Chat

CHAT-FÜGGŐKNEK:-)))) Ültél-e már órákig, farkasszemet nézve a sötétből előbukkanó betűkkel…? vártad-e izgatottan, valaki gondolt-e rád ma... hosszú hallgatással, rövid jaj-sikollyal adtad-e a másik tudomására...mi bánt...minek örülsz... Átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd... keltél-e korán, vagy talán le sem feküdtél... Gyalogoltál-e esőben, hóban... csak, hogy computer közelben légy... és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak...?... akkor ne szólj semmit...mert akkor átérzed... átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki... értünk... csak nekünk... csak mi legyünk a FONTOSAK annak a másiknak... órákat várva egy-egy találkozóra... Mondhatod, eszméik rabjai... valahol félresiklott valami bennük...igen... ez az egyszerűbb, így elintézni... de... akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt.... mi.... akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseinket a nagyvilágnak, és csak félresikerült vallomást hallatunk magunkról... hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhető istenekké a személytelenségben... hogyan merjük vállalni azt, hogy szeretünk... hogyan válunk tudatos cselekvőkké... hogyan éljük át legbelsőbb álmaink...? Ne mondd, hogy a személytelenség teszi... azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság... hogy nem nevetnek szemközt minket sutára sikeredett mondatainkért... félrecsúszott nyakkendőnkért... a bizonyosság, hogy hallgatnak ránk... ne mondd, hogy a romantika halott... ne mondd, hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe... hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak.... a vizuális társsal is... ne mondd, hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyokkal nem mondasz el semmit... hallgatásod önmagáért szól ott... ne mondd... hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére... ne mondd... hogy nem vagyunk sokan... többen, mint gondolod... száműzött romantikusok... akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában, alázattal várva arra a hiányzó szóra... ne mondd... mert már nem hiszem el Neked... már megjártam az utat ... és csöndes megadással... örömmel... sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretet... úgy... de úgy fáj a ki nem mondható... és mi mégis szavak nélkül is értjük egymást... ez... ez... nem a Te világod... Gondolkodtál-e már... mi is ez a háló... hogy honnan bukkan elő... kik szövik ezt... hol... miféle célokat... és álmokat kergetve... rád gondolva... bár nem is ismernek... és tán sosem látnak majd... és szövik, mégis szövik... neked.... azt gondolván... maguknak... mint én... és mint Te... mint mindenki itt... ülünk a magunk kis kikötőjében.... és csendben kötelet kezdünk fonni a kedvességből... egy szálat a hálónak... millió helyről... millió szál kinyúlik az ismeretlenbe... nem tudja, ki felé... az álmok felé... és akkor Te... arra jársz... belebotlasz... és összegubancolódtok... és a hálóban dolgozó erők... kötődések... feszültségek... magukba olvasztják a szálat... amit Te fontál... és a gubancok helyén, a csomópontokban... varázslat... szeretet... igen, szeretet.... nem kedvesség... már több ... már más a minőség... tudod, a kölcsönhatás... szeretet ez.... mert úgy érzed...

csak arra figyelj... ne a saját vágyaidba szeress bele... vedd észre... a másikat... a csomópont tőle lett... és neki Tetőled... egy új dimenzió... ahol nincsenek tettek... se tekintetek... vagy mosolyok... vagy ölelések... Álmok vannak... és akit Te szeretsz itt... az az álmai mögötti másik ember... és ez pontosan elég az igaz szeretethez... hát miért, hogy lopva kell lábujjhegyen osonnunk... és pirulva szégyenkeznünk... miért?... hogy nem merjük vállalni magunkat... a kétségeinkkel, a félelmeinkkel.... hibáinkkal... nem igaz, hogy nem elég erős hozzá ez a szeretet... hogy ne bírná el... hisz ez a sine non quo-ja... és nem olyan nehéz ez... ha tisztességes és őszinte halász módjára fonjuk, fonjuk a hálót.... a hálónkat... ez a háló más... ó, egészen más... nem kötöz meg... nem fog meg... nem béklyóz meg... megtart, ha lebegésed lankadna... és ha tüskék közelébe kerülnél... le a földre.... vigyázva megtart ... lebegj tovább... csak vigyázz... fel ne szárnyalj túl messze... ahol már csak vágyak vannak és uralkodnak.... zsarnokul... mert nem találsz vissza többé.... ahhoz a kis szálhoz... amelyiket Te fontál... és azokhoz a kis csomópontokhoz, amiknek része vagy... nem is magadért... nem is a másikért... kettőtökért... A nyár ... messze sodort... el a hálótól, messzire... vissza a valós világba, vágytál oda úgyis... akartad, hogy fájó sebeidre gyógyírt találj... akartad, hogy felejtsd első netszerelmed... akartad, hogy a valóság újra hatalmába kerítsen... s ne a bitekkel vívj tehetetlen szélmalomharcot... álomvilágod megcsalt... kiábrándultan menekültél vissza a valósághoz, honnan egyszer úgy, de úgy ki voltál rekesztve... a háló, amelyben úgy hittél... mitől oly sokat reméltél... hűtlenné lett...és csak egyre vágytál, el onnan, nem akartál több bujkálást... nem akartad percenként, szinte öntudatlanul ellenőrizni a neked szóló kis üzeneteket... nem tudtad hinni, még akkor sem, mikor azt az utolsó elbocsájtó levelet megírtad, és beismerted benne... igen, te is csaló voltál... de akkor rég azt hitted, elveszítetted őt.... fájdalmas önigazolást kerestél arra, amit el sem követtél... átkozódva fogadkoztál, hogy nem látsz egy ideig... és nem fog a hajnal a képernyő előtt találni soha többé... aztán, apró kis kifogásokat találva visszaosontál, akkor még nem is sejtetted, hogy szenvedély ez.... a magányosságod szenvedélye... hogy újból önigazolást kapj létezésedre, titkon remélve... hogy a következő az csakis rád vár... próbálva gyógyítgatni az első ütötte sebet... de Te is tudod, ott mélyen.... az első… feledhetetlen, bármit tegyen... kicsit felnőttél... kicsit gyanakvóbb lettél... szíved nem oly nyitott már az új csodára... talán nem is vesz erőt a kényszer oly sokat... az a fajta, ami odaszögez, odaköt ahhoz a beporosodott kis sarkodhoz... ott, a háló szögletében... szíved még izgatottan dobban egy megszokott kedves név láttán, de tudod már, oda a régi varázs, más lettél... felnőttél kicsit, a nyár nemcsak gyümölcsöt érlelt... nem várod már bizakodva az őszt... a levélhullás neked is szól... bizalmad lombos fája megritkult... nem..... nem vesztetted el teljesen a hitedet... hisz ott kinn van valaki, csak neked, aki új reményt plántál beléd..... akiért átvirrasztod újra az éjszakákat.... aki csendes megadással hallgatja szavaidat... gyógyírt csöpögtetve még fel-fel szakadó sebeidre... visszazökkent a jelenbe.... elkalandozó gondolataidat új mederbe zökkenti...

aki új értelmezést ad létednek, átírja fontossági sorrendedet... kimozdít a közömbösség nyugvópontjából... igen... reméled, és ezért mész újra és újra vissza... csendesebbé is váltál... nem, nem őrjöngsz már, ha ellenkezésbe ütközöl a másiknál... próbálod felfogni, mi történt veled.... olyan furcsa lett minden körülötted... az is új, hogy türelmesebb, megértőbb lettél.... aztán azt veszed észre, olyan jó, hogy örülnek neked... hogy azért mégsem csak úgy, nyomtalanul múlt el az a pár hónap.... kis közösségbe tartozol, még ha magányosnak mondják is magukat... bűnbánó lélekkel somfordálsz vissza... hát hogyan is lehettél olyan kishitű, hogyan is gondoltad, elfeleded a hálót, és az elereszt... hisz úgy összenőttetek, cinkostársak lettetek... szégyelled, hogy azt hitted... hűtlen lehetsz... pirulva, lábujjhegyen osonsz vissza... restelkedve ülsz le az oly jól ismert, megszokott helyedre... félszeg mosollyal nyugtázod... újból hazataláltál.... homlokodról erélyesen hessented el a gondolatot... a háló rabja vagy... fogva tart Téged... ...És megint ott ülsz... a fehér betűk előtt, amik vigaszt nem nyújtanak... mégis azt gondolod... segítenek... Segítenek feledni... azt, akinek elhitted, hogy fontos vagy... akinek kitártad önmagad... aki nem nevetett "sutára sikerült mondataidért"..., akinek elhitted: az élet szép is lehet..., hogy a boldogság nem csak egy álom, a remény és a csalódás között..., és aki eldobott... könnyedén..., váratlanul... és magával vitte a koronádat ... amivel azt hitted, sérthetetlen vagy... ... és megint könnyes az arcod... a szemed..., nincs mosoly az arcodon... és azt hiszed, a hálód is becsapott...a hálód tehet mindenről..., a hálód szegült ellened... pedig... az egyetlen... ami megmaradt még Neked... az egyetlen, ami a Tiéd... amit nem vehet el Tőled senki...soha... De amikor erre rájössz, már lehet, hogy késő... Kapaszkodsz... de a kötés egyre vékonyabb... újra kéne szőnie a póknak.. hisz el fog szakadni... és rettegsz... , hogy ez is elszakadhat... hogy ez sem marad meg Neked... hisz már mindent elvesztettél ... és ez a kevésnél is kevesebb... mégis akarod, hogy ez éljen legalább... meséljen még Rólatok... kettőtökröl... a múltról... az emlékekről... hisz jövő már úgysincs... csak a hálóban... Vigyázz Rá! És ő is vigyázni fog Rád... hogy még egyszer ne törj össze... segít felállni... és visszavezet az útra... az új útra... ahol megy tovább az élet... egy új élet ... Nélküle... amiben semmi nem ugyanolyan ... amiben bizalmadat vesztve lépdelsz... de a hálód az út szélén mutatja az utat... és őriz Téged... VIGYÁZZ!!! nehogy késő legyen, elszalad az élet melletted és csak egy monitor előtti álomvilágot kergettél!!