Marcel Lefebvre

Ft. és Exc. Mons. Marcel Lefebvre érsek úr beszéde a velencei San Simone Piccolo templomban 1980. április 7. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Kedves Testvéreim! Remélem, megbocsátják, hogy nem beszélem elég jól a nyelvüket, és bízom benne, hogy azért megértik majd a szavaimat. Talán vannak Önök közt olyanok, akik kétségekkel küszködnek. Talán arra gondolnak, miért is jött ide, Velencébe, Lefebvre érsek úgy, hogy Cé bíboros meg sem hívta. Az én jelenlétem olyan helyzetet teremt, ami az Egyházban nem normális. Ez így igaz. Amikor Dakar érseke voltam, nagyon elcsodálkoztam volna, ha egy püspök a meghívásom nélkül jött volna az egyházmegyémbe, vagy úgy, hogy nem értesít elõre. Elismerem, hogy egy abnormális helyzettel állunk szemben. Fel is kell tennünk a kérdést: mi az Egyház jelenlegi helyzete? Soha, soha nem akartam bármit is tenni az Egyház ellenében! Egész életemet az Egyház szolgálatára szenteltem. Papságom ötven éve alatt, amiből harmincötöt, mint püspök éltem, nem tettem mást, mint hogy szolgáltam az Egyházat misszionáriusként, majd püspökként Franciaországban, a Szentlélek Atyák legfőbb elöljárójaként, majd végül missziós püspökként. Azok a fiatal kispapok és papok, akiket ma velem látnak, csak kis töredékét alkotják azoknak, akik az öt szemináriumomban tanulnak. Tíz éve azzal a szándékkal kezdtem el ezt a művet, a Szent X. Pius Társaságot, hogy ezzel is az Egyházat szolgáljam. Miért nem örül hát Cé bíboros, Velence pátriárkája, hogy én ma itt vagyok? Miért nem érti meg jelenlétem okát? Hogyan is magyarázhatnám meg?! Nyilvánvalóan nem örül annak, hogy papszentelésem napja óta minden változás nélkül folytatom kötelességeim teljesítését. Soha nem változtam ebben az értelemben, sem akkor, amikor új szemináriumokat alapítottam Afrikában, sem akkor, amikor Őszentsége XII. Pius pápa apostoli delegátusaként meglátogattam Francia-Afrika 64 egyházmegyéjét 11 év alatt. Meglátogattam az összes szemináriumot, meghatározva az egyházmegyés püspökök számára azokat a normákat, amelyek alapján egy új szemináriumnak működnie kellett. Soha nem változtam. Azt prédikáltam és tettem, amit az Egyház mindig tanított. Soha nem változtattam meg azt, amit az Egyház a tridenti vagy az I. vatikáni zsinaton tanított. Ki változott tehát? Én vagy Cé bíboros? Nem tudom, de úgy gondolom, hogy ha figyelembe vesszük, hogy állnak a dolgok, vagyis megfigyeljük a II. vatikáni zsinat óta bevezetett változtatások gyümölcseit, mindenki saját maga láthatja a választ. Hogy állnak a dolgok ma az Egyházban? Kérdezzék meg Mons. Pintonello-t, a hadsereg volt káplánját, aki részletes beszámolót készített az olasz szemináriumokról: katasztrófa. Igazi katasztrófa! Hány szemináriumot adtak el vagy zártak be! Torino háromszáz férőhelyes szemináriuma üres. De Önök is, hányan nézhetik saját egyházmegyéjükben a bezárt szemináriumot! Valami tehát rosszul

működik az Egyházban, mert ha nincsenek szemináriumok, nem lesznek papok sem – és akkor nem lesz, aki bemutassa a Legszentebb Áldozatot. Mivé válik így az Egyház? Mindez szinte hihetetlen! Megváltoztak, igen. De miért változtak meg? Természetesen azzal az elgondolással változtak meg és vezettek be új dolgokat, hogy megmentsék az Egyházat. A II. vatikáni zsinat elõtt az Egyházban tapasztalható volt a buzgalom alábbhagyása, így azt gondolták, hogy a változtatásokkal új életet visznek majd az Egyházba. De senki nem változtathatja meg azt, amit Jézus Krisztus meghatározott. A szentmiseáldozat, a szentségek, a Hitvallás, a katekizmusunk, a Szentírás – ezek mind Jézus Krisztustól jönnek. Megváltoztatni őket azt jelenti, hogy megváltoztatunk valamit, amit Ő maga alkotott. Lehetetlenség! Senki nem mondhatja azt, hogy az Egyház tévedett. Ha valami nem működik jól, meg kell keresni az okát – de az nem az Egyházon belül van. Azt mondják, hogy az Egyháznak változnia kell, mint ahogyan a modern ember változik. Ahogy a modern ember új életvitelt alakított ki magának, az Egyháznak is alkalmazkodnia kell ehhez tanításában: új mise, új szentségek, új katekizmus, új szemináriumok. És így aztán mindent leromboltak. Mindent leromboltak! Az Egyház mindezért nem felelős. Nem az Egyház, hanem a papjai felelősek a katolikus hit(élet) hanyatlásáért. Szent X. Pius pápa Pascendi enciklikája első oldalain ír arról, hogy már az õ korában is tévedéseket és eretnekségeket találunk nem az Egyházon kívül, hanem annak kebelén. Az Egyház kebelén – és nem elsősorban a laikusok, hanem a papok között. Szent X. Pius már akkor, a századelőn felismerte az ellenséget. Hozzátehetjük, ha Szent X. Pius pápa még élne, ma ezeket az ellenségeket már nemcsak a papok, hanem a püspökök és bíborosok között is megtalálná. Sajnos, tény, hogy sok bíboros van, aki a tévelyt terjeszti. Honnan ered a Holland Katekizmus? Bizonyosan nem a Katolikus Katekizmusból, még ha bíborosok és püspökök hagyták is jóvá. Még a francia katekizmus is, amelyet jól ismerek, tartalmaz tévedéseket. Már nem mindig a katolikus tanítást hirdetik, adják elő. Nagyon súlyos a helyzet. Miközben beutaztam a világot, sok helyütt találkoztam katolikus hívek olyan csoportjával, mint amilyen az Önöké is, akik azt kérdezték maguktól: „Mi történik az Egyházban?”. Néha alig lehet felismerni az Egyházat. A szertartások – fél-protestáns, fél-katolikus liturgia – kész cirkusz. Már nem a Misztériumról szólnak. Az Isteni Szentmiseáldozat szent misztérium, a legnagyobb, mennyei misztérium – de ma már nem így tekintenek rá. A mai szertartásban már nem érezzük a szentmise természetfeletti jellegét. Azok, akik jelen vannak rajta, inkább az ürességet érzik, és sokszor nem tudják, hogy katolikus szertartáson vagy valamilyen más összejövetelen vettek-e részt. Ez megengedhetetlen helyzet. És a hívek, egyszerű és jó emberek, ellent is álltak. Mert ráéreztek, hogy van valami ebben a reformban, ami nem jó. Látják az üres szemináriumokat, a szerzetesi közösségek üres noviciátusait világszerte. Az Egyház java miatt ellent kell állnunk, de nem a pásztorok ellen kell tennünk. Mindig is végtelen tiszteletet éreztem a Szentatya, a püspökök és bíborosok iránt. Nem tudnék

szeretetlen szavakat mondani, de ez még nem tart vissza attól, hogy megerősítsem a katolikus tanítást, hiszen katolikus akarok maradni. Amikor megkereszteltek, a pap megkérdezte a keresztszülőket: „Mit kér ez a gyermek az Egyháztól?”. És õk így feletek: „Hitet”. És még ma is ezt kérem az Egyháztól: hitet, a katolikus hitet. Miért kértek hitet a keresztszülők a gyermeknek az Egyháztól? Azért, hogy elnyerhesse az örök életet. Ha pedig a Hit az, amely megnyeri az örök életet, akkor én ezt a Hitet akarom – változások nélkül! A katolikus hit a katolikus hit. A Hitvallás a Hitvallás. Ezeket nem lehet megváltoztatni. Nem lehet megváltoztatni a Katekizmust; nem lehet megváltoztatni a szentmisét, vacsorává degradálva, ahogyan azt a protestánsok teszik. A szentmise áldozat, a kereszt áldozata, és ahogyan azt a tridenti zsinat tanítja, a szentmise és a Kálvária áldozata ugyanaz az áldozat, és az egyetlen különbség csak az, hogy míg a Kálvária áldozata véres áldozat, addig a szentmise ugyanennek az áldozatnak vértelen bemutatása. De a kettő egy és ugyanaz. Ugyanaz a pap: Jézus Krisztus, és ugyanaz az Áldozat: Jézus Krisztus. Ha az Áldozat valóban Jézus Krisztus, Istenünk, Teremtőnk, Megváltónk, aki a mi lelkünkért ontotta Vérét, akkor nem vehetjük a tenyerünkben, mint valami darab egyszerû kenyeret. Lehetetlen, hogy egy katolikus hívőt ne töltsön el a tisztelet és imádás, ha valóban hiszi, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen van Jézus Krisztus, maga az Isten, a Teremtő és Bíró, aki majd felhőkön fog megjelenni ítélni az egész világot. Ahogy Önök, én is megbotránkozom, elszomorodom, és fájdalom tölti el a szívemet, amikor látom – sokszor a TV is közvetíti –, hogy egy bíboros vagy püspök térdhajtás, ill. a tisztelet minden jele nélkül lép oda az Oltáriszentséghez. Semmi! Még egyszer: ez megengedhetetlen, és nem a Katolikus Egyháznak megfelelő magatartás. Meg kell tartanunk a hitet ebben a viharban, amelyen az Egyház éppen áthalad. Olyan vihar ez, amely már hosszú évek óta tart, és reméljük, hogy hamarosan véget ér, hogy az Egyház visszatérhessen ahhoz a hithez, amely mindig is az övé volt. Évente öt-hat alkalommal megyek Rómába, hogy a bíborosokkal, és magával a Szentatyával is beszéljek, és kérjem őket: térjenek vissza a Tradícióhoz, és adják vissza az Egyháznak a katolikus lelkületet, szellemet. Újra Szent X. Pius pápát idézem: „Kik a nép barátai? A nép igazi barátai nem a forradalmárok vagy újítók, hanem a tradicionalisták”. Ezek Szent X. Pius szavai a francia püspökökhöz. A nép igazi barátai nem a forradalmárok vagy az újítók – az újítók, akiket Szent X. Pius elítélt –, hanem a tradicionalisták. Mi is Szent X. Pius pápa szellemiségét akarjuk követni, ezért is választottam õt az Egyház által elismert, általam alapított Társaság ő. A Társaságot Róma és a svájci Fribourg püspöke – akinek egyházmegyéjében az alapítás történt – ismerte el hivatalosan, immáron tíz éve. Progresszív és modernista püspökök aztán a saját tételeikre nézve veszélyt láttak a szemináriumomban. Feldühödtek rám, és így szóltak: „El kell pusztítanunk ezeket a szemináriumokat, végeznünk kell Ecône-nal és Lefebvre érsek művével, mert veszélyt jelentenek progresszív és forradalmi terveinkre”. Ezzel fordultak Rómához, aki beleegyezett.

De, amint azt Őszentsége II. János Pál pápának is mondtam, a Társaságot a kánonjoggal ellentétes módon függesztették fel. Még a szovjetek sem hoznak úgy ítéletet, amint azt a bíborosok tették Rómában. A szovjetek legalább bíróságot állítanak fel – olyat, amilyet, de felállítanak. Az én esetemben nem volt bíróság, nem volt eljárás. Semmi! Úgy ítéltek el, hogy nem is figyelmeztettek, nem is intettek meg. Egy nap egy levél érkezett azzal, hogy a szeminárium be kell zárni. A Szentatyának is elmondtam, hogy még a szovjetek sem viselkednek így. Elmondtam neki, hogy én akkor is folytattam mindent tovább, mert az Egyház nem így intézi a dolgokat. Az Egyház ellenségei azok, akik szemináriumokat akarnak bezárni. A Katolikus Egyház nem felejtheti el egyszerűen a saját Tradícióját. Ez lehetetlen! Az ellenség az, ahogyan arra Szent X. Pius pápa már rámutatott, az ellenség, aki dolgozik az Egyházon belül, mert azt akarja, hogy az Egyháznak és Szent Hagyományának vége legyen. Mert ez az ellenség őrjöngve tombol az Egyház Szent Tradíciója ellen! Önöknek kell ítélniük a tények alapján. Az én szemináriumaimban 200 kispap tanul, és számos fiatal készül a szerzetesi életre is. Amikor megnyitunk egy házat, gyorsan megtelik új hivatásokkal. Miért? Mert a fiatalok keresik és vágynak az Egyházra, a Tradícióra. Ott, ahol a Tradíció van, ott van az Egyház. Egy pap ebben találja meg hivatását. Mindennek szívében a szentmiseáldozat áll. Odalépni az oltárhoz, bemutatni a szentmiseáldozatot, Krisztust, az igazi Áldozatot adni a lelkeknek. Ez a papság és az egyes pap teljessége, beteljesülése. Az én kispapjaim tudják ezt – ennek alapján készülnek a papságra. Köszönöm azoknak, akik meghívtak. Remélem, hogy látogatásom bátorítás a katolikus híveknek, hogy tartsák meg az örök Egyházat, a Katolikus Egyházat. Rómában azt mondják rólam, hogy csak megakasztom és meggátolom a fejlődést az Egyházban. Már ezzel csodás dolgot tennék! Megakasztani és meggátolni a rombolást az Egyházban. De nem ez a mi egyetlen feladatunk. Nem csak meg kívánjuk gátolni a rombolást, hanem fel akarjuk építeni mindazt, amit leromboltak, az élé Egyházat. Ezért keresztes hadjáratot hirdetek nektek, minden katolikus hívő igazi keresztes hadjáratát, aki meg akarják tartani a Hitet. Hogy ezt megtehessétek, jó papok köré kell gyűlnötök, akik meg akarják őrizni a Hitet, életet biztosítva az Egyházban. Végezetül kérem mindazokat, akik összegyűltek itt az oltár körül – igazi oltár, igazi pappal –, hogy folytassák a szentmiseáldozatot. Imádkozunk gyermekeitekért is, hogy láthassák és megismerhessék az igaz katolikus vallást, hogy katolikus iskolákba járhassanak. Nagy próba vár a katolikus szülőkre – ezeknek a gyermekeknek is meg kell őrizniük a Tradíciót. Evégett segítségül hívjuk az általunk oly nagyon tisztelt Szent X. Pius pápát, aki előre látta a jövőt. Ebben a szentmisében kérjük a Boldogságos Szüzet, aki felé mindannyiunknak igaz áhítattal kell lennünk, különösen a Szent Rózsafüzér imádságával, hogy vessen véget az Egyház ezen krízisének, és adja vissza az Egyháznak a Mindenható Isten békéjét és kegyelmét. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.