Jelent Nekem Senki Semmit Holnapra

egész lenni magammal antológia

Válogatta és szerkesztette:

Kabai Zoltán

Borítóterv, portrék: Kabai Zoltán Design, tördelés: Hangodi Titanilla

Kiadja: Célpont Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda

Készült az Észak-magyarországi Regionális Ifjúsági Szolgáltató Iroda támogatásával.

egész lenni magammal antológia

Célpont Irodalmi Alkotócsoport Miskolc, 2007

Három, de még két évtizeddel ezelőtt is a fiatal író fogalma, nagyjából harminc, harmincöt éves alkotóknál kezdődött. Ha az akkori írónemzedék indulását megfigyeljük, azt látjuk, hogy első kötethez nemigen jutottak ennél korábban. Még antológia is viselte a „Fiatal írók antológiája” címet, melyet az akkori, nagyon ígéretes harmincasokkal töltöttek meg. Kétségtelen, ma valamennyien a kánon részei, annak meghatározó alakjai. Ennél komolyabb kockázatot vállal ez a kiadvány. Fiatalokat, tizen-huszonéves alkotókat felölelő gyűjteményt tart kezében az olvasó. Mindannyian az önkifejezés olyan formáját választották, amely ugyan nem a leggyorsabban jut el a befogadóhoz, azonban a legszemélyesebb, a legintimebb vallomás a világról, az ahhoz fűződő viszonyukról, a lehetőségeikről és lehetetlenségeikről. Az íróvá válás számukra lehet program, és esély is, kinek-kinek szája íze szerint. Az ilyen fiatal alkotókat felsorakoztató antológiák sorsa, hogy tartalmaznak jobb és rosszabb írásokat is. Törekedtünk arra, hogy mindenki a legelőnyösebb profilját mutathassa be. Azonban ez a kötet nem ugrás, hanem ugródeszka. Mindamellett, mi szebbet kívánhatnánk ezeknek a fiataloknak, minthogy néhány évtized múlva róluk is úgy emlékezzünk meg, hogy már kiemelkedő alakjai a kortárs irodalomnak. Kabai Zoltán

Tamási Katalin

Elterültében Bűvkörébe vonja a várost az álmos semmittevés. kéken izzik, vörösen villódzik a pesti levegő esti ege. Hosszú, hosszú kőlépcsők fákkal szegélyezve állják a képzelet útját vissza-visszatér a folyondárral dúsan benőtt kúria fenséges, hívogató mélye az aszfalt szórakozottan elereszti félédes pezsgőspalackjait s szeszélyesen végigfolyatja testén a drága nedűt – a járókelők undorodva kerülgetik. Itt élek. Néha elfog a kíváncsiság, milyen is volt másutt, a nagy magyar metropoliszon kívül. Az agymosottak nyugalmával szemlélem az aktatáskás és hátizsákos, szívélyes és mogorva, egykedvűvé oldódó tömeg fekete-fehér laposorrú arcát.

6

egész lenni magammal az indulás – félelem az indulástól nem állok nem mozgok egy ottfelejtett emléken töprengek időn kívül mérce nélkül már összefolynak a fények a semmiben s én még mindig kétségbeesetten keresem azt ami felé érdemes vissza kéne hullani a hangok közé szagok közé az otthon gőzölgő húslevesébe ismerős könyvek ismerős tárgyak várnak fényeskedő mosolyukkal szeretnék egész lenni magammal nem vakon derengeni éj s pirkadat végnélküli határán pedig a fák is kényszeredetten csupaszok szőnyegem szétfoszlik, teám kihűl a falak némán vádolnak – kényelmes, meghitt kis cella ez

7

Múltidéző Nézd, hogyan kérleli kedvesét az ég, Maradjon még – Egy picikét. De nem lehet, mert menni muszáj, Menekülni a fojtó ölelésből, Rohanni összerogyásig. Sír a lent is, mert a sötéttől retteg. Borzolódnak A földtekék A halvány csillagok képe kevés. Lámpások, tört agyak Világossága nem elég. De a Hold arca felbukkan, Foncsorozott, Jeges holtak A tükrökből mind előbújnak. Összezúzott életcélok Lágyan tűnődnek a lapon. Ezüstös leplekben Alattomos Vigyorgó arc révedezik síkos holdtányéron. A hullámzó tengerárban Sejtelmes türkiz burjánzik. Kiragyog ekkor a nap jóságos arca, Az ég, a föld Fellélegzik, Friss illattól porzik erdők kékje, Fényt kiáltanak az árnyak, Mosoly bomlik a kedves csókjából. 10

T és E Te. Ez a varázsszavam. Pedig két kacarászó betű vagy. Csiklandozod az ujjaim, bizsergeted tüzes-szüntelen az ujjaim. Én ujjak vagyok ilyenkor, de csak ha te. megidézem féltő démonod, te bűvös szó, másnak egy, egynek a minden. Szünes-tűntelen ólálkodsz az ujjaimban, ha kiírlak, lefogod a tollat és megmosolyogtatsz, te fortyogó árnyalak, nem akarom, hogy eltűnj az ujjaimból a füstös üstömből, hisz én szólítottalak, én alkottam a tested, te két betű, parányi csoda, rövid örökkévaló, elszabadult varázslat, képzelt, megbűvölt valóság, én húztalak létre, rajtad keresztül szűrődik át az emlékezet, te, kristályként Megfejtett kereszt, Júdások rejtvénye, nem egy test, nem egy lélek, csak te, elbitangolt angyal, barna, mélyülő fürtöcske, üstből fölszálló füstöcske, 11

árnyék, az én árnyékom. Vagy a tiéd. Bár lenne gondunkat elviselő. De ha a boszorka bizonytalan, a varázsszó elrebegve pusztít, nem emel. te megérzi, a varázslat megérzi pedig csak egy szó, puszta játék, véresen – születő – komoly játék, félni mégsem kell. Bűbájod csak szívemmel pusztulhat el.

12

Mau Rauser

októberközép különös kegyetlenséggel követted el lényem feltörését ellenem fordítottad a szót puhára marta páncélomat a nemlétező érintése hálót szőttél az éjből és kimerítettél én vergődtem és énen csaptalak szavaid megfejtésre várnak összemosódó jelek sziklába vésve önsajnálatban fuldokolva kővé hazudtam magam úgy illesz hozzám mint lezárt ajtóhoz a feszítővas emlékké maradtál ne tűnj el

18

képzavargó neológ telefonadék meglassult nagyon az idő cigarettám is álmosan parázslik ahogy darabjait hullatja sötétlő torkomba mint foszlós ruháit a test és vontám ablakán barna sárcseppek folydokolnak sosemvolt nevekké így írja önmagát szemembe a szó karmaim fehérjén napfoltok izzanak midőn csipkévé égetem létterem légterét karakterláncba toloncolt magánkívülálló gyenge sorokba sokallt szakadatlan ég élemedett féleleméletü félemelet fél-elméletek álmodozója vagyok és a lélekhelyem elemésztő messzeségbe szívnak a szelek szénszűrő-csontjaimig parázslok aztán kialszom és gyömbérszín szemetes-testbe hulladok üdítősüvegek isszák mohón fekete véremet és mélabúsan bámulnak a vonatutazó svábbogarak körülrajongva a szertetörött fény-poharat gombnyomásnyira tőlem üldögél egy állat valami nagy lila felhőn s lopva körbenéz plázarózsaszín gömböt eregetve várnyadt árnyat tereget az este acélhúros szárítókötelére és őt is cseszegeti vére de fütyül az egészre

19

ordító ódák zengik teli az órát keretre feszített telefonalakkal és hajnalig harapják a hervadó húst aztán az éjféli napra köpködik mocskukat holtfoltok száradnak a foszforfényű holdon lázongó lézengők különc istenarcán szólongó csengőhang visongat az égbe mikrofonatokba rendezve az időt s rácsai közül vicsorog a végre a szó e távhalldokló neológ kincskacat és a szűrőtlen felhőkből előtöredezve lehelem szerteszét én-darabjaimat

20

Huszka Levente

Öt perc múlva háromnegyed öt A konyhában ül az étkezőasztalnál, és bambán mered maga elé. Szórakozottan játszik a cigarettásdobozzal, és a benne talált egy szál staubbal, amit nem akar meggyújtani. Később áttér a sótartóban álló fogpiszkálókra, és azokból rakosgat ki pálcikaembereket, házat, meg trágár szavakat. Ebben különösen nagy örömét leli, ilyenkor felröffen egy-egy pillanatra. Egy idő után elszégyelli magát. Félresöpri, majd egyenként helyére teszi a fogpiszkálókat. Ül a konyhában és vár. De mire is? A kávéra, hát persze, hogy a kávéra, hogy lefőjön, és kortyonként felélénkítse fásult, elkenődött ábrázatát. A tűzhely felé néz, és csalódottan veszi tudomásul, hogy nem fő ott semmi sem. Akkor a feleségét várja, hogy hazajöjjön a munkából, vacsorát készítsen neki, utána pedig… Rádöbben, hogy neki nincs is felesége. Akkor meg mi a fészkes fenének ül itt tulajdonképpen? Nem tudja. Jobb dolga nincsen. Jó itt a konyhában. Az ablakból például egészen szép a kilátás. Látszanak a hegyek, kár, hogy nagy részüket kitakarják a bérházak, de az a kis szeletük igazán festői, kiváltképp így az ősz derekán. Verset is lehetne írni róla. De minek? Nem költő ő. Vagy igen? Nem, az nem lehet. Most nem. Később talán az lesz. Tekintve, hogy verset bárki írhat, csak a megfelelő szellemi adottságok kellenek hozzá, és úgy véli ezek benne is megvannak. De most nem érzi szükségét az írásnak, mint ahogy semmi másnak sem. Mit tehetne hát ebben a helyzetben? Kiles az ablakon esetleg, és bámulja azt a pár járókelőt, akik az utcán sétálnak ma délután. Semmi különös nincs bennük.

22

Teljesen hétköznapi emberek. Tekintete visszatér a konyhában lévő tárgyakra. A hordozható rádióra néz, ami egyben folyadékkristályos óraként is működik. 16:40-et mutat. Képzeletében eltünteti az óra- és a percjelzés közti kettőspontot. 1640. Kitör az angol polgári forradalom. Egyesek szerint véget ér a középkor és kezdetét veszi az újkor. Nocsak. Elég nagy a világosság, ahhoz képest, hogy ősz van és ennyi az idő. A Nap épp eltűnni készül a szemközti lakóház kilencedik emeleti erkélye mögött – melyet oldalról lát – átvilágítva a narancssárga egyik beteg árnyalatával színezett üvegen. Pár felhőcsoport van csak a magasban, olyanok, mint a süteményeken szertehintett porcukor. Néhány kondenzcsík sebet vág az ég aljára. A föld, az aszfalt teleszórva elszáradt falevelekkel. Az árnyak elnyúltak és fakók. Ismét a rádió órájára néz. Még mindig 16.40. Sóhajt. De lassan telik az idő. A kezét vizsgálja. Le kéne már vágnia a körmét. Egyre türelmetlenebb lesz, maga se tudja miért. Dobol az ujjaival, a lábával pedig az ütemet dobogja hozzá. Eljátssza így a kedvenc számának refrénjét, majd a rádióra pillant. Továbbra is 16.40. A válla fölött hátranéz a faliórára, de a zömök óramutató, a szikár percmutató és a cérnaszálvékony másodpercmutató egyaránt megdermedtek. Karórája ugyancsak kilehelte a lelkét. Az a feltevése, hogy mindhárom órában egyszerre merültek ki az elemek nem tűnik túl valószínűnek előtte, inkább egy idétlen csínyre, vagy egy nagyszabású összeesküvésre gyanakszik. Kimegy hát a gardróbba új elemekért. Útközben riadtan látja, hogy a lakásban lévő összes óra felmondta a szolgálatot. Mindenesetre kicseréli az elemeket.

23

Elszámol hatvanig, mialatt nyugtalanul sétál fel-alá a nappaliban. Semmi változás. Utolsó próbálkozásként felsorolja a vízilabda válogatott tagjait ötször, ami szerinte biztosan kitesz egy percet. Ám az órák megmakacsolják magukat. – Tán részeg vagyok? – kérdi magától. – Áh, az nem lehet, azt tudnám magamról. Megbolondultam volna? Ezt sem tartja lehetségesnek. – Akkor meg hol a baj? Visszatér a konyhába, leül az előbbi helyére, és kitekint az ablakon. A Nap ugyanúgy a balkon üvegén süt át. Az emberek nyugodtan sétálnak az utcán, állnak a buszmegállóban, mintha mit sem vennének észre mindebből. A szíve hevesebben kezd veri, tenyerén csillámporként ütközik ki az izzadság. Bemegy a nappaliba, és felteszi az első lemezt, ami a keze ügyébe akad. Elnyújtózik a kanapén. Elégedetten állapítja meg, hogy az idő nem állhatott meg. Mert akkor a szőnyegnek a lába alatt, és a tárgyaknak, amikhez hozzáért meg kellett volna gyulladniuk, vagy legalábbis olvadniuk. Hiszen a lelassított, vagy álló időhöz képest az ő mozgása hihetetlenül gyors és egy fénysebességgel haladó járműéhez lenne hasonlítható, ami nagyjából azonos hatást váltana ki a normálisan folyó időben. Azon veszi észre magát, hogy micsoda gyermeteg, ócska sci-fi regényekbe illő dolgokon jár az esze. Ez után az áltudományos kitérő után kérdések fogalmazódnak meg benne, hogy mi is az idő valójában. Noha érkezik rá egy­két homályos válasz, ezeket nyomban elveti, mivel rögvest meg tudja cáfolni őket. „Az idő az anyag változása, ami, mint tudjuk, folytonos, azaz – milyen furcsa – a változás állandó. No, de akkor miért forog a lemez a lejátszó tányérján, miért hallom most a zenét, és miért mozognak az emberek akárcsak én, ha az óramutatók, és a Nap nem? Van valami összefüggés a Nap és az órák között?”

24

Eltöpreng ezen esemény természettudományos és filozófiai jelentősége fölött, miközben érzi, hogy egyre nő benne a zűrzavar. Mintha egyszerre hallgatná a világ összes rádióállomását, úgy száguldoznak fejében a szavak, kérdések, értelmetlen mondatfoszlányok, melyek mindinkább sűrűsödnek, és erőteljesebbek lesznek. A hangszórókból hirtelen érkező sikoltás kizökkenti rendszertelenül kavargó gondolatainak univerzumából. A színtelen, tinglitangli egynyári sláger most valami gyökeresen eltérő jelentéssel ruházódik fel, aláfestve azt a valószerűtlen hangulatot, ami akkorra teljesen úrrá lesz rajta. Végigfut a hátán a hideg, és egy dühös mozdulattal leállítja a lemezjátszót. Feláll. Nem tudja, mihez kezdjen kétségbeesésével, nem tudja, hogy milyen mozdulatokra, milyen – az egyensúly állapotát visszaállító – gondolatokra volna szüksége. Akárha ott lenne egy drezdai utcán, 1945 februárjában és hallaná a légiriadó szirénájának elnyújtott, periodikusan visításba forduló, gépies bömbölését, és a közeledő bombázó repülőgépek erősödő zaját. Ahogy néha elfelejtünk szavakat, vagy neveket, úgy ő elfelejti mi a teendő ilyenkor, és megbénulnak a lábai. Mellkasát kötelek fonják keresztül, és egyre nagyobb erővel szorítják. A vele szemmagasságban álló polcon a könyvek gerincére nyomtatott betűk, és a tapéta kockás mintázata kacskaringós vonalakká alakulnak át, mind hevesebben, és vadabbul kanyarogva. A túlzott erővel fellobbanó félelem kiégeti benne a józanság, és a lélekjelenlét áramköreit. Közeleg a szétesés pillanata, a világ pedig, akár a saját lelke lassan szétcsúszik, és eltávolodik tőle. „Mi lenne, ha megkérdezném valakitől kint az utcán, hogy mennyi az idő?” Eszébe jut tehát, hogy be kell futnia az egyik kapualjba, vagy egy épület pincéjébe a bombák elől.

25

Ám ettől még korántsem biztos, hogy védve lesz a pokoli detonációk pusztításától. Nem mérlegeli sokáig váratlanul fölmerült kérdésének helyességét. Az öröm, hogy kiszabadulhat a kutyaszorítóból olyan hamar elárasztja, hogy még most sem lát semmit élesebben. Túl könnyen és feleslegesen esett pánikba, de az is lehet, hogy valahol már előre tudta kérdésére a választ. Felkapja a kabátját, hív egy liftet, és lemegy vele a földszintre. Kilép a bejárati ajtón át a szabadba. Mélyen magába szívja az évszakra oly jellemző fanyar, a rothadó falevelektől édeskés szagú levegőt. Egy hideg, és erős széllökés belekap, és mintha lehűtené benne a kilátástalanság, rémülettől izzó tályogát. Becsukja a szemét, és érzi, ahogy tetőtől talpig átfutják testét a fagyos légáram ujjai. Libabőrös lesz. Néhány másodperc alatt sikerül lehiggadnia, kezének zavaró remegése, és az izmaiban feszülő görcs megszűnik. Kinyitja a szemét, és látja a jól ismert utat, mely az előtte húzódó bérházsortól választja el. Túloldalán, a megállóban várakozók kis csoportja áll. Egyesek cigarettát szívnak, és merőn néznek maguk elé. Mások gyermekükkel, szerelmükkel, vagy valami más tevékenységgel foglalatoskodnak: cipőfűzőt kötnek, táskájukban kutatnak. Megint mások kitartóan szuggerálják a távolt, és várják a buszukat, mely sohasem fog megérkezni. Hosszú léptekkel átmegy az ellenkező oldalra, és egy ötven év körüli szegényes öltözékű, szikár, szürke bőrű, borostás férfi felé közelít, akinek egészen beesett az arca, szemei karikásak és véreresek a kialvatlanságtól. Mivel látta, hogy az imént az órájára nézett, megkérdi tőle mennyi az idő. – Öt perc múlva háromnegyed öt, természetesen – mondja az. Egy röpke pillanatra felébred benne a remény, amikor viszont a folyadékkristályos órák jelzéseihez igazodott agya átváltja a szavakat számokká összeomlik minden.

26

Hosszú percekig csak áll az öreg férfi mellett, és csodálkozik mennyire közönyös lett hirtelen. Kényelmetlennek tartja, hogy nem csinál semmit, ezért úgy dönt: sétál egyet. Gyalogszerrel eljut a belvárosba. Útközben megkérdezi még párszor másoktól is a pontos időt. Mindenkinél tizenhat óra negyven percet mutatnak az órák. Végül rájön, hogy folyton ugyanabba a zsákutcába fut vissza, és felhagy a próbálkozással. Sokáig járkál keresztül-kasul a városban, és lassan megfeledkezik a valóság eme képtelen, vákuumszerű állapotáról. Nem gondol semmire, és nem érez semmit sem. Egy báb, egy alvajáró lesz belőle. Aztán a főtéren megáll kifújni magát. Felnéz az égen mozdulatlanul álló Napra, és az a benyomása támad, hogy a világ, a Föld, az emberek, az épületek, a tér, és ő egy óriás bendőjében vannak. A Nap, a valódi külvilág egy szelete, amely ezen óriás, ordításra nyílt száján keresztül látható. A „kintről” érkező fény, ami „ott” bizonyára természetesnek hat, világossággal tölti meg a gigászi gyomrot. Menekülni akar innét, valahová. De minden saroknál ugyanabba a gondolatba ütközik: ő most egy labirintusban van. A lakása is ebben az útvesztőben található. Az otthon valójában csapda, befolyásoló eszköz, mely elfeledteti velünk, hol is vagyunk igazából. A kijárat oly messzi, oly elérhetetlen: lehet, nem is létezik. Ha mégis van valahol, az nem csupán fizikai értelemben vett utazással érhető el. A szabadulást ki kell érdemelni. De hova lehetne innét kijutni? Mi létezik a kézzelfogható dolgok e birodalmán túl? Miért tette hozzá a férfi a buszmegállóban a pontos időhöz azt, hogy „természetesen”? Mindenki tisztában van ezzel a helyzettel egyedül én nem? Megkérdezzek másokat is, szerintük megállt-e az idő? Nem meri megtenni. Olyannyira elkeseredik, hogy úgy dönt, inkább hazamegy, és néz valami filmet a tévében.

27

Útközben, hogy elűzze gondolatait, és mert idegesítő zúgást hall a távolból felé közeledni, gyerekmondókákat és -verseket szaval fennhangon. Mikor hazaér, bemegy a konyhába némi rágcsálnivalóért, és sörért. Próbaképpen leül abba a székbe, ahol történetünk kezdődött, és látja, hogy a Nap most is az erkélyen világít át. A konyhaasztalon talál egy cigarettásdobozt, de csak egy szál van benne. Kiemeli, és nyúlna az inge mellzsebébe az öngyújtóért, de mozdulata elakad, kezét leejti az asztalra. Figyelme elkalandozik. Majd azon találja magát, hogy a cigarettásdobozzal játszik.

28

Tatár Balázs János

metamorfózis

jutkának



sokszor kisbetűvel alkotom nevedet csupán megszokásból most már megszokásból a hatás módszeresnek bizonyult jó ideje nem láttalak tovább kellett l é p n e nn zuhogó sűrű trappok várj reám – ha megérkezek esni fog

u n

h o

z i

g

egymás szeméből könnyeink

54

(Lépkedek.) Tovább, megyek. Nem foglalkozok, nem lépkednek, mert, a legfontosabb hogy, egyedül kell megtanulni, lépkedni. Nem, szabad hogy, fogják a kezem, magamnak kell lépkednem. Tovább, mennem. A lépkedéskor, egyedül. Jutnak az eszembe. Mennem kell. El. Máshova. Ez nem csak lépked, és megállnom sem szabad, mert, akkor a felettem levő, madár úgyis. Ezért lépkedek. Máshol. Más miatt. Most is ezen lépkedek. Lépkedni kell. Magamban. Monológusan. Morózusan. Ez tudomány. Ahogy megtanul, lépkedni, tovább, menni. Mennem kell. Mennem kellett. Nem néztem, hátra. Most pedig, lépkedek. Egyre messzebb, vagyok tőled, vagyok egyre messzebb. Monoton. A fejem feletti madár. Pedig ő is ezen célpontoz. Hogy én legyek. Lépkedek. A madár is lépked. Felettem fa. Azon lépked. Körbe-körbe. Koncentrikusan. Egyre beljebb, vagyok a törzshöz. Közeledek a törzsedhez. Mégis magamban. Tovább, megyek. Mennem kell. A madár is bennem lépked. Te is lépkedtél hogy felhívj-e. Magadhoz. Lépkedni. Döntöttél. És elhallgattál. Újra. Majd máskor. Ne hitegess. A vallásom ismered. Nem hiszek már neked. Lépkedd el magad. Te se higgy bennem. Felejtsük el az egészet. Lépjünk túl rajta. Ezért lépkedek. Inkább páros magányban. Ne bánd. Egyedül, jutnak eszembe, majdnem neveid, jutnak. A madár is felettem. Le vagyok szarva. Azért mégis csak, jól van ez így.

55

szabad „vége a, a vége jó a vége* mindegy , mert nemsoká’ vége.”

befejezve, kint egy szeretnék most is nincsen minden ilyen a szabad szabad csak egy de az egy (szerannyiamennyi) levagyunk… , de vége az van , hogy szabad

az , hogy van

hogy

szabad

csak élünk. nincsen, míg szabad nem jár hogy lehet, hogy

56

de nem minket szeretjük az ekkort(ájt ) nem semmitől, nem élünk, nem áll sok nincs végünk vége a, a vége lesz a, szaba’? da! ____ *?

57

számon tartanak végső esetben lenyelhetem magam.

58

a bárhonnantól lefelé forrongálás ellenem szövetkeznek mégis hallgatnom kell őket megszökni nincs esélyem előítéleteket kínoztak belém inkább felállnék kirohannék leugranék bárhonnan bárhová [---] másnak mást jelent nekem senki semmit holnapra zakóstul ugrok üzenetem sincs értekezünk majd a felirat is csak a földnek szól megállni tilos mégis közelít felém én egyhelyben ülök hangzavarból zuhanok eléd szemlesütve az orromat látod csupán alulról felettem csak mégek lesznek 59

anyám szemöldökcsipesze a máshol-is-megtalálhatósága teszi különlegessé azt a bizonyos máshol-meg-nem-találhatóságát

60

posztmodern népmese herpesz mese a mesében:

herpesz

meséje szájról szájra terjed

61

Tartalom Tamási Katalin Elterültében.......................................................... 6 egész lenni magammal........................................ 7 A kollégium ablakából........................................ 8 Felborult a világ................................................... 9 Múltidéző............................................................10 T és E..................................................................11

Mau Rauser körmondat..........................................................14 minden eszköz...................................................15 túl késő hajnal....................................................16 Pest-ikon.............................................................17 októberközép.....................................................18 képzavargó neológ telefonadék.......................19

Huszka Levente Öt perc múlva háromnegyed öt......................22

Inklovics Kornélia Spektrum............................................................30 Vízesés.................................................................31 Pöttöm populáció..............................................32

62

Bölkény Gábor Ady, de…............................................................34 Avasi zsongás.....................................................35 anomáliák............................................................38 Miskolc túlzás nélkül.........................................40 Négysörös...........................................................41 Örökség...............................................................42

Bósa Diána Cím nélkül..........................................................44

Hajdu Botond Fehér kő..............................................................48 2006 01 12..........................................................49 @..........................................................................50 A volt erdők kara – Ősz...................................51

Tatár Balázs János metamorfózis.....................................................54 (Lépkedek.).........................................................55 szabad..................................................................56 számon tartanak.................................................58 a bárhonnantól lefelé........................................59 anyám szemöldökcsipesze................................60 posztmodern népmese......................................61

63

Az antológiában megjelent írások közül A kollégium ablakából, Felborult világ, Múltidéző, T és E, Pest-ikon, októberközép, képzavargó neológ telefonadék, posztmodern népmese a Spanyolnátha művészeti hálóterem www.spanyolnatha.hu oldalán, a számon tartanak az Új Holnap c. folyóiratban, valamint a bárhonnantól lefelé a Parnasszus c. költészeti folyóiratban korábban megjelentek.

A kiadásért felel: Célpont Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda 3530 Miskolc, Petőfi u. 1-3. www.ificelpont.hu Nyomdai kivitelezés: Redon4Color Kft. 3508 Miskolc, Csabavezér u. 53. Megjelent 500 példányban.