleti jogviszonyát ötévenként felülvizsgálják. A választás után a szigeten a renoválási munkálatok rohamléptekkel folytatódtak. Papadimitriou erőfeszítései nem pusztán választási kampány fogások voltak. A javítás és átépítés addig folytatódott, amíg mindenkinek megfelelő lakása és saját kemencéje lett, amit általában az előkertben

helyeztek el, és ennél is fontosabb volt, hogy minden háznál saját külső latrinát építettek, amire a lakók büszkék voltak. Most, hogy elegendő víz gyűlt össze, mindenkinek bőven jutott belőle és hosszú betonteknőkkel berendezett nagy közös mosodát építettek. Ez szinte luxus volt az asszonyoknak, akik hosszasan időztek a mosással, és a hely élénk társasági élet színtere, igazi közösségi központ lett. Társasági életük a kevésbé hétköznapi helyzeteken kívül is javult. Az athéni Pánosz Szklavounisz számára, aki korábban színész volt, a munkanap akkor kezdődött, amikor másnak véget ért. Nem sokkal a választás után félrevonta Papadimitriout. Ezt meglehetősen agresszíven tette, ami jellemző volt Szklavounisz modorára. Szerette a konfrontációt, és színészként ezt Athénban a végletekig fokozta. – Úgy tenyészik itt az unalom, mint a gomba – mondta. – Az embereknek szórakozás kell. Sokan nem kalkulálhatnak azzal, hogy mit csinálnak jövőre, de azzal igen, hogy mit csinálnak a jövő héten. – Értem, mit akarsz mondani, és teljesen egyetértek vele – felelte Papadimitriou. – De mit javasolsz? – Szórakozást. Nagymértékű szórakozást – felelte Szklavounisz, a választ igen lenyűgözőnek szánva. – Mit is jelent ez pontosan? – érdeklődött Papadimitriou. – Filmeket – mondta Szklavounisz. Hat hónappal korábban egy ilyen javaslat mérhetetlenül ambiciózusnak és olyan nevetségesnek hatott volna, mint azt mondani a leprásoknak, hogy átúsznak Eloundába és elmennek a moziba. Most azonban egyáltalán nem lépte túl a lehetőségek határát. – Hát, generátorunk van – jegyezte meg Papadimitriou –, ami jó kezdet, de ez még nem elegendő, ugye? Ha a szigetlakóknak esténként örömteli szórakozást szereznek és lefoglalják őket, az nagymértékben segíthet a még mindig meglévő elégedetlenség csillapításában. Amíg az

emberek a sötétben rendezett sorokban ülnek, gondolta Papadimitriou, nem isznak a kelleténél többet, és nem szövögetnek összeesküvéseket a kávéházban. – Mi kell még? Szklavounisz már kiszámolta, hány ember fér be a közösségi ház termébe és utánajárt, honnan lehet vetítőgépet, vetítővásznat, és filmeket szerezni. Ennél is fontosabb, hogy pontos kalkulációt végzett. A hiányzó elem a tanács jóváhagyásáig a pénz volt, de mivel a leprások közül jó néhánynak volt jövedelme, belépődíjat lehet szedni, és a vállalkozásba fektetett pénz megtérülhet. A kérés előterjesztése után néhány héttel már meg is jelentek a plakátok a faluban: Április 13-án, vasárnap este 7 órakor a közösségi házban: Az athéni apacsok Jegyár: 2 drachma Este hatkor már több mint száz ember állt sorba a közösségi ház előtt. A fél hetes teremnyitásra még nyolcvanan érkeztek, és hasonló lelkesedés fogadta a filmet a következő vasárnapon is. Eleni pezsgő izgalommal számolt be lányainak az új szórakozásról: Mindannyian nagyon élvezzük a filmeket – a vetítés a hét legérdekesebb eseménye, bár a dolgok nem mindig a tervek szerint alakulnak. A múlt héten nem érkeztek meg a filmtekercsek Agiosz Nikolaoszból. Mindenki nagyon csalódott volt, amikor kiderült, hogy nem lesz előadás. Kis híján lázadás tört ki, és az emberek napokig olyan szomorúan járkáltak az utcán, mintha a termést verte volna el a jég. De ahogy telt-múlt a hét, egyre jobban felvidultak és mindenki megkönnyebbült, amikor meglátták, hogy apa partra teszi a filmes dobozokat. Nem telt bele néhány hét, Giorgisz már nemcsak a legújabb athéni filmeket szállította a szigetre, hanem híradókat is; ezek pontos képet adtak a szigetlakoknak arról, mi zajlik a világban.

Bár a krétai hetilapból több példány is eljutott a szigetre, és a recsegő rádióadások révén időnként meghallgathatták a legújabb híreket, egyiküknek sem volt fogalma arról, milyen mértékű pusztítást visz végbe Európában a náci Németország. Ekkor még távolinak tűnt az erőszak és Szpinalonga lakóit más problémák foglalkoztatták. A választáson már túl voltak, de nemsokára jön a húsvét. A korábbi években nem sok figyelmet fordítottak a legnagyobb keresztény ünnepekre. A plakai ünnepségek zaja áthallatszott a szigetre, és bár ugyanazoknak a rituáléknak rövidebb változatait mindig megtartották Szpinalonga templomában, melynek védőszentje Szent Pantaleimon volt, mindig úgy érezték, hogy nem olyan teljes az ünnep, mint a vízen túl. Idén azonban másként lesz. Erről Papadimitriou gondoskodott. Krisztus feltámadásának megünneplése Szpinalonga szigetén semmivel sem lesz kevésbé pompázatos, mint Krétán vagy bárhol a görög szárazföldön. Szigorúan betartották a böjtöt. A lakosok többsége negyven napig nem evett sem húst, sem halat, és az utolsó héten a bor és az olívaolaj fogyasztásától is a lehető legnagyobb mértékben tartózkodtak. Nagycsütörtökre a templomban, amely akár száz hívőt is képes volt befogadni (feltéve, hogy olyan szorosan ültek egymás mellett, mint a kukoricán a szemek), a nagy fakeresztet citromvirággal díszítették, és az emberek hosszú sorban álltak az utcán, hogy a keresztre feszített Krisztust gyászolják és megcsókolják a lábát. A hívők tömege a templomban és a templomon kívül is némán állt. Komor, áhítat teljes pillanat volt ez, és még komorabb, még áhítat teljesebb, amikor felnéztek Szent Pantaleimon ikonjára, akit, mint a cinikusabb leprások megjegyezték, éppen a gyógyítás védőszentjének tartottak. Korábban sokan elvesztették a beléje vetett hitüket, de élettörténete miatt ő volt a lepratelep templomának legtökéletesebb névadó szentje. Pantaleimon

fiatal orvos volt a rómaiak idején; anyja hitét követve keresztény lett, ami akkoriban a biztos üldöztetést jelentette. A gyógyításban elért sikerei gyanússá tették; letartóztatták, kerékbe törték és végül elevenen megfőzték. Bármilyen cinikusak voltak is a szigetlakok a szent gyógyító erejével kapcsolatban, másnap mind összegyűltek Krisztus temetési menetében. Reggel feldíszítették a koporsót, késő délután a virágokkal díszített epitáfiumot végigvitték az utcákon. Ünnepélyes menet volt. – Ebben nagy gyakorlatunk van – jegyezte meg Elpida keserű gúnnyal Eleninek, ahogy a kétszáz fős tömeg kígyózva haladt a falun át, a sziget északi része felé. – Valóban – felelte Eleni –, de ez teljesen más. Ő feltámad. – Mi viszont nem – szólt közbe Theodórosz Makridakisz, aki éppen mögöttük haladt, és mindig kész volt negatív megjegyzést tenni bármire. A test feltámadása valószínűtlennek tűnt, de azok, akik buzgó hívők voltak, szilárdan hitték, hogy úgy lesz, ahogy meg van írva: új, szeplőtelen, feltámadt test adatik. Ez volt a történet mondanivalója és a rituálé lényege. A hívők ragaszkodtak ehhez a hitükhöz. A vasárnap csendes volt. Férfiak, nők, gyerekek elvileg gyászoltak. Mindazonáltal mindenkinek megvolt a maga elfoglaltsága. Eleni munkacsoportokba szervezte a gyerekeket: tojást festettek és levélsablonokkal díszítették őket. Az asszonyok hagyományos süteményeket sütöttek. E szelíd tevékenységekkel ellentétben a férfiak a már egy héttel korábban átszállított bárányok levágásánál és húsuk elkészítésénél segédkeztek. Amint ezeket a feladatokat elvégezték, az emberek újra a templomba mentek; lombos ágakkal, rozmaringgal, babérral, mirtusszal díszítették, és kora estére édes-kesernyés illat szállt az épületből, a levegőben a várakozás és a tömjén nehéz illata ült meg.

Eleni a zsúfolásig megtelt templom ajtajában állt. Az emberek némán, megilletődötten várakoztak, figyeltek, hogy meghallják, amikor a Kyrie Eleisont kezdik suttogni. Olyan halkan indult, mint a leveleket alig remegtető szellő, aztán szinte tapintható, az egész épületet kitöltő, kirobbanó hanggá változott. A templom belsejében az égő gyertyákat eloltották, és a csillagtalan, holdtalan ég alatt a szó a sötétségbe szállt. Eltelt néhány pillanat, és Eleni nem érzett mást, csak az olvadt faggyú átható szagát. Éjfélkor, amikor Plaka templomának harangja megszólalt és a zengés áthallatszott a csendes vízen, a pap meggyújtott egy szál gyertyát. – Jöjjetek, fogadjátok a fényt! Kazakosz atya hódolattal és őszintén ejtette ki a liturgia szerinti ősi szavat és a szigetlakoknak semmi kétsége nem volt, hogy a felszólításra mit kell tenniük. Akik a legközelebb voltak, egyenként odaérintették a lánghoz vékony viaszgyertyáikat, aztán továbbadták, míg odabent és odakint mindenki kezében gyertya égett. Nem telt bele egy perc, a sötétség világossággá változott. A nagyszakállú, nyájas Kazakosz atya, akinek böjtbetartásával kapcsolatban egyes szkeptikusok kételyeiknek adtak hangot, elkezdte felolvasni az evangéliumi igét. Ismerős rész volt és az idősebb szigetlakok ajka némán, az igehirdetéssel teljes összhangban mozgott. – Krisztosz aneszti! – jelentette ki az atya a végén. Krisztus feltámadott. – Krisztosz aneszti! Krisztosz aneszti! – kiáltott a tömeg teljes összhangban. A nagy, diadalmas kiáltás egy ideig visszhangzott az utcákon, ahogy az emberek a hagyomány szerint még sok boldog évet kívántak egymásnak. – Kronia polla! – mondták lelkesen itt is, ott is. – E piszisz. – Viszont kívánom.

Ideje volt hazavinni az új fényről meggyújtott gyertyát. – Gyere, Dimitri! – biztatta Eleni a fiút. – Lássuk csak, haza tudjuk-e vinni. Nem szabad, hogy kialudjon. A hagyomány szerint, ha hazaérnek az égő gyertyával, szerencsés évük lesz, és ezen a szélcsendes áprilisi éjszakán erre jó esély ígérkezett. Alig telt bele néhány perc, a sziget minden házának ablakában gyertya égett. A rituálé utolsó eleme az volt, hogy máglyát raknak annak jelképeként, hogy elégetik az áruló Iskarióti Júdást. Az emberek egész nap hordták a nélkülözhető tűzifát és a fák száraz ágait a máglyához. Most a pap meggyújtotta a farakást, és a körülállók örvendeztek, amikor a gyújtós tüzet fogott, aztán lángra kapott és lobogva, az égre szikrákat szórva égett. Megkezdődött az igazi ünneplés. Plakától Athénig minden faluban, kis- és nagyvárosban örömünnep van, és idén Szpinalonga szigetén is olyan hangosan, olyan jó kedvvel ünnepelnek, mint bárhol az országban. Plakáig hallatszott a buzuki vidám hangja, amikor a szigeten elkezdődött a tánc. A leprás betegek jó része évek óta nem táncolt már, de a rokkantak kivételével mindenkit, aki csak járni tudott, biztattak, hogy álljon be a lassan forduló körtáncba. Poros fiókjaik, szekrényeik mélyéről elővették népviseletüket, így sokan viseltek bokros fejfedőt, hosszú csizmát, buggyos nadrágot, a nők magukra öltötték hímzett mellényüket, fejüket élénk kendővel kötötték be az ünnep estéjén. Lassú, méltóságteljes táncokat jártak, a gyorsabb dallamokra csak a jobb erőben lévők ropták, de úgy, mintha életükben utoljára táncolnának. A táncok után dalok következtek, a mantinade nevű hagyományos feltámadási énekek. Voltak köztük édes és bús dallamok, történetmesélő balladák. Ezeket az idősebbek énekelték, a gyerekek majdnem elszunnyadtak tőlük. Hajnalra szinte mindenki hazament és lefeküdt, de néhányan a tavernában, egymás mellé tett székeken aludtak

nemcsak az erős rakitól bódultan, de eltelve a legfinomabb bárányraguval, amelyet valaha ettek. Szpinalonga szigete utoljára akkor látott ilyen jókedvet és hedonizmust, amikor a törökök elfoglalták. Isten nevében ünnepeltek. Krisztus feltámadott, és bizonyos értelemben ők is feltámadtak halottaikból; lelkük új életre kelt. Április hátralévő része intenzív tevékenységgel telt. Miután a téli hónapok folyamán Kréta különböző részeiről hat beteget szállítottak át a szigetre, márciusban számos újabb leprás érkezett Athénból. Ez azt jelentette, hogy további helyreállítási munkákat kellett elvégezni, és mindenki tudta, hogy a hőmérséklet emelkedésével számos feladatot el kell halasztani őszig. A török negyedet végül befejezték, és elkészült a velencei ciszternák javítása is. A bejárati ajtókat és spalettákat újabb réteg festékkel kenték le, és megigazították a templomtető cserepeit is. Ahogy Szpinalonga feléledt hamvaiból, úgy kezdett romlani Eleni állapota. Figyelemmel kísérte a helyreállítási munkálatokat, és önkéntelenül is összehasonlítást tett a sziget szépülése és egészségének fokozatos romlása között. Hónapokig azzal áltatta magát, hogy szervezete ellenáll a betegségnek, és a kór nem terjed tovább a testén, de aztán szinte napról napra újabb változásokat vett észre magán. Lábán az enyhe duzzanatok száma megsokszorozódott, hetek óta érezte járás közben is. – Az orvos tud tenni valamit? – kérdezte Giorgisz nyugodt, de aggódó hangon. – Nem – felelte Eleni. – Azt hiszem, szembe kell néznünk vele. – Hogy van Dimitri? – tette fel a kérdést Giorgisz, csak hogy témát váltson. – Jól van. Nagy segítségemre van most, hogy nehezebben járok; az utóbbi hónapokban sokat nőtt és minden bevásárlást

el tud intézni helyettem. Ahogy elnézem, azt hiszem, boldogabb, mint otthon volt, de biztosan hiányoznak neki a szülei. – Szokta emlegetni őket? – Hetek óta egy szót sem szólt róluk. Tudsz valamit? Amióta a szigeten van, nem kapott tőlük egyetlen levelet sem. Szegény gyerek. Május végére az élet a rendes nyári kerékvágásba zökkent: hosszú szieszták, tikkasztó éjszakák. Legyek dongtak mindenütt, és déltől alkonyatig izzott a levegő a sziget fölött. Alig mozdult valami a remegő párában. A megállapodottság érzése hatotta át a sziget lakóit, és bár nem mondták ki, az emberek többsége azon a véleményen volt, hogy érdemes élni. Egyik reggel, ahogy Eleni lassan az iskolába sántikált, élvezte az utcán a kávé erős aromájával elkeveredő mimóza édes illatát, a látványt, hogy egy ember lépked lefelé a hegyről, mellette naranccsal megrakott szamár; a figurák koccanását a triktraktáblán, a kocka pergését, a kávéházi beszélgetések zsongását. Ahogy a krétai falvakban, az idősebb asszonyok itt is kiültek a kapuk elé, az utcát figyelték és köszönésként odabólintottak neki, amikor elhaladt. Ezek az asszonyok beszélgetés közben soha nem néznek egymásra, nehogy elszalasszanak valami fontos utcai történést. Szpinalonga szigetén pedig akkoriban sok minden történt. Volt esküvő is. Az ilyen fontos események, a társasági élet dolgai és más információk, amelyekről a lakosságnak tudnia kellett, hamarosan megteremtette az igényt, hogy a szigetlakóknak saját újságjuk legyen. Jiannisz Szolomonidisz vállalta magára a feladatot, aki korábban újságíró volt Athénban; amint sikerült nyomdagépet szereznie, heti ötven példányt nyomtatott a Szpinalongai csillag című lapból. Ezeket a lappéldányokat kézről kézre adták és az utolsó betűig figyelmesen olvasták. A lap kezdetnek az egyházközség híreit, a heti film címét, a gyógyszertár nyitvatartási idejét, az

elveszett és talált tárgyak listáját, az eladó árukat és természetesen a házassági és halálozási híreket közölte. Idővel a szárazföld eseményeiről is beszámolt, véleményeket, vezércikket, sőt karikatúrákat is megjelentetett. Egy novemberi napon jelentős esemény történt, amelyről azonban az újság nem számolt be. Egy mondatot, egy szót sem írt arról, hogy egy titokzatos, sötét hajú férfi járt a szigeten, akinek megjelenése semmilyen feltűnést nem keltett volna Heraklion városában; ott elvegyült volna a tömegben. Plakán azonban sokaknak feltűnt, mert ritkán láttak a faluban öltönyös embert, ha nem volt esküvő vagy temetés, aznap pedig egyik sem volt.

Hetedik fejezet Dr. Lapakisz szólt Giorgisznak, hogy látogatót vár, akit át kéne vinni Szpinalonga szigetére, majd néhány óra múltán visszavinni Plakába. A látogató neve Nikolaosz Kiritszisz. Harmincas évei elején járt, haja dús, fekete, a krétaiakhoz képest apró termetű, karcsú alakját jól szabott öltöny hangsúlyozta. Markáns állcsontján bőre feszült. Egyesek rendkívül jóképűnek tartották, mások szerint alultáplált volt, és egyik vélemény hangoztatói sem tévedtek. Kiritszisz nagyon furcsán hatott a plakai mólón. Nem volt poggyásza, nem voltak körülötte ládák sem, könnyező család sem búcsúztatta, ahogy a többieket, akiket Giorgisz átvitt; csak egy vékony bőr aktatáskát szorított magához. Szpinalongára csak Lapakisz doktor járt és néha egy-egy kormányhivatalnok, hogy a pénzügyi igények megalapozottságát felbecsülje. Ez a férfi az első igazi látogató, akit Giorgisz átvitt, és az idegenekkel szembeni zárkózottságát megtörve beszédbe elegyedett vele.

– Mi dolga a szigeten? – Orvos vagyok – felelte a férfi. – De hiszen már van orvos odaát – mondta Giorgisz. – Ma reggel vittem át. – Igen, tudom. Éppen dr. Lapakiszt megyek meglátogatni. Régről ismerjük egymást; barátom és kollégám. – De maga nem leprás, ugye? – kérdezte Giorgisz. – Nem – felelte az idegen, és ajka majdnem mosolyra húzódott. – És eljön a nap, amikor a szigeten lakók sem lesznek leprások többé. Ez meglehetősen merész állítás volt, és Giorgisz szíve hirtelen hevesebben kezdett dobogni. Az innen-onnan érkező hírfoszlányok… vagy csak szóbeszéd… de időnként hallani lehetett olyasmit, hogy valakinek a nagybácsikája vagy barátja hallotta, hogy az orvostudományban valami előrelépés van a lepra gyógyításában vagy ilyesmi. Beszéltek többek között aranyinjekcióról, arzénes és kígyómérges hatóanyagról. Az ilyen kezelésekkel kapcsolatban valóságos őrület alakult ki, de még ha meg lehetne is fizetni őket, vajon tényleg hatásosak-e? Azt beszélték, hogy legfeljebb az athéniak dédelgethetnének olyan gondolatokat, hogy megfizessenek ilyen csodaszereket. Miközben eloldozta a kikötőköteleket, és felkészült az új orvos átszállítására, Giorgisz fellelkesedett. Az utóbbi hónapokban Eleni állapota láthatóan rosszabbodott. Kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is megtalálják a lepra gyógymódját, és felesége hazatérhet. Tizennyolc hónapja, amióta hitvesét átvitte a szigetre, Giorgisz most először érzett reményt. Papadimitriou jött ki a mólóhoz a doktor üdvözlésére, és Giorgisz nézte, ahogy mind a ketten eltűnnek az alagút másik végén; a vékony bőrmappát szorongató elegáns úr és a sziget robusztus, föléje magasodó vezetője. Jeges szél fújt a vízen, a hullámok keményen csapkodták Giorgisz csónakját, de mindennek ellenére azon kapta magát,

hogy dudorászik. Ma nem hagyja magát háborgatni az elemektől. Ahogy a két férfi egymás mellett ballagott a főutcán, Papadimitriou kitartóan kérdezte Kiritsziszt. Elég információ volt a birtokában, hogy pontosan tudja, mit kell kérdezni. – Hol tartanak a kutatásokkal? Mikor kezdődik meg az embereken való tesztelés? Mennyi ideig tart, míg ideér? Ön milyen mértékben részese a kutatásoknak? Olyan keresztkérdések voltak ezek, amelyekre Kiritszisz nem számított, igaz, arra sem, hogy Papadimitriouhoz hasonló emberrel találkozik. – Még az elején tartunk – közölte óvatosan. – Kutatóként részt veszek abban a kiterjedt kutatási programban, amelyet a Pasteur Alapítvány finanszíroz, de nem csak a gyógyszert kutatjuk. Néhány éve a kairói konferencián új irányelveket dolgoztak ki a betegség kezelésére és a megelőzésre, elsősorban ez érdekel, ezért jöttem most ide. Biztos akarok lenni abban, hogy mindent a lehető legjobban csinálunk. Nem akarom, hogy mire megtaláljuk a gyógymódot, itt mindenkinek túl késő legyen. Papadimitriou kiváló színész volt: nevetéssel sikerült lepleznie enyhe csalódottságát, hogy a régen várt gyógyszer még mindig nem elérhető. – Ez felettébb sajnálatos. Megígértem a családomnak, hogy karácsonyra hazamegyek Athénba, szóval arra számítottam, hogy maga elhozta a varázsitalt. Kiritszisz realista volt. Tudta, hogy évek telnek még el, mire ezek az emberek hatékony gyógyszert kaphatnak, ezért nem akart bennük hiú reményeket ébreszteni. A lepra ősrégi betegség, nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra. A kórház felé menet Kiritszisz körülnézett, és alig akart hinni a szemének. A település olyan volt, mint bármely más, bár nem annyira lepusztult, mint sok falu Krétának ezen részén. Azonkívül,

hogy itt-ott látott megnyúlt fülcimpájú és sánta embereket, ezek az emberek akár rendes napi tevékenységüket végző lakosok lehettek volna bárhol. Az évnek ebben a szakában nemigen lehetett az arcukat látni. A férfiak a fejükbe húzott kalappal, feltűrt gallérral jártak, a nők nagykendőbe burkolózva védték magukat a napról napra erősödő széltől és az ömlő, az utcákon hömpölygő patakká váló esőtől. A két férfi elhaladt az élénk színűre festett spalettájú, kirakatos üzletek és a pékség előtt; a pék éppen akkor vette ki a frissen sült kenyeret a kemencéből, tekintete Kiritsziszével találkozott és odabólintott neki. Kiritszisz válaszul a kalapjához emelte a kezét. Közvetlenül a templom előtt kifordultak a főutcából. A kórház a dombon, fölöttük magasodott. Különösen lentről impozáns látvány; nem volt nagyobb épület az egész szigeten. Lapakisz a főbejáratnál várta Kiritsziszt, a barátok, kollégák az őszinte nagyrabecsülés jelenként spontán összeölelkeztek. Néhány pillanatig egyszerre, a lelkesedéstől zavartan kérdezgették egymást; Hogy vagy ? Mióta vagy itt? Mi újság Athénben? Kérlek, mondd el, mi hír? Mi a helyzet? Végül aztán a viszontlátás öröme felett győzött a gyakorlatiasság. Nem sok idejük volt. Lapakisz röviden bemutatta Kiritszisznek a kórházat, végigjárták az egész épületet, az ambulanciát, a kezelőhelyiségeket és végül a kórtermeket. – Pillanatnyilag mindennek szűkében vagyunk. Több embernek kéne befeküdnie néhány napra, de többségüket kénytelenek vagyunk ambulánsan ellátni, aztán hazaküldeni őket – mondta Lapakisz kimerülten. A kórteremben tíz ágy volt, mindegyik alig félméternyire állt egymástól. Minden ágyon feküdt beteg, férfiak, nők egy légtérben, bár nehéz lett volna megmondani, melyik férfi, melyik nő, mert a spaletták be voltak húzva, és csak néhány halvány fénynyaláb szűrődött be. A fekvőbetegek többségének állapota az utolsó stádiumba jutott. Kiritszisz, aki néhány évig

dolgozott az athéni leprakórházban, egyáltalán nem volt megdöbbenve. Az általános állapot, a zsúfoltság és a szag ott ennél százszor rosszabb volt. Itt legalább valamennyire odafigyeltek a higiéniára, ami bizonyos elfertőződött fekélyes betegek esetében élethalál kérdés volt. – Ezek a betegek mind reaktív státusban vannak – mondta Lapakisz halkan, az ajtófélfának támaszkodva. A reaktív státus a leprának azon stádiuma, amikor a betegség tünetei intenzívebben jelentkeznek, és napokig, de hetekig is eltarthat. Ebben az állapotban a pácienseknek szörnyű fájdalmaik vannak, lázuk magasba szökik, és fekélyeik kínzóbbak, mint valaha. A lepra reaktív stádiuma elmúltával állapotuk rosszabb lesz, mint korábban. A szervezet próbálja leküzdeni a betegséget, és amikor az akut fázisnak vége, úgy érzik, meggyógyultak. A két férfi a kórterembe nézve állt. A páciensek többsége csendben feküdt. Egyikük időnként felnyögött, és egy másik páciens, akit Kiritszisz nőnek gondolt, bár ebben nem volt biztos, keservesen sóhajtozott. Lapakisz és Kiritszisz visszahúzódott az ajtóból. Tolakodónak tűnt ott állni és nézni őket. – Gyere az irodámba! – mondta Lapakisz. – Ott beszélhetünk. Kiritsziszt a folyosó végére vezette, a bal oldali utolsó ajtón léptek be. A kórteremmel ellentétben ebből a szobából ki lehetett látni. A derékmagasságban kezdődő, szinte a magas mennyezetig érő ablakok Plakára és a mögötte emelkedő hegyekre néztek. A falon a kórház építészeti terve az épület aktuális állapotában, mellette pirossal egy másik épület kontúrjai. Lapakisz látta, hogy a rajz megragadta Kiritszisz figyelmét. – Ezek a terveim – mondta. – Újabb kórtermekre és még több kezelőhelyiségre van szükségünk. A férfiakat és nőket el kell

különíteni egymástól; ha már nem élhetnek, legalább azt biztosítsuk, hogy méltóságban haljanak meg. Kiritszisz odalépett a tervrajzhoz, hogy közelebbről megszemlélje. Tudta, milyen hátul van az egészségügy a kormány prioritásainak sorában; különösen azok egészségével törődnek keveset, akik halálos betegek, és önkéntelenül is kimutatta az elképzeléssel kapcsolatos kétkedését. – Ez rengeteg pénzbe kerül. – Tudom, tudom – felelte Lapakisz megfáradtan –, de most, hogy nemcsak Krétáról, hanem a szárazföldről is vannak pácienseink, a kormány kénytelen lesz némi pénzt biztosítani. És ha majd megismersz még egy-két szigetlakót, rájössz, hogy ők nem elégednek meg a nincs, nem jut rá, nem lehet válaszokkal. De mi hozott vissza Krétára? Nagyon örültem, amikor megkaptam a leveledet, de nem említetted benne, miért jössz. A két férfi könnyed bizalmassággal beszélgetett. Mindketten az athéni orvosegyetemre jártak, és bár hat éve nem találkoztak, ott folytatták barátságukat, ahol abbamaradt, mintha soha el nem váltak volna. – Tényleg nagyon egyszerű oka van – mondta Kiritszisz. – Meguntam Athént, és amikor megláttam, hogy állást hirdettek az heraklioni kórház bőrgyógyászati részlegén, megpályáztam. Tudtam, hogy folytatni tudom a kutatásomat, különösen, hogy most ilyen nagy számban vannak itt leprások. Szpinalonga tökéletes hely esettanulmányok felvételére. Örülnél, ha időnként eljönnék ide? És ami még fontosabb, gondolod, hogy a pácienseidnek nem lenne ellenére, ha kikérdezném őket? – Természetesen semmi kifogásom nincs, és biztos vagyok benne, hogy nekik sincs. – Ami azt illeti, lehet, hogy új kezelési módszerek is lesznek, amelyeket ki lehet próbálni, bár nem ígérek semmi áttörést. Az igazat megvallva az utóbbi gyógyszerkísérletek eredményei meglehetősen lehangolók voltak. De nem állhatunk tétlenül, ugye?

Lapakisz leült az íróasztalához. Feszülten figyelt, és Kiritszisz minden szavát egyre szívderítőbbnek találta. Öt hosszú éve ő az egyetlen orvos, aki hajlandó átjárni Szpinalonga szigetére, és ez idő alatt rengeteg beteget kezelt, számtalan haldoklót látott el. Esténként, amikor levetkőzött, gondosan átvizsgálta jókora testét, nem fedezi-e fel rajta a betegség tüneteit. Tudta, hogy ez nevetséges, mert a leprabaktériumok hónapokig, sőt évekig élhetnek és szaporodhatnak szervezetében, míg a jelenlétükről tudomást szerez, de erős aggodalma volt az egyik ok, hogy hetente csak háromszor jött át a szigetre. Esélyt kellett adnia magának. Itteni szerepét elhivatottságból vállalta, úgy érezte, kötelessége a feladatnak megfelelni, de félt, csak annyi az esélye, hogy mentes marad a leprától, mint annak, hogy hosszú élete lehet olyasvalakinek, aki minden este orosz rulettet játszik. Lapakisz most segítséget kapott. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor már nem tudott megbirkózni a betegek egyre növekvő hullámával, akik mindennap csak jöttek, jöttek felfelé a hegyen; egyesek hetekig maradtak, mások csak kötözésre. Aztán megjött Atina Manakisz. Athénban orvos volt, mielőtt felfedezte magán a lepra tüneteit; bevonult az ottani leprakórházba, aztán a többi athéni rebellissel együtt Szpinalonga szigetére transzportálták. Itt új feladata lett. Lapakisz alig akart hinni a szerencséjének: jött valaki, aki nemcsak hogy hajlandó a kórházban lakni, hanem általános jártassága van az orvoslásban; attól, hogy Szpinalonga lakói leprások, a többi kórtól nem voltak mentesek, a mumpsz, a kanyaró, az egyszerű fejfájás ugyanúgy panaszokat okozott náluk, mint bárkinél, de ezek a betegségek többnyire kezeletlenek maradtak. Atina Manakisz huszonöt évnyi orvosi tapasztalata, szaktudása és hajlandósága, hogy azonkívül, amikor alszik, minden órát a gyógyításnak szenteljen, felbecsülhetetlen értékűvé tette, és Lapakisz azt sem bánta, hogy a doktornő úgy bánt vele, mintha az öccse lenne, akit

oktatni, nevelni kell. Ha hitt volna Istenben, szívből köszönetet mondott volna neki ezért a nagy adományért. Most pedig, csak úgy a semmiből, illetve pontosabban a novemberi szürkeségből egyszer csak megjelent Nikolaosz Kiritszisz, és arra kért engedélyt, hogy rendszeresen vizitelhessen az itteni betegeknél. Lapakisz majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Magányos és hálátlan munkája volt, de elszigeteltsége ezennel véget ér. Itt van segítségül Atina, és időnként itt lesz Kiritszisz is. – Kérlek, gyere csak, amilyen gyakran csak akarsz. Nem is tudom elmondani, mennyire örülnék neki. Meséld el pontosan, mit is csinálsz. – Hát… – kezdte Kiritszisz, azzal levette a zakóját és a szék karfájára tette –, vannak páran a leprakutatás területén, akik biztosak abban, hogy egyre közelebb kerülnek a gyógymód megtalálásához. Most is szoros együttműködésben dolgozom az athéni Pasteur Intézettel, és az igazgatónk nagyon a szívén viseli, hogy a lehető legnagyobb mértékben gyorsítsuk meg a kutatásokat. Képzeld csak el, mit jelentene mindez nemcsak az itteni százaknak, hanem az európai leprások ezreinek, sőt az Indiában és Dél-Amerikában élő millióknak. A hatékony gyógyszer megtalálásának óriási hatása lenne. Az én óvatos véleményem szerint addig még sok időnek kell eltelnie, de minden tény, minden esettanulmány segít pontosabb képet kapni, hogyan előzhetjük meg a betegség terjedését. – Szeretném azt hinni, hogy tévedsz, amikor azt mondod, hogy messze még a hatékony gyógyszer feltalálása – felelte Lapakisz. – Rám itt nagyon nagy nyomás nehezedik a páciensek részéről, hogy alkalmazzak náluk csodaszereket. Ezek az emberek annyira sérülékenyek, annyira kiszolgáltatottak, és minden szalmaszálba megkapaszkodnak, különösen, ha van miből megfizetniük. Szóval pontosan mit is akarsz itt csinálni?

– Néhány tucat eset kell, akiket a következő néhány hónapban, sőt talán évben nagyon pontosan nyomon tudok követni, ha ez lehetséges. Heraklionban eléggé leragadtam a diagnosztizálási oldalon, aztán meg elvesztem a pácienseimet, mert mind ide kerülnek! Abból, amit itt láttam, azt hiszem, az ő állapotukban nem is kerülhetnének jobb helyre, de utánkövető vizsgálatokat kell végeznem. Lapakisz elmosolyodott. Mindkettőjüknek ez a legjobb helyzet. Az orvosi szoba fala mentén padlótól a plafonig érő kartotékszekrények sorakoztak. Egyes fiókokban a szpinalongai lakosok részletes orvosi leletei voltak. Másokban a már elhunytak dokumentumait tárolták. Mielőtt Lapakisz a szigetre került orvosnak, alig létezett dokumentáció. Nemigen volt olyan kezelés, amelyet érdemes lett volna feljegyezni, a páciensek állapota fokozatosan romlott. A lepratelep első néhány évtizedéből csak egy nagy fekete nyilvántartó könyv maradt meg, ahova a páciensek nevét, érkezési és halálozási dátumát jegyezték fel. Életük egyetlen bejegyzés egy rettenetes vendégkönyvben, csontjaik a sziget másik végén a tömegsírban egymáson hevernek, szétválaszthatatlanul összekeveredve. – Az 1934 óta érkezettekről vannak adataim – mondta Lapakisz. – Részletes feljegyzést készítek állapotukról és anamnézisükről, amikor megérkeznek, és dokumentálok minden változást, ami állapotukban bekövetkezik. Életkor szerint vannak rendezve a kartotékok. Nézz bele a kartonokba, vedd ki azokat, amelyeket tanulmányozni akarsz, és amikor legközelebb jössz, berendelem a pácienseket, hogy megvizsgálhasd őket. Lapakisz kihúzta a hozzá legközelebb eső nehéz felső fiókot. Tele volt papírral. Magához intette Kiritsziszt, felkínálta neki a szabad böngészés lehetőségét. – Magadra hagylak egy kicsit, keress csak kedvedre – mondta. – Most vissza kell mennem a kórterembe. Van egy-két beteg, akire oda kell figyelnem.

Másfél órával később, amikor Lapakisz visszament az irodájába, egész stósz karton volt a padlón; a legfelső iratcsomón Eleni Petrakisz neve állt. – Találkoztál a férjével ma reggel – jegyezte meg Lapakisz. – Ő a csónakos ember. Áttekintették az összes kiválasztott páciens esetét, mindegyikről röviden konzultáltak, aztán Kiritszisz a faliórára pillantott. Ideje volt indulni. Mielőtt belépett a fertőtlenítőszobába, hogy bepermetezze magát az erre a célra rendszeresített szerrel – bár tudta, hogy ez az intézkedés a baktériumok terjedésének megállítására teljességgel hatástalan –, a két férfi határozottan kezet fogott. Aztán Lapakisz lekísérte látogatóját a hegyen, egészen az alagút bejáratáig. Kiritszisz egyedül ment le a kikötőbe, ahol Giorgisz már várta. Nem sokat beszéltek a főszigetre való átkelés során. Mintha már az odaúton kifogytak volna a mondanivalóból. Amikor azonban elérték a plakai mólót, Kiritszisz megkérdezte Giorgiszt, a következő héten valamelyik nap ráérne-e, hogy megint átvigye Szpinalongára. Giorgiszt ez elégedettséggel töltötte el. Nem csak azért, mert pénzt kapott a révészkedésért. Örült, hogy az új doktor, mert az új orvosnak tekintette a férfit, visszatér. A decemberi hideg, a januári és februári fagyok, a márciusi tomboló szelek ellenére Nikolaosz Kiritszisz minden szerdán megjelent. Sem ő, sem Giorgisz nem volt a felszínes társalgás embere, de mindig beszéltek pár szót a vízen, a lepratelepre menet. – Kiriosz Petrakisz, hogy van ma? – kérdezte Kiritszisz. – Ha Isten is úgy akarja, jól – felelte Giorgisz óvatosan. – És hogy van a felesége? – kérdezte az orvos, és a kérdéstől Giorgisz úgy érezte magát, mintha mi sem történt volna, mintha úgy élne házasságban, mint a többi férfi. Egyikük sem törődött a helyzet iróniájával, hogy a kérdező mindenki másnál pontosabban tudta a választ.

Giorgisz várta Kiritszisz látogatásait, ahogy a tizenkét éves Maria is, mert a doktor az optimizmust hozta el nekik és Maria számára a lehetőséget, hogy apját mosolyogni látja. Semmit sem mondtak ki szavakban, csak érezni lehetett. Késő délután Maria lement a kikötőbe és várta, hogy apja és utasa megérkezzen. Gyapjúkabátját szorosan összefogta magán, ott ült a mólónál és nézte, ahogy az alkonyatban a kis csónak egyre közelebb ér. Segített apjának, ő kapta el a kikötőkötelet és nagy szakértelemmel kikötötte a csónakot éjszakára. Áprilisra a szél vad ereje csillapodott és a levegő kicsit megváltozott. A talaj kezdett felmelegedni. Lila tavaszi kökörcsin és halvány rózsaszín orchideák bontogatták szirmaikat, vándormadarak repültek el Kréta szigete felett, afrikai téli szállásukról indultak haza. Mindenki örült a közelgő tavasznak, nagyon várták, hogy végre beköszöntsön a jó idő, de nem csak kellemes változás szele volt a levegőben. Már egy ideje tombolt a háború Európában, ám éppen áprilisban Görögországot is lerohanták. A krétaiak feje fölött Damoklész kardja lebegett; a leprakolónia lapja, a Szpinalongai csillag rendszeresen beszámolt a kialakult helyzetről, és a heti filmekkel érkezett híradók tartalma aggodalommal töltötte el a közösséget. Bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottak: a németek Kréta elfoglalására készültek.

Nyolcadik fejezet – Maria! Maria! – kiáltott fel Anna az utcáról húga ablaka alatt. – Itt vannak! Itt vannak a németek! Riadalom volt a hangjában. Ahogy Maria kettesével véve a lépcsőket rohant lefelé, arra számított, hogy rögtön meghallja az acéllal sarkallt katonacsizmák dobogását Plaka főutcáján.

– Hol? – kérdezte Maria kifulladva, nővérével összeütközve az utcán. – Hol vannak? Nem látom őket. – Nem pont itt vannak, te idióta – riposztolt Anna. – Legalábbis még nincsenek itt. De már itt vannak Krétán, és lehet, hogy erre jönnek. Aki ismerte Annát, azonnal felismerte volna hangjában az izgatottságot. Azon a nézeten volt, hogy szívesen lát bármit, ami megtöri az évszakok és a helyhez kötött, mindig kiszámítható falusi élet egyhangúságát. Anna futva tette meg az utat Fotini házához, ahol emberek egy kisebb csoportja gyűlt össze és a recsegő hangú rádiót hallgatta. Nem sokkal korábban mondták be a hírt, hogy német ejtőernyősök szálltak partra Kréta nyugati részén. A lányok innen a falu főterére rohantak, ahol ilyen helyzetekben az emberek gyülekezni szoktak. Késő délután volt, de a kocsma zsúfolásig megtelt férfiakkal és szokatlan módon asszonyok is voltak, mind a rádiót hallgatták, de a beszélgetés zajától nem sokat hallottak belőle. A hír rövid és tömör volt: Ma reggel hat óra körül ejtőernyősök egy csoportja ért földet Krétán, a malemei légitámaszpont közelében. Feltételezések szerint valamennyien meghaltak. Úgy tűnt, hogy Anna tévedett. A németek nincsenek is a szigeten. Maria arra gondolt, hogy nővére, mint oly gyakran, most is túlreagált valamit. Mégis feszültség volt a levegőben. Athén négy héttel korábban elesett, azóta német zászló lobog az Akropoliszon. Ez önmagában is elég nyugtalanító volt, de Mariának, aki még sosem járt Athénban, a főváros nagyon messze volt. Ugyan miért érdekelnék az ott történt események a plakaiakat? Mi közük hozzá? Ráadásul a szövetségesek több ezer katonája érkezett Krétára a görög szárazföldről, szóval egészen biztosan biztonságban vannak. Maria hallgatta, milyen véleményeket hangoztatnak a felnőttek, és ettől biztonságérzete csak megerősödött.

– Nincs semmi esélyük – jegyezte meg gúnyosan Vangelisz Lidaki, a kocsma tulajdonosa. – A szárazföld az egy dolog, de Kréta szigete teljesen más. Egymillió év alatt sem vennék be. Csak nézzétek meg, milyen a domborzat nálunk, milyenek a terepviszonyok! Nem jutnának át a hegyeinken a tankjaikkal! – Nem mondhatnám, hogy példának okáért a törököket sikerült volna távol tartanunk – riposztolt Pavlosz Angelopoulosz, meglehetősen pesszimista véleményének adva hangot. – A velenceieket sem – szólt egy másik hang a tömegből. – Hát, ha a közelünkbe merészkednek, többet kapnak, mint amire számítottak, az holtbiztos – mordult egy harmadik hang, ököllel csapva nyitott tenyerébe. Nem üres fenyegetés volt, és ezt a jelenlévők mind pontosan tudták. Ha Krétát a történelem folyamán sikerült is idegen csapatoknak elfoglalniuk, a krétaiak mindig a legádázabb ellenállással fogadták őket. A sziget egész története harcokról, megtorlásról, hazafiasságról szólt, és nem volt ház, ahol ne lett volna töltény és karabély vagy pisztoly. Az élet ritmusa kényelmesnek tűnhetett, de a nyugodt felszín mögött gyakran húzódott meg családok és falvak ádáz ellenségeskedése, és a tizennégy év feletti fiúk között kevesen akadtak, akik ne értettek volna valamely halálos fegyver használatához. Szavina Angelopoulosz, aki Fotinivel és a két Petrakisz lánnyal az ajtóban állt, jól tudta, miért volt ez a veszély ezúttal nagyon is valós. A repülés sebessége miatt. Az ejtőernyősöket kidobó repülőgépek az athéni támaszponttól a szigetig annyi idő alatt repülnek, amennyi idő alatt a gyerekek átgyalogolnak Elounda faluba. De nem szólt egy szót sem. Attól, hogy több tízezer szövetséges katonát evakuáltak a görög szárazföldről Krétára, nemhogy nagyobb biztonságban, hanem nagyobb veszélyben érezte magát. Nem bízott a falubeli férfiakban. Mindenáron abban a hitben akarták ringatni magukat, hogy néhány száz ejtőernyős német katona megölésével a

történetnek vége. Savina ösztönösen érezte, hogy ez nem így van. Egy hét múlva tisztább lett a kép. Az emberek mindennap összegyűltek a kocsmában, és a meleg májusi estéken kiözönlöttek a térre. Az események központjától mintegy száz mérföldre a plakaiak szóbeszédre, pletykákra, hírmorzsákra támaszkodtak, és a történet napról napra részletekben terjedt hozzájuk nyugatról, mint a bogáncs magjai a szélben. Úgy tűnt, hogy ugyan sok ejtőernyős meghalt, néhányan a csodával határos módon életben maradtak, elrejtőztek és rejtekhelyeikről stratégiai pozíciókat foglaltak el. Az első történetek csak kiontott német vérről szóltak, és arról, hogy az ejtőernyősöket karók nyársalták fel, saját ejtőernyőik zsinórja fojtotta meg az olívafák ágai közt, vagy sziklákon zúzódtak halálra, de most olyan valós hírek érkeztek, hogy aggasztó számban értek élve földet, az elfoglalt repülőtérre még több ezren érkeznek, és a helyzet a németeknek kedvez. Az első landolás után egy héttel a németek már kijelentették, hogy elfoglalták Kréta szigetét. Aznap éjjel mindenki ismét a kocsmához ment. Maria és Fotini a téren triktrakot játszott, de nem táblán, hanem hegyes bottal a porba rajzolták a figurákat, ám közben figyeltek, és pontosan hallottak hangos szóváltást, minden megjegyzést. – Miért nem voltunk felkészülve? – kérdezte Antonisz Angelopoulosz haraggal, és poharát a fél asztallapra csapta. – Nyilvánvaló volt, hogy a levegőből jönnek. Antonisz nagyon oda volt maga és a fivére miatt, és nem sok kellett, hogy felkorbácsolja szenvedélyét. Sűrű, sötét szempillája alatt szeme haraggal villant. A két fiú szinte semmiben nem hasonlított egymásra. Angelosz testileg gyenge, lelkileg szelíd, Antonisz viszont markáns, szikár arcú, harcias ember.

– Nem, egyáltalán nem volt nyilvánvaló – mondta Angelosz, tagadón intve párnás kezével. – Erre egyáltalán senki sem számított. Pavlosz nem először gondolkodott el azon, miért van az, hogy a fiai soha semmiben nem tudnak egyetérteni. Megszívta cigarettáját és kimondta saját verdiktjét: – Én Angelosszal értek egyet. Senki sem gondolt arra, hogy a levegőből jönnek. Öngyilkos vállalkozás volt ilyen módon inváziót indítani a sziget ellen, az égből lepotyogni, hogy lelőjenek, amikor földet érsz! Pavlosznak igaza volt. Sokak számára valóban az öngyilkossággal volt egyenlő ez az akció, de a németek úgy gondolták, néhány ezer ember feláldozása nem sok a cél érdekében, és mielőtt a szövetségesek megszervezhették volna, hogyan reagáljanak az akcióra, a németek Hania közelében már elfoglalták Maleme kulcsfontosságú repülőterét. Az első néhány napon Plaka községben az élet olyan volt, mint addig. Senki sem tudta, hogy a németek tényleg megszállják Krétát. Amikor kiderült, hogy ez a helyzet állt elő, napokig nem tértek magukhoz a döbbenettől. Olyan hírek érkeztek, hogy a helyzet rosszabb, mint a helyiek képzelték. Egy hét múlva a görög és szövetséges csapatok negyvenezres kontingensét útnak indították és több ezer szövetséges katonát kellett kitelepíteni, ami sok sebesüléssel és nagy veszteségekkel járt. A kocsmában egyre hevesebb viták folytak, és az emberek arról suttogtak, hogyan lehetne a falut felkészíteni a védekezésre, ha a németek megindulnak kelet felé. A fegyveres ellenállás vágya úgy terjedt, mint a vallási buzgalom. A falusiak nem féltek a vérontástól. Sokan alig várták, hogy fegyvert ragadhassanak. Ez akkor vált valósággá a plakaiak számára, amikor az első német csapatok bevonultak Agiosz Nikolaosz városba és onnan egy kisebb egységet Elounda faluba irányítottak. A Petrakisz lányok éppen hazafelé

tartottak az iskolából, amikor Anna hirtelen megállt és megrángatta húga ruhaujját. – Odanézz, Maria! Nézd! Ott jönnek az utcán! Maria szíve több dobbanást is kihagyott a döbbenettől. Annának ezúttal igaza volt. A németek tényleg ott voltak. Két katona egyenesen feléjük tartott. Mit csinál a megszálló hadsereg, ha lerohan és megszáll egy területet? Úgy gondolta, az a feladatuk, hogy mindenkit megöljenek. Mi másért jönnének? Lábából hirtelen minden erő kiszállt, mintha megkocsonyásodtak volna a csontjai. – Mit csináljunk? – suttogta. – Menjünk tovább – sziszegte Anna. – Ne fussunk inkább el a másik irányba? – kérdezte Maria könyörögve. – Ne légy ostoba. Csak menj tovább. Látni akarom, milyenek közelről – mondta, azzal megragadta húga karját és magával húzta. A katonák kifürkészhetetlenek voltak, kék szemük előremeredt. Nehéz szürke gyapjúzubbonyt viseltek, vasalt csizmájuk ütemesen kopogott a macskaköves úton. Úgy mentek el mellettük, mintha észre sem vették volna a lányokat. Mintha nem is léteztek volna. – Ránk sem néztek! – kiáltott fel Anna, amint a két férfi hallótávolságon kívülre került. Már tizenöt éves volt, és személyes sértésnek vette, ha a másik nemhez tartozó személy nem vette észre. Néhány nap múlva Plakára is került egy kisebb német különítmény. A falu másik végén az egyik családnak igen durva ébresztőben volt része. – Kinyitni! – ordították a katonák, puskatussal verve az ajtót. Bár egy szót sem beszéltek egymás nyelvén, a család megértette és teljesítette a parancsot. Délre ki kell költözniük, különben súlyos következményekkel néznek szembe. Attól

kezdve jelenlétük tény és való volt, és ettől a faluban a hangulat elkomorult. Napról napra volt néhány felszínes hír, hogy mi történik Kréta más részein, de a szóbeszéd, a nem hivatalos hírek folyama bővebben áradt, köztük az is, hogy a szövetségesek kis csoportjai kelet felé, Szitia irányába tartanak. Egyik este, ahogy leszállt az alkonyat, négy erősen álcázott brit katona jött le a hegyekből, ahol egy elhagyott pásztorkunyhóban aludtak, és a legnagyobb nyugalommal besétáltak a faluba. Saját országukban sem részesülhettek volna melegebb fogadtatásban. Nemcsak a hiteles hírek iránti érdeklődés vitte oda az embereket, hanem a falusiak ösztönös vágya is, hogy olyan vendégszeretettel bánjanak az idegenekkel, mintha az istenek küldöttei lennének. A brit katonák kitűnő vendégeknek bizonyultak. Megettek és megittak mindent, amit eléjük tettek, de csak azután, hogy egyikük, aki jól tudott görögül, beszámolt arról, mi történt az elmúlt héten az északnyugati partvidéken. – Legkevésbé arra számítottunk, hogy a levegőből érkeznek, és különösen arra nem, hogy ilyen nagy számban – mondta. – Mindenki úgy gondolta, hogy a tenger felől jönnek. Nagyon sok ejtőernyős nem ért élve földet, mégis sokan biztonságban leszálltak és csoportokba szerveződtek. – Itt a fiatal angol szünetet tartott. Gondolkodott, elmondja-e, vagy se. Aztán mintha meggyőződése ellenére tenné, hozzátette: – És voltak néhányan, akinek segítettek meghalni. Úgy mondta, hogy nagyon emberien hangzott, de amikor bővebben kifejtette a tényállást, a falusiak közül sokan elsápadtak. – Számos sebesült németet baltával vágtak darabokra… – mondta, merőn söröspoharába nézve – …a közeli falvakból az erdőt járó helyiek. Aztán az egyik katona összehajtott papírlapot vett elő belső zsebéből és gondosan kisimítva társa elé tette az asztalra. Az

eredeti nyomtatott német szöveg alá valaki odaírta a görög és angol fordítást. – Azt hiszem, ezt látniuk kell. A német légierő parancsnoka, Student kapitány néhány napja adta ki ezt a parancsot. A falusiak az asztal köré tömörültek, hogy lássák, mi van a papírra írva. Bizonyíték van arra, hogy krétai civilek felelősek sebesült katonáink megcsonkításáért és haláláért. Ezért azonnali és korlátlan megtorló és büntető intézkedéseket kell foganatosítani. Ezennel felhatalmazok minden egységet, amelyet ilyen atrocitás ért, hogy az alábbiak szerint járjon el az elkövetőkkel szemben: 1. Főbelövés. 2. Falvak teljes lerombolása. 3. A fent leírt bűnök elkövetőit bújtató falvak teljes férfilakosságának kiirtása. Csapataink tagjainak gyilkosaival szemben a fenti ítélet végehajtásához hadsbírósági ítélkezés nem szükséges. – Falvak férfilakosságának teljes kiirtása! Az írott szavak szóban terjedtek a papírról. A falusiak olyan dermedten álltak, mintha nem lenne bennük élet; csak a lélegzésüket lehetett hallani. De mennyi időnek kell még eltelnie, míg fellélegezhetnek? Az egyik angol törte meg a csendet. – A németek még sosem találták szembe magukat olyan ellenállással, mint itt Krétán. Totális meglepetésként érte őket. És az ellenállók nemcsak férfiak, hanem nők, gyerekek… sőt papok is. Maguktól és a szövetségesektől is teljes és feltétel nélküli megadást vártak. De kötelességem tájékoztatni magukat, hogy a nyugati parton több faluval is nagyon brutálisan elbántak. A földdel tették egyenlővé őket… még a templomokat és az iskolákat is lerombolták…

Nem tudta folytatni. Lárma, nagy nyugtalanság támadt a helyiségben. – Szembeszállunk velük? – üvöltötte túl a hangzavart Pavlosz Angelopoulosz. – Igen! – hangzott fel negyven férfitorokból. – Az utolsó csepp vérünkig! – kiáltotta Angelopoulosz. – Az utolsó csepp vérünkig! – visszhangozta a tömeg. Bár a németek ritkán merészkedtek elő sötétedés után, a férfiak felváltva álltak őrt a kocsma ajtajában. Odabent egészen hajnalig beszélgettek, míg a levegőben szinte vágni lehetett a füstöt és az elfogyasztott raki üres palackjaiból ezüstös erdő nem állt az asztalon előttük. A katonák tudták, végzetes hiba lenne, ha az ellenség napvilágnál felfedezné őket, ezért még hajnal előtt elmentek. Néhány nappal korábban a szövetségesek több tízezer katonájukat evakuálták Alexandriába, és azoknak, akik maradtak, mindenáron el kellett kerülniük, hogy a németek elfogják őket; csak így tarthatták fenn a létfontosságú felderítési műveleteket. Ez a csoport Szitia városába tartott, ahol az olaszok már partra szálltak és ellenőrzésük alá vették a területet. Az angolok úgy ítélték meg, hogy rövid ismeretségükhöz viszonyítva a helyiek túl hosszan és túl szenvedélyesen ölelgették őket, de a krétaiaknak természetes volt az ilyen túláradó érzelmi megnyilvánulás. Míg a férfiak ittak, néhány asszony elemózsiás csomagokat vitt a kocsmába, akkorákat, hogy a katonák alig bírták megemelni. – Efhariszto, efhariszto – ismételgette egyikük újra és újra az egyetlen görög szót, amelyet ismert. – Nincs mit. Igazán semmiség – felelték a helyiek. – Maguk nekünk segítenek. Nekünk kell hálásnak lennünk és köszönetet mondanunk maguknak. Még a kocsmában voltak, Antonisz Angelopoulosz, az idősebb Fotini testvér hazaosont, és magához vett néhány használati tárgyat: egy éles kést, egy gyapjútakarót, egy

váltóinget és a fegyverét, egy kis pisztolyt, amelyet apjától kapott tizennyolcadik születésnapjára. Az utolsó pillanatban felkapta a furulyát, amelynek a polcon, apja értékesebb és díszesebb lantja mellett volt a helye. Mivel nem tudta, mikor kerül újra haza, nem akarta hátrahagyni. Éppen bőrtáskája kapcsát zárta, amikor Szavina jelent meg az ajtóban. Az utóbbi napokban senki sem tudott nyugodtan aludni a faluban. Mindenki éber volt, szüntelen aggodalomban éltek. Időnként élénk villanások riasztották ki őket az ágyból, az égre lőtt fényjelek mutatták, hogy az ellenség Kréta falvait és városait lövi. Hogyan is alhattak volna, amikor házaikat bármely pillanatban gránáttűz remegtetheti meg, amikor egyfolytában hallják az utca végén lakó német katonák éles hangját? Szavina éberen aludt, azonnal felébredt, amikor meghallotta a kemény, döngölt padlón haladó lépteket és a pisztoly súrlódását a falon, ahogy fia a szögről leakasztotta. Antonisz legkevésbé azt akarta, hogy az anyja meglássa. Szavina még megpróbálja visszatartani. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Megyek, segítek nekik. Vezető kell a katonák mellé. Egy napig sem élik túl a hegyekben, ha nincs mellettük valaki, aki ismeri a terepet – felelte Antonisz, hevesen védelmezve álláspontját, mint aki erős ellenállásra számít. Meglepetésére azonban azt látta, hogy anyja egyetértőn bólint. Anyai ösztöne, hogy fiát védelmezze, cseppet sem gyengült, de tudta, hogy pontosan ezt kell tenni. – Igazad van – mondta tényszerűen, nagyon tárgyilagosan. – Kötelességünk segíteni őket, ahogy csak tudjuk. Szavina egy röpke pillanatra magához ölelte a fiát, de Antonisz hamar kibontakozott az ölelésből. Aggódott, hogy elszalasztja a négy idegent, akik már indulófélben voltak. – Vigyázz magadra! – suttogta utána az anyja az árnyékban, bár fia akkor már hallótávolságon kívül volt. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

Antonisz rohant vissza a kocsmához. Ekkorra a katonák már a téren voltak, elhangzott az utolsó búcsúszó is. – Én leszek a helyi vezetőjük – közölte velük. – Tudniuk kell, hol vannak a barlangok, szurdokok, szakadékok, különben meghalhatnak a hegyek között. És megtanítom magukat, hogyan kell megélni a szabadban, a hegyek közt, hogy lehet madártojást, ehető bogyókat és vizet találni ott, ahol eszükbe sem jutna keresni. A katonák nagyrabecsülésüknek adták jelét, a görögül beszélő pedig előrelépett. – Valóban veszélyes a terep. Sokszor a saját kárunkon tapasztaltuk. Nagyon hálásak vagyunk neked. Pavlosz hátul állt. Feleségéhez hasonlóan ő is rosszul volt a félelemtől, amikor kiderült, mire készül elsőszülött fia, de csodálta is. Két fiát úgy nevelte, hogy alaposan megismertette velük a természetet és tudta, hogy Antonisz segíthet a katonáknak fenntartani magukat a hegyekben, ahogy a kecske is megél a kopárnak tűnő földön. Ismerte a mérgező és tápláló növényeket; azt is tudta, milyen cserjék leveléből lehet a legjobb dohányt nyerni. Büszke volt Antonisz bátorságára, és meghatódott szinte naiv lelkesedésén. Magához ölelte fiát, aztán, még mielőtt az öt férfi eltűnt volna a szemük elől, megfordult és elindult haza. Tudta, hogy Szavina már várja. Giorgisz minderről beszámolt Eleninek, amikor másnap átment a szigetre. – Szegény Szavina! – kiáltott fel rekedtesen. – Betegre fogja aggódni magát. – Valakinek meg kell tennie… és az a fiatalember maga kereste a kalandot – felelte Giorgisz könnyedén, hogy ne tűnjön olyan komolynak Antonisz távozása. – De mennyi ideig lesz távol? – Senki sem tudja. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, mennyi ideig tart még a háború.

Átnéztek a vízen, Plaka felé. Embereket láttak a parton, napi tevékenységüket végezték. A távolból minden teljesen rendben lévőnek tűnt. Semmi jele nem volt, hogy Krétát ellenséges erők foglalták el. – Okoztak valami nehézséget a németek? – kérdezte Eleni. – Nem igazán lehet észrevenni, hogy ott vannak – felelte Giorgisz. – Napközben le-föl járkálnak, járőröznek, de éjjel nem lehet őket látni. Pedig úgy tűnik, folyamatos megfigyelés alatt állunk. Giorgisz minden igyekezetével szerette volna elkerülni, hogy Eleni tudomást szerezzen arról, hogy milyen veszélytudattal élnek a faluban. Gyorsan témát váltott. – De te hogy vagy, Eleni? Felesége egészségi állapota rohamos rosszabbodásnak indult. Arcán a sebek egyre kiterjedtebbek lettek, hangja méllyé, reszelőssé vált. – Egy kicsit fáj a torkom – ismerte el –, de biztos vagyok benne, hogy csak egy kis megfázás. Mesélj a lányokról! Giorgisz érezte, hogy ő is témát akart váltani. Tudta, hogy nem akar az egészségi állapotáról beszélni. – Anna most egy kicsit boldogabbnak tűnik. Szorgalmasan tanul az iskolában, de a ház körüli munkához való hozzáállása nem változott. Sőt, mondhatni még lustább, mint volt. A saját tányérját elrakja, de eszébe sem jutna Mariáét is elmosni. Már belefáradtam, hogy nyaggassam emiatt… – Tudod, ezt nem lenne szabad engedned – vágott a szavába Eleni. – Egyre rosszabb és rosszabb szokásokat vesz fel. És egyre nagyobb terhet rak ezzel Mariára. – Tudom. És Maria olyan csendesnek tűnik. Azt hiszem, ő még jobban aggódik a megszállás miatt, mint Anna. – Szegény gyereknek már így is elég megrázkódtatás volt az életében – mondta Eleni. Az ilyen pillanatokban erőt vett rajta a kínzó bűntudat, hogy lányai nélküle nőnek fel. – Olyan furcsa. Minket itt szinte egyáltalán nem érint a háború. Soha ilyen

elszigeteltnek nem éreztem még magamat. Még a benneteket nap mint nap érő veszélyben sem osztozhatok. Halk hangja megremegett, küszködött, nehogy sírva fakadjon, nehogy összeomoljon férje előtt. Az senkinek sem lett volna jó. Egyáltalán nem lett volna jó. – Nem vagyunk veszélyben, Eleni. Természetesen hazudott. Nem Antonisz volt az egyetlen a helyi fiúk közül, akik csatlakoztak az ellenállókhoz, és az a szóbeszéd járta, hogy a németek hírhedten kegyetlenek a kémkedésnek még a legkisebb gyanújára is, ezért Plaka lakói valósággal reszkettek a félelemtől. De az élet valahogy visszatért a rendes kerékvágásba. Voltak napi feladatok és feltétlenül elvégzendő idénymunkák is. Nyár végén le kellett szüretelni és ki kellett préselni a szőlőt. Amikor beköszöntött az ősz, az olívabogyót kellett betakarítani; kecskét fejni, vajat köpülni, sajtot készíteni, szőni mindig kellett. Felkelt a nap, éjjel a hold borította az égboltot ezüstös fénybe, ragyogtak a csillagok, függetlenül attól, hogy mi történt az ég alatt. A levegőben azonban ott volt a feszültség, a bármelyik pillanatban bekövetkezhető erőszaktól való félelem. A krétai ellenállás szervezettebb lett, a falvakból sok más férfi tűnt el, hogy kivegye a részét a háború egyre jobban kibontakozó eseményeiből. Ez is hozzájárult ahhoz az előérzethez, hogy az élet előbb-utóbb drámai fordulatot vesz. A Plakához hasonló falvakat, ahonnan a férfiak elmentek, a németek megjelölték és a legbrutálisabb megtorló intézkedéseket alkalmazták velük szemben. 1942 elején egy csoport gyerek, köztük Anna és Maria, a tengerparti hosszú úton az iskolából ballagtak haza. – Nézzétek! – kiáltott fel Maria. – Nézzétek! Havazik! Néhány hete megszűnt a havazás, és már csak idő kérdése volt, mikor bújnak elő a hóvirágok. Akkor mi ez a fehér, ami az égből hull?

Maria jött rá először, mi is a helyzet. Nem hó hullott, hanem papírlapok. Nem sokkal korábban kis repülő húzott el fölöttük, de nem is néztek fel, olyan gyakran jártak német gépek a part mentén. Röplapfergeteget engedett ki magából, és Anna elkapott egyet, ahogy felé repült. – Ezt nézzétek meg! A németek üzenete. Körülállták, hogy elolvassák a röplapot. FIGYELMEZTETÉS KRÉTA LAKOSSÁGÁNAK Ha közösségük szállást vagy bármilyen ellátmányt ad a szövetséges csapatok katonáinak vagy az ellenállási mozgalom tagjainak, súlyos büntetésben lesz részük, és ha valakit bűnösnek találunk, az egész faluval szemben durva és gyors megtorlást alkalmazunk. A röplapok folyamatosan hullottak, fehér szőnyeget alkottak, aztán felkapta őket a szél, a papír a lábuk körül kavargott, majd magába mosta a tajtékos hullámverés. A gyerekek szó nélkül álltak. – Haza kell vinnünk ezekből néhányat a szüléinknek – javasolta aztán egyikük, és felvett egy kötegnyit, mielőtt az összes et elfújta volna a szél. – Figyelmeztetnünk kell őket. Nagy nehezen elindultak, lassan vánszorogtak, zsebük propagandaanyaggal teletömve, szívük vadul vert a félelemtől. Más falvakba is célzottan juttattak a figyelmeztetésből, de a hatás egyáltalán nem az volt, amit a németek vártak. – Te meg vagy bolondulva – mondta Anna, amikor apja elolvasta a röplapot és csak vállat vont. – Hogy veheted ilyen félvállról? Ez az andarte népség mindannyiunk életét veszélyezteti. Csak azért, mert ők egy kis kalandot keresnek! Maria a sarokban kuporgott. Érezte, hogy a helyzet pattanásig feszült. Giorgisz mély levegőt vett. Küszködött, hogy ne veszítse el önuralmát, erőt vett magán, hogy dühében ne szaggassa darabokra a lányát.

– Te tényleg úgy gondolod, hogy maguk miatt csinálják? Hogy kalandvágyból fagyoskodnak barlangokban és legelnek, mint az állatok? Hogy merészeled? Anna megrettent, összehúzta magát. Szeretett ilyen helyzeteket provokálni, de még sosem látta apját ennyire dühösnek. – Te nem hallottad, miket mesélnek – folytatta Giorgisz. – Te nem láttad őket, ahogy éjnek évadján betántorognak a kocsmába; alig van bennük élet, annyira éhesek, a cipőjük talpa olyan vékonyra kopott, mint a hagymahéj, a csontjuk szinte átszúrja az arcuk bőrét! Érted teszik, Anna, és értem, és Mariáért. – És anyánkért – szólt Maria halkan a sarokból. Giorgisz minden szava igaz volt. Télen, amikor hó borította a hegyeket, és vad szél süvített az örökzöldek között, az ellenállók majdnem halálra fagytak; a falvak felett a hegyekben, barlangok rejtekén lapultak, ahol italuk a függő cseppkövekről csöpögő víz volt. Nyáron pedig ki kellett bírniuk a hőséget, és szinte elviselhetetlen lehetett a szomjúság, amikor kiszáradtak a patakok. Néhányan elérték tűrőképességük határát. Az ilyen és ehhez hasonló szórólapok csak megerősítették a krétaiak eltökéltségét, hogy támogassák az ellenállókat a németek ellenében. A megadás szóba sem jöhetett, és vállalták az ezzel járó kockázatot. A németek egyre gyakrabban jelentek meg Plakán, ellenállók és az ellenállásra utaló nyomok, például rádió adóvevők után kutatva átvizsgálták a házakat és kihallgatták Vangelisz Lidakit, aki a kocsma tulajdonosaként napközben az egyetlen férfi volt a faluban. A többiek, a dolgozó férfiak a hegyekben vagy a tengeren voltak. A németek esténként nem jártak ki; olyan bizonyosság volt ez, amelyet a krétaiak megtanultak értékelni. Az idegenek féltek kimozdulni sötétedés után, nem tetszett nekik a sziget sziklás,

nehéz terepe és tudatában voltak annak, hogy sötétedés után sebezhetők. Egy szeptemberi estén Giorgisz és Pavlosz törzsasztaluknál üldögéltek, amikor három idegen lépett be a kocsmába. A két idősebb férfi egy pillanatra felnézett, aztán folytatták a beszélgetést, és az aggodalom leplezésére mindig kézben tartott rózsafüzéreiket morzsolgatták ütemesen. A német megszállás és az ellenállási mozgalom megerősödése előtt csak nagyon ritkán lehetett idegeneket látni a faluban, mostanában viszont gyakorta jöttek ismeretlenek. Az egyik idegen odalépett hozzájuk. – Apám – szólalt meg halkan. Pavlosz felnézett, meglepetésében leesett az álla. Antonisz volt az, de alig lehetett ráismerni; nem az a fiús fiatalember volt, aki tavaly csatlakozott a katonákhoz. Ruhái lötyögtek rajta, az övet kétszer kellett körbetekerni a derekán, hogy megtartsa a nadrágját. Pavlosz arcáról még nem száradtak fel a könnyek, amikor megérkezett Szavina, Fotini és Angelosz. Lidaki sietve elküldte a fiát, hogy szóljon nekik, azonnal menjenek a kocsmába, és a viszontlátás olyan volt, amilyennek lennie kell két ember között, akik nagyon szeretik egymást, és akik addig egy napot sem töltöttek egymástól távol. Nemcsak öröm, hanem fájdalom is volt, amikor meglátták az éhezéstől lesoványodott Antoniszt, aki mintha nem egy évet, hanem egy évtizedet öregedett volna, mióta legutóbb látták. Antonisz két angollal érkezett. Megjelenésükben semmi sem árulta el származásukat. Bőrük barna, bajszuk emberes, dús, amit helyi szokás szerint pödörtek, és megtanultak annyira görögül, hogy beszélgetni tudtak vendéglátóikkal, és meséltek, csak meséltek arról, milyen találkozásaik voltak ellenséges katonákkal pásztorálruhában, és hogyan hitették el velük, hogy krétaiak. Az elmúlt egy évben többször is bejárták a szigetet keresztül-kasul, egyik feladatuk az volt, hogy figyeljék az olasz

csapatmozgásokat. Az olaszok Neápoli városában rendezték be főhadiszállásukat. Ez volt a legnagyobb város a környékükön, Laszithi régióban, és megfigyeléseik szerint a csapatok nemigen tettek mást, csak ettek, ittak, jól elvoltak, különösen a helyi prostituáltakkal. A sziget nyugati részén azonban más csapatok is állomásoztak, az ő hadmozdulataikat vesződségesebb volt nyomon követni. Most, hogy összeszűkült gyomrukat degeszre tömték bárányraguval és fejük kóválygott a cikudiától, a három férfi késő éjszakáig mesélt. – A fia igazán kitűnő szakács lett – mondta az egyik angol Szabinának. – Senki sem készíti nála jobban a bükkmakk-kenyeret. – Sem a kakukkfüves csigaragut! – viccelt a másik. – Nem csoda, hogy olyan soványak mind a hárman – felelte Szavina. – Mielőtt ez az egész elkezdődött, Antonisz legfeljebb krumplit főzött, azt is ritkán. – Antonisz, mondd el neki, hogyan járattuk a bolondját a fritzekkel, amikor elhitettük velük, hogy testvérek vagyunk – szólalt meg az egyik katona, és így folytatódott az este: a félelem és aggódás pillanatait anekdotává, humorrá formálták mindenki szórakozására. Aztán a pult mögül előhozták a lantokat, és énekelni kezdtek. Mantinadékat énekeltek, az angolok pedig nagyon igyekeztek megtanulni a szerelemről és halálról, küzdelemről és szabadságról szóló szövegeket. Antonisz egy éjszakát töltött a családjával; a két angolt más családoknál helyezték el, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot. Majdnem egy éve ez volt az első alkalom, hogy nem a kemény földön aludtak. Mivel még hajnal előtt el kellett hagyniuk a falut, a szalmazsákon alvás luxusát nem sokáig élvezhették, és amint felhúzták hosszú szárú csizmájukat, és újra fejükre tették rojtos fekete fejfedőjüket, kisétáltak a faluból. A helyiekben sem merült volna fel a legkisebb kétely, hogy nem született krétaiak. Semmi sem árulhatta el őket. Semmi,

kivéve, ha valaki képtelen ellenállni az árulásért beígért pénznek. Kréta szigetén ekkorra már éhínség volt, és elvétve, de előfordult, hogy a helyiek feladták az ellenállókat és elfogadták a deutsche drachma néven emlegetett nyomravezetői díjat. Az éhség és az ínség még ezeket a becsületes embereket is korrumpálta, és az ilyen árulások a háború legrosszabb atrocitásait okozták: következménye a tömeges kivégzés, teljes falvak elpusztítása lett. Az öregeket, betegeket az ágyukban érte a tűzhalál, a férfiakat kényszerítették, hogy adják át fegyvereiket, aztán hidegvérrel lelőtték őket. Az árulás fenyegető veszélye miatt Antonisz és a hozzá hasonlók csak ritkán és rövid időre látogatták meg családjukat, mert tudták, hogy jelenlétük veszélyt jelenthet azokra, akiket a legjobban szeretnek. A háború egész ideje alatt egyetlen hely volt, amelyet egyáltalán nem érintett a németek jelenléte: Szpinalonga, ahol a leprások megmenekültek a lehető legszörnyűbb betegségtől, a megszállástól. A lepra családokat és barátokat szakított el egymástól, de a németek még nagyobb hatásfokkal tettek tönkre mindent, amihez hozzáértek. A megszállás miatt Nikolaosz Kiritszisz látogatásai hirtelen félbeszakadtak, mert a céltalannak tekintett utazásokat a megszálló csapatok gyanakvással szemlélték. Bár egyáltalán nem szívesen, Kiritszisz egy időre felfüggesztette a kutatásait; nem mulaszthatta el a Heraklionban levő sebesültek ápolását, a haldoklók ellátását. Az őrült invázió következményeképpen mindenki, akinek egy kis gyakorlata is volt az orvoslásban, azon kapta magát, hogy éjt nappallá téve dolgozik a betegek és megcsonkítottak megsegítésén: kötöz, törést rögzít, kezeli a vérhas, a tüdőbaj, a malária tüneteit, ami gyakori volt a tábori kórházakban. Mire éjszakánként hazament a kórházból, Kiritszisz annyira kimerült, hogy csak ritkán gondolt a

leprásokra, akik fájón rövid ideig tudományos kutatásai központjában álltak. Szpinalonga lakói számára talán dr. Kiritszisz látogatásainak megszűnte volt a háború legrosszabb mellékhatása. Az alatt a néhány hónap alatt, amíg hetente ellátogatott hozzájuk, kezdtek reménykedni a jövőt illetően. Aztán megint a jelen lett az egyetlen bizonyosság. Giorgisz az addigiaknál is kiszámíthatóbb, megszabott időközönként látogatott a szigetre. Hamarosan rájött, hogy az athéniaknak nem jelent nehézséget fenntartani ugyanazt a luxust, amelyet a háború előtt élveztek, annak ellenére, hogy az árak napról napra jelentősen emelkedtek. – Nézzétek – mondta barátainak a rakparton egyik este, hálófoltozás közben –, bolond lennék, ha túl sokat kérdezősködnék. Van pénzük, hogy megfizessenek, mi jogon vonhatnám kérdőre őket, hogy honnan van pénzük a feketepiacon vásárolni? – Köztünk vannak olyanok, akik az utolsó marék lisztjüket is megsütötték – tiltakozott az egyik halász. A kocsmában a fő téma az athéniak gazdagságával szembeni irigység volt. – Miért kéne jobb ételeket enniük, mint nekünk? – tette fel a kérdést Pavlosz dühödten. – És hogy lehet, hogy ők meg tudják fizetni a csokoládét és a jó dohányt? – Úgy, hogy van pénzük – felelte Giorgisz. – Pénzük van, de szabadságuk nincsen. – Szabadság! – gúnyolódott Lidaki. – Te ezt, amiben élünk, szabadságnak nevezed? Az országunkat elfoglalták a németek, a fiataljainkat nyomorgatják, az öregekre rágyújtják az ágyat! A leprások, azok odaát, tényleg szabadon élnek! – mondta, ujjával Szpinalonga felé mutatva. Giorgisz tudta, értelmetlen lenne vitatkozni velük, így hát elhallgatott. Már azok a barátaik is, akik jól ismerték, elfeledkeztek róla időnként, hogy Eleni is a szigeten van. Néha

valaki rajtakapta magát, hogy tapintatlan volt, és bocsánatkérés-félét mormogott Giorgisznak. Csak ő és dr. Lapakisz tudták a valóságot, és Giorgisz pontosan tudta, hogy ő is csak féligazságszintig ismeri a valós helyzetet. Szinte csak a kaput és a magas falat látta, de sok történetet hallott Elemről. Legutóbbi látogatásakor további változás állt be felesége állapotában. Először csúnya fekélyek jelentek meg a mellén és a hátán, de ekkorra már rémisztő módon az arcára is átterjedtek. Hangja elhalkult, beszéde egyre kevésbé volt érthető, és bár Giorgisz ezt néha az erős érzelmi felindultságnak tulajdonította, tudta, hogy nem csak erről van szó. Eleni azt mondta, a torka mintha összeszűkült volna, és megígérte, hogy felkeresi dr. Lapakiszt, és kér valami orvosságot rá. Mindeme idő alatt azonban igyekezett vidámnak mutatkozni Giorgisz előtt, nehogy férjének azt kelljen mondania a lányoknak, hogy őt lehangolt állapotban találta. Giorgisz tudta, hogy a betegség elhatalmasodik Eleni felett, és hogy ő is, mint a szigeten élő leprások zöme, legyenek elszegényedettek vagy nagy vagyon felett rendelkezők, kezdi elveszteni a reményt. Ezek a férfiak, akikkel Giorgisz halászhálót javított és a kocsmában triktrakkal és kártyázással múlatta az időt, gyerekkori pajtásai voltak. Szűk látókörű, bigott nézeteikben Giorgisz is osztozott volna, ha nem lett volna kapcsolata Szpinalonga szigetével. Ez olyan más szemléletet adott neki, amelyet a többieknek sosem tudnak magukévá tenni. Megőrizte önuralmát és megbocsátotta nekik tapintatlanságukat, hiszen csak erről volt szó. Giorgisz továbbra is hordta a csomagokat a szigetre. Mit törődött ő vele, ha tartalmuk pult alól származott? Hát nem venné meg mindenki a legjobb árut, ha annyi pénze lenne, mint az athéniaknak? Ő is vágyott rá, hogy olyan luxusnak számító holmit vegyen lányainak, amit csak Szpinalonga bizonyos lakosai tudtak megengedni maguknak. A maga

részéről a fogásból – miután Anna és Maria rendesen kivették belőle a részüket, hogy jóllakhassanak – tudatosan a legjobb darabokat vitte át a lepratelepre. Miért ne kaphatnák a legnagyobb sügéreket? Ezek az emberek betegek, kivetette őket magából a társadalom, de nem bűnözők. Erről a tényről Plaka lakói kényelmesen elfeledkeztek. A németek féltek Szpinalongától, a közvetlen közelükben élő több száz leprástól, és hozzájárultak, hogy a szállítások folytatódjanak, továbbra is kapják az ellátmányt, hiszen a legkevésbé sem akarták, hogy bármelyikük elhagyja a szigetet és a szárazföldön keressen magának ennivalót. Az egyik beteg azonban megpróbált megszökni a szigetről. 1943 nyarának végén történt, amikor az olasz fegyverszünet miatt erősebb volt a német jelenlét Laszithi tartományban. Egyik délután Fotini, Anna, Maria és öt-hat gyerek, mint máskor is, a tengerparton játszottak. Megszokták már, hogy ott vannak a német katonák is, és az, hogy egyikük a parton járőrözött, fel sem keltette figyelmüket. – Dobáljunk köveket! – kiáltott fel az egyik fiú. – Versenyre! – felelte a másik. Bőven volt a parton sima, lapos kavics, és a kövek hamarosan alacsonyan repültek a víz felett a kiszemelt cél felé. Hirtelen az egyik fiú felkiáltott: – Állj! Állj! Hagyjátok abba! Valaki van ott! Igaza volt. Valaki úszva távolodott a sziget felől. A német katona is figyelte, karját megvetőn összefonva állt. A gyerekek ugrándoztak, rémülten kiáltoztak az úszónak, hogy forduljon vissza. Előre sejtették a szörnyű fejleményt. – Mit csinál? – kiáltott fel Maria. – Hát nem tudja, hogy meg fogják ölni? A leprás lassan, de határozottan haladt. Vagy nem vett tudomást a katona jelenlétéről, vagy számított erre a kockázatra, de akkor is vállalta, ha a biztos öngyilkossággal volt egyenlő, mert már nem bírta az életet a lepratelepen. A

gyerekek torkuk szakadtából kiáltoztak, ám abban a pillanatban, hogy a német katona felemelte a puskáját a félelemtől elakadt a szavuk. A katona megvárta, míg a férfi ötven méterre megközelíti a partot, aztán lelőtte. Hidegvérű kivégzés volt. Egyszerű lőgyakorlat. A háborúnak ebben a szakaszában mindenütt azt suttogták, hogy nagy vérontás van és kivégzések, de a gyerekek ebből semmit nem tapasztaltak. Az egyetlen lövés hangját a szemközti hegyek verték vissza, a nyugodt vízen lassan bíborszín folt terjedt. Anna, a legidősebb a gyerekek között, ráüvöltött a katonára: – Maga állat! Maga német állat! A félelem és a döbbenet hatására a kisebb gyerekek közül néhányan sírva fakadtak. Az elvesztett ártatlanság könnyei. Ekkor sokan kirohantak otthonaikból és látták, hogy a gyerekek összeölelkezve sírnak. Éppen azon a héten ért Plakába a hír, hogy a németek új taktikát dolgoztak ki: ha gyanújuk támadt, hogy gerillatámadás érheti őket, összefogdosták az érintett falvakból a fiatal lányokat és túszként maguknál tartották őket. A falusiak tudták, hogy gyermekeik egyáltalán nincsenek biztonságban, ezért első gondolatuk az volt, hogy valamelyiküket bántotta a magányos katona, aki néhány méterre előttük, a parton posztolt. Bár nem voltak fegyvereik, készek voltak darabokra tépni. De a katona hihetetlen higgadtsággal a tenger felé fordult és kihívón a sziget felé mutatott. A test már régen elmerült, de a bíborszínű folt még mindig ott lebegett a vízfelszínen, mint egy olaj folt. Anna, az örökös hangadó kiszakadt a síró csoportból, és odakiáltott a feldúlt felnőtteknek. – Egy leprás! Azonnal megértették a helyzetet és elfordultak a német katonától. Viszonyulásuk megváltozott. Voltak közöttük, akiket egyáltalán nem érintett egy leprás halála. Maradt elég. Az alatt a rövid idő alatt, míg a szülők meggyőződtek arról,

hogy gyermekeik sértetlenek, a katona eltűnt. Eltűnt az áldozat is. Mindenki elfelejthette volna. Giorgisz számára azonban ez nem volt olyan könnyű. Ő nem közömbös érzésekkel viseltetett Szpinalonga szigetének lakói iránt. Aznap éjjel, amikor viharvert csónakjával átevezett, Eleni elmondta, hogy a leprás, akinek hidegvérű legyilkolását a gyerekek szemtanúként élték át, egy Nikosz nevű fiatalember volt. Kiderült, rendszeresen átúszott a vízen sötétedés után, hogy meglátogassa feleségét és gyerekét. Azt beszélték, hogy aznap volt a fia harmadik születésnapja, és egyszer szerette volna még napvilágnál látni. Nem csak a plakai gyerekek nézték Nikoszt. Szpinalonga szigetén is tömeg gyűlt össze, a partról figyelték. Nem volt szabály, hogy megvédje az embereket ilyen ostobaságtól és kevesek érezhették férj, feleség vagy szerető visszatartó kezét, ha ilyen spontán, őrült akció jutott az eszükbe. Nikosz vágyott felesége társaságára, de még jobban arra, hogy lássa a fiát, aki test a testéből, vér a véréből; a makulátlan kisfiú, aki olyan volt, mintha a gyerekkori tükörképe lenne. Az életével fizetett ezért a vágyért. Aznap éjjel Nikoszt gyászolták a szigeten. Az emberek imádkoztak a templomban és virrasztottak érte, bár nem volt test, amelyet el kellett volna temetni. Szpinalonga szigetén komolyan vették a halált. Megadták azt a méltóságot a halottnak, amelyet bárhol Krétán megadtak volna neki. Ez után az incidens után Fotini, Anna, Maria és minden gyerek, aki ott játszott velük aznap, a gond felhője alatt élt. Egy pillanat alatt odalett a gondtalan gyermekkor, amelyet annyira szerettek, és minden megváltozott.

Kilencedik fejezet Bár a parttól alig néhány méternyire kivégzett leprás a plakaiak többségének keveset jelentett, az incidens után a németek iránti gyűlöletük fokozódott. Ez a gyilkosság otthonaik küszöbére hozta a háború borzalmait, és rádöbbentette őket, hogy falujuk ugyanolyan sérülékeny ebben a világméretű konfliktusban, mint bármely más hely. A helyiek reakciója változó volt. Sokan úgy gondolták, hogy az igazi béke forrása egyedül Isten, és a templomok gyakran tele voltak imára görnyedő emberekkel. Az idősek közül néhányan, például Fotini nagyanyja, olyan sok időt töltöttek a pap társaságában, hogy ruhájuk, hajuk átvette a tömjén édeskés illatát. – Nagyanyának olyan szaga van, mint a gyertyaviasznak! – kiáltozott Fotini az idős asszony körül ugrálva, aki engedékenyen mosolygott egyetlen lányunokájára. Még ha Isten nem is tett sokat, hogy megnyerjék a háborút, hite azt súgta, hogy az ő oldalukon áll, és amikor olyan hírek érkeztek, hogy a németek templomokat romboltak le és szentségtelenítettek meg, az csak megerősítette a hitében. Mindenszentek napja a háború ellenére ünnep volt. Az ikonokat elővették rejtekükből, a papok körmenet élén vitték a szentképeket, mögöttük a városi zenekar, amely rézfúvós hangszereivel és dobjaival szinte istentelen hangzavart csapott. A bőséges lakoma és a tűzijáték hangja hiányozhatott, de amikor a relikviákat biztonságban visszavitték a templomba, az emberek vadul táncoltak és harsány dalokat énekeltek, talán még nagyobb szenvedéllyel, mint békeidőben. A folytatódó megszállás miatt érzett dühöt és csalódottságot a legjobb borokkal csillapították, de hajnalban, amikor visszatért közéjük a józanság, minden úgy volt, ahogy máskor is lenni szokott. Ekkor kezdték azok, akiknek hite nem volt sziklaszilárd,

feltenni a kínos kérdést, hogy Isten vajon miért nem hallgatta meg imáikat. A németeket kétségtelenül megzavarta a szentnek és a profánnak ez az egyvelege, de óvakodtak attól, hogy betiltsák. Minden tőlük telhetőt megtettek azonban, hogy megzavarják az ünnepséget, például azzal, hogy amint a szertartás megkezdődött, követelték, hogy kihallgatásnak vethessék alá a papot, és amikor a tánc a tetőfokára hágott, házkutatásokat tartottak. Szpinalonga szigetén gyertyát naponta gyújtottak azokért, akik a szárazföldön szenvedtek. A szigetiek pontosan tudták, hogy a krétaiak rettegnek a németek kegyetlenkedésétől, és imádkoztak, hogy a megszállásnak mihamarabb vége legyen. Dr. Lapakisz, aki inkább az orvostudomány erejében bízott, mint az isteni gondviselésben, egyre kiábrándultabb lett. Tudta, hogy a kutatást és a kísérleteket többé-kevésbé elhanyagolták. Leveleket küldött Kiritszisznek Heraklionba, de mivel hónapokig nem kapott választ, arra a következtetésre jutott, hogy kollégájának sokkal sürgetőbb dolgokkal kell foglalkoznia és beletörődött, hogy még sokáig kell várnia, míg viszontlátja. Lapakisz megemelte látogatásainak számát, már nem heti háromszor, hanem hatszor ment át a szigetre. A leprások némelyikének állapota állandó figyelmet, gondozást igényelt és Atina Manakisz nem bírta a munkát egyedül. Az egyik ilyen páciens Eleni volt. Giorgisz sosem felejti el a napot, amikor átevezett a szigetre és felesége karcsú alakja helyett barátnője, a tömzsi Elpida fogadta. Hirtelen gyorsabban kezdett verni a szíve. Mi történt Elenivel? Ez volt az első alkalom, hogy nem jött elé. Elpida szólalt meg először: – Ne aggódj, Giorgisz – mondta úgy, hogy hallatszott a hangján, nagyon igyekszik bátorítón szólni. – Eleni jól van. – Akkor hol van? – kérdezte Giorgisz, hangjában semmivel össze nem téveszthető rémülettel.

– Néhány napot a kórházban kell töltenie. Dr. Lapakisz megfigyelés alatt tartja, míg a torka meggyógyul. – És rendbe fog jönni? – Remélem – felelte Elpida. – Biztos vagyok benne, hogy az orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek. Diplomatikus, semmitmondó kijelentés volt. Elpida ugyanannyit tudott Eleni túlélési esélyeiről, mint maga Giorgisz. Giorgisz a mólón hagyta az átszállított csomagokat, és gyorsan visszament Plakára. Szombat volt, és Maria észrevette, hogy apja a szokottnál sokkal korábban hazatért. – Rövid látogatás volt – mondta. – Hogy van anya? Hoztál levelet? – Attól tartok, most nincs levél. Ezen a héten nem volt ideje írni. Ez így igaz is volt, de Giorgisz gyorsan elhagyta a házat, még mielőtt Maria többet kérdezhetett volna. – Négyre itthon leszek – szólt vissza. – Most mennem kell hálót javítani. Maria érezte, hogy valami nincs rendben, és ez az érzés egész nap vele volt. A következő négy hónapban Eleni kórházban feküdt, túl beteg volt ahhoz, hogy lebotorkáljon az alagúton át Giorgisz elé. Mindennap, amikor átvitte Lapakisz doktort Szpinalonga szigetére, Giorgisz várta, hogy meglátja feleségét a fenyőfák alatt. Lapakisz minden este beszámolt neki a helyzetről, de először csak az igazság felhígított változatát mondta. A szervezete még mindig küszködik a betegséggel Vagy: azt hiszem, a láza ma egy kicsit lement. A doktor hamar rájött, hogy hamis reményeket ébresztett, és ösztönösen, lelke mélyén tudta, minél jobban próbálja ezeket fenntartani, annál nehezebb lesz, amikor bekövetkezik a végső stádium. Nem mintha hazudott volna, amikor azt mondta, hogy Eleni szervezete harcol a betegséggel. Dühödt küzdelem

volt, minden sejtje megküzdött a leprabaktériummal, amely egyeduralomra törekedett, megszállta egész testét. A lepraláznak kétféle kimenete lehet: rosszabbodás vagy javulás. Eleni lábán, hátán, nyakán, arcán egyre több fekély keletkezett, iszonyú kínok között feküdt, bármerre fordult nem talált kényelmes fekvést. Teste csupa fekély, és Lapakisz minden tőle telhetőt megtett, hogy kezelje, ahhoz az alapelvhez ragaszkodva, hogy ha a sebeket tisztán tartják, ha nem fertőződnek el, talán sikerül visszaszorítani a virulensen szaporodó baktériumokat. Ebben a fázisban vitte el Elpida a kórházba Dimitrit, hogy meglátogassa Elenit. A fiú Kontomariszéknál lakott; mindannyian remélték, hogy ez az állapot csak ideiglenes, de most már úgy tűnt, hogy végleges. – Szia, Dimitri – mondta Eleni halkan. Aztán Elpidához fordulva egy szót sikerült kimondania: – Köszönöm. Hangja nagyon halk volt, de Elpida tudta, hogy elismerésnek szánta: tudja, hogy a tizenhárom éves kisfiú jó kezekben van. Ez legalább valamiféle lelki megnyugvást ad. Elenit egy apró szobába fektették, ahol egyedül lehetett, ahol nem bámulta a többi páciens, nem zavart másokat, és őt sem zavarták mások éjnek évadján, amikor a fájdalom erősebb lett, lepedői lázas izzadságtól lettek nedvesek, és szüntelenül nyöszörgött. Ezekben a sötét órákban Atina Manakisz gondozta; híg levest kanalazott a szájába és letörölte forró homlokát. Aztán egyik éjjel már képtelen volt nyelni. Víz sem csúszott le a torkán. Reggel, amikor Lapakisz vizitelt nála, már levegő után kapkodott és képtelen volt válaszolni a szokásos kérdésekre. Az orvos felismerte, hogy Eleni új, talán a végső stádiumba lépett. – Kiria Petrakisz, bele kell nézzek a torkába – mondta szelíden. Látta az új sebeket az ajka körül, tudta, hogy a száját kinyitni is kellemetlenséggel, fájdalommal jár. A vizsgálat csak

megerősítette félelmeit. Felnézett dr. Manakiszra, aki az ágy másik oldalán állt. – Rögtön visszajövünk – mondta, és megfogta Eleni kezét. A két orvos elhagyta a kórtermet, halkan becsukták az ajtót maguk mögött. Dr. Lapakisz halkan, sietősen szólt: – Legalább fél tucat fekély van a torkán, és a gégefedő is be van gyulladva. Nem látom a torok hátsó falát a duzzanattól. Minden kényelmet meg kell adnunk neki. Nem hiszem, hogy sok ideje van hátra. Visszament a szobába, leült Eleni mellé és megfogta a kezét. A beteg légzése mintha rosszabbodott volna, amíg távol voltak. Ez volt az a pont, ahova már más páciensekkel is eljutott, amikor tudta, hogy már nem tehet értük semmi mást, csak mellettük maradhat az utolsó órákban. A kórház a hegytetőn volt, az épületből a legjobb kilátás nyílt a szigeten, és ahogy a doktor ott ült a betegágy mellett, hallgatta Eleni egyre nehezülő légzését, kinézett a nagy ablakon, ahonnan a szorost és Plaka községet lehetett látni. Giorgiszra gondolt, aki majd később elindul Szpinalonga felé. Eleni légzése szaggatottá vált, rövid, ziháló belégzéssel jutott levegőhöz, szeme rémülten tágra nyílt. A doktor látta, hogy ez az élet nem békében ér véget, és kezébe fogta a beteg kezét megnyugtatásul. Két, talán három órát is ült ott, mire elérkezett a vég. Eleni utolsó lehelete hibavaló közdelem volt a következő lélegzetvételért. A legjobb, amit orvos mondhat a gyászoló családnak, hogy szerettük békében halt meg. Olyan hazugság volt ez, amelyet Lapakisz számtalanszor elmondott már korábban, és akárhányszor hajlandó volt elmondani még. Sietett ki a kórházból. A mólón akart lenni, amikor Giorgisz megérkezik. Nem messze a vízen csónak bukdácsolt fel-le a magas tavaszi hullámokon. Giorgisz meglepődött, hogy dr. Lapakisz a mólón várakozik. Már az is szokatlan volt, hogy utasa előbb

ért oda, mint ő, és volt valami a viselkedésében, amitől Giorgisz ideges lett. – Maradhatnánk még egy pillanatig? – kérdezte Lapakisz, tudva, hogy ott és akkor kell közölnie a hírt, és időt kell hagynia Giorgisznak, hogy összeszedje magát, mielőtt visszatér Plakába, és oda kell állnia a lányai elé közölni a hírt. Kinyújtotta a kezét Giorgisznak, hogy kisegítse a csónakból, aztán karba vont kézzel a földet bámulta, jobb cipőjének orrával apró követ mozgatva idegesen. Még mielőtt a doktor megszólalt volna, Giorgisz tudta már, hogy reményei szertefoszlottak. A fenyőfákat körülvevő alacsony kőfalon ültek, mindketten a tengerszoros másik oldalára néztek. – Meghalt – mondta Giorgisz halkan. Nem csak a nagyon fárasztó nap után Lapakisz arcán mutatkozó ráncokból tudta. Egy férfi egyszerűen megérzi, ha a felesége eltávozik az élők sorából. – Nagyon, nagyon sajnálom – mondta az orvos. – A végén már semmit sem tehettünk, sajnos. Békében halt meg. Giorgisz válla köré fonta a kezét, és az idősebb férfi most fejét a kezébe temetve olyan sűrű, nehéz könnyeket hullatott, hogy a cseppek piszkos cipőjére hullottak és megsötétítették lábánál a port. Több mint egy órán át ültek így. Majdnem hét óra volt, az ég már majdnem sötét, a levegő csípős hideg, amikor elapadtak a könnyei. Olyan volt, mint akit kifacsartak: elérte a gyásznak azt a stádiumát, amikor kimerültség és a megkönnyebbülés furcsa érzése szállja meg az embert, és a fájdalom első nagy, intenzív dagályhulláma túlhaladt. – A lányok biztosan nem tudják, hol vagyok – mondta. – Vissza kell mennünk. Ahogy a csónak a vízen bukdácsolt Plaka fényi felé, Giorgisz bevallotta Lapakisznak, hogy eltitkolta lányai elől Eleni állapotának súlyosságát.

– Helyesen tette – jegyezte meg Lapakisz vigasztalón. – Egy hónappal ezelőtt én is azt hittem, hogy ő nyer a betegséggel folytatott küzdelemben. Remélni sosem helytelen. Giorgisz a szokottnál sokkal később ért haza, és a lányok már nagyon aggódtak érte. Amint belépett az ajtón, tudták, hogy szörnyű baj lehet. – Az anyánk, ugye? – kiáltott fel Anna szinte hisztérikusan. – Valami történt vele! Giorgisz arca összerándult. Megragadta a szék támláját, a sírás kerülgette. Maria odalépett hozzá, átölelte. – Ülj le, apám. Mondd el, mi történt… kérlek. Giorgisz leült az asztalhoz, próbálta valahogy összeszedni magát. Eltelt néhány perc, mire meg tudott szólalni, de így is alig jött ki hang a torkán. – Anyátok… halott. – Halott! – sikoltott Anna. – De mi azt sem tudtuk, hogy a halálán van! Anna képtelen volt elfogadni, hogy anyjuk betegségének egyetlen valódi, elkerülhetetlen következménye lehet. Az, hogy Giorgisz úgy döntött, elhallgatja előlük Eleni állapotának rohamos romlását, azzal járt, hogy a halálhír hatalmas megrázkódtatást jelentett mindkettőjüknek. Mintha kétszer halt volna meg az anyjuk, és azt a fájdalmat, amelyet majdnem öt évvel korábban átéltek, újra át kellett élniük. Az idősebb, de tizenkét éves kori személyiségénél nem sokkal bölcsebb Anna első reakciója a düh volt, mert apja egy szóval, egy utalással sem figyelmeztette, nem készítette fel őket arra, hogy ez bekövetkezhet. Fél évtizedig lógott Giorgisz és Eleni fényképe a falon a kandalló mellett, ez sugározta az anyaképet, amely beépült Anna és Maria tudatába. Csak általános emlékeik voltak róla, az anyai jóság és a boldog hétköznapok képei. Már régen elfelejtették Eleni valóságát, és csak ez az idealizált kép maradt meg róla, ahol népviseletben van, hosszú, dúsan redőzött

szoknyában, keskeny kötényben, és gyönyörű szaltamarkában, könyékig felvágott ujjú hímzett blúzban. Mosolyog, hosszú sötét haja befonva, koszorúba tűzve; a krétai szépségideál, aki örök időkre megőrződött, amikor a kamera zárszerkezete egy pillanatra kioldott. Anyjuk halálának véglegességét nehéz volt elviselni. Mindig dédelgették magukban a reményt, hogy egy napon visszatér, és mert elterjedt, hogy a betegségére gyógymódot találtak, még inkább reménykedtek. És most ez. Anna úgy zokogott a felső szobában, hogy az utcán, sőt a téren is lehetett hallani. Maria könnyei nem eredtek el ilyen könnyen. Apjára nézett, és a bánattól testi valójában összeesett embert látott. Eleni halála nemcsak reményei, hanem egy barátság végét is jelentette. Giorgisz élete teljesen felborult, amikor feleségét a lepratelepre száműzték, de most jóvátehetetlenül megváltozott. – Békében halt meg – mondta Mariának aznap éjjel. Kettesben vacsoráztak. Terítettek Annának is, de arra sem lehetett rávenni, hogy lejöjjön, nemhogy egyen is. Egyikük sem készült fel Eleni halálának hatására. Hiszen azt, hogy csak hárman alkotnak egy családot, ideiglenesnek gondolták. Negyven napig olajmécses égett az első szobában a tisztelet jeleként, házuk ajtaja és minden ablaka zárva maradt. Elenit Szpinalonga szigetén temették el, a köztemetőt alkotó egyik betonlap alatt, de megemlékeztek róla Plakában is: egy szál gyertyát gyújtottak érte a falu végén álló Agia Marina-templomban, amely olyan közel volt a tengerhez, hogy a víz a lépcsőjét nyaldosta. Néhány hónap múlva Maria, sőt Anna is túljutott a gyászon. Személyes tragédiájukat egy ideig a világ még nagyobb tragédiái homályosították el, de amikor kibújtak a bánat gubójából, minden úgy folytatódott körülöttük, ahogy addig. Áprilisban Kreipe tábornok, a krétai Szebasztopol hadosztály parancsnokának merész elrablása csak fokozta a feszültséget a szigeten. Német egyenruhába öltözött

szövetséges katonák az ellenállási mozgalom tagjainak segítségével rajtaütésszerű támadást hajtottak végre, és az igen kiterjedt, alapos embervadászat ellenére sikerült Kreipét kicsempészniük heraklioni főhadiszállásáról, és a hegyeken át Kréta déli partvidékére vitték. Innen a szövetségesek legértékesebb hadifoglyát hajón átszállították Egyiptomba. A krétaiak attól féltek, hogy e vakmerő emberrablásra megtorlásul minden addiginál barbárabb akciókkal reagálnak a németek. A németek azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a terror, amely sosem szűnt meg, így is, úgy is folytatódik. Az egyik legszörnyűbb sorozat májusban következett be. Vangelisz Lidaki hazafelé tartott Neápoliból, amikor meglátta a kiégett falvakat. Szörnyű látvány volt. – Leromboltak mindent – mondta dühödten. – Porig, hamuig rombolták azokat a falvakat. A kocsmában a férfiak hitetlenkedve hallgatták beszámolóját, hogy még mindig füst száll fel a hamu alól a laszithi hegyek déli oldalán a lánggal körülvett falvakból, és szinte megfagyott a vér az ereikben. Néhány nappal ezután a németek által kiadott röplap egy példánya eljutott Plakába. Antonisz hozta, aki csak kis ideig maradt, és azért jött, hogy megnyugtassa szüleit, életben van. Az írás hangneme minden addiginál fenyegetőbb volt: Margarikari, Lokhria, Kamarész, Szaktouria falvakat, valamint Heraklion egyes külső kerületeit a földdel tettük egyenlővé, lakói a megfelelő bánásmódban részesültek. Ezek a falvak menedéket nyújtottak a kommunista bandáknak, és a teljes lakosságot bűnösnek találtuk abban, hogy elmulasztották jelenteni ezeket az áruló üzelmeket. A banditák szab adón járkáltak egész Szaktouria régióban, a helyi lakosság teljes támogatásával, akik szállást adtak nekik. Margarikari faluban az áruló Petrakgeorgisz nyíltan ünnepelte a húsvétot a helyiekkel.

Gondolkozzatok, krétaiak! Ismerjétek fel, kik a valódi ellenségeitek és védjétek meg magatokat azoktól, akik megtorlást hozhatnak rátok. Mindig is óvtunk benneteket, figyelmeztettünk, hogy ne kollaboráljatok a britekkel. Kezdjük elveszteni a türelmünket. A német kard lesújt mindenkire, aki a banditákkal és a britekkel közösködik. A röplapot körbeadták, elolvasták és újraolvasták, míg el nem vékonyodott a sok fogdosásban. De nem törte meg a falusiak elhatározását. – Ez is csak azt mutatja, hogy kétségbeesett helyzetben vannak – mondta Lidaki. – Igen, de mi is kezdünk kétségbeesett helyzetben lenni – felelte a felesége. – Meddig bírjuk még? Ha nem segítenénk az ellenállókat, nyugodtan alhatnánk. A beszélgetés késő éjszakáig folytatódott. Az, hogy feladják az ellenállókat és együttműködjenek a németekkel, ellentétes volt a krétaiak többségének ösztöneivel. Ellen kell állni, harcolni kell. Ráadásul szerettek is harcolni. A férfiakat a kisebb veszekedésektől az évtizedes családi viszályokig a konfliktus éltette. A nők azonban a békéért imádkoztak és bár imáik egyelőre nem találtak meghallgatásra, a sorok között olvasva felfedezték, hogy a megszállók közt lazul a morál. Ilyen fenyegető röplapok kinyomtatása és terjesztése az elkeseredettség jele, de bármi is a motiváció mögötte, tény, hogy falvakat tettek a földdel egyenlővé. Ezekben a falvakban minden házból füstölgő romhalmaz lett, a környező vidéken megégett facsonkokat lehetett látni. Anna azzal az ötlettel hozakodott elő, hogy mindent el kéne mondani a németeknek. – Miért kéne kockáztatnunk, hogy Plakát is lerombolják? – kérdezte parancsoló hangon. – Ennek egy része csak propaganda – szólt közbe Maria. – De nem az egész – riposztolt Anna. A propagandaháborút azonban nem csak a németek vívták. A britek is megszervezték a maguk kampányát, és hatékony

fegyvernek találták. Hírleveleket nyomtattak, melyben közölték, hogy az ellenség pozíciói gyengülnek, elterjesztették egy brit partraszállás hírét és igen hangsúlyosan számoltak be az ellenállók tevékenységének sikerességéről. A kapituláció volt a téma, és a németek arra ébredtek, hogy nagy K betűk vannak mázolva őrbódéikra, barakkjaik falára és járműveikre. Még az olyan falvakban is, mint Plaka, az anyák aggódva várták fiaikat, akik graffitivandalizmus-körúton jártak; a fiúk persze nagyon izgalmasnak találták az egészet, örültek, hogy ők is részt vehetnek a nagyok dolgában, és egy pillanatig sem képzelték, hogy veszélyben lennének. Az ilyen próbálkozások, hogy aláássák a németek morálját, a pszichikai hadviselés önmagában kevésnek tűnhet, de segített megváltoztatni az összképet. Az ellenállás hulláma átcsapott egész Európán és repedések keletkeztek a nácik hatalmán. Kréta szigetén a német katonák közt olyan alacsony volt a morál, hogy a csapatok kezdtek visszavonulni, egyesek a dezertálást fontolgatták. Maria vette észre, hogy a plakai kis helyőrség üres. Minden reggel pontban hat órakor erőfitogtatást tartottak, megfélemlítőnek szánt vonulással végigvonultak a főutcán és vissza; ha véletlenül találkoztak valakivel, kihallgatásnak vetették alá. – Valami nagyon furcsa – mondta Fotininek. – Valami megváltozott. Nem tartott sokáig rájönni, mi az. Tíz perccel múlt hat óra, de még nem hallották az acélveretes csizmák dobogását. – Tényleg – felelte Fotini. – Csend van. Mintha oldódott volna a feszültség a levegőben. – Menjünk sétálni – javasolta Maria. A két lány ezúttal nem a parton bóklászott, ahogy szoktak, hanem a főutcán haladtak egészen a falu végéig. Itt volt az a ház, amelyet a német helyőrség lefoglalt. A bejárati ajtó és a spaletták sarkig tárva.

– Gyere! – szólt Fotini. – Én odamegyek. Lábujjhegyre állt, bekukucskált az első ablakon. Asztalt látott, amelyen nem volt más, csak egy hamutartó, tele cigarettacsikkel, körülötte négy szék, ebből kettő hanyagul a földre borulva. – Úgy látszik, elmentek – szólt izgatottan. – Bemegyek. – Biztos vagy benne, hogy nincs senki odabent? – kérdezte Maria. – Egész biztos – suttogta Fotini, azzal átlépte a küszöböt. A házat kiürítették; csak egy-két padlón heverő sárguló német újság volt bent, semmi más. A lányok hazaszaladtak és elmondták a hírt Pavlosznak, aki azonnal a kocsmába sietett. Egy óra múlva a hír az egész faluban elterjedt, és aznap este a tér megtelt emberekkel. Ünnepelték, hogy a sziget egy része, benne az ő falujuk felszabadult. Néhány nappal később, 1944. október 11-én Heraklionból is kiűzték a németeket. Ez a kiűzés figyelemre méltón békésen történt. Oly sok vér folyt az előző években, hogy itt, mivel a hadi helyzet lehetővé tette, a lefegyverzett német csapatokat egyszerűen és nyugodtan kikísérték a városfalon kívülre; a művelet emberéletet nem követelt. Erőszakot csak azokkal a helyiekkel szemben alkalmaztak, akik a németekkel kollaboráltak. Kréta nyugati részét azonban még mindig német csapatok tartották megszállás alatt, és hónapokba telt, míg a helyzet megváltozott. A következő évben egy kora nyári napon Lidaki kocsmájában szólt a rádió. A maga szokásos, sietős módján a poharakat mosogatta az előző esti vendégek után, a megszürkült vízben elöblögette, aztán konyharuhával törölgette, amellyel korábban néhány kisebb tócsát itatott fel a padlóról. Kicsit bosszantotta, hogy a zenét hirtelen megszakítják valami bejelentéssel, de a bemondó hangjának ünnepélyességére rögtön felfigyelt:

A mai napon, 1945. május nyolcadikán a németek hivatalosan kapituláltak. Néhány napon belül minden német csapatot kivonnak Hania környékéről, és Kréta újra szabad lesz. Aztán folytatódott a zene, és Lidaki azon tűnődött, vajon a bejelentés nem csak az ő fantáziájának furcsa tréfája volt-e. Kinézett a kocsmaajtón, és látta, hogy Giorgisz siet felé. – Hallottad? – kérdezte. – Hallottam – felelte Lidaki. Ezek szerint igaz. A zsarnokságnak vége. Bár a krétaiak mindig azt hitték, ők maguk fogják kiűzni az ellenséget szigetükről, amikor eljött a felszabadulás pillanata, örömük határtalan volt. Ezt meg kell ünnepelni, úgy, mintha még soha nem ünnepeltek volna.

3. rész

Tizedik fejezet 1945 Olyan volt, mintha addig mérges gázt lélegeztek volna be, és most újra oxigénnel telt volna meg a levegő. Az ellenállás tagjai néha több száz mérföld utazás után visszatértek falvaikba, és minden visszatérést új üveg rakival mondott pohárköszöntők mellett ünnepeltek. Két héttel a megszállás után volt Agiosz Konsztandinosz, Szent Konstantin ünnepe. Elszállt a ború, őrült öröm ereszkedett a helyére. Kréta szigetén mindenütt hízott kecskék és jól táplált birkák forogtak nyárson, tűzijáték-rakéták pukkantak az égen, ami egyesekben felidézte a másféle rakétákat, amelyek a háború idején robbantak a városok felett és világították meg az eget. Ám senki sem tűnődött sokáig ezen az összehasonlításon; nem vissza, hanem előre akartak nézni. Agiosz Konsztandinosz ünnepére a plakai lányok legszebb ruháikat öltötték magukra. Elmentek a templomba, de gondolataik nem az esemény szent jellegén, hanem valami egészen máson jártak. Ezeknek a serdülő lányoknak kevés tilalomfát állítottak fel, mert még mindig gyereknek tekintették őket, és mindenben, amit mondtak vagy tettek, ártatlanságot feltételeztek. Csak később ébredtek rá szüleik, hogy felébredt bennük a szexualitás, akkor, amikor ennek már testi jelei is

láthatók voltak, és csak ekkor kezdték szorosabb felügyelet alatt tartani őket, néha már túl későn. Akkorra persze a lányok nagy része már csókot lopott a falusi fiúktól, és a mezőkön, az olívaligetekben vagy az iskolából hazafele menet titkos találkákat bonyolítottak. Maria és Fotini még csak nem is csókolózott, mire Anna gyakorlott flörtölő lett. Sosem volt olyan boldog, mint fiúk társaságában; úgy rázta meg dús haját, úgy villantotta mosolyát, hogy pontosan tudta, figyelnek rá. Olyan volt, mint a bagzó macska. – Különleges este lesz ez a mai – jelentette be Anna. – Érzem a levegőben. – Miért? Mi van? – kérdezte Fotini. – A legtöbb fiú már hazajött, azért – felelte. Rengeteg fiú volt a faluban, akik kamaszként csatlakoztak az andarte mozgalomhoz a megszállás kezdetén. Közülük egyeseket kiválasztottak, hogy lépjenek be a kommunisták közé és most elmentek, hogy a görög szárazföldön részt vegyenek a jobboldali erők elleni küzdelemben, ami új nehézségeket és vérontást hozott. Fotini bátyja, Antonisz azok között volt, akik visszatértek Plaka faluba. Ő is szimpatizált a baloldali eszmékkel és az új hadjárattal a szárazföldön, de négy év távollét után szívesebben tért végre haza. Krétáért harcolt, itt akart maradni. A távol töltött idő alatt Antonisz erős, izmos férfi lett, szinte rá sem lehetett ismerni, annyira más volt, mint az a sovány alak, aki az ellenállásban töltött első hónapok után egyszer hazalátogatott. Nemcsak bajusza, hanem szakálla is volt, amelytől legalább öt évvel idősebbnek látszott huszonhárom esztendős koránál. A hegyekben vadon termő növények, csigák és mindenféle erdei állat volt a tápláléka, amit csak meg tudott fogni; rendkívüli hideg és meleg időt kellett kiállnia, amitől szinte elpusztíthatatlannak látszott.

Antonisz romantikus alakjáért dobogott Anna szíve azon az éjszakán, őt akarta meghódítani. Ebben az igyekezetben nem volt egyedül, de biztos volt benne, hogy legalább egy csókot sikerül kapnia tőle. Antonisz sovány, karcsú csípőjű fiú volt, és amikor megkezdődött a tánc, Anna igen eltökélten próbálta észrevetetni magát. Mindenki észrevette Annát; nemcsak azért, mert fél fejjel magasabb volt, mint a falusi lányok többsége, hanem mert haja hosszabb, hullámosabb és fényesebb volt a többiekénél, és még befonva is a derekáig ért. Nagy, ovális szeme fehérje olyan, mint a lányok kápráztató pamutblúzai, gyöngyfoga csillogott, ha nevetett vagy barátaival beszélgetett szépsége teljes tudatában. Anna szinte ragyogott a nagy ünnep estéjén a félhomályban. A többi lány csak az árnyékában volt. Asztalokat és székeket raktak ki a tér három szélén, a negyediken hosszú kecskelábú asztal roskadozott tucatnyi nagy tál súlya alatt: túrós pitét, fűszeres kolbászt, édességeket, viaszos héjú narancsot, érett sárgabarackot kínáltak halomban. Nyárson sülő bárány illata áradt, az ember nyála összefutott a szájában, ha arra gondolt, milyen finom lesz. Az eseményeknek megvolt a maguk szigorú rendje. Az evés csak később következik. Előbb a tánc. Előbb csak fiúk, aztán férfiak is csoportokba verődve beszélgettek, a lányok távolabb álltak, izgatottan kuncogtak. Ez az elkülönülés nem sokáig tartott. A zenekar felhangolt, kezdetét vette a forgatag. Férfiak és nők álltak fel, lányok és fiúk szakadtak el csoportjaiktól. A poros térség hamarosan megtelt. Anna tudta, ahogy a nők belső köre fordul, előbb-utóbb szembetalálja magát Antonisszal, és néhány pillanatig egymással táncolnak, aztán a tánc rendje szerint tovább kell lépniük. Hogyan érhetném el, hogy ne csak a kishúga barátnőjének tekintsen? – tette fel magának a kérdést. Próbálkoznia sem kellett. Antonisz ott állt előtte. A lassú pentozali tánc alatt hosszú pillanatokig elmélyedhetett abban a mélységes mély szempárban, amely hagyományos fejfedő

bojtja mögül nézte őt. A szariki a harcosok fejfedője; sok fiatalember viselt ilyet, jelezvén, hogy nemcsak az idő múlása révén értek férfikorba, hanem attól is, hogy kezükhöz embervér tapadt. Antonisz nemcsak egy embert ölt meg, hanem az ellenség sok katonáját. Azért imádkozott, hogy soha többé ne kelljen hallania a meglepetés távoli kiáltását, ahogy kése pengéje a lapockák közt a puha húsba hatolt. Sosem érezte győzelemnek, de ez feljogosította, hogy Kréta történelmének legbátrabb harcosai, a pallikarik viseletét, térdnadrágot és hosszú csizmát viseljen. Anna széles mosollyal köszöntötte a férfivá lett fiút, ám ő nem viszonozta a mosolyt. Ébenfekete szemével a szemébe nézett úgy, hogy Anna szinte megkönnyebbült, amikor elérkezett az idő, hogy a következő táncossal járja. A tánc végén szíve még mindig nagyon hevesen vert, és visszatért barátnői csoportjába, akik most kartáncot járó férfiakat néztek, köztük Antoniszt. Szédítő, káprázatos látvány volt. Csizmájuk többlábnyira elemelkedett a talajról, ahogy a levegőbe ugrottak. A férjes asszonyok és az özvegyek is nézték az akrobatikus mutatványokat, bár az előadás nem nekik szólt, hanem az eladósorban levő szép fiatal lányoknak, akik a tér sarkából figyeltek. Ahogy Antonisz körbeforgott, ahogy a zene és a dob elérte a dallam és ritmus tetőfokát, Anna biztos volt benne, hogy ez a szép harcos neki, csak neki táncol. Az egész nézőközönség tapsolt és ujjongott, amikor befejezték, és a zenekar alig pillanatnyi szünet után új dalba fogott. Most egy kissé idősebb férfiakból álló csoport foglalta el a poros teret. Anna merész volt. Kilépett a barátnők köréből és elindult Antonisz felé, aki agyagkorsóból egy pohár bort töltött magának. Bár sokszor látta náluk otthon, eddig alig vette észre. A megszállás előtt Anna kislány volt; most formás, érzéki nő. – Szervusz, Antonisz – szólította meg bátran. – Szervusz, Anna.

– Biztosan gyakoroltad a táncot, míg távol voltál. Nagy gyakorlat kell ezekhez a lépésekhez. – A hegyekben csak kecskékkel találkoztunk – felelte Antonisz nevetve. – De azok elég mozgékonyak, szóval lehet, hogy egy-két lépést ellestünk tőlük. – Táncolunk még? – kérdezte Anna, a lant és a dobok hangjánál csak a hallhatóságig hangosabban. – Igen – felelte a férfi, és ajka most széles mosolyra húzódott. – Jó. Várlak. Ott – mondta, és visszament a barátnőihez. Antonisz úgy érezte, Anna nemcsak egy pentozaüra ajánlkozott. Amikor a zenekar alkalmas zenét játszott, odalépett hozzá, kézen fogta és a tánctérre vezette. Kezét a lány derekán nyugtatta, beszívta leírhatatlanul érzéki illatát, mely édes-mámorítóbb volt mindennél, amit valaha belélegzett. A morzsolt levendula és a rózsaszirmok illataromája sem hasonlítható hozzá. A tánc végén Antonisz a fülében érezte Anna leheletét. – Gyere a templom mögé – suttogta. Anna tudta, hogy a templomhoz menni még ilyen vad ünneplés közepette is teljesen elfogadott dolog egy szent ünnepén. Sietve a templom mögötti sikátor felé vette az irányt, és alig telt bele néhány pillanat, Antonisz is ott volt; esetlenül keresgélte a sötétben. Anna megnyílt ajka rögtön Antonisz ajkát kereste. Antoniszt senki sem csókolta meg így azóta, hogy jó pénzt fizetett érte. A háború utolsó napjaiban törzsvendég volt Rethimno bordélyházaiban. Az ottani nők szerették az andarte férfiakat és különleges árkedvezményt adtak nekik, különösen, ha olyan jóképűek voltak, mint Antonisz. Az övék volt az egyetlen vállalkozás, amely jól működött a megszállás alatt, mert a nős férfiak vigasztalásra vártak a feleségüktől való hosszú távollét alatt, a fiatal fiúk pedig kihasználták a lehetőséget, hogy szexuális tapasztalatot szerezzenek, amit saját faluközösségük nem tolerált volna. Az azonban szerelem

nélküli szeretkezés volt. Most olyan nőt tart a karjában, aki úgy csókol, mint egy prostituált, de valószínűleg szűz, és ami a legfontosabb, Antonisz igazi vágyat érzett iránta. Ehhez kétség sem fért. Lénye minden része azt kívánta, bárcsak még sokáig folytatódna ez a buja csók. Elméje lázasan dolgozott. Végleg hazatért, és az volt a terve, hogy letelepszik és megházasodik ebben a közösségben, és itt van egy nő, aki mohón akarja a szerelmet, és aki szó szerint a küszöbükön várta, ahogy gyerekkora óta. Az övé lesz. Ez így van elrendelve. Kibontakoztak az ölelésből. – Vissza kell mennünk a térre – mondta Anna, mert tudta, ha tovább maradna, apja észrevenné, hogy nincs ott. – De külön menjünk. Kiosont az árnyékból, bement a templomba, ahol néhány percet eltöltött a Szűzanya és a gyermek képe előtt, gyertyát gyújtott, Antonisz ajkától nedves ajka némán mozgott, úgy imádkozott. Amikor visszament a térre, kisebb felbolydulást talált. Hatalmas luxusautó állt meg, amiből kevés volt a szigeten, ahol az emberek jellemzően két lábon vagy négylábú állatok hátán közlekedtek. Anna megállt, nézte, ahogy kiszállnak az utasok. A sofőr hatvan év körüli finom úr; azonnal felismerték: Alexandrosz Vandoulakisz, gazdag földbirtokos család feje. Birtokaik Elounda közelében terültek el. Népszerű ember volt, és feleségét, Eleftheriát is szerették. Tucatnyi embert alkalmaztak a falubeliek közül – köztük Antoniszt is –, akik közül sokan nemrég tértek vissza az ellenállási mozgalomban töltött távollétből, és a földesúr tárt karokkal fogadta vissza őket. Nem fukarkodtak a férfiak bérével, bár néhányan elég szarkasztikusan azt mondták, megengedhetik maguknak, hogy nagylelkűek legyenek. Nem csak a több ezer hektárnyi olívaültetvény volt gazdagságuk alapja. Hasonló nagyságú földterületet birtokoltak a termékeny Laszithi-fennsíkon, ahol krumplit, gabonát és almát termesztettek, amiből egész évben

garantált jövedelmük volt. A nyolcszáz méteres tengerszint feletti magasságban elterülő fennsíkon mindig kitűnő volt a termés, a mezők zöldjét a környező hegyekből olvadó hó biztosította. Alexandrosz és Eleftheria Vandoulakisz gyakran töltötték a meleg nyári hónapokat a mintegy húsz kilométerre levő Neápoliban, ahol pompás városi házuk volt, és az eloundai házat és birtokot fiuk, Andreasz gondjaira bízták. Ritka nagy gazdagságban éltek. Nem volt meglepő, hogy egy ilyen gazdag család csak úgy beállít, és halászokkal, pásztorokkal, földművelőkkel ünnepel. Ez egész Krétán természetes volt. A falusiak táncoltak, lakomáztak, a közeli birtokokon élő gazdag földesúri családok pedig eljöttek hozzájuk. Akármilyen gazdagok, jobb mulatságot nem tudtak volna csapni, és részt akartak venni az ünneplésben. A gazdagok és a szegények is sokat szenvedtek, egyformán volt okuk megünnepelni a felszabadulást. Az autó hátsó üléséről a két Vandoulakisz lány szállt ki, majd bátyjuk, Andreasz. A falusiak azonnal hellyel kínálták őket; azt az asztalt adták nekik, ahonnan a legjobban látták a táncot. Andreasz azonban nem sokáig ült a helyén. – Gyertek – biztatta testvéreit –, táncoljunk mi is. Kézen fogta és bevonta őket a körbe, ahol elvegyültek a táncolók között, mivel ruhájuk nem sokban különbözött a falusi lányok viseletétől. Anna figyelte őket. Barátnői is voltak a csoportban, és hirtelen eszébe jutott, hogy ha nekik lehetőségük van tánc közben Andreasz Vandoulakisz karjába ölteni karjukat, akkor ezt ő is megteheti. Beállt a következő pentozaliba, és ahogy egy órával korábban Antoniszt, most Andreaszt bűvölte el tekintetével. A tánc hamarosan véget ért. Megsült a bárány, felszeletelték és a vastag húsdarabokat tányérokra porciózva adták tovább, az emberek ettek. Andreasz visszament családja asztalához, de gondolatban máshol járt.

Huszonöt éves volt, szülei sürgették, állapodjon már meg, találjon magának feleséget. Alexandrosz és Eleftheria nagyon csalódottak voltak, hogy fiuk sorra utasította vissza barátaik és ismerőseik lányait. Valamelyiket túl besavanyodott, komor teremtésnek találta, másokat egyszerűen butának, és bár mindegyik kiszemelt lánnyal bőven adtak volna hozományt, Andreasz nem volt hajlandó foglalkozni velük. – Ki az a gyönyörű hajú lány? – kérdezte húgait. – Honnan tudnánk? – felelték kórusban. – Csak egy helybeli lány. – De szép lány – mondta. – Azt akarom, hogy ilyen feleségem legyen. Amikor felállt, Eleftheria sokatmondón nézett Alexandroszra. Anyaként úgy gondolta, hogy mivel a lány hozománya nem sokat számít Andreasz életében, ugyan miért érdekes, kit vesz feleségül? Eleftheria is lényegesen szerényebb körülmények közül való, mint Alexandrosz, de ennek nem volt nagy hatása az életükre. Azt akarta, hogy a fia boldog legyen, és ha ehhez az kell, hogy szembemennek a szokással és hagyománnyal, hát legyen. Andreasz odalépett a lányokhoz, akik körben ültek és kézzel ették a puha sültet. Andreasz nem volt különösebben figyelemre méltó férfi; apja markáns vonásait és anyja sápadt arcszínét örökölte, de családi háttere, társadalmi helyzete olyan tartást adott neki, amivel a társaságban egyik férfi sem rendelkezett, kivéve apját, Alexandrosz Vandoulakiszt. A fiatal nők zavarba jöttek, amikor meglátták, hogy Andreasz közeledik, gyorsan szoknyájukba törölték a kezüket és ajkukról lenyalták a zsíros lét. – Akar valaki táncolni? – kérdezte szinte mellékesen, mintha mindenkihez szólna, de közben egyenesen Annára nézett. Olyan ember magatartása volt ez, aki tudatában volt magasabb társadalmi státusának, és erre a kérdésre csak egyféleképpen

lehetett válaszolni. Felállni a székről és elfogadni a kinyújtott kezet. Az asztalokon a gyertyák viasza elfogyott, a csonkok is leégtek, de ekkorra már felkelt a hold és ragyogásba vonta az eget. Bőven fogyott a raki és a bor, a zenészek a hangulattól feltüzelve egyre gyorsabb és gyorsabb dallamokat játszottak, míg úgy tűnt, a táncosok nem is a földön járnak, hanem lebegnek a tánctér felett. Andreasz magához szorította Annát. Ez volt az éjszakának az a szakasza, amikor a hagyomány szerint a táncpartnercserét meg lehetett tagadni, és úgy döntött, nem hajlandó Anna helyett valami anyatípusú, kétballábas teremtéssel táncolni. Anna tökéletes. Senki más nem kell helyette. Alexandrosz és Eleftheria Vandoulakisz nézték, fiuk hogyan udvarol ennek a lánynak, de nem csak ők figyelték őket. Antonisz barátaival ült az asztalnál és bódultra itta magát, amikor rájött, mi folyik a szeme előtt. Munkaadója éppen elcsábítja a lányt, akit ő kíván. Minél többet ivott, annál nyomorultabbul érezte magát. Nem volt ennyire szomorú, amikor a háború alatt a hegyoldalban, a szabad ég alatt aludt; nem volt ennyire keserves, hogy vihar tépte, csípős szelek mardosták. Hogyan remélhetné, hogy magának tarthatja meg Annát, ha olyan férfival kell versenyeznie, aki Laszithi tartomány jó részének örököse? A tér másik oldalán Giorgisz idősebb férfiakkal triktrakozott. Sűrűn felnézett a tábláról, és látta, hogy Anna még mindig azzal a férfival táncol, akinél jobb partit egész Agiosz Nikolaoszig nem találni. A Vandoulakisz család végül felállt, hogy hazamenjenek. Andreasz anyja azonnal tudta, hogy fiuknak nincs kedve velük hazamenni, de a falu iránti tiszteletből és a falusi szép lány jó hírnevének védelme érdekében, aki annyira megtetszett neki, tudta, fontos, hogy mégis megtegye. A fia nem bolond. Pontosan tudta, hogy ha szakít a hagyománnyal és ő választ

magának feleséget, nem hagyva magát rábeszélni olyan feleségre, akit szülei választanak neki, szüksége van a támogatásukra. – Figyelj – mondta Annának –, most mennem kell, de szeretnék újra találkozni veled. Holnap üzenetet küldök neked. Megmondom, mikor találkozhatunk újra. Úgy beszélt, mint egy férfi, aki megszokta, hogy parancsokat ad és elvárja, hogy azokat pontosan teljesítsék. Annának ez ellen nem volt kifogása, mert felismerte, hogy a beleegyezés a helyes válasz. Végül is, akár ezen az úton is kijuthat végre Plakáról.

Tizenegyedik fejezet – Hé! Antonisz! Egy szóra! Parancsoló hang volt, ahogy gazda szól a szolgájához. Andreasz nem sokkal távolabb állította le az autót onnan, ahol Antonisz öreg, már meddő olívafákat vágott ki. Antonisz abbahagyta a munkát és fejszéjére támaszkodott. Még nem szokta meg, hogy lesnie kell a fiatal gazda minden szavát, teljesíteni minden kívánságát. Az elmúlt néhány viszontagságos év során, bármilyen nehéz és keserves is volt, vidám szabadságban élt, és most nehezére esett visszazökkenni a mindennapi élet kerékvágásába és újra megszokni, hogy a főnök parancsol. Ha ez még nem lenne elég, volt egy másik különös oka is annak, hogy nehezteljen erre a fiatalemberre, aki autója vezetőüléséről kiáltott oda neki. Legszívesebben Andreasz Vandoulakisz fejéhez csapta volna a baltát. Antonisz arca fénylett. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, átizzadt inge a hátához tapadt. Még csak május vége volt, de már rekkenő a hőség. Antonisz nem ugrott vigyázzba, nem csapta össze a bokáját, legalábbis még nem. Lenyúlt,

komótosan kihúzta a dugót a lábánál tartott kulacsból, s ivott egy korty vizet. Anna… Múlt hét előtt Antonisz alig vette észre, nem is gondolt rá, de az ünnep éjszakáján a lány olyan szenvedélyt keltett benne, amely nem hagyta aludni. Újra és újra átélte ölelkezésük pillanatait. Tíz röpke perc volt talán, de Antonisznak minden másodperce maradandó élmény volt, mintha egy napig tartott volna. Aztán az egésznek vége lett. A szerelem lehetősége a szeme előtt foszlott szét. Figyelte Andreasz Vandoulakiszt attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett a mulatságra, és látta, hogy Annával táncol. És tudta, még azelőtt, hogy a csatasor felállt volna, ki nyeri a háborút. Antonisz odasétált Andreaszhoz, akinek nem is volt tudomása, milyen mellékértelmet kap modora. – Te Plakában laksz, ugye? – kérdezte Andreasz. – Vidd el ezt a címzettnek. Még ma. Azzal átadta a borítékot. Antonisznak rá sem kellett néznie, hogy tudja, kinek van címezve. – Nem megy hamar – mondta közömbösséget színlelve, kettőbe hajtva és nadrágzsebébe gyűrve a borítékot. – Azt akarom, hogy még ma kézbesítsd – mondta Andreasz határozottan. – Ne felejtsd el. Autójának motorja felbőgött, Andreasz hamar eltűnt a mezőről, piszkos felhőt verve fel az úton. A por még egy ideig a levegőben lebegett. – Miért éppen nekem kell elvinnem ezt a rohadt levelet? – kiáltotta Antonisz. – Az isten verjen meg! Tudta, hogy ez a levél megpecsételi saját nyomorúságát, de azt is tudta, hogy nincs más választása, mint biztonságban kézbesíteni. Andreasz Vandoulakisz hamar rájön, ha nem teljesíti a feladatát, és annak nagyon rossz vége lenne. A ropogós papírú boríték egész nap a zsebében lapult. Valahányszor leült, a papír megzizzent, és Antonisz kínozta

magát a gondolattal, hogy széttépi, galacsinná gyúrja és bedobja egy szakadékba, vagy végignézi, ahogy lassan elég a kis tűzben, amelyet azért rakott, hogy eltüntesse az aznapi fanyesedék egy részét. Csak arra nem érzett kísértést, hogy felbontsa. Nem bírta volna ki, ha elolvassa. Nem mintha el kellett volna olvasnia. Teljesen nyilvánvaló volt, mi áll benne. Anna meglepődött, amikor kora este meglátta Antoniszt a küszöbön. Bekopogott, remélve, hogy a lányt nem találja otthon, de otthon volt, és olyan széles mosollyal fogadta, amivel mindenkit, akivel találkozott. – Levelet hoztam – mondta Antonisz, még mielőtt Anna megszólalhatott volna. – Andreasz Vandoulakisz küldte. A név szinte égette a torkát, de valamiféle perverz örömöt lelt abban, hogy sikerült érzelmeinek kimutatása nélkül kimondania. Anna szeme leplezetlen izgalommal tágra nyílt. – Köszönöm – mondta, és átvette tőle a már puha, gyűrött borítékot, vigyázva, hogy ne nézzen Antonisz szemébe. Mintha már el is felejtette volna ölelkezésük hevességét. Vajon tényleg semmit sem jelentett neki? Akkor úgy tűnt, valami elkezdődött, de most már látta, hogy a csók, amelyben ő annyi várakozást és ígéretet érzett, Anna számára csak a pillanatnyi élvezet megragadása volt. Anna feszengett, toporgott, Antonisz jól látta, már alig várja, hogy kibonthassa a levelet és elolvassa, mi áll benne, és szeretné ha mielőbb elmenne. Egy lépést hátrált, elbúcsúzott és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtócsukódás hangja olyan volt, mintha arcon csapták volna. Odabent a házban Anna leült az alacsony asztalhoz és remegő kézzel bontotta ki a borítékot. Élvezni, ízlelgetni akarta a pillanatot. Vajon mit ír? Mi áll benne? A kordában tartott szenvedély kitörése? Petárdaként robbanó szavak? Tiszta égbolton hullócsillag-szerűen sziporkázó érzelmek? Mint az ilyen költői szövegeket váró tizennyolc éveseknek általában, neki is csalódást okozott a levél:

Kedves Anna! Szeretnék veled újra találkozni. Eljönnél hozzánk édesapáddal együtt ebédelni jövő vasárnap? Anyám és apám nagyon várják, hogy viszontlássanak benneteket. Üdvözlettel: Andreasz Vandoulakisz Bár a levél tartalma izgalommal töltötte el, mert egy lépéssel közelebb juttatta ahhoz, hogy végre elkerülhessen Plakáról, a szöveg formális stílusától végigfutott a hideg a hátán. Anna azt gondolta, hogy mivel Andreasz elég szerencsés volt ahhoz, hogy kiváló oktatásban részesüljön, mestere lehet a szavaknak, de ez a sebtében odavetett pár mondat olyan száraz volt, mint az ógörög nyelvtan, amit iskolái végeztével örömmel csukott be végleg.

*** Az ebédet annak rendje és módja szerint megtartották, és ezután még sok ebéd következett. Annát mindig elkísérte az apja, ahogy azt a szegények és gazdagok által egyaránt betartott szigorú íratlan szabályok ilyen helyzetekre megszabták. Az első fél tucat alkalommal apát és lányát délben sofőr vette fel Alexandrosz Vandoulakisz autójába, és elvitte őket a nagy, oszlopcsarnokos neápoli házba, majd pontosan fél négykor hazavitte őket. A látogatás mindig ugyanúgy zajlott. Bekísérték őket a tágas fogadószobába, ahol minden bútordarabra bonyolult mintájú, díszes csipkét terítettek, és a hatalmas tálalóasztalon finom, szinte áttetsző porcelán állt. Itt Eleftheria Vandoulakisz egy kis tányérnyi édes kompóttal és egy kis pohár likőrrel kínálta őket, üres tálcával a kezében várta, hogy elfogyasszák, és a tányért, poharat a tálcára tegyék. Aztán együtt mentek át a félhomályos ebédlőbe, ahol a

faburkolatú falakról szigorú, bajszos őseik néztek le. A formalitásoknak itt sem volt vége. Megjelent Alexandrosz, meghajolt és azt mondta: Isten hozta önöket, mire a vendégek egyszerre: Örülök, hogy találkozhattunk. Mindig ugyanígy történt, míg Anna már szinte percre pontosan tudta, mi mikor következik. Minden látogatáskor ott ültek a díszesen faragott, magas támlás székeken a tükörfényesre polírozott asztal mellett, és udvariasan fogadtak minden fogást, amelyet eléjük tettek. Eleftheria minden tőle telhetőt megtett, hogy vendégei ne érezzék magukat feszélyezetten; évekkel korábban ő is ugyanilyen helyzetben volt, amikor a Vandoulakisz család előző generációja szemlézte, hogy megfelelő feleség lesz-e Alexandrosznak, és átérezte az egész procedúra mesterkéltségét, mintha tegnap történt volna. Kedves igyekezete ellenére azonban a beszélgetés mindig elég vontatott volt, és Giorgisz is, Anna is fájdalmasan tudatában voltak, hogy próbának vetik őket alá. Ez várható volt. Ha ez udvarlás, bár még senki sem nevezte annak, meg kell határozni a feltételeket a továbbiakra vonatkozóan. A hetedik találkozó idején a Vandoulakisz család már kiköltözött a hatalmas vidéki házba, az eloundai birtokra, ahol szeptember és április között laktak. Anna türelmetlen volt. Andreasszal utoljára a májusi tánc idején volt kettesben, és egy este ki is fakadt Fotini és az anyja előtt: – Azt sem lehetett kettesben levésnek nevezni, hiszen az egész falu nézett minket! Miért tart ez az egész ilyen sokáig? – Mert ha ez mindkét családnak megfelel, nincs szükség sietségre – felelte Szavina bölcsen. Anna, Maria és Fotini az Angelopoulosz család házában volt, azzal az ürüggyel, hogy hímzésfortélyokat tanulnak. A valóságban azonban azért gyűltek össze, hogy az úgynevezett Vandoulakisz-helyzetről beszéljenek. Anna ekkorra már úgy érezte magát, mint a piacra vitt állat, akit alkalmassága

szempontjából méregetnek. Azon tűnődött, lehet, hogy nem kellett volna olyan magasra tekintenie. Ám elhatározta, nem hagyja lelombozódni lelkesedését. Tizennyolc éves lett, az iskolát régen befejezte, és csak egyetlen ambíciója volt: jól férjhez menni. – A következő néhány hónapot játéknak, a legmegfelelőbb pillanatra várás stratégiájának tekintem – mondta. – És akárhogy is, addig apámról kell gondoskodnom. Természetesen Maria volt az, aki valójában gondoskodott Giorgiszról, és a fiatalabbik lány tudta, hogy ő egy kicsit tovább marad otthon, egyelőre félretéve álmát, hogy tanár legyen. Hallotta, mit mondott a nővére, mégis türtőztette magát, nem szólt semmit. Nem tartotta jó ötletnek, hogy vitába szálljon Annával, amikor a legjobban mennek a dolgok. Alexandrosz Vandoulakisz csak a következő év tavaszára győzte meg magát, hogy vagyoni és társadalmi helyzetük eltérése ellenére nem lenne hiba, ha Anna lenne a fia felesége. Hiszen a lány rendkívül szép, elég okos és láthatóan nagyon szereti Andreaszt. Egyszer ebéd után a két apa visszavonult a szalonba. Alexandrosz Vandoulakisz tárgyra törő volt, és kertelés nélkül beszélt. – Mindannyian tudatában vagyunk az egyenlőtlenségeknek, amelyek e potenciális házasságban rejlenek, de reméljük, hogy egyik oldalon sem lesz káros hatása. A feleségem meggyőzött, hogy Andreasz boldogabb lesz a maga lányával, mint bármely más lánnyal, akivel eddig megismerkedett, ezért ha Anna teljesíti feleségi és anyai kötelességeit, nem látunk kivetnivalót ebben a házasságban. – Nem tudok számottevő hozományt adni a lányommal – mondta Giorgisz, a nyilvánvalót közölve. – Ennek abszolút tudatában vagyunk – felelte Alexandrosz. – Az lesz a hozománya, hogy megígéri, jó feleség lesz, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen a birtok irányításában. Ez nagyon fontos feladat, mert szükség van egy

jó asszonyra, aki segít. Néhány év múlva visszavonulok a munkától, és Andreasz vállára nagy felelősség kerül. – Biztos vagyok benne, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni – felelte Giorgisz egyszerűen. Úgy érezte, nem kap levegőt. A Vandoulakisz család gazdagságának és hatalmának mértéke megfélemlítette, úgy érezte, mintha ez a hatalom és gazdagság mindenben megjelenne, amivel körülveszik magukat: a nagy, sötét bútorokban, a pazar szőnyegekben és kárpitokban, a falon lógó értékes ikonokban; s mindez az ő családjának jelentéktelenségét hangsúlyozta. De azt mondta magának, egyáltalán nem számít, hogy ő otthon érzi-e magát ebben a házban vagy sem. Csak az számít, hogy Anna tényleg hozzá tud-e szokni ilyen pompához. Semmi jele nem volt, hogy nem érzi magát jól a Vandoulakisz-házban, bár az Giorgisz számára olyan idegen volt, mintha külföldön járt volna. Anna finoman, kortyolva ivott, elegánsan evett, és mindig megfelelően szólt, mintha ebbe a környezetbe született volna. Apja persze tudta, hogy szerepet játszik. – Csak az a fontos, hogy jó nevelést kapott. A felesége jól megtanította mindenre, Kiriosz Petrakisz. Eleni említésére Giorgisz nem tudott megszólalni. A Vandoulakisz család tudta, hogy Anna anyja néhány évvel korábban meghalt, de nem akarta, hogy ennél többet megtudjanak róla. Amikor aznap délután hazamentek, Maria várta őket. Mintha tudta volna, hogy ez a találkozó minden addiginál fontosabb. – Na? Megkérte a kezedet? – Még nem – felelte Anna. – De tudom, hogy meg fogja. Tudom. Maria tudta, nővére a világon a legjobban arra vágyik, hogy Anna Vandoulakisz legyen, és ő is ezt kívánta neki. Így elkerülhet Plakából, másik világba kerülhet, amiről mindig is ábrándozott, ahol nem kell főznie, takarítania, varrnia, szőnie.

– Nincsenek illúzióik – mondta Anna. – Tudják, milyen házban lakunk és hogy nem viszek magammal nagy hozományt, csak anya néhány régi ékszerét, semmi többet… – Vagyis tudnak anyáról? – vágott a szavába Maria hitetlenkedve. – Csak annyit, hogy apa özvegyember – felelte Anna, majd rögtön hozzátette: – És csak ennyit fognak tudni. A beszélgetésnek ezt a részét lezárták, mintha dobozból kiugrott rugós figurát csuktak volna a helyébe. – Akkor most mi következik? – kérdezte Maria, mindkettőjüket elterelve a veszélyes feszültség közeléből. – Várok – felelte Anna. – Megvárom, hogy megkérje a kezemet. De nagy szenvedés, és ha nem teszi meg hamar, én meghalok. – Biztos vagyok benne, hogy megteszi. Nyilvánvaló, hogy szeret. Mindenki ezt mondja. – Ki az a mindenki? – kérdezte Anna élesen. – Nem igazán tudom, de Fotini szerint a birtokon mindenki így gondolja. – És Fotini mit tud? Maria tudta, hogy túl sokat mondott. Bár a régi időkben ezeknek a lányoknak alig volt titkuk egymás előtt, ez az utóbbi néhány hónapban megváltozott. Fotini bizalmasan elmondta Mariának, hogy bátyja beleszeretett Annába és mennyire rosszabbodott az állapota, amikor hallotta, hogy a birtokon dolgozók másról sem beszélnek, mint a gazda fia és a falusi lány közötti közelgő eljegyzésről. Anna addig szekálta Mariát, míg el nem mondta. – Antonisz. Nagyon beléd szeretett, és ezt biztosan te is tudod. Azt mondta Fotininek, hogy az egész birtokon azt beszélik, Andreasz feleségül fog kérni. Anna egy pillanatig élvezte a gondolatot, hogy találgatások témája, szóbeszéd tárgya lett. Szeretett a figyelem középpontjában lenni, és minél többet akart tudni.

– És még mit beszélnek? Gyerünk, Maria, mondd el! – Azt is mondják, hogy rangon alul házasodik. Anna nem ezt várta, és nyilvánvalóan nem ezt akarta hallani. Indulatosan válaszolt. – Ugyan mit törődök én azzal, hogy mit gondolnak? Miért ne mehetnék feleségül Andreasz Vandoulakiszhoz? Az biztos, hogy nem mennék hozzá olyasvalakihez, mint Antonisz Angelopoulosz. Hiszen csak az ing az övé, amit nap mint nap magára vesz! – Nem beszél így az ember a barátai bátyjáról, és akárhogy is, azért nincstelen, mert ő a hazájáért harcolt, míg mások otthon ücsörögtek és a saját zsebüket tömték. Maria megjegyzése túl sok volt Annának. Rávetette magát Mariára, ő pedig, mint mindig, amikor a tettlegességig fajuló vitába keveredett a féktelen Annával, inkább nem ütött vissza. Elmenekült a házból, és mivel gyorsabban futott, hamarosan eltűnt a falu másik végén, a kis utcák labirintusában. Maria az önuralom mestere volt. Szeszélyes nővérével ellentétben, aki érzéseit, gondolatait és tetteit mindenki számára láthatóan kimutatta, megfontolt volt. Véleményét általában megtartotta magának, mert megfigyelte, hogy az érzelmi kitöréseket és az óvatlan szavakat az ember gyakran megbánja. Az elmúlt néhány évben még jobban megtanult uralkodni érzésein. Így őrizte meg azt a látszatott, hogy elégedett az életével, főként azért, hogy apját védje. Néha azonban megengedte magának a spontán kifakadás luxusát, és ennek olyan hatása volt, mint amikor felhőtlen napon mennydörgés hallatszik. A birtok munkásainak véleménye és Alexandrosz Vandoulakisz fenntartásai ellenére az eljegyzést áprilisban megtartották. Az ifjú jegyespárt vacsora után a szokásosnál is nagyobb szertartásossággal magukra hagyták a félhomályos szalonban. A lánykérés iránti várakozás olyan nagyfokú volt, hogy végül, amikor eljött a pillanat és Andreasz megkérte a

kezét, Anna nem érzett különösebb meghatottságot. Gondolatban olyan gyakran elképzelte a jelenetet, hogy amikor valóban bekövetkezett, úgy viselkedett, mintha színésznő lenne, és színpadon játszana. Tompa, valószerűtlen érzés vett erőt rajta. – Anna! – mondta Andreasz. – Kérdeznem kell tőled valamit. Nem volt semmi romantikus, semmi ötletes, semmi, akár távolról is varázslatos ebben a lánykérésben. Olyan gyakorlati jellegű volt, mint a padlódeszkák, amelyeken álltak. – Hozzám jössz feleségül? Anna elérte a célját, megnyerte a magával kötött fogadást, és fricskát adott azoknak, akik úgy gondolták, nem tud házassággal bekerülni egy földesúri családba. Ezek voltak az első gondolatai, amikor elfogadta Andreasz kezét és először csókolta ajkon, szenvedélyesen. Ahogy az a jegyesség idején szokás volt, leendő rokonai bőségesen elhalmozták Annát ajándékokkal. Szép ruhákat, selyem alsóneműt, drága csecsebecséket vettek neki, hogy semmiben se szenvedjen hiányt, mire Vandoulakisz lesz. – Olyan, mintha minden nap a névadó szentem napja lenne – mondta Anna egyszer Fotininek, aki átjött megnézni az Heraklionból legutóbb érkezett luxuscikkeket. A plakai kis ház valósággal csordultig telt az extravagáns holmikkal, és a háború után, amikor selyemharisnyát csak a leggazdagabb nők engedhettek meg maguknak, Anna kelengyéje olyan érdekesség volt, amelyet minden lány látni akart. A dobozokba, gyűrt selyempapír közé fektetve osztrigahússzínű szaténkombinékhoz és hálóingekhez hasonlót csak hollywoodi filmekben lehetett látni. Amikor egy-egy darabot kiemelt, hogy megmutassa barátnőinek, az anyag úgy áramlott ujjai között, ahogy a víz ömlik a tóba. Legmerészebb álmait is felülmúlta mindez.

Plakában egy héttel az esküvő előtt elkezdték elkészíteni a hagyományos kenyérkoszorút. A hétszer kelesztett nagy, kör alakú kenyeret finom virág- és indamintákkal díszítették, és az utolsó fázisban aranybarnára sütötték. A kenyérkoszorú a menyasszony szándékát jelképezte, hogy élete végéig férjével marad. Ez idő alatt a Vandoulakisz-házban Andreasz húgai nekiláttak, hogy selyemszövettel, leveles repkény, gránátalmaés babérágakkal feldíszítsék az ifjú pár leendő otthonának nászlakosztályát. Hatalmas ünnepséget rendeztek, lakomát adtak az eljegyzés megünneplésére, és a következő év márciusában megtartott esküvőn és lakodalomban költséget nem kíméltek. A vendégek az Elounda templomában megtartandó szertartás előtt a Vandoulakisz-házban gyülekeztek. Furcsa társaság volt. Elounda, Agiosz Nikolaosz és Neápoli tehetősei keveredtek a birtokon dolgozókkal és tucatnyi plakai lakossal. Amikor meglátták Annát, régi falubelijeinek a lélegzete is elállt. Mellén annyi aranyérme, hogy egy bank széfjét meg lehetne tölteni vele, fülbevalója ékköves, súlyos arany. Ragyogott a tavaszi napsütésben, és hagyományos esküvői vörös ruhájában olyan volt, mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna ki. Giorgisz büszkeséggel és némi csodálkozással nézett rá, azon tűnődött, vajon valóban a saját lánya áll-e előtte. Szinte felismerhetetlen volt. Most még jobban kívánta, mint addig bármikor, hogy bárcsak ott lenne Eleni, bárcsak láthatná, milyen szép az elsőszülöttjük. Találgatta, vajon mit gondolna arról, hogy Anna ilyen fontos családba kerül. Idősebb lányának számos vonása emlékeztette a feleségére, de voltak teljesen idegen tulajdonságai is. Valószínűtlennek tűnt, hogy neki, az egyszerű halásznak bármi köze lehet ehhez a látomáshoz. Aznap reggel Maria segített Annának öltözködni. Nővére keze annyira remegett, hogy neki kellett begombolnia a gombokat helyette. Tudta, hogy Anna éppen erre vágyott, és végül elérte a célját. Biztos volt benne, hogy nővére

álmodozásaiban annyit gyakorolta már a nagyasszonyi szerepet, hogy minden nehézség nélkül alkalmazni tudja a valóságban. – Mondd, hogy tényleg igaz! – kérte Anna. – Nem hiszem el, hogy tényleg Kiria Vandoulakisz leszek! – Pedig igaz – erősítette meg Maria, és közben azon járt az esze, vajon milyen lehet a valóságban olyan nagy házban, olyan nagy életet élni. Remélte, hogy több tartalom lesz benne a gyönyörű ékszereknél és a szép ruháknál. Az ilyesminek még Annánál is megvannak a maga korlátái. A vendégek sokfélesége miatt szokatlan volt az esküvő, de még szokatlanabb volt, hogy az esküvő előtti lakomát a hagyomány ellenére nem a menyasszony, hanem a vőlegény házánál tartották. Mindenki pontosan tudta az okot. Nem is kellett külön mondani. Milyen lakoma lenne Giorgisz Petrakisz házánál? A neápoli szép hölgyeket a gondolatra is elfogta a nevetés, ahogy nevettek akkor is, amikor megtudták, hogy a Vandoulakisz fiú egy szegény halász lányát veszi feleségül. Ugyan mi a csodát gondolhat a család? – gondolták csúfondárosan. Akármit gondoltak is azonban a házasságról, mindenki ott volt, hogy részt vegyen az ebéden, ahol finom báránysültet és bort szolgáltak fel Vandoulakisz saját terméséből, és amikor mind a kétszáz gyomor tele volt, megkezdődhetett az esküvői szertartás. Tarka menet volt: autók, fuvarosszekerek és szamárkordék haladtak Elounda felé. Krétán a gazdagok és a szegények azonos házassági ceremóniákkal kötöttek házasságot. Két sztefanut, szalaggal átkötött egyszerű esküvői koronát készítettek száraz virágokból, füvekből, ezt tette a pap a házasulandók fejére, és háromszor megcserélte, egyezségüket megerősítendő. Ezeket a koszorúkat Anna anyósa bekereteztette és magasan az ifjú pár ágya fölé tetette, abból a célból, ahogy azt a hagyomány tartotta, hogy senki ne állhasson a házasfelek közé, senki ne veszélyeztesse a házasságot.

Az esküvőn elmondott szent rituálé szavait sokszor nem lehetett hallani az egybegyűltek fecsegésétől, de amikor a menyasszony és a vőlegény végül megfogták a pap kezét, a templom elcsendesedett. Lassú, ünnepélyes táncot jártak az oltár körül, Ézsaiás táncát, és a vendégek tudták, hogy hamarosan újra kint, a napfényben lehetnek. A násznép az ifjú pár hintója után haladva visszament a Vandoulakisz-házba, ahol kecskelábú asztalokat állítottak fel az újabb lakomához. Az emberek egész éjjel ettek, ittak, táncoltak, és csak nem sokkal napfelkelte előtt adtak le díszlövéseket, jelezvén, hogy az ünnepségnek vége.

*** Az esküvő után Anna többé-kevésbé eltűnt Plaka község életéből. Egyszer egy héten meglátogatta az apját, de idővel inkább autót küldött le érte, így egyre ritkábban látogatott a faluba. A birtok leendő örökösének feleségeként társadalmi státusa nagyon megváltozott. Ez azonban egyáltalán nem jelentett problémát neki. Éppen ezt akarta… eltávolodni a múltjától. Anna belevetette magát új szerepébe, és hamar rájött, hogy menyként legalább olyan súlyos kötelességek terhelik, mint feleségként. Minden napját Eleftheria és barátai társaságában töltötte, vagy látogatóba ment anyósával, vagy a társaságot fogadták a házukban, és amint remélte, mindannyian tétlenséggel határos kényelmet élveztek. Legfőbb feladata az volt, hogy segítsen a háztartás vezetésében, ami jórészt abból állt, hogy gondoskodjon róla, a szolgálók jó és sok ételt tegyenek az asztalra a férfiak elé este, amikor hazaérnek. Nagyon szeretett volna változtatni a családi otthonon, megszabadítani a sötét drapériáktól és komor bútorzattól. Addig nyaggatta Andreaszt, míg az félrevonta anyját és

engedélyt kért, Eleftheria pedig konzultált a család fejével. Mindennek így kellett történnie. – Nem akarom, hogy a nagy házon sok változás legyen – mondta Alexandrosz Vandoulakisz a feleségének az eloundai házra vonatkozón. – De Anna a neápoli házat kidekoráltathatja, ha akarja. Az új asszony nekiveselkedett a feladatnak és hamarosan elragadta a drapériák és tapéták iránti lelkesedés. Végtelenül sokat utazott finom, elegáns francia és olasz termékek importőreihez, akiknek előkelő üzleteik voltak Agiosz Nikolaoszban. Ezzel nagyon elfoglalta magát és ennek Andreasz is előnyét látta, mert feleségét mindennap élénk és derűs hangulatban találta. Az ő feladata volt az is, hogy megszervezze a panegyria ünnepséget, amelyet Vandoulakisz a munkásai tiszteletére rendezett. Anna ilyenkor is szeretett a figyelem középpontjában lenni. Az ilyen lakomákon magán érezte Antonisz Angelopoulosz tekintetét. Antonisz néha megszólította. – Kiria Vandoulakisz – mondta túlzott közömbösséget színlelve, de a kelleténél jobban meghajolva. – Hogy szolgál a kedves egészsége? Modorától Anna összerándult, válasza megfelelően kurta volt. – Köszönöm, jól. Azzal hátat fordított neki. A férfi nézése és viselkedése is arra utalt, megkérdőjelezi a jogát, hogy ő parancsoljon neki. Hogy merészeli? Anna házassága nem csak az ő helyzetében hozott változást; távozása Maria életét is megváltoztatta. A fiatalabb lány teljesen átvette a háziasszony szerepét a háztartásban. Addig sok energiája ment rá arra, hogy nővére kedvére tegyen és csillapítsa, és az egyszerű tény, hogy Anna már nincs vele, terhet vett le a válláról. Megújult energiával vezette a

háztartást, és gyakran tartott apjával, amikor Szpinalonga szigetére szállított árut. Giorgisz számára, aki nem tehetett virágot felesége sírjára, minden átevezés alkalom volt, hogy Eleni emlékét ápolja. Továbbra is hozta-vitte dr. Lapakiszt, szép időben, viharos időben egyaránt, és az átkelések alatt az orvos a munkájáról beszélt. Nyíltan elmondta Giorgisznak, hány leprás haldoklik, és mennyire hiányoznak dr. Kiritszisz látogatásai. – Amikor ide járt, a reményt hozta el, hogy jobbra fordulnak a dolgok – mondta Lapakisz kimerülten. – Én magam nem nagyon hiszek benne, de láttam, hogy a remény önmagában is jó és cél lehet. Egyes leprásoknak maga a hit, hogy Kiritszisz képes lehet meggyógyítani őket, elég volt ahhoz, hogy megszűnjön a halálvágyuk. Most pedig sokan úgy érzik, hogy már nincs miért élniük. Lapakisz kapott néhány levelet öreg kollégájától, melyben leírta, mennyire sajnálja, hogy nem tud kijárni a szigetre. Kiritszisz még mindig a tönkretett heraklioni kórház újjáépítésével, újjászervezésével foglalkozott, és egyelőre nem tudta folytatni kutatásait. Lapakisz bizalmasan elmondta, hogy maga is kezd kétségbeesni, és kiöntötte a szívét Giorgisznak. A legtöbben térden állva imádkoztak volna Istenhez, de mivel nem volt hívő, Lapakisz erre a hűséges csónakosra támaszkodott, aki mindig többet szenvedett, mint ő. Bár továbbra is haltak meg emberek a betegség következtében, azoknak, akik a kór kevésbé virulens változatában szenvedtek, az élet Szpinalonga szigetén még mindig bőven tartogatott váratlan meglepetéseket. Amióta a háború véget ért, minden héten két filmet mutattak be, a piac jobb volt, mint valaha, és az újság nagyon jól ment. Dimitri, aki már tizenhét éves volt, öt-hat éves gyerekeket kezdett tanítani – az idősebbekkel tapasztaltabb tanár foglalkozott és továbbra is a Kontomarisz-házban élt. Még Theodórosz Makridakisz sem akart többé bajt keverni. Szerette a jó vitákat a kocsmában, de

már régen felhagyott a gondolattal, hogy megszerzi a legfőbb vezetői pozíciót. Nikosz Papadimitriou túl jól látta el a feladatát. Maria és Fotini nagyon el volt foglalva a napi teendőkkel, így a következő néhány év úgy telt el, mintha táncoltak volna: végtelenül ismételt lépések sorozatával. Szavina Angelopoulosznak három fia mellett szüksége volt erős, ügyes lányára, hogy gondoskodjon a férfiakról, így Fotinit, ahogy Mariát is, háztartási teendői kötötték Plakához. Ha Eleni jobbat kívánt volna lányának, minthogy a faluban maradjon, nem kívánhatott volna Mariánál lelkiismeretesebb gyermeket. Meg sem fordult a fejében, hogy tehetne mást is, minthogy apjáról gondoskodjon, bár korábban olyan fantáziákat dédelgetett, hogy krétával a kezében áll a táblánál, az osztály előtt, ahogy anyja tette. Minden ilyen vágya régen megfakult, mint régi függönyeik mintázata. A két lány évekig ennek a létnek az örömeiben és korlátaiban osztozott, és annyi év során, míg kötelességüket teljesítették, eszükbe sem jutott, hogy panaszra lenne okuk. Vizet hordtak a falusi kúttól, fát gyűjtöttek a főzéshez, söpörtek, fontak, főztek, szőnyeget poroltak. Maria rendszeresen begyűjtötte a mézet a Plakára néző, kakukkfűvel borított hegyoldalon álló kaptáraikból; olyan intenzív édessége volt ennek a méznek, hogy évekig egy gramm cukrot sem kellett vennie. A ház mögött az udvarban régi olívaolajos edényekben dúsan nőtt a bazsalikom és a menta; a nagy urnák, amelyekben egykor vizet és olajat tároltak, ha megrepedtek és eredeti feladatukra alkalmatlanná váltak, tökéletes cserépként szolgáltak a gondosan ápolt muskátliknak és liliomoknak. A lányok ezeréves, titokban fejlődött folklór örökösei voltak, és már elég idősnek tekintették őket, hogy megtanulják azokat a fortélyokat és fogásokat, amelyeket a krétaiak írott forrás nélkül generációról generációra adtak. Fotini nagyanyja

nagyon értette ezeket a dolgokat, és megtanította őket, hogyan kell nőszirom, hibiszkusz és krizantémszirom kivonatával gyapjút festeni, hogyan kell tarka füvekből kosarat és gyékényszőnyeget szőni. Más asszonyok a helyben termő növények varázslatos hatását mutatták meg nekik, és messze felmentek a hegyekbe, hogy gyógyhatású vadzsályát, bodorrózsát és kamillát szedjenek velük. Jó napokon egész kosárnyit szedtek a legértékesebb gyógynövényből, az origanum dictamusból, amelyről azt tartották, hogy a sebektől a torokfájáson át a gyomorproblémákig sok mindent meggyógyít. Maria mindig tartott otthon megfelelő gyógyhatású növényeket, ezekkel tudta kezelni apját, ha beteg volt, és hamar elterjedt a híre a faluban, hogy hatásos orvosságokat tud adni. A hegyekben tett hosszú sétáik során gyűjtötték a horta nevű, vasban gazdag növényt is, amely minden diétának elengedhetetlen része volt. Gyerekkorukban a tengerparton homokból készítettek süteményeket, most igazi tésztából, gyógynövényekkel tették ugyanezt. Késő ősztől kora tavaszig Maria egyik legfontosabb feladata az volt, hogy ne hagyja kialudni a családi tűzhelyben lobogó tüzet. A tűz nemcsak meleget adott, ami egészségüket őrizte meg a tomboló hideg téli szelek idején, de életben tartotta a ház szellemét. A szpiti – a görögök ugyanazt a szót használják a ház és az otthon szó kifejezésére – a család egységének isteni szimbóluma volt, és ez náluk a legtöbb háznál jobban igényelt állandó gondozást. Akármilyen fárasztónak tűnhetett is Maria számtalan háztartási feladata bárkinek, aki a városban lakott – vagy Annának, aki most luxusban élt –, beszélgetésre és intrikára mindig volt idő. Fotini háza ennek fókuszpontja volt. Mivel a tétlenséget bűnnek tekintették, a pletykálkodás komoly tevékenységét a varrás és hímzés ártatlan környezetében kellett elvégezni. Így nemcsak szorgalmas munkával volt elfoglalva a

lányok keze, hanem lehetőséget kaptak, hogy felkészüljenek a jövőre. Egy férjes asszonynak a házában minden párnahuzatot, vánkost, asztalterítőt saját magának kellett elkészítenie, vagy anyjától, nagyanyjától örökölhette. Anna kivétel volt. Évekig ült hímzőkörökben nála idősebb és bölcsebb nőkkel, de csak egy párnahuzat sarkával sikerült elkészülnie. Jellemző volt ez folyamatos lázadó állapotára. Makacssága megmagyarázhatatlan volt. Míg a többiek varrtak és beszéltek, az ő ujjai tétlenek maradtak. Tűvel a kezében hadonászott, gesztikulált, mintákat rajzolt a levegőbe, de alig érintette az anyagot. Az év bizonyos szakaszaiban a lányok olyan szezonális munkákat végeztek, amihez a szabadban kellett lenniük. Csatlakoztak a szüretelőkhöz, és ők voltak az elsők, akik megtaposták a bő levű gyümölcsöt. Aztán, mielőtt az ősz télbe fordult, karókkal verték az olajfák ágát, hogy az olajbogyó az ágak alá tartott kosarakba potyogjon. Az ilyen napok nevetéssel és incselkedéssel teltek, és a közös munka végén mindig tánc és éneklés volt. A gondtalan, de számtalan kötelességgel terhelt csoportból sorra léptek ki a lányok. Férjet találtak maguknak, vagy jellemzőbben inkább férjet találtak nekik. Férjeik plakaiak vagy a környező falvakból, Vrouhaszból vagy Szellészből valók voltak. Szüleik többnyire évek óta ismerték egymást, és volt úgy, hogy már akkor elhatározták, gyermekeik összeházasodnak, mielőtt még számolni tudtak volna, vagy a nevüket le tudták volna írni. Amikor Fotini bejelentette az eljegyzését, Maria tudta, hogy az ő világának vége. Csak örömet és elégedettséget mutatott, ám titokban dorgálta magát, mert irigy volt barátnőjére, hogy férjhez megy, előtte pedig az állt, hogy élete hátralévő részét a megözvegyült öregasszonyokkal töltse, akik alkonyatkor küszöbökön terítőket horgoltak.

Fotini, ahogy Maria is, huszonkét éves volt ekkor. Apja már évek óta szállított a part menti haltavernának, amelynek tulajdonosa, Sztavrosz Davarasz jó barátja és megbízható vevője volt. Fia, Sztefanosz az apja mellett dolgozott és egy napon majd átveszi az üzletet, amelynek szerény forgalma volt hétköznapokon, de szentek neve napján és vasárnaponként mindig tele volt vendéggel. Pavlosz Angelopoulosz jó választásnak tartotta Sztefanoszt a lányának, hiszen a két család kölcsönös egymásra utaltságban élt, ami megfelelő alapnak számított a házasságra. A fiatalok gyerekkoruk óta ismerték egymást, és a szülők biztosak voltak benne, hogy majd megszeretik egymást, ami megfűszerezheti az előre elrendezett érdekházasságot. Megállapodtak a szerény hozományban, megvolt az eljegyzés, majd a dolgok rendje és módja szerint az esküvő is. Maria vigasztalónak találta, hogy Fotini asszonyként sem lakik majd távolabb tőle, mint addig. Bár Fotininek most más, még nagyobb feladatai voltak – a tavernában dolgozni, háztartást vezetni és az apóssal-anyóssal való együttélés aknamezőjén lavírozni –, a két nő így is mindennap találkozott. Maria elhatározta, hogy nem. mutatja ki érzéseit, mennyire aggasztja, hogy ő egy eltűnő lánycsoport utolsó tagja, hogy csak ő nem ment még férjhez, és még lelkesebben vetette bele magát a gyermeki kötelezettségekbe. Egyre gyakrabban kísérte el apját Szpinalonga szigetére, és gondoskodott róla, hogy otthonuk mindig makulátlanul tiszta legyen. Egy fiatal lány életét azonban ez egyáltalán nem töltötte ki. Tisztelték a faluban azért, hogy annyira gondoskodik Giorgiszról, ugyanakkor azonban az, hogy még mindig nincs férje, csökkentette a státusát. A vénlányságot átoknak tekintették, és az, aki nem kelt el, nap mint nap megaláztatásoknak volt kitéve az olyan falvakban, mint Plaka. Ha ez így megy tovább, ha továbbra sem talál magának vőlegényt, a kötelességtudó magatartása iránti tisztelet gúnyolódásba csap át. Az volt a

gond, hogy Plaka faluban kevés megfelelő férjjelölt akadt, és Maria nem is gondolt arra, hogy más faluba menjen férjhez. Elképzelhetetlen volt, hogy Giorgisz elköltözzön Plakából, ezért az is elképzelhetetlen volt, hogy Maria elköltözzön onnan. Egyszer megjegyezte, annyi esélye van, hogy férjet találjon magának, mint hogy szeretett anyja egyszer csak besétál az ajtón.

Tizenkettedik fejezet 1951 Anna már négy éve férjnél volt, és nagyon kivirult új helyzetében. Kötelességtudón szerette Andreaszt és készségesen átengedte magát férje szenvedélyének. Környezete számára Anna tökéletes feleségnek tűnt. Ő azonban tudta, hogy a család azt várja, mikor jelentik be a terhességet. Az, hogy még nincs gyerekük, egyáltalán nem zavarta Annát. Bőven lesz idő gyereket szülni, és nagyon is élvezte a gondtalan életet ahhoz, hogy az anyaság miatt feladja. Eleftheria szóba hozta a témát egy nap, amikor a neápoli ház egyik vendégszobájának dekorációjáról beszélgettek. – Ez volt a gyerekszoba, amikor a lányaink kicsik voltak. Milyen színűre szeretnéd festetni? Eleftheria úgy gondolta, ezzel tökéletes alkalmat teremt menyének, hogy felfedje vágyát, tervét, hogy anya lesz, és csalódott; amikor Anna kijelentette, hogy halványzöld falakat akar. – Az nagyon jól megy a bútorszövethez, amit rendeltem – mondta. Anna, Andreasz, és az ifjú férj szülei a nyári hónapok alatt Neápoliban, a család neoklasszikus villájában éltek, amelyet Anna jelentősen átalakított. Eleftheria a finom drapériákat és a

kecses bútorokat egyáltalán nem tartotta praktikusnak, de úgy tűnt, nem állhat a fiatal nő útjába. Szeptemberben a család kezdett visszaköltözni Eloundába, a nagy házba, amelyet Anna szintén fokozatosan a saját ízlésére alakított, annak ellenére, hogy apósa jobban szerette azt a sötét, masszív stílust, amelyben az ő generációja felnőtt. Anna gyakran vitette magát Agiosz Nikolaosz városba bevásárolni, és egy késő őszi napon azért ment haza, hogy ellenőrizze, ahogy a kárpitos felteszi az utolsó függönyöket. A konyhába sietett, és csókot nyomott az asztalnál ülő férfi tarkójára. – Szia, drágám! Milyen volt a mai sajtolás? Ez volt az olívaolaj-sajtolás első napja, jelentős nap a naptárban, amikor a sajtolót hónapok után először alkalmazták, és mindig különös izgalom volt, hogy vajon működik-e a gép. Több ezer liter olajat kellett kipréselni a sajtolásra váró számtalan kosár olívabogyóból, és rendkívül fontos volt, hogy minden rendben menjen. A sajtolóból a pithoiba csörgő aranyszínű folyadék volt a család gazdagságának alapja, és ahogy Anna látta, minden egyes kancsó olaj egy új méter szövetet, alakjára szabott új ruhát jelent. Ezek a ruhák mindennél jobban illusztrálták a falusi asszonyoktól való eltávolodását, akiknek formátlan rakott szoknyája ugyanolyan volt, amilyent nagyanyáik viseltek száz éve. Anna most az öbölbeli fagyos novemberi széltől mellére és csípőjére simuló, extravagáns, földig érő smaragdzöld kabáttal védte magát. Szőrmegallér védte nyakát, fülét, cirógatta orcáját. Ahogy átsétált a helyiségen, kabátja selyembélése suhogva súrlódott a lábához, miközben napjának részleteit mesélte. Éppen vizet tett fel, hogy kávét főzzön magának, amikor az asztalnál ülő férfi felállt. Anna megfordult és a meglepetéstől felsikoltott.

– Ki maga? – kérdezte elfúló hangon. – Én… én azt hittem, hogy a férjem. – Gondoltam. A férfi mosolygott, láthatóan élvezte Anna zavarát. Szemtől szembe álltak, és Anna látta, hogy a férfi, akit oly szenvedélyesen üdvözölt, bár nyilvánvalóan nem a férje, de minden vonásában nagyon hasonlít rá. Vállának szélessége, a haja, és most, hogy állt, magassága is majdnem megegyezett Andreasz vonásaival. Markáns és jellegzetes Vandoulakisz-orra is szinte ugyanolyan volt, a kissé ferde szem félelmetes hasonlóságot mutatott. Amikor a férfi megszólalt, Anna alig kapott levegőt. Micsoda trükk ez? – Manoli Vandoulakisz vagyok – felelte, és kezet nyújtott. – Ön biztosan Anna. Anna tudott egy unokatestvér létezéséről, és beszélgetések során néhányszor hallotta említeni Manoli nevét, de sosem gondolta, hogy férjének majdnem pontos mása. – Manoli – ismételte a nevet. Kellemes hangzása volt. Vissza kellett nyernie uralmát a helyzet fölött; nagyon zavarban volt, hogy nagy hibát követett el és megölelt egy vadidegent. – Andreasz tudja, hogy itt van? – kérdezte. – Nem. Egy órája érkeztem, és úgy gondoltam, hogy mindenkit meglepek. Önnek láthatóan sikerült is meglepetést okoznom! Úgy néz rám, mintha kísértetet látna. – Hát, így is érzek – felelte Anna. – Félelmetes a hasonlóság kettőjük között. – Tíz éve nem találkoztam Andreasszal, de régen nagyon hasonlítottunk egymásra. Az emberek azt hitték, ikrek vagyunk, gyakran összetévesztettek minket. Anna látta ezt, de azt is, hogy az unokatestvér számos más dologban eltér az eredeti változattól, férjétől. Bár Manoli válla olyan széles volt, mint Andreaszé, soványabb volt, látni lehetett lapockája ívét az ing alatt. Nevető szemét mély ráncok keretezték. Igen pompás tréfának tartotta, hogy Anna

összetévesztette őt a férjével, és a fiatalasszony elég hamar rájött, hogy a férfi előre eltervezte a jelenetet. Mosolyával mintha azt mondta volna: az életet élvezni kell. Ebben a pillanatban lépett be Andreasz és az apja; felkiáltottak az örömtől és a meglepetéstől, amikor meglátták Manolit. A három férfi hamarosan egy üveg raki mellett folytatta a beszélgetést, Anna pedig kimentette magát azzal, hogy a vacsoráról kell gondoskodnia. Amikor Eleftheria úgy egy órával később megérkezett, már a második üveg rakit is kiitták; Eleftheria és Manoli örömkönnyek között ölelték át egymást. Azonnal levelet küldtek Andreasz húgainak, és a következő vasárnapon nagy ünnepséget rendeztek, hogy megünnepeljék Manoli visszatérését, aki egy évtizedig távol volt. Manoli Vandoulakisz szabad szellemű fiatalember volt, aki az utóbbi tíz évet főként a görög szárazföldön töltötte, jelentős öröksége elherdálásával. Anyja gyermekágyban halt meg, apját pedig öt évvel később szívinfarktus vitte el. Manoli úgy nőtt fel, hogy sötét szóbeszédeket hallott arról, miként halt meg az apja, hogy megszakadt a szíve, és ennek az lett a következménye, hogy a fiú minden napját úgy töltötte, mintha az lett volna az utolsó. Olyan filozófia volt ez, amely teljes értelemmel bírt számára, és még nagybátyja, Alexandrosz sem tudta megállítani, aki Jiannisz Vandoulakisz halála óta a gyámja volt. Gyerekként Manoli észrevette, hogy körülötte mindenki állandóan feladatokat és kötelességeket teljesít, és úgy érzékelte, csak akkor érzik jól magukat, ha a szentek neve napján és vasárnap szabadságot kapnak. Ő élete minden napján örömet akart. Bár szülei emléke napról napra halványodott, gyakran mondták neki, hogy apja és anyja jó és alázatos életet élt. Na de mi jót tett nekik példás viselkedésük? Nem tartotta tőlük távol a halált, ugyebár? A sors úgy elkapta őket, ahogy a sas tépi szét védtelen áldozatát a sziklán. A pokolba az egésszel, gondolta;

ha a sorsot nem lehet kijátszani, akár azt is kitapasztalhatja, mi mást tartogat számára az élet azon kívül, hogy néhány évtizedet egy krétai hegyoldalban élve töltsön, mielőtt ugyanott eltemetik. Tíz éve ment el otthonról. Időnként levelet írt nagybátyjának és nagynénjének, hol Olaszországból, hol Jugoszláviából, de leggyakrabban Athénből; így biztosította őket arról, hogy még él, de ezenkívül nem sok kapcsolata volt a családjával. Alexandrosz pontosan tudta, hogy ha bátyja, Jiannisz nem halt volna meg olyan fiatalon, most nem az ő fia, hanem Manoli örökölné a Vandoulakisz-birtokot. De ezek a gondolatok nagyon feltételesek voltak. Manoli földbirtok helyett tizennyolc éves korában kisebb vagyont kapott készpénzben. Ezt a pénzt jórészt eltékozolta Rómában, Belgrádban, Athénban. – A luxuséletért luxusárat kellett fizetni – ismerte be Andreasznak nem sokkal megérkezése után. – A legjobb nők olyanok, mint a jó borok: drágák, de minden drachma megéri. Ekkorra azonban az európai nők megszabadították minden tulajdonától, és csak annyija maradt, amennyi a zsebében csörgött: némi apró és az ígéret nagybátyjától, hogy munkát ad neki a birtokon. Hazatérése nagy felbolydulást okozott. Nemcsak nagybátyja és nagynénje, hanem maga Andreasz is kissé feszélyezve érezte magát. Csak hat hónap korkülönbség volt közöttük, olyanok voltak, mintha ikrek lennének. Gyerekként szinte kitalálták egymás gondolatait, érezték egymás fájdalmát, de tizennyolcadik születésnapjuk után életük annyira eltérő irányt vett, hogy nehéz volt elképzelni, milyen lesz a helyzet most, hogy Manoli visszatért. A hazatérés azonban éppen időszerű volt. Alexandrosz Vandoulakisz elhatározta, hogy a következő évben visszavonul a birtok aktív irányításától, és Andreasznak valóban szüksége lesz segítségre a gazdaságvezetésében.

Mindannyian úgy érezték, legjobb lenne, ha Manoli tenne az a segítség, inkább, mint hogy idegent alkalmazzanak, és még ha Alexandrosznak kétségei is voltak azt illetően, vajon unokaöccse képes-e megfelelni a feladatnak, félretette ebbéli kételyeit. Hiszen Manoli a családhoz tartozik. Manoli hónapokig élt az eloundai birtokon tevő házban, ahol sok olyan szoba volt, amelyet sosem használtak, így jelenléte senkinek sem okozott kényelmetlenséget, de Alexandrosz decemberben saját házat ajándékozott neki. Manoli élvezte ezt az ízelítőt a családi életből és azt, hogy egy dinasztia része, melyből önszántából vonult ki tíz évre, de nagybátyja elvárta, hogy megnősüljön, ezért saját házában kell laknia. – Nagy szerencse kéne ahhoz, hogy olyan lányt találj, aki hajlandó beköltözni egy házba, amelynek már két úrnője van – mondta a nagybátyja. – Egy harmadik nő a háznál csak bajt hozna. Manoli házában régebben a birtok jószágigazgatója lakott, amikor Alexandrosz külső embert alkalmazott a feladatra. A nagy háztól egy kilométerre, rövid út végén állt; a négy hálószobás, nagy szalonos ház agglegénylakként viszonylag nagynak számított. Manoli azonban továbbra is rendszeresen ellátogatott a nagy házba. Szerette, ha etetik, kényeztetik, ahogy az Alexandrosznak és Andreasznak kijárt, és két nő is volt a háznál, akik megtették ezt neki. Mindenki szerette, mert élénk társalgó volt és szívesen látták, de Alexandrosz ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát a saját házában töltse. Manoli az állandóság tartós hiányának állapotában élte az életét, pillangóként szállt egyik helyről a másikra. És akárhova ment, mindenhol megszegett ígéretek sorát hagyta maga után. Gyerekként is mindig a végletekig feszítette a helyzetet. Egyszer, csak úgy bátorságpróbából láng fölé tartotta a kezét, míg a bőre hólyagosra nem égett, máskor az eloundai tengerpart legmagasabb sziklájáról ugrott le, és annyira

felhorzsolta a hátát, hogy körülötte a tengervíz karmazsinvörös lett. Európa országainak fővárosaiban addig játszott különböző szerencsejátékokon, míg az inge is ráment, aztán látványosan mindent visszanyert. Egyszerűen ilyen volt. Akarata ellenére azon kapta magát, hogy ugyanezt játssza Eloundán is, azzal a különbséggel, hogy ezúttal kénytelen volt egy helyben maradni. Már nem engedhette meg magának, hogy elrepüljön, akkor sem, ha nagyon akarta volna. Alexandrosz meglepetésére Manoli elég keményen dolgozott, bár nem volt meg benne az az elkötelezettség, ami unokatestvérében. Andreasz mindig kivitte magával a mezőre az ebédjét, hogy spóroljon az idővel, de Manoli inkább kihasználta a lehetőséget, hogy néhány órára elbújjon a tűző nap elől, és rászokott, hogy a Vandoulakisz-ház konyhájának nagy asztalánál költse el ebédjét. Annának ez ellen nem volt kifogása. Szívesen látta a férfit a háznál. Beszélgetéseik nem annyira párbeszédnek, inkább flörtnek hatottak. Manoli megnevettette Annát, annyira, hogy néha könnyek csorogtak az arcán a kacagástól; tetszett neki a férfi évődő humora. Az, hogy Anna kitágult pupillája csillogott, amikor a szemébe nézett, elég volt ahhoz, hogy ne akarjon visszamenni a birtokra, és jól benne jártak már a délutánban, amikor távozott. Eleftheria néha inkább ott volt, mint Neápoliban, és attól tartott, hogy unokaöccse nem igazán veszi ki a részét a rá háruló kötelességek teljesítéséből. – A férfiak ne lebzseljenek a ház körül nappal – jegyezte meg egyszer Annának. – Az női terület. Az ő helyük odakint van. Anna úgy döntött, hogy nem veszi figyelembe anyósa helytelenítő megjegyzéseit, és az addigiaknál is szívélyesebben fogadta Manolit. Meglátása szerint a rokoni kapcsolat közelsége szentesítette barátságukat. A hagyomány szerint a férjes asszonyok sokkal nagyobb szabadságot élveztek, mint a hajadon lányok, és kezdetben senki sem kérdőjelezte meg,

hogy Annának szabad naponta egy órát, sőt többet eltölteni unokabátyjával. De néhányan felfigyeltek, milyen gyakran jár Manoli a házhoz, és a rossz nyelvek pletykálni kezdtek. Egy tavaszi napon ebédidőben Manoli a szokásosnál is tovább maradt. Anna megérezte, mekkora meggondolatlanság ez, és beleborzongott, milyen veszélynek teszi ki magát. Manoli újabban felvette azt a szokást, hogy távozáskor abszurd színpadias módon csókolt kezet neki. Anna ezt frivol gesztusnak is vehette volna, de ahogy a férfi a középső ujját a tenyeréhez nyomta és így megszorította a kezét, beleborzongott. Ennél is szembetűnőbb volt, hogy a férfi megérintette Anna haját. Holt anyag, monda Manoli nevetve, és évődve hozzátette, hogy akárhogy is, Anna kezdte, amikor megcsókolta egy teljesen idegen férfi… haját. És így tovább. Aznap mezei virágot szedett, és egy csokor élénk, bár kissé fonnyadt pipacsot adott át Annának, aki el volt ragadtatva. Romantikus gesztus volt, különösen, mert a férfi kihúzott egy szál virágot a csokorból és gondosan Anna blúza elejébe tűzte. Volt egy pillanat, amikor Anna nem volt egészen biztos benne, hogy a férfi érdes keze és az ő finom bőre véletlenül érintkezett vagy szándékosan simította végig a mellét ujjaival. Egy pillanat múlva, amikor nyakán érezte a finom érintést, a kétség eloszlott. Anna elég zabolátlan teremtés volt, de valami visszatartotta. Istenem, gondolta, ez az őrület határa. Mit csinálok? Látta magát a nagy konyhában, szinte összeért az arca ezzel a férfival, aki annyira hasonló hozzá, de nem a férje. Látta, milyennek tűnne a helyzet valakinek, aki az ablakon néz befelé, és bármennyire is meg akarta győzni magát az ellenkezőjéről, tudta, hogy egyáltalán nem tűnne kétértelműnek. Egy másodperc választotta el attól, hogy megcsókolja a férfi. Még mindig volt választása. Andreasszal tökéletes házasságban éltek. Férje melegszívű ember, imádja őt és szabad kezet adott neki, hogy saját ízlése szerint alakítsa át otthonukat; apósával,

anyósával is viszonylag jól kijön. Ám hamar belezökkentek a házasság megszokott kerékvágásába, ahogy az ilyen házasságoknál lenni szokott, és az élet olyan kiszámíthatóvá vált, hogy valószínűtlennek tűnt, bármi lényegi meglepetést hozna a következő fél évszázad. Az új élet kezdetével kapcsolatos várakozás és izgalmak után Anna rájött, hogy ez is ugyanolyan unalmas tud lenni, mint régi élete. Csak a tilosban járás borzongása hiányzott belőle. Nem igazán tudta, hogy ilyesmiért érdemes-e mindent kockáztatni. Ennek véget kell vetnem, gondolta. Különben mindent elveszíthetek. Szokásos fennhéjázó modorában szólt Manolihoz. Ez volt az ő kis meghitt játékuk, mindig így beszélt hozzá. A férfi flörtölt, ő pedig alantasaként bánt vele. – Nézze, fiatalember – mondta. – Mint bizonyára tudja, én foglalt vagyok. Vigye a virágait másvalakinek. – Tényleg adjam másvalakinek? És pontosan kinek, ha szabad kérdeznem? – Nos, a húgom még nem foglalt. Elviheti neki. – Mintha az igazi Anna valahol nagyon távol lenne, mintha kívülről hallaná a hangot, azt mondta: – Meghívom ebédre jövő vasárnap. Tetszeni fog magának. A következő vasárnap volt Agiosz Giorgisz ünnepe, Szent György napja, tökéletes ürügy, hogy Mariát és az apját meghívja látogatóba. Inkább kötelesség, mint különös öröm volt találkozni velük; úgy érezte, nincs semmi közös témája unalmas húgával, hát még az apjával. Anna az ezt követő héten végig Manoli szándékos érintésére gondolt, és alig várta, hogy kettesben legyenek, de mielőtt ez bekövetkezne, tűnődött, túl kell esniük az unalmas családi ebéden. Bizonyos élelmiszerekből még mindig hiány volt Krétán, de ezt szinte nem is lehetett érezni a Vandoulakisz-háznál, különösen szentek neve napján, amikor eleget tettek a vallási

hagyománynak, és az ünnepen lakomát tartottak. Giorgisz örült a meghívásnak. – Maria, nézd! Anna meghívott minket ebédre. – Ez nagyon kedves őladységétől – mondta Maria rá nem jellemző maró gúnnyal. – Mikorra? – Vasárnapra. Két nap múlva. Maria titokban örült a meghívásnak. Vágyott rá, hogy megerősítse kapcsolatát a nővérével; tudta, hogy anyjuk is így akarná, ugyanakkor, ahogy a megjelölt nap közeledett, egyre nagyobb zaklatottság vett erőt rajta. Giorgisz azonban végre kikeveredett hosszú gyászából, és örült, hogy viszontláthatja nagyobbik lányát. Anna megrezzent, amikor meghallotta apja újonnan vásárolt teherautójának pöfögését a bejárón, és nem túl nagy lelkesedéssel lassan sétált le a főlépcsőn, hogy üdvözölje őket. Manoli már ott volt, előtte ért az ajtóhoz és kinyitotta. Maria egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek várta. Ilyen nagy barna szemet még nem látott, és ez a szempár tágra nyílt csodálkozással nézett rá. – Manoli vagyok – mondta, és üdvözlésre nyújtott kézzel ment felé, aztán hozzátette: – Andreasz unokabátyja. Anna annyira elhanyagolta a levelezést, hogy Maria és Giorgisz semmit sem tudott a rég elveszett rokon hazatéréséről. Manoli mindig elemében volt szép lányok társaságában, kivéve Mariával, akinek bájos szépségéhez ártatlanság társult. Minden részletet gondosan megfigyelt: karcsú derekát, szép keblét, az évek hosszú során fizikai munkában megizmosodott karját. Egyszerre volt törékeny és erős. Az ebéd egy órakor kezdődött. Alexandrosz, Eleftheria, két lányuk és a családjuk ült az asztalnál, legalább tucatnyian. Élénk és hangos beszélgetés folyt. Manoli már korábban elhatározta, hogy Anna húgával flörtöl. A hozzá hasonló nőcsábászok már csak megszokásból

is ezt tették volna. Arra azonban nem számított, hogy Maria ilyen szép és olyan könnyű incselkedni vele. Az ebéd egész ideje alatt lefoglalta, és bár a lány nem szokott hozzá az efféle udvarláshoz, könnyedén riposztolt a férfi szellemes megjegyzéseire. Természetes személyisége révén olyan más volt, mint azok a nők, akikkel addig találkozgatott, hogy végül azon kapta magát, az évődést elhagyva személye iránt érdeklődik. Megtudta, hogy Maria ismeri a hegyen termő gyógynövényeket és gyógyító hatásukat, és beszélgettek arról, mi a szerepük egy olyan világban, ahol a tudomány határai napról napra kitágulnak. Maria és Anna úgy különböztek egymástól, mint a nyers gyöngy és a csiszolt gyémánt. Maria mesterkéletlen volt, és olyan naivitást fedezett fel benne, amelyet rendkívül vonzónak talált. Anna figyelte, hogy Manoli bűverejébe vonja Mariát, történeteket mesél neki és megnevetteti. Látta, hogy húga szinte elolvad ebben a hévben. Még véget sem ért az ebéd, Anna rájött, mit is tett. Túladott Manolin, becsomagolt, szalaggal átkötött ajándékként adta át a húgának. És most vissza akarta szerezni.

Tizenharmadik fejezet A következő héten Manoli nyugtalan volt. Ez meglehetősen szokatlan volt tőle. Hogyan udvarolhatna Mariának? Teljesen más volt, mint azok a nők, akikkel utazásai során megismerkedett. Ráadásul a szokások és elvárt viselkedés teljesen más volt a plakai nők és férfiak között, mint azokban a városokban, ahol élt. Itt, Kréta vidékén minden mozdulatot, minden szót éberen figyeltek. Ennek teljesen tudatában volt, valahányszor meglátogatta Annát, és mindig vigyázott, hogy bizonyos határt ne lépjen át, hiszen pontosan tudta, hogy a

tűzzel játszik. Annában unott, elszigetelt nőt látott, aki szándékosan elkülönült a falutól, ahol született, ahol felnőtt, és olyan társadalmi státusba emelkedett, ahol másokat fizettek meg, hogy végezzék el azokat a feladatokat, amelyek folyamatosan munkát és elfoglaltságot adtak volna neki. Magasabb társadalmi osztályba került, de most barát nélküli vákuumban lebeg, mely állapotában Manoli kész volt szórakoztatni őt. Egy nő, akinek tekintete oly mohón keresi az övét, akinek ajka oly széles mosolyra húzódik: faragatlan modorra vallana, ha nem venne róla tudomást. Maria teljesen más volt. Nem csak azért, mert hiányzott belőle nővére ambíciója, hogy házasság révén elkerüljön a faluból, hanem mert úgy tűnt, egyáltalán nem is akar férjhez menni. Özvegy apjával élt egy kis házban, láthatóan elégedetten és nagyon eladósorban. Manoli magának sem vallotta volna be, de éppen ez a közömbösség vonzotta. De időmilliomos volt, és elhatározta, hogy türelmes lesz, mert biztos volt benne, hogy előbb-utóbb megnyeri magának a lányt. Az önbizalom nem hiányzott a Vandoulakisz család férfi tagjaiból. Ritkán fordult elő velük, hogy nem kapták meg, amit akartak. Manoli mellett sok érv szólt. A legfontosabb tényező talán az volt, hogy Fotini védelmezte Mariát a Manoliról és Annáról szóló pletykák ellen. A folyamatosan áradó történetek forrása Fotini bátyja, Antonisz volt. Több mint öt év telt el azóta a csók óta, amely semmit sem jelentett Annának, de túl sokat Antonisznak, ám az eltaszítottság érzése még mindig sajgott. Antonisz megvetette Annát, és kaján örömmel szemlélte a férj unokabátyjának jövés-menését, megszaporodott látogatásait. Antonisz mindenről beszámolt Fotininek, valahányszor benézett a parti tavernába vacsorára, ahol Fotini a férjével lakott. – Ezen a héten egyszer ebédidőben legalább két órát maradt – jegyezte meg kárörvendőn.

– Nem akarok ilyesmiről hallani – mondta Fotini nyersen, közben rakit töltött Antonisznak. – És főként nem akarom, hogy ilyesmi Maria fülébe jusson. – Miért nem? A nővére ringyó. Gondolod, hogy még nem tudja? – csattant fel Antonisz. – Nyilván nem tudja. Ahogy te sem tudod. Mi van akkor, ha a férje unokatestvére meglátogatja? A családhoz tartozik. Miért ne látogathatná meg? – Ha csak egyszer-kétszer tenne látogatást nála, az rendben van. De szinte mindennap ott van. A közeli rokonok sem látogatják egymást ilyen gyakran. – Hát, akármit is gondolsz, Mariának ezt nem szabad megtudnia, és Giorgisznak sem. Eleget szenvedett. Az, hogy Anna vagyonos emberhez ment feleségül, a legjobb, ami történhetett vele. Jobban teszed, ha befogod a szádat. Ezt a lehető legkomolyabban mondom, Antonisz. Fotini tényleg komolyan gondolta. Lecsapta az üveget bátyja elé az asztalra és a szemébe nézett. Úgy védte Giorgiszt és Maria Petrakiszt, ahogy a saját családját védte volna, és távol akarta tartani tőlük ezeket a gonosz és káros pletykákat. Egy részüket ő maga sem hitte. Ugyan, miért kockáztatna mindent Anna, akinek egész élete megváltozott azon az éjszakán, amikor Andreaszt megismerte? Maga a gondolat is elképesztő, nevetséges volt, ráadásul azt remélte, hogy Manoli, aki Antonisz állandó rémhírterjesztésének tárgyává lett, egy nap majd észreveszi Mariát. Az Agiosz Giorgisz-napi ebéd óta Maria egyfolytában Andreasz unokatestvéréről beszélt, újra és újra elmondta a Vandoulakisz-háznál történt találkozásuk, beszélgetésük minden részletét. Manolit néhányszor látták a faluban. Mivel rokoni kapcsolatban állt Giorgisszal, a plakai férfiak szívesen fogadták, és hamarosan törzsvendég lett a helyi kocsmában; olyan gyakran járt oda, mint a falubeliek, triktrakozott, erős

cigarettát szívott, és a sűrű füstben a sziget politikai helyzetéről beszélgettek. Még ebben a kis faluban is elsődleges témának számítottak a világpolitika aktuális ügyei. – A kommunisták az oka! – kiáltott fel Lidaki, öklével a pultra csapva. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezett vissza egy hang. – Ha nem lenne a monarchia, a szárazföld fele ennyire sem lenne benne a slamasztikában – és így folytatták tovább, gyakran egészen hajnalig. Két görög, egy érv – szólt a mondás, és itt a hét legtöbb napján húsznál több falusi férfi is összegyűlt, az érvek száma meg annyi volt, ahány olívabogyó a korsóban. Manolinak tágabb világképe volt, mint a kocsmabeliek többségének, akik között alig akadt valaki, aki Heraklionnál távolabb járt, legtöbben Haniáig sem jutottak el, így Andreasz unokaöccse új érveket hozott a beszélgetésbe. Bár arra gondosan vigyázott, hogy ne hencegjen alkalmi hódításaival, ami visszatérő téma volt utazásai során, azért elszórakoztatta a helyieket az olasz, jugoszláv, és görög szárazföldi bordélyokról szóló történetekkel. Könnyed, szellemes társalgó volt és mindenki kedvelte, mert vidámságot hozott a kocsmában. Valahányszor megakadt az érvelés, a vita menete, Manolinak mindig volt egykét anekdota a tarsolyában, és az egybegyűltek boldogan hallgatták. Lenyűgözően mesélt az athéni török negyedről, a római spanyol lépcsőről, a belgrádi bárokról, és míg beszélt, majdnem teljes csend volt. Nem kellett kiszíneznie a tényeket, hogy szórakoztatók legyenek. Igaz volt, hogy rövid időre börtönbe zárták, hogy egyszer a Földközi-tenger nyílt vizén sodródott egy kis hajón, és párbajt vívott egy jugoszláv kikötő sikátoraiban. Olyan férfiról szóltak ezek a történetek, aki felelősség nélkül, és kezdetben gond nélkül utazott. Vad, de nem szenvtelen ember képe rajzolódott ki elbeszéléséből, de miközben mesélt, csak mesélt, Manoli tudatában volt annak, hogy nem akar olyan színben feltűnni, mintha nemkívánatos

választás lenne Giorgisz lányának, ezért jócskán szépített a történeteken. Egy idő után Antonisz is szívélyesen üdvözölte, aki régebben a sarokba húzódott, valahányszor főnökének világfi unokaöccse megjelent. A zene volt a közös témájuk, és az, hogy mindketten éveket töltöttek távol a vidéktől; bár évtizedekkel fiatalabbak voltak, mint őszes ivócimboráik, bizonyos értelemben nagyobb élettapasztalatuk volt, mint amit az idősebbek valaha szerezhetnek. Manoli még gyerekkorában tanult meg lanton játszani, és utazásai során a hangszer volt társa és létbiztonsága; volt egy időszak, amikor csak az mentette meg az éhezéstől. Gyakran került olyan helyzetbe, hogy a vacsorájáért zenélt és a lant volt az egyetlen vagyontárgya, amelyet nem játszott el különböző szerencsejátékokon. Ez az értékes hangszer most a pult mögött, a falon lógott, és amikor a raki már csaknem elfogyott, levette a lantot a kampóról és játszott. Hasonlóképpen Antonisz fafurulyája, a helyiek nyelvén thiaboli is mindig vele volt az otthonától távol töltött időben. Dús hangja több száz barlangban és juhászkunyhóban szólt, társai szívét lágyította, lelkét vigasztalta és prózaibb szerepében segített eltölteni a figyelés és várakozás hosszú idejét. Két olyannyira különböző ember, mint Manoli és Antonisz között a zene semleges terület volt, ahol a vagyon és a rangkülönbség nem játszott szerepet. Ők ketten jó egy óráig szoktak játszani a kocsmában, fülbemászó dallamaik elvarázsolták a kocsma közönségét és azokat is, akikhez a nyitott ablakokon át az éji csendességben jutott el a muzsikaszó. Bár mindenki tudta, milyen hatalmas gazdagságban éltek Manoli szülei, és mekkora vagyont herdált el, a falusiak többsége maguk közül valónak fogadta el, olyannak, akinek keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért, és aki természetesen vágyik arra, hogy felesége és családja legyen.

Manoli számára a megállapodottabb élet egyszerűségének megvoltak a maga előnyei. Még ha nem volt is lehetősége Mariát látni, ami pedig látogatásának eredeti célja volt, sok szeretnivalót talált a faluban. A gyerekkori barátok közötti szoros kötelékeket, a családhoz való hűséget és az évszázadok óta változatlan életmódot nagyon vonzónak találta. Ha olyan nőt tudhat maga mellett, mint Maria vagy esetleg más falusi szépség, kiteljesedne a kötődésérzése. A faluban azonban a szentek ünnepein való mulatságokon kívül kevés illőnek tekintett alkalom volt találkozni vele. Valósággal megőrjítették a Plakán még mindig betartott merev szabályok. Bár az élő hagyományok egy része tetszett neki, ki nem állhatta az udvarlási szokásokat, valósággal nevetségesnek tartotta őket. Tudta, nem említheti szándékait Annának, és különben is, mostanában egyre ritkábban látogatta. Érezte, hogy ezzel a szokásával fel kell hagynia, ha komolyan tervezi, hogy meghódítja Mariát. Előre kiszámítható volt, hogy a legközelebbi látogatásánál Anna elég hűvösen viselkedik majd vele, és így is lett. – Hát, köszönöm, hogy vizitált nálam – mondta éles-gúnyosan. – Azt hiszem – szólt Manoli –, nem kéne többet ebédidőben jönnöm. Az emberek kezdenek pusmorogni, hogy nem veszem ki a részemet a munkából, nem álltam be az igába, ahogy kéne. – Ahogy tetszik – csattant fel Anna, és szemében dühös könnycseppek csillantak. – Úgy látszik, már befejezte velem a kis játékát. Gondolom, most valaki mással játssza ugyanezt. Azzal kivonult a szobából, mennydörgéssel felérő hanggal csapva be maga után az ajtót. Manolinak hiányzott bensőséges viszonyuk és Anna szemének ragyogása, de ezt az árat hajlandó volt megfizetni. Mivel nem volt senki otthon, aki ebédet főzött volna neki, Manoli gyakran evett Elounda és Plaka tavernáiban. Minden pénteken Fotini tavernájába ment, amelyben már nem a szülők,

hanem ő és Sztefanosz dolgozott. Júliusban is ott ült egyszer, a tengert és a szoroson túl Szpinalonga szigetét nézte. Ahogy a helyiek, ő is belegondolt időnként, milyen lehet az élet odaát, de nem sokáig merült el az efféle gondolatokban. Szpinalonga egyszerűen ott volt, leprások lakta hatalmas szikladarab. Manoli előtt egy tányérnyi apró picarel hal volt az asztalon, és ahogy egyenként felszúrta őket a villájára, hirtelen meglátott valamit. A félhomályos alkonyatban kis csónak bukdácsolt a szigetről a szárazföld felé, farvize szétterülő háromszögalakban látszott, mintha utat vágna magának a sűrű vízen. Két ember ült a csónakban, és amikor beértek a kikötőbe, látta, hogy egyikük nagyon hasonlít Mariához. – Sztefanosz! – kiáltott oda a tulajdonosnak. – Az ott Maria és Giorgisz? Nem sűrűn látni, hogy nők mennének halászni, ugye? – Nem halászni voltak – felelte Sztefanosz. – Ellátmányt vittek át a lepratelepre. – Ó – jegyezte meg Manoli lassan és megfontoltan rágva az ételt. – Gondolom, valakinek ezt is meg kell csinálni. – Giorgisz már évek óta szállít oda. Jobb pénz van benne, mint a halászatban, és biztosabb jövedelem – mondta Sztefanosz, egy tányér sült krumplit téve Manoli elé az asztalra. – De legfőképpen azért teszi, mert… Fotini, aki körülöttük, de hátrébb téblábolt, azonnal észrevette, hova fejlődhet ez a beszélgetés. Tudta, hogy Sztefanosz akár szándékolatlanul is elfeledkezhet róla, hogy Giorgisz nem szeretné felfedni a Vandoulakisz család előtt, hogy Eleni tragikus halálának oka a lepra volt. – Á, hát itt van, Manoli úr! – lépett elő egy tányér sült padlizsánszelettel. – Friss, még meleg. Fokhagymás. Remélem, szereti. Megbocsát egy pillanatra? Azzal karon ragadta és a konyhába vezette a férjét. – Igazán vigyázhatnál a szádra! – korholta igen hevesen. – Felejtsük el, hogy Anna és Maria anyja valaha is Szpinalonga

szigetén él. Mi tudjuk, hogy nekik semmi szégyenkeznivalójuk nincs emiatt, de Alexandrosz Vandoulakisz ezt talán másképpen gondolja. Sztefanosz elszégyellte magát. – Tudom, tudom. Néha elfeledkezem róla, ennyi az egész. Tényleg ostobaság volt tőlem – mormogta. – Manoli olyan gyakran jön ide, elfeledkeztem róla, hogy kapcsolatban van Annával. – Nem csak Annára gondolok – közölte Fotini. – Maria nem közömbös Manoli iránt. Csak egyszer találkoztak, Anna házában, de azóta is egyfolytában róla beszél. Legalábbis nekem. – Tényleg? Annak a szegény lánynak féltre van szüksége, de ez a Manoli elég nagy zsiványnak tűnik nekem – felelte Sztefanosz. – Gondolom, nem nagy a választék a férj jelöltekből errefelé. Sztefanosz fekete-fehérben látta a dolgokat. Megértette, miben mesterkedik a felesége, és rájött, hogy neki és Fotininek az a szerepük, hogy összehozzák Mariát és Manolit. Pontosan egy hét múlva támadt lehetőség, hogy megrendezzék a fiatalok első találkáját. Amikor Manoli azon a pénteken megjelent, Fotini kiosont az egyik oldalajtón és futott, futott, meg sem állt a Petrakisz-házig. Giorgisz már megvacsorázott és elment a kocsmába triktrakozni. Maria az alkonyatban szemét erőltetve olvasni próbált. – Maria, itt van! – jelentette Fotini lélekszakadva. – Manoli ott van nálunk a tavernában. Gyere le, találkozz vele! – Nem tehetem – felelte Maria. – Mit gondolna az apám? – Az isten szerelmére, hiszen huszonhárom éves vagy! Ne legyél már ilyen bátortalan! Apádnak nem is kell tudni róla. Azzal karon ragadta barátnőjét. Maria ellenkezett, de nem túl vehemensen; szeretett volna menni, és elhatározta, hogy enged a szíves unszolásnak. – Mit mondjak neki? – kérdezte aggodalmasan.

– Ne aggódj! – felelte Fotini. – Az olyan férfiak, mint Manoli, nem hagyják, hogy ez a te gondod legyen. Hidd el, rengeteg mondanivalója lesz. Fotininek igaza volt. Amikor megérkeztek a tavernához, Manoli rögtön a helyzet magaslatára emelkedett. Meg sem kérdezte, mit keres ott Maria, meghívta az asztalához, megkérdezte, mit csinált, mióta legutóbb találkoztak, és hogy van az apja. Aztán sokkal bátrabban, mint a férfiak ilyen helyzetben általában szokták, konkrét meghívással élt: – Nyílt egy új filmszínház Agiosz Nikolaosz városban. Van kedved eljönni velem? Maria, aki már attól is elpirult, hogy viszontlátta Manolit, még jobban elvörösödött. Tekintetét lesütve ölbe tett kezét nézte és alig tudott felelni. – Jó lenne… – mondta végül – …de errefelé nem így mennek a dolgok. Moziba menni valakivel, akit alig ismerünk… – Tudod mit, akkor meghívom Fotinit és Sztefanoszt is, hogy jöjjenek velünk. Fotini lesz a gardedámod. Menjünk hétfőn. Akkor a taverna úgyis zárva van, ugye? Így még mielőtt észbe kaphatott volna, mielőtt még lett volna ideje aggodalmaskodni és átgondolni az ellene szóló érveket, már meg is állapodtak a randevúban. Alig három nap múlva négyesben átmennek Agiosz Nikolaoszba. Manoli modora kifogástalan volt, és kirándulásaik heti rendszeres eseménnyé lettek. Hétfőnként este hat óra körül négyen elmentek moziba és megnézték a legújabb filmet, aztán megvacsoráztak. Giorgisz nagyon örült, hogy a lányának ez a jóképű, finom modorú férfi udvarol, akit már hónapok óta kedvelt, még azelőtt, hogy a lánya megismerte volna. Bár ez nagyon modern megközelítés volt – mármint hogy minden formális megállapodás nélkül csak úgy eljártak szórakozni –, akárhogy is, modernebb korba léptek, és az, hogy Maria kísérettel volt

udvarlója társaságában, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csillapítsa a falubeli öregasszonyok rosszalló sustorgását. A négyes nagyon élvezte egymás társaságát, és az, hogy közösen mozdultak ki Plakából, új színt hozott megszokott, rutinmozzanatokból álló életükbe. Az együtt töltött időben Manoli viccei és bolondozása hatására gyakran kétrét görnyedtek a kacagástól. Maria lassan már megengedte magának azt a luxust, hogy arról ábrándozott, élete hátralévő részében ezt a szép arcot nézheti. Néha, amikor egyenesen a szemébe nézett, tarkóján felállt az összes piheszőr, tenyere megizzadt. Meleg nyári estéken is önkéntelenül megborzongott. Új élmény volt, hogy udvarolnak neki, hogy incselkednek vele. Mennyire kiemelkedett Manoli színtelen élete hátteréből! Voltak pillanatok, amikor azon tűnődött, vajon a férfi képes-e egyáltalán bármit is komolyan venni. Pezsgő jókedve minden társaságban átragadt mindenkire. Maria sosem élvezett ilyen gondtalan boldogságot, és kezdte azt hinni, hogy ez az eufória, ez a jó érzés a szerelem. Lelkiismeretét azonban mindig nyugtalanította, mi lesz az apjával, ha ő férjhez megy. A házassági egyezségek akkoriban jellemzően úgy szóltak, hogy a lány elhagyja a családját, és az ifjú pár a férj szüleihez költözik. Ez nyilvánvalóan nem lehetséges Manoli esetében, mert neki nincsenek szülei, de ugyanúgy lehetetlen volt az is, hogy ő költözzön a kis plakai házba. Az ő családi hátterével erre gondolni sem lehetett. Maria sokat törte a fejét ezen a problémán. Udvarlója kifogástalanul viselkedett és régen elhatározta, hogy csak úgy nyerheti meg magának Mariát, ha tökéletes magaviseletat tanúsít. Néha igen abszurdnak találta, hogy más országban alig mutatkoztak be egymásnak, máris lefektette a nőket, itt meg több tucat órát eltöltött Mariával anélkül, hogy megérintette volna. Nagyon vágyott rá, de a várakozásnak is megvolt a maga élvezetes újdonsága. Az udvarlás első hónapjaiban, amikor ránézett a lány sápadt, ovális arcára, sötét,

feltűzött hajának glóriájára, Maria szégyenlősen lesütötte a szemét. Ahogy azonban telt-múlt az idő, megfigyelte, hogy szíve hölgye egyre bátrabbá válik, és már viszonozza a pillantást. Abban az élvezetben lehetett része, hogy látta, Maria szép nyakán az ér gyorsabban lüktet, mielőtt elmosolyodik. Tudta, hogy ha leszakítja ezt a szűz liliomot, el kell hagynia Plakát. Bár korábban több tucatnyi lány szüzességét vette el, a szép Mariát képtelen lett volna megbecsteleníteni, és ennél is fontosabb, hogy egy belső hang sürgette, fogja vissza magát. Ideje megállapodni, letelepedni. Anna a távolból füstölgött az irigységtől és a dühtől. Manoli igen ritkán látogatta meg azóta, hogy Giorgisz és Maria náluk jártak ebédre, és néha családi összejövetelek alkalmával is távol maradt. Hogy mer így bánni vele? Apjától hamar megtudta, hogy Manoli udvarol Mariának. Csak azért, hogy őt provokálja? Bárcsak megmutathatná neki, hogy egy fikarcnyit sem törődik vele! Ilyen alkalom azonban nem adódott, ezért ez a katarzis elmaradt. Nagyon igyekezett nem gondolni rájuk, hogy milyenek lehetnek együtt, és egyre extravagánsabb ház körüli tevékenységekbe vetette magát, hogy elvonja a figyelmét. Mindvégig tudta, hogy Plakában az események feltartóztathatatlanul haladnak előre, de nem volt senki, akivel bizalmasan beszélhetett volna erről, és a düh úgy gomolygott benne, mint gőz a kuktafazékban. Andreasz kétségbeesett felesége furcsa hangulata láttán, többször is megkérdezte, mi a baj, de mindig azt a választ kapta, hogy ne törődjön vele. Feladta. Egy ideje érezte már, hogy a házasság aranyidejének, a gyengéd pillantásoknak, a kedves szavaknak vége, és még inkább a birtok ügyei felé fordult. Eleftheria is észrevette a változást. Anna még néhány hónapja is olyan élénknek és boldognak tűnt, most meg mintha állandóan haragudna valamiért. Anna számára az, hogy így el kellett rejtenie érzelmeit, természetellenes volt. Legszívesebben sikított, ordított volna, haját tépte volna ki marokszám

gyökerestől, de amikor apja és Maria időről időre meglátogatta, Manoli szóba sem került. Maria ösztönösen megérezte, azzal, hogy baráti viszonyba került Manolival, tulajdonképpen nővére felségterületére lépett, és hogy Anna az egész Vandoulakisz családot a maga territóriumának tekinti. Miért rontanák a helyzeten azzal, hogy beszélnek róla? Fogalma sem volt róla, milyen kínokat áll ki Anna, és azt gondolta, azért olyan furcsa a viselkedése, mert aggódik, hogy még mindig nem sikerült gyermeket fogannia. Egy februári estén, hat hónappal azután, hogy hétfői kirándulásaik megkezdődtek, Manoli felkereste Giorgiszt a kocsmában. Az öregember egyedül ült az asztalnál, a helyi újságot olvasta. Manoli közeledtére felnézett, feje fölött füst gomolygott. – Giorgisz, leülhetek? – kérdezte udvariasan. – Igen – felelte Giorgisz, de folytatta az újságolvasást. – Hiszen nem az enyém a kocsma. – Kérni szeretnék valamit. A tárgyra térek. Feleségül venném a lányát. Hozzám adja? Beleegyezik? Giorgisz gondosan összehajtogatta, és az asztalra tette az újságot. Manoli egy örökkévalóságnak érezte, míg megszólalt. – Hogy beleegyezek-e? Persze, hogy beleegyezek. Több mint fél éve udvarolsz a falu legszebb lányának. Már azt hittem, sosem kéred meg. Éppen ideje volt! Giorgisz heves válasza felfedte, mennyire örül a lánykérésnek. Most már nem csak egy, hanem két lánya lesz férjes asszony a tartomány leggazdagabb családjában. Nem volt ebben az érzésben semmi sznobizmus, csak megkönnyebbülés és öröm, hogy most már mindkét lányának jövője biztosítva van. Ez volt a legjobb, amit egy apa kívánhatott a gyermekeinek, különösen, ha szegény halász. Manoli feje mögött, a kocsma félig behúzott spalettáin át látta Szpinalonga szigetének pislákoló fényeit. Bárcsak Eleni is megérhette volna ezt a pillanatot!

Kezet nyújtott Manolinak, egy kis ideig szóhoz sem jutott. Arckifejezése eleget mondott. – Köszönöm. Vigyázni fogok rá, és gondoskodom róla; de köztünk legyen mondva, magáról is gondoskodunk – mondta Manoli, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy ha Maria férjhez megy, az apja magára marad. – Hé! Kocsmáros! A legjobb cikudiát ide! – kiáltott Lidakinek. – Ünnepelnivalónk van! Ez valóságos csoda. Nem vagyok már árva fiú! – Miről beszél? – tudakolózott Lidaki, lassan haladva felé egy palack itallal és két pohárral. Már hozzászokott Manoli szómutatványaihoz. – Giorgisz beleegyezett, hogy az apósom lesz. Feleségül veszem Mariát! Mások is voltak a kocsmában aznap este, és mielőtt a szóban forgó lány bármit is megtudott volna a dologtól, a falusi férfiak már tósztot ittak jövőjére Manolival. Később, még aznap éjjel, amikor Giorgisz hazaért, Maria már lefekvéshez készülődött. Ahogy apja belépett az ajtón, gyorsan becsukva maga mögött, hogy kívül rekessze a hideg februári szelet, és ki ne engedje a tűz melegét, szokatlan kifejezést vett észre apja arcán. Izgatottság és öröm látszott rajta. – Maria – szólította meg, azzal két karjánál megragadta. – Manoli megkérte a kezedet. Maria egy pillanatra lehajtotta a fejét; öröm és bánat egyszerre volt jelen ebben a mozdulatban. Torka elszorult. – Mit feleltél neki? – kérdezte suttogva. – Azt, amit te is akartál volna. Azt, hogy igen, természetesen! Maria soha életében nem érezte még az érzelmek ilyen szokatlan kavargását. Úgy érezte, szíve valóságos katlan, amelyben számtalan hozzávaló elegyül. Szíve összeszorult az aggodalomtól. Mi volt ez? A boldogság ilyen rosszulléttel jár? Ahogy nem tudta elképzelni más fájdalmát, úgy azt sem tudta,

más hogyan éli meg a szerelmet. Abban egészen biztos volt, hogy szereti Manolit. Olyan sármos és szellemes férfi, hogy nem lehet nem szeretni. De hogy vele élje le az életét? Aggodalmak sora kezdte marcangolni. Mi lesz az apjával? Ennek az aggodalmának azonnal hangot is adott. – Ez nagyszerű, apám. Tényleg nagyszerű, de mi lesz veled? Nem hagyhatlak itt egyedül. – Ne aggódj miattam. Én itt maradhatok. Nem akarok elköltözni Plakából. Még sok tennivalóm akad itt. – Ezt hogy érted? – kérdezte, bár pontosan tudta, hogy érti. – Szpinalonga. A szigetnek még szüksége van rám, és amíg elég erős vagyok, hogy átevezzek, azt fogom tenni. Dr. Lapakisz számít rám, és a sziget összes lakója is. Ugyanannyit kellett átjárni a szigetre, mint addig. Mindennap érkeztek új betegek és ellátmányt is kellett vinni, no meg az építőanyagot a kormány által fizetett renoválásokhoz. Giorgisz az egész művelet lényeges eleme volt. Maria megértette a szigethez való kötődését. Ekkoriban már keveset beszéltek róla, de mindketten jól tudták, hogy ez a foglalkozása és így tartja fenn a kapcsolatot Elenivel, pontosabban így emlékezik rá. Aznap éjjel apa és lánya is nyugtalanul aludt, és alig várták, hogy reggel legyen. Másnap Giorgisznak el kellett vinnie Mariát a Vandoulakisz-birtokra, Manoli házába. Vasárnap volt. Manoli az ajtóban várta őket. Maria még soha nem látta a házat, amely az otthona lesz. Pár pillanat alatt felmérte, hogy legalább négyszer akkora, mint plakai házuk, és megrémült a gondolattól, hogy ott kell élnie. – Isten hozott benneteket – mondta Manoli; szavai szinte átmelengették Mariát. – Gyertek be. Gyertek, hideg van odakint. Valóban, az új év addigi leghidegebb napja volt. Vihar tombolt, és a szél mintha minden irányból fújt volna; száraz leveleket kapott fel, bokájuk körül kavarta az avart. Amikor

beléptek a házba, Maria első benyomása az volt, hogy kevés a fény, és általános a rendetlenség, ami nem meglepő egy olyan helyen, ahol cselédlány lehet, de háziasszony nincsen. Manoli a szalonba vezette őket, amely egy kicsit tisztább, gondozottabb hely volt, csipketerítőkkel, a falon néhány fénykép. – Nagybátyám és nagynéném hamarosan itt lesznek – közölte, szinte idegesen, aztán Mariához fordult: – Apádtól megkértem a kezedet, és ő beleegyezett. Feleségül jössz hozzám? Maria pár pillanatig szóhoz sem jutott. Ez a pár pillanat mindkettejük számára egy örökkévalóságnak tűnt. Manoli könyörgő, bizonytalanságot tükröző tekintettel nézett rá. – Igen – felelte Maria. – Igent mondott! – ujjongott Manoli, hirtelen visszanyerve önbizalmát. Megölelte jegyesét, megcsókolta a kezét, aztán felkapta, körbeforgatta, míg Maria nem könyörgött, hogy tegye le. Manoli mindig csupa meglepetés; lelkesedésétől elállt a lélegzete. – A feleségem leszel! – kiáltotta izgatottan. – A nagybátyám és a nagynéném nagyon várják, hogy viszontlássanak. De mielőtt ideérnek, fontos dologról kell beszélnünk, Giorgisz, veled kapcsolatban. Hozzánk költöznél? Manoli, mint általában, megint a dolgok közepébe vágott. Az, hogy felajánlotta Giorgisznak, lakjon náluk, a legközelebb állt a hagyományos családmodellhez, ahol a gyerekek gondoskodnak a szülőkről. Manoli nem beszélt erről Mariával és nem tudta, milyen érzékeny területet érint, bár azt gondolta, hogy Maria szeretné, ha apja közelében maradhatna. – Ez nagyon kedves tőled. De nem tudnék elköltözni a faluból. Maria ezt megérti. Ugye, Maria? – szólt lányához, szinte könyörgőn. – Természetesen megértem, apám. De nem bánom, ha meglátogatsz minket, amilyen gyakran csak tudsz… és mi mindenképpen, szinte mindennap lemegyünk hozzád a faluba.

Giorgisz tudta, hogy Maria betartja a szavát, nem fog csalódni benne, számíthat a látogatásaira. Nem lesz olyan, mint Anna, akinek levelei és látogatásai ekkorra gyakorlatilag elmaradtak. Manoli nem igazán értette, miért ragaszkodik leendő apósa annyira ahhoz a régi falusi házhoz, de nem akarta erőltetni a dolgot. Ebben a pillanatban autókerekek csikorgását lehetett hallani a kavicsos bejárón, aztán autóajtó csukódott. Alexandrosz és Eleftheria már az ajtónál volt, Manoli bekísérte őket. Melegen üdvözölték egymást. Bár a Vandoulakisz és Petrakisz család útjai hónapok óta nem keresztezték egymást, örültek a viszontlátásnak. Alexandrosznak mint családfőnek kötelessége volt szólani. – Giorgisz és Maria. Öröm látni benneteket. A fivérem és felesége, Manoli drága szülei is így éreznének, ahogy mi, mert hisszük, hogy Maria nagyon boldoggá teszi unokaöcsénket. Szívből jövő szavak voltak, és Maria zavarában, örömében mélyen elpirult. Alexandrosz és Eleftheria most is, ahogy Anna esetében is jól tudták, hogy a menyasszony nem visz hozományt a házasságba, kelengyéje csak néhány hímzés és csipke, amelyek otthonosabbá tehetik unokaöccsük házának komor berendezését. Ezzel azonban nem foglalkoztak, mert többet nyernek, mint vesztenek azzal, ha Manoli végre megállapodik. A házassággal eleget tesznek Manoli apjának tett ígéretüknek, hogy gondoskodnak a fiú jólétéről. Amikor eltűnt Európában, azt Alexandrosz szörnyű kudarcként élte át. Úgy tűnt, semmit sem sikerült betartania a Jiannisznak tett ígéretéből. Távolléte idejének nagy részében Alexandrosz azt sem tudta, unokaöccse él-e vagy hal-e, és ritkán volt tudomása arról, melyik országban van, de ha Manoli megházasodik, ha feleségül veszi Mariát, az azt jelenti, hogy Eloundához kötődik, és itt marad, hogy segítsen Andreasznak a hatalmas Vandoulakisz-birtok igazgatásában. Öten ittak egymás egészségére.

– Jaszasz! – mondták kórusban, és koccintottak. Hamarosan arról beszélgettek, mikor tartsák meg az esküvőt. – Házasodjunk össze már a jövő héten! – javasolta Manoli. – Ne nevettesd ki magad! – reagált Eleftheria riadtan. – Te nem tudod, mennyi előkészületet igényel egy jó esküvő! Legalább hat hónap kell a felkészüléshez. Manoli természetesen csak tréfált, de az évődést nem hagyta abba. – Biztosan előbb is megtarthatnánk. Menjünk el a paphoz most! Még ma meg akarok nősülni! Ezt részben komolyan is gondolta. Gondolatban már sokkal előbbre járt. Maria, a fehér bőrű, kemény húsú Maria haja kibontva szétterül a párnán, az ablakon beszűrődő halovány holdfényben tökéletes teste körvonalai derengenek. Rá vár. Hat teljes hónap. Istenem, hogy várhatna ennyi ideig? – Mindent úgy kell csinálnunk, ahogy a szüleid akarták volna – jelentette ki Alexandrosz. – A dolgok rendje és módja szerint! – tette hozzá, pontosan tudva, milyen féktelen természetű az unokaöccse. Manoli éles pillantást vetett rá. Tudta, hogy nagybátyja szerint neki erőskezű irányításra van szüksége, és bár nagyon kedvelte Alexandroszt, szeretett játszani az iránta való aggodalmával. – Persze, hogy mindent a dolgok rendje és módja szerint kell csinálnunk – mondta, most hitelesnek tűnő őszinteséggel. – Mindent úgy fogunk csinálni, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megígérem. Maria sietett elújságolni Fotininek a hírt. – Csak egyvalami aggaszt – mondta. – Az apám. – De hiszen itt leszünk mi, figyelünk rá, és a szüleim is – biztosította Fotini. – Ugyan, Maria! Éppen ideje férjhez menned. Ezt apád is megérti. Tudom, hogy így van.

Maria próbálta túltenni magát a nyomasztó érzésen, de Giorgisz iránti aggodalma mintha odaállt volna közé és az abszolút boldogság közé.

Tizennegyedik fejezet A Manoli és Maria közti eljegyzést lakomával ünnepelték, amelyre egész Plaka hivatalos volt. Erre alig egy hónappal a lánykérés után került sor. Mindketten úgy érezték, hogy a szerencse áldása van rajtuk. Maria sok barátnőjét kiházasították a szüleik, olyan férfiakhoz adva feleségül őket, akiket nem szerettek, de azt remélték, hogy idővel majd megszeretik őket, felébred a szenvedély, ahogy a muskátlipalánta kinő a cserépből. Akkoriban az volt a jellemző, hogy érdekházasságokat kötöttek; Maria hálás volt a sorsnak, hogy szerelemből mehet férjhez. Bizonyos hálát érzett ezért nővére iránt is, de sosem jött el a megfelelő pillanat és alkalom, hogy ezt kifejezze, mivel alig találkoztak egymással. Mindenki legnagyobb meglepetésére Anna még az eljegyzési ünnepségen sem jelent meg. Talált valami kifogást, hogy kimentse magát, ezt is Andreasszal üzente meg, aki szüleivel együtt érkezett. Manolinak nagyon tetszett a házasság gondolata. Úgy érezte, hogy eddigi kalandos életszakasza szép volt, jó volt, de mindörökre vége, és most nagyon élvezte a lehetőséget, hogy leendő felesége gondoskodik róla, és talán gyerekeik is lesznek. Mariával ellentétben, aki minden héten a templomban mondott köszönetet Istennek, Manoli különböző isteneknek és istennőknek, legfőképpen Aphroditének hálálkodott, hogy aranytálcán juttatta el neki ezt a szép lányt. Inkább nem nősült volna meg, mintsem olyan házasságot kössön, melyben se

szerelem, se szépség nincsen, és megkönnyebbült, amikor mindkettőben egyenlő mértékben részesült. Az eljegyzési ünnepség javában tartott, a falu főterén kavargott a vigadó tömeg. Sztefanosz ételekkel megrakott hatalmas, kerek tálcákat hordozott körbe, Maria és Manoli elvegyült az ünneplők között. Manoli félrevonta unokatestvérét. – Andreasz, lennél a násznagyunk? – kérdezte szinte kiabálva, hogy a zene és az éneklés hangerején túl is érthető legyen. A násznagy, a kumbarosz, kulcsfontosságú alak volt az esküvőkön. A szertartásban majdnem olyan jelentős szerepe volt, mint a papnak, és ha Isten gyermekkel áldja meg a párt, általában őt kérik fel az elsőszülött keresztapjának. Andreasz elfogadta a felkérést. Meg is sértődött volna, ha nem őt választják, annyira nyilvánvaló jelölt volt erre a fontos feladatra. Manoli és ő többet jelentettek egymásnak, mintha édestestvérek lettek volna, és ő volt a legalkalmasabb ember, hogy segédkezzen az ifjú párt a házasság szent kötelékében egyesíteni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy így is Maria sógora volt. Az azonban, hogy elvárta a felkérést, semmiben nem csökkentette örömét. – Ennél nagyobb örömet nem okozhattál volna nekem, öcsém! Megtiszteltetésnek veszem – felelte. Andreasz furcsa védelmező érzésekkel viseltetett Manoli iránt. Jól emlékezett, milyen volt, amikor nagybátyja meghalt, és Manoli hozzájuk került. Andreasz mindig rendes, inkább komoly gyerek volt, Manoli zabolátlanabb, kevésbé fegyelmezett. Nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Az egy házban nevelkedő gyerekek többségével ellentétben ritkán civakodtak, és soha nem éreztek féltékenységet egymás iránt. Ötévesen készen kapták egymást testvérül és játszótársul. Andreaszra jó hatással volt a merészebb, kissé felelőtlenebb unokaöcs befolyása, és kétség sem fért hozzá,

hogy Manolinak szüksége volt a szigorú nevelésre, amelyet nagybátyja és nagynénje biztosított neki. A hat hónappal idősebb Andreasz természetesen helyezkedett bele a védelmező szerepébe, bár Manoli volt az, aki serdülőkorukban határozottságra, nagyobb merészségre csábította unokabátyját a birtok körüli titkos kalandozásaik során. Maria megkapta a sok-sok kelengyeajándék első darabjait, és a vigasság egészen hajnalig folytatódott, aztán a falu egész Kréta legcsendesebb helye lett. A kutyák az ugatáshoz is túl fáradtak voltak, és amikor végre megnyikkantak, a nap már jóval a horizont fölé emelkedett. Mire Andreasz hazaért, mindenki aludt. Alexandrosz és Eleftheria már korábban hazamentek, az egész ház csendes és sötét volt. Beosont a hálószobába és hallotta, hogy Anna forgolódik. – Szervusz, Anna – szólt suttogva, hátha mégsincs egészen ébren. Anna egész éjszaka egy szemhunyást, nem sok, annyit sem aludt. Mocorgott, hánykolódott az ágyban, majd megőrjítette a düh, hogy odalent Plakában olyan vígan vannak. Maga előtt látta húga sugárzó jókedvét, ragyogó mosolyát, Manoli sötét szemét, ahogy jegyesét nézi, ahogy derekára fonja a kezét, ahogy fogadják a jóakarók őszinte bókjait és jókívánságait. Andreasz felkapcsolta az éjjelilámpát, Anna megfordult. – Na, milyen volt? – kérdezte. – Jól mulattál? – Nagyszerű ünnepség, jó vigasság volt – felelte, és vetkőzés közben nem nézett a feleségére, ezért nem láthatta, hogy az asszony szeme könnybe lábadt. – És Manoli megkért, hogy én legyek a kumbarosz! A felkérés elkerülhetetlen volt, de Anna még nem volt felkészülve erre a csapásra. Andreasz ettől kezdve jelentős szerepet tölt be Manoli és Maria életében, mintegy összeköti őket, megerősíti kapcsolatukat, ő pedig az örökkévalóságig arra lesz kárhozhatva, hogy tanúja legyen húga

boldogságának. Az árnyékban valósággal szikrázott a szeme a dühtől; megfordult, arcát a párnába temette. – Jó éjszakát, Anna. Szép álmokat! – mondta Andreasz és bemászott az ágyba. Pár másodperc múlva a nyoszolyát horkolás reszkettette. A csípős márciusi napok hamar véget értek, a rügypattanással megérkezett a tavasz, kibomlottak a virágok szirmai, a nyári virágok is növekedtek az esküvőre, melynek napja októberre volt kitűzve, hogy a lakodalmat új borral ünnepeljék. Maria és Manoli továbbra is eljártak kirándulni hétfőnként, még mindig Fotini és Sztefanosz kíséretében. A lányok szüzessége a házassági szerződés elengedhetetlen feltétele volt, és pontosan tudatában voltak a kísértés erejének; mindenki érdeke az volt, hogy a lány egészen a nászéjszakáig ne maradjon kettesben vőlegényével. Egy májusi estén, amikor négyesben ültek Agiosz Nikolaoszban és iszogattak, Maria észrevette, hogy Fotini nagyon kivirult. Érezte, hogy barátnőjének fontos közlendője van. – Mi az, Fotini? Úgy somolyogsz, mint a vajat nyalt macska! – Hát, tényleg úgy is érzem magam… Gyerekünk lesz! – bökte ki. – Terhes vagy! Ez csodálatos hír! – mondta Maria, barátnője kezét szorongatva. – Mikorra várod? – Azt hiszem, úgy hét hónap múlva… még korai lenne pontosan megmondani. – Alig néhány hónapja vagytok házasok… az esküvő után is mindennap eljövök Plakába, hogy meglátogassalak – mondta Maria igen nagy lelkesedéssel. Pohárköszöntőt mondtak, ittak a jó hírre. A lányoknak úgy tűnt, alig pár pillanat telt el azóta, hogy együtt építettek homokvárat a parton, és most tessék, már a házasságról és anyaságról beszélnek.

A nyár előrehaladtával Maria már túl hosszúnak találta az időt, amióta nem találkozott Annával, és nagyon csodálkozott, hogy nővére teljes érdektelenséget mutat az ő közelgő esküvője iránt, ezért elhatározta, hogy meglátogatja. Az egyik legforróbb augusztusi napon került sor erre a látogatásra, amikor még az éjszaka is csak kis enyhülést hozott a rekkenő hőségben. Egy hétfői napon ahelyett, hogy Agiosz Nikolaoszba mentek volna, Manoli és Maria úgy döntöttek, inkább meglátogatják Annát. Merész lépés volt. Nem kaptak meghívást, nem érkezett megerősítés, hogy a ragyogó és rejtőzködő Anna fogadja őket. Az üzenet, pontosabban annak hiánya egyértelmű volt Maria számára. Ugyan mi más oka lenne nővérének így viselkedni, hacsak nem ezúton akarja kifejezni rosszallását? Maria a dolog végére akart járni. Számtalan levelet írt, de egyikre sem kapott választ. Annának volt telefonja, de Mariának és Giorgisznak nem, és megszakadt köztük a kommunikáció. Miközben Manoli felfelé hajtott autóval az Elounda fölötti úton, amely az impozáns Vandoulakisz-házhoz vezetett, és olyan fiatalemberes lendülettel vette a kanyarokat, mint aki már ezerszer végigjárta ezt az útvonalat, Maria ideges volt. Bátorság, biztatta magát. Hiszen csak a nővéred. Nem értette, miért olyan nyugtalan, miért feszeng annyira, hiszen csak arról van szó, hogy egyik legközelebbi rokonát készül meglátogatni. Amikor megérkeztek, Maria volt az első, aki kiszállt az autóból. Manoli nem sietett, a slusszkulccsal babrált, aztán a visszapillantó tükörben fésülgette a haját. Maria ott állt, őt várta, türelmetlenül a találkozó miatt. Vőlegénye tekert egyet a nagy kerek ajtógombon – hiszen ez, mondhatni, az ő otthona volt –, de az nem engedett, így a kopogtató után nyúlt, és háromszor kopogott. Az ajtó végül kinyílt. Nem Anna engedte be őket, hanem Eleftheria. Meglepődött, hogy ott látta Manolit és Mariát. Ritkaság volt, hogy valaki bejelentés nélkül érkezett,

de mindenki tudta, hogy Manoli nem az a fajta ember, aki törődik az etikettel, és szeretettel átölelte unokaöccsét. – Gyertek be, gyertek be! – sürgölődött. – Úgy örülök, hogy eljöttetek! Bárcsak tudtam volna, hogy jöttök, akkor együtt vacsorázhattunk volna, de hozatok valami ételt és italt… – Tulajdonképpen Annát jöttünk meglátogatni – mondta Manoli nagynénje szavába vágva. – Hogy van? Nem igazán érintkezett velünk… már hónapok óta. – Valóban? Ó, értem. Nem is vettem észre. Felmegyek, szólok neki, hogy itt vagytok – mondta Eleftheria, azzal kisietett a szobából. Hálószobaablakából Anna látta az ismerős autót közeledni. Mit csináljon? A lehető leghosszabb ideig sikerült elkerülnie ezt a konfrontációt; azt hitte, hogy ha távol tudja tartani Manolit, érzései fokozatosan elhalványodnak. Ám a hét minden napján látta a férfit. Manoli tükörképét látta férjében, amikor hazajött a birtokról, és azokon az éjszakákon, amikor Andreasz szeretkezett vele, félig csukott szempillái mögött könnyű volt Manolit a helyébe képzelni. Szenvedélye férje ezen élénk változata iránt olyan erős volt, mint azon a napon, amikor a férfi keblébe tűzte a virágot, és puszta látása is elég volt, hogy Anna vágya fellángoljon. Vágyott rá, hogy lássa azt a ragyogó mosolyt, mely fellobbantotta szenvedélyét, amelytől a hátán édes borzongás futott át, de mostantól csak Maria társaságában találkozhat vele, és ez örökös figyelmeztető jel lesz, hogy Manoli sosem lehet az övé. Színlelte, hogy ura a helyzetnek. Egészen ma estéig. Most azonban aggódott. Odalent várja az a két ember, akit a világon a legjobban szeret, és az a kettő is, akit a világon a legjobban gyűlöl. Eleftheria halkan kopogott az ajtaján. – Anna, a húgod és a vőlegénye van itt – szólt, de nem lépett be a szobába. – Gyere le hozzájuk.

Sosem avatta bizalmába Eleftheriát, de ő sejtette, hogy Anna milyen érzelmekkel viseltethet Manoli iránt. Ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, milyen gyakran látogatta meg unokaöccse a menyét, és az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy Anna nem volt beteg húga eljegyzési ünnepségének napján. Most is érezte, hogy menye vonakodik elhagyni szobáját. Az egész kezdett értelmet nyerni. Néhány pillanatig türelmesen állt és várt, mielőtt még egyszer kopogott, másodszorra nagyobb elszántsággal. – Anna! Jössz már? A csukott ajtó mögül Anna élesen válaszolt: – Igen, mindjárt lemegyek. Majd ha elkészülök. Néhány perccel később ajkán frissen felkent cinóbervörös rúzzsal, csillogó hajjal állt az ajtó másik oldalán, aztán kinyitotta és lement. Mély levegőt vett, és belépett a nappaliba. Minden ízében a ház nagyasszonyának látszott, bár az igazi úrnő Eleftheria volt. Valósággal átsuhant a szobán, húgához lépett és udvariasan megcsipkedte az arcát. Aztán odafordult Manolihoz, kinyújtotta erőtlen fehér kacsóját, és kezet ráztak. – Helló – mondta mosolyogva. – Micsoda meglepetés. Micsoda kellemes meglepetés! Anna mindig is tudott színészkedni. És valóban, sok értelemben nagyon jó volt viszontlátni ezt a férfit személyesen; de ennél sokkal többről volt szó. Hónapok óta nem telt el nap, hogy ne gondolt volna rá, és most itt áll előtte, még életerősebben, még kívánatosabban, mint valaha. Hosszú perceknek tűnt számára, ám a valóságban alig egy-két másodpercig tartott a kézfogásuk. Anna tenyere megizzadt. Elengedte Manoli kezét. – Úgy éreztem, már nagyon régen nem láttalak – mondta Maria. – Gyorsan telik az idő, és ugye tudod, hogy októberben összeházasodunk? – Igen, igen, ez csodálatos hír. Tényleg csodálatos.

Eleftheria sietett be most, kezében tálca, rajta poharak, egy sor kistányér olívaolaj, fetasajtkockák, mandula és még langyos spenótos pite. Valóságos csoda volt, hogy ennyiféle kóstolót összeszedett, mégis szabadkozott, hogy nem tisztelheti meg őket vacsorával. Tovább sürgött, a tálalószekrényből kivett egy nagy palacknyi úzót, mindenkinek töltött. Leültek. Anna a széke szélén, egyenes háttal egyensúlyozott; Manoli hátradőlt, kényelmesen, teljesen felszabadult volt. A helyiségbe lágy narancsszín fény vetült a csipkefüggönyön át; a nap már lemenőben volt. A diskurzus javában folyt, Anna gondoskodott róla, hogy a párbeszéd fennmaradjon. Tudta, hogy ebben a helyzetben ez a szerepe. – Meséljetek apáról. Hogy van? Nehéz lett volna megmondani, hogy Annát valóban érdekelte-e, ám Maria nem is gondolt arra, hogy nővére nem őszinte érdeklődésből kérdezi. – Jól van. Nagyon örül, hogy összeházasodunk. Megkértük, költözzön hozzánk, miután házasok leszünk, de hajthatatlan, azt mondja, ő ott marad, ahol van, Plakán. Maria mindig számos magyarázatot talált arra, hogy nővére miért nem érdeklődik irántuk: távol él a falutól, biztosan új, feleségi és egyéb feladatainak kell eleget tennie a birtokon, ilyesmi. Most már tudta, hogy az ő életében is hasonló változások fognak bekövetkezni. Nagy segítség lenne, ha Anna a későbbiekben jobban gondoskodna az apjáról, de legalábbis igyekezne gyakrabban meglátogatni. Már majdnem felhozta a témát, amikor hangokat hallott az előszobából. Alexandrosz és Andreasz tért vissza a Laszithi-fennsíkról, ahol megszemlélték a földek és munkák állapotát, és bár az unokatestvérek gyakran találkoztak, hogy megbeszéljék a birtok ügyeit, rég elvesztett barátokként ölelkeztek össze. Újabb kör italt töltöttek, és a két férfi leült. Maria feszültséget érzett, aminek okát nem tudta. Úgy tűnt, Anna tökéletesen boldog, elemében érzi magát, valósággal

kivirult, de nem lehetett nem észrevenni, hogy megjegyzéseit többnyire nem neki, hanem Manolinak szánja. Lehet, hogy csak az ülésrend miatt volt. Manoli éppen szemben ült Annával, míg Andreasz és Maria oldalt, egy hosszú, kárpitozott padon, középütt pedig Eleftheria. Manoli el is felejtette, mennyire vonzódott Annához. Még így is, hogy már gyűrűs vőlegény volt, Manoliban ott lappangott a régi nagy kujon. Eleftheria észrevette a változást Anna viselkedésén. Máskor gyakran duzzogott és egy szótagos válaszokat adott, de ezen az estén élénk volt, arca kipirult, és a félhomályban is látta, hogy szélesen mosolyog. Akármit mondott Manoli, szinte hízelgőn helyeselt neki. Mint máskor, ezúttal is Manoli uralta a beszélgetést. Anna igyekezett nem mutatni felháborodottságát, amikor Manoli Mariát mint az ő szép menyasszonyát nevezte meg, és arra a következtetésre jutott, hogy a férfi ezt szándékosan, mégpedig csak és kizárólag az ő bosszantására teszi. Még mindig évődik vele, gondolta, még mindig játszik vele, ahogy hónapokkal ezelőtt, és nyilvánvalóvá teszi, hogy nem felejtette el flörtölésüket. Ahogy most rá néz, ahogy előrehajol, mintha senki más nem lenne a szobában, ez teljesen egyértelmű. Bárcsak kettesben lennének a helyiségben! Ez az óra, amelyet Manolival töltött, maga volt a menny és a pokol egyben. Főként az esküvőről beszélgettek. Hol lesz a szertartás, kiket hívnak meg, hogy Andreasz lesz a kambarosz, és ez mivel jár. Már majdnem sötét volt, mire Maria és Manoli felállt, hogy elbúcsúzzanak a háziaktól. Szemük hozzászokott a sötétséghez, és Eleftheria csak azért gyújtott meg egy halvány fényű asztali lámpát, hogy kitaláljanak a szalonból anélkül, hogy szőnyegben botlanának el, asztalsaroknak ütköznének. – Akartam kérdezni valamit, Anna – szólalt meg Maria, elhatározván, hogy nem távozik dolga végezetlenül. – Ugye

nemsokára eljössz meglátogatni apát? Tudom, hogy nagyon sok a dolgod, de azt hiszem, nagyon örülne, ha eljönnél. – Igen, igen, elmegyek mindenképpen – felelte Anna szokatlan engedelmességgel. – Elhanyagoltam. Ez egyáltalán nem szép tőlem. Néhány héten belül lemegyek Plakába. Mit szólnátok szeptember harmadik szerdájához? Ez az időpont megfelelne? Teljesen egyszerű, odavetett kérdés volt, valahogy mégis tele rosszindulattal. Anna tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy szeptemberi szerda Mariának ugyanolyan, mint egy áprilisi, júniusi vagy augusztusi hétfő vagy kedd. Mindig ugyanazokat a házimunkákat kell elvégeznie, a hét hat napján, vasárnap kivételével, vagyis teljesen mindegy, mikor látogatja meg őket. Ráadásul Maria azt remélte, hogy Anna közelebbi időpontot javasol. Válasza azonban kifogástalan volt. – Tökéletes lesz. Megmondom apának. És tudom, hogy nagyon fogja várni azt a napot. Általában délután öt körül ér vissza Szpinalongáról dr. Lapakisszal. Ó, a fenébe, miért kellett említenie azt az átkozott szigetet? – gondolta Anna. Úgy érezte, az elmúlt öt évben elég sikeresen hallgatták el a Vandoulakisz család előtt, hogy milyen viszonyban voltak a szigettel. Azt is tudta, most Mariának sokkal nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy múltjukról ne derüljön ki semmi, mint az övé. Miért nem felejthetnék el ezt az egészet? Mindenki tudta, hogy Giorgisz árut szállít Szpinalongára, és a sziget orvosának is révésze. Ez önmagában nem elég szégyenletes? Miért kell még külön ki is hangsúlyozni? Az utolsó ölelések után Manoli és Maria végül távoztak. Még ha Anna időnként ingerlékenynek tűnt is, Maria úgy érezte, kezd megtörni a jég. Mindig igyekezett nem ítélkezni nővére felett és visszatartani kritikus megjegyzéseit, de ő sem volt szent.

– Éppen ideje, hogy Anna ellátogasson Plakába – mondta Manolinak. – Ha otthagyom apát egyedül a házban, egy kicsit gyakrabban kell hazajárnia. – Csodálkoznék, ha megtenné – mondta Manoli. – Elég öntörvényű nőszemély. És nyilvánvalóan nem tetszik neki, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. Az, hogy Manoli ilyen pontosan ismeri Anna jellemét, meglepte Mariát. Úgy beszélt a nővéréről, mint aki érti személyiségét, motivációit. Anna nem volt túl bonyolult jellem, de Maria érdekesnek találta, hogy Manoli ilyen pontos leírást volt képes adni róla. Maria számolta az esküvőig hátralévő napokat. Már csak négy hét maradt. Azt kívánta, bárcsak gyorsabban telne az idő, de az, hogy el kell hagynia apját, még mindig nagyon aggasztotta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse a változást. A leggyakorlatiasabb lépés, amit tehetett az volt, hogy kitakarítja a házat, hogy mire Giorgisz egyedül marad, makulátlan tisztaság legyen. Ezt a feladatot elhanyagolta a nyári hónapok alatt, amikor kint is, bent is rekkenő volt a hőség. Most már sokkal hűvösebb volt, ilyen munkára tökéletes idő. Ez volt az a nap, amikorra Anna a látogatását ígérte. Még maradt néhány holmija a házban, lehet, hogy magával akarja vinni, ha hazajön. Köztük gyerekkori játékok. Lehet, hogy hamarosan szüksége lesz rájuk, tűnődött Maria. Biztosan nemsokára gyerek születik a Vandoulakisz-házban. Tavaszi nagytakarítás ősszel. A kis ház általában tiszta volt – erről Maria mindig gondoskodott –, de volt egy régi tálalószekrény, tele nem használt tálakkal és tányérokkal, amelyekre ráfért a mosogatás, a bútorokra a fényezés, a gyertyatartókra az átdörzsölés, a hónapok óta le nem törölt képkeretekre a leporolás.

Maria munka közben a rádiót hallhatta, az éteren át hozzá eljutó zene dallamára dúdolt. Délután három óra volt. Egyik kedvenc Mikisz Theodorakisz-dala volt adásban. A határozott buzuki ideális zene volt a takarításhoz, ezért a maximumra állította a hangerőt. A zene elnyomta az ajtónyitás hangját, és mivel Maria az ajtónak éppen háttal állt, nem látta, hogy Anna bemegy és leül. Már vagy tíz perce ült ott, figyelte, hogyan dolgozik a húga. Nem volt szándékában segíteni neki, apró kék virágokkal hímzett finom pamutvászon ruhájában. Anna kaján kárörömöt érzett, hogy így látja dolgozni, de fogalma sem volt, hogy lehet ilyen boldog és gondtalan, hogy képes énekelni közben. Amikor azonban arra gondolt, kihez fog férjhez menni Maria, teljesen megértette a jókedv okát. Húga minden bizonnyal a világ legboldogabb asszonya. Anna ezt a helyzetet kifejezetten gyűlölte. Megmoccant ültében, és Maria hirtelen meghallotta a szék lábának csikorgását a kőpadlón, megriadt. – Anna! – kiáltott fel. – Mióta ülsz ott? Miért nem szóltál, hogy megjöttél? – Már jó ideje itt vagyok – felelte Anna egykedvűen. Tudta, idegesíti Mariát a tudat, hogy figyelte. Maria lemászott a székről és levette a kötényét. – Csináljak limonádét? – kérdezte, azonnal elfeledve nővére csalárdságát. – Igen, kérek – felelte Anna. – Ahhoz képest, hogy szeptember van, elég nagy a hőség, nemde? Maria gyorsan félbe vágott pár citromot, levüket kancsóba csavarta, a lét vízzel hígította fel és élénk mozdulatokkal cukrot kevert el benne. Mindketten két pohárral ittak, mielőtt bármelyikük megszólalt volna. – Mit csinálsz? – kérdezte Anna. – Te sosem állsz le a munkával? – Előkészítem a házat, hogy minden rendben legyen, amikor apa egyedül maradt itt – felelte Maria. – Előkerült néhány

dolog, ami esetleg kellhet neked – mutatott a kis tárgykupacra: babák, furulya, játék szövőszék. – Neked is éppolyan hamar szükséged lehet rájuk, mint nekem – csattant fel Anna védekezőn. – Kétségtelen, hogy amint összeházasodtok, te meg Manoli azon lesztek, hogy továbbörökítsétek a Vandoulakisz nevet. Alig tudta leplezni Maria iránti féltékenységét, és ebben az egyetlen mondatban minden neheztelése benne volt. Már a gyermetegségét sem élvezte. Az asztalon előttük heverő kifacsart, száradó citromhéj sem lehetett volna kiüresedettebb, keserűbb nála. – Mi a baj, Anna? – Nem lehetett elkerülni a kérdést, akkor sem, ha ez azzal járt, hogy közelebb kell kerülni nővéréhez. – Valami nincs rendben. Nekem elmondhatod. Annának nem állt szándékában lelkivilágába Mariát beavatni. A legkevésbé ezt akarta. Azért jött, hogy az apját meglátogassa, nem azért, hogy a húgával cseverésszen. – Az égvilágon semmi baj nincsen! – csattant fel. – Figyelj, én most átmegyek, meglátogatom Szavinát és visszajövök egy kicsit később, amikor apa már itthon lesz. Ahogy Anna megfordult, hogy kimenjen, Maria észrevette, hogy nővére háta nedves, a passzentos ruha hátrésze teljesen átázott az izzadságtól. Az, hogy valami aggasztja, olyan kristálytiszta volt, mint a tengerszem vize, de Maria rájött, hogy az aggodalom okát úgysem tudhatja meg. Lehet, hogy Szavinát a bizalmába avatja, és később majd tőle közvetett módon megtudhatja, mi volt a baj. Nővére érzelmeit oly sok éven át könnyű volt leolvasni; olyan volt, mint a plakát, amellyel épületek homlokzatán hirdetik koncertek idejét, helyét. Minden az arcára volt írva. Semmit sem tudott eltitkolni. Most meg minden hétpecsétes titok. Maria még egy órán át folytatta a takarítást, míg Giorgisz haza nem ért. Talán először nem érezte kényelmetlenül magát, hogy végül elköltözik a szülői házból. Apja erősnek tűnt a

korához képest, és Maria tudta, meglesz anélkül is, hogy ő vele lakna. Mostanában mintha nem nyomasztották volna a világ gondjai, és tudta, hogy a kocsmabeli barátoknak hála ritkán tölti magányosan az estéit. – Anna járt itt nemrégen – szólt cserfes-gyermekien. – Nemsokára visszajön. – Hova ment? – kérdezte Giorgisz. – Azt hiszem, átment meglátogatni Szavinát. Ebben a pillanatban lépett be Anna. Szeretettel ölelte át az apját, leültek, Maria mindkettőjüknek italt készített. Beszélgetésük nagyon felszínes volt. Hogy van Anna? Befejezték-e a munkákat mindkét házon? Hogy van Andreasz? Maria azt várta, hogy apja megkérdezi, boldog-e. Hogy miért jön olyan ritkán Plakára? De ezek a kérdések nem hangzottak el. Egy szó sem esett Maria közelgő esküvőjéről, erről még csak említést sem tettek. Gyorsan eltelt az óra, és Anna felállt, indulni készült. Elbúcsúztak, Giorgisz elfogadta a meghívást, hogy a következő héten vasárnap menjen át az eloundai házba ebédre. Vacsora után, amikor Giorgisz elment a kávéházba, Maria elhatározta, hogy elvégzi az utolsó tervezett feladatot. Lerúgta a cipőjét, hogy felálljon egy rozoga székre, amelyről elérheti a magas szekrény polcának belsejét, amikor furcsa foltot vett észre a lábán. A szívverése is kihagyott. Olyan volt, mint egy árnyék, de annak negatívja, száraz bőrfolt, környezeténél világosabb. Mintha leégett volna a napon, a bőr lehámlott volna, és az új réteg világosabb lenne. Lehet, hogy egyáltalán nem kell nyugtalankodni miatta, de Maria majd’ belebetegedett az aggodalomba. Általában esténként fürdött, és a félhomályban az ilyesmi akár fél évig is észrevétlen maradhatott, vagyis már hosszabb ideje mutatkozhatott. Később majd elmondja Fotininek, de egyelőre nem akart az apjának aggodalmat okozni emiatt.

Soha olyan nyugtalan éjszakája nem volt. Majdnem hajnalig csak feküdt az ágyban, nem jött álom a szemére. Még nem tudhatta biztosan, mégsem volt kétsége a folt természetét illetően. A sötétség órái fájó lassúsággal teltek, mocorgott, forgolódott, rettegett a félelemtől. Amikor végül rövid, kusza álomba merült, anyjáról álmodott és a hatalmas, viharos tengerről, amelyben hajóként süllyedt el mindenestől Szpinalonga szigete. Megkönnyebbülés volt, hogy felkelt a nap. Korán reggel elmegy Fotinihez. Barátnője reggel hat órakor mindig ébren volt már, ilyenkor mosogatta el az előző estéről maradt edényeket, és kezdte az aznapi ételt készíteni. Talán senki nem dolgozott nála keményebben a faluban, ami különösen nehéz volt neki most, hogy már terhessége harmadik harmadában járt. – Maria! Hogyhogy ilyen korán jöttél? – kiáltott fel Fotini. Látta, hogy valami nagyon aggasztja barátnőjét. – Gyere, igyunk egy kis kávét! Abbahagyta a munkát, és mindketten leültek a konyhában a nagy asztalhoz. – Mi baj? – kérdezte Fotini. – Úgy nézel ki, mint aki egy szemhunyást sem aludt. Az esküvő vagy valami más gondolat gyötör? Maria felnézett Fotinire. Könnybe lábadt szeme alatt olyan sötétek voltak a karikák, mint a kávé, amely érintetlenül állt előtte. – Maria, mi baj van? – Fotini átnyúlt az asztalon, kezébe fogta barátnője kezét. – Mondd el, kérlek. – Ez a baj – mondta Maria. Azzal felállt, a székre tette a lábát és megmutatta a száraz bőrfoltot. – Látod? Fotini odahajolt. Most már értette, miért olyan zaklatott a barátnője. A Plakán rendszeresen osztogatott brosúrákból mindenki jól ismerte a lepra első látható tüneteit, és ez a folt a leírásokhoz nagyon hasonló volt.

– Mitévő legyek? – kérdezte Maria halkan. Arcán végigcsordult a könny. – Nem tudom, mit tegyek. Fotini nyugodt maradt. – Először is, senkinek sem szabad erről szólnod. Lehet, hogy semmiség, és azt biztosan nem akarod, hogy az emberek ebből elhamarkodott következtetést vonjanak le, különösen nem a Vandoulakisz család. Pontos diagnózist kell szerezned. Az apád hozza-viszi a szigeti orvost, ugye? Miért nem kéritek meg, hogy vizsgálja meg ezt a foltot? – Dr. Lapakisz apámnak jó barátja, túl közelről ismerik egymást. Volt egy másik orvos. Ki szokott járni a szigetre még a háború előtt. A nevére sem emlékszem, de úgy tudom, Heraklionban dolgozott. Apám biztosan ismeri. – Miért nem próbálsz elmenni hozzá? Rengeteg ürügyet találhatsz, hogy Heraklionba menj az esküvői előkészületeket intézni. – De ez azzal jár, hogy el kell mondanom az apámnak – zokogott Maria. Próbálta letörölni a könnyeket az arcáról, de a forrás nem apadt el. Ezt nem lehet elkerülni. Ha mindenki más előtt titokban tudja is tartani, Giorgisznak meg kell tudnia, pedig Maria mindenekelőtt éppen őt akarta védelmezni. Hazament. Még csak nyolc óra volt, de Giorgisz már nem volt otthon, és Maria tudta, estig kell várnia, hogy beszéljen vele. Elhatározta, azzal tereli el a figyelmét a bajról, hogy folytatja az előző nap megkezdett munkát. Újult elszántsággal és erővel vetette bele magát a bútorfényezésbe, minden szekrény és fiók legrejtettebb zugaiból kitörölte a port. Tizenegy óra körül kopogtak. Anna volt az. Maria akkor már hét órája ébren volt. Kimerült a fáradtságtól. – Szia, Anna – szólt halkan. – Ilyen hamar eljöttél újra? – Itt hagytam valamit – felelte Anna. – A táskámat. Biztosan a párna mögé tettem.

Azzal átment a szobán, és a tegnapi ruha anyagával megegyező szövetből készített táska valóban ott volt az egyik párna mögött. – Tessék. Tudtam, hogy itt van. Mariának pihennie kellett. – Kérsz egy hideg italt? – kérdezte a magasból, a széken állva. Anna csak nézte, mintha megbabonázták volna. Maria kényelmetlenül érezte magát, egyik lábáról a másikra nehézkedett, aztán lemászott a székről. Nővére követte a tekintetével, de mindig csak meztelen lábát figyelte. Észrevette a baljóslatú jelet. Túl késő volt, hogy Maria elrejtse. – Mi az a folt a lábadon? – kérdezte parancsolón. – Nem tudom – felelte Maria védekezőn. – Valószínűleg semmi. – Gyere ide, hadd nézzem meg! Maria nem akart vitatkozni nővérével, aki most lehajolt, hogy közelebbről megnézze a lábát. – Szerintem semmi, de megnézetem – mondta határozottan, képletesen a sarkára állva. – Szóltál róla apának? És Manoli már látta? – Egyikük sem tud még róla – felelte Maria. – Nos hát, mikor is fogják megtudni pontosan? Mert ha te nem mondod el nekik, én biztosan megteszem. Nekem úgy tűnik, ez olyan, mint a lepra – közölte Anna. Ugyanolyan jól tudta, mint Maria, mi a következménye annak, ha egy betegnél leprát diagnosztizálnak. – Nézd, apának még ma este megmondom. De senki másnak nem szabad tudnia róla. Lehet, hogy semmiség. – Alig egy hónap van hátra az esküvődig, vagyis ne halogasd túl sokáig a pontos diagnózist. Amint megtudod, mi van, azonnal megmondod nekem is, megértetted? Anna hangja határozottan durva volt, és Maria arra is gondolt, még élvezi is a gondolatot, hogy húga leprás.

– Ha nem hallok felőled két héten belül, visszajövök. – Azzal elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Maria szíve hevesen vert. A francia parfüm halvány illata volt az egyetlen bizonyíték, hogy Anna egyáltalán ott járt. Aznap este Maria megmutatta Giorgisznak a foltot a lábán. – Dr. Kiritsziszhez kell elmennünk ezzel – mondta. – A heraklioni kórházban dolgozik. Most rögtön írok neki. Ennél többet alig mondott, de gyomra összeszorult a félelemtől.

Tizenötödik fejezet Egy héttel a levél feladása után Giorgisz megkapta Kiritszisz doktor válaszát. Kedves Kiriosz Petrakisz! Nagyon köszönöm, hogy írt nekem. Megértem, hogy lánya tünete miatt aggódik, és szívesen fogadom mindkettőjüket. Szeptember 17-én hétfőn délben várom önöket. Egyben szeretném kifejezni részvétemet, hogy kedves felesége, Eleni elhunyt. Tudom, hogy már évek teltek el azóta, de csak mostanában tudtam meg a hírt dr. Lapakisztól, akivel újabban ismét kapcsolatban állok. Üdvözlettel és tisztelettel: Nikolaosz Kiritszisz A találkozóig már csak néhány nap volt hátra, ami megkönnyebbülés volt mindkettőjük számára, mert ekkor már egyikük sem tudott másra gondolni, mint a Maria lábán megjelent foltra. Azon a hétfőn reggeli után elindultak az Heraklionba vezető háromórás úton. Senki sem talált semmi furcsát abban, hogy

együtt mennek ilyen hosszú útra, azt gondolták, hogy a közelgő esküvővel kapcsolatban van valami intéznivalójuk. A menyasszonyoknak ruhákat és mindenféle más holmit kellett venni, és mi lenne erre alkalmasabb hely, mint Heraklion, tárgyalták meg a kérdést a nők a küszöb előtt aznap este. Hosszú, és gyakran szeles utazás volt ez a part mentén, és ahogy közeledtek a városhoz, ahogy meglátták a hatalmas, velenceiek építette kikötőt, Maria azt kívánta, bárcsak ne lenne okuk ott lenni. Soha életében nem látott még olyan port és káoszt, a teherautók és az építkezés zaja valósággal megsüketítette. Giorgisz a háború óta nem járt a városban, amely a német bombázásoknak is ellenálló szilárd várfalakon kívül a felismerhetetlenségig megváltozott. Meglehetősen zavartan haladtak az autóval, hatalmas tereken át, középen szökőkúttal, majd néhány pere múlva ugyanoda lyukadtak ki, és rájöttek, hogy körbe-körbe mentek. Végül észrevették az újonnan épített kórházépületet, és Giorgisz a közelében leállította az autót. Tíz perc volt még délig, de mire a kórház folyosóin keringve kiderítették merre kell menni, és megtalálták dr. Kiritszisz osztályát, már elkéstek. Giorgisz különösen dühös volt emiatt. – Bárcsak több időt számoltunk volna az utazásra! – méltatlankodott. – Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy megérti. Nem a mi hibánk, hogy a városból valóságos labirintus lett, és hogy a kórházat is ilyen zegzugosra építették – mondta Maria. Ápolónő fogadta őket és felvett néhány adatot a levegőtlen folyosón. Dr. Kiritszisz nemsokára fogadja őket, közölte a nővér. Maria és Giorgisz csendben ült a jellegzetes, de számukra szokatlan fertőtlenítőszagban. Nem sok beszélnivalójuk volt, de látnivaló bőven akadt, ahogy az ápolónők sürögtek a folyosón és időnként tolószékben ülő betegeket toltak. Végül odalépett hozzájuk az első nővér és bekísérte őket a doktor szobájába.

A háború megváltoztatta Herakliont, de még jelentősebb nyomokat hagyott dr. Kiritszisz arcán. Bár sudár alakja nem változott, sűrű fekete haja ezüstös ősz lett, és sima arcán most a kor és a túl sok munka ráncai látszottak. Meglátszott rajta a negyvenkét év. – Kiriosz Petrakisz – mondta, íróasztala mögül előlépve, kezet nyújtva Giorgisznak. – Ő a lányom, Maria – mutatta be Giorgisz. – Deszpineda Petrakisz. Több mint tíz éve nem láttam, de még mindig emlékszem, milyen volt gyerekként – mondta dr. Kiritszisz, és kezet fogott Mariával is. – Kérem, üljenek le, és mondják el, miben segíthetek. Maria idegesen kezdte sorolni tüneteit. – Két héttel ezelőtt észrevettem egy halványabb foltot a lábamon. Egy kicsit száraz és érzéketlen. Anyám kortörténetének ismeretében nem hagyhatom ezt figyelmen kívül, szóval ezért vagyunk itt. – És csak ezen a területen van? Vagy máshol is? Maria az apjára nézett. Az első folt felfedezése óta számos más helyen is észrevett ilyent. Soha senki nem látta még ruhátlanul, és a hálószobai kis tükör előtt állva nagyon nehezen tudott csak hátrafelé nézni, hogy hátát megszemlélje, de még a halovány fényben is több hasonló foltot vett észre. A lábán levő elváltozás már nem az egyetlen volt. – Nem. Máshol is van. – Meg kell vizsgálnom, és ha szükségesnek látom, mintát is kell vennem. Dr. Kiritszisz felállt, Maria követte a kezelőbe. Giorgisz egyedül maradt a szobában, a falon sorakozó anatómiai ábrákat tanulmányozta. Dr. Kiritszisz először a Maria lábán levő foltot vizsgálta meg, aztán a hátát. Majd a bőr érzékenységét ellenőrizte, először madártollal, majd tűvel. Nem volt kétsége, hogy károsodtak az idegvégződések, de hogy ez lepra-e vagy sem,

abban nem lehetett száz százalékig biztos. Részletes feljegyzéseket készített, és a test vázlatán bejelölte, hol találhatók az érzéketlen foltok. – Sajnálom, Deszpineda Petrakisz, kenetet kell vennem. Nem tart sokáig, de attól tartok, utána egy kis heg marad a bőrén. Maria csendben ült, míg Kiritszisz és egy nővér előkészítette a tárgylemezeket és a megfelelő eszközöket. Egy hónapja még kelengyéjének legújabb darabjait mutatta barátnőinek, szitakötőszárnynál könnyebb anyagból készült selyemharisnyákat, amelyek úgy suhantak kezükön, mint a levegő. Felpróbálta ezeket a harisnyákat, rásimultak a bőrére, olyan finoman, mintha karcsú lába meztelen lenne még; csak a hátoldalán lévő sötét csík árulkodott arról, hogy harisnya van a lábán. Felpróbálta az esküvői cipőjét is, és most ezt a kecses lábat, amely abba a finom cipőbe csusszant, fel kell vágni. – Deszpineda Petrakisz, kérem, feküdjön a kezelőasztalra! Dr. Kiritszisz szavai törték meg visszaemlékezését. A szike borotvaéles volt. Alig két milliméterre hatolt a bőrébe, de érzése szerint a vágás sokkal nagyobb volt. Úgy érezte, úgy vágnak bele, mint a tőkehúsba, amikor a doktor megfelelő mennyiségű szövetet metszett ki a bőr felszíne alól, hogy mikroszkóp alatt megvizsgálhassa. Hunyorgott, szeme könnyel telt meg. Kiritszisz aztán a hátáról vett kenetet, a sebet a nővér rögtön fertőtlenítő kenőccsel kezelte le, és vattacsomót ragasztott rá. Amint elállt a vérzés, a nővér segítettek neki leszállni a vizsgálóasztalról és visszatértek dr. Kiritszisz irodájába. – Nos – mondta a doktor –, néhány nap múlva meglesz az eredmény. Megvizsgálom a mintákat, hogy megtalálható-e bennük a Hansen-bacilus, amely a lepra jelenlétének egyetlen határozott bizonyítéka. Megírhatom az eredményt, de ha gondolják, visszajöhetnek hozzám, és személyesen közlöm. Azt hiszem, ez utóbbi jobb lenne.

Annak ellenére, hogy ez azt jelentette, újra meg kell tenniük a hosszú utat, apa és lánya sem akarta, hogy ilyen hír postán érkezzen hozzájuk. – Eljövünk, doktor úr – mondta Giorgisz mindkettejük nevében. Így hát újabb találkozót beszéltek meg. dr. Kiritszisz a következő héten ugyanebben az időben várja őket. Szakmai tudása magaslatán állt és egy fél szóval, egy arcrezzenéssel sem mutatta, milyen eredményre számít. Nyilvánvalóan nem akart feleslegesen aggodalmat kelteni, sem hamis reményeket táplálni bennük, ezért semleges, szinte közönyös viselkedést tanúsított. Ez volt Maria életének leghosszabb hete. Csak Fotini tudta, hogy barátnője a szakadék szélén jár, hogy feje felett ott lebeg a lepradiagnózis ítélete. Igyekezett a lehető legjobban elfoglalni magát a háztartási feladatokkal, de semmi nem tudta elterelni a figyelmét arról, hogy mi történhet a következő hétfőn. Következő heraklioni látogatásuk előtti pénteken megjelent Anna. Tudni akarta: volt-e Maria teszteket csináltatni? Mi az eredmény? Hogyhogy nem tudja? Mikor tudják meg? Kérdéseiben semmi együttérzés, semmi aggodalom nem volt. Maria egyszavas válaszokat adott a kérdésekre, majd Anna elment. Amint nővére látótávolságon kívülre került, Maria sietett Fotinihez. Nagyon bántotta az Anna hangjából kiérzett, szinte bosszúálló lelkesedés, ahogy a kialakult helyzetre reagált. – Azt hiszem, azért kíváncsi, azért akar olyan nagyon minden információt, mert így vagy úgy, de kihatással lehet rá – mondta Fotini, szorosan fogva barátnője kezét. – De ezzel nem kell törődnünk. Optimistának kell lennünk, Maria. Bíznunk, bizakodnunk kell. Maria néhány napra eltűnt a külvilág elől. Manolinak üzenetet küldött, hogy nem érzi jól magát, és csak a jövő héten tudnak találkozni. Szerencsére a férfi semmit sem kérdezett, és

amikor Giorgisszal találkozott a falu kocsmájában, leendő apósa megerősítette a történetet, és biztosította Manolit, hogy Maria nemsokára jobban lesz. Attól, hogy nem találkozhatott Manolival, Maria még nyomorultabbul érezte magát. Hiányzott neki a vidámság, és nyomorultul érezte magát a tudattól, hogy esküvőjük meghiúsulhat. Aztán végül eljött a hétfő. Maria és Giorgisz újra megtették az Utat Heraklionba, ezúttal könnyebben megtalálták a kórházat, és hamarosan megint ott ültek Kiritszisz doktor irodája előtt. Ezúttal az orvos késett. Kijött a nővér és elnézést kért. Dr. Kiritszisz előre nem látható ok miatt nem tudott a megbeszélt időben rendelkezésükre állni, de fél óra múlva megjön. Maria szinte magánkívül volt. Mind ez idáig sikerült kordában tartania aggodalmát, de az újabb harminc perc kényszerű várakozás túl volt azon a határon, amit még kibírt, és a folyosón fel-le sétálva próbálta csillapítani magát. A doktor végül megérkezett, többször is elnézést kért, hogy kénytelen volt megvárakoztatni őket, aztán apát és lányát egyenesen a szobájába kísérte. Viselkedése teljesen más volt, mint egy héttel korábban. Maria kartonja ott volt előtte az asztalon, kinyitotta, majd becsukta, mintha valamit ellenőriznie kéne. Természetesen semmi ellenőriznivaló nem volt. Pontosan tudta, mit kell mondania, és semmi oka nem volt, hogy tovább várassa ezeket az embereket. Egyenesen a tárgyra tért. – Deszpineda Petrakisz, attól tartok, olyan baktériumok vannak a bőrsérüléseiben, amelyek arra utalnak, hogy a lepra jelen van a szervezetében. Sajnálom. Tudom, hogy ez nagyon rossz hír. Az orvos nem tudta volna egészen pontosan megmondani, kinek volt ez a hír lesújtóbb: az apának vagy a lányának. A lány pontosan olyan volt, mint az anyja, és dr. Kiritszisz tudta, hogy ez az egész a családi történelem kegyetlen megismétlődése.

Gyűlölte az ilyen pillanatokat. Persze voltak kifejezések, amelyeket használhatott volna: a betegség nem túl előrehaladott, lehetséges, hogy meg tudjuk gyógyítani. Vagy: azt hiszem, korai stádiumában ismertük fel a kórt. A rossz hír közlése, bárhogyan is tálalják, akkor is az, ami: rossz hír, katasztrofális, kegyetlen. Apa és lánya csak ült, szóhoz sem jutottak; legrosszabb álmaik váltak valóra. Mindketten Szpinalongára gondoltak, maguk előtt látták a szigetet, és már bizonyosságként tudták, hogy az lesz Maria számára a célállomás, a végzete. Az elmúlt néhány napban Maria igyekezett meggyőzni magát, hogy minden jóra fordul, hogy nem lehet leprás, ez valami más. Kibírhatatlan lett volna a legrosszabbra gondolni. Kiritszisz tudta, hogy meg kell törnie a csendet, és miközben a beteg és apja a szörnyű hírt próbálta feldolgozni, némi bátorítást adott nekik. – Tudom, hogy ez borzasztó hír önöknek, és sajnálom, hogy ezt kell közölnöm. Tudniuk kell azonban, hogy a lepra kutatásában nagy előrelépést ért el az orvostudomány. Amikor a felesége volt beteg, Kiriosz Petrakisz, a betegség kezelésének egyetlen módszere véleményem szerint rendkívül primitív volt. Az utóbbi időben jelentős haladás történt a kutatásban, és remélem, Deszpineda Petrakisz, ez önnek is nagymértékben segíthet. Maria a padlót bámulta. Hallotta, hogy az orvos hozzájuk beszél, de hangja mintha óriási távolságból ért volna el hozzájuk. Csak akkor nézett fel, amikor a nevét hallotta. – Véleményem szerint – mondta az orvos –, önnél a lepra kifejlődése úgy nyolc-tíz év múlva következik be. Ön jelenleg a lepra neurális típusában szenved, és ha jó általános egészségi állapotban marad, nem fog kialakulni a lepraszindróma. Mit mond? – gondolta Maria. – Hogy gyakorlatilag halálra vagyok ítélve, de még hosszú idő telik el, mire meghalok? – Vagyis – szólalt meg, szinte suttogva –, mi fog történni közvetlenül ezután?

Amióta belépett a szobába, Maria először nézett egyenesen Kiritszisz doktorra. Nem félt az igazságtól, tudta, a doktor nyíltan elmondja azt. Nem maga, hanem az apja miatt kell bátornak lennie. Nem szabad sírva fakadnia. – Levelet írok dr. Lapakisznak, megmagyarázom az állapotát, és a jövő héten át kell költöznie a kolóniára, Szpinalonga szigetére. Azt tanácsolom, hogy a lehető legkevesebb említést tegyék róla, és csak azoknak mondják meg, akik a legközelebb állnak önökhöz. Az embereknek még mindig nagyon maradi elképzeléseik vannak a lepráról, és azt hiszik, hogy elkaphatják, ha egy szobában tartózkodnak a beteggel. Ezen a ponton Giorgisz megszólalt. – Az ember nem lakhat sokáig Szpinalonga szigetével szemben, hogy ne tudná, mit gondol a többség a leprásokról. – Az előítéleteiknek semmilyen tudományos alapja nincsen – biztosította Kiritszisz. – A lánya bármikor, bárhol elkaphatta a leprát, de attól tartok, az emberek többsége túl tudatlan ahhoz, hogy ezt felfogja. – Azt hiszem, mennünk kell – mondta Giorgisz Mariának. – A doktor úr közölte, amit tudnunk kell. – Igen, köszönöm. Maria ekkorra már teljesen összeszedte magát. Tudta, mit kell tennie, és hol fogja leélni élete hátralévő részét. Nem Manolival, nem Elounda mellett, hanem Szpinalonga szigetén. Az elmúlt hét folyamán bizonytalanságban volt, de most már tudta, mi fog történni. Kiritszisz kinyitotta nekik az ajtót. – Még valami. Leveleztem dr. Lapakisszal, és hamarosan újra kijárok Szpinalongára. Vagyis részt fogok venni a kezelésében. Figyelmesen hallgatták az orvos megnyugtató szavait. Kedves volt tőle, hogy így gondoskodik betegeiről, de a helyzetükön nem segített.

Maria és Giorgisz kilépett a kórházból a délutáni verőfénybe. Körülöttük emberek siettek dolgukra, közönyösen, mit sem sejtve a bejárat előtt álló két ember nagy bánatáról. A járókelők élete semmit sem változott az óta, hogy reggel felkeltek. Számukra ez ugyanolyan nap, mint a többi. Hogy irigyelte őket Maria, amiért napi rutinfeladataikat kell végrehajtaniuk, aminek számára néhány nap múlva vége lesz! Élete és apja élete egy óra leforgása alatt teljesen megváltozott. Amikor beléptek a kórház épületébe, még volt némi reményük, ebből azonban mostanra semmi sem maradt. A csend tűnt a legalkalmasabb menedéknek. Legalábbis egy ideig. Már vagy egy órája úton voltak, amikor Maria megszólalt. – Kinek mondjuk el legelőször? – Meg kell mondanunk Manolinak, aztán Annának, aztán a Vandoulakisz családnak. Utána senkinek sem kell elmondanunk. Úgyis mindenki tudni fogja. Megbeszélték, mit kell elintézniük, mielőtt Maria távozik. Nem sok tennivaló akadt. Mivel addig az esküvőre készülődtek, minden készen állt, hogy elköltözzön a szülői házból. Amikor visszaértek Plakába, Anna autója a házuk előtt parkolt. Nővére volt az utolsó ember a világon, akivel most találkozni akart. Legszívesebben Fotininél keresett volna most vigaszt. De Annának még kulcsa volt, és bement a házba. Már majdnem besötétedett, ott ült a félhomályban, és várta, hogy hazaérjenek. Kétsége sem férhetett hozzá, hogy rossz hírrel jöttek. Ahogy beléptek az ajtón, tekintetük mindent elmondott, de az érzéketlen és tapintatlan Anna megtörte a csendet. – Na? Mi az eredmény? – Az eredmény pozitív. Anna egy pillanatig nem tudta, mit gondoljon, egészen összezavarodott. Pozitív? Az nem hangzik rosszul; de akkor miért ilyen letörtek? Zavarban volt, és rájött, hogy ő maga sem igazán tudja, mi lett volna a legjobb eredmény. Ha a húga nem

leprás, akkor feleségül megy Manolihoz. Anna számára ez nemkívánatos kifejlet lenne. Ha Maria leprás, annak azonnal hatása lenne a Vandoulakisz családban betöltött szerepére. Elkerülhetetlenül tudomásukra jut, hogy nem Maria az egyetlen a Petrakisz családban, aki Szpinalonga szigetének lakója lett. Egyik sem túl biztató kilátás, de nem tudta eldönteni, melyik a kevésbé rossz a kettő közül. – Mit is jelent ez pontosan? – kérdezte Anna önkéntelenül. – Leprás vagyok – felelte a húga. Erős, szíven ütő kijelentés volt. Még Anna is hosszabban hallgatott. Ott álltak hárman a kis szobában, és pontosan tudták, mint jelent ez. Minden további kérdés szükségtelen volt. – Ma este beszélek Manolival – jelentette be Giorgisz határozottan. – Alexandrosz és Eleftheria Vandoulakisszal pedig holnap. Mindannyiuknak a lehető leghamarabb meg kell tudniuk. Azzal Giorgisz elhagyta a házat. Lányai még ott ültek egy darabig, bár nem sok mondanivalójuk volt egymásnak. Anna az este folyamán találkozik apósával, anyósával, és azon tépelődött, mondjon-e nekik bármit a dologról, még mielőtt Giorgisznak alkalma lenne rá. Vajon csökkentené-e a csapás erejét, ha ő maga mondaná el nekik? Bár már későre járt, Giorgisz tudta, hogy Manoli a falu kocsmájában van. Határozottan lépett be, odament hozzá, és nyíltan megszólította. – Beszélnem kell veled, Manoli. Négyszemközt – mondta. A kocsma sarkában levő asztalhoz húzódtak, hallótávolságán kívül. – Rossz hírem van. Attól tartok, Maria nem mehet feleségül hozzád. – Mi történt? Miért nem? Mondd el, mi van! – Őszinte hitetlenkedés volt Manoli hangjában. Tudta, hogy Maria napok

óta gyengélkedik, de azt hitte, valami enyhe lefolyású betegsége van. – Meg kell mondanod, mi a baj! – Leprás. – Leprás! – üvöltött fel Manoli. A szó mennydörgésként visszhangzott a teremben, mindenki elhallgatott. De olyan szó volt ez, amelyhez a helyiek többsége hozzászokott, így a beszélgetések néhány perc múlva már az eredeti hangerővel folytatódtak. – Leprás? – ismételte Manoli ezúttal csendesebben. – Igen, leprás. Holnapután átviszem Szpinalonga szigetére. – Hogyan kapta el? – kérdezte Manoli, rögtön saját egészsége miatt aggódva. Mit mondhatott volna neki Giorgisz? Évekbe telhet, mire a lepra látható tünetei megjelennek, és lehetséges, hogy Mariát még az anyja fertőzte meg sok évvel korábban. Annára gondolt, és arra, hogy milyen következményekkel járhat ez rá nézve. Annak az esélye, hogy ő is leprás, végtelenül kicsi volt, de tudta, hogy a Vandoulakisz családot erről külön meg kell győzni. – Nem tudom. De nem valószínű, hogy bárkit megfertőzött volna – felelte. – Nem is tudom, mit mondjak. Ez borzalmas hír. Manoli hátrébb tolta a székét, távolabb ült Giorgisztól. Öntudatlan mozdulat volt, de nagyon sokat elárult az érzéseiről. Nem olyan emberre vallott, aki vigaszt nyújt, nem is olyanra, akinek vigaszra van szüksége. Giorgisz ránézett, és meglepődött attól, amit látott. Nem megtört szívű, elkeseredett ember ült előtte, akiben egy világ omlott össze, hogy nem veheti el szerelmét, álmai hölgyét. Manoli megdöbbent, de egyáltalán nem tűnt letörtnek. Nagyon sajnálta Mariát, de ettől még nem áll meg az élet. Bár szerette, ugyanígy szeretett már vagy egy tucat nőt, és tulajdonképpen realista volt. Szenvedélye előbb-utóbb új tárgyat talál; Maria nem az egyetlen és igaz szerelme volt.

Manoli ilyesmiben nem hitt. Tapasztalata szerint a szerelem hasznos dolog, és marad még elég a következő nőnek. Szegény Maria. Manoli úgy gondolta, a lepra a legszörnyűbb, ami az emberrel megeshet, de az isten szerelmére, ha később, ha már az esküvő után fedezik fel nála, akár ő is elkaphatta volna. Isten őrizz! A két férfi még beszélgetett egy ideig, aztán Giorgisz hazament. Másnap nagyon korán kellett kelnie, hogy elmenjen közölni a hírt Alexandrosszal és Eleftheriával. Amikor reggel odaért a Vandoulakisz-házhoz, a család négy tagja már várta. Idegesnek tűnő szobalány vezette be a félhomályos szalonba, ahol Alexandrosz, Eleftheria, Andreasz és Anna úgy ültek, mint a viaszbábok, hűvösen, némán, maguk elé meredve. Anna tudta, csak idő kérdése, hogy megtudják az igazságot a Petrakisz család előtörténetéről, ezért bevallotta Andreasznak, hogy anyja Szpinalonga szigetén halt meg. Úgy gondolta, hogy őszintesége erénynek számít majd ebben a helyzetben. Csalódnia kellett. Bár Alexandrosz Vandoulakisz intelligens ember volt, a lepráról alkotott véleménye semmiben sem különbözött egy tudatlan paraszt álláspontjától. Anna tiltakozása ellenére, miszerint a lepra csak szoros testi érintkezéssel terjed, és még így is kicsi a fertőzés esélye, úgy látszott, a birtok ura még mindig abban az ősrégi mítoszban hitt, hogy a betegség örökletes és hogy a családban való előfordulása átok. Ettől a véleményétől semmi sem téríthette el. – Miért tartotta titokban Maria leprásságát a tizenegyedik óráig? – vádolta Giorgiszt izzó haraggal. – Szégyent hozott a családunkra! Eleftheria próbálta visszatartani férjét, de ő eltántoríthatatlanul mondta tovább a magáét. – Méltóságunk és a Vandoulakisz név becsülete megőrzése miatt Anna a családunkban maradhat, de magának sosem bocsátjuk meg, hogy megtévesztett minket. Most kellett

megtudnunk, hogy ez nem az első, hanem a második eset, hogy a lepra felüti a fejét a családjában. Csak egy dolog tehette volna még súlyosabbá ezt a helyzetet, mégpedig az, ha unokaöcsénk, Manoli már feleségül vette volna a maga lányát. Mostantól fogva örülnénk, ha távol tartaná magát otthonunktól. Anna meg fogja látogatni Plakán, de magát nem látjuk többé szívesen itt, Giorgisz. Egyetlen szó sem hangzott el, ami arra utalt volna, hogy aggódnak Mariáért, hogy sajnálják; egy pillanatig sem gondoltak arra, milyen nyomorult állapotban van. A Vandoulakisz család zárta sorait, és a mindig kedves Eleftheria is csak ült ott szótlanul, attól tartva, hogy férje haragja ellene fordulna, ha felszólalna a Petrakisz család védelmében. Ideje volt, hogy Giorgisz távozzon. Szótlanul hagyta el nagyobbik lánya otthonát. Hazafelé az autóban zokogás rázta, minden ízében remegett, ahogy belegondolt, hogy családja végérvényesen felaprózódott. Alig maradt belőle valami.

Tizenhatodik fejezet Amikor Giorgisz hazaért, Fotini már ott volt, hogy segítsen Mariának. Felnéztek a beszélgetésből, amikor belépett, és kérdés nélkül is tudták, hogy a Vandoulakisz családnál nehéz dolga volt. Giorgisz sápadtabbnak és megviseltebbnek látszott, mint amire számítottak. – Hát nincs bennük könyörület? – kiáltott fel Maria, és sietett apját vigasztalni. – Próbálj meg nem dühösnek lenni rájuk, Maria. Az ő helyzetükben nagyon sok a vesztenivalójuk. – Igen, de mit mondtak? – Azt mondták, sajnálják, hogy az esküvő nem jöhet létre.

Tulajdonképpen így is lehet értelmezni az elhangzottakat, vagyis bizonyos tekintetben Giorgisz igazat mondott. Csak sokat kihagyott abból, amit mondtak. Mi értelme lett volna elmondani Mariának, hogy őt, hiába após, látni sem akarják többé; hogy megtartják Annát a családban, de őt, az apját már nem tartják a rokonságba tartozónak? Giorgisz megértette, milyen fontos a méltóság és a jó hírnév, és ha Alexandrosz Vandoulakisz úgy érzi, a Petrakisz családban az a veszély rejlik, hogy beszennyezi ezt a jó hírnevet, mi más választása lehetett volna? Giorgisz homályos szavai szinte pontosan megfeleltek Maria lelkiállapotának. Az utóbbi néhány nap álomszerű volt, mintha nem vele, hanem valaki mással történne minden. Apja elmesélte, hogyan reagált a hírre Manoli, és Maria tudott olvasni a mondatok között: volt vőlegénye sajnálja, hogy így esett, de nem sújtotta le a bánat. Giorgisz magukra hagyta őket, hogy folytassák a felkészülést Maria átköltözésére, bár már nem sok tennivaló akadt. Néhány héttel korábban még a kelengyéjét készítette össze, a dobozok már ott álltak a szoba sarkában, benne a holmija. Vigyázott rá, hogy ne vigyen el olyasmit, amire Giorgisznak szüksége lehet, de feltételezte, hogy a házban, ahol Manoli lakik, sok minden hiányzik ahhoz, hogy otthonnak lehessen nevezni, ezért sok háztartási eszköz is volt a dobozokban: tálak, fakanalak, mérleg, olló, vasaló. Most azt kellett eldöntenie, mit vegyen ki a dobozokból. Nem tűnt tisztességesnek, hogy olyasmit vigyen magával a lepratelepre, amit jegyajándékul kapott, és különben is, mi haszna lenne a finom hálóingeknek és fehérneműnek, kelengyéjének Szpinalonga szigetén? A luxustárgyak mintha egy másik élethez tartoztak volna, ahogy az abroszok és párnahuzatok is, amelyek hímzésével oly sok időt töltött. Az ölében tartotta ezt a holmit és könnye hullott a finom kézimunkára.

– Miért ne vinnéd magaddal ezeket? – kérdezte Fotini barátnőjét átölelve. – Semmi ok nincs rá, hogy ne legyen szép holmid Szpinalongán. – Gondolom, igazad van; elviselhetőbbé tehetik az életet. – Azzal visszacsomagolta őket és lecsukta a dobozt. – Szerinted mit kell még magammal vinnem? – kérdezte, mintha csak egy hosszú és kellemes utazásra készülne. – Hát, apád továbbra is hetente többször szállít a szigetre, átvihet neked bármit, amire csak szükséged van. De miért ne vinnél át párat a növényeidből? Nem valószínű, hogy mindegyik megterem a szigeten, és lehet, hogy valakinek szüksége lesz rá. Az egész napot azzal töltötték, hogy végiggondolták, mire lehet Mariának szüksége a szigeten. Ez hatékonyan elvonta a figyelmét a kényszerű távozás közelgő katasztrófájáról. Fotini ügyesen, sötétedés utánig fenntartotta a beszélgetést. Egész nap nem mozdult ki egyikük sem, de most eljött a pillanat, hogy Fotini hazamenjen. Szükség van rá a tavernában, ráadásul úgy érezte, jobb, ha Maria és az apja kettesben töltik az estét. – Nem búcsúzom – mondta. – Nem azért, mert fáj, hanem mert nem kell búcsúznunk. Találkozunk jövő héten és az azt követő héten is. – Az hogy lehet? – kérdezte Maria, riadtan tekintve barátnőjére. Egy röpke pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy talán Fotini is leprás. Az lehetetlen, gondolta. – Időnként apáddal tartok majd, amikor átviszi a szállítmányt a szigetre – közölte Fotini tárgyilagosan. – És mi lesz a gyerekkel? – A gyerek csak decemberben születik meg, azután meg Sztefanosz vigyáz rá, amíg én átmegyek hozzád. – Jó lenne, ha átjönnél meglátogatni – mondta Maria, hirtelen bátorságot érezve. Sokan voltak a szigeten, akik már évek óta nem látták egyetlen családtagjukat sem. Neki legalább

lehetősége lesz rendszeresen látni az apját, és ezek szerint a legjobb barátnőjét is. – Erről van szó. Szóval nem búcsúzunk – mondta Fotini színlelt bátorsággal. – Akkor a jövő héten látjuk egymást. Nem ölelte meg, mert még ő is tartott az ilyen szoros közelségtől, különösen várandósan. Senki, még Fotini sem volt képes felülemelkedni a félelmen, hogy a lepra a legfelületesebb emberi érintéssel is terjedhet. Amint Fotini elment, Maria több napja először maradt egyedül. A következő néhány órát azzal töltötte, hogy újraolvasta anyja leveleit és időről időre kinézett az ablakon, Szpinalonga szigetére. Ez a sziget várt rá. Hamarosan minden kérdésére választ kap, megtudja, milyen az élet a leprakolónián. Merengését hangos kopogás szakította félbe. Senkit sem várt, különösen olyasvalakit nem, aki ilyen erősen kopog az ajtón. Manoli volt az. – Maria – mondta lihegve, mintha futott volna. – El akartam búcsúzni tőled. Borzasztóan sajnálom, hogy az egésznek így kellett véget érnie. Nem nyújtotta a kezét, nem ölelte át. Nem mintha Maria ezt elvárta volna. Csak azt remélte, hogy volt vőlegényén nagyobb bánat látszik. Viselkedése azonban megerősítette, amit Maria már addig is gyanított, hogy Manoli szenvedélye hamarosan más fogadóra talál. Torka elszorult. Mintha üvegszilánkot nyelt volna, és már nem tudott beszélni, csak sírni. Manoli nem nézett a szemébe. – Isten veled, Maria – mormogta. – Isten veled. Pár pillanat múlva már ott sem volt, az ajtó újra becsukódott. Maria olyan üresnek érezte magát, mint a csend, amely ismét leszállt a házra. Giorgisz még nem ért haza. Lánya szabadságának utolsó napját a szokásos egyhangú tevékenységgel töltötte, hálójavítással, csónakpucolással és dr. Lapakisz szállításával.

Visszafele mondta el neki a hírt. Olyan mellékesen említette, hogy az orvos először nem is fogta fel. – Holnap áthozom a lányomat Szpinalongára – mondta Giorgisz. – Páciensként. Maria időnként elkísérte az apját, ebben nem volt semmi szokatlan, ezért Lapakisz először nem is reagált, az utolsó szó elveszett a szélben. – Jártunk dr. Kiritszisznél – tette hozzá Giorgisz. – Azt mondta, majd ír magának. – Miért? – kérdezte Lapakisz, most már jobban odafigyelve. – A lányom leprás. Lapakisz, bár nagyon igyekezett leplezni, megdöbbent. – A lánya leprás? Maria? Istenem! Nem tudtam… Szóval azért viszi át Szpinalongára holnap. Giorgisz bólintott, pillanatnyilag csak arra koncentrált, hogy a csónakot bekormányozza Plaka kis kikötőöblébe. Lapakisz kiszállt a csónakból. Sokszor találkozott a bájos Mariával, és nagyon megdöbbentette a hír. Érezte, hogy mondania kell valamit. – A lehető legjobb kezelést fogja kapni Szpinalongán. Maga azon kevesek egyike, akik tudják, milyen ez a hely. Nem olyan rossz, mint amilyennek az emberek gondolják, de nagyon, nagyon sajnálom, hogy ez történt. – Köszönöm – mondta Giorgisz és kikötötte a csónakot. – Viszontlátásra holnap reggel. Lehet, hogy késni fogok egy kicsit. Mariának megígértem, hogy nagyon korán átviszem, de igyekszem visszaérni magáért a szokásos időben. Az öreg halász hangja hihetetlenül nyugodt volt, olyan szokványos, mintha bármely más napi teendőjét szervezné. Igen, általában így viselkednek az emberek a közeli hozzátartozó elvesztése utáni első néhány napban, gondolta Lapakisz. Lehet, hogy jól is van ez így. Maria vacsorát készített az apjának és magának, és este hét óra körül egymással szemben asztalhoz ültek. Aznap este a

vacsora rituáléja volt a fontos, nem az evés, mert egyiküknek sem volt étvágya. Ez volt az utolsó közös vacsorájuk. Miről beszélgettek? Triviális dolgokról, mint például arról, hogy mit pakolt Maria a ládákba, és fontosabbakról is, hogy mikor látja legközelebb az apját a szigeten, és hetente hány nap látja vendégül Giorgiszt vacsorára Szavina az Angelopoulosz-házban vacsorára. Ha valaki hallotta volna ezt a beszélgetést, azt hihette volna, hogy Maria egyszerűen egy másik házba költözik. Este kilenckor mindketten kimerülten mentek ágyba. Másnap reggel fél hétkor Giorgisz kivitte Maria minden ládáját a mólóra és berakta a csónakba. Aztán visszament a házba a lányáért. Emlékezetében, mintha csak tegnap lett volna, élénken élt Eleni távozása. Emlékezett rá, hogy azon a napsütéses májusi napon barátok és iskolás gyerekek tömege gyűlt össze a téren, és a felesége búcsút intett nekik. Ezen a reggelen halálos csend honolt a faluban. Maria egyszerűen csak eltűnik. Hideg szél söpört végig Plaka szűk utcáin, az őszi hűvösségben Maria megremegett. A hideg megbénította testét, lelkét, olyan dermedtség vett erőt rajta, hogy szinte megbénultak az érzékei, a bánaton kívül semmit nem érzett. A kikötőhöz vezető utolsó métereken botladozva erősen apjára támaszkodott, járása öregasszonyos volt, mintha minden lépés fájna. De fájdalma nem testi jellegű volt. Teste olyan erős volt, mint bármely más fiatal nőé, aki egész életét a tiszta krétai levegőn töltötte, bőre olyan fiatal, tekintete olyan mélybarna, mint a sziget lányaié. A kis csónak a zsinórral összekötözött furcsa csomagok terhe miatt megingott a vízen. Giorgisz lassan lehajolt, egyik kezével a rakományt igyekezett egyenesben tartani, másikkal besegítette lányát a csónakba. Amint a lány biztonságban beszállt, az apa pokrócot terített köré. Csak hosszú, a szélben szabadon szálldosó haja mutatta, hogy nem csomag. A férfi

óvatosan eloldotta a csónakot, nem volt már mit mondani, tenni, megkezdődött az átkelés. Nem rövid, áruszállító út volt. Erről az utazásról nincs visszaút, új élet kezdődik vele. Élet a leprakolónián, Szpinalonga szigetén.

Tizenhetedik fejezet Maria azt kívánta, bárcsak megállna az idő, maradna meg a pillanat, ám úgy tűnt, az idő minden addiginál gyorsabban telik, és nemsokára kikerül egy hideg helyre, ahol a hullámok a parton törnek meg. Szerette volna, ha a csónak motorja leáll, de a szárazföld és a sziget közötti távolságot percek alatt megtették. Át akarta ölelni apját, szorosan belé kapaszkodni, hogy ne hagyja ott, ne tegye partra, egyedül, két csomaggal. Már kisírta minden könnyét. Többször áztatta el könnyeivel Fotini vállát azóta, hogy először meglátta a foltot a lábán, párnája átázott az utóbbi két boldogtalan éjszaka alatt hullatott könnyeitől. Ez most nem a sírás ideje. Néhány percig álltak a mólón. Giorgisz nem hagyja ott, amíg valaki nem jön elé. Jól tudta, milyen formaságai vannak az újonnan érkezők befogadásának, és várta, hogy kijöjjenek elé. – Maria, légy bátor – mondta Giorgisz halkan. – Holnap visszajövök. Gyere ki hozzám, ha tudsz. Azzal két kezébe fogta lánya kezét. Nem ismert félelmet ezekben a napokban, különösen lányával kapcsolatban nem. A pokolba, ha elkapom is a leprát! Lehet, hogy ez lett volna a legkegyesebb megoldás, mert akkor ott élhetne Maria mellett a szigeten. Csak az lenne a probléma, hogy akkor ki hordaná át az ellátmányt Szpinalonga szigetére. Kénytelenek lennének valaki mást keresni a feladatra, ami nem lenne egyszerű. – Ha megengedik, természetesen kijövök – felelte.

– Biztos vagyok benne, hogy kijöhetsz. Nézd! – mondta Giorgisz, a régi erődhöz vezető hosszú alagút végén megjelenő alakra mutatva. – Ott jön Nikosz Papadimitriou, a sziget vezetője. Tegnap üzenetet küldtem neki, hogy ma áthozlak. Tőle kell engedélyt kérni. – Isten hozta Szpinalongán – mondta Papadimitriou Mariának, akit egy kicsit megzavart a férfi hangjának könnyedsége, de legalább egy pillanatra elvonta a figyelmét a helyzetről. – Az apja tegnap üzenetet küldött nekem, hogy mára várjuk. A csomagjait hamarosan új otthonába viszik. Mehetünk? Kézmozdulattal jelezte, hogy Maria kövesse őt az alagút bejáratához vezető néhány lépcsőn. Néhány héttel korábban Agiosz Nikolaosz mozijában hollywoodi filmet nézett, melyben a hősnő limuzinnal érkezett és vörös szőnyegen vezették a szállodához, csomagjaival hordár bajlódott. Maria próbálta magát elképzelni ebben a jelenetben. – Mielőtt bemegyünk – szólt bátortalanul –, kérhetnék engedélyt, hogy lejöhessek ide apámmal találkozni, amikor dr. Lapakiszt vagy az ellátmányt hozza? – Természetesen! – harsant fel Papadimitriou. – Azt hittem, ez magától értetődik. Tudom, hogy maga nem akar megszökni. Volt idő, amikor meg kellett akadályoznunk, hogy az emberek lejöjjenek ide a mólóra, nehogy szökést kíséreljenek meg, de manapság a legtöbben nem is akarják elhagyni a szigetet. Giorgisz azt akarta, hogy legyenek már túl a búcsúzáson. – Tudom, hogy jól fognak bánni veled – mondta megnyugtatón. – Tudom, hogy kedvesek lesznek hozzád. Valamelyiküknek el kellett fordulnia a másiktól, és Giorgisz kivárta, hogy lánya tegye meg ezt a mozdulatot. Örökké bánta, hogy olyan sietősen távozott, amikor tizennégy éve Elenit hozta a szigetre. Annyira mély volt a bánata, hogy visszaült a csónakba, még mielőtt elbúcsúzhattak volna egymástól, de most muszáj, hogy több bátorsága legyen, a lánya kedvéért így

kell lennie. Giorgisz már nagyon sokat tudott a szigetről, hiszen annyi éven át járt át ide. Minden kívülállónál pontosabb és több információja volt arról, milyen az élet a kolónián. Nikosz Papadimitriou első megválasztása, 1940 óta volt a sziget vezetője, amikor Petrosz Kontomarisz nem indult az elnökségért, és már hosszabb ideje volt hivatalban, mint elődje. Nagy dolgokat valósított meg Szpinalongán, és a szigeten egyre jobb lett az élet minősége, ezért nem csoda, hogy minden tavasszal szinte ellenszavazat nélkül választották újra. Maria emlékezett a napra, amikor az apja átvitte az athéniakat a szigetre. Ez volt a korszak egyik legdrámaibb eseménye a falusiak életében, melyben ritkán van ilyen izgalom. Anyja sok levelében írt a jóképű, sötét hajú vezetőről, és mindarról, amit a szigeten való élet jobbítása érdekében tett. Papadimitriou haja már megőszült, de még mindig pödört bajusza volt, amelyet Eleni is említett. Maria követte az alagútba. Lassan, botjára támaszkodva lépkedett, míg végül meglátták a fényt az alagút másik végén. Amikor Maria kilépett a sötétségből új világába, ugyanúgy meg volt lepődve, mint a többi újonnan érkező. Anyja szemléletes leírásai ellenére nem volt felkészülve a látványra, amely elé tárult. Hosszú utca, két oldalán üzletek, mind frissen festett spalettájúak, kirakatok, virágládákban viruló, késő őszi muskátlik, egykét nagyobb, faerkélyes ház. Bár még túl korán volt ahhoz, hogy sokan ébren legyenek, volt valaki, aki már fent volt és dolgozott. A pék. Frissen sült kenyér és sütemény illata áradt az utcán. – Deszpineda Petrakisz, mielőtt megmutatom új otthonát, jöjjön, ismerkedjen meg a feleségemmel – mondta Papadimitriou. – Reggelit készített önnek. Azzal befordultak egy kis mellékutcába, amelynek végén zárt udvarról házak nyíltak. Papadimitriou kinyitotta az egyik ház ajtaját, lehajolt és belépett. Ezeket a házakat még a törökök építették, és a Papadimitriouhoz hasonló termetűek legalább

egy fejjel magasabbak voltak, mint az eredeti lakók. A ház belseje élénk és rendezett volt. A nappaliból nyílt a konyha, innen vezetett a lépcső az emeletre. Maria a konyha mögött külön fürdőszobát is látott. – Hadd mutassam be a feleségemet. Katerina, Maria. A két nő kezet fogott. Annak ellenére, amit Eleni írt sok levelében, Maria arra számított, hogy eltorzult testű emberek laknak a szigeten; most meglepődött az asszony eleganciája és szépsége láttán. Katerina fiatalabb volt férjénél és Maria úgy sejtette, negyvenes éveinek végén járhat. Haja még mindig sötét volt, bőre világos, szinte ránctalan. Az asztalon hímzett fehér vászonterítő, finom mintás porcelán. Leültek, Katerina gyönyörű ezüstkannát emelt fel, sűrű sugárban forró feketekávét töltött csészéikbe. – Van egy kis ház itt a szomszédban, amely nemrég lett üres – mondta Papadimitriou. – Úgy gondoltuk, az tetszene magának, vagy ha gondolja, van egy szabad lakás a hegyen a tömbházban. – Azt hiszem, jobban szeretnék önállóan lakni – felelte Maria. – Ha ez önöknek is megfelel. Egy tányér friss sütemény volt az asztalon, és Maria mohón befalt egyet. Már napok óta igen keveset evett. Információra is éhes volt azonban. – Emlékeznek anyámra, Eleni Petrakiszra? – kérdezte. – Hát hogyne emlékeznénk? Csodálatos asszony volt, és kiváló tanár – felelte Katerina. – Mindenki így gondolta. Illetve majdnem mindenki. – Volt valaki, aki más véleményen volt? Katerina nem válaszolt rögtön. – Volt egy asszony, aki azelőtt tanított az iskolában, hogy édesanyád a szigetre érkezett, ő ellenségének tekintette. Még életben van, a hegyen van háza. Vannak, akik szerint az őt ért vélelmezett méltánytalanság tartja életben – mondta Katerina. – Úgy hívják, hogy Krisztina Krousztalakisz, és

körültekintőnek kell lenned vele. Óhatatlanul rájön, ki volt az édesanyád. – Mindent a maga idejében, Katerina – mondta Papadimitriou, bosszankodva, hogy felesége talán felzaklatja a vendéget. – Mielőtt bármi ilyesmit elmondanánk, először is körül kell néznie a szigeten. – Mariához fordult: – A feleségem majd elkalauzolja, és ma délután dr. Lapakisz várja a rendelőjében. Minden újonnan érkezettet megvizsgál, felméri az állapotukat. Papadimitriou felállt. Már elmúlt nyolc óra, ideje volt, hogy a sziget vezetője a hivatalába menjen. – Hamarosan találkozunk, Deszpineda Petrakisz. Most itt hagyom Katerinával. Jó kezekben lesz. – Viszontlátásra, és köszönöm, hogy ilyen szívesen fogadtak – felelte Maria. – Megisszuk a kávét, aztán indulhatunk szigetnézőbe – mondta Katerina élénken, amikor Papadimitriou elment. – Nem tudom, mennyit tudsz Szpinalongáról, talán többet, mint az emberek általában, de nem is olyan rossz itt élni. Csak abból vannak problémák, hogy egész életünkre ugyanazokkal az emberekkel vagyunk összezárva. Én athéni vagyok, ezt az elején elég nehéz volt elviselnem. – Én az egész életemet Plakán töltöttem – mondta Maria szóval én eléggé hozzá vagyok szokva. Mióta vagy itt? – Ugyanaznap érkeztem, mint Nikosz, tizennégy évvel ezelőtt. Négy nő és tizenkilenc férfi jött ide akkor. A négy nő közül már csak ketten vagyunk életben. De a férfiak közül még tizenöten élnek. Maria összefogta a vállán a kendőt, amint kiléptek a házból. Amikor befordultak a főutcára, nagyon más kép tárult elé, mint amikor először látta. Emberek jöttek-mentek. Gyalog, öszvérháton vagy szamaras kordéval siettek dolgukra. Mindenki elfoglaltnak tűnt, mindenki igyekezett valahová. Néhányan felnéztek, Katerina és Maria felé bólintottak, a

férfiak kalapot emeltek. A sziget vezetőjének feleségeként Katerina különleges tiszteletet érdemelt ki. Ekkor már nyitva voltak az üzletek. Katerina mindegyiket megmutatta, és sokat mesélt tulajdonosaikról. Nem biztos, hogy Maria emlékszik majd minden információra, de Katerina nagyon élvezte életük részleteit, és élénken ecsetelte a közszájon forgó pletykák és intrikák részleteit. Először is ott volt a pantopoleion, a vegyesbolt, ahol mindenféle háztartási cikket lehetett kapni, seprűtől a petróleumlámpáig, és az áru egy részét az épület elé rakták ki, hogy láthassák a leendő vevők; a fűszeres kirakatában magasra stószolva áll a fémdobozos olívaolaj; volt mahairopoieion, azaz késes és köszörűs; raki árus; és a pékbolt, ahová frissen sült aranyló cipókért és paximithiáért, krétai barna kétszersültért minden arra járó betért. Minden üzletnek megvolt a maga kézzel festett cégére, amelyen feltüntették a tulajdonos nevét és azt is, hogy mit lehet nála kapni. A legfontosabb, legalábbis a sziget férfilakossága számára a kocsma volt, amelyet a fiatalos és igen népszerű Geraszimo Mandakisz üzemeltetett. Máris volt bent néhány csoportnyi vendég, kávé mellett ültek, beszélgettek, előttük a hamutartóban halomnyi cigarettacsikk. Még nem értek oda a templomhoz, amikor az egyik földszintes épületre mutatva Katerina azt mondta, abban a házban működik az iskola. Bekukucskáltak az ablakon; több sorban ülő gyerekeket láttak. Az osztály előtt fiatalember állt és beszélt. – Ki a tanár? – kérdezte Maria. – Az a nő, aki korábban tanító volt, nem vette vissza a tanítást, amikor anyám meghalt? Katerina felnevetett. – Nem, nem! Szent Pantaleimon holttestén át sem engedték volna neki. A gyerekek hallani sem akartak róla, de az idősebbek sem. Egy ideig egy athéni társunk tanított, de ő már meghalt. Édesanyád azonban kinevelt egy másik tanárt, ő pedig kivárta a sorát. Nagyon fiatal volt, amikor tanítani

kezdett, de a gyerekek egyenesen imádják, és lesik minden szavát. – Hogy hívják? – Dimitri Limoniasz. – Dimitri Limoniasz! Emlékszem erre a névre. Ő az a fiú, aki anyámmal egyszerre került a szigetre. Úgy tudjuk, anyát éppen ő fertőzte meg a leprával… és még mindig itt van. Még él! Ahogy az a lepra esetében gyakran megesik, Dimitri tünetei alig változtak azóta, hogy a betegséget diagnosztizálták nála, és most itt van, ő felel az iskoláért. Maria hirtelen, egy pillanatra maró neheztelést érzett, hogy anyja esetében a betegség olyan szerencsétlen fordulatot vett. Nem mentek be, nem zavarták az órát. Katerina tudta, lesz még alkalom, hogy Maria találkozzon Dimitrivel. – Mintha most több gyerek lenne – jegyezte meg Maria. – Honnan kerültek ide? A szüleik is itt vannak? – Senkinek sincsenek itt a szülei. Ezek a gyerekek a szárazföldön kapták el a betegséget, és ide küldték őket. Az emberek nem akarnak gyereket Szpinalongán. Ha mégis gyerek születik, és egészséges, elveszik a szüleitől és a szárazföldön örökbe fogadó szülőknek adják. Nemrégiben volt egy-két ilyen tragikus esetünk. – Ez végtelenül szomorú helyzet. De ki gondoskodik ezekről a gyerekekről, akiknek itt kell élniük? – kérdezte Maria. – A legtöbbjüket adoptálták. Nikosz és én is neveltünk ilyen gyereket, míg elég nagy nem lett, hogy elköltözzön tőlünk és önálló életet éljen. A többiek a közösség által fenntartott nevelőházban laknak, de mindenkiről nagyon rendesen gondoskodunk. A két nő folytatta útját a leprakolónia fő utcáján. Magasan fölöttük, a hegyen volt a kórház, a sziget legnagyobb épülete. – Később majd felkísérlek oda – mondta Katerina. – Az a nagy épület odaátról is látszik. De közelebbről még nagyobbnak tűnik.

– Nemrégiben új szárnyat építettek hozzá, most még nagyobb, mint volt. A sziget északi oldala mentén sétáltak, ahol már nem volt ember lakta hely, és sasok köröztek az égen. Itt Szpinalongát teljesen telibe kapta az északkeleti szél, és a tenger hullámai morajló robajjal, magas tajtékot vetve törtek meg a mélyen alattuk levő sziklafalon. A víz más volt, mint a Szpinalongát Plakától elválasztó keskeny szoroson; a nyílt tengeren tarajos fehér hullámok nyargalásztak. Több száz mérfölddel távolabbra a görög szárazföld, köztük ezernyi kis sziget, de innen csak a tengert lehetett látni. Vizet, eget és keringő ragadozó madarakat. Nem Maria volt az első, aki lenézett a mély szakadékba, és ha csak egy pillanatra is, de azon gondolkodott, mi lenne, ha levetné onnan magát. Vajon rögtön a vízbe esne, vagy a sziklák fűrészes éle horzsolná fel a testét? Szemerkélni kezdett az eső, egyre csúszósabb lett az ösvény. – Gyere! – mondta Katerina. – Menjünk vissza. Mostanra már biztosan felhozták a ládáidat. Megmutatom az új otthonodat, és ha akarod, segítek kipakolni is. Ahogy lefelé mentek az ösvényen, Maria észrevette a tucatnyi elkülönített, gondosan művelt parcellát, ahol a mostoha természeti környezet ellenére az emberek zöldséget termesztettek. Hagyma, fokhagyma, krumpli, répa nőtt ezen a széljárta hegyoldalon; a tiszta, gyommentes sorok arról tanúskodtak, hogy sok időt és figyelmet szenteltek a kertészkedésnek, és rengeteg munkába került, míg ezen a köves talajon megteremtek. Minden kis földdarab a remény biztató jele volt, és azt mutatta, hogy elviselhető az élet ezen a szigeten. Elhaladtak a végtelen tengerre néző kis kápolna mellett, végül elértek a temető falához. – Édesanyád itt van eltemetve – szólt Mariához Katerina. – Mindenki itt végzi, aki Szpinalonga lakója volt.

Katerina szándékosan tompította szavai élét, nem akart fájdalmat okozni, de Maria kordában tartotta érzelmeit. Valaki más sétált körbe a szigeten. Az igazi Maria messze volt, elveszett gondolataiban. Egyik síron sem volt felirat, abból az egyszerű okból, hogy közös sírok voltak. Túl sok volt itt a halál ahhoz, hogy bárki megengedhette volna magának a túlvilági magány luxusát. A temetők többségével ellentétben, amelyeket templomok köré telepítettek, hogy a hívőket folyamatosan emlékeztessék, ők is halandók, ez a sírkert félreeső helyen volt. Szpinalonga szigetén senkinek sem kellett igazán a memento mori. Mindannyian tudták, hogy napjaik meg vannak számlálva. Már majdnem visszaértek oda, ahonnan elindultak, amikor elhaladtak egy ház mellett; ez az épület a legnagyobb volt, amelyet Maria a szigeten látott. Hatalmas erkélye és oszlopsoros bejárata volt. Katerina megállt és rámutatott. – Hivatalosan ez a sziget vezetőjének rezidenciája, de amikor Nikoszt megválasztották, nem akarta kilakoltatni az előző szigetvezetőt és feleségét, így aztán ott maradtak, ahol addig laktak, és Nikosz is megtartotta a régi lakását. A férj már több éve meghalt, de Elpida Kontomarisz még mindig ott lakik. Maria azonnal felismerte ezt a nevet. Elpida Kontomarisz volt anyja legjobb barátnője. Keserű tény, hogy anyját szinte mindenki túlélte, akit ismert. – Jó asszony – tette hozzá Katerina. – Tudom – mondta Maria. – Honnan tudod? – Anyám írt róla. Ő volt a legjobb barátnője. – És azt tudtad, hogy ő és néhai férje örökbe fogadták Dimitrit, amikor édesanyád meghalt? – Nem, ezt nem tudtam. Amikor meghalt, már nem igazán akartam tudni, milyen az élet ideát; nem volt rá szükség.

Eleni halála után Maria sokáig neheztelt azért, hogy apja hosszú időt tölt a leprakolóniára való átjárással; őt már nem érdekelte semmi, ami a szigettel kapcsolatban volt, miután anyja már nem volt az élők sorában. Most persze némiképp sajnálta ezt. Sétájuk szinte minden pontjáról jól látható volt Plaka, és Maria tudta, jobb lesz már most fegyelmeznie magát, hogy ne pillantson mindig át oda. Nem származna abból semmi jó, ha mindig azt látná, mit csinálnak az emberek a vízen túl. Mostantól fogva semmi köze ahhoz a világhoz, és minél előbb hozzászokik ehhez, annál jobb. Ekkor már visszaértek a kis házak sorához, ahonnan elindultak. Katerina rozsdaszínűre festett ajtóhoz vezette Mariát, és kulcsot vett elő a zsebéből. Nyirkosság volt odabent, mintha egy ideje már lakatlan lenne. A ház előző lakója hónapokig a kórházban gyengélkedett, és nem is lett jobban, de mivel a leghevesebb lepralázból is előfordultak néha hirtelen látványos állapotjavulások, a szigeten az volt a szokás, hogy a beteg otthonát nem utalták ki másnak, míg felépülésére volt remény. A szobát gyéren bútorozták: egy sötét asztal, két szék, a nehéz szőttessel letakart betonfal mellett kanapé. Kevés jel maradt az előző lakó után, kivéve egy üvegvázát, amelyben maroknyi poros művirág virított. Egy hegyi juhászkunyhó barátságosabb lehet ennél a hajléknál. – Itt maradok, segítek kicsomagolni – mondta ellentmondást nem tűrőn Katerina. – Ez nagyon kedves tőled, de nem akarom több idődet igénybe venni. – Hát jó – mondta Katerina. – De délután még benézek, hátha segíthetek valamiben. Ha szükséged van rám, tudod, hol találsz. Maria örült, hogy egyedül maradhat a gondolataival. Katerina jó szándékú nő, de némi kicsinyességet vélt felfedezni

benne, és kezdte kissé irritálónak találni csicsergő hangját. Maria a legkevésbé arra vágyott, hogy valaki tanácsokkal lássa el, hogyan rendezze be a házat. Otthont teremt ebből a nyomorult helyből, mégpedig egyedül, a maga erejéből. Először is fogta a vázát a szánalmas művirágokkal, és az egészet a szemetesbe dobta. Ekkor vett rajta erőt a reményvesztettség. Itt van egy penészszagú lakásban, egy halott ember nyirkos holmija közt. Egészen eddig a pillanatig tartotta magát, de ekkor összeomlott. Megerőltető volt annyi időn keresztül színlelni apjának, a Papadimitriou házaspárnak és magának is, hogy jókedve van, és most teljes erővel sújtott le rá a szörnyű tudat, hogy mi is történt vele. Nagyon rövid volt a plakai életének végét jelző utazás, mégis a legnagyobb távolság, amit valaha megtett. Olyan messzinek érezte az otthonát és mindent, ami addig ismerős volt neki! Hiányzott neki az apja, a barátai és minden addiginál jobban sajnálta, hogy a Manolival tervezett boldog jövő nem valósulhat meg soha. Ebben a sötét szobában azt kívánta, bárcsak halott lenne. Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy talán már meg is halt, mert a pokol sem lehetne sötétebb és barátságtalanabb ennél. Felment a hálószobába. Kemény ágy, foltos huzatú szalmazsákkal. Ez volt a szoba minden berendezése. Meg egy apró, fára festett ikon, ügyetlenül falra szögezve: a Szűzanya. Maria lefeküdt, térdét behajlítva kuporgott és zokogott. Nem tudta pontosan, mennyi ideig maradt így, mert szeszélyes, rémlátomásos álomba merült. Álma mélységes mélységében, mintha víz alól jönne a hang, távoli dobszót hallott, és érezte, hogy valami vagy valaki a felszín felé húzza. Most már hallotta, hogy a kitartó, ütemes hang nem dobszó, hanem valaki kopog odalent az ajtón. Szeme felnyílt, de teste percekig nem akart mozdulni. Végtagjai megmerevedtek a hidegben, és minden akaratát össze kellett szednie, hogy felkeljen az ágyról és felálljon. Olyan mélyen aludt, hogy arcán a matrac két gombjának határozott

lenyomata látszott, és semmire nem ébredt volna fel, kivéve azt a hangot, amelyet most már jól hallott: valaki erősen dörömbölt az ajtón. Még félig öntudatlanul lement a keskeny lépcsőn, elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót. Két asszonyt látott az alkonyatban. Az egyik Katerina volt, a másik egy idősebb nő. – Maria! Jól vagy? – kiáltott fel Katerina. – Nagyon aggódtunk miattad. Már majdnem egy órája kopogunk az ajtódon. Már azt hittem, hogy… hogy… valami kárt tettél magadban. Az utolsó szavakat szinte önkéntelenül mondta ki, de egyáltalán nem megalapozatlanul. Az utóbbi időben néhány újonnan érkezett megpróbált önkezével véget vetni az életének, és ez némelyiküknek sikerült is. – Igen, jól vagyok… tényleg… de köszönöm, hogy aggódtatok miattam. Csak elaludtam… Jöjjetek be az esőből! Maria szélesre tárta az ajtót és odébb lépett, hogy a két asszony bemehessen. – Hadd mutassalak be benneteket egymásnak. Elpida Kontomarisz. – Kiria Kontomarisz. Sokat hallottam önről. Anyámmal jó barátságban voltak. Megfogták egymás kezét. – Nagyon, de nagyon hasonlítasz édesanyádhoz – mondta Elpida. – Alig változtál azokhoz a fényképekhez képest, amelyeket ő mutatott rólad, bár az már nagyon régen volt. Szerettem édesanyádat, ő volt életemben talán a legjobb barátnőm. Katerina körülnézett a szobában. Pontosan úgy nézett ki, mint órákkal korábban. Maria ládái kinyitatlanul a padlón, nyilvánvaló volt, hogy meg sem próbált kicsomagolni. Ez még mindig egy halott ember háza. Elpida Kontomarisz zavart és rémült fiatal lányt látott kopár, sivár szobában, abban a

napszakban, amikor az emberek többsége meleg ételt eszik, és saját ágyának ismerős nyugalmát várja. – Maria, gyere át hozzám, maradj nálam ma éjszakára – kérte kedvesen. – Van vendégszobám, abszolút nem okozol kényelmetlenséget senkinek. Maria önkéntelenül megborzongott. Helyzetétől és a helyiség nyirkosságától a hideg futott végig a hátán, tétovázás nélkül elfogadta hát a meghívást. Emlékezett, hogy sétájuk során elhaladtak Elpida háza mellett, és női szemmel azonnal észrevette az ablakokat takaró finom csipkefüggönyt. Igen, szívesen tölti abban a házban az éjszakát. A következő néhány éjszakán Elpida Kontomarisz házában aludt, napközben pedig az új otthonául kijelölt házban dolgozott keményen, hogy otthonná alakítsa: kimeszelte a falakat, friss zöldre festette a bejárati ajtót, mert ez a szín inkább a tavasz kezdetére, mint az ősz végére emlékeztette. Kicsomagolta könyveit, fényképeit, és néhány kis képet is, amelyeket felrakott a falra, kivasalta hímzett vászonruháit, az asztalra és azokra a kényelmes székekre terítette őket, amelyekről Elpida kijelentette, hogy már nincs rájuk szüksége, és neki ajándékozta őket. Polcot szögelt fel és elrendezte rajtuk a magával hozott szárított növényeket, kitakarította a konyhát is: addig sikált, súrolt, míg minden ragyogott a tisztaságtól. Maga mögött hagyta a reménytelenség és kétségbeesés első sötét napját, és bár még hetekig bánkódott azon, hogy mit hagyott maga mögött, kezdett felderengeni előtte a jövő. Sokat gondolt arra, milyen élete lett volna Manolival, és kezdte megkérdőjelezni, hogy ha a férje lett volna, megfelelően viselkedett volna nehéz helyzetekben. Bár hiányzott neki a férfi gondtalansága, és az, hogy minden helyzetben képes viccelődni, el nem tudta képzelni, hogyan tolerálta volna, ha valami balszerencse éri őket. Maria életében csak egyszer kóstolt pezsgőt, nővére esküvőjén. Az első korty után eltűntek

a buborékok, és most azon tűnődött, nem éppen ilyen lett volna-e a házasság Manolival. Ezt persze már sosem tudja meg; egyre kevesebbet és kevesebbet gondolt rá, szinte csalódott magában, hogy szerelme napról napra párolog el. Manoli nem volt része annak a világnak, amelyben most ő él. Mesélt Elpidának, milyen volt az életük anyja halála után: hogyan kellett gondoskodnia apjáról, hogy nővére jó családba házasodott be, hogyan udvarolt neki Manoli, és hogy eljegyezték egymást. Úgy beszélt Elpidának, mintha az anyja lett volna, és az idősebb asszony megszerette a lányt, akit anyja leírásaiból már oly sok éve ismert. Mivel az első délutánon elaludt és elszalasztotta a rendelési időt, Maria érkezése hetében egy későbbi napon kereste fel Lapakisz doktort a kórházban. Az orvos feljegyezte tüneteit, és a kórlapon a sematikus testábrán megjelölte a fekélyek helyét, majd azt az információt összehasonlította azzal a lelettel, amelyet dr. Kiritszisz küldött neki, és észrevette, hogy a páciens hátán az előzőkhöz képest újabb folt jelent meg. Ez aggodalommal töltötte el. Maria pillanatnyilag jó általános egészségi állapotban volt, de ha ez bármi miatt megváltozik, eredeti reményei, hogy betegének jók a túlélési esélyei, könnyen semmivé lehetnek. Három nappal később Maria lement a kikötőbe, hogy találkozzon az apjával. Tudta, hogy pontosan kilenc óra előtt tíz perccel indul, hogy átszállítsa Lapakiszt, és kilenc óra előtt öt perccel már meg is pillantotta a csónakot. Három férfi ült benne. Ez szokatlan volt. Egy pillanatig Maria azt hitte, Manoli a harmadik, aki minden szabályt megszegve átjön meglátogatni őt. Amint azonban olyan közel értek, hogy az utasok felismerhetők lettek, Maria látta, hogy Kiritszisz doktor az. Szíve nagyot dobbant, mert az ezüst-ősz hajú orvoshoz a gyógyulás esélyét társította. Amint a csónaktest finoman a bójához koppant, Giorgisz odadobta a kötelet Mariának, aki szakértő kézzel kötötte azt a

kikötőbakhoz. Bár Giorgisz aggódott lánya miatt, gondosan leplezte. – Maria… úgy örülök, hogy látlak… Nézd, ki van itt. Dr. Kiritszisz jött el. – Látom, apám – mondta Maria szívélyesen. – Hogy van, Maria? – érdeklődött Kiritszisz, fürgén kiszállva a csónakból. – Abszolút, százszázalékosan jól vagyok, dr. Kiritszisz. Sosem éreztem magam másképp – felelte. Az orvos megállt, alaposan szemügyre vette. Ez a fiatal nő annyira nem tűnik ebbe a környezetbe valónak. Olyan tökéletes és olyan nem ide illő. Nikosz Papadimitriou kijött a mólóra a két orvos elé, és míg Maria ott maradt, hogy beszéljen az apjával, a három férfi eltűnt az alagútban. Nikolaosz Kiritszisz tizennégy éve nem járt a szigeten, és nagyon meglepődött, mekkora változások történtek a faluban. Már akkor megkezdték a régi épületek renoválását, de az eredmény meghaladta a várakozásait. Amikor felértek a kórházhoz, még jobban elcsodálkozott. Az eredeti épület olyan volt, amilyen régen, de a régi kórházzal azonos méretű, hatalmas új szárnyat építettek hozzá. Kiritszisz emlékezett, hogy Lapakisz irodájának falán látta a tervrajtot, és azonnal rájött, hogy kollégája megvalósította a tervet. – Bámulatos! – kiáltott fel. – Az egész felépült. Pontosan, ahogy akartad. – Rengeteg vér, könny és verejték árán, amelynek többségét ez az ember hullatta érte, aki itt áll – mondta, Papadimitriou irányába biccentve. A vezető ezután magukra hagyta őket, és Lapakisz büszkén vezette végig Kiritsziszt az új kórházban. A modern szárnyban pazar kórtermek voltak, az ablakok a padlótól a mennyezetig értek. Télen masszív spaletták védték a pácienseket a tomboló széltől, nyáron sarkig tárták az ablakokat, hogy lentről, a tenger felől fúvó szél hűsíthesse a helyiségeket. A

kórtermekben csak két-három ágy volt, külön női és férfirészlegeket létesítettek. Minden makulátlanul tiszta volt, és Kiritszisz észrevette, hogy minden kórteremhez külön zuhanyzó tartozott. Az ágyak többsége foglalt volt, de a kórházban általánosan nyugodt légkör és csendesség uralkodott. Csak néhány beteg hánykolódott, forgolódott, egyikük nyöszörgött a fájdalomtól. – Végre olyan kórházam lehet, ahol a pácienseket úgy kezelhetem, ahogy kell – mondta Lapakisz, amikor visszaértek az irodába. – Ami ennél is fontosabb, olyan helyen lehetnek, ahol nem sérül az önbecsülésük. – Lenyűgöző, Krisztosz – mondta Kiritszisz. – Biztosan nagyon keményen dolgoztál, hogy mindezt sikerült elérned. Rendkívül tisztának és kényelmesnek tűnik; és nagyon különbözik attól, amit legutóbb láttam. – Igen, de a betegeknek nem csak jó körülményekre van szükségük. Mindennél fontosabb, hogy jobban akarnak lenni, és el akarnak menni innen. Istenem, mennyire szeretnének kijutni innen! – mondta kimerülten. A szigeten lakók többsége tudta, hogy bizonyos gyógyszereket kísérleteztek ki a lepra gyógyítására, de itt keveset érzékeltek belőle. Egyesek biztosak voltak benne, hogy még az ő életükben megtalálják a gyógymódot, bár sokaknak, akiknek végtagjait és arcát a betegség eltorzította, ez nem volt több álomnál. Néhányan önként alávetették magukat kisebb operációknak, hogy csökkentsék lábuk bénultságát vagy eltávolíttatták nagyobb hegeiket, de ennél többet nem igazán vártak. – Nézd, optimistának kell lennünk – mondta Kiritszisz. – Jelenleg folynak bizonyos gyógyszerkísérletek. A hatás nem mutatkozik egyik napról a másikra. Gondolod, hogy a betegek egy része hajlandó lenne bekapcsolódni a kísérletekbe? Szerinted készek lennének kipróbálni az új gyógyszert?

– Nikolaosz, biztos vagyok benne, hogy igen. Úgy gondolom, egyesek bármit megtennének, bármit kipróbálnának. A tehetősebbek közül néhányan még most is ragaszkodnak a hypnocarpushoz, annak ellenére, hogy nagyon drága, és injekcióban beadni nagyon fájdalmas. Ugyan mit veszthetnének, ha valami újat próbálhatnak ki? – Ami azt illeti, ebben a fázisban elég sokat – felelte Kiritszisz megfontoltan. – A gyógyszer kénalapú, és mint bizonyára tudod, ha a páciens nincs jó erőben, ennek katasztrofális mellékhatásai lehetnek. – Pontosabban? – Hát, a vérszegénységtől a sárgaságig bármi… még pszichózis is. A madridi leprakongresszuson, ahol nemrég jártam, kollégák beszámoltak arról, hogy az új kezelés mellékhatásaként öngyilkosság is előfordult. – Hát, nagyon jól át kell gondolnunk, hogy ha egyáltalán kipróbáljuk, mely pácienseink lehetnek kísérleti nyulak. Ha alapfeltétel, hogy erősnek kell lenniük, sokan nem vállalnák a szer kipróbálását. – Semmit sem kell most rögtön tenni. Van idő. Talán először is listát kéne összeállítanunk a megfelelő jelöltekről, aztán megbeszélhetem velük a lehetőségeket. Ez nem rövid távú munka; lehet, hogy magát az injekciós kezelést csak hónapok múlva kezdjük meg. Te mit gondolsz? – Azt, hogy ez a legjobb módja a haladásnak. Ha tervünk van, az már haladás. Emlékszel, amikor legutóbb itt jártál, kiválasztottunk néhány nevet? Úgy tűnik, az már nagyon rég volt, és azok közül a páciensek közül már alig néhányan vannak életben – mondta Lapakisz szomorúan. – De a dolgok megváltoztak. Akkoriban még nem beszélhettünk a gyógyítás valós, kézzelfogható módszeréről; csak a fertőzés terjedésének megelőzésének módszereit akartuk javítani.

– Igen, tudom. Csak úgy érzem, egész idő alatt egy helyben toporogtam itt. – Ez teljesen érthető, de én komolyan hiszem, hogy ezek közül a betegek közül jó néhánynak van esélye a jövőre. Akárhogy is, egy hét múlva újra eljövök. Kiválaszthatnánk akkor néhány nevet? Kiritszisz visszaindult a kikötőbe. Már dél volt, és Giorgisz a megbeszéltek szerint érte jön. Néhányan utánafordultak. Az itteni emberek csak akkor láttak idegent, ha új betegek érkeztek a szigetre, de egyetlen új beteg sem járt ilyen céltudatosan, ilyen határozott léptekkel, mint ez az idegen. Ahogy a doktor kiért az alagút végén, és elé tárult a fodrozódó vizű október végi tenger, száz méterre a parttól észrevette a kikötő felé tartó kis csónakot. Egy nő állt a mólón. A tenger irányába nézett, de meghallotta a lépteit és hirtelen megfordult. A mozdulattól haja dús kötegben szállt arca körül, és két nagy, ovális szem nézett rá reménnyel. Sok-sok éve, még a háború előtt Kiritszisz ellátogatott Firenzébe és látta Botticelli megkapó festményét, a Vénusz születését. A zöldesszürke tenger háttere előtt, a szélben lebegő hosszú hajával Maria erősen emlékeztetett erre a képre. Kiritszisz bekereteztette és heraklioni otthonának falára akasztotta a festmény reprodukcióját; ezen a fiatal nőn ugyanazt a félénk félmosolyt, ugyanazt a szinte kérdő fejtartást, ugyanazt a mesterkéletlen ártatlanságot látta. A való életben még sosem látott ilyen szépséget. Megtorpant. Ebben a pillanatban nem páciensnek, hanem nőnek tekintette, és azt gondolta, hogy szebb, mint bármelyik nő, akit valaha látott. – Dr. Kiritszisz – szólalt meg Maria, nevének kimondásával kizökkentve a férfit merengéséből. – Dr. Kiritszisz, itt van az apám. – Igen, igen, köszönöm – szólt kissé fontoskodón, hirtelen ráébredve, hogy biztosan nagyon megbámulta a lányt.

Maria erős kézzel megtartotta a csónakot egy pillanatra, míg a doktor beszállt, aztán meglazította a fogást és odadobta neki a kötelet. Ahogy Kiritszisz elkapta, felnézett a lányra. Csak még egy pillantás, csak a bizonyosság kedvéért, hogy nem álmodott. Valóság volt. Vénusz arca sem lehetett volna tökéletesebb.

Tizennyolcadik fejezet Az ősz észrevétlenül télbe fordult, az emberek minden gyapjúruhájukat magukra véve védekeztek a hideg ellen, mert bárhonnan fújt is a szél, mindig teljes erővel érte a kis szigetet. Maria házából eltűnt az előző lakók szelleme. Már minden kép, kézimunka és bútor az övé volt, az asztal közepén egy üvegedényben levendula és rózsaszirmok illatosították a levegőt. Meglepetésére a szigeten töltött első hetek gyorsan elteltek. Egyetlen momentum volt, ami határozottan kellemetlen nyomot hagyott benne. Nem sokkal korábban költözött ki Elpida meleg és elég pazarul berendezett házából saját, ismerősebb környezetébe. Bevásárolni indult, és éppen befordult egy kis utca sarkán a főútra, amikor szó szerint egy másik nőbe ütközött. Sokkal magasabb volt, mint Maria, és ahogy mindketten hátratántorodtak, Maria látta, hogy a másik nő sokkal idősebb nála. Arcát mély ráncok szántották, és olyan sovány volt, hogy fülcimpája, amely leprabetegeknél általában megnő, szörnyen feltűnő volt. Az öregasszony sétapálcája kirepült a kezéből, az utca közepén esett le. – Nagyon sajnálom – mondta Maria és karon fogva az asszonyt, segített visszanyerni egyensúlyát. Sötét, apró szempár bámult Maria szemébe.

– Máskor jobban vigyázzon! – csattant fel az asszony, megragadva a botját. – Amúgy kicsoda maga? Még nem láttam itt. – Maria Petrakisz vagyok. – Petrakisz! – mondta, szinte köpve a nevet. – Egyszer ismertem valakit, akit Petrakisznak hívtak. Már rég halott. Furcsa diadalmasság volt a hangjában, és Maria rögtön rájött, hogy ez a hajlott hátú vénasszony volt anyja ellensége. Maria felfelé ment a hegyen a pékség felé, és amikor visszanézett, hogy lássa, elment-e már Kiria Krousztalakisz, azt látta, hogy az öregasszony ott áll az utca végén, a régi közkútnál és őt bámulja. Mari a gyorsan elkapta róla a tekintetét, körülnézett. Végigfutott a hideg a hátán. – Ne aggódj! – szólt a háta mögül egy hang. – Ártalmatlan. – Katerina volt az, aki szemtanúja volt Maria és anyja régi ellensége összeütközésének. – Csak egy vén boszorkány, aki saját keserűségének levében pácolódik; mérgevesztett vipera. – Biztosan igazad van, de olyan kígyónak tűnik, amely még tud marni – felelte Maria. Szíve a szokottnál hevesebben vert. – Hidd el, hogy nem tud már ártani. De abban még mindig jó, hogy rossz érzést gerjesszen… és nálad ebben láthatóan sikerrel járt. Kettesben folytatták az utat felfelé, és Maria elhatározta, hogy nem gondol többet Krisztina Krousztalakiszra. Már tapasztalta, hogy Szpinalonga sok lakója elfogadta a helyzetét, beletörődött a sorsába, és egyáltalán nem volt szükségük arra, hogy ebben az érzésükben valaki megingassa őket. Anyja múltjával való kellemesebb szembesülés volt, amikor először találkozott Dimitri Limoniasszal. Elpida egyik este meghívta őket az otthonába, és mindketten némi felindultsággal érkeztek a találkozóra.

– Édesanyád nagyon jó volt hozzám – szólalt meg Dimitri, amikor asztalhoz ültek. – Úgy bánt velem, mintha a saját fia volnék. – Úgy szeretett, mintha a saját fia lennél – mondta Maria. – Ezért. – Úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom. Tudom, hogy mindenki úgy gondolja, én vagyok a felelős, miattam kapta el a betegséget – mondta Dimitri tétovázva. – De beszéltem erről dr. Lapakisszal és szerinte nagyon valószínűtlen, hogy a lepra baktériuma tőlem került volna édesanyád szervezetébe. A tünetek olyan lassan fejlődnek ki, hogy szerinte egymástól függetlenül fertőződtünk meg. – Már nem hiszek az ilyen közkeletű híresztelésben – mondta Maria. – Nem azért vagyok itt, hogy hibáztassalak. Csak úgy gondoltam, jó lenne találkozni. Hiszen végső soron olyan vagy, mintha a testvérem lennél. – Ez nagyon nemeslelkű kijelentés. Bár én már nem érzem úgy, hogy lenne családom. Anyám, apám meghalt, és a testvéreimnek sosem volt szokása a levélírás. Biztosan mindegyikük nagyon szégyell engem. Isten a tanúm, meg tudom érteni. Sok óra múlt el, a két ember a szigetről, az iskoláról és Eleniről beszélgetett. Dimitri szerencsés volt. A Szpinalonga szigetén töltött időben Eleni, majd Elpida gondoskodó szeretetében volt része. Egyikük tapasztalt anya, másikuk úgy bánt vele, mintha az a drága gyermek lenne, akire mindig vágyott; olyan szeretettel és figyelemmel halmozta el, hogy Dimitri néha majdnem belefulladt ebbe a törődésbe. Maria örült, hogy találkozhat vele, és az első találkozó után gyakran kávéztak, sőt vacsoráztak együtt úgy, hogy miközben Eleni a vacsorát főzte, Dimitri lelkesen beszélt a munkájáról. Akkor éppen tizennégy gyereket tanított az iskolában, és az volt a célja, hogy hétéves korukra megtanuljanak olvasni. Abból, hogy olyasvalakivel töltött időt, akit munkája lelkesített, Maria

rájött, az, hogy leprás, nem kell, hogy minden ébren töltött órájára rányomja a bélyegét. Társtalan, gyermektelen létének sarokpontja volt a kéthetenkénti felülvizsgálat a kórházban, a ház tisztán tartása, a kis kert gondozása, az apjával való találkozások. Félt megemlíteni apjának, hogy összebarátkozott Dimitrivel. Ez árulásnak tűnhetett volna, mivel a hagyományos családi történet arról szólt, hogy ez a fiú fertőzte meg Elenit. Giorgisz elég időt töltött Lapakisz doktorral ahhoz, hogy tudja, ez nem feltétlenül így van, így amikor Maria bevallotta, hogy Dimitri a barátja, apja nem várt módon reagált. – És milyennek találod? – kérdezte. – Hát, majdnem olyan elhivatott, mint anya volt – felelte. – És jó társaság. A könyvtár minden könyvét kiolvasta már. Ez nem kis teljesítmény volt. A könyvtárban több mint ötszáz könyv volt. Az állomány többségét Athénből kapták. Giorgiszt ez nem hatotta meg. Mást akart tudni róla. – És beszél anyádról? – Nem sokat. Valószínűleg azt gondolja, tapintatlanság lenne. Egyszer azt mondta nekem, jobb élete lett, mintha nem került volna át Szpinalonga szigetére. – Hát azért elég furcsa, hogy ezt mondja! – kiáltott fel Giorgisz. – Az az érzésem, a szülei nagyon keményen dolgoztak a megélhetésért, és ha otthon marad a faluban, szinte biztosan nem lehetett volna belőle tanár… Na de hogy van Anna? – Nem igazán tudom. Gondolom, jól. Úgy volt, hogy meglátogat Agiosz Grigoriosz ünnepén, de nem jött, csak üzenetet küldött, hogy nem érzi jól magát. Tényleg fogalmam sincs, hogy mi baja. Mindig ugyanaz a történet, gondolta Maria. Megígért találkozások, lemondás az utolsó pillanatban. Erre a sémára számított már Giorgisz, nem is várt mást, de a távolból Maria

nagyon bosszús volt, amiért nővére ilyen kőszívű, érzéketlen az ember iránt, aki annyit küszködött, hogy őket felnevelje. Egy hónap sem telt el, Maria már tudta, hogy muszáj valamivel elfoglalnia magát, és szerzett egy ütött-kopott jegyzetfüzetet. Ebben jegyezte fel kézírással, amit a gyógynövények felhasználásáról tudott. Betegségek gyógyítása és kezelése. Ezt a címet írta az első oldalra szép, iskolás gyöngybetűivel. A lepra kontextusában ezek a szavak meglehetősen naivnak, optimistának, a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhettek. Ám Szpinalonga szigetén az emberek a leprán kívül számos más betegségtől szenvedtek, a gyomorpanaszoktól a köhögésig sok-sok tünet előfordult, és ezekre itt is ugyanolyan sikeresen találhat gyógyírt, mint otthon, és így értelmes tevékenységgel vehet részt a közösség életében. Maria a gyógynövények felhasználásának tervéről áradozott, amikor Fotini egy nap meglátogatta; beszélt arról, hogy azt tervezi, tavasszal felderíti a sziget lakatlan, sziklás részét gyógyító növények után. – Még ezeken a mészkősziklákon is, amelyeket állandóan sós tengervízpermet ér, úgy tűnik, bőven terem a zsálya, a bodorrózsa, a szurokfű, a rozmaring és a kakukkfű. Ez az alapkészlet lehetőséget ad, hogy a leggyakoribb betegségeket kezelni tudjam, a parcellámon pedig más hasznos növényeket fogok termeszteni. Engedélyt kell kérnem dr. Lapakisztól, de amint ez megvan, feladok egy hirdetést a helyi újságban – mondta Fotininek, akit ezen a hideg napon felmelengetett a tudat, hogy drága barátnőjében ennyi tűz és lelkesedés van. – De mesélj, mi újság Plakán! – kérlelte, mert Maria sosem szerette, ha a beszélgetés egyoldalú. – Nem valami sok. Anyám azt mondja, hogy Antonisz ugyanolyan mogorva, mint addig, és éppen itt lenne az ideje, hogy végre feleséget találjon magának. Angelosz a múlt hét végén megismerkedett egy eloundai lánnyal, és nagyon

odavan érte. Szóval ki tudja, lehet, hogy az egyik agglegény bátyám hamarosan megnősül. – És mi van Manolival? – kérdezte Maria halkan. – Jár még a környékre? – Hát, Antonisz nem sokat látta a birtokon… Szomorkodsz miatta, Maria? – Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de nem hiányzik annyira, amennyire gondoltam. Csak most gondolok rá, ahogy itt ülünk és Plakáról beszélgetünk. Szinte bűntudatot érzek, hogy nem érzek iránta többet. Szerinted ez nem furcsa? – Nem hiszem, hogy furcsa lenne. Szerintem talán jó dolog. Mivel Fotini hónapokkal korábban Antonisz pletykaárasztó szóáradatába került, soha nem volt igazán bizalma Manoli iránt, és tudta, hosszú távon jó lenne, ha Mariának sikerülne elfelejteni egykori vőlegényét. Hiszen most már úgysem mehet hozzá feleségül. Ideje volt indulni. Maria lenézett Fotini nagy hasára. – Rugdal odabent? – kérdezte. – Igen. Szinte mást sem csinál. Most is. Fotini terhessége a végéhez közeledett, és Maria kezdett aggódni, hogy háborgó vízen kell átkelnie, ha őt látni akarja. – Talán jobb lenne, ha már nem járnál át – mondta Maria. – Ha nem vigyázol, apám csónakjában születik meg a gyerek. – Amint megszületik, rögtön átjövök hozzád – biztosította Fotini. – És írok. Megígérem. Giorgisz ekkorra már pontos menetrendet alakított ki, hogy meglátogassa lányát Szpinalongán. Bár Mariára vigasztalóan hatott, hogy apja néha naponta többször is átment a szigetre, nem volt értelme minden alkalommal lemenni hozzá. Tudta, hogy mindkettejük számára rossz lenne, ha túl gyakran találkoznának; ezzel azt színlelnék, mintha az élet rendes kerékvágásában menne tovább, mintha mi sem történt volna, legfeljebb annyi, hogy elköltöztek, most más helyen élnek. Elhatározták, hogy három látogatásra korlátozzák a láthatást:

hétfőn, szerdán és pénteken találkoznak. Ezek voltak a hét kitüntetett napjai Maria életében. Hétfő lesz Fotini napja, ha megszületik a gyerek. Szerdán van dr. Kiritszisz szokásos látogatása, és péntekenként csak az apjával találkozik. Január közepén Giorgisz fontos hírt hozott: Fotini fiúgyermeknek adott életet. Maria minden részletet pontosan tudni akart. – Hogy hívják? Hogy néz ki? Mennyi a súlya? – kérdezgette izgatottan. – Mateosz – felelte Giorgisz. – Úgy néz ki, mint egy újszülött, és fogalmam sincs, mennyi a súlya. Gondolom, mint egy kis zsák liszt. A következő hétre Maria apró párnahuzatot készített, a gyermek nevét és születési dátumát hímezte rá, és szárított levendulával töltötte meg. Tedd a bölcsőjébe, írta a mellékelt levélben Fotininek. Ettől könnyebben elalszik. Áprilisban Fotini már újra átjárhatott Mariához. Annak ellenére, hogy anyaként rengeteg dolga és felelőssége volt, a legapróbb részletekig szinte mindent tudott, ami Plaka faluban történt, és antennái pontosan vették a falubeliek jövés-menését, apró-cseprő dolgait. Maria nagyon szerette hallgatni a pletykákat, de ugyanolyan élvezettel töltötte el, ahogy barátnője az anyaság új állapotának megpróbáltatásairól és örömeiről beszámolt. Maria a maga részéről részese volt mindennek, ami Szpinalongán történt, és beszélgetéseik mindig több mint egy óráig tartottak, közben alig tartottak lélegzetvételnyi szünetet. A dr. Kiritszisszel töltött szerdák teljesen mások voltak. Maria egy kicsit zavarban volt az orvos jelenlétében, kínosnak találta a találkozást. Nehéz volt elvonatkoztatnia attól a pillanattól, amikor a diagnózist közölte vele, és szavai még mindig visszhangoztak tudatában: a lepra jelen van a szervezetében. Ezzel élőhalottként való tengődésre kárhoztatta, és mégis, ugyanő állt elő azzal a halvány ígérettel, hogy egy

napon megszabadulhat ettől a betegségtől, mert a lepra gyógyítható lesz. Zavaró volt, hogy a doktorhoz kapcsolódott a legrosszabb, ami életében eddig történt, és a legjobb, ami történhet. – Nagyon zárkózott ember – mondta Fotininek egyik alkalommal, amikor a kikötőnél az egyik árnyat adó fa köré húzott alacsony kőfalon ültek és beszélgettek. – És egy kicsit acélos, mint a haja színe. – Ez úgy hangzik, mintha nem szeretnéd – jegyezte meg Fotini. – Nem vagyok benne biztos, hogy így van-e – felelte Maria. – Mintha mindig csak engem bámulna, mégis olyan, mintha átnézne rajtam, mintha ott sem lennék. Apámat viszont felvidítja, szóval azt hiszem, ez jó dolog. Furcsa, jegyezte meg Fotini, hogy Maria folyton szóba hozza a doktort, különösen, ha egyáltalán nem is kedveli. Alig néhány hét telt el Kiritszisz első látogatása óta, és a két orvos már összeállította azon betegek listáját, akiket alkalmasnak találtak a gyógyszeres kezelésre. Maria neve is rajta volt ezen a listán. Fiatal, egészséges, új beteg, vagyis összességében ideális jelölt, mégis, Kiritszisz még magának sem tudta volna megmagyarázni, miért nem akarta, hogy Maria benne legyen abban a csoportban, akinél néhány hónap múlva megkezdik az új gyógyszer beinjekciózását. Küzdött ez ellen az irracionalitás ellen. Évek hosszú során át volt kénytelen közölni a rettegett diagnózist jobb sorsra érdemes betegekkel, és ez idő alatt megtanulta korlátozni magát, hogy érzelmileg azonosuljon a beteggel. Ez az objektivitás rendíthetetlennek, néha kifejezéstelennek láttatta. Bár dr. Kiritszisz nagyon is törődött a betegeivel, az emberek kimértnek, hűvös modorúnak találták. Kiritszisz elhatározta, hogy a listát húszról tizenöt fősre csökkenti, és ezeket az eseteket hónapokig gondosan fogja

tanulmányozni, hogy megállapíthassa a megfelelő dózist és a szer hatékonyságát. Kihúzta Maria nevét a végleges listáról. Senkinek sem kellett megindokolnia ezt, de pontosan tudta, hogy teljes orvosi pályafutása alatt talán ez volt az első döntés, amelyet nem racionális alapon hozott. Azzal indokolta, hogy Maria jól felfogott érdekében döntött így. Még nem tudnak eleget arról, milyen mellékhatásai vannak a különböző dózisoknak, és nem akarta, hogy a lány a kísérletek első vonalába kerüljön. Lehet, hogy ezt ő maga sem akarná. Azon a nyáron egy kora reggelen a szárazföldről a sziget felé menet Kiritszisz megkérdezte Giorgiszt, járt-e valaha Szpinalonga nagy kapuján túl. – Hát persze, hogy nem – felelte Giorgisz némiképp meglepetten. – Még csak nem is gondoltam rá. Nem kaptam volna rá engedélyt. – Pedig meglátogathatja Mariát az otthonában – mondta. – Szinte semmi kockázat nincs benne. Kiritszisz, aki már ismerte Maria tüneteit, tudta, annak az esélye, hogy Giorgisz Petrakisz elkapja a leprát a lányától, egy a millióhoz. Maria lapos bőrfoltjainak felszínén nincsenek leprabaktériumok, és ha Giorgisz nem kerül közvetlen kapcsolatba sérült bőrfelülettel, a fertőződésnek gyakorlatilag nincs esélye. Giorgisz elgondolkodott. Látszott rajta, hogy nagyon fontolgatja a dolgot. Soha nem jutott eszébe, hogy Maria házában együtt tölthetnének egy kis időt. Az sokkal civilizáltabb megoldás lenne, mint hogy a mólón találkozzanak, ahol télen a hideg szél, nyáron a tűző napsütés teszi kellemetlenné a szabadban tartózkodást. Semmi sem lenne ennél csodálatosabb. – Beszélek erről Nikosz Papadimitriouval, és kikérem dr. Lapakisz véleményét, de nem látom okát, hogy miért ne jöhetne be.

– De mit gondolnak odaát Plakán, ha látják, hogy nem csak lepakolom a holmit a mólóra, hanem bemegyek a telepre? – Én a maga helyében erről senkinek sem beszélnék. Maga is pontosan olyan jól tudja, mint én, mit gondolnak az emberek odaát az itteni életről. Mind azt gondolják, hogy a lepra kézfogással terjed, vagy azzal, hogy egy szobában vannak a beteggel. Ha megtudják, hogy egy fertőzött beteg házában kávézott, azt hiszem, tudja, mik a következmények. Giorgisz mindenki másnál jobban tudta, hogy Kiritszisznek igaza van. Pontosan tisztában volt a leprások iránti előítéletekkel, és évek hosszú során át volt kénytelen hallgatni a tudatlan nézeteket, amelyeket még olyanok is hangoztattak előtte, akik barátainak nevezték magukat. Micsoda álom, hogy még egyszer együtt ülhetne kedves lányával, és kávézhatnak, vagy megihat vele egy pohárka úzót. Valóban lehetséges lenne? Kiritszisz aznap beszélt a sziget vezetőjével és előadta nézetét Lapakisz doktornak is. Aznap este, amikor találkozott Giorgisszal, hivatalosan is engedélyt adhatott neki a látogatásra. – Ha be akar menni az alagúton – mondta –, megteheti. Giorgisz alig hitt a fülének. Nem emlékezett rá, mikor érzett utoljára ilyen izgatottságot. Az biztos, hogy nagyon régen, és alig várta, hogy találkozzon Mariával és elmondhassa neki, mit javasolt Kiritszisz. Azon a pénteken, amint apja kilépett a csónakból, Maria már tudta, hogy valami nagy hír van. Giorgisz arca árulkodott róla. – Elmehetek hozzád, meglátogathatlak az otthonodban! – mondta rögtön, ahogy szilárd talaj volt a lába alatt. – Főzhetsz nekem egy kávét. – Tessék? Most? Nem hiszem… csak nem? – szólt Maria hitetlenkedve. Olyan egyszerű dolog, és mennyire sokat jelent. Ahogy korábban felesége és lánya, Giorgisz is zaklatottan, kétségek

között lépett be az erődített várfalon át vezető sötét alagútba. Amikor kiért a napfénybe, a látvány ugyanolyan revelációként érte, mint őket. Kora júliusi nap volt, már meleg, és az elé táruló kép láttán Giorgisz meghökkent. Karmazsinvörös muskátlik omlottak dús fürtökben nagy urnákból, cukormáz-rózsaszín leander alatt egy egész alomnyi cirmos kismacska hűsölt, mélyzöld pálmafa tenyérlevelei integettek lágyan a háztartási bolt zafírzöld ajtaja mellett. Ezüstszín, fényes serpenyők lógtak dróton, csillogott rajtuk a napfény. Szinte minden ajtó előtt hatalmas cserépnyi zöld bazsalikom nőtt, amely még az egyszerű ételeket is megízesítette. Nem, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzelte. Maria ugyanolyan izgatott volt, mint az apja, ugyanakkor kicsit ideges is a jelenléte miatt. Nem akarta, hogy túl messze kalandozzon a lepratelepen; nem csak azért, mert megbámulnák, hanem mert betegtársai neheztelhetnek, irigyek lehetnek rá emiatt. – Erre, apa – mondta, sietősen kivezetve a főutcáról arra a kis térre, ahol a háza állt. Kinyitotta a bejárati ajtót és bement. Hamarosan kávé aromája töltötte be a kis házat, az illatos fekete lé bugyborékolva tört elő a kávéfőző nyílásából a tűzhelyen, és egy tányér baklava állt előtte az asztalon. – Isten hozott! – mondta Maria. Giorgisz nem igazán tudta, mit várt, de biztosan nem ezt. Mintha plakai házuk másolata lenne. Felismerte a fényképeket, ikonokat, porcelánokat, amelyek otthon is megvoltak. Halványan emlékezett, hogy Eleni kért néhány tányért és csészét a családi készletből, hogy ugyanolyan étkészletből egyenek, mint amelyet a család használt. Halála után Elpida örökölte, és megőrizte ezeket a tárgyakat, és most Maria használta őket. Látta a terítőket és kézimunkákat, amelyeket Maria oly sok hónapig hímzett, és a szomorúság hulláma öntötte el, amikor arra gondolt, hogy ha nem betegszik meg, ha

minden az eredeti terveknek megfelelően történt volna, lánya most Manoli házában élne, az olajfaligetben. – Sosem hittem volna, hogy még egyszer egy asztalnál ülök veled, Maria – mondta. – Én sem hittem volna – felelte Maria. – Ezt dr. Kiritszisznek kell megköszönnünk – jegyezte meg Giorgisz. – Van jó néhány furcsa nézete, de ez nekem is tetszik. – Mit szólnak a plakai barátaid, ha elmondod nekik, hogy mostantól bejársz a leprakolóniára? – Nem fogom elmondani nekik, hiszen te is jól tudod, mit mondanának. Maradi felfogásuk van Szpinalongáról, és ez nem is változik. Hiába választja el a tenger őket a szigettől, azt hiszik, a lepra a levegőn át is megfertőzi őket. Ha tudnák, hogy eljöttem a házadba, lehet, hogy kitiltanának a kocsmából! Az utolsó megjegyzés komolytalannak, valószínűtlennek tűnhetett, de Marián így is látszott az aggodalom. – Akkor lehet, hogy az a legjobb, ha nem mondod el senkinek. Biztosan már amiatt is aggódnak, hogy ilyen gyakran jössz át ide. – Igazad van. Tudod, vannak, akik azt gondolják, hogy valahogy én hurcoltam be innen a baktériumokat, és miattam fertőződtél meg te Plakán. Maria elborzadt a gondolatra, hogy az ő betegsége ilyen félelmeket gerjeszthet a szárazföldön, és rettegett, hogy apjának ilyen előítéletekkel kell szembenéznie, még legrégibb barátaitól is, akikkel együtt nőtt fel. Bárcsak látnák őket így együtt: apa és lánya ül az asztalnál, a legédesebb süteményt eszik, amit csak pénzen venni lehet. Semmi sem állhatna távolabb a leprakolóniákról alkotott hagyományos képnél. Még az sem ronthatja el ezt a pillanatot, hogy dühös, amiért a szárazföldön olyan tudatlanságokat beszélnek az emberek. Mire befejezték a kávézást, ideje volt, hogy Giorgisz visszamenjen. – Apa, gondolod, hogy egyszer Fotini is eljöhetne ide?

– Megkérdezheted, ha hétfőn átjön. – Csak arról van szó… szóval hogy ez annyira olyan, mintha normális életet élnék. Vendégül látni valakit. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Maria, aki mindig uralkodott az érzelmein, alig tudott megszólalni, torka elszorult. Giorgisz felállt, indulni készült. – Ne aggódj, Maria! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy eljön. És én is jönni fogok. Visszasétáltak a csónakhoz, Maria búcsút intett. Amint visszaért Plakára, Giorgisz sietett elmondani Fotininek, hogy járt Maria házában, és azt is megkérdezte, vajon lánya legrégibb barátnője hajlandó lenne-e megtenni ugyanezt. Egyesek ezt meggondolatlanságnak, sőt egyenesen vakmerőségnek tekintették volna, de Fotini felvilágosultabb volt, másoknál többet tudott a lepra terjedési módjáról, és következő látogatásakor, amint kiszállt a csónakból, karon fogta Mariát. – Menjünk! Látni akarom az otthonodat. Széles mosoly jelent meg Maria arcán. A két nő átbandukolt az alagúton, hamar odaértek Maria házához. Belül kellemes hűvösség fogadta őket, és erős kávé helyett karaeladát, hideg, fahéjas italt ittak, amelyet gyerekkorukban nagyon szerettek. – Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél ide – mondta Maria. – Tudod, úgy képzeltem, hogy ezentúl itt már csak magányban lesz részem. Annyira más, hogy látogatókat fogadhatok! – Hát, itt sokkal kellemesebb, mint a falon ücsörögni ebben a rekkenő hőségben – mondta Fotini. – És így legalább van fogalmam róla, hogy hol és hogyan is élsz. – Mi újság a faluban? Hogy van a kis Mateosz? – Csodálatos gyerek! Mi mást mondhatnék? Sokat eszik, és nagyon nő. – Ezek szerint ízlik neki a koszt, amivel tápláljátok. Ez jó, hiszen végül is étteremben lakik – jegyezte meg Maria

mosolyogva. – És mi hír Plakán? Találkoztál mostanában a nővéremmel? – Nem. Már rég nem láttam – mondta Fotini elgondolkodva. Giorgisz azt mondta Mariának, hogy Anna elég gyakran meglátogatja, és most azon tűnődött, ez tényleg megfelel-e a valóságnak. Ha Anna megjelent volna a faluban fényes autóján, Fotininek arról biztosan tudomása lenne. A Vandoulakisz család rendkívül dühös lett, amikor megtudták, hogy Maria leprás, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy Anna egy sort sem írt neki azóta, hogy átköltözött Szpinalonga szigetére. Az sem lepte volna meg, ha apja hazudott volna nővére látogatásait illetően. Egyikük sem szólt, csak ültek és hallgattak. – De Antonisz időnként látja Annát, amikor a birtokon dolgozik – mondta végül Fotini. – Mondta, hogy néz ki? – Azt hiszem, jól. Fotini pontosan tudta, mit akart kérdezni Maria tulajdonképpen. Azt, hogy Anna teherbe esett-e. Annyi év házasság után éppen ideje volt, hogy Anna gyereket szüljön. Ha nem, akkor biztosan valami baj van. Anna nem volt várandós, de történt valami más az életében. Fotini hosszasan és erősen gondolkodott, hogy elmondja-e Mariának a dolgot vagy sem. – Nézd, lehet, hogy nem kéne ezt elmondanom neked, de Antonisz látta, hogy Manoli ki-be járkál Anna házában. – Hiszen szabad neki. Semmi nem tiltja. A családhoz tartozik. – Igen, a családhoz tartozik, de még a családtagoknak sem kell minden másnap meglátogatniuk egymást. – Lehet, hogy a birtok ügyeiről beszélgetnek Andreasszal – mondta Maria közömbös, tárgyilagos hangon.

– De nem akkor jár Annához, amikor Andreasz is otthon van – közölte Fotini. – Napközben megy oda, amikor Andreasz dolgozik. Maria azon kapta magát, hogy védekező álláspontra helyezkedett. – Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy Antonisz kémkedik utána. – Nem kémkedik, Maria. Szerintem a nővéred és Manoli eléggé közel kerültek egymáshoz. – Hát, ha tényleg így van, miért nem tesz ellene Andreasz semmit? – Azért, mert abszolút fogalma sincsen arról, hogy mi folyik a háta mögött – mondta Fotini. – Meg sem fordul a fejében. És amit nem lát, amire nem gondol, arról nem is kell tudnia soha. A két nő egy pillanatig csak ült csendben, aztán Maria felállt. Úgy tett, mintha nagyon fontos dolga lenne, el kellett mosogatni a poharakat, de az járt a fejében, amit Fotini az imént mondott. Nagyon izgatott lett; hirtelen eszébe jutott, milyen ingerlékeny volt Anna, amikor néhány hónappal korábban Manolival meglátogatták. Tökéletesen beleillik a képbe, hogy lehet kettejük között valami. Tudta, hogy nővére könnyen kapható ilyen hűtlenségre. Igen bosszúsan forgatta körbe-körbe a mosogatórongyot a poharak belsejében. Mint mindig, most is apjára gondolt. Így is, csak lehetőség szinten is átérezte, milyen nagy, egyre nagyobb szégyen terheli. Ami Annát illeti, ő az egyetlen a Petrakisz család három nőtagja közül, akinek lehetősége van normális, boldog életet élni. Most úgy hangzik, mintha mindezt eldobni készülne magától. Maria szemében a harag, a tehetetlenség, a reményvesztettség könnyei gyűltek. Nem akarta, hogy Fotini azt higgye, féltékeny. Tudta, hogy Manoli sosem lehet az övé, mégis nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy egykori vőlegénye a nővérével van.

– Tudod, nem akarom, hogy azt hidd, egy fikarcnyit is törődök Manolival, mert eszembe sem jut, tőlem azt csinál, amit akar, azzal, akivel akarja, de aggódom a nővérem viselkedése miatt. Mi lett belőle? Tényleg azt gondolja, hogy Andreasz sosem fog rájönni? – Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy nem tudja meg. Vagy ha igen, Anna azt sem bánja. Biztos vagyok benne, hogy az egész nemsokára lecseng, megunják egymást és kész. – Ez elég optimistán hangzik, Fotini – mondta Maria. – De mi úgysem tudunk tenni semmit, nem igaz? Kis ideig szótlanul ültek, aztán Maria témát váltott. – Elkezdtem megint gyógynövényekkel foglalkozni. Az emberek kezdenek hozzám járni, és a dictamus szinte azonnal enyhítette egy gyomorpanaszokkal küszködő idősebb úr állapotát. És beszéltek, csak beszéltek, bár mindkettőjüket erősen foglalkoztatta az, amit Fotini elmondott Anna viselt dolgairól.

*** Fotini jóslata ellenére az Anna és Manoli közti viszony nem halványult el, nem kopott meg. Ellenkezőleg. A kettejük közti parázs felizzott, és fellobbant a láng. Manoli abszolút hűséges volt Mariához, amíg jegyesek voltak. Az ő Agia Mariája tökéletes volt: szűz, és egészen biztosan boldoggá tette volna a férjét. De most már csak kedves emlék. Miután Maria átköltözött Szpinalonga szigetére, az első hetekben Manoli apatikus és boldogtalan volt, de a menyasszonya elvesztése miatti gyásza hamar elmúlt. Az életnek mennie kell tovább, gondolta. Anna úgy vonzotta, mint láng a molylepkét. Még mindig ott volt abban a házban, olyan közel, olyan vágyódon, és mintha

ajándéknak lenne csomagolva szorosan testhez simuló, szalaggal szegett ruháiban. Egyik nap ebédidőben, szokásos látogatási idejében Manoli bement a nagy ház konyhájába. – Szervusz, Manoli! – üdvözölte Anna meglepettség nélkül, és olyan melegen, hogy az a hév megolvasztotta volna a Dhikti hegy havát is. Manoli magabiztosságával, hogy hitte, az asszony örül, hogy viszontlátja, csak Anna arroganciája ért fel. Tudta, hogy a férfi előbb-utóbb úgyis eljön hozzá. Alexandrosz Vandoulakisz nemrégiben az egész birtok kezelését átadta fiának. Hatalmas felelősséget tett fia vállára, így Andreasznak egyre kevesebb ideje volt, hogy otthon legyen a feleségével. Manolit hamarosan már nem csak másnaponta, hanem annál is gyakrabban látták távozni a házból. Már mindennapos vendég volt. Ezt nem csak Antonisz vette észre. A birtokon dolgozók közül is sokan tudtak róla. Anna és Manoli dupla biztonsági hálót tudhattak maguk körül: Andreasz túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy maga észrevegyen bármit, a munkásoknak pedig kedvesebb volt a munkahelyük, mintsem hogy a feleségéről szóló szóbeszéddel zargassák főnöküket. Ezen okokból kifolyólag szabadon élvezhették egymás társaságát. Maria az ügyben semmit sem tehetett, és Fotininek is csak annyi befolyása volt, hogy kérlelte bátyját, tartsa meg magának ezt a megfigyelését. Ha Antonisz megemlíti ezt apjának, Pavlosznak, akkor a hír biztosan eljut Giorgiszhoz, mivel a két férfi jó barátságban volt. A Fotini látogatásai közti időben Maria próbálta kizárni nővérét gondolataiból. Az, hogy képtelen volt bármiben is befolyásolni a helyzetet, nem csak a köztük lévő fizikai távolság határozta meg. Tudta, hogy ha ő a szigeten lenne, Anna akkor is úgy élne, ahogy akar.

Maria várta azokat a napokat, amikor Kiritszisz a szigetre jött, és mindig úgy intézte, hogy a mólón legyen apja és az ezüsthajú doktor fogadására. Egy szép nyári napon Kiritszisz megállt beszélgetni vele. Dr. Lapakisztól hallott Maria adottságáról, hogy ért a növényekkel való gyógyításhoz, és különböző betegségekre jó oldatokat készít. A modern orvostudomány határozott híveként régen szkeptikus volt a hegyoldalakon növő édes, zsenge virágok gyógyító erejét illetően. Milyen erejük lehet ezeknek a huszadik századi gyógyszerekhez képest? Szpinalongai betegei közül azonban többen is beszámoltak arról, hogy Maria főzeteitől sokkal jobban lettek. Az orvos kész volt félretenni a népi gyógymódokkal kapcsolatos fenntartásait, és ennek hangot is adott. – Hiszem, ha látom! – mondta. – És láttam néhány konkrét bizonyítékot ezen a szigeten, hogy ezek a dolgok hatásosak lehetnek. Nem lehetek tovább szkeptikus, ugye? – Nem. Örülök, hogy belátja – mondta Maria, hangjában a siker örömével. Nagy elégtétel volt neki a felismerés, hogy sikerült ezt a férfit meggyőzni, változtassa meg korábbi nézeteit. Még nagyobb megelégedéssel töltötte el, amikor ránézett és látta, hogy a férfi elmosolyodik. Ettől teljesen átalakult.

Tizenkilencedik fejezet A doktor mosolya megváltoztatta a légkört körülötte. Kiritszisz korábban nemigen mosolygott. Mások nyomorúsága és aggodalmai volt élete sarokpillére, és ez ritkán adott neki lehetőséget gondtalanságra és szórakozásra. Magányosan élt Heraklionban, nap mint nap sokáig bent maradt a kórházban, és abban a néhány órában, amelyet a kórházon kívül töltött,

olvasott vagy aludt. Most legalább volt valami más is az életében: egy nő szépsége. A heraklioni kórház személyzetének és Lapakisznak, és azoknak a leprásoknak, akik már rendszeres páciensei voltak, ugyanaz maradt, aki mindig is volt: elhivatott, céltudatos, eltántoríthatatlanul komoly – egyesek szerint a humort nem ismerő – tudós. Maria ettől a pillanattól kezdve mást látott benne. Nem tudta, hogy hosszú távon a doktor lesz-e a megváltása, de valahányszor meglátta, Maria pulzusa felgyorsult. Nő volt, újra nő, nem puszta páciens, akit kitettek meghalni Szpinalonga kopár szigetére. Bár a hőmérséklet az ősz első napjaiban csökkenni kezdett, Maria egyre növekvő melegséget érzett Nikolaosz Kiritszisz látogatásaikor. Amikor szerdánként megérkezett a szigetre, mindig első dolga volt, hogy megállt és beszélgetett vele. Először csak öt percre, de minden alkalommal egy kicsit hosszasabban. Aztán, mivel nagyon adott a pontosságra, és arra, hogy kórházi vizitidejét percre betartsa, előbbre hozta az átkelés időpontját, hogy elég ideje legyen Mariával beszélgetni. Giorgisz, aki hat órakor szokott felkelni, örült, hogy kilenc óra helyett már fél kilenckor átviheti a doktort, és nem sok idő telt el, azt vette észre, hogy a szerda már nem az ő napja. Maria ugyanúgy lejött a csónak elé a kikötőbe, de már nem azért, hogy vele, az apjával beszéljen. Kiritszisz nem szeretett sokat beszélni, de mesélt Mariának a heraklioni kórházban végzett munkájáról, és elmondta, milyen kutatásokban vesz részt. Vázolta, hogyan kellett a háború miatt kényszerűségből felfüggeszteni a tudományos munkát, és mit csinált azokban az években, részletes leírást adva a háború sújtotta városról, ahol minden egészségügyi képzettségű embernek szinte a nap huszonnégy órájában készenlétben kellett állnia, hogy a betegeket és sebesülteket ápolják. Mesélt az egyiptomi és spanyolországi orvoskongresszusokon tett látogatásairól, ahol a világ leprakutatásban dolgozó szakemberei összegyűltek, hogy megosszák egymással

tudásukat, és előadásokat tartottak kutatási eredményeikről és legújabb elméleteikről. Beszélt arról is, hogy számos gyógyszer és gyógymód van kísérleti stádiumban, és mi a véleménye ezekről. Időnként figyelmeztetnie kellett magát, hogy ez a nő páciens, és lehet, hogy ő is kapni fogja azt a gyógyszert, amelyet éppen kipróbálnak más szpinalongai betegeken. Időnként azon kapta magát, hogy eltűnődik, milyen furcsa éppen ezen a kis szigeten találni barátságra. Nemcsak Krisztosz Lapakisz, hanem ennek a fiatal nőnek a barátságára is. Maria figyelmesen hallgatta a doktort, de viszonzásul nagyon keveset mondott a saját életéről. Úgy érezte, nincs mit megosztania. Az ő léte olyan kicsi, olyan korlátozott, olyan szűk terű lett. Kiritszisz szinte irigylésre méltónak találta Szpinalonga lakóinak életét. Dolgukat végezték, a kafenionban ücsörögtek, a legújabb filmeket nézték, templomba jártak, barátokkal töltötték az időt. Olyan közösségben élnek, ahol mindenki ismer mindenkit, és közös sors köti össze őket. Heraklionban minden nap végigmehet ugyanazon a nyüzsgő utcán úgy, hogy egyetlen ismerős arcot sem lát. Maria ugyanúgy várta a heti találkozókat dr. Kiritszisszel, ahogy Fotinit, bár ekkoriban már némi félelemmel nézett barátnője beszámolói elé. – Látták ezen a héten a háznál? – kérdezte, amint Giorgisz hallótávolságon kívülre került. – Egyszer vagy kétszer – felelte Fotini. – De csak olyankor, amikor Andreasz is otthon volt. Megkezdődött az olívaszüret, szóval többet van otthon. Manoli és Andreasz felügyeli a sajtolást, és úgy néz ki, hogy együtt mennek a nagy házba vacsorázni. – Akkor lehet, hogy a bátyád az egészet csak elképzelte. Ha Manoli és Anna szeretők lennének, biztosan nem menne Andreasszal vacsorázni.

– Ugyan miért ne? Éppen azzal keltené fel a gyanút, ha nem járna többet a házhoz. Fotininek igaza volt. Anna sok estét töltött tökéletes frizurával, manikűrrel, kifogástalan ruhában, és játszotta a jó feleség és a vendégszerető háziasszony kettős szerepét. Andreasz nem is várt el többet tőle. Anna minden erőfeszítés nélkül ura volt a helyzetnek, és annak az esélye, hogy elszólja vagy egy óvatlan pillantással elárulja magát, gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. A helyzet csak fokozta az édes izgalmat, hogy képzeletbeli színpadon játszik szerepet, és amikor anyósa, apósa is ott volt, jelentősen nőtt a titkolózás borzongatón gyönyörűséges feszültsége. – Jól érezted magad ma este? – kérdezte Andreaszt később, nagy hitvesi ágyuk sötétjében. – Igen, miért? – Semmi, csak eszembe jutott – szokta mondani Anna, és amikor szeretkezni kezdtek, Manoli testének súlyát érezte, az ő mély hörgését hallotta. Miért gyanakodna Andreasz ilyen gyönyörre? Szótlanul, zihálva feküdt a besötétített, behúzott spalettájú szobában. Anna nem érzett konfliktust ebben a szituációban. Mivel nem volt választása a Manoli iránti szenvedélyben, hűtlensége szinte szentesítve van. A férfi bejelentés nélkül jelent meg az életében, és ő a helyzetre spontán reagált. A szabad akaratnak nem volt szerepe abban, ahogy hozzá viszonyult és Annának sosem jutott eszébe, hogy lehetne. Manoli jelenléte valósággal felvillanyozta, bőrének minden ujjbegynyi része érintésre vágyott. Nem is lehetett volna másképp. Nem tehetek róla, képtelen vagyok ellenállni neki – mondogatta magának fésülködés közben azokon a napokon, amikor Andreasz a birtok legtávolabbi részébe ment, és Anna várta, hogy ebédidőben Manoli megjelenjen a konyhában. Nem tehetek semmit. Manoli a férje rokona. Nincs olyan akaraterő a világon, amellyel elküldhette volna. Csapdába ejtett, de nem panaszkodó áldozat

volt; és bár az egész az ő házában történt, Andreasznak halvány fogalma sem volt arról, hogy Anna a saját hitvesi ágyukban csalja meg, hogy a házasságtörést a bekeretezett sztefana, az esküvői korona alatt követik el. Andreasz nem sokat gondolkozott Manoliról. Örült, hogy hazatért utazásaiból, de a miatta való aggódást kedves édesanyjára hagyta, aki amiatt nyugtalankodott, hogy unokaöccse már harmincéves is elmúlt és még agglegény. Andreasz sajnálta, hogy felesége húgának esküvőjét elgördíthetetlen akadály hiúsította meg, de úgy gondolta, unokaöccse előbb-utóbb talál magának más alkalmas nőt, akit a családba hozhat. Eleftheria sajnálta, hogy unokaöccsének kedves, bájos menyasszonyát elszakította tőlük a betegség, de jobban sajnálta, mardosta a gyanú, hogy vonzalom támadt Manoli és a menye között. Nem tudta volna pontosan meghatározni, miben is áll ez a vonzalom, és volt, hogy igyekezett meggyőzni magát, csak képzeli az egészet. A gondolat olyan bizonytalan formájú volt, mint egy felhő. Maria beleborzongott, ha arra gondolt, hogyan viselkedhet Anna. Nővére sosem gondolt az elővigyázatossággal, és ez most sem lehet másképp. Igazából azonban nem Anna miatt aggódott, hanem azon, hogy ennek milyen hatása lehet az apjukra. Hiszen szegény jó apjuk életében nincs egyetlen biztos pont sem. – Hát nem szégyelli magát? – suttogta. – Nem hiszem – mondta Fotini. Próbáltak másról beszélni, de a beszélgetés mindig ennél a témánál kezdődött és itt ért véget: Anna hűtlenségénél és hogy mennyi ideig tart, amíg Anna egy óvatlan pillantást vet Manolira és Andreasz végre elgondolkodik. Ha maradt is Mariában némi érzés Manoli iránt, az lassanként elpárolgott. Csak a bizonyosság maradt, hogy semmit sem tud tenni. Október vége volt. Egyre hevesebben fújtak a téli szelek, hamarosan a legvastagabb kabáton, a legsúlyosabb

gyapjúkendőn is áthatolnak. Maria barbár dolognak találta, hogy ott a parton, a dermesztő hidegben beszélgessen dr. Kiritszisszel, de a gondolat, hogy lemondjon beszélgetéseikről, kibírhatatlannak tűnt. Szeretett ezzel a férfival beszélni. Mintha sosem fogytak volna ki a mondanivalóból, bár Maria úgy érezte, alig tud valami érdekeset mondani neki. Össze sem tudta hasonlítani azt, ahogy a doktor, és ahogy Manoli beszélt vele. Egykori vőlegényének minden szava tele volt játékos évődéssel, de Kiritszisz doktorral a flörtnek halvány nyoma sem volt. – Tudni szeretném, valójában milyen itt élni – mondta egyik nap, viharos szélben. – De hiszen minden héten átjön ide a szigetre. Már biztosan ugyanúgy ismeri, mint én, minden héten nézheti – mondta Maria, a férfi mondatától kissé csodálkozva. – Nézem, de nem látom – felelte. – Én kívülállóként láthatom csak. Az nagyon más, mint itt élni. – Lenne kedve meginni nálam egy kávét? – Maria már egy ideje gyakorolta ezt a mondatot, de amikor végül kiejtette, alig ismert saját hangjára. – Kávét? – Kiritszisz nagyon is jól hallotta, azért ismételte meg a szót, mert valamit válaszolni kellett. – Eljönne hozzám egy kávéra? Olyan volt, mintha révületből ébresztené fel Maria hangja. – Igen, köszönöm. Együtt mentek át az alagúton. Bár Kiritszisz orvos volt, Maria pedig a betege, egymás mellett mentek, mint egyenrangúak. Mindketten már vagy százszor haladtak át a velencei falak alatt, de ezúttal teljesen más volt. Kiritszisz évek óta nem sétált utcán így nővel, Maria pedig még sosem sétált kettesben férfival az apján kívül, és most olyan kínosan érezte magát. Valaki még megláthatja, és téves következtetéseket vonhat le. A doktor úr az! – legszívesebben ezt kiabálta volna, hogy megkímélje magát a pletykáktól. Sietősen

mutatta az utat az alagút végéhez közeli kis utcába, majd beléptek a házba. Maria nekifogott kávét készíteni. Tudta, hogy Kiritszisznek nem sok ideje van, és pontosan oda akar érni az első beteghez. Miközben Maria azzal foglalatoskodott, hogy elővette a cukrot, a csészéket és csészealjakat, Kiritszisz körülnézett a szobában. Sokkal kényelmesebb és színesebb volt, mint saját kis lakása Heraklionban. Észrevette a hímzett terítőket, a fényképet a falon, amelyen a fiatal Kiria Petrakisz és Maria, valamint egy másik lány volt látható. Látta a könyvek rendezett sorát, a kancsót, amelyben olívaágak és levendula volt, és a gerendáról lógó szárított gyógynövényeket is. Rendet, otthonosságot látott, és ez teljesen átmelengette lelkét. Most, hogy Maria területén voltak, a doktor úgy érezte, talán hajlandó lenne beszélni magáról, ha kérdezi. Olyan sokat tudott a betegségről, a tüneteiről, epidemiológiájáról, patológiájáról, de egészen mostanáig nem tudta, milyen leprásnak lenni, és eddig nem is gondolt rá, hogy megkérdezze valamelyik páciensét. – Milyen érzés… – próbálkozott a kérdéssel – … milyen érzés leprásnak lenni? A kérdés személyesnek tűnt, de Maria nem tétovázott válaszolni. – Bizonyos tekintetben nem érzek különbséget ahhoz képest, amilyen egy évvel ezelőtt voltam, de persze teljesen más vagyok, mert ide küldtek – felelte. – Kicsit olyan ez, mintha börtönben lennék, ahhoz képest, aki nem fertőződött meg a betegséggel. Kivéve, hogy itt nincsenek zárak az ajtón, és nincsenek rácsok. Amint ezt kimondta, visszagondolt arra a hideg őszi napra, amikor elhagyta Plakát és apjával áthajózott Szpinalonga szigetére. Az biztos, hogy nem az volt szíve vágya, hogy leprakolónián éljen, de egy pillanatra belegondolt, milyen lenne az élete, ha feleségül ment volna Manolihoz. Az nem

lenne börtön? Másfajta, de mégis börtön? Milyen ember az, aki becsapja a saját családját? Milyen Júdás az, aki visszaél az iránta tanúsított kedvességgel és jósággal? Megbabonázta a férfi sármja, de most ráébredt, hogy mitől kímélte meg a sors. Egy olyan férfitól, akivel soha nem volt mélyebb témájú beszélgetésük az olívaszüretnél, Mikisz Theodorakisz zenéjénél vagy annál, hogy elmenjenek-e Eloundára valamelyik szent neve napjának ünnepére. Az életöröm vonzotta Manoliban, de rá kellett jönnie, hogy ennél több talán nem is volt benne. Lehet, hogy Manolival az élet másfajta, életfogytig tartó ítélet letöltése lenne, semmivel sem jobb, mint a Szpinalonga szigeti száműzetés. – Rengeteg jó dolog van – tette hozzá. – Olyan csodálatos emberek vannak itt, mint Elpida Kontomarisz, és a Papadimitriou házaspár, és Dimitri. Tudja, nagyon nagy lelkük van, sokkal régebben itt vannak, mint én, és soha egyetlen egyszer sem panaszkodtak. Amikor ezt elmondta, Maria kávét töltött az egyik csészébe és átadta Kiritszisznek. Ám túl későn vette észre, hogy a férfi keze rettenetesen remegett, és amikor átvette a kávét, az csörömpölve a földre esett. Sötét tócsa terjedt a kőpadlón, és furcsa, nagyon zavart csend volt, mielőtt Maria a mosogatóhoz rohant rongyért. Érezte a férfi zavarát, és készségesen igyekezett azt enyhíteni. – Ne aggódjon, nincs semmi gond – mondta, miközben a kávét törölte fel, szemétlapátra szedve az eltört csésze darabjait –, hacsak nem égette meg magát. – Borzasztóan sajnálom – mondta. – Borzasztóan sajnálom, hogy eltörtem a csészéjét. Nagyon ügyetlen voltam. – Ne aggódjon. Ugyan mi egy csésze? Ami azt illeti, ez a csésze különleges volt, még az anyja vitte át Plakáról, de Maria egyáltalán nem bánta. Szinte megkönnyebbülés volt, hogy Kiritszisz nem olyan tökéletes,

nem olyan hibátlan és tévedhetetlen, amilyennek minden másban tűnt. – Lehet, jobb lett volna, ha nem jövök ide – mormogta Kiritszisz. Úgy gondolta, ez a jel, hogy nem lett volna szabad átlépnie a szakmai etikett szabályait, amiben pedig nagyon hitt. Azzal, hogy magáncélból eljött Maria házába, megsértette a páciensekkel való kapcsolattartás etikai szabályait. – Pedig jól tette, hogy eljött. Én hívtam meg, és igen nyomorultul éreztem volna magamat, ha nem fogadta volna el a meghívást. Maria kifakadása teljesen önkéntelen volt és lelkesebb, mint szándékolta. Dr. Kiritszisz meglepődött, de Maria is. Most már egálban voltak, egy-egy. Mindketten elvesztették önuralmukat. – Kérem, maradjon, és igyon egy kis kávét. Maria olyan könyörgőn nézett a doktorra, hogy az nem tehetett mást, elfogadta. Maria új csészét vett le a polcról, kávét töltött bele, de ezúttal az asztalon hagyta, hogy a férfi biztonságosan felvehesse. Csendben kortyolták a kávét. Néha furcsa, feszélyezett tud lenni a csend, de ezúttal nem ilyen volt. Végül Maria törte meg a varázslatot. – Hallottam, hogy néhányan új terápiát kapnak. Hatásos? – Ezt a kérdést már régen fel akarta tenni. – Még túl korai ezt megmondani, Maria – felelte a doktor. – De az eredmények némi reményre adnak okot. Tudjuk, hogy a kezeléseknek vannak bizonyos ellenjavallatai, ezért kell óvatosnak lennünk ebben a szakaszban. – Milyen szerrel folynak a vizsgálatok? – A teljes neve diphenyl sulphone, közismertebb elnevezése dapsone. Kénalapú, potenciálisan mérgező szer. Az a leglényegesebb azonban, hogy javulás általában csak nagyon hosszú idő alatt érhető el. – Szóval nem varázsital – mondta Maria, nagyon igyekezve, hogy ne hallatsszon csalódottság a hangjában.

– Nem, attól tartok valóban nem az – felelte Kiritszisz. – Eltart egy ideig, míg pontos képünk lesz, és megtudjuk, hogy meggyógyult-e tőle bárki. Attól tartok, a közeljövőben még senki nem hagyhatja el a szigetet. – Szóval ez azt jelentheti, hogy máskor is el tud jönni hozzám kávézni? – Nagyon remélem. Igen jó kávét főz. Dr. Kiritszisz tudta, hogy válasza eléggé esetlen, és benne van az a mellékjelentés is, hogy csak a kávé miatt jönne. Egyáltalán nem így akarta. – Nos, azt hiszem, most jobb, ha megyek – mondta, zavarát igyekezvén leplezni ezzel. – Köszönöm. Ez után a meglehetősen kényszeredett, kimért búcsú után Kiritszisz távozott. Ahogy a csészéket mosogatta és felsöpörte a konyhát, hogy a törött csésze utolsó darabjai se maradjanak a padlón, Maria azon kapta magát, hogy dudorászik. Ez az érzés csak vidámsággal volt magyarázható, semmi mással, ami pedig meglehetősen szokatlan dolog egy ilyen komor helyen, de élvezte nagyon, és ez a vidámság kilátástalan helyzete ellenére vele maradt. Egész nap úgy érezte, hogy lába alig ér a földre, mintha a talaj fölött lebegne; a könnyűség olyan érzése hatotta át. Sok dolga volt, de minden feladatban örömét lelte. Amint végzett a takarítással, növényes cserepeinek egy részét batyuba kötötte és elindult meglátogatni Elpida Kontomariszt. Az idős asszony szinte soha nem zárta be az ajtót, Maria belépett a házába. Elpidát ágyban találta; sápadt volt, de hátát párnákkal megtámasztva ült. – Elpida, hogy érzed magad ma? – Hála neked, már sokkal jobban vagyok. – A természetnek köszönd, ne nekem – igazította ki Maria. – Készítek neked még egy főzetet. Nyilvánvalóan megvan a hatása. Igyál ebből egy csészényivel most, aztán három óra

múlva még egyet. Este visszajövök, és forrázok neked egy harmadikat. Elpida Kontomarisz hetek óta most először érezte jobban magát. Görcsös gyomorfájása, amitől úgy szenvedett, végre múlóban volt, és kétsége sem fért hozzá, hogy állapotának javulását azoknak a gyógynövényfőzeteknek köszönheti, amelyeket Maria készített neki. Bár idős arcához bőre petyhüdtté lett és ruhái úgy lógtak rajta, mintha rongyokat vett volna magára, étvágya kezdett visszatérni, és már el tudta képzelni, milyen lesz, ha újra rendesen ehet. Amint meggyőződött róla, hogy Elpida jól van, Maria elment. Aznap este majd visszamegy, de addig is a blokkban tölti a napját. Meglehetős utálattal csak blokknak hívták a tömbházat. A főutca végén álló hatalmas társasház még mindig népszerűtlen volt a szigetlakok körében. Magányosnak, elszigeteltnek tűnt a hegytetőn. Az emberek inkább az egymás közelébe épített törökök és itáliaiak építette kisebb házakat kedvelték, ahol igazi közösségként élhettek, ami jobban számított nekik, mint az, hogy modern világításuk és redőnyeik legyenek. Maria aznap azért ment oda, mert ott olyan leprások laktak, akik már nem tudtak gondoskodni magukról. Sebeik elüszkösödtek és amputálni kellett a lábukat; vagy karomszerűen görcsbe merevedett kezükkel már a legegyszerűbb házimunkát sem tudták elvégezni, arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult. Az ő életük bármely más helyzetben siralmas lett volna. Még így is sokan éltek a kétségbeesés határán, de Maria és néhány más, hozzá hasonló nő erőfeszítésének köszönhetően ezt a határt nem lépték át. Ezek az emberek mindennél többre becsülték a visszavonultságot. Volt egy fiatal nő, akinek orrát eltorzította a lepra, szemét pedig az idegbénulás miatt nem tudta becsukni; ő képtelen volt elviselni telepi sorstársai bámulását. Néha éjszaka kiosont, belopózott a templomba, hogy egyedül legyen

a sötétbe burkolózott ikonokkal az olvadt gyertyaviasz vigasztaló illatában, de különben sosem járt ki, kivéve havonta egyszer, amikor megtette a kórházig vezető rövid utat, ahol Lapakisz feljegyezte, miképpen változtak a sebei, és gyógyszert írt fel, ami rövid, de áldásos álmot adott. Egy másik, nála alig idősebb nő elvesztette egyik kezét. A legnagyobb árat fizette azokért a súlyos égési sebekért, amelyeket a szigetre érkezése előtt néhány hónappal szerzett, amikor családjának főzött. Dr. Lapakisz minden tőle telhetőt megtett, hogy meggyógyítsa az elfekélyesedett sebeket, de a fertőzés mindkettőjüknél erősebb volt és nem maradt más választás, mint amputálni a végtagot. Megmaradt keze torz görcsbe merevült. Éppen csak fogni tudta a villát, kanalat, de nem tudott felnyitni egy konzervet, nem tudott felvarrni egy gombot. A tömbházban élő mintegy tucatnyi súlyos beteg mindegyike szörnyű sebektől szenvedett. Többségük akut állapotban érkezett Szpinalonga szigetére, és annak ellenére, hogy a kórházban mindent megtettek értük, hogy a betegségnek ne legyen hosszú távú nyomorító hatása, a kórt nem mindig sikerült kordában tartani. Ők teljesen megfeleltek a leprásokról alkotott bibliai képnek, és messzire jutottak az eltorzulás pokoli útján, bár még felismerhetően emberi formájuk volt. Maria bevásárolt és főzött ezeknek a végstádiumban levő betegeknek. Alig vette észre deformáltságukat, miközben ebédet főzött és szolgált fel nekik, és bizonyos esetekben meg is etette őket. Ahogy egy-egy kanálnyi rizst emelt az ajkukhoz, remélte, hogy Eleni nem szenvedett úgy, mint ezek az emberek. A szerencsések közé sorolta magát. Akár hatékonynak bizonyul az új gyógyszer, akár nem, ezek a testek már sosem épülnek fel. A szárazföldön élők többsége úgy képzelte, hogy minden leprást annyira elemésztett a betegség, mint ezeket az

embereket, és a lepratelep közelségének gondolatára is undorodtak. Féltették magukat és gyermekeiket, és meg voltak győződve róla, hogy a bacilus, amely a szigetieket megfertőzte, a levegőn át otthonaikban őket is veszélyezteti. Még Plakán is voltak olyanok, akik ezzel a tévképzettel éltek. Az utóbbi néhány évben újabb ok adódott neheztelni a kolónián élőkre. Az athéniak gazdagságáról szóló eltúlzott történetek hallatán az emberek, különösen a szegényebb hegyi települések lakói egyre nagyobb gyűlölettel viselkedtek irántuk, mert nekik nem volt olyan megbízható jövedelemforrásuk, mint a Plakához hasonló halászfaluknak. Az egyik pillanatban attól rettegtek, hogy ők is Szpinalonga szigetére kerülhetnek, a másik pillanatban meg valósággal fröcsögtek az irigységtől, hogy a telepen jobban élnek, mint ők. Félelmeik alaptalanok és mélyen gyökerezők voltak. Egy februári napon rémhír kezdett terjedni. Egy ember elejtett megjegyzéséből pattant ki, és úgy elharapózott, mint erdőben a véletlenül leejtett gyufa lángja; félelmetes sebességgel járta be a falvakat déltől, Eloundától egészen az északkeleti parton fekvő Vilhadiáig. Arról szólt, hogy Szellész polgármestere elvitte tízéves kisfiát egy heraklioni kórházba. Lepratesztet csináltak nála. Lehet, hogy a betegség a szigetről terjed. Egy nap sem telt bele, felgerjedt a tömegharag. Minden faluban akadt egy hangadó és a félelem és gyűlölet forráspontra jutott, az emberek elindultak le, Plaka felé, azzal a szándékkal, hogy elpusztítják a szigetet. Az ok és az eszköz minden racionalitásnak híján volt. Úgy gondolkodtak, ha Szpinalongát kirabolják, nem lehet oda több leprást küldeni, és a görög kormány kénytelen lesz valahol máshol leprakolóniát alapítani. Abban is reménykedtek, hogy ha a befolyásos athéniakra ráijesztenek, ők ragaszkodnak hozzá, hogy biztonságosabb helyre vigyék őket. Akárhogy is, megszabadulhatnak a vidéküket beszennyező szégyenfolttól.

A tömegnek az volt a terve, hogy minden halászcsónakkal, amelyet csak meg tudnak szerezni maguknak, a sötétség leple alatt átmennek a szigetre. Azon a szerdán délután öt órára már vagy kétszázan, többségükben férfiak álltak Plaka kikötőjében. Giorgisz látta, ahogy az első teherautók megérkeztek, és hallotta a felbolydulást, amikor az emberek kiszállták a kocsikból és elindultak a kikötő felé. Ahogy Plaka többi lakója, ő is meg volt döbbenve. Elérkezett az ideje, hogy átmenjen Kiritszisz doktorért, de előbb át kellett nyomakodnia a tömegen, hogy megtalálja a csónakját. Útközben beszélgetésfoszlányokat hallott. – Hány ember fér be egy csónakba? – Kinek van benzinje? – Benzin van elég! Az egyik hangadónak feltűnt a csónakjához igyekvő öregember és meglehetősen durván belekötött. – Hova, hova, öreg? – Megyek, áthozom a doktort – felelte. – Milyen doktort? – Az egyik orvost, aki odaát dolgozik – felelte Giorgisz. – Ugyan, mit tehetnek a doktorok a leprásokért? – csattant fel a hangadó, nyilvánvalóan a tömegnek játszva. Az egybegyűltek nevetése és gúnyolódása közepette tolta el Giorgisz a csónakját a mólótól. Egész testében remegett a félelemtől. A kis csónak küszködve haladt a viharos vízen, soha ilyen hosszúnak nem tűnt még az átkelés. A távolban látta Kiritszisz sötét sziluettjét, és csónakjával a kőfal közelébe állt. A doktor nem bajlódott azzal, hogy kikösse a csónakot, egyenesen beszállt. Fárasztó nap volt, szeretett volna minél előbb hazajutni. A félhomályban alig látta Giorgisz arcát a kalap alatt, de az öregember szokatlanul érthetőn szólalt meg. – Dr. Kiritszisz – mondta elfúlón –, odaát tömeg verődött össze. Azt tervezik, hogy lerohanják Szpinalongát! – Ezt hogy érti?

– Több százan jöttek. Nem tudom, honnan, de csónakokat szereznek, és több hordó benzinjük van. Bármelyik percben elindulhatnak ide. Kiritsziszt nemcsak az emberek ostobasága, hanem a szigeten élők iránti féltés is megtorpanásra késztette. Kevés idő maradt. Nagyon gyorsan kell dönteni. Igen értékes perceket veszthetnek, ha visszamegy a nagy fal mögé és figyelmezteti a leprásokat. Ki kell érnie a szárazföldre, hogy lebeszélje ezeket az eszelősöket a tervükről. – Vissza kell jutnunk… nagyon gyorsan! – sürgette Giorgiszt. Giorgisz lendületesen megfordult a csónakkal. Visszafelé hátszéllel haladtak, igen hamar megtették a sziget és a szárazföld közti távolságot. Ekkorra a mólón állók már meggyújtották fáklyáikat, és amikor a kis csónak partot ért, újabb pár teherautónyi ember érkezett. Az izgatott tömeg felmorajlott, és amikor Kiritszisz kiszállt, a tömeg kettévált, utat engedve egy magas, széles vállú férfinak, nyilvánvalóan vezetőjüknek. – Ki maga – szólt hozzá ez a férfi kötekedőn –, hogy úgy közlekedik a lepratelep meg a falu között, ahogy kedve szottyan? A tömeg elhallgatott, mindenki hallani akarta a szóváltást. – Dr. Kiritszisz vagyok. Az új gyógyszerterápiát alkalmazom a szigeten a páciensek egy csoportjánál. Minden jel arra mutat, hogy ez a betegség teljes gyógyulását eredményezi. – Ó! – nevetett fel gúnyosan a férfi. – Ide figyeljetek, emberek! Hallottátok ezt? A leprások már gyógyulófélben vannak! – Nagyon nagy rá az esély. – Na és mi van akkor, ha mi ezt nem hisszük el? – Semmit sem számít, hogy maguk elhiszik-e vagy sem – jelentette ki Kiritszisz drámai hangsúllyal. A hangadóra

koncentrált. Érezte, hogy ez a hősködő semmit nem ér a tömeg nélkül. – Ugyan miért ne számítana? – szólt ismét gúnyosan a férfi, a tömeget figyelve. Várakozón álltak a parton, arcukat fáklyáik lobogó lángja világította meg. Próbálta felheccelni őket. Rosszul ítélte meg ezt a kistermetű férfit, aki, úgy tűnik, több figyelmet kapott, mint az ilyen emberek általában. – Ha csak egy ujjal is hozzányúlnak akár egyetlen lepráshoz odaát – mondta Kiritszisz –, a legrosszabb rémálmaiknál sötétebb börtöncellában találják magukat. Ha netán valamelyik leprás meghalna, bíróság elé állítják, és gyilkosságért elítélik magukat. Erről személyesen gondoskodom. A tömeg felbolydult, majd megint elhallgatott. Vezetőjük érezte, hogy elvesztette támogatásukat. Kiritszisz határozott hangja hatolt a csendbe: – Na, és most mit akarnak csinálni? Menjenek haza békében, vagy felőlem azt csinálnak, amit akarnak! Az emberek odafordultak egymáshoz, kis csoportok formálódtak. A fáklyák egymás után aludtak ki, szinte teljes sötétségbe borult a kikötő. Elpárolgott minden elszántságuk, hogy a földig rombolják a szpinalongai leprakolóniát. A vezető egyedül ballagott vissza a főutcára, de még hátranézett a doktorra. – Szemmel tartjuk a helyzetet, hogy hatásos-e az a kúra! – kiáltotta. – És ha nem hatásos, visszajövünk. Erre mérget vehet. Giorgisz Petrakisz a szóváltás alatt a csónakjában maradt, előbb félelemmel, aztán csodálattal nézte, ahogy dr. Kiritszisz feloszlatta a tömeget. Olyan valószínűtlennek tűnt, hogy egy ember egyedül képes megfékezni a gonosztevők egész bandáját, akik eltökélték, hogy lerombolják a lepratelepet. A külső szemlélő úgy láthatta, hogy Kiritszisz ura a helyzetnek, de a doktor, bár nem mutatta, az életét féltette. És nem csak a saját életét. A szigeten élő minden leprásét. Amikor úgy érezte, hogy a szíve majd kiugrik a bordái közül, rájött,

hogy van valami különleges körülmény, ami erőt és bátorságot adott neki, hogy bátran szembeszálljon a tömeggel: a lehetőség, hogy a nő, akit szeret, veszélyben van. Magának nem tagadhatta le. Maria volt az, akit elszántan védelmezett.

Huszadik fejezet Nem tartott sokáig, hogy eljusson a hír Szpinalonga szigetére a kolónia ellen tervezett támadás lecsillapításáról. Hamarosan mindenki megtudta, hogy dr. Kiritszisz egyedül oszlatta fel a duhaj kedvű bandát, és ezért ő lett a nap hőse. A következő szerdán, rendes időben visszatért és minden addiginál jobban vágyta Mariát látni. Meglepetésként érte a felismerés, hogy olyan erős érzései keletkeztek iránta, és egész héten alig tudott másra gondolni. A mólón várta, zöld kabátban, és amikor meglátták egymást, Maria arcán széles mosoly jelent meg. – Köszönöm, dr. Kiritszisz! – mondta, mielőtt az orvos kiszállt a csónakból. – Apám azt mondja, maga kiállt az ellenünk készülő tömeg elé, és a szigeten mindenki nagyon hálás magának ezért. Kiritszisz ekkor már a szárazföldre lépett. Teste minden porcikája arra vágyott, hogy a karjába vegye a lányt és szerelmet valljon neki, de az ilyen spontán kitörések meghazudtolták volna egész addigi élete során tanúsított tartózkodó viselkedését, és tudta, hogy ezt nem teheti. – Bárki ugyanezt tette volna. Nem nagy ügy – mondta halkan. – Magáért tettem. Micsoda óvatlan szavak! Kiritszisz érezte, hogy óvatosabbnak kellene lennie. – És mindenkiért, aki a szigeten lakik – tette hozzá. Maria erre nem felelt, és Kiritszisz abban sem volt biztos, hogy hallotta-e, amit neki mondott. Szokás szerint együtt

mentek be az alagúton, lábuk alatt csikorgott a kavics, és egyikük sem szólalt meg. Hallgatólagos megegyezés volt köztük, hogy Kiritszisz, mielőtt a kórházba indulna, bemegy Mariához kávézni, de amint elértek az alagút kanyarulatához, rögtön látták, hogy ezúttal valami nem úgy van, ahogy lenni szokott. Az alagút vége sötét volt, nem lehetett látni Szpinalonga szokásos képét és a főutcát. Ennek oka hamarosan kiderült. Hatalmas tömeg gyűlt össze az alagút kijáratánál, lehettek vagy kétszázan. A sziget minden lakója, aki volt olyan állapotban, hogy menni tudott, lejött a doktor üdvözlésére. Gyerekek, fiatalok, botra, mankóra támaszkodó idősek, kalappal, sapkával védekezve a hideg ellen mind megjelentek ezen a fagyos reggelen, hogy hálájukat kifejezzék. Ahogy Kiritszisz megjelent, éljenzés tört ki, és a doktor megtorpant, zavarba jött, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Amikor a taps csillapodott, előlépett Papadimitriou. – Dr. Kiritszisz, a sziget minden lakója nevében szeretném köszönetemet kifejezni azért, amit a múlt héten tett értünk. Tudjuk, hogy megmentett minket attól, hogy a tömeg lerohanja a szigetet, és ha ez bekövetkezik, minden valószínűség szerint sebesülés és halálesetek is történtek volna. Örökké hálásak leszünk önnek ezért. Az emberek várakozó tekintettel néztek rá. Mindenki hallani akarta a hangját. – Maguknak ugyanannyi joguk van az életre, mint bárkinek a szárazföldön. Amíg nekem bármi közöm van ehhez a helyhez, senki sem rombolhatja le. Ismét éljenzés tört ki, aztán a szigetlakók fokozatosan elszállingóztak, mentek intézni napi feladataikat. Kiritsziszt váratlanul érte az ováció, és megkönnyebbült, amikor nem irányult rá annyi figyelem. Papadimitriou volt mellette, együtt mentek. – Hadd kísérjem el a kórházig! – mondta, nem is sejtve, hogy ezzel megfosztotta a doktort a Mariával töltendő értékes

percektől. Maria már a nyüzsgő tömeg láttán tudta, hogy nem várhatja Kiritsziszt a házába. Ez egyáltalán nem lenne helyénvaló. Egy ideig nézte a doktor távolodó alakját, aztán hazament. Két csésze állt a kis asztal közepén; ahogy az egyikbe a tűzhelyen melegen hagyott ibrikből kávét töltött és leült, hogy megigya, mintha láthatatlan alakhoz szólt volna: – Hát, dr. Kiritszisz – mondta –, hős lett. Kiritszisz közben Mariára gondolt. Hogy várhatna a következő szerdáig, hogy viszontlássa? Hét nap. Az annyi, mint százhatvannyolc óra. Figyelmét azonban sok dolog vonta el. A kórházban rengeteg tennivaló volt. Sok betegnek volt szüksége sürgős figyelemre, és mivel két embernek kellett ellátnia mindenkit, Lapakisz és Manakisz minden addiginál jobban örült, hogy Kiritszisz megérkezett. – Jó reggelt, Nikolaosz! – kiáltott fel Lapakisz évődőn. – A legjobb orvos egész Krétán, és a múlt héttől Szpinalonga szentje! – Ugyan, Krisztosz! – felelte Kiritszisz kicsit zavartan. – Abban a helyzetben ugyanezt tetted volna. – Hát, tudod, én nem vagyok benne annyira biztos. Mindenki azt mondja, eléggé feldühödöttnek tűntek. – Ez a múlt héten volt – mondta Kiritszisz, igyekezvén mielőbb témát váltani. – A mai feladatokkal kell foglalkoznunk inkább. Hogy vannak a kísérletben kezelt páciensek? – Menjünk be az irodámba, és átfogó képet adok a helyzetről. Lapakisz íróasztalán stószban álltak a kórlapok. Egyenként vette fel őket, és barátjának, kollégájának rövid leírást adott minden, a gyógyszeres kezelésben részesülő beteg állapotáról. A tizenöt beteg többsége pozitívan reagált a szerre, de nem mindegyikük. – Retten súlyos reaktív állapotban vannak – mondta Lapakisz. – Egyiküknek a legutóbbi látogatásod óta negyven fokra felment a láza, és Atina az imént mondta, hogy a másik

tegnap éjjel úgy sikoltozott a fájdalomtól, hogy a szigeten senki sem tudott aludni. Folyton azt kérdezi, hogyhogy érzéketlen a lába, a karja, mégis ilyen pokoli fájdalmat képes érezni. Nem tudtam mit mondani neki. – Rögtön megnézem, de azt hiszem, legjobb lenne, ha az ő esetében felfüggesztenénk a kezelést. Könnyen lehet, hogy spontán gyógyulásról van szó, és a sulphone károsíthatja a szervezetét. Miután átnézték a betegek állapotáról készített feljegyzéseket, ideje volt, hogy a két doktor a betegeknél viziteljen. Szomorú, borzalmas feladat volt. Az egyik beteg, akinek teste gennyes fekélyekkel volt tele, üvöltött kínjában, amikor Lapakisz triklórt alkalmazott a fekélyek leszárítására. Egy másik beteg csendben hallgatta, amint Kiritszisz azt javasolta, a legjobb, amit tehetnek, hogy ujjainak elhalt csontjait amputálják; ez egy egyszerű operáció, amelyet érzéstelenítés nélkül el lehet végezni, annyira érzéketlen volt már a beteg keze. Volt egy páciens, akin jól látható volt a reménykedés, amikor Lapakisz leírta, hogy a tervezett ínátültetéssel képes lehet újra járni. A két orvos minden betegágynál megegyezett a beteggel, hogy mi lesz a következő lépés a kezelésben. Egyesek fájdalomcsökkentő injekciókat kaptak, másoknál fekélyeket metszettek ki. Megérkeztek az első ambuláns betegek. Voltak köztük, akik csak kötözésre jöttek – fekélyes lábukra kellett új kötés –, más kezelések azonban bonyolultabbak voltak, különösen azé az asszonyé, akinek leprás kinövést kellett eltávolítani az orrából, és vagy egy tucatszor kellett áttörölni a sebet adrenalinos gézzel, hogy elállítsák a vérzést. Mindez eltartott egészen a délután közepéig; akkor jött el az idő, hogy az új kezelést kapó betegeket megvizsgálják. Egy dolog biztosnak látszott. Jó néhány hónappal a klinikai kísérlet megkezdése után a gyógyszer az új dózisokban igen biztató eredményeket adott, és a mellékhatások, amelyektől dr.

Kiritszisz tartott, az esetek többségében nem jelentkeztek. Minden héten gondosan vizsgálta náluk a vérszegénység, a hepatitis és a pszichózis jeleit, amikről a dapsone-t alkalmazó orvosok beszámoltak, de legnagyobb megkönnyebbülésére ezek egyike sem jelentkezett betegeiknél. – A kísérletbe vont betegeknél huszonötről háromszáz milligrammra emeltük a dapsone dózisát, és ezt hetente kétszer kapják – mondta Lapakisz. – Ez a maximális dózis, amit beadhatok nekik, ugye? – Biztosan nem javasolnék ennél nagyobb dózist, és azt hiszem, ezt kéne legfelső határnak tekintenünk, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen hosszú ideig kapják a kezelést. A legújabb egészségügyi rendelet szerint több évvel azután is adnunk kell a szert a betegeknek, hogy a lepra mát nem aktív a szervezetükben – mondta Kiritszisz, aztán kisvártatva hozzátette: – Nehéz és hosszú folyamat, de ha ettől meggyógyulnak, nem hiszem, hogy bármelyikük is panaszkodna. – Mi lenne, ha bevonnánk a kezelésbe a következő csoportot? Lapakisz egyszerre volt izgatott és türelmetlen. Senkinek sem volt bátorsága kijelenteni, hogy ezek a betegek meggyógyultak, és csak hónapok múlva végeznek teszteket, hogy a lepra valóban kipusztult a szervezetükből. Olyan halvány érzése volt, hogy annyi évnyi vita, értekezés, téves nekiindulások és a kezeléssel szembeni bizalmatlanság után fordulóponthoz értek. A beletörődést, a reményvesztettséget felválthatja a reménykedés. – Igen, nincs értelme tovább várni. Azt hiszem, a lehető leghamarabb ki kell választanunk a következő tizenöt beteget. Ahogy az előző csoportnak, nekik is jó általános egészségi állapotban kell lenniük – mondta Kiritszisz. Minden porcikájával kívánta, hogy Maria neve biztosan rajta legyen a listán, de tudta, hogy az orvosi hivatás

szabályaival ellentétes lenne, ha ezért befolyását felhasználná. Gondolatai az új kezelés alkalmazásáról arra terelődtek, mikor láthatja viszont Mariát. Minden nap örökkévalóságnak tűnt. A következő hétfőn Fotini szokás szerint átment a szigetre. Maria el akarta mesélni neki, milyen hősnek kijáró tiszteletadással fogadták dr. Kiritsziszt az előző szerdán, de látta, hogy Fotini nagy hírekkel érkezett. Alig lépett be Maria ajtaján, kimondta: – Anna várandós! – Végre! – mondta Maria, de maga sem volt biztos benne, hogy ez jó hír vagy rossz. – Apám tudja már? – Ha tudná, biztosan említette volna neked, ugye? – Gondolom, igen – mondta töprengve. – Te honnan tudod? – Antonisztól, természetesen. Mindenki azt mondja, hogy a birtokon hetek óta megy a spekuláció! – Akkor mesélj! Mondd, hogy miket mondanak! – sürgette Maria, türelmetlenül várva a részleteket. – Hát, Anna már hetek óta nem lépett ki a házból, és azt beszélik, hogy nincs jó egészségi állapotban. Aztán egyik nap hirtelen megjelent a nyilvánosság előtt, de nagyon meg van hízva! – Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy terhes! – kiáltott fel Maria. – De igen, mert be is jelentették. Három és fél hónapos várandós. Terhessége első néhány hónapjában Annát kimerítette a betegség. Minden reggel és egész nap hányingere volt és hányt. Semmi nem maradt meg benne, és az orvosa hetekig bizonytalan volt, vajon a gyerek túléli-e. Sosem látott még ilyen beteg várandós nőt, de amint a rosszullét és hányás időszakának vége lett, új probléma keletkezett. Vérzés. Csak úgy lehetett megmenteni a gyereket, hogy teljes ágynyugalmat rendelt el. Úgy tűnt azonban, a gyerek úgy határozott, hogy megtapad, és terhessége tizennegyedik hetében Anna állapota

stabilizálódott. Andreasz nagy megkönnyebbülésére Anna felkelt az ágyból. Egy hónapja még beesett arca újra kikerekedett, és ha a tükörben nézve magát oldalra fordult, hasán egyértelműen látszott egy kis púp. Jellegzetes, szorosan testhez simuló kabátjait, ruháit hátrébb kellett tolni a szekrények polcain, és most bő ruhákat viselt, amelyek alatt hasa lassan növekedett. Ez jó ok volt az ünneplésre a birtokon. Andreasz kinyittatta a pincéjét, és egy kora estén a ház melletti fák alatt minden munkása a birtok legjobb borait itta. Manoli is ott volt, ő volt a leghangosabb a születendő gyermeket ünneplők között. Maria hitetlenkedve hallgatta, ahogy Fotini elmesélte a legutóbbi történéseket. – Nem hiszem el, hogy ezt nem találta elég jó indoknak, hogy apát meglátogassa – mondta. – Magán kívül soha senkire nem gondol, ugye? Én mondjam meg neki, vagy várjam meg, míg mástól tudja meg? – Én a helyedben megmondanám neki. Különben valaki más teszi meg. Egy ideig szótlanul ültek. Gyermek születésének híre általában nagy izgalom, különösen a nők és a közeli családtagok körében. Ezúttal azonban nem az volt. – Vajon a gyerek Andreaszé? Maria kimondta a kimondhatatlant. – Nem tudom. Szerintem még maga Anna sem tudja, de Antonisz azt mondja, élénk pletykák keringenek a dologról. Mindenki boldogan ivott a születendő gyermek egészségére, de Andreasz háta mögött rengeteget suttogtak és spekuláltak. – Hát, ez nem is olyan meglepő, ugye? A két nő még egy kicsit beszélgetett. Ez a fontos családi fejlemény háttérbe szorított más eseményeket, és egy időre elterelte Maria figyelmét Kiritszisz doktorról és az előző héten tanúsított gáláns magatartásáról. Fotini magában megjegyezte, hogy sok hét után ez volt az első alkalom, hogy Maria nem a

doktorról mesélt. Doktor Kiritszisz így, doktor Kiritszisz úgy! Csak nem? – évődött Mariával, akinek arca színe a hegyi pipacs pirosára változott, amikor Fotini rámutatott lassan kialakuló szenvedélyére. – A lehető leghamarabb szólnom kell apának arról, hogy mi van Annával – mondta Maria. – Úgy állítom be, mintha ez lenne a világ legjobb híre, és Anna túl beteg lett volna, hogy meglátogassa, és személyesen mondja el neki. Ami azt illeti, ez félig igaz is. Amikor visszaértek a mólóra, Giorgisz már minden ládát kirakodott a csónakból, a fa alatt ült a falon, csendben cigarettázott és a tájat nézte. Bár már ezerszer ült ott, a fények játéka mindennap más képet tárt elé. Néha a Plaka fölött magasodó kopár hegyek kékek, máskor sárgák vagy szürkék voltak. Ezen a napon az alacsonyan kúszó felhőktől nem látszottak a hegyek. A tenger felszínét egyik oldalon szél csapkodta, helyenként gomolygó gőznek tetsző könnyű vízpermetet verve fel. Az óceán katlanban bugyogó, forró víznek láttatta magát, de a valóságban jéghideg volt. Női hangok zökkentették ki álmodozásából, felállt, hogy menetkészre igazítsa a csónakot. Lánya megszaporázta lépteit. – Ne siess, apa! Híreim vannak. Nagyon, de nagyon jó hírek – mondta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy őszinte lelkesedést vigyen a hangjába. Giorgisz megtorpant. Az egyetlen jó hír, amit hallani remélt az volt, hogy Maria bejelenti, meggyógyult és hazamehet. A világon ezért az egy dologért imádkozott. – Anna gyereket vár – mondta egyszerűen. – Anna? – szólt Giorgisz bizonytalanul, mintha már el is felejtette volna, kiről is van szó. – Anna – ismételte, a földet bámulva. Az volt az igazság, hogy már több mint egy éve nem látta nagyobbik lányát. Azóta, hogy Maria megkezdte új életét Szpinalonga szigetén, Anna egyszer sem látogatta meg az

apját, és mivel Giorgisz persona non grata lett a Vandoulakisz család otthonában, a kettejük közti kapcsolat megszakadt. Az elején ez nagy szomorúság volt neki, de az idő múlásával, bár tudta, hogy a szülői kötelék mindig megmarad kettőjük között, kezdett nem is gondolni asszony lányára. Időnként eszébe jutott, hogyan lehetséges, hogy ugyanattól az anyától és apától született, születésüktől ugyanúgy nevelt két lány annyira más ember lett, de az utóbbi időben már csak ilyen vonatkozásban gondolt Annára. – Ez tényleg jó hír – mondta nagy sokára, megküzdve a szavakkal, hogy megfelelő választ találjon. – Mikor? – Szerintünk augusztusban születik meg – felelte Maria. – Miért nem írsz neki? – Hát igen, lehet, hogy írnom kéne. Jó ok lenne, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Hogyan kellett volna reagálnia a hírre, hogy hamarosan unokája születik? Sok barátját látta örülni, amikor megtudták, hogy nagyapák lesznek. Az előző évben legjobb barátja, Pavlosz Angelopoulosz rögtönzött mulatsággal, tánccal, itallal ünnepelte Fotini gyermekének születését, és Plaka szinte teljes lakossága lement a kocsmába vele ünnepelni. Giorgisz nem tudta elképzelni, hogy boldogan mulat, amikor Anna gyermeke megszületik, de legalább jó ok volt, hogy írjon neki. A héten majd megkéri Mariát, segítsen megfogalmazni a levelet, de nem sürgős. Két nappal később érkezett el Kiritszisz látogatásának ideje. Amikor Szpinalongára ment, hajnali ötkor kellett kelnie, és a Heraklionból a szigetig tartó hosszú út utolsó néhány mérföldjét nagy várakozásban, ajkán erős kávé képzelt ízével tette meg. Látta, hogy Maria várja, és aznap magában próbálgatta a szavakat, amelyeket mondani akart neki. Képzeletben racionális, mégis szenvedélyes, nyugodt, de érzelemtől fűtött embernek látta magát, de amint kiszállt a csónakból, és szembetalálta magát a nővel, akit szeretett, tudta,

hogy nem ronthat ajtóstól a házba. Bár Maria barátsággal nézett rá, úgy beszélt vele, mint páciens az orvosával, és Kiritszisz tudta: álma, hogy szerelmet vall neki, pontosan az marad, ami addig is volt. Álom. Szóba sem jöhet, hogy átlépje a pozíciója állította sorompót. Úgy sétáltak át az alagúton, mint mindig, de ezúttal, Kiritszisz nagy megkönnyebbülésére, a kijáratnál senki sem éljenezte meg. Mint mindig, a csészék is az asztalon álltak, és Maria időt nyert azzal, hogy még a doktor érkezése előtt elkészítette a kávét. – Az emberek még mindig arról beszélnek, hogyan mentett meg minket – mondta, és levette a kávéskannát a kályháról. – Nagyon kedves tőlük, hogy ennyire méltányolják, de biztos vagyok benne, hogy hamar elfelejtik. Remélem, azok a bajkeverők nem jelentkeznek újra. – Ó, szerintem nem fognak. Fotini azt mondja, az egész felfordulás egy pletykából indult ki, amely szerint egy helybeli fiút el kellett vinni Heraklionba, hogy lepratesztet csináljanak nála. A gyermek és az apa a múlt hét végén hazatért. A gyerek nagyanyját látogatták meg Haniában, és úgy határoztak, hogy néhány napig ott maradnak. Egyáltalán nem is volt beteg. Kiritszisz nagy figyelemmel hallgatta Mariát, így sikerült érzelmei felett uralkodnia. Ha nem ezt teszi, az hiba lett volna, áthágta volna az orvosként rá kötelezően vonatkozó etikai szabályokat. – Nagyon biztató eredményeink vannak a gyógyszer klinikai tesztelésében – mondta, hogy témát váltson. – A betegek egy részénél jelentős állapotjavulást észleltünk. – Tudom. Dimitri Limoniasz is közéjük tartozik. Tegnap beszéltem vele. Azt mondja, már érzi a változást. – Ennek jó része pszichológiai eredetű – mondta Kiritszisz. – Önmagában az, hogy gyógyszerkísérletbe vonják be őket, nagyon sokat javíthat a betegek pszichés állapotán. Dr. Lapakisz most állítja össze azoknak a betegeknek a listáját, akik

közül a következő csoport tagjait kiválasztjuk. Reméljük, hogy végül Szpinalonga minden lakója kaphat az új szerből. Azt akarta mondani, reméli, hogy Maria is rajta lesz azon a listán. Azt akarta mondani, hogy a kutatás és tesztelés megannyi hosszú éve nem lenne hiábavaló, ha őt sikerülne megmenteni. Azt akarta mondani, hogy szereti. De egyik mondatot sem volt képes kimondani. Nagyon szeretett volna még Maria szép házában maradni, de mennie kellett. Nehéz volt tudomásul venni, hogy még hat napnak kell eltelnie, míg újra láthatja, de sem másoktól, sem magától nem tűrte a pontatlanságot, és tudta, hogy a kórházban már várják. A szerda a kemény munkával telt hét után dr. Lapakisz és dr. Manakis számára olyan volt, mint fény a sötétben, és ezért Kiritszisz kitartó pontossága még fontosabb volt. A gyógyszerkísérlet adminisztrálásával járó pluszmunka a munkabírás határáig juttatta őket. Nemcsak a lepra akut tüneteit mutató betegeket kellett kezelniük, de olyan betegeik is lettek, akik a gyógyszerek mellékhatásaitól szenvedtek. Mostanában többször előfordult, hogy Lapakisz csak este tíz órakor hagyta el a szigetet, de volt, hogy másnap reggel hétkor már újra ott volt. Kiritszisz doktornak hamarosan fontolóra kell vennie, hogy hetente kétszer vagy háromszor is a szigetre menjen. Néhány hét elteltével dr. Lapakisz összeállította azok listáját, akik a következő csoportban kapják a gyógyszert. Maria is rajta volt ezen a listán. Március közepén, amikor a vadvirágok már szirmot bontottak Szpinalonga északi részén és a mandulafák szoros rügyei kipattanóban voltak, Kiritszisz egyik szerdán felkereste Mariát az otthonában. Hat óra volt, és Maria nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor bekopog hozzá valaki. Még jobban csodálkozott, amikor meglátta, hogy a doktor áll ott, mert tudta, hogy sietnie kell, Giorgisz már várja a kikötőben és amint átér, indul a hosszú útra, vissza Heraklionba.

– Dr. Kiritszisz. Jöjjön be… Mivel kínálhatom meg? Az esti fény borostyánsárgán áradt be a függönyön át. Mintha odakint lángokban állna a falu, de Kiritszisz ezzel sem törődött volna. Maria meglepetésére a doktor megfogta két kezét. – Jövő héten elkezdi kapni a kezelést – mondta egyenesen a szemébe nézve, majd tekintetében abszolút bizonyossággal hozzátette: – Egy napon elhagyhatja ezt a szigetet. Oly sok más mondatot próbálgatott magában, de amikor eljött a pillanat, néma mozdulattal vallott szerelmet. Maria számára a férfi hűvös ujjai, finom szorítása kifejezőbb volt, mint bármilyen szó a szerelemről. Az emberi érintés életadó érzése árasztotta el. Beszélgetéseik minden órájában, amikor ő és Kiritszisz egy asztalnál ült, Maria úgy érezte, hogy köztük még a csend is teljes és tartalmas. Olyan érzés volt, mintha elveszett kulcsot vagy erszényt talált volna. A kétségbeesett keresés, és a megtalálás utáni béke és teljesség érzéséhez volt hasonlítható dr. Kiritszisz társaságában lennie. Nem tudta megállni, hogy össze ne hasonlítsa Manolival, akinek cikornyás beszéde és flörtölése minden gátlás nélkül áradt, mint víz az eltört vezetékből. Amikor először találkoztak a Vandoulakisz család házában, Manoli megragadta és úgy csókolta a kezét, mintha szenvedélyesen szerelmes lenne bele. Igen, pontosan így volt: Maria abszolút bizonyossággal tudta, hogy Manoli nem belé szerelmes szenvedélyesen, hanem a szenvedélyes szerelembe. Kiritszisz pedig minden jel szerint nem ismerte fel saját érzéseit. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felismerje a szerelem jeleit és tüneteit. Maria felnézett. Tekintetük és kezük egymásba fonódva. A férfi szemében kedvesség és együttérzés. Egyikük sem tudta, meddig álltak így, de elég ideig ahhoz, hogy lezáruljon életük egy szakasza, és elkezdődjön egy másik.

– Jövő héten találkozunk – mondta Kiritszisz végül. – Remélem, addigra dr. Lapakisz időpontot ad az első kezelésre. Viszontlátásra, Maria. Azzal kilépett a házból, és Maria figyelte törékeny alakját, míg be nem fordult a sarkon. Úgy érezte, örök idők óta ismeri. Valójában élete felében ismerte, azóta, hogy még a német megszállás előtt először látogatott Szpinalonga szigetére. Bár akkor nem volt rá különösebb hatással, most nehezen emlékezett vissza, milyen volt nem szeretni. Mi volt abban a nagy ürességben, amit most Kiritszisz tölt ki? Bár Maria és a doktor között nem hangzottak el felismerhető, konkrét szavak a szerelemről, mégis rengeteg mesélnivalója volt Fotininek. Amikor Fotini a következő hétfőn a szigetre ment, rögtön látta, hogy valami történt legjobb barátnőjével. Olyan jól ismerték egymást, hogy azonnal észrevették a másik legkisebb hangulatváltozását, a szomorúság, a betegség legapróbb jelét; a haj lelapulása, a bőr mattsága, a szem szokásos csillogásának hiánya mind erre utalt. A nők észreveszik egymáson ezeket a jeleket, ahogy a fénylő tekintetet és a bujkáló mosolyt is. Maria aznap valósággal sugárzott a boldogságtól. – Úgy nézel ki, mint aki hirtelen meggyógyult – tréfálkozott Fotini, azzal letette táskáját az asztalra. – Na, ki vele. Mi történt? – Dr. Kiritszisz… – kezdte Maria. – Mintha nem tudtam volna kitalálni… – tréfálkozott Fotini. – Folytasd… – Igazából nem is tudom, mit mondjak. Nem igazán mondott semmit. – Na de tett valamit? – sürgette Fotini, a részletekre kíváncsi jó barátok türelmetlenségével. – Megfogta a kezemet, ennyi. De ez jelentett valamit. Ebben egészen biztos vagyok.

Maria tudta, hogy a kézfogás jelentéktelennek tűnhet olyasvalakinek, aki most is a nagyvilágban él, de még Kréta szigetén is betartottak bizonyos formalitásokat, megvoltak a szabályai, hogyan viselkedhet egymással egy férfi és egy nő, akik nem házasok. – Azt mondta, hamarosan megkezdik nálam is az új gyógyszeres kezelést, és azt is, hogy egy nap elhagyhatom a szigetet… de ezt úgy mondta, mintha a szívén viselné a sorsomat. Mindez a szerelem elég gyenge bizonyítékának tűnhet. Fotini sosem volt Kiritszisz társaságában, hogyan is mondhatna erről véleményt? De arra gondolt, hogy itt áll előtte legjobb barátnője, és láthatóan majd kicsattan a boldogságtól. Ez nagyon is valóságosnak tűnt. – Mit gondolnának az emberek, ha megtudnák, hogy volt valami közted és a doktor között? Fotini gyakorlatias kérdést tett fel ezzel. Tudta, milyenek a falusiak, miről mit beszélnek és ebből a szempontból Szpinalonga sem volt más, mint Plaka, ahol az ilyen orvos-beteg kapcsolatról hajnalig pletykálnának a házak előtt. – Senkinek sem szabad megtudnia. Néhányan biztosan látták, amikor szerda reggelente elment tőlem, de senki sem szólt semmit. Legalábbis nem a jelenlétemben. Ebben igaza volt. A rossz nyelvek igyekeztek elterjeszteni a hírt, de Mariát nagyon szerették a szigeten, és a szóbeszédnek csak akkor volt hatása, ha valaki már amúgy is megindult a népszerűtlenné válás útján. Maria jobban aggódott amiatt, hogy azt gondolhatják, kivételeznek vele; ha például elsőként szólítják be az injekcióra, vagy más, bármely csekély előnyben részesül, az elég ahhoz, hogy irigységet szüljön. Ennek kellemetlen következményei lehetnek Kiritsziszre, ezért Maria elhatározta, ügyel arra, hogy a doktort miatta ne érhesse semmi kritika. Olyanok is többször látták Kiritsziszt kilépni Maria házából, mint Katerina Papadimitriou, aki, mint

kiderült, eléggé beleüti az orrát mások dolgába. A vezető felesége minden igyekezetével azon volt, hogy megtudja, miért jár Mariához a doktor, de Maria szándékosan nem mondott semmit. Neki is megvolt a magánélethez való joga. A másik zavarkeltő forrás Krisztina Krousztalakisz, a falu nem hivatalos kikiáltója volt, aki az elmúlt egy évben folyamatosan igyekezett lejáratni Mariát. Minden este elment a kafenionba és minden ok vagy bizonyíték nélkül mindenkinek, akivel csak találkozott utalásokat tett rá, hogy Maria Petrakisz nem megbízható. – Tudják, összeszűrte a levet a szakorvossal – mondta félhangosan, hogy meghallja, akinek szánta. – Lefogadom, hogy mindannyiunknál előbb kigyógyítják a betegségéből és elengedik a szigetről. Ez volt az éltető ereje, hogy dühöt és elégedetlenséget szít az emberek között. Ugyanezzel próbálkozott, sikertelenül, Maria anyja esetében, és most minden erejével azon volt, hogy a lány lelki békéjét feldúlja. Maria azonban elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon az ilyesminek, és eléggé szerette a doktort ahhoz, hogy boldogsága érinthetetlen legyen. Maria kezelése még abban a hónapban megkezdődött. A szigetre érkezése óta tünetei lassan fejlődtek, bőrén az érzéketlen foltok csak alig növekedtek az utóbbi tizennyolc hónapban. Sok betegtársával ellentétben az ő talpa, tenyere nem volt érzéketlen, ami annak a jele, hogy nem valószínű fekélyek és sebek kialakulása, ami annyi leprás életét keserítette meg, mert ezek miatt a sebek és fekélyek miatt nem tudtak járni és gondoskodni magukról. Ha éles kavics került a cipőjébe, azt azonnal megérezte, és vékony ujjai a tömbházban olyan ügyesen fonódtak a nagy konyhai serpenyők nyelére, mint a diagnózis előtt. Ezért a szerencsések közé tartozott, mégis rendkívüli megkönnyebbülést jelentett az érzés, hogy végre történik valami, segítséget kap a betegség elleni harcban. Bár a kór a testét még nem dúlta fel, az életét már igen.

Tavaszi szél, a szokorosz fújt dél felől, megtalálta az utat a hegyek között a Mirabello-öbölbe, nagy erővel korbácsolta a tenger vizét. A rügyező fák suttogni kezdtek. Mennyivel szebb hang ez, mint a száraz, kopár ágak zörgése! Most, hogy már nagyon közel volt a május, minden áldott nap erős és biztos fényben volt részük, a táj megszínesedett. Eltűnt az ég és a sziklák szürkesége, a világ kék, arany, zöld, sárga, lila színekbe öltözött. Kora nyáron állandó, hangos madárdalban éltek, aztán jött két hónap, amikor a természet szinte mozdulatlanul tűrte a rekkenő meleget, rózsa és hibiszkusz illata töltötte be a levegőt. Levelek és virágok pattantak ki a téli álomból ébredt fák ágain, tökéletes szépségükben ragyogtak júniusban és júliusban, hogy aztán elhervadjanak a nap perzselő hevében. Dr. Kiritszisz minden héten meglátogatta Mariát. Továbbra sem beszéltek egymás iránti érzelmeikről, és hallgatásukban volt valami varázslatos. Érzelmeik témája éppen olyan törékeny volt, mint az ég felé emelkedő szappanbuborék, olyan látható, olyan sokszínű, de jobb, ha az ember nem érinti. Maria egy nap azonban belegondolt, mennyit beszélhetett apja és anyja a szerelemről; boldog házasságukban mintha nem is lett volna szükséges szavakkal kifejezni valamit, ami olyan bizonyos, olyan egyértelmű. Ezekben a nyári hónapokban Maria, és most már Szpinalonga lakosságának fele folyamatosan kapta a dapsone-kezelést. Tudták, hogy a szer nem hoz egyik napról a másikra gyógyulást, vagy ahogy egyesek gunyorosabban mondani szokták, nem függeszti fel a halálbüntetés végrehajtását, de legalább reményt adott, és azokból is, akik még csak vártak a kezelésre, valósággal sugárzott az optimizmus. Ám nem mindenkinél mutatkozott javulás. Júliusban, mindössze két héttel azután, hogy Elpida Kontomarisz kezelése megkezdődött, betegsége akut stádiumba került. Az orvosok nem tudták biztosan megmondani, vajon ez a gyógyszeres kezelés következménye

volt-e, de azonnal leállították nála az injekciókúrát, és minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy csökkentsék kínjait. Csillapíthatatlan magas láza volt, tíz napig nem sikerült negyvenegy fok alá vinni. Testét elfekélyesedett sebek borították, minden idegszála égett; semmilyen testhelyzetben nem tudott kényelmesen feküdni, se állni. Maria továbbra is látogatta, és a kórházi szabályzatnak ellentmondva, dr. Lapakisz beengedte a kis kórterembe, ahol az idős hölgy hol zokogva, hol verejtékben ázva hánykolódott. Félig nyitott szemmel is felismerte Mariát. – Maria – suttogta rekedten –, az orvosok semmit nem tudnak tenni értem. – A tested harcol a betegséggel. Nem szabad feladnod a reményt – biztatta Maria. – Különösen most nem! Most először biztosak benne, hogy megtalálták a betegség ellenszerét. – Nem. Figyelj! – szólt Elpida a fájdalom égető, ellenállhatatlan falán át. – Olyan sokáig voltam beteg. El akarok menni. Petrosszal akarok lenni… Kérlek, mondd meg nekik, hogy hagyjanak elmenni. Maria ott ült az ágya mellett, régi széken, megfogta az asszony erőtlen kezét. Azon tűnődött, vajon az ő anyja is ilyen kínkeserves, fájdalmas halállal halt-e meg. Ugyanezt az ádáz harcot kellett-e megvívnia úgy, hogy a kimerült testnek semmi eszköze nem volt a védekezésre? Nem volt ott az anyja halálos ágyánál, nem búcsúzhatott tőle el, de Elpidával marad az utolsó pillanatig. Aznap éjjel Atina Manakisz jött, hogy felváltsa. – Menj, pihenj egy kicsit – mondta. – Nem tesz jót neked, ha egész éjjel étlen-szomjan itt ülsz. Itt maradok Elpidával egy kicsit. Ekkorra Elpida lélegzése már egyenletes volt. Úgy tűnt, már nem is érzi a fájdalmat. Maria tudta, hogy nem sok ideje lehet hátra, és mindenképpen mellette akart lenni, amikor eltávozik a világból.

– Maradok – mondta határozottan. – Vele kell maradnom. Maria ösztöne nem csalt. Nem sokkal később, az éjszaka legcsendesebb órájában, akkor, amikor a későn fekvő emberek nyugovóra tértek és a madarak első dalukba fogtak, Elpida utolsó sóhaja is elhalt, és eltávozott a világból. Kiszabadult elgyötört testéből. Maria sírt, míg minden könnye ki nem fogyott. Nem csak az idős asszonyt siratta, aki olyan jó volt vele, akivel oly nagy barátságban volt a szigeten töltött első napja óta; anyját is gyászolta, akinek utolsó napjai ugyanilyen fájdalmasak lehettek. A temetésre a sziget minden lakója a Szent Pantaleimon-templomba sereglett. A pap az ajtóban celebrálta a szertartást, hogy az a mintegy száz ember is részese lehessen, akik már nem fértek el a templom hűvösében, akiknek a rekkenő hőségben az utcán kellett állniuk. Amikor az éneklésnek és imádkozásnak vége volt, a hosszú menet élén a virággal borított koporsót vivők lassan megindultak a hegyen, a kórház és a tömbház mellett, végig a sziget lakatlan része mentén, ahol a meredek sziklák alján pokolian örvénylik a sötét víz. Az idősebbek közül néhányan fanyerges szamarak hátán tették meg ezt a hosszú utat; mások óvatosan, lassan lépdeltek, olyan lassan, hogy a testet már leeresztették a sírgödörbe, amikor a temetőhöz értek. Július utolsó hetében jártak, huszonhetedike Szent Pantaleimon napja. Egyszerre tűnt jó és rossz alkalomnak az ünneplés. Egyrészt úgy is lehetett értelmezni, hogy mivel a közösség egyik legszeretettebb tagját temették el éppen, a gyógyítás védőszentje mintha egyáltalán nem segített volna rajta. Másrészt az új gyógyszert kapók közül sokakon a gyógyulás első jelei mutatkoztak. Egyeseknél ez abban mutatkozott meg, hogy sebeik nem terjedtek tovább, másoknál abban, hogy a vér visszatért a szövetek közé és a bénulás folyamata visszafordulni látszott. Meg kellett tartani Szent

Pantaleimon névünnepét, akkor is, ha az emberek szerint inkább elhunyt sorstársukat kellett volna gyászolniuk. A szent ünnepét megelőző estén kenyeret és süteményeket sütöttek, másnap pedig sorban mentek a templomba imádkozni és gyertyát gyújtani. Este énekeltek, mantinadékat táncoltak, ezúttal nem félszívvel, kedvetlenül, ahogy a korábbi ünnepségeken. Amikor feléjük fújt a szél, a plakaiak hallhatták a lant és a buzuki hangját, az édes muzsikaszót. – Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, van jövő – jegyezte meg Maria a következő héten, amikor Kiritszisz doktorral ült az asztalnál. – Akkor is, ha nem biztosak benne, mit hoz ez nekik. – Miket mondanak? – kérdezte a doktor. Maria volt a tudósítója a leprakolónia valós világából. – Még senki sem beszél arról, hogy elhagyja a szigetet – mondta. – Azt hiszem, mindannyian tudatában vagyunk, hogy erre még korai gondolni. De a hangulat határozottan megváltozott. Azok, akiknek még nem kezdődött el a kezelése, türelmetlenkednek. Tudják, hogy használ. – Valóban használ. Lassúnak tűnhet, de megígérhetem, hogy valóban jelentős pozitív változás következik be az állapotukban. – Mennyire lassú? – kérdezte Maria. Addig még nem merült fel a kérdés, hogy mennyi ideig tart a gyógyulás folyamata. – Az eset súlyosságától függően még a betegség aktivitásának megszűnte után is folytatnunk kell egy-két évig a kezelést. Ennek az ősi betegségnek, az emberiség legősibb nyavalyájának időszámításában egy-két év szemvillanásnyi időnek tűnt. De ahogy Kiritszisz doktor Mariára nézett, tudta, hogy neki férfiként ez egy örökkévalóság. Mariának is az volt. De ezt egyikük sem mondta ki.

Mintha a halált kiegyensúlyozta volna a születés, augusztus végén megszületett Anna kislánya. Giorgisz egy péntek reggel ezt a hírt újságolta Mariának. Még nem látta a gyermeket, de Antonisz előző nap lélekszakadva gyalogolt le Plakába, hogy megvigye neki a hírt. Nem volt könnyű szülés. Anna a terhessége végén néhány hétig betegeskedett; nehéz, elhúzódó vajúdása volt. Bár még mindig gyenge volt, az orvos megnyugtatta, hogy hamar felgyógyul, és jöhet a következő gyerek. De Annának esze ágában sem volt újra teherbe esni. A gyerek szerencsére egészséges és élénk volt. Az, hogy gyermek született a családba, meglágyította Alexandrosz Vandoulakisz szívét Giorgisz Petrakisz iránt, és úgy érezte, ez éppen megfelelő pillanat a kibékülésre. Az öregember eleget volt kirekesztve a családból. Néhány nappal később meghívó érkezett, hogy menjen el a keresztelőre, amely a következő héten volt, utána lakomát és mulatságot szerveztek, amelyhez a krétaiaknak nemigen kellett alkalmat keresniük. Az, hogy majdnem tízévnyi várakozás után gyermek született a Vandoulakisz családba, elég ok volt arra, hogy nagy hálaadást és ünneplést csapjanak mindkét családban, és a családokon túl a közösségben is. Senki sem örült annak, hogy nem érvényesült a természeti törvény, és a földbirtokos család, amely munkát adott a helyieknek, gyermektelen maradt. Anna Vandoulakisz most életet adott egy gyereknek, és senki sem kételkedett abban, hogy születik majd egy másik gyereke is, és az már fiú lesz. Ez egyszer s mindenkorra biztosította volna, hogy a régi rend a következő generációban is folytatódik. A keresztelőt Eloundában tartották, ugyanabban a templomban, ahol Anna és Andreasz kilenc évvel korábban összeházasodott. Mennyi minden változott azóta, gondolta Giorgisz, ahogy ott ült a kemény deszkán a templom egyik hátsó padsorában és sokakkal együtt arra várt, hogy lánya és a férje megérkezzen a csecsemővel. A lehető legkésőbb érkezett,

és csak ücsörgött; igyekezett elkerülni, hogy beszélgetnie kelljen a Vandoulakisz család tagjaival, akiket már majdnem két éve nem látott. Amikor megérkezett, Alexandrosz és Eleftheria már ott ültek az első padban, mellettük Manoli, aki élénken beszélgetett a mögötte ülőkkel; lendületesen gesztikulálva valami anekdotát mesélt, a végén a közönség nem tudta megállni nevetés nélkül. Még mindig jóképű volt, sötét haja kicsit hosszabb annál, mint amire Giorgisz emlékezett, foga fehéren csillogott napbarnított arcában. Biztosan hiányzik neki Maria, tűnődött Giorgisz, mert még nem talált magának másik menyasszonyt. Ekkor a gyülekezet felállt. Belépett a templomba a pap, elindult az oltár felé a főhajóban, mögötte Andreasz és Anna. Az anya fehér csipkébe bugyolált kis csomagot vitt. Giorgisz megdöbbent lánya láttán. Arra számított, hogy az anyaság ragyogását látja rajta, de komor, sovány nőalak haladt el mellette. Visszagondolt, milyen volt Eleni a két gyerek születése után; néhai felesége a szülés után egészségesen kerekded maradt, ami természetesnek tűnt azután, hogy annyi hónapon át gyermeket hordozott a szíve alatt. Anna azonban olyan vékony volt, mint a szőlővenyige, és ugyanolyan törékenynek látszott. Régen nem látta a lányát, de nem ilyen testalkatra számított. Andreasz semmit sem változott, gondolta Giorgisz, ugyanolyan merev, egyenes járású, mint aki pontosan tudja, hol a helye a világban. Az élénk beszélgetés zaja elhalt, csend ereszkedett a gyülekezetre, mintha attól tartanának, hogy felébred a gyermek. Bár a csecsemőnek áldásos módon alig volt másról tudomása a környezetében anyja ölelő karján kívül, jelentős pillanat volt ez az életében. Míg meg nem keresztelik, Szofia, mert ezt a nevet fogják neki adni, ki van téve a gonosznak, szemmel veréssel lehet ártani neki, de amint a szertartás rendben lezajlik, lelkének biztonsága garantált.

Amikor a gyülekezet újra helyet foglalt, Manoli előrelépett. A pap és a gyermek mellett ő volt a keresztelő harmadik fontos szereplője: a nonosz, a keresztapa. Krétai szokás szerint a gyermek egy keresztszülőt kap, aki apja és anyja után a legfontosabb személy az életében. A gyülekezet figyelte a szertartás celebrálását, és látták, hogy a pap szentelt vízzel mossa le a gyermek el nem követett bűneit, a Manoli és Szofia közti lelki kapocs megköttetett. Kezébe adták a gyermeket, ő pedig megcsókolta a homlokát. Megérezte az újszülött leírhatatlanul édes illatát. Semmi sem tűnt természetesebbnek, mintsem hogy drága kincsként tartsa ezt az szinte súlytalan, apró embert. A szertartás befejező részében a pap tiszta fehér szalagot vetett át Manoli vállán és megkötötte azt, mintegy jelképesen összekötve a keresztapát és a gyermeket. Manoli lenézett a kisded édes arcára és elmosolyodott. A lányka már ébren volt, sötét, ártatlan szemével nézett rá. Ha élesen látott volna, keresztapja arcán őszinte imádatot láthatott volna, és a gyülekezetből senki, egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogy Manoli amíg csak él, szeretni fogja Szofiát, és gondját viseli keresztlányának.

Huszonegyedik fejezet A keresztelő után Giorgisz hátramaradt, míg a tömeg kiözönlött a templom kétszárnyú ajtaján a napfénybe. Szerette volna közelről látni az unokáját, de az anyjával is beszélni akart. Anna addig észre sem vette, hogy ott van az apja, de amikor megfordult, hogy elinduljon kifelé, meglátta és lelkesen integetett neki az embertengeren át. Örökkévalóságnak tűnt, míg Anna odaért hozzá.

– Apám! – mondta vidáman. – Úgy örülök, hogy el tudtál jönni! Úgy beszélt vele, mintha régi barát vagy távoli rokon lenne, akivel régen elvesztette, de szívesen veszi fel újra a kapcsolatot. – Ha tényleg annyira örülsz, hogy eljöttem, miért nem látogattál meg több mint egy évig? Nem mentem sehova – mondta, majd némi éllel hozzátette: – Csak Szpinalonga szigetére. – Sajnálom, apám, de a terhességem elején és a vége felé nem voltam jól, és ezen a nyáron olyan kellemetlen volt a hőség. Semmi értelme nem volt Annát kritizálni. Soha nem is volt foganatja. Mindig képes volt a kritikát úgy kicsavarni, hogy a kritizálónak legyen bűntudata miatta; nem is várt tőle mást, mint álnokságot. – Láthatnám az unokámat? Manoli a templom előtt időzött, az emberek körülötte csoportosultak, hogy megcsodálják a keresztlányát. Még mindig össze voltak kötve a fehér szalaggal, és úgy tűnt, nincs is szándékában kiadni a kezéből. Szeretetteljes, de egyben birtokló módon szorította magához a gyermeket. Végül odaért Giorgiszhoz, aki kis híján az apósa lett. Üdvözölték egymást, és Giorgisz hosszan nézte, amit kis unokájából láthatott a sok réteg csipke között. A gyermek időközben újra elaludt. – Szép kislány, ugye? – kérdezte Manoli mosolyogva. – Abból, amit látok belőle, igen – felelte Giorgisz. – Tiszta anyja! – folytatta Manoli, felnézve Annára. Hónapok óta nem igazán gondolt Mariára, de úgy érezte, érdeklődnie illik iránta. – Hogy van Maria? – kérdezte, hangjában annyi aggodalommal és érdeklődéssel, hogy aki hallotta, tévesen azt hihette, még mindig szereti. Ezt a kérdést Annának kellett volna feltennie, de ő csak állt némán, várva a választ, és azon tűnődött, vajon Manoli még mindig szereti-e a húgát. Giorgisz örült, hogy kisebbik lányáról beszélhet.

– Elég jól van, és a tünetei nem rosszabbodtak lényegesen azóta, hogy ott van – mondta. – Ideje nagy részét azzal tölti, hogy segít azoknak a leprásoknak, akik már nem tudnak főzni magukra. Ha segíteni kell bevásárolni és főzni, megteszi nekik, és ott is használja a gyógyfüveket. Nem említette, hogy a szigeten lakók többségénél már új kezelést alkalmaznak. Nem volt semmi értelme rá irányítani a figyelmet, mert még ő maga sem tudta, valójában mit is jelent ez. Azt tudta, hogy az injekciók hatására a betegek tünetei csillapodnak, de ennél többet nem. Nem hitt abban, hogy a lepra gyógyítható. Elképzelni is nehéz volt, hogy az emberiség legrégibb betegsége mindenestől kiirtható, és bármennyire is szép lenne, nem hagyta magát ilyen álomban ringatni. Amint befejezte a beszámolót, Andreasz lépett oda hozzájuk. – Kaliszpéra, Giorgisz. Hogy van? – kérdezte meglehetősen visszafogottan, puszta formaságból. Alexandrosz és Eleftheria Vandoulakisz a háttérben téblábolt. Eleftheria még mindig zavarban volt a köztük és Giorgisz Petrakisz között húzódó szakadék miatt, és magában nagyon szánta az öregembert. Nem volt azonban bátorsága, hogy ezt hangosan is kimondja. Ezzel ellenszegült volna férjének, aki még mindig szégyenként fogta fel, hogy a család kényszerűen ilyen szoros kapcsolatba került a leprateleppel. A család hagyta el a templomot utoljára. A szakállas pópa aranyszín és karmazsinvörös miseruhájában nevetett férfiak egy csoportjában. Körülöttük virágos ruhájú nők csevegtek, gyerekek futkároztak a felnőtteket kerülgetve, sikítozva, ha egymás közelébe kerültek. Este mulatság lesz, és az izgalom szinte delejes erőként volt jelen a levegőben. Giorgisz megszédült a ragyogó, vibráló hőségtől, amikor kilépett az Agiosz Grigoriosz-templom márványos hűvöséből. Hunyorgott a fényben, izzadságcseppek gördültek le az arcán. Gyapjúzakójának gallérja kellemetlenül szúrta a nyakát.

Maradjon a tömeggel és vegyen részt az esti mulatságon? Vagy menjen vissza a faluba, ahol a kanyargó utcák, kopott kapuk vigasztalják? Éppen megpróbált észrevétlenül elosonni, amikor Anna jelent még mellette. – Apám, jöjjön el és igyon egyet velünk. Ragaszkodom hozzá – mondta. – Balszerencsét hoz a gyereknek, ha nem tart velünk. Giorgisz legalább annyira hitt a sors befolyásában, a gonosz lelkek és rontó erejük távoltartásának szükségében, mint Istenben és minden szentjeiben, és nem akart szerencsétlenséget hozni erre az ártatlan gyermekre, ezért nem tudott nemet mondani lánya invitálására. A mulatság már javában tartott, amikor teherautójával megállt a Vandoulakisz-házhoz vezető hosszú út egyik citromfája alatt. A ház előtti teraszon zenekar játszott. Lant, mandolin és krétai duda hangja hallatszott külön-külön és fonódott egymásba, és bár még nem kezdődött meg a tánc, érezni lehetett a türelmetlen várakozást. Hosszú kecskelábú asztalokat állítottak fel, több sor üvegpoharat raktak ki, a vendégek maguk töltötték a bort hordókból, tányérszám vitték a mezét, kis fetasajtkockákat és olívabogyót, frissen készült dolmét. Giorgisz álldogált egy ideig, mielőtt kiszolgálta magát étellel. Ismert egy-két embert az egybegyűltek közül, velük beszélgetett. Megkezdődött a tánc. Az öregember pohárral a kezében nézte, ahogy Manoli táncol. Ruganyos alakja, energikus léptei, mosolya és a bekiabált tánclépés-utasítások és rikkantások révén a figyelem középpontjába került. Az első táncban úgy forgatta partnerét körbe-körbe, hogy a nézők is beleszédültek. A dob ütemes dobogása, a lant szenvedélyes hangja megbabonázó erejű volt, de a nézőközönséget egy, magát a ritmusnak teljesen átadott ember látványa varázsolta el. A férfi, akit maguk előtt láttak, azzal a ritka képességgel volt megáldva, hogy csak a mozgásért élt, és elemi féktelensége azt

mutatta, hogy a legkisebb mértékben sem törődik azzal, mit gondolnak az emberek. Giorgisz egyszer csak maga mellett találta a lányát. Érezte teste melegét, még mielőtt meglátta volna, de míg a zene el nem hallgatott, úgysem tudtak volna egymással beszélni. Túl nagy volt a zaj. Anna karba fonta, aztán leengedte a kezét. Giorgisz megérezte, mennyire izgatott. Anna nagyon szeretett volna a táncosok közt lenni, és amikor a zene véget ért, és új táncosok léptek a körbe, gyorsan beslisszant és elfoglalta helyét. Manoli mellett. Új dallam szólalt meg, lassabb, emelkedettebb, a táncosok felszegték fejüket, előre-hátra, jobbra-balra lépegettek. Amint Giorgisz a karok és forgó testek erdején át megpillantotta Annát, látta, hogy megnyugodott. Mosolygott, partnerével beszélgetett. Míg lánya elmerült a tánc forgatagában, Giorgisz kihasználta a lehetőséget, és otthagyta a mulatságot. Régen úton volt már, nagy távolságot tett meg teherautójával, de még mindig hallotta a zenét. Amikor visszaért Plakába, nem haza, hanem a kocsmába ment. Régi barátai társaságát és egy csendes helyet keresett, ahol leülhet és elgondolkodhat az aznap történteken. Másnap nem Giorgisz, hanem Fotini mesélte el Mariának, milyen volt a keresztelő, neki pedig bátyja, Antonisz adott részletes leírást. – Hát, úgy tűnik, Manoli egy pillanatra sem tette le a babát! – dühöngött Fotini a férfi arcátlanságán. – Gondolod, hogy ez bosszantotta Andreaszt? – Miért kellett volna bosszantania? – kérdezte Fotini. – Nyilvánvalóan halvány sejtelme sincs a dologról. Az pedig, hogy nem neki kellett hordoznia a kicsit, lehetőséget adott számára, hogy kedvére elvegyüljön a vendégek között, beszélgessen birtokszomszédaikkal. Hiszen te is tudod, hogy

szinte csak arra koncentrál, aminek köze van a gazdasághoz; mindennél jobban szeret a termésről és az olívaolaj-préselésről beszélni. – Nem gondolod, hogy Anna szerette volna a karjában tartani a gyermeket? – Őszintén szólva nem hiszem, hogy túl sok anyai ösztön lenne benne. Amikor Mateosz megszületett, nehezen bírtam ki, ha nem volt a karomban. De az emberek ugye különbözők, és úgy tűnik, ha nem nála van a baba, az nem igazán zavarja őt. – És gondolom, Manolinak tökéletes indoka volt, hogy kisajátítsa magának a gyermeket. Mindenki ezt várja el a keresztapától – mondta Maria. – Ha Szofia az ő gyereke, az életben ez az egyetlen alkalma adódik, hogy csak az övé legyen úgy, hogy abban senki semmi furcsát ne találjon. Egy ideig mindketten hallgattak. Kávét szürcsölgettek. Végül Maria szólalt meg. – Tényleg azt gondolod, hogy Szofia nem Andreasz, hanem Manoli gyereke? – Fogalmam sincs – felelte Fotini. – De nyilvánvalóan erős kötődést érez iránta. Andreasz nagyon örült Szofia születésének, de a következő néhány hónapban aggodalmai támadtak feleségével kapcsolatban. Betegnek és fáradtnak tűnt, de ha Manoli jött látogatóba, mindig felélénkült. A keresztelőkor még nem érzékelte a felesége és unokaöccse közti erős vonzalmat, de az azt követő hónapokban kezdett elgondolkodni azon, mennyi időt tölt Manoli az otthonukban. Az, hogy családtag és Szofia keresztapja, egy dolog; de a házban való gyakori jelenléte egészen más. Andreasz felfigyelt rá, hogyan változik Anna hangulata abban a pillanatban, ahogy Manoli távozik: frivolból fanyalgóvá, mosolygósból haragossá, és észrevette, hogy felesége a legszebb mosolyát az unokaöccsének tartogatja. Igyekezett távol tartani magától, kiűzni fejéből ezeket a

gondolatokat, de más dolgok is voltak, amelyek felkeltették gyanakvását. Egyik este, amikor a birtokról hazaért, az ágyat vetetlenül találta. Ez még számos alkalommal megtörtént, és két másik esetben megfigyelte, hogy a lepedőket igen felületesen simították ki. – Mi baja a szobalánynak? – kérdezte. – Ha nem végzi rendesen a munkáját, el kell bocsátani. Anna megígérte, hogy beszél vele, és egy ideig nem is volt ok panaszra. Szpinalonga szigetén az élet ment tovább, ahogy addig. Dr. Lapakisz mindennap átment, dr. Kiritszisz pedig engedélyt kapott a heraklioni kórháztól, hogy heti látogatásainak számát egyről háromra emelje. Egy őszi estén, a Szpinalongáról Plakára való átkelés közben valami elemi erővel hatott rá. Már beállt az alkony; a nap leszállt a hegyek mögött, a parti sávban megszűnt a fényesség, sötétségnek adva át helyét. Amikor azonban körülnézett, látta, hogy Szpinalonga még arany ragyogásban fürdik, a lenyugvó nap utolsó sugarai vonják fénybe. Kiritszisz úgy találta, hogy ez éppen így van rendjén. Plaka falunak sok olyan tulajdonsága volt, amilyennek az ember egy szigetet képzel – elkülönült, zárkózott –, míg Szpinalonga élettől s energiától zsongott. Újságjában, a Szpinalonga Csillagában, amelyet még mindig Jiannisz Szolomonidisz szerkesztett, a nagyvilág híreiről lehetett olvasni, és ezeket a híreket kommentálták is, publicisztikákat írtak róluk. Volt filmkritika rovat, amelyben a következő hónapokban vetítendő filmekről írtak, és részleteket közöltek Nikosz Kazantzakisz írásaiból is. Heti folytatásokban jelentették meg Szabadság és halál című regényét, és a leprakolónia lakói minden szavát falták, alig várták a következő heti folytatást, amit aztán a kafenionban részletesen megtárgyaltak. Amikor a krétai írót békedíjjal tüntették ki, megjelentették a díjátadó ünnepségen mondott beszédét is. Ha

nem akarjuk hagyni, hogy a világ káoszba süllyedjen, ki kell engednünk a szeretetet, amely minden ember szívébe van zárva – mondta Kazantzakisz. Ezek a szavak nagy hatással voltak Szpinalonga lakóira; jól tudták, milyen zűrzavartól és szenvedéstől menekültek meg azzal, hogy oly sokáig a szigetre voltak zárva. Sokan próbálgatták a lehetőséget, hogy szellemüket műveljék, és órákig ültek az irodalmi, politikai óriás és más kortárs írók szavain tűnődve, tartalmukat fontolgatva. Az athéniek közül sokaknak küldtek havonta rendszeresen könyveket, amelyekkel ők a szigeten létesített, mindenki által igénybe vehető könyvtárat gyarapították. Talán mert arról álmodoztak, hogy egyszer elhagyják a szigetet, folyamatosan figyelemmel kísérték nem csak lakóhelyük, hanem a külvilág eseményeit is. A kafenion és a taverna esténként zsúfolásig megtelt, és konkurenciájuk is keletkezett, mert nyílt egy új, kisebb taverna is. A sziget lakatlan részén kialakított parcellákon jó termés ígérkezett azon a nyáron, a heti két piacnapon bőven volt áru. Szpinalonga még sosem volt ilyen jó állapotban; a törökök sem éltek ilyen kényelemben újonnan épített házaikban. Maria időnként egy-egy pillanatra elragadtatta magát, és kifakadt Fotini előtt. – Most, hogy tudom, van esély a gyógyulásra, még nagyobb kínszenvedés itt lenni – mondta, kezét tördelve. – Nem tudom, álmodozhatunk-e arról, hogy valaha elhagyjuk a szigetet, vagy elégedjünk meg azzal, ahogy jelenleg élünk? – Az sosem árthat, ha az ember elégedett azzal, ahogyan él – felelte Fotini. Maria tudta, hogy barátnőjének igaza van. Azzal semmit sem veszíthet, ha megelégszik az itt és most adta lehetőségekkel. Valami azonban nem hagyta nyugodni: milyen következményei lehetnek annak, ha sikerül meggyógyulnia? – Akkor mi lesz? – kérdezte. – Visszajössz közénk Plakára. Úgy élsz, mint annak előtte.

Fotini mintha nem értette volna a lényeget. Maria szemlesütve bámulta a kezét, aztán felnézett barátnőjére, aki beszélgetés közben kis réklit horgolt. Újra várandós volt. – De ha már nem leszek Szpinalongán, nem találkozom többé dr. Kiritszisszel – mondta. – Már hogyne találkoznál vele? Ha már nem leszel itt, már nem lesz a kezelőorvosod, és minden megváltozik. – Tudom, hogy igazad van, de szörnyen rettegek ettől – mondta Maria. Az asztalon heverő újságra mutatott, amely éppen Kazantzakisz könyvének folytatásánál volt nyitva. – Ezt nézd meg: Szabadság és halál. Pontosan leírja a helyzetemet. Lehet, hogy szabad leszek, de ez a szabadság nem jobb a halálnál, ha nem láthatom többé dr. Kiritsziszt. – Még mindig nem mondott semmit neked? – Nem. Semmit – erősítette meg Maria. – De minden héten meglátogat. Ez nem mond eleget neked? – Nem – felelte Maria kertelés nélkül. – Bár megértem, miért nem tud semmit mondani. Nem lenne helyes. Maria ennek az aggodalomnak a legcsekélyebb jelét sem mutatta, amikor Kiritszisz doktorral találkozott. A vele töltött időt arra használta, hogy tanácsot kérjen tőle, hogyan segítsen azoknak a betegeknek, akiket a tömbházban gondozott. Nekik azonnali kezelésre volt szükségük naponta elszenvedett fájdalmaik csillapítására. Voltak visszafordíthatatlan sérüléseik, szervezetük más károsodásain azonban fizikoterápiával javítani lehetett. Maria biztos akart lenni abban, hogy a megfelelő tanácsot adja nekik, hogyan tornázzanak, mivel voltak köztük olyan betegek, akik ritkán jártak orvoshoz. Az addigiaknál is nagyobb lendülettel vetette bele magát a munkába. Úgy döntött, nem ringatja magát abban a reményben, hogy egyszer majd talán elhagyhatja Szpinalonga szigetét. A hazaköltözés igen vegyes érzelmeket ébresztett volna, nem csak benne, hanem oly sok betegtársában

is. Szpinalonga menedék volt nekik, és a távozás gondolata keserédes érzéseket ébresztett bennük. Még ha nem is fertőzők többé, sokan magukon hordozzák a betegség hegeit, a furcsán pigmentált bőr, a kifordult kéz, a deformált láb örökre úgy marad. Az ilyen páciensek rehabilitációjához egy másik teljes élet munkája kéne. Maria nem tudta, hogy az orvosok megkezdték a kezelésben elsőként, több mint egy éve részesülő betegek vizsgálatait és felülvizsgálatát, teszteket és újabb teszteket végeztek náluk. Öt páciensnél nem mutatták ki a lepra bacilusát. Köztük volt Dimitri Limoniasz és Theodórosz Makridakisz. Amióta Papadimitriou nyert vele szemben a sziget vezetői pozíciójáért való voksoláson, Makridakisz folyamatosan fenntartotta a minden erőfeszítés nélkül uralkodó osztállyá lett athéniakkal szembeni politikai ellenállását. Pocakosan és megőszülve is megmérettette magát a választáson, de ahogy Papadimitriou befolyása erősödött, a Makridakiszra leadott szavazatok száma évről évre csökkent. Ezt nem is igen bánta. Miért is bánta volna? Életkörülményeik lényegesen javultak azóta, hogy a szigetre került, és ugyanúgy tudta, mint bárki más, hogy ez nagymértékben athéni barátainak köszönhető. Hozzájuk való viszonyulása az évek folyamán meglágyult, és csak olyan mértékben tartotta fenn ellenzékiségét, hogy élénk beszélgetéseket folytathasson velük a kafenionban. Egy hosszú és fárasztó nap után Kiritszisz és Lapakisz leült, hogy átnézzék a teszteredményeket. Valami teljesen egyértelművé vált. – Ugye te is tudod, hogy nemsokára megalapozott eredményeink lesznek, és elengedhetjük ezeket a betegeket a kolóniáról – mondta Kiritszisz mosolyogva. – Tudom – felelte Lapakisz. – De ahhoz előbb kormányzati jóváhagyásra van szükségünk és nem biztos, hogy azt könnyen és hamar megadják.

– Azzal a feltétellel kérem elbocsátásukat, hogy még hónapokig kapják a kezelést, és évente kontrollra jelentkeznek. – Egyetértek. Amint megvan a kormánytól az engedély, közöljük a betegekkel. De előbb nem. Hetek teltek el, mire megjött a dokumentum. Az állt benne, hogy a páciensek akkor hagyhatják el a szigetet, ha legalább egy évig negatív leprateszteredményeik voltak. Kiritszisz csalódott volt, mert ez jelentős késedelmet okozott, de így is elérhető közelségbe került kitűzött célja. A következő néhány hónapban a tesztek továbbra is negatívak voltak, a vírus nem volt kimutatható, és úgy tűnt, az elő tíz-egynéhány páciens karácsonyra hazamehet. – Megmondhatjuk nekik? – kérdezte Lapakisz egyik reggel. – Vannak, akik folyamatosan érdeklődnek, és nehéz folyton semmitmondó válaszokkal lerázni őket. – Igen, azt hiszem, éppen ideje. Szerintem már nincs reális veszélye annak, hogy a betegség bárkinél rosszabbodik. Az első néhány páciens örömkönnyekben tört ki, amikor meghallotta, hogy hivatalosan is egészségesnek nyilvánítják. Bár megígérték, hogy néhány napig senkinek sem mondják el a hírt, Lapakisz és Kiritszisz egy pillanatig sem gondolta, hogy valóban meg tudják állni. Négy órakor megérkezett Dimitri és leült, várt a sorára. Az előtte fogadott beteg, a pékségben dolgozó asszony könnyes szemmel lépett ki a rendelő ajtaján; sebhelyes arcát zsebkendővel törölgette. Biztosan rossz hírt kapott, gondolta Dimitri. Két perccel négy óra után Kiritszisz nézett ki az ajtón és behívta. – Ülj le, Dimitri – mondta az orvos. – Közölnünk kell veled valamit. – Lapakisz előrehajolt, arca valósággal sugárzott az örömtől. – Meggyógyultál. Hivatalos engedélyt kaptál, hogy eltávozz a kolóniáról. Dimitri tudta, mit kéne éreznie, de olyan volt, mintha kezének régi zsibbadása most a nyelvén jelentkezett volna.

Nagyon halványan emlékezett csak, milyen volt az élete, mielőtt Szpinalongára költözött. Ez volt az otthona, a kolónia lakói pedig a családja. Igazi családja már régen megszakította vele a kapcsolatot. Arca féloldalt eltorzult, ami itt a szigeten nem jelentett problémát, de a kinti világban nem akadna ember, aki ne figyelne fel rá. Mihez kezd, ha elmegy innen, és ha elmegy, akkor ki fog tanítani az iskolában? Száz kérdés és kétely kavargott a fejében és eltelt néhány perc, mire meg tudott szólalni. – Inkább itt maradnék, amíg van feladatom, mintsem hogy mindent magam mögött hagyjak és kilépjek az ismeretlenbe – mondta Kiritszisz doktornak. Nem volt egyedül azzal, hogy vonakodott elhagyni a szigetet. Mások is attól tartottak, hogy a betegség látható, maradandó nyomai elrettentik az embereket, és megerősítésre volt szükségük, hogy képesek lesznek újra beilleszkedni a társadalomba. A kételkedése ellenére ez igen jelentős esemény volt a sziget történetében. Több mint ötven évig a leprások csak érkeztek a szigetre, de senki sem távozott onnan; a templomban hálaadó misét, a kávéházban mulatságot tartottak ez alkalomból. Theodórosz Makridakisz és Pánosz Szklavounisz távozott elsőként. Kis társaság gyűlt össze az alagút bejáratánál, hogy elbúcsúzzon tőlük; mindketten könnyeiket próbálták visszafojtani, sikertelenül. Vegyes érzelmekkel küszködtek, amikor sorra kezet fogtak azokkal a férfiakkal és asszonyokkal, akik oly sok éven át sorstársaik voltak. Egyikük sem tudta, mit tartogat számukra az élet azon a keskeny tengerszoroson túl, amikor beszálltak Giorgisz várakozó csónakjába, hogy átkeljenek az ismertből az ismeretlen világba. Együtt mennek egészen Heraklionig, ahol Makridakisz megpróbálja majd helyreállítani régi életét, Szklavounisz pedig azzal a biztos tudattal száll fel az Athénbe induló hajóra, hogy színészi karrierjének vége. Ahogy kinéz, úgy már nem lehet

színművész soha. Szorosan fogták orvosi papírjaikat, amelyek tisztának nyilvánították őket; a következő hetekben számtalan alkalommal kell majd felmutatniuk, hogy bizonyítsák, hivatalosan is mentesek a betegség kórokozójától. Hónapokkal később Giorgisz levelet hozott tőlük Szpinalonga szigetére. Mindketten arról számoltak be, hogy nagy nehézségeik voltak a társadalomba való visszailleszkedéssel, és hogy mindenki kitaszítottként kezelte őket, aki megtudta, hogy egykor a leprakolónia lakói voltak. Nem éppen biztató beszámolók voltak, és a levelek címzettje, Papadimitriou senkinek sem számolt be tartalmukról. Az első kezelt csoportból már mások is elhagyták a szigetet. Krétaiak voltak, őket szeretettel fogadta vissza családjuk, és új munkát találtak. A következő évben is folytatódott a gyógyulások sorozata. Az orvosok pontosan regisztrálták az első kezelés időpontját, és azt, hogy hány hónapig voltak negatívak a páciensek leletei. – Az év végére munkanélküliek leszünk – jegyezte meg némiképp cinikusan Lapakisz. – Nem hittem volna, hogy valaha a munkanélküliség lesz az életcélom – felelte Atina Manakisz –, de most ez a helyzet. Tavasz végére néhány eset kivételével, akiknél olyan heves reakciót váltott ki a kezelés, hogy le kellett állni vele, vagy egyáltalán nem reagáltak a kezelésre, egyértelművé vált, hogy nyárra majdnem mindenki megkaphatja a gyógyulttá nyilvánító orvosi igazolást. Júliusban már tárgyalások folytak az orvosok és Nikosz Papadimitriou közt Szpinalonga szigetének sorsáról. Giorgisz, aki visszavitte a gyógyult férfiak és asszonyok első csoportjait Krétára, már számolta a napokat, mikor szállhat be a csónakjába Maria. Az elképzelhetetlen valósággá vált, és mégis arról rettegett, hogy közbejön valami előre láthatatlan probléma, amire addig gondolni sem lehetett.

Magába fojtotta izgatottságát és aggodalmait is, és sokszor kellett visszafognia magát, nyelvébe harapnia, hogy ki ne fakadjon, amikor a kocsmában véletlenül meghallotta a szokványos párbeszédbeli fordulatokat. – Hát, én a magam részéről nem tűzök ki lobogót a visszatérésükre – mondta az egyik halász. – Ugyan már! – felelte egy másik. – Legalább egy kis együttérzés legyen benned irántuk! Azok, akik nyíltabban nehezteltek a leprakolóniára, némi szégyenkezéssel emlékeztek vissza arra az éjszakára, amikor kis híján megtámadták a szigetet. Egy kora este Lapakisz irodájában a sziget vezetője és a három orvos azon tanakodott, mivel tegyék emlékezetessé az eseményt. – Azt akarom, hogy a világ megtudja, azért hagyjuk el a szigetet, mert meggyógyultunk – mondta Papadimitriou. – Ha az emberek kettesével, hármasával mennek el innen, az rossz üzenetet sugall a szárazföldön élőknek. Azt fogják kérdezni: Miért lopóznak el a szigetről kis csoportokban? Azt akarom, hogy mindenki megismerje az igazságot. – Mit javasol, hogyan lehet ezt elérni? Mit csináljunk? – kérdezte Kiritszisz halkan, nyugodtan. – Azt hiszem, mindannyiunknak egyszerre kéne távozni. Ünnepséget akarok. Hálaadási lakomát a szárazföldön. Nem hiszem, hogy ez túl nagy kérés lenne. – Azokra is gondolnunk kell, akik még nem gyógyultak meg – mondta Manakisz. – Nekik nincs ünnepelnivalójuk. – Reméljük, azok is elhagyhatják a szigetet, akiknek hosszabb távú kezelésre lesz szükségük – mondta Kiritszisz diplomatikusan. – Az hogy lehet? – kérdezte Papadimitriou. – A hatóságok engedélyére várok, hogy az athéni kórházba szállítsák őket – felelte. – Ott jobb ellátást kapnak, és a kormány

amúgy sem fogja finanszírozni Szpinalonga fenntartását, ha már csak kevesen lesznek itt. – Ebben az esetben javaslom, hogy a betegek az egészségeseknél előbb hagyják el a szigetet. Szerintem így könnyebb lenne nekik – jegyezte meg Lapakisz. Ebben mind egyetértettek. Papadimitriou megkapja, amit kért, szabadságuk visszanyerése nyilvános esemény lesz, és azokat, akik további kezelésre szorulnak, diszkréten átszállítják az athéni Santa Barbara kórházba. Már csak annyi maradt, hogy a gyakorlati lebonyolítást megszervezzék. Ez több hetet vett igénybe, de hamarosan kitűzték az időpontot: augusztus 25-e, Agiosz Titosz, Kréta védőszentjének ünnepe. Egyetlen ember volt csak, aki aggodalommal fogadta a tényt, hogy Szpinalonga mint leprakolónia napjai meg vannak számlálva. Kiritszisz doktor volt ez az ember. Lehet, hogy soha többé nem látja Mariát.

Huszonkettedik fejezet 1957 Ahogy minden évben, Plaka lakói most is előkészületeket tettek a szent ünnepe méltó megünneplésére. De idén egy kicsit másként lesz. Az ünnepségeken Szpinalonga lakói is jelen lesznek, akik oly sok évig közvetlen szomszédaik voltak, de akiket csak képzeletükben láthattak. Voltak, akiknek ez az ünnepség azt jelentette, hogy szeretteiket, barátaikat kapják vissza; másoknak azt, hogy szembe kell nézniük saját, mélyen gyökerező előítéleteikkel és meg kell próbálniuk elfojtani ezeket. Együtt fognak ülni az asztalnál, együtt esznek régen látott felebarátaikkal. Giorgisz azon kevesek egyike volt, akik ismerték a lepratelep valóságát. A szárazföldön sokaknak származott

anyagi előnyük abból, hogy a vízen túl ilyen intézmény van; ők látták el a sziget lakóit a szükséges termékekkel, terményekkel, és számukra a lepratelep bezárása üzleti veszteséget jelentett. Mások bevallották maguknak, hogy bizonyos megkönnyebbülést éreztek, amikor megtudták, hogy Szpinalonga megszűnik lepratelep lenni. A vízen túl lakó betegek állandó aggodalommal töltötték el őket, és annak ellenére, hogy pontosan tudták, a lepra nem olyan fertőző, mint számos más betegség, úgy féltek tőle, mint a bubópestistől. Ezek az emberek nem vettek tudomást arról a tényről, hogy a lepra már gyógyítható. Voltak, akik alig várták vendégeik érkezését erre a történelmi estére. Fotini anyja, Szavina Angelopoulosz még mindig ápolta barátnője, Eleni emlékét, akinek elvesztését hosszú évekig gyászolta, és az, hogy Mariát újra szabadon láthatja, színtiszta örömmel töltötte el. Ez azt jelenti, hogy nem kettő, hanem csak egy tragédia történt. Giorgiszon kívül legjobban Fotini örült. Újra együtt lehet legjobb barátnőjével. Már nem félhomályban, Maria szpinalongai házában kell találkozniuk. Most már kiülhetnek a fénybe, az étterem teraszára, ott beszélhetik meg a nap eseményeit, míg lemegy a nap, és feljön a hold. Az augusztusi nap forró délutánján a taverna konyhájában Sztefanosz hatalmas fémedényekben kecskeragut, kardhalas rizst főzött, tepsikben sült a zakarnplasztion, a mézédes baklava és katefi. Ez a lakoma minden lakomán túltesz, olyan bőven kínálják majd az ételt. Vangelis Lidaki élvezte az ilyen alkalmakat. Szerette az érzelmi túlfűtöttséget, amit egy ilyen rendkívüli nap jelentett, és azt is tudta, mit jelenthet ez Giorgisznak, a kocsma egyik leggyakoribb, de legkevésbé beszédes vendégének. Neki is eszébe jutott, hogy Szpinalonga egykori lakói közül néhányan plakaiak lesznek, így megnő a lakosság száma, ami jót tesz az ő üzletének is. Lidaki számára a sikert az jelentette, ha a nap

végén minél több üres sörös- és rakisüveg állt üresen a régi rekeszekben, és remélte, hogy ez a mennyiség növekedni fog. A leprások ugyanolyan vegyes érzelmekkel tekintettek a partraszállásra, mint azok, akik fogadásuk elé néztek. A kolónia lakói közül néhányan még maguknak sem merték bevallani, hogy a távozástól ugyanúgy rettegtek, mint egykor attól, hogy át kellett hajózniuk a szigetre. Ez a hely soha nem álmodott biztonságot adott nekik, és féltek attól, hogy ezt elveszítik. Egyes szigetlakók, bár egy folt, egy seb nem sok, annyi sem látszott rajtuk, mégis reszkettek, hogy egykori leprásként soha nem tudnak majd normális életet élni. Nem Dimitri volt az egyetlen a fiatalabbak közül, akinek semmi emléke nem volt életének Szpinalonga előtti szakaszából. Ez volt az ő világuk, ami azon kívül esett, az nem tűnt valóságosabbnak a képeskönyvek rajzainál. Még a falu is, amelyre ráláttak a szigetről, olyan volt nekik, mint a délibáb. Mariának nem jelentett problémát, hogy visszaemlékezzen, milyen volt az élet Krétán, bár úgy tűnt neki, hogy nem a saját múltjára, hanem valaki másnak az életére tekint vissza. Mi lehet egy olyan nő sorsa, aki húszas évei nagy részét leprásként élte le, és akit a faluban vénlánynak tartanak? Csak annyit látott ebből, ha átnézett a folyton tajtékzó, hullámzó vízen, hogy minden, de minden olyan bizonytalan. Szpinalongán egyesek a távozás előtti hónapot azzal töltötték, hogy gondosan becsomagoltak mindent, amit magukkal akartak vinni. Sokan voltak, akik családjuktól szívélyes, szeretetteljes választ kaptak, amikor megírták nekik a jó hírt, hogy meggyógyultak és elbocsátják őket a szigetről; ők meleg fogadtatásra számíthattak otthon. Tudták, hogy lesz egy hely, ahol kicsomagolhatják a ruháikat, porcelánjaikat, edényeiket, szőnyegeiket. Mások nem törődtek azzal, ami történni fog, az utolsó pillanatig folytatták megszokott életüket, mintha ez az állapot sosem változna meg.

Augusztusban sosem tapasztalt forróság volt, olyan vadul fújt a meltemi, hogy a rózsák lelapultak a nyomában és a szárítóköteleken az ingek nagy fehér sirályokként sodródtak a levegőben. Délutánonként a szél vette át az uralmat a vidék felett. Ajtókat csapkodott, ablakokat zörgetett; az emberek napközben behúzott spalettájú szobákban szunyókáltak, hogy elkerüljék a nap hevét. Aztán eljött a távozás napja, és akár felkészültek rá a sziget lakói, akár nem, ideje volt elhagyniuk Szpinalongát. Ezúttal nemcsak Giorgisz ment a szigetre, hanem más falusi halászok is, akiket meg lehetett győzni, hogy nincs félnivalójuk. Augusztus 25-én délután egy órakor egy kis flottilla közeledett a plakai part felé. Előző nap megtartották az útolsó misét a kis Szent Pantaleimon-templomban, de az emberek már napokkal korábban sorra járultak az oltárhoz gyertyát gyújtani, és halkan imádkozni. Hálát adni mentek, és azért könyörögtek Istenhez, hogy adjon nekik bátorságot szembenézni mindazzal, amit a világ a keskeny tengerszoroson túl tartogat nekik. Az idősebbeket és a még mindig betegeket segítették először a csónakokba. A szamarak aznap keményen dolgoztak, oda-vissza jártak az alagútban, csomagokat cipeltek hátukon, ládákkal megrakott kordákat húztak. Nagy poggyászhegy állt a mólón; a távozás régen dédelgetett álma valósággá vált. Néhányan csak ekkor hitték el igazán, hogy régi életük véget ért és új élet kezdődik számukra. Kiritszisz a plakai mólón tevékenykedett. Gondoskodott arról, hogy megfelelően bánjanak a még betegekkel, akiket a kezelések folytatására visszavisznek Athénbe. A szigeten utoljára maradt néhány ember között volt Lapakisz és Maria. Az orvosnak el kellett végeznie az adminisztrációs feladatokat és a szükséges kartonokat dobozokba tette. Ezek az orvosi dokumentumok igazolták,

hogy páciensei meggyógyultak és nem fertőzők. Az igazolásokat a doktor magánál tartotta az átkelés során, csak a túlparton osztotta ki. Ezek a papírok a szigetiek útlevelei a szabadságba. Amikor Maria utoljára lépett ki házából a sikátorba, felnézett a hegyre, a kórházra. Látta, hogy Lapakisz jön lefelé az utcán, a nehéz dobozokkal küszködik, és elindult felé, hogy segítsen neki. Körülötte mindenütt a sietős távozás jelei. Néhányan egészen az utolsó óráig nem voltak hajlandók elhinni, hogy tényleg elmehetnek. Valaki elfelejtett becsukni egy ablakot, ezt csapkodta a szél; sok spaletta meglazult, a függönyök vitorlákként csapkodtak körülöttük. Csészék, csészealjak maradtak gazdátlanul a kafenion asztalain, az iskolában az egyik padon nyitott könyv feküdt. A tábláról nem törölték le a krétával felírt matematikai képleteket. Az egyik boltban egy sornyi konzerv maradt az egyik polcon, mintha a boltos úgy gondolta volna, egyszer újra kinyithat. Az üres olívaolajos hordókba ültetett élénk muskátlik már hervadoztak. Aznap éjjel már nem öntözik meg őket. – Ne aggódj miattam, Maria – mondta a kipirult arcú orvos. – Sok minden mással is törődnöd kell. – Nem, nem. Engedje meg, hogy segítsek! Most már semmi szükség nincs rá, hogy miattunk agyongyötörje magát – mondta, azzal elvette az egyik kisebb kartonos dobozt. – Hiszen már egészségesek vagyunk, ugye? – Igen – felelte. – Néhányan elmehetnek, és maguk mögött tudhatják ezt az egészet. Lapakisz, amint kimondta, tudta, milyen nehéz lehet ez, és zavarba jött saját tapintatlansága miatt. Ügyetlenül kereste a szavakat, mivel adhatná a legnagyobb vigaszt. – Úgy értem, ez egy új kezdet… Mindent újrakezdhetnek. Lapakisz nem tudhatta, de az új kezdet, a mindent elölről kezdés éppen ellentétes volt azzal, amit Maria akart. Ez azt sugallta, hogy régi, szigeti életéből mindent elsöpör ez az új

kezdet. Honnan is tudhatta volna, hogy amit Maria a legértékesebbnek tartott, sosem találta volna meg máshol, csakis ebben a száműzetésben, a szigeten, és egyáltalán nem akart mindent maga mögött hagyni szpinalongai életéből, sőt, a legjobbat magával akarta vinni? Ahogy még egyszer, utoljára, végignézett a főutcán, kis híján elalélt, olyan elemi erővel tört rá a nosztalgia. Emlékek tolultak elméjébe, egymást elfedő, egymással ütköző képek. A szigeten kialakult rendkívüli barátságok, a mosodai napok meghittsége, az ünnepek vidámsága, a legújabb filmek adta öröm, az elégedettség, hogy segíthet azokon, akik igazán rászorulnak, az alaptalan félelem, amikor heves viták alakultak ki a kafenionban, többnyire az athéniek között és többnyire olyan témákban, amelyeknek vajmi kevés jelentőségük volt mindennapi életükre. Olyan volt, mintha szinte semennyi idő nem telt volna el azóta, hogy először állt ugyanezen a helyen. Négy évvel korábban tele volt gyűlölettel Szpinalonga iránt. Akkor úgy találta, hogy a halál is jobb annál, hogy életfogytig tartón szigeti létre legyen ítélve, de most itt van, és egy pillanatra megtorpant, mintha nem akarózna távoznia. Néhány pillanat múlva új élet kezdődik, és Maria nem tudta, mit tartogat neki. Lapakisz mindezt leolvasta az arcáról. Neki is új bizonytalanságokat hozott az élet most, hogy Szpinalongán munkája véget ért. Athénbe utazik, néhány hónapot a Szanta Barbara kórházba szállítandó leprások mellett marad, de hogy utána mihez kezd, milyen lesz az élete, nem tudta. – Gyere! – szólt Mariának. – Azt hiszem, mennünk kell. Apád már biztosan vár minket. Megfordultak, végigmentek az alagúton. Lépteik visszhangzottak körülöttük. Az alagút végénél Giorgisz várta őket. A kőfalon ült, a mimózafa alatt az árnyékban, a füstöt mélyen leszívva cigarettázott. Várta, hogy lánya felbukkanjon az alagútból. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megjelent. Maria

és Lapakisz volt az utolsó, akik elhagyták a szigetet. Akkorra már a szamarakat, kecskéket, még a macskákat is elszállították a szigetről. A látvány Noé bárkájához volt hasonlatos. Az utolsó csónak tíz perce indult, a móló kihalt volt. A közelben valaki leejtett egy fémdobozt, egy levélköteget és egy bontatlan csomag cigarettát; mindez arra utalt, hogy az utolsó csoport sietve távozott. Lehet, hogy közbejött valami, lehet, hogy mégis támadt valami akadály, nyugtalankodott Giorgisz. Lehet, hogy Maria mégsem hagyhatja el a szigetet. Lehet, hogy a doktor nem írta alá a papírjait. Éppen abban a pillanatban, hogy ezek a kellemetlen gondolatok már-már még kellemetlenebb valóságnak tűntek, Maria jelent meg az alagút sötét félkörében, kitárt karral futott apja elé, és amikor átölelték egymást, eltűnt, a feledés sötétjébe süllyedt minden kétely, aggodalom, hogy talán mégsem mehet haza. Szótlanul szorította vihartól cserzett arca bőréhez lánya selymes haját. – Mehetünk? – kérdezte végül Maria. Holmija már be volt rakodva a csónakba. Lapakisz szállt be elsőként, aztán megfordult, kezét nyújtotta Mariának, hogy besegítse. Maria egyik lába már a csónakban volt, a másik még egy rövid pillanatig a köves talajon. Aztán már az sem. Szpinalongai élete véget ért. Giorgisz eloldozta és ellökte a mólótól régi ladikját. Korához képest igen élénken beugrott, és elindult Plaka partja felé. Nem vesztegette az időt. Még mindig túl tisztán látta Szpinalongát. Az ablakok sötét foltjai üreges, vak szemekként néztek rá, elviselhetetlen ürességük azokra a leprásokra emlékeztette, akiket életük végére megvakított a betegség. Hirtelen látomásként Eleni jelent meg előtte, ahogy utoljára látta, amikor ott állt a mólón, és ez egy pillanatra elfeledtette vele az örömöt, hogy lánya újra vele lehet. Már csak néhány perc volt hátra a kikötésig. Plaka kis öblében nagy tömeg állt. A leghangosabbak az athéniak voltak.

Barátaik, sőt kollégáik is megtették a hosszú utat a fővárosból, hogy együtt ünnepeljék ezt a korszakos jelentőségű, feledhetetlen napot. Éjjel nem lesz alvásra idő, és holnap reggel mind felkerekednek, visszamennek Heraklionba, ahonnan folytatják útjukat Athénbe. Egyelőre azonban megmutatnak a plakaiaknak néhány dolgot a vigadozás művészetéből. Voltak köztük zenészek is; reggel óta próbáltak a helyiekkel. Sokféle hangszerrel hangzó, lenyűgöző zenekart alkottak együtt: volt lant, mandolin, buzuki, duda, juhászfurulya. Fotini és Sztefanosz újszülött gyermekükkel, Petrosszal és a barna szemű kis Mateosszal mentek ki Maria elé. Mateosz izgatottan táncikált a szilaj hangulatban; nem fogta fel a nap jelentőségét, csak azt, hogy ünneplés, mulatság előérzete van a levegőben. – Isten hozott itthon, Maria! – mondta Sztefanosz. Hátralépett, hogy felesége átölelhesse legjobb barátnőjét, megvárta, míg rá kerül a sor. – Úgy örülünk, hogy visszajöttél. Azzal Maria ládáit kezdte felpakolni kisteherautója platójára. Nem volt messze a Petrakisz-ház, de ahhoz mégis, hogy mindent kézben vigyenek odáig. A két nő gyalog ment át a téren, Giorgiszt ott hagyták, hogy kikösse a csónakot. A téren már felállították a kecskelábú asztalokat, csoportokban székeket raktak ki. Élénk színű zászlócskák díszítették a tér négy oldalát, vidáman lobogtak átlósan felette. Nemsokára kezdődik a mulatság. Mire Maria és Fotini odaért a házhoz, Sztefanosz már lepakolta a ládákat, sőt, az ajtón belülre rakta. Ahogy belépett, Maria furcsa bizsergést érzett tarkótájt. Semmi sem változott azóta, hogy elment. Minden ugyanott volt, ahol lenni szokott: az ajtóval szemközti falon ugyanaz a hímzett Kaliméra feliratú falvédő üdvözölte a belépőket, amelyet még anyja rakott fel hozományából; ugyanazok a nyeles, füles edények lógtak a tűzhely körül, a polcon az ismerős virágmintás porcelántányérok sorakoztak. Az egyik ládából hamarosan

előveszi az ugyanilyen mintájú darabokat, és a készlet újra kiegészül. Ám még ilyen fényes szép napon is félhomály volt a házban. Az ismerős tárgyak lehet, hogy mind a helyükön vannak, de a falak mintha magukba szívták volna azt a mély, sötét nyomorúságot, amelyet a ház lakói átéltek közöttük. Apja elmúlt néhány évének magányossága áradt belőlük. Mintha minden ugyanolyan lenne, mégsem volt semmi ugyanúgy, ahogy korábban. Amikor Giorgisz néhány pillanattal később belépett, sokan voltak a házban: Sztefanosz, Fotini, Petrosz, a kezében kis virágcsokrot szorongató Mateosz és Maria. Végre úgy tűnt, hogy életének néhány töredéke újra egy egész lett. Lánya állt előtte, egyike annak a három nőnek, akinek fényképét nap mint nap látta és megnézte a falon. Giorgisz szemében Maria szebb volt, mint valaha. – Hát – szólalt meg Fotini –, azt hiszem, nem sokáig maradhatok. Még főznöm kell. Találkozunk a téren? – Mindent köszönök. Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan régi barátok vártak vissza, mint ti, és persze újak is – mondta Maria Mateoszra nézve, aki végre felbátorodott, hogy átadja neki a virágot. Maria mosolygott. Ez volt az első virág, amelyet azóta kapott, hogy vagy négy éve Manoli ajándékozta meg egy csokorral, alig egy héttel azelőtt, hogy a lepratesztet elvégezték nála. A kisfiú gesztusa nagyon meghatotta. Fél órával később, csak miután átöltözött és a tükörnél is fényesebbre fésülte a haját, érezte úgy, hogy képes kimenni és szembenézni Plaka lakóinak kíváncsiságával. Tudta, bár szomszédai ugyan jelét adták, hogy szívesen fogadják, mások furcsán méregetik majd, és a betegség jeleit keresik rajta. Csalódni fognak. Maria testén a lepra legenyhébb jele sem volt látható. Sokan voltak azonban, akiken nyomot hagyott a betegség. Számos egykori beteg egész életére sánta marad,

azok a szerencsétlenek pedig, akiknek a kór a szemét támadta meg, egész életükben a családjuk segítségére lesznek szorulva. A többség esetében azonban a sebek, fekélyek eltűntek, a csúnya pigmentáció annyira elhalványodott, hogy bőrükön már nem volt látható, és az addig érzéketlen foltokba visszatért az érzékelés képessége. Maria és apja együtt ment a térre. – Nem hiszem, amíg nem látom a saját szememmel – mondta Giorgisz –, de a nővéred azt mondta, eljön ma este. Tegnap üzenetet kaptam tőle. – Anna? – szólt Maria meglepetten. – És Andreasz is vele jön? – Legalábbis ezt írta. Gondolom, szeretne üdvözölni visszatérésed alkalmából. Mint minden szülő, ő is nagyon kívánta, hogy gyermekei újra egyesüljenek, és úgy gondolta, Anna jó alkalomnak találja ezt, hogy jóvátegye az elmúlt évekbeli nemtörődömségét családja iránt. Ha egyik helyett mindkét lányát visszakapja, akkor ő lesz a legboldogabb ember a földön. Maria azonban egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy aznap éjjel viszontláthatja Annát. A mai nap célja az ünneplés, nem a családegyesítés: azt ünnepük, hogy Szpinalonga minden egykori leprás betege visszakapta a szabadságát. Eloundai otthonában Anna a plakai mulatságra készülődött. Gondosan feltűzte a haját, nagy figyelemmel rúzsozta a száját, hogy pontosan kövesse telt ajka ívét. Szofia a nagyanyja ölében ülve figyelte, hogy anyja sminkeli magát, míg olyan élénk színű nem lett, mint játékbabái arca. Sem anyját, sem lányát nem méltatva figyelemre Andreasz vonult be a szobába. – Még nem vagy készen? – kérdezte ridegen. – Már majdnem készen vagyok – felelte Anna, s a tükörbe nézve igazgatta súlyos türkiz nyakékét. Állát felszegve

csodálta meg az eredményt, aztán francia parfümöt permetezett magára. – Akkor mehetünk végre? – csattant fel a férje. Anna mintha nem vette volna észre Andreasz fagyos hanghordozását. Eleftheria figyelmét azonban ez sem kerülte el. Nem tetszett neki az, ahogy fia szólt a feleségéhez. Addig még egyszer sem hallotta ilyen hűvösen beszélni Annához, és nem látta, hogy ilyen metsző pillantással nézne rá. Azon tűnődött, nem az történt-e, hogy Andreasz végül megtudta, felesége és Manoli meglehetősen bizalmas viszonyban vannak. Egyszer kifejezte ebbéli aggodalmát Alexandrosznak. Nagy hiba volt. Alexandrosz feldühödött, és megesküdött, hogy két lábbal rúgja ki a házból azt a semmirekellő Don Juant, ha átlép egy bizonyos határt. Ezután Eleftheria megtartotta az aggodalmait magának. – Jó éjszakát, édes kincsem – fordult Anna a kislányához, aki párnás karocskáit nyújtotta felé. – Légy jó. Azzal rúzsos csókot, adott Szofia homlokára, elmosolyodott ajkának tökéletes lenyomata láttán, és kiment. Andreasz már az autóban várakozott, bőgette a motort. Tudta, hogy felesége miért fordít olyan aprólékos gondot a külsejére, és azt is tudta, hogy ez nem neki szól. Egész apró dolog vezette rá végül, hogy Anna hűtlen hozzá: egy fülbevaló a párnája alatt. Ettől ébredt rá Andreasz, hogy megcsalt férj lett. Anna lefekvés előtt mindig gondosan levette és az öltözőszekrény egy kis, bársonnyal bélelt fiókjába tette minden ékszerét, és Andreasz tudta, biztosan nem kerülte volna el a figyelmét, ha felesége előző este gyémántköves arany fülbevalójával a fülében feküdt volna le. Egy szót sem szólt, amikor meglátta az arany csillogását, ahogy befeküdt a különben makulátlan ágyneműbe, de szíve mintha jéggé vált volna. Abban a pillanatban a benne lakozó, személyisége lényegét alkotó philotemo, a becsület, és büszkeség érzése, amitől férfi a férfi, halálos sebet kapott.

Két nappal később kora délután ment haza. Autóját a háztól távolabb állította le, az utolsó ötven métert gyalog tette meg. Nem lepődött meg, amikor meglátta Manoli teherautóját a ház előtt. Tudta, hogy ott lesz. Halkan nyitotta a bejárati ajtót, belépett az előszobába. Az óra ketyegésén kívül a házban halálos csend volt. Aztán hirtelen megtört a csend. Női sikoly. Andreasz megragadta a lépcsőkorlát egyik oszlopát, utálkozva tántorodott meg, rosszul volt felesége kéjének hangjaitól. Ösztöne azt súgta, hogy a lépcsőket kettesével véve rontson be a hálószobába, szakítsa szét az üzekedőket, de valami meggátolta ebben. Végül is ő Andreasz Vandoulakisz. Meg kell őriznie a méltóságát, rangjához méltóan kell cselekednie, és idő kell, hogy gondolkozzon, mit és hogyan tegyen.

*** Amikor Maria a térre ért, már hatalmas tömeg gyűlt össze. Meglátta Dimitrit, ahogy ott állt egy kis csoport közepén Geraszimo Vilakisszel, a kolónia kávéházának tulajdonosával és a mosolygó Krisztina Krousztalakisszal. A mosolytól szinte rá sem lehetett ismerni. Mindenütt nyüzsgés, élénk, izgatott beszélgetés és a zene halk hangjai hallatszottak, mert valaki az utca végén buzukit pengetett. Jobbról-balról ráköszöntek, amint kiért a térre. Lármás athéni családokat, barátokat látott, és a telep egykori lakói Agia Mariaként vagy a füves gyógyítóként mutatták be nekik. Az utóbbi definíció kedvére való volt, de az előbbi, hogy szentnek nevezték, már korántsem. Az utolsó néhány óra olyan hamar eltelt, hogy alig gondolt dr. Kiritsziszre. Nem búcsúztak el egymástól, vagyis biztosan találkoznak még. Ez a találkozás pedig igen hamar bekövetkezett. A tömeg sűrűjébe érve Maria úgy érezte, hogy szíve majd kiugrik bordái közül. Ott volt a doktor, az egyik

hosszú asztalnál ült kollégájával, Lapakisszal. Az egész társaságból csak őt látta, ezüst haja szinte világított az alkonyatban. A két orvos elmélyült beszélgetésbe merült, de Lapakisz egyszer csak felnézett és észrevette. – Maria! – kiáltott, és felállt. – Milyen nagy nap ez neked. Milyen érzés itthon lenni annyi év után? Szerencsére nem kellett megválaszolnia ezt a kérdést, mert nem igazán tudta, hol kezdje, és hol fejezze be. Ebben a pillanatban ugyanis megjelent Papadimitriou és a felesége, mellettük két másik férfi, akik annyira hasonlítottak Papadimitrioura, hogy teljesen nyilvánvaló volt, testvérei jöttek fogadására. A sziget vezetője azt akarta, hogy családja ismerje meg azt a két embert, akik új életet adtak nekik. Később ezer pohárköszöntőt mondanak majd rájuk, de ők akartak az elsők lenni, hogy köszönetet mondjanak nekik. Kiritszisz hátrébb állt, de Maria érezte pillantásának erejét, és miközben Lapakisz a Papadimitriou család tagjaival beszélgetett, félrevonta Mariát. – Szánna rám egy percet? – kérdezte udvariasan, de elég hangosan ahhoz, hogy a zajban is hallható legyen. – Ennél egy kicsit csendesebb helyen – tette hozzá. – Elsétálhatnánk a templomba – felelte Maria. – Mindenképpen el akarok menni gyertyát gyújtani. Elhagyták a zsúfolt teret, ahol már fülsüketítővé vált az izgatott hangok kakofóniája. Ahogy a kihalt utcán távolodtak a tértől, a tömeg zsivaja háttérzajjá tompult. A türelmetlenség határozta meg Kiritszisz következő lépését. Eleget vett már el a betegség ennek a nőnek az életéből, kár minden elvesztegetett percért. Betegágy melletti visszafogott modora egy pillanatra elhagyta, merészség lépett a helyébe. A templom bejáratánál megfordult, szembenézett Mariával. – Mondanom kell valamit. Tulajdonképpen nagyon egyszerű közlendő. Szeretném, ha feleségül jönne hozzám.

Kijelentés volt ez, nem kérés. És mintha nem is várna rá választ. Maria már egy ideje biztosan tudta, hogy Kiritszisz szereti, de kényszerítette magát, ne képzelődjön olyasmiről, hogy ebből bármilyen elhatározás származhat. Az elmúlt néhány évben jobbnak, biztonságosabbnak tartotta, hogy csírájában elfojtson minden ábrándozást, hogy csak a pillanatnak, az itt és mostnak éljen, ahol a csalódás nem tarolja le fantáziáit. Egy pillanatig szóhoz sem jutott, csak felnézett a férfira, aki karját kinyújtva a vállára tette a kezét. Mintha meg kéne győznie, hogy komolyan gondolja, amit mondott, Kiritszisz törte meg a csendet. – Soha senki nem volt rám ilyen hatással, mint te. Ha nem akarsz hozzám jönni feleségül, elmegyek, és nem kell rám gondolnod többé. – Még szorosabban fogta a vállát. – De akárhogy is döntesz, tudnom kell a választ. Most. Hát ez a kérdés. Maria szája kiszáradt, óriási erőfeszítésre volt szüksége, hogy ajka szóra nyíljon. – Igen. – Ezt a két, száraz, szikár szótagot volt képes kimondani. – Igen. – Tehát feleségül jössz hozzám? – Kiritszisz mintha meglepődött volna a válasz hallatán. Ez a sötét hajú nő, egykori páciense, akiről úgy gondolta, nagyon jól ismeri, és akiről mégis olyan keveset tudott, hajlandó a felesége lenni. Ajka széles mosolyra húzódott, ezt az örömöt tükrözte Maria arca is, ragyogón. Előbb bizonytalanul, aztán egyre növekvő szenvedéllyel csókolta, majd hirtelen ráébredve, hogy nézhetnek ki a néptelen utcán, szétrebbentek. – Vissza kell mennünk az ünneplők közé. – Kiritszisz szólalt meg először. Kötelességtudata és józan ítélőképessége még Mariáénál is erősebb volt. – Valakinek feltűnhet, hogy nem vagyunk ott. Igaza volt. Vissza kellett menniük, mert ez az éjszaka arra volt szánva, hogy együtt legyenek, mielőtt mindenki megy

tovább a maga útján. Mire visszajutottak a térre, már megkezdődött a tánc. Nagy kört formáltak, lassú pentozalit jártak. Még Giorgisz is beállt a táncolók közé. A férfi, aki minden eseményen inkább az árnyékban ücsörgött, most az előtérbe lépett és teljes szívéből csatlakozott a népünnepélyhez. Fotini volt az első, aki észrevette, hogy barátnője a doktor társaságában tért vissza, és a leghalványabb kétség nélkül tudta, hogy Mariának végre van oka a boldogságra. Az újdonsült pár úgy határozott, hogy egész este senkinek sem szólnak egy szót sem. Azt akarták, hogy Giorgisz legyen az első, aki megtudja, és nem a panegiri szilaj hangulatában akarták vele közölni a hírt. Amikor Giorgisz a tánc végén megkereste őket, csak egy kérdést tett fel Mariának. – Láttad Annát? Itt van? Az utóbbi néhány évben már többé-kevésbé feladta a reményt, hogy családja valaha is újra együtt lesz, de ma erre lehetőség mutatkozott. Nagyon csodálkozott azonban azon, hogy Anna még nem ért oda. Hiszen megígérte, hogy eljön. – Biztos vagyok benne, hogy eljön, apa. Ha megígérte, biztosan itt lesz – nyugtatta Maria, de mindketten érezték, milyen hamisan csengnek ezek a szavak. – Miért nem állunk be a táncba? – javasolta. – Úgy látom, elég energia van benned – azzal visszavezette apját a tánctérre. Fotini szorgalmasan, teli tálcákon hordta az ételt az asztalokhoz. Észrevette, hogy a doktor a táncoló Mariát figyeli, és nagyon boldog volt, hogy barátnője ilyen finom embert talált magának. Ekkor már teljesen besötétedett, elállt a szél, egyetlen fodor sem látszott a tenger felszínén. A hőmérséklet azonban mintha egy fokot sem csökkent volna a rekkenő, levegőtlen délután óta, és amikor az emberek két tánc között leültek, szomjasan, pohárszám töltötték magukba a savanykás bort, jócskán loccsintva a poros földre is. Maria visszatért a táncból,

megtalálta helyét Kiritszisz oldalán, egyszerre poharukat. Néma pohárköszöntő volt ez.

emelték

Anna és Andreasz ekkor már majdnem beértek Plakába. Egész úton egyikük sem szólt egy szót sem. Mindketten gondolataikba merültek. Andreasznak eszébe jutott, hogy most, mivel Maria egészségesen hazatért, Manoli felújíthatná vele jegyességét, és ahogy a faluhoz közeledtek és meglátták a csődületet, megtörte a csendet. Örömét lelte abban, hogy feleségét provokálja a felvetéssel. – Hogy Manoli? Vegye feleségül Mariát? Csak a holttestemen át! – sikoltott fel olyan szenvedéllyel, amelyet férje még sosem tapasztalt nála. Kibújt a szög a zsákból. És Anna képtelen volt megállni, hogy ne tegye hozzá: – Hogy jutott ez most eszedbe? – Miért ne venné feleségül végre? Hiszen korábban jegyben jártak, már csak alig néhány hét volt hátra az esküvőig – jegyezte meg Andreasz kötekedőn. – Fogd be a szád! Fogd már be a szád! – rivallt rá Anna, amikor Andreasz leparkolta a kocsit. Anna válaszának vadsága igazi döbbenetet váltott ki Andreaszból. – Istenem! – üvöltött fel, két kézzel védelmezve magát a záporozó kemény ütésektől. – Hiszen te szereted! – Hogy merészeled! – sikoltott fel. – Ugyan már, miért nem ismered be, Anna! Tudod, én sem vagyok teljesen hülye – mondta Andreasz, próbálva visszaszerezni az uralmat hangja fölött. Anna nem szólt, mintha dühe egy időre lecsillapodott volna. – Pontosan tudom, hogy így van – folytatta Andreasz, már szinte teljesen nyugodtan. – Múlt héten egyik nap korábban mentem haza, és együtt voltatok. Mióta…? Anna hisztérikusan sírt, nevetett.

– Évek óta – hadarta szinte érthetetlenül. – Hosszú évek, évek óta… Andreasz úgy látta, hogy Anna skarlátszín ajka mosolyog, mintha most is, mintha a gondolatra is kéjes érzés fogná el. Ha tagadott volna, lett volna mód, hogy féltékeny férjként is visszakozzon, megmaradt volna az esély, hogy mégis tévedett. Beismerése a legnagyobb gúny, az elképzelhető legnagyobb szégyen és gyalázat. El kell tüntetni ezt a vigyori grimaszt az arcáról. Hirtelen mozdulattal zakója zsebébe nyúlt, pisztolyt húzott elő. Anna oda sem nézett. Fejét hátrahajtva nevetett, nyakékének kerek gyöngyei remegtek. Eszelős állapotban volt. Nem tudta, mit cselekszik. – Én soha… – kapkodott levegő után, teljesen elvette az eszét az izgalom, hogy végre kimondhatja az igazat – …sosem szerettem senkit jobban, mint Manolit. Szavai korbácsként csaptak, megrepesztették Andreasz körül a levegőt. A főtéren Kiritszisz nézte, ahogy az első tűzijáték-rakéták felreppennek a tiszta égre. Éjfélig minden órában petárdákat lőnek fel, melyek erős hanggal robbannak, szikrákat szórnak szét, s a sok apró fény a tenger mozdulatlan, sötét víztükrén ékkőként ragyog. Amikor az első sorozat véget ért, a zenekar várt egy kicsit, mielőtt újra rázendített volna a muzsikára. De még el sem kezdték, két hangos, váratlan dörej hallatszott. Kiritszisz az égre nézett, azt várta, hogy csillogó szikrák sziporkáznak lefelé, de a fényeső elmaradt. Emberek gyűltek össze a tér közelében parkoló autó körül. Néhány perccel korábban látták felfelé jönni. Az utasülésen egy nő feküdt ernyedten. Kiritszisz futva indult a jármű felé. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a tömeg bénult, tehetetlen. Hitetlenkedve nézték, szinte kővé váltak, hogy ilyen erőszakos

cselekmény ronthatja el mulatságukat, de utat engedtek az orvosnak. Kiritszisz a nő pulzusát tapintotta. Szívverése igen gyenge, mégis volt még benne élet. – Ki kell vennünk onnan! – mondta az időközben odaért dr. Lapakisz. Az egyik közeli házból a csodával határos gyorsasággal pokrócok és párnák érkeztek, a két férfi óvatosan kiemelte és a földre fektette a nőt. Kérésükre a nézők tömege tisztes távolságba húzódott vissza, hogy hagyja őket dolgozni. Maria előrement, hátha tud segíteni valamiben. Ahogy a takarókra fektették az autóból kiemelt nőt, meglátta, kit tartanak véres ölelésben. A tömegből is sokan felismerték, az iszonyat moraja hullámzott végig az egybegyűlteken. A sérült személyazonosságához kétség sem férhetett. Hollófekete haj, kerek kebel, a ruha vérfoltos ugyan, de olyan, amilyent böjti hónapban a jelenlévők közül nem viselt volna senki sem: teljesen nyilvánvaló volt, hogy Anna Vandoulakisz az áldozat. Maria melléje térdelt a pokrócra. – A nővérem – suttogta könnyein keresztül Kiritszisz doktornak. – A nővérem. Hallották, hogy valaki a tömegben felkiált: – Keressétek meg Giorgiszt! És alig pár pillanattal később Giorgisz is ott térdelt Maria mellett; csendesen sírt idősebb lánya láttán, akiből a szemük láttára szállt el az élet. Az egésznek perceken belül vége volt. Anna nem nyerte vissza az eszméletét, de haldoklása utolsó perceit azzal a két emberrel töltötte, akik a legjobban szerették, akik buzgón imádkoztak lelke üdvösségéért. – Miért? Miért? – mondogatta Giorgisz zokogva. Maria tudta a választ, de nem mondta meg. Ez csak súlyosbítaná apja gyászát. Most a csend és a nemtudás a legjobb neki. Úgyis elég hamar kénytelen lesz megtudni az igazat. Az fogja a legjobban bántani, hogy ugyanazon az

éjszakán ünnepelte egyik lánya visszakapott életét, amikor a másikat örökre elvette tőle a halál.

Huszonharmadik fejezet Hamar jelentkeztek tanúk a tömegből. Egy férfi, aki a közelben állt, hallotta, hogy a lehúzott ablakú autóban egy férfi és egy nő veszekedtek, amikor néhány perccel a lövések eldördülése előtt elhaladt mellettük, egy asszony pedig azt állította, közvetlenül a lövések után látott egy férfit szaladni az utcán. Erre az információra egy csapat férfi indult a templom felé, és néhány perc múlva már hozták is a gyanúsítottat. Még a kezében volt a fegyver, és nem tanúsított ellenállást. Még meg sem mondták, ki az, Maria már tudta. Andreasz. Plaka lakói mély megdöbbenéssel fogadták a hírt. Emlékezetes éjszakát ígértek nekik, de nem éppen ezen a módon. Az emberek egy ideig kis csoportokban álldogáltak, halkan beszélgettek; nem tartott sokáig, míg körbeért a hír, hogy Maria nővére volt a lelőtt nő, és Anna férjét letartóztatták emberölésért. A rendkívüli mulatságnak idő előtt véget kellett vetni, nem volt más választás, mint összepakolni és hazamenni. A zenészek szétszéledtek, ami megmaradt az ételből, azt félretették; az emberek halk istenhozzádokat mondtak, ahogy az athéniek szedelőzködni kezdtek, és családjukkal, barátaikkal indultak új életük felé. Andreasz Vandoulakiszt rendőri kíséret alatt Eloundába vitték, börtöncellában töltötte az éjszakát. Anna testét a tenger melléki kápolnában ravatalozták fel, ott maradt egészen a temetésig. A hőmérséklet nem csökkent, nappali forróság volt egész éjszaka. Még most is, amikor már majdnem hajnalodott, tikkasztón meleg volt a levegő. Huszonnégy órán belül

másodszor telt meg zsúfolásig Giorgisz kis háza. A látogatók legutóbb mulatságra készülnek. Ezúttal siratásra. Eljött a pópa is, de amikor látta, hogy ilyen tragikus körülmények között nemigen nyújthat vigaszt, elment. Hajnali négy órakor Giorgisz kimerülten felment a szobájába. Tompa dermedtség vett rajta erőt, és nem tudta, ez vajon a gyásztól van-e, vagy annak a jele, hogy többé érezni sem képes. Most már Maria régen várt visszatérése is semminek tűnt. Kiritszisz doktor még vagy egy óráig maradt, de aznap éjjel már nem volt feladata. Holnap, azaz már ma segít elintézni a temetéshez szükséges formaságokat, de addig alszik egy-két órát Fotini és Sztefanosz tavernájának vendégszobájában. A falusiak kevésbé érdekes hírekről is szerettek pletykálni, de most alig kaptak levegőt a döbbenettől. Antonisz világosította fel őket, mi vezetett Anna meggyilkolásához. Kora hajnalban, amikor néhány férfi még mindig a kocsmaasztaloknál üldögélt, elmondta nekik, mit látott. Néhány héttel korábban észrevette, hogy Manoli déltájban mindig eltűnik néhány órára. Ez csak közvetett bizonyíték volt ugyan, de akkor is magyarázatot adhatott arra, mi vezette Andreaszt felesége meggyilkolására. Ez idő alatt Andreasz hangulata napról napra komorodott. Mindenkivel kötözködött, akivel csak kapcsolatba került, és munkásai félni kezdtek tőle. Fokozatosan felgyülemlő vihar ritkán hoz ilyen feszültséget. Andreasz sokáig semmit sem tudott felesége viselt dolgairól, mondhatni sötétben tapogatózott, de amint napnál világosabban megmutatkozott előtte a valós tényállás, már csak egy dolgot tehetett. A kocsma vendégei nem voltak közönyösek a témával kapcsolatban, és többen hangoztatták, ha a feleségük megcsalná őket, az bennük is gyilkos indulatokat keltene. Görög férfi nem visel el ilyen gyalázatot. Talán Lidaki látta utoljára Manolit, aki nyom nélkül eltűnt, bár értékes lantja még a pult mögött, a falon lógott.

– Tegnap este úgy hat óra körül bejött ide – mondta. – Ugyanolyan vidám volt, mint mindig, és nyilvánvalóan úgy viselkedett, mint aki egész éjszaka itt akar lenni a mulatságon. – Úgy látszik, azóta senki sem látta – mondta Angelosz. – Szerintem kínos volt neki, hogy viszontlátja Mariát. – Miért? Hát nem érzi kötelességének, hogy feleségül vegye? – szólt közbe kissé gúnyosan egy másik hang. – Hát, Manolit ismerve ezt erősen kétlem, és ez elég ok lehetett, hogy távol maradjon – mondta Lidaki. – Én a magam részéről nem hiszem, hogy ennek az egésznek bármi köze lenne Mariához – jegyezte meg Antonisz. – Szerintem pontosan tudta, hogy lejárt az ideje. Reggel Antonisz felment Manoli házához. Semmi baja nem volt ezzel a sármos, de felelőtlen egyénnel; jó pajtás volt és jó ivócimbora, és azt a lehetőséget sem lehetett kizárni, hogy ott fekszik vérbe fagyva. Ha Andreasz képes volt arra, hogy megölje a feleségét, képes lehetett arra is, hogy végezzen unokaöcsével. Antonisz belesett az ablakokon. Semmi rendkívülit nem látott: a szokásos rendetlen agglegénylakás, lábosok, tányérok minden rendszer nélkül, félig elhúzott függönyök, az asztalon kenyérmorzsacsík, felbontott, kétharmadig teli borosüveg; pontosan ilyen látványra számított. Lenyomta a kilincset, hátha nyitva van a bejárati ajtó. Nyitva volt. Belépett a házba. Odafent a hálószobában sietős távozás jeleit lehetett felismerni. Kihúzott fiókokból vulkánkitörés-szerűen kirángatott, dermedt lávaként álló ruhadarabok. A ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva, a rúdon semmi, még vállfa sem. A vetetlen ágy, a gyűrött lepedő, a lelapult párna látványára számított Antonisz; más jelből következtetett arra, hogy a házat lakója valószínűleg véglegesen hagyta el: abból, ahogy az ablak melletti komódon a képkeretek feküdtek. Úgy látszott, mintha véletlenül lökték volna fel őket, és két keretből sietősen

kiemelték a képet. Minden jel egyértelmű volt. Manoli kocsija is eltűnt. Most már akárhol lehet Görögországban. Senki sem fogja keresni.

*** Anna gyászmiséjét nem a plakai templomban tartották, ahova Andreasz bemenekült, hanem a falu végi egyik kápolnában. Ez a kis épület a tengerre, Szpinalonga szigetére nézett. Csak a sós víz volt a kápolna temetője és a között a hely között, ahol Anna anyjának teste nyugodott. Negyvennyolc óra sem telt el a halála óta, és sötét ruhába öltözött emberek csoportja gyűlt össze a dohos kápolnában. A Vandoulakisz család nem képviseltette magát. A gyilkosság óta ki sem mozdultak eloundai házuk falai közül. Maria, Giorgisz, Kiritszisz, Fotini, Szavina és Pavlosz lehajtott fejjel álltak, míg a pópa imát mondott a koporsó fölött. A füstölőből tömjén illata áradt a bűnbocsánatért könyörgő hosszú imák alatt, és végül alig hallhatóan mormolták el a miatyánkot. Amikor elérkezett a sírbatétel ideje, kiléptek a könyörtelen napsütésbe. Könny és verejték vegyült az arcukon. Egyikük sem akarta elhinni, hogy a föld mélyén nemsokára eltűnő faládában Anna teste van. Ahogy a koporsót lassan eresztették le a sírba, a pópa felvett egy marék földet és keresztalakban a földi maradványokra szórta. – A föld az Úré – mondta. – És minden, ami a földön él. A füstölőből tömjénhamu keveredett a porhoz, és a pópa folytatta: – A halálban tökéletessé lett igazak lelkével adj békét a te szolgálóleányod lelkének… A pópa monoton ütemben mondta a szöveget. Vagy ezerszer elmondta már ezeket a szavakat, és a kis gyászoló

gyülekezet ott állt megigézve, ahogy alig nyíló ajkairól felhangzottak a szertartás előírásos mondatai. – Ó szeplőtelen, tiszta Szűzanya, kérünk téged, járj közbe a te szolgálóleányod lelkének üdvözülése érdekében… Fotini elgondolkodott azon, hogy a szeplőtelen, tiszta Szűzanya közbenjár-e Anna érdekében. Ha maga Anna egy kicsit szeplőtelenebb maradt volna, akkor talán most nem állnának itt, gondolta. Mire a szertartás a végéhez közeledett, a pópának ezer kabócával kellett versenyeznie. A madarak ádáz zajongása éppen akkor érte el csúcspontját, amikor a záró szavaihoz ért. – Adj néki békét Ábrahám kebelén… Emléked éljen örökké, nővérünk, és legyen méltó a kegyelemre. – Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison. Eltelt néhány perc, mire a társaságból bárki is mozdulni tudott. Maria szólalt meg először. Megköszönte a pópának, hogy a szertartást celebrálta; ideje volt visszaindulni a faluba. Maria az apjával ment haza. Giorgisz azt mondta, aludni akar. Nem akart semmi mást, csak aludni. Fotini és a szülei visszamentek a tavernához, ahol Sztefanosz a kis Petroszra vigyázott és a gondtalan Mateosszal játszott a parton. Csendes kora délután volt. Egy lélek sem járt az utcákon. Kiritszisz a téren, egy árnyas padon várta Mariát. Maria, ha csak néhány órára is, de el akart menni Plakából, és elhatározták, hogy átmennek Eloundára. A Szpinalongáról a főszigetre való rövid átkeléstől eltekintve ez lesz az első utazás, amelyet négy év óta megtesz. Nagyon vágyott egy órányi elvonultságra. Eszébe jutott, hogy Eloundán a tengerparton van egy kis kafenion. Elmondta, hogy többször jártak már ott Manolival, de az már nagyon régen volt. Nem hagyja, hogy a férfi emléke fogva tartsa. Amikor asztalukhoz kísérték őket, a tenger lágyan simogatta az alanti sziklát, az elmúlt negyvennyolc óra eseményei távolinak tűntek. Mintha mindaz valaki mással,

valahol máshol történt volna. Amikor azonban a tenger felé nézett, Maria meglátta Szpinalongát. Onnan az elhagyott szigeten nem látszott semmi változás, nehéz volt elhinni, hogy egyetlen ember sem lakik már odaát. Plaka a sziklás hegyfoktól nem látszott. A félbemaradt vigasság éjszakáján kettesben töltött pillanat óta ez volt az első alkalom, hogy Maria és Kiritszisz maguk voltak. Maria akkor talán egy óráig érezhette úgy, hogy élete nagy ígéretet, szép jövőt tartogat, de most olyan érzése volt, hogy ezt a nagy előrelépést számos hátralépés ellensúlyozta. A férfit, akit szeretett, még soha nem is szólította keresztnevén. Amikor néhány héttel később Kiritszisz gondolatban felidézte az eseményeket, magát hibáztatta, hogy ajtóstól rontott a házba. Túlságosan is izgatott volt a gondolattól, hogy van közös jövőjük, ezért kezdett el áradozni heraklioni lakásáról, és arról, reméli, ott kényelemben és boldogan élhetnek. – Nem nagyon tágas, de van külön dolgozószoba és vendégszoba – mondta. – Ha szükséges, elköltözhetünk, de a kórházhoz nagyon kényelmes bejárni onnan. Azzal átnyúlt az asztalon és megfogta Maria kezét. Maria azonban zavartnak tűnt. Persze, hogy az volt. Alig pár órája temették el a nővérét, és Kiritszisz itt van, olyan türelmetlen, mint egy gyerek, és a közös életük gyakorlati dolgairól akar beszélni. Mariának nyilván több időre volt szüksége. Milyen megnyugtató, ahogy kezébe fogja a kezét, melegség és nagylelkűség árad belőle. Ó, miért nem maradhatnak örökre ennél az asztalnál? Senki sem tudja, hol vannak. Semmi sem zavarhatja őket. Semmi, kivéve a lelkiismerete, amely ide is követte, és most nem hagyta nyugodni. – Nem mehetek hozzád feleségül – jelentette ki hirtelen. – Itt kell maradnom, és gondoskodnom kell apámról. Kiritsziszt derült égből villámcsapásként érte ez a kijelentés. Teljesen megdöbbent. Perceken belül azonban belátta, hogy ez

egyáltalán nem értelmetlen és ok nélküli. Hogyan is várhatta, hogy az elmúlt két nap drámai eseményei után minden úgy folytatódjon, mintha semmi sem történt volna? Ostoba volt. Hogyan hagyhatná el gyászoló, vigasztalan apját ez a lány, akit éppen annyira szeretett becsületességéért, nyíltságáért, önzetlenségéért, mint szépségéért? Egész életét a racionalitás határozta meg, és abban az egyetlen pillanatban, amikor ezt megtagadta, amikor hagyta, hogy érzelmei vegyék át az irányítást, nagy hibát követett el. Lénye egy része tiltakozni akart, de inkább gyengéden megszorította Maria kezét. Aztán olyan megértéssel és megbocsátással szólt, hogy Maria szíve majdnem megszakadt bele. – Igazad van – mondta. – És éppen ezért szeretlek, Maria. Mert tudod, mi a helyes és azt teszed. Ez igaz volt, de még igazabb volt az, amit ezután mondott. – Sosem fogok mást szeretni. A kafenion tulajdonosa nem ment az asztaluk közelébe. Látta, hogy a nő könnyekben tör ki, és nem szeretett betörni vendégei magánéletébe. Sem a férfi, sem a nő nem emelte fel a hangját, ami szokatlan módja a veszekedésnek, gondolta, de aztán felfigyelt a pár sötét ruházatára. Nyári napokon csak az idős özvegyek szoktak feketét viselni, és eszébe jutott, hogy valakit gyászolnak talán. Maria kihúzta a kezét Kiritszisz kezéből és csak ült, lehajtott fejjel. Könnye végigcsorgott a karján, nyakán, keble közt. Csak sírt csillapíthatatlanul. A sírnál elfojtott bánat ideiglenesen tartóztatta fel a nyomasztó szomorúságot, amely most áttörte gátját és áradt, míg utolsó cseppje is ki nem száradt. Az, hogy Kiritszisz olyan ésszerűen gondolkodott, hogy olyan megértő volt, még jobban megríkatta, még szánandóbbá tette döntését. Kiritszisz csak ült, és Maria lehajtott fejét nézte. Amikor megszűnt a remegés, gyengéden megérintette a vállát. – Maria – suttogta. – Menjünk?

Felálltak az asztaltól, kéz a kézben indultak el, Maria feje Kiritszisz vállán nyugodott. Ahogy az autóban szó nélkül Plaka felé haladtak, még fényszikrákat szórt a zafírkék víz, de az ég színe már változni kezdett. Azúrkék, aztán rózsaszín lett, és a sziklák is átvették a meleg tónusokat. Végre ennek a szörnyű napnak is hamarosan vége, alkonyulni kezdett. Amikor beértek a faluba, a doktor megszólalt. – Nem búcsúzhatok el tőled – mondta. Igaza volt. Túl sok véglegesség volt a búcsúzásban. Hogyan lehetett volna vége valaminek, ami el sem kezdődött? – Én sem – felelte Maria, önuralmát visszanyerve. – Írsz nekem? Tudatod, hogy élsz, hogy vagy, mi van veled? Írd meg nekem, milyen az élet a szabadságban! – kérte Kiritszisz erőltetett lelkesedéssel. Maria bólintott. Nem volt értelme tovább halogatni a pillanatot. Minél előbb elmegy Kiritszisz, mindkettőjüknek annál jobb. A doktor leparkolta a kocsit Maria háza előtt, és kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót. Ott álltak egymással szemben, aztán néhány pillanatra egymáshoz simultak. Nem ölelés volt ez, inkább összekapaszkodás, ahogy gyerekek kapaszkodnak össze a viharban. Aztán nagy akaraterővel egyszerre engedték el egymást. Maria megfordult és bement a házba. Kiritszisz beszállt az autóba és elhajtott. Meg sem állt Heraklionig. Az elviselhetetlen benti csend gyorsan visszatántorította Mariát az utcára. Kabócák hangját, kutyaugatást, motorcsónakok berregését, gyerekek zsivaját akarta hallani. Mindezek a hangok köszöntötték, ahogy a falu központja felé haladt, és önkéntelenül, akarata ellenére is a felé az utca felé nézett, ahol még láthatta Kiritszisz autóját. Már a kerekek felverte por is elült. Fotinire volt szüksége. Sietős léptekkel igyekezett a taverna felé, ahol barátnője papírterítőket tett az asztalokra, és gumiszalaggal rögzítette, hogy le ne fújja a szél.

– Maria! – Fotini örült, hogy barátnőjét látja, de megdöbbent arckifejezésén. Persze nem meglepő, hogy sápadt. Alig telt el negyvennyolc óra azóta, hogy visszatért a száműzetésből, ez idő alatt meg kellett érnie nővére halálát és temetését. – Gyere, ülj le – mondta, azzal kihúzott egy széket és odavezette Mariát. – Hozok neked valamit inni. És fogadnék, hogy egész nap nem ettél semmit. Fotini nem tévedett. Maria már több mint huszonnégy órája egy falatot sem evett, de most nem volt étvágya. – Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. Tényleg. Fotinit ez nem győzte meg. Elhessegette gondolataiból a feladatokat, hogy mi mindent kell még tennie, mielőtt az első esti vendégek megérkeznek. Mindenki és minden várhat. Odahúzott egy széket, leült Maria mellé és átölelte. – Segíthetek valamiben? – kérdezte nagy szeretettel. – Bármiben. Éppen a hangjából áradó kedvesség miatt tört elő Mariából a zokogás. Fotini a könnyek közt mondott néhány szóból nagy nehezen megértette barátnője egyre mélyülő bánatának okát. – Elment… nem mehettem vele… nem hagyhatom itt az apámat… – Figyelj csak, mondd el, mi történt! Maria lassanként megnyugodott. – Nem sokkal azelőtt, hogy Anna meghalt, dr. Kiritszisz megkérte a kezemet. De most már nem mehetek el. Ezt kellett volna megtennem. El kellett volna hagynom az apámat. Ezt képtelen voltam megtenni. – Ezek szerint elment? – kérdezte Fotini tapintatosan. – Igen. – És mikor találkoztok újra? Maria mély levegőt vett. – Nem tudom. Tényleg nem tudom. Lehet, hogy soha többé. Ez elég erős kijelentés volt ahhoz, hogy komolyan is gondolja. A sors kegyetlen volt hozzá, de eddig Maria minden

csapás után erősebb lett, és még jobban ellen tudott állni a következőnek. A két barátnő egy darabig csak üldögélt, aztán Sztefanosz ment oda hozzájuk, és sikerült rávennie Mariát, hogy egyen valamit. Ha valóban kész ilyen áldozatot hozni az apjáért, akkor elég erősnek kell lennie ahhoz is, hogy hasznossá tegye magát. Annak pedig semmi értelme, ha szándékosan betegíti magát. A sötétség beálltával Maria felállt és elment. Amikor hazaért, a ház még mindig csendbe burkolózott. Felosont a vendégszobába, amely megint az ő szobája lett, és lefeküdt az ágyra. Csak másnap reggel ébredt fel. Anna halála más életeket is kettétört, tönkretett. Nemcsak a húga, az apja, a férje életét, de a kislányáét is. Szofia még kétéves sem volt, és hamarosan felfedezte szülei hiányát. Nagyszülei azt mondták neki, hogy egy időre elutaztak. A kislány kezdetben sírt, aztán megkezdődött a felejtés folyamata. Alexandrosz és Eleftheria Vandoulakisz egyetlen este alatt vesztették el a fiukat, a jövőbe vetett reményüket és a család jó hírnevét. Minden korábbi félelmük, hogy milyen bonyodalmak keletkezhetnek, ha Andreasz rangon alul házasodik, szó szerint valóra vált. Eleftheria, aki olyan készségesen fogadta a családba Anna Petrakiszt, a legkeserűbb csalódással volt kénytelen szembenézni. Nemsokára felhívták a figyelmüket Manoli eltűnésére, és maguk következtették ki, mi vezetett az Agiosz Titosz ünnepén történt szörnyű eseményekhez. Az a nő a legnagyobb szégyent hozta mindannyiukra, és a gondolat, hogy fiuk börtöncellában senyved, mindennap kínszenvedés volt nekik. Andreasz büntetőpere Agiosz Nikolaoszban három napig tartott. Mariát, Fotinit és számos más falubelit is tanúként idéztek meg, és dr. Kiritszisz is eljött Heraklionból tanúskodni. Utána csak rövid ideig maradt, hogy beszéljen Mariával. Eleftheria és Alexandrosz szenvtelenül ült a tárgyalóteremben

a karzaton, az idegességtől és szégyentől feszengve, komoran, hogy ilyen közszemlének vannak kitéve. A gyilkosság körülményeit kiteregették, megszellőztették, egész Kréta azon csámcsogott, a napilap minden részletet szenzációs hírként közölt. Giorgisz végig jelen volt a tárgyaláson. Bár igazságot akart Annának, pillanatnyi készsége sem volt afelől, hogy lánya viselkedése váltotta ki Andreasz erőszakos cselekedetét, és tizennégy év óta először örült, hogy Eleni ezt nem érhette meg.

Huszonnegyedik fejezet 1958 Hosszú évekig nem volt kapcsolat a Vandoulakisz és Petrakisz család közt. Ott volt azonban Szofia, és az ő érdekében ennék a jégkorszaknak véget kellett vetni. Eleftheria arra a következtetésre jutott, hogy a megbékélés szükséges, és Alexandrosz, mivel volt ideje gondolkozni a dolgon, szintén kezdte belátni, hogy nem csak a saját családja szenved. Felismerte, hogy mindkét oldal súlyos sebeket kapott, és rá jellemző szigorú matematikai pontossággal felmérte veszteségeiket. A Vandoulakisz család részéről: egy bebörtönzött fiú, egy becstelennek bizonyult unokaöcs, egy család neve tönkretéve. A Petrakisz család részéről: egy halott lány, gyilkosság, korábban a lepra által gyengített család. Fejlett kalkulációs képességével felismerte, hogy az egyenlet két oldala azonos. Középen állt Szofia, és közös felelősségük, hogy együtt alakítsanak ki valamiféle életet a kislány számára. Alexandrosz végül levelet írt Giorgisznak.

Voltak köztünk nézeteltérések, de ezeknek ideje véget vetni. Szofia a szülei nélkül nő fel, és a legjobb, amit adhatunk neki, az, ha a család megmaradt tagjainak szeretetteljes társaságában nő fel Eleftheria és én örülnénk, ha te és Maria eljönnétek hozzánk ebédre jövő vasárnap. Giorgisznak nem volt otthon telefonja, de rögtön a kocsmába sietett, onnan, a nyilvános készülékről telefonált. Azonnal tudatni akarta Alexandrosszal, hogy elfogadják a meghívást, és mindketten szívesen elmennek. Vandoulakisz házvezetőnőjénél hagyott üzenetet. Maria azonban vegyes érzelmekkel fogadta a levelet. – Voltak köztünk nézeteltérések! – mondta gúnyosan. – Mit ért ez alatt? Hogyan redukálhatja nézeteltéréssé a tényt, hogy a fia megölte a lányodat? Maria szinte izzott a dühtől. – Hát nem ismeri el a felelősséget? Hol a megbánás? Hol a bocsánatkérés? – kiabált a levelet lobogtatva. – Figyelj, Maria! Nyugodj meg. Azért nem ismeri el a felelősségét, mert nem terheli felelősség – mondta Giorgisz. – Az apa nem lehet felelős gyermeke minden tettéért, ugye? Maria ezen egy pillanatra elgondolkodott. Ismerte az apját. Ha a szülőkre hárulna gyermekeik hibáinak felelőssége, más lenne a helyzet. Ez egyben azt jelentené, hogy Giorgisznak is felelőssége lenne abban, hogy lánya meggondolatlanságával és hűtlenségével kiprovokálta, hogy férje lelője. Ez nyilvánvalóan képtelenség. Vonakodva bár, de kénytelen volt elismerni, hogy nincs igaza. – Igazad van, apám – mondta. – Igazad van. Nem számít más, csak Szofia. Ezután valamiféle közeledési folyamat indult meg a két család között, azzal a kimondatlan elismeréssel, hogy mindkét félnek voltak hibái, amelyek a mindannyiuk életét tönkretevő katasztrófához vezettek. Szofiát már a kezdetektől dédelgették. Nagyszülei házában élt, de minden héten levitték Plakába, ahol

másik nagyapjával és Mariával töltött egy napot, akik ilyenkor csak vele foglalkoztak és mindent megtettek, hogy jól érezze magát. Hajókirándulásokra mentek, halat, rákot, tengeri sünt fogtak, a tengerben lubickoltak, rövid sétákat tettek a sziklák közt vezető ösvényen. Hat órakor, amikor Szofiát visszavitték nagyszülei eloundai házába, jó fáradtak voltak. Szofia három nagyszülő szeretetét élvezhette. Bizonyos értelemben szerencsés volt. Ahogy a tavaszból kora nyár lett, Kiritszisz kiszámolta, hogy pontosan kétszáz nap telt el Anna temetése és azóta, hogy Mariával átment Eloundába és rájött, hogy végül mégsem lesz közös jövőjük. Mindennap küszködött, hogy ne gondoljon arra, mi lett volna, ha nem úgy történnek az események, ahogy megtörténtek. Ugyanolyan fegyelmezett életet élt, mint mindig: reggel pontosan hét óra harmincra a kórházban volt, este nyolc körül távozott; estéit magányos olvasással, tanulással, levélírással töltötte. Ez teljesen lefoglalta. Sokan irigyelték elhivatottságát. Hetek alatt egész Krétán elterjedt a hír, hogy a betegek gyógyultan távoztak Szpinalonga szigetéről, és a hely már nem leprakolónia. Ez azt jelentette, hogy a falvakból előjöttek és segítséget kértek azok, akik rettegtek felfedni lepragyanús tüneteiket. Most, hogy tudták, van gyógymód és pozitív diagnózis esetén sem kell a telepen, elszigeteltségben leélni hátralévő életüket, már nem féltek. Csapatostól keresték fel az orvost, akit úgy ismertek, hogy ő vezette be a lepra gyógyszerét Krétára. Bár szerénysége miatt dr. Kiritszisz nem sütkérezett a dicsőségben, hírneve egyre nagyobb lett. A biztos pozitív lelet tudatában a szenvedők hozzá jártak dapsone-injekciókúrára, és a fokozatosan emelt dózisokban adott gyógyszer hatására általában néhány hónap alatt a javulás jelei mutatkoztak. Kiritszisz hónapokig folytatta munkáját osztályvezető főorvosként a nagy betegforgalmat lebonyolító heraklioni

központi kórházban. Korábban semmi sem lett volna nagyobb jutalom a munkájáért, mint ha láthatja, hogy páciensei a betegségből gyógyultan távoznak. Most már csak szörnyű ürességet érzett. Ezt a kínzó ürességet érezte a kórházban és otthon is, és mindennap nagyobb erőfeszítésébe került felkelni az ágyból, és visszamenni a kórházba. Azt is kezdte felvetni, ugyan miért neki személyesen kell beadni az injekciót. Nem vehetné át valaki más ezt a feladatot? Valóban szükség van az ő munkájára? Ebben az időszakban történt, amikor a kórházban nélkülözhetőnek, a kórházon kívül kiüresedettnek érezte magát, hogy levelet kapott dr. Lapakisztól, aki, mivel a szpinalongai kórházat bezárták, az Agiosz Nikolaosz-i kórház bőrgyógyászati osztályának vezetője lett és megnősült. Kedves Nikolaosz barátom! Hogy vagy? Olyan gyorsan telt az idő azóta, hogy mind elhagytuk Szpinalongát, és az eltelt hónapokban folyton azt terveztem, hogy megkereslek. Itt Agiosz Nikolaoszban elég sűrű az élet, és a kórház sokat fejlődött, amióta teljes munkaidőben itt dolgozom. Ha szeretnél egy kicsit kimozdulni Heraklionból, gyere és látogass meg minket. A feleségem sokat hallott felőled, és szeretne találkozni veled. Baráti üdvözlettel, Krisztosz Kiritsziszt ez elgondolkodásra késztette. Ha Krisztosz Lapakisz, akit nagyon tisztel, megelégedést talál abban, hogy Agiosz Nikolaoszban dolgozik, ez a lehetőség talán neki is fennáll. Ha Maria nem költözhet hozzá, talán ő mehetne oda. A krétai napilap minden kedden közli a megüresedett orvosi állások hirdetéseit; ezt végigböngészve talán talál magának állást szerelméhez közelebb. Teltek a hetek, számos megfelelő állást hirdettek meg Haniában, de ez még messzebb vitte volna

a vágyott környéktől. Már kezdett kiábrándulni, amikor egy nap újabb levelet kapott Lapakisztól. Kedves Nikolaosz! Remélem jól vagy, és minden rendben van. Biztos azt hiszed, hogy a feleségem papucsférjet csinált belőlem, de azt tervezem, hogy feladom az itteni állásómat. Az asszony közelebb akar lenni a szüleihez, akik Rethimnóban laknak, ezért néhány hónapon belül elköltözünk innen. Eszembe jutott, hátha érdekelne, hogy átvedd az itteni osztályomat. A kórház gyorsan fejlődik, és később még nagyobb lehetőségek lesznek. Gondoltam, beszámolok neked a terveimről. Üdvözlettel: Krisztosz Bár soha egy szó sem hangzott el konkrétan, Lapakisz pontosan tudta, hogy kollégája és Maria Petrakisz között kölcsönös vonzalom alakult ki, és csalódott volt, amikor Kiritszisz egyedül tért vissza Heraklionba. Az okokat illetően arra a következtetésre jutott, hogy Maria kötelességének érezte az apjával maradni, és az egész helyzetet nagyon sajnálta. Kiritszisz többször is átolvasta a levelet, mielőtt fehér köpenyének felső zsebébe tette, ahonnan aztán napközben többször is elővette. Azzal, ha Agiosz Nikolaoszban vállal állást, minden ajtót becsuk hivatásbeli előmenetele előtt, de kinyitja azt az egyet az életében, amely fontos számára: lehetőséget kap, hogy közelebb legyen Mariához. Aznap este levelet írt régi barátjának és érdeklődött, hogyan ragadhatná meg ezt a lehetőséget. Lapakisz azt válaszolta, hogy be kell tartani bizonyos formaságokat, és más jelentkezőket is fogadni kell állásinterjúra, de ha Kiritszisz még azon a héten hivatalosan megpályázza az állást, akkor jelentkezőnek tekintik. Valójában mindketten jól tudták, hogy Kiritszisz túl képzett erre az állásra. Az, hogy egy városi kórház osztályvezető főorvosi állásából valaki egy kisebb kórház

ugyanilyen állását pályázza meg, azt jelenti, hogy senki sem kérdőjelezi meg, el tudja-e látni a feladatát, és a kórház vezetése örült, bár kicsit csodálkozott, hogy egy ilyen nagy tudású és híres szakember akar ott dolgozni. Behívták interjúra, és néhány nap múlva meg is kapta a választ, hogy neki szánják az állást. Kiritszisz terve az volt, hogy előbb berendezkedik új életében, csak az után keresi meg Mariát. Nem akarta, hogy kifogást emeljen a karrierjében való nyilvánvaló visszalépés ellen, és kész tényként akarta elé tárni a helyzetet. Nem egészen egy hónap múlva, amikor már berendezkedett a kórháztól nem messze levő kis házban, elindult az autóval alig húszpercnyire levő Plakába. Május volt, vasárnap délután. Maria nyitott ajtót, és amikor meglátta, hogy Kiritszisz áll odakint, elsápadt a meglepetéstől. – Nikolaosz! – mondta levegő után kapkodva. Csengő hang szólalt meg, mintha Maria szoknyája mellől jönne, aztán mögüle, térdmagasságból kislányarc bukkant elő. – Ki az, Maria néni? – Dr. Kiritszisz jött, Szofia – felelte alig hallhatón. Maria félreállt, Kiritszisz átlépte a küszöböt. A férfi hátát nézte, amint belépett; ugyanaz a szép, egyenes hát, amelyet annyiszor látott, amikor Szpinalongán kilépett a házából és elindult a főutcán fel, a kórház felé. Hirtelen egy pillanatnak tűnt az eltelt idő, mintha csak most lett volna, hogy ott a szigeten a jövőről álmodozott. Maria egész testében remegett, ahogy a csészéket és csészealjakat az asztalra tette, a porcelán hangosan csörgött. Kisvártatva ő és Kiritszisz már kényelmesen ültek az asztalnál, már amennyire kemény faszéken ülni lehet, és a kávéjukat szürcsölgették, pontosan úgy, ahogy Szpinalonga szigetén. Maria küszködött, hogy mondjon valamit végre, de képtelen volt megszólalni. Kiritszisz azonban rögtön a tárgyra tért. – Elköltöztem – mondta.

– Hova? – kérdezte Maria udvariasan. – Agiosz Nikolaoszba. – Agiosz Nikolaoszba? Elszorult a torka, amikor kimondta a helységnevet. Meglepetés és gyönyörűséges öröm elegyült, ahogy igyekezett elképzelni, milyen következményei lehetnek ennek a bejelentésnek. – Szofia – szólt a kislányhoz, aki mellettük ült az asztalnál és rajzolgatott –, menj fel, keresd meg az új babádat, és mutasd meg dr. Kiritszisznek! A kislány már ott sem volt, felment, hogy lehozza a játékát, Kiritszisz pedig előrehajolt. Maria életében harmadszor hallotta a mondatot: – Gyere hozzám feleségül! Tudta, hogy Giorgisz képes gondoskodni magáról. Már belenyugodtak, hogy Anna meghalt, Szofia örömöt hozott az életükbe és elterelte figyelmüket a gondokról. Az, hogy Agiosz Nikolaosz olyan közel van, azt jelentette, hogy Maria hetente többször is meglátogathatja az apját és Szofiát is. Egy pillanatnál is kevesebb idő alatt végiggondolta mindezt, és levegőt sem vett, mielőtt megadta a választ. Giorgisz nem sokkal később hazaért. Nem volt ilyen boldog azóta, hogy Maria meggyógyult. Másnap már egész Plaka tudta, hogy Maria Petrakisz feleségül megy az orvoshoz, aki meggyógyította, és megkezdődtek az esküvő előkészületei. Fotini, aki mindig is ápolta a reményt, hogy Maria és Kiritszisz egyszer összeházasodnak, belevetette magát a tervezgetésbe. Az esküvő előtti vendégséget a háznál ő és Sztefanosz majd megszervezik, az esküvő után pedig barátaikat és az egész násznépet a tavernában látják vendégül lakomára. A pópával megbeszélték az esküvő időpontját. Még két hét. Semmi értelme nem volt tovább várni. A párnak volt háza, amelyben együtt lakhattak, évek óta ismerték egymást, és Mariának már volt hozománya. Ruhája is volt, amelyet még

akkor vett, amikor a Manolival meghiúsult esküvőjére készült. Öt évig lapult egy fiók mélyén selyempapír közé csomagolva. Egy-két nappal azután, hogy Kiritszisz másodszor is megkérte a kezét, Maria kicsomagolta a soha nem használt esküvői ruhát, kisimította a ráncokat és felpróbálta. Olyan pompásan mutatott alakján, mint aznap, amikor megvette. Teste semmit nem változott. – Tökéletes – mondta Fotini. Az esküvő előestéjén a két nő együtt ült Fotininél, és azt tervezgették, milyen frizurát viseljen Maria a nagy napon. – Nem gondolod, hogy szerencsétlenséget jelent, ha ugyanabban a ruhában állok az oltár elé, amelyet egy másik, meghiúsult esküvőn akartam viselni? – Hogy szerencsétlenséget jelent-e? – kérdezte Fotini. – Szerintem a szerencsétlenségekből már kifogytál, Maria. Be kell ismernem, úgy gondolom, a sors alaposan elbánt veled, de ennek már vége. Maria maga elé tartotta a ruhát és Fotini hálószobájában, a hosszú tükörben nézegette magát. A hosszú, csipkés szoknya dús fodrainak esése mint szökőkút vízsugara, az anyag suhogott bokája körül. Hátrahajtott fejjel, önfeledt kislányként forgott körbe, körbe. – Igazad van… igazad van… igazad van… – kántálta zihálva. – Igazad van… igazad van… igazad van… Csak amikor elszédült, akkor hagyta abba a forgást és terült el hanyatt az ágyon. – Úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb nő az egész világon. Nálam boldogabb senki sem lehet. – Megérdemled, hogy boldog legyél, Maria. Ha valaki, akkor te igazán megérdemled – felelte legrégibb barátnője. Kopogtak a hálószoba ajtaján, kisvártatva Sztefanosz dugta be a fejét.

– Elnézést a zavarásért – mondta tréfálkozva –, de holnapra esküvői menüre van megrendelésünk, és igyekszem előkészíteni a lakomát. Igazán elkelne a segítség. A két nő felnevetett, Maria felugrott az ágyról, a ruhát egy szék támlájára dobta. Siettek le Sztefanosz után, és úgy nevettek, mint régen, kislány korukban. Maria életének közelgő nagy napja feletti izgalmuk vibrált a levegőben. Napfényes májusi napra ébredtek. A falu minden lakója beállt az esküvői menetbe, együtt tették meg a rövid utat a menyasszony házától a falu másik végén levő templomig. Meg akartak bizonyosodni róla, hogy ez a szép, sötét hajú, fehér ruhás nő biztonságban eljut a szertartásra, és ezúttal semmi, de semmi nem áll boldog házassága útjába. Az esketés alatt a templom ajtaja nyitva volt, a tömegben az emberek nyakukat nyújtogatva, lábujjhegyre állva igyekeztek legalább egy pillantást vetni a templom végében zajló történésekre. Dr. Lapakisz volt a vőlegény tanúja, a kumbarosz. Őt ismerték a faluban; az emberek emlékeztek rá, hogy naponta átment Szpinalonga szigetére, de Kiritsziszre már kevesebben emlékeztek. Ő csak rövid ideig járt oda, bár mindenki nagyon is jól tudta, milyen szerepe volt a leprakolónia kiürítésében. A házasulandó pár az oltár előtt állt, a pópa megkoronázta őket a virágokból és zöldellő növényekből font koszorúval. Teljes csend volt a templomban és kint, a napfényben álló tömegben, izgatottan hallgatták az esketés szavait: – Isten szolgája, Maria élete ezennel összeköttetik Isten szolgája, Nikolaosz életével… Az atya, a Fiú és a Szentlélek nevében most és mindörökké. Mi Atyánk, Istenünk, koronázd meg dicsőségeddel őket. Aztán hallgatták, ahogy a pópa felolvasta a szokásos esküvői igét, Pál apostol az epheszosziaknak és Szent Jánosnak írt leveleiből. Semmi sietség, semmi felületesség nem volt a szertartásban. A lehető legünnepélyesebb, legmeghatóbb esketés volt, és az, hogy olyan sokáig tartott, megerősítette

jelentőségét az oltár előtt állók számára. Az első szavaktól az utolsókig több mint egy óra telt el. – Imádkozzunk a vőlegényért és a menyasszonyért. Adassék nekik kegyelem, élet, béke, egészség, és a megváltás. Krisztus urunk, aki a kánai menyegzőn való jelenlétével megáldotta a házasság szentségét, könyörüljön rajtunk. Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk. – Ámen – visszhangzott a templom a gyülekezet válaszától. Ezzel a szertartásnak vége volt. Cukrozott mandulát osztottak mindenkinek, aki bent és kint tanúja volt az esküvőnek. A bőség és öröm jelképe volt ez, amiben, mint mindenki remélte, Mariának és Kiritszisznek együtt része lesz. Nem akadt senki, aki mást kívánt volna nekik. Giorgisz az első sorban ült, Eleftheria és Alexandrosz Vandoulakisz mellett. Ez volt megbékélésük kinyilvánítása. Közöttük Szofia, akit elbűvölt és izgalommal töltött el az esküvő pompája és színessége. Giorgisz határozottan úgy érezte, hogy új kezdethez ért, maga mögött tudhatja a múlt minden keservét és nyomorúságát. Évek óta ez volt az első pillanat, hogy békét és nyugalmat érzett. Amikor Maria megjelent a templom ajtajában, fején a menyegzői korona, mellette ezüst hajú férje, a tömeg éljenzésben tört ki, és a ragyogó napfényben követték őket a tavernába, ahol megkezdődött a lakodalmi mulatság. Sztefanosz csodás lakomával szolgált fel az egybegyűlteknek. Késő éjszakáig folyt a bor, számolatlan húzták ki a palackok dugóit. A zenészek a csillagos ég alatt játszottak, míg a táncosok lába el nem zsibbadt. Tűzijáték nem volt. Házasságuk első két éjszakáját Agiosz Nikolaosz elegáns, öbölre néző szállodájában töltötték, de mindketten nagyon várták már, hogy megkezdődjön életük új korszaka. Maria az esküvő előtti két hétben többször is járt a házban, amely közös otthonuk lett. Még sosem lakott nyüzsgő nagyvárosban, és várakozással tekintett e változás elé. A ház meredek hegyen

állt, a kórházhoz közel; kovácsoltvas erkélyes, padlótól mennyezetig ablakos, mint minden más ház az utcában. Magas, keskeny ház volt, két lépcsővel, a falak világoskékre festve. Dr. Kiritszisz maga is új volt a városban, így nem támadt pletyka, amikor hazavitte menyasszonyát, feleségét, és a hely elég távol volt Maria régi otthonától ahhoz, hogy új életet tudjon kezdeni. Itt férjén kívül senki sem ismerte egykori betegsége történetét. Fotini volt az első, aki meglátogatta őket. Mateoszt és a karon ülő Petroszt is magával vitte, és Maria büszkén vezette őket körbe. – Ó, milyen nagyok az ablakok! – kiáltott fel Fotini. – Tengerre néző kilátás. És nézzétek, fiúk, van egy kis kertje is! A ház Plaka minden házánál nagyobb és tágasabb volt, a bútor nem olyan rusztikus stílusú, mint az a faluban akkoriban jellemző volt. A konyha is sokkal jobb volt, mint amit Maria megszokott: életében először volt hűtőszekrénye, modern tűzhelye, és megbízható volt az áramellátás; itt nem volt hirtelen áramszünet. Néhány hónapig tökéletes boldogságban éltek. Maria szerette új otthonát a hegyen, a kórházhoz közel, és hamarosan ízlésének megfelelően díszítette saját kezűleg hímzett kézimunkákkal, és családja bekeretezett képeivel. Szeptember elején azonban egy reggel megcsörrent az újonnan beszerelt telefon. Giorgisz kereste, aki ritkán telefonált, ebből Maria azonnal tudta, hogy valami rendkívüli történhetett. – Eleftheria – mondta Giorgisz megszokott, tompa hangján. – Ma reggel meghalt. Az eltelt néhány hónapban Giorgisz megkedvelte a Vandoulakisz házaspárt, és Maria kihallotta hangjából a mély szomorúságot. Semmi jele nem volt, hogy beteg lett volna, semmi nem utalt arra, hogy a szívroham váratlanul elviszi az idős asszonyt. A temetést néhány nappal később tartották, és

Maria csak a szertartás végén látta meg kis unokahúgát. Szofia kezét két nagyapja fogta. Csak ekkor világosodott meg számára: Szofiának anya kell. Nem tudta lerázni magáról ezt a gondolatot. Úgy megragadt benne, mint bogáncs tövisei a gyapjú szálai közt. Hiszen a kislány még csak hároméves. Mi lesz vele? Mi lesz akkor, ha Alexandrosz is meghal? Legalább tíz évvel idősebb, mint Eleftheria volt, vagyis ez egyáltalán nem valószínűden, és Giorgisz egyedül sosem lenne képes gondoskodni róla. Apjára, Andreaszra, hiába könyörgött kegyelemért, a bíró szigorú ítéletet rótt. Szofia legalább tizenhat éves lesz, mire letölti börtönbüntetését. Félhomályban iszogatták a bort az eloundai Vandoulakisz-ház nappalijában, amelyet mintha gyászra rendeztek volna be: komor családi portrék, masszív bútorok. Valahányszor átgondolta, a megoldást egyre tökéletesebbnek találta. Nem volt idő senkivel sem megbeszélni, de nagyon vágyott már rá, hogy kimondja. Egész idő alatt arra vágyott, bárcsak felállhatna egy székre és bejelenthetné, mit akar tenni, de várnia kellett egy órát, míg el nem érkezett a távozás ideje, csak az után mondhatta el Kiritszisznek. Még be sem szálltak az autóba, karon fogta férjét. – Van egy ötletem – mondta hirtelen. – Szofiával kapcsolatos. Nem is kellett ennél többet mondania. Kiritszisz is fontolgatta már egy ideje ugyanezt a lehetőséget. – Tudom – felelte. – A kislány már két anyát vesztett el, és ki tudja, ezek után mennyi ideig él még Alexandrosz? – Nagyon szerette a feleségét. Összetört a szíve. El nem tudom képzelni, hogyan tud majd élni Eleftheria nélkül. – Ezt alaposan át kell gondolnunk. Lehet, hogy most nem alkalmas az idő, hogy felvessük, Szofia jöjjön hozzánk lakni, de az, hogy a nagyapjával van, nem lehet hosszú távú megoldás, ugye?

– Pár nap múlva beszélhetnénk vele erről. Már két nappal később telefonáltak, hogy beszélni szeretnének vele. Maria és Nikolaosz Kiritszisz hamarosan újra ott ült Alexandrosz Vandoulakisz házának szalonjában. Az egykor oly délceg férfi a temetés óta mintha összement volna. A koporsónál még büszke méltósággal, egyenes háttal állt. – Szofia már lefeküdt – kezdte, a pohárszéken álló palackból italt töltve vendégeinek. – Különben itt lenne, hogy üdvözöljön benneteket. – Szofia miatt jöttünk – kezdte Maria. – Gondoltam – mondta Vandoulakisz. – Valóban van mit megbeszélni ezzel kapcsolatban. Maria elsápadt. Lehet, hogy szörnyű tapintatlanságot követtek el azzal, hogy szóba hozták a dolgot. – Eleftheria és én már hónapokkal ezelőtt beszéltünk róla – kezdte Vandoulakisz. – Arról beszéltünk, mi lenne Szofiával, ha egyikünk meghalna, bár persze abból indultunk ki, hogy én leszek az, aki előbb elmegy. Egyetértettünk abban, hogy ha valamelyikünk magára maradna, kis unokánknak az lenne a legjobb, ha fiatalabbak nevelnék tovább. Alexandrosz Vandoulakisz évtizedeket töltött azzal, hogy másoknak adott utasításokat, de a házaspárt így is nagyon meglepte, hogy ennyire ura a helyzetnek. Semmit nem kellett mondaniuk. – Szofia számára a legjobb megoldás az lenne, ha veletek lakna – mondta mindkettőjüknek címezve. – Megfontolnátok ezt a kérést? Maria, tudom, hogy nagyon szereted a kislányt, és nagynénjeként te vagy a legközelebbi rokona. Maria pár pillanatig hiába próbált megszólalni, de Kiritszisznek sikerült elmondania mindent, amit mondani ott és akkor szükséges volt. Másnap, amikor Kiritszisz befejezte munkáját a kórházban, Mariával újra elment a Vandoulakisz-házba, és Szofiával beszélgetve próbálták felkészíteni a kislányt élete következő

szakaszára. A következő hét végén már velük lakik Agiosz Nikolaoszban. Maria az elején kicsit izgatott volt. Alig egy év telt el azóta, hogy elhagyta Szpinalonga szigetét, azóta férjhez ment, és most szinte egyik napról a másikra egy hároméves kislánynak lett anyja helyett anyja. Félni azonban nem félt. Szofia jól érezte magát, és könnyen alkalmazkodott a házaspárhoz, akik sokkal fiatalabbak és energikusabbak voltak, mint nagyszülei. Életének traumás kezdete után láthatóan gondtalan gyerek lett és szeretett társaságban lenni; bőven talált pajtásokat az utcában. Kiritszisz is aggódott amiatt, milyen szülő válik belőle. Bár páciensei között volt néhány gyerek is, ritkán találkozott olyan kicsi gyerekkel, mint Szofia. Kezdetben a kislány is tartott tőle, de aztán rájött, hogy a legkisebb vidámsággal is mosolyt varázsolhat a komor arcra. Kiritszisz nemsokára beszélgetni és játszani kezdett vele, és nem sok idő telt bele, felesége gyakran dorgálta. – Jaj, elrontod ezt a kislányt – kesergett Maria, amikor látta, hogy Szofia körbeugrándozza Nikolaoszt. Amint Szofia iskolába ment, Maria tanulni kezdett, hogy a kórház gyógyszertárában dolgozhasson. Tökéletes kiegészítésnek tűnt ez a gyógynövényekről szerzett tudása mellé, mert a népi gyógymódok alkalmazását továbbra is folytatta. Megtanult autót vezetni és hetente egyszer elvitte Szofiát nagyapja házába, ahol megtartották régi szobáját, és ott aludhatott. Másnap, amikor Maria elhozta, általában Plakába mentek, ahol meglátogatták Giorgiszt. Szinte minden alkalommal felkeresték Fotinit is, és Szofia a taverna alatti parton Mateosszal és Petrosszal játszott, míg a két asszony beszámolt egymásnak életük minden fontos és apró híréről. Az élet egy ideig ebben a boldog, nyugodt mederben folyt. Szofia élvezte, hogy rendszeresen találkozhatott mindkét nagyapjával, és az is tetszett neki, hogy nyüzsgő

kikötővárosban nőhet fel, ami minden gyereknek oly sok érdekességet kínál. Lassan elfelejtette, hogy Maria és Nikolaosz nem vér szerinti szülei. Kisgyerekkorából csak az Agiosz Nikolaosz-i házra emlékezett. Életük egyetlen hiányossága az volt, hogy Szofia egyedüli gyerek maradt. Ritkán beszéltek erről, de Mariára hatalmas súlyként nehezedett, hogy nem született gyereke. Szofia kilencéves volt, amikor Alexandrosz Vandoulakisz meghalt. Békésen, álmában távozott az élők sorából. Minden részletében kidolgozott végrendeletet hagyott. Birtokát két lányára és családjukra hagyta, és nagylelkűen úgy rendelkezett, hogy Szofia is szép summát örököljön vagyonából. Három évvel később Giorgisz tüdőgyulladást kapott, és az Agiosz Nikolaosz-i házba költözött, ahol Maria gondoskodott róla. A következő két évben kamasz unokája naponta több órát töltött mellette; az ágya szélén ülve triktrakot játszott vele. Egy őszi napon halt meg, kora délután, amikor Szofia még nem ért haza az iskolából. Unokája és lánya vigasztalhatatlan volt. Csak az enyhítette szomorúságukat, amikor meglátták, milyen tömeg gyűlt össze a temetésre. Plakában temették el, abban a faluban, ahol szinte egész életét eltöltötte; több mint száz falubeli volt jelen a templomi gyászszertartáson; nagy szeretettel idézték fel a hallgatag halász emlékét, aki zokszó nélkül viselt annyi sorscsapást. A következő év elején, egy hideg reggelen heraklioni postabélyeggel ellátott, gépírással címzett boríték érkezett Szofia Vandoulakisz gondviselőinek. Maria gyomra összerándult, amikor meglátta ezt a nevet. Szofia nem ezt a családnevet ismerte magáénak. Ilyen címzéssel csak egyetlen feladó küldhet levelet, és ettől a gondolattól Maria nagyon zaklatott lett; elhatározta, megvárja, míg férje hazaér, együtt nyitják ki a borítékot, hogy megtudják, félelme beigazolódik-e.

Aznap este Nikolaosz tíz óra körül, fárasztó nap után ért haza a kórházból. Szofia már egy órával korábban lefeküdt. Nikolaosz szertartásosan, ezüst papírvágó késsel nyitotta fel a borítékot és kivette belőle a levelet. Tisztelt címzett! Remegve ültek egymás mellett a kanapén, lábuk összeért, Nikolaosz keze enyhén reszketett, amikor a levelet széthajtva maguk elé tartotta, hogy mindketten olvashassák. Sajnálattal közöljük, hogy Andreasz Vandoulakisz január 7-én elhunyt. A halál oka: tüdőgyulladás. A temetés január 14-én lesz. Kérjem, igazolja vissza e levél kézhezvételét. Tisztelettel: A heraklioni börtön igazgatója Percekig nem szólt egyikük sem. De újra és újra elolvasták a szűkszavú közleményt. Andreasz Vandoulakisz. Ez a név a gazdagság és a jövő ígéretét hordozta egykor. Nehéz elhinni, még a több mint egy évtizeddel korábbi szörnyű események után is alig hihető, hogy egy ilyen kivételes helyzetben levő ember élete egy nyirkos börtöncellában ér véget. Nikolaosz szó nélkül felállt, visszacsúsztatta a levelet a borítékba és a dolgozószobájába ment, hogy szekreterjébe zárja. Szofia ott sosem találhatja meg. Két nappal később Maria volt az egyetlen gyászoló a sír mellett, amikor Andreasz koporsóját leengedték a sírba. Egyik húga sem volt jelen a temetésen. Nem is gondoltak rá, hogy elmenjenek a szertartásra. Számukra bátyjuk már réges-régen halott volt. Ekkor már az 1960-as évek végét írtuk, megérkeztek Krétára az első turisták, sokan ellátogattak Agiosz Nikolaoszba is. A város mágnesként vonzotta a napfényre, a langyos tengerre és

olcsó borra vágyó észak-európaiakat. Szofia tizennégy éves volt, kamasz, kezdett önfejű lenni. Mivel szülei olyan hagyománytisztelők voltak, a közösség igazi oszlopai, hamar rájött, hogy a lázadás hatékony módja, ha francia és német fiúkkal lófrál a városban, akik nagyon örültek, hogy egy derékig érő hajú gyönyörű görög lány társaságában lehetnek. Bár Nikolaosz ki nem állhatta, ha bármilyen konfliktusba kerül Szofiával, a nyári hónapokban szinte naponta hadakoztak. – Az anyja szépségét örökölte – fakadt ki kétségbeesetten Maria egyik nap késő éjjel, amikor Szofia még mindig nem ért haza. – De úgy tűnik, azért neki van jelleme is. – Hát, azt hiszem végre tudom már, melyik oldalon állok a veleszületett és tanult tulajdonságok dominanciájáról szóló vitában – jelentette ki Kiritszisz szomorúan. Bár különben lázadó természet volt, Szofia keményen dolgozott az iskolában, és tizennyolc éves korában ideje volt elgondolkodni, milyen egyetemre menjen. Maria felvetette, hogy Heraklionban végezze tanulmányait, de Szofia ezzel nem elégedett meg. Kisgyerek korától kezdve figyelte a görög szárazföldről befutó és oda induló hajókat. Tudta, hogy Nikolaosz Athénban tanult, ő is oda akart menni. Maria sosem hagyta el Kréta szigetét, és nagyon aggódott, hogy Szofia a messzi távolba akar menni. – De hiszen a heraklioni egyetem ugyanolyan jó, mint bármelyik a szárazföldem – mondta Szofiának könyörögve. – Persze, biztosan – felelte Szofia. – De mi rossz van abban, ha messzebb akarok menni? – Semmi, semmi. Nincs abban semmi rossz – felelte Maria védekezőn. – De nekem Kréta is elég nagynak tűnik. Megvan a maga történelme, a maga szokásai. – Hát éppen erről van szó – csattant fel Szofia, olyan sziklaszilárd elhatározással, amelytől senki és semmi nem volt képes eltéríteni. – Elegem van ebből a helyi kultúrából. Néha úgy tűnik, teljesen el van szigetelve. Athénba vagy

Thesszalonikibe akarok menni; ezek legalább kapcsolatban vannak a külvilággal. Olyan sok minden történik a világban, de itt az egészből alig érzünk valamit. Utazásvágyát fejezte ki, ami természetes az ő korában levő lányoknál. Manapság az ilyen korú gyerekek el akarnak menni, minél többet akarnak látni a világból. Maria éppen ettől félt. Nemcsak attól rettegett, hogy elveszti Szofiát, de újra eszébe jutott, hogy kik is Szofia szülei. Hiszen Manoli szokta mondogatni, éppen így, hogy Kréta kis sziget egy nagy bolygón, és milyen izgalmas lehetőségek vannak a világban. Volt valami furcsán ismerős ebben a nagy mehetnékben. Júniusra Szofia már meghozta a döntést. Athénba megy, és szülei nem álltak az útjába. Augusztus végén hajózik el. Azon az utolsó éjszakán, mielőtt lányuk felszállt a Pireusz kikötőjébe tartó hajóra, Maria és Nikolaosz a kertben ült, a lila héjú, illatos, érett szőlők alatt. Szofia nem volt otthon. Nikolaosz egy nagy üveg Metaxa utolsó cseppjeit iszogatta. – Meg kell mondanunk neki, Maria – mondta. Nem jött válasz. Az utóbbi néhány hónapban mindketten sorra vették az érveket, miért kell és miért nem szabad megmondani Szofiának, hogy nem ők a vér szerinti szüleik. De Kiritszisz csak akkor jutott végleges döntésre, amikor Maria elmondta, fennáll a lehetősége, hogy Szofia apja valójában Manoli. A lánynak tudnia kell. Nem lehetetlen, hogy az apja Athénban vagy valahol máshol él és dolgozik. Meg kell mondani neki az igazat. Maria tudta, hogy Nikolaosznak igaza van, és Szofiának tudnia kell, kik a szülei, még mielőtt elmegy Athénba, de napról napra halogatta a pillanatot. – Nincs ellenemre, hogy én mondjam meg neki – mondta Nikolaosz. – Úgy gondolom, nem lehet tovább húzni az időt. – Igen, igen. Tudom, hogy igazad van – mondta Maria mélyet sóhajtva. – Mondjuk meg neki ma este.

Ott ültek a nyári este melegében, nézték, ahogy a lepkék keringtek a gyertyafényben. A csendet időnként gyík surranása törte meg, teste a száraz levelekhez dörzsölődött, ahogy szaladt felfelé a ház falán. Vajon mi van még megírva a családnak a csillagokban? – tűnődött Maria. Mintha a csillagok örökké őket figyelnék, mintha jóval előre tudnák a bekövetkező történéseket. Késő este lett már, Szofia még mindig nem volt otthon, de nem adták fel, nem mentek aludni. Nem halogathatják a következő napra, amit el kellett mondaniuk. Háromnegyed tizenegyre lehűlt a levegő, Maria fázott. – Bemegyünk? – kérdezte. A következő tizenöt perc igen nehezen telt, mintha lelassult volna az idő, de végre meghallották, hogy nyílik, majd csattanva csapódik a bejárati ajtó. Szofia hazaért.

4. rész

Huszonötödik fejezet Amikor Fotini idáig jutott a történetben, hirtelen erőt vett rajta a felelősség, hogy olyasvalaki érzelmeit próbálja pontosan visszaadni, aki ugyanúgy, ha nem jobban el tudja mondani, mit érzett akkor. Azon az augusztusi éjszakán Szofia volt az, aki alig kapott levegőt, amikor szülei közölték vele, hogy nem ők a szülei; neki kellett szembenéznie azzal, hogy édesanyja már nem él, és hogy vér szerinti apjának személyével kapcsolatban kétségek merültek fel. Ha lába alatt hullámzott volna a föld, mintha Kréta szigetét nagy szeizmikus mozgás rázta volna, akkor sem érezhette volna magát nagyobb bizonytalanságban. Fotini felismerte, hogy csak egyetlen dolgot tehet, ez pedig nem más, minthogy felhívja Szofiát Londonban. Kiosont, magára hagyta Alexist, hogy nézze Szpinalonga ismerőssé vált szigetét. Amint felvette a telefont, Szofia tudta, ki hívja. – Fotini! Te vagy az? – Én vagyok. Hogy vagy, Szofia? – Nagyon jól, köszönöm. Meglátogatott a lányom, Alexis? Küldtem neked vele egy levelet. – Hát persze, hogy eljött meglátogatni. És még mindig itt van. Nagyon értelmesen töltöttük az időt, és megtettem majdnem mindent, amire kértél.

A vonal túlsó végén egy percnyi tétovázás. Fotini úgy érezte, az ügy nem tűr késlekedést. – Szofia, mennyi idő alatt tudsz ideérni? Elmondtam Alexisnek mindent, amit tudtam, de vannak dolgok, amiket szerintem nem helyes, ha tőlem tud meg. Nemsokára el kell mennie, hogy találkozzon a barátjával, de ha ideérsz, mielőtt elmegy, eltölthetnénk együtt itt pár napot. Na, erre mit mondasz? Megint csend a vonal másik végén. – Szofia? Ott vagy még? – Igen, még itt vagyok… Spontán meghívás volt. Ezer ok volt, miért nem hagyhatott ott Szofia mindent olyan hirtelen, miért nem repülhetett Görögországba, de legalább ugyanennyi ok volt arra is, hogy mégis oda menjen, és szinte azonnal úgy döntött, hogy félreteszi fenntartásait. Bármi történjék is, másnap már Krétán lesz. – Nézd, megpróbálok repülőjegyet szerezni. Jó lenne elmenni Plakára annyi év után. – Jó. Akkor nem mondok semmit Alexisnek, de nagyon kívánom, hogy ide tudj jönni. Szofiának nem jelentett gondot helyet szerezni az első athéni járatra. Főszezonon kívül nem sokan utaztak oda, és délután indult egy gép a Heathrow repülőtérről. Sietősen összepakolta a szükséges úti holmit egy kis táskába és üzenetet hagyott Marcus üzenetrögzítőjén, hogy egypár napra elutazik. A gép időben szállt fel, és aznap este nyolc órakor már taxival száguldott Pireusz kikötője felé, hogy elérje a Heraklionba induló éjszakai hajót. Ahogy dél felé vitte a hajó, Szofiának elég ideje maradt, hogy aggódni kezdjen, mivel kell szembenéznie, ha megérkezik. Maga sem hitte, hogy képes volt ilyen döntést hozni. Plakába menni olyan emlékekkel terhelt utazás, hogy csodálkozott magán, amiért egyáltalán nekivágott, de Fotini

nagyon határozottnak tűnt. Talán tényleg éppen ideje, hogy szembenézzen a múltjával. Másnap reggel, alig huszonnégy órával a két nő telefonbeszélgetése után Fotini autót látott megállni a tavernához közeli mellékutcában. Szép, telt idomú, szőke nő szállt ki belőle. Bár már húsz éve nem látta, és szőke haja félrevezethette volna, Fotini azonnal felismerte. Kiszaladt, hogy üdvözölje. – Szofia, hát itt vagy! Alig tudom elhinni! – kiáltott fel. – Nem voltam biztos benne, hogy eljössz! – Hát persze, hogy eljöttem. Már évek óta el akartam jönni, de soha nem tűnt alkalmasnak a pillanat. És ami azt illeti, te sosem hívtál meg – tette hozzá tréfásan kötekedve. – De hiszen tudod, hogy neked nem kell meghívásra várnod, hogy ide gyere. Akkor jöhettél, amikor csak akartál volna. – Tudom… – mondta Szofia, aztán elhallgatott és körülnézett. – Szinte semmi sem változott. – Hát, valóban nem sok minden változott itt – mondta Fotini. – Hiszen tudod, milyenek errefelé a falvak. Ha a helyi bolt más színűre festi a spalettáját, az már közbotrány! Ahogy megígérte, Fotini egy szót sem szólt Szofia közelgő érkezéséről, és amikor Alexis az álomtól még homályos tekintettel kilépett a teraszra, igen elcsodálkozott, hogy ott találja az anyját, és azon tűnődött, vajon az előző este elfogyasztott brandy okoz-e halasztott hatású hallucinációt. – Anya? Csak ennyit volt képes mondani. – Igen, én vagyok – felelte Szofia. – Fotini meghívott, és ez jó lehetőségnek tűnt, hogy átjöjjek ide. – Micsoda meglepetés! – felelte a lánya. Hamarosan a három nő ponyvatető alatt, asztal körül ülve hideg italt iszogatott. – Milyen volt az utatok? – kérdezte Szofia.

– Hát, egész tűrhető – felelte Alexis diplomatikusan, vállat vonva. – Egészen addig, míg ide nem jöttem. Onnantól érdekesebb lett. Fantasztikusan jól éreztem magamat itt Plakán. – Itt van veled Ed? – kérdezte Szofia. – Nem. Haniában hagytam – mondta Alexis kávéscsészéjébe nézve. Az utóbbi néhány napban alig gondolt rá, és hirtelen bűntudatot érzett, hogy olyan sokáig magára hagyta. – De úgy tervezem, holnap visszamegyek hozzá. – Olyan hamar? – kiáltott fel Szofia. – De hiszen én csak most érkeztem! – Hát… – mondta Fotini újabb italt téve az asztalra –, akkor nem sok időnk van. Mindhárman tudták, miről kell beszélniük. Mi másért utazott volna Szofia oda? Alexis még mindig szédült attól, amit Fotini az elmúlt néhány napban mondott neki, de tudta, még hátravan az utolsó fejezet. Ezt az anyjának kell elmondania.

Huszonhatodik fejezet Az utolsó éjszaka történt. Reggel Szofia elutazik Athénba, hogy megkezdje diákéletét az egyetemen. Bőröndjét csak néhány száz méterre kellett vinni, a kikötőbe, feladni, és következő állomása, ahogy Szofiáé is, a háromszáz kilométerrel északra fekvő görög főváros. Elszántságát, hogy végre szárnyra kap, önálló életet él, ugyanilyen mértékű aggodalom és félelem ellensúlyozta. A nap folyamán megküzdött a kísértéssel, hogy kicsomagoljon, és mindent visszategyen a helyére: a ruhákat, a könyveket, a tollakat, az ébresztőórát, a rádiót, a képeket. Nehéz az ismertet elhagyni az ismeretlenért, és Athént a kaland vagy a katasztrófa bejáratának tekintette. A tizennyolc éves Szofia el sem tudott képzelni középutat. Minden porcikája

belesajdult a honvágytól való félelembe, de már nem volt visszaút. Este hatkor elment, hogy találkozzon barátaival és elbúcsúzzon azoktól, akiket hátrahagy. Ezt jó figyelemelterelésnek gondolta. Amikor pontban tizenegy órakor hazaért, apja fel-alá járkált a szobában. Anyja egy szék szélén ült, kezét szorosan összefogta az ölében, ujjízületei elfehéredtek. Arcának minden izma megfeszült. – Még ébren vagytok? Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem haza – mondta Szofia. – De igazán nem kellett volna miattam fent maradnotok. – Szofia, azért maradtunk fent, mert beszélni akartunk veled – mondta apja óvatosan. – Ülj le, kérlek – szólt az anyja. Szofia zavarba jött. – Ez az egész olyan hivataloskodó jellegű – mondta, azzal lehuppant egy székre. – Két dolog van, amit szeretnénk elmondani neked, mert úgy érezzük, tudnod kell, mielőtt holnap elmész Athénba – mondta az apja. Aztán az anyja vette át a szót. Hiszen végső soron is ez az egész az ő története volt. – Már azt is nehéz eldönteni, hogy hol kezdjem – mondta. – De van néhány dolog, amit szeretnénk neked elmondani a családunkról… Aznap éjjel mindent elmondtak neki, valahogy úgy, ahogy Fotini elmondta Alexisnek. A leghalványabb gyanú, egy óvatlan szó sem készíthette fel Szofiát erre az igazságra; teljesen váratlanul érte az ismeretlen tények zuhataga. Olyan volt, mintha ezer éven át egymásra rétegződött, lerakodott titkokból keletkezett hegyen állna, melynek minden köve, minden kavicsa az előzőre keményedett. A legapróbb részleteket is eltitkolták előtte. Mintha összeesküvést szőttek volna ellene. Amikor visszagondolt, eszébe jutott, hogy sokan

tudhattak arról, hogy anyja gyilkosság áldozata lett, és mindenki annyi éven keresztül hallgatott az egészről, neki senki egy fél szóval sem említette. És mi van a spekulációkkal és pletykákkal? Az lehetetlen, hogy véleménye sincs senkinek. Lehet, hogy az emberek még mindig összesúgnak a háta mögött: Szegény lány. Ki tudja, rájön-e valaha, ki volt az apja? És elképzelte, milyen rosszindulatúan suttoghatnak a háta mögött a lepráról: Képzeld! Nem egy, hanem két eset ugyanabban a családban! Ezeket a stigmákat tudtán kívül évekig hordozta, de a leghalványabb fogalma sem volt a testroncsoló betegségről, az erkölcstelen anyáról, a gyilkos hajlamú férjről. A végsőkig megundorodott. Tudatlansága áldás volt, igazi áldás. Sosem merült fel kétely benne, hogy nem annak a két embernek a gyermeke, akik előtte ülnek. Miért is kételkedett volna? Mindig is úgy látta, hogy Mariára és Kiritsziszre hasonlít, kettejük vonásaiból tevődik össze arca, alakja. Még az emberek is ezt mondták. Erre kiderül, hogy a férfihez, akit addig apjának hitt, nem fűzi nagyobb fokú rokoni kapcsolat, mint bármely, az utcán találomra kiválasztott emberhez. Feltétlen szeretettel szerette szüleit, de most, hogy kiderült, nem is a szülei, más érzései vannak irántuk? Egy óra leforgása alatt egész élettörténete megváltozott. Feloszlott mögötte, és amikor visszanézett, csak ürességet látott. Kitöltetlen tér. Semmi. Rosszul volt. Egy pillanatra sem gondolt bele, hogyan érezhet Maria és Kiritszisz, és mit vállaltak azzal, hogy ennyi idő után elmondják neki az igazságot. Nem. Ez az ő története, az ő élete, ezt hamisították meg, és dühös volt. – Miért nem mondtátok el ezt nekem korábban? – sikította. – Védelmezni akartunk téged – felelte Kiritszisz határozottan. – Korábban nem merült fel szükség, hogy mindezt elmondjuk neked. – Úgy szerettünk, ahogy az igazi szüleid szerettek volna – szólt közbe Maria könyörgőn.

Szenvedett, hogy elveszti egyetlen gyermekét, hogy Szofia elmegy az egyetemre, de még jobban bántotta az, hogy a lány, aki most előtte állt, úgy nézett rá, mint valami idegenre, és nem tekintette többé anyjának. Hónapok és évek teltek el, mire semmi jelentősége nem volt annak, hogy Szofia nem test a testükből, nem vér a vérükből, és talán még jobban szerették azért, mert saját gyermekük nem született. Ebben a pillanatban azonban Szofia csak azt látta, hogy hazudtak nekik. Tizennyolc éves volt, irracionálisan gondolkodott, és megerősödött benne a vágy, hogy úgy alakítja a jövőjét, hogy ő befolyásolja a történéseket. Dühe helyébe olyan fennhéjázó közöny, olyan hideg felsőbbrendűség lépett, mellyel érzelmeit teljesen ellenőrzése alatt tudta tartani, de amitől teljes szívében megborzongott az a két ember, akik őt a világon legjobban szerették. – Viszontlátásra reggel – mondta, és felállt. – A hajó kilenckor indul. Azzal sarkon fordult. Szofia már hajnalban fent volt, bepakolta az utolsó bepakolnivalókat, és nyolc órakor Kiritszisszel berakták a poggyászt az autóba. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hármasban mentek a kikötőbe, és amikor eljött a pillanat, Szofia közömbösen búcsúzott. Arcon csókolta mindkettőjüket. – Viszlát – mondta. – Majd írok. Volt valami véglegesség, valami visszavonhatatlanság ebben a búcsúban, amelyből hiányzott a mielőbbi találkozás ígérete. Remélték, hogy ír, miközben tudták már, hogy hiába várják a leveleit. Ahogy a hajó távolodott a kikötőcölöptől, Maria biztosan tudta, hogy ez a legrosszabb dolog, amelyet az élet tartogatott neki. A hajókorlátnál állók lelkesen intettek búcsút szeretteiknek, de Szofia nem volt sehol. Még csak nem is jelent meg a fedélzeten.

Maria és Kiritszisz ott állt a rakparton, míg a hajó kis ponttá nem vált a horizonton. Kibírhatatlan volt az üresség. Szofia számára az athéni utazás a múlttól, a lepra stigmájától, apja kilétének bizonytalanságától való meneküléssé lett. Már eltelt néhány hónap az első szemeszterből, amikor rá tudta szánni magát a levélírásra. Kedves anya és apa! (Vagy inkább nagynéninek és nagybácsinak nevezzelek benneteket? Egyik sem tűnik helyénvalónak többé.) Sajnálom, hogy minden olyan keserves lett, amikor elutaztam. Rettenetesen megdöbbentem. Még most sem tudom, hogyan foglalhatnám szavakba, és rosszul vagyok, ha csak rágondolok. Mindegy. Csak azért írok, hogy tudassam, egész jól beilleszkedtem itt. Élvezem az órákat, és bár Athén sokkal nagyobb, mint Agiosz Nikolaosz, kezdem megszokni. Hamarosan újra írok. Megígérem. Szeretettel: Szofia A levél semmitmondó volt, mégis mindent elmondott. További leveleket kaptak, amelyben élénk leírásokat és gyakran lelkes beszámolókat olvashattak, de a szöveg mindig nagyon keveset árult el Szofia valódi érzelmeiről. Az első év végén keserűen csalódtak, de nem lepődtek meg, amikor nem tért haza vakációra. Szenvedélyévé lett múltjának kutatása, és úgy határozott, a nyarat azzal tölti, hogy megpróbálja felkutatni Manolit. Úgy tűnt, a keresés nem lesz nehéz; utánajárt néhány nyomnak Athénban, majd Görögország más részein is. Aztán kezdett bebizonyosodni, hogy a források pontatlanok. Vandoulakisz családnevű idegenekhez kopogtatott be; ott álltak kurtán-furcsán egymással szemben, mígnem Szofia röviden vázolta a helyzetet, és elnézést kért a zavarásért. A nyom teljesen kihűlt. Egy reggel, amikor Thesszalonikiben, szállodai

szobában ébredt, elgondolkodott, vajon mi a csodát csinál. Még ha meg is találja ezt az embert, nem tudhatja biztosan, hogy ő az apja. Nem lenne bölcsebb dolog elfordulni a múlttól és jövőt építeni? A második év elején megismerkedett valakivel, aki sokkal jelentősebb személynek tűnt, mint az apja, akármelyik legyen is a kettő közül. Marcus Fielding angol volt, egy év kutatói szabadságon. Szofia még sosem találkozott hozzá hasonló férfival. Nagytermetű, szakállas ember volt, világos bőrű, de izgatottságában, vagy ha melege volt, elvörösödött; szeme olyan kék, ami ritkaság volt Görögországban. Folyton nagyon törődöttnek látszott, amilyenek csak az angolok tudnak lenni. Marcusnak még sosem volt igazi barátnője. Általában túlságosan elmerült a tanulmányaiban, vagy túl félénk volt ahhoz, hogy nőzzön, és az 1970-es évek eleje Londonjának szexuálisan felszabadult világát ijesztőnek találta. Ugyanebben az időszakban Athénba még nem ért el a szexuális forradalom. Az első egyetemi hónapjában Szofiát egy diákcsoportban ismerte meg, és úgy találta, ilyen szép nőt még sohasem látott. Bár Szofia meglehetősen világinak, tapasztaltnak tűnt, nem volt megközelíthetetlen, és Marcus csodálkozott, hogy elfogadta a meghívását. Alig néhány hét múlva már elválaszthatatlanok voltak, és amikor Marcusnak vissza kellett mennie Angliába, Szofia meghozta a döntést: lemond tanulmányainak befejezéséről, hogy vele mehessen. – Nincsenek gyökereim – mondta egyik éjjel. – Árva vagyok. Amikor Marcus az addigiak ismeretében tiltakozott, Szofia bizonygatta, hogy így van. – Tényleg árva vagyok. Tényleg nincsenek gyökereim itt. Van egy nagynéném és nagybátyám, akik felneveltek, de ők Krétán élnek. Nem bánják, ha elmegyek Londonba. Semmi mást nem mondott származásáról, és Marcus ezt nem is erőltette, csak azt, hogy házasodjanak össze. Szofiát

erről nem kellett külön meggyőzni. Teljes szívéből, szenvedélyesen szerette ezt az embert, és a kétség leghalványabb árnyéka sem merült fel, hogy Marcus sohasem hagyja cserben. Egy fagyos februári napon, Dél-London egyik anyakönyvvezetői irodájában házasodtak össze. Az egyszerű meghívó hetekig állt Maria és Nikolaosz házában a kandallópárkányon. Ez lett volna az első alkalom, hogy találkozhatnak Szofiával, amióta kihajózott az életükből. Az elhagyatottság, a hiány kínzó érzése, amely kezdetben eluralkodott rajtuk, fokozatosan enyhült, és a beletörődés tompa fájdalmának adta át helyét. Vegyes érzésekkel, izgalommal és zaklatottsággal tekintettek az esküvő elé. Marcust rögtön megszerették. Szofia keresve sem találhatott volna magának kedvesebb, bizalomra méltóbb férfit, és az, hogy olyan elégedettnek és bizakodónak látták, megnyugvással töltöttel el őket akkor is, ha kicsi a valószínűsége annak, hogy valaha visszatér és Krétán telepszik le. Élvezték az angol esküvőt, bár nem volt meg benne az a szertartásosság és hagyomány, amihez hozzászoktak. Olyan volt, mint egy szokványos parti, kivéve, hogy beszédeket is mondtak, de a legfurcsább az volt, hogy a menyasszony piros nadrágkosztümjében nem igazán tűnt ki a többi vendég közül. Mariát, aki egy szót sem tudott angolul, mindenkinek Szofia nagynéniéként, Nikolaoszt, aki pedig kiválóan beszélte a nyelvet, a nagybátyjaként mutatták be. Kiritszisz tolmácsolt feleségének. Utána még két éjszakát maradtak Londonban. Mariára különösen nagy hatást tett a város, amelyet Szofia választott magának lakóhelyül. Számára ez teljesen más világ volt, mintha nem is egyazon bolygón lennének; szüntelen autózaj, hatalmas piros buszok, áradó tömeg a sovány próbababákkal teli kirakatok előtt. Olyan város volt ez, amelyben, hacsak nem őslakos az ember, a semmivel egyenlő, hogy ismerősbe botlik.

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Maria elhagyta szülőföldjét. Szofia meggyőzte magát, hogy az, ha nem mond el valamit, teljesen más, mint ha olyasmit mond, ami nem igaz. Amikor gyerekei megszülettek – az első, Alexis, alig egy évvel az esküvő után –, megesküdött, hogy sohasem beszél nekik krétai családjáról. Meg kell óvni őket a gyökereiktől, örökre védelmezni kell őket a múlt mélységes mély szégyenétől. Dr. Kiritszisz 1990-ben, kilencvenéves korában halt meg. Számtalan, alig tíz-húsz soros nekrológ jelent meg róla brit lapokban; méltatták a lepra gyógyításához való hozzájárulását. Szofia gondosan kivágta és eltette ezeket az újságcikkeket. Annak ellenére, hogy mintegy húsz év korkülönbség volt közöttük, Maria csak öt évvel élte túl. Szofia alig két napra hazarepült Krétára, hogy részt vegyen nagynénje temetésén; elárasztotta a bűntudat és a veszteség érzése. Rájött, hogy tizennyolc éves énje csak önző hálátlanságra volt képes, amikor annyi évvel korábban elhagyta Krétát, de most már túl késő bármit jóvátenni. Már túl késő. Szofia ekkor határozta el, hogy múltját végérvényesen megsemmisíti. Megszabadult attól a néhány tárgyi emléktől, amelyet anyjáról és nagynénjéről a szekrény mélyén egy dobozban tartott, és egyik délután, mielőtt a gyerekek hazajöttek az iskolából, a kandallóban elégetett egy kötegnyi, görög postabélyeges levelet. Aztán szétszedte nagybátyja és nagynénje fényképének keretét, és a Kiritszisz életét néhány sorban tömörítő újságkivágásokat diszkréten a kép háta mögé csúsztatta. Életük legboldogabb napjának emléke maradt az egyetlen, ami a múltjára emlékeztette. Ezt tartotta Szofia az ágya mellett. Azzal, hogy megsemmisítette múltjának tárgyi emlékeit, Szofia megpróbálta lerázni magáról személyes történelmét, hátterét, mindent, ami a múltból rátapadt, de a titkok felfedezésétől való félelem betegségként ivódott bele, és ahogy

teltek az évek, egyre nőtt benne a bűntudat a nagynénjével és nagybátyjával szemben tanúsított hálátlanság miatt. Nehéz kőként ülepedett meg gyomra alján a megbánás, ami néha, ha ráébredt, hogy semmivel, de semmivel nem teheti jóvá, amit tett és amit nem tett, úgy felerősödött, hogy testi tüneteket okozott. Most, hogy saját gyerekei is elköltöztek már otthonról, minden addiginál kínzóbbnak érezte a megbánás kínját, és bizonyossá vált számára, hogy megbocsáthatatlan fájdalmat okozott. Marcus óvakodott attól, hogy túl sokat kérdezzen, és engedett Szofia vágyának, hogy a múltjával a leghalványabb utalás formájában se foglalkozzanak, de ahogy a gyerekek nőttek, krétai jellemvonásaik egyre nyilvánvalóbbak lettek: Alexis szép sötét haja, Nick sűrű fekete szempillája. Szofia egész idő alatt attól rettegett, hogy gyermekei egy napon rájönnek, milyen emberek voltak az őseik, és erre a gondolatra gyomra összerándult. Most, ahogy Alexist nézte, Szofia azt kívánta, bárcsak nyíltabban beszélt volna a család történetéről. Látta, hogy lánya olyan áthatóan nézi, ahogy még soha. Az ő hibája, csakis az övé. Idegenségbe burkolózott gyerekei és a férje előtt is. – Nagyon sajnálom… – mondta Alexisnek. – Nagyon sajnálom, hogy eddig semmit sem mondtam nektek erről. – De miért szégyelled annyira? – kérdezte Alexis előrehajolva. – Ez részben a te élettörténeted, ugyanakkor neked nem volt szereped benne. – Ezek az emberek az őseim, vér vagyok a vérükből, test a testükből, Alexis. Leprások, házasságtörők, gyilkosok… – Az isten szerelmére, anya, hiszen voltak köztük olyanok is, akik hősiesen viselkedtek! A nagynénéd és a nagybátyád például… az ő szerelmük mindent túlélt, és a nagybátyád munkája révén több száz, ha nem több ezer ember menekült meg! És a nagyapád! Micsoda példakép lehetne: soha egy

szóval sem panaszkodott, senkit sem tagadott meg, némán szenvedett. – Na és az anyám? – Hát, örülök, hogy nem az én anyám volt, de én nem ítélném el egészen. Gyenge volt, de mindig is megvolt benne az a lázadó természet, ugye? Úgy tűnik, neki mindig nehezebb volt azt tenni, amit elvárnak tőle. Nem úgy, mint Mariának. Egyszerűen természeténél fogva ilyen volt. – Nagyon engedékeny vagy, Alexis. Az biztos, hogy voltak jellembeli hibái, de nem kellett volna keményebben küzdenie a természetes ösztönei ellen? – Hát, gondolom mindenkinek ezt kéne tennie, de nem mindenkinek van hozzá meg az ereje. És úgy tűnik, Manoli a végletekig kihasználta ezt a gyengeségét… ahogy az ilyenek mindig is teszik. Beszélgetésük itt egy pillanatra elakadt. Szofia idegesen babrálta fülbevalóját, mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne. – De tudod, ki viselkedett mindenkinél tisztességtelenebben? – szólalt meg végül. – Én. Hátat fordítottam ennek a két csodálatos embernek. Mindent megadtak nekem, én pedig megtagadtam őket. Alexis megdöbbent anyja kifakadásán. – Egyszerűen hátat fordítottam nekik – ismételte meg Szofia. – És most már túl késő bocsánatot kérni. Könnyek gyűltek Szofia szemében. Alexis még sohasem látta az anyját sírni. – Nem szabad túl szigorúan megítélned magadat – suttogta, azzal közelebb húzta a székét és átölelte anyja vállát. – Ha apa és te tizennyolc éves koromban ilyen megsemmisítő hírt közöltetek volna velem, talán én is ugyanezt tettem volna. Teljesen érthető, hogy olyan dühös és zaklatott voltál. – De még mindig, annyi év után is bűntudatot érzek miatta – mondta halkan.

– Hát, nem hiszem, hogy kéne. Már nem. Ez már a múlt, anya – szólt Alexis, szorosabban ölelve magához. – Annak alapján, amit Mariáról hallottam, nagyon valószínű, hogy megbocsátott neked. És leveleztetek, ugye? És ott voltak az esküvőtökön. Biztos vagyok benne, hogy Maria nem neheztelt rád… nem hiszem, hogy képes lett volna haragudni. – Remélem, igazad van – mondta Szofia elcsukló hangon, könnyeivel küszködve. Elfordította a fejét, a szigetet nézte, és lassanként visszanyerte önuralmát. Fotini csak hallgatta anya és lánya párbeszédét. Megértette, hogy Alexis teljesen más perspektívából láttatja Szofiával a múltat, és úgy döntött, egy kicsit magukra hagyja őket. A Vandoulakisz család tragédiáját mindenki ismerte Plakán, és még mindig beszéltek róla. Az anyátlanná, apátlanná vált kicsi lány történetét nem felejtették el, akik tanúi voltak mindannak, ami azon az emlékezetes nyári éjszakán történt. Közülük néhányan még a faluban éltek. Fotini a kocsmába sietett, és szótlan értekezést folytatott Geraszimóval, aki erre igen hevesen gesztikulált feleségének. Hagyjanak ott mindent és menjenek vele; egy kis ideig a fiuk is képes ellátni a kocsmárosi feladatokat. Hárman siettek vissza a tavernához. Szofia először nem ismerte fel a kis csoportot, de amint rájött, hogy az öregember néma, azonnal tudta, ki az. – Geraszimo! – kiáltott fel. – Emlékszem rád. Ugye a kocsmában dolgoztál, amikor ide jártam? Geraszimo bólintott és elmosolyodott. Az, hogy Geraszimo néma, kíváncsivá tette a kis Szofiát. Emlékezett, hogy kicsit félt is tőle, de azt is világosan felidézte, mennyire szerette a jeges limonádét, amelyet Geraszimo csak neki készített, valahányszor Mariával megjelent a kocsmában, mert általában oda mentek, hogy nagyapjával találkozzanak. Andrianára már nem volt olyan könnyű emlékezni. Bár eléggé kikerekedett, és nagyon szenvedett a vastag harisnya alatt is kiütköző visszérbetegségtől, Szofia halványan

emlékezett egy szép, de elég lusta lányra, aki általában a kocsma előtt üldögélt, és hanyagul mopedjükre támaszkodó kamasz fiúk lebzseltek körülötte. Fotini újra elővette a barna fényképes borítékot, újra kiterítették a képeket az asztalra, és megint megcsodálták, milyen hasonlóság van Szofia, Alexis és őseik között. A taverna aznap éjjel zárva volt, de megérkezett Mateosz, aki hamarosan átveszi szüleitől az üzlet vezetését. Hatalmas férfivá lett, és Szofia lelkesen ölelte át. – Olyan jó itt látni téged, Szofia! – köszöntötte nagy lelkesedéssel. – Olyan régen nem láttalak! Mateosz nekifogott, hogy megterítse a hosszú asztalt. Még egy vendéget vártak. Fotini korábban telefonált bátyjának, Antonisznak, aki kilenc óra tájban érkezett meg Szitiából. Haja már ősz volt, háta hajlott, de szeme még mindig olyan élénk tüzű, sötét, mint sok-sok éve, amikor Anna a tekintetébe feledkezett. Alexis és Szofia között ült, néhány ital után oldódott bátortalansága, és annyi év után megint angolul beszélt. – Anyád volt a legszebb nő, akit valaha láttam – mondta Szofiának, aztán némi gondolkodás után hozzátette: – A feleségemtől eltekintve, természetesen. Eltelt néhány pillanat, mire újra megszólalt. – Szépsége egyszerre volt áldás és átok, és az olyan asszonyok, mint ő, mindig szélsőséges dolgokra késztetik a férfiakat. Tudod, nem lehet őt hibáztatni ezért. Alexis az anyja arcát nézte, és látta, hogy megérti, már érti. – Efhariszto – mondta Szofia halkan. – Köszönöm. Jóval elmúlt már éjfél, a gyertyák rég leégtek, mire az asztalnál ülők felálltak, hogy nyugovóra térjenek. Néhány óra múlva Alexisnek és Szofiának indulnia kell. Alexisnek vissza Haniába, Edhez. Anyjának pedig fel kell szállnia a Pireuszba tartó hajóra. Alexisnek úgy tűnt, mintha egy hónap is eltelt volna, mióta Plakába érkezett, pedig csak néhány napot

időzött. Szofia számára, felmérhetetlen jelentőségű volt az alig néhány órás látogatás. Olyan meleg öleléssel búcsúztak, amilyen melegen a nap sütött, és őszintén ígérték, hogy jövőre visszatérnek, hosszabb, nyugodtabb látogatásra. Alexis kocsival vitte anyját Heraklionba, ahol Szofia felszáll az Athénba tartó éjszakai hajóra. Az autóban a hosszú úton egy percnyi csend nem sok, annyi sem volt. Végig beszélgettek. Heraklionban Szofia kiszállt, örült, hogy a város múzeumaiban töltheti a napot, mielőtt este elutazik. Alexis továbbindult Haniába. Feltárta a múlt titkait; a mai napot a jövőnek szenteli. Három órával később megérkezett a szállodába. Hosszú, izzasztó utazás volt, nagyon vágyott már egy italra; első útja a legközelebbi part menti bárba vezetett. Ed ott volt, egyedül ücsörgött, a tengert bámulta. Alexis óvatosan, észrevétlenül közelítette meg és leült az asztalához. Ed megrezzent, észrevette Alexist, idegesen nézett körül. – Hol a pokolban voltál? – kiáltott rá. A négy nappal korábban hagyott üzeneten kívül, melyben közölte, hogy néhány éjszakát még Plakán tölt, Alexis nem lépett Eddel kapcsolatba. Mobiltelefonját is kikapcsolta. – Nézd… – kezdte Alexis, pontosan tudva, hibázott, hogy úgy eltűnt. – Rettenetesen sajnálom. Az egész olyan bonyolult lett, és elvesztettem az időérzékemet. Aztán megjött az anyám, és… – Hogy érted azt, hogy megjött az anyád? Szóval valami családi összejövetelek volt, amiről nekem egyszerűen nem is szóltál! Kösz. Ez nagyon rendes tőled. – Nézd… – kezdte Alexis. – Nagyon fontos volt. – Az isten szerelmére, Alexis! – hördült fel Ed gúnyosan. – Döntsd már el végre, mi a fontosabb: az, hogy az anyád körül lebzselj, akit bármikor meglátogathatsz otthon is, vagy hogy velem töltsd a vakációt?

Ed nem várt választ. Felállt, hátat fordított Alexisnek, a bárpulthoz ment, hogy hozzon magának még egy italt. Alexis látta a dühöt és neheztelést, és míg a férfi háttal volt neki, gyorsan és csendesen elosont. Pár percig tartott csak, míg a szobában összecsomagolta a holmiját: ruháit táskába gyömöszölte, elpakolt néhány könyvet az éjjeliszekrényről, és üzenetet írt. Sajnálom, hogy így ért véget. Sosem hallgattál meg. Nem írta végére, hogy Szeretlek: Alexis, nem hagyott csóknyomot a papíron. Vége volt. Most már magának is bevallotta. Nem volt már szerelem.

Huszonhetedik fejezet Alexis hamarosan újra úton volt. Heraklionba tartott. Már délután négy óra volt; sietnie kell, hogy hét órára odaérjen, leadja a bérelt autót és elérje az este nyolckor induló hajót. Ahogy a partot körülölelő, egyenletes úton autózott és nézte a tengert, egyszeriben kitörő jókedve lett. Balra semmi más, csak kékség: azúr tenger, zafír ég. A ragyogó sima ég, a szikrázó kék víz csodálatos érzéssel töltötte el. Lehúzta az ablakokat, langyos szél simította az arcát, haja hullámzott mögötte, ahogy hangosan, szenvedéllyel, a kocsi olcsó magnójáról hangzó zenére énekelte a Broum-Eyed Girlt. Ed utálta Van Morrisont. Alig néhány perce maradt, hogy leadja az autót és megvegye a hajójegyét. A hídon felkapaszkodva a komphajó belsejébe lépett. Nagyon is ismerős volt neki a füst bűze, amely a görög hajókon fogadta az utasokat, de tudta, hogy egy-két órán belül hozzászokik. Még mindig áramlottak befelé az autók, árut rakodtak a fedélzetre, nagy volt a lárma, zűrzavar. Sötét hajú férfiak kiabáltak egymással, olyan nyelven, amelyből, bár

tudatlanságát szégyellte, még mindig nagyon keveset értett. Lehet, hogy ebben a helyzetben ez így is volt jól. Meglátta a Gyalogos utasok feliratú ajtót és hálásan beosont rajta. Tudta, hogy valahol a hajón megtalálja az anyját. Két nagy terem volt, egyik a dohányosok, a másik, sokkal kevésbé zsúfolt a nem dohányosok számára. Utóbbiban amerikai diákok egy csoportja volt, előbbiben több tucatnyi nagycsalád, amelyek krétai rokonlátogatóból tartottak hazafelé a görög szárazföldre. Nagyon lármásak voltak, és mintha veszekedtek volna, pedig valószínűleg csak arról beszéltek, hogy most vagy később egyenek a magukkal vitt szendvicsekből. Alexis nem találta az anyját ezen a szinten, ezért felment a fedélzetre. Szofia a hajóorr közelében volt. Egyedül üldögélt, lábánál a kis utazótáska, Heraklion csillogó fényeit és a velenceiek által épített erőd boltíveit nézte. Ezúttal Szofián volt a sor, hogy meglepődjön lánya jelenlétén. – Alexis! Te mit keresel itt? – kiáltott fel. – Azt hittem, visszamentél Haniába. – Visszamentem. – De akkor miért vagy mégis itt? Hol van Ed? – Haniában. Otthagytam. Magyarázatra nemigen volt szükség, de Alexis beszélni akart. – Vége. Rájöttem, milyen értelmetlen, milyen lélektelen kapcsolat volt – kezdte. – Amikor ott ültem, és hallgattam, ahogy Fotini elmesélte a családod történetét és mindazt, amin keresztülmentek, amit meg kellett érniük, amit ki kellett bírniuk, az volt rám a legnagyobb hatással, hogy mennyire szerették egymást. Betegségben, egészségben, jó sorsban, balsorsban, míg a halál el nem választotta egymástól őket… Tudom, hogy nem érzek így Ed iránt… És az is biztos, hogy húsz, de akár tíz év múlva sem fogok.

Az eltelt évtizedekben, amióta Szofia hátat fordított azoknak az embereknek, akik felnevelték, akik között felnőtt, annak a helynek, ahol felnőtté vált, sosem érezte ezt ilyen határozottan. Lánya úgy láttatta vele az őseit, mintha egy dráma karakterei lennének. Végre nem megalázottságot, hanem hősiességet, nem hűtlenséget, hanem szenvedélyt, nem a leprát, hanem a szerelmet látta. Minden napvilágra került. A sebek felszakadtak, szabadon érte őket a levegő, és végre eljött a gyógyulás lehetősége. Nem volt már semmi szégyellnivaló. Már nem volt mit titkolni, takargatni, félni; és huszonöt év után először visszafojthatatlanul csorogtak könnyei. Ahogy a nehéz komphajó lassan siklott az öbölből a nyílt tenger felé, és a csendes éjszakába a hajókürt hangja hasított, Alexis és Szofia arcukat szélirányba fordítva állt a korlát mellett. Kart karba öltve néztek visszafelé a sötét víz felett, míg a távolban lassan el nem tűntek Kréta fényei.

A lepra a 21. század problémája is Bár Európából már teljesen kiirtották a leprát, ez a kór még mindig jelentős egészségügyi probléma a fejlődő országokban. 2004-ben több mint 400 000 új esetet diagnosztizáltak, ezek 70%-át Indiában. A leprát (más éven Hansen-betegséget) a tuberkulózis kórokozójához hasonló baktérium okozza. A kéz, a láb, az arc idegvégződéseit támadja meg, és kezeletlen esetben megbénítja az ujjak és a szemhéj mozgását. Megszüntetheti a fájdalomérzetet is, így a betegek nem érzik a sérüléseket és az égést sem, ami súlyos fertőzésekhez, és végső soron az ujjak és a látás elvesztéséhez vezethet. Minél tovább marad kezeletlen a betegség, annál nagyobb a leprával társított deformitások kialakulásának veszélye. A félelemből és tudatlanságból származó társadalmi stigma miatt a betegeket általában kitaszítja családjuk és a közösség. Ezért a betegség korai szakaszában sokan félnek kezelésért folyamodni.

A lepramisszió A LEPRA (The Leprosy Relief Association lepramisszió) egészségügyi szakdolgozói felkutatják és kezelik a betegeket. A gyógyszeres terápia hatására a betegek többsége hat hónap alatt, a súlyosabb, nagyon fertőző esetek egy éven belül gyógyulnak. Ha a kezelést korán megkezdik, megelőzhetők a torzulások, a cselekvőképtelenség és a társadalmi megbélyegzés. Azokat, akiknél a betegség következtében már rokkantság alakult ki, a LEPRA munkatársai megtanítják, hogyan előzhetik meg állapotuk romlását, a helyreállító sebészeti beavatkozások pedig egyre többek számára válnak elérhetővé. A már görcsbe merevült kéz is kiegyenesíthető, és egyszerű műtéttel megmenthető a betegek látása is. 21 angol fontba kerül egy beteget kikezelni a leprából. További információ: www.lepra.org.uk Vagy: LEPRA, 28 Middlesborough, Colchester, Essex C01 1TG, 08451 212121