Krónika Második Könyvének Magyarázata[1].doc

  • Uploaded by: Andrea Bihari
  • 0
  • 0
  • December 2019
  • PDF

This document was uploaded by user and they confirmed that they have the permission to share it. If you are author or own the copyright of this book, please report to us by using this DMCA report form. Report DMCA


Overview

Download & View Krónika Második Könyvének Magyarázata[1].doc as PDF for free.

More details

  • Words: 16,920
  • Pages: 27
A KRÓNIKA MÁSODIK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA Írta: Dr. Domján János lelkész

2 Krón. I. RÉSZ 2 Krón. 1,1–13. Salamon áldozatot mutat be Gibeonban. Az író azzal kezdi tudósítását, hogy Salamon királysága megerősödött. Ebben lehet burkolt célzás a trónra lépése körül támadt feszültségekre és cselszövényekre, amelyek felett sikerült úrrá lenni. De sokkal inkább azt akarja mondani, hogy azért erősödött meg Salamon hatalma, mert vele volt az Úr. Ez a megerősödés kedvezőtlen körülmények, politikai nehézségek ellenére ment végbe. Salamon az Úr kegyelméből lett uralkodó és az Úr ereje volt trónja biztonságának legmélyebb alapja. Ószövetségi előhangja ez a Róm 8:31 győzelmes hitének. Salamon első királyi ténykedése az volt, hogy az ország polgári és katonai vezetőivel együtt, tehát mintegy hitvallást téve áldozatot mutat be Gibeonban. Magaslaton áldozik Salamon, de a régi rézoltáron az Úrnak mutatja be áldozatát. Az emberi hódolatra éjszakai epifániában – az 1Kir 3:5.15 szerint álomban – felel az Úr s kérdésével próbára teszi a királyt: Kérj, mit adjak neked? Salamon Isten előtt vallja meg hitét, hogy atyja az Úr kegyelméből lett királlyá s hogy ő maga alkalmatlannak érzi magát a naggyá lett nép kormányzására. Ezért kormányzói bölcsességet kér, mert erre van legnagyobb szüksége s ezt csak az Úrtól kaphatja meg. Isten a megvallott szerénység és alázat láttán a kért bölcsesség mellé (vö. Ézs 11:2) gazdagságot és dicsőséget is ígér, ami a királyi tekintély földi alapja. Az emberi hatalom birtokosa ráadásul kaphatja meg a földi dicsőséget, ha a hatalom birtokosában hitből fakadó engedelmesség és a közösség szolgálatának szándéka él (10. v.). Salamon nem hiába kért az Úrtól bölcsességet. Olyan mértékben kapta meg, hogy híre elterjedt az ország határain túl is (vö. 9:1–3) s a Példabeszédek és Prédikátor könyve az ő neve alatt maradt fenn. Gazdagsággal is olyan mértékben áldotta meg az Úr, mint előtte vagy utána egyetlen más izráeli uralkodót sem. De éppen életének a kényelemből és pompaszeretetből származott nagy kísértései mutatták meg, hogy a kincs és gazdagság állandó veszélyt rejt magában, amelyet nehezen lehet elkerülni. A nagyobb ajándékok csak nagyobb hit mellett maradnak meg áldásnak, különben átokká és ítéletté válnak. 2 Krón. 1,14–18. (14–17) Salamon hatalmának megerősödése. A Gibeonban nyert ígéretek a katonai védelem erejében (1400 harckocsi!), a felhalmozott kincsekben és a nemzetközi kereskedelem jövedelmeiben váltak valóra. Isten ígéretei nemcsak a lélek belső világában teljesednek be, hanem a külső, anyagi világban is. A 14. v. a hadászat rohamos fejlődéséről beszél. Dávid idejében, amint láttuk (1Krón 18:4), még nem ismerték fel a lovasság hadászati jelentőségét. A haditechnika és harci eszközök tökéletesítése Salamon után legközelebb csak Uzziás idejében következett be (26:14). A katonai eszközök és felszerelések észak-szír államokba szállítása Izráel hatalmi befolyásának erősödését s a béke biztosítását is jelentette. Az Úr tud békét adni azoknak, akik őt keresik, mondja vele a krónikás.

2 Krón. II. RÉSZ 2 Krón. 2,1–18. (2–17) Salamon Hirámtól munkásokat kér a templom építéséhez. Hirám kedvező válasza. A kényszermunka minden ókori házépítkezés alapfeltétele volt. Ezzel Salamon is élt, mert a templom és királyi palota építésére elkerülhetetlenné vált a kényszermunka bevezetése. A 17. v. szerint idegeneket kényszerítettek robotra, éppúgy mint Izráel népét Egyiptomban. A 10:4 skv. szerint azonban Izráel fiai is végeztek ilyen munkát. A kényszermunkán különösen rajta van az emberi munka fárasztó jellege (Gen 3:17), de még ez is szolgálhatja az Isten céljait. A templom és királyi palota építésére Salamon szerződést köt Hirám tirusi uralkodóval. A fejezet sajátossága, hogy végig Salamon a kezdeményező fél. Ismerteti Hirám előtt a tervezett kultuszi rendet s ezzel kifejezi azt, hogy a templom elsősorban istentisztelet céljára és nem az Úr lakóhelyéül szolgál. Mert bár igen nagy házat akar építeni, amely méltó az Úr nagyságához, de tudja, hogy Istent az egek egei sem fogadhatnák be,

nemhogy kézzel csinált templom. A szövetséges nép a templomi kultuszban találkozik Urával s az Úr kábódjával és az isteni qódes-sel megjelenik a kultuszban. A kultusz tehát olyan esemény, amelyben jelen van az Úr. Nem anyagban van jelen, hanem személyes találkozásban. Ezért a kultusz egyrészt Isten megjelenése megjelenésének minden ajándékával: dicsőségével, szentségével, jókedvével és az általa nyújtott közösséggel (7:3 skv.). Másrészt a kultusz áldozatbemutatás, vagyis az Istennel való viszony helyreállítása és gyakorlása. Az áldozati kultusz folyamatos gyakorlására ezért a választott népnek van szüksége. Az áldozati kultuszt az Úr rendelte el (4. v. vége) s nem az ember találta ki. Ez a döntő különbség a kanaáni és izráeli kultusz között. Mikor az Úr elfogadja az áldozatot (7:1), ezzel közösségre lép népével. Ezért kell az áldozatokat „örökké cselekedniük az izraelitáknak”. Hirám válaszának udvari stílusra emlékeztető szavai krónikás szellemű bizonyságtételt tartalmaznak az Úr teremtő nagysága, valamint Dávid és fia iránt megmutatott szeretete felől. A Hirám által küldött Hurám-Abi (13. v.) anyai ágon izráeli származású s így a legszentebb tárgyakon végzett munkája nem keltett megbotránkozást, mert népe közé számlálhatták, s mint ilyen, most nagy szolgálatot tehetett népének és Istennek az idegen földön szerzett tudományával. A munkát tirusi ötvös és szövőmester irányította ugyan, de a munka zömét Izráel fiainak legjobbjai végezték. Az Úr templomát az Úr népének fiai építik s nem idegen pogány erők. A jól végzett külső templomépítés a belső közösség növekedését s Isten népe lelki összetartozásának erősödését szolgálja.

2 Krón. III. RÉSZ A 3. és 4. fejezet a Kir tudósítására támaszkodva adja elő az építés, majd a berendezés leírását. Ahol az író eltér ettől a forrástól, ott a fogság utáni templomot tarthatta szem előtt. Ezért egyeztet, elhagy egymásnak ellentmondó részleteket, de ugyanakkor kifejezi a templom más templomokat felülmúló nagyságát és pompáját. 2 Krón. 3,1. A templom helye. A templom helyének megjelölésével az író utal a Gen 22:1–14 hagyományára és arra, hogy az Úr angyala itt jelent meg Dávidnak a dögvész megszűnésének isteni jeleként. 2 Krón. 3,2–14. Beosztása. A beosztás és méretek felsorolásánál emlékeztet arra, hogy a régi mérték más volt, kétszerese az akkorinak. A drágakő (6. v.) a mozaikkövet jelentheti, amellyel a szentély padlózatát burkolták. A szentélyt cédrus (1Kir 6:11) és ciprusfa borította. A szentek szentjének borítására használt 600 talentum arany súlya 180 mázsa lenne (értékben több mint egymilliárd Ft). Ezért a mennyiség a templom díszítésének nagyszerűségére jellemző. A 10 skv. más forrásoktól eltérően öntött kerubokról beszél, amelyek a bejárat felé fordítva a szentek szentjét töltik be szárnyaikkal s nem a frigyládán foglalnak helyet, mint a pusztai szentsátorban. A függöny itt is, mint a szentsátorban, a szentek szentje bejáratát fedte. 2 Krón. 3,15–17. A két oszlop. A templom bejárata elé helyezett két oszlop mérete itt megnövekedett, már csak arra tekintettel is, hogy a templomépület magassága az író szerint 120 sing (könyök) azaz több mint ötven méter volt, tehát többszöröse más forrás adatainak. Nevük megfejtése bizonytalan. Ha elfogadjuk, hogy a Jákim jelentése: ő alapít, a Boázé: benne az erő, akkor a templomot alapító és védelmező Úrra való utalást kell látnunk benne. De a két névnek nincs különösebb jelentősége. Akár öntéssel, akár kőből készültek, rendeltetésük az volt, hogy ünnepi benyomást keltsenek a belépőben s kifejezzék a hely szentségét. A templom külsőségeinek is a belsőre kell utalniuk, mivel a külsőség eszköz és nem cél. Létalapja abban van, amire mutat.

2 Krón. IV. RÉSZ 2 Krón. 4,1–22. A templom berendezése és felszerelése. A hatalmas méretű rézoltár égőáldozatok bemutatására szolgált. A réztenger kozmikus szimbolikát őrizhetett. A leírás szerint legalább száz köbméter víz befogadására volt alkalmas. Ez lehetett a templom fő vízgyűjtője s a mosdómedencékkel együtt a szentségi tisztaság s az áldozási tisztaság célját volt hivatva szolgálni. A 7. v. tíz

arany mécstartót említ, a 13:11 egyet. A 11 skv. a Hurám-Abi által készített kultuszi tárgyakat sorolja fel, a 18 skv. a Salamon rendeletére készült áldozati eszközök jegyzékét adja. A salamoni és hurám-abi ötvösremekek az áldozatbemutatás külső dicsőségét szolgálták. Az arany a királyoknak járó ajándék (Mt 2:11) s az aranyból készült kultuszi eszközök az Úr kultuszának királyi voltát, a tisztelet nagyságát fejezték ki, egyszersmind a nép áldozatra kész hajlamának kiábrázolását szolgálták.

2 Krón. V. RÉSZ 2 Krón. 5,1–14. A templom felszentelése. Az Úrnak és a templomnak szentelt adomány felett az adakozó többé nem rendelkezik. Az Úr kezéből visszavett adományon nem lenne áldás, az Úrnak szentelt és visszavett élet nem találja meg többé rendeltetését. Salamonnak gondja volt rá, hogy az Úrnak szentelt minden kincs az Úré maradjon. A szentsátort Gibeonból, a szövetségládát valószínűleg a királyi palotából vitték fel a léviták a templomba. Itt átvették tőlük a papok s a szövetségládát elhelyezték a szentek szentjében. Ezzel megszűnt a magaslati kultusz s a jeruzsálemi lett az egyetlen törvényes kultuszhely. A szövetségládában őrzött két kőtábláról azért beszél az író, mert az Úrral kötött szövetségnek látható jele és bizonysága volt Izráel népe közt Mózestől fogva (Deut 10:1–5) egészen a fogságig. A szövetség szó nem hiába fordul elő több mint 280-szor az Ószövetségben; a Kijelentésnek, az isteni dábár-nak ez a legfőbb jellegzetessége és sajátos tartalma. Az Úr és Izráel viszonyát legjellemzőbben és legmélyebben a szövetség fejezi ki. E szerint az Úr Izráel népének szövetséges Istene, Izráel az Úrnak szövetséges népe. Izráel kultuszát teljesen átjárta a szövetség fogalmi képe. Az Úr nem azért választotta Izráelt szövetséges népévé, mintha minden népnél több volna, mert minden népnél kevesebb (Deut 7:7) volt, hanem azért, mert ő így cselekedett. Az Úr kiválasztásának alapja az ő szabad kegyelme. Az Úr megszabadította Izráelt és a békesség életét adta neki. Izráel az Úr kiválasztó és szabadító akaratára hűséggel felel: megtartja a törvényt, az igazságot, az ítéletet, egyedül az Urat tiszteli, megtagadja az idegen isteneket és az Úr beszédének világosságát tovább adja. Ez a szövetség: életközösség. Izráel népének igazi élete a szövetség megtartásában van. Feltűnő, hogy a 12. v. szerint az énekes léviták papokat illető fehér bíbor (byssus) ruhába öltözve zengték az Úr dicséretét. Az Úr tiszteletében eltűnik az emberi, szolgálati különbség. A dicséretet minden zeneszerszám megszólaltatásával s a liturgia ismert verba solemnia-ival (Zsolt 118:4) mutathatták be. Az Úr felel a bemutatott tiszteletre és dicsőségének felhőjével már az áldozatok bemutatása előtt betölti a templomot. Nem az áldozatok illata vagy vére, hanem az emberi hódolat és magasztalás indította arra, hogy dicsőségével megjelenjen. Igazi istentisztelet ott van, ahol nemcsak az ember mutat be hódolatot és áldozatot, hanem ahol Isten is megjelenik. Az isteni jelenlétnek kifejezése a kábód. A dicsőség nem egyéb, mint Isten látható szentsége, a szentségnek megjelenési módja, Buber szerint a dicsőség egy emberfeletti lény hatalmának sugárzó megjelenése. Isten a maga dicsőségével főleg választott népe közt és annak kultuszában jelenik meg. Azért olvassuk itt (14. v. és 7:1 skv.), hogy az Úr dicsősége megjelent, mert az Úrnak kedves volt a bemutatott tisztelet, az épített hajlék és azért a dicsősége jelent meg, mert az ember által elviselhető módon akarta kijelenteni önmagát, azaz szentségét. Az Úr a dicsőségével szentelte meg a házát.

2 Krón. VI. RÉSZ 2 Krón. 6,1–2. Salamon templomszentelési votuma. Az ókorban a templomokat szállóigévé vált votumokkal, rövid, pregnáns felajánlással szentelték fel. Salamon templomszentelési votuma hiányosnak látszik. Eredeti formájában nem ismerjük, a LXX-változat sem ad sokkal bővebb tájékoztatást. A maszoréta szöveg mellett maradva azt az értelmét tartjuk legmeggyőzőbbnek, hogy bár az Úr dicsősége a felhő homályában jelenik meg, a király olyan házat épített Istennek, amelynek homályában (a szentek szentjében) dicsősége a népe között megnyugodhat. Isten elrejtőzve jelenik meg az ember előtt (Ex 20:21; Deut 4:11; 5:22; Zsolt 97:2 stb.), mert teljes dicsőségét halandó el nem viselheti. Elrejtve, emberi testben jelenik meg az idők teljességében is. Ezért csak hitben lehetséges a megismerés. A „látás”, a színről-színre látás a földi életben nem adatik meg (1Kor 13:12). Megjelenésének azonban bizonysága a felhő, bár a megjelenés ember által nem kényszeríthető ki, mert ez egyedül csak Istentől függ. Az elrejtőző és magát kijelentő Isten azonban benne van a világban, az eseményekben, sőt az emberi

exisztencia tudat alatti mélységeiben is. 2 Krón. 6,3–11. Salamon templomszentelési beszéde. Salamon beszédét átjárja az Úr ígéreteinek beteljesedése felől táplált bizonyosság (4.10.16–17) s a hit által való beléjük fogózás. Az Úr minden ígérete igaz és ámen, akár Ábrahámnak (Gen 12:1 skv.), akár Izsáknak (Gen 26:3–4), akár Jákóbnak (Gen 28:14) tette s amit Dávidnak ígért (1Krón 17:11 skv.), azt bizonyosan beteljesíti. Dávid és Jeruzsálem kiválasztása már a kivonulás idején az Úr gondolata volt (6). Ezért egy igazi földi vezére van Izráelnek, Dávid és értelemszerűen az ő sarja, egy várost választott ki az Úr a neve imádására, Jeruzsálemet s nem Silót vagy Garizimet. 2 Krón. 6,12–42. Salamon templomszentelő imádsága. A 13. v. külön megemlíti, hogy Salamon nem az oltár előtt könyörgött az Úrhoz, hanem külön emelvényről. Vagyis a Krón szerint még Salamon sem állhat meg papi tevékenység gyakorlására az oltár előtt, mint ahogy Uzziás sem tehette meg büntetlenül (2Krón 26:16 skv.). Ez a tudósítás ugyan ellentmond a régebbi történeti forrásoknak, amelyek szerint Dávid király is végzett papi teendőket (1Krón 6:12). A király könyörgése három részre oszlik (10–14., 21–40., 41–42) s nagyjában megegyezik az 1Kir 8:23–53 szövegével. Ezért részletes magyarázatát ld. ott. Van azonban néhány attól eltérő krónikás jellegzetessége. Ilyen az, hogy a 16 skv.-ből messiási reménység csendül ki, aminek visszhangját a Zsolt 89-ben is megtaláljuk. Ilyen továbbá az, hogy a 37 skv. szerint a nép egyes részei fogságban maradhatnak s az Úr ott hallgatja meg könyörgésüket, ad nekik bűnbocsánatot és szolgáltat igazságot. A szakasz utolsó előtti verse (41.) nem a nép kiválasztásáról és kiszabadításáról beszél (1Kir 8:53), hanem a Zsolt 132:8 skv. alapján mond áldáskívánást: itt lakik az Úr, itt van a szövetségláda, itt öltöznek üdvösségbe papjai és felkentje. Isten kegyelmi ígérete örökre megmarad.

2 Krón. VII. RÉSZ 2 Krón. 7,1–10. Templomszentelési áldozatok. Az 1–3. a Krón külön anyaga s arra utal vissza, hogy a Dávid áldozatát is mennyei tűz emésztette meg (1Krón 21:16) az Ornan szérűjén épített oltáron. A felszentelési ünnep elején megjelent isteni dicsőség újból megjelenik, jeléül annak, hogy az Úr kedvesen vette az áldozatban kifejezett hálát. Ezzel a házat tulajdonképpen az Úr szenteli fel, nem az emberi áldozat. A nép hálával és tisztességtétellel felel az Úr megjelenésének kegyelmére. Az 1Kir 8:55 skv.-ben Salamon e helyen áldást mond a népre. Ez azonban a Krón szerint a papi tiszt körébe tartozik, ami ellen még Salamon sem véthet (1–3). Az áldozati állatok kerek és rendkívül nagy száma azt fejezi ki, hogy az egész nép, Hámáthtól Egyiptom patakjáig teljes örömmel részt vett az ünnepen. A léviták nem csak zeneeszközeikkel, hanem énekelt énekeikkel is a templomépíttető nagy halott király emlékét és buzgóságát idézik. A kétszer egy hétig tartó ünnepen egybeolvadt a templomszentelés és a lombsátrak ünnepe. Miután megépült a templom s elhangzott a felszentelő beszéd és könyörgés, következett a templomi kultusz lényege és legjellemzőbb része: az áldozat. Az áldozat bemutatásával Izráel népe ugyanolyan templomi gyakorlatot kezdett el, illetve folytatott, amilyennel Kánaán földjén egykorú leletek tanúsága szerint (Ras es Samra) már századokkal előbb találkozunk. Az áldozatnak mint közös vallásos örökségnek alapvető gondolata a felsőbb hatalmak kegyének megnyerése, az engesztelés. A hívő vagy vétkezett s vele megromlott a viszony közte és istene között, vagy szüksége volt a felsőbb hatalom segítségére s mindkét esetben áldozatbemutatással igyekezett az isteni kegyet elnyerni. Az istenekre való ilyen ráhatásnak és a vele való manipulálásnak neve: theurgia. Csakhogy a kánaáni és izráeli áldozati kultusz között van egy döntő különbség s ez az, hogy az izráeli kultuszt nem ember találta ki, amellyel befolyásolni akarná az Urat, hanem maga az Úr rendelte el. Az isteni parancs apodiktikus és kazuisztikus formulában egyformán elhangzott. Az apodiktikus rendelkezés pozitív értelemben így szólt: földből csinálj nekem oltárt (Ex 20:24). Negatív értelemben ad parancsot az Ex 20:23. Ne csináljatok én mellém ezüst isteneket. A kazuisztikus formulát őrzi az Ex 20:25: Ha pedig kövekből csinálsz nekem oltárt… Magát az áldozatot is az Úr parancsa írja elő a Lev 17:11 szerint: „mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” Az áldozatban tehát az ítélet-megbocsátás kettősségével maga az élő Úr lépett közösségre népével. Itt már eltűnt az áldozatnak az az értelme, hogy az

ember hajt végre valamit az Isten befolyásolására. Helyette döntő hangsúlyt kap az, hogy az Úr cselekszik, amikor kegyelmet ad, nem az ember. Ezért nem az állat vére és az engesztelő áldozat anyaga a fontos, mint a kánaáni kultuszok gyakorlatában, hanem a hívő szellemi, személyes jellegű magatartása, a belső viszonyulás. Ennek részei: a bűn beismerése, megalázkodás, megbánás és bizalom. Az áldozati szertartásban Isten maga közli és az áldozat által közvetíti a megbocsátását. A lelki szakadékot tehát Isten hidalja át a vétkező emberhez az áldozat elrendelésével. Ő maga adja a megbocsátás külső formáját a helyettes engesztelésben. Az áldozatot akkor veszi kedvesen az Úr, ha bemutatása mögött bizalom, meghódolás van. A bűnbocsánatot mindig Isten adja és nem magától értetődő következménye, vagy automatikus járuléka az áldozatnak. A megbocsátással az Úr megőrzi és fenntartja szövetségét a bűnös, de bűnét megbánt népével. A kultusz külsőségei így az Úrral való sajátos viszony, a szövetség közösségének hordozóivá lettek. Mert a templomot ugyan tirusi mesterek építették, a kárpit babiloni volt, de mindezek az Urat szolgálták s az áldozat igazi értelmét hordozták, ha nem is mindig egyforma tisztasággal. Az egyház is átveheti a mai világ nyelvét, művészetét, zenei kifejezésmódját, ezek soha nem válnak öncéllá, hanem mindenestől a kultuszt szolgálják. Az ószövetségi kultuszi áldozat az Újszövetség szerint Krisztus golgotai áldozatában teljesedett be, amelyben a kultuszi áldozat helyét az Isten és ember viszonyában maga Jézus foglalta el. Helyettes szenvedésében kiábrázolódott az ítéletnek és kegyelemnek az a feszültsége, amely Isten és ember, a szövetséges Úr és hűtlen népe között fennállt s miután engesztelő áldozatával Jézus Isten szentségének és igazságának tökéletesen eleget tett, a kultuszi áldozat rendeltetése megszűnt. 2 Krón. 7,11–18. Az Úr válasza Salamonnak. Az Úr azonban nemcsak dicsősége felhőjében jelenik meg, hanem éjszakai theofániában is. Ebben kijelenti Salamonnak, hogy meghallgatta könyörgését, elfogadja az épített házat, mint az áldozat és az imádság helyét. Így a próféták minden szenvedélyes egyoldalúsága ellenére is fennáll az áldozat bemutatásának isteni szükségessége. A Hóseás szava (irgalmasságot akarok és nem áldozatot) az irgalmatlan szívvel végrehajtott, megüresedett áldozat ellen szólt. A templom azonban az imádságnak is háza. Az Úr meghallgat minden bűnbánó imádságot és felel rá. A templom nemcsak az Úr dicsőítésére szolgáló himnuszok bemutatásának helye. Az Úrnak kedves helyen küzdelem megy végbe: a hívő, vagy a nép megalázza magát, felhagy bűnös életmódjával és új életet kezd. Az Úr előtt mondott imádság szorosan összefügg a valóságos élettel. Éppen ezért a templomban megtérés megy végbe. A nép nemcsak imádságot mutat be, hanem visszatér az Úrhoz, újra engedelmeskedik és élete lesz általa. A bűnös életmód elhagyása: az élet útja. Ez áll még az uralkodóra is (18. v.). 2 Krón. 7,19–22. Az Úr kegyelme szabad kegyelem. Végül az Úr félreérthetetlenül tudtára adja a királynak és népének, hogy mi az igazi theokrácia és hogy ő szabad, szuverén úr Izráellel szemben is. Mert ha a legnagyobb bűnt, az idegen istenek imádását elkövetik, akkor nem tölti be az isteni ígéretet, hanem háromféleképpen is végrehajtja az ítéletet: a nép fogságra megy, a szent ház elpusztul, a választott nép gúny tárgya lesz. Isten nem ad feltétel nélküli üdvígéretet Izráelnek. Az engedelmesség vagy hűség ugyan feltétel, de még az engedelmesség sem válhat jogcímmé az üdvösség követelésére. Az engedelmesség az üdvösségnek nem jurisztikus feltétele. Az üdv egyetlen feltétele: az Úr szabad kegyelme. Ezt a kijelentést akkor értjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy itt az isteni szuverenitás és kegyelem poláris kettősségének, illetve poláris egységének félreérthetetlen, egyértelmű kijelentésével állunk szemben. Az utolsó versek baljós kicsengése is mutatja, hogy itt nem kegyes óhajról, hanem a szabad, szuverén Úr kijelentéséről van szó. Jel ez egyszersmind, mert míg Dávid csak az engedelmesség parancsáról s a messiási ígéretről hall, itt már megszólal az ítélet harsonája is: „ha pedig meg nem tértek”. A salamoni dicsőség, gazdagság, műveltség fölött megzendül a kijelentés igazsága. Méltán mondhatjuk Klostermann szavai némi kiegészítésével: ez a szakasz a templomszentelés isteni pecsétje.

2 Krón. VIII. RÉSZ 2 Krón. 8,1–11. A birodalom gazdagodása. A templom és királyi palota húsz esztendeig tartó építésének befejezése után Salamon megépítette és

benépesítette azokat a Kármel-Akko közt levő városokat, amelyeket Hirám tirusi király a Krón hagyománya szerint ajándékozott, a valóságban visszaadott (vö. 1Kir 8:10–11) Izráelnek. A 3–6-hoz ld. az 1Kir 9:10 skv. magyarázatát. A kényszermunka kérdésében szakaszunk a hagyomány 1Kir 9:20–23-ban foglalt ágát követi az 1Kir 5:27 skv. (a Károliban 5:13 skv.) változatával szemben, mert számára az utókor szemlélete szerint elfogadhatatlan, hogy Izráel fiai robotosok lettek volna. A Krón nem mondhat ítéletet Salamon felett azért, hogy a fáraó leányát vette feleségül, éppen ezért pogány származásával indokolja a királyné külön lakosztályának építtetését (11. v.). A házasság nemzetközi diplomáciai sikert jelentő jellege a könyv íratásának idejére már elhalványult a vegyes házasság iránt érzett ellenszenvhez képest. Az Úr ládájának szentségével szemben nem lehetett érvelni semmiféle politikai, államközi sikerrel s a szövetségláda a 11. v. szerint a királyi palotában volt. A szövetségláda megszentelte a palotát s a fáraó leánya sem pogány mivoltánál fogva, sem nő létére nem léphetett a megszentelt helyre s nem tartózkodhatott ott. A 2Sám 7:2; 1Krón 15:1; 17:1 szerint a szövetségláda a Dávid palotájához képest kárpitok, azaz a szentsátor lapjai alatt volt, azonban magának a szentsátornak a királyi palota falain belül kellett lennie. 2 Krón. 8,12–16. Az áldozatok salamoni rendje. A templom megépítése után Salamon gondoskodik a kultuszi áldozatok rendjéről, a papok, léviták szolgálatának megerősítéséről. A heti, hónaponkénti és évi három nagy ünnepi áldozatok elrendelése előtt emlékezetbe idézi azok mózesi eredetét, a szolgálati tisztségeket pedig Dávidra hivatkozva erősíti meg királyi parancsával. A Krón Dávidot az Isten embere megtisztelő kifejezéssel Mózeshez hasonlítja (vö. 1Krón 23:14 stb., stb.). Dávid parancsát Salamon hajtja végre. A templomi kultuszban nemzedékek találkoznak. Az igazi kultusz éppúgy magában hordozza a múlt örökségét, mint a jelen parancsát. A kultuszban él a múlt és jelenné lesz, ha betöltik az engedelmesség parancsát (15). A tengerentúli kereskedelemről szólva (17–18) a Krón az 1Kir 9:27 skv.-vel szemben azt akarja bizonyítani, hogy az ofiri hajójáratok szervezésében is Salamon volt a kezdeményező fél.

2 Krón. IX. RÉSZ 2 Krón. 9,1–12. Sába királynőjének látogatása. Szakaszunk tudósítása az 1Kir 10:1–13-on nyugszik. Az utóbbihoz fűzött magyarázat kiegészítéséül jegyezzük meg a következőket. Az elbeszélés jól jellemzi a királynő asszonyi érdeklődését, amikor nemcsak Salamon bölcsességét teszi próbára az ókorban szokásos találós kérdésekkel, példázatokkal, hanem megnézi az asztali étkeket, a királyi szolgák ruháit, a személyzeti lakásokat s a számára idegen kultusznak, a templomi áldozatnak lefolyását. A királynő Salamon mesés gazdagságában és lélegzetelállító bölcsességében Izráel Istenének hatalmát látja. Az ókori felfogás szerint egy ország istenét vagy isteneit akkor is valóságos hatalomnak ismerték el, ha nem tisztelték és hódolatot előtte nem mutattak be. A királynő a Salamonnak adott gazdagság és bölcsesség alapján következtet az Istene hatalmára és szeretetére, amellyel Salamont saját isteni trónjára ültette (8. v.). (Szemben az 1Kir 10:1–13-mal. Vö. még 1Kir 17:14; 28:5; 29:23; valamint a 2Krón 6:10–16 és 7:8.) A hatalom pogány szemlélet szerint is isteni eredetű. A királynő szavainak ezért egyrészt theokratikus, másrészt misztikus jellege van. Az egykorú történet varázsa annyira elevenen élt még Jézus kora emlékezetében is, hogy a Lk 11:31 szerint Jézus maga is jelként magyarázta a királynő látogatását. Nem azért, hogy a látogatás történeti hitelességét erősítse. Nem is azért, hogy a Salamon bölcsességével az Atyától vett saját bölcsességét szembeállítsa. Hanem azért, hogy a múlt dicsőségét sugárzó, lelket andalító történetet az érzéketlen és hitetlen nemzetség ellen fordítsa és rámutasson, hogy nem kell messze menniük, mint ama királynőnek, ha megtalálni akarják az Isten bölcsességét és kegyelmét, amely közöttük megjelent. Mert a távoli pogány királynő hitt és útra kelt, de Izráel fiai helyben is vakok az isteni kegyelem megjelent teljességével szemben. Ez nem egyéb, mint ítéletet kihívó hitetlenség. 2 Krón. 9,13–28. Salamon bölcsessége, híre, gazdagsága. Az író ezután összevonva sorolja fel Salamon dicsőségének és gazdagságának forrásait s jellemző vonásait. Adó, vám, hűbéradó (14. v.), hadizsákmány, polgári és hadi kereskedelem (21., 28.) biztosították annak a pompának és fényűzésnek gazdasági alapjait, amely tükröződött a színaranyból készült 500 királyi testőrségi pajzson, az arannyal borított elefántcsont királyi trónuson, távolkeleti exotikumok meghonosításán (21. v.), a

tizenkétezer főnyi lovasság tartásán, a „föld minden királyainak” évi gazdag hűbérajándékán. A fény és dicsőség felsorolása ezek után szinte félbeszakadva véget ér. Az író mindent elmondott arról a Salamonról, aki dicsőséges atyjának végakarata szerint a templomot megépítette és az egyedül törvényes kultuszt megkezdte. Életének ez volt a fő alkotása, ami a jelenre is hitelesen, tanító erővel kihat. Uralkodói hibáinak, személyes emberi gyengeségeinek elbeszélése éppúgy nem tartozik az író szándékai közé, mint ahogy nem tartozott oda atyja élete történetének elbeszélésénél sem. Salamon életének árnyékai homályba borítanák a templom és kultusz fényét is. De írói magatartásának moráljára jellemző, hogy a Salamon uralkodásának kezdeti, majd utolsó nehézségeire emlékezve (1Kir 11:29; vö. 2Krón 10:15) utal a korában hozzáférhető történeti forrásmunkákra (29 skv.). Ő maga a templomépítő uralkodó engedelmességéről, történeti művéről akart tudósítani s ezt hitelesen meg is tette. Salamon nála az engedelmesség példája, a nemzeti egység és izráeli dicsőség ékes koronája – míg le nem hull. De ez hamar bekövetkezik. 2 Krón. 9,29–31. Salamon halála. Egyénisége. Egy izráeli uralkodó haláláról szóló történeti tudósítás mindig az utókor értékelése is és a 31. v. fordulatainak használata a tisztelet kifejezése. A Krón felfogása jogosultságának elismerése mellett a rendelkezésünkre álló adatok alapján idézzük fel most Salamon személyiségének néhány alapvonását. Egyéniségének belső lényeges vonásait eltakarja előlünk országa gazdagsága, közhelyként emlegetett bölcsessége és pompájának legendái. Kétségtelenül uralkodói egyéniség volt s a birodalom létét, fényét, pompáját a hatalom eszközeivel, adóval, kényszermunkával biztosította. Ízlése, hajlamai a művelődés fejlesztésére tették alkalmassá. Uralmát a gazdagság és eddig nem látott fényűzés bűvöletéért elviselték. Bölcsességéről legendák keletkeztek s az iszlám és óperzsa legendáknak is hősévé vált, kétségtelenül nem ok nélkül. Építkezett és bölcselkedett, harcolt és mesés fényűzést fejtett ki. Ez utóbbi azonban túl nagy kísértés volt számára s megrontó varázsával szemben nem tudott megállni. Kezdeti vallásos buzgósága után közömbössé vált, az igaz kultusz mellett a bálványkultusznak is teret engedett. Túlságosan megvolt mindene ahhoz, hogy külső és belső harcok tüzében nagy egyéniséggé: hőssé vagy szentté váljon. Királyi egyéniség volt, de nem mérhetjük a Dávid hitével, tüzével, sugalmazó erejével, teremtő eredetiségével és politikai talentumával. Uralkodása alatt, részben tőle függetlenül, olyan csúcsra emelkedett a birodalom, amelyről már csak süllyedni lehetett. Salamont a Dávidot kiválasztó isteni akarat tartotta és a kegyelem hordozta el. Utána ítélet következett.

2 Krón. X. RÉSZ 2 Krón. 10,1–19. Az ország kettészakadása. Roboám királysága. A tizedik fejezettől kezdve az író csak Júda királyainak történetét beszéli el. Az északi országról és királyairól akkor esik szó, amikor a két testvérország története elkerülhetetlenül összeütközik. Ennek indokolását Abija király fejti ki a 13:5 skv. szerint. Eszerint az Úr Dávidnak és utódainak adta a királyságot egész Izráel felett, meg is erősítette azt sónak szövetsége által, ezért minden más emberi terv és szándék lázadás az Úr akarata ellen, amit az Úr megítél és megbüntet vereséggel, szolgasággal, pusztulással. Észak a hűtlenség útját járja, nem érdemli meg, hogy az Úr népének nevezzék. Idegen uralkodók alatt él, idegen kultuszt gyakorol. Az Úr népe Délen él, a választott nép Jeruzsálemben imádja igazán az Urat. Fejezetünk most azt mondja el, hogy mindez miért és hogyan következett be. Az izráeli királyság Dávid óta örökléses intézmény volt, de a nép királyonként ismerte el az Úr választottját. Az új király elismerésére Jeruzsálemben is összegyűlhetett volna a tizenkét törzs képviselete. Azzal, hogy Sikembe, az ősi királyválasztó helyre jöttek össze, függetlenségi szándékukat fejezték ki. A gyűlésen nem hangzik el isteni kijelentés vagy prófétai üzenet Roboám, Salamon fia mellett. A törzsek királyválasztás helyett követeléseiket terjesztik elő. A követeléseket a törzsek közötti feszültségek, a robot és hadiszolgálat terhe miatt támadt elégedetlenség indulatai fűtötték. Az ellentétek legmélyebb oka azonban a Krón szerint nem politikai, gazdasági ok volt, hanem az Úr akarata. Roboám az Úr akaratából adott dölyfös választ a Jeroboám által előterjesztett követelésekre, azonban Roboámnak mégis bűne volt a dölyfösség és engedetlenség. Dávid még legnagyobb sikerei közt is így kiáltott fel: Kicsoda vagyok én Uram (1Krón 17:16 skv.), Salamon az Úrtól kér tudományt és uralkodói bölcsességet (2Krón 1:10). Roboám azonban csak emberekre, azok közül is hízelgő, öntelt és éretlen barátaira hallgatott. Nem egyéb ez, mint független magatartásának, a királyi méltóság autonómiájának bejelentése. Ez azonban főbenjáró bűn, mert az

engedelmességet tagadja meg az Úr iránt. A király bűnének következménye lesz, hogy az északi tíz törzs elszakad, Dávid és Salamon műve megsemmisül.

2 Krón. XI. RÉSZ 2 Krón. 11,1–4. Roboám engedelmeskedik a prófétai szónak. Roboám fegyverrel akarja megtörni az északi törzsek ellenállását, de háborús szándékát az Úr Semája próféta által megítéli s ezzel Észak elszakadását igazolja. Eddig nem kérdezték, most megszólal az Úr. Szava ítélet és parancs. Ami a prófétai kijelentést illeti, Ahija és Semája mellett később más próféták is lépnek fel az Úr nevében. Működésük közös jegye, hogy alkalmanként lépnek fel, de leginkább akkor, ha az uralkodóval szemben Isten akaratát kell képviselni. Nem egy közülük a léviták soraiból kerül ki, ha a Lélek megragadja. Az író vagy nagyprófétáktól főképpen abban különböznek, hogy Istennek nem átfogó kijelentését veszik s nem az ő egyetemes üdvakaratát hirdetik, hanem esetenként adott történeti-politikai helyzetben karizmatikus módon az Úr döntését ismerik fel és azt proklamálják. A Krón meggyőződése, hogy az Úr nemcsak a nyáj mellől, hanem a hárfa mellől és a templomajtó őrzése közben is elhívhat s a Lélek kultuszi szolgálatban is megragadhat. 2 Krón. 11,5–12. Roboám királysága megerősödik. Ha Roboám akkor nem hallgatott az Úrra, amikor kellett volna, legalább most részben jóváteszi engedetlenségét. Ezért testvérháború helyett az ország határvidékeinek megerősítésébe kezd, elsősorban délen a régi ellenség, Egyiptom ellen. Hasonló védelmi intézkedésekről olvashatunk Jósiás korában. Az északi határvidék védelme lényegében Jeruzsálemre nehezedett. A védelem munkájában, de a nép hitének és hűségének megerősítésében is segítenek az Északról kiűzött Jahvéhoz hű maradt léviták (13–17), akiket Jeroboám tisztátalan kultusz és utálatosságok (bakok) tiszteletének felállításával megfosztott szolgálatuktól. A léviták szolgálata biztosította Jeruzsálemben a kultusz tisztaságát és rendjét. Mindezzel Roboám a Dávid útján járt, ezért az Úr megerősítette. Az Úr tiszteletében tanúsított hűség áldást hoz mindaddig, míg a hűség megmarad. 2 Krón. 11,18–23. A trónöröklés rendjének megoldása. Roboám nem az elsőszülött fiát választotta ki örököséül, hanem Abiját, kedvelt feleségének, Maakának fiát s a trónöröklés körül várható feszültségeket úgy kerülte el, hogy többi fiának bőséges birtokot juttatott Júda és Benjámin földjén. A nagy család általános keleti gyakorlat szerint társadalmi és politikai befolyást biztosított a királyi hatalom erősítésére. A családi élet jó kihatása: társadalmi erő.

2 Krón. XII. RÉSZ 2 Krón. 12,1–12. Roboám vétke és büntetése. Sisák hadjárata. Az író a maga sajátos történetszemlélete szerint beszéli el Roboám további sorsát, de előadása a sematizmus ellenére is drámai és pregnáns. E sematizmus részeit a magyarázók a következőkben látják: Amily mértékben megerősödött Roboám helyzete a királyságban, olyan mértékben hagyta el az Úr törvényét. A vétkes uralkodóval együtt vétkezett az egész nép. Az uralkodó vétke az alattvalókat is félrevezeti, bűnbe sodorja és büntetése rájuk is visszahull. A vezetőknek nagyobb a felelősségük. Az Úr büntetése Sisák egykori líbiai zsoldosvezér által éri el Roboámot. Sisák a Nílus nyugati deltavidékének népeit gyűjti össze és a régi egyiptomi hódítók útjára lép, aminek első áldozata a déli izráeli királyság. Semája próféta a támadásban az Úr büntetését látja s hirdeti, hogy az Úr nem csúfoltatik meg. Roboám a nép vezetőivel együtt megalázkodik az Úr ítélete előtt s fenntartás nélkül kiszolgáltatva magukat Jahve ítéletének megvallják: Az Úr az igaz! (6. v.) Az igaz bűnbánat láttára az Úr megkíméli népét a pusztulástól s csak szolgaságra adja oda, hogy meglássák az Úr és az ellenség szolgálata közt levő fájdalmas különbséget. A múlt dicsőségétől elvakult nép a szégyentől nem menekül meg: az Úr engedi, hogy hadizsákmányként elvigyék a templom kincseit és a Salamon készíttette színarany testőrpajzsokat. Az Úr azonban felgerjedt haragja mellett is látja, hogy van azért még Izráelben, azaz a déli királyságban jó

dolog. Az Úr a vétkek között is meglátja az igazi jót s ilyenkor a jó dicsekedik az ítélet ellen. Ezért a meglevő jóért azzal fizet az Úr (13:16), hogy Roboám uralma megerősödhet s még 17 esztendeig uralkodhat. A közjó áldása újabb jót szül. A hit kisugárzása emelheti a közjó lelki értékeit. Roboám azonban a Krón történetlátásától függetlenül is a nagy elődök gyenge utódainak ismert példája. Elbizakodott, indulatos, makacs és befolyásolható, az Úr helyett még csak nem is a számító, józan öregekre, hanem elvakult fiatalokra hallgat. Hajlamos a jóra, de állhatatlan, megalázkodik, de csak félelemből s ha bűnbánata igaz volt is, mégsem szíve meggyőződése szerint kereste atyái Istenét. Neve (A nép kiterjedt) nem igazolta uralmát, mert nem növekedett, hanem fogyott királysága. A nép boldogulása függvénye uralkodója engedelmességének. Roboám vétke az volt, hogy csak kényszerből s nem szíve belső indításából ismerte el Isten akaratát. 2 Krón. 12,13–16. Roboám halála. A háborúskodás és testvéri villongás a prófétai ígéret ellenére is Roboám egész uralkodása idején tartott. A kettészakadt birodalom mindkét utódállama hanyatlani kezdett, dicsősége, ereje eltűnt s ellenségek zsákmánya lett. Az író annak magyarázatát, hogy Júda országa a történelem viharai közt mégis fennmaradt, csak az Úr szabadításában, hosszútűrésében és megújuló kegyelmében látja.

2 Krón. XIII. RÉSZ 2 Krón. 13,1–17. Abija hite és győzelme. Abija (Atyám az Úr) tanult atyja állhatatlanságából és elvakult indulatosságából. Az elkerülhetetlenné vált testvérharc előtt beszédet intéz Jeroboámhoz és seregéhez s ebben az északi ország theológiai megítélését adja. Abija Észak bűnét abban látja, hogy megvetették az Úr által választott király házát, aranyborjú imádásával cserélték fel az igaz Isten tiszteletét s a Jahve törvényes papsága helyett törvénytelen papi rendet állítottak fel. Mindezeket a bűnöket az Úr ellen követték el s bűnhődésük érte a vereség lesz. A beszéd magában véve nem sokat ért volna (13. v.), mert Jeroboám cselt vetett s két tűz közé fogta Abija seregét. A király azonban papjaival együtt az Úrhoz kiáltott, segélykiáltásukat kürtök és trombiták szavával erősítették s az Úr megverte a támadókat. A sebesültek nagy száma (17. v.), éppúgy, mint a két hadsereg létszáma (400 000 déli 800 000 északi ellen), a háború nagyságát akarja szemléltetni. 2 Krón. 13,18–22. Abija királysága megerősödik. Abija, aki Arámmal köthetett barátságot vagy szövetséget, megelégedett néhány északi helység elfoglalásával és felhasználta a viszonylagos békeállapotot hatalma megerősítésére. Az Úr meg is tartotta az ő szövétnekét Dávidért (1Kir 15:4) s Abija is megtartotta a szövetséget, mely Dávidnak és utódainak adta a királyságot. A sónak szövetségét (5. v.) már a Lev 2:13 és Num 18:19 (vö. Mk 9:49) említi. A só a szövetség tagjai egymáshoz való viszonyának bensőségét és állandóságát van hivatva jelképezni: akik együtt fogyasztják a sót, azok a család, a barátság felbonthatatlan közösségében élnek. Jeroboám nem heverte ki többé a vereséget. Halálának módjában az író az Úr büntetésének jelét látja. A halál módja kifejezheti az élet minőségét.

2 Krón. XIV. RÉSZ 2 Krón. 14,1–7. Ászá kultuszreformja. Ászá (gyógyító) az uralkodása kezdetének békés éveit két nagy ügynek szentelte: leromboltatta a magaslatok pogány kultuszhelyeit, füstölő oltárait (nem naposzlopait) s elrendelte, hogy a népet újra tanítsák meg az Úr törvényére és parancsolataira. Nemcsak a rosszat irtotta ki, hanem minden nevelés aranyszabálya szerint helyébe adta a jót. A Krón feljegyzése szerint Ászá azt cselekedte, ami jó és igaz volt az Úr előtt. A hívő ember számára a békés élet nem a kényelem, hanem a belső megújulás és erősödés alkalma. A nyugalmat is az Úr adja, a béke ideje az ő különös kairos-a. Miután Ászá a nép belső megújulásának és egységének munkáját elvégezte, megerősítette Júda városai védelmét is. Nyilvánvaló, hogy ez a hadkötelezettség kiterjesztésével mehetett végbe.

2 Krón. 14,8–14. A kusiak veresége. Alig fejezték be a védelmi intézkedéseket, Zérah kusi hordái megrohanták Júda déli részét. Az író 300 harciszekér mellett egymillió főnyi ellenségről tudósít, amivel nyilván a veszély nagyságát akarta szemléltetni. Ászá az ellenség ellen vonul, de nem a haderejében bízik, hanem az Úrhoz kiált segítségért, mert az Úré a szabadítás. Isten azzal felel Ászá hitből fakadó feltétlen bizalmára, hogy félelmet támaszt a támadókban (14. v. vö. még 17:10; 19:7; 20:29; Gen 31:42–53). A harc hevében különféle okból kitört pánik sokszor ad váratlan fordulatot a küzdelemnek. Ez a pánik azért tört ki, mert Izráel seregét maga az Úr vezette (Ex 14:13) és ez az ellenség minden ellenálló erejét megtörte. Ezt fejezi ki az, hogy senki sem maradt életben (13. v.). A megrettent és lelkileg demoralizált hadat Ászá erői könnyen legyőzik és nagy zsákmányt ejtenek. Az Úr harcol népéért, ha az hűséget tanúsít iránta, mert az Úr erejének semmi földi erő nem állhat ellen.

2 Krón. XV. RÉSZ 2 Krón. 15,1–7. Azariás próféta intése. A győzelmesen hazatérő királyt Azariás próféta fogadja és a lévitai prédikációk hangvételével arra mutat rá, hogy amint a Bírák idejében tanító, pap nélkül és törvény nélkül nyomorúság, zűrzavar következett Izráelre (vö. Zak 8:10), úgy a törvény és megtartása jutalmat hoz magával. Az Istennek való engedelmességből áldás fakad (Jer 29:13; 31:15). 2 Krón. 15,8–15. Ászá megújítja az Úrral kötött szövetséget. A hűség gyümölcse békesség. A biztató felszólítás, valamint a győzelemmel nyert helyzeti előny erőt és bátorságot ad Ászának arra, hogy az esetleges ellenállással szemben az ország egész területén lerombolja a bálványkultuszhelyeket, visszaállítsa az Isten igaz tiszteletét, amelyben ezután Júda és Benjámin törzse mellett Efraim, Manassé és Simeon jövevényei is részt vehetnek. A jeruzsálemi oltár megújítása új ünnep rendezésére adott alkalmat s a hetek ünnepén megújították a szövetséget. Ennek részei voltak az áldozás és fogadástétel. A kultusz megújítása után következett a szív megújítása. Ha valaki nem kereste az Urat, azaz szándékosan elmaradt az ünnepi kultuszi szertartásokról, az arról tett tanúságot, hogy megtagadta az Urat. Az Úrtól való elpártolás büntetése pedig: halál (13. v.). Az Úr felel a hűségfogadalom megújítására, engedi, hogy megtalálják s áldást ad népére. Az áldásnak egyik gyümölcse a húsz évig tartó béke, amelyben csendes, nyugodt életet élhetett Isten népe. 2 Krón. 15,16–19. Ászá eltörli Maaka Asera kultuszát. Ászá bátorságát és hitben való következetes engedelmességét mutatja, hogy még Maaka anyakirálynőt is megfosztja méltóságától és az általa készíttetett Asera bálványt összetöreti. Még méltóság és köteles vérségi tisztelet sem lehet akadály, ha az Úr tiszteletének helyreállításáról van szó. Néhány vonás alapján is éles megvilágításban áll előttünk Maaka. Roboám az ő kedvéért mellőzte a kor és rang szerint jogos trónörököst s Maaka fiát tette királlyá. A befolyásos, számító asszony az unokája uralkodása idején megszerezte az anyakirálynői méltóságot és élete végére megbotránkoztató Asera-kultuszt rendezett be az Úr tisztelete mellett Jeruzsálemben. A számítás, erőszak, hűtlenség végül is bukást és szégyent hozott. A bűn magában hordja büntetését. Az Úrnak szentelt és felajánlott kincseket (18. v.) szükség esetén politikai, hűbéradói, hatalmi célokra vették igénybe az uralkodók. Ászá teljesítette mind a saját, mind atyja felajánlását s a szent kincseket bevitte az Úr házába. A 19. v. megjegyzése a testvérháborúra vonatkozik s nem a kusiak rablóhadjáratára, amely már Ászá uralkodása tizedik esztendejében bekövetkezett.

2 Krón. XVI. RÉSZ 2 Krón. 16,1–10. Ászá politikai botlása, és vétke az Úr prófétája ellen. Ászáról azt mondta a Krón, hogy szíve tiszta volt egész életében (15:17) és mindazt cselekedte, ami jó és igaz az Úr előtt. De ez nem tartja vissza az írót attól, hogy el ne mondja a király esztelen cselekedetét, amellyel az északi Baása fenyegetése miatt a szír Benhadádhoz fordult közvetett hadi segítségért. Ászát ugyanis megfélemlítette az, hogy Baása a Jeruzsálembe vezető út kulcsvárosát, Rámát hadi erősséggé kezdte kiépíteni Júda ellen. Ezért Ászá hozzányúlt a templomi kincsekhez, amelyek közé saját felajánlását is bevitte (15:18) és

ajándékot küldött Benhádádnak, hogy rávegye egy mentesítő északi hadjáratra Baása ellen. Vállalkozása sikerrel járt, Benhádád Északon több izráeli határvárost elfoglalt, mire Ráma megerősítése félbeszakadt és most már Ászá erősíthette meg saját északi (júdai) határvárosait. Azonban ami jó volt az emberek szemében, rossz volt az Úr szemében. Hanáni próféta az Úr nevében megjelent a király előtt és megfeddette. Arra emlékeztette, hogy Isten népének ereje nem a pogány szír haderő segítségében van, hanem egyedül az Úrban, aki népétől engedelmességet és hűséget vár. Ászá most már nemcsak az Úrba vetett bizalmában botlik meg, hanem a prófétája ellen is vétkezik, mert a sikeres hadjárat elítélése miatt a prófétát börtönbe veti és a vele egyetértőket büntetteti. 2 Krón. 16,11–14. Ászá betegsége és halála. Az Úrhoz való hűtlenség és megkeményedés után a király lábaira megbénul. Egyre súlyosbodó betegségében sem kereste az Urat, hanem csak embereknél keresett gyógyítást – hiába. A Krón ezzel magát a gyógyítás tényét nem ítéli tiltott dolognak. Ezékiás is emberi kézből vette az Úr által megígért gyógyulást (2Kir 20:7). De ha valaki kiválasztott létére nem keresi az Urat, aki azt mondta: Én az Úr vagyok a te gyógyítód (Ex 15:26) s csak orvosokhoz, varázslókhoz fordul, ezzel hitetlenségének adja jelét. A temetésén rendezett nagy illatáldozat (14. v.) mindenesetre kortársai és környezete tiszteletét fejezte ki elhunyt uralkodójuk iránt. Ászá nem gyógyult meg élete végén. De uralkodásának békés évei a magaslati kultusz eltávolítására és Júda népe vallásos nevelésére alkalmas feltételeket hoztak. A Zérah felett aratott győzelmet mindenestől az Úr kezéből vette el s az Úr iránti hűségében még buzgóbb lett. Maaka anyakirálynői méltóságától való megfosztása súlyos családi válságot idézhetett volna fel, de még ennek veszélye sem riasztotta vissza az Úr ügyének következetes szolgálatától. Szándéka igaz volt, szíve tiszta, az Úr ezért megáldotta sikerrel és békével. Akkor vétkezett, amikor az Úr helyett idegen, pogány hatalomba vetette bizalmát. Győzelme elvakultságában már nem tudott megalázkodni az Úr előtt és makacssága haragra, erőszakosságra indította. Betegségében és vénségében már nem tudott a régi bizalommal az Úrhoz kiáltani s hitetlenségével vétkezett az Úr ellen. Bűneiért ugyan bűnhődnie kellett, még ha királyi méltóságot viselt is, eltévelyedése azonban nem tette semmissé azt a jót, amit engedelmes szívből az Úr ügyéért tett. Az Úr veletek van, ha vele lesztek s ha elhagyjátok őt, elhagy titeket, mondja az író. Ugyanennek a kijelentésnek másik felét a 2Tim 2:13 így mondja: Ha mi hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.

2 Krón. XVII. RÉSZ 2 Krón. 17,1–9. Jósafát az Úr utaira tanítja népét. Ászá fia és utóda Jósafát (az Úr ítél) úgy járt a Dávid utain, hogy az Urat kereste, parancsolatainak engedelmeskedett és nem kért segítséget a Baáloktól, mint Északon Akháb és Jézabel. Ezért az Úr őt politikailag is megerősítette s népe szeretetét is megszerezte számára, amit a néptől kapott ajándék sokasága s tekintélyének növekedése fejezett ki. Az istenfélelemből erő, megbecsülés és jólét származhat az Úr szabad ajándékaként. Jósafát buzgóságával bizonyítja meg hűségét az Úr iránt (7–9). Az Úr törvényének könyvével öt magasrangú állami tisztviselőt, nyolc lévitát és két papot küld el Júdába a nép tanítására. Régi forrásra mutat az az adat, hogy a „világiak” a léviták és papok előtt állnak a sorrendben. A törvénykönyv, amit magukkal vittek, a Pentateuchus lehetett. Jósafát tudta, hogy a legjobb törvények és intézkedések is hatástalanok maradnak, ha ismeretlenek és ha a közösség lelkét meg nem változtatják. A hitet ébreszteni, növelni kell. 2 Krón. 17,10–19. Jósafát tekintélye és katonai hatalma. A Jahvéhoz hű király uralkodása alatt azonban nemcsak az ország belső helyzete javult, hanem külpolitikailag is megerősödött. A szomszédok elismerését, ajándékait, a nemzetközi biztonságot nem Jósafát hatalma biztosította, hanem az a félelem, amit az Úr keltett a népekben Izráel iránt. Az író a kedvező történelmi helyzet belső magyarázatát keresi, ezért nem fontos számára a nemzetközi helyzet történeti ismertetése. Az ajándékokat Jósafát (14–19) Júda megerősítésére fordította: Jeruzsálemben helyőrséget állomásoztatott és megszervezte a hadsereg parancsnokságát. Amáziás maga felajánlásának (16. v.) részleteit és indokát történeti adatok híján ma már nem értjük meg. De így is világos az az értelme, hogy lehetnek katonák, akik életüket az Úrnak ajánlják fel s hivatásuk teljesítésében mint az Úr katonái bizonyítják meg odaszentelt életük igazságát.

2 Krón. XVIII. RÉSZ

2 Krón. 18,1–34. Jósafát és Akháb hadviselését Mikeás megítéli. A Rámót-Gileád-i vereség. Az 1. v. tartalmát olyan értelmű fordítás fejezi ki jobban, amely szerint noha Jósafátnak nagy gazdagsága és dicsősége volt, mégis Akhábbal szerzett családi kapcsolatot. A jólét félrevezethet, Isten ajándékai önhitté és vakká tehetnek. A rokoni kapcsolat létesítése politikai célt szolgálhatott, a két ország biztonságának megerősítését, de az író érezhető rosszallással jegyzi fel, mert az uralkodók családi kapcsolatai a hatalmat és gazdagságot szolgálják s Jósafátnak egyikre sem volt szüksége. Ez a tette engedetlen lépés volt. Azzal lépett szoros közösségre, aki gyűlölte az Urat (19:2). Az egyik engedetlenség másikat szül: Jósafát enged Akháb rábeszélésének és hadba száll vele Rámót-Gileád visszafoglalására. Vétkét súlyosbítja az, hogy megkérdezi az igaz prófétát, Mikeást, de mégsem hallgat az intő szóra s a hadba szállással azt bizonyítja, hogy mégis az északi hamis próféták győzelmet ígérő jövendölését fogadta el. Az igaz próféta néha egyedül képviseli Isten ügyét és üzenetét sokakkal szemben s mégis neki van igaza. Az Isten szava nem mindig és nem feltétlenül a többség szava. Az Úrnak való engedelmesség nem szótöbbség kérdése. Isten megkérdezése és válasza leleplezheti a szándék tisztátalanságát. Az Isten igazságának kimondása Mikeásra szenvedést hoz (26. v.), de Isten szava igaz marad (27. v.). Egyebekben ld. az 1Kir 22 magyarázatát. A Krón tudósításának egyik saját anyaga, hogy Jósafát halálos veszedelembe kerül, de az Úr elfordítja tőle az arameusokat. A király felkiáltása nyilván fohász, az Úr nevének segítségül hívása lehetett (3. v.). Viszont az Akhábot véletlenül eltaláló nyíl az Úr ítéletét jelenti. Isten ítélete fel nem tartható, ki nem kerülhető még álruhába öltözve sem. Az ellenséget meg lehet téveszteni, Istent nem lehet megcsalni. Jósafátot azonban az ítéletben is körülvette a kegyelem.

2 Krón. XIX. RÉSZ 2 Krón. 19,1–3. Jósafátot megítéli az Úr. Az Úr irgalmassága abban mutatkozik meg Jósafát életében, hogy ítélete csak dorgálás, mert az Akhábbal való szövetkezésével szemben kultuszi intézkedései, bálványimádás elleni tettei dicsekednek. Ha némi jó van az emberben, az nincs elrejtve Isten szeme elől. Az Úr feddését az a próféta mondja a király szemébe, akinek atyját a király atyja börtönöztette be. Az erőszak és félelem emléke sem tántorítja el az Isten akaratának és ítéletének hirdetésétől. 2 Krón. 19,4–11. Jósafát engedelmeskedik az Úrnak. Jósafát az ítéletet alázattal és lelki nagysággal elfogadva ismét saját országa és népe javával törődik. A főtisztviselők, léviták, papok tanító munkája után maga tart országjáró körutat (4. v.) és a népet felhívja, térjenek újra az Úrhoz. Amikor Isten népe megtér az Úrhoz – gondoljunk a reformáció századára – abból belső és külső jó származhat. Az, hogy maga az uralkodó jár elöl élete példájával, erkölcsi súlyt ad minden rendeletnek és oktatásnak. Utána megszervezi az igazságszolgáltatást annak a hitbeli tételnek alapján, hogy a jó igazságszolgáltatás összefügg az Úr akaratának ismeretével. A bírákat személyválogatás nélküli bíráskodásra a Deut 16:18–20 és 17:8.13 hagyományainak szellemében képezheti ki. Eszerint végső fokon minden ember Isten előtt felelős tetteiért, az igazságot osztó személy kétszeresen az, mert az ítélet az Istené (Deut 1:17). Az ítéletet az Úr nevében mondták ki, az ítélő is, az igazságszolgáltatás is Isten ítélete alatt áll. A vidéki, helyi bírák felett a jeruzsálemi felső bíróság állt s működése két részre oszlott: az Úr dolgaiban, azaz templomi-kultuszi ügyekben és világi, „profán” ügyekben való végső döntésre. De minden bíróság, még a felsőfokú is, felelős volt az Úr előtt. A jogszolgáltatás egész rendszere a kor valóságos viszonyait tükrözi. Ezért arra gondolni (Wellhausen), hogy a reform a király nevének jelentéséből született fikció: tévedés.

2 Krón. XX. RÉSZ 2 Krón. 20,1–13. Moáb és Ammón Júda ellen vonul. A fejezet a Krón saját anyaga, konkrét és megbízható tájismerete forrásának hitelessége mellett szól. Az ammóni, moábi és maoni (?) támadók serege nem lehetett különösen nagy, de Júda ereje még így is kevésnek látszott a fegyveres ellenállásra. Jósafát és egész Júda szívvel az Úrhoz fordulnak. Az általános böjt és bűnbánat imádságát, mely Salamon templomszentelő imádságára emlékeztet, maga a király mondja el és az Úr dicsőségének elismerése után az Úrba vetett feltétlen bizalmukat megvallva könyörög szabadításért. Az új

pitvar említése (5. v.) már a második templom ismeretét tükrözi. 2 Krón. 20,14–30. Az Úr szabadítást ígér. A győzelem. Az Úr válaszát nem templomi próféta, hanem egy énekes lévita mondja el. Neve, Jaháziel (Az Úr látást ad), a szolgálata jellegét fejezi ki. Az isteni válasz a papi jövendölések hagyományos fordulatával kezdődik és fejeződik be: Ne féljetek! Az Úr azt ígéri, hogy maga harcol a népe győzelméért (vö. Ex 14:13) s a nép csak tanúja lesz az ő csodájának. A harc színhelyére érve a király még egy beszédet mond s az Ézs 7:9-re emlékezve a hit megtartó és szabadító erejéről tesz bizonyságot. A harci kiáltások helyett a léviták énekes liturgiája zeng az Úr irgalmasságáról. Az ütközet hamar el is dől: az Úr olyan zavart támaszt az ellenség soraiban, hogy egymás ellen fordulnak és megsemmisítik egymást. A gazdag zsákmány mint a bizalom jutalma a király és népe kezébe jut. A választott nép feltétlen hite nagyobb győzelmet adott, mint amit a legnagyobb emberi erő elérhetett volna. A hálaadás völgyében tartott hálaadó istentisztelet természetesen fejezi be a nép eddigi liturgikus magatartását s megerősíti a völgy nevének etiológiáját. A győzelem híre félelmet támaszt a környező pogány népek között. Kénytelenek tudomásul venni, hogy aki Júda ellen harcol, az az Úr ellen harcol s az Úr ellen harcolni biztos vereséget jelent. Ezért Jósafát tovább uralkodhat békességben. 2 Krón. 20,31–37. Jósafát további uralma. A hit által nyert győzelem tanító jellegű elbeszélése után a Krón ismét visszatér szokott történeti forrásához és az 1Kir 22:41 skv. rövid tudósítása alapján megismétli Jósafát életének főbb eseményeit: azt, hogy ami jó volt Ászá életében, követte, a magaslati kultuszt viszont teljesen nem szüntette meg, végül az Akháziával kötött szövetség és békés – a Kir szerint hűbérjellegű – kapcsolat az Úr ítéletét idézte Jósafát fejére. Az Úr ítéletét mutatja az is, hogy az északi uralkodóval együtt építtetett kereskedelmi hajóflottájuk, az ún. Társis hajók még Ofirba indulás előtt összetörtek a vihartól gyakran látogatott eciongeberi kikötőben. (Nem Társisba járó, hanem Társis-osztályú, vagy rendszerű hajókról volt szó, mivel a spanyolországi Társisba nyugatra járó hajók a föníciai s nem az eciongeberi kikötőből indultak s nem kerülték meg egész Afrikát.) Jósafát a Krón egyik kedvelt királya, akiről több mint száz versre, négy fejezetre terjedő elbeszélésben emlékezik meg. Nem hallgatja el gyengeségeit, uralkodásának, külpolitikájának ellentmondásosságát. De a Kir-tól független hagyományokból is merítve nevelő példaképpen emlegeti fel hitét, odaadását, az Úrba vetett bizalmát, ügye iránt érzett buzgóságát, alázatát. Törődött népe hitbeli nevelésével, amiről eddig a többi uralkodónál nem hallottunk s ezzel megnyerte népe szeretetét. Az Úr nevében gyakorolta az igazságszolgáltatást. Hűségéért az Úr ellenségeket megfélemlítő ereje által nemzetközi megbecsülésben részesült. Az északi bálványimádó uralkodóval tartott barátságáért megbünteti Isten, de a halált elfordítja róla s kegyelmes marad hozzá, mert nem felejti el jócselekedeteit. Ha az irgalmasság dicsekedik az ítélet ellen (Jak 2:13), a jótett is dicsekedik a gonosz cselekedet ellen. Az Úr feddése irgalmas, mert nem felejti el a hit jócselekedeteit sem (19:2–3). Az Úr ítél, de ítélete kegyelem az őt félőkön.

2 Krón. XXI. RÉSZ 2 Krón. 21,1–20. Jórám kegyetlen uralma, betegsége. Jórám (Az Úr fenséges) különös kegyetlenséggel írta be nevét Júda történetébe, mert trónralépése után csakhamar megölette hat testvérét és a tényleges vagy vélt ellenzék vezéreit. Az Illés levele (ld. alább) alapján joggal feltehető, hogy az áldozatok nemcsak az Úrhoz való ragaszkodásukban, de morálisan is jobbak voltak nála. Véres tette után Jórám felújította a magaslati Baál-kultuszt, nyilván felesége, Athália befolyására, aki Akháb és Jézabel leánya volt. Feltehető (22:10), hogy a tömeges gyilkosság sugalmazója is ő volt. A magaslati Baál-kultusz azért volt különösen utálatos, mert a próféták kedvelt képe szerint az Úr férje volt népének s a néptől hűséget várt az oltalmazó szeretetéért, de helyette hűtlenséget kapott. Mindkét bűn, a testvérirtás is és a hűtlenség is, magában véve elegendő lett volna arra, hogy az Úr Jórámot és házanépét eltörölje a föld színéről, de szövetsége és ígérete miatt megtartotta a Dávid szövétnekét (7. v.). A rossz királyi házasságból eredő gonosztettek következményeként Edom s Libna elszakad Júdától, tehát az ország területe csökken. De büntetés az is (16–17), hogy filiszteus és arab rablócsapatok megrohanják, kifosztják a királyi palotát s legkisebb fia, Akházia kivételével a király gyermekeit, feleségeit mind elrabolják s megölik. Az általa elkövetett gonosztett visszahull saját fejére: ő kiirtotta testvéreit, most az ellenség kiirtja

az ő családját. Bűnei következményét senki el nem kerülheti. Végül (18–20) a különösen kegyetlen uralkodó maga is nagyon kínos halálos betegséget kap, ezt is az Úrtól való büntetésképpen. Népe még halálában sem adta meg neki azt a végső tisztességtételt, amellyel a többi királyt illette s nem engedték királysírba temetni. Mindezeket Illés próféta levélben (12–15) hozta Jórám tudomására, mint az Úr ítéletét. A 2Kir 1:17 szerint Illés a Jórám uralkodásának második esztendejében még élt s megérte Jórámnak északi királlyá választását. A júdabeli névrokon Jórámnak bűne: hűtlenség Jahve iránt, testvérgyilkosság és a nép félrevezetése. Mindezért a büntetés családjában, vagyonában, személyében egyformán eléri. A véres ítéletben a kegyelem egyetlen sugara az, hogy legkisebb gyermeke életben maradt s az Úr benne mégis adott Dávidnak szövétneket. Jórámon nevének jelentése szerint is félelmes erővel ragyog fel az Úr ítéletének fensége. Az emberi erőszak nem emelkedhetik feljebb nála és nem erőtlenítheti meg az Úr erejét. Az elkövetett gonosztett büntetésként visszahull elkövetője fejére, mert Isten nem csúfoltatik meg. Aki elhagyja az Urat, azt bűneiben magára hagyja az Úr. Az erőszakosság erőszakosságot szül, a lázadás következménye bukás. Jórám fiatalon végzetes elkerülhetetlenséggel áldozata lesz saját végletes politikájának.

2 Krón. XXII. RÉSZ 2 Krón. 22,1–9. Akházia egyéves uralkodása, halála. Akházia „családi” politikát követett, vagyis az északi királyi háznak vallási és politikai gyakorlatát s emellett teljesen anyjának, az anyakirálynő Atháliának hatása alá került. Az Úr azonban nem csúfoltatik meg. Az ő végzéséből történt (7. v.), hogy Akházia harcba szállt az északi Jórámmal, Akháb fiával és vereséget szenvedett. Halálának körülményeit a Krón más forrása tartalmazhatta, mely különbözött a 2Kir 8–9. r. tudósításától. A Krón számára a különbség közömbös. Fontos az, hogy Isten ítélete elől nem lehet elrejtőzni (9. v.) s büntető keze mindenkit elér, aki erre „méltóvá” tette magát. Eltemettetése Samáriában megy végbe, ott, ahol politikájával az Úr ellen vétkezett. Elföldelésénél nagyatyjára, Jósafátra vannak tekintettel, aki teljes szívvel kereste egykor az Urat. Az Úrhoz való hűség áldása nemzedékekre is kihat, még ha az csak a kegyelet megkülönböztetése is. Az ősök érdemeiből azonban sem élni, sem meghalni nem lehet, az Úr kinek-kinek saját engedelmességére, vagy engedetlenségére tekint. A Krón szerint Jahve történelemformáló akaratához tartozik az, hogy ítéletének végrehajtására is felkenhet valakit. Van erőszakos halál, amely nem közönséges gyilkosság, hanem Isten ítéletének végrehajtása (7. v.). A gonoszok nem öröklik a földet. 2 Krón. 22,10–12. Athália erőszakkal megszerzi a trónt. Akházia halálhírére Athália anyakirálynő magához ragadja a hatalmat és uralma biztosítására ókori keleti gyakorlat szerint kiirtatja a királyi leszármazottakat. Jójada főpap feleségének azonban sikerül elrejteni és megmenteni Joást, Akházia legkisebb fiát. Jahve egy tiszta asszonyi kéz megmentő szeretete által biztosítja a Dávid magvának uralmát a véres kezű királyi asszonnyal szemben. Az Úr háza a megmentő oltalom helye. Isten akaratának megvalósulását a legnagyobb emberi kegyetlenség sem tudja megakadályozni. Akháziát – akinek neve azt jelentette; hogy az Úr megtartó, vagy az Úr által megragadott – az Úr nem tartotta meg. Gyenge volt, befolyásolható, a királyi trón betöltésére alkalmatlan. Aki erőszakos, az legtöbbször nemcsak gyenge, hanem gyáva is, az Úr keze azonban csak hitben tart meg kegyelemre. Az Akházia „megragadottsága” az elkerülhetetlen ítélet beteljesedése volt.

2 Krón. XXIII. RÉSZ 2 Krón. 23,1–20. (1–21) A gyermek Joás király lesz. Athália vége. Északon Jéhú vérfürdő rendezésével hajtotta végre az Úr ítéletét, Akháb házának kiirtását. Ennek esett áldozatul Akházia és trónja üresen maradt. A trónöröklésre jogosult királyi utódok megöletése után Athália lépett a trónra, de ez a Krón szerint bitorlás volt. Hat év múlva jól előkészített palotaforradalom következik be, aminek leírása a Kir elbeszélésétől néhány helyen eltér. A Krón szerint pl. a templomba nem mehetett be az idegen származású testőrség, hanem Jójada főpap a lévitákat bízta meg a kapuk őrzésével s a szent helyen őrzött dávidi fegyverekkel látta el őket, bár a 14. v.-ben nyoma van a világi katonai vezetők jelenlétének. A papi vállalkozás sikerrel jár, a gyermek királyt megkoronázzák, felkenik és kezébe adják a bizonyságtételt (Deut 17:18). Drámai jelenet, amikor Athália a futkosó nép ujjongásától gyanút fogva megjelenik az Úr

házában és szemben találja magát a megkoronázott gyermekkirállyal, aki az ő akarata ellenére életben maradt. – Árulás! kiáltja s ez a saját ítéletét jelenti. A főpap parancsára eltávolítják a templomból s a menedékhely elhagyása után beteljesedik rajta véres sorsa. Most már nincs akadálya a templom megtisztításának, a Baálkultusz királyi szentélye lerombolásának, a templom újra berendezésének, az áldozatok bemutatásának és a szövetség megújításának. A végrehajtott vallási reform után kerül sor a király ünnepélyes trónra ültetésére a nép előtt, amit az egész föld népének öröme kísér. Athália (Az Úr erős) méltó leánya volt Jézabelnek, a sidoni Ethbaal leányának, Akháb feleségének. Hatalomvágy és pompaszeretet, céltudatosság és kegyetlenség, realizmus és alattomosság voltak tetteinek belső lelki rugói. Anyjától örökölt erőszakosságával teljesen hatalmába kerítette fiát, Jórámot. Gátlás nélkül kiirtatta a vetélytárssá válható királyi sarjakat, saját vérének leszármazottait s utána hat éven át tartani tudta magát Júda trónján. Csak az Úr ítéletével szemben nem tudott megállni, akit sem anyja, sem ő nem ismert és a királyi méltóságot elfogadva el nem fogadott. Anyja útját járta, anyja végzetében osztozott. Egyetlen asszony a Dávid trónján, de erőszak, gyűlölet, vér és megtorló ítélet övezik sötét emlékét. Neve az ő számára baljósan azt hirdette, hogy az Úr erős. Erős, mert igazságával szemben a leggonoszabb emberi erőszak is eleve megsemmisülésre van ítélve. Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad még a királyi trónon is. Ez a kegyelem vette körül Joás trónralépését.

2 Krón. XXIV. RÉSZ 2 Krón. 24,1–13. Joás buzgósága. A Krón elbeszélésében Joás (Az Úr a segítség) élettörténete három részre oszlik: a Jójada főpap gyámsága alatt tanúsított hűség (1–16), a későbbi hűtlenség (17–22) és az isteni büntetés s dicstelen halál (23–27) idejére. Tudósításának a Kir-étól eltérő vonásai a következők. Az Athália és hívei által berendezett bálványkultusz miatt elkerülhetetlenné vált a templom megújítása. Ezért a király törvényes adót vet ki (Ex 30:12 skv.; 38:25), mivel a papok által átvett adományok a király felhívása ellenére sem jutottak el rendeltetési céljukra. (ld. 2Kir 12:6 skv.) A léviták azonban restek az adó begyűjtésében, ami miatt a főpap kénytelen elviselni a király szemrehányását. Az adat hitelességét erősíti az, hogy a lévitákra és főpapra nézve hátrányos eseményről van szó, amit az író kénytelen ismertetni. A hibák takargatása nem mozdítja elő az Úr ügyét. Joás ezután a templomban elhelyezett perselybe kéri a nép adományát. A nép önként oly bőkezűen adakozik, hogy a perselyt királyi és papi ellenőrzés mellett naponként – nem időnként, mint a fordítás mondja (11b) – ki kell üríteni. Az önkéntesség mindig eredményesebb, mert szívből fakad. Csak a szív felelősségét kell felébreszteni. 2 Krón. 24,14–16. Jójada halála. A templomért az egész nép felelősséget vállal s az önkéntes áldozathozatal eredménye még a templomi berendezés felújítására is elegendő. A megújított templomban ezután szabályos kultusz folyik egészen Jójada haláláig. A főpap kikerekített szokatlanul magas életkora (130 év) inkább az iránta tanúsított megbecsülést fejezi ki, mint egészen pontos történeti adatot. A hála és köztisztelet jele az is, hogy a királyok közé temetik. A hosszú élet Isten áldása a templomért és az uralkodóház megmentéséért végzett sok fáradozás jutalma. A hosszú élet és tisztességgel övezett vénség: Isten ajándéka. 2 Krón. 24,17–22. Zakariás prófétát Joás megkövezteti. Jójada halálával új és rosszabb korszak kezdődik, mert a király, akinek népes családja, fiai, leányai pedig szintén az Úr áldásának bizonyságai, a fejedelmek hatása alá kerül és az ország vezetői visszaesnek a könnyebb érzéki természetvallásnak, az Asera-kultusznak a gyakorlásába. Az emberi természetbe gyökerezett rosszat nehezebb kiirtani, mint beleplántálni a jót. Az eredendő bűn nem elvont tan, hanem letagadhatatlan valóság. Az Úr az ítélet előtt figyelmeztet Zakariás próféta által, akit az Isten lelke arra indít, hogy megfeddje a királyt. Szava nemcsak hogy eredménytelen, hanem Joás parancsából megkövezik a templom tornácában. A próféta sorsa vértanúsors is. A Mt 23:35 és Lk 11:5 erre az ószövetségi helyre utal s Jézus benne a maga sorsának és népe bukásának példázatát látja. 2 Krón. 24,23–27. Joás bűnhődése és bukása. Most már nemcsak bálványimádás, megkeményedés, hanem hálátlanság és szentségtörő gyilkosság is terheli a

király lelkét, ezért a büntetés elkerülhetetlen. Kisebb szír sereg támadja meg Júdát, mégis elfoglalja Jeruzsálemet is. Ha a nép az Úrral vonul harcba, győz vele és helyette az Úr (13:14; 14:10; 20:22). De ha a nép vagy uralkodója elhagyták az Urat, még kisebb ellenség is erőt vesz rajtuk, mert az Úr az ellenség kezébe adja őket (24. v.). A szír sereg feldúlja a szent várost, a templom kincseit kirabolják, a királyt félrevezető fejedelmek fegyver által vesznek el. A szír király és serege Isten ítéletének végrehajtó eszköze. Joást a szírek súlyos betegségben hagyták hátra, de alattvalói így is fellázadnak ellene s betegségében sem kímélik. A próféta megkövezéséért neki is erőszakos halállal kell meghalnia, méghozzá idegen származású szolgái kezétől. A Krón történetszemlélete és magyarázata szerint Joás (Az Úr segítség) élete, mint annyi élet, engedelmességben indult és engedetlenségben erőszakos halállal ért véget. Hajlott a jóra s kezdettől fogva nemcsak segítséget, hanem áldást is vett az Úrtól. Mégis elfelejtette életének csodával határos megmentését s az élvezett szabadítást. Atyjától örökölt befolyásolhatósága, tanácsadói hízelgése megrontották s a fiatalságában átélt papi gyámságra később lázadó önfejűséggel felelt. A prófétai ítéletet és fenyegetést (Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket) már nem bírta elviselni s az Úr lelkétől indított papi próféta halálra köveztetésétől még a Jójada részéről élvezett állandó szeretet – häszad – sem tartotta vissza (22. v.). Ítéletét a Krón szerint maga idézte fel fejére, mert megtérés helyett megkeményítette szívét, a bűnben való megátalkodás viszont magában hordja a bűnhődést. Ismét egy király, aki büntetés alatt törik össze. A Krón racionalista logikájú tanításában még nem derenghetett fel a bűnért való helyettes elégtétel és hit által való szabadulás, mert még nem ismerte a megváltó szeretet titkát.

2 Krón. XXV. RÉSZ 2 Krón. 25,1–13. Amázia. Győzelme Edom ellen. Amázia (Akit az Úr megerősít) történetének krónikai sajátosságát először az edomi győzelem előzményeinek részletes leírásában találjuk. Eszerint ugyan Amázia nagy létszámú sereget gyűjt össze, de még ez is kevés a támadás sikeréhez. Ezért száz talentum ezüstön északi szabadcsapatokat fogad zsoldjába, fejenként három sekelt számítva mintegy 300 000 főt. Isten embere azonban figyelmezteti a királyt, hogy az Úr nincs az istentelen északiakkal s a győzelem és vereség nem a harcosok számától függ, hanem egyedül Isten hatalmában van. Ezért tanácsolja, a király bocsássa el az efraimitákat. Amikor Amázia a zsoldpénz elvesztését sajnálja, Isten embere azzal biztatja, hogy az Úr az engedelmességből származó veszteséget bőségesen tudja kárpótolni. A király enged a prófétai szónak, elküldi a zsoldosokat és az Úrba vetett bizalom jutalmául győzelmet arat az edomiak felett. Katonái beveszik Szelát, ami Petrával lehet azonos és Joktéelnél (Az Úr megsemmisít) az edomiak ezreit semmisítik meg. A feltűnően nagy szám és a véres esemény nyilván a helynév etimológiai magyarázatát is adja. 2 Krón. 25,14–16. Amázia vétke. A Krón másik külön tudósítása az, hogy Amázia a hadizsákmánnyal együtt magával hozza Edom isteneit és noha ezek nem segítették meg az edomiakat, kultuszt rendez be tiszteletükre. Ez azonban súlyos bűn, az I. parancsolat megszegése. A próféta Isten parancsából megfeddi a királyt, de az gúnnyal és fenyegetéssel utasítja vissza. Ebből látja a próféta, hogy a bálványimádásért Isten el akarja veszíteni a királyt. Amázia az edomi istenek behozatalával általános keleti gyakorlatot követhetett, mert babiloni, perzsa uralkodók a legyőzött népek istenei tiszteletére gyakran kultuszt rendeztek be, hogy ezzel megnyerjék a legyőzötteket és saját szolgálatukba állítsák isteneiket. 2 Krón. 25,17–24. Amázia büntetése: vereség. Amázia az idegen kultusz berendezésével elkövetett hűtlenségért azzal bűnhődik, hogy politikailag is elvakulttá lesz. Tévesen méri fel erőit, háborút erőszakol ki Joással, az északi uralkodóval, aki legyőzi, kifosztja és hűbéresévé teszi. Így lesz az istentelen északi király az Úr büntető eszközévé. Joás Amáziát meghagyja a trónján, mert az arámiak miatt Délről biztonságban akar lenni. A templomot és királyi palotát azonban kifosztja s kezeseket visz magával Samáriába. Amázia vaksága miatt az ország szenvedett. A rossz király átkot és nyomorúságot hoz alattvalóira. 2 Krón. 25,25–28. Amázia erőszakos halála.

Amázia uralkodásának ideje pontosan meg nem állapítható, de valószínűleg nem több 15–17 esztendőnél. Az ellene szőtt összeesküvés jeruzsálemi vezető körökből és nem a föld népétől indult ki, elsősorban az idegen kultusz berendezése, a templom kifosztatása és a katonai vereség miatt. Amázia jól kezdte, de rosszul folytatta uralkodását. Először az Urat szolgálta és kultuszát fenntartotta, de politikáját függetleníteni akarta az Úrtól. Pénzben bízott, katonai erőben, számításának ésszerűségében s nem hallgatott hittel a próféta által hirdetett isteni szóra. Az edomi győzelem elvakította. Úgy gondolta, ő úr a kultusz és a magaválasztotta istenek felett. A Jahve szavát elhallgattatta, mert nem akart engedelmeskedni. Vele azonban saját végzetét idézte fel, mert az Úr szavának megvetése és a hűtlenség vereséget, fenyegettetést, menekülést és dicstelen erőszakos halált hoz elkövetőjére.

2 Krón. XXVI. RÉSZ A Kir nagyon rövid elbeszélést közöl a poklos király, Uzziás életéről. A Krón, más forrásokból is merítve, jó és hiteles adatok alapján a maga pragmatikus történetszemléletének határozott szempontjai szerint adja elő a király sorsát. 2 Krón. 26,1–5. Uzziást Júda népe királlyá teszi. Uzziás (Erősségem az Úr) kereste az Urat, amíg Zakariás próféta nevelte. Lehetséges, hogy az Ézs 8:2-ben említett személyről van szó, de nevén kívül egyebet nem tudunk róla, csak azt hogy isteni látásra tanította a 16 éves fővel királlyá lett ifjút. Ez mégis elég, sőt a leglényegesebb, amit elmondhatunk róla: Isten látást adott neki és ő tanított mást erre a látásra. A próféta szava szerint ahol nincs látás, ott elvadul a nép. A megnyílt szemek (Bálám, Num 24:16; Dávid, 1Krón 21:16) s az isteni látás (Jóel 2:28) a Lélek ajándéka. A keresést Isten a király sikereivel (5–7) és jó előmenetelével jutalmazta meg. 2 Krón. 26,6–15. Uzziás győzelmei a filiszteusok és arabok felett. Hadászati újításai. A felvirágzás látható jele a Krón szerint katonailag az, hogy Uzziás győzelmet arat a filiszteusok, arabok (vö. 21:16), kusiak (?) és maoniak (20:1) felett s újra felépítette és megerősítette Élát kikötőjét, amit Dávid szerzett meg az Akabai-öböl területén és Jórám veszített el (21:18). Belpolitikailag (9–15) jóvátette az Amázia elvakult uralkodásából származott károkat: megépítette Jeruzsálem megrongált védelmi falait, biztosította a királyi uradalmak vízellátását, békés termelő életét. A gazdálkodást kedvelő király gondoskodása, földműves szolgáinak és vincelléreinek eredményes munkája gazdasági alapot adtak a királyi udvar fényének, amiről Ésaiás próféta nem minden ítélet nélkül emlékezik meg. A honvédelem megerősítését szolgálta új távolsági fegyverek: kőhajító és nyílvető gépezetek tervezése és készítése, amelyekhez hasonló hadi fegyverekről egykorú asszír és egyiptomi feliratok is hírt adnak. Az Uzziás haditechnikai újításairól szóló híradás hapax legomenon az Ószövetségben. 2 Krón. 26,16–23. Uzziás felfuvalkodottsága, büntetése. Az Úr segítsége által elért sikerek azonban nem hálássá és alázatossá, hanem felfuvalkodottá tették a királyt. Becsvágya abban érte el tetőfokát, hogy a legsajátosabb papi funkciót, a templomi füstölő oltári szolgálatot, az áldozat bemutatását arrogálta magának. (Napoleon 1804-ben a párizsi Notre-Dame-ban kivette a pápa kezéből a koronát és magát koronázta császárrá s a koronázás szertartásának végrehajtására hívott legfőbb egyházfejedelemnek a néző szerepe jutott. Az önkoronázás az egyházi hatalomtól való függetlenséget és a császárság önerőből lett voltát volt hivatva kifejezni.) Igaz, hogy kivételes ünnepi alkalmakon Dávid és Salamon is áldoztak, de nem a füstölő oltár előtt és nem a főpapi tiszt szolgálatának átvétele volt a céljuk, mint Uzziásnak. Igaz, Akház is áldozott (2Kir 16:13), de a Damaskusból hozott oltár előtt. Így Azáriás főpap és nyolcvan paptársa az Ex 30:7 skv. és Num 18:1 skv. isteni törvénye alapján joggal szegültek ellene a laikus Uzziás főpapi jogkór kisajátítási kísérletének. A király szenvedélyesen utasítja vissza a papság ellenállását s a drámai pillanatban megjelennek rajta a bélpoklosság jelei, amely mint tisztátalant eleve kirekeszti a szent helyről (Lev 13:45) s az uralkodás gyakorlásából. Életének hátralevő éveiben helyette fia, Jótám társuralkodói minőségben gyakorolta a hatalmat. Uzziás biztonságba helyezett csontjait egy római kori ossariumban találták meg az Olajfák hegyén. A fiatalkori isteni látásoktól később önhitten elforduló egyéniségének és megrendítő büntetésének emlékét egykorú forrás őrizhette meg, amelyből kortársai tanítására szívesen merített a Krónikás.

2 Krón. XXVII. RÉSZ 2 Krón. 27,1–9. Jótám szerencsés országlása. Jótám (Az Úr tökéletes) a Krón szerint atyja jó nyomdokaiba lépett, de tanult annak hibáiból. Polgári és katonai intézkedéseivel tovább erősítette Jeruzsálem és Júda biztonságát. Érdekes adat, hogy anyai nagyatyjának neve azonos az 1Krón 5:38-beli Cádók főpap nevével. Bár nem volt közös határuk, a Krón szerint Jótám győzelmes hadjáratot vezetett Ammón fiai ellen és nagy hadisarcot vetett ki rájuk. A hűbéradó nagysága: az Úr áldásának bizonysága. Némely magyarázó az ammóniak helyett kevés szövegváltoztatással a maoniakra (2Krón 20:1–3; 26:7 skv.) gondol. Egészében véve Jótám alatt tovább virágzott az ország, mintha csak az Úr a király kegyességéért az elkövetkezendő megpróbáltatásokra akarta volna megerősíteni. Jótám az Úr előtt járt s az engedelmesség jutalma az Úr áldása. A növekvő jólét azonban a magaslati kultuszt űző népben nem önismeretet és megtérést ébresztett, hanem elpuhultságot és kevélységet keltett, amit Ésaiás szavai mint a vihar előtti villámlás világítanak meg. Az elpuhultság, kényelem, elbizakodottság társadalmi bűnei ítéletet hoznak magukkal a vétkező nemzedék fejére, mert az Úr tökéletes.

2 Krón. XXVIII. RÉSZ 2 Krón. 28,1–8. Akház gonosz uralma. A Jótám, Uzziás, Amázia uralkodásával szemben Akház egész uralkodására az volt jellemző, hogy nem cselekedte, ami kedves az Úrnak. Részben ez lehet az oka annak, hogy az író a méltatlanná lett uralkodó megnevezésére az Akház nevet (Ő megragadott) használja az asszír ékiratokon található teljes Joakház (Az Úr megragadott) név helyett. Mert a Krón tudósítása szerint Akház makacsul, megkeményedve, elvakultan ment a hűtlenség útján. Minél több vereség és büntetés érte, annál következetesebben cselekedte a rosszat. Ezzel az ördögöt Belzebubbal kiűzni akaró makacsságával nemcsak önnön fejére idézte fel az Úr haragját, hanem országát is a teljes pusztulás szélére sodorta. Nem volt vérengző uralkodó, de vakon hitt az általa jónak tartott rosszban. Ezért fiait is feláldozta a Molochnak, hűbéradót fizetett, szövetségeket szerzett, az északi testvérországot megtámadtatta, az Úr igaz kultuszát megszüntette, csakhogy ezáltal Júdának és Jeruzsálemnek szabadulást szerezzen. Nem fogta fel és nem hitte el, hogy az egyetlen szabadulás az Úrba vetett megtartó hit által lehetséges (Ézs 7:9). Íme, kiált fel a Krón írója, ez volt Akház király (22. v.). Akház emberileg okos politikát akart követni, de ez az okosság engedetlenség volt az Úrral szemben. A számításból vállalt politikai függőség anyagi, szellemi, vallási szolgaságot eredményezett. Azzal, hogy hűsége bizonyítására idegen kultuszt terjesztett el országában, meggyűlöltette magát egész népével. Idegen hatalmat szolgált, Asszíriát, hogy megtartsa népét s éppen ezzel sodorta népét a pusztulás szélére. Az ő lelkén száradt, hogy hívására III. Tiglát Pilézer lerohanta Izráelt és a szír államokat, továbbá hogy a meghódított északi testvérországban új nevekkel asszír tartományok létesültek. A király kultuszi hűtlenségének következménye nemcsak vereség, hanem az ország területének csökkenése is. Szakaszunk beszél arról a kultuszi bűnről, amelyet Akház a Hinnom völgyében követett el s melyben fiait is feláldozta. Az Úr ítélete ezért s a többi szörnyűségért kettős csapásban éri el: vereséget szenved a szír Récintől is és az észak-izráeli Pekachtól is és nagyszámú foglyot hajtanak el Samáriába. 2 Krón. 28,9–15. Ódéd próféta. A déli foglyokkal Samáriába hazatérő győztes vezéreket azonban Ódéd próféta az Úr nevében megállítja és megrázó beszéddel a testvérfoglyok hazabocsátását követeli. Ez a külön forrásból származó tudósítás az egész Krón egyik legnemesebb története s az Úr igéjének erejét, az északi országbeliek lelki nemességét és erkölcsi fölényét szemlélteti az istentelen Akházzal szemben. Mert Észak vezetői hitből engedelmeskednek a próféta által hirdetett isteni parancsnak s szabadon engedik a déli foglyokat. A testvériség ereje mutatkozik meg megrendítő módon abban, ahogy legyőzik magukban a gyűlölködést, a bosszút, a zsákmányra éhes önzést s engednek szívük megszólaló legnemesebb érzéseinek. Megértik a prófétai szóból, hogy nem ők győztek, hanem az Úr adta büntetésül kezükbe Akház népét s ők az Úr büntető akaratát vérengzésükkel már égbekiáltó módon túlteljesítették. Ne vétkezzenek hát tovább, mert az elfogottak: testvérek. Efraim főemberei el is ismerik saját bűneiket, a hamis kultuszt, a szakadár királyságot s legyőzik magukban a kapzsiság bűnét. Ez az utolsó alkalom Észak pusztulása előtt, amikor a két testvérállam népe találkozik s egy lesz az Úr előtt a közös

vétek elismerésében. Íme, mondja vele a krónikás, milyen gonosz Akház: a samáriaiak engedtek a prófétai szónak és legyőzték gyűlöletüket, de Akház nem fogadja meg a prófétai szót. Ő még a samáriabelieknél is istentelenebb. A történet csúcspontja az, hogy a győztes északiak a foglyok szabadon bocsátásán túl még irgalmasságot is gyakorolnak: felöltöztetik a mezíteleneket bekötözik a sebesülteket s a hazatérőket egészen a jerikói határig elkísérik (vö. Lk 10:33 skv.). A megtérés legbeszédesebb bizonysága a tett. Az irgalmasság ígérete érvényes azokra, akik gyakorolják (Mt 5:7). Az Úr haragjának büntetésétől megszabadul az, aki szabadon bocsátja ellenségét, aki a kezébe esett. 2 Krón. 28,16–27. Akház megátalkodottsága. Halála. Akház a szorongattatás után is vétkezik (22. v.). Az Úr helyett a győztes szírek isteneinek mutat be áldozatot, holott az ellenséget is az az Úr küldte, akinek imádását idegen kultusszal cserélte fel. Akház mégis összetöreti az Úr házának edényeit, bezáratja a templomot s idegen oltárokat emeltet Jeruzsálem minden szegletén és Júda minden városaiban. Ennek az elvetemült uralkodásnak következményeként csordultig telt az isteni harag pohara. Csak Ezékiás kegyességének köszönhető, hogy még nem csordult ki s az irgalom egyelőre feltartóztatta az ítéletet.

2 Krón. XXIX. RÉSZ 2 Krón. 29,1–17. Ezékiás trónra lép. A templom megtisztítása. Az Ezékiás (Erőssége az Úr) uralkodásáról szóló feltűnően részletes (több mint 100 vers terjedelmű elbeszélés jele annak, hogy a Krón számára Ezékiás jeles király, akinek szívügye volt a templom megújítása, a kultusz megtisztítása és a léviták, papok sorsáról való gondoskodás. Mint Jósafátnak, neki is négy fejezetre terjedő helyet ad elbeszélésében s a Kir anyagának szabad használata mellett más történeti forrásból is merít. Ezékiás első dolga a templom megnyitása s ez már uralkodása első évének első hónapjában végbemegy. Az idegen kultusz tisztátalanságainak eltávolítását a lévitákkal végezteti el. A papokhoz és lévitákhoz intézett buzdító szavaiban beszél a múlt bűneiről, az Úr büntetéséről, a rajtuk aratott aram, észak-izráeli, edomi, filiszteus és asszír győzelmek pusztításairól, elszenvedett rabságukról s arról az elhatározásáról, hogy a megrontott szövetséget megújítja az Úrral. Szövetségmegújításról már más eddigi reformok során is hallottunk; de nem ilyen hangsúlyosan. Az ókori keleti szövetségkötés és -megújítás részletes rendjét, elemeit és szerkezetét a legújabb formatörténeti kutatások meglehetős pontossággal megállapították (kitűnő monográfia Baltzer: Das Bundesformular műve, 1960.). Ennek mintájára ment végbe Izráel népének szövetségkötése, de nem földi szövetségestárssal, hanem az élő Úrral. A Krón-nak nem szándéka, hogy ennek sematizmusát közölje, hanem hogy a szövetség megújításának szükségességét és a szövetség megtartó erejét hangsúlyozza. A léviták megszentelik magukat s hozzálátnak az utálatosságok (5. v.) eltávolításához. Csak a templom belső részét tisztítják meg a papok, ahová a léviták nem mehettek be. Feltűnő a léviták igazszívűségéről s a papi restségről (34. v.) és passzív ellenállásról tett feljegyzés, ami a léviták és áronidák közt fennállt korabeli feszültséget is tükrözi. A feljegyzés értelme az, hogy léviták nélkül, az egyszerű szolgálatok hűséges végzése nélkül nem ment volna végbe sem a templom megtisztítása, sem a kultusz visszaállítása. Az egyszerű, névtelen gyülekezeti munka értéke nem kisebb a tetszetősénél, a fogaskerekek munkája az arany óramutatóénál. Ha köztük ellentét támad, Isten ügye szenved kárt. 2 Krón. 29,18–30. Az áldozatok felújítása. A templom megtisztítását az újraszentelés és áldozatbemutatás követi. Mert nemcsak a templomot, hanem a szívet és életet is újra oda kell szentelni az Úrnak. Az ünnepségen áldozatot mutatnak be a királyi házért, a szenthelyért, Júdáért, s bűnért való áldozatot egész Izráelért. A bűnért való áldozati bakok fejére helyezett kezek az állat életével, feláldozásával való azonosítást fejezik ki. Az égő áldozatot a léviták hangszeres éneke és a papok harsonázása kísérte. Utána a király parancsára Dávid és Ászáf zsoltárait énekelték, amit a gyülekezet leborulva hallgatott. Nincs igazi kultusz bűnvallás és az Úr dicsérete nélkül. 2 Krón. 29,31–36. A gyülekezet áldozatai. A király és a fejedelmek áldozatának bemutatása után a nép áldozatára került sor. Az egészen égőáldozatok, a dicsérő, hála és ital áldozatok sokasága nagy terhet rótt a papokra, ezért szükség volt a léviták segítségéré. Az

áldozással helyreállt a közösség az Úr és népe között. Az Úr felei az egyetemes bűnbánatra és elfogadja a szövetség megújítását.

2 Krón. XXX. RÉSZ A páskaünnep felújítása. Az író érezhető érdekeltséggel beszéli el a páskaünnep megtartását. Azt akarja vele elmondani, hogy amint az első páskát az egyiptomi szabadulás megrendítő átélésével együtt ünnepelték, úgy születik most is újjá ebben az újra ünneplésben az egész nép. Az ünnep sikere bizonyítja, hogy az Úr az ünneplőkért az egész néppel megengesztelődött. Így a gyülekezet hitben éli át, hogy az ünnep megtartásával újjászületett s az Úr megbékélt népével. Az ünneplők önként vettek részt a szertartásokon s az északi zarándokok, akikben mind a tíz törzs képviselve volt, a szentségi hiányosságok ellenére is érvényesen tartották meg az ünnepet. A szív tisztasága, amit az Úr ad, több mint a rituális tisztaság. A léviták – nem úgy, mint a papok – buzgósággal és szívük teljességévél végeztek minden ünnepi szolgálatot. 2 Krón. 30,1–12. Az ünnep egyetemes meghirdetése. Magát az ünnep előkészítését a király, a fejedelmek és a jeruzsálemi politikai gyűlés határozta el. Így közösségi ügy lett az, ami eddig a papok vonakodása és mulasztásai miatt hátrányt szenvedett. Ez a világi kezdeményezés hitből és teljes egyetértésből született. A nép vezérei Dántól Beérsebáig minden törzshöz írásos meghívást is küldenek. Nincs különbség; nagy időkben, nagy események között partikuláris szempontok nem választhatnak el egymástól. A közös és kölcsönös bűnbánat után elvállalt testvériség erősebb, mint a múlt vétkei. A megtérésre szóló meghívás mindenki számára érvényes, az átélt nyomorúság és rabság visszatérésre int az Úrhoz, nem hitetlen megkeményedésre. Az egész országot hívják, mert a templom mind a tizenkét törzsé. A hívás hangja testvéri s a fenyegető asszír hatalom árnyékában mondja ki, hogy az Úrhoz térni sohasem késő. Mert ha kezet adnak neki, ha elismerik az egy templomot, mint az ő szentségének helyét (ez már a jósiási reformra utal), az Úr irgalmas lesz és a foglyok is megtérhetnek ősi földjükre. A hívást az északiak közül sokan kinevették (10. v.) és visszautasították (ami emlékeztet a királyi menyegző, Mt 22:1–14 és a nagy vacsora, Lk 14:16–24 példázatára), de némelyek megalázkodtak az Úr keze alatt és felmentek Jeruzsálembe. Júda népének egységét maga az Úr adta meg. Az igazi egység Istentől való ajándék. 2 Krón. 30,13–22. A páska megünneplése. Az ünnepet megtartják és kovásztalan kenyerek ünnepének nevezik, mert a páskabárány levágása csak egynapos ünnep volt a kovásztalan kenyerek hetes ünnepéhez képest. Az ünneplés azonban nem ment akadályok nélkül. Először el kellett távolítani a bálványimádás megmaradt megbotránkoztató jeleit, mint a régi kovászt (1Kor 5:6 skv.). A bűnök gyakorlatával látható módon is szakítani kell (14. v.). A léviták erejüket megfeszítve szolgáltak a rituális szentség biztosítása érdekében, de főleg az északiak nem tudták megszentelni magukat s azért megették a páskát. A súlyos kultuszi vétségben, melyért az Úr büntetése jár, a király mint summus episcopus jár közben az Úrnál, hogy a szívekre tekintsen s ne a kultusz hiányosságaira, mert a szívek tiszta indulatát a gonosz környezetből való feljövetelük és jószándékuk bizonyítja. Az Úr elfogadja a közbenjárást. A szív megszentelése a külső szentség hiányosságait is elfedezheti. Csak az Úr adhat feloldozást s a szív őszintesége láttán ő kész a kegyelemre. Ezékiás elismerte a léviták önzetlen fáradozását. Az Úrért végzett munkának önmagában van a jutalma, de a megérdemelt emberi dicséret és elismerés nem közömbös ráadás a jól végzett munka örömére. 2 Krón. 30,23–27. Az ünnep meghosszabbítása. Az örömben töltött hét nap után a felajánlott sok királyi és fejedelmi áldozati adomány s a papok pótlólagos felkészülése lehetővé tette az ünnep meghosszabbítását. Az ünnepi öröm olyan nagy volt, hogy a Salamon templomszentelési ünnepének emlékeivel s az első lombsátrak hetével hasonlították össze. Az öröm azonban nem fajult el kicsapongássá s papi áldás fejezte be a nagy ünnepet. Az áldást azzal a bizonyossággal vették, hogy az Úr meghallgatta könyörgéseiket s az áldás erejét magukkal vitték otthonaikba.

2 Krón. XXXI. RÉSZ

Ezékiás helyreállítja a templomi kultuszt és gondoskodik a papokról, lévitákról. 2 Krón. 31,1–2. Cselekvő hűség. Az ünnepi öröm buzgóságban lett cselekedetté: az egész országban lerombolták a bálványimádás maradványait s megszüntették a magaslati kultuszt. A megítélt múlttal teljesen szakítani kell, hogy az újrakezdés életté lehessen. Ezékiás ezután a papok oltári-áldozati, valamint a léviták énekes-kapuőrző szolgálatainak rendjét állapítja meg s ehhez a salamoni ősi rendelkezéseket (2Krón 8:14) veszi alapul. Szükség volt erre, mert Akház idejében s már előtte is feledésbe merült vagy megromlott az istentisztelet rendje s a szolgálattevők megfelelő ellátása. Az eredeti az idők folyamán elfajulhat s ilyenkor a tiszta hagyomány követése az igazi újítás. Ez az értelme a reformációnak is. Az égő áldozatok ellátásáról maga Ezékiás gondoskodik, mert ez a királyi tiszthez tartozik. A magas tisztség az áldozathozatalban való elöljárás kötelezettségét is magába foglalja. 2 Krón. 31,3–19. A papok, léviták szolgálata. Ellátásuk. Ezékiás a templomról és a szolgálattevőkről a zsenge (r’ésit) és tized elrendelésével gondoskodott. A páska ünnep lelki megújhodásának hatásait mutatja, hogy a felhívásra jóval több adomány gyűlt be, mint várták. Mivel a nép jókedvvel és a vártnál többet adakozott, az Úr még jobban megáldotta őket. Az Úr a lelki megújulásra testi javakat is adhat ráadásnak. Tizedből csak tényleges szolgálatban álló pap kaphatott javadalmat, de családja minden tagjáról gondoskodtak. Viszont elvárták, hogy a tisztességesen ellátott család tagjain is észrevehető legyen a papi szolgálat szentsége. Gyermek után hároméves kortól járt „családi pótlék”, mivel a szoptatás általában hároméves korban ért véget. Ez a nem feltűnő rendelkezés mutatja, hogy Izráel társadalmi életében mennyire felismerték a családi élet jelentőségét. Szinte mondhatjuk, családban gondolkoztak. A falun élő papról a közeli városi papok útján gondoskodtak. Így a falusi pap anyagilag s társadalmilag sem volt elszigetelve a papi rend közösségétől. A nép buzgón adakozott, így a papok annál inkább élhettek az Úr törvényének, papi szolgálatuknak. A Krón szívesen látta tükröződni saját kora rendezett viszonyait a viharos nemzeti múlt egyik fényes fordulóján. 2 Krón. 31,20–21. Ezékiás uralkodása sikerének titka. E két vers hűen jellemzi a hívő, kegyes királyt, a nagy szervezőt. Kiemelkedő lelki vonása az Úrhoz való hűség. Buzgóságának titka az, hogy kereste az Urat, nemcsak a kultusz külső szertartásait. Tetteinek belső értékét az adja, hogy mindent egész szívvel cselekedett. Magatartását jutalmazta meg az Úr azzal, hogy hosszú időn át szerencsés volt minden utaiban. Politikai ingatagságát, mellyel hallgatott a prófétai szóra is, világi tanácsadóira is, ellensúlyozta hűsége és hitének ereje. Bizony erőssége volt az Úr.

2 Krón. XXXII. RÉSZ 2 Krón. 32,1–23. Jeruzsálem ostroma. Szanhérib kevélysége és megszégyenülése. Ezékiásról nemcsak kultuszi-papi intézkedéseinek és igazságos cselekedeteinek fénylő példái maradtak fenn, hanem kormányzásának és politikájának történeti emlékei is. Uralkodása idején történt, hogy szembe kellett néznie Júda történetének egyik legválságosabb helyzetével, melyből a Krón szerint csak az Úr angyala által szabadult meg s amelyről a Kir-hez képest rövid és egyoldalú tudósítást olvasunk. A súlyos történelmi helyzet abban állt, hogy az északi ország pusztulása és Samária eleste után (722) Júda közvetlen szomszédja lett a hódító asszír világbirodalomnak. Milyen legyen az ország politikája, hogyan őrizheti meg létét és függetlenségét a maroknyi nép a terjeszkedő katonai kolosszus árnyékában. Erre a kikerülhetetlen és szorongató kérdésre, amelyen Júda nemzeti léte vagy nemléte fordult meg, Ésaiás próféta hit alapján álló feleletet adott és az az Úrba vetett feltétlen bizalom volt: ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok (7:9). Ez volt az egyik üzenet. A másik pedig ez: aki benne hisz, az nem fut (28:16). Ezékiás először hajlott a prófétai szóra, ugyanakkor atyja révén élvezte az asszír hatalom viszonylagos bizalmát. Az Asszíria túlsúlyát megrendítő távolkeleti politikai fordulatok, hatalmi válságok idején azonban ő is megingott s végül az asszír hűbérúr ellen lázadó kisebb államok szövetségének élére állt. Mindezekről a 2Kir 18 és Ézs 36–39 tudósít részletesen. Ezért a részletes magyarázatot ld. ott. A Krón a Kir tudósítása alapján áll, de szakaszunkban csak Szanhérib vereségéről (1–23), Ezékiás betegségéről, gazdagságáról és Merodach-Baladan követeinek jeruzsálemi látogatásáról olvasunk rövid tudósítást.

Az Úr Ezékiás hűségét háromszor jutalmazta meg. Mindenekelőtt a Szanhérib vereségében és Jeruzsálem csodálatos megszabadulásában. A védelmi intézkedések végeztével (2–6), amelyek az elfoglalható vízforrások eltömésében, a városfal és tornyok megerősítésében, támadó és védő fegyverek készítésében állott, Ezékiás lelkileg is felkészíti a népet és arról beszél előttük, hogy az Úr a legfőbb szövetséges, aki nagyobb, mint minden emberi erő és kész népéért hadakozni. Az asszír uralkodó, követei útján, megadásra szólítja fel Ezékiást. A király buzdító beszédéről is értesülhetett, mert azt félrevezetőnek mondja s Izráel Istenéről úgy beszél, mint egyről a bálványistenek közül, amelyek közül egy sem tudta megszabadítani a maga népét az ő kezéből. Ezért Jahvénak sem lesz ereje Izráelt a vereségtől megmenteni. Az üzenet elhangzása után a király Ésaiás prófétával együtt könyörög az Úrhoz szabadulásért. Az Úr elküldi angyalát, vele megrontja az asszír sereget s Jeruzsálem megszabadul, a hit elnyeri a győzelmet az istenkáromló pogány gőggel szemben. Szanhérib a Kir szerint pestistől megtizedelt seregével elvonul s életében többé nem is veszélyezteti a várost. Szanhérib elvonulása után az Úr azzal jutalmazza meg Ezékiás hűségét, hogy megnyugvást és tekintélyt ad neki a többi ellenség előtt is. Az Úr nemcsak megszabadít, hanem jutalmaz is. 2 Krón. 32,24–33. Ezékiás gyógyulása, próbatétele. A szabadítás és megjutalmazás mellett végül az Úr gyógyulást ad Ezékiásnak halálos betegségéből is. Erről a 2Kir 20:1 skv. ad részletes tudósítást. Merodach-Baladant, mint asztronómiában járatos fejedelmet érdekelhette a csoda, amely szerint a nap árnyéka visszafelé ment a napórán, de még inkább érdekelhette Ezékiás katonai ereje, ezért követeket küldött a királyhoz. Ezékiás hiú dicsekedéssel mutogatta meg a követeknek kincses házát, serege felszerelését s vele a felfuvalkodottság bűnébe esett az Úr előtt. A kísértést a Krón tudósítása szerint maga az Úr adta, de Ezékiás a megtévedés és bizonytalanság után végül is jól döntött, mert megalázkodott és visszatért az Úrhoz. Az Úr ezért megáldotta. Mert ha ingatag volt is, volt hite és bátorsága megvallani vétkét és az Úrra bízni magát. Íme, mondja a Krón, ilyen az istenáldotta uralkodó. A felfuvalkodottság megaláztatást hoz, a megalázkodás felemeltetést. Uralkodó és nép sorsközösségben van az Úr előtt haragjában is, áldásai között is. Az író sematizmusát átjárja a tanítás és személyes élmény melege. Hála és dicséret, amivel körülveszi Ezékiás alakját. Azért tartja Júda királyai közül egyik legrokonszenvesebb egyéniségnek, mert élete végéig hű maradt az Úrhoz s vele példázza, hogy az Úr is hű az őt keresőkhöz. A legnagyobb veszedelmek közt is erős marad az, akinek erőssége az Úr.

2 Krón. XXXIII. RÉSZ 2 Krón. 33,1–10. Manassé bálványimádást rendez be. Az asszír világbirodalom tőszomszédságában a lét és nemlét szorongattatásai között Júda királyai és maroknyi népe a lázadás délibábja és a teljes behódolás keserű kényszere választásával viaskodtak. Manassé (Elfelejtő) elfelejtette atyja, Ezékiás reformjait, nem vette át hitét s a Krón szerint Akházhoz hasonlóan ellenkező végletbe esett. Politikai megbízhatóságát az asszír vallási kultusz felújításával, csillagimádással akarta bizonyítani, de teret engedett a kanaáni kultusz Baál Aserá isteneinek, a tirusi kultusz gyermekáldozatának, a magaslatok gyakorlásának és varázslásnak is. Az író nem lát lényeges különbséget az asszír és kanaáni kultuszgyakorlat között. Nem is idézi az Úr prófétai szavát, amelyet olvashatott, csak utal rá (10. v.). 2 Krón. 33,11–20. Manassé bűnhődése. Az író azonban olyan anyagot is találhatott forrásaiban, ami történetírásának sajátos céljaira különösen alkalmas volt. Ez a Manassé megtéréséről szóló egykorú midrás. Az építő szándékú elbeszélés egyes történeti vonatkozásai hitelességre tarthatnak igényt. Így pl. Assarhadon évkönyveinek feljegyzése szerint Manassé is szállított anyagot Ninive építéséhez. Egy másik feljegyzés szerint Assurbanipál hűbéradó fizetést és katonai segítséget követelt Júdától egy egyiptomi hadjáratához. Galling szerint Assurbanipál Szíriába magához idézte Manassét s csak miután megbízhatóságát igazolni tudta, maradhatott meg királyságában. Lehetséges tehát, hogy Manassé járt Babilóniában, talán éppen hűségnyilatkozat-tételre az asszír hűbérúr előtt. Assurbanipálról tudjuk, hogy I. Nékó egyiptomi uralkodót is hazaengedte a fogságból és Sais város urává tette. Ezek az adatok, más hasonlókkal együtt, nyújtanak lehetőséget arra a következtetésre, hogy Manassé járt Babilóniában, egykorú történeti emlékek azonban nem erősítik meg. A Kir pl. nem ír Manasséról, mert már a végrehajtott ítélet és a fogság felől nézve ítéli meg uralkodását. Amit ír, az hogy – fennmaradt történeti

értesülései szerint – Jeruzsálem nem a Manassé által végrehajtott reform eredményeivel, hanem a Jahvéhoz hű ellenállók Manassé által kiontott vérével volt tele. Lehetséges, hogy valamely történeti adatra épülve alakultak ki a Manassé megtérésének midrásszerű hagyományai, amelyeket a Krón megtalált (19. v.) és anyagába beépítve azt akarta szemléltetni, hogy aki olyan gonosz életet élt, mint Manassé és 55 éven át trónon maradt, annak egyszer meg kellett térnie a gonoszságából. A leggonoszabb ember is kerülhet úgy Isten kezébe, hogy megbánja bűneit és az Úrhoz tér. A Manassé megtérésének elbeszélése tehát történeti emlékekkel meg nem erősíthető és más bibliai könyvben sem találunk rá utalást. A történet belső értéke azonban nem azon fordul meg, hogy megerősítik-e egykorú hiteles adatok, vagy nem. A Manassé megtérése azért nem látszik az egykorú feljegyzések ellenére sem hitelt érdemlőnek, mert hiányzik belőle a megtérés belső igazsága. Nem változtatna ezen az sem, ha volna róla történeti adat, hogy Manassét bilincsek között Babilóniába hurcolták. Mert még ha megtörtént volna is, bűnbánatából s az Úrhoz téréséből nem származott semmi hitbeli gyümölcs, mint amilyen az Ezékiás, vagy Jósiás reformja. Nem járt életének megváltozásával s a közélet és kultusz megújulásával. (A 15–16. midrás anyagával szemben a 2Kir 21:16–17.20–22. összefoglaló történeti ítélete döntő ereje. Ha Manassé tartott volna bűnbánatot sorsának egyik mélypontján s erről maradt volna fenn elbeszélés, ez nem lett volna egyéb, mint a megkeményedett és megrettent szív pillanatnyi félelme és tehetetlen felkiáltása. Ennek a „megtérésnek” soha nem volt gyümölcse. Megmaradtak a magaslatok (33:22), változatlan maradt az Asszíria iránt tanúsított vallási lojalitás és Jósiásnak kellett elhányni a Manassé által emelt utálatosságokat. A Manassé megtérésének nincs egykorú történeti, de nincs lélektani és theológiai alapja sem. Azért nincs, mert nincs belső igazsága. Hitetlen, kétségbeesett léleknek is lehet meddő feljajdulása. De ez nem érdemli meg a megtérés nevet. Az elbeszélés történelmi illusztráció arra, hogy lehet olyan bűnbánat, amely annak szokásos külső jegyeit viseli magán, de az igaz bűnbánatnak torzképe és megcsúfolása. Isten azonban nem csúfoltatik meg. A Manassé „megtérése” értékes adalék a történeti anyag között, mint a rosszul értelmezett bűnbánatnak és az író sematizmusának intő jele. 2 Krón. 33,21–25. Ámon. Erőszakos halála. Manassé fia és utóda Ámon (Megbízható, hű) a rosszban maradt hű és következetes atyja örökségéhez. Kétévi uralkodása után erőszakos halála árán ragadják kezükbe a hatalmat hívei, de a föld népe megöli a gyilkos pártütőket és akaratukból a gyermek Jósiás kerül atyja trónjára.

2 Krón. XXXIV. RÉSZ 2 Krón. 34,1–7. Jósiás reformja. A magaslati kultusz megszüntetése. Jósiás uralkodásával és életművével Júda népe életében még egyszer felragyog az Úr kegyelmének: a bűnbocsánatnak és megtartó irgalomnak ereje. Utána elkerülhetetlenül bekövetkezik a nemzeti lét katasztrófája. Jósiás uralkodása alatt nemcsak az Úr igaz tisztelete újul meg s nemcsak a bálványokat rombolják le, hanem napfényre kerül az a törvénykönyv, amely az Úr tiszteletét Jeruzsálembe központosítja s amelynek szövegét a nép magával viheti a fogságba, hogy megrendült hitéhez s a nagy történelmi próba elhordozásához belőle erőt meríthessen. A megtalálást követő ünnepen ismét megújítják az Úrral kötött szövetséget s megünneplik a páskát, ami által szinte újjászületik a nép. A tudósítás azonban több helyen eltér forrásától, a 2Kir 22 skv.-től és kuszáltan adja elő más hagyományokból is merített anyagát. Az egész felett ott lebeg a nemzeti lét közelgő bukásának árnyéka. A reform nagy tanítása, hogy bár az Úr az ítéletet végrehajtja, mégis egyesek hűségéért, a nép megtéréséért elhalasztja annak idejét. Jósiás (Az Úr védi) már ifjú korában – a szöveg szerint gyermekként, ami az alázat kifejezése – kezdte keresni az Urat, Dávid Istenét, vagyis igaz hitben nőtt fel, megismerte a nemzetalapító király életművét, népe múltját és húszéves korában, nagykorúsága első évében vallási reformot hajtott végre. Feltűnő, hogy nem asszír, hanem kanaanita kultusztárgyak eltávolításáról van szó. A reformot egyszerre kezdi el Jeruzsálemben, Júdában, Samáriában és környékén (4 skv.). Az egyszerre végrehajtott reform nagyobb eredményt ígér. A reform átfogó és teljes, mert az igaz istenhit és bálványhit közt nincs közösség és nem lehet kiegyezés. 2 Krón. 34,8–28. A templom megújítása. Jósiás, uralkodásának 18. évében elrendeli a templom épületének kijavítását, ezért felbontják a templomi pénzadományok ládáját. Eközben – a Krón szerint (14. v.) nem a templomjavítás során – megtalálják az Úr

törvényét, amit Mózes által adott. (Nem lehet szó semmi pia fraus-ról, hogy ti. előre kitervelt papi akcióval állnánk szemben.) A király megrendülve hallgatja a törvény szavait, azt, hogy a törvény summája szerint egyedül az Urat kellett volna szolgálni s ruháit megszaggatja, amikor rádöbben, hogy az uralkodók és a nép ezt a legfőbb parancsot sorozatosan megrontották. Ezért Hulda prófétaasszony által az Úrtól kér kijelentést, hogy elkerülhetik-e a katasztrófát, amely az Úr törvényének megrontásáért jár s amely most a királyt, Júda és Izráel maradékait végpusztulással fenyegeti. Bizonytalanságban, válságos helyzetben az Úr szava és akaratának ismerete ad világos választ. Hulda nem áltatja hamis reményekkel a királyt. Azt üzeni, hogy a veszedelem eljön a helyre és lakosaira. De mivel Jósiás megalázta magát az Úr előtt, az ő napjai békességben telnek el s ő maga nem látja meg a veszedelmet. Az őszinte bűnbánat irgalomra indítja az Urat. 2 Krón. 34,29–33. Szövetségmegújítás. Jósiás országos gyűlést hív egybe s a nép elé tárja a megtalált törvénykönyv parancsát és a megszegéséért bekövetkező ítéletét. Tehát a törvénykönyvet nem királyi, hatalmi szóval teszi kötelezővé, hanem az ország véneivel tanácskozik a templomban és együtt tesznek fogadást, hogy megújítják a sinai hagyományban gyökerező szövetséget az Úrral. A szövetség megújítása ismét ráirányítja a templom, kultusz, királyi pompa külsőségeihez ragaszkodó nép figyelmét az Úr beszédére, kiválasztó akaratára, kegyelmére, a kijelentésre. A dábár jelentősége a törvénykönyv megtalálásával is növekszik a kultusz közelgő megszűnése előtt. A kultusz külső keretei megszűnnek, mint ahogy megszárad a fű és elhull a virág, de az Úr beszéde megmarad s a fogság tüzébe vetett nép lelkében új élet alapja lesz. A törvénykönyv megtalálásának ez az igazi vallástörténeti-üdvtörténeti jelentősége. A szövetségmegújítás után újból eltávolítják a bálványok utálatosságait s most már egyedülivé teszik az Úr tiszteletét Izráel fiainak egész földjén. Az író feljegyzi, hogy Jósiás egész életében megtartotta a megújított szövetséget. A szövetség könyve pontosan nincs megnevezve, de az Ószövetség más helyeinek egybevetése alapján általánosan elfogadott feltevés, hogy a Mózes ötödik könyve ez, mely a régi törvényeket, tételeket foglalja össze és kíséri meleghangú prédikátori intésekkel. A törvénykönyv egy része arról intézkedik, hogy a kultuszt Jeruzsálembe központosítja. Bár az eredeti szöveg sehol nem mondja ki, hogy ez a hely a jeruzsálemi templom, hanem csak „a hely, amelyet kiválasztott magának az Úr” (főleg Welch elmélete), mégis értelemszerűen a jeruzsálemi kultuszra vonatkozik. Ez a törvény érvényben is maradt mindaddig, míg az új szövetség törvénye ki nem mondta, hogy Isten lélek és az igazi imádók nem Jeruzsálemben, hanem lélekben és igazságban imádják Istent (Jn 4:21–24). A szövetség könyvének, illetve a szövetség megújításának nem a kultusz központosítása volt a fő, illetve egyetlen célja, hanem ennél sokkal több: az Úr igaz tiszteletének biztosítása a kanaáni kultusszal szemben és a szövetséges Úr akaratának teljes elismerése, a theokrácia. Ennek egyik megnyilvánulása volt az, hogy amely nemzedék komolyan vette a szövetség könyvének rendelkezéseit, az békességben vagy szabadítást nyerve élhette le életét. Az Úr, mint népének királya, sokféleképpen adhat kegyelmet a hozzá hű, akaratának engedelmeskedő nemzedéknek. A szövetség könyve megtalálásának elbeszélésével egyidejűleg tudósít az író a templom kijavításáról. Itt természetesen léviták s nem kultuszi próféták a felügyelők, viszont nemcsak az elszámolást végezték (vö. 2Kir tudósításával) hűséggel és pontosan, hanem magát a munkát is. A teherhordók szorgalmazását, azaz munkájuk ritmusos végzésének, pl. a ritmusos teheremelésnek biztosítását a zeneértő léviták végezhették, éppen úgy, mint ahogy Asszíriában trombitaszóra emelték, a gizehi piramis alapozásánál ritmusos fuvolaszóra vitték a terhet. A léviták ezenfelül írták a javítás adatait és őrt álltak. Az Isten szolgálatának munkái teljesen szét nem választhatók. Szakmai tudáson túl is minden képességgel lehet, szabad és kell szolgálni. A fejezet utolsó verse elmondja, hogy Jósiás mindenkit kényszerített az Úr szolgálatára. A „kényszerítés” eszközeit és módjait nem ismerjük, de tudjuk, hogy egyedül a Szentlélek „kényszeríthet” teljes szabadságban (ApCsel 16:7), mert ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság (2Kor 3:17).

2 Krón. XXXV. RÉSZ Izráel utolsó páskaünnepe. Izráel népe a nemzeti lét kezdetén páskával ünnepli egyiptomi szabadulását, most önálló nemzeti létének vége

előtt szintén páskaünnepet tart. Az elsőt a szabadság hajnali fénye veszi körül, a másikat a fogság előrevetett árnyéka borítja be. Ünnepeltek ugyan páskát Ezékiás idejében is és feljegyezték róla, hogy hozzá fogható ünnep nem volt Salamon óta (2Krón 30:26). De a 18. v. szerint Izráel királyai közül senki nem ült ilyen páskaünnepet Sámuel próféta óta, aki az első királyt adta Izráelnek. Nincs szó ebben a tudósításban nagy vigasságról és örömről. De van szó arról, hogy erős fogadással visszatérnek az ősi tiszta hagyományokhoz és Mózes beszéde, Dávid rendelkezése szerint tartják meg a nagy ünnepet, amelyen egybeforr az Úr előtt király, pap, lévita, fejedelem és nép. A kultuszi megújulás minden szent erőfeszítése sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy elfordítsa az isteni ítéletet. Itt is érvényes a prófétai szó: Az én gondolataim nem a ti gondolataitok (Ésaiás). Mert az Úr gondolata nem az ítélet elfordítása volt az ítéletre megérett nép feje felől, hanem az ítélet tüzes kemencéjén átvezetett nép szent maradékának megtartása s benne az egész üdvtörténet folytatása az idők teljességének eljöveteléig. 2 Krón. 35,1–9. Az ünnep előkészítése. Az ünnep előkészítése során szükség volt a papok biztatására, a lévitákéra nem. A léviták amint Dávid idejében a ládahordozás szolgálatát kapták és ennek a szolgálatnak megszűnte után a templomi éneklést látták el, úgy most királyi rendeletből a páska körüli szolgálat lett az új feladatuk. Ez már nem kisegítő munka (30:17), hanem tiszt, amit a családok szolgálati csoportbeosztás szerint végeztek. A Krón véleménye szerint ez az új szolgálat nemcsak megbízást, hanem magas rangot jelentett. Ezzel megnyugtató módon rendeződik a papi és lévitai tiszt egymáshoz való viszonya. A léviták másik feladata volt, hogy tanítsák a népet, főképpen az északiakat, akik előtt ismeretlen volt a törvény és a jeruzsálemi kultuszi rend. A királyi és fejedelmi felajánlások áldozati állatállománya 4–500 000 résztvevő számára lett volna elégséges, holott korabeli adatok szerint még Jézus idejében sem volt nagyobb az ünneplők száma 150 000-nél. 2 Krón. 35,10–19. A páska megünneplése. A páskát megünneplik, de az eredetileg házankénti családi ünnepből templomi áldozati ünnep lesz, amelyen az áldozatok vérével és a kövérje elégetésével mutatnak be égő áldozatot. Az áldozati részek felajánlása után következik az ünnepi lakoma s ezen a felajánlott tulkok főtt részeinek szétosztása az ünneplő nép között, amit a léviták nagy buzgósággal végeznek el. A nép páskája után következik a papok, kapuőrzők és énekesek páskájának elkészítése. A részletes leírásból következtethetünk arra, hogy milyen lehetett az író korabeli jeruzsálemi páskaünnep. 2 Krón. 35,20–27. Jósiás halála. A kegyes király a prófétai jövendölés ellenére is háborúban, gyilkos kéz által hal meg. Az író abban keresi az erőszakos halál magyarázatát, hogy a király nem hallgatott Nékó fáraó szavára, aki intette, ne tusakodjon az Isten ellen, aki Ővele van. A forrás a fáraó istenére gondolhatott, mert hiszen Nékó nem volt Jahve-imádó. A Krón azonban úgy értelmezte, hogy a Nékó dábár-ja az Elohim szájából való s Jósiás bűne az engedetlenség volt az Úr szava iránt. A jövendölés alapján hitt abban, hogy békében hal meg és az ütközetben nem esik bántódása. A prófétai szó azonban mindig az engedelmesség feltétele alatt érvényes és Jósiás a Krón szerint ebben engedetlen volt. A nála megőrzött hagyomány, amely szerint Jósiás megsebesült az ütközetben, megbízhatóbb a Kir értesülésénél. A Kir szerint Jósiás harc nélkül jutott Nékó kezébe, aki kivégeztette, hogy a további harcnak elejét vegye. Nékó valószínűleg Asszíriának akart hűbéri segítséget nyújtani a babilon-médummanmandai (szkitha) egyesült erőkkel szemben s a Jósiás ellenállása keresztülhúzta volna ezt a tervét, de azt is, hogy a meggyengült távolkeleti nagyhatalom tehetetlensége révén Szíria államai felett hűbéruraságot gyakoroljon. A Jósiás emlékére írt qiná ének elveszett. A 28. v. utalását nem vonatkoztathatjuk a JSir-ra. Jósiás emléke elevenen élt a nép között, mert hű volt az Úrhoz, harcolt neve tiszteletének tisztaságáért. Bölcs és tetterős király volt, aki nagyvonalú politikai terve szerint az északi testvérország területét s népét is egyesíteni akarta Júdával a maga pálcája alatt s ezt az Úrba vetett hit által akarta elérni. Népébe lelket öntött a szövetség megújításával s a páska újraünneplésével nemcsak ősi, vallásos és nemzeti emlékeket ébresztett fel, hanem ezeket erőforrássá tette a halálos veszedelem órájában. Áldozatul esett, mert az ítéletet feltartóztatni többé nem lehetett. Emléke azonban éltető erejű volt s tetteivel holta után is beszélt. Korai halálában a nép önmagát siratta – és nem ok nélkül.

2 Krón. XXXVI. RÉSZ 2 Krón. 36,1–4. Joakházt Nékó fogságra veti. Jósiás halála után az események villámszerű gyorsasággal peregtek le. A föld népe hiába választotta királlyá Sallumot (Megfizetés), aki Joakház (Az Úr megragadta) néven lépett trónra, mert Nékó magához hívatta és fogságra vetette. A 2Kir 23:32 szerint ő is atyái gonosz útját követte. Ez a kifejezés az Úr iránt engedetlenséget, a törvény megtartásában hűtlenséget és bálványimádás-gyakorlatot szokott jelenteni. A fáraó azonban még így is megbízhatatlannak tarthatta s a fiatal király három hónapi uralkodásáért egész életére szóló rabsággal fizetett. Vannak súlyos történelmi korszakok, amikor az ítélet nagyobb, mint a vétek. Az idő megvallat, rostába tesz, a kegyelem, amely az események mögött van, az eseményekben nem látható. Vannak idők, amikor a megfizetés vastörvénye előtt a legjobbak is alig állhatnak meg. 2 Krón. 36,5–8. Eljákim-Jojákim uralma, bukása. Az ítélethez tartozott, hogy a nép ezután már királyt sem választhatott magának, hanem a fáraó emelte fel és tette le a királyokat. Joakház bátyja, Eljákim a fáraó kegyéből lépett a trónra. Nevét a fáraó Jojákimra (Az Úr feltámasztja) változtatta s ezzel legfelsőbb felségjogát fejezte ki az új báburalkodó felett. Jojákim azzal kezdte uralkodását, hogy a nép megadóztatásával kifizette a nagy hadisarcot. Utána csakhamar a babiloni uralkodó hűbérese lett, de Belzebubot cserélt ördögért (Rudolph) s az uralkodása tizenegyedik évében új ura ellen is fellázadt. A lázadásért elrendelt büntető hadjáratot a trónörökös Nabukodonozor vezette. Jeruzsálem elesett, a királyt foglyul ejtették, a templomi kincsek egy részét elvitték Babilóniába. Jojákim tényleges elhurcolásáról nincs szó a tudósításban. Jeremiás próféta Jojákimot gőgjéért és önhittségéért ostorozta (Jer 36). Jojákimról jegyezték fel, hogy Jeremiás próféciás, tekercsét elszakította és tűzbe vetette, amikor a babiloni fogság elkerülhetetlenségéről szóló jövendölést olvasták fel előtte. Még nagy történelmi időkben is kiki a saját bűnéért lakol. Isten igéjét nem lehet megsemmisíteni, de Isten igéje megsemmisítő tűz is. 2 Krón. 36,9–10. Jojákin királysága. Jojákim bukása után Jojákin (Az Úr fenntartja), előző nevén Jekóniás (Az Úr rendelte), rövidített nevén Kóniás került a trónra. Trónralépése idején 18 éves volt s a babiloni hatalom jóvoltából mindössze száz napig uralkodott. Ekkor Nabukodonozor Jeruzsálemet megszállta, a templomot kifosztotta. Jojákint Babilonba hurcolták s harminchét évet töltött bilincsek között. Csak ezután, Evil-Merodach idején nyert kegyelmet és tisztességet. Szenvedéséről, megindító sorsáról hosszú időn át évente megemlékeztek a zsidók (Josephus, Talmud). Évtizedekig tartó rabságában nevének jelentése szerint is az Úr tartotta fenn, de sorsa a szenvedés volt s csak élete vége hozott elégtételt és felemeltetést. Az Úr irgalma el nem fogyatkozott, Dávid szövétneke megmaradt. 2 Krón. 36,11–21. Zedékiás. Bukása. Jeruzsálem pusztulása, a fogság. A vég leírása, mint a többi tudósitása is, rövid, összevont, csak theológiai megindokolása hosszabb. Az indokolás jeremiási szellemet áraszt. Eszerint a király bűne az volt, hogy megvetette az Úr szavát és esküszegő lett, amikor fellázadt babiloni hűbérura ellen. Az esküt, még ha hitetlennek teszik is, meg kell tartani. A király, a fejedelmek, a nép csodaváró vak hittel elképzelhetetlennek tartották, hogy az Úr valaha is pogányok kezébe adja szentségének helyét, amit azonban már ők maguk megfertőztettek. Amikor az Úr követeket küldött a múltban, gúnnyal és nevetséggel illették őket. Ezért az Úr haragja ellen többé nem volt segítség. Az Úr tehát mint ítélete eszközét hozta el rájuk a káldeusok királyát, vele a vérfürdőt, a fiatalok tömeges pusztulását a templom iszonyú ostromában, a szent edények, a fejedelmek kincsei elrablását, a templom, paloták felgyújtását, a város falai lerombolását, a nép elhurcoltatását. Az Úr szava beteljesedett s a pusztává lett megműveletlen föld most megnyugodhatott a meg nem tartott szombatévek munkájától. A föld így legalább szent föld lesz a fogság évtizedei alatt s a szent nép szent földre térhet vissza a theokrácia megvalósítására. Törvény (Lev 23:6 skv.; 26:27 skv.) és prófétai szó (Jer 27:7.21; 29:10; 25:1 skv.) megjövendölte Júda pusztulását, ezért senki sem mondhatta, hogy az Úr büntetése váratlanul következett be. De még az Úr haragja, ez az opus alienum Dei is az ő akaratát fejezi ki. Az ítélettel és kegyelemmel szabja meg a fogság sötét éveit s a jövendő útját.

2 Krón. 36,22–23. Círus edictuma. A befejező két vers nemcsak az Ezsd-sal való eredeti összefüggésre utal, hanem a Círus hazatérési engedélyére utalással az Ószövetség utolsó könyvének végén a fogság tudósítása és éjszakája felett a szabadulás és hazatérés reménységének halvány csillagát is meggyújtja. Vele azt mondja, hogy a fogság nem a vég, hanem csak sötét állomás volt az üdvtörténet útján s az Úr akarata a fogság gyötrelmein keresztül is új kezdésre, új életre, egykor pedig teljességre és üdvösségre juttatja választott népét.

More Documents from "Andrea Bihari"

December 2019 3
December 2019 3
December 2019 3
Dgms Notes
June 2020 1
Bom.docx
April 2020 1