Mindszenty-jozsef-az-ismeretlen-monarchista.pdf

   

Mindszenty József, az ismeretlen  monarchista   

        Írta: Pánczél Hegedűs János        Tanulmány a Mindszenty Társaság folyamatos pályázatára,   MMIX. áprilisa                                 

1

    „Mindszenty  gondolatainak  háta  mögött  nem  az  egyházi  nagybirtok  volt,  hanem  a  legitimizmus.  Ez  volt  az  ő  centrális  elképzelése,  és  ebbe  semmiféle kompromisszum nem  fért  bele,  nemhogy  egy,  a  kommunistákat  is  magába  foglaló  népfront.  Ő  nemcsak  királyt  akart  koronázni  Magyarországon,  hanem  addig  is,  mint  Magyarország  első  zászlósura,  kvalifikáltnak érezte magát a közbenső időre az államfői szerepre.” Bibó István, 19771                                                                    Mészáros  2002,  227.  o.  A  legitimizmussal  kapcsolatosan  ld.  hátrébb  még  itt  7.o.  A  címlapon  (balról  jobbra);  Habsburg‐Lotheringen  Ottó  trónörökös,  Mindszenty  József  hercegprímás,  Bourbon‐pármai  Zita  magyar  királyné  (IV.  Boldog  Károly  magyar  király  özvegye),  a  háttérben  a  fiatal  Habsburg‐ Lotheringen Károly főherceg, Ottó trónörökös elsőszülött fia.   1

2

  Elöljáróban    Az  elkövetkező  oldalakon  Mindszenty  József,  Magyarország  utolsó  hercegprímása  eddig  talán  kevésbé  ismert  politikai  hitvallását,  a  monarchizmusát  szeretném  bemutatni.  Mindszenty  monarchizmusa  legtöbbször  mint  legitimizmus,  szóba  kerül  valamilyen  szinten  általában  a  vele  mélyebben  foglalkozó  írásokban,  de  leginkább  csak  úgy,  mint  egy  a  politikai  mozgatórugói  közül,  amelyeket  magáénak  vallott   tevékenysége  folyamán.  Ennek  az  írásnak  az  alapállása  azonban  az,  hogy  Mindszenty  politikai  krédójának  és  cselekedeteinek  integráló  magja  volt  az  apostoli  Magyar  Királyság  érték‐,  és  közjogi  intézményrendszere,  amely  lényegében  monarchizmusként  jelent  meg  egy  republikánus  politikai  térben  (míg  korábban  legitimizmusként  jelent  meg  ennek  „előzménye”  az  akkor  nem  teljes  jogfolytonossággal,  de  fennálló  kormányzói  Magyar  Királyságban).  Szinte  minden  politikai  cselekedete  erre  a  magra  visszavezethető,  és  abból  ki  is  bontható.  Mindszenty  monarchizmusa  e  mellett  azért  is  érdekes  és  tanulságos,  mert  abban  a  korszakban  a  leginkább  példaértékű,  amikor  a  királyság  éppen  eltűnik  a  magyar  nemzet  horizontjáról  (1944−49  és  1956).  Mindszenty,  amióta  politikai  aktivitást  kifejtett  (1918)  meggyőződéses  legitimista,  tehát  monarchista  volt,  amely  érdekes  módon  akkor  mutatta  mindig  a  leghatározottabb  aktivitást,  amikor  a  királyság  léte  veszélyben  volt  (1918−1919,  1944−46),  ebben  hasonlóságot  mutatva  olyan  más  meghatározó katolikus legitimista‐monarchistával, mint Slachta Margit.   Magam  Mindszenty  monarchizmusát  tekintve  a  legérdekesebbnek  azt  a  korszakot  tartom,  amikor  lényegében  Magyarországon  a  királyság  elveszett  (1944−46),  ugyanis  Mindszenty  éppen  ebben  a  korszakban  került  olyan  közjogi  és  politikai  szerepbe,  amelyben  a  lényegében  reflexív  monarchizmusa  nyíltan  nem  tudott  megnyilvánulni,  a  tényleges  aktuálpolitikai  síkon,  azonban  −  véleményem  szerint kimutathatóan − határozott bázisa volt orientációinak, és politikai, társadalmi  cselekedeteinek  is.  A  királyság  Mindszenty  esetében  egyfajta  univerzális,  de  sokkal  inkább  ideális  és  organikusan  a  keresztény  értékrendhez,  a  katolikus  valláshoz  kötődően transzcendens jelentőséggel is bírt, mely megszabta a nemzet hivatását, és  amelyben  a  nemzet  tagjai  ideálisan  beletartoznak.  Így  a  királyság  a  magyar  nemzet  számára  az  ideális  hatalom  letéteményese  volt  a  hercegprímás  nézete  szerint.  Mindszenty  politikai  tevékenysége  1944  utáni  monarchizmusát  tekintve  lényeges  metapolitikai síkkal is bír, ugyanis egy‐egy konkrét politikai  irányzat, legyen az akár  párt  is,  mindenkor  a  reális  politikai  alternatívák  közötti  helye  alapján  definiálódik  politikaként.  A  monarchizmus  jelen  esetünkben  (a  döntően  republikánus  politikai  térben)  fokozatosan  megmaradt  a  politikafeletti  politika  (meta)  síkján  1945‐ös  köztársaság‐ellenes  vétójának  eredménytelensége  után,  mint  normarendszer  és  közjogi‐politikai  érvrendszer,  amely  azonban  tetten  érhető  az  aktuál‐,  illetve  reálpolitikai  történésekben  is,  melyben  a  hercegprímás  kezdeményező,  vagy  éppen  reflektáló  résztvevő  volt.  Az  a  tény,  hogy  Mindszenty  egy  győztes  és  éppen  győzelme előtt álló, harcos és agresszív, összetevőiben korántsem triviális forradalmi  3

korszakban  (1944‐1949)  nagyobbrészt  defenzív  módon  kényszerült  politizálni,  magyarázza egész politizálásának metapolitikai érvényességét és szükségszerűségét  is.  Ugyanakkor  sejthetően  ez  a  fajta  politizálási  mód  nem  jelentett  neki  igazi  újdonságot,  hiszen  a  kormányzóság  ideje  alatt,  hasonló,  meglehet  nem  ennyire  radikálisan  politikailag  ellenséges  környezet  vette  körül.  Akkor  is  már  azt  a  –  meglehetősen  hatásos  –  politizálási  módot  követte,  hogy  mondanivalóját  a  Horthy  Miklós  kormányzó  nevével  jelzett  kurzus  által  preferált  irányzatokhoz,  ideológiákhoz,  politikai  közhelyeihez  igazította  (hasonlóan  járt  el  politikai‐,  és  szellemi  társa  is,  gróf  Mikes  püspök).  Hóbor  József  éleslátóan  jegyzi  meg,  hogy  Mindszenty  szinte  mindig  a  „királypárti  árút,  antibolsevistaként,  vagy  éppen  liberalizmusellenes  csomagolásban  adta  el”2.  Ennek  megfelelően  követve  már  a  hercegprímás  Mindszenty  politikai  megnyilvánulásait,  nem  árt  a  németek  kitelepítésével  kapcsolatos  tiltakozásai  mögé,  a  Szentkorona‐tanból  levezetett  Szent  Korona  tagságot,  a  királyság  integritásának  egyik  legfontosabb  pillérét  odatenni.  A  közjogi  szereppel  is  rendelkező  Szűz  Mária‐tisztelet  (Boldogasszony  Éve  1947‐48)  mellé  a  királyság  Patrona  Regni  Hungariae  –  szintén  integráló  –  eszméjét  is  odaállítani.  Ugyanígy  a  Mindszenty  által  –  akár  a  püspökkari  körlevelekben  is  ‐  hangoztatott  „igazi  demokrácia”  fogalmát  is  más  kontextusban  látni  ‐  melyet  a  természetjoggal  magyarázott,  tomista  érvrendszerrel.  Hiszen  a  republikánus  és  marxista  politikai  frazeológia  eszköztárának  egy  fontos  elemét  (demokrácia,  népi  demokrácia,  demokratikus)  használta  ekkor,  hogy  a  megváltozott  körülmények  között  a  királyság  talajáról  ne  kelljen  elmozdulnia,  illetve  aktualizálni  tudja  azt.  A  köztársasági berendezkedés, illetve a választások lebonyolítása, a parlamenti munka  körüli  radikális  állásfoglalása  –  „törvénytelen  állapot”  –  pedig  meglehetősen  egyértelműen, ha inverz módon is, de a királyságra utalt vissza, mivel azt ismerte el  törvényesnek.  Mindszenty  József  korai  korszakának  legitimista‐monarchizmusa  ismert  és  jelentős  mértékben  feldolgozott  Hóbor  József  által3,  ezért  ebben  a  tanulmányban  a  későbbi  korszakára  igyekeztem  fókuszálni,  amikor  a  királyságbeli  rangja  szerint  az  első  közjogi  méltóságot  töltötte  be  hercegprímásként.  A  tanulmányom  nem  mellőzi  az (történelmi) esszére is utaló jegyeket, amelynek indokoltságát abban láttam, hogy  a  téma  meglehetősen  komplex,  és  mivel  sokszor  a  mozgatórugókat  és  eszmei  összefüggéseket  is  szükségszerűen  vizsgálja,  indokoltnak  éreztem  a  tényszerű  adatok,  empirikus  elemek  mellett  a  történetfilozófiai  tartalmaknak  is  sokszor  teret  engedni.  Ilyen  szempontból  az  itteni  munka  jellegzetesen  keresztutas,  és  tapasztalataim szerint újszerű írás, amelyben a történeti és tudományos igény mellett  a történetfilozófiai kritériumok is szerepet kaptak ‐ szándékaim és reményeim szerint  nem öncélúan.       2

Hóbor 1997, 170. o.  Hóbor 1997. 

3

4

            I.    Létezik  a  magyarság  számára  egy,  a  rendszerváltás  után  valamennyire  stabillá  vált  kép  Mindszenty  Józsefről,  Magyarország  utolsó  hercegprímásáról,  amelyet  elraktároztunk  a  közös  tudatalattiba  (tehát  egy  nem  annyira  kívánatos  helyre)  és  ezzel  elintézetnek  tekintjük  a  dolgot.  Ez  valahogy  úgy  néz  ki,  hogy  ő  nagyon  sokat  szenvedett  a  náciktól  (nyilasoktól)  és  a  kommunistáktól  is,  ezért  a  demokratikus  Magyar  Köztársaság  számára  maximálisan  felvállalható,  hiszen  mind  a  kettő  szélsőség,  így  az  nem  kívánatos  számára.  Mindszenty  már  1956‐ban  egy  élő  történelmi  ikon  volt,  nem  lehetett  kihagyni  a  szabadságharcos  cselekményekből  azt  az  embert,  akinek  pere  a  nemzeti  szabadság  lehetőségének  a  végét  és  a  zsarnokság  visszavonhatatlan  kezdetét  jelentette  egyszerre,  már  a  kortársak  számára  is.  Mindszentyt  ma  tanulják  és  tanítják  az  általános  iskolában  is,  a  tanítóknak  jó  fogódzó,  hogy  a  Rajk‐per  mellett  volt  Mindszenty‐per  is,  egyszerre  két  dologgal  tudják  érzékeltetni,  a  gyerekek  fejébe  vésni,  hogy  a  rendszer  kezdett  elembertelenedni. Pedig a két pernek messze nem ugyanaz volt a mozgatórugója és a  tétje  sem,  ezt  ma  már  tudjuk.  A  két  ember  –  egy  moszkovita  kommunista,  és  egy  ultramontán,  a  királyság  alapjain  álló  hercegprímás  ‐  nézeteit  pedig  leginkább  nem  ajánlatos még olyan nagyon összehasonlítani sem. Rajk egy párton belüli leszámolás  áldozata  volt,  moszkovita  kommunista,  akivel  magának  a  hercegprímásnak  is  meggyűlt  a  baja  sokszor.  Áldozatnak  igen,  de  mártírnak  semmiképpen  sem  neveznénk.  A  rendszer  skizofrén  tarthatatlanságát  mutatta  meg  csak  a  halála  és  az  újratemetése.     A másik, amiért a Mindszenty‐ügy hasznos a történettanításban, hogy van egy furcsa  szó,  amelyet  rögtön  a  fogalomtárba  lehet  tenni:  a  „hercegprímás”,  van  min  csodálkozni  a  nebulónak.  Olyan  ősi,  olyan  idegen,  olyan  megfoghatatlan  ez  a  szó.  Pontosan  olyan,  mint  Mindszenty  a  mai  magyarság  és  legfőképpen  a  Magyar  Köztársaság  számára,  ismeretlenül  tisztelt,  csak  egy  felületével  érintkezik,  amikor  róla  beszél,  mert  nagyon  is  érezhető,  hogyha  jobban  megkaparnák,  akkor  olyat  találnának,  amelyet  nem  tudnak  befogadni,  vagy  esetleg  olyasmit,  amely  a  republikánus  szemlélettel  ellenkező.  Valamennyire  jogos  a  félelmük  vagy  kétségük,  ha van ilyen egyáltalán.   Számunkra  az  a  legfontosabb,  hogy  értsük,  mi  mozgatta  a  főpapot,  aki  1945  után  közjogilag  és  személyes  kvalitásait  tekintve  is  hivatott  személy  volt arra,  hogy  vezesse  Magyarországot.  A  hercegprímás  tudta  honnan  és  hogyan  kellett  volna  újrakezdeni a háborús romok között az életet, nem annyira rajta múlt, hogy nem ez a  verzió  valósult  meg.  A  szent  páli  „jó  harcot”  megharcolta,  egész  életében  jóformán  csak  ezt  csinálta,  küzdött  a  Gonosszal  és  a  helyes  irányt  mutatta  Egyháznak  és  hazának egyaránt.   Mindszenty  egyházképe  és  nemzetképe  együtt  van,  ahogyan  együttesen  nyilvánult meg egyházi‐, és társadalmi funkciójában is, mind a kettőben ugyanabból  a szellemi pozícióból látjuk megnyilvánulni, ezért tudott minden (egyre rosszabb és  5

rosszabb)  körülmények  között  is  talpon  maradni  és  reményt,  igazi  alternatívát  képviselni. Mindszenty mindenekelőtt természetesen pap volt, olyan, akinek az adta  létezésének  éltető  elemét  és  jogosultságát,  hogy  a  híveinek  élt,  sőt  a  híveivel  együtt  akart  élni,  ismerni  akarta  őket  és  valódi  reményt  akart  adni  nekik.  Igazi  hídverő  (pontifex) volt, aki a természetfeletti igazságából merítve képviselt evilági dolgokat is.   Mindszenty  számára  az  egyház  és  az  állam  ugyanolyan  hierarchikus,  autoriter  építmény volt, a kettő együtt és egyszerre egész, de ugyanakkor egymásra is hatnak,  vagy  még  inkább  egymást  kiegészítik  és  a  hívek  számára  a  boldoguláshoz  és  az  üdvhöz szükséges forrást és támaszt jelentik. A trón és az oltár egysége. Mindszenty  egészen  biztos  volt  abban,  hogy  a  társadalmi,  állami  berendezkedés  előnyös  vagy  éppen  hátrányos  lehet  a  hívek  (akik  természetesen  ugyanúgy  és  ugyanakkor  állampolgárok  is  voltak)  lelki  üdvének  megszerzésében,  de  éppen  az  evilági  hitéletüket  tekintve  sem  elhanyagolható  tényező.  Mindszenty  felelősséget  érzett  a  híveiért,  a  hívek  modernista  „nagykorúságáról”  vallott  túlságosan  távolra  mutató  elképzelést  nem  osztotta,  sokkal  inkább  hangsúlyozta  és  gyakorolta  a  saját maga  és  minden  pap,  sőt  a  klérus,  a  társadalomban  pedig  az  állami  vezetők,  tisztviselők,  közéleti  emberek  felelősségét,  vállalt  vagy  éppen  Istentől  kapott  feladatát,  végeredményben  a  lelkek  szolgálatát.  Ezzel  kapcsolatban  soha  nem  volt  rest  szólni,  zalaegerszegi  plébánosként  ugyanúgy,  mint  veszprémi  püspökként,  vagy  Magyarország  hercegprímásaként.  Hívek  és  papok,  állampolgárok  és  vezetők  egymással  nem  szemben  állva,  hanem  egymást  hierarchikusan,  de  mindenekfelett  organikusan  kiegészítve  és  a  saját  képességeiktől  és  az  ezekhez  párosuló  feladataiknak megfelelően élnek abban az országban, amelyet Szent István királyunk  felajánlott  Szűz  Máriának,  I.  Ferenc  József  császár  és  király  pedig  Jézus  Krisztus  Szentséges  Szívének,  és  abban  az  Egyházban,  amelyet  Jézus  Krisztus,  a  mi  Megváltónk alapított.  

6

Ebben az ultramontanista felfogásban4, az Egyház és az állam ugyanúgy, mint  minden, ami ezen a földön van, Istentől való. Ahogyan egyik beszédében ezt egészen  kategorikusan megvilágosította mások számára is a főpap; „Az állam Istennek, mint a  természet alkotójának, az Egyház, mint a kegyelmi élet szerzőjének műve; az a földi jólét, ez az  örök üdvösség szolgálata érdekében. (…) A keresztény államtan első alapelve: az állam legjobb  biztosítéka az Isten neve. A II. alapelv: az állam jogának legbiztosabb irányvonala az erkölcsi  rend.  Az  Egyház  a  lelkiismeret,  jellemnevelés,  tekintélyi  elv,  a  szellemi  értékek  stb.  hangoztatásával az állam céljainak elérését nagymérvben megkönnyíti és elősegíti5.”. Érdekes  lehet  idézni  az  emlékirataiban  rögzített  alapvetését  is  még  ezzel  kapcsolatban:  „A  tapasztalat azt mutatja, hogy minden ellenkező igyekezet ellenére az emberi társadalomban a  legfontosabb a világfölötti Isten létének elfogadása és egy magasabb túlvilági rendeltetés hite.  A  transzcendens  hit  megváltó  tartalma  nélkül  a  különböző  civilizációk  vagy  lassan,  vagy 

  Itt  azt  hiszem  meg  kell  egy  kicsit  magyarázni,  hogy  mit  értek  ultramontanizmuson  vagy  éppen  ultramontán felfogáson. A középkorban a német és francia nyelvterülten kialakult fogalom a „hegyen –  ti.  Alpokon  –  túli”  (ultra  montes),  tehát  a  római,  a  szentszéki  álláspont  mellett  állókat  jelentette  elsősorban. Ez a hithű katolicizmus azonban idővel nemcsak hitbeli, hanem társadalmi iránymutatást  is  tartalmazott  a  pápai  állásfoglalások  alapján.  Ez  alapján  a  bismarcki  „kulturkampf”  idején  is  a  (katolikus)  centrumpárti  álláspontot,  a  protestáns,  a  kancellárhoz  hűek  „ultramontánnak”  hívták  a  XIX. század utolsó negyedében.  Az ultramontán kifejezés azonban – Magyarországon is – jelentheti  egyszerűen „a klérus állásfoglalását helyeslőt” is, tehát egyfajta klerikális, a szó eredeti, nem negatív,  hanem objektív értelmében, reakciós és konzervatív politikát vagy politikai állásfoglalást. Jól fejezi ezt  ki Ady Endre poétikus (és progresszív) bírálata, amelyet gróf Károlyi (a szövegben „Kártevő”) Sándor  kapcsán mondott; „ʺEz a nép, ez a mi népünk nem degenerált. De a degenerálódás mentené meg. Ha a Kártevő  Sándorok, s mindazok, kik a középkor históriai alapján állanak, valamiképpen degenerálódnának. Ha a Kártevő  Sándorokban  volna  valami  a  Dugovics  Tituszok  honmentő  virtusából,  harakirit  volna  kötelességük  magukon  végezniök... Ha a feudális és papi uralkodás meg nem szűnik Magyarországon, ötven év alatt elpusztulunk. De  mit  bánják  ezt  a  Kártevő  Sándorok,  papok,  mágnások,  ultramontánok  és  buták!”.    Talán  ebből  is  kitetszik,  hogy  az  „ultramontán”  a  „reakciós”  „klerikalizmussal  súlyosbított”  jelzője  volt  a  progresszió  szemében  már  a  XX.  század  elején  is,  az  Osztrák−Magyar  Monarchia  korszakában  is.  Alapvetően  az  ultramontanizmusra úgy kell tekintenünk ezért, amely egy olyan politikai irányzat, amely a pápaság  hatalmi‐politikai‐társadalmi törekvéseit elismeri és azok szolgálatában áll. Az ultramontán politikusok  lehettek világiak, de éppen klerikusok is. Mindszenty esetében az ultramontanista álláspont leginkább  a  Szentatyához  és  a  Szentszékhez  való  hűséget  jelentette  doktrinálisan  és  valóságosan  is,  amely  katolikus  főpapként  egészen  természetes  volt.  E  mellett  pedig  a  Katolikus  Anyaszentegyház  társadalmi kérdésekben való megnyilatkozását mindenképpen igenelte, és elismerte leginkább a pápai  megnyilvánulások  alapján,  amelyekre  az  ultramontánok  támaszkodni  is  akartak  és  valamennyire  tudtak is (Pastor Aeternus 1870 – IX. Szent Piusz, Rerum novarum 1891 – XIII. Leó pápa; Quadragessimo  anno  1931  –  XI.  Piusz,  illetve  valamennyire  ez  utóbbit  követve,  de  csak  a  szociális  vonalat  erősítve  nagyobbrészt  XXIII.  János  1961  −  Mater  et  Magistra  körlevele  is  ide  sorolható).  Mindszenty  a  legkevésbé  sem  volt  azonban  „maradi”,  ahogyan  a  progresszívek  az  ultramontánokat  elképzelték,  hiszen  nagyon  sok  modern  elemet  használt  és  képviselt  politikusként  (pl.  a  tömegkommunikáció  tudatos használata 1944−45 után), illetve klerikusként is (a kuráciák megalapítása, a népi rétegeknek  megfelelő  modernizációja  még  zalaegerszegi  apátplébánosként).  A  Szentszékhez  való  hűsége  azt  a  szemléletét  mutatja  leginkább,  amely  szerint  a  metafizikai  parancsokat  az  evilági  életre  is  minden  körülmények  között  kötelezőnek  tartotta,  ez  a  személet  a  monarchizmusában  is  az  egyik  legértékesebb elem és nóvum is egyszerre.  5 Egyházam és hazám I. kötet, 227−228. o.  4

7

gyorsabban,  de  egymás  után  elsorvadtak,  kiürültek  és  azután  eltűntek6.”.  Egyház  és  állam  együtt,  de  ugyanakkor  külön  is  menetel  a  magyarságért,  a  magyarság  megmaradásért.  Mindszenty élete végéig azt vallotta és eszerint is cselekedett, hogy a királyság  az  egyetlen  ideális,  őseinktől  kapott,  megszentelt  és  hagyományos  államforma  a  magyarság  számára.  Mindszenty  (akkor  még  Pehm)  József  már  zalaegerszegi  plébánosként  is  konzekvensen  hangoztatta  ezt  a  meggyőződését,  legitimista‐ monarchista7  volt  akkor,  amikor  az  államforma  még  hivatalosan  királyság  volt,  meglehet  uralkodó  nélkül.  Sokan  ezt  Mikes  püspök  befolyásának  tudják  be,  ezt  azonban  nem  egyfajta  „politikai  katolicizmusként”  kell  leginkább  érteni,  sokkal  inkább  a  történelmi  magyar  főpapok  két  utolsó  igazán  nagy  reprezentánsaként  tekintsünk  erre  a  két  egyházférfira.  Mikes  gróf  valóban  egyfajta  példakép  volt  Mindszenty  számára8,  de  sokban  meg  is  haladta  és  szinte  semmi  nem  volt  benne  Mikes püspök néha visszás „neobarokkos” túlhajtásaiból, amelyben egyszerre tudott  mutatkozni  főpapként  és  főúrként  is.  Mindszenty  1944  utáni  viselkedése  mutatja,  hogy  esetükben  sokkal  inkább  egyszerre  elvi  és  gyakorlati,  sőt  szellemi  egymásra  találás  volt,  mint  szolgai  utánzása  az  egyházi  feljebbvaló  nézeteinek.  Mikes  nagyra  értékelte mindazt, hogy Mindszenty (akkor még Pehm) József a gyakorlatban is sokat  tett  a  zalai  egyházi  élet  szervezésért  (kuráciák  alapítása,  hitoktatás,  az  önkormányzatban  való  aktív  részvétel,  rendszeres  publikációk,  stb.)  és  emellett  nagyon  aktív  maradt  a  számukra  annyira  fontos  legitimista‐monarchista  mozgalom  számára is. Mindketten internálásban élték meg a polgári demokratikus forradalmat  1918‐ban  (Mindszentyt  ekkor  egy,  a  Károlyi‐féle  népköztársaság‐párti  szónok  és  hallgatósága  annyira  megverte,  hogy  élete  végéig  ferde  maradt  a  gerince  és  a  vállcsontja is9) és az első kommunista diktatúrát is, melyeknek a közös üldöztetésben  (pontosabban  fogságban)  elszenvedett  élménye  valamennyire  meghatározó  volt  mind a kettejük számára, hogy így szorosabbá váljon a személyes barátságuk. Mikes  püspök feltétlen megbízott a zalai plébánosban. Mikes támogatta Angelo Rottánál, a  pápai  nunciusnál  püspöki  kinevezésében  Mindszentyt,  Serédi  Jusztinián   Emlékirataim, 156. o.    Legitimistának  hívták  azokat  a  két  világháború  között,  akik  a  teljes  jogfolytonosságot  akarták  visszaállítani,  amely  alatt  először  IV.  Boldog  Károly  királyt  segítették  a  restaurációs  kísérleteiben  (1921)  –  ekkoriban  ezért  inkább  karlistáknak  nevezték  őket.  Később  a  kormányzói  hatalom  megszüntetése  mellett  érveltek,  hogy  a  trónörökös  Habsburg  Ottó  főherceg  tölthesse  be  a  trónt,  ahogyan  az  a  magyar  trónutódlási  törvények  szerint  is  jogos  lett  volna  (senioratus,  primo  genitura,  idoneitas).  Mindszenty  József  ehhez  a  legitimista  politikusi  körhöz  csatlakozott,  gyakorlatilag  már  az  1918−19‐es korszak alatt, gróf Mikes János püspök segítségével. A legitimisták népes táborának tagja  volt  többek  között  gróf  Apponyi  Albert,  gróf  Sigray  Antal,  gróf  ifjabb  Andrássy  Gyula,  báró  Lehár  Antal,  Ostenburg‐Csermanek  Gyula,  Deme  László,  Griger  Miklós  apátplébános,  Gratz  Gusztáv  történész,  stb.  Én  itt  „legitimista‐monarchistának”  nevezem  Mindszentyt,  tekintettel  arra,  hogy  a  legitimizmust – amelynek csak egy eleve királysági államformában van létjogosultsága – aktualizálta,  annak  közjogi  magját  megtartotta  Mindszenty  1944  után,  s  ez  gyakorlatilag  egy  forradalom‐,  és  köztársaság‐ellenes monarchizmus lett így.   8 Ld. Bakó 2006, illetve Bakó 2005.  9 Kovács 2005, 29.o.  6 7

8

viszonylagos unszimpátiája ellenében is10. Angelo Rotta őszintén megkedvelte a már  akkor  jelentős  karizmával  rendelkező  klerikust,  ezért  később  jelentősen  támogatta  a  Vatikánban a veszprémi püspök esztergomi érseki székbe helyezését is11.   Mindszenty  azonban  tisztán  látta,  hogy  1944  után  már  nem  arról  volt  szó  a  teljes jogfolytonosság visszaállítása mellett, hogy a kormányzóság megszüntetése és  az örökös király, tehát a trón örököse (Habsburg Ottó főherceg) hazahívásával illetve  annak  megkoronázásával  Magyarországon  helyreálljon  száz  százalékosan  az  állam  helyzete, ahogyan az fontos követelés volt a mártírsorsú Boldog Károly király halála  után  a  legitimista‐monarchisták  között.  Mindszenty  maximálisan,  de  minden  szélsőségtől  mentesen,  egészen  természetesen  a  monarchia  álláspontját  vallotta  magáénak  1944/45  után  is,  hercegprímásként  a  történeti  magyar  alkotmányból  eredeztette  a  társadalmi‐közjogi  pozícióját  és  felelősségét,  ezt  az  első  pillanattól  egyértelművé  tette  mindenki  számára.  Amikor  nem  volt  monarchia,  akkor  tűnt  ki  igazán  (reflexíve)  monarchizmusa  a  főpapnak,  nem  elsősorban  aktuálpolitikai,  hanem  „egzisztenciális”  és  közjogi  szinten  vallotta  igaznak  és  valóságnak  a  királyságot,  a  törvénytelen  állapotok  közepette  megvalósított  köztársaság  ellenében  is.  A  királyság  Mindszentynek  egy  megszentelt  értékhordozó  volt,  a  magyar  szuverenitás, a megmaradás záloga, amelyhez képest a köztársaság a szakadék széle,  a  népköztársaság  álcájával  beköszöntő  kommunista  diktatúra  pedig  már  maga  a  szakadék,  amelybe  a  nemzet  került,  a  hajdani  nagyság  és  jog  teljes  feladását  látta  benne az aggódó hercegprímás.     Mindszenty,  még  Pehm  József  apátplébánosként  meglátogatta  Habsburg  Ottót  Lequeitóban12,  akit  örökös  királyként  tisztelt  gyakorlatilag  élete  végéig.  Boldog  IV.  Károlynak  szentelt egy kápolnát 1925‐ben, amely ezentúl a „Jézus Krisztus Szíve és  IV.  Károly  király  emléktemplom”  lett13.    Hercegprímásként  is  találkozott  vele 

10

Serédi  elismerte  korábban  Mindszenty  –  akkor  Pehm  –  József  zalaegerszegi  munkáját.  Az  esperes  elérte, hogy Serédi legyen az első hercegprímás, aki Zalaegerszegbe látogat, itt ugyanis ő avatta fel a  Notre  Dame  zárdát.  Mindszenty  –  irredenta  kitétellel  –  az  „integritás  prímásának”  nevezte  Serédit,  amelyet  el  is  fogadott,  sőt  hangoztatta  máshol  is.  Hóbor  1997,  172.  o.  E  mellett  Serédi  mondta  a  szentbeszédet,  a  Habsburg  Ottó  trónörökös  főherceg  tiszteletére  tartandó  szentmisén,  a  budapesti  Bazilikában  1931‐ben,  tehát  kifejezetten  szimpatizált  Mindszenty  politikai  törekvéseivel  is,  de  püspöknek nem akarta magától megtenni.  11 Mikes – akit Mindszenty „atyai barátomnak” szólít az emlékirataiban – abban reménykedett, hogy a  kommunista rendszer megszelídült és nem kell az Egyháznak tartania tőle. Ebben nem értettek egyet  Mindszentyvel,  aki  elvetette,  hogy  megadja  magát  a  Vörös  Hadseregnek,  mert  nem  akart  a  — lekenyerezettje lenni az új rendszernek. Az idő Mindszentyt igazolta, ugyanis Mikest szívroham érte,  amikor meglátta a püspöki kúriájában dorbézoló szovjet katonákat. A „felszabadítók” nem kímélték a  ravatalát sem, amely mellett (!) a helyi lányokat és asszonyokat erőszakolták meg fosztogatás és részeg  tivornyák közepette a püspök répceszentgyörgyi kúriájában. Emlékirataim, 50‐52. o.  12 Hóbor 1996, 170.o.  13 Hóbor 1997, 171.o. A cselekedet nyílván tartalmazott politikai mellékzöngéket is, hiszen az előző évben tették kötelezővé megünnepelni a kormányzó születése napját, amelyre Mindszenty nem volt hajlandó, még főispáni kérésre sem ekkor még. Erre volt válaszlépése a IV. Károly kápolna, amely a mai napig megvan, melyet szerencsésen a király boldoggá avatása még csak jobban megerősített.

9

külföldön, jóllehet emlékiratában azt mondja, hogy csak néhány órára14, és általános  kérdésekről  beszéltek  ekkor  csupán,  mégis  a  kommunisták  a  királyság  visszaállításával és Habsburg Ottó hazahívásával vádolták a koncepciós pere során,  amelyet ugyan visszautasított a börtönben, de ugyanakkor nehéz lenne azt mondani,  hogy  ez  távol  állt  valójában  tőle.  Amikor  külföldre  távozott  később,  szentmisét  mondott Boldog Károly király sírjánál, de Horthy Miklósét is meglátogatta a nemzeti  egység jegyében (ezzel is megmutatva, hogy korábbi legitimista múltja nem kötelezte  mindenben, de a Magyar Királyság törvényes államfőjének járó tiszteletet megadta).  Személyes  tiszteletét  tette  Zita  királynénál,  valamint  Ottónál  is  az  emigrációban.  Mindszenty  halála  után  a  Habsburg‐házból  nagyon  sokat  tett  a  bíboros  európai  helyes megítéléséért Dr. Habsburg Mihály főherceg is, a Kardinal Mindszenty Stiftung  elnöke,  amely  szervezet  az  emigrációban  kiadta  a  száműzött  főpap  visszaemlékezéseit  is15.  Mindketten  a  legnagyobb  tisztelettel  viseltettek  a  hercegprímás  irányába  és  mindig  ezzel  a  tisztelettel  beszéltek  róla  évek  múlva  is16,  Zita  királyné  is  így  emlékezett  meg  II.  János  Pál  pápánál  róla,  aki  egyébként  „Én  császárnőm!”  –  felkiáltással  fogadta  Zitát  és  meghajolt  előtte.  II.  János  Pál  ugyanis  mélyen  tisztelte  Károly  királyunkat,  akiről  édesapja  Karolnak  nevezte  el  még  az  Osztrák‐Magyar Monarchia állampolgáraként.  Mindszenty egyszerűen mindig az ellen harcolt, ami éppen aktuális volt, nem  akarta,  hogy  azok  a  bizonyos  darabkák,  amelyeket  a  kommunisták  és  a  velük  szövetségesek  szeleteltek  le  a  magyar  szuverenitásból,  amíg  az  végképpen  el  nem  tűnt,  gyarapodjanak.  Mindszenty  következetes  magyar  állam‐,  és  egyházférfi  volt, 

 Emlékirataim 249, 260‐261.   A főherceg segédkezett a Boldogasszony Éve 1947‐1948 kiadásában is itthon a Szent István  Társulatnak.  16  Habsburg  Ottó  igen  meleg  szavakkal,  és  ízes  magyarsággal  emlékezett  meg  a  hercegprímásról  a  Vatikáni  Rádióban  2005‐ben  (http://radiovaticana.org/ung/Articolo.asp?c=28579).  E  mellett  a  rendszerváltás után az emigráns magyarok legnagyobb kiadója, a torontói Vörösváry Publishing Co.  gondozásában  megjelent  Így  láttam  …(Habsburg  1993)  című  kötetében  így  ír  Mindszentyről;  „Sokat  beszéltek  pere  alatt  arról,  hogy  konspiratív  összeköttetésben  állt  velem.  Azt  állították,  hogy  felkínálta  nekem  a  Szent  Koronát  és  egy  legitimista  összeesküvést  szervezett.  A  helyzet  személyes  ismerete  alapján mondhatom; ez mind hazugság. Mint Magyarország egyik legmagasabb közéleti méltóságának  viselője,  a  prímás  persze  politikusként  is  gondolkodott.  Személyisége  és  felfogása  biztosan  a  monarchia elve felé gravitált. Azonban rendkívül reálisan cselekvő ember volt, még akkor is, amikor a  kor  állítólagos  szellemével  dacolva  fenntartotta  alapelveit.  Belátta,  hogy  az  adott  körülmények  között  restaurációról vagy monarchiáról szó sem lehet. Tudta minden elképzelésről, hogy meddő és árt annak a  nagy ügynek, melyet szolgálni kívánt; a nemzet és az egyház szabadságának. (…) Mindszenty József  az emigráció vezető egyénisége lett, de nem kívánt pártpolitikát gyakorolni. Úgy vélte – és erre nézve  beszélgetéseinkben  mindig  egyetértettünk  –  hogy  az  emigrációban  nincs  pártpolitikai  feladata.  Nem  szabad  döntenie  az  ország  politikai  vagy  gazdasági  jövőjéről.  Nekünk  csak  egy  feladatunk  van:  külföldön  Magyarország  diplomatáinak  lenni  és  az  ország  érdekeit  képviselni.  Úgy  gondoltuk  –  és  ebben  különböztünk  bizonyos  emigráns  köröktől  –  hogy  a  nemzeti  szuverenitás  felől  otthon  kell,  hogy  döntsenek.  (…)  Az  általános  gyávaság  idején  a  bátorság  megtestesítője  volt.  Méltó  utóda  történelmünk  oly  nagyjainak,  mint  Szent  László,  Zrínyi  Miklós  és  Hunyadi  János.  Védte  hazáját  és  egyházát.”  (Kiemelések a szerzőtől, 193−197.o.)   14 15

10

nem  elvekért  harcolt,  hanem  az  elvek  vértjét  felöltve  harcolt  a  gyakorlatban  jelentkező aktuális gondok ellen.    Mindszenty  1945−46‐os  álláspontja,  a  józan  konzervatív  államférfi  álláspontja  volt,  egészen  objektív  és  logikus,  mondhatni  egy  „optimális  minimumot”  képviselt,  amelyet azonban egyetlen politikai párt sem vallott akkor már a magáénak. A főpap  nem tartotta időszerűnek és indokoltnak az államforma megváltoztatását, hiszen az ország  éppen  akkor  volt  túl  egy  kataklizmatikus  világháborún,  amelyben  sürgetőbb,  gyakorlatiasabb gondjai is voltak az újjáépítésnek, mint az államforma leváltása. Az  eredeti államforma, a királyság, tökéletes keret lehetett volna az újjáépítéshez, annak  megváltoztatása  tisztán  politikai  célokat  vetett  fel  Mindszentyben,  amely  mögött  –  jogosan  –  a  megszálló  Vörös  Hadsereget  és  a  magyar  moszkovita  kommunistákat  látta,  illetve  a  hozzájuk  túlzottan  simuló  népi,  marxista  vagy  éppen  polgári  demokrata  politikusokat.  Az  államforma  megváltoztatása  azért  sem  volt  indokolt  1945‐ben,  mert  Magyarország  megszállt  volt  de  facto  a  főpap,  és  mások,  köztük  sok  aktív  magyar  politikus  (kisgazda,  kereszténydemokrata,  legitimista‐monarchista)  álláspontja  szerint  is.  A  helyzet  azonban  az  volt,  hogy  ezt  kevesen  merték  akkor  is,  később  is  kimondani  itthon,  főleg  ilyen  nyíltan,  és  még  kevesebben  –  leszűrve  a  konzekvenciákat − eszerint cselekedni. Szomorú, hogy túl egy rendszerváltáson ma a  Magyar  Köztársaságban,  a  nép  által  szabadon  választott  vezetők  ott  tartanak,  hogy  ezt még mindig nem ismerik el, és „felszabadulásról” beszélnek. Szomorú dolog ez,  de talán korántsem véletlen, ha tisztán látjuk, hogy az első magyar köztársaság (1946)  nem jött volna létre, ha nincsen szovjet megszállás.  Az  államforma  megváltoztatására  emellett  nem  kaptak  és  nem  is  kértek  felhatalmazást  az  1945‐ös  nemzetgyűlési  parlamenti  pártok  a  közülük  választó  magyar  néptől,  így  egy  ilyen  nagy  horderejű  kérdésben  nem  volt  joga  egyszerűen  dönteni a belőlük felálló parlamentnek. Ezért nevezte később is Mindszenty József a  beállt  állapotot  „törvénytelennek”  személyes  végrendeletében17,  hiszen  mindarról,  amiről a parlament szinte önhatalmúlag döntött 1946 elején, arra nem volt – még ha a  népszuverenitás  elvét  abszolút  el  is  fogadjuk  –  egyszerűen  felhatalmazása.  Ezért  mondhatta  az  akkori  brit  követ  is,  Sir  Gascoigne,  hogy  Magyarországon  már  1945‐ ben  sem  volt  demokrácia,  és  ezzel  a  térségben  Bulgária  és  Románia  mellett  nagyon  gyorsan felzárkózott azon államokhoz, amelyekben a leggyorsabb volt a szovjetizálás  folyamata18.  Emellett  mindezt  a  szovjet  szuronyok  árnyékában,  a  Vörös  Hadsereg  folyamatos  terrorja  után  és  mellett  tette  meg  a  parlament,  amely  kirabolta,  félelemben  tartotta  az  ország  egész  lakosságát,  de  annak  vezetőit  is.  Ebben  a  helyzetben  „nőtt  meg  a  demokratikus  érzéke”  a  parlamentnek  annyira,  hogy  engedett a szovjet követelésnek, hagyjon fel a királysággal, hiszen akkor jobb lesz a  megítélése majd a párizsi konferencián is az új Magyarországnak, amely ezzel is jelzi, 

 Emlékirataim, 264.o. illetve, ezzel kapcsolatosan még 305‐309.o. (az amerikai és angol  nagyköveteknek).  18Barta 2005  17

11

semmilyen közösséget nem vállal a „bűnös” régi Magyar Királysággal, amely csak a  romlást és pusztulást hozta az országra. Ez persze nem volt igaz, de az 1945–1946‐os  magyar politikusok ugyanabban a kelepcében voltak, mint 1918‐as társaik a Károlyi‐ éra alatt (talán nem véletlen, hogy a szociáldemokrata párt Károlyi Mihályt, a „vörös  grófot”  akarta  köztársasági  elnöknek  1946‐ban  is);  az  államformaváltástól  Magyarország  pozitívabb  elismerését,  de  leginkábba  a  fennálló  kormány,  és  a  megválasztott  nemzetgyűlés  elfogadását,  gyakorlatilag  a  nemzetközi  legitimációt  várták. E mellett persze a Szovjetunió „barátságát” is.   Mindszenty  felajánlotta,  ha  az  államformáról  döntést  akar  hozni  az  ország,  tegye meg közvetlenül azt a magyar nép egy népszavazással, de a hatalmon lévő és a  népre hivatkozó pártok lényegében a nép kizárásával, elszeparáltan döntöttek mégis  a kérdésben, gyakorlatilag egyhangúlag 1946‐ban. Mindszenty tisztán látta, hogy „a  kommunisták  a  köztársaság  bevezetését  csak  azért  követelik,  mert  újabb  helyzeti  előnyhöz  akarnak  jutni”19.  Ez  annyira  nyilvánvaló  volt  egyébként,  hogy  az  eredetileg  csak  „quasi  republikánus”  Tildy  Zoltán,  aki  köztársasági  elnök  lett  1946  februárjában,  egyetértett még 1945 novemberében is ezzel a főpapi megállapítással egy személyes  audiencián. Elismerte, de nem állt szándékában ez ellen tenni, pedig azt megígérte a  hercegprímásnak.  Mindez  jól  mutatja,  hogy  azok  a  politikusok,  akik  ugyan  elméletileg  nem  voltak  kommunisták,  mert  máshogyan  gondolkodtak,  ugyanúgy  cselekedtek,  mint  a  vörösök,  a  nyomás  hatására20.  Az  ország  akkori  politikai  vezetése,  amely  a  kormányzói  korszak  –  és  így  a  Magyar  Királyság  állami  vezetésének  is  az  −  ellenzéke  volt  gyakorlatilag  nem  a  meggyilkoltakkal  és  a  megnyomorítottakkal  tartott,  hanem  a  gyilkosokkal  és  a  megnyomorítókkal.  Egyszerűen meghajoltak a terror és a totális katonai győzelem előtt, amely újra azt az  államformát  hozta  magával,  amely  ellen  egy  nemzet  felemelte  a  szavát  és  jogosan  felhatalmazta  a  Nemzetgyűlést  25  évvel  ezelőtt,  hogy  azt  számolja  fel,  minden  intézkedésével  együtt.  Nem  az  „új  élet  kezdése”,  hanem  az  áldozatok  el  nem  ismerése  vagy  túl  gyors  elfelejtése  volt  ez,  de  leginkább,  ahogyan  többek  között  a  bíboros  is  látta,  egy  „megnyomorított  nemzet  behódolása”.  Az  akkori  politikusok  nem  az  ősök  hagyományát,  hanem  a  megszállók  diktálta  új  utat  választották.  Minden,  ami  ezután  következett,  az  első,  vissza  nem  vonható  engedmény  következménye volt, ami a köztársaság kikiáltása volt 1946‐ban.  Tildyt  nem  véletlenül  tartotta  egész  végig  nagyon  könnyen  befolyásolható,  labilis  embernek  Mindszenty,  aki  vele  szemben  nem  is  mindig  tartotta  be  a  szavát,   Emlékirataim, 105.o.    Tildy  Zoltánnal  szemben  Mindszenty  elmarasztaló,  meglehet  megértő  is,  hiszen  tudja,  hogy  az  I.  Magyar  Köztársaság*  elnöke  nem  volt  szilárd  jellem,  ezért  találóan  így  jellemzi  a  bíboros;  „könnyen  úszik  minden  árral”,  illetve  „Ilyen  személyekre  és  jellemekre  épített  a  szovjet,  amikor  szívósan  és  kérlelhetetlenül, lépésről‐lépésre vitte országunkat a teljes bolsevizálás felé.” Emlékirataim, 107.o. (*Az 1918‐ ban  kikiáltott  népuralmi  államforma  hivatalosan  népköztársaság  volt,  és  nem  −  a  közvéleményben  elterjedttel  ellentétben  –  „csak”  köztársaság.  Az  1946‐os  népuralmi  államforma  volt  ezért  az  első  köztársaság.  A  második  ennek  értelmében  az  1989‐ben  kikiáltott,  ma  is  fennálló,  népuralmi  államforma.)  19 20

12

pontosan  az  államforma‐változtatás  kérdésében  nem,  ezt  valószínűleg  Mindszenty  soha  nem  is  felejtette  el  neki,  jóllehet  nem  neheztelt  szívből  a  szavát  megszegő  politikusra.  1956  sorsdöntő  napjaiban  meghallgatta  gyónásszerű  vallomását  is  az  egyébként  protestáns  politikusnak.  Tildy  a  beszélgetésük  alatt,  amelyben  tisztán  látszott  a  főpap  számára,  hogy  a  kísértések  alatt  szinte  teljesen  össze  látszik  törni  a  politikus,  fizikailag  is  rosszul  lett.  Mindszenty  nemcsak  egy  pohár  hideg  vízzel,  hanem lelki vígasszal is segítette a gyenge politikust, aki a bíboros híres novemberi  beszédét megkönnyezte ezután a rádióstúdióban. De november 4‐én a Parlamentben  fizikálisan fájt már Mindszentynek Tildy tesze‐tosza tehetetlensége és a passzivitása,  amelyben  csak  az  azonnali  megadást  és  eltávozást  tudta  választani,  ezért  faképnél  hagyta titkárával együtt és az amerikai nagykövetségre távozott, amikor látta, hogy  mindenhol  tankok  vannak  már  és  a  prímási  székhelyére  nem  tud  visszatérni  (lelkületére  és  hivatástudatára  jellemző,  hogy  eredetileg  misézni  indult  el  a  Parlamentből)21.   A  ország  első  közjogi  tisztségét  bíró  hercegprímás  azonban,  amikor  biztos  forrásból  megtudta,  hogy  az  államforma  megváltoztatását  tervezik,  akkor  ez  ellen  óvást  emelt,  amelynek  a  szövegét  hivatalosan  eljutatta  az  Ideiglenes  Nemzeti  Kormányhoz  is:  “Úgy  értesülök,  hogy  a  nemzetgyűlés  a  közeljövőben  napirendre  szándékozik  tűzni  az  alkotmányreformokat,  köztük  a  köztársaság  behozatalát,  az  ezeréves  magyar  királyság  megszüntetésének  tervét.  Ha  ez  a  hír  megfelel  a  valóságnak,  s  ha  nem  is  kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások − több mint 900 éven át − állandóan  gyakorolt  közjogi  tisztéből  folyóan  óvást  emelek  eme  tervek  ellen.22”.  Az  előzetes  óvás  teljesen törvényes és logikus volt, hiszen a hercegprímás nemcsak a tartalom, hanem  maga  a  folyamat  törvénytelensége  ellen  tette  meg  a  vétóját  és  nem  személyében.  Tisztségében emelte azt, a történeti alkotmány biztosított neki ilyen lehetőséget, ami  a  vétó idejében de iure és de facto is érvényben volt még23. Az óvásnak – szigorúan a  történeti  alkotmány  pozíciójából  vizsgálva  a  fejleményeket  –  ma  is  érvénye  van,  hiszen  történeti  alkotmányunk  törvényes  jogrend,  csak  hatályon  kívül  van24.  Az  óvást  nem  vonták  vissza,  és  annak  a  következménye  kettős  volt,  a  Nemzetgyűlés  munkája – ebben a tekintetben legalábbis − törvénytelen lett. A hercegprímás pedig,  mivel  a  Nemzetgyűlés  de  facto  érvényes  intézkedéseket  hozott,  kívül  került  az  új  államformán  és  az  ehhez  rendelődő  törvénykezésen  –  közjogi  szerepében.  A  köztársaságot  létrehozó  forradalmi  politikai  erőknek  is  ez  fájt  a  legjobban;  „nem   Emlékirataim, 346. o.   Emlékirataim, 106. o. Az óvás magyarázata kicsit hátrébb; 249. o.  23  Érdekes  meglátások  még  ezzel  kapcsolatosan  – amelyeknek  Dr. Bene  Gábor  és  Dr.  Balogh Sándor  adott  nemrégiben  hangot  –  hogy  Mindszenty  ezen  óvása,  mivel  hivatalból  tette,  nem  személyében  (aminek a lehetőségét ő is megjegyzi az emlékirataiban) a mai napig érvényben van, mivel a prímások  ezt soha nem vonták vissza.  24  Ezzel  kapcsolatosan  Prof.  Molnár  Kálmán  jogfolytonossággal  kapcsolatos  megállapításaira  hagyatkozom,  amelyeket  a  közjogi  provizórium  (1920−1944)  ideje  alatt  fogalmazott  meg.  Legtisztábban talán itt; A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége, Szent István  Akadémia – Dunántúl Könyvkiadó és Nyomda, Pécs, 1930.  21 22

13

találtak fogást egyszerűen” Mindszentyn, mert a főpap a republikánus törvényeken  kívül  helyezte  magát  (korántsem  biztos,  hogy  szándékosan)  de  iure,  hiszen  mindig  hangsúlyozta  közjogi  szerepét,  amíg  az  országban  volt,  és  bizonyos  szempontból  azok  felett  állt  egy  személyben,  mint  a  királysághoz  fűzhető  ténylegesen  legfőbb  közjogi tisztség25.  Mindszenty  természetesen  később  tudomásul  vette  az  államforma  megváltozását  de  facto.  Jóllehet  egy  1946‐os  januári  budapesti  szentbeszéde  után  teljesen  spontán  módon  több  ezer  ember  vonult  az  utcákra,  hogy  a  királyságot  éltessék  a  köztársaság  ellenében,  és  Slachta  Margit  híres  és  az  adott  körülmények  között roppant bátor 1946‐os beszédét is a Nemzetgyűlésben, amelyben utolsóként és  egyetlenként  a  köztársaság  ellen,  és  a  királyság  mellett  emelte  fel  a  szavát,  nagyon  sokra  tartotta26.  Joggal  feltételezhetjük,  hogy  azzal  teljesen  egyet  is  értett.  Később, 

  A  koronázott  király  halála  után  (1922)  a  legfőbb  hatalom  az  alkotmányosan  megválasztott  kormányzóé volt, amelyet 1944‐ben puccsal megdöntöttek (a „nemzetvezető” intézménye forradalmi,  ezért törvénytelen volt, ahogyan Serédi hercegprímás azt bebizonyította). Ezután az első alkotmányos  közjogi  méltóság  a  hercegprímásé  volt,  minthogy  sem  nádora,  sem  kormányzó‐helyettese  a  Magyar  Királyságnak  nem  maradt.  Az  1937.  XI.  tc.  értelmében  ugyanis  utána  az  Országtanács  veszi  át  a  szerepét, amelyből csak a hercegprímás volt ekkor már jelen az országban.  26  Slachta  2008.  A  felszólalást  minősíthetetlen  hangok  kísérték  –  kommunista,  szociáldemokrata,  kisgazda,  néppárti  részről  egyaránt  ‐  nagyon  sokszor,  a  képviselőnőbe  belefojtva  a  szót  is,  a  végén  pedig Rákosi Mátyás megfenyegette Slachta Margitot, akivel ezért éles szóváltásba keveredett. Egy –  Mindszentyre  tett  utalásokkal  is  tarkított  –  jellemző  idézet  talán  sokat  elmond  a  parlamentben  uralkodó forradalmiságról; ʺ(...) az alkotmányforma csak akkor jó, ha transzcendentális alapon áll, vagyis ha a  nép  is  és  a  főhatalom  hordozói  is  tudják  és  vallják,  hogy  felelősséggel  viselik  a  hatalmat  és  hogy  ezzel  a  felelősséggel az Úristennek tartoznak. (Felkiáltások a kommunista párton és a szociáldemokrata párton: A népnek  is  tartoznak!)  De  nem  végelemzésben,  mert  végelemzésben  a  nép  is  az  Úristennek  tartozik  felelősséggel  (Vas  Zoltán  [kp]:  És  Mindszentynek!)  azért  a  hatalomért,  mellyel  rendelkezik,  aki  úgy  alkotta  meg  az  emberiség  törvényeit,  hogy  a  közösségnek  hatalmat  adott,  végeredményben  Ő  minden  hatalom  forrása.  (Szirmai  István  [kp]: Miért hozza kapcsolatba a nagybirtokosok érdekeit az Úristennel?)  Jónak találom a köztársaságot is − éppen úgy, mint a királyságot − ha úgy ismeri el az alattvalók természetjogát −  tehát az élethez, a megélhetéshez, a lelkiismereti szabadsághoz, az önrendelkezéshez, stb.‐hez való jogot − mint,  amelyet az Úristen adott nekik és amelyhez nyúlni nem szabad mindaddig, amíg azt valaki el nem játszotta. (Vas  Zoltán [kp]: Amíg az Úristen vagy Mindszenty meg nem engedi![42] ‐ Zaj a kommunista párt soraiban.)  Elnök: Csendet kérek képviselő urak! (Juhász István [szd]: Mi van a bottal?[43])  Slachta  Margit  (pk):  Nagyon  szívesen  válaszolok  erre  máskor,  de  most  egy  sokkal  döntőbb  dologról  van  szó.  (Juhász  István  [szd]:  25  vagy  50?  Egyezzünk  meg!)  Kérem,  éppen  önök  nem  beszélhetnek  erről,  mert  önök  a  rádióban és a sajtóban is állandóan halálbüntetést kértek az árdrágítókra. (Felkiáltások a szociáldemokrata párt  soraiban: A fasisztákra az kellene! − Egy hang a szociáldemokrata párton: Inkább lett volna halálbüntetés, nem  lett  volna  akkor  második  világháború!  −  Felkiáltások  a  kisgazdapárt  soraiban:  Halljuk  a  szónokot!  ‐  Marosán  György  [szd]:  Csak  nem  akarja  itt  a  gyilkosokat  megvédeni?)Azonban  a  mi  esetünkben  nem  egyszerűen  arról  van szó, hogy válasszunk a királyság és a köztársaság között, hanem arról van szó, hogy egy ezeréves királyságtól  megválunk  és  átmegyünk  a  másik  alkotmányformába,  (Szirmai  István  [kp]:  A  köztársasági  ezerévbe!)  éspedig  éppen azon a lényeges ponton fogunk eltérni a királyságtól, amelyet az előbb igen hangsúlyoztam, hogy tudniillik  a vallásos alapon álló világnézettől távolabb kerülünk. (Marosán György [szd]: Ne sajátítsák ki a vallást!)  Ha  elolvassuk  Szent  István  intelmeit  fiához,  Szent  Imre  herceghez,  abból  láthatjuk,  milyen  nagyon  mélyen  vallásos  alapra  volt  állítva  és  van  állítva  a  magyar  királyság  államformája.  Azt  mondja  például:  ʺA  király  25

14

tündököljön minden erényben, de különösen legyen kegyes és irgalmas. A kegyetlen és gonosz király bitorolja a  király nevet: joggal nevezik inkább zsarnoknak.  Azért, szerelmes fiam, szívem gyönyörűsége, reménységes magzatom, kérlek és parancsolom, hogy mindenütt és  mindenben  a  kegyesség  támogassa  lépteidet.  Ne  csak  atyádfiait  és  rokonaidat,  a  hercegeket  és  gazdagokat,  szomszédaidat  és  hazádfiait  vedd  kegyes  oltalmadba,  hanem  a  külföldieket  s  a  hozzád  betérő  idegeneket  is.  A  kegyesség jócselekedetei vezérelnek téged a legnagyobb boldogságra.  Ne csak a gazdagok érezzék türelmed jóságát, hanem a védtelen gyöngék is. Azután légy erős, hogy a siker el ne  szédítsen, a szerencsétlenség össze ne törjön. De légy alázatos is, hogy Isten fölmagasztaljon itt és a másvilágon.  Légy mértéktartó, kelleténél jobban senkit se büntess és ne is kárhoztass. Légy szelíd, hogy szántszándékkal soha  senkit  gyalázattal  ne  illess.  Légy  szemérmes,  hogy  kikerüld  a  halál  fullánkját:  az  érzékiség  fertőjét.  Ezeket  az  erényeket szedegettem össze számodra. Ezekből fond királyi koronádat. Nélkülük sem a földön nem uralkodhatik  senki,  sem  az  örökkévalóság  országába  be  nem  mehet.ʺ  (Közbeszólás  a  parasztpárt  oldaláról:  Azoknak  kellett  volna  elmondani  ezt!  −  Marosán  György  [szd]:  Csak  azok  nem  fogadták  meg  ezt  a  tanácsot!  −  Egy  hang  a  kommunista párton: Ez bibliaóra?)  Elnök: Csendet kérek képviselő urak. Méltóztassanak a közbeszólásoktól tartózkodni.  Slachta Margit [pk]: Ha tehát most nézem a köztársasági alkotmányformára vonatkozó törvényjavaslatot, akkor  éppen az ettől a szellemtől való eltérést kell megállapítanom, amennyiben a javaslatban inkább a Rousseau‐féle  mentalitás  uralkodik  és  az  eddigi  tradicionális  magyar  mentalitás  nem  fejeződik  ki  benne.  Pedig  akár  ilyen  az  államforma,  akár  olyan,  a  magyar  nép  lelkéből  kell  fakadnia  (Élénk  felkiáltások  a  kommunista  párt  soraiban:  Abból is fakad!) és magába kell vennie a magyar nép lelkét, szellemét és a történelmi fejlődésen kell nyugodnia.  (Marosán György [szd] − gúnyosan: Ferenc Jóska tele volt magyar mentalitással!)  Talán azt mondja valaki, hogy Szent István intelmeinek a kormányzáshoz nincs sok közük. Nagy tévedés, mert  aki a hatalom hordozója, az lelkiismerete szerint érvényesíti azt és ha ilyen vallásos meggyőződéssel, tehát Isten  iránti  felelősséggel  cselekszik,  akkor  egészen  máskép  fogja  ezt  tenni,  mintha hitetlenül nem  lát polgártársaiban  mást, mint egyszerűen hatalmának eszközeit.  Éppen  ezért  szeretnék  erre  vonatkozóan  Mária  Terézia  intézkedéseiből  valamit  felolvasni,  annyival  is  inkább,  mert  az  előadó  úr  tegnap  kitért  II.  József  intézkedéseire,  amelyekkel  a  jobbágyság  sorsát  akarta  enyhíteni.  Megjegyzendő,  nemcsak  II.  József,  hanem  a  Habsburg‐királyok  egész  sora  cselekedte  ezt.  Mária  Terézia  pedig  vallásos indoklással tette, mint dr. Éber Antal (Zaj a kommunista‐ és szociáldemokrata párt oldalán. − Halljuk!  Halljuk!  A  kisgazdapárton.  −  Marosán  György  [szd]:  Kérdezze  meg  a  magyar  vidéken,  hogy  mi  a  vélemény  a  Habsburg királyokról! Kérdezze meg a magyar parasztot!)  Elnök: Csendet kérek!  Slachta Margit (pk): ʺSzéchenyi gazdaságpolitikájaʺ című művének 61. oldalán olvassuk   (Marosán György  [szd]: Akkor nem cselekedtek volna négyszáz évig a magyarság ellen! − Perr Viktor [kg]: Nem magára vagyok  kíváncsi, hanem a szónokra. − Zaj.)  Elnök: Csendet kérek!  Slachta Margit (pk): … hogy Mária Terézia akart lelkiismereti indoklással a jobbágyság sorsán segíteni, azonban  (Közbeszólás  a  parasztpárt  oldalán:  Nem  segített!)  a  rendekkel  nem  tudott  zöldágra  jutni.  Ennek  ellenére  nem  ejtette el tervét, hogy tudniillik a jobbágyok során enyhítsen és az 1764−65. évi országgyűlésen újból igyekezett a  jobbágyreformot  a  rendek  közreműködésével  megvalósítani.  Amikor  törekvése  ezúttal  is  hajótörést  szenvedett,  elhatározta, hogy az országgyűlés nélkül lép közbe, mert mint mondotta: − és ezen van most a hangsúly − ʺnem  akarok  egypár  mágnás  és  nemes  miatt  elkárhozniʺ.  Itt  van  az  a  lelkiismereti  motívum,  mely  miatt  végtelenül  fontos, hogy az alkotmány vallásos alapokon nyugodjék. Azt mondja a királynő: ʺnem akarok egypár mágnás és  nemes  miatt  elkárhozniʺ.  Az  országgyűlés  berekesztése  után  tehát  megbízást  adott  gróf  Festetich  Pálnak,  a  kamara  alelnökének,  hogy  pontos  adatgyűjtés  útján  írassa  össze  községenként  az  összes  jobbágybirtokokat  és  a  rajtuk nyugvó teherrel a kötelezettségeket is. Az úrbér elkészítése nagy munka volt. 217 017 egész telket vettek  fel. Az urbáriumot 1767‐ig elvégezték és kihirdették.[44] Jelentősége nemcsak abban állott, hogy tisztázta a jogi  viszonyokat  és  kötelmeket,  hanem  megállapította  ezen  túlmenőleg  a  minimumokat  is,  amelyekből  többé  a  jobbágyoktól elvenni semmit sem szabad. 

15

1947‐ben az elhivatott Slachta Margit vezette Keresztény Női Tábort ajánlotta minden  hívőnek  elsőnek  támogatásra  a  Magyar  Katolikus  Püspöki  Kar,  élén  még  Mindszentyvel27.  Az  Egyház  főpapja  azonban  nem  akart  direktbe  –  pártpolitikai  szinten − megnyilatkozni a fennálló hatalommal szemben, együtt akart vele működni  legalább formailag, ezért volt, hogy engedélyezte a köztársaság kikiáltásának napját  megünnepelni,  sőt  –  az  általa  túlságosan  nagyra  nem  tartott  –  Tildy  Zoltán  köztársasági  elnök  neve  napjának  megünneplése  ellen  sem  emelt  szót  az  egyházi  iskolákban28.   Tildy  1945‐ben  megígérte  a  magyar  hercegprímásnak,  hogy  ellen  fog  állni  a  „kommunista mesterkedéssel szemben és szilárdan fogják a nemzeti érdekeket védelmezni29”.  Nos,  az  ez  utáni  fejleményeket  nézve  két  dolog  állapítható  meg  erről  az  ígéretéről;  vagy nem jól állapították meg maguknak Tildyék a „nemzeti érdekeket”, vagy nem  álltak  szembe  a  „kommunista  mesterkedéssel”,  amelyet  azonban  ezek  szerint  mégiscsak tisztán láttak. Persze az is lehet, hogy a „nemzeti érdekek” tekintetében a  nemzeti‐,  és  polgári  demokraták  kezdettől  fogva  közös  álláspontot  képviseltek  a  kommunistákkal  és  Kliment  Jefremovics  Vorosilovval  a  Szövetséges  Ellenőrző  Bizottság  elnökével,  aki  rendszeresen  zsarolta  a  pártok  politikusait,  hogyha  nem  teljesítik  a  moszkvai  követeléseket,  akkor  erőszakos  adminisztratív  eljárást  foganatosít a rendelkezésére álló Vörös Hadsereg segítségével. Ha nevén nevezzük,  akkor  ez  magyarul  intézményesített  terrort  és  zsarolást  jelent,  a  „demokratikus  átmenet”  és  a  „politikai  pluralizmus”  érdekében,  amelyért  persze  a  legtöbbet  a  magyarországi kommunisták tettek akkoriban az országban.   Tildy  Zoltán  a  kisgazdák  pártvezetőségének  javasolta,  hogy  terjesszék  elő  a  köztársasági  törvényt,  amely  ellen  első  körben  a  budapesti  vezetők  is,  de  ennél  határozottabban  a  vidékiek  tiltakoztak.  Meglehet  ez  volt  az  egyetlen  párt,  ahol  a  tiltakozás  valamilyen  méretet  öltött  a  Demokrata  Néppárt  mellett,  ahol  Eckhardt  Sándor  óvatos  megjegyzései  csak  az  „alkotmányosság  kritériumaira”  szorítkoztak,  de legalább arra szorítkoztak és arra is, hogy „az új államforma nem fogja szolgálni a  belső konszolidációt”30. A Demokrata Néppárt vezére, Barankovics István igenelte a  köztársaságot  egyébként,  meglehet  ez  az  álláspontja  (is)  szakadást  okozott  a  párton  belül és a Pálffy József gróf által képviselt konzervatívabb, ugyanakkor a püspöki kar  és  Mindszenty  által  támogatott  álláspont  kiszorult  a  párt  programjából  a  „keresztény”  jelzővel  együtt.  Eckhardt  felszólalása  után  Szent‐Iványi  Sándor  Ennek  a  rendelkezésnek  nemcsak  az  a  szociális  szempont  volt  az  alapja,  hogy  a  jobbágy  megélhetését  biztosítsa,  hanem  az  a  mezőgazdasági  érdek  is,  hogy  a  jobbágynak  legyen  elég  földje  a  háromnyomású  gazdálkodásra  való  áttérésre.  (Zaj  a  kommunista  párt  soraiban.)  Én  itt  tulajdonképpen  a  vallásos  motívumot  akartam kiemelni.ʺ.  27 Gergely 2007, 150. o. Második a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Függetlenségi Párt, harmadik a  Demokrata  Néppárt,  és  negyedik  a  Kisgazdapárt  (amelyet  1945‐ben  a  Magyar  Püspöki  Kar  még  az  első helyen ajánlott).  28 Fejérdy 2006  29 Emlékirataim 106. o.  30 Lásd ezzel kapcsolatosan Eckhart felszólalását; Politikatörténeti Intézet Köztársasági Adattár I. II.  III. Magyar Köztársaság dokumentumai (http://www.polhist.hu/koztars/index.php?fkod=22&fid=1)  

16

unitárius püspöki helynök képviselőtársa gyorsan hitet is tett a köztársaság mellett a  polgári  demokraták  nevében,  akiknek  a  pártalapítója  Supka  Géza  volt,  a  magyarországi  szabadkőművesek  nagymestere.  Jól  látszik,  hogy  amire  a  parlament  elé került „megvitatásra” a törvény, ennek a kezdeti ellenkezésnek se híre, se nyoma  nem volt már.   A  demokratikus  pártok  képviselői  a  köztársaság  bevezetésével  a  kommunistáknak és Moszkvának segítettek, hogy Magyarországon is végbe menjen  a  teljes  szovjetizálási  folyamat.  Az  ország  sokat  emlegetett  „demokratizálási  szándéka”  alulmarad,  mert  hozzá  sem  mérhető  ahhoz,  amennyit  veszített  ezzel  Magyarország ténylegesen. Voltak olyanok – például Kovács Béla, Eckhardt Sándor,  Farkas  György,  Hajdú  Németh  Lajos  és  kezdetben  Sulyok  Dezső  is  –  akik  minimálisan  a  napirendről  való  levétel  mellett  voltak,  ellene  menve  a  Dobi  István  ‐  Tildy  Zoltán‐féle  vonulatnak,  akik  a  köztársaság  mellett  tették  le  a  voksukat  és  azt  minél  gyorsabban  végig  akarták  verni  a  parlamenten31.  Több  mint  száz  kisgazda  képviselőnek  azonban  sikerült  egy  memorandumot  szerkesztenie,  amelyben  a  köztársasági‐törvénynek  a  napirendről  való  levételét  szorgalmazták.  Ebben  a  cselekedetben azonban sajnos nem egyfajta – ha szerényebb is – monarchizmust kell  látnunk, hanem annak a nyilvánvaló szándéknak a felismerését és deklarálását, hogy  a köztársaság mindenáron való erőltetését csak a SZEB és a kommunisták, valamint a  nekik  behódoló  népiek,  demokraták,  Mindszenty  szavával  élve  „a  marxisták”  vagy  éppen  az  opportunisták  akarták.  A  memorandumot  benyújtók  egyszerűen  nem  akartak  másokat  indokolatlan  politikai  előnyhöz  juttatni,  ezért  kérték  annak  késleltetését,  nem  végleges  levételét.  Jól  jellemzi  ezt  a  politikai  álláspontot  Sulyok  1946‐ban  elmondott  újévi  beszéde:  ʺPártunkon  belül  oda  fogok  hatni,  hogy  ezt  a  kérdést  egyelőre  vegyük  le  a  napirendről,  de  ha  a  párt  többsége  úgy  döntene,  hogy  a  kérdés  ma  is  megoldható, alávetem magam a többség döntésének és alávetem magam annak is, ha a többség  akár  a  királyság,  akár  a  köztársaság  mellett  nyilatkozna  meg  és  arra  kérek  mindenkit,  hogy  ezen  kérdés  eldöntésébe  nyugodjanak  bele.ʺ  Érdekes  módon  azonban  rögtön  hozzátette,  hogy  ha  ʺa  köztársasági  államforma  mellett  döntünk,  a  megválasztandó  államfő  a  kisgazdapárt  soraiból  kerüljön  kiʺ.  Amennyiben  viszont  egy  népszavazás  esetén,  amelyet  ekkor  még  Sulyok  sem  vetett  meg  a  többség  a  királyság  mellett  foglalna  állást,  úgy  mégis  ʺa  választás  híve  vagyok,  mert  a  legitimizmus,  mint  ilyen,  elveszítette  létjogosultságát32ʺ – mondta az egykori legitimista‐monarchista politikus a pápai helyi  kisgazda  lapnak  1946‐ban,  ahol  ő  polgármester  is  volt  és  mindenki  ismerhette  ezt  a  múltját. Pár nap múlva egy több napos értekezleten végül a Sulyok‐platform beadta a  derekát Nagy Ferenc és Vorosilov személyes hatására. Mindszenty tudni vélte, hogy  Sulyok  véleményét  azért  változtatta  meg  ilyen  hamar,  mert  felajánlották  neki  a  miniszterelnöki  posztot,  amelyet  később  azonban  mégis  Nagy  kapott  meg.  A   Hubai 2007, 217‐220. o. 

31

 Pápai Független Kisgazda, 1946. január 5., idézi; Föglein 1998. 

32

 

17

kisgazdák  tehát  pusztán  politikai  okok  miatt  adták  fel  álláspontjukat,  nem  egyéb  indokok  miatt.  Belátatták  velük,  hogy  többségi  pártként  ez  nekik  csak  használhat,  hiszen  biztos,  hogy  az  elnököt,  de  az  új  államforma  minden  egyes  fontosabb  funkcióját is majd ők adhatják így. Politikai adok‐kapok volt tehát a színfalak mögött,  amikor  mindenkiről  kiderült,  hogy  jól  fog  járni,  akkor  mindenki  megnyugodott  és  beadta a derekát. Jöhetett a köztársaság, a politikai konszenzus létrejött.   A köztársaság bevezetése nem egy átgondolt és szükségszerű közjogi folyamat volt  tehát,  hanem  egészen  érthetetlen  módon  aktuálpolitikai  és  szinte  politikusi  egzisztenciális, amely azt jelenti, hogy annak igazi nagyságával és jelentőségével nem  sokan  foglalkoztak  ekkor.  Felnőtt  és  a  háborúban  friss  tapasztalatokat  szerző  emberekként  a  vezető  politikusok  is  belátták,  hogy  amit  a  Szovjet  akar,  az  meglesz  előbb  vagy  utóbb.  A  királyság  államformájának  megdöntése  egy  nemzeti  sors  eldöntése  volt  valóságosan,  ennek  ellenére  1946‐ban  ez  simán  egy  parlamenti  politikai  harc  volt  csak.  Ennek  is  igen  jó  lenyomata  Sulyok  Dezső  parlamenti  beszéde,  amelyben  már  a  köztársaság  szükségszerűségét  hangsúlyozta,  pár  héttel  a  korábbi  ellenvetései,  taktikázása  ellenére.  Maratoni  beszédéből,  amelyet  a  törvény  bevezetésének  mintegy  nyitányaként  mondott  el,  itt  érdemes  egy  sokat  mondó  részletet  ideidézni33;  „Amikor  most  Magyarországon  mégis  ‐  nyugodtan  mondhatjuk  ‐,  nemcsak  a  nemzetgyűlés  egyhangú  elhatározása,  de  szinte  a  nagyközönségnek  is  majdnem  ilyen  egyhangú  elhatározása  a  köztársaság  mellett  foglal  állás,  akkor  az  a  megoldás  vezet  bennünket,  hogy  meg  kell  szüntetnünk  és  le  kell  vezetnünk  azt  a  bizalmi  válságot,  amely  a  fiatal  magyar  köztársaság  életét  ma  megnehezíti.  Bizonyos  antinómiák,  feszültségek  vannak  itt,  amelyek  megnehezítik,  ha  ugyan  lehetetlenné  nem  teszik,  ennek  a  nemzetnek  további  fejlődését,  életének  helyes  irányba  terelését.  Feszültség  és  antinómia  van  egyrészt  kifelé,  másrészt befelé, az ország lakosságának egyes rétegei között.  A kifelé irányuló feszültség az, amely köztünk, a legyőzött államok és tegnapi ellenfeleink az  egyesült  és  szövetséges  hatalmak,  az  Egyesült  Nemzetek  között  van.  Az  Egyesült  Nemzetek  bennünk  még  ma  is  azt  látják,  hogy  mi  voltunk  esztelen,  lelkiismeretlen  és  ostoba  vezetőink  intézkedései  folytán  az  utolsó  ország,  amely  a  hitlerizmus  mellett  kitartott.  Hiába  mondjuk,  hogy  mi radikálisan megváltoztunk  és  a  tegnapi  félfasiszta vagy  fasiszta  rendszerű  államból  demokrata állammá alakultunk át, ezt szavakkal bizonyítani és erősíteni nem elég, (Úgy van!  Úgy  van!  –  hallani  a  kommunista  pártban.)  ezt  tettekkel  kell  bebizonyítanunk.  (Úgy  van!  Úgy van! − Általános helyeslés és taps.)  Egy  ilyen  cselekedet,  amely  az  egész  világ  felé  félremagyarázhatatlanul  dokumentálja  a  mi  demokratikus  elszánásunkat,  a  köztársasági  államforma  törvénybeiktatása.  (Úgy  van!  Úgy  van!  −  élénk  helyeslés.)  Nekünk  be  kell  bizonyítanunk  kifelé  a  világ  felé,  hogy  a  múlt  után  nemcsak betettük az ajtót, hanem be is falaztuk. (Úgy van! Úgy van! − általában helyeslés és    Politikatörténeti  Intézet  Köztársasági  Adattár  I.  II.  III.  Magyar  Köztársaság  dokumentumai  Közvetlen eléréssel itt; http://www.polhist.hu/koztars/index.php?fkod=22&fid=1     33

18

taps.)  Nincs  közöttünk  senki,  aki  ha  a  tisztességes  magyar  névre  igényt  tart,  a  múltat  visszakívánná. (Úgy van! Úgy van!) Nem volt ebben a múltban a magyar nép javára semmi  jó  (Úgy  van!  Úgy  van!),  nem  volt  ebben  az  ország  egyeteme  számára  semmi  értékes,  nincs  ebben a vonatkozásban − hangsúlyozom: ebben a vonatkozásban − semmi olyan, amit érdemes  volna átmenteni a jövőre. Így tehát, amikor a köztársasági államformát ilyen imponáló módon,  egyhangú  elhatározással  iktatjuk  törvénybe,  elsősorban  az  Egyesült  Nemzetek  felé  akarunk  tettekben  megnyilvánuló  dokumentumot  adni  arra  vonatkozóan,  hogy  igenis  demokraták  vagyunk és nem is akarunk mások lenni, mint demokraták.”.  „Semmi  jó”  és  „semmi  értékes”  tehát  abban  a  múltban  a  magyar  nép  és  az  ország  számára  nem  volt,  amelyet  akkor  ezért  a  republikánus  parlament  1946‐ban  „befalazott”  mindenki  számára.  A  magyarok  apostoli  királysága  „félfasiszta”  szervezetnek  lett  nyilvánítva  a  legjobb  esetben  is,  a  legrosszabban  egyszerűen  „fasisztának”. A kijelentés azért is nonszensz egy kicsit, mert ez egy olyan korszak is  volt, amelyben a nemzetgyűlés nagy része legalább két évtizedet eltöltött. Fontos ezt  ideidézni,  mert  pontosan  ezen  az  1946‐os  alapon,  vagy  ahogyan  nevezni  fogom,  kicsit közös nevezőre hozva a népuralmista államformákat; protokollon ‐ születik meg  alig  több  mint  negyven  év  múlva  a  második  Magyar  Köztársaság  is  –  ami  nem  a  harmadik így, ahogyan pedig ma is nevezik sokan ‐ pontosan ez lesz a rendezési elv  1989‐ben  is.  Az  „eddig  és  ne  tovább  elve”  ez,  amely  azt  mondja  ki  –  Sulyok  után  szabadon  és  jól  követhetően  –  hogy  ami  1945  előtt  volt,  az  bűnös  dolog,  az  nem  tisztességes,  az  nem  törvényes,  az  nem  jogos  és  nem  értékes,  következésképpen  új  kezdet kell. Ez a nyilvánvaló egyoldalúság az, amely ma is rendező elv, amiért sokan  legyintünk  a  történeti  magyar  alkotmányra  és  az  apostoli  államformára,  a  magyar  királyságra  is,  Szent Koronánkkal  és  annak tanával  együtt.  Ez  az  a  történelmi  pont,  amikor  Sulyok  Dezső  esszenciálisan  fogalmazta  meg  a  lényeget;  befalazni  a  múltat,  lényegében  eltörölni  azt.  A  köztársaság  Magyarországon  így  tudott  meghonosodni;  egy politikai laboratóriumban, idegen csapatoktól megszállva.              II.    Sokan  berzenkednek  attól,  hogy  egy  pap  olyan  szinten  beleszólt  a  politikába,  ahogyan  Mindszenty  tette.  Ez  a  szemlélet  azonban  a  történeti  alkotmányunk  teljes  mellőzéséből származik leginkább és a szekularizált világunk zetgeist‐jének felel meg.  Mindszenty ugyanis jogosan emelt óvást a köztársasági államforma ellen, hiszen az  országnak  –  amennyiben  királyság  az  államformája,  márpedig  a  köztársaság  kikiáltása  előtt  minek  tekintsük  azt  1944−45‐ben?  –  gyakorlatilag  első  közjogi  státuszát  töltötte  be  ekkor.  Szigorúan  véve  a  királyságunk  jogai  szerint  később  is,  főleg,  hogy  1949‐ig  elméletileg  érvényben  volt  a  történeti  alkotmányunk  is.  Ezzel  kapcsolatban  Mindszenty  soha  nem  árult  zsákbamacskát,  hiszen  beiktatásakor  megüzente  táviratban  az  akkor  ideiglenes  kormány  fejének,  hogy  „Az  ország  első 

19

közjogi  méltósága  hazája  rendelkezésére  áll.”34.  A  táviratot  az  a  Dálnoki  Miklós  Béla  kapta,  aki  kérte  Mindszentytől,  hogy  támogassa  mint  köztársasági  elnökjelöltet  pár  hónap múlva, ezért joggal feltételezzük,  nem biztos, hogy értette ennek az egyébként  tömörségében is nagyon világos, szinte programszerű nyilatkozatnak a lényegét.     Talán  felmerülhet  a  kérdés,  hogy  Mindszenty  miért  választotta  az  Ideiglenes  Nemzetgyűlést  (IN)  és  az  Ideiglenes  Nemzeti  Kormányt  (INK)  1944/45‐ben  a  már  ekkor  nyilvánvaló  ellentmondások  és  törvénytelenségek  ellenére?  A  kérdést  fontos  tisztázni,  hiszen  a  nyilasok  erőszakkal  kerültek  hatalomra,  német  támogatással,  az  Ideiglenes  Nemzeti  Kormány  szovjet  megszállás  segítségével,  majdhogynem  bábkormányként  működött  kezdetben  és  nem  sokkal  többet  módosult  a  szerepköre  később sem. Az IN‐ről és az INK‐ról nagyon sok polgári vagy népi demokratikus, de  még  több  szocialista‐marxista,  kommunista  legenda  él  a  köztudatban  még  mindig  itthon,  amelyeknek  azonban  nem  sok  alapja  van,  hogyha  konzekvensen  a  magyar  állami szuverenitás, amelynek államformája a Magyar Királyság volt, szemszögéből  vizsgáljuk  azt.  Az  INK  és  az  IN  szovjet  nyomásra  jött  létre,  maga  az  IN  is  Sztálin  születésnapján ült össze 1944. december 21‐én, az a fajta „demokratikus átalakulás”,  amelyet  ezek  a  szervek  szólamokban  sürgettek,  csak  egy  előszoba  volt  a  proletárdiktatúra  kiépítésére,  amelyet  igen  erőteljesen  képviselt  ekkor  Magyarországon  a  Gerő‐Nagy‐Révai  hármas35,  akikről  Mindszenty  már  1945‐ben  megjegyzi, hogy szovjet állampolgárok. A kommunisták számára nagyon fontos volt,  hogy a magyar politikai életbe csak azokat a pártokat engedje be, amelyek a Horthy‐ korszakban  az  ellenzéket  képezték,  így  megfelelő  „útitársak”  lehettek  a  demokratikus  menetelésben,  amely  a  királyság  lebontását  célozta  meg.  A  kommunisták  számítása  az  volt,  hogy  amennyiben  a  „népi  demokrácia  kiépítését”  kellőképpen sokat hangoztatják, akkor elaltatják a magyarság és a pártok félelmeit is.  Az  INK  és  az  IN  „legitimitását”  igazából  semmi  sem  szolgálta,  hiszen  a  szervek  üzemi  és  nemzeti  bizottságok  által  lettek  jóváhagyva,  amelyeknek  a  működését  a  legtöbb  esetben  a  szovjet  hadsereg  „generálta”  és  az  összetételükben  a  kezdetektől  fogva túl voltak reprezentálva a kommunisták, még Sztálin, sőt Rákosi szerint is. A  szinte  tragikomikus  módon  létrehozott  1944.  december  15−20‐ai  „nemzetgyűlési  választásokat” semmi esetre sem tarthatjuk még annyira sem törvényesnek, mint az  1945‐öst.  A  „közfelkiáltással”  (!)  delegált  küldötteket  szerencsésebb  esetben  emberi  vagy  erkölcsi  hitelük  választhatta  ki  a  helyi  közösségekben,  nagyobb  esetben  azonban  a  Vörös  Hadsereghez  való  tényleges  viszonyulásuk,  a  kommunistáknak  adott  gyakorlati  segítség  azonban  itt  is  óriási  volt  a  megszállók  részéről.  A  „megválasztott”  230  képviselőből  90  volt  kommunista,  amely  nevetséges  ahhoz  képest,  hogy  jó,  hogyha 3000  (!) fő  volt  ekkor  magyar  párttagsága  ennek  a  pártnak.  Hozzávetésként,  56  fő  volt  kisgazda,  43  szociáldemokrata,  16  fő  parasztpárti,  13  polgári demokrata. (A kommunisták egyébként ekkor még nem bíztak az erejükben,   Emlékirataim, 82. o.   Hubai 2005, 204−211.o., illetve Föglein 2005, 221−225.o.   

34 35

20

a  szociáldemokratákkal  aláírtak  egy  „egységokmányt”  is  az  együttműködésről,  amely  később  a  MSZDP  politikai  mozgásterét  erősen  befolyásolta,  tekintve,  hogy  a  kommunista  párt  néhány  hónap  alatt  több  mint  százszorosára  nőtt,  nem  utolsósorban  a  tömegesen  áttérő  „kisnyilasoknak”  is  köszönhetően.)  Más  pártok  indulását már ekkor sem engedélyezték a megszállók, ahogyan 1945‐ben sem, mely  eleve kizárta, hogy valóban demokratikusak legyenek ez a választás. Az INK listáját  Moszkvában hagyta jóvá személyesen Sztálin, hosszú évtizedekig befolyásolva ezzel  a magyarországi kormányok „valódi legitimitását” egészen a XX. század végéig (az  utolsó  ilyen  nagyobb  változás,  amelyet  bizonyítottan  Moszkvában  hagytak  jóvá,  a  Grósz  Károly  nevével  jelzett  kommunista  őrségváltás  volt  Kádár  után.).  Az  IN  –  visszaugorva  ezzel  a  forradalmi  tettével  1918/19‐be  –  a  „népszuverenitás  letéteményesének”  nevezte  ennek  ellenére  magát,  szovjet  mintára  az  állami  felségjogokat  a  Politikai  Bizottsága  (!)  gyakorolta.  A  kulcspozíciónak  számító  belügyminiszterséget mindig kommunista töltötte be (Erdei Ferenc titokban az volt,  bár a kommunisták sem tartották nagyra, gyatra politikusi képességei miatt). Rákosi  februártól személyesen irányította a pártot Révaival, Farkassal, Kádárral, Rajkkal és  Gerővel  az  élen.  Az  IN  mindösszesen  kétszer  ülésezett  majdnem  egy  év  alatt,  amíg  fennállt, a kormány pedig amellett, hogy aláírta 1945. január 20‐án a fegyverszüneti  egyezményt, gyakorlatilag a SZEB karjaiba csúszott át.  Összességében álláspontunk  szerint  az  INK  és  az  IK  nem  volt  legitim  magyar  államigazgatási‐politikai  szervezet,  tényleges  erejét  az  adta,  hogy  a  megszálló  Vörös  Hadsereg  őket  hagyta  működni,  és  valamennyire őket partnernek is tekintette, de ez nem jelenti azt, hogy bármiben is okvetlenül  engedelmeskedtek volna nekik. Mindszentyt tehát alapvetően meglehetősen gyakorlatias  indokok  vezérelték,  amikor  „ezt  az  oldalt”  választotta,  pusztán  azért  tette  ezt,  mert  ez  volt  jelen  abban  az  országban,  ahol  hercegprímás  lett,  minden  más  illúzió  és  fantazmagória  lett  csak  volna,  és  ahogyan  Habsburg  Ottó,  a  bíborossal  közösen  vallott álláspontjukat korábban idézte, a szuverenitás az ország területétől nem volt  elválasztható.   A  nyilasokkal  való  szembenállása  ismert  volt36,  ahogyan  a  kommunistákkal  kapcsolatos  is  –  mind  a  kettővel  szemben  a  magyar  államiság  organikusságát  képviselte, a forradalmisággal szemben37. Ezt az álláspontját bővebben ki is fejtette a  Juramentum non (Nincsen eskü) című írásában 1944‐ben38, amelynek alapelve, hogy az   Mindszenty – gróf Teleki Pál miniszterelnök személyes felkérésére – a Nemzetpolitikai Szolgálatban  kifejezetten harcos antináci (elsősorban a pángermán‐, és Volksbund ellenes), és nyilasellenes munkát  folytatott 1940‐től, amelynek médiuma az általa alapított és főszerkesztett Zalamegyei Újság volt. Ennek  a  tevékenységének  talán  a  legradikálisabb  és  legnagyobb,  országos  hatású  kiadványa,  a  Zöld  kommunizmus című brosúra volt, amelyet az ő általa fémjelzett Zrínyi nyomda nyomott és terjesztett  szerte az egész országban. Mészáros 2005, 10‐29. o.   37  A  magyar  állam  organikusságát,  a  második  Trianon  (párizsi  békék)  ellen  is  hangsúlyozta  egy  memorandumában, amely külföldi főpapoknak küldött tiltakozásul; „(…) különösen ügyelnünk kell arra,  hogy  mindennemű  nemzetközi  döntés  a  természetjog  alapján  álljon,  azaz  meg  kell  teremtenünk  annak  a  lehetőségét, hogy minden nép saját államának keretében élhesse életét.”. Mészáros 2002, 55. o.  38 Fejérdy 2006, 49. o.; Mészáros 2005, 70 o. A szöveget közli szintén Mészáros István: Mindszenty‐ mozaik, Bp., 2002, 52‐58. o.   36

21

Egyházat és a forradalmat egyszerre szolgálni nem lehet; „Szálasi minden lesz, a haza  pedig kisbírósággá olvad össze (=egészen kicsi), de mint börtön jókora lesz.”. De a németek  és  magyar  bábkormányuk  háborút  és  országot  vesztett,  két  törvénytelenség  közül  ezért  Mindszenty  azt  választotta,  amelyik  „relevánsabb  és  praktikusabb  volt”,  de  úgy,  ahogyan  maga  gondolta,  és  ahogyan  a  tényleges  közjogi‐egyházi  szerepe  azt  megkövetelte és nem úgy, ahogyan azt a megszállók elképzelték. A főpap soha nem  vállalta  a  „társutas”  szerepét  ebben  az  alig  több  mint  két  éves  szomorújátékban,  amelyet  „korlátozott  demokráciának”  hívnak  a  szakirodalomban.  Valamennyire  reménnyel tölthette el, hogy az első INK‐ban volt három olyan tisztségviselő is, akik  a  királyi  honvédség  tisztjei  voltak  (Faragho  Gábor,  Vörös  János,  Dálnoki  Miklós  Béla), s a háború abbahagyása mellett álltak ki, ahogyan Mindszenty is korábban. Az  más  kérdés  persze,  hogy  a  későbbi  fejlemények  e  reményeket  többszörösen  is  szertefoszlatták.   Magyarország Horthy Miklós kormányzó erőszakkal történő lemondatása, és  az ország német csapatokkal történő megszállása óta elvesztette szuverenitását, nem  volt  a  hercegprímáson  kívül  semmilyen  olyan  tényleges  közjogi  méltóság,  amely  a  királyt  helyettesíthette  volna  a  több  sebből  vérző  országban.  Ezt  a  közjogi  szerepet  tisztán  látta  1944‐ben  Serédi  Jusztinián  hercegprímás  is,  aki  az  „alkotmány  őrének”  tekintette magát és utóda Mindszenty is ezen az állásponton volt. A kormányzó távol  volt,  régens,  azaz  nádor  nem  volt  −  ez  a  tisztség  egyébként  is  megszűnt  1867‐ben  legkésőbb István főherceg halálával Magyarországon − a trón örököse nem térhetett  vissza,  meglehet  Ottó  az  egyik  győztes  hatalom,  az  USA  támogatását  valamennyire  és  valahogyan  bírta.  Az  egyetlen,  aki  „nem  a  nép  része  volt”,  tehát  azzal  nem  egyenjogú  a  Szentkorona‐tan  szerint,  hanem  aki  az  állampolgárok  összességén,  a  népen  kívül  az  állampolgároknál  magasabb  jogállásban  tartozott  az  államhoz,  a  hercegprímás  volt.  1944‐ben  a  megszállás  és  Szálasiék  ámokfutása  közben  Serédi  Jusztinián  ezt  nem  tudta  ténylegesen  gyakorolni  (bár  de  iure  vétója  a  kormányzói  hatalom de iure és de facto törvénytelen átvételéről az Országtanácsban elhangzott és  ezzel gyakorolta a közjogi funkcióját, az 1937. XIX. tc. alapján39), betegsége és a német  őrség  miatt,  amely  a  prímást  elszeparálta  Esztergomban.  A  helyzetet  tovább  bonyolította,  hogy  az  INK‐t  a  Vörös  Hadsereg  állította  fel,  a  névsorát  Moszkvában  döntötték  el  és  a  megszállt  területen  tartózkodott  a  megalakulásakor  is  (Debrecen),  melynek körülményei inkább tragikusak, mint jogszerűek voltak40. Mindszenty nem  fogadta  el  a  nyilas  Szálasi‐kormányt,  mert  abban  forradalmi  –  tehát  a  magyar  törvényekkel ellenkező – megoldásokat látott és emellett az egész eszmerendszerrel  és  a  háborúnak  a  mindenáron  való  folytatásával,  az  ország  teljes  legyengítésével,  kivéreztetésével,  kirablásával  nem  értett  egyet,  hiszen  így  a  helyzet  ugyanaz  lesz,  mint  1918‐ban.  A  nyilasok  által  történt  meghurcoltatása,  bebörtönzése  ezzel  kapcsolatban  közismert  és  a  pápa,  amiért  hercegprímásnak  nevezte  ki,  ezt  valószínűleg  maximálisan  figyelembe  is  vette.  Mindszenty  –  a  nyilas  kormánnyal   Serédi 1990   Pölöskei illetve még Romsics 2000, 277‐278.o. 

39 40

22

ellenkezve  –  azon  volt,  hogy  a  Szent  Koronát,  a  koronaőrökkel  egyetértésben  Pannonhalmára  vitesse.  Ez  ügyben  egyeztetett  a  hercegprímással,  Serédi  Jusztiniánnal is, aki támogatta a veszprémi püspököt. (A Szent Koronát a koronaőrök  tudta nélkül vitték Kőszegre ezután Szálasiék.)  A  prímás  táviratküldése  tehát  azt  jelzi,  hogy  kiindulási  pontnak  elfogadja  az  „ideiglenes  kormányt”  1945‐ben41,  de  nem  úgy,  hogy  ők  testesítenék  meg  Magyarországon  a  tényleges,  törvényes  hatalmat,  ahhoz  ugyanis  egy  törvényes  választás  is  kellene  minimálisan,  amelybe  beleszólása  kellett  volna,  hogy  legyen  a  hercegprímásnak  is  beiktatása  után.  Az  első  közjogi  méltóság  hazája  rendelkezésére  áll,  nem  okvetlen  a  megszállók  kinevezte  kormánynak.  A  Vörös  Hadsereg,  Sztálin,  Szviridov  és  később  Vorosilov,  a  moszkovita  kommunisták  ezt  egészen  máshogyan  gondolták azonban.   Sokan azt hiszem, egyszerűen nem értik, vagy nem akarják érteni, vagy nem is  tudják elfogadni, hogy a Mindszentyvel kapcsolatban sokat – és nem kellő tisztelettel  − emlegetett „az ország első zászlósúra” közjogi‐állami funkció valós és 1944−1945‐ben  nagyon  is  fontos  lett  volna,  hogy  a  politikusok  meglássák  benne  a  magyar  állami  szuverenitás  kibontakozásának  egy  lehetséges  zálogát.  A  zászlósurak  a  magyar  államban mindig is nagyon fontos szerepet töltöttek be, akik a vagyonuk és rangjuk  alapján  kisebb  vagy  éppen  nagyobb  katonai  csapatokat  (bandériumokat)  voltak  kötelesek  kiállítani  az  ország  védelmére,  amelyeket  a  saját  zászlajuk  alatt  a  király  táborába  vezettek.  1867‐től  a  zászlósurak  olyan  főméltóságok  voltak,  akik  a  főrendi  háznak  voltak  a  tagjai  (országbíró,  érsekek,  kincstartók,  stb.)  és  különösen  nagy  súllyal  esett  latba  a  szavuk  és  a  felelősségük  is.  Mindszenty,  amikor  ennek  nevezi  magát  1945‐ben  az  esztergomi  székfoglalása  alkalmából42,  ami  természetesen  jog  szerint  is  megillette,  akkor  azt  deklarálta,  hogy  készen  áll  arra,  hogy  a  jogfolytonossághoz  visszavezesse  az  országot  a  meglevő  politikai  erők  azon  részeivel, akik együttműködni tudnak, vagy éppen akarnak. Az első zászlósúr – ami  igaz, hiszen az érsekek közül ő az első, a többi zászlósúr pedig csak egyenrangú az  érsekekkel  –  saját  zászlaja  alatt  „hadba  szállt”  székfoglaló  beszédével  és  jelezte  a  honfitársainak,  hogy  a  kataklizma  után  mely  pontokon  érdemes  felvenni  a  kibontakozás,  újjáépítés  szálait,  honnan  kezdődjön  meg  a  helyreállítás  jogos  és  ésszerű menete,  ezt  az  utat  ajánlotta  fel  a  politikusoknak  is.  A  hercegprímási  rang43 

 Ennek okát megint abban kell látnunk, amelyet Habsburg Ottó is megfogalmazott a jogfolytonosság  és  szuverenitás  tekintetében,  amelyben  leszögezi,  hogy  a  „nemzeti  szuverenitás  felől  otthon  kell,  hogy  döntsenek”. Habsburg 1993, 195. o. Ezzel szembehelyezkedett több vonallal is, amely az emigrációban  volt és kint ellenkormányokat alakított. (Mindszenty egyébként ehhez az elvéhez hű maradt később az  emigrációban is.)  42 Emlékirataim 83.o.  43 A hercegprímások Magyarországon 1707 óta voltak jelen – az első, aki viselte Keresztély Ágost volt,  aki maga szász királyi herceg és emellett esztergomi bíboros volt, III. Károly királyunk tisztelte meg  Magyarországot  azzal,  hogy  örökletesen  hozzákötötte  az  esztergomi  érseki  ranghoz  a  német‐római  birodalmi  hercegi  rangot.  Az  I.  Magyar  Köztársaság  1947.  január  14‐én  életbe  lépett  1947.  évi  IV.  tc.  megtiltotta  a  „herceg”  és  más  hasonló  címek  használatát,  feltünő  azonban,  hogy  hivatalosan  is  a  41

23

következetes  használata  is  azt  mutatja  (amelyet  1951‐ig  hordhatott  csak  a  főpap,  amikor  is  XII.  Piusz  pápa  megtiltotta  a  világi  rangok  használatát  az  Egyházban),  hogy  Mindszenty  a  fentebb  kifejtett  viszonyt  tudta  csak  elképzelni  és  tartotta  érvényesnek Magyarország megszentelt múltja és reményteli jövője tekintetében.   Mindszenty  mindezt  nem  valamifajta  búbánatos  nosztalgiával  vagy  besavanyodott  anakronizmussal,  esetleg  címhalmozási  vágyból  kezelte,  hanem  élő  gyakorlatként  akarta  felmutatni  a  magyarok  számára,  mint  reményforrást  és  igazi  alternatívát  a  két  megszálló  hadsereg  után,  illetve  az  egyik  közepette.  Ennek  megfelelően említi székfoglaló beszédében, amelyet egy ablaktalan, agyonbombázott  és  a  süvítő  széltől  hangos  esztergomi  bazilikában  mondott  el,  mely  tökéletes  szimbóluma volt a magyarság valódi állapotának.  Joggal említi olyan őseit ebben a  beszédben, akik tudtak és akartak ezzel a joggal és hatalommal élni, gróf Esterházy  Imre,  aki  jogilag  tető  alá  hozta  a  Pragmatica  Sanctio‐t,  Róbert  érsek,  aki  az  állam  bűnöseit  egyházi  fenyítékkel  sújtotta,  Forgách  Ferenc,  aki  a  katolikus  megújhodás  mellett  fegyverrel  is  védte  az  országot  és  persze  Pázmány  Péter,  aki  a  magyar  rekatolizáció talán legkiemelkedőbb alakja volt megelőzte őt e székben44. Mindszenty  pontosan tisztában volt a közjogi szerepével és feladatával, se többet, se kevesebbet  nem  gondolt  arról,  mint  ami  lett  belőle  a  kinevezéssel,  és  amit  megkívánt  tőle  a  helyzet. Az, aki saját bevallása szerint atyja akart lenni azoknak, akik a kísértésektől  megtévedtek  korábban,  így  beszélt;  „Még  nem  léphetek  be  a  közjogi  harcok  dandárjába  sem,  mert  közjogi  örvényben  élünk,  a  jogfolytonosság  összes  erős  fonalai,  és  finom  erezetei  látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezőnk, de az elődök helyén van már  az  ország  prímása.  Ha  a  balszerencse  elmúltával  a  nemzet  józansága  hidat  ver  az  örvény  felett, mint Pontifex, mint hídverő és több mint 900 év jogán az ország első zászlósura, a Ti  érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében.”.   Mindez azt mutatja, hogy hercegprímás 1945‐öt mint egyfajta interregnumot élte meg,  szükségszerűségből, amelyben neki jog szerinti kötelezettsége és hatalma is van arra,  hogy  ez  az  állapot  megszűnjön.  A  prímás  tisztán  jelezte,  hogy  az  alkotmányosság  tényezői  közül  sok  elveszett  és  a  jogfolytonosság,  amely  amúgy  sem  lett  teljesen  helyreállítva  a  kormányzóságban,  megszakadt.  Mindebből  –  inverz  módon  következik  –  hogy  a  prímás  nem  fogadta  el  a  megszálló  hadsereg  által  létrehozott  intézményeket  de  iure,  csak  de  facto,  önmagát  a  Magyar  Királyság  közjogi  személyének  tartotta,  azért  is,  mert  az  Ideiglenes  Nemzetgyűlés,  illetve  annak  csúcsszerve  a  Nemzeti  Főtanács,  valamint  az  Ideiglenes  Kormány  is  a  hercegprímástól ezt megvonta45. Ennek fényében értelmezhető igazán a sokat idézett  kommunisták  és  társutasaik  –  Gerő,  Rajk,  Dinnyés,  Bárányos  ‐  is  használták  ezt  a  kifejezést,  1947  végén is Mindszentyvel szemben.  44 Emlékirataim 84‐85.o.  45  Itt  lényegében  arról  van  szó,  hogy  ezek  az  új  intézmények  1944  decembere  és  1945  szeptembere  között átrendezték a terepet a közigazgatásban és ennek megfelelően átalakították az érvényes közjogi  kereteket  is.  Az  Ideiglenes  Nemzetgyűlés  ʺa  magyar  nép  egyetlen  törvényes  képviseletiʺ  szervének  tekintette magát, meglehet csak két napig ülésezett ténylegesen. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány és  Nemzeti  Főtanács  azokat  a  címeket  nem  tekintette  valósnak,  amelyeket  helyben  nem  hagyott,  vagy 

24

másik  része  is  a  beszédnek;  „Ma  előttünk  riadó,  vak  mélység  örvénylik fel,  történelmünk  legnagyobb  erkölcsi,  közjogi,  gazdasági  örvényében  fuldoklik  a  vérző  Magyarország.  Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, profétánk a siralmazó Jeremiás, világunk  az  Apokalipszis.  Babilon  vizeinél  ülünk,  és  elpattogott  hárfahúrokon  idegen  énekre  akarnak  minket  tanítani.”(…)  „Ha  Isten‐Atyánk  és  Mária‐Anyánk  segít,  akarok  lenni  népem  lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az  örök  igazságokat  közvetítem  népemnek  és  nemzetemnek.  Ébresztgetem  nemzetünk  megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.”.   Az  új  hercegprímás  máris  több  ponton  megfelelt  legfontosabb  közjogi  feladatának;  az  egyetlen  hang  volt  szinte,  aki  felvetette  a  jogfolytonosság  helyreállításának  fontosságát,  amely  nélkül  Magyarországon  újrakezdés  nem  létezhetett.  Egy  azóta  is  híres  költői  hasonlattal  („vak  mélység”,  „közjogi  örvény”)  egyértelművé  tette,  hogy  Magyarország  megszállás  alatt  van,  és  olyan  rendszert  és  állami  rendet  akarnak  ráerőszakolni,  amely  nem  az  övé,  visszaélve  a  nyomorral  és  megalázottsággal,  amelyben  a  nemzet  akkor  volt.  Ő  szinte  az  egyetlen  érvényesülő  politikai‐közjogi‐társadalmi  erő  birtokosa,  aki  nem  befalazni  akarta  a  múltat  (avagy  végkép  eltörölni,  mint  a  kommunisták),  hanem  ellenkezőleg  az  azzal  való  folyamatosságot  hangsúlyozza,  amely  nélkül  nemzeti  szuverenitásunk  elvész.  Ez  akkor semmiképpen nem üres pátosz volt, hanem mindennapi valóság, amelynek ki  nem  mondása,  tudomásul  nem  vétele  egyenesen  bűnös  némaság  volt,  hiszen  azt  feltételezte,  hogy  akik  ezt  nem  fogadják  el,  azok  az  akkori  törvénytelen  helyzetet  fogadják  el  és  megalkusznak  benne  félelemből  vagy  számításból.  A  „vak  mélységben”,  amely  a  belenyugvást  is  jelentette  sokaknak  ‐  pedig  a  magyar  nép  megalázottsága  találtatott  Mindszenty  számára.  A  főpap  nemcsak  beszélt,  hanem  cselekedett  is,  az  NCWC  és  az  Actio  Catholica  segítségével  ezreknek  jutatott  ételt,  amikor az volt a legfontosabb, kiállt németajkú állampolgáraink kitoloncolása ellen,  elvetve  az  embertelen  és  igazságtalan  „kollektív  bűnösség”  absztrakcióját  (a  Szent  Korona tagjait látva bennük nem utolsósorban, akiknek joguk van magyarként élni).  Visszautasította  az  állami  fizetést,  ezzel  cáfolta  azt,  hogy  a  kommunisták  juttatását  elfogadja, de az egyházi javak kártalanítását szorgalmazza. Mindszenty tudatosan és  nagyon  ügyesen  bánt  a  tömegkommunikációs  médiumokkal  is,  gyakorlatilag  folyamatosan  reflektált  a  –  szintén  a  különböző  médiumokban  elhangzó  –  vádakra,  amelyek  érték,  így  többek  között  a  fizetése  visszautasítását  is  itt  jelentette  be.  Amennyire  hű  volt  a  végletekig  a  hagyomány  őrzésében,  annyira  volt  „modern”  a  megfelelő  eszközök  használatában;  rendszeresen  és  sokat  tartott  sajtókonferenciát,  adott  ki  sajtókommünikét  és  nyilatkozott  újságíróknak,  ezzel  is  lerombolva  a  mogorva,  magának  való  reakciós  öreg  főpap  torzóját,  amely  karikatúrákon  olyan  sokszor (például a Ludas Matyiban) megjelent a korabeli sajtóban.  

nem  ő  adományozott.  A  királyság  felszámolása  már  ezekben  az  intézményekben  tendencia  volt,  hiszen  annak  ellenére,  hogy  de  iure  még  királyság  volt  az  államforma,  Nagy  Imre  (Magyar  Kommunista  Párt)  javaslatára  a  „királyi”  jelzőt  elhagyták  minden  címből  még  1944  decemberében,  meglehet a Magyar Királyság címerét 1945 végéig használták. Ld. Pölöskei  

25

Mindszenty  az  1945‐ös  választásokon  induló,  a  SZEB  által  engedélyezett  hat  pártot  nem  találta  olyannak,  amelyek  képesek  volnának  a  jogfolytonosságot  megvalósítani  minimálisan  is  akár.  Három  marxista  volt  közülük  (szociáldemokraták,  parasztpártiak,  kommunisták),  egyben  jelentős  volt  a  megosztottság  (kisgazdák)  és  kettő  nem  volt  számottevő  erő  politikailag  (Magyar  Radikális  Párt,  Polgári  Demokrata  Párt).  E  mellett  az  utolsó  kettő  szabadkőműves  befolyásoltsága  miatt  (Csécsy  Imre,  Supka  Géza)  sem  mert  rájuk  kellőképpen  támaszkodni.  Érdekes  megjegyezni,  hogy  Slachta  Margit  és  Pálffy  József  gróf,  a  két  keresztény  konzervatív  és  nem  utolsósorban  monarchista  politikus46  1945‐ben  rövid  választási szövetséget köt a Polgári Demokrata Párttal (PDP), de a fenti okok miatt,  illetve  mert  a  PDP  támogatta  a  köztársaságot  a  parlamentben,  Slachta  lényegében  már  független  jelöltként  foglalt  helyet  a  padsorokban47.  A  kettészakadt  kereszténydemokratáknál ‐ ahol az eredeti legitimista‐monarchista irányvonalat még  Pálffy  gróf  vezette  ‐,  a  Barankovics  irányvonal  a  kommunistákkal  való  politikai  kiegyezést  kereste  ekkor,  tehát  nem  jöhetett  létre  komoly  politikai  kapcsolat.  Akik  pedig  fel  tudtak  volna  lépni  a  királyság  mellett,  azok  vagy  Magyarországon  sem  voltak,  vagy  egyszerűen  nem  engedték,  hogy  válasszanak,  illetve  választhatóak  legyenek, a közigazgatásban zajló tisztogatás, megbízhatósági vizsgálatok megtették  ekkorra a hatásukat48. Azt az egyszerű tényt látva, hogy csupán néhány hét és hónap  alatt mennyit romlott a helyzet, és hogy azt az utat, amelyet a prímás az esztergomi  beszédében  kijelölt,  jobbára  egyedül  járja,  szükségszerű  volt  már  ekkor  megállapítania. Az Egyház, ahogyan Mindszenty fogalmaz „jobb híján” a kisgazdákat  támogatta  1945‐ben,  de  alapvetően  tartotta  magát  a  pártok  feletti  semlegességéhez,  ahogyan maga a főpap is.   A püspökkari körlevélben azonban Mindszenty a zsarnokság ellen szólított fel  és  megadta  a  demokrácia  élhető  definícióját  is  a  nép  számára;  „Az  igazi  demokrácia  alappillére,  hogy  sértetlen  természetjogi  elveket  ismer  el,  amelyekhez  soha,  semmiféle  emberi  hatalomnak  erőszakkal  nyúlnia  nem  szabad.  Az  igazi  demokrácia  arra  törekszik,  hogy  ahol  valamely ok folytán ezek a jogok uralomra jutottak, azok ott is elismertessenek és tiszteletben  tartassanak.  Az  igazi  demokrácia  a  lelkiismereti  szabadságot,  a  szülők  jogait,  a  munkásnak  szabad egyéniséggé való kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja a zászlajára.  E  célok  érvényesítése  érdekében  mozgósítja  erkölcsileg  kifogástalan  eszközökkel  a  társadalom  minden  rétegét,  erre  a  célra  veszi  igénybe  minden  jobbérzésű  egyén  közreműködését.”.  Emellett a kikötése csak ennyi volt; „Meg kell mondanunk, hogy keresztény választó nem  adhatja  szavazatát  olyan  irányzatra,  amely  újabb  elnyomást,  újabb  erőszakos  uralmat,  a  természeti  törvények  mellőzését  felelőtlenül  és  sűrűn  elköveti.”.  Legkésőbb  ekkor  mindenkinek világos kellett volna, hogy legyen, nem a demokráciával, hanem annak  politikai  aktualizálásával  van  a  főpapnak  baja.  Tisztában  lévén  az  országban  lévő  terror  utáni,  terror  közbeni  valós  helyzettel,  a  főpap  buzdítva  mondja  ki  sokak 

 Békés 2008   Ld. Vokscentrum  48 Romsics 2000, 276‐278. o.   46 47

26

helyett  és  sokakért;  „Ne  rettenjetek  meg  a  gonoszság  fiainak  fenyegetéseitől!  Könnyebb  egyszeri fenyegetést kiállani és elszenvedni, mint rálépni arra az útra, ahova meggondolatlan  és lelkiismeretlen emberek csábítani akarják a magyarságot! Az erőszak és a zsarnokság annál  nagyobb  lesz,  minél  kevesebb  ellenállásra  talál.  Az  erőszak  olyan,  hogy  ma  a  házasság  kötelékét lazítja és a fiatalságot zülleszti, holnap az erkölcsi szabadosságot kívánja állandóvá  tenni,  holnapután  a  férfiak  tömege  minden  lovagiasságot  és  tiszteletet  félretéve  vad  állatiassággal tör rá védtelen nőkre, hogy szenvedélyeit kielégítse.49”.  Az ország prímása az igazság és kötelesség elveit fejti ki ebben a körlevélben  is. Főpaptársaival egyetértésben pedig – mely jobbára magányos hang volt a magyar  közéletben – mindenki által megtapasztalt dolgokra utalt („málenkij robot”, nyomor,  hontalanság,  éhínség,  otthontalanság,  tömeges  erőszak  magyar  nőkön  a  Vörös  Hadsereg  katonái  által,  stb.).  A  hercegprímás  a  pártfelettiség  elvével  akart  győzni  a  bolsevista  veszélyen,  az  ellenállást  nem  fűzte  pártpolitikához50.  A  számára  még  valóságos királyság első közjogi személyeként nem akarta letenni a voksát egyetlen  párt mellett sem, nagyon valószínű nem is nagyon tette volna jó szívvel meg ezt az  adott helyzetben. Néha egyes politikusokról jobb véleménnyel volt (pl. Kovács Béla ‐  FKGP), összességében azonban az akkor létező pártokat elutasította, mert egyik sem  mert nyíltan a kommunistáknak ellenállni. A prímás az egész nemzet mellett tette le a  voksát,  az  egész  nemzetet  akarta  felrázni,  mivel  a  bolsevizálás  veszélye  az  egész  országot érintette. Úgy tűnik, hogy 1946 után Mindszenty csak egy radikális nemzeti  ellenállásban bízott már, amely talán még megfordíthatja az ország sorsát. Sokan azt  mondják,  hogy  nem  akarta  a  prímás  a  „kiegyezést”  a  rendszerrel  és  ez  alatt  szinte  mindig  a  kommunistákat  kell  érteni  és  a  megszálló  szovjet  hadsereget.  Akarta,  de  nem úgy, hogy az Magyarország szuverenitásának, nemzeti létének feladását és egy  nem  igazolt,  nem  kívánatos  pusztító  utat  jelentsen  az  ország  számára  a  jogtalanság  legalizálásával,  amellyel  sem  megbékülni,  sem  kiegyezni  nem  lehetett.  Akik  mégis  ezt  az  utat  választották  (kiegyezés),  sorra  buktak  el,  haltak  meg,  emigráltak  az  országból  később,  a  forradalmakban  érvényes  szabályok  szerint.  1945  után  ugyanolyan  forradalmi  helyzet  alakult  ki  ugyanis,  amilyen  1918‐ban  volt  Magyarországon, amelynek az alanya is ugyanaz volt, az apostoli Magyar Királyság,  annak  minden  törvénykezési,  államigazgatási,  politikai,  és  egyéb  társadalmi  intézményével.                   III.    Az 1944/45‐ös magyarországi helyzetet azonban nem így látta a Barankovics István‐ féle politikai kezdeményezés sem, ahogyan a politizáló pártok nagyobb része sem. A  Demokrata Néppárt vezetői (Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Rónay György, Varga  László,  Eszterhás  György,  Babóthy  Ferenc,  Farkas  György,  Kovács  Ferenc,  Mihelics 

 Emlékirataim 98−104. o.   Ez a pártoktól való független politikai‐társadalmi cselekvés hasonló krízishelyzetben, 1956‐ban is  vezérlő elv lesz Mindszentynél. (Ld. hátrébb, a híres 1956. novemberi beszéd).  49 50

27

Béla Vid, Bartha Béla) sem és legfőképp annak a vezetője a „progresszív‐keresztény”  Barankovics  István,  a  maga  kereszténydemokrata  irányzatával  megtette  az  adott  helyzetben a legkisebb, de relatíve mégis túl nagy kompromisszumát a kommunisták  kreálta helyzettel szemben. Szakított a Pálffy gróf vezette – egyébként az alapításnál  a gróf unokatestvére, Boldog Apor Vilmos püspök által is rögzített – konzervatív, de  szociálisan  érzékeny  keresztény  és  legitimista‐gyökerű  monarchista  irányvonallal,  aminek  egyik  jeleként  a  „keresztény”  jelzőt  is  elhagyta  a  párt  nevéből.  Barankovics  történelmi tévedése az volt, hogy nem hajolt meg a Mindszenty javaslata előtt, hogy  adja  át  a  vezetést  a  klérusnak,  így  megteremtve  egy  országos  ellenállási  mozgalom  kereteit  és  létezési  terepét,  amellyel  egy  igazi  nemzeti,  a  keresztény  jogállamiság  talaján  álló  alternatíva  lett  volna  még  1945‐ben  a  vörös  veszély  ellen.  Egy  pártok  feletti,  a  történeti  magyar  alkotmány  szerint  jelölt  közjogi  személy  által  vezetett  politikai‐társadalmi‐vallásos mozgalom talán még megoldást és könnyebben el nem  söpörhető erőt tudott volna demonstrálni a bíboros elveivel és jogaival felvértezve a  vörös  ellen,  és  másokat  is  ki  tudott  volna  józanítani  még  esetleg  megalkuvásaik  tévedéséből.  Mindszenty  eszközei  nem  voltak  a  legerősebbek  egy  ilyen  nemzeti,  országos,  pártok  feletti  ellenállás  megszervezésére  (Katolikus  Népszövetség,  KALOT,  Actio  Catholica)  nagy  szüksége  lett  volna  DNP  támogatására  is.  Mindenesetre  ehhez  minden  ereje  és  lehetősége  adott  lett  volna.  Pártokként  erre  a  politikai szereplőknek esélye sem volt, hiszen az „oszd meg és uralkodj” elve alapján  a Szövetséges Ellenőrző Bizottság‐Moszkva‐Sztálin tengely mindenkit az uralma alá  tudott  hajtani  könnyen,  akik  csak  politikai  hatalomra  törtek  és  pártjaik  érdekeit  nézték elsősorban.   Mindszenty  reménye  Barankovicsban  nem  volt  okvetlenül  rossz  számítás,  hiszen szintén jelentős, bár a hercegprímáshoz mérten nem kellőképpen következetes  és  folytonos  legitimista‐monarchista  múlttal  rendelkezett.  Korábban  az  egyik  legaktívabb tagja volt a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetségének, emellett pedig  aktív  részt  vállalt  a  Pethő  Sándor,  gróf  Dessewffy  Gyula,  gróf  Hunyady  Ferenc,  Griger  Miklós  apátplébános  nevével  fémjelzett,  keresztényszocialista/  kereszténydemokrata áramlatban a legitimisták között51. Barankovics azonban idővel  a republikánus polgári demokraták felé tolódott, és egy ilyen platform vezetője is lett  a  kereszténydemokraták  között,  akiknek  a  legitimisták  adták  az  egyik  megerősítő  bázist  Körmenden,  a  híres  legitimista‐monarchista  gyűléseken  (az  összefogás  a  harmincas években a közösen vallott alkotmányvédelem és a náciellenesség miatt jött  létre).  Az  Ország  Útja  és  a  Magyar  Nemzet  lapok  műhelyében  még  mindig  Pethő  Sándor  lenyűgözöttjeként  (ő  szerkesztette  az  első  gyűjteményes  Pethő‐kötetet),  de  már  messze  került  a  legitimizmustól,  amelyet  maga  Pethő  is  észrevett.  A  Magyar  Nemzet  szellemi  műhelyében  kristályosodik  ki  igazán  a  kereszténydemokráciához  való viszonya, amely a háború alatt elköteleződéssé változik. 1943‐tól 1945‐ig tart egy  olyan lassú folyamat Magyarországon, amelynek a célja, hogy az Egyház távolodjon  el a hatalomtól, és legfőképpen az ún. „keresztény párttól” (Egyesült Keresztény Párt   Barankovics útkeresésével kapcsolatosan: Gergely 2007, 134‐139. o.  

51

28

majd  Keresztény  Néppárt)  és  megvalósult  „keresztény‐nemzeti  kurzustól”,  amely  nem  valósította  meg  a  keresztény  állameszményt  és  szociális  követelésekre  érzéketlen  volt.  Erre  még  Serédi  Jusztinián  hercegprímás  áldását  adta,  és  Boldog  Apor  Vilmos  kezdte  meg  az  „újkatolikus”  áramlat  koordinációját,  amelyben  egyre  inkább  vezető  szerepet  kaptak  gróf  Pálffy  József  és  a  KALOT  mellett  más  katolikus  hivatásrendi szervezetek vezetői is. Pálffy gróf lesz – a német megszállás előtt éppen  hogy  megalakuló  –  Keresztény  Demokrata  Néppárt  elnöke  is,  amely  igazán  Szegeden  adja  ki  a  programját,  de  Budapesten  lép  a  nyilvánosság  elé  mint  Demokrata Néppárt, ennek lesz a főtitkára Barankovics István. A KDNP ellene ment  a  „szabadságellenes”,  „népellenes”  és  a  „szabadosságot  támogató”  hatalomgyakorlásnak,  a  keresztény  hit  és  a  humanizmus  talajáról  kiindulva,  a  politikai  demokrácia  talaján  állt.  1945  áprilisa  tájékán  hagyta  el  nevéből  a  párt  a  „keresztény” jelzőt, amelyet a volt „keresztény párttól” való teljes megkülönböztetés  mellett azért is tett,  hogy az Egyháztól és a törvényesített vallásgyakorlásától minél  messzebb  rúgja  magát,  hogy  ezzel  szerezzen  híveket  magának  a  választáson  és  elnyerje  a  SZEB,  valamint  a  Budapesti  Nemzeti  Bizottság  (BNB)  és  az  Országos  Nemzeti  Bizottság  (ONB)  engedélyét,  amely  a  pártokat  engedélyezte  az  országban  (1945.  évi  VIII.  tvc.).  Ez  a  döntés  már  Barankovics  koncepciója  volt52.  A  Pálffy‐féle  KDNP – amelynek tagja volt például Slachta Margit is53 – nem kapott engedélyt arra,  hogy  indulhasson  a  választáson  a  SZEB‐BNB‐ONB  triumvirátustól,  csak  Barankovicsék,  ők  is  nagyon  későn.  Mindszenty  már  májusban,  amikor  tisztán  látszottak a Barankovics és Pálffy gróf közötti megosztottság jelei, kényszerűségből a  kisgazdák  támogatását  javasolta  a  Püspöki  Karnak,  még  veszprémi  püspökként,  mivel Pálffyt nem tudta ajánlani. A DNP nem akart és nem is tudott igazi alternatíva  lenni Mindszenty kritériumai szerint. A Pálffytól való elszakadás után több ponton is  a  baloldallal  egyező  álláspontot  képviselt,  köztársasági  államforma  bevezetése,  földreform folytatása a megkezdett úton (amelyet még a Vörös Hadsereg indított el  önkényesen),  stratégiailag  fontos  üzemek  államosítása,  a  közigazgatás  teljes  átalakítása, a Szovjetunióval való kiemelt, baráti viszony erősítése, stb.. Barankovics  példái  olyan  nyugati  pártok  voltak,  mint  a  Robert  Schumann  nevéhez  fűzhető  Köztársasági  Népi  Mozgalom  (Mouvement  Republicaine  Populaire),  amelyek  csak  érintették a kereszténységet politikai programjukban, s meglehetősen szekularizálva  használták  fel  azt.  A  szekularizációval  való  kiegyezést  jelentette  az  is,  hogy  a  DNP  olyan  „igazoló  jelentést”  küldött  el  a  püspöki  karnak,  amelyet  csak  annak  feje,  Mindszenty nem kapott kézhez, természetesen szándékosan, hiszen tudott volt, hogy   Gergely 2007, 141‐146. o .    Slachta  az  1940‐es  évek  elején  kristályosodó  kereszténydemokrata  törekvésekkel  egyetértett  még,  hiszen ez egy olyan környezetben volt, amelyben sok volt még a legitimista‐monarchista is. Itt volt a  később  Mindszenty  egyik  bizalmasának  számító  Baranyay  Jusztin,  Prof.  Molnár  Kálmán  is,  aki  a  jogfolytonossággal kapcsolatos alapvetéseiről volt híres legitimista körökben (1945 után azonban ezen  elveinek hátat fordított). Ennek a körnek az organizálása a zsidó származású konvertitákat tömörítő  Magyar  Szent  Kereszt  Egyesület  volt  (Gergely  2007,  138.  o.),  amely  mellé  báró  Kornfeld  Móric  (aki  maga is konvertita volt) támogatókat keresett és talált a Püspöki Karban, egészen Serédiig bezárólag.  52 53

29

Mindszenty  megnyilatkozásaival  Barankovics  nem  értett  egyet  és  azt  nyíltan  a  püspökök előtt bírálta, felelevenítve és éltetve a Giesswein Sándor plébános nevéhez  fűzhető „evangéliumi szocializmust” is mint követendő példát54.   A  hercegprímás  semmibe  vétele,  a  Mindszenty  nevével  fémjelzett,  pártok  feletti,  a  jogfolytonosságot  követelő  politika  a  DNP  számára  felvállalhatatlan  volt,  emellett Barankovics tagadta, hogy az Egyház közvetlenül – tehát akár pártok nélkül  is  –  politikai  cselekvést  folytathat  Magyarországon,  mert  azt  rossz  szájízűnek,  kurzusszerűnek  tartotta.  Ezért  döntött  a  prímás  –  megint  csak  a  lehetőségekhez  mérten,  hiszen  nem  tartotta  őt  sem  túl  sokra  főleg  az  1946‐os  szereplése  után  –  a  Sulyok  Dezső55  vezette  Magyar  Szabadság  Párt  ideiglenes  támogatása  mellett,  a  rendszer által éppen akkor arcul csapott Sulyok virulens antikommunizmusa miatt.  A  DNP‐ből  Mindszenty,  egy  az  Egyház  hierarchiájához  feltétlenül  hű  intézményt  akart  kialakítani,  amelyből  egy  magyar  tömegmozgalom  valóban  elkezdhető  lett  volna, amelyben persze Barankovics nem volt partner, Pálffy gróf pedig izolálódott.  Mindszenty  ilyen  irányú  követeléseit  (mondjon  le  a  főtitkári  posztról,  a  párt  vezetőinek  a  60%‐át  Mindszenty  választhatja,  a  pártlap  vezetőségét  Mindszenty  választhatja  meg,  a  világnézeti  kérdésekben  a  párt  mindenben  a  Püspöki  Kar  utasításait  követi,  Mindszenty  nevezi  ki  a  DNP  tanácsadóját  is)  1947‐ben,  tehát  az  utolsó  pillanatban  visszautasította.  A  feltételek  egy  engedelmes  katolikusnak,  aki  átlátja  a  helyzetet,  nagyon  is  elfogadhatóak  lettek  volna,  hiszen  minden  jel  arra  mutatott,  hogy  Mindszenty  az  egész  országot  képes  megmozgatni  (ezt  a  Boldogasszony  Évében  1947−48‐ban  mindenképpen  bizonyította  ellenség  és  támogatók  előtt  is),  tehát  a  hercegprímás  számításai  nagyon  is  jók,  és  a  párt  ennek  politikai szinten is érvényt tudott volna szerezni. Talán így sikerült volna erősebben  nekimenni  a  kommunistáknak,  akik  az  utolsó  csatákra  készültek  már.  Barankovicsban azonban nem a katolikus hívő és szolgálatkész magyar állampolgár,  hanem  az  önérzetes  pártpolitikus  kerekedett  felül  és  a  bajban  nemet  mondott  a  központosító törekvésekre. Barankovics csak „egyházi  pártot” és  „felekezeti pártot”  látott Mindszenty törekvéseiben és nem látta meg azt, hogy a prímás mindezen már  túl  van  és  a  pártpolitikai  szintet  egyszerűen  nem  tartja  elégségesnek  arra,  hogy  a  kommunista  veszély  ellen  érdemben  tenni  tudjon.  A  DNP  is  csak  egy  –  meglehet  nagyon  is  fontos  –  eszköz  lett  volna  a  kezében  a  többi  mellett,  de  nem  sikerült  ezt  megértetnie,  vagy  éppen  elfogadtatnia  a  főtitkárral.  Barankovics  azon  politikusok  egyike  volt,  aki  abban  hitt,  hogy  a  kommunisták  megengedik  a  „népi  demokráciában” egy „polgári demokrácia” érvényét is, amelyre azonban semmilyen  esély sem volt sohasem. A hercegprímás és Barankovics között a különbség nemcsak  egyszerűen elvi, hanem (1947‐re tisztán látszott) taktikai is volt, az éleslátás azonban  az  előbbit  igazolta.  Sokan  csak  az  1947‐es  választások  gyalázata  („kék  cédulás   Gergely 2007, 147−149. o. Bővebben az „igazoló jelentésről” Gergely 1995.    Sulyok  Dezső  szintén  rendelkezett  legitimista  múlttal,  hiszen  a  Nemzeti  Legitimista  Néppárt  képviselője  volt  a  parlamentben  1935‐ben,  önként  ült  át  ráadásul  az  akkor  csak  két  képviselővel  (Makray  Lajos,  Grieger  Miklós  apátplébános)  rendelkező  pártba.  Ahogyan  azonban  Varga  Béla  apátplébános, ő is megtagadta legitimista múltját és a kisgazdákhoz csatlakozott.  54 55

30

szavazás”)  után  látták  meg  a  hercegprímás  igazát;  nem  egyes  pártok  sikeréréért  kellett volna elvérezni sokaknak és szétforgácsolni a nemzeti erőket, hanem a nemzet  megmentésében  kellett  volna  egyesülnie  mindenkinek,  aki  csak  éppen  megérezte  a  veszélyt. Nem ilyen vagy olyan keresztény politikát várt el a hercegprímás igazából,  hanem  egy  nagy  nemzeti  ellenállás  megszervezését  és  lefolytatását,  amelyben  egy  központosított  keresztény  pártnak  kulcsszerep  juthatott  volna,  ha  annak  vezetője  történelmi  szerepét  felismerte  volna  és  eredeti  nézeteikhez,  valamint  fogadott  engedelmességükhöz  hűek  lettek  volna  valamelyest  még.  Barankovics  éppen  a  hercegprímás  perének  kezdete  előtti  napon,  1949‐ben  hagyta  el  az  országot,  pártját  levélben  oszlatta  fel,  amelyről  értesítést  hagyott  az  immáron  vörös  parlament  elnökének is56.                  IV.    Mindszenty  1945  utáni  aktivitásában  nem  kellőképpen  értékelt  az  1947−48‐as  Boldogasszony  Éve  nemzeti  zarándoklatsorozat,  amelynek  az  ötlete  egy  kanadai  körútja alkalmával ötlött fel benne, amikor rádöbbent, hogy az ottaniak mekkora erőt  merítettek  a  Mária‐tiszteletből57.  Magyarország  Szűz  Mária  Országa,  az  Istenszülő  királysága, archiregnum, apostoli királyság, a magyar nemzet „máriás nép”. A háború  után  remélt  újjáépítésben  a  magyarságnak  fontos  újra  felfedezni  tehát  a  valós,  természetfeletti  dimenziókkal  bíró  gyökereit  és  létezési  formáját,  a  materialista,  ateista  berendezkedés  ellenében.  Mindezt  maga  a  hercegprímás  nyomatékosította  még az események megkezdésekor Budapesten; „Mit akarunk a Boldogasszony Évével?  Vissza!  Vissza!  Nem  a  természethez,  hanem  a  történelmi  materializmus  lobogója  alatt  száműzött  természetfelettiséghez,  annak  Isten  után  következő  tündöklő  ormához,  Máriához58!” illetve még „A Boldogasszony Éve keretében megrendezett Mária‐napok célja a  hagyományos  Mária‐tisztelet  elmélyítése,  és  a  vallásos  öntudat  elmélyítése  volt.  Soha  olyan  kérdés,  amely  merőben  politikai,  szóba  sem  került  a  Mária‐napokon.”59.  A  Boldogasszony  Évének szervezői, résztvevői érezték, hogy mi a központi gondolata ennek a nemzeti  zarándoklatnak, értették és átvették, azonosultak vele. Máriaremetén Burka Kelemen  ferences tartományfőnök így szónokolt a több ezer ember előtt; „Miért Boldogasszony   A Mindszenty és Barankovics‐téma körében bővebben, egy egészen új megvilágításban ír Mészáros  István,  a  2005‐ben  Mindszenty‐emlékéremmel  díjazott  történész  (Mindszenty  és  Barankovics  –  adalékok  a  „keresztény  párt”  problematikájához,  2005  Eötvös  József  Könyvkiadó),  aki  több  év  után  kérdőjelezi  meg  Barankovics  politikai  magatartásának  a  helyességét  és  világít  rá  Mindszenty  József  valós  politikai  szándékaira,  kiemelve  a  pártfelettiség  igényét  is  és  azt,  hogy  a  DNP  egy  „sajátos  ellenzéki  útitárs”  szerepébe  sodródott.  Az  erre  érkező  kereszténydemokrata  válaszok  −  Szakolczai  2007, Török 2008 −  elítélték Mészáros munkáját, azt „hamisnak” és „önellentmondónak” találták, ami  jól jelzi, hogy ez a diskurzus még nem zárult le.  57 Emlékirataim, 194. o.  58 Boldogasszony 1994, 15.o.  59 Mészáros 2002, 180. o.  56

31

Éve?  Miért  a  zarándoklatok?  Először,  mert  vallásos  világnézet  követői  vagyunk,  és  erről  bizonyságot akarunk tenni. Szerintünk az anyag felett lényegesen alakítja a világot, az, ami  természetfeletti,  a  vallás  eszménye.  És  mi  azt  a  kultúrát  tartjuk  teljesnek,  ami  eszerint  formálódik. Azt  is  nyíltan  megvalljuk,  hogy  hitünk  integráns  része a Mária‐tisztelet. Másik  mozgatórugója az idesereglésnek az, hogy magyarok vagyunk, tehát a Boldogasszony és Szent  István  népe.  Magyarságunk  magyarázza  azt  a  vallásos  és  eleven  kapcsolatot,  amely  a  múlt  hagyományaihoz híven jelentkezik bennünk60.” Az Új Ember katolikus hetilap pedig így  fogalmazott  a  nagy  budapesti  gyertyás  körmenet  kapcsán;  „Fel  akar  jutni  a  magyar  újra  a  természetfölöttiség  tiszta  és  erős  csúcsaira.”.  Ahonnan  oly  gyorsan  letaszítatott  ezek szerint pár év leforgása alatt.   Ha  tudjuk,  hogy  a  négy  nagyobb  párt  közül  hármat  egészen  biztosan  ateistának,  sőt  marxistának  nevezett  Mindszenty61  és  ezzel  kapcsolatosan  hercegprímási vétót emelt a köztársaság ellen, akkor értjük, hogy mi ellen szóltak a  főpapi,  és  más  klerikusi,  de  laikusok  által  is  elmondott  szónoklatok.  Az  Év  során  többször  elhangzott,  hogy  a  vallás  közügy  és  nem  magánügy,  ami  szembement  a  szekularista  felfogással,  amelyet  az  1946.  I.  tc.  is  letisztázott  a  szabad  vallásgyakorlásról.  1947‐re  Mindszenty  számára  világossá  vált,  hogy  pártokra  nem  támaszkodhat  és  a  magyar  nemzetet  eredeti  gyökereinél  kell  élesztgetni,  hogy  ráeszméljen, mi az igazi éltető ereje és hagyománya. A magyaroknak meg kellett újra  mutatni,  hogy  honnan  meríthetnek,  és  hogyan  mehetnek  tovább.  Ez  természetesen  felfedte  azt  is,  hogy  honnan  és  kik  szakították  el  őket  két  és  fél  év  alatt.  Ilyen  kontextusban  a  Boldogasszony  Éve  Mindszenty  által  szervezve  és  megjelenítve  a  királyi Magyarország egy utolsó fellobbanása volt, ha kevesebb részben politikailag  (bár  már  ezt  is  elviselhetetlenül  soknak  tartották  a  kommunisták  és  a  társutasok,  gyakorlatilag  az  utolsó  csepp  volt  ez  a  szentév  Mindszenty  reakciós  tevékenykedésének  poharában  számukra  a  koncepciós  pere  előtt),  szellemében,  érzelmileg,  igaz  lelkületében  azonban  mindenképpen.  Mintha  nem  létezett  volna  a  köztársaság  a  szovjet  megszállás,  a  kialakuló  terror.  A  főpap  az  országot  vissza  akarta vezetni Szűz Máriához, annak a reménynek a forrásához, hogy nem veszünk  el,  kétséget  sem  hagyva  afelől,  hogy  Mária,  nekünk,  magyaroknak  mindig  is  több  volt  és  több  is  lesz,  mint  más  keresztény  népeknek,  amelyet  az  ország  első  közjogi  méltósága így világosított meg Balassagyarmaton; „Mi közjogi jelentőséggel választottuk  Máriát  Magyarország  védőasszonyának.  A  Regnum  Marianum  állameszme  a  közjog  terére  bevonult tüneményes virága a nemzeti életnek. Szent István földje a Boldogasszony földje és  öröksége.  Múltunk  fénye,  ereje,  jelenünk  vigasza,  jövőnk  reménye  a  Nagyasszony.  Ez  szervesen  hozzátartozik  magyarságunkhoz.  Írhatja  is  a  költő,  mindannyiunk  lelkéből;<  Máriát,  ha  áldva  nem  dicséred  /  Korcs  magyar  vagy,  rontva  ősi  véred!  <    (…)  Van‐e  időszerűsége  ennek  a  tannak  –  a  Regnum  Marianum  eszmének  –  ma?  Mély  az  örvényünk, 

 Boldogasszony 1994, 48.o.   Ahogyan később látni fogjuk, Bibó kapcsán, ez a véleménye 1956‐ig meg is maradt egészen biztosan. 

60 61

32

nagy  Mária  hatalma  és  irgalma  az  időszerűséghez.  A  magyarnak  függetlenség  és  tisztesség  kell.”62.   A  közjogi  jelentőséget  a  Boldogasszony  Éve  alkalmával  máshol  is  említi  Mindszenty  József,  az  1947‐es  nyitó  szentmisén,  ahol  kiemeli,  hogy  Boldogasszony,  Magyarország  Nagyasszonya,  azaz;  Patrona  Regni  Hungariae,  akiről  –  egy  1848‐as  párhuzamot  is  meglebbentve,  az  „ősevangélium  Kigyótipró  Asszonyaként”  emlékezik  meg63.  A  Patrona  Regni  Hungariae  kifejezés  csakis  a  Magyar  Királyság  közjogi  helyzetében  értelmezhető,  hiszen  Magyarország,  a  Magyar  Királyság  Patrónája,  Szűz  Mária.  A  Patrona  Regni  Hungariae  (és  még  Magna  Domina  Hungarorum,  Patrona  Hungariae)  egy  olyan  magyar  közjogi‐vallásos  fogalom,  amely  Szent  István  király  óta  él,  amikor  az  államalapító  király  felajánlotta  a  Magyar  Királyságot Szűz Máriának a koronája képében. Ezzel Szűz Mária oltalmába ajánlotta  a  királyságot  és  a  magyar  nemzetet,  amely  ezt  a  királyságot  létrehozta.  A  Magyar  Királyságban  ez  mindig  sokkal  több  volt,  mint  egy  legendárium  kegyes  részlete,  hiszen  a  magyar  királyok  mindig  megújították  ezt  a  felajánlást,  amikor  az  ország  olyan  helyzetben  volt,  legyenek  bármilyen  uralkodói  házból  származóak.  A  felajánlás általában összefüggött a magyar Országgyűlés összehívásával is, ahogyan  például  I.  Lipót  is,  ki  köztudomásúan  nem  annyira  tekintette  elsőbbrendűnek  a  magyar  rendi  érdekeket,  a  török  kiűzése  után  fontosnak  tartotta  megújítani  a  felajánlást.  A  Szűz  Máriának  való  felajánlás  egy  transzcendens  síkot  biztosított  a  Magyar  Királyságnak,  amely  apostoli,  és  archiregnum  (ti.  ős‐  vagy  főkirályság)  is  egyben, amelyben a Szent Korona tagjai (a király és a nemzet) együttesen az evilági  munkálkodásuk  folytán  az  ország  (regnum)  és  nemzet  (natio)  üdvét  is  szolgálják.  Ennek  a  –  még  egyszer  hangsúlyozzuk  közjogi  jelentőséggel  is  bíró  –  eszmének  az  ikonográfiai  megtestesülése  volt  a  Szent  Koronával  megkoronázott  Boldogasszony,  Szűz Mária, a kisded Megváltóval.   Mindszenty  tehát  nagyon  tudatosan  választotta  ezt  a  jelképet,  amelyben  a  magyarság  számára  a  transzcendenst,  a  nemzetit  egyetlen,  a  Magyar  Királysághoz  fűzhető  közjogi  fogalomban  tudta  megmutatni,  és  ennek  fejében  milliókat  mozgósítani.  1947−1948‐ban  mindez  sokakban  élő  volt  és  nem  szorult  különösebb  magyarázatra  sem,  ezért  Mindszenty  és  a  neki  segédkezők,  nem  tettek  mást,  mint  felelevenítették a magyarok számára mindazt, amelyet mindig is jelentett számukra a  Patrona Regni Hungariae.  A  Boldogasszony  Éve  igazi  össznemzeti  megmozdulás  volt,  amelyben  Mindszenty  sokkal  több  volt  mint  katolikus  főpap;  egy  nemzetet  próbált  vezetni  azon  a  terepen,  amelyet  még  meghagyott  neki  a  nemzetellenes  rendszer  1947‐ben.  Kimondva  és kimondatlanul is gyakorolta a közjogi méltóságát a való életben, nem  törődve  az  esetlegességekkel,  hiszen  a  „Mindszenty‐gyűléseken”,  ahogyan  csak  a  friss  köztársaság  tisztviselői  nevezték  a  Boldogasszony  Év  eseményeit,  a  protestáns  magyarok  is  jelen  voltak  szép  számmal,  ők  is  ebben  a  közegben  akartak  hitet  tenni   Boldogasszony 1994, 51. o.   Boldogasszony 1994, 15. o. 

62 63

33

magyarságukról,  megmutatva,  hogy  vallásuk  keretein  kívül  értik  és  igénylik  a  közjogi szerepét is Patrona Regni Hungariae‐nek. Az ország fele (bizonyítottan több  mint  négymillió  ember!)  megjelent  az  egy  éves  zarándoklatok,  nagygyűlések,  szentmisék, imádságok, körmenetek, egyéb rendezvények során 1947−48‐ban, annak  ellenére,  hogy  az  I.  Magyar  Köztársaság,  ellenkezve  az  1946.  I.  tc.‐ben  lefektetett  demokratikus  alapjoggal,  először  csak  nehezítette  (vasúti  kedvezmény  megvonása,  áram  kikapcsolása,  trágyalével  töltött  kocsik  felvonultatása,  provokátorok,  besúgók  egész  kis  hada),  majd  később  nyíltan  szét  is  verette  ezeket  a  rendezvényeket  erőszakkal,  operatív  módszerekkel.  Katolikus  szervezetek,  elsősorban  az  Actio  Catholica,  a  Katolikus  Népszövetség,  a  Szent  László  Szövetség  és  a  CREDO  Egyesület  látta  el  a  tényleges  szervezését  az  eseményeknek,  a  parlamenti  pártok  közül  egyedül  a  Slachta  Margit  vezette  monarchista  szellemiségű,  konzervatív  Keresztény  Női  Tábor  segédkezett  ezekben  a  folyamatokban.  A  szükségből  erényt  kovácsolt a hercegprímás, hiszen így meg tudta őrizni a kívánatos pártok‐felettiségét  is a nemzet színe előtt.   Mindszenty  –  szimbolikusan  és  valóságosan  is  ‐  magasra  emelte  a  Mária‐ tisztelet fehér zászlóját abban az országban, amelyet pár év múlva teljesen elborított a  vörös szín. Ahogyan korábban sem akarta és nem is tudta szétválasztani egymástól  az  Egyház  és  a  haza  szolgálatát,  most  sem  tette.  Egyszerre,  ugyanazzal  a  cselekedettel szolgálta mind a kettőt egy olyan helyzetben, amikor a pártok közül a  radikálisabbak  is  a  kiegyezést  keresték  a  kommunistákkal,  vagy  egyszerűen  feloszlatták magukat, a tagjaik pedig emigráltak. Mindszenty bíboros ekkor ebben az  oszlásban  óriási  tömeges  szentmiséket  celebrált,  amelyeket  hatalmas  Patrona  Regni  Hungariae  festményekkel64,  ember  nagyságú  kettős  keresztekkel65,  sok  cserkésszel,    Ezeket  az  a  Bozó  Gyula  készítette  el  két  változatban  –  az  egyiket  köztársaság‐barátnak  szánta,  a  másik hagyományosabb verziót követett. A „respublika címerén taposó Boldogasszony” azonban nem  nyerte  el  az  ügynökök  rokonszenvét,  pedig  Mindszentyék  ezzel  is  egy  méregfogat  akartak  kihúzni,  hogy  szerepeltetik  a  „Kossuth‐címert”  a  rendezvénysorozat  egyik  ábrázolásában.  Mindenesetre  ezután ezt a verziót lehetett a Hősök terén is látni körülbelül tizenöt méteres nagyságban. Bozó még a  királynélküli Királyság idején, a híres képeslapjain örökítette meg a revízió eseményeit, amelyek a mai  napig  tartó  népszerűséget  hoztak  neki.  1992‐ben  ő  csinálta  meg  a  rétsági  laktanya  udvarára  a  Mindszenty‐domborművet  (az  1956‐os  kiszabadítása  emlékére),  valamint  a  kenderesi  kripta  elé  Horthy Miklós mellszobrát 1993‐ban.  64

  A  kettős  kereszt  ilyen  kiemelt  ábrázolása  1947‐ben  szintén  vörös  posztó  volt  a  Magyar  Köztársaság  képviselői  szemében.  A  kettős  kereszt  mindig  is  a  feltétlen  királyi  hatalom  jelképe  volt  III.  Béla  királyunk óta. A kettős kereszttel kapcsolatosan több félreértés is van a köztudatban. Nem feltétlenül  az „apostoliságnak a jelképe”, de biztosan nem valamifajta „továbbértelmezett napkereszt”, hiszen az  emlékeink  szerint  Szent  István  királyunk  nem  ezt  használta,  hanem  a  crux  latina‐t,  amely  „egyes  kereszt”  volt  csak  (ld.  pénzeit  ezzel  kapcsolatban).  Egészen  a  XII.  század  végéig,  egészen  konkrétan  III.  Béla  királyunkig  nem  jelenik  meg  a  kettős  kereszt  mint  jól  elkülönített  állami  címer,  illetve  pontosabban mint királyi szimbólum. III. Béla minden jel szerint bizánci behatásra, de egyáltalán nem  bizánci  alávetettségének  jeleként,  éppen  ellenkezőleg  azért,  hogy  királyi  hatalmának  potenciálját  legalább  ugyanolyannak  tüntesse  fel,  mint  a  bizánci  császár,  kezdte  el  használni,  az  ősi  Árpád‐házi,  Turul‐vérű  dinasztia  vörösével  és  ezüsttel  /  fehérrel  együttesen, az  „árpádsávos”  címer  helyett  vagy  éppen a mellett, de nagyobbrészt mégis a kettős keresztes megoldást alkalmazva. A bizánci császárok  65

34

történelmi  címereinkkel66  és  tüzes  lelkű,  kifejezetten  kombattáns  szónoklatokat  tartott,  melyben  kereszténység,  természetfelettiség,  magyarság  összeért  és  egy  és  ugyanazon  egységet  alkotott.  Folyamatosan  járta  az  országot,  ahova  csak  tehette  elment, beszélt, celebrált szentmisét, buzdított. Felesleges ezért a mai Egyháznak azt  mondani  például,  hogy  1947−48  „újraevangelizálás”  volt,  amikor  a  hívek  (hova  tovább  protestánsok  is,  nemcsak  katolikusok!)  pontosan  arról  tettek  bizonyságot  ekkor,  hogy  milyen  hit‐,  élet‐,  sőt  társadalmi  eszményben  hisznek  továbbra  is  és  ennek hajlandóak voltak tanúbizonyságát is adni! Ma jelenleg annyi ember, amennyi  a Boldogasszony Éve alatt összesen részt vett az eseményeken elég arra, hogy négy  évre  döntsön  az  ország  sorsa  felől  egy  választáson.    Akkor  azonban  nem  volt  arra  elég,  hogy  visszatérjen  oda,  ahonnan  elszakították  két  éve.  Az  Boldogasszony  Éve  szervezőinek (Meszlényi Zoltán püspök, Vid József jezsuita atya, Csintalan György,  Mihalovics  Zsigmond,  Borbély  István,  Sigmond  Ernő,  Endrédy  Vendel,  Badalik  Bertalan,  Grósz  József,  Badalik  Bertalan)  a  sorsa  tragikus  volt.  Az  ellenség  egészen  pontosan tudta, hogy kíméletlenül le kell velük számolnia, börtön, internálás és halál,  emigráció, besúgás és árulás (a kollaboráns békepapi mozgalom vezetője Beresztóczy  Miklós lett, aki az Actio Catholica budapesti igazgatója volt), mellőztetés, zsarolások  a  részvétel  miatt,  verések,  stb67.  Ez  a  lista  jól  mutatja,  hogy  az  ellenség  minek  a  lehetőségét  látta  ebben  az  egy  évben;  „ellenforradalmat”  és  „népellenességet”68    és  ahogyan  Dinnyés  megfogalmazta;  „a  köztársaság  ellenségei  vagytok”69.  Ezt  (ahogyan  magukat  hívták,  és  ez  most  esetünkben  igazi  perspektívákat  adhat;  a  római  császárok)  nem  elsősorban  vallási  jelként  használták  a  kettős  keresztet,  hiszen  arra  az  ortodoxia  az  ún.  „hármas  keresztet” használja, hanem világi, uralkodói jelként és az uralkodók korlátlan hatalmát hirdette ezen  a  világon  mindenhol  és  mindenkinek,  aki  az  alattvalója  volt  vagy  éppen  országával  bármilyen  kapcsolatba került. Tehát III. Béla királyunk tudatosan arra használta a kettős keresztet, hogy magát  úgy  definiálja,  mint  aki  senkinek  sem  tartozik  elszámolni  valóval  ezen  a  világon,  Istenen  kívül  (ahogyan  egy  oklevelében  említi)  persze,  legfőképpen  nem  a  bizánci  (római)  császárnak,  aki  egyébként korábban az államválság alatt függésben tartotta uralkodónkat (IV. István). III. Béla fejébe  vette  egyébként  azt  is,  hogy  a  világi  és  az  egyházi  hatalomnak  egyképű  szimbóluma  lesz  a  kettős  kereszt,  hiszen  köztudott,  hogy  összetűzésbe  került  Lukács  érsekkel,  akivel  szemben  az  isteni  rend  földi  vetületének  a  hatalmát  is  ő  birtokolta.  Imre  királyunknál,  aki  egyébként  egy  módosított  „árpádsávos” címert használt, a nagypecsétjén már kettős keresztes az országalma, amely egy nagyon  is tudatos használatot jelent; az ország, tehát a magyar király szuverenitásának és abszolút legitimációjának a  szimbóluma  lett  a  továbbiakban  királyainknál  a  kettős  kereszt.  Jól  mutatja  ezt  az  is,  hogy  a  királyság  ellenségei,  mint  például  gróf  Károlyi  Mihály,  egy  köztársasági  disputa  alkalmával  jelezte,  hogy  az  árpádsáv még hagyján, hiszen Árpád fejedelmet nem nagyon lehet megtagadni egyetlen magyarnak  sem, de a kettős kereszt évszázadokon keresztül azt mutatja, hogy „a királyok igazi kényurak voltak,  akik nem tűrtek ellentmondást és a szegény nép nem szólhatott bele a dolgokba”. A kettős keresztet  kiemelve  egy  vörös  címerben,  arany  vagy  fehér  színben  a  legitimisták  használták  elsősorban  a  két  világháború között, kifejezetten a fentieknek megfelelő politikai céllal (a Nemzeti Legitimista Néppárt  ezt a kiadványain – például a Legitim Királyság lapon − is szerepeltette mint saját szimbólumot).    Ld. ezzel kapcsolatban a Boldogasszony 1994 remek képanyagát.   Boldogasszony 1994, 223−224. o.   68 Mészáros 2002, 180. o.   69 Mészáros 2005, 112. o.   66 67

35

koronázta  meg  a  hercegprímás  fehér  vértanúsága,  meglehet  a  bíborra  is  elszánta  magát már korábban.     Mindszenty  Józsefre  alapvetően  mindig  úgy  tekintettek,  mint  aki  „pap  létére  politizált”, és a mai napra szekularizált, materialista értékek mentén élő társadalom  nem  is  nagyon  tud  mást  látni  tevékenységében.  A  pap  misézzen,  jótékonykodjon,  csináljon  nagyon  szép  esküvőket,  de  ne  szóljon  bele  a  politikába,  főleg  ne  mondjon  véleményt azoknak, akik nem is hisznek Istenben. Mindszenty – ahogyan fentebb is  utalni akartunk rá – nem úgy lett „politikus”, hogy nagyon is tudta, hogy ezt a pályát  a papi mellett még külön kell folytatnia, éppen ellenkezőleg. Mindszenty számára a  politika  még  nem  szakma,  még  nem  „egy  külön  foglalkozás”,  amelyet  mondjuk,  mint  manapság  hallhat  az  állampolgár.  Ahogyan  papnak  lenni  élethivatás,  úgy  politikusnak  lenni  is  az  Mindszenty  számára.  Ezt  a  hivatást  –  s  mi  mást  látnánk  ebben,  ha  nem  Isten  akaratát  –  valami  kiváltja  az  emberből,  amely  szükségszerűen  kívülről  jön,  de  belülről  változtatja  meg  az  embert.  Amikor  az  ember  sorsfordítóan  kemény napokat él meg, akkor különösen igaz mindez, Mindszenty József esetében  is  az.  Mindszenty  egyébként  is  alapvetően  máshogyan  tekintett  a  politikára,  mint  ahogyan  manapság  elvárják  egy  paptól.  A  nép‐,  és  tanácsköztársaság,  valamint  a  restaurációs  kísérletek  bukásának  traumája  után  Mindszenty  gyakorlatilag  végképp  nem  látta  annak  értelmét,  hogy  valamifajta  zeitgeist  humanizmust  magáénak  tekintve apolitikusan viselkedjen. Ellenkezőleg, ekkor fogalmazza meg gyakorlatilag  élete  végéig  érvényesnek  tekinthető  véleményét  a  Zalamegyei  Újságban  1926‐ban,  amelyet mellesleg egy erős legitimista‐monarchista médiummá tett70 már 1918‐tól (!);  ʺA  politizálás  csak  abban  az  esetben  volna  elválasztható  a  papi  hivatástól,  ha  a  vallás  és  a  politika is különválasztható lenne, vagyis ha a vallás nem volna egyéb elvont elméletnél, égi  vagy légi tüneménynél, melynek a földi, gyakorlati élethez semmi köze, és ha a politika ezt az  elvont rendszert legalább békében hagyná. A vallás azonban nem puszta elmélet, hanem élet és  valóság, mely erkölcsöt irányít s ezzel együtt nemzetet, családot, egyént, igazságot, jogrendet,  gazdaságot, szóval az egész életet. Viszont a politika is erősen beleavatkozik a vallás és vallás  külső szervezeteinek dolgaiba, azért szükséges az ellensúlyozás, a vallás viszont beavatkozás a  politikába.  Mivel  pedig  erkölcs  és  becsület  nélkül  elvész  a  jogi  és  társadalmi  rend,  megdől  a  gazdasági rend és a nemzet ereje, a vallás politikájának kell az állam segítségére sietni azáltal,  hogy  lelket,  fegyelmet,  stílust  vigyen  be  az  emberi  tevékenységbe  és  szavát,  befolyását  érvényesítse  a  társadalmi  szervezetekben  és  a  törvényhozás  házában  egyaránt.  Pártot  csak  párttal  lehet  ellensúlyozni  s  a  nemzeti  ügynek  nem  szentimentális  humanizmussal,  nem  általános  frázisokkal,  hanem  hódoló,  odaadó  szeretettel  való  szolgálata  mindig  70

Az újság főszerkesztője nem Pehm (Mindszenty) József volt, de a gyakorlatilag mindenki az ő nevéhez fűzte és sokszor a legmagasabb szinteken (pl. Eckhardt Tiborral szemben, a miniszterelnöki sajtóirdában, vagy a zalai főispánoknál, stb.) is ő képviselte a médiumot. Rendszeresen írt a lapba, hol a saját, hol álneveken (Dongó), hogy név nélkül, ahogyan a szükség kívánta. Az újság antiliberális, antikommunista, és antináci (nyilas) álláspontot képviselt, a korai szakaszban (1927-ig) kritikus, sőt ellenséges álláspontot is képviselt a kormányzó személyével, kultuszával szemben is, amiért rövidebb ideig be is tiltották. E mellett a lap – Mindszenty szavaival – „ízig-vérig keresztény és irredenta” is volt. Hóbor 1997, 165. o. A lap gyakorlatilag a dunántúli legitimizmus egyik leghatásosabb és legharciasabb fóruma volt, hasonló érdemeket – sokkal rövidebb ideig – csak Deme László, szombathelyi nyugalmazott tiszt, akivel Mindszenty együtt ült még a Károlyi-féle népköztársaság idejében, Legitim Királyságáról mondhatunk el a térségben.

36

gondviselésszerüleg kijelöli a papság számára azt a pártot, amelynek programjáért harcolva, a  politika fegyvereivel is meg kell védenie hazájának legszentebb érdekeit.ʺ71.   Mindszenty  esetében  tehát  a  politizálás  gyakorlat,  méghozzá  a  papságtól,  Krisztus  és  az  Anyaszentegyház  tanításának  hirdetésétől  elválaszthatatlan,  keresztény  és  magyar  emberhez  méltó  és  szükségszerű  gyakorlat.  Mindszentynek,  amikor  talán  a  legtöbb  élettapasztalatot  magába  szívta  –  zalai  apátplébánosként  –  olyan példák voltak egy katolikus‐keresztény és konzervatív pap előtt, mint Bangha  Béla  jezsuita  páter,  és  Prohászka  Ottokár  püspök,  akik  a  korszerű,  ám  mégis  alapvetően  konzervatív  (itt  értsd  az  igazságtól  és  az  azt  továbbító  hagyománytól  elvtelenül  eltérni  nem  akaró)  közösségi  és  társadalmi  megnyilatkozásokban  élen  jártak.  Az  egész  magyar  keresztény  társadalomnak,  különösen  Krisztus  papjainak  példát mutatott a Páter és a Püspök olyan művekkel, mint a „Kultúra és terror”, vagy  a  „Magyarország  újjáépítése  és  a  kereszténység”,  amelyek  igazi  programadó  műveknek  számítottak a két világháború utáni korszakban.  Mondhatnánk  persze  azt,  hogy  ami  megfelelő  volt  a  két  háború  között,  az  1945‐ben  legkésőbb,  és  utána  legfőképpen  egyszerűen  anakronizmusnak  számított  már. Mindez azonban csak akkor lenne igaz, hogyha Mindszenty nem ért volna el az  ország  vezető  közjogi  méltóságaként,  mocskolódástól  és  ellenszenvtől  vezetve  akkora  sikert  az  egyszerű  nép  között,  mint  amekkorát  nem  is  reméltek  ellenfelei.  Akik  melléálltak,  a  megtartó  nemzeti  hagyomány  képviselőjét  látták  benne,  melyet  ők is megőrzendő értékként kaptak őseiktől, és nem akarták, hogy elvesszen, hanem  abból meríteni akartak és megerősödni hitükben, hazafiságukban. Azok az egyszerű  milliós nagyságú tömegek, akik Mindszentyt hallgatták, a Boldogasszony Éve során  1947−48‐ban  a  szentmiséket  látogatták,  azokon  áldoztak,  beszédeit  írásban  sokszorosították, terjesztették, jobban átélték a hiány és a bomlás tragikumát, mint a  politikusok,  akik  a  megegyezést  keresték  a  kommunistákkal  és  a  legjobb  esetben  is  későn ébredtek rá, hogy kijátszották őket egymás ellen. Mindszenty ezt a hatást azért  tudta  elérni  tehát  főpapként  óriási  ellenszéllel  szemben  is,  mert  mindaz,  amit  mondott  igaz  és  releváns  volt  sokak  számára  1944–45  után  is.  Mivel  a  hercegprímás  soha  nem  állított  és  hitt  mást,  a  királyság  képviselője  volt  releváns  a  nép  előtt,  és  ebből  a  szemszögből  teljesen  mindegy,  hogy  ki  mit  látott  a  főpapban,  lelkipásztort,  harcos antikommunistát, a magyar hagyományok őrzőjét, szociális segítőt, lánglelkű  apostolt. Mindegy, mert Mindszenty alapállása minden esetben az apostoli királyság  volt,  onnan  vezette  le  minden  közjogi,  társadalmi  nézetét,  rendelkezéseit,  kéréseit,  egyáltalán  politikai  álláspontját  is.  Ezért  a  rendíthetetlenségért  lehetséges,  hogy  elhallgattatni  és  megsemmisíteni  csak  a  rendkívüli  helyzetben  beálló  törvénytelen  rendelkezések egész sorával, erőszakkal és politikai opportunizmussal lehetett csak a  főpapot.  Az  alternatívák,  amelyeket  a  közvetlen  környezetében  már  a  szovjet  megszállás  első  napjaitól  hallhatott  maga  körül  (Sulyok,  Varga  Béla,  Balogh  István,  stb.),  és  amelyek  olyan  mézédesen  a  „megegyezésről”  szóltak,  nem  voltak  reális 

 Zalamegyei Újság 1926. január 31., Idézi Hóbor 1996 5. o. 

71

37

alternatívák  a  számára72.  Ezek  mindig  a  „másik  fél”  behódolását  jelentették  csak,  a  kommunisták  kezdettől  fogva  csak  ezt  tartották  lehetségesnek  és  kielégítőnek;  az  Egyház  legyen  ártalmatlan  és  hazudja  azt,  hogy  a  kommunizmusban  a  szabad  vallásgyakorlat  megvalósult  és  nem  üldözik  a  híveket  és  papokat,  amely  természetesen  merő  képtelenség  volt.  Mindszenty  éberségét  dicséri,  hogy  soha,  semmilyen körülmények között sem bízott a kommunistákban, nagyon is megtanulta  1918−1919‐ben  ezt  és  később  (elsősorban  az  orosz  ortodox  egyház  elpusztításának  –  általa  nagyon  behatóan  ismert  és  sokat  emlegetett  példáján)  nyomatékosította  is  magában. Egészen élete végéig megingathatatlan meggyőződése volt ez. Igaz, ebben  mindig meg is erősítették újra és újra a tényleges események, ahogyan például 1945‐ ben  a  friss  hercegprímást  majdnem  lelőtték  részeg,  szovjet  martalócok  egy  közúton  Szentgotthárd  után  egész  kíséretével  együtt.  Az  ügyet,  amikor  jelentette,  akkor  természetesen válaszra sem méltatta Vorosilov.  A  történelem  nem  azokat  igazolta,  akik  a  „megegyezést”  választották,  vagy  éppen keresték, hiszen abban csak a megszállók és a kommunisták erősödtek, nem a  nemzet vagy az Egyház. Ez a megegyezés nem a magyar nép életét hozta el, hanem  annak lassú temetését. A gyilkosok, a rablók, a megszállók nem akartak megváltozni,  nem  akartak  engedni.  Akik  azt  gondolták,  hogy  a  magyar  demokratikus  politikai  pártok  megerősödnek,  és  majd  azután  leszámolnak  a  kommunista  rémmel,  alapvetően  a  koncepciójukat  illetően  tévedtek,  s  ezt  úgy  látszik  a  magyar  politikai  életben  1945−1948‐ban  nagyon  kevesen  látták  olyan  tisztán,  mint  az  ország  hercegprímása,  akit  nem  engedtek,  hogy  gyakorolja  a  közméltóságának  megfelelő  hatalmat  és  jogkört  a  hazában,  mert  azzal  is  a  kommunistákat  haragítja  csak  meg.  Azok  az  erők,  akik  aztán  az  emigrációban,  vagy  éppen  idővel  az  1947‐es  letaglózottság  után  egyre  jobban  kommunistaellenesek  lettek,  nem  sorakoztak  fel  Mindszenty  mellett,  mert  benne  túlságosan  is  valami  letűnt,  nem  kívánatos  szimbólumot láttak, amelyet nem akartak, nem tudtak a magukénak vallani, mert „a  múltat”  juttatta  eszükbe,  amelyben  ők  politikai  kisebbséget  alkottak,  de  úgy  is  lehetne mondani, hogy „vesztesek voltak”.  Mindszenty, mivel mindig ugyanaz volt  és  maradt  Magyarországnak,  egyszerűen  valami  kellemetlenre  emlékeztette  őket.  Idővel voltak olyanok, akik ellene akartak fordulni a kommunistáknak, de nem azon  az  alapon,  amelyen  Mindszenty  állott,  pedig  úgy  tűnik,  hogy  az  elnyomás  egészen  pontosan  ezt  a  fajta  alapot  nem  tudta  megtörni,  csak  a  folyamat  legvégén,  amikor  magában  állott.  Éppen  ezért  emellett  kellett  volna  felsorakozni  még  a  kataklizma  legelején;  a  konzervatív,  keresztény,  nemzeti,  monarchista,  a  Szentkorona‐tanon,  jogfolytonosságon  és  a  magyar  történeti  alkotmányon  nyugvó  magyar  szuverenitás  tábora  talán  nagyobb  erőt,  más  kimenetelt  is  hozott  volna  az  akkori  sorsfordító  időszakban,  leginkább  abban  a  kérdésben,  amelytől  a  legjobban  Serédi  vagy  éppen  Horthy  is  félt  1944‐ben,  a  magyar  államiság  teljes  megszűnésétől.  A  polgári 

  Emlékirataim,  66−73.  o.  Mindszenty  magatartása  a  kezdetektől  fogva  rendíthetetlen  ebben  a  kérdésben,  még  püspökként  nem  volt  hajlandó  –  Balogh  és  Varga  unszolására  sem  –  elmenni  Vorosilovhoz, hogy neki és Sztálinnak köszönetet mondjon a „felszabadulásért”.  72

38

demokrata és marxista tartalom, amely minden pártban jelen volt akkor nem akarta a  királyságot  fenntartani,  ebben  még  olyan  kommunistaellenes,  progresszív  értelmiségi  demokraták  is  egyetértettek,  mint  Bibó  István,  aki  1956  sorsfordító  napjaiban is az 1946‐os államforma szükségességét méltatta (nem egyedüliként ebből  a  táborból),  meglehet  belátta,  hogy  nem  éppen  törvényesen  zajlott  le  a  respublika  bevezetése73.  Mindenki  a  politikai  programját  akarta  megvalósítani,  ami  nem  az  ország valódi érdekét jelentette, hanem csak egy megvalósítani vélt politikai célt.   A  hercegprímás  pedig  nem  mondta  volna  mindazt,  amit  mondott,  ha  nem  érezte  volna  igaznak  és  a  gyakorlatban  is  nem  érezte,  hallotta  volna,  hogy  visszhangra talál a magyarok között minden szava és cselekedete. Mindszenty József  feltétlenül fontosnak tartotta, hogy a hierarchiát mindenben és mindenképpen meg‐,  és  betartsák,  és  őt  magát  is  sokszor  tartották  (joggal)  autoriter  személynek,  emellett  mindig  is  nagyon  fontosnak  tartotta  a  néppel  való  minél  közvetlenebb,  személyes  kapcsolatot. A tekintélyben „a nemzeti élet egyik legfontosabb pillérét” látta, de ezt csak  úgy  tartotta  lehetségesnek,  ha  megszolgálja  az,  akit  a  tekintély  megillet74.  Mindszentynek ez az elve nemcsak abból származott, hogy klerikus, hanem abból is,  hogy  magyar,  hiszen  a  magyar  történeti  alkotmánynak  is  az  alapja  a  tekintély.  Erre  hivatkozott  például,  amikor  Balogh  és  Varga  papok  kérését  visszamondta,  hogy  köszönje meg a „felszabadítást” a Vörös Hadsereg marsalljának, vagy amikor Sulyok  kérését  visszautasította,  hogy  kérjen  autót  magának  a  szovjet  parancsnoktól  1945‐ ben.  Mind  a  két  alkalommal  a  meggyötört,  kifosztott  nemzet,  különösképpen  a  megerőszakolt magyar nők sorsa járt a fejében, amely előtt csak szégyenkeznie kellett  volna ezek után, tekintélyétől megfosztottan.  Többen  állítják,  hogy  Mindszenty  „lelkipásztor‐hercegprímás”  volt75,  ami  valamennyire  igaz  is,  ha  azt  nézzük,  hogy  a  rendkívül  viharos  és  rövid  1944–45‐ös  püspöksége  alatt  is  bejárta  összes  plébániáját,  emellett  pedig  bíboros‐érsek‐ prímásként  is  fontos  volt  számára,  hogy  minden  főegyházmegyei  plébánián  beszéljen,  a  bérmálási  utakból  pedig  a  lehető  legkevesebbet  hagyta  ki,  ami  nem  csekély áldozat volt az akkori körülmények között. Karizmája, tényleges aktivitása a  mai  napig  mérce  a  magyar  katolicizmusban,  amellyel  egy  erkölcsi  világképet,  egy  igazi alapállást védett, az Ecclesia militans főpapjaként. A konzervativizmussal igazán  nem  annyira  illethető  Lustiger  bíboros  egészen  jól  fogalmazta  meg,  hogyha  Mindszenty  politizált,  akkor  azt  csakis  „eszkatológikus  politizálásnak”  nevezhetjük76,  amely  megint  csak  azt  látszik  igazolni,  hogy  Mindszenty  bár  az  ország  sorsának  formálásában és az Egyház szolgálatában is egyszerre felelt meg, a kettőt nem tudta  és nem is akarta magában szétválasztani, mind a kettőt mélyen magáévá tette. Ezért  lehet  forrás  ma  is  mindazoknak,  akik  egyházi,  vagy  éppen  nemzeti  szempontból  szimbólumot  keresnek  benne,  és  talán  akik  keresztény,  egyházi  oldalról  és  szempontok  szerint  közelítenek  felé,  hogy  szellemi  megújulást,  éltető  tartalmakat   Bibó 1989   Fejérdy 2006, 52‐53. o. és még Hatos 2006, 60‐63. o.  75 Fejérdy 2006, 43. o.  76 Lustiger 1992  73 74

39

szívjanak  magukba  és  kezdjenek  hozzá  aztán  az  építésnek.  Mindszenty  magyarságának  forrásait  azonban  szó  szerint  is  „befalazták”,  ahogyan  láttuk,  legalább  hatvan  éve.  A  magyarság  ezért  nem  tudja  magáénak  az  egész  és  ép  Mindszentyt megkapni, de ami ennél is nagyobb veszteség, hogy nem tud közelíteni  mindahhoz,  amely  Mindszentyvel  (is)  elveszni  látszik  már.  A  magyarság,  ha  az  identitását  keresi  a múltba  réved  és  ott  köveket  és csontokat  fog  mindaddig  találni,  amíg  nem  találja  meg  a  régmúltban  a  kovászt,  amely  összetartotta,  az  apostoli  királysága  teljességét  és  egységét.  Mindszenty  minden  karizmája  abból  jött,  hogy  a  legnagyobb  vész  közepette  is,  amikor  szinte  képtelenség  volt  Egyházért  és  hazáért  kiállni,  ő  megtette  ezt  tudatosan,  konzekvensen,  senkivel  össze  nem  hasonlítható  kvalitásokat képviselve. Ezzel felülmúlt sok mindenkit itthon és örök példát mutat a  magyaroknak  abban,  hogy  mi  az,  amiből  meríteni  lehet  és  érdemes  a  legnagyobb  vész közepette is. Mindszentyt átmenetileg csak akkor sikerült elfelejteni a világnak,  amikor  az  Egyház  néma  volt  és  megalkuvó  („Ostpolitik”,  „békepapok”,  besúgók  a  papság  soraiban,  stb.),  a  magyarokat  pedig  egyszerűen  kivéreztették  1956‐ban  és  a  legvidámabb barakkba terelték utána.  Mindszenty,  ha  lépett  a  politikában,  kevésszer  kötötte  tevékenységét  pártokhoz,  alapvetően  az  üzenetét  pártokon  felülinek  tekintette  hercegprímásként,  nagyon  helyesen  a  királyság  tiszta  ideájából  és  gyakorlati  megvalósíthatóságából  egyaránt kiindulva. A háború előtt volt komolyabb kapcsolata a magyar, elsősorban  dunántúli,  legitimista‐monarchista  csoportokkal,  illetve  pártokkal.  De  zalaegerszegi  működése alatt is szemmel láthatóan magáévá tette azt a legitimista meggyőződést,  hogy  a  „mikro  társadalomban”  kell  példaértékűen  megvalósítani  és  megélni  a  monarchizmusunkat  és  személyes  példával  kell  tanúbizonyságot  adni  elkötelezettségünkről  (ez  a  felfogás  valószínűleg  egybevágott  katolikus  életeszményével is), mint inkább erőltetetten pártprogrammá tenni azt. A legitimista‐ monarchizmusnak Magyarországon ez adott nagy erkölcsi erőt és ennek megszegése  (lásd  a  Nemzeti  Legitimista  Néppárt  megszervezése  és  rövid  működése)  pedig  csúfos  kudarcot  hozott  a  reménykedőknek.  Akárhogyan  is,  Mindszenty  még  1956‐ ban  is  figyelmeztetett  híres  beszédében  arra,  hogy  „Én  pártokon  kívül  és  –  állításom  szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a  gyönyörűséges  egység  októberi  napjai  után  ne  adjanak  helyt  pártviszályoknak  és  széthúzásoknak.  Mert  az  országnak  sok  mindenre  van  most  szüksége,  de  minél  kevesebb  pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi  kenyér  a  mi  gondunk.”77.  Nem  lehetünk  benne  egészen  biztosak,  hogy  mindenki    Emlékirataim,  440.  o.  Ugyanitt  fontos  megjegyezni,  hogy  Mindszenty  figyelmeztetett,  hogy  ami  1956‐ban volt, az nem forradalom volt, de szabadságharc. Konzervatív monarchistaként, ahogyan 1944‐ ben  nem  fogadta  el  a  forradalmi  tettet  a  nyilasoktól,  1918‐ban  Károlyiéktól,  1919‐ben  a  proletárdiktatúrát, és 1945‐ben kikiáltása előtt a köztársaságot, így nem fogadta el forradalminak 1956‐ ot sem. (A forradalomtól való irtózás a legitimisták között természetes volt, hiszen amikor 1921‐ben a  Nemzetgyűlés  –  érvénytelenül  és  törvénytelenül  –  kimondta  a  detronizációt,  akkor  a  legitimisták  akkori  vezére  gróf  Apponyi  Albert  ezt  a  cselekedetet  „forradalmi  tettnek”  minősítette,  ami  gyakorlatilag kisebb botrányt okozott a forradalmak utáni, ellenforradalmi Parlamentben.)  77

40

megértette, hogy mi is az a „tiszt”, amiből és amiről Mindszenty beszél. Pedig ebből  a  tisztségből  figyelmeztetett,  hogy  egységre  és  nem  pártokra  van  szükség78.  Jellegzetesen  olyan  álláspont  ez,  amelyet  republikánus,  tisztán  demokrata  nem  igazán  vallhat  magáénak,  hiszen  nem  tudja  felmutatni  az  uralom  egységét  egyetlen  intézményben vagy személyben sem, azt mindig csak megosztani akarja, hogy aztán  úgy  uralkodjon  a  népen.  A  beszédet,  amelyet  a  magába  zuhant  és  bűnbánattal  küszködő  Tildy  megkönnyezett  és  megköszönt,  éppen  ezért  nemcsak  később  a  kommunisták ítélték el, hanem egy másokkal folytatott baráti beszélgetésen Bibó is,  aki  tisztán  –  és  teljesen  jogosan  –  megérezte  a  „bújtatott  közjogi  igényt”  és  a  „monarchiára  való  sandítást”  is  benne.    Illyés  Gyula  –  aki  szintén  jelen  volt  –  szabályosan  elkomorult,  ha  hinni  lehet  a  visszaemlékezéseknek79.  Bibó  és  Mindszenty  –  mintegy  félórára  –  találkoztak  is  1956  november  4‐én,  amikor  a  szabadságharc sorsa beteljesedett, a Parlament bejáratában, reggel80. Mészáros István  joggal szögezi le, hogy; „Bibó számára nem volt rokonszenves Mindszenty – nyílván már  korábbról hírből megismert – egyénisége, sem a felfogása a magyarság aktuális sorskérdéseinek  megoldásáról,  sem  szerepe  az  ’56‐os  forradalomban.  Mintha  eléggé  fölényesen,  lenézően  szólna  róla;  érzékelhetően  nem  sokra  becsüli  gondolkodásmódját,  életfilozófiáját,  magyarságfelfogását.”.  Mi  tagadás,  Bibónak  mindig  is  éleslátása  volt  a  politikai  szándékokat illetően.  Valószínűleg kevesen voltak, akik tisztán értették a közjogi üzenet határozott  pozíciját  a  szövegben,  ezen  kevesek  egyik  viszont  a  társadalomtudós  Bibó  volt.  Értette  és  nem  tetszett  neki,  ahogyan  Mindszenyt  feltűnése  negatív  volt  Nagy  Imrének is. Ezt mondta Gimes Miklósnak a szabadságharc utolsó napjaiban, miután  munkatársa javasolta a miniszterelnöknek, hogy a népet vezesse az, akit alkalmasnak  talál rá és megválaszt magának; „Hát hogyan képzeli ezt maga?! És ha a történtek után,  emiatt  az  iszonyatos  pártvezetés  és  a  hibák  után  egy  szabad  választáson  a  magyar  nép  Mindszentyt  választja,  akkor  azt  nekünk  tudomásul  kell  vennünk?…”81.  Mindszenty  sem  különösebben sokra tartotta, vagy ismerte (el) Nagy Imrét, hiszen Bibótól november  4‐én is azt kérdezte, hogy; „Tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre?”82.   78

Mindszenty  József  álláspontja  láthatóan  nem  változott  szinte  semmit  sem  a  pártokkal  kapcsolatos  kétségeit  illetően  politizálása  folyamán,  hiszen  ahogyan  1933‐ban  megfogalmazta  –  Gömbös  Gyula  politikájával szemben; „Párttitkárokkal nem lehet a bajokon segíteni!”. Hóbor 1997, 174. o. Politikai pártok  közül  csak  a  Keresztény  Gazdasági  és  Szociális  Pártot  támogatta,  amely  határozott  legitimista  programmal, és egy zalai legitimista politikussal – báró Kray István – rendelkezett.  79 Bibó 1989, 59.o.  80  Mészáros  István,  ennek  a  rövid,  de  nagyon  is  jelentős,  találkozásnak,  Bibó  Mindszentyről  alkotott  véleményének  egy  remek  tanulmányt  szentelt  Bibó  és  Mindszenty  –  Egy  érdekes  találkozás  címmel;  Mészáros 2002, 213‐235. o.   81  Mészáros  2005,  48.  o.  Érdekes,  hogy  Nagy  Imrével  szemben,  alternatívaként  az  USA  akarta  kijátszani  Mindszentyt,  és  ezért  „Mindszenty‐kormányról”  is  beszéltek  sokat  a  Szabad  Európában,  amellyel  a  közvéleményt  akarták  formálni.  Az  USA  számára  nem  volt  biztosíték  egyszerűen  Nagy  Imre  és  a  reformkommunista  vezetők.  Az  események  azonban  megelőztek  minden  esetleges  machinációt. (Mészáros 2005, 46‐47. o.)  82 Mészáros 2002, 218. o. 

41

A  „rejtett  közjogi  vezető”  (Mészáros  István  itt  egyszerűen  a  királyt  helyettesítő  helytartót,  a  homo  regius‐t  feltételezi  Bibó  felfogásában,  közjogilag  logikusan)  személye és méltósága Bibó előtt tiszta képlet volt a hercegprímással kapcsolatosan.  Ez  évtizedek  után  is  aláérvelt  meggyőződéseként  hangzik  el  Huszár  interjújában83  Bibótól,  amelyhez  hozzáteszi,  hogy  Mindszenty  az  Osztrák‐Magyar  Monarchiában  államszervező  elvként  használt  „kultúrnacionalizmus”  kifejezést  használta  a  híres  1956.  november  3‐ai  beszédében,  mint  a  jövő  –  általa  helyeselt  ‐  nacionalizmusát.  E  mellett  feltűnő,  hogy  Mindszenty  1956‐ban  is  a  pártok  között  nem  tett  igazi  különbséget,  ezt  Bibóval  is  éreztette  a  „pártárnyalat”  kifejezéssel,  amelyben  minden  akkori  pártot  a  marxista‐kommunista  áramlat  egy  árnyalatának  fogott  csak  fel84(a  pártoktól való független nemzeti cselekvést a rádiós beszédében is hangsúlyozta).  Valóban, Mindszenty pontosan ott tartott 1956‐ban, mint ahol 1945‐ben. Nem  változott  semmit  sem,  mondjuk  ezt  nem  is  titkolta,  többek  között  ezt  is  elmondta  a  beszédében. Úgy látta, ha újra akarjuk kezdeni, akkor nem 1946‐ba kell visszamenni,  ahová egyébként a Nagy Imre vezette kabinet vissza akart menni, hanem 1945‐be és  immáron  ne  pártok  döntsenek  a  nép  sorsa  felől,  hanem  új  választások  kellenek,  visszaéléstől  mentesek.  Mindszenty  tehát  azon  az  állásponton  volt  1956‐ban,  amely  nem  tudott  megvalósulni  1945‐ben,  ezt  csak  azzal  lehet  megmagyarázni,  hogy  az  egész  történetet,  amely  az  elmúlt  tíz  évben  magát  gerjesztve  a  kataklizmát  okozta,  törvénytelennek tartotta továbbra is. Vissza az alapokhoz, semmit sem elfogadni, ami  a magyar szuverenitás ellenében történt, akár magyarok, akár megszállók tették azt.  Előbbiek  jó  esetben  kényszer,  utóbbiak  mindenképpen  aljas  szándéktól  vezérelve  cselekedtek. Egyik sem lehet mérvadó, egyik sem lehet egy nemzet számára kötelező.  Az  1956‐os  Nagy  Imre‐kormány  egyébként,  valamennyire  nonszensz,  de  nagyon  is  szükségszerű  módon,  visszaadta  Mindszentynek  „minden  eddigi  polgári  és  egyházi  tisztségét”85,  amelyet  nemcsak  felvehetett,  hanem  gyakorolhatott  is,  sőt  a  pápai  rendelkezés  ellenére  hercegprímásnak  tartotta  továbbra  is  a  főpapot  a  forradalmi  kabinet.  Ez  azonban  megint  csak  azt  a  képlékeny  helyzetet  mutatja,  hogy  mindent,  amit a kommunisták elnyomtak, elsöpörtek, azt az 1956‐os szabadságharc kárpótolni  akarta, így Mindszentyt is, aki a legtovább kitartott ellenük. A hercegprímás kifejezi  pere  kapcsán,  hogy  „alkotmányjogilag  megengedett,  hogy  az  országgyűlés  a  köztársaság  bevezetéséről szóló 1946: I. tc‐et hatálytalanítsa, vagy hogy annak megváltoztatására bármely  magyar állampolgár mozgalmat kezdeményezzen.”86. A köztársaság közvetlen, puccsszerű  megdöntésére  azonban  a  prímás  nem  törekedett,  de  nem  fogadta  el  annak  igazi   Mészáros 2002, 220. o.    Mészáros 2002, 220‐221. o. Itt kell megjegyezni, hogy Mészáros István a tanulmányában mindegyik  „bibói vádat” igyekszik kivédeni, de ez nem sikerül neki jobbára. A hercegprímás a közjogi szerepét  soha  sem  tagadta  le  ugyanis  1946  előtt,  éppen  ellenkezőleg.  Az,  hogy  pedig  egy  –  meglehet  a  progresszív erők számára anakronisztikus – de, monarchista szempontból nagyon is fontos (hiszen a  Magyar  Királyságra,  illetve  a  Szentkorona‐tanra  nagyon  is  jellemző  hungarus  tudattal  rokonítható)  fogalmat használ 1956‐ban, azt jelenti, hogy Mindszenty számára ez egy valóban új kezdetet jelentett,  egyházi‐, és politikai szinten is, és ahogyan említette ő maradt, aki volt.   85 Emlékirataim, 435.o.   86 Emlékirataim, 250. o.   83 84

42

jogosultságát  sohasem.  1946  adventjén  az  angol  és  az  amerikai  követeknek  megküldött  levelében  –  amelyet  az  ellene  folytatott  koncepciós  perben  az  egyik  fő  bizonyítékként hoztak fel  − a főpap egészen konkrétan fogalmaz ezzel kapcsolatban  is: „Magyarország látszólag demokratikus ország, ahol a parlament és a kormány – amint ezt  állandóan  hangsúlyozzák  –  az  1945‐ös  szabad  választásokon  alapulnak.  Ezek  az  állítólagos  demokratikus  választások  egy  nagy  hiányt  mutatnak  fel:  csak  hat  kiválasztott  párt  vehetett  rajtuk  részt.  A  lakosság  nagy  részét,  amely  a  demokratikus  közvéleményt  alkotta,  kényszeríttették  –  eltérő  politikai  nézete  ellenére  −,  hogy  az  egyik  engedélyezett  pártra  szavazzanak;  a  legtöbb  esetben  ez  a  Kisgazdapárt  volt.  Ettől  a  ténytől  eltekintve  meg  kell  állapítanunk,  hogy  a  kormány  nem  mutatja  az  egyes  pártok  viszonylagos  erejét.  (…)  Ezenkívül  a  parlament,  amely  csak  egyetlen  házból,  a  képviselőházból  áll,  12  képviselőt  választott  az  ország  szellemi‐,  és  közéletének  reprezentánsaiból.    (…)  A  kommunista  belügyminiszternek van meg a joga, hogy nyilvános gyűléseket és szervezeteket engedélyezzen  és  jóváhagyjon.  A  rendőrség  is  az  ő  kezében  van.  (…)  A  helyzet  jelenleg  olyan,  hogy  akik  a  választásokból  mint  kisebbség  kerültek  ki,  a  többséget  alkotják;  mintha  a  Kommunista  Párt  kapta volna a szavazatok 57%‐át és nem a 17%‐ot. Hogyan alakulhatott ki ez a parlamentáris  kormányok  történetében  eddig  ismeretlen  helyzet?  A  Sunday  Times  1946.  május  5‐i  száma  ezt azzal magyarázza, hogy a képviselők 37%‐ának csak elemi iskolai végzettsége van.     Magyarországon nincs demokrácia, van azonban marxista rendőrség, marxista sajtó, vannak  börtönök  és  koncentrációs  táborok.  Szovjet  állampolgárok:  Rákosi  (állam‐miniszter),  Rajk  (belügyminiszter), Gerő (közlekedésügyi miniszter), Révai (a kommunista párt ideológusa) a  pártbizottságok útján uralkodnak a magyar népen, amelynek ehhez a kormányhoz semmi köze  sincs.    A  magyar  nemzet  a  páriák  életét  éli  és  közel  jár  a  kétségbeeséshez.  (…)  Az  ügyes  és  ravasz  politikusok  Moszkva  emberei,  a  többiek  vagy  nem  látják  át  a  helyzetet,  vagy  megalkuvók és készek a Keletről jövő minden kívánságot teljesíteni.”. A hercegprímás ezt a  meglehetősen  pontos  diagnózist  „mint  Magyarország  egyetlen  független  személye,  akit  hivatala  is  közbelépésre  kötelez”87  teszi  meg,  amelyen  természetesen  közjogi  személyét  kell  értenünk.  A  pere  alatt  is,  a  verések  utáni  kihallgatáson  a  prímás  így  állt  ki  a  hazáért,  amelyet  egyúttal  végrendeletének  egyik  legfontosabb  üzenetének  is  tartott.  Még  szabadlábon  akkor  írta  ezt  a  végrendeletét,  amikor  már  tudta,  hogy  be  fogják  börtönözni.  Az  ÁVH‐s  őrnek  így  fogalmazta  meg  ennek  a  lényegét;  „A  végrendeletemben  megállapítom,  hogy  ami  Magyarországon  választásokon  és  más  úton  a  törvényesség látszatával történt, elejétől végéig törvénytelen. Arra kértem és figyelmeztettem  a magyar népet, maradjon hű történelmi múltjához, hazájához és a valláserkölcsi alaphoz.”88.  Mindszenty a magyar történelmi alkotmány törvényeire hivatkozott, hogy az  ártatlanságát  bizonyítsa  (de  megmutatta,  hogy  az  1946  utáni  törvények  szerint  is  nonszensz,  amit  felhoznak  ellene),  a  Magyar  Királyság  jogrendje  szerint  tartotta  magát az első magyar közjogi személynek és tisztán látta, hogy  ide kell visszatérni,  ha az  ország szuverén államként akar  létezni, miután  a kommunista rabigát lerázta   Emlékirataim, 305. o.   Emlékirataim, 264. o. 

87 88

43

magáról 1956‐ban. Ez a módszertan – ahogyan korábban is bemutatni szándékoztam  –  jellemző  a  főpap  reflexív  monarchizmusára.  1947−1948‐ban  a  magyar  közjog  egy  vallásos (transzcendens) pillérét szerette volna újra megerősíteni, illetve felfedeztetni  a nemzettel, azt, amely a Magyar Királyság idejében evidencia volt. Ezek példaértékű  cselekedetek voltak akkor is, ma is azok maradtak, csak a valós kontextusukat nem  értjük,  nem  érezzük  tisztán.  Embertelen,  de  még  inkább  mélyen  emberalatti  volt  a  kommunizmus,  és  reménytelenül  képlékeny  és  süllyedő  a  köztársaság,  de  mivel  a  sötétség olyan hamar és erőszakosan köszöntött be a magyarság számára 1945 után, a  királyság  emléke  nem  volt  még  olyan  távol.  A  hercegprímás  álláspontja  eleve  nem  volt  teljesen  reménytelen  sem,  jóllehet  aktuálpolitikai  szempontból  1949‐től  súlytalanná  vált  egészen  1956‐ig,  akkor  viszont  idő  nem  volt  arra,  hogy  bármit  is  realizálni, építeni lehessen. Egy sorsfordító robbanás azonban képes volt újra felvetni  az  érvényét  mindannak,  amelyet  Mindszenty  olyan  következetesen  hirdetett  és  élt  meg.  Ez  volt  1956  elveszett  lehetősége,  amikor  néhány  nap  alatt  minden  olyan  irányzat,  amelyet  a  kommunisták  elnyomtak,  megsemmisítettek,  a  felszínre  került;  polgári  demokrata,  kereszténydemokrata,  reform‐kommunista  és  úgy  látszik  Mindszenty személyében a konkretizálatlan monarchista is.                 V.    Mindszenty  sokat  és  sokféleképpen  idézett  és  értelmezett  1956‐os  novemberi  rádióbeszédében van egy olyan mondat, ami fontos lehet summának is. Ezt 1945‐ben  fogalmazta  meg,  de  így  hangzott  el  1956‐ban;  „nem  helyezkedünk  szembe  a  történelmi  haladás  igazolt  irányával,  sőt  az  egészséges  fejlődést  mindenben  előmozdítjuk.”89.  Egyszerűségében  sok  mindent  mond,  és  meglehetősen  túlmutat  saját  magán  ez  a  gondolat.  1945‐ben  ez  azért  hangzott  el,  mert  akkor  aktuális  politikai  direktívaként  minden  a  „demokratizálási  folyamatról”  szólt,  amely  alatt  azonban  a  demokratikus  pártok  és  a  marxista‐kommunisták  is  a  „régi  rendszer”  lebontását  értették  minden  különösebb  vizsgálat  és  kritika  nélkül.  Ez  volt  1945–47  forradalma,  amelyben  progresszivisták,  demokraták,  kommunisták  ugyanúgy  részt  vettek,  de  nyerni  csak  az utóbbiak nyertek rajta. Amit ekkor réginek tartottak, az rossz is volt egyben.  Elég  ezzel  kapcsolatban  a  parlamenti  jegyzőkönyveket  megnézni.  Nem  volt  igazolása  semminek sem, a sulyoki „befalazott ajtónak” a bizonyítékai, amellyel megfosztottak  egy  nemzetet  a  gyökereitől,  vagy  ami  legalább  ilyen  rossz  volt,  újrakonstruáltatták  azt vele.   1956‐ban ez a kijelentése a hercegprímásnak számonkérő és vizionárius is volt  egyszerre.  1956‐ban  tisztán  kellett  volna  látni,  hogy  ahonnan  elindultak  sokan  a  „korlátozott  demokráciában”,  az  az  irány  egyszerűen  nem  volt  indokolt  és  helyes  a  magyarság  számára,  és  egy  kényszerpálya  folytatódott  a  legjobb  esetben  is,  más  megszállókkal.  Hazugság  lenne  azt  mondani,  hogy  a  főpap  ellene  volt  mindenfajta  társadalmi  újításnak.  Még  veszprémi  püspökként  kezdeményezte,  hogy  az  egyházi   Emlékirataim, 440.o.  

89

44

földeket  fel  kell  osztani  például.  Ő  mindig  csak  a  kárpótlás  végrehajtását  és  az  egyházi  intézmények  (elsősorban  az  oktatásiak)  finanszírozását  firtatta,  nem  az  intézkedés  jogosságát  az  I.  Magyar  Köztársaság  idején  is.  Azt  hiszem,  hogy  igazi  konzervatívként a politikai kísérletezésnek és a forradalmi megoldásoknak volt csak  ellene  (ezért  nevezte  1956‐ot  is  csak  szabadságharcnak,  és  nem  forradalomnak),  amelyeket  megvetett  és  helytelenített,  főként,  hogy  ezeknek  a  kéretlen  alanya  a  magyar nép volt, és közvetlenül az ország sorsa.   Ami  tehát  1945  után  volt,  az  –  használva  ezt  a  jellegzetesen  modern,  kicsit  evolucionista jelzős szerkezetet – nem volt a történelmi haladás igazolt iránya, legalábbis  a magyarság számára nem volt az. Nem kért belőle és néhány nap alatt elsodorta azt  1956‐ban. Területe csonka maradt, lakosainak egy jelentős részétől megfosztották, és  rabszolgamunkára  vitték  a  Szovjetunióba,  vagy  kitoloncolták  idegen  országba.  Államformáját  és  történelmi  alkotmányát  jogtalanul  megváltoztatták,  a  megszálló  Vörös  Hadsereg  fosztogatásait  nem  állították  meg,  a  megerőszakolt  asszonyokat,  lányokat  és  hozzátartozóikat  hálára  kötelezték  a  „felszabadításért”.  Az  országot  idegen  állampolgárok  magyarnak  hazudott  klikkje  vezette.  Az  Egyházat  üldözték,  háttérbe  szorították  minden  téren,  a  szerzetesrendeket  feloszlatták,  az  egyházi  iskolákat  államosították.  Már  a  Vörös  Hadsereg  önkényesen  földet  adott  a  parasztoknak (ahogyan saját pénzt is nyomatott), amelyek olyan kicsik voltak, hogy  nem  tudtak  megélni  belőle.  Így  aztán  minden  gond  nélkül  behajtották  őket  a  kolhozokba. Aztán, amikor nem ment olyan egyszerűen, akkor megverték őket, vagy  deportálták,  a  népet  a  terrorral  hamar  rá  lehetett  kényszeríteni  a  „saját  érdekeire”.  Sem  a  magyarság  boldogulását,  sem  megerősödését,  sem  pedig  a  megfosztott  nagyságot,  vagy  a  külföldi  támogatást  nem  hozta  meg  sem  a  köztársaság,  sem  a  népköztársaságként  beköszöntő  kommunista  diktatúra.  Új  törvénytelenség,  új  zsarnokság  lett  csak  az  eredmény.  Nem  volt  indokolt,  ami  történt,  a  magyarság  igazi  létformája  pedig  nem  a  tisztán  népuralmi  berendezkedés,  hanem  a  királyság.  Az  államformaváltás  nem  hozta  egy  nép  boldogulását.  A  magyaroknak  vissza  kellett  volna  térniük  királyságukhoz,  szembe  kellett  volna  helyezkedni  a  ráerőszakolt  iránnyal.  Ez volt a számonkérés ebben a gondolatban, ezzel az érvénnyel lépett fel a  hercegprímás újra vezetőként 1956‐ban és ezt hagyta mindenkire, aki érti, és követni  akarja a jövőben az útját.  Mindszenty  József  azt  vallotta,  hogy  aki  az  apostoli  királyság,  a  keresztény  jogállam  törvényei  szerint  él  és  építi  fel  a  környezetét,  az  egyszerűem  éber  és  erős  marad Szűz Mária királyságában. Megmaradhat. A köztársaság 1918‐ban, 1919‐ben,  1946‐ban, 1949‐ben is a magyarság süllyedését hozta, ebből Mindszenty mindegyiket  átélte  és  tett  is  ellenük.  Mintha  csak  erről  beszélt  volna  1947‐ben,  a  Boldogasszony  Éve  megnyitásakor,  amikor  egy  országot  szeretett  volna  megmozgatni  és  újra  igazi  patrónánk  mellé  (Patrona  Regni  Hungariae)  állítani,  újra  megmutatva  ennek  az  országnak a „máriás” lelkületét; „A múltnak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént,  családot,  nemzetet  nem  engedünk  testünktől,  lelkünktől  idegen  gondolatokba  beöltöztetni.  Ragaszkodunk  tépett  hazánknak  a  múltból  örökölt,  a  jövőben  híven  örvendő,  kipróbált  nagy 

45

történelmi  alapjaihoz,  s  akár  titokban,  akár  nyíltan,  ápolni  fogjuk  fenntartó  erőinket.”90.  Amikor  1991‐ben  az  emigrációból  a  hercegprímás  koporsóját  hazahozták,  teljes  romlatlanságban  találták  meg  testét  halála  után  majdnem  két  évtizeddel.  Testét  magába fogadta a magyar föld, de szellemét még nem.                                                                          

 Emlékirataim, 196.o.  

90

46

Bibliográfia    • Egyházam és hazám, Mindszenty hercegprímás szentbeszédei 1945–1948. I‐III.  kötet Szerk. Beke Margit. Budapest, 1991−97. (Egyházam és hazám,  kötetenkénti sorszámozással)  • Mindszenty József: Emlékirataim, Szent István Társulat, Budapest, 1989.  (Emlékirataim)    +++    • Bakó Balázs: Mindszenty József és gróf Mikes János szombathelyi  megyéspüspök kapcsolata, 2006, Mindszenty Társaság Évkönyve online  változat (Bakó 2006)  • Bakó Balázs: Non Confundar – Nem szégyenülök meg. Megemlékezés Gróf  Mikes János püspökről, Vasi Szemle, 2005/6. szám. (Bakó 2005)  • Bibó István: 1956. október 23 – november 6. Huszár Tibor interjúja, Valóság  1989/2., 59.o. Bibó 1989  • Barta Róbert: Egy brit diplomata, Sir A. F. Gascoigne Magyarországon a  második világháború után, Klió 2005/1.  (http://www.c3.hu/~klio/klio051/klio144.htm) (Barta 2005)  • Békés Márton: „A királyság védelmében” – Slachta Margit következetes  monarchista eszmeisége és cselekvése, 28−54. o. Miles Christi, X. évfolyam, 1.  szám, 2008. Nyár−Ősz. (Békés 2008)  • Fejérdy András: Mindszenty József szellemi portréja, Kommentár 2006/4  (Fejérdy 2006)  • Föglein Gizella: Az „államfő” intézménye 1944 és 1949 között, Múltunk  2005/2. 221−230.o. (Föglein 2005)  • Föglein Gizella: Sulyok Dezső és az államforma kérdése 1945‐1946‐ban,  Tudományos Konferencia Sulyok Dezső születésének 100. évfordulóján, Pápa,  1998. (http://mek.oszk.hu/02200/02205/02205.htm#5) (Föglein 1998)  • Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia Magyarországon, Múltunk 2007/3.  113−154. o. (Gergely 2007)  • Gergely Jenő: A Demokrata Néppárt „igazoló jelentése” a Mindszenty  hercegprímással keletkezett konfliktusról, Századok, 1995/5‐6.  761−780.o.(Gergely 1995)  • Habsburg Ottó: Így láttam ..., Vörösváry Publishing Co., 1993 (Habsburg 1993)  • Hatos Pál: A Mindszenty‐örökség értelmezései 1989 után Kommentár 2006/4  (Hatos 2006)  • Hóbor József: A keresztényszocializmus mint eszme és ideológia Pehm  (Mindszenty) József zalaegerszegi évei alatt  (http://www.pszfz.bgf.hu/konyvtar/polvax/p‐97‐1/6hobor.pdf). (Hóbor 1996)  • Hóbor József: Pehm (Mindszenty) József a zalai legitimizmus apostola, in.  Konfliktus, konszenzus, kooperáció tanulmánykötet, 160−179.o., II. Országos  47

• • • •

• • • •

•

•

• • •

Politológus Vándorgyűlés. Janus Pannonius Tudományegyetem Továbbképző  Központja – Friedrich Ebert Alapítvány, 1996‐1997 Pécs (Hóbor 1997)  Hubai László: Viták és álláspontok a II. Magyar Köztársaságról Múltunk  2005/2. 203−219.o. (Hubai 2005)  Kovács Gergely: Isten embere – Szemtől szemben Mindszenty bíborossal, Új  Ember Kiadó, Budapest, 2005. (Kovács, 2005)  Jean‐Marie Lustiger: Mindszenty bíboros, Vigilia 1992/3., 206−209. (Lustiger  1992)  Prof. Molnár Kálmán: A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi  szükségessége és lehetősége, Szent István Akadémia – Dunántúl Könyvkiadó  és Nyomda, Pécs, 1930.  Mészáros István: Pannonia Sacra – Mindszenty tanulmányok; Kairosz Kiadó,  Budapest, 2002 (Mészáros 2002)  Mészáros István: Mindszenty a Sándor‐palotában, Eötvös József Könyvkiadó,  Budapest 2005 (Mészáros 2005)  Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó 2000  (Romsics 2000).  Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, A  köztársaság ügye 1944 után fejezet  (http://www.polhist.hu/koztars/index.php?fkod=5&fsz=2) (Pölöskei)   Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései 1941−44; Zríniy Kiadó 1990, Bp.,  Szerkesztette és jegyzetelte; Orbán Sándor és Vida István. 172−175. o.(Serédi  1990)  Slachta Margit felszólalása a Nemzetgyűlés 1946. január 31‐ei ülésén a  Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslat tárgyalása ügyében  (Békés Márton jegyzeteivel), Miles Christi X. évfolyam 1. szám, 2008.  Nyár−ősz. 54−74.o. (Slachta 2008)  Dr. Szakolczai György: Mindszenty és Barankovics ‐ avagy a keresztény  politika és a modus vivendi, Magyar Szemle 2007/5 (Szakolczai 2007)  Dr. Török Bálint: 1956 amerikai szemmel – Mindszenty és Barankovics,  Magyar Szemle 2008/1. (Török 2008)   Vokscentrum adattár;  http://www.vokscentrum.hu/valaszt/jel2047.php?mszkod=111121&evvalaszt= 1945&jny=hun (Vokscentrum) 

  Felhasznált és ajánlott irodalom:    Mindszentyről meglehetősen sokan írtak, úgy tudom, hogy a monarchista‐legitimista  szempontjaira  senki  nem  fókuszált,  meglehet  Fejérdy  ezt  nyomatékosította  a  tanulmányában. Vizsgálódásaim közben én úgy láttam, hogy alapvetően két áramlat  van jelenleg Magyarországon, melyeket én  – természetesen egy kicsit önkényesen  –  Mészáros  István  és  Gergely  Jenő  munkái  mentén  szeretnék  most  felsorolni.  Mészáros,  következetessége  és  újszerűsége  okán  közelebb  áll  ennek  az  írásnak  az  48

irányvonalához,  jobban  megérthető  mindaz  talán,  ami  itt  olvasható  volt  a  munkái  segítségével.  Barankoviccsal  kapcsolatos  kritikája  egészen  újszerű  és  aláérvelt.  Az  írásomhoz  a  következők  tanulmányozhatóak;  Mészáros  István:  Mindszenty  és  Barankovics  −  adalékok  a  „keresztény  párt”  problematikájához,  2005,  Eötvös  József  Könyvkiadó;  Mészáros  István:  A  rózsafüzér  bíborosa.  Mindszenty‐pillanatképek,  Budapest,  2003  Szent  Gellért  Kiadó;  „Állok  Istenért,  egyházért,  hazáért!”.  Írások  Mindszenty  bíborosról,  Budapest,  2002  Ecclesia  Kiadó;  Mindszenty  −  Egy  kultusz  a  XXI.  században,  Kairosz  Kiadó,  2005;  Mészáros  István:    Mindszenty  bíboros,  a  lelkipásztor  főpap,  Budapest  1990,  Artemis  Kiadó;  Mindszenty  és  Ortutay.  Iskolatörténeti  vázlat:  1945‐1948,  Budapest,  1989,  Magánkiadás;  Mindszenty  és  az  „Ostpolitik”, Budapest, 2001, Kairosz Kiadó. Mészáros hiánypótló kötetet írt, illetve  szerkesztett  a  Boldogasszony  Évével  kapcsolatosan  is;  Boldogasszony  Éve  1947−48,  Ecclesia,  1994,  (Boldogasszony  1994)  amelyben  azonban  elfogadta  az  „újraevangelizáció”  modern  (pre)koncepcióját  −  némileg  ellentmondva  ezzel  más,  későbbi  munkái  tartalmával.  Én  arra  tettem  kísérletet,  hogy  érzékeltessem,  a  hercegprímásnál Egyház és nemzet együtt járt mindig és az „újraevangelizáció” a kor  keretei  között  nehezen,  jobbára  nem  is  értelmezhető  fogalom,  hiszen  pontosan  egy  nagyon  is  létező  hitnek  és  ragaszkodásnak  a  manifesztuma  volt  mindaz,  ami  akkor  történt.     Gergely  Jenő  a  rendszerváltás  után  módosította,  árnyalta  marxista  „osztályharcos”  véleményét  a  hercegprímásról  (is)  és  a  jelenleg  –  több  helyen  is  kifejtett  interpretációja közelebb áll a mai korszellemhez, egyetemi előadásaiban pedig ennél  tovább  is  megy  sokszor.  E  mellett  azonban  teljes  képet  akkor  kaphatunk,  ha  a  kommunista  diktatúra  alatt  megjelent  publikációit  is  átnézzük,  hogy  a  Mindszenty  interpretációjáról  teljesebb  képet  nyerhessünk;  Gergely  Jenő:  Főpapok,  főpásztorok,  főrabbik  Pannonica  Kiadó,  2004;  Gergely  Jenő:  A  Mindszenty‐per  Kiadó:  Reform  Lap‐  És  Könyvkiadó  Rt.  ,  1989;  Gergely  Jenő:  A  katolikus  egyház  Magyarországon  1944−1971 Kiadó: Kossuth Könyvkiadó, 1985; Gergely Jenő: A politikai katolicizmus  Magyarországon  1890−1950  Kiadó:  Kossuth  Könyvkiadó,  1977;  Gergely  Jenő:  A  katolikus  egyház  története  Magyarországon  1919−1945,  Pannonica  Kiadó,  1999;  Gergely Jenő: Mindszenty József, In Nagy Képes Milleniumi Arcképcsarnok. Szerk.:  Rácz  Árpád.  Bp.,  Rubicon–Aquila  Könyvek.  1999.  314–319.  o.;  Gergely  Jenő:  Mindszenty József veszprémi püspök és a nyilasok, In: Ablonczy Balázs, stb (szerk.)  Hagyomány,  közösség,  művelődés:  Tanulmányok  a  hatvanéves  Kósa  László  születésnapjára. Budapest: BIP  Kiadó, 2002. pp. 177−200.; Gergely Jenő: Mindszenty  (Pehm) József politikai tevékenysége az 1930‐as években. In: Veszprém. 1996., 6−17.  In:  T  Horváth  Lajos  (szerk.)  Mindszenty  József  veszprémi  püspök  1944−1945  Veszprém: Veszprémi Érsekség, 1996. pp. 6−17.; Gergely Jenő: A Demokrata Néppárt  ʺigazoló  jelentéseʺ  a  Mindszenty  József  bíboros  hercegprímással  keletkezett  konfliktusáról,  SZÁZADOK  127:  (5−6)  761−780  (1993),  Gergely  Jenő:  Mindszenty  József, In: Sánta Ilona (szerk.) Politikus‐pályák, Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1984.  pp. 131−145.  49

  A  Mindszenty  Társaság  által  szorgalmazott  tanulmányok  közül  a  következőket  is  átnéztem  (ha  az  írásomban  nem  is  idéztem  őket)  az  online  Évkönyvből:  Perger  Gyula:  A  zalai  kuráciák  alapítása;  Bank  Barbara:  Mindszenty  József  munkatársai,  vele kapcsolatot tartó személyek sorsa a Mindszenty‐per alatt és után. 

50