Eu[1]

PHARE program 1989-ben indították, hogy támogassa az Unióba való belépést szolgáló intézményfejlesztési feladatokat, a jogharmonizációhoz kapcsolódó tennivalókat és azokat a beruházásokat, melyek gazdaságélénkítő illetve kiemelkedően fontos szociálpolitikai hatással bírnak. Az uniós csatlakozással a PHARE program helyét a Strukturális Alapok veszik át. A programok keretében számos sikeres beruházás és projekt valósult meg. A jelenleg is nyitott pályázati lehetőségeket ajánlott kihasználni, hiszen a konkrét elnyert támogatások és az azokból megvalósuló fejlesztések mellett jelentősen hozzájárulnak ahhoz is, hogy a pályázók felkészüljenek az uniós támogatások lebonyolítási rendszerére és gyakorlatára. Jelen fejezet röviden ismerteti a PHARE Előcsatlakozási Alap jellemzőit, valamint összefoglaló tájékoztatást ad a közeljövőben pályázható programokról és pályázatokról, illetve közli azon hivatalok elérhetőségeit, ahol bővebb, gyakorlati segítséget jelentő információkhoz és adott esetben pályázati űrlaphoz lehet jutni. A Phare program jelenleg a legnagyobb EU kezdeményezés, amely a tagságra történő felkészítést szolgálja. A támogatás célja kezdetben a piacgazdasági átmenet és a politikai demokrácia kiépítésének elősegítése, később az EU-tagságra való felkészülés, az integrációs folyamat társfinanszírozása volt. PHARE támogatási céljai Az Unió előírásai szerint a PHARE forrásokat az uniós belépést szolgáló intézményfejlesztési feladatokra, illetve beruházások finanszírozására kell fordítani. A jogharmonizációhoz kapcsolódó tennivalókat minden tagjelölt állam számára külön dokumentum keretében határozzák meg. Minden tagjelölt országra két-két feladatleltár készült. Az egyik az ún. Csatlakozási Partnerség (“Accession Partnership”, AP), a másik a Közösségi Vívmányok Átvételének Nemzeti Programja (“National Programme for the Adoption of the Acquis Communautaire”), vagy röviden az ANP. 1. A PHARE intézményfejlesztési programok a közösségi joganyag átvételét segítik, illetve azon intézmények kiépítését és megerősítését támogatják, melyek a harmonizált magyar jogszabályok és a közvetlenül alkalmazandó uniós normák alkalmazásáért, betartásáért, és ellenőrzéséért felelősek. Ezen intézmények körét a tagjelölt ország maga jelöli ki, és rögzíti – többek között – az ANP-ben. A kijelölt intézmények – minisztériumok, kormányhivatalok, központi és regionális szervek, bíróságok, az ügyészség, rendvédelmi szervek stb. – az ANP alapján, az ott leírt célokra használhatnak fel PHARE segélyeket, sikeres pályázat esetén. Az intézményfejlesztés kategóriájába háromféle tevékenység tartozik. Az első a twinning program, melynek keretében egy magyar szerv egy hozzá hasonló feladatot ellátó tagállami hivatallal, minisztériummal köt együttmûködési megállapodást. A twinning központi elemeként a tagállambéli hivatal egy vagy több munkatársát 12-18 hónapra Magyarországra küldi, hogy a partnerszervezet munkatársainak felkészítését a helyszínen szervezze és koordinálja. Őt hívják előcsatlakozási tanácsadónak (Pre-Accession Adviser, PAA). Az intézményfejlesztés további két formájaként a kedvezményezett szervezet rövidtávú szakértői tanácsadást is igénybe vehet, és képzési programokat bonyolíthat le. Utóbbiakat általában a PAA segítségével szervezik. 2. Az immateriális segítség mellett az EU-joganyag alkalmazásához jelentős technikai háttérre, berendezésekre, esetleg új épületekre – pl. határátkelőkre – is szükség van. Az Európai Unió az ANP alapján ezeket is finanszírozhatja, mégpedig a beruházási Phare programok keretében. A legtöbb ilyen program számítógépes hálózatok, speciális laboratóriumi és mérőberendezések, kommunikációs eszközök beszerzését támogatja. Az építési projektek között 1998 óta a határellenőrzéshez kapcsolódó fejlesztések – vám-, állat-, és növény-egészségügyi létesítmények – szerepeltek kiemelt helyen.

1

3. A beruházási programok – az intézményfejlesztéshez kapcsolódó beruházásokon kívül – általában kifejezetten a Strukturális Alapokra való felkészülést szolgálják. Ezek az ún. gazdasági és szociális kohézió erősítését célzó programok, melyek, hasonlóan az EU regionális politikájához, a régiók közötti fejlettségbeli különbségek csökkentését tûzik célul. A PHARE program keretében a kedvezményezett államok a 2000. évtől kaptak lehetőséget arra, hogy PHARE forrásaik egy részét a gazdasági és szociális kohézió javítását szolgáló regionális szintű területfejlesztési beruházási programokra fordítsák. A fenti programok keretében megvalósuló tevékenységek tekinthetők az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) és az Európai Szociális Alap csatlakozás utáni mûködtetésének előképéül. Az EU Bizottság várhatóan a fenti támogatások felhasználásának hatékonyságával méri majd a területfejlesztés intézményrendszerének gyakorlati felkészültségét. 4. 1994-től támogat a Phare határmenti együttműködéseket (Cross-Border Co-operation Programmes, CBC), alapvetően az Unió és a kedvezményezett országok közös határszakaszain. A CBC programok mindegyike komplex területfejlesztési jellegû program, azaz az érintett területek legfontosabb fejlesztési prioritásai, valamint az EU területfejlesztési elvei (programozás, koncentráció, partnerség, addicionalitás) érvényesülnek bennük. Ezáltal a PHARE CBC programok az érintett térségek részére az európai területfejlesztési politika alkalmazására való felkészülésük legfontosabb eszközévé váltak. Magyarország esetében magyar-osztrák, magyar-szlovén, magyarszlovák és magyar-román együttmûködési programokról beszélhetünk, de a 2001. évtől megkezdődött a magyar-horvát, illetve magyar-ukrán határmenti együttmûködések kidolgozása is. A határon átnyúló fejlesztési programokon belül mindig van lehetőség bizonyos pénzösszegek elköltésére az ún. Kis Projektek Alapjának egyszerûsített eljárásrendje szerint. Ezen eljárás keretében lehetőség nyílik olyan kisebb projektek megvalósítására, amelyek a határon átnyúló emberi kapcsolatok építésére, illetve ápolására helyezik a hangsúlyt. 5. A PHARE programok utolsó csoportját a nemzetközi (multi-beneficiary) programok jelentik. Ezek minden tagjelölt ország számára elérhetőek. A támogatást Brüsszel pályázati alapon vagy előre meghatározott kvóták alapján osztja el az egyes országok között. A nemzetközi programok 1998 óta visszaszorulóban vannak. Tekintettel arra, hogy a csatlakozási felkészülés minden államban önálló felkészülési programok szerint zajlik, az Unió a támogatást is inkább országra szabottan nyújtja. A fentieken kívül még egy támogatási forma létezik. Az EU tagállamai különböző területeken úgynevezett Közösségi Programokat (Community Programmes) indítanak, melyekbe a Tanács döntése alapján a közép-kelet-európai társult államok is bekapcsolódhatnak. Ennek feltétele egy országonként változó belépti díj (entry ticket) befizetése. A PHARE a belépti díj felét vállalja át. Az elmúlt években olyan, fôként kulturális, oktatási és képzési programokban vehettünk részt, mint a Socrates, a Leonardo, a Youth for Europe, és az Unió 5. Kutatási és Fejlesztési Keretprogramja. PHARE program intézményrendszere A PHARE program kezeléséért felelős intézményrendszerüket a kedvezményezett államoknak, így Magyarországnak is, az előírásokkal összhangban maguknak kell kialakítaniuk. A Phare program vezető tisztségviselője a kedvezményezett államokban a Phare Nemzeti Koordinátor. Magyarországon ezt a feladatot dr. Baráth Etele, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára látja el. A Nemzeti Koordinátor felelős a program koordinációjával kapcsolatos napi teendők megszervezéséért, az éves pénzügyi megállapodások összeállításáért, illetve a Bizottsággal való egyeztetések lefolytatásáért. A pénzügyi megállapodásokban szereplő ágazati és regionális programok szakmai előkészítése az illetékes minisztériumok feladata. A projektek végrehajtása, s ezáltal a PHARE források terhére közbeszerzések lebonyolítása, szerződések megkötése, illetve kifizetések lebonyolítása a kijelölt PHARE Végrehajtó Ügynökségek (Implementing Agency, IA) feladata.

2

A maastrichti szerződést (hivatalosan Szerződés az Európai Unióról) 1992. február 7-én írták alá Maastrichtban az Európai Közösség tagjai és 1993. november 1-jén lépett hatályba, a Delors Bizottság idején. Az Európai Unió megalakulásához vezetett, a pénzügyi és politikai unióról szóló különböző tárgyalások eredménye volt. A szerződés tartalmazta az euró bevezetésének körülményeit, és itt jelenik meg az Unió három pilléres szerkezete. A három pillér Az Európai Unió három tartópillére az Európai Közösségek (European Communities), a közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy, CFSP) és a bel- és igazságügyi együttműködés (Justice and Home Affairs, JHA). Az első pillért az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Szén- és Acélközösség és az Euratom alkotja. A második pillér alapja az Európai Politikai Együttműködés (European Political Cooperation, EPC), amelyet jelentősen kibővített a szerződés. A harmadik pillér elhozta a jogszabályok, az igazságszolgáltatás, a menedékjog, a bevándorlás összehangolását. Eredetileg az Európai Közösség főként a gazdasági és kereskedelmi ügyekkel foglalkozott. Az Európai Bizottságnak és az Európai Bíróságnak jelentős hatalom összpontosult a kezében, ezért függetlenek a tagállamok kormányaitól. Az Európai Parlamentnek, amelyet közvetlenül az Európai Közösség tagállamainak állampolgárai választanak, szintén számottevő politikai ereje volt. A fennmaradó ügyekben a tagállamok kormányai döntöttek. Ezt a rendszert közösségi módszernek hívták vagy szupranacionalimusnak. Sokan szerettek volna az Európai Közösségnek beleszólást adni a külpolitikába, a hadügyekbe és büntetőjogba. Azonban több tagállam túl kényesnek ítélte ezeket a területeket ahhoz, hogy a közösség szabályozza és a közösség vezetésének nagyobb ereje legyen, mint az egyes államok kormányainak. Tehát egy kormányközi rendszert kell szerintük alkalmazni a nemzetek feletti helyett. Más államok féltették az államok feletti, független intézményeket (Európai Bizottság, Európai Bíróság, Európai Parlament). A három pilléres szerkezet elválasztja egymástól a gazdasági területeken meglévő hagyományos közösségi felelősséget és az új külügyi, katonai (második pillér) és bűnügyi hatásköröket (harmadik pillér). A monetáris unió A szerződés az Európai Gazdasági és Monetáris Unióval kapcsolatban megállapította a főbb dátumokat: •

• • •

1998. december 31-ig létre kell hozni az Európai Központi Bankot, a Központi Bankok Európai Rendszerét, el kell dönteni, hogy mely tagállamok vezetik be az eurót, és rögzíteni kell az árfolyamokat 1999. január 1-jén számlapénzként megjelenik az euró, közös monetáris politika gyakorlása 2002. január 1-jén euró fizikailag is megjelenik a pénzforgalomban 2002. február 28-ig a nemzeti valuták kivonása a forgalomból

3

Megszabta az euró bevezetésének konvergenciakritériumok: • • • • •

feltételeit

is,

ezek

az

úgynevezett

maastrichti

A tagország inflációja legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb inflációval rendelkező ország inflációjának átlagát Az államháztartás hiánya nem lehet nagyobb a GDP 3%-ánál Az államadósság nem lehet nagyobb a GDP 60%-ánál A valuta árfolyamának 2 éves periódusban stabilnak kell lennie egy meghatározott sávon belül (ERM) A hosszú távú kamatszint 2 százalékpontnál jobban nem haladhatja meg a három legkisebb inflációval rendelkező ország kamatszintjeinek átlagát

Az eurót bevezető országok alkotják az eurózónát. A maastrichti szerződést 1992. február 7-én írták alá hollandiai Maastrichtban, ahol a végső tárgyalások folytak 1991 decemberében. A szerződés 1993. november 1-jén lépett életbe és azóta többször kiegészítették, módosították. A szerződés ratifikálása óriási nehézségek elé nézett néhány tagállamban. Egy franciaországi népszavazáson csak alig 51.05% támogatta, és Dániában elutasította az eredeti szerződést. Az Egyesült Királyságban a parlament végezte a ratifikációt, de a szerződés ellenzői majdnem legyőzték John Major kormányát. Sokak szerint ez a kormány bukását jelentette volna Az euró[1] (euro, Ευρώ, Евро, devizakód: EUR, szimbólum: €) az egyetemes gazdaságtörténet eddigi legjelentősebb pénzreformjának eredménye, az Európai Unió egységes pénzének szánt fizetőeszköz, mely a bevezető országokban a korábbi nemzeti valuták helyébe lép. Gazdasági jelentősége Az euró az EU közös gazdasági és monetáris politikájának (Európai Gazdasági és Monetáris Unió) fő eszköze. Bevezetésének gazdaságpolitikai célja az egységes piac működésének javítása, a négy szabadság, azaz az áruk, a személyek, a szolgáltatások és nem utolsósorban a tőke szabad mozgásának elősegítése, ennek révén az Európai Unió általános gazdasági fejlődésének előmozdítása, konkrétabban: - Az EU belső piaca fejlődésének elősegítése a forgalom megkönnyítése, az árak összehasonlíthatóságának növelése, az átváltási költségek és az árfolyam-kockázatok megszüntetése révén. - A tőkepiac integrációjának elősegítése a pénzügyi eszközök palettájának bővítésével és hatókörük kiszélesítésével. - Az európai gazdaságokra ható külső inflációs nyomás csökkentése. A közös gazdasági és monetáris politika vezető intézménye az Európai Központi Bank. Az EKB elsődleges célja létrehozása (1999) óta az árstabilitás biztosítása, azaz az infláció leszorítása, a fenntartható gazdasági növekedés támogatása, azaz az anticiklikus gazdaságpolitika.

4

Az eurózóna lakosainak száma 2007. január 1-jén 312,7 millió, és a világ GDP-jének (bruttó hazai termék) 22%-át képviseli, míg az Egyesült Államok 28%-ot. [2] 2006-ban az euró a világ tartalékvalutái között erős második helyen állt a dollár mögött. (A USD részesedése a világ tartalékaiban 65,7%, az euróé 25,2%, az angol fonté 4,2%, a japán jené 3,2%, a sváci franké 0,2%) [3] Elszámolási pénzként 1999 óta, készpénzként 2002 óta van jelen. A 2007 elején 13 EU-tagállamból álló eurózóna törvényes fizetőeszköze, az Európai Unió közös valutája. Három európai – de EU-n kívüli – törpeállam, Monaco, San Marino és a Vatikán kétoldalú megállapodásokkal, Andorra sajátos pénztörténete miatt, de pillanatnyilag még megállapodás nélkül, míg Koszovó és Montenegró egyoldalúan vezette be az eurót. Az amerikai dollár, az angol font és a japán jen mellett a legújabb irányadó világvalutaként tartják számon.[4] Váltópénze az eurócent: egy euró 100 eurócenttel egyenértékű. Magyarországi bevezetésének 2007 elején nincs céldátuma, szakértők 2011 utánra várják. Középárfolyama 2007 elején jellemzően 250-260 magyar forint (HUF) körül mozog. Az USD-hez viszonyított árfolyama a 2002-es, készpénzként történt bevezetéskor 0,8 USD körül mozgott, 2006 során 1,3 USD körül stabilizálódott. Az új közös pénz nevéről a madridi csúcson (1995. december 15–16.) született megállapodás az akkori uniós tagok között; az euró ekkor kapta jelenlegi nevét. Így az EU-tizenötök rendelkeztek a közös pénz nevének írásmódjáról is, mely a döntés értelmében egyes szám, nem ragozott formában, minden tagállami nyelven egységesen euro, tekintet nélkül az egyes országok helyesírási különbségeire. Az Európai Unió 2004-es bővítésekor csatlakozó új tagállamok az euró írásmódjára vonatkozó szabályokat az acquis communautaire, azaz az Európai Unió egész érvényes jogrendszere egészével együtt átvették. A megkövetelt írásmód azonban több nyelvben is problémás, így a pénznem írásmódja körüli merev szabályokat többen is vitatták/vitatják, köztük Lettország, Litvánia, Málta, Magyarország és Szlovénia. A jelenlegi gyakorlat szerint az euróérméken, euró-bankjegyeken és az az Európai Unió hivatalos jogi dokumentumaiban minden, latin betűs írásmóddal rendelkező hivatalos nyelven az euro változatot kell alkalmazni. Ez a szabály azonban természetesen nem kötelezi a szóban forgó nyelveket használó tagállamokat arra, hogy "belső használatra" is ezt a változatot alkalmazzák. Az euró jelenleg 18 ország és Koszovó tartomány pénzneme. Az Európai Unión belül (eurózóna) Ausztria (osztrák schilling, ATS), Belgium (belga frank, BEF), Finnország (finn márka, FIM), Franciaország (francia frank, FRF), Görögország (görög drachma, GRD), Hollandia (holland forint, NLG), Írország (ír font, IEP), Luxemburg (luxemburgi frank, LUF), Németország (német márka, DEM), Olaszország (olasz líra, ITL), Portugália (portugál escudo, PTE), Spanyolország (spanyol peseta, ESP) és Szlovénia (tolár, SIT) – az EU-27 azon 13 országaként, amelyek áttértek az euró használatára – együttesen alkotják az eurózónát, másnéven európai valutauniót. Ezen országok jogosultak mind euróérmék, mind euróbankjegyek kibocsátására. 5

De jure (monetáris megállapodás szerint) Monaco (francia frank, FRF), San Marino (olasz líra, ITL) és a Vatikán (vatikáni líra, VAL) hivatalos pénzneme az euró, melyet az Unióval kötött egyenkénti monetáris megállapodások keretében ismertek el sajátjukként.[5] [6] [7] Ezen országok és Francia- ill. Olaszország között korábban hasonló szerződések voltak életben, a mostani megállapodások ezen tradíciókat folytatják. Korlátozott mennyiségű euróérme verésére jogosultak. De facto (monetáris megállapodás nélkül) Andorrának nincs és eddigi történelme folyamán soha nem is volt hivatalos pénzneme. Az euró megjelenése előtt a francia frank (FRF) és a spanyol peseta (ESP) volt itt használatban, így ezek megszűnésével a kishercegség pénzneme az euró lett. 2003-ban Andorra hivatalosan kérte a monetáris megállapodás megkötését, mely azóta is függőben van.[8] Bár az eddigi határozatok értelmében az ország jogosult az euró hivatalos pénzeszközként való használatára, nem adhat ki semmiféle euróbankjegyet vagy -érmét, sőt a Közösséggel való külön megállapodás nélkül semmiféle bankjegyet, pénzérmét vagy pénzhelyettesítő eszközt sem! Koszovó és Montenegró egyoldalúan (az Unióval való külön megállapodás nélkül) használja az eurót fizetőeszköznek, a megszűnt német márka (DEM) helyett. Szerbiában a szerb dinár van forgalomban. Egyéb Észak-Korea külkereskedelmi célokra használja az eurót 2002 decembere óta, felváltva vele az amerikai dollárt (USD). Az ország nemzeti valutája, a won nem konvertibilis, csak belföldön használatos.[9] 1971-ben – az Egyesült Államok kiválásával – összeomlott a Bretton Woods-i monetáris együttműködés, amely a II. világháború vége óta szabályozta a csatlakozott nyugati valuták árfolyammozgásait, így köztük a Közös Piac akkori 6 tagállamáét is. A következő évben – hogy a szélsőséges árfolyamingadozásokat elkerülhessék – a hat állam nemzeti valutáik árfolyamát egymáshoz rögzítette, létrehozva ezzel az úgynevezett európai valutakígyót. A kölcsönös egymáshoz rendeléseket 1979-ben az Európai Monetáris Rendszer keretében bevezetett ERM (Exchange Rate Mechanism) valutaátváltási rendszerrel váltották ki. A szabályozás új alapjaként az ugyanebben az évben létrehozott ECU szolgált, mint úgynevezett kosárvaluta, amelynek értékét az ERM-hez csatlakozott országok valutái értékének súlyozott átlagaként adták meg. Az egyes pénznemek értékét az ECU értékéhez rögzítették, meghagyva egy sávot, amin belül a csatlakozott valuta értéke ingadozhatott. Az ECU az EGK belső elszámolási egysége lett, de sohasem jelent meg pénzként. Az időközben kibővült közösség az Egységes Európai Okmány (1986) keretében a belső piac továbbfejlesztése mellett foglalt állást.[10] 1992: A közös pénz bevezetéséről szóló első rendelkezések a maastrichti szerződésben (hivatalos nevén Szerződés az Európai Unióról) kaptak helyet. A tagállamok ebben rendelkeznek egy monetáris unió, azaz a közös valuta létrehozásáról (lásd: Gazdasági és Monetáris Unió); a bevezetés céldátumát 1999-ben jelölik meg. A közös pénz stablilitása érdekében szigorú konvergenciafeltételeket állapítanak meg, melyek szerint:

6

• • • •

az infláció legfeljebb 1,5%-kal lehet magasabb a három legalacsonyabb rátával rendelkező tagállam átlagánál; a hosszú lejáratú államkötvények kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékponttal többel a három legalacsonyabb kamatlábbal rendelkező tagállamét; az éves költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át; az államadósság nem lehet több, mint a GDP 60%-a.[11]

Megállapodás születik arról, hogy a feltételeket a bevezetést megelőző legalább két évben teljesíteni kell. 1995: Az Európai Tanács madridi értekezletén döntés születik a közös pénz nevéről és a felelősségi körök kiosztásáról, továbbá céldátumot jelölnek ki a készpénzes forma bevezetésére (december 15– 16.). 1996: Az Európai Bizottság kijelöli a végleges eurószimbólumot (december 12.). 1998: Véglegesedik azon országok névsora, amelyek bevezetik az eurót. 1999-ben – egyelőre számlapénzként; rendelkeznek a készpénzes forma bevezetésének, illetve a nemzeti valuták kivonásának céldátumairól (május 3.).[12] [13] Véglegesítik az euróérmék technikai paramétereit (május 3.).[14] Megállapodás születik Dánia és Görögország belépéséről az ERM-II rendszerbe (szeptember 26.).[15] Végleges átváltási arányszámokat állapítanak meg a bevezető 11 ország nemzeti valutái és az euró között (december 31.).[16] 1999: Az ECU-t felváltja az euró; Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország számlapénzként bevezeti a közös valutát; Dánia és Görögország az ERM-II keretében az euróhoz rögzítik valutáik árfolyamát (január 1.). Megkezdődik az euróérmék verése és a bankjegyek nyomtatása. 2000: Döntés születik arról, hogy Görögország is bevezeti az eurót, egyben véglegesedik a görög drachma és az euró közötti átváltási arány (június 19.).[17] Dániában ügydöntő népszavazást tartanak az euró bevezetéséről, a többség (53,1%) elutasítja a közös valutát (szeptember 28.).[18] 2001: Görögország számlapénzként bevezeti az eurót (január 1.). 2002: Készpénz formájában is forgalomba kerül az euró, a közös és a helyi valuták átmenetileg együtt vannak forgalomban (január 1.). A korábbi nemzeti valutákat végképp kivonják a forgalomból, befejeződik az átmeneti időszak (február 28.). 2003: Az euró bevezetéséről tartott ügydöntő svédországi népszavazáson a többség (55,9%) az euró ellen szavaz (szeptember 14.).[19] 2004: Észtország, Litvánia és Szlovénia csatlakozik az ERM-II rendszerhez (június 28.). 2005: Ciprus, Lettország és Málta csatlakozik az ERM-II rendszerhez (május 2.). Ugyanezt teszi Szlovákia is (november 28.). 2006: Véglegesedik az euró és a szlovén tolár átváltási arányszáma (július 11.). 2007: Szlovénia bevezeti az eurót (január 1.). 7

Az EU-tagok - Nagy-Britannia és Dánia kivételével, amelyek ez alól felmentést ("opt-out") kaptak a megállapodás idején - kötelesek bevezetni az eurót. Ennek időpontja az egyes tagállamokban attól függ, mikorra teljesítik a bevezetéshez szükséges kritériumokat. Az ez ügyben tartott esetleges népszavazások a tagállamok belső ügyei. Svédország az euró bevezetésének kötelezettsége és a negatív eredményt hozó népszavazás közötti ellentmondást úgy oldja fel, hogy szándékosan nem teljesíti az euró bevezetéséhez szükséges összes kritériumot.[20] [21] Magyarország a jelenlegi állapot szerint 2010-2014 között tervezi az euró bevezetését. A magyar kormány ezért fogadta el a konvergencia-programot. Az euróval szembeni fenntartások az EU-val szemben általában megfogalmazott ellenérvek és érzések, az euroszkepticizmus jelentős részét alkotják. Az euró bevezetésének általános sikere mellett időnként és helyenként jelentős negatív reakciókat is kiváltott a közvéleményben és szakmai, közgazdász-közökben egyaránt. Ezek az állásfoglalások sokféle tőről fakadtak. A külső ellenvélemények jelentősége volt a kisebb. Néhány – főleg amerikai – közgazdász úgy vélekedett, hogy az euró évek alatt össze fog omlani. A hivatalos amerikai kormányzati álláspont azonban üdvözölte a lépést, tekintet nélkül arra, hogy az euró már középtávon is jelentős konkurense a dollárnak, mint nemzetközi tartalék-valuta és globális elszámoló eszköz. Az EU-n belüli ellenvélemények is több csoportra oszthatók. Az ellenérzések első és legjelentősebb kiváltó oka a maastrichti kritériumok bevezetése (és az ezzel járó gazdasági megszigorítások) miatti elégedetlenség, a hatalmon lévő kormányok népszerűség-vesztése emiatt, ami különösen Franciaországban volt jelentős. A másik igen elterjedt ellenérzés a nemzeti büszkeség csorbulásából, a saját pénz iránti nosztalgiából fakadt, pl. Németországban, Hollandiában. Ezekben a gazdaságilag jól teljesítő államokban a saját valuta a nemzeti büszkeség és a gazdasági biztonságérzet fontos eleme volt, amelynek elvesztése aggodalmakat keltett. Ugyanez a tényező Nagy-Britanniában eleve lehetetlenné tette az euró bevezetését, ezért azt közös megegyezéssel eleve el kellett halasztani bizonytalan időre, a hasonlóan különutas Dániával együtt. Svédországban is hasonló vélemények kerültek többségbe a közvéleményben, de a kormányzat bízott abban, hogy idővel meg tudja győzni a lakosságot az euró hasznáról, ezért aláírta szerződést. A 2003-as népszavazás azonban negatív eredménnyel zárult. Az újonnan csatlakozó országokat illetően eleve volt egy olyan álláspont a régi tagállamok szakmai köreiben, hogy korai csatlakozásuk az eurózónához káros lehet a közös valuta szilárdságára, ezért annak jelentős várakozási idővel történő bevezetését szorgalmazták. A csatlakozó országokban a szakma többsége mindenütt amellett foglalt állást, hogy a mielőbbi bevezetés segíti felzárkózásukat. Jelentős ellenvélemények is megfogalmazódtak azonban, amelyek legfőbb szakmai érve az volt, hogy a korai lemondás a saját valuta árfolyamának önálló szabályozásáról egy olyan fontos eszközt vesz ki az országok kezéből, amelyre szükségük lehet a felzárkózás időszakában. Ehhez csatlakozik természetesen az újonnan csatlakozó országok egy részében is a maastrichti kritériumok alkalmazásával járó gazdasági szigortól való félelem, illetve saját valutához is kapcsolódó nemzeti érzés. Végül, de nem utolsó sorban, az eurót már bevezetett országokban a kereskedők olyan piaci szegmensekben, ahol a kereslet ezt megengedte, igyekeztek ezt az áttérést is kihasználni üzleti érdekeik érvényesítésére, és ez helyenként látványos áremeléseket produkált. Ezek nem voltak nagy hatással az adott gazdaság egész árszínvonalára, de hozzájárultak az új pénzzel szembeni ellenérzésekhez. 8

Néhány ország valutája az euróhoz rögzített árfolyamú. Ezek korábban vagy a francia frankhoz, vagy a német márkához, ill. a portugál escudohoz kötötték az árfolyamukat. • • • • •

Afrikai valutaközösségi frank Bolgár leva Bosnyák konvertibilis márka Csendes-óceáni valutaközösségi frank Zöld-foki-szigeteki escudo

Az eurószimbólum, másnevén az eurójel az euró devizajele. A hivatalos értelmezés szerint a jel alapja a görög epszilon karakter, utalva az európai civilizáció gyökereire, illetve földrészünk nevének első betűjére. A jelben levő két párhuzamos vonal az egyenlőség jele, azt a reményt hivatott kifejezni, miszerint az euró stabil, értékálló fizetőeszköz lesz.[22] [23] A mostani jel 1996. december 12-e óta hivatalos, az Európai Bizottság ekkor hirdette ki az eurószimbólum tervezésére kiírt pályázat győztesét; a kiírásra összesen tíz pályamű érkezett. Az elfogadott tervezet a hivatalos verzió szerint négy névtelen alkotó munkája. [forrás?] Megjegyzendő, hogy a jelben Arthur Eisenmenger, az Európai Bizottság nyugalmazott grafikusa saját munkáját véli felfedezni; állítása szerint a jel eredetileg Európa szimbólumáként látott napvilágot 1974-ben.[24] [25] Az EMI 1997. július 15-i sajtóközleményében elismerte az eurójel szükségességét, és elfogadta az EB által kijelölt tervezetet.[26] Ezt követően az EB kezdeményezte a jel szabványosítását és bejegyzését a Nemzetközi Szabványügyi Szervezetnél.[27] A szimbólum a Unicode-táblában először az 1998 májusában kiadott 2.1-es verzióban kapott helyet, a 8364-es decimális pozíción.[28] A jel felkerült az európai szabványú PC-billentyűzetekre is; a jel közvetlenül elérhető a megfelelő Windows, illetve Linux környezetekben egy-egy gomb – rendszerint az E (francia, német, olasz, spanyol, svéd, portugál), az U (lengyel, magyar) vagy a 4 (angol) – harmadlagos funkciójaként.[29] A karakter előhívható továbbá az Alt + 0128 kombináció használatával is. A HTML leírónyelvben az € karakter megjelenítésére rendszerint az &euro, az € vagy az € kifejezések használatosak.[30] Az eurószimbólum összegek leírásakor való használatában vegyes gyakorlat alakult ki; az egyes országokban az € egyszerűen átvette a korábbi nemzeti valuta jelzésének helyét. Így előfordul, hogy a jelet az összeg előtt (€3,50), az összeg után (3,50 €) és az is, hogy az euró- és a centértékek között (3€50) helyezik el.[31] A hivatalos ajánlás szerint a jel az összeg elé írandó. [forrás?] Megemlítendő, hogy a kiválasztott eurószimbólum 1998-ban jogi viták tárgyává lett, miután a londoni székhelyű Travelex pénzügyi szolgáltató panaszlevelet juttatott el az Európai Bizottsághoz, miszerint az eurójel és egy általuk, illetve leányvállalataik által több országban is, először 1989-ben bejegyzett védjegy nagyfokú hasonlóságot mutat.[32] A kérdéses védjegy a cégnévből, illetve – a vita alapját képező – egy két vízszintes vonallal áthúzott c betűből áll, s a pénzhelyettesítő eszközök, hitelkártyák és banki szolgáltatások területére jegyezték be 5 nagyobb uniós államban. A cég véleménye szerint az eurójel széles körű használata csorbítja a védjegy eredetiségét, s védjegyük további felhasznására ösztönöz harmadik feleket. Miután az EB vitatta a két szimbólum hasonlóságát, s eleve eltérő jellegűnek vélte azok felhasználási területét (így az eurójelet alkalmatlannak találta arra, hogy az kárt okozzon a vállalatnak), az álláspontok többszöri levélváltás során sem közeledtek. A Travelex ennek fényében 2000-ben védjegybitorlás címszó alatt, angol fontban 25 és fél milliós kártérítési igénnyel – plusz a kamatok és a perköltség –, brit jog alapján keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz az ügyben. A bíróság 2003. április 10-i állásfoglalása megalapozatlannak vélte a vádakat.[33] [34] A döntés alapjául az a feltevés szolgált, hogy az eurójel használata általános jellegű, és nem konkrét termék vagy szolgáltatás védjegyeként használatos.

9

Felmerült továbbá az is, hogy a Travelex a védjegyet – miután csak néhány országban volt bejegyezve – olyan ügyfélköre, illetve belső alkalmazottak felé jelenítette csak meg, akik kellően jól informáltak ahhoz, hogy a két hasonló jelet össze ne keverjék. A döntés értelmében a perköltség teljes egészében a céget terheli. Mind az érmék, mind a bankjegyek ez euró kézzel fogható megjelenési formái, gyártásuk 1999-ben kezdődött, közforgalomba először 2002-ben kerültek. Euróérméket az eurózóna tagállamai, továbbá Monaco, San Marino és a Vatikán bocsátanak ki; euróövezeti szinten minden pénzérmékkel kapcsolatos kérdést az Európai Bizottság koordinál. Euró-bankjegyek kibocsátására az EKB és a 13 eurózónabeli állam jogosult, a gyakorlatban viszont az EKB nem él kibocsátási jogával. Az eurót bevezető területeken minden címlet, előállítási helyétől függetlenül, egységesen törvényes fizetőeszköz. Amíg a bankjegyek minden nyomdából azonos kivitelezésben kerülnek ki (méretük, színük, anyaguk, nyomásuk címletenként megegyezik), addig az érmék hátoldalán az előállító ország által önállóan választott (nemzeti) motívumai jelennek meg; ennek megfelelően beszélhetünk egységes írás- illetve nemzeti fejoldalról. Mivel a fejoldal kialakítása országonként eltérő, 2007 elején 144 különböző érme van forgalomban (16 ország 18 érmesorozata), nem számítva az emlékérméket, amelyek különleges nyomattal készített kéteurósok. Bankjegyekből jelenleg 7 címlet van forgalomban Az Európai Közösséget, a három európai közösség legfontosabbikát 1957. március 25-én alapították a római szerződés aláírásával Európai Gazdasági Közösség néven. A 'gazdasági' jelzőt 1992-ben a maastrichti szerződés kivette a nevéből, egyidejűleg az Európai Közösséget az Európai Unió első, közösségi pilléreként meghatározva. Európai Közösségek a neve összefoglalóan az Európai Szén- és Acélközösségnek (ESZAK), az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) és az Európai Atomenergia Közösségnek (Euratom). Az EGK hamarosan a három közösség közül a legfontosabbá vált, későbbi szerződések kiterjesztették hatáskörét a gazdaságon túli területekre is. 1992-ben a maastrichti szerződés kivette nevéből a 'gazdasági' jelzőt. A másik két közösség hatásköre nagyon korlátozott, ezért az Európai Közösségek szinte azonos az Európai Közösséggel. Az ESZAK-ot létrehozó 1951-es párizsi szerződés hatálya 2002. július 23-án lejárt, és mivel feleslegesnek ítélték, nem is próbálták megőrizni; kötelezettségei és jogai az Európai Közösségre szálltak. A Maastrichti Szerződés az Európai Közösségeket az EU első pillérévé tette, a közösségi pillérré. Az első pillér hatáskörébe tartozó területeken hozott döntésekhez minősített többség kell. Az Európai Gazdasági Közösség egy szervezet, amelyet 1958-ban alapított Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, és az NSZK, közismert neve Közös Piac. Az EGK a legfontosabb a három szervezet közül, amely 1967-től az Európai Közösséget alkotja. Az EGK célja a tagállamok gazdasági uniója, amely végül politikai unióhoz vezet. Célkitűzései között szerepel a munka és a tőke szabad áramlása, a trösztök és kartellek eltörlése, az együttes és kölcsönös vezérelvek kidolgozása a foglalkoztatás, a társadalmi jólét, a mezőgazdaság, a közlekedés és a külkereskedelem területén.

10

1958-ban az Egyesült Királyság szerette volna a Közös Piacot egy transzatlanti szabadkereskedelmi övezetté kiterjeszteni. Az elképzelést Franciaország megvétózta, ezért 1960-ban a britek megszervezték az Európai Szabadkereskedelmi Szövetséget (European Free Trade Association, EFTA), amelyhez a Közös Piachoz nem tartozó államok csatlakoztak. 1973 elejétől, amikor az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozott az EU-hoz, tárgyalásokat kezdett az EFTA és az EGK a gazdaság több területén. 1995-re négy kivétellel mindegyik EFTA tag csatlakozott az Európai Unióhoz. Az Európai Bizottság (hivatalosan Az Európai Közösségek Bizottsága) az Európai Unió (EU) végrehajtó szerve. Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa mellett egyike az EU három fő kormányzati intézményének. Legfőbb feladata a jogszabályok kezdeményezése és becikkelyezése, valamint az uniós szerződések őreként tevékenykedik, amik az EU jogalapját jelentik. Az Európai Bizottság tevékenysége nagyon sok párhuzamot mutat a nemzeti kormányok végrehajtó testületével, de vannak különbségek is. A Bizottságnak a jelenlegi rendszer szerint annyi tagja van, ahány tagországa van az Uniónak, minden tagállam egy biztost küld a testületbe. A Bizottság munkáját több ezer fős adminisztratív csapat segíti. Minden biztosnak van egy különálló szakterülete, amelyen ő a felelős a közösségi politikáért. Ehhez külön szaktárcát kap 6-7 fős kabinettel. A Bizottságot az Európai Bizottság elnöke vezeti, aki jelenleg (2004 novemberétől) a portugál José Manuel Durão Barroso (lásd még: Barroso-bizottság). Az Európai Unió Tanácsától eltérően a Bizottság tagjai függetlenek a tagállamoktól. Nem vehetik figyelembe az őket küldő ország kormányának utasításait, az EU összes állampolgárának az érdekeit kell képviselniük. A Bizottság szerepe A Bizottság különbözik az EU rendszerének többi intézményétől, a kezdeményezési jogot csak ő gyakorolhatja. Ez azt jelenti, hogy csak a Bizottság kezdeményezhet jogszabályt az első pillérbe (közösségi politika) tartozó területeken, amely az uniós politika túlnyomó többségét tartalmazza. Az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament hivatalosan felkérheti a Bizottságot egy adott témájú jogszabály megalkotására. A második (kül- és biztonságpolitika) és a harmadik pillérbe (bel- és igazságügy) tartozó területeken a Bizottság a tagállamokkal közösen gyakorolja a jogszabályok kezdeményezésének jogát. A Bizottság a szerződések őre, amely felelőséget jelent az EU-s szerződéseket és a közösségi jogot megsértő tagállamokkal szembeni szabálysértési eljárások megindításáért az Európai Bíróságon. A Bizottság tárgyal nemzetközi kereskedelmi szerződésekről (a Világkereskedelmi Szervezeten belül) és más az EU-t érintő nemzetközi megállapodásokról. Ebben szorosan együttműködik az Európai Unió Tanácsával. A Bizottság felelős a Tanács és legtöbb esetben az Európai Parlament által alkotott jogszabályok végrehajtásáért. A Bizottság szabályozza a versenyt az EU-ban, felülvizsgálja a cégek egyesülésének az egész Közösségre való hatását és eljárást kezdeményez az EU versenyjogát megsértőkkel szemben.

11

Az Európai Bizottság elnökét az Európai Tanács választja ki, de az Európai Parlamentnek jóvá kell hagynia. A többi biztost a tagállamoknak kell kineveznie az elnökkel egyetértésben. Az elnök határozza meg minden biztos feladatát. A teljes Bizottságot el kell fogadnia a Parlamentnek. 2004 októberében José Manuel Durão Barroso a biztosok névsorának megváltoztatására kényszerült, amikor kiderült, hogy a Parlament semmiképpen sem fogadja el. A Bizottság kinevezésén kívül a Parlamentnek jogában áll a teljes Bizottságot visszahívnia egy bizalmatlansági szavazással. Ehhez legalább a szavazatok kétharmada kell és az összes képviselő többségének szavazata. A Parlament sosem gyakorolta ezen jogát, de 1999-ben a Jacques Santer vezette Bizottságot megfenyegették egy szavazás kezdeményezésével, akik ezután önként lemondtak. A jelenlegi Bizottságot José Manuel Durão Barroso vezeti és 27 főből áll. 2004. november 22-től 2009. október 31-ig szól a meghatalmazásuk. Az EU bővítésével 2004. május 1-jén 15-ről 25-re növekedett a tagállamok száma, ezzel megváltozott a Bizottság összetétele is. Előtte 20 biztos volt, a 2004 májusát követő hónapokban a az új tagállamok 1-1 biztost küldtek, így összesen 30-an lettek. 2004. novembertől a Bizottság létszámát 25-re csökkentették, minden tagállam egy biztost jelölhet. Ha életbe lép az európai alkotmány, akkor tovább csökken a Bizottság létszáma. Egyszerre a tagállamok kétharmada jelölhet biztost, minden harmadik alkalommal kimaradna a tagállamok egyik harmada. A Bizottság főépülete egy autómentes napon A Bizottságot az Európai Szén- és Acélközösség Főhatóságából származtatják, amelyet 1952-ben hozott létre a párizsi szerződés. 1958-ban jött létre a római szerződésekkel az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom. 1967-ben alakult meg az Európai Bizottság mai formájában a három szervezet végrehajtó szerveinek egyesítéséből. A biztosok a hatáskörükbe tartozó területeken önállóan is dönthetnek, de vannak kulcsfontosságú döntések, amiket a teljes Bizottságnak meg kell vitatnia az elfogadásuk előtt. Ezt teszik lehetővé a biztosok rendszeres ülései. Az Európai Bíróság (más néven az Európai Közösség Bírósága vagy az Európai Unió Bírósága) székhelye Luxemburg. Az Európai Bíróság az Európai Unió legfelsőbb igazságszolgáltatási szerve. Ítélkezik az európai jog értelmezésének ügyeiben, főként alábbi esetekben: •

Az Európai Bizottság követelése, amikor egy tagállam nem hajt végre egy uniós direktívát vagy más jogi követelményt.

•

Az Európai Bizottság hatáskör-túllépésével kapcsolatos követelések.

•

A tagállamok egymás közötti vitás ügyei.

•

Kérésre tájékoztatást nyújt a tagállamok nemzeti bíróságainak az Európai Közösség jogának hatályáról, érényességéről. Az EU hivatalos nyelveinek mennyisége és az eltérő politikai célok miatt a helyi bíróságoknak gyakran nehézségei támadnak a jogszabályok értelmezésével bizonyos összefüggésekben. Az Európai Bíróság értelmezése kötelező érvényű a nemzeti bíróságokra nézve. Az Európai Bíróság nem jogosult az adott ügyek eldöntésére, csak a jog értelmezésének segítése a feladata. 12

Magánszemélyek nem fordulhatnak közvetlenül az Európai Bírósághoz. Ha magánszemélyeknek jogi vitája támad az Európai Unió egyik intézményével, akkor előbb egy alacsonyabb rangú szervhez, az úgynevezett Elsőfokú Bírósághoz kell fordulniuk. Ha az ítélet számukra kedvezőtlen, akkor fellebbezhetnek a döntés ellen az Európai Bíróságon. Az Európai Bizottság és más uniós intézmények alkalmazottai szintén az Elsőfokú Bírósághoz fordulhatnak az őket érő jogsérelem esetén. Tehát gyakorlatilag az Európai Bíróság kétszintű bíróság. Ez a megoldás tehermentesíti a legfelsőbb szintet, viszont fellebbezés esetén meghosszabbítja a döntési folyamatot. Az Európai Bíróság 27 bíróból és 8 általános ügyvédből áll, akiket 6 éves időtartamra választanak meg. Minden EU tagállam egy bírót jelölhet, így a számuk mindig megegyezik a tagállamok számával. A bíróságban páratlan számú bírónak kell lennie, ezért ha páros a tagállamok száma, akkor még pótlólag választanak bírákat. A 8 általános ügyvéd közül ötöt a legnagyobb tagállamok jelölnek: Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Spanyolország. A másik hármat a többi húsz állam felváltva, betűrendben jelölheti. Az általános ügyvédek az Európai Bíróság teljes jogú tagjai, de mivel nem bírák, nem vesznek részt az ítéletről szóló tanácskozáson. A feladatuk a bíróság számára egy jogi megoldás előterjesztése a rájuk bízott ügyben. Az előterjesztés nem köti a bíróságot, de a bírák általában követni szokták. Az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) egy nemzetközi szervezet, amelyet 1957. március 25én alapítottak a második római szerződéssel, a híres, az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó római szerződés aláírásával egy napon. A szerződés aláírói megállapodtak az atomenergia békés célú felhasználásában és az atomenergia-ipar fejlesztésében való együttműködésben. Mindez az atomenergia területén való kutatások összehangolását, a védelmi szabályok közös megalkotását, a közös piac létrehozását jelentette az atomenergia termelését érintő összes területen – beleértve a tőke és a szakemberek szabad mozgását. Az Európai Atomenergia Közösség különálló jogi személyiség, de a tagság és szervezet teljesen összeolvadt az Európai Unióval. Az Euratom és az EGK szervezeti struktúrája az azóta megszűnt Európai Szén- és Acélközösséggel 1967-ben egyesült. Jelenleg az Európai Közösségek két alkotóeleme az Euratom és az Európai Közösség maradt. • • •

Louis Armand (Franciaország) 1958-1959 Étienne Hirsch (Franciaország) 1959-1962 Pierre Chatenet (Franciaország) 1962-1967

Az Európai Parlament (EP) az Európai Unió (EU) parlamentális testülete, amelyet az EU állampolgárai közvetlenül választanak öt éves időtartamra. A Miniszterek Tanácsával együtt alkotja az EU törvényhozói hatalmi ágát. Két helyen ülésezik, Brüsszelben és Strasbourgban. Az Európai Parlament nem akothat önállóan törvényt, de módosíthatja vagy megvétózhatja azokat számos politikai területen. Bizonyos területeken tanácskozási joga van. Az EP felügyeli az Európai Bizottság munkáját, jóváhagyja a testület kinevezését és bizalmatlansági szavazással visszahívhatja. Ellenőrzi az EU költségvetését is. Az EP képviselői helyeinek felosztása nem csupán a tagállamok népessége alapján történik, a kisebb államok ennél több képviselőt küldhetnek, hogy megfelelően legyenek képviselve. Más európai szervezetektől eltérően az Európai Parlament az egyetlen, amelyet közvetlenül választanak és törvényhozói joga van.

13

Története Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) felállította a 'Közgyűlést' 1952 szeptemberében, amelynek 78 tagját a hat ESZAK tagállam nemzeti parlamentje választotta. Ezt terjesztették ki 1958 márciusában, hogy az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom is képviselve legyen. Ekkor kapta az Európai Parlamentáris Gyűlés nevet. 1962-től lett Európai Parlament a testület neve. 1979-ben újra növelték a képviselők számát és ekkortól választják őket közvetlenül. Ezután a képviselők létszámát minden alkalommal megnövelték, amikor új államok csatlakoztak. A Parlament létszámát 750 főben maximalizálták, viszont a bővítések következtében jelenleg ennél több, 785 tagja van. Az Európai Parlament körülbelül 496 millió EU-állampolgárt képvisel. A tagjait európai parlamenti képviselőnek hívják, és 2007. január 1-je óta 785-en vannak. Ötévente egyszer tartanak választásokat az általános választójog alapján. Nincs egységes választási rendszer, minden tagállam szabadon dönt választási rendszeréről az alábbi három megkötéssel: • • •

Arányos képviseleti rendszernek kell lennie, akár pártlistás, akár egyéni jelöltes rendszert alkalmaznak. A választási területet körzetekre kell osztani, ha ez nem változtatja meg a rendszer arányos természetét. A bekerülési küszöb nem haladhatja meg a szavazatok öt százalékát.

A képviselői helyek államok közötti elosztása a degresszív arányosságon alapul, miközben a lakosság számát figyelembe veszik, a kisebb országok több képviselőt küldhetnek. Nincs pontos képlet a helyek kiosztására, kormányközi tárgyalások eredménye a mai helyzet. Megváltoztatni csak minden tagállam kormányának egyhangú döntésével lehet. A legutóbbi választásokat 2004 júniusában tartották. Ez volt a világtörténelem legnagyobb nemzetközi szavazása, közel 400 millió részvételre jogosult állampolgárral. (Magyar vonatkozásait lásd itt.) A 2007-ben csatlakozott két új tagállam EP-választása 2007. május 20-ra lett kiírva, azonban Romániában a választásokat 2007 őszére halasztották a belpolitikai válság miatt. A bolgár EPválasztások 2007. május 20-án lezajlottak. (Lásd: Európai parlamenti választások (Bulgária, 2007).) Hagyomány, hogy a tagjelölt államok néhány megfigyelőt küldenek a Parlamentbe. Számukat és kinevezésük módszerét a csatlakozási szerződés tartalmazza. A megfigyelők jelen lehetnek a vitáknál és meghívásra részt is vehetnek bennük, de nem szavazhatnak és egyéb hivatalos képviselői feladatot sem láthatnak el. Amikor a tagjelölt csatlakozik, a következő választásig a megfigyelők teljes jogú képviselőkké válnak. Ekkor átmenetileg a 750 fős határt is átléphetik. 2004 májusában így lett ideiglenesen 788 képviselő a júniusi választásokig. 2005 őszén Bulgária és Románia küldött megfigyelőket: 18-at Bulgária és 35-öt Románia. Őket a nemzeti parlamentek választották meg. 2007. január 1-jén képviselővé váltak. Bizonyos szempontból a Miniszterek Tanácsa és az Európai Parlament olyan, mint egy kétkamarás törvényhozás alsó és felső háza. Egyiküknek sincs törvénykezdeményezési joga, ez az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik. Ha egy törvényt vagy direktívát készít a Bizottság, azt a Parlamentnek és a Tanácsnak is jóvá kell hagynia, hogy jogerőre emelkedjen. Az különbözteti meg az Európai Parlamentet a nemzeti törvényhozástól, hogy nem tehet önállóan törvényjavaslatot.

14

Az EP módosíthatja vagy elutasíthatja a jogszabályokat a kodifkációs eljárás alá tartozó területeken, amelyek az uniós törvényhozás háromnegyedére terjednek ki. A fennmaradó területeken egyetértési vagy tanácskozási joga van. Az előbbi azt jelenti, hogy megvétózhatja az előterjesztést, de nem módosíthatja, az utóbbi pedig azt, hogy véleményt nyilváníthat. Az EP felügyeli az EU költségvetését, amit mindig el kell fogadnia. Az Európai Bizottság elnökét az Európai Tanács választja, de a Parlamentnek jóvá kell hagynia. A többi biztost az elnök választja ki, de őket is jóvá kell hagynia a Parlamentnek. Az elnöktől eltérően a biztosokról nem személyenként, hanem testületileg döntenek, a teljes testületet egyszerre kell elfogadniuk. Az EP demokratikus felügyeletet gyakorol az EU tevékenysége, különösképpen a Bizottság felett. Ha a Parlament elfogad egy bizalmatlansági indítványt, a teljes Bizottságnak le kell mondania. Ehhez legalább kétharmados többség kell. Az EP nevezi ki az Európai Ombudsmant. fővárosaként, és az EU két végrehajtói intézményének, a Miniszterek Tanácsának és az Európai Bizottságnak itt van a székhelye, a Parlamentnek amszterdami szerződés alapján havonta Strasbourgban kell üléseznie. Ezért emlegetik néha 'Strasbourgi Parlament'-ként. A döntéselőkészítői és a bizottsági munkák Brüsszelben folynak, itt tartják a politikai csoportok is üléseiket. A Titkárság központja Luxembourg városában van. Az EP havonta csak 4 napot tölt Strasbourgban, ekkor vannak a végső plenáris szavazások. A többi plenáris ülést Brüsszelben tartják. Több alkalommal is kifejezte az EP azt a kívánságát, hogy maga szeretné az ülései helyét megválasztani és felhagyni ezzel a két székhelyű rendszerrel, de az európai kormányok ezt a jogot meghagyták maguknak. Belügy • • • • • • • • • • • • • • • • •

BUDG - Költségvetési bizottság CONT - Költségvetési felügyelet bizottsága ECON - Gazdasági és monetáris ügyek bizottsága EMPL - Foglalkoztatás és szociális ügyek bizottsága ENVI - Környezeti, közegészségügyi és élelmiszerbiztonsági bizottság ITRE - Ipari, fejlesztési és energiaügyi bizottság IMCO - Belső piaci és fogyasztóvédelmi bizottság TRAN - Közlekedési és turisztikai bizottság REGI - Regionális fejlesztési bizottság AGRI - Mezőgazdasági és vidékfejlesztési bizottság PECH - Halászati bizottság CULT - Kulturális és oktatási bizottság JURI - Jogi ügyek bizottsága LIBE - Polgárjogi, igazságügyi és belügyi bizottság AFCO - Alkotmányos ügyek bizottsága FEMM - Nők jogai és nemi egyenlőség bizottsága PETI - Petíciós bizottság

15

•

Külügy •

• •

AFET - Külügyi bizottság o DROI - Emberjogi albizottság o SEDE - Biztonsági és védelmi albizottság DEVE - Fejlesztési bizottság INTA - Nemzetközi kereskedelmi bizottság

A képviselők nem országok szerint ülnek az Európai Parlamentben, hanem politikai hovatartozás alapján. A politikai pártok csoportokba szerveződtek a Parlamentben. Ezek a pártcsoportok függetlenek az európai pártoktól, de szorosan kötődnek egymáshoz. Az európai pártoknak általában vannak unión kívüli tagjai is. A hatodik parlamenti periódusban, vagyis jelenleg 8 nagyobb csoport van a parlamentben és ezeken kívül a függetlenek. MAASTRICHTI SZERZŐDÉS A 80-as évek második felében, a kilencvenes évek elején ismét előtérbe került az integráció politikai, szimbolikus aspektusa. Az 1992. február 7-én a hollandiai Maastricht városában aláírt Maastrichti Szerződés (hivatalos nevén Szerződés az Európai Unióról) megteremtette magát az Európai Uniót (EU). 1992 előtt az európai integráció összefoglalóan az Európai Közösségek elnevezéssel illethető, az Európai Unió kifejezés használata csak a Maastrichti Szerződés 1993-as hatályba lépése után indokolt. A megállapodás igen jelentős előrelépést jelentett az Unió megteremtése mellett más területeken is, ezért a Párizsi Szerződés és a Római Szerződés, valamint az Egységes Európai Okmány mellett az európai integráció egyik alapvető szerződésének tekintjük. – A Maastrichti Szerződés második fontos eredménye a gazdasági és monetáris unió alapjainak lerakása volt. Az integrációban részt vevő államok megállapodtak a közös európai valuta megteremtésének feltételeiben (az úgynevezett Maastrichti konvergencia-kritériumokban), amelyekre alapozva a kilencvenes évek végén sikerült létrehozni az Európai Unió közös valutáját, az eurót. – A Maastrichti Szerződés további lényeges lépése volt a strukturális alapok kiegészítése egy negyedik alappal, a Halászati Pénzügyi Orientációs Eszközzel, amely a halászati politika központi instrumentumává vált. A strukturális alapok mellett pedig létrehozták a Kohéziós Alapot, amely a szegényebb tagországok infrastrukturális és környezetvédelmi beruházásait támogatja RÓMAI SZERZŐDÉS Az ötvenes évek közepére világossá vált, hogy az európai politikai közösség megteremtésének esélyei jelentősen csökkentek. Az integráció hívei előtt nem állt más út, mint a gazdasági együttműködés szorgalmazása az európai államok között abban a reményben, hogy a kereskedelmi és gazdasági együttműködés eredményeképpen olyan mértékű összefonódás jön létre, amikor már a politikai integráció közvetlen érdekkonfliktusai sem jelentenek akadályt. Ennek a logikának megfelelően dolgozta ki 1956-ra a Paul-Henri Spaak belga politikus vezette bizottság a vámunióra épülő közös piac megvalósításának tervét. A terv elfogadása után az ESZAK hat alapító országa 1957. március 25-én Rómában aláírta az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) megalapító szerződéseket. Míg az EGK a gazdasági integráció, konkrétan pedig az egységes belső piac megteremtését tűzte ki célul, addig az Euratom a nukleáris energia polgári célú felhasználását koordinálta a részt vevő országok körében. – A Római Szerződést az integrációs folyamat kiemelkedően fontos szerződései között is a legfontosabbként tartják számon. Saját belső alkotmánya nem lévén, az EU döntéshozói mind a mai napig a Római szerződést tartják kiindulási pontnak olyan nagyjelentőségű döntések meghozatalánál, mint például: mely tagjelöltek vehetők fel az Európai Unióba (utóbbiak az úgynevezett koppenhágai kritériumok). Az EGK szerződés 16

preambulumában áll az azóta híressé vált célkitűzés, hogy »Európa népei között egyre szorosabb uniót« hozzanak létre.

17

18