Bear Grylls - A Krokodil Karma.pdf

Bear Grylls szédületes kalandregény-sorozata immár az ötödik részéhez érkezett! Beck Granger északausztráliai nyaralása kezdetén rejtélyes üzenetet kap, amelynek nyomán élete eddigi leghajmeresztőbb kalandjaiba keveredik. Becknek ezúttal Ausztrália isten háta mögötti vidékein kell megküzdenie a szélsőséges időjárással, a vérszomjas krokodilokkal és a mindenre elszánt gonosztevőkkel. Beck mindent megtesz a túlélésért, különösen miután felcsillan a remény, hogy megtudhatja, miért vesztette el annak idején a szüleit.

TÚLÉLÉS TELJESÍTVE

A KROKODIL

KARMA

BEAR GRYLLS

JAFFA

KIADÓ Budapest, 2015

A fordítás alapjául szolgáló mű: Bear Grylls: Claws of the Crocodile First published by Red Fox, an imprint of,Random House Children’s Book A Random House Group Company Copyright © Bear Grylls, 2013 Fordította: Illés Róbert Hungarian translation © Illés Róbert, 2015 A térképet Ben Hasler készítette Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2015 Minden jog fenntartva! Szerkesztette: Helfrich Judit Felelős szerkesztő: Nemes Krisztián Felelős kiadó: Rados Richárd Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu ISBN: 978 615 5492 69 3

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Testvéremnek, Larának, aki a legjobb barátom, és aki a legnagyszerűbb nővér a világon. Szeretlek. ,íT'

SZEREPLŐK

Beck Granger Mindössze tizennégy évesen Beck Granger többet tud a túlélés művészetéről, mint amennyit sok katonai szakértő egész élete során elsajátít. Gyerekkorában beutazta a világot a szüleivel, az Antarktisztól kezdve az afrikai dzsungelekig mindenhol járt, és számos túlélőtrükköt tanult az ott megismert törzsektől. Al bácsi Sir Alan Granger professzor világszerte elismert antropológus. Egy televíziós műsor zsűritagjaként országos hírnévre tett szert, de Beck számára örökre megmarad a jó öreg Al bácsinak, aki jobban érzi magát a laboratóriumában, egy mikroszkóp fölé görnyedve, mint gazdag hírességek társaságában. A türelmet fontos erénynek tartja, életfilozófiája pedig az, hogy soha nem szabad feladni. Évek óta ő Beck gyámja, aki második apjaként tekint rá. David és Melanie Granger Beck szülei a Zöld Erő nevű környezetvédelmi akciócsoport különleges műveletekért felelős igazgatói voltak. A fiukkal hármasban rengeteg helyen megfordultak, nemegyszer szélsőséges természeti környezetben is. Évekkel ezelőtt Dávid és Melanie repülőgépe rejtélyes körülmények között lezuhant a dzsungelben. Holttestük sosem került elő, és a baleset okai máig tisztázatlanok...

Brihony Stewart Beck Ausztráliában ismerkedett meg Brihonyval, még évekkel korábban, amikor a szüleivel járt ott. A lány szenvedélyesen rajong a krokodilokért, úgy tekint rájuk, mintha nem is állatok lennének, hanem emberek. Brihony sokat nőtt, mióta Beck nem látta, de megmaradt ugyanolyan kedvesnek és barátságosnak – még ha kicsit túlságosan szókimondó is.

Első fejezet Irány Ausztrália! Beck Granger egy dalt dúdolgatott magában, miközben begépelte a szavakat. Eltelt egy hónap élete leghosszabb, legunalmasabb nyári szünetéből, és végre történik valami! Vacsora után visszament az emeletre, hogy ellenőrizze a laptopján, hány barátja lájkolta az új státuszát. Elmosolyodott, amikor megpillantotta az első komment szerzőjét. PETER GREY – Ez király! Ügyesen titkoltad mostanáig. Bárcsak veled tarthatnék, de a szüleim biztosan rohamot kapnának. Lol.

Peter a legrégebbi barátja volt az iskolából. Legutóbbi két közös nyaralásuk igen eseménydúsra sikeredett: az első során kénytelenek voltak ejtőernyővel kiugrani egy repülőgépbői a Szahara kellős közepén, csak így tudtak elmenekülni a gyilkos gyémántcsempészek elől. A következőn egy vulkánkitörés vágta el az útjukat az indonéz őserdőben. Illegális fakitermelőkkel, tigrisekkel és krokodilokkal is meg kellett küzdeniük, hogy visszajuthassanak a civilizációba. Igen, Peter szülei kétszer is meggondolják, mire újra elengedik a fiukat Beckkel. Beck számára ez a két nyaralás nem tért el a normálistól... leszámítva azokat az embereket, akik az életére törtek. Az tényleg kissé szokatlan volt. A fiú első emlékei arról szóltak, hogy utazik a szüleivel – még mielőtt az anyja és az apja eltűnt volna. A sok utazgatás oka mindig ugyanaz volt: Beck apja különleges műveletekért felelős igazgatóként dolgozott a Zöld Erő nevű szervezetnél, amely a környezetkárosító jelenségek ellen lépett fel. Akár egy

veszélyeztetett faj helyzetére kellett felhívni a figyelmet, akár a természeti népek ügyét kellett képviselni vagy a fenntartható, fejlődést elősegíteni egy olyan területen, ahol a modern mezőgazdaság károkat okozott, a Zöld Erő mindig ott volt a tűzvonalban. A munka révén Beck szülei bejárták az egész bolygót, így a fiú számos elszigetelt helyen élő törzsnél megfordult, a sarkvidéktől kezdve egészen az egyenlítői őserdőkig. És fehér angol srác létére meglepően jónak bizonyult a túlélés művészetének elsajátításában. A szülei eltűnése után Beck a nagybátyja, Al bácsi társaságában folytatta az utazgatást. Tizennégy éves volt. Ami az iskolai osztályzatait illeti, tudta, hogy sosem lesz kitűnő tanuló. Viszont ha a túlélésről volt szó, a legjobbakkal is felvette a versenyt – persze éhhez állandóan képeznie kellett magát. A legújabb feladat az volt, hogyan éljen túl egy végeláthatatlan és unalmas nyári szünetet otthon. Gyorsan begépelte a választ Peternek: Én is csak most tudtam meg. Hozok neked egy cuki koalát!

Eleinte jó ötletnek tűnt szabadon hagyni a nyári hónapokat. Élvezte a pihenést. Hogy minden este a saját ágyában alszik el. Hogy főtt ételt eszik, amit egy boltban vásárol. Hogy senki nem próbálja megölni. Úgy érezte, semmi másra nem vágyik, csak erre. De most, hogy a nyári szünet fele már eltelt, nagyon kiéhezett némi izgalomra. Túl hosszú időt töltött a Place-Space-en, ahol a barátai megosztották egymással a nyári terveiket. Sose gondolta volna, hogy irigyelni fog valakit azért, mert egy spanyolországi szállodába készül. Akkor döbbent rá, mennyire súlyos a helyzet, amikor azon kapta magát, hogy túlélési tanácsokat ad Peternek: „Vigyázz a

kihűléssel! Nem a vacogás az egyetlen jele. Az embernek összeakad a nyelve, és bizonytalanná válik a koordinációja...” Peter és a családja egy walesi kempingbe készültek. Nem kellett a kihűléstől tartaniuk, a hipotermia biztosan nem fog problémát okozni nekik. A probléma Beck készülékében volt: egyszerűen nem tudta kezelni azt a helyzetet, hogy otthon ül. Ekkor állt elő Al bácsi a javaslattal. – Mit szólnál egy ausztráliai kiránduláshoz? – kérdezte. Beck majdnem felkiáltott örömében. De csak majdnem. Egyvalamit ugyanis már megtanult: mindig be kell gyűjteni a rendelkezésre álló információkat. Ezért a bácsikájára pillantott, és megkérdezte: – Miért...? Al önkéntelenül elmosolyodott az unokaöccse óvatosságán. Mindig volt valami célja az utazásaiknak. – Nem egy ötcsillagos szállodába készülünk. A Charles Darwin Egyetem Casuarina nevű kampuszában lesz a szállásunk. Hivatalos ügyben kell odamennem. Te addig nyugodtan körülnézhetsz, ott van a tengerpart, a nemzeti park, lehet vitorlázni... Nem kellett sokat győzködnie Becket. Bármi jobbnak tűnt, mint otthon gubbasztani. – És te mit fogsz csinálni? – kérdezte a fiú. Ai bácsi kissé zavarba jött, a tekintetében azonban büszkeség csillant. – Díszdoktori címmel akarnak kitüntetni a munkámért, amit az ausztrál őslakosok és a környezet kapcsolatáról írtam. – Szuper! – Beck örült a nagybátyja sikereinek. Al bácsi – vagy ahogy az egész világ ismerte: Sir Alan Granger professzor – a környezetvédelemnek szentelte az életét. Akkor sem hagyott fel vele, amikor Beck szüleinek eltűnése után a fiú gyámja lett. Nehéz hivatás volt ez, néha kimondottan veszélyes.

Számtalan befolyásos embert haragított magára, és Beck nagyon is helyénvalónak tartotta, hogy elismerik a munkáját. – Irány Ausztrália! Túl bonyolult lett volna az egész történetet elmagyarázni a PlaceSpace-en. Beck úgy gondolta, akkor számol majd be részletesen Peternek, amikor legközelebb találkoznak. A tekintete lejjebb siklott a következő kommentre, és hirtelen elakadt a lélegzete: BRIHONY STEWART – Remek hír! Összefuthatnánk. Meglátogatsz bennünket Broome-ban?

Brihony! Évek óta nem találkozott vele – azóta... nos, azóta, hogy legutóbb Ausztráliában járt. Kedves lány, Becknek jó emlékei voltak róla, bár igyekezett minél kevesebbet gondolni arra a kiruccanásra. Remekül érezte magát... leszámítva azt, hogy a szüleivel indult útnak, és árvaként tért haza. A Zöld Erő képviselőiként Beck szülei a Kimberley régióba utaztak, Nyugat-Ausztrália északi részébe, hogy egy őslakos népcsoportnak nyújtsanak jogi segítséget. Becket addig a törzs bölcsei vették a szárnyaik alá, miután rájöttek, hogy ez az angol gyerek tényleg tanulni szeretne tőlük. A fiú rengeteg hasznos információt begyűjtött az öreg bennszülöttektől arról, hogyan lehet életben maradni az ausztrál vadonban. Hogy is hívták a tanítómesterét? Pen... Pan... Pindari, ez az! Vén, szigorú figura, nehéz volt a kedvére tenni, ezért amikor sikerült, az ember tényleg büszke lehetett magára. A neve azt jelentette: „magas szikla”, és valóban olyan volt, mint a Kimberley ősi, napégette sziklatömbjei. Beck egy pillanatra eltűnődött, mi lehet most az öreggel. Szóval, igen, nagyszerűen érezte magát... egészen addig a pillanatig, amíg a szülei repülőgépe le nem zuhant, örökre megváltoztatva ezzel az ő életét.

Beck megnyitotta a Google Mapset, és rákeresett Broome-ra, illetve Darwinra, ahová ő és Al bácsi igyekeztek. Darwin Ausztrália úgynevezett Északi területén helyezkedett el, jó messze a Kimberley-től. Ha a földrészt egy óra számlapjának képzeljük el, akkor Darwin a tizenkettes számnál van, Broome pedig nagyjából tíz óránál. Nem tűnt nagy távolságnak, azonban Beck nem dőlt be a látszatnak. Pontosan tudta, hogy Ausztrália kiterjedése óriási. Az Egyesült Királyság többször is gond nélkül elfért volna benne. A képernyő sarkán lévő léptékre nézett, és megállapította, hogy mintegy kilencszáz kilométer a távolság a két város között. Légvonalban. Autóúton legalább ezerötszáz vagy még több. Ausztrália tényleg hatalmas. Egyszóval, jó lenne, de bele kell törődnie, hogy ezúttal valószínűleg nem fognak találkozni Brihonyval. Persze nem akart ünneprontó lenni, ráadásul az ember sosem tudhatja, ezért azt írta a lánynak: Igen, az szuper lenne. Megbeszélem Al bácsival.

Második fejezet Huszonegy órával azután, hogy elhagyták Londont, Becknek végre sikerült elaludnia. De úgy érezte, hogy alig hunyta le a szemét, Al bácsi máris felébresztette. Az Airbus ablaka felé intett, és borzalmas ausztrál kiejtéssel így szólt: – Isten hozott újra itt, cimbora! Az ott a Kimberley régió. Beck ködös tekintettel bámult ki az ablakon tízezer méter magasból. – Óóó... Alattuk Ausztrália végtelen síkságai terültek el. A kopár, kiszáradt talajból felszálló por miatt képtelenség volt megállapítani, hogy a horizonton hol ér véget a talaj, és hol kezdődik az ég. Mintha a kontinens lelógott volna a világ végéről. Becknek ismét az utolsó ausztráliai látogatása jutott az eszébe. A szülei – és Brihony szülei – a jungun nevű őslakos törzsnek segítettek abban, hogy az ausztrál legfelsőbb bíróság elé vigyék az ügyüket. Kétszáz évvel korábban egy angol farmernek megtetszett egy földdarab, körbekerítette, és attól fogva a sajátjaként tekintett rá. A jungunok hiába éltek azon a területen évezredek óta – a farmereknek voltak fegyvereik és kutyáik, a jungunok-nak nem. Kétszáz év múlva a törzs leszármazottai beperelték a farmer leszármazottak, és visszakövetelték a földjüket. Beck kipillantott a tájra, és azon gondolkodott, hogyan lehet bárki annyira ostoba, hogy azt hiszi, kisajátíthatja ennek akár egyetlen négyzetméterét is. Brihony is eszébe jutott. Megint emlékeztette magát, hogy ezúttal nem fog tudni ellátogatni a Kimberley-be hozzá. A! bácsival Darwinba tartottak. Ausztrál mentora, Pindari sok más mellett arra is megtanította, hogy ne merüljön el a múltban, hanem éljen a jelenben, és nézzen a jövőbe.

Így hát a jelenben élő Beck a bácsikájához fordult, és azt kérdezte: – Szerinted most úgy beszéltél, mint az ausztrálok? – Nem tetszett? – Remek volt. Persze csak ha az ausztrálok úgy ejtik a hangokat, mint egy középkorú angol úr. . – Már megbocsáss, de én egy idős angol úr vagyok, aki még büszke is erre. Beck elnevette magát, a kapitány pedig bejelentette, hogy egy óra múlva megérkeznek Darwinba. Úgy tűnik, létezik egy kozmikus törvény, miszerint az útlevélvizsgálatra várók sora kizárólag hosszú, lassú és végtelenül unalmas lehet. Akárhány repülőtéren járt is Beck, mindenhol ugyanezt tapasztalta, és ez alól a Darwini Nemzetközi Repülőtér sem volt kivétel. Nem sokkal a leszállás után bekapcsolta a telefonját, és hagyott időt a készüléknek, hogy rácsatlakozzon az ausztrál hálózatra. Miközben vánszorgott előre a sorral, Beck egy ujjmozdulattal feloldotta a billentyűzárat, és megnézte az emailjeit. A PlaceSpace applikáció jelezte, hogy új üzenete érkezett. Már megint Brihony? Megérintette a képernyőt. Jim Rockslide... Beck döbbenten bámult a telefonra. Az lehetetlen! Vadul kavarogtak a gondolatok a fejében. Hogy a pokolba kaphat üzenetet Jim Rockslide-tól...? – Beck...? – szólalt meg halkan Al bácsi. A fiú felnézett, és észrevette, hogy a sor több métert haladt előre anélkül, hogy neki feltűnt volna. Előresietett, majd ismét a mobiljára pillantott. Al bácsi megkérdezte, van-e valami probléma, de Beck csak a fejét rázta. Az üzenet így szólt:

JIM ROCKSLIDE – 31-E, PÉNTEK, BROOME. Kövesd a fehér sárkányt!

Jim Rockslide? De hiszen ő nem is létezik! Jim Rockslide egy kitalált figura volt. Annak idején Beck apja mesélt történeteket Jim Rockslide-ról, a hős geológusról, aki nácikkal, földönkívüliekkel és csempészekkel harcolt a bolygó különböző pontjain. Beck rányomott a „PROFIL” gombra, hátha sikerül kiderítenie valamit az üzenet küldőjéről. Azonban az illető profiloldala üres volt, fénykép helyett mindössze egy emberi fej körvonala látszott. De Beck ezen nem lepődött meg, mert pontosan tudta, hogy mindössze két ember van a világon, aki valaha hallott Jimről: ő és az apja. A kérdés csupán az volt, hogyan tud egy halott üzeneteket küldeni neki a PlaceSpace-en keresztül? Beck még akkor is kábultan meredt maga elé, amikor végrevalahára túljutottak az útlevél-ellenőrzésen. Szinte fel sem tűnt neki, hogy a poggyászra is várakozniuk kell. Al bácsi nem tette szóvá a fiú különös viselkedését, valószínűleg betudta az időeltolódásnak. Beck eközben lázasan gondolkodott. Semmilyen más magyarázatot nem tudott elképzelni erre az üzenetre, mint azt, hogy... Az apja még életben van. Nem, hűtötte le magát azonnal, az lehetetlen. Az apja meghalt. Az igaz, hogy a szülei holttestét sosem találták meg, viszont... Ha valóban életben vannak, akkor évekig halottnak tettették magukat. Beck el sem tudta képzelni, miért csinálnának ilyet. Micsoda kegyetlenség ez a részükről? Hogy tehetik ezt az egyetlen fiukkal? Nem, a szülei meghaltak. Kizárt dolog, hogy életben legyenek.

De Jim Rockslide akkor is üzenetet küldött neki. Akárhogy forgatta a fejében az eseményeket, végül csak egyetlen dologban lehetett biztos. Bárki küldte is ezt az üzenetet, bármiről legyen is szó... – a telefon naptárjára pillantott: 28-a volt, kedd péntekre Broome-ban kell lennie. – Ó, a fenébe... Beletelt néhány másodpercbe, mire Beckben tudatosult, hogy a bácsikája mondott valamit. Al elővette a tabletjét, hogy megnézze az e-mailjeit, miközben a taxi megtette a darwini repülőtér és az egyetem közötti rövid távolságot. Besötétedett, mire végeztek a reptéren, ezért az utcai lámpák és az autók reflektorait leszámítva Beck egyelőre nem sokat látott Ausztráliából. – Mi a probléma? – kérdezte. Al bácsi meg sem próbálta palástolni a bosszúságát. – Valami bolond, nem ismered, nagy név a szakmában, éppen most publikált egy könyvet, amely teljesen ellentmond a kutatásaimnak. A megafauna kihalásáról szól az egész... Természetesen téved, de emiatt át kell írnom az egész beszédemet, amit az egyetemen készültem előadni... – Bocsánatkérően elmosolyodott. – Nem leszek valami jó társaság az elkövetkező néhány napban. Beck nem sok mindent hallott a „megafauna kihalásáról”, azonban nem is nagyon érdekelte ez a téma. Addigra már utánanézett az utazási lehetőségeknek a telefonján. Minden reggel indult egy Greyhound távolsági busz Broome-ba. Azt is kiderítette, hogy az út majdnem huszonnégy órát vesz igénybe. Becknek így maradt egy napja az akklimatizálódásra Darwinban. Csütörtökön felül a buszra, péntek reggelre pedig Broome-ban lesz. És még csak nem is az ismeretlenbe tart, hiszen Brihony abban a városban lakik.

– Hát, arra gondoltam – szólalt meg mintegy mellékesen, ami azonnal felkeltette Al gyanakvását –, hogy talán volna egy megoldás...

Harmadik fejezet A busz monotonon rótta a kilométereket az aszfalton. Darwin már messze elmaradt mögöttük. A távolsági járat nyílvesszőként suhant az ősi tájban. A modern, jól karbantartott út egyenes volt. Mindkét oldalról kopár, vörös földcsík szegélyezte, azután kezdődött a szavanna – nem igazi füves térség, de nem is teljesen sivatag. Térdig érő cserjék és bozótok, ameddig a szem ellátott. Beck az ablakból tanulmányozta a felhőkarcoló méretű, vörös homokkő sziklák lábára felkúszó növényzetet. Minden korábbi terve ellenére visszatért a Kimberley-be. Az esős évszakig még hátravolt két hónap. Amikor elkezdődik, életre kel a táj, növények törnek elő a talajból, folyók és patakok száguldanak keresztül a vidéken. De az utolsó esőcseppek fél éve hullottak. A növények mostanra kiszáradtak, megkeményedtek. A talaj csontszárazra szikkadt. A kemény földfelszín hónapokig képes volt ellenállni a száraz, forró időjárásnak. A busz belsejében kellemes hűvös uralkodott. Odakint harmincöt fokos hőség tombolt. Az út aszfaltcsíkján kívül semmi nem utalt árra, hogy emberek élnének ezen a vidéken. Mintha Ausztrália tudomást sem vett volna az emberek jelenlétéről – noha több mint hatvanezer éve itt voltak. Az európaiak, akik elnevezték Ausztráliának ezt a földrészt, új jövevények voltak, alig valamivel több, mint kétszáz éve bukkantak fel. Nekik sikerült nyomot hagyniuk a tájon: városokat, vasútvonalakat és ehhez hasonló modern autópályákat építettek. Becknek olyan érzése volt, hogy ha egy pillanatra behunyná a szemét, mindez eltűnne, és visszaállna a terület természetes állapota. Szigorú, lenyűgöző, részvétlen táj, amely csupán azoknak nyújt otthont, aki megfelelő tisztelettel bánnak vele.

Beck hozott magával könyvet és zenét is, azonban az utazás nagy részében csak ült, és bámulta a homokkő sziklákat, amelyek ősi kastélyokként emelkedtek ki a dinoszauruszok ideje óta változatlan szavannából. Al bácsit nem kellett sokáig győzködnie. A nagybátyja kissé kétkedő tekintettel nézett rá, de nem mondott nemet a kérésére. – Az utazásaid néha váratlan fordulatokat vesznek... Beck felkészült a vitára. Ezúttal nem a világ valamelyik elmaradott szegletében vannak, hanem egy fejlett országban. Igen, a busz valóban a Föld egyik legkevésbé barátságos vidékén fog keresztülvágni, ám a legrosszabb, ami történhet velük, hogy lerobban – akkor a sofőr rádión beszól a központba, azzal a probléma meg is van oldva, néhány órán belül értük jönnek, és megmentik őket, nem kell napokig gyalogolnia a hőségben ahhoz, hogy életben maradjon. Útja végén egy modern városba, Broome-ba érkezik, ahol Brihony és édesanyja fogja vendégül látni – Beck tudta, hogy az apja már nem él velük –, és a lány anyját Al bácsi is ismerte, megbízott benne. Bűntudata volt, amiért nem beszélt a bácsikájának Jim Rockslide-ról. De aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy ha tudná, Al minden bizonnyal vele akarna tartani, és akkor lekésné a tiszteletére rendezett ceremóniát. Al végül belátta, hogy nem szükséges túlaggódnia a dolgot. Ráadásul a buszjegyet is nagylelkűen kifizette. Így aztán Beck most ezen a járaton ült, úton Jim Rockslide felé. Az egyetlen meglepetést eddig a Greyhound busz színe jelentette számára: nem szürke, vagyis „grey” volt, hanem élénkpiros. Mindazonáltal a fiú úgy gondolta, ennyi meglepetéssel még bőven meg tud birkózni. Beck felriadt álmából, ahogy a kerekek hangja megváltozott. Eddig a sapkáját a szemébe húzva, az ablaknak támaszkodva

aludt, és most felült. A busz megállt egy pihenőhelyen: kis üzlet, vécék, mögöttük pedig a végtelen ausztrál ősvadon. A fiú leszállt a buszról, és kinyújtóztatta elgémberedett lábait. A hőség légkalapácsként vágta fejbe, ahogy kilépett a légkondicionált térből. Az utasok lassan szétszéledtek – egyesek a mellékhelyiséget vették célba, mások hozzá hasonlóan a végtagjaikat tornáztatták. Néhány sorral Beck mögött egy házaspár utazott kisgyerekkel. Az anya a boltok felé indult, a férjére hagyva a parkolóban totyogó kisfiút. Beck az aszfaltozott terület széléhez sétált, és ki bámult a vadonba. Mintha a civilizáció a lába előtt ért volna véget. Egyetlen lépés előre, és egy évezredek óta változatlan világban találja magát. – Ezt nézzék, kenguruk! Beck fél füllel hallotta a megjegyzést, és hátrapillantott. Valóban, kenguruk kis csoportja bukkant elő a magas fűből a parkoló végén. A kenguruk szeretik az ember építette utakat. A vízelvezető csatornákban összegyűlő víz, illetve a nedvességtől vastagabb fűszálak vonzzák őket. A fiú nem tudott annyit a kengurukról, hogy megállapíthassa, milyen fajtához tartoznak, de ismerte a szokásaikat. Piszkos, barna bundájúk volt, nagyjából olyan magasak lehettek, mint Beck. Keskeny, hegyes fejük éles ellentétben állt izmos combjukkal. Beck egyik útitársa elővette a fényképezőgépét, és el kattintotta. A kenguruk felnéztek a legelészésből, és úgy meredtek az emberekre, mintha marslakókat látnának, majd folytatták az evést. Beck mosolyogva elfordult. Az órájára pillantott. A busz öt perc múlva továbbindul. Úgy döntött, ő is jobban teszi, ha felkeresi a mellékhelyiséget, mielőtt visszaszáll a járműre, ezért elindult az épület felé. Hirtelen meglátott valamit, megtorpant, majd futásnak eredt. – Hé! – kiáltotta. – Hé! A kisfiú apja egy másik utassal beszélgetett, és néhány másodpercre szem elől tévesztette a gyerekét. A fiúcska

egyenesen az egyik kenguru, a csoport legkisebb tagja felé tartott, kinyújtott kézzel. Beck pontosan tudta, mi jár a fejében: „Aranyos, szőrös állat – meg akarom simogatni.” Az egyik nagyobb kenguru gyanakvóan felemelte a fejét, azután a két hátsó lábán ugrálva megindult a kisfiú felé. A gyerek nem érzékelte a veszélyt, haladt tovább a fiatal kenguru irányába. Beck tiszta erőből rohant az aszfalton, és torkaszakadtából kiabált, közben pedig a karjával hadonászott, hátha el tudja ijeszteni a felnőtt állatot. Ám az felemelte mellső lábait, és izmos hátsó lábaira támaszkodva felegyenesedett. Beck megragadta a kisfiút, és elrántotta, éppen abban a pillanatban, amikor a kenguru felugrott, és kirúgott a hátsó lábával. Csak néhány centiméteren múlt, hogy a rúgás célt tévesztett. A kisgyerek bömbölni kezdett, miközben Beck visszavitte a parkoló biztonságába. A kenguru láthatóan úgy érezte, hogy sikeresen elkergette a betolakodót, és folytatta a legelést. A fiú apja feléjük sprintelt. – Mi történt...? – Aranyosnak látszanak, de veszélyesek. – Beck lerakta a gyereket, aki rögtön az apjához rohant, és még hangosabban ordított. Beck a kisebb kengurura mutatott, majd arra, amelyik megtámadta a fiút. – Az a kölyök, az pedig az anyja. Ha valaki kettejük közé kerül, az anya támadásba lendül. És egy ilyen állat rúgása akár meg is ölhet egy kisgyereket. Az apa arcára olyan kifejezés ült ki, mintha vádolná Becket, ahelyett, hogy köszönetet mondana neki, amiért megmentette a fia életét – azonban a fiú tudta, hogy sokkos állapotban van. – Hát... – kezdte a férfi, de mielőtt folytathatta volna, felbukkant a felesége, és sietős léptekkel közeledett feléjük a parkoló autók között. Beck magukra hagyta őket, hadd

magyarázza el a férj, hogyan történhetett, hogy szem elől tévesztette a gyereküket, aki majdnem az életével fizetett ezért. Isten hozott Ausztráliában, gondolta a mosdó felé tartva Beck, ahol a látszat néha csal, és még a cuki állatkák is életveszélyesek lehetnek.

Negyedik fejezet Broome-ban nem volt buszpályaudvar. A Greyhound egyszerűen a Turistainformációs Központ előtt állt meg, a város szélén. Brihony már várta, de amikor Beck letántorgott a buszról, elsőre keresztülnézett rajta. Észrevette ugyan, hogy áll ott egy vörösesbarna, vállig érő hajú lány, azonban továbbsiklott a tekintete, mert az emlékeiben még mindig az a gyerek élt, akivel évekkel korábban találkozott. Aztán újra ránézett. A lány csípőre tett kézzel állt, egyik lábával a talajon dobolva. Nyakát nyújtogatva pásztázta az érkező utasokat, és közben türelmetlenül ingatta a fejét, amiért még mindig nem látja Becket. Azután észrevette, hogy egy vele egykorú fiú egyenesen őt bámulja, és kiült az arcára a felismerés. Ugyanúgy járt, mint Beck: ő is valaki sokkal fiatalabbat keresett. – Beck...? – Brihony...? El nevették magukat, és megölelték egymást. Brihony anyja is ott várakozott a tömegben. Beck őt gond nélkül felismerte, bár esküdni mert volna rá, hogy magasabb. Dr. Mia Stewart úgy nézett ki, mint Brihony idősebb, viharvertebb változata. Őszülő haja rövidebb volt, a szeme és a mosolya azonban ugyanolyan. – Örülök, hogy eljöttél, Beck. Isten hozott Broome-ban! – Köszönöm – felelte Beck. Ő is örült, hogy végre megérkezett. Beck mindig megállapította, hogy az egyetlen dolog, amit nem szeret az utazásban, nos, az maga az utazás. Útközben megálltak még néhányszor, ám több dühös kenguruval szerencsére nem találkoztak. Minden egyes megállónál zsibbadtabbnak érezte magát, és végtagjainak mindig egy kicsivel több noszogatásra volt

szükségük ahhoz, hogy megmozduljanak. Ráadásul az utolsó tizenkét órát teljes sötétségben töltötte az éjszakában suhanó buszon, még a tájat sem látta, csak a saját tükörképét az ablaküvegen. Próbált aludni, azonban csak percekre sikerült elszunnyadnia. – Erre van az autó – mondta dr. Stewart. A tágas kombi a járda mellett parkolt. Beck bedobta hátizsákját a csomagtartóba. Dr. Stewart lecsukta a csomagtartó fedelét, Beck pedig elmosolyodott az ablakra ragasztott matrica láttán. A karikatúrán egy partedlit viselő krokodil nyalogatta a szája szélét egy sátor romjai mellett, miközben pálcikaemberek menekültek a távolban. A kép alatt nagybetűkkel ez a szöveg állt: „SOHA NE FELESELJ EGY KROKIVAL!” Alatta pedig ez: „SÓSVÍZIKROKODIL-MENTŐPROGRAM”. Dr. Stewart meglátta, mit néz Beck, és el nevette magát. – Brihony a szívén viseli a krokodilok sorsát. – Igen, valóban – ismerte el a lány. – Évmilliók óta itt vannak, és én nagyon tisztelem ezeket az ősi, pikkelyes alakokat... vagyis állatokat. Az anyja úgy tett, mintha nem hallana jól, és a füléhez emelte a kezét, majd beszálltak a kocsiba. Beck hátul ült, Brihony mellett, miközben a hosszú, széles utcákon haladtak. A fiúnak olyan érzése volt, mintha ezt a várost egyszerűen csak lerakták volna erre a félszigetre, amelynek egyik oldalán az Indiai-óceán terült el, a másikon a Roebuck-öböl. Hajszálvékony réteg civilizáció egy kontinensen, amely szinte tudomást sem vesz róla. Ha leásna néhány centimétert, ugyanarra az ősi Ausztráliára bukkanna, amelyet útközben látott a busz ablakából. – Jó utad volt, Beck? – kérdezte Brihony anyja. – Igen, köszönöm, dr. Stewart – felelte udvariasan. Kissé furán érezte magát, amiért így szólítja, de tudta, hogy Brihony anyja az ausztrál élővilág szakértője, és ha valaki kiérdemelte

magának a jogot, hogy doktornak szólítsák, annak okosabb megadni a tiszteletet. – Ugyan már, kérlek, szólíts Miának! – nevetett a nő. – Szerintem elég nagy vagy ahhoz, hogy tegeződjünk. Jártál már Broome-ban? – Nem, még soha. – Amikor Ausztráliába utaztak a szüleivel, a jungunoknál laktak, Broome-ig nem jutottak el. Beck előbb Brihonyra, majd az anyjára pillantott, és azon tűnődött, említhette-e nekik ő vagy az apja Jim Rockslide nevét, amikor legutóbb találkoztak. Vajon Stewarték hallottak már erről a kitalált figuráról? Ha igen, akkor ez talán csak egy ostoba vicc, és nincs is semmiféle rejtély. Ezért árgus szemekkel figyelve a reakciójukat, hozzátette: – De egy barátom mesélt róla. Jim Rockslide. Egyikük sem tett úgy, mintha Beck elrontotta volna a játékukat. Mia udvariasan érdeklődő arcot vágott, bár nyilvánvalóan soha nem hallott még Rockslide-ról. Brihony csak nevetett. – Jó neve van a barátodnak. – Itt lakik ez a Jim? – kérdezte az anyja. – Nem. Évek óta nem találkoztam vele. – Ó, kár. – Nem, állapította meg Beck, sem Mia, sem Brihony nem tud Jimről. – Most hazaviszünk, hogy le tudj tusolni, aztán megreggelizünk, és megmutatjuk neked Broome-ot. – Köszönöm – felelte hálásan. – Nagyon kíváncsi vagyok rá. Az üzenet úgy szólt, hogy kövesse a fehér sárkányt. Ha kérdezősködni kezdene egy fehér sárkány után, valószínűleg diliházba zárnák, ezért azt tervelte ki, hogy alaposan körülnéz a városban. – Éppen időben jöttél a fesztiválra – mondta Brihony. – Milyen fesztiválra? – A Shinju Matsurira. Ez az év legnagyobb eseménye errefelé. Nagyon jó lesz.

Néhány órával később Beck már szinte remegett a türelmetlenségtől. Azért jött Broome-ba, hogy megtalálja Jim Rockslide-ot, és nem azért, hogy múzeumba menjen... sétálgasson a tengerparton... vagy szörfözzön az Indiai-óceánon... Más körülmények között mindegyiket élvezte volna, ám a mostani küldetésében csak hátráltatták. Fehér sárkánynak nyomát sem látta, rákérdezni pedig nem mert. Csakhogy amikor beléptek Broome kínai negyedébe, hirtelen izgatottság lett úrrá rajta. Mia kitette őt és Brihonyt azzal, hogy egy óra múlva értük jön. Minden irányból zenét hallottak. Nevetgélő, beszélgető tömeg közepén találták magukat. Óhatatlanul is átragadt rájuk az általános jó hangulat. – A „Shinju Matsuri” azt jelenti: „a gyöngy ünnepe” – magyarázta Brihony. Hangosan kellett beszélnie, különben nem értették volna egymást! – Az ebben a városban élő különböző kultúrák ünnepe. – Japános hangzása van – jegyezte meg Beck. – Az is. Régen volt itt egy nagy gyöngyhalászattal foglalkozó cég, amit még japán gyöngyhalászok alapítottak. De ez nemcsak az ő ünnepük, hanem az összes itt élő kultúráé. Azok például a kínaiak, látod? Beck abba az irányba nézett, amerre Brihony mutatott, és elkerekedett a szeme. A fejek tengere fölött egy táncoló sárkányt pillantott meg. Nem fehér volt. Piros, arany és zöld színben pompázott, és vagy tucatnyi ember tartotta a magasban. A sárkány szeme csillogott, száját kitátotta. Hosszú teste kígyóként tekergőzött. Beck korábban látott már hasonlót más fesztiválokon. A sárkány a zene ritmusára táncolt és hajladozott. Mögötte kerekeken guruló dobogók és zenekarok haladtak, majd egy újabb sárkány következett. Brihony a fesztiválról mesélt a fiúnak: hogy este utcabált tartanak a Cabie Beach nevű tengerpartszakaszon, meg hogy

sárkányhajó-regattát rendeznek az öbölben, és... és van valami lépcső, ami felér a holdig... Beck azonban már nem figyelt oda. Sem Brihonyra, sem a zenére, sem a tömeg ujjongására. A felvonuláson ugyanis újabb sárkány bukkant fel. Ez valamivel kisebb és kevésbé díszes volt, mint a korábbiak. Rojtok és egyéb díszek ezen is lógtak, de nem pompáztak különböző színekben, nem látszott rajta se arany, se piros, se sárga, se fekete. Teljesen fehér volt.

Ötödik fejezet Akárcsak a többi, a fehér sárkány is táncolt, hajladozott a zene ütemére. Beck képtelen volt levenni róla a szemét. Több mint ezerötszáz kilométert utazott, nem tudta, mit keres, sőt, még abban sem lehetett biztos, nem egy ostoba tréfa áldozata-e. De most itt volt egy fehér sárkány. Azon sem lepődött volna meg, ha a sárkány hirtelen megtorpant volna előtte, a táncosok levették volna a jelmezüket, és elárulták volna neki, mi ez az egész. Az üzenetben az állt, hogy kövesse a fehér sárkányt. Ez nem tűnt nehéz feladatnak, csak az volt a kérdés, hogyan magyarázza meg Brihonynak. A lány végül maga oldotta meg a problémát. – Beck, kérsz egy hot dogot? – Persze! Koszi! – Kiabálnia kellett, hogy Brihony meghallja. – Itt megvárlak! A lány elmosolyodott, és azt mondta: – Oké. – Azzal eltűnt a tömegben. Beck nagy levegőt vett, és elindult a másik irányba. Követte a sárkányt. A felvonulás kanyarogva haladt tovább. Becknek keresztül kellett préselnie magát a tömegen, de sikerült lépést tartania az ide-oda táncoló sárkánnyal. Szemét meresztgetve kutatott valami jel után, amiből kideríthetné, mi folyik itt – hátha a sárkány egyik dísze vagy a jelmez mögött rejtőzködő valamelyik táncos felfedi a titkot. A sárkány torkában rácsos kémlelőnyílást rejtettek el, azon keresztül kilátott az élen haladó táncos, ám Beck nem tudta kivenni az arcvonásait. A sárkány festett szeme kifejezéstelenül meredt rá. Ekkor a sárkány váratlanul irányt váltott: Beck legnagyobb meglepetésére befordult egy mellékutcába az út túloldalán.

– Hé! – kiáltotta a fiú. A fehér sárkány nem foglalkozott vele. Az út túloldalán a tömeg szétnyílt, utat engedett a sárkánynak, majd ismét összezárt. Becket most már nemcsak a többi felvonuló, hanem a tömeg alkotta élő fal is elválasztotta céljától. Átvágott a bámészkodók között az út felé eső oldalán, azonban éppen akkor egy zenekar masírozott el előtte, ezért meg kellett állnia. Nyakát nyújtogatva ugrált egy helyben, hogy ellásson a fejek fölött, és sikerül is megpillantania a sikátorban eltűnő sárkány farkát. A zenekar elvonult, ő pedig átszaladt az úttesten. Közben megbotlott a zenekar után következő sárkány lábában, a jelmezes irányító alig tudta kikerülni. – Félre az útból! – rivallt rá egy ingerült ausztrál hang a fej belsejéből. De Beck addigra már felpattant a földről, és befurakodott az emberek közé az út másik oldalán. Az útra merőleges sikátor hirtelen ért véget. Beck egyszerre eljutott a város határához. Az aszfaltot földút váltotta fel, amely áthaladt egy bozótoson, majd eltűnt a fák között. A fehér sárkány még egyszer utoljára felvillant a félhomályban, mielőtt nyoma veszett. A fiú futásnak eredt, próbálta utolérni. A felvonulás hangjai – a zene, a nevetés, a beszélgetés – elhalkultak mögötte, ahogy a nyílt terepen sprintéit. A fák közé érve fényt látott maga előtt. Fél perc múlva egy tisztásra jutott: raktárépület állt rajta, üres parkolóval körülvéve. A nagy kapukon egy kamion is befért volna, fölöttük pedig megfakult felirat őrizte a mostanra valószínűleg megszűnt kereskedelmi vállalat nevét. Ám a kapuk mellett egy kisebb, normális méretű ajtót pillantott meg. Lámpa égett fölötte, és résnyire nyitva volt. – Halló... – mondta Beck tétován. Közelebb óvakodott az ajtóhoz, majd benyitott rajta, és körülnézett. A hatalmas raktárépület üresen tátongott. A falak árnyékba borultak, de a helyiség közepére négyszögletes fénytócsa vetült, abban hevert az oldalára dőlve a fehér sárkányjelmez. Mellette

egy ausztrál bennszülött állt pólóban és farmerban. Intett Becknek. – Bújj be! Beck óvatosan belépett. Hirtelen egy férfihang szólalt meg a füle mellett: – Elnézést a ködösítésért. Beck megpördült, és hátraugrott, azonban a férfi addigra már becsukta az ajtót. Beck szíve vadul kalapált, ahogy végigmérte. A második alak is bennszülött volt. Dús, sötét haja és mahagóniszínű bőre éles kontrasztot alkotott vidáman csillogó szemével. Farmert viselt, a pólóján pedig a „Melbourne-i Egyetem” felirat virított. – Veszélyben lenne az életünk, ha meglátnának bennünket együtt. Mindhármunk élete – tette hozzá. A férfi ellépett Beck mellett, és a sárkányjelmeznél álldogáló társa felé Indult. Egy fejmozdulattal és egy mosollyal jelezte Becknek, hogy kövesse. Baljós szavai ellenére a mosolya barátságos volt. – Kik vagytok? – kérdezte a fiú. A szíve még mindig hevesen várt, de nem annyira. Kissé lemaradt, hogy ha valami nem stimmel, azért ő érjen elsőként az ajtóhoz. Bár nem érezte úgy, hogy veszélyben lenne. Ha bántani akarnák, a második férfi fejbe vághatta volna, amint belépett az ajtón, és Beck még az arcát sem látta volna meg. És ugyan miért vesződtek volna ennyit azért, hogy tőrbe csaljanak egy angol fiút? – Mondtam, hogy nem fog ránk emlékezni – szólalt meg az első férfi. Alacsonyabb és izmosabb volt a barátjánál, a hangja pedig kevésbé szívélyes. Csukott szemmel Beck akár azt. is gondolhatta volna róluk, hogy európai ősökkel rendelkeznek. – Akár hiszed, akár nem, bizony találkoztunk már – mondta a második férfi. – Az én nevem Barega. Amikor legutóbb itt jártál, én voltam a közvetítő, aki segített a szüleidnek szót érteni a

jungunokkal. Apáddal esténként együtt söröztünk, akkor mesélt Jim Rockslide-ról. Néhány másodpercre semmivé foszlottak az évek, Beck újra kisfiúként ült az apja ölében, és hallgatta a legújabb izgalmas Jim Rockslide-történetet. Az apja imádta a bolygót, és így próbálta a fia érdeklődését is felkelteni iránta. A hős geológust még akkor találta ki, amikor Beck egészen kicsi volt. Minden alkalommal, amikor új országba látogattak, az apja új történetekkel állt elő, amelyek az adott a helyen játszódtak. Meséit a különböző sziklákra mutatva illusztrálta – mindegyik több millió éves volt, az alakjuk és a színűk mégis annyi, ahányféle. Megmutatta Becknek, milyen csodálatos hely lehetne a Föld. Ez volt számára a legfontosabb: továbbadni ezt a szenvedélyt a fiának. És igen... Becknek mintha valóban rémlett volna, hogy volt körülöttük egy bennszülött férfi. Emlékezett rá – és a saját gyermeki féltékenységére is, amit azért érzett, mert így más is hallhatta azokat a különleges történeteket, amelyek kizárólag rá és az apjára tartoztak. – Igen, azt hiszem, emlékszem. – A másik férfira pillantott,. – És te? – Úgy érezte, magyarázattal tartoznak neki. – Én Ganan vagyok – felelte a férfi. – Az apám a jungun törzs főnöke. Barega, mondd el neki, mi ez az egész!

Hatodik fejezet Barega elővette az iPadjét, és úgy tartotta, hogy Beck is lássa a képernyőjét. Egy folyóvölgy jelent meg rajta. Beck felismerte az ausztrál ősvadon vörös homokkő falait, a víznek azonban fura, sárga színe volt, a folyóparton álló bokrok pedig megfeketedtek. – Hihetetlen, de ez tényleg a Kimberley... A folyó annyira szennyezett, hogy semmi sem él meg benne. – Barega egy mozdulattal kinagyította a fotót, hogy látni lehessen a víz felszínén lebegő döglött halakat. – Több kilométeres körzetben minden állat és növény elpusztult. A helyi bennszülötteket, a jávurukat elüldözték erről a területről. Az élőhelyük megsemmisült. Próbáltak kártérítéshez jutni, de a vállalat nem vállalta a felelősséget. Azt mondják, nem az ő hibájuk, hogy katasztrófa történt. Nem tehetnek a földrengésről. Meg hogy a javuruk csak magukat okolhatják, amiért éppen ott telepedtek le. – Miféle vállalat ez? – kérdezte Beck. – Lumos a neve – felelte Ganan. – Lumos... – ismételte Beck elgondolkodva, és hirtelen megrohanták az emlékek. – Találkoztam már velük. Alaszkában a barátom, Tikani faluját akarták eltüntetni a föld színéről, hogy olajfinomítót építhessenek a helyén. Nem gondoltam volna, hogy a világ másik végén is összefutok velük. Ganan komoran bólintott. – Igen nagy vállalat, mindenhová elér a kezük. A Kimberleyben egy urániumbánya okozta a pusztítást. A földrengés megrongálta a víztározóikat, ahonnan több ezer hektoliter mérgezett víz ömlött a folyóba. – De... – szólt közbe Barega. Új képet jelenített meg az iPad képernyőjén, és Becknek elakadt a lélegzete. A fotón feltűnő fehér férfit nem ismerte, ám a mellette álló házaspárt igen. A szülei néztek mosolyogva a kamerába, mintha

karnyújtásnyi távolságra álltak volna tőle. Barega azonban nem az ő arcukra közelített, hanem az ismeretlenére, hogy Beck jobban meg tudja nézni. – Ez a pasas a Lumosnál dolgozott, de megelégelte a vállalat piszkos üzelmeit. Kapcsolatba lépett a Zöld Erővel, és azt mondta, bizonyítékai vannak rá, hogy a tározókat rosszul építették meg. Ha a kivitelezők áz eredeti terveket követték volna, a földrengés nem tehetett volna kárt bennük. Dokumentumokkal tudta volna igazolni, hogy a Lumos olcsó, szakképzetlen munkaerőt vett igénybe, akik nem értettek ahhoz, amit csinálnak. Az elkészült tározókat természetesen be kellett vizsgáltatniuk az átadás előtt, csakhogy a Lumos meghamisította a jelentéseket. Ez a férfi pedig átadta az erről szóló bizonyítékokat az apádnak. Másnap holtan találták. Újabb fénykép jelent meg a képernyőn. Kiégett Jeep hevert felborulva egy kiszáradt folyómederben. Fölötte egy híd, a korlátja ripityára törve azon a helyen, ahol a Jeep átszakította, mielőtt a mélybe zuhant. – Lehetett akár baleset is, de a szüleid nem akartak kockáztatni. A dokumentumokat lemásolták, és egy pendrive-on átadták Pindarinak, hogy őrizze meg. Utána az eredeti bizonyítékokkal Sydney-be indultak, hogy a média segítségével a nyilvánosság elé tárják őket. Aztán sosem jutottak el oda. – Mert a repülőgépük lezuhant – suttogta Beck. Könnyek gyűltek a szemébe. Új volt számára ez az egész. Feltéptek egy sebet, amelyről azt hitte, már begyógyult. – A gép lezuhant – bólintott Ganan. – Pindari pedig eltűnt a pendrive-val együtt. A történet véget ért. Beck a férfira bámult. – Így ért véget? Semmit nem tettetek? Nem mondtátok el a médiának, a rendőrségnek, a... Ganan vállat vont.

– Sajnálom, cimbora. Bizonyítékok nélkül tehetetlenek voltunk. De még ha a Lumos tározóival kapcsolatos bizonyítékok előkerülnek is, a szüleid haláláról nem tudunk meg többet. – Szóval, szerintetek a Lumos okozta a balesetet – suttogta Beck. Mindig is gyanította, hogy nem baleset, volt, számtalanszor megfordult a fejében ez a gondolat. Azonban egészen más volt ezt kerek perec kimondani... – Kétség sem férhet hozzá – erősítette meg Barega. – A Lumos meggyilkolta a szüleidet. Sajnálom, Beck. Ezen nincs mit szépíteni. Veszélyes emberek, nagyon veszélyesek. Ganan folytatta, miközben a fiú a hallottakat emésztette. – A Lumos ezalatt nagyszabású PR-kampányba kezdett, hogy tisztára mossák magukat. A Zöld Erő visszavághatott volna, de sokkolta őket a szüleid halála. Végül úgy döntöttek... – Vonakodva... – szúrta közbe Barega. – Végül vonakodva úgy döntöttek, hogy ezt a csatát nem nyerhetik meg. Azon kevés ügyek egyike lett ez, amelyek a Zöld Erő kudarcával zárultak, és erre egyáltalán nem voltak büszkék. Barega kikapcsolta az iPadet, és elrakta a táskájába. Beck előbb az egyik, majd a másik férfira pillantott. – És mi változott? Miért mondjátok ezt most el nekem? – A Lumos ismét készül valamire – válaszolta Barega. – Újabb uránium bányát akarnak építeni. – A mi földünkön – tette hozzá Ganan. – A jungunok földjén. Apám, a törzsfőnök fogja eldönteni, hogy megengedi-e nekik, vagy sem, és ő nem tudja azt, amit most elmondtam neked. – Akkor mondd el neki – vonta meg a váliát Beck. Ganan elfintorodott, mintha keserű ízt érezne a szájában. – Nem hinne nekem. Ha elfogadja az ajánlatukat, dúsgazdag lesz. És őt csak ez érdekli. – Mi nem akarunk dúsgazdagok lenni – mondta Barega. – Ez a föld sokkal fontosabb számunkra egy maroknyi dollárnál. Azt akarjuk, hogy a népünké maradjon. Ez az

örökségünk. Évezredek óta élünk ezen a helyen, és nincs az a pénz a bankban, ami kárpótolhatna ezért. – A lényeg az, hogy szükségünk van a bizonyítékokra – folytatta Ganan. – Meg kell szereznünk a pendrive-ot, hogy meggyőzzük apámat, és magunk mellé állítsuk a közvéleményt. Becknek megfájdult a feje. Túl sok volt ez egyszerre. Legszívesebben egy sarokba kuporodva gondolkodott volna pár ezer évig. Nem akart szántszándékkal belekötni a két férfi sztorijába, de akadtak még dolgok, amiket nem értett. – Akkor... – mondta lassan, próbálva kideríteni, mi lehet a probléma – ...keressétek meg Pindarit! Kérjétek vissza tőle a pendrive-ot! A két férfi összenézett. – Pindarihoz nem lehet csak úgy bejelentkezni – magyarázta Ganan. – Nincsen telefonja. Nincsen e-mail címe. Évek óta nem látta senki. Kizárólag akkor lehet megtalálni, ha ő is úgy akarja. – Ez a legnagyobb probléma – ismerte el Barega zavartan. – Az a helyzet, hogy Ganan és én meghoztuk a magunk döntését, amikor fiatalok voltunk. A fehér emberek életmódját választottuk, nem a saját népünkét. Én jogot tanultam, Ganan mérnök. Egyetemre jártunk, és mindent elfelejtettünk, amit a saját hagyományainkról tudtunk. – Arról beszél, hogy nem ismerjük a régi nyomkereső módszereket – mondta ki kereken Ganan. – Azt se tudjuk, hol kezdjünk hozzá Pindari felkutatásához. Te viszont tudnád. – Én? – kérdezte Beck meglepetten. – Pindari szerint te voltál a legjobb tanítványa. Azt mondta: „Megvan benned az Álom.” Az ő szájából nem létezik ennél nagyobb dicséret. Beck kissé zavarba jött a bóktól, noha tagadhatatlanul jólesett neki. Valamit azonban még mindig nem értett. – De miért pont én? Biztosan akad valaki a jungunok között, aki tudja, hogyan...

– Senkit nem akarunk beavatni a törzs tagjai közül – szakította félbe Ganan. – A Lumos pénze túl nagy kísértést jelent. Nem tudhatjuk, hogy valaki a saját népünkből nem csinálná-e azt, hogy felkutatja Pindarit, elkéri tőle a pendrive-ot, majd átadja a vállalatnak... – Mint ahogy arra sincs garancia, hogy Pindari odaadná neki – mondta Barega. – Nem könnyű a bizalmába férkőzni. Benned viszont megbízik... Nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen zajt hallottak az ajtó felől. Beck már így is túlfeszített idegállapotban volt, ezért ijedtében összerezzent: mintha lövés dörrent volna a raktárépület belsejében.

Hetedik fejezet Megpördült, és az ajtó felé fordult. A két férfi villámgyorsan reagált, Beck ki sem nézte volna belőlük ezt a fürgeséget. Ganan a raktár homályba burkolódzó fala mellett rejtőzött el, míg Barega a villanykapcsolónál termett, és leoltotta. Sötétség borult a helyiségre. Beck még mindig földbe gyökerezett lábbal állt a sárkányjelmez mellett, amikor valaki kinyitotta az ajtót, és hosszúkás fénycsík hasított a feketeségbe. A következő pillanatban két birkózó alak körvonalai rajzolódtak ki, és dühös kiáltások vertek visszhangot. – Eresszen el! Hagyjon békén... Beck felismerte a hangot. – Hé, ez Brihony! Engedjétek el! A két alak abbahagyta a birkózást. Kattanás hallatszott, és ismét fény gyúlt. Barega a kapcsolón tartotta az ujját. Az ajtónál Ganan és Brihony állt, még mindig összekapaszkodva. Gyanakvóan szemügyre vették egymást, majd lassan mindketten hátrébb léptek. – Miss Stewart – üdvözölte Barega. – Fáradjon beljebb! – Mennyit hallottál? – kérdezte Ganan, jóval kevésbé udvariasan. Brihony csípőre tett kézzel fordult szembe vele: – Lumos, meggyilkolt szülők, pendrive, Beck a legjobb nyomkereső... Kifelejtettem valamit? – Nem. – Barega barátságos vigyora éles ellentétben állt Ganan szigorú arckifejezésével. – Azt hiszem, mindent hallottál – mondta ő is tegeződésre váltva. – És ez a Lumos tényleg ennyire veszedelmes? – Brihony a két férfinak címezte a kérdést, de közben Beckre szegezte a tekintetét.

A fiú feje még mindig zúgott az új információktól, és képtelen volt a lány szemébe nézni. A padlót bámulta, miközben Barega válaszolt: – Tényleg. – Vannak kapcsolataink a vállalaton belül – tette hozzá Ganan pillanatnyi hallgatás után. Láthatóan maga sem tudta, mennyit merjen elárulni a lánynak. – A Lumos folyamatosan szemmel tartja Becket, mióta meghaltak a szülei. Most, hogy Broome-ba érkezett, azt fogják gondolni, hogy az elrejtett bizonyítékot jött felkutatni. Ezt nem engedhetik, és ne feledjétek: egyszer már képesek voltak gyilkolni érte... Beck kinyitotta a száját, azonban mielőtt megszólalhatott volna, Brihony közbevágott: – Ha Becket veszély fenyegeti Broome-ban, arról kizárólag maguk tehetnek! – mondta ellenségesen. – Öö... – kezdte Beck, ám a lány őt sem kímélte: – Ha megkérhetlek, ne gyere nekem azzal, hogy csak engem jöttél meglátogatni! – Azután újra a két férfihoz fordult: – Ha tényleg fontos lenne maguknak Beck biztonsága, akkor békén hagynák, és keresnének valaki mást a nyomkeresősdijükhöz! Becknek kezdett elege lenni abból, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne. – Kösz, Brihony, de ez igazából nem a te problémád – szólalt meg. – A szüleim miatt kerültem bele. És te... Neked semmi közöd hozzá, ne haragudj, hogy belekevertelek. A legokosabb, amit tehetsz... – A legokosabb, amit tehetek, Beck Granger, hogy kiállok a barátom mellett, ha tényleg bele akarsz vágni ebbe az őrültségbe. Nos? Három szempár szegeződött Beckre, és ő érezte, hogy elvörösödik. Tudta, mit akar tenni. Fel akarta kutatni Pindarit, hogy bíróság elé állíthassa a szülei gyilkosait. Másfelől viszont...

– Sok ez így egyszerre. És megígértem a bácsikámnak, hogy nem keveredem semmilyen veszélyes kalandba. Ganan dühösen szóra nyitotta a száját, ám Barega megveregette a vállát, így végül nem mondott semmit. – Valóban sok ez így egyszerre. Menjetek haza, aludjatok rá egyet! Jim Rockslide hamarosan kapcsolatba fog lépni veled, hogy kiderítse, mire jutottál. – De senkinek nem beszélhettek róla – tette hozzá Ganan fenyegetően. – Megértettétek? Senkinek. A Lumosnak vannak emberei a rendőrségen, a kormánynál... mindenhol. Besötétedett, mire elhagyták a raktárépületet, és elindultak vissza a városba. – Vettem neked hot dogot – jegyezte meg Brihony hidegen. Becknek azonnal bűntudata támadt. Tudta, hogy csúnyán viselkedett vele. Nem árulta el a lánynak, miért jött valójában Broome-ba, azután pedig szó nélkül faképnél hagyta. Ugyanakkor azzal is tisztában Volt: Brihony éppen eleget hallott ahhoz, hogy a sértettsége ellenére is felfogja, a barátja milyen komoly döntés előtt áll. Beck majdnem teljesen megfeledkezett a fesztiválról. A felvonulás már véget ért, a tömeg oszlani kezdett. Senki sem foglalkozott a szótlanul baktató tizenéves fiúval és lánnyal. – Hát itt vagytok! – kiáltotta Mia, utat törve magának hozzájuk. Úgy tűnt, nem vette észre a fiatalok szokatlan csendességét. – Gyertek, különben lemaradunk róla! – Miről? – kérdezte Brihony. Mia ingerült pillantást vetett rá. – A holdlépcsőről! Gyertek! Beck engedelmesen lépkedett utánuk. Holdlépcső? Az meg mi lehet? Brihony említett valamit korábban, azonban Beck most képtelen volt ezzel foglalkozni. Sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében.

Mia elvitte őket kocsival Town Beachre. Ez a partszakasz a város déli, Roebuck-öböl felőli részén terült el, és nem ők voltak az egyetlenek, akik oda igyekeztek. Itt nem zsúfolódott össze akkora tömeg, mint a felvonuláson, de azért akadtak jócskán érdeklődők. A standok ínycsiklandó illatait megérezve Becknek eszébe jutott, hogy nem is ebédelt. Apály volt, ezért láthatóvá váltak az iszapos tengerparti részek. A hold alacsonyan járt a keleti égbolton, ám elrejtették a felhők, azért csak halvány ragyogását lehetett látni. – Remélem, előbújik – nyugtalankodott Mia. – Kár lenne lemaradni róla... – Ekkor megpillantotta egy barátnőjét, és odasietett hozzá, hogy üdvözölje. Beck és Brihony ismét kettesben maradtak. Beck tudta, talán ez az egyetlen esélye, hogy elmondja neki, amit el kell mondania. Brihony szemébe nézett. – Ne haragudj, hogy nem voltam őszinte hozzád. A lány szótlanul állta a tekintetét. – Döntöttem – folytatta Beck. – Elmondom Al bácsinak, és ő majd beszél velük. Ő is benne van, elvégre apám a testvére volt. És neki vannak kapcsolatai... Tud keríteni egy hivatásos nyomkeresőt, aki felkutatja Pindarit, és ha még akkor is szükségük lesz rám, eljöhetnek értem, és odavihetnek, hogy elkérjem tőle a pendrive-ot. Megígértem Alnek, hogy vigyázok magamra, és nem akarom megszegni a szavam. Brihony lassan elmosolyodott, és Beck tudta, hogy a lány megbocsátott neki. Nagy kő esett le a szívéről. Nem várhatták el tőle, hogy ő oldja meg a világ problémáit. Brihony az égbolton fénylő ezüstös ragyogás felé fordult. – Nézd! – szólalt meg. – Előbújik. A felhők elsodródtak, és előbukkant a telihold Broome fölött. A tömeg egy pillanatra elnémult, majd ujjongásban tört ki. És akkor Beck meglátta.

Az iszapos partszakasz nem volt teljesen sima. Bordák futottak végig rajta a parttal párhuzamosan. Nedvesek voltak, és ahogy a hóid fénye rájuk vetült, ezüsthíddá állt össze a rajtuk megcsillanó holdsugár. A bordáknak csak a csúcsát érte a fény, az árkok árnyékban maradtak, és ez mélységet kölcsönzött az egész jelenségnek – valóban úgy tetszett, mintha túlvilág! lépcső vezetne a partról a holdig. – A mindenit! – mondta Brihony elakadó lélegzettel. – Hát nem fantasztikus? Beck egy pillanatra megfeledkezett a fejében kavargó gondolatokról, és önkéntelenül elmosolyodott – De igen, tényleg az. Lenyűgöző látvány volt. Újabb példája annak, milyen csodálatos hely is a Föld. Gonosz emberek fenyegették, a szüleit meggyilkolták, ebben a pillanatban Beck mégis boldog volt, hogy él, és ezen a fantasztikus bolygón lehet egy barátja társaságában. Mia visszatért hozzájuk. – Annyira örülök, hogy láthattad, Beck! Gyerünk, együnk valamit... Vásároltak három doboz frissen elkészült, fűszeres sült tésztát, és elvonultak egy csendes helyre a dűnék közé. Leheveredtek a homokba, távol Broome zajától és fényeitől. – Helyezzétek magatokat kényelembe – mondta Mia. – Ó, jó estét... Két férfi közeledett feléjük. Csak a sziluettjük látszott a sötétben, Beck nem tudta kivenni az arcvonásaikat. Egyikük Mia arcába világított egy elem lám pávai, és durván rárivallt: – Egy lehetősége van, hölgyem. Hol a pendrive? Mia dühösen hunyorgott a lámpa fényében. – Elfordítaná ezt...? Miről beszél...? Valami süvített a levegőben, majd tompa puffanás hallatszott, mint amikor két fadarab ütődik egymásnak. Mia felkiáltott, és a

főidre rogyott. A lámpa fényében Beck látta, hogy vér csorog a halántékából. A férfi Mia fölé magasodott. Izmos testalkatú, széles vállú alak volt, szűk pólója megfeszült a bicepszén. Mindketten fekete maszkot és hátrafordított baseballsapkát viseltek. Becket elvakította a lámpa, ahogy rá és Brihonyra irányították a fénycsóvát. Ösztönösen egymáshoz bújtak, amikor a két férfi megindult feléjük. – Ugyanaz a kérdés – mondta egyikük. – Hol van a pendrive?

Nyolcadik fejezet A két férfi közelebb lépett hozzájuk. Beck és Brihony zakatoló szíwel, lassan hátráltak. Mia mozdulatlanul feküdt a homokban. A fiú nem nagyon látta a sötétben, de mintha megmozdult volna a feje... Vagy csak képzelte? Valószínűleg elveszítette az eszméletét, nem halt meg, azonban a fejre mért ütések mindig veszélyesek. Nem az történik, ami a tévében, ahol leütnek valakit, aztán néhány perc múlva magához tér, és kutya baja. Minden sérülés, ami eszméletvesztést okoz, komoly traumát jelent, ha pedig valakit baseballütővel ütnek le, az akár koponyatörést vagy belső vérzést is okozhat... A férfi lassan, fenyegetően ütögette kesztyűs tenyerét a baseballütővel. – Figyeljetek rám, gyerekek! Kétféleképpen intézhetjük el ezt az ügyet. Vagy szót fogadtok, vagy morcos leszek. Adjátok ide a pendrive-ot, és már itt sem vagyunk. Beck nagyot nyelt. Teljesen kiszáradt a torka. Nyilvánvaló volt, hogy ez a két fickó kinek dolgozik, csak hát rossz információkat kaptak. A pendrive Pindarinál volt, nem nála. Bár ezt hiába mondaná nekik, azt hinnék, csak blöffölni akar. – Nézze, mi nem... – kezdte. – Oké – szakította félbe a férfi rezignáltan. – Morcos lettem. A barátom nekiáll megdolgozni dr. Stewart lábát, majd halad felfelé egészen addig, amíg el nem áruljátok, amit tudni akarunk. A másik támadó a földön fekvő Miához lépett, a feje fölé emelte az ütőt, és lesújtott vele. – Jól van! – sikította Brihony. Az ütő alig néhány centiméterre állt meg Mia bokájától. – Jól van... Elmondom. – Bátran vett egy nagy levegőt. A hangja remegett, de sikerült uralkodnia rajta. – Anyám táskájában van. – Kinyújtotta a kezét. – Ott.

Becknek arcizma sem rándult, nehogy elárulja magát. Mia valóban lerakta a táskáját a homokra, mielőtt a két férfi felbukkant. Beck nem tudta, mire készül Brihony, viszont ha a lánynak volt valami terve, akkor máris egy lépéssel Beck előtt járt. Talán tényleg van egy pendrive Mia táskájában, gondolta Beck. Nyilván nem az, amit támadóik keresnek, de ránézésre hogyan tudnák megállapítani róla? A férfi biccentett baseballütős társának, mire az felkapta a földről a táskát, és Brihony kezébe nyomta. – Ürítsd ki a földre! A lány szót fogadott, igaz, az ujjai remegtek, ahogy elhúzta a cipzárt. Megfordította a táskát, mire annak tartalma a homokra ömlött. A férfi a kis kupacra világított az elemlámpájával. Beck is odapillantott. Pénztárca, rúzs, egy csomag zsebkendő, telefon... Sehol egy pendrive. A másik alak leguggolt, és átvizsgálta a holmikat, miközben a társa Brihonyt és Becket tartotta szemmel. Felnézett. – Nincs itt. – Dehogynincs, maga vakegér! – csattant fel Brihony. Nem törődve az első férfi fenyegető mozdulatával, lehajolt, és gyorsan keresgélni kezdett. – Tessék, itt is van. Nézze! Apró, henger alakú tárgyat tartott a kezében. Körülfonta az ujjaival, és a másik férfi felé nyújtotta. Ahogy az előrehajolt, a lány megnyomta a henger tetejét, mire vékony folyadéksugár spriccelt a férfi szemébe. A maszkos alak felordított, és az arcát markolászva hátratántorodott. A társa odaugrott, de megbotlott a földön fekvő Miában, és ahogy elvágódott, Brihony őt is arcon spriccelte. A két férfi üvöltve zuhant egymásra a homokban. – Gyerünk! – Brihony megfogta Beck kezét, és húzni kezdte maga után. A fiú csak most vette észre, hogy a lány zokog. – Gyere...

Beck vetett még egy utolsó pillantást Miára. Kegyetlenségnek érezte, hogy otthagyják, amikor orvosi ellátásra lenne szüksége, azonban semmit sem tehettek, amíg ez a két fickó a közelben volt. Botladozva felkapaszkodtak a homokdűne oldalán, majd futásnak eredtek, minél messzebb a tengertől. – Mivel spriccelted le? – kérdezte Beck lihegve. – Önvédelmi spray-vel. – Ügyes. A puha homokban csak botladozva tudtak haladni. Egy perc elteltével Beck ismét hátrapillantott. A két férfi akkor kászálódott fel a dűnére. A hold nem bújt vissza a felhők mögé, és Beck tisztában volt vele, hogy menekülő alakjuk messziről látszik a holdfényben. Segítséget kell hívniuk. Tizenötezren élnek Broome-ban, valahogy biztos menni fog! A problémát az jelentette, hogy a támadóik pont a tömeg és köztük helyezkedtek el, ezért Beck és Brihony folyamatosan távolodtak a potenciális segítségtől. Nem válthattak egyszerűen irányt, mert a támadóik könnyedén eléjük kerülhettek volna, még mielőtt elérnék a parton ünneplő embereket. A talaj szilárdabbá vált a talpuk alatt, épületek tűntek fel előttük. Most már gyorsabban tudtak futni. Sajnos ez azt jelentette, hogy az üldözőik is fel fognak gyorsulni, és hamarosan utolérik őket. Becknek és Brihonynak most kellett előnyre szert tenniük, amíg a két férfi még a homokban botladozik. Üzletek és bódék sorakoztak előttük, de mindegyik zárva volt. – Mi ez a hely? – kérdezte Beck. – Az Apex Park. Anya itt parkol. Vissza kell jutnunk a kocsihoz. – Tudsz vezetni? – Nem, viszont benne van a telefonom...

Beck hátrapillantott, és látta, hogy a két férfi egyre közelebb van hozzájuk. Hirtelen megváltozott a talaj a lábuk alatt, már az aszfalton jártak. A parkoló majdnem teljesen üres volt, Mia autója pedig a túlsó végén állt. Beck most nem vesződött azzal, hogy hátranézzen, mert tudta, hogy az csak lelassítaná. A kocsi még mindig nagyon messze volt tőlük, és közben újabb probléma merült fel benne: vajon Mia bezárta? Ha igen, hogyan fogják kinyitni? Végül odaértek. Beck megrántotta a hozzá legközelebb eső ajtót. Naná, hogy zárva volt. Megfordult: a támadóik már csupán néhány méterre jártak tőlük. Brihony az első kerék sárvédőjénél matatott. Hirtelen felvillantak a kocsi indexlámpái, mert a lány távirányítóval kinyitotta a központi zárat. – Pótkulcs egy mágneses dobozban! – mondta diadalmasan. Beck beugrott a kocsi hátsó ülésére, és becsapta maga után az ajtót. Brihony csak félig tudta becsukni a magáét, amikor az első férfi odaért. Megragadta a kilincset, és próbálta újra kinyitni az ajtót. Rövid huzakodás után a lány szándékosan elengedte belülről, mire az ajtó kivágódott, a férfi pedig hanyatt esett. A lány a fogantyú után nyúlt, és ezúttal sikerült becsuknia az ajtót, éppen, amikor a másik férfi odaért. A támadó elkövette azt a hibát, hogy megfogta az ajtó szélét, de ezzel csak annyit ért el, hogy Brihony odacsukta az ujjait. A férfi felüvöltött fájdalmában, és hátratántorodott. Brihony megnyomta a központi zár távirányítójának gombját, mire a négy ajtó hangos kattanással bezáródott. Beck idegesen nézte a két férfit. Tudta, hogy az autó szélvédője kemény, azonban nem érezte biztonságban magát, amikor arra gondolt, hogy csak ez a vékony üvegréteg választja el

őket egy baseballütőtől. Előremászott az első ülésre, miközben Brihony már telefonált. – Rendőrség? Halló, az Apex Parkban vagyok, két férfi megtámadott... Az egyik támadó a szélvédőre sújtott a baseballütővel. Az üvegből lepattant néhány szilánk, és berepedt, ám ezt leszámítva sértetlen maradt. – Hallották ezt? Igen, egy kocsiban ülök, ketten ránk támadtak. Anyámat pedig leütötték, a tengerparton fekszik, mentőre van szüksége... A baseballütő ismét lecsapott, a szélvédő jobban megrepedt. Beck rátenyerelt a dudára, aztán még egyszer, majd még egyszer. Az éles hang végigvisszhangzott az egész parkolón. Csak idejön valaki megnézni, mi ez a zaj, nem? – Igen, ez a barátom... – mondta Brihony a telefonba. A két férfi még mindig ott volt, azonban a duda hangja elbizonytalanította őket. Idegesen fürkészték a sötétet, láthatóan nem tudták, mitévők legyenek: kifüstöljék a kocsiból a két fiatalt, vagy inkább menekülőre fogják, mielőtt megérkezik a segítség? Úgy köröztek az autó körül, mint két éhes farkas egy fa tövében, arra várva, hogy a zsákmányuk lezuhanjon. Beck azonban kitartóan nyomta a dudát, és végül meghallották a közeledő sziréna hangját. A baseballütős férfi még egyszer odavágott a fegyverével, de már csak dühében. Azután társával együtt sarkon fordult, és eltűnt a sötétben, másodpercekkel azelőtt, hogy begördült a parkolóba a rendőrautó. Beck és Brihony egészen addig nem merték kinyitni az ajtót, amíg meg nem látták a járőrautóból kiszálló egyenruhás rendőrt.

Kilencedik fejezet – És az arcukat nem láttátok? Egyik támadóét sem? – kérdezte a rendőrnő. Brihony némán megrázta a fejét. Mia eszméletlenül feküdt az üveg válaszfal túloldalán. Egy orvos és egy ápolónő sürgölődött körülötte, oxigénmaszkot helyeztek az arcára. A kórházban megnyugtatták Becket és Brihonyt, hogy ez teljesen normális. A páciensnek minél több oxigénre van szüksége, mert az felgyorsítja a gyógyulást. – Vannak ellenségei a mamádnak? Támadt valakivel nézeteltérése a közelmúltban? Esetleg a munkahelyén? Brihony ismét a fejét rázta. – Senkiről nem tudok. Abban a néhány másodpercben, ami a támadók elmenekülése és a rendőrök megérkezése közt eltelt, Beck és Brihony megegyeztek valamiben: a rendőrség kérdéseket fog feltenni nekik, de ők nem említik meg a Lumos nevét. Ganan azt mondta, a vállalatnak a rendőrségen belül is vannak besúgói. Ha beszélnek róluk, azzal még nagyobb veszélybe sodornának embereket. Az orvos kilépett a kórteremből. Megnyugtatóan rájuk mosolygott, amit Beck őszintének érzett. – Brihony? A helyzet a következő: az édesanyja koponyatörést szenvedett, és szinte biztosan megsérült az agytörzse. De nincs életveszélyben. Két-három napig valószínűleg eszméletlen lesz, ez az ilyen esetekben teljesen szokványos... Megkönnyíti a gyógyulást. Amikor felébred, néhány napig még bent tartjuk megfigyelésre. A lényeg, hogy a nehezén már túl van. Mostantól napról napra javulni fog az állapota.

Brihony néhány másodpercig nem szólt semmit. Csak állt lehunyt szemmel, arcára fokozatosan kiült a megkönnyebbülés, ahogy felfogta a jó hírt. – Gondolom, nem sok értelme van, hogy itt maradjak, igaz? – kérdezte. – Ahogy jónak látja. Tudunk szállást biztosítani, csakhogy tartok tőle, nagyon unalmas lenne. Van hová mennie? Értesítsük az édesapját? – Apám nem él velünk, és jelenleg nem tartózkodik a városban – felelte Brihony. – Két gyerek nem mehet haza egyedül – jelentette ki a rendőrnő. – Van valaki, akivel kapcsolatba léphetünk, hogy eljöjjön értetek? Rokonok? Barátok? Brihony már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, azonban Beck megelőzte. – Köszönjük, megoldjuk. Szólok egy barátunknak. Brihony becsukta a száját, és bólintott. A rendőrnő kissé meglepődött, talán azon tűnődött, miért a brit kiejtéssel beszélő fiú válaszolt a kérdésére. – Nos, ahogy gondoljátok. Ha bármi eszetekbe jut, keressetek meg! Egyébként meg kell várnunk, amíg dr. Stewart magához tér, hogy beszélni tudjunk vele. Sok szerencsét hozzá, gondolta Beck. Mia semmit nem tudott a Lumosról – fogalma sem lesz róla, ki tette ezt vele. Beck keze ökölbe szorult dühében. A két férfi a pendrive-ot kereste, ezért kétség sem férhetett hozzá, kinek dolgoznak. A Lumos ostobán azt feltételezte, hogy a pendrive máris Beck és Brihony birtokában van. Nemcsak gyilkosok, hanem ostoba gyilkosok. És ez még veszélyesebbé tette őket, mert nem lehetett tudni, hol fognak legközelebb lecsapni. Brihony megvárta, amíg a rendőrnő hallótávolságon kívül kerül, majd Beckhez fordult:

– Megteszed, igaz? – kérdezte halkan. – Megkeresed Pindarit... A fiú bólintott. – Muszáj megtennem. És nemcsak azokért, akik meg akarják óvni a földjüket, hanem magámért is. És a szüleimért. Beck alaposan végiggondolta. Egyfelől megígérte Alnek, hogy vigyáz magára, és nem keveredik bajba. Másfelől viszont Mia súlyosan megsérült, és talán mások is veszélybe kerülnek, ha nem állítják le a Lumost. Bárki ölte is meg a szüleit, még mindig szabadlábon van, és újra lecsaphat. Ráadásul, ha hinni lehet Ganannak, a vállalat emberei mindenütt ott vannak. Senki és semmi nincs biztonságban tőlük. Beck nem tehette meg, hogy belerángatja ebbe a bácsikáját; képtelen lett volna elviselni, ha neki is baja esik. Tudta, hogy nincs más választása, neki kell megállítania őket. Méghozzá egyedül. – Kölcsönkérhetem a telefonodat? – kérdezte Brihonytól. – Az enyém a házban maradt. Bejelentkezett a PlaceSpace-profiljára, és küldött egy üzenetet Jim Rockslide-nak. Barega és Ganan a kórház előtt vették fel őket, és összevissza kocsikáztak velük a városban. Nem szándékoztak hazavinni őket Brihonyékhoz, Ganan ugyanis több mint valószínűnek tartotta, hogy a Lumos szemmel tartja a házat. – Ha azt akarjátok, hogy találjam meg Pindarit, ahhoz először tudnom kellene, hol kezdjek hozzá a kereséshez – mondta Beck. – Ausztrália elég hagy. – Neked is feltűnt? – mosolyodott el Barega, de Ganan szigorúan nézett rá, amiért ilyenkor is van kedve viccelődni. – Emiatt ne aggódj! Elviszünk arra a területre, ahol fel szokott bukkanni. – Rendben. Másodszor... – Beck az öltözékére mutatott: pólót, rövidnadrágot és edzőcipőt viselt. – Nem vagyok sivatagi

túrához öltözve, és semmilyen felszerelést nem hoztam magammal. Szereznetek kell nekem rendes ruhát, és magatoknak is ugyanolyat. Hosszú ujjú póló, hosszúnadrág, bő szabású, ami nem simul a testre, hogy járni tudjon benne a levegő, de az izzadság ne párologjon el túl gyorsan. Széles karimájú kalap. Masszív bakancs. – Ennivaló? – kérdezte Ganan. – Magas energiatartalmú ételkoncentrátumok és sok víz. Ilyen éghajlaton óránként három és fél liter folyadékot veszítünk. – Egy folyó közelében leszünk – jegyezte meg Barega. – A víz nem probléma. – Ha meg tudjuk tisztítani. Szükségünk lesz palackokra, mármint rendes, nagy, ötliteres palackokra, nem olyan kis játékszerekre, amiket az üzletekben kapni. Ha elindulunk a földrész belseje felé, akkor megfelelő mennyiségű készletet kell magunkkal vinnünk. – Csigavér – mondta Ganan. – Előbb feküdjünk le aludni. Ki kell pihennünk magunkat. – Későre járt az idő, elmúlt éjfél, mindnyájukra ráfért a pihenés. – Béreltünk egy szobát. Kicsit szűkösen leszünk, de az legalább biztonságos, a Lumos nem tudhat róla. – Előbb holnap reggel hazavisztek engem – szólalt meg Brihony. Mostanra már ő is tegeződött a két férfival. – Hogy összeszedjem a ruháimat. Beck értetlenül bámult rá. – Tessék? Brihony higgadtan állta a fiú tekintetét, ám amikor megszólalt, a hangja egy pillanatra megremegett: – Beck Granger, csak nem képzeled, hogy azok után, ami történt, én majd otthon ülök, és malmozom? Ha nem tűnt volna fel, anyámat majdnem agyonverték, és mindent el akarok követni, hogy azok a rohadékok börtönbe kerüljenek!

Becknek el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van. Ő is kézre akarta keríteni a szülei gyilkosait – érthető, ha Bri-hony is így érez. Ugyanakkor... – Brihony, ne vedd sértésnek, de turistákat nem vihetünk magunkkal – mondta Ganan. A lány szeme villámokat szórt. – Turistákat? Ti ketten vagytok a turisták! Te magad mondtad, hogy Beck a szakértő! Ő az expedíció vezetője! – Így van – bólintott Beck. – Ezért mondom azt, hogy semmi szín alatt nem foglak veszélybe sodorni...

Tizedik fejezet – Előbb vagy utóbb szóba kell állnotok egymással – mondta Barega széles mosollyal. Beck és Brihony morcosan összenéztek, majd ismét elfordították a fejüket. A csónak kitartóan pöfögött tovább felfelé a folyón. Beck a lelke mélyén tudta, hogy Brihonynak igaza van. A lány elsorolta minden érvét, miközben ők hárman arról igyekeztek meggyőzni, hogy nem lenne szabad velük tartania. A Lumos bérgyilkosai bármikor lecsaphatnak újra. A kórházban sem maradhat örökké. Ha az apja házába költözik, amikor az hazatér, őt is veszélybe sodorja. Otthon egyedül teljesen védtelen lenne. A rendőrségnek nincs oka azt feltételezni, hogy veszélyben van, ezért eszükbe sem jut védelmet biztosítani számára. Az egyetlen logikus döntés az, ha ő is Beckkel, Ganannal és Baregával megy. Beck azonban semmilyen vitában nem szeretett alulmaradni. És mindennél jobban félt attól, hogy ismét baja esik valakinek, aki közel áll hozzá. – Nem sétakocsikázásra megyünk – emlékeztette Bri-honyt. – Forróság lesz, fáradtak leszünk, szomjasak... – Kösz, nekem nem kell bemutatnod az ausztrál vidéket. Össze se tudom számolni, hányszor voltam már sátorozni. Beck felsóhajtott, és úgy döntött, ejti a témát. Be kellett ismernie, hogy ezt a csatát elveszítette. Előző este együtt maradtak mind a négyen, nem váltak külön. Brihony és Beck aludt néhány órát a két férfi motelszobájának padlóján. Azután megreggeliztek egy vendéglőben, mielőtt Beck irányításával elindultak beszerezni a szükséges ruhákat és felszereléseket. Ijesztő volt belegondolni, hogy ő felel mind a négyük életéért.

De így legalább sikerült megfelelő öltözékre szert tennie: hosszú ujjú pamutpóló, erős anyagból készült hosszúnadrág külső zsebekkel és lyukakkal, hogy a levegő szabadon járhasson ki-be. A fejére báránybőrből készített széles karimájú kalap került, amely folyamatosan árnyékban tartotta az arcát és a vállát. Beck ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinek legyen saját vizespalackja. Az övé egy vállán keresztben átvetett kötélen fityegett az oldalán. A másik oldalára bozótvágó kést, azaz machetét erősített. Az acélpengéje harminc centiméter hosszú és hegyes, az egyik éle tompa, a másik pengeéles. Pindari valószínűleg rosszalló pillantást vetett volna rá, az ő népe ugyanis évezredek óta fennmaradt efféle eszközök nélkül is. Beck azonban nem ausztrál bennszülött volt, a machetéje pedig már nem egy alkalommal kihúzta a bajból. Esze ágában sem volt nélküle nekivágni a vadonnak. Hozzá hasonlóan a két férfi is vadonatúj ruhát viselt. Brihony talált magának otthon megfelelő viseletét. Öt feszült percig várakoztak rá a ház előtt, amíg a lány beszaladt, behajigálta a szükséges holmikat egy hátizsákba, majd visszarohant hozzájuk. Beck ennek ellenére örült a kitérőnek, mert így magához tudta venni a telefonját, és még valamit, ami most a nyakában lógott egy cipőfűzőn. A tűzszerszám Beck legrégebbi kincse volt, még az apjától kapta évekkel korábban. Némi túlzással a legrégebbi barátjának is nevezhette volna. Maga a szerszám egy rövid pálcából és egy lapos acéldarabból állt. A pálca magnéziumötvözetből készült, amely szikrákat szórt, ha más fémmel karcolgatni kezdték. A lapos acéldarab volt a kaparó. A magnéziumötvözet még nedvesen is úgy hányta a szikrát, mint egy csillagszóró. Beck bármerre járt a világban, mindenhol ezzel gyújtott tüzet – a dzsungeltól a sarkvidékig. Amikor a nyakába akasztotta, és a

hideg fém a bőréhez simult, végre úgy érezte, hogy felkészült az expedícióra. Ganan és Barega szereztek valahonnan egy kis csónakot, aztán a kis társaság útnak indult egy négykerék-meghajtású terepjáróval, utánfutón maguk után húzva a csónakot. Először autópályán haladtak, azután lekanyarodtak egy hepehupás földútra. Végül elértek a folyóhoz, azon lehetett a legkönnyebben eljutni Pindari földjére. A csónak farmotorral és napellenző ponyvával is fel volt szerelve. A két férfi ült hátul, Brihony és Beck pedig középen. A felszerelések a csónak elejében kaptak helyet – konzervek, víz, hálózsákok és sátrak. A folyó piszkos és barna színű volt, de hat hónapnyi aszály után sem száradt ki. Vörös homokkő sziklák és szurdokok között kanyargott. A sziklák alatt mindkét oldalon lapos partszakasz terült el, de Beck tudta, hogy az esős évszakban az egész meder megtelik vízzel. A makulátlanul kék égbolton egyetlen felhő sem fehérlett. A forróság a ponyva alatt is szinte elviselhetetlen volt, még a szél olyan hatást keltett, mintha hajszárítóval fújnának az ember arcába. Beck sokadszor csodálkozott el azon, hogy ebben az országban milyen gyorsan el lehet távolodni a civilizációtól. Leparkoltak a terepjáróval a folyó mellett, vízre bocsátották a csónakot, öt perccel később pedig máris olyan érzésük volt, mintha évmilliókat utaztak volna vissza az időben. Semmi nem utalt rá, hogy rajtuk kívül élnek emberek a világban. Brihony hirtelen mozdulatlanná dermedt, és így szólt: – Húzódj egy kicsit jobbra, Ganan! – mondta sürgető hangon. – Miért? – kérdezte a férfi. Beck figyelmét nem kerülte el Brihony ingerült arckifejezése. Ganan továbbra is felesleges csomagként tekintett a lányra. – Mert egy krokodil van közvetlenül előttünk.

Tizenegyedik fejezet A csónak hirtelen jobbra kanyarodott, ahogy Ganan elfordította a kormányrudat, Becknek pedig meg kellett kapaszkodnia, nehogy felboruljon. Nyakát nyújtogatva bámult előre, azonban semmit nem látott a már megszokott sötétbarna vízfelszínen kívül. – Milyenfajta krokodil? – kérdezte Ganan. – Sós – felelte Brihony. – Mi más lenne? Barega a csónak oldalába kapaszkodva előrejött oda, ahol Beck és a lány ült. A fiúhoz hasonlóan ő is a folyót fürkészte. – Nem látom. – Éppen ez a lényeg – felelte a lány türelmetlenül. – A sósakat nem lehet látni. Ők látnak minket. Bár a „sós” a sósvízi krokodil rövidítése volt, Beck tudta, hogy ezek az élőlények folyóvízben ugyanolyan gyakoriak, mint tengerekben. A következő pillanatban ő is megpillantotta. Nem volt feltűnő – csak egy apró rendellenesség a vízben. Lehetett volna akár egy vízfelszín alatt lebegő farönk. csúcsa is: két fekete dudor mintegy harminc centiméterre egymástól. A krokodil két szeme. A többi láthatatlan maradt. Noha valószínűleg csupán néhány centiméterrel lehetett a vízfelszín alatt, semmi nem utalt a hosszú és izmos hüllőtestre. Brihony megmutatta Baregának, ő pedig Ganannak, aki óvatosan kikerülte a csónakkal. – Nem tűnik agresszívnak – jegyezte meg Barega. Brihony elmosolyodott. – Sosem tűnnek annak, egészen addig, amíg támadásba nem lendülnek. Addigra pedig már rendszerint túl késő... – Mekkorára nőnek? – kérdezte Ganan. – Nagyjából öt méter hosszúak. – Brihony hangja ellágyult, ahogy a szívéhez oly közel álló teremtményekről beszélt. – De akadnak hat- vagy akár hétméteres példányok is köztük, a súlyuk pedig elérheti a négyszázötven kilót.

Beck füttyentett. Ötméteres gyilkológépek lesnek rájuk a víz alól. Találkozott már velük korábban is, és mindig lenyűgözték. Tudta róluk, hogy bármely földrészen élnek is, a krokodiloknak mindenütt hasonlóak a szokásaik. Már a dinoszauruszok korában is léteztek, és az azóta eltelt időszakban csak tovább tökéletesítették ragadozótermészetüket. Elképesztően erősek, és hosszú ideig kibírják evés nélkül. Ravaszak és türelmesek. Egy állatkert betonmedencéjében nem derül ki róluk, hogy valójában az álcázás nagymesterei. A sötétbarna, iszapos vízben azonban szinte lehetetlen észrevenni őket. A sósvízi krokodil szemei elmaradtak mögöttük, bár Beck biztosra vette, hogy az állat egészen addig követte őket a tekintetével, amíg látótávolságon belül voltak. – Hoznunk kellett volna egy puskát – dünnyögte Ganan. Brihony megpördült. – Hogy mondhatsz ilyet? Mi rosszat tett neked? – Semmit – felelte Ganan gúnyosan. – És szeretném, ha ez így is maradna. – A krokodilok azt eszik, amit enniük kell. Elfogyasztják a gyenge és beteg állatokat... – Úgy érted, azokat, amik nem tudnak időben eliszkolni előlük? – Pontosan! Ők is a környezet részei. Minden más állat képes együtt élni velük. Kivéve az ostoba embereket. Rengeteg veszély fenyegeti a populációt. Orvvadászok lesnek rájuk, mert a bőrük értékesebb, mint a többi krokodilfajé, de senki nem foglalkozik velük, mert a közvélekedés szerint könyörtelen gyilkosok. Ganan elvigyorodott, Beck pedig dühbe gurult, amikor rájött, hogy a férfi szándékosan cukkolja Brihonyt. Ez Baregának is feltűnt, ezért helyre tette a barátját. – Elég ebből, Ganan, hagyd békén! Beck hirtelen észrevette, hogy a csónak egyenesen a part felé tart.

– Vigyázz! Ganan annyira belefeledkezett Brihony bosszantásába, hogy nem vette észre a folyó kanyarulatát. Oldalra rántotta a kormányaidat, mire a csónak élesen a folyó közepe felé fordult. A hirtelen irányváltástól Barega kis híján a vízbe esett. – Hé, figyelj oda! – Bocs – motyogta Ganan. A csónak újra egyenletesen haladt előre. Beck visszaült Brihony mellé, és a szemét forgatva így szólt: – Csónakokat egyébként sem szoktak megtámadni, igaz? Brihony nem felelt azonnal. – Nem túl gyakran – mondta végül. – Tessék? – Nem túl gyakran fordul elő, hogy csónakokra támadnának. Ganan rámeredt. – Tehát megesik, hogy csónakokra támadnak? – Nem a csónakokra vadásznak, hanem az azokat kormányzó húsra. Ha éhesek, és lehetőségük nyílik rá, téged is elkapnak. Nem a legszebb halál, nekem elhiheted. Egymást váltva kormányoztak, pihentek, illetve pásztázták a folyót krokodilok után kutatva. A sáros vízben könnyen előfordulhatott, hogy csak akkor vesznek észre egy úszó akadályt, amikor már túl késő. Egy farönk is komoly károkat tehetett volna a csónakban, hát még egy krokodil... Amikor megéheztek, szárított gyümölcsszeleteket ettek értékes vízzel leöblítve. A nap végén majd esznek rendes vacsorát, de ebben a hőségben a túl sok ennivaló csak kiszárította volna őket. Beck ügyelt rá, hogy mindenki rendszeresen igyon, még akkor is, amikor Barega és Ganan azt mondták, hogy nem szomjasak. – Napi másfél liter folyadékra van szükségünk, akkor is, ha semmi mást nem csinálunk, csak ülünk – magyarázta. – Ebben a

hőségben gyalogolva óránként kell elfogyasztanunk ugyanennyit. Legyünk hálásak a csónaknak, amiért a munka nagyját elvégzi helyettünk... egyelőre. Ganannál volt térkép, azonban inkább a GPS segítségével navigált. Fél szemmel Beck is a térképet figyelte, összevetette a bejelölt kanyarulatokat a valósággal. A térkép szerint a jungunok területének határán jártak, de még legalább két óra, mire elérik azt a részt, amerre Pindari tartózkodhat. Embereknek továbbra sem látták semmilyen nyomát, vadon élő állatokkal azonban bőven találkoztak. Brihony egyenként megmutatta őket Becknek, így hamarosan teljesen elfelejtették a korábbi nézeteltérésüket. A fejük felett karcsú, zöld madarak repültek vadászgépeket idéző alakzatban. A testük nyílvesszőre emlékeztetett, amelynek a hegye hosszú, lándzsaszerű csőrük volt. – Gyurgyalagok – mondta Brihony. Beck elragadtatva nézte őket, ahogy köröznek a levegőben, de sosem ütköznek össze, mindig pontosan tudják, hol van a raj többi tagja. Időnként váratlanul lecsaptak, és az emberi szem számára láthatatlan rovarokat kaptak el hegyes csőrükkel. Az egyik szikla tövében három vagy négy kenguru hűsölt, azonban a motor hangjára felriadtak, és biztonságos távolságba ugráltak. Mozdulataik könnyednek tűntek, egy-egy ugrással mégis métereket tettek meg. Nem sokkal később láttak két dingót – ezt a rövid, vörös szőrű kutyafélét –, amint a parton állva a vizet lefetyelik, fél szemmel közben a csónakot figyelve, gyanakvóan hegyezve fülüket. Valamivel feljebb egy varánusz lépkedett a part menti köveken. Úgy mozgott, mint egy robot, egyik merev lábát helyezte a másik elé, látszólag teljesen megfeledkezve a külvilágról. Beck azt gyanította, hogy a dingók talán rá tudnának ijeszteni, ha éhesek lennének – bár a meccs kimenetele kétséges lenne, a varánusz ugyanis kemény ellenfél tud lenni. Az ausztrál vadonban

ugyanazok a törvények uralkodtak, mint bárhol másutt a természetben. Minden élőlény a túléléssel volt elfoglalva. De a dingók felbukkanása elgondolkodtatta Becket: ezek az állatok általában kerültek a hőséget, és csak pirkadatkor meg szürkület idején merészkedtek elő. Felnézett az égre. A nap már lemenőben volt: részben lebukott a folyómeder széle alá. Az órájára pillantott, és halkan átkozni kezdte magát. Kijött a gyakorlatból. Elvileg ő volt az expedíció szakértője, mégis megfeledkezett arról a köztudott tényről, hogy minél közelebb járnak az egyenlítőhöz, annál gyorsabban nyugszik le a nap. Alig fél órájuk maradt sötétedésig. – Mára be kell fejeznünk – jelentette ki. Ganan felmordult. Mindenki sorra került a nap folyamán a kormányrúdnál, s most ismét ő ült ott. – Még legalább két óra, mire lemegy a nap. Kár lenne megállni. – Egyelőre tényleg süt a nap, de szükségünk lesz a világosságra, hogy tábort tudjunk verni. És idelent gyorsabban sötétedik. Ganan vállat vont. – Itt van a GPS, azzal tudunk világítani. Becknek uralkodnia kellett magán, hogy ne veszítse el a türelmét. – A GPS fénye nem fogja megmutatni a rejtett homokzátonyokat, a sziklákat, a farönköket vagy a krokodilokat. Veszélyes továbbmennünk. Bízz bennem, kérlek! Barega eddig a csónak elejében volt, most hátrajött hozzájuk. – Min vitatkoztok? Beck és Ganan egyszerre kezdtek beszélni: – Nem hajlandó kikötni... – Beck nem akar továbbmenni...

– Ó, az isten szerelmére! – kiáltott fel Brihony. – Mi lenne, ha mindketten engednétek? Az nem jó, ha, mondjuk, még egy fél órát megyünk tovább? Beck megrázta a fejét. – Már egy fél óra múlva is túl sötét lesz... Ekkor döbbent rá, hogy mind a négyen a csónak hátuljában vannak. Ijedten nézett végig rajtuk. – Ki figyeli a vizet? A következő pillanatban, csattanás hallatszott, és a csónak megbillent. Barega megbotlott, és Gananra zuhant. Ganan ráesett a kormány rúdra meg a gázkarra, mire a motor hirtelen fel berregett, és teljes sebességgel előrelódult. Mintha kihúzták volna a talajt a lábuk alól, Becknek és Brihony-nak esélye sem volt. Vadul kalimpálva próbáltak fogódzót találni a levegőben, hiába. Átbuktak a csónak oldalán, és elmerültek a vízben.

Tizenkettedik fejezet A folyó összezárult Beck feje fölött. Buborékok és a motor zaja dübörgőit a fülében. Azonnal a felszínre küzdötte magát, és kidugta a fejét a levegőre. Víz csörgött az arcáról, nedves haja a szemébe tapadt, Brihony is előbukkant a víz alól. Néhány méterre tőlük békésen forgott a folyó vízében a farönk, amelynek nekiütköztek. A csónak még mindig teljes gázzal száguldott a túlsó part felé. Barega és Ganan kétségbeesetten próbálták visszanyerni fölötte az uralmukat. Becknek csak egyetlen gondolat járt a fejében: Krokodilok! Körülnézett. A közelebbi part nagyjából húsz méterre volt tőle. – Ússzunk ki a partra! – zihálta Brihony. – Ne, ne! – kiáltotta Beck. – Bukj a víz alá! – Mi? – A lány döbbenten nézett rá. – Ott krokodilok lehetnek! – Pontosan! Bízz bennem! – Azzal, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Beck ismét alámerült. Brihony egy másodpercig értetlenül meredt arra a pontra, ahol a barátja eltűnt a víz alatt. Azután követte a példáját, és a víz alá bukva erőteljes mellúszótempókkal elindult a part felé. Semmit sem láttak. A motor robaja tompán lüktetett a felszín alatt, a víz tele volt zajokkal – kattanások, buborékok, berregés. Beck igyekezett nem gondolni az ötméteres hüllők gyilkos fogazatára és karmaira, amint felé tartanak. Tudta, hogy esélye sem lenne kikerülni őket. A vizespalack a nyakában félig üres volt, ezért felfelé húzta, mint egy mentőöv. Nagy volt a kísértés, hogy megszabaduljon tőle, azonban nem tehette, azzal valószínűleg csak egy lassabb halálnemre ítélte volna magát.

Fel kellett úsznia a felszínre levegőért, és ahogy kidugta a fejét, látta, már csak öt méter választja el a parttól. Teleszívta a tüdejét, és ismét alámerült. Tiszta erőből lökte előre magát a lábával, mint egy béka. Nehéz bakancsa megtelt vízzel, és lelassította. Azon tűnődött, milyen érzés lenne, ha megtámadná egy krokodil. Azok a félelmetes állkapcsok egy szempillantás alatt elroppantanák a gerincét, és összeroncsolnák a tüdejét. Azután a krokodil a mélybe húzná, és beékelné a testét egy szikla vagy egy kidőlt fatörzs alá, hogy elrothadjon. Ezek az állatok ugyanis csak így tudnak táplálkozni. Az állkapcsuk erős, de képtelenek rágni: meg kell várniuk, amíg az étel elbomlik. Azután felhozzák a felszínre, hátrabillentik a fejüket, és a húsdarabok szó szerint lecsusszannak a gyomrukba. Nem valami szép halál... Beck elhessegette a gondolatot. Hirtelen iszapos talajt érzett maga alatt. Azonnal lerakta a lábát, hogy ki tudjon szaladni a vízből. Brihony közvetlenül mögötte volt, és fröcskölve rohantak a partra. Nem álltak meg, amikor kiértek a vízből, folytatták a futást egészen a homokkő szikla tövéig. Ott megtorpantak, és hátranéztek. Barega és Ganan a folyó túloldalán végre megszelídítette a csónakot, bár valami nem stimmelt vele: a vízi járgány orra olyan alacsonyan volt, hogy majdnem elmerült. A túlpart felé igyekeztek vele. Beck előrehajolt, és a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Azután a mellette álló Brihonyra pillantott. – Látod, mondtam, hogy a víz alatt biztonságosabb! A lány fáradtan elmosolyodott, szintén levegő után kapkodva. – Logikus. A felszínen úszva nagyobb esélyünk van rá, hogy megtámadnak. Úszó állatnak nézhetnek. Ha a víz alatt maradunk, azt gondolhatják, hogy a folyó élővilágához tartozunk, és békén hagynak.

– Pontosan – vigyorodott el Beck. – Még egy krokodilszakértő is tanulhat új trükköket néha! – Hát, ezt a trükköt soha többé nem akarom kipróbálni! – Brihony a folyó felé pillantott. – Mit művel az a két mamlasz? A csónak elérte a túlsó partot, és a két férfi kihúzta a vízből. Barega kiadogatta a dobozokat Ganannak. Beck érezte, hogy a telefonja a zsebében van, elővette. A képernyő vaksötét volt, víz csorgott a készülékből. Elfintorodott. Ennyit a kommunikációnak erről a formájáról. Óvatosan visszasétált a folyópartra. Brihony szorosan a nyomában haladva követte, fél szemmel a folyót figyelve, nem lát-e valahol szokatlan fodrozódást rajta, vagy egy úszó farönknek látszó tárgyat, ami mégsem az. Beck tölcsért csinált a kezéből, és átkiáltott: – Mi történt? Hangja átszállt a folyó túloldalára, és visszaverődött a szemközti szikláról. A két férfi lesétált a víz szélére, hogy Ganan válaszolni tudjon. – Kilyukadt a csónak orra. Nem tudunk továbbmenni, amíg be nem foltozzuk. – És mindez a te hibád – morogta Brihony az orra alatt. Beck nem sok értelmét látta arról diskurálni, hogy kinek a hibájából történt a baleset. – Mennyi időbe telik? – kiáltotta. – Van nálunk javítókészlet. A használati utasítás szerint huszonnégy órára van szüksége ahhoz, hogy rendesen megszáradjon. – Itt ragadtunk egy teljes napra? – háborodott fel Brihony. Beck felsóhajtott. Értelmetlen lett volna vitatkozni. Még egyszer utoljára átkiáltott a túlpartra: – Tábort verünk ezen az oldalon. Magasabbra kapaszkodunk, ahová már nem érnek el a krokodilok. Reggel beszélünk. Brihony döbbenten meredt rá.

– Tábort verünk? Mégis mivel? Minden felszerelésünk a csónakban volt! Beck ezt nem vitatta. Gyorsan végig mérte magukat. A kalapja leesett a baleset során – mostanra már messze járhatott a folyón. De a machete és a vizespalack még az oldalán lógott. Brihony a nyakába akasztva hordta a kalapját, ezért az övé megmenekült. Azonban ezt leszámítva csak a ruhájuk maradt, amit viseltek. Felsóhajtott. Három nappal ezelőtt még egy normális nyaralásra készült, amely során normális ágyban alszik, rendes kajákat eszik, és semmit nem kell túlélnie. – Megoldjuk. Egyébként is, azt hittem, te mindent tudsz a táborozásról – mondta Beck mosolyogva. – Nekem a táborozás eddig abból állt, hogy konzervet melegítünk a tábortűz fölött, és sátorban alszunk – felelte Brihony. – Ez majdnem Ugyanolyan lesz. Kivéve a konzervet és a sátrat. – És a tábortűz? – A tüzet meg tudjuk oldani... – Miért nem ezzel kezdted? Felkapaszkodtak egy keskeny, meredek ösvényen a folyó fölé magasodó szikla tetejére. Alkonyodott, már a túlpartig is alig láttak el. – Igazad volt, hogy meg akartál állni – ismerte el Brihony. Beck csak bólintott, miközben körülnézett. Nem messzectőlük egy kisebb ház nagyságú baobabfa nőtt ki egy sziklamélyedésből. Vastag, göcsörtös törzse sokkal szélesebb volt, mint a pókhálószerűen szétágazó ágak a tetején. Kiszáradt ág hevert mellette a földön. Beck gyorsan megvizsgálta a fát. Sajnos nem talált gyümölcsöt vagy levelet rajta, pedig azok ehetőek lettek volna. A baobabfának a gyökere is ízletes, ám ennek a példánynak a gyökereibe valószínűleg beletört volna a foguk.

Ennivalójuk tehát nem volt. Viszont a fa töve és a mélyedés széle között volt annyi szélvédett hely, hogy elférjenek. – Oké, itt letáborozunk – mondta Beck. Sarkát a talajba mélyesztette, hogy kijelölje a helyet. – Éhes vagy? – Nem annyira. Közvetlenül a baleset előtt ettem egy gyümölcsrudat. – Igen, én is. Brihony fázósan átölelte magát. – Viszont egy kis meleg jólesne. A tűz, amit említettél...? – Azonnal. – Beck maga is ezt tartotta a legfontosabbnak. Rendes vacsorára nem számíthattak – minden élelmük a csónakban volt, de reggelig egyikük sem fog éhen halni, és egyébként is rengeteg az ennivaló, ha az ember tudja, hogy hol keresse. Beck tudta, hol keresse, csakhogy nem akart vaksötétben kutakodni, mert az veszélyes. Az ausztrál kígyók és pókok sokkal mérgezőbbek, mint a világ más tájain élő rokonaik. Az ausztrál vadonban kevés az élelem. Az állatvilág vadászainak itt biztosra kell menniük, hogy ha egyszer megharapják a vacsorájukat, akkor az áldozatuk annak rendje és módja szerint ki is múljon, mielőtt elmenekülhetne. Ráadásul Beck és Brihony csuromvizesek voltak, a hőmérséklet pedig folyamatosan csökkent. Következésképpen: a tűz fontosabb volt, mint az ennivaló. Beck a letört faágra mutatott. – Szedd le róla, amit tudsz! Kisebb gallyakat, nagyobb darabokat, mindent, ami éghető. Mielőtt bármit felemelnél, rúgj bele, vagy lökd odébb! Sosem tudhatod, mi lakik benne, és lehet, hogy harapni is tud. – Majd én is meglátogatlak Angliában, és kioktatlak az angliai élővilágról – mondta Brihony. – Nem most táborozom először, Beck.

– Elnézést. – Beck elvigyorodott, és odaadta a lánynak a machetét. – Tessék, ezzel könnyebb lesz. Én addig szerzek egy kis gyújtást. Nem kellett sokáig keresgélnie a szürkületben. A csónakból is észrevett már jó néhányat abból a növényből, amire szüksége volt: kapokbokor. Ezek a bokrok magasabbra nőttek egy embernél, de vékony törzsüknél fogva Beck le tudta húzni őket magához. Puha, szőrös leveleik a juhar levelére hasonlítottak – átmenet egy tenyér és egy pikk jel között. Beck azonban nem a levelekre vadászott, hanem a bennük megbúvó magházakra. Akkorák voltak, mint egy-egy nagyobb dió, kemények és oválisak. Összegyűjtött belőlük néhányat, és a pólójába fogva visszavitte őket a táborhelyre. Brihony addigra csinos kupacot épített a tűzifából. Amit csak tudott, levágott a faágról, és egyéb gallyakat is gyűjtött. A kisebbekből apró gúlát rakott, majd arra helyezte a nagyobb fadarabokat. Középen csupán annyi hely maradt, hogy Beck be tudja dugni a gyújtóst. A fiú lerakta a magházakat egy kődarabra, és melléjük térdelt. Elkérte Brihonytól a machetét, majd a nyelével határozottan rávágott a magházakra, azok pedig hangos reccsenéssel szétnyíltak. Beck a penge hegyét a keskeny nyílásba dugta, elfordította a machetét, és a magház kettévált. Odabent lapult az, amire szüksége volt: mindegyik magház tele volt száraz, gyapothoz hasonló rostokkal. Beck labdává gyúrta őket, és bedugta a tűzifából épített gúla közepébe. – És most mit csinálunk? – kérdezte Brihony. – Nekiállunk fadarabokat dörzsölni egymáshoz? – Az is egy megoldás. – Beck levette a nyakából a tűzszerszámot. – Csak kissé időigényes. – A fehér labda mellé tartotta a rudat, majd végighúzta rajta a kaparóacélt. Csillogó szikrák záporoztak a kapokrostokra.

Még néhány mozdulat, és a rostok izzani kezdtek. Apró, narancssárga lángnyelvek jelentek meg a labdán. Beck közelebb hajolt a tűzhöz, és finoman ráfújt. A narancssárga láng kifehéredett, és most már az egész labda égett. Még több kapokszőrt préselt a lyukba, míg a lángok végül átterjedtek a kisebb gallyakra. Halk roppanás hallatszott, ahogy az egyik fadarabba szorult nedvesség párává vált, és a nyomás szétrobbantotta a gallyat. Beck erre a hangra várt: ez jelezte, hogy a tűz begyulladt. A füst az orrát csiklandozta, a tűz melege jólesően simogatta az arcát. – Ez a módszer valamivel gyorsabb – mondta Brihonynak. – Szép volt, Beck! Lekuporodtak a tűz mellé, a ruhájuk fokozatosan megszáradt, a hangulatuk pedig érezhetően javult. Levették és a tűz közelébe tették a bakancsaikat, hogy reggelre megszáradjanak. Normál körülmények között még nem feküdtek volna le, de Beck tudta, hogy másnap pirkadatkor ők is felébrednek, mert itt nincsenek függönyök, hogy távol tartsák a világosságot. Ezért összegömbölyödtek a tűz két oldalán, és nyugovóra tértek. Beck két kezét összekulcsolta a tarkóján, és hanyatt fekve bámulta az égboltot. A baobabfa kopár, csontvázszerű ágai nem voltak elég vastagok ahhoz, hogy eltakarják előle a kilátást. – A mindenit...! – suttogta. Az égbolton milliónyi apró fénypont világított – sokkal, sokkal több, mint amennyit Angliában valaha látott. A bácsi gyakran mesélte neki, hogy fiatalkorában még Anglia egén is látni lehetett a Tejutat. Ez még azelőtt volt, hogy a nagyvárosok fényszennyezése miatt csak a legragyogóbb csillagok maradtak láthatóak. Itt azonban nem ez volt a helyzet. A Tejutat tisztán ki lehetett venni, ahogy horizonttól horizontig végighúzódott az égbolton. De más különbségek is akadtak. A déli féltekén más csillagképek ragyogtak. Beck nem először találkozott velük, de mindig

szívesen gyönyörködött a déli égboltban. A világnak ezen a felén a hold arca fejjel lefelé bámult vissza rá. A Dél Keresztje csillagkép annyira szembetűnő volt, hogy még Ausztrália zászlaján is helyet kapott. Az égbolt alján jelent meg, négy fényes csillag enyhén döntött kereszt alakban, körülöttük kisebb csillagok sokasága. Beck érezte, hogy elnehezül a szemhéja, és örömmel üdvözölte az álom közeledtét. Utolsó gondolata Barega és Ganan körül forgott: azon tűnődött, hogyan birkóznak meg az első éjszakával a szabadban...

Tizenharmadik fejezet Beck váratlanul felriadt. A tűz parázsló hamvai mellett feküdt. Mi ébresztette fel? Nem a kényelmetlen fekvőhely, az biztos. Máskor is aludt már a földön, megszokta, és a ruhái is megszáradtak az úszás óta. Az első gondolata az volt, hogy dingók, de azok általában kerülik az embert. A Kimberley-ben mindig vannak éjszakai hangok, azonban semmi olyan, ami bárkit felriaszthatna az éjszaka kellős közepén – csupán zajlik az élet ezen a hatalmas, ősi vidéken, a maga módján, pont ugyanúgy, ahogy több millió éve folyamatosan. De akkor Beck ismét meghallotta, és felült. Kiáltozás lármáját sodorta felé a szél. Feltápászkodott, és mezítláb a mélyedés széléhez sétált. A bakancsa még mindig a tűz mellett száradt, a talaj durva és szikkadt volt a talpa alatt. Óvatosan felhúzta a lábbelit, és kikémlelt a sötétbe, próbálta kivenni, mi történik a folyó túlpartján. Az egész szurdok koromsötétbe burkolózott, semmit nem lehetett látni. Azután fény villant, majd még egy. Az elemlámpák Ganan és Barega csomagjában voltak. Fénykörök cikáztak a túlsó part fövenyén, és az egyik átsiklott egy sötét alakon, amitől borzongás futott végig Beck gerincén. Csak egy másodpercre világította meg, mielőtt a lámpa fénye továbbhaladt, de a fiúnak ennyi is elég volt. A hosszú, pikkelyes krokodil lassan és hangtalanul araszolt előre a folyóparton. A két férfi feltehetően túl közel vert tábort a vízhez. – Mi az? – szólalt meg Brihony közvetlenül mellette. – Krokodil a táboruk közelében. – Jaj, ne! Kiáltozás hangjai szálltak feléjük a víz fölött. Beck a fülét hegyezve próbálta kivenni a szavakat.

– Úgy tűnik, senki nem sérült meg. – Miből gondolod? – Ha úgy lenne, ordítanának, nem kiabálnának. Brihony megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Most már valószínűleg nem lesz bajuk, nem tud meglepetésszerűen rájuk törni a krokodil. – Pedig az a leghatékonyabb fegyvere – helyeselt Beck. – Igen, a krokodilok szeretik uralni a helyzetet – magyarázta Brihony. – Lesből támadnak, lehetőleg olyan zsákmányra, amelyik képtelen védekezni, vagy nem számít a támadásra. Ha a kiszemelt célpont észreveszi, a krokodil többnyire békén hagyja őt. – Ugye, tudod, hogy az állkapcsuk csak egy irányba képes erőt kifejteni? – kérdezte Beck. – Igen. Egy felnőtt férfi meg tudja akadályozni, hogy kinyissa a száját. De ha egyszer mégis sikerül, akkor egyetlen harapás is elég neki, hogy végezzen az áldozatával. – És akkor vége. – Beck vetett egy utolsó pillantást a sötétbe. – Azt hiszem, ennél többet most nem tudunk tenni... Hirtelen lemerevedett, a sötétség egy része ugyanis megmozdult. – Vigyázz! – kiáltotta. Nagyot taszított Brihonyn, nehogy a lány ott maradjon. Brihony ijedten hátrált néhány lépést, majd Beckre támadt, hogy árulja el, mi ütött belé. Aztán ő is meglátta. Először az állkapcsokat,, majd az egész krokodilt, ahogy méterről méterré bekúszott a tűz fénykörébe. Biztosan ugyanazon a sziklás ösvényen mászott fel, amerre mi jöttünk; villant át Beck agyán. Pedig azt hitte, az túl meredek nekik. A krokodil talán a szagukat követte, vagy egyszerűen kíváncsi volt. Akárhogy is, most ott állt előttük. Különböző irányba haladva hátráltak előle, a szemüket egy pillanatra sem vették le róla. Az állat hosszúkás teste jobbrabalra tekergett a talajon, mint egy kígyó, karmai mélyen a talajba

vájtak, úgy festettek, mintha az acélt is keresztül tudnák döfni. A krokodil nem sietett, láthatóan nem tudta eldönteni, melyiküket vegye célba. A teste széles volt, szélesebb, mint amilyen magas. A hasa majdnem a talajt súrolta, ám ha felemelte volna a fejét, akkor Beckkel lett volna egy magasságban. A pikkelyek olajozottan mozogtak a hátán, mintha egy kifinomult masina irányítaná őket. A hüllő szája csukva volt, de ujjnyi hosszú, görbe fogak lógtak ki a két állkapocs találkozásánál. Oké... Beck végiggondolta a lehetőségeket. Elkergetni egy fadarabbal? Gyors pillantást vetett az elszáradt ágra, amely a tűz közelében hevert. Vastag volt, mint egy felnőtt ember lába, azonban ahhoz túl nehéz, hogy csak úgy felkapja, és lóbálni kezdje. Szorítsa össze a krokodil állkapcsát? Olyan közel nem akart kerülni hozzá. Beck nézett már farkasszemet medvékkel és tigrisekkel, érezte a haragjukat, hallotta dühös ordításukat, amiért behatolt a vadászterületükre. Csakhogy ez a krokodil teljesen más volt. Higgadt és érzelemmentes. Semmit nem lehetett leolvasni róla. Arra született, hogy egyen, ők pedig törté-netesen ízletes, finom húsú emlősök voltak, akikből kiadós ebéd lenne. Hol lehet a machete? Az volt az egyetlen fegyverük, bár nem sok hasznát vették volna egy ilyen állat ellen. Talán a szemét kiszúrhatná a hegyével. De a machete valahol a tűz körül hevert, Beck nem tudta megtalálni anélkül, hogy levenné a tekintetét a közeledő krokodilról. Márpedig azt semmiképpen nem akarta megkockáztatni. – Háromig számolok – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára. – Háromra mindketten a fa mögé szaladunk, és felmászunk rá, amilyen gyorsan csak tudunk, rendben? – Re... – Brihony torka teljesen kiszáradt, és másodszor is neki kellett futnia a válasznak. – Rendben. – Egy, kettő.,.

A krokodil Beck felé lendült Beck oldalra ugrott, átszökkent a tűz fölött, és ahogy földet ért, azonnal futásnak eredt. A krokodil reflexei jobbak az emberénél, azonban Beck tudta, hová akar eljutni. Jelen pillanatban a fa volt az egyetlen reményük arra, hogy biztonságos menedéket találjanak, és ha a fiú hagyja, hogy a krokodil elvágja előle az odavezető utat, azzal aláírja a saját halálos ítéletét. A krokodil nem állt meg. Hatalmas teste a tűzbe csapódott, szétszórta a félig égett fadarabokat, és közben megvonaglott, ahol a forró parázs a bőrébe mart. Brihony a baobabfára próbált felkapaszkodni, de túl magasan voltak az ágak, nem érte el őket. Amikor Beck odaért mellé, összekulcsolta a kezét, bakot tartott a lánynak, majd leguggolt, hogy Brihony bele tudjon lépni. – Gyorsan! – Csupán másodperceik voltak. A lány belelépett Beck tenyerébe, a fiú pedig fellendítette, amilyen magasra csak tudta. Majd ugyanazzal a mozdulattal beugrott a fa mögé, ahogy a krokodil ismét támadásba lendült. A fa végre Beck és a krokodil közé került, bár tudta, hogy nem fogócskázhat vele örökké, a fenevad ugyanis gyorsabban mozog, és tovább bírja, mint ő. Ráadásul Becknek fogalma sem lehetett arról, hogy a támadója vajon egyedül van-e. Talán a zaj a társait is idevonzza. Valahogy el kellett terelnie a figyelmét, hogy legyen ideje felmászni Brihonyhoz a fa ágai közé. Ágak... A pillantása a letört ágra esett. Verekedni talán nem tud vele, másra azonban felhasználhatja. Oldalazni kezdett a száraz ág felé, mire a krokodil mellső lábaival lépkedve követte a mozgását. Beck nagyon lassan lehajolt, két kezét a fadarab alá csúsztatta... A krokodil támadásba lendült. Becknek nem maradt ideje elmenekülni, mindössze egyetlen dolgot tehetett: a feje fölé emelte a vastag ágat, és a krokodil kilátott szájába dobta.

A fadarab szilánkokra roppant, ahogy a krokodil állkapcsa összezárult. Beck addigra már a fa felé rohant, csak fél szemmel látta, ahogy a ragadozó vadul rángatja a fejét jobbra-balra. Az állat ösztönei azt diktálták, hogy ha valami – bármi – a szájába kerül, akkor kezdjen el forogni, hogy végezzen az áldozattal. A gyilkos néhány másodperc alatt rájött, hogy átverték, de Beck addigra elérte a fát. Felugrott, lábával próbált valami támasztékot találni a foltos fatörzsön. Brihony lenyújtotta a kezét, és a lábát az egyik ágnak vetette, hogy elbírja a fiú súlyát. Erejét megfeszítve sikerült felrántania őt, majd együtt rogytak az ágak formálta fészekbe. Beck esküdni mert volna, hogy érezte a krokodil állkapcsának szelét, amint összezáródott azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban még a lába volt.

Tizennegyedik fejezet Hosszú, keserves éjszaka volt. Az ágak közötti fészekben éppen csak elfértek ketten, de csak nagyon kényelmetlenül, nem nyújthatták ki a tagjaikat. Ha elbóbiskoltak, a fejük előrebukott, és hirtelen felriadtak, mert úgy érezték, hogy zuhannak. Végül aztán pirkadni kezdett. A dombok és a szurdokok körvonalai kiváltak a sötétségből, ahogy a hajnalpír beborította a Kimberley-t. Beck az ágak közül kilesve lenézett a táborukra. A tűz kialudt, a krokodil támadása megsemmisítette, csak egy fekete hamufolt sötétlett a vörös talajon, körülötte elszenesedett fadarabok hevertek. A vadállat nem mutatkozott. Óvatosan lemásztak, egyikük sem merte elhinni, hogy tényleg elment. Beck gyorsan körüljárta a tábort. Megtalálta a machetét, a fadarab mellett pihent, ahol hagyta. Azután a túlélésük szempontjából létfontosságú vizespalackot kereste. Az is előkerült. Beck majdnem annyira örült neki, mint a krokodil távozásának. A kezébe fogta, és éppen diadalmasan meg akarta mutatni. Brihonynak, amikor meglátta a lány levert arckifejezését. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. – Ne haragudj, Beck. – Miért? – kérdezte a fiú meglepetten. – Azt... azt hittem, elég messze vagyunk már a folyótól, és itt biztonságban leszünk. Anya tudta volna... bárcsak velünk lehetne... Beck hirtelen rádöbbent, hogy tegnap óta szinte eszébe sem jutott Mia Stewart; miközben Brihony nyilván egyfolytában őrá gondolt. – Ugyan már, nem a te hibád volt! – igyekezett gyorsan megnyugtatni a lányt. – Igazad volt abban, hogy lesből szeretnek

támadni. Azért ment el, mert túl messzire került a komfortzónájától, és elveszítette a meglepetés erejét. – Nem kapkodta el – jegyezte meg Brihony. – A lényeg az, hogy elment. Nézzük meg, mi van a többiekkel! Beck gyorsan ellenőrizte Brihony bakancsát. Fejjel lefelé fordította, és megrázta, hogy kiessen belőle minden olyan lény, amely éjszakára esetleg beleköltözött – skorpiók vagy pókok, amelyek összetévesztették a lábbelit egy kellemesen hűvös barlanggal, ahová a napfény elől bújhattak. Azután elsétáltak a mélyedés széléig. Békés, nyugodt táj tárult a szemük elé, a folyó ugyanúgy hömpölygött alattuk, mint eddig, A túlsó parton megpillantották a csónakot, messzire kihúzva a vízből, de Barega és Ganan nem volt a közelében. Beck szíve vad kalapálásba kezdett. Ugye, nem ragadták el őket a krokodilok? Könyörgök... Hunyorogva mustrálta a túlpartot. Az egyik szikla tetejéről mintha vékony füstcsík kígyózott volna az égre. Tölcsért csinált a kezéből, és teleszívta a tüdejét levegővel. – Hahó! Ganan! Barega! Ott vagytok? A kiáltása visszhangot vert a folyó fölött. Alighogy elhalt, mozgás támadt a másik oldalon. Két emberalak bukkant fel. Úgy áradt szét a megkönnyebbülés Beckben, mint a hideg ital egy forró napon. – Beck? Ti vagytok azok? – Barega kiáltott át nekik. – Nem, az angol királynő és a kormányzó – zsörtölődött Brihony mellette. Beck elvigyorodott. – Hogy aludtatok? – kiáltotta. – Nem túl jól. – Barega nem tudhatta, hogy Beck tisztában van vele, mi történt velük éjszaka, ezért ez igencsak enyhe megfogalmazás volt. – Vigyázzatok! Sok a krokodil. – Kösz – kiáltotta vissza Beck. – Majd nyitva tartjuk a szemünket. Brihony elnevette magát.

– Bocs, de reggelit nem tudunk küldeni – folytatta Barega. Reggeli! Beckben csak most tudatosult, mennyire éhes. Hosszú idő telt el az utolsó gyümölcsrúd óta, és az éjszakai izgalmak sok energiát kivettek belőlük. Ennivalóra volt szükségük. – Majd megoldjuk – kiáltotta. – Később beszélünk. Visszamentek a táborba. Beck felemelte a vizespalackot. Majdnem teljesen kiürült, és a közelben sajnos nem volt semmilyen vízforrás. – Szerinted a krokodilok megengedik, hogy újratöltsem a palackot? – tűnődött. – Sétálj előbb egy kicsit a part mentén – javasolta Brihony. – Távolodj el attól a ponttól, ahol tegnap este partot értünk. A krokodiloknak jó a memóriájuk, ha látnak egyszer egy állatot a folyóból inni, ott fognak várni rá legközelebb. – Oké. Te figyelj innen föntről – mondta Beck. Óvatosan leereszkedett a sziklákon a partra, közben a folyót pásztázta a tekintetével. Megtett jó húsz métert a part mentén, mielőtt megállt, és leguggolt. Buborékok törtek fel a palackból, miközben megtöltötte vízzel. Rácsavarta a kupakját, és sietve elindult vissza a szikla felé. Aztán hirtelen megtorpant, és felcsillant a szeme. – Mi az? – kiáltott le Brihony a magasból. – Most láttam meg a reggelinket! Figyeld tovább a krokodilokat! Este nem vette észre, de magas, vékony fa csimpaszkodott a szikla oldalába. Vékony, csavart törzse és hamuszürke kérge volt. Ausztrál füge – tele energiával. Beck felmászott rá néhány méter magasra. A fa gyökerei a szikla oldalába kapaszkodtak, így volt hová tennie a kezét és a lábát. Elért az első, ovális alakú levelekhez, amelyeket szőrszálak borítottak, hogy megtartsák a nedvességet. Közéjük dugta az ujjait, és megtalálta, amit keresett: a barack nagyságú sárga

gyümölcsök fürtökben teremtek a levelek menedékében. Keménynek érezte, ahogy megfogta őket. Leszedett annyit, amennyit csak tudott, és a zsebébe gyömöszölte mindet. Azután vetett még egy utolsó pillantást a partra, lemászott a fáról, és sietve felkapaszkodott Brihony-hoz a sziklára. Amikor felért a csúcsra, végigpillantott a tájon. A zöld síkság és a vörös sziklák már elkezdtek remegni a forróságban. Beck hálás volt a baobabfa nyújtotta kevéske árnyékért. Eszébe jutott, hogy előző nap elveszítette a kalapját. Ha elhagyják az árnyékot, ki kell találnia valamit, hogy megvédje magát a napszúrástól. Addig azonban még azt akarta kideríteni, mivel tudná kiegészíteni a reggelijüket. Mialatt Brihony újraélesztette a tüzet, Beck körülnézett, mit tehetne hozzá a fügéhez. Nappal magabiztosabban keresgélt, mint az éjszaka sötétjében. A machete segítségével felfordította a köveket. Az első alatt egy húsos pókot talált. Méltatlankodva kalimpált vékony barna lábaival. Beck éppen eleget tudott az ausztrál pókokról ahhoz, hogy ne akarjon a közelébe menni, ezért elpöckölte. A következő egy nagyon hosszú, soklábú, hosszú szőrű élőlény volt. Határozottan haladt valamerre, testének középső része akadályokon mászott át, miközben az eleje és a hátulja sima talajon sétált. Beck ismét azt gondolta: Kösz, de inkább nem. A hosszú szőrszálak egy ilyen élőlényen mindig veszélyesek, azzal védik magukat – behatolnak a támadó bőre alá, és az a legkevesebb, hogy elviselhetetlen viszketést okoznak, de akár mérgezőek is lehetnek. Megsütve, szőrszálak nélkül talán ehető lenne, azonban a fiú úgy döntött, nem éri meg a vesződséget. Az ág, amely éjszaka megmentette a krokodiltól, félbe volt harapva, ám így is hasznát vehette. A machete hegyével felfeszítette a fa kérgét, mire egy tekeredő, vonagló lárva pottyant a kezébe. Nagyjából akkora lehetett, mint a kisujja. Na, ez már

jobban megfelelt. Folytatta a keresgélést, és végül hat pondrót sikerült kibányásznia a fadarab belsejéből. – Nyamm, lárvák! Kóstoltad már? – kérdezte vidáman, és Brihony felé nyújtotta a zsákmányt. A lány elkomorodott. – Nem. De anya egyszer igen. Mintha jeges széllökés fújta volna el Beck jókedvét. Továbbra is csak az orvos szavában bízhattak, aki szerint Mia rendbe fog jönni. Brihony valószínűleg sokkal többet gondolt az édesanyjára, mint ahogy mutatta. – Nos, ez a reggeli – mondta Beck, igyekezve megőrizni az optimizmusát. Egyedül maradtak a vadon közepén. Nem engedhették meg maguknak, hogy kétségbeessenek, vagy hogy olyan problémák miatt aggódjanak, amelyeket nem tudnak megoldani. A pozitív hozzáállás a legfontosabb. „Maradj vidám a sorscsapások közepette!” – mondogatta mindig Beck apja. Brihony arca lefagyott, majd lassan összeszedte magát. – Reggeli? Mármint a nap első étkezése? – Másféle reggelit nem ismerek – felelte Beck vigyorogva. A lány lassan Beck szemébe nézett, és szinte könyörgött a tekintetével. – Most csak viccelsz, ugye? Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz! Beck önkéntelenül is elmosolyodott. – Azt akarod mondani, hogy a sok táborozás alkalmával egyszer sem kóstoltál még ilyet? – Hát ja. Hogy is lehettünk ilyen ostobák? Ettük a normál meleg kaját a konzervekből, miközben falatozhattunk volna bogarakat is... – Ebből is tudok normál meleg kaját csinálni. Kivéve persze, ha hidegen szereted. – Melegen – mondta Brihony határozottan. – Eltereli a figyelmemet arról, mi is ez valójában.

Beck a machetével kihegyezett egy botot, majd felszúrta rá a lárvákat, és a tűz fölé tartotta őket. Óvatosan kellett csinálnia, nehogy túl közel kerüljenek a lángokhoz, mert akkor szénné égnek, és az senkinek sem jó. Beck tapasztalatból tudta, hogy sütés nélkül elfogyasztva olyan az ízük, mint a hideg takonynak. Felmelegítve legalább képzelheti azt az ember, hogy mini kolbászkák. Vagy valami olyasmi. Két lárva között megkóstolták az ausztrál fügét, ami legalább annyira gusztustalan volt. A gyümölcs kettévált, és feltárult ezernyi apró maggal pettyezett vörös húsa. Bizakodva mélyesztették bele a fogaikat, azonban olyan volt, mintha kartonpapírt rágcsálnának. A reggelit a folyó vizével öblítették le, amit előbb elővigyázatosan felforraltak. Útjuk során most először ittak olyan vizet, amely nem csapból vagy boltban vásárolt palackból származott. A folyóvíznek volt valami kellemes mellékíze, amitől megnyalták a szájuk szélét ivás után. – Ha nem haragszol... – csuklott egyet Brihony. – Ez volt életem legundorítóbb reggelije... Hirtelen elhallgatott, és ijedten bámult Beckre, mert valami fura zaj hasított a levegőbe. Ilyen hangot semmilyen gép nem képes kiadni, de állat sem. Mély döngés, átmenet egy dühös méhraj zümmögése és a járdán surrogó kerékpár hangja között. Mintha magából a talajból áradt volna, és hol hangosabbá vált, hol elhalkult, ahogy végigvisszhangzott a tájon. – Mi a nyavalya ez? – Zúgattyú! – kiáltott fel Beck izgatottan. Felpattant. Pár másodpercig keresgélt a tekintetével, aztán meglátta. – Ott van, látod? Néhány kilométerre tőlük, távol a folyótól egy vörös homokkő szikla emelkedett ki a síkságból. A tetején fekete pont sötétlett;

egy emberi alak, aki mintha integetne az egyik karjával. Valami pörgött a feje fölött, akár egy köröző madár. – Amikor még tanított, Pindari mindig zúgattyúval hívott magához. Szerintem ő az!

Tizenötödik fejezet A zaj elhalkult, majd megszűnt. Beck pislogott egyet, és mire kinyitotta a szemét, az alak eltűnt. Szemét meresztve bámult arra a pontra, ahol az előbb állt. – Szerinted tényleg Pindari volt az? – kérdezte Brihony. – Nem tudom biztosan... de ki más használna zúgattyút itt, a semmi közepén? – Hmm. Hát... szerintem bárki. Beck elmosolyodott. A lánynak igaza volt. A zúgattyú hangja semmi máshoz nem hasonlít a világon. A szerkezet egy lapos fadarabból áll, amelyet egy csavart madzaggal pörget az ember a feje fölött. A fadarab ettől lassan a forog, és ahogy szeli a levegőt, az adja ki ezt a hangot. Több ezer éves találmány, az ősi természeti népek így továbbítottak üzeneteket nagy távolságra. Pindari pedig a mestere volt. – Nézzük inkább innen: még ha nem is Pindari volt, a zúgattyút akkor se használja senki csak úgy szórakozásból. Arra találták ki, hogy kommunikáljanak vele. Valaki megpróbált kapcsolatba lépni velünk. Magára akarta vonni a figyelmünket. – Oké – adta meg magát Brihony. – Sikerült neki. És akkor mi van? – Nyilván nem azt akarta mondani, hogy: „Hahó, itt vagyok!” Ha mondani akart bármit, akkor az inkább ez lehetett: „Gyertek ide!” Beck maga sem tudta, hogy merjen-e hinni saját magának. De a lelke mélyén biztos volt benne, hogy az az alak Pindari volt. A sziklára bámult. Légvonalban, egyenletes talajon olyan közel esett hozzájuk. Beck futva néhány perc alatt megtette volna ezt a távolságot. Most azonban nem légvonalban és nem egyenletes talajon kellett eljutnia odáig, és számos akadály tornyosult előtte.

– Azt is üzenhette, hogy meg akar látogatni bennünket... – morfondírozott Brihony. – De akkor miért jelentette be? Ahelyett, hogy egyszerűen felbukkant volna? – Talán oda kellene mennünk, hogy megkérdezzük tőle...? – tette fel a kérdést bizonytalanul a lány. Beck elgondolkodott rajta. Ez a lehetőség sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint egy helyben rostokolni estig, ami az eredeti tervük volt. Másfelől viszont nem igazán voltak megfelelően felkészülve egy ilyen kirándulásra. Ha maradnak, ahol vannak, az kevesebb energiát igényel, és kisebb veszélynek teszik ki magukat vele. Az ehhez hasonló helyzetekben általában az a túlélés záloga, ha az ember nem megy sehová, hanem megvárja a mentőcsapatot. Nyomós ok kellett ahhoz, hogy valaki továbbinduljon. Becknek azonban nyomós oka volt rá. Azért hozták ide, hogy felkutassa Pindarit, és a jungun törzsnek nagy szüksége volt arra, ami Pindarinál van. Lehet, hogy nem lesz még egy ilyen lehetőségük. Könnyelműség lenne elszalasztani. – Talán igen – bólintott Beck. Felállt, átgondolta a lehetőségeket. Mi baj lehet belőle? A válasz: rengeteg, gondolta komoran. Először is, nem volt ennivalójuk. Ezt még valahogy meg lehet oldani; a fiú tudta, hogyan szerezzen élelmet. Nem védte őket semmi a napfénytől; de legalább az öltözékük megfelelő volt, és Beck tudta, hogyan vigyázzanak magukra. A legnagyobb veszélyt a kiszáradás jelentette. Minél forróbb és párásabb egy hely, annál nagyobb a dehidratáció kockázata. A folyadékhiány órák alatt képes végezni az emberrel, és nekik mindössze egy vizespalackjuk volt. A kiszáradás nem egyszerűen annyiból áll, hogy az ember szomjas. A súlyos dehidratáció állapotában megszűnik a szomjúságérzet. Eközben a szívverés felgyorsul, hallucinációk

lépnek fel, és végül bekövetkezik a halál. De előbb a test szép lassan elhagyja magát: az izmokból elszáll az erő, az összpontosítás megszűnik. A kiszáradás áldozatai sokszor azért nem tudnak segítséget hívni, mert az agyuk nem funkcionál rendesen, és képtelenek normális döntéseket hozni. A megoldás: nem szabad eljutni addig a fázisig. A vizespalackba öt liter víz fért, és Beck tudta, hogy fejenként két és fél liter vízzel meg tudják járni a szikláig vezető utat oda-vissza. Ha pedig tovább kell menniük, Pindarinak hála, a fiú akkor is tudta, hogyan szerezhetnek vizet. – Szóval...? – kérdezte Brihony a mozdulatlanul álló Becket nézve. – Szóval.... Tudnunk kell, hová megyünk. Brihony a sziklára mutatott, ahol az alak a zúgattyút pörgette. – Arra, nem? – Igen, de merre van az arra? Ahol álltak, onnan egyértelmű volt az irány, ám miután leereszkednek a táborhelyről, és elindulnak felé, könnyű utat téveszteni ezen a tájon. Beck a sarkával lyukat vájt a talajba, majd húzott egy egyenes vonalat abba az irányba, ahol a férfit látták. Azután felemelte a bal karját, és hunyorogva a nap felé emelte az óráját. – Mit csinálsz? – A déli féltekén így kell navigálni. – Örült, hogy ha a telefonja nem is, az órája legalább túlélte a fürdőzést. Elméletileg száz méterig vízálló volt, egy kis nedvesség nem árthatott még neki. – A tizenkettes szám mutasson a nap felé. Ha a tizenkettes és a kismutató közé félúton húzunk egy képzeletbeli vonalat, az jelzi az északi irányt a déli féltekén. Az északin pedig pont fordítva, ott a kismutatót kell a nap felé tartani. Tehát észak... – a kezével mutatta az irányt – ...arra van. Vagyis nekünk... – ...Északkelet felé kell mennünk – állapította meg Brihony, miután a földbe vájt vonalra nézett. – Majdnem pontosan.

– Remek. Ganan és Barega nem tűnt túl lelkesnek, amikor Beck a folyón átkiabálva közölte velük, mire készülnek. – És mi hogy menjünk utánatok? – kérdezte Ganan. – Estére visszaérünk – válaszolta Beck. – Ha mégsem, hagytam egy jelet a talajon, ami mutatja az. irányt. És a csapáson, amit vágunk, követhettek majd. – Szerinted mennyi ideig leszünk távol? – kérdezte Bri-hony meglepetten. – Az az alak nem volt olyan messze. – Nem volt olyan messze, amikor láttuk – helyesbített Beck. – Ha Pindari volt az, és mozgásban van, akkor nem tudhatjuk, mikor érjük utol, nem igaz? Az is lehet, hogy el akar vezetni bennünket oda, ahol a pendrive-ot tartja. Beck látta a lány arcán, hogy erre az eshetőségre még nem gondolt. Eközben a két férfi is megvitatta a dolgot, majd ismét felharsant Ganan hangja. – Nem tetszik ez nekem, hogy egyedül nekivágtok. – Meg tudom oldani! Éppen ezért kértetek meg engem, nem emlékszel? És különben sem tudtok visszatartani, tette hozzá magában Beck. Ő már eldöntötte. Nem azért kiáltott át nekik, hogy engedélyt kérjen tőlük. Ha megtalálja Pindarit, azzal segít a jungunoknak; ezenkívül saját magát is hozzásegítheti ahhoz, hogy a szülei haláláról többet megtudjon, és nem mellesleg Brihonynak is segíthet rendőrkézre keríteni azokat, akik az édesanyját bántották. Mindenki jól jár, kivéve a Lumost, és Becknek pontosan ez volt a célja. Ennek ellenére szívesebben indult volna útnak Barega és Ganan jóváhagyásával, nem akart összeveszni velük. Végül megkapta a beleegyezésüket. – Oké. Ha még ma visszaértek, akkor jó. Ha nem, akkor amint átérünk, elindulunk utánatok. Ha elveszítjük a nyomotokat,

visszajövünk erre a helyre, és megvárunk. Nagyon bízunk benned, Beck. Nem, gondolta Beck, ti Pindariban bíztok, aki megbízott bennem. Azonban hangosan csak ennyit mondott: – Nemsokára találkozunk. Brihonyval visszamentek a folyóhoz, ügyelve arra, hogy ezúttal ismét egy újabb helyen hajoljanak le vízért. Minél többet akartak inni, mielőtt elindulnak. – A legjobb, ha a gyomrodban viszed – mondta Beck. Végül teletöltötték a palackot, majd felsiettek vele a táborba. Egy ötliteres vizespalack nehéz, Beck nem szívesen cipelte magával a tűző napon, csak hát tudta, hogy nincs más választásuk – ráadásul ahogy isszák majd a tartalmát, úgy lesz egyre könnyebb. Annak is örült, hogy eltávolodnak a folyótól. Akadtak ugyan idekint más veszélyes élőlények is, ám a krokodilokra volt a leginkább jellemző, hogy figyelmeztetés nélkül támadnak. Egyvalamit azonban még meg kellett oldania Becknek. Vetett egy utolsó pillantást a tájra. A levegő felmelegedett. A baobabfa vastag törzsének árnyékában pusztán hőség volt – ám odakint, a tűző napon ez a hőség úgy verte fejbe az embert, mint egy kalapács. – Én, hmm...– dadogta. Brihony meglepetten nézett rá, nem volt hozzászokva, hogy Becket bizonytalannak hallja. – Ööö... izé... azt szeretném, ha... egy pillanatra elfordulnál. – Miért? – Mert... ööö... le kell vennem a... nadrágomat. Brihony felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. – Beck, láttam már máskor is fiúkat alsógatyában. – Igen... de... izé... azt is le kell vennem. A mosoly lehervadt Brihony arcáról.

– Rendben, Beck, ha akarod, én... – Csak... fordulj el egy pillanatra! Kérlek! A lány felsóhajtott, és elfordult. – Csináld nyugodtan, nem kell kapkodnod, megvárlak... Kis idő múltán a fiú így szólt: – Oké, kész vagyok. Brihony megfordult, és azt látta, hogy Beck ismét nadrágban van, az alsógatyáját pedig komoly arckifejezéssel a fejére helyezi. Meg is kötötte a madzagjával, hogy a helyén maradjon. Brihony döbbent, hitetlenkedő nevetésben tört ki. – Mit művelsz? Fúj, ez undorító! Beck, huszonnégy órája hordod azt az alsógatyát... – Nekem mondod? – Elmosolyodott. – Viszont a kalapom a folyóba veszett, és a napsütéstől szó szerint felforr az agyvizem. Ha a pólómat raknám a fejemre, akkor úgy leégnék, hogy azt nem élném túl. Vagyis nincs más választásom. – Ami azt illeti, még aranyos is... a maga módján. – Brihony alaposabban szemügyre vette. – Szerencse, hogy csíkos. Nagyon ciki lenne, ha rajzfilmfigurák ugrálnának rajta... – Jól van, hanyagoljuk a témát – dörmögte Beck. Vetett még egy pillantást a táborra. A kapokbokor üres magházai a földön hevertek. Felvett kettőt, és a kezébe fogta őket. Azután az egyiket zsebre rakta, a másikat pedig Brihonynak nyújtotta. – Erre még szükséged lehet. – Miért? – Ööö... – Becknek nem akaródzott elárulnia. – Csak… lehet, hogy kelleni fog valamire. Ha arra kerül a sor, szólni fogok, rendben? Brihony összevonta a szemöldökét, de azért elvette a magházat. – Oké... Indulásra készen álltak. Beck földet és homokot rúgott a tűz maradványaira, hogy teljesen kialudjon. Egyetlen kóbor szikra

képes több négyzetkilométernyi bozótot lángra lobbantani ezen a csontszáraz vidéken. Nem maradt más tennivaló. – Rendben – mondta Beck. – Indulás!

Tizenhatodik fejezet Útnak indulok a tűző napon, gondolta Beck. Teljesen elment az eszem... Ausztráliában gyalogolni olyan, mint besétálni egy égő kemencébe. A levegő annyira forró volt, hogy Beck szó szerint úgy érezte, mintha át kellene verekednie magát rajta. Normál körülmények között sosem vállalt volna be egy ilyen utat. A sivatagban akkor gyalogol az ember, amikor a nap alacsonyan jár – vagy inkább éjszaka, amikor egyáltalán nem is látszik. Amikor magasról tűz le, felperzselve mindent, olyankor árnyékba kell húzódni, és aludni. Ezúttal ez nem volt opció. A sivataggal ellentétben, itt nem volt sima a terep. Túl sok akadályt kellett volna leküzdeniük a sötétben, ráadásul a férfi, akit kerestek, nem maradt egy helyben. így hát nekik is muszáj volt haladniuk. Lassan távolodtak a folyótól a bozótos síkságon. A távolban felbukkant egy-egy kisebb vörös homokkő domb vagy szikla. A Kimberley nem sivatag, mint a Szahara, nem egy végtelen homokóceán. Változatos növényzet borítja. Messziről úgy fest, mintha a sok bokor és bozót összefüggő takarót alkotna. Valójában bőven volt hely közöttük, és nagyon kevés akadt, amelyik magasabbra nőtt volna Beck derekánál. A kevés fa elszórtan állt a síkságon, de így is megnyugtató volt a jelenlétük, mert azt jelentette, hogy néhány percre megpihenhetnek az árnyékukban, és ihatnak egy korty vizet. Beck folyamatosan figyelte a távoli sziklát, ahová tartottak, és örült, hogy előzőleg meghatározták, pontosan milyen irányba is kell menniük. Ahogy sejtette, a szikla megváltozott, amikor más szemszögből néztek rá. Tíz perc séta után segítség nélkül már nem lehetett megkülönböztetni a többi vörös sziklától. Ahányszor csak megálltak, Beck a karórája és a nap segítségével ismét

betájolta, merre is mennek pontosan. Azután.a sarkával újabb nyilat rajzolt a talajba az utánuk jövőknek. Beck tudta, hogy nagyon könnyű eltérni a kijelölt iránytól. Elég megkerülniük egy nagyobb sziklatömböt vagy összefüggő bozótost, és máris megvan a baj. Az, ami kezdetben csak néhány fok eltérés, minden lépéssel egyre nagyobb távolsággá nő, és idővel akár kilométerekkel is elvéthetik a célt. A helyes iránytartás kulcsfontosságú volt. A fiú folyamatosan vizslatta a környéket, hátha emberi jelenlétre utaló nyomokat talál. Amennyire tudták, a szikla tetején álló alak nem járt a folyó közelében. Annál a sziklánál kell elkezdeniük a keresést. Az első lépés pedig az, hogy eljussanak odáig. A talaj szilárd volt a lábuk alatt. Szárazra szikkadt föld és szikla, könnyen járható felület. Még mindig délelőtt volt, a nap fokozatosan kúszott egyre feljebb az égen, miközben egyre melegebb lett. Egyenletes tempóban haladtak, csupán akkor szólaltak meg, ha feltétlenül szükséges volt. Mielőtt elindultak a táborból, Beck így szólt Brihonyhoz: – Az orrodon keresztül vegyél levegőt, ne a szádon át, mert úgy gyorsabban kiszáradsz. Azóta eltelt egy fél óra. A fiú hirtelen felemelte a kezét, és megállt. – Mi az? – kérdezte Brihony. A lány arcát leárnyékolta a kalapja, és Beckbe egy pillanatra irigység mart. Az alsónadrágja megvédte ugyan a fejét, a nap sugarai nem forralták fel az agyát, azonban az arcát nem óvta semmi, és szakadt róla a verejték. De azért elmosolyodott. – Megláttam a tízórainkat... Alacsony, terebélyes bokor volt, az ágai összegabalyodtak egy másik bokorral. Kettesével nőtt bőrszerű, zöld levelei vékonyak és hegyesek, gyümölcse kemény, vörös, biliárdgolyó nagyságú labda volt. Beck leszedett egyet, és Brihonynak adta.

– Quandong? – találgatta a lány. – Eddig még csak konzerv formában ettem ilyet. – Így finomabb... Várj! Beck elkésett a figyelmeztetéssel, mert Brihony addigra már a gyümölcsbe mélyesztette a fogait. Az arca eltorzult, és feljajdult fájdalmában. – Aú! – Barackféle – folytatta Beck. Brihony ezt a saját kárán tapasztalta meg. A quandong belsejében kemény, csonthéjas mag lapult. A gyümölcshús csak fél centiméter vastag volt. – Jól vagy? – Majdnem kitört a fogam... – motyogta Brihony, de azért tovább csócsálta a maradék gyümölcsöt, miközben Beck is szedett magának egyet. A lédús quandong némi folyadékkal is szolgált a szervezetüknek, és Beck azt is tudta róla, hogy tele van C-vitaminnal. Pindari szerint az utazók legjobb barátja. Telerakták piros gyümölcsökkel a zsebeiket, Beck ismét bemérte az irányt, és folytatták az útjukat. A fiúnak egyre jobb lett a hangulata. Miért is ne lett volna? Akik nem tudtak semmit az ausztrál vadonról, azok rideg, ellenséges tájnak látták. A száraz évszakban túl nagy a hőség, az esős évszakban túl nedves, ráadásul tele van olyan lényekkel, amelyek képesek megölni az embert. De Beck és Brihony, illetve a hozzájuk hasonló emberek a körülményekhez tökéletesen alkalmazkodó növényeket és állatokat láttak. Olyan vidéket, amelynek megvan a maga egyensúlya. Amit a természet itt elvett, azt ott visszaadta. Gyönyörű, összetett rendszer tárult eléjük, ami tiszteletet érdemelt, nem félelmet. Beck úgy tudta, hogy az első emberek negyvenötezer évvel ezelőtt jelentek meg Ausztráliában. Mindig azt gondolta, hogy ha ők nem láttak volna semmi értékeset ebben a kontinensben, akkor sarkon fordultak, és távoztak volna. Senki nem kényszerítette őket arra, hogy itt maradjanak. Azért

maradtak, mert felismerték a tájban rejlő szépséget és lehetőségeket. Egy folyómeder széléhez értek, az ő útirányukra merőlegesen haladt. Kiszáradt, nem volt benne víz, és legalább hat-hét méter mélynek tűnt. A lapos kövek között bokrok nőttek az alján. Víz hosszú ideje nem folyt benne, bár Beck annak idején tanúja volt, mi történik, amikor váratlan eső zúdul az ausztrál tájra: a folyó egy pillanat alatt kilép a medréből. Rengeteg ember halt már meg ezek miatt az úgynevezett villámárvizek miatt. Ösztönösen az égre pillantott, de esőfelhőknek nyomát sem látta. Oldalra fordította a fejét, és hunyorogva végignézett a folyómedren. Tudta, hogy az ilyen hirtelen árvizek akár az esőzés tényleges helyétől kilométerekre is lecsaphatnak. Ha jól emlékezett a térképre, amit a csónakban tanulmányozott, a folyó északnak kanyarodik attól a helytől, ahol balesetet szenvedtek. Ez a száraz folyómeder valószínűleg abba fut bele. Semmi értelme nem lenne követni, azzal csak eltérnének az iránytól. Át kell kelniük rajta. A meder oldala meredek volt, de nem függőleges, Beck számtalan mélyedést és repedést látott, amelyekben megkapaszkodhatnak. A lábával ismét egy nyilat rajzolt a talajba, majd Brihony-hoz fordult: – Mit szólnál egy kis mászáshoz? – Benne vagyok – érkezett a válasz. Egymás mellett haladtak, hogy ha netán valamelyikük lába alatt kilazul egy kő, és legurul, az ne találja el a másikat. Óvatosan araszoltak. A homokkőnek fura tapintása volt, szín-te ragacsosnak tűnt, és szétporladt a kezükben, ha túl erősen szorították. Kellemetlen érzés a meredek lejtőn kapaszkodni egy olyan sziklába, amely darabokra mállik az ember ujjai között. Beck előbb ért le a meder aljára. Felnézett, és látta, hogy Brihony még félúton jár, széles terpeszben ereszkedik le a lejtőn.

– Hogy boldogulsz? – kérdezte Beck a lánytól. Brihony lassan áthelyezte a lábát egy új repedésbe, majd ugyanolyan lassan a kezével is új kapaszkodót keresett. – Nem látod? – felelte kissé remegő hangon. – Egyszerre mindig csak egy végtagodat mozdítsd meg! Négy ponton tudsz kapaszkodni, a két kezeddel és a két lábaddal. Három mindig stabilan fogódzkodjon, és egyet mozgass... – Ezt én is tudom, Beck Granger, köszönöm szépen! – csattant fel Brihony. – Arra is van valami jó tanácsod, ha valakinek történetesen tériszonya van? – Ha nem nézel le, az mindig beválik – cukkolta Beck. – Kösz, Beck, igazán nagy segítség vagy... – Brihony kínos lassúsággal lejjebb eresztette az. egyik kezét. – Ha magas sziklán, felhőkarcolóban vagy repülőn vagyok, nem félek lenézni. De azt utálom, amikor nincs alattam semmi... – Nagyon, is sok minden van alattad. – Beck a lány lába alatti repedéseket és kiszögelléseket tanulmányozta. Gondolatban már meg is tervezte a leggyorsabb lefelé vezető utat. – A bal lábadat tedd öt centivel balra... Igen, az az... Beck irányításával Brihony valamivel tempósabban tudott haladni, és ahogy felgyorsult, magabiztosabbá is vált. Néhány perc múlva leért Beck mellé a meder aljára. – Mint a karikacsapás! – vigyorgott vidáman, miközben ellazította a karját. – De hadd pihenjek pár percet, mielőtt újra mászni kezdünk. Alig érzem a karomat. Beck elmosolyodott, és vállmagasságig emelte mindkét kezét. – Ennél magasabbra ne emeld a karodat mászás közben! Ez nagyjából egy szintben van a szíveddel. Ha ennél magasabbra nyújtod, a vér visszaáramlik belőle, a szívednek többet kell dolgoznia, megfájdulnak az izmaid, és gyorsabban elfáradsz. – Értettem – mondta Brihony, miközben átvágtak a meder alján, és beléptek az északi partfal árnyékába. Végzett néhány

karkörzést, hogy ellazítsa a tagjait. – Rendben, jöhet a második felvonás. Megettek egy-egy quandongot, ittak némi vizet, majd a falhoz léptek, hogy elkezdjék a mászást. Beck indulás előtt rajzolt egy újabb nyilat a talajba. Brihony kinyújtotta a kezét, majd visszaejtette a törzse mellé. – Ó, a fenébe! Beck rápillantott. – Tényleg nem szereted a magasságot, mi? A lány megrázta a fejét. – Utálom. Az a durva benne, hogy nincs alattam semmi... És nem látom, hová megyek. Vagy legalábbis nem rendesen. – Mi lenne, ha megint irányítanálak? – ajánlotta fel Beck. – Megvárom itt lent, amíg feljutsz, és közben mondom, hová rakd a kezed és a lábad. Brihony hálásan nézett rá. – Megtennéd? Köszönöm. – Akkor indulás! Oda rakd az egyik kezedet, a másikat meg oda... Beck hátrébb lépett, hogy jobban lásson, Brihony pedig mászni kezdett. Úgy, mint az előbb, a fiú fejében most is megjelent egy létra a lány előtt – centiméterre pontosan látta, hová kell tennie a kezét és a lábát. Egyik kapaszkodó sem volt egy méternél távolabb az előzőnél, Brihonynak nem kellett nagyot nyújtóznia ahhoz, hogy elérje. A szurdoknak ez az oldala magasabb volt a másiknál, Beck úgy saccolta, hogy nagyjából tíz méter lehet. – Most figyelj! – kiáltott fel a félúton járó Brihonynak. – Közvetlenül a fejed fölött, balra, van egy kis kiszögellés. Ott megpihenhetsz, ha akarsz. – Oké. – A lány hangját elnyomta az arcától mindössze egyujjnyira lévő sziklafal. Kezét a kiszögellés felé nyújtotta, megfogta a peremét, feljebb húzta magát... és kővé dermedt.

Így állt ott, mint egy szobor, egyetlen szó nélkül. Beck zavartan bámulta odalentről. – Mi a baj? – Beck... – A lány hangja remegett. – Társaságot kaptunk. Idefent. – A hanghordozása arról árulkodott, hogy nem éppen ilyen társaságra vágyott. – Mi az? – Beck, ez egy barna ausztrálsikló, itt van közvetlenül előttem, és egyenesen engem néz. Beck szívverése felgyorsult. Brihony szavai azt jelentették, hogy a világ egyik legveszélyesebb mérges kígyója mindössze centiméterekre van a lány kinyújtott kezétől.

Tizenhetedik fejezet – Ne mozdulj! – mondta Beck. – Jövök. Mászni kezdett felfelé a porladó sziklafalon, olyan gyorsan, amennyire csak a lélekjelenlététől telt. Fejben végigpörgette a lehetséges megoldásokat. A kígyó nem támadta meg Brihonyt – legalábbis egyelőre. Nem volt okuk feltételezni, hogy meg fogja, ha nem érzi magát fenyegetve. De a lány nem húzhatta vissza a kezét, nehogy a kígyó a mozdulatot fenyegetésnek vélje. Nem indulhatott el visszafelé sem, hiszen egy mérges kígyó csücsült a feje fölött. És felfelé sem mászhatott tovább, nehogy a barna sikló megharapja. Ennek a kígyófajtának a mérge villámgyorsan végez az emberrel. Idegmérget fecskendez az áldozat vérébe, ami szinte azonnal hat, megtámadja a mozgásért felelős idegeket, és lebénítja őket – beleértve a légzést és a szívverést is. Brihony levegő után kapkodva halna meg, a szíve összevissza zakatolna, lebénulna, és borzalmas fájdalmai lennének. Beck alig egy perc múlva elérte a kiszögellést a másik oldalról, mindössze néhány méter választotta el Brihonytól. A lány falfehér arcára pillantott, majd a kettőjük között lévő kígyóra. A barna sikló karvastagságú teste legalább két méter hosszú volt. A farkát elrejtette egy sötét repedés a sziklafalban. Biztosan ott aludt, amikor megérezte Brihony közeledtét. Talán a rezgések alapján tévesen egy hozzá hasonló méretű élőlényre számított – egy gyíkra vagy kisebb emlősre. Esetleg egy sziklamászó képességgel megáldott dingóra. Ezért előbújt, hogy megvizsgálja. Mintha valaki egy sötét szélű barna pikkelyekkel borított kötéltekercset dobott volna a kiszögellésre. A kígyó lapos feje felemelkedett, apró fekete kavicsszeme Brihonyt bámulta. Villás nyelve kivillant a szájából, megízlelte a levegőt.

Az ausztrálsikló alig láthatóan pozíciót váltott. Csillogó, sima pikkelyei megmozdultak, ahogy megfeszítette az izmait. Beck sok kígyót tartott már a kezében, és tudta, milyen az érintésük. A látszat ellenére nem nyálkás a bőrük, hanem száraz, mint a kifényesített bőré, amelyet vékony viaszréteg borít. A csúszómászó egyelőre nem vette észre, hogy Beck is felbukkant a kiszögellés másik oldalán. A fiú nyelt egyet. Kockázatos húzásra készült, ami könnyen egyikük halálával végződhetett. Azonban nem volt más választása. Meg kellett ölnie a kígyót, mielőtt az megharapná Brihonyt, vagy mielőtt a lány keze és lába felmondaná a szolgálatot, hogy azután hat-nyolc métert zuhanjon a sziklás talajra. Mindkettő végzetes lett volna. Ha sima terepen állt volna, Beck máshogy csinálja. Akkor keres egy hosszú, hajlított végű botot, és azzal leszorítja a kígyó fejét biztonságos távolságból. Brihony úgy nyugodtan továbbmehetett volna. Csakhogy félúton egy sziklafalon, bot nélkül ez nem volt lehetséges. Ezért Beck elővette a machetét, biztos kézzel megfogta a markolatát, és nagy levegőt vett. – Beck – suttogta Brihony. – Légy óvatos, de igyekezz! Már nem sokáig bírom. A fiú nem válaszolt, tekintetét az előtte tekeredő kígyóra szegezte. Szándékosan a barna sikló felé nyújtotta a machetét. A kígyó szemmel alig követhető gyorsasággal csapott le az acélpengére, fogai hangosan koppantak a fémen. Parányi agya nem tudta felfogni azt a tényt, hogy a machete nem tartozik Beck testéhez. Mielőtt az állat korrigálhatta volna a hibáját, Beck meglendítette a bozótvágó kést, és közvetlenül a kígyó feje mögötti pontra sújtott vele. Egyes fajtáknál viszonylag vékony a fejet és a törzset összekötő nyakrész, a barna ausztrálsikló nyaka azonban ugyanolyan vastag és izmos, mint a teste többi része, ezért Beck minden erejét beleadta az egy kezes machetecsapásba.

Fémes koppanás hallatszott, ahogy a penge sziklának csapódott, miután áthatolt a kígyó testén. A fej a vonagló testtől leválasztva hevert, állkapcsa némán tátogott, mintha holtában átkozná a gyilkosát. Beck a penge hegyével távolabb pöckölte a fejet. Jobb félni, mint megijedni – még egy levágott kígyófej is képes lehet mérget juttatni valakibe. Brihony megkönnyebbülten rogyott a sziklapárkányra. Beck rávigyorgott. – Tovább tudsz mászni? A lány szótlanul bólintott, majd folytatta a kapaszkodást felfelé, ideges pillantásokat vetve közben a halott kígyó még mindig rángatódzó testére. Beck fellépett a kiszögellésre, fogta az élettelen kígyót, és a nyaka köré tekerte. A farok ernyedten csusszant ki a sziklafal repedéséből, ahonnan az állat előbújt. Beck ellenállt a kísértésnek, hogy megvizsgálja a nyílást. Talán volt odabent még egy kígyó. Talán tojásokat rakott. A tojás más körülmények között kapóra jött volna – de nem most. Az ausztrál bennszülöttek felfogása szerint az itt élők a terület tulajdonai, és nem fordítva. Beck nem pusztíthatott el meg sem született kígyókat, amelyek semmilyen fenyegetést nem jelentettek rá nézve. Így hát folytatta a mászást, nyakában a döglött kígyóval, mint valami bizarr sállal. Brihony odafent üldögélt, maga alá húzott lábbal, hogy át tudja ölelni a térdét. Már nem volt annyira sápadt, ám amikor meglátta a fiút, megborzongott. – Ettől kiráz a hideg, Beck. A fiú elmosolyodott. – Tele van energiával. – Felemelte a kígyót az elvágott nyakrésznél fogva, majd ismét elengedte. – Sovány fehérje. Alacsony a zsírtartalma, könnyű megemészteni. Bemutatom a vacsoránkat!

Brihony elfintorodott. – Nem mondod, hogy egész nap ezzel a nyakadban akarsz gyalogolni! – Nem, és nem is kell – felelte Beck. A szikla felé fordult, amely reményei szerint a célállomásuk volt, és újfent meghatározta az irányt a nap segítségével. Valóban északkeletre volt tőlük. – Mindjárt ott vagyunk, ahol láttuk azt az alakot. A szikla tövében árnyék van, ott megsütjük a húst. – Azt hittem, nem tanácsos túl sokat enni, amikor kevés a vizünk. Az emésztés sok nedvességet igényel. Beck elismerő pillantást vetett rá. – Igazad van, de nem fogunk sokat enni – mondta. – Megsütjük, és magunkkal visszük, hogy legyen mit vacsoráznunk este. Délidőben, a legnagyobb hőség idején az a legjobb, ha egy helyben maradunk. Majd akkor folytatjuk a keresést, ha kicsit hűvösebb lesz... Feltéve, hogy Pindari nem egy helyben ülve vár bennünket. – Kinyújtotta a kezét. – Jössz? Brihony hagyta, hogy Beck felhúzza a földről, és nekivágtak az utolsó szakasznak. A szikla oldala nem volt meredek, ezért egyszerűen fel tudtak sétálni a tetejére, bakancsuk szilárdan megkapaszkodott a csupasz kövön. Senkit nem találtak odafent. Bárkit láttak is a zúgáttyúval, az illető eltűnt. Beck ledobta a válláról a kígyótetemet, és egy bokor árnyékába rejtette. Csípőre tett kézzel kémlelte a bozótos síkságot egy másik emberi lény után kutatva. Azonban nem látott egy lelket sem, csak a végtelen ausztrál szavannát. A levegő remegett a hőségtől, a fánál kisebb tárgyakra nehéz volt fókuszálni. Ha volt valaki odakint, azt a hagyományos nyomkereső módszerrel kellett felkutatnia. – És most merre? – kérdezte Brihony.

– Először igyunk! – Beck a lány felé nyújtotta a palackot, és mindketten ittak néhány kortyot. – Azután elkezdjük a keresést... Egyértelműen ez az a szikla. Meg kell találnunk a nyomait. – Nézzük a talajt? – Nem csak lábnyomokra gondolok... Lehet, hogy a növényzeten hagyott nyomokat, például elhajlott leveleket arra, amerre ment, ilyesmit, de akár kezdhetjük a talajjal is. Figyelj oda, hová teszed a saját lábadat! – Beck körülnézett, és gyorsan kidolgozott egy tervet. – Rendben. Menj oda ahhoz a bokorhoz, a szikla szélén haladva! Én pedig... – közben felemelte a hangját, hogy a folyamatosan távolodó Brihony hallja -... átjövök ide. Oké. Most indulj el lassan ahhoz a fához, látod? – Aha. – A fa nagyjából harminc méterre volt Brihonytól. – Menj oda, és közben figyeld a talajt, hogy látsz-e olyan lábnyomot, ami nem a miénk! Amikor odaérsz, fordulj meg, lépj egyet jobbra, majd gyere vissza ide! Én addig átmegyek ahhoz a bokorhoz, majd balra lépek, és... – Így lépésről lépésre átvizsgáljuk az egész területet. – Brihony bólintott, hogy megértette. – Felfogtam. – Akkor kezdjük! Beck annak idején több hetet töltött együtt Pindarival. Eleinte semmi sem sikerült neki, mert még nem tanult meg összpontosítani. Idővel azonban ráérzett. Ilyenkor minden más gondolatot háttérbe kell szorítani: hogy mit fogunk enni, kell-e vécére menni, mit csináltunk otthon, még dúdolni sem szabad, mert az is elvonja a figyelmünket. A nyomkeresés teljes koncentrációt és sok kitartást igényel. Öt perc talajbámulás után nagy a kísértés, hogy lerövidítsük az utat, és átugorjunk egy-egy részt. Felületessé válik a keresés, mert azt feltételezzük, hogy a következő földdarab is ugyanolyan lesz, pedig lehet, hogy éppen ott lapul a nyom. Minden

négyzetcentimétert ugyanolyan százszázalékos összpontosítással kell átvizsgálni. Ettől nagyon hamar zúgni kezd az ember feje, és kápráz-ni a szeme. Brihony volt az, aki tíz perccel később rábukkant az első nyomra. Magához intette Becket. – Tádám! Beck megnézte, mit talált. Egy sekély sziklamélyedésben vörös föld gyűlt össze, a közepén egy lábnyom látszott. Bárki hagyta is ott, mezítláb közlekedett: az öt lábujj tisztán kivehető volt. Széles talp, erős lábujjak – olyasvalakinek a lábnyoma volt, aki sosem hordott cipőt, de évtizedek óta járta a vidéket, és megkeményedett a bőre. – És...? – szólalt meg Beck. – Hol van a többi? Repülve ment tovább? Brihony összevonta a szemöldökét, és körülnézett. A lábnyom körül érintetlen volt a talaj, legalább egyméteres körben semmi más nyomot nem lehetett felfedezni. – Ez hihetetlen! – fakadt ki a lány. – Mintha szándékosan hagyott volna egyetlen lábnyomot. Szórakozik velünk? A fiú elgondolkodott. Még mindig nem tudhatták biztosan, hogy valóban Pindarit látták-e. De ha ő volt az, akkor Beck kezdte sejteni, mi járhat az öreg bölcs fejében. – Szerintem próbára akar tenni – mondta. – Mintha azt üzenné vele: „Ha meg akartok találni, itt kezdjétek a keresést!”

Tizennyolcadik fejezet A gondolattól, hogy akit követnek, a közelben lehet, Beck szívverése felgyorsult. Érezte Brihonyn, hogy őt is hasonló izgalom keríti hatalmába. Mindketten azonnal tovább akartak indulni, hogy minél előbb megtalálják Pindarit. De délidőben a Kimberley-ben kegyetlen volt a hőség, és Beck nem feledkezett meg arról, hogy mennyi vizük van. A fény felé emelte a palackot, hogy ellenőrizni tudja a tartalmát. Még több mint a fele megvolt az eredeti öt liternek – víz szempontjából tehát nem álltak rosszul. Legalábbis jelen pillanatban. Csakhogy egyelőre nem arra készültek, hogy visszamenjenek a folyóhoz. Beck tudta, hogy mostantól a víz felbecsülhetetlen értékű kinccsé válik, és takarékoskodniuk kell vele. Ami azt jelentette, hogy a nap legmelegebb időszakát az árnyékban kell átvészelniük, máskülönben dingóeledel lesz belőlük. Ideiglenes tábort létesítettek egy eukaliptuszfa árnyékában, nem messze a lábnyomtól. Az árnyék nem volt teljes, a függőlegesen álló levelek átengedtek némi napfényt, ám ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy a nagyját távol tartsa. Brihony tűzifát gyűjtött, és Beck tűzszerszámával meggyújtotta, miközben a fiú nekilátott feldolgozni a kígyót. Először ejtett egy sekély bemetszést a farok felőli végén a machetével. Majd felvágta hosszában, egészen a nyakrészig. Lerakta a machetét, és ujjait a levágott fejnél a bőr alá dugta. Ezután már könnyen le tudta nyúzni az állat bőrét. Egyik kezével a nyakát fogta, a másikkal lassan húzta le róla a bőrt, mint ahogy egy banánt hámoz az ember. Amikor eljutott a végéig, ahol az első bemetszést ejtette, elvágta. A kígyó bőre így teljesen különvált a tetemtől. Hátravolt még a belek eltávolítása. Ismét fogta a machetét, és felvágta az állat hasát, de most már mélyebben, hogy a hús is

kettéváljon. A kígyó belső szervei henger alakú tekerccsé álltak össze, így Becknek csak ki kellett húznia őket a testüregből. Csillogó, szürkéskék masszát rakott le a földre, amely majdnem olyan hosszú volt, mint maga a kígyó. – Ez a legundorítóbb dolog, amit valaha láttam – jelentette ki Brihony. – Még annál is undorítóbb, amikor egy srác az alsógatyáját a fejére húzza? – Az csak fura. – Brihony a megnyúzott kígyóra pillantott. – Ez viszont finom lesz! – Amikor megesszük – emlékeztette Beck. – Ami nem most fog megtörténni. – Ó, igen, persze. A kiszáradás... Brihony keresett egy hosszú botot, és nyársra húzta a kígyót, eközben Beck jó messzire vitte a bőrt és a belsőségeket a tábortól. Tudta, hogy ezeket hamarosan megrohanják a hangyák, és nem akarta, hogy nekik is jusson a csípésekből. Azután hátukat a fatörzsnek vetve sütötték a kígyót, és élvezték az árnyékot. – Biztos, hogy a pihenés a legjobb döntés? – kérdezte Brihony. – Mostanra az az ember már kilométerekre lehet innen. – Egészen biztos, hogy kilométerekre jár innen – helyesbített Beck. – Igen, igazad van. – Lábnyomokat követünk, és a lábnyomokat akkor lehet a legjobban látni, ha a fény valamilyen szögben éri őket, mert akkor árnyékot vetnek. Délben, amikor a nap pont a fejünk fölött van, a napsugarak egyenesen rájuk sütnek, és az árnyékok eltűnnek. Velük együtt pedig a lábnyomok is. – Szóval, a nyomkeresésre a kora reggel és a késő délután a legalkalmasabb időszak?

– Pontosan. Persze mi nem fogunk késő délutánig várni, különben ránk esteledik, mielőtt bárhova eljuthatnánk... Még egy óra pihenés, aztán indulunk. Egy óra múlva útra készen álltak. Beck mindkettőjüknek egy-egy falat kígyóhúst engedélyezett. Majdnem teljesen íztelen volt, csak a füstösségét érezték. Inas, száraz és elég rágós volt a hús, zsírja szinte egyáltalán nem volt. Azután csíkokat vágtak belőle, és amennyi a zsebükbe fért, azt elrakták, a maradékot pedig nehéz szívvel ott hagyták. Visszamentek a lábnyomhoz, amely Beck szerint azt jelentette, hogy ott kell kezdeniük a keresést. Logikus módon a fiú először arrafelé vizsgálódott, amerre a lábnyom mutatott. Néhány méteren belül nem talált semmit, de aztán rábukkant egy következő lábnyomra. A talaj túl kemény volt a hagyományos nyomkövetéshez, hamarosan mégis talált egy másikat. Majd még egyet. Azután semmit. Mire Beck megtett újabb tíz métert, már biztos volt benne, hogy elveszítette a nyomot. Visszament Brihonyhoz. A lány látta az arcán, hogy ingerült. – Mit segíthetek? – kérdezte tőle. – Állj oda! – mutatott Beck az utolsó lábnyomra, amit találtak. – Kövess engem, és állj meg mindig ott, ahol az utolsó nyomot találtam. Így ha elveszítem,, mindig vissza tudok menni oda, ahol még megvolt. – Értettem. Az utolsó lábnyomtól a férfi három lehetséges irányba mehetett. Két bokor volt előttük. Beck elsőre azt feltételezte, hogy köztük ment el. Ugyanakkor fordulhatott balra vagy jobbra is. Beck előbb a bal oldali irányt ellenőrizte, és szinte azonnal szerencsével járt. Két lábnyomot is talált, nem messze egymástól.

Valami azonban nem hagyta nyugodni, bár képtelen volt rájönni, mi az. Addig is, arra összpontosított, amit tudott. Két lábnyomot talált, egy jobb és egy bal talp lenyomatát. Körülnézett, és gyorsan keresett egy hosszú, egyenes fadarabot. Egy bokor ágát vágta le a machetével, majd lenyeste róla a leveleket és a gallyakat, míg végül kapott egy egyméteres botot. Ennek egyik végét a lábnyom sarkához illesztette, majd a földre fektette. Ahol elérte a másik lábnyomot, ott megjelölte a botot. Ezután a bot egyik végét a második lábnyom sarkába helyezte, majd húzott egy körívet vele maga előtt. A bemetszés a boton jelölte azt a távolságot, ahol a következő lábnyomnak fel kellene bukkannia – és ott is volt. – Ügyes – állapította meg Brihony, amikor látta, hogy mit csinál a fiú. Lépésről lépésre haladt előre. Néha nem voltak lábnyomok, ám a botnak hála, Beck tudta, hol kellene lenniük. Egyre jobban belejött, egyre több nyomot vett észre... Az elmozdult vagy felfordult kavicsokat onnan ismerte fel, hogy az az oldaluk, amelyik korábban a földdel érintkezett, nedvesebb volt. A bokrok levelei általában bizonyos mintázat szerint nőnek, de amelyiket súrolta a férfi, azok mind természetellenes irányba fordultak. És néhány méterenként mindig felbukkant egy újabb lábnyom, mutatva, hogy Beck jó nyomon jár. – Ha így folytatjuk, napnyugta előtt utolérjük – jegyezte meg Brihony. – Igen, talán... – Csakhogy valami továbbra sem hagyta nyugodni a fiút. Nem tudott rájönni, mi az, ám addig is mindent elkövetett, nehogy elveszítse a nyomot. Míg zsákutcába nem jutottak. A lábnyomok egy baobabfa tövébe vezettek, és ott megálltak. Az utolsó nyom lábujjai közvetlenül a fa előtt voltak, mintha a tulajdonosuk a kéreghez nyomta volna az arcát. Vagy egyenesen besétált volna a fába. Hitetlenkedve meredtek rá. Brihony a nyakát nyújtogatva kukucskált fel a csupasz ágak közé. Nem rejtőzött odafent senki.

Beck leguggolt, és alaposabban szemügyre vette a lábnyomot. Mi nem stimmelt? Teljesen átlagos lábnyom volt. Nem hamis. A sarka a talajba mélyedt, a lábujjak pedig... Beck felnyögött, a homlokához kapott, majd lassan oldalra dőlt. – Áááh! – Beck? – Brihony ijedten térdelt le hozzá. – Mi az? Mi a baj? – Teljesen kijöttem a gyakorlatból! Ez a baj! Na ne! – Lassan feltápászkodott, közben bosszúsan ráncolta a homlokát. – Egész idő alatt az orromnál fogva vezetett... – Ezt meg hogy érted? – Idenézz! Figyeld a lábamat! – Beck lassan tett néhány lépést. – Egy, kettő, egy kettő... előbb a sarok, aztán a lábujjak, igaz? A teljes testsúlyom a sarkamra nehezedik, mielőtt a lábfejem többi része leér. Ezért a sarok mindig mélyebb nyomot hagy, mint a lábujjak. – Igen, és...? Beck ismét leguggolt, és a lábnyomra mutatott. – Ezeknél azonban nem... A lábujjak mélyebbre süppedtek a saroknál. Vagyis hátrafelé ment! Innen indult, és oda érkezett, ahol az első lábnyomot találtuk. Ez egy újabb vizsga volt. Rájöhettem volna abból, hogy túl könnyen ment. Brihony felnyögött. – Most csak viccelsz, ugye? Ó, ez nagyon gonosz! És akkor most mit csinálunk? Beck felállt, és sóhajtott egyet. – Visszamegyünk, és újrakezdjük. De egyvalami azért kiderült. – Micsoda? – Felismerem a humorát: egy vadidegen nem próbálna így megviccelni bennünket. Ez csakis Pindari lehet!

Tizenkilencedik fejezet Beck ezúttal jobban odafigyelt. Ismét a sziklán talált lábnyomból Indult ki, és kimérte körülötte az egylépésnyi távolságot. Pindari másik lábának valahol azon a körön belül érintenie kellett a talajt. Ha maga elé képzelte egy óra számlapját, amelyen Pindari lábfeje tizenkét óra irányába mutatott, akkor Beck nyolc óránál lelt rá a következő nyomra: néhány oda nem illő talaj-szemcsére a csupasz sziklán. Apró rögökké tapadtak össze, és így már túl nehezek voltak ahhoz, hogy a szél elfújja őket. Azért tapadtak össze, mert nedvesek voltak, amikor odakerültek. Egy emberi talp vitte oda őket. Beck megtalálta az első nyomot. A bot segítségével bemérte, hol kell lennie a következőnek. Nem volt ott újabb lábnyom, viszont rábukkant egy fűcsomóra, amelynek a szálai más irányba néztek. Nem számított, hogy Pindari arccal előre, vagy hátrafelé járt-e arra – a fűszálak arra mutattak, amerre haladt. Beck és Brihony lépésről lépésre követték a hátrahagyott nyomokat. Először sokkal lassabban ment, mint amikor a lábnyomokat kellett megtalálni, de a fiú hamarosan felvette a nyom keresés ritmusát. Ezúttal igyekezett úgy menni, hogy a tekintete ne csak a talajt pásztázza maga előtt. Sokkal hatékonyabbnak bizonyult, ha inkább öt-tíz méterrel maga elé tekintve haladt. Így előre észrevette a közeledő nyomokat, és a tájról is kapott egy átfogó képet. Időnként messzebbre is elnézett, hátha meglátja Pindarit Nem akart úgy járni, hogy lehajtott fejjel fürkészi a nyomokat, és egyszer csak nekiütközik a türelmesen várakozó célpontnak. A talaj száraz volt, a levegő remegett, ameddig a szem ellátott – sziklák, bozótok és távoli homokkő dombok. Ugyanakkor, ha

Pindari valahol előttük járt volna, legalább egy fekete pontot észlelniük kellett volna a vibráló hőségben. Beck azonban semmi mást nem látott, csupán egy sötét csíkot a horizonton. Egy ideig hunyorogva próbálta megfejteni, mi lehet az, aztán csak legyintett. Leginkább távoli esőfelhőre hasonlított, noha most a száraz évszakban jártak; valószínűleg sötétebb volt arrafelé a talaj, és a hőség eltorzította a látási viszonyokat. Ismét lefelé koncentrált, és folytatta a nyomkövetést. Nem hagyhatta, hogy elkalandozzanak a gondolatai a feladatról, Pindari felkutatásáról. Amint az agya ráállt a nyomkeresésre, Beck azt tapasztalta, hogy a nyomok elütnek a környezetüktől, és egyre könnyebben észreveszi őket. Hol egy felfordított kő – a sötét nedvesség már megfakult, ahogy kezdett kiszáradni, de a horpadás a talajban egyértelműen mutatta, hol volt korábban –, hol elhajlott, törött ágak mutatták Pindari haladási irányát. Néha az útvonal nyilvánvaló volt. Máskor a fiúnak újra elő kellett vennie a botot, hogy bemérje a nyomok lehetséges helyét. Egyik lábnyom követte a másikat. Nem mintha Pindari el akarta volna rejteni a nyomait; minden a talaj keménységén múlt. Lépéseinek hossza és tempója nem sokat változott. Ha a lábujjak mélyebbre süppednek, a sarok nyoma pedig alig látszik, az azt jelentette volna, hogy szaladt. Ám a férfi egyenletes iramban haladt – se túl gyorsan, se túl lassan, éppen a megfelelő sebességgel ahhoz, hogy túlmelegedés nélkül eljusson a céljához. Ezen a tájon ez a volt a leghatékonyabb. Az ausztrál bennszülöttek évezredek óta ezt alkalmazták. Azt sem lehetett mondani, hogy Pindari megkönnyítette volna a dolgukat. Előfordult, hogy a nyomok váratlanul megszakadtak. Gyakran váltott irányt, néha egy-két lépésenként. Beck továbbra is hagyott jeleket Baregának és Ganannak, és eltűnődött, vajon a két férfi mire véli majd ezeket a hirtelen irányváltásokat.

Pindari cikcakkban gázolt át egy teljesen akadálymentes területen, majd egy csupasz sziklán vágott keresztül, amelyen a lábnyomok maradéktalanul felszáradtak, és Becknek más nyomokat kellett keresnie. Egy alkalommal egy ötven méter széles sziklafennsíkon vezetett keresztül az útja. Brihony és Beck kénytelen voltak körbejárni a szikla külső kerületét, amíg újra rá nem akadtak a nyomra. Egyszer a nyomok egy száraz, homokos, sziklatömbökkel teleszórt területen jelentek meg, majd hirtelen eltűntek. Pindari vagy megtanult repülni, vagy egyszerűen szikláról sziklára ugrálva haladt tovább. Egyenként meg kellett vizsgálniuk minden szikla felületét, és amikor találtak valamit, kezdhették elölről a keresést az összes ugrótávolságon belüli sziklán. Pindari néha azt tette, amit minden normális ember tenne a Kimberley-ben: árnyékot keresett. Ha a fák egymáshoz közel nőttek, és kellemes árnyékot adtak, megpihent alattuk egy ideig. Könnyű volt felvenni a vidék ritmusát. Az idő itt máshogyan telt, semmi nem vonta el a figyelmet – nem volt forgalom, zene, sem tévé. Nem sok minden mutatta az idő múlását. Amikor Beck az órájára pillantott, kissé meglepődött, milyen hosszú idő telt el. Időnként megpihentek, ittak egy korty vizet, majd folytatták az útjukat. Ha megláttak valamilyen bogyós gyümölcsöt, amelyet Beck ehetőként azonosított, akkor megkóstolták. Az megtöltötte a gyomrukat anélkül, hogy elnehezültek volna tőle, és így a vízzel is tudtak spórolni. Víz. Beck fájdalmasan tisztában volt vele, hogy a palack minden egyes korttyal egyre könnyebb. A csónakban azt magyarázta a többieknek; hogy óránként másfél literre van szükségük, amikor a hőségben gyalogolnak. Tudta, hogy Brihonyval elmaradtak ettől a célkitűzéstől. Amikor elindultak a sziklától, nagyjából három liter volt a palackban. Ha fejenként másfél litert ittak volna, akkor egy óra alatt kiürítik a palackot. Annál pedig már jóval hosszabb ideje gyalogoltak.

Több folyadékra volt szükségük. És a fiúnak mindössze egy ötlete volt, honnan szerezhetnének. – Ööö, Brihony... – Beck nyelt egyet, és érezte, hogy elvörösödik. A lány megállt, és gyanakvó pillantást vetett rá. – Mi az? – Megvan még az a magház, amit adtam? – Persze... – Brihony előhúzta a zsebéből, majd a homlokát ráncolva megkérdezte: – Miért? – Mert... – Ó, a fenébe, gondolta. Pindarival egyszer már végigjátszották ezt, és az is fura volt, igaz, nem kellemetlen. Ők azonban mindketten fiúk voltak, Brihony viszont nem. Ez tette annyira kínossá a helyzetet. – Nézd, ha egyedül lennék, egyszerűen a vizespalackot használnám erre a célra, de mivel ketten vagyunk, osztoznunk kell rajta, ezért... Figyelj, én is megteszem majd, mert nálam is van egy magház, csak... Brihony egy ideig szótlanul meredt rá, majd egyenesen a szemébe nézett, és felemelte a magházat. – Beck Granger, azt akarod, hogy pisiljek ebbe, aztán pedig igyam meg? Beck zavartan bólintott. – De miért? – Mert kezdünk kifogyni a vízből, és nem engedhetjük meg, hogy bármi is veszendőbe ménjen. A vizelet majdnem teljesen steril. Amíg a pisid tiszta, addig nem lehet bajod belőle, ha megiszod, és segít megelőzni a kiszáradást. – Lehet, hogy te erre hajlandó vagy... – Brihony néhány másodpercig Becket bámulta, azután viszolyogva elfordította a fejét. – Remélem, az a valami, ami Pindarinál van, megéri ezt a sok vesződséget. Eltávolodtak egymástól egy-egy bokor mögé. Néhány perc múlva ismét találkoztak. A lány arca eltorzult az undortól.

– Nem hiszem el, hogy megtettem. – Beckre pillantott. – Te is megittad? Beck bólintott. Az íze... nehéz lett volna körülírni. Senki nem gazdagodna meg abból, ha ilyen ízű üdítőt dobna piacra. De így legalább a szervezetükön belül tudták tartani a folyadékot, és kizárólag ez számított. – Gyanítom, nem fogjuk arra pazarolni a vizet, hogy kezet mossunk – morogta Brihony. Ez elég vicces volt ahhoz, hogy mindketten elmosolyodjanak. Egy újabb órányi gyaloglás után ismét egy száraz folyómederhez értek. Megálltak az enyhe lejtő tetején. Beck előbb jobbra, aztán balra nézett, majd elnevette magát. Egy probléma legalább megoldódott. Az egyértelműen látszott, hogy Pindari lemászott – Beck látta a helyükről elmozdult kavicsokat. A folyómeder úgy festett, mintha évmilliók óta nem látott volna egyetlen csepp vizet sem. A bokrok és a fák ismét birtokba vették a meder alját. A legfontosabb az volt, hogy kiderítsék, Pindari melyik irányba ment, és ez hamar sikerült is. A meder alján Pindari lába mélyen a talajba süppedt, némi föld a talpára ragadt, és azt magával vitte a sziklákra. Ahelyett, hogy a másik oldalon felmászott volna, a mederben haladt tovább. Mintegy száz méterrel később elértek egy pontra, ahol a folyó balra kanyarodott. Beck vidáman nézett Brihonyra. – Szeretnél inni egy jót? A lány elcsigázottnak tűnt. Az órák óta tartó gyaloglás a Kimberley katlanában megtette a hatását, mindazonáltal Beck tudta, hogy Brihony sosem fog hangosan panaszkodni. – Valami jéghideg szénsavas jólesne, kösz. – Megnézem, mit tehetek... Beck ásni kezdett: a tokjába bújtatott machetével kaparta el a legfelső talajréteget, nehogy megsértse a pengét. A felszíni réteget keményre szárította a nap, azonban ahogy mélyebbre

ásott, úgy lett a talaj egyre puhább és nedvesebb. Brihony is keresett egy ágat, és segített ebben a műveletben. Együtt kiszélesítették a gödröt, és mind mélyebbre hatoltak. Az ujjaikra tapadó föld kellemesen hűvös és nyirkos volt. Hamarosan már több is volt ez, mint nyirkosság: Beck ujjai nedvesek lettek. Lassan víz szivárgott a gödör aljára. Először csak egy kis pocsolya, nagyjából egy centiméter mély, aztán fokozatosan egyre nagyobb lett. – A folyó kanyarulatának külső ívén vagyunk – magyarázta Beck. – Amikor víz hömpölyög a mederben, itt folyik a leglassabban, és itt van a legtöbb ideje a talajba szivárogni. Brihony dühösen bámult rá. – Azt akarod mondani, hogy itt van annyi víz, amiből tudunk inni? Akkor hiába ittuk még a saját pisinket? Beck mentegetőzve felemelte a kezét: – Nem hiába – mondta. – Amikor a túlélés a tét, mindig jó ötlet visszaforgatni a szervezetbe a vizeletet. Na jó, ez a gödör remélhetőleg azt jelenti, hogy többet nem kell megismételnünk a pisiivást! Mostanra a pocsolya elég mély volt ahhoz, hogy meg lehessen meríteni benne a palackot. Bugyborékolva áramlott a víz a flakonba. Amikor Beck ismét felemelte, érezhetően nehezebb volt. Ezzel biztosítottak maguknak még néhány órányi keresést. – Egy ideális világban felforralnánk, mielőtt megisszuk – mondta Beck. – De a talaj itt elég homokos, és már kiszűrte a vízből a szennyeződések java részét. Szerintem megkockáztathatjuk. Brihony elmosolyodott.. – Szép munka volt! j Kézzel vizet kanalaztak a szájukba. Néhány perc múlva a gödör ismét megtelt, így Beck még jobban fel tudta tölteni a palackot. Megerősödve, újult erővel eredtek Pindari nyomába.

A folyómederben alig néhány bokor volt, ezért itt Pindari is kevesebb nyomot hagyott maga után. Az egykori vízfolyás alját többnyire keményre száradt föld vagy sima kavicsok borították. Pindari általában a köveken lépkedett, ezért nem sok lábnyomot találtak. Beck és Brihony nem is vesződtek a kövekkel, inkább kettéváltak, és a folyó két oldalán haladtak tovább, a partfalat tanulmányozva. Ha Pindari kimászott a folyómederből, annak látniuk kellene valami jelét az egyik oldalon. Végül Beck bukkant rá. A férfi azon a ponton hagyta el a folyót, a két fiatal pedig követte. A fiú nem lepődött meg azon, hogy Pindari a folyómeder túloldalán mászott ki. Ha ugyanazon az oldalon kapaszkodott volna fel, ahonnan érkezett, azzal visszafelé indult volna. Pindari útvonala tele volt kitérőkkel, de következetesen haladt egyre beljebb a vidék mélyére. Beck az órájára pillantott. Késő délutánra járt. Tudta, hogy nincs esélyük visszaérni a táborba sötétedés előtt, ezért itt kell tölteniük az éjszakát. Még nagyjából két órájuk volt szürkületig, ezért úgy döntött, folytatják a keresést, és egy óra múlva állnak neki kialakítani maguknak az éjszakai alvóhelyet. Váratlanul hangos robaj morajlott végig a Kimberley fölött, amely egy csapásra felülírta Beck összes tervét. Mintha az égbolt a torkát köszörülte volna. Ismerős volt a hang, ám így is kellett hozzá néhány pillanat, míg Beck-ben tudatosult, mi az. Megtorpant, és elborzadva nézett fel az égre. Az makulátlan kéken ragyogott. A fiú ekkor megfordult, és hátranézett arra, amerről jöttek. Fekete fellegek sötétlettek mögöttük. Az ausztrál vidék éles színei elmosódtak az esőpárában. – Beck Granger, tudnod kellett volna, hogy ez közeleg! – kiáltotta a fiú dühösen a világba.

Eszébe jutott a korábban látott fekete csík a horizonton. Akkor elhessegette a gondolatot, hiszen ez a száraz évszak, álmában sem gondolta volna, hogy eleredhet az eső. A váratlan viharok a legrosszabbak, mert figyelmeztetés nélkül csapnak le. Életveszélyes záport zúdítanak a tájra. – Mindjárt elkap minket az eső! – kiáltotta. Brihony vállat vont. – Nagy dolog. Megázunk. Beck megrázta a fejét. – Megfulladunk, ha nem csinálunk valamit. Amikor kőkeményre szikkadt földre hónapok után először zúdul eső, az olyan, mintha aszfaltra öntenék a vizet. A talajnak esélye sincs mindet beszívnia, ezért a víz folyóvá duzzad, és sáros árként hömpölyögni kezd. Errefelé percek alatt kialakulhat egy ilyen gyilkos villámárvíz. Minden évben emberek tucatjai halnak meg így – nyílt terepen éri őket az eső, és nincs hová menniük. Beck nem túlzott. Tényleg veszélyben voltak.

Huszadik fejezet – Oké – jelentette ki a fiú. – Fedezékbe kell húzódnunk. Méghozzá most azonnal! Legalább a folyómederből kikecmeregtünk, gondolta. Hamarosan akár egyméteres ár csaphat le rájuk, ami mindent elmos. A mederben szinte biztos halál várt volna rájuk. De itt is bajuk eshet, ha nem tesznek valamit gyorsan. Mintegy húsz méterre tőlük homokkő szikla emelkedett ki a talajból. Beck azonnal felismerte a lehetőséget. A szikla mellett eukaliptuszfa állt. Nagyjából egy méterrel a föld felett a törzse Y alakban szétvált, majd a két törzs feljebb újra elágazott. A fa tetejét sűrű, zöld, átható illatú lombkorona borította. A mellette elterülő szikla tetején Beck egy kiálló részt vett észre, és nagyjából derékmagasságban egy bemélyedést is. Ketten éppen elférnének benne összekuporodva. A kiálló rész pedig megvédené őket az esőtől. De nem lenne túl kényelmes. Fáznának, és addig kellene ott kucorogniuk, amíg a vihar véget nem ér. Becknek jobb ötlete támadt. Egy jókora, fészer méretű bokrot kezdett tanulmányozni. A bokor ágait és leveleit hosszú borostyánindák hálózták be – kihúzva többméteresek is lehettek. – Oké – mondta Brihonynak. – Szedj össze annyi borostyánt, amennyit csak tudsz! Próbáld egyben tartani őket! A lány bólintott, és munkához látott, egymás után húzkodta ki a hosszú borostyánindákat a bokorból. Ezalatt Beck elővette a machetét, és felmászott a fára. Kiválasztotta a legegyenesebb ágakat, amelyek elég hosszúak voltak ahhoz, hogy elérjenek a fától a szikláig. Néhány erőteljes csapással sikerült is levágnia őket. Az erőfeszítéstől kimelegedett, ezért levette a pólóját. Ha

beleizzad, a póló átnedvesedik, és este csak fázni fog benne ahelyett, hogy melegen tartaná. Mire végzett, öt-hat megfelelő hosszúságú ág hevert a fa tövében. Mindegyiken kisebb, leveles gallyak nőttek. Beck lemászott a fáról, és a machetével nekiállt legallyazni őket, míg végül csak a csupasz faágak maradtak. Azután Beck a Brihony által gyűjtött indákkal egymáshoz erősítette őket. Az így kapott négyszögletes padló egyik végét a fa legalacsonyabban fekvő hajlatához kötötte, a másik végét pedig a szikla kiszögelléséhez támasztotta. A fából készült padlózat elég széles volt ahhoz, hogy mindketten rá tudjanak feküdni. Fehér villanás hasította ketté az égboltot. Beck felnézett a mennydörögve közeledő viharra. Remegett a talaj a lába alatt, a füle csöngött. Újabb villámlás cikcakkja kötötte össze a földet az éggel, és olyan fényes volt, hogy sárgászöld forradása beleégett Beck retinájába. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy Ausztrália északi részén évente tíz ember lesz villámcsapás áldozata. Nem akart ő lenni ebben, az évben a tizenegyedik. A fedezék egyik részével elkészült, azonban további ágakra volt szüksége ahhoz, hogy tetőt is tudjon készíteni neki. A nagy eukaliptuszfát nem akarta még jobban megcsonkítani, ezért egy csapat fiatalabb fához sietett, amelyeknek vékonyabb volt a törzsük, és ismét munkához látott. Beck végül levágott öt új ágat. A két legvastagabbat egymáshoz kötötte az egyik végén, így egy nagy fordított V alakot kapott. Ezt a sziklához támasztotta úgy, hogy a két lába a padló két szélén legyen. Azután egy harmadik faág egyik végét beillesztette a V hegyes végén lévő kis bemélyedésbe, ahol a két összekötözött elem találkozott, a másik végét pedig az eukaliptuszfa egyik magasabb ágához erősítette úgy, hogy nagyjából vízszintes legyen. A két megmaradt ág egyik végét a fordított V oldalához erősítette, a másikat pedig szintén a fához.

így kaptak egy sátor alakú vázat az ágyként szolgáló padlózat fölött. Brihony végzett a borostyánok kihúzgálásával, és néhány perce már csak Becket figyelte. – Tudok valamit segíteni? – kérdezte. Beck elgondolkodott. Remek lett volna, ha a lánynál is van egy machete, akkor feleannyi idő alatt be tudták volna fejezni. Machetéből azonban csupán egy volt. A fejével a sziklamélyedés felé intett. Az ágakból eszkábált padló és az üreg vége között volt félméternyi száraz sziklafelület. A fiú leakasztotta a tűzszerszámot a nyakából, és a lánynak nyújtotta. – Gyújtanál tüzet odabent? – Persze. Brihony nekilátott, Beck pedig az utolsó simításokat hajtotta végre a fedezéken. A váz készen állt, már csak tetőre volt szükség. Azt pedig a kisebb, lemetszett eukaliptuszágakból tervezte elkészíteni – jókora kupac gyűlt össze belőlük. Mostanra hideg szél figyelmeztetett a vihar közeledtére. Beck érezte az arcán. Összeborzolta a ruháját és a haját, nedves kő és por szagát sodorva magával. A fedezék eső felőli oldaláról indulva elkezdte a vázra erősíteni a levelekkel teli ágakat, gallyakat. Miután az első sort lerakta, az erősen fogyatkozó borostyánindákkal odaerősítette őket. Azután következett a második sor, közvetlenül az első tetejére. Mire végzett, a fedezék egyik oldalát összefüggő eukaliptuszfal védte, elég erős ahhoz, hogy megóvja őket az abból az irányból érkező széltől és esőtől. Mindamellett a fedezék még nem volt teljesen kész, ezért Beck a másik oldalát is befedte a megmaradt leveles ágakkal. Ennek az oldalnak az alsó fele védtelen maradt, ám abból az irányból nem fújt a szél, és azt remélte, nem lesz túl huzatos a kuckójuk.

Brihony eközben meggyújtotta a tüzet. Vastagabb ágakat helyezett a kapokszőrre, ami azonnal lángra kapott a kis bemélyedésben. A szél segített a tűznek megerősödni. Amikor már stabilan égett, a lány Becknek adogatta a borostyánindákat, hogy gyorsabban haladjanak. A fiú a megmaradt eukaliptuszleveleket a padlózatra fektette, hogy kényelmesebben essen rajta a fekvés. Nemsokára megérkezett az eső. A forró vízcseppek súlyosan koppantak Beck arcán. A talajra hullva ott maradtak, és néhány másodpercig ezüstszínű pacaként ragyogtak, mielőtt nagyon lassan beszívta őket a föld. – Éppen időben! – mondta Beck vigyorogva. Intett Brihonynak, hogy előbb ő másszon be a fedezékbe. Csak a tető nyitott oldalán keresztül lehetett bepréselődni a padlózatra. Beck visszahúzta a pólóját, és végtelenül hálás volt azért a kis pluszmelegért, amit a ruhadarab adott, mert megvédte az egyre hidegebb széltől. Lehúzta az alsógatyát a fejéről. Kicsit úgy érezte, mintha hazaért volna. Tudta, hogy ebben a kuckóban fogják tölteni az éjszakát. Egymás mellett kucorogtak, és bámultak kifelé az egyre vizesebbé váló világra. Az eső erősebben zuhogott, majd hirtelen mintha kiszakadtak volna a felhők, és egyszerre zúdult le a rengeteg víz az égből. Beck ideges pillantást vetett a hevenyészett tetőre. Ha vannak gyenge pontjai, az most fog kiderülni, gondolta. Ha létezik út, azt a víz mindig megtalálja. Itt-ott csöpögött, de semmi komoly, a levelek igazgatásával könnyedén ki tudták küszöbölni a beázást. Esőcseppek gyűltek össze a tető alsó szélén. Néhány másodperc múlva miniatűr vízesésekké váltak. Beck beállította a palackot az egyik vízesés alá, megvárta, amíg megtelik, majd rácsavarta a kupakot. – Beck... – szólalt meg Brihony. – Igen?

– Két órával ezelőtt rávettél, hogy igyam meg a saját pisimet. – Beck elvörösödött, amikor a lány azzal folytatta: – Csak meg akartam köszönni. Igazán megérte. – Öö... igen. – Beck mosolyt erőltetett az arcára. – Ne haragudj! Én is megittam a sajátomat. – Kizárólag ezért állok még szóba veled. Fülsiketítő mennydörgés fojtotta beléjük a szót, beleremegett a dobhártyájuk. A távolban újabb villámok csaptak le – néha kettő-három is egyszerre. – És az jó ötlet, hogy egy fán csücsülünk, miközben villámlik körülöttünk? – kérdezte Brihony. Beck elvigyorodott. Ő is ismerte a régi bölcsességet, miszerint viharban ne a fa alatt keressünk menedéket. – A villámok mindig a legmagasabb pontokat veszik célba, és a közelben akad jó néhány ennél magasabb fa. Ha belecsap valamibe, akkor az nem ez lesz. Itt biztonságban vagyunk. Előrehajolt, hogy kilessen a talajra. Nagyjából egy méterrel voltak a nem is olyan rég még csontszáraz földfelszín fölött. Most víz hömpölygött alattuk. Beck úgy saccolta, hogy térdig ellepné, ha beleállna. Azt nem tudta megítélni, milyen gyorsan folyik, ezért lecsippentett egy levelet az egyik ágról, és a vízbe ejtette. Az ár egy szempillantás alatt elragadta. Beck a fatörzs körül hömpölygő vizet bámulta. Minden munkája kárba vész, ha az ár elsodorja az eukaliptuszfát. De nem – az szilárdan kapaszkodott gyökereivel a talajba. Valószínűleg hasonló áradások százait állta már ki élete során. „Hagyd, hogy elmenjen – mondta a fa. – A vihar továbbáll, a víz elszivárog, mi pedig folytathatjuk tovább az életünket." Épen és egészségesen, remélhetőleg, tette hozzá magában Beck. Az eső nem tartott sokáig, az áradás azonban igen, mivel nem volt más választása, nem tudott hová felszívódni. Beck és Brihony elővették az utolsó megmaradt quandongokat és a sült kígyó

darabjait. A lány ült közelebb a tűzhöz, ezért botra tűzte a húst, és felmelegítette, mielőtt odaadta volna Becknek. Ezután abban a kivételes élményben volt részük, hogy látták lemenni a napot a Kimberley felett. Az eső megtisztította a levegőt, az égbolt pedig kék, vörös és lila árnyalatokban pompázott – Lárvákat ettem, és pisit ittam... – mormolta Brihony. Csodálat volt a hangjában, ahogy kipillantott a távolban ragyogó fluoreszkáló színekre. – Ezért a látványért mégis majdhogynem megérte. Beck tudta, mire gondol. Ő is hasonlót érzett. Ugyanakkor azt is tudta, hogy szerencséjük volt. Számítania kellett volna a viharra. Ez vajon azt jelentette, hogy kezd figyelmetlenné válni? Megfogadta, hogy még egyszer nem fog előfordulni vele ilyen. Holnap folytatják a keresést, ő pedig minden erejével azon lesz, hogy életben maradjanak. Volt még valami, amire igyekezett nem gondolni, mert úgysem tudott volna mit tenni ellene. Komoran bámult ki az esőbe. A lehulló cseppek módszeresen tüntették el Pindari hátrahagyott nyomait. Beck és Brihony egész napos igyekezete hiábavaló volt, mert holnapra nem marad semmi, amin elindulhatnának.

Huszonegyedik fejezet Kényelmetlenül aludtak a keskeny padlón, alig fértek el egymás mellett. A levelek csak egy hajszállal tették elviselhetőbbé a helyzetet. Abban sem lehettek biztosak, hogy sikerült-e egyáltalán álomba szenderülniük. Beck azonnal felébredt, amint a nap felbukkant a horizonton. Nem lepődött meg azon, hogy a talaj ismét teljesen száraz volt. Amikor lemászott kuckójukból, még csak nedvesnek sem érezte a talpa alatt. A hömpölygő ár nyomtalanul eltűnt. Nyújtózkodott egyet, megmozgatta a végtagjait. Azután egy kisebb emelkedőhöz sétált, és végignézett a tájon. Az eső megszabadította a vidéket a portól, a színek – a zöld, a vörös és a barna – szemkápráztatóan ragyogtak a napfényben. Beck azonban csak szomorúságot érzett, amiért elveszítették Pindari nyomát. – Miért lógatod az orrod? – kérdezte Brihony, amikor a fiú visszatért a faágakból eszkábált fedezékbe. Beck vett egy nagy levegőt. – Az eső elmosta Pindari nyomait. Így már esélyünk sincs megtalálni. A lány arca megfeszült, majd gyorsan pislogni kezdett, és elfordította a fejét. Vajon azért volt csalódott, mert ha nem találják meg Pindarit, akkor nem tudnak segíteni a jungunokon? Vagy inkább haragot érzett, amiért nem fogják tudni kézre keríteni a két férfit, aki bántotta az anyját? Netán egyszerűen elszomorodott attól, hogy vissza kell gyalogolnia a folyóhoz? – Kár – mondta Brihony. – Ráadásul a jelek, amiket Ganannak és Baregának hagytunk, szintén eltűntek. Remélhetőleg lesz annyi eszük, hogy ne kövessenek tovább, így vissza tudunk menni hozzájuk. De ne

aggódj, nem adjuk fel, megkeressük Pindarit. Persze így nem fog olyan gyorsan menni, mint ahogy szerettük volna. – Hát... – A lány igyekezett jó képet vágni a hallottakhoz. – Nem szabad elveszíteni a lelkesedést, nem igaz? Mi van reggelire? Beck elmosolyodott. – Mindjárt ehetünk. Láttam egy baobabfát nem messze. A baobab alig egy perc járásra volt tőlük. A fa föléjük magasodott, a törzse minden irányba dudorodott, mintha próbálna kiszabadulni a kéreg alól. És gyümölcsök is voltak rajta, úgy himbálóztak a fejük fölött, mint megannyi bőrből készült, ovális vizespalack: a hosszuk akár a harminc centit is elérte. A göcsörtös fatörzsön Beck könnyedén fel tudott kapaszkodni. Odafent az ágak szétváltak, az orra előtt megpillantott egy csupasz szárat, de a legközelebbi gyümölcs túl messze volt ahhoz, hogy elérje. Tovább kellett másznia az ágon, majd leszakított két baobabgyümölcsöt, és ledobta őket Brihonynak. Visszatérve a kuckóba, a machetével felvágta mindkettőt. A gyümölcsök belsejében krémes, fehér masszát találtak, benne magokkal. ízlett nekik, halványan emlékeztetett a gesztenyére – mindketten hálásan tömték magukba. Teli gyomorral Beck erősebbnek érezte magát, az esze is jobban vágott. – Vajon Pindari is evett erről a fáról? – kérdezte Brihony tele szájjal. – Elképzelhető... Beck lerakta a kezében tartott baobabgyümöicsöt, és elgondolkodva bámult vissza a fára. Igen, elképzelhető, hogy Pindari is evett róla. Ez volt az egyetlen baobabfa a környéken, és egy tapasztalt bennszülött biztosan nem hagyna kihasználatlanul egy ilyen lehetőséget, nem igaz? Beck hirtelen felnyögött, és a homlokára csapott. Brihony ijedten pillantott rá. A fiú visszasietett a fához, és gyorsan

felmászott rá újra. Ott volt. Korábban már észrevette a csupasz szárat, amelyen egy gyümölcs lóghatott. Látta azt a szárat is kissé távolabb, ahonnan ő vágta le a gyümölcsöt. Annak még nem volt ideje megszáradni, a nedve fehéren csillogott a napfényben. Az első csonk viszont sötétebb volt, és szárazabb. De hová lett a gyümölcs, ami lógott rajta? Pindari megette. Brihony a fa tövéhez ért, és felnézett Beckre. – Az eső nem mosta el az összes nyomot! – kiáltotta a fiú vidáman. Gyorsan lemászott a fáról. – Elvégre ennie csak kellett, nem? És akkor nyomot is hagyott maga után! – Igen, oké, de honnan tudjuk, merre megy? – tette fel a kézenfekvő kérdést Brihony. – Valamilyen irányba muszáj elindulnunk. – Nos, annyit tudunk, hogy tegnap este északkelet felé tartott, tehát... Hirtelen beléhasított a felismerés. Alig akarta elhinni. Két ennyire nyilvánvaló tény, ami végig itt volt az orra előtt. – Amikor először láttuk, északkeletre volt tőlünk. És tegnap este, amikor megvolt a nyoma, még mindig északkeletnek tartott. Egész idő alatt abba az irányba ment. Tett kisebb kitérőket jobbra-balra... de azok végül kiegyenlítették egymást. – Tehát... – szólalt meg Brihony – ...ha haladunk tovább északkelet felé, és alaposan megvizsgálunk minden egyes gyümölcsfát és bokrot, akkor még mindig utolérhetjük. – Igen! – Beck legszívesebben táncra perdült volna örömében. Alig várta, hogy útnak induljanak. – És én még azt hittem, hogy a nyomkövetés a nehéz... De hát ez így egy örökkévalóságig fog tartani... – Legalább csinálunk valamit! Figyelj, szánjuk még rá a mai napot, rendben? Ha estig nem találjuk meg, visszafordulunk. – Hirtelen eszébe jutott, hogy Brihonynak talán már elege van a megpróbáltatásokból. – Persze csak ha nem bánod, hogy még egy

napig gyalogolunk a tikkasztó hőségben, lárvákat eszünk, és... izé... Brihony elnevette magát. – Igen, Beck, ha az segít a jungunokon, és anyám támadóit börtönbe tudom juttatni vele, akkor újra megiszom a saját pisimet. Úgyhogy húzd a fejedre az alsógatyádat, és indulás! Kockázatos volt ismét nekivágni a szavannának, amikor semmi más támpontjuk nem volt, csupán egy égtáj. Ez annak ellenére rizikós vállalkozásnak tűnt, hogy Beck birtokában volt a tudásnak, amellyel életben tarthatta mindkettőjüket – bár nem a végtelenségig. A palackjuk tele volt vízzel, azonban egy teljes napot nem lehet átvészelni ennyi folyadékkal. Ennivalójuk egyáltalán nem volt. Nyomós ok kellett ahhoz, hogy tovább távolodjanak a civilizációtól, ám a fiú biztosra vette, hogy ez a helyes döntés. Igenis képesek megtalálni Pindarit, és a jungunok, Brihony anyja meg a saját szülei miatt muszáj is megpróbálniuk. Lassabban haladtak, mint előző nap. A fiú minden egyes növényt meg akart vizsgálni, amelyről Pindari esetleg ehetett – és akadt belőlük jócskán. Apránként sikerült megtalálniuk újra a nyomokat. Egy bokor ága, amelyen nem sokkal korábban még egy fürt bogyó lógott. A baobab gyümölcsének üres hüvelye. Persze mindig fennállt az a lehetőség is, hogy ezeket nem Pindari, hanem az itt élő állatok valamelyike fogyasztotta el, illetve Beck azzal is tisztában volt, hogy valószínűleg sok minden elkerülte a figyelmét. De a nyomok továbbra is északkelet felé mutattak, és Beck szíve minden alkalommal nagyot dobbant, amikor újabb bizonyítékra bukkantak. Menet közben ettek, ahogyan Pindari – gyakran és keveset. Beck már nem vesződött azzal, hogy jelzéseket hagyjon Ganannak és Baregának. Az előző nap nyomait elmosta az eső, és a két férfi valószínűleg nem kockáztatta meg, hogy nekivágjanak a vadonnak. Minden bizonnyal a táborban vártak rájuk.

Aztán eszébe jutott egy másik lehetőség is. Beck úgy emlékezett, mintha a folyó észak felé kanyarodott volna. Lehetséges, hogy az útjuk hamarosan újra keresztezni fogja a folyót. Eltűnődött, vajon Gananéknak megfordul-e a fejében, hogy a csónakkal közelebb hajózzanak hozzájuk. Akárhogy is, jelen pillanatban a Pindari által hagyott nyomokra kellett koncentrálnia, és nem a többiek miatt aggódnia. Sekély, száraz mélyedéshez értek – és ezzel ráleltek az első egyértelmű bizonyítékára annak, hogy jó irányba mennek. A gödör túl mély volt ahhoz, hogy a tegnapi eső csak úgy elmossa. Az alján még mindig csillogott egy kis víz, bár elég sűrű és zavaros volt – ha Becknek mindenáron vízre lett volna szüksége, akkor inkább vájt volna egy új lyukat, ahogyan előző nap is tette. Ez a nagyjából harminc centis gödör egy fa tövében helyezkedett el, és ahhoz túl szabályos volt, hogy állat műve legyen. Csakis emberkéz kaparhatta ki belőle a földet. A fiú leguggolt, és úgy meredt rá, mintha megtalálta volna a koronaékszereket. – Pindari csinálta? – kérdezte Brihony. – Vagy ő, vagy valaki más. – Beck oldalra billentette a fejét, és a fát kezdte tanulmányozni. Vörös eukaliptusz. Fejmagasságban elhajló törzse olyan vastag volt, hogy Beck éppen átérte a karjával. A tetején vastag ágak nőttek, rajtuk szürkészöld levelekkel. – És van egy tippem, hogy mit keresett. Beck ásni kezdett a lyuk oldalában a machetével, ezúttal is a tokjában hagyva a pengét, nehogy megsérüljön. Valami mozgott a gödör alján. Megbökte a machetével, nehogy egy mérges kígyó legyen az. Vastag, hüvelykujj méretű kukac gördült elő. Teste úgy festett, mintha tíz-tizenkét vastag gyűrűt ragasztottak volna egymáshoz. – Ó, nyami! – kiáltott fel Brihony. – Witchetty-lárva!

Beck elvigyorodott. Ez a kukacfajta minden valószínűség szerint az ausztrál vidék legnagyobb tápértékkel bíró élőlénye volt. Úgy tudta, hogy tíz ilyen egy felnőtt férfi egész napi kalóriaszükségletét képes fedezni. És még az ízük sem olyan borzasztó – sokkal finomabbak, mint ahogy kinéznek. A lárvák fával táplálkoztak, ami jellegzetes mogyorós ízt kölcsönzött nekik. Ez a példány a fa gyökereit dézsmálta, ezért szívességet tettek a növénynek azzal, hogy eltávolítják onnan. Folytatták az ásást, és még három másik kövér lárvát sikerült felszínre hozniuk. – Mit csinálunk velük, elrakjuk őket későbbre? – kérdezte Brihony. – Nem szeretném, ha a zsebemben fickándoznának. Beck ismét elvigyorodott. – Megehetjük őket most. Szájához emelte az egyik kukacot, nagy levegőt vett, majd bekapta, és kettéharapta. Túl nagy volt ahhoz, hogy egyben le tudja nyelni. Fogai megtalálták a rést a test gyűrűs szelvényei között, és szétharapták. Dohos mogyoróvajra emlékeztető íz áradt szét a szájában. A bennszülöttek általában megsütötték a kukacot, mert akkor tükörtojásra hasonlított az íze, de a semminél így is jobb volt. Megrágta, lenyelte, majd a lárva másik felével is ugyanezt tette. Hamarosan Brihony állkapcsai is munkához láttak, és az arcára kiülő undor is fokozatosan eltűnt. – Oké... Nem olyan rossz, bár meglehetősen gusztustalan. Beck mosolyogva nyújtotta neki a következőt. A lány vonakodva vette el tőle, miközben persze ő is tudta, hogy szüksége lesz az energiára. Van egy árnyoldaluk is Witchetty-lárváknak, jutott Beck eszébe, ahogy folytatták az útjukat. Túl nagyok. Ha Pindari elfogyasztott közülük néhányat, azzal feltehetően megtöltötte a gyomrát. Utána már nem lesz szüksége bogyókra és gyümölcsökre, így Beckék sem fognak nyomokat találni.

Valóban így történt. A nyomok eltűntek. Beck minden bokrot és fát megvizsgált útközben, akár ötven méterre is eltért az északkeleti iránytól, ám így sem járt szerencsével. Fogait összeszorítva haladt tovább. Brihony vidámságot erőltetett magára. – Ha elég hosszú ideig haladunk északkelet felé, visszajutunk Darwinba – jegyezte meg. – Ha pedig elvétjük, akkor beleesünk a tengerbe. – Folytatnunk kell a keresést – mondta Beck halkan. Azután eszébe jutott, hogy azt ígérte, ha estére nem találják meg Pindarit, lefújják a keresést. Persze csak ha tényleg Pindari nyomait követik. Talán kezdettől fogva egy tévedés áldozatai. Talán mégsem próbatételről van szó. Talán Beck mégsem olyan okos, mint amilyennek képzeli magát. Talán egy másik bennszülött fickó halad előttük, akinek esze ágában sincs két fehér kölyökkel találkozni – vagy remekül szórakozik azon, hogy az orránál fogva vezeti őket. Délben behúzódtak egy fa árnyékába. Két órát pihentek, kivárták, hogy valamelyest enyhüljön a hőmérséklet. Beck alig tudott ülve maradni a türelmetlenségtől, de tisztában volt vele, hogy ezen a vidéken a türelmetlenség nagyon rossz tanácsadó. Itt semmit nem lehet erőltetni vagy siettetni, ha életben akar maradni az ember. Kényszerítette magát, hogy várjon, majd amikor letelt a két óra, és a nap kicsit alacsonyabban járt az égen, ismét útnak indultak. Egész délután követték Pindari nyomait – vagy legalábbis azokat a nyomokat, amelyeket Beck reményei szerint Pindari hagyott. Kezdett beesteledni. A fiú kitartóan méregette a horizontot fekete esőfelhők után kutatva, azonban egyet sem látott. Menet közben ették, amit találtak. A palackban csökkent a vízszint, ezért egy újabb folyómederben ismét gödröt ástak, és abból ittak. A vizeletük most már túl sötét volt ahhoz, hogy hasznát vegyék a kiszáradás elleni küzdelemben. Ez is egyre

jobban aggasztotta Becket. Tudta, hogy minden lépéssel közelebb kerülnek a lassú dehidratációhoz. Azzal is tisztában volt, hogy hamarosan fel kell adniuk. Megállni. Meginni a maradék vizet. Alvóhelyet keresni éjszakára, majd másnap – bármennyire fáj is a szíve – beismerni a vereséget, és elindulni vissza a folyóhoz. Abba az irányba már nem keli nyomokat követniük, ezért gyorsabban tudnak majd haladni. Egyszerűen délnyugat felé fordulnak, és meg sem állnak a folyóig. Holnap ilyenkorra ismét Ganannal és Baregával lesznek. – Beck! – Brihony megragadta a fiú karját, és előremutatott. – Odanézz! Az nem füst? Beck felállt, és a távolba bámult. A lánynak igaza volt. Vékony füstcsík szállt fel az égre egy magasabban fekvő területről. Mintha ceruzával húztak volna egyenes fekete csíkot a kék égboltra. És ez a csík azt üzente nekik: „Megérkeztetek!”

Huszonkettedik fejezet Azonnal elhessegette a kudarccal kapcsolatos gondolatokat, de mielőtt folytatták volna az útjukat, Beck ügyelt rá, hogy teletöltse a palackot a földbe vájt lyukból. – Apám mindig azt mondta, hogy amikor az ember a leginkább fel akarja adni, akkor van a legközelebb a céljához – mondta Beck. Elmosolyodott, azonban addig nem emelte fel a fejét, amíg a bugyborékolás abba nem maradt, és a palack teljesen meg nem telt. – Tudtam, hogy már majdnem ott vagyunk. – Még mindig nem tudjuk teljesen biztosan, hogy Pindari az – jegyezte meg Brihony. – Attól, hogy napok óta követjük, és azt akarjuk, hogy ő legyen az, még nem biztos, hogy így is van... Lehet egy egyszerű kiránduló is. Vagy valami idióta eldobott egy üres üveget, ami most összegyűjtötte a nap sugarait, és mindjárt bozóttűz söpör végig az egész vidéken... Jobb, ha nem számítunk semmire, akkor nem fogunk csalódni. Beck elmosolyodott, majd felállt, és ellenőrizte az irányt. Alkonyodott. Egy óra, és besötétedik; akkor már nem fogják látni a füstcsíkot. Muszáj odaérniük, mielőtt eltűnik. – Északkelet – jelentette ki eltökélten. – Oké, járjunk a végére! Indulhatunk? Bármennyire is igyekezett, nehogy túlzottan belelkesedjen, Beck nem tudta nem észrevenni, hogy a mozgása energikusabbá vált, úgy érezte magát, mint a maratonfutó az utolsó kilométeren – hiába tudta, hogy mindent beleadott, valahonnan mégis új erő áradt szét benne. Átkeltek még egy kiszáradt folyómedren, és már csak egy nagyjából húszperces út állt előttük felfelé, egy enyhe emelkedőn. Legalábbis enyhének indult, de mire felértek a tetejére, már

mindketten négykézláb másztak. Odafent felegyenesedtek, körülnéztek... és nem láttak semmit. Ugyanaz a kopár vidék terült el előttük a szürkületben, mint eddig. Ám akkor Beck orrát füstszag csapta meg, és narancsszínű ragyogást pillantott meg nem messze tőlük. Folytatták az útjukat, és hamarosan egy mélyedés széléhez értek. A tekintetük először a tűzre siklott, mert az voit a legfényesebb – narancsvörösen pattogott, fényt és energiát árasztva magából. Fölötte keresztben nyársat pillantottak meg: két oldalról egy-egy fordított V alakban egymáshoz erősített fadarabon pihent. Beck egy törpekenguru lábát vélte felismerni a nyárson. A tűz mellett ülő öregember olyan mozdulatlan volt, hogy először észre sem vették. A térdét egészen a füléig felhúzva kuporgott a földön. Izmos testalkatú, széles vállú, domború mellkasú férfi volt. Térdnél levágott, rongyos farmert és piszkos pólót viselt. Ősz, fehér haja és szakálla élesen elütött sötét bőrétől. Lándzsa hevert mellette a földön. A mozdulatlansága ragadós volt. Beck úgy érezte, mintha a saját lába is gyökeret eresztett volna. Erőt kellett vennie magán, hogy meg tudja mozdítani előbb az egyiket, majd a másikat, és közelebb menjen a tűzhöz. Az idős férfi megszólalt: furcsa kiejtéssel beszélte, az ausztrál angolt. Beck hallott már bennszülötteket a saját nyelvükön karattyolni: dallamos, nagyon gyors nyelv volt. Láthatóan az öregember is komoly erőfeszítést tett, hogy lelassítsa a szavait, és ezáltal Beck is megérthesse, amit mond. – Sejtettem, hogy te vagy az, de megnőttél azóta. A távolból nem lehettem biztos benne. Beck szíve vadul kalapált örömében. Valóban Pindari volt az. A férfi, akit kerestek. Aki megtanította neki mindazt, ami eljuttatta őket idáig. Legszívesebben felkiáltott és a levegőbe

bokszolt volna örömében, de tudta, hogy Pindari nem kedveli az ilyesmit. Ezért nyugalmat erőltetett magára, és csak annyit mondott: – Tehát úgy döntöttél, próbára teszel, bátyja? Pindari természetesen nem volt a nagybátyja, semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzte össze őket, de a jungunoknál az a szokás, hogy a törzs fiatalabb tagjai a „bátyja”, illetve „nénje” megszólítással illetik a nagyra becsült idősebb embereket. Ha egy bölcs öreg engedélyezi egy fiatalnak, hogy így nevezze őt, az megtiszteltetésnek számít. Amikor Beck megismerkedett Pindarival, először csak „bácsinak” szólította őt. Amikor később Pindari felajánlotta neki, hogy hívhatja „bátyjának”, a fiú úgy érezte, mintha különleges kiváltságban lenne része. – Csak olyasvalakinek sikerülhetett, akit én tanítottam – mondta az öreg. – Az eső után az elfogyasztott ennivaló nyomait követted? – Igen, bátyja, természetesen. Az volt az első, ami eszembe jutott. Pindari feléjük fordult, és ahogy találkozott a tekintetük, Beck jókedvet látott megcsillanni a férfi sötét szemében. – Természetesen – ismételte az öregember, és Beck rájött, hogy Pindari tökéletesen tisztában van vele, milyen közel álltak ahhoz, hogy feladják. – Várjunk csak! – szólt közbe Brihony. – Egyébként Brihony vagyok. De hogy érti azt, hogy a távolból nem lehetett biztos benne? Amikor mi megláttuk magát, olyan messze volt tőlünk, hogy csak egy fekete pontnak látszott! Pindari a lányra emelte a szemét. – Az akkor volt, amikor ti megláttatok engem. – Aha! Szóval Pindari már jóval korábban észrevette őket. Beck eltűnődött, vajon mennyire került közel hozzájuk az öregember. – Te biztosan Mia Stewart lánya vagy. – Pindari a földre mutatott. –

Üljetek le. Van késed, Beck? Persze hogy van. Vágj magatoknak egy kis húst! A hús barna volt és omlós. A machete akadály nélkül hatolt át rajta. A tűz sisteregni kezdett, ahogy a hús leve lecsöpögött a pengéről. Beck gyomra nagyot kordult, amikor Brihonynak nyújtotta az első falatot, aztán magának is vágott egy darabot. Kés, villa vagy tányér nélkül nem lehetett kulturált, módon elfogyasztani, ezért egyik kezüket az álluk alá tartva fogták fel a lehulló darabkákat. – Meséljétek el, hogy kerültök ide, de előbb... – Pindari enyhén megemelte a hangját -... ha azok ketten nem bújnak elő a hátam mögül, felnyársalom őket, ahogy tettem ezzel a kenguruval. Micsoda? Beck és Brihony felkapták a fejüket, és Pindari mögött a sötétségbe bámultak. Ők semmit nem hallottak. Rövid szünet után ismerős hang szólalt meg: – Semmi szükség rá, bátyja. A sötétség megmozdult, és két alak lépett a tűz fénykörébe. Brihony és Beck szája tátva maradt a meglepetéstől. – Ti vagytok azok? Hogy kerültök ide? – kérdezte Brihony. – Brihony, Beck, sziasztok. – Barega csípőre tett kézzel, arcán széles vigyorra! állt meg előttük. – Megjavítottuk a csónakot, és továbbhaladtunk a folyón. Tesz egy nagy kanyart, így alig ötszáz méterre innen kötöttünk ki. Megláttuk a tüzet, és gondoltuk, megnézzük, mi az. Ganan lépett elő, kezében egy hátizsákkal. – Üdvözöllek, Pindari bátyja – biccentett az öregembernek. – Leülhetünk mi is a tűz mellé? Az idős férfi szigorú arccal nézett rájuk. – Ti ismertek engem. Én nem ismerlek titeket. Barega mosolya elhalványult az ellenséges fogadtatás hallatán.

– Alig egy vagy két év telt el azóta, bátyja. Becket régebb óta nem láttad. – Beckre jó okom van emlékezni. – Pindari hangja jéghideg volt. – Ő a jungunok barátja. A régi hagyományok követője. Nem olyan fajta, aki az első adandó alkalommal elmenekül a fehérek világába. Miért kellene emlékeznem egy ilyen emberre? Beck és Brihony idegesen összenéztek. Nem akarták, hogy ezek hárman összevesszenek. Azért tették meg ezt a nagy utat, mert egy csapatban játszanak. – Ők a barátaink, khm, bátyja – szólalt meg Brihony. Pindari felvonta a szemöldökét, amikor meghallotta a szót a lány szájából, de nem ellenkezett. – Fontos híreik vannak a jungunok számára – tette hozzá Beck. – Mindannyian ezért vagyunk itt. Pindari egy pilianatra elgondolkodott. – Emlékszem rátok – mondta végül a két férfinak. Ez úgy hangzott, mintha eldöntötte volna. És még a nevüket is sikerült előbányásznia az emlékezetéből. – Ganan... Barega, üljetek le! Beck, mondd el, mit kerestek itt! – Fontos ügyben jöttünk, bátyja... – kezdte Ganan. Pindari továbbra is Becket nézte, egyértelművé téve, hogy senki másra nem fog odafigyelni. Ganan elhallgatott, és a fejével intett Becknek, hogy folytassa. – Azért jöttünk, hogy befejezzük, amit a szüleim elkezdtek – mondta Beck. – A Lumos a jungunok földjét akarja. Attól tartunk, hogy ugyanazt csinálnák vele, amit a javuruk területével. Meg akarjuk akadályozni. – Lumos – ismételte a szót Pindari. – Gonosz dolog volt, amit a javurukkal tettek. Nem szabad megengedni nekik, hogy még egy területet megkaparintsanak. Jelenleg a javuruk földjének határán vagyunk. Ezért álltam meg itt, nem akartalak odavezetni benneteket. Én magam sem szeretek odamenni. Beszennyezték.

– Megborzongott. – Méreg van a növényekben és a vízben. Fáj a földnek. – Beck szülei adtak neked valamit a haláluk előtt, bátyja – mondta Ganan. Pindari hüvelyk- és mutatóujja néhány centire eltávolodott egymástól. – Egy pici műanyag fehérember-tárgyat kaptam tőlük. Nagyjából ekkorát... Azt mondták, nagyon fontos, de én nem tudom hasznát venni. – Ganan nagy levegőt vett, mint aki arra készül, hogy elmagyarázza, mi is az a pendrive, de Pindari folytatta: – Úgy értem, idekint nincsen számítógépem, mihez kezdjek így vele? Beck elvigyorodott, ahogy Ganan lassan kifújta a levegőt. A másik férfi bosszúsnak tűnt, amiért az öreg a bolondját járatja velük. – Azt reméljük, hogy megőrizted, bátyja – mondta Barega. – Természetesen megőriztem. Egy barlangban van, az ősök őrzik. – Pindari a sötétségbe mutatott. – Abban az irányban, a jungunok földjének szélén. – Várj egy kicsit, bátyja! – Ganan a hátizsákba nyúlt, és előhúzott egy térképet. Kihajtogatta a földre Pindari elé. – Meg tudod mutatni, hol van? Mi most itt vagyunk... Ujját a papírra nyomta. Beck is odanézett. A folyó hurokban elkanyarodott, kis híján teljes kört alkotva. Egy mindössze néhány kilométeres földcsík választotta el attól, hogy a saját farkába harapó kígyóvá váljon. Nem messze voltak ettől a földcsíktól. Beck fura téglalapokat látott a térképen, nem tudta mire vélni őket. Aztán eszébe jutott: a Lumos környezetszennyezése az urániumbányákból eredt. Azok a téglalapok biztosan az elhagyatott épületeket jelölték. – Meg tudod mutatni nekünk, hol van? – ismételte Ganan. Pindari megvető pillantást vetett rá.

– Én nem használok térképet. – Mi viszont igen... – felelte Barega reménykedve. – A föld az föld. Önmagához tartozik. Nem lehet rabul ejteni egy darab papíron. Elmondom, hol van a barlang. Egy magas szikla alján, nagyon nehéz megközelíteni. A víz szélén, de ahhoz elég magasan, hogy soha ne érje el az ár. Ganan elgondolkodva nézett abba az irányba, amerre Pindari mutatott, majd újra lerakta a térképet. – Az annak a területnek a szélén lehet, amit a Lumos akar – állapította meg. – Akkor a pendrive jó helyen van ott. Az ősök vigyáznak rá a szent barlangban. – Az jutott eszembe, hogy van ebben valami ironikus – mondta Ganan gúnyos hanghordozással. Beszéd közben ismét kotorászni kezdett a táskájában. Pindari szigorúan ránézett, majd tüntetőleg Beckhez fordult. Egyértelművé tette, hogy befejezte a társalgást a férfival. – Az ősök mutatják majd neked az utat. Kövesd a lándzsákat... Hirtelen egy fegyver éles dörrenése zavarta meg az éjszaka csendjét. Pindari életteli arcából kiszaladt a vér. Az öregember a földre rogyott, a mellkasán pedig lassan növekvő vörös folt jelent meg.

Huszonharmadik fejezet Beck talpra ugrott, és Pindarihoz szaladt. Ám a tanítómestere mozdulatlanul feküdt, és üveges tekintettel bámult a semmibe. Pindari meghalt. Becket iszonyatos düh kerítette hatalmába, de nem hagyta, hogy elragadják az indulatai. Tudta, hogy gondolkodnia kell. Idegesen nézelődött ide-oda a sötétben. Próbálta kideríteni, honnan jöhetett a lövés. Teljesen ki voltak szolgáltatva annak, aki a sötétből rájuk lőtt. Csakhogy Beck senkit sem látott. Lassan megfordult. Most döbbent rá, hogy a gyilkos köztük van. Ganan és Barega is felálltak. Ganan fegyvert tartott a kezében – egy fekete automata pisztolyt. Brihony és Beck lázasan gondolkodva meredt rá, próbálták felfogni a történteket. A lány halkan szipogott, szeme elkerekedett a sokktól. Barega szintén meglepettnek tűnt, bár Beck látta rajta, hogy a férfi korántsem döbbent meg annyira, mint ő és Brihony. Ráadásul a fegyver nem Baregára irányult. Hanem rájuk. – Nem kellett volna... – kezdte Barega. – Fogd be! – A fegyver Brihonyról Beckre vándorolt, majd vissza. – Te? – A lány alig kapott levegőt. – A Lumosnak dolgozol? – Ahogy mondod – felelte Ganan. – Mennyi pénzt kapsz ezért? – kérdezte Beck halkan. A szíve vadul kalapált. Tudta, mi következik. Nem volt más alternatíva. Ganan a szemük láttára meggyilkolt egy embert. Szemtanúk voltak, ami azt jelentette, hogy másodperceken belül ők is hasonló sorsra jutnak, hacsak ki nem talál valamit. – Eleget. – Gyilkosságról nem volt szó! – visította Barega. – Simán megszerezhettük volna a pendrive-ot, leszállítjuk, és ezek ketten sosem tudják meg, mi történt!

– Igen, talán... – Ganan félig Barega felé fordult, és a fegyver is vele együtt mozdult. Egy pillanatig nem irányult senkire. Beck izmai megfeszültek. Talán itt a soha vissza nem térő alkalom. De máshogy alakult. – Igen, nyugodtan hátba szúrhattatok volna anélkül, hogy egy árva szót szóltok róla! – kiáltotta Brihony könnyes szemmel. A fegyver ismét megtalálta őket, és Becknek vissza kellett fognia magát. – Broome-ban is ti támadtatok meg minket? – Csak egy kis ösztökélés a megfelelő irányba. – Ganan ujjai megfeszültek a fegyver markolatán. – Ösztökélés? – Brihony őrjöngött. Keze ökölbe szorult, úgy tűnt, mindjárt nekiugrik a fegyveres férfinak. – Meg is ölhettétek volna az anyámat, lehet, hogy agysérülést szenvedett! Ezt nevezitek egy kis ösztökélésnek? – Szükségünk volt Beckre, és úgy látszott, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem akarja bekapni a csalit. A PlaceSpace-rejtély, a fehér sárkány, a szüleiről elárult információk... Mindnek az volt a célja, hogy rávegyük az együttműködésre. De bármennyire is igyekeztünk, nemet akartál mondani, nem igaz, Beck? Azt pedig nem hagyhattuk. Brihony dühe ragadós volt. A fiú érezte, hogy őt is hatalmába keríti. Ezek ketten kihasználták mindkettőjüket, nem számított nekik, kivel mi történik, csak megkapják, amit akarnak: a pénzt. A szülei emléke nagyon fontos volt Beck számára, de a gazemberek azt is felhasználták, hogy manipulálhassák őt. Gyalogoknak tekintették őket az undorító sakkjátszmájukban. Ám Beck nem veszítette el teljesen a hidegvérét, és felfigyelt valamire. Miközben Ganan beszélt, a fegyver csöve hol Brihonyra, hol Beckre vándorolt. Mintha nem tudná eldönteni, melyiküket lője agyon előbb, vagy mintha bátorságot akarna gyűjteni a ravasz meghúzásához. Ganan nem volt született gyilkos. Hiányzott hozzá a gyakorlata.

Beck pedig látta, hogy ha valami elvonja a figyelmét, még arra sem ügyel, hogy rájuk irányítsa a fegyvert. Bárcsak ismét elvonná valami a figyelmét, gondolta. Fordítsa el a fegyver csövét, csak picit.. Barega megadta neki a lehetőséget. – Ganan, cimbora – könyörgött –, ne csináld ezt... Ganan levegőt vett, hogy válaszoljon, és ismét oldalra fordult. A fegyver pedig újra nem mutatott senkire; Beck előrelendült. Ugyanazzal a mozdulattal kirántotta a machetét a hüvelyéből, és keményen Ganan csuklójára sújtott vele. A penge tompa élét használta – csak lefegyverezni akarta Ganant, nem megnyomorítani. De így is olyan hatása volt, mintha egy vasrúddal csapott volna a kezére. A férfi felordított, és elejtette a fegyvert. Beck remélte, hogy eltört a csuklója. Ennél távolabbra azonban nem tervezett. Mit csináljon most? Talán az lenne a legjobb, ha felkapná a fegyvert, és jó messzire hajítaná a sötétbe. Azonban a pisztoly Barega lába elé hullott. Végül Brihony oldotta meg a problémát. Ganan még mindig a csuklóját markolászva ugrált, arca eltorzult a fájdalomtól. A lány felmarkolt valamit a földről, odaszaladt a férfihoz, és hátulról a nyakába dobta. – Lássuk, mit csinálsz egy tölcsérhálós pókkal! Tölcsérhálós pók! Beck ereiben megfagyott a vér. Ausztrália egyik lég mérgezőbb pókfaja. A csípése borzalmas kínhalált okoz. Ganan felsikított. – Szedd le rólam! Szedd le! – Pánikba esve tépte le magáról a pólóját, Barega pedig odaugrott, hogy segítsen neki. – Futás! – Brihony tiszta erőből rohanni kezdett az ellenkező irányba. Beck tétovázott: továbbra is meg akarta szerezni a fegyvert. – Gyere már! Beck rájött, hogy nincs már rá idő, ezért megfordult, és a lány után eredt. Csak akkor nézett hátra legközelebb, amikor eltávolodtak a két férfitól. A tűz fénye már nem világította meg

őket. Ganannak végül sikerült lehúznia magáról a pólóját, a földre dobta, és két lábbal tiporta. – Meg is haraphatott volna – jegyezte meg a fiú. Brihony megbökte a karját. – Egy marék föld volt. A pókot csak kitaláltam. Beck ezt nem állta meg vigyorgás nélkül. Ganan a hátán lecsorgó földet valóban érezhette kaparászó póklábaknak. De nem élvezhették a látványt. A két férfi perceken belül üldözőbe veszi őket. A futással nem oldanak meg semmit. Baregának és Ganannak hosszabb a lába, ezért előbb-utóbb utolérik őket. Ráadásul Ganannak még a fegyvere is megvolt. Ezért Beck tudta, hogy az egyetlen esélyük az, ha ravaszabbak lesznek náluk. Megfogta a lány karját, hogy lassítson le. Brihony úgy meredt rá a sötétben, mint akinek elment az esze. Alig látták egymást. Az égbolton most is ragyogtak a csillagok, azonban a földön csupán sötétszürke árnyakat lehetett kivenni. Kizárólag akkor fogják észrevenni őket, ha az alakjuk kirajzolódik a Tejút elé. Beck lehúzta a lányt maga mellé, és egy bokor mögé kuporogva visszanéztek a táborra. Ganan és Barega a tűz körül keringtek, és a sötétséget kukkolták. Túlságosan lekötötte őket az, hogy eltávolítsák a pókot Ganan ruhájából, így azt sem figyelték meg, hogy a két jó barát melyik irányba menekült. Ekkor Ganan két elemlámpát húzott elő a hátizsákjából. Az egyiket Baregának adta, és a következő pillanatban két fénycsóva hasított a sötétségbe. Beck felmarkolt egy apró szikladarabot a földről. Amikor a két férfi a másik irányba nézett, gyorsan felegyenesedett, és meglendítette a karját. Ügyelve arra, nehogy felnyögjön az erőfeszítéstől, messzire hajította a követ. Az hangos puffanással ért földet a tűz túloldalán. Barega és Ganan azonnal a zaj irányába fordultak az elemlámpákkal. Beck hallotta a hangjukat,

de hogy mit mondanak, miközben sietve eltűntek a sötétben, azt nem bírta kivenni. – Menjünk – suttogta Brihonynak, és elindultak az ellenkező irányba. – Hosszú távon ez nem fog menni – súgta vissza Brihony. Mindketten tudták, hogy a mozdulatlan éjszakai levegő messzire viszi a hangokat. – Az biztos. Egy kiszáradt patakmederhez értek, és óvatosan leereszkedtek az aljára. Beck el akarta kerülni, hogy egy kő esetleg kimozduljon a lába alól, mert a zaj elárulta volna az üldözőiknek, hogy hol vannak. Azt sem szerette volna, ha a sötétben megbotlik valamiben, és megsérül. Világítani akkor sem világíthattak volna, ha van mivel – ezért az egyetlen választásuk az maradt, hogy elrejtőznek a mederben. Óvatosan lépkedtek a sötétben, amíg Beck rá nem bukkant arra, amit keresett: egy sűrű bozótosra egy nagy szikla tövében. Letérdelt a szikla mellé, és böködni kezdte a bozót alját a machetével. Egy vékony hang azt kiabálta a fejében, hogy elment az esze, amiért arra készül, hogy az éjszaka közepén egy bokor alá bújjon, ahol bármi rejtőzhet! Mi van, ha megint összefutnak egy barna ausztrálsiklóval... De nem volt más választásuk. Azt remélte, hogy ha valóban lapul ott valami veszélyes állat, azt sikerül elijesztenie a bozótvágó késével. Beljebb kúszott a bokor alá, Brihony pedig követte. Lefeküdtek a földre, alig néhány centiméterre egymástól. A lány arca sápadtan világított a sötétben. Talán túlságosan is, állapította meg Beck. Az övé is hasonló lehetett – messziről felismerhető, ha valaki éppen abba az irányba néz. – Maradj így... – suttogta. Az ujjaira köpött, majd kezét a talajba mélyesztette, és nedves sárcsíkokat kent a lány arcára. Azután ugyanezt megismételte saját magával is. – Álcázás.

Megtöri az arc vonalait. Az agyunk úgy van programozva, hogy felismerje az arcokat. Hol közelebbről, hol távolabbról hallották a két férfi hangját. Végül, nagyjából egy fél óra elteltével, üldözőik a patakmederhez értek. Beck és Brihony mozdulatlanul hasaltak a földön, miközben az egyik férfi lemászott, és az elemlámpa fénycsóvájával átkutatta a meder alját. Árnyékok táncoltak körülöttük. Egyikük sem moccant meg. – Van ott valami? – Hallották Ganan rekedt hangját valamivel messzebbről. – Nincs. Még mindig semmi. – Barega alig néhány méterre állt tőlük. Beck úgy érezte, mintha közvetlen közelről kiabálna a fülébe. – Lássuk be, Ganan, kilométerekre járnak innen. Ganan káromkodott egy sort. – Jól van, akkor ennyi. Meghagyjuk őket a dingóknak. Úgysem jutnak ki innen élve. – Pindari úgy gondolta, hogy Beck képes rá. – Pindari egy vén hülye volt, aki abban hitt, hogy szellemek védik a barlangját! – Pindari gyilkosának megvető szavaitól a fiúnak felforrt a vére. – Nem érdekel, mit gondolt. Gyerünk, menjünk vissza a csónakhoz, és aludjunk egyet. Majd holnap, világosban megkeressük azt a barlangot. Az elemlámpa csóvája még egyszer utoljára körbejárta a folyómedret, ahogy Barega lassan megfordult. Becknek egy világítótorony jutott eszébe róla. Azután meghallották a férfi távolodó lépteit és a leguruló kövek hangját, amint felkapaszkodott a meder oldalán. Üldözőik elmentek, azonban Beck nem mozdult meg. Így feküdtek Brihonyval az éjszaka hátralévő részében, egészen addig, amíg pirkadni kezdett, és napfény ömlött szét a vidéken. A nap lassan a horizont fölé kúszott, ők pedig óvatosan visszatértek a táborhoz. Alakjuk hosszú árnyékot vetett a hajnal friss színei között. Pindari ugyanott hevert, ahol este hagyták.

Beck letérdelt a holttest mellé. Próbálta kitapintani az öregember pulzusát a nyakán, de nem érzett semmit. A tanítómesterét azonnal megölte a golyó. Beck megkönnyebbülést érzett, amiért Pindarinak nem maradt ideje arra, hogy tudatosuljon benne a két jungun árulása. Ugyanakkor engesztelhetetlen szomorúság szorította össze a szívét, amiért eltávozott az élők sorából valaki, akit ennyire szeretett és tisztelt. – Elkapjuk őket – jelentette ki Brihony eltökélten. – Vissza tudsz juttatni bennünket a civilizációba, igaz? A nyilvánosság elé állunk. Elmondjuk mindenkinek... – A mi szavunk az övék ellen – hűtötte le Beck. – Tudom, hogy Al bácsi hinni fog nekünk, és megtesz mindent, ami tőle telik, de a Lumos egyszerűen le fogja tagadni, hogy bármi közük lenne az ügyhöz. Majd tesznek róla, hogy Ganan és Barega szépen felszívódjon. A lány arcára kétségbeesés ült ki. – Akkor vége? Üres kézzel hazakullogunk, és elfelejtjük? ' – Nem. – Beck lassan felállt, és a horizontra nézett. – Hazavisszük magunkkal a pendrive-ot. – De hogyan? Azok ketten... – Azok ketten a csónakban vannak, ami a folyóhoz van kötve. A folyó pedig majdnem egy teljes kört ír le, ha emlékszel. – Beck behunyta a szemét, miközben maga elé idézte a térképet. – A hosszabbik úton kénytelenek menni. Megelőzhetjük őket. – Az a vidék szennyezett. – Tudok vigyázni magunkra – nyugtatta meg a fiú magabiztosan. – És aztán? – kérdezte Brihony. – Megtaláljuk az utat vissza a civilizációba, és átadjuk a pendrive-ot a megfelelő embereknek. – Tényleg életben tudsz tartani bennünket?

– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Beck mosolyogva. Remény csillant Brihony tekintetében, ám rögtön eszébe jutottak a nehézségek is. – Pindari azt mondta, nagyon nehéz megközelíteni a barlangot. – De nem lehetetlen. Szerinted volt csónakja? Szárazföldről biztosan ugyanúgy el lehet érni, mint vízről. – Azt se tudjuk, hol van. – Tudjuk, hogy közvetlenül egy folyó mellett, arra... – A fiú abba az irányba mutatott, amerre Pindari előző este. Ő és Brihony akkor az öregemberrel szemben ültek, és Pindari közvetlenül Beck válla fölé bökött. – Oké, szóval van egy hozzávetőleges irányunk... – Nem. – A történtek ellenére Beck nem tudta visszafojtani mosolyát. Fokozatosan tért vissza a magabiztossága. – El tudod képzelni, amint Pindari bármiről hozzávetőlegesen beszélt? Úgy ismerte ezt a vidéket, mint a tenyerét. Ha mutatott egy bizonyos irányba, akkor azt pontosan úgy is gondolta. Tehát... én itt ültem, Pindari pedig arra mutatott... – Lassan elfordult abba az irányba, amerre menni fognak. – Arra van a barlang! – Sarkát a száraz talajba mélyesztve húzott egy vonalat. – Gyerünk, keressük meg azt a pendrive-ot!

Huszonnegyedik fejezet Gyorsan összeszedték, amire szükségük lehet. Pindarinak volt egy vizespalackja, ezért most már Brihonynak is jutott egy. Az öregember egy nagy, bőrből készült hátizsákot is hordott magával, valószínűleg abban tartotta mindenét. Beck feldarabolta a törpekenguru húsát, és a hátizsákba pakolta. Ez legalább két napra elegendő élelem volt. A Lumos meg mérgezte a földet, amelyen keresztül, akartak vágni, nem kockáztathatták meg, hogy ott bármit is megegyenek. Mindent innen kellett magukkal vinniük. És volt még valami. Maga Pindari. Könnyek gyűltek Beck szemébe, ahogy megállt az öregember holtteste fölött. Nem egyszerűen szomorúságot érzett egy barát elvesztése miatt. Nem csupán dühöt és felháborodást, amiért szemtanúja volt egy könyörtelen gyilkosságnak. Ezeket bárki más halálakor is érezte volna. Minden élet különleges. De olyan sok minden volt Pindari fejében. Annyi bölcsesség, annyi hozzáértés, annyi tapasztalat... És most mindez elveszett. Egy nagy ember távozott az élők sorából, és vele együtt felbecsülhetetlen értékű tudás. Pindari holtteste ugyanott feküdt; ahová a lövés után zuhant, nyitott szemmel, félig összegörnyedve. Beck nem ismerte az ausztrál bennszülöttek temetkezési szokásait. Mitévő legyen? Nem volt ásójuk, amellyel sírt áshattak volna, a machetével pedig egy örökkévalóságba telt volna, mire elég nagy gödröt vájnak a száraz talajba. Csak az idejüket vesztegették volna vele, márpedig azt Pindari sem szerette volna. Brihony a fiú mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Remegett a hangja, amikor megszólalt. – Ő is itt akart volna meghalni.

Beck némán bólintott. A lány megválaszolta a kérdést helyette. Pindari ehhez a földhöz tartozott, itt kell maradnia. Majd a dingók eljönnek a testéért, ha más nem ér ide előbb. Ám abban biztos volt, hogy Pindari nem így, összegörnyedve akarta volna fogadni őket. Ezért Beck letérdelt, hátára gördítette a tetemet, kiegyenesítette a lábait, két karját keresztben a mellkasára helyezte, és lefogta a szemét. Brihony szótlanul nézte, majd így szólt: – Sosem láttam még halott embert. – Pindari lelke régen eltávozott. Ezek csak a földi maradványai. Beck felvette a földről Pindari lándzsáját, és az öregember kezébe adta. Pindari teste most már büszkén nézhetett szembe azzal, ami vár rá. A fiú Brihonynak adta a vizespalackot, amit eddig használtak, Pindariét pedig magához vette. Azután a vállára kapta a bőr hátizsákot, és az órája segítségével meghatározta az útirányukat. A földre rajzolt vonalra pillantott. Az óra számlapján az irány mindössze öt percre volt északtól. – Menjünk! – mondta, azzal hátra sem nézve elindult. Azon a területen gyalogoltak, amelyet majdnem teljesen körülzárt a folyó. Bármerre indultak, előbb-utóbb óhatatlanul vízbe ütköztek volna. Pindari szikláját megtalálni ennél jóval nehezebb volt. Beck néhány percenként ellenőrizte az égtájakat, hogy jő irányba mennek-e. Arra a területre igyekeztek, amelyet a Lumos megmérgezett. A térképen látott bányaépületek még kilométerekre voltak tőlük, nem fognak a közelükben elhaladni. Az onnan kiterjedő pusztítás hatása azonban mindenhová elért, és ennek az első jeleit már akkor megtapasztalták, amikor az első kiszáradt folyómedret megpillantották.

Eddig az összes mederben, amely az útjukba esett, kialakult új élet. Fák és bokrok nőttek a kavicsok között, életben tartotta őket a talajba szivárgott víz. Ebben azonban nem. Elpusztult növények fonnyadt maradványai tapadtak a sziklákra, de életnek más nyoma nem mutatkozott. Pedig több esős évszak is lezajlott a katasztrófa óta, elegendő friss víz hömpölygött itt végig ahhoz, hogy megtisztítsa a területet a fertőzött növényektől. Csakhogy a talaj még mindig mérgezett volt. Semmi nem nőtt belőle, és soha nem is fog. Ezt a földet, amely megannyi új életet hozhatott volna létre, megölte a Lumos, ahogyan Pindarit megölte Ganan. Mindent, ami egyedi és különleges volt, tönkretettek. Becket ismét elöntötte a harag erre a gondolatra. Emlékezett a Broome-ban látott képekre, amelyeket Ganan mutatott az iPadján. Egyszerre nagyon távolinak tűnt, pedig mindössze három nap telt el azóta. Ganan a szennyeződés hatásáról nem hazudott – ami még alávalóbbá tette az árulását. Pontosan tudta, miféle embereknek dolgozik, mégis elfogadta a pénzüket. Beck újra ellenőrizte az irányt, majd keresztülvágtak a kiszáradt folyómedren. – A levegő nem radioaktív? – kérdezte Brihony halkan. Beck megrázta a fejét. – A levegőt elfújja a szél. A víztározók fala repedt meg, emlékszel? Az azokban tárolt víz a toxikus. És bármihez ért hozzá, azt megmérgezte. Az állatok pedig, amelyek ettek a mérgezett növényekből, elpusztultak. És így tovább. Mindent beszennyezett, a növényeket, az állatokat... de a levegő tiszta maradt. – Átszivároghat a bakancsunkon keresztül – mondta Brihony. – Folyamatosan mozgásban vagyunk. Így nincs esélye. Egyre beljebb hatoltak az elkárhozott vidék szívébe, és látták az elfonnyadt, megbámult növényzetet. Ha a nadrágjuk szára

hozzáért, a kórók szétporladtak. Az egykor árnyékot és gyümölcsöt adó baobab- és eukaliptuszfák kopár csontvázak voltak. Se levél, se gyümölcs nem lógott az ágaikról. A törzsük kiszáradt, törékennyé vált. Beck meg akarta bökni az egyiket a machetével, hogy lássa, milyen mélyre hatol benne. Aztán meggondolta magát. Lehet, hogy az egész fát kidöntötte volna vele. Nem szerette volna tovább rongálni ezt a tájat. Valami más is nyugtalanította a fiút. Kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Vajon a vidék fájdalmát érezte? Egyfolytában ezen gondolkodott, miközben szótlanul gyalogoltak. Azután egy kisebb emelkedőn felfelé kapaszkodva, Brihony meglazított a lábával néhány kavicsot. Hangosan kopogva pattogtak tovább, egy pillanatra megriasztva a gondolataiba merült Becket. De most végre rájött, mi nem hagyja nyugodni: túl csendes volt minden. A Kimberley-ben mindig van valami zaj. Szél fúj a fák és a bokrok között. Madarak rikácsolnak. Rovarok zümmögnek, szárnyukat rezegtetik, vagy összedörzsölik a lábaikat. Itt azonban semmilyen hangot nem lehetett hallani. Síri csend uralkodott, és tulajdonképpen az is volt ez a vidék: egy hatalmas sír. Beck gyilkos tempót diktált. Ki akart jutni ebből a halálzónából, amilyen gyorsan csak lehet, és tudta, hogy Ganan és Barega is ugyanoda tartanak, ahová ők. Noha a két férfinak hosszabb utat kellett megfennie, és valószínűleg később indultak útnak, viszont volt járművük. Brihony és a fiú néha megálltak pihenni, anélkül ugyanis öngyilkos vállalkozás lett volna, amit kiterveltek. Annak semmi értelme nem lett volna, ha az éhségtől legyengülve, kiszáradva érik el a barlangot. Ám ezek a pihenők csak néhány percig tartottak. Felültek egy-egy szikla tetejére, amelyet nem bántott a tározókból kiszabadult méreg. Egy korty víz, esetleg egy falat

kenguruhús, és már indultak is tovább. Nem tehettek mást, mint hogy igyekeztek nagyokat lépni, minél gyorsabban haladni, és reménykedtek, hogy ők érnek oda elsőként. Végül, valamikor kora délután, eltűnt alóluk a talaj, és egy széles szurdokhoz értek. A vörös homokkő sziklafal tetején álltak, alattuk mintegy ötven méteres mélységben hömpölygőit a folyó. Beck gyorsan körbepillantott. Semmi jelét nem látta a csónaknak. – Mi vagyunk az elsők? – kérdezte Brihony. A fiú eleresztett egy halvány mosolyt, ugyanakkor nem akarta el bízni magát. – Azt hiszem, igen... – Észrevette, hogy Brihony aggodalmas arccal bámul lefelé a szikláról. – Menni fog? – Nem nagyon van más választásom, igaz? Ehetnénk előtte egy falatot? – Persze. Szükségünk lesz az energiára. A lány fel-alá járkált a meredély szélén, miközben Beck levette a zsákot a hátáról. – Biztos, hogy ez az a hely? – Biztos, hogy erre mutatott – válaszolta a fiú magabiztosan. Bízott a saját navigációs képességeiben és Pindari útmutatásában. – És hol fogunk lemászni? – Keressünk egy megfelelő helyet. Brihony tovább járőrözött a szikla szélén, miközben ivott a palackból. Hirtelen, néhány méterre Becktől, megtorpant. A talajra meredt, majd leguggolt, és így szólt: – Idenézz, Beck! – Mi az? Egy felirat azzal a szöveggel, hogy „Itt kell lemászni!”? – kérdezte a fiú, és odasietett. – Majdnem. Látod? Beck letérdelt mellé. Kellett hozzá néhány másodperc, hogy meglássa. Aztán, amikor meglátta, füttyentett egyet.

Valaki egy alakot karcolt a sziklába, a barázda alig egy centiméter mély volt. Hasonlított a lábnyomokra, amelyeket követtek – ha egyenesen fentről pillantott rájuk az ember, nehéz volt észrevenni. Ha kicsit oldalról nézték, akkor azonban elárulta az árnyéka. Az alak egy lándzsát tartott a kezében. Ugyanolyat, mint amilyet Beck hagyott Pindari holtteste mellett. Valahogy érezni lehetett, hogy ez a figura idetartozik. A vonalak a szikla ívét követték, mintha a készítőjük ügyelt volna rá, hogy belesimuljon a vidék természeti környezetébe. Több ezer éves lehetett. Az alak a szikla pereme felé mutatott a lándzsájával. – Pindari azt mondta, kövessük a lándzsákat, emlékszel? – mondta Brihony. – Akkor rajta...

Huszonötödik fejezet Beck először nem látott semmi szokatlant azon a helyen, ahová a lándzsa mutatott, és már éppen tovább akart indulni. De aztán kikémlelt a szikla pereme fölött, és alaposabban körülnézett. Keskeny párkány húzódott végig a sziklafalon. Ugyanolyan vöröses színe volt, mint a homokkőnek, ezért abból a szögből nagyon nehezen lehetett észrevenni. Enyhén lefelé lejtett. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy alig volt szélesebb Beck lábfejénél. – Azon nem tudunk végigsétálni! – jelentette ki Brihony rémülten, amikor a fiú megmutatta neki. – Nem. Csak óvatosan araszolni. Méghozzá arccal a szikla felé. Ha a hátunkat fordítjuk a sziklának, akkor a hátizsákok miatt lezuhanunk. Én megyek előre – mondta Beck, – Adhatok egy jó tanácsot? – kérdezte Brihony, miközben lekuporodott a szikla peremén, majd óvatosan leeresztette a párkányra előbb az egyik lábát, aztán a másikat. – Igen? – Beck már oldalazva elindult, hogy helyet csináljon a lánynak. – Ha megismerkedsz egyszer egy lánnyal, aki fontos neked, és azt akarod, hogy tényleg jól érezze magát... – Igen? Brihony most már mindkét lábával a párkányon állt. Lassan áthelyezte a testsúlyát a karjáról. – ...Ne hozd ilyen helyzetbe! Nem fog tetszeni neki. – Kösz. Igyekszem megjegyezni... Lassan, lépésről lépésre haladtak előre, kezüket-lábu-kat kinyújtva igyekeztek minél jobb fogást találni a sima és hűvös sziklafalon. Mivel a párkány enyhén lejtett, minden egyes lépésnél valamivel lejjebb kellett helyezniük a lábukat, mint az előzőnél. Amikor Beck először behajlította a lábát, a térde a

sziklának préselődött, és félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát, ezért kifordította a lábát, amennyire csak tudta, és egészen rákenődött a sziklafalra. Idegőrlő feladat volt, megterhelte a végtagokat; hamarosan úgy érezte, mintha mindkét lába kezdene lassan kificamodni. Bármennyire is szerette volna, nem tudta elfordítani a fejét annyira, hogy lássa, mekkora távolságot tettek meg. Semmi mást nem tehetett azonkívül, hogy megy tovább. Az araszolás váratlanul ért véget, amikor a párkány egyszer csak elfogyott: Beck jobb lába hiába tapogatózott a levegőben, nem talált semmit. – Ááá! Ujjaival kétségbeesetten kapaszkodott a sziklafalba, Brihony pedig elkapta a pólóját, nehogy lezuhanjon. Végül sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és amikor újra mindkét lába alatt szilárd talajt érzett, óvatosan lenézett. A párkány véget ért, de már csak nagyjából öt méterre voltak a fal alján lévő szikláktól. – Attól tartok, még egy kicsit másznunk kell... – mondta Brihonynak. – Meg se kottyan, annyira belejöttem – felelte összeszorított fogakkal a lány. Óvatosan leguggoltak, majd egymás mellett nekiálltak lefelé mászni a sziklafalon. Ezúttal nem volt annyi hely odalent a fal töve és a folyó között, hogy Beck hátrébb tudjon állni, és irányítsa Brihonyt, mint korábban tette. Csak így tudták megoldani. Beck feleannyi idő alatt leért volna, azonban alkalmazkodott a lány tempójához. Öt perccel később mindketten a fal tövében álltak, a víz szélén sorakozó sziklatömbökön. – Szerinted vannak itt krokodilok? – kérdezte Brihony. – Nem valószínű. Rajtunk kívül nincs még egy olyan ostoba állat, amelyik lemászna ezen a sziklafalon, ezért a krokodilok aligha kapcsolják össze ezt a helyet az élelemmel.

– Remélem, igazad van. Oké, mi a következő lépés? – Nem tudom. Esetleg megkeressük a barlangot? Vagy körülnézünk, hátha találunk ismét egy lándzsát...? Különböző irányba indultak, és Brihony bukkant először valamire. Beck odasietett hozzá. Újabb emberalakot találtak a sziklába vésve, lándzsája az ég felé mutatott. A fiú a nyakát nyújtogatva nézett felfelé. Nagyjából három méterrel fölöttük bemélyedést vett észre a sziklafalon. Lentről nem látszott, hogy barlangról van-e szó, vagy sem. A teteje kissé kiállt a fal síkjából, ezért fentről nem lehetett kiszúrni. – Már megint másznunk kell... – nyögött fel Brihony. – Igen, de már nem olyan sokat. Előremegyek, megnézem, mi ez. Beck villámgyorsan felkapaszkodott a mélyedésig, mialatt Brihony odalent várakozott. A fiú megnyugtató szavai ellenére folyamatosan a vizet fürkészte, nehogy meglepje egy krokodil. Beck elérte a mélyedés szélét, és sötét lyukat pillantott meg a sziklában. Mosolyogva nézett le Brihonyra. – Bingó! A lány is elvigyorodott, és a lelkesedéstől hajtva ő is majdnem olyan gyorsan felkapaszkodott a sziklafalon, mint a fiú. A barlang bejáratánál álltak. Napot soha nem látott, hús levegő cirógatta az arcukat. – Gondolom, Pindarinak nem volt elemlámpája – jegyezte meg Brihony. Beck átvizsgálta a zsák tartalmát, és az ujjai egy fémhengerbe ütköztek. – Úgy tűnik, mégis. – Bekapcsolta. – Van különbség a hagyományok tisztelete és a modern világ puszta dacból történő elutasítása között. Beléptek a barlangba. A talaj enyhén emelkedett, a szűk járatban Beck érezte, ahogy a feje búbja súrolja a mennyezetet.

Néhány méter után a barlang váratlanul elkanyarodott, és teljesen körülvették őket a sziklák. Követték a kanyarulatot, és Beck bevilágított az ürességbe. Mindkettejüknek elakadt a lélegzete a meglepetéstől. A folyosó tágas terembe torkollott. Alakja óriási tökre emlékeztetett, és akkora volt, mint egy ház. A mennyezetet természetes sziklaoszlop tartotta, a falakat pedig a padlótól a plafonig barlang rajzok borították. Emberek és állatok tülekedtek a sziklafalon. Mindenféle alakú és méretű figurák, többnyire életnagyságúnál kisebbek, bár a bejárattal szemközti oszlopon két hatalmas lándzsás alak állt, mint akik a barlangot őrzik. Lándzsás vadászok kergettek állatokat a rajzokon. A sziklafal néhol kitüremkedett, máshol bemélyedt a festmények alatt. A pirosra és barnára festett alakok színei olyan élénken ragyogtak, mintha tegnap rajzolták volna őket. Beck és Brihony lassan, áhítattal léptek be a terembe, mintha egy templomban járnának. Egyedülálló hely, gondolta Beck. Ausztráliában sok barlang rajzot találtak, ám ehhez foghatóról még sohasem hallott. Mindenkit érdekelt volna. Mindenkinek joga lenne tudomást szerezni róla. Ausztrália örökségének része. – Beck... – szólalt meg Brihony fojtott hangon, miközben az egyik festményt tanulmányozta. Vadászok vettek körül egy állatot, amely mellett mindnyájan eltörpültek. – Ez egy óriáskenguru. – Igen, látom. – Úgy értem, ez a neve. Az óriáskenguru beletartozott Ausztrália megafaunájába. Ez a hatalmas állat több ezer éve kihalt. Becknek rémlett, hogy Al bácsi kitüntetésének van valami köze a megafauna kipusztulásához. Kíváncsi lett volna, vajon a bácsikája mit szól ehhez a barlanghoz.

– Három méter magasak voltak – folytatta Brihony, – És odanézz, az ott egy dromornis! – Beck követte a tekintetével a lány kinyújtott ujját. Az állat leginkább egy gigantikus dodó-ra hasonlított, majdnem kétszer akkora volt, mint a rátámadó emberaiakok. – Ez egy nagyméretű futómadár volt. De Beck, ezek az állatok legalább negyvenezer éve kihaltak... Ha ezeket a képeket olyan emberek festették, akik a saját szemükkel látták őket... Beck bólintott. A barlangrajzok elképzelhetetlenül régiek voltak. – Pindari nem tévedett – mondta. – Ha a pendrive itt van, akkor az ősei valóban vigyáznak rá. – Igen, a pendrive. Hol lehet? – tűnődött Brihony. Beck körülnézett a barlangban. Lenyűgözőek voltak a festmények, azonban ha negyvenezer évet vártak, egy kis időt még igazán kibírnak. Hol lehet a pendrive? Az elemlámpával a barlang minden négyzetcentiméterét megvizsgálta, olyan helyekre is bevilágított, amelyekre talán évezredek óta nem jutott fény. Megkerülték a központi oszlopot. Mögötte keskeny folyosó hatolt még mélyebbre a szikla belsejébe. Beck bevilágított a folyosóba. A festmények néhány méter után elmaradtak, és semmi más nem volt ott, csak csupasz falak. A folyosó keskeny hasadékká szűkült, amelybe egy ember már nem fért volna be. Beck reménykedett, hogy a pendrive nem oda van elrejtve... Hirtelen eszébe jutott valami: lehet, hogy az utasítás, miszerint kövesse a lándzsákat, a barlang belsejére is vonatkozik? De anélkül, hogy a fejét mozdította volna, legalább húsz-harminc különböző irányba mutató lándzsát látott a falakon. Brihonyval visszamentek a barlang bejáratához. Beck ismét a két életnagyságú alakot tanulmányozta a mennyezetet tartó oszlopon: egy férfi és egy nő a bejárattal szemben. Ha valakinek van lámpája, ezt a két alakot látja meg először, amikor belép a

barlangba. Mindketten egy-egy felfelé mutató lándzsát tartottak a kezükben, de a bal oldalié egy kicsit jobbra mutatott, a jobb oldalié pedig egy kicsit balra. Ha képzeletben meghosszabbítják a két lándzsa vonalát, azok találkoznak... Beck arra a pontra világított, ahol a két vonal keresztezné egymást, és ahogy hunyorogva megvizsgálta, valóban látott ott egy sötét foltot – egy apró bemélyedést. – Fogd meg ... – Odaadta az elemlámpát Brihonynak; hogy világítson neki. Ügyelve arra, nehogy a kezével vagy a lábával kárt tegyen a barlangrajzokban, Beck óvatosan felmászott a falon, egészen addig, amíg a kis sziklaüreg már csupán karnyújtásnyira volt tőle. A lyuk mindössze ökölnyi nagyságú volt. Azt nem látta, milyen mély. Bedugta a machetét a sötét üregbe, mert bármilyen szent helyen jártak is, attól még lakhat ott egy mérges kígyó vagy pók... Bármit megadott volna azért, ha láthatja, mi van odabent. Tapogatózni kezdett a pengével. Fémes koccanást hallott minden alkalommal, amikor a hegye a sziklához ért. Aztán a fémes koccanás helyett egyszer koppanás hallatszott. Valami olyasmibe ütközött, ami nem szikla. Beck a machetével kipiszkálta azt a valamit az üregből. Apró, sima, szögletes – és negyvenezer évnél jóval fiatalabb – tárgy hullott a tenyerébe. – Igen! – Visszaugrott a földre, és diadalmasan megmutatta a pendrive-ot Brihonynak. – Köszönjük, Pindari! Két fénycsóva hasított a barlang sötétjébe a bejárat felől, és megállapodott rajtuk. – Ó, igen – mondta egy ismerős hang. – Köszönjük, Pindari! Ganan és Barega lépett be az üregbe. Barega leplezetlen elragadtatással nézett körül, Ganan azonban szilárdan fogta a Beckre és Brihonyra irányított elemlámpát, amelynek fénye megcsillant a másik kezében tartott fegyver csövén.

Huszonhatodik fejezet – Ez a legelképesztőbb... – Barega alig jutott szóhoz. A tekintete és az elemlámpája fénye egyik festményről a másikra vándorolt. – Egészen hihetetlen... – Fejezd be, Barega! Beck, add ide a pendrive-ot! – parancsolta Ganan. Barega mintha meg se hallotta volna. – Mennyi idős ez a hely? Legalább... – Negyvenezer éves – felelte Brihony. – A mindenit... – Beck! – vakkantotta Ganan. – A pendrive-ot! A fiú a fegyverről a pendrive-ra, majd ismét a fegyverre pillantott. – Gyere, és vedd el! – javasolta. De Ganan nem merészkedett közelebb. Megtanulta a leckét, Felemelte a pisztolyt, és Brihony arcára célzott vele. – Ötig számolok, és Miss Stewart elveszíti a fejét. Egy, kettő, három... – Oké, oké! – Beck Ganan lába elé dobta a pendrive-ot. A férfi elmosolyodott, és ismét a fiú felé fordította a fegyvert. Beck szívverése felgyorsult, ahogy a pisztoly csövének sötét kivezető nyílásába bámult. – És dobd el azt a machetét! Most azonnal! – utasította Ganan. A bozótvágó kés csörömpölve a sziklapadlóra hullott. Ganan örömtelenül elmosolyodott. – Nekünk még van egy kis elintéznivalónk egymással, kölyök. Eljött az idő, hogy kiegyenlítsem a számlát. – A férfi ujja megfeszült a ravaszon. Beck egy pillanatra behunyta a szemét, majd kinyitotta, és egyenesen Gananra bámult, ügy döntött, ha meg kell halnia, akkor emelt fővel teszi. A férfi az ajkába harapott.

– Fordulj meg! – Nem mersz közben a szemembe nézni – mondta a fiú összeszorított fogakkal. A fegyver megremegett a kezében, Ganan légzése szabálytalanná vált. – Azt mondtam, fordulj meg! – Hogy megkönnyítsem a dolgodat! Eszem ágában sincs – felelte Beck. Nem volt hová menekülni. Ganan egyszerűen hátba lőtte volna. Azon tűnődött, vajon érezni fogja-e a golyót, mielőtt az végez vele. Brihony felkiáltott dühében vagy félelmében, majd elhajította a vizespalackot. Telibe találta vele Ganan arcát, mire elsült a fegyver, a fülsiketítő dörrenés hosszasan visszhangzott a barlangban. Ganan káromkodva megtántorodott. Beck érezte, hogy a golyó milliméterekkel süvített el a feje mellett. Brihony megragadta Beck karját, és a bejárat felé húzta, Barega azonban útjukat állta, ezért a lány irányt váltott, és az oszlop mögött keresett menedéket. Hiábavaló igyekezet volt. Menekültek – mint legutóbb, amikor Ganan meg akarta őket ölni –, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem volt hová futni. A két férfinak még csak üldöznie sem kellett őket. Brihonyt ez nem zavarta. A korábban felfedezett hasadék felé szaladt, de hirtelen éles fény világított a szemükbe. Ganan egyszerűen megkerülte az oszlopot a másik irányból. Beck meglátta a kezében a fegyvert. – Eleget vesztegettük az időt – mondta Ganan dühösen. – Ne, várj! A hang a hátuk mögül jött, és mindnyájan összerezzentek ijedtükben. Barega bukkant fel a másik irányból. Úgy tűnt, felébresztette a tény, hogy a társa újabb gyilkosságot készül elkövetni. Félretolta Becket meg Brihonyt, és szembefordult Ganannal.

– Nem erről volt szó! – kiabálta. – Szó sem volt gyilkosságról! Nem ezért fizettek nekünk! Ganan a szemét forgatta. – Utoljára mondom, hogy fejezd be! Mégis mit gondoltál, mi fog történni? Ennek az egésznek a helyén egy bánya lesz, felfogtad? Le fogják rombolni. Mi pedig gazdagok leszünk! – De... de...– Barega kétségbeesetten dadogott. – A jungunok és ez a barlang... – A jungunok vagy kilépnek a kőkorszakból, vagy meghalnak – mondta Ganan könyörtelenül. – Ha az segít nekik továbblépni, hogy ezt a helyet a földdel teszik egyenlővé, még hálásak is lehetnek nekünk. – Miközben beszélt, a fegyver csövét néhány centivel lejjebb eresztette. Beck megfeszítette az izmait, hogy rávesse magát, csakhogy Ganan ezúttal résen volt, és ismét rászegezte a pisztolyt. – Ne! – kiáltott fel Barega, és Ganan karja felé ugrott, éppen abban a pillanatban, amikor a másik meghúzta a ravaszt. A dörrenés visszhangot vert a barlangban, és elnyomta a sötétben süvítő golyó hangját. A két férfi birkózni kezdett; úgy imbolyogtak, mint két részeg. Beck végigpillantott magán, alig merte elhinni, hogy még életben van. Hirtelen pánik hasított belé, és Brihonyra nézett. Őt találta el a golyó? De a lány ugyanúgy sértetlen maradt, mint ő. – Tűnjünk el innen, amíg egymással vannak elfoglalva! – mondta halkan. Beck bólintott, és a barlang oldalához simulva elindultak a kijárat felé, közben igyekezve elkerülni a verekedőket. Ekkor újabb lövés dördült. Barega és Ganan megdermedtek, mintha a zene, amelyre mámoros táncukat járták, elhallgatott volna. Ganan Barega karjába rogyott. Barega elengedte, mire a társa úgy rogyott össze, mint egy marionettbábu, amelynek elvágták a zsinórjait. Tompa puffanással ért földet, a pólója

elején sötétvörös folt jelent meg. Üveges tekintete a barlang mennyezetére szegeződött. Barega remegő lábbal lépett hátrébb, kezében a fegyverrel. Azután állati üvöltést hallatva a barlang szájához szaladt, és minden erejét beleadva elhajította a pisztolyt. Néhány pillanat múlva Beck hallotta a távoli csobbanást, ahogy a fegyver a vízbe zuhant. Barega zihálva visszatántorgott a barlangba. Beck finoman oldalba bökte Brihonyt, és elindult az egyik irányba, a lány pedig a másikba. Ha a férfi rájuk akar támadni, akkor ne legyén olyan könnyű dolga. Azonban Barega nem foglalkozott velük, csak leroskadt Ganan holtteste mellé. Térdelt, és közben rázkódott a válla a zokogástól. Kis idő múltán a két fiatal felé fordította könnyáztatta arcát. – Nem foglak bántani titeket – mondta megtört hangon. Fogta a pendrive-ot, és Beck lába elé dobta. – A csónak odakint van. Menjetek haza, és mutassátok meg ezt a világnak! És amikor végeztetek, küldjétek ide a rendőrséget, hogy tartóztassanak le. – Tartóztassanak le téged? – kérdezte Beck döbbenten. – Nem jössz velünk? Barega megrázta a fejét. – Meg kell békél nem az őseimmel. Hagyjatok magamra! Kérlek! Brihony és Beck összenéztek. Azután a fiú megérintette Barega vállát, majd elindultak a kijárat felé. Odakint lenéztek a folyóra, és a csónak valóban ott ringatózott a víz szélén. Beck vetett még egy utolsó pillantást a barlang belseje felé. Barega nem mozdult. Továbbra is lehajtott fejjel térdeit a férfi holtteste mellett, akit megölt. Beck megfordult, és követte Brihonyt, ki a fénybe.

Epilógus A csillogó piros busz a hidraulikus fékek hangos szisszenésével állt meg a Turistainformációs Központ előtt. Az utasok már felálltak a helyükről, és az ajtó felé igyekeztek. Brihony és Beck lent várakoztak a rendőr társaságában, akit hivatalosan kijelöltek melléjük, amint visszaérkeztek Broome-ba. A fiú arcára hirtelen széles vigyor ült ki, és integetni kezdett, amikor a bácsikája kilépett a napsütésbe. Al bácsi visszaintett neki, és a bőröndjét maga után húzva odasétált hozzá. – Örülök, hogy látlak. – Szorosan átölelte Becket, majd kezet rázott a rendőrrel. – Mostantól átveszem, köszönöm. Fogunk egy taxit. A rendőr rájuk mosolygott, és magukra hagyta őket. Amint hátat fordított nekik, Al bácsi váratlanul Beck fejére koppintott az öklével. – Aú! – Ezt azért kaptad, mert olyan vakmerő voltál, hogy vadidegenekkel nekivágtál a vadonnak, és veszélybe sodortad magad, és... és... Az isten szerelmére, Beck, nem látod, mennyi ősz hajszálam van? Azt akarod, hogy teljesen hófehér legyen a hajam? – Igen, de azt mondták, hogy... – Beck elhallgatott. Telefonon már mindent elmesélt a bácsikájának. Próbált kimaradni belőle. Nem tehetett róla, hogy a két férfi hazudott neki, és rávette, hogy mégis velük tartson. Ugyanakkor a nagybátyjának minden joga megvolt arra, hogy dühös legyen, és aggódjon érte. De Al az egyik karjával még mindig átölelve tartotta a vállát, és Beck tudta, bármilyen dühös is a bácsikája, már megbocsátott neki.

– Te pedig biztos Brihony vagy. – Al kezet nyújtott. – Igen, az vagyok. Anyukámtól már megkaptam a letolást, úgyhogy velem nem kell fáradnia. Al elmosolyodott. – Akkor menjünk, és látogassuk meg, rendben? – Tudod, mennyi vegyszer van egy ilyenben? – kérdezte Beck. Brihony szájából szívószál lógott ki, amelynek másik vége a kórházi büfében vásárolt milkshake-ben tűnt el. A lány megrázta a fejét, és addig szürpölte a szívószálat, amíg az egészségtelen ital az utolsó cseppig elfogyott. – És nem is érdekel. – Megnyalta az ajkát. – Ha a teherautó, amelyik hozta, útközben elhaladt egy tehén mellett, nekem az is bőven elég. Soha többé lárvát és pisit! – Na de drágám, kérlek! – tiltakozott az anyja. Mia kórházi szobájában voltak. Már rendbe jött annyira, hogy fel tudjon ülni az ágyban, és vendégeket fogadhasson, de néhány napig még megfigyelés alatt tartották. – Kezdődik – mondta Al, és bekapcsolta a tévét a távirányítóval. Felvillant a hírcsatorna lógója, majd amikor a főcímzene elhallgatott, a hírolvasó azonnal a nap fő hírével kezdte a beszámolót. – A Lumos iparvállalat képviselői tagadják, hogy bármi közük lenne két alkalmazottjuk cselekedeteihez... – Ó, hát persze! – kiáltott fel Brihony. Beck elkomorodott. Volt már dolga befolyásos vállalatokkal korábban. Mindig találtak kibúvót. Csak a kisembereket szokták megbüntetni. Számított erre, de akkor is elszomorodott. Valaki fizetett Ganannak és Baregának. Valaki úgy ítélte meg, hogy a Lumos tervei olyan fontosak, hogy gyilkolni is érdemes értük. Jó lett volna látni, hogy valaki megbűnhődik ezért.

– Értesüléseink szerint a két rossz útra tért alkalmazott egyike meghalt, amikor egymás ellen fordultak. Az életben maradt férfi együttműködik a rendőrséggel, és beleegyezett, hogy a törzsi bíróság előtt feleljen... – Igen! – mondta Mia és Brihony egyszerre. – Mi az? – kérdezte Beck. – Bennszülött-igazságszolgáltatás – magyarázta Al. – Az itteni jogrend az európai hagyományokat, a fehér ember tradícióit követi. De a törzsi bíróság lehetőséget ad a bennszülöttek számára, hogy a saját hagyományaik szerint ítélkezzenek egymás fölött. Barega vissza fog menni a saját közösségébe, és ott rója ki rá büntetését a bölcsek tanácsa. Barega esetében ez valószínűleg azt jelenti, hogy a jungunokat kell majd szolgálnia. – Akkor megússza a börtönt? – lepődött meg Beck! – A börtön európai fogalom. Hidd el nekem, egy olyan embernek, mint Barega, sokkal nagyobb büntetés lesz a saját népe körében vezekelni. Ganan nem élhetett volna ezzel a lehetőséggel, gyilkosokra nem vonatkozik, viszont Barega próbálta megakadályozni a tettét, ezért ő a hivatalos álláspont szerint nem gyilkos, csak valaki, aki súlyos hibát követett el. – És most a nap híre: felfedezték az eddigi legjelentősebb ausztrál barlangrajz-gyűjteményt a történelem előtti időkből. Kapcsoljuk riporterünket.. A tudósító egy hajón állt, a folyó közepén. A háta mögött emberek másztak le a barlang bejáratától. Izgatottan bámult a kamerába, majd beszélni kezdett a mikrofonba: – Értesülésünk szerint a miniszterelnök javasolta a kormánynak, hogy az egész területet nyilvánítsák a világörökség részévé. Természetesen korai lenne még bármit is mondani, de ha csak a töredéke igaz annak, amit a barlang belsejéről hallottunk, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy...

Beck ajka széles vigyorra húzódott. Al bácsi elkapta a pillantását, és ő is elégedettnek tűnt. Ha a barlangot világörökségi helyszínné nyilvánítják, akkor örökre védett lesz. Még a Lumos milliárdjai sem elegendőek ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. Az olyan lenne, mint eldózerolni a Stonehengeet egy új bevásárlóközpont kedvéért. Kizárt dolog, hogy megtörténjen. A jungunok földje biztonságban van. Beck tudta, hogy valahol most Pindari is örül. Talán még egy halvány mosolyt is engedélyez magának. – Alig várom már, hogy láthassam azt a barlangot – jegyezte meg Al. – Ha igaz, amit hallottam, az alátámasztja az elméletemet. – Becknek eszébe jutott, hogy bácsikája komoly kitüntetést kapott Darwinban: az egész utazásuknak ez volt az apropója. – Azt próbálom bebizonyítani, hogy az ausztrál bennszülöttek ősei és a megafauna sokkal hosszabb ideig éltek együtt, mint azt a tudósok gondolják. – De azok a fajok akkor is az emberek miatt haltak ki – mutatott rá Brihony. – Igen, valóban így történt – értett egyet Al komoran. – Nehéz elfogadni, ám semmi értelme a szőnyeg alá söpörni a tényeket. Sosem túl késő tanulni a múlt hibáiból. A tévében a riporter visszaadta a szót a stúdiónak. – Most pedig térjünk vissza a fő hírre... Igen, gondolta Beck mogorván. Vissza a fő hírre. A fő hír az volt, hogy léteznek emberek, akiknek egyetlen célja, hogy más kultúrákat és népeket kizsákmányolva minél több pénzt ellophassanak. Nem érdekelte őket, kinek okoznak fájdalmat ezzel, és milyen tényeket kell elferdíteniük miatta. Beck az utóbbi időben sokat gondolkodott a hazugságokról. Tudta, hogy a rossz emberek képesek a valótlanságokat is hihetőkké tenni, ha valós elemekkel vegyítik őket. Ganan és Barega sok igazsággal kevert hazugságot mondott neki. Igaz volt, amit a környezetszennyezésről, a Lumosról és a jungunok

földjéről meséltek. Abban viszont hazudtak, hogy ők a vállalat ellen akarnak harcolni. Valamint ott volt az is, amit Beck szüleinek a haláláról mondtak. Vajon az is hazugság volt? Vagy azzal kapcsolatban igazat beszéltek? Jelen pillanatban a fiú csak két dologban lehetett biztos: hogy Pindari és a szülei büszkék lennének rá; és hogy azzal az ősi sziklabarlanggal együtt nemcsak a felbecsülhetetlen értékű festmények menekültek meg, hanem valami annál is értékesebb – annak a földnek a tudása. És ezért Beck végtelenül hálás volt a szüleinek és Pindarinak.

Hogyan találjunk vizet? A krokodil karmában Becknek gondosan be kell osztania a víztartalékait az ausztrál vadonban gyalogolva. Vizet találni az egyik legnagyobb kihívás a természetben. Megfelelő időjárás esetén gyűjthetünk esővizet, ami, ha tiszta edénybe hullik, szűrés vagy forralás nélkül iható. De mit tegyünk, ha nem siet a segítségünkre egy esőfelhő? Szerencsére a víz a legszárazabb területeken is jelen van – csak tudni kell, hogyan juthatunk hozzá. Ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi ördöngösség: minden élőlénynek, beleértve a növényeket is, vízre van szüksége az életben maradáshoz. Tehát ha növényzetet látunk valahol, ott víznek is kell lennie. Íme, két módszer, hogyan csalogassuk elő. Földfelszín feletti lepárlás A lepárlás ugyanazon az elven működik, mint a kondenzálás. Amikor otthon tusolunk, a meleg vízpára kicsapódik a hideg ablaküvegen vagy a tükrön, és folyékony vízzé változik. A lepárlás során ugyanez történik, csak az ablak egy nejion-tasak, a zuhanyrózsa pedig egy növény. Ehhez a művelethez valamilyen zöld levelű, nem mérgező növényre van szükségünk. Töltsünk meg egy nejlontasakot nagyjából a háromnegyedéig levelekkel, majd szorosan kössük be a zacskó száját. Tegyük a tasakot a napra. Amikor a növény fotoszintetizál (az a folyamat, amelynek során a szén-dioxidot oxigénné és vízzé alakítja), a levelek vízpermetet bocsátanak ki magukból. Ez lecsapódik a nejlon-tasak oldalán, és folyékony víz lesz belőle, amit össze lehet gyűjteni. Ne feledjük, hogy egyetlen ilyen tasakban nem lehet túl nagy mennyiségű vizet előállítani, ezért használjunk e szerre többet!

Földfelszín alatti lepárlás A földfelszín alatti lepárlás ugyanezt az elvet követi, és hatékony módszer a víz nedves talajból való kinyerésére. Ássunk egy nagyjából egy méter átmérőjű, hatvan centiméter mély gödröt. Helyezzünk egy tiszta gyűjtőedényt a gödör aljára, és vájjunk neki egy kis mélyedést, hogy a szája felfelé nézzen. Ha van egy vékony csövünk, az egyik végét dugjuk az edénybe, a másikat pedig vezessük ki a gödörből, így anélkül tudunk majd inni az összegyűlt vízből, hogy szét kellene szednünk a lepárlót. Tegyünk egy fóliát a lyuk fölé, és kövekkel vagy földdel rögzítsük. Azután rakjunk egy követ a fólia közepére – ez nagyjából negyven centiméterrel a földfelszín alatt, és pontosan a gyűjtőedény fölött legyen. A talaj nedvessége ki fog csapódni a fólia alján, és egyenesen a gyűjtőedénybe fog csöpögni. Ha több vízre van szükségünk, ennél a módszernél is ássunk több lyukat

BEAR TITKOS CSERKÉSZTIPPJE Amennyiben a földfelszín alatti lepárlás során több vízhez akarunk jutni, béleljük ki a gödröt nem mérgező, zöld levelű növényekkel. Ez esetben szerencsés valamivel méretesebb lyukat ásni a földbe, de mivel így ötvözzük a két lepárló módszert, számottevően nagyobb mennyiségű vízhez is fogunk jutni. A gyűjtőedény körül a saját vizeletünkkel is meglocsolhatjuk a földet, hogy minél nedvesebb legyen. A kondenzációs folyamat során a vizeletünk nedvességéből tiszta ivóvíz keletkezik.

BEAR GRYLLS a világ egyik legismertebb kalandora és túlélési specialistája. Három évet töltött a brit hadsereg Különleges Légi Alakulatának 21. ezredében, majd leszerelve nyakába vette a világot, és egyre vakmerőbb kihívásokat keresett. Alig huszonhárom évesen megmászta a Mount Everestet, egy kis csónakban átszelte a Jeges-tengert, átkelt a világ legveszélyesebb sivatagain, dzsungelein és mocsarain. Tévéműsorait becslések szerint eddig több mint 200 ország 1,2 milliárd nézője követte figyelemmel. Beart 2009-ben a Cserkészszövetség brit főcserkészévé választották. Bear Grylls feleségével, Sharával, és három fiukkal, Jesse-vel, Marmaduke-kal és Huckleberryvel egy londoni iakóhajón, illetve a walesi partok közelében egy kis szigeten él.