Alexandra Ripley - Scarlett

ALEXANDRA RIPLEY

Scarlett MARGARET MITCHELL Elfújta a szél című regényének folytatása. EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1992 FORDÍTOTTA DEZSÉNYI KATALIN KATONA ÁGNES SARLÓS ZSUZSA SZÁNTÓ JUDIT ZSOLT ANGÉLA A VERSEKET KISS ZSUZSA FORDÍTOTTA A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: SCARLETT. THE SEQUEL TO MARGARET MITCHELL'S GONE WITH THE WIND BY ALEXANDRA RIPLEY WARNER BOOKS, INC., NEW YORK. A TIME WARNER COMPANY. COPYRIGHT © 1991 STEPHENS MITCHELL TRUSTS ALL RIGHTS RESERVED. HUNGARIAN EDITION AND HUNGARIAN TRANSLATION © EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1992 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE ÉS NYOMTA A DABASI NYOMDA FELELŐS VEZETŐ BÁLINT CSABA IGAZGATÓ KÉSZÜLT DABASON, 1992-BEN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 91-1795 ' FELELŐS SZERKESZTŐ BORBÁS MÁRIA A FEDÉLTERV AZ EREDETI KIADÁS BORÍTŐTERVÉNEK FELHASZNÁLÁSÁVAL KÉSZÜLT A KÖTETET SZ. BODNÁR ÉVA TERVEZTE MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 59,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 5369 3

I

Sötétben 1 Ennek is hamarosan vége, és akkor hazamehetek Tarára. Scarlett O'Hara Hamilton Kennedy Butler magában állt Melanie Wilkes temetésén, kissé távolabb a többi gyászolótól. Esett az eső, a feketébe öltözött férfiak és nők fekete esernyőt tartottak a fejük felett. A gyászolók egymáshoz bújtak, a nők sírtak, osztoztak a fájdalomban és az esernyők védelmében. Scarlett sem esernyőjét, sem bánatát nem osztotta meg senkivel. Az esővel járó szél csípős, hideg patakokat csordított ernyője alá, végigfolytak a nyakán, de Scarlett nem érezte. Nem érzett semmit, a veszteség megbénította. Majd később gyászol, később, amikor el bírja viselni. Elzárkózott fájdalomtól, érzelemtől, gondolattól. Egyetlen gondolat tért minduntalan vissza: az, hogy bánata enyhülni fog, erejét ismét visszanyeri, és a seb beheged. Ennek is hamarosan vége, és akkor hazamehetek Tarára. „…porból vétettünk, porrá leszünk…” A lelkész hangja áthatolt dermedtsége falán, szavait felfogta. Nem! – kiáltott hangtalanul. Melly nem! Ez nem lehet Melly sírja, túl nagy, Melly olyan pirinyó, csontja mint a madárkáé. Nem! Lehetetlen, hogy Melly halott, lehetetlen. Scarlett félrefordította a fejét, nem akarta látni a nyitott sírt, a leeresztett sima fenyő koporsót. A puha fában apró félkörök jelezték a kalapácsfej nyomát, a szögekét, amelyekkel örökre lezárták a koporsó fedelét Melanie gyöngéd, szerető, szív alakú arca fölött. Nem! Nem szabad, ne tegyék, esik az eső, nem tehetik le oda, ahol eső verheti. Annyira fázós, nem szabad ott hagyni a hideg esőben. Nem bírok odanézni, nem bírom elviselni, nem akarom elhinni, hogy örökre itt hagyott. Ő szeret engem, ő az én barátnőm, az egyetlen igaz barátnőm. Melly szeret engem, nem hagy itt akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Scarlett a sír körül állókat nézte, és forró haragra gerjedt. Egyiküket sem érinti annyira, mint engem, egyikük sem veszített olyan sokat, mint én. Senki sem tudja, mennyire szerettem. Melly azonban tudja, ugye? Ö tudja, hinnem kell benne, hogy tudja. A többiek azonban nem hiszik. Sem Mrs. Merriwether, sem a többiek. Meade-ék, Whitingék vagy Elsingék. Nézd csak, hogy szoronganak India Wilkes és Ashley körül – megannyi ázott varjú, a gyászruhájukban. Pittypat nénit vigasztalják, jó, ez rendben is van, noha mindenki tudja, hogy minden apróság fölött sírva fakad, akkor is kisírja a szemét, ha odaég a pirítós. Eszükbe sem jut, hogy én is vigasztalásra szorulhatok, hogy mindenki másnál közelebb álltam Mellyhez. Úgy tesznek, mintha itt se volnék. Senki sem törődik velem. Még Ashley sem. Bezzeg akkor törődött, a Melly halála utáni két szörnyű napon, amikor szüksége volt rám, amikor intézkedni kellett. Akkor mind rám akaszkodtak, még India is. Mekegett, mint egy kecske. „Hogy legyen a temetés, Scarlett? Mivel kínáljuk a részvétlátogatókat? Milyen legyen a koporsó? Kik vigyék? Hová temessük? Mi legyen a sírfelirat? Mi álljon a gyászjelentésben?” Most meg mind egymásnak támaszkodnak, sírnak és jajgatnak. Hát én nem szerzem meg nekik azt az elégtételt, hogy sírni lássanak, mikor itt állok egyedül, támasz nélkül. Nem szabad sírni. Itt nem. Még nem. Ha rákezdek, sose hagyom abba. Ha Tarára érek, ott kisírom magam. Scarlett felszegte az állát, összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon a hidegtől, torkából ki ne szakadjon a sírás. Ennek is hamarosan vége, és akkor hazamehetek Tarára. Scarlett széttöredezett életének csorba darabkáiból jó néhány volt itt, az atlantai Oakland temetőben. Egy magas gránitoszlop (oly szürke, mint az eső, amely áztatja), komor emléke az örökre letűnt világnak, Scarlett háború előtti, gondtalan ifjúságának. Konföderációs Emlékműve a büszke, hetyke bátorságnak, amely fennen lobogó zászlókkal ugratta bele a déli államokat a megsemmisülésbe. Hány elveszett életre emlékeztette; gyerekkori barátaira, a gavallérokra, akik táncra kérték és csókot loptak tőle azokban a napokban, amikor a legnagyobb gondja az volt, hogy melyik krinolint öltse fel a következő bálra; első férjére, Charles Hamiltonra, Melanie bátyjára; a fiakra, fivérekre, férjekre, apákra, akiket a Melanie sírja körül álló ázott gyászolók elvesztettek. Más sírok, más emlékek. Frank Kennedy, Scarlett második férje. És a kicsiny, szörnyűségesen kicsiny sír, rajta a sírkő: Eugenie Victoria Butler, alatta kisebb betűkkel: Bonnie. Legutolsó és legjobban szeretett gyermeke. Az élők, csakúgy, mint a holtak, körülvették, de ő magányosan állt. Úgy tűnt, itt van Atlanta fele lakossága. A templom is zsúfolásig megtelt, és a tömeg most széles, egyenetlen, sötét körben állt a szürke esőben, amelynek egyetlen, keserű színfoltja a Georgia vörös agyagjába vágott sebhely:

Melanie Wilkes nyitott sírja. A gyászolók első sorában a Mellyhez legközelebb állók. Fehérek és feketék; Scarletten kívül mindnyájan könnyáztatta arccal. Melanie megrémült kisfia, Beau körül oltalmazó fekete háromszöget alkot Peter bácsi, az öreg néger kocsis, Dilcey és Cookie. Itt van Atlanta idősebb nemzedéke, megmaradt siralmasan kevés leszármazottjával. A Meade, a Whiting, a Merriwether, az Elsing családok leányai és vejei – az egyetlen életben maradt fiú, Hugh Elsing; Melly nagynénje, Pittypat néni és a fivére, Henry Hamilton, a közös gyászban feledve időtlen idők óta tartó családi viszályukat. A csoportba bújva a fiatalabb, de a többiekkel egyidősnek látszó India Wilkes, szemében bánattal vegyes bűntudattal figyelve fivérét, Ashleyt. Scarletthez hasonlóan Ashley is egyedül állt. Hajadonfőtt, észre sem vette az oltalomként felkínált esernyőket, a hideg, nyirkos esőt. Képtelen volt beletörődni, hogy a lelkész véglegesen búcsúzik a sáros, vörös agyagba lecsúszó keskeny koporsótól. Ashley. Magas, sovány, színtelen; sápadt arany haja már majdnem ősz, sápadt, döbbent arca ugyanolyan üres, mint szürke szemének merev, vak tekintete. Egyenesen állt, mintegy vigyázzban, ahogy szürke egyenruhás tiszt korában megszokta. Mozdulatlanul állt, nem érzett, nem értett semmit. Ashley. Scarlett romokban heverő életének középpontja és jelképe. Az iránta érzett szerelem miatt nem ragadta meg a boldogságot, holott csak ki kellett volna nyújtania érte a kezét. Hátat fordított a férjének, nem vette tudomásul, hogy szeretik egymást, mert mindig útjában állt az Ashley utáni vágy. És most Rhett elment, jelenlétét csupán az ősz melegarany virágaiból álló koszorú jelzi a többi virág között. Scarlett elárulta egyetlen barátnőjét, gúnyolódott Melly makacs lojalitásán és szeretetén. És most Melly is eltűnt. És eltűnt Scarlett szerelme Ashley iránt, mert rájött – későn –, hogy már régen nem szerelemből szereti, csak megszokásból. Nem szereti, és nem is fogja szeretni. Soha többé. De most, amikor már nem, kell neki, Melanie végakaratából megkapta. Megígérte Mellynek, hogy vigyázni fog rá és gyermekükre, Beau-ra. Ashley volt az oka, hogy élete romba dőlt. És a romokból semmi nem maradt neki, csupán Ashley. Scarlett magában és magányosan állt. Hideg, szürke űr tátongott közte és atlantai ismerősei között – űr, amelyet Melanie töltött ki valaha, ő óvta meg az elszigeteltségtől és kitaszítottságtól. Csupán a hideg, nedves szelet érezte esernyője alatt, ott, ahol Rhettnek kellett volna állnia, hogy széles, erős vállával, szerelmével oltalmazza. Állát felszegte, neki a szélnek, anélkül hogy az erejét érezte volna. Pusztán azokra a szavakra gondolt, amelyek erőt és reményt öntöttek belé. Ennek is hamarosan vége lesz, és akkor hazamehetek Tarára. – Nézz csak rá – súgta egy gyászfátyolos hölgy társnőjének, akivel osztozott esernyőjén. – Kemény, mint a kő. Azt mondják, egyetlen könnyet nem ejtett, amíg a temetést intézte. Ezt a Scarlettet csak a tevékenység érdekli. Szíve, az nincs. – Tudod, hogy mit pletykálnak? – hallatszott a suttogó válasz. – Nagyon is van szíve, ha Ashley Wilkesről van szó. Gondolod, hogy tényleg van köztük valami…? A mellettük állók lepisszegték őket, de gondolni ugyanazt gondolták. Mindenki. A koporsóra hulló rögök szörnyű, tompa koppanására Scarlett ökölbe szorította kezét. Legszívesebben a fülére szorította volna, és közben sikoltozni, ordítozni, bármit csinálni, csak hogy ne hallja a rémes hangot, amellyel Melanie sírja bezárul. Mélyen az ajkába harapott. Nem fog sikoltozni. Nem! Az ünnepélyes csendet Ashley kiáltása törte meg. – Melly… Melliiii! – És újból: – Melliiiü… – Gyötrődő, magánnyal és félelemmel teli lélek kiáltása volt ez. Mint aki hirtelen megvakult, úgy tántorgott a mély, sáros gödör felé, keze azt a kicsiny, csendes teremtést szerette volna elérni, akiben minden ereje rejlett. De csak a semmit markolászta, csak a hideg eső patakzó ezüst sávjait. Scarlett oda nézett, ahol dr. Meade, India, Henry Hamilton állt. Miért nem csinálnak valamit? Miért nem állják az útját? Meg kell állítani! – Melliiii… Az Isten szerelmére! Ki fogja törni a nyakát, azok meg csak állnak ott, tátott szájjal nézik, hogyan imbolyog a sírgödör peremén. – Ashley, állj meg! – kiáltott. – Ashley! – Szaladni kezdett, a nedves füvön meg-megcsúszott. Félredobott esernyőjét sebesen hajtotta a szél, míg. bele nem akadt a virágok halmazába. Derekánál ragadta meg Ashleyt, próbálta a veszélyes mélységtől elhúzni. Ashley viaskodott.

– Ne, Ashley! – vetette be minden erejét Scarlett. – Melly már nem segíthet rajtad! – Kemény hangon szólt rá, át akarta törni Ashley mit sem érzékelő, eszelős bánatának falát. Ashley megtorpant, leengedte karját. Halkan felnyögött, majd Scarlett karjába roskadt. Scarlett már alig bírta, mind nehezebben tartotta, amikor dr. Meade és India végre elkapta Ashley ernyedt karjait, és talpra állították a férfit. – Most már elmehet, Scarlett – mondta dr. Meade. – Már elég bajt okozott. – De hisz én… – A körülötte állók arcába nézett, mohón kereste rajtuk az együttérzés nyomát. Majd sarkon fordult, és elment az esőben. A tömeg elhúzódott tőle, mintha szoknyájának puszta érintése beszennyezné őket. Ne érezzék, hogy fáj neki, nem szabad látniok, hogy megbánthatják. Állát dacosan felszegte, hagyta, hogy az eső végigfolyjon arcán és nyakán. Egyenes háttal, kihúzott vállal ment, amíg el nem érte a temetőkaput, és már senki sem láthatta. Ott megragadta a kerítés vasrácsát. Szédült a kimerültségtől, lába remegett. Kocsisa, Elias elébe futott, kinyitotta esernyőjét, és Scarlett lehajtott feje fölé tartotta. Scarlett hintájához lépkedett, elhárította a kocsis támaszt kínáló kezét. A hintó plüssbevonatú belsejében a sarokba húzódott, magára húzta a gyapjútakarót. Csontig átfagyott, és megrettent attól, amit tett. Hogyan is szégyeníthette meg Ashleyt mindenki előtt, holott alig néhány nappal ezelőtt ígérte meg Melanie-nak, hogy vigyázni fog rá, ugyanúgy megóvja mindentől, mint Melly?! De mi mást tehetett volna? Hagyja, hogy a sírgödörbe vesse magát? Meg kellett akadályoznia! A hintó nagyokat döccent, magas kerekei bemélyedtek a sáros agyag barázdáiba. Scarlett majdnem leesett az ülésről. Könyöke az ablakkeretnek ütődött, karjába éles fájdalom hasított. Ez csupán fizikai fájdalom, ezt kibírja. A másik fájdalom elviselhetetlen: az elhalasztott, késleltetett, ki nem mondható fájdalom. Nem engedheti, hogy úrrá legyen rajta, még nem, itt nem, most nem, amikor egyedül van. Tarára kell menni. Ott van Mammy. Mammy átöleli barna karjával, Mammy magához szorítja, fejét a keblére vonja – oda, ahol elsírta a gyerekkori fájdalmakat is. Mammy karjában kisírhatja magát, elsírhatja minden bánatát; Mammy keblére hajtja a fejét, Mammy szeretete meggyógyítja sérült szívét. Mammy majd átkarolja és szeretni fogja, osztozik fájdalmában és segít elviselni. – Siess, Elias – mondta Scarlett –, nagyon siess. – Pansy, segítsd le rólam ezt a vizes holmit – szólt szobalányának Scarlett. Arca kísértetiesen sápadt volt, zöld szeme sötéten, fenyegetően csillogott. A néger lányka remegve ügyetlenkedett. – Azt mondtam, siess! Ha miattad lekésem a vonatot, megkorbácsollak. Pansy tudta, hogy nincs joga hozzá. A rabszolgaság ideje lejárt, Scarlett asszony már nem a gazdája. Szolgálatából bármikor kiléphet. Scarlett zöld szemének kétségbeesett, lázas csillogása mégis megijesztette: úgy nézett, mint aki mindenre képes. – Csomagold be a fekete gyapjúruhát, hidegre fordul az idő. – A nyitott ruhásszekrényt nézte. Fekete gyapjú, fekete selyem, fekete pamut, fekete zsávoly, fekete bársony. Élete végéig gyászolhat. Még mindig gyászolja Bonnie-t, most meg Melanie-t is. Feketénél is sötétebb anyagot kell keresnem, gyászosabbat, hogy magamat is meggyászoljam. Nem gondolok rá, most nem. Ha belegondolok, megbolondulok. Majd ha Tarára érek. Ott el tudom viselni. – Öltözz fel, Pansy. Elias vár minket. És ne merészeld elfelejteni a fekete karszalagot. Ez a ház gyászol. A főutak Five Pointsnál futottak össze. Merő ingovány. Társzekerek, kocsik, hintók tengelyig sárban. Kocsisaik szidták az esőt, az utcákat, a lovakat, az útjukba kerülő többi járművet. Ordibálás, ostorpattogás, emberi zaj. Five Pointsnál mindig tömeg nyüzsgött, siető, vitatkozó, panaszkodó, nevető tömeg. Five Points csak úgy viharzott, tele volt élettel, lökdösődéssel, energiával. Five Points volt az az Atlanta, amelyet Scarlett szeretett. De ma nem. Five Points ma akadályozta haladását, Atlanta fékezte. Muszáj elérnem a vonatot, belehalok, ha nem érem el, muszáj Mammyhoz, Tarára érnem, különben összeomlók, – Elias – üvöltötte –, nem érdekel, ha halálra korbácsolod a lovakat, ha elgázolsz minden egyes járókelőt. El kell érni az állomásra! – Az ő lovai a legerősebbek, az ő kocsisa a legügyesebb, hintójának nincs párja. Jobb lesz, ha tisztul mindenki az útjából. Jóval a beszállási idő előtt érte el a vonatot. Hatalmas sistergéssel tört fel a gőz. Scarlett visszafojtott lélegzettel figyelte a kerekek első

fordulását, a jelt, hogy a vonat elindul. Végre! Újabb forgás. Majd megint újabb. És a kocsi zörgése, rázása. Végre úton van. Minden rendben lesz. Hazamegy Tarára. Maga elé képzelte a napsütötte, vidám, csillogóan fehér házat, az élénkzöld levelekkel, tökéletes viaszfehér virágokkal ékes jázminbokrok között. Amikor a vonat kigördült az állomásról, sötét, komor eső verte az ülése melletti ablakot. Nem számít. Tarán égni fog a kandalló tüze, pattognak a fahasábok közé hajított fenyőtobozok, és be lesznek húzva a függönyök, kirekesztik az esőt, a sötétséget, a külvilágot. Fejét Mammy széles, puha mellére fekteti, és elmesél neki minden borzalmat, amit megélt. És akkor majd képes lesz újból gondolkodni, tervezni… Gőzsistergés és kerékcsikorgás. Scarlett felkapta a fejét. Máris Jonesboróba értek volna? Lehet, hogy elbóbiskolt; nem csoda, hisz olyan fáradt. Az idegcsillapítónak felhajtott konyak ellenére két napja nem aludt. Nem, ez csak Rough and Ready. Még egy óra Jonesboróig. Jó, hogy legalább az eső elállt; amott egy darabka kék ég is látszik. Lehet, hogy Tarán süt a nap. Már látta maga előtt a kétoldalt sötét cédrusokkal szegett felhajtót, majd a széles zöld gyepet s az alacsony domb tetején álló, imádott házat. Scarlett nagyot sóhajtott. Tara jelenlegi úrnője a húga, Suellen. A bőgőmasina. Most is örökké nyafog, csakúgy, mint gyerekkorában. Pedig most már neki is gyerekei vannak, hozzá hasonló nyafka kislányok. Scarlett gyerekei is Tarán vannak. Wade és Ella. Amikor hírét vette, hogy Melanie haldoklik, odaküldte őket dajkájukkal, Prissyvel. Lehet, hogy magával kellett volna vinni őket Melanie temetésére. Távollétük újabb nyelvköszörülést váltott ki Atlanta vénasszonyai körében: micsoda szeretetlen anya. Hadd tépjék a szájukat. Nem bírta volna a Melly halála utáni rettenetes nappalokat és éjszakákat, ha közben a két gyerekkel is törődnie kell. Nem gondol az atlantaiakra és kész. Hazamegy Tarára, Mammyhoz, és egyszerűen nem gondol olyasmire, ami felzaklatná. Isten látja lelkem, enélkül is épp elég a bajom. És olyan fáradt vagyok… Feje lehanyatlott, szeme becsukódott. – Jonesboro, asszonyom – keltegette a kalauz. Scarlett pislogott, és felegyenesedett. – Köszönöm. – Körülnézett, Pansyt kereste, meg a csomagjait. Elevenen megnyúzom, ha átment egy másik kocsiba. Jaj, bárcsak ne volna szokás, hogy kísérő nélkül úrihölgy nem teheti ki a lábát a házból! Magamban sokkal jobban boldogulnék. Na, itt van. – Pansy! Szedd le a csomagokat. Megérkeztünk. Innen már csak öt mérföld Taráig. Hamarosan otthon leszek. Otthon! Suellen férje, Will Benteen várta a peronon. Amikor meglátta, megdöbbent; az első pillanatok mindig megdöbbentők voltak. Scarlett őszintén szerette és becsülte Willt. Ha lett volna bátyja (amit mindig hőn óhajtott), olyannak szerette volna, amilyen Will. Persze eltekintve falábától és a ténytől, hogy valaha földmunkás volt. Kétségtelen: nem úriember, kétségtelen, hogy alacsonyabb néprétegből származik. Ha egy ideig nem látta, Scarlett megfeledkezett erről, és egy percnyi együttlét után ismét csak elfelejtette, mert olyan jó, olyan kedves ember. Willt még Mammy is nagyra becsülte, holott Mammy volt a világ legszigorúbb bírája, ha el kellett dönteni: ki az úrihölgy vagy úriember. – Will! – A férfi lassan közeledett, jellegzetes himbálózó járással. Scarlett a nyakába ugrott, hevesen átölelte. – Ó, Will, olyan boldog vagyok, hogy látlak. Mindjárt elsírom magam a boldogságtól. Will szenvtelenül fogadta ölelését. – Én is örülök neked. Régóta nem láttalak. – De milyen rég! Szégyen, gyalázat. Majdnem egy éve. – Inkább kettő. Scarlett meghökkent. Valóban ennyi lenne? Nem véletlen, hogy ilyen rossz lelkiállapotba került. Amikor szüksége volt rá, Tara mindig új élettel, új erővel töltötte fel. Hogy bírta ki, hogy ilyen sokáig távol legyen? Will odaintette Pansyt, és az állomás előtti társzekérhez ment. – Induljunk, ha nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen. Remélem, nem bánod, hogy szekérrel megyünk. Gondoltam, ha már itt vagyok, vásárolok néhány szükséges dolgot. – A szekéren zsákok és csomagok tornyosultak. – Egyáltalán nem bánom – mondta őszintén Scarlett. Hazamegy, és minden jármű jó neki, ami hazajuttatja. – Pansy, mássz fel a zsákok tetejére. A Tarára vezető hosszú úton ugyanolyan hallgatag volt, mint Will. Megmártózott és felüdült a vidék csendjében, amire olyan jól emlékezett. Igaza van, hogy hazajött. Tara a menedékhely, amelyre

szüksége van, és Mammy segítségével összeragasztja élete széttört cserepeit. Az ismerős felhajtóhoz érve várakozó mosollyal dőlt előre. De amikor a házat meglátta, ajkáról rémült kiáltás röppent fel. – Mi történt itt, Will? – Tara homlokzatát hervadó, vastag indák lepték el; négy ablakon megvetemedett zsalugáterek lógtak, kettőről meg hiányoztak. – Semmi sem történt, Scarlett. Csupán az, hogy nyár van. A házat télen hozom majd rendbe, amikor nem kell a gazdasággal törődni. Néhány hét múlva nekilátok a zsalugátereknek. Még nincs október sem. – Ó, Will, miért nem fogadsz el tőlem pénzt? Felvehetnél néhány bérest. Nézd a házat, a meszelés lepergett, kilátszanak a téglák. Milyen szegényes. – Sem pénzért, sem szép szóért nem lehet munkást szerezni – válaszolt türelmesen Will. – Aki dolgozni akar, annak rengeteg a munkája, aki meg lusta, az nem segítség. Majd csak rendbe rakjuk, Sam meg én. Nincs szükség a pénzedre. Scarlett az ajkába harapott, és lenyelte mondandóját. Gyakran vívott már csatát Will büszkesége ellen, és tudta, hogy hajlíthatatlan. Igaza van: előbbre való a termés és az állatállomány. Azok nem tűrnek halasztást; a ház meszelése ráér. Most már látta a ház mögött húzódó termőföldeket. Gyommentes, frissen boronált térség, fölötte a beszántásra váró trágya dús szaga terjeng. A vörös föld melegnek, termékenynek látszott, és Scarlett megnyugodott. Ez itt Tara szíve-lelke. – Igazad van – mondta Willnek. Kitárult a ház ajtaja, verandája megtelt emberekkel. Suellen állt legelöl, karján legkisebb gyermekével; nagy hasa majd szétfeszítette kifakult kartonruhája varratait. Vállkendője lecsúszott. Scarlett erőltetett vidámsággal kérdezte: – Szent ég, Suellen* már megint állapotos? Újabb szobákat kell a házhoz toldani! – Addig próbálkozunk, amíg fiú nem születik – kuncogott Will. Felemelt karral integetett feleségének és három kislányának. Scarlett is integetett, miközben bosszankodott, hogy miért nem jutott eszébe játékokat vásárolni a gyerekeknek. Ó, istenem, hogy néznek ki… Suellen savanyú arcot vágott. Scarlett tekintete végigfutott a többi arcon, a feketéket kereste… Ott van Prissy; a szoknyája mögé bújt Wade és Ella… És Sam felesége, Delilah, kezében fakanállal… És ott áll – hogy is hívják? – Ó, igen, Lutie, a tarai gyerekek dajkája. De hol van Mammy? Scarlett odakiáltott a gyerekeinek: – Szervusztok, szívecskéim, megjött a mama. – Majd Will felé fordult, karjára tette a kezét. – Mammy hol van, Will? Nem olyan öreg, hogy ne jöhetne ki elém. – Torkát félelem szorongatta. – Ágyban, Scarlett. Nagyon beteg. Scarlett leugrott a még mozgó szekérről, megbotlott, visszanyerte egyensúlyát, és a házhoz szaladt. – Hol van Mammy? – kérdezte Suellent, ügyet sem vetve az ujjongásra, amellyel a gyerekek üdvözölték. – No te is szépen köszönsz nekünk, de mi mást várhattam volna tőled? Mit képzeltél, hogy csak így, szó nélkül ide küldöd Prissyt a gyerekekkel, amikor nagyon jól tudod, hogy rogyásig vagyok munkával? Scarlett pofonra emelte kezét. – Ha nem mondod meg azonnal, hol van Mammy, sikítani kezdek. Prissy megrángatta Scarlett ruháját. – Én tudom, hol van. Nagyon beteg, ezért rendbe hoztuk a konyha melletti kiskamrát, azt, amelyikben a sok sonka lógott, amikor még volt sonka. Jó meleg van ott, közel a tűzhelyhez. Amikor megjöttem, ott volt már, hát nem mondom, hogy én hoztam rendbe a szobát, de én tettem be egy széket, hogy ha fel akarna ülni, vagy látogató jönne… Prissy már csak a levegőnek beszélt; Scarlett Mammy betegszobájának ajtajában állt, a félfába kapaszkodott. Ez… ez… ez a valami az ágyban nem az ő Mammyja. Mammy terebélyes asszony, erős és húsos, melegbarna bőrű. Alig fél éve ment el Atlantából, rövid idő ez ahhoz, hogy ennyire elsorvadjon,– Képtelenség. Nem bírja elviselni. Ez nem Mammy, nem hiszi el. Ez a teremtés itt szürke és aszott, teste alig emeli meg a kifakult takarót, göcsörtös ujjai erőtlenül matatnak a takaró ráncain. Scarlett libabőrös lett. És akkor meghallotta Mammy hangját. A halk, akadozó, de annyira szeretett és szerető hangot. – Ejnye, kisasszony, hányszor, de hányszor mondtam magának, hogy ki ne lépjen a házból főkötő és napernyő nélkül… Hányszor, de hányszor… – Mammy! – esett térdre az ágy mellett Scarlett. – Mammy, Scarlett van itt. A te Scarletted. Kérlek,

ne légy beteg, Mammy, nem bírom elviselni. Te nem lehetsz beteg. – Fejét a csontos, vékony váll mellé fektette, és keservesen, gyermekmód sírt. Lehajtott fejét súlytalan kéz simította végig. – Ne sírjon, kicsikém. Nincs olyan nagy baj, amit ne lehetne helyrehozni. – Minden – jajongott Scarlett –, minden félresikerült. – Csitt, kicsikém, csak egy teáscsésze tört el. És van másik, ugyanilyen szép teáskészlete. Megtarthatja a teadélutánt, úgy, ahogy Mammy megígérte. Scarlett megrettenve húzódott el. Mammy arcára meredt, és látta a szeretetet a besüppedt szemekben, a szemekben, amelyek nem látták őt. – Nem – suttogta. Nem bírja elviselni. Először Melanie, majd Rhett és most Mammy; mindenki elhagyta, akit szeretett. Túl kegyetlen a sors. Elképzelhetetlenül kegyetlen. – Mammy – szólt hangosan –, Mammy, figyelj rám. Én vagyok, Scarlett. – Megragadta a derékalj szélét, és megpróbálta felrázni. – Nézz rám – zokogott –, rám, az én arcomra. Meg kell hogy ismerj, Mammy. Én vagyok, Scarlett. Will nagy keze megmarkolta csuklóját. – Ne tedd – mondta. Hangja lágy volt, de szorítása mint à vas. – Amikor ilyen állapotban van, boldog. Ilyenkor Savannah-ba képzeli magát, az anyád dajkájaként. Akkor boldog volt. Fiatal volt, erős, fájdalmat nem ismert. Hagyjad. Scarlett szabadulni akart, viaskodott. – De azt akarom, hogy felismerjen, Will. Sose mondtam meg neki, hogy milyen sokat jelent nekem. Meg kell mondanom. – Majd máskor. Gyakran másként viselkedik, mindenkit megismer. Azt is tudja, hogy haldoklik. Olykor jobban van. Most gyere velem. Mindenki rád vár. Delilah figyel Mammyra a konyhából. Scarlett engedte, hogy Will talpra segítse. Még a szíve is megdermedt. Hangtalanul követte Willt a nappali szobába. Suellen azonnal nekiesett, folytatta a panaszkodást ott, ahol abbahagyta, de Will leintette. – Scarlettet súlyos csapás érte, Sue, hagyd békén. – Whiskyt öntött egy pohárba, és Scarlett kezébe nyomta. A whisky segített. Az ismert utat égette ki belsejében, tompította fájdalmát. Willnek nyújtotta az üres poharat, és a férfi újabb adagot töltött. – Szervusztok, szívecskéim – mondta gyerekeinek Scarlett –, gyertek, öleljétek meg a mamát. – Scarlett hallotta saját hangját; mintha valaki másé lett volna, de legalább azt mondta, amit elvártak tőle. Majdnem minden idejét Mammy szobájában, ágya mellett töltötte. Korábban minden reménye arra összpontosult, hogy Mammy erős karjaiban nyugalmat talál, de most az ő izmos, fiatal karjai fogták át a haldokló néger öregasszonyt. Ö emelte fel mosdatáshoz, ő cserélte ágyneműjét, feltámasztotta, ha nehezen lélegzett, ő erőltetett szájába néhány kanál erőlevest. Most ő énekelte az altatódalokat, amelyeket Mammy oly gyakran énekelt neki, és amikor Mammy önkívületében Scarlett halott anyjához beszélt, olyan szavakkal válaszolt, amilyeneket anyja mondott volna. Mammy hurutos szemei néha felismerték, és az öregasszony cserepes ajkán mosoly jelent meg kedvence láttán. Reszkető hangján ilyenkor úgy zsörtölődött vele, mint valaha régen. -Scarlett kisasszony, hogy lehet ilyen kócos hajjal járni? Menjen és húzza rajta végig százszor a hajkefét, úgy, ahogy Mammy tanította. – Vagy: – Nem járhat ilyen gyűrött ruhában. Menjen, vegyen fel másikat, mielőtt más is meglátná. – Vagy: – Olyan sápadt, mint egy kísértet. Bepúderezte magát? Azonnal mossa le. Bármit parancsolt, Scarlett megígérte, hogy megteszi. De mire teljesíthette volna, Mammy visszacsúszott az eszméletlenségbe vagy abba a másik világba, ahol Scarlett nem létezett. Napközben és este Suellen, Dilcey, sőt még Will is segített a betegszobában, és Scarlett elelszundíthatott egy félórára összekuporodva a rozzant hintaszékben. Éjszakánként azonban magányosan őrködött. Lejjebb csavarta az olajlámpa kanócát, és két kezébe vette Mammy vékony, száraz kezét. S míg a ház aludt és Mammy aludt, végre sírhatott, és szívet tépő könnyei kissé enyhítették fájdalmát. Egyszer, egy virradat előtti órán, Mammy felébredt. – Miért sír, kicsikém? – suttogta. – A maga öreg Mammyja készen áll arra, hogy lerakja terheit, és megpihenjen az Úr karjai között. Ne vegye úgy a szívére. – Keze megmozdult Scarlett kezében, majd kiszabadította ujjait, és végigsimította Scarlett lehajtott fejét. – Csitt, kicsikém. Semmi sem olyan rossz, mint gondolja. – Bocsáss meg – hüppögött Scarlett –, nem bírom abbahagyni a sírást. Mammy meggörbült ujjai félresimították a kusza fürtöket. – Mondja el Mammynak, mi bántja az ő

báránykáját. Scarlett az öreg, bölcs, szerető szemekbe nézett – soha életében nem érzett ekkora fájdalmat. – Mindent elrontottam, Mammy. Nem tudom, hogy követhettem el ennyi hibát. Nem értem. – Scarlett kisasszony, azt tette, amit tennie kellett. Senki sem tehetett volna többet. Az Úristen nehéz terheket rakott magára, és maga cipelte őket. Hiába kérdezi, miért rakta magára, és mennyi erőfeszítésébe került elviselni. Ami megtörtént, megtörtént. Ne rágódjon. – Mammy lecsukódó nehéz szemhéja alatt könnyek csillogtak, szaggatott légzése lelassult. Elaludt. Hogyne rágódnék? – szeretett volna kiáltani Scarlett. Az életem romokban hever, és nem tudom, mit tegyek. Szükségem van Rhettre, és ő elment. Szükségem van rád, és te is itt hagysz. Fejét felemelte, ruhájának ujjával letörölte könnyeit, és kiegyenesítette sajgó vállát. A pókhasú kályhában már majdnem kialudt a tűz, és a szeneskanna üres volt. Meg kell tölteni, feléleszteni a tüzet. A szoba kezdett kihűlni, és Mammynak melegre van szüksége. Scarlett a fakult takaróba burkolta Mammy törékeny testét, majd szeneskannával a kezében kiment a sötét, hideg udvarra. A széntároló felé sietett; elfelejtett kendőt venni, és fázott. A holdsarlónak csak kis darabkája látszott egy felhő mögül. Súlyos nedvesség uralta a levegőt, s a felhők mögül kivillanó néhány távoli csillag jéghidegnek látszott. Scarlett reszketett. Alaktalan, végtelen sötétség vette körül. Vakon rohant az udvar közepére, és most nem tudta kivenni a füstölőház és az istálló szokott formáit, holott a közelben kell lenniök. Páni félelem fogta el, szeme a ház fehér tömegét kereste. Hiába fordult meg, az is sötét és alaktalan volt. Sehol egy pisla fény. Úgy érezte, eltévedt a komor, ismeretlen, néma világban. Az éjszakában nem moccant semmi, nem rezzent levél, nem pittyegett madár. Túlfeszített idegeit rémület rázta, szaladni szeretett volna. De hová? Ellenséges sötétség vette körül. Összeszorította fogait. Micsoda ostobaság! Itthon vagyok Tarán, s a sötét hideg azonnal eltűnik, amint felkel a nap. Erőltetetten nevetett; az éles, természetellenes hang magától megrémítette. Azt szokták mondani, hogy mindig hajnalhasadás előtt legnagyobb a sötétség, gondolta. íme itt a bizonyság. Elővett a migrén, ennyi az egész. Nem hagyom el magam, erre most nincs idő, a tüzet szítani kell. Kinyújtott kézzel haladt arrafelé, ahol a széntartálynak kell lenni, a farakás mellett. Egy mélyedésben elbotlott és elesett. A szeneskanna hangosan zörgött, és valamerre elgurult. Testének minden kimerült, megrémült porcikája azt kívánta, hogy feladja, maradjon fekve a láthatatlan talajhoz tapadva, amíg kivilágosodik. De Mammynak melegre van szüksége. És a kályha máriaüveg ablaka mögött vidáman fellángoló sárga fényre. Lassan feltérdelt, és a szeneskanna után tapogatózott. Úgy érezte, ilyen sötét még sosem volt. Vagy ilyen nedves, hideg éjszaka. Levegő után kapkodott. Hol a kanna? És hol marad a hajnal? Ujjai hideg fémbe ütköztek. Térden csúszott feléje, majd két kézzel megragadta az ónkanna horpadt oldalát. Sarkára ereszkedve ölelte kétségbeesetten kebléhez. Úristen, teljesen megzavarodtam. Azt se tudom, hol a ház, még kevésbé, hogy hol a széntartály. Eltévedtem az éjszakában. Kétségbeesetten nézett fel, bármilyen fény megtette volna, de az ég sötét volt. Eltűntek még a távoli hideg csillagok is. Hirtelen kiabálni akart, sikítani és sikítani, amíg valaki fel nem ébred; lámpát gyújt, érte jön és hazaviszi. Büszkesége azonban nem engedte. Eltévedni a saját udvarában, alig néhány lépésre a konyhaajtótól? Ezt a szégyent nem éli túl. Karjára akasztotta a kanna fülét, és ügyetlenül, négykézláb csúszkálni kezdett a sötét talajon. Előbb vagy utóbb beleütközik valamibe – a házba, a farakásba, az istállóba, a kútba –, és akkor már tud tájékozódni. Gyorsabb lenne felállva keresgélni; akkor nem érezné ilyen ostobán magát. De esetleg megint elesik, és kibicsaklik a bokája. Vagy más baja történik. Akkor meg tehetetlenül várhat, amíg valaki rá nem talál. Bármit csinálni inkább, mint tehetetlenül és elveszetten feküdni a porban. Hol egy fal? Kell lennie valahol; úgy érzi, mintha már mérföldeket csúszkált volna. Páni félelem fogta el. És ha soha nem lesz világosabb, és ha örökre kúszni-mászni kell, és soha el nem ér valahová? Hagyd abba! – mondta magának, azonnal hagyd abba. Torkából fojtott hangok törtek fel. Feltápászkodott, mély lélegzetet vett, lecsillapította dobogó szívét. Én Scarlett O'Hara vagyok, mondta magának. Tarán vagyok, úgy ismerek itt minden talpalatnyi földet, mint a tenyeremet. És mi van, ha nem látok egy arasznyira sem? Tudom, hogy mi hol van; csupán meg kell találnom. És talpon állva fogja megtalálni, nem négykézláb, mint a csecsemő vagy a kutya. Állát felszegte, vállát kihúzta. Hála Istennek, senki sem látta, amint hason fekszik a földön, a talajba kapaszkodva, és

fél attól, hogy felálljon. Soha életében nem szenvedett vereséget, sem Sherman hadaitól, sem a kofferesektől. Senki és semmi nem győzi le, ha ő nem adja meg magát – akkor pedig megérdemli. Micsoda ötlet: fél a sötétben, mint egy gyáva bőgőmasina! Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnék, gondolta undorral, és az öngúny valósággal megmelegítette. Nem hagyom, hogy még egyszer előforduljon, soha többé, bármi történjen. Ha az ember eljutott a mélypontra, onnan már csak felfelé vezethet az út. Ha elrontottam az életem, én fogom egyenesbe hozni. Nem adom meg magam. A szeneskannát maga elé tartotta, és határozott léptekkel indult előre. Az ónkanna majdnem azonnal nekiverődött valaminek. Scarlett hangosan felnevetett, amikor a frissen vágott fenyő erős gyantaszagát megérezte. A farakásnál volt, a széntartály közvetlen közelében, Pontosan ide akart jutni. A kályha vasajtaja – amely mögött újból fellángolt a^űz -olyan hangosan csapódott, hogy Mammy megmoccant az ágyon. Scarlett odasietett, hogy még jobban betakarja. Hideg volt a szobában; A fájdalom tengeréből felbukkanó Mammy ránézett. – Piszkos az arca. És a keze is – zsörtölődött elhaló hangon. – Tudom. Azonnal megmosom. – Mielőtt az öregasszony az öntudatlanságba sodródott volna, Scarlett homlokon csókolta. – Szeretlek, Mammy. – Minek kell mondani, hiszen úgyis tudom. – Mammy ismét alvásba menekült a fájdalom elől. – Igenis kell – mondta Scarlett. Tudta, hogy Mammy nem hallja, de akkor is hangosan beszélt, félig önmagának. – De még mennyire. Soha nem mondtam Melanie-nak, és nem mondtam Rhettnek – és most már késő. Soha nem tudatosodott bennem, hogy szeretem őket vagy téged. Veled szemben legalább nem követem el ugyanazt a hibát, mint velük. Scarlett a haldokló öregasszony csont és bőr arcába meredt. – Szeretlek, Mammy – suttogta. – Mi lesz velem, ha a te szereteted nélkül kell élnem? 2 Prissy bedugta fejét a betegszoba résre nyitott ajtaján. – Scarlett asszony, Miszter Will azt mondta, üljek Mammy mellé, amíg maga megreggelizik. Delilah azt mondja, hogy maga teljesen kimerül az ápolásban, és nagy szelet finom sonkát készített magának a kukoricakásához. – Hol van Mammy erőlevese? – kérdezte türelmetlenül Scarlett. – Delilah tudja, hogy reggel első dolga azt behozni. – Itt van a kezemben. – Prissy könyökkel belökte az ajtót, tálcát tartott maga előtt. – De Mammy alszik, Scarlett asszony. Csak nem akarja felrázni, hogy megigya a levest? – Hagyd rajta a fedőt, és rakd a tálcát a kályha mellé. Ha visszajövök, megitatom. – Scarlett farkaséhes volt. A gőzölgő erőleves illatára gyomra görcsbe rándult. A konyhában gyorsan megmosta kezét és arcát. Ruhája is piszkos volt, de most jó lesz így is. Evés után majd tisztát vesz. Will épp felállt az asztaltól, amikor Scarlett az ebédlőbe ért. A gazdálkodó nem vesztegetheti idejét, különösen ilyen világos, meleg napon, amit az ablakon betűző korai arany napsütés ígért. – Segíthetek magának, Will bácsi? – kérdezte reménykedve Wade. Felugrott, majdnem felborította a székét. Ekkor látta meg anyját, és a lelkesedés lehervadt arcáról. Most itt kell maradnia az asztalnál és udvariasan viselkedni, különben anyja megharagszik. Lassan odament, hogy hátrább húzza anyja székét. – Milyen jó modorú vagy, Wade – búgta Suellen. – Jó reggelt, Scarlett. Ugye büszke vagy erre az ifjú úriemberre? Scarlett kifejezéstelen arccal nézett Suellenre, majd Wade-re. Jó ég, hiszen ez csak egy kisfiú, mi a csudát negédeskedik itt Suellen? Úgy viselkedik, mintha Wade flörtölni való táncpartner volna. Hirtelen meglepve látta, milyen csinos a fia. Korához képest magas is, inkább tizenhárom évesnek látszik, holott még a tizenkettőt sem töltötte be. Suellen sem örülne annyira, ha neki kéne megvenni a ruhákat, amiket Wade olyan hamar kinő. Jó ég! Mit csináljak Wade ruháival? Mindig Rhett csinál mindent; én azt se tudom, hogy a kisfiúk mit viselnek, vagy hol kell vásárolni. Wade csuklója kilóg az ingujjából, valószínűleg mindenből nagyobb méretre van szüksége. Méghozzá sietve. Hamarosan kezdődik az iskola. Lehet, hogy már el is kezdődött; azt se tudom, hányadika van.

Scarlett lezökkent a székbe, amelyet Wade tartott. Remélte, hogy a fiától megtudja, mire van szüksége. De először megreggelizik. Szájában úgy összefutott a nyál, mintha gargalizálna. – Köszönöm, Wade Hampton – mondta szórakozottan. A sonka tökéletesnek látszott, mély rózsaszín és szaftos, körös-körül ropogós barnára sülve. Ölébe ejtette szalvétáját, arra se volt ereje, hogy széthajtogassa, és a késért, villáért nyúlt. – Mama? – fogott hozzá óvatosan Wade. – Hmm? – kezdte szelni a sonkát Scarlett. – Kérem szépen, kimehetek a mezőre Will bácsival? Scarlett, megszegve az étkezési viselkedés alapszabályát, teli szájjal válaszolt. Csodálatos volt a sonka. – Igen, igen, menj csak. – Gyorsan szelt még egy falatot. – Én is – zendített rá Ella. – Én is – visszhangozta Suellen kislánya, Susie. – Titeket nem hívott senki – közölte Wade. – A mező a férfiak dolga. A lányok otthon maradnak. Susie sírva fakadt. – Nézd, mit csináltál! – mondta Scarlettnek Suellen. – Én? Nem az én gyerekem bőg. – Ha tarára jött, Scarlett mindig azzal a szándékkal érkezett, hogy elkerüli a veszekedést Suellennel, de mást se csináltak egész életükben. Kisbaba korukban kezdték el a veszekedést, és azóta se hagyták abba. Most azonban nem hagyom, hogy tönkretegye a reggelit. Időtlen idők óta nem voltam ilyen éhes, mondta magában Scarlett, miközben arra összpontosított, hogy egyenletesen elkeverje a vajat a tányérján púposodó hófehér kásahegyben. Szeme se rebbent, amikor Wade kiment Will mögött az ajtón és Ella együtt bőgött Susie-val. – Azonnal hallgassatok el – szólt rájuk keményen Suellen. Scarlett sonkazsírt öntött a kására, villáját egy kásával tetézett sonkadarabba szúrta. – Rhett bácsi biztosan elengedne – hüppögött Ella. Nem figyelek oda, gondolta Scarlett. Becsukom a fülem, és élvezem a reggelit. Teletömte száját sonkával és kásával. – Mama… Mama… mikor jön Rhett bácsi Tarára? – Ella hangja élesen sipító volt; Scarlett akarata ellenére meghallotta, és szájában fűrészporrá vált a dús eledel. Mit mondjon, hogyan válaszoljon Ella kérdésére? – Soha. – Ez lenne a válasz? Maga sem tudja, maga sem akarja elhinni. Utálattal nézte vörös arcú lányát. Ella mindent tönkretett. Nem tudott volna békén hagyni legalább addig, amíg megreggelizem? Ella az apja, Frank Kennedy göndör vörös haját örökölte. Könnyáztatta arcát mintha rozsdás drótrugók kereteznék; haját Prissy hiába igyekezett szoros copfba fonni, vizesen lesimítani. Ella teste is olyan, mintha drótból volna, csontos és szögletes. Hétesztendős, fél évvel idősebb Susie-nál, de Susie máris fél fejjel magasabb, és annyival testesebb, hogy büntetlenül terrorizálhatja Ellát. Nem csoda, hogy Ella vágyódik Rhett után, gondolta Scarlett. Ö valóban törődik vele, én meg nem. Ugyanúgy az idegeimre megy, mint annak idején Frank, és akárhogyan erőltetem, nem tudom szeretni. – Mama, mikor jön Rhett bácsi? – kérdezte újból Ella. Scarlett hátratolta székét és felállt. – Ez a felnőttek dolga. Megyek, megnézem Mammyt. – Nem bírt Rhettre gondolni; majd később, amikor nem lesz ennyire feldúlt. Most fontosabb – sokkal fontosabb – rávenni Mammyt, hogy az erőlevest lenyelje. – Drága Mammy, csak még egy kis kanállal, annyira boldoggá tennél. Az öregasszony elfordította a fejét. – Fáradt vagyok – sóhajtotta. – Tudom – mondta Scarlett –, tudom. Aludj el szépen, nem nyaggatlak többet. – A majdnem teli csészére nézett. Mammy mindennap kevesebbet evett. – Ellen kisasszony… – szólította gyenge hangon Mammy. – Itt vagyok, Mammy – válaszolt Scarlett. Mindig bántotta, amikor Mammy nem ismerte fel, amikor azt hitte, hogy a szeretőn dédelgető kéz Scarlett anyjának keze. Nem kellene, hogy bosszantson, figyelmeztette magát Scarlett minden egyes alkalommal. A betegeket mindig anya ápolta, nem én. Anya mindenkihez kedves volt, valódi angyal, tökéletes úrinő. Dicséretnek kellene vennem, ha összetévesztenek vele. Biztosan a pokolba kerülök, mert féltékeny vagyok, amiért Mammy jobban szerette őt, mint engem… Eltekintve attól, hogy már nem hiszek a pokolban… sem a mennyországban… – Ellen kisasszony… – Itt vagyok, Mammy. Az öreg, öreg szemek félig kinyíltak. – Maga nem Ellen kisasszony.

– Scarlett vagyok, Mammy, a te Scarletted. – Scarlett kisasszony… Rhett urat akarom. Mondanék neki valamit… Scarlett beharapta alsó ajkát. Én is akarom őt, sikoltott hangtalanul. Nagyon-nagyon. De elment. Nem tudom teljesíteni a kívánságodat. Látta, hogy Mammy megint eszméletlenségbe süpped, és nagyon hálás volt érte. Legalább nem érez fájdalmat. Az ő szíve úgy fájt, mintha éles kések járnák át. Mekkora szüksége volna Rhettre, különösen most, hogy Mammy egyre gyorsabban csúszik a halálba vezető lejtőn. Bárcsak itt volna velem, és érezné a bánatot, amit én érzek. Mert Rhett is szereti Mammyt, és Mammy szereti őt. Rhett elárulta: soha életében nem akart megnyerni valakit annyira, mint Mammyt, és soha nem adott annyit bárki véleményére, mint Mammyéra. Megszakad a szíve, ha megtudja, hogy Mammy meghalt, és ő el sem búcsúzhatott tőle… Scarlett felemelte fejét, szeme tágra nyílt. Hát persze! Milyen ostoba volt. Az apró, pehelykönnyű, összezsugorodott öregasszonyra nézett. – Ó, drága Mammy, köszönöm – suttogta. – Segítségért jöttem hozzád, hogy mindent helyrehozzál, és meg is teszed, mint mindig. Willre az istállóban talált rá; a lovat csutakolta. – Úgy örülök, hogy megtaláltalak, Will – mondta Scarlett. Zöld szeme csillogott, arcán természetes pír ragyogott a szokásos arcfesték helyett. – Elkérhetem a lovat és a bricskát? Jonesboróba kell mennem. Hacsak… Hacsak te magad nem akarsz kikocsizni. – Lélegzetét visszafojtva várta a választ. Will nyugodtan nézett rá. Jobban ismerte Scarlettet, mint az gondolta volna. – Tehetnék érted valamit? Ugyanis Jonesboró-ba szándékozok menni. – Jaj, Will, milyen édes-drága vagy. Sokkal szívesebben maradok Mammyval, de tudatnom kell Rhett-tel, hogy mi a helyzet. Mammy állandóan kérdezősködik utána, és Rhett mindig annyira kedvelte, sose bocsátja meg magának, ha nem búcsúzik el tőle. – Scarlett a ló sörényével játszadozott. – Családi ügyben Charlestonban van: anyja lélegzetet sem vesz Rhett tanácsa nélkül. Scarlett felnézett Will kifejezéstelen arcába, majd lesütötte szemét. Olyan sietve látott neki a sörény befonásának, mintha létfontosságú volna. – Szóval táviratozzál neki, megadom a címét. És a magad nevében küldd a sürgönyt. Rhett tudja, menynyire imádom Mammyt. Azt fogja hinni, hogy eltúlzom az állapotát. – Felemelte fejét, és elmosolyodott. – Rhett azt hiszi, hogy annyi eszem van, mint egy csirkének. Will tudta, hogy ez még nagyobb hazugság. – Azt hiszem, igazad van – mondta lassan. – Rhettnek a lehető leghamarabb jönnie kell. Azonnal ellovagolok; lóháton gyorsabb, mint kocsival. Scarlett ökölbeszorult keze elernyedt. – Köszönöm. Itt a címe a zsebemben. – Vacsorára itthon leszek – mondta Will. Leemelte a nyerget a nyeregtartóról. Scarlett segített. Tele volt energiával. Bizonyosra vette, hogy Rhett eljön. Két napra rá, hogy Charlestonban megkapja a táviratot, megérkezik Tarára. De Rhett nem jött meg két nap múlva. Sem három, sem négy, sem öt nap múlva. Scarlett felhagyott azzal, hogy kerékzörgésre vagy patkócsattogásra figyeljen. Valósággal belerokkant az állandó hallgatózásba. Emellett minden figyelmét egy másik hang kötötte le, a rettenetes reszelős zaj: Mammy erőltetett lélegzése. Lehetetlennek látszott, hogy a törékeny, elsorvadt testben van még annyi erő, hogy a levegőt beszívja, majd kieressze. De megtette, újból és újból, ráncos nyakán reszkettek az inak. Suellen megosztotta az éjszakázást Scarlett-tel. – Az én Mammym is – mondta. Mind a ketten segíteni akartak az öreg, fekete asszonynak, s igyekezetükben feledték a kölcsönös féltékenységet, irigykedést, komiszkodást. A ház minden párnáját összeszedték, hogy feltámasszák, a kályhán állandóan gőzölgött a gyógyfüvek főzetével teli lábas. Mammy cserepes ajkát vajjal kenegették, kiskanállal adagolták szájába a vizet. De semmi sem enyhítette kínjait. Szánalommal nézte a két fiatal teremtést. – Agyonfárasztják magukat… – lihegte – és nem tehetnek semmit. Scarlett Mammy ajkára tette az ujját. – Csitt – kérlelte. -Ne beszélj. – Némán perelt Istennel: miért, ó, miért nem hagyod, hogy békésen meghaljon, akkor, amikor a régmúltban jár? Miért ébreszted fel, miért hagyod ennyit szenvedni? Egész életében jóságos volt, mindig másokért buzgólkodott, soha önmagáért. Jobbat érdemel tőled – életem végéig meg nem hajtom a fejem előtted. De azért felolvasott Mammynak az éjjeliszekrényen álló elnyűtt öreg Bibliából. A zsoltárokat olvasta, és hangja nem árulta el sem fájdalmát, sem szívének szentségtörő dühét. Leszállt az éj, Suellen lámpát gyújtott és Scarlett helyére ült, s a vékony lapokat forgatva olvasott. Majd ismét

felváltotta Scarlett. És újból Suellen, amíg Will pihenni nem küldte. – Te is menj, Scarlett. Én itt maradok. Felolvasni nem nagyon tudok, de sok részt ismerek kívülről a Bibliából. – Akkor mondd csak. De én nem hagyom itt Mammyt. Nem bírom itt hagyni. – Scarlett a padlóra ült, fáradt hátát a falnak támasztotta, hallotta a haldokló rettenetes hörgését. Amikor a nap első halvány sugarai besütöttek az ablakon, a hangok megváltoztak, minden lélegzetvétel hangosabb lett, köztük a szünetek megnyúltak. Scarlett feltápászkodott. Will felállt a székről. – Megyek Suellenért – mondta. Scarlett az ágy mellé ült. – Akarod, hogy megfogjam a kezed, Mammy? Hadd fogjam a kezed. Mammy nagy nehezen összeráncolta a homlokát. – Olyan… fáradt vagyok. – Tudom, tudom. Ne beszélj… ne fáraszd magad. – Meg akartam… várni… Rhett urat. Scarlett nagyot nyelt. Most nem sírhat. – Ne erőltesd, Mammy. Pihenj. Nem tudott eljönni. – Sietős lépteket hallott a konyhából. – Suellen mindjárt itt lesz. Will úr is. Mind itt leszünk veled, drágám. Mindnyájan szeretünk. Árnyék borult az ágyra, és Mammy mosolygott. – Engem kíván látni – mondta Rhett. Scarlett hitetlenkedve nézett fel rá. – Menj arrébb – mondta gyöngéden Rhett. – Engedj közelebb. Scarlett felállt, érezte a férfi közelségét, erejét, férfiasságát, és térde megroggyant. Rhett odébb tolta, és Mammy mellé térdelt. Mégis eljött. Minden rendben lesz. Scarlett Rhett mellé térdelt, válla a férfi karjához ért, és szívfájdalma ellenére boldog volt. Rhett eljött, Rhett itt van. Milyen ostoba voltam, hogy feladtam minden reményt. – Azt akarom, hogy megtegyen nekem valamit – mondta Mammy. Hangja erős volt, mintha minden erejét erre a percre tartogatta volna. Sebesen, zihálva szedte a levegőt. – Bármit, Mammy. Mindent megteszek, amit akarsz. – Abban a finom, piros selyem alsószoknyában temessenek el, amit magától kaptam. Legyen rá gondja. Tudom, hogy Lutie szemet vetett rá. Rhett nevetett. Scarlett megbotránkozott. Nevetni a halottas ágynál. Majd észrevette, hogy Mammy is nevet, hangtalanul. Rhett a szívére tette a kezét. – Esküszöm, hogy Lutie egy pillantást sem vethet rá. Garantálom, hogy veled megy az égbe. Mammy a keze után nyúlt, jelezte, hogy a fülébe akar súgni valamit. – Vigyázzon Scarlett kisasszonyra. Vigyázni kell rá, és én már nem tehetek semmit. Scarlett visszafojtotta lélegzetét. – Úgy lesz, Mammy – mondta Rhett. – Esküdjön – parancsolta halkan, de szigorúan az öregasszony. – Esküszöm – mondta Rhett. Mammy halkan felsóhajtott. Scarlett elcsukló hangon mondta: – Ó, drága Mammy, köszönöm – suttogta. – Mammy… – Már nem hall téged, Scarlett. Elment. – Rhett nagy keze gyöngéden lezárta Mammy szemét. – Egy egész világ tűnt el vele, lezárult egy korszak – mondta halkan. – Nyugodjon békében. – Ámen – szólt Will a küszöbről. Rhett felállt, megfordult. – Szervusztok, Will, Suellen. – Utolsó gondolata is a tiéd volt, Scarlett – kiáltott Suellen. – Mindig te voltál a kedvence! – Hangosan sírni kezdett. Will átkarolta, a hátát lapogatta, hagyta, hogy felesége nekidőlve sírja ki magát. Scarlett odafutott Rhetthez, és ölelésre tárta karjait. – Annyira hiányoztál. Rhett megfogta Scarlett csuklóját, és leszorította karját. -Hagyd, Scarlett – mondta halkan. – Semmi sem változott. Scarlett nem bírta türtőztetni magát. – Ezt meg hogy érted? – kiáltott hangosan. Rhett arca megvonaglott. – Ne kényszeríts, hogy megint kimondjam, Scarlett. Nagyon jól tudod, hogy értem. – Nem tudom. Nem hiszek neked. Nem hagyhatsz el, igazán nem. Hiszen én szeretlek, és olyan nagy szükségem van rád. Jaj, Rhett, ne nézz így rám. Miért nem ölelsz át és vigasztalsz meg? Megígérted Mammynak. Rhett, halvány mosollyal az ajkán, a fejét rázta. – Olyan gyermeteg vagy, Scarlett. Annyi éve

ismersz, és ha úgy akarod, mégis elfelejted mindazt, amit rólam tanultál. Hazudtam. Hazudtam, hogy boldoggá tegyem egy kedves öregasszony utolsó perceit. Emlékezz vissza, drágám, hogy gazember vagyok, nem úriember. Elindult az ajtó felé. – Ne menj el, Rhett, kérlek, ne menj el – zokogott Scarlett. Majd mindkét kezét a szája elé tette, hogy elnémítsa sírását. Soha nem nyeri vissza önbizalmát, ha megint könyörög neki. Hirtelen elfordította fejét, nem bírta elviselni a látványt, hogy Rhett elmegy. Diadalmas örömet látott Suellen szemében és szánalmat Will tekintetében. – Majd visszajön – mondta, és felemelte fejét. – Mindig visszajön. – Ha elég gyakran mondogatom, gondolta, talán magam is elhiszem. Talán igaz is lesz. – Mindig – ismételte. Mély lélegzetet vett. – Suellen, hol van Mammy alsószoknyája? Gondoskodni akarok róla, hogy abban temessék el. Scarlett mindaddig uralkodni tudott magán, amíg elvégezték Mammy holtteste mosdatásának és felöltöztetésének rettenetes feladatát. De amikor Will behozta a koporsót, elfogta a reszketés. Szó nélkül kimenekült. Fél pohár whiskyt töltött magának az ebédlőben álló üvegből, és három nagy, égető korttyal felhajtotta. Melege végigszaladt kimerült testében, és a remegés megszűnt. Levegőre van szükségem, gondolta, ki ebből a házból, el mindenkitől. Hallotta a gyerekek ijedt hangját a konyhából. Minden idegszála fájt. Szoknyáját felkapta, és futott. Friss-hűvös volt odakint a reggeli levegő. Scarlett mélyeket lélegzett, kóstolta a lég frissességét. Könnyű szellő emelgette izzadt nyakába tapadt haját. Mikor is húzta végig rajta utoljára százszor a hajkefét? Nem jutott eszébe. Mammy haragudni fog. Ó… Szájába tömte öklét, hogy fájdalmát fékezze, és a legelő magasra nőtt füvén keresztül lebotorkált a dombról, a patak partját szegélyező erdőcske felé. Élesen édes illatot árasztottak a magas fenyőfák; beárnyékolták a vastag, puha, kifakult, évszázadok óta felgyülemlett fenyőtűszőnyeget. Oltalmukban Scarlett egyedül volt, a házból nem láthattak ide. Fáradtan rogyott le a puha talajra, majd felült, és egy fatörzsnek támasztotta a hátát. Gondolkodni akart; muszáj kiutat találni, a romokból újból felépíteni az életét; nem lehet, hogy ne így legyen. Gondolatai azonban összevissza ugráltak. Olyan zavarodott volt, olyan fáradt. Máskor is volt már fáradt. Ennél fáradtabb. Amikor Atlantából Tarára kellett jutnia, és körös-körül ott volt a jenki hadsereg, nem adta meg magát a fáradtságnak. Amikor végigkutatta a vidéket élelem után, nem adta fel, noha keze és lába ólomsúlyként húzta le. Amikor tenyere nyers hús lett a gyapotszedéstől, amikor hámba fogta magát, mintha öszvér volna, amikor mindennek ellenére erősnek kellett lennie, nem adta fel csupán a fáradtság okán. Most sem adja fel. Nem fér össze a természetével. Maga elé bámult, szembeszegült démonjaival. Melanie halála… Mammy halála… Rhett távozása azzal, hogy házasságuknak vége. Ez a legrosszabb. Hogy Rhett elment. Ezzel a legkeservesebb szembenézni. Hallotta Rhett hangját: „Semmi sem változott.” Nem lehet igaz! De az. Meg kell találnia a módját, hogyan szerezheti vissza. Mindig megszerzett minden férfit, akit akart, és Rhett is csak férfi, olyan, mint a többiek. Vagy nem? Nem, egyáltalán nem olyan, mint a többi férfi, éppen ezért akarja őt. Megremegett; hirtelen elfogta a félelem. És ha ezúttal nem ő győz? így vagy úgy, eddig mindig győzött. Mindig elérte azt, amit akart. Mostanáig. Feje fölött rekedten rikoltott egy kékszajkó. Scarlett felnézett. A madár csúfolkodva rikácsolt. – Hagyj békén! – kiáltotta. A rikítón kék madár elrepült. Gondolkodnia kellett, hogy emlékezzen rá, mit mondott Rhett. Nem ma reggel vagy tegnap éjjel, már amikor Mammy meghalt. Mit mondott otthon, akkor éjjel, amikor elment Atlantából? Magyarázott és magyarázott. Olyan nyugodt volt, olyan rettenetesen türelmes, ahogy csak azokkal szemben viselkedik az ember, akiket arra se méltat, hogy miattuk dühbe guruljon. Emlékeiben turkálva Scarlett elkapott egy majdnem elfelejtett mondatot, és azonmód felélénkült. Megtalálta, amire szüksége volt. Igen, igen, tisztán emlékszik rá. Rhett válást ajánlott. Majd amikor Scarlett dühösen visszautasította, elhangzott az a bizonyos mondat. Scarlett lehunyta a szemét, magában hallotta a férfi hangját. „Időnként visszatérek majd, hogy ne adjunk okot a pletykákra.” Elmosolyodott. Még nem nyert, de van rá esélye. És ezzel már elindulhat. Felállt, ruhájáról és hajáról

leszedte a fenyőtűket. Rémesen nézhet ki. A fenyves partszegély alatt lassan, mélyen folyt a Flint folyó sáros, sárga vize. Scarlett lenézett, maroknyi fenyőtűt dobott bele. A víz magával sodorta. – Folytatja útját – suttogta Scarlett. – Épp úgy, mint én. Ne nézz hátra, ami megtörtént, megtörtént. Folytasd. – A világos égre hunyorgott. Fényes fehér felhők futottak az égen. Erős szél hajtotta őket. Hidegebbre fordul az idő, gondolta gépiesen. Valami melegebbet kell felvennem délután a temetésre. Megindult a ház felé. Nem emlékezett rá, hogy ilyen meredek a lejtő. Nem számít. Vissza kell mennie a házba, és rendbe hoznia magát. Ezzel tartozik Mammynak. Mammy mindig zsörtölődött, ha ő rendetlenül nézett ki. 3 Scarlett lába reszketett. Nem emlékezett rá, hogy életében valaha is lett volna ennyire kimerült. Még ahhoz is fáradt volt, hogy emlékezzen. Belefáradtam a temetésekbe, belefáradtam a halálba, belefáradtam abba, hogy az életem darabokra hullik, és teljesen magamra maradok. Tara temetője kicsiny. Mammy sírja nagynak hat, sokkal nagyobbnak, mint Mellyé, gondolta Scarlett, de Mammy annyira összeaszott, hogy valószínűleg nem nagyobb a teste, mint a Mellyé. Az ég kék, a nap erősen tűz, de foga van a szélnek. Elsárgult, szélfútta levelek keringnek a parcellában. Jön az ősz, talán már itt is van, gondolta. Hogy szerettem falun az őszt, milyen szívesen lovagoltam az erdőn! A talajt mintha bearanyozták volna, a levegő íze akár az almaboré. Milyen rég volt! A papa halála óta egyetlen valamirevaló hátasló sem maradt Tarán. A sírköveket nézte. Gerald O'Hara, született Meath grófságban, Írországban. Ellen Robillard O'Hara, született Savannah-ban, Georgiában. Ifjabb Gerald O'Hara – három apró, egyforma sírkő. Fivérei, akiket nem is ismert. Végül Mammy, akit sikerült ide temettetni, az imádott ,,Ellen kisasszony” mellé, és nem a rabszolgák parcellájába. Suellen tombolt dühében, de ezt a harcot megnyertem, mert Will az én oldalamra állt. És ha Will egyszer megmakacsolja magát, hajthatatlan marad. Kár, hogy olyan konok, nem hajlandó pénzt elfogadni tőlem. A ház rémesen néz ki. Ami azt illeti, a temető is. Felverte a gaz; olyan szegényes. Ez az egész temetés is mérhetetlenül szegényes, Mammy utálta volna. A fekete prédikátor csak beszél, beszél, pedig nem is ismerte Mammyt. Mammy az ilyenektől a hideg vizet is sajnálta, római katolikus volt, mint mindenki a Robillard házban, kivéve nagyapát. Neki meg – Mammy elbeszélése szerint – nem sok beleszólása volt a dolgokba. Papot kellett volna hívatni, de a legközelebbi Atlantában van, napokba telt volna. Szegény Mammy. És szegény anya. Ö is úgy halt meg és úgy temették el, hogy nem volt mellette pap. Igaz, papa is, de neki valószínűleg nem volt olyan fontos. Az esti ájtatosságot is, amit anya tartott, rendszerint átszundította. * Scarlett az elhanyagolt temetőt, majd a ház lepusztult elejét nézte. Jó, hogy anya nem láthatja, gondolta hirtelen fellángolt haraggal és fájdalommal. Megszakadna a szíve. Egy pillanatig olyan tisztán maga előtt látta anyja magas, méltóságteljes alakját, mintha Ellen O'Hara is a gyászolók között állna. Mindig makulátlanul öltözött, fehér keze kézimunkával szorgoskodott vagy kesztyűt húzva készült valamelyik rászoruló ápolására; mindig halkan beszélt, mindig lefoglalta az állandó munka, az igyekezet, hogy Tara gépezete simán működjön. Hogyan csinálta? Scarlett hangtalanul sírt. Hogyan tette ilyen tökéletessé a világot, amíg köztünk volt? Valamennyien olyan boldogok voltunk. Bármilyen baj volt, anya helyrehozta. Ó, bár itt lenne! Magához ölelne, és megszűnne minden bajom-gondom. Nem, nem, nem akarom, hogy itt legyen. Szomorú lenne, ha látná, mi történt Tarával, mi történt velem. Csalódna bennem, és ezt nem bírnám elviselni. Bármit, csak ezt nem. Nem akarok erre gondolni, nem szabad. Valami másra fogok gondolni: Delilah-nak volt-e vajon annyi esze, hogy a gyászolókat megkínálja valamivel? Suellennek biztosan eszébe se jutott, amúgy is fukar ahhoz, hogy halotti torra költsön. Nem mintha nagyon megsínylené – alig van itt valaki. Ám a fekete prédikátor alighanem húsz helyett tudna enni. És ha nem hagyja abba ezt a szöveget Ábrahám kebeléről és a Jordán folyón való átkelésről, sikítani kezdek. És az a három cingár nőszemély, akit ő kórusnak nevez, hogy nem süllyed el szégyenletében! Szép kis kórus! Tamburin és spirituálé! Mammyhoz valami méltóságteljes, latin szöveg illene, nem pedig a „Jákob lajtorjája”. Milyen silány az egész! Jó, hogy alig van itt valaki, csak Suellen, Will, én, a gyerekek és a cselédek: Mi legalább igazán szerettük Mammyt, nekünk fáj, hogy elment. Big Sam szeme vörös a sírástól. Szegény öreg Pork is kisírja a szemét. Nicsak, majdnem teljesen megőszült; eddig nem úgy gondoltam rá, mint öregemberre. Csak Dilceyn nem látszik a kor

(ki tudja, hány éves lehet); cseppet sem változott azóta, amióta Tarára érkezett… Scarlett kimerült, kavargó elméje hirtelen felélénkült. Tulajdonképpen mit keres itt Pork és Dilcey? Évek óta nem dolgoznak Tarán. Azóta, hogy Pork Rhett inasa lett és Dilcey, Pork felesége Melanie házában szolgált Beau dajkájaként. Hogy kerültek ide? Honnan tudták, hogy Mammy meghalt? Hacsak nem Rhett mondta el nekik. Scarlett hátranézett. Rhett is visszajött volna? Nyoma sincs. Amint vége lett a szertartásnak, Porkhoz sodródott. Hadd intézze el Will és Suellen a bőbeszédű prédikátort. – Szomorú nap ez, Scarlett kisasszony. – Pork szeméből ömlöttek a könnyek. – Bizony, Pork. – Tudta, hogy nem szabad siettetnie, különben sosem húzza ki belőle azt, amit tudni szeretne. Lassan sétált az öreg néger cseléd mellett, hallgatta emlékezéseit „Gerald uraságról” és Mammyról és Tara régi szép napjairól. Már elfelejtette, hogy Pork milyen régóta szolgált apjánál. Akkor jött Tarára Geralddal, amikor még semmi más nem volt itt, mint egy kiégett öreg ház és gyomlepte földek. Pork tehát legalább hetvenéves, ha nem több. Apránként mindent kiszedett belőle. Rhett visszament Charlestonba, ott fog lakni. Pork becsomagolta és a vasúton feladta Rhett teljes ruhatárát. Ez volt az utolsó feladata, most már visszavonult, búcsúzóul annyi pénzt kapott, hogy házat vehet magának, ahol csak akar. – A családomat is én tartom el – jelentette ki büszkén. Dilceynek sem kell többé dolgozni, és Prissynek is lesz hozománya, ha akad férfi, aki el akarja venni. – Hisz tudja, Scarlett asszony, hogy Prissy nem valami szép, és hamarosan betölti a huszonötöt, de ilyen hozománnyal könnyebben szerez magának férjet, mint egy csinos kislány, akinek nincs pénze. Scarlett mosolygott, mosolygott, és egyetértett Porkkal abban, hogy Rhett uraság igazán finom úriember. Miközben magában tajtékzott. Ε finom úriember nagylelkűsége szépen felborítja az ő terveit! Most, hogy Prissy elment, ki fog vigyázni a két gyerekére? És honnan a pokolból szerez megbízható dajkát Beau-nak, aki most veszítette el az anyját, apja félőrült a bánattól, és most az egyetlen józan személy is elhagyta a házat? Bárcsak ő is összeszedhetné magát és elmehetne, maga mögött hagyva mindent és mindenkit! Szűzmáriám! Azért jöttem Tarára, hogy pihenjek, hogy rendbe rakjam az életemet, és nem leltem másra, mint újabb, megoldandó problémákra. Hát már sosem lesz békességem? Will csendesen és határozottan intézkedett Scarlett nyugalma felől. Ágyba küldte, és kiadta a parancsot, hogy senki sem zaklathatja. Scarlett majdnem tizennyolc órát aludt, és az újrakezdés kész tervével ébredt. – Remélem, jól aludtál – mondta Suellen, amikor Scarlett lement reggelizni. Hangja émelygősen édeskés volt. – Mindazok után, amiken keresztülmentél, rettenetesen fáradt lehettél. Most, hogy Mammy meghalt, vége lett a fegyverszünetnek. Scarlett szeme veszedelmesen csillogott. Tudta, hogy Suellen arra a szégyenteljes jelenetre gondol, amikor könyörgött Rhett-nek, hogy ne hagyja el. De ugyanolyan édeskés hangon válaszolt. – Alighogy a párnához ért a fejem, máris aludtam. A vidéki levegő olyan balzsamos, annyira felfrissít! – Milyen utálatos teremtés vagy, tette hozzá magában. A hálószoba, amelyet még mindig a magáénak vallott, most Suellen nagyobbik lányáé, Susie-é, és Scarlett idegennek érezte magát benne. Biztos, hogy ezt Suellen is tudja. De nem számít: ahhoz, hogy tervét végrehajtsa, jó viszonyban kell maradnia Suellennel. Húgára mosolygott. – Mi olyan mulatságos, Scarlett? Pattanás van az orromon, vagy mi? Suellen hangja felborzolta Scarlett idegeit, de rendületlenül mosolygott. – Sajnálom, Sue. Eszembe jutott egy buta kis álom – éjjel azt álmodtam, hogy ismét gyerekek voltunk, és Mammy a barackfa vesszőjével verte a lábam szárát. Emlékszel, mennyire szúrtak azok az ágak? – Persze hogy emlékszem – nevetett Suellen. – Lutie is alkalmazza a gyerekeknél. Ilyenkor a saját lábamon érzem a szúrást. – Nem is értem, hogyhogy nincs milliónyi sebhely a lábamon – mondta Scarlett. – Utálatos kislány voltam. Nem tudom, te meg Carreen hogy tudtatok elviselni. – Megvajazott egy pirítóst, és úgy tett, mintha csakis az érdekelné. Suellen gyanakodva pillantott rá. —Mennyit kínoztál minket! És mindig kimódoltad, hogy bennünket hibáztassanak. – Tudom. Szörnyű voltam. Még nagyobb korunkban is. Úgy hajtottalak téged meg Carreent, mint

az öszvéreket, amikor gyapotot kellett szedni, miután a jenkik mindenünkből kifosztottak. – Majdnem megöltél minket. Ott feküdtünk, tífusztól félholtan, és te kivonszoltál minket az ágyból, és kiparancsoltál az égő napsütésbe… – Suellen egyre hevesebben és egyre izgatottabban sorolta az évek óta magában hordott panaszokat. Scarlett bátorítóan bólintott, és bűnbánó képet vágott. Hogy imád panaszkodni, gondolta. Éltető eleme. Megvárta, amíg elcsitul a panaszáradat, majd megszólalt: – Olyan hitványnak érzem magam, és annyira szeretném jóvátenni. Úgy érzem, nagyon helytelen, hogy Will nem fogad el tőlem pénzt. Végül is a pénz Tarának szól. – Én is mondtam neki, nem is egyszer, százszor. Fogadni mertem volna, gondolta Scarlett. – A férfiak olyan makacsok… Ó, Suellen – folytatta –, eszembe jutott valami. Fogadd el; nekem valóságos áldás lenne, ha elfogadnád! És Will sem moroghatna. Mi lenne, ha itt hagynám Wade-et és Ellát, és pénzt küldenék az eltartásukért? Olyan nyúzottak a városi élettől, a falusi levegő nagyon jót tenne nekik. – Nem is tudom… Ha megszületik a baba, nagyon szűken leszünk. – Suellen arckifejezése egyszerre tükrözte kapzsiságát és óvatosságát. – Tudom – búgott rokonszenvezőn Scarlett. – Wade annyit eszik, mint egy ló. De olyan jó lenne ezeknek a szegény kis városi jószágoknak. Úgy számolom, havonta körülbelül száz dollárba kerül a kosztjuk, meg ha új cipőt kell vásárolni nekik. Nemigen hitte, hogy Will egész évi kemény munkával meg tudna keresni száz dollárt készpénzben. Elégedetten észlelte, hogy Suellennek elállt a lélegzete. Bizonyos volt benne, hogy idővel elfogadja az ajánlatot. Reggeli után kiállítok majd egy csinos csekket, gondolta. – Ilyen finom süteményt nem ettem még. Kaphatok még egyet? Kezdte sokkal jobban érezni magát: nagyot aludt, jól bereggelizett, és gondoskodott a gyerekekről. Tudta, hogy vissza kell mennie Atlantába, intézkedni Beau és Ashley felől – megígérte Melanie-nak. Majd később gondol erre is. Vidéki békét és csendet élvezni jött Tarára, eltökélt szándéka volt, hogy feltöltekezik. Reggeli után Suellen a konyhába ment. Valószínűleg zsörtölődik valami miatt, gondolta gúnyosan Scarlett. Nem számít. így legalább most egyedül, békén üldögélhet. Milyen csendes a ház! A gyerekek valószínűleg a konyhában reggeliznek, Will természetesen régen kiment a földekre, nyomában a szaporán lépkedő Wade. Akkor is így volt, amikor Will megjelent Tarán. Wade sokkal boldogabb lesz itt, mint Atlantában, különösen most, hogy Rhett is elment… Nem, most nem gondolok erre, mert belebolondulok. Élvezem a békességet és a csendet, ezért jöttem ide. Töltött magának még egy csészével; nem érdekelte, hogy a kávé közben kihűlt. A mögötte lévő ablakon betűző nap megvilágította a viharvert tálaló fölött lógó festményt. Will többnyire nagyszerűen megjavította a jenki katonák által széttört bútorokat, de a mély kardnyomokat ő sem tudta eltüntetni. Sem a szurony ütötte sebet Robillard nagymama arcképén. Bárki volt is az a katona, részeg lehetett, gondolta Scarlett, mert elvétette a vékony orr alatt az arrogáns, megvető szájat és a mély dekoltázsból kidomborodó kebleket. Mindössze a bal fülönfüggőt döfte át, és nagymama így még érdekesebbnek látszott. Anyai nagyanyja volt az egyetlen ős, aki iránt Scarlett élénken érdeklődött, és nagyon sajnálta, hogy soha senkitől nem tudhat meg róla eleget. Anyja annyit elárult, hogy nagymama háromszor ment férjhez, de részletekkel nem szolgált. És Mammy mindig akkor hagyta abba a savannah-i életről szóló történeteket, amikor izgalmassá kezdtek válni. Több párbajt vívtak nagymama miatt, és az ő idejében a divat botrányos volt – a hölgyek szándékosan benedvesítették fátyolvékony muszlinruhájukat, hogy a lábukhoz tapadjon! És ahogy a képet nézem, nem csak a combjukra tapadt a ruha… Pirulnom kellene, ha ilyet gondolok, rótta meg magát Scarlett. De amikor kiment az ebédlőből, megint hátrapillantott az arcképre. Vajon valójában milyen lehetett nagymama? A szalon szegényes és kopott volt; látszott, hogy gyerekek rajcsúroznak benne. Scarlett alig ismerte fel a bársonyhuzatú pamlagot, ahol kecsesen üldögélt, amikor körülzsongták a gavallérok. A szoba át is volt rendezve. Belátta, Suellennek joga volt hozzá, de mégis fájt. Így nem igazán Tara. Szobáról szobára járva mind csüggedtebb lett. Semmi sem olyan, mint régen. Ahányszor hazajött, minden egyes, alkalommal újabb változást, nagyobb pusztulást tapasztalt. Jaj, miért ilyen makacs ez a Will! Új huzat kellene a bútorokra, rongyosan lógnak a függönyök, a szőnyeg annyira kopott, hogy kilátszik alóla a deszka. Ha Will engedné, mennyi újat vásárolhatna… Akkor nem kéne ilyen

szívfájdalommal nézni a szánalmasan elhasználódott holmit. Kár, hogy nem az enyém! Jobban vigyáznék rá. Papa mindig azt mondta, hogy rám hagyja Tarát. De nem írt végrendeletet. Jellemző. Soha nem gondolt a holnapra. Scarlett összeráncolta homlokát, de igazából nem tudott haragudni az apjára. Soha senki nem tudott huzamosabb ideig haragudni Gerald O'Hará-ra; hatvanéves korára is szeretetre méltó, csintalan kisgyerek maradt. Az egyetlen, akire még mindig haragszom, az Carreen. Akármennyire az édes húgom, helytelenül cselekedett, és én soha nem bocsátok meg neki, soha. Amikor eldöntötte, hogy kolostorba vonul, olyan makacs volt, mint az öszvér, és végül beadtam a derekam. De azt nem árulta el, hogy a Tarából neki járó harmadrészt a kolostornak ajánlja fel hozományként. Meg kellett volna mondania! Valahonnan előteremtettem volna a pénzt. Akkor enyém lenne a birtok kétharmada. Nem az egész, ahogy méltányos volna, de legalább többségi részem lenne. Jogom lenne beleszólni a dolgok menetébe. Ehelyett befogom a számat, és ölbe tett kézzel nézem, hogy csúszik lefelé minden, és hagyom, hogy Suellen uralkodjék fölöttem. Ez nem méltányos. Én mentettem meg Tarát a jenkiktől és a kofferesektől. Tara az enyém; fütyülök rá, mit mond a törvény; és egyszer majd Wade tulajdona lesz; ha törik, ha szakad, gondoskodom róla. Scarlett az öreg dívány szakadt bőrtámláján nyugtatta fejét a kis szobában, ahonnan valaha Ellen O'Hara igazgatta az ültetvényt. Ennyi év után mintha még mindig halványan érezné anyja citrom– és verbénaillatát. Nem számít, hogy mi változott, mennyire megkopott minden. Tara még mindig Tara maradt, még mindig az otthon. Amelynek szíve itt, Ellen szobájában lüktet. A csöndet ajtó csapódása törte szilánkokra. Scarlett hallotta, hogy Ella és Susie jön át a halion. Valamin civakodnak. El innen; most nem bírja a lármát és a veszekedést. Kisietett a házból. Amúgy is látni akarta a földeket. A föld begyógyult, gazdag és vörös volt, mint mindig. Átsietett az elgazosodott pázsiton, a tehénistálló mellett valósággal futott. Ha megéri a száz évet, akkor sem fogja leküzdeni a tehenek iránti ellenszenvét. Utálatos, hegyes szarvú jószágok. Az első szántóföld szélén a kerítésre támaszkodott, beszívta a frissen szántott föld és a trágya gazdag aromáját. Furcsa, hogy városon milyen büdös és utálatos a trágya, falun meg ez a gazdálkodó parfümje. Will kétségtelenül jó gazda. Mekkora szerencse Tarára nézve! Bármit is tettem, nekünk sosem sikerült volna kimászni a bajból, ha Will nem áll meg útközben szülőföldje, Florida felé, és nem határozza el, hogy itt marad. Úgy esett szerelembe evvel a földdel, mint más férfi egy asszonnyal. És még csak nem is ír! Amíg Will be nem toppant, mindig azt hittem, hogy csak egy papához hasonló ír lelkesedhet ennyire a földért. Scarlett nézte, hogy a föld túlsó végén Big Sam a letört kerítést javítja, Willnek meg Wade segít a munkában. Jó, hogy megtanulja, gondolta. Az ő öröksége. Néhány percig figyelte, hogyan dolgozik a fiú a férfiakkal. Jó lesz, ha visszaszaladok a házba. Elfelejtettem kiállítani Suellen számára a csekket. Aláírása jellemző volt rá. Tiszta és cikornyátlan, kiírt, határozott. Egy pillanatig rámeredt, mielőtt leitatta volna, majd megint megnézte. Scarlett O'Hara Butler. Ha személyes levélkét vagy meghívót írt, Scarlett a mindenkori divatot követte, bonyolult hurkokat rajzolt minden nagybetűhöz, teljes neve alá pedig cikornyák tömegét. Most is kipróbálta egy darabka csomagolópapíron. Majd a kiállított csekkre nézett. A dátuma (Suellentől kellett megkérdeznie, hányadika van, és a válasz megrendítette) 1873. október 11-e. Több mint három hete, hogy Melly meghalt. Huszonegy napja tartózkodik Tarán, ennyi ideig ápolta Mammyt. A dátumnak más jelentősége is volt. Már több mint fél éve Bonnie halálának. Most már elhagyhatja az egyhangú, unalmas, szigorú mély gyászt. Elfogadhat meghívásokat, ő is meghívhat embereket. Visszatérhet a világba. Vissza akarok menni Atlantába, gondolta. Egy kis vidámságra vágyom. Túl sok volt a bánat, túl sok a halál. Életre van szükségem. Összehajtogatta a csekket. Az üzlet is hiányzik. A főkönyvek nyilván rémes állapotban vannak. És Rhett Atlantába jön, hogy „ne adjunk okot a pletykára”. Ott kell lennem. A csukott ajtó mögül nem hallatszott más zaj, mint a hallban álló óra lassú ketyegése. A csend, amire olyan nagyon vágyott, most majd megőrjítette. Hirtelen felállt. Ebéd után, amint Will visszamegy a földre, odaadom a csekket Suellennek. Utána veszem a bricskát, és gyorsan meglátogatom Fairhill és Mimosa lakóit. Soha nem bocsátják meg, ha nem üdvözlöm őket. Este pedig becsomagolok, és a reggeli vonattal elutazom.

Haza. Atlantába. Bármennyire szeretem Tarát, már nem az otthonom. Ideje, hogy elmenjek. A Fairhillre vezető út göröngyös volt, benőtte a gyom. Scarlett emlékezett arra az időre, amikor minden héten elgereblyézték és öntözték, hogy ne legyen poros. Volt olyan idő, gondolta szomorúan, amikor legalább tíz ültetvény volt felkereshető távolságban, és lakóik állandóan jöttek és mentek. Mára már nem maradt más, mint Tara, meg a Tarleton- és Fontaine-birtok. A többiből már csak kiégett kémények, leomlott falak látszanak. Igazán vissza kell mennem a városba. Vidéken minden elszomorít. A lassú, öreg ló, a bricska rugózata majdnem olyan silány, mint az út. Párnázott hintójára gondolt, tüzes lovaira és kocsisára, Eliasra. Haza kell mennie Atlantába. Fairhill zajos vidámsága kiráncigálta nyomott hangulatából. Beatrice Tarleton szokás szerint a lovairól beszélt; semmi más nem érdekelte. Scarlett észrevette, hogy a lóistállón új a tető. A háztetőn friss javítások látszottak. Jim Tarleton öregnek látszott, megőszült, de félkarú veje segítségével jó sok gyapotot gyűjtött be. Ez a vő Hetty férje volt; a többi három lány pártában maradt. – Hát persze rémesen el vagyunk keseredve, éjjelnappal sírunk – mondta Miranda, és mindnyájan felnevettek. Scarlett egyáltalán nem értette őket. A Tarletonok bármin tudnak nevetni! Lehet, hogy ez valamilyen titokzatos kapcsolatban van vörös hajukkal? Ismét irigység fogta el. Mindig olyan családban szeretett volna élni, ahol a kölcsönös megbecsülés és az ugratás nem zárja ki egymást. Elfojtotta irigységét. Nem érezte tisztességesnek anyjával szemben. Jó sokáig időzött Tarletonéknál – akkora mulatság köztük lenni! –, Fontaine-ék meglátogatása holnapra marad. Majdnem besötétedett, mire visszaérkezett Tárára. Mielőtt az ajtót kinyitotta volna, már hallotta, hogy Suellen legkisebb gyereke valami miatt jajveszékel. Végképp itt az ideje, hogy visszatérjen Atlantába. De itt olyan hír várta, amitől azonnal megváltoztatta elhatározását. Suellen ölbe kapta és elhallgattatta a gyereket, mielőtt Scarlett belépett volna. Kócos haja és idomtalan teste ellenére Suellen csinosabb volt, mint bármikor lány korában. – Ó, Scarlett – kiáltott fel –, akkora izgalomban vagyunk, sose fogod kitalálni… Csitt, kicsikém, vacsoránál kapsz egy szép kis csontot, addig rághatod, amíg el nem múlik az a csúnya fogfájás. Ha fogzás az izgalom oka, nem is érdemes találgatni, akarta mondani Scarlett. De Suellen nem hagyta szóhoz jutni. – Tony itthon van! Sally Fontaine átlovagolt, hogy elújságolja: épp elkerültétek egymást. Tony hazajött! Épségben, egészségben. Holnap este, amint Will végez a fejessel, átmegyünk hozzájuk vacsorára. Hát nem csodálatos, Scarlett? – kérdezte sugárzó mosollyal Suellen. – Újból benépesül a vidék! Scharlett szerette volna megölelni húgát. Sose érzett még így iránta. Suellennek igaza van. Remek dolog, hogy Tony hazajött. Mindig félt, hogy soha többé nem látja senki. Most örökre eltemetheti annak a rettenetes éjszakának az emlékét, amikor utoljára látta. Annyira elcsigázott volt, megrémült, bőrig ázott és remegett. De ki ne félt volna? A jenkik a nyomában voltak, és ő fejvesztve menekült, miután megölte a négert, aki Sallyt bántalmazta, utána meg a fehér himpellért, aki felheccelte az ostoba feketét, hogy fehér nőt szerezzen magának. Tony itthon van! Alig bírja kivárni a holnap délutánt. A vidék újra életre kel. 4 A fakósárga vakolatú udvarházat körülvevő mimózafákról nevezték el a Fontaine-ültetvényt Mimosának. A fák bolyhos rózsaszín virágai nyár végén lehullottak, de páfrányszerű levelei még zöldelltek.. Mintha táncosok hajladoznának a könnyű szellőben, mindegyre változó árnyékot vetettek a vajszínű ház foltos falára. A ferde sugárban tűző nap fényében a ház meleg, hívogató fészeknek tűnt. Remélem, hogy Tony nem sokat változott, gondolta idegesen Scarlett. Hét év nagyon hosszú idő. Félve szállt le, amikor Will leemelte a bricskáról. Hátha Tony is öregnek, fáradtnak és -nos – legyőzöttnek tűnik, olyannak, mint Ashley. Nem bírná elviselni. Az ajtóhoz vezető ösvényen elelmaradozott Will és Suellen mögött. Nagy zajjal tárult ki az ajtó, és Scarlett balsejtelmei szertefoszlottak. – Ki baktat olyan lassan, mintha templomba menne? Nem tudjátok, hogy a hazatérő hőst futva kell köszönteni? – Tony hangjában ugyanolyan nevetés bujkált, mint régen, haja és szeme is ugyanolyan fekete, széles mosolya ugyanolyan ragyogó és huncut. – Tony! Épp úgy nézel ki, mint régen – szólt Scarlett. – Scarlett, te vagy az? Gyere csókolj meg. Te is, Suellen. Tőled nem volt olyan könnyű csókot lopni hajdanán, mint Scarlett-től, de Will bizonyára megtanított egy-két dologra, amióta

összeházasodtatok. Most, hogy hazajöttem, Georgia állam minden hat éven felüli nőszemélyét sorra akarom csókolni! Suellen idegesen kuncogott, és Willre nézett. A nyugodt, keskeny arcon megjelenő halvány mosoly a beleegyezés jele volt, de Tony azt se várta meg. Átkarolta Suellen megvastagodott derekát, és óriási csókot cuppantott az ajkára. Amikor elengedte, Suellen belepirult zavarába és örömébe. A háború előtti években, a gavallérok és bálkirálynők korában a fess Fontaine fivérek rá se nagyon néztek Suellenre. Will melegen, bátorítón átkarolta a vállát. – Scarlett, édesem! – kiáltott fel Tony. Karját szélesre tárta. Scarlett az ölelő karok közé szaladt, szorosan átfogta a fiú nyakát. – Hogy megnőttél Texasban! – kiáltotta. Tony nevetve csókolta meg Scarlett felkínált ajkát. Majd felhúzta nadrágszárát, hogy mindnyájan megcsodálhassák magas sarkú csizmáját. Texasban mindenki megnő, mondta; nem lepné meg, ha ezt törvény írná elő. Tony válla fölött bátyja, Alex mosolygott. – Többet fogtok hallani Texasról, mint amennyit szeretnétek, persze ha Tony behív a házba. Az ilyen apróságokról megfeledkezett. Texasban mindenki tábortűz mellett, szabad ég alatt üldögél, ott nincsenek falak és tetők. – Alex ragyogott a boldogságtól. Úgy tűnik, ő is szívesen ölelgetné-csókolgatná öccsét, gondolta Scarlett, és miért ne? Felnőtt korukig elválaszthatatlanok voltak. Alex-nek bizonyára rettenetesen hiányzott. Könnyek szöktek Scarlett szemébe. Tony váratlan hazatérése az első örömteli esemény a környéken azóta, hogy Sherman csapatai tönkretették az országrészt és lakosainak életét. Már nem is tudta, hogy létezik ekkora boldogság. Alex felesége, Sally, kézen fogva vezette a szegényes lakószobába. – Pontosan tudom, mit érzel – súgta. – Majdnem elfelejtettük már, hogy mi a vidámság. Többet nevettünk ebben a házban ma, mint az elmúlt tíz évben összesen. Akkora murit csapunk, hogy a falak is beleremegnek! – Sally szeme is teleszaladt könnyel. Később valóban megremegtek a falak. Megérkeztek Tarletonék. – Hál' istennek egy darabban jöttél vissza, fiacskám – üdvözölte Tonyt Beatrice Tarleton. – Itt a három lányom, választhatsz közülük. Még csak egy unokám van, és én sem leszek fiatalabb. – Jaj, mama! – nyögött kórusban Beatrice három lánya. Aztán felnevettek. Nem is próbálkoztak zavart tettetni, hiszen megyeszerte köztudott volt, hogy anyjukat kizárólag a lovak és az emberek szaporodása érdekli. De Tony vérvörösre pirult. Scarlett és Sally vidáman kacagott. Beatrice Tarleton ragaszkodott ahhoz, hogy még az est beállta előtt megnézhesse a lovakat, amelyeket Tony hozott Texasból magával, és addig vitatkoztak a keleti telivérek, illetve a nyugati musztángok érdemeiről, amíg a többiek könyörgőre nem fogták: kössenek végre fegyverszünetet. – Igyunk – mondta Alex. – Találtam valódi whiskyt, azzal ünnepelünk, nem házipálinkával. Scarlett is szívesen felhajtott volna egy pohárkával, ha ez nem volna a férfiak előjoga, melyből az asszonyokat magától értetődően kizárják. Mi több, szívesen beszélgetett volna a férfiakkal ahelyett, hogy a szoba túlsó végébe száműzve női dolgokról – gyerekekről, háztartásról – fecsegne. Soha nem értette és nem fogadta el a nemek szétválasztását. De hát mindig is ez volt a szokás. Scarlett beletörődött, hogy egyetlen szórakozása az, ha a Tarleton lányokat figyeli; azok ugyanígy gondolkodnak. Azt kívánják, hogy Tony néha rájuk is vessen egy pillantást, ahelyett hogy teljesen elmerülne a férfiak beszélgetésébe. – A kis Joe bizonyára roppant izgatott, mert a nagybátyja hazajött – mondta Hetty Tarleton Sallynek. Hetty megengedhette magának, hogy mellőzze a férfiakat. Végtére kövér, félkarú férje is közéjük tartozik. Sally aprólékos beszámolója a kisfiáról agyonuntatta Scar lettet. Vajon mikor fognak vacsorázni? Valószínűleg nemsokára, a férfiak mind földművelők, hajnalban kelnek. Az esti ünnepségnek nyilván hamar vége lesz. Ami a korai vacsorát illeti, igaza volt; a férfiak közölték, hogy egy pohárka után neki lehet látni. De ami a korai hazamenetelt illeti, tévedett. Mindenki túlságosan jól mulatott ahhoz, hogy az együttlétnek véget vessen. Tony leBillncselő történeteket adott elő. Kitörő hahotával mesélte: – Alig egy hete voltam ott, amikor a lovas rendőrségnél kötöttem ki. Texas állama, mint minden más déli állam, jenki katonai parancsnokság alatt áll, de a fenébe is (bocsánat, hölgyeim), ezeknek a kékkabátosoknak halvány fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az indiánokkal. A lovas rendőrség harcolt ellenük a

kezdetektől fogva, és a gazdálkodóknak egyetlen reménye, hogy továbbra is a lovas rendőrség védelmezi őket. Azonnal tudtam, hogy a testületben egyívású cimborákra találok, és csatlakoztam. Pompás volt! Nincs egyenruha, nincs menetelés üres gyomorral oda, ahová egy ostoba generális vezényel, nincs fegyelmezés, nem bizony! Az ember felugrik a lovára, és a pajtásaival megindul arrafelé, ahol verekedést szimatol. Tony fekete szeme szikrát szórt az izgalomtól. Alex szeme is lángolt. A Fontaine fiúk mindig szerették a csetepatét. És utálták a fegyelmet. – Milyenek az indiánok? – kérdezte az egyik Tarleton lány. – Valóban megkínozzák az embert? – Ne is kérdezz erről – borult el Tony tekintete. Majd mosolyogva tette hozzá: – Ha harcra kerül sor, ravaszak, mint a kígyó. A lovas rendőrök régen rájöttek, hogy ha le akarják győzni a vörös ördögöket, az ő módszereiket kell alkalmazni. Most már kopár sziklán vagy folyóvízen át is követni tudjuk az ember vagy állatnyomot, jobban, mint bármelyik véreb. S ha nincs mit inni, a nyálunkat nyeljük, ha nincs mit enni, lerágott csontot szopogatunk. A texasi lovas rendőrt senki sem győzi le, és senki sem menekül el előle. – Mutasd meg a többieknek a hatlövetű pisztolyokat – sürgette Alex. – Nem, most nem. Talán holnap vagy holnapután. Sally nem akarja, hogy kilyukasszam a falakat. – Azt mondtam, mutasd meg, nem azt, hogy lövöldözzél – vigyorgott a baráti társaságra Alex. – A pisztolyok agya faragott elefántcsont – dicsekedett –, és majd meglátjátok, micsoda nagyszerű nyugati típusú nyeregben lovagol át hozzátok a kisöcsém. Annyi ezüst van rajta, az ember megvakul, ha ránéz. Scarlett mosolygott. Sejthette volna. A két fivérhez hasonló piperkőc nem akad egész ÉszakGeorgiában. Tony szemmel láthatóan mit sem változott. Magas sarkú, díszes csizma és ezüsttel kivert nyereg. Fogadni mernék, hogy ugyanolyan üres zsebbel tért haza, mint amilyennel a hóhér elől ellógott. Micsoda bolondság ezüsttel kivert nyeregben ülni, amikor az udvarháznak új tetőre volna szüksége! De Tonynak joga van még ehhez is; ez mutatja, hogy ő változatlanul Tony. És Alex olyan büszke rá, mintha kocsideréknyi arannyal tért volna haza. Ó, hogy szeréti őket, mindkettejüket. Lehet, hogy semmijük sem maradt, csak egy darabka föld, amit maguk művelnek meg, de a jenkik nem győzték le, még csak meg sem sebezték őket. – Úristen, hogy tetszett volna a fiúknak ez a nyereg! Délcegen megülték volna, miközben a fenekük az ezüstöt fényesíti! -mondta Beatrice Tarleton. – Szinte látom az ikreket, amint büszkén nyargalnak. Scarlett lélegzete elállt. Miért tesz tönkre mindent Mrs. Tarleton? Miért teszi tönkre ezt a kellemes estét azzal, hogy emlékezteti őket: majd minden régi barátjuk halott? De Scarlett tévedett – a hangulat nem romlott el. – Egy hétig se maradna az övék a nyereg. Maga is tudja jól, Beatrice asszony – mondta Alex. – Elveszítenék pókeren, vagy eladnák, hogy pezsgőt vegyenek, és felélénkítsenek vele egy lekókadt társaságot. Emlékszik arra, amikor Brent eladta egyetemi szobájának minden bútorát, és drága szivarral kínálta azokat a kölyköket, akik sose dohányoztak még? – És amikor Stuart kártyán elvesztette a díszegyenruháját, és pokrócba burkolózva lopózott ki a bálból? – tódította Tony. – Emlékszel, amikor zálogba csapták Boyd jogi könyveit? – kérdezte Jim Tarleton. – Azt hittem, elevenen megnyúzod őket. – És semmi bajuk nem lett – mosolygott Mrs. Tarleton. – Legszívesebben eltörtem volna a lábukat, amikor felgyújtották a jégverem tetejét, de olyan gyorsan szaladtak, hogy nem bírtam elkapni őket. – Akkor jöttek át Lovejoyra és bújtak el a mi istállónkban – mondta Sally. – A tehenek teje egy hétre elapadt, mert az ikrek próbálták megfejni őket. Mindenkinek volt mesélnivalója a Tarleton ikrekről, és ezek a történetek egyéb történétekhez vezettek, barátokról és fivérekről (Lafe Munroe, Cade és Raiford Galvert, Tom és Boyd Tarleton, Joe Fontaine), a fiúkról, akik soha többé nem térnek haza. Osztoztak az emlékek és a szeretet gazdag tárházán, és ahogy elhangzottak a történetek, a szoba árnyas sarkai megteltek a mosolygó, ragyogó ifjakkal, akik már meghaltak, de el nem vesztek, mert alakjukat keserűség helyett szeretettel teli kacagás fonta körül. Az idősebb nemzedéket sem felejtették el. Az asztal körül ülők mindegyikének rengeteg emléke volt az öreg Fontaine asszonyról, Alex és Tony csípős nyelvű, lágyszívű nagymamájáról. És a fiúk anyjáról, akit fiatalasszonynak hívtak mindvégig, hatvanéves korában bekövetkezett haláláig. Scarlett rájött, hogy a többiekkel együtt tud kuncogni azon, hogy apja ír forradalmi dalokat énekelt, amikor –

mint ő mondta – ,,egy-két cseppecskét ivott”. Most nyugodtan hallgatta az anyja kedvességéről szóló mondatokat is, holott azelőtt a szíve majd megszakadt Ellen O'Hara nevének puszta említésére. Teltek-múltak az órák, a tányérok rég üresen álltak, a tűz alig parázslott, és ők még mindig beszélgettek. A tucatnyi túlélő életre keltette a szeretett személyeket, akik nem lehettek itt, hogy Tonyt üdvözöljék. Boldog, gyógyító órák voltak. Az asztal közepén álló olaj lámpa halvány, pislákoló fényében nem látszottak a sebek, amelyeket Sherman emberei ejtettek a füstös szobában, az azóta úgyahogy kijavított bútorokon. Az asztal körül az arcok ránctalanok, a ruhák foltozatlanok voltak. Az illúziók édes perceiben minden olyan volt, mintha Mimosát láthatatlan kezek olyan helyre szállították volna, ahol nincs bánat és sosem volt háború. Scarlett sok évvel ezelőtt megfogadta, hogy sose néz hátra. A háború előtti derűs napokra emlékezni, azokat siratni, azok után vágyódni megsebzi és meggyöngíti, és neki minden erejére és eltökéltségére szüksége van, hogy tovább éljen és családját megóvja. De a Mimosa ebédlőjében megosztott emlékek egyáltalán nem gyöngítették. Sőt bátorsággal töltötték el; bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a jó emberek mindenféle veszteséget elviselnek, mégis megmarad képességük a szeretetre és vidámságra. Büszke Volt, hogy ő is köztük lehet, hogy barátainak nevezheti őket, hogy azok, amik. Hazafelé Will a bricska előtt ment, kezében szurokfenyő fáklyával vezette a lovat. Sötét éjszaka volt, nagyon késő. A felhőtlen égen fényesen világítottak a csillagok, olyan fényesen, hogy a növő hold majdnem áttetszően sápadtnak tűnt; az egyetlen zaj a patkócsattogás volt. Suellen elbóbiskolt, de Scarlett leküzdötte álmosságát. Nem akarta, hogy vége legyen a mai estének, szerette volna, ha meleg vigasza és öröme örökre megmaradna. Milyen erősnek látszik Tony! Annyira tele van élettel, annyira elégedett fura csizmájával, önmagával, mindennel! A Tarleton lányok mintha tejfölös tálat körülülő vörös kiscicák volnának. Vajon melyikük fogja nyakon csípni Tonyt? Beatrice Tarleton minden bizonnyal azon lesz, hogy valamelyikük megkaparintsa. Az utat szegélyező erdőben megszólalt egy bagoly. Scarlett elmosolyodott. Tara felé félúton jött rá, hogy órák óta nem gondolt Rhettre. Ekkor ólomsúlyként ránehezedett a bánat és az aggodalom, és csak akkor vette észre, hogy az éjszaka hideg, teste lehűlt. Szorosabban beburkolózott kendőjébe, és hangtalanul sietésre sürgette Willt. Semmire sem akarok gondolni ma éjjel. Nem akarom elrontani a jó hangulatot. Siess, Will, hideg van és sötét. Másnap reggel Scarlett és Suellen társzekéren átvitte a gyerekeket Mimosára. Wade szeméből sugárzott a hős iránti tisztelet, amikor Tony megmutatta hatlövetű pisztolyait. Még Scarlett álla is leesett, elragadtatva nézte, Tony hogyan forgatja egyidejűleg két mutatóujján a két pisztolyt, feldobja a levegőbe, majd elkapja, és egy pillanat alatt beejti a csípőjén lógó, ezüsttel kivert pisztolytokba. – Lőni is lehet vele? – kérdezte Wade. – Lehet bizony! Majd ha egy kicsit nagyobb leszel, megtanítlak rá, hogyan kell használni. – Én is tudom majd így forgatni? – Hát persze. Mire való egy hatlövetű, ha az ember nem tudja minden trükkjét? – Tony kemény, férfias kézzel felborzolta Wade haját. – Megtanítlak nyugati módra lovagolni is. Te leszel az egyetlen fiú errefelé, aki tudja, hogy milyen az igazi nyereg. De ma még nem foghatunk hozzá. A bátyám földművelésre akar tanítani. Látod, így állunk: mindenkinek új dolgokat kell megtanulnia. Tony gyors puszit nyomott Suellen és Scarlett arcára, a kislányok feje búbjára, majd elköszönt. – Alex odalent a pataknál vár rám. Miért nem keresitek meg Sallyt? Azt hiszem, a ház mögött tereget. Sally örült nekik, de Suellen visszautasította meghívását, hogy üljenek be és igyanak egy csésze kávét. – Haza kell mennem, engem is vár a mosás. Csak nem akartunk úgy elmenni, hogy ne köszönjünk neked. – Scarlettet sürgette, hogy üljenek már szekérre. – Nem értem, miért voltál olyan goromba Sallyhez. A mosás megvárta volna, amíg megisszuk a kávét és kitárgyaljuk a tegnap estét. – Scarlett, fogalmad sincs, hogyan kell vezetni egy háztartást. Ha Sally elmarad a mosással, egész nap elkésik minden más tennivalóval. Idekint vidéken nem tudunk akkora cselédséget tartani, amekkora neked van Atlantában. Rengeteg munkát magunk végzünk. Húga szavainak hallatán Scarlett nehezen uralkodott magán. – Akár a ma délutáni vonattal is visszamehetek Atlantába -mondta dühösen. – Mindnyájunknak könnyebb lenne, ha elmennél – vágott vissza Suellen. – Ittléted még több munkát jelent, a hálószobára is szükségem van a kislányok miatt. Scarlett veszekedésre nyitotta száját. Azután becsukta. Amúgy is szívesebben lenne Atlantában. Ha

Tony meg nem érkezett volna, otthon lenne már. Az ottaniak örülnek, ha látják. Atlantában rengeteg olyan barátja van, aki időt tud szakítani egy kávéra, egy játszma whistre vagy egy összejövetelre. Hátat fordított Suellennek, erőltetett mosollyal szólt a gyerekekhez: – Wade, Ella, a mamának ebéd után vissza kell mennie Atlantába, ígérjétek meg, hogy jók lesztek, és nem okoztok gondot Suellen néninek. Várta, hogy a gyerekek tiltakozni és sírni fognak. De azok rá se hederítettek, buzgón tárgyalták Tony fényes hatlövetű pisztolyait. Amint Tarára értek, Scarlett megparancsolta Pansynek, hogy szedje össze a motyóját. Ella ekkor kezdett sírni. – Prissy elment, és itt nincs senki, aki a hajamat be tudja fonni! – siránkozott. Scarlett legszívesebben felpofozta volna. Most, hogy elhatározta magát, nem maradhat Tarán, belebolondul abba, hogy nincs mit tennie és nincs kihez szólnia. De nem mehet el Pansy, nélkül: elképzelhetetlen, hogy egy hölgy egyedül utazzon. Mit csináljon? Ella azt akarja, hogy Pansy vele maradjon. Jó néhány napba beletelik, amíg hozzászokik a kis Susie dajkájához, Lutie-hoz. És ha Ella éjjel-nappal bőg, Suellen meggondolja magát és nem vállalja a gyerekeket. – Jól van – mondta szigorúan. – Ella, hagyd abba ezt a szörnyű visongást. A hét végéig itt hagyom Pansyt. Ő megtanítja rá Lutie-t, hogy hogyan kell a hajaddal bánni. – A jonesborói állomáson majd összeismerkedem egy hölggyel. Biztos akad egy tiszteletre méltó nőszemély, akivel együtt utazhatom Atlantáig. A délutáni vonattal hazautazom és kész. Will elvisz odáig kocsival, és bőven marad ideje, hogy visszatérve megfejje azokat a nyomorult teheneket. Az út felénél Scarlett abbahagyta vidám fecsegését Tony Fontaine hazatéréséről. Egy percig hallgatott, majd kibökte azt, ami igazán foglalkoztatta. – Will… ami Rhettet illeti… szóval, hogy olyan gyorsan elment… remélem, hogy Suellen nem terjeszti el az egész megyében. Will ránézett fakó kék szemével. – Igazán tudhatnád, Scarlett, hogy családtagok nem szoktak rosszat mondani egymásról. Kár, hogy nem fedezed fel a jót Suellenben. Pedig van benne, de a te jelenlétedben ez nem nyilvánul meg. Ne törődj vele, hogyan néz rád; Suellen soha senkinek nem beszél a te magánügyeidről. Ö sem akarja, hogy az emberek megszólják az O'Hara családot. Scarlett kissé megkönnyebbült. Tökéletesen bízott Willben. Adott szava többet ér a bankban elhelyezett pénznél. És okos is. Soha nem téved – kivéve talán Suellent illetően. – Will, ugye elhiszed, hogy visszajön? Willnek nem kellett megkérdeznie, kire gondol. Kihallotta Scarlett hangjából az aggodalmat, és miközben azon gondolkodott, mit válaszoljon, lassan rágcsálta a szája sarkában lógó szalmaszálat. Végül vontatottan megszólalt: – Nem tudom, Scarlett, honnan is tudhatnám. Életemben legfeljebb négyszer vagy ötször láttam. Scarlettet mellbe vágta a felelet. Majd búslakodását hirtelen harag váltotta fel. – Egyáltalán semmit sem értesz, Will Benteen! Rhett pillanatnyilag zaklatott, de majd csak túl lesz rajta. Soha nem alacsonyodik le odáig, hogy lelépjen és feleségét szorult helyzetben hagyja. Will bólintott. Ha akarja, Scarlett egyetértésnek is veheti. De Will nem felejtette el, hogy Rhett milyen ironikusan jellemezte önmagát. Gazember. És általános vélemény szerint mindig is az volt, és valószínűleg az is marad. Scarlett a jól ismert vörös agyagútra meredt. Agyában vadul kergetőztek a gondolatok. Rhett vissza fog jönni. Vissza kell jönnie, mert ő azt akarja, és mindig elérte azt, amit akart. Csupán minden idegszálával akarnia kell. 5 Scarlett lelkére balzsamként hatott Five Points lármája és nyüzsgése, csakúgy, mint íróasztalának rendetlensége. Az egymás utáni halálesetek megbénították. Életre, cselekvésre, munkára áhítozott. Elolvasandó újságok tornyosultak az asztalán, napi elszámolások a Five Points középpontjában álló áruházból, kifizetendő számlák tömege, eltépni és eldobni való körlevelek. Boldogan felsóhajtott, és székét az íróasztalhoz húzta. Megvizsgálta, elég tinta van-e a tintatartóban, és hány friss tollhegy van mellette. Majd lámpát gyújtott. Jócskán besötétedik, mire mindezzel végez; lehet, hogy este, munka közben tálcáról vacsorázik. Mohón nyúlt az üzleti elszámolások után, és akkor hirtelen megtorpant, mert nagy négyszögletes

borítékot vett észre az újsághalom tetején. Címzettje csak annyi, hogy „Scarlett” – azonnal felismerte Rhett kézírását. Nem olvasom el most, gondolta rögtön, csak zavarna mindabban, amit el akarok végezni. Nem izgat, hogy mi van benne. Egyáltalán nem. Nem akarom látni. Későbbre, vacsora utánra tartogatom, mintegy desszertnek; és a főkönyv után nyúlt. A számolást azonban állandóan elvétette, és végül félredobta a könyvet. Feltépte a leragasztott borítékot. ,,Hidd el, hogy mélyen együtt érzek veled gyászodban – kezdte levelét Rhett. – Mammy halála nagy veszteség. Hálás vagyok, hogy idejében hívtál, és így még egyszer láthattam, mielőtt elment volna.” Scarlett tajtékozva nézte a vastag fekete betűs írást, és hangosan felkiáltott: – ,,Hálás”; ne mondd! Hogy hazudhass neki és nekem is, te féreg! – Bárcsak elégethetné a levelet, és Rhett arcába szórhatná a hamut, a fejéhez vághatná ezeket a szavakat. Majd még számol vele azért, hogy Suellen és Will előtt megszégyenítette. Nem érdekes, meddig kell várni és tervezni, majd csak kitalál valamit. Rhettnek nincs joga hozzá, hogy így bánjon vele, hogy így bánjon Mammyval, hogy halálos ágyán is félrevezesse. A többit el sem olvasom. Azonnal elégetem. Több hazugságra nem vagyok kíváncsi. A gyufaskatulyáért nyúlt, de amikor kézbe vette, azonnal elejtette. Meghalok a kíváncsiságtól, ismerte be, és lehajtott fejjel tovább olvasta a levelet. Scarlett életvitele nem változik, közölte Rhett. Ügyvédje fedezni fogja a háztartási kiadásokat (ezt már évekkel ezelőtt elintézte), és mindig automatikusan feltölti Scarlett bankszámláját. Ha új üzletben akar vásárolni, ott is nyittasson folyószámlát, és adjon utasítást, hogy a számlákat közvetlenül Rhett ügyvédjének továbbítsák. Ha pedig csekkel fizet, annak összegét a bank pótolja. Scarlett elragadtatással olvasta mindezt. Mindig minden érdekelte, aminek köze volt a pénzhez; mindig is érdekelte azóta, hogy az Unió hadserege ráébresztette: mi a szegénység. Vallotta, hogy a pénz egyenlő a biztonsággal. Szorgosan gyűjtötte, amit ő maga keresett, és most, Rhett nagylelkűsége láttán, valósággal megrendült. Milyen ostoba, ha akarnám, kifoszthatnám. Könnyen lehet, hogy ügyvédje is időtlen idők óta meghamisítja az elszámolásokat. Majd azt gondolta: Rhett borzasztó gazdag lehet, ha az sem érdekli, hová folyik el a pénze. Mindig tudtam, hogy gazdag. De nem ennyire. Vajon mennyi pénze lehet? Majd azt gondolta: még mindig szeret. Itt a bizonyíték. Egyetlen férfi sem kényeztetne el egy asszonyt ennyire és ilyen sok éven át, ha nem szeretné bolondulásig. Ezentúl is mindent és bármit megkaphatok tőle. Ugyanúgy érez irántam, mint régen, különben szorosabbra húzná a gyeplőt. Ó, tudtam én! Tudtam. Nem gondolta komolyan mindazt, amit mondott. Egyszerűen nem hitte el, amikor közöltem vele, hogy most már tudom, hogy őt szeretem. Arcához szorította Rhett levelét, mintha a kezet fogná, amely írta. Majd bebizonyítja neki, bebizonyítja, hogy teljes szívből szereti, és akkor olyan boldogok lesznek – a legboldogabbak az egész világon! Csókjaival borította a levelet, majd gondosan egy fiókba tette. Újult lelkesedéssel ült neki a főkönyvnek. Éltető eleme volt az üzleti tevékenység. Amikor a szobalány kopogott, és félénken megkérdezte, mi legyen a vacsorával, Scarlett felpillantott. – Hozz be tálcán valami ennivalót, és gyújtsál tüzet. – Az est beálltával a szoba hűvös lett, és Scarlett olyan éhes, mint a farkas. Aznap éjjel nagyon jól aludt. Az üzlet távollétében is virágzott, a vacsorától kellemesen jóllakott. Jó itthon lenni, különösen most, hogy Rhett levele itt van biztonságban a párnája alatt. Felébredt, és kényelmesen nyújtózkodott. Párnája alatt a papírzörgés mosolyra késztette. Reggeliért csengetett, majd tervezni kezdte a napot. Először az üzletet nézi meg. A raktárkészlet bizonyára leapadt; Kershaw elég tisztességesen végzi a könyvelést, de a beszerzéshez semmi érzéke. Eszébe se jut, hogy lisztet és cukrot vásároljon, mielőtt a hordók kiürülnének, és valószínűleg egy csepp petróleumot és egy szál gyújtóst sem rendelt, noha mind hidegebbre fordul az idő. Az újságokat sem nézte át este, és ha az üzletbe megy, megtakaríthatja az unalmas olvasást. Amit Atlantáról tudni érdemes, azt megtudja Kershaw-tól és a segédektől. Egy vegyeskereskedésben minden pletykát meg lehet tudni. A vevők szívesen fecsegnek, amíg az áru csomagolására várnak. Gyakran előfordult, hogy mielőtt kinyomtatták volna, már tudta, mi lesz a másnapi újság címlapján; akár ki is dobhatná az íróasztalán tornyosuló lapokat, nem mulasztana semmit.

Scarlett arcáról mintha letörölték volna a mosolyt. Nem teheti. Valószínűleg lesz valamelyikben egy írás Melanie temetéséről, és azt látni akarja. Melanie… Ashley… Az üzlet várhat. Fontosabb kötelezettségei vannak. Mi vitt rá, hogy megígérjem Mellynek: vigyázni fogok Ashley-re és Beau-ra? De megígértem. Jobb lenne, ha először odamennék. És az illem kedvéért magammal viszem Pansy t. A temetőben lezajlott jelenet után mindenki rajtam köszörüli a nyelvét. Nem kell tovább tápot adni a pletykáknak azzal, hogy egyedül látogatom meg Ashleyt. Scarlett a vastag szőnyegen át a hímzett csengőzsinórhoz szaladt, és vadul megrántotta. Hol az az átkozott reggeli? Jaj, hiszen Pansy még Tarán van! Másik szolgálót kell magával vinni. Az új lány, Rebecca is megteszi. Remélte, hogy nem nagyon ügyetlen, segít felöltözködni. Sietni akart, máris indulni, és mihamarabb túl lenni az egészen. Ashley és Melanie kicsiny háza elé érve, Scarlett látta, hogy az ajtóról lekerült a gyászkoszorú, az összes zsalugátert becsukták. India műve, gondolta azonnal. Hát persze. Ashleyt és Beau-t magával vitte Pittypat néni házába. Alaposan meg lehet magával elégedve. Ashley húga, India, Scarlett legkérlelhetetlenebb ellensége volt és maradt. Scarlett ajkába harapott, dilemmáját mérlegelte. Biztos volt benne, hogy Ashley és Beau átköltözött Pittypat nénihez; ez a legkézenfekvőbb megoldás. Most, hogy Melanie meghalt és Dilcey elköltözött, nincs, aki vezesse Ashley háztartását, dajkálja a fiát. Pittypatnél kényelem, rendes háztartás van, és állandó szeretet sugárzik a kisfiúra, akit a két nő születése óta ajnároz. A két vénkisasszony, gondolta megvetéssel Scarlett. Mindenkit bálványoznak, aki nadrágot hord, még ha rövid is az a nadrág. Bárcsak ne lakna ott India. Pitty nénivel könnyedén elbánik. A félénk öreg hölgy még egy kiscicával sem mer szembeszállni, nemhogy Scarlett-tel. De más a helyzet Ashley húgával. India boldogan összecsapna vele, csúnya dolgokat vágna a fejéhez azon a hideg, gyűlölködő hangján, és kiutasítaná a házból. Bárcsak ne ígérte volna meg Melanie-nak. De megígérte. – Hajts Miss Pittypat Hamilton házához – utasította a kocsist. – Rebecca, menj haza. Gyalog. Épp elég gardedám várja Pittynél. A kopogtatásra India nyitott ajtót. Scarlett divatos, prémmel szegélyezett gyászkosztümjét nézte, elégedett kis mosollyal az ajkán. Mosolyogj, amennyit a,karsz, vén varjú, gondolta Scarlett. India gyászruhája tompa fekete krepp volt, még egy gomb se ékesítette. – Jöttem megnézni, hogy van Ashley. – Nem szívesen látunk – mondta India, és be akarta csukni az ajtót. Scarlett visszanyomta. – India Wilkes, ne merészeld becsapni előttem az ajtót. Ígéretet tettem Mellynek, és akkor is betartom, ha meg kell ölnöm téged. India nekivetette vállát az ajtónak, Scarlett két kézzel nyomta befelé. Ez a nevetséges küzdelem csak néhány másodpercig tartott. Majd Scarlett Ashley hangját hallotta. – Scarlett van itt? Beszélni akarok vele. Kitárult az ajtó, és Scarlett bemasírozott. Örömmel állapította meg, hogy India arca dühtől vöröslik. Ashley elébe sietett, hogy üdvözölje, és Scarlett gyors léptei lelassultak. Ashley súlyos betegnek látszik. Fakó szeme körül sötét karikák. Orrától az álláig mély ráncok futnak. Ruhája lötyög; összeesett testén úgy lóg a kabát, mint egy fekete madár törött szárnya. Scarlett szíve összeszorult. Már nem szereti úgy Ashleyt, mint régen, de még mindig része az életének. A hosszú évek során annyi közös emlék gyűlt össze. Nem bírja nézni, hogyan szenved. – Ashley, kedves – mondta gyengéden –, gyere, üljünk le. Fáradtnak látszol. Több mint egy órát ültek Pitty néni szűk, agyonzsúfolt, túldíszített szalonjának egyik pamlagán. Scarlett ritkán szólt. Hallgatta Ashleyt, aki az emlékek labirintusában bolyongva, meg-megszakítva és ismételgetve magát, szünet nélkül beszélt. Felemlegette halott felesége kedvességéfcrönzetlenségét, nemes-lelkűségét, szeretetét Scarlett iránt, Beau iránt és őiránta. Hangja halk volt, kifejezéstelen, fakó a bánattól és a reménytelenségtől. Keze vakon tapogatózott Scarlett keze után, és olyan kétségbeesett erővel szorította, hogy Scarlett ujjai valósággal összeragadtak. Összeszorította ajkát, és tűrte. Az íves ajtónyílásban sötét, néma megfigyelőként állt India. Ashley végül elhallgatott, és vak, elveszett emberként ingatta a fejét. – Értsd meg, Scarlett, nem

bírom folytatni nélküle – nyögte. – Nem bírom. Scarlett elhúzta a kezét. Át kell törnie a reménytelenség páncélját, különben Ashley belehal. Ebben biztos volt. Felállt, és a férfi fölé hajolt. – Ashley Wilkes! Figyelj rám! Végighallgattam minden bánatod elsorolását, most te hallgasd meg az enyémet. Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki Mellyt szerette, aki rá támaszkodott? Én is szerettem, jobban, mint gondoltam volna, jobban, mint bárki más hinné. És szerették még sokan. De azért nem fogunk összekuporodni és meghalni. Te pedig ezt teszed. Szégyellem magam miattad. Melly is szégyelli magát, ha az égből lenéz rád. Van fogalmad, miken ment keresztül, azért, hogy Beau-t a világra hozza? Nos, én tudom, mennyit szenvedett. Közlöm veled, hogy Isten legerősebb teremtménye is belehalt volna. Beau-nak most nem maradt más, mint te. Ezt lássa Melly? Hogy a kisfia teljesen magányos, jószerivel árva, mert a papája túlságosan sajnálja önmagát ahhoz, hogy vele törődjön? Össze akarod törni Melly szívét? Mert most ezt teszed. – Megfogta Ashley állát, és kényszerítette, hogy farkasszemet nézzen vele. – Szedd össze magad, hallod-e? Menj a konyhába, és szólj a szakácsnénak, hogy készítsen neked meleg ételt. És edd meg. És ha kihányod, kérjél újabbat. És keresd meg a kisfiad, vedd a karodba, és mondd meg, hogy ne féljen, van apja, aki gondoskodik róla. Gondolj már valaki másra is, ne csak magadra. Scarlett a szoknyájába törölte a kezét, mintha Ashley érintése bepiszkolta volna. Kisétált a szobából, eltolta Indiát az útból. Amikor a verandára vezető ajtót kinyitotta, meghallotta Indiát: – Szegény, drága Ashleym. Ne törődj a rémségekkel, amiket az a szörnyeteg Scarlett a fejedhez vágott. Scarlett megállt és megfordult. Tarsolyából kivett egy névjegyet, és az asztalra dobta. – A névjegy neked szól, Pitty néni – kiáltott –, merthogy nem mersz találkozni velem. Bevágta maga mögött az ajtót. – Hajts, Elias – szólt a kocsisnak. – Akármerre. Egy percig sem bírta volna tovább abban a házban. Mit tegyen? Sikerült-e felrázni Ashleyt? Nagyon goromba volt hozzá – muszáj volt, hiszen így belefullad a részvétbe és a szánalomba – de vajon használt-e? Ashley imádja a fiát, lehet, hogy Beau kedvéért összeszedi magát. De a „lehet” kevés. Muszáj. Scarlett majd kényszeríti rá. – Vigyél Mr. Henry Hamilton ügyvédi irodájához – utasította Eliast. Henry bácsitól – Scarlett kivételével – minden nő rettegett. Scarlett ugyanis megértette: egy házban nőtt fel Pittypat nénivel, és ettől nőgyűlölővé vált. És azt is tudta, hogy Henry bácsi őt eléggé kedveli. Nemegyszer mondta, hogy nem olyan ostoba, mint a legtöbb asszony. Ő volt Scarlett ügyvédje, és tudta, hogy üzleti ügyekben milyen agyafúrt. Mikor bejelentés nélkül berontott hozzá, Henry bácsi letette a kezében tartott levelet, és elmosolyodott. – Gyere be, Scarlett – szólt, és felállt. – Miért ez a nagy sietség? Be akarsz perelni valakit? Scarlett le-fel járkált, nem volt hajlandó leülni. – Lelőni szeretnék valakit, de nem tudom, hogy ezzel segítenék-e. Igaz-e, hogy amikor Charles meghalt, minden vagyonát rám hagyta? – Tudod, hogy így van. Maradj már veszteg. Ülj le. Rád hagyta a vasútállomás melletti raktárakat, amiket a jenkik felgyújtottak. És valamennyi szántóföldet a városon kívül; ha Atlanta ilyen ütemben növekszik, hamarosan a városon belül lesz. Scarlett ä szék szélére telepedett, keményen szembenézett az ügyvéddel. – És Pitty néni házának felét a Barackfa utcában – mondta tagoltan. – Ugye azt is rám hagyta? – Te jó Isten, Scarlett. Csak nem akarsz odaköltözni? – Dehogyis. Ashleyt akarom kiköltöztetni onnan. India és Pitty néni halálra dédelgetik. Visszamehet a házába. Én majd szerzek neki gazdasszonyt. Henry Hamilton vizsla szemmel nézett rá. – Biztos vagy benne, hogy azért szeretnéd, ha visszaköltözne, mert túl sok dédelgetésben van része? Scarlett fékezte a nyelvét. – Szentséges ég! Öreg korodra te is pletykafészek lettél? – Húzd be a karmaidat. Dőlj hátra azon a széken, és hallgasd meg a keserű igazságot. Lehet, hogy nálad ügyesebb üzletasszony nincs széles e világon, egyébként azonban olyan együgyű vagy, mint a falu bolondja. Scarlett morgott, de szót fogadott. – Namármost, ami Ashley házát illeti – kezdte lassan az ügyvéd –, az már el van adva. Tegnap állítottam ki a szerződést. – Felemelt kézzel intette hallgatásra Scarlettet. – Én tanácsoltam, hogy költözzön Pittyhez és adja

el a házat. Nem azért, mert tele van fájdalmas emlékekkel, és nem is azért, mert izgatott, hogy ki fog vigyázni rá meg a kisfiúra, noha figyelembe vettem mindkét szempontot. Tanácsoltam, hogy költözzön ki, és a házért kapott pénzzel mentse meg a fűrésztelepet. – Hát ezt hogy érted? Ashleynek ugyan fogalma sincs arról, hogyan kell pénzt keresni, de talán csak nem megy tönkre. Az építtetőknek szükségük van deszkára. – Ha építkeznek. Scarlett, szállj le egy percre a magas lóról, és figyelj rám. Tudom, hogy a világon semmi sem érdekel, ami nem érint téged, de két vagy három héttel ezelőtt óriási pénzügyi botrány tört ki New Yorkban. Egy Jay Cooke nevű spekuláns elszámolta magát és tönkrement. Magával rántotta vasútvonalát, a Northern Pacificet. Meg egy halom többi spekulánst, akik vele együtt benne voltak ebben a vasúti machinációban és néhány egyéb üzletében. Ezek után további üzletembereket buktattak meg és így tovább és így tovább. Mint egy kártyavár. New Yorkban ezt úgy hívják: „Pánik”. És máris terjed tovább. Azt hiszem, mielőtt kifulladna, végigfut az egész országon. Scarlettet mintha szíven döfték volna. – Mi lesz az üzletemmel? – kiáltotta. – És a pénzemmel? A bankokat nem érinti? – Azt a bankot, ahol te tartod a pénzed, nem. Az enyém is ott van, ezért utánanéztem. Atlantát valójában nem nagyon érinti. Ilyen nagy spekulációkhoz a város még nem elég nagy – de az üzleti élet mindenhol leállt. Az emberek semmibe sem mernek befektetni. Ez vonatkozik az építkezésekre is. És ha senki sem építkezik, nincs szükség deszkára. Scarlett összeráncolta homlokát. – Ashley tehát nem keres jelenleg a fűrésztelepen. Ezt értem. De ha senki sem hajlandó befektetni, hogyan kelt el ilyen gyorsan a ház? Gondolom, pánik esetén elsőnek az ingatlanok ára zuhan le. Henry bácsi szélesen mosolygott. – De még mennyire! Okos nő vagy te, Scarlett. Ezért tanácsoltam Ashleynek, hogy addig adja el, amíg tudja. Atlantát még nem érintette meg, a pánik szele, de hamarosan itt lesz. Nyolc éve virágzunk – ki hinné, hogy már húszezer lélek lakik itt –, de nincs virágzás hervadás nélkül. – Kedélyesen nevetett saját szellemességén. Scarlett vele nevetett, noha semmi mulatságosat nem talált abban, hogy gazdasági összeomlás fenyeget. De tudta, hogy a férfiaknak hízelegni kell. Henry bácsi nevetése hirtelen elállt, mint mikor elcsavarják a vízcsapot. – Tehát így állunk. Ashley most a húgával és a nagynénjével él, tanácsom szerint, helyes és illendő okok miatt. És ez nem tetszik neked. – Nem, egyáltalán nem tetszik. Rémesen néz ki, és a két nő nagyon rosszat tesz neki. Olyan, mint egy élőhalott. Alaposan lehordtam. Ordibálással próbáltam jelenlegi állapotából kizökkenteni. Nem tudom, segített-e. Viszont tudom, hogy semmiféle javulás nem lehet tartós. Addig nem, amíg abban a házban él. Henry bácsi kétkedő arckifejezésének láttán elvörösödött dühében. – Nem érdekel, hogy mit hallottál vagy mit gondolsz. Nem akarom Ashleyt megkaparintani. De Melanie halálos ágyánál megígértem, hogy vigyázok rá és Beau-ra. Isten látja lelkem, mennyire kívánom, hogy ne tettem volna, de megtettem. Kitörése nyomasztotta Henryt. Nem szerette az érzelmeket, különösen nőknél nem. – Ha sírva fakadsz, kidoblak. – Nem fakadok sírva. Dühös vagyok. Tennem kell valamit, és te nem segítesz. Henry Hamilton hátradőlt. Karját terebélyes pocakján nyugtatta, ujjai hegyét egymáshoz illesztette. Ügyvédi, majdhogynem bírói tartást vett fel. – Pillanatnyilag te vagy az utolsó ember a földön, aki segíthet Ashleynek. Mondtam, hogy néhány keserű igazságot kell közölnöm veled, és íme, itt az egyik. Alappal vagy alaptalanul, ez engem nem érdekel, egy időben rengeteg szóbeszéd járta rólad meg Ashleyről. Melly kiállt melletted, és a legtöbben őt követték – jelzem, nem azért, mert téged kedveltek, hanem mert őt szerették. India gondolta a legrosszabbakat. És ki is mondta. Ö is összeszedte híveinek kis társaságát. A helyzet nem volt kellemes, de az emberek hozzászoktak, mint ahogy mindig mindenhez. Mindez a végtelenségig így mehetett volna, akár Melanie halála után is. Senki sem szereti igazán a társadalmi rend megbontását és a változásokat. De te nem bírtál békén maradni. Ó, nem. Neked feltűnően kellett viselkedned Melanie sírjánál. Átkarolni a férjét, elhurcolni halott feleségétől, akit sokan szentnek tekintettek. – Felemelte kezét. – Tudom, mit akarsz mondani, Scarlett, ne is mondd ki. Hogy Ashley majdnem a sírgödörbe vetette magát, majdnem nyakát szegte. Ott voltam. Láttam. De nem ez a lényeg. Ahhoz képest, hogy milyen okos vagy, egyáltalán nem érted az embereket. Ha Ashley a koporsóra veti

magát, mindenki azt mondta volna: ,,milyen megindító”. Ha ezenközben meghal, szívből sajnálták volna, de a bánatnak is megvannak a maga törvényei. A társadalomnak törvényekre van szüksége, azok tartják össze. Te pedig minden szabályt megszegtél. Feltűnően viselkedtél a nyilvánosság előtt. Átkaroltál egy férfit, aki nem a férjed. A nyilvánosság előtt. Zavart keltettél, félbeszakítottad a temetést, a szertartást, amelynek ugyancsak megvannak a maga szabályai. Egy szentnek kijáró végtisztességet szakítottál félbe. Ebben a városban egyetlen hölgy sincs, aki nem India pártján állna. Tehát neked ellenséged. Egyetlen barátod sem maradt. És ha Ashleyvel bármit kezdesz, a vége az, hogy ugyanolyan kitaszított lesz, mint te. A hölgyek ellened fordultak. A Jóisten segítsen rajtad, mert én nem tudok. Amikor keresztény hölgyek ellened fordulnak, ne remélj keresztény könyörületet vagy megbocsátást. Mert hiányzik belőlük. És azt sem hagyják, hogy bárki másban meglegyen, különösen nem a férjükben. Mert a férj testestül-lelkestül a nő tulajdona. Ezért tartottam magam mindig távol a helytelenül „gyengébb nem”-nek hívott személyektől. Minden jót kívánok neked, Scarlett. Tudod, hogy mindig kedveltelek. Most nem is adhatok mást, csak jókívánságokat. Összezavartad a dolgokat, és nem tudom, rendbe tudod-e hozni valaha is. Az öreg ügyvéd felállt. – Hagyd Ashleyt ott, ahol van. Egy szép napon majd felbukkan egy nyájas szavú kis hölgy, és nyakon csípi. Ő majd vigyáz rá. Pittypat házát meg hagyd meg úgy, ahogy van, beleértve a rád eső részt is. És továbbra is elvárom, hogy kifizesd a fenntartásához szükséges számlákat, úgy, ahogy eddig is tetted. Ezzel teljesíted ígéretedet Melanie-nak. Gyere. Kikísérlek a hintóhoz. Scarlett belekarolt, és szelíden baktatott mellette. Belül azonban forrt a méregtől. Tudhatta volna, hogy Henry bácsitól nem várhat segítséget. Egyedül kell utánajárnia, igaz-e, amit Henry bácsi mondott, van-e pénzügyi pánik – és ami a legfontosabb, a maga pénzét biztonságban tudhatja-e. 6 Henry Hamilton ,,pánik”-nak nevezte. A pénzügyi válság, amely a New York-i Wall Streeten indult, átterjedt egész Amerikára. Scarlett megrémült attól, hogy elveszítheti nehezen szerzett vagyonát. Az öreg ügyvéd irodájából egyenesen a bankba mént. Egész valója remegett, mire beért a bankigazgató irodájába. – Megértem aggodalmát, Mrs. Butler – mondta az igazgató, de Scarlett látta, hogy egyáltalán nem érti. Rossz néven vette, hogy Scarlett kételkedik a bankok biztonságában, különösen pedig ennek a banknak a biztonságában, amelyet ő vezet. Minél tovább beszélt és minél megnyugtatóbban, Scarlett annál kevésbé hitt neki. Majd önkéntelenül elcsitította az asszony aggályait. – Hiszen nemcsak a szokásos osztalékot fizetjük ki részvényeseinknek, hanem valójában a^ szokásosnál valamivel magasabbat. – Szeme sarkából Scarlettre nézett. – Én is csak ma reggel értesültem erről. Magam is szeretném tudni, hogy a férje miért határozott úgy egy hónappal ezelőtt, hogy újabb részvényeket vásárol. Scarlettet a megkönnyebbülés majdnem felrepítette a székből. Ha Rhett itt vett részvényeket, akkor ez Amerika legbiztonságosabb bankja. Ő mindig tudja, hogyan kell pénzt csinálni akkor, ha a világ többi része darabokra hullik. Scarlett nem tudta, hogyan szimatolta ki Rhett ennek a banknak a helyzetét, de nem is érdekelte. Neki elegendő volt az, hogy Rhett bízik ebben a bankban. – Bizonyára belenézett abba a dédelgetett kis kristálygömbjébe – mondta könnyed nevetéssel, amivel felmérgesítette az igazgatót. Scarlett úgy érezte magát, mintha becsípett volna. Meggondolatlansága azonban nem terjedt odáig, hogy papírokban hagyja a pénzét. Elhatározta, hogy azonnal aranyra váltja. Lelki szemei előtt lebegtek az elegánsan metszett, értéktelen konföderációs kötvények, amelyekben apja annyira bízott. Scarlett egyáltalán nem bízott a papírokban. A bankból jövet megállt a lépcsőn, hogy élvezze a meleg őszi napsütést és az üzleti negyed nyüzsgését. Lám, hogy szaladgálnak itt a népek – sietnek, mert pénzt akarnak csinálni, és nem azért, mert valamitől megijedtek. Henry bácsi megbolondult. Pániknak nyoma sincs. A következő megálló az üzlet volt. „Kennedy Nagyáruház” hirdette az aranybetűs nagy cégtábla az épület homlokzatán. Ez maradt rá a Frank Kennedyvel való rövid házasságból. Ez és Ella. A gyerekből kevés öröme volt, az áruházból annál több. A csillogóan tiszta kirakat mögött tömérdek áru sorakozott; fényes új fejszéktől fényes új gombostűkig. Azt a sok méter kartont viszont azonnal el kell távolítani. Pillanatok alatt kiszívja a nap, és akkor csak mérsékelt áron tudja eladni. Scarlett beviharzott, hogy leszedje a fejét Willie Kershaw-nak, az

üzlet vezetőjének. Végül nem hibáztatta. A kirakatba kitett karton szállítás közben vízfoltos lett, és máris kedvezményes áron árusították. A megesett kár miatt a textilgyár elengedte az ár kétharmadát. Scarlett utasítását be sem várva Kershaw újabb tételeket rendelt. A hátsó helyiségben álló súlyos páncélszekrényben csinosan pántlikázott és címkézett kötegekben állt a papírpénz, kis zsákokban a fémpénz. – Kifizettem a segédeket, Mrs. Butler – mondta idegesen Kershaw. – Remélem, egyetért. Az összeget megtalálja a szombati elszámoláson. A fiúk azt mondták, nem lehetnek meg a heti fizetés nélkül. Az enyémet nem vettem ki, mert tudtam, mi a véleménye, de nagyon hálás lennék, ha lehetővé tenné… – Természetesen, Willie – mondta kegyesen Scarlett –, amint egyeztetem a kasszát a főkönyvvel. – Kershaw a vártnál eredményesebben működött, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell mindennek utánanézni. Amikor kiderült, hogy fillérre egyezik minden, leszámolta Kershaw háromheti fizetését, tizenkét dollár hetvenöt centet. Holnap, amikor kiadja e heti fizetését, megtoldja egy dollárral. Megérdemli a jutalmat azért, mert az ő távollétében ilyen jól vezette az üzletet. Ráadásul Kershaw feladatkörét is bővíteni akarja. – Willie – mondta neki négyszemközt –, ezentúl hitelre is árusítunk. Kershaw dülledt szeme majd kiugrott gödréből. Azóta, hogy Scarlett vette át az üzlet vezetését, soha senkinek nem adtak el hitelbe. Gondosan meghallgatta Scarlett utasításait. Amikor Scarlett megeskette, hogy élő léleknek nem árulja el, szívére tett kézzel esküdött. Jó lesz, ha megtartja esküjét, gondolta, mert Mrs. Butler úgyis rájön, ha megszegi. Meggyőződése volt, hogy Scarlettnek hátul is van szeme, és hogy olvasni tud az ember gondolataiban. Scarlett ezután hazament ebédelni. Kezet, arcot mosott, és nekiült az újságoknak. A Melanie temetéséről szóló beszámoló olyan volt, mint amilyet várt: a lehető legrövidebb szöveg, benne Melanie neve, születési helye, halálozásának dátuma. Egy úrihölgy neve összesen háromszor szerepelhet a hírek között: születésekor, valamint esküvője, illetve halála alkalmával. Részleteket közölni tilos. A gyászjelentést Scarlett maga fogalmazta, hozzátéve néhány megfelelő méltóságteljes sort: milyen tragikus, hogy ilyen fiatalon halt meg, és mennyire fog hiányozni gyászoló családjának és minden atlantai barátjának. Ez a rész nem jelent meg; biztos, hogy India húzatta ki, gondolta ingerülten. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha Ashley háztartását nem India, hanem bárki más vezetné! Az újság következő számától hideg veríték verte ki. És a következő és következő és következő számtól – növekvő félelem fogta el, miközben gyorsan lapozott. – Hagyd az asztalon – szólt, amikor a cseléd behozta az ebédet. Mire az asztalhoz ült, a csirkemellre rászáradt a mártás. De nem érdekelte. Túlságosan feldúlt volt. Henry bácsi igazat mondott. Valóban kitört a pánik. Az üzleti életben óriási a zűrzavar, összeomlás. Az újságírók „Fekete Péntekinek nevezték el a napot, amely után a tőzsde tíz napra bezárt. A részvények ára lezuhant. Mindenki eladni akar, venni senki. A nagyobb amerikai városokban bezártak a bankok, mert ügyfeleik pénzüket követelték, és a pénz eltűnt – a bankok ugyanis olyan „biztonságos” részvényekbe fektették, amelyek majdnem értéktelenné váltak. Az ipari övezetekben majd mindennap leáll egy gyár, munkások ezrei maradnak munka és pénz nélkül. Henry bácsi azt mondta, hogy Atlantában ez nem fordulhat elő, hajtogatta magában Scarlett. Nagyon nehéz volt visszatartania magát attól, hogy a bankba menjen és hazahozza a páncélszekrénybe zárt aranyát. Megtette volna, ha Rhett nem éppen abban a bankban lenne részvényes. A délutánra tervezett programra gondolt. Hőn óhajtotta, bárcsak ez az ötlet sose jutott volna eszébe. Mégis úgy döntött, hogy végre kell hajtani. Még akkor is, ha az országban pánik van. Sőt annál inkább. Milyen jó lenne egy pohár konyakkal lecsillapítani háborgó gyomrát! Az üveg itt áll a tálalón. Idegeit is megnyugtatná. Nem, nem, nem – leheletén érezhető lenne, még akkor is, ha utána petrezselyem– vagy mentalevelet rágcsálna. Mély lélegzetet vett, és felállt. Csöngetett a cselédnek: – Szaladj a kocsiszínbe, és szólj Eliasnak, hogy fogjon be. Hiába rángatta a csengőt Pittypat néni házánál. Pedig látta, hogy a szalon egyik ablakánál megmozdul a csipkefüggöny. Ismét csengetett. Hallotta a csengő hangját az ajtó mögötti hallban. Mintha mozgást is hallana. Megint megrángatta a csengőt. A hang elhalt, és bent néma csend. Húszig számolt. Mögötte az utcán elhajtott egy kocsi. Belepusztulok a szégyenbe, soha többé nem leszek képes mások szemébe nézni, ha valaki meglátja, hogy nem engednek be. Érezte, hogy lángba borul az arca. Henry bácsinak tökéletesen igaza volt. Nem

fogadják. Élete során gyakran hallott olyanokról, akik annyira botrányosan viselkedtek, hogy tisztességes ember nem nyit nekik ajtót, de legvadabb álmában sem merte volna gondolni, hogy ez vele is előfordulhat. Mert ő Scarlett O'Hara, Ellen Robillard lánya, a savannah-i Robillard-ok leszármazottja. Vele ez nem történhet meg. Méghozzá azért vagyok itt, hogy jót tegyek, gondolta megbántva és megrökönyödve. Érezte, hogy pillanatokon belül sírva fakad. Majd, mint már oly gyakran, a harag és a felháborodás hulláma tört rá. A fene egye meg, ennek a háznak a fele az övé! Hogy meri bárki bezárni előtte az ajtót? Öklével verte az ajtót, rázta a kopogtatót, de a zár nem engedett. Bekiabált a kulcslyukon: – Tudom, hogy bent vagy, India Wilkes! (Remélem, hogy a kulcslyukra tapasztott füllel hallgatózik, és kiáltásomba belesüketül.) – Azért jöttem, hogy beszéljek veled, és addig nem megyek el, amíg meg nem tettem. A veranda lépcsőjére ülök, amíg ki nem nyitod az ajtót, vagy amíg Ashley haza nem jön a kulcsával. Válassz. Scarlett megfordult, és nekikészülődött, hogy leüljön. Egyetlen lépést tett, amikor meghallotta, hogy mögötte elhúzzák a reteszt és a sarokvas megcsikordul. – Az ég szerelmére, gyere be – suttogta rekedten India. – Az egész szomszédság rólunk fog beszélni. Scarlett hátrafordította a fejét, hűvös tekintettel nézett végig rajta. – Te is ideülhetnél mellém a lépcsőre. Ha szerencséd van, beléd botlik egy részeg csavargó, és koszt-kvártély fejében elvesz feleségül. Amint kimondta, máris megbánta. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Nem azért jött, hogy Indiával veszekedjen. De Ashley húga mindig szálka volt a szemében, és a zárt ajtó előtt elszenvedett megaláztatás végképp elkeserítette. India ismét be akarta csukni az ajtót. Scarlett sarkon fordult és odarohant. – Bocsánatot kérek – szűrte összeszorított foga közt a szót. Mérges tekintete India szemébe fúródott. India végül hátrább lépett. Mennyire élvezné ezt a jelenetet Rhett! – gondolta hirtelen Scarlett. Házasságuk boldog korszakában Scarlett mindig ragyogva mesélt neki üzleti sikereiről és Atlanta társadalmi életében kivívott helyéről. Rhett ettől mindig hosszan és hangosan nevetett; „elragadtatása kimeríthetetlen forrásának” nevezte ilyenkor Scarlettet. Talán most is nevetne, ha meghallaná, hogy India sárkányként fújtatott, amikor hátrálni kényszerült. – Mit akarsz? – kérdezte jeges hangon a dühtől remegő India. – Milyen kedves tőled, hogy meghívsz egy csésze teára – mondta legúribb modorában Scarlett. – De most keltem fel az ebédtől. – Ami azt illeti, éhes volt. Az összecsapás előérzete feledtette vele a pánikot, ami miatt nem ebédelt. Remélte, hogy nem kezd korogni a gyomra, amely olyan üres volt, mint a kiszáradt kút. India elállta a szalonba vezető ajtót. – Pitty néni pihen -mondta. Több mint valószínű, hogy repülősót szagolgat, mondta Scarlett magában, de ezúttal befogta a száját. Pittypatre nem haragudott. Mellékesen: szeretett volna hamar végezni, és távozni, mielőtt Ashley hazatérne. – Nem tudom, értesültél-e róla, hogy Melly halálos ágyán megkért, vigyázzak Beau-ra és Ashleyre. Indiát mintha szíven döfték volna. – Ne szólj egy szót se – figyelmeztette Scarlett –, mert semmi olyat nem mondhatsz, ami felérne Melly utolsó szavaival. – Ashley tisztességes nevét éppúgy tönkreteszed, mint a magadét. Nem tűröm, hogy itt lógj a nyakán, és szégyent hozz mindnyájunk fejére. – A világ minden kincséért sem maradnék itt egy perccel tovább, mint amennyi okvetlenül szükséges. Azért jöttem, hogy közöljem: elrendeztem, hogy ingyen vásárolhass üzletemben. – A Wilkesek nem fogadnak el alamizsnát. – Ostoba liba, nem alamizsnáról beszélek, hanem Melanie-nak tett ígéretemről. Fogalmad sincs, hogy egy Beau korú fiú milyen gyorsan „kinövi a nadrágját meg a cipőjét. Vagy hogy ezek mennyibe kerülnek. Azt akarod, hogy Ashleyt ilyen apró-cseprő gondok terheljék, amikor nagy bánatába majdnem belerokkant? Vagy azt akarod, hogy Beau-t mindenki kinevesse az iskolában? Pontosan tudom, mekkora jövedelme van Pitty néninek. Én is éltem valaha ebben a házban, nem emlékszel? Szűkösen elég ahhoz, hogy megtarthassa a hintót és vele Peter bácsit, legyen kevéske étel az asztalon és elegendő repülősó. Egy olyan csekélység is felbukkant manapság, amit ,,pánik”-nak hívnak. Az

üzleti élet fele tönkremegy. Valószínű, hogy Ashley jövedelme kisebb lesz, mint valaha. Ha én le tudom nyelni a büszkeségemet és kopogtatni nálad, mint egy tébolyult, te is lenyelheted a tiédet és elfogadhatod, amit nyújtok. Nem is utasíthatod vissza, mert ha csupán terólad volna szó, szemrebbenés nélkül hagynám, hogy éhen pusztulj. Beau-ról van szó. És Ashleyről. És Mellyről, mert ő kért meg, és én ígéretet tettem. „Úgy vigyázz Ashleyre, Scarlett, hogy ne is vegye észre” – mondta Melly. Ha viszont nem segítesz, nem tudom eltitkolni előtte. – Miért higgyem el, hogy Melanie ezt mondta? – Mert én ezt állítom. És a szavam szentírás. Bármit gondolsz rólam, India, azt soha senki sem állította, hogy ígéretem nem tartottam be, vagy adott szavamat megszegtem. India habozott, és Scarlett látta, hogy a győzelem küszöbön áll. – Fölösleges, hogy magad menj el az üzletbe; mással is elküldheted a kért holmik listáját. India mély lélegzetet vett. – Csakis Beau iskolai öltözékét kérem – mondta kelletlenül. Scarlett visszafojtott egy mosolyt. Ha India rájön, hogy milyen kellemes dolog ingyen vásárolni, sok minden mást is beszerez majd. – Akkor tehát megyek. Az egészről csak Mr. Kershaw, az üzlet vezetője tud, ő meg nem árulja el senkinek. Az ő nevére küldd a listát, és ő mindenről gondoskodik majd. Amikor visszaült a hintóba, Scarlett gyomra hangosan megkordult. Szája fülig szaladt; hála az égnek, hogy nem hamarabb. Odahaza utasította a szakácsnét, melegítse meg az ebédet és szolgálja fel újra. Mialatt várt, az újság többi oldalát futotta át, elkerülve a pánikról szóló tudósításokat. A lapban volt egy rovat, ami korábban egyáltalán nem érdekelte, most azonban mohón kereste. Charlestoni társasági híreket és pletykákat tartalmazott, és lehet, hogy Rhettet vagy az anyját, vagy a húgát, vagy az öccsét megemlítik. Nem talált róluk semmit, de valójában nem is számított rá. Ha valami nagyon izgalmas történik Charlestonban, majd megtudja a következő alkalommal, amikor Rhett hazajön. Ha Scarlett érdeklődik a szülővárosa, a rokonsága iránt, ezzel is bizonyítja, hogy szereti Rhettet, bármit gondol is a férfi. Eszébe jutottak Rhett szavai: „Időnként visszatérek majd, hogy ne adjunk okot a pletykákra.” Vajon milyen gyakori ez az „időnként”? Scarlett aznap éjszaka nem aludt. Ahányszor behunyta a szemét, Pitty néni széles bejárati ajtaját látta, amit előle elzártak és bereteszeltek. Ez India mesterkedése, gondolta magában. Henry bácsi bizonyára tévedett, amikor azt mondta, hogy Atlanta minden ajtaja becsukódott előtte. De hisz először azt hitte, hogy a pánikot illetően is tévedett. Csak akkor ismerte el, hogy Henry bácsinak igaza volt, amikor az újságokat elolvasta, és felfedezte, hogy a valóság rosszabb. Álmatlansága nem volt szokatlan jelenség; jó néhány évvel ezelőtt rájött, hogy két-három konyak megnyugtatja és elaltatja. Halkan leosont, az ebédlő tálalószekrényéhez ment. A kezében vitt lámpa fényében szivárványszínekben tündökölt a metszett üveg. Másnap reggel későn ébredt. Nem a konyak miatt, hanem mert az ital ellenére hajnalban szenderedett csak el. Henry bácsi szavait nem tudta kiverni a fejéből. Útban az üzlet felé betévedt Mrs. Merriwether pékségébe. A pult mögött álló segéd keresztülnézett rajta, és süketséget mímelt. Scarlett megrettent: úgy bánt velem, mintha nem is léteznék. A járdáról lelépve, a hintóhoz menet meglátta a gyalogosan közeledő Mrs. Elsinget és leányát. Scarlett megállt, mosolyra és üdvözlésre készült. Scarlett láttán a két hölgy megtorpant, szó nélkül sarkon fordult és elsietett. Scarlett egy pillanatra valósággal megbénult. Majd kocsijához rohant, és a mély hintó árnyas sarkába rejtette arcát. A döbbenettől majdnem rosszul lett. Amikor Elias az áruház előtt megállította a hintót, Scarlett ki se bújt menedékéből. Eliast küldte be az alkalmazottak fizetését tartalmazó borítékokkal. Ha kiszáll, esetleg összefut egy ismerőssel, valakivel, aki keresztülnéz rajta. A puszta gondolat is elviselhetetlen volt. Ez az egész India Wilkes műve. Mindazok után, hogy én ilyen nagylelkű voltam! Nem hagyom, hogy megússza. Büntetlenül senki sem bánhat így velem. – A fatelepre – utasította kocsisát. Elmondja Ashleynek. Neki kell leállítania India mérgező pletykáit. Ashley nem tűrheti el, rendreutasíthatja majd Indiát és India baráti körét. Amúgy is nehéz szíve még nehezebb lett, amikor a fatelepet meglátta. Túlságosan tele volt. Nagy halmokban álltak az őszi napsütésben aranyszínben ragyogó, édes gyantaillatú fenyődeszkák. Egyetlen szekeret, egyetlen rakodót nem látott. Senki sem vásárolt. Sírhatnékja támadt. Henry bácsi megjósolta, hogy így lesz, de Scarlett nem gondolta volna, hogy a

helyzet ennyire súlyos. Az embereknek nem kell ez a gyönyörű, tiszta deszka? Mélyet lélegzett. Számára a frissen vágott fenyő illata a világ legédesebb parfümje. Ó, mennyire hiányzik neki ez a fatelep: soha nem fogja megérteni, miért engedte, hogy Rhett rávegye: adja el Ashleynek. Ha az övé volna, ez nem fordulhatott volna elő. Valahogy, valakinek eladná a deszkát. A pánik szele meglegyintette, de elhessegette a gondolatot. Mindenütt nagyon rosszul mennek a dolgok, nem szabad Ashleyt ezzel is nyugtalanítani. Hiszen most ő vár segítséget Ashleytől. – Remekül néz ki a telep! – mondta derűsen. – Bizonyára éjjel-nappal járattad a fűrészmalmot ahhoz, hogy ekkora készletet gyűjtsék Ashley felnézett az asztalon heverő főkönyvből, és Scarlett tudta, hogy minden vidám erőfeszítése hiábavaló. Ashley cseppet sincs jobb színben, mint amikor Scarlett megmosta a fejét. Ashley felállt, mosolyogni próbált. Belénevelt udvariassága erősebb volt, mint kimerültsége, de a reménytelenség mindkettőt túlszárnyalta. Nem beszélhetek neki Indiáról, gondolta Scarlett, sem az üzletmenetről. Ahhoz is össze kell szednie magát, hogy lélegzetet vegyen. Hálni jár belé a lélek. – Drága Scarlett, milyen kedves tőled, hogy meglátogattál. Nem ülnél le? „Kedves”?! Szentséges ég! Úgy hangzik, mint egy udvarias szólamokat hangoztató zenedoboz. Nem, nem is. Úgy hangzik, mintha nem tudná, mi jön ki a száján, és azt hiszem, ezzel közel járok az igazsághoz. Miért érdekelné, hogy maradék jó hírnevemet is kockára teszem azzal, hogy gardedám nélkül jövök ide? A vak is látja, hogy saját maga sem érdekli – miért törődne velem? Én meg nem bírok leülni és báj csevegni. Nem bírok. De muszáj. – Köszönöm, Ashley – mondta, és az odahúzott székre ült. Kényszeríteni fogja magát, hogy tizenöt percig maradjon, és üres, vidám megjegyzéseket tegyen az időjárásról, szórakoztató történeteket meséljen a Tarán töltött kellemes napokról. Mammyt nem említi, az túlságosan feldúlná Ashleyt. Tony hazajövetele viszont más dolog. Az jó hír. – Lent voltam Tarán… – kezdte Scarlett. – Scarlett, miért akadályoztad meg? – kérdezte Ashley nyomott, élettelen hangon, anélkül hogy a válasz igazán érdekelné. Scarlett nem tudta, mit mondjon. – Miért akadályoztad meg? – ismételte Ashley, és a hangja most már tele volt érzelmekkel – haraggal, szemrehányással, fájdalommal. – A sírba akartam kerülni. Nem Melanie sírjába, akármelyikbe. Másra már nem vagyok jó… ne, Scarlett, ki ne mondd, amit mondani akarnál. Annyi jóakaratú embertől kaptam vigasztaló és biztató szavakat, hogy már torkig vagyok velük. Tőled nem a szokásos közhelyeket várom. Hálás lennék, ha kimondanád, amit gondolsz: hagyom, hogy meghaljon a fatelep. Az az üzletág, amibe szíved-lelked belefektetted. Teljes csődöt mondtam. Te tudod. Én is tudom. Az egész világ tudja. Miért áltatnánk magunkat? Miért nem hibáztatsz engem? Te sem találnál rá keményebb szavakat, mint amilyeneket én mondok önmagamnak. Nem ;,sértenéd meg az érzéseimet”. Úristen, hogy gyűlölöm ezt a frázist! Mintha még volnának sérülékeny érzéseim. Mintha még egyáltalán érezni tudnék valamit. Ashley lassú, súlyos mozdulatokkal ingatta fejét. Olyan volt, mint egy halálra sebzett állat, amelyre rárontanak a ragadozók. Hangja elcsuklott. Elfordult. – Könyörgök, bocsáss meg. Nincs jogom hozzá, hogy a gondjaimmal terheljelek. Eddigi szégyenemet most tetéztem ennek a kitörésnek a szégyenével. Légy könyörületes, kedvesem, és hagyj itt. Hálás lennék, ha elmennél. Scarlett szó nélkül elmenekült. Később íróasztalához ült, előtte gondosan összerakott jogi iratok. A vártnál is nehezebb lesz megtartani Mellynek adott ígéretét. Korántsem elég, ha csak ruházatukról és a háztartási cikkekről gondoskodik. Ashley a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen magán. Neki kell sikeressé tennie Ashleyt, akár hajlandó együttműködni, akár nem. Megígérte Melanie-nak. És nem bírja elviselni, hogy az általa kiépített üzlet tönkremenjen. Scarlett jegyzékbe foglalta vagyonát. Az áruház, annak épülete és forgalma: havi közel száz dollár nyereség. De amikor a pánik eléri Atlantát, és az embereknek nem lesz elkölteni való pénzük, minden bizonnyal csökkenni fog. Felírta magának, hogy több olcsó árut kell beszereznie, és nem kell utánrendelési feladni olyan luxuscikkekre, mint a széles bársonyszalag. A telkén álló kocsma a vasútállomás mellett. A kocsma nem az övé; havi harminc dollárért adja bérbe a telket és az épületet. Nehéz időkben az emberek többet isznak, emelhetné esetleg a bérleti

díjat. De az a néhány dollár aligha segíti ki a pácból Ashleyt. Nagyobb összegre van szüksége. Aranya a páncélszekrényben. Ez már pénz; több mint huszonötezer dollár. Férjétől függetlenül is gazdag; a legtöbben így tartanák. De ő maga nem. Ô még most sem érzi magát biztonságban. Visszavásárolhatnám Ashleytől a fűrészmalmot és a fatelepet, gondolta, és egy pillanatra fellelkesült. Majd sóhajtott. Ez sem oldana meg semmit, Ashley, amilyen ostoba, ragaszkodna ahhoz az árhoz, amit a szabad piacon kapna érte, és ami jelenleg alig több a semminél. Majd Scarlett sikere láttán még keservesebben nyomasztaná a maga kudarca. Nem, bármennyire szeretné kezébe venni a fatelepet és a fűrészmalmokat, Ashleyt kell sikeressé tennie. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a deszkának ne volna piaca. Pánik ide vagy oda, az embereknek építkezni kell, még akkor is, ha az építmény csak egy tehén– vagy lóistálló. Szorgosan lapozgatta a könyveket és papírokat. Hirtelen ötlete támadt. Igen, itt áll: az a darab termőföld, amit Charles Hamilton hagyott rá. A gazdaságok alig hoznak jövedelmet. Mi haszna néhány kosár kukoricából és egyetlen bála durva gyapotból? A feles művelés a jó termőföld elpazarlása, hacsak nincs vagy ezer hektár földed és tucatnyi jó bérlőd. De az ő örökölt száz hektár termőföldje a város terjeszkedése folytán már itt van Atlanta peremén. Ha egy jó építőmestert találna (bizonyára bőven akadnak munkára éhesek), száz vagy akár kétszáz házikót is fel lehetne oda húzni. Aki most elveszti pénzét – és sok ilyen van –, szerényebben él, összehúzza magát. Először a nagy házát adja el, és olyat keres, amilyet megengedhet magának. Nekem nem lesz hasznom belőle. De nagy veszteségem sem. Arról meg majd gondoskodom, hogy az építő csak Ashleynél vásárolt deszkát használjon, annak is a legjavát. Ashley tehát keresethez jut – nem vagyonhoz, de állandó, biztos jövedelemhez –, és soha nem jön rá, hogy az egész tőlem ered. Ezt majd elrendezem. Más nem is kell, csak egy jó építőmester, aki tud titkot tartani. És nem lop túl sokat. Scarlett másnap a helyszínre hajtott, és felmondott a részes bérlőknek. 7 – Igen, Mrs. Butler, asszonyom, igaz, hogy szükségem van a munkára – mondta Joe Colleton. Az építőmester negyvenes éveiben járó alacsony, sovány férfi volt; jóval idősebbnek látszott, mert sűrű haja hófehér volt, arca cserzett a szabad ég alatti munkától. Összeráncolta homlokát, vastag szemöldöke beárnyékolta sötét szemét. – Szükségem van munkára, de nem vagyok annyira rászorulva, hogy magának dolgozzak. Scarlett majdnem sarkon fordult és elment; nem nyeli le a sértést egy felkapaszkodott nincstelen fehér embertől. De szüksége van Colletonra. Ő az egyetlen talpig becsületes építőmester egész Atlantában; ezt akkor látta, amikor a háború utáni fellendülés éveiben épületfát árult. Mindjárt toporzékolni kezd. Erről is Melly tehet. Ha nem szabta volna ezt a buta feltételt, hogy tudtán kívül kell segíteni Ashleyn, bármelyik építőmesterhez fordulhatna. Sasszemekkel figyelné ténykedését és ellenőrizné mindvégig a munkát. Jaj de szívesen csinálná! De nem árulhatja el, hogy köze van a dologhoz. És másban nem bízhat, csakis Colletonban. El kell vállalnia; akárhogyan is, de ráveszi. Kis kezét a férfi karjára tette. A szűk glaszékesztyűben keze nagyon törékenynek hatott. – Mr. Colleton, megszakad a szívem, ha nemet mond. Különleges ember segítségére van szükségem. – Könyörgő, gyámoltalan tekintetet vetett rá. Kár, hogy Colleton nem magasabb. Nehéz megjátszani a törékeny kis hölgyet olyan férfival szemben, aki nem magasabb nálunk, ámbátor gyakori, hogy az ilyen kis termetű férfiak védelmezik legharciasabban a nőket. – Nem tudom, mihez kezdjek, ha visszautasít. Colleton karja megrándult. – Mrs. Butler, maga egyszer nedves fát adott el nekem, holott azt állította, hogy már kiszáradt. És én nem kötök másodszor üzletet olyannal, aki egyszer becsapott. – Bizonyára tévedés történt, Mr. Colleton. Zöldfülű voltam, akkor kezdtem tanulni a szakmát. Emlékszik, hogy volt akkoriban. A jenkik állandóan a nyomunkban voltak. Folytonos halálfélelemben éltem. – Szeme könnyben úszott, halványra rúzsozott ajka remegett. – Amikor a jenkik rátörtek a Klan egyik ülésére, megölték a férjemet, Mr. Kennedyt. Colleton egyenes, mindentudó tekintete megzavarta. Szemük egy magasságban volt, és a férfi nézése kőkemény. Scarlett levette a kezét a férfi karjáról. Mit tegyen? Nem vallhat kudarcot. Colletonnak vállalnia kell a munkát. – ígéretet tettem legdrágább barátnőm halálos ágyánál. -Most már maguktól folytak a könnyei. – Mrs. Wilkes kérte a segítségemet, most meg én kérem a magáét. – Mindent elmondott… Hogyan óvta meg Melanie mindig Ashleyt… Ashley alkalmatlansága az üzleti életre… Kísérlete arra, hogy a

feleségével együtt szálljon sírba… az eladatlan deszkahalmazok… a kötelező titoktartás… Colleton felemelt kézzel állította el Scarlett szóáradatát. – Rendben van, Mrs. Butler. Mrs. Wilkes kedvéért vállalom. – Kinyújtotta a kezét. – Kezet rá; a legjobb anyagokból fogom a legjobb házakat építeni. Scarlett a tenyerébe csapott. – Köszönöm. – Úgy érezte, élete legnagyobb győzelmét aratta. _ Néhány óra múlva jutott eszébe, hogy ő csak deszkából gondolta a legjobbat, és nem az összes többiből. Azok a nyomorult házak egy vagyonba kerülnek majd, ráadásul saját, kemény munkával előteremtett pénzéből. A közösség elvesztett kegyét sem nyerheti vissza azáltal, hogy titokban segíti Ashleyt. Továbbra is becsapják előtte az ajtót. No nem mindenki. Rengeteg barátom van, akik sokkal mulatságosabbak, mint ezek a savanyú atlantai népek. Félretette a tervrajzot, amit Joe Colleton vázolt fel egy papírzsákra. Ezt kellene tanulmányoznia és jóváhagynia. Sokkal jobban izgatják azonban a várható költségek; mit számít, hogy milyen lesz a ház és hová kerül a lépcső? A fiókból elővette a bársonyba kötött „látogatók könyvét”, és nekiállt, hogy a meghívandók listáját összeállítsa. Estélyt fog adni. Nagy estélyt, zeneszóval, rengeteg pezsgővel és rengeteg finomabbnál finomabb étellel. Most, hogy a mély gyász időszaka lejárt, tudathatja barátaival, hogy meghívhatják estélyeikre. Ennek pedig a legjobb módja, ha ő ad egy nagy fogadást. Gyorsan végigfutott a régi atlantai családok nevén. Nincs értelme meghívni őket; valamennyien úgy vélik, hogy mély gyászt kellene viselnem Mellyért. Egyébként levehetem a gyászfátyolt is. Végül is nem a testvérem volt, hanem csak a sógornőm, és még abban sem vagyok egészen biztos, hogy ez számítana, hiszen Charles Hamilton az első férjem volt, és azóta még kétszer mentem férjhez. Scarlett magába roskadt. Sem a gyászfátyolnak, sem Charles Hamiltonnak semmi köze ehhez az egészhez. Valójában mélységesen gyászolja Melanie-t; állandóan sajog miatta a szíve. Folytonosan érzi a szelíd, szerető barátnő hiányát. Sokkal fontosabb volt neki, mint hitte volna. Melanie nélkül hidegebb és sötétebb lett a világ. Ö pedig nagyon magányos. Alig két napja jött vissza vidékről, és két magányos éjszaka mélységes félelemmel töltötte el. Melanie-nak elmondhatta volna Rhett távozását; Melanie volt az egyetlen, akinek ezt a szégyenletes dolgot bizalmasan megvallhatta volna. Ráadásul Melly azt mondaná, amit Scarlett hallani szeretne. – Természetesen visszajön hozzád, drágám – mondta volna –, annyira szeret téged. – Ezek voltak az utolsó szavai: „Légy jó Rhett kapitányhoz, úgy szeret téged.” Melanie szavainak felidézése balzsamként hatott Scarlettre. Ha Melly azt állította, hogy Rhett szereti őt, akkor igenis szereti, és ez nemcsak vágyálom. Lerázta rosszkedvét, kiegyenesítette hátát. Nem szükségszerű, hogy magányos legyen, és az sem számít, ha Atlanta „régi gárdája” soha többé nem áll szóba vele. Rengeteg barátja van. Lám, a meghívandók listája már kétoldalnyi, és könyvében még csak az L betűnél tart. A barátok, akiket Scarlett vendégül akart látni, a Georgiát az újjáépítés kormánya idején elárasztó hiénacsorda legsikeresebb, leghivalkodóbb tagjai voltak. Az elsők közül sokan eltávoztak 1871-ben, amikor a kormány megbukott, de sokan itt is maradtak. Élvezték nagy házaikat, a szédületes vagyont, amit a Konföderáció hullarablásán szereztek. Nem éreztek kísértést, hogy „haza”-menjenek. Jobbnak vélték elfelejteni, honnan jöttek. Rhett mindig megvetette őket. „Csőcseléknek” nevezte, és ha Scarlett nagy estélyt adott a tiszteletükre, elment hazulról. Scarlett úgy gondolta, ez ostobaság, és meg is mondta neki. – A gazdagok sokkal mulatságosabbak, mint a szegények. Szebbek a ruháik, a hintók, az ékszereik, és ha az ember ellátogat hozzájuk, sokkal jobban ehet és ihat. De sehol sem volt olyan jó az étel, olyan elegáns a tálalás, mint Scarlettnél. Elhatározta, hogy a mostani lesz minden idők legpompásabb fogadása. Újabb, emlékeztető jegyzéket állított össze; a hideg finomságokat hattyú formájú jégtartóban tálalják; tíz láda pezsgőt kell rendelni; új estélyi ruhára is szüksége van. Első útja a nyomdába vezet, elkészítteti a meghívókat, utána azonnal a varrónőhöz siet. Scarlett félrebillentett fejjel csodálta tükörképét, a Stuart Mária stílusú főkötő keményített fehér fodrait. A homlokába benyúló cakk nagyon jól áll, hangsúlyozza szemöldökének fekete ívét, szemének ragyogó zöldjét. Haja fekete selyemként hullámzott a főkötő két oldalán. Ki gondolta volna, hogy a gyász ilyen előnyös? Illegette-billegette magát, válla fölött visszanézett a tükörbe. Fekete ruhája szegélyén nagyon szépen csillogott a fekete flitter.

A „rendes” gyászruha nem olyan rémes, mint a mélygyász, sok lehetőséget rejt, különösen, ha az embernek ilyen tejfehér bőre és erősen dekoltált ruhája van. Az öltözködőasztalhoz sietett, parfümöt hintett vállára és nyakára. Sietni kell, bármelyik pillanatban megérkezhetnek az első vendégek. Lent már hangolnak a zenészek. Örömmel pásztázta az ezüsthátú hajkefék és kézitükrök között nagy csomókban heverő vastag fehér meghívókat. Amint barátai megtudták, hogy visszatér a társadalmi életbe, elárasztották meghívókkal; sok-sok héttel előre betáblázták. És azután még újabb meghívások érkeznek, majd ő ad újabb fogadást. Vagy talán táncestélyt a karácsonyi időszakban. Igen, igen, minden jóra fordul. Olyan izgatott volt, mintha ez lenne élete első estélye. Nem csoda. Több mint két hónapja nem volt sehol. Kivéve Tony Fontaine hazatérési vacsoráját. Mosolyogva emlékezett rá. A drága Tony, magas sarkú csizmájában és ezüstnyergével. Bár itt lenne ma este! Micsoda szemeket meresztene a vendégsereg, ha látná, hogyan forgatja hatlövetű pisztolyait! Menni kell – késő van, a zenészek már játszanak. Lesietett a vörös szőnyeggel borított lépcsőn. Elégedetten szívta be az óriási vázákban illatozó melegházi virágok szagát. Örömtől csillogó szemmel járt szobáról szobára, hogy nyugtázza: minden rendben. Minden tökéletes. Pansy hál' istennek visszajött Taráról. Igen jól ért a személyzet dirigálásához, sokkal jobban, mint az új inas, akit Pork helyébe vett fel. Scarlett egy pohár pezsgőt vett el a tálcáról, amit az új inas tartott. No, legalább ehhez ért, nagyon elegánsan csinálja, és Scarlett igencsak becsülte az eleganciát. Ekkor megszólalt a csengő. Scarlett boldog mosollyal sietett a hallba, hogy barátait üdvözölje. Majdnem egy órán át özönlöttek a vendégek, a ház megtelt hangos beszéddel, parfüm és púder tömény illatával, selymek és szaténok, rubinok és zafírok csillogó színeivel. Scarlett mosolyogva, nevetve járkált a tömegben, felületesen flörtölt a férfiakkal, kecsesen fogadta a nők túláradó bókjait. Annyira örülnek, hogy újra látják, annyira hiányzott nekik; senki se ad ilyen izgalmas estélyt, senkinek sincs ilyen szép háza, ilyen elegáns ruhája, ilyen fényes haja, ilyen fiatalos alakja, ilyen tökéletes, sima bőre! Remekül szórakozom. Nagyszerű ez az estély. A hosszú, fényes asztalon sorakozó ezüsttálakra és -tálcákra pillantott, ellenőrizte, hogy a személyzet gondoskodik-e az állandó utánpótlásról. Fontos volt számára, hogy sok legyen, fölösen sok az étel, mert soha nem tudta teljesen elfelejteni, hogy a háború vége felé majdnem éhen pusztult. Pillantása találkozott barátnője, Mamie Bart mosolygó pillantásával. Mamie éppen egy osztrigás vajas süteménybe harapott, és szája sarkából vaj csorgott a kövér nyakát díszítő gyémánt nyakláncra. Scarlett undorodva fordult el. Egy szép napon Mamie akkora lesz, mint egy elefánt. Én, hála az égnek, annyit ehetek, amennyit akarok, és egy grammot sem hízom. Elbűvölően mosolygott Sylvia barátnője férjére, Harry Conningtonra. – Milyen varázsszert talált, Harry? Tíz évvel fiatalabbnak látszik, mint amikor utoljára találkoztunk. – Gúnyo-san-vidáman állapította meg, hogy Harry erre behúzza a hasát. Arca előbb piros, majd lilásvörös lett az erőlködéstől. Ezután feladta. Scarlett felkacagott és odébbállt. Hangos hahotára figyelt fel, és a nevetés forrását képező három férfi felé sodródott. Nagyon szeretne valami mulatságosat hallani, akár olyan tréfát is, amit egy igazi hölgynek nem szabad megértenie. – …ekkor így szóltam magamhoz, ,,Bill, ami az egyiknek pánik, a másiknak haszon, és én jól tudom, hogy a jó öreg Bill melyiket választja!” Scarlett szeretett volna elfordulni. Ma este szórakozni akar, és nem pániktörténeteket hallani. Ámbátor lehet, hogy tanulhat valamit. Legmélyebb álmában is okosabb, mint Bill Weller fényes nappal, ez már biztos. Ha Bill pénzt csinál a pánikból, szeretné tudni a módját. Csendben közelebb húzódott. – …ezek a bárgyú déliek állandó fejfájást okoztak nekem, amióta csak lejöttem – vallotta be Bill. – Mihez kezdesz olyan emberrel, akiben nincs természetes kapzsiság? Felsültem a „háromszorozd meg a pénzed” kötvényekkel, az aranybányarészvényekkel. Ezek itt keményebben robotolnak, mint a niggerek valaha is, és a fogukhoz verik a garast. Kiderült, hogy rengetegnek van nagy csomó kötvénye meg ilyesmije. A konföderációs kormány papírjai. – Bill hangos röhögéséhez kórusban csatlakoztak a többiek. Scarlett dühöngött. „Bárgyú déliek!” A drága papának is volt egy doboz konföderációs kötvénye. És minden tisztességes embernek az egész megyében. Próbált elmenni, de a háta mögött már jócskán

összegyűltek mások is, akiket Bill Weiler nevetése odavonzott. – Kis idő múltán – folytatta Weller – rájöttem, hogy mi az ábra. Egyszerűen nem bíznak a papírokban. Semmi másban sem, pedig többfélével próbálkoztam. Csodagyógyszerekkel, villámhárítókkal és egyéb holtbiztos pénzcsináló trükkökkel, de mindennel megbuktam. Fiacskáim, mondhatom, ez mélyen sértette a büszkeségemet. – Panaszos arcot vágott, majd szélesen elvigyorodott – kivillant három nagy aranyfoga. – Mondanom sem kell, hogy Lula meg én akkor sem éheztünk volna, ha nem találok ki semmi újat. A régi szép időkben, mikor Georgia a republikánusok markában volt, kerestem annyit a vasúti szerződéseken, amiket a haverok nekem megszavaztak, hogy jómódban élhettünk volna még akkor is, ha bolond fejjel nekilátok és tényleg megépíttetem a vasutat. De én szeretek a tűz közelében maradni. Lulát meg idegesítette, hogy túl sokat vagyok otthon, nincs semmi dolgom. Azután, hál' istennek, jött a pánik, és az őslakosok rohanva kivették a bankból a pénzüket, és a matracba dugták. Minden ház, még a legnyomorultabb is, olyan lehetőséget rejtett, amit nem lehetett kihagyni. – Hagyjuk a link dumát, Bill, mit találtál ki? Megszomjazom, mire kivárom, hogy abbahagyd a vállad veregetését, és a lényegre térjél. – Amos Bart hegyes köpéssel hangsúlyozta türelmetlenségét – a köpés eltévesztette a kiszemelt köpőcsészét. Scarlett is türelmetlen volt. Türelmetlenül leste, mikor szabadulhat ki az embergyűrűből. – Nyugalom, Amos, mindjárt rátérek. Hogyan férkőzhetünk ezekhez a matracokhoz? Nem vagyok amolyan vándorprédikátor, szeretek az íróasztalom mögött üldögélni, és hagyni, hogy az alkalmazottaim nyüzsögjenek. így üldögéltem akkor is a forgó bőrszékemben, amikor kinéztem az ablakon, és egy temetési menetet láttam. Mint a villám csapott belém a felismerés: nincs egyetlen ház Georgiában, ahol ne gyászolnának egy korán eltávozott, hőn szeretett személyt. Scarlett elborzadva meredt Bill Wellerre, aki tovább mesélte, milyen csalással gyarapította vagyonát. – A legkönnyebben az anyákat és özvegyeket lehet bepalizni – és ezekből itt van a legtöbb. Amikor ügynökeim közlik velük, hogy a Konföderációs Veteránok Szövetsége emlékműveket állít a csatatereken, pillanatok alatt kiürítik a matracot, hogy szeretteik neve ott álljon a márványoszlopon. Scarlett elszörnyedt. – Te ravasz vén róka, zseniális vagy! – dicsérte Arnos, és a Billt körülvevő férfiak még hangosabban nevettek. Scarlett úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. A nem létező vasutak és aranybányák sose izgatták, de az anyák és özvegyek, akiket Bill Weller becsapott, a saját véréből valók. Lehet, hogy Bill ügynökei épp most közelednek Beatrice Tarleton vagy Cathleen Calvert, vagy Dinity Munroe, vagy bármely másik nő felé Clayton megyében, aki fiát, fivérét vagy férjét veszítette el. Hangja éles pengeként hasította át a nevetést. – Soha életemben nem hallottam ennél aljasabb, mocskosabb történetet. Undorodom magától, Bill Weller! Mindnyájuktól undorodom. Mit tudnak maguk a déliekről – vagy az akárhol élő tisztességes emberekről? Életükben nem volt egy tisztességes gondolatuk, soha az életben nem cselekedtek tisztességesen! – Kinyújtott kézzel furakodott át a Weller köré gyülekezett, elképedt férfiak és nők gyűrűjén, majd szaladni kezdett. Szoknyájába törölte kezét, mert úgy érezte, bepiszkolta azzal, hogy hozzájuk ért. Elé tárult az ebédlő a finomságoktól roskadozó ezüsttálakkal; undor fogta el a sűrű, zsíros mártások és a befröcskölt köpőcsészék szagának keveredésétől. Lelki szemei előtt megjelent a Fontaine család egyszerű asztala, középen a lámpával, az egyszerű, házi füstölésű sonkából, otthon sütött kukoricakenyérből és saját termesztésű zöldségekből összeállított vacsora. Hozzájuk tartozik; azok az övéi, és nem ezek a közönséges, útszéli, üres csillogású nők és férfiak. Szembefordult Wellerrel és csoportjával. – Csőcselék! – ordította –, rohadt banda! Ki innen, el a szemem elől. Rosszul vagyok, ha magukra nézek! Mamie Bart hibát követett el azzal, hogy csillapítani próbálta. – Na, na, kedveském – nyújtotta felé karperecekkel teleaggatott karját. Mielőtt hozzáérhetett volna, Scarlett hátrahőkölt. – Különösen rád vonatkozik ez, te kövér disznó. – No de ilyet! – remegett Mamie Bart hangja. – Hogy a fenébe mersz így beszélni velem? Akkor se maradnék itt, ha térden állva könyörögnél, Scarlett Butler! Tolakodó, dühös, pánikszerű menekülés indult meg, és rövid tíz perc alatt kiürült a ház. A fogadásból csak romhalmaz maradt. Scarlett egyetlen pillantást sem vetett a felborult tálakra, a kiöntött pezsgőre, a törött tányérokra és poharakra. Magasan kell tartani a fejét, úgy, ahogy anyja tanította. Mintha otthon volna Tarán, vastag könyvet egyensúlyozna a fején, háta egyenes, mint a fatörzs, álla felszegve, válla kihúzva.

Mint egy úrihölgy. Ahogy anyja tanította. Feje szédült, lába remegett, de megállás nélkül haladt fel a lépcsőn. Igazi úrihölgy sose mutatja ki, hogy fáradt vagy zaklatott. – No végre megtette, legfőbb ideje – mondta a kürtös. A pálmák mögé rejtett oktett sokszor játszott Scarlett fogadásain. Az egyik hegedűs köpése hajszálpontosan eltalálta a cserépbe ültetett pálmafát. – Szerintem már késő. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Odafent Scarlett arcra borult selyemágyán, és szívszaggatón zokogott. Mennyire vágyott a ma esti mulatságra! Jóval később, amikor a ház már csendes és sötét volt, Scarlett lement innivalóért. Nem tudott elaludni. A fogadás minden nyoma eltűnt, kivéve a gondosan összeállított virágkompozíciókat és a csupasz ebédlőasztalon álló hatágú gyertyatartókban a félig leégett gyertyákat. Scarlett meggyújtotta a gyertyákat és elfújta a lámpást. Miért lapuljon félhomályban, mintha tolvaj volna? Az ő háza, az ő konyakja, azt csinál, amit akar. Poharat keresett, a konyakos üveggel együtt az asztalhoz vitte, az asztalfőn álló karosszékbe ült. Az asztal is az övé. Megnyugtató meleg áradt szét a testében. Scarlett sóhajtott. Hála Istennek. Még egy pohár, és az idegeim lecsillapodnak. Megint megtöltötte az elegáns kis kristálypoharat, csuklójának egyetlen gyors mozdulatával felhajtotta. Miközben újabb pohárral töltött, azt gondolta, hogy nem volna szabad így sietni. Nem méltó egy úrihölgyhöz. A harmadik adagot kortyolgatta. Milyen szép a gyertya fénye, lángjának aranyát visszaveri az asztal fényesre csiszolt lapja. Milyen szép ez az üres pohár. Ahogy ujjai között forgatja, a szivárvány minden színét felragyogtatja. Síri csend honolt a szobában. Amikor kitöltötte a konyakot és pohara az üveghez koccant, összerezzent. Ez is azt bizonyítja, hogy szüksége van az italra, ugye? Ideges ahhoz, hogy aludni tudjon. A gyertyák csonkig égtek, az üveg lassan kiürült, és Scarlett többé nem volt ura agyának és emlékeinek. Itt, ebben a szobában kezdődött el minden. Akkor is üres volt az asztal, gyertyák álltak rajta csupán, és az ezüsttálca a konyakos üveggel és poharakkal. Rhett részeg volt. Scarlett sose látta még igazán részegen, hisz nagyon jól bírta az italt. Azon az éjszakán azonban részeg volt és kegyetlen. Rettenetes sértéseket vágott a fejéhez, és úgy– kicsavarta a karját, hogy Scarlett felkiáltott. De azután… azután ölbe kapta, felvitte szobájába és megerőszakolta. Azaz nem kellett erőszakot alkalmaznia. Scarlett egész teste lángra gyúlt, amikor simogatta, ajkát és testét csókolgatta. Égett az érintésétől, egyre jobban kívánta, testét ívbe hajlította és megfeszítette, hogy újból és újból érintkezzen Rhett testével… Nem lehetett igaz. Biztosan álmodta; de hogyan álmodhatott ilyet, amikor almában sem jutott eszébe, hogy ilyesmi létezik? Úrinő nem érezhet olyan vad vágyat, amilyet ő érzett, úrinő nem tehet olyat, amiket ő tett. Scarlett megpróbálta emlékeit agyának abba a zsúfolt, sötét sarkába szorítani, ahová elviselhetetlen és elképzelhetetlen gondolatait száműzte. De most túl sokat ivott. Igenis megtörtént, jajongott a szíve, megtörtént. Nem én találtam ki. Anyja oly gondosan kioktatta arra, hogy úrinőnek nem lehetnek állati vágyai. De agya ezúttal felmondta a szolgálatot, elvesztette uralmát teste heves vágyai felett. Eksztázist és odaadást kívánt. Fájó mellét kezébe vette, de teste nem ezekre a kezekre vágyott. Két karját az asztallapra ejtette, közéjük fúrta fejét. És megadta magát a vágy és fájdalom hullámainak, vonaglott, és tört hangon kiáltott az üres, néma szobában. – Rhett, ó, Rhett, mennyire hiányzol! 8 Közeledett a tél, és Scarlett minden egyes nappal idegesebb lett. Joe Colleton kiásta az első ház alapjának a helyét, de az ismétlődő esők lehetetlenné tették, hogy nekiálljon a betonozásnak. – Mr. Wilkes gyanút fog, ha a szükségesnél hamarabb veszem meg a zsaluzáshoz szükséges deszkát – mondta, nagyon ésszerűen, és Scarlett tudta, hogy igaza van. A késlekedés mégis bosszantotta. Lehet, hogy elhibázott volt ez az egész ötlet az építkezéssel. Az újságok nap nap után egyre több üzleti csődről számoltak be. Amerika nagyvárosaiban sorra nyíltak az ingyenkonyhák, mind többen álltak sorba ingyenkenyérért; emberek ezrei váltak munkanélkülivé, amikor üzemük vagy vállalatuk

tönkrement. Miért kockáztatja pénzét most, a lehető legrosszabbkor? Miért tette azt az őrült ígéretet Mellynek? Ha legalább elállna a hideg eső… S ha legalább nem rövidülnének a napok. Napközben el tudta foglalni magát, de sötétedéskor magára maradt a nagy, üres házban, társául csak a gondolatai szegődtek. És nem akart gondolkozni, mert egyik kérdésére sem talált választ. Hogy került ekkora bajba? Soha nem tett szándékosan olyat, ami ellene fordította volna az embereket, akkor meg miért olyan gyűlöletesek mindannyian? Miért nem jön már haza Rhett? Mit tegyen, hogy sorsa jobbra forduljon? Muszáj megoldást találnia, nem bolyonghat örökké szobáról szobára a nagy házban, mint egy hazajáró lélek! Örülne már akár Wade és Ella társaságának is, de Suellen azt írta, hogy karanténban vannak, mert egyik gyerek a másik után kapta el a hosszan tartó bárányhimlőt. Ismét felvehetne a kapcsolatot a Bart házaspárral és baráti körükkel. Az, hogy Mamie-t disznónak nevezte, nem számít – olyan vastag a bőre, mint az elefántnak. Scarlett azért is szeretett barátkozni a „csőcselékkel”, mert bármikor megsérthette őket, és mindig hason csúszva jöttek vissza hozzá. Hála Istennek én még nem süllyedtem idáig. Én nem fogok hason csúszva visszatérni hozzájuk, most, hogy tudom, milyen alantas népek. Csak az a baj, hogy olyan hamar besötétedik, és az éjszakák olyan hosszúak, és nem tudok aludni. Minden jobbra fordul, ha az eső eláll… ha vége a télnek… ha Rhett hazajön… Végre megjavult az idő: ragyogó, hideg, napsütéses napok jöttek, a fényes kék égen fehér felhőpamacsok úsztak. Colleton kiszivattyúzta a kiásott gödörben összegyűlt vizet, és az erős szél téglakeménységűre szárította a vörös agyagot. Ekkor rendelt betont és a zsaluzáshoz szükséges deszkát. Scarlett meg belevetette magát az ajándékvásárlásba. Már majdnem itt a karácsony. Babákat vásárolt Ellának és Suellen mindegyik kislányának. A kisebbeknek puha fűrészporral töltött, pufók porcelánarccal, -kézzel és -lábbal ékes csecsemőbabát: Susie-nak és Ellának majdnem egyforma hölgybabát, mellé ügyes kis bőrkoffert, tele szebbnél szebb ruhákkal. Wade fejtörést okozott: Scarlett sose tudta, mit vegyen neki. Azután eszébe ötlött Tony Fontaine ígérete, miszerint megtanítja a kisfiút, hogyan kell a hatlövetűt forgatni. Ezért két kis pisztolyt vett neki, monogramját belevésette a fegyverek elefántcsont berakásos agyába. Suellen könnyű eset volt: gyöngyhímzéses selyemtarsolyt kap, amit falun ugyan nem tud használni, de a benne lévő arany húszdollárost annál inkább. Semmi újat nem tudott Will-nek kieszelni: akármennyit töri a fejét, akkor sem tud jobbat, mint a báránybőr zekét, amilyet tavaly és tavalyelőtt is ajándékozott neki. Lényeg a jó szándék, döntötte el határozottan. Sokáig tanakodott, míg végül elhatározta, hogy semmit sem vesz Beau-nak. Indiától kitelik, hogy bontatlanul küldi vissza. Emellett Beau már semmiben sem szenved hiányt, gondolta gúnyosan: áruházában Wilkesék számlája hétről hétre hosszabb. Rhettnek arany szivarvágót vásárolt, de nem volt mersze elküldeni. Ehelyett a szokásosnál sokkal szebb ajándékokat küldött Charlestonban élő két nagynénjének. Esetleg elmondják Rhett anyjának, hogy milyen bőkezű, és Mrs. Butler közölheti Rhett-tel. Vajon ő küld-e nekem valamit? Vagy elhozza? Talán karácsonyra hazajön, hogy a pletykáktól megóvja. Scarlett boldog lázba jött ettől a lehetőségtől, és a pincétől a padlásig feldíszítette a házat. Valóságos lugast varázsolt fenyőágakból, magyalból és repkényből. A maradékot pedig levitte az áruházba. – Mrs. Butler, mindig ezüstlamettával díszítettük a kirakatot. Nincs szükség másra – mondta Willie Kershaw. – Ne tanítson ki, mire van szükség és mire nincs. Ezt a fenyőgirlandot rakja a pultok elé, az ajtó fölé meg akassza ki a magyalkoszorút. így a vevő jobban megérzi a karácsonyt, és többet költ ajándékokra. Keveslem az apró ajándéktárgyakat is. Hol az a nagy doboz a színes papírlegyezőkkel? – Maga mondta, hogy tegyem el az útból. Hogy ne mütyüröket rakjunk a polcokra, akkor, amikor az emberek szöget és mosódeszkát keresnek. – Szamárság! Ez akkor volt, most meg most van. Keresse meg. – Hááát, fogalmam sincs, hová tettem. Olyan rég volt. – Szűzanyám! Menjen, szolgálja ki azt a vevőt. Majd én megkeresem. – Scarlett az eladótér mögötti raktárba viharzott. A létra tetején állt, a legfelső polcon sorakozó poros dobozokban matatott, amikor meghallotta Mrs. Merriwether és lánya, Maybelle ismerős hangját.

– Anya, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy sose teszed be a lábad Scarlett áruházába. – Csitt, még meghallja a segéd. Bejártuk a várost, és sehol sem találtunk fekete bársonyt. A nélkül meg nem teljes a jelmezem. Ki hallott már olyat, hogy Viktória királynő színes keppet hord? Scarlett összevonta szemöldökét. Mi a csudáról beszélnek? Halkan lemászott a létráról, és lábujjhegyen a falhoz lopakodott, hallgatózni. – Nem, asszonyom – hallotta a segéd hangját. – Sajnálom, de nincs fekete bársonyunk. – Nem is számítottam másra. Gyerünk, Maybelle. – Ha már itt vagyunk, kérdezzük meg, hátha van színes toll az én indián fej díszemhez – kunyerált Maybelle. – Ostobaság. Gyerünk. Nem is kellett volna idejönni. Mi lenne, ha meglátna valaki! – Mrs. Merriwether súlyos, de gyors léptekkel távozott, és bevágta maga mögött az ajtót. Scarlett ismét felmászott a létrán. Karácsonyi jó hangulata elillant. Jelmezbált ad valaki, és őt meg sem hívták. Bár hagyta volna, hogy Ashley a nyakát szegje Melanie sírjánál! Megtalálta a keresett dobozt és ledobta. A doboz kiszakadt, a tarka legyezők széles ívben terültek szét. – Szedjék fel, és minden egyes darabot poroljanak le – parancsolta. – Én hazamegyek. – Inkább meghal, semhogy az alkalmazottai előtt sírva fakadjon. Hintója ülésén ott hevert az aznapi újság. A dekoráció annyira lefoglalta, hogy még nem volt ideje elolvasni. Most se nagyon érdekelte, de legalább elrejti arcát a kandi szemek elől. Scarlett kihajtotta, és a középső oldalnál nyitotta ki, a „Levelek Charlestonból” rovatnál. Az egész cikk az újra megnyitott Washington lóversenypályáról szólt, meg a januárra tervezett versenynapról. Scarlett átfutotta a háború előtti versenyhetek elragadtatott leírását, a szokásos charlestoni állítást, hogy náluk a legjobb és a legszebb minden, valamint a jóslatot, hogy az eljövendő verseny a régihez hasonló lesz, esetleg túl is szárnyalja. A tudósító szerint heteken át, éjjel-nappal áll majd a bál. – Fogadok, hogy Rhett Butler ott lesz minden egyes fogadáson és bálon – motyogta Scarlett. Ledobta az újságot. Ekkor megakadt a szeme az első oldal főcímén, ÁLARCOSBÁLLAL ZÁRUL A KARNEVÁL. Szóval erről beszélt a vén sárkány és Maybelle. Rajtam kívül az egész világ ott van a csodálatos estélyeken. Ismét felkapta az újságot, és olvasni kezdte: ,,Most, hogy a tervezés és az előkészítés már befejeződött, közölhetjük, hogy Atlanta ékessége lesz a jövő évi január 6-i karnevál, méltó vetélytársa New Orleans híres farsangjának. Városunk társadalmi és gazdasági elitjéből alakult a Vízkereszti Mulatságok rendezői gárdája, e mesébe illő esemény kezdeményezője. Ε napon Karnevál hercege uralkodik Atlantában, körötte nemes udvaroncok. Kerekeken gördülő királyi dobogón, mérföldhosszú menet élén vonul be és át a városon. Ezen a napon a város minden polgára az ő alattvalója, és mindenkit meghív, hogy a csodás parádét megszemlélje és megbámulja. A sorrendet és a felvonulás útvonalát lapunk későbbi kiadásában közöljük. Az egész napi mulatság álarcosbállal zárul, mely alkalomra igazi Csodaországgá varázsolják a DeGives operaházat. A rendezők csaknem háromszáz meghívót juttattak el Atlanta legkiválóbb lovagjai és legszebb dámái kezéhez…” – A fene egye meg! – mondta Scarlett. Bánatában bőgni kezdett, mint egy gyerek. Ez nem igazság: Rhett Charlestonban táncol és mulat, összes atlantai ellenségei is mulatni készülnek, ő meg üldögélhet egyedül az óriási, néma házban. Nem volt soha olyan gonosz, hogy ekkora büntetést érdemelne! De soha nem voltál olyan gyáva sem, hogy mások megríkassanak, rótta meg önmagát. Kézfejével letörölte könnyeit. Azért se fog bánatba merülni. Eléri azt, amit akar. Ott lesz a bálon. Valahogy megoldja majd. Nemhogy lehetetlen nem volt meghívót kapni a bálra, még csak nehézségekbe sem ütközött. Scarlett megtudta, hogy a feldicsért parádé főként termékeket és üzleteket hirdető díszes társzekerekből áll. A részvételért persze fizetni kellett, és a kocsik dekorálása is pénzbe került, de minden felvonuló két meghívót kapott a bálra. Ezért odaadta Willie Kershaw-nak a megfelelő összeget, hogy a Kennedy Nagyáruházat benevezze. Ez is megerősítette abban a hitében, hogy majdnem minden megvásárolható. Pénzzel mindent el lehet intézni. – Mi legyen a kocsi dekorációja? – kérdezte Kershaw. – Majd gondolkozom rajta. – Hosszú órákon át törheti a fejét (megtölti üres estéit), amíg kifundálja, hogyan főzze le a többieket.

Azt is ki kell találnia, milyen jelmezt viseljen a bálon. Ez mennyi időt igényel! Ismét átlapozni minden divatlapot, kifürkészni, hogy mások mit vesznek fel, ruhaanyagot válogatni, megbeszélni a varrónővel, frizurát választani… Jaj, nem! Még mindig gyászt visel. Csak nem azt jelenti, hogy feketében kell a jelmezbálon megjelennie? Még sosem volt ilyen bálon, nem ismeri a szabályokat. De hisz az egésznek a célja az, hogy a többieket becsapja, nem? Álcázva lenni, nem úgy kinézni, mint máskor. Akkor pedig végképp nem lesz feketében. A bál ötlete percről percre jobban tetszett. Sietve végezte napi feladatait az áruházban, utána varrónőjéhez, Mrs. Marie-hoz rohant. A testes, ziháló Mrs. Marie kiszedte szájából a gombostűket, hogy elmesélhesse, milyen jelmezeket rendeltek mások. Rózsabimbó: selyemrózsákkal szegélyezett rózsaszín báli ruha; Hópehely: kikeményített, flitterrel díszített, fehér csipkével szegélyezett fehér báli ruha; Éjszaka: ezüstcsillagokkal hímzett mélykék bársonyruha; Hajnal: sötét rózsaszínen világosabb rózsaszín selyemmel fodrozott szoknya; Pásztorlányka: csikós ruha csipkeszegélyű fehér köténnyel… – Jól van, jól van – türelmetlenkedett Scarlett. – Most már látom, hogy a többiek mit akarnak. Holnap közlöm, hogy én mit fogok viselni. Mrs. Marie égnek emelte a két kezét. – Mrs. Butler, arra már nem lesz időm. így is két varrólányt kellett felvennem, és így sem tudom, hogyan készülök el idejében… Egyszerűen nincs rá módom, hogy a megígérteken kívül újabb jelmezt varrjak! Scarlett csak legyintett. Tudta, hogy bármire ráveheti. A kérdés az: mire vegye rá? Vacsora előtt, pasziánszrakás közben jutott eszébe a válasz. A kártyacsomagba lesett, a királyt kereste, hogy azzal töltsön be egy üres helyet. Nem, a soron következő királyt két királynő takarja. A pasziánszt nem sikerül kirakni. Királynő! Hát persze! Csodálatos jelmezt csináltat, fehér szőrmével szegélyezett hosszú uszállyal. És annyi ékszerrel, amennyit csak akar. Az asztalra dobta a megmaradt kártyákat, és felszaladt az emeletre, hogy ékszerládikáját átnézze. Jaj, miért volt Rhett olyan fukar, ha ékszerekre került sor? Bármi mást megvett neki, amit csak akart, de az igazgyöngy volt az egyetlen ékszer, amit eltűrt. Egymás után szedte elő és halmozta asztalára a gyöngysorokat. Na lám! Itt a gyémánt fülönfüggő! Ezt bizony felteszi. Hajába, nyaka köré és két csuklójára a gyöngyöket csavarja. Milyen kár, hogy nem veheti fel a smaragdos-gyémántos eljegyzési gyűrűjét! Túl nagy a kockázat. Túl sokan felismerhetik, és ha rájönnek, kidobhatják a bálról. Jelmeze és álarca megvédheti Mrs. Merriwethertől, India Wilkestől és a többi nőtől. És ő nagyon jól akar szórakozni, minden táncot végigtáncolni, ismét bent lenni a fősodorban. Január ötödikén, a karnevál előtti napon, egész Atlanta lázasan készülődött. A polgármesteri hivatal elrendelte, hogy január hatodikán minden üzletet be kell zárni, és hogy a parádé útvonalán minden épületet díszítsenek fel fehérrel és pirossal, a karnevál királya, Rex színeivel. Scarlett szörnyű pazarlásnak tartotta, hogy épp azon a napon zárja be áruházát, amikor vidékről felsereglik az ünnepségre a nép. Ennek ellenére hatalmas szalagcsokrokat helyezett el az áruház kirakatában és a háza előtti vaskerítésen, és mint mindenki más, ő is tátott szájjal csodálta a Whitehall és a Marietta utca átváltozását. A lámpaoszlopokat, az épületek homlokzatát zászlók és transzparensek borították; a fehér és piros színek valóságos alagutat képeztek Rex bevonulásának utolsó szakaszán. Fel kellett volna hoznom Wade-et és Ellát, hogy végignézzék a parádét, gondolta. De lehet, hogy még mindig lábadoznak, hessegette el gyorsan a gondolatot. És nincs báli meghívóm Suellen és Will számára. Különben is rengeteg ajándékot küldtem nekik karácsonyra. Karnevál napján vigasztalanul zuhogott az eső, és ezzel Scarlett lelkifurdalásának utolsó foszlánya is eltűnt. A gyerekek amúgy sem nézhették volna végig a felvonulást ebben a hideg, nedves időben. De ő végignézte. Meleg kendőbe burkolózott, terjedelmes esernyő alatt állt a kapun belüli kőpadon, ahonnan jó kilátás nyílt a járdán tolongó bámészkodók feje felett. A felvonulás, amint ígérték, mérföldhosszú volt. Derék igyekezetről tanúskodott, de szánalmas látványt nyújtott. Az eső tönkretette a középkori udvari jelmezeket. Az arcokról folyt a piros festék, a strucctollak csapzottan lógtak, a merész bársonyfövegek hervadt kelkáposztaként lógtak az arcokba. A gyalogos hírnökök és apródok szilárdan helytálltak, noha áztak -fáztak; a lovagok mogorván vesződtek telefröcskölt lovaikkal, amelyek kényszeredetten taposták a csúszós sarat. Scarlett a tömeggel együtt tapsolt a fő-ceremóniamester láttán. Henry Hamilton bácsi volt az. Az egyetlen, aki szemmel láthatóan jól szórakozott. Mezítláb tapiskolt, egyik kezében cipőjét vitte, másikban sáros kalapját; hol az egyikkel, hol a másikkal integetett, és szélesen vigyorgott.

Scarlett is szélesen mosolygott, amikor meglátta a lassan gördülő nyitott hintókban az udvarhölgyeket. Az atlantai társaság előkelő dámái álarcot hordtak, de így is látszott, mennyire szenvednek. Maybelle Merriwether indián fej díszének tönkrement tollaiból víz csurgott arcára és nyakára. Mrs. Easing és Mrs. Whiting könnyen felismerhető, átázott, reszkető irgalmas nővér volt. Mrs. Meade állandóan tüsszögött; nedves taftkrinolinja a régi szép napokat volt hivatva felidézni. Csak Mrs. Merriwethert nem érdekelte az eső: Viktória királynő terjedelmes fekete esernyőt tartott, királyi feje száraz volt, bársony főkötője makulátlan. Amikor a hölgyek elvonultak, hosszú szünet következett, és a nézőközönség kezdett elszivárogni. De akkor messziről felharsant a déliek harci dala, a Dixie. A tömeg pillanatok alatt rekedtre ordította magát, és éljenzett mindaddig, amíg a zenekar oda nem ért. Akkor elhallgattak. Szegényes kis zenekar volt, mindössze két dobossal, ketten játszottak bádog játéksípon, egy férfi meg magas hangú kürtön. De szürke egyenruhát hordtak, arany vállszalaggal és fényes rézgombokkal. Előttük egy félkarú férfi vitte megmaradt kezében a Konföderáció zászlaját. A dicsőségben megtépázott lobogó ismét végigvonult a Barackfa utcán. Az érzelmektől elszorultak a torkok. A nézők elnémultak. Scarlett érezte, hogy arcát könny borítja, de ezek nem a vereség, hanem a büszkeség könnyei voltak. Sherman emberei felégették Atlantát, a jenkik feldúlták Georgiát, de a Dél embereit nem tudták megtörni. Hasonló könnyeket látott az előtte álló nők és férfiak arcán. Mindenki leengedte esernyőjét, és fedetlen fejjel tisztelgett a zászló előtt. Sokáig álltak felegyenesedve, büszkén a hideg esőben. A zenekart konföderációs veteránok oszlopa követte; azt a rongyos, barna háziszőttes zubbonyt viselték, amelyben hazajöttek. Úgy meneteltek a Dixie hangjára, mintha ismét fiatal emberek volnának, és az eső áztatta déli nézőseregből ismét kitört az éljenzés, a füttyögetés és a lázadók vérfagyasztó, lelkesítő kiáltása. Az éljenzés mindaddig eltartott, amíg a veteránok látótávolságon belül voltak. Ekkor újból előkerültek az esernyők, és a nép kezdett szétszéledni. Feledték Rexet és vízkeresztet. A parádé fénypontja feltűnt és eltűnt, s ők átázva, átfázva, de lelkesülten kezdtek búcsúzkodni. – Csodálatos volt – hallotta tucatnyi mosolygó ajakról Scarlett, amikor a népség elvonult a kapuja előtt. – Nincs még vége – szólt oda némelyeknek. – Semmi sem múlhatja felül a Dixie-t – válaszolták azok. Megrázta a fejét. Őt se nagyon érdekelték a mozgó dobogók, holott nagyon keményen dolgozott az áruházát bemutató kocsin. Rengeteg pénzt is költött rá, a krepp-papírra és az ezüstgirlandokra. Az eső bizonyára tönkretette. Most, hogy a tömeg eloszlott, legalább leülhet. Nem akar teljesen, kifáradni, hiszen este lesz a jelmezbál. Végtelennek tűnő tíz perc telt el, mire megjelent az első mozgó dobogó. Amikor közelebb ért, Scarlett meglátta, hogy mi ennek az oka. A kocsi kerekei állandóan beleragadtak az úttest összevissza taposott vörös sarába. Felsóhajtott, és összébb húzta vállán a kendőt. Több mint egy órába telt, mire a feldíszített kocsik elvonultak. Scarlettnek már vacogott a foga. De megérte; mert az ő kocsija volt a legszebb. Az oldalára ragasztott tarka krepp-papír virágok nedvesek voltak ugyan, de a színüket nem vesztették el. És az arany-ezüst „Kennedy Nagyáruház” felirat fényesen ragyogott, noha eső verte. A „Liszt”, „Cukor”, „Kukoricaliszt”, „Melasz”, „Kávé”, „Só” feliratú hordók üresek voltak, úgyhogy ezeket nem érte károsodás. Az ón mosóteknők és mosólapok nem rozsdásodnak. A vasüstök amúgy is hibásak voltak; lyukaikra és horpadásaikra papírvirágokat ragasztott. Végképp leírhatók viszont a fanyelű szerszámok. A több vég kelme, amit olyan művészien aggatott dróthálóra, felhasználható még a „turkálóban”. Ha a nézők kivárják, ez a kocsi bizonyára tetszett volna nekik. Az utolsó mozgó dobogó láttán Scarlett összehúzta vállát, arca megrándult. A kocsi körül többtucatnyi visítozó gyerek ugrándozott. Manónak öltözött kocsisa cukorkát dobált jobbrabalra. Scarlett a feje fölött látható névtáblát nézte. „Rich.” Willie állandóan emlegette ezt a Five Pointsnál megnyílt új áruházat. Willie aggódott, mert ott alacsonyabbak az árak, és Scarlett néhány vevője átment hozzájuk. Lárifári! – gondolta megvetéssel Scarlett. Úgyis csődbe megy, még mielőtt komoly kárt okozhatna nekem. Az árleszállítás, meg az, hogy így dobálja az édességet, nem hoz sikert az üzleti életben. Örülök, hogy láttam a bemutatóját. Most megmondhatom Willie Kershaw-nak: ne beszéljen butaságokat. Még jobban örült, amikor a nagy finálét, az utolsó kocsit megpillantotta. Ezen állt Rex trónja. A piros-fehér-csíkos mennyezet lyukas volt, és kitartó patak csordogált dr. Meade aranykoronás fejére,

gyapotból kreált hermelinpalástjára. Nyomorúságosan nézett ki. – Remélem, tüdőgyulladást kap és meghal – súgta maga elé Scarlett. Aztán beszaladt a házba forró fürdőt venni. Scarlett kőr királynőnek öltözött. Jobb szeretett volna káró királynő lenni csillogó strasszkoronával, széles nyakékkel és melltűkkel. De akkor nem hordhatná gyöngysorait, amelyekről az ékszerész is azt állította, hogy „királynőhöz méltók”. Meg aztán szép nagy rubintutánzatokat talált, amelyeket piros bársonyruhája mély dekoltázsának szélére varratott. Milyen jó érzés színekben járni! Ruhájának uszályát fehér rókaprém szegélyezte. Mire a bál véget ér, ez biztosan tönkremegy, de nem számít; nagyon elegánsan hat, ha tánc közben a karjára veti. Titokzatos piros szatén álarcot viselt, amely orra hegyéig ért. Ajkát ugyanilyen pirosra festette. Nagyon merésznek érezte magát, de majdnem teljes biztonságban. Ma este végre kitáncolhatja magát anélkül, hogy bárki tudná, kicsoda. Senki sem fogja sértegetni. Milyen nagyszerű ötlet ez a jelmezbál! Feltette az álarcot, de így is idegesítette, hogy kísérő nélkül lép a bálterembe. Aggodalma fölösleges volt. Amikor hintójából kilépett, nagy csoport álarcos vendég érkezett az előtérbe, és ő csatlakozott hozzájuk, anélkül hogy bárki megjegyzést tett volna. Odabent ámultan nézett körül. A DeGives operaház a felismerhetetlenségig megváltozott. Az elegáns színházból valóban meggyőző királyi palotát varázsoltak. Táncparkettet emeltek a nézőtér földszintje fölé, ezzel óriási bálteremmé alakították a tágas színpadot. Túlsó végén dr. Meade mint Rex ült trónusán, két oldalán díszruhás udvaroncokkal, köztük a királyi pohárnokkal. Scarlett sose látott még ekkora zenekart, mint amekkora most ült a középső páholyban; a parketten táncosok, nézelődők, téblábolok tömege örvénylett. Az élénk vidámság valósággal tapintható volt, az álarcok és jelmezek biztosította névtelenség vakmerővé tette a közönséget. Amint Scarlett belépett, egy kínai-jelmezes, hosszú copfos férfi karolta át és sodorta a táncolók közé. Lehetséges, hogy tökéletesen idegen. Veszélyes és izgalmas érzés volt. A dallam keringő volt. Scarlett partnere szédítő táncos. Forgás közben Scarlett álarcos indusokat, bohócokat, primadonnákat, apácákat, medvéket, kalózokat, nimfákat és bíborosokat pillantott meg – mind olyan veszettül járta, mint ő. Mire a zene elhallgatott, Scarlett kifulladt. – Csodálatos – lihegte –, milyen csodálatos. Mennyi ember! Egész. Georgia itt táncol. – Nem egészen – mondta partnere. – Voltak, akik nem kaptak meghívást. – Hüvelykujjával felfelé bökött. Scarlett észrevette, hogy a karzat tele van utcai ruhába öltözött nézelődőkkel. Voltak közöttük elegánsabbak is: például Mamie Bart, összes gyémántjával, körülötte a „csőcselék”. Milyen jó, hogy nem keveredtem ismét abba a bandába. Ilyen söpredéket sehova sem hívnak meg. (Sikerült elfelejtetnie magával, hogy ő hogyan jutott meghívóhoz.) A nézőközönség jelenléte még vonzóbbá tette a mulatságot. Scarlett hátravetette fejét, és kacagott. Gyémánt fülönfüggője felragyogott; visszfényét meglátta a mandarin szemében. Partnere hirtelen eltűnt. Egy szerzetes lökte félre, akinek álarcos ábrázatát csuklyája is takarta. Szó nélkül megfogta Scarlett kezét, majd átölelte derekát, amikor a zenekar vidám polkára zendített. Scarlett évek óta nem táncolt ilyen jól. Megszédült, elkapta az álarcosbál izgalmas őrülete, fejébe szállt mindennek a különlegessége; a pezsgő, amit selyemruhás apródok kínáltak ezüsttálcán; az öröm, hogy újból bálban lehet; a maga tagadhatatlan „sikere. Mert sikere volt, és felismerhetetlennek, sebezhetetlennek érezte magát. Felismerte a régi gárda jeleseit. Ugyanabban a jelmezben voltak, mint a felvonuláson. Ashley álarcot viselt, de Scarlett azonnal megismerte. Fekete-fehér bohócjelmeze ujján ott volt a fekete gyászszalag. Valószínűleg India cipelte ide, kísérőnek, gondolta Scarlett. Milyen aljas. Persze Indiát nem érdekli, hogy aljas-e vagy sem, hiszen a szabályok szerint helyénvaló, hogy gyászt viselő férfinak nem kell annyira visszahúzódnia, mint egy nőnek. Gyászszalagot tehet a legjobb öltönyére, és udvarolni kezdhet a soron következő szerelmének, még mielőtt felesége a sírban kihűlt volna. De azt a vak is láthatja, hogy Ashley milyen vacakul érzi itt magát. Hogy vonszolja magát ebben a mókás jelmezben. Semmi baj, kedvesem. Joe Colleton még sok-sok házat fog építeni. Jön a tavasz, és annyi munkád lesz a deszkaszállítással, hogy nem marad időd szomorkodni. Minél tovább tartott a mulatság, annál élénkebb lett az álarcos hangulat. Scarlett némelyik gavallérja a nevét tudakolta; egyikük megkísérelte az álarcát lerántani. Könnyen elhárította őket. Még nem felejtettem el, hogyan kell féktelen fiúkkal bánni, gondolta mosolyogva. És koruktól függetlenül ezek itt mind fiúk. Időnként a sarokba osonnak, hogy pezsgőnél erősebb italt kortyoljanak. A következő lépés meg az lesz, hogy a lázadók kiáltását hallatják.

– Min mosolyogsz, titokzatos királynőm? – kérdezte a testes lovag, aki tánc közben állandóan Scarlett lábára lépett. – Természetesen rád mosolygok – válaszolt Scarlett, aki még nem felejtette el a flört tudományát. Amikor a lovag átengedte a türelmetlen mandarinnak, aki már harmadszor kérte táncra, Scarlett bájos mosollyal széket kért és egy pohár pezsgőt. A lovag csúnyán összetaposta a lábát. Amikor azonban partnere az ülőhelyek felé vezette, Scarlett hirtelen közölte, hogy a zenekar a kedvenc dalát játssza, és nem bírja ki, hogy ne táncoljon. Ugyanis meglátta Pittypat nénit és Mrs. Elsinget. Vajon felismerték-e? Boldog izgalmába harag és félelem vegyült. Erősen érezte sajgó lábát, no meg a mandarin whiskyszagú leheletét. Most nem gondolok rá – sem Mrs. Elsingre, sem fájó lábamra. Nem hagyom, hogy bármi megrontsa mulatságomat. Próbálta elhessegetni a kellemetlen gondolatokat és átadni magát a mulatságnak. De szeme akaratlanul is gyakran végigfutott a bálterem oldalán ülő vagy álló férfiakon és nőkön. Pillantása megakadt egy magas, szakállas kalózon, aki az ajtófélfának támaszkodva állt. A férfi meghajtotta fejét. Scarlett lélegzete elállt. Jobban megnézte a kalózt. Van benne valami ismerős… Az a nemtörődöm tartás… A kalóz fehér selyeminget és sötét estélyi nadrágot viselt. Voltaképpen nem is igazi jelmezt, eltekintve a derekára kötött széles vörös selyemsáltól és az abba dugott két pisztolytól. Szemét sima fekete álarc fedte. Ismerős-e vajon? Kevés férfi visel manapság dús szakállt. Mégis, ahogy ott áll… És ahogy egyenesen rá bámul az álarc mögül… . Amikor Scarlett harmadszor is ránézett, a férfi elmosolyodott. Fogai nagyon fehéren csillogtak, élesen elütöttek sötét szakállától és barna bőrétől. Scarlettet ájulás környékezte. Rhett az. Nem lehet… Képzelődik… Nem, nem képzelődik: nem ezt érezné, ha bárki más volna. Hát nem jellemző rá? Megjelenik a bálban, ahová a legtöbben nem kaptak meghívót… Rhett mindent elér! – Bocsásson meg, mennem kell. Igazán. – Félrelökte a mandarint, és a férjéhez futott. Rhett meghajolt. – Asszonyom, állok szolgálatára. A nevem Edward Teach. – kicsoda? – Hát azt hiszi, hogy nem ismeri fel? – Edward Teach, közkeletű nevén Feketeszakáll, a legnagyobb gazember, aki valaha az Atlantióceán vizeit szántotta. – Rhett megpödörte szakállának egyik fürtjét. Scarlett szíve megdobbant. Rajtam mulat, gondolta, újból elsüti a vicceket, amikről tudja, hogy alig értem meg. Épp úgy, mint azelőtt… Mielőtt elromlottak köztünk a dolgok. Most nem hibázhatok. Nem szabad. Hogy is mondtam volna azelőtt, mielőtt ennyire beleszerettem volna? – Meglep, hogy eljöttél egy atlantai bálra, mikor annyi minden zajlik a te hőn szeretett Charlestonodban. Igen. Ez a megfelelő hang. Nem sért, de nem is hízeleg. Rhett felvonta fekete szemöldökét. Scarlett visszafojtott lélegzettel leste. Mindig így tett, ha valami mulattatta. Jól beszéltem, gondolta Scarlett. – Honnan ez a jólinformáltság Charleston társadalmi életéről, Scarlett? – Olvasom az újságot. Valami ostoba nő szüntelenül holmi lóversenyről locsog. Ez az átkozott szakáll. Tudta, hogy Rhett mosolyog, de nem látta az ajkát. – Én is olvasom az újságot – mondta Rhett. – Még Charlestonban is hírül adják, ha egy Atlantaszerű felfuvalkodott porfészek New Orleansnak hiszi magát. New Orleans. Nászútra oda vitte. Vigyél oda megint, szerette volna mondani, kezdjük újra, és minden másként lesz. De nem szabad kimondania. Még nem. Agya ide-oda ugrált, egyik emlékről a másikra. Macskaköves szűk utcácskák, magas, árnyas szobák, óarany keretbe foglalt nagy tükrök, csodálatos idegen ételek… – Elismerem, hogy az itteni frissítők nem olyan különlegesek – mondta kelletlenül. Rhett elnevette magát. – Enyhén szólva. Megnevettettem. Időtlen idők óta nem hallottam nevetni. Nagyon régen nem nevetett. Biztosan látta, hogy mennyi férfi akart velem táncolni. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Hiszen álarc van rajtam. – A legfeltűnőbben öltözött nőt kerestem. Az pedig csak te lehettél, Scarlett. – Ó, te… te piszkos csirkefogó. – Elfelejtette, hogy a kedvében akart járni. – Nem vagy éppen szemrevaló, Rhett Butler, ezzel az ostoba szakállal. Ezért a pénzért akár medveszőrt is felragaszthattál

volna. – Nem tudtam ennél tökéletesebb álcázást kitalálni. Van néhány ember Atlantában, akik előtt nem szívesen mutatkozom, és nem szeretném, ha túl könnyen felismernének. – Akkor meg miért jöttél? Gondolom, nemcsak azért, hogy engem sértegess. – Megígértem, időnként feltűnök, hogy ne adjunk tápot a pletykának, Scarlett. Ez a bál kitűnő alkalomnak ígérkezett. – Mi haszna egy álarcosbálnak? Senki sem tudja a másikról, hogy kicsoda. – Éjfélkor mindenki leveti az álarcot. Addig még négy percünk van. Keringőzünk, amíg mindenki le nem leplezi magát, azután távozunk. – Rhett átkarolta, és Scarlett feledte haragját, a leleplezéstől való félelmét, feledte ellenségeit, feledte az egész világot. Semmi más nem fontos, csak az, hogy Rhett itt van és átöleli. Scarlett majdnem egész éjjel ébren volt, kínlódva próbálta megérteni, hogy mi történt. A bálon remekül ment minden… Elérkezett az éjfél, és dr. Meade megparancsolta, hogy mindenki vesse le az álarcát; Rhett a szakállától is nevetve szabadult meg. Esküdni mernék, hogy élvezte a helyzetet. Üdvözölte az orvost, biccentett Mrs. Meade-nek, és villámgyorsan kisuhant velem. Észre sem vette, hogy az emberek hátat fordítanak nekem, legalábbis velem nem éreztette. Szélesen vigyorgott. És hazajövet a hintó sötétében nem láttam az arcát, de a hangja kedves volt. Nem tudtam, mit mondjak, de időm se maradt rá, hogy valamit kigondoljak. Megkérdezte, Tarán hogy mennek a dolgok, hogy ügyvédje idejében rendezi-e a számláimat, és mire megválaszoltam, már itthon is voltunk. És ekkor történt. Itt a házban, a lépcső álján, a hallban. Jó éjszakát kívánt, fáradt volt, és felment a szobájába. Nem volt utálatos, nem volt hideg hozzám, egyszerűen jó éjszakát kívánt és felment. Mindez mit jelent? Miért vette a fáradságot, hogy ilyen messzire eljöjjön? Nem csupán a bál miatt, hiszen Charlestonban is tart a báli szezon. Nem is azért, mert itt álarcosbál volt – ha akarná, New Orleansba mehetne a farsangra. Hiszen arrafelé sok barátja van. Azt mondta, ,,ne adjunk tápot a pletykának”. Hiszi a piszi. Ha valaki, akkor ő adott okot rá, mikor letépte azt a hülye szakállt. Gondolatai körbejártak, újból meg újból felidézte az estélyt, amíg a feje is belefájdult. Végre elaludt, de álma rövid és nyugtalan volt. Ennek ellenére idejekorán ébredt, és legcsábosabb pongyolájában ment le a reggelihez. Ma nem kéri szobájába a reggelit. Rhett mindig az ebédlőben reggelizett. – Ilyen korán felébredtél, drágám? – kérdezte Rhett. – Milyen figyelmes vagy. így legalább nem kell búcsúlevelet írnom. -Szalvétáját az asztalra dobta. – Becsomagoltam egypár holmit, amiről Pork megfeledkezett. Később, útban az állomás felé, beugrom értük. Ne hagyj el, könyörgött magában Scarlett. Félrenézett, nehogy Rhett elkapja esedező pillantását. – Az ég szerelmére, fejezd be a reggelit, Rhett. Ne félj, nem csinálok jelenetet. – A tálalóhoz ment, kávét töltött, a tükörből figyelte a férfit. Meg kell őriznie nyugalmát. Akkor talán itt marad. Rhett már állt, felkattintotta zsebórája fedelét. – Nincs időm. Ha már itt vagyok, találkozni akarok néhány emberrel. Nyárig nagyon elfoglalt leszek, ezért elhíresztelem, hogy üzleti ügyben DélAmerikába utazom. így senki sem fog hosszú távollétem miatt pletykálkodni. Atlantában a legtöbb ember azt sem tudja, hol van Dél-Amerika. Láthatod, drágám, hogy megtartom ígéretemet, és őrzöm hírneved makulátlanságát. – Kajánul vigyorgott, becsukta és zsebre vágta az órát. – Isten veled, Scarlett. – Menj csak abba a Dél-Amerikába, és tűnj el örökre! Amikor Rhett mögött becsukódott az ajtó, Scarlett keze a konyakos üveg után nyúlt. Miért viselkedett így? Hisz nem ezt érezte. De Rhett mindig ezt váltotta ki belőle, mindig felpiszkálta, olyasmit mondatott vele, amit nem gondolt komolyan. Több esze lehetett volna, semhogy ennyire dühbe guruljon. De nem kellett volna azt a gúnyos megjegyzést elejteni a hírnevemről. Hogy jött rá, hogy. kitaszított vagyok? Soha életében nem volt ilyen boldogtalan. 9 Scarlett később elszégyellte magát. Inni reggel! Ilyesmit csak megrögzött iszákosok tesznek. Igazán nem állnak olyan rosszul a dolgok, mondta magának. Most legalább már tudja, mikor jön vissza Rhett. Ha sokára is, de biztosan. Nem kell azon törnie a fejét, hogy vajon ma… vagy holnap…

vagy holnapután^ A február meglepően melegen indult; idő előtt kezdtek rügyezni a fák, s a levegő megtelt az ébredező föld illatával. – Nyissatok ki minden ablakot – utasította cselédségét Scarlett –, engedjétek ki az áporodott levegőt. – A halántéka fürtjeit simogató lágy szellő elbűvölte. Hirtelen rettenetes vágy fogta el Tara után. Ott tavaszszagú szélben alhat, „hálószobájába beárad a melegedő föld szaga. De nem mehetek. Amint a fagyott föld felenged, Colleton nekiláthat legalább még három háznak, de ha nem unszolom, hozzá se fog. Életemben nem ismertem ilyen szőrszálhasogató embert. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Képes addig várni, amíg a föld annyira fel nem melegszik, hogy Kínáig eláshat és nem talál fagyos rögöt. És ha csak néhány napra menne Tarára? Néhány nap nem a világ. Aztán eszébe jutott, milyen sápadt és búskomor volt Ashley a karneváli bálon, és rögtön elment a kedve a kirándulástól. Tarán se tudna megnyugodni. Pansyt küldte, hogy szóljon Eliasnak: álljon elő a kocsival. Elmegy, és megkeresi Joe Colletont. Ezen az estén, mintegy fáradozása jutalmául, sötétedés után, megszólalt a csengő. Az inas Tony Fontaine-t vezette be. – Scarlett, drágám – kiáltott Tony –, egy régi barát kér szállást éjszakára. Megkönyörülsz rajta? – Tony! – rohant ki elé Scarlett a szalonból. Tony ledobta poggyászát, és karjába kapta Scarlettet. – Uram atyám, Scarlett, te aztán feltörtél. Amikor ezt a nagy házat megláttam, azt hittem, hogy valami fajankó egy szállodába irányított. – Megbámulta a míves csillárt, a bársonyutánzatú pihés tapétát, a hall hatalmas, aranykeretes tükreit, majd Scarlettre vigyorgott. – Nem csoda, hogy nem vártál rám, hanem ahhoz a charlestoni fickóhoz mentél. Rhett hol van? Szeretnék találkozni azzal a férfival, aki megkaparintotta a szerelmemet. Scarlett hátán végigfutott a hideg. Suellen vajon elárulta-e őt a Fontaine családnak? – Rhett DélAmerikában van – mondta derűsen. – El tudod képzelni? Becsületszavamra eddig azt hittem, csak misszionáriusok mennek ilyen isten háta mögötti helyekre. – Én is azt hittem – nevetett Tony. – Sajnálom, hogy nem találkoztunk, de így még jobb: kettesben leszünk. Megszánnál egy pohárkával egy szomjas vándort? Scarlett most már biztos volt benne: Tony nem tudja, hogy Rhett elhagyta. – Tiszteletedre pezsgőt bontok. Tony azt válaszolta, hogy a pezsgő ráér, most egy jó adag whiskyre és fürdőre vágyik. Még érzi magán a tehéntrágya szagát. Scarlett italt kevert neki, majd az inassal az emeletre küldte, az egyik vendégszobába. Hála az égnek, a személyzet itt lakik; nem lesz botrány abból, ha Tony addig marad, amíg kedve tartja. Neki meg lesz egy barátja, akivel elbeszélgethet. Vacsorához pezsgőt ittak, és Scarlett feltette gyöngysorait. Tony négy nagy szeletet evett a csokoládétortából, amit a szakácsné hamarjában elkészített. – Szólj, hogy csomagolják be nekem a maradékot – kérte Tony. – Az egyetlen, ami után folyton vágyom, a csokoládétorta. Mindig szerettem az édességet. Scarlett nevetett, és megüzente a szakácsnénak. – Sallyt akarod bemártani, Tony? Nem tud ilyen finomságokat készíteni? – Sally? Honnan veszed? Minden este, pillanatok alatt összecsapott valami édességet. Csupán az én kedvemért. Alex nem ilyen édesszájú, úgyhogy Sally most már abbahagyhatja. Scarlett értetlenül nézett rá. – Szóval nem tudtad? Azt hittem, Suellen megírta neked. Visszamegyek Texasba, Scarlett. Karácsony körül döntöttem el. Órákig beszélgettek. Scarlett először könyörgött, hogy maradjon. Tony eleinte zavarban volt, de később kitört belőle a híres Fontaine-temperamentum. – Az istenit, Scarlett, hallgass már! Megpróbáltam, Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam, de nem bírom. Hagyd abba, és ne nyúzzál. Éles hangjára a csillár függői lengedezni és csilingelni kezdtek. – Gondolj Alexre – makacskodott Scarlett. Tony arckifejezése láttán elhallgatott. – Igazán megpróbáltam – mondta higgadtabban Tony. – Sajnálom, Tony. – Én is, kedvesem. Szólj annak az előkelő inasnak, hogy nyisson ki még egy palackot. Beszélgessünk valami másról. – Mesélj Texasról.

Tony fekete szeme felcsillant. – Száz mérföldet is megtehetsz anélkül, hogy kerítésbe ütköznél. Ez azért van, mert nincs semmi érdemleges bekerítenivaló, hacsak nem a por és a száraz bozót – tette hozzá nevetve. – De tudod magadról, hogy ki vagy, amikor csak magadra támaszkodhatsz abban az óriási üres térségben. Ott nincs múlt, nincs ragaszkodás a múlt megmaradt darabkáihoz. Minden, ami van, ebben a pillanatban van, talán holnap, de sosem tegnap. Scarlettre emelte poharát. – Festői szépség vagy, Scarlett. Rhett nagyon buta lehet, ha itt hagy téged egyedül. Szívesen udvarolnék neked, ha tudnám, hogy ép bőrrel megúszom. Scarlett kacéran felvetette a fejét. Jó mulatság volt a régi játékot játszani. – Udvarolnál te a nagymamámnak is, ha ő lenne a környék egyetlen nője, Tony Fontaine. Egyetlen hölgy sincs biztonságban, ha egy szobában tartózkodik veled, és te rávillantod azt a fekete szempárt és azt a villogó fehér mosolyt. – No, no, kedvesem, tudod, hogy nem így van. Nálam különb úriember messze vidéken nem akad… feltéve, ha az a hölgy nem olyan szép, hogy megfeledkezem az illemről. Gyakorlottan évődtek, élvezték jártasságukat e műfajban. Az inas behozta a második üveg pezsgőt, és ők egymásra emelték poharukat. Scarlett az örömtől is eléggé szédült – hagyta, hogy Tony igya ki az egész üveget. Ezenközben olyan csalimeséket adott elő Texasról, hogy Scarlettnek az oldala is belefájdult a nevetésbe. – Szeretném, ha egy darabig itt maradnál – mondta Scarlett, amikor Tony bejelentette, hogy mindjárt az asztalra dől és elalszik. – Időtlen idők óta nem mulattam ilyen jót. – Én se bánnám. Imádok jól enni-inni, miközben egy csinos nő kacag mellettem. De ki kell használnom a kedvező időjárást. A holnapi vonattal megyek nyugatra, mielőtt ismét fagyni kezdene. A vonat nagyon korán indul. Iszol velem egy kávét indulás előtt? – Erőszakkal sem tudnál visszatartani. Szürkület előtt vitte ki őket Elias az állomásra, és Scarlett zsebkendőjével integetett, mialatt Tony vonatra szállt. Tonynál kis bőrtarisznya volt, és egy terjedelmes vászonzsák, amiben a nyerget vitte. Amikor ezeket feldobta a vonatra, megfordult, és kígyóbőr szalagos nagy texasi kalapjával integetett. A mozdulattól kinyílt a kabátja, és Scarlett megpillantotta pisztolytartó övét, benne a két hatlövetűvel. Jó, hogy legalább annyi ideig otthon volt, amíg megtaníthatta Wade-et a pisztolyforgatásra, gondolta Scarlett. Remélem, hogy kisfiam nem lövi el a lábát. Csókot dobott Tonynak. Tony odatartotta kalapját, mintha egy tálat fogna, hogy a csókot elkapja, benyúlt, kivette, és mellényének órazsebébe tette. Scarlett még akkor is nevetett, amikor a vonat elindult. – Hajts ki a földemre, oda, ahol Mr. Colleton dolgozik – utasította Eliast. Napfelkelte után érkezik ki, és erősen ajánlja, hogy a banda akkor már ásson, vagy jaj nekik! Tonynak igaza volt. Ki kell használni a jó időt. Joe Colleton rendíthetetlen volt. – Kijöttem, ahogy megígértem, de itt az várt, amire számítottam. Az olvadás még nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy a pince helyét kiássuk. Legalább még egy hónap eltelik, mire belefoghatunk. Scarlett előbb hízelgett, majd dühöngött, de semmi sem használt. Egy hónap múlva is füstölgött magában, amikor Colleton üzente, hogy a helyszínen várja. Akkor pillantotta meg Ashleyt, amikor már nem tudott visszafordulni. Mit mondjak neki? Semmi keresnivalóm itt, és Ashley olyan okos, azonnal keresztüllát a szitán, ha hazudozni próbálok. Biztos volt benne, hogy soványka mosolya sem tudja leplezni ijedtségét. Ashley semmit sem vett észre. Szokásos, belérögződött udvariassággal segítette le a hintóról. – Örülök, hogy nem kerültük el egymást, Scarlett; olyan jó látni téged. Mr. Colleton szólt, hogy esetleg idejössz, húztam az időt, ameddig csak tudtam? – Szánalmasan mosolygott. – Mindketten tudjuk, drágám, hogy milyen gyenge üzletember vagyok, így a tanácsom sem ér sokat. Csak annyit akarok mondani» hogy valószínűleg nem teszed rosszul, ha új áruházadat itt építteted fel. Miről beszél ez? Ó, hát persze, értem. Milyen okos ez a Joe Colleton, ő találta ki, hogy mit keresek itt. Megint Ashleyre figyelt. – …és azt is hallottam, hogy a város széléig futó új lóvasút-vonalat erre vezetik. Nem elképesztő, milyen ütemben növekszik Atlanta? Ashley erősebbnek látszott. Nagy fáradságába kerül, hogy egyáltalán éljen, de mintha most jobban bírná. Scarlett azért imádkozott, hogy ez a fakereskedelem fellendülését is jelentse. Nem bírná elviselni, ha elsorvadna a fűrészmalom és a fatelep. És sose bocsátaná meg Ashleynek. A férfi megfogta Scarlett kezét, nyúzott arcán aggódó kifejezés jelent meg. – Nagyon fáradtnak

látszol, kedvesem. Ugye minden rendben van? Scarlett szerette volna Ashley mellére hajtani a fejét, és elpanaszolni, hogy semmi sincs rendben. Ehelyett mosolygott. – Ugyan már, Ashley, ne csacsiskodj. Tegnap későn feküdtem le, estélyen voltam. Tudod, hogy nem illik azt mondani egy hölgynek, hogy rosszul néz ki. – Mondja csak vissza Indiának és minden hitvány öreg barátnőjének, tette hozzá magában. A magyarázatot Ashley nem vonta kétségbe. A Joe Colleton által építendő házakról beszélt neki. (Mintha nem ismerné mindet, az utolsó szögig.) – Minőségi munkát végez – mondta Ashley. – Most az egyszer a kevésbé szerencsések is olyan jól járnak, mint a gazdagok. Sose hittem volna, hogy az égbekiáltó igazságtalanságok idején ilyesmi létezik még. Úgy tűnik: a régi értékek végül is nem vesztek ki. Megtiszteltetésnek veszem, hogy én is részese lehetek, mert tudod, Mr. Colleton tőlem rendeli a deszkát. Scarlett meglepett arcot vágott. – De Ashley – hisz ez csodálatos! Az is volt. Szívből örült, hogy Ashley megsegítésének a terve ilyen jól beválik. Öröme kicsit csitult azután, hogy négyszemközt beszélt Colletonnal. Félt, hogy Ashleynek rögeszméje lesz az építkezés; Joe szerint naponta ki akar menni oda. Az Isten szerelmére, jövedelemhez akarta juttatni, nem vesszőparipához! Most meg ő nem mehet ki az építkezésre. Kivéve a vasárnapokat, amikor nem dolgoznak. A heti látogatás majdhogynem mániává vált. Már nem Ashley járt az eszében, amikor a sima erős deszkákat látta, a kereteket és szarufákat, majd a falakat és a padlózatot, ahogy a munka haladt. Fájó szívvel sétált a szépen felrakott anyag és a törmelék között. Hogy szeretne részese lenni mindennek, hallani a kalapács hangját, figyelni a gyalu alatt göndörödő forgácsot, látni, mint haladnak napról napra! Elfoglaltnak lenni! Nyárig kell csak kitartanom – hajtogatta magában imamalomként –, akkor megjön Rhett. Neki elmondhatom, Rhett az egyetlen, akinek elmondhatom, ő az egyetlen, aki törődik velem. Ha megtudja, milyen borzasztó itt minden, nem hagyja, hogy ilyen kitaszítottan és boldogtalanul éljek. Hol siklott ki az életem? Annyira biztos voltam benne, hogy ha elegendő pénzem lesz, nem érhet baj. Most gazdag vagyok, és soha életemben nem féltem ennyire. De eljött a nyár, és Rhett nem jelentkezett, nem is írt. Scarlett minden délelőtt hazasietett az áruházból, hátha a déli vonattal megjön. Esténként legcsinosabb ruháját öltötte fel, hozzá gyöngyeit, hátha másik úton jön. Előtte a hosszú asztal csillogott az ezüsttől és a fényesre keményített súlyos damasztabrosztól. Ez idő tájt kezdett komolyan inni – hogy ne hallja a csöndet, miközben Rhett lépteit lesi. Eleinte fel se vette, hogy délutánonként sherryt iszik – végül is egy-két pohár sherry fogyasztása úrihölgyhöz méltó szokás. Alig vette észre, mikor tért át sherryről whiskyre…, vagy mikor erősítette magát itallal a főkönyvek átnézése közben, mert bántotta, hogy ennyire gyenge az üzletmenet… vagy mikor kezdte tányérján hagyni az ételt, mert az alkohol jobban csitította éhségét… vagy mikor kezdte a reggelt egy pohár konyakkal… Azt is alig vette észre, hogy a nyár őszbe fordult. Pansy tálcán hozta be a hálóba a délutáni postát. Az utóbbi időben Scarlett hozzászokott a délutáni alváshoz. Részben, mert kitöltötte az üres délutánokat, részben, mert így pótolta az álmatlan éjszakákat. – Scarlett asszony, hozzak egy kanna kávét, vagy valamit? – Nem. Menj csak. – Átvette és felbontotta a legfelső levelet. Lopva Pansyre pillantott, aki a padlóra dobott ruhákat szedegette fel. Miért nem megy már ki ez az ostoba lány? A levél Suellentől jött. Scarlett ki se vette az összehajtott lapokat a borítékból. Tudta, hogy mi áll benne. Újabb panaszáradat Ella csintalanságáról, mintha Suellen kislányai szentek volnának. És főként aljas kis célzások arról, hogy milyen drága minden, hogy Tarán milyen kevés a pénz, és hogy Scarlett milyen gazdag. A levelet a földre dobta. Most nem bírja elolvasni. Majd holnap… No, hála Istennek! Pansy végre kiment. Innom kell. Majdnem besötétedett, nincs semmi kivetnivaló abban, ha az ember este iszik. Csak egy kis konyakot kortyolgatok, nagyon lassan, miközben elolvasom a postát. A kalapdobozok mögé rejtett üveg majdnem üres volt. Scarlett dühöngött. Ez az átkozott Pansy! Ha nem fésülne olyan jól, holnap kirúgnám. Biztosan Pansy itta meg. Vagy egy másik cseléd. Én biztosan nem ittam ilyen sokat. Alig néhány nappal ezelőtt dugtam oda az üveget. Nem számít. Lemegyek a levelekkel az ebédlőbe. Végül is mit számít, ha a cselédek látják, mennyi hiányzik az üvegből? Ez itt az én házam és az én üvegem és az én konyakom és azt csinálok, amit akarok. Hol a köpenyem? Itt ni.

Miért ilyen merev a gombolása? Egy örökkévalóság, amíg begombolom. Scarlett lesietett a lépesén és be az ebédlőbe. A leveleket az asztalra dobta. Konyakot töltött egy pohárba, és a tálalónál ivott egy nagy korty szíverősítőt, mielőtt a pohárral a kezében az asztalhoz ült volna. Most lassan kiiszogatja, és nyugodtan átnézi a postát. Újonnan érkezett fogorvos körlevele. Még mit nem! Köszöni szépen, fogai rendben vannak. Másik körlevél a tej házhoz szállítására. Értesítő egy színházi bemutatóról. Egyre ingerültebben matatott a borítékok között. Igazi posta nincs is? Keze megrándult, amikor egy vékony, recsegő hártyapapír borítékhoz ért. Felismerte Eulalie néni szarkalábas írását. Kiitta a maradék konyakot, és feltépte a borítékot. Mindig utálta halott anyja nővérének papoló, fontoskodó leveleit. De Eulalie néni Charleston-ban él. Lehet, hogy megemlíti Rhettet – Rhett anyjának legjobb barátnője. Scarlett gyorsan átfutott a sorokon, hunyorgatva próbálta kivenni a szavakat. Eulalie néni mindig a papír mindkét oldalát használta, gyakran „keresztezve” a levelet, megtöltötte egyik oldalát, majd elfordította, és átírt az előző sorokon. Mindezt azért, hogy körülbeszélje a semmit. A szokatlanul meleg ősz… minden évben ezt írja… Pauline néninek fáj a térde… amióta Scarlett az eszét tudja, Pauline néninek mindig fáj a térde… Meglátogatták Mary Joseph nővért… Scarlett grimaszt vágott. Sose gondolt egyházi nevén kis-húgára, annak ellenére, hogy már nyolc éve a charlestoni kolostor lakója… a katedrális építési alapja javára rendezett jótékonysági bazár nem járt megfelelő eredménnyel, az adományok késnek, és Scarlett nem tudna-e – a mindenségit! Nem elég, hogy biztosítja a két nagynéni feje fölött a fedelet, neki kell a katedrálist is befedni? Dühösen fordította meg a papírt. Az összevissza kuszált betűtengerből hirtelen kiugrott Rhett neve. Jólesőn simogatja az ember szívét, ha látja, hogy gyöngéden szeretett barátnője, Eleanor Butler, annyi évi bánat után végre boldogságra lelt. Rhett igazi lovagja az anyjának, odaadásával valósággal visszaszerezte jó hírnevét mindazok szemében, akik fiatalkori kicsapongásait rosszallották. Pauline nénéd meg én nem vagyunk képesek megérteni, miért ragaszkodsz oly megmagyarázhatatlanul bolti tevékenységedhez, amikor nem szorulsz rá, hogy az üzlettel foglalkozz. Nem egy ízben sajnálkoztam már emiatt, de te mindig fittyet hánytál intelmeimre, hogy hagyjál fel ezzel az úrinőhöz annyira nem illő foglalatossággal. Ezért néhány évvel ezelőtt felhagytam a célozgatással. De most, hogy az üzlet visszatart attól, hogy elfoglald méltó helyedet a férjed oldalán, kötelességemnek érzem ezt a számunkra nem tetsző dolgot újból felemlíteni. Scarlett az asztalra dobta a levelet. Szóval ezt a mesét terjeszti Rhett! Hogy ő nem hajlandó otthagyni az üzletet és Charleston-ba menni vele. Milyen aljas hazudozó! Scarlett könyörgött, hogy vigye magával. Hogy merészeli így rágalmazni? Lesz majd néhány kellemetlen szava Miszter Rhett Butlerhez, ha hazajön. Mély lélegzetet vett, és teljes erejével meglendítette karját. A kristályüveg kék, piros és lila sugarakat vetett a napsütésben, amikor az óriási tükörnek ütközött. Scarlett egy pillanatig látta, hogyan törik millió darabra az arca, száján a győzelem fanyar mosolyával. A tükör eltört, szilánkjai szerteszét hullottak. A tükör felső része előredőlt keretéből, hatalmas, egyenetlen darabok zuhantak ágyúdörgésszerű robajjal a tálalóra és a padlóra. Scarlett sírva-nevetve kiáltozta tükörképe szétrombolása láttán: – Gyáva! Gyáva! Gyáva! Meg sem érezte, hogy az üveg és a tükör szilánkjai felsebzik arcát, karját, nyakát. Nyelvén sós ízt érzett, orcáján szivárgott a vér. Odanézett, ahol az előbb a tükörképe volt, de az már eltűnt. Hisztérikusan nevetett. Hála Istennek megszabadult tőle! A nagy zajra a személyzet összeszaladt. Egymáshoz bújtak, nem mertek belépni, rettegve nézték Scarlett merev alakját. Hirtelen feléjük fordult; véres arca láttán Pansy ijedten felkiáltott. – Menjetek el – mondta nyugodtan Scarlett. – Nincs semmi baj. Menjetek el. Egyedül akarok maradni. – Szó nélkül engedelmeskedtek. Egyedül volt, akár akarta, akár nem; és nincs az az italmennyiség, ami ezen változtatna. Rhett nem jött haza, ez a ház már rég nem az ő otthona. Scarlett is már rég tudja, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Gyáva volt és ostoba. Nem csoda, hogy nem ismerte fel a tükörben azt az asszonyt. Az a gyáva bolond nem Scarlett O'Hara. Scarlett O'Hara – hogy is mondják? – nem fojtja italba bánatát. Scarlett O'Hara nem reménykedik elbújva. Scarlett mindig szembeszállt a világgal, és száz veszéllyel megküzdött, hogy megszerezze azt, amit akar. Megborzongott. Milyen közeljárt ahhoz, hogy megsemmisítse magát!

Ennek vége. Itt az ideje (régen túlhaladott ideje), hogy kezébe vegye életét. Nincs többé konyak. Ezt a mankót elveti. Egész lénye italért könyörgött, de visszautasította. Keményebb dolgokkal is megbirkózott életében, ezt is meg tudja tenni. Meg kell tennie. Öklét rázta a törött tükör felé. – Ne merészelj hétévi szerencsétlenséget hozni rám! – Kihívóan, szaggatottan nevetett. Egy pillanatra az asztalhoz támaszkodott, hogy összeszedje erejét. Oly sok a tennivaló. Majd átsétált a romokon, sarka pozdorjává törte a tükör darabjait. – Pansy! – kiáltott az ajtóból. – Mosd meg a hajam. Egész testében reszketett, de kényszerítetté lábait, hogy vigyék a lépcsőig, majd fel a hosszú, kanyargós lépcsősoron. – Milyen száraz lehet a bőröm – mondta hangosan. Próbált másra gondolni, nem az italra. – Rengeteg rózsavízre és glicerinre lesz szükségem. És egy csomó új ruhára. Marie felvehet néhány varrólányt. AÜg néhány hét, és leküzdi gyöngeségét, visszanyeri vonzó külsejét. Nem hagyja el magát. Erős és szép akar lenni, és nincs vesztegetni való ideje. Amúgy is túl sok időt elfecsérelt. Rhett nem jött vissza hozzá, ezért neki kell elmennie utána. Charlestonba. II.

Magas tét 10 Amint eltökélte magát, Scarlett élete gyökeresen megváltozott. Határozott célt tűzött maga elé, és minden energiáját arra fordította, hogy elérje. Később, ha már megérkezik Charleston-ba, pontosan kifundálja, hogyan szerezze vissza Rhettet. Pillanatnyilag fel kell készülnie. Mrs. Marie égnek emelt karral esküdözött: lehetetlenség néhány hét alatt teljes új ruhatárat összeállítani; Henry Hamilton bácsi összeérintette ujjai hegyét, és rosszallását fejezte ki, amikor Scarlett elmagyarázta, hogy mit kíván tőle. Ellenkezésük hatására harci láng gyúlt Scarlett szemében – és a végén ő győzött. November elején Henry bácsi átvette az áruház és a kocsma pénzügyi irányítását, azzal a megbízatással, hogy a nyereséget Joe Colletonnak juttatja. És Scarlett hálószobája színes anyagok és csipkék halmaza volt – mindenütt az utazáshoz kikészített új ruhák hevertek. Még mindig sovány volt, szeme halványan karikás; éjszakánként rettenetesen szenvedett az álmatlanságtól és az ital iránti keservesen leküzdhető vágytól. De ezt a csatát is megnyerte, étvágya visszatért. Arca annyira megtelt, hogy mosolygáskor, ha halványan is, megint megjelentek a gödröcskék. Keble ismét vonzón gömbölyödött. Bízott benne, hogy ha ügyesen használja a pirosítót, megint olyan lesz, mint lány korában. Elindulhat. Isten veled, Atlanta, mondta magában, amikor a vonat elindult. Megpróbáltál legyőzni, de nem hagytam magam. Nem érdekel, hogy kedveltél-e vagy sem. Bizonyára huzat van, azért fázik, bátorította magát. Cseppet sem fé]. Remekül fogja érezni magát Charlestonban. Mindenki azt mondja, hogy Délen ott tartják a legtöbb mulatságot. Az meg kétségtelen, hogy mindenhova meghívják; Pauline néni és Eulalie néni mindenkit ismer. Rhettről is tudni fognak mindent: hol él, mit csinál. Neki nincs más dolga, mint… Értelmetlen most erre gondolni. Majd ott helyben határoz. Ha most gondol rá, idegesítheti, hogy elindult, pedig ő eltökélte, hogy elindul. Szó sincs róla! Ostobaság beképzelni, hogy ideges volna. Végül is Charleston nincs a világ végén. Lám, Tony Fontaine Texasba ment, millió mérföldre innen, olyan könnyedén, mintha a szomszéd birtokra lovagolna át. Emellett már járt is Charlestonban. Tudja, hogy hová megy… Mit sem számít, hogy utált ott lenni. Végül is fiatal volt, alig tizenhét éves, ráadásul újonnan megözvegyült, karján egy csecsemővel. Wade Hamptonnak még az első foga sem bújt ki. Ez több mint tizenkét éve történt. Most minden egészen más lesz. Remekül alakul majd minden, úgy, ahogy szeretné. – Pansy, szólj a kalauznak, hogy vigye arrébb a holminkat. Közelebb akarok ülni a kályhához. Ez az ablak huzatos. Scarlett Augustából táviratozott nénjeinek, amikor a South Carolina-vonalra átszállt. DEELUTAANI VONATTAL EERKEZEM LAATOGATOOBA STOP EGYETLEN

SZOLGAALOOVAL STOP CSOOK SCARLETT Alaposan megfontolta. Pontosan tíz szó, és nem kell félni attól, hogy nénjei kifogást találnak ki, miért ne jöjjön – mert már úton van. Egyébként se valószínű: Eulalie néni örökösen unszolta, hogy látogassa meg őket, és a vendéglátás még mindig a Dél íratlan törvényei közé tartozik. De ha biztosra mehet, nem érdemes kockáztatni, és eleinte nagyon jól jön neki nénikéi háza és oltalma. Charleston meglehetősen gőgös, büszke hely, és Rhett nyilvánvalóan azon fáradozik, hogy ismerőseit ellene fordítsa. Nem, most nem gondol erre. Ezúttal szeretni fogja Charlestont. Eltökélt szándéka. Minden másként lesz. Az egész élete más lesz. Ne nézz hátra, mondogatta mindig magának. Most csakugyan ezt akarja. Az egész életét maga mögött hagyta, a kerekek minden egyes fordulatával egyre távolabb kerül tőle. Minden vállalkozását Henry bácsira bízta, gondoskodott a Melanie iránti kötelezettségeiről, gyerekei jó helyen vannak Tarán. Felnőtt korában első ízben adódott úgy, hogy azt tehet, amit akar, és pontosan tudja, hogy mit akar. Bebizonyítja Rhettnek, hogy tévedett, amikor nem hitte el, hogy ő szereti. Beláttatja vele. És Rhett belátja. Akkor majd sajnálni fogja, hogy elhagyta. Átkarolja, megcsókolja, és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Akár Charlestonban, ha Rhett ragaszkodik ahhoz, hogy ott maradjanak. Álmodozásba merülten Scarlett csak akkor vette észre a férfit, aki Ridgeville-ben szállt fel, amikor az Scarlett ülésének karfájához dőlt. Akkor úgy visszarettent, mintha megütötték volna. A férfi az Unió hadseregének kék egyenruháját viselte. Egy jenki! Mit keres itt? Az a rémes idő elmúlt, és Scarlett szerette volna örökre elfelejteni, de az egyenruha látványa újból felidézte. A félelmet, amikor Atlantát ostromolták, a katonák brutalitását, amikor Tarát az utolsó falat ételtől megfosztották és felgyújtották a házat, a véres látványt, amikor lelőtte a kóbor katonát, aki meg akarta erőszakolni… Scarlett szíve hevesen dobogott; majdnem felkiáltott. Legyenek átkozottak, lerombolták a Délt. Legyenek átkozottak főként azért, mert tehetetlenség és félelem tölti el. Gyűlöli ezt az érzést, és gyűlöli őket! Nem hagyom, hogy felzaklasson, nem én. Nem engedem, hogy bármi kizökkentsen most, amikor a legjobb formában kell lennem, felkészülnöm Charlestonra és Rhettre. Nem nézek a jenkire, és nem gondolok a múltra. Most csak a jövő számít. Mereven nézett ki az ablakon, bámulta a dombos vidéket, ami annyira hasonlít Atlanta környékére. Sötét fenyőerdőket átszelő vörös agyagösvények, fagymarta tarlók. Már több mint egy napja úton van, és mintha ki sem mozdult volna hazulról. Siess, sürgette a mozdonyt, siess. – Scarlett asszony, milyen az a Charleston? – kérdezte századszor Pansy, amikor odakint már kihunyt a nappal fénye. – Nagyon szép, majd meglátod, mennyire megszereted – válaszolta századszor Scarlett. Kimutatott az ablakon. – Ott ni! Látod azt a fát, amiről fátyolféle lóg? Ez az a fátyolmoha, amit említettem. Pansy a kormos ablakhoz nyomta az orrát. – Jajjjjj – vinnyogott. – Olyan, mint a kísértet! Félek a kísértetektől. – Ne butáskodj! – De Scarlett is megborzongott. A szürkületben kísérteties volt a moha hosszú, lengő szürke tömege, és ő is félt tőle. A moha azonban azt is jelezte, hogy közelednek a mély földhöz – a tengerhez és Charlestonhoz. Scarlett melltű-órájára nézett. Fél hat. A vonat több mint két órát késik. Biztos volt benne, hogy nénikéi várják. Ennek ellenére szerette volna, ha sötétedés előtt megérkeznek. A sötétség nagyon barátságtalan. Charleston hodályszerű állomásán a világítás gyenge volt. Scarlett nyaktekergetve kereste nénikéit, vagy kocsisukat, aki talán rá vár. Ehelyett fél tucat kék egyenruhás katonát látott, vállra vetett puskával. – Scarlett asszony – rángatta meg ruhájának ujját Pansy –, mindenhol katonák vannak. – Hangja reszketett. Félelme arra indította Scarlettet, hogy bátorságot mímeljen. – Tégy úgy, mintha itt se volnának. Nem bánthatnak–, a háború tíz évvel ezelőtt befejeződött. Gyerünk. – Intett a hordárnak, aki poggyászát a kézikocsira tette. – Hol találom a rám váró hintót? – kérdezte gőgösen. A hordár mutatta az utat, de odakint csupán egyetlen jármű állt, egy rozoga bricska, csapott hátú lóval és rendetlen külsejű fekete kocsissal. Scarlett szíve elszorult. És mi van, ha nénikéi elutaztak? Tudta, hogy időnként felkeresik Savannah-ban élő apjukat. Mi van, ha távirata egy sötét, üres ház verandáján hever?

Mély lélegzetet vett. Nem érdekli, mi történt; el kell kerülnie az állomásról, a jenki katonák közeléből. Ha szükséges, betörök egy ablakot, úgy jutok be a házba. Miért ne tenném? Majd kifizetem a javítást, ugyanúgy, ahogy fizettem a házuk tetejének javítását és minden egyebet. Amióta nénikéi mindent elvesztettek a háborúban, Scarlett tartotta el őket. – Rakja fel a poggyászt arra az ócska kocsira – utasította a hordárt –, és szóljon a kocsisnak, hogy szálljon le és segítsen. A Batteryre megyek. Aimvös szó, a „Battery” a remélt hatást váltotta ki. A kocsis és a hordár hirtelen nagyon tisztelettudó és ügybuzgó lett. Szóval még mindig ez a legelegánsabb cím Charlestonban, gondolta Scarlett megkönnyebbülten. Hála Istennek. Rémes lenne, ha Rhett úgy értesülne, hogy nyomortanyán élek. Abban a pillanatban, amikor a bricska megállt, Pauline és Eulalie kitárta a kaput. A járdáról befelé vezető ösvényt aranyos fény öntötte el, és Scarlett végigszaladt a menedéket ígérő házhoz. Hogy megöregedtek! – gondolta, amikor közelebbről látta őket. Nem emlékeztem, hogy Pauline néni ilyen sovány és ennyire ráncos. És Eulalie néni mikor hízott meg ennyire? Olyan, mint egy léggömb, a tetején ősz hajjal. – Nahát! – kiáltott fel Eulalie. – Annyira megváltoztál, Scarlett, alig ismerni rád! Scarlett bátorsága elszállt. Talán csak nem öregedett meg ő is? Erőltetett mosollyal fogadta a nagynénik ölelését. – Nézd csak Scarlettet, testvérkém – motyogott Eulalie. – Felnőtt korára Ellen kiköpött mása lett. Pauline szipogott. – Te is tudod, hogy Ellen sosem volt ilyen sovány. – Megfogta Scarlett karját, és elhúzta Eulalie-tól. – De elismerem, hogy hasonlít rá. Scarlett ezúttal boldogan mosolygott. Ennél nagyobb bókot soha senkitől sem kaphatott volna. A nővérek izgatottan tipegtek-topogtak. Vitatkoztak arról, hogyan helyezzék el Pansyt a cselédek szállásán, hogyan juttassák fel Scarlett hálószobájába az utazóládákat és bőröndöket. – A kisujj adat se mozdítsd, kedvesem – mondta Eulalie. – A hosszú utazás kimeríthetett. – Scarlett hálásan rogyott le a szalon egyik pamlagára; örült, hogy kimaradhat a hűhóból. Most, hogy végre itt volt, elszállt a lázas energia, ami az előkészületeken átsegítette, és rájött, hogy nénikéjének igaza van. Teljesen kimerült. Vacsora közben majdnem elaludt. A két néni halkan beszélt, azzal a jellegzetes helyi kiejtéssel, amely meghosszabbítja a magánhangzókat és elmossa a mássalhangzókat. És jóllehet társalgásuk nagyrészt igen udvariasan kifejtett ellenvetések sorozatából állt, hangjuk elzsongította Scarlettet. Mellesleg semmi érdekesről nem esett szó. Amit tudni akart, majdnem azonnal megtudta, amint átlépte a küszöböt. Rhett anyja házában él, de jelenleg nincs idehaza. – Északra utazott – közölte savanyúan Pauline. – De tisztes oka volt rá – emlékeztette Eulalie. – Philadelphiába ment, hogy visszavásárolja annak a családi ezüstnek egy részét, amit a jenkik elloptak. Pauline visszakozott. – Öröm látni, milyen odaadóan ügyel anyja boldogságára; felkutat mindent, ami elveszett. Ezúttal Eulalie szólt bírálóan: – Ha érdekel a véleményem, már sokkal régebben kimutathatta volna odaadását. Scarlettet nem érdekelte. Gondolataiba merült, s e gondolatok akörül forogtak: vajon mikor kerülhet ágyba. Bizonyos volt benne, hogy ma éjjel nem gyötri álmatlanság. És igaza volt. Most, hogy kezébe vette élete intézését és a legjobb úton volt afelé, hogy elérje, amit akar, úgy aludt, mint a mormota. Évek óta nem ébredt ilyen frissen. Nénikéi szívesen látják, nem olyan kitaszított és magányos, mint Atlantában, és azon sem kell még törni a fejét, hogy mit mond majd Rhett-nek, ha találkoznak. Amíg a visszatérésére vár, elengedi magát, és hagyja, hogy babusgassák. Álmainak színes buborékát Eulalie néni pukkantotta szét, még mielőtt Scarlett az első csésze kávét megitta volna. – Tudom, kedvesem, hogy mennyire szeretnéd látni Carreent, de ott csak kedden és szombaton fogadnak látogatókat, ezért mára valami mást terveztünk. Carreen! Scarlett összeszorította ajkát. Egyáltalán nem kíváncsi rá. Az árulóra. Aki részesedését Tarából úgy adta oda, mintha semmit sem jelentene neki… De mit mondjon a nagynéniknek? Sose értenék meg, hogy egyik testvér nem hal bele, ha nem láthatja a másikat. Hisz ez a kettő egy fedél alatt él, összebújva. Azt tettetem majd, hogy minél előbb szeretném látni Carreent, és amikor eljön a látogatás ideje, fejfájásra fogok panaszkodni. Hirtelen felfigyelt Pauline szavaira, és halántéka fájón lüktetni kezdett. – …ezért levélkét küldtünk Susie szolgálónkkal Eleanor Butlernek. Ma délelőtt meglátogatjuk. –

A vajtartóért nyúlt. – Scarlett, légy szíves, add ide a szirupot. Scarlett keze gépiesen kinyúlt, de feldöntötte a korsót, és kiöntötte a szirupot. Rhett anyja. Még nem készült fel arra, hogy Rhett anyjával találkozzon. Csak egyszer látta, Bonnie temetésén, és alig emlékezett rá. Csupán arra, hogy Mrs. Butler nagyon magas, méltóságteljes és hallgatag. Tudom, hogy találkozom vele, gondolta Scarlett, de nem most, még nem. Még nem készültem fel rá. Szíve hevesen vert, szalvétájával ügyetlenül dörzsölni kezdte az abroszon terjedő ragacsos foltot. – Scarlett, drágám, ne dörzsöld bele a foltot az abroszba – fogta meg Scarlett csuklóját Pauline. Scarlett elrántotta a kezét. Hogy is okozhat gondot valakinek ilyen pillanatban ez a vacak, régi abrosz! – Sajnálom, nénikém – nyögte ki. – Semmi baj, drágám. Csak félek, hogy lyukat dörzsölsz az abroszba, és nekünk olyan kevés szép holmink maradt… – halkult el gyászosan Eulalie hangja. Scarlett összeszorította a fogát. Ordítani szeretett volna. Mit számít egy abrosz, amikor neki meg kell jelennie Rhett bálványozott anyja előtt? Hátha elmondta anyjának az igazat, hogy miért hagyta el Atlantát, miért vágta sutba házasságunkat? – Felmegyek, megnézem a ruháimat – mondta összeszorult torokkal. – Pansynek ki kell vasalnia a gyűrődéseket, akármit veszek fel. – Csak el innen, ettől a két nőtől – össze kell szednie magát. – Szólok Susie-nak, hogy melegítse meg a vasalókat – ajánlkozott Eulalie. Megrázta a tányérja melletti ezüstcsengőt. – Jobb lenne, ha előbb kimosná az abroszt – vetette közbe Pauline. – Ha a folt beleivódik… – Észrevehetted volna, testvérkém, hogy még nem fejeztem be a reggelit. Bizonyára nem várod el tőlem, hogy hagyjam kihűlni, mialatt Susie leszedi az asztalt. Scarlett a szobájába menekült. – Scarlett, erre a nehéz szőrmekeppre nem lesz szükséged – mondta Pauline. – Bizony nem – mondta Eulalie. – Ma igazi charlestoni téli napunk van. Hiszen én még ezt a kendőt sem venném fel, ha nem volnék náthás. Scarlett kikapcsolta és Pansynek nyújtotta a keppet. Ha Eulalie azt akarja, hogy mindenki más is náthás legyen, ő nem bánja. Nénikéi biztosan ostobának nézik. Tudja, miért nem akarják, hogy felvegye a keppet. Pontosan olyanok, mint az atlantai régi gárda tagjai. Ahhoz, hogy valaki tiszteletre méltó legyen, ugyanolyan kopottnak kell lennie, mint ők. Észrevette, hogy Eulalie ferde szemmel nézi divatos, tollas kalapját, és Scarlett dacosan felszegte az állát. Ha Rhett anyja elé kell állnia, legalább legyen elegáns. – Akkor hát induljunk – kapitulált Eulalie. Susie kitárta a nagy ajtót, és Scarlett nénikéi után lépett ki. A küszöbön túl elállt a lélegzete: mintha május volna, nem november. Az ösvényt borító fehér kagylózúzalék visszaverte a nap melegét, s a meleg súlytalan palástként borult Scarlett vállára. Felszegte állát, hogy arcán is érezze, szemét kéjes élvezettel hunyta be. – Ó, nénikéim, milyen csodálatos érzés. Remélem, hogy a kocsinak lehajtható a teteje. Az öreg hölgyek nevettek. – Drága gyermekem – szólt Eulalie –, Sally Brewtonon kívül élő léleknek nincs kocsija Charleston-ban. Gyalog megyünk. Mindenki gyalog jár. – Vannak kocsik, testvérkém – javította ki Pauline. – A koffereseknek. – A kofferest aligha lehet „élő léleknek” nevezni. Lélektelenek. Azok bizony, különben nem volnának kofferesek. – Keselyűk – értett egyet szipákolva Pauline. – Dögevők – szólt Eulalie. A testvérek megint nevettek. Scarlett velük nevetett. Valósággal megrészegült a derűs napfénytől. Ilyen szép napon minden sikerül. Hirtelen nagy szeretetet érzett nénikéi iránt, nem bánta ártalmatlan zsörtölődésüket. Követte őket a széles, üres utcán. Az utca másik oldalán rövid lépcsősor emelkedett. Amikor felért, a szellő meglegyintette kalapján a tollakat, és sós ujjakkal érintette ajkát. – Ó, Istenem – sóhajtott. A sétány túlsó oldalán Charleston kikötőjének zöldesbarna vize terjedt a látóhatár széléig. Balra a dokkokban zászlók lengtek a hajók magas árbocain. Jobbra egy hosszú, lapos sziget fái zöldelltek. A hegyes kis hullámok tetején úgy ragyogott a napsugár, mintha gyémántokat szórtak volna szét a vízen. Három vakítóan fehér madár szárnyalt a felhőtlen kék égen, majd lecsapott, és a hullámokat szántotta. Mintha játékot űznének, súlytalan, gondtalan bújócskát. A könnyű, sós-édes szellő Scarlett nyakát simogatta. Igaza volt, hogy idejött. Most már biztos volt benne. A nagynénikhez fordult: – Milyen csodálatos nap!

A sétány olyan széles volt, hogy elfértek hárman egymás mellett. Kétszer találkoztak ismerősökkel·: először egy idősebb úriemberrel, aki régimódi szalonkabátot és hódprémes kalapot viselt, majd egy hölggyel, akit egy sovány kisfiú kísért. Valahányszor szóltak hozzá, a gyerek elpirult. A nénik mindkét alkalommal megálltak, és bemutatták Scarlettet. – …atlantai unokahúgunk. Anyja, Ellen, a testvérünk volt, Scarlett meg Eleanor Butler fiának, Rhettnek a felesége. – Az öregúr meghajolt és kezet csókolt, a hölgy meg bemutatta unokáját, aki úgy bámult Scarlettre, mintha villám sújtotta volna. Scarlett percről percre jobban érezte magát. Ekkor látta meg a következő, közeledő csoportot: kék egyenruhás férfiak voltak. Lépte megingott; megragadta Pauline karját. – Nénikém, jenki katonák közelednek – suttogta. – Menjünk tovább – mondta hangosan Pauline. – Utat fognak engedni. Scarlett döbbenten nézte Pauline-t. Ki gondolta volna, hogy sovány, öreg nagynénje ilyen bátor? Szíve olyan hangosan vert, hogy biztos volt benne, a jenki katonák is meghallják, de lábát járásra kényszerítette. Amikor három lépésre voltak, a katonák félrehúzódtak, testük a sétányt szegélyező fémkorláthoz préselődött. Pauline és Eulalie úgy siklott el mellettük, mintha ott se volnának. A nénikhez hasonlóan Scarlett is felszegte állát, és lépést tartott velük. Előttük valahol egy zenekar az ,,Ó, Susanna”-t kezdte játszani. A gondtalan, vidám dallam ugyanolyan élénk és derűs volt, mint a mai nap. Eulalie és Pauline gyorsabban ment, lépteit a zene ritmusához igazította, de Scarlett mintha ólomlábakon járna. Gyáva! – szidta önmagát. De nem tudta remegését leküzdeni. – Miért van ennyi átkozott jenki Charlestonban? – kérdezte dühösen. – Az állomáson is láttam néhányat. – Az ég szerelmére – mondta Eulalie –, hát nem tudtad? Charleston még mindig katonai megszállás alatt van. Valószínűleg sosem hagynak békén. Gyűlölnek minket, mert kiűztük őket a Sumter-erődből, hiába vetették be az egész hadiflottát. – Meg Isten tudja, hány ezredet – tette hozzá Pauline. A nővérek arca büszkeségtől sugárzott. – Szűzanyám – suttogta Scarlett. Mit csinált? Egyenesen az ellenség karmai közé sétált. Tudta, hogy mit jelent a katonai kormányzás: reménytelenséget és dühöt, állandó félelmet attól, hogy házadat elkobozzák, vagy börtönbe zárnak, vagy agyonlőnek, ha törvényeik valamelyikét megszeged. A katonai kormányzat ereje mindenható. Öt kemény évig élt szeszélyes uralma alatt. Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy nem tájékozódott előre? – Kellemes zenekaruk van – mondta Pauline. – Gyere, Scarlett, itt átmegyünk. Az a frissen festett épület a Butler-ház. – Milyen szerencsés Eleanor – fűzte hozzá Eulalie –, hogy ilyen odaadó fia van. Rhett valósággal bálványozza anyját. Scarlett a házat bámulta; nem is ház, palota. A magas, impozáns téglaház széles verandáit beárnyékoló tetőt száz láb magas fénylő fehér oszlopok tartották. Scarlett érezte, hogy térde megroggyan. Képtelen bemenni ide. Sose látott ilyen méltóságteljes, ilyen pompás házat. Mit tudna mondani annak az asszonynak, aki ilyen fényűzésben él? Aki egyetlen szavával tönkreteheti Rhetthez fűződő reményeit? Pauline karon fogta, sietve vonszolta át az utcán… „Bendzsó-val a térdemen'' – énekelte halkan és hamisan. Scarlett hagyta, hogy álomkórosként vezessék. Percek múlva az ajtón belül találta magát, előtte egy magas, elegáns hölgy; fényes ősz haja finoman ráncos szép arcot keretezett. – Eleanor drága – mondta Eulalie. – Hát elhoztátok Scarlettet – szólt Mrs. Butler. – Drága gyermekem – mondta Scarlettnek –, milyen sápadt vagy. – Kezét könnyedén Scarlett vállára tette, és lehajolt, hogy arcon csókolja. Scarlett behunyta szemét. Citrom és verbéna gyenge illata vette körül, finoman áradt Eleanor Butler selyemruhájából és selymes hajából. Ez az illatár vette körül mindig Ellen O'Harát is, ez az illat jelentette Scarlettnek a vigaszt, a biztonságot, a szeretetet, a háború előtti életet. Scarlett szeméből önkéntelenül peregtek a könnyek. – Jól van, jól van – mondta Rhett anyja. – Semmi baj, drágám. Bármi bánt is, most már nincs semmi baj. Végre hazajöttél. Már nagyon vártalak. – Karját menye köré fonta, és szorosan magához ölelte.

11 Eleanor Butler valódi déli hölgy volt. Lassú, halk beszéde és vontatott, kecses mozgása leplezte szédületes energiáját és hatékonyságát. A hölgyeket születésüktől fogva arra nevelték, hogy mutatósak legyenek, hogy mindig együttérzően és elbűvölten figyeljenek másokra, hogy támaszt keresőn tehetetlenek és üresfejűek legyenek, és csodálattal nézzenek fel a férfiakra. Ugyanakkor arra is kioktatták őket, hogyan kell egy óriási háztartást és seregnyi, egymással marakodó cselédet igazgatni, bonyolult és megerőltető felelősséget vállalni – hogy közben az legyen a látszat: a ház, a kert, a konyha, a cselédség önmagától működik hibátlanul, és a ház úrnője kizárólag finom tűhímzésének válogatott selyemfonalaival foglalatoskodik. A háborús hányattatások nyomán a harminc-negyven fős személyzet egy-két főre csökkent, emiatt a hölgyekre sokkal nagyobb teher nehezedett, de az irántuk támasztott igények ugyanakkorák maradtak. A megrongálódott ház továbbra is fogad vendégeket, menedéket nyújt teljes családoknak, ablakai és rézkilincsei csillognak, s a ház ápolt, higgadt, jó modorú asszonya ráérősen pihen a szalonban. A Dél hölgyei valahogy ezt is megoldották. Eleanor kedves szavakkal és illatos teával nyugtatgatta Scarlettet; Pauline-nak azzal hízelgett, hogy kikérte véleményét a szalon új asztalkájáról, Eulalie-t pedig megkérte, kóstolja meg a süteményt, és döntse el, hogy elegendő-e benne a vaníliakivonat. Manigónak, az inasnak odasúgta, hogy Celie-nek, a szobalánynak, és Scarlett szobalányának segítségével hozza át Scarlett holmiját a néniktől, és rakja be a kertre néző nagy hálószobába, ahol Rhett úr is alszik. Tíz perc alatt elintéződött, hogy Scarlettet ellenkezés vagy sértődés nélkül átköltöztették – és úgy, hogy mindez meg sem szakította Eleanor Butler házának megszokott ritmusát. Scarlett ismét kislánynak érezte magát; biztonságban volt, mindent legyőző anyai szeretet szárnya alatt. Könnyfátyolos, csodáló szemekkel nézte Eleanort. Ő is ilyen akart lenni, mindig is ilyen akart lenni, ilyen úrinő, mint az anyja, mint Eleanor Butler. Ellen O'Hara úrinőnek szánta. Most megtehetem, mondta magának Scarlett. Jóvátehetem összes eddigi hibámat. Anyám büszke volna rám. Amikor kisgyerek volt, Mammy azt mesélte neki, hogy a mennyország nagy, pehelydunnaszerű fellegekből áll, ott pihennek az angyalok, és azzal mulattatják magukat, hogy a felhők hasadékain át lenéznek az emberekre. Amióta anyja meghalt, Scarlettben állandóan az a kényelmetlen, gyermeteg meggyőződés munkált, hogy Ellen boldogtalan aggodalommal figyeli ténykedését. Ezentúl jobbra fordul minden, ígérte anyjának. Az, hogy Eleanor ilyen szívesen fogadta, pillanatnyilag kitörölte szívéből és elméjéből mindazt a félelmet és emléket, amit a jenki katonák láttán érzett. Nem szívesen ismerte be, de fölöttébb aggasztotta, vajon helyesen tette-e, hogy követte Rhettet Charlestonba. Most ez az aggály is megszűnt. Biztonságban, szeretettnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Megtehet mindent, bármit. Meg is teszi. Visszanyeri Rhett szerelmét. Olyan úrihölgy lesz, amilyennek Ellen szánta. Mindenki csodálni, tisztelni és imádni fogja, és soha-soha többé nem lesz magányos. Amikor Pauline becsukta a rózsafa asztalka utolsó, pirinyó, elefántcsont berakásos fiókját, és Eulalie sietve lenyelte az utolsó darabka tortát, Eleanor Butler felállt, és Scarlettet is talpra állította. – Ma délelőtt el kell hoznom a csizmámat a foltozóvar-gától, ezért magammal viszem Scarlettet, és megmutatom neki a Király utcát. Egyetlen nő sem érezheti magát otthonosan, amíg nem tudja, hol vannak az üzletek. Ti is jöttök? Scarlett mérhetetlen megkönnyebbülésére a nagynénik visszautasították a meghívást. Kettesben akart lenni Mrs. Butlerrel. A meleg, derűs téli napsütésben a séta színtiszta öröm volt; a Király utca csupa meglepetés és élvezet. Üzlet üzlet hátán: méteráru, vas- és fémáru, csizmák, dohány és szivar, kalapok, ékszer, porcelán, magvak, orvosságok, borok, könyvek, kesztyűk, cukorka – úgy tűnt, a Király utcán minden kapható. Rengeteg vásárló tolongott, tucatszám a kis bricskák és nyitott hintók, libériás kocsisokkal és divatosan öltözött utasokkal. Charleston távolról sem volt olyan sivár, mint amilyenre emlékezett és amitől tartott. Sokkal nagyobb és mozgalmasabb, mint Atlanta. És nyoma sincs a pániknak. Rhett anyja sajnos úgy viselkedett, mintha ez a sok szín és izgalom és nyüzsgés nem is létezne. Meg se nézte a strucctollak-kal vagy színes legyezőkkel teli kirakatokat, úgy vágott át az utcán, hogy köszönetet sem mondott a hölgyeknek a hintóban, amely lassított, nehogy elüsse. Scarlettnek eszébe jutott, hogy mit mondtak a nénikéi: egyetlen hintó sincs Charlestonban, amelynek gazdája ne jenki, kofferes vagy semmirekellő volna. Fehéren izzó haragot érzett a dögkeselyűk iránt, amelyek a legyőzött Dél holttestén lakmároznak. Amikor Mrs. Butlerrel belépett a vargához, jólesően nyugtázta,

hogy a tulajdonos a segédhez utasítja elegánsan öltözött vevőjét, maga meg Rhett anyjának üdvözlésére siet. Milyen élvezet a régi gárda egy tagjával lenni Charlestonban! Bárcsak itt volna és látná Mrs. Merri-wether vagy Mrs. Elsing. – Mr. Braxton, itt hagytam talpaltatni egy pár csizmámat – mondta Eleanor –, és szeretném a menyemnek megmutatni, hol találja a legjobb lábbelit és a legudvariasabb kiszolgálást. Scarlett, drágám, Mr. Braxton ugyanolyan jól fog gondoskodni rólad, mint ahogy rólam gondoskodik annyi esztendeje. – Asszonyom, nagy megtiszteltetésnek veszem – hajolt meg gálánsan Mr. Braxton. – Üdvözlöm és előre is köszönöm, Mr. Braxton – válaszolt finomkodva Scarlett. – Azt hiszem, már ma rendelek egy pár csizmát. – Szoknyáját egy kicsit felemelte, hogy megmutassa vékony bőrcipőcskéjét. – Olyasmit, ami bírja a városi járást – mondta büszkén. Őt aztán ne nézze senki hintón járó semmirekellőnek. Mr. Braxton hófehér zsebkendőt húzott elő, és letörölte két szék makulátlanul tiszta ülőkéjét. – Parancsoljanak, hölgyeim… Amikor eltűnt a bolt túlsó végén lógó függöny mögött, Eleanor közelebb hajolt, és Scarlett fülébe súgta: – Ha eléd térdel, hogy méretet vegyen, nézd meg jól a haját. Cipőpasztával színezi. Scarlett alig bírta legyűrni nevethetnékjét, amikor látta, hogy Mrs. Butlernek igaza van, és különösen akkor, amikor észrevette, hogy Eleanor fekete szeme ármányosan csillog. Amikor kiléptek az üzletből, felkacagott. – Ezt nem kellett volna mondani. Majdnem elnevettem magam odabent. Mrs. Butler derűsen mosolygott. – Legalább könnyebben felismered majd. Most pedig gyerünk fagylaltozni Onslow-hoz. Egyik pincére remek kisüsti pálinkát főz, a legjobbat egész Dél-Carolinában, és rendelni akarok tőle a gyümölcstortához. A fagylalt is kitűnő. – De Eleanor asszony! – Drágám, konyakot sem pénzért, sem szép szóért nem kapni. Ügyeskednünk kell, nemde? És az ilyen feketepiaci üzletelés nagyon izgalmas, nem gondolod? Scarlett pedig azt gondolta: nem csoda, hogy Rhett ennyire imádja az anyját. Eleanor Butler folytatta Scarlett beavatását Charleston belső életébe. Betértek egy rövidárukereskedésbe, ahol egy gombolyag fehér cérnát vásároltak (a pult mögött álló nő kihegyezett kötőtűvel szúrta át a férje szívét, mesélte Eleanor, de a bíró úgy ítélkezett, hogy a férj részegen beleesett a kötőtűbe, mert mindenki tudta, hogy évek óta veri a feleségét), majd a gyógyszertárba boszorkánymogyoróért (ez a szegény ember olyan rövidlátó, hogy egyszer valóságos vagyont fizetett egy alkoholban tartósított különleges trópusi halért, mert azt hitte róla, hogy kis termetű hableány) – igazi orvosságért a Fő utcára kell menni, majd megmutatom az üzletet. Scarlett nagyon sajnálta, hogy Eleanor már haza akar menni. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen jól mulatott volna, és szinte könyörgött, hogy térjenek be még néhány üzletbe. De Mrs. Butler azt mondta: – Azt hiszem, jó lenne, ha lóvasúttal térnénk haza. Kissé elfáradtam. – Scarlett azonnal aggódni kezdett. Vajon Eleanor halványsága betegség jele-e, nem pedig a hölgyek által annyira nagyra tartott sápadtság? Megfogta anyósa könyökét, úgy léptek fel a vidám, zöld-sárga lóvasútra, és addig sürgölődött körülötte, amíg kényelembe nem helyezte a nádfonatú ülésen. Rhett sose bocsátja meg neki, ha hagyja, hogy valami baj történjen az anyjával. Ő sem bocsátja meg magának, soha. Szeme sarkából figyelte Mrs. Butiért, amíg a lóvasút lassan mozgott a sínen, de semmi ijesztőt nem látott rajta. Eleanor vidáman csevegett, további közös vásárlásokat tervezett. – Holnap a piacra megyünk. Ott találkozol mindenkivel, akivel érdemes. Emellett a legújabb híreket is ott lehet megtudni. Az újság sose közli azt, ami igazán érdekes. A kocsi megrándult, balra fordult, ment egy darabig, majd egy útkereszteződésnél megállt. Scarlett lélegzete elállt. Az Eleanor melletti nyitott ablakon át kék kabátos katonát pillantott meg, aki puskával a vállán lépkedett egy magas, oszlopos épület árnyékában. – Jenki – suttogta. Mrs. Butler is odanézett. – Hát persze, Georgia egy ideje már megszabadult tőlük, ugye? Nálunk már olyan rég tart a megszállás, hogy alig vesszük észre őket. Februárban lesz tíz éve. Tíz év alatt az ember majdnem mindenhez hozzászokik. – Én soha nem fogok hozzászokni – suttogta Scarlett. – Soha. Hirtelen zajra rándult össze. Majd rájött, hogy egy nagy óra ütött valahol a magasban. A lóvasút átment a kereszteződésen, majd jobbra fordult. – Egy óra van – mondta Mrs. Butler. – Nem csoda, hogy elfáradtam; hosszú volt a délelőtt. – Mögöttük elhalt a különböző harangok kongása. Már csak egyetlen harang kondult egyet. – Ez minden

charlestoni időmérője – szólt Eleanor Butler –, a Szent Mihály-templom harangja. Ez jelez születést és halált. Scarlett a magas házakat és a bekerített kerteket nézte. Kivétel nélkül mindegyiken háború ütötte sebek. Golyók nyomai mindenhol, és az általános elszegényedés jelei: málladozó festés, bedeszkázott ablakok (amelyek üvegét nem tudták pótolni), repedések és rozsda a csipkefinom kovácsoltvas erkélyeken és kapukon. Az utcát szegélyező fák törzse vékony volt; újonnan telepítették őket a lövedékek által derékba tört óriások helyébe. Átkozott jenkik. És mégis: a fényesre dörgölt rézkilincsek tündököltek a napsugárban, a magas falak mögött kertek illatoztak. Életrevalóak ezek a charlestoniak, gondolta Scarlett. Nem adják meg magukat. A végállomáson Scarlett lesegítette Mrs. Butiért. Előttük egy park, gondosan ápolt pázsittal és kanyargós, csillámlón fehérlő ösvénnyel. Az ösvény frissen festett zenepavilonhoz vezetett: pagodaszerű teteje messzire fénylett. A park mögött terült el a kikötő. Scarlett érezte a tenger sós illatát. Gyenge szellő lengette a park pálmáinak kard alakú leveleit, a megsebzett tölgyekre kapaszkodott fátyolmoha hosszú, leheletvékony, sűrű lepleit. A füvön kisgyerekek szaladgáltak. Karikáztak, labdáztak, a padokon turbános néger dajkák ültek vigyázó szemmel. – Scarlett, remélem, megbocsátod; tudom, hogy nem illik, de meg kell kérdeznem… – Mrs. Butler orcáján vörös foltok ütköztek ki. – Miről van szó? Rosszul érzi magát? Szaladjak el és hozzak valamit? Kérem, üljön le. – Nem, nem, teljesen jól vagyok. Csak tudnom kell… Te meg Rhett gondoltatok-e újabb gyermekre? Megértem, hogy attól félsz, megismétlődik a szenvedés, amit Bonnie halála okozott… – Egy gyermek… – Scarlett hangja elhalkult. Mrs. Butler vajon gondolatolvasó? Scarlett a lehető leghamarabb teherbe akart esni. Akkor Rhett soha többé nem küldi el. Bolondul a gyermekekért, és örökre szeretni fogja, ha eggyel megajándékozza. – A világon semmit sem szeretnék annyira, mint egy gyereket – mondta teljes őszinteséggel. – Hála Istennek. Annyira szeretnék újból nagyanya lenni. Amikor Rhett elhozta látogatóba Bonniet, majd megfojtottam öleléseimmel. Tudod, Margaret – a másik fiam felesége, ma bemutatlak neki –, a szegény Margaret meddő. És Rosemary… Rhett testvére… Tartok tőle, hogy soha nem megy férjhez. Scarlett agya járt, mint a motolla. Vajon milyen lehet ez a család, és milyenek lesznek hozzá? Lehet, hogy Rosemary nehéz eset. A vénlányok undokak. De a fivér – hogy is hívják? Ó, igen, Ross. Ross férfi, és férfiakkal mindig jól kijött. A gyermektelen Margarettel nem kell törődni. Nem valószínű, hogy bármi befolyással lenne Rhettre. Lárifári, mit számít bármelyikük. Rhett az anyját imádja, és az anyja azt akarja, hogy együtt legyenek, egy gyerekkel, kettővel, egy tucattal. Rhettnek vissza kell fogadnia őt. Gyors csókot lehelt Mrs. Butler arcára. – Nagyon vágyom egy gyerek után. Mi ketten majd meggyőzzük Rhettet. – Scarlett, nagyon boldoggá tettél. Most menjünk haza, a ház itt van a sarkon túl. Azt hiszem, lepihenek egy kicsit. A bizottság ma délután nálam ülésezik, addig össze kell szednem magam. Remélem, csatlakozol hozzánk, ha csak egy tea erejéig is. Margaret is ott lesz. Nem akarlak munkára fogni, de ha tevékenységünk érdekelne, nagyon örülnék neki. Jótékonysági bazárt szervezünk a konföderációs hadiözvegyek és árvák javára. Szentséges ég, ezek a déli hölgyek mind egyformák? Ugyanolyanok, mint Atlantában. Örökkönörökké konföderációs ilyen meg konföderációs olyan. Mikor látják be, hogy a háborúnak vége és az életet folytatni kell? Fejfájást mímel majd. Scarlett léptei lelassultak, majd megint felvette Mrs. Butler lépteinek ütemét. Nem, ott lesz a bizottsági ülésen, sőt ha megkérik, dolgozik is nekik. Soha többé nem követ el ugyanolyan hibákat, mint Atlantában. Soha többé nem lesz kirekesztett és magányos, még akkor sem, ha az az ára, hogy ruhaderekára kell hímeznie a déli államok lobogóját. – Nagyon jól hangzik. Mindig elszomorított, hogy Atlantában nem tudtam bizottsági feladatokat vállalni. Előző férjem, Frank Kennedy, szép üzletet hagyott örökül közös kislányunknak. Kötelességemnek éreztem, hogy a gyermek érdekében vigyázzak rá. Jól eltaláltam, hogy mivel nyomatékosítsam a Rhett által terjesztett mesét. Eleanor Butler megértően bólintott. Scarlett lesütötte szemét, nehogy meglássa benne a diadalt. Amíg Mrs. Butler pihent, Scarlett végigjárta a házat. Lesietett a lépcsőn, hogy felmérje, mi az, amit Rhett oly buzgón visszavásárolt anyjának a jenkiktől. A házat meglehetősen kopárnak találta. Nem volt elég kifinomult ahhoz, hogy felismerje, Rhett milyen tökéletes munkát végzett. Az első emeleten a két egybenyitható szalon választékos pamlagai,

asztalai és székei úgy voltak elhelyezve, hogy csodálni is lehessen őket, nemcsak használni. Scarlett méltányolta a selyemkárpit szembeszökően jó minőségét és a nemes faanyagok magas fényét, de a két helyiség együttes szépségét, tágasságát észre sem vette. A kis kártyaszoba sokkal jobban tetszett neki. A székek és asztalkák jobban betöltötték, emellett imádott kártyázni. A földszinti ebédlő neki csupán ebédlő volt; Hepplewhite nevét soha nem hallotta. A könyvtár meg csupán egy könyvekkel teli, ennélfogva unalmas szoba. A legjobban a széles verandákat kedvelte, mert az idő olyan meleg volt, és a kikötőre nyíló verandáról szállongó sirályokat látott, meg kis vitorlásokat, amelyek úgy festettek, mintha maguk is bármelyik percben felszállhatnának az égbe. Scarlett egész életét a szárazföldön töltötte, és hihetetlenül egzotikusnak látta a szélesen hömpölygő vizet. És milyen jó illatú a levegő! Megjött tőle az étvágya. Örülne, ha Mrs. Butler befejezné pihenését és ebédhez ülnének. – Scarlett, igyunk kávét a verandán? – kérdezte Eleanor Butler, amikor már túl voltak az édességen is. – Lehet, hogy egy ideig nem tudunk kint üldögélni. Romlik az időjárás. – Ó, igen, nagyon szeretnék. – Az ebéd nagyon jó volt, de Scarlett változatlanul nyugtalannak, majdhogynem bezártnak érezte magát. Odakint kellemesebb, lesz. Követte Mrs. Butiért az emeleti verandára. Mennyivel hűvösebb van, mint ebéd előtt. Jól fog esni a forró kávé. Gyorsan kiitta az első csészét, és kért volna még egyet, amikor Eleanor Butler nevetve mutatott az utcára. – Itt jön az én bizottságom. Ezt a hangot bárhol felismerném. Scarlett is meghallotta: apró csengők csilingeltek. A korláthoz szaladt, hogy lenézzen. Két ló húzta a sárga küllős kerekű, csinos, sötétzöld, csukott, kétüléses hintót. A kerekek ezüstfényeket szórtak, és onnan eredt a vidám csilingelő hang is. A kocsi lassított, majd a ház előtt megállt. Scarlett ekkor látta, hogy a csengők tulajdonképpen száncsengettyűk, és tartószíjuk át– meg átfonja a sárga küllőket. Ilyet még nem látott életében. Sem olyan személyt, amilyen a magas bakon ült. Sötétbarna lovaglóöltönyt és sárga kesztyűt viselő nő volt. Félig állt, teljes erővel húzta a gyeplőt, csúnya arcán az erőlködéstől összeszaladtak a ráncok; szakasztott olyan volt, mint egy ruhába bújtatott majom. A hintó ajtaja kinyílt, és egy nevető fiatalember lépett a ház előtti felhágókőre. Kinyújtotta a kezét. Testes hölgy kapaszkodott belé és lépett ki a hintóból. Ö is nevetett. A fiatalember lesegítette a felhágókőről, majd egy fiatalabb nőnek nyújtotta kezét. Ez is szélesen mosolygott. – Gyere be, kedvesem – mondta Mrs. Butler –, segíts bekészíteni a teát. – Scarlett buzgón követte, miközben a kíváncsiság majd megette. Milyen fura népek. Mrs. Butler bizottsága egyáltalán nem hasonlított a vén macskák gyülekezetére, akik Atlantát igazgatják. Honnan szedték azt a a majomasszony kocsist? És ki lehet a férfi? Férfiak nem sütnek tortát jótékonysági célra. Emellett egész jóképű. Scarlett megállt a tükör előtt, hogy szélfútta haját lesimítsa. – Kicsit összerázott a hintó, ugye, Emma? – kérdezte Mrs. Butler. Ö meg a testes asszony kétfelől megcsókolták egymást. – Egy csésze tea jól fog esni, de először hadd mutassam be Rhett feleségét, Scarlettet. – Egy csésze tea kevés ahhoz, hogy ez után az utazás után rendbe hozza az idegeimet – mondta a nő. Kinyújtotta a kezét. – Üdvözlöm, Scarlett. Én Emma Anson vagyok, vagy legalábbis az, ami Emma Ansonból megmaradt. Eleanor átölelte, majd Scarletthez vezette a fiatalabbik nőt. – Drágám, ez itt Margaret, Ross felesége. Margaret, bemutatom Scarlettet. Margaret Butler sápadt, szőke, fiatal nő volt, csodaszép zafírkék szemei uralkodtak keskeny, színtelen arcán. Ha mosolygott, szeme körül mély szarkalábak mutatkoztak. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek – mondta. Megfogta Scarlett két kezét, és megcsókolta az arcát. – Mindig vágytam leánytestvérre, és egy sógornő jóformán ugyanaz. Remélem, hogy te meg Rhett hamarosan eljöttök hozzánk vacsorára. Ross is vágyik arra, hogy megismerjen. – Boldogan, Margaret. És biztos vagyok benne, hogy Rhett is örülni fog – válaszolt Scarlett. Mosolygott, remélte, hogy igaza van. Ki tudja, elkíséri-e Rhett az öccséhez, vagy bárhová máshova? De nagyon keserves lesz nemet mondani saját családjának. Mrs. Butler és most már Margaret is az ő oldalán állnak. Scarlett viszonozta Margaret csókját. – Scarlett – mondta Mrs. Butler –, bemutatom Sally Brewtont. – És Edward Coopert – szólt egy férfihang. – Eleanor, ne fosszon meg a lehetőségtől, hogy az

ifjabb Mrs. Butler kezét megcsókolhassam. Máris el vagyok bűvölve tőle. – Edward, várj a sorodra. Ti fiatalok egyáltalán nem tudtok viselkedni. Scarlett alig nézett Edward Cooperre, meg sem hallotta bókjait. Igyekezett nem bámulni, mégis óhatatlanul bámulta Sally Brewtont, a hintó majomarcú kocsisát. Sally Brewton negyvenes éveiben járó, apró nő volt. Alakja egy vékony, sportos fiúé, arca pedig valóban majomra emlékeztetett. Egyáltalán nem bántotta, hogy Scarlett ilyen mereven bámul rá. Hozzászokott; feltűnő csúnyasága (amibe már réges-rég beletörődött) és fesztelen viselkedése gyakran elképesztette azokat, akik nem ismerték. Odasétált Scarletthez, uszályát barna folyóként húzta maga után. – Drága Mrs. Butler, biztos azt hiszi, hogy megkergültünk. Az igazság az – bármennyire unalmas –, hogy tökéletesen ésszerű magyarázata van a mi – mondjuk így – drámai érkezésünknek. Én vagyok a város egyetlen régi hintótulajdonosa, és képtelen vagyok kocsist bérelni. Ők nem hajlandók elszegényedett barátaimat szállítani, én meg ragaszkodom hozzá. Ezért feladtam, hogy olyanokat alkalmazzak, akik majdnem azonnal felmondanak. Ennélfogva – ha a férjem nem ér rá – én hajtom a hintót. – Kis kezét Scarlett karjára tette, és az arcába nézett. – Mit szól hozzá? Nem ésszerű? Scarlett nagy nehezen kinyögte: – De igen. – Sally, muszáj csapdába ejtened szegény Scarlettet? – kérdezte Eleanor Butler. – Mi mást válaszolhatna? A többit is mondd el. Sally vállat vont, majd elmosolyodott. – Azt hiszem, anyósa, amilyen kegyetlen teremtés, a csengettyűkre céloz. Az a helyzet, hogy rettenetes rossz kocsis vagyok. Tehát valahányszor én hajtok, az én humánus férjem megköveteli, hogy teleaggassam csengőkkel á kocsit, így figyelmeztessem a járókelőket. – Mint egy bélpoklos – jegyezte meg Mrs. Anson. – Ezt a megjegyzést nem veszem tudomásul – közölte Sally sértett méltósággal. Scarlettre mosolygott; mosolya szívbéli jóakaratot sugárzott, és melegséggel töltötte el Scarlettet. – Remélem, szólni fog, ha szüksége van a kocsira, annak ellenére, amit az imént látott. – Köszönöm, Mrs. Brewton, igazán nagyon kedves. – Egyáltalán nem. Az a helyzet, hogy imádok az utcán száguldozni, szétugrasztani a semmirekellőket és a koffereseket. De most teljesen lefoglalom magát. Hadd mutassam be Edward Coopert, mielőtt kileheli lelkét… Scarlett gépiesen válaszolt Edward Cooper bókjaira, mosolygott, hogy szája sarkán feltűnjön a csábító gödröcske, és színlelte, hogy az udvarlás zavarba hozza, miközben tekintetével újabb bókokat csiholt. – De Mr. Cooper, ne olyan hevesen. A végén még elcsavarja a fejem. Én csak egy vidéki lány vagyok a georgiai Clayton megyéből, és nem tudom, mihez kezdjek egy ilyen kifinomult charlestoni úriemberrel. – Eleanor asszony, bocsásson meg, kérem – szólalt meg egy új hang. Scarlett megfordult, és mély lélegzetet vett. Egy lány állt az ajtóban, egy fénylő barna hajú fiatal lány. Nagy, barna szeme volt. – Sajnálom, hogy elkéstem – folytatta a lány. Hangja halk volt; kissé zihált. Barna ruhát viselt fehér vászongallérral és mandzsettával, és barna selyemmel bevont régimódi főkötőt. Szakasztott olyan, mint Melanie, amikor megismertem, gondolta Scarlett. Mint egy puha kis barna madár. Talán unokatestvére volna? Sose hallottam, hogy a Hamiltonoknak rokonaik volnának Charlestonban. – Egyáltalán nem késtél él, Anne – mondta Eleanor Butler. – Gyere, igyál egy csésze teát, úgy látom, csontig átfáztál. Anne hálásan mosolygott. – Erősödik a szél, és rohanvást jönnek a felhők. Azt hiszem, alig néhány lépéssel előztem meg az esőt…,Jó napot kívánok, Emma asszony, Sally asszony, Margaret, Mr. Cooper. – Megtorpant, elnyílt ajakkal nézett Scarlett-re.– Jó napot kívánok. Azt hiszem, még nem találkoztunk. Anne Hampton vagyok. Eleanor Butler a lányhoz sietett. Kezében egy csésze tea gőzölgött. – Milyen modortalan vagyok. A tea annyira lefoglalt, elfelejtettem, hogy nem ismered a menyemet, Scarlettet. Itt a tea, azonnal idd meg. Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet… Scarlett, Anne a mi szakértőnk a Konföderációs Otthon ügyében. Tavaly végezte el az iskolát, és most ott tanít. Anne Hampton – Scarlett Butler. – Üdvözlöm, Mrs. Butler. – Anne feléje nyújtotta hideg kis kezét. Scarlett érezte, hogy meleg tenyerében megreszket a másik nő keze. – Kérlek, szólíts Scarlettnek. – Köszönöm… Scarlett. Én Anne vagyok.

– Teát, Scarlett? – Köszönöm, Eleanor asszony. – Az asztalhoz sietett, örült, hogy egy időre, megszabadulhat a zavartól, amelyet Anne Hampton láttán érzett. Melly kiköpött mása. Ugyanolyan törékeny, ugyanolyan egérke, ugyanolyan szelíd – ez biztos. Ha az otthonban van, valószínűleg árva. Melanie is árva volt. Ó, Melly, mennyire hiányzol… Odakint elsötétült az ég. Eleanor Butler megkérte Scarlettet, hogy ha kiitta teáját, húzza be a függönyöket. Amikor az utolsó ablak függönyét is behúzta, távolról mennydörgést hallott, és az eső már verte is az ablakot. – Térjünk át a napirendre – mondta Mrs. Butler. – Rengeteg dolgunk van. Mindenki üljön le. Margaret, leszel szíves körbeadni a teasüteményt és a szendvicseket? Üres gyomorral nem jó tárgyalni. Emma, te meg gondoskodj a teáról. Mindjárt csöngetek, hogy hozzanak még forró vizet. – Hadd menjek érte én – kérte Anne. – Nem, kedvesem, rád itt van szükség. Scarlett, légy szíves, húzd meg a csengőzsinórt. Most pedig, hölgyeim és uram, az első napirendi pont rendkívül izgalmas. Nagy összegű csekket kaptam egy bostoni hölgytől. Mit csináljunk vele? – Tépjük el, és küldjük vissza. – Emma! Megkergültél? Minden fillérre szükségünk van. Mellesleg az ajándékozó Patience Bedford. Bizonyára emlékeztek rá. A háború előtt majdnem minden évben találkoztunk vele meg a férjével Saratogában. – Nem szolgált az Unió hadseregében egy bizonyos Bedford tábornok? – De nem ám. A mi hadseregünkben volt egy Nathan Bedford Forrest tábornok. – Ő volt a mi legremekebb lovas katonánk – mondta Edward. – Nem hiszem, hogy Ross egyetértene veled, Edward – csapta le a vajas kenyeres tányért Margaret Butler. – Ross Lee tábornok lovasainál szolgált. Scarlett másodszor rángatta meg a csengőzsinórt. Mennydörgős mennykő! Minden délinek újra kell harcolnia a háborút, valahányszor összejönnek? Mit érdekli őket, ha a pénz akár magától Ulysses Granttől jön? A pénz az pénz, és az ember megkaparintja, bárhonnan származzon. – Fegyverszünet! – lengette fehér asztalkendőjét Sally Brew-ton. – Hagyjátok szóhoz jutni Anne-t. Valamit akar mondani. Anne tekintete szenvedélyesen izzott. – Kilenc kislányt tanítok olvasni, és csak egyetlen könyvem van. Ha megjelenne Abe Lincoln szelleme, és felajánlaná, hogy vásárol nekünk néhány könyvet, én – én megcsókolnám! Ez már beszéd, éljenzett magában Scarlett. A többi nő döbbent arcát nézte. Edward Cooper arckifejezése egészen más volt. Hiszen ez szerelmes Anne-be, gondolta Scarlett. Nézd csak, hogy bámul rá. A lány meg észre sem veszi, epekedő pillantását fel sem fogja. Talán én felvilágosíthatnám. A férfi igazán vonzó, ha az ember kedveli ezt a karcsú, álmodozó típust. Ha jobban meggondolom, nem nagyon különbözik Ashleytől. Scarlett észrevette, hogy Sally Brewton is figyeli Edwardot. Tekintetük találkozott, diszkrét mosolyt váltottak. – Akkor tehát megegyeztünk, ugye? – mondta Eleanor. – Emma? – Megegyeztünk. A könyvek fontosabbak a gyűlölködésnél. Az érzelmeim elragadtak. Majd eltikkadok. Hozza-e valaki azt a forró vizet? Scarlett ismét csengetett. Talán elromlott a csengő; menjen le a konyhába, és szóljon a cselédeknek? Elindult, majd látta hogy nyílik az ajtó. – Teáért csöngetett, Mrs. Butler? – Rhett a lábával nyomta be az ajtót. Kezében óriási ezüsttálcát tartott, rajta csillogó teáskanna, forró vizes üst, cukortartó, tejeskancsó, szűrő és három teásdoboz. – Indiai, kínai vagy kamillateát parancsol? – Boldogan mosolygott, élvezte, hogy meglepetést okozott. Rhett! Scarlett lélegzete elállt. Milyen jóképű. Napos vidéken tartózkodhatott, barna, mint egy indus. Ó, Istenem, mennyire szeretem! Szíve olyan erősen vert, hogy azt hitte, mindenki meghallja. – Rhett! Ó, drágám, mindjárt elsírom magam. – Mrs. Butler megmarkolt egy asztalkendőt, és szemét törölgette. – Azt mondtad, hogy „valami ezüstholmit” találtál Philadelphiában. Fogalmam sem volt, hogy ez a saját teáskészletem. Méghozzá sértetlenül. Igazi csoda. – És milyen súlyos. Emma, kedves, lenne szíves félretolni azt a silány porcelánt? Ha jól hallottam, szomjúságról panaszkodott. Megtiszteltetésnek venném, ha bármelyik teából inna… Sally, szerelmem,

mikor engeded már, hogy párbajban agyonlőjem a férjedet és elraboljalak? – Rhett az asztalra tette a tálcát, áthajolt felette, és megcsókolta a pamlagon ülő három nőt. Ezután körülnézett. Nézz rám, könyörgött az árnyékba borult sarokból Scarlett. Csókolj meg. De Rhett nem vette észre. – Margaret, milyen csinosan áll rajtad ez a ruha. Ross nem érdemel meg téged. Szervusz, Anne. Örülök, hogy látlak. Ugyanezt nem mondhatom el rólad, Edward. Nem veszem jó néven tőled, hogy háremet rendezel be magadnak a házamban, miközben én a legvacakabb kocsin utazgatom Észak-Amerikában, és keblemhez szorítom a családi ezüstöt, nehogy a kofferesek elrabolják. – Rhett anyjára mosolygott. – Ne sírj már, mama, mert még azt fogom hinni, hogy nem örülsz a meglepetésnek. Eleanor felnézett rá, arcáról csak úgy sugárzott a szeretet. – Áldjon meg az Isten, fiam. Nagyon boldoggá tettél. Scarlett már nem bírt magával. Odaszaladt: – Rhett, drágám… Rhett megfordult, és Scarlett megtorpant. A férfi arca kőkemény, rezzenetlen volt, vasakarattal fogta vissza érzelmeit. De szeme csillogott: egy pillanatig feszülten nézték egymást, majd Rhett szája sarkában megjelent a gúnyos mosoly, amelyet Scarlett oly jól ismert, és amelytől annyira rettegett. – Szerencsés az az ember – mondta lassan és tisztán –, aki nagyobb meglepetésben részesül, mint amekkorát – okoz. – Kezét Scarlett felé nyújtotta. Scarlett a tenyerébe tette remegő ujjait; tisztán érezte, hogy a kinyújtott kéz a távoltartás jele. Rhett bajsza jobb, majd bal orcáját érintette. Legszívesebben megölne, gondolta, és a veszély furcsa izgalommal töltötte el. Rhett átkarolta a vállát, felsőkarját valóságos satuba fogta. – Hölgyeim – és Edward –, bizonyára megbocsátják, ha itt hagyjuk önöket. – Hangjában megindítóan keveredett a kisfiús báj és a csintalanság. – Nagyon régen nem volt lehetőségem elbeszélgetni a feleségemmel. Most felmegyünk, és hagyjuk, hogy nélkülünk oldják meg a Konföderációs Otthon gondjait. Olyan gyorsan ment ki vele, hogy Scarlettnek elköszönni sem állt módjában. 12 Rhett egy szót sem szólt hozzá, amíg a lépcsőn felszáguldva a hálószobájába vitte. Becsukta az ajtót, és nekidőlt. – Scarlett, mi a fenét keresel itt? Scarlett szerette volna kitárni feléje karját, de a Rhett szemében lángoló harag visszatartotta. Tágra nyílt szeme ártatlan meg nem értést sugárzott. Fojtott, bájosan pihegő hangon szólalt meg: – Eulalie néni megírta, amit rólam mesélsz, Rhett… hogy mennyire vágyódsz utánam, de én nem vagyok hajlandó az üzletet otthagyni. Ó, drágám, hát miért nem szóltál? Hiszen ha rólad van szó, fütyülök az üzletre. – Óvatosan leste Rhett szemét. – Hagyd abba, Scarlett. – Micsodát? – Mindent. A lázas magyarázkodást és az ártatlan meg nem értést. Tudod, hogy nekem soha nem hazudhatsz büntetlenül. Scarlett tudta, hogy ez az igazság. Őszintének kell lennie. – Azért jöttem, mert veled akartam lenni. – Halk vallomása őszintén, méltóságteljesen hangzott. Rhett az egyenes vállat és a büszkén emelt főt nézte, és hangja meglágyult. – Drága Scarlettem, idővel barátokká válhattunk volna, amikor emlékeink keserédes nosztalgiává csitulnak. Lehet, hogy ha mindketten kegyesek és türelmesek leszünk, elérkezhetünk odáig. De ennél többre nem megyünk. – Türelmetlenül száguldott végig a szobán. – Hogyan értessem meg veled? Nem akarlak bántani, de te kényszerítesz rá. Nem akarom, hogy itt legyél. Menj vissza Atlantába, Scarlett, és hagyj engem békén. Már nem szeretlek. Világos? Scarlett arcából kifutott a vér. Vászonfehér arcában csak úgy csillogtak a zöld szemek. – Én is tudok világosan beszélni, Rhett. A feleséged vagyok, te meg a férjem. – Már felajánlottam, hogy változtatok ezen a szerencsétlen körülményen. – Szavai mint a korbácsütés; Scarlett elfelejtette, hogy uralkodnia kell magán. – Elválni? Soha, soha, soha! És soha nem is adok okot rá, hogy elválj tőlem. A feleséged vagyok, és mint tisztességtudó feleséghez illik, idejöttem hozzád és otthagytam mindent, ami szívemnek kedves. – Szája sarkán győztes kis mosoly jelent meg, amikor kijátszotta aduját. – Édesanyád végtelenül boldog, hogy itt vagyok. Neki mit mondasz, ha kidobsz engem? Mert én bizony megmondom az igazat, és ezzel összetöröm a szívét.

Rhett súlyos léptekkel járt le és fel a tágas szobában. Bajsza alatt átkokat mormolt, olyan útszéli, istenkáromló kifejezéseket, amilyeneket Scarlett soha életében nem hallott. Ez az a Rhett, akit csak hallomásból ismert, az a Rhett, aki Kaliforniába ment az aranyláz idején és késsel védte jogait. Ez Rhett, a szeszcsempész, Havanna legócskább kocsmáinak állandó vendége, a törvényen kívüli kalandor, a hasonszőrű renegátok barátja és társa. Scarlett megbotránkozva, de elbűvölve és izgatottan figyelte. Rhett hirtelen megtorpant, és megfordult, hogy farkasszemet nézzen Scarlett-tel. Fekete szeme csillogott, de már nem a haragtól. Humor volt benne, sötét, keserű és fáradt humor. Ismét Rhett Butler volt, a charlestoni úriember. – Sakk – mondta torz mosollyal. – Nem vettem figyelembe a királynő kiszámíthatatlan mozgékonyságát. De nem matt, Scarlett. – Feltartotta nyitott tenyerét, jelezve, hogy pillanatnyilag megadta magát. Scarlett a szavakat nem értette, de a gesztus és a férfi hangja elárulta, hogy most nyert… valamit. – Szóval itt maradok? – Itt maradsz, amíg nem akarsz elmenni. Azt hiszem, nem lesz túl soká. – Tévedsz, Rhett! Szeretek itt lenni. Rhett arcán régi, jól ismert kifejezés jelent meg.. Gúnyos, szkeptikus és mindentudó. – Mióta vagy Charlestonban, Scarlett? – Tegnap este óta. – És máris megszeretted. Gyorsan ment, gratulálok fogékonyságodhoz. Elkergettek Atlantából – csoda, hogy nem hempergettek meg szurokban és tollban –, itt meg tisztességes bánásmódban részesültél olyan hölgyek részéről, akik nem ismernek más bánásmódot, ezért azt hiszed, menedékre leltél. – Scarlett arckifejezése láttán elnevette magát. – Ó, igen, még mindig vannak kapcsolataim Atlantával. Mindent tudok ottani kiközösítésedről. Már az a csőcselék sem akar hallani rólad, amellyel oly szívesen összejöttél. – Nem igaz! – kiáltotta Scarlett. – Én dobtam ki őket! Rhett vállat vont. – Fölösleges erről vitatkozni. Most az számít, hogy itt vagy, az anyám házában, az ő védőszárnyai alatt. És minthogy az ő boldogsága igen fontos nekem, pillanatnyilag nem tehetek ellened semmit. De nem is kell. Majd te elvégzed, az én beavatkozásom nélkül. Majd kiderül, igazából milyen vagy; és akkor mindenki engem fog sajnálni, és anyám iránt érez részvétet. Én meg összepakollak és visszaküldelek Atlantába, az egész itteni közösség előkelő, halk éljenzése közepette. Azt hiszed, hogy megjátszhatod az úrinőt? Egy vak süketnémát sem tudnál becsapni. – Igenis úrinő vagyok, a fene egyen meg! Te nem tudod, hogy mi a tisztesség. Ne felejtsd el, hogy anyám a savannah-i Robillard családból származik, az O'Harák pedig ír királyi családból! Rhett őrjítőén türelmes mosollyal válaszolt. – Hagyd el, Scarlett. Mutasd, milyen ruhákat hoztál. – A legközelebbi székre ült, és kinyújtotta hosszú lábait. Scarlett rábámult, nem értette, mitől lett hirtelen ilyen nyugodt. Rhett szivart húzott elő a zsebéből, és ujjai között sodorgatta. – Remélem, nincs kifogásod ellene, ha saját szobámban rágyújtok. – Természetesen nincs. – Köszönöm. Most mutasd a ruhákat. Biztosan vadonatújak; soha nem kísérled meg visszanyerni kegyeimet egy halom új alsószoknya és selyemruha nélkül, amelyek mind a rád jellemző förtelmes ízléssel készültek. Nem hagyom, hogy nevetségessé tedd az anyámat. Úgyhogy mutasd meg, és én elbírálom, mit lehet közülük megmenteni. – Szivarvágót vett elő. Scarlett dühöngött, de a gardróbszobába ment, hogy a holmiját összeszedje. Lehet, hogy jó dolog sül ki belőle. Rhett mindig ellenőrizte ruhatárát. Szerette, ha azt veszi fel, amit ő választott ki, büszke volt arra, hogy milyen szép és elegáns. Ha Rhett újból törődik megjelenésével, újra büszke akar lenni rá, szívesen engedelmeskedik. Mindent felpróbál. így legalább ingben mutatkozhat előtte. Scarlett ujjai gyorsan mozogtak, kikapcsolták a rajta levő ruhát és a turnűr kitömött kalickáját. Kilépett a kelmehalmazból, majd összegyűjtötte új ruháit, és lassan a hálószobába sétált; karja meztelen volt, keble félig feltárva, lábán selyemharisnya. – Dobd az ágyra – mondta Rhett –, és vegyél fel valamit, mert megfagysz. Az eső hideget hozott. Nem vetted észre? -Nagy füstgomolyt eregetett balra, fejét elfordította. – Vigyázz, hogy meg ne fázz, mialatt csábító próbálsz lenni. Csak az időt pazarlód. – Scarlett arca kigyúlt haragjában, szeméből zöld láng csapott ki. De Rhett nem nézett rá. Az ágyon lévő holmit vizsgálgatta. – Szedd le ezt a rengeteg csipkét – mondta az első ruhára –, és ebből a masnizuhatagból csak egyet hagyj meg az oldalán. Akkor elviselhető… Ezzel itt nincs mit csinálni, ajándékozd a szobalányodnak… Ez megjárja, ha leveszed

róla a szegélyt, sima fekete gombokat tetetsz rá az aranygombok helyett, és megrövidíted az uszályt… – Néhány perc alatt végzett az egész ruhatárral. – Sima, fekete strapabíró csizmára is szükséged lesz – fűzte hozzá. – Ma délelőtt rendeltem egy párat – mondta jeges hangon Scarlett. – Amikor anyád meg én vásárolni voltunk – tette hozzá, minden szót hangsúlyozva. – Nem értem: ha annyira szereted, miért nem veszel neki hintót? Nagyon fárasztja a gyaloglás. – Neked halvány fogalmad sincs Charlestonról. Ezért leszel itt pillanatokon belül szerencsétlen. Megvehettem neki ezt a házat, mert a mienket a jenkik lerombolták, és minden ismerősének ugyanekkora háza van. Kényelmesebb berendezést is szerezhettem neki, mint amilyen a barátainak van, mert az itteni bútorok mindegyike vagy a réginek pontos mása, vagy olyasmi, amit visszaszereztem a jenkiktől. Baráti körének többsége az eredeti holmik között él. De nem választhatom el a barátaitól oly módon, hogy olyan luxuscikkeket vásárolok neki, amit amazok nem engedhetnek meg maguknak. – Sally Brewtonnak van hintaja. – Sally Brewton senki máshoz nem hasonlítható. Soha nem is volt. Sally eredeti példány. Charleston tiszteli, sőt kedveli a különcöket. De a hivalkodást nem viseli el. Te pedig, drága Scarlettem, sose bírtál ellenállni a hivalkodásnak. – Gondolom, élvezettel sértegetsz, Rhett Butler! – Mi tagadás – nevetett Rhett. – Most meg láss hozzá, és kreálj valami tisztességes viseletet ma estére. A bizottságot én fuvarozom haza. Nem hagyhatom, hogy ilyen viharban Sally hajtson. Azután, hogy elment, Scarlett belebújt Rhett köntösébe. Melegebb volt, mint az ő pongyolája; a férfinak igaza volt, sokkal hűvösebb lett, és Scarlett borzongott. Füléig húzta a köntös gallérját, és beült a székbe, amelyben korábban Rhett foglalt helyet. Scarlett érezte a férfi jelenlétét, valósággal beleburkolózott. Keze a puha selyemkelmét simogatta – milyen furcsa, hogy Rhett ilyen könnyű, szinte törékeny anyagot visel, amikor ő maga olyan testes és erős. De nem ez az egyetlen dolog, amit nem ért. Egyáltalán nem ismeri, soha nem is ismerte. Scarlettet hirtelen rettenetes reménytelenség fogta el. Majd megrázta magát, és sietve felállt. Fel kell öltöznie, mielőtt Rhett visszaérne. Úristen, meddig ült álmodozva abban a székben. Odakint már erősen sötétedett. Élesen csengetett Pansynek. A rózsaszín ruháról le kell venni a csokrokat és a csipkét, hogy este felölthesse, a haj sütő vasat azonnal meg kell melegíteni. Ma este különlegesen csinosnak és nőiesnek kell lennie. Rhett… A nagy, széles ágytakarót nézte, és belepirult gondolataiba. A lámpagyújtogató még nem jutott el a város felső végéig, ahol Emma Anson lakott, és Rhett nagyon lassan hajtott, előrehajolva próbált a nehéz esőn keresztül tájékozódni a sötét utcában. Mögötte a csukott kocsiban már csak Mrs. Anson és Sally Brewton ült. Először Margaret Butiért vitte haza a kis házikóba, ahol férje, Ross várta; majd a Fő. utcára hajtott, ahol Edward Cooper (tágas esernyője védelmében) kísérte a Konföderációs Otthon kapujáig Anne Hamptont. – Gyalog megyek tovább -szólt fel a járdáról Edward –, nem ülök vissza a hölgyekhez ezzel a csöpögő esernyővel. – Edward a Templom utcán lakott, alig pár saroknyira innen. Rhett búcsúzóul megérintette széles karimájú kalapját, és továbbhajtott. – Gondolod, hogy Rhett hallja, amit mondok? – suttogta Emma Anson. – Én is alig hallak, pedig itt ülök melletted – válaszolt mogorván Sally. – Az Isten szerelmére, Emma, beszélj hangosabban. Megsüketít ez a felhőszakadás. – Dühítette az eső: megakadályozta, hogy ő hajtsa a hintót. – Mit szólsz a feleségéhez? – kérdezte Emma. – Egyáltalán nem ilyenre számítottam. Láttál-e valaha ennyire groteszkül túl-cicomázott öltözéket, mint az a délelőtti kosztüm? – Ó, az öltözködésen könnyen lehet segíteni, és rengeteg nőnek van pocsék ízlése. Nem; az számít, hogy vannak lehetőségei – mondta Sally. – Az egyetlen kérdés, hogy élni tud-e velük. Nagy hátrány lehet, ha valaki csodaszép, ráadásul bálkirálynő volt. Nagyon sok asszony soha nem gyógyul ki belőle. – Nevetséges a mód, ahogy Edwarddal flörtölt. – Nem igazán nevetséges. Azt hiszem, inkább csak megszokásból teszi. Rengeteg olyan férfi is van, aki ezt elvárja. Lehet, hogy most még nagyobb szükségük van rá, mint valaha. Hiszen minden mást elveszítettek: vagyonukat, földjüket, hatalmukat. A két nő egy darabig csendben ült, és olyasmire gondolt, amit ez a katonai megszállás alatt senyvedő büszke nép önmagának sem vallana be. Sally a torkát köszörülte. Véget akart vetni komor hangulatuknak. – Az a jó, hogy Rhett felesége

szenvedélyesen szerelmes a férjébe. Mintha kisütött volna a nap, úgy ragyogott föl az arca, amikor Rhett megjelent. Láttad? – Nem. Bár láttam volna. Amit én láttam, az ugyanaz a sugárzás volt – de Anne arcán. 13 Scarlett minduntalan az ajtó felé nézett. Miért nem jön már Rhett? Eleanor Butler úgy tett, mintha nem venné észre, de szája sarkán kis mosoly ült. Ujjai között fényes elefántcsont vetélő járt ide-oda: frivolitást készített, ezt a bonyolult hurkokból álló, pókhálófinom kézimunkát. A szalon függönyeit behúzták, a két szépséges, egymásba nyíló szoba asztalán lámpák égtek, és aranyszínű, pattogó tűz égett a kandallóban, elűzve a hűvösséget és a nedvességet. De Scarlett idegei túlságosan feszültek voltak ahhoz, hogy a családi idillt élvezze. Hol marad Rhett? Akkor is dühös lesz, amikor megjön? Figyelni próbált arra, amit Rhett anyja mesél, de nem bírt. Mit érdekli a Hadiözvegyek és Árvák Konföderációs Otthona? Ruhaderekához nyúlt, de hiányzott róla a csipke, amit morzsolgathatna. Biztosan nem érdekelnék Rhettet a ruhái, ha ő maga nem érdekelné… – …így az iskola tulajdonképpen magától alakult, mert nem volt hová tenni az árvákat – mesélte Mrs. Butler. – Nem is mertük remélni, hogy ennyire sikeres lesz. Tavaly júniusban hatan végeztek, most már mindegyikük önállóan tanít. Ketten Walterboróban kaptak állást, egy pedig valósággal válogathatott, hogy Yemassee-be megy-e, vagy Camdenbe. Egy másik – olyan édes kislány – írt nekünk, majd megmutatom a levelét… Jaj, hol van Rhett? Miért marad el ilyen sokáig? Már nem bírom sokáig, mindjárt sikítok. Ütött a kandallón álló bronzóra, és Scarlett összerándult. Kettő… három… – Vajon hol marad Rhett? – kérdezte az anyja. Öt… hat. – Tudja, hogy hétkor vacsorázunk, és előtte mindig felhajt egy pohárkával. Arról nem is beszélve, hogy bőrig ázik, és át kell öltöznie. – Mrs. Butler a széke melletti asztalkára tette le a kézimunkát. – Megyek, megnézem, elállt-e az eső. Scarlett talpra ugrott. – Majd én megyek. – Gyorsan, felszabadultan lépkedett, és elhúzta a nehéz selyemfüggöny sarkát. Odakint sűrű köd gomolygott a tengerparti sétányon. Az utcán kavargott, úgy tekergőzött felfelé, mint egy élőlény. Az utcai lámpa fénylő pötty volt a fehérség közepén. Scarlett visszahúzódott a kísérteties, alaktalan látványtól, és leeresztette a függönyt. – Nagy a köd, de az eső elállt. Gondolja, hogy Rhettnek nem esett baja? Eleanor Butler mosolygott. – Te is tudod, hogy rosszabbat is átélt már, mint egy kis eső és köd. Persze hogy nem esett baja. Minden percben itt lehet. Mintha e szavak okozták volna – meghallották, hogy nyílik a nagy bejárati ajtó. Scarlett hallotta Rhett nevetését és Manigo, az inas mély hangját. – Tessék ideadni azt a vizes holmit. A csizmát is. Idekészítettem a házicipőt. – Köszönöm, Manigo, felmegyek és átöltözöm. Szólj Mrs. Butlernek, hogy egy perc múlva vele leszek. A szalonban van? – Igen, uram, ő is, meg a fiatalasszony is. Scarlett figyelt, hogyan reagál Rhett, de mást nem hallott, csak gyors, kemény lépteit felfelé a lépcsőn. Örökkévalóságnak tűnt, amíg visszajött. A kandallón álló óra biztosan rosszul jár. Egész órába telik, amíg egy percet mozdul. – Fáradtnak látszol, drágám – szólt Eleanor Butler, amikor Rhett a szalonba lépett. Rhett felemelte és megcsókolta anyja kezét. – Ne sopánkodj, mama, inkább éhes vagyok, mint fáradt. Mikor vacsorázunk? Mrs. Butler fel akart állni. – Szólok a konyhán, hogy azonnal tálaljanak. – Rhett gyengéden a vállához nyúlt, hogy visszatartsa. – Ne siess, előbb iszom egyet. – A tálalóhoz sétált, whiskyt töltött magának, és ekkor nézett először Scarlettre. – Velem tartasz, Scarlett? – Felvont szemöldöke és a whisky illata egyaránt ingerelte Scarlettet. Sértődötten elfordult. Szóval Rhett úgy akar vele játszani, mint macska az egérrel? Csapdába akarja ejteni, hogy anyja őellene forduljon? Akármilyen ravasz Rhett, rajta nem fog ki. Szája összeszorult, szeme csillogni kezdett. Neki is nagyon okosan kell viselkednie, ha túl akar járni Rhett eszén. Izgalom fogta el. A versengés mindig felélénkítette. – Eleanor asszony, hát nem rémes ez a Rhett? – nevetett Scarlett. – Ugye rossz kisfiú volt? – Háta mögött érezte Rhett hirtelen mozdulatát. Remek! Telitalálat! Hosszú évekig járkált súlyos lelkiismeretfurdalással az anyjának okozott fájdalom miatt; fiatalkori csínyjei miatt ugyanis apja kitagadta. – A vacsora tálalva van, Mrs. Butler – szólt az ajtóban Manigo.

Rhett anyjának nyújtotta karját, és Scarlettbe belemart a féltékenység. Majd emlékeztette magát, hogy épp az anyjához való ragaszkodás miatt maradhat ő itt. Lenyelte haragját. – Olyan éhes vagyok, hogy egy fél ökröt meg tudnék enni – mondta vidám hangon –, és Rhett is majd éhen hal, nem igaz, drágám? – Most ő kerekedett felül, ezt Rhett is beismerte. Ha most elveszíti fölényét, elveszti az egész játékot, és soha többé nem szerzi vissza Rhettet. Mint kiderült, Scarlett aggodalma felesleges volt. Abban a pillanatban, amikor leültek, Rhett vette át a beszélgetés fonalát. Eljátszotta, hogyan kutatott a teáskészlet után Philadelphiában, valóságos kalandot csinált belőle, színes szavakkal ábrázolta az emberek egész sorát, akikkel tárgyalt, kiejtésüket és sajátos kifejezésmódjukat olyan ragyogóan utánozta, hogy anyja meg Scarlett úgy nevetett, hogy az oldaluk is belefájdult. – És miután ezt a végtelen utat bejártam – sóhajtott lemondóan Rhett –, legnagyobb ijedtségemre az új tulajdonos még a készlet értékének hússzorosáért sem volt hajlandó megválni tőle. Egy pillanatig attól féltem, hogy vissza kell lopnom, de szerencsére elfogadta ajánlatomat, hogy üljünk le egy barátságos kártyajátszmára. Eleanor Butler úgy tett, mintha helytelenítené. – Remélem, nem játszottál tisztességtelenül – mondta, de a szavak mögött nevetés bujkált. – Mama! Hogy mondhatsz ilyet? Én csak akkor csalok, ha hivatásossal játszom. Ez a nyomorúságos pasas, Sherman hadseregének volt ezredese amatőr volt, hát engedtem, hadd nyerjen néhány száz dollárt, fájdalmát enyhítendő. Olyan volt, mint egy fordított Ellinton. Mrs. Butler nevetett. – Ó, a szegény ember. És szegény felesége – a szívem megszakad érte. – Rhett anyja Scarlett felé hajolt. – Az egyik családi szégyenfoltról van szó – mondta mímelt suttogással. Ismét felnevetett, majd mesélni kezdett. Scarlett megtudta, hogy az Ellintonok a keleti part teljes hosszán hírhedtek voltak a közös családi gyengeségről: arról, hogy a világon mindenre fogadnak. Az első Ellinton, aki lábát az amerikai partokra tette, csak azért volt a hajón, mert fogadáson egy darab földet nyert. A fogadás a föld tulajdonosával arra vonatkozott, hogy ki tud több sört meginni és talpon maradni. Mire megnyerte, olyan részeg volt, hogy azt gondolta, érdemes volna elmenni és megnézni azt a területet. Úgy mesélik, azt se tudta, hová megy a hajó, amíg ki nem kötött, mert közben kockajátékon elnyerte minden matróz rumadagját. – És mit csinált, amikor kijózanodott? – érdeklődött Scarlett. – Ó, drágám, ez sose következett be. Meghalt, alig tíz nappal a kikötés után. De útközben kockán elnyert egy lányt – a hajó egyik mosogatólányát –, és minthogy később kiderült, hogy teherbe ejtette, amolyan posztumusz esküvőt tartottak a sírjánál, és a megszületett csecsemő lett egyik ükapám. – Ö is nagy szerencsejátékos volt, nemde? – kérdezte Rhett. – Hát persze. Családi vonás. – És Mrs. Butler folytatta a családfa történetét. Scarlett gyakran Rhettre nézett. Mennyi meglepetés érheti még a férfi részéről, akit alig ismer? Még soha nem látta ennyire elégedettnek, boldognak, otthonosnak. Rádöbbent: sose teremtettem neki otthont. A házat sem szerette. Az enyém volt, olyan lett, amilyennek én akartam, ajándék volt tőle, nem érezte magáénak. Scarlett szerette volna félbeszakítani Eleanor asszony történeteit, megmondani Rhettnek, hogy mennyire fájlalja a múltat, hogy minden hibát .helyrehoz. De hallgatott. Rhett elégedett, jól mulat, élvezi anyja történeteit. Nem ronthatja el a hangulatát. Magas ezüst gyertyatartóban gyertyák égtek, fényük visszaverődött a mahagóniasztal fényezett lapjáról és Rhett villogó fekete szemének pupillájáról. A tágas, árnyas szobában a gyertyák fénye meleg, nyugodt szigetet alkotott az asztal körül. A külvilágot kizárta a dús függöny és a kicsiny gyertyafényes sziget meghittsége. Eleanor Butler hangja gyengéd volt, Rhett nevetése csöndes, bátorító. A szeretet alkotott légies, de eltéphetetlen köteléket .anya és fia között. Scarlettet hirtelen rettenetes vágy fogta el, hogy ő is részese legyen ennek a köteléknek. Ekkor Rhett kérlelni kezdte anyját: – Mama, mesélj Scar lettnek Townsend kuzenról. – Scarlett érezte, hogy biztonságban van a gyertyafény melegében, bevették a családi légkörbe. Bárcsak örökké tartana. Ő is kérte Eleanor asszonyt, hogy meséljen Townsend kuzenról. – Townsend nem első unokatestvér, csak harmadfokú, viszont közvetlen leszármazottja Elunton ükapának, egy legidősebb fiú legidősebb fiának egyetlen fia. Ezáltal örökölte azt a bizonyos juttatott földet, valamint az Ellintonok játékszenvedélyét és az Ellintonok szerencséjét. Ezek az Ellintonok mindig mindenben szerencsések voltak, kivéve egyetlen dolgot – és ez is családi vonás –: a fiúk mind kancsalok. Townsend egy előkelő philadelphiai család rendkívül szép lányát vette feleségül. Az ottani

társaság úgy mondta:,, a Szép és a Szörnyeteg” esküvője. De a lány apja, ügyvéd lévén, nagyra értékelte a vagyont, Townsend meg szédületesen gazdag volt. Townsend és felesége Baltimore-ban telepedett meg. Ezután jött a háború. A feleség rohanvást sietett haza a családjához abban a pillanatban, amikor Townsend Lee tábornok hadseregéhez csatlakozott. A nő végül is jenki volt, és Townsend több mint valószínű, hogy elesik. Kancsalsága miatt nemhogy egy istállóajtót, még egy istállót sem tudott volna eltalálni. Az Ellintonok szerencséje azonban itt is melléje szegődött. Végigharcolta a háborút, és néhány kisebb fagyástól eltekintve semmi baja nem lett. Miközben feleségének három fivére és az apja hősi halált halt az Unió hadseregében, így ő örökölt mindent, amit a gondos atya és a gondos ősök felhalmoztak. Townsend úgy él Philadelphiában, mint egy király, és fütyül rá, hogy savannah-i tulajdonát Sherman elkon-fiskálta. Nem találkoztál vele, Rhett? Hogy van? – Jobban bandzsít, mint valaha, van két kancsal fia és egy lánya, aki hála Istennek anyjára ütött. Scarlett alig hallotta Rhett válaszát. – Eleanor asszony, azt mondja, hogy az Ellintonok Savannahból származnak? Anyám is savannah-i volt. – Scarlett gyakran érezte, mennyire hiányzik a kiterjedt rokonság, ami szorosan hozzátartozik a déliek életéhez. Mindenkinek, akit ismert, rengeteg unokatestvére, nagybátyja és nagynénje volt, sok generációra és sok száz mérföldre kiterjedően. De neki nem volt senkije. Pauline és Eulalie gyermektelen. Gerald O'Hara savannah-i bátyjainak sincs gyereke. Bizonyára nagyon sok O'Hara él még Írországban, de ebből semmi haszna, és nagyapján kívül minden Robillard elköltözött Savannah-ból. És most itt ül, megint csak mások családi történeteit hallgatja. Rhettnek rokonsága van Philadelphiában. Nem kétséges, hogy rokoni kapcsolatok fűzik fél Charlestonhoz is. Ez nem igazság. De lehet, hogy ezek az Ellintonok valami módon kapcsolódnak a Robillard-okhoz. Akkor ő is láncszeme lehetne annak a füzérnek, amelybe Rhett tartozik. Összeköttetést találhatna a Butierek világához, és Charlestonhoz, amelyet Rhett választott, neki meg eltökélt szándéka, hogy abba belépjen. – Nagyon jól emlékszem Ellen Robillard-ra – mondta Mrs. Butler. – És az édesanyjára. A nagymamád, Scarlett, valószínűleg a legelragadóbb nő volt egész Georgiában és Dél-Carolinában. Scarlett lenyűgözve hajolt előre. Nagyanyjáról eddig csak apró töredékeket szedett össze. – Tényleg olyan botrányos volt? – Rendkívüli egyéniség volt. De amikor én ismertem, egyáltalán nem viselkedett botrányosan. Túlságosan lefoglalta a gyerekszülés. Először Pauline nénéd született, majd Eulalie, azután anyád. Történetesen Savannah-ban voltam, amikor anyád született. Emlékszem a tűzijátékra. Nagyapád egy híres olasz szakértőt hozatott New Yorkból, és grandiózus tűzijátékot rendezett, valahányszor nagyanyád újabb gyermekkel ajándékozta meg. Bizonyára nem emlékszel rá, Rhett, és nem is veszed jó néven, hogy emlékeztetlek, de halálra rémültél. Kivittelek, hogy lásd, és te olyan hangosan bömböltél, hogy majd meghaltam szégyenemben. Az összes többi gyerek tapsolt és sikoltozott örömében. Persze azok idősebbek voltak. Te még mindig szoknyácskában voltál, alig több egyévesnél. Scarlett előbb Mrs. Butlerre, majd Rhettre bámult. Képtelenség! Rhett nem lehet idősebb, mint az ő anyja. No de a mama – a mama volt. Mindig természetesnek tartotta, hogy a mama öreg, túl van a viharos érzelmek korszakán. Hogy létezik, hogy Rhett öregebb? Hogy szeretheti ilyen kétségbeesetten, ha ennyire öreg? Megdöbbenését Rhett ekkor újabb megdöbbenéssel tetézte. Szalvétáját az asztalra ejtette, felállt, Scarlett mellé lépett, megcsókolta a feje búbját, majd anyjához ment, felemelte és megcsókolta a kezét. – Most elmegyek. Ne Rhett, ne! – szerette volna kiáltani Scarlett. De annyira elképedt, hogy nem bírt megszólalni, meg se tudta kérdezni, hová megy. Anyja tiltakozott: – Nem bánnám, ha ebben a sötét, esős időben nem mennél el. És itt van Scarlett. Alig volt lehetőséged, hogy néhány szót váltsatok. – Az eső elállt, telihold van – válaszolt Rhett. – Nem szalaszt-hatom el az esélyt, hogy kihasználjam a dagályt, és már alig néhány óra van az apály kezdetéig. Scarlett tudja, hogy az alkalmazottakat ellenőrizni kell, hiszen ő is munkaadó. Igaz, bogaram? – Csillogó szemén visszaverődött a gyertya fénye. Majd kiment a hallba. Scarlett felugrott az asztaltól, sietségében majdnem feldöntötte a széket. És anélkül, hogy Mrs. Butlerhez egy szót is szólna, kétségbeesetten rohant Rhett után. Rhett az előszobában volt, a kabátját gombolta, kalappal a kezében. – Rhett, Rhett, várj! – kiáltott Scarlett. Nem vette figyelembe a férfi megvető tekintetét. – Olyan kellemes volt a vacsora. Miért mész

el? Rhett elment mellette, és becsukta az előszobából a hallba vezető ajtót. A kilincs hangosan csattant, senki sem hallhatta őket. – Ne csinálj jelenetet. Nem hat rám. – Mintha a veséjébe látna, úgy fejezte be: – És ne számíts rá, hogy megosztom veled az ágyam. Kinyitotta az utcára nyíló ajtót. Mire Scarlett szóhoz jutott volna, már el is tűnt. Az ajtó lassú lengéssel csukódott be mögötte. Scarlett toppantott. Haragjának és kiábrándulásának silány levezetése volt ez. Miért ilyen aljas? Grimaszt vágott – félig haraggal, félig akaratlan nevetéssel –, mert önkéntelenül el kellett ismernie, hogy Rhett milyen okos. Azonnal rájött, mit forral ellene Scarlett. Nos, akkor neki még okosabbnak kell lennie. Ez minden. Feladni az ötletet, hogy azonnal teherbe essen, kigondolni valami mást. Összeráncolt homlokkal tért vissza Rhett anyjához. . – Ne izgulj, kedvesem, minden rendben lesz – mondta Eleanor Butler. – Rhett úgy ismeri a folyót, mint a tenyerét. – A .kandalló mellett állt, nem akart a hallba menni és megzavarni Rhett búcsúzkodását a feleségétől. – Menjünk át a könyvtárba, ott olyan kényelmes. A cselédek közben leszedik az asztalt. Scarlett magas hátú székbe ült, távol a huzattól. Nem, mondta, nem kér takarót a térdére, köszöni szépen, remekül megvan. – Hadd takarjam be magát, Eleanor asszony – erősködött, és ráterítette Mrs. Butlerre a kasmír kendőt. – Üljön le, engedje el magát. – Rávette, hogy helyezze magát kényelembe. – Milyen kedves teremtés vagy, Scarlett, annyira hasonlítsz drága anyádra. Emlékszem, milyen gondos volt ő is, mennyire jó modorú. Persze minden Robillard lány jól nevelt volt, de Ellen valami különleges… Scarlett behunyta szemét, és beszívta a citrom és a verbéna halvány illatát. Minden rendben lesz. Eleanor asszony szereti őt, ráveszi Rhettet, hogy jöjjön haza, és mindnyájan boldogan élnek, míg meg nem halnak. A mély, párnázott székben elbóbiskolt, elzsongították a régi idők kellemes emlékei. Amikor hirtelen zaj támadt az ajtó mögötti hallban, zavartan kapta fel a fejét. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van és hogy került ide, fátyolos szemmel pislogott az ajtóban álló férfira. Rhett? Nem, ez nem lehet Rhett, hacsak nem borotválta le a bajuszát. A nagydarab férfi, aki nem Rhett volt, bizonytalan léptekkel jött befelé. – Jöttem, hogy a húgomat megismerjem – zagyvált érthetetlenül. Margaret Butler Eleanorhoz futott. – Próbáltam megakadályozni – kiáltotta –, de megint olyan hangulatban volt… nem hallgatott rám! Mrs. Butler felállt. – Csitt, Margaret. Ross, rendes köszönést várok el tőled – mondta csöndesen, de határozottan. Scarlett most már értett mindent. Szóval ez itt Rhett öccse, és a jelek szerint nagyon részeg. No, ez nem különösebb újdonság, látott ő már részeg férfiakat. Felállt, Rossra mosolygott, bájgödröcskéje elmélyült. – Nahát ilyet, Eleanor asszony, hogy lehet egy hölgy olyan szerencsés, hogy két fia legyen, az egyik jobb képű, mint a másik? Rhett sose árulta el, hogy ilyen jóvágású fivére van! Ross Scarlett felé tántorgott. Végigmérte testét, majd kócos fürtjeit és pirosított arcát. Nem mosolygott, hanem vigyorgott. – Szóval ez az a Scarlett – mondta borízű hangon. – Tudhattam volna, hogy egy ilyen csinos kis darabot fog ki magának. Gyerünk, Scarlett, adjál baráti csókot új bátyádnak. Biztos vagyok benne, hogy tudod, mi kell egy férfinak. – Nagy kezei mint hatalmas pókok szaladtak végig Scarlett karján, és pőre nyakát szorongatták. Majd nyitott szájjal lecsapott Scarlett szájára, savanyú lehelete Scarlett orrába hatolt, nyelvével szétfeszítette fogait. Scarlett hiába viaskodott, hiába próbálta ellökni, Ross nagyon erős volt, teste meg szorosan hozzásimult. Hallotta a két nő hangját, de nem értette, mit mondanak. Minden figyelme arra irányult, hogy kiszabaduljon ebből a visszataszító ölelésből és Ross sértő szavainak hatása alól. Ringyónak nevezte! És úgy is bánik vele. Ross hirtelen ellökte, úgy, hogy visszaesett a székbe. – Fogadni mernék, hogy a drága bátyámhoz nem vagy ilyen hideg – morogta. Margaret Butler ott zokogott Eleanor vállán. – Ross! – Mrs. Butler úgy szólt rá, mintha kést hajítana felé. Ross ügyetlenül tántorogva fordult meg, s eközben feldöntött egy asztalkát. – Ross! – ismételte meg az anyja. – Csöngettem az inasnak. Hazasegít téged, és tisztességes kíséretet biztosít Margaretnek. Ha kijózanodsz, bocsánatkérő levelet írsz Rhett feleségének és nekem.

Szégyent hoztál önmagádra, Margaretre és rám, és addig nem teheted ide be a lábad, amíg nem heverem ki ezt a gyalázatot. – Annyira restellem, Eleanor asszony – sírt Margaret. Mrs. Butler Margaret vállára tette a kezét. – Téged sajnállak, Margaret. – Lefejtette magáról Margaret karjait. – Most menj haza. Téged természetesen mindig szívesen látunk. Manigo bölcs öreg szeme egyetlen pillantással felmérte a helyzetet; eltávolította Rosst, aki furcsa módon egyetlen szóval sem tiltakozott. Margaret utánuk sietett. – Úgy restellem – ismételgette, amíg a nagy bejárati ajtó be nem csukódott mögötte. – Drága gyermekem – szólt Scarletthez Eleanor –, nem tudom, mivel mentegetőzzem. Ross részeg volt, nem tudta, hogy mit beszél. De ez nem mentség. Scarlett egész testében reszketett az undortól, a megaláztatástól, a haragtól. Miért hagyta, hogy megtörténjen; miért engedte hogy Rhett öccse meggyalázza, kezével és szájával illesse? Miért nem köpte arcon, miért nem kaparta ki a szemét, miért nem csapott ököllel arra a mocskos szájára? De nem tettem, gondolta, hagytam, hogy megtörténjen -mintha megérdemeltem volna, mintha igaz volna, amit mondott. Scarlett soha életében nem szégyenült meg ennyire. Megszégyenítették Ross szavai, csakúgy, mint önnön gyengesége. Úgy érezte, hogy bemocskolták és örökre megalázták. Még az is jobb lett volna, ha Ross megüti, vagy késsel megsebzi. A zúzódás vagy a seb begyógyul. De büszkesége soha nem heveri ki a rajta ütött sebet. Eleanor föléje hajolt, próbálta átölelni, de Scarlett elhúzódott. – Hagyjon békén! – akarta kiáltani, de erejéből csak nyöszörgésre futotta. – Nem hagylak. Addig, amíg meg nem hallgatsz. Meg kell értened, Scarlett, meg kell hallgatnod. Annyi mindent nem tudsz. Figyelsz rám? Scarlett mellé húzott egy széket, és leült. – Nem! Hagyjon békén. – Scarlett befogta a fülét. – Nem hagylak – mondta Eleanor –, és elmondom, megint és megint, ha kell, ezerszer, amíg meg nem hallgatsz… – Beszélt és beszélt, halkan, de határozottan, miközben keze Scarlett lehajtott fejét simogatta – vigasztalón, szeretettel, hízelgőn kényszerítve Scarlettet, hogy figyeljen rá. – Amit Ross tett, az megbocsáthatatlan. Nem is kérem, hogy megbocsáss neki. De énnekem muszáj. Az én fiam, és tudom, mi vitte rá, hogy így viselkedjen. Nem téged akart bántani, drágám. Rhett ellen támadt rajtad keresztül; Ross tudja, hogy Rhett sokkal erősebb nála, hogy soha semmiben nem éri utol. Rhett mindig megszerzi, amit akar. Mindent megmozgat, mindent elintéz. Szegény Rossnak meg semmi sem sikerül. Margaret ma délután négyszemközt elárulta, hogy amikor Ross reggel jelentkezett a munkahelyén, közölték, hogy ki van rúgva. Az ivás miatt. Mindig ivott, mint minden férfi, de nem annyira, mint amióta Rhett visszajött Charlestonba. Ross próbálkozott az ültetvénnyel. Amikor árháborúból hazajött, agyonhajszolta magát, de mindig balul ütött ki valami, soha nem volt tisztességes termés. Annyi rizst sikerült csak betakarítani, amennyi az adó kifizetéséhez elegendő. így amikor Rhett fölajánlotta, hogy megveszi tőle az ültetvényt, Ross szó nélkül belement. Mindenképpen Rhett része lett volna, ha az apja meg ő… de ez már másik történet. Ross bankpénztárosi állást kapott, csakhogy a pénz kezelését nem tartotta úriemberhez méltónak. A régi szép időkben egy úriember aláírta a számlát, vagy egyszerűen becsületszavát adta, és minden mást a tiszttartóra bízott. Mindenesetre hibákat tapasztaltak nála, az elszámolás sosem egyezett, és egy nap igazán nagy hibát követett el, és elvesztette az állását. Sőt a bank bírói úton akarta visszaszerezni a pénzt, amit Ross tévedésből fizetett ki. Rhett kifizette helyette. Mintha tőrt forgattak volna Ross szívében. Akkor kezdett sokat inni, és most az újabb állásából is kirúgták. Mindezek tetejében az az ostoba – vagy talán rosszindulatú – híresztelés terjedt el, hogy Rhett simította el annak idején az ügyet. Ross azonnal hazament, és leitta magát. Holtrészegre. Isten bűnömül ne vegye, hogy Rhettet mindig jobban szerettem. Most is ez a helyzet. Elsőszülöttem volt, és abban a pillanatban, amikor először ölembe vettem, parányi kezecskéjébe tettem le a szívem. Rosst és Rosemaryt is szeretem, de nem annyira, mint Rhettet, és attól tartok, hogy tudatában vannak ennek. Rosemary azt hiszi, ez attól van, hogy Rhett olyan sokáig elvolt, majd hirtelen megjelent, mint szellem a palackból, és berendezte nekem ezt a házat, neki meg olyan szép ruhákat vásárolt, amilyenekre mindig vágyott. Nem emlékszik, mi volt a helyzet, mielőtt Rhett elment volna; csecsemő volt, nem tudja, hogy szívemben az első hely mindig Rhetté volt. Ross tudja, mindig is tudta, de apjának ő volt a kedvence, úgyhogy nem nagyon izgatta. Steven kitagadta Rhettet, Rosst

tette örökösévé. Szerette Rosst, büszke volt rá. De Steven halott; e hónapban lesz halálának hetedik évfordulója. Rhett meg ismét itthon van, ennek öröme tölti be az életemet, és Ross kénytelen ezt tudomásul venni. Mrs. Butler hangja elakadt; túlfeszítette szíve legsúlyosabb titkainak feltárása. Összeroskadt, és keservesen zokogott. – Szegény fiam, szegény, sebeket osztó fiam… Mondanom kellene valamit, gondolta Scarlett, megvigasztalni. De nem ment – túl nagy sebet kapott. – Ne sírjon, Eleanor asszony – mondta erőtlenül. – Ne bánkódjon. Kérdezni szeretnék valamit. Mrs. Butler mély lélegzetet vett, megtörölgette szemét, és nyugalmat erőltetett arcára. – Mit, édesem? – Tudnom kell – mondta izgatottan Scarlett. – Kérem, mondja meg, valóban olyannak látszom, amilyennek ő… ahogy ő mondta? – Biztatásra volt szüksége, arra, hogy ez a szerető szívű, verbénaillatú hölgy helyeselje megjelenését. – Drága gyermekem, egyáltalán nem érdekes, milyennek látszol. Rhett szeret téged, ennélfogva én is szeretlek. Szűzanyám! Szóval azt akarja mondani, hogy ringyónak látszom, de nem számít. Megbolondult? Persze hogy számít, jobban számít, mint bármi más a világon. Úrihölgy akarok lenni, olyan, amilyennek anyám szeretne látni! Görcsösen megragadta Mrs. Butler kezét, nem sejtette, hogy rettenetes fájdalmat okoz neki. – Ó, Eleanor asszony, segítsen nekem! Könyörgök, szükségem van a segítségére. – Természetesen, kedvesem. Mondd meg, miben segíthetek. – Mrs. Butler arcán csupán komolyság és gyengédség látszott; sok éve megtanulta, hogyan leplezze fájdalmát. – Meg kell tudnom, mit csinálok rosszul, miért nem látszom úrinőnek. Pedig úrinő vagyok, Eleanor asszony. Kérem, higgye el. Ismerte az anyámat, tudnia kell, hogy ez az igazság. – Persze hogy az vagy, és természetesen tudom. A megjelenés sokszor félrevezető. Mindent rendbe hozhatunk, különösebb erőfeszítés nélkül. – Gyöngéden kiszabadította lüktető, dagadt ujjait Scarlett markából. – Akkora vitalitás van benned, drága gyermekem, benned él az új idő lendülete, amelyben felnőttél. Idelent a régi, fáradt vidéken az emberek félremagyarázhatják. De ne veszítsd el, ahhoz túlságosan értékes. Egyszerűen meg kell találni a módot, hogy kevésbé feltűnő legyél, jobban hasonlíts hozzánk. Akkor majd kellemesebben érzed magad. No meg én is, gondolta magában Eleanor Butler. Utolsó leheletéig védelmezni fogja a nőt, akiről azt hiszi, hogy Rhett szereti, de sokkal könnyebb lenne, ha Scarlett nem festené az arcát, és nem járna ilyen feltűnő, drága ruhákban. Eleanor örült a kínálkozó lehetőségnek, hogy Charleston ízlése szerint formálhatja át Scarlettet. Scarlett hálásan fogadta problémájának diplomatikus értékelését. Ahhoz túlságosan agyafúrt volt, hogy teljes egészében elhiggye – látta, hogyan intézte el Eleanor asszony Eulalie-t és Pauline-t. De Rhett anyja segítségére lesz, és – legalábbis egyelőre – csak ez számít. 14 Az a Charleston, amely Eleanor Butiért formálta és több évtizedes kalandozás után visszahúzta Rhettet, régi város volt, Amerika egyik legrégibb városa. Keskeny, háromszögű félszigeten zsúfolódott össze két széles, árapályos folyó között, amelyek az Atlanti-óceánhoz vezető széles kikötőben találkoztak. Az első telepesek 1682-ben érkeztek ide, és a várost kezdettől fogva olyan romantikus ábrándozás és érzékiség uralta, amely teljesen idegen volt New England szorgalmas, szerény puritán telepesei számára. Sós szellő lengette a pálmák és a glicínia leveleit, egész évben nyíltak a virágok. Gazdag fekete földjében nem voltak kövek, hogy az eke élét kicsorbítsák; vizeiben hemzsegett a hal, rák, garnélarák, teknős és osztriga, erdeiben bőven akadt vad. Gazdag, élvezetre termett föld volt. Kikötőjébe a világ minden részéből érkeztek hajók, hogy a folyók mentén elterülő óriási ültetvényekről rizst vásároljanak; ugyanezeken a hajókon luxuscikkek tömege érkezett. Charleston Amerika leggazdagabb városa volt. A felvilágosodás korában érett felnőtté, és a szépség és tudás megszerzésére fordította vagyonát. A kellemes időjárás és a természeti adottságok úgy hozták, hogy gazdagságából élvezetekre is telt. Minden házban volt konyhafőnök és bálterem, minden hölgy francia selyemben járt, indiai igazgyöngyöt hordott. Tudományos társaságok alakultak, zenei és táncegyesületek, tanintézetek és vívóiskolák. A város civilizált volt, és az élvezeteket szolgálta; kifinomult kultúrát -teremtett, ahol a

fényűzés intellektuális következményekkel párosult. A charlestoniak a szivárvány minden színére festették házukat, árnyas verandát aggattak eléje, amelyen keresztül a tengeri szellő simogatásként hordta a rózsák illatát. Minden házban volt földgömb, teleszkóp és soknyelvű könyvekkel teli polcok. Hat fogásos ebédeket adtak, tompán csillogó, évszázados ezüsttel tálaltak. Az étkezés középpontjában a beszélgetés állt, sava-borsa a humor volt. Ez volt az a világ, amelyet Scarlett O'Hara, az észak-georgiai nyers vörös föld egyik megyéjének néhai bálkirálynője most akart meghódítani – fegyverei pusztán az energia, a makacsság és a határtalan vágyakozás. Az időzítést azonban nagyon elhibázta. A charlestoniak több mint egy évszázadon át híresek voltak vendégszeretetükről. Nem volt szokatlan jelenség száz vendég egyidejű fogadása, ezek felét a ház ura vagy asszonya nem is ismerte személyesen, csak ajánlólevél alapján. A lóverseny hetére – ez volt a város társadalmi évadjának csúcspontja – az angol, francia, ír és spanyol istállótulajdonosok gyakran hónapokkal korábban áthozták lovaikat, hogy az éghajlathoz és a vízhez hozzászokjanak. A tulajdonosok gyakran laktak charlestoni vetélytársaik házában; lovaikat ugyancsak vendégül látták azon lovak mellett, amelyek versenyt futnak majd velük. Nagylelkű, nyíltszívű város volt. Amíg a háború ki nem tört. Nem véletlen, hogy a polgárháború első lövései Charleston kikötőjében a Sumter-erődöt érték. A világ nagy része számára Charleston volt a titokzatos, varázslatos, fátyolmoha lepte, magnóliaillatú Dél. A charlestoniak számára is. És az északiak számára. A New York-i és bostoni újságok állandóan ,,büszke és arrogáns Charleston”-ként emlegették. Az Unió hadseregének tisztjei eltökélték, hogy földig rombolják a viráglombos, pasztellszínű öreg várost. Először a kikötő bejáratát helyezték blokád alá; később a közeli szigetekre telepített ágyúkból lőtték gránátokkal a keskeny utcákat és házakat – az ostrom majdnem hatszáz napig tartott; végül jött Sherman serege, hogy felégesse az ültetvényesek part menti házait. Amikor az Unió csapatai bevonultak, hogy győzelmük gyümölcsét learassák, lepusztult romokat találtak. Az utcákban és kertekben magasra nőtt a gaz, a házak golyóütötte falakkal, szétrombolt háztetőkkel, vak ablakokkal meredtek a hódítókra. És a megtizedelt lakosság éppen olyan büszke és arrogáns volt, mint hírneve Északon. A kívülállókat Charleston már nem látta szívesen. Az emberek úgy-ahogy befoltozták a háztetőket és ablakokat, az ajtókat meg bezárták. Maguk között visszaállították a dédelgetett régi szokásokat. Kifosztott szalonokban táncoltak, repedt és összedrótozott csészékből ittak vizet a Dél egészségére. „Éhínség-estélynek” nevezték összejöveteleiket, és jókat hahotáztak. A talpas kristálypoharakból fogyasztott francia pezsgő napja leáldozott ugyan, de ők még mindig charlestoniak. Tulajdonukat elvesztették, de majdnem két évszázadnyi közös hagyomány és stílus áll mögöttük. Ezt senki sem veheti el tőlük. A háborúnak vége, de őket nem győzték le. Soha nem is fogják, akármit csinálnak az átkozott jenkik. Nem fogják, addig, amíg ők összetartanak. És zárt köreikből mindenki mást kirekesztenek. A katonai megszállás és az újjáépítés hányattatásai próbára tették bátorságukat, de ők szilárdan kitartottak. A Konföderáció többi állama sorra csatlakozott az Unióhoz, az állam kormányzását visszaadták az állam népének. De nem így történt Dél-Carolinában. És különösen nem Charlestonban. Több mint kilenc évvel a háború befejezése után még mindig fegyveres őrség járta a régi utcákat; kijárási tilalmat rendeltek el. Az állandóan változó rendeletek mindenre kiterjedtek, a papír árától az esküvők vagy temetések engedélyezéséig. Charleston kifelé egyre jobban pusztult, de befelé mindjobban ragaszkodott a régi életmód megtartásához. Újjászületett a Nőtlenek Bálrendező Társasága, a harcokban elesettek helyébe új nemzedék lépett. A munkaidő letöltése után a volt ültetvénytulajdonosok (most hivatalnokok vagy kétkezi munkások) lóvasútra ültek, vagy gyalog mentek ki a városból, hogy a lóversenypályát újjáépítsék; a körülötte elterülő véráztatta, kiégett földet az özvegyek fillérein vásárolt fűmaggal hintették be. Apránként araszolva hódították vissza elveszett, szeretett világukat. De aki nem tartozott közéjük, annak nem volt itt keresnivalója. 15 Pansy nagyon meglepődött a kapott utasításon, amikor Scarlett fűzőjét bontogatta a Butler-házban töltendő első éjszakára. – Vedd elő a zöld utcai kosztümöt, amelyet ma délelőtt hordtam. Keféld ki alaposan. Utána szedjél le róla minden díszt, és az aranygombok helyett varrjál rá sima fekete gombokat.

– Hol találok fekete gombokat, Scarlett asszony? – Ne zavarj ilyen ostoba kérdésekkel. Kérdezd meg Mrs. Butler szobalányát – hogy is hívják? Celie. És keltsél fel holnap hajnali ötkor. – Öt órakor? – Süket vagy? Hallottad, hogy mit mondtam. Most eredj! Az a zöld kosztüm legyen kész, mire felkelek. Scarlett hálásan rogyott le a nagy ágy pehely derékaljára. Túlzsúfolt nap volt, túlságosan teli érzelmekkel. A találkozás Eleanor asszonnyal, a közös séta, az a csacska Konföderációs Otthonülésezés, majd Rhett váratlan betoppanása az ezüst teáskészlettel… Keze kinyúlt az ágy másik, üres része felé. Jó volna, ha itt lenne; de talán jobb lesz még néhány napot várni, addig, amíg Charleston valóban befogadja őt. Az a nyomorult Ross! Most nem gondol rá, a szörnyűségekre, amiket mondott és csinált. Eleanor asszony kitiltotta a házából, így nem kell találkozni vele, remélhetőleg soha többé nem látja. Most másra akar gondolni. Eleanor asszonyra, aki szereti őt, és aki tudtán kívül segít visszaszerezni Rhettet. Eleanor asszony azt mondta, hogy a piac az a hely, ahol mindenkivel összeismerkedhet és minden újdonságot megtudhat. Ezért tehát holnap a piacra mennek. Jobban örült volna, ha nem kellene olyan korán felkelni és már hatkor elindulni. De hát muszáj. Meg kell hagyni, gondolta álmosan, hogy Charleston nagyon élénk város, tetszik nekem. Ásítás közben aludt el. A piac volt a legjobb hely arra, hogy Scarlett élni kezdje a charlestoni hölgyek életét. A piaç Charleston lényegének külső, látható sűrítménye volt. A város alapításától kezdve lakói itt szerezték be az élelmet. A ház úrnője – ritkább esetekben a ház ura – kiválasztotta és kifizette, és a szolgáló vagy a kocsis átvette, és a karjára akasztott kosárba tette. A háború előtt rabszolgák árulták az uruk ültetvényeiről hozott élelmet. Sok árus most is azon a helyen ült, de már szabad emberként, és a kosarat fizetett cselédek cipelték; az árusokhoz hasonlóan sokan közülük ugyanazok a személyek voltak, ugyanazt a kosarat hordták, mint annak előtte. Charleston számára az volt a lényeg, hogy a hagyomány nem változott. A hagyomány volt a szikla, amelyre ez a társadalom épült, a charlestoniakat származásuknál fogva megillető jog, a felbecsülhetetlen örökség, amelyet sem kofferes, sem katona nem rabolhat el tőlük. Ez legvilágosabban a piacon mutatkozott meg. Kívülállók is vásárolhattak, hiszen a piac köztulajdon volt. De nagyot csalódtak. A zöldséget áruló asszony vagy a rákot árusító férfi rájuk se nézett. A néger polgárok ugyanolyan rátarti charlestoniak voltak, mint a fehérek. Amikor az idegen távozott, az egész piac nevetése kísérte. A piac a bennszülötteké. Scarlett behúzta vállát, hogy gallérja magasabbra csússzon, így is hideg szél fújt gallérja alá, és Scarlett vacogott. Mintha égő parázs szurkálná a szemét, csizmája ólomból volna. Vajon hány mérföldet kell még menni? Alig látott valamit. Az utcai lámpák mindössze világosabb ködfoltok voltak a nagyobb ködön belül a kísérteties hajnali félhomályban. Hogy lehet Eleanor asszony ilyen bosszantóan vidám? Úgy cseveg, mintha nem volna dermesztő hideg és egyiptomi sötétség. Amott, jóval messzebb, fény villant. Scarlett arrafelé tántorgott. Bárcsak elállna ez a nyomorult szél. Hát mi ez? A levegőbe szimatolt. Kávéillat! Talán mégis túléli ezt a hajnalt. Élénk, gyorsított léptekkel haladt Mrs. Butler oldalán. A piac olyan volt, mint egy bazár; fény és meleg, szín és élet oázisa a gomolygó szürke ködben. Fáklyák égtek a téglaoszlopokon, amelyek magas, széles árkádokat tartottak; az árkádok a környező utcákra nyíltak. A fáklyák megvilágították a mosolygó néger asszonyok színes kötényét és fejkendőjét, a zöldre festett hosszú faasztalokon a kosarakba helyezett árukat. A piac tele volt vásárlókkal, nagy részük asztaltól asztalig sétált, beszélgetett a többi vásárlóval vagy az árusokkal; nevetve folyt a szemmel láthatóan mindkét fél számára élvezetes alkudozás. – Kávéval kezdjük, Scarlett? – Ó, igen, kérek. Eleanor Butler a közelben álló nők csoportjához vezette. Kesztyűs kezükben gőzölgő bádogbögrét tartottak, kortyolgatás közben beszélgettek és nevetgéltek, ügyet sem vetve a piac fültépő lármájára. – Jó reggelt, Eleanor… Hogy vagy, Eleanor?… Mildred, menj arrébb, engedd át Eleanort… Ó, Eleanor, hallottad, hogy Kerrisonnál valódi gyapjúharisnya kapható? Az újság csak holnap közli. Akarsz odajönni velem és Alice-szel? Ebéd után odamegyünk… Ó, Eleanor, éppen Lavinia lányát emlegettük. Az éjjel elvetélt. Laviniát teljesen lesújtotta a bánat. Gondolod, hogy a szakácsnéd tudna

készíteni olyan remek borkocsonyát? Olyan jót senki sem tud csinálni. Marynek van egy üveg vörösbora, én adnám a cukrot… – Jó reggelt, Butler asszonyság, láttam, hogy jön, elkészítettem a kávéját. – Kérek még egy csészével, Sukie, a menyemnek. Hölgyeim, bemutatom Rhett feleségét, Scarlettet. A fecsegés elhalt, minden fej Scarlett felé fordult. Scarlett mosolyogva bólintott. Aggódva nézte a hölgyek csoportját, azt képzelte, hogy Ross szavai már bejárták a várost. Nem kellett volna idejönnöm, nem bírom ki. Álla megkeményedett, vállára láthatatlan súly nehezedett. A legrosszabbtól tartott, és fellángolt benne a régi ellenséges érzület Charleston arisztokratikus színlelése ellen. De mosolygott, és minden egyes hölgy felé meghajolt, amikor Eleanor sorra bemutatta… Igen, nagyon tetszik Charleston… Igen, asszonyom, Pauline Smith unokahúga vagyok… Nem, asszonyom, még nem láttam a múzeumot, csak tegnapelőtt este érkeztem… Igen, asszonyom, a piac valóban nagyon izgalmas… Atlanta, valójában Clayton megye a szülőhazám, gyapotültetvényünk volt ott… Ó, igen, asszonyom, az idő valóban ragyogó, ezek a meleg téli napok… Nem, asszonyom, nem hiszem, hogy találkoztam volna unokaöccsével Valdostában, meglehetősen messze van Atlantától… Igen, asszonyom, szeretek whistet játszani… Ó, nagyon köszönöm, valósággal elepedtem egy kávéért… Arcát a bögrébe temette. Befejezte feladatát. Eleanor asszonynak nincs több esze, mint egy tyúknak, gondolta felháborodva. Hogy képes bedobni egy ilyen gyülekezet kellős közepébe? Azt hiszi, olyan az emlékezőtehetségem, mint egy elefánté? Ennyi név, ekkora összevisszaság. Úgy bámulnak rám, mintha valóban elefánt volnék, vagy az állatkert más lakója. Tudják, mit mondott Ross, érzem, hogy tudják. Lehet, hogy Eleanor asszonyt félrevezeti a mosolyuk, de engem nem. Vén macskák! A bögre peremébe vájta fogát. Nem mutatja ki érzelmeit, akkor sem sír, ha a visszafojtott könnyekbe belevakul! De orcáin vörös foltok ütköztek ki. Amikor kiitta kávéját, Mrs. Butler elvette tőle a bögrét, és a magáéval együtt odanyújtotta a sürgölődő kávéfőzőnőnek. – Nincs apróm, Sukie – mondta, és egy ötdolláros bankót nyújtott át. Sukie egyetlen felesleges mozdulat nélkül elkapta a bögréket, kiöblítette őket egy dézsa barnás vízben, lerakta az asztalra a könyöke mellé, kötényébe törölte a kezét, elvette a bankjegyet, a derekán lógó kopott bőrtáskába tette, és egy egydollárost húzott elő, anélkül hogy odanézett volna. – Itt van, Mrs. Butler, remélem, hogy ízlett. Scarlett elképedt. Két dollárt egy csésze kávéért! Hiszen két dollárért egy pár jó minőségű csizmát lehet venni a Király utcán! – Mindig ízlik, Sukie, még akkor is, ha egy ebéd árába kerül. Nem szégyelli magát, hogy ekkora rabló? Sukie barna arcából kivillant hófehér fogsora. – Nem, asszonyom, biz' isten nem szégyellem – rázkódott a nevetéstől. – Esküszöm a Bibliára, hogy nyugodt az álmom. A többi kávézó is nevetett. Nemegyszer volt már hasonló szócsatájuk Sukie-val. Eleanor Butler körülnézett, amíg meg nem látta Celie-t a kosárral. – Gyerünk, kedvesem – hívta Scarlettet –, ma sok mindent kell vásárolni. Jó volna megvenni, míg el nem fogy az áru. Scarlett a vásárcsarnok túlsó végéig követte Mrs. Butiért. Ott az asztalokon horpadt vas mosóteknőkben állt a csípős szagot árasztó tengeri halféle. Scarlett elfintorította orrát, utálattal nézett a teknokre. Azt hitte, elég jól ismeri a halfajtákat. A Tara melletti patakban rengeteg csúnya, bajszos, szálkás törpeharcsa volt. Ha semmi más nem akadt, azt ették. Nem értette, miért akar bárki pénzt adni ezekért az undok jószágokért, de nagyon sok hölgy húzta le a kesztyűjét és turkált a teknőkben. Ó, az iskoláját! Eleanor asszony képes egyenként bemutatni mindegyiknek. Scarlett készenlétben tartotta a mosolyát. Egy apró .termetű, ősz hajú hölgy hatalmas, ezüstös halat markolt ki az előtte álló teknőből. – Örülök, hogy megismerhetem a menyedet, Eleanor. Mi a véleményed erről a lepényhalról? Mást akartam venni, de nincs időm megvárni, amíg a halászhajók befutnak. Nem tudom, miért nem pontosabbak, és nekem ne meséljék, hogy a késedelem oka a gyenge szél. Ma reggel majdnem lefújta a főkötőmet. – Az igazat szólva, Minnie, én jobban szeretem a lepényhalat, sokkal jobban illik a mártáshoz. Hadd mutassam be Rhett feleségét, Scarlettet… Scarlett, ez Mrs. Wentworth. – Üdvözlöm, Scarlett. Mondja csak, hogy tetszik magának ez a lepényhal?

Scarlett undorodott tőle, de azt mondta: – Mindig nagyon kedveltem a lepényhalat. – Az Isten szerelmére, azt sem tudja, mi az a lepényhal, és még kevésbé, hogy megfelelő-e vagy sem. A következő óra folyamán Scarlett több mint húsz hölggyel és tucatnyi halfajtával kötött ismeretséget. Alapos kioktatásban részesült a tengeri halakat illetően. Mrs. Butler rákot vásárolt, öt különböző eladónál szedett össze nyolc darabot. – Gondolom, nagyon válogatósnak vélsz, de a leves nem olyan finom, ha csak hím rákból főzik. Tudod, a nősténynek különleges íze van. Ebben az évszakban sokkal nehezebb nőstény rákokat találni, de megéri a fáradságot. Scarlettet hidegen hagyta, milyen neműek a rákok. Elképesztette, hogy élnek, körbemászkálnak a teknőben, ollóikat nyitogatják, ideges kaparó hangokat hallatnak, amikor egymás hegyén-hátán próbálnak börtönükből kimászni. És most Celie kosarából hallja ugyanezt a zajt, a papírzacskó zörgését. Még rosszabbul bírta a garnélarákokat, noha ezek már nem éltek. Szemük förtelmes, kocsányon lógó fekete gömböcske, hosszú lelógó bajuszt és csápot hordtak. Nem hitte, hogy valaha is a szájába venne olyasmit, ami így néz ki – még kevésbé, hogy élvezné. Az osztrigák eleinte nem izgatták, úgy néztek ki, mint a piszkos kövek. De amikor Mrs. Butler görbe kést emelt fel az asztalról és kinyitott egy osztrigát, Scarlett gyomra felfordult. Olyan, mint az állott mosogatóvízben úszó turha, gondolta. Mindeme tengeri gyönyörűségek után a húsok meghitten ismerősek voltak, jóllehet legyek serege lepte a véráztatta újságokat, amelyekre ki voltak rakva. Nagy nehezen rámosolygott a néger kisfiúra, aki szalmaszerű anyagból szőtt szív alakú legyezővel hessegette a legyeket. Mire a petyhüdten lógó madarak sorához értek, megint a régi Scarlett volt: arra gondolt, hogy egyik kalapját néhány tollal ékesíthetné. – Milyen tollal, édesem? – kérdezte Mrs. Butler. – Fácántollal? Természetesen kaphatsz néhányat. – Élénken alkudozott a madarakat áruló kövér, koromfekete asszonnyal, és végül egy pennyért maroknyi tollat vásárolt, amit saját kezűleg tépdesett ki. – Mi az ördögöt csinál Eleanor? – szólt egy hang Scarlett könyökénél. Megfordult, és Sally Brewton majomarcát látta. – Jó reggelt, Mrs. Brewton. – Jó reggelt, Scarlett. Mire kell Eleanornak a madár ehetetlen része? Vagy kitalálta valaki, hogyan kell tollból ennivalót főzni? Van néhány használaton kívüli tollas dunyhám és párnám. Scarlett megmagyarázta, hogy mire kell neki a toll. Érezte, hogy elpirul. Lehet, hogy Charlestonban csak „csinos kis darabok” hordanak tollas kalapot. – Micsoda remek ötlet! – lelkesedett őszintén Sally. – Nekem is van egy régi lovaglócilinderem, amit egy szalagcsokorral és néhány tollal újjá lehetne éleszteni. Ha ugyan megtalálom. Nagyon rég viseltem. Te lovagolsz, Scarlett? – Már évek óta nem. Azóta, hogy… – Mióta is? – törte a fejét. – Azóta, hogy kitört a háború. Tudom. Én sem. Rettenetesen hiányzik. – Mi hiányzik neked, Sally? – csatlakozott hozzájuk Mrs. Butler. A tollakat Celie-nek nyújtotta. – Kötözd össze spárgával mindkét végüknél, de vigyázz, ne törd össze. – Hirtelen észbe kapott: – Bocsássatok meg – mondta nevetve –, lemaradok Brewton kolbászairól. Hála Istennek, hogy megláttalak, Sally, teljesen kiment a fejemből. – Elsietett, nyomában Celie loholt. Sallyt mulattatta Scarlett értetlen arckifejezése. – Ne izgulj, Eleanor nem bolondult meg. A világ legjobb kolbásza csak szombaton kapható. És hamar elfogy. A férfi, aki csinálja, rabszolga korában a mi inasunk volt. Úgy hívják: Lucullus. Amikor felszabadult, felvette a Brewton nevet. A legtöbb rabszolga így tesz. A nevekből ítélve, itt található Charleston teljes arisztokráciája. Persze jó néhány Lincoln is. Gyere velem, Scarlett. Zöldséget akarok vásárolni. Eleanor majd megtalál minket. Sally megállt a hagymások asztala előtt. – Hol a pokolban van Lila? No itt vagy. Scarlett, akár hiszed, akár nem, ez az apró fiatal teremtés vezeti a teljes háztartásomat, olyan erélyesen, mintha ő volna Rettegett Iván. Lila, ez itt Mrs. Butler, Miszter Rhett felesége. A csinos fiatal lány bókolt. – Sally asszony, sok hagymát kell vásárolni, mert articsókát akarok eltenni savanyúságnak. – Scarlett, hallod ezt? Azt hiszi ez a lány, hogy szenilis vagyok. Én is tudom, hogy sok hagymát kell venni. – Sally papírzacskót vett le az asztalról, és kezdte beledobálni a hagymát. Scarlett döbbenten nézte. Önkéntelenül befogta a papírzacskó száját. – Mrs. Brewton, bocsásson meg, de ez a hagyma nem jó.

– Nem jó? Hogyhogy nem jó? Nem rothadt, nem is csírázott ki. – Ezt a hagymát korán szedték fel – magyarázta Scarlett. – Elég jól néz ki, de semmi íze. Tudom, mert én is elkövettem ilyen tévedést. Mikor nekem kellett megmunkálni a földet, hagymát ültettem. Fogalmam sem volt a növények fejlődéséről, és majdnem mindet kiástam, amikor a tetejük barnulni kezdett. Féltem, hogy elhalnak és megrohadnak. Szépek voltak, mint a festett kép, én meg olyan büszke, mint a páva, mert a többi zöldség bizony nagyon silányra sikeredett. Ettük főzve és sütve és becsináltnak, hogy elüsse a mókushús és a mosómedvehús ízét. De a hagymának nem volt ereje. Később, amikor azt a sort felástam, hogy valami mást ültessek oda, rábukkantam egy ottfelejtett darabra. Ez már olyan volt, amilyennek lennie kellett. A hagymának idő kell ahhoz, hogy íze legyen. Megmutatom magának, milyen a jó hagyma. – Scarlett gyakorlott szemmel, kézzel és orral tapasztalta meg az asztalra kitett hagymát. – Ezt vegye meg – mondta végül. Állát harciasan előreszegte. Ha akarod, falusi bugrisnak vélhetsz, gondolta, de nem szégyellem, hogy amikor kellett, bizony bepiszkoltam a kezem. Ti önhitt charlestoniak, gondolta, azt hiszitek, hogy ti vagytok a világ közepe. Pedig nem ti vagytok. – Köszönöm – mondta Sally. Gondolkodóba esett. – Hálás vagyok. Igazságtalan voltam. Azt hittem, hogy aki ilyen csinos, annak nincs szüksége józan észre. Mit termeltél még? Szeretnék a zellerről is tanulni valamit. Scarlett erősen Sally szemébe nézett. Látta, hogy őszintén érdeklődik, és ennek megfelelően válaszolt. – A zeller túlságosan nagy fényűzés volt. Tucatnyi éhes szájat kellett etetni. Viszont mindent tudok, amit tudni lehet a jamgyökérről, sárgarépáról, krumpliról és fehérrépáról. No meg a gyapotról. – Nem érdekelte, dicsekvésnek hat-e vagy sem. Fogadni merne, hogy egyetlen charlestoni hölgy sem izzadt a tűző napon, gyapotot szedve! – Halálra dolgozhattad magad. – Sally Brewton szeméből tisztelet sugárzott. – Enni kellett. – Vállrándítással hessegette el a múltat. – Hála Istennek, mindez mögöttünk van már. – Majd elmosolyodott. Sally Brewton társaságában jól érezte magát. – Ezért aztán a zöldségek terén nagyon válogatós lettem. Rhett mondta egyszer; sokakat ismert, akik a bort visszaküldték, de olyannal még nem találkozott, aki sárgarépával tette ugyanezt, New Orleans legelőkelőbb éttermében. Mekkora kavarodást okoztam! Sallyből kirobbant a nevetés. – Azt hiszem, ismerem azt az éttermet. Mondd csak, az a pincér ugye újra átvetette karján a szalvétát, és rosszallóan nézett le rád? Scarlett kuncogott. – Leejtette a szalvétát, hogy a flambírozó-edénybe esett. – És lángra kapott? – vigyorgott pajkosan Sally. Scarlett bólintott. – Ó, Istenem! – hahotázott Sally. – Mit nem adtam volna, ha láthatom! Eleanor Butler szakította félbe. – Miről beszélgettek? Nekem sem ártana egy kis nevetés. Brewtonnak csak két font kolbászká-ja maradt, és azt már odaígérte Minnie Wentworthnek. – Scarlett elmeséli majd – mondta nevetve Sally. – Ez a lány kész csoda. Nekem azonban mennem kell. – Kezét a Scarlett által kiválogatott kosár hagymára tette. – Ezt elviszem – közölte az árussal. – Igen, Lena, az egész kosárral. Öntse zsákba, és adja oda Lilának. Hogy van a kisfia, még mindig köhög? -Mielőtt a köhögés elleni orvosságok taglalásába elmerült volna, Scarletthez fordult, és felnézett az arcába. – Remélem, ezentúl Sallynek fogsz hívni, és ellátogatsz hozzám. Minden hónap első szerda délutánján tartok fogadónapot. Scarlett nem tudta, hogy egyetlen ugrással Charleston szorosan zárt társadalmának legmagasabb köreibe jutott. Az ajtók, amelyek udvarias résre nyíltak volna Eleanor Butler menye előtt, Sally Brewton pártfogoltja előtt szélesre tárultak. Eleanor Butler is szívesen fogadta Scarlett tanácsait a krumpli és a sárgarépa vásárlásánál. Azután kukoricalisztet és darát, búzalisztet és rizst, végül vajat, írót, tejszínt, tejet és tojást vásároltak. Celie kosara roskadásig megtelt. – Mindent ki kell szedni és újból átrakni – bosszankodott Mrs. Butler. – Én is viszek valamit – ajánlkozott Scarlett. Türelmetlen volt, haza akart menni, mielőtt Mrs. Butler újabb barátnőivel találkoznak. Olyan gyakran megálltak, több mint egy óráig tartott, amíg végigmentek a zöldségesek és tejesek során. Szívesen ismerkedett az árusokkal – agyába akarta vésni mindegyikük nevét, mert bizonyos volt benne, hogy a jövőben neki kell majd alkudozni velük. Eleanor asszony túlságosan lágyszívű. Scarlett biztos volt benne, hogy ő jobb árakat tudna elérni. Jó mulatság lenne. Amint kitanulja a dolgok csínját-bínját, felajánlja, hogy részben magára vállalja a vásárlást. Kivéve azokat a tengeri herkentyűket. Azoktól rosszul van. De amikor evett belőlük, véleménye megváltozott. Az ebéd valóságos meglepetés volt. A nőstény

rákokból főtt leves az ízek bársonyos egyvelege. Életében nem kóstolt még ilyen remeket, kivéve amikor New Orleansban voltak. Hát persze! Most jutott eszébe, hogy Rhett jobbára halételeket rendelt. Scarlett még egy tányér levest kért, minden cseppjét élvezte, majd jól belakott egyebekkel, beleértve a desszertet. Ez ropogós diós és gyümölcsköltemény volt, tetején tejszínhabbal; Mrs. Butler hugenotta tortának nevezte. Ezen a délutánon küszködött Scarlett életében először emésztési zavarokkal. De nem attól, hogy túl sokat evett volna. Eulalie és Pauline zaklatta fel. – Carreent megyünk meglátogatni – közölte Pauline, amikor beállítottak –, és gondoltuk, hogy Scarlett szeretne velünk tartani. Elnézést a zavarásért. Nem tudtuk, hogy az ebédet most fejezitek be. – Összeszorított szája érzékeltette, mennyire helyteleníti, hogy egy étkezés ilyen sokáig eltart. Eulalie ajkát irigy kis sóhaj hagyta el. Carreen! Látni sem akarja Carreent. De nem mondhatja ki, mert a nénik elájulnának. – Nagyon szeretnék menni, de nem vagyok jól. Hideg borogatást teszek a fejemre és lefekszem. – Lesütötte szemét. – Tudjátok, mi ez. – Tessék! Hadd higgyék, hogy női bajom van. Túlságosan finomkodók ahhoz, hogy nyíltan megkérdezzék. Igaza volt. Nénjei a lehető leggyorsabban elbúcsúztak. Scarlett kikísérte őket; olyan lassan vánszorgott, mintha görcsei volnának. Eulalie szívélyesen vállon veregette, amikor búcsúcsókot váltottak. – Pihend ki magad jól – mondta. Scarlett szelíden bólintott. – És holnap fél tízkor legyél nálunk. Fél óráig tart az út a Mária-templomba; misére megyünk. Scarlett tátott szájjal, rémülten nézett rájuk. A mise eszébe se jutott. Abban a pillanatban majdnem kétrét görnyedt, olyan görcs állt a gyomrába. Egész délután kibontott fűzővel és gyomrán meleg vizes palackkal feküdt az ágyon. A hasgörcs kényelmetlen és ismeretlen, ennélfogva ijesztő dolog volt. De sokkal, sokkal ijesztőbb volt rémült félelme Istentől. Ellen O'Hara buzgó katolikus volt, mindent megtett, hogy a vallást Tara életének részévé tegye. Minden este imádkoztak, litániát és rózsafüzért, Ellen minduntalan gyengéden figyelmeztette lányait keresztényi feladataikra és kötelezettségeikre. Fájlalta, hogy az ültetvény annyira elszigetelt, és emiatt nem részesülhet az egyház vigaszában. A maga csendes módján próbálta pótolni ezt a hiányt a családban. Mire Scarlett tizenkét éves lett, anyja türelmes tanítása révén beleivódtak a katekizmus parancsai. Scarlett most bűntudattól vergődött, mert oly sok éven át elhanyagolt minden vallási előírást. Anyja bizonyára könnyezik az égben. Jaj, miért is élnek anyja nővérei Charlestonban? Atlantában senki sem várta el tőle, hogy misére járjon. Mrs. Butler sem zargatná, vagy legrosszabb esetben elvárná, hogy az episzkopális templomba elkísérje. Ez nem lenne olyan nagy baj. Scarlett homályosan úgy képzelte, hogy Isten nem nagyon figyel arra, ami egy protestáns templomban történik. De abban a pillanatban, ahogy átlépi a Mária-templom küszöbét, Isten tudni fogja, hogy rettenetes bűnös, aki nem gyónt… Mióta is? Már nem is emlékszik, hogy mióta. Ezért nem is áldozhat – és mindenki tudni fogja, hogy bűnös. Maga elé képzelte a láthatatlan őrzőangyalt, akiről Ellen mesélt. Az angyalok mind haragusznak rá. Scarlett a fejére húzta a takarót. Nem tudta, hogy a vallásról alkotott felfogása éppoly téves és babonás, mint a kőkorszaki emberé. Csak azt tudta, hogy rémült és boldogtalan és dühös, mert ilyen dilemma elé állították. Mit tegyen? Eszébe jutott anyja komoly arca, amikor a gyertyafénynél családjának és cselédeinek magyarázta: Isten legjobban az eltévedt és megtért bárányt szereti. De rajta ez sem segít. Hogy lehetne ezt a csapdát elkerülni? Ez nem igazság! Ráadásul akkor, amikor helyzete kezd jól alakulni. Mrs. Butler elmesélte, hogy Sally Brewtonnál nagyon izgalmas whistpartikat játszanak, és minden bizonnyal meg fogják hívni Scarlettet is. 16 Scarlett persze elment a misére. Meglepetésére az ősi szertartás fura módon megnyugtatta, mintha régi barátok üdvözölnék most kezdődő új életében. Könnyen felidézte anyját, ahogy a miatyánkot suttogja, a rózsafüzér sima gyöngyei pedig ujjának meghitt ismerősei voltak. Biztos volt benne, hogy Ellen odafentről örömmel nézi, hogyan térdel, és ettől jó érzése támadt. A gyónást sem kerülhette el, és Carreent is felkereste. Két újabb meglepetés: a kolostor meg a húga. Scarlett mindig úgy képzelte, hogy a kolostor zárt kapus erődítmény, ahol az apácák hajnaltól éjszakáig a kőpadlót súrolják. Charlestonban az irgalmas nővérek csodaszép tégla udvarházban laktak,

iskolájuk a hajdani tágas bálterem. Carreent elhivatottsága sugárzóan boldoggá tette, annyira nem hasonlított a Scarlett emlékezetében élő csöndes, visszahúzódó teremtéshez, mintha nem is ugyanaz a személy volna. Hogy haragudhatna egy idegenre? Különösen olyan idegenre, aki valahogy idősebbnek tűnt, mint ő maga, ahelyett hogy kishúga volna. Carreen – jelenlegi nevén Mary Joseph nővér – boldog volt, hogy láthatja. Scarlett szívét megmelegítette a nyíltan kimutatott szeretet és csodálat. Ha Suellen csak félig ilyen kedves volna, gondolta Scarlett, nem érezné magát annyira idegennek Tarán. Őszinte öröm volt Carreent meglátogatni, együtt teázni a kolostor derűs kis kertjében, még akkor is, ha Carreen olyan sokat beszélt a kislányokról, akiket ő tanít számtanra, hogy Scarlett majdnem elaludt ott helyben. Hetek alatt kialakult a rendszer: vasárnap mise, utána reggeli a nagynénik házában, kedd délután teázás Carreennel. Programdús életének ezek voltak a csendes órái. Mert egyébként fölöttébb elfoglalt volt. Egy héttel azután, hogy Scarlett kioktatta Sally Brewtont a hagymák minőségéről, tucatjával érkeztek a névjegyek Eleanor Butler házába. Eleanor hálás volt Sallynek; legalábbis így gondolta. Minthogy nagyon jól ismerte Charlestont, Scarlett helyzete nagyon nyugtalanította. A társaság még a háború utáni élet spártai körülményei között is viselkedési dogmákat írt elő, bonyolultan kifinomult bizánci útvesztőt, amelyben az óvatlan és avatatlan áldozat könnyen csapdába eshet. Eleanor irányítani próbálta Scarlettet. – Kedvesem, nem kell hogy meglátogasd mindazokat, akik itt hagyták a névjegyüket. Elég, ha behajtott sarokkal elküldöd a tiédet. Ezzel igazolod, hogy megkaptad, szívesen megismerkedsz velük, de nem látogatsz el okvetlenül az illetőhöz. – Ezért van minden névjegy összevissza hajtogatva? Azt hittem, hogy csupán régiek és már minden házat megjártak. Nos, mindenkit felkeresek. Örülök, hogy mindenki barátkozni akar velem; én is velük. Eleanor hallgatott. Tény, hogy a névjegyek többsége „összevissza hajtogatott” volt. Senki sem tudott újat csináltatni -vagy majdnem senki. És aki megengedhette volna magának, nem akarta szégyenbe hozni azokat, akik nem tudtak újat csináltatni. Mostanság általánosan elfogadott szokás volt, hogy a névjegyeket a hallban hagyták tálcán, hogy a tulajdonosok később diszkréten visszavehessek. Eleanor úgy döntött, hogy egyelőre nem terheli Scarlettet ezzel a felvilágosítással. A drága gyermek mutatott neki egy dobozt, amelyben száz vadonatúj fehér névjegy feküdt. Atlantából hozta. Annyira újak, hogy még a selyempapír el választólap is köztük van. Hosszú ideig elég lesz. Figyelte, milyen élénk elhatározással veti be magát Scarlett a társadalmi életbe; ugyanazt érezte, mint amikor a hároméves Rhett győzedelmesen lekiáltott neki egy óriási tölgyfa legmagasabb ágáról. Eleanor Butler fölöslegesen aggódott. Sally Brewton nyíltan kifejtette: – Ez a lány majdnem teljesen műveletlen, ízlése meg olyan, mint egy hottentottáé. De lendület és erő van benne; született túlélő. Délen szükségünk van ilyenekre. Igen, még Charlestonban is. Charlestonban különösen. Én a szárnyaim alá vettem; minden barátomtól elvárom, hogy éreztesse vele: szívesen látjuk. Scarlett napjai hamarosan zsúfoltak lettek. Egy vagy másfél óra a piacon, majd nagy reggeli otthon (rendszerint Brewton-féle kolbászkával); tízre már újból kint volt, frissen átöltözve, mögötte Pansy kocogott a névjegyes táskával meg a saját cukoradaggal, amit ezekben a szűkös időkben mindenki magával vitt. Ebédig lebonyolított vagy öt látogatást. Délutánonként a fogadónapot tartó hölgyekhez látogatott, vagy whistpartikra járt; új barátnőivel vásárolni ment a Király utcába, vagy Eleanor asszony társaságában várt vendégekre. Imádta ezt az állandó tevékenységet. Még jobban imádta a felé forduló figyelmet. De legeslegjóbban azt imádta, ha Rhett nevét említették. Néhány öreg hölgy nyíltan bírálta. Rossz néven vették ifjúkori szertelenségét, és mindmáig nem enyhültek meg. A többség azonban elfeledte korábbi bűneit. Rhett már idősebb, megszelídült. És odaadóan ragaszkodik az anyjához. Az idős hölgyek, akik a háborúban elvesztették fiaikat vagy unokáikat, nagyon jól megértették Eleanor Butler végtelen boldogságát. A fiatalabb nők rosszul leplezett irigységgel tekintettek Scarlettre. Kéjelegve meséltek minden hírt és minden pletykát arról, hogy Rhett miért távozott olyan hirtelen, minden magyarázat nélkül Charlestonból. Egyesek azt mondták: a férjük biztos forrásból tudja, hogy Rhett pénzelte azt a pokoli mozgalmat, amely a kofferesek kormányát akarta Dél-Carolina államában megbuktatni. Mások azt suttogták, hogy fegyvert fogott a rablókra, akik elorozták a Butler család festményeit és bútorait. Mindenkinek voltak történetei Rhett háborús kalandjairól, a karcsú, sötét vitorlásról, amely halálosztó árnyékként suhant át az Unió blokádján. Ha róla beszéltek, különös arckifejezést öltöttek: kíváncsiság

és ábrándos képzelődés vegyülékét. Rhett inkább volt legenda, mint férfi. És ő Scarlett férje. Hogyne irigyelték volna? Scarlett az állandó sürgölődésben érezte legjobban magát, ezek voltak a legszebb napjai. Atlanta ijesztő magányossága után éppen erre a társasági sürgés-forgásra volt szüksége; csakhamar elfelejtette kétségbeesését. Atlanta tévedett, ez minden. Nem tett olyat, amivel az ottaniak kegyetlenségét kiérdemelte volna; különben miért vált volna ennyire közkedveltté Charlestonban? Mert hiszen kedvelik, máskülönben nem hívnák meg. Ez a gondolat végtelen örömmel töltötte el. Gyakran felidézte. Valahányszor látogatóba ment, vagy látogatókat fogadott Mrs. Butler oldalán, vagy felkereste kiválasztott barátnőjét, Anne Hamptont a Konföderációs Otthonban, vagy a piacon pletykálkodott kávéivás közben, Scarlett mindig azért fohászkodott, vajha Rhett látná. Néha gyorsan körülnézett; annyira szerette volna látni, hogy úgy képzelte, itt van mellette. Ó, bárcsak hazajönne! A vacsora utáni csendes pihenésben érezte legközelebb magához, amikor Rhett anyjával üldögélt a dolgozószobában, és elragadtatva hallgatta a történeteit. Mrs. Butler mindig szívesen mesélt Rhett kiskoráról, arról, hogy mit mondott, mit tett akkoriban. Eleanor asszony többi történetét is élvezte. Ezek néha pajkosan mulatságosak voltak. Kortársaihoz hasonlóan Eleanor Butler is nevelőnők keze alatt és utazásokon csiszolódott. Sokat olvasott, de nem volt elvont elme; tisztességesen, de rémes kiejtéssel beszélte az újlatin nyelveket, megfordult Londonban, Párizsban, Rómában, Firenzében, de ott is csak a leghíresebb történelmi emlékhelyeket és a luxusüzleteket látogatta. Korának és osztályának valódi neveltje volt. Soha nem vonta kétségbe szülei vagy férje tekintélyét, híven és panasz nélkül teljesítette minden kötelezettségét. A magafajta nőktől mégis megkülönböztette elfojthatatlan, csöndes humorérzéke. Mindent élvezett, amit az élet nyújtott neki, alapvetően mulatságosnak tartotta az emberi természetet, történeteit remekül tudta előadni. Ε történetek széles skálán mozogtak, a saját életében zajlott mulatságos esetektől a környék minden egyes családjának titkaiig. Scarlett, ha ismerte volna a keleti meséket, a maga Seherezádéjának nevezte volna Eleanort. Sose jött rá, hogy Mrs. Butler, közvetett módon, az ő elméjét és szívét próbálja irányítani. Eleanor meglátta, mi az, ami imádott fiát Scarletthez vonzotta: a sebezhetőség és a bátorság. Azt is látta, hogy ebben a házasságban valami rettenetesen félresikerült, annyira, hogy Rhett-nek már elege van belőle. Tudta, anélkül hogy menye szavakba öntötte volna, hogy Scarlett kétségbeesetten vissza akarja szerezni Rhettet. Ö maga még Scarlettnél is jobban vágyott erre. Nem volt biztos benne, hogy Scarlett boldoggá tudná tenni Rhettet, de szíve mélyén meg volt róla győződve, hogy egy újabb gyermek megmenthetné a házasságot. Rhett egyszer elhozta Bonnie-t, azt az örömöt soha nem felejti el. Szerette a kicsi lányt, és látta, mennyire boldog a fia. Ezt a boldogságot kívánta ismét a fiának és az örömöt önmagának. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy ezt a célt elérje. Rengeteg elfoglaltsága miatt Scarlett csak egyhavi charlestoni tartózkodása után vette észre, hogy unatkozik. Sally Brewton-nál, a város legkevésbé unalmas szalonjában döbbent rá. Mindenki a divatról beszélt, arról a tárgyról, amely régebben módfelett érdekelte. Eleinte ámultan hallgatta Sally és barátnői párizsi emlékeit. Rhett egyszer hozott neki Párizsból egy kalapot – soha életében nem kapott ennél gyönyörűbb, ennél izgalmasabb ajándékot. Zöld volt (hogy összhangban legyen a szemével, mondta Rhett), csodálatos széles selyemszalaggal az áll alatt. Kényszeredetten figyelte Alicia Savage beszédét – mit tudhat a divatról egy ilyen csontos öreg nő? Vagy akár Sally. Ehhez a csúnya archoz és lapos mellhez semmi sem állhat jól. – Emlékeztek, milyen sokáig tartott egy ruhapróba Worth szalonjában? – kérdezte Mrs. Savage. – Olyan sokáig álltam az emelvényen, hogy azt hittem, összeesem. Legalább hatan szólaltak meg egyszerre, felpanaszolták a párizsi divatházak kegyetlenségeit. Mások szembeszálltak, mondván, hogy ez a kis kényelmetlenség megérte, mert azt a minőséget csak Párizs tudja adni. Megint mások sóhajtozva idézték fel a kesztyűket, cipőket, legyezőket és parfümöket. Scarlett mindig gépiesen fordult a beszélő felé. Arcán érdeklődő kifejezés ült. Ha nevetést hallott, ő is nevetett. De gondolatai másfelé jártak… Maradt-e abból a jó süteményből vacsorára is… Új gallért kellene varrni a kék ruhájára… Rhett… A Sally feje fölött lévő órára pillantott. Még legalább nyolc percig itt kell maradnia. És Sally meglátta, hogy az órát nézi. Vigyáznia kell. A nyolc perc nyolc órának tűnt. – Semmi másról nem beszéltek, csak ruhákról. Úgy unatkoztam, azt hittem, hogy belebolondulok!

– rogyott a Mrs. Butler-rel szemben álló székre Scarlett. A ruhák iránti érdeklődését teljesen elvesztette, amikor Rhett anyja segítségével négy „használható” szürke öltözéket csináltatott. Még a rendelt báli ruhák sem vidították fel. Összesen kettőt kapott, holott a következő hat hét alatt majdnem minden este tartanak bált. Ezek a ruhák is unalmasak voltak. Unalmas a színük – az egyik kék selyem, a másik bordó bársony –, unalmas a szabásuk, alig valami díszítéssel. Mindazonáltal a legunalmasabb bál is zenét jelentett és táncot – és Scarlett imádott táncolni. Eleanor asszony megígérte, hogy addigra Rhett is visszatér az ültetvényről. Bárcsak ne kellene olyan sokáig várni, amíg megkezdődik a báli szezon. A hátralévő három hét elviselhetetlenül unalmasnak ígérkezett, hisz nem volt más dolga, csak üldögélni és nőkkel beszélgetni. Ó, mennyire kívánta, hogy valami izgalmas történjék! Kívánsága csakhamar teljesült, de nem úgy, ahogy akarta. Az izgalom rémisztő volt. Rosszindulatú pletykaként indult, az egész város nevetett rajta. Mary Elizabeth Pitt, a negyvenes éveiben járó vénlány azt állította, az éjszaka közepén arra ébredt, hogy egy férfi van a szobájában. – Teljesen tisztán láttam – mondta –, arca elé kendőt kötött, úgy, mint Jesse James, a rablóvezér. – Ha valaha vágyálomról hallottam – jegyezte meg rosszmájúan valaki –, akkor ez az. Mary Elizabeth legalább húsz évvel idősebb, mint Jesse James. – Az újságban romantikus cikksorozat jelent meg a James fivérek és bandájuk merész hőstetteiről. Másnap azonban az ügy sötét fordulatot vett. Alicia Savage szintén negyvenes volt, de kétszer férjezett, és mindenki tudta róla, hogy nyugodt természetű, józan asszony. Ö is arra ébredt, hogy egy férfi van a hálószobájában, az ágya mellett áll, és a holdfényben mereven nézi. Félrehúzta a függönyt, hogy jobban lásson, meredt szemekkel bámulta a kendő fölött, amely eltakarta a férfi arcának alsó részét. Homlokára ellenzős sapka vetett árnyékot. Az Unió hadseregének egyenruháját viselte. Mrs. Savage sikoltott, és hozzávágta az éjjeliszekrényen heverő könyvet. A férfi kiugrott a verandára, mielőtt Alicia férje a szobába érkezett volna. Egy jenki! Hirtelen mindenki félni kezdett. A magányos asszonyok maguk miatt reszkettek; a férjezettek maguk, de még inkább a férjük miatt. Ugyanis ha egy férfi megsebesíti az Unió egy katonáját, börtönbe vetik vagy agyonlövik. Újabb két éjszaka bukkant fel a katona egy-egy női hálószobában. A legrosszabb esetet a harmadik éjszaka jelentették. Theodosia Hardin-got nem a holdfény ébresztette, hanem egy meleg kéz, amely a mellét fedő takarón matatott. Amikor szemét kinyitotta, nem látott semmit. De fojtott zihálást hallott, érezte, hogy valaki ott lapul mellette. Sikoltott, majd a félelemtől elájult. Senki sem tudja, mi történhetett azután. Theodosiát sürgősen summerville-i rokonaihoz küldték. Mindenki azt beszélte, hogy teljesen összeomlott. Majdnem beleőrült, tették hozzá a hajmeresztő történetek kedvelői. A charlestoni férfiak küldöttséget menesztettek a főparancsnokságra. Szóvivőjük Josiah Anson volt, az idős ügyvéd. Éjszakai őrjáratot akarnak szerezni. Ha rajtakapják a betolakodót, elbánnak vele. A parancsnok beleegyezett az őrjárat felállításába. De figyelmeztette őket: ha az Unió hadseregének egyetlen katonáját is bántalmazzák, kivégezteti a felelős férfit vagy férfiakat. A charlestoni nők védelmének ürügyén nem tűrhető el a polgárőrség önbíráskodása vagy tetszőleges támadása északi katonák ellen. Scarlett sok év alatt felgyülemlett félelme most áradatként zúdult rá. Megszokta, hogy semmibe vegye a megszállókat; Charleston többi lakosához hasonlóan ő sem vett róluk tudomást, úgy tett, mintha ott se volnának, azok meg kikerülték, amikor határozott léptekkel ment vásárolni vagy látogatóba. Most ismét félelmet érzett minden kék egyenruha láttán. Bármelyikük lehet az éjszakai támadó. Élénk fantáziája megjelenítette a sötétségből kiugró alakot. Alvását gyakran megszakította egy undorító álom – valójában egy emlék. Újból és újból látta a jenki csellengőt, aki Tarára jött, érezte bűzös szagát, látta, hogy koszos, szőrös keze hogy turkál anyja varródobozában, vörös karikás szeme izzó vággyal mered rá, foghíjas szájában nedvesen forog a nyelve. Scarlett lelőtte. Azt a szájat és azokat a szemeket megsemmisítette, vér fröccsent, csontszilánkok záporoztak, és az agyvelő vöröses, nyúlós gömböcskéi. Soha többé nem tudta emlékezetéből kitörölni a lövés visszhangzó zaját, az undorító vörös foltokat és a maga vad diadalérzetét. Ó, bár volna itt egy pisztoly, hogy magát és Eleanor asszonyt megvédje a jenkitől! De a házban nem talált fegyvert. Szekrényekben és ládákban kutatott, gardróbfülkékben és fiókokban, még a könyvtárszoba polcain is, a könyvek mögött. Védtelen és tehetetlen volt. Életében

először érezte gyengének magát, képtelennek arra, hogy az előtte álló akadályt felmérje és legyőzze. Ez valósággal megbénította. Könyörgött, hogy Eleanor Butler üzenjen a fiáért. Eleanor húzta az időt. Igen, igen, majd üzen. Igen, közli vele, hogy mit mondott Alicia a férfi hatalmas termetéről és embertelen fekete szemének természetfeletti csillogásáról. Igen, emlékezteti majd, hogy ő meg Scarlett éjszaka egyedül van a nagy házban, hogy minden cseléd hazamegy vacsora után, kivéve Manigót, aki öreg és Pansyt, a kicsi, gyenge lányt. Igen, sürgős üzenetet ír, azonnal el is küldi – amikor az ültetvényről jövő bárka megfordul. – De hát az mikor lesz? Rhettnek most kell jönnie! A magnóliafáról könnyedén fel lehet mászni a szobánk előtti verandára! – Scarlett karon ragadta Mrs. Butiért. Eleanor megveregette a kezét. – Hamarosan, kedvesem, meglátod, nagyon hamar. Egy hónapja nem ettünk kacsát, és Rhett tudja, hogy kedvencem a kacsasült. És most már amúgy is minden rendben lesz. Ross és barátai minden éjjel őrjáratot tartanak. Ross! – sikoltott hangtalanul Scarlett. Mit tud ez a korhely Ross Butler tenni? Vagy Charleston többi férfia? Többségük öreg, vagy nyomorék, vagy kisfiú. Ha használhatók lennének, nem vesztették volna el azt az ostoba háborút. Hogy lehet bízni abban, hogy most szembeszállnak a jenkikkel? De hiába próbálkozott: Eleanor Butler áthatolhatatlan derűlátását nem tudta megtörni. Egy ideig úgy tűnt, hogy az őrjáratok sikeresen működnek. Megszűntek az éjszakai látogatások, mindenki megnyugodott. Scarlett megtartotta első fogadónapját, amelyre olyan sokan jöttek el, hogy Eulalie néni panaszkodott: kevés volt a torta. Eleanor Butler eltépte a Rhettnek írt levélkét. Az emberek templomba mentek, vásárolni jártak, whistet játszottak, kiszellőztették estélyi ruháikat, és készülődtek a báli szezonra. Scarlett kipirult arccal, rohanva érkezett délelőtti körútjáról. – Hol van Mrs. Butler? – kérdezte Manigót. Amikor azt a választ kapta, hogy a konyhában, a ház hátsó felébe szaladt. Sietős érkezésére Eleanor Butler felkapta a fejét. – Jó hír, Scarlett! Ma reggel levél jött Rosemarytől. Holnapután érkezik. – Sürgönyözzön neki, hogy ne jöjjön! – csattant fel kemény, érzéketlen hangon Scarlett. – Most hallottam, hogy az a jenki az éjjel megtámadta Harriet Madisont! – A konyhaasztalra nézett. – Ezek kacsák? Szóval kacsát kopaszt! Tehát megjött a bárka az ültetvényről! Visszamegyek vele, hogy elhozzam Rhettet. – Scarlett, nem szállhatsz hajóra egyedül, négy férfival. – Magammal viszem Pansyt, akár tetszik neki, akár nem. Kérek egy zacskót és néhány kekszet. Éhes vagyok. Majd útközben megeszem. – De Scarlett… – Semmi de, Eleanor asszony. Kérem azt a kekszet. Indulok. Mit teszek? – esett pánikba Scarlett. Nem lett volna szabad így elrohanni. Rhett nagyon dühös lesz rám. És rémesen nézhetek ki. Elég baj, hogy váratlanul állítok be; ha legalább csinosan mutatkoznék… Mennyire másképp terveztem. Ezerszer kigondolta, milyen lesz a következő találkozás Rhett-tel. Néha arról álmodozott, hogy a férfi késő este tér haza; ő hálóingben lesz, abban a húzózsinóros nyakúban (a zsinórt lazára engedi), és lefekvés előtt kefélgeti a haját. Rhett mindig szerette a haját, azt mondta, élő anyag: néha – házasságuk elején – ő húzogatta végig rajta a kefét, hogy a kipattanó kék szikrákat lássa. Gyakran látta magát teázás közben, amint az ujjai között tartott ezüst cukorfogóval egy szem kockacukrot ejt csészéjébe. Barátságosan beszélget Sally Brewtonnal, és akkor Rhett látni fogja, hogy mennyire otthonos itt, milyen örömmel fogadják Charleston legérdekesebb társaságában. Rhett elkapja és megcsókolja a kezét, és ő elejti a cukorfogót, de nem számít… Vagy vacsora után ejtőzik Eleanor asszonnyal, ott ülnek a kandalló mellett, meghitt kettesben, közel egymáshoz, de fenntartva egy helyet Rhett számára. Egyetlenegyszer képzelődött csak arról, hogy az ültetvényre látogat, mert nem tudta, milyen is az a hely. Annyit tudott csupán, hogy Sherman emberei felégették. Az ábránd egész jól indult: Scarlett meg Eleanor asszony süteménnyel és pezsgővel teli kosarakkal érkeznek, csinos zöld csónakban, selyempárnákra támaszkodva, kezükben tarka virágos napernyő. – Piknik! – kiáltják, és Rhett nevet, tárt karokkal szalad elébük. De az ábránd itt megszakadt. Nem utolsósorban azért, mert Rhett utálja a pikniket. Azt mondta: ha az ember földön kuporogva eszik, mint egy állat, ahelyett hogy terített asztalhoz húzna egy széket, akár barlangban is lakhatna.

Az bizony sohasem jutott eszébe, hogy így mutatkozzék Rhett előtt, ismeretlen tartalmú ládák és hordók közé préselődve egy koszos bárkán, amelynek elviselhetetlen a bűze. Ahogy távolodott a várostól, úgy nőtt aggodalma: Rhett haragjától jobban félt, mint a besurranó jenkitől. És mi lesz, ha Rhett azt mondja az evezősöknek, forduljanak meg és vigyenek vissza? Az emberek alig merítették evezőiket a zöldesbarna vízbe, jószerint csak irányították a bárkát; a dagály láthatatlan, erőteljes, lassú áramlása vitte őket. Scarlett türelmetlenül nézte a széles folyó partjait. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem haladnának. Állandóan ugyanazt látta: a parton növő magas barna füvet, amely lassan – jaj de lassan – ringott a dagály sodrában, mögötte a fátyolmoha mozdulatlan szürke függönyével borított sűrű erdőt, a fák alatt elburjánzott örökzöld bokrokat. És mekkora a csend. Az ég szerelmére, miért nem hallani madárdalt? És miért sötétedik ilyen korán? Eleredt az eső. Jóval azelőtt, hogy az evezősök a bal part felé kezdtek volna húzni, Scarlett már bőrig ázott és reszketett; testében-lelkében nyomorúságosan érezte magát. Zűrzavaros kétségbeeséséből felriadt, amikor a bárka orra deszkapalánkhoz ütődött. Felemelte esőverte arcát, és egy vízhatlan köpenyt viselő, nedves alakot pillantott meg, kezében lobogó fáklyával. Az arcát csuklya fedte. – Dobjátok ide a kötelet – hajolt előre kinyújtott karral Rhett. – Jó utatok volt, fiúk? Scarlett a legközelebbi ládába kapaszkodott, hogy fel tudjon állni. Lába azonban annyira elzsibbadt, hogy nem bírt felemelkedni, és hátraesett, leverve a legfelső ládát. – Mi az ördög… – Rhett elkapta a kötél végét, és a kikötőcölöpre hurkolta. – Dobd ide a tatkötelet is – parancsolta. – Mi ez a felfordulás? Részegek vagytok? – Nem, Mr. Rhett – mondták egyszerre. Most szólaltak meg először azóta, hogy Charleston kikötőjéből kifutottak. Egyikük a csónak farában ülő két nőre mutatott. – Szent Isten! – mondta Rhett. – Jobban vagy? – kérdezte Rhett gondosan visszafogott hangon. Scarlett némán bólintott. Pokrócba burkolózva, Rhett durva szövésű munkaruhájában ült a nyílt tűz melletti zsámolyon, pőre lába forró vizes dézsában ázott. – Pansy, te hogy vagy? – Scarlett szobalánya, a másik zsámolyon, ugyancsak pokrócba bugyolálva, vidoran közölte, hogy remekül, attól eltekintve, hogy rettenetesen éhes. Rhett felnevetett. – Én is. Ha megszáradtok, eszünk. Scarlett szorosabbra vonta a pokrócot. Túl kedves; máskor is láttam ilyennek, csupa mosoly, meleg, mint a nap. Azután kiderül; hogy majd szétveti a düh. Pansy miatt komédiázik. Ha a lány kimegy, ellenem fordul. Talán azt mondhatnám, hogy szükségem van Pansyre – de mivel indokolom? Már levetkőztem; addig nem öltözhetem fel, amíg a ruhám meg nem szárad, Isten tudja, mikor; kint zuhog az eső, idebent meg minden nyirkos. Hogyan bír Rhett ilyen helyen élni? Rémes! A szobát csupán a tűz fénye világította meg. A nagy, négyszögletes helyiség egy-egy oldala talán húsz láb hosszú volt, padlója döngölt föld, fala foltos, festése nagyrészt lepergett. Hitvány whisky és bagó szaga terjeng, perzselt fa és kelme illatával keveredve. Bútorzata durván faragott zsámolyokból és ló-cákból áll, no meg néhány ütött-kopott fém köpőcsészéből. A széles kandalló párkánya és az ajtó– és ablakkeretek mintha tévedésből kerültek volna ide. Gyönyörűen faragott fenyőfából készültek, aranybarnára fényezve. Az egyik sarokban durván összerótt lépcsősor, repedt falépcsőkkel és omladozó, veszélyes korláttal. Scarlett és Pansy ruhái a korláton lógtak. A huzatban a fehér alsószoknyák meg-meglibbentek, mint sötét árnyékban lopakodó kísértetek. – Scarlett, miért nem maradtál Charlestonban? – Megvacsoráztak, és Pansyt aludni küldték az öreg néger asszonnyal, aki Rhettre főzött. Scarlett kihúzta magát. – Anyád nem akart itteni paradicsomodban megzavarni – nézett körül a szobában megvetőn. – De én azt hiszem, tudnod kell, hogy mi történik a városban. Egy jenki katona oson be éjszakánként a hölgyekhez, és molesztálja őket. Egy lány valósággal megőrült, el kellett küldeni falura. – Scarlett Rhett arcát fürkészte, de az rezzenetlen volt. Hallgatagon nézte őt, mintha várna valamire. – Nos? Nem érdekel, hogy anyádat meg engem ágyunkban megölhetnek, vagy még annál is rosszabb történik velünk? Rhett szája gúnyos mosolyra görbült. – Jól hallom? Szűzies félénkség attól a nőtől, aki kocsijával átvágott az egész jenki hadseregen, mert az útjában állt? Ugyan, Scarlett. Sose szoktál hazudni. Miért tettél meg ekkora utat ilyen esőben? Azt remélted, hogy valakivel rajtakapsz? Talán Henry Hamilton javasolta, hogy ily módon rávehetsz, hogy újból fedezzem a számláidat? – Mi a fenéről beszélsz, Rhett Butler? Mi köze ehhez Henry bácsinak?

– Mily meggyőző tudatlanság! Fogadd bókjaimat. De remélem, nem várod, hogy egy pillanatig is elhiggyem: fortélyos öreg ügyvéded nem értesített, hogy már nem küldök pénzt Atlantába. Henry Hamiltont túlságosan kedvelem ahhoz, hogy ilyen nemtörődömséget tételezzek fel róla. – Nem küldesz több pénzt? Ezt nem teheted! – Scarlett egészen elgyengült. Rhett nem gondolja komolyan. Mi lesz velem? A Barackfa utcai ház – a sok tonna szén, amellyel fűtik, a cselédek, akik főznek, takarítanak, mosnak, ápolják a kertet, gondozzák a lovakat, fényesítik a hintót, mindezek élelmezése -egy egész vagyonba kerül. Miből tudja Henry bácsi fizetni? Scarlett pénzét használja fel? Nem, lehetetlen! Sajgó derékkal, vérző tenyérrel, lyukas cipőben, üres gyomorral dolgozott a mezőn, hogy az éhínségtől megóvja a családot. Feladta büszkeségét, hátat fordított mindannak, amire nevelték, alja népséggel kötött üzleteket, mesterkedett és csalt, éjjel-nappal dolgozott, hogy pénzt szerezzen. Nem hagyja, hogy elvesszen. Ez az övé. Az egyetlen, ami kizárólag az övé. – Nem veheted el a pénzem – szerette volna sikoltani. De erejéből csak megtört suttogásra futotta. Rhett nevetett. – Bogaram, semmit sem vettem el tőled. Csak nem teszek hozzá; addig, amíg Charlestonban laksz, abban a házban, amit én tartok fenn, nem látom be, miért kellene egy üres atlantai házat is fenntartanom. Persze nem lenne üres, ha visszatérnél oda. Akkor kötelességemnek érezném, hogy ismét fizessek érte. – Rhett a kandallóhoz sétált, és a lángok fényénél nézett Scarlett arcába. Kihívó mosolya eltűnt, homlokát ráncolta. – Tényleg nem tudtad? Szedd össze magad. Hozok neked egy pohár konyakot. Úgy nézem, menten elájulsz. Scarlett annyira reszketett, hogy a poharat nem bírta fogni, Rhett fonta át az ujjait. Amikor kiürült a pohár, Rhett a földre ejtette, és addig dörzsölgette Scarlett kezét, amíg meg nem melegedett és remegése is alábbhagyott. – Most tedd a kezed a szívedre, és mondd meg őszintén, valóban betör-e egy katona éjszakánként a nők hálószobájába? – Rhett, ugye nem gondoltad komolyan? Ugye továbbra is küldesz pénzt Atlantába? – Pokolba a pénzzel, Scarlett, valamit kérdeztem tőled. – Pokolba veled – válaszolta –, én is kérdeztem valamit. – Tudhattam volna, hogy ha pénzről van szó, semmi másra nem tudsz gondolni. Jól van, na, küldök Henrynek pénzt. Most már hajlandó vagy válaszolni? – Esküszöl? .. – Esküszöm. – Holnap? – Igen! Igen, az ördögbe is, holnap. Most végre meséld el, mi van azzal a jenki katonával! Scarlett megkönnyebbült sóhaja a végtelenségig tartott. Majd mély lélegzetet vett, és elmondott mindent, amit csak tudott: – Szóval Alicia Savage látta az egyenruháját? – Igen – válaszolt Scarlett. Majd gonoszul hozzáfűzte: – Nem érdekli, milyen idősek a nők. Lehet, hogy épp ebben a percben erőszakolja meg az anyádat. Rhett nagy keze ökölbe szorult. – Legszívesebben kitekerném a nyakad. A világ kellemesebb hely lenne nélküled. Rhett majdnem egy órán keresztül faggatta, amíg mindent kiszedett belőle, amit hallott. – Jól van. Holnap, amint megfordul a dagály, indulunk. – Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. – Az ég tiszta; ez jó jel. Könnyű utunk lesz. Sziluettje mögött Scarlett megpillantotta az éjszakai eget. Majdnem telihold volt. Fáradtan állt fel. Ekkor látta, hogy a folyóról felszálló köd ellepi a talajt. A holdfényben a köd fehér volt, és egy zavart pillanatig Scarlett azt hitte, havazott. Egy ködgomolyag beburkolta Rhett lábát és bokáját, majd a szobában szertefoszlott. Rhett becsukta az ajtót, és megfordult. A holdfény nélkül a szoba nagyon sötétnek tűnt mindaddig, amíg gyufa fénye nem lobbant, alulról megvilágítva Rhett állát és orrát. Rhett a lámpabélhez érintette a gyufát, és Scarlett most már az egész arcot látta. Belemart a férfi utáni vágyakozás. Rhett a lámpára helyezte az üveget, és magasra emelte. – Gyere velem. Odafent van egy hálószoba, ahol elalhatsz. Ez a helyiség már nem volt olyan kezdetleges, mint a lenti szoba. A mennyezetes ágyon vastag derékalj, sok párna, élénk színű gyapjútakaró és ropogós vászonlepedő. A többi bútort Scarlett meg sem nézte. Ledobta válláról a pokrócot, és felhágott az ágy lépcsőjére, hogy a takaró alá bújjon. Mielőtt kiment volna, Rhett egy pillanatig megállt mellette. Scarlett a távolodó léptek hangját figyelte. Nem, nem megy le a földszintre. Itt marad a közelben. Scarlett mosolygott, majd elaludt.

Rémálma, mint mindig, most is a köddel kezdődött. Évek óta nem álmodta, de tudat alatt emlékezett rá, mintha a köd hozná a rémálmot; forgolódni kezdett, csapkodni, vinnyogni, rettegve attól, ami következik. És ismét szaladt, torkában dobogott a szíve, szaladt, botladozva szaladt a vastag fehér ködön át, amely hideg csápokkal tekeredett nyakára, lábára, karjára. Hideget érzett, halálos hideget, éhséget és rémületet. Ugyanaz az álom volt, mindig ugyanaz, de mindig rosszabb az előzőnél, mintha a rettegés, az éhség és a hideg felgyülemlett, erőre kapott volna. És mégsem volt ugyanolyan. Mert a múltban névtelen és ismeretlen valami után szaladt, most meg a ködön át látta Rhett egyre távolodó, széles hátát. És tudta, hogy ez az, amit keres, s ha eléri, az álom elveszti erejét, elhalványul, soha nem tér vissza. Futott és futott, de Rhett mindig nagyon messze volt, mindig háttal neki. Egyre sűrűbb lett a köd, Rhett alakja eltűnt, és Scarlett sikoltozott. – Rhett… Rhett…Rhett…Rhett…Rhett… – Csitt, csitt. Semmi baj. Álmodtál. – Rhett… – Igen, itt vagyok. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. – Erős karok támasztották fel és tartották, végre melegben és biztonságban volt. Scarlett riadtan tért magához. A köd szertefoszlott. Lámpafény ragyogott az asztalon, és Rhett arca hajolt közel hozzá. – Ó, Rhett – kiáltott –, olyan rémes volt! – Megint a régi álom? – Igen, igen… azazhogy majdnem. Valami más volt benne, de nem emlékszem, hogy mi… De fáztam és éhes voltam és a köd miatt nem láttam és úgy féltem… Rettenetes volt. Rhett magához szorította, és Scarlett egész közelről hallotta mély hangját. – Persze hogy éhes voltál és fáztál. A vacsora hitvány volt, és a takarót is lerúgtad. Betakarlak, és nagyon jól fogsz aludni. – Visszafektette a párnákra. – Ne hagyj el. Megint álmodni fogok. Rhett ráterítette a takarókat. – Reggelire lesz pirítós és kukoricalepény, bőségesen megkenve vajjal. Ilyenekre gondoljál – meg falusi sonkára és friss tojásra –, és olyan jól fogsz aludni, mint egy csecsemő. Mindig szerettél jókat enni. – Hangja derűs volt. És fáradt, Scarlett lehunyta szemét. – Rhett? – kérdezte elmosódott, álmos hangon. Rhett megállt a küszöbön, kezével takarta a lámpa fényét. – Igen? – Köszönöm, hogy fölkeltettél. Hogyan vetted észre? – Olyan hangosan ordibáltál, hogy majdnem kitört az ablak. – Scarlett már csak gyöngéd, meleg nevetését fogta fel. Olyan volt, mint egy altatódal. Úgy lett, ahogy Rhett jósolta: Scarlett óriási reggelit evett, mielőtt kiment volna, hogy a férfit megkeresse. A szakácsné közölte, hogy Rhett már hajnalban felkelt. Mindig talpon van napfelkelte előtt. A szakácsné leplezetlen kíváncsisággal bámulta Scarlettet. Leszidhatnám, amiért ilyen szemtelen, gondolta Scarlett, de olyan elégedett volt, hogy képtelen volt haragudni. Rhett átkarolta, megnyugtatta, ki is nevette. Éppúgy, mint régen, mielőtt házasságuk elromlott volna. Jól tette, hogy eljött az ültetvényre. Hamarabb kellett volna jönnie, és nem millió teadélutánon elfecsérelni a drága időt. Amikor kilépett a házból, szeme a napfénytől összeszűkült. Korán volt még, de a nap máris erősen, melegen sütött. Scarlett beárnyékolta szemét, és körülnézett. Első pillantásra halk sóhaj tört fel belőle. A téglaterasz baloldalt mintegy száz yardra húzódott. Töredezett volt, kormos, benőtte a fű, mintegy a monumentális kiégett rom keretéül szolgált. A káprázatos udvarházból csak fal– és kéményromok maradtak. A falmaradványok mögött füstös, kiégett téglahalmazok; Sherman hadseregének szívszakasztó emlékművei. Scarlettnek sajgott a szíve. Ez volt valaha Rhett otthona, Rhett élete – és örökre elveszett, mielőtt visszaszerezhette volna. A maga zaklatott életében ilyen szörnyűséget nem tapasztalt. Nem ismerte a fájdalomnak azt a fokát, amit a férfi érezhetett és valószínűleg még mindig érez, naponta százszor is, amikor otthona romjait látja. Nem csoda, ha eltökélt szándéka, hogy fc újjáépíti, hogy felkutat és visszaszerez mindent, amit csak lehet a régi holmiból. És Scarlett segíthetne neki! Vajon nem szántott, vetett és aratott-e Tara földjén? Esküdni merne, hogy Rhett nem tudja megkülönböztetni a kukorica jó vetőmagját a rossztól. Büszke lenne, ha

segíthetne rajta, mert tudja, milyen sokat jelent, mekkora győzelmet a rombolás felett, amikor a földből kibújik a zsenge vetés. Megértem őt, gondolta győzedelmesen. Azt érzem, amit ő érez. Vele dolgozhatom. Együtt megteremthetjük. Nem bánom a földes padlót, ha együtt lehetek Rhett-tel. Hol van? Meg kell mondanom neki! Scarlett elfordult a romoktól, és olyan látvány tárult elé, amilyet még soha életében nem látott. A téglaterasz, amelyen állt, egy füves teraszra vezetett, alatta fű borította teraszok sorozata, amelyek két óriási, lepkeszárnyat formázó mesterséges tóhoz vezettek. A két tó között széles pázsitút vitt le a folyóhoz és a csónakkikötőhöz. A rendkívüli méretek oly tökéletesen arányosak voltak, hogy a nagy távolságok kisebbnek tűntek, és az egész térség olyan volt, mint egy szőnyeg borította óriási terem. A dús fű elfedte a háború ütötte sebeket, mintha sose dúlták volna harcok. Napsütötte nyugalom honolt a tájon, a természet és az ember szeretetteljes harmóniája. A távolban hosszasan dalolt egy madár, mintha valamit ünnepelne. – Ó, milyen szép! – szólt elragadtatva Scarlett. Szeme sarkából észrevette, hogy a legalacsonyabb terasztól balra mozog valaki. Biztosan Rhett. Szaladni kezdett. Végig le a teraszokon – a lejtős talajon egyre sebesebben futott, és a szédítő, mámorító szabadság örömteli érzete fogta el; nevetett, és szélesre tárta karját, mintha madárként vagy pillangóként szállna fel a magas, kék egekbe. Kifulladva érkezett oda, ahol Rhett állt és figyelte. Scarlett zihált, kezét a mellére szorította, amíg vissza nem nyerte lélegzetét. – Micsoda nagyszerű mulatság! – pihegte. – Milyen szép ez a hely! Rhett! Nem csoda, hogy szereted. Te is leszaladtál a pázsiton, amikor kisfiú voltál? Érezted, hogy repülni tudnál? Ó, drágám, milyen rémes ez a kiégett ház! A szívem megszakad érted; a világ minden jenkijét megölném! Ó, Rhett, annyi mindent szeretnék elmondani neked. Gondolkoztam. Szerelmünk új életre kelhet, úgy, mint körös-körül a növényzet. Megértem, igazán szívből megértem, amit csinálsz. Rhett furcsán, óvatosan nézett rá. – Mit értesz meg, Scarlett? – Hogy miért vagy itt, és nem a városban. Hogy miért akarod az ültetvényt új életre kelteni. Mondd el, mit végeztél és mit terveztél! Olyan izgalmas! Rhett arca felderült, és messzeségbe nyúló hosszú sor növényre mutatott. – Ezek elégtek, de nem haltak meg. Úgy tűnik, hogy a lángoktól új erőre kaptak. Lehet, hogy a hamuban volt valami, ami megerősítette őket. Meg kell vizsgálnom. Sok tanulnivalóm van még. Scarlett az ágaitól megfosztott csonkokat nézte. Nem ismerte fel a sötétzöld, fénylő leveleket. – Ez milyen fa? Őszibarack? – Ez nem fa, hanem bokor. Kamélia. Az Amerikába eljutott első dugványokat itt ültették el, Dunmore Landingen. Ez a több mint háromszáz éves leszármazott. – Úgy érted, virág? – Természetesen. A világ majdnem legtökéletesebb virága. A kínaiak istenítik. – De virágot nem lehet megenni! És milyen hasznos növényt termelsz? – Nem érdekelnek a hasznos növények. Száz hektár kertet kell újjáteremteni. – Rhett, ez ostobaság. Mire jó egy virágoskert? Azt kell termeszteni, amit el lehet adni. Tudom, hogy a gyapot nem térem meg itt, de más haszonnövény biztos megterem. Hiszen Tarán minden talpalatnyi földet hasznosítottunk. Itt is ki lehetne használni az egész területet, egészen a ház faláig. Nézd csak, milyen zöld és dús a fű. Bizonyára nagyon zsíros a föld. Nem kell mást tenni, mint felszántani, belevetni a magot, és észre sem veszed, már nő is a friss hajtás. – Türelmetlenül nézte a férfit; készen állt arra, hogy nehezen szerzett tudását megossza vele. – Barbár vagy, Scarlett – mondta komoran Rhett. – Menj fel a házba, és szólj Pansynek, hogy készüljön. Találkozunk a kikötőnél. Hol vétettem el? Egyik pillanatban tele volt élettel és izgalommal, majd hirtelen eltávolodott, hideg lett, idegen. Soha nem fogja megérteni; ha száz évig él, akkor sem. Scarlett felsietett a zöld teraszokon, szépségüket most már észre sem vette. Bement a házba. A kikötött hajó egészen más volt, mint az az ócska bárka, amely Scarlettet és Pansyt az ültetvényre hozta. Barnára festett, karcsú szlúp, csillogó réz hajóverettel, oldalán aranyozott díszítéssel. Távolabb a folyón még egy hajó ringatózott; Scarlett mérges volt, mert amaz még jobban tetszett neki. Ötször akkora, mint a szlúp, két díszes fedélzettel, hátul élénkpiros lapátkerékkel. Kéményei közt színes zászlócskák lobogtak, mindkét fedélzetén vidám, tarka színekbe öltözött férfiak és nők dőltek a korláthoz. Ünnepi és derűs látvány volt. Jellemző Rhettre, duzzogott Scarlett, hogy ezzel a jelentéktelen vitorlással megy a városba, ahelyett

hogy a hajónak intene, hogy vegyen fel minket. Amikor a kikötőhöz érkezett, Rhett éppen megemelte kalapját, és feltűnő, széles mozdulattal köszöntötte a hajó utasait. – Ismered őket? – kérdezte Scarlett. Hatna téved; Rhett talán mégis azért intett, hogy vegyék fel őket. Rhett elfordult a folyótól, fejére tette kalapját. – De még mennyire. Nem személyesen, hanem így együtt az egész társaságot. Ez a kirándulóhajó hetente egyszer indul Charlestonból, fel a folyón, majd vissza. Egyik kofferes polgártársunk felettébb jövedelmező vállalkozása. A jenkik jó előre megvásárolják a jegyeket, hogy a mi ültetvényeink kiégett udvarházaiban gyönyörködhessenek. Amikor csak tehetem, üdvözlöm őket; zavart arcuk láttán jót mulatok. – Scarlett annyira elképedt, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Hogy tud Rhett tréfálkozni ezekkel a jenki dögevőkkel, nevetni azon, amit birtokával műveltek? Engedelmesen leült a kis kabin egyik párnázott padjára, de amint Rhett a fedélzetre lépett, felugrott, hogy közelebbről szemügyre vegye a szekrények, a polcok, a felszerelés bonyolult rendszerét; mindennek megvolt a pontos helye. Még akkor is kíváncsian nézelődött, amikor a szlúp a part mentén lassan megindult, majd rövid idő után újból kikötött. Rhett pattogó hangon adott ki utasításokat. – Ide azokkal a bugyrokkal. Kötözzétek le a hajó farában. – Scarlett kidugta a fejét a csapóajtón, hogy lássa, mi történik. Szent ég, mi ez? Négerek sokasága csákányra és ásóra támaszkodva nézte, hogyan dobnak oda testes zsákokat a szlúp egyik matrózának. Hol a csudában vannak? Ez a hely úgy néz ki, mint a hold túlsó oldala. Az erdőben hatalmas tisztás, a közepén nagy gödör, egyik végében meg óriási halom fehér kődarabféleség. A levegőben krétaszerű por szállongott, csakhamar elérte Scarlett orrát is. Nagyot tüsszentett. Pansy ugyanekkor tüsszentett a hátsó fedélzeten. Ez nem igazság, gondolta Scarlett, Pansy mindent jól lát onnan, én meg semmit. – Felmegyek! – kiáltott. – Kifutunk – szólt ugyanabban a pillanatban Rhett. A szlúp gyorsan megindult, a víz sodrása magával ragadta, és Scarlett lezuhant a rövid lépcsőről. Elterült, mint a béka. – Az ördög vigyen el, Rhett Butler! Kitörhettem volna a nyakam. – De nem törted. Maradj a helyeden. Mindjárt lemegyek. Scarlett hallotta, hogyan csikorognak a vitorlakötelek. A szlúp mind gyorsabban haladt. Scarlett négykézláb a padhoz kúszott és felhúzódzkodott. Majdnem azonnal megjelent Rhett. Könnyedén leszaladt a lépcsőn, fejét lehajtotta, hogy a csapóajtó pereméhez ne üsse. Kiegyenesedett; feje a kabin fényezett tetejét súrolta. Scarlett szeme szikrát hányt. – Szándékosan csináltad – morogta. – Micsodát? – Rhett kinyitotta az egyik kis kajütablakot, és becsukta a csapóajtót. – Remek. Hátszelet kaptunk, a sodrás is erős. Rekordidő alatt beérünk a városba. – A Scarlett-tel szemben levő padra huppant, hátradőlt, simán és hajlékonyan, mint a macska. – Remélem, nem bánod, ha rágyújtok. – Hosszú ujjaival kabátja belső zsebébe nyúlt, és vágott végű szivart vett elő. – Nagyon is bánom. Miért vagyok bezárva ide a sötétbe? Fel akarok menni a napra. Rhett leintette. – Ez meglehetősen kis hajó. A legénység néger, Pansy is néger, de te fehér vagy és asszony. Övék a fedélzet, tiéd a kabin. Pansy majd forgatja a szemét a két férfira, nevetgél otromba udvarlásukon, és mindhárman nagyon kellemesen érzik magukat. Te csak elrontanád a hangulatot. Tehát mialatt az alsóbb néposztálybeliek élvezik az utat, te meg én, a kiváltságos elit tagjai, nyomorúságosan kuporgunk egymás társaságában, miközben te duzzogsz és nyafogsz. – Nem duzzogok és nyafogok! Hálás lennék, ha nem beszélnél velem úgy, mint egy kisgyerekkel! – Scarlett beharapta alsó ajkát. Utálta, ha Rhett csúfolódik rajta. – Mi volt az a bánya, ahol megálltunk? – Az, kedvesem, Charleston megváltása és az én útlevelem vissza az enyéim szívébe. Foszfátbánya. Mindkét folyó partján tucatnyi ilyen lelőhely található. – Hosszasan bíbelődött a szivar meggyújtásával; a füst a nyitott kajütablak felé gomolygott. – Látom, hogy már csillog a szemed, Scarlett. Csakhogy ez nem aranybánya. Foszfátból nem lehet érmét vagy ékszert csinálni. De megőrölve, kimosva és bizonyos vegyi anyagokkal kezelve a világ legjobb, leggyorsabban ható műtrágyája. Nem tudunk annyit termelni, amennyit a vevők el ne kapkodnának. – Szóval gazdagabb vagy, mint valaha. – Bizony. De ami meg fontosabb: ez tiszteletre méltó, charlestoni pénz. És most akármennyit

elkölthetek a görbe úton szerzett, spekulációs pénzemből. Mindenki elhiszi, hogy a foszfátból ered, noha az én bányám elég kicsi. – Miért nem növeled meg? – Szükségtelen. Céljaimnak megfelel így, ahogy van. Van egy munkafelügyelőm, aki nem nagyon csap be, néhány tucat munkásom, aki ugyanannyit dolgozik, mint amennyit lazsál – és megint tiszteletre méltó vagyok. Időt, pénzt, verejtéket pazarolhatok arra, amit szeretek, és ez pillanatnyilag a kert helyrehozatala. Scarlett rettenetesen bosszankodott. Hát nem jellemző Rhett-re, hogy mézesbödönbe pottyant? És hogy nem használja ki a lehetőséget? Bármilyen gazdag, még gazdagabb lehetne. A pénzből soha sincs elég. Hiszen ha Rhett maga felügyelne a bányára, és tisztességes munkára szorítaná azokat az embereket, megháromszorozhatná a termelést. További néhány tucat ember alkalmazásával a sokszorosát hozhatná ki… – Scarlett, bocsásd meg, hogy félbeszakítom birodalomépítő álmodozásodat, de szeretnék egy komoly kérdést feltenni neked. Mennyivel bírhatnálak rá, hogy hagyj békén és menj vissza Atlantába? Scarlett eltátotta a száját. Őszintén elképedt. Rhett nem gondolhatja komolyan a tegnap este után, amikor oly gyöngéden tartotta a karjai között! – Tréfálsz? – kérdezte vádlón. – Nem, egyáltalán nem. Soha életemben nem voltam komolyabb, és azt akarom, hogy te is végy komolyan. Soha senkinek nem szoktam megmagyarázni, mit teszek vagy mit gondolok; azt se hiszem, hogy megérted, mit akarok mondani neked. De megpróbálom. Keményebben dolgozom, mint életemben bármikor. Amikor elmentem Charlestonból, olyan alaposan és olyan nyilvánosan égettem fel minden hidat magam mögött, hogy még ma is mindenkinek az orrában ott van a lángok bűze. Sokkal erősebben, mint Sherman bármely rombolásáé, mert én közéjük való voltam, és semmibe „ vettem mindazt, amire az ő életük épült. Charleston jóindulatának visszanyerése olyan erőfeszítés, mintha jéghegyre másznék a sötétben. Egyetlen kisiklás, és végem. Eddig igen óvatosan, igen lassan araszoltam, és valamelyest előbbre jutottam. Nem kockáztathatom, hogy mindent lerombolj, amit elértem. Azt akarom, hogy menj el. Mondd meg, mi az ára a távozásodnak. Scarlett megkönnyebbülten nevetett. – Ez minden? Ha csupán ez izgat, megnyugodhatsz. Hiszen Charlestonban mindenki szeret engem. Elárasztanak meghívásokkal, és nincs olyan nap, hogy a piacon ne jönne oda hozzám valaki, és a vásárlásnál ne kérné tanácsomat. Rhett nagyot szippantott. Majd a szivar parázsló végét nézte, a növekvő hamugyűrűt. – Sejtettem, hogy hiába beszélek -mondta végül. – Igazam volt. Belátom, hogy a vártnál hosszabb ideig kitartottál és visszafogottabb vagy – igen, az ültetvényre is jönnek a városból hírek –, de mintha puskaporos hordó volnál a hátamon, Scarlett, miközben én a jéghegyet mászom. Holtsúly vagy – műveletlen, civilizálatlan, katolikus, a tisztességes atlantai körök kitaszítottja. A puskapor bármelyik pillanatban felrobbanhat. Azt akarom, hogy elmenj. Mennyit kérsz? Scarlett belekapaszkodott az egyetlen vádba, amit ki tudott védeni. – Hálás lennék, ha felvilágosítanál, mi a baj azzal, ha valaki katolikus. Mi már akkor istenfélők voltunk, amikor az episzkopálisok még egyáltalán nem is léteztek! Nem értette, mitől robbant ki Rhett nevetése. – Pax, Henry Tudor – mondta, Scarlett szerint teljesen értelmetlenül. De következő szavaival telibe talált. – Ne fecséreljük az időt teológiai vitákra, Scarlett. Tény – és ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én –, hogy indokolatlanul ugyan, de a déli társadalom lenézi a római katolikusokat. Charlestonban bevett szokás a Szent Fülöp– vagy a Szent Mihály–, vagy a hugenotta, vagy az első skót presbiteriánus templomot látogatni. A többi episzkopális vagy presbiteriánus templom már kissé gyanús, minden más protestáns felekezet templomának a látogatása szerfelett individualista magamutogatás. A római katolicizmus pedig egyenesen a társadalmi kitaszítottság jele. Ez persze nem ésszerű, és nem is vall keresztényi lelkületre, de tény. Scarlett hallgatott. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Rhett kihasználta pillanatnyi győzelmét, és visszatért az eredeti kérdésre. – Mit akarsz, Scarlett? Nekem megmondhatod. Tudod, hogy természeted sötét vonásai sosem botránkoztattak meg. Tehát komolyan beszél, gondolta kétségbeesetten Scarlett. Minden hiábavaló volt: a végtelen teadélutánok, az unalmas ruhák, a fagyos piaci reggelek. Charlestonba jött, hogy Rhettet visszanyerje – és veszített. – Téged akarlak – mondta mély meggyőződéssel. Ezúttal Rhetten volt a hallgatás sora. Scarlett csak körvonalait

látta, és szivarjának sápadt füstjét. Olyan közel ült; ha egy kicsit kinyújtja a lábát, megérintheti. Annyira vágyódott utána, hogy fizikai fájdalmat érzett. Szeretett volna kétrét görnyedni, visszafojtani a fájdalmat, hogy ne erősödjék. De egyenes háttal várta Rhett szavait. 18 Scarlett hallotta a feje felett morajló hangokat, s Pansy időnként élesen felvihogott. A kabin csendje csak még elviselhetetlenebb volt tőle. – Félmillió aranyban – mondta Rhett. – Mit mondtál? – Biztosan félrehallottam. Én őszintén megvallottam neki az érzelmeimet, ő pedig nem is felelt. – Azt mondtam, kapsz félmillió dollárt aranyban, ha elmégy. Ha mégoly kedvedre való is az élet Charlestonban, ennyiért bizonyára lemondasz róla. Le akarlak pénzelni, méghozzá nem két krajcárral, Scarlett. A kapzsi kicsi szívednek feltehetőleg nem ér ennyit a házasságunk megmentésére irányuló hiábavaló kísérlet. Ekkora összegről ez idáig álmodni se mertél. Ráadásul, ha megállapodunk, tovább fizetem a Barackfa utcai monstrum költségeit. – Tegnap este megígérted, hogy még ma elküldöd a pénzt Henry bácsinak – vágta rá Scarlett azon nyomban. Sokért nem adta volna, ha a férfi hallgat egy sort… Szeretett volna gondolkodni. Vajon valóban „hiábavaló” a kísérlet? Nem volt hajlandó tudomásul venni. – Az ígéret arra való, hogy megszegjék – szólt Rhett higgadtan. – Nos, mit szólsz az ajánlatomhoz? – Szeretném meggondolni. – Hát gondolkodj, amíg elszívom a szivaromat. Utána viszont választ várok. Gondold meg, szívesebben ölöd-e a magad pénzét a Barackfa utcai szörnyűségbe, amit olyan nagyon szeretsz, s aminek a költségeiről halvány fogalmad sincs. És gondold meg alaposan azt is, milyen volna, ha hirtelen ezerszer annyi pénzed lenne, mint amennyit az elmúlt évek során összeharácsoltál – királyi vagyon, Scarlett, ráadásul egyszerre, és mind a tiéd. Több, mint amennyit az életed során el bírsz költeni. És még a ház költségeit is vállalom. Ráadásul megmarad a jogcímed a vagyonra. – A szivar vége villogva parázslott. Scarlett agyában lázasan kergetőztek a gondolatok. Meg kell találnia a módját, hogy maradhasson. Nem mehet el csak úgy; a világ összes pénzéért sem! Rhett felállt, és a hajóablakhoz ment. Kihajította a szivart, és a nyíláson a folyópartot nézte, amíg fel nem tűnt egy mérföldkő. A nap élesen sütött az arcába. Mennyire megváltozott, amióta eljött Atlantából, gondolta Scarlett. Akkor ivott, mint aki menekül a világ elől. Most pedig ismét a régi Rhett, napszítta bőre feszesen simul finoman ívelt arcára, tiszta tekintete mélységesen mély, akár a tenger. Elegánsan szabott kabátja s inge alatt minden mozdulattól kidomborodnak kemény izmai. Olyan, amilyennek egy férfinak lennie kell. Vissza akarja szerezni, és vissza is fogja, bármi áron! Scarlett mélyet lélegzett. Készen állt, amikor a férfi feléje fordult és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nos, hogy állunk, Scarlett? – Azt mondtad, kössünk alkut – mondta Scarlett üzleti hangon. – De hol itt az alku? Csak dobálózol a fenyegetésekkel. Amellett tudom, hogy csak ijesztgeni akarsz azzal, hogy nem küldöd többé a pénzt Atlantába. Neked nagyon is sokat számít, hogyan vélekednek rólad Charlestonban, és jól tudod, hogy az olyan férfit nem sokra tartják, aki nem gondoskodik a feleségéről. Hogyan nézne anyád az emberek szemébe, ha híre megy a dolognak? Ami a nagy rakás pénzt illeti, hát abban igazad van. Boldoggá tenne. Csak nem azon az áron, hogy most rögtön térjek vissza Atlantába. Akár ki is játszhatom a lapjaimat, ha már úgyis tudod, mit tartogatok a kezemben. Elkövettem egykét ostobaságot, amit nincs mód jóvátennem. Ε percben egyetlen barátom sincs Georgia államban. Charlestonban viszont rendre barátkozom össze az emberekkel. Lehet, hogy nemigen akaródzik elhinned, de így van. És rengeteget tanulok. Mihelyt Atlantában megfeledkeznek a dolgaimról, gondolom, jóvátehetem, amit elkövettem. Úgyhogy az ajánlatom a következő. Hagyj fel ezzel a gyűlölködéssel, viselkedj gálánsán, és tégy róla, hogy jól érezzem magam. Végigcsináljuk a szezont, mint boldog, szerető házaspár. Aztán tavasszal hazamegyek, és elölről kezdek mindent. Scarlett lélegzetét visszafojtva várt. Bele kell egyeznie, nem tehet mást. A szezon majd nyolc hétig tart, s ők együtt lesznek mindennap. Nincs az a férfi, aki a tenyeréből ne enne, ha ennyi időt együtt tölt vele. Rhett persze más, mint a többiek, de annyira azért mégsem más. Olyan férfi nem akadt még, akit ő meg ne szerzett volna magának, ha akarta. – Már hogy a pénzzel együtt, ugye?

– A pénzzel együtt, persze. Hát bolondnak nézel? – Én korántsem így képzeltem a megállapodást, Scarlett. Számomra ebben nincs semmi vonzó. Viszed a pénzt, amit felajánlok, hogy szabaduljak tőled, s közben maradsz. És én mit nyerek ezáltal? – Nem maradok örökre, és nem mondom el anyádnak, micsoda görény vagy. – Scarlett szinte biztosan látni vélte, hogy mosoly suhan át a férfi arcán. – Scarlett, tudod, hogy hívják a folyót, amelyen hajózunk? Micsoda ostoba kérdés. És még nem egyezett bele, hogy maradhat-e a szezonra. Mire akar kilyukadni? – Ez az Ashley folyó. – Rendkívül akkurátusan ejtette ki a szót. – Eszembe juttatja Mr. Wilkest, azt a tiszteletre méltó úriembert, aki után egy időben oly erősen sóvárogtál. Szemtanúja lehettem kutyahűséged megnyilvánulásának, és mondhatom, az elszántságod meglehetősen rémisztő élmény. Nemrégiben voltál oly szíves és megemlítetted, hogy engem a hajdan Ashley által elfoglalt piedesztálra helyeztél. Ez a lehetőség rémülettel tölt el. Scarlett félbeszakította; félbe kellett szakítania. A férfi nemet fog mondani, érezte már. – Lárifári! Tudom, semmi értelme utánad koslatni. Annyi kedvesség se szorult beléd, hogy elviseld. Amellett nagyon is jól ismersz. Rhett fanyarul nevetett. – Ha tudnád, mennyire igazat beszélsz, akár rá is térhetnénk az üzleti ügyekre. Scarlett azon volt, hogy el ne mosolyodjon. – Nos, kezdődhet az alku. Mi van a tarsolyodban? Most őszintén harsant fel Rhett nevetése. – Ezúttal alighanem az igazi Miss O'Harával állok szemben! Feltételeim a következők: megvallod anyámnak, hogy horkolok, ezért vagyunk kénytelenek külön szobában aludni; a Szent Cecília-bál után pedig, amely az idényt zárja, egyszer csak leküzdhetetlen honvágyad támad Atlanta után, s amint odaérsz, rögtön megbízol egy ügyvédet, Henry Hamiltont vagy bárki mást, aki felveszi a kapcsolatot az én ügyvédemmel, hogy megállapodjanak a válás feltételeiben. Továbbá a lábadat többé Charlestonba be nem teszed. Nem írsz, sem más módon nem üzensz, sem nekem, sem anyámnak. Scarlett agya sebesen dolgozott. Majdnem teljés a győzelem. Csak a ,,külön szoba” nem tetszett neki. Talán több időt kéne kérnie. Nem, nem kérnie. Hiszen itt alkuról van szó. – A feltételeidet akár el is fogadnám, Rhett, az időzítést azonban nem. Ha az utolsó bált követő napon mindjárt csomagolok, az feltűnést fog kelteni. A bál után menj vissza te az ültetvényre. Én majd csak azután kezdek el Atlanta után sóvárogni. Állapodjunk meg, mondjuk, április közepében. – Nos, nem bánom, maradhatsz még a városban, amíg én vidéken vagyok. Április elseje azonban megfelelőbbnek tűnik. Ez meghaladta Scarlett reményeit. Az egész szezonra maradhat, meg még utána is, több mint egy hónapig! És azt egy szóval se mondta, hogy a városban marad, ha majd Rhett lemegy az ültetvényre. Mehet ő is utána. – Nem érdekel, melyikünk lesz az április bolondja, Rhett Butler, de ha megesküszöl, hogy amíg itt vagyok, tisztességesen fogsz bánni velem, áll az alku. Ám ha utálatos vagy, azzal megszegted a szavadat, én pedig maradok. – Mrs. Butler, a férje olyan odaadóan fog viselkedni, hogy minden nő irigyelni fogja érte Charlestonban. A férfi gúnyolódott, de Scarlett fütyült rá. Ö nyert. Rhett kinyitotta a csapóajtót, s bezúdult az éles, sós levegő, a napfény és a meglepően erős fuvallat. – Hajlamos vagy a tengeribetegségre, Scarlett? – Nem tudom. Tegnap ültem életemben először hajón. – Nos, megtudod hamarosan. Nemsokára a kikötőbe érünk, ahol erős a hullámverés. Végy ki egy vödröt ott mögötted a szekrényből, hátha szükség lesz rá. – Felsietett a fedélzetre. – Vonjuk föl az orrvitorlát, és változtassunk irányt. Eltértünk az útiránytól! – kiáltott a szélbe. A rákövetkező percben a pad ijesztő szögben megdőlt, és Scarlett azon kapta magát, hogy csúszik róla lefelé. A folyón fölfelé megtett előző napi út a széles, lapos bárkán korántsem volt ehhez a vitorlásúthoz fogható. Lefelé a folyón, benne a sodrásban, a fővitorlába kapaszkodó gyönge hátszéllel sebesebben haladtak, s legalább olyan békésen, mint a bárkában. Scarlett most a rövid létrához vonszolta magát, és felhúzódzkodott, hogy feje a fedélzet szintje fölé kerüljön. A szél elakasztotta a lélegzetét, és lerántotta fejéről a tollas kalapot. Felnézett, tekintetével követte a levegőben köröző kalapot. Egy sirály eszelősen vijjogott, s heves szárnycsattogással menekült a madárra emlékeztető

tárgy elől. Scarlett tiszta szívből kacagott. A hajó még jobban megdőlt, a habos víz nyaldosni kezdte a peremét. Lenyűgöző élmény volt! A szél szaván át hallotta Pansy rémült sikoltozását. Micsoda liba az a lány! Scarlett megkapaszkodott, majd fölfelé indult a lépcsőn. Rhett dörgő hangja azonban megállította. Ő állt a kormánynál, a fedélzet pedig lassan vízszintbe került, a vitorlákat csapkodta a szél. Rhett intett, mire az egyik matróz átvette tőle a kormánykereket. A másik Pansyt fogta erősen, aki áthajolt a hajótat korlátján és hányt. Rhett két lépéssel a létra tetején termett, és Scarlettre förmedt. – Te szerencsétlen, a vitorlafa letéphette volna a fejedet! Eredj vissza, odalenn a helyed. – Ó, Rhett, hadd menjek fel, hogy láthassam, mi történik! Olyan nagyszerű. Érezni akarom a szelet, s ízlelni a sósán permetező vizet. – Nem vagy rosszul? Nem félsz? Scarlett csak egy rosszalló pillantással válaszolt. – Ó, Eleanor asszony, még soha életemben ilyen csodás élményben nem volt részem! Nem is értem, miért nem megy tengerésznek ahány férfi csak van a föld kerekén! – Örülök, hogy ennyire élvezted, kedvesem, de Rhett nagyon rosszul tette, hogy így kiszolgáltatott a nap és a szél kényekedvére. Vörös vagy, akár egy indián. – Mrs. Butler a szobájába parancsolta Scarlettet, hogy glicerinnel és rózsavízzel borogassa az arcát. Aztán addig szidta délceg, nevető fiát, amíg az megbánást színlelve le nem horgasztotta a fejét. – Ha felállítom a karácsonyfát, amit neked hoztam, kaphatok vacsora után desszertet, vagy inkább álljak a sarokba? -kérdezte gúnyos alázattal. Eleanor Butler megadóan tárta szét a karját. – Fogalmam sincs, mitévő legyek veled, Rhett – mondta, de komolyságát sehogyan sem sikerült megőriznie. Mindennél és mindenkinél jobban szerette a fiát. Aznap délután, miközben Scarlett napégette arcát kenegette, Rhett átvitte Alicia Savage-nek az ültetvényről hozott egyik karácsonyfát, anyja ajándékaként. – Igazán, milyen kedves Eleanortól, de tőled is, Rhett. Köszönöm. Megkínálhatlak egy kis ünnep előtti pálmaborral? Rhett örömest elfogadta a kínálást, aztán elcsevegtek a szokatlan időjárásról, a harminc évvel ezelőtti télről, amikor még havazott is, meg arról az esztendőről, amikor harmincnyolc napig esett az eső egyhuzamban. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. A két család házát csak egy kerítés választotta el egymástól, a kerítés tövében édes gyümölcsű eperfa állt, ágai mélyen lehajlottak a kerítés két oldalán. – Scarlett majd kitért a hitéből az éjszakai lopakodó jenki miatt – jegyezte meg Rhett, miután Aliciával felhagytak a régi emlékek felidézésével. – Remélem, nem veszed rossz néven, hogy szóba hozom,, de hát a magamfajta régi barát, aki már ötéves korodban beleshetett a szoknyád alá… Mrs. Savage szívből felkacagott. – Őszintén elmondok mindent, ha megígéred, hogy elfelejted, milyen rossz véleménnyel voltam akkoriban az alsóneműről! Legalább egy éven át a kétségbeesésbe kergettem a családom tagjait. Mulatságos visszagondolni rá… hanem ebben a jenkiügyben semmi mulatságosat nem találok. Valakit elkap a lövöldözhetnék, és lepuffant egy katonát, aztán majd mi adjuk meg az árát. – Mondd el, milyen volt, Alicia. Van ugyanis egy gyanúm. – Csak egy másodpercre láttam, Rhett… – Gondolom, az elég is volt. Magas vagy alacsony? – Magas. Igen, nagyon is magas. A feje alig egy lábnyival lehetett lejjebb a függöny felső részénél, azok az ablakok pedig hét lábnál is magasabbak. Rhett elvigyorodott. – Tudtam, hogy rád bizton számíthatok. Ismeretségi körömben te vagy az egyetlen, aki a szoba túlsó feléből is meg tudtad állapítani, melyik a legnagyobb rakás fagylalt a születésnapi zsúron. Sasszemnek hívtunk a hátad mögött. – Meg szemtől szembe is, ha jól emlékszem, egyéb kellemetlen megjegyzések kíséretében. Kis szörnyeteg voltál, ha nem tévedek. – Te meg undok kislány. Kedveltelek volna még akkor is, ha hordasz alsóneműt. – És meg kedveltelek volna akkor is, ha utálsz. Én is elégszer benéztem a szoknyád alá, de nem láttam semmit. – Légy könyörületes, Alicia. Legalább mondd, hogy skót szoknya volt. Kedvtelve mosolyogtak egymásra. Aztán Rhett tovább kérdezősködött. Alicia sok mindenre

emlékezett, most, hogy visszagondolt az éjszakai látogatóra. A katona fiatal volt – nagyon is fiatal –, egy kamasz fiú esetlen mozdulataival, mint aki még nem tudja, mihez kezdjen a túl gyorsan nőtt kezével-lábával. És meglehetősen sovány is volt. Lógott rajta az uniformis. Csuklója kivillant az inge ujja alól, meglehet, nem is az övé volt az az egyenruha. A haja sötét volt – …nem olyan hollófekete, mint a tiéd, Rhett, jut eszembe, ez a néhány ősz szál igazán nagyon jól áll; nem, annak a fiúnak valószínűleg barna haja volt, csak az árnyékban látszott sötétebbnek. – Igen, jóvágású, és szinte biztosan torzonborz hajú. Alicia megérezte volna a haj olaj szagát. Apránként illesztette össze az emlékfoszlányokat. Aztán elakadt a szava. – Ugye, tudod, ki az, Alicia? – Biztosan tévedek. – Biztosan igazad van. A te fiad is ennyi idős – tizennégytizenöt esztendős –, és biztosan ismered a barátait. Mihelyt hírét vettem a dolognak, sejtettem, hogy charlestoni gyerek lehet. Komolyan hitted egy percig is, hogy egy jenki katona betörne egy asszony hálószobájába, csak hogy gyönyörködjön a takaró alatt fekvő alak látványában? Itt nem valakinek a terrorakciójáról van szó, Alicia, csak egy szerencsétlen kölyök lehet, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen a saját átalakuló testével. Meg akarja tudni, milyen a női test fűző és turnűr nélkül, annyira kíváncsi, hogy képes emiatt alvó nőkre leselkedni. És minden bizonnyal még a gondolatait is röstelli, amikor felöltözve és ébren látja őket. Szegény, szerencsétlen ördög. Az apja biztosan elesett a háborúban, és nincs férfi, akivel megbeszélhesse a problémáját. – De van bátyja… – Igen? Akkor talán tévedek. Vagy talán te tévedsz. – Tartok tőle, hogy nem. Tommy Coopernek hívják. Ö közöttük a legmagasabb, a legtisztább. Ráadásul majdnem ott halt szörnyet az utca közepén, amikor két nappal az incidens után ráköszöntem. Az apja Bull Runnál esett el. Tommy nem is ismerte. A bátyja tíz vagy tizenegy évvel idősebb nála. – Edward Cooperről van szó, az ügyvédről? Alicia bólintott. – Akkor hát nem meglepő. Cooper benne van anyám Konföderációs Otthon-bizottságában, találkoztam vele nálunk. Az aztán valóságos eunuch. Tommy őtőle bizonyára nem számíthat segítségre. – Eunuchnak csöppet sem eunuch, csak épp nagyon is szerelmes Anne Hamptonba ahhoz, hogy észrevegye, ha a kisöccse segítségre szorul. – Ahogy gondolod, Alicia. Nekem azonban lesz egy-két szavam azzal a gyerekkel. – Rhett, azt nem teheted. Halálra rémíted szegény fiút. – Szegény fiú halálra rémíti Charleston nőnemű lakosságát. Hála Istennek, hogy ez idáig nem történt komolyabb incidens. De legközelebb még jobban kivetkőzhet magából. Vagy lepuffantják. Hol lakik a fiú, Alicia? – A Templom utcában, a Fő utca sarkán túl. A téglaházak közül a középső a Szent Mihály köz déli oldalán. De Rhett, mit akarsz mondani neki? Nem sétálhatsz csak úgy oda, s ragadhatod meg Tommyt a gallérjánál fogva. – Bízd csak rám, Alicia. Alicia a két kezébe fogta Rhett arcát, és gyöngéden szájon csókolta. – De jó, hogy megint itthon vagy, kedves szomszéd. Sok sikert Tommy-val. Rhett Cooperek tornácán teázott Tommy anyjával, amikor a fiú hazaért. Mrs. Cooper bemutatta a fiát Rhettnek, aztán beküldte a házba, hogy tegye le a tankönyveit és mossa meg a kezét-arcát. – Mr. Butler elvisz a szabójához, Tommy. Van egy unokaöccse Aikenben, aki olyan gyors növésű, mint te, és rá akarja próbálni valakire a ruhát, amit rendelt neki karácsonyra. Mihelyt kikerült a felnőttek látótávolságából, Tommy rémes fintorokat kezdett vágni. Aztán eszébe jutott, mi mindent hallott már Rhett cifra ifjúkoráról, mire úgy döntött, hogy igenis szívesen vele megy, s a szolgálatára áll. Lehet, hogy sikerül annyira összeszedni a bátorságát, hogy fel mer tenni néhány kérdést Mr. Butlernek, ami leginkább foglalkoztatja. Nem is kellett kérdeznie. Mihelyt a házat maguk mögött hagyták, Rhett a fiú vállára tette a kezét. – Tom – kezdte –, arra gondoltam, megtanítanálak egy s másra. Az első, hogyan kell meggyőzően hazudni egy anyának. A lóvasúton részletesen megbeszéljük, mi van a szabónál, a szabóműhelyben, és így tovább. Majd addig gyakoroljuk a történetet, amíg betévednem tudod az egészet. Merthogy semmiféle unokaöcsém nincs Aikenben, és nem is a szabóhoz megyünk. Elmegyünk a Rutledge sugárúti szakasz végállomásáig, aztán nagyot sétálunk egy házig, ahol majd megismertetlek néhány

barátommal. Tommy Cooper ellenvetés nélkül beleegyezett. Hozzá volt szokva, hogy a nálánál idősebbek diktálják, mit tegyen, s tetszett neki, hogy Mr. Butler nemes egyszerűséggel Tómnak szólítja. Mire a délután végére értek s Tom visszakerült az anyjához, a fiú olyan imádattal nézett Rhettre, hogy a férfi tudta, Tommy Coopert évekre sikerült a nyakába vennie. Bízott abban is, hogy Tom egy életre megjegyezte magának a „barátait”, akikhez elvitte. Charleston történelmi nevezetességű ,,első” intézményei között szerepelt az első nyilvánosház, ,,csak uraknak”. Majd kétszáz éves fennállása óta többször változtatta helyét, de soha egyetlen szünnapot még nem tartott, se háború, se járvány, se hurrikán nem akadályozta működésében. S a ház egyik specialitása volt a fiatal fiúk gyöngéd, diszkrét bevezetése a férfikorba. Hozzátartozott Charleston dédelgetett hagyományaihoz. Rhett néha eltűnődött, milyen másképpen alakult volna az élete, ha apja ezt a hagyományt is oly nagy előszeretettel ápolja, mint a többit, amit egy charlestoni úriembertől elvártak… Ám ami elmúlt, elmúlt. Rhett bánatos mosolyra húzta az ajkát. Most legalább apja helyett apja lehet Tommynak. Tudta, hogy Tommy néhai apja is ezt tette volna a fiúval. A hagyománynak igenis van értelme. Ha más nem, hát az, hogy nem lesz több jenki lopakodó. Rhett hazament, hogy felhajtson egy pohárkával a maga egészségére, aztán kiment húga elé a vasútállomásra. 19 – S ha teszem azt, korábban jön be a vonat, Rhett? – nézett Eleanor Butler két percen belül tizedszer az órára. – Még elgondolni is rémes, hogy Rosemary ott áll az állomáson a sötétben, és nem vár rá senki. A szobalánya, mint tudod, alig tudja még a dolgát. Meg aztán alighanem ütődött is egy kissé. Nem is értem, miért tűri meg Rosemary maga mellett. – Az a vonat, mióta a világ világ, még soha negyven percnél kevesebbet nem késett, mama, és még ha idejében akarok indulni, akkor is van vagy fél órám. – Nyomatékosan kértelek, hagyj magadnak elegendő időt, hogy odaérj. Magam mentem volna, így is terveztem, amíg nem tudtam, hogy hazajössz. – Mama, kérlek, ne aggódj. – Rhett ismét elölről elmagyarázott mindent az anyjának. – Megrendeltem a bérkocsit, itt lesz tíz percen belül. Az állomásra öt perc alatt kiérek. Akkor még mindig negyedórával előbb ott leszek, a vonat meg majd késik egy órát, ha nem többet, s Rosemary a karomon fog belibegni, épp vacsoraidőben. – Veled mehetek, Rhett? Olyan jólesne egy kis levegőzés. – Scarlett szívesen ült volna kettesben a bérkocsiban egy óra hosszat Rhett-tel. Majd kikérdezi a húgáról; tudta, hogy Rhett azt szívesen venné. Imádja Rosemaryt. S ha Rhett eleget mesél, Scarlett talán megtudja, mire számíthat. Rettegett, hogy Rosemary majd nem fogja kedvelni, hogy olyan lesz, mint Ross. Hiába jött a sógorától cikornyás bocsánatkérő levél, Scarlett továbbra is tiszta szívből utálta. – Nem, kedvesem, nem jöhetsz velem. Csak maradj itt ezen a pamlagon, és borogasd tovább a szemedet. Még mindig duzzadt a naptól. – Akarod, hogy én menjek veled, drágám? – hajtogatta össze máris a kézimunkáját Mrs. Butler. – Félek, hogy hosszadalmas lesz a várakozás. – Én nem bánom a várakozást, mama. Épp elég meghányni-vetnivalóm van az üljbtvénnyel, a tavaszi ültetésekkel kapcsolatban. Scarlett visszahanyatlott a párnák közé, és azt kívánta, bárcsak haza se jönne Rhett húga. Fogalma sem volt, milyen lesz Rosemary, és nem is volt rá kíváncsi. Annyit tudott az innen-onnan összeszedett pletykákból, hogy Rosemary megkésett születését sokan titkon megmosolyogták. ,,Változáskori” gyermek volt, Eleanor már elmúlt negyven, amikor a kislány megszületett. Rosemary ráadásul pártában is maradt, a háború előtt még fiatal volt ahhoz, hogy férjhezmenetelre gondoljon, a háború után viszont érdektelen és szegény, hogy a néhány megmaradt fiatalember figyelmét magára vonja. Rhett visszatérte Charlestonba és mesés gazdagsága mendemondákat szült. Rosemary-nek most majd lesz hozománya elegendő. De a lány folyvást távol volt, hol egy unokatestvért, hol egy barátnőt látogatott meg egy-egy városban. Netán férjet próbál fogni magának? Lehetséges, hogy nem eléggé jók neki a charlestoni férfiak? Már több mint egy éve leste mindenki, mikor jelenti be az eljegyzését, de a látóhatáron sehol egy udvarló, nemhogy eljegyzésről lehessen álmodozni. – Bőséges tárháza nyílik itt a találgatásnak -így jellemezte Emma Anson a helyzetet. A maga módján Scarlett is találgatott. Ö boldogan vette volna, ha Rosemary férjhez megy, ha mégoly sokba kerül is Rhett-nek. Itt a házban nem kér belőle. Ha olyan érdektelen is Rosemary, akár

egy vályogkerítés, Scarlettnél így is fiatalabb, ráadásul Rhett húga. Rhett majd minden figyelmét rápazarolja. Amikor vacsora előtt néhány perccel meghallotta, hogy nyílik az ajtó, egészen megmerevedett. Rosemary megérkezett. Rhett belépett a könyvtárba, és az anyjára mosolygott. – Tékozló leánykád végre hazatért – mondta. – Makkegészséges és farkaséhes. Mihelyt kezet mosott, itt lesz, és elevenen fal fel benneteket. Scarlett aggodalmasan nézett az ajtó felé. A fiatal nő, aki egy perc múlva belépett, kellemesen mosolygott. Cseppet sem úgy festett, mint aki most szabadult az őserdőből. Scarlettet azonban legalább annyira megdöbbentette, mintha a farkas fogait villogtatná. Pontosan olyan, mint Rhett! Nem, nem is erről van szó. Fekete szeme és haja, hófehér foga ugyanolyan, de nem ettől hasonlítanak. Inkább az egész jelenség – ez a lány ugyanúgy uralja a terepet, mint Rhett. Nekem ez nem tetszik, egy csöppet se tetszik. Zöld szeme összeszűkült, miközben Rosemaryt tanulmányozta. Nem is olyan érdektelen jelfenség, mint ahogy az emberek állítják, csak nem kezd magával semmit. Ahogy a hosszú haját közönséges kontyba fogja össze a tarkóján! És még fülbevalót se visel. Pedig helyes kis füle van. És milyen fakó az arca. Biztosan Rhett bőre színe is ilyen volna, ha nem tartózkodna örökké a napon. De hát egy élénk színű ruha ezt igazán ellensúlyozná. Ennél az unalmas barnászöldnél rosszabbat keresve se találhatott volna. Talán egyben-másban majd segítségére lehetek. – Ez tehát Scarlett – vágott rá Rosemary négy hatalmas lépéssel a szobán. Teremtőm, még járni is meg kell tanítanom, gondolta Scarlett. A férfiak utálják, ha egy nő így csörtet. Scarlett felállt, mielőtt még Rosemary odaért, testvéri mosolyt küldött felé, s az arcát puszira tartotta. Rosemary, ahelyett hogy ő is hasonlóképpen odadugta volna az arcát, őszinte pillantással mérte fel Scarlettet. – Rhett-től tudom, hogy macskatípus vagy – mondta. – Most, hogy a zöld szemedet látom, értem már, mire célzott. Remélem, hogy énrám dorombolsz majd, nem prüszkölsz. Szeretném, ha barátnők lehetnénk. Scarlett némán eltátotta a száját. Döbbenetében egy szót sem bírt kinyögni. – Mama, ugye kész a vacsora? – kérdezte Rosemary. Már elfordult Scar lett-tői. – Mondtam Rhettnek, hogy érzéketlen vadállat, amiért nem egy kosár ennivalóval várt az állomáson. Scarlett tekintetével a férfit kereste, s a láttán méregbe gurult. Rhett az ajtófélfának támaszkodva állt, ajka körül gunyoros mosoly bujkált. Vadállat! – gondolta. Te tanítottad ilyesmire. S hogy én „macskatípus”? Csak kimutathatnám, mennyire macska vagyok. Menten kikaparnám a nevetést a szemed sarkából. Sietve Rosemaryre nézett. Vajon ő is rajta nevet? Nem, a lány épp megölelte Eleanor Butiért. – Kész a vacsora – mondta Rhett. – Manigo közeleg, hogy jelentse. Scarlett csak turkált a tányérján levő ételben. Leégett bőre sajgott, a fennhéjázó Rosemary miatt pedig megfájdult a feje. Mert Rhett húgának mindenről megvolt a magabiztos és fennen hangoztatott véleménye. Az unokatestvérek, akiket Richmond-ban meglátogatott, reménytelen tökfilkók, közölte, és ott-tartózkodásának minden pillanatát utálta. Egészen biztosra vette, hogy soha egyikük könyvet még nem vett a kezébe – legalábbis olyat nem, amit érdemes elolvasni. – Istenem, Istenem – mondta Eleanor Butler szelíden. Közben néma segélypillantásokat küldött Rhett felé. – Az unokatestvéreket mindig komoly megpróbáltatás kibírni – mondta Rhett mosolyogva. – Hadd mondom el unokatestvérünk, Townsend Ellinton legutóbbi esetét. Nemrégiben találkoztam vele Philadelphiában, s egy hétig káprázott utána a szemem. Minduntalan szerettem volna a szemébe nézni, és persze beleszédültem. – Inkább szédülnék, semmint hogy halálra unnám magamat! – szakította félbe a húga. – El tudod képzelni, milyen érzés vacsora után a szalonban üldögélni, és hallgatni, amint Miranda unokahúgom felolvas a Waverley-ből. Abból a szentimentális limonádéból? – Én mindig is kedveltem Scottot, kedvesem, és ez idáig úgy tudtam, te is – csitítgatta Eleanor. De Rosemaryt nem lehetett elcsitítani. – Mama, az azért volt, mert jobbat nem ismertem, és különben is, sok éve már. Scarlett vágyakozva gondolt vissza azokra a vacsora utáni csöndes együttlétekre, kettesben Eleanor asszonnyal. Most, hogy Rosemary itthon van, ennek nyilvánvalóan vége. Hogyan is lehet úgy oda érte Rhett? Most is meglátszik rajta, hogy veszekedni készül a bátyjával. – Ha férfi volnék, bezzeg elengednél – vágta Rosemary Rhett szemébe. – Elolvastam Mr. Henry

James Rómáról írt cikkeit, s ha nem nézhetek meg mindent magamnak, úgy érzem, belepusztulok a műveletlenségbe. – Csakhogy te nem vagy férfi, drágám – jegyezte meg Rhett nyugodtan. – És egyáltalán, honnét a csudából szerezted meg a Nation példányait? Aki ilyen liberális szemetet olvas, azt akár meg is kövezhetik. Scarlett eddig a fülét hegyezte, de most beleszólt a beszélgetésbe. – Miért nem engeded el Rosemaryt, Rhett? Róma nincs is olyan messze. Biztosan vannak barátaink, akiknek ott is vannak rokonaik. Athénnél az sem lehet messzebb, és Tarletonéknak legalább egymillió unokatestvérük él ott. Rosemary elképedten bámult rá. – Kik azok a Tarletonék, és mi köze Athénnek Rómához? Rhett köhögéssel leplezte nevetését. Aztán megköszörülte a torkát. – Athén és Róma két georgiai város neve, Rosemary – közölte. – Volna kedved oda ellátogatni? Rosemary a kétségbeesés drámai mozdulatával kapta a fejéhez a kezét. – Nem akarok hinni a fülemnek. Az ég áldjon meg, mégis ki akarna Georgiába menni? Én Rómába akarok utazni, az igazi Rómába, az Örök Városba! Itáliába! Scarlett érezte, hogy az arca lángba borul. Tudhattam volna, hogy Itáliára gondol. … De mielőtt még ő is olyan lármásan fölcsattanhatott volna, mint Rosemary, az ebédlő ajtaja hatalmas döngessél kivágódott, s Ross botorkált be zihálva a gyertyafényes szobába. – Segítség – kapkodott levegő után –, nyomomban az őrség… Lelőttem a jenkit, aki betört a nők hálószobájába. A rákövetkező másodpercben Rhett az öccse oldalán termett, és megragadta a karját, – Az egyárbocos a kikötőben van, s a hold nincs fenn. Ketten elnavigálhatjuk – mondta ellentmondást nem tűrő higgadtsággal. Amint kifelé indult, még hátrafordult és visszaszólt: – Mondjátok azt nekik, hogy mihelyt hazahoztam Rosemaryt, indulnom kellett, hogy még elérjem a dagályt, Rosst pedig nem láttátok, nem is tudtok róla semmit. Majd üzenek. Eleanor Butler a legkisebb sietség nélkül emelkedett fel ültő helyéből, mintha ez is csak amolyan szabályos este volna, ő meg az imént végzett a vacsorával. Scarletthez ment, és átölelte. Scarlett reszketett. Jönnek a jenkik. Rosst felakasztják, amiért egyiküket lelőtte, aztán Rhettet is, amiért segíteni próbált Ross-nak a szökésben. Miért nem hagyja Rosst a sorsára? Nincs joga hozzá, hogy ennyi asszonyt itt hagyjon védelem nélkül, mikor jönnek a jenkik. Eleanor acélos hangon szólalt meg, bár ugyanolyan szelíden és lassan, mint más alkalmakkor. – Kiviszem Rhett tányérját és evőeszközét a konyhába. A cselédséggel közölni kell, hogy mit kell mondaniuk, és nyoma ne maradjon az ittlétének. Volnál szíves Rosemaryvel három személyre átrendezni a terítést? – Mitévők legyünk, Eleanor asszony? – Scarlett tudta, hogy meg kellene őriznie a nyugalmát, megvetette magát, amiért ilyen rémült. De egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Már beleélte magát, hogy a jenkik ártalmatlanok, csupán nevetségesek és útjában vannak az embernek. Megsemmisítő érzés, amikor kiderül, hogy a megszálló hadsereg azt tehet, ami neki tetszik, és ráadásul még törvénynek is nevezheti. – Befejeztük a vacsorát – mondta Mrs. Butler. A szeme nevetett. – Aztán, gondolom, majd felolvasok az Ivanhoe-ból. – Nincs jobb dolguk, mint hogy lerohanjanak egy csupa nőkből álló családot? – förmedt Rosemary csípőre tett kézzel az Unió kapitányára. – Ülj le és hallgass, Rosemary – szólt Mrs. Butler. – Elnézését kérem a leányom gorombasága miatt, kapitány úr. A tisztet Eleanor békítő szándékú udvariassága nem vette le a lábáról. – Kutassátok át a házat – utasította embereit. Scarlett aléltan feküdt a pamlagon, és kamillás borogatást szorított napégette arcára és duzzadt szemére. Hálás volt az égési sebek adta biztonságért, legalább nem kell a jenkikre néznie. Mennyi hidegvér van ebben az Eleanorban, hogy így betegszobává alakította át a könyvtárat. A kíváncsiságtól azonban majd meghalt így is. Nem láthatta, mi folyik körülötte, csak a hangok alapján tájékozódhatott. Lépteket hallott, ajtócsapódást, majd csend lett. Elment a kapitány? Elment vajon Eleanor asszony és Rosemary is? Nem bírta tovább. Lassan a szeméhez nyúlt, és fölemelte a borogatás egyik sarkát. Rosemary az íróasztal mellett ült, és nyugodtan olvasott. – Szssz – suttogta Scarlett.

Rosemary sietve becsukta a könyvet, s eltakarta a címlapját. – Mi van? – suttogta ő is. – Hallottál valamit? – Nem, semmit. Mit csinálnak? Hol van Eleanor asszony? Letartóztatták? – Az ég áldjon meg, Scarlett, miért suttogsz? – Rosemary normális hangja iszonyú hangosnak tűnt. – A katonák fegyverek után kutatnak, a Charlestonban található összes fegyvert elkobozzák. Mama mindenütt a nyomukban van, nehogy mást is el találjanak kobozni. Ez minden? – nyugodott meg Scarlett. A házban nincs fegyver, tudta, mert ő is kereste. Lehunyta a szemét, és elszenderedett. Hosszú volt a nap. Eszébe jutott, milyen izgalommal töltötték el a sebesen sikló vitorlás két oldalán tajtékzó habok, s egy pillanatra irigyelte a csillagos égbolt alatt vitorlázó Rhet-tet. Csak volna vele ő, nem pedig Ross. Amiatt nem aggódott,, hogy a jenkik elfogják. Rhettet nem kell félteni. Rhett legyőzhetetlen. Eleanor Butler, miután kikísérte az Unió katonáit, visszatért a könyvtárba, és kasmír kendőjével betakargatta Scarlettet, aki addigra mély álomba merült. – Kár volna felzavarni – szólt halkan –, itt is kényelmesen alhat. Gyere, feküdjünk le, Rosemary. Hosszú utad volt, én is fáradt vagyok, s a holnapi nap igencsak mozgalmasnak ígérkezik. – Elmosolyodott magában, amikor meglátta, hová teszi be Rosemary az Ivanhoe-ban a könyvjelzőt. Gyorsan olvas a lány. És távolról sem olyan modern felfogású, mint magáról hinni szeretné. Másnap reggel a piacon nagy volt a méltatlankodás, tömegével születtek a rossznál rosszabb ötletek. Scarlett nemtetszéssel hallgatta maga körül a méltatlankodókat. Mégis, mire számíthatnak ezek a charlestoniak? Hogy a jenkik majd ölbe tett kézzel tűrik, hogy sorra lepuffantsák őket? Csak rontanak a helyzetükön, ha háborognak meg tiltakoznak. Mit számít az már ennyi idő után, hogy Lee tábornok rávette Grantet, ne vegye el a Konföderáció tisztjeitől a fegyvert, miután Appomatoxnál kapituláltak? A Dél így is, úgy is elvesztette a háborút, és mit ér az ember a revolverével, ha annyi pénze sincs, hogy golyót vegyen bele? Még hogy a párbaj pisztolyok! Ugyan ki őrizte volna meg őket! Azok másra úgyse alkalmasak, mint hogy a férfiak elhencegjenek vele, milyen fene nagy a bátorságuk, és hogy kiloccsantsák egymás agyát. Scarlett egy szót se szólt, csak a vásárolnivalóra figyelt. Különben sohase jut a végére. Még Eleanor asszony is úgy rohangál körbe-körbe, mint a levágott fejű csirke, mindenkivel szóba elegyedik, alig hallható, de annál izgatottabb hangon sustorog. – Azt mondják, az emberek végére akarnak járni annak, amit Ross elkezdett – mondta Scarlettnek, útban hazafelé. – Azt már teljességgel képtelenek elviselni, hogy házkutatást tartsanak náluk a katonák. Nekünk, asszonyoknak kell a dolog végére járnunk – a férfiak forrófejűbbek a kelleténél. Scarletten úrrá lett a rémület. Csak nem akarnak még rontani a helyzeten! – Nincs itt minek a végére járni! – jelentette ki. – Nincs mit csinálni, mint meghúzni magunkat, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Rhett nyilván biztonságba került Ross-szal, máskülönben már hallottunk volna róla. Mrs. Butler döbbenten nézett rá. – Nem hagyhatjuk, hogy az Unió hadserege ezt szárazon megússza, ezt bizonyára te is belátod, Scarlett. Már átkutatták a házainkat, és közölték, hogy kijárási tilalmat fognak életbe léptetni, és mindenkit letartóztatnak, aki hiánycikkekkel kereskedik a feketepiacon. Ha eltűrjük, hogy ez így menjen tovább, hamarosan oda jutunk, ahol hatvannégyben voltunk, amikor a nyakunkon tiportak és minden lélegzetvételünkbe beleszóltak. Ez egyszerűen nem mehet így tovább. Scarlett eltűnődött, vajon megőrült-e az egész világ. Mégis, mit képzel magáról ez a rakás teaivó, csipkeverő charlestoni hölgy, hogy hadat akar üzenni a hadseregnek? Két nap múltán megtudta. Lucinda Wragg esküvője január huszonharmadikára volt kitűzve. A meghívókat megcímezték, január másodikán akarták kézbesíteni, de sohasem került rá sor. – Elképesztő hatékonyság – nyugtázta Rosemary Butler Lucinda anyjának, a saját anyjának és a többi charlestoni hölgynek az erőfeszítéseit. Lucinda esküvőjére december tizenkilencedikén került sor a Szent Mihály-templomban, este kilenc órakor. A nászinduló felemelő akkordjai kihallatszottak a zsúfolt és gyönyörűen feldíszített templom nyitott ajtaján és ablakain, pontosan abban a percben, amikor életbe lépett a kijárási tilalom. Hallhatták jól az őrházban is, átellenben a Szent Mihály-templommal. Az egyik tiszt később a szakácsnéjuk jelenlétében azt mondja a feleségének, hogy a parancsnoksága alatt álló embereket életében még ilyen idegesnek nem látta, beleértve azt az alkalmat is, amikor az őserdőben kellett menetelniük. Másnapra az egész város megtudta az esetet. Jót kacagtak, de senkit sem ért igazán meglepetés. Fél tízkor Charleston óvárosának teljes lakossága kizúdult a Szent Mihály-templomból, és gyalog

indult a Dél-Carolina csarnok felé, ahol a fogadást tartották. Férfiak, nők és gyerekek, ötévestől kilencvenhét esztendősig nevetve vonultak az utcán a meleg estében, felháborító hetykeséggel fittyet hányva a törvénynek. Teljességgel lehetetlen volt azljnió tisztjeinek úgy tenni, mintha nem vennének tudomást az esetről – hisz az orruk előtt folyt az egész. És persze le sem tartóztathatták a törvényszegőket. Az őrháznak huszonhat börtöncellája volt. Még ha az irodahelyiségeket és a folyosókat igénybe veszik, akkor sem lett volna elegendő hely mindenkinek. A Szent Mihálytemplomból még a padsorokat is el kellett távolítani, hogy elegendő férőhelye legyen a tömegnek, hiszen egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A fogadás során az emberek csak váltakozva jutottak ki a zsúfolt bálteremből levegőzni az oszlopos tornácra, s hogy egy pillantást vethessenek az üres utcán pukkadozva fel-alá masírozó járőrökre. Rhett aznap délután tért vissza a városba a hírrel, hogy Ross biztonságban Wilmingtonba ért. Scarlett megvallotta neki odakinn a verandán, hogy félve jött el az esküvőre, még Rhett oldalán is. – Egyszerűen nem akaródzott elhinnem, hogy ezek a teázgató hölgyek túljárhattak a jenki hadsereg eszén. Őszintén bevallom neked, Rhett. Ezeknek a charlestoniaknak rengeteg sütni valójuk van. Rhett elmosolyodott. – Szeretem ezeket az izgága bolondokat. Még a szerencsétlen Rosst is. Remélem, soha meg nem tudja, hogy egy mérföldnyire tévesztette el a jenkit, mert bizonyára igen röstellne magát. – Még csak le se puffantotta? Gondolom, úgy be volt rúgva. – Scarlett hangjából kihallatszott a mély megvetés. Aztán felülkerekedett rajta a rettegés. – De hisz akkor a lopakodó még mindig közöttünk van! Rhett megveregette a vállát. – Nincs. Biztosra veheted, drágám, hogy a lopakodónak többé hírét nem hallod. Az öcsém, no meg Lucinda sietős esküvője kedvét szegte a jenkiknek – kuncogott kedvtelve. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Scarlett gyanakodva. Nem bírta elviselni, ha mások nevettek, ő pedig nem tudta, min. – Semmi olyasmi, amit megértenél – mondta Rhett. – Csupán magamnak gratuláltam, amiért egy szál magam megoldottam a problémát, aztán meg a kétbalkezes öcsém tódított rajta egyet, s ostobaságában hagyta, hogy nyelvére vegye a város és még kérkedjen is vele. Nézz csak oda, Scarlett. A verandán nagyobb volt a zsúfoltság, mint valaha. Lucinda Wragg, mostantól fogva Lucinda Grimball virágokat hajigált csokrából a katonák felé. – Huhh! Én inkább téglával hajigálnám őket. – Nem kétséges. Te világéletedben egyenesen vágtál neki a dolgoknak. Lucinda taktikájához némi képzelőerő szükségeltetik. – A férfi csúfondáros hangja maró gúnyba csapott át. Scarlett felkapta a fejét. – Bemegyek. Inkább odabenn fulladok meg, semmint hogy itt sértegessenek. Rosemary egy közeli oszlop mögött állt. Rhett kegyetlen hangja hallatán és a megbántott Scarlett látványától gyomra görcsbe rándult. Este, lefekvés előtt bekopogott a könyvtárszoba ajtaján, ahol Rhett olvasott, majd belépett, és becsukta az ajtót maga mögött. Az arca egészen vörösre volt kisírva. – Azt hittem, ismerlek, Rhett – bökte ki –, de most már tudom, hogy szó sincs róla. Hallottam, hogyan beszéltél Scarlett-tel ma este a verandán. Hogy lehetsz ilyen utálatos a feleségeddel? És ki ellen fordulsz legközelebb? 20 Rhett sietve fölemelkedett székéből, és kitárt karokkal indult a húga felé. De Rosemary maga elé tartotta tenyerét, és visszahőkölt. A férfi megbántottan elfordult, csak állt csendben, karját leejtve. Semmire sem vágyott annyira, mint hogy a húgát megkímélje a fájdalmas csapásoktól, s íme, most ő keserítette el. Rosemary rövid, szomorú története töltötte ki gondolatait, meg az ő ebben játszott szerepe. Rhett soha meg nem bánta s meg sem magyarázta viharos ifjúságának tetteit. Nem szégyellt belőle semmit. Csak viselkedésének húga sorsára gyakorolt hatását. Lázadásáért, a család és társadalom semmibevevéséért az apja ugyanis kitagadta. Mire Rosemary megszületett, Rhett nevét már kihúzták a családi Bibliából. A lány több mint húsz évvel volt nála fiatalabb. És majd tizenhárom éves a nyurga, nagy lábú, bimbózó keblű, esetlen kislány, mire először találkozott Rhett-tel. Anyjuk kevésszer szegte meg apjuk tilalmát, de így tett akkor is, amikor Rhett

megkezdte veszélyes életmódját, s újra meg újra áttörte az Unió hajóhadának blokádját, hogy behatoljon Charleston kikötőjébe. Az asszony éjnek évadján ment ki a mólóra, ahol a fiú hajója kikötött, s magával vitte Rosemaryt, hogy végre megismerkedjenek. A Rhett szívében rejlő szeretet kishúga zavara és vonzódása láttán megrezdült, s mélyen a szívébe zárta Rosemaryt, úgy, ahogy apjuk soha nem volt képes. Viszonzásképpen Rosemary feléje fordult bizalmával és hűségével, amire az apja nem inspirálta. A két testvér között nem szakadt meg a kapcsolat, holott attól az első találkozástól fogva Rhett tizenegy évvel későbbi hazatértéig alig egy tucatszor ha látták egymást. Rhett sohasem bocsátotta meg magának, hogy elhitte anyjának, Rosemary boldog és elégedett, és gondtalanul él abból a pénzből, amit apjuk halála után, amikor az már nem akadályozhatta meg, Rhett a rendelkezésükre bocsátott. Jobban résen kellett volna lennie, nagyobb figyelmet tanúsítania, vádolta magát később. Akkor a húga nem úgy nőtt volna fel, hogy eleve ne bízzon a férfinemben. Akkor talán beleszeretett volna valakibe, férjhez ment és gyerekeket szült volna. így viszont, amikor Rhett hazatért, egy huszonnégy esztendős fiatal nőt talált odahaza, aki ugyanolyan esetlen volt, mint tizenhárom éves korában. Rajta kívül minden férfi társaságában kínosan érezte magát, a regények világába menekült az őt körülvevő világ bizonytalansága elől – sa gondolatát is elutasította, hogy megjelenésével, viselkedésével és gondolkodásával a társaság igényeinek megfeleljen. Rosemary kékharisnya volt, nyomasztóan szókimondó, és a női hiúság és körmönfontság csírája is hiányzott belőle. Rhett szerette és tiszteletben tartotta húga tüskés függetlenségvágyát. Az elszalajtott éveket be nem hozhatta, de megadhatta húgának mind közül a legritkább ajándékot – a lehető legőszintébb lehetett vele. Teljességgel nyílt volt Rosemary vei, egyenrangú partnerként beszélt vele, és néhanapján még a szívügyeit is megvallotta neki, holott rajta kívül soha senkinek. Rosemary tisztában volt ennek az ajándéknak a nagyságával, és imádta a bátyját. A tizenegy hónap során, amíg Rhett odahaza volt, a nyakigláb, szorongós, szemérmes hajadon és a kiábrándult kalandor a legjobb bajátokká vált. És most Rosemary úgy érezte, hogy elárulták. Rhettet olyan oldaláról ismerte meg, amelynek a létéről se tudott, kiderült, hogy a bátyja, akit csak kedvesnek és szeretetre méltónak ismert, kegyetlenkedni is tud. Ez zavarba hozta és kedvét szegte. – Még nem feleltél a kérdésemre, Rhett. – Rosemary kivörösödött szeme vádlón nézett rá. – Sajnálom, Rosemary – mondta a férfi óvatosan. – Őszintén sajnálom, hogy meghallottad. De meg kellett tennem. Azt akarom, hogy elmenjen, hogy minket békén hagyjon. – De hisz a feleséged! – Otthagytam, Rosemary. Nem hajlandó válni, pedig felajánlottam neki, de hogy a házasságunknak vége, azt tudja. – Akkor miért van itt? Rhett vállat vont. – Tán nem ártana, ha leülnénk. Hosszú és fárasztó ez a történet. Rhett lassan, módszeresen, minden érzelemtől mentesen elmesélte húgának Scarlett két korábbi házasságának történetét, hogy ő hogyan kérte meg a kezét, és Scarlett hogyan ment hozzá a pénzéért. Elmondta azt is, hogy Scarlett, amióta csak ismeri, megszállottan szereti Ashley Wilkest. – De ha ezt tudtad, hogy is juthatott eszedbe, hogy feleségül vedd? – kérdezte Rosemary. – Hogyan? – Rhett ajka mosolyba szaladt. – Hát mert csupa tűz volt, és olyan meggondolatlanul, olyan megveszekedetten bátor. Mert minden látszat ellenére olyan gyerek volt. Mert ilyen nőt rajta kívül egyet sem ismertem. Lenyűgözött, lázba hozott, megőrjített. Ugyanolyan őrjítőén szerettem, ahogyan ő azt a másikat. Az első naptól fogva, hogy megpillantottam. Olyan volt, mint valami járvány. – Mindezt bánatosan adta elő. Fejét a két kezébe temette, és rázkódva nevetett. Hangját eltompították szája elé tapasztott ujjai. – Milyen lehetetlen az élet. Ashley Wilkes most szabad ember, és boldogan elvenné Scarlettet, én pedig szabadulni akarok tőle. Ettől persze, hogy hozzám kezd ragaszkodni. Mindig az kell neki, amit meg nem kaphat. Rhett fölemelte a fejét. – Félek – mondta –, félek, hogy kezdődik az egész elölről. Tudom, hogy szívtelen, hogy rettenetesen önző, hogy olyan, mint egy gyerek, aki sír a játék után, aztán, ha már megkapta, összetöri. De vannak pillanatok, amikor egy bizonyos szögben megdönti a fejét, vagy olyan bánatosan mosolyog, vagy egyszer csak olyan elveszettnek látszik – s én már-már elfelejtek mindent, amit jól tudok. – Szegény, szegény Rhettem. – Rosemary a karjára tette a kezét. Rhett pedig a kezére a magáét. Aztán rámosolygott, magához tért. – Itt áll előtted, drágám, az az ember, aki valaha a Mississippi

folyami hajóinak hőse volt. Egész életemben kockáztattam, és sohasem veszítettem. Ezt a játszmát is meg fogom nyerni. Scarlett-tel egyezséget kötöttünk. Azt el nem tűröm, hogy túlságosan sokáig legyen ebben a házban. Mert vagy beleszeretek ismét, vagy megölöm. Úgyhogy kellő mennyiségű aranyat csillogtattam meg előtte, sa pénzéhsége erősebbnek bizonyult az irántam érzett olthatatlan szerelemnél. Ha a szezonnak vége, egyszer s mindenkorra távozik. Addig más. dolgom sincs, mint hogy sikeresen távol tartsam magamtól, kibírjam, s túljárjak az eszén. Alig várom már. Gyűlöl veszíteni, és ezt nem is rejti véka alá. Nem mulatság olyasvalakit megverni, aki tud veszíteni. – Nevető szemmel nézett a húgára. – Mama belepusztulna, ha megtudná az igazságot a tönkrement házasságomról, de röstellne is, ha kiderülne, hogy feladtam a mérkőzést, ha mégoly boldogtalan vagyok is. Rémes dilemma. így majd Scarlett fogja magát és elmegy, s én leszek a megbántott, de bátor és belenyugvó fél, és senkinek a becsületén nem esik folt. – És egyáltalán nem bánod? – Csak azt bánom, hogy bolond voltam egyszer – évekkel ezelőtt. És meglesz az az óriási vigaszom, hogy kétszer nem járatja velem a bolondját. Az első alkalommal elszenvedett megaláztatáson ez sokat enyhít. Rosemary csak bámult, az arcán őszinte kíváncsiság. – Es ha Scarlett megváltozott? Ö is felnőhet. Rhett elvigyorodott. – Hogy magát a hölgyet idézzem: „Majd ha a disznók repülni fognak.” 21 – Eredj innét. – Scarlett a párnájába temette az arcát. – Vasárnap van, Scarlett asszony, nem alhat sokáig. Pauline kisasszony és Eulalie kisasszony várják. Scarlett felnyögött. Ennyi önmagában elég ahhoz, hogy valaki áttérjen episzkopális hitre. Azok legalább tovább alhatnak: a Szent Mihály-templomban csak tizenegykor kezdődik az istentisztelet. Sóhajtva kászálódott ki az ágyból. A nénikéi idejüket nem sajnálva már lelkesen töltötték belé a következő szezonnal kapcsolatos tudnivalókat. Türelmetlenül hallgatott, miközben Eulalie és Pauline kioktatták az illemszabályok, a szerénység, az idősebbek iránti tisztelet s az úrihölgyhöz méltó viselkedés szabályairól. Az ég szerelmére! A pokolba a sok szabállyal. Az anyja és Mammy már akkor beleverték a szabályokat, amikor járni kezdett. Scarlett méltatlankodva szegte előre az állát, s a lába elé meredt, miközben a Máriatemplom felé igyekeztek. Egyszerűen nem hallgat oda és kész. Mindazonáltal, amikor visszaértek a nénik házába, hogy megreggelizzenek, Pauline olyasvalamit mondott, amire kénytelen volt odahallgatni. – Fölösleges zsémbelned, Scarlett. Én csak a te érdekedben mondom el, hogy mit beszélnek az emberek. Az a hír járja, hogy két vadonatúj báli ruhát is csináltattál magadnak. Ez kész botrány, miközben mindenki más boldogan beéri azzal, amit már évek óta hord. Jövevény vagy a városban, ügyelned kell a hírnevedre. Rhettére is. Az emberek még felőle se döntöttek. Scarlett szíve ijesztően nagyot dobbant. Rhett megöli, ha tönkreteszi a hírnevét. – Mi van Rhett-tel? Pauline néni, kérlek, mondd el. Pauline elmondta. Csámcsogva. Az összes régi «történetet, hogy kicsapták a katonaiskolából, hogy a tulajdon apja kitagadta a szertelen viselkedése miatt, hogy az a hír járja, tisztességtelen úton jutott pénzhez, Mississippin járó hajókon hivatásos hazárdjátékosként, a kaliforniai aranymezők csetepatéiban, s ami még ennél is rosszabb, hogy összeszűrte a levet mindenféle jöttment politikai kalandorokkal. Való igaz, bátran harcolt a déliek seregében, áttörte a blokádot, fegyverrel küzdött Lee seregében, s a piszkos pénze javát a déliek ügyének szentelte… Hah! – gondolta magában Scarlett. Rhett aztán ügyesen terjeszti maga körül a legendákat. …mindazonáltal a múltja igencsak kétes. Az ugyan teljességgel helyénvaló, hogy hazajött, hogy gondját viselje az anyjának és a húgának, de persze nem kapkodta el azt sem. Ha az apja nem verte volna a fogához a garast, hogy a hatalmas életbiztosítást fizesse, az anyja meg a húga talán éhen is veszhettek volna. Scarlettnek össze kellett szorítania a fogát, hogy rá ne ordítson Pauline-ra, Abból a biztosításból egy szó sem igaz! Rhett soha, de soha, egyetlen másodpercre se feledkezett meg az anyjáról, csakhogy az apja nem tűrte el, hogy az anyja pénzt fogadjon el tőle! Rhett csupán az apja halála után vehette meg a házat az anyjának, csupán akkor adhatott neki pénzt. És még Mrs. Butlernek kellett elterjesztenie a történetet a biztosításról, hogy ezt a hirtelen jött gazdagságot valamivel

megmagyarázhassák. Mert hogy Rhett pénzét mindenki ebül szerzett vagyonnak tartotta. Pedig a pénznek nincs szaga, hát ennyit se képesek felfogni ezek a vastag nyakú charlestoniak? Mit számít, hogy honnan jön a pénz, ha egyszer fedél van a fejük fölött és tele a hasuk? Miért nem hagyja már abba Pauline a prédikálást? Mi a csudáról beszél most egyáltalán? Ó, az a lehetetlen trágyaügy. Kész ostobaság. A világ összes trágyájánál többet herdál el Rhett olyan ostobaságokra, mint hogy kinyomozza az anyja hajdani bútorait, ezüstjét, a dédnagyszülei arcképét, és hogy ép és egészséges embereket fizet meg azért, hogy tutujgassák az imádott kaméliáit, ahelyett hogy búzát termesztene, ami pénzt hoz a házhoz. – …épp elég charlestoni akad, aki foszfáton gazdagodott meg, csak épp nem kérkedik vele. Nem árt, ha figyelmezteted, hogy hátrább az agarakkal. Végtére is a férjed, neked kell megmondanod neki. Eleanor Butler azt hiszi, hogy amit a fiacskája csinál, az mind tökéletes, de hát ő mindig is elkényeztette, neked viszont az ő érdekében meg a magadéban is el kell érned, hogy a Butierek ne hívják fel magukra a figyelmet. – Én próbáltam már beszélni Eleanorral – sziszegte Eulalie –, de biztosra veszem, hogy mindent eleresztett a füle mellett. Scarlett összeszűkült szeme vészjóslóan villogott. – El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok neked – mondta erőltetett negédességgel –, és minden egyes szavadat jól az elmémbe vésem. Most viszont sietnem kell. Köszönöm a finom reggelit. – Felállt, mindkét nagynénjének puszit nyomott az arcára, és az ajtóhoz sietett. Ha egy másodpercen belül ki nem kerül innét, biztos, hogy sikítani kezd. De azért nem árt, ha szóba hozza Rhettnek mindazt, amit itt hallott. – Ugye, Rhett, belátod, miért éreztem úgy, hogy el kell mondanom neked? Az emberek az anyádon köszörülik a nyelvüket. Tudom, hogy a nénikéim mindig mindenbe beleütik az orrukat, de hát épp az ilyenek okozzák a sok bajt. Emlékszel még Mrs. Merriwetherre és Mrs. Meade-re és Mrs. Elsingre. Scarlett reménykedett, hogy Rhett majd hálás lesz neki. Arra a legkevésbé sem számított, hogy kineveti. – Ég áldja a minden lében kanál teremtéseket – hahotázott Rhett. – Gyere, Scarlett, ezt el kell mondanod a mamának. – Ó, Rhett, dehogy volnék rá képes. Úgy felizgatná magát. – El kell mondanod. Komoly dologról van szó. Merő képtelenség, de a komoly dolgok mindig azok. Gyere csak. Es a gyermeki aggódás álarcát tüntesd el a képedről. Amíg jönnek a báli meghívók, fütyülsz rá, hogy mi történik az anyámmal, tudjuk mindketten. – Ne légy igazságtalan! Szeretem anyádat. Rhett épp kilépni készült az ajtón, de most megfordult, visszament és a szemébe nézett. Két kezét Scarlett vállára tette, és úgy fordította, hogy az arca felfelé billent. A tekintete hideg volt, úgy tanulmányozta az arcát, mint valami bírósági tárgyaláson. – Anyámmal kapcsolatban ne merészelj hazudni, Scarlett. Figyelmeztetlek, hogy nagyon veszélyes, amit művelsz. Közel volt hozzá, megérintette. Scarlett ajka szétnyílt, érezte, hogy a férfi a tekintetéből kiolvassa, mennyire vágyik rá, hogy megcsókolja. Ha csak egy kicsikét lehajtaná a fejét, az ajkuk máris összeérne. Az asszonynak még a lélegzete is elakadt. Rhett egyre erősebben szorította; most mindjárt magához vonja – Scarlett bennakadt lélegzetében apró öröm vibrált. – Az ördög vinne el! – hördült fel Rhett halkan. Majd ellökte magát az asszonytól. – Gyere le. A mama a könyvtárban van. Eleanor Butler ölébe ejtette kézimunkáját, aztán előbb a jobb, majd a bal kezét fektette rá. Ily módon jelezte, hogy komolyan hallgatja Scarlett beszámolóját, s minden idegszálával odafigyel. A végén Scarlett idegesen várta, hogyan fog reagálni. – Üljetek le, mindketten – mondta Eleanor komolyan. – Eulalie-nak nincs igaza. Nagyon is odafigyeltem, amikor szóba hozta, hogy túl sokat költekezünk. – Scarlett tágra meresztette a szemét. – És utána alaposan meghánytam-vetettem a dolgot – folytatta Eleanor. – Kiváltképp arra vonatkozólag, hogy befizessük-e Rosemaryt a Nagy Túrára. Rhett, Charlestonban évek óta senki meg nem engedhetett magának ilyesmit, szinte azóta nem, hogy téged akartunk elküldeni, csak hát, amilyen megátalkodott kölök voltál, apád inkább katonaiskolába küldött helyette. Én azonban arra a véleményre jutottam, hogy nem áll fenn a kiközösítés komoly veszélye. A charlestoniak – mint a régi civilizációk általában – gyakorlatias gondolkodásúak. Felismerik, hogy a gazdagság kívánatos, míg a szegénység annál kellemetlenebb. És ha valaki szegény, az is örül, ha gazdag barátai vannak. Az emberek szemében nem volna bocsánatos – nem intéznék el annyival, hogy

sajnálatos –, ha muskotályborral kínálnám őket pezsgő helyett. Scarlett összevonta a szemöldökét. Nem értette a dolgot. Nem mintha számítana – Mrs. Butler egyenletes, nyugodt hanghordozásából arra következtetett, hogy a legnagyobb rendben van minden. – Talán egy kicsit jobban a rivaldafénybe kerültünk a kelleténél – mondta Eleanor –, de e percben Charlestonban senki sem engedheti meg magának, hogy belekössön a Butlerekbe, hisz Rosemary bármelyik percben úgy dönthet, hogy elfogadja a fiuk vagy öccsük, vagy unokaöccsük udvarlását, márpedig egy vele kötött házasság igen sok kellemetlen problémát megoldhat. – Mama, te szégyentelenül cinikus vagy – nevetett Rhett. Eleanor Butler elmosolyodott. – Min nevettek? – kérdezte Rosemary, amint kinyitotta az ajtót és belépett. Tekintete sebesen siklott Rhettről Scarlettre, majd vissza Rhettre. – Már odakinn hallottam, milyen jól mulattok. Avassatok be engem is. – A mama nagyon e világi kedvében van – mondta neki Rhett. Ö és Rosemary már rég egyezségre jutottak, hogy anyjukat igyekeznek megkímélni a világ realitásaitól, s most úgy mosolyogtak egymásra, mint két összeesküvő. Scarlett úgy érezte, hogy kihagyják valamiből, hátat is fordított nekik. – Maga mellé ülhetek, Eleanor asszony? Szeretném kikérni a tanácsát, hogy mit vegyek fel a bálba. – Nehogy azt hidd, Rhett Butler, hogy felizgatom magam, amiért úgy dédelgeted a vénkisasszony húgocskádat, mint valami szívkirálynőt. S ha azt hiszed, hogy felizgatsz, vagy féltékeny leszek, hát nagyon tévedsz! Eleanor Butler elképedten figyelte, hogy Scarlett szája meglepetésében tátva marad, a szeme pedig szikrázni kezd az izgalomtól. Eleanor a válla fölött hátranézett, s közben eltűnődött, mit láthat Scarlett abban az irányban. Scarlett ugyan egyetlen pontra szegezte a tekintetét, de attól még nem nézett semmire. Egészen elvakította ugyanis az a lángoló gondolat, amely épp az imént jutott az eszébe. Féltékeny! Hogy én milyen ostoba voltam! Hát persze hogy erről van szó. Mindent megmagyaráz. Hogyhogy csak most jöttem rá? Hisz Rhett szinte beleverte az orromat, amikor olyan nagy hajcihőt csapott a folyó neve körül. Ashley. Még mindig féltékeny Ashleyre. Világéletében majd eszét vesztette a féltékenységtől, azért kellettem neki olyan nagyon. Más dolgom sincs, mint hogy féltékennyé tegyem megint. Nem Ashleyre – ugyan már! –, hiszen ha csak egyetlen pillantást küldenék felé, már szánalmasan bámulna rám, és könyörögne, hogy menjek hozzá feleségül. Nem, majd találok valaki mást, méghozzá itt, Charlestonban. Igazán nem fog nehezemre esni. Hat nap és kezdődik a báli szezon, a sok összejövetel, bál, tánc, süteményevés és puncsivás. Lehet, hogy ez itt a vén, sznob Charleston, de azért a férfiak a földrajzi fekvéstől mit sem változnak. Mielőtt még félidejéhez érkezik az első összejövetel, az udvarlók egész hada fog körülöttem táncolni. Már alig várom. A vasárnapi vacsora után az egész család elvonult a Konföderációs Otthonba, karjukon az ültetvényről származó virágoskosarakkal és Eleanor asszony whiskybe áztatott két tortájával. Scarlett szinte már menet közben táncra perdült, kosarát ringatta, és karácsonyi dalokat énekelt. A vidámsága a többiekre is átragadt, s hamarosan már mind a négyen énekeltek az útjukba akadó házak előtt. – Tessék befáradni! – kiáltottak ki minden házból, amely előtt dalra fakadtak. – Tessék velünk jönni -hangzott Mrs. Butler ellenjavaslata –, az otthont megyünk feldíszíteni. – S több mint egy tucat önkéntes segítőjük akadt, mire elérték az ütött-kopott régi házat a Fő utcán. Az árvák várakozásteljesen visongtak, amikor a tortákat kicsomagolták, de Eleanor rájuk szólt: – Csak felnőtteknek való. – Mindazonáltal… – azzal elővette a nekik szánt süteményeket. Az otthonban lakó két özvegy sietve tejescsuprokat hozott elő, és a gyerekeket egy alacsony asztal mellé ültette az udvaron. – És most nyugodtan felaggathatjuk az ágakat – mondta Mrs. Butler. – Rhett, ugye, a létrára majd te mászol fel? Scarlett Anne Hampton mellett foglalt helyet. Szívesen bánt vele kitüntető kedvességgel, mert a félénk fiatal lány olyan nagyon hasonlított Melanie-ra. Scarlett valahogy úgy érezte, hogy így jóváteheti a Melly iránti hajdanvolt sok rút gondolatot, még azokból az időkből, amikor Melly oly sok éven át olyan kitartóan hűséges volt hozzá. Amellett Anne'oly leplezetlen csodálattal viseltetett iránta, hogy a társasága mindig örömmel töltötte el Scarlettet. Szelíd hangja csupa élénkség volt, amint megdicsérte Scarlett frizuráját. – Csodás érzés lehet, ha valakinek ilyen dús, fekete haja van – mondta. – Olyan, mint a legfinomabb bársony. Vagy mint az a festmény, amit egyszer láttam – egy csillogó

szőrű fekete párducot ábrázolt. – Anne area ragyogott az ártatlan imádattól, aztán elpirult, mert rájött, hogy ilyen személyes megjegyzéseket nem illik tenni. Scarlett kedvesen megpaskolta a kezét. Anne igazán nem tehet róla, hogy olyan, mint egy puha, félénk, barna mezei egér. Később, amikor a dekorációval elkészültek, s a magas helyiségekben szétáradt a fenyőágak édes gyantaillata, Anne elnézést kért, s indult, hogy beterelje a karácsonyi dalokat éneklő gyerekeket. Mennyire örült volna Melly ennek a látványnak, gondolta Scarlett. Gombóc keletkezett a torkában, amint elnézte a duettet éneklő ideges kislányokat átölelő Anne-t. Melly úgy odavolt a gyerekekért. Egy percig furdalta Scarlettet a lelkiismeret, amiért nem küldött több karácsonyi ajándékot Wade-nek és Ellának, de ekkor véget ért a duett, be kellett állni az éneklők közé, s attól fogva minden igyekezetével emlékezni próbált a „Karácsony első napja van” egymást követő versszakaira. – De jól mulattam! – mondta, miután eljöttek az otthonból. – Úgy szeretem a karácsonyt. – Én is – mondta Eleanor. – Jó egy kicsit lélegzethez jutni, mielőtt elkezdődik a báli szezon. Habár ez idén nem lesz olyan békés, mint általában. Nagyon valószínű, hogy majd a nyakunkra másznak ezek a szegény jenki katonák. A parancsnokuk bizonyára nem fogja szó nélkül hagyni, hogy csak úgy megszegtük a kijárási tilalmat, méghozzá mekkora ricsajjal. – Kuncogott, akár egy kislány. – De jó mulatság volt! – No de igazán, mama! – jegyezte meg Rosemary. – Hogyan mondhatod ezekre a kék kabátos nyomorultakra, hogy „szegény” jenkik? – Úgy, hogy bizonyára ők is sokkal szívesebben töltenék az ünnepeket odahaza a családjukkal, semhogy bennünket zaklassanak. Gondolom, ők is röstellik magukat. Rhett csak nevetett. — Akármibe lefogadom, hogy már megint sántikálsz valamiben a barátnőiddel. – Csak ha belekényszerítenek bennünket – nevetett Eleanor. – Feltételeztük, hogy a mai nyugalom csak annak köszönhető, hogy a kapitány nagy bibliafaló, s nem fogja akcióra vezényelni őket karácsony szent idején. Holnap majd elválik. A régi szép időkben a kosarainkat kutatták át csempészáru után, amikor hazafelé indultunk a piacról. Ha megint megpróbálkoznak vele, valami meglepő dologba fogják mártogatni az ujjaikat a répazöldje és a rizs alatt. – Csak nem valami belsőségbe? – találgatta Rosemary. – Záptojásba – próbálkozott Scarlett. – Viszketőporba – mondta Rhett. Eleanor asszony harmadszor is elnevette magát. – Meg még egy s másba – jegyezte meg önelégülten. – Hajdanában kitaláltunk egy-két figyelemre méltó újdonságot. Ezek a katonák itt most újak, nekik minden meglepetésszámba fog menni. Lefogadom bármibe, hogy még hírét se hallották a mérges szömörcének. Igazán nem szívesen vagyok ilyen kíméletlen karácsonytájt, de valamiképpen rá kell jönniük, hogy mi már réges-rég nem félünk tőlük. – Bárcsak itt volna Ross – tette hozzá gyorsan, miután cserbenhagyta a nevetés. – Mit gondolsz, Rhett, mikor térhet majd vissza az öcséd teljes biztonsággal? – Az attól függ, hogy te meg a barátnőid mikorra szeditek ráncba a jenkiket. A Szent Cecília-bálra minden bizonnyal. – Akkor rendben is van. Nem számít, ha a többiről lemarad, ha a Bálra itthon lehet már. – Scarlett kihallotta Eleanor asszony hangjából a nagy B-t. Scarlett biztosra vette, hogy ólomlábon fognak vánszorogni az órák huszonhatodikáig, a báli szezon kezdetéig. De legnagyobb meglepetésére az idő oly gyorsan repült, hogy alig bírt lépést tartani vele. A legszórakoztatóbb az egészben a jenkik ellen folytatott küzdelem volt. A kapitány valóban megtorló intézkedéseket rendelt el a kijárási tilalom megszegése miatt. És hétfőn a piac csak úgy hullámzott a kacagástól, amikor a charlestoni hölgyek megrakták kosaraikat a kedvük szerint összeválogatott fegyverekkel. A rákövetkező napon a katonák le nem húzták semmi pénzért kezükről a kesztyűt. Hogy még egyszer valami undokságba nyúljanak, vagy valami iszonyatos, tüzes viszketegség törjön rájuk, abból köszönik, többet nem kérnek. – Számíthattak volna rá az ostobák, hogy mi tudjuk, mit fognak csinálni – mondta Scarlett Sally Brewtonnak aznap délután a whistpartin. Sally boldog egyetértéssel nevetett.

– Én egy dobozka kormot rejtettem a kosaram aljára – mondta. – Hát te? – Cayenne-i borsot. És közben reszkettem, nehogy tüsszögni kezdjek tőle, mert akkor kiderül a turpisság… Mellesleg szólva ezt a játszmát alighanem megnyertem. – Előző nap kiterjesztették Charlestonban a jegyrendszert, s a hölgyek most kávéban, nem pedig pénzben játszottak. Most, hogy a feketepiacot ideiglenesen megbénították, ez volt a legmagasabb tétekre menő kártyajáték, amelyben Scarlett valaha is részt vett. És imádta. És a jenkiknek is imádott borsot törni az orra alá. Még mindig járőrök cirkáltak Charleston utcáin, de kitartóan leckéztették őket, amíg el nem ismerik, hogy kudarcot vallottak. És Scarlett volt az egyik fő leckéztető. – Én osztok – mondta. – Úgy érzem, szerencsém lesz. – Még néhány nap, és mehet a bálba, táncolhat Rhett-tel. A férfi most igencsak távol tartotta tőle magát, mindig úgy rendezte a dolgokat, hogy kettesben ne maradjanak, de a táncparketten együtt lesznek – és egyedül, még akkor is, ha rajtuk kívül többtucatnyi-an táncolnak ugyanazon a parketten. Scarlett odafogta a Rhett-től kapott fehér kaméliákat a tarkóját borító fürtökhöz, majd fejét elfordítva a tükörbe nézett. – Úgy fest, mint egy zsírfolt egy nagy halom kolbász tetején – mondta undorodva. – Pansy, másképpen kell fésülnöd a frizurámat. Tornyozd fel egészen. – Betűzködheti a virágokat a hullámok közé, az nem is lesz olyan rossz. Ó, hogy miért is olyan utálatos Rhett, miért is tiltotta meg, hogy az ültetvényről származó becses virágain kívül más ékszert is felvegyen! Mintha nem volna éppen elég idétlen a báli köpenye. De hogy a virágokon kívül mással fel sem ékesítheti magát – ennyi erővel akár egy liszteszsákot is magára húzhatna, aminek kivágja a nyakát. Szívesebben vette volna fel a gyöngysorát meg a gyémánt fülbevalót. – Nem kell ám lyukat fésülnöd a koponyámba – mormogta Pansynek. – Igenis, asszonyom. – Azzal erőteljes mozdulatokkal tovább fésülte Scarlett dús, hosszú haját, szétzilálva a fáradságosan elrendezett fürtöket. Scarlett egyre elégedettebben szemlélte tükörképét. Igen, így már sokkal jobb. Túlságosan is szép a nyaka ahhoz, hogy elfedje. Sokkal szebb így, feltűzött hajjal. És a fülcimpája is jobban látszik. Igenis fölteszi a fülönfüggőit, bármit mondjon is Rhett. Lenyűgözőnek kell lennie, a bálteremben tartózkodó összes férfi figyelmét fel kell hívnia magára, egypárnak pedig a szívét is rabul kell ejtenie. Ettől majd Rhett is észbe kap. Betűzte a gyémántokat a fülcimpáiba. Úgy ám! Ide-oda billegtette a fejét, s igencsak meg volt elégedve a hatással. – Így hogy tetszik, Scarlett asszony? – érdeklődött a frizurájával szorgoskodó Pansy. – Nem jó. Vidd följebb, a fülem fölé. – Szerencsére Rosemary visszautasította az ajánlatát, hogy kölcsönadja neki Pansyt ma estére. Bár hogy miért nem ragadta meg a kínálkozó lehetőséget, az kész rejtély: pedig igazán rászorul minden igénybe vehető segítségre. Biztosan most is ugyanabba a vénkisasszonyos kontyba fogja majd össze a haját a tarkóján, mint mindig. Scarlett elmosolyodott. Ha Rosemaryvel együtt lép be a bálterembe, csak annál jobban fel fogja hívni az emberek figyelmét, hogy ő mennyivel csinosabb. – így jó lesz, Pansy – mondta most, hogy helyrebillent a kedélye. A haja fénylett, akár az ében. Nagyon jól fognak mutatni benne a fehér virágok. – Adj csak ide egypár haj tűt. Fél óra múlva Scarlett készen állt. Még egy utolsó pillantást vetett a magas állótükörbe. Mélykék moaréköpenyének selyme csillogott a lámpafényben, s púderezett, csupasz válla s keble úgy világlott ki belőle, mint az alabástrom. Gyémántjai fényesen csillogtak, zöld szeme nemkülönben. Ruhája uszályát fekete bársonyszalag szegélyezte, s halványkék selyemmel bélelt széles fekete szalagcsokor díszítette a ruha turnűrjét, hangsúlyozva Scarlett vékony derekát. Fekete bársonyszalaggal összefogott, ezüst csipkecsokorba kötött fehér kaméliák voltak a vállára tűzve. Kék bársonytopánját fekete csipke díszítette, nyakára és csuklójára keskeny fekete bársonyszalagot kötött. Életében nem volt még ilyen csinos, és ezt tudta is jól. Az izgalom pedig természetes rózsafoltokat csalt az orcájára. Scarlett életének első charlestoni bálja tele volt meglepetéssel. Szinte semmi sem úgy volt, ahogy elképzelte. Először is felszólították, hogy vegye le a tánccipőt és húzzon csizmát. Gyalog mennek a bálba. Ha Scarlett ezt tudja, bérkocsit rendel, s nem is értette, hogy Rhett miért nem tette. A tényeken nem sokat változtatott, hogy Pansy majd viszi utána egy úgynevezett „tánccipőtokban” a cipőjét, ő ugyanis nem rendelkezett ezzel a charlestoni találmánnyal, Eleanor asszony szobalányának pedig tizenöt percébe telt, míg végre előbányászott egy kosarat a tok helyett. Miért nem szólt neki senki, hogy szükség lesz ilyen szörnyűségre? – Eszünkbe se jutott – mondta Rosemary. – Mindenkinek van

tánccipőtokja. Lehet, hogy Charlestonban van mindenkinek, gondolta Scarlett, de Atlantában nincs. Ott nem gyalog mennek a bálba az emberek, hanem kocsival. A nagy izgalommal várt első charlestoni bál kezdett nyomasztóan hatni rá. Vajon még mi lesz más? Mint kiderült, más volt minden. Charleston története során olyan formaságokat és szertartásokat fejlesztett ki, amelyek Észak-Georgia élénk határvidékein ismeretlenek voltak. Amikor a Konföderáció bukása véget vetett a nagy gazdagságnak, amely ezeket a formaságokat szülte, a szertartások valahogy megmaradtak, mi több, csak ezek maradtak meg a múltból, s épp ezért gondosan őrizték őket, s nem változtattak rajtuk. A bálterem ajtaján belül a háziak sorban fogadták az érkezőket. Mindenki felsorakozott a lépcsőn, és várta, hogy beléphessen a bálterembe, egyenként kezet fogtak Minnie Wentworth-szel, mormogtak neki valamit, aztán a férje következett, a fia, a fia felesége, a lánya férje, a férjezett lányuk, a hajadon lányuk. Eközben végig szólt a zene, a korábban érkezettek már táncoltak, s Scarlett maga is alig várta már, hogy táncra perdülhessen. Georgiában, gondolta türelmetlenül, a házigazdák előrejönnek, hogy üdvözöljék az érkezőket. Nem hagyják őket sorban állni. És mennyivel tetszetősebb látvány, mint ez az ostobaság. Épp mielőtt Mrs. Butler nyomában belépett volna a bálterembe, egy előkelő inas tálcát nyújtott felé. A tálcán nagy halom összehajtogatott papírlap, vékony kék zsinórral összefogott füzetecske, amelyből apró ceruza lógott ki. Táncrend volna? Biztosan a táncrend. Scarlettnek sokat mesélt Mammy a savannah-i bálokról, még Ellen O'Hara lány korából, de ő soha egy percig sem hitte, hogy oly békések voltak ezek az összejövetelek, hogy egy lány nyugodtan belenézhetett a füzetbe, s megkereshette, kivel is kell táncolnia. Hisz a Tarleton ikrek vagy a Fontaine fiúk meghaltak volna a nevetéstől, ha valaki azt mondja nekik, hogy egy alig megmarkolható, apró ceruzával föl kell írniuk egy kis füzetbe a nevüket! Scarlett nem is tudta, volna-e kedve táncolni az olyan nyámnyila alakkal, aki ilyesmire hajlandó. Hogy volna-e? De még mennyire! Akár az ördöggel is táncba menne, csak már táncolhasson. Úgy érezte, tíz év telt el, nem pedig egy az utolsó atlantai álarcosbál óta. – Oly boldog vagyok, hogy itt lehetek – mondta Scarlett Minnie Wentworthnek, s a hangja őszinteségtől reszketett. Rámosolygott a Wentworth család többi tagjára, sorra egymás után, aztán végzett a fogadóbizottsággal. A táncolók felé fordult, a lába máris ritmusra topogott, és visszafogta a lélegzetét, Ö, de gyönyörű – olyan különös minden és mégis oly ismerős, mint egy álom, amelyre nem is tud pontosan visszaemlékezni. A gyertyafényben úszó bálterem csupa elevenség a lüktető zenétől, a színek és forgó-zizegő ruhák kavalkádjától. A falak mentén öreg hölgyek üldögéltek törékeny, aranyra festett székeken, mint hajdanában is mindig, a legyezőjük mögött egymás fülébe súgtak-búgtak, ugyanúgy, ahogy világéletükben; hogy a fiatalok nagyon is közel bújnak egymáshoz, vagy valakinek a lánya milyen nehezen szült, meg persze megtárgyalták a legközelebbi barátaik legújabb botrányait. Szmokingos pincérek jártak csoportról csoportra a nem táncoló nők és férfiak között, ezüsttálcáról teli pohár itallal, ezüstserlegekből gyümölcslével kínálva mindenkit. A hangok zümmögését időnként harsány nevetés szakította félbe, magasan és mélyen; könnyű szívű, szerencsés emberek mulatnak így, amióta világ a világ. Olyan volt minden, mintha Scarlett felszabadult, gondtalan ifjúsága óta mi sem változott volna, mintha soha nem lett volna háború. Éles szemével fölfedezte a falakról málló festéket s a vastag viaszréteg alatt felhasadozott padlót, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Szívesebben lépett be az illúziók világába, s feledkezett meg a háborúról és az utcán cirkáló jenki járőrökről. Szól a zene, folyik a tánc, Rhett pedig megígérte, hogy kedvesen fog viselkedni. Másra nincs is szükség. Rhett nemhogy kedvesen, de egyenesen elbűvölően viselkedett. Márpedig senki a föld kerekén olyan kedves nem tudott lenni, mint ő, hogyha akart. Sajnos azonban mindenki mással ugyanolyan kedvesen bánt, mint Scarlett-tel. Scarlettet hol szétvetette a büszkeség, hisz minden nő látnivalóan őt irigyelte, hol meg a féltékenység mardosta, mert Rhett oly sok mindenkivel volt figyelmes. Előzékeny volt vele, egy szava se lehetett rá. De ugyanolyan előzékeny volt az anyjával és Rosemary-vel meg még több tucat nővel, akiket Scarlett mind unalmas vénasszonynak tartott. Nem szabad törődni vele, mondta magának, s egy idő múltán nem is törődött vele. Mihelyt véget ért egy tánc, Scarlettet rögvest körülvették a férfiak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy az előző partnere mutassa be őket, aztán könyörögtek, hogy ígérje nekik a következő táncot. Nem csak arról volt szó, hogy új jövevény a városban, eddig nem látott arc azok között, akik régóta ismerik egymást.

Ellenállhatatlanul vonzó is volt. Az az elhatározása, hogy féltékennyé teszi Rhettet, csak még villogóbbá tette lenyűgöző, szokatlan zöld szemét, vibrált, az arca kipirult, mint egy vészt jelző piros zászló. A férfiak, akik versengtek, hogy velük táncoljon, többnyire az újdonsült barátnői férjei voltak, olyan asszonyokéi, akiket meglátogatott, akikkel együtt whistezett, vagy pletykálkodott kávézás közben a piacon. Nem bánta. Majd jóváteszi az okozott kárt, ha már Rhettet sikerült visszaszereznie. Addig pedig örült, hogy imádják, hogy bókokat súgnak a fülébe, hogy flörtölnek vele – elemében volt. Valójában semmi sem változott. A férfiak még ugyanúgy reagálnak verdeső szempilláira, arcának nevetésre álló gödröcskéire és felháborító hízelgésére. Bármit hazudjon ezeknek az ember, elhiszik, ha attól hősnek érzik magukat, gondolta gonoszkodó mosollyal, amitől a táncpartnere zavarában elvétette a lépést. – Jaj, könyörgök, ugye megbocsát! – kérlelte a férfit. – Biztosan a ruhám uszályába akadt bele a cipőm sarka! Micsoda szörnyű vétség, kivált, mikor olyan szerencse éri az embert, hogy ilyen kiváló táncossal keringőzhet! Közben csábos pillantásokat vetett rá, és a bocsánatkérést kísérő bánatos kis ajkbiggyesztés sejteni engedte, hogy készen áll a csókra. Hogy az ilyesmit hogyan kell csinálni, azt egy nő soha el nem felejti. – Micsoda nagyszerű mulatság volt! – mondta boldogan, amikor hazafelé igyekeztek. – Örülök, hogy jól érezted magadat – szólt Eleanor Butler. – És miattad is nagyon-nagyon örülök, Rosemary. Láttam, milyen kellemesen érezted magadat. – Hah! Utáltam az egészet, mama, jól tudod. De olyan boldog vagyok, hogy elmehetek Európába, hogy ezért még ezt az ostoba bált is hajlandó voltam elviselni. Rhett nevetett. Scarlett és Rosemary nyomában lépkedett, anyját a karján vezette. Nevetése melegen gyöngyözött a hideg decemberi éjszakában. Scarlett a férfi testének melegére gondolt, szinte a hátán érezte a közelségét. Miért nem őt vezeti a karján, hogy közelebb lehessen hozzá? Tudta jól, miért: mert Mrs. Butler öreg, úgy való, hogy a fia őt támogassa. De Scarlett epekedését ez egy csöppet sem csökkentette. – Nevess csak kedvedre, drága bátyám – mondta Rosemary –, de én ebben semmi mulatságosat nem találok. Két szót nem válthattam Miss Julia Ashleyvel egész este, mert azzal a sok nevetséges alakkal kellett táncolnom. – Ki az a Miss Julia Ashley? – kérdezte Scarlett. A név azon nyomban fölkeltette az érdeklődését. – Rosemary bálványa – mondta Rhett –, és az egyetlen személy, akitől felnőtt létemre még én is félek. Ha látod, bizonyára megjegyezted volna magadnak Miss Ashleyt. Fekete ruhát visel, és olyan az ábrázata, mint aki épp az imént nyelt ecetet. – Jaj, te! – füstölgött Rosemary. Odaszaladt Rhetthez, és az öklével püfölni kezdte a mellét. – Foxi – kiáltott a férfi. Jobb karjával átölelte és magához vonta a húgát. Scarlettet megérintette a folyó felől áradó hideg szél. Felszegte az állát, előrefordult, és a még hátralévő néhány lépést egyedül tette meg a házig. 22 Scarlett biztosra vette, hogy a következő vasárnap újabb leckére számíthat Eulalie-tól és Paulinetól. A bálon tanúsított magatartása őt magát is meglehetősen aggasztotta. Talán egy kicsit túlságosan is… élénken viselkedett. De hát oly rég nem mulatott ilyen nagyszerűen, és a igazán nem az ő hibája, hogy a férfiak sokkal nagyobb figyelmet szentelnek neki, mint a charlestoni hölgyeknek. És különben is, Rhett miatt van az egész, azért, hogy ne bánjon vele olyan hidegen és kimérten. Azért egyetlen asszonyt se hibáztathat senki, ha mindent elkövet, hogy megóvja a házasságát. A templomba menet s jövet némán szenvedte végig nénikéi hasonlóképp néma rosszallását. Eulalie gyászos szipogása a szertartás alatt majd megőrjítette, de aztán átadta magát az álmodozásnak, s elképzelte azt a pillanatot, amikor Rhett majd felhagy nagy büszkeségével, és elismeri, hogy még mindig őt szereti. Mert így igaz, tán nem? Valahányszor tánc közben a férfi a karjába fogta, Scarlett majd elalélt a gyönyörűségtől. Az teljességgel lehetetlen, hogy miközben ő villámcsapásnak érzi a férfi érintését, Rhett ugyanakkor nem érez semmit! Vagy mégis elképzelhető? Kiderül hamarosan. Rhett többre lesz kénytelen, mint hogy csak a derekán nyugtassa kesztyűs kezét, ha eljő a szilveszteréj. Éjfélkor meg kell csókolnia. S addig már csak öt nap van hátra, s akkor az ajkuk találkozni fog, és a férfi kénytelen lesz elhinni, hogy valóban annyira szereti. Scarlett csókja minden kimondott szónál többről fog árulkodni…

A mise ősi szépsége és misztériuma kibontakozott mit sem látó szeme előtt, miközben Scarlett arról ábrándozott, hogyan fognak valóra válni az álmai. Valahányszor nem cselekedett az előírásnak megfelelően, Pauline hegyes könyökével oldalba bökte. Amikor a jeggelizőasztalhoz letelepedtek, folytatódott a fagyos hallgatás. Scarlett úgy érezte, szabadon van az összes idegvégződése, annyira égette Pauline jeges pillantása, Eulalie szipá-kolása. Végül aztán nem bírta tovább, és dühösen nekik támadt, ahelyett hogy megvárta volna, mikor indul már meg végre ellene a támadás. – Nekem azt mondtátok, hogy mindenki gyalog megy mindenhova, és csupa hólyag lett a lábam, mert elhittem, amit mondtatok. Tegnap este a Wentworthék bálján tele volt az utca fogatokkal! Pauline fölvonta szemöldökét, és még jobban összeszorította a száját. – Érted már, miről beszélek, testvérkém? – fordult Eulalie-hoz. – Scarlett szántszándékkal fütyül mindenre, amit ChqM*leston jelképez. – Nehezen látom be, mit számítanak a fogatok, ha arra gondolok, mi mindenről kellene beszélnünk vele ehelyett. – Csak egy példa – makacskodott Pauline. – Kiváló példája az egész magatartásának, ami mindenben megmutatkozik. Scarlett kiitta a sápatag, gyönge kávét, amit Pauline a csészéjébe töltött, majd csörömpölve lecsapta a csészét. – Nagyon lekötelezne, ha nem úgy beszélgetnétek a jelenlétemben, mintha süketnéma volnék. Nekem prédikálhattok, amennyit akartok, de előbb mondjátok meg, kié volt ott az a sok fogat! A nénikéi tágra meredt szemmel bámultak rá. – Hogyhogy, természetesen a jenkiké – mondta Eulalie. – A koffereseké – tette hozzá Pauline, a pontosság kedvéért. A nővérek egymást mondatonként helyreigazítva és kiegészítve elmondták, hogy a kocsisok még mindig hűek háború előtti gazdáikhoz, habár manapság az újgazdag felsővárosiaknak dolgoznak. A báli szezon alatt addig-addig mesterkednek s manipulálják alkalmazóikat, mígnem szabaddá tehetik magukat ,,a fehér gazdák” számára, s elvihetik őket a távoli bálokra és fogadásokra, ha az időjárás olyan, hogy nem mehetnek gyalog. – A Szent Cecilia-bál estéjén egyszerűen ragaszkodnak hozzá, hogy szabadnapot kapjanak kocsistul-lovastul – tette hozzá Eulalie. – Nagyszerűen betanított kocsisok, egészen kiválóak – mondta Pauline –, ezért a kofferesek semmi pénzért meg nem haragítanák őket. – Majd elnevette magát. – Tudják, hogy a kocsisok mennyire megvetik őket. A házicselédségnél nincs nagyobb sznob a föld kerekén. – Ezeknél a cselédeknél semmiképpen – tette hozzá Eulalie vidáman. – Végtére is éppúgy charlestoniak, mint mi magunk. Ezért olyan fontos nekik is a báli szezon. A jenkik elvették mindazt, amit elvehettek, megpróbáltak tönkretenni mindent, de a báli szezont még nem sikerült tőlünk elvenniük. – Sem a büszkeségünket! – jelentette ki Pauline. A büszkeségükkel meg a garasaikkal elviszi őket a lóvasút mindenhová, ahová menni akarnak, gondolta Scarlett keserűen. De azért nagyon örült, hogy a hűséges régi házicselédségre terelődött a beszéd, s ennél meg is maradtak a reggeli végéig. Még arra is gondosan ügyelt, hogy otthagyja a fele reggelijét, hogy Eulalie bekaphassa, mihelyt ő kitette a lábát. Pauline néni ugyanis nagyon fukaron mérte az adagokat. Nagy örömére Anne Hamptont a Butler-házban találta, amikor odaért. A nénikéi hideg rosszallása után nem is ártana egy kicsit sütkérezni Anne imádatában. De Anne meg az az özvegyasszony, aki vele jött az otthonból, nagyon el volt foglalva az ültetvényről érkezett kaméliás vázákkal. Rhett nemkülönben. – Porig leégtek – mondta –, de amióta kigazolták, erősebbek, mint valaha. – Jaj, nézzétek! – kiáltott fel Anne. – Ez a Reine des Fleurs. – És itt egy Rubra Plena! – A sovány, idős özvegyasszony sápadt kezét egy viruló vörös virág köré kulcsolta. – Én az enyémet mindig kristályvázában teszem a zongorára. Anne szeme megrebbent. – Mi is, Harriet asszony, az Alba Plená-kat pedig a teázóasztalkára. – Az én Alba Plená-m korántsem olyan egészséges, mint reméltem – mondta Rhett. – A bimbói valahogy olyan satnyák. Az özvegy és Anne felnevettek. – Januárig az nem fog virágozni, Mr. Butler – magyarázta Anne. – Az Alba későn nyíló növény.

Rhett szája bánatos mosolyra torzult. – Azt hiszem, én is az vagyok, már ami a kertészkedést illeti. Teremtőm! – gondolta Scarlett. Még a végén arról fognak itt bájcsevegni, hogy a tehénlepény'a jobb trágya a növénynek vagy a lócitrom. Hogy egy ilyen ember, mint Rhett, hogyan képes ilyen témákról társalogni! Hátat fordított nekik, és odaült Eleanor pamlagja közelébe, ahol az asszony kézimunkázott. – Ez a darab itt már majdnem elég hosszú, hogy körbeszegjük vele a borszínű ruhád gallérját, ha fel kell újítani – szólt az asszony mosolyogva Scarletthez. – Az évad közepe felé nem árt egy kis változás. Addigra be is fejezem. – Ó, Eleanor asszony, maga mindig olyan aranyos és figyelmes. Valahogy mindjárt jobb kedvre derülök tőle. Őszintén szólva csak csodálni tudom, hogy olyan jó barátságban tud lenni a nénikémmel, Eulalie nénivel. Csöppet sem hasonlít magára. Folyvást zsörtölődik és szipog és morog Pauline nénire. Eleanor leejtette elefántcsont kézimunkatűjét. – Scarlett, mit nem mondasz! Hát persze hogy Eulalie jó barátnőm,, szinte már a testvéremnek tartom. Nem tudtad, hogy majdnem az öcsém vette el feleségül? Scarlett eltátotta a száját. – El sem tudom képzelni, hogy bárki is feleségül akarta venni Eulalie nénit – jegyezte meg őszintén. – De drágám, bájos ifjú hölgy volt, egyszerűen elragadó. Akkor jött el hozzánk látogatóba, amikor Pauline hozzáment Carey Smithhez és letelepedett Charlestonban. A ház, amelyben laknak, a Smithék városi rezidenciája, az ültetvényük odaát volt a Wando folyó túlpartján. Kemper, az öcsém, első pillantásra beleszeretett. Mindenki arra számított, hogy össze fognak házasodni. Aztán az öcsémet levetette a ló és szörnyethalt. Eulalie azóta is az özvegyének tekinti magát. Még hogy Eulalie néni valaha szerelmes volt! Scarlett nem akart hinni a fülének. – Egészen biztosra vettem, hogy tudsz róla – mondta Mrs. Butler. – Mégiscsak rokon. De nekem nincsenek rokonaim – gondolta Scarlett, legalábbis abban az értelemben nincsenek, ahogyan Eleanor asszony érti. Nem közelállók, nem törődnek a más bajával, nem ismerik mindenki szívének legrejtettebb titkait. Nekem csak az a zsémbeskedő Suellen jutott, és Carreen, az apácafőkötőjével meg a zárdájának tett szent fogadalmával. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, pedig körös-körül folyt a vidám társalgás. Biztosan éhes vagyok, vonta le a végkövetkeztetést, azért van olyan sírhatnékom. Meg kellett volna ennem az egész reggelit. Be is lakott az ebédből alaposan, ám ekkor Manigo bejött, és halkan néhány szót váltott Rhett-tel. – Elnézést kérek – mondta Rhett –, úgy látszik, valami jenki tiszt van a kapuban. – Vajon most mit akarnak? – tűnődött Scarlett hangosan. Rhett nevetve tért vissza a következő percben. – A megadáshoz már csak a fehér zászló hiányzik – mondta. – Mama, nyertél. Felkérik a férfiakat, hogy fáradjanak be az őrházba, mert vissza akarják szolgáltatni az elkobzott fegyvereket. Rosemary hangosan tapsolt. Eleanor asszony csitítgatta. – Nem csak a mi érdemünk. Ezt a sok házat egyszerűen nem hagyhatják védtelenül a felszabadítás napján. – Scarlett kérdőn nézett rá, ezért folytatta. – Újév napja nem az már, ami volt hajdanán, hogy az emberek csöndben borogatják a fejüket, mert szilveszter éjszakáján felöntöttek a garatra. Mr. Lincoln január elsején bocsátotta ki az egyenjogúsítási nyilatkozatot, azóta ez a volt rabszolgák legnagyobb ünnepe. Ellepik a parkot a Battery végén, egész nap, egész éjjel petárdát durrogtatnak, tűzijátékot rendeznek, és persze folyvást isznak. Mi bezárkózunk, még a redőnyöket se nyitjuk ki, mint amikor a hurrikán pusztít. Mégis, jó érzés, hogy felfegyverzett ember van a házban. Scarlett a homlokát ráncolta. – A házban nincs fegyver. – Majd lesz – mondta Rhett. – Meg még két férfi. Az ültetvényről jönnek, épp erre az alkalomra. – És te mikor mész? – kérdezte Rhettet Eleanor. – Harmincadikán. Harmincegyedikén van találkozóm Julia Ashleyvel. Meg kell beszélnünk, hogyan alkossunk egységfrontot. Rhett elmegy! Már megint a nyomorúságos, bűzös ültetvényére! Nem lesz itt, hogy megcsókoljon szilveszter éjszakáján. Scarlett most szinte biztosra vette, hogy menten elsírja magát. – Veled megyek az ültetvényre – jelentette ki Rosemary. – Hónapok óta nem jártam ott. – Nem jöhetsz, Rosemary. – Rhett igyekezett megőrizni higgadtságát. – Azt hiszem, Rhettnek igaza van, drágám – mondta Mrs. Butler. – Nem lehet veled állandóan, ahhoz túlontúl sok intéznivalója van. Te pedig nem lehetsz a házban vagy bárhol másutt azzal a

gyerekszámba menő egy szál cseléddel. Túl nagy ott a nyüzsgés, túl sok a durva ember. – Akkor majd magammal viszem Celie-t. Scarlett pedig kölcsönadja neked Pansyt, hogy segítsen az öltözködésben, ugye, Scarlett? Scarlett mosolygott. Nincs itt szükség könnyekre. – Én is veled megyek, Rosemary – mondta negédesen. – Pansy is. – Az ültetvényen is beköszönt az újév. Emberekkel teli bálterem nélkül, kettesben Rhett-tel. – Igazán nagylelkű vagy, Scarlett – mondta Eleanor asszony. – Tudom, mennyire fogod hiányolni a jövő heti bálokat. Nagyobb a szerencséd, mint megérdemled, Rosemary, hogy ilyen figyelmes sógornőd van. – Mama, szerintem egyiküknek sem szabad jönniük, én nem egyezem bele – mondta Rhett. Rosemary már tiltakozásra nyitotta a száját, de anyja csak fölemelte a kezét, mire elhallgatott. – Nagyon meggondolatlan vagy, Rhett – jegyezte meg halkan. – Rosemary legalább annyira szereti az. ültet vényt, mint te, és ő mégse járkálhat oda olyan szabadon. Szerintem magaddal kéne vinned, kivált, ha Julia Ashleyt is fölkeresed. Nagyon kedveli a húgodat. Scarlett agya sebesen járt. Bánja is ő, hogy elszalaszt egy-két bált, ha egyszer kettesben lehet Rhetttel! Rosemarytől majd megszabadul -valahogyan – talán épp ez a Miss Ashley fogja meghívni, hogy lakjon nála. S akkor csak Rhett lesz ott… és Scarlett. Eszébe jutott, hogyan viselkedett Rhett a szobájában, amikor előző alkalommal az ültetvényen voltak. Karjába fogta, vigasztalta, gyengéd szavakkal szólt hozzá… – Majd -meglátod Miss Julia ültetvényét, Scarlett – mondta Rosemary. – Az olyan, amilyennek egy ültetvénynek lennie kell. – Rhett előttük lovagolt, félretolta vagy letépte az akantusz indáit, amelyek keresztezték útját a fenyőerdőben. Scarlett Rosemary nyomában léptetett. Ε percben csöppet se érdekelte, mit csinál Rhett, gondolatait más foglalta le. Hála a jóistennek, hogy ez a ló olyan öreg és lusta. Oly rég nem ültem már lóháton, hogy ha csak egy kicsit is tüzesebb, biztosan levetne. Pedig hogy szerettem lovagolni… még odahaza… amikor Tarán tele voltak az istállók. Papa olyan büszke volt a lovaira. És énrám. Suellen keze olyan volt, akár az üllő, egy aligátor száját is képes lett volna tönkretenni. Carreen meg félt, még a póniktól is. De én a papával versenyeztem, az utak réme voltam, néha majdnem meg is nyertem a versenyt. ,,Katie Scarlett”, szokta volt mondani, ,,a kezed egy angyalé, de az idegeidet az ördög is megirigyelhetné. Ez benned az O'Hara-vér, s a ló mindig felismeri az ír embert, és a lelkét kiteszi érte.” Drága jó papa… Tara erdeinek éles az illata, épp mint ennek az itteninek, a fenyőillat csiklandozza az orromat. Vajon hány mérföld Rhett birtoka? Majd megtudom Rosemarytől. Ő biztosan egészen pontosan meg tudja mondani. Remélem, ez a Miss Ashley nem is olyan sárkány, mint amilyennek Rhett beállítja. Mit is mondott? Úgy fest, mint aki ecetet ivott? Olyan murisán tud gonoszkodni… csak ne velem gonoszkodjon. – Scarlett! Gyere már! Mindjárt ott leszünk – kiáltott hátra Rosemary. Scarlett megpöccintette a lova orrát, mire az szaporázni kezdte lépteit. Rhett és Rosemary már kiértek az erdőből, mire utolérte őket. Először csak Rhettet látta maga előtt, körvonalai élesen rajzolódtak ki a vakító napfényben. Milyen jóképű és milyen nagyszerűen üli meg a lovat, s az az állat bizony nem olyan kivénhedt gebe, mint az enyém, hanem csupa tűz, csupa élet. Hogy kidudorodnak az izmai a bőre alatt, mégis áll, mint egy szobor, Rhett oly ügyesen kordában tarja a térde szorításával meg a gyeplővel. A keze… Rosemary intett, elkapta Scarlett pillantását, majd az előtte elterülő látványra irányította, mire Scarlettnek még a. lélegzete is elakadt. Az építészet ez idáig sohasem keltette fel az érdeklődését, még csak fel sem tűnt neki. Még a gyönyörű paloták is – amelyekről Charleston Batteryje világhírű volt – csak közönséges házak voltak a számára. Julia Ashley palotájának komoly szépsége azonban más volt, mint amit eddig valaha is látott, lenyűgöző és megfoghatatlan. Magányosan állt, körülötte csupasz fű, kert sehol, a pázsit szélétől hatalmas, ősi tölgyfák fogták körül. A négyszögletes, téglából épült, fehér ajtó– és ablakkeretes ház ,,egészen különleges”, suttogta Scarlett. Nem véletlen, hogy a folyó menti ültetvények közül egyedül ezt az egyet hagyták érintetlenül Sherman seregei. Még a jenkik sem merészeltek kárt tenni az eléjük táruló lenyűgöző látványban. Kacagás, énekszó hallatszott. Scarlett a hang irányába fordította a fejét. A ház lenyűgözte, megdöbbentette. Balra, messze nagy kiterjedésű zöld területet látott; egészen más volt, mint a fű mély, gazdag zöldje. S ebben a különös, zöld tájban több tucat fekete nő és férfi dolgozott és énekelt. Hisz ezek mezei munkások, akik a vetésen dolgoznak, bármi legyen is az, ami el van vetve. És mennyien vannak! Gondolatai a tarai gyapotföld körül jártak; az is olyan nagy volt hajdanán, hogy eltartott, amíg a szeme ellátott, mint ez a hatalmas

zöld terület itt, a folyó mentén. Ó, igen, Rosemarynek igaza volt. Ez igazi ültetvény, olyan, amilyennek lennie kell. Semmi nem égett le, sehol semmi változás, nem is lesz soha. Az Ashleybirtokot még maga az idő is tiszteletben tartja. – Köszönöm, hogy fogad, Miss Ashley – mondta Rhett. Mélyen Julia Ashley kinyújtott keze fölé hajolt; kesztyűdén kezével tisztelettel megfogta a feléje nyújtott kezet, ajka előírásosan, kétujjnyi val fölötte megállt, mert úriember nem követhet el olyan neveletlenséget, hogy valóban meg is csókolja egy férjezetten hölgy – ha mégoly idős is – feléje nyújtott kezét. – Erre mindkettőnknek szüksége van, Mr. Butler – mondta Julia. – Már megint rémesen elhanyagolt a külsőd, Rosemary, de azért örülök, hogy látlak. Kérlek, mutasd be a sógornődet. Teremtőm, ez csakugyan sárkány, gondolta Scarlett idegesen. Vajon elvárja, hogy bókoljak? – Miss Julia, bemutatom Scarlettet – szólt Rosemary mosolyogva. Csöppet sem izgatta fel magát az idősebb nő epés megjegyzésén. – Nagyon örülök, Mrs. Butler. Scarlett biztosra vette, hogy Julia Ashley egy csöppet sem örül. – Örvendek – felelte viszonzásképpen. Fejét kissé megbiccentette, pontosan annyira, amennyire Miss Ashley merev fogadtatása viszonzásaként elegendőnek ítélte. Különben is, mit képzel magáról ez az öreg nő? – A szalonban már elő van készítve a tea – mondta Julia. – Mrs. Butierét is kitöltheted, Rosemary. Csöngess, ha nem elég a forró víz. Mr. Butler, majd a könyvtárban megbeszéljük a dolgainkat, s utána teázunk. – Ó, Miss Julia, nem hallhatnám én is, amiről Rhett-tel beszélniük kell? – kérlelte Rosemary. – Nem, Rosemary, nem hallhatod. Ezzel aztán el is van intézve, gondolta magában Scarlett. Julia Ashley már indult kifelé, s Rhett engedelmesen a nyomában. – Gyere, Scarlett, erre van a szalon – nyitott ki Rosemary egy hatalmas ajtót, s intett Scarlettnek, hogy kövesse. A helyiség, ahová beléptek, nagyon meglepte Scarlettet. Tulajdonosnője merevségének itt nyoma sem volt, és nem is volt benne semmi félelmetes. Hatalmas volt, nagyobb, mint Minnie Wentworth bálterme. De a padlót sápadtpiros régi perzsaszőnyeg borította, s a hatalmas ablakokon meleg rózsaszín függönyök lógtak. Élénk tűz pattogott a hatalmas kandallóban, a napfény beáradt a ragyogó ablaktáblákon, megcsillant a fényes ezüstökön, s szétterült az arany, kék és rózsaszínű bársony bútorhuzaton, amely a kényelmes, széles pamlagokat és karosszékeket borította. A kandallópárkányon hatalmas, sárga foltos macska aludt. Scarlett csodálkozva ingatta a fejét. Nehezére esett elhinni, hogy ez a vidám, barátságos szoba ezé a fekete ruhás, merev tartású nőé, akivel a kapuban találkozott. Leült Rosemary mellé a pamlagra. – Mesélj nekem Miss Ashleyről – kérte Rosemaryt kíváncsian. – Miss Julia csodálatos teremtés – közölte Rosemary. – Maga irányítja az Ashley-birtokot, véleménye szerint nem volt még olyan intéző, akire ne kellett volna felvigyázni. És gyakorlatilag majdnem annyi rizsföldje van, mint a háború előtt. Bányászhatna ő is foszfátot, mint Rhett, de persze hallani se akar róla. Az ültetvény arra való, hogy ültessenek rá, nem pedig arra -itt Rosemary hangja döbbent-elégedett suttogásba váltott át –, hogy kirabolják a föld mélyén rejtőző kincseket. Ugyanabban az állapotban tartja, mint régen. Van cukornád és prés, amivel a melaszt kisajtolja, van kovács, aki megpatkolja az öszvéreket és megjavítja a kocsik kerekét, s egy kádár, aki hordókat készít a rizsnek és a melasznak, meg egy ács, aki mindent megjavít, meg egy tímár, aki a lószerszámot készíti. A rizst beviszi a városba hántoltatni, és vesz lisztet, kávét, teát, de minden mást itt megtermel az ültetvényen. Vannak tehenei, birkái, szárnyasai, sertései, van melegház és füstölő, és eltett zöldséggel, morzsolt tengerivel, befőttel teli raktárak. A borát is maga készíti. Rhett azt állítja, hogy még szeszfőzdéje is van odakinn a fenyőerdőben, onnan jön a terpentinszesz. – Talán még rabszolgái is vannak? – Scarlett szava gunyorosan csattant fel. A nagy ültetvények kora lejárt, és visszahozni már semmi módon nem lehet. – Ó, Scarlett, néha egészen úgy beszélsz, mint Rhett. Legszívesebben alaposan megráználak mindkettőtöket. Miss Julia bért fizet a munkásoknak, mint bárki más. Telik abból, amit az ültetvénye hoz. És én is ezt fogom tenni a Landingen, mihelyt módom lesz rá. Szerintem rémes, hogy Rhett meg sem próbálkozik vele. Rosemary csörömpölni kezdett a tálcán felsorakoztatott csészékkel, tányérokkal. – Nem is tudom, Scarlett, citrommal kéred, vagy tejjel?

– Hogy micsoda? Ó, tejjel, ha lehet. – Scarlett fütyült a teára. Gondolatai már megint Tarán jártak, maga előtt látta a fehér gyapotföldeket, ameddig a szem ellát, a teli istállókat, s a ház is épp olyan volt, mint akkor, amikor anyja még élt. Igen, ebből a szobából árad a rég feledett citromolaj, réztisztító és padlóviasz aromája. Alig észlelhetően, de egészen biztosan érezte -még a kandallóban pattogó fahasábok gyantaillata se tudta elnyomni. Keze gépiesen nyúlt a csésze tea után, amit Rosemary odanyújtott neki, megfogta, kezében tartotta, amíg kissé kihűlt, s közben álmodozott. Miért is ne lehetne visszaállítani Tara hajdanvolt szépségét? Ha ez az öreg hölgy képes eligazgatni ezt az ültetvényt, én is el tudom irányítani Tarát. Willnek fogalma sincs, milyen volt Tara hajdanán, a legjobb ültetvény volt Clayton megyében. – Kétöszvéres farm – így nevezi most. Nem, minden szentekre mondom, hogy Tara sokkal több annál! És én rendbe is tudom szedni, bármibe lefogadom. Nem elmondta a papa vagy százszor, hogy igazi O'Hara vagyok? Akkor meg én is képes vagyok arra, amire ő, olyanná varázsolhatom Tarát, amilyen az ő idejében volt. Talán még szebbé is. Tudok könyvelni, tudom, hogyan kell hasznot húzni abból, amiben senki más nem látja a lehetőséget. Hisz a Tara körüli ültetvények mind tönkrementek. Biztos, hogy fillérekért fölvásárolhatnám őket! Gondolatai ide-oda cikáztak, gazdagon termő földeket látott maga előtt, kövér nyájakat: a régi hálószobáját ropogós, fehér függönyökkel, s a nyitott ablakokon áradt befelé a friss, tavaszi jázminillat: aztán magát látta, amint a bozótostól megtisztított erdőben lovagol, aztán a földjét körülvevő, mérföldhosszú gesztenyefa kerítést, amely messze belenyúlik a vörös talajú vidékbe… Úgy kellett elhessegetnie a feltoluló képeket. Vonakodva terelte vissza figyelmét Rosemary kitartó, hangos beszédére. Rizs, rizs, rizs! Rosemary Butler kizárólag erről tud társalogni? És mi a csudáról tárgyalhat Rhett olyan sokáig azzal a vén csatalóval? Scarlett fészkelődni kezdett a pamlagon. Rhett húgának megvolt az a szokása·, hogy ha egy beszédtéma erősen foglalkoztatta, egészen közel hajolt a partneréhez. Scarlett már majdnem a pamlag széléig húzódott Rosemary elől. Megkönnyebbülten fordult a kitáruló ajtó felé. Különben is, a fene essen Rhettbe. Mit nevetgél Julia Ashleyvel? Azt hiszi tán, olyan mulatságos, hogy ő itt aszalódik a világ végezetéig? – Maga mindig is nagy gazember volt, Rhett Butler – mondta Julia –, de hogy a bűnei közt a pimaszság is szerepel, azt ez idáig nem is tudtam. – Miss Ashley, legjobb tudomásom szerint a pimaszság a szolgákra jellemző a gazdáikkal s a fiatalokra az idősebbekkel szemben. Én ugyan az ön legodaadóbb szolgája vagyok, de azt igazán nem állíthatja, hogy fiatalabb volnék kegyednél. Egykorúak lehetünk, esetleg, de hogy idősebb, arról szó se lehet. De hisz ez udvarol a vén satrafának! Valamit nagyon-nagyon el akarhat érni nála, ha már ennyire képes bolondot csinálni magából. Julia Ashley olyan hangot hallatott, ami leginkább méltóságteljes horkantáshoz volt hasonlítható. – Nos, rendben van -mondta –, beleegyezem, ha felhagy ezzel az abszurd ostobasággal. És-most üljön le, és hagyja abba a bohóckodást. Rhett közelebb vitt egy széket a teázóasztalhoz, és szertartásosan meghajolt, amikor Julia helyet foglalt. – Köszönöm, Miss Julia, hogy beleegyezését adta. – Ne legyen szamár, Rhett. Scarlett a homlokát ráncolva nézett mindkettőjükre. Mi folyik itt? Hogyan váltottak át Miss Ashleyről és Mr. Butlerről Rhettre és Miss Juliára? Nagy szamár ez a Rhett, jól mondja az öregasszony. De „Miss Juliá”-t se sok választotta el attól, hogy meglehetősen szamár módra viselkedjék. Hisz jóformán kelleti magát Rhett előtt. Egyenesen undorító, ahogy az ujjai köré csavarja a nőket! Egy szolgáló lépett sietve a helyiségbe, s fölemelte a pamlag előtt álló asztalkáról a teástálcát. Mögötte érkezett a második szolgáló, aki halkan letette a teázóasztalkát Julia Ashley elé, majd egy inas egy nagyobb ezüsttálcával, amelyen másféle, nagyobb ezüstedények sorakoztak, valamint torták és szendvicsek. Scarlett kénytelen volt elismerni, ha mégoly kellemetlen perszóna is Julia Ashley, stílusa az van! – Rhett-től hallom, hogy a Nagy Túrára indulsz, Rosemary – mondta Julia. – Bizony! Majd meghalok az izgalomtól. – Kínos volna, ha meg is tennéd. Mondd csak, elkészítetted már az útitervet? – Még nem igazán, Miss Julia. Hisz csak néhány napja tudom, hogy utazom. Csak abban vagyok

egészen biztos, hogy minél tovább szeretnék Rómában maradni. – Jó lesz, ha vigyázol az időzítésre. A nyári hőség ott még egy charlestoni számára is meglehetősen elviselhetetlen. És a rómaiak elmenekülnek a városból, ki a tengerpartra, vagy föl a hegyekbe. Még ma is levelezésben állok néhány egészen kiváló emberrel, akiknek a társaságát bizonyára élvezetesnek találnád. Majd adok ajánlólevelet, természetesen. Ha szabad tanácsot adnom… – Ó, nagyon is kérem rá, Miss Julia. Oly sok mindent szeretnék megtudni. Scarlett megkönnyebbülten fellélegzett. Tartott tőle, hogy Rhett elmondja majd Miss Júliának, hogy ő összekeverte a georgiabeli Rómát az igazival, de Rhett szerencsére elszalasztottá az alkalmat. Most már ő tette le a garast, telebeszéli az öregasszony fejét azokkal a különös nevű emberekkel. Rosemary pedig valósággal falja a szavaikat. A beszélgetés a legkevésbé se érdekelte Scar lettet. De azért nem unatkozott. Lenyűgözve figyelte Julia Ashley minden mozdulatát a teázóasztal körül. Anélkül, hogy megszakította volna a társalgást a római régiségekről – csak épp Scarlettet kérdezte meg, hogy tejjel vagy citrommal és hány szem cukorral kéri a teát –, teletöltötte a csészéket, majd vállmagasságnál alig alacsonyabbra emelve, egyiket a másik után odatartotta a szolgálónak, hogy az vegye el tőle. Felemelte, három másodpercig a kezében tartotta, majd elengedte. Még csak oda se néz! – döbbent meg Scarlett. Ha a szolgáló nincs ott, vagy nem elég fürge, az egész lezuhan a padlóra. De az egyik szolgáló mindig ott volt, s a csészét némán a vendég elé tették anélkül, hogy egyetlen csepp kicseppent volna. És ez az ember honnét kerülhetett ide? Scarlett megrebbent, amikor az inas melléje lépett, felkínálta neki az összehajtogatott szalvétát meg a háromemeletes szendvicstálat. Már épp ki akarta nyújtani a kezét, hogy elvegyen egyet, amikor az inas tányért tartott elé, hogy arra szedjen. Ó, értem már, az egyik szolgáló adja a kezébe a dolgokat, hogy aztán továbbadja nekem! Meglehetősen bonyolult eljárás egy szardíniakrémes szendvicsért, amit egyetlen harapással el lehet nyelni. De azért lenyűgözte mindennek az eleganciája, s még inkább, amikor az inas gondosan megmunkált ezüstfogót vett kesztyűs kezébe, s kezdte kiszedni a szendvicseket Scarlett tányérjába. A pontot az i-re csipketerítős kis asztalka tette fel, amit a második szolgáló helyezett Scarlett térde mellé, épp mikor törni kezdte a fejét, hogy mitévő legyen ezzel a sok mindennel, egyik kezében a csészével és az aljával, a másikban a tányérral. Éhsége és a szendvicsek felkeltette kíváncsisága ellenére – mi^ féle étel lehet, amit ilyen cifrán szolgálnak fel? – Scarlettet legjobban a rutinosan mozgó személyzet érdekelte, amint előbb Rosemaryt, majd Rhettet látták el tányérral, szendvicsekkel, asztalkával. Szinte csalódott volt, hogy Miss Ashleyt nem részesítették megkülönböztetett figyelemben, csak letették eléje a szendvicstálat az asztalra. Mi a csuda? Még a szalvétáját is maga hajtogatja ki magának! Határozott csalódást érzett, amikor beleharapott az első szendvicsbe, amelyről kiderült, hogy közönséges vajas kenyér, bár volt valami a vajban – talán petrezselyem, nem, valami erősebb, metélőhagyma. Elégedetten lakmározott, mindegyik szendvics ízlett neki. S a torták a másik állványon még ínycsiklandóbban festettek. Teremtőm! Ezek még mindig Rómáról beszélgetnek! Scarlett a cselédség felé pillantott. Azok merev mozdulatlanságban álltak a fal mentén, Miss Ashley háta mögött. A süteményt bizonyára nem szolgálják fel egyhamar. Az ég szerelmére, Rosemary csak a felét ette meg a szendvicsének. – …de milyen figyelmetlenek vagyunk – jegyezte meg Julia Ashley. – Mrs. Butler, kegyed melyik városba látogatna el szívesen? Vagy netán kegyednek is az a véleménye, mint Rosemary-nek, hogy minden út Rómába vezet? Scarlett felöltötte legbájosabb mosolyát. – Engem annyira lenyűgöz Charleston, hogy más város egyszerűen eszembe se jut, Miss Ashley. – Nemes válasz – mondta Julia –, bár beszélgetésünket kétségkívül zsákutcába vezeti. Inna még egy kis teát? Mielőtt Scarlett felelhetett volna, Rhett szólalt meg. – Sajnos, mennünk kell, Miss Julia. Az erdei csapást még nem sikerült megtisztítanom, és manapság oly rövidek a nappalok. – Széles útjai lehetnének a csapások helyett, ha az embereivel a földet műveltetné, nem a foszfátbányákat. – No de, Miss Julia, én azt hittem, fegyverszünetet kötöttünk! – Úgy is van. És én tiszteletben is tartom. Továbbá azt is elismerem, hogy valóban jobb volna, ha sötétedés előtt hazaérnének. Magam is úgy elmerültem a régi szép római emlékeimbe, hogy nem

néztem az órára. Talán Rosemary itt maradna éjszakára. Holnap reggel elkísértetném a Landingre. Ó, ez az! – gondolta Scarlett. – Sajnos, szó sem lehet róla – mondta Rhett. – Még ma este el kell mennem hazulról, s nem akarom, hogy Scarlett egyedül maradjon azzal az egy szál georgiai cselédlánnyal. – Én igazán nem bánom, Rhett – jegyezte meg Scarlett hangosan –, őszintén mondom. Csak nem gondolod, hogy olyan gyáva nyúl vagyok, hogy félek a sötétben? – Nagyon igaza van, Rhett – mondta Julia Ashley. – És legyen óvatosabb, Mrs. Butler. Bizonytalan időket élünk. Julia igen határozottan beszélt. Határozott volt a mozgása is. Felállt, s az ajtó felé indult. – Akkor kikísérem magukat. Hector majd elővezetteti a lovaikat. 23 Több nagyobb csoportban álltak a dühös fekete férfiak és egy kisebb csoportban néger asszonyok a patkó alakú füves területen a landingi ház mögött. Rhett lesegítette Scarlettet és Rosemaryt az istállóközeli hevenyészett felhágókőről, s a könyöküket fogta, amíg az istállófiú összemarkolta a kantárszárakat és elvezette a lovakat. Mikor a fiú hallótávolságon kívül került, Rhett a fülükbe súgta: – Körbekísérlek benneteket a főbejárathoz. Bementek, és egyenesen föl valamelyik hálószobába. Magatokra zárjátok az ajtót, és odabenn maradtok, amíg értetek nem jövök. Majd felküldöm Pansyt. Legyen veletek. – Mi folyik itt, Rhett? – kérdezte Scarlett reszkető hangon. – Majd később elmondom, most nincs rá idő. Tegyétek, amit mondtam. – Továbbra sem engedte el a két nőt, rájuk kényszerítve határozott, bár csöppet sem sietős tempóját, úgy indult a házat megkerülve a főbejárat felé. – Miszter Butler! – kiáltott utána az egyik férfi. S fél tucat másik eredt a nyomába, amint megindult Rhett felé. Valami nincs rendjén, gondolta Scarlett, ha Mr. Butlernek szólítják Mr. Rhett helyett. Csöppet sem barátságosak, és legalább ötvenen lehetnek. – Maradj ott, ahol vagy! – kiáltott vissza Rhett. – A hölgyeket elhelyezem és máris jövök, s akkor beszélhetünk. – Rosemary megbotlott egy kőben, és Rhett elkapta, mielőtt még eleshetett volna. – Azt se bánom, ha a lábadat töröd – mormogta a férfi –, csak meg ne állj. – Semmi bajom – mondta Rosemary. Dermesztően nyugodt, gondolta Scarlett. Megvetette magát, amiért olyan ideges. Hála Istennek már majdnem a háznál voltak. Még néhány lépés, és már meg is kerülték. Észre se vette, hogy a lélegzetét is visszafojtotta, amíg a főbejárat elé nem értek. Mikor megpillantotta a zöldellő teraszokat, amelyek a lepkeszárnyakat formázó tó és a folyó felé lejtettek, végre megkönnyebbülten kieresztette tüdejéből a visszafogott levegőt. Aztán mélyet lélegzett. Amint bekanyarodtak a téglateraszra, tíz várakozó fehér embert pillantott meg, akik a ház falát támasztották. Mind soványak voltak, szikárak, sápadt, csupasz bokájuk kivillant nehéz, ormótlan cipőjükből és ócska, kifakult nadrágszárukból. Lazán, csak úgy megszokásból a térdüknek támasztották puskájukat, pisztolyukat. Mélyen behúzott, széles karimájú kalapjuk árnyékba borította a szemüket, de Scarlett tudta, hogy tekintetük Rhettet és a mellette közeledő két nőt követi. Egyikük barna dohánylevet sercintett a fűre, Rhett finom lovaglócsizmája elé. – Hálát adhatsz a jóistennek, hogy nem a húgomat találtad el, Clinch Dawkins, mert akkor megöltelek volna – mondta Rhett. – Pár perc és jövök, fiúk, hogy beszéljek veletek, de most más dolgom van. – Könnyedén beszélt, elfogulatlanul. De Scarlett érezte a karjából áradó feszültséget. Fejét feltartva, határozott, erőteljes léptekkel igyekezett lépést tartani Rhett-tel. Ezek a nyomorult fehér koldusok sem Rhettre, sem őrá nem fognak ráijeszteni. Hunyorogni kezdett a hirtelen támadt sötétben, amint a házba beléptek. Micsoda bűz! Szeme gyorsan alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, és Scarlett egyszerre rájött, miért van a sok pad és köpőcsésze odalenn a fogadószobában. Cserzett bőrű, kiéhezett fehér emberek ültek szerteszét, egészen megtöltötték a helyiséget. Ők is fel voltak fegyverezve, s az ő szemüket se lehetett látni a széles karimájú kalapjuktól. A padlót köpések borították, és barna tavak úszkáltak a köpőcsészékben. Scarlett kihúzta karját Rhett szorításából, bokájánál összefogta a szoknyáját, és felment a lépcsőn. A második lépcsőfok után ismét leeresztette, hagyta, hogy lovaglóöltözékének uszálya a porban ússzon utána. Dehogyis tűri el, hogy ez a csőcselék egyetlen pillantást is vessen egy hölgy bokájára. Úgy lépkedett fel a roskatag lépcsőn, mint aki fütyül a világra. – Mi folyik itt, Scarlett asszony? Nekem senki nem mond el semmit! – kezdte Pansy a jajveszékelést abban a pillanatban, amint becsukódott mögötte a hálószoba ajtaja.

– Csitt! – szólt rá Scarlett. – Azt akarod, hogy egész Dél-Carolina meghalljon? – Nekem senkihez semmi közöm nincs Dél-Carolinában, Scarlett asszony. Én vissza akarok menni Atlantába a családomhoz. Nekem ez a hely egyáltalán nem tetszik. – Az szemernyit se érdekel senkit, hogy neked mi tetszik és mi nem, úgyhogy eredj csak be oda a sarokba, ülj le a zsámolyra, és maradj csendben. Ha egyetlen nyikkanást hallok, én… én valami retteneteset művelek veled. Rosemaryre nézett. Ha Rhett húga is összeomlik, akkor végképp nem tudja, mitévő legyen. Rosemary igen sápadt volt, de tökéletesen nyugodtnak látszott. A ágy szélén ült, és olyan merően tanulmányozta az ágyterítő mintáját, mint aki életében még olyat nem látott. Scarlett a hátsó kertre néző ablakhoz ment. Ha ott marad a szélénél, akkor odalentről senki meg nem látja, hogy kinéz. Óvatos mozdulattal ellebbentette a muszlinfüggönyt, és kikandikált. Rhett odakinn van, teremtőm, de még mennyire! Látta a kalapja tetejét, azt a sötét kört a fejek és hadonászó sötét kezek alkotta kör közepén. Az eddig elkülönülten álldogáló feketék most egyetlen fenyegető csoportba olvadtak össze. Fél perc alatt könnyűszerrel agyonverhetik, gondolta Scarlett, és sehogyan nem tudnám megakadályozni. Tehetetlensége felett érzett dühében a függönyt markolászta. – Jobb, ha eljössz attól az ablaktól, Scarlett – mondta Rosemary. – Ha Rhett miattunk kezd aggodalmaskodni, az elvonja a figyelmét a tényleges tennivalóitól. Erre a támadásra Scarlett megpenderült maga körül. – Téged nem érdekel, mi folyik itt? – De még mennyire, hogy érdekel, csak épp fogalmam sincs, miről van szó. Amiként neked sincs. – Azt látom, hogy egy csomó feldühödött fekete épp agyonverni készül Rhettet. Miért nem puffantják le őket ezek a szemét dohányköpködők, ha már itt vannak a puskáikkal? – Akkor aztán megnézhetnénk magunkat. Ismerek a feketék közül néhányat, a foszfátbányában dolgoznak. Ezek nem akarják, hogy Rhettnek bántódása essen, különben elvesztik a munkájukat. Egyébként is, sok közöttük a Butler. Idevalósiak. Én a fehérektől félek. És gondolom, Rhett is. – Rhett semmitől se fél! – Dehogyisnem. Bolond volna, ha nem félne. Én is félek, és persze te is. – Én nem! – Akkor bolond vagy. Scarlettnek leesett az alla. A Rosemary hangjából kihallott ostorcsapás jobban megdöbbentette, mint maga a sértés. Hisz ez pont úgy beszél, mint Julia Ashley. Fél órát volt együtt a vén sárkánnyal, és maga is szörnyeteggé változott. Sietve ismét az ablakhoz fordult. Odakinn sötétedni kezdett. Mi történik? Nem látott semmit. Csak sötét alakokat a sötét mezőn. Vajon Rhett közöttük van? Nem látta. Fülét az ablakra tapasztotta, igyekezett elkapni a hangokat. De csak Pansy elfojtott vinnyogását hallotta. Ha nem csinálok valamit, megőrülök, gondolta, azzal fel-alá kezdett járkálni a kis szobában. – Egy ilyen hatalmas ültetvényen miért ilyen nyomorúságosan kicsik a hálószobák? – kérdezte. – A tarai szobáinkba ebből kettő is beleférne. – Valóban tudni akarod? Akkor ülj le. Ott egy hintaszék az ablak mellett. Hintázhatsz, ahelyett hogy fel-alá rohangálnál. Majd meggyújtom a lámpát, és mesélek neked Dunmore Landingről, ha valóban kíváncsi vagy rá. – Képtelen vagyok egy helyben ülni! Lemegyek, és kiderítem, mi folyik odalenn. – Scarlett a sötétben az ajtógomb után tapogatózott. – Ha lemégy, azt soha meg nem bocsátja neked – mondta Rosemary. Scarlett keze lehanyatlott. Oly hangos volt a gyufa sercenése, mint egy pisztolylövés. Scarlett érezte, hogy a bőre alatt megmerevednek az idegvégződései. Megfordult, s meglepve tapasztalta, hogy Rosemary éppoly nyugodt, mint máskor. Ugyanott ült, az ágy szélén. A petróleumlámpa fényében rendkívül élénknek látszottak a takaró tarkabarka színei. Scarlett egy pillanatig tétovázott. Aztán a hintaszékhez ment, és belehuppant. – Jól van. Mesélj nekem Dunmore Landingről. – Türelmetlen toppantással hintáztatni kezdte magát. A hintaszék nyikorgott, miközben Rosemary az ültetvényről mesélt, amit oly nagyon szeretett. Scarlett gonosz élvezettel hintáztatta magát. Ennek a háznak, kezdte Rosemary, azért ilyen kicsinyek a hálószobái, mert amikor építették, csak nőtlen vendégekre számítottak. A fölöttük lévő emeleten a vendégek inasai részére épült szobák

vannak. A lenti helyiségek, ahol most Rhett irodája és az ebédlő van, régen azok is vendégszobák voltak – ott kártyáztak és éltek késő éjszakáig társadalmi életet. – A székek mind piros bőrrel voltak bevonva – mesélte Rosemary. – Szerettem oda bejárkálni, és beszippantani a bőr– és whiskysza-got és szivarfüstöt, amikor a férfiak mind elmentek vadászni. A Landing arról a helyről kapta a nevét, ahol a Butierek éltek, mielőtt szépapánk Angiiából elindult Barbadosra. Az ükapánk vagy százötven évvel ezelőtt jött onnan Charlestonba. Ö építette a Landinget, és ő hozta létre a kerteket. A feleségét, mielőtt hozzáment ükapánkhoz, Sophia Rosemary Rossnak hívták. Ross meg én tőle kaptuk a nevünket. – És Rhett kitől kapta? – A nagyapánktól. – Rhett azt mesélte, hogy a nagyapátok kalóz volt. – Csakugyan? – nevetett Rosemary. – Jellemző. A nagyapánk áttörte az angol blokádot a forradalom idején, ahogy Rhett a jenki blokádot a mi háborúnkban. El volt szánva mindenre, hogy kijuttatja a rizstermésünket, és ebben senki megakadályozni nem tudta. Gondolom, úgy mellesleg ügyesen kereskedett, de főképpen a rizsültetvényből élt. Dunmore Landing mindig is rizsültetvény volt. Ezért haragszom annyira Rhettre… Scarlett sebesebben hintáztatta magát. Ha megint rákezd a rizsültetvényre, sikítani fogok. Két puskalövés harsant bele az éjszakába, és Scarlett felsikoltott. Felugrott, és az ajtóhoz rohant. Rosemary is felpattant, és utánavetette magát. Erős karjával elkapta és visszafogta Scarlettet. – Eressz el, lehet, hogy Rhett… – hörögte Scarlett. Rosemary a szuszt is kinyomta belőle. Egyre erősebben szorította. Scarlett igyekezett szabadulni. Lélegzetvétele hangosan dobolt a fülében, és valahogy sokkal kivehetőbben hangzott a hintaszék nyikorgása, amely a lélegzésével együtt lassult. Mintha elsötétedett volna a kivilágított szoba. A keze gyöngén verdesett, s megfeszült torkából reszelős hangok törtek elő. Rosemary eleresztette. Nem számít. Csak az számít, hogy végre levegő jusson a tüdejébe. Még azzal se törődött, hogy térdére-kezére esett. így valahogy könnyebben szedte a levegőt. Sokáig tartott, míg végre meg bírt szólalni. Felnézett, és látta, hogy Rosemary háttal az ajtónak áll. – Majdnem megöltél – mondta Scarlett. – Bocsáss meg. Nem akartalak bántani. De fel kellett tartóztassalak. – Miért? Rhetthez akartam menni. Rhetthez kell mennem. – A férfi fontosabb számára a világ minden kincsénél. Hogy nem képes ez az ostoba lány ezt felfogni? De hát hogy is volna rá képes, amikor soha nem szeretett senkit, amikor őt se szerette soha senki?… Scarlett megpróbált talpra állni. Ó, Szűz Mária, Istennek szent anyja, mennyire elgyöngültem. Keze megtalálta az ágy oszlopát. Lassan felhúzódzkodott. Sápadt volt, mint egy kísértet, zöld szeme hideg szikrákat vetett. – Megyek Rhetthez – mondta. Rosemary ekkor megütötte. Nem a kezével, nem az öklével. Scarlett azt még kibírta volna. – Nem kellesz neki – mondta Rosemary halkan. – Nekem megmondta. 24 Rhett a mondat közepén elhallgatott. Scarlettre nézett, és megkérdezte: – Mi az? Nincs étvágyad? Pedig állítólag a jó vidéki levegő növeli az étvágyat. Egészen elképesztesz, drágám. Azt hiszem, életemben még nem tapasztaltam olyat, hogy te csak turkálsz az ételben. Scarlett fölnézett érintetlen tányérjából, és rámeredt. Hogy merészel egyáltalán szólni hozzá, amikor kibeszélte a háta mögött? És vajon kinek beszélte még ki Rosemaryn kívül? Charles-tonban tudja mindenki, hogy Rhett Atlantában otthagyta, ő pedig bolondot csinált magából azzal, hogy utánajött? Ismét lenézett, és tovább tologatta az ételt a tányérján. – Nos, aztán mi történt? – kérdezte Rosemary. – Még most sem értem. – Csak az, amire Miss Julia meg én is számítottunk. Az ő mezei munkásai és az én foszfátbányászaim együtt főzték ki a tervet. Tudod, hogy a következő évre szóló munkaszerződéseket újév napján kell aláírni. Miss Júliával azt akarták közölni az emberei, hogy én kétszer annyit fizetek, mint ő, s hogy emelje fel a bérüket, különben hozzám jönnek dolgozni. Az én embereim ugyanezt a játékot készültek eljátszani, csak megfordítva. Az fel sem merült az agyukban, hogy Julia meg én nem hagyjuk magunkat. Mihelyt átmentünk az Ashley-birtokra, megindult a suttogás. Mindnyájan tudták, hogy a játszmát

elvesztették. Láttad, hogy a birtok munkásai hogy iparkodtak a rizsföldeken. Nem akarták megkockáztatni, hogy elveszítik a munkájukat, és persze mind rettegnek Miss Júliától. A dolgok itt nem mentek olyan simán. Híre ment, hogy a Landingen terveznek valamit a feketék, és erre mozgolódni kezdtek a summerville-i fehér részes aratók. Azt tették, amit a fehér szegények általában tenni szoktak, fogták a puskájukat, és felkészültek egy kis lövöldözésre. Idejöttek, betörtek a házba, ellopták a whiskymet, aztán körbeadták az italt, és jól felöntöttek a garatra. Miután benneteket biztonságba helyeztelek, megmondtam nekik, hogy az én dolgomat bízzák csak énrám, aztán loholtam a ház végébe. A feketék meg voltak rémülve, és meg is volt rá minden okuk, de én meggyőztem őket, hogy majd lecsillapítom a fehéreket, és hogy menjenek csak nyugodtan haza. Aztán visszajöttem a házhoz, és megmondtam a részes aratóknak, hogy a munkásokkal mindenben megállapodtam, és menjenek csak haza ők is. Talán túl gyorsan közöltem velük. Magam is annyira megkönnyebbültem, hogy baj nélkül megúsztam, hogy ettől könnyelművé váltam. Legközelebb okosabb leszek. Már, ha ments Isten, lesz legközelebb. Szóval, Clinch Dawkins elvesztette a fejét. Az az ember magának kereste a bajt. Azt mondta, niggerbarát vagyok, azzal előkapta a puskáját és rám fogta, de én nem vártam meg, míg kiderül, eléggé be van-e szíva ahhoz, hogy el is süsse, hanem odaugrottam és kiütöttem a kezéből. Az eget lyuggatta ki a puskájával. – Ez minden? – kérdezte Scarlett szinte kiabálva. – Igazán megmondhattad volna. – Nem volt rá időm, kicsim. Clinch büszkeségét nagy sértés érte, ezért rám fogta a kését, mire én is előrántottam a magamét, és vagy tíz percig igencsak el voltunk egymással foglalva, míg végre lenyisszantottam az orrát. Rosemarynek a lélegzete is elállt. Rhett megpaskolta a kezét. – Csak a csücskét, ne félj. Úgyis olyan hosszú volt. Sokat javítottam a megjelenésén. – De, Rhett, ez téged most majd el akar intézni. Rhett a fejét rázta. – Nem, biztosíthatlak, hogy nem akar. Tisztességes küzdelem volt. És Clinch a legrégebbi társaim egyike. Együtt harcoltunk a konföderációs seregben. Ő töltötte az ágyút, aminek én voltam a parancsnoka. Közöttünk olyan szoros a kötelék, hogy azt az orrának egy kis darabkája meg nem bonthatja. – Bárcsak megölt volna – szólt Scarlett jól hallhatóan. – Fáradt vagyok, lefekszem. – Azzal hátralökte a székét, és méltóságteljesen kivonult a szobából. Rhett szándékosan elnyújtott szavai még utolérték. – Nincs nagyobb áldás a férfi számára, mint a hú, szerető feleség. Scarlettet majd szétvetette a méreg. – Remélem, Clinch Dawkins odakinn várakozik a ház előtt, hogy lepuffantson -mormogta. Ami azt illeti, nem sírta volna vörösre a szemét, ha a második golyó Rosemaryt találja el. Rosemary Rhett egészségére emelte borospoharát. – Nos, jó, értem már, miért mondtad, hogy ünnepi a mai vacsora. Én a magam részéről azt ünnepelem, hogy a mai nap véget ért. – Scarlett beteg? – kérdezte Rhett a húgától. – Én csak tréfáltam az étvágyával kapcsolatban. Nem jellemző rá, hogy egy falatot se egyék. – Felizgatta magát. – Láttam én már izgatottnak többször, mint hinnéd, mégis evett, akár egy dokkmunkás. – Nemcsak a hangulata miatt van, Rhett. Amíg te orrokat vagdostál, mi is birokra keltünk Scarletttel. – Rosemary elmesélte, hogyan vesztette el Scarlett a fejét, s hogy mindenáron őutána akart eredni. – Nem tudtam, mennyire veszedelmes odalenn a helyzet, ezért visszatartottam. Remélem, jól tettem. – A legnagyobb mértékben. Bármi megeshetett volna. – Azt hiszem, egy kicsit jobban megszorongattam a kelleténél. Majdnem elájult, nem kapott levegőt. Rhett hátravetette a fejét, úgy nevetett. – Teremtőm, ezt szívesen végignéztem volna. Scarlett O'Harát két vállra fektette egy gyönge leány. Georgiában legalább száz nő vörösre tapsolta volna a tenyerét, ha ezt végignézheti. Rosemary tétovázott, hogy bevallja-e a többit is. Tisztában volt vele, hogy amit Scarlettnek mondott, az jobban fájt neki, mint a küzdelem. Aztán úgy döntött, hogy hallgat. Rhett még mindig nevetett; minek rontaná el a jókedvét? Scarlett hajnal előtt ébredt. Mozdulatlanul feküdt a sötét szobában, moccanni sem mert. Csak vedd a levegőt egyenletesen, mintha még aludnál, mondta magának, éjszaka közepén ugyan föl nem

ébrednél, ha nem hallottál volna valami zajt. Úgy érezte, egy örökkévalóságig hallgatózott, de a nehéz csendet nem törte meg semmi. Amikor rájött, hogy az éhség ébresztette fel, a megkönnyebbüléstől majdnem felkiáltott. Hát persze hogy éhes! Tegnap reggel óta nem evett, csak azt a pár szendvicset az Ashley-birtokon a tea mellé. Az éjszakai levegő túlságosan hideg volt ahhoz, hogy magára öltse a magával hozott elegáns selyemköntöst. Az ágytakarót borította magára. Nehéz gyapjú volt, és még őrizte a teste melegét. Sután Hfegett mezítelen lábszára körül, miközben halkan keresztüllopakodott a sötét halion, majd le a lépcsőn. Hála Istennek a felszított tűz még mindig adott ki magából némi meleget s elég fényt is, hogy megtalálja az ebédlőbe s azon túl a konyhába vezető ajtót. Bánta is ő, mit talál, a hideg rizst és pörköltet is felfalta volna. Fél kézzel a takarót fogta össze magán, a másikkal a kilincs után nyúlt. Jobbra van, vagy balra? Nem látta. – Állj, vagy szétloccsantom a fejedet! – Rhett nyers hangjára nagyot szökkent. Leesett róla a takaró, s rátámadt a hideg levegő. – Csak rajta, tessék! – fordult feléje Scarlett, majd lehajolt, hogy fölvegye a takarót. – Nem eleget rémítgettél tegnap? Már megint kezded? A hideglelést hozod rám! – Te meg mit kóborolsz ilyenkor, Scarlett? Le is puffanthattalak volna. – Te meg mit riogatod itt az embert? – Scarlett a vállára terítette a takarót, mint valami királyi palástot. – A konyhába megyek valami ennivalóért – közölte a tőle telhető legnagyobb méltósággal. Rhett mosolyogva nézte, milyen méltóságteljesen tartja magát lehetetlen öltözékében. – Felszítom a tüzet a kályhában -mondta. – Én is innék egy kis kávét. – A magad házában vagy. Akkor iszol kávét, amikor tetszik. – Scarlett úgy rugdosta maga mögé a takarót, mint valami báli ruha uszályát. – Nos, kinyitod nekem az ajtót? Rhett néhány fahasábot hajított a tűzre. A forró parázs felizzott, és a láng belekapott a farönkön maradt levelekbe. Rhett komoly arcot öltött, mielőtt Scarlett észrevehette volna, milyen képet vág. Kinyitotta az ebédlőbe vezető ajtót, és hátralépett. Scarlett elhúzott mellette, de szinte azon nyomban megtorpant. A szobában teljes sötétség uralkodott. – Ha megengeded… – Rhett gyufát gyújtott. Megérintette vele az asztal fölött függő lámpát, majd gondosan megigazgatta a lángot. Scarlett hallotta a hangjában bujkáló nevetést, de valahogy nem jött tőle méregbe. – Olyan éhes vagyok, egy lovat is felfalnék – ismerte el. – Kérlek, azért, egy lovat talán mégse – nevetett Rhett. – Összesen három van belőle, és kettő közülük nem sokat ér. -Rátette az üvegburát a lámpára, és Scarlettre mosolygott. – Mit szólnál egy kis sonkás tojáshoz? – Két szelet sonkával – mondta Scarlett. Követte Rhettet a konyhába, leült az asztal mellé a lócára, és lábát a takaróba gyömöszölte, miközben a férfi begyújtott a nagy vaskályhába. Mikor már ropogott a tűz, Scarlett kinyújtotta a lábát a tűz felé, hogy melegedjen. Rhett egy fél sonkát, vajat és tojást hozott elő a kamrából. – A kávédaráló ott van mögötted, az asztalon – mondta. – A babkávé pedig abban a dobozban. Ha ledarálnál egy keveset, amíg én felszelem a sonkát, hamarabb elkészülne a reggeli. – És ha te darálnád le, amíg én elkészítem a tojást? – A kályha még nem elég forró, Mohó kisasszony. Ott a kukoricakenyér a daráló mellett. Azzal kibírod. A főzőcskét bízd rám. Scarlett megpenderült. A kenyérkosárban a szalvéta alatt mindössze négy szelet kenyeret talált. Eleresztette a takarót, és kinyúlt az egyik szeletért. Miközben a kenyeret rágta, egy marék babkávét töltött a darálóba. Aztán hol a kenyérből harapott, hol a kávét darálta. Mikor a kenyér már majdnem elfogyott, sisteregni kezdett a serpenyőbe dobott sonka. – Mennyei illata van – jegyezte meg Scarlett boldogan. Gyorsan befejezte a kávédarálást. – Hol a kávéfőző? – Megfordult, Rhettre nézett, és elnevette magát. A férfi konyharuhát gyűrt a nadrágja derekába, és hosszú villát tartott a kezében. A villával az ajtó melletti polc felé bökött. – Mi olyan mulatságos? – Te magad. Ahogy a fröcskölő zsír elől ugrálsz. Fedd be a kályhalyukat, különben lángra kap az egész serpenyő. Sejthettem volna, hogy fogalmad sincs, hogyan fogj hozzá. – Ostobaság, asszonyom. Én inkább a nyílt láng kockázatát vállalom. Az visszahozza azoknak a csodás napoknak az emlékét, amikor tábortűz mellett bölénypecsenyét sütöttünk. – De azért rácsúsztatta a serpenyőt a nyílás egyik felére.

– Csakugyan ettél bölényt? Kaliforniában? – Bölényt is, és kecskét, és öszvért, meg ettem annak a halottnak a húsából is, aki nem főzte meg idejében a kávét. Scarlett kuncogott. Végigszaladt a hideg kőpadlón a kávéfőzőért. Csöndben ettek a konyhaasztalnál, mindketten az ételre összpontosítottak kiéhezetten. Csupán a kályha nyitott ajtaja adott némi vöröses fényt. Sötéten és édesen illatozott a kávé a főzőben. Scarlett azt akarta, hogy ez a reggeli sohase érjen véget. Rosemary egészen biztosan hazudott. Rhett nem mondhatta, hogy nem kellek neki. – Rhett? – Hmm? – Épp a kávéját töltötte. Scarlett szerette volna, ha ez a jó közérzet és vidámság megmarad, és félt, hogy tönkretesz mindent. – Van egy kis tejszín? – kérdezte inkább. – A kamrában. Majd én hozom. Csak melegítsd a lábadat a kályhánál. Csak néhány másodpercig volt távol. Miközben Scarlett cukrot és tejszínt öntött a kávéjába, összeszedte a bátorságát. – Rhett? – Igen? Scarlettből sebesen buktak ki a szavak, hogy a férfi meg ne állíthassa. – Rhett, nem lehetne mindig olyan jó, mint most? Most olyan jó minden, tudod te is. Miért kell úgy tenned, mintha gyűlölnél? Rhett felsóhajtott. – Scarlett – mondta fásultan –, minden állat támadásba megy át, ha sarokba szorítják. Az ösztön erősebb a józan észnél, erősebb az akaratnál. Amikor megjelentél Charlestonban, sarokba szorítottál. Rám kényszerítetted magadat. Most is azt teszed. Képtelen vagy ellenni magadban. Én tisztességesen akarok viselkedni. De te nem hagyod. – Hagyom. Dehogyisnem hagyom. Azt szeretném, ha kedves lennél. – Neked nem kedvesség kell, Scarlett, hanem szerelem. A kétségbe nem vont, feltétlen, semmihez sem fogható szerelem. Megadtam neked egyszer, amikor nem kérté? belőle. És mostanra elfogyott, Scarlett. – Rhett hangja egyre ridegebb lett, csak úgy áradt belőle a türelmetlenség. Scarlett elhúzódott előle, öntudatlanul is megkapaszkodott a padban, kereste a levetett takaró melegét. – Hadd mondjam a te fogalmaiddal, Scarlett. Az én szívemben ezerdollárnyi volt a szerelem. Méghozzá aranyban, nem zöldhasúakban. És mind rád költöttem, az utolsó fillérig. Ami a szerelmet illeti, egy fillérem se maradt. Teljesen megkopasztottál. – Rosszul tettem, Rhett, és nagyon sajnálom. És igyekszem jóvátenni. – Scarlett agya sebesen száguldott. Nekiadhatom az én ezer dollárt érő szerelmemet, gondolta. A kétezer, ötezer, húszezerszer ezer dollárt érőt. S akkor képes lesz újból szeretni, mert lesz neki újra. Mindent visszakap, meg még annál is többet. Csak fogadja el. Rá kell vennem, hogy elfogadja… – Scarlett – mondta most Rhett –, a múltat nem lehet jóvátenni. Legalább azt ne tedd tönkre, ami még megmaradt. Hadd legyek kedves, attól jobb a közérzetem. Scarlett belekapaszkodott a szavaiba. – Ó, igen! Rhett, kérlek, légy kedves, légy olyan, amilyen addig voltál, amíg én tönkre nem tettem a boldogságunkat. Nem foglak sarokba szorítani. Csak örüljünk, és legyünk jó barátok, amíg vissza nem megyek Atlantába. Már azzal is beérem, ha jót mulatunk együtt, reggeli közben is olyan jó volt. Ebben a kötényben igazán óriási látvány vagy – kuncogott. Hála Istennek, hogy Rhett sem láthatta őt különbnek annál, ahogyan Scarlett látja őt. – Ez minden vágyad? – kérdezte Rhett megkönnyebbülten. Scarlett nagyot kortyolt a kávéból, amíg kitervelte, mit mond legközelebb. Aztán könnyedén elnevette magát. – Hát persze, te csacsi. Tudom én, hogy csatát vesztettem. Csak hát azt hittem, érdemes megpróbálni. Nem foglak többé sarokba szorítani, csak kérlek, tedd kellemessé nekem a báli szezont. Tudod, mennyire szeretem a mulatságot. – Ismét felnevetett. – És ha igazán kedves akarsz lenni, Rhett Butler, akkor töltesz nekem még egy kis kávét. Nekem nincs fogókesztyűm, neked pedig van. Reggeli után Scarlett felment, hogy felöltözzön. Éjszaka volt még mindig, de túlontúl fel volt zaklatva ahhoz, hogy visszafeküdjön aludni. Egész jól összehozta a dolgokat, gondolta. Rhett ébersége el van altatva. Ő is élvezte ezt a reggelit, Scarlett egészen biztos volt benne. Felvette barna útikosztümjét, amit az ültetvényre jövet viselt, majd kifésülte fekete haját a halántékából, és fésűkkel összefogta. Aztán egy egész kevéske kölnit dörzsölt a csuklójára és a nyakára, épp csak emlékeztetőül, hogy milyen nőies és lágy és kívánatos. Olyan halkan ment keresztül a halion, aztán le a lépcsőn, ahogy csak telt tőle. Minél tovább alszik

Rosemary, annál jobb. A lépcsőforduló keletre néző ablaka élesen kirajzolódott a sötétben. Már majdnem megvirradt. Scarlett elfújta a kezében lévő lámpát. Ó, édes Istenem, legyen ez jó nap, hadd csináljak mindent helyesen. Legyen olyan egész nap, mint reggeli közben volt. „És aztán éjszaka is. Szilveszter van. A házban a napkelte előtti különleges csend honolt. Scarlett óvatosan lépkedett, hogy zajt ne csapjon, míg odalenn elérte a középső szobát. A tűz ragyogva égett; Rhett bizonyára újabb hasábokat hajított rá, miközben ő öltözködött. Látta a férfi sötét körvonalát a mögötte lévő ablak félszürkéjében. Rhett az irodában volt, az ajtó tárva, a férfi háttal állt Scarlettnek. Lábujjhegyen keresztüllopakodott a szobán, aztán könnyedén megkocogtatta az ajtókeretet. – Bemehetek? – kérdezte suttogva. – Azt hittem, visszafeküdtél – mondta Rhett. A hangja nagyon fáradt volt. Scarlettnek eszébe jutott, hogy egész éjjel talpon volt, a házat őrizte. És őt. Szerette volna a mellére vonni a férfi fejét, s elsimogatni róla a fáradtságot. – Semmi értelme nem volt, hogy visszafeküdjek, nemsokára úgyis eszelősen rákezdenek a kukorékolásra a kakasok. – Fél lábbal átlépett a küszöbön. – Beülhetek hozzád? A dolgozószobádban nem olyan rossz a levegő. – Gyere be – mondta Rhett anélkül, hogy ránézne. Scarlett halkan a dolgozószoba egyik székéhez lépett. Rhett válla fölött egyre élesebben rajzolódott ki az ablak. Vajon mit néz olyan nagyon? Tán már megint ott van ez a csőcselék? Vagy Clinch Dawkins? Felharsant az első kakasszó, s Scarlett egész teste összerándult. Ekkor a vörös hajnal első sugarai megérintették az ablakon túli tájat. Dunmore Landing udvarházának romjait drámai fény lengte körül, vörösen izzottak a mögöttük sötéten húzódó ég előtt. Scarlett felkiáltott. Olyan volt, mintha még mindig iz-zana. Rhett az otthona végvonaglását látta maga előtt. – Ne nézd, Rhett – könyörgött –, ne nézd. Csak megszakad a szíved. – Itt kellett volna lennem, megállíthattam volna őket. – Rhett hangja halk volt, távoli, mint aki nem is tudja, mit beszél. – Nem akadályozhattad volna meg. Biztosan több százan voltak. Téged lelőttek s mindent felégettek volna amúgy is! – Julia Ashleyt sem lőtték le – mondta Rhett. De most más volt a hangja. Fanyar íz, már-már humor hallatszott ki belőle. Odakinn változott a vörös fény, egyre inkább aranyra váltott, s a romok most már elszenesedett téglának és kéménynek látszottak, a napfény pedig megcsillant a harmaton. Rhett forgószéke megpenderült. Kezét az állához dörzsölte, Scarlett szinte hallani vélte borotválatlan arcán a sörték sercenését. Szeme alatt az árkok még az árnyékos szobában is jól látszottak, fekete haja kócos, a forgója felállt, egy tincs pedig a homlokába lógott. Felállt, ásított, nyújtózkodott. – Azt hiszem, most már bízvást alhatom egy kicsit. Te meg Rosemary ne menjetek ki a házból, amíg föl nem kelek. – Ledőlt egy falócára, és azon nyomban elaludt. Scarlett őrizte az álmát. Soha el nem árulhatom neki, hogy szeretem. Akkor úgy érzi, nyomás alá kerül. És amikor utálatos lesz, olyan senkinek és silánynak érzem magam, amiért kimondtam. Nem, soha ki nem mondom többé, amíg ő nem mondja nekem, hogy szeret. 25 Rhett aludt egy órát, s attól fogva, hogy felébredt, nem volt megállása. Megmondta Rosemarynek és Scarlettnek nyíltan, hogy tartsák távol magukat a lepkeszárny-tavaktól. Emelvényt épített ott a másnapi szerződési ceremónia beszédeihez. – A munkások nem örülnek a hölgylátogatóknak – mosolygott a húgára. – És azt végképp nem szeretném, ha a mama megkérdezné, mitől lett ilyen színes a szókincsed. Rhett kívánságára Rosemary elvezette Scarlettet az elgazosodott kertekbe. Az ösvényeket megtisztították, de nem szórták fel kaviccsal, és Scarlett ruhájának szegélye hamarosan feketéllett a finom portól. Mennyire más itt minden, mint Tarán, még a talaj is. Természetellenesnek tűnt, hogy az ösvény és a termőtalaj színe nem vörös. A növényzet is olyan sűrű, és a növények között is sok az ismeretlen. Az ő felföldi ízléséhez nagyon is buja minden. De Rhett húga olyan szenvedélyesen szerette a Butler-ültetvényt, hogy az meglepte Scarlettet. Hisz ez a lány pontosan úgy szereti ezt a helyet, mint én Tarát. A végén még egészen jól kijövünk

egymással. Rosemary nem észlelte, milyen erőfeszítéseket tesz Scarlett, hogy közös érdeklődési pontot találjanak. Elveszett az elvesztett világban, a háború előtti Dunmore Landingben. – Ezt itt ,,rejtett kert”-nek hívtuk, mert a magas sövény az ösvény mellett úgy eltakarja, csak akkor veszed észre, hogy ott van, amikor már beleütköztél. Kiskoromban mindig ide bújtam a fürdés elől. A cselédek csodálatosan bántak velem – fel-alá futkostak a sövény mellett, és úgy tettek, mintha nem találnának. Büszke voltam, hogy túljártam az eszükön. Aztán amikor a Mammym bebotorkált, olyan meglepett képet vágott, hogy ott talál… Annyira szerettem! – Nekem is volt egy Mammym. Ő… De Rosemary már ment tovább. – Ez itt a tükrös tóhoz vezet. Fekete és fehér hattyúk úsztak benne. Rhett azt mondta, lehet, hogy még visszajönnek, ha a nádat kivágjuk, s megtisztítjuk a sok mocskos algától. Látod azt a nagy zsombékot? Az valójában sziget, abból a célból épült, hogy a hattyúk ott rakjanak fészket. Csupa fű volt persze és nyírtuk, amikor nem ^olt itt a fészekrakás ideje. És volt ott egy miniatűr fehér görög márványtemplom. Talán még megvannak a darabjai a bozótbair. Sokan félnek a hattyúktól. A csőrükkel és szárnyukkal komoly kárt tehetnek az emberben. De tőlem eltűrték, hogy közöttük úszkáljak, ha a fiókáik már elhagyták a fészket. A mama a rút kiskacsa történetét olvasta fel nekem, amikor a tóparti padon üldögéltünk. S amikor megtanultam olvasni, én olvastam fel a hattyúknak… Ez az ösvény a rózsakerthez vezet. Májusban az illatát már mérföldekre megérezni a folyón, amikor még messze jársz a Landingtől. Esős napokon, amikor be kellett csuknunk az ablakokat, szinte rosszul lettem a hatalmas rózsacsokrok körül úszó édeskés levegőtől… Odalenn a folyóparton volt a nagy tölgy, az ágai közt a faház. Rhett csinálta gyerekkorában, azután Rossé lett. Én is oda másztam fel a könyvemmel meg a lekváros kenyeremmel, és hosszú órákig ott tanyáztam. Sokkal jobb volt, mint a játszóházban, amit a papa csináltatott nekem az ácsokkal. Az túl elegáns volt, szőnyeg borította a padlót, és az én méretemre való bútorok voltak benne, és teáskészlet, és babák… Erre gyere. Itt van a ciprusmocsár. Lehet, hogy látunk benne aligátort. Olyan kellemes meleg az idő, könnyen megeshet, hogy kijöttek a téli odújukból. – Nem, köszönöm – mondta Scarlett. – Elfáradt a lábam. Azt hiszem, leülök arra a nagy sziklára egy kicsit. A nagy szikláról kiderült, hogy egy redőzött ruhás lányt ábrázoló eltörött szobor talapzata. Scarlett felfedezte a szobor festett arcát a sűrű szedresben. Nem a sétát unta, hanem Rosemaryt. Az aligátorokra pedig végképp nem volt kíváncsi. Csak ült ott, hátát melengette a nap, és a látottakon gondolkodott, Dunmore Landing életre kelt a gondolataiban. Soha nem is hasonlított Tarára, gondolta. Az élet itt olyan színvonalon, olyan stílusban folyt, amiről neki soha sejtelme sem volt. Nem véletlen, hogy a charlestoniakról azt tartják, a világ közepének hiszik magukat. Úgy is éltek, királyi fényűzésben. A nap melege ellenére Scarletten a hideg futkározott. Ha Rhett élete végéig, éjt nappallá téve dolgozik, akkor se tudja olyanná varázsolni ezt a helyet, amilyen azelőtt volt, márpedig ez a feltett szándéka. Sok ideje biztosan nem marad Scarlett számára. S hogy ő ért a hagymához meg aj amgyökérhez, annak itt ugyan nem sok hasznát veheti. Rosemary csalódottan tért vissza. Nyomát se látta az aligátoroknak. Megállás nélkül beszélt, amíg vissza nem értek a házhoz, felsorolta a kertek régi nevét, amelyeket most mind benőtt a gaz, s halálra untatta Scarlettet mindazoknak a rizsfajtáknak a részletes leírásával, amelyeket hajdanán itt az elmocsarasodás előtt termesztettek, meg elárasztotta gyerekkori visszaemlékezéseivel. – De ha eljött a nyár, akkor gyűlöltem! – mondta most. – Miért? – kérdezte Scarlett. Ő mindig szerette a nyarat, mert akkor hetente tartották a kerti mulatságokat, sok volt a vendég, és zajongva, kiabálva nyargalásztak fel-alá az érlelődő gyapottáblák között a hátsó utakon. Rosemary válasza eltörölte az agyában motoszkáló rosszallást. Mint Scarlett megtudta, a mély föld lakói nyáridőben a városban tartózkodtak. A mocsárláz ugyanis a fehér embereket is megtámadta. A malária. Emiatt május közepén mindenki elhagyta az ültetvényét, és csak az október végi első fagyok után tértek vissza. Ezek szerint hát mégis volna rá ideje Rhettnek. Meg aztán itt van a báli szezon is, az is még majdnem két hónap. Akkor ott kell lennie, hogy az anyjának és a húgának, no meg neki kísérője

legyen. Igazán boldogan elviselné, hogy az év öt hónapjában a virágaival bíbelődjön, ha a többi hét során az övé lehetne. Még a kaméliái nevét is hajlandó volna megtanulni. Mi ez? – bámult Scarlett a hatalmas fehér kőtárgyra. Egy angyal volt, amely egy nagy ládán állt. – Ó, ez a síremlékünk – mondta Rosemary. – Másfél évszázad Butlerei, szépen sorban. Ha elpatkolok, engem is ide tesznek. A jenkik hatalmas darabokat lelődöztek az angyal szárnyaiból, de legalább a halottakat nem bántották. Hallottam, hogy némely helyen kiásták a sírokat, mert ékszereket kerestek. Scarlett, az ír bevándorló apa gyermeke lenyűgözve állt a monumentális síremlék előtt. Ez a soksok nemzedék, meg amennyi még hátravan, mindörökkön-örökké, ámen. – Egy olyan helyre megyek, ahol mélyek a gyökereim – mondta egyszer Rhett. Most Scarlett megértette, hogyan gondolta. Sajnálta a férfit mindazért, amit elveszített, meg irigyelte, mert neki ilyen múltja nem is volt soha. – Gyere már, Scarlett. Úgy állsz ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Már majdnem a háznál vagyunk. Annyira nem fáradhattál el, hogy ezt a kicsi távolságot meg ne bírd tenni. Scarlettnek eszébe jutott, miért is egyezett bele, hogy sétára induljon Rosemaryvel. – Egy csöppet sem vagyok fáradt -jelentette ki. – Azt hiszem, gyűjtenünk kellene néhány fenyőgallyat, hogy legyen mivel feldíszítenünk a házat. Végtére is ünnep van. – Jó ötlet. Legalább megszüntetik a bűzt. Van elég fenyő, ott az erdőben, ahol azelőtt az istállók álltak. – És fagyöngy – tette hozzá Scarlett halkan. A szilveszteréji rituálét nem akarta kockára tenni. – Nagyon szép – mondta Rhett, amikor bement a házba az emelvény elkészülte után, amit beborítottak vörös, fehér és kék zászlóval. – Nagyon ünnepi, épp erre az összejövetelre való. – Milyen összejövetelre? – kérdezte Scarlett. – Meghívtam a részes arató családokat. Ettől nagyon fontosnak érzik magukat, s ha Isten is úgy akarja, holnap a bundapálinkától túl részegek lesznek ahhoz, hogy kedvük legyen bajt keverni, amikor itt lesznek a feketék. Te meg Rosemary meg Pansy fölmentek a szobátokba, mielőtt megérkeznek. Lehet, hogy nem fog simán menni a dolog. Scarlett a szobája ablakából nézte a petárdákat. Az új évet köszöntő tűzijáték éjféltől majdnem egy óráig tartott. Tiszta szívből kívánta, hogy bárcsak a városban maradt volna. Holnap ki se mozdulhat a házból, mert a feketék ünnepelnek, és mire szombaton visszamennek a városba, talán már késő lesz, hogy a bálra megmossa és megszárítsa a haját. És Rhett meg se csókolta. Az elkövetkező napokban Scarlett részesült mindazokban a szédületes izgalmakban, amelyekre élete legszebb korszakából még emlékezett. Ö volt a legszebb, a férfiak falkában rajzottak körülötte az estélyeken, a táncrendje megtelt, mihelyt belépett a bálterembe, s a régi, jól bevált fortélyai ugyanazt az elragadtatást váltották ki a férfiakból, mint azelőtt. Mintha tizenhat éves volna ismét, akinek nincs más gondja, mint hogy az elmúlt bálra gondoljon, számba vegye a begyűjtött bókokat, meg hogy mi lesz a következő bálon, és milyen frizurát fog majd viselni. De a nagy örömnek hamarosan vége lett. Nem volt már tizenhat éves, és nemigen tudott mit kezdeni a sok udvarlóval. Neki Rhett kell, az ő visszaszerzéséhez pedig nem került közelebb, mint azelőtt. Rhett tartotta magát a megállapodásukhoz: a bálokon figyelmes volt vele, kellemesen viselkedett, ha együtt voltak a házban – mások jelenlétében. S közben Scarlett biztosra vette, hogy Rhett számolja a napokat, mikor szabadul már végre tőle. Eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi lesz, ha elveszíti a játszmát? A kétségbeesés mindig dühöt szül. Ő pedig dühét az ifjú Tommy Cooper ellen fordította. A fiú mindig ott lógott Rhett körül, s az arca csupa imádat. És Rhett egy csöppet se bánta. Scarlett majd megpukkadt. Tommy egy kis vitorlás hajót kapott karácsonyra, és Rhett tanította vitorlázni. Volt egy csinos kis rézteleszkóp a kártyaszobában az emeleten, Scarlett mindig felszaladt azokon a délutánokon, amikor Rhett elment Tommy Cooperrel. Mardosta a féltékenység, ugyanakkor nem bírta megállni, hogy fájdalmat ne okozzon magának, mint aki fájó fogát teszi próbára a nyelvével. Nem igazság! Nevetgélnek, jól érzik magukat, boldogan száguldanak a víz fölött, mint a madár. Miért nem engem visz vitorlázni? Pedig olyan jó volt, amikor visszajöttünk az ültetvényről, és még sokkal jobb volna abban a kis vitorlásban, amit a Cooper gyerek kapott. Hisz szinte él az a hajó, oly sebesen siklik, olyan könnyedén… és olyan boldogan! Szerencsére kevés délutánt töltött otthon, nem sok lehetősége volt a kémkedésre. A báli szezon legfőbb eseménye a sok estély és bál volt, de azért más tennnivalója is akadt. Az elszánt kártyázók

tovább folytatták a játszmáikat, Eleanor asszony Konföderációs Otthon-bizottsága gyűléseket tartott abból a célból, hogy pénzt gyűjtsenek és rajta könyveket vásároljanak az iskolának, meg hogy rendbe hozhassák a lyukas háztetőt. Ezen kívül vizitelni is kellett, meg vendégeket fogadni. Scarlett szeme körül árkok feketéllettek a kimerültségtől. Mindez megérte volna, ha Rhett féltékeny és nem ő. De a férfi mintha észre se vette volna Scarlett imádóinak széles táborát. Valaki jóképű kellene… gazdag… és fiatalabb Rhettnél. Valaki, akire muszáj féltékenynek lennie. Teremtőm, hiszen úgy fest, mint valami kísértet! Rúzsozta, erősen kölnizte magát, és a legártatlanabb kifejezést öltötte magára a vadászatra. Middleton Courtney magas volt és szőke, világos, álmatag szempárral s vakítóan fehér fogakkal, amelyek kivillantak gonosz kis mosolyából. Megtestesítője volt annak, amit Scarlett művelt városi úriembernek tartott. Ráadásul neki magának is foszfátbányája volt, legalább hússzor akkora, mint Rhetté. Amikor a férfi Scarlett üdvözlésére meghajolt, ő szorosan Courtney ujjaira kulcsolta az ujjait. A férfi felnézett a meghajlásból, és elmosolyodott. – Merészelhetem remélni, hogy megtisztel a következő táncával, Mrs. Butler? – Ha fel nem kér rá, Mr. Courtney, a szívemet törte volna darabokra. Amikor a polka véget ért, Scarlett „epekedő pózban” lassan szétterítette a legyezőjét. Az arca közelében lebegtette, s meg-libegtette vele a tetszetős tincseket zöld szeme felett. – Teremtőm – mondta levegő után kapkodva –, félek, ha nem jutok egy kis friss levegőhöz, még egyenesen a karjába szédülök, Mr. Courtney. Volna olyan szíves? – Azzal belekarolt a felajánlott férfikarba s nekidőlt, miközben a férfi az ablak közelébe, egy padhoz kísérte. – Ó, kérem, Mr. Courtney, üljön le ide, mellém. Görcsöt kap a nyakam, ha olyan magasra kell felnéznem magára. Courtney helyet foglalt. Meglehetősen közel. – Még a gondolatát se bírnám elviselni, hogy a gyönyörű nyakának miattam essék bántódása – mondta. Legalább olyan jól értett a Scarlett által kezdeményezett játékhoz, mint a nő maga. Scarlett szendén lesütötte pilláit, mint akinek fogalma sincs, miben sántikál Courtney. A szempillája alól kipislogott, majd ismét lesütötte a szemét. – Remélem, hogy amiért ilyen ostobán elgyöngültem, nem kellett lemondania a szíve hölgyének elígért táncról, Mr. Courtney. – De az imént említett hölgy van jelenleg a legközelebb a szívemhez, Mrs. Butler. Scarlett egyenesen a szemébe nézett, és elbűvölően mosolygott. – Legyen óvatos, Mr. Courtney. Még képes és elcsavarja a fejemet. – Feltett szándékom, hogy megkíséreljem – súgta a férfi a fülébe. A lehelete melegen csiklandozta Scarlett nyakát. Hamarosan széltében-hosszában a kettejük közt kialakult románcot tárgyalta mindenki. Hogy hányszor táncoltak együtt a bálok során… hogy Courtney elvette Scarlett kezéből a puncsos poharat, és ajkával megérintette ott, ahol előzőleg Scarlett ivott belőle… hogy hányszor hallották meg célzásokkal teli incselkedésüket… Middleton felesége, Edith egyre összetörtebbnek, egyre sápadtabbnak látszott. És senki nem értette, hogy Rhett miért olyan rendíthetetlenül higgadt. Miért nem csinál valamit? – tűnődött a charlestoni társaság kis világa. 26 Az évi lóversenyévad csak a Szent Cecília-bálhoz volt fogható, a charlestoni társadalmi életnek ez volt a csúcspontja. Sokaknak – főként az agglegényeknek – ez volt az egyetlen fontos esemény. – Végtére is keringőkre nem lehet fogadni – morogtak lázadozva. A háború előtt a báli szezonhoz hozzátartozott az egyhetes lóverseny, és a Szent Cecília Társaság három bált rendezett. Aztán jöttek a háborús évek: egy ágyúgolyó úgy lobbantotta lángra a várost, hogy benne égett az az épület is, amelyben a bálokat tartották, s leégett a hosszú, ovális versenypálya, vele a klubház, az istállókat pedig a konföderációs hadsereg használta laktanyának és sebesültkórháznak. A város 1865-ben megadta magát. 1866-ban egy August Belmont nevű vállalkozó szellemű és merész Wall Street-i bankár megvette a régi versenypálya monumentális bejárati kőoszlopait, és

Északra vitette, hogy Belmont Park-i versenypályája bejáratánál felállítsa. A Szent Cecília-bál a háború után két esztendővel ideiglenes otthonra talált, s a charlestoniak örültek, hogy folytatódhat a báli szezon. A tönkrement és szétzilált versenypálya visszaszerzése és helyreállítása már tovább tartott. Többé már semmi sem volt olyan, mint régen, nem három bált tartottak, csak egyet, a versenyhétből versenynap lett, a bejárat mellől hiányzó oszlopokat többé visszaszerezni nem lehetett, és a klubházat félig fedett padsorokkal helyettesítették. De 1875 egy január végi, napos, késő délutánján a régi Charleston egész megmaradt lakossága boldogan ünnepelte a második versenyévadot. A várost keresztül-kasul átszelő négy lóvasútvonalról a Rutledge sugarúira irányították át a kocsikat, mert az a versenypálya közelében végződött, a szerelvényeket zöld és fehér lobogókkal, a klub színeivel díszítették, s a lovak sörényébe és farkába is zöldfehér szalagokat fontak. Rhett indulás előtt a három hölgyet zöld-fehér napernyővel ajándékozta meg, gomblyukába pedig fehér kaméliát tűzött. Napbarnított arcából ragyogóan villant elő fehér mosolya. – A jenkik bekapják a horgot – mondta. – Maga a köztiszteletben álló Mr. Belmont küldött le két lovat, Guggenheim pedig egyet. A tenyészkancákról, amelyeket Miles Brewton rejtett el a mocsárban, fogalmuk sincsen. Ivadékaik szilaj családdá nőttek -kicsit borzasak ugyan a mocsári élettől, és nem olyan mutatósak, hiszen a lovasság elbitangolt ménjeivel keresztezték őket, de Miles egyik háromévese kész csoda, és a nagypénzű játékosoknak meglehetősen hamar üres lesz ám a zsebe. – Úgy érted, lehet fogadni rájuk? – kérdezte Scarlett. A szeme csillogott. – Különben mi értelme volna a lóversenynek? – nevetett Rhett. Összehajtogatott bankjegyeket gyűrt az anyja táskájába, Rosemary zsebébe és Scarlett kesztyűjébe. – Tegyétek meg minddel Sally Édest, s amit nyertek, azon vehettek magatoknak valami csecsebecsét. Milyen jó kedvében van, gondolta Scarlett. Belegyűrte a bankjegyet a kesztyűmbe. Egyszerűen át is nyújthatta volna, nem lett volna muszáj így megérintenie… nem, nem a kezemet, a csupasz csuklómat. Hisz ez majdhogynem simogatás! Most, hogy azt hiszi, másvalaki után érdeklődöm, kezd észrevenni maga is. És valóban észrevesz, nem csak játssza az udvariasat, a figyelmeset. Úgy látszik, a fortély beválik! Már-már aggódott, hogy mégiscsak túlzás, hogy minden harmadik táncot Middletonnal járja. Hogy az emberek pletykálkodnak, azt persze tudta. Hát csak hadd beszéljenek, ha ezzel sikerül Rhettet visszahódítania. Mikor a versenypályára beléptek, Scarlettnek a lélegzete is elállt. Nem is sejtette, hogy a pálya ilyen nagy! És hogy zenekar fog játszani! És mennyi ember! Boldogan nézett körül. Aztán elkapta Rhett kabátujját. – Rhett… Rhett… ez itt tele van jenki katonákkal. Mit jelentsen ez? Meg akarják akadályozni a versenyt? Rhett mosolygott. – Gondolod, hogy a jenkik nem akarnak fogadni? Vagy hogy nekünk nem kéne kissé megkopasztanunk őket? Nekik semmi kifogásuk sem volt az ellen, hogy elvegyék a miénket. A magam részéről örömmel látom, hogy a gáláns ezredes meg a tisztjei nem átallanak részt venni a leigázottak kisded szórakozásában. Amellett nekik sokkalta több a veszteni való pénzük, mint nekünk. – Miért olyan biztos, hogy elveszítik? – A szeme számítóan összeszűkült. – A jenki lovak fajtiszta telivérek, Sally Édes meg közönséges mocsári póni. Rhett szája megrándult. – A büszkeség és hűség nem sokat nyom nálad a latban, amikor pénzről van szó, ugye, Scarlett? Nos, csináld csak, szívem, eredj, és fogadj Belmont kancájára, hátha az nyer. Adtam neked pénzt, te pedig azt csinálsz vele, amit akarsz. – Azzal otthagyta, karon fogta anyját, és fölmutatott a lelátóra. – Azt hiszem, mama, onnan jobban fogsz látni. Gyere, Rosemary. Scarlett utánairamodott. – Én nem azt akartam… – kezdte, de a férfi széles válla akár egy áttörhetetlen fal állt előtte. Scarlett mérgesen vállat vont, majd jobbra-balra körülnézett. Különben is, hol kell fogadni? – Segíthetek, asszonyom? – szólította meg egy közelben álló férfi. – Nos, igen, bizonyára. – Úriembernek látszott, s a kiejtése georgiaira vallott. Scarlett hálásan rámosolygott. – Nem vagyok hozzászokva az ilyen bonyolult versenyekhez. Odahaza az ember csak elkiáltja magát, „Öt dollárba, hogy megelőzlek a keresztútig”, mire a többiek visszakiabálnak, és már indulnak is, akár a villám. A férfi levette kalapját, és a mellére szorította. Milyen különösen néz rám, gondolta Scarlett kissé ijedten. Talán nem lett volna szabad szóba állnom vele.

– Bocsásson meg, asszonyom – mondta a férfi komoly hangon. – Nem lep meg, hogy nem emlékszik rám, de én azt hiszem, ismerem önt. Ön ugye Mrs. Hamilton, Atlantából? Ön ápolt engem ott, a kórházban, amikor megsebesültem. A nevem Sam Forrest, Moultrie-ból, Georgiából. A kórház! Scarlett orrlikai kitágultak; önkéntelen reakció volt ez a vér, üszök, mocsok és a tetves, nyomorult emberi testek emlékére. Forrest arcáról lerítt a kínos szégyenkezés. – Bocsásson meg Mrs. Hamilton – dadogta. – Nem lett volna szabad elárulnom, hogy ismerem.. Nem akartam megbántani. Scarlett a kórházat agyának a múlt számára fenntartott fertályába raktározta, és rácsukta az ajtót. Kezét Sam Forrest karjára tette, és rámosolygott. – Ugyan már, Mr. Forrest, hát miért bántott volna meg? Csak attól döbbentem meg, hogy Mrs. Hamiltonnak nevezett. Tudja, újból férjhez mentem, és már hosszú évek óta Mrs. Butlernek hívnak. A férjem ide való Charleston-ba, azért vagyok itt. És meg kell vallanom, hogy a maga ízes georgiai beszéde hallatán ugyancsak úrrá lett rajtam a honvágy. Hogy kerül ide? A lovak, magyarázta Forrest. Négy évet töltött a lovasságnál, és mindent megtanult a lovakról. Mikor a háború véget ért, a napszámosként megkeresett pénzét félretette, és lovakat kezdett vásárolni. – Most van egy kitűnő lovardám, és lótenyésztéssel is foglalkozom. Elhoztam az istálló legkülönb lovát, hogy elvigye az első díjat. Én mondom magának, Mrs. Hamil… bocsásson meg… Mrs. Butler, nagy örömömre szolgált, amikor hírét vettem, hogy ismét megkezdődtek a charlestoni versenyek. Nincs még egy ehhez fogható hely az egész Délen. Scarlett úgy tett, mintha továbbra is figyelemmel kísérné a lovakkal kapcsolatos eszmefuttatást, miközben a férfi elkísérte a fülkéhez, ahol fogadni lehet, majd vissza a lelátóra. A végére Scarlett örült, hogy megszabadult tőle. A lelátó majdnem teljesen tele volt, de ő könnyedén megtalálta a helyét. A zöld és fehér csíkos napernyők világítótoronyként igazították útba. Scarlett a magáét Rhett felé lendítette, majd kapaszkodni kezdett felfelé. Eleanor Butler viszonozta az üdvözlést. Rosemary elfordult. Rhett Rosemary és az anyja közé ültette Scarlettet. Alighogy helyet foglalt, érezte, hogy Eleanor Butler összerándul. Épp Middleton Courtney és a felesége, Edith ültek le ugyanabba a sorba, nem messze tőlük. Courtneyék bólintottak, és barátságosan üdvözölték őket. A Butierek visszaköszöntek. Aztán Middleton mutogatni kezdte a rajtvonalat és a célpontot a feleségének. Ugyanakkor Scarlett megszólalt: – Nem fogja kitalálni, Eleanor asszony, kivel találkoztam az imént. Egy katonával, aki Atlantában volt, amikor én odaköltöztem! – Mrs. Butler megkönnyebbülten felsóhajtott. A tömegen izgatott morajlás futott végig. A lovakat kivezették a pályára. Scarlett tátott szájjal bámult, a szeme fénylett. Nem is sejtette, hogy ilyen szép lesz az ovális pálya selymes pázsitja, a lovasok élénk színű kockás, csíkos és kárómintás selyemöltözéke. A tarkabarka, fényes, ünnepi hangulatot árasztó lovasok büszkén parádéztak a dísztribün előtt, miközben a zenekar vidám indulót játszott. Scarlett észre se vette, hogy hangosan nevet. Kacagott, mint egy gyermek, felszabadultan, boldog-meglepetten. – Nézzétek! Nézzétek! – kiabálta. Annyira elmerült a látványban, hogy észre se vette, Rhett a lovak helyett őt figyeli. A harmadik futam előtti szünetben frissítőket szolgáltak fel. Egy zöld-fehér zászlócskákkal feldíszített sátorban hosszú asztalokon étkek sorakoztak, és pincérek hordták tálcán a pezsgőspoharakat. Scarlett leemelte Emma Anson egyik poharát Sally Brewton címeres tálcájáról, s úgy tett, mintha nem ismerné meg Minnie Wentworth inasát, aki felszolgált. Megtudta, Charles-tonban hogyan segít magán, aki hiányt szenved valamiben. Mindenki rendelkezésre bocsátja kincseit és cselédeit, s úgy tesznek, mintha azok a vendégfogadóké volnának. – Ennél nagyobb ostobaságot még életemben nem hallottam – mondta Scarlett, amikor Mrs. Butler elmagyarázta neki ezt a fogást. Hogy kölcsönadnak-vesznek, ezt még csak megértette. De úgy tenni, mintha Emma Anson monogramja szerves tartozéka volna Minnie Wentworth szalvétájának, ennek az égadta világon semmi értelme. De azért ráállt a játékra, már ha ezt annak lehet nevezni. Ez is csak egyike volt Charleston furcsaságainak. – Scarlett. – Sietve a hang irányába fordult. Rosemary szólt hozzá. – Bármelyik pillanatban csengethetnek. Gyerünk vissza, mielőtt megindul a tömeg. Az emberek visszafelé szállingóztak a lelátóra. Scarlett az Eleanor asszonytól kapott színházi látcsövön tanulmányozta az embereket. Ott voltak a nénikéi is; hála Istennek, hogy az étkezősátorban össze nem futott velük. Meg Sally Brewton a férjével, Milesszal. A férfi majdnem olyan izgatottnak látszott, mint az asszony. Teremtőm! Velük van Miss Julia Ashley! Még hogy ő, amint lovakra fogad! Látcsövével az arcokat pásztázta. Olyan mulatságos figyelni az embereket, miközben azoknak

sejtelmük sincs róla, hogy figyelik őket. Hah! Hisz az öreg Josiah Anson elszundított. Ráadásul Emma még beszél is hozzá. Majd megkapja a magáét, ha kiderül, hogy elaludt! Uh! Ross! Kár, hogy hazajött, bár Eleanor asszony nagyon örül neki. Margaret meglehetősen idegesnek látszik, de hát ő mindig is az. Ó, és ott van Anne. Istenem, pont úgy néz ki, mint a mesebeli öreg néne azzal az istentelenül sok gyerekkel maga körül. Biztosan az árvák. Vajon lát engem? Errefelé néz. Nem, nem emeli elég magasra a fejét. Te jó ég, hisz ez a lány ragyog. Lehetséges, hogy Edward Cooper végre megkérte a kezét? Egészen bizonyosan. Hisz úgy néz fel a férfira, mintha az legalábbis a vízen járna. Jóformán elolvad. Scarlett följebb emelte látcsövét, hogy lássa, Edwardról is annyira lerí-e a boldogság, mint Anneről… a cipője, nadrágja, kabátja… A szive egyszeriben a torkában kezdett dobogni. Rhett állt ott. Biztosan Edwarddal beszélget. Tekintete egy percig elidőzött a férfin. Rhett olyan nagyon elegáns. Továbbvitte a látcsövet; most Eleanor Butiért látta. Scarlett megdermedt, lélegezni sem mert. Lehetetlen. Körbepásztázta a teret Rhett és az anyja körül. Még nem volt ott senki. Lassan visszairányította a látcsövet Anne-re, majd megint Rhettre, majd ismét vissza Anne-re. Nem férhet hozzá kétség. Scarlett úgy érezte, menten elájul. Aztán emésztő düh fogta el. Ez a nyomorult kis kígyó! Engem szemtől szembe az egekig magasztalt, s közben a hátam mögött halálosan szerelmes a férjembe. Legszívesebben a puszta kezemmel fojtanám meg! A tenyere izzadt, majdnem elejtette a látcsövet, de aztán ismét visszatért Rhettre. Ő is Anne-t nézi? … Nem, Eleanor asszonnyal nevetgél…, Wentworthékkel csevegnek… Hugerékat köszöntik… meg Halseyéket… Savage-éket… az öreg Mr. Pinck-neyt… Scarlett le nem vette a tekintetét Rhettről, míg már a szeme is égett. A férfi egyetlenegyszer sem fordult Anne felé. A lány úgy bámulja, mint aki legszívesebben elevenen felfalná, ő meg észre se veszi. Nincs mitől tartania. Csak egy ostoba kislány, aki beleszédült egy felnőtt férfiba. És miért is ne szédült volna bele? Miért ne szédülne bele minden nő egész Charlestonban? Hisz olyan jóképű, olyan erős, olyan… Scarlett leplezetlen vágyakozással nézett a férfira, a látcsövet az ölébe ejtette. Rhett lehajolt, hogy Eleanor asszony vállán megigazítsa a kendőt. Alászállt a nap, s hideg szél kerekedett. Rhett kezét anyja könyöke alá csúsztatta, s együtt indultak fölfelé, a kötelességtudó jó fiú és mamája mintaképe. Scarlett már alig várta, hogy odaérjenek. A dísztribün félteteje éles árnyékot vetett az ülésekre. Rhett helyet cserélt anyjával, hogy az több napot kapjon, így Scarlett végre Rhett mellé került. Azon nyomban megfeledkezett Anne-ről. Amikor a lovak felsorakoztak a negyedik futamra, a nézők felálltak, először csak ketten, aztán több csoportban is, végül állt mindenki a várakozás izgalmában. Scarlett majd hogy táncra nem perdült. – Jól mulatsz? – kérdezte Rhett mosolyogva. – Csodásan! Rhett, melyik ló a Miles Brewtoné? – Gyanítom, hogy Miles cipőpasztával csutakolta le a magáét. Az ötös számú, az a nagyon fényes fekete. A legsötétebb, hogy úgy mondjam. A hatos a Guggenheimé, Belmonté jön utána, neki a négyes a száma. – Scarlett szeretett volna még többet megtudni, de nem volt rá idő, indult a futam. Az ötös szám lovasa korábban indított a rajt jelzésnél, mire a lelátón felhördültek az emberek. – Mi történt? – kérdezte Scarlett. – Rosszul startoltak, újra fel kell sorakozniuk – magyarázta Rhett. Megbillentette a fejét. – Nézd Sallyt. Scarlett nézte. Sally Brewton arca most jobban hasonlított egy majoméhoz, mint valaha, egészen eltorzult dühében, s az öklét rázta a levegőbe. Rhett elnézőn nevetett. – Ha én volnék a zsoké, átugranám a kerítést és menteném a bőrömet – mondta. – Ez a Sally elevenen megnyúzza. – Meg is tudom érteni – jelentette ki Scarlett –, és ebben semmi mulatságosat nem látok, Rhett Butler. A férfi ismét felnevetett. – Bátorkodhatom feltételezni, hogy végül mégis Sally Édesre tetted fel a pénzedet? – Természetesen. Sally Brewton nagyon is jó barátnőm… és különben is, ha veszítek, a te pénzed vész el, nem az enyém.

Rhett meglepetten nézett Scarlettre. A nő gonoszul mosolygott rá. – Bravó, asszonyom – mormogta a férfi. Eldördült a pisztolylövés, s a futam megkezdődött. Scarlett észre sem vette, hogy kiabál, hogy ugrál fel-alá, hogy Rhett karján dörömböl. Még a körülötte lévő emberek kiabálását se hallotta. Amikor Sally Édes fél hosszal nyert, diadalmasan felordított. – Győztünk! Győztünk! Nem csodás? Győztünk! Rhett a bicepszét dörzsölte. – Azt hiszem, egy életre nyomorék maradok, de egyetértek. Csodás dolog, kész csoda. A mocsári patkány diadala Amerika legnagyszerűbb teli vére fölött. Scarlett a homlokát ráncolva nézett a férfira. – Rhett! Csak nem akarod azt mondani, hogy meg vagy lepve? Azok után, amiket délután mondtál? Olyan magabiztos voltál akkor. A férfi mosolygott. – Megvetem a pesszimizmust. És azt akartam, hogy mindenki jól érezze magát. – De hát nem Sally Édesre fogadtál te is? Csak nem akarod azt mondani, hogy a jenkik lovait tetted meg? – Egyáltalán nem fogadtam semmire. – Arcáról lerítt az elszántság. – Ha a landingi kerteket megtisztítottuk és beültettük, rendbe hozom az istállókat is. Már visszaszereztem néhány serleget, amelyeket a Butierek lovai nyertek még akkor, amikor a színeinket ismerte az egész világ. Akkor fogok először fogadni, amikor a saját lovamat is indítom a versenyen. – Anyjához fordult. – Mama, mit veszel a nyereményeden? – Az az én dolgom, neked pedig semmi közöd hozzá – felelt az asszony, hetykén fölkapva a fejét. Scarlett, Rhett és Rosemary egyszerre nevették el magukat. 27 Scarlett nem sok lelki táplálékot vett magához a másnapi misén. Kizárólag a saját lelkére tudott csak koncentrálni, az pedig meglehetősen zilált volt. Alig is látta Rhettet a versenyek után a Zsokéklubban megtartott nagy összejövetelen. Amint mise után hazafelé tartottak, valami kifogáson törte a fejét, hogy kimentse magát a nénikéivel elköltendő reggeli alól, de Pauline hallani se akart róla. – Valami nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk veled – mondta baljós hangon. Scarlett már edzette a lelkét, hogy majd megleckéztetik, amiért túl sokat táncolt Middleton Courtneyval. Mint kiderült, a férfi neve szóba se jött. Valami egészen más okból volt Eulalie gyászos, Pauline pedig kritikus hangulatban. – Scarlett, tudomásunkra jutott, hogy évek óta egy sort sem írtál Robillard nagyapádnak. – Miért is írtam volna? Az a mogorva vénember soha életemben a kisujj át nem mozdította értem. Eulalie-nak és Pauline-nak a torkára fagyott a szó. Helyes! – gondolta Scarlett. A szeme diadalittasan ragyogott rájuk a csészéje pereme mögül, miközben a kávéját kortyolta. Erre nincs mit mondanotok, mi? Soha semmit nem tett értem, de tiértetek sem tett semmit soha. Ki segített benneteket, amikor ezt a házat el akarták vinni adóba? Hogy nem a drágalátos apukátok, az egészen biztos. Hanem én. Én adtam a pénzt, hogy Carey bácsi rendes temetést kapjon, az én pénzemből ruházkodtok, az én pénzemből van étel-ital az asztalotokon, ha ugyan Pauline-nak van szíve megnyitni a kamra ajtaját, ahová a rengeteg mindent bezsúfolta. Úgyhogy bámulhattok rám, amíg ki nem guvad a szemetek, de egy árva szót se szólhattok! Hanem Pauline s az őt visszhangzó Eulalie talált mondanivalót. Hogy az ember tisztelje a fölmenőit, legyen hűséges a családjához, legyen kötelességtudó, illemtudó és jó modorú. Scarlett csattanva tette le csészéjét a tányérra. – Nekem te ne merészelj prédikálni, Pauline néni. Halálosan elegem van belőle! Fütyülök Robillard nagyapára. Förtelmesen bánt anyámmal, förtelmesen bánt velem is, és gyűlölöm. És azt se bánom, ha emiatt a pokol tüzében kell bűnhődnöm! Jó érzés volt, hogy végre kimondta, ami a szívét nyomta. Már túlontúl régóta fegyelmezte magát. Elege van a teadélutánokból, a fogadásokból, vizitekből és látogatókból. Túlontúl sokat kellett tartania a száját – neki, aki pedig mindig megmondta mindenkinek, arra gondolt, az ördög bánta. És kiváltképp elege van abból, hogy véget nem érő órákon át hallgassa, amint a charlestoniak összevissza hablatyolnak atyáik, nagyatyáik, déd-atyáik dicső tetteiről, visszamenőleg egészen a középkorig. Jobb lett volna, ha Pauline legalább az ősöknek kijáró tisztelettel nem hozakodik elő. A nénikék meghunyászkodtak Scarlett dührohama láttán, rémült ábrázatuk a hatalom boldog érzetével töltötte el húgukat. A gyöngeséget mindig megvetette, márpedig a Charlestonban töltött hónapok során ő volt a gyönge, neki nem volt hatalma, s már-már önmagát kezdte megvetni. Most

pedig a nénikéire zúdította minden afölött érzett undorát, hogy ez idáig igyekezett a kedvében járni mindenkinek. – Teljességgel fölösleges úgy ülnötök és bámulnotok itt, mintha én volnék az eleven ördög! Nagyon jól tudjátok, hogy igazam van, csak épp túlságosan is nyúlszívűek vagytok ahhoz, hogy elismerjétek. Nagyapa komiszul bánik mindenkivel. Száz dollárba lefogadom, hogy soha egyetlen sort sem válaszol a nyálas levelekre, amiket ti írtok neki. Nagy valószínűséggel el sem olvassa őket. Azt tudom, hogy én soha egyetlenegyet végig nem olvastam. Nem is volt rá szükség, hisz ugyanaz állt mindegyikben – sírás-rívás, hogy küldjek pénzt! Scarlett a szája elé kapta a kezét. Túlságosan messzire ment. A déli viselkedésmód három íratlan szabályát is megsértette: kiejtette a száján a ,,pénz” szót, felhánytorgatta azoknak, akik ki vannak neki szolgáltatva, hogy milyen nagylelkűen bánt velük, s belerúgott a legyőzött ellenségbe. Amint szipogó nénikéire nézett, szemébe kiült a szégyenkezés. A repedt porcelán és a toldott-foldott abrosz szemrehányón nézett vissza rá. Még csak nem is voltam valami nagylelkű, gondolta. Sokkal többet is küldhettem volna nekik, meg sem éreztem volna. – Bocsássatok meg – suttogta, és sírva fakadt. Eltelt egy pillanat, amíg Elulalie megtörölte a szemét és kifújta az orrát. – Hallom, Rosemarynek új udvartója van – szólalt meg végre fátyolos hangon. – Találkoztál már vele, Scarlett? Érdekes ember? – Jó családból való? – tette hozzá Pauline. Scarlett szeme megrebbent. – Eleanor asszony ismeri a családot – mondta –, és azt mondja, nagyon derék emberek. Rosemary persze nem kér a fiúból. Tudjátok, milyen. – Őszinte szeretettel és tisztelettel nézett nénikéi megviselt, öreg arcára. Ők tartják magukat a szabályokhoz. És tudta, hogy tartani is fogják a haláluk napjáig, és soha említést sem tesznek majd arról, hogy ő valaha is megszegte. Egy déli soha szégyenbe nem hozna egy másik délit. Vállát kihúzta, állát felszegte. – Elliott Marshallnak hívják – mondta –, és komikusabb figurát még életemben nem láttam – szikár, mint a pózna, és szigorú, mint a bagoly. – Vidámságot erőltetett a hangjába. – Viszont bizonyára nagyon bátor és elszánt. Máskülönben Rosemary ízzé-porrá zúzná, ha olyan kedve támad. – Előrehajolt, és szemét nagyra meresztette. – Hallottátok, hogy jenki? Pauline és Eulalie lélegzete is elállt. Scarlett sietve bólintott, hogy annál nagyobb hangsúlyt adjon a ténynek. – Bostonba való – mondta lassan, minden szót külön hangsúlyozva. – Gondolom, ennél jenkibb senki sem lehet. Valami nagy műtrágyacég nyitott itt lenn irodát, és ő a vezetője… Kényelmesen elhelyezkedett a székében, mint aki hosszasan készül időzni. Elröpült a délelőtt, és Scarlett döbbenten meredt az órára, majd a kabátjáért sietett. – Nem lett volna szabad olyan sokáig maradnom, megígértem Eleanor asszonynak, hogy ebédre otthon leszek. Remélem, Mr. Marshall nem épp most teszi tiszteletét. A jenkik valahogy sosem tudják, hogy mikor alkalmatlanok. Scarlett a bejáratnál búcsúcsókot nyomott Eulalie és Pauline arcára. – Mindent köszönök – mondta egyszerűen. – Ha ott az a jenki, csak gyere vissza ebédre is – kuncogott Eulalie. – Igen, igen – tódította Pauline. – És ha egy mód van rá, nagyon jó lenne, ha velünk jönnél Savannah-ba apa születésnapi ünnepségére. Tizenötödikén indulunk, vonattal, a mise után. – Köszönöm, Pauline néni, de szó se lehet róla. A szezon minden egyes napjára teli vagyunk már meghívásokkal. – De drágaságom, a szezonnak addigra már vége. A Szent Cecília-bál tizenharmadikán lesz, pénteken. Én a magam részéről ezt elég nagy szerencsétlenségnek tartom, de senki mást nem látszik izgatni a dolog. Pauline szavai még ott doboltak Scarlett fülében. Hogyan lehet ilyen rövid a báli szezon? Azt hitte, még rengeteg ideje van, hogy Rhettet visszaszerezze. – Nos, majd meglátjuk – mondta sietve –, mennem kell. Scarlett meglepetten tapasztalta, hogy Rhett anyja egyedül van odahaza. – Julia Ashley meghívta Rosemaryt ebédre – mondta Eleanor. – És Rhett megszánta a Cooper gyereket. Elvitte vitorlázni. – Ma? Hisz olyan hideg van. – Valóban. Éppen amikor már kezdtem beleélni magamat, hogy az idén talán megússzuk a telet. Már tegnap éreztem, a versenyen. Igazán foga volt a szélnek. Azt hiszem, meg is fáztam kissé – mondta Mrs. Butler cinkos mosollyal. – Mit szólnál egy csendben, kettesben elköltött ebédhez a tűz

mellett, a kártyaasztalnál? Manigo bizonyára méltóságán alulinak fogja tartani, de azt még elviseljük, ha téged nem zavar. Olyan meghitt lesz, hogy csak ketten vagyunk. – Nagyon örülnék, Eleanor asszony, őszintén örülnék. – Hirtelen mindennél jobban vágyott rá. Olyan kellemesek voltak régen is azok a kettesben elköltött vacsorák. A szezon kezdete előtt. Mielőtt még Rosemary hazajött. S magában egy hang hozzátette: mielőtt Rhett visszajött az ültetvényről. Igaz volt, bár nehezére esett felismerni. Annyival egyszerűbb volt az élet, amikor nem kellett állandóan a férfi lépteit, hangulatát lesnie, a gondolatait találgatnia. A tűz melege oly megnyugtató volt, hogy Scarlett ásítani kezdett: – Bocsásson meg, Eleanor asszony, nem a társaság teszi. – Én is így vagyok vele – mondta Mrs. Butler. – Ugye, milyen kellemes? – Ő is ásított, elkapta őket a fertőzés, míg végül tehetetlenségükben már csak nevetni bírtak. Scarlett el is felejtette, milyen jókat lehetett mulatni Rhett anyjával. – Úgy szeretem, Eleanor asszony – mondta Scarlett gondolkodás nélkül. Eleanor megfogta a kezét. – Örülök neki, drága Scarlett. Én is szeretlek – sóhajtott szelíden. – Olyannyira, hogy nem is kérdezek semmit, nem is teszek kellemetlen megjegyzéseket. Csak abban reménykedem, hogy tudod, mit csinálsz. Scarlett bensője összerándult. Aztán megbántódott a burkolt bírálattól. – Én nem ,,csinálok” semmit! – húzta el a kezét. Eleanor nem törődött a mérgével. – És hogy van Eulalie és Pauline? Rég nem láttam őket. Ez a báli szezon egészen tönkretesz. – Jól vannak. Zsarnokoskodnak, mint mindig. Most épp arra akarnak rávenni, hogy menjek velük Savannah-ba a nagyapa születésnapjára. – Te jóságos ég! – kiáltott fel Eleanor asszony hitetlenkedve. – Azt akarod mondani, hogy még él? Scarlett ismét elnevette magát. – Először én is megdöbbentem, de Pauline néni elevenen megnyúzott volna, ha megmondom neki. Biztosan megvan vagy százéves. Eleanor a homlokát ráncolva, mélyen elgondolkodott, miközben maga elé mormogva számolgatott. – Kilencven elmúlt, annyi szent – mondta végül. – Tudom, hogy harmincas évei vége felé járt, amikor 1820-ban elvette a nagyanyádat. Volt egy nénikém – már rég nem él –, aki majd belepusztult a csalódásba. De hát Solange – a nagyanyád – elhatározta, hogy kitünteti kegyeivel, és szegény Alice néninek nem volt semmi esélye. Akkoriban még csak tízesztendős voltam, de ahhoz már elég idős, hogy tudjam, mi folyik körülöttem. Alice öngyilkos akart lenni, és mindenki magánkívül volt. Scarlett ettől a mesétől egészen éber lett. – És mit csinált? – Megivott egy üveg fájdalomcsillapítót. Egy hajszálon múlott, hogy életben maradt. – A nagyapa miatt? – Hihetetlenül jóképű fickó volt. Nagyon mutatós, és csodás tartású, ami a katonákra jellemző. És persze a franciás kiejtése. Amikor azt mondta, jó reggelt, az úgy hangzott, mintha valami operahős dalolna. Több tucat lány volt szerelmes belé. Hallottam, apám egyszer azt mondta, hogy a hugenotta templom Pierre Robillard-nak köszönheti a tornyát. Néhanapján azért jött fel Savannah-ból, mert ott franciául folyt az istentisztelet. A templom falai olyankor majd szétrepedtek, annyira tolongtak benne a nők, s annyit adakoztak, hogy bele se fért a tányérba. – Eleanor mosolygott az emlékein. – Alice nénikém végül egy harvardi professzorhoz, a francia irodalom tanárához ment feleségül. Úgyhogy végtére nagyon jó hasznát vette a sok nyelvgyakorlásnak. Scarlett nem hagyta, hogy Mrs. Butler másra terelje a szót. – Meséljen inkább még a nagyapáról. És a nagymamáról. Már egyszer próbáltam kérdezgetni felőle, de hiába. Eleanor a fejét rázta. – Nem is tudom, hogy írjam le a nagyanyádat. Senkihez sem volt hasonlítható. – Nagyon szép volt? – Igen is, nem is. Ezért olyan nehéz beszélni róla, annyira változó volt. Olyan… nagyon francia. Van egy mondásuk a franciáknak, hogy nincs az a gyönyörű nő, aki néha ne volna rendkívül csúnya is. Olyan finom emberek, olyan bölcsek, és az angolszászok számára olyan nagyon kiismerhetetlenek. Scarlett nem értette, mire is céloz Eleanor asszony tulajdonképpen. – Van egy arckép róla Tarán, és azon olyan gyönyörű – hajtogatta csökönyösen. – Igen, azon a képen gyönyörű volt. Kedve szerint volt gyönyörű vagy sem. Olyan volt mindig,

ahogy neki tetszett. Oly higgadt volt és nyugodt, néha arról is megfeledkezett az ember, hogy ott van egyáltalán. Aztán egyszer csak rád villantotta a ferde szemét, és rájöttél, hogy teljességgel ellenállhatatlan. Csak úgy hemzsegtek körülötte a gyerekek. Az állatok is. A vonzóerejét még a nők is érezték. A férfiak meg eszüket vesztették tőle. A nagyapád ízig-vérig katonaember volt, parancsolgatáshoz szokott. De elég volt, ha a nagyanyád elmosolyodott, és a nagyapád máris a lába előtt hevert. Túl volt már első ifjúságán, de ez se számított. Katolikus volt, de azzal se törődött senki, katolikus házat vitt, a gyerekeket katolikusnak nevelte, és nagyapád mindenbe belement, pedig merev protestáns ember volt. Belement volna abba is, hogy druidának nevelje őket, ha nagyanyádnak úgy tartotta volna kedve. A szeme fénye volt. Emlékszem, egyszer fejébe vette, hogy rózsaszínű fényt akar maga körül, mert észrevette, hogy öregszik. Nagyapád azt mondta, hogy egy katona nem élhet olyan szobában, ahol mindenre rózsaszínű fényt vet a lámpaernyő. Túl nőies. Nagyanyád erre azt mondta, hogy pedig az a sok rózsaszín őt nagyon boldoggá tenné. A vége az lett, hogy nem csak a szobák falát festették újra, de még a házfalat is, kívülről. Mindenre hajlandó volt, hogy az asszonyt boldoggá tegye. – Eleanor felsóhajtott. – Csodálatosan őrült és romantikus dolog volt. Szegény Pierre. Mikor nagyanyád meghalt, lélekben vele halt ő is. Mindent úgy hagyott a házban, ahogy a nagyanyád idején volt. Azt hiszem, meglehetősen megnehezítette anyád és a nővérei dolgát. A festményen Solange Robillard olyan szorosan a testére simuló ruhát viselt, mintha nem volna alatta semmi. Ettől veszítették úgy eszüket az emberek, többek között a férje is, gondolta Scarlett. – Gyakran emlékeztetsz rá – mondta Eleanor, amivel ismét fölkeltette Scarlett érdeklődését. – Mennyiben? – A szemednek ugyanolyan a vágása, a sarka kissé felfelé kunkorodik. És ugyanaz a feszültség vibrál tebenned is. Valahogy mindkettőtökben érezni, hogy élőbbek, elevenebbek vagytok a legtöbb embernél. Scarlett mosolygott. Nagyon meg volt elégedve. Eleanor Butler szeretettel nézett rá. – Nos, azt hiszem, szundítok egyet – mondta. Úgy érezte, jó mederbe terelte a beszélgetést. Nem mondott semmit, ami ne volna igaz, ugyanakkor nem mondott többet a kelleténél. Azt semmiképpen sem akarta, hogy a fia felesége megtudja, nagyanyjának rengeteg szeretője volt, és több tucat párbajt vívtak miatta. Ki tudja, miféle bogarat ültetne az ilyesmi Scarlett fejébe. Eleanort ugyancsak foglalkoztatta a fia és a menye közötti nyilvánvaló viszálykodás. Rhettet nem kérdezhette felőle. Ha a fia a tudomására akarta volna hozni, akkor elmondja neki. És Scarlett reagálása az ő célzásaira a Courtney-ügyről nyilvánvalóvá tette, hogy ő sem óhajtja a bizalmába avatni. Mrs. Butler lehunyta a szemét, pihenni próbált. Végül is nincs más hátra számára, mint hogy remélje a legjobbakat. Rhett felnőtt ember, Scarlett pedig felnőtt asszony. Még akkor is, ha véleménye szerint úgy viselkednek, mint két haszontalan kölyök. Scarlett is pihenni próbált. A kártyaszobában volt, keze ügyében a látcső. Tommy Cooper vitorlásának nyomát se látta. Úgy látszik, Rhett fölfelé vitte a folyón, nem a kikötő felé. Tán az volna a legjobb, ha nem is keresné őket. Mikor a színházi látcsőbe nézett bele a versenyen, Anne-be vetett hitét vesztette el, fájt is, még mindig. Életében először érezte magát öregnek. És nagyon fáradtnak. Különben is, mit számít? Anne Hampton reménytelenül szerelmes egy másik asszony férjébe. Tán nem ugyanezt tette ő is, amikor annyi idős volt, mint most Anne? Beleszeretett Ashleybe, és tönkretette az életét Rhett-tel, mert sokkal tovább kapaszkodott abba a reménytelen szerelembe, és nem akarta belátni, hogy az az Ashley, akit szeret, csak az álmaiban létezik. Vajon Anne is így fogja eltékozolni a fiatalságát, hogy közben Rhettről álmodozik? Mi értelme a szerelemnek, ha csak annyit ér, hogy mindent tönkretesz? Scarlett keze fejét az ajkához dörzsölte. Mi bajom? Csak kotlok itt, mint egy vén tyúk. Tennem kell valamit, sétálni egyet… bármit… hogy lerázzam magamról ezt a rémes érzést. Manigo halkan bekopogott. – Asszonyom, amennyiben idehaza van, látogatója érkezett. Scarlett úgy megörült Sally Brewtonnak, hogy majdnem összecsókolta. – Ide ülj, Sally, ez a szék van a legközelebb a tűzhöz. Hát nem borzasztó, hogy mégis megjött a tél? Már szóltam Manigónak, hogy hozza a teát. Őszintén megvallom, hogy életem egyik legizgalmasabb élménye volt Sally Édes látványa a versenyen – csacsogott megkönnyebbülve. Sally elszórakoztatta a színesen előadott történettel, hogy miként csókolta össze Miles a lovat meg

a zsokét is. Így csevegtek; Manigo közben megterítette a teázóasztalt, a tálcát Scarlett elé tette, és elhagyta a szobát. – Eleanor asszony épp lepihent, különben megmondanám neki, hogy itt vagy – szólt Scarlett. – Majd ha fölébred… – Addigra én már nem leszek itt – szakította félbe Sally. – Tudom, hogy Eleanor lefekszik délutánonként, hogy Rhett elment vitorlázni és Rosemary Júliánál van. Épp ezért választottam ezt az időpontot. Négyszemközt szeretnék beszélni veled. Scarlett tealevelet szórt a kannába. El volt képedve, Sally Brewton, aki soha, semmitől nem jött zavarba, keresgéli a szavakat! Scarlett forró vizet öntött a tealevelekre, és rátette a fedőt a kannára. – Scarlett, olyasmire készülök, amire nincs bocsánat – kezdte Sally élénken. – Bele akarok ártakozni az életedbe. S ami még ennél is rosszabb, néhány kéretlen tanáccsal készüllek ellátni. Ha kedved tartja, csak tessék, kezdjél viszonyt Middleton Courtney val, de az ég szerelmére, ne verd nagydobra. Amit művelsz, az rendkívül visszatetsző, és igen rossz ízlésre vall. Scarlett szeme döbbenetében elkerekedett. Hogy viszonyt kezdjen? Hisz olyat csak kétes erkölcsű nők művelnek. Hogy merészeli őt így megsérteni Sally Brewton? Mereven kihúzta magát. – Közölnöm kell önnel, Mrs. Brewton, hogy vagyok én is annyira úrihölgy, mint ön – mondta kimérten. – Akkor viselkedj is ennek megfelelően. Találkozzál Middletonnal bárhol délutánonként, és tégy, ahogy tetszik, de ne hozd a férjedet és Middleton feleségét meg az egész várost olyan helyzetbe, hogy végig kelljen nézniük, ahogy ott lihegtek egymásra a bálteremben, és szaglásszátok egymást, akár a kan kutya a tüzelő szukát. Scarlett úgy érezte, hogy Sally szavainál rémesebbet még életében nem hallott. De az elkövetkezők meggyőzték, hogy tévedett. – Ugyanakkor elárulom neked, hogy az ágyban nem valami nagylegény. Csak a bálteremben viselkedik úgy, mint egy Don Juan, de ha leveti a tánccipőjét meg a frakkját, olyan, mint a falu bolondja. Sally a tálca felé nyúlt, és megrázta a teáskannát. – Ha ezt még sokáig hagyod ázni, akár bőrt is cserezhetünk vele. Akarod, hogy töltsek én? – Közel hajolt, és Scarlett arcába kandikált. – Teremtőm – mondta lassan –, hiszen te olyan ártatlan vagy, mint a ma született bárány. Sajnálom, Scarlett, nem is sejtettem. Tessék… itt a teád, tegyünk bele jó sok cukrot. Scarlett visszahuppant a székére. Legszívesebben elsírta volna magát és befogja a fülét. Csodálta Sallyt, büszke volt, hogy a barátnőjének tudhatja magát, és tessék, kiderül, hogy nem különb, mint a söpredék. – Szegény gyermekem – mondta Sally -s ha én ez] tudom, sokkal kesztyűsebb kézzel bánok veled. De ha már így állunk, vedd olybá, hogy gyorstalpaló tanfolyamon veszel, szt. Charlestonban vagy, és egy charlestonihoz mentél feleségül, Scarlett. A falusi ártatlanságodat nem tarthatod magad elé védőpajzsként. Régi város ez, régi hagyományokkal. És a hagyományoknak lényegbevágó része, hogy az ember tekintettel van a mások érzékenységére. Tehetsz, ami tetszik, ha kellő diszkrécióval teszed. Az viszont megbocsáthatatlan bűn, ha a gyarlóságaidat lekényszeríted a barátaid torkán. Olyan helyzetet kell teremtened, amelyben mások úgy tehetnek, mintha nem látnák, nem hallanák, mit művelsz. Scarlett nem akart hinni a fülének. Ez valami egészen más, mint amikor úgy kell tenni, mintha a monogramos damasztszalvéták valaki egészen máséi volnának. Ez… egyszerűen undorító. Igaz ugyan, hogy háromszor is férjhez ment, miközben egy negyediket szeretett, de fizikai értelemben soha eszébe sem jutott, hogy megcsalja valamelyik férjét. Vágyakozhatott Ashley után, a karjába képzelhette magát, de föl nem merült volna az agyában, hogy egyetlen órát is lopva az ágyban töltsön vele. Nem kérek a hagyományaikból, gondolta kétségbeesetten. Soha az életben egyetlen charlestoni nőre rá nem nézhet többé, hogy azon ne tűnődjön közben, vajon szeretője volt-e valaha Rhettnek vagy netán épp most az. Miért is kellett ide jönnie? Semmi keresnivalója itt. Nem is vágyik rá, hogy olyan emberek közé tartozzon, akikről Sally Brewton beszél. – Azt hiszem, jobb volna, ha hazamennél – mondta. – Nem érzem jól magam. Sally bánatosan bólintott. – Bocsáss meg, amiért felizgattalak. Talán javít a közérzeteden, ha elárulom, hogy nem te vagy az egyetlen Charlestonban, aki ilyen ártatlan. Hajadon lányoknak és aggszűzeknek soha olyasmit el nem mondunk, amit jobb, ha nem tudnak. És akad sok hűséges feleség is. Én is ezek közé a szerencsések közé tartozom. Biztosra veszem, hogy Miles is félrelépett egyszer-

kétszer, de engem soha el nem fogott a kísértés. Lehet, hogy ilyen vagy te is: mi tagadás, a te érdekedben nem is bánnám. Még egyszer, bocsásd meg az otrombaságomat. És most megyek. Szedd össze magad, és idd meg a teádat… és viselkedj okosabban Middletonnal. Sally gyors, gyakorlott mozdulattal felhúzta kesztyűjét, és az ajtó felé indult. – Várj! – kiáltott Scarlett. – Sally, várj, kérlek. Tudnom kell. Kivel? Rhett kivel? Sally majomarca együttérzően eltorzult. – Senkivel, akiről tudomásunk volna – mondta szelíden. – Esküszöm neked. Tizenkilenc esztendős volt, amikor itt hagyta Charlestont, és ennyi idős korban a fiúk vagy a bordélyházba járnak, vagy valami szegény fehérszemélyhez, aki hajlamosnak mutatkozik. Amióta visszatért, rendkívül finoman, de minden ajánlatot visszautasított anélkül, hogy bárkinek az érzéseit megbántotta volna. Charleston nem a bűn melegágya, drágám. Az emberek nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy félrelépjenek. És biztos vagyok benne, hogy Rhett hű hozzád. Maradj csak, kitalálok egyedül. Amint az ajtó becsukódott Sally mögött, Scarlett felrohant, és bezárkózott a szobájába. Az ágyra vetette magát, és csak sírt, sírt. Agyában groteszk látomások kergették egymást, amint Rhett egy nővel… aztán egy másikkal… harmadikkal… és így tovább, mindazokkal, akikkel naponta együtt látta az összejöveteleken. Micsoda ostobaság volt azt hinnie, hogy féltékennyé teheti. Mikor már nem bírta elviselni a gondolatait, Pansyért csöngetett, majd megmosta és bepúderozta az arcát. Nem ülhet itt mosolyogva, csevegve Eleanor asszonnyal, ha majd fölébred. El kell tűnnie, legalábbis egy időre. – Elmegyünk – közölte Pansyvel. – Add a köpenyemet. Scarlett mérföldeket gyalogolt – sebes léptekkel, csendben, azt se bánta, lépést tart-e vele Pansy. Amint elhaladt Charleston gyönyörű, régi házai előtt, rá se nézett málló stukkódíszeikre, a túlélés büszke nyomaira, csak azt látta, hogy ezek mit se bánják, milyennek látszanak a járókelők szemében, csak befelé fordulnak,· fallal körülvett magánkertjeik felé. Titkok. Megtartják a titkaikat, gondolta. Csupán egymással osztják meg. És csak a látszattal törődik mindenki. 28 Már majdnem besötétedett, mire Scarlett hazaért. A házban csend és ridegség honolt. Fény nem szűrődött ki a függönyök mögül, melyeket napnyugtakor mindig összehúztak. Óvatosan, hangtalanul nyitotta ki az ajtót. – Mondd meg Manigónak, hogy fáj a fejem, és nem kérek vacsorát – szólt oda Pansynek még a hallban. – Aztán gyere, és nyisd ki a fűzőmet. Máris lefekszem. Manigo majd értesíti a konyhai személyzetet és a családot. Ö most képtelen volna bárkivel is szóba állni. Halkan fellopakodott a lépcsőn s el a bensőségesen megvilágított nappali nyitott ajtaja előtt. Rosemary nagy hangon ismertette Miss Julia Ashley véleményét valamivel kapcsolatban. Scarlett megszaporázta lépteit. Miután Pansy levetkőztette, Scarlett eloltotta a lámpát, és gyorsan bebújt a takaró alá. Igyekezett elrejtőzni kétségbeejtő boldogtalansága elől. Csak tudna aludni, csak meg tudna feledkezni Sally Brewtonról, mindenről, csak volna hová menekülni! Sötétség vette körül, száraz szemét mégis elkerülte az álom. Még sírni se bírt. Sally szörnyűséges leleplezése után minden könny-cseppjét elsírta a nagy érzelmi felbolydulásban. Csikordult a kilincs, s amint az ajtó kinyílt, fény ömlött a szobába. Scarlett arrafelé fordult, megijesztette a hirtelen támadt világosság. Rhett állt az ajtóban, a kezében magasra tartott lámpa. Éles árnyékot vetett szélfútta arcának erőteljes vonásaira és sós víztől merev fekete hajára. Még mindig a vitorlázóruhája volt rajta, nedvesen tapadt kemény mellkasára, izmos karjára, lábára. Arckifejezése sötét, érzelmeit alig leplezte, hatalmasan, ijesztően állt ott az ajtóban. Scarlett szíve nagyot dobbant ijedtében, légzése felgyorsult az izgalomtól. Erről álmodott – hogy Rhett levetkőzve hideg önuralmát, végre belép a szobájába. A férfi berúgta az ajtót, és az ágyhoz lépett. – Előlem nem rejtőzködhetsz el, Scarlett – mondta. – Kelj fel. – Egyetlen mozdulattal a földre söpörte az asztalról a lámpát, az csörömpölve összetört, nagy kezével pedig olyan erővel csapta le a maga égő lámpáját, hogy az veszedelmes táncba kezdett. Lerántotta Scarlettről a takarót, megragadta a karját, és kirángatta az ágyból. Scarlett sötét hajzuhataga a férfi keze fölött a nyakára és vállára omlott. A hálóinge nyitott gallérját

szegélyező csipke remegett a szívdobogásátol. Arcát elöntötte a forró vér, és a szeme zöldje még jobban elmélyült, amint Rhettre bámult. Rhett kíméletlenül az ágy sötét, faragott oszlopához lökte, majd hátralépett. – Mert neked mindenbe bele kell ártakoznod – hörögte rekedten. – Abban a percben kellett volna megöljelek, hogy a lábadat betetted Charlestonba. Scarlett az ágyat markolta, hogy el ne essen. Érezte ereiben a veszély sürgető dobogását. Mi történhetett, hogy Rhett így kikelt magából? – Nekem itt ne játszd meg a rémült lánykát. Annál én téged sokkalta jobban ismerlek. Ne félj, nem öllek meg, még csak meg se verlek, pedig Isten látja, mennyire megérdemelnéd. Rhett arca eltorzult. – Milyen bájos vagy, drágám. Ahogy itt pihegsz, és a szemed egészen elkerekedett az ártatlan csodálkozástól. Csak az a kár, hogy a magad agyafúrtságában ártatlannak is hiszed magadat. Mit számít, mennyi fájdalmat okoztál egy szerencsétlen asszonynak azzal, hogy kivetetted a hálódat az eszement férjére?… Scarlett ajka diadalittas mosolyra húzódott. Rhett azért dühös, mert meghódította Middleton Courtneyt! Sikerült – elérte, hogy a férfi féltékeny lett. Most már csak azt kell elismernie, hogy szereti; rá is veszi… – Arra én fütyülök, hogy milyen bizonyítványt állítasz ki magadról – mondta ehelyett Rhett. – Az igazat megvallva, nagyon jó mulatság volt elnézni a középkorú asszonyt, aki arról igyekszik meggyőzni magát, hogy még mindig ellenállhatatlan ifjú hajadon. Te képtelen vagy betölteni a tizenhatot, ugye, Scarlett? Leghőbb vágyad, hogy örökké Clayton megye szépe légy. Csakhogy a mai nappal elég a tréfából – üvöltötte. Scarlett összerezzent a hirtelen megemelt hangjától. A férfi ökölbe szorította a kezét, látnivalóan úrrá lett az indulatain. – Ma reggel, amint kiléptem a templomból – folytatta halkan –, egy régi barátom, aki mellesleg első unokatestvérem, félrevont, és fölajánlotta, hogy segédem lesz, ha kihívom párbajra Middleton Courtneyt. Nem volt kétséges a számára, hogy feltett szándékom. Bárhogy áll is az igazság, a jó hírnevedet meg kell védenem. A család jó híre miatt. Scarlett apró fehér fogaival az alsó ajkát harapdálta. – Mit feleltél neki? – Pontosan azt, amit most neked fogok elmondani. Párbajra semmi szükség. A feleségem nem ismeri a társasági szokásokat, ezért félreérthetően viselkedett. Majd én megmondom neki, hogy mit várnak el tőle. Karja sebesen mozdult, akár a lecsapni készülő kígyó, s a keze kegyetlenül Scarlett csuklójára fonódott. – Első lecke -mondta. Hirtelen magához rántotta. Scarlett egészen a mellkasához ért, kicsavart karja magasan a háta mögött. Rhett arca ott tornyosult az övé fölött, tekintetét tekintetébe fúrta. – Engem nem érdekel, ha az egész világ azt hiszi, hogy felszarvazol, drága, hűséges feleségem, de Middleton Courtney val nem fogok megverekedni. – Rhett lehelete meleg és sós volt, Scarlett az orrán és ajkán érezte. – Második lecke – folytatta Rhett. – Ha megölöm azt a félkegyelműt, vagy el kell menekülnöm a városból, vagy fölakasztanak, márpedig egyikhez sem fűlik a fogam. És kiváltképp nem áll szándékomban, hogy könnyű prédát szolgáltassak a számára. Véletlenül még eltalál, márpedig ahhoz se igen fűlik a fogam. Scarlett a szabad kezével meg akarta ütni, de a férfi könnyedén elkapta, és azt a kezét is a másik mellé csavarta. A két karja most ketrecként fonódott Scarlett köré. Érezte, hogy a férfi nyirkos inge a hálóingén keresztül átnedvesíti a bőrét. – Harmadik lecke – mondta Rhett. – A sors iróniája volna mind nekem, mind annak a tökkelütött Courtneynak, ha az életünket tennénk kockára, hogy a te becstelen kis lelked becsületét megmentsük. Épp ezért – negyedik lecke: az évad végéig az utasításaimnak megfelelően fogsz viselkedni. Nem lógatod az orrodat bánatodban, kicsikém. Nem illik hozzád, és különben is csak olaj volna a pletyka tüzére. Továbbra is szép magasra emeled bodorított fürtöcskéidet, és hajkurászod elveszett ifjúságodat. De kegyeidet arányosabban fogod osztogatni az orránál fogva vezetett hímnemű lakosság körében. Boldogan adok tanácsot is, hogy melyik urat érdemes előnyben részesíteni. Mi több, ragaszkodom hozzá, hogy a tanácsaimat meghallgasd. – Elengedte Scarlett csuklóját, majd a vállát megragadva ellökte magától. – Ötödik lecke: pontosan azt teszed, amit én mondok. Most, hogy nem érte többé Rhett testének melege, a nyirkos hálóing jeges borogatásként tapadt Scarlett mellére és hasára. Összefonta elöl a két kezét, hogy így jusson egy kis meleghez, de hiába. Agya éppoly jeges volt, mint a teste, s a férfi szavai hangosan visszhangzottak benne. Bánja is ő… csak nevet rajta… csak az számít, hogy mihez ,,fűlik a foga”. Hogy merészeli? Hogy merészeli nyilvánosan kinevetni, a rokonai előtt leleplezni, a saját

szobájában ide-oda lökdösni, akár egy krumpliszsákot? A „charlestoni úriember” éppúgy nem létezik, mint a „charlestoni úriasszony”! Janus-arcú, hazug, két-kulacsos… Scarlett az öklét emelte, hogy a férfit megüsse, de az még mindig markolta a vállát, ezért ökölbe szorított keze erőtlenül puffant Rhett mellkasán. Scarlett megtekeredett, és kiszabadította magát. Rhett fölemelte tenyerét, hogy az ütéseit kivédje, s közben mélyről gyöngyözött belőle a nevetés. Scarlett azért emelte a kezét, hogy elszabadult haj tömegét kisöpörje az arcából. – Ne fáradj, Rhett Butler. Nem kérek a tanácsodból, mert nem leszek itt, s ezért nem lesz rá alkalmam, hogy semmibe vegyem. Gyűlölöm az imádott Charlestonodat, megvetek benne mindenkit, de kiváltképp téged. Holnap elutazom. – Szemtől szembe állt a férfival, keze a csípőjén, fejét magasra tartotta. Teste láthatóan reszketett a rátapadó selyem alatt. Rhett elfordult. – Nem, Scarlett – mondta. Hangja ólomsúlyos. – Nem mész sehová. A meneküléssel csak beismernéd bűnösségedet, s nekem ugyanúgy meg kellene ölnöm Courtneyt. Te megzsaroltál, hogy maradhass a báli évad végéig, hát most maradsz is. És teszed, amit mondok, méghozzá úgy, mintha magadtól tennéd. Különben az élő Istenre esküszöm, hogy minden porcikádat összetöröm. Az ajtóhoz ment. Keze a záron, majd visszafordult, és gúnyosan elmosolyodott. – És jó lesz, ha nem próbálsz okoskodni, szívecském. Minden mozdulatodat figyelem. – Gyűlöllek! – üvöltötte Scarlett a rázáruló ajtó felé. Mikor meghallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, előbb a kandallóórát, majd a piszkavasat hajította utána. Végre lehuppant egy székbe, és addig ütögette ernyedten a karfáját, amíg bele nem sajdult a keze. – Elmegyek – jelentette ki hangosan –, és ebben semmiképp nem tud megakadályozni. – A magas, vastag bezárt ajtó némán meredt vissza rá. Rhett-tel nincs értelme szembeszállni, valahogy túl kell járnia az eszén. Meg kell találnia a módját, és meg is fogja -találni. Csomagolással fölösleges küszködnie, mehet ő egy szál ruhában is. Ezt fogja csinálni. Elmegy egy teadélutánra vagy kártyapartira vagy valami hasonló helyre, és egyszer csak eltűnik, egyenesen felpattan a lóvasútra, és ki az állomásra. Van elég pénze a jegyre… hová is? Mint mindig, amikor le volt sújtva, Tara jutott az eszébe. Ott béke van, újból erőre kaphat… …és ott van Suellen. Ha Tara egyedül az övé volna, egyedül az övé. Ismét álmodozni kezdett, mint akkor, amikor ellátogatott Julia Ashley ültetvényére. Hogy is dobhatta el Carreen a maga részét? Scarlett felkapta a fejét, mint az erdei vad, amikor vizet szimatol. Mi haszna egy charlestoni zárdának Tara egyharmadából? Eladni akkor se tudnák, ha volna rá vevő, mert se Will, se ő soha bele nem egyezne. Talán megkapják a gyapottermés harmadából származó hasznot, de vajon mennyi lehet az? Legjobb esetben ha évi harminc-negyven dollár. Biztosan kapva kapnának a lehetőségen, hogy eladják neki. Rhett azt akarja, hogy maradjon, ugye? Rendben! Marad, de csak abban az esetben, ha Rhett segít megszerezni Tara harmadrészét. Akkor, ha már a kétharmad a kezében van, felajánlja, hogy megveszi Willtől és Suellentől a harmadik harmadot. Ha Will nem hajlandó eladni, egyszerűen kihajítja őket. A lelkifurdalás itt megakasztotta a gondolatait, de Scarlett-nek sikerült száműznie. Mit számít, mennyire szereti Will Tarát? Ő jobban szereti. És szüksége van rá. Neki csak ez az egy hely számít, ez az egyetlen hely, ahol ő valaha is számított valakinek. Will meg fogja érteni, be fogja látni, hogy Tara az ő egyetlen reménysége. A csengőhöz rohant, megrázta, Pansy az ajtóhoz ment, megpróbálta kinyitni, aztán elforgatta a kulcsot, és belépett. – Mondd meg Mr. Butlernek, hogy beszélni akarok vele, itt a szobámban – mondta Scarlett. – És hozd fel a vacsorámat. Megéheztem. Felvett egy száraz hálóinget, arra ráhúzta meleg bársonyköntösét, simára fésülte és bársonyszalaggal összefogta a haját. Fagyos tekintete visszanézett rá a tükörből. Veszített. Nem fogja visszaszerezni Rhettet. Nem így kellett volna történnie. Túl sok ez… és túl gyorsan történt… néhány óra leforgása alatt az egész élete a feje tetejére állt. Még mindig szédült a Sally Brewton okozta megrázkódtatástól. A gondolatát se bírta elviselni, hogy Charlestonban maradjon azok után, amiket tőle megtudott. Mintha futóhomokra próbálna házat építeni. Scarlett a homlokára tapasztotta a kezét, mint aki kusza gondolatainak kavargó örvényét igyekszik

összefogni. Képtelen volt kibogozni a sok mindent, ami egyszerre kavargott az agyában. Muszáj egyvalamire koncentrálnia. Világéletében siker koronázta a tetteit, ha egyszerre egyvalamire összpontosított. Tara… Tara lesz az. Ha visszaszerezte Tarát, akkor ráér a többin törni a fejét… – Itt a vacsorája, Scarlett asszony. – Tedd le a tálcát az asztalra, Pansy, és hagyj magamra. Majd ha megettem, csöngetek. – Igenis, asszonyom. És Mr. Rhett aszongya, hogy jön, mihelyt evett. – Hagyj magamra. Rhett arckifejezése nem árult el semmit, csupán a szeméből tükröződött óvatosság. – Beszélni akartál velem, Scarlett? – Igen. Ne aggódj, nem akarok veszekedni. Van egy üzleti ajánlatom. A férfi arckifejezése nem változott. Nem szólt semmit. Scarlett rideg, üzleti hangon folytatta. – Tudjuk mindketten, hogy ki tudod erőszakolni, hogy itt maradjak Charlestonban, és elmenjek a bálokra és az estélyekre. És azt is tudjuk mindketten, hogy ha egyszer ott vagyok, akkor már az égvilágon semmi beleszólásod, hogy én ott mit csinálok, vagy mit beszélek. Felajánlom, hogy maradok és úgy viselkedem, ahogy neked tetszik, amennyiben segítségemre leszel valamiben, aminek semmi köze sincs se hozzád, se Charlestonhoz. Rhett leült, elővett egy manillaszivart, a végét levágta, és rágyújtott. – Hallgatlak – mondta. Scarlett előadta tervét, s ahogy beszélt, minden szónál egyre feszültebb lett. Amikor a végére ért, alig várta, mit fog szólni Rhett. – Csak csodálattal adózhatom a merészségednek – szólalt meg végre Rhett. – Abban sohasem kételkedtem, hogy túl tudsz járni Sherman tábornok és a hadserege eszén, de hogy most a római katolikus egyházat akarod rászedni, ez enyhén szólva vakmerőség. A férfi nevetett rajta, de barátságosan, szinte lenyűgözve. Mintha hirtelen ő is visszacsöppent volna a régi szép időkbe, amikor ők ketten még jóban voltak. – Én senkit sem akarok rászedni, Rhett, csupán tisztességes ajánlattal előállni. Rhett elvigyorodott. – Te? Hogy tisztességes ajánlattal? Csalódást okozol nekem, Scarlett. Csak nem estél ki a szerepedből? – Igazán! Nem értem, miért kell ilyen rútul beszélned. Nagyon jól tudod, hogy én a világért sem húznék hasznot az egyházból. – Scarlett tettetett felháborodásán Rhett csak még jobban nevetett. – Már hogyne tudnám – mondta a férfi. – Mondd meg őszintén, ezért baktattál el a misére minden vasárnap, s morzsoltad nyakra-főre a rózsafüzért? Végig ezen járt közben az eszed? – Nem. Ami azt illeti, fogalmam sincs, miért csak most jutott eszembe. – Scarlett a szája elé kapta a kezét. Hogy csinálja Rhett? Mindig többet szed ki belőle, mint amennyit magától el akar mondani. Kezét leeresztette, és komoran nézett a férfira. – Nos? Segítesz vagy sem? – Hajlandó vagyok segíteni, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Mi van akkor, ha az apácafőnökasszony elutasít? Akkor is maradsz az évad végéig? – Megmondtam, hogy maradok, nem? Amellett semmi oka, hogy visszautasítson. Sokkal többet szándékozom felajánlani neki, mint amennyit Will küldhet. Te csak használd a kapcsolataidat. Az égadta világon mindenkit ismersz, és eddig is mindig el tudtál intézni mindent. Rhett elmosolyodott. – Milyen megrendítő a belém vetett bizalmad, Scarlett. Valóban ismerek minden gazembert, nyomorult politikust és csaló üzletembert ezer mérföldön belül, de a jó emberek világában semmiféle befolyásom sincs. Legfeljebb ha némi tanáccsal láthatnálak el. Ne próbáld meg az orránál fogva vezetni a főnökasszonyt. Ha lehetséges, mondd neki az igazat, és egyezz bele mindenbe, amit kér. Ne alkudozz. – Micsoda tökfej vagy te, Rhett Butler! Csak a bolond kérdezi meg, hogy valami mibe kerül. A zárdának meg amúgy sincs szüksége pénzre. Ott az a nagy házuk, a nővérek mind ingyen dolgoznak, és még a gyertyatartók is aranyból vannak, meg az a hatalmas kereszt a kápolna oltárán. – „Ha embereknek és angyaloknak nyelvén szólok is”… – mormogta Rhett kuncogva. – Mi a csodáról beszélsz? – Semmi, csak egy idézet. Komoly arckifejezést erőltetett magára, de sötét szemében vidámság csillant. – Nos, Scarlett, sok szerencsét – mondta. -Vedd úgy, hogy áldásom adtam rád. – Kiment, anélkül hogy egy arcizma is rándult volna, aztán odakinn őszintén kitört belőle a nevetés. Scarlett megtartja az ígéretét, mindig is

megtartotta. A segítségével el fogja simítani a botrányt, aztán két hét és vége a szezonnak, és Scarlett eltűnik. Ö pedig megszabadul a vele járó feszültségtől, ami úgy nyomasztotta charlestoni életét, és mehet vissza szabadon az ültetvényre. Rengeteg tennivaló vár rá. Scarlett eszement támadása Carreen zárdájának főnökasszonya ellen legalább majd szórakoztatja addig is, amíg vissza nem nyeri a függetlenségét. Én a római katolikus egyházra fogadok, gondolta Rhett. Az örökkévalóságban és nem hetekben méri az időt. Sokat azért rájuk sem mernék tenni. Ha Scarlett elhatározza, hogy valamit a fogai közé kaparint, csodákra képes. Még sokáig nevetgélt halkan magában. Mint arra Rhett számított is, Scarlett kapcsolatfelvétele a főnökasszonnyal korántsem ment simán. – Se igent nem mond, se nemet, és még csak oda se hallgat, amikor megpróbálom neki elmagyarázni, milyen jól jár, ha eladja! – panaszkodott Scarlett a zárdában tett első látogatása után. Meg a második, a harmadik, az ötödik után. Meg volt ütközve, el volt képedve. Rhett türelmesen, figyelmesen hallgatta, ahogy dühöng, csak magában nevetett. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki előtt Scarlett felfedi kártyáit. Ráadásul Scarlett erőfeszítései biztosították mindennapi szórakozását, mert az asszony egyre fokozta az anyaszentegyház ellen indított ostromát. Már minden reggel eljárt a templomba, remélte, hogy buzgóságának majd csak híre megy a zárda falai közt. Carreent már oly gyakran látogatta, hogy nemcsak a többi apáca nevét tanulta meg mind, de még a növendékekét is. Miután már egy hete csak közömbös, szelíd válaszokat tudott kicsikarni a főnökasszonyból, Scarlett annyira kétségbeesett, hogy még arra is rávette magát, hogy elkísérte a nénikéit, amikor azok a magukfajta, szűkös körülmények közt élő, korosodó, katolikus barátnőikhez mentek látogatóba. – Rhett, én azt hiszem, már félig elkoptattam a rózsafüzéremet – jelentette ki Scarlett mérgesen. – Hogy lehet ilyen utálatos az a rémes öregasszony? – Talán azt hiszi, hogy ezáltal megmenti a lelkedet – mondta Rhett. – Lárifári! A lelkemen nincs mit megmenteni, köszönöm. A tömjénnek már a szagától is elfog az undor, ezt érem el a sok templomjárással. Ráadásul úgy festek, mint egy kivénhedt boszorkány, mert képtelen vagyok kialudni magamat. Bár ne volna minden áldott este valahol mulatság. – Ostobaság. Azok az árnyékok a szemed alatt egyenesen át-szellemültségről tanúskodnak. A főnökasszonyra bizonyára óriási hatással vannak. – Ó, Rhett! Hogy is mondhatsz ilyen szörnyűséget? Most rögtön megyek és bepúderezem magamat. A kialvatlanság csakugyan megmutatkozott Scarlett arcán. S a csalódottság apró ráncokat csalt a két szemöldöke közé. Charlestonban mindenki azt tárgyalta, hogy valami vallásos mánia törhetett rá. Scarlettet mintha kicserélték volna. Az estélyeken, bálokon udvarias volt és szórakozott. A csábító szépségkirálynő nyugalomba vonult. Már nem fogadott el meghívásokat kártyadélutánokra, és nem járt látogatóba azokhoz a hölgyekhez, akiknek a fogadónapjairól addig elmaradhatatlan vendég volt. – Én nagyon is pártolom Isten dicsőítését – mondta egy szép napon Sally Brewton. – A nagyböjt kedvéért még arról is képes vagyok lemondani, amit nagyon szeretek. De azért úgy érzem, hogy Scarlett mégiscsak túlzásba viszi. Olyan mértéktelen. Emma Anson nem értett vele egyet. – Nekem most sokkal jobb véleményem van róla, mint azelőtt. Tudod, én úgy vélekedtem, nagy ostobaság, hogy annyira pártját fogod, Sally. Látnivalóan egy ostoba, hiú kis törtető volt. De most hajlandó vagyok megmásítani a véleményemet. Van valami csodálatra méltó az olyan emberben, akiben őszinte, vallásos meggyőződés buzog. Még a pápistákban is. Scarlett ostromának második hetében sötét, hideg és esős volt a szerda reggel. – Hogy gyalogoljak ebben a szakadó esőben a zárdáig – panaszkodott –, hisz tönkreteszem az egyetlen csizmámat! – Vágyakozva gondolt a Butlerek hajdanvolt kocsisára, Ezekielre. Meg is jelent, mint valami dzsinn a palackból, azon a két esős napon, amikor a család bálba ment. Ostoba és undorító ez a charlestoni pojácáskodás, de azért most nem bánnám, ha ma beülhetnék abba a jó száraz hintóba. De nem lehet. Nekem pedig mennem kell, úgyhogy megyek is. – A főnökasszony ma reggel korán elutazott Georgiába, a rend ottani iskolájába, egy konferenciára – mondta az apáca, aki kinyitotta a zárda ajtaját. Senki sem tudta pontosan, hogy egy napig vagy több napig, netán egy hétig vagy még tovább tart a találkozó. Nekem nincs egy hetem, sikoltotta magában Scarlett, nekem egyetlen elvesztegetni való napom sincs! Hazabaktatott az esőben. – Dobd ki ezt a vacak csizmát – utasította Pansyt. – És vegyél elő nekem száraz ruhát.

Pansy még őnála is jobban átázott. Zengzetes köhögéssel elbicegett, hogy az utasítást végrehajtsa. El kéne náspángolni ezt a lányt, mondta magában Scarlett, de inkább sajnálkozón, semmint mérgesen. Délután elállt az eső. Eleanor asszony és Rosemary elhatározták, hogy vásárolni mennek a Király utcába. Scarlettnek még ehhez sem volt kedve. Csak ült a szobájában és merengett, mígnem már úgy érezte, abroncsba szorítják a falak. Akkor lement a könyvtárszobába. Talán ott lesz Rhett, és számíthat némi együttérzésre. Mással nem beszélhetett az őt ért csalódásról, mert senkinek sem mondta el, miben mesterkedik. – Hogy halad a katolikus egyház megreformálása? – kérdezte szemöldökét felvonva a férfi. Erre Scarlett dühösen előadta, hogy a főnökasszony megszökött előle. Rhett együttérzőn hallgatta, közben levágta egy szivar végét és rágyújtott. – Kimegyek a verandára, ott szívom el – mondta, amikor a szivar már jól égett. – Gyere ki egy kicsit levegőzni. Ez a nagy vihar visszahozta a nyarat, jó meleg lett, a szél kifújt mindent a tengerre. Az ebédlő félhomálya után kápráztatóan ragyogott a nap. Scarlett eltakarta a szemét, beszívta a kert nyirkos, zöld páráját, a kikötő sós levegőjét és a szivarfüst átható, férfias illatát. Hirtelen nagyon is ott érezte a közelében Rhettet. Annyira zavarba jött, hogy el is távolodott néhány lépést, s a férfi hangja, amikor megszólalt, mintha nagy messzeségből ért volna el hozzá. – Úgy tudom, hogy a nővérek georgiai iskolája Savannah-ban van. A Szent Cecília-bál után akár el is mehetsz a nagyapád születésnapjára. A nénikéid elég rég unszolnak. Ha ez fontos egyházi találkozó, akkor ott lesz a püspök is, talán vele többre mész. Scarlett megpróbálta mérlegelni Rhett javaslatát, de nem bírt odafigyelni. Hogy is bírt volna, ha egyszer a férfi olyan közel volt hozzá. Különös, hogy így rátör a félénkség, amikor pedig az utóbbi időben olyan jól megvoltak együtt. Rhett nekidőlt az oszlopnak, és békésen eregette a füstöt. – Majd meggondolom – mondta Scarlett, és sietős léptekkel távozott, mielőtt még elsírja magát. Mi a csuda bajom van? – gondolta, miközben könnyek patakzottak a szeméből. Nyivákolok, mint egy csecsemő, pedig hogy megvetettem mindig az ilyen embereket. És ha egy kicsit tovább tart, amíg megszerzem, amit akarok? Tarát… és Rhettet is, azt se bánom, ha száz évig tart. 29 – Ilyen bosszúság még életemben nem ért – mondta Eleanor Butler. A keze reszketett, miközben kitöltötte a teát. A földön, a lába előtt összegyűrt papírdarab hevert. A távirat akkor érkezett, amikor Rosemaryvel oda voltak vásárolni; Townsend Elunton kuzen és neje érkeznek Philadelphiából látogatóba. – Két nappal előtte! – méltatlankodott Eleanor. – Mit szólsz ehhez? Mintha hírét se hallották volna, hogy itt háború volt. – Mama, a Charleston Hotelben vettek ki egy lakosztályt – csillapítgatta Rhett. – Majd elvisszük őket a bálba. Nem lesz olyan rémes. – De még milyen rémes – mondta Rosemary. – Semmi okát nem látom, hogy ezekkel a jenkikkel kedvesen viselkedjünk. – De hát a rokonaink – mondta az anyja komolyan. – És igenis, kedves leszel velük. Amellett Townsend kuzenod egyáltalán nem jenki. Lee tábornok oldalán harcolt. Rosemary a homlokát ráncolva hallgatott. Eleanor asszony elnevette magát. – Végül is nem bánom – mondta. – Érdemes lesz végignézni, mire megy egymással Townsend és Henry Wragg. Az egyik kifelé, a másik befelé kancsalít. Szerinted képesek lesznek rá, hogy kezet fogjanak? Ellintonék nem is olyan rémesek, gondolta Scarlett, bár kétségtelen, hogy az ember sosem tudja, merre nézzen, amikor Townsenddel beszélget. Hannah, a felesége, korántsem volt olyan gyönyörű, mint Eleanor asszony jósolta, ami ellen Scarlettnek nem is volt kifogása. Gyöngyhímzéses, rubintvörös brokát báli ruhája és gyémánt nyakéke mellett azonban Scarlett nyomorúságosan szegényesnek érezte magát borvörös bársonyruhájában az elmaradhatatlan kaméliákkal. Hála Istennek, hogy ez az utolsó bál és vége a szezonnak. Ha bárki azt állította volna, hogy ráunok a táncra, gondolkodás nélkül hazugnak nevezem, de az igazat megvallva valóban torkig vagyok. Istenem, csak rendben lenne már minden Tara körül! Megfogadta Rhett tanácsát, és megfontolta, elmenjen-e Savannah-ba. De hogy szüntelenül a nénikéivel kelljen együtt lennie, azt már nem tudta elviselni, és úgy határozott, inkább megvárja, míg a főnökasszony visszatér Charlestonba. Rosemary úgyis elmegy látogatóba Miss Julia Ashleyhez, úgyhogy legalább ez a tüske nem fogja szurkálni. Eleanor asszony társaságát pedig mindig is élvezte.

Rhett elmegy az ültetvényre. Most ő erre nem is akar gondolni. Ha eszébe jut, végig se bírja csinálni az estét. – Drága Townsend kuzen – mondta Scarlett élénken –, mesélj el mindent Lee tábornokról. Csakugyan olyan jóképű, mint ahogy mindenki állítja? Ezekiel addig fényezte a hintót és fésülte a lovakat, hogy akár már királyi fenségeket is szállíthatott volna. A felhágóul szolgáló fatuskó mellett feszített, tartotta a kitárt ajtót, miközben Rhett felsegítette a hölgyeket a hintóba. – Mégis amondó vagyok, hogy Ellintonéknak velünk kellene jönniük – füstölgött Eleanor. – Halálra szoronganánk – mormogta Rosemary. Rhett rászólt, hogy hallgasson. – Ne aggódj, mama – mondta Rhett. – Épp itt vannak előttünk a legjobb fogatban, amit Hannah pénzén csak szerezni lehetett. A következő saroknál majd megelőzzük őket, hogy mi érjünk oda előbb, és biztosíthassuk nekik a kíséretet. Aggodalomra az égadta világon semmi ok nincsen. – De még mennyire, hogy van, és te is tudod jól. Persze, aranyos emberek, és Townsend rokonunk, de ez mit se változtat azon a tényen, hogy Hannah tősgyökeres jenki. Félek, hogy halálra fogják udvariaskodni. – Hogyhogy? – kérdezte Scarlett. Rhett elmagyarázta. A charlestoniaknak van egy kiváltképp agyafúrt és gonosz kis játékuk, amelyet a háború után fejlesztettek tökélyre. Az idegeneket akkora hajbókolással és felhajtással veszik körül, hogy az udvariasságuk már-már elviselhetetlen. – A szerencsétlen idevetődött idegen a végén úgy érzi, mintha életében először viselne cipőt a lábán. Állítólag csak a legel-lenállóbbak képesek kiheverni. Remélem, ilyesmiben nem fogják őket részesíteni ma este. Még a kínaiaknak sincs ehhez fogható kínzásuk, pedig azok aztán értik a módját. – Rhett! Kérlek, hagyd abba – könyörgött az anyja. Scarlett nem szólt semmit. Velem is ezt csinálták, gondolta gyászosan. Hát csak csinálják. Nekem már nem sokáig lesz közöm a charlestoniakhoz. Miután befordultak a következő sarkon, a fogat beállt a hosszú kocsisor végére. Rendre megálltak, hogy az utasok kiszállhassanak, majd lassan továbbhajtottak. Ha ilyen iramban haladnak, véget ér a bál, mire odaérünk, gondolta Scarlett. Kinézett az ablakon a gyalogosan haladókra, akik után a cselédlányok vitték a tánccipőtokot. Mehetnék én is gyalog. Mennyivel jobb lenne a langyos levegőn, mint ide beszorítva ebbe a szűk kocsiba. Összerezzent, amikor balról a lóvasút rájuk csilingelt. Hogyhogy jár a lóvasút? – tűnődött. Hisz este kilenckor mindig leállítják. Hallotta, hogy a Szent Mihály-templom harangja kettőt üt. Fél tíz. – Nem nagyszerű látvány a lóvasút, amelyen csakis báli ruhás emberek utaznak? – kérdezte Eleanor Butler. – Tudtad-e, Scarlett, hogy Szent Cecília napján kora délután leállítják a kocsikat, és alaposan lesikálják őket, mielőtt elindítják az esti, báli járatot? – Nem tudtam, Eleanor asszony. És hogy jutnak haza az emberek? – Ó, hát éjjel kettőkor is van egy különjárat, amikor a bál véget ér; – És ha olyasvalaki akar fölszállni, aki nem a bálba megy? – Azt persze nem lehet. Eszébe se jutna senkinek. Mindenki tudja, hogy este kilenc után nincs lóvasút. Rhett nevetett. – Mama, úgy beszélsz, mint az Alice Csodaországban hercegnője. Erre Eleanor is elnevette magát. – Lehet benne valami -mondta, majd még harsányabban kacagott. Még akkor is kacagott, amikor a hintó meglódult, megállt a főkapu előtt, és az ajtó feltárult. Scarlett kinézett, és a látványtól a lélegzete is elállt. Minden olyan volt, amilyennek a nagykönyvben elő van írva! Magas, fekete vasoszlopokon fél tucat gázégővel világító hatalmas lámpák. Megvilágították a széles tornácot és a templomszerű épület tornyosuló fehér oszlopsorát. A házat magas vaskerítés választotta el az utcától. Ragyogó fehér ponyvasétány vezetett a fényesre sikált fehér márvány kocsilelépőtől a tornác lépcsőjéig. A sétány és a lelépő fölé fehér ponyvatetőt húztak. – Gondoljátok csak meg – mondta csodálkozva Scarlett –, hogy a kocsitól a bálteremig úgy mehetnénk, hogy szakadó esőben sem érne egyetlen csepp víz! – Valóban ezért van az egész – mondta Rhett –, de kipróbálni még sohasem sikerült. Ugyanis Szent Cecília estéjén még sohasem esett az eső. Ilyesmire még a jóisten se vetemedne. – Rhett! – kiáltott fel Eleanor Butler őszintén megbotránkozva. Scarlett rámosolygott Rhettre; örült, hogy a férfi képes tréfálkozni ezen a bálon, amelyet pedig olyan komolyan vesz. Elmesélt neki mindent; hogy már vagy száz éve megtartják – Charlestonban

minden legalább százéves –, és hogy csak férfiak rendezik. A társaságnak csakis férfiak lehetnek a tagjai. – Lépj le, Scarlett – mondta Rhett –, itt biztosan mindjárt otthon fogod érezni magadat. Ez itt az Írlandi Csarnok. Odabent majd meglátod Írország arannyal befuttatott hárfás címerét. – Ne légy otromba – figyelmeztette az anyja. Scarlett lelépett, s közben harcias állát – akár ír apja – magasra tartotta. Vajon miben sántikálnak a jenki katonák? – szorította össze a torkát egy pillanatra a félelem. Talán bajt akarnak keverni, amiért vereséget szenvedtek a hölgyektől? Ekkor megpillantotta körben a tömeget; mindenünnen kíváncsi arcok kandikáltak feléjük, látni akarták, kik szállnak ki a kocsikból. Hisz a jenkik csak visszatartják a népet, hogy utat csináljanak nekünk! Akár az inasok, a fáklyahordozók vagy az ajtónállók. Nagyon helyes. Legjobb volna, ha itt hagynának csapot-papot és hazamennének. Úgyis fütyül rájuk mindenki. Elnézett a katonák feje fölött, és mielőtt lelépett a márványlelépőről, ragyogó mosolyt villantott a bámuló tömegre. Bárcsak új ruhát viselhetne e helyett a régi, megunt holmi helyett! De hát ezzel kell beérnie. Megtett három lépést, majd a megszokott mozdulattal leeresztette az estélyi ruha uszályát. Az szétterült a fehér sétányon, egy porszem nem érte, majd királyi méltósággal megindult Scarlett után az évad bálja felé. A hallban megállt, hogy bevárja a többieket. Tekintetét fölfelé vonzotta a látvány – az emeletre vezető lépcső kecses íve, . a széles lépcsőforduló és a nyílt tér fölé magasló kristálycsillárban égő gyertyák fénye. Olyan volt, mint a világ legnagyobb, legcsillogóbb drágaköve. – Itt vannak Ellintonék – szólt Mrs. Butler. – Erre gyere, Hannah, a köpenyünket letehetjük a hölgyek öltözőjében. De Hannah Ellinton megtorpant az ajtóban, majd önkéntelenül hátrahőkölt. Rosemarynek és Scarlettnek félre kellett ugornia, nehogy összeütközzenek az előttük haladó, rubintszínű brokátba öltözött alakkal. Mi történhetett? Scarlett a nyakát nyújtogatta, hogy meglássa. A báli szezon során már annyira hozzászokott a színhelyhez, hogy nem értette, mi botránkoztatta úgy meg Hannah-t. A fal mentén lányok és asszonyok ültek egy alacsony padon. Szoknyájuk a térdük fölé felhúzva, a lábuk egy lavór szappanos vízben ázott. Miközben csevegtek, nevetgéltek, cselédlányaik a lábukat mosták, törölgették, hintőporozták, majd felhúzták harisnyájukat és báli cipőjüket. Megszokott látvány volt ez azoknál az asszonyoknál, akik gyalog vágtak át a városon a bálokra. Mire számított ez a jenki asszony? Hogy az emberek majd csizmában táncolnak? Scarlett oldalba bökte Mrs. Ellintont. – Elállód az utat – mondta. Hannah elnézést kért, és belépett. Eleanor Butler elfordult a tükörtől, ahol a hajtűit igazgatta. – Jól van – mondta –, már féltem, hogy elveszítettelek. – Nem látta, hogyan reagált Hannah a látványra. – Hadd mutassalak be Sábának. Ö majd minden kívánságodat teljesíti ma este. – Mrs. Ellinton hagyta, hogy a terem sarkába vezessék, ahol egy olyan kövér asszony, amilyet még életében nem látott, egy hatalmas, kopott brokáttal bevont székben ült. Aranybarna bőre alig egy árnyalattal volt sötétebb a brokátnál. Sába feltápászkodott trónusáról, hogy Mrs. Butler vendégének illendőképpen bemutatkozzon. És Mrs. Butler menyének. Scarlett sietve ment oda, látni akarta az asszonyt, akiről már annyit hallott. Sába hírességszámba ment. Mindenki tudta, hogy a legügyesebb kezű varrónő egész Charlestonban, még a Rutledge-ék rabszolgájaként tanulta ki a szakmát attól a párizsi divatszabótól, akit Mrs. Rutledge hozatott, hogy megvarrja a lánya stafírung ját. Sába még mindig varrt Mrs. Rutledge-nek meg a lányának, meg még néhány kiválasztott hölgynek, akinek kedve tartotta. Rongyokból és liszteszsákokból is olyan elegáns öltözéket teremtett, hogy à Godey-féle Hölgyek könyvé-ben is közölhették volna. Világi prédikátor apja keresztelte el Sába királynőjének, és Sába a maga köreiben valóban királynő volt. Minden évben, Szent Cecília napján ő uralkodott a hölgyek öltözője fölött, felügyelt a takaros uniformisba öltözött két szolgálóra és a gazdáját kísérő többi cselédre, s gondja volt rá, hogy azok szükség esetén nyomban teljesítsék úrnőjük kívánságait. Elszakadt ruhaszegélyek, foltok, pecsétek, elveszett gombok, elszabadult tincsek, rosszullét, gyomorrontás, feltört sarkak, megtört szívek – Sába és hű alattvalói mindennek gondját viselték. Minden bálterem közelében volt egy szoba, amelyet a hölgyek ilyetén szükségleteire tartottak fenn, de Sába csak a Szent Cecília-bálon állt rendelkezésre. Ő csak a bálok legnagyszerűbbikén volt hajlandó erre a szolgálatra, a többit udvariasan elhárította. Ezt a fényűzést megengedhette magának. Rhett elmondta Scarlettnek, amit a legtöbben tudtak, de

amiről senki sem beszélt. Sába volt a tulajdonosnője a legkáprázatosabb és legnagyobb hasznot hozó bordélyháznak a hírhedt „Mulatt sikátorban, a Chalmers utca folytatásában, mindössze kétsaroknyira a Szent Cecíliától, ahol a megszálló erők tisztjei és katonái zsoldjuk nagy részét olcsó whiskyre, cinkelt hazárdjátékra és mindenféle korú, bőrszínű és árú nőkre költötték. Scarlett Hannah Ellinton elképedt ábrázatát figyelte. Lefogadom, hogy ez is egyike azoknak a rabszolga-felszabadítóknak, akik életükben közelről még feketét nem láttak, gondolta. Képzelem, mit csinálna, ha valaki elárulná neki Sába másik foglalkozását. Rhett elmondta, hogy Sábának több mint egymilliója van aranyban egy angliai bank páncélszekrényében. Alig hinném, hogy Ellintonék felvehetnék vele a versenyt. 30 Amikor Scarlett elérte a bálterem ajtaját, ő torpant meg döbbenten, s zárta el útját az utána következőknek. Lenyűgözte a gyönyörű látvány, amely túlságosan is varázslatos volt ahhoz, hogy igaz legyen. A hatalmas báltermet ragyogóan megvilágították, ugyanakkor az égő gyertyák lágy fénnyel vettek körül mindent. Fölülről négy kristályzuhatag omlott alá. Páros aranyozott kristály falikarok díszítették a hosszú falakat. Magas, aranykeretes tükrök verték vissza többszörösen a szemközti látványt. S a hatalmas, éjfekete ablakok is tükörként szolgáltak. A magas, sokkarú ezüst gyertyatartók az ajtó két oldalán elhelyezett hosszú asztalokon s a monumentális puncsostálak domború hasa szintén visszaverték az aranyban úszó fényeket. Scarlett boldogan nevetve lépte át a küszöböt. – Jól mulatsz? – kérdezte Rhett sokkalta később. – De még mennyire! Ez valóban a szezon legszebb bálja. – Komolyan is gondolta, ezen az estén megvolt minden, ami egy nagyszabású bálhoz szükséges, s mindenünnen csak úgy áradt a zeneszó, vidámság, kacagás. Kevésbé volt elragadtatva, amikor kezébe nyomták a táncrendjét, pedig egy csokor ezüstcsipke papírral körített gardénia kíséretében nyújtották át. A társaság kurátorai minden hölgy táncrendjét előre kitöltötték. De aztán azt is észrevette, hogy a beosztás egészen kiváló. Voltak olyan partnerei, akiket ismert, és akikkel azelőtt még sohasem találkozott, öregek, fiatalok, charlestoni őslakók és újonnan jöttek, meg olyan charlestoniak, akik már máshol éltek, de a Szent Cecília-bálra minden évben hazalátogattak. Úgyhogy minden tánc magában rejtetté a meglepetés, a változás lehetőségét. És a kínos helyzeteket eleve kiküszöbölték. Middleton Courtney neve nem szerepelt a kártyáján. Semmire nem kell gondot fordítania, csak arra, hogy jól érezze magát, és önfeledten táncoljon ebben a csodás bálteremben. Hasonlóképpen éreztek a többiek is. Scarlett kuncogva nézte, hogy a nénikéi is végigtáncolnak minden fordulót, még Eulalie többnyire bús képe is csak úgy ragyogott a boldogságtól. Senki sem árult itt petrezselymet. És senki sem érezte kínosan magát. A legfiatalabb, kezdő táncosokat olyanokkal hozták össze, akiknek tánc és társalgás terén egyaránt megvolt a kellő gyakorlata. Legalább hárommal táncolt közülük Rhett is, de Anne Hamptonnal egyszer sem. Scarlett egy percre eltűnődött, vajon mennyire tájékozottak a bölcs kurátorok. De bánta is ő. Boldog volt. S az Ellintonokon kitűnően mulatott. Hannah nyilvánvalóan a bál szépének érezte magát. Úgy látszik, Charleston legnagyobb széptevőivel táncol sorra, gondolta Scarlett rosszmájúan. De nem, úgy tűnik, Townsend még a feleségénél is jobban mulat. Biztosan őt is körüludvarolja valaki. Ezt az estét valószínűleg sokáig fogják emlegetni. Ami azt illeti, ő is. Közeledett a tánc tizenhatodik fordulója. Josiah Ansontól keringőzés közben megtudta, hogy a tizenhatodik a szerelmeseknek és házaspároknak van fenntartva. A Szent Cecília-bálon férjek és feleségek mindig újfent egymásba szeretnek, közölte Anson gunyoros ünnepélyességgel. Ö a társaság elnöke, ő csak tudja. Ez hozzátartozik a Szent Cecília-bál szabályaihoz. Scarlett Rhett-tel fog táncolni. Úgyhogy mikor a férfi a karjába fogta, és megkérdezte, jól mulat-e, ő tiszta szívből mondott igent. Egy órakor a zenekar a Kék Duna keringő utolsó akkordjait is eljátszotta, és a bál véget ért. – De én nem akarom, hogy véget érjen – mondta Scarlett. – Ne érjen véget soha. – Helyes – felelt rá Miles Brewton, az egyik kurátor. – Pontosan azt akarjuk, hogy mindenki így érezzen. És most tessék lefáradni vacsorázni. A társaság az osztrigaragujára legalább olyan büszke, mint a puncsra. Remélem, megkóstolta már a híres italunkat? – De még mennyire. Szinte úgy éreztem, hogy mindjárt lerepül a fejem. – A Szent Cecília puncsot

kitűnő pezsgőből és a legkiválóbb konyakból keverték. – Nekünk, öregeknek nagy segítség egy ilyen áttáncolt éjszakán. Mert a lábunkba megy, nem a fejünkbe. – Ugyan már, Miles! Sally mindig is azt mondta, hogy maga a legjobb táncos Charlestonban, én meg azt hittem, csak dicsekszik. De most már tudom, hogy amit mondott, az a színigazság. – Scarlettnél oly magától jött a mosolygó, nevető hízelgés, hogy szinte gondolkodnia se kellett, mit mond. De mire vesztegeti Rhett oly sokáig az idejét? Miért Edward Cooperrel beszélget ahelyett, hogy őt a vacsoraasztalhoz kísérné? Sally Brewton soha meg nem bocsátja neki, hogy így feltartóztatja a férjét. Ó, hála Istennek, jön már. – Soha át nem engedném neked a feleségedet, ha nem volnál annyival nagyobb nálam, Rhett – mondta Miles, s azzal meghajolt Scarlett felé. – Asszonyom, részemről a megtiszteltetés. – Örömömre szolgált, uram – felelt Scarlett kis bókkal. – Édes Istenem – húzta a szót Rhett –, én meg addig szökjek meg Sally Brewtonnal, mi? A legutóbbi ötven alkalommal ugyan elutasított, de hát a szerencse forgandó. Azzal hárman indultak nevetve Sally keresésére. Sally az ablakpárkány előtt ült, báli cipőjével a kezében. – Ki mondta, hogy a tökéletes bál legékesebb bizonyítéka, ha az ember széttáncolja a cipősarkát? – kérdezte siránkozva. – Tessék, én megtettem, és most mindkét lábam tele van hólyagokkal. Miles felkapta. – Majd én leviszlek, te akadékoskodó teremtés, de ott aztán szedd össze magad, és bicegj egyedül a helyedre. – Szörnyeteg! – mondta Sally. Scarlett elkapta egymásra vetett pillantásukat, és elfogta az irigység. – Mi volt az a lenyűgöző téma, amit ily sokáig képtelen voltál Edward Cooperrel abbahagyni? Majd éhen. veszek. – Rhettre nézett, és a szíve csak még jobban összefacsarodott. Nem gondolok rá. Nem teszem tönkre ezt a tökéletes estét. – Közölte velem, hogy a rossz hatásom következtében Tommy jegyei egyre romlanak az iskolában. Büntetésképpen eladja a kis vitorlást, amit a fiú olyan nagyon szeret. – De hisz ez kegyetlenség! – kiáltott fel Scarlett. – Majd visszakapja a fiú. Én vettem meg. És most gyerünk vacsorázni, mielőtt elfogy az osztriga. Életedben most először több ételt fogsz látni, mint amennyit meg bírsz enni. Még a hölgyek is agyoneszik magukat. Hozzátartozik a hagyományhoz. Vége a szezonnak, már majdnem nagyböjt van. Röviddel két óra után feltárultak az Írlandi Csarnok ajtói. A fekete fáklyahordozó fiúk ásítozva foglalták el helyüket, hogy kivezessék a vidám mulatozókat. Amint a fáklyákat meggyújtották, a vágányon várakozó lóvasút megelevenedett. A vezető meggyújtotta a tetején a kék burájú lámpát meg az ajtó menti lámpásokat. A lovak toporzékoltak, és a fejüket emelgették. Fehér kötényes férfi söpörte le a fehér ponyvasétányon összegyűlt leveleket, majd hátratolta a hosszú vaskallantyút, és szélesre tárta a kapukat. Aztán beleveszett az árnyékba – miközben kifelé zúdult a hangözön. Háromsaroknyi hosszúságban várakoztak az utcában a fogatok, és várták utasaikat. – Ébresztő, jönnek – mordult rá Ezekiel a libériás inasokra. Azok összerezzentek, majd pihenőállásukról vigyorogva a helyükre botorkáltak. A tárt kapukon özönlött ki a nép, beszélgettek, nevettek, a tornácon megálltak, sehogyan sem akaródzott véget vetniük a kellemes estének. Mint minden évben, most is elmondták, hogy ez volt az eddigi legjobban sikerült Szent Cecília-bál, a legjobb zenekar, a legjobb vacsora, a legjobb puncs. És egyáltalán, soha életükben még ilyen jól nem mulattak. A lóvasút vezetője rászólt a lovakra. – Ne féljetek, fiúk, megyünk az istállóba. – Meghúzta a feje mellett lógó fogantyút, s a kék lámpa közelében megcsördült a ragyogóra fényesített csengő. – Jó éjt, jó éjt – kiáltották az engedelmes utasok a tornácon várakozóknak, aztán az első pár nevetve megindult a ponyvasétányon, aztán másik három, aztán a kacagó fiatalok valóságos áradata. Az idősebbek mosolyogva tették megjegyzéseiket a fáradhatatlan ifjúságra. Ők lassabban, méltóságteljesebben követték a fiatalokat. De méltóságteljességükkel sehogy sem sikerült elterelni a figyelmet ingatag, tétova lábukról. Scarlett megrántotta Rhett kabátja ujját. – Ó, Rhett, menjünk lóvasúttal. Olyan jó friss a levegő, és a hintóban olyan áporodott. – Sokat kell ám gyalogolni, ha leszálltunk.

– Bánom is én. Szívesen sétálnék. A férfi mélyet .szippantott a friss éjszakai levegőből. – Én se bánnám – mondta. – Majd szólok a mamának. Szállj fel, és foglalj nekem is helyet. Nem vasutaztak messzire. A kocsi a következő sarkon keleti irányban befordult a Fő utcára, aztán nagy ívben elhúzott a Főposta épülete előtt. A lóvasúton vidáman, zajosan folyt tovább a mulatozás. Három jókedvű fiatalember után szinte mindenki dalra fakadt, amikor a zsúfolt kocsi ingadozvadülöngélve befordult a sarkon. Zenei szempontból az előadás sok kívánnivalót hagyott, de az énekesek ezt nem tudták, és nem is bánták. Scarlett és Rhett együtt dalolt a többiekkel. Amikor leszálltak, Scarlett továbbra is együtt fújta a kórussal. Rhett és még három önkéntes segített kifogni a lovakat, a kocsi túlsó végéhez vezették őket, befogták a visszaútra, végig a Fő utcán, majd tovább egészen a végállomásig. Amint a kocsi továbbgördült, viszonozták a tovatűnő énekesek búcsúköszöntését. – Szerinted más dalokat is ismernek? – kérdezte Scarlett. Rhett nevetett. – Még ezt az egyet sem ismerik, és az igazat megvallva, én sem. De azt hiszem, nem is fontos. Scarlett kuncogott. Majd a kezét a szája elé kapta. Most, hogy az éneklőkkel teli lóvasút eltávolodott, a nevetése nagyon élesen hangzott. Nézte, hogy egyre kisebb lesz a kivilágított lóvasút, megáll, újraindul, majd eltűnik a sarkon. Nagy volt a csend és a sötétség a Főposta épületét megvilágító utcai lámpa körül. A szellő belekapott a kendője szegélyébe. Balzsamos, lágy volt a levegő. – Milyen meleg van – súgta Rhettnek. Rhett egyetértően mormogott valamit, majd elővette a zsebóráját, és a fény felé tartotta. – Hallgass – mondta csendesen. Scarlett hallgatott. Minden csendes volt. Még a lélegzetét is visszafogta; hogy annál jobban halljon. – Most! – szólt Rhett. A Szent Mihály-templom harangjai egyet, majd még egyet kondultak. A zengésük sokáig visszhangzott a meleg éjszakában. – Fél – jegyezte meg Rhett. Visszatette az órát a zsebébe. Mindketten elég sok puncsot ittak. Enyhén szólva „emelkedett” hangulatban voltak; ilyenkor valahogy minden nagyobbnak tetszik. A sötétség feketébb, a levegő melegebb, a csend mélyebb, és a kellemes este emléke még élvezetesebb, mint maga a bál volt. Mindketten érezték, hogy egyre nő bennük az elégedettség. Scarlett boldogan ásított, és Rhett könyökébe kapaszkodott. Egyetlen szó nélkül indultak a sötétben hazafelé. Lépteiket hangosan verte vissza a macskaköves út. Scarlett félve nézett jobbra-balra. Nem ismert fel semmit. Olyan nagy a csend, gondolta, mintha mi volnánk az egyedüli emberpár a föld kerekén. Rhett magas alakja beleveszett a sötétségbe, villogóan fehér ingmellét eltakarta a sötét köpeny. Scarlett szorosabban fogta a karját. Erőteljes volt és határozott, egy hatalmas ember hatalmas karja. Scarlett kicsit közelebb simult hozzá. Érezte a férfi testének melegét s a belőle kiáradó erőt. – Ugye, milyen nagyszerű este volt? – kérdezte ismét, túl hangosan. A kérdés visszhangzott; még az ő fülében is különösen hatott. – Azt hittem, hangosan elnevetem magam ezen a rátarti Hannah-η. Teremtőm, amikor ez belekóstolt, hogy a déliek hogy bánnak a vendéggel, úgy elbízta magát, majd elrepült! Rhett kuncogott. – Szegény Hannah – mondta –, az életben többé ilyen szépnek és vonzónak nem fogja érezni magát, mint ma este. Townsendet nem ejtették a fejére. Elmondta nekem, hogy vissza akar költözni Délre. Ez után a látogatás után talán majd Hannah is beleegyezik. Philadelphiát jelenleg egy láb magas hó borítja. – Scarlett szelíden belenevetett a balzsamos sötétségbe, majd elégedetten tovább mosolygott. Amikor a következő utcai lámpa alá értek, látta, hogy Rhett is mosolyog. Többre nem is volt szükség. Elegendő volt, hogy mindketten jól érzik magukat, mindketten nevetnek, együtt sétálnak, és cseppet sem sietős, hogy máshol legyenek, mint ahol épp vannak. Útjuk a rakparton vezetett. A járda mellett hosszú sorban hajó felszerelést áruló boltok sorakoztak, keskeny épületek, az utcai szinten gondosan bezárt üzlethelyiségekkel, fölöttük lakásokkal. Sok ablak nyitva volt a majdhogynem nyári melegben. Lépteikre egy kutya felugatott, csak úgy ímmel-ámmal. Rhett ráparancsolt, hogy hallgasson. A kutya még egyszer felvinnyogott, aztán elhallgatott. Mentek előre az egymástól távol eső lámpák alatt. Rhett önkéntelenül Scarletthez igazította nagyobb lépteit, és sarkaik egyetlen klakk-klakk-klakkra kopogtak – a pillanat egységének ékes bizonyítékaként. Az egyik utcai lámpa kialudt. A megnövekedett sötétségben Scarlett először vette észre, hogy mily közel az ég, s a csillagok fényesebbek, mint valaha. Az egyik olyan közelinek látszott, hogy szinte

meg tudta volna érinteni. – Rhett, nézd az eget – mondta szelíden. – Olyan közel vannak a csillagok. – A férfi megállt, megfogta Scarlett kezét, hogy őt is megállásra késztesse. – A tenger miatt van – mondta halk, szelíd hangon. – Magunk mögött hagytuk a raktárakat, itt már csak a víz van. Ha odahallgatsz, meghallod, ahogy lélegzik. – Mozdulatlanul álltak. Scarlett feszülten figyelt. Hallhatóvá vált a láthatatlan kikötőcölöpöknek ütődő, hullámzó víz ritmikus klatyklattyolása. S egyre hangosabbá; Scarlett már-már elámult, hogy ez idáig meg se hallotta. Majd a dagály zúgásába egy másik hang keveredett. Zene volt; vékony magas hangok érkeztek feléjük. Oly tisztán, hogy szinte könnyeket csaltak Scarlett szemébe. – Hallod ezt? – kérdezte félénken. Vagy csak képzelődik? – Igen. Egy matróz lehet, akinek honvágya van, odakinn, azon a lehorgonyzott hajón. A „Széles Missouri”-t játssza. Maguk készítik a fuvolához hasonló sípokat. Némelyikük elképesztően jól játszik. Biztosan őrségben áll. Látod azt a lámpást az árbocon? Ott a hajó. A lámpás arra kell, hogy a többi hajót figyelmeztesse, ott valami ki van kötve, de azért mindig őrségbe állítanak valakit, hogy a közeledő hajókat figyelje. Tán ketten is vannak ilyen forgalmas helyen, mint ez a folyószakasz. Mindig akadnak kis hajók, amelyek jól ismerik errefelé a vizet, s éjszaka közlekednek, amikor egy lélek se látja őket. – És mire jó ez? – Millió oka lehet, tisztes és tisztességtelen, attól függően, hogy ki adja elő a történetet. – Rhett úgy beszélt, mintha inkább magának, semmint Scarlettnek magyarázna. Scarlett rápillantott, de a sötétben nem láthatta az arcát. Visszafordult a hajólámpa felé, amelyet az előbb még csillagnak nézett, s hallgatta a dagály és a bánatos, ismeretlen matróz dalát. A Szent Mihály-templom harangja elütötte a háromnegyedet. Scarlett sót ízlelt az ajkán. – Nem hiányoznak a blokádbeli idők, Rhett? A férfi nevetett. – Mondjuk, hogy nem bánnám, ha tíz évvel fiatalabb volnék. – Újból fölnevetett, kissé gúnyosan, mintegy önmagán mulatva. – Hogy annyit vitorlázom, az csak részben van azért, hogy zavaros fejű fiatalemberekkel jót tegyek. Borzasztó nagy öröm nekem, ha kinn lehetek a vízen, és érezhetem a szabadon fúvó szelet. Nincs is ehhez fogható, az ember szinte istennek érzi magát. – Megindult, Scarlettet is húzta maga után. Kissé gyorsabb iramban, de továbbra is egy ütemre haladtak. Scarlett belekóstolt a levegőbe, és szinte érezte a kikötőt átszelő, majdhogynem repülő kis vitorlások szárnyként csapkodó vitorláit. – Én is ezt szeretem – mondta –, a világon mindennél jobban szeretnék vitorlázni. Ó, Rhett, magaddal vinnél? Nyári meleg van; feltétlenül vissza kell menned holnap az ültetvényre? Mondd, hogy elviszel, kérlek szépen! A férfi elgondolkodott. Scarlett hamarosan végleg eltűnik az életéből. – Miért is ne? Vétek volna nem kimenni a vízre – mondta. Scarlett a karjánál fogva vonszolni kezdte. – Gyere, siessünk. Korán akarok indulni. Rhett visszafogta. – Ha kitöröd a nyakadat, nemigen vihetlek vitorlázni. Nézz a lábad elé. Már csak néhány sarok van hátra. Scarlett tartotta a lépést, s közben mosolygott maga elé. Csodás dolog, ha van valami, amit örömmel várhat az ember. Mielőtt a házat elérték volna, Rhett megállt, s őt is megállásra késztette. – Várj csak! – Fejét felkapta, hallgatózott. Scarlett eltűnődött, vajon mit hall. Ó, az ég szerelmére, hisz megint csak a Szent Mihály-templom harangja. A harangkongás véget ért, s a mély hangú, visszhangzó egy szál harang hármat kongott. Az enyhe sötétségben az éjjeliőr távoli, de jól kivehető hangja végigharsant az alvó város fölött. – Három…óra… minden rendben! 31 Rhett végignézett Scarlett gondosan összeválogatott ruházatán. Szemöldökét felvonta, szája sarka lebiggyedt. – Csak mert nem akarok újból leégni – védekezett Scarlett. Fejébe széles karimájú szalmakalapot nyomott, amit Mrs. Butler a kertajtó közelében tartott, hogy a nap ellen védekezzen, ha kimegy virágot szedni. Több yard élénk kék tüllel kötözte körül a kalapot, és az álla alatt csokrot kötött, úgy gondolta, nagyon divatosan. Vele volt kedvenc napernyője: pagoda formájú, kacér, halványkék mintás selyemernyő sötétkék rojtos szegéllyel. Úgy érezte, ettől valahogy kevésbé unalmas szolid, barna

gyapjúkosztümje. És különben is, mit képzel magáról Rhett, hogy mindenre megjegyzéseket tesz? Hiszen úgy fest, mint valami béres, gondolta Scarlett, ebben a kopott öreg térdnadrágban, a gallér nélküli közönséges ingben, nyakkendő, sőt kabát nélkül. Scarlett felszegte az állát. – Azt mondtad, Rhett, kilenckor indulunk, és kilenc óra van. Mehetünk? Rhett mélyen meghajolt, fölkapott egy ütött-kopott vászonzsákot, és a vállára vetette. – Mehetünk – mondta. Volt valami gyanús a hangjában. Valamiben sántikál, gondolta Scarlett, de én aztán nem hagyom, hogy megint túljárjon az eszemen. Scarlett nem is sejtette, hogy a hajó olyan nagyon kicsi. És hogy egy hosszú, csúszós, vizes létrán kell lemászni. Szemrehányó pillantást vetett Rhettre. – Majdhogynem apály van – mondta a férfi. – Azért kellett fél tízre kijönnünk. Tízkor megfordul az árapály, s akkor nehezen jutnánk el a kikötőbe. Persze, ha felfelé jövünk majd a folyón a kikötéshez, sokkal könnyebb lesz… már amennyiben még mindig úgy érzed, hogy menni akarsz. – Egészen biztosan úgy érzem. – Scarlett fehér kesztyűs kezével megragadta a létra végét, s megfordult. – Várj! – mondta Rhett. Scarlett fagyosan elszánt ábrázattal nézett fel rá. – Nem hagyom, hogy a nyakad szegd ezért az egyórás hajókázásért. A létra nagyon csúszós. Majd én egy létrátokkal előtted megyek, nehogy az ostoba városi topánkádban elveszítsd az egyensúlyodat. Várj, amíg elkészülök. – Azzal kinyitotta a vászonzsákot, és elővett belőle egy pár gumitalpú vászoncipőt. Scarlett néma elszántsággal figyelte. Rhett nem kapkodott, levetette a csizmáját, felhúzta a vászoncipőt, a csizmát betette a vászonzsákba, behúzta a madzagját, és gondosan összecsomózta. Hirtelen mosolyogva nézett fel Scarlettre, amitől annak a lélegzete is elállt. – Ne mozdulj el innét, Scarlett. Felvonom a horgonyt, és visszajövök érted. – Egy szemvillanás alatt vállára hajította a zsákot, s már a fél utat megtette a létrán, mire Scarlett észbe kapott. – Úgy cikázol föl-alá ezen a létrán, mint a villám – mondta őszinte csodálattal, mikor Rhett ismét mellette termett. – Vagy mint egy majom – helyesbített a férfi. – Gyere, drágám, az idő és az árapály nem vár az emberre, de még az asszonyra sem. Scarlett nem először mászott életében létrát, és nem volt tériszonya. Gyerekkorában a fák koronájáig kúszott fel könnyedén, és úgy mászott fel a szénapadlásra, mintha a keskeny létra széles lépcsősor volna. De azért örült, hogy az algától csúszós létrafokokon Rhett erős karját a dereka köré fonta, s boldog volt, amikor elérte a kis hajó viszonylag biztonságos fedélzetét. Halkan leült a hajófarban, miközben Rhett az árbochoz erősítette a vitorlákat és ellenőrizte a kötélzetet. A fehér vitorlavászon halomban hevert a hajó orrában és a nyitott fedélzeten. – Készen vagy? – kérdezte a férfi. – Ó, igen! – Akkor gyerünk! – Eloldozta a mólótól a köteleket, és egy evezővel ellökte a kis vitorlást a mohos cölöptől. A sebesen hömpölygő víz megragadta és a folyó közepébe húzta a kis hajót. – Maradj ülve, és hajtsd a térdedre a fejedet – utasította Scarlettet Rhett. Felvonta az orrvitorlát, rögzítette a felhúzó– és szarvkötelet, a keskeny vitorla kidagadt, s a hajó lassan szélbe állt. – No most. – Rhett leült Scarlett mellé, és könyökét a közöttük lévő kormányrúdra támasztotta. Nagy nyikorgás kíséretében két kézzel húzta fel a fővitorlát. Scarlett oldalra lesett, de nem emelte föl a fejét. Rhett hunyorogva bámult a napba, és feszülten vonta össze szemöldökét. De látszott rajta, hogy boldog, olyan boldog, amilyennek Scarlett soha életében nem látta még. A fővitorla csattanva megdagadt, s Rhett boldogan nevetett. – Jól csináltad! – mondta. És Scarlett tudta, hogy ez nem neki szól. – Nos, partra szállhatunk? – Jaj, ne, Rhett. Nem akarok. – Scarlettet magával ragadta a szél és a tenger, észre se vette, hogy csupa víz lett a ruhája, hogy csurog a víz a csizmájából, hogy tönkrement a kesztyűje és Eleanor asszony szalmakalapja, és hogy elvesztette a napernyőjét. Gondolatok helyett átengedte magát az érzelmeinek. A vitorlás mindössze tizenhat láb hosszú volt, a hajótest néha csak alig néhány hüvelykkel emelkedett a víz fölé. Meglovagolta az áramlatokat és a hullámokat, felágaskodott, aztán visszaereszkedett. S ettől Scarlett egy csapásra a torkában érezte a gyomrát, s a sós vízcseppek az arcába és boldog mosolyra nyitott szájába fröcsköltek. Úgy érezte, részese mindennek – a szélnek, a víznek, a sónak és a napsütésnek.

Rhett elnézte elragadtatott arcát, s megmosolyogta a bolondos, átázott tüllcsokrot az álla alatt. – Húzd be a fejed – kiáltott, és átfordította a kormányrudat, hogy elfordítsa a hajót. – Akarod átvenni a kormányt? – kérdezte. – Megtanítlak, hogyan bánj vele. Scarlett a fejét rázta. Nem akarta átvenni az irányítást, egyszerűen örült, hogy ott lehet. Rhett tudatában volt, milyen nagy dolog, hogy Scarlett nem akarja magához ragadni az irányítást, megértette, mekkora örömmel és felszabadultsággal tölti el, hogy kinn lehet a tengeren. Fiatal korában ő is gyakran érezte ugyanezt az elragadtatást. Időnként még mostanában is előfordult, ezek a pillanatok űzték ki újból és újból a vízre. – Húzd be a fejed – mondta ismét. Szél felé kormányozta a hajót. A hirtelen felfokozott sebesség habzó vizet sodort a megdőlt hajótestre. Scarlett örömében felkiáltott. Kiáltását visszhangozta a feje felett köröző sirály, amely vakító fehéren készült neki a felhőtlen, kék égnek. Rhett széles mosollyal tekintett fel. A nap melegen sütötte a hátát, a szél élesen, sósán marta az arcát. Olyan nap volt ez, amikor az ember örül, hogy él. Rögzítette a kormányrudat, és meggörnyedve előrement a vászonzsákért. Kinyúlt, formátlan, a sós víztől megkeményedett sötétkék pulóvereket vett elő belőle. Rhett visszahátrált a hajótatba, és leült a fedélzeti ülésre. A hajótest megdőlt, és a fürge mozgású kis hajó sziszegve, egyenletesen szelte a vizet. – Vedd fel ezt, Scarlett. – Odatartotta neki az egyik pulóvert. – Nem kell. Szinte nyári meleg van. – A levegő meleg, de a víz annál kevésbé. Nyári meleg ide vagy oda, február van. A vízpermet lehűti a testedet, észre sem veszed. Vedd csak fel. Scarlett elfintorodott, de azért elvette a pulóvert. – Meg kell fognod a kalapomat, – Add ide, megfogom. – Rhett belebújt a másik, még szurto-sabb pulóverbe. Aztán segített Scarlettnek. Amint a feje előbukkant, a szél belekapott zilált hajába, kiszabadította a fésűk és hajtűk karmai közül, s hosszú, sötét pászmákban tépte, cibálta. Scarlett sikoltva kapott utána. – Most nézd, mit műveltél! – kiáltott. A szél nagy nyaláb hajtincset csapott a nyitott szájába, nem győzte köpködni. Mikor végre összefogta a szökött tincset, az kiszabadult a kezéből, és libegettlobogott tovább a többivel. – Gyorsan add ide a kalapomat, mielőtt a szél kitépi a hajamat egy szálig – mondta. – Teremtőm, akár egy szénaboglya. Életében még ilyen gyönyörű nem volt. Arcáról sugárzott a boldogság, a szél rózsásra csípte, úgy villogott elő hajának sötét felhőjéből. A nevetséges kalapot szorosan magára kötözte, összefogott, kusza haját belegyömöszölte a pulóverbe. – Gondolom, egy falat ennivaló nincs ebben a vászonzsákban, ugye?– kérdezte reménykedőn. – Csak matrózoknak való – mondta Rhett. – Kétszersült és rum. – Nagyszerűen hangzik. Egyiket sem kóstoltam sosem. – Alig múlt tizenegy, Scarlett. Ebédre otthon leszünk. Fékezd magad. – Nem maradhatnánk kint egész nap? Olyan nagyon jól érzem magam. – Még egy órát maradunk. Délután találkám van az ügyvédeimmel. – Kit érdekelnek az ügyvédeid – mormogta Scarlett az orra alatt. Méregbe jönni és tönkretenni ezt a csodás délelőttöt nem volt hajlandó. Nézte a napfénytől csillogó vizet s a hajóorr két oldalán a fehér víztarajt, majd széttárta karját, s akár a macska, kéjelegve meggörbítette hátát. A pulóver ujja oly hosszú volt, hogy lifegett a szélben. – Óvatosan, kicsim – nevetett Rhett –, mert még elfúj a szél. – Kioldotta a kormányrudat, forduláshoz készülődött, s közben önkéntelenül körülnézett, nincs-e közeledő jármű az útjában. – Nézz oda, Scarlett – mondta izgatottan –, gyorsan, oda, jobb felé. Fogadjunk, hogy ilyet még nem láttál. Scarlett tekintete a közeli mocsaras partszakaszt pásztázta. Félúton a hajó és a part között valami csillogó szürke alak tornyosult egy pillanatra a víz fölé, majd alámerült. – Cápa! – kiáltotta Scarlett. – Nem is egy – kettő, három! Egyenesen nekünk tartanak, Rhett. Fel akarnak falni? – Szegény, ostoba gyermek, te, azok delfinek, nem cápák. És kifelé tartanak az óceánra. Kapaszkodj, és húzd be a fejedet. Megpróbálom megközelíteni őket. Talán közéjük keveredhetünk. Nincs annál nagyszerűbb, mint amikor egy ilyen rajjal együtt haladhat az ember. Olyan játékosak. – Játékosak? A halak? Te azt hiszed, nekem mindent bebeszélhetsz, Rhett. – Azzal lehajolt az

átlendülő vitorlarúd alatt. – Ezek nem halak. Csak figyelj. Majd meglátod. Hét delfin volt a rajban. Mire Rhett a vitorlást arrafelé kormányozta, amerre a fényes emlősök haladtak, azok már messze jártak. Rhett kezével ellenzőt formált a szeme előtt. – A fenébe! – mondta. Ekkor közvetlenül a kis vitorlás előtt felvetődött egy delfin a víz alól, majd hátát görbítve visszaplattyant. Scarlett Rhett combjára csapott a pulóverben elvesző öklével. – Láttad? Rhett lehuppant az ülésre. –Láttam. Azért jött, hogy magával hívjon bennünket. A többiek biztosan várnak ránk. Oda nézz! – Két delfin törte meg a vizet előttük. Kecses röptük láttán Scarlett tapsikolni kezdett. Felhúzta karján a pulóver hosszú ujját, majd újból tapsolt, ezúttal hallani is lehetett. Jobbra tőle, vagy hat-hét lábnyira az egyik delfin a felszínre bukkant, nagy sugárban lövellte ki orrnyílásából a vizet, majd lustán alámerült a habokba. – Ó! Rhett, ilyen aranyosat még életemben nem láttam. Hisz ez ránk mosolygott. Rhett is mosolygott. – Én is mindig úgy érzem, hogy mosolyognak, és vissza is mosolygok rájuk. Szeretem a delfineket, mindig is szerettem. A delfinek úgy elszórakoztatták őket, hogy az valóban játéknak is beillett. Mellettük úsztak, átbuktak alattuk, néha egyenként, néha kettesben-hármasban. Felbuktak, alámerültek, vizet lövelltek, görögtek, nagyokat szökelltek, és néztek a szinte emberinek mondható szemükkel, nevettek a bájos, mosolyra húzódó szájukkal a hajóban ülő emberre-asszonyra. – Oda nézz! – mutatott előre Rhett, amikor az egyik delfin felvetődött a víz színére a másik irányból. – Oda nézz! – és – Oda nézz! – ahányszor csak megtörték a vizet. Mindig meglepődtek, mert az állatok sohasem ott vetődtek fel, ahonnét számítottak rájuk, – Táncolnak! – ismételgette Scarlett. – Incselkednek! – mondta Rhett. – Mutogatják magukat – ebben egyetértettek. A bemutató lenyűgözte őket. El is vonták Rhett figyelmét. Észre sem vette a sötét felleget, amely a hátuk mögül közelgett. Akkor kapott csak észbe, amikor az állandó, friss szél hirtelen elállt. Az eddig megfeszülő vitorlák lifegtek, a sok delfin pedig hirtelen belefúrta magát a vízbe, és szőrén-szálán eltűnt. Akkor nézett csak hátra Rhett– immár későn – a válla fölött, s észlelte a víz és ég között száguldó széllökést. – Feküdj le a hajó fenekébe, Scarlett – mondta halkan –, és kapaszkodj erősen. Mindjárt kitör a vihar. Ne ijedj meg, átvészeltem én már ennél rosszabbat is. Scarlett hátrafordult, és a szeme elkerekedett. Hogyhogy ilyen kék és napsütötte az ég előttük, a hátuk mögött pedig éjfekete? Egyetlen hang nélkül lebukott a hajó fenekére, és megkapaszkodott az ülés mögött, ahol az imént még Rhett-tel üldögéltek. Rhett sietve megigazította a vitorlázatot. – Meg kell előznünk – mondta, majd elvigyorodott. – Vizes leszel, de nagy mulatság lesz. – Abban a pillanatban elérte őket az első széllökés. A nappal átment majdnem-éjszakába, a felhők elsötétítették az eget, és szakadni kezdett az eső. Scarlett kiáltani akart, de a szája mindjárt tele is lett vízzel. Istenem, megfulladok, gondolta. Köpködött-köhögött, amíg a torka ki nem tisztult. Szerette volna felemelni a fejét, megkérdezni Rhett-től, hogy mi történik, mi az a rettenetes zaj. De csapzott kalapja az arcára csúszott, és nem látott semmit. Meg kell szabadulnom tőle, különben megfulladok. Szabad kezével tépni kezdte az álla alatt összekötött tüllt. A másik kezével kétségbeesetten kapaszkodott a véletlenül meglelt fémfogantyúba. A vitorlás hánykódott, dobálózott, s úgy nyikorgott, mintha menten szétesne. Scarlett érezte, hogy a hajó orra lejjebb, egyre lejjebb tart, egyenesen a víz mélyére, a tenger fenekére. Ó, édes Istenem, nem akarok meghalni! A hajóorr hirtelen rázkódással megtorpant. Scarlett a vizes tüllt áthúzta az állán, az arcán, és megszabadult a szalmakalap fojtogatásától. Látott! Nézte a vizet, följebb… a vizet, egyre följebb… följebb… följebb.. Az előttük tornyosuló vízfal magasabbra ért az árboc csúcsánál, lezúdulásra készen, hogy ízzé-porrá zúzza a törékeny kis hajótestet. Scarlett sikoltani szeretett volna, de torkát megbénította a félelem. Recsegett-ropogott a vitorlás, émelyítő sebességgel siklott föl a vízfalon, majd a tetején megállt, s megrázkódott egy véget nem érő, rettenetes pillanatig. Scarlett összehúzta szemét a rázúduló esőben, mely rettenetes erővel érte a fejét s folyt végig az arcán. Körös-körül vadul kavargó, habos tarajú, hegynyi hullámok, kunkorodó, fehér tarajuk a dühödt

szélbe és esőbe szórta szét permetét. – Rhett -próbált kiáltani Scarlett. Ó, Istenem, hol van Rhett? Errearra nézett, igyekezett látni a sűrű esőben. Ekkor, épp amint a vitorlás dühödt erővel lezúdult a hullámhegy hátáról, megtalálta. Hogy kárhozna el! Ott térdelt, hátát és vállát kihúzva, fejét és állát felszegte, s csak nevetett bele a szélbe, az esőbe, a hullámokba. Bal kezével a kormányaidat markolta erőteljesen, jobb kezével belekapaszkodott a kötélbe, a szélben dagadó fővitorlát tartó kötélzetet a könyöke, a karja és csuklója köré tekerte. Mennyire élvezi! A harcot a szél ellen, a halálos veszedelmet. Ez tetszik neki. Gyűlölöm! Scarlett fölnézett a következő hullámhegy föléje tornyosuló veszedelmére, s egy kétségbeejtő pillanatig várta, hogy alázuhan, kelepcébe ejti, megsemmisíti. Aztán rájött, hogy nincs mitől tartania. Rhett elbánik mindennel, még az óceánnal is. Fölemelte ő is a fejét, és átengedte magát a vad, veszedelmes élvezetnek. Scarlett nem is sejtette, milyen gigantikus ereje van a szélnek. Amint a kis vitorlás fölhágott a harminc láb magas hullámhegy tetejére, a szél hirtelen elült. Csupán egy másodpercig tartott, a széllökés kellős közepén, de a fővitorla azonnal beesett, a hajó oldalra billent, s veszedelmes szögben felkapta és sodorni kezdte a vízáram. Scarlett látta, hogy Rhett sietve kiszabadítja kezét a rátekert kötélzetből, de nem észlelte, hogy baj van, csak amikor a hullám taraja már majdnem a hajógerinc alá ért, s Rhett elkiáltotta magát, hogy: – Vigyázz! Vigyázz! – majd Scarlettre vetette magát. Scarlett közelről hallotta a recsegő, csikorgó hangot, aztán valami lassan, majd gyorsabban és végül nehézkes robaj lássál alázuhant. Minden nagyon gyorsan történt, ugyanakkor rettenetesen, természetellenesen lassan, mintha megdermedt volna a világ. Értetlenül nézett Rhett arcára, amely oly közel volt, majd eltűnt. A férfi ismét térden állva foglalatoskodott valamivel; Scarlett nem tudta, mit csinál, csak azt érezte, hogy egy vastag kötél nehéz kötegei hullanak rá. Nem látta, hogy az oldalszél hirtelen belekapaszkodott a vizes nagyvitorlába, átlendítette a hajó túlfelére, aztán mint mikor a villám csap be valahova, elképzelhetetlen erejű, hatalmas recs-csenés hallatszott, a vastag árboc kettétört, s a vitorlával együtt magával ragadta az iszonyatos szél. A hajótest felágaskodott, jobbra fölemelkedett, s a letört árboc súlyát követve lassan felfordult. Beleborult a hideg, vihartépázta tengerbe. Scarlett életében így nem fázott. Szakadt rá a hideg eső, körülötte a még annál is dermesztobb víz, mely húzta lefelé. Mintha egész teste megdermedt volna. A foga megállíthatatlanul vacogott, olyan erővel, úgy érezte, mint a kalapács; nem értette, mi történt, csak azt érezte, hogy megbénult, mert mozdulni nem bírt. Pedig mozgott, émelyítő lökésekkel és hatalmas himbáló-zással zuhant, zuhant. Meghalok. Ó, Istenem, ne hagyd, hogy meghaljak! Élni akarok. – Scarlett! – A kiáltás a vacogó fogainál is hangosabban harsant, és egy csapásra magához térítette. – Scarlett! – ismerős hang volt, Rhett hangja. És Rhett karja fonódott köré, ő tartotta. De hol van Rhett? Az arcába csapódó víztől nem látott semmit. Száját nyitotta, hogy feleljen, de azonnal tele lett vízzel. Amilyen magasra csak bírta, feltartotta a fejét, és kifújta a vizet. Csak a fogai ne vacognának annyira! – Rhett — próbálta kinyögni. – Hála Istennek. – A férfi hangja egészen közelről jött. A háta mögül. Scarlett kezdte felfogni, mi történik. – Rhett – szólt ismét. – És most hallgass ide, kedvesem, figyelj jobban, mint valaha bármire is. Egyetlen lehetőségünk van, azzal megpróbálkozunk. Megvan a vitorlás, fogom a kormányt. Alá kell buknunk, hogy megvédelmezzen. Vagyis lebukunk a víz alá, és a hajó teste alatt kell kibukkannunk. Megértetted? Nem! – sikoltott Scarlett bensejében minden. Ha lebukik a víz alá, megfullad. Már így is húzza, cibálja lefelé. Ha lebukik, élve föl nem kerül! Kitört rajta a pánik. Nem bírt lélegezni. Bele akart kapaszkodni Rhettbe, és csak sikoltani, sikoltani, sikoltani… Elég legyen. A hangot tisztán hallotta. A saját hangját. Ezt túl kell élned, márpedig sohasem fogod túlélni, ha úgy viselkedsz, mint egy eszement idióta. – M-m-m-mit cs-cs-cs-csináljak? – Csak ne csattogna úgy a foga. – Én számolok. Háromra mély lélegzetet veszel, lebuksz, és becsukod a szemedet. Én foglak. Majd odahúzlak. Nem lesz semmi baj. Felkészültél? – A válaszát meg se várva, kiabálni kezdett: – Egy… kettő… – Scarlett mély lélegzetet vett. Aztán húzni kezdték lefelé, le, le, víz ment az orrába, a fülébe, a szemébe, elborította az agyát. Másodpercek alatt véget ért. Hálásan kapkodott levegő után.

– Azért markoltam meg a karodat, hogy belém ne csimpaszkodj, mert akkor mindketten megfulladunk. – Rhett ismét a derekát ölelte át. Csodálatos érzés volt a szabadság. Csak ne volna olyan hideg a keze. Megpróbálta összedörzsölni. – Nagyon helyes – mondta Rhett. – Ne hagyd, hogy leálljon a vérkeringésed. De még nem végeztünk. Fogd ezt a bikát. Egy percre el kell engedjelek. Ne ijedj meg. Nem tart soká. Ismét le kell buknom, hogy levágjam a köteleket és a vitorlát, mielőtt lehúznák a hajót a víz alá. A fűzőt is le kell vágnom a csizmádról. Ha érzed, hogy valami húzza a lábadat, ne rúgj, mert az én leszek. A nehéz szoknyádat és alsószoknyádat is le kell vetned. Csak kapaszkodj erősen, mindjárt itt vagyok. Mintha örökké tartott volna. Scarlett arra használta az időt, hogy felmérje a környezetét. A helyzet nem volt olyan rossz – csak ne volna olyan hideg. A felfordult vitorlás tetőt vont a feje fölé, így legalább az eső nem érte. Valahogy a víz is csendesebbnek tűnt. Látni nem lattá, odabenn teljesen sötét volt, de érezte, hogy így van. Habár a vitorlás a hullámokkal együtt emelkedett-süllyedt, a víz felszíne majdnemhogy sima volt, apró kis hullámok sem csapódtak az arcához. Bal lábán érezte Rhett érintését. Remek! Nem is dermedtem meg egészen. Scarlett először vett mély lélegzetet, amióta kitört a vihar. Milyen furcsa érzés a lába. Nem is tudta, hogy ilyen nehéz lehet rajta a csizma. Ó! Milyen különös a derekát ölelő kar. Érezte a kés metszését. Aztán hirtelen iszonyatos súly csúszott végig a lábán, és a válla kiemelkedett a vízből. Meglepetten felkiáltott. Kiáltása visszhangot vert a felfordult hajótest üreges belsejében. Olyan hangosan szólt, hogy ijedtében majdnem eleresztette a kapaszkodót. Ekkor Rhett felbukkant a vízből. Egészen közel volt hozzá. – Hogy érzed magad? – kérdezte. Mintha kiáltott volna. – Csitt – mondta Scarlett. – Ne olyan hangosan. – Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi halkabban. – Hát, ha éppen tudni akarod, majdnem halálra fagytam. – A víz hideg, de azért nem olyan nagyon. Ha az Atlanti-óceánban volnánk… – Rhett Butler, ha nekem most a blokád alatti kalandjaidat akarod előadni, akkor én… akkor én megfojtlak! A férfi nevetése megtöltötte körülöttük a levegőt, és mintha melegebb is lett volna tőle. De Scarlett még mindig mérges volt. – Hogy ilyen helyzetben te hogy vagy képes nevetni, az teljességgel felfoghatatlan. Csöppet se találom mulatságosnak, hogy az ember itt himbálózik ebben a fagyos vízben, egy rémes vihar kellős közepén. – Amikor a legnagyobb a baj, Scarlett, akkor az ember nemigen tehet mást, mint hogy keres valami nevetni valót. így legalább nem veszíti el a fejét, meg a foga se vacog. Scarlett túlságosan kimerült volt, hogy szólni tudjon. Az a legrémesebb, hogy kénytelen igazat adni Rhettnek. Mihelyt nem gondolt rá, hogy rögvest meghal, a foga se vacogott többé. – És most levágom a fűződ zsinórját, Scarlett. Ebbe a ketrecbe bezárva még lélegezni se bírsz. Csak maradj veszteg, nehogy belevágjak a bőrödbe. – Zavarba hozta a pulóvere alatt motoszkáló kéz, amint a férfi feltépte a ruhaderekát meg az ingvállat. Évek óta nem érintette a csupasz testét. – És most lélegezz mélyeket – mondta Rhett, miközben lehántotta róla a fűzőt és inget. – A nők manapság még lélegezni se tudnak. Töltsd meg a tüdődet. Ezzel a levágott kötéllel fenntarthatjuk magunkat. Ha kész vagyok, eleresztheted a bikát, és megdörzsölheted a kezedet, lábadat. Csak lélegezz nagyokat. Az segíti a vérkeringést. Scarlett igyekezett követni Rhett utasításait, de amikor emelni próbálta, rettenetesen nehéznek érezte a karját. Sokkalta egyszerűbbnek tűnt, ha csak megkapaszkodik abban az istrángszerű kötélben a karja alatt, s azzal emelkedik-süllyed, a hullámok akarata szerint. Nagyon álmos volt… Miért kell Rhettnek annyit beszélnie? Miért ragaszkodik hozzá, hogy dörzsölje a karját? – Scarlett! – A hang élesen csattant. – Scarlett! El ne aludj. Mozognod kell. Kapálózz. Rugdoss engem, ha tetszik, csak mozogjál. – Rhett erőteljesen dörzsölni kezdte Scarlett vállát, majd a felsőkarját; az érintése durva volt. – Hagyd abba. Fáj. – A hangja elhaló volt, mint egy kiscica nyivákolása. Scarlett lehunyta szemét, a sötétség így még sötétebb lett. Már nem is fázott annyira, csak nagyon fáradt volt, nagyon álmos. Rhett figyelmeztetés nélkül arcul ütötte, méghozzá olyan erővel, hogy a feje hátranyaklott, és a zárt térben visszhangozva a hajó falához koppant. Scarlett egy csapásra magához tért, döbbenten,

mérgesen. – Hogy merészelsz! Ezt még visszakapod, Rhett Butler, ha egyszer kikerülök innét, meglátod! – Ez már jobban hangzik – mondta Rhett. Erőteljesen tovább dörzsölte Scarlett karját, bár ő igyekezett ellökni magától. – Te csak beszélj, én meg masszírozlak. Add ide a kezed, hogy megdörzsöljem. – Eszem ágában sincs! A kezemet megtartom magamnak, és te is törődj csak magaddal. Hisz leszeded a bőrömet. – Inkább én szedjem le, mintsem a rákok falják fel – mondta Rhett nyersen. – Ide hallgass. Ha átengeded magadat a hidegnek, akkor véged. Tudom, hogy álmos vagy, de ha elalszol, véged. És istenemre, ha kékre-zöldre kell verjelek, akkor se hagyom, hogy itt halj meg. Csak maradj ébren, lélegezz és mozogj. És beszélj, szünet nélkül beszélj, bánom is én, mit hordasz össze, csak halljam azt a zsémbeskedő piacikofa-hangodat, mert tudni akarom, hogy még életben vagy. Scarlett ismét érezni kezdte a bénító hideget, miközben Rhett életre dörzsölte a bőrét. – Kikerülünk mi innét? – kérdezte fásultan. A lábát is próbálta mozgatni. – Persze hogy kikerülünk. – Hogyan? – Az áramlat a part felé sodor bennünket – dagály van, ugyanott fogunk kilyukadni, ahonnét elindultunk. Scarlett bólintott a sötétben. Eszébe jutott, mennyire kellett sietni, mielőtt fordult az árapály. Rhett hangjából meg sem sejtette, hogy a rendes árapály vonulatot a vihar ereje megsemmisíti. Lehetséges, hogy a vihar a kikötő bejáratán keresztül egyenesen kisodorja őket a nyílt tengerre. – Mikor érünk oda? – kérdezte Scarlett zsémbesen. A két lába mint két hatalmas fatuskó. És Rhett olyan durván dörzsöli a vállát. – Nem tudom – felelt a férfi. – Minden bátorságodra szükséged lesz, Scarlett. Olyan ünnepélyes, mint egy gyászmise! Rhett, aki mindig mindent kifiguráz. Teremtőm! Scarlett mozgásra kényszerítette élettelen lábát, és vasakarattal űzte el magától a rémületet. -Nem annyira bátorságra, mint inkább ennivalóra volna szükségem – mondta. – Miért nem ragadtad meg legalább azt a mocskos vászonzsákot, amikor felborultunk? – A láncvezető alá van bedugva. Teremtőm, Scarlett, még a végén a falánkságod fog megmenteni bennünket. Egészen megfeledkeztem róla. Imádkozz, hogy még ott legyen. A rum életadó meleggel járta át a csípőjét, lábát, lábfejét, és Scarlett újult erővel kezdte taposni a vizet. Fájt, ahogy ereibe visszatért a vérkeringés, de ő örült neki. Érezte, hogy él, hogy mindene megvan. Ez a rum, úgy látszik, jobb a konyaknál, gondolta a második korty után. Valóban nagyszerűen felmelegíti az embert. Kár, hogy Rhett olyan szigorúan adagolja, de persze tudta, hogy igaza van. Mi is lenne, ha kifogynának az üveg adta melegítő érzésből, mielőtt partot érnek? Közben még arra is volt ereje, hogy csatlakozzék Rhett nótázásához. – „Juhé, és egy üveg rum!” – ismételte vele, mikor Rhett egy-egy versszak végére ért. És utóbb Scarlettnek eszébe jutott a ,,Kis barna flaska, imádlak én”. Hangjuk erőteljesen visszhangzott a hajófenéken, s ettől még arra is képesek voltak, hogy ne vegyenek tudomást testük gyengüléséről, holott újból átjárta őket a hideg. Rhett átölelte Scarlettet, s magához szorította, hogy átadja neki a teste melegét. És sorra elénekelték minden kedvenc dalukat, ami csak az eszükbe jutott, bár a rum hatását egyre kevésbé érezték. – Akkor most a „Texas sárga rózsájá”-t – javasolta Rhett. – Azt már kétszer elénekeltük. Énekeld azt, amit a papa úgy szeretett, Rhett. Emlékszem, ahogy kettesben végigdülöngéltetek az utcán Atlantában, és óbégattatok, mint a disznók vágás előtt. – Biztosan úgy hangzott, mint az angyalok kórusa – mondta Rhett Gerald O'Hara ír kiejtését utánozva. „Szép Peggyemet legelőször a vásárban láttam én…” Elénekelte az első versszakot, aztán bevallotta, hogy a többire nem emlékszik. – Biztosan emlékszel minden szavára, Scarlett. Énekeld. Scarlett megpróbálta, de nem volt hozzá ereje. – Elfelejtettem – mondta, hogy a gyöngeségét leplezze. Nagyon fáradt volt. Ha csak Rhett meleg mellkasára hajthatná a fejét, és alhatna egy sort. Olyan csodás érzés, ahogy átfogja. A feje lebukott. Már nem bírta feltartani. Rhett felrázta. – Scarlett, hallasz? Scarlett, érzem, hogy fordul az áramlás, esküszöm, már egészen közel vagyunk a parthoz. Most nem adhatod fel. Gyere, drágám, mutasd meg, hogy van benned kitartás. Tartsd fel a fejed, kicsim, mindjárt vége.

– …olyan hideg… – Ne add fel, Scarlett O'Hara! Hogy löktelek volna oda a Sherman seregének Atlantában! Minek is mentettelek meg! A szavak lassan ivódtak Scarlett kihunyó tudatába, s ő alig észlelhetően, de dühbe gurult. Ez azonban elegendőnek bizonyult. Szemét kinyitotta, fejét felkapta, hogy a kihívásra visszavágjon. – Vegyél mély lélegzetet – utasította Rhett. – Alábukunk. – Nagy kezét rátapasztotta Scarlett orrára és szájára, s az alig kapálózó testet szorosan átölelve lebukott a víz alá. A hajótesten kívül buktak felszínre, tajtékzó hullámfal közelében. – Már majdnem ott vagyunk, szerelmem – kapkodott Rhett levegő után. Egyik karjával Scarlett nyakát kulcsolta körül, s feltartotta az asszony fejét, miközben erőteljes karcsapásokkal vágott keresztül a megtörő hullámon, majd annak a hátán lovagolva ki a sekélybe. Szemerkélt az eső, az erős szél szinte vízszintesen fújta. Rhett magához szorította Scarlett ernyedt alakját, fölé hajolt, s feltérdelt a fehéren tajtékzó víz peremén. Hatalmas hullám emelkedett messze mögötte, és száguldott sebesen a part felé. A hullám egyre erőteljesebben kunkorodott, aztán habzó taraja becsapódott, a szárazföld felé iramodott, s gurultában a női test fölé oltalmazón hajló Rhett hátába vágódott. Miután a hullám átcsapott fölötte és elült, a férfi bizonytalanul felállt, s a partra botorkált, magához szorítva Scarlettet. Mezítelen lábát száz helyen kaszabolták össze a törött kagylók, de nem bánta. Esetlenül vonszolta magát a mély, süppedő homokban a véget nem érő dűne felé, s jutott el egy szélvédett, öbölszerű mélyedésbe. Ott gyöngéden lefektette Scarlettet a puha homokra. Elcsukló hangon újra meg újra szólongatta, s közben dörzsöléssel igyekezett életet lehelni az alélt testbe. Scarlett csapzott, fénylő fekete hája körülvette arcát, beborította vállát, fekete szemöldöke, szempillája ijesztően villant ki vizes, színtelen arcából. Rhett gyöngéden ütögette az arcát az ujja begyével. Mikor végre kinyitotta a szemét, az úgy ragyogott, mint a smaragd. Rhett diadalittasan felkiáltott. Scarlett ujjai az esőáztatta, dermedt homokot markolták. -Föld – mondta. Azzal elcsukló hangon sírásban tört ki. Rhett a válla alá csúsztatta a karját, és föléje görnyedő teste védelmébe vonta. Szabad kezével a haját, arcát, száját, állát simogatta. – Életem, szerelmem. Már azt hittem, elvesztettelek. Azt hittem, megöltelek. Azt hittem… ó, Scarlett, de jó, hogy élsz. Ne sírj, szerelmem, vége mindennek. Megmenekültél. Minden rendbe jön. Minden… – Csókolta a nyakát, a homlokát, az arcát, Scarlett sápadt bőre egyszerre kiszínesedett, fejét feléje fordítva viszonozta a férfi csókját. És nem volt többé hideg, se eső, se gyöngeség… csak Rhett ajka égett az ajkán, a testén, az ő keze adta át neki melegét. És micsoda erőt érzett Scarlett az ujjaiban, amint megragadta a férfi vállát! És hogy dobogott a torkában a szíve, amikor a férfi ajka hozzáért, hogy dobogott a férfi szíve, amikor Scarlett keze megtalálta az utat a férfi mellének bozontos szőrzetéhez! Igen! Emlékszem; nem álmodtam. Igen, ez az a sötét örvény, amely magába szippant, amely kizárja a világot, s amely éltet, éltet, és szabadon repít a nap kellős közepébe. – Igen! – kiáltotta ismét, újra meg újra, miközben Rhett szenvedélye az övével egyesült, miközben így egymásra találtak ismét. Mígnem a kavargó gyönyör forgatagában megszűntek a szavak, a gondolatok, csupán az észen, az időn, a világon túli egyesülés maradt. 32 Szeret! Milyen ostoba voltam, hogy kételkedtem abban, amit pedig tudok. Scarlett duzzadt ajka lusta, elégedett mosolyra húzódott, és lassan kinyitotta a szemét. Rhett mellette ült. Két karját a térde köré kulcsolta, arcát árnyék borította. Scarlett jólesően nyújtózott. Most észlelte csak a csikorgó homokot a bőrén, most nézett csak körül. Hisz most is szakad az eső. Még tüdőgyulladást kapnak. Valami menedéket kéne találni, mielőtt újból szeretkezünk. Arcán a gödröcskék felragyogtak, s elfojtott egy nevetést. Vagy minek is, hisz az imént se sokat törődtünk az esővel! Kezét kinyújtotta, és ujjaival végigsimított Rhett gerincén. A férfi összerándult, mintha valami megégette volna, sietve Scarlett felé fordult, majd talpra ugrott'. Scarlett nem tudta leolvasni arcáról az érzelmeit. – Nem akartalak felébreszteni— mondta Rhett. – Próbálj aludni, ha tudsz. Keresek egy zugot, ahol megszárítkozhatunk, és tüzet rakhatunk. Ezek a szigetek tele vannak kis barlangokkal.

– Veled megyek. – Scarlett megpróbált felállni. Rhett a lábára terítette a pulóverét. Súlyosan nehezedett rá a vízszívta gyapjú. – Nem. Maradj csak. – Már indult is, felfelé a meredek dűnén. Scarlett levegő után kapkodott, nem akart hinni a szemének. – Rhett! Itt ne hagyj! Nem hagyhatsz itt! De a férfi kapaszkodott tovább. Scarlett csak a széles vállát látta, amelyre rátapadt a vizes ing. A dűne tetején Rhett megállt. Lassan jobbra-balra nézett. Aztán meggörbített hátát kiegyenesítette. Megfordult, és könnyedén leereszkedett a lejtőn. – Van ott egy kalyiba. Tudom, hol vagyunk. – Rhett a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse Scarlettet. Az asszony boldogan meg is ragadta. Ezeket a kalyibákat azért építették maguknak a charlestoniak a közeli szigeteken, hogy a hosszú, déli, meleg nyár forró és párás napjaiban a tenger felől egy kis kellemes, hűvös levegőhöz jussanak. Ide elvonulhattak a város, a városi élet merevsége elől – dísztelen kalyibák voltak ezek, széles, árnyékos tornáccal, viharvert deszkaburkolattal; cölöpökön emelkedtek a vakító homok fölé. Az a kunyhó, amire a fogvacogtató esőben Rhett rátalált, lakatlan volt, és a dühöngő szél ellen nem sok védelmet ígért. De tudta, hogy ezek a házak nemzedékeken keresztül állták már a sarat, hogy van konyhájuk, tűzhelyük, ahol főzni lehet. Vagyis pontosan olyan menedéket adnak, amilyenre a hajótörötteknek szükségük van. Egyetlen rúgással betörte a kunyhó ajtaját. Scarlett követte. Miért olyan hallgatag Rhett? Alig egy szót szólt hozzá, még akkor is, amikor ölben cipelte a tövises bozóton keresztül a homokdűnék tövében. Azt akarom, hogy beszéljen, gondolta Scarlett. A hangját akarom hallani, hallani akarom, hogy szeret. Isten látja lelkem, elég sokáig váratott rá. Az egyik fiókban Rhett kopott takarót talált. – Vedd le magadról a nedves ruhát, és burkolózz be ebbe – mondta. Odalökte a takarót Scarlett ölébe. – Egy perc és begyújtok. Scarlett a szakadt csipkés bugyogó ját a vizes pulóverre hajította, és szárítkozni kezdett a takaró alatt. Puha volt, jó érzés. Kendőként tekerte maga köré, majd visszaült a kemény, konyhai székre. A takaró a lábát is beborította. Órák éta most először volt száraz, mégis reszketni kezdett. Rhett fát hordott be a konyha előtti tornácon álló ládából. Perceken belül ropogott a tűz a nagy tűzhelyben. A fahasábok egykettőre tüzet fogtak, és a magas, narancsszínű lángok fellobogtak. Megvilágították a férfi merengő arcát. Scarlett átbotorkált a szobán, hogy a tűz mellett melegedjék. – Rhett, miért nem veszed le te is a vizes ruhát? Itt a takaró, törölközz meg vele, olyan csodás. – Szemét lesütötte, mint aki zavarba jön tulajdon merészségétől. Sűrű pillái sötét árnyékot vetettek az arcára. – Úgyis elázom újból, mihelyt kimegyek – mondta a férfi. – Csak néhány mérföldre vagyunk a Moultrie-erődtől. Megyek segítségért. – Rhett belépett a konyha melletti kis kamrába. – Kit érdekel a Moultrie-erőd! – Scarlett szerette volna, ha Rhett nem motoz tovább a kamrában. Hogyan beszélgessenek, miközben a férfi egy másik helyiségben van? Rhett egy üveg whisky vei került elő. – A polcok majdnem üresek – mondta röpke mosollyal –, de azért a legszükségesebbet megtaláltam. – Kinyitotta a pohárszéket, és kivett két bögrét. – Elég tiszták – mondta. – Töltök. – Letette a bögréket meg az üveget az asztalra. – Nem akarok inni. Azt szeretném… Mielőtt még végigmondhatta volna, mit szeretne, a férfi félbeszakította. – Szükségem van az italra – mondta. Félig töltötte a bögrét, egyetlen hatalmas kortyintással fölhajtotta az italt, majd megrázta a fejét. – Nem csoda, hogy itt hagyták. Hitvány kisüsti. De azért… – Újból töltött. Scarlett mosolyogva, együttérzőn figyelte. Szegénykém, milyen ideges. Amikor megszólalt, szavaiból szeretetteljes türelem áradt. – Ne légy úgy oda, Rhett. Ne hidd, hogy kényes helyzetbe hoztál. Végtére is házasok vagyunk, szeretjük egymást, és kész. Rhett rábámult a bögre pereme fölül, majd óvatosan letette az italt az asztalra. – Scarlett, ami odakinn történt, annak semmi köze a szerelemhez. Csak megünnepeltük, hogy életben maradtunk. Háborúban így van ez minden csata után. Az életben maradt férfiak rávetik magukat az első nőre, és a testén keresztül bizonyítják be, hogy még élnek. A mi esetünkben te is ugyanúgy használtad az én testemet, hisz te is majdhogynem odavesztél. Ennek semmi köze a szerelemhez. Nyers szavaitól Scarlett lélegzete is elállt. Aztán eszébe jutottak a fülébe suttogott rekedt szavak: „szerelmem”, „életem”, „szeretlek”, amit

százszor is elismételt. Bármit beszéljen is Rhett, szereti. Érezte a lelke legmélyén, ott, ahol hazugságnak nincs helye. Még mindig fél, hogy nem szeretem őszintén! Ezért nem akarja elismerni, hogy ő mennyire szeret. Megindult a férfi felé. – Mondhatsz, amit akarsz, Rhett, az igazságon az mit sem változtat. Szeretlek és szeretsz te is, és ezt be is bizonyítottuk, amikor szeretkeztünk. Rhett kiitta a whiskyt. Aztán élesen felnevetett. – Sose hittem volna, hogy ilyen ostobán romantikus vagy, Scarlett. Csalódtam benned. Régen azért még volt valami sütni valód abban a megátalkodott kobakodban. Az ilyen hirtelen támadt, primitív közösülést nem szabad összetéveszteni a szerelemmel. Bár épp elég példa van rá, hogy esküvői szertartás lesz belőle. Scarlett tovább közeledett. – Rekedtre beszélheted magad, nem számít. – Fél kezével a szeméből pergő könnyeket törölgette. Most már egészen közel állt Rhetthez. Érezte a bőre sósságát, whiskyszagú leheletét. – Szeretsz – zokogta –, igenis szeretsz. – A takaró a földre hullott, amikor Scarlett a kezét nyújtotta Rhett felé. – Végy a karodba, úgy mondd, hogy nem szeretsz, akkor majd elhiszem. Rhett megragadta a fejét, magához húzta, és erőteljesen csókolni kezdte. Scarlett a nyaka köré kulcsolta a kezét, Rhett pedig a nyakát, a vállát simogatta, s a nő teljesen átengedte magát az ölelésének. Ám ekkor Rhett ujjai hirtelen a csuklója köré fonódtak, lefejtette magáról Scarlett kezét, eltolta magától, szája már nem kereste az övét, a testével is elhúzódott. – Miért? – kiáltott az asszony. – Hisz kívánsz! A férfi ellökte, eleresztette a csuklóját, hátratántorodott, mint aki egyszerre tudatára ébredt, hogy mit művel. – Úgy van, Istenemre! Kívánlak, majd megőrülök érted. A véremet mérgezed meg, a lelkemet mételyezed. Láttam én már ópiumszívókat, úgy kívánlak én is, ahogy azok a kábítószert. És tudom, mi vár az ilyen élvezet rabjaira. Teljes kiszolgáltatottság, majd a pusztulás. Velem is majdnem megesett, de megmenekültem. Másodjára nem kockáztatok. Nem rohanok miattad a vesztembe. – Azzal kirontott az ajtón, és beleveszett a viharba. A szél befütyült a nyitott ajtón, jegesen érte Scarlett mezítelen bőrét. Felkapta a földről a takarót, és maga köré tekerte. A tátongó ajtó felé nyomult, de az esőtől nem látott semmit. Minden erejét össze kellett szednie, hogy az ajtót becsukja. Nem is maradt több. Ajkán még mindig érezte Rhett forró csókját. De az egész teste reszketett. A szorosan maga köré tekert takaróban a tűz elé kuporodott. Fáradt volt, nagyon fáradt. Szundít egy kicsit, amíg Rhett visszajön. Olyan mély álomba zuhant, hogy szinte eszméletét vesztette. – Kimerültség – mondta a katonai orvos, akit Rhett magával hozott a Moultrie-erődből –, és a megrázkódtatás. Kész csoda, hogy a felesége él, Mr. Butler. Reméljük, hogy nem fog megbénulni, a lábában szinte teljesen megszűnt a vérkeringés. Burkolja be ebbe a takaróba, és vigyük be a laktanyába. – Rhett sietve bebugyolálta Scarlett élettelen testét, és a karjába vette. – Adja oda az őrmesternek. Maga sincs olyan jó erőben. Scarlett kinyitotta a szemét. Ködös agya észlelte körös-körül a kék egyenruhákat, majd kifordult a szeme. Az orvos a harctéren begyakorlott kézmozdulattal lezárta a szemhéját. – Jó lesz sietni – mondta. – Már nem húzza soká. – Igya csak ki, lelkecském. – Egy asszony hangja volt, gyöngéd, ugyanakkor határozott, Scarlett szinte felismerni vélte. Engedelmesen kinyitotta a száját. – Derék dolog, na még egy kortyocskával. Nem, nem, az ilyen fintorgásra nem vagyok kíváncsi. Hát nem tudja, hogy aki ilyen csúf képet vág, az úgy is marad? És akkor mitévő lesz, mi? Az ilyen szép kislány, ha egyszeribe megcsúnyul? így már jobb. Csak nyissa ki szépen. Nagyobbra. Magába diktálom ezt a finom tejecskét meg az orvosságot, ha akár egy hétbe telik is. Na gyerünk, báránykám. Majd teszek bele még egy kevéske cukrot. Nem, nem a Mammy hangja volt. Hasonló, majdhogynem ugyanaz, mégis más. Könnycseppek buggyantak elő Scarlett lehunyt szeméből. Egy pillanatig azt hitte, otthon van, Tarán, és Mammy ápolja. Erőnek erejével kinyitotta a szemét, látni akart. A fekete asszony mosolyogva hajolt fölé. Szépséges volt a mosolya. Bölcs. Szerető. Türelmes. És tántoríthatatlanul határozott. Scarlett visszamosolygott rá. – No lám, nem megmondtam? Ennek a kicsi lánynak meleg tégla kell az ágyába, mustártapasz a mellére, és majd a vén Rebekán kidörzsöli a hideget a csontjaiból, és a meleg tejjel meg a Jézusról szóló mesével készen is van a kúra. A Jézussal beszélgettem, amíg életre dörzsöltem, mer' tuttam,

hogy ő megsegít, tuttam biz' én. Uram, mondok neki, itt könnyebb dolgod lesz, mint Lázárral, ez itten csak egy kicsi lány, aki rosszul van. A Te örökké tartó idődből alig egy perc kell csak, hogy egy pillantást vessél rá és visszahozzad. És ő meg is tette, és én nagyon is megköszönöm neki. Mingyár kiissza a tejecskét. Nézze csak, lelkecském, tettem bele még két kanál cukrot. Tessék szépen kiinni. Rebekah nem várakoztatja meg Jézust a köszönetével, ugye, maga sem akarja? Annak ám nem örülnek odafenn a mennyekben. Scarlett nagyot nyelt. Aztán kortyolt. Az édes tejnek finomabb íze volt,, mint bárminek az elmúlt hetek során. Amikor mind kiitta, keze fejével letörölte szája körül a fehér bajuszt. -Rettentően megéheztem, Rebekah, ehetnék valamit? A terebélyes fekete asszony bólintott. – Egy perc – mondta. Azzal lehunyta szemét, és imára kulcsolta kezét. Ajka némán mozgott, előre-hátra ingatta magát, bensőséges beszélgetésben adott hálát az Úrnak. Amikor a végére ért, egészen Scarlett válláig húzta fel a takarót és körbegyömöszölte. Scarlett aludt. A tejben laudanum volt. Scarlett álmában erősen hánykolódott. Amikor lerúgta magáról a takarót, Rebekah visszagyömöszölte köré, és addig simogatta a homlokát, amíg meg nem nyugodott. De az álmokon Rebekah sem segíthetett. Összefüggéstelen, kusza töredékei voltak Scarlett szorongásos emlékeinek. Volt benne éhezés, a kétségbeejtő tarai napok véget nem érő éhezésének emléke. És jenki katonák, akik mind közelebb jöttek Atlantához, ott ólálkodtak az ablaka alatt, tapogatták, és azt suttogták, hogy le kell vágni a lábát, Tarán szétterült a vér, fröcskölt és terjedt egyre, már vérfolyammá duzzadt, az hegymagasságú hullámokká nőtt, és még egyre magasabbra tornyosult a sikoltó, parányi Scarlett feje fölött. És hideg volt, jég borította a fákat és a zsugorodó virágokat, jégkagylókat formált köré, amelyből nem bírt kitörni, s amelyen nem tudta keresztülharsogni, hogy: „Rhett, Rhett, gyere vissza”, mert a jégcsapok a száját is belepték. Anyja is megjelent álmában, Scarlett érezte a citromos verbénaillatot, de Ellen egy szót sem szólt. Gerald O'Hara átugratott egy kerítésen, aztán még egyen, véget nem érő kerítések során, háttal ült a fényes, fehér ménen, amely emberi hangon együtt énekelt Geralddal, Scarlettről, aki a szekéren ül. A hangok változtak, asszonyok hangjává alakultak, elcsendesedtek. Nem hallotta, mit mondanak. Scarlett megnyalta cserepes ajkát, és kinyitotta szemét. De hisz ez Melly. Milyen aggódó az arca, szegénykémnek. – Ne félj – mondta neki Scarlett rekedt hangon –, semmi baj. Meghalt. Lelőttem. – Rémálmai vannak – mondta Rebekah. – A rossz álmoknak vége, Scarlett. A doktor megmondta, hogy hamarosan kutya bajod nem lesz. – Anne Hampton barna szeme nézett rá ragyogón, őszintén. A válla fölött megjelent Eleanor Butler arca. – Azért jöttünk, hogy hazavigyünk, drágám. – Teljességgel nevetséges – méltatlankodott Scarlett. – Tudok én járni. – Rebekah fél kézzel megragadta a vállát, és lassan tovább tolta a tolószéket az osztrigakagylóval felszórt úton. -Olyan ostobán érzem magam – mormogta Scarlett, de visszasüllyedt a tolőszékbe. A feje lüktetett, mintha éles kést mártogattak volna bele. A vihar visszahozta a februárnak megfelelő időjárást. Csípős volt a levegő, a szélnek, amely azóta is fújt, komoly ereje volt. Eleanor asszony legalább elhozta a szőrmekeppemet, gondolta. Nagyon közel járhattam a halálhoz, ha még azt se bánja, hogy ezt veszem fel, pedig olyan hivalkodónak tartotta. – Hol van Rhett? Miért nem ő jött értem? – Ki nem engedném még egyszer – mondta Mrs. Butler határozottan. – Elhívattam az orvost, és meghagytam Manigónak, hogy Rhettet rögvest dugja ágyba. Egészen kék volt a hidegtől. Anne közel hajolt Scarlett füléhez, és halkan így szólt: – Eleanor asszony nagyon megijedt, amikor olyan hirtelen vihar támadt. Kirohant az otthonból a kikötőbe, s mikor mondták, hogy a hajó nem tért vissza, magánkívül volt. Kötve hiszem, hogy akár egyetlen másodpercre is leült egész délután, csak járkált fel-alá a verandán, és bámult ki az esőbe. Miközben fedél volt a feje fölött – gondolta Scarlett türelmetlenül. Milyen megható, hogy Anne ennyire együtt érez Eleanor asszonnyal, de persze nem ő fagyott halálra. – A fiamtól hallottam, hogy maga csodákat művelt, amíg életre varázsolta a menyemet – mondta Eleanor asszony Rebekah-nak. – Nem is tudom, hogyan hálálhatnánk meg. – Nem én voltam az, asszonyság, hanem az Úrjézus. Vele szólottam az érdekében, úgy sajnáltam a szegény reszkető párát. Montam neki, nem a Lázár ez, Uram…

Miközben Rebekah elismételte Mrs. Butlernek a történetet, Scarlett Rhettről kérdezte Anne-t. Rhett addig várt, mesélte Anne, míg az orvos ki nem jelentette, hogy Scarlett túlvan az életveszélyen, aztán komppal hazament Charlestonba, hogy az anyját megnyugtassa, mert tudta, mennyire aggódhat. – Majd elájultunk, amikor láttuk, hogy egy jenki katona jön be a kapun – nevetett Anne. – Az őrmestertől kért kölcsön száraz ruhát. Scarlett nem volt hajlandó tolószékkel elhagyni a komphajót. Váltig mondogatta, hogy a maga lábán is el tud menni a házig, és ment is, úgy, mintha nem történt volna semmi. De mire hazaértek, úgy elfáradt, hogy Anne támogatta fel a lépcsőn. S miután a forró bablevest és a kukoricalepényt megette, ismét mély álomba zuhant. Ezúttal nem voltak rémálmai. A megszokott családi kényelemben feküdt, damaszt ágyneműs, pehelydunnás ágyban, és tudta, hogy Rhett-től mindössze néhány lépés választja el. Tizennégy erőt adó órán át aludt. Mihelyt fölébredt, megpillantotta a virágokat. Melegházi rózsák voltak. A vázához borítékot támasztottak. Scarlett mohón kapott utána. A férfi határozott, szálkás betűi sötéten feketéllettek a krémszínű papíron. Scarlett boldogan megsimogatta, mielőtt olvasni kezdte. A tegnap történtekkel kapcsolatban nincs mit mondanom, hacsak azt nem: mélységesen fájlalom, hogy ilyen nagy fájdalmat okoztam és ekkora veszélynek tettelek ki. Scarlett boldogan elmosolyodott. Bátorságod és hősiességed őszintén lenyűgözött, és mindig csodálattal és tisztelettel leszek irántad. Mindazonáltal, amit elmondtam, annak az igazságát nem cáfolhatom. Az életben nem akarlak és nem is foglak látni többé. Megállapodásunk értelmében jogodban áll április végéig Charlestonban, anyám házában maradni. Azonban szívből remélem, hogy másként határozol, mert sem a városi házba, sem Dunmore Landingre a lábamat be nem teszem, amíg értesítést nem kapok, hogy visszatértél Atlantába. Ne is keress, Scarlett. Ne is kísérletezz vele. A készpénzt, amiben megállapodtunk, azonmód átutaltam nagybátyád, Henry Hamilton címére. Együtt töltött éveinkért, kérlek, fogadd őszinte bocsánatkérésemet. Tévedés volt az egész. Boldogabb jövőt kívánok RHETT Scarlett csak bámult a levélre, kezdetben ahhoz is döbbent volt, hogy fájjon neki. Aztán meg dühös. Végül két kezébe fogta a vastag papírt, és apró darabkákra tépte, s miközben megsemmisítette a súlyos, sötét szavakat, egyre beszélt. – Nem, ezúttal nem úszód meg, Rhett Butler. Már akkor, Atlantában is megfutamodtál előlem, miután szeretkeztünk. Én meg csak epekedtem utánad, vártam, hogy visszagyere. Csakhogy most már sokkal több eszem van, mint akkor volt. Tudom, hogy nem tudsz kiverni a fejedből, hiába is szeretnéd. Élni se tudsz nélkülem. Úgy szeretni valakit, ahogy te szerettél engem, aztán rá se nézni többé, teljességgel lehetetlen. Visszajössz, ahogy eddig is visszajöttél. Csakhogy én nem fogok ám itt várni rád. Majd jöhetsz utánam, megkereshetsz. Ahol épp leszek. Hallotta, hogy a Szent Mihály-templom harangja ütni kezd… hat… hét… nyolc… kilenc… tíz. Máskor, vasárnaponként mindig ott volt a tízes misén. De ma nincs ott. Fontosabb dolga van annál. Kiugrott az ágyból, és a csengőhöz szaladt. Jó lesz, ha Pansy szedi a lábát. Csomagolnom kell, és el akarom érni az atlantai vonatot. Hazamegyek, megtudakolom, hogy Henry, bácsi megkapta-e a pénzemet, aztán rögvest dolgozni kezdek a tarai birtokon. …De hisz még nincs is meg. – Jó reggelt, Scarlett asszony. De örülök, hogy ilyen jól találom azok után, ami történt… – Elég a beszédből, kapd elő a bőröndjeimét. – Scarlett megtorpant. – Savannah-ba megyek. Nagyapámnak születésnapja van. Majd az állomáson összetalálkozik a nénikéivel. A vonat tizenkettő előtt tíz perccel indul. És holnap felkutatja a főnökasszonyt, aki majd beszél a püspökkel. Semmi értelme hazamenni Atlantába, amíg Tarát meg nem szerezte. – Az az ócska ruha már nem kell – mondta Pansynek. – Vedd elő azokat, amelyeket magammal hoztam, mikor idejöttem. Azt veszek fel, ami nekem tetszik. Én ugyan többé senkinek nem vagyok hajlandó a kedvében járni.

– Csak nézem, mi végre ez a nagy felhajtás – mondta Rosemary. Érdeklődéssel figyelte Scarlett divatos ruháit. – Te is elmész valahová? A mama azt mondta, hogy biztosan aludni fogsz egész nap. – Hol van Eleanor asszony? El akarok tőle búcsúzni. – Már elment a templomba. Miért nem írsz neki? Vagy átadhatom én is az üzenetet. Scarlett az órára pillantott. Nincs sok ideje. Odakinn várt rá a bérkocsi. Berontott a könyvtárba, és papírt, tollat vett a kezébe. Mit írjon? – Odakinn áll a kocsi, asszonyom – mondta Manigo. Scarlett lefirkantott néhány mondatot; megírta, hogy a nagyapja születésnapjára utazott, és sajnálja, hogy indulás előtt nem találkozhatott Eleanor asszonnyal. Majd Rhett mindent megmagyaráz, fűzte hozzá. Igaz szeretettel, Scarlett. – Scarlett asszony – szólt be Pansy idegesen. Scarlett összehajtogatta a levelet és lezárta. – Kérlek, add oda ezt anyádnak – mondta Rosemarynek. – Sietnem kell. Viszontlátásra. – Viszontlátásra, Scarlett – mondta Rhett húga. Állt az ajtóban, és nézte, hogy Scarlett és a szolgálója meg a csomagok megindulnak az utcán. Rhett korántsem szervezte meg ilyen alaposan a távozását, amikor előző este elment. Rosemary könyörgött, hogy ne menjen, mert olyan rosszul néz ki. De a bátyja búcsúzásképpen megcsókolta, s gyalog vágott neki a sötétségnek. Valahogy nem volt nehéz kitalálni, hogy Scarlett űzi el hazulról. Rosemary lassú, határozott mozdulattal gyufát gyújtott, és elégette Scarlett levelét. – Fő, hogy megszabadultunk tőle – mondta hangosan. III.

Új élet 33 Scarlett boldogan tapsikolt, amikor a bérkocsi megállt Robillard nagyapa háza előtt. A ház rózsaszínű volt, ahogyan Eleanor asszony megmondta. Hogy én ezt észre se vettem, amikor korábban itt jártam! Mindegy, nagyon rég volt, és csak a most számít. Felsietett a vaskorláttal szegélyezett lépcsőn, és belépett a nyitott kapun. Majd a nénikéi és Pansy elrendezik a holmiját, ő maga alig várta, hogy megláthassa a házat belülről. Igen, valóban rózsaszín volt minden – rózsaszín és fehér és arany. A falak, a bútorhuzat és a függönyök rózsaszínűek. Az oszlopok és faberakások fényes fehérre mázolva, csillogó aranynyal szegélyezve. És minden tökéletes állapotban, sehol sem mállott, kopott a festék, mint a charlestoni és atlantai házaknál általában. Kiválóan alkalmas arra, hogy itt várja be, míg Rhett utánajön. Itt legalább majd meglátja, hogy Scarlett családja is van olyan fontos és előkelő, mint az övé. És gazdag is. Tekintete sebesen vágtázott, felbecsülte a makulátlan bútorzat értékét, amelyet a szalon nyitott ajtaján keresztül láthatott. Hisz amennyibe ezeknek a leveleknek és a mennyezet stukkódíszeinek az aranyozása kerülhetett, abból ő vígan kifesthetné Tara minden falát, kívül-belül! A vén zsugori! Nagyapa soha egyetlen fillért se küldött, hogy megsegítsen a háború után, és a nénikéimért se mozdítja a kisujját se. Scarlett felkészült az ütközetre. Nénikéi rettegnek az apjuktól, de ő annál kevésbé. Az atlantai rémisztő magány félénkké tette, aggódóvá, ezért igyekezett a kedvébe járni mindenkinek Charlestonban. Most viszont ismét maga irányítja az életét, s érezte, hogy csak úgy vibrál benne a tettrekészség. Sem ember, sem állat őt most el nem térítheti az útjából. Rhett szereti, s ő a világ királynője. Higgadtan levette kalapját és szőrmekeppjét, s a hallban a márványlapos asztalra dobta. Aztán az almazöld glaszékesztyűt kezdte húzogatni az ujjairól. Erezte, hogy nénikéi bámulják. Máris épp eleget bámulták. Ö viszont örömest viselte a zöld-barna kockás útikosztümöt, elege volt a sok színtelen holmiból, amit Charlestonban kellett hordania. Megigazgatta sötétzöld taft csokornyakkendőjét, amelynek fényében csak úgy csillogott a szeme. Mikor a kesztyűje csatlakozott a kalaphoz és a kepphez, feléjük bökött. – Pansy, vidd fel ezeket, és helyezd el a legcsinosabb hálószobában. És ne húzd úgy össze magadat a sarokban, senki sem fog megharapni, ne félj. – Scarlett, ezt nem lehet… – Meg kell várnod… – tördelték a nénikéi a kezüket. – Ha nagyapa olyan utálatos, hogy elő se jön a fogadásunkra, akkor magunknak kell elrendezkednünk. Az ég áldjon meg, Eu-lalie néni! Itt nőttél fel, te is, Pauline néni is, akkor meg miért

viselkedtek úgy, mintha idegenben volnátok? Scarlett hangja elég merészen csengett, de amikor a ház hátsó felében elbődült egy hang, hogy: – Jerome! – egy csapásra neki is nyirkos lett a tenyere. Eszébe jutott, hogy nagyapja egyenesen az ember veséjébe lát, s ettől ki-ki az égadta világon szívesebben volna mindenütt, mint ott, ahol éppen van. A tekintélyes külsejű fekete inas, aki beengedte őket, most a hall végébe, a kitárt ajtó felé tessékelte Scarlettet és a nénikéit. Scarlett előreengedte Eulalie-t és Pauline-t. A hálószoba, mely korábban szalon volt, hatalmas, magas mennyezetes helyiség volt. Zsúfolva volt bútorokkal, benne állt a sok pamlag, szék és asztal, a szalon korábbi tartozékai, meg még a masszív, négyoszlopos ágy, melynek mindegyik oszlopán egy-egy aranyozott sas ült. A szoba egyik sarkában a francia lobogó meg egy fejetlen próbababa, rajta arany váll-lapos, kitüntetésekkel telitűzdelt egyenruha, amelyet Pierre Robillard viselt, mikor ifjúkorában Napóleon hadseregében harcolt. Az öreg Pierre Robillard most az ágyban ült, párnáira támaszkodva mereven kihúzta magát, és a látogatóira bámult. De hisz szinte teljességgel összement. Olyan nagydarab öregember volt, most meg elvész abban a nagy ágyban; csupa csont és bőr. – Szervusz, nagyapa – mondta Scarlett –, eljöttem, hogy gratuláljak a születésnapodra. Scarlett vagyok, Ellen lánya. – Még nem lágyult meg az agyam – mondta az öregember. Erőteljes hangja mintha nem is a törékeny testből jött volna. – A te memóriád viszont, úgy látszik, megromlott. Ebben a házban a fiatalok ugyanis akkor beszélnek, ha kérdezik őket. Scarlett ajkába harapott és hallgatott. Azért már nem vagyok gyerek, és örülhetnél, hogy egyáltalán beteszi ide valaki a lábát. Nem csoda, hogy a mama úgy örült, amikor a papa megszabadította innét! – Et vous, mes filles. Qu ' est-ce-que vous voulez cette fois? – dörrent rá Pierre Robillard a lányaira. Eulalie es Pauline az ágyhoz ügetett, mindketten egyszerre kezdtek beszélni. Teremtőm! Ezek franciául beszélnek! Hogy a csudába kerülök én ide? Scarlett az aranybrokáttal bevont pamlagra roskadt, és azt kívánta, bárcsak valahol másutt lenne – bárhol… csak ne itt. Jó lesz, ha Rhett minél hamarabb értem jön, különben megőrülök ebben a házban. Odakinn sötétedett; titokzatosak voltak a szoba árnyékos sarkai. A fejetlen katona mintha megmozdult volna. Scarlett hátán végigfutott a hideg, mondta is magának, hogy ne legyen ostoba. De azért nagyon örült, amikor megjelent Jerome és egy tagbaszakadt fekete asszony a lámpával. Miközben a szolgáló összehúzta a függönyöket, Jerome meggyújtotta a falakon a gáziám– \ pákát. Udvariasan megkérte Scarlettet, hogy egy kicsit menjen arrébb, hogy a pamlag mögé kerülhessen. Amikor Scarlett felállt, magán érezte nagyapja pillantását, és menten elfordult. Cikornyás, aranykeretbe foglalt, nagy festménnyel találta magát szemközt. Jerome meggyújtotta az egyik lámpát, azfán a másikat, mire a kép megelevenedett. A nagyanyja arcképe volt. Scarlett a tarai festmény után azonnal felismerte. De ez a kép egészen más volt. Solange Robillard sötét haja nem volt a feje búbjára tornyozva, mint a tarai festményen. Ehelyett meleg felhőként borult a vállára, s könyékig omlott le csupasz karjára, midössze egy fényes gyöngypánt fogta össze. Arrogáns, vékony orra ugyanaz volt, de a szája sarkában mosoly bujkált, nem pedig megvetés, s a sötét, ferde szeme sarkából egyenesen Scarlettre nézett azzal a nevető, vonzó, bensőséges pillantással, amelyet oly ellenállhatatlannak talált mindenki, aki ismerte. Ezen a festményen fiatalabb volt, de már kész nő, nem kislány. A tarai képen félig fedetlen, kihívó kebleit itt vékony fehér selyemköntös fedte. Az áttetsző selyem eltakarta, ugyanakkor látni engedte a fehér bőr és rózsás mellbimbók ragyogását. Scarlett érezte, hogy elpirul. Robillard nagymama csöppet se látszik úriasszonynak, gondolta rosszallással, hiszen a neveltetése ezt váltotta ki belőle. Önkéntelenül eszébe jutott, milyen mohóság fogta el Rhett karjában, mennyire kívánta a férfi érintését. A nagyanyja biztosan ugyanezt a vágyat érezte, ugyanezt az eksztázist, benne van a szemében s a mosolyában. Akkor nem lehet csúf dolog, amit éreztem. Vagy tán mégis? Van valami szégyentelenség a vérében, amit a képről rámosolygó nőtől örökölt? Scarlett lenyűgözve bámult a rátekintő asszonyra. – Scarlett – suttogta Pauline a fülébe. – Père azt akarja, hogy most kimenjünk. Kívánj halkan jó éjszakát, és gyere velem. A vacsora meglehetősen szegényes volt. Alig elég, Scarlett véleménye szerint, annak a fényes tollazatú madárnak, amit a tányérra festettek. – Ez azért van, mert a szakácsnő már a Père születésnapi vendégségét készíti elő – suttogta Eulalie. – Négy nappal hamarabb? – kérdezte Scarlett hangosan. – De hát mit csinál? Nézi, hogyan nőnek a

csirkék? – Jóságos ég, mormogta maga elé, hisz olyan csont és bőr lesz csütörtökig ő is, mint Robillard nagyapa, ha ez így megy tovább. Miután a házban mindenki nyugovóra tért, halkan lelopódzott az alagsori konyhába, és jól belakott kukoricakenyérrel és aludtejjel, amit a kamrában talált. Éhezzenek a cselédek a változatosság kedvéért, gondolta elégedetten, hogy a gyanúja igazolódott. Pierre Robillard lányai üres hassal is hűségesek, de a cselédség csak akkor marad, ha jóllakatják. Másnap reggel szalonnás tojást és pirítóst rendelt Jerome-nál. – Láttam, hogy van a konyhában bőven – tette hozzá. És meg is kapta, amit kívánt. Az előző esti jámborságát ez némiképpen ellensúlyozta. Nem jellemző rám, hogy így behúzom fülem-farkam. Csak mert Pauline és Eulalie néni reszketnek, mint a nyárfalevél, az még nem elégséges ok, hogy az öregembertől én is úgy megijedjek. Többé nem is fog előfordulni. Azért annak nagyon örült, hogy neki a cselédséggel és nem a nagyapával kell csatároznia. Látta, hogy Jerome meg van bántva, és a hatással meg volt elégedve. Régóta senkivel nem bocsátkozott küzdelembe, pedig nagyon szeretett győzni. – A többi hölgy is kér szalonnás tojást – mondta Jeromenak. – És ez a vaj nem elég a pirítósra. Jerome kivonult, hogy jelentést tegyen a többi cselédnek. Scarlett követeléseit mindnyájan sértésnek vették. Nem azért, mert többet kellett dolgozniuk, hisz Scarlett csak azt kérte, amit a cselédek maguk is ettek reggelire. Nem, Jerome-ot és a többieket a fiatalsága és az energiája bántotta. Scarlett lármásan tört be a ház elnémított, sírbolthoz hasonló hangulatába. A cselédek csak abban reménykedtek, hogy elmegy hamarosan, méghozzá nagyobb dúlás-pusztítás nélkül. Reggeli után Eulalie és Pauline végigvitték Scarlettet az emeleti szobákon, s közben lelkesen mesélték, milyen fogadásokat, estélyeket tartottak itt fiatal korukban; közben folyvást helyreigazították egymást, és vitatkoztak az évtizedes történetek részletein. Scarlett sokáig állt egy három kislányt ábrázoló festmény előtt, igyekezett fölfedezni anyja felnőttkori vonásait a pufók, ötéves gyermek arcán. Charleston generációkon át keresztül-kasul házasult nemzedékei között elárvultnak, magányosnak érezte magátr Most jó érzés volt abban a házban lenni, ahol az anyja megszületett és fölnevelkedett, egy olyan városban, ahol jő is részese a családok szövevényének. – Legalább egymillió unokatestvéretek lehet Savannah-ban -mondta a nénikéinek. – Meséljetek róluk. Megismerkedhetek velük? Végtére nekem is rokonaim. Pauline és Eulalie zavartan néztek egymásra. Rokonok? Hát ott vannak a Prudhomme-ok, az anyjuk családja. De csak egy nagyon öreg ember él Savannah-ban, anyjuk elhalt nővérének a férje. A család többi része sok-sok évvel ezelőtt New Orleans-ba költözött. – New Orleansban mindenki beszél franciául -magyarázta Pauline. S ami a Robilterd-okat illeti, azok közül ők vannak egyedül. – Père-nek sok-sok unokatestvére élt Franciaországban, két bátyja is. De egyedül ő jött át Amerikába. Eulalie közbevágott. – De nagyon-nagyon sok barátunk van Savannah-ban, Scarlett. És azokkal persze hogy találkozhatsz. A nővéremmel ma délután úgyis látogatóba indulunk, és leadjuk a névjegyünket, ha Père-nek nincs szüksége rá, hogy idehaza maradjunk. – Nekem háromra itthon kell lennem – vágta rá Scarlett nyomban. Nem akart távol lenni hazulról, amikor Rhett megérkezik, ráadásul a legjobb színben akart feltűnni. Rengeteg időre lesz szüksége, hogy megfürödjön és felöltözzön, mielőtt a charlestoni vonat befut. De Rhett nem jött, s mikor Scarlett végre felállt a gondosan kiválasztott padról a ház mögötti tökéletesen ápolt franciakertben, egészen át volt már fagyva. Visszautasította nénjei meghívását, hogy velük tartson aznap a zeneestélyre, amelyre meghívást kaptak. Ha az is olyan unalmas lesz, mint az öreg hölgyek délelőtti visszaemlékezései, akkor amúgy is halálra unná magát. De a nagyapja gonosz szeme, amikor vacsora előtt tíz percre fogadta a családját, elhatározása megmásítására késztette. Minden csak jobb lehet annál, mint hogy kettesben maradjon a házban Robillard nagyapával. A Telfair nővérek, Mary és Margaret voltak Savannah-ban a kultúra közismert őrei, és a zeneestélyük nem is hasonlított azokra a hangversenyekre, amelyeken Scarlett ez idáig megfordult. Azokon többnyire hölgyek énekeltek, bemutatva tudományukat, más hölgyek pedig zongorán kísérték őket. Kötelező volt, hogy a hölgyek tudjanak énekelni egy kicsit, zongorázzanak úgy-ahogy, rajzoljanak vagy vízfestményeket pingáljanak, no meg kézimunkázzanak. A Telfair nővérek házában azonban, s Szent Jakab téren, ennél sokkal magasabbak voltak a követelmények. A csinosan berendezett, egymásba nyitható szalonokban aranyozott székek álltak sorban, s az egyik terem lekerekített végében zongora állt, hárfa és hat szék, előtte kottaállvánnyal, ami valódi zenei eseményt sejtetett. Scarlett jól megjegyezte a látottakat. A Butler-házban könnyedén át lehetne alakítani az

egymásba nyíló szalonokat, és mennyire más estélyt rendezhetnének, mint Charleston többi családja! Egy csapásra híre menne, hogy Scarlett milyen elegáns házat visz. Ráadásul ő még nem olyan öreg és rozoga, mint a Telfair nővérek. Sem olyan lompos, mint a jelen lévő fiatalabb nők. Miért hiszik az emberek Délen, hogy csak akkor tiszteletre méltók, ha szegénynek és kopottnak látszanak? A vonósnégyes untatta, és már attól tartott, hogy a hárfás sohasem fogja abbahagyni. Az énekesek azonban tetszettek neki, habár operának hírét se hallotta – de legalább egy férfi és egy nő énekelt, nem pedig két lány. És egy csomó idegen nyelven előadott dal után olyan dalok következtek, amelyeket ő is ismert. A férfi hangja csodálatosan romantikus volt a „Szépséges álmodozó”-ban és érzelemmel teli a „Jer vissza írhonba, Mavourneen, Mavourneen” alatt. Scarlett kénytelen volt elismerni, hogy sokkal szebb hangja van, mint Gerald O'Harának, amikor felöntött a garatra. Vajon mit szólna mindehhez a papa? Scarlett majdnem hangosan felvihogott. Biztosan velük énekelne, és közben jót húzna a flaskájából. Aztán megkérné, hogy énekeljék el a ,,Szép Peggym”-et. Ahogy ő is megkérte Rhettet, hogy énekelje el… A terem, benne az emberek meg a zene, egy csapásra eltűnt, s csak Rhett zengő hangját hallotta a felfordult vitorlás csónakterében, a magán érezte két karja ölelését. Úgysincs meg nélkülem. Ezúttal ő jön majd utánam. Most én következem. Scarlett észre sem vette, hogy maga elé mosolyog, miközben az „Őszbe vegyült arany hajad” megható előadását hallgatja. Másnap táviratozott Henry bácsinak, megadta savannah-i címét. Tétovázott, majd azt is megkérdezte, átutalt-e neki Rhett némi pénzt. Mi lesz, ha Rhett megint kisded játékát akarja űzni, és nem küld neki pénzt a Barackfa utcai ház fenntartására? Nem, biztosan nem tesz ilyet. Épp ellenkezőleg, hiszen levelében jelezte, hogy küldi a félmilliót. De nem lehet igaz. Csak beszélt összevissza, amikor azt a sok fájó dolgot írta. Olyan, mint az ópium, mondta. Úgysem bír meglenni nélkülem. Utánam fog jönni. Nehezebben fogja lenyelni a büszkeségét, mint akárki más, de jönni fog. Jönnie kell. Nem bír meglenni nélkülem. Kiváltképp azután, ami ott a parton történt… Scarlett érezte, hogy meleg gyöngeség áramlik szét a testében, s erőnek erejével visszatérítette magát a jelenbe. Kifizette a táviratot, és figyelmesen végigvárta, amíg a távírász elmagyarázza, merre kell mennie az irgalmas nővérek zárdája felé. Ezután oly sebesen eredt neki, hogy Pansynek szinte futnia kellett a nyomában, hogy le ne maradjon. Amíg Rhett érkezését várja, van rá elegendő ideje, hogy megkeresse Carreen főnökasszonyát, és Rhett javaslata szerint rávegye, hogy beszéljen a püspökkel. Az irgalmas nővérek zárdája nagy, fehér épület volt, magas, zárt-kapuján kereszttel, körülötte vaskeresztekben végződő magas vaskerítés. Scarlett lassabbra fogta lépteit, majd megállt. Nagyon más volt ez az épület, mint a csinos charlestoni téglaház. – Oda be akar menni, Scarlett asszony? – kérdezte Pansy reszkető hangon. – Én akkor inkább kinn várakoznék. Baptista vagyok. – Ne légy olyan liba! – Pansy félénksége láttán Scarlett bátorságra kapott. – Ez nem templom, csak egy otthon, olyan hölgyek számára, mint Carreen kisasszony. – A kapu az érintésére kinyílt. Igen, mondta az idősebb apáca, aki a kaput kinyitotta, amikor Scarlett becsöngetett. Igen, a charlestoni főnökasszony náluk tartózkodik. Nem, most rögtön nem fogadhatja Mrs. Butiért. Épp gyűlést tartanak. Nem, azt nem tudja, hogy meddig fog tartani, és azt sem, hogy a főnökasszony tudjae fogadni, ha a gyűlés véget ér. Netalán volna kedve Mrs. Butlernek megnézni a tantermeket? A zárda igen büszke az iskolájára. Vagy arra is van lehetőség, hogy körbevezessék az új székesegyházban. Utána talán üzenhetnének a főnökasszonynak, már ha a gyűlés addigra véget ér. Scarlett mosolyt erőltetett magára. A legkevésbé se vágyom rá, hogy megcsodáljak egy csomó iskolás gyereket, gondolta mérgesen. Vagy hogy megnézzek egy templomot. Már épp meg akarta mondani, hogy majd inkább visszajön később, de az apáca bogarat ültetett a fülébe. Szóval székesegyházat építenek, mi? Az pedig pénzbe kerül. Talán, ha felajánlja, hogy visszavásárolja Carreen tarai örökségét, itt nagyobb érdeklődésre fog találni, mint Charlestonban, amint Rhett meg is mondta. Végtére is, Tara georgiai ingatlan, és bizonyára a georgiai püspök védnöksége alá tartozik. S ha mondjuk felajánlja, hogy Carreen hozományaképpen ajándékoz egy festett üvegablakot az új székesegyháznak? Az sokkal többe kerülne, mint amennyit Carreen tarai öröksége ér, és ő tisztázná, hogy az ablak csere, nem pedig ráadás. A püspököt majd meggyőzik az észérvek, aztán meg fogja

mondani a főnökasszonynak, hogy mi a teendő. Scarlett egyre melegebben, nyájasabban mosolygott. – Nagy megtiszteltetés volna, ha megnézhetném a székesegyházat, nővér, ha nem okozok vele kényelmetlenséget. Pansy eltátotta a száját, amikor felnézett a gótikus stílusban épült székesegyház égre törő ikertornyaira. A majdnem kész tornyokat körülvevő állványzaton dolgozó munkások aprónak és fürgének tűntek, akár az élénk ruhájú mókusok a párosával nőtt fákon. De Scarlett meg se látta a feje fölött zajló jelenetet. Pulzusa az alanti káosztól gyorsult fel, a kalapálás, fűrészelés hangjától és kiváltképp a frissen gyalult fa ismerős gyantaillatától. Ó, hogy mennyire hiányzik neki a fűrészmalom! A tenyere viszketett, legszívesebben megsimogatta volna a tiszta fát, tevékenykedett volna, irányította volna a dolgokat – ahelyett, hogy a teát kortyolgatná csinos kis csészéből a vánnyadt, kifinomult öreg hölgyeknél. Scarlett alig is hallott egy szót mindazokból a csodákból, amelyeket kísérője, az ifjú pap előadott. Még az is elkerülte a figyelmét, hogy a munkások lopva milyen elismerő pillantásokat vetnek rá, miközben félreálltak, hogy a papnak és társának utat engedjenek. Nagyon is lekötötték gondolatai ahhoz, hogy bármit meghalljon, bármit észrevegyen. Milyen egyenes fákból vághatták ezeket a deszkákat! A legjobb fajta fenyő, amit valaha látott. Eltűnődött, vajon merre lehet a fűrésztelep, miféle fűrésszel dolgoznak benne, mivel hajtják. Ó, bárcsak férfi volna! Akkor megkérdezhetné, akkor elmehetne a fűrésztelepre, ahelyett hogy ezt a templomot csodálná. Scarlett belegázolt egy nagy halom faforgácsba, s beszippantotta friss aromáját. – Vissza kell mennem az iskolába estebédre – mentegetőzött a pap. – Hogyne, atyám, természetesen, már megyek is. – Nem mintha szívesen ment volna, de mi mást mondhatott? Scarlett a pap nyomában haladt a katedrális előtti járdáig. – Bocsásson meg, atyám. – Hatalmas termetű, vörös képű férfi szólította meg a papot, vörös inget viselt, amelyen vastagon megült a mészpor. A pap aprónak és sápadtnak tűnt mellette. – Mondana egy áldást a munkánkra, atyám? A Szent Szív kápolna szemöldökfáját alig egy órája emelték be a helyére. Hisz ez az ember olyan ír kiejtéssel beszél, mint a papa! Scarlett lehajtotta a fejét, hogy úgy hallgassa végig az áldást, a munkások úgyszintén. A szemét marta a frissen vágott fa csípős szaga, és az apja emlékétől is könnyek szöktek a szemébe. Meg fogom látogatni a papa bátyjait, határozta el. Biztosan megvannak már vagy százévesek, de a papa örülne, ha ellátogatnék hozzájuk. Visszatért a pappal a zárdába, s ott újabb higgadt visszautasítás várta az idősebb apácától, amikor a főnökasszony után érdeklődött. Scarlett nem fortyant fel, de a szeme vészesen csillogott. -Mondja meg neki, hogy délután visszajövök. Amint a magas vaskapu döngve becsapódott mögötte, Scarlett meghallotta, hogy néhány saroknyira megszólalnak a templomharangok. – A fenébe! – mondta. Tudta, hogy elkésik az étkezésről. 34 Scarlett megérezte a rántott csirke szagát, mihelyt kinyitotta a nagy, rózsaszínű ház ajtaját. – Fogd ezeket – mondta Pansy-nek, azzal sietve a kezébe nyomta a keppjét, kalapját és kesztyűjét. Nagyon éhes volt. Eulalie csak ránézett a hatalmas, gyászos szemével, amikor belépett az ebédlőbe. – Père látni akar, Scarlett. – Nem várhat étkezés utánig? Majd éhen halok. – Azt mondta, „abban a minutában, hogy hazaér”. Scarlett kimarkolt egy forró, gőzölgő zsömlét a kenyérkosárból, éhesen beleharapott, majd megpenderült a sarka körül. Mire nagyapja szobájához ért, be is falta az egészet. Az öreg a homlokát ráncolva nézett rá az ölében fekvő tányér fölött a nagy ágyban. A tányéron, Scarlett látta, csak egy kevés krumplipüré s egy kupac ázott sárgarépa volt. Teremtőm! Nem csoda, hogy olyan mérgesnek látszik. Még csak egy kis vajat se tettek a krumplijára. Még ha egy szál foga sincs is, ennél valamivel tisztességesebben táplálhatnák. – Nem tűröm, hogy a házamban bárki felrúgja az időbeosztást. – Elnézést, nagyapa.

– A császár seregét is a fegyelem tette naggyá, fegyelem nélkül csak káosz van mindenütt. A hangja mély volt, erős, félelmetes. De Scarlett látta, hogy vastag vászon hálóingét hogyan bökik ki hegyes, öreg csontjai, és nem félt. – Mondtam, hogy elnézést. És most mehetek? Éhes vagyok. – Ne légy szemtelen, ifjú hölgy. – Nem szemtelenség, ha az ember éhes, nagyapa. Csak mert neked nem kell az étel, abból még nem következik, hogy más se egyen. Pierre Robillard mérgesen lökte félre a tányérját. – Ez a papi! – hördült fel. – Disznóknak se való. Scarlett az ajtó felé araszolt. – Még nem bocsátottalak el, kisasszony. Scarlett érezte, hogy korog a gyomra. A zsömlék bizonyára kihűltek már, a csirkét meg mind megették, végtére Eulalie néninek is van étvágya. – Az ég szerelmére, nagyapa! Én nem vagyok a katonád! És nem is rettegek tőled, mint a nénikéim. Mégis, mit képzelsz, mit csinálhatsz velem? Szökési kísérletért agyonlövetsz? Ha haláira akarod koplalni magadat, a lelked rajta. Én éhes vagyok, és most megyek, és legalább azt megeszem, ami megmaradt. – Már épp kifordult az ajtón, amikor egy különös, elfojtott hang megállásra késztette. Édes Istenem, csak nem kapott miattam szélütést? Nehogy nekem itt meghaljon! Pierre Robillard nevetett. Scarlett a csípőjére tette a kezét, és rábámult. Az öreg halálra rémítette. A nagyapa csontos ujjaival útjára bocsátotta. – Egyél. – Majd tovább nevetett. – Mi történt? – kérdezte Pauline. – Kiabálás nem volt, ugye, Scarlett? – kérdezte Eulalie. Az asztalnál ültek, és a desszertre vártak. Az ételnek hűlt helye. – Nem történt semmi – sziszegte Scarlett a fogai közt. Fölemelte az asztalról a kis ezüstcsengőt, és dühösen megrázta. Amikor a megtermett fekete szolgáló két kis tálka pudinggal megjelent, Scarlett méltóságteljesen hozzálépett. Két kezét az asszony vállára tette, és sarkon fordította. – Mozgás. És ha azt mondom, mozgás, akkor nem úgy értem, hogy tessék vánszorogni. Mars a konyhába, és hozd az ennivalót. Legyen forró és jó sok, és itt legyen nekem egykettőre. Nem érdekel, melyiktek akarta felfalni, de az majd érje be a csirke hátával meg a szárnyával. A combját akarom, meg a mellét, és jó sok mártást a krumplira, és vajat a forró zsömléhez. Indulás! Hirtelen mozdulattal leült, készen rá, hogy a nénjeivel csatározzon tovább, ha akár meg mernek nyikkanni. Csend telepedett az ebédlőre, amíg az ételt föl nem tálalták. Pauline türtőztette magát, amíg Scarlett félig meg nem ette az ételt. Ekkor udvariasan megkérdezte: – Père mit mondott neked? Scarlett megtörölte száját a szalvétával. – Csak megpróbált ugyanúgy megfélemlíteni, ahogy benneteket szokott, úgyhogy megmondtam neki a magamét. Jót nevetett. A két nővér döbbenten nézett egymásra. Scarlett mosolygott, és még egy kanál mártást öntött a tányérján levő krumplira. Micsoda libák a nagynénjei. Azt se tudják, hogy az ilyen erőszakos fráterrel, mint az apjuk, szembe kell szállni, különben keresztülgázol mindenkin. Az eszébe se jutott Scarlettnek, hogy őt azért nem lehet lehengerelni, mert ő maga hengerel le másokat, meg hogy a nagyapja azért nevetett, mert rájött, mennyire hasonlít rá az unokája. Amikor a desszertet felszolgálták, a tálban mintha megnőtt volna a pudingadag. Eulalie hálásan mosolygott az unokahúgára. – Épp azt beszéltük a nővéremmel, mennyire örülünk, hogy itt vagy velünk, Scarlett, a régi otthonunkban. Nem gondolod, hogy Savannah aranyos kis város? Láttad a szökőkutat a Chippewa téren? És a színházat? Majdnem olyan régi ám, mint a charlestoni. Még emlékszem, hogyan lestük a tanulószoba ablakából a nővéremmel a jövő-menő művészeket. Emlékszel rá, testvérkém? Pauline emlékezett. Arra is emlékezett, hogy Scarlett nem mondta meg nekik, hogy délelőtt elmegy hazulról, de még azt sem, hogy merre járt. Mikor Scarlett közölte, hogy a katedrálisban járt, Pauline hallgatásra intette. Sajnos, Père nagyon ellenzi a katolicizmust. Valami köze van a dolognak a francia történelemhez, hogy pontosan mi, azt nem tudja, de tény, hogy nagyon megharagudott az egyházra. Ez az oka, hogy ők ketten Eulalie-val mindig mise után indulnak Savannah-ba, és. szombaton utaznak haza Charlestonba, hogy otthon legyenek a vasárnapi misére. Az idei év különös nehézséget ró rájuk – mivel nagyon korán van húsvét, Savannah-ban éri őket a hamvazószerda. Természetesen a misére el kell menniük; majd nagyon korán mennek el hazulról, amikor még nincs ébren senki. De hogyan intézzék, hogy apjuk ne vegye észre a homlokukon a hamut, amikor hazajönnek?

– Mossatok arcot – javasolta Scarlett türelmetlenül, ezáltal árulva el teljes tudatlanságát, meg hogy ájtatossága mennyire új keletű. Szalvétáját az asztalra dobta. – Mennem kell – mondta fürgén. – Meg… meglátogatom az O'Hara bácsikáimat és nénikéimet. – Senkinek sem óhajtotta tudomására hozni, hogy meg akarja vásárolni a tarai birtoknak a zárda tulajdonában levő részét. Kiváltképp a nénikéinek nem, mert azok nagy pletykafészkek. Még a végén Suellennek is megírnák. Édesdeden elmosolyodott. – Reggel mikor indulunk a misére? – Ezt biztosan szóba hozza a főnökasszonynak. Fölösleges volna elárulni, hogy a hamvazószerdáról teljességgel megfeledkezett. Milyen kínos, hogy a rózsafüzérét Charlestonban hagyta. No mindegy, majd vesz egyet az O'Hara nagybácsik üzletében. Ha jól emlékszik, abban a boltban minden kapható az ásótól a főkötőig. – Scarlett asszony, mikor megyünk má' haza Atlantába? Olyan kényelmetlen nekem a nagyapja konyhai személyzetjével. Olyan vének. És a cipőmet is már széjjelkoptattam a sok járkálásba. Mikor megyünk már haza oda, ahol fogattal járhatunk? – Hagyd el ezt az örökös panaszkodást, Pansy. Majd megyünk, amikor mondom, és oda, ahová én akarom. – Scarlett nem volt igazán mérges; az esze közben azon járt, hogy hol lehet a bácsikái boltja, de sehol sem találta. Már én is olyan feledékeny vagyok, mint az öregek. Pansynek ebben igaza van. Savannah-ban mindenki, akit ismerek, öreg. A nagyapa, Eulalie és Pauline néni, meg a barátaik. És a papa bátyjai a legöregebbek. Csak épp beköszönök nekik, elszenvedem a rút, öreges csókjukat, megveszem a rózsafüzért, és már megyek is. Igazán nincs rá okom, hogy a feleségüket is meglátogassam. Ha egy kicsit is érdeklődnének irántam, annak bizonyára jelét adták volna már ennyi év során. Felőlük már rég távozhattam volna az élők sorából anélkül, hogy akár egy részvétlevelet megeresztettek volna a férjemnek és a gyerekeimnek. Mondhatom, szép dolog, így bánni egy vérrokonnal. Lehet, hogy oda se megyek hozzájuk. Nem is érdemlik meg, hogy meglátogassam őket azok után, hogy így elhanyagoltak, gondolta; feledve a leveleket, amelyekre ő maga soha nem válaszolt, mígnem azok valóban elmaradtak. Ε percben készen állt rá, hogy az apja bátyjait, feleségestül, egyszer s mindenkorra kitörölje az agyából. Két dolog foglalkoztatta, Tara megszerzése, és hogy ő diktáljon Rhettnek, nem pedig fordítva. Hogy ez a két cél homlokegyenest ellentmond egymásnak, az nem számít; majd ő megmutatja, hogy meglesz mindkettő. Ezek azonban minden gondolatát lekötötték. Nem is tekergek itt tovább az után a dohos, öreg bolt után, határozta el. Nekem a főnökasszonnyal és a püspök úrral van dolgom. Ó, bárcsak magammal hoztam volna azt a rózsafüzért Charlestonból! Gyorsan végignézte a kirakatokat a Broughton utca túloldalán. Biztosan van itt valahol egy ékszerész. Épp átellenben az öt ragyogó kirakatüveg fölé fényes aranyozással felpingált O'HARA felirat majd kibökte a szemét. Teremtőm, ezeknek aztán felvitte az Isten a dolgát, amióta utoljára itt jártam, gondolta Scarlett. Ez ugyan nem látszik dohosnak. – Gyere – szólt oda Pansynek, azzal a kocsiutat elárasztó szekerek, kocsik és targoncák közé vetette magát. Az O'Hara-üzletnek friss festékszaga volt. A pult fölé akasztott zöld tarlatánzaszlon felirat: ÜNNEPI MEGNYITÁS. Scarlett irigykedve nézett körül. A bolt több mint kétszer akkora volt, mint az ő atlantai üzlete, az áru frissebb, és sokkal nagyobb a választék. Gondosan felcímkézett dobozok és élénk színű vég kelmék töltötték meg a polcokat egészen a mennyezetig; hordókban dara és liszt sorakozott a padlón, a középen álló nagy hasú kályha közelében; és hatalmas üvegedényekbe különféle cukorkák kellették magukat a magas pulton. A bácsikáinak, úgy látszik, nagyon jól megy a sora. A bolt, amelyben 1861-ben járt, nem állt a Broughton utca elegáns részén, sötét volt, és még az ő atlantai üzleténél is zsúfoltabb. Érdekes volna megtudni, vajon mibe kerülhetett a terjeszkedés a bácsikáinak. Talán a maga üzleti gyakorlatában is alkalmazhatná néhány elképzelésüket. Sietve a pulthoz lépett. – Mr. O'Harával szeretnék beszélni szólt a magas, kötényes férfinak, aki épp lámpaolajat mért lei egy vevőnek egy üvegedénybe. – Egy pillanat, ha volna olyan szíves és várna kicsit, asszonyom – mondta a férfi anélkül, hogy fölnézne, alig észlelhető ír kiejtéssel. Ésszerű, gondolta Scarlett. Az ír boltos ír embert alkalmaz a boltjában. Nézegette a címkéket a polcon álló dobozokon, miközben a férfi csomagolópapírt tekert az üveg köré, majd visszaadott. Hm, neki is így kellene tárolnia a kesztyűket, a méretük, nem pedig a színük szerint. Ha az ember kinyit egy dobozt, a színeket azonmód szétválogathatja, de milyen nehéz megtalálni a megfelelő méretet egy doboznyi kesztyű közt, amikor az mind fekete. Hogy erre miért is nem gondolt eddig? A pult mögött álló férfi már másodszor szólt hozzá, mire meghallotta. – Én vagyok Mr. O'Hara – ismételte. Mivel szolgálhatok? Ó, akkor ez mégsem a bácsikái üzlete! Az biztosan még most is ott áll, ahol régen. Scarlett sietve

elmagyarázta, hogy bizonyára tévedett. Ő az idős O'Hara urakat, Mr. Andrew-t és Mr. Jamest keresi. – Meg tudná mondani, merre találom az üzletüket? – Ez az ő üzletük. Én az unokaöccsük vagyok. – Ó… ó… szentséges szűzanyám! Akkor te bizonyára az unokatestvérem vagy. Katie Scarlett vagyok, Gerald lánya. Atlantából. – Scarlett kinyújtotta mindkét kezét. Egy unokatestvér! Egy nagydarab, erős, nem is öreg, saját unokatestvér! Mintha nagy ajándékot kapott volna, úgy megörült. – Én a Jamie vagyok – mondta nevetve az unokatestvére, és megfogta a feléje nyújtott két kezet. – Jamie O'Hara, szolgálatodra, Scarlett O'Hara. És micsoda öröm ez egy fáradt üzletembernek! Szép, mint a napfelkelte, és csak úgy idepottyan a kék égből, akár egy hullócsillag. És most meséld el, hogy kerülsz ide az új üzletbe épp a megnyitóra? Gyere, hozok neked egy széket. Scarlett egy csapásra megfeledkezett a rózsafüzérről, amit venni akart. Megfeledkezett a főnökasszonyról is. Nem beszélve Pansyről, aki az egyik sarokban letelepedett egy zsámolyra, és fejét egy nagy rakás lópokrócnak támasztva azon nyomban el is aludt. Jamie O'Hara mormogott valamit az orra alatt, mikor visszatért a hátsó helyiségből, és széket tolt Scarlett felé. Már négy vevő várakozott. S az elkövetkező fél órában újabbak és újabbak jöttek, úgyhogy Jamie két szót se válthatott Scarlett-tel. Időnként bocsánatkérő pillantást küldött felé, de Scarlett mosolyogva rázta a fejét. Bocsánatkérésre nem volt szükség. Scarlett boldog volt, hogy a meleg, kitűnően vezetett boltban lehet, ahol hatalmas a forgalom; örült az újonnan felfedezett unokatestvérnek, aki oly ügyesen bánt a vevőkkel, hogy abban örömest elgyönyörködött. Végre egy röpke pillanatra csak egy anya volt már a boltban a három lányával, akik négy doboz csipke közt válogattak. – Gyorsan elhadarok mindent – mondta Jamie –, amíg mód van rá. James bácsi boldog lesz, hogy láthat, Katie Scarlett. Nagyon öreg már, de igen tevékeny. Mindennap itt van az üzletben ebédidőig. Talán nem is tudsz róla, hogy a felesége meghalt, nyugodjék békében. Andrew bácsi felesége úgyszintén. Andrew bácsi szíve meg is szakadt belé, egy hónapon belül utána is ment. Remélem, mind jól vannak, odafenn az angyalok között. A házban James bácsi él velem, a feleségemmel és a gyerekeinkkel. Nincs messze innét. Eljössz teára hozzánk, hogy megnézd őket? Dániel, a fiam hamarosan itt lesz, ő a kifutó, aztán hazakísérlek. Épp ma ünnepeljük Patrícia lányom születésnapját. Ott lesz az egész család. Scarlett boldogan elfogadta a meghívást. Azzal levette kalapját és kesztyűjét, és odament a csipkék közt válogató hölgyekhez. Nem csak egyetlen O'Hara tudja, hogyan kell irányítani egy üzletet. Amellett túlontúl izgatott volt ahhoz, hogy egy helyben maradjon. Unokatestvére lányának a születésnapja! Lássuk csak, akkor az nekem édesunokahúgom. Habár Scarlett a megszokott többgenerációs család nélkül· nőtt fel, azért ízig-vérig déli volt, és kiismerte magát tizedíziglen az unokatestvérek szövevényében. Azért örült úgy Jamie-nek, mert élő bizonyítékát látta benne mindannak, amit Gerald O'Harától hallott. Fekete, göndör haja volt és kék szeme, mint a többi O'Harának. Széles szája, kurta orra és kerek, pirospozsgás képe. Mi több, hatalmas alkat, magas, széles mellkasú, erős, vastag lábú – nincs az a szélvihar, amely elsodorná. Daliás férfi volt. – Apád volt a vakarcs az alomban – mondta mindig Gerald röstelkedés nélkül, s a bátyjaira annál büszkébben. – Nyolc gyereke volt anyámnak, mind fiúk, és én, az utolsó, egyedül én nem voltam akkora, mint a ház. – Scarlett eltűnődött, vajon apja bátyjai közül melyik lehetett Jamie apja. Nem számít, uzsonnánál majd úgyis kiderül. Nem, nem is uzsonnánál, a születésnapi zsúron! Az unokahúga születésnapján. 35 Scarlett gondosan leplezett kíváncsisággal nézett fel unokatestvérére, Jamie-re. Az utcai világításban a férfi szeme alatt húzódó árkokat nem mosta el az árnyék, úgy, ahogy odabenn, a boltban. Középkorú volt, hízásnak eredt, elpuhult. Scarlett valamilyen oknál fogva feltételezte, hogy ha egyszer unokatestvérek, akkor egykorúak is. Mikor Jamie fia megjelent, Scarlett döbbenten tapasztalta, hogy felnőtt ember, nem kamasz fiú, aki házhoz szállítja a csomagokat. És hogy ennek a felnőtt férfinak lángvörös a haja. Időbe telt, mire hozzászokott a látványhoz. Akár Jamie látványához a napvilágnál. Ez… ez nem úriember. Scarlett nem tudta volna megmondani, hogy miért, de világos volt, mint a nap. Valami hibádzott az öltözékében; az öltönye kék volt, de nem eléggé sötét, és valahogy nagyon megfeszült a mellén és a vállán, másutt viszont mintha bő lett volna. Rhett ruhái, azt Scarlett tudta, a szabómesterség műremekei mind, Rhett törekedett is a tökéletességre. Azt nem várta el, hogy Jamie úgy öltözködjön, mint Rhett – hisz őhozzá fogható nincs senki sem. De azért Jamie valamit mégiscsak csinálhatna… már amit a férfiak csinálni szoktak… hogy

ne nézzen ki olyan… közönségesen. Gerald O'Hara mindig úgy festett, mint egy úriember, ha mégoly viseltes és gyűrött volt is a ruhája. Az eszébe se jutott Scarlettnek, hogy az ő anyja halk, de annál határozottabb szava csinált Gerald Ο'Harából úriembert. Scarlett csupán azt tudta, már nem is örül annyira, hogy fölfedezte az unokatestvérét. Nos, végtére is, csak megiszom egy csésze teát, bekapok egy szelet tortát, és már megyek is. Ragyogó mosolyát Jamie-re villantotta. – Annyira felvillanyozott, hogy megismerhetem a családodat, ki is ment a fejemből, hogy valami ajándékot vegyek a kislányod születésnapjára. – Nem gondolod, Katie Scarlett, hogy a legnagyobb ajándékot viszem neki, amikor veled kart karba öltve lépek be a házba? A szeme épp úgy ragyog, mint a papáé, gondolta Scarlett. És a papa csipkelődő ír kiejtésére is mennyire emlékeztet a beszéde. Csak ne viselné ezt a kajla kalapot! . – Elmegyünk nagyapád háza előtt – mondta Jamie, amitől Scarlettet kiverte a jeges rémület. És ha a nénikéi meglátják őket? Mi lesz, ha még be is kell mutatnia Jamie-t? Mindig is az volt a véleményük, hogy a mama rangján alul ment férjhez, ehhez Jamie-nél ékesebb bizonyítékra nem is volna szükségük. Mit is mondott? Jó lesz, ha odafigyel. – …és ott hagyhatod a cselédlányt. Nálunk biztosan amúgy se találná helyét. Nekünk nincsenek cselédeink. Nincsenek cselédeik? Teremtőm! Hisz mindenkinek vannak cselédei, mindenkinek! Miféle helyen lakhatnak, valami bérházban? Scarlett felszegte az állát. Ez itt a papa bátyjának a fia, és James bácsi a papa édesbátyja. Nem fogom bemocskolni áz emlékét azzal, hogy túlságosan gyáva vagyok, hogy megigyak náluk egy csésze teát, még ha patkányok rohangálnak is a padlójukon. – Pansy – mondta –, ha a házhoz érünk, te hazamehetsz. És megmondod nekik, hogy én is egyenesen hazamegyek… ugye, majd hazakísérsz, Jamie? – Arra még hajlandó volt, hogy szembeszálljon á padlón rohangáló patkányokkal, de hogy tönkretegye a hírnevét azzal, hogy kísérő nélkül megy végig az utcán, arról szó se lehet. Úrihölgy ilyet nem csinál. Scarlett legnagyobb megkönnyebbülésére nem a házuk előtt, hanem mögött haladtak el, tehát nem ott, ahol a nénikéi „egészségügyi” sétájukat szokták végezni, a fák árnyékában. Pansy boldogan bement a kertbe; már a gondolatára is ásított, hogy újból lefekhet aludni. Scarlett azon volt, hogy nem látsszék rajta az idegesség. Hallotta, hogy Jerome elpanaszolta a nénikéinek, mennyire züllik a környékük. A szép, öreg házaktól alig néhány saroknyira keletre a környék tele van panziókkal, amelyekben a Savannah forgalmas kikötőjének hajóin dolgozó matrózoknak adnak szállást. Az elegáns, sznob öreg fekete véleménye szerint a legtöbbjük mocskos ír származék. James megállás nélkül kísérte tovább, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán hamarosan befordult egy csinos, ápolt sugárútra, a déli Fő utcára. – Itt volnánk – állt meg Jamie egy magas, tekintélyes téglaház előtt. – Milyen szép! – kiáltott Scarlett tiszta szívéből. Aztán jó ideig nem is jutott szóhoz. Jamie nem a magas oszlopok között húzódó lépcső felé vezette, hanem az utcával egy szinten nyitott ki egy kisebb ajtót, és Scarlett egy konyhában találta magát iszonyú tömeg kellős közepén. Mindenki vörös hajú volt, és mindenki lármásan üdvözölte, amikor Jamie a hangorkánt túlkiabálva közölte: – Ez itt Scarlett, a bácsikámnak, Gerald O'Harának gyönyörű lánya, aki messziről, egészen Atlantából jött el hozzánk, hogy James bácsit meglátogassa! Mennyien vannak, gondolta Scarlett, amikor megrohamozták. Jamie úgy nevetett, amikor a legkisebbik lány meg egy kisfiú átölelték a térdét, hogy nem is lehetett érteni, mit mond. Ekkor egy hatalmas, tagbaszakadt asszony, akinek még a többinél is vörösebb volt a haja, kinyújtotta kérges kezét Scarlett felé. – Nagyon örülünk – mondta nyájasan. – Jamie felesége vagyok, a nevem Maureen. Ne törődj ezekkel a barbárokkal, gyere, ülj ide a tűz mellé, és igyál velünk egy csésze teát. – Erőteljesen belekarolt Scarlettbe, és bevezette a szobába. – Halkabban, ördögfiókák, hagyjátok már szóhoz jutni a papát. Mossatok arcot, és gyertek, mutatkozzatok be Scarlettnek sorra, egymás után. – Leemelte a szőrmekeppet Scarlett válláról. -Helyezd ezt biztonságba, Mary Kate, mert még azt hiszi a baba, hogy egy kiscica, aminek a farkát meg lehet cibálni, olyan finom, selymes. – A nagyobbik lány bókot vágott ki Scarlett előtt, majd buzgón kinyúlt a szőrmeképp után. Nagy kék szemében csodálat ült. Scarlett rámosolygott. És Maureenra is, bár Jamie felesége épp lenyomta egy karosszékbe, mintha Scarlett is gyerek volna, akit utasítani kell. A következő pillanatban Scarlettnek akkora csészét nyomtak a kezébe, amekkorát fél kézben még életében nem tartott, miközben a másik kezét épp egy kápráztatóan szép lány fogta meg, aki így

suttogott az anyjának: – Olyan, mint egy hercegnő –, Scarlettnek pedig azt mondta: – Helen vagyok. – Meg kéne simogatnod azt a szőrmét, Helen – mondta Mary Kate fontoskodón. – Tán Helen a vendég, hogy hozzá beszélsz? – kérdezte Maureen. – Micsoda szégyen egy anyára az ilyen mafla gyerek. -A hangja csupa melegség volt, és alig bírta magába fojtani a nevetést. Mary Kate arca kipirult a szégyentől. Megint bókolt, és a kezét nyújtotta. – Scarlett néni, bocsánatot kérek. Csak hát olyan elegáns tetszik lenni, hogy egészen megfeledkeztem magamról. Mary Kate vagyok, és büszkeséggel tölt el, hogy ilyen elegáns hölgy a nagynéném. Scarlett szerette volna azt mondani, hogy nincs szükség bocsánatkérésre, de nem volt rá lehetősége. Jamie levette kalapját, zakóját, és kigombolta a mellényét. Jobb karja alatt egy visongó, pufók kis gyerekcsomag rúgkapált boldogan. – Ez a kis ördög ott Sean, akit Johnnak hívunk, mint egy jóféle amerikai gyereket, hiszen itt született, Savannah-ban. Jackynek becézzük. Jacky, köszönj szépen a nénikédnek, ha ugyan van nyelved. – Szerbusz! – üvöltötte a kisfiú, majd mikor az apja fejre állította, izgatottan felkacagott. – Mi folyik itt? – Jacky kuncogásától eltekintve minden lárma elhalt, mikor megszólalt egy vékonyka, panaszos hang. Scarlett a konyha felé fordult, és meglátott egy magas öregembert, aki csakis James bácsi lehetett. Egy göndör fekete hajú lányka állt mellette. Ijedtnek és félénknek látszott. – Jacky fölébresztette James bácsit álmából – mondta. – Valami baj történt, hogy úgy ordít, meg még Jámie bácsi is korábban jött haza? – Szó sincs róla – mondta Maureen. A hangját megemelte. – Látogatód jött, James bácsi. Személy szerint hozzád. Jamie Dánielre hagyta az üzletet, hogy hazakísérhesse. Gyere a tűzhöz, kész a tea. És itt van Scarlett. Scarlett mosolyogva felállt. – Szervusz, James bácsi, emlékszel még rám? A öregember rábámult. – Mikor utoljára láttalak, a férjedet gyászoltad. Találtál már helyette másikat? Scarlett agya sebesen futott vissza az időben. Te jó ég, James bácsinak igaza van. Wade születése után járt Savannah-ban, amikor Charles Hamiltont gyászolta. – Igen, találtam – mondta. És mit szólnál hozzá, te minden lében kanál öreg, ha elárulnám, hogy azóta már kettőt is találtam? – Helyes – bólintott a nagybátyja. – így is épp elég férjezetlen nő van ebben a házban. A mellette álló lány alig hallhatóan felkiáltott, majd megfordult, és kiszaladt a konyhából. – James bácsi, nem volna szabad így kínoznod – mondta Jamie komolyan. Az öreg a tűzhöz ment, és dörzsölni kezdte a kezét. – Minek siránkozik annyit – mondta. – Az O'Harák nem siránkoznak, ha valami bajuk van. – Maureen, most iszom meg a teámat, miközben Gerald lányával beszélgetek. – Leült a székbe Scarlett mellé. – Meséld el a temetést. Tisztességes temetést adtál apádnak? A bátyám, Andrew olyan temetést kapott, amilyet még nem láttak ebben a városban. Scarlett hirtelen maga előtt látta a néhány szánalmas gyászolót, aki Tarán körülállta Gerald sírját. Milyen kevesen voltak. Sokan, akiknek ott lett volna a helyük, meghaltak korábban, jóval a papa előtt. Scarlett le nem vette zöld szemét az öregember fakó, kék szeméről. – Az üvegfalú gyászhintót négy fekete ló húzta, fekete csótárt tűztek a fejükre, virágtakaró borította a koporsót és a hintót, és kétszáz gyászoló követte kocsin. Márvány síremléke van, nem egyszerű sírköve, és a tetején angyalt ábrázoló hét láb magas szobor. – Scarlett hangja rideg volt és éles. Nesze neked, öreg, és most már hagyd békén nyugodni a papát. James a tenyerét dörzsölte. – Isten nyugosztalja – mondta boldogan. – Mindig mondtam, hogy közülünk Geraldnak volt a legkülönb ízlése, ugye, megmondtam, Jamie? A vakarék az alomból, és ő volt az, akinek egy sértésre a leghamarabb nyílt ki a bicska a zsebében. Finom kis ember volt Gerald. Tudod-e, hogyan szerezte az ültetvényét? Úgy, hogy az én pénzemmel pókerezett. És a haszonból nekem egyetlen fillért föl nem ajánlott. – James teli tüdőből, felszabadultan hahotázott, egy fiatal se nevet különbül. Csupa élet volt és derű. – Azt meséld el, James bácsi, hogyan jött el Írországból – mondta Maureen, s újratöltötte az öreg csészéjét. – Lehet, hogy Scarlett még nem is hallotta a történetet. Ezer mennykő! Mi lesz itt, halottvirrasztás? Scarlett mérgesen fészkelődött a székén. – Már százszor hallottam – mondta. Gerald O'Hara maga is szívesen kérkedett vele, hogyan menekült el Írországból, miután vérdíjat tűztek ki a fejére, mert egyetlen ökölcsapással megölte az angol földesúr adószedőjét. Clayton megyében mindenki százszor hallotta a történetet, és senki egy szót el nem hitt belőle. Gerald nagy lármát tudott csapni, ha rájött a döhöngés, de alapjában véve lágyszívű volt.

Maureen mosolygott. – Nagy ember volt, ha mégoly apró termetű is, úgy mesélték. Olyan apa, akire minden asszony büszke lehet. Scarlett torkát könnyek fojtogatták. – Az is volt – mondta James. – Mikor jön már a születésnapi torta, Maureen? És hol van Patricia? Scarlett végignézett a vörös hajú gyülekezeten. Nem, egészen biztos, hogy Patricia nevűvel eddig még nem találkozott. Talán a fekete lány volt, aki kiszaladt. – Maga készíti elő a születésnapi ünnepségét, James bácsi – mondta Maureen. – Tudod, milyen különös. Mihelyt Stephen beszól, hogy mehetünk, átmegyünk a szomszédba. Stephen? Patricia? Szomszéd? Maureen leolvasta a kérdést Scarlett arcáról. – Jamie nem mondta neked, Scarlett? Itt most három háztartásnyi O'Hara él egy rakáson. Még alig találkoztál a rokonaiddal. Ezeket sohasem fogom megjegyezni, gondolta Scarlett kétségbeesetten. Ha legalább egy helyben maradnának! De hát ebben hiába reménykedett. Patricia a kettős nappaliban tartotta születésnapi ünnepségét – amennyire csak lehetett, szélesre tárták a szárnyas ajtót. A gyerekek – márpedig volt belőlük elég – olyan játékokat játszottak, amelyekhez búvóhelyre, futkosásra volt szükség, székek meg függönyök mögül ugráltak elő. A felnőttek időnként egy-egy gyerek után vetették magukat, ha az már nem bírt magával, vagy felkapták azt a kicsit, amelyik épp elesett és vigaszra szorult. Hogy kinek a gyereke, az nem számított. A felnőttek az összes gyerekkel szülőként viselkedtek. Scarlett örült, hogy Maureennak vörös a haja. Az ő gyerekei – akikkel Scarlett a szomszédban találkozott, meg Patrícia meg Daniel, az a fiú aki a boltban dolgozott, meg egy másik felnőtt fiatalember, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznie – legalább megkülönböztethetők voltak a többitől. A többi reménytelenül egybeolvadt. A szüleik hasonlóképpen. Scarlett tudta, hogy az egyik férfit Geraldnak hívják, de vajon melyiket? Mind megtermett férfiak voltak, göndör fekete hajúak, kék szeműek és megnyerő mosolyúak. – Ugye, milyen zavarbaejtő? – kérdezte egy hang a közvetlen közelében. Maureen volt. – Ne aggódj, Scarlett, előbb-utóbb megtanulod. Scarlett mosolygott, és udvariasan bólintott. De „megtanulni” őket nem állt szándékában. Épp elhatározta, hogy mihelyt lehetséges, megkéri Jamie-t, kísérje haza. Iszonyatos itt a lárma a sok poronty között. A csöndes, rózsaszínű ház odaát a téren szinte menedéknek tűnt. Legalább ott vannak a nénikéi, akikkel beszélgethet. Itt senkihez egy szót se lehet szólni, úgy el vannak foglalva a gyerekek hajkurászásával és Patrícia ölelgetésével, csókolgatásával. És a kis jövevényről faggatják, az ég áldja meg őket! Mintha nem tudnák, hogy jól nevelt helyen az embernek az a dolga, hogy úgy tegyen, mintha nem venné észre, ha valaki állapotos. Idegennek érezte itt magát. Kívülállónak. Érdektelennek. Akárcsak Atlantában. Akárcsak Charlestonban. És ezek itt az ő húsából-véréből valók! Amitől csak még százszorta rosszabb volt minden. – És most felvágjuk a tortát – mondta Maureen. Karját Scarlett karjába csúsztatta. – Aztán jöhet a muzsika. Scarlett összeszorította a fogát. Teremtőm, én már végigszenvedtem egy koncertet Savannah-ban. Más eszébe se jut ezeknek az embereknek? Maureennal egy vörös plüssel letakart pamlaghoz ment, és merev tartással leült a legszélére. A társaság figyelmét az üvegpohárhoz ütődő kés kocogása kötötte le. A gyülekezet majdhogynem elcsendesedett. – Addig is, amíg tart ez a csend, megköszönöm nektek – mondta Jamie. Késével megfenyegette a nevető tömeget. – Azért gyűltünk egybe, hogy megünnepeljük Patricia születésnapját, habár csak a jövő héten esedékes. Ma van húshagyókedd, ilyenkor illendőbb a mulatság, mint nagyböjtkor. – Ismét megfenyegette a nevetőket. – És még egy okunk van az ünneplésre. Rátaláltunk egy gyönyörűséges, rég elveszett O'Harára. Emelem poharamat az összes O'Harák nevében unokatestvérünkre, Scarlettre, és szívből jövő szeretettel köszöntöm őt otthonunkban. – Jamie hátravetette fejét, és a sötét folyadékot legurította a torkán. – Kezdődjék az ünnepség! – adta meg a jelt lendületes kézmozdulattal. – És szóljon a zene! Az ajtóból kuncogás hallatszott, majd pisszegve csendre intettek. Patricia odament Scarletthez, és leült mellé. Aztán az egyik sarokban megszólalt egy hegedű. Jamie gyönyörű leánya, Helen körbejárt egy nagy tál gőzölgő húspástétommal. Lehajolt, hogy Patríciának és Scarlettnek is megmutassa, majd óvatosan visszavitte és a nagy, nehéz asztalra tette a szalon közepén, rá a bársony asztalterítőre. Helent Mary Kate követte, majd a csinos lány, aki korábban James bácsi mellett állt, majd az O'Hara

feleségek közül a legfiatalabbik. Mindnyájan felmutatták a kezükben tartott tálat Patríciának és Scarlettnek, majd letették az asztalra. Volt ott bélszín, fokhagymával tűzdelt sonka, egy hatalmas pulyka. Aztán Helen jelent meg újból, ezúttal egy óriási tál gőzölgő krumplival, s a többiek gyors iramban hozták utána a sárgarépapürét, pirított hagymát, édesburgonyát. És egyre csak jött a menet, mígnem az asztalt már teljesen ellepte a sokféle étel és ízletes finomság. A hegedű – Scarlett észrevette, hogy az üzletben segédkező Daniel húzza – cikornyás arpeggiót játszott, majd megjelent Maureen egy tortatoronnyal, amit teletűzdeltek élénk rózsaszínű cukormázrózsákkal. – Cukrászdai torta! – kiáltott fel Timothy. Jamie a felesége háta mögött állt. Két kezét a feje fölé emelte. Mindkét kezében három-három üveg whiskyt tartott. A hegedű vidám, élénk dallamba fogott, mindenki nevetett és tapsolt. Még Scarlett is. Magával ragadta az ünnepi hangulat. – És most te, Brian – mondta Jamie. – Te meg Billy. A királynőket trónussal együtt a tűz mellé. – Mielőtt még Scarlett észbe kapott volna, a pamlag fölemelkedett, ő pedig belekapaszkodott Patríciába, miközben előre-hátra himbálózva a kandallóban pattogó tűz közelébe szállították, majd letették őket. – Most James bácsit – adta ki az utasítást Jamie, azzal magas támlás székével együtt az öreget is odavitték a tűz másik oldalára. A lány, aki korábban James mellett állt, csitítgatni kezdte a gyerekeket, s akár a kotlós a csibéket, a társalgó felé terelte őket, ahol Mary Kate a földre terített meg nekik a másik kandalló előtt. Meglepően rövid időn belül nyugalom váltotta föl a káoszt. Miközben ettek és beszélgettek, Scarlett megpróbálta „megfejteni” a felnőtteket. Jamie két fia annyira egyforma volt, hogy Scarlett alig akarta elhinni, hogy a huszonegy éves Dániel majd három évvel idősebb Briannél. Amikor rámosolygott Brianre, és el is mondta neki, a fiú úgy elpirult, ahogy csak a vörös hajúak tudnak pirulni. Az egyik fiatalember ugratni is kezdte könyörtelenül, de abba is hagyta, mikor a mellette ülő pirospozsgás lány kezét a kezére téve így szólt: – Fejezd be, Gerald. Ő volt hát a Gerald. Papa milyen boldog volna, ha tudná, hogy egy ilyen nagy, erős fiút neveztek el utána. A fiú Pollynak szólította a lányt, és mindkettőjükből úgy áradt a szerelem, hogy csakis vadonatúj házasok lehettek. Patricia pedig úgy basáskodott a Billy névre hallgató fiatalember fölött, hogy ők is csak férj és feleség lehettek. De Scarlettnek alig maradt ideje, hogy a többiek nevére odahallgasson. Mintha mindenki vele akart volna szót váltani. És bármit, amit a száján kiejtett, elragadtatással megismételtek, utána szajkóztak. Ő pedig azon kapta magát, hogy Dánielnek és Jamie-nek a saját üzletéről mesél, Pollynak és Patríciának a fodrászáról, James bácsinak pedig a Tarát felgyújtó jenkikről. De leginkább a fatelepről mesélt, elmondta, hogy kezdetben csupán egy malma volt, aztán kettő lett, s hogyan nőtt akkorára a fatelep, hogy Atlanta peremét már egész kis falu nőtte körül, új házakkal. A hallottakat mindenki nagy tetszéssel fogadta. Scarlett végre olyan emberek között lehetett, akik között nem tilos pénzről beszélni. Ezek olyanok, mint ő, hajlandók keményen dolgozni, és mindenáron pénzhez akarnak jutni. Ö már megszerezte a magáét, ezek pedig el vannak tőle ragadtatva. Scarlett nem is értette, miért akarta egy másodpercig is itt hagyni ezt a nagyszerű ünnepséget, s helyette hazamenni a nagyapja házának halálos csöndjébe. – Muzsikálsz nekünk még, Dániel, ha már mind magadba tömted a húgod tortáját? – kérdezte Maureen, amikor Jamie kihúzta a dugót a whiskys üvegből. James bácsi kivételével szinte mindenki talpon termett és munkához látott. Daniel gyors, nyekergő dallamot játszott a hegedűjén, a többiek harsányan kritizálták, az asszonyok letakarították az asztalt, a férfiak a falhoz tolták a bútorokat, csak Scarlett és James bácsi maradt ülve, mintegy két szigeten. Jamie egy pohár whiskyt nyomott James bácsi kezébe, majd görnyedten föléje hajolva várta az öreg ítéletét. – Megjárja – hangzott az ítélet. Jamie nevetett. – Remélem is, öreg, mert csak ez az egy fajtánk van. Scarlett igyekezett elkapni Jamie pillantását, aztán, mivel nem sikerült, kénytelen volt szólni neki. Most már valóban mennie kellett. Mindenki a tűz köré állította székét, a kisebb gyerekek pedig a felnőttek székének lábánál a földre ültek. Látnivalóan felkészültek a koncertre, s ha az elkezdődik, akkor már nagy sértés felállni és elmenni. Jamie átlépett az egyik kisfiún, hogy Scarletthez kerüljön. – Tessék – mondta. S Scarlett legnagyobb rémületére egy poharat nyomott a kezébe, benne többujjnyi whiskyvel. Mégis, mit képzel őróla ez az ember? Egy hölgy nem iszik whiskyt. Teánál erősebb ital az ő torkán le se menne,

legföljebb ha egy kis pezsgő, puncs, vagy egy pohárka sherry. A konyakról, amit régebben oly szorgalmasan iszogatott, Jamie igazán mit se tudhat. Akkor meg micsoda sértés! Nem, megsérteni biztosan nem akarná, talán csak tréfál. Scarlett erőltetetten nevetett. – Jamie, nekem indulnom kell. Nagyszerűen éreztem magam, de későre jár… – Csak nem akkor akarsz hazamenni, Scarlett, amikor épp kezdődik a mulatság? – Jamie a fia felé fordult. – Dániel, ezzel a cincogással elriasztod az újonnan meglelt unokatestvérünket. Rendes dalt játsszál nekünk, fiú, ne ilyen macskazenét. Scarlett szólni próbált, de szavai belevesztek a ,,Játssz rendesen, Daniel” és „Halljunk egy balladát” és „Egy igazi forgatóst, fiú” felkiáltásokba. Jamie vigyorgott. – Nem hallak – harsogta túl a fülsiketítő lármát. – Én ugyan meg nem hallom, ha valaki haza akar menni! Scarlett érezte, hogy elfogja a méreg. Mikor Jamie újból feléje nyújtotta a whiskys poharat, dühödten felállt. Aztán, mielőtt még kiüthette volna a poharat a kezéből, rájött, hogy mit kezdett játszani Daniel. A „Szép Peggym” volt az. A papa kedvence. Ránézett Jamie pirospozsgás ír arcára, és az apja képét látta maga előtt. Istenem, csak itt lehetne, milyen boldog is volna… Scarlett leült. A felkínált italra csak a fejét rázta, s bágyadtan Jamie-re mosolygott. Nem sok választotta el attól, hogy könnyekre fakadjon. A zene azonban nem tűrte a szomorúságot. A ritmus nagyon is fertőző volt, nagyon is vidám, és most már mindenki énekelt és tapsolt. Scarlett lába a szoknyája alatt önkéntelenül is verni kezdte a taktust. – Rajta, Billy – énekelte Dániel a zene ritmusára. – Játssz velem. Billy kinyitott egy ládát, és elővette a harmonikáját. A hangszer összenyomott bőrzsákja sóhajtva nyílott szét. Billy Scarlett háta mögé ment, átnyúlt a feje fölött, s valami csillogót emelt fel a kandallópárkányról. – Akkor most játsszunk valami igazit. Stephen… – Azzal egy vékony, csillogó csövet lökött a fekete hajú, hallgatag férfi felé. – Te is, Brian. – Újabb ezüsttárgy röpült át a szobán. – Tessék, neked is, drága anyóskám… – Azzal valamit Maureen ölébe pottyantott. Egy kisfiú vadul tapsolt. – A csattogtató! Maureen néni a csattogtatón fog játszani! Scarlett csak bámult. Dániel abbahagyta a játékot, s hogy a zene elhalt, Scarletten újból erőt vett a szomorúság. De már nem akart hazamenni. Ennek a mulatságnak semmi köze a Tel-fairék zeneestélyéhez. Itt könnyedség uralkodik, meghittség, vidámság. Az imént még oly gondosan elrendezett szobákban eluralkodott a zűrzavar, bútorokat tologattak, székeket állítottak fel félkör alakban a tűz körül. Maureen keze csattogva fölemelkedett, és Scarlett meglátta, hogy a „csattogtatok” sima, vastag fadarabkák. Jamie még mindig a whiskyt töltögette és adta körbe. De hisz itt a nők is isznak mind! Nem titokban, csöppet se szégyellik. Ugyanúgy mulatnak, mint a férfiak. Akkor iszom én is. Megün-neplem az O'Hara családot. Majdnem odakiáltott Jamie-nek, aztán észbe kapott. Hisz a nagyapához megyek haza. Nem ihatok. Valaki még megérezné rajtam a whiskyszagot. Nem számít. Úgy égek belül, mintha csak az imént ittam volna. Nincs is szükségem az italra. Dániel a húrok fölé emelte a vonót. – „A lány a kocsmapult mögött” – jelentette be. Mindenki nevetett. Scarlett is, bár nem tudta, miért. S a következő pillanatban a nagy terem visszhangzott az ír forgatós zenéjétől. Billy harmonikája fékevesztetten vinnyogott, Brian vékony sípján fújta a dallamot, Stephen a maga furulyáján kontrázott. Jamie a lábával verte a taktust, a gyerekek tapsoltak, Scarlett is tapsolt, mindenki tapsolt. Kivéve Maureent. Ö magasra emelt kezében tartotta a csattogtatót, és az éles staccato csattogás ritmusa fogta össze a zenekart. Gyorsabban, követelte a csattogtató, s a többiek követték. A sípok magasabban szóltak, a hegedű hangosabban nyekergett, s a harmonika szuszogva próbált velük lépést tartani. Vagy fél tucat gyerek fölpattant, és ugrabugrálni kezdett a szoba közepén. Scarlett tenyere kivörösödött a tapsolástól, s a lába úgy járt, mintha legszívesebben ő is együtt ropná a gyerekekkel. Amikor a forgatós véget ért, kimerülten dőlt hátra a pamlagon. – Gyere, Matt, tanítsd meg a kicsiket táncolni – kiáltott Maureen, és megcsörgette a csattogtatót. Scarlett mellett felállt az idősebbik férfi. – Az istenér', várjunk egy kicsit – könyörgött Billy. – Hadd pihenjek. Addig Katie adjon elő egy dalt. – Kipréselt néhány hangot a harmonikából. Scarlett tiltakozott. Ő nem tud énekelni, itt meg végképp nem. A ,,Szép Peggym” az egyetlen ír dal, amit ismer, meg az apja másik kedvence, a „Zöldben járni”. De rájött, hogy Billy nem rá gondolt. Csúnya, fekete hajú, nagy fogú asszony állt föl és nyújtotta

oda poharát Jamie-nek. „Itt egy vad telepes-suhanc” – énekelte tiszta, édes, magas hangon. Mielőtt a sor végére ért, Daniel, Brian és Billy már kísérték. „Jack Duggan néven élt” – énekelte Katie. „írhon szülte s nevelte fel”, és itt belépett Stephen a furulyájával, egy oktávval magasabban, különös, szívet tépő, kristálytiszta panaszhangon. „…Ők lakták Castlemaine-t…” Már mindenki énekelt, csak Scarlett nem. De nem bánta, hogy nem ismeri a dal szövegét. Attól még része volt ő is a zenének. Egészen beburkolta. És amikor a szomorú, bátor dal véget ért, látta, hogy másnak is ugyanúgy csillog a szeme, mint neki. Ezután egy örömteli dal következett, Jamie kezdett rá; aztán egy másik, amelyik megnevettette Scarlettet, és bele is pirult, amikor a szavak kettős értelmét felfogta. – És most én – mondta Gerald. – Eléneklem az én édes Pollymnak a ,,Londonderry”-t. – Ó, Gerald! – mondta Polly, és pirulva kezébe temette az arcát. Brian belekezdett az első akkordokba. Azután Gerald dalolni kezdett, Scarlettnek pedig a lélegzete is elakadt. Hallotta már hírét az ír tenornak, de a valóságra mégsem volt felkészülve. És ez az angyali hang abból a férfiból jött, akit az apja után neveztek el. Gerald szerető, ifjú szíve kitárulkozott, mindenki leolvashatta az arcáról, hallhatta mindenki az erős torkából jövő vibráló, tiszta, magas hangokból. Scarlettnek is a torkát szorongatta a dal szépsége meg a beléhasító éles vágyakozás, hogy ilyen szerelemben legyen része, ilyen tiszta és friss szerelemben. Rhett! – sikoltotta a szíve, miközben elhessegetni igyekezett a férfi sötét, bonyolult jellemének gondolatát. A dal végén Polly Gerald nyaka köré kulcsolta a karját, és arcát a vállába fúrta. Maureen a válla fölé tartotta a csattogtatót. – És most forgatós következik – jelentette be határozottan. – A lábamnak igencsak rophatnékja van. – Dániel nevetve játszani kezdett. Scarlett vagy százszor táncolta már a virginiai forgatóst, de úgy, ahogyan Patricia születésnapi mulatságán ropták, még soha táncolni nem látta. Matt O'Hara kezdte. Egyenes vállával, két merev karjával úgy festett, mint egy katona, amint ellépett a körben álló székektől. Aztán a lába oly sebesen kezdett járni, villogni és tekergőzni, hogy Scarlettnek szinte káprázott tőle a szeme. A padló, akár egy dob, pergett Matt sarka alatt. Biztosan a legjobb táncos a világon, gondolta Scarlett. S ekkor kitáncolt Matt elé Katie, szoknyáját kétoldalt felfogva, hogy jobban igazodhasson a férfi lépteihez. Utána Mary Kate következett, majd Jamie követte a lányát. Aztán a gyönyörű Helen egy unokatestvérrel, egy kisfiúval, aki nem lehetett több nyolcesztendősnél. Hihetetlen, gondolta Scarlett. Varázslatosak, egytől egyig. Varázslatos a zene is. A lába járt, sebesebben, mint eddig valaha is, utánozni próbálta; nem is titkolta, milyen izgalmat keltett benne a zene. Ezt a táncot meg kell tanulnom, egyszerűen muszáj. Hisz… hisz ez… olyan, mintha az ember egyenesen fölperdülne a napba! Az egyik pamlag mögött alvó kisgyerek fölriadt a tánc dobogására, és sírva fakadt. A sírás, akár a járvány, a többi kicsire is átterjedt. A zene és tánc abbamaradt. – Ágyazzatok meg nekik odaát az összehajtogatott pokrócokon, és tegyétek őket tisztába – rendelkezett Maureen. – Aztán becsukjuk a ajtót, és alhatnak tovább. Jamie, a csattogó asszony rémesen megszomjazott. Mary Kate, add oda a papának a poharamat. Patricia megkérte Billyt, hogy vigye át hároméves kisfiúkat. – Én majd Bettyt viszem – mondta, és benyúlt a pamlag alá. – Ss, ss – ölelte magához a síró gyereket. – Helen, húzd össze hátul a föggönyöket, édesem. Ma este nagyon erős a holdvilág. Scarlett még nem tért egészen magához a zenétől. Tétován nézett az ablak felé, majd egy csapásra észbe kapott. Odakinn sötétedett. A csésze tea, amiért ide ellátogatott, órákig tartott. – Ó, Maureen, elkésem a vacsoráról – kapkodott levegő után. – Haza kell mennem. Nagyapa nagyon mérges lesz. – Hadd legyen, az ütődött vénség. Maradj itt végig. Még csak most kezdődik a mulatság. – Bárcsak maradhatnék – mondta Scarlett lelkesen. – Életemben ilyen jól nem mulattam. De megígértem, hogy hazamegyek. – Nos, akkor nincs mit tenni. Ha megígérted, hát meg is kell tartanod. Eljössz megint? – Boldogan. Ezt tekintsem meghívásnak? Maureen boldogan nevetett. – Halljátok ezt a lányt? – mondta csak úgy a szobának. – Ide nem kell meghívás. Mind egy család vagyunk, és te közibénk tartozol. Jöhetsz, amikor csak tetszik. A konyhaajtómon nincs zár, és mindig ég a tűz a kályhában. Jamie maga is jól hegedül… Jamie! Scarlettnek mennie kell. Vedd a kabátod, ember, és kísérd haza.

Mielőtt a sarkon befordultak, Scarlett még meghallotta, hogy ismét fölcsendül a zene. A ház vastag téglafalán és a télire bezárt ablakokon halkan szűrődött keresztül. A „Zöldben járni”-t játszották. Ennek minden szavát tudom, ó, bárcsak ne kéne hazamennem. Lába ritmusra kezdett járni. Jamie nevetve követte. – Legközelebb megtanítom neked a forgatóst – ígérte. 36 Scarlett viszonylag könnyedén elviselte nénjei néma rosszallását. Még az sem keserítette el, hogy nagyapja magához rendelte. Eszébe jutott, milyen lekezelően nyilatkozott az öregről Maureen O'Hara. Az ütődött vénember, gondolta, és magában vihogott. Annyira megjött a bátorsága, hogy odaszemtelenkedett nagyapja ágyához, és miután az öreg elbocsátotta, arcon csókolta. – Jó éjt, nagyapa – mondta vidáman. – Ütődött vénember – suttogta, mikor már biztos távolságban volt, kinn a hallban. Nevetve ült le nénjei közé az asztalhoz. A vacsoráját azon nyomban hozták. A tálat vakítóan csillogó ezüstfedővel takarták le, hogy az étel meleg maradjon. Scarlett biztosra vette, hogy frissen fényesítették. Ez a háztartás egészen rendjén működhetne, gondolta, ha volna valaki, aki ráncba szedi a cselédséget. Nagyapa mindent rájuk hagy. Az ütődött vénember. – Mi olyan mulatságos, Scarlett? – kérdezte Pauline fagyosan. – Semmi, Pauline néni. – Amint Jerome szertartásosan fölemelte az ezüsttál fedőjét, Scarlett lenézett az ételhegyre. Hangosan felnevetett. Életében először nem volt éhes, miután úgy belakott az O'Haráknál. És egy fél tucat embernek elég lett volna az előtte tornyosuló halom; Ezek már biztosan rettegnek tőle a konyhában. Másnap reggel a hamvazószerdái misén Scarlett beült Eulalie mellé a nénje kedvenc padjába. Szerény és feltűnésmentes hely volt, egy oldalhajóból kellett belépni, a padsorok vége felé. Már épp megfájdult a térde a térdepléstől, amikor észrevette, hogy az unokatestvérei lépnek be a templomba. Egyenesen a középső hajóhoz tartottak – no persze, gondolta Scarlett –, ahol két teljes sort foglaltak el, legelöl. Milyen hatalmas, milyen életteli emberek. És vidámak. Jamie fiainak csak úgy lángol a vörös haja a színes ablaküvegeken beözönlő napfényben, Maureen és a lányok ragyogó haját még a kalapjuk sem rejti el. Scarlett úgy belemerült a csodálatukba és a születésnapi mulatság emlékeinek felidézésébe, hogy szinte észre sem vette a zárdai apácák érkezését. Pedig még ő sürgette a nénjeit, hogy siessenek már a templomba. Meg akart róla győződni, hogy a charlestoni főnökasszony még Savannah-ban van-e. Igen, ott volt. Scarlett ügyet se vetett Eulalie kétségbeesett suttogására, hogy forduljon már vissza és nézzen az oltár felé. Ő a mellette ellépkedő apáca szigorú arckifejezését tanulmányozta. Ma fogadja a főnökasszony. Scarlett mindenre el volt szánva. Mise közben arról ábrándozott, milyen estélyt ad majd, ha visszaállította Tara eredeti szépségét. Lesz zene és tánc, ugyanúgy, mint tegnap este, és sose lesz vége, napokon át fog tartani. – Scarlett! – pisszegett Eulalie. – Ne dúdolj. Scarlett a misekönyvébe mosolygott. Észre se vette, hogy dúdolt. Most viszont kénytelen volt elismerni, hogy a ,,Szép Peggym” nem kifejezetten egyházi zene. – Nem hiszem! – mondta Scarlett. Szeme döbbenten és megbántottan villogott ki behamvazott homloka alól, ujjait karomként kulcsolta az Eulalie-tól kölcsönvett rózsafüzér köré. Az idősebb apáca szenvtelenül, türelmesen ismételte meg az üzenetet. – A főnökasszony egész napra visszavonult, imádkozik és böjtöl. – Megszánta Scarlettet, és magyarázatképpen hozzáfűzte: – Ma hamvazószerda van. – Tudom, hogy hamvazószerda van – Scarlett majdnemhogy kiabált. Aztán megfékezte a nyelvét. – Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon csalódott vagyok – mondta szelíden –, és hogy holnap visszajövök. Mihelyt hazaért a Robillard-házba, megmosta az arcát. Eulalie és Pauline látnivalóan meg voltak döbbenve, amikor lement és csatlakozott hozzájuk a szalonban, de egyikük se szólt. A hallgatás volt az egyedüli fegyver, amit bátran mertek használni, amikor Scarlett kijött a sodrából. De amikor közölte, hogy most megrendeli a reggelit, Pauline mégiscsak megszólalt. – Megbánod, még mielőtt a nap lemegy, Scarlett. – Fogalmam sincs, miért bánnám meg – felelte Scarlett. Az állát dacosan előreszegte. Majd eltátotta a száját, amikor Pauline magyarázni kezdte. Scarlett újsütetű vallásossága olyan

nagyon új volt, hogy azt hitte, a böjtölés azt jelenti, pénteken halat kell enni hús helyett. Kedvelte a halat, ezért nem volt ellene semmi kifogása. Amit viszont most Pauline-tól megtudott, az őszintén felháborította. A nagyböjt negyven napja alatt csupán napi egy étkezés engedélyezett, de hús abban sem lehet. Vasárnap kivétel. Húst enni akkor se lehet, de akkor három étkezés engedélyezett. – Nem hiszem! – kiáltott fel Scarlett egy órán belül immár másodszor. – Ilyet mi odahaza sohasem csináltunk. – Mert gyerekek voltatok – mondta Pauline –, de abban egészen biztos vagyok, hogy anyád megtartotta az előírásokat. Azt viszont nem értem, miért nem tanította meg neked a nagyböjti szabályokat, amikor felnőttél. Persze ott élt elszigetelten, egyházi irányítás nélkül, és épp elég volt ellensúlyozni Mr. O'Hara befolyását… – A hangja elhalt. Scarlett szemében kigyúlt a láng, és máris csatára készen állt. – Mit értesz te „Mr. O'Hara befolyásán”, ha szabad érdeklődnöm? Pauline lesütötte a szemét. – Mindenki tudja, hogy az írek szabadon értelmezik az egyház törvényeit. Igazán nem lehet a szemükre vetni, hisz szerencsétlen, írástudatlan nép az. – Azzal ájtatosan keresztet vetett. Scarlett nagyot dobbantott. – Én nem vagyok hajlandó eltűrni az ilyen fennhéjázó francia sznobériát. A papa világéletében jó ember volt, és a „befolyás”, amit gyakorolt, csak kedvesség volt és nagylelkűség, csupa olyasmi, amiről nektek fogalmatok sincs. Továbbá közlöm veletek, hogy tegnap egész délután az ő rokonságánál voltam, és mind nagyon rendes emberek, az utolsó szálig. És engem sokkal inkább befolyásoljanak az olyanok, mint ők, semmi a ti ájtatos finomkodásotok. Eulalie könnyekre fakadt. Scarlett komoran nézett rá. Most aztán majd szipákol órák hosszat, gondolom. Kibírhatatlan. Pauline hangosan zokogott. Scarlett feléje fordult és rábámult. Öt életében sírni nem látta. Scarlett kétségbeesetten bámulta a két lehajtott ősz fejet, megtört vállat, Pauline-é volt a törékenyebb és keskenyebb. Istenem! Odament, és megérintette a nénje hajlott hátát. -Bocsáss meg, néni. Amit mondtam, nem gondoltam komolyan. Amikor a béke helyreállt, Eulalie azzal a javaslattal rukkolt ki, hogy Scarlett csatlakozzon hozzájuk, s hármasban járják körbe a teret. – A nővéremmel úgy találjuk, hogy ez az egészségügyi séta rendkívül jót tesz nekünk – mondta élénken. Majd a szája széle szánalmasan megreszketett. – És eltereli a figyelmünket az éhségről. Scarlett azon nyomban ráállt. Ki kell kerülnie ebből á házból. Esküdni mert volna rá, hogy a konyhában szalonnát sütnek. Körbejárta nénjeivel a ház előtti kis zöld térséget, aztán a következő ház előtti teret is, meg az utána következőt. Mire a házukhoz visszatértek, már majdnem úgy húzta a lábát, mint Eulalie néni, és szentül meg volt győződve, hogy körbejárták Savannah mind a huszon-valahány kis terét, amelyek olyan különleges bájt kölcsönöztek a kisvárosnak. Arról is meg volt győződve, hogy félig már utolérte az éhhalál, és a legszívesebben sikított volna. De legalább lassan eljött az ebédidő. Soha életében halat még ilyen jóízűnek nem talált. Hála Istennek! – gondolta Scarlett, amikor Eulalie és Pauline ebéd után a szobájukba mentek, hogy lepihenjenek. Ha csak egy keveset emlékeznek a múltra, már az is épp elég. De ha se vége, se hossza, akkor az ember legszívesebben azon nyomban eltenné őket láb alól. Nyugtalanul járkált fel-alá, itt-ott fölemelt és megforgatott egy porcelán– vagy ezüsttárgyat, majd visszatette anélkül, hogy valóban megnézte volna. Miért olyan nehéz zöld ágra vergődni a főnökasszonnyal? Miért nem áll legalább szóba vele? Miért kell egy ilyen asszonynak az egész napot visszavonultságban töltenie, akár egy ilyen szent napon, mint a hamvazószerda? Végtére is a főnökasszony már olyan tiszta, olyan jó, hogy annál különb úgyse lehet. Miért kell egy egész napot imádkozással és koplalással töltenie? Koplalás! Scarlett visszarohant az ebédlőbe, hogy egy pillantást vessen a nagy állóórára. Lehetetlen, hogy még csak négy óra. Az is alig. Csak hét perc múlva lesz. És holnap délig egy falatot se ehet. Nem. Ez teljességgel lehetetlen. És semmi értelme. Scarlett a csengőhöz lépett, és négyszer meghúzta. – Eredj, vedd a kabátod – mondta Pansynek, mikor a lány futva megjelent. – Elmegyünk. – Scarlett asszony, hogyhogy a pékségbe megyünk? A szakácsné aszongya, hogy amit ott kapni

lehet, az nem embernek való. Ezér süt ő maga mindent. – Engem a szakácsné véleménye nem érdekel. És ha bárkinek egyetlen szót szólsz arról, hogy itt jártunk, elevenen nyúzlak meg, értetted? Scarlett ott az üzletben felfalt két süteményt meg egy nagy zsömlét. Továbbá hazacipelt két nagy zacskó péksüteményt, föl egyenesen a szobájába, a köpenye alá rejtve. Az íróasztala közepén gondosan elhelyezett távirat várta. Scarlett a földre dobta a süteményes zacskókat, és a távirathoz rohant. „Henry Hamilton” volt az aláírás. A fene egye meg! Azt hitte, Rhett-től érkezett, aki könyörögve kéri, hogy jöjjön haza, vagy jelzi, hogy máris úton van érte. Dühödten összegyűrte a táviratot. Aztán szépen kisimítgatta. Tán nem árt megnézni, mi mondanivalója van Henry bácsinak. Amint az üzenetet olvasni kezdte, elmosolyodott. TAAVIRATODAT MEGKAPTAM STOP FEERJEDTOEL HATALMAS BANKAATUTALAAST SZINTEEN STOP MI EZ AZ OSTOBASAAG KEERDOEJEL RHETT HOLLEETED FELOEL EERDEKLOEDIK STOP LEVEEL MEGY STOP HENRY HAMILTON Tehát Rhett keresi. Pontosan erre számított. Hah! Milyen jól tette, hogy eljött Savannah-ba. Remélte, hogy Henry bácsinak volt annyi esze, hogy azonnal közölje, hol tartózkodik, méghozzá táviratilag, nem pedig levélben. Lehet, hogy Rhett is épp e percben olvassa, akárcsak ő. Scarlett egy keringő dallamát kezdte dúdolni, és a táviratot a szívére szorítva körbetáncolta a szobát. Lehet, hogy már úton is van. Ilyentájt érkezik a charlestoni vonat. A tükörhöz rohant, megfésülködött és csipkedni kezdte az arcát, hogy egy kis színt varázsoljon rá. Átöltözzön? Nem, azt Rhett észrevenné, és még azt hinné, hogy mást se csinált, amióta itt van, csak őrá várt. Kölnivel dörzsölte be a nyakát és a halántékát. így ni. Kész is van. A szeme, látta a tükörben, olyan zölden ragyog, mint a zsákmány után szimatoló macskáé. Majd el ne felejtse lesütni a szempilláját. Zsámolyt tolt az ablakhoz, s odaült, ahol kívülről látni nem lehetetett, ő viszont nagyszerűen kilátott. Eltelt egy óra, de Rhett még nem volt sehol. Scarlett apró fehér fogaival rágcsálni kezdett egy sütödéből hozott zsömlét. Micsoda ostobaság, ez az egész böjt! Még hogy el kelljen rejtőznie a szobájába, és vaj nélkül enni a zsömlét. Igen rossz kedvében volt, amikor végre lement. És ott állt Jerome a nagyapja vacsoratálcájával! Ettől a látványtól majdhogynem áttért hugenottának vagy presbiteriánusnak, akárcsak az öreg. Scarlett megállította a hallban. – Ez az étel rémesen néz ki -mondta. – Vigye vissza, és tegyen hatalmas vajdarabokat a krumplipürére. És tegyen egy nagy szelet sonkát is arra a tányérra; tudom, hogy van sonka odalenn, láttam a kamrában. És adjon egy kis tejszínt e mellé a puding mellé. Meg egy kis tálka eperdzsemet. – Mr. Robillard nem bírja megrágni a sonkát. És a doktor úr szerint nem szabad édességet ennie, se tejszínt, se vajat. – A doktor úr nem akarhatja, hogy éhen vesszen. No tegye, ahogy mondtam. Scarlett mérgesen nézett a távolodó Jerome után, amíg el nem tűnt a lépcsőn. – Senkinek nem volna szabad éheznie – mondta. – Soha. – Egyszeriben jókedve kerekedett, és elnevette magát. – Még az ilyen ütődött vénembernek sem. 37 A zsömléken megerősödött Scarlett vidáman dúdolgatva ment le csütörtökön a lépcsőn. Nénjeit izgatott előkészületek kellős közepén találta, a nagyapa születésnapi ebédjét készítették elő. Eulalie sötétzöld magnóliaágakkal igyekezett feldíszíteni a tálalót és a kandallópárkányt, Pauline pedig lázasan kutatott az abroszok és szalvéták között: próbálta meglelni az apja kedvencét. – Ugyan, mit számít? – kérdezte Scarlett türelmetlenül. – Sok hűhó semmiért! Nagyapa az ágyából el se lát az ebédlőasztalig. Azt válaszd, amelyiken a legkevésbé látszik a foltozás. Eulalie leejtette karjából a zörgő ágakat. – Nem is hallottam, hogy bejöttél, Scarlett. Jó reggelt. Pauline hűvösen biccentett. Jó keresztény asszonyhoz illően megbocsátotta már Scarlett sértéseit, de igen kicsi volt a valószínűsége, hogy valaha is elfelejti. – Mère abroszain nincs foltozás, Scarlett – jegyezte meg. Scarlett végignézett a hosszú asztalon tornyosuló nagy halom abroszon, és eszébe jutottak azok a toldott-foldott, kopott terítők, amelyeket a nénjei Charlestonban használtak. Ha rajta állna,

összecsomagolná ezeket itt, és magával vinné Charlestonba szombaton, amikor hazamennek. Nagyapának ugyan nem fognak hiányozni, a nénikéinek meg nagyon jól jönnének. Én soha az életben úgy félni nem fogok senkitől, ahogy ők rettegnek ettől a vén zsarnoktól. De ha kimondom, amit gondolok, Eulalie néni mindjárt szipogni kezd, Pauline néni meg egy óra hosszat előadást tart a felmenőim iránti kötelességeimről. – Megyek, veszek neki valami ajándékot – jegyezte meg hangosan. – Nektek nincs szükségetek valamire? És ne merészeljétek felajánlani, tette hozzá magában, hogy velem jöttök. A zárdába kell mennem, hogy beszéljek a főnökasszonnyal. Most már csak előjött magányából?! Ha másképp nem megy, majd odaállok, és rátörök, amikor kilép a kapun. Elegem van az örökös elutasítgatásból. Nem, ők túlontúl elfoglaltak ahhoz, mondták a nénik, hogy most vásárolni menjenek, és meg vannak döbbenve, hogy Scarlett még csak most megy ajándékot keresni a nagyapjának ahelyett, hogy már rég megvette és gyönyörűen becsomagolta volna. Még mielőtt részletezhették volna, hogy milyen nagyon sok dolguk van, és mennyire el vannak képedve, Scarlett már útnak indult. – Ütődött vénségek – mormogta az orra alatt. A fák a kis téren valahogy sűrűbbnek látszottak, a fű zöldebbnek, mint előtte való nap. A nap is melegebben sütött. Scarlett derűlátóbban nézett a világba, mihelyt megérezte a tavasz első fuvallatát. Jó nap lesz a mai, ebben egészen bizonyos volt – annak ellenére, hogy a nagyapja születésnapját ünneplik. – Szedd a lábad, Pansy – mondta gépiesen –, ne vonszold magad, mint egy teknősbéka. – Azzal maga is szaporázni kezdte a homokkal-kagylókkal felszórt ösvényen. Az épülő katedrális felől érkező kalapácsütések és az egymásnak kiabáló munkások lármája tisztán, kivehetően sodródott felé a csöndes, napsütötte levegőben. Scarlett egy pillanatra azt kívánta, bárcsak még egyszer végigvezetné a pap az építkezésen. Pedig hát nem azért ment oda. Befordult a zárda kapuján. Ugyanaz az idősebb apáca nyitott ajtót. Scarlett felkészült a csatára. De: – A főnökasszony már várja – mondta neki az apáca. – Ha volna szíves és követne… Scarlett szinte szédült, amikor tíz perc múlva maga mögött hagyta a zárdát. Milyen könnyen ment minden! A főnökasszony mindjárt beleegyezett, hogy beszél a püspökkel. És majd üzen, ígérte, hamarosan. Nem, hogy pontosan mikor, azt nem tudja megmondani, de minden bizonnyal hamarosan. Ö maga a jövő héten tér haza Charlestonba. Scarlettet majd szétvetette a boldogság. A mosolya és a szeme úgy ragyogott, hogy a zöldséges az Abercorn utcai kis üzletben majdnem elfelejtette elvenni tőle a pénzt a szalagcsokorral ékesített doboz csokoládéért, amit a nagyapjának születésnapi ajándékképpen kiválasztott. Jókedvében még a születésnapi előkészületeket is könnyebben átvészelte, amelyek körülvették, mihelyt a Robillard-házba a lábát betette. Csak akkor szontyolodott el némileg, amikor megtudta, hogy a nagyapja felkel, és az asztalnál fogyasztja el legkedvesebb ételeiből álló hatfogásos ebédjét. A lelke akkor vált igazán ólomsúlyúvá, amikor a nénjei közölték, hogy a felszolgált finomságok némelyikéből nem szabad ennie. – Nagyböjt alatt tilos a húsevés – közölte Pauline szigorúan. – És jól vigyázz, nehogy a zsírja a rizsre és zöldségre kerüljön, amit megeszel. – De légy óvatos, Scarlett. Nehogy Père észrevegye – tette hozzá Eulalie suttogva. – Ellenzi a böjtölést. – A szeme könnyben ázott a bánattól. Bánkódik, amiért nem ehet – gondolta Scarlett gonoszul. Majd: persze, megértem. A konyhából érkező illatoktól összefutott a nyál a szájában. – Lesz leves nekünk is. És hal – mondta Eulalie hirtelen nekividámodva. – És torta is, szépségesen szép torta. Igazi lakoma lesz, Scarlett. – Ne feledd, testvérkém, hogy a falánkság bűn – figyelmeztette Pauline. Scarlett otthagyta őket; érezte, hogy mindjárt kijön a béketűrésből. Hisz csak egy ebédről van szó, nyugtatgatta magát, nem kell felhevülni. Még ha az asztalnál ül is a nagyapa, olyan rémes azért biztosan nem lesz. Végtére is, mit művelhet egy öregember? Például azt, mint Scarlett rövidesen tapasztalhatta, hogy kizárólag francia beszédet tűr meg az asztalnál. Amikor Scarlett azt mondta, hogy „Boldog születésnapot, nagyapa” – mintha nem is hallotta volna. Nénikéi köszöntését hűvös biccentéssel vette tudomásul, majd letelepedett a hatalmas, trónszerű karosszékbe az asztalfőn.

Pierre Auguste Robillard már nem volt az a hálóinges, törékeny öregember. Makulátlan, ódivatú frakkjába és keményített fehérneműjébe bújtatott vézna teste nagyobbnak tűnt, s merev, katonás tartása még ülve is tekintélyt parancsolt. Hófehér haja akár egy kivénhedt oroszlán sörénye, sűrű, ősz szemöldöke alatt egy sólyom szeme ült, és nagy, csontos orra olyan volt, akár egy ragadozó csőre. Scarlett azon meggyőződése, hogy milyen jó nap ez a mai, kezdett semmivé foszlani. Szétteregette az óriási, keményített damaszt asztalkendőt az ölében, és megacélozta lelkét az elkövetkezendőkre. Belépett Jerome, kezében egy kisebb asztallapnyi ezüsttálcán hatalmas ezüst levesestál. Scarlett tágra nyitotta a szemét. Életébe még ilyen ezüstöt nem látott. Csupa dísz volt az egész. A tál alját egész erdőnyi facsoport vette körül, ágaik, leveleik felnyúltak a tál pereméig. Az erdőben állatok – medvék, szarvasok, vaddisznó, vadnyúl, fácán; még bagoly meg mókus is ült a faágakon. A levesestál fedője fatörzs alakú, indák szőtték be sűrűn, s minden inda telis-teli gyönyörűen megmunkált, tökéletes szőlőfürtökkel. Jerome ura elé tette a levesestálat, és fehér kesztyűs kezével leemelte a fedőt. Felcsapott a gőz, bepárásítva az ezüstöt, és a garnélarákkrém-leves finom illatával árasztva el az ebédlőt. Pauline és Eulalie izgatott mosollyal hajolt előre. Jerome elvett egy levesestányért a tálalóról, és a tálhoz tartotta. Pierre Robillard megfogta az ezüst merőkanalat, és némán kimerte a levest a tányérba. Aztán félig leeresztett szemhéja mögül figyelte, hogy Jerome Pauline elé teszi. A ceremóniát Eulalie, majd Scarlett esetében is megismételték. Scarlett ujjai viszkettek, már ragadta volna meg a kanalat. De továbbra is ölében nyugtatta a kezét, amíg a nagyapja magának is kimerte, majd megkóstolta a levest. Rögtön nemtetszésének adott kifejezést, és kanalát a tányérba dobta. Eulalie felzokogott. Te vén szörnyeteg! – gondolta Scarlett. Hozzálátott az evéshez. Gazdag, sűrű, finom leves volt. Szerette volna elkapni Eulalie pillantását, hogy jelezze, mennyire ízlik neki, de Eulalie föl nem emelte volna a tekintetét. Pauline ugyanúgy a tányérjába ejtette kanalát, mint az apja. Scarlett minden együttérzése megszűnt a nénjei iránt. Ha ilyen könnyedén hagyják magukat terrorizálni, megérdemlik, hogy éhen maradjanak. Ö ugyan nem hagyja, hogy az öreg megakadályozza az evésben! Pauline kérdezett valamit az apjától, de mivel franciául beszélt, Scarlett nem is sejtette, miről lehet szó. A nagyapja oly röviden felelt és Pauline úgy elsápadt a hallatán, hogy biztosra vette, valami nagy sértés lehetett. Scarlettet elfogta a méreg. Az öreg mindent tönkretesz, méghozzá készakarva. Ó, bárcsak tudnék franciául. Nem ülnék itt így, és nem vágnék zsebre semmit némán. Hallgatott, amíg Jerome leszedte a levesestányérokat s feltette a lapostányérokat, halkéseket és villákat. Mintha egy örökkévalóságig ténykedett volna. De a púpozott tál, amikor végre megjelent, megérte a sok várakozást. Scarlett a nagyapjára pillantott. Csak nem fog úgy tenni, mintha ez se ízlene neki? Az öreg bekapott két kis falatot. A kések és villák ijesztően hangosan csörömpöltek, amint a tányérhoz koccantak. Először Pauline, majd Eulalie hagyta abba, a hal java még ott volt mindkettőjük tányérján. Scarlett minden egyes bekapott falat után kihívóan nézett a nagyapjára. De az ő étvágya is kezdett elpárologni. Az öreg elégedetlensége ragadós volt. A következő fogás azonban visszahozta az étvágyát. A sült galamb oly gyöngének látszott, akár a galuska, a mártás dús, barna folyamként ömlött végig a kupacokba halmozott habkönnyű fehérrépa– és burgonyapürén, amely fészket alkotott a madár apró falatjainak. Pierre Robillard villája hegyét a mártásba mártotta, majd a nyelvéhez érintette. Azzal befejezte. Scarlett az hitte, felrobban. Csak a nénjei szeméből kiolvasott kétségbeesett könyörgés vette el a szavát. Hogy lehet valaki ilyen gyűlöletreméltó, mint a nagyapja? Kész lehetetlenség, hogy ne ízlene neki. Nem is túlkemény, még ha rosszak is a fogai. Vagy akár egy szál sincs. Rádásul Scarlett tudta, hogy szereti az ízletes ételeket. Miután Scarlett megvajazta, mártással öntötte le a nagyapja vacsoráját, az öreg tányérja olyan tisztán ment vissza a konyhára, mintha a kutya nyalta volna ki. Nem, egészen biztosan más oka van, amiért nem eszik. És az öreg szeméből Scarlett nem tudta kiolvasni, mi lehet az. Tekintete a nénjei szánni való csalódottsága láttán fényesen ragyogott. Nagyobb örömet szerez neki a két nő szenvedése, mint az ebéd elfogyasztása. Ráadásul a születésnapi ebédje. Micsoda különbség a két ünnepi lakoma, emez meg a Patríciáé között! Scarlett végignézett a nagyapja csont és bőr, csenevész testén, önelégült, rezzenetlen arcán, és megvetette, amiért úgy megkínozza nénjeit. De a két nőt még annál is jobban megvetette, amiért

szótlanul tűrik ezt a megaláztatást. Egy szemernyi sütnivalójuk sincs. Hogy ülhetnek itt némán, egy szó nélkül? Ahogy ott ült a nagyapja asztala mellett, a gyönyörű rózsaszínű ház gyönyörű rózsaszínű szobájában, elfogta az utálat mindenki és minden iránt. Még maga iránt is. Én is olyan megvetésre méltó vagyok, mint ők. Miért nem nyitom ki a számat és mondom meg neki, hogy förtelmesen viselkedik? Megtehetem anélkül is, hogy tudnék franciául, hisz pontosan olyan jól beszél angolul, mint én. Felnőtt asszony vagyok, nem gyerek, akinek várnia kell a sorára, amíg megszólalhat. Akkor meg mi bajom? Hisz ez ostobaság. De csak ült tovább csöndben, háta nem érintette a szék támláját, bal keze végig az ölében. Akár egy gyerek, aki a felnőttek társaságában igyekszik kifogástalanul viselkedni. Anyja jelenléte láthatatlan volt, mi több, elképzelhetetlen, Ellen Robillard O'Hara mégis ott volt a házban, ahol felnőtt, annál az asztalnál, amely mellett oly sokat ült, és ahol most Scarlett ül éppen, bal kezét az ölében heverő keményített damasztszalvétán nyugtátva. S mert az anyját szerette, s mert oly igen nagy szüksége volt a helyeslésre, Scarlett képtelen volt fellázadni Pierre Robillard zsarnoksága ellen. Úgy érezte, egy örökkévalóságig ült ott és figyelte Jerome lassú, komótos felszolgálását. Újabb és újabb tányérokat hoztak, a kések és a villák helyett tiszta késeket és villákat. Scarlett úgy érezte, hogy a lakomának sohasem lesz vége. Pierre Robillard kitartóan megkóstolt és állhatatosan visszautasított minden eléje tett, gondosan megválogatott falatot. Mire Jerome behozta a születésnapi tortát, Scarlett nénjeinek kétségbeesése szinte kézzel foghatóvá vált, a maga Scarlett is alig bírt már veszteg maradni a széken, annyira elfogta a menekülhetnék. A torta tükörfényes sült tojáshabbal volt bevonva, amelyet gazdagon megszórtak ezüst drazséval. A tetején ezüst ötvösvázában kunkori páfránylevelek és miniatűr francia selyemzászlócskák, Napóleon seregének és Pierre Robillard ezredének zászlóival. Az öreg felmordult, talán örömében, amikor a tortát eléje tették. Leeresztett szemhéja alól Scarlettre pillantott: – Vágd fel – mondta angolul. Reméli, hogy felborítom a zászlókat, gondolta Scarlett, de nem szerzem meg neki ezt az örömet. Amint jobb kezével elvette Jerome-tól a tortakést, bal kezével gyorsan leemelte a fényes vázát a tortáról, és az asztalra tette. Egyenesen a nagyapja szemébe nézett, és a lehető legédesebben elmosolyodott. Az öreg szája szeglete megrándult. – És tán megette? – kérdezte Scarlett drámai hangon. – Egy csodát! A vén szörnyeteg két kis morzsát ha feltornázott a villájára – miután levakarta a tortaszelet tetejéről azt az isteni habot, mintha penész vagy egyéb utálatosság volna –, és úgy tette a szájába, mintha valami iszonyatos nagy szívességet tenne vele a világnak. Aztán közölte, hogy túlságosan fáradt ahhoz, hogy kinyissa az ajándékait, azzal visszavonult a szobájába. Legszívesebben kitekertem volna a sovány nyakát! Maureen O'Hara előre-hátra hintázott székében, és boldogan nevetett. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Scarlett. – Utálatos volt és goromba. – Scarlett csalódott Jamie feleségében. Együttérzésre számított, nem arra, hogy kinevetik. – Hát nem érted, Scarlett? Épp a gonoszságáról van szó. Szegény öreg nénikéid a lelküket kitették, hogy a kedvében járjanak, ő meg csak ül a hálóingében, mint egy fogatlan csecsemő, és acsarkodik ellenük. A vén gazember. Nekem mindig a szívem csücske volt az ilyen gonosz» szörnyeteg. Látom magam előtt, amint szaglássza a közelgő ebédet, és közben kifőzi a maga kis tervét. Gondolom, sejted, hogy utána az i^asa sorjában becsempészi neki a fogásokat, hogy kedvére lakmározzon a zárt ajtó mögött. A vén gazember. Csak nevetni lehet, hogy milyen agyafúrt észjárása van. – Maureen olyan jóízűen kacagott, hogy a végén Scarlett sem bírt neki ellenállni. Nagyon jól tette, hogy eljött Maureen mindig tárva-nyitva álló konyhájába a katasztrofális születésnapi ebéd után. – Akkor most lássunk hozzá a tortánkhoz – mondta Maureen élvezettel. – Te már benne vagy a gyakorlatban, Scarlett, tessék, vágd fel, ott van a tálalón a törlő alatt. Vághatsz még néhány szeletet, a gyerekek hamarosan itthon lesznek az iskolából. Addig én megfőzöm a teát. Alighogy Scarlett csészéjével és tányérjával elhelyezkedett a tűz mellett, feltárult az ajtó, és öt ifjú O'Hara szállta meg a csöndes konyhát. Maureen vörös hajú lányait, Mary Kate-et és Helent megismerte. A kisfiú, mint hamarosan kiderült, Michael O'Hara volt, a két kisebbik lány pedig a két húga, Clare és Peg. Mindhármójuknak göndör, kócos, fekete haja volt, kék szeme, fekete szempillája és szurtos keze. Maureen nyomban el is küldte őket kezet mosni. – De hát minek menjünk kezet mosni – méltatlankodott Michael –, ha egyszer az istállóban akarunk játszani a disznókkal? – A disznók ólban laknak – jegyezte meg a kis Peg jelentőségteljesen. – Ugye, Maureen?

Scarlett megdöbbent. Ahol ő él, ott a gyerekek nem nevezhetik keresztnevükön a felnőtteket. Maureen azonban semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy így szólítják. – Ólban élnek, ha senki nem ereszti ki őket onnét – mondta, és kacsintott. – Ugye, eszetekbe sem jut kiereszteni a malacokat, hogy odakint játsszatok velük? Michael és a húgai úgy nevettek, mintha életükben még ilyen jó tréfát nem hallottak volna. Aztán a konyhán át a hátsó ajtóhoz szaladtak, amely a többi házzal közös nagy udvarra vezetett. Scarlett tekintete végigpásztázta a tűzhelyben égő parazsat, a fényesen csillogó réz teáskannát s a tűzhely fölött lógó serpenyőket. Fura, azt hitte, életében a lábát konyhába be nem kell tennie, amikor véget értek a tarai zord idők. De ez itt most más. Itt élnek, méghozzá boldogan, ez a helyiség nem csupán azt a célt szolgálja, hogy az ételt elkészítsék és az edényeket elmossák benne. Szeretett volna maradni. A nagyapja szalonjának megingathatatlan szépségétől, még ha csak rágondolt is, elfogta a reszketés. De hát neki szalonban a helye, nem konyhában. Végtére is úrihölgy, cselédséghez, fényűzéshez szokott. Sietve kiitta a teáját, és visszatette a csészét a tányérra. – Az életemet mentetted meg, Maureen, biztosan beleőrülök, ha el nem szabadulok a nagynénéimtőL De most már valóban haza kell mennem. – De kár. Még a tortádat se etted meg. Pedig amit én sütök, azt állítólag érdemes megkóstolni. Helen és Mary Kate üres tányérral a kezükben odaoldalogtak az anyjuk székéhez. – Vegyetek ki egy-egy szeletet, de ne ám mindet. Hamarosan itt lesznek a kicsik is. Scarlett kezdte felhúzni a kesztyűjét. – Mennem kell – mondta újból. – Ha kell, hát eredj. Remélem a szombati táncnál tovább maradsz. Jamie mondta, hogy megtanítja neked a forgatóst. Talán addigra Colum is itthon lesz. – Ó, Maureen! Szombaton megint vendégség lesz? – Nem éppen vendégség. De mindig zenélünk és táncolunk, ha végigdolgoztuk a hetet és a férfiak hazahozzák a fizetésüket. Eljössz? Scarlett a fejét rázta. – Nem tehetem. Szívesen jönnék, de akkor már nem leszek itt Savannah-ban. – A nénikéi elvárták, hogy a szombat reggeli vonattal ő is visszatérjen velük Charles-tonba. Persze remélte, hogy nem kerül rá a sor, nem is számított rá komolyan. Egészen biztos, hogy Rhett sokkal hamarabb érte jön. Lehet, hogy már most is ott vár rá, a nagyapja házában. Minek is jött el hazulról? Felpattant. – Szaladnom kell. Köszönöm, Maureen. Még beugrom hozzátok, mielőtt elutazom. Talán elhozza Rhettet is, hogy megismerkedjen az O'Harák-kal. Igazán közéjük való, ő is jól megtermett, fekete hajú, mint az O'Harák. De biztosan csak a falat támasztaná dühítőén elegáns módján, és kinevetné őket. Az ő félig ír származásán is csak nevetett, kigúnyolta, amikor elmesélte neki azt, amit apjától százszor is hallott. Az O'Harák hatalmas és vagyonos földbirtokosok voltak évszázadokon keresztül. Egészen a Boyne menti csatáig. Nem tudom, mit találhatott ebben olyan mulatságosnak. A jenkik szinte mindenkinek elvették a földjét az ismerőseink közül; akkor meg mi van abban meglepő, hogy a papa családjának a földjét ugyanúgy elvették az angolok, vagy az ég tudja, ; kicsodák? Majd megkérdem Jamie-t vagy Maureent, ha lesz rá alkalmam. Ha ugyan Rhett el nem vonszol innét. 38 Már sötétedett, amikor Henry Hamilton ígért levelét kézbesítették a Robillard-házba. Scarlett úgy ragadta meg, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálat. Már több mint egy órája hallgatta a nénjei veszekedését, hogy ki tehet róla, hogy az apjuk úgy fogadta a születésnapi ünneplést, ahogyan fogadta. – Az atlantai ingatlanommal kapcsolatos – mondta Scarlett. – Bocsássatok meg, de felviszem a szobámba. Magára zárta a szobája ajtaját. Minden egyes szót egyedül akart élvezni. Már megint micsoda kalamajkát csináltál? – így kezdődött a levél, minden megszólítás nélkül. Az öreg ügyvéd ákombákomjai olyan izgatottságról tanúskodtak, hogy alig bírta kibetűzni a levelet. Scarlett elfintorodott, és közelebb lépett a lámpához. Már megint micsoda kalamajkát csináltál? Hétfőn fölkeresett egy nagyképű vén majom, akinek többnyire a tájékát is elkerülöm. Átadta nekem a bankjának szóló elképesztő utalványt egy neked kifizetett összegről. Az összeg félmillió dollár, és Rhett fizette be a részedre. Kedden egy másik vén majom jött a nyakamra, ezúttal egy ügyvéd, aki a holléted felől tudakozódott. Az ügyfele – a férjed – óhajtotta megtudni. Nem mondtam meg neki, hogy Savannah-

ban vagy, Scarlett felhördült. Kit merészel Henry bácsi vén majomnak hívni, mikor maga is egy vén majom? Nem csoda, hogy Rhett nem jött érte. Újból belepillantott Henry bácsi kusza irományába. mert a táviratod azután érkezett, hogy ő távozott, s amikor nálam járt, még fogalmam se volt a tartózkodási helyedről. Még azóta se közöltem vele, mert nem tudom, miben sántikálsz, azt viszont sejtem, hogy én a magam részéről nem akarok beleártakozni. Ez az ügyvéd két dolgot akart megtudni Rhett számára. Az első a tartózkodási helyed. A második: hogy akarsz-e válni? Nomármost, Scarlett, én nem tudom, mivel csikartál ki Rhettből ennyi pénzt, és nem is vagyok rá kíváncsi. Bármilyen okot szolgáltatott is arra, hogy ott akard hagyni, nekem ahhoz semmi közöm. Én a kezemet válási ügyekkel soha be nem mocskoltam, és most sem áll szándékomban. Amellett csak az idődet és a pénzedet vesztegetnéd. Dél-Carolinában nincs válás, márpedig Rhett ottani lakos. Amennyiben ragaszkodsz ehhez a bárgyúsághoz, megadom egy majdhogynem köztiszteletben álló atlantai ügyvéd nevét, akinek tudtommal már volt két válási ügye. De figyelmeztetlek, hogy a továbbiakban rá vagy valaki másra kell bíznod a jogi ügyeid intézését. Én az ügyeid kezeléséből többé, köszönöm, nem kérek. Ha azért akarsz elválni Rhett-től, hogy nyugodt lélekkel hozzámehess Ashley Wilkeshez, figyelmeztetlek, hogy nagyon helytelenül cselekszel. Ashley sokkal jobban boldogul, mint arra bárki is számított. India kisasszony és az az ostoba húgom kitűnően vezeti az ő és a kisfiú háztartását. Ha befurakodsz az életébe, mindent tönkreteszel. Hagyd békében azt a szegény embert, Scarlett. Még hogy hagyjam békében Ashleyt! Szeretném tudni, miből élne olyan kényelmesen, ha én békében hagynám. Ha valakinek, hát Henry bácsinak több esze lehetne, semhogy úgy zsörtölődjön velem, mint egy házsártos vénkisasszony, és mindenféle ostoba következtetéseket vonjon le. Hisz mindent tud a városszéli házépítésekről. Scarlett mélységesen meg volt bántva. Henry bácsit szinte apja helyett apjának tartotta, vagy a legbizalmasabb atlantai barátjának, és a vádaskodása mélységesen sértette. A még hátralévő néhány sort sietve átfutotta, aztán a válaszát lefirkantotta, és nyomban a távírdába menesztette Pansyt. SAVANNAHBELI CIM NEM TITOK STOP NEM AKAROK VAALNI STOP PEENZ ARANYBAN KEERDOEJEL Ha Henry bácsi nem viselkedik úgy, mint egy vén kotlós, rábízná, hogy vegyen a pénzen aranyat és helyezze el a páncélszekrényében. De ha egyszer annyi esze sincs, hogy megadja Rhettnek az ő címét, akkor bizonyára máshoz sincs elegendő esze. Scarlett az öklét rágta, és aggódott a pénze miatt. Talán Atlantába kéne mennie, hogy beszéljen Henryvel, a bankárjaival és Joe Colletonnal. Talán újabb földeket kéne vennie a város szélén, és újabb házakat építtetnie. A mostaninál lejjebb úgysem mennek az árak, ez is csak az üzleti életet sújtó pánik utóhatása. Nem! Előbb azzal kell foglalkoznia, ami előbbre való. Rhett keresi. Elmosolyodott, és a jobb keze ujjaival simogatni kezdte az agyonrágott, kivörösödött bal öklét. Ezzel a válási szöveggel nem csap be. Sem a pénzátutalással, mintha létrejött volna közöttük a megállapodás. Gsak az számít – egyesegyedül az számít –, hogy tudni akarja, hol vagyok. És ha Henry bácsitól megtudja, hamarosan itt lesz. Ne nevettesd ki magad, Scarlett – mondta Pauline hidegen –, hát persze hogy hazautazol holnap. Mindig szombaton megyünk vissza Charlestonba. – Ebből nem következik, hogy nekem is akkor kell visszamennem. Mondtam már, úgy határoztam, hogy egy hétig még Savannah-ban maradok. – Scarlett nem tűrte, hogy Pauline belebeszéljen a dolgába; senki se szólhat bele a dolgába most, hogy megtudta, Rhett keresi. Itt fogja majd fogadni, ebben az elegáns rózsaszínű-arany szobában, és kivárja, amíg Rhett könyörögve kéri, hogy térjen vissza hozzá. Majd ha már kellőképpen megalázkodott, ő bele is fog egyezni, és akkor Rhett a karjába kapja, megcsókolja… – Scarlett! Volnál szíves felelni, ha kérdést intézek hozzád? – Hogy mondod, Pauline néni? – Mégis, mit akarsz itt csinálni? Hol akarsz lakni? – Hogyhogy hol? Természetesen itt. – Az fel sem merült Scarlett agyában, hogy a nagyapja házában nem addig szívesen látott vendég, amíg neki tetszik. A vendéglátás hagyománya még nem veszett ki a déliekből, és bárki elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy a vendéget távozásra szólítsák fel, mielőtt ő maga úgy nem határoz, hogy ideje hazatérni.

– Père nem szereti a meglepetéseket – jegyezte meg Eulalie szomorúan. – Azt hiszem, testvérkém, a közreműködésed nélkül is kioktathatom Scarlettet arról, hogy ebben a házban mi a szokás. – Természetesen, testvérkém, nem hinném, hogy valaha is feltételeztem volna az ellenkezőjét. – Majd megyek, és megkérdem nagyapát – mondta Scarlett, és felállt. – Vélem jöttök? Csak reszketnek, gondolta, mást se csinálnak. Holtra válnak már attól is, hátha megdühödik nagyapa, ha bejelentés nélkül állítanak be hozzá. Teringettét! Hát mit művelhet még velük, amit máris meg nem tett? Átvágott a halion, nyomában két sustorgó, izgatott nénje, és bekopogott az öreg ajtaján. – Entrez, Jerome. – Nem Jerome, nagyapa, én vagyok, az, Scarlett. Bemehetek? Egy pillanatnyi csend. Majd kiszólt Pierre Robillard mély, erőteljes hangja. – Gyere be. – Scarlett felvetette fejét, és mielőtt az ajtót kinyitotta, diadalittasan nézett a nénjeire. Bátorsága némileg megingott, amikor a zord, karvalyarcú öregemberen végignézett. De most már nem hátrálhatott meg. Magabiztosan nyomult a vastag szőnyeg közepéig. – Csak azt akarom mondani, nagyapa, hogy én maradok még egy darabig, ha Eulalie és Pauline néni már hazamennek. – Miért? Scarlett zavarba jött. Az igazi okot nem állt szándékában megmondani. – Mert maradni akarok – felelte. – Miért? – ismételte meg a kérdést az öreg. Scarlett elszánt, zöld szeme találkozott az öregember gyanakvó, fakókék szemével. – Megvan rá a jó okom – mondta. – Van ellene kifogásod? – És ha van? Ez tűrhetetlen. Hisz ő nem mehet, nem is hajlandó visszamenni Charlestonba. Az maga volna a vereség elismerése. Savannah-ban kell maradnia. – Ha nem akarod, hogy maradjak, átköltözöm az unokatestvéreimhez. Az O'Harák már amúgy is meghívtak. Pierre Robillard szája megrándult, valami mosolyra emlékeztető suhant át rajta. – Mint látom, te akár a disznókkal is elhálsz. Scarlett orcája kivörösödött. Mindig is tudta, hogy nagyapja ellenezte az anyja házasságát. Sohasem fogadta be Gerald O'Harát a házába. Scarlett meg akarta védeni apját, unokatestvéreit az írek iránti előítélettől. Csak ne motoszkált volna benne a rettenetes gyanú, hogy a kicsik igenis bevitték a malacokat a házba, hogy ott játsszanak velük! – No mindegy! – mondta a nagyapja. – Maradj, ha akarsz. Nekem aztán édes mindegy. – Azzal lehunyta a szemét, mintegy kirekesztve Scarlettet a látóteréből és a figyelméből. Scarlett alig bírta megállni, hogy be ne vágja maga után az ajtót, amikor kiment. Micsoda szörnyűséges öregember! De azért mégiscsak elérte, amit akart. Mosolyogva nézett a nénjei-re. – Minden rendben van – mondta. Scarlett a délelőtt hátralevő részében, valamint egész délután nagy vidáman kísérgette nénjeit, akik leadták névjegyüket savannah-beli ismerőseiknél és barátaiknál. ,,P. P. C.” – írták kézzel a bal alsó sarokba. „Pour prendre congé – búcsúzóul.” Ez a szokás nem volt divatban Atlantában, de Georgia és Dél-Carolina partvidékének régi városkáiban hozzátartozott a megszokott szertartáshoz. Scarlett kész időpocsékolásnak vélte, ha az ember közli barátaival, hogy távozik. Kiváltképp, amikor alig néhány napja végigjárták ugyanezeket az embereket, hogy értesítsék őket megérkezésükről. Biztosra vette, hogy az ismerősök nem veszik maguknak a fáradságot, hogy névjegyüket leadják a Robillard-házban. Látogatójuk nem volt, annyi szent. Szombaton ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje őket az állomásra, s gondja volt rá, hogy Pansy olyan helyre tegye a poggyászukat, ahol szem előtt van, hogy senki el ne lophassa. Csókot nyomott a nénik pergamenszerű, ráncos arcára, majd leszállt a vonatról a zsúfolt peronra, és integetett a kipöfögő vonat után. – Mielőtt hazamegyünk, megállunk a Broughton utcai pékségnél – szólt ki a bérkocsi kocsisának. Messze volt még az ebédidő. Pansyt leküldte a konyhába egy kanna kávéért, majd levette a kalapját és a kesztyűjét. Milyen kellemes és csöndes ez a ház most, hogy a nénjei elutaztak! De a hallban az asztalon állt a por. Majd lesz egy-két szava Jerome-hez. Meg a többi cselédhez, ha szükséges. Nem tűrheti, hogy Rhett fogadtatására ne legyen minden a legtökéletesebb rendben. Mintha csak a gondolataiban olvasna, Jerome jelent meg a háta mögött. Scarlett felpattant. Miért

lép be ez az alak mindig olyan hangtalanul? – Ez magának jött, Scarlett asszony. – Ezüsttálcán táviratot nyújtott felé. Rhett! Scarlett mohó, kapkodó ujjaival megragadta a vékony papírlapot. – Köszönöm, Jerome. Kérem, gondoskodjék a kávémról. – Úgy érezte, az inas kíváncsibb a kelleténél. Nem akarta, hogy a válla fölött beleolvasson a táviratba. Mihelyt a férfi távozott, feltépte a táviratot. A fene essen belé! Henry bácsitól jött. A többnyire takarékoskodó öreg ügyvéd nagyon izgatott lehetett, mert a távirat tele volt fölösleges szavakkal. NEM VAGYOK HAJLANDOO SEMMINEMUE BEFEKTETEESRE A FEERJED AALTAL AATUTALT PEENZBOEL STOP A SZAAMLAADON VAN A BANKODBAN STOP KIFEJEZEESRE JUTTATTAM MAAR NEMTETSZEESEMET ENNEK A TRANZAKCIOONAK A KOERUELMEENYEIVEL KAPCSOLATBAN STOP TOELEM SEMMINEMUE SEGITSEEGRE NE SZAAMITS STOP Miután elolvasta, Scarlett egy székre roskadt. A térde reszketett, a szíve sebesen vert. A vén bolond! Félmillió dollár – meglehet, hogy ennyi pénzt a háború óta nem láttak abban a bankban. És ha egyszerűen fogják magukat, zsebre vágják, és bezárják a bankot? Még mindig zárnak be a bankok, naponta olvasni az újságban. Azonnal Atlantába kell utaznia, átváltani a pénzt aranyra, és betenni a páncélszekrényébe. De ez napokba telik. Még ha volna is ma vonat, a bankba hétfő előtt el nem jut. Ennyi idő alatt bőven eltüntethetik a pénzét. Félmillió dollár. Több pénz, mint amennyit akkor kapna, ha mindenét egymás után kétszer eladná. Több pénz, mint amennyit az üzlete, a kocsmája és az új házai harminc esztendő alatt hoznának. Meg kell védelmeznie, de hogyan? Ó, a legszívesebben kitekerné Henry bácsi nyakát! Mikor Pansy megjelent, büszkén cipelve a nehéz ezüsttálcát, rajta a gőzölgő kávéskannával, egy sápadt, tágra meredt szemű Scarlettet látott maga előtt. – Tedd azt le, és vedd a kabátodat – mondta Scarlett. – Elmegyünk. Összeszedte magát, s még egy kis színt is varázsolt az arcára, mire sietős léptekkel belépett az O'Hara-üzletbe. Unokatestvére ide vagy oda, nem akarta, hogy Jamie túl sokat tudjon az üzleti ügyeiről. Úgyhogy egészen kislányosan bájos volt a hangja, amikor megkérdezte, tudna-e ajánlani egy bankárt. – Olyan kelekótya vagyok, egyszerűen nem figyeltem oda, mit csinálok a költőpénzemmel, most viszont elhatároztam, hogy még egy ideig maradok, és át akarok utaltatni néhány dollárt az otthoni bankomból, de egy teremtett lelket sem ismerek itt, Savannah-ban. Gondoltam, te biztosan szólhatsz valakinek egy-két jó szót az érdekemben, ha egyszer ilyen virágzó üzleted van. Jamie elvigyorodott. – Boldogan elkísérlek a bank elnökéhez, és vállalom is érte a felelősséget, mert Jamie bácsi több mint ötven éve áll vele üzleti kapcsolatban. De jobban jársz, Scarlett, ha megmondod neki, hogy a vén Robillard unokája vagy, semmint hogy az O'Harák rokona. Azt mondják, igen okos az öregúr. Volt annyi esze, hogy átküldte Franciaországba a vagyonát, amikor Georgia elhatározta, hogy Dél-Carolinához hasonlóan kilép az Unióból. De hisz ez azt jelenti, hogy a nagyapa elárulta a Délt! Nem csoda hát, hogy megvan minden régi ezüstje és a háza is sértetlen maradt. Hogyhogy nem lincselték meg? És Jamie hogyan képes ezen nevetni? Scarlettnek eszébe jutott, hogy Maureen is hogy nevetett a nagyapján, mikor pedig minden oka megvolt rá, hogy megdöbbenjen. Olyan bonyolult minden. Nem tudta, mit gondoljon. Akárhogy is, most nincs itt az ideje a mélázás-nak, el kell jutnia a bankba, és intézkednie kell a pénz dolgában. – Dániel, törődj az üzlettel, míg én elkísérem Scarlettet. – Jamie mellette termett, és a karját nyújtotta. Scarlett belekarolt, és búcsút intett Dánielnek. Remélte, hogy nincs messze a bank. Már majdnem délre járt. – Maureen boldog lesz, hogy maradsz még egy ideig – mondta Jamie, miközben végigmentek a Broughton utcán, Pansy a nyomukban. – Akkor eljössz ma este, Scarlett? Beszólnék érted hazafelé menet, és elkísérnélek. – Nagyon örülök, Jamie – mondta Scarlett. Megőrülne abban a nagy házban, ahol kizárólag a nagyapjával beszélgethet, és vele is csak vagy tíz percig. Ha Rhett időközben megérkezik, még mindig elszalaszthatja Pansyt az üzletbe egy üzenettel, hogy sajnos mégsem mehet. Ehelyett alig várta Jamie-t odalenn, a hallban. A nagyapja a szokásosnál is utálatosabb volt, amikor közölte vele, hogy este elmegy hazulról. – Ez itt nem hotel, ahol ki-be járkálhat mindenki kénye-

kedvére, kisasszony. Leszel szíves hozzáigazítani az időbeosztásodat a ház szokásaihoz, vagyis kilenckor ágyban a helyed. – Természetesen, nagyapa – mondta Scarlett jámboran. Biztosra vette, hogy sokkal hamarabb otthon lesz. És különben is, nagyobb tisztelettel tekintett az öregúrra a bank elnökénél tett látogatása óta. A nagyapja minden bizonnyal sokkal, de sokkal gazdagabb, mint képzelte. Mikor Jamie mint Pierre Robillard unokáját bemutatta, a bankár szinte a földig hajolt a nagy megtiszteltetéstől. Scarlett mosolyogva gondolt vissza a jelenetre. Aztán amikor Jamie távozott, és megmondtam neki, hogy páncélszekrényt akarok bérelni és átutaltatni félmillió dollárt, azt hittem, ott esik össze a lábam előtt. Bánom is én, mit mond, nincs annál jobb dolog a világon, mint ha az embernek sok-sok pénze van. – Nem maradhatok sokáig – mondta Jamie-nek, mikor a férfi megérkezett. – Remélem, nem veszed rossz néven. Hazakísérnél fél kilenckor? – Részemről a megtiszteltetés, ha bármikor bárhová elkísérhetlek – felelte Jamie. Scarlett nem is sejtette, hogy pirkadat előtt nem fog hazakerülni. 39 Az este nyugalmasan indult – olyan nyugalmasan, hogy Scarlett csalódást érzett. Zenére, táncra, valamiféle ünnepi hangulatra számított, de ehelyett Jamie a most már jól ismert konyhába kalauzolta, ahol Maureen egy csésze teával fogadta, és üdvözlésül kétfelől megcsókolta, hogy aztán visszamerüljön a vacsorafőzésbe. Scarlett leült a szunyókáló James bácsi mellé, Jamie pedig levette a kabátját, kigombolta mellényét, majd békés pipázgatásra a hintaszékbe telepedett. A szomszédos ebédlőben Mary Kate és Helen asztalt terített; csivitelésük az evőeszközök csörömpölése közepette is áthallatszott. Meghitt, de izgalmasnak korántsem mondható családi jelenet volt; még jó, hogy legalább vacsorát kapunk, gondolta Scarlett. Tudtam én, hogy Pauline néni meg Eulalie néni téved: az az ostoba mese a böjtölésről nem lehet igaz. Nincs ember, aki saját jószántából hosszú heteken át napjában csak egyszer étkeznék. Néhány perc múlva az előszoba felől belépett a félénk lány, akinek olyan gyönyörű, dús, fekete haja volt; kézen fogva vezette a kis Jackyt. – Ó, Kathleen, hát itt vagy… – mondta Jamie, Scarlett pedig elraktározta magának a lágy és fiatalos nevet, amely annyira illett a lányhoz. – Hozd ide a kis embert az ő öreg papájához. – Jacky kirántotta kezét a lányéból, odarohant apjához, és máris véget értek a nyugalom rövid percei; Scarlett összerázkódott a fiúcska örömteli rikoltozása hallatán. James bácsi is nagyot horkanva riadt fel a szundikálásból. Aztán kinyílt az utcai ajtó; Dániel lépett be, öccsével, Briannel. – Ide nézz, anya, kit találtam! Ott szaglászott a küszöb körül! – mondta Dániel. – Nicsak, Brian, hát elszántad magad, hogy megtisztelj bennünket? – kérdezte Maureen. – Ezt megírom az újságnak, hadd kerüljön a címoldalra! Brian derékon ragadta anyját, és magához ölelte. – Csak nem fogsz kizárni a házból, hogy éhen vesszek! Maureen haragot színlelt, de közben mosolygott, Brian pedig megcsókolta a feje búbján megtűzött vastag vörös hajfonatokat, és elengedte anyját. – Nézd csak meg, te féktelen indián, hogy mit műveltél a hajammal! – zúgolódott Maureen. – És tetejébe még szégyent is hoztok rám, a bátyáddal együtt. Miért nem köszöntitek Scarlett rokonunkat? A hórihorgas Brian lehajolt, és a magasból levigyorgott Scarlettre. – Ugye megbocsátasz, Scarlett rokon? – kérdezte. – Olyan kicsi vagy, és olyan előkelően hallgatsz, hogy észre sem vettelek! – Sűrű vörös haja izzott a tűz fényében, kék szeméből ragadós derű sugárzott. – Szólnál néhány jó szót az érdekemben, hogy kőszívű anyám nekem is juttasson egy kis maradékot? – Kifelé, te vadember – rendelkezett Maureen –, mosd le a port a kezedről. Brian a mosdótálhoz indult, és Dániel foglalta el a helyét. – Mindnyájan örülünk, Scarlett rokon, hogy itt vagy közöttünk. Scarlett elmosolyodott. Akármekkora ricsajt csapott az apja térdén lovagló Jacky – ő is örült, hogy itt lehet. Annyi életerő árad ezekből a nagyra nőtt, vörös hajú rokonokból! Ehhez képest nagyapja házának hideg tökélye a sírbolt hangúJatát idézi. Mialatt a nagy asztalt körülülve elfogyasztották a vacsorát, Scarlett azt is megtudta, mi rejlik Maureennak fia iránti színlelt haragja mögött. Néhány héttel ezelőtt Brian kiköltözött a szobából, amelyen Dániellel osztozott, Maureen pedig nemigen békült még meg ezzel a hirtelen kirobbant függetlenségi vággyal. Igaz, Brian nem ment messzire: csak a szomszédba költözött, Patricia nénjéhez, de hiába, akkor is elhagyta a családi házat. És Maureennak hatalmas elégtételül szolgált, hogy Brian még mindig az ő főztjét választja, Patricia választékosabb konyhájával szemben. – No de mire is

számíthatna az ember? – tette fel a kérdést némi önelégültséggel. – Ha egyszer Patricia félti a finom csipkefüggönyeit, nehogy beléjük vegye magát a halszag! – És máris négy csillogó, vajban kisütött halat halmozott fia tányérjára. – Nagyböjt idején aztán bajba kerül ám az ilyen finom úrihölgy! – Harapd el a nyelved, asszony – szólt rá Jamie. – A tulajdon lányodat ócsárlod. – Kinek van rá több joga, mint az édesanyjának? Ekkor az öreg James is megszólalt. – Van abban igazság, amit Maureen mond. Emlékszem, milyen éles nyelve volt az én jó anyámnak is… – És máris belefeledkezett ifjúsága kusza, de számára oly kedves emlékeibe. Scarlett mohón várta, mikor esik szó az ő apjáról is, és hirtelen izgatottan hajolt az öregember felé. – Mindig is Gerald volt a szeme fénye. Már csak azért is, mert ő volt a legkisebb. Ö mindig megúszta egy szelíd dorgá-lással. – Scarlett mosolygott. Ki más is lehetett volna a nagymama kedvence, ha nem a papa? Hiába hetvenkedett olyan nagy-hangúan, nem tévesztett meg senkit, az emberek a jó szívét értékelték. Bárcsak itt lehetne most, a családja körében! – Vacsora után átmegyünk Matthew-ékhoz, vagy a többiek jönnek ide? – érdeklődött az öreg James. – Mi megyünk át Mattékhez – felelte Jamie. Scarlett még emlékezett: Matt volt az, aki Patrícia születésnapján elkezdte a táncot; és dobolni kezdett a lábával, mintha máris táncra perdülne. Maureen rámosolygott. – Úgy látom, egyesek már járnák is a forgatóst – mondta, majd felemelte kanalát, átnyúlt a Danieléért is, és a két kanálnyél végét lazán összemarkolva odaütögette a kanalakat a tenyeréhez, csuklójához, karjához, Daniel homlokához, a csattogtatóéra emlékezető, csak annál könnyebb ritmusban. Két össze nem illő kanállal zenélni! A játékosan csacska gondolat akaratlanul is boldog kacagásra fakasztotta Scarlettet. Önkéntelenül verni kezdte tenyerével az asztalt, a kanalak ritmusához igazodva. – Ideje indulnunk – nevetett Jamie. – Hozom a hegedűmet. – Mi pedig a székeket – tette hozzá Mary Kate. – Mattnek és Katie-nek csak két széke van – magyarázta Dániel. – Ők a legfrissebben érkezett O'Harák Savannah-ban. De mit számított, hogy Matt és Katie O'Hara két egymásba nyíló nappalijában jóformán alig van bútor? Kandalló gondoskodott a melegről, gömbölyű mennyezeti gázlámpák a világosságról, és volt tágas, fényesre sikált fapadló a tánchoz. Scarlett kevés boldogabb órát élt meg, mint ezt a szombat estét a két kopár helyiségben. Családi körükben az O'Harák olyan öntudatlan természetesseggel osztoztak a szereteten és a jókedven, akár a levegőn, amelyet belélegeztek. Scarlett érezte, amint elárad lelkében valami, amit oly régóta nélkülözött, hogy már nem is emlékezett rá. Hasonult a többiekhez: nyitott lett, mesterkéletlen, kész a gondtalan öröm befogadására. Le tudta vetkőzni a számítást és a kiszámítottságot – fegyvereit a hódító hadjáratokban, amelyek annyira hozzátartoztak a déli társaság bálkirálynőjének életformájához. Most senkit sem kell elbűvölnie vagy meghódítania; a családhoz tartozik, szívesen fogadják el olyannak, amilyen. Életében először készségesen mond le a rivaldafényről, és nem ragaszkodik hozzá, hogy ő álljon a figyelem középpontjában. Most az ő figyelmét kötik le a többiek, elsősorban azért, mert hiszen újonnan meglelt családjáról van szó, de azért is, mert eddigi életében nem ismert hozzájuk fogható lényeket; vagy legalábbis nagyon-nagyon ritkán sodródtak útjába hasonlók. Elnézte Maureent, amint Briannel és Dániellel zenél a háttérben; elnézte Helent és Mary Kate-et, akik ritmusban tapsoltak Maureen csattogtatásának ütemére; és egy másodpercre úgy tetszett, mintha a két eleven, vörös hajú teremtésben a fiatal Tarle-tonok keltek volna új életre. A két magas, jóképű iker és az élettől duzzadó lányok, akik ifjonti türelmetlenséggel néztek az élet soron következő kalandja elébe… Scarlett annak idején irigyelte a Tarleton lányokat az anyjukhoz fűződő szabad, természetes kapcsolatukért; és most ugyanezt a magától értetődő fesztelenséget látta viszont Maureen és gyermekei viszonyában. És tudta: őt is befogadták ebbe a körbe. Együtt nevethet Maureennal, ugrathat másokat, és kacaghat, ha őt ugratják; osztozhat a határtalan gyengédségben, amellyel Jamie felesége egész környezetét elárasztja. És ekkor mintha egészen parányit repedezni kezdett volna az a már-már bálványozó szeretet, amelyet Scarlett a maga méltóságteljes, fegyelmezett és zárkózott édesanyja iránt érzett; lassan engedni kezdett a bűntudat, amely mindig is eltöltötte, amiért nem tud mindenben Ellen tanítása szerint élni. Talán nem is baj, ha őbelőle nem lett tökéletes úrinő. De mindez egyelőre túlságosan bonyolultnak, szerteágazónak tűnt; majd később végiggondolja. Egyelőre semmi kedve gondolkodni, sem a tegnapról, sem a holnapról. Most csak ez a perc számít, a jelent feszítő boldogság, a zene, az

énekszó, a taps, a tánc. A charlestoni bálok kimért szertartásossága után valósággal mámorítóan hatott rá a házias örömök parttalan áradása; szédülten itta magába a szűnni nem akaró nevetést, az őszinte vidámságot. Peggy, Matt lánya megtanította a forgatós alaplépéseire, és Scarlett furcsamód úgy érezte, nagyon is helyénvaló, hogy egy hétesztendős gyerektől tanul; mint ahogy helyénvalónak érezte a többiek, felnőttek és gyerekek harsány biztatását, de még az ingerkédésüket is, hiszen az éppúgy szólt Peggynek, mint neki. Táncolt hát, amíg csak inogni nem kezdett a térde, akkor aztán kacagva roskadt a földre, egyenesen az öreg James lába elé, az pedig úgy paskolta meg a fejét, mint egy kölyökkutyának, amitől Scarlettnek még nagyobb lett a nevethetnékje, mígnem lihegve elkiáltotta magát: – Istenem, olyan jól érzem magam! Scarlett életében bizony kevés hely jutott a gondtalan mókának, és most azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez a tiszta, bonyodalomtól mentes vidámság. Ránézett derűs, jól megtermett unokatestvéreire, és eltöltötte a büszkeség: milyen erősek, milyen életrevalók, micsoda tehetségük van a zenéhez és az élethez! „Pompás fajta vagyunk mi, O'Harák. Senki hozzánk fel nem érhet” – hallotta apja hangján Scarlett ezeket az oly sokszor elismételt, kérkedő szavakat, amelyek igazi értelme csak most világosodott meg előtte. – Ó, Jamie, milyen csodálatos este volt ez a mai – mondta, amikor unokabátyja hazakísérte. Botorkálva lépkedett kimerültségében, de mint a szarkának, be nem állt a szája; jókedvében egyszerűen nem tudott beletörődni az alvó város békés csendjébe. – Pompás fajta vagyunk mi, O'Harák. Jamie elnevette magát, aztán erős kezével elkapta Scarlett derekát, felemelte, és úgy megforgatta, hogy beleszédült. És amikor letette a földre, csak ennyit mondott: – Senki hozzánk fel nem érhet. – Scarlett asszony… Scarlett asszony! Pansy reggel hétkor költötte fel: a nagyapjától hozott üzenetet. – Látni akarja magát, de ebben a szempillantásban! Az öreg katona kifogástalanul volt felöltözve, és frissen borotválva. Az ebédlőasztal fejénél álló trónusszerű karosszékből rosszalló pillantást vetett Scarlett hevenyészett frizurájára és a magára kapkodott pongyolára. – Nem vagyok megelégedve a reggelivel – jelentette ki. Scarlettnek leesett az álla. Mi köze őneki a nagyapa reggelijéhez? Talán azt hiszi az öregúr, hogy ő készítette? Meglehet, elment a józan esze. Mint a papának. Azaz mégsem úgy, mint a papának. A papára annyi csapás zúdult, hogy nem tudta elviselni, ezért húzódott vissza egy olyan világba, egy olyan korba, amelyben ezek a szörnyűségek még nem történtek meg. A papa olyan lett, mint egy megzavart kisgyerek. De nagyapában nincs semmi zavarodottság, semmi gyerekesség. Ö pontosan tudja, ki ő, hol él, és mit csinál. Akkor hát mi az ördögnek költet fel mindössze kétórányi alvás után, és miért siránkozik itt nekem a reggelijéről? Scarlett vigyázott, hogy hangja nyugodtan csengjen. – Mi a baj a reggeliddel, nagyapa? – Hideg és ízetlen. – Hát miért nem küldöd vissza a konyhába? Rendelj, amit kívánsz, és parancsold meg, hogy forró legyen. – Majd te. A konyha az asszonyokra tartozik. Scarlett csípőre tette kezét, és tekintete éppoly acélkemény volt, mint a nagyapjáé. – Tehát azért ugrasztottál ki az ágyból, hogy velem üzenj a szakácsnédnak? Cselédnek nézel talán? Rendeld meg magad a reggelidet, vagy maradj éhen, mit bánom én? Megyek, és visszafekszem az ágyamba. – Scarlett már látványosan meg is pördült, hogy induljon. – Az az ágy az enyém, kisasszony, és csak az én nagylelkűségemből használhatod. Tehát elvárom, hogy ameddig az én fedelem alatt élsz, engedelmeskedj a parancsaimnak. Scarlett szeméből kiszállt az álom; heves harag fogta el. Ebben a minutában összecsomagolok, gondolta; senki nem kényszeríthet, hogy ezt lenyeljem. Már szóra nyitotta volna a száját, amikor megcsapta orrát a friss kávé csábító illata. Először iszik egy csészével, majd aztán mondja meg az öregnek a magáét… De persze ezt sem árt meggondolni. Még nincs itt az ideje, hogy elhagyja Savannah-t. Rhett már bizonyára megtudta, hogy itt van. És bármelyik percben üzenhet a főnökasszony is, Tara ügyében. Scarlett az ajtóhoz lépett, rántott egyet a csengőzsinóron, majd leült nagyapja jobb oldalára. Dühös pillantást vetett a belépő Jerome-ra. – Hozzon egy csészét nekem is, és vigye ki ezt a tányért. Mi ez,

nagyapa? Kukoricakása? Akármi legyen – mondja meg a szakácsnénak, Jerome, hogy egye meg ő maga. De csak azután, hogy lágy tojást főzött, és tálcára rakta a sonkát, a szalonnát, a búzadarát meg a süteményt, jó sok vajjal. Nekem pedig tüstént hozzon a kávémhoz egy csésze sűrű tejszínt. Jerome a kihúzott derekú öregemberre nézett, némán könyörögve, hogy utasítsa már rendre Scarlettet. De Pierre Robillard mereven nézett maga elé, kerülve inasa tekintetét. – Ne álljon itt, mint egy kőszobor! – csattant fel Scarlett. – Hallotta, mit mondtam! Nagyon éhes volt. A nagyapa sem kevésbé. Evés közben most is éppolyan csend volt, mint a születésnapi ebédjén, csakhogy ezúttal mindent elfogyasztott, amit elé tettek. Scarlett gyanakodva figyelte a szeme sarkából. Mit forral vajon a vén róka? Scarlett meg volt győződve, hogy a komédiának megvan a rejtett célja. Tapasztalatból tudta: nincs a világon könnyebb dolog, mint a cselédséget engedelmességre bírni – elég, ha rájuk kiabálsz, máris megkapod, amit akarsz. És Isten a tudója: nagyapa aztán ért a mások megfélemlítéséhez. Elég csak ránézni Pauline nénire meg Eulalie nénire. Vagy, ami azt illeti, énrám magamra. Hiszen én is kipattantam az ágyból, ahogy üzent értem. No, a jövőben ettől is óvakodom majd. Az öregember letette asztalkendőjét az üres tányér mellé. -Elvárom, hogy a jövőben tisztességesen öltözz fel az étkezésekhez – mondta. – Pontosan egy óra és hét perc múlva elhagyjuk a házat; megyünk a templomba. Addig bőven marad időd, hogy rendbe szedd magad. Most, hogy a nénik, akik ezt elvárták tőle, már nem voltak itt, és a főnökasszonynál is elérte, amit akart, Scarlettnek csöppet sem akaródzott templomba mennie. A nagyapai basáskodásnak pedig mindenképpen végét kell vetni. A nénikéi szerint az öregúr szenvedélyesen katolikusellenes. – Nem is tudtam, nagyapa, hogy misére jársz – mondta, nyájasságtól csöpögő hangon. Pierre Robillard sűrű fehér szemöldöke magasba szökött. -Remélem, nem osztod a nénikéid ostoba pápista rögeszméit. – Jó katolikus vagyok, ha erre gondolsz. És a misére O'Haráékkal, az unokatestvéreimmel megyek el. Akik mellesleg meghívtak, költözzem oda hozzájuk, amikor csak tetszik, és maradjak addig, amíg csak jól érzem magam. – Azzal Scarlett felállt, és diadalmasan kivonult a szobából. Már félúton volt a lépcsőn, amikor eszébe jutott, hogy mise előtt nem lett volna szabad ennie. No de nem baj; áldozni nem kötelező. És nagypapának mindenképpen megadta a magáét. Szobájába érve lejtett néhány lépést az este tanult ír táncból. Ami a rokoni meghívást illeti, csöppet sem tartott tőle, hogy az öregember átlátna a szitán. Mert hát bármilyen szívesen járt is el Scarlett az O'Hara-házhoz zenélni meg táncolni, a sok gyerektől ott nem lett volna maradása. Amellett rokonainak nincs cselédségük sem, ő pedig nem boldogulhat, ha nincs ott Pansy, aki megfésülje és befűzze. Kíváncsi vagyok, mire készül az öreg, jutott eszébe ismét, de aztán megrándította a vállát. Bizonyára idejében megtudja majd. Különben sem számít. Még mielőtt nagyapa előrukkolna a terveivel, alighanem már úgyis itt lesz érte Rhett. 40 Egy órával és négy perccel azután, hogy Scarlett felment a szobájába, Pierre Auguste Robillard, Napóleon katonája kilépett szép és rideg házából, és elindult a templomba. Nehéz felöltőt és gyapjúsálat viselt, ritkás ősz haját nerckucsma fedte el – valaha egy Borogyinónál elesett orosz tiszté volt. Hiába sütött ragyogóan a nap, hiába bujkált a levegőben a tavasz ígérete, a sovány öregember fázott. Mindazonáltal merev, egyenes tartással lépdelt, s csak nagy ritkán támaszkodott maiakká sétapálcájára. Illendően, de kurtán biccentett a járókelők felé, akik köszöntötték. Az öregember jól ismert alakja volt a városnak. A független presbiteriánus egyház temploma a Chippewa téren állt. Az öregember elfoglalta helyét az ötödik sorban; ez volt az ő ülése, amióta csak – majd hatvan évvel ezelőtt – a templomot ünnepélyesen felszentelték. Az ünnepségen jelen volt James Monroe, az Egyesült Államok akkori elnöke is, és maga kérte, hogy mutassák be annak az embernek, aki Austerliztől Waterlooig ott volt Napóleon mellett. Pierre Robillard udvariasan viselkedett a nála idősebb úriemberrel, noha az, egyszerű elnök lévén, aligha nyűgözhetett le valakit, aki egy császár oldalán harcolt. Az istentisztelet végeztével magához intett néhány férfit, és a templom lépcsőjén szót váltott velük. Feltett egy-két kérdést, végighallgatta a hosszadalmas válaszokat, majd hazaindult; komor arcára

valami mosolyféle telepedett. Aztán elbóbiskolt. A heti egyszeri templomba járás egyre jobban kifárasztotta. Álma könnyű volt, mint általában a nagyon öreg embereké. Fel is ébredt, még mielőtt Jerome megjelent volna a tálcával. Mialatt ebédjére várt, gondolatai Scarlett körül keringtek. A fiatalasszony múltja éppoly kevéssé érdekelte, mint a természete. Hosszú éveken at fel sem merült gondolataiban, és amikor leányai társaságában egyszer csak ott termett a szobájában, nem érzett sem örömet, sem bosszúságot. Scarlett csak akkor keltette fel az érdeklődését, amikor Jerome panaszkodni kezdett rá, mondván, hogy követelőzésével megbolondítja a konyhát, és ha továbbra is vajjal, mártással és édességekkel gazdagítja monsieur Robillard étrendjét, bizony még sírba viszi a nagyapját. Scarlettet mintha a Jóisten küldte volna. Az öregember már semmit sem várhatott az élettől. Evés, alvás, hetente egyszer templomlátogatás: ezek az egyhangúan ismétlődő események töltik majd ki hátralévő hónapjait vagy éveit. Az öregembert nem zavarta ez a siváran unalmas életmód; szüntelen maga előtt látta forrón szeretett felesége képét, és szilárdan hitte, hogy ha eljön az ideje, halála után viszontlátják egymást. Amikor aludt, az asszonyról álmodott, ébren pedig a hozzá fűződő emlékeket forgatta agyában – így teltek el a nappalok és az éjszakák, és ezzel beérte. Ha nem is maradéktalanul. Mert jókat enni most is szeretett volna, márpedig az utóbbi években halálosan egyhangú volt az étrendje, s ami az asztalára került, azt vagy elégették, vagy hagyták kihűlni, íze pedig nem volt egyetlen falatnak sem. És arra vágyott, hogy Scarlett igenis felforgassa a konyhát. Scarlett alaptalanul gyanakodott az öregember indítékaira. Pierre Robillard azonnal átlátott unokája erőszakos, határozott jellemén, és most, amikor már nem volt ereje kiharcolni, amire vágyik, a maga javára akarta fordítani Scarlett természetét. A cselédség tudta, hogy a fáradt aggastyán nem kerekedhet fölébük. Scarlett azonban fiatal volt és erős. Az öregember nem várt tőle sem törődést, sem szeretetet. Csak annyit akart, hogy ezentúl Scarlett vezesse a háztartást úgy, ahogy valaha ő tette, azaz az ő elképzelései szerint, az ő parancsainak megfelelően. Ennek a módját kell kifundálnia – és ezért keringtek gondolatai Scarlett körül. Amikor Jerome belépett, így szólt: – Hívd ide az unokámat. – Még nem jött haza – mondta kis mosollyal az inas. Már előre élvezte az öregember haragját. Jerome szívből gyűlölte Scarlettet. Scarlett épp a jókora piacot járta az O'Hara családdal. Nagyapjával való összetűzése után felöltözött, elbocsátotta Pansyt, és a kertkapun szökött ki, hogy kísérő nélkül siessen Jamie-ék két sarokkal arrébb álló házához. – Nem akartam egyedül menni a misére – mondta Maureennak, de valójában kellemes, barátságos társaságra vágyott. A mise után a gyülekezet kettévált: egyik irányba mentek a férfiak, a másikba a nők és a gyerekek. – Most elmennek a Pulaski szállóbeli borbélyüzletbe – magyarázta Maureen. – Hajat vágatnak, és elbeszélgetnek. Utána pedig felhajtanak egykét pohárral a kocsmában. Többet tudnak meg a legfrissebb eseményekről, mint ha újságot olvasnának. De ne félj semmit: mialatt megveszem az osztrigát a pástétomhoz, mi is hozzájutunk a legújabb hírekhez. A savannah-i piacnak ugyanaz volt a rendeltetése, mint a charlestoninak, és ugyanannyi élményt és izgalmat is tartogatott. A szezon azonban túlságosan lefoglalta a nők idejét, és Scarlett csak most, az ismerős zsivaj, az alkudozás, à harsány baráti üdvözlések közepette döbbent rá, mennyire hiányzott neki ez a hangulat. Most már bánta, hogy Pansyt nem hozta magával; ha ott állna mögötte a kosárral, bezzeg megtölthetné a forgalmas savannah-i kikötőből származó különleges gyümölcsfajtákkal. Az O'Hara családban a kosarat Mary Kate és Helen cipelték, és Scarlett meg is terhelte őket néhány naranccsal. És amikor az egyik bódénál mind megkávéztak, és karamellkrémes süteményt fogyasztottak, Scarlett ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát. Amikor azonban Maureen meghívta, hogy tartson velük ebédre, Scarlett nemet mondott. Nagyapja házában rá is főz a szakácsné, és pótolni akarta a rövidre sikerült alvást is. Ha Rhett megjön a délutáni vonattal, igazán nem festhet úgy, mint aki most támadt fel halottaiból. A Robillard-ház előtt csókkal köszönt el Maureentól, és búcsút intett a többieknek is, akik majdnem egy sarokkal lemaradtak; a gyerekek bizonytalan botorkálása és a magát már nehezen vonszoló Patricia miatt nem tudtak lépést tartani velük. Az utolsó percben Helen vágtatott oda hozzájuk a duzzadó papírzacskóval. – Itt ne felejtsd a narancsodat, Scarlett néni! – Adja csak ide, Scarlett asszony. – Ez már Jerome hangja volt.

– Tessék? Jól van, fogja. Miért jár olyan hangtalanul, Jerome? Halálra rémített. Nem hallottam, hogy nyílik az ajtó. – Már vártam az asszonyságot. Robillard úr hívatja – mondta Jerome, és közben leplezetlen megvetéssel méregette a rendezetlen csoportba tömörülő, népes O'Hara családot. Scarlett felszegte állát. Ennek az inasnak a pimaszságát igazán nem lehet tovább tűrni. Amikor bevitorlázott nagyapja szobájába, már formálódtak ajkán a dühös tiltakozó szavak. Pierre Robillard azonban nem hagyott időt, hogy megszólaljon. – Rendetlen a hajad – mondta fagyosan –, és felborítottad a házam rendjét. Leálltál azokkal az ír parasztokkal, és közben elmúlt az ebédidő! Scarlett bőszen harapott rá a csalira. – Hálás lennék, ha illő udvariassággal beszélnél a rokonaimról! Az öregember súlyos szemhéja félig elrejtette a szemében megcsillanó fényt. – Miért, te hogy neveznél egy szatócsot? – kérdezte szenvtelenül. – Ha Jamie O'Haráról beszélsz, őt keményen dolgozó és sikeres üzletembernek nevezném – és tisztelem azért, amit elért. Az öregember már elő is állt az újabb csalival. – És bizonyára tiszteled azt a közönséges feleségét is. – De még mennyire hogy tisztelem! Nagylelkű, barátságos teremtés. – A mesterségével jár, hogy ilyen benyomást keltsen. Mert azt, ugye, – tudod, hogy régebben egy ír kocsmában volt pincérnő… Scarlett úgy kapott levegő után, mint a partra vetett hal. Ez nem lehet igaz! Aztán egyszer csak kellemetlen emlékképek villantak meg előtte. Maureen, amint felemeli poharát az újabb adag whiskyhez… amint a csattogtatót rázva kedélyesen zengi végig holmi kétértelmű dalocskák valamennyi strófáját… amint kigyúlt arcából félresimítja kócos fürtjeit, és eszébe sem jut, hogy feltűzze őket… amint térdig húzza fel a szoknyáját, hogy forgatóst ropjon… Hát igen, semmi kétség: Maureen közönséges teremtés. Mint ahogy az egész családban is van valami közönséges… Scarlett legszívesebben sírva fakadt volna. Olyan jól érzi magát az O'Harák körében… Nem akar lemondani róluk… És mégis: itt, ebben a házban, ahol az édesanyja felnőtt, túl szélesre nyílt a szakadék a Robillard-ok és az O'Harák.között – nem lehet nem tudomást venni róla. Nem csoda, hogy nagyapa szégyenkezik miattam. A mamának pedig a szíve szakadna meg, ha látná, amint egy ilyen bandával mutatkozom az utcán. Egy asszony, aki a nyilvánosság előtt még csak kendőt sem borít a terhes pocakjára… megvadult indiánként rohangáló kölykök serege… és még csak egy árva cselédjük sincs, aki vinné utánuk a megrakott kosarat… És köztük bizonyára én is éppilyen közönségesnek látszottam. Pedig hogy igyekezett a mama, hogy úrinőt faragjon belőlem! Ha tudná, hogy a lánya egy valamikori kocsmai pincérnővel melegedett össze, bizonyára örülne, hogy ezt már nem kellett megérnie. Scarlett aggodalmasan pillantott az öregemberre. Vajon tudja-e, hogy atlantai házát ő is egy kocsmárosnak adta bérbe? Pierre Robillard szeme csukva volt; mintha, öregember módjára, egyik percről a másikra elszundított volna. Scarlett lábujjhegyen osont ki a szobából. Amikor unokája mögött becsukódott az ajtó, a vén katona elmosolyodott, hogy aztán valóban álomba merüljön. Jerome fehér kesztyűben, ezüsttálcán hozta be a postáját. Scarlett leemelte a borítékokat, és köszönet helyett kurtán biccentett. Ha Jerome-ot móresre akarja tanítani, nem mutathatja ki elégedettségét. Előző este, miután a szalonban véget nem érően és hasztalan várakozott Rhettre, úgy lehordta a cselédséget, hogy azt, amíg élnek, el nem felejtik. És első számú céltáblája éppen Jerome volt. Isteni adomány, hogy az inas ilyen arcátlan: Scarlettnek nagyon is szüksége volt valakire, akire rázúdíthatja haragját és csalódottságát. Henry bácsi igen rossz néven vette, hogy ő a savannah-i bankba utaltatta át a pénzt. Sebaj, ezt is túléljük valahogy. Scarlett összegyűrte a rövid levélkét, és a földre ejtette. A vastag borítékot Pauline néni címezte meg. Az ő cirkalmas panaszáradata várhat; mert hogy panaszkodik, afelől semmi kétség. Ezután szögletes, kemény boríték következett; Scarlettnek nem volt ismerős a kézírás. A borítékban meghívó volt. Aláírójának neve sem ismerős: Scarlett igencsak törte a fejét, ki is lehet. Aztán eszébe jutott: hát persze, Hodgson volt az asszonyneve az egyik Telfair nővérnek. Az idős

hölgy fogadással egybekötött avatóünnepségre hívta. „Hodgson Hall – a Georgiái Történelmi Társaság új otthona.” Ez még annál a rémséges zeneestélynél is unalmasabbnak ígérkezett. Scarlett elfintorította arcát, és félrerakta a meghívót; majd keres valami levélpapírt, és sajnálattal bár, de kimenti magát. A nénikéi imádnak senyvedni az unalomtól – de ő aztán a legkevésbé sem! A nénik… Legjobb, ha túlesünk rajtuk. Feltépte Pauline levelét. …mélységesen szégyenkezünk felháborító viselkedésed miatt. Ha csak sejtjük, hogy mielőtt Savannah-ba indultunk, egy árva szót sem szóltál magyarázatképpen Eleanor Butlernek, azonnal leszállítottunk volna a vonatról. Mi az ördögöt fecseg itt Pauline néni? Lehetséges, hogy Eleanor asszony meg sem említette a levelet, amit ott hagytam neki? Vagy talán nem kapta volna kézhez? De nem, ez képtelenség. Pauline néni csak keveri a bajt… Gyorsan átfutotta a további szemrehányásokat: micsoda őrültség, hogy Scarlett rögtön a hajó felborulását követően már utazás-fa vállalkozott, és egyáltalán, micsoda „természetellenes titkolózás” részéről, hogy nagynénjeinek nem is szólt az őt ért balesetről. De vajon arról, ami őt érdekelné, miért hallgat a néni? Rhett-ről egyetlen szó sem áll a levélben! Scarlett gyorsan forgatta a szálkás betűkkel telerótt oldalakat, hátha rábukkan a férfi nevére. Teringettét! Ez a Pauline terjengősebben prédikál, mint a pap a poklok tüzéről! No végre! Megvan! …a kedves Eleanor érthetően nagyon aggódik, amiért Rhett egyenesen a messzi Bostonba utazott, holmi műtrágyaszállítmányok ügyében. Azok után, hogy órákat töltött a jéghideg vízben, igazán nem kellett volna kitennie magát a hűvös északi éghajlatnak… Scarlett ölébe ejtette a lapokat. Most már minden világos – Istennek legyen érte hála! Hát ezért nem jött még utána Rhett. Miért is nem írta meg Henry bácsi, hogy Rhett Bostonból sürgönyzött neki? Akkor nem számítok rá, hogy bármelyik percben megjelenhet a küszöbön, és nem izgatom magam halálra! Arról vajon nem ír a néni, hogy mikor jön vissza? Scarlett kapkodva betűzgette a kusza lapokat. Hol is hagyta abba? Most már mohón olvasta végig az egészet, de hiába: egyéb érdekességet a levél nem tartogatott. Most aztán mit csináljak? Rhett akár hetekre is elmaradhat. Persze az is lehet, hogy éppen ezekben a percekben már úton is van hazafelé. Scarlett ismét Mrs. Hodgson meghívója után nyúlt. Végre legalább elmehet valahová. Mert ha naphosszat itt kell ücsörögnie ebben a házban, idegrohamot kap. Bárcsak legalább időnként átugorhatna Jamie-ékhez, éppen csak egy csésze teára! De hát erről szó sem lehet többé. Az O'Hara családot azonban mégsem tudta kiverni a fejéből. Másnap reggel elkísérte a piacra a durcás szakácsnét, hadd nézzen a körmére, hogy mit vesz és mennyiért. Úgysem volt egyéb, ami lekösse; legalább nagyapja háztartása legyen rendben. Éppen kávézott, amikor lágy, tétova hang szólította a nevén. Kathleen volt, az a bájos, félénk fiatal lány. – Még nem ismerem ki magam az amerikai halfajták között – mondta. – Segítenél, hogy kiválasszam a legszebb garnélákat? – Scarlett először nem is értette, mit akar, mígnem a lány rámutatott a rákokra. – Az angyalok küldtek az utamba, Scarlett – mondta Kathleen, miután sikeresen végeztek a vásárlással. – Nélküled semmire sem mentem volna. Pedig Maureen a lelkemre kötötte, hogy mindenből a legjobbat hozzam. Tudod, ma várjuk Columot. Colum… Valaki, akit ismernem illenék? Rémlik, hogy a nevet már Maureentól is hallottam. Vagy talán valaki mástól. – És miért olyan jelentős személyiség az a Colum? Kathleen kék szeme kitágult a csodálkozástól: hogy lehet ilyet még csak kérdezni is? – Hogy miért? Hát – mert Colum az Colum. És Colum… – Kathleen hasztalan keresgélte a szavakat. – Szóval az Colum, és kész. Hát nem tudtad? Ö hozott ide engem. A bátyám; éppúgy, mint Stephen. Stephen… Az a hallgatag, fekete hajú férfi. Scarlett nem is tudta, hogy Kathleen bátyja. Talán azért olyan hallgatag. Úgy látszik, ebben a családban csupa riadt kisegér gyűlt össze. – Hát James bácsinak melyik fivére az édesapád? – kérdezte. – Az én apám már meghalt. Nyugodjék békében. Együgyű volna a lány? – De mi a neve, Kathleen? – Jaj, hát a neve érdekel! Hát Patrick – ez volt a neve. Patrick O'Hara. Róla kapta a nevét Patricia, merthogy ő volt Jamie elsőszülöttje, Jamie apját pedig Patricknak hívták. Scarlett összeráncolta homlokát a nagy gondolkodásban. Eszerint tehát Jamie is Kathleen bátyja. Ennyit ér az elmélete a család félénkségéről! – És van még több fivéred is? – kérdezte. – De még mennyi! – mosolyodott el nagy boldogan Kathleen. – Fivérem is, meg nővérem is. Összesen tizennégyen vagyunk. Mármint akik élünk. – És gyorsan keresztet vetett.

Scarlett távolabb húzódott a lánytól. Úristen, a szakácsné alighanem hallgatózott, és ez az egész visszajut nagyapához! Már szinte hallom, amint élvezettel ismételgeti: hiába, ezek a katolikusok olyan szaporák, mint a nyulak. Pierre Robillard azonban egy árva szóval sem említette Scarlett unokatestvéreit. Beérte azzal, hogy vacsora előtt magához rendelje, közölje, hogy meg van elégedve a koszttal, és aztán kegyelemben elbocsássa. Scarlett megállította Jerome-ot, hogy ellenőrizze, mi van a tálcán, és megvizsgálja, elég fényes-e az ezüst, nincs-e rajta ujjlenyomat. Amikor a kávéskanalat letette, az nekiütődött a leveseskanálnak. Vajon megtanítana-e Maureen, hogyan kell zenélni a kanalakkal? – villant az eszébe váratlanul. Aznap éjjel az apjával álmodott. Ébredéskor még ajkán ült a mosoly, de arcbőre szinte megmerevedett a rászáradt könnyektől. A piacon fülébe csendült Maureen O'Hara jellegzetes, jóízű nevetése. Éppen annyi ideje maradt, hogy az egyik vastag téglapillér mögé bújjon, ahol nem vehették észre. Ö azonban jól látta Maureent csakúgy, mint a szinte szemlátomást terebélyesedő Patríciát és körülöttük a gyerekhadat. Hallotta azt is, amit Maureen éppen mond. – Apád az egyetlen, aki nem várja lázas izgalommal a bácsikádat. Ö inkább a lakomákat élvezi, amiket esténként feltálalok, abban a reményben, hogy hátha Colum éppen most toppan be. Én is beneveznék egy ilyen lakomára, gondolta lázadozva Scarlett. Torkig vagyok már a nagyapa fogára való pempővel. Aztán a szakácsnéhoz fordult. – Vásárolj egy pár csirkét is -rendelkezett –, és süsd ki nekem a combját meg a mellét ebédre. Rosszkedve azonban még jóval ebéd előtt elszállt, mert mire hazaért, levélke várta a főnökasszonytól: a püspök úr megígérte, hogy fontolóra veszi Scarlett kérelmét. Talán valóban sikerül visszavásárolnia Carreen részét! Tara! Hát megkapom Tarát! Annyira elmerült Tara újjászületésének tervezgetésébe, hogy észre sem vette az idő múlását, és azt sem tudta, mi kerül a tányérjára. Mindent olyan tisztán látott maga előtt! A dombtetőn fehérlő, frissen vakolt házat; a szépen nyírt, zöldellő, lóherétől sűrű gyepet; a legelőt, melynek hosszú szálú, selymes, haragoszöld füve meghajlik a szélben, és szőnyegként göngyölődik le a domboldalon, egészen a titokzatosan sötétlő parti fenyvesig, amely elrejti a szem elől a folyót. Eljön a tavasz, a virágba borult somfák lágy felhőkoszorújával övezve, a levegőben a glicínia mámorító illatával; aztán a nyár, amikor a ropogósra keményített, hullámzó, hófehér függönyök a nyitott ablakokon át beengedik a lonc sűrű, nehéz, édes illatát a szobákba, amelyek végre ismét a maguk álmatag, csendes, kifinomult tökélyében pompáznak. Igen, a nyár volt és marad is a legszebb. A hosszú, lusta georgiai nyár, amikor órákig tart az alkonyat, és szentjánosbogarak hirdetik a lassan leereszkedő, sűrűsödő sötétséget. És aztán megjelennek a csillagok – milyen kövérek, milyen közeliek a bársonyos égbolton! A telihold pedig éppolyan hófehér, mint a sötét, szelíd lejtésű dombon az álomba merült ház, amelyet elborít sugaraival… A nyár… Scarlett szeme kitágult. Hát persze! Miért is nem eszmélt rá már sokkal előbb? Nyáron szereti Tarát a legjobban; és a nyár az az évszak, amikor Rhett nem utazhat Dunmore Landingre, a malária miatt. Hiszen ez így lesz a legtökéletesebb! Októbertől júniusig Charlestonban élnek majd, akkor, amikor a teadélutánok fülledt egyhangúságát megtöri a báli szezon, és ha már azt is unják, ott lebeg előttük a tarai nyár ígérete. Tudta: ha ez az övé, ha ott lesz előtte a hosszú tarai nyár, akkor bármit elvisel. Ó, bárcsak sietne egy kicsit a püspök úr! 41 A Hodgson Hall-beli avatóünnepségre maga Pierre Robillard kísérte el Scarlettet. Régimódi öltönyében, a szatén térdnadrágban és a fecskefarkú bársonykabátban, gomblyukában a Becsületrend parányi vörös rózsájával és a mellén átvetett széles vörös szalaggal tiszteletet parancsoló jelenség volt; a legelőkelőbb, a legarisztokratikusabb, akit Scarlett valaha látott. De Pierre Robillard – gondolta – maga is büszke lehet az unokájára. Scarlett gyöngysora és gyémántjai a legválogatottabb minőségűek voltak, és valóban pazar ruhát viselt: egybeszabott, csillámló arany brokátselyemből valót, aranycsipkével díszítve, nem kevesebb, mint négy láb hosszú aranybrokát uszállyal. Eddig nem volt alkalma, hogy felvegye, hiszen Charlestonban minél kopottasabban kellett öltöznie. Micsoda szerencse, hogy még Atlantában jól feltöltötte ruhatárát: volt vagy fél tucat öltözéke, amelyet eddig jóformán nem is viselt, és Rhett teába kényszerítette, hogy eltávolítson róluk minden díszítést: az, amit a savannah-i asszonyokon látott, meg sem közelítette

pompájukat. Így hát, amikor Jerome felsegítette a bérkocsiba, a nagyapjával szemközti ülésre, Scarlett igencsak elégedetten feszített. Szótlanul közeledtek a város déli vége felé. Pierre Robillard időnként előrecsukló fejjel bóbiskolt, és összerándult, amikor Scarlett felkiáltott: – Ó, nézd csak, nagyapa! – Akárha a Szent Cecília-bálon volnának: a klasszicista stílusú épület vaskerítésén túl sűrű tömeg ácsorgott az utcán, hogy láthassa a helybéli előkelőségek felvonulását. Libériás inas segítette ki Scarlettet a járdára, ő pedig dölyfösen szegte fel a fejét, s a tömeg ámulva morajlott fel körülötte. Nagyapja lassú léptekkel indult meg a nyomában, ő pedig megbiccentette fejét, hogy fülönfüggői szikrát vessenek a lámpák fényében, és lerázta karjáról az uszályt, hogy kiterüljön mögötte, amikor fellépked a kapuhoz vezető, vörös szőnyeggel borított lépcsőn. – Óh – Ááá! – De gyönyörű! – Ki lehet ez? – Ilyen és hasonló felkiáltások hallatszottak a tömegből. Scarlett éppen kecses mozdulattal helyezte fehér kesztyűs kezét nagyapja kabátujj ára, amikor ismerős hang ütötte meg fülét: – Katie Scarlett, drágám, olyan káprázatos vagy, mint Sába királynője! – Scarlett megrettenve pillantott balra, majd szélsebesen elfordult Jamie-től és famíliájától, mintha nem ismerné őket, és Pierre Robillard lassú, méltóságteljes lépteihez igazodva elindult felfelé. Ám az iménti képet mintha az agyába égették volna. Jamie bal karjával átfogta vidáman kacagó, lángoló hajú, rendetlenül öltözött feleségét; kajla kalapját hanyagul hátracsapta göndör haján. A jobb oldalán álló férfi, akire rávetült az utcai lámpa fénye, éppen Jamie válláig ért; zömök alakja a nagykabátban tagolatlan, sötét tömbnek hatott. Kalapot nem viselt, és ezüstfehér sörénye szinte világított, akárcsak kerek, pirospozsgás arcában a ragyogó kék szempár. A megszólalásig hasonlított Gerald O'Harára, Scarlett édesapjára. Hodgson Hall szépen berendezett termeiből tudományos társasághoz méltó ünnepélyes komolyság áradt. A falak fényesre csiszolt faborítása szépen keretezte a Történelmi Társaság régi térkép– és metszetgyűjteményét. A magas mennyezetről hatalmas sárgaréz csillárok függtek; fehér üveggömbjeikből gázlámpák szórták a rideg, barátságtalan, sápasztó fényt a halovány, barázdált arisztokratikus arcokra. Scarlett ösztönösen valami árnyékos zugot keresett. Istenem, olyan öregnek látszik mindenki… Scarlettet hirtelen elfogta a vakrémület: mintha az öregség ragályos volna, és ő is egyik percről a másikra megöregednék. Charlestonban szinte észrevétlenül múlt el harmincadik születésnapja, de most egyszer csak nagyon is tudatára ébredt a korának. Nyílt titok, hogy egy harmincéves asszony akár már be is végezheti életét. Scarlett soha nem hitte el, hogy egyszer ő is harmincéves lesz; úgy gondolta, vele ez nem történhet meg. – Scarlett… – szólt rá ekkor a nagyapja, és karjánál fogva az érkező vendégek sorába terelte. Scarlett a vékony bőrkesztyűn át is érezte, milyen halálosan, dermesztően hidegek az öregember ujjai, amelyek könyökétől majdnem a válláig tapadtak rá. Előtte csupa idős vendég sorakozott, akiket a Történelmi Társaság idős tisztségviselői egyenként üdvözöltek. Nem bírom elviselni! – gondolta Scarlett fejvesztetten. Nem bírom mosolyogva megrázni ezt a sok hideg, halott kezet, és elrebegni, mennyire örülök a megtiszteltetésnek. Muszáj innen elszabadulnom! Nekidőlt nagyapja merev vallanak. — Nem érzem jól magam, nagyapa – mondta. – Azt hiszem, rosszul leszek. – Itt most nem lehetsz rosszul – felelte az öregember. – Húzd ki magad, és viselkedj úgy, ahogy elvárják. Az avatási szertartás után hazamehetsz – de egy perccel sem előbb. Scarlett kiegyenesedett, és előrelépett. Micsoda szörnyeteg a nagyapja! Nem csoda, hogy édesanyja alig emlegette; nem sok jó szava lehetett róla. – Jó estét, Mrs. Hodgson – mondta. – Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Pierre Robillard sokkal lassabban haladt előre a sorban, mint az unokája. Scarlett már régen végzett, amikor ő még a sor közepén hajolt mereven egy hölgy keze fölé. Scarlett utat tört magának az egyik csoporton át, és a bejárathoz sietett. Az ajtón kívül először vadul szívta magába a friss, csípős levegőt, majd futásnak eredt. Ahogy lerohant a vörös szőnyeggel borított lépcsőn, a lámpa fényénél megcsillanó uszály szabadon szétterülve lobogott utána a levegőben. – A Robillard-hintót, de gyorsan! – mondta szinte esdekelve a szolgának, aki a sürgető hang hallatán el is tűnt a sarkon, Scarlett pedig szaladt a nyomában, nem törődve sem az uszállyal, sem a járda durván faragott kockaköveivel. Menekülni akart, mielőtt bárki megállíthatná.

Zihálva vetette magát a biztonságot ígérő kocsiba, majd amikor megjött a hangja, a kocsis felé hajolt. – Vigyen a déli Fő utcára; majd megmutatom a házat. – Arra gondolt: mama is otthagyta ezeket az embereket, amikor a papa felesége lett. Nem veheti zokon, ha én is elfutok előlük. Maureen konyhájából az utcára is kiszűrődött a zene meg a nevetés. Scarlett öklével verte az ajtót, mígnem Jamie kinyitotta. – Nézd csak, hiszen ez Scarlett! – mondta meglepett örömmel. – Kerülj beljebb, drágám, legalább megismerheted Columot. Végre megjött az O'Hara család dísze! Már természetesen téged nem számítva! Most, hogy közelebbről is szemügyre vehette, Scarlett látta, hogy Colum jóval fiatalabb Jamie-nél, és igazából nem is hasonlít olyan nagyon a papára, legfeljebb annyiban, hogy kerek arcával, alacsony termetével elüt magas növésű unokatestvéreitől és unokaöccseitől. Colum kék szeme sötétebb, komolyabb volt, mint Gerald Ο'Haráé, és bár álluk egyformán gömbölyű volt, Scarlett apjáé csak olyankor keményedett így meg, amikor lóháton ült, és nyaktörő ugrásra sarkantyúzta lovát. Amikor Jamie bemutatta őket egymásnak, Colum elmosolyodott; szeme majdnem eltűnt a ráncok .sűrű hálójában. De a tekintetéből sugárzó melegség azt az érzést keltette Scarlett-ben, hogy ez a találkozás, úgy látszik, Colum életének legboldogabb élménye. – Hát nem vagyunk-e a legszerencsésebb család kerek e földön, amiért egy ilyen gyönyörű teremtés nőtt ki közülünk? Úgy fénylesz-ragyogsz, Scarlett, drágám, hogy már csak m korona hiányzik a fejedről. Ha a tündérkirálynő látna, irigységében cafatokra szaggatná csillámporos szárnyait! Hadd vesselek rá a kislányok is egy pillantást, Maureen, legalább majd tudják, mire törekedjenek, ha ők is ilyen csudaszépek akarnak begyszer lenni! Scarlett gödröcskés mosolya elárulta, milyen jólesik neki a bók. – Azt hiszem, a híres-nevezetes ír nagyotmondással van dolgom! – jegyezte meg. – Szó sincs róla. Bárcsak költő volnék, hogy méltó szavakba önthessem, amit érzek. – így sem kell szégyenkezned, te csibész! – veregette vállon az öccsét Jamie. – De most inkább állj félre az útból, hogy Scarlett leülhessen. Én pedig hozok poharat… Képzeld, Scarlett, drágám, Colum utazásai során rábukkant egy hordó valódi ír sörre. Ezt feltétlenül meg kell kóstolnod! – Jaj, nem, köszönöm – mondta Scarlett gépiesen, hogy aztán tüstént hozzátegye: – Miért is ne? Soha nem ittam még ír sört. – A pezsgőt gondolkodás nélkül megitta volna; de ez a sötét, habzó ital keserű volt; el is fintorította tőle az arcát. Colum kivette kezéből a korsót. – Ez a lány – mondta – másodpercről másodpercre tökéletesebb! Hát nem átengedi az italt azoknak, akiknek szárazabb a torkuk? – És miközben felhajtotta Scarlett sörét, lelkesen mosolygott rá a korsó pereme fölött. Scarlett – mást nem is tehetett – viszonozta a mosolyt. Ahogy múlt az idő, feltűnt neki, hogy Columra mindenki mosolyog, mintha arcukon visszatükröződnék az ő derűje. Colum láthatóan élvezte az est minden percét. Hátradőlt a kandalló menti falhoz támasztott kemény székében, és biztatón vezényelt, mialatt Jamie hegedült, Maureen pedig a csattogtatóval verte a taktust. Csizmáját már rég lehúzta, és harisnyás lábával dobolta a táncos ritmust a szék keresztlécén. Gallérját is levetette, ingét kigombolta, csupasz nyakát szabadon rezegtette a nevetés – róla lehetett volna megmintázni a gondtalan vidámság szobrát. Időnként elhangzott a buzdítás: – Mesélj már valamit az utazásaidról, Colum! –, Colum azonban leintette az érdeklődést. Neki most csak a pohár kell meg a zene, hogy lelke és kiszáradt torka felfrissüljön. Holnap majd jut idő bőven a mesére is. A zene Scarlett szívét is felüdítette, de hiába, nem időzhetett sokáig; mire nagyapja hazatér, neki már ágyban kell lennie. Remélem, a kocsis megtartja a szavát, és nem árulja el, hogy ide hozott. Nagyapa soha nem méltányolná, hogy az után a síri hangulat után mennyire megéheztem egy kis gondtalan szórakozásra. Végül csak hajszál híján úszta meg a leleplezést. Alig tűnt el szem elől Jamie alakja, a hintó máris a kapu elé gördült. Scarlett cipőjével a kezében, uszályát hóna alá gyűrve rohant fel a lépcsőn, de közben össze kellett préselnie az ajkát, hogy visszafojtsa a kuncogását. Nincs jobb móka a csavargásnál -főleg ha szárazon viszi el az ember! Csakhogy igazából mégsem vitte el szárazon. Igaz, nagyapja soha nem jött rá, mit művelt, de Scarlett nagyon is tisztában volt vele, és az élmény felkavarta azokat az indulatokat, amelyek egész életében csatáztak benne. Nemcsak a nevét örökölte apjától, hanem az alaptermészetét is. Szilaj volt, lobbanékony és akaratos; ugyanaz a nyers, kendőzetlen életerő és bátorság fűtötte, mint amely Gerald

O'Harát valaha átkormányozta az Atlanti-óceán veszedelmes vizein, és felröpítette álmai hegycsúcsára, hogy egy nagyszerű ültetvény gazdája és egy nagyszerű úrihölgy férje legyen. Anyjának, az évszázadokon át kitenyésztett faj örökségének köszönhette finom csontozatát és tejfehér bőrét, és Ellen Robillard örökítette át lányára az arisztokratikus életforma elveit és szabályait is. De a neveltetés és az ösztönök most összecsaptak benne. Az O'Harák mágnesként vonzották magukhoz; földszagú életerejük, vérbő vidámságuk Scarlett lelkének legmélyebb és legnemesebb húrjait rezegtette meg. És mégsem követhette szabadon ezt a hívást; béklyóba verte mindaz, amit áhítatosan tisztelt I édesanyjától tanult. Fogolyként vergődött a csapdában, és nem értette, miért érzi magát olyan nyomorultul. Nyugtalanul bolyongott nagyapja házának néma termeiben, érzéketlenül az őt körülvevő komor szépségre, mert közben az Ο'Hara-ház táncos-muzsikás hangulata járt az eszében, és mást sem kívánt, mint hogy közöttük legyen – holott közben, híven neveltetéséhez, meggyőződése volt, hogy ez a lármás vigalom a maga közönségességében csak az alsóbb néposztályokhoz illik. Az, hogy nagyapja lenézi az ő unokatestvéreit, igazából nem izgatta. Arra gondolt, s nem is alaptalanul, hogy ez az önző öregember mindenkit lenéz, a tulajdon lányait is beleértve. De a szelíden belésulykolt anyai tanítás Scarlettet mégis egész életére megjelölte. Charlestoni viselkedésére Ellen büszke lett volna. Rhett minden gunyoros jövendölése ellenére Charleston befogadta, és elismerte benne az úrihölgyet. És ez Scarlettnek nagyon is kedvére volt. Vagy talán mégsem? Dehogynem! Hiszen ő is erre vágyott, és hitte, hogy erre született. Akkor hát miért esik olyan nehezére, hogy ne irigyelje ír rokonságát? Aztán elhatározta: nem töprengek ezen tovább. Majd végiggondolom később. Most inkább Tarára gondolok. És bezárkózott a hajdani Taráról szőtt idilli elképzelésbe, amelyet ő majd ismét életre kelt. Aztán levél jött a püspök titkárától, és az idill darabokra tört. A püspök nem hajlandó teljesíteni kérését. Scarlett melléhez szorította a levelet, és egy másodpercig sem tétovázott: hajadonfőtt, kísérő nélkül, fejvesztetten rohant be Jamie O'Hara házába. Az O'Harák majd megértik, mi megy végbe benne. A papa is megmondta, nem is egyszer: „Akiben csak egyetlen csepp ír vér van, annak a föld, amin él, olyan, mint az édesanyja. Az egyetlen, ami mindig megmarad, az egyetlen, amiért dolgozni és küzdeni érdemes…” „ Amikor berontott Jamie-ékhez, még ott csengett a fülében Gerald O'Hara hangja, és az első ember, akit meglátott, az apjára emlékeztette: a zömök, ezüstfehér hajú Colum O'Hara állt előtte. Ennek így kellett lennie, gondolta Scarlett; ő érzi majd át legjobban a fájdalmamat. Colum éppen arccal az ebédlő felé állt a küszöbön. Amikor nagy robajjal felpattant a bejárati ajtó, és Scarlett betámolygott a konyhába, megfordult. Colum sötét öltönyt viselt. Scarlett szemét elfátyolozta a kétségbeesés, aztán hirtelen megdermedt; Colum nyaka körül az a nem várt fehér sáv – papi gallér! Senki eddig nem világosította fel róla, hogy Colum rokon – katolikus pap! De Istennek legyen hála érte. A papnak mindent el lehet mondani; szíve legrejtettebb titkait is feltárhatja előtte az ember. – Segíts, atyám! – kiáltotta. – Kell valaki, aki segítsen rajtam! 42 – Tehát így állunk – foglalta össze a helyzetet Colum. – Mármost mit tehetünk, hogy a dolgok jóra forduljanak? Erre a kérdésre kell megfelelnünk. – Ő ült Jamie-ék hosszú ebédlőasztalának fejénél, körülötte a többiek: a három O'Hara család valamennyi felnőtt tagja. Mary Kate és Helen a konyhában a gyerekeket etette; hangjuk behallatszott a csukott ajtón át. Scarlett Colum mellett foglalt helyet. Arca még foltos és duzzadt volt az iménti sírógörcstől. – Azt akarod mondani, Colum, hogy Amerikában a gazdaság nem száll át teljes egészében a legidősebb leszármazottra? – kérdezte Matt. – A jelek szerint ez bizony így van, Matthew. – Akkor hát Gerald bácsitól nagy ostobaság volt, hogy nem hagyott végrendeletet. Scarlett már ráförmedt volna, de Colum nem hagyta szóhoz jutni. – Neki, szegénynek – Isten nyugosztalja – nem jutott osztályrészül hosszú élet; nem volt ideje elmélkedni rajta, mi történik a halála után. – Isten nyugosztalja – visszhangozták a többiek, és keresztet vetettek. Scarlett reményt vesztve tekintett végig az ünnepélyesen komoly arcokon. Ugyan mit tehetne itt egy maroknyi ír bevándorló? Patricia férje, Billy Carmody a székesegyházon dolgozó kőművesek előmunkása volt, és így

alkalma nyílt alaposan megismerni a püspököt. – Elég baj az nekem – mondta panaszosan. – Napjában háromszor megzavarja a munkát, csak hogy megkérdezze, miért nem dolgozunk gyorsabban. – Persze a munka valóban sürgős, magyarázta Billy; ősszel egy római bíboros tesz majd körutat Amerikában, és meglehet, hogy részt vesz a savannah-i székesegyház felszentelésén. Mármint ha az elkészülés időpontja illeszkedik a programjához. Jamie bólogatott. – Becsvágyó ember ez a mi Gross püspökünk, nem igaz? Nem bánná, ha a Szentszék felfigyelne rá! És egyszer csak ránézett Geraldra. Először a férfiak követték példáját – Billy, Matt, Brian, Daniel, még az öreg James is –, aztán a nők: Maureen, Patricia, Katie. így hát Scarlett is ránézett ifjú unokaöccsére, bár fogalma sem volt, mit akarnak tőle a többiek. Gerald megfogta asszonykája kezét. – Ne riadozz, Polly, édesem – mondta –, most már te is éppen olyan O'Hara vagy, mint mi valamennyien. Mondd csak meg, szerinted melyikünknek kellene beszélnie az édesapáddal, – Tom MacMahon az egész építkezés fővállalkozója – súgta oda Scarlettnek Maureen. – Ha Töm csak halványan célozna rá, hogy a munka netán lelassulhat, Gross püspök mindent megígérne. Úgy tart MacMahontól, hogy szinte vacog a foga. Amiben egyébként nem áll egyedül. – Beszéljen vele Colum – szólalt meg Scarlett. Szilárd meggyőződése volt, hogy semmilyen feladatra nincs alkalmasabb jelölt Colum O'Haránál. Akármilyen kicsi volt, akármilyen lefegyverzőn mosolygós: erőt és tekintélyt sugárzott. Az O'Harák kórusban helyeselték. Igen, Columnál jobb szószólót keresve sem találhatnak. Colum rámosolygott először az egész társaságra, aztán csak Scarlettre egyedül. – Hát akkor – számíthatsz ránk. Nagyszerű dolog a család, nem igaz, Scarlett O'Hara? Hát még ha a beházasodottak is megteszik a magukét! Várd csak ki a sorát: megkapod azt a te Tarádat. Tara? Mit akartok Tarával? – kérdezte az öreg James. – Így nevezte el Gerald az ültetvényét, James bácsi. Az öregember úgy nevetett, hogy a végén köhögőroham fogta el. – Nahát, ez a Gerald! – mondta, amikor ismét megjött a hangja. – Amilyen kicsi volt, olyan nagyra tartotta magát! Scarlett megmerevedett. Az ő apjából senki ne űzzön gúnyt, még a tulajdon bátyja sem. Colum halkan odasúgta neki: – Csigavér, nem sértésnek szánta. Majd később elmagyarázom. És így is tett, miközben hazakísérte Scarlettet a nagyapjához. – Tára bűvös szó és bűvös hely, Scarlett, minden ír számára. Valaha Tara volt egész Írország központja, a nagy királyok otthona. Réges-rég, amikor Róma és Athén még fel sem épült, és a világ fiatal volt és reménnyel teljes, Írországban nagy királyok uralkodtak, szépek és ragyogóak, mint a nap. Bölcs törvényeket alkottak, védelmezték és gazdaggá tették a költőket. Ezek a hős lelkű óriások félelmetes haraggal sújtottak le a bűnre, véres karddal és makulátlan szívvel irtották a haza, a szépség és az igazság ellenségeit. Évezredeken át kormányozták a mi drága zöld szigetünket, és alattuk zenétől visszhangzott a föld. Az ország minden sarkából öt út vezetett a tarai dombra, és minden harmadik évben összegyűlt az egész nép a díszteremben, hogy meghallgassa a költők énekét. És mindez nemcsak mese, hanem színtiszta igazság; az egész világon feljegyezték a történetírók, és a gyászos végről is megemlékeznek a monostorok nagy könyvei. ,,Az Úr ötszázötvennegyedik esztendejében rendezték Tarán az utolsó ünnepséget.” Colum szava egyre halkult, és Scarlett szemét könnyek fátyolozták, úgy megrendítette az elbeszélés csakúgy, mint az elbeszélő hangja. Egy ideig némán mentek tovább, aztán Colum ismét megszólalt: – Apád egy nagyszerű álom hívását követte, amikor az új világban felépítette áz új Tarát. Valóban csodálatos ember lehetett. – Ó, hidd el, Colum, az volt. És én teljes szívemből szerettem. – Ha legközelebb megfordulok Tarán, gondolni fogok rá is, a lányára is. – Hogyan? Hát Tara még áll? Tara létező hely? – Olyan valóságos, mint lábunk alatt az út. Szelíd lankájú, varázserejű zöld domb, birkák legelésznek rajta, és a tetejéről ugyanaz a gyönyörűséges világ tárul ki előtted, amelyet a nagy királyok is láttak. Meath grófságban van, nem messze a falutól, ahol élek, és ahol apáink születtek; a tiéd is, meg az enyém is. Scarlettet mintha villámcsapás érte volna. Eszerint az ő édesapja is járt ott; ugyanott állt ő is, mint egykor a nagy királyok! Látta maga előtt, hogy fennhéjázón kidülleszti a mellét, mint mindig, amikor elégedett volt magával, és csendesen felnevetett.

Kedvetlenül állt meg a Robillard-ház előtt. Még órákig elhallgatta volna Colum dallamos beszédét. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg neked mindezt – mondta. – Ezerszer jobban érzem már magam. Szent meggyőződésem, hogy a püspök sem tud majd ellenállni neked. – Csak ne kapkodjunk el semmit, húgocskám – mosolygott Colum. – Először a félelmetes MacMahon jön. De várj csak, milyen nevet mondjak neki? Látom, jegygyűrűt viselsz. A püspök bizonyára nem O'Haraként ismer. – Hát persze, igazad van. Butler az asszonynevem. Colum arcáról lehervadt a mosoly, igaz, csak másodpercekre. – Tekintélyes név. – Dél-Carolinában valóban az, de itt a jelek szerint nem sokra mentem vele. A férjem charlestoni, Rhett Butlernek hívják. – Csodálom, hogy most nem segít a bajban. – Segítene, ha tudna – mondta ragyogó mosollyal Scarlett –, de Északra kellett utaznia, üzleti ügyben. Nagyon sikeres üzletember. – Aha. Hát örülök, hogy helyettesíthetem, már amennyire módomban áll. Scarlett legszívesebben a nyakába ugrott volna, ahogy valaha apját ölelgette, amikor az beleegyezett valamilyen kívánságába. De azt gyanította, hogy papot még akkor sem illik ölelgetni, ha az történetesen az ember unokatestvére. így hát csak jó éjszakát kívánt, és bement a házba. Colum pedig elindult visszafelé, a „Zöldben járni” dallamát fütyörészve. – Hol jártál? – kérdezte szigorúan Pierre Robillard. – A vacsorám nagyon rossz volt. – Átmentem Jamie unokabátyámékhoz. Mindjárt hozatok neked egy újabb tálcával. – Megint annál a népségnél jártál? – Az öreg reszketett a felháborodástól. Scarlettet is elöntötte a méreg. – Igenis, náluk, és a jövőben sem fogom kerülni őket. Nagyon kedvesek számomra. – Kivonult nagyapja szobájából, de mielőtt felment volna a magáéba, intézkedett, hogy az öregember friss vacsorát kapjon. – És mi lesz a maga vacsorájával, Scarlett asszony? – kérdezte Pansy. – Hozzak fel magának is egy tálcával? – Nem kell, csak gyere, és segíts levetkőzni. Nem vagyok éhes. Furcsa, de valóban nincs étvágyam, pedig mindössze egy csésze teát ittam. Csak aludni szeretnék. Kifárasztott a sok sírás. Hiszen úgy zokogtam, hogy először el se tudtam mesélni Co-lumnak, mi a bajom. Életemben nem voltam még ilyen elnyűtt. Azt hiszem, végig tudnék aludni egy egész hetet. Teste elnehezült, de egyszersmind a feszültség is feloldódott benne, és a fejét könnyűnek érezte. Belezuhant a puha ágyba, és a következő percben már mély, üdítő álomba merült, Scarlett egész életében egyedül nézett szembe válságaival. Néha nem is akarta beismerni, hogy segítségre szorulna, de többnyire nem is lett volna kihez fordulnia. Most megváltozott a helyzet, és teste mintha az agyánál hamarabb érzett volna rá a különbségre. Most van, akitől segítséget kérhet. Új rokonai szíves örömest veszik terhét a maguk vállára. Nincs többé egyedül – bátran elengedheti magát. Pierre Robillard ezen az éjszakán keveset aludt. Scarlett kihívó viselkedése feldúlta. így szegült szembe vele sok-sok évvel ezelőtt a lány anyja is, és ő, Pierre Robillard örökre elveszítette. Akkoriban majd megszakadt a szíve; Ellen volt a kedvence, aki a három lány közül legjobban hasonlított az anyjára. Scarlettet nem szerette; szívének minden gyengéd érzelmét eltemette feleségével együtt. De ezt a lányt mégsem engedi el harc nélkül. Azt akarta, hogy utolsó napjai kényelemben teljenek, és Scarlett megadhatja ezt neki. Egyenesen ült ágyában, az olaj elfogytával lámpája kialudt, de nem bánta; haditerven törte a fejét, mint a tábornok, ha túlerővel kerül szembe. Pirkadat előtt nyugtalanul hánykolódva elszundított egy órára, és mire felébredt, megérett benne az elhatározás. Amikor Jerome behozta a reggelit, az öregember már az aláírást kanyarította levelére, s mielőtt úgy helyezkedett volna, hogy az inas a térdére rakhassa a tálcát, gyorsan összehajtogatta és lepecsételte az irományt. – Vidd el ezt – adta át Jerome-nak –, és várd meg a választ. Scarlett bedugta fejét a résre nyitott ajtón. – Hívattál, nagyapa? – Gyere be, Scarlett. Scarlett meglepetten látta, hogy másvalaki is van a szobában, holott nagyapjához soha nem jött látogató. A férfi meghajolt; Scarlett biccentett viszonzásul. – Ez az ügyvédem, Mr. Jones. Csengess Jerome-ért, Scarlett. Jerome majd átvezeti magát a szalonba, Jones, ott üljön le, amíg nem hívatom.

Scarlett alig ért a csengőzsinórhoz, Jerome máris belépett. – Húzd közelebb azt a széket, Scarlett. Sok mondanivalóm van számodra, és nem akarom megerőltetni a hangom. Scarlett csak ámult-bámult. Az öreg szinte kérlelőn beszélt, és mintha a hangja is gyengébb volna. Úristen, remélem, nem hal itt meg nekem. Isten őrizz, hogy Eulalie és Pauline itt ájuldozzanak a temetésén. Odahúzta a székét az öregember fejéhez. Pierre Robillard félig hunyt szempillája alól figyelte, és megvárta, amíg leül. – Scarlett – szólalt meg ekkor –, nemsokára kilencvennégy éves leszek. Koromhoz képest jó egészségnek örvendek, de egyszerű matematikai számítás alapján sem valószínű, hogy még sok időm lenne hátra. Arra kérlek hát téged, mint unokámat, hogy hátralévő napjaimra maradj mellettem. Scarlett szóra nyitotta száját, de az öreg felemelte keskeny kezét. – Még nem fejeztem be. Nem a rokoni érzéseidre számítok, noha tudom, hogy sok éven át gondoskodtál nagynénéid szükségleteiről. Tisztességes, sőt nagylelkű ajánlatom van számodra. Ha itt maradsz nálam, mint a ház úrnője, gondoskodsz a kényelmemről, és teljesíted kívánságaimat, halálom után te öröklöd összes javaimat. És amim van, nem épp jelentéktelen. Scarlett szóhoz sem tudott jutni. Nagyapja egész vagyont kínál neki! Eszébe jutott, micsoda hódolattal sürgött körülötte a bankigazgató, és eltűnődött, vajon pontosan mennyije lehet az öregembernek. Agya lázasan működött, és Pierre Robillard félreértette habozását; azt hitte, Scarlettet a hála némítja el. Bármilyen alaposan igyekezett tájékozódni, a bankigazgatótól nem kért jelentést, és így nem tudta, mennyi aranyat tart unokája a bank páncélszekrényében. Megfakult szemében elégedettség csillant fel. -Nem tudom, milyen körülmények folytán jutottál el odáig, hogy váláson törd a fejed, és nem is érdekel. – Most, hogy azt hitte, ő kerekedik felül, viselkedése határozottabb lett, hangja is erősebben csengett. – De válásról természetesen szó sem lehet… – Belenéztél a leveleimbe! – Ami ebbe a házba bekerül, az mind engem illet! Scarlett dühében nem talált szavakat, így az öregember beszélt tovább, méghozzá kimért pontossággal; minden szava egy-egy jéghideg tűszúrás. – Megvetem az ostobaságot és a kapkodást, márpedig te ostobán és elhamarkodva hagytad el a férjedet, nem törődve társadalmi állásoddal. Ha lett volna annyi eszed, hogy ügyvédhez fordulj, úgy, ahogy én tettem, megtudtad volna, hogy Dél-Carolina az egyetlen amerikai állam, ahol a törvény semmilyen alapon nem engedélyezi a válást. Igaz, hogy te átszöktél Georgiába, de a férjed jog szerint dél-carolinai illetőségű. Tehát válásról szó sem lehet. Scarlett még mindig azon háborgott, hogy idegen kezek turkáltak az ő magánlevelei között. Csak Jerome lehetett, az az alattomos féreg; ő tapogatta végig a holmimat, ő kutatta át az íróasztalomat! De a megbízója a tulajdon édes nagyapám volt, senki más! Scarlett felállt, előrehajolt, és öklével az ágyra támaszkodott, szinte súrolva Pierre Robillard csontvázszerű kezét. – Hogy merted azt a senkit a szobámba küldeni? – sivította, a vastag takarókat ütögetve. Az öregember keze villámsebesen szökött a magasba; hosszú csontos ujjai Bilincsként zárultak Scarlett két csuklója köré. – Ebben a házban te nem kiabálhatsz, kisasszony. Gyűlölöm a lármát. És szíveskedj illendően viselkedni, ahogy az én unokámhoz való. Nem valamelyik ír kocsmatöltelék rokonoddal állsz szemben. Scarlett megdöbbent és kicsit meg is ijedt az öregember erejétől. Hová lett a gyenge, rozoga aggastyán, akit már-már megszánt? A marka olyan kemény volt, mint az acél. Végül sikerült kiszabadítania kezét, és a székig hátrált. – Nem csoda, hogy anyám egy életre elment ebből a házból – mondta, de közben megvetette magát, amiért olyan riadt és reszketeg a hangja. – Elég a melodrámából, lányom. Untat. Anyád azért hagyta el a házat, mert csökönyös volt, és fiatal ahhoz, hogy a józan ész szavára hallgasson. Szerelmi csalódás érte, és igent mondott az első kérőnek. Hiába bánta aztán, amíg csak élt; ami történt, megtörtént. De te már nem vagy fiatal lány, amilyen ő volt; épp elég idős vagy, hogy használd az eszed. A szerződés már elkészült. Hívd be Jonest, szépen aláírjuk, és minden megy a maga útján, mintha az iménti neveletlen kitörésedre soha nem is került volna sor. Scarlett hátat fordított az öregnek. Nem hiszek neki. Meg se akarom hallani az ilyen beszédet. Felemelte a széket, és visszavitte a helyére, majd gondosan letette, úgy, hogy lábai pontosan illeszkedjenek a mélyedésekbe, amelyeket az évek hosszú során át a szőnyegbe vájtak. Nem félt többé

a nagyapjától, dühös sem volt már rá, de nem is sajnálta. Amikor ismét szembefordult vele, mintha soha nem látta volna. Idegen volt. Zsarnoki, alattomos, érdektelen öregember, akit nem ismert, es nem is akart megismerni. – Nem vertek annyi pénzt a világ teremtése óta, amennyiért én itt maradnék – mondta, inkább magának, mint az öregembernek. – Semennyi pénz nem éri meg, hogy az ember élve eltemetkezzék. – Viaszfehér arcában szikrát vetett a zöld szempár. – Neked itt a helyed – hiszen te már halott vagy, csak nem akarod beismerni. Mire holnap felkel a nap, én már itt sem vagyok. – Azzal az ajtóhoz sietett, és felrántotta. – Sejtettem, Jerome, hogy itt hallgatózik. Kerüljön csak beljebb bátran. 43 – Ne légy már olyan bőgőmasina, Pansy, nem lesz semmi bajod. A vonat egyenesen Atlantáig megy, ott van a végállomás; csak le ne szállj, amíg oda nem ér. Zsebkendőbe varrtam egy kis pénzt, és a zsebkendőt odatűztem belülről a kabátod zsebéhez. A jegyedet odaadtam a kalauznak, és ő megígérte, hogy gondja lesz rád. A pokolba is, mit nyafogtál, hogy haza szeretnél menni. Hát most hazamégy, úgyhogy embereid meg magad. – De Scarlett asszony, én még sose utaztam vonaton egymagamban! – Lárifári; most se egymagádban leszel; rajtad kívül még rengetegen utaznak ezen a vonaton. Te csak szépen nézz ki az ablakon, fogyaszd el, amit Mrs. O'Hara becsomagolt neked a kosárba, és észre se veszed, már otthon is vagy. Megsürgönyöztem az érkezésed, úgyhogy várni fognak az állomáson. – De Scarlett asszony, hát mihez kezdjek én, ha maga nincsen? Én úri komorna vagyok! Mikor tetszik majd hazajönni? – Jövök, ha ott leszek. Nem tudom még. De most már szállj fel, azonnal indul a vonat. Minden Rhetten múlik, gondolta Scarlett, és minél előbb megjön, annál jobb. Nem tudom, hogy leszek meg az unokatestvéreimmel. Megfordult, rámosolygott Jamie feleségére, és mesterkélten élénk, lányos hangon csicseregte: – Soha nem fogom tudni meghálálni, Maureen, hogy befogadtatok. Borzasztó boldog vagyok, de képzelem, mennyi gondot okozok nektek. Maureen belékarolt; így távolodtak el a vonattól, amelynek porlepte ablakából Pansy elkeseredve bámult utánuk. – Nagyszerű lesz minden, Scarlett – mondta. – Daniel boldogan engedi át neked a szobáját, mert így legalább átköltözhet Patríciához, és ismét egy szobában lakhat az öccsével. Ez volt a titkos vágya, csak nem merte megmondani. Kathleen pedig repes örömében, amiért a komornád lehet. Úgyis ezt a mesterséget szeretné kitanulni, téged pedig valósággal bálványoz. Amióta csak megjött, most látom először boldognak azt a csacsi lányt. Nem vagy te arra való, hogy ez a vén madárijesztő dróton rángasson; közöttünk a helyed. Micsoda arcátlanság, hogy gazdasszonyt akart csinálni belőled! Nekünk is szükségünk van rád, de azért, mert szeretünk. Scarlett máris jobban érezte magát; a Maureenból sugárzó meleg gyengédségnek nem lehetett ellenállni. De azért bízott benne, hogy a vendégeskedés nem tart majd sokáig. Istenem, az a töméntelen gyerek! Bármily könnyedén fogta is Maureen Scarlett karját, érezte, hogyan feszülnek meg az izmai. Mint egy riadt csikó, gondolta; csak meg ne bokrosodjék! Igazából arra lenne szüksége, hogy feltárja a szívét, és amúgy jó régimódiasan kibőgje magát. Természetellenes, hogy egy asszony soha ne beszéljen önmagáról, és az is különös, hogy a férjét még csak meg sem említi. Az ember már-már elgondolkodik, hogy vajon… De Maureen nem fecsérelte töprengésre az időt. Már akkor, amikor apja kocsmájában a poharakat mosta, megfigyelte: előbb-utóbb mindenki kitálalja búját-baját, csak időt kell hagyni neki. És bizonyos volt benne, hogy e tekintetben Scarlett sem más, mint a többiek. Az O'Harák három, egymás mellé épült jókora téglaházban laktak. A házaknak elöl is, hátul is voltak ablakaik, és belső elrendezésük is azonos volt, két-két helyiséggel emeletenként. A földszinten volt a konyha meg az ebédlő, az első emeleten két egymásba nyíló nappali, a másodikon és a harmadikon pedig két-két hálószoba. A keskeny előszobából csinos lépcsőház vezetett az emeletekre, s mindegyik ház mögött tágas udvar és kocsiszín volt. Scarlett Jamie-ék egyik harmadik emeleti hálószobáját kapta meg. Itt lakott Daniel és Brian, amíg az utóbbi át nem költözött a nővéréhez, de az ő ágya is itt maradt. Amúgy a szoba fiatal fiúkhoz illően puritán volt, a két ágyon kívül csak szekrény, íróasztal és két szék állt benne. A berendezést azonban jókora piros-fehér rongyszőnyeg és foltokból összerótt, tarka ágytakarók élénkítették. Maureen csipketerítővel borította le az íróasztalt, és tükröt akasztott fölé, hogy Scarlettnek öltözőasztala is

legyen. Kathleen meglepő ügyességet tanúsított a fésülésben, s mindenre kész volt, hogy Scarlett kedvében járjon. Amellett mindig ott volt a közelben, hiszen Mary Kate-tel és Helennel ő osztozott a másik harmadik emeleti hálószobán. Jamie házában csak egyetlen kisgyermek volt, a négyéves Jacky, de a nap nagy részét ő is a másik két házban töltötte, ahol hasonló korú unokatestvéreivel játszhatott. Napközben, mialatt a férfiak dolgoztak és a nagyobb gyerekek iskolában voltak, a három ház a nők birodalmává vált. Scarlett azt hitte, ettől majd viszolyogni fog. Csakhogy múltja a legkevésbé sem készítette fel az O'Hara család nőtagjaival való találkozásra. Ezeknek a nőknek nem volt titkuk egymás előtt, és nem is tudták, mi a titkolózás. Kimondták mindent, ami eszükbe jutott, és Scarlett elpirult bizalmas közléseik hallatán. Ha valamiben nem egyeztek, összekaptak, és amikor kibékültek, sírva ölelgették egymást. Számukra a három ház egyetlen családi otthon volt; ki-be jártak egymás konyhájába, kedvük szerint állítottak be egy csésze teára, s megosztottak minden házimunkát: felváltva vásároltak, sütöttek, s gondozták az állatokat az udvaron meg az istállóvá alakított kocsiszínekben. És ami a fő: remekül érezték magukat. Nevetés, pletykálkodás, bizalmas vallomások és az embereik ellen szőtt bonyolult, de ártalmatlan kis összeesküvések közepette telt az idő. És mindebbe érkezésének pillanatától fogva bevonták Scarlettet is, mintha örök időktől közéjük tartozott volna, ő pedig napokon belül valóban így is érezte. Nap mint nap elkísérte a piacra Maureent vagy Katie-t, hogy együtt válogassák ki a legszebb árut a legjutányosabb áron; kacarászva tanulmányozta Polly és Kathleen társaságában a sütővassal és szalagokkal művelhető varázslatok titkát, és amikor Maureen meg Katie már faképnél hagyták, mint menthetetlen akadékoskodót, ő még mindig bútorhuzatok és kárpitok között turkált a háztartására fölöttébb rátarti Patríciával. Itta egyik csésze teát a másik után, és közben hallgatta a beszámolókat a nap apró győzelmeiről és gondjairól, és noha a maga titkaiba senkit sem avatott be, senki nem nógatta vallomásra, és nem is tett sértetten féket a maga nyelvére. – Nem is tudtam, hogy az emberekkel ennyi minden érdekes történik – mondta Maureennak, őszinte csodálkozással. Az estéknek megint más volt a rendjük. A férfiak keményen dolgoztak, és fáradtan tértek haza. Jó vacsorára vágytak, hogy utána pipára gyújtsanak, és felhajthassanak egy-két pohárral. Mindebben soha nem is volt hiány. Utána pedig mintegy magától alakult a további műsor. A nap végén sokszor valamennyien Matt házában gyűltek össze, mert Mattnek öt kisgyermeke volt, akik ekkorra már odafenn aludtak. Maureen és Jamie nyugodtan hagyhatta Jackyt és Helent Mary Kate-re, Patricia meg áthozta a maga két– és hároméves kicsinyeit; olyan mélyen aludtak, hogy a helyváltoztatásra sem riadtak fel. Nem sok időbe telt, és megszólalt a muzsika. Később, amikor Colum is megjött, ő vette át a vezér szerepét. Amikor Scarlett először pillantotta meg a bodhran-t, nagyméretű tamburinnak gondolta. A fémkarikába foglalt, kifeszített bőrdarab jó két láb átmérőjű volt, de lapos, mint a tambu-rin, és Gerald úgy is tartotta, mintha az volná. Aztán leült, a térdére tette, és a közepén fogott fapálcával kezdte ütni, hol a pálca egyik végével, hol a másikkal. Tehát dobról van szó, gondolta Scarlett, bár dobnak elég silány. Csakhogy ekkor Colum vette át Geraldtól a hangszert. Bal tenyerét a feszes bőr alá helyezte, mintha simogatná, és jobb csuklója egyszer csak mintha cseppfolyóssá vált volna. Egyik keze fel-alá járt a dobon, hol a tetejét, hol az alját, hol a közepét érintve, másik kezével a pálcát forgatta, furcsa, látszólag nemtörődöm, esetleges mozdulatokkal, és mindebből valamilyen szakadatlan, vérforraló ritmus kerekedett. A hangzás színe és erőssége változott, de a delejes, felzaklató ritmus mindvégig azonos maradt, akkor is, amikor kisvártatva bekapcsolódott a hegedű, a síp, majd a harmonika. Maureen kezében ugyan ott volt a\ csattogtató, de mintha megfeledkezett volna róla, annyira magával ragadta a muzsika. Scarlett pedig átengedte magát a dobszónak. Sírt és nevetett, és úgy táncolt, ahogy soha nem is álmodta. Aztán Colum egyszer csak letette maga mellé a földre a bodhran-t, és inni kért, mondván, hogy „szárazra doboltam magam” – és Scarlett csak most látta, hogy mindenki éppoly felhevült, mint ő maga. Borzongó, áhítatos döbbenettel nézett az alacsony, tömpe orrú, mosolygós kis figurára. Ez az ember nem olyan, mint a többi. – Scarlett, drágám, te sokkal jobban értesz az osztrigához, mint én – mondta Maureen a piac bejáratánál. – Kiválasztanád a legfinomabbat? Párolt osztrigát szeretnék készíteni Colum-nak uzsonnára. – Uszonnára? Az osztriga nehéz étel, inkább vacsorára való.

– Éppen azért veszem. Colum ma este beszél egy gyűlésen, és jó erőben kell lennie hozzá. – Miféle gyűlésen? Mi is, elmegyünk? – A „Jasper Greenek”, az amerikai ír önkéntesek katonaegyletének gyűlésén. És ott nőket nem látnak szívesenv – És mit keres ott Colum? – Á, tudod, hát először is emlékezteti őket, hogy bármilyen régóta éljenek is Amerikában, attól még írek maradnak. Utána alaposan megríkatja a társaságot, olyan szépen beszél az óhazáról, végül pedig rábírja őket, hogy nyúljanak minél mélyebben a zsebükbe, az írországi szegények javára. Jamie azt mondja, csodálatos szónok. – Azt elhiszem. Columban van valami különös varázserő. – Hát akkor kutass fel neki különösen varázslatos osztrigákat! Scarlett elnevette magát, és Maureen ír táj szólását utánozva így szólt: – Hát hogy lesz-e bennük gyöngy, azért nem állhatok jót, de hogy pazar ragu lesz belőlük, arra szavamat adom! Colum belenézett a színültig rakott, gőzölgő tányérba, és szemöldöke a magasba szaladt. – Nem lesz ez az uzsonna kissé túl gazdag, Maureen? – Ma különösen zsíros osztrigákat árultak a piacon – kuncogott Maureen. – Az Amerikai Egyesült Államokban nem nyomnak naptárakat? – Csitt, Colum, edd meg, mert kihűl. – Nagyböjt van, Maureen. Nem ismered a szabályokat? Napi egy étkezés, azt pedig délben már elköltöttük. Hát mégiscsak igazuk volt a nénikéknek! Scarlett lassan letette kanalát, és együttérzőn nézett Maureenra. Pocsékba megy a finom étel! És most ő is penitenciát gyakorolhat, és el kell hogy teljék mélységes bűnbánattal. Miért is kellett Columnak éppen pappá lennie? Ekkor azonban ámulattal látta, hogy Maureen csak mosolyog, és kanalával buzgón igyekszik kihalászni egy osztrigát. – Nekem nincs félnivalóm a pokoltól, Colum – közölte. – Felmentésem van, mint minden O'Harának. És mert te is O'Hara vagy, edd csak meg szépen az osztrigádat, és teljék örömed benne. – Miféle felmentésük van az O'Haráknak? – kérdezte Scarlett értetlenül. Maureen helyett Colum válaszolt, igaz, nem olyan derűsen, mint a sógornője. – Vagy harminc esztendővel ezelőtt Írországot éhínség sújtotta, méghozzá két egymást követő évben. Mert nem volt mit enni, füvet rágtak, de később már fű sem volt. Irtózatosan szenvedett a nép. Hullottak, mint a legyek, -és sehonnan sem jött segítség. És ekkor egyes egyházközségekben a papok azoknak, akik életben maradtak, felmentést adtak minden jövőbeli böjt alól. Ilyen egyházközségben laktak az O'Harák is. Ezért nekik nem kell böjtölniük, éppen csak húst nem ehetnek. És Colum mereven bámult a tányérját megtöltő sűrű, vajpettyes lébe. Maureen elfogta Scarlett pillantását, és ajkához emelte ujját, majd kanalát lóbálva sürgette Scarlettet, hogy egyen csak bátran. Hosszú percek múltán Colum is felemelte kanalát, de míg elfogyasztotta az ízletes osztrigát, egyszer sem nézett fel, s utána is csak kurtán mondott köszönetet. Aztán már indult is; Patriciáékhoz ment, ahol Stephennel lakott közös szobában. Scarlett kíváncsian pillantott Maureenra, majd óvatosan megkérdezte: – Te is ott voltál a nagy éhínség idején? – Ott bizony – bólintott Maureen. – Apámnak kocsmája volt, úgyhogy mi jobban elboldogultunk. Italra mindig kerül pénze az embereknek, és így volt miből tejet meg kenyeret vennünk. A szegény földművelőket sújtotta leginkább a csapás. Istenem, borzalmas volt. – Keresztbe fonta karját a mellén, és megborzongott. Szemét elfutotta a könny, hangja remegett. – Tudod, nekik csak krumplijuk volt. A búzájukat, a teheneiket, a tejet meg a vajat eladták, hogy ki tudják fizetni a tanyájuk bérletét. Maguknak csak a lefölözött tejet tartották meg, egy kis vajat, meg néhány tyúkot, hogy vasárnaponként néha tojás is jusson az asztalra. De a legfőbb táplálékuk a krumpli volt; igaz, abból bőven termett. Csakhogy aztán a krumpli egyszer csak megrothadt a földben, és nem maradt semmijük. – Maureen elnémult, és átkarolva magát lassan ringatózott előre-hátra. Szája reszketett, és egyszer csak nyersen, elgyötörten felsikoltott. Scarlett felugrott, és átölelte Maureen remegő vállát, Maureen pedig Scarlett mellére hajtotta fejét, úgy zokogott. – Nem is tudod elképzelni, milyen az, ha az embernek nincs mit ennie. Scarlett a kandallóban hamvadó parázsra nézett. – De tudom, hogy milyen – mondta, majd

Maureent magához szorítva elmondta, mi történt, amikor az égő Atlantából hazatért Tarára. Nem könnyezett, a hangja sem volt sírós, amikor a pusztulásról beszélt, a hosszú hónapokon át mardosó éhségről, a fenyegető éhhalálról. De aztán folytatódott az elbeszélés: anyjáról, akit hazaérve holtan talált, apjáról, akinek eszét vette a bánat – és ekkor Scarlett összeomlott. És most Maureen ölelte magához a zokogó asszonyt. 44 Úgy tetszett, mintha a somfák egyetlen éjszaka alatt borultak volna virágba. Amikor Scarlett és Maureen egy reggel a piacra indultak, az út fölött valóságos virágfelhők lebegtek. – Hát nem gyönyörű? – sóhajtotta lelkesen Maureen. – Nézd, ahogy a reggeli nap átsüt a finom szirmokon és rózsaszínűre festi őket! És délben – meglátod – fehérek lesznek, mint a hattyú tolla. Szerintem nagyon szép a várostól, hogy teleülteti az utcákat, hadd gyönyörködjék mindenki a látványban! – Mélyet lélegzett. – Pikniket rendezünk a parkban, Scarlett, hogy mindnyájan beleszagoljunk a tavaszi levegőbe. Gyere, siessünk, ma nagyszabású vásárlást csapunk! Délután sütni fogok, és holnap, a mise után egész napra kimegyünk a parkba. Hát már szombat van? Scarlett gyors fejszámolást végzett. Úristen, már majdnem egy hónapja él itt, Savannah-ban! Elfacsarodott a szíve. Miért nem jön meg Rhett? Hol járhat? Akármi dolga volt Bostonban, nem tarthat ilyen soká. – …Bostonban – mondta épp ekkor Maureen, és Scarlettnek a lélegzete is elállt. Megragadta Maureen karját, és gyanakvón meredt rá. Honnan tudhatja, hogy Rhett Bostonbari van? Egyáltalán honnan tudhat Rhettről bármit is? Hiszen egy árva szót sem meséltem neki. – Mi a baj, Scarlett, drágám? Csak nem bicsaklott meg a bokád? – Mit beszéltél Bostonról? – Azt mondtam, nagy kár, hogy Stephen nem jöhet velünk piknikezni, mert ma Bostonba utazik. Lefogadnám, hogy ott aztán nincsenek virágba borult fák. De hát legalább láthatja Thomast meg a családját, és hírt hozhat róluk. Fog örülni az öreg James. Hát nem csodás elgondolni, hogy az O'Hara testvérek így behálózzák egész Amerikát? \ Scarlett némán haladt Maureen oldalán. Szégyellte magát. Hogy is lehettem ilyen utálatos? Maureen a barátnőm; soha még ilyen közeli barátnőm nem volt. Dehogy kémkedne ő utánam, dehogy vájkálna a magánéletemben. De hiába, ideges vagyok; sok idő múlt el, és még csak észre sem vettem. Bizonyára ezért förmedtem rá Maureerira ilyen csúnyán. Sok idő múlt el, és Rhett még most sincs itt… Maureen azt latolgatta, mit is készítsen a piknikre, ő pedig oda sem figyelve bólogatott, és közben agyában úgy repdestek vergődve ide-oda a kérdések, mint szűk kalitkába zárt madarak. Vajon rosszul tette, hogy nem ment vissza Charlestonba a nénikéivel? És egyáltalán: jól tette-e, hogy elhagyta Charlestont? Előbb-utóbb megbolondulok. Nem szabad ezen töprengenem, mert mindjárt sikítani kezdek! De hiába: agya csak zakatolt tovább. Talán jól tenné, ha megbeszélné a dolgot Maureennal. Maureen úgy meg tudja nyugtatni az embert, meg aztán okos is, annyi mindenben eligazodik. Bizonyára megértene, és talán segíteni is tudna. De mégsem. Inkább Colummal beszélek. Holnap, a pikniken bőven lesz rá alkalom. Sétára hívom, megmondom, hogy beszélni szeretnék vele. Colum majd tudja, mit kell tenni. A maga módján Colum nagyon is hasonlít Rhettre. Ö is önálló, teljes értékű egyéniség, és mindenki más jelentéktelenné törpül mellette, mint ahogy Rhett mellett is; ha Rhett belép egy szobába, ő lesz ott az egyetlen férfi, és a többi férfi csupa kisfiú. És Colum is megold mindent, akárcsak Rhett, és közben jót nevet az egészen, épp úgy, mint ő. Scarlett nevetett magában, amikor eszébe jutott, hogyan festette le Colum Polly apját. ,,Hát bizony nem akárki ez a MacMahon, a híres-neves építőmester! Szép nagydarab ember, a karja beillenék kőtörő kalapácsnak, majd szétreped rajta az a drága, finom kabát; bizonyára Mrs. MacMahon választotta, hogy méltón mutasson a cifra ünneplője mellett, mert mi másért hordana férfiember ilyen cicomás bársonyholmit? És istenes ember is ez a MacMahon, semmi kétség; ő aztán tudja, micsoda dicsfény lebeg az olyan ember körül, aki az Úristennek épít házat itt, Savannah városában. Meg is áldottam érte a magam szerény módján. Azt mondtam neki: »Hitemre, az ilyen ájtatos lélek bizonyára legföljebb negyven százalék hasznot sajtol ki az egyházközségből, egy pennyvel se többet!« Láttátok volna, hogy villámlott a szeme, hogy kidagadtak az izmai! Még a varrások is majd megpattantak azon

a drága bársonykabáton! »Pedig hát a fejemet tenném rá, építőmester úr – mondom neki –, hogy bárki más ötven százalékot is zsebre vágna, elvégre a püspök úr ereiben egy csöpp ír vér sem csörgedezik!« Na erre aztán színt vallott az a derék ember! Úgy elbődült, hogy azt hittem, menten az utcára repülnek az ablakok! Hogy azt mondja: »Gross?! Hát hívhatnak így katolikus embert!« És lefestette nekem a püspököt, de olyan galádságokat mesélt ám, hogy pap lévén egy szavát sem hihetem el! De azért csak bólogattam együttérzően, megosztottam vele a sérelmeit meg a sörét, és végül kirukkoltam vele, hogy mást is ért ám sérelem: például az én szegény kis unokahúgomat. Berzenkedett is a derék ember erkölcsi érzéke! Olyan indulat fogta el, hogy tulajdon két erős kezével akarta lerombolni a tornyot – alig tarthattam vissza! A végén még majd sztrájkra szólítja valamennyi emberét; de remélem, erre azért csak nem vetemedik! Mindenesetre megígérte; értésére adja a püspök úrnak, milyen drága neki a mi kis Scarlettünk lelki nyugalma, de úgy ám, hogy az az örökké aggályoskodó kis ember valahogy félre ne érthesse a dolgot, és ha szükséges, annyiszor hozakodik elő az üggyel, hogy a püspök úr is belássa,, nem babra megy ám a játék!” – Nem árulnád el, miért mosolyogsz olyan napfényesen a káposztafejekre? – kérdezte váratlanul Maureen. Scarlett barátnőjére is rásugározta mosolyát. – Mert örülök, hogy tavasz van, és hogy pikniket rendezünk – mondta. És persze azért, mert most már bizonyos volt benne, hogy visszakapja Tarát. Scarlett még soha nem járt a Forsyth parkban. A Hodgson-ház, igaz, éppen szemközt volt vele, de amikor odaértek az avatóünnepre, már sötét volt. így aztán most elállt a lélegzete is a látványtól. A bejáratot kétfelől kőszfinxek őrizték. A gyerekek vágyakozva szemlélték őket, de hiába, nem mászhattak a hátukra, így aztán futásnak eredtek a park széles főútján. Előbb azonban meg kellett kerülniök Scarlettet, akinek mintha gyökeret vert volna a lába. A szökőkút két keresztúttal arrébb volt, de hatalmas méretei miatt egész közelinek tetszett. Minden irányba hatalmas vízsugarak lövelltek szét belőle és hullottak vissza, gyémántosan csillogó zuhatagban. Scarlett megigézve bámult; még nem látott ehhez fogható pompás szerkezetet. – Gyere már beljebb! – nógatta Jamie. – Meglátod, közelről még szebb lesz! Jamie nem túlzott. Az erős napfény szivárványszínűre festette a táncoló vízkévéket, amelyek minden közeledő lépéssel változtatták formájukat: megvillantak, eltűntek, majd ismét a magasba szöktek. A szikrázó csodakúthoz vezető utat hatalmas fák szegélyezték; fehérre meszelt törzsükön foltokban vibrált lombjaik árnyéka. A medence körüli vasrácshoz érve Scarlett kábultan hajtotta hátra fejét, hogy felnézhessen a szökőkút harmadik szintjét megkoronázó nimfára. A szobor nagyobb volt, mint ő; magasra emelt kezében varázsvesszőt tartott, amely habos vízcsóvát lövellt a ragyogó kék ég felé. – Nekem legjobban a kígyóemberek tetszenek -jegyezte meg Maureen. – Valahogy látszik rajtuk, milyen jól érzik magukat a bőrükben! – A szobrokra mutatott, és Scarlett szeme követte mozdulatát. A bronztritonok tetszetős gyűrűkbe rendezett pikkelyes farkukon térdeltek a hatalmas medencében, fél kézzel csípőjüket támasztva, a másikkal kürtöt emelve ajkukhoz. Maureen kiválasztott egy árnyas tölgyfát, a férfiak leterítették a pokrócokat, a nők lerakták a kosarukat. Mary Kate és Kathleen letette a fűbe Patricia kislányát és Katie legkisebb fiát, hadd másszanak kedvükre. A nagyobbacska gyerekek egykettőre belemelegedtek a játékba; szaladgáltak, ugrándoztak. – Pihentetem a lábam – mondta Patricia, és Billy segítségével leült, hátát a fának támasztva. – Menj csak, menj – szólt rá párjára durcásan az asszonyka –, semmi szükség rá, hogy egész nap a szoknyám körül sündörögj. – Billy arcon csókolta, majd lecsúsztatta válláról a harmonikát, és odatette felesége mellé a fűbe. – Később majd játszom neked valami szépet – mondta biztatóan, és útnak eredt, mert valamivel messzebb egy csapat férfi nagy baseballcsatát vívott. – Menj csak, Matt, veresd te is össze magad! – buzdította a férjét Katie. – Nagyon helyes, tűnjetek csak el mind – hessegette a férfiakat Maureen. Jamie és a két nagyobb fiú máris nekiiramodott; Colum és Gerald lassabb léptekkel követte őket. – Mire visszaérnek, a fél világot befalnák! – Maureen hangjában jóleső, boldog melegség vibrált. – Még jó, hogy a kosarakból egy egész hadsereget is jóllakathatnánk. Scarlett először elképedt a töméntelen ennivaló láttán, de aztán ráeszmélt, hogy egy óra alatt alighanem az utolsó morzsáig elfogy; a népes családoknál már csak így van ez. Őszinte szeretettel nézte el· nőrokonait, és tudta, ha majd megjönnek a férfiak, felgyűrt ingujjal, nyitott gallérban, kabátjukat, kalapjukat a kezükben hozva, irántuk is ugyanígy érez majd. Szinte öntudatlanul foszlott le

róla minden társadalmi előítélet; már el is felejtette, milyen kényelmetlenül érezte magát, amikor kiderült, hogy rokonai odahaza a közeli földesúr szolgálatában álltak: Katie fejőlány volt, Patricia szobalány, Matt ács, aki az épületeket és kerítéseket tartotta karban, Gerald pedig Matt segédje. De mindez mit sem számított; Scarlett boldog volt, hogy ugyanazt a nevet viseli, mint ők. Letérdelt Maureen mellé, hogy segítsen a kicsomagolásban. – Remélem, a férfiak nem csellengenek el túl sokáig – mondta. – Gsudára megjött az étvágyam itt a szabad levegőn. Mire a kosár jóformán kiürült, Maureen feltette a teavizet a spirituszforralóra. Billy Carmody felemelte harmonikáját, és rákacsintott Patríciára. – Megígértem, Patsy, hogy játszom neked valami szépet. Válassz, mi legyen az? – Csitt, Billy, ne még – mondta Katie. – A kicsik mindjárt elalszanak. – Ott, ahol a legsűrűbb volt az árnyék, öt kis test nyúlt el az egyik pokrócon. Billy halkan fütyörészni kezdett, majd ugyanilyen csendesen folytatta a dallamot harmonikáján. Patricia rámosolygott, félresimított egy tincset a kis Timothy homlokából, és dúdolni kezdte a bölcsődalt, amelyet férje játszott. Szél szárnyán, vad éjszín tenger fölött Angyalok jőnek, álmodon őrködök, Angyalok jőnek, hogy őrizzenek, Hallgasd a szelet a tenger felett. Halld, fú a szél, drága, halld, fú a szél. Fődet ne horgászd, halld, fú a szél Kékséges vízre kiúsznak a sajkák, S az ezüst heringet csak egyre hajtják. Ezüst a hering és ezüst a tenger, Ezüst lesz nékünk a kedvesemmel. Halld, fú a szél, drága, halld fú a szél, Fődet ne horgászd, halld fú a szél. Egy másodperc csend lett, majd Timothy kinyitotta szemét, és álmosan motyogta: – Még egyszer, légy szíves… – Ó, igen, kisasszony, énekelje el még egyszer! Mindnyájan döbbenten néztek fel a közelben álló ismeretlen fiúra, aki durva, piszkos kezében rongyos sapkát szorongatott, és foltozott kabátot viselt. Ha állán nem ütközik ki a sötét borosta, tizenkét esztendősnek vélhették volna. – Hölgyek, uraságok, bocsánat – mondta ünnepélyesen. – Tudom, micsoda vakmerőség, hogy megzavarom a családi együttlétet; de valaha az édesanyám ezzel a dallal ringatott el bennünket, a húgaimat meg engem, és amikor meghallottam, nem tudtam ellenállni… – Ülj csak le, fiú – mondta Maureen. –, Maradt egy kis gazdátlan sütemény, és a kosárban is akad még kenyér meg egy darab finom sajt. Hogy hívnak és hová valósi vagy? A fiú odatérdelt Maureen mellé. – Danny Murray a nevem, asszonyság. – Félresimította homlokából erős szálú fekete haját, majd kabátujjába törölte kezét, hogy átvegye Maureentól a kenyeret. – Az otthonom pedig – már amikor éppen otthon vagyok – Connemara. – Azzal hatalmasat harapott a kenyérből. Billy ismét játszani kezdett. – ,,Fődet ne horgászd”… – énekelte Katie, a fiú pedig lenyelte a falatot, és vele énekelt. – ,,… halld, fú a szél.” – Háromszor ismételték meg a strófát elejétől végig. Danny Murray fekete szeme úgy csillogott, mint a karbunkulus. – Most már láss neki az ételnek, Danny Murray -mondta Maureen, nem is leplezve megindultságát. – Még szükség lesz minden erődre. Most felteszek egy fazék teavizet, utána pedig tovább énekelsz nekünk. Isteni adomány a hangod. -Maureen nem túlzott; a fiú ír tenorja éppoly tiszta volt, mint a Geralde. Az O'Harák szorgosan rendezgették a teáscsészéket, hogy az éhes fiú zavartalanul kebelezhesse be a maradékot. – Tudok egy új dalt, talán tetszeni fog maguknak – mondta végül, miközben Maureen kitöltötte a teát. – Philadelphiában tanultam, amikor kikötött a hajó, ahol szolgálok. Akarják, hogy elénekeljem? – Mi a címe, Danny? Hátha ismerem – mondta Billy. – „Hazaviszlek.” – Nem ismerem – rázta a fejét Billy –, de örömmel megtanulnám tőled.

– Én pedig örömmel megtanítlak rá – vigyorodott el szélesen Danny, majd haját hátradobva mélyet lélegzett, és ajkai közül máris ezüstös gyöngysorként pergett az édes dallam. Kathleen, átmegyek veled A tajtékos óceánon, Hiszen oda húz szíved, Hiába lettél a párom. Arcod rózsája lesápadt, Látom, enyész napra nap, Hangodból hallszik a bánat, Hű szemedből könny fakad. Hát hazaviszlek én, Kathleen, Csak szíved ne gyötrődne már, Amikor zöldell a határ, Elviszlek én haza, Kathleen. Elbűvölő” dal volt. Scarlett lelkesen tapsolt, kórusban a többiekkel. – Olyan szép volt, hogy közben elfelejtettem megjegyezni -mondta Billy elszontyolodva. – Énekeld el még egyszer, Danny, hogy a fülembe másszon. – Nem! – ugrott talpra Kathleen O'Hara, könnyben úszó szemmel. – Én nem bírom még egyszer végighallgatni! Ne haragudjatok rám, de most nem tudok itt maradni. – Azzal könnyeit törölgetve óvatosan átlépdelt az alvó gyerekek fölött, és elszaladt. – Igazán sajnálom – mondta a fiú. – Ej, fiam, te aztán igazán nem tehetsz róla – szólalt meg Colum. – Nagy örömet szereztél valamennyiünknek. Az az igazság, hogy szegény kislánynak majd megszakad a honvágytól a szíve, és ráadásul őt is történetesen Kathleennek hívják. De mondd csak, a „Kildare-i síkság”-ot nem ismered véletlenül? Billy, ez a harmonikás itt, különösen szépen húzza. Igazi ünnepnap lenne, ha eldalolnád, ő meg kísérne – mintha esak hangversenyen ülnénk. Addig muzsikáltak, míg csak a fák mögött le nem bukott a nap, és a szellő csípősre nem fordult. Akkor aztán elindultak hazafelé. Jamie szívélyesen invitálta vacsorára Danny Murrayt, de az nem fogadta el; sötétedéskor már a hajóján kellett lennie. – Jamie, én úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha hazavinném magammal Kathleent – mondta Colum. – Most már elég soká volt itt, hogy megszokja az idegen földet, de hiába, úgy látszik, a honvágy erősebb benne. Scarlett kis híján a kezére loccsantotta a forró teavizet. – Miért, Colum, hát te utazni készülsz? – Természetesen, drágám. Hazamegyek. Hiszen csak látogatóba jöttem. – De hát a püspök még nem gondolta meg magát! És van még más is, amiről feltétlenül beszélni szeretnék veled. – Ej, Scarlett, drágám, hiszen nem ma este utazom! Jut még idő mindenre. No és neked mit súg az asszonyi szíved? Maradjon Kathleen, vagy menjen haza? – Maureent kérdezd; én nem tudhatom. Maureennal dugta össze a fejét, amióta hazaértünk. – Különben is, mit számít, hogy mi lesz Kathleennel? Scarlettet csak Colum érdekelte. Hogy tehet ilyet, hogy egyszerűen csak összecsomagol és elmegy, amikor neki, Scarlettnek olyan nagy szüksége van rá? Istenem, milyen könnyelmű voltam, hogy ott danolásztam azzal a szurtos fiúval! Miért nem hívtam el sétálni Columot, úgy, ahogy elterveztem? Vacsoránál Scarlett csak csipegetett; alig tudta visszanyelni könnyeit. Amikor rendbe tették a konyhát, Maureen felnyögött. – Jaj, öreg csontjaim! Ma este korán ágyba bújok. Nem való már nekem egész nap a földön üldögélni; olyan merev vagyok, mint aki karót nyelt. Mary Kate! Helen! Ti is tegyétek el magatokat holnapra. Reggel iskola! Scarlett is nehezen mozgatta tagjait. Nagyot nyújtózkodott a karosszékben, a kályha előtt. – Hát akkor jó éjt – mondta. – Maradj még, elszívom a pipámat – mondta Colum. – Jamie akkorákat ásít, hogy látom, őrá se számíthatok. Scarlett átült a Colummal szemközti székre, Jamie pedig elindult a lépcsőn, útközben még megsimogatva Scarlett fejét. Colum megszívta pipáját. A dohány kesernyés-édes illata belengte a helyiséget. – Tűz mellett esik a legjobban beszélgetni – mondta rövid csend után. – Hát halljuk, Scarlett, mi nyomja a szívedet?

Scarlett mélyet sóhajtott. – Nem tudom, Colum, mihez kezdjek a házasságommal. Attól félek, mindent elrontottam. A félhomályos, kellemes meleg konyha valósággal csábított a nyílt vallomásra. Aztán meg Scarlett kissé ködösen úgy gondolta: amit a papnak most elmond, az bizonyára éppoly mély titok marad, mintha a szűk kis templomi fülkében gyónná meg keserveit. Az elején kezdte; nyíltan feltárta házasságkötése történetét. – Akkoriban nem szerettem Rhettet, illetve nem voltam biztos az érzelmeimben. Valaki másba voltam szerelmes. És amikor rájöttem, hogy valójában őt szeretem, addigra már ő nem szeretett engem. Legalábbis ezt mondta. De nem hiszem el, Colum. Lehetetlen, hogy igaz legyen. – És el is hagyott? – El. Csakhogy utána meg én hagytam el őt. És épp ezen gyötrődöm, nem követtem-e el hibát. – Várj, szeretnék mindent világosan látni… – És Colum végtelen türelemmel látott hozzá, hogy kibogozza Scarlett történetének zűrzavaros részleteit. Jóval elmúlt éjfél, amikor megtisztogatta rég kihűlt pipáját, és zsebre rakta. – Okosan tetted, kedvesem, amit tettél. Az emberek azt hiszik, hogy amiért mi, papok hátul gomboljuk össze a gallérunkat, már nem is vagyunk férfiak. Nagy tévedés. Én megértem a férjedet, sőt őszintén együtt érzek vele. Az ő baja, Scarlett, mélyebben gyökerezik, mint a tiéd, és sokkal fájdalmasabb. Mert ő önmagával küzd, és ez a harc az erős férfiakat kiváltképpen megviseli. A végén visszatér majd hozzád, de akkor légy vele nagylelkű, mert tele lesz sebekkel. – De mikor lesz az, Colum? – Azt nem tudom megmondani. De egyvalamit tudok. A visszavezető utat neki kell megtalálnia, te nem tudod rávezetni. Ezt a harcot neki egyedül kell megvívnia magával, amíg csak bele nem nyugszik, hogy szüksége van rád, és el nem fogadja, hogy ebben nincs semmi rossz. – Biztos vagy benne, hogy eljön? – Igen, afelől biztos vagyok. És most térjünk mi is nyugovóra, kedvesem. Scarlett befészkelte magát a takaró alá, és igyekezett küzdeni ellene, hogy elnehezülő szemhéja lekoppanjon. Szerette volna minél hosszabbra nyújtani ezt a percet, kiélvezni a hitet és a bizonyosságot, amely Columról átragadt rá. Igen, Rhett eljön – talán nem olyan hamar, mint ő szeretné – de majd várni fog. Kivárja a percet. 45 Scarlett nem volt valami boldog, amikor Kathleen másnap reggel felköltötte; a kései lefekvés után még szívesen szunyókált volna. – Behoztam a teát – mondta szelíden a lány. – És Maureen kérdezteti, akarsz-e ma vele a piacra menni. Scarlett elfordította fejét, és behunyta szemét. – Nem, azt hiszem, inkább alszom még. – Megérezte, hogy Kathleen csak téblábol bizonytalanul az ágy mellett. Miért nem megy ki, miért nem hagy már békén ez az ostoba teremtés? – Akarsz még valamit, Kathleen? – Bocsáss meg, Scarlett, csak az öltözködésed miatt… Maureen azt mondta, ha te nem mégy a piacra, kísérjem el én, és nem tudom, mikor érünk vissza… – Mary Kate majd segít – motyogta Scarlett a vánkosába. – Hová gondolsz? Ő már réges-régen elment az iskolába. Hiszen mindjárt kilenc! Scarlett nagy nehezen kinyitotta szemét; úgy érezte, ha a többiek békén hagynák, az örökkévalóságig tudna aludni. – No jó – sóhajtotta –, hát akkor szedd elő a holmimat. A piros-kék kockás ruhámat veszem fel. – Ó, az olyan csodásan áll rajtad! – mondta rajongva Kathleen. Persze akármit választott Scarlett, mindig ugyanezt mondta; az ő szemében Scarlett volt a legszebb, a legdivatosabb nő a földkerekségen. Mialatt Kathleen vastag, nyolcas formájú kettős kontyba rendezte haját, Scarlett a teáját szürcsölgette. Olyan vagyok, mint akit mozsárban törtek össze, gondolta. Szeme alatt karikák sötétlettek. Talán inkább a rózsaszín ruhát kellene felvennem, az jobban áll a bőrömhöz, csakhogy annak szűkebb a dereka, és Kathleennek újra be kellene fűznie, márpedig így is megőrjít a sertepertélésével. – így jó – mondta, amikor az utolsó hajtű is a helyére került. – Most elmehetsz. – Nem kérsz még egy csésze teát? – Nem, nem, menj csak. – Igazából kávét innék, gondolta. Talán mégiscsak elmehetnék a piacra… Nem, túlságosan fáradt vagyok, nincs kedvem órákon át fel-alá járkálni, s egyenként megvizsgálni

minden káposztafejet. Berizsporozta a szeme alatti lilás árnyékot, majd kis fintort vágott tükörképére, és lement, hogy összekaparjon valami reggelire valót. Azt hitte, már senki sincs a házban, és ámulva pillantotta meg Columot, aki újságot olvasott a konyhaasztalnál. – Teremtőm, de meglepődtem! – Meg akarlak kérni egy szívességre – mondta a pap. Mint kiderült: ajándékot akar venni az otthoniaknak, és ehhez van szüksége Scarlett tanácsaira. – A fiúk nem okoznak gondot, a papájukkal is elboldogulok valahogy, de a fehérnép örök rejtély számomra. Gondoltam, Scarlett majd megmondja, mi a legújabb amerikai divat. Tanácstalan arcát látva Scarlett elnevette magát. – Boldogan segítek, Colum, de nem ingyen. Utána meghívsz egy csésze kávéra és egy szelet süteményre a Broughton utcai pékségbe. -Fáradtsága mintha elszállt volna… – Nem is értem, Colum, miért hívtál magaddal. Bármit ajánlok, semmi sem tetszik neked. – Halmokban állt előttük a glaszékesztyű, a csipke zsebkendő, az azsúrozott selyemharisnya, dúskálni lehetett a gyöngyös retikülök, a festett legyezők között, az eladók egyik vég selymet, szatént, bársonyt a másik után göngyölték ki eléjük. Ott voltak egész Savannah legelegánsabb boltjában, és Colum a legfinomabb árura is csak a fejét rázta. – Bocsássanak meg, amiért ennyit fárasztom magukat – mondta a mereven mosolygó eladóknak, és karját nyújtotta Scarlettnek. – Te se haragudj rám, Scarlett. Attól tartok, nem magyaráztam el elég világosan, mit szeretnék. Gyere, lerovom a tartozásom, aztán ismét nekivágunk. Én is szívesen meginnék egy csésze kávét. Egy csésze kávéval nem teszi ám jóvá ezt a kárba veszett délelőttöt! Scarlett tüntetően elnézett Colum kinyújtott karja mellett, és kiviharzott az üzletből. Mindjárt derűsebbre váltott azonban a hangulata, amikor Colum azt javasolta: kávézzanak inkább a Pulaski szállodában. Scarlett még soha nem járt a hatalmas, divatos hotelben. Amikor elhelyezkedtek az egyik díszes, márványoszlopos terem rojtos bársonypamlagán, elégedetten pillantott körül. – Itt igazán nagyon szép minden – mondta lelkesen, amikor a fehér kesztyűs pincér eléjük tette a márványlapos asztalra a finomságokkal megrakott ezüsttálcát. – Te pedig olyan csinos és elegáns vagy, hogy éppen ideillesz a márványoszlopok meg a cserepes pálmák közé – mondta mosolyogva Colum. – Látod, ezért nem lehetünk mi állandó útitársak; örüljünk, hogy legalább egy darabon együtt mehetünk. – Mesélni kezdett az írországi életről, amely sokkal igénytelenebb, mint Scarlett képzelné. Az emberek tanyán élnek, közel s távolban sehol egy város, legfeljebb egy-egy falu, templommal, patkolókováccsal meg egy fogadóval, ahol a postakocsi lovakat vált. A falu egyetlen boltja egy kis sarokszoba a fogadóban, ahol dohányt meg némi élelmet lehet vásárolni, és itt adják fel az emberek a leveleiket is. Szalagot, csecsebecsét, gombostűt vándorkalmárok árulnak, akik szekéren járnak faluról falura. És az egyedüli szórakozás, hogy az emberek meg-meglátogatják egymást. – De hiszen szakasztott így élnek nálunk az ültetvényeken is! – kiáltott fel Scarlett. – Jonesboro például öt mérföldre van Tarától, de ott is mi van? Vasútállomás meg egy vacak kis szatócsbolt. – Az ám, Scarlett, csakhogy az ültetvényeken pompás úriházak állnak, nem pedig fehérre meszelt tanyasi házikók. – Nem tudod, miről beszélsz, Colum O'Hara! Egész Clayton megyében csak Wilkeséknek volt, a Tizenkét Tölgyön, igazi kúriájuk. A legtöbb családnak először csak kétszoba-konyhás vityillója volt, ahhoz tapasztották aztán hozzá, ami még kellett. Colum elismerte, hogy Scarlettnek igaza lehet, de továbbra is kitartott mellette, hogy a családnak nem vihet városi holmit ajándékba. A lányok jobban járnának selyem helyett egy vég pamutvászonnal, és ami a festett legyezőt illeti, azt se tudnák, mihez kezdjenek vele. Scarlett határozottan csapta le csészéjét. – Megvan! Kalikó kell nekik, annak egész biztosan örülnének. Szép színes mintákban nyomják, és nagyon édes ruhákat lehet varrni belőle. Hétköznaponként otthon mi is kalikóban jártunk. – És cipő is kell. – Colum sűrűn teleírt cédulákat húzott elő zsebéből. – Itt vannak a nevek és a méretek. – Látom, tudták, kit lehet lépre csalni! – nevetett Scarlett a véget nem érő lista láttán. Mintha Meath grófság valamennyi lakosa, férfi, nő, gyerek egyaránt, feliratkozott volna Columnál. Scarlettnek

eszébe jutott Eulalie néni szavajárása: „Ha már úgyis vásárolni mégy, ugye nekem is hozol egy-két apróságot?” Csak éppen utána valahogy #mindig megfeledkezett a számla kiegyenlítéséről, és Scarlett a fejét tette volna rá, hogy Colum írországi barátainak éppilyen gyenge lesz az emlékezetük. – Mesélj még Írországról – kérlelte unokabátyját. A kannában még jócskán maradt kávé. – Ó, Írország… – mondta Colum lágyan. – Valóságos tündérsziget… – És dallamos hangján rajongva kezdett mesélni a várakkal koronázott zöld hegyekről, a virágos partok között tovazúduló folyókról s a bennük fickándozó halakról, az illatozó cserjékről, melyek között olyan jólesik ködösesős időben a séta, a mindenünnen áradó zeneszóról, az égről, amely Írország fölött magasabb és tágasabb, mint bárhol másutt, s a napról, amely oly gyengéden melenget, mint az anyai csók… – Nahát, látom, majdnem úgy emészt a honvágy, mint Kathleent! Colum akkorát kacagott, mint aki önmagát csúfolja ki. – Hát annyi szent, hogy nem fogok sírni, amikor vitorlát bont a hajó. Nálam jobban senki sem csodálhatja Amerikát, és mindig alig várom már, hogy ide látogassak, de bizony ha majd távolodik tőlem a part, egy árva könnycseppet sem ejtek. – Majd sírok én helyetted is. Nem tudom, mihez kezdek Kathleen nélkül. – Hát akkor ne szakadj el tőle! Gyere velünk, nézd meg magadnak az országot, ahol a néped él. – Lehetetlen! – Gondold el, micsoda kaland lenne! Írország egész évben gyönyörű, de ha tavasszal látod, megszakad majd a szíved. – És az mire lenne jó nekem? Nem, Colum, köszönöm, ebből nem kérek. Nekem csak egy komorna kell. – Majd átküldőm neked a tengeren Brigidet, úgyis alig várja, hogy idejöhessen. Igazából neki kellett volna jönnie Kathleen helyett. Csak hát el akartuk távolítani otthonról szegénykét. – Ezt az édes kislányt? De hát miért? – kérdezte Scarlett valami jóízű pletykát szimatolva. – Ó, ti nők meg a kérdéseitek! – mosolyodott el Colum. -Egyformák vagytok az óceán mindkét partján! Nos igen: a fiatalember, aki a szépet tette neki, nem volt kedvünkre való. Katona volt, és ráadásul pogány. – Úgy érted, protestáns. És a kislány szerette? – Megszédítette a csinos egyenruha. Ennyi volt, nem több. – Szegényke. Remélem, a fiú vár rá, míg haza nem ér. – Istennek legyen hála érte: az ezrede már visszatért Angliába. Többé nem zaklathatja Kathleent. Colum sziklakemény arca láttán Scarlett okosabbnak vélte, ha nem vitatkozik. Várt, hátha a pap magától is tovább beszél, de aztán felhagyott a reménnyel. – Mi legyen hát ezzel a listával? – kérdezte. – Talán jobb lenne, ha folytatnánk a bevásárló körutat. De tudod, mit mondok, Colum? Jamie boltjában megvan minden, amit akarsz. Miért nem nézünk be őhozzá? – Nem akarom kínos helyzetbe hozni. Úgy érezné, jutányos árat kell szabnia, és a végén még ő fizetne rá. – Mondhatom, Colum, fikarcnyi üzleti érzék sem szorult beléd! Tegyük fel, hogy valóban önköltségi árat számít: nagyot nőne a szállítói szemében, és legközelebb nagyobb árengedményt kapna. – Colum olyan értetlen képet vágott, hogy Scarlett elnevette magát. – Én is boltos voltam, tudom, mit beszélek. Várj, mindjárt elmagyarázom… Elindultak. Amíg oda nem értek Jamie üzletéhez, Scarlettből csak úgy dőlt a szó, Colum pedig leBillncselve, nagy tisztelettel hallgatta, és minduntalan kérdésekkel hozakodott elő. – Colum! – rikkantotta Jamie, megpillantván őket. – Éppen téged hiányoltunk! James bácsi, nézd, itt van Colum! Az öregember szitaszövet végek kel megrakodva lépett ki a raktárból. – Ember, ezúttal valóban a Jóisten küldött! – jelentette ki. – Melyik színt válasszuk? – Azzal kiterítette a végeket a pultra. Mind a négy zöld volt, de különböző árnyalatú. – Ez a legszebb – mutatott rá az egyikre Scarlett, de Jamie és a bácsi Columra bízta a döntést. Scarlett duzzogott, amiért az ő véleményét nem veszik figyelembe. Mit tudhat kelmékről egy férfi, még ha Columnak hívják is? – Hová szánjátok? – kérdezte a pap. – Az ablakokra. Kívül is, belül is – felelte Jamie. – Akkor nézzük meg ott, hogy miképpen mutat a fényben

– mondta Colum. Olyan komoly képet vág, mintha egy új bankjegy színéről kellene szavaznia, gondolta morcosan Scarlett. Vajon mi ez a nagy hűhó? Jamie látta, hogy unokahúgának lebiggyed a szája. – Szent Patrik napjára akarjuk feldíszíteni a házat, Scarlett, drágám. És csajt Colum mondhatja meg, melyik zöld hasonlít a legjobban a lóhere színéhez. Mert hát bizony rég láttunk utoljára lóherét, James bácsi meg én. Amióta csak Scarlett megismerte őket, az O'Harák szüntelenül Szent Patrik napjára készültek. – Mikor is lesz a nagy nap? – kérdezte, inkább udvariasságból, semmint őszinte érdeklődésből. A három férfi tágra nyílt szemmel meredt rá. – Hát te nem tudod? – kérdezte hitetlenkedve az öreg James. – Ha tudnám, nem kérdezném. – Hát holnap – mondta Jamie. – Holnap bizony. És majd meglátod, Scarlett, drágám: életed legszebb napja lesz! Savannah ír lakosai – mint szerte a világon minden ír – március tizenhetedikén ülték meg Írország védőszentjének napját, amely egyszerre volt egyházi és világi ünnep. A nagy nap a böjt ! idejére esett, de ilyenkor senki nem koplalt; bőséges lakoma, ivászat, zene és tánc közepette emlékeztek meg Szent Patrikről. A katolikus iskolák és üzletek ezen a napon zárva voltak, kivéve a kocsmákat, amelyek épp ekkor bonyolították le az év legnagyobb. forgalmát. Savannah-ban jóformán a város alapítása óta éltek írek – a „Jasper Greenek” első ízben az amerikai forradalomban húztak kardot –, és számukra Szent Patrik napja jeles ünnepnap volt. Aztán, a Dél vereségét követő sivár, csüggedt évtized alatt apránként az egész város bekapcsolódott az ünnepségekbe. Március tizenhetedike Savannah tavaszünnepévé változott, és egyetlen napra mindenki írnek érezte magát. A tereken tarka, feldíszített bódékban árulták a kávét és a limonádét, a bort és a sört, meg a sokféle ennivalót. Az utcasarkon tömegek gyűltek egy-egy bűvész vagy kutyaidomár köré. A városháza és a kopottan is büszke lakóházak lépcsőin hegedűsök cincogtak. A fák virágzó ágaira zöld szalagokat fontak, és a tereken alkalmi árusok – férfiak, nők, gyerekek egyaránt I – kínálták ládáikból a papírból vagy selyemből készült lóherét. A Broughton utca kirakatait zöld kelmével ékesítették, és az ünnepi menet útvonalán baldachin gyanánt friss vadszőlőindákat feszítettek ki a lámpaoszlopok közé. Scarlett különösen az ünnepi menet gondolatáért lelkesedett. Amikor eljött a nagy nap, izgatottan kapott a zöld selyem szalagcsokorhoz, amelyeket Kathleen a hajába tűzött. – Elkészültél? Hogy áll? Nem kell még indulnunk? De igen: indulni kellett. Először reggeli misére, onnan az egész napon át tartó, az éjszakába is belenyúló ünnepségre. Jamie azt mondta, tűzijáték is lesz a parkban, olyan gyönyörűséges, hogy az embernek belekáprázik a szeme – mondta Kathleen, kipirulva az izgalomtól. Scarlett zöld szeme hirtelen ravaszul megcsillant. – Lefogadnám, Kathleen, hogy odahaza a faludban nincs se ünnepi menet, se tűzijáték. Megbánod még, ha itt hagyod Savannah-t. – Örökké megőrzöm emlékezetemben – mondta sugárzóan a lány –, és házról házra járok majd, hogy meséljek róla. Ha már otthon leszek, nagy dolog lesz, hogy láttam Amerikát. Csak már ott lennék! Scarlett lemondóan sóhajtott. Ezt a tyúkeszű lányt nem lehet megrendíteni elhatározásában. A Broughton utcát sűrű tömeg szegélyezte; mindenki kerített magának valami zöld ruhadarabot. Az egyik család láttán Scarlett hangosan felnevetett. A sok tisztára sikált gyerek zöld nyakkendőt, sálat vagy kalapdíszt viselt, és szakasztott úgy festettek, mint az O'Hara gyerekek – csak éppen miiid feketék voltak. – Nem megmondtam neked – vigyorodott el Jamie –, hogy ma mindenki írnek érzi magát? – Még az ütődött vénségek is kizöldülnek! – bökte oldalba sógornőjét Maureen, és két férfi felé intett a fejével; Scarlett a nyakát csavargatta, hogy lássa, kikről van szó. Teremtőm, hiszen ez a nagyapja felfuvalkodott ügyvédje, az a másik meg bizonyára a fia – és mind a kettőn zöld nyakkendő! Scarlett kíváncsian nézett jobbra-balra, hátha a vidám sokaságban más ismerős arcokat is felfedez. Egy csoport hölgy között Mary Telfair tűnt fel; neki is, mint társnőinek, zöld szalag lobogott a kalapján. Nahát, az meg ott Jerome! Hol a csudában bukkanhatott rá arra a zöld kabátra? Istenem, csak a nagyapám maga ne legyen itt; még a nap is elbújna a felhők mögé! De nem, Jerome egy fekete bőrű nővel volt, aki széles zöld övet kötött a derekára. Ezt a tésztát! Még hogy a savanyú képű vén Jerome-

nak kedvese van – aki ráadásul legalább húsz évvel fiatalabb nála! Az O'Hara család felsorakozott egy utcai árus előtt, hogy limonádét és kókuszos süteményt vásároljanak. Elsőnek a gyerekek jutottak a finomságokhoz. Scarlett, amikor rákerült a sor, mosolyogva harapott a süteménybe. Az utcán eszik – még ilyet! Úrihölgy még az éhhalál küszöbén sem vetemednék erre! Nesze neked, nagyapa, gondolta, és roppantul élvezte az illetlenkedést. A kókusz friss volt, nedvdús és édes, és Scarlett lelkesen falatozott, bár az élmény sokat veszített kihívó izgalmából, amikor megpillantotta Miss Telfairt – glaszékesztyűs kezének pét ujja között a hölgy is szorongatott valamit, és majszolt belőle. – Én váltig azt mondom, hogy a zöld kalapos cowboy volt a legjobb – hajtogatta Mary Kate, – Micsoda kunsztokat tudott azzal a kötéllel! És ráadásul milyen jóképű volt! – Ezt csak azért mondod, mert ránk mosolygott – jegyezte meg Helen megvetőn. Tízéves korban az ember lánya még nehezen tud osztozni egy tizenöt éves regényes álmodozásában. – A legjobb a tutaj volt a táncoló manókkal. – Dehogy voltak azok manók, te buta! Amerikában nincsenek is manók. – Egy nagy zsák aranyat táncoltak körül. Arannyal teli zsákja csak a manóknak van. – Micsoda gyerek vagy te, Helen! Néhány fiú maskarába bújt, ennyi az egész. Hát nem láttad, hogy a fülük ragasztott volt? Az egyiknek le is esett. Mielőtt még a vita elfajulhatott volna, Maureen közbeszólt: – Pompás ünnepség volt, az első perctől az utolsóig. Szedjétek a lábatokat, lányok, és fogjátok jó erősen Jacky kezét. Emberek, akik tegnap még idegenek voltak egymás számára, és holnap ismét azok lesznek, most, Szent Patrik napján egymás kezét fogva perdültek táncra, és kórusban énekeltek. Közös birtokuk lett minden: az utca, „a nap, a zene, a friss levegő. – Csodálatos! – mondta Scarlett, amikor az egyik bódé előtt belekóstolt a csirkecombba. – Csodálatos! – mondta akkor is, amikor megpillantotta a Chatham tér kövezetére zöld krétával rajzolt lóheréket. És „csodálatos” volt a Pulaski-emlékmű tetején álló hatalmas gránitsas is, az alkalomhoz illő zöld masnival a nyaka körül. – Istenem, milyen csodálatos nap! – kiáltotta, s addig pörgött, amíg kimerülten le nem roskadt Colum mellé, az épp megüresedett padra. – Ide nézz, Colum, hát nem kilyukadt a cipőm talpa? Nálunk odahaza az a mondás járja, hogy a legjobban sikerült bál az, amelyiken az ember lyukasra táncólja a topánkáját – ez meg nem is topánka, hanem erős, magas szárú cipő! De szent igaz: ilyen pompás mulatságban még nem is volt részem! – Úgy bizony, gyönyörű nap ez, és még nincs is vége: még hátra van az este, a tűzijátékkal! És ha nem pihensz egy kicsit, Scarlett, drágám, te is éppoly elnyűtt leszel, mint a cipőd. Mindjárt négy óra; jobb, ha egy kis időre hazamegyünk. – Jaj, ne! Még táncolni szeretnék, és enni még egy adag lacipecsenyét, és megkóstolni azt a zöld fagylaltot meg azt a rémséges zöld sört, amit Matt meg Jamie ivott! – Sor kerül arra is, de majd csak este! Hiszen láthattad: már Matt és Jamie is abbahagyta az ivást ezelőtt egy órával. – Mert nyápic alakok! – kiáltotta Scarlett. – Te bezzeg más vagy, Colum! Jamie is megmondta, hogy te vagy a legtősgyökeresebb O'Hara, és igaza is van. Colum mosolyogva nézte unokahúga kigyúlt arcát, csillogó szemét. – De csak ha téged nem számítunk, Scarlett – mondta. – Emeld csak fel a lábad, hadd vegyem le azt a lyukas cipellőt! – Kifűzte a takaros fekete bőrcipőt, és felfordította, hogy kiöntse belőle a homokot meg a törmeléket, aztán felemelt a földről egy elhajított fagylalttölcsért, és a vastag papírt összehajtogatta talpbélésnek. – Hazáig csak kitart. Gondolom, otthon akad tartalék cipőd. – Már hogyne akadna! Ó, mennyivel kényelmesebb így! Köszönöm, Colum. Hiába, te mindig mindenre tudsz megoldást. – Ha így van, akkor fogadd meg a tanácsom: menjünk haza, igyunk egy csésze teát, és dőljünk le egy kicsit. Scarlett, bár magának sem akarta beismerni, valóban elfáradt. Lassan bandukolt Colum oldalán a Drayton utcán, s mosolyogva nézte a hullámzó sokaságot. – Miért épp Szent Patrik Írország védőszentje? – kérdezte. – Vagy máshol is védőszentként tisztelik? Colum hunyorgott; meglepte Scarlett tudatlansága. – A szenteket mindenki magáénak vallhatja,

akárhol él. De Szent Patrikhoz az íreket különleges kapcsolat fűzi. Amikor még a druidák tömték a népünk fejét hazugságaikkal, ő hozta el nekünk a kereszténységet, és ő űzte ki Írországból a kígyókat, mert kígyó nem való az Édenkertbe. – Ezt most találtad ki! – kacagott Scarlett. – Szó sincs róla. Átkutathatod Írország minden zugát: sehol nem bukkansz kígyó nyomára. – Hiszen ez pompás! Úgyis undorodom tőlük. – Egy okkal több, Scarlett, hogy elkísérj, ha hazamegyek. Nagyon megszeretnéd az ősi földet. A hajóút Galwayig mindössze tizenöt nap. – Az valóban nem sok. – Nem is lehet másként. A szél a tenger felől fúj, és olyan gyorsan röpíti az ír partokra a honvágytól epekedő utast, mint a felhőt, amelyik átúszik az égbolton. Csodálatos látvány, amikor a nagy hajó vitorlát bont, és táncolva siklik a habok fölött. Ameddig a szárazföld el nem tűnik szem elől, a hófehér sirályok is vele tartanak; akkor aztán visszafordulnak, és sírnak jajonganak, amiért nem kísérhetik tovább. De ekkor már a delfinek veszik át a kísérő szerepét, sőt néha egy-egy bálna is kidugja a fejét, és a tekintélyes útitárs láttán csak úgy köpi a vizet ámulatában, akár egy szökőkút. Nincs is szebb látvány a földön, mint a lobogó vitorlákkal sikló hajó. Az utas olyan szabadnak érzi magát, mintha szárnya nőtt volna. – Ismerem ezt az érzést – mondta Scarlett. – Az ember szívét elárasztja a szabadság… 46 Kathleen valósággal lázba jött, amikor Scarlett, a Forsyth parkban tartandó esti ünnepségre készülve, vízzöld selyemruháját vette elő; annál jobban szörnyülködött, amikor rokona magas szárú cipő helyett mindenáron a zöld szattyánbőr· topánkához ragaszkodott. – Olyan finom, olyan gyönyörű ez a cipő, Scarlett! Nem félsz, hogy elnyüvőd a kövön meg a durva homokon? – Éppen ezt szeretném, Kathleen! Egyszer az életben szeretnék egy mulatságon két pár cipőt tönkretáncolni! Gyere szépen, keféld meg a hajam> és fond bele a zöld bársonyszalagot! Azt akarom, hogy repüljön-lobogjon tánc közben! – Scarlett mindössze húsz percet aludt, de úgy érezte, akár hajnalig is tudna táncolni. A bált a szökőkút körüli tágas, kőkockákkal borított téren rendezték, és a gyöngyözve szikrázó víz halk csobogása sejtelmesen festette alá a forgatós jókedvű, sodró ritmusát, a balladák dallamos lejtését. Az egyik táncot Scarlett Dániellel járta; finom topánkába bújtatott lába mint apró zöld láng cifrázta a bonyolult lépéseket. – Scarlett, drágám – csodálatos vagy! – kiáltotta a fiatalember, majd kezét Scarlett derekára fonva felemelte a feje fölé, és úgy forgatta a magasban, miközben dobbantva szaporázta a lépést a bodhran lüktető ritmusára. Scarlett szélesre tárt karral emelte arcát a hold felé, úgy pörgött-forgott a szökőkút ezüstös ködfátylában. – így érzem magam én is ma este – mondta unokatestvéreinek, amikor a tűzijáték első rakétája az ég felé tört, a holdat is elsápasztva kápráztató szikrazáporával. Szerda reggelre Scarlett csak sántikálni tudott; lába megduzzadt, és csupa kék-zöld folt volt. De amikor Kathleen sopánkodni kezdett, rászólt: – Ne csacsiskodj már. Az a fő, hogy pompásan kimulattam magam! – Mihelyt a kislány befűzte ruhája derekát, el is küldte. Még nem akaródzott beszélnie a Szent Patrik-nap örömeiről, inkább magában, lassan ízlelgette újra az emlékeket. Az sem baj, ha most az egyszer késik egy kicsit a reggeliről, ma úgysem megy el a piacra. Harisnyát sem vesz, csak belebújik nemezpapucsába, és a házban marad. Szó, ami szó: rengeteg a lépcső a harmadik emelettől a konyháig! Eddig, amikor csak fürgén leszaladt a többiekhez, észre sem vette! Most bezzeg, ha nem nehezedik minden egyes foknál óvatosan a talpára, lépésről lépésre beléhasít a fájdalom. De sebaj – a tegnap esti vigalom igazán megér egy– vagy akár kétnapi itthon rostokolást. Talán megkérheti Katie-t, hogy ne engedje ki a tehenet az istállóból; Scarlett egész életében félt a tehenektől. Ha Katie megtenné neki ezt a kis szívességet, kiülhetne az udvarra. A nyitott ablakon beáradt a friss tavaszi levegő édes illata; milyen kellemes lenne a szabadban belélegezni! Lám csak, mindjárt itt a nappali szoba; az út felét már megtettem. Persze nem ártana gyorsabban haladni; nagyon éhes vagyok. Scarlett óvatosan csúsztatta lábát az utolsó lépcsőforduló első fokára, és, mintegy köszöntésül, megcsapta orrát a frissen sült hal szaga. Vinné el az ördög, gondolta, már megint lemondhatok a húsról, pedig de megennék egy jókora szelet finom szalonnát! Ekkor minden intő jel nélkül hirtelen görcsbe rándult a gyomra, és a torka elfulladt. Rémületében

megfordult, és az ablakhoz botorkált, majd, miközben rémülten kapaszkodott a széthúzott függönybe, kihajolt, és hányni kezdett, egyenesen az udvaron nyíló fiatal magnoliafa vastag zöld levelei közé. Csak hányt és hányt, s közben majd elalélt a gyengeségtől, arcát pedig elöntötte a könny és a ragacsos izzadság. Végül tehetetlenül csúszott a padlóra, és csak hevert ott, nyomorúságos rongycsomóként. Keze fejével megtörölte száját, de hiába; a bágyadt mozdulat nem űzhette el a savanyú, kellemetlen ízt. Bárcsak egy kis vizet ihatnék, gondolta, de gyomra a puszta gondolatra is összerándult az undortól. Scarlett a melle alá szorította kezét, és sírva fakadt. Bizonyára valami romlottat ettem abban a nagy hőségben, gondolta. És most itt fogok meghalni, mint egy kutya. Lihegve kapkodta a levegőt. De jó lenne meglazítani a fűzőmet! A merev halcsont összepréselte sajgó gyomrát, alig jutott levegőhöz, mintha vasketrecbe volna zárva. Soha életében nem gyötörte még hasonló rosszullét. Lentről fülébe hatolt a család zsivaja. Maureen éppen az ő hollétéről érdeklődött, Kathleen pedig azt felelte, hogy bizonyára már úton van lefelé. Aztán ajtó csapódott, és Colum hangja harsant fel; ő is Scarlett felől tudakozódott. Scarlett összepréselte fogát: muszáj feltápászkodnia, le kell hogy jusson valahogy. Nem akarta, hogy így kapják rajta, amint bőg, mint egy kisgyerek, csak mert túlzásba vitte a vigadozást. Szoknyája szegélyével letörölte könnyeit, és nagy nehezen talpra állt. – Na végre, itt van! – szólt Colum, amikor megpillantotta a küszöbön, majd odasietett hozzá. – Ö, Scarlett, szegény drágaságom, hiszen úgy festesz, mint aki üvegcserepeken lépdel! Várj csak, mindjárt kényelembe helyezlek! – És mielőtt Scarlett egy szóval is tiltakozhatott volna, felkapta, és leültette a székre, amelyet Maureen közben gyorsan a tűzhely elé húzott. Mindenki ott sürgött-forgott körülötte, a reggeliről is megfeledkezve, és Scarlettnek másodpercek alatt párna volt a lába alatt, kezében pedig teáscsésze. Szaporán hunyorgott, hogy eltüntesse könnyeit, melyeket a gyengeség és az öröm csalt a szemébe. Hiszen olyan boldogság, hogy szeretik, hogy babusgatják! Már ezerszer jobban érezte magát. Óvatosan kortyolt a teából, és jólesőn érzékelte, hogy ízlik. Kért még egy csészével, a harmadikhoz pedig már egy darab pirítóst is. A sült halra és a krumplira azonban rá sem bírt nézni. Szerencsére úgy látszott, ez senkinek sem szúr szemet. Nagy volt a zűrzavar: össze kellett szedni a gyerekek könyveit, szétosztani köztük a tízóraitáskákat, aztán kituszkolni őket az ajtón, nehogy elkéssenek az iskolából. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Jamie sorban csókot nyomott Maureen szájára, Scarlett feje búbjára s végül Kathleen arcára. – Nekem is indulnom kell a boltba – mondta. – Még le kell szedni a zászlókat, és ki kell rakni a pultra a fejfájás elleni pirulákat, hogy a rászorulók rögtön hozzáférjenek! Szép dolog az ünnep, de aztán megjön ám a böjtje! Scarlett lehajtotta fejét, hogy senki ne vegye észre pirulását. – Te csak maradj ott, ahol vagy, Scarlett – rendelkezett Maureen. – Kathleen meg én percek alatt rendbe szedjük a konyhát, és utána megyünk a piacra, te pedig pihensz egy kicsit. Te se mozdulj, Colum O'Hara, semmi szükség rá, hogy az ormótlan csizmáddal elálld az utam. Különben sem akarlak szem elől téveszteni, úgyis elég kevés jut nekem belőled, Ha az öreg Katie Scarlett nem most ülné a születésnapját, nem is engednélek haza ilyen hamar. – Katie Scarlett? – kérdezte Scarlett értetlenül. Maureen kezéből kiesett a törlőruha. – Hát senki nem gondolt rá, hogy elmondja neked? A nagyanyád – az, akiről a nevedet kaptad – éppen százéves lesz a jövő hónapban. – És a nyelve ma is épp olyan éles, mint húszéves korában! – kuncogott Colum. – Bizony büszke lehet rá valamennyi O'Hara! – Az ünnepségre már én is otthon leszek – szólt Kathleen örömtől sugárzón. – Ó, bárcsak én is ott lehetnék – mondta Scarlett. – A papa annyit mesélt róla. – Már miért ne lehetnél ott, Scarlett, drágám? Gondold csak el, milyen boldogságot szereznél az öregasszonynak! Kathleen és Maureen máris ott termett Scarlett két oldalán, s duruzsolva biztatták, unszolták, úgy, hogy Scarlett szinte beleszédült. S végül ő is azt kérdezte magától: miért is ne? Ha majd érte jön Rhett, úgyis vissza kell mennie Charlestonba. Miért ne tolhatná ki egy kicsit az időt? Hiszen gyűlöli azt a várost: a szürke, unalmas ruhákat, a véget nem érő meghívásokat és bizottsági üléseket, a hűvös udvariasság falait, amelyek kívül rekesztik, és az igazi, csorba, omladozó falakat, amelyek közül nem törhet ki. Még a charlestoniak beszédmódját is gyűlöli: a lapos, elnyújtott magánhangzókat, a rokonok és ősök titkos nyelvét, a franciául, latinul és Isten tudja, még milyen

nyelveken elejtett szavakat és mondatokat; undorral töltik el a sűrűn emlegetett városok, ahol ő soha nem járt, az emberek, akiknek hírét sem hallotta, a könyvek, amelyek soha nem kerültek a kezébe. Gyűlöli a charlestoni társas életet – a táncrendeket, a házigazdák előtt kígyózó sort, a kimondatlan szabályokat, amelyek ismeretét hiába várják el tőle, az erkölcstelenséget, amelyet hallgatólagosan elfogadnak, és a képmutatást, amellyel elmarasztalják soha el sem követett bűneiért. Nem akarok fakó ruhákban járni! Nem akarok hajbókolni vén satrafák előtt, akiknek anyai nagyapja holmi legendás charlestoni hős volt. Nem akarom vasárnaponként a nénikéim kötözködését hallgatni. Nem akarom kötelezően vallani, hogy a Szent Cecília-napi bál az élet örömeinek netovábbja. Nekem jobban megfelel Szent Patrik ünnepe! – Igenis elmegyek! – mondta, és felkacagott. Hirtelen kutya baja sem volt már; még a gyomra is megnyugodott. Felállt, hogy Maureen karjába boruljon, és még sajgó lábára is alig hederített. Charleston megvárja, amíg visszaér. És várhat Rhett is – Isten a tudója, várt rá már ő is, éppen eleget. Miért ne látogathatná meg a többi O'Hara rokont? Hiszen csak tizenöt nap az út a nagy vitorlás hajón addig a másik Taráig. És legalább egy kis időre írnek és boldognak érezheti magát, amíg meg nem állapodik, beletörődve Charleston törvényeibe. És fájós, csupa seb lábával már verni is kezdte a forgatós ritmusát. Csak két napba telt, és már újra órákon át járta a táncot: Stephen tért haza Bostonból, ezt kellett megünnepelni. És nem sokkal ezután már ott is ült a nyitott kocsiban Colummal és Kathleennel, úton a savannah-i kikötő felé. A felkészülés nem járt semmiféle bonyodalommal. Az amerikaiak útlevél nélkül léphettek a Brit szigetek területére, s még hitellevélre sem volt szükségük; Colum azonban „minden eshetőségre készen” mégis ragaszkodott hozzá, hogy Scarlett kérjen ilyen irományt a bankjától. Hogy miféle eshetőségre gondolt, nem árulta el, Scarlettet pedig nem érdekelte; ő csak a nagy kaland lázában égett. – Biztos, Colum, hogy nem késsük le a bárkát? – aggodalmaskodott Kathleen. – Hol maradtál olyan sokáig? Jamie meg a többiek már egy órával ezelőtt útnak indultak a rakpartra. – Dehogy, dehogy, már miért késnénk le? – csitította Colum, és rákacsintott Scarlettre. – És ha egyszer kicsit elmaradtam, nem az én hibám; Tom MacMahon még meg akarta locsolni a püspökkel kapcsolatos ígéretét, és igazán nem sérthettem meg azzal, hogy kosarat adok neki. – Ha lekéssük a hajót, én belehalok! – jajveszékelt Kathleen. – Csigavér, Kathleen, arany virágszálam, ne emészd már magad. Seamus O'Brien, a kapitány, régi jó barátom – dehogyis bontana vitorlát nélkülünk! De ha azt akarod, hogy veled is barátságban legyen, ne merd ám bárkának nevezni a Brian Boru-n Hajó az, mégpedig a legjavából – nemsokára magad is meggyőződhetsz róla. Ebben a másodpercben a kocsi egy boltív alá hajtott, és megszaladt: rázkódva-zötyögve csúsztak le egy sötét, síkos macskaköves rámpán. Kathleen sikoltozott, Colum nevetett, Scarlett-nek pedig a lélegzete is elakadt az izgalomtól. És aztán egyszer csak ott voltak a folyónál, és a forgatag, a színpompás zűrzavar még a meredek kocsiútnál is izgalmasabbnak bizonyult. Mindenféle fajta kisebb-nagyobb hajó -több, mint amennyit Scarlett Charlestonban valaha is látott -állt ott a kiugró cölöpökhöz kötözve. Nagy testű igáslovak húzta, megrakott társzekerek fa- vagy vaskerekei zakatoltak fülsiketítőn a széles, macskaköves úton. Emberek ordítoztak, facsúsz-dákon hordók gurultak csörömpölve a hajók fedélzetére. Gőzhajó hallatta metsző sípolását, egy másikról dobhártyarepesztő csengőszó harsant. Az egyik pallóhídon mezítlábas rakodómunkások cipekedtek jókora gyapotbálákkal, és közben énekeltek. Ragyogó színű zászlók, tarka mintás árbocszalagok lobogtak a szélben, és vijjogva buktak le a magasból a sirályok. A kocsis felállt, és megsuhintotta ostorát; a meglóduló bricska előtt szétfutottak a bámész járókelők. Scarlett belekacagott az örvénylő szélbe. Száguldva kerültek meg egy berakásra váró hordóhalmot, csörömpölve megelőztek egy lassan baktató szekeret, aztán nagy zökkenéssel megálltak. – Remélem, a frissen szerzett ősz hajszálaimért nem vár külön borravalót – mondta a kocsisnak Colum, majd leugrott, és nyújtotta kezét, hogy Kathleent lesegítse. – Ugye a ládámról nem feledkeztél meg, Colum? – kérdezte a lány. – Idejében itt lesz az összes cókmók, kedveském. Most menj szépen oda a rokonaidhoz, és csókold meg őket búcsúzóul. Nem tévedhetsz el; Maureen vörös haja úgy hívogat, mint egy világítótorony. Kathleen elszaladt, Colum pedig odafordult Scarletthez. – Ugye, nem felejted el, Scarlett, drágám – szólt csendesen –, amit a neveddel kapcsolatban mondtam? – Megjegyeztem, ne félj – mosolygott Scarlett; tetszett neki ez az ártatlan kis összeesküvés.

– Az úton is, Írországban is csak Scarlett O'Hara leszel, semmi egyéb – kacsintott rá Colum. – Nem rólad vagy a családodról van szó, kedvesem, de a Butler név nagyon ismerősen cseng Írországban, és csupa sötét emlék tapad hozzá. Mit bánta ezt Scarlett! Úgy gondolta, ameddig csak lehet, kiélvezi, hogy O'Harának mondhatja magát. Colum nem tódított: a Brian Boru valóban pompás, csillogó-villogó hajó volt. Fénylő fehér testét aranyozott cirádák ékesítették, s arany mintát festettek a hatalmas smaragdzöld kerekekre is, amelyeken arany nyilakból font keretben, két láb magas arany betűkkel állt a Brian Boru név. A zászlórúdról a brit zászló lengett, de az elülső árbocon büszkén díszlett egy zöld selyemlobogó is, közepében arany hárfával. A Brian Boru luxus utasszállító hajó volt, amely elsősorban gazdag és kényes ízlésű amerikaiak kedvét kereste; olyanokét, akiket vagy a nosztalgia csábított Írországba, hogy felkeressék őseik szülőfaluját, vagy a feltűnési viszketegség, hogy egykori környezetük előtt sétáltassák meg az újhazában szerzett gazdagságot. A hajó közös helyiségei és lakosztályai túlméretezettek és túlcicomázottak voltak, a legénységet pedig úgy képezték ki, hogy utasaik minden szeszélyét kielégítsék. A szokványos utasszállítókhoz képest túlméretezett volt a poggyásztér is, mivel az ír származású amerikaiak minden rokonnak vittek ajándékot, hazatérőben pedig megrakodtak emléktárgyakkal. A raktárosok és a hordárok olyan féltő gonddal emeltek meg minden bőröndöt, minden ládát, mintha csupa üveg volna bennük – mint ahogy gyakorta ez is volt az igazság; a harmadik generációs gazdag ír-amerikai feleségek előszeretettel aggattak új házuk minden egyes szobájában kristálycsillárt a mennyezetre. A hajókerék fölé emelt, vaskos korláttal szegélyezett széles dobogón állt, néhány vállalkozó kedvű utas között, Colum és Scarlett is, hogy búcsút intsenek rokonaiknak. A kikötőben csak kapkodva köszönhettek el, mert a Brian Boru nem késhette le a dagályt. Scarlett lázas izgalomban dobált csókokat az egybeverődött O'Hara csapatnak. Ezen a délelőttön a gyerekek nem mentek iskolába, Jamie pedig még a boltot is becsukta egy órára, hogy Dániellel együtt ő is kikísérhesse a távozókat. Stephen hallgatagon, kissé félrehúzódva állt a többiek mögött; csak egyszer emelte fel kezét, hogy intsen Columnak. így adta tudtára, hogy úton a hajó felé Scarlett poggyászát kinyitották és átcsomagolták. A selyempapírrétegekkel elválasztott alsószoknyák, köpenyek és ruhák között immár ott voltak jól becsomagolva, frissen olajozva a puskák és mellettük a lőszeres dobozok is – mindaz, amit Stephen Bostonban összevásárolt. Akárcsak az apák és nagyapák és nemzedékekre visszanyúlóan mind a többi ős, Stephen, Jamie, Matt, Colum, de még James bácsi is harcos ellenzői voltak az írországi angol uralomnak. Jó kétszáz év óta az O'Harák életük árán is harcoltak a britek ellen, időnként ellenségeik vérét is ontva, egymást követő elvetélt, balul végződő kisebb-nagyobb lázadások hosszú során át. Csak az elmúlt évtizedben vert gyökeret egy szervezet, hogy összefogja a küzdelmet; az elszánt és fegyelmezett feniá-nusokat, akiket Amerikából pénzeltek, lassan írország-szerte megismerték. A parasztok hősként tisztelték, az angol földbirtokosok rettegve gyűlölték őket, az angol katonaság pedig forradalmárokat látott bennük, akiket ki kell irtani a föld színéről. Colum O'Hara pedig a Feniánus Testvériség egyik földalatti vezetője és legeredményesebb pénzszerzője volt. IV

A torony 47 A Brian Boru súlyosan, méltóságteljesen siklott lefelé a Savannah folyón, gőzhajtású vontatóhajói nyomában. Midőn végre elérte az Atlanti-óceánt, felbőgött a hajókürt: így búcsúzott a Brian Boru a gyorsan távolodó vontatóhajóktól, hogy aztán kibontsa hatalmas vitorláit. A hajó orra megmártózott a torkolat szürkészöld hullámaiban, és az utasok üdvrivalgása közepette a félelmetes méretű hajókerekek már verték-kavarták a tajtékot. Scarlett és Kathleen egymás mellett állva figyelte, amint a part lapos vonala lágy, tompazöld köddé oldódik, majd egykettőre eltűnik szem elől. Scarlettre hirtelen rátört a rémület. Mit tettem? – gondolta, és görcsösen megmarkolta a fedélzet korlátját. De aztán előrenézett, a napfény pettyezte óceán határtalan tükrére, és a nagy kaland izgalma

hevesen megdobogtatta szívét. – Jaj! – kiáltott fel ekkor Kathleen, majd nyújtottan, siránkozva megismételte: – Ja-a-aj! – Mi bajod, Kathleen? – Jaj, Istenkém, megfeledkeztem a tengeribetegségről – lihegte a lány. Scarlett alig bírta visszafojtani a nevetést, majd átkarolva Kathleen derekát, visszaterelte a kabinjukba. Aznap este üresen maradt a lány helye a kapitány asztalánál. Scarlett és Colum azonban helyette is kivette részét a felszolgált lucullusi lakomából. Vacsora után Scarlett bevitt egy csésze húslevest boldogtalan kis unokahúgának, és kanállal megetette. – Egy-két napon belül rendbe jövök – fogadkozott Kathleen bágyatagon. – Nem sokáig kell így fáradnod velem. – Csitt, egyél inkább – szólt Scarlett. Még szerencse, hogy az én gyomrom vasból van, gondolta. Lám, a Szent Patrik-napi ételmérgezést is kiheverte; különben a mai vacsorát sem élveztem volna ennyire. Hirtelen riadt fel, éppen akkor, amikor a látóhatáron kirajzolódtak a hajnal első bíbor sávjai. Aztán esetlenül, de annál viharosabb gyorsasággal rohant a kabinhoz tartozó parányi illemhelyre, térdre zuhant, és hányni kezdett a mahagóni árnyékszék virágmintás porceláncsészéjébe. Az nem lehet, hogy tengeribeteg legyen – éppen ő, aki él-hal a vitorlázásért. Hiszen amikor Charlestonban a kicsiny vitorlást csak úgy dobálták a megvadult hullámok, még émelygés sem fogta el, s amikor a hajócska végül felborult, meg sem kottyant neki. A Brian Boru pedig valóságos kőszikla ahhoz a gyenge kis tákolmányhoz képest. Mi baja lehet hát? Elképzelni sem tudta… Aztán lassan-lassan erőre kapott, bágyadtan lekonyuló feje felemelkedett, és szeme kitágult, szája tátva maradt a felismerés döbbenetétől. Forró, jóleső izgalom pezsdítette meg vérét, és egyszer csak mély, torokhangú nevetés tört fel ajkán. Másállapotban vagyok. Gyereket várok! Ez az az érzés – tisztán emlékszem rá! Scarlett a falnak dőlt, és kéjesen nyújtóztatta ki karját. Ó, de csodás is ez! Mit bánom én, hogy kavarog a gyomrom -akkor is csodásan érzem magam. Most aztán megfogtam Rhett-et. Az enyém, egyszer s mindenkorra. Ó, bárcsak minél hamarabb elmondhatnám neki! Örömkönnyek peregtek végig arcán, és önkéntelenül hasára szorította kezét, mintegy védelmezvebabusgatva az odabenn növekvő új kis életet. Ó, mennyire kívánta ezt a kisbabát. Rhett gyermekét – az ő gyermeküket. Erős baba lesz, máris tudta, már érezte a parányi test erejét. Kemény, félelmet nem ismerő kis jószág. Amilyen Bonnie volt. Scarlett agyát elárasztották az emlékek. Ahogy Bonnie fejecskéje a kezébe simult – alig volt nagyobb egy kiscicáénál… Ahogy eleven babaként fészkelt Rhett karjában. Mennyire szerette a lányát! Scarlett előtt felrémlett széles háta, amint a bölcső fölé hajol; hallani vélte, amint mélyen zengő hangján kedves csacsiságokat gügyög, amolyan csecsemőnyelven – talán nem élt még a világon férfi, aki így bolondult volna egy kisbabáért. Milyen boldog lesz, ha Scarlett megsúgja neki a hírt! Már előre látta, hogy villan meg sötét szemében az öröm, miként fénylenek elő fehér fogai, amikor azt a barna kalózképét elönti a mosoly. Scarlett is mosolygott, már a puszta gondolattól is. Boldog vagyok, gondolta. Melly is megmondta: kisbabát várni maga a boldogság. – Uramisten… – suttogta. Hiszen Melly belehalt a kísérletbe, és a vetélésem után engem is óvott Meade doktor: minden összegabalyodott a testemben. Ezért is nem vettem észre, hogy másállapotban vagyok. Fel sem figyeltem rá, hogy kimaradt a havibajom, hiszen már régóta olyan összevissza jön meg. Mi lesz, ha belehalok a szülésbe? Ó, édes jó Istenem, ne hagyd, hogy meghaljak, éppen most, amikor végre célba érnék, és boldog lehetnék! Scarlett szaporán vetette magára a keresztet; egészen megzavarta a babonás félelem, bármit megtett volna, hogy kiengesztelje a sorsot. Aztán haragosan rázta meg fejét. Hát miket művel itt? Merő ostobaság az egész! Hogyan is hasonlíthatja magát Mellyhez? Hiszen ő erős és egészséges. Mammy is megmondta: szinte illetlenség, amilyen könnyen világra pottyantja gyermekeit – mint a kóbor macskák! Most sem lesz másként, és a kisbaba is gyönyörű lesz – gyönyörű, mint az egész jövője. Rhett szeretni fogja őt is, a gyermeket is, és nem lesz náluk összeforrottabb, boldogabb család a földkerekségen. Úristen, Eleanor asszonyról egészen megfeledkezett. Még hogy családi boldogság? Eleanor asszony bele sem fér majd a fűzőjébe, úgy dagad a keble a büszkeségtől! Szinte látom, ahogy mindenkit megállít a piacon, hogy beszámoljon a nagy újságról – még a hétrét görnyedt öreg utcaseprőt is. A baba még a világon sem lesz; és máris róla beszél majd egész Charleston. …Igen, Charleston… Ott lenne most a helyem, nem Írországban. Látnom kell Rhettet, el kell

mondanom neki… Miért ne köthetne ki a Brian Boru Charlestonban? A kapitány Colum jó barátja; Colum igazán rábírhatná. Scarlett szeme felcsillant. Felállt, megmosta arcát, kiöblítette szájából a savanyú ízt. Még korán volt, hogy megkeresse Columot, inkább visszabújt az ágyba, és hátát a párnáknak vetve szőtte tovább terveit. Amikor Kathleen felkelt, Scarlett aludt, ajkán elégedett mosollyal. Időközben úgy döntött; semmi szükség rá, hogy elkapkodja a dolgokat. Fölösleges beszélni a kapitánnyal; miért ne venné ki részét az átkelés nagy kalandjából, miért ne ismerkednék meg nagyanyjával és az írországi rokonokkal? Rhett is alaposan megváratta őt Savannah-ban; most várja csak ki ő is a sorát, amíg értesül az örömhírről. Még hosszú hónapokba telik, amíg a baba megszületik; neki is joga van egy kis szórakozáshoz, mielőtt visszatérne Charlestonba. Ott aztán úgysem dughatja ki orrát a házból, az hétszentség. Ha egy úrihölgy áldott állapotba kerül, a kisujj át sem illik megmozgatnia. Hát nem! Akkor már lássuk előbb Írországot. Ilyen alkalom többé nem kínálkozik. Maga a hajóút is csupa öröm lesz. Emlékezett korábbi terhességeiből: a reggeli rosszullétek legfeljebb ha tíz napig tartottak. Ez az időszak lassan a végéhez közeledik. Még egy-két nap, és akárcsak Kathleen, ő is összeszedi magát. Az átkelés a Brian Boru-n olyan volt, mint egy örökké tartó szombat este az O'Hara-házban, csak ünnepélyesebb. Kezdetben Scarlett csupa lelkesedés volt. A hajó nemsokára megtelt; Bostonban és New Yorkban csapatostul szálltak fel az új utasok. Scarlett úgy látta, semmilyen jenki vonás nincs bennük; vérbeli írek voltak, és ezt büszkén viselték. Duzzadtak az O'Harákra is jellemző, sodró életerőtől, és az utolsó cseppig kiélvezték a hajó kínálta lehetőségeket. Itt aztán soha nem lehetett unatkozni: sakkversenyeket szerveztek, meg mindenféle izgalmas társasjátékot, vagy éppen fogadásokat lehetett kötni, például arra, hogy másnap hány mérföldet tesz meg a hajó. Esténként énekeltek a hivatásos zenekar kíséretére, és lendületesen járták a forgatóst meg a bécsi keringőt. És ha a táncba belefáradtak,, akkor sem ért véget a mulatság. A hölgyek szalonjában mindig összeverődött egy whistparti, és Scarlett részvételére mindig számítottak. Soha még nem játszott ilyen magas tétekben, és így minden egyes kártyalap új izgalom forrása volt; ennél izgalmasabbnak csak a nyereség bizonyult! A Brian Boru utasai élő példát szolgáltattak, hogy Amerika valóban a korlátlan lehetőségek hazája; és elmondható, hogy egyikük sem fukarkodott a frissen szerzett vagyonnal. Bőkezűségüket Colum is kihasználta. Mialatt a hölgyek kártyáztak, az urak visszavonultak a hajó bárjába, whiskyre és szivarra, és ilyenkor Columnak rendre sikerült büszke és együtt-érző könnyeket csalni a máskülönben oly száraz, ravasz szemekbe. Ékesen ecsetelte, miképpen sínylődik Írország az angol csizma alatt, név szerint felsorolta az ír szabadság ügyének vértanúit, és végül dús adományokat zsebelt be a Feniánus Testvériség javára. Colum évente legalább kétszer kelt át az óceánon a Brian Boru-val, és az utazás mindig jövedelmező vállalkozásnak bizonyult. Igaz, valahányszor az anyaországi írek szegénységére és nélkülözésére gondolt, viszolygás fogta el a luxuskabinok szertelen pompája és a roskadásig megrakott asztalok láttán. Mire véget ért az első hét, Scarlett is rosszallóan kezdte méregetni útitársait. Férfiak is, nők is napjában négyszer öltöztek át, hogy mindenki meggyőződhessék méregdrága ruhatáruk kimeríthetetlenségéről. Scarlett életében sem látott még ennyi ékszert. Magában azt hajtogatta: még jó, hogy ékszereit a savannah-i bank páncélszekrényében hagyta; amúgy is elhalványulnának az étteremben esténként közszemlére tett drágaságok mellett. Valójában azonban csöppet sem volt boldog. Megszokta, hogy ismeretségi körében mindenből neki van a legtöbb -övé a legnagyobb ház, a legnépesebb cselédség, a legtöbb fényűző holmi, a legtöbb pénz, és mélységesen elcsüggesztette, hogy itt mindenki több földi jóval hivalkodik, mint amennyit ő valaha is magáénak mondhatott. Savannahban Kathleen, Mary Kate és Helen gyermeteg nyíltsággal irigykedtek rá, és az egész O'Hara család lelkesen adózott neki azzal a csodálattal, amelyet mindig is elvárt környezetétől. A hajó utasainak azonban eszükbe sem jutott, hogy irigyeljék; még csak különösebb csodálattal sem adóztak neki, és Scarlettnek ez csöppet sem volt ínyére. Ha ilyenek az írek, neki ugyan nem kell belőlük egy egész országra való! És úgy érezte, ha még egyszer meghallja a „Zöldben járni” dallamát, sikoltozni fog. – Hiába, Scarlett, drágám – csitította Colum –, túlságosan is úrihölgy vagy; azért nem veszi be a gyomrod az amerikai újgazdagokat. – Bizony találóbban meg sem válogathatta volna a szavait. Igenis, ha egyszer véget ér ez a vakáció, ismét felcsap igazi úrihölgynek. Most még utoljára kirúg a

hámból és kiélvezi a szabadságot, de aztán visszavonul Charlestonba, felölti az unalmas ruhákat meg a velük járó finom modort, és úrihölgy marad egész hátralévő életére. De legalább ezentúl nem érzi majd magát mellőzött kívülállónak, ha Eleanor asszony és a többi charlestoni a háború előtti európai utazásokról regél. Persze nem árulja majd el, hogy az ő élményei korántsem ilyen kellemesek; úrihölgyek nem szokták elárulni az ilyesmit. Scarlett önkéntelenül felsóhajtott. – Ugyan, Scarlett, drágám, ennyire azért nem nagy a baj – mondta Colum. – Próbáld a derűs oldaláról nézni. Elvégre a kártyaasztalnál azért alaposan megkopasztod őket. Scarlett elnevette magát. Bizony, lassan valóságos kis vagyont nyert össze; esténként néha harminc dollárt is zsebre tett. Bárcsak már ezt is elmesélhetné Rhettnek! Mekkorát nevetne! Nemhiába emlegették a nevét a Mississippi hajóin mint legendás hazárdjátékosét. Ha jól meggondoljuk, nem is baj, hogy még egy hetet kell a tengeren tölteni; legalább egy fillért sem kell elvennie Rhett pénzéből. Scarlettnek a pénzhez való viszonyában furcsán keveredett fukarság és bőkezűség. Oly sok éven át volt létbiztonságának alapja a pénz, hogy szenvedélyesen őrködött nehezen megkeresett vagyonán, és dühödt gyanakvással méregetett mindenkit, aki – valóban vagy csak az ő képzeletében – egy dollárjára is szemet vetett. És ugyanakkor mégis készséggel, zokszó nélkül vállalta, hogy támogassa nagynénikéit vagy Melanie családját; gondoskodott róluk még olyankor is, amikor fogalma sem volt, hogy önmagát miből tartsa fenn, és tudta: váratlan szerencsétlenség esetén továbbra is gondjukat viseli majd, még akkor is, ha neki magának éheznie kell. Mindezen egyébként soha nem töprengett; egyszerűen így volt számára természetes. Ugyanilyen zavarosan érzett Rhett pénzét illetően is. Miután összeházasodtak, csak úgy szórta a pénzt a képtelenül költséges Barackfa utcai házra, a ruhákra, a fényűző életmódra. De azzal a félmillióval, amit utóbb kapott tőle, másképpen állt a helyzet: ez az összeg sérthetetlennek számított szemében. Elhatározta: ha majd ismét mint férj és feleség élnek együtt, az utolsó fillérig hiánytalanul adja vissza neki. Rhett ezt afféle végkielégítésnek szánta a váláshoz, ő pedig, mivel nem akar elválni, nem is fogadhatta el. Az utazáshoz azonban mégis ki kellett vennie a bankból az összeg egy részét, és ez ugyancsak nyomasztotta. Minden olyan gyorsan történt: nem volt rá idő, hogy Atlantából átutalást kérjen. De azért a savannahi bankban betett egy elismervényt a megmaradt arany mellé, és szentül megfogadta, hogy takarékoskodni fog: a lehető legkevesebbet költ abból az aranyból, amelynek köszönhetően most olyan egyenes a háta és olyan karcsú a dereka – acélpántok helyett ugyanis most aranyérmékkel bélelte ki fűzőjét. így hát valóban az a legjobb megoldás, ha minél többet nyer a whisten; így legalább a magáéból költhet. Még egy hét a hajón, és ha-nem pártol el mellőle a szerencse, akár újabb százötven dollárral is hizlalhatja erszényét! De azért mégis örül majd, ha túl lesz az utazáson. Hiába feszítette-dagasztotta a vitorlákat a szél: a Brian Boru-t túlságosan nagynak érezte. Nyoma sem volt szívében annak a boldog izgalomnak, amely eltöltötte, amikor a charlestoni kikötőben versenyt száguldott a viharral. És hiába fogadkozott Colum oly költőien: egy árva delfin sem akadt útjukba. – Ó, Scarlett, drágám, hát megjöttek! – Colum dallamos és máskor oly higgadt hangja vibrált az izgalomtól, amikor karjánál fogva odahúzta Scarlettet a hajókorláthoz. – Itt a díszkíséretünk! Nemsokára megpillantjuk a partot! A magasban ott keringtek a Brian Boru körül az első sirályok. Scarlett viharzón átölelte Columot, hogy kisvártatva újból megszorongassa lelkesedésében, amikor rokona rábökött a vízben fickándozó sima, ezüstösen csillámló testekre. Hát végül mégiscsak megjelentek a delfinek is! Jóval később aztán ott állt Colum és Kathleen között, szorosan fogva kalapját az erős szélben. A hajó gőzerővel nyomult a kikötőbe. Scarlett ámultan meredt a jobboldalt elterülő sziklás szigetre. Hihetetlennek tetszett, hogy akár ez a magasan tornyosuló kőszirt is megállhasson a nekizúduló, fehér tajtékot hányó hatalmas hullámokkal szemben. Scarlett szeme a szelíd lankájú claytoni dombvidékhez szokott, s még soha nem volt része olyan vad, különös látványban, mint ez az égbe törő kopár sziklafal. – De ugye ez a vidék teljesen lakatlan? – érdeklődött. – Írországban egyetlen darabka föld sem veszhet kárba – felelte Colum. – De az már igaz, hogy Inishmore-t csak rettenthetetlen emberfajta vallhatja otthonának. – Inishmore… – ismételte Scarlett az idegen csengésű, mégis oly muzsikásán szép nevet, amely semmilyen ismert hangzásra nem hasonlított. Aztán elnémult ő is, akárcsak Colum és Kathleen. Ki-ki a maga gondolatvilágába révülve meredt a

galwayi öböl tágas, csillogóan kék víztükrére. Colum, amikor maga előtt látta hazáját, eltelt gyengédséggel teljes fájdalmas együttérzéssel, és mint napjában annyiszor, ismét megújította magában a fogadalmat: kíméletlenül harcol továbbra is az elnyomók ellen, és nem nyugszik, amíg az ír föld vissza nem kerül az ír nép tulajdonába. A Scarlett poggyászába fejtett fegyver csöppet sem aggasztotta. A galwayi vámhivatalnokokat elsősorban a hajók rakománya érdekelte, és csak arra ügyeltek, hogy a brit kormány hozzájusson az őt megillető váméhoz. A Brian Boru láttán most is, mint mindig, csak gúnyosan elhúzzák majd a szájukat. A megtollasodott ír származású amerikaiak csak növelték fölényérzetüket mind az írekkel, mind az amerikaiakkal szemben. De azért még így is szerencse, gondolta Colum, hogy sikerült rávenni Scarlettet az utazásra. Hiába vásárolt össze Amerikában annyi cipőt, annyi vég kalikót: Scarlett alsószoknyái mégis sokkal alkalmasabbak a puskák elrejtésére. Sőt még az is meglehet, hogy népe nyomorát látva ő maga is megoldja majd bukszáját. Ámbár ehhez nem fűzött túlzott reményeket; Colum józan ember volt, és már az első percben felmérte unokahúga jellemét. Tudta, milyen gátlástalanul önző, bár emiatt nem szerette kevésbé; pap volt, és megbocsátóan tekintett az emberi gyengeségre – mindaddig, amíg nem angolokról volt szó. Miközben ügyesen terelgette Scarlettet saját céljainak megfelelően, egyszersmind őszinte vonzalmat érzett iránta; kedvelte, éppen olyasformán, mint az O'Hara gyerekeket. Kathleen szorosan markolta a hajó korlátját, és arra gondolt: nem bírom kivárni, amíg horgonyt vetünk. Ha most a vízbe ugranék és partra úsznék, tudom, megelőzném a hajót. Ó, bárcsak otthon lennék már. Otthon… otthon… Scarlett torka elszorult, csak valami vékonyka, sípoló kis hang tört fel belőle. Hiszen amott a lapályon egy vár tornyosul! Igazi vár, nem lehet más – látni a csipkés oromzatán! Igaz, hogy eléggé roskatag, de mit számít – akkor is olyan, mint a mesekönyv képein. Alig várta, hogy felfedezze magának ezt az ismeretlen országot. Amikor Colum lesegítette a hajóhídról, ráeszmélt, hogy merőben új világba lép. A rakpart éppoly forgalmas volt, mint Savannah-ban, zsúfolt, lármás, és nem is veszélytelen: itt is száguldoztak a kocsik, nyüzsögtek a ki– és berakodó munkások a hordók, tartályok, bálák körül. De ezek mind fehérek voltak, és olyan nyelven üvöltöztek egymásnak, amelyből Scarlett egy kukkot sem értett. – Az ősi ír nyelvet, a keltát használják – magyarázta Colum. – De ne aggódj, Scarlett, drágám: a keltát már csak itt, a nyugati partvidéken ismerik. Mindenki beszél angolul; könnyen boldogulsz majd. Ekkor egy férfi, mintha csak meg akarná hazudtolni biztató szavait, megszólította, de olyan idegen hangsúllyal, hogy Scarlett először rá sem jött: angolul beszél. Amikor ezt bevallotta Columnak, a pap elnevette magát. -Hát szent igaz, hogy kicsit furán hangzik – de azért angol az, nyugodj csak bele. Csak éppen az az angol, amit az angolok beszélnek: az orrukon át, mintha meg akarnának fulladni tőle. Ez az illető őrmester volt, őfelsége a királynő hadseregéből. – Azt hittem, gombügynök – kuncogott Scarlett. Az őrmester rövid, szűk, cifra zubbonyán párosával legalább tucatnyi fényesre dörzsölt sárgaréz gomb díszlett, s két-két gomb között vastag arany paszomány feszült. Scarlett úgy vélte: nem egyenruha ez, inkább jelmezbálba való maskara. Belekarolt Columba. – Szörnyen boldog vagyok, amiért eljöttem! – És nem is túlzott. Olyan másnak, olyan újszerűnek látott mindent. Nem csoda, gondolta, hogy az emberek úgy odavannak az utazásért! – A poggyászt utánunk hozzák a szállodába – mondta Colum, visszatérve a padhoz, ahol Scarlettet és Kathleent hagyta. – Minden el van intézve. Holnap aztán útra kelünk Mullingarba – vagyis hazafelé. – Nem indulhatnánk máris? – kérdezte Scarlett reménykedőn. – Még olyan korán van; alig ütötte el a delet. – Csakhogy a vonat már nyolckor elment, Scarlett, drágám. És a szálloda igazán kitűnő; remek a konyhája is. – Emlékszem rá – szólalt meg Kathleen. – Ezúttal én is megkóstolom majd azokat a fura süteményeket. – Sugárzott boldogságtól; Scarlett alig ismert rá a félénk, csendes savannah-i kislányra. –Amikor búcsúztam a hazámtól, olyan szomorú voltam, hogy egy falat le nem ment a torkomon. Ó, Scarlett, nem tudhatod, mit jelent nekem, hogy újra ír földet érzek a talpam alatt. Legszívesebben térdre borulnék, hogy megcsókoljam.

– Gyertek már, lányok – nógatta őket Colum. – Ma nem lesz könnyű bérkocsit találnunk, hiszen szombat van és vásárnap. – Vásárnap? – visszhangozta Scarlett, Kathleen pedig tapsikolni kezdett: – Vásárnap egy ekkora városban! Ó, Colum, ez csodás lehet! „Csodás” is volt: minden képzeletet felülmúlóan izgalmas és kivált Scarlett számára merőben idegenszerű. A Vasút szálló előtti .nagy füves téren nyüzsgötthullámzott a színpompás tömeg. Amikor a bérkocsi letette őket a szálloda előtt, Scarlett könyörögni kezdett: ne menjenek fel a szobájukba, hagyják az ebédet is – inkább tüstént vessék bele magukat a tömegbe. Kathleen is csatlakozott hozzá. – A sátraknál vehetünk mindenféle ennivalót, Colum, és úgyis szeretnék harisnyát vásárolni ajándékba a lányoknak. Megvettem volna Amerikában is, de ott nem kapni olyat, Brigid pedig, tudom, majd eleped érte. – És nem csodálkoznék, ha Kathleen O'Hara is osztoznék az epekedésben – somolygott Colum. – Hát jó, majd én utánanézek a szobáknak. De vigyázz Scarlett rokonunkra, nehogy eltévedjen. Van nálad pénz? – Marékszámra, Colum. Jamie-től kaptam. – Csakhogy az amerikai pénz, Kathleen. Itt azzal nem fizethetsz. Scarlett rémülten markolt Colum karjába. Mit jelentsen ez? Talán az ő pénze sem ér semmit ideát? – Itt más pénz járja, Scarlett, drágám, ennyi az egész. Meglátod, milyen mulatságos az angolok pénze. Majd én átváltom valamennyiünknek. Mennyit szeretnél? – Itt van nálam az egész, amit kártyán nyertem. Zöldhasúakban. – Scarlett dühös megvetéssel ejtette ezt a szót. Köztudott volt, hogy a zöld hasú bankók nem érnek annyit, amennyi rájuk van nyomtatva; bár inkább ezüstben vagy aranyban hajtotta volna be pénzét a veszteseken! Elővette táskájából a tíz–, öt-és egydolláros bankjegyköteget, és átadta Columnak. – Váltsd be, ha tudod. – Ilyen sokat? – szökött magasba Colum szemöldöke. – Még szerencse, Scarlett, drágám, hogy engem sohasem hívtál a kártyaasztalhoz. Hiszen ez itt legalább kétszáz dollár. – Kétszáznegyvenhét. – Ezt nézd meg, Kathleen, arany virágom, mert ennyi pénzt egyszerre úgyse látsz többé. Nincs kedved marokra fogni? – Jaj, dehogy, hozzáérni sem merek! – hőkölt vissza Kathleen, háta mögé rejtve kezét, és tágra nyílt szemmel bámult Scarlettre. Mintha ötlábú borjú volnék, gondolta Scarlett idegesen. Hát olyan nagy pénz az a kétszáz dollár? A bundájáért többet fizetett. És Jamie-nek sem lehet kevesebb a havi tiszta nyeresége a bolton. Mit adja hát Kathleen a falusi ártatlanságot? – Nesztek – nyújtotta ki a kezét Colum. – Itt van néhány shilling mindkettőtöknek. Vásárolgassatok csak, amíg én benézek a bankba. Aztán találkozunk itt a pástétomsütőnél, és harapunk valamit. – A zsúfolt tér közepe felé mutatott, ahol sárga zászló lengett. Scarlett követte szemével Colum mozdulatát, és elfogta a kétségbeesés. A szálloda bejárata és a tér között az utca megtelt lassan vonuló marhákkal. Itt ugyan soha nem jut át! – Bízd csak rám magad – szólalt meg Kathleen. – Tessék, Colum, itt vannak az én dollárjaim is. Te pedig fogd meg a kezem jó erősen, Scarlett. Hová lett a Savannah-ban megismert riadt kislány? Kathleen hazaérkezett. Arca kigyúlt, szeme csillogott, és sugárzóbban losolygott, mint fölöttük a nap. Scarlett tiltakozni próbált, kifogást keresett, de Kathleen rá ;m hederített. Scarlettet maga után vonszolva áttört a tehéncsordán, és másodpercek alatt már ott is voltak a fűvel benőtt téren; Scarlettnek arra sem jutott ideje, hogy sikoltozzék a félelemtől vagy a haragtól, és amikor a térre ért, lelkesedésében fiés izgatottságában már meg is feledkezett mindkét indulatról. Charlestonban is, Savannah-ban is rajongott a piacért; a nyüzsgés, a tarka kavarodás, az áruk bősége valósággal megbabonázna. De mi volt mindez a galwayi vásárhoz képest?! Akármerre nézett, mindenütt zajlott az élet, mindenütt történt valami. Férfiak és nők, eladók és vásárlók alkudoztak, vitatkoztak, kiabáltak, nevettek, ki dicsérte az árut, ki gáncsolta. Volt itt minden: bárány, csirke, tyúk, tehén, disznó, kecske, szamár; árultak tojást, vajat, tejszínt. – Milyen édesek – sikkantotta Scarlett a kosarakban sivalkodó rózsás kismalacok, a hosszú fülű, puha szőrű kis csacsik láttán. – Milyen szépek! – álmélkodott újra meg újra, megcsodálva az asszonyok és lányok színpompás öltözékét. Az első láttán még azt hitte, a lány jelmezt visel, de amikor a többieket is szemügyre vette, rájött, hogy szinte mind egyforma ruhában járnak. Már nem csodálkozott, hogy

Kathleen harisnyát akar venni. Ahova csak nézett, a nők tarka csíkos harisnyába bújtatták lábukat; volt kék és sárga, piros és fehér, sárga és piros, kék és fehér. Egyetlen lányon, sem volt magas szárú, fűzős cipő, helyette mélyen kivágott, lapos sarkú fekete bőrtopánt viseltek, és lábukból a szoknya alatt jó arasznyi kilátszott. És micsoda szoknyák voltak! Ragyogó pirosak, kékek, zöldek, sárgák, mint alattuk a harisnya, bővek, csak úgy ringtak-hullámoztak a lányok csípője körül. Színes ingválluk valamivel sötétebb árnyalatú volt, hosszú, gombos ujjal, s a kivágásba szépen hajtogatott, ropogós fehér kendőt tűztek. – Én is szeretnék ilyen harisnyát, Kathleen! Meg szoknyát is! Meg ingvállat és hozzá való kendőt. Jaj, muszáj, hogy nekem is legyen ilyen! Olyan gyönyörű! – Hát tetszik az ír viselet, Scarlett? – mosolygott Kathleen jólesőn. – Mennyire örülök! Hiszen neked olyan finom holmijaid vannak; azt hittem, csak nevetsz majd a mi ruháinkon. – Bárcsak mindig így öltözhetnék én is. Odahaza is ilyenben jártok? Ó, te szerencsés lány, most már értem, miért vágyódtál úgy vissza! – Á, ez az ünneplő viseletünk; a vásárba vesszük fel, azért, hogy a legények szeme megakadjon rajtunk. Gyere, megmutatom a hétköznapi ruhákat is. – Kathleen ismét megragadta Scarlett csuklóját, és úgy vezette a tömegen át, mint az imént a tehenek között. A tér közepe felé asztalok, vagyis inkább lábakra fektetett deszkák álltak, roskadásig rakva női holmival. Scarlettnek szeme-szája elállt. Legszívesebben mindent megvett volna, amit csak lát. Ó, ez a sok harisnya – és ezek a csodálatos kendők, milyen bársonyosan puha a fogásuk… és mennyei Atyám, micsoda csipke! A varrónőm Atlantában a lelki üdvösségét is odaadná, ha ilyen dús, nehéz csipkeszövethez juthatna. És igen – itt vannak a szoknyák is! Milyen gyönyörűek! Ó, be csodásan állna rajtam az a különös árnyalatú piros – no meg az a kék is! De várjunk csak – a szomszéd asztalon van másfajta kék is, amolyan sötétebb. Melyik a legszebb? Szent ég – hiszen ott, messzebb valami halványvöröset is látok… Scarlett valósággal beleszédült a választék bőségébe. Úgy érezte, minden darabot végig kell tapogatnia – olyan sűrű, olyan puha volt a kelme, valósággal felizzott, életre kelt kesztyűs keze érintésétől. Aztán gyorsan, hanyagul lehúzta fél kezéről a kesztyűt – a szövést, a mintát is érezni akarta, hiszen soha még nem tapintott hasonlót. – Én meg csak várok-várok a pástétomosnál, s már a nyál is összefut a számban – szólalt meg Colum, és megsimogatta Scarlett karját. – Ne izgasd magad, drágaságom, hiszen később még visszajöhetsz. – Azzal kalapját megemelve rábólintott az asztal mögött álló fekete ruhás asszonyra. – Süssön le örökké a nap kezed szépséges munkájára – mondta –, és kérlek, ne haragudj erre az én amerikai unokahúgocskámra – ámulatában leharapta a nyelvét! Jobb lesz, ha most megetetem; ha majd visszaér, Szent Brigitta segítségével talán a hangja is megjön! Az asszony szélesen rámosolygott Columra, még egy lopott pillantást vetett Scarlettre, majd, miközben Colum elcipelte, még utánuk szólt: – Köszönöm, atyám! – Kathleen elmesélte, hogy kicsit meghibbantál – mondta Colum kuncogva. – Szegényke legalább tucatszor megcibálta a ruhád ujját, de te ügyet sem vetettél rá. – El is felejtettem, hogy a világon van – mondta Scarlett bűnbánóan. – Még soha nem láttam ennyi gyönyörű holmit egy rakáson. Azt terveztem, veszek egy estélyi öltözéket, de nem hiszem, hogy kibírom addig, amíg sor kerül rá. Mondd meg őszintén, Colum: szerinted megtehetem, hogy amíg itt vagyok, én is úgy öltözzem, mint az ír lányok? – Szerintem nem is tehetsz mást, Scarlett, drágám. – Ó, de nagyszerű mulatság lesz! Micsoda mesés nyaralás, Colum! Mennyire örülök, hogy eljöttem! – Nem jobban, mint mi, Scarlett, húgocskám. Scarlett sehogy sem tudott eligazodni az angol pénzeken. A font papírból van, és két grammot se nyom, a penny viszont hatalmas, akkora, mint egy ezüstdollár, no és a ,,tuppence”-nek becézett kétpennys kisebb az egypennysnél! Más fémpénzeket félpennynek neveznek, ismét másokat meg shillingnek… Az embernek igazán megzavarodik a feje. Ámbár úgysem számít, hiszen ingyen jutott hozzá az egész kollekcióhoz, a whistasztal mellett. Csak az az érdekes, hogy a szoknyáért kettőt kell fizetni abból a shilling nevezetű micsodából, a cipőért meg egyet, harisnyáért pedig mindössze néhány pennyt. Scarlett odaadta Kath-leennek a húzózsinórra járó pénzeszacskót. – Állíts le, mielőtt kifogy – mondta, és azzal nekilátott a vásárlásnak. A szállodába lépve mindhárman meg voltak rakodva, mint a málhás öszvér. Scarlett mindenféle színű és súlyú szoknyát összevásárolt – Kathleen szerint a könnyebbek alsószoknyának is megteszik –,

és hozzá több tucat harisnyát; önmagának, Kathleennek, Brigidnek, meg az összes többi unokanővérnek és -húgnak, akit még csak ezután fog megismerni. Blúzokra is szert tett, és rengeteg csipkére, keskenyebbre és szélesebbre, egy részük már feldolgozva gallérnak, kendőnek vagy mókás szabású kis főkötőnek. Volt a szerzemények között egy hosszú, csuklyás kék köpeny is, meg mellé egy piros, mert nem tudta eldönteni, melyik a szebb, és még egy fekete is, mivelhogy Kathleen szerint hétköznapra a fekete a leggyakoribb viselet, és ugyanebből az okból kellett szert tennie egy fekete szoknyára is, amely alá színes alsó szoknyákat lehet felhúzni. És mert az ittenihez fogható finom vásznat még nem látott, vásárolnia kellett vászonkendőket, ingvállakat, alsószoknyákat, valamint hat tucat zsebkendőt is. A nyakba való kendőkből halomszámra válogatott, már nem is fáradozott, hogy megolvassa őket. – Halálosan kimerültem – nyögte boldogan, amikor lakosztályuk nappalijában elterült a plüsspamlagon. Kathleen az ölébe hullajtotta a pénzeszacskót. Még mindig megvolt a pénz nagyobbik fele. – Úristen! – sóhajtott fel Scarlett. – Máris érzem, hogy a bolondulásig fogom szeretni Írországot! 48 Scarlettet valósággal megbabonázták tarka, ragyogó új ,,jelmezei”. Körülhízelegte Kathleent: „öltözzék be” ő is, és menjenek vissza a térre, de a lányka udvariasan, ám hajthatatlanul nemet mondott. – A szállodában angol szokás járja, Scarlett; későn fogunk vacsorázni, és holnap korán kell indulnunk. Írországban gyakran tartanak vásárt; a falunk melletti városban is van minden héten. – De magad is elismerted, hogy a galwayinek nincs párja – egyezte meg Scarlett bizalmatlanul, és Kathleen sem tagadta, hogy a trimi vásár bizony sokkal szerényebb. Ám a térre mégsem akart visszamenni, és Scarlett kelletlenül bár, de abbahagyta az unszolást. A Vasút szálló étterme híres volt jó konyhájáról és az udvarias kiszolgálásról. Két libériás pincér kalauzolta Scarlettet és Kathleent egy magas, elfüggönyözött ablak közelében álló nagy asztalhoz, aztán mögéjük álltak, hogy tálaljanak. Columnak be kellett érnie a frakkos főpincérrel. Hat fogásból álló vacsorát rendeltek, és Scarlett éppen nagy élvezettel falatozott a finom mártásban úszó híres galwayi lazacból, amikor a téren megszólalt a zene. Elhúzta a nehéz, sűrűn rojtozott drapériát, majd a mögötte lévő könnyű selyemfüggönyt és végül a sűrű csipkevitrázst. – Megmondtam! – kiáltotta. – Tudtam én, hogy vissza kellett volna mennünk. A téren táncolnak! Jaj, menjünk mi is! Fussunk! – Scarlett, drágám – tiltakozott Colum –, hiszen csak most láttunk neki a vacsorának! – Lárifári! A hajón már degeszre tömtük a gyomrunkat; kinek kell egy újabb véget nem érő vacsora? Máris felveszem az új ünneplőmet, és megyek táncolni. És nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna. – Igazán nem értlek, Colum – mondta Kathleen. A tér egyik padján üldögéltek, közel a táncolókhoz, hogy kéznél legyenek, ha Scarlett netán bajba keverednék. De Scarlett egyelőre – piros és sárga alsó szoknyái fölött ringó kék szoknyájában – úgy járta a forgatóst, mint aki erre született. – Mit nem értesz, hadd halljam! – Egyáltalán miért szálltunk meg ebben az előkelő angol szállodában, mint holmi főrangú személyek? És ha már itt vagyunk, miért nem ettük meg azt a különleges vacsorát, amilyenben többé aligha lesz részünk? Nem mondhattál volna kerek perec nemet Scarlettnek, úgy, ahogy délután én már megtettem? Colum két keze közé fogta a lány kezét. – Mindjárt megmagyarázom, húgocskám. Scarlett még nem érett meg rá, hogy megtudja az igazat Írországról és benne az O'Hara családról; én pedig abban bízom, hogy megkönnyíthetem számára a felismerés útját. Jobb, ha most vidám kalandként éli meg, hogy ír népviseletbe bújik, mint ha máris sírva kellene ráeszmélnie, hogy a szép selymes uszálya előbb-utóbb csupa sár lesz. Amikor a forgatóst járja, az írek közé vegyül, és lelkesedik értük; és közben nem veszi észre, hogy a kezük piszkos, a ruházatuk szegényes. Hidd el, én is szívesebbén aludnék fenn a szobámban, de hiába, ez most fontosabb. – De azért ugye holnap hazamegyünk? – Kathleen hangja csupa fojtott sóvárgás volt. – Hát persze, erre szavamat adom – szorította meg a kezét Colum. – De előre megmondom: első osztályon utazunk, és neked úgy kell tenned, mintha mi sem lenne természetesebb. Továbbá azt is közlöm, hogy Scarlettet Mollynál és Róbertnél fogom elszállásolni, és te jó képet fogsz vágni hozzá. Kathleen kiköpött. – Tessék, ez a véleményem Mollyról meg az ő Robertjéről. De az a fő, hogy Scarlett lakik majd náluk és nem én, úgyhogy légy nyugodt, meg sem mukkanok. Colum a homlokát ráncolta, de nem kishúga szavai miatt, hanem mert észrevette, hogy Scarlettet

éppen ölelgetni kezdi a legújabb táncosa. Colum persze nem tudhatta, hogy Scarlett tizenöt éves kora óta mestere a férfiak felhergelésének és leforrá-zásának. Felpattant, és a táncolók felé indult, de mire odaért, Scarlett már ki is siklott hódolója karjai közül, és Columhoz szaladt. – Végre rászántad magad, hogy felkérj? Colum megragadta Scarlett kinyújtott kezét. – Ellenkezőleg. Azért jöttem, hogy hazavigyelek. Már rég aludnunk kellene mindhármunknak. Scarlett nagyot sóhajtott. Felhevült arca a fölötte függő rózsaszín lampion fényében még pirosabbnak tűnt. Ilyen tarka lampionok himbálóztak az egész tér fölött, a magas, széles koronájú fák ágairól. Szállt a hegedűszó, nevetett, kiabált a táncoló tömeg, és Scarlett nem is értette tisztán Colum szavait – de a hangsúly egyértelművé tette mondanivalóját. A pap arca még a lampion rózsaszín fényében is fáradtnak látszott, így hát Scarlett nem ellenkezett. Mosolyogva követte, hiszen – gondolta – úgyis rengeteg alkalom lesz még táncra. Két teljes hetet tölt majd Írországban, és közben persze részt vesz nagyanyja – az első, az eredeti Katie Scarlett – századik születésnapján. Ezt az ünnepséget semmi pénzért el nem mulasztaná! Mennyivel értelmesebb ez a rendszer, mint az otthoni vasutaké, gondolta Scarlett, amikor megpillantotta az egyes fülkékbe nyíló ajtókat. Mennyivel kellemesebb, hogy az embernek saját külön kis helyisége van, ahelyett hogy egy rakás idegennel kellene közös kocsiban ücsörögnie. Nincs középső folyosó sem, ahol folyton nyüzsögnek a fel– és leszállók, és közben mindegyre az ember ölébe akarnak pottyanni. Boldogan mosolygott Kathleenre és Columra. — Imádom ezeket az ír vonatokat. Egyáltalán, egész Írországot imádom. – Kényelmesen belesüppedt a puha bársonyülésbe, s alig várta, hogy elhagyják az állomást: látni akarta végre az ír tájat, amely bizonyosan egészen más lesz, mint az amerikai. És Írország nem is okozott csalódást. – Szavamra, Colum – kiáltott fel Scarlett, amikor már vagy egy órája utaztak –, ez az ország valósággal tele van szórva várakkal. A legkisebb hegy tetejére is jut, de még a síkság is tele van velük. Csak azt nem értem: miért düledezik mind? Miért nincs bennük lakó? – A legtöbb vár már nagyon öreg, Scarlett, drágám; négyszáz éve épültek, vagy még régebben. Azóta az emberek kényelmesebb hajlékot is találtak. Scarlett bólintott; a válasz ésszerűnek tetszett. Bizony fárasztó lehet folyton fel-le szaladgálni a tornyok lépcsőin. Hanem azért olyan vadregényesek! Ismét az ablakhoz tapasztotta az orrát, aztán egyszer csak panaszosan mondta: – Ο be kár! Megeredt az eső. Nem nézhetem tovább a váraimat. – Nemsokára eláll – biztatta Colum. Így is lett; még a következő állomásig sem kellett várni. – Ballinasloe – olvasta Scarlett hangosan a tábláról. – De gyönyörű nevük van itt a városoknak! Hogy hívják azt a helyet, ahol a családunk lakik? – Adamstownnak – felelte Colum, és Scarlett arckifejezését látva elnevette magát. – Tudom, ez nem hangzik valami nagyon írnek. Szívesen megváltoztatnám a kedvedért, sőt mindnyájunk kedvéért. De hiába, a tulajdonos angol, és ő aligha bólintana rá. – Egy egész városnak egy tulajdonosa van? – Nem város az; csak az angolok nevezik úgy, merő hencegésből. Igazából még falunak sem nagyon mondható. Az angol, aki építtette, a fiáról nevezte el; apró ajándék a kis Ádámnak! Azóta már a sokadik leszármazottra szállt. A mostani birtokos jó, ha egyszer vagy kétszer látta. Londonban él, az intézője kormányozza helyette a birtokot. Colum szavai keserűen csengtek, és Scarlett jobbnak látta, ha nem kérdezősködik tovább; beérte a mellettük elsuhanó várak számbavételével. A vonat éppen lassítani kezdett a soron következő állomás előtt, amikor igazi díszpéldányon akadt meg a szeme: hatalmas várkastély volt, s még csak nem is düledezett. Holtbiztos, hogy ebben lakik valaki! Ki lehet az? Lovag? Vagy talán herceg? Korántsem, mondta Colum; ez kaszárnya; egy angol ezred tanyázik a falai között. Most aztán jókora bakot lőttem, gondolta Scarlett. Kathleen-nek csak úgy lángolt az arca. – Hozok egy kis teát – mondta Colum, amikor a vonat megállt. Lehúzta az ablakot, és kihajolt. Kathleen mereven nézte a padlót. Scarlett felállt, s odament Colum mellé; olyan jólesett kinyújtóztatni a lábát. – Ülj vissza, Scarlett – mondta a pap nagyon határozottan. Scarlett engedelmeskedett; de így is látta a peronon felsorakozó, csinos egyenruhába öltözött férfiakat, és azt is látta, milyen keményen rázza meg a fejét Colum, amikor megkérdezték, van-e a fülkében üres hely. Micsoda ravasz, hidegvérű fickói

Széles válla kitölti az ablaknyílást, úgyhogy senki sem láthat be a fülkébe, ahol nem kevesebb, mint három kényelmes ülés állt üresen. Ezt a módszert jó lesz megjegyezni; majd ő is alkalmazza, ha netán később Colum nélkül utazik egy ír vonaton. Amikor a vonat ismét mozgásba lendült, Colum három bögre teát hozott, meg egy degeszre tömött batyut. – Ezt kóstold meg – mondta, immár mosolyogva. – Igazi ír különlegesség: édes kőttes a neve. – A durva szövésű vászonkendőben pompás, könnyű gyümölcskenyér szeletek voltak. Scarlett még Kathleen adagját is bekebelezte, majd izgatottan tudakolta, nem hozhatna-e neki Colum a következő állomáson még egy kendőre valót. – Nem tudnál böjtölni még egy fél órácskát? Akkor leszállunk, és sort keríthetünk egy rendes étkezésre. – Scarlett lelkesen bólogatott. A vonat meg a várak pettyezte táj újszerűsége hovatovább megkopott, és Scarlett alig várta az újabb élményt, bármi legyen is az. Ám az állomás tábláján a várt ,,Adamstown” helyett a ,,Mullingar” név állt. Ó, szegény báránykám, sajnálkozott Colum, hát nem szóltam előre? Vonattal az útnak csak egy részét tehetik meg; ebéd után kocsin kell tovább menniök. De csak húsz mérföld az út; még sötétedés előtt otthon lesznek. Húsz mérföld? Hiszen annyira van Jonesboro is Atlantától! Irdatlan sokáig kocsikázhatnak, pedig már a vonaton is eltöltöttek majdnem hat órát. Amikor Colum bemutatta barátját, Jim Dalyt, Scarlettnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy bájosan mosolyogjon. Tetejébe Daly még csak jóképű sem volt; igaz, annál tetszetősebb a kocsija, négy élénkpirosra mázolt kerekével és ragyogó kék oldalával, amelyen cirkalmas arany betűkkel állt a J. DALY név. Bármi légyen is a mestersége, gondolta Scarlett, szépen kereshet vele. Ami a mesterségét illeti, Jim Daly kocsmáros és serfőző volt. Scarlett ingatlanaihoz ugyan egy kocsma is tartozott, de még soha be nem tette oda a lábát, és amikor most belépett a tágas, sörszagú helyiségbe, úgy érezte, izgalmasan csiklandós illetlenséget művel. Kíváncsi pillantást vetett a fényezett tölgyfából készült hosszú söntéspultra, de nem volt ideje, hogy szemügyre vegyen minden részletet, mert Daly egy másik ajtón át máris egy folyosóra kalauzolta őket, onnan pedig tovább az emeletre, saját lakásába, hogy vele és családjával költsék el az ebédet. Az ebéd jó volt, de Scarlett akár Savannah-ban is érezhette volna magát: a mentás mártásban, tört burgonyával felszolgált báránycomb ízében igazán nem volt semmi különleges vagy épp idegenszerű. És a beszélgetés is a savannah-i O'Harák körül forgott: mit csinálnak, hogy szolgál az egészségük. Jim Daly mamája, mint kiderült, ugyancsak O'Hara volt; újabb rokon! Scarlett úgy vélte; semmi jele, hogy Írországban van, még kevésbé annak, hogy éppen egy kocsma fölött. Tetejébe a Daly család egyetlen tagja sem mutatott valami nagy érdeklődést az ő véleménye iránt; túlságosan el voltak foglalva egymással és egymás dolgaival. Ebéd után valamivel biztatóbbra fordult a helyzet. Jim Daly mindenáron meg akarta mutatni az amerikai vendégnek Mullin-gar nevezetességeit. Karját nyújtotta Scarlettnek, Colum és Kathleen pedig követték őket. Nem mintha valami sok látnivaló volna itt, gondolta útközben Scarlett. Hitvány kis fészek, egyetlen utcával, azon is ötször annyi a kocsma, mint az üzlet – de legalább kinyújtóztathatom végre a lábam. A főtér félakkora sem volt, mint a galwayi, és semmi érdekes nem zajlott rajta. Ekkor fekete kendőbe burkolt fiatal nő jött feléjük, kinyújtott kézzel, ujjait fölfelé görbítve. – Az Isten áldja meg a hölgyet és az uraságot – szólalt meg siránkozó hangon. Jim néhány pénzdarabot hullajtott a nő kezébe, az pedig mélyet bókolt, és megismételte az áldást. Scarlett elképedt: ez az arcátlan teremtés nem átall itt kéregetni! Ő ugyan egy petákot se adott volna neki; a nő csöppet sem látszott betegnek – ugyan miért nem megy el dolgozni, hogy megkeresse a kenyerét? Ekkor a tér egyik sarkából nevetés harsant. Scarlett arra fordult: egy csapat katona kanyarodott be valamelyik mellékutcából, s egyikük ingerkedni kezdett a koldusasszonnyal: pénzt nyújtott felé, de olyan magasan, hogy az nem érhette el. Micsoda vadállat! No de mi másra számíthat egy ilyen teremtés, aki nem röstell nyilvánosan kéregetni, és van mersze még katonákat is leszólítani, holott mindenki tudja, milyen nyersek és durvák… Igaz, ezek a fura figurák mindennek látszanak, csak katonának nem; nevetségesen cicomás uniformisukban inkább nagyra nőtt játék huszárnak tűnnek. Aligha szagolhattak valaha is puskaport; legföljebb ünnepi díszfelvonulásokhoz szoktak. Még jó, hogy Írországban nincsenek olyan igazi katonák, mint Amerikában. Szerencsés ország: se kígyók, se jenkik! Ekkor a katona belehajította a pénzt egy undorító pocsolyába, és az egész társaság ismét nyeríteni kezdett. Scarlett látta, amint Kathleen két kézzel markolja meg Colum karját. Az kiszabadította magát, és odament a kis csoporthoz. Úristen, a végén még előadást tart nekik a keresztyén erkölcsiségről! Ekkor azonban Colum felgyűrte a kabátujját, és Scarlettnek a lélegzete is elállt. Mennyire hasonlít

most a papához! Talán csak nem akar megverekedni a katonákkal? Colum azonban letérdelt a macskakőre, és kihorgászta a pénzt a poshadt tócsából. Scarlett lassan, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Egy percet sem aggódna, ha Columnak csak egyetlen ilyen cifra, pipogya játék katonával szemben kellene helyt állnia, de ötükkel talán még egy O'Hara sem bírna. Másfelől viszont mi a csudának csinál ilyen nagy ügyet egy semmi koldusasszony bajából? Colum felállt, háttal a katonáknak, akik láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, amiért mulatságuk ilyen váratlan fordulatot vett. S amikor Colum belekarolt az asszonyba és elvezette, gyors hátraarccal elindultak az ellenkező irányba. Hát ezt megúsztuk, gondolta Scarlett. Legföljebb Colum nadrágja sínylette meg a kalandot, bár gondolom, a sok térdeléstől már úgyis alaposan megkopott. Milyen furcsa: többnyire eszembe sem jut, hogy pappal van dolgom! Ha Kathleen nem rángat ki hajnalban az ágyból, meg is feledkeztem volna róla, hogy indulás előtt még misére kell mennünk. A városnéző séta ezután már hamar véget ért. A Királyicsatornán egyetlen hajó sem volt látható, és hiába ecsetelte Jim Daly lelkesen, mennyivel kellemesebb hajón utazni Dublinba, mint vonaton, Scarlett jóformán oda sem figyelt. Ugyan mit érdekli őt Dublin, amikor már szeretne minél előbb Adams-townba indulni? Kívánsága nemsokára teljesült. Mire visszaértek Daly kocsmájához, az ajtó előtt már kopottas kis fogat várakozott, amelyre éppen akkor rakta fel csomagjaikat egy kötényes, ing-ujjra vetkőzött férfi; a bőröndöket már odaszíjazták a kocsi hátuljához. Scarlett útiládája most sokkal könnyebb volt, mint amikor Jim Daly és Colum kihozta a hajó raktárából – de erről senki nem tett említést. Miután a kötényes férfi végzett a rakodással, bement a kocsmába, és amikor ismét feltűnt, már kocsisköpenyt és cilindert viselt. – Az én nevem is Jim – mondta kurtán. – Indulhatunk. – Scarlett felszállt a hátsó ülésre, Kathleen odaült mellé, Colum pedig szemközt foglalt helyet. – A Jóisten kísérjen utatokon! – kiáltozta a Daly család. Scarlett és Kathleen a zsebkendőjét lengette az ablakon át, Colum pedig kigombolta kabátját, és levette kalapját. – Más nevében nem beszélhetek – mondta –, de jómagam most szundítok egyet. Remélem, a hölgyek elnézik a tolakodásomat. – Azzal lehúzta csizmáját, és harisnyás lábát felrakta a szemközti ülésre, Scarlett és Kathleen közé. Azok ketten összenéztek, majd lehajoltak, és maguk is kifűzték cipőjüket; két percbe sem telt, és kalapjuktól megszabadulva már ők is a kocsi sarkának támasztották fejüket, lábuk pedig kétfelől pihent Colum oldalán. Istenem, de kényelmesen érezném most magam, ha a Galwayben vásárolt szép új jelmezt viselhetném, gondolta Scarlett. Akárhogy fészkelődött, az arannyal bélelt fűző csak bökte a bordáit. De olyan fáradt volt, hogy így is hamarosan álomba merült. Egyszer felriadt rá, hogy eső kopog az ablakon, de aztán a lágy, egyhangú nesz ismét elringatta, s amikor legközelebb felébredt, már sütött a nap. – Megérkeztünk? – kérdezte álmosan. – Nem, egy kis idő még hátravan – felelte Colum. Scarlett kinézett az ablakon, és összecsapta kezét. – Ó, mennyi virág! Akár innen, a kocsiból is szakíthatnék! Jaj, Colum, nyisd ki, kérlek, az ablakot, hadd szedjek egy bokrétára valót. – Majd ha megállunk, kinyitom. A kerekek túlságosan felkavarják a port. – De mikor úgy szeretnék néhány szál virágot! – Hisz ez csak futórózsa, Scarlett, drágám. Egész úton lesz még belőle bőven. – Nézd csak, itt, a másik oldalon is van – mondta Kathleen. És valóban: Kathleentől is csak karnyújtásnyira volt az ismeretlen kúszónövény, élénk rózsaszín virágaival. Milyen csodás így utazni, ha az utat kétfelől virágsövény szegélyezi! És mihelyt Colum szeme lekoppant, Scarlett lassan, zajtalanul máris leengedte az ablakot. 49 – Nemsokára Ratharneybe érünk – közölte Colum –, onnan pedig már csak néhány mérföld, és Meath grófságban vagyunk. Kathleen boldogan sóhajtott fel, Scarlettnek pedig szikrát vetett a szeme, Meath grófság… A papa mindig úgy beszélt róla, mint az Édenkertről, és most már értem, miért. Scarlett mélyet szippantott a nyitott ablakon beáradó friss délutáni levegőből, amelyben andalítón vegyült egybe a rózsaszín virágok halvány illata a sűrű sövényen túl láthatatlanul elterülő mezők jellegzetesen falusias, erős, napsütötte fűszagával; de sajátosan csípős, éles szaga volt magának a sövénynek is. Bárcsak itt ülne mellettem Rhett is – akkor volna igazán tökéletes az élmény. De sebaj, így majd igyekszem

kétszeresen élvezni, őhelyette is. Scarlett mélyeket lélegzett, s hirtelen valami friss, nedves ízt érzett a levegőben. – Azt hiszem, megint esni fog – mondta. – Meglátod, nem tart sokáig – fogadkozott Colum –, és utána minden még édesebben illatozik majd. Ratharneybe értek, de olyan gyorsan el is hagyták, hogy Scarlett jóformán semmit sem látott belőle. Az egyik pillanatban még ott volt szeme előtt az élő sövény, aztán egyszer csak eltűnt, és helyébe tömör téglafal került, Scarlett pedig az ablakon át egy másik, szakasztott akkora nyitott ablakba bámult, ahonnan – mintha a semmiből bukkant volna fel – egy férfiarc nézett vissza rá. Scarlett még magához sem tért a döbbenetből, amely az idegen szempár láttán elfogta, a kocsi máris elcsörömpölt az utolsó házsor mellett is, és az ablakon át ismét az élő sövény nézett vissza rá. És mindezenközben egyetlen másodpercre sem lassítottak. Hamarosan bezzeg lassítaniuk kellett. Az út rövid, éles kanyarokon át kígyózott, egyre nyaktörőbben, és Scarlett félig a fejét is kidugta, hogy láthassa, mi van előttük. – Ez már Meath grófság, Colum? – Még nem – de hamarosan ott leszünk! Aprócska ház mellett mentek el, jóformán gyalogtempóban, így aztán Scarlett alaposabban szemügyre vehette, és mosolyogva integetett az ajtóban álló vörös hajú kislánynak, aki visszamosolygott rá. Elülső tejfogacskái hiányoztak, és így, foghíjasán, még angyalibb volt a mosolya. Maga a házikó is elbűvölte Scarlettet. Kőből rakták, és hófehér falaiból kiragyogtak a vörös keretes apró ablakok. Az ugyancsak vörösre festett ajtó vízszintesen ketté volt osztva; a felső részen kukucskált ki a leányka, feje alig ért túl a felezővonalon. Mögötte Scarlett beláthatott a házba: a homályos szobában rőten lobogott a tű£. És ami a legjobban megragadta: a ház zsúptetős volt, és a tető széle csipkézve borult a falakra. Mint az életre kelt tündérmese! Scarlett rámosolygott unokabátyjára. – Ha az a kislány ott szőke volna, akár a három mackó is felbukkanhatna! – Majd, Colum értetlen arcát látva, felnevetett: – Még nem hallottál az aranyhajú tündérlányról, te csacsi? – Colum a fejét rázta. – Jaj, Istenem, Colum, hát Írországban nincsenek tündérmesék? Kathleen elnevette magát, Colum is mosolygott. – A ti tündéreiteket meg mackóitokat nem ismerem, Scarlett, drágám, de ha tündérekre áhítozol, a legjobb helyre jöttél. Írország valósággal hemzseg a tündérektől. – Jaj, Colum, beszélj már komolyan! – Hiszen komolyan beszélek – a lehető legkomolyabban. És előbb-utóbb meg is kell ismerkedned velük, különben szörnyű bajba kerülsz. Ámbár azért nem kell izgulni: legtöbbjük csak kevés borsot tör az ember orra alá, sőt akadnak olyanok is, teszem azt, a suszter-manó, akikbe mindenki szíves örömest botlanék, kivált ha… A kocsi hirtelen megállt, és Colum kidugta fejét az ablakon. Amikor visszahúzta, már csöppet sem volt derűs. Scarletten átnyúlva megragadta az ablakot mozgató bőrszíjat, és gyorsan felhúzta az üveget. – Ne mozduljatok, és ne szóljatok senkihez – suttogta nyersen. – Te vigyázz, Kathleen, hogy csendben maradjon. – Felrántotta csizmáját, és nagy sebesen befűzte. – Mi történt? – kérdezte Scarlett. – Pszt! – szólt rá Kathleen. Colum kalapját megmarkolva kiugrott a kocsiból, becsukta az ajtót maga után, majd szürke, kőmerev arccal útnak indult. – De Kathleen… – Csitt, Scarlett, maradj nyugton. Ez komoly dolog. Valami tompán visszhangzó, súlyos puffanás hallatszott, a fogat bőrfala megremegett bele, és a két nő a csukott ablakon át is hallotta, ahogy valahol előttük férfihang reccsen: – Mozgás, kocsis, itt nincs mit bámészkodni! Maga pedig, tisztelendő, másszon csak vissza, és tűnjön el innen. – Kathleen görcsösen markolta Scarlett kezét. A kocsi, rugóin himbálózva, lassan a keskeny út jobb oldalára húzódott; a sövény merev ágai és tüskéi végigkarcolták a vastag bőrt. Kathleen, mint aki hallani, sem bírja a csikorgó neszt, közelebb csúszott Scarletthez. Aztán újabb puffanás – mindketten összerándultak, és Scarlett is egyre szorosabban fogta Kathleen kezét. Mi történik itt? Ahogy a kocsi lassan tovább oldalazott, újabb házikóhoz értek; szakasztott mása volt az előbbinek, amelyikbe Scarlett az aranyhajú tündérlányt képzelte. A kitárt ajtóban aranysujtásos fekete egyenruhát viselő katona állt, és éppen két háromlábú, támlátlan ülőkét rakott a ház előtt álló asztalra. Az ajtótól

balra nyugtalanul toporzékoló pej lován egyenruhás tiszt ült, jobbra pedig ott állt Colum, és halkan magyarázott valamit egy alacsony, síró asszonynak. Az asszony fekete kendője lecsúszott fejéről, vállig érő vörös haja rendetlenül lógott az arcába. Karjában csecsemőt tartott; Scarlett láthatta az apróság kék szemét és kerek kis fején pelyhedző rőt haját. Síró kislány kapaszkodott anyja kötényébe; akár az iménti mosolygó gyermek ikertestvére is lehetett volna. Anya is, lánya is mezítláb voltak. Az út közepén, hatalmas fatörzsekből rakott háromlábú állványszerűség mellett további katonák ácsorogtak. Az állvány tetejéhez erősített kötélről egy negyedik fatörzs imbolygott. – Tovább, te Paddy, de szaporán, nem hallottad? – ordította a tiszt. A kocsi nyikorogva csörtetett tovább a sövény mentén. Scarlett érezte Kathleen reszketését, és tudta, hogy amott valami szörnyűség történik. A szerencsétlen asszony olyan, mint aki bármelyik pillanatban elalélhat vagy az eszét veszti. Remélem, Colum tud rajta segíteni. Az asszony most térdre roskadt. Úristen, valóban elájul -mindjárt elejti a csecsemőt! Scarlett a kilincs után kapott, de Kathleen a karjába kapaszkodott. – Engedj, Kathleen… – Az Isten szerelmére, maradj nyugton! – Kathleen fojtott suttogása oly kétségbeesett s egyszersmind oly parancsoló volt, hogy Scarlett visszahúzta kezét. Hát ez meg mit jelentsen? Scarlett nem hitt a szemének. A síró asszony görcsösen fogta Colum kezét, és csókokkal borította, Colum pedig a kereszt jelét rajzolta feje fölé, aztán talpra segítette, megsimogatta a csecsemő és a kislány fejét, majd vállánál fogva elfordította az asszonyt, hogy ne lássa a házat. A kocsi lassan tovább haladt, de a hátuk mögül ismét felhangzottak a súlyos, tompa puffanások. A kocsis a sövény mellől ismét az út közepére terelte lovait. – Várjon még! Álljon meg! – sikoltotta Scarlett, mielőtt Kathleen rászólhatott volna. Hiszen mégsem nézheti ölbe tett kézzel, hogy Columot itt hagyják! – Ne, Scarlett, hallgass! – könyörgött Kathleen, de a kocsi még meg sem állt, Scarlett máris felrántotta az ajtót, lemászott, és rohant visszafelé, azt sem bánva, hogy divatos uszályát a sárban vonszolja maga után. A zajtól és az elébe táruló látványtól azonban gyökeret vert a lába, és döbbenetében, felháborodásában nagyot sikoltott. A himbálódzó fatörzs újra meg újra lesújtott a házikó falaira, mígnem a homlokzata bedőlt, s az összetört ablakok csillogó szilánkesőt lövelltek szanaszét. A piros ablakkeretek a lezuhanó fehér kődarabok kavarta porba hullottak, a piros ajtó össze-csuklott. A lárma hátborzongató volt; mintha élő ember jajongana. Aztán egy másodpercre csend lett, majd újabb zaj hallatszott: valami bömböléssé duzzadó ropogás, és a levegőben a füst nehéz, fojtogató szaga terjengett. Scarlett látta a fáklyát a katonák kezében, majd a lángokat, amelyek mohón kaptak a zsúptetőbe. Hirtelen Sherman hadserege jutott eszébe, maga előtt látta a Tizenkét Tölgy meg Dunmore Landing üszkös falait és kéményeit, és fájdalmában, rémületében feljajdult. Hol lehet Colum? Irgalmas ég, mi történhetett vele? Ekkor a pap sötét ruhás alakja hirtelen kibontakozott az út fölött gomolygó fekete füstből. – Menj innen! – ordított rá Scarlettre. – Azonnal vissza a kocsiba! Scarlett lábát azonban földhöz szegezte a dermedt iszonyat. Ekkor Colum odapattant hozzá, és megmarkolva karját, nagy önuralommal suttogta: – Ne álldogálj itt, Scarlett, drágám. Sietnünk kell, hogy hazaérjünk. A kocsi meglódult, amilyen gyorsan csak a lovak a kanyargós úton boldogulhattak. Scarlettet hol az ablakhoz, hol Kathleen-hez lökte a rázkódás, de jóformán észre sem vette; még mindig reszketett az iménti érthetetlen és rémületes élménytől. Szíve hevesen vert, és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a kocsi ismét lassabban, egyenletesebben kezdett haladni. – De hát mi történt ott a háznál? – kérdezte, de szinte rá sem ismert a saját hangjára. – Azt a szerencsétlen asszonyt kilakoltatták – mondta Kathleen élesen –, és Colum vigasztalni próbálta. Kár volt beleártanod magad, Scarlett. Valamennyiünket nagy bajba sodorhattál volna. – Csendesebben, Kathleen, ne pörölj már vele – mondta Colum. – Scarlett Amerikából jött; honnan is lehetne fogalma az ilyesmiről? Scarlett tiltakozni akart: megélt ő már ennél különb borzalmakat is. De aztán féket rakott a nyelvére; most az a legfontosabb, hogy megértse, ami történt. – De miért lakoltatják ki? – kérdezte. – Mert nem volt pénzük a lakbérre – magyarázta Colum. -És ami a legnagyobb baj: amikor a milicisták először állítottak be hozzájuk, a férj tiltakozni próbált. Megütötte az egyik katonát, és börtönbe hurcolták. A szerencsétlen asszony pedig ott maradt egyedül a porontyaival, és ráadásul még

a férjéért való aggodalom is emészti. – Milyen rémes. Szegény teremtés, olyan szánni való látvány volt. Most mihez kezd majd, Colum? – Egy nővére lakik innen nem messze, az út mentén; azt javasoltam, költözzön oda hozzá. Scarlett valamelyest megnyugodott. Szomorú história, és az a szegény asszony olyan kétségbeesett volt. De végül majd csak rendbe jönnek a dolgok. A nővére alighanem éppen a tündérlány kunyhójában lakik, az pedig igazán itt van a szomszédban. És hát szó, mi szó: lakbért mindenkinek fizetnie kell. Ha őt akarná megrövidíteni a bérlője, azonnal új kocsmárost keresne a helyébe. Arra pedig, hogy a férje kezet emelt a katonára, igazán nincs mentség. Tudhatta volna, hogy ezért börtönbe kerül; miért nem gondolt a családjára, mielőtt ilyen ostobaságot művel? – De miért kellett lerombolni a házat? – Nehogy a bérlők visszaköltözzenek. Scarlett nem habozott: kimondta, ami eszébe jutott. – Micsoda könnyelműség! Ahelyett, hogy a tulajdonos kiadta volna másvalakinek! – Esze ágában sincs, hogy kiadja – mondta fáradtan Colum. – A házhoz egy kis föld is tartozik, és a tulajdonos – úgymond – most majd ésszerűsíti a gazdálkodását. Az egészet legelővé alakítja, aztán a hízott marhát a piacra küldi. Hiszen éppen ezért emelte olyan magasra a lakbért, hogy ne tudják megfizetni. A földművelés már nem érdekli. A férfi tudta, mi készül; mindenki ismeri ezt a folyamatot. Eltart néhány hónapig, amíg a család mindenből kikopik, és már nem tudnak mit eladni, hogy megfizessék a bérletet. És éppen ez alatt az idő alatt gyülemlik fel az emberekben a harag, míg aztán végül már csak az öklükben bíznak… Az asszonyoknak pedig a kétségbeesés jut osztályrészül, ahogy tétlenül kell végignézniök a párjuk vereségét. Az a boldogtalan is, mellén a csecsemőjével, a puszta testével próbálta megvédelmezni férje házát a faltörő kostól. Hiszen ez volt az egyetlen vagyona, amiből a férfi erőt és méltóságot meríthetett… Scarlettnek semmiféle okos válasz nem jutott eszébe. Nem is sejtette, hogy ilyesmi megtörténhet. Igaz, a jenkik ennél is sötétebb gaztetteket műveltek, de hát az háborúban volt; nem azért romboltak, hogy egy tehéncsordának több fű jusson. Ó, szegény asszony! Hiszen akár Maureen is lehetett volna, a csecsemő Jackyvel a karján. – Biztos, hogy elmegy a nővéréékhez? – Azt mondta, elmegy, és nem olyan asszony volt, aki hazudik egy papnak. – De ugye akkor minden jóra fordul? – Hát persze, Scarlett, drágám – mosolygott Colum –, csak ne izgasd magad. – Amíg a nővére gazdaságát is nem „ésszerűsítik” – mondta rekedten Kathleen. Az ablakon először csak apró cseppekben koppant, majd sugárban patakzott az eső, és a sövény tépte hasadékon befolyt a kocsiba is; Kathleen feje körül hamar nedves lett az ülés támlája. A lány felnevetett. – Ideadnád azt a lepedőnyi zsebkendődet, Colum, hogy betömjem a hézagot? És mondhatnál egy papi imát is, hogy ismét kisüssön a nap. Hogyan képes nevetni azok után, ami történt, és amikor ráadásul még a kocsi is beázik? És láss csudát: még Colum is vele nevet. A kocsi valósággal repült velük. Megőrült ez a kocsis? Az út továbbra is keskeny és kanyargós, és be sem lehet látni ebben a felhőszakadásban. Nemsokára ezernyi résen ömlik majd be az eső. – Érzed, Scarlett, drágám, micsoda izgalom szállta meg Jim Daly csodaparipáit? Azt hiszik, lóversenyen vannak. Persze ilyen versenypálya nincs is másutt, csak Meath grófságban. Most már aztán egykettőre hazaérünk. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mesélek egy kicsit a manókról, különben ha egyikükbe beleütköznél, nem fogod tudni, kivel állsz szemben. A vizes ablakon egyszer csak ferdén betűzött a napsugár, szivárványosra festve az esőcseppeket. Van ebben valami természetellenes, gondolta Scarlett, ahogy egyik pillanatról a másikra változik a zápor és a napsütés. Inkább el is fordult az ablaktól, Colum felé. – Láttad a savannah-i felvonuláson, milyen nevetséges színben tüntették fel őket – kezdte az. – És elhiheted, nagy szerencséje a nézőseregnek, hogy Amerikában nem élnek manók, mert bizony szörnyű haragra gerjedtek volna, és mind egybetrombitálnák tündérrokonaikat, hogy bosszút álljanak. Írországban azonban illő tiszteletben van részük, és ha őket nem bántják, ők sem bántanak senkit. Keresnek maguknak valami kellemes zugot, és ott békén űzik a maguk vargamesterségét. De nem ám csoportba verődve, mert a manó a magányt kedveli; az egyik itt sátorozik le, a másik ott, és ha jól odafigyelsz az emberek elbeszéléseire, a végén már minden patak partján, sőt minden sziklánál beleütköznél valamelyikükbe, amerre csak jársz az országban. Ha meghallod, amint a fakalapács –

kip-kop – kopogtatja a cipő sarkát vagy talpát, rögtön tudhatod: már megint egy manó! És ha mögé kúszol, de olyan csendesen ám, mint egy kis hernyó, akár meg is lepheted. Egyesek szerint jó erősen el kell kapni a bokáját vagy a karját, de a legtöbben megegyeznek abban, hogy elég csak” mereven ránézni, máris elcsípted. Ö majd rimánkodik, hogy engedd el, de te csak tarts ki keményen. Akkor aztán megígéri, hogy teljesíti, amire szíved vágyik, csakhogy nem szabad elhinni, amit mond – hírhedett hazugok ám! Utána mindenféle csapásokkal fenyegetőzik, de erre se hederíts: akármilyen nagyhangú, nem árthat neked. És a végén kénytelen lesz megvásárolni a szabadságát: elárulja, hová ásta el a kincsét, és ez már nem tréfadolog. Lehet, hogy csak egy kis kancsó aranyat lelsz, a gyakorlatlan szem lefitymálná, csakhogy ez a kancsó igazi, fortélyos manóművészettel készült: nincs feneke, így aztán életed végéig meregetheted belőle az aranyat, soha ki nem fogy. És ez mind a tiéd lehet, ha a manót elereszted; annyira fél az. emberi társaságtól, hogy semmilyen árat nem sokall, csak megóvhassa magányát. De amennyire ragaszkodik a magányhoz, épp olyan ördöngösen ravasz is: érti a módját, hogy túljárjon az emberek eszén, és valami váratlan fortéllyal eltereli fogva tartói figyelmét. És ha lanyhul a szorításod, vagy akár csak elfordítod a tekinteted, már el is illant, te pedig kincs helyett legföljebb egy kalandra tettél szert, amit tovább mesélhetsz. – Lárifári – mondta Scarlett. – Szerintem ha valaki kincshez juthat, nem lehet ilyen könnyen leszerelni. Csak akaraterő kérdése, hogy ügyeljen a kezére vagy a szemére. Colum jóízűen nevetett. – Tudod, Scarlett, drágám, a manók legszívesebben éppen a magadfajta józan észjárású, anyagias lényeket szedik rá. Felőletek bízvást szórakozhatnak, mert az ilyenek, mint te, nem szoktak a nyomukra bukkanni. Ha például egy erdei ösvényen járva kalapálást hallanál, eszedbe sem jutna, hogy megállj és körülnézz. – De bizony körülnéznék, ha hinnék az efféle csacsiságokban. – Hát nem ezt magyarázom! Nem hiszel bennük, tehát körül sem néznél. – Átlátok én a szitán, Colum! Engem akarsz hibáztatni azért, hogy nem veszek észre olyasmit, ami nem is létezik. – Scarlett hovatovább méregbe gurult. Mindez csak játék a szavakkal meg a fogalmakkal; túlságosan körmönfont, amellett semmi teteje. Az, hogy Colum így akarta elterelni figyelmét a kilakoltatásról, fel sem tűnt neki. – Meséltél már Scarlettnek Mollyról, Colum? – kérdezte Kathleen. – Szerintem joga van hozzá, hogy felkészítsd. Scarlett tüstént megfeledkezett a manókról. Ha pletykáról van szó, már ismerős a terep. – Ki az a Molly? – kérdezte lelkes érdeklődéssel. – Ő az adamstowni O'Harák közül az első, akit majd megismersz – hangzott a válasz. – Az egyik testvérünk. – Féltestvérünk – igazította ki Kathleen. – És ha engem kérdezel: ez is a felével több a kelleténél. – Meséljetek róla – biztatta őket Scarlett. A mese olyan hosszú volt, hogy csaknem az út végéig kitartott, de Scarlett nem érzékelte sem a múló időt, sem az út hosszát. Hiszen a családja történetével ismerkedett. Most tudta csak meg, hogy Colum és Kathleen is csak féltestvérek; Patrick, az édesapjuk – Gerald O'Hara egyik bátyja háromszor nősült. Első házasságából született Jamie, aki aztán kivándorolt Amerikába, és Savannah-ban telepedett le, valamint Molly, aki Colum szerint legendás szépség volt. Talán valaha lány korában, jegyezte meg Kathleen. Első felesége halála után Patrick feleségül vette Colum édesanyját, majd, miután az is meghalt, harmadszor is megházasodott; harmadik feleségétől származott Kathleen és Stephen. A hallgatag legény, fűzte hozzá gondolatban Scarlett. Kiderült, hogy Adamstownban tíz O'Hara unokatestvér várja; a legtöbbnek már gyerekei vannak, sőt néhányuknak unokái is. Patrick, Isten nyugosztalja, már rég meghalt; november tizenegyedikén lesz tizenöt éve. Vár rá még egy élő nagybácsi is, Daniel; neki is számos gyermeke és unokája van. Családjából Matt és Gerald Savannah-ban él, de hat gyermeke Írországban maradt. – Soha nem fogok eligazodni rajtuk – jegyezte meg Scarlett aggodalmasan. Hiszen még a Savannáh-ban élő O'Hara gyerekeket is összecserélgette. – Columnak gondja volt rá, hogy megkönnyítse neked a kezdetet – mondta Kathleen. – Molly házában nincs több O'Hara rajta kívül, s legszívesebben ő is letagadná a nevét. Így hát Colum, Kathleen csípős megjegyzéseitől kísérve, előadta Molly históriáját. Molly, ahogy az írek mondják, „maga bíró gazdához” ment feleségül; Robert Donahue jómódú ember volt, virágzó,

száz hektárnál is nagyobb gazdasággal. Molly először konyhalányként dolgozott a háznál, majd amikor Donahue asszony meghalt, és a gyászév is letelt, ő lett a gazda második felesége, négy gyermekének mostohaanyja. A második házasságból is született öt gyerek – és milyen erős, egészséges volt a legidősebb, pedig csak hat hónappal érkezett az esküvő után! –, de mára mind felnőttek már, és családot alapítottak. Molly nem nagyon ápolja az O'Hara rokonságot, mondta Colum látszólag közömbösen, Kathleen pedig gúnyosan felhorkant. De Colum hozzátette: talán azért alakult így a családi kapcsolat, merthogy Robert Donahue az O'Harák földesura. Molly férje saját gazdasága mellett bérel is földeket, és az egyik , kisebb tanyát továbbadta haszonbérbe Molly rokonainak. Colum hozzálátott, hogy név szerint elősorolja Robert gyermekeit és unokáit, de Scarlett már annyira sem tudta befogadni ezt a név– és életkorözönt, mint a bibliai leszármazási táblákat. Csak akkor figyelt fel ismét, amikor Colum a nagyanyjáról kezdett beszélni. – Az öreg Katie Scarlett még mindig abban a kunyhóban él, amelyet a férje épített neki 1789-ben, házasságkötésük idején; a világ minden kincséért el nem költözne onnan. Az én édesapám először 1815-ben nősült, és újdonsült asszonykájával odaköltözött a már amúgy is túlzsúfolt házikóba. Amikor aztán jöttek a gyerekek, apám a szomszédban épített magának egy nagy és még tovább bővíthető házat, és a tűzhely mellé finom meleg ágyat tolt, hadd legyen az édesanyjáé, öregségére. Csakhogy az öregasszony hallani sem akar róla. Makacsul ott maradt a kunyhójában; Sean unokája lakik vele, a lányok pedig – köztük a mi kis Kathleenünk – a gondjukat viselik. – Ha már nagyon muszáj – tette hozzá Kathleen. – Mert a nagymamának igazából semmire sincs szüksége, éppen hogy az ember letörölget, és egyszer végighúzza a földön a seprűt, de Sean annál kukacosabb: nagyítóval keresi a porszemet a padló résében. És hogy mit kell rá varrogatni! Az ember még fel sem varrta a gombokat az új ingére, ő már el is nyűtte. Sean egyébként Molly fivére, nekünk csak féltestvérünk. Satnya emberke amúgy, alig testesebb Timothynál, pedig jó húsz esztendővel idősebb nála. Scarlett-tel már forgott a világ. Nem merte megkérdezni, ki is az a Timothy – hátha kérdése nyomán újabb tucatnyi ismeretlen nevet zúdítanak rá. De különben sem volt már idő a további társalgásra. Colum lehúzta az ablakot, és odakiáltott a kocsisnak: – Álljon meg egy percre, Jim, hadd ülök maga mellé a bakra. Mindjárt be kell fordulnunk a következő mellékútnál, és majd én mutatom, merre menjen. – Ó, drága Colum – rángatta meg a kabátját Kathleen –, engedd, hogy én is leszálljak, és magam menjek haza – nem bírok már tovább várni. Ugye, Scarlett, nem bánod, ha egyedül mégy tovább Mollyékhoz? – Olyan sóváran reménykedve, olyan fénylő szemmel nézett Scarlettre, hogy az akkor is rábólint, ha történetesen nem akar maga is néhány percre egyedül maradni. Bármennyire elhervadt is – legalábbis Kathleen szerint – az O'Hara család legszebb virága, akkor sem állít be hozzá anélkül, hogy a nyálával be nem nedvesítené a zsebkendőjét, és le ne törölné a port előbb az arcáról, aztán a cipőjéről; utána pedig a táskájában őrzött ezüstfiolából egy kis kölnivizet loccsant magára, s kipúderozza, sőt talán egy icipicit ki is pirosítja az arcát… 50 A Molly házához vezető ösvény egy kis almáskertet szelt keresztül; az alkony mályvaszínűre festette az áttetsző virágszirmokat az utasokra ráboruló mélykék ég háttere előtt. A ház falait nyílegyenes primulaágyások szegélyezték. Minden takaros és rendezett volt. Hasonló rend uralkodott a házon belül is. A nappali szoba lószőrrel keményre tömött bútorain védőhuzat, az asztalokon ropogósra keményített, csipkés szélű fehér terítő, a kandalló fényesre dörzsölt sárgaréz rácsa mögött hamu nélkül égett a tűz. Molly öltözéke és modora ugyanilyen kifogástalan volt. Borvörös ruháján csillogtak-villogtak az ezüstgombok, csipkeszalagos, finoman azsúrozott főkötője alól kilátszott hátul kontyba rendezett, fényes fekete haja. Mindkét orcáját csókra nyújtotta Columnak, és amikor az bemutatta Scarlettet, „szívből köszöntötte” az új O'Hara rokont. Pedig hát fogalma sem lehetett róla, hogy beállítok! Scarlett-nek tetszett az asszony; még feltűnően vonzó megjelenése sem ébresztett benne féltékenységet. Ilyen hibátlanul bársonyos bőrt még nemigen látott, s felfigyelt rá, hogy a ragyogó kék szempár körül nyoma sincs fáradtságnak. Szarkalábat is alig fedezett fel Molly arcán; csupán orrától szájáig húzódott egy-egy redő, de hát olyat néha még ifjú lányokon is láthatni. Miután Scarlett ekképp összegezte a gyors szemle eredményét, úgy vélte, Colum

bizonyára téved: lehetetlen, hogy Molly már ötvenes éveit taposná. Áradozva szólalt meg: – Olyan boldog vagyok, Molly, hogy megismerhettelek! És szavakba sem tudom önteni a hálám, amiért befogadsz ebbe a gyönyörű házba! – Pedig hát, gondolta titkon, azért korántsem holmi palota ez. Igaz, úgy ragyog, mintha aznap festették volna ki, de a nappali semmivel sem nagyobb, mint akár a legkisebb hálószoba az ő Barackfa utcai házában. – Teringettét, Colum, hogyan is hagyhattál este magamra ebben a házban? – mondta másnap szemrehányón. – Az a rémes Robert a legunalmasabb fickó a földkerekségen! Az ég szerelmére – hát nem a teheneiről meg a tejhozamukról szavalt egész vacsora alatt? Már azt hittem, mire a desszerthez érünk, én is elbődülök, hogy muuu! És legalább ötvenszer elismételték, hogy ez nem vacsora, hanem estebéd! Az ördög vigye el, hát mi a különbség? – Írországban csak az írek szoktak vacsorázni; az angolok estebédet fogyasztanak. – De hát ők nem angolok! – Viszont annál nagyravágyóbbak. Robert egy ízben, amikor elment a Nagy Házba, hogy lerója a bérleti díjat, megivott egy egész pohár whiskyt a gróf úr intézőjével. – Λ, Colum, te mindig csak tréfálkozol! – Az igaz, hogy nevetek, Scarlett drágám, de nem tréfálkozom. De azért te csak sose izgasd magad. Egyvalami számít: kényelmes az ágyad? – Azt hiszem, igen. Ámbár úgy elfáradtam, hogy kukoricán is elaludtam volna! Nagyszerű, hogy végre járhatok egyet. Nagyon hosszú volt az a tegnapi utazás. Milyen messze lakik a nagymama? – Ezen a mezsgyén alig negyed mérföldre. – „Mezsgye…” Hogy te milyen ékes szavakat tudsz, még az ilyen satnya kis csapásfa is. Igaz, a sövény ezt is megszépíti. Azt tervezem, hogy Tarán is telepítek ilyet, kerítés helyett. Mennyi ideig tart, amíg ilyen sűrűre megnő? – Attól függ, mit ültetsz legalulra. Miféle bokrok nőnek Clayton megyében? Vagy van olyan fa, amit jó alacsonyra lehet nyesni? Pap létére Colum meglepően tájékozott a növénytermesztés kérdéseiben, gondolta Scarlett, miközben unokabátyja beavatta az élő sövény nevelésének titkaiba. De a méretek dolgában még van mit tanulnia. A keskeny, kanyargós ösvény sokkal hosszabb volt negyed mérföldnél. Aztán egyszer csak kijutottak egy tisztásra. Nádfedeles házikó állt előttük, üdén ragyogó fehér falakkal és apró, kék keretes ablakokkal. Az alacsony kéményből vastag füstpászma kúszott haloványan a napsugaras kék égre, az egyik kitárt ablak kék párkányán tarka szőrű macska szunyókált. – Jaj de aranyos, Colum! Hogy marad errefelé ilyen fehér a fal? Talán a sok esőzés teszi? – Csak ameddig Scarlett aludni tért, addig is háromszor esett az este, és a „mezsgyét” ellepő sárról ítélve azután sem apadt el az égi áldás. – Az is megteszi a magáét – mosolygott Colum; örült, amiért Scarlett nem sopánkodik a sáros út miatt, nem siratja szoknyáját és cipőjét. – De azért inkább úgy mondanám: a legjobbkor érkeztél. Nálunk az emberek évente kétszer meszelik és festik ki a házukat kívül-belül: karácsonyra és húsvétra. Ettől semmi el nem térítheti őket. De ne nézzünk be a házba, hogy a nagymama ébren van-e? – Kicsit szorongok – vallotta meg Scarlett, bár hogy miért, azt elhallgatta. Valójában aggodalmasan várta, milyen is lehet egy csaknem százesztendős emberi lény. Mi történik, ha a tulajdon nagyanyja láttán felfordul a gyomra? Mihez kezdjen akkor? Colum mintha olvasott volna gondolataiban. – Nem maradunk soká; Kathleen vár bennünket teára. – Megkerülték a házikót; Colum ment elöl, Scarlett óvatosan a nyomában. A kékre mázolt ajtó felső része nyitva volt, de Scarlett odabentről csak derengő árnyakat látott. Furcsa, savanykás földszag csapta meg, el is fintorította orrát. Ilyen szaga van az aggkornak? – Mi az, Scarlett, drágám, megérezted a tőzegszagot? Nos, akkor Írország igaz, meleg szívének illata csapott meg. Molly szénnel fűt, hogy még angolabbnak lássék – de az igazi otthon az, ahol tőzegből raknak tüzet. Maureen elmondta, hogy éjszakánként néha erről álmodik, és sóvárogva, epekedő lélekkel ébred. El is határoztam, hogy ha visszamegyünk Savannah-ba, viszek neki néhány tőzegtéglát. Scarlett kíváncsian lélegezte be a furcsa szagot, amely valamiképpen a füstre emlékeztetett, noha igazából másmilyen volt. Aztán átlépte Colum nyomában az. alacsony küszöböt. Szeme hunyorogva igyekezett megszokni a benti sötétséget. – Mi az, Colum O'Hara, hát megjöttél végre? Csak azt mondd meg, miért Mollyt hoztad el nekem, amikor Bridie ajándékot ígért: az én Geraldom leányát! – A hang vékony volt és zsémbes, de távolról

sem megtört vagy gyenge. Scarlett egész lelkét átjárta az ámulat és a megkönnyebbülés. Hát itt áll, a papa édesanyja előtt, akiről a papa annyiszor mesélt! Otthagyta Columot, és letérdelt az öregasszony mellé, aki a tűzhelynél ült, fából faragott karosszékében. – Hiszen én vagyok az, nagyanya. Gerald lánya. Ö keresztelt el utánad Katie Scarlettnek. Az első Katie Scarlett apró, barna bőrű teremtés volt; közel száz év szabad levegő, napfény és eső cserzette barnára. Arca kerek, mint az alma, és fonnyadt, mint az alma, ha már nagyon rég aszalják, de fakókék szeme tiszta és átható pillantású. Vállára, mellére vastag, élénkkék gyapjúkendő borult, rojtjai az ölébe értek, ritkás fehér haját piros kötött sapka takarta. – Hadd nézzelek, lányom – szólt, és inas ujjaival felemelte Scarlett állát. – Minden szentekre mondom, a fiam nem lódított! Valóban olyan zöld a szemed, mint a macskáé. – Gyorsan keresztet vetett. – Csak tudnám, honnan vetted ezt a szempárt. Azt hittem, Gerald felöntött a garatra, azért talál ki ilyesmiket. Mondd csak, ifjú Katie Scarlett, kedves édesanyád tán boszorkány volt? – Inkább szentnek mondanám, nagyanya – nevetett Scarlett. – Valóban? És éppen az én Geraldomat választotta? Ej szén vannak még csodák! No persze, meglehet, éppen a megpróbáltatás faragott szentet belőle – ilyen férj mellett! Mondd csak, olyan kötekedő, nehéz természetű ember maradt élete végéig, Isten nyugosztalja? – Sajnos igen, nagyanya. – Miért kellene ezt sajnálni? – Csontos kezével eltolta Scarlet-tet. – Én hálát adok érte az Úrnak. Eleget imádkoztam, nehogy Amerika megrontsa nekem. Gyújts hálaadó gyertyát a nevemben, Colum. – Még ma megteszem. Az öreg szempár ismét Scarlettet fürkészte. – Nem rossz szándékkal mondtad, amit mondtál, Katie Scarlett; megbocsátok. – Aztán egyszer csak felderült a szeme, s keskeny, ráncos ajka is megrendítően gyengéd mosolyra nyílt. Most látszott, hogy rózsaszín ínyében már egyetlen fog sincs. – Rendelek még egy gyertyát, amiért ekkora áldásban van részem. Nem hittem volna, hogy a tulajdon szememmel láthatlak még, mielőtt sírba szállok. Scarlett szemét ellepte a könny. – Köszönöm, nagyanya. – Nincs miért hálálkodnod – mondta az öreg Katie Scarlett. – Most vidd el, Colum, ideje lepihennem. – Lehunyta szemét, álla rábukott a meleg gyapjúkendőre. Colum megérintette Scarlett vállát. – Menjünk. Kathleen kiszaladt a közeli kis ház kitárt vörös ajtaja elé; panaszosan kárálva futottak szét az udvaron kapirgáló tyúkok. – Isten hozott minálunk, Scarlett! – kiáltotta boldogan. – A teavíz már forr, és friss édes kőttes is sült a tiszteletedre. Scarlett elámult a hirtelen változás láttán: Kathleen valósággal kivirult, és csak úgy duzzadt az életerőtől. Öltözéke Scarlett szemében még mindig afféle jelmeznek tetszett: kék és sárga alsószoknyái fölött bokáig érő barna szoknya ringott, egyik oldalán felhúzva és a házi szövésű köténybe tűrve; így szabadon látszott a két tarka alsószoknya. Scarlett úgy érezte, legszebb estélyi ruhája sem áll olyan jól rajta, mint unokahúgán ez az öltözék. De vajon miért nem visel Kathleen se cipőt, se harisnyát? Pedig a csíkos harisnya betetőzné a hatást! Korábban felötlött benne: megkéri Kathleent, hogy költözzék át Mollyékhoz. Igaz, a lány korántsem rejtette véka alá féltestvére iránti ellenszenvét, de tíz napig igazán kibírhatja, amikor neki annyira szüksége lenne rá! Mollynak volt ugyan szolgálója, aki egyszersmind a komorna tisztét is betöltötte, de a lánynak semmi tehetsége nem volt a fésüléshez. Most azonban Scarlett egyszeriben átlátta: ez az új, boldog és magabiztos Kathleen aligha fog pattanni az ő szavára. Még célozgatnia sem érdemes; vagy beéri egy suta konttyal, vagy pánttal szorítja le a haját. Scarlett titkon nagyot sóhajtott, aztán belépett a házba. Milyen szűkös! A nagymama házánál nagyobb ugyan, de egy egész család számára mégiscsak kényelmetlen. Vajon hol alszanak? Az ajtó közvetlenül a konyhába nyílt, amely ugyan kétszer akkora volt, mint a nagymamáé, de Scarlett atlantai hálószobájába azért kétszer is belefért volna. A helyiségben a legfeltűnőbb a jobb oldali fal közepén álló jókora kőkandalló volt. A kéménytől balra nyaktörően meredek lépcső vezetett a mennyezet közelében lévő nyíláshoz, s jobbra ajtó nyílt egy másik helyiségbe. – Ülj le a tűz mellé – biztatta Kathleen. A kandalló kőpadlóján alacsonyan égett a tőzegből rakott

tűz. Ugyanilyen kőpadlója volt az egész konyhának is; szorgos kezek sikálták ragyogóra. Az égő tőzeg fanyar illatába szappanszag vegyült. Hitemre, gondolta Scarlett, ez az én családom valóban igen szegény. Csak tudnám, mi az ördögnek sírta ki a két szemét Kathleen, hogy ide visszajöhessen? Kényszerű mosollyal ült le a magas támlájú karosszékbe, amelyet Kathleen a kandallóhoz húzott. Az elkövetkező órák során Scarlett tulajdon szemével győződhetett meg róla, miért nem kárpótolta Kathleent a savannah-i életforma tágassága és viszonylagos jómódja azért az életért, amelyet itt, Meath grófságban, ebben a nádfedeles, fehérre meszelt házikóban megszokott. A savannah-i O'Harák boldog kis szigetet teremtettek, amelyet csak ők maguk népesítettek be; és közben mintául az írországi élet lebegett szemük előtt. Csakhogy most itt az eredeti! Egymás után, véget nem érő sorban bukkantak fel a fejek az ajtó felső részében. – Isten áldása a bent lévőkön – szólt a köszöntés, válaszul pedig elhangzott a felhívás: – Gyertek be a tűz mellé! – és menten meg is jelentek a hangok tulajdonosai, a maguk teljes valójában; nők, lányok, gyerekek, legénykék, férfiak, apróságok, egyenként vagy egymásba érő kettes-hármas csoportokban. Dallamos ír beszéd köszöntötte Scarlettet, aki először lépett ír földre, és Kathleent, aki végre hazatért, olyan szívből jövőn, hogy Scarlett jóformán a bőrén érezte az üdvözlés melegét. Az egész úgy különbözött a vizitek és viszontlátogatások kimért világától, mint éjszakától a nappal. Ki-ki elmagyarázta a rokonság fokát, férfiak és nők versengve meséltek Scarlett apjáról, továbbadva a szülőktől-nagyszülőktől rájuk szállt történeteket. Gerald O'Hara vonásai tértek vissza megsokszorozódva a kandalló körüli arcokon, az ő hangja csendült fel a vendégsereg ajkán. Mintha a papa maga is ott volna, gondolta Scarlett; most már tudom, milyen lehetett fiatalon, akkor, amikor még ő is itt élt. Kathleent is be kellett avatni, hadd értesüljön mindenről, ami távollétében történt falun-városban; ahogy jöttek-mentek az emberek, úgy szövődött, dagadt a sok hír és pletyka, és nemsokára már Scarlett is úgy érezte, mintha régóta ismerné a kovácsot, a papot, a kocsmárost, meg az asszonyt a csodakotlóssal, amelyiknek csaknem minden tojásában dupla sárgája van. Amikor Danaher atya kopasz feje megjelent az ajtó nyílásában, Scarlett egy csöppet sem csodálkozott, és a többiekkel együtt önkéntelenül a reverendájára pillantott: vajon megfoltozták-e azóta, hogy a temetőkapu érdes sarkába akadt. Ilyen volt az élet valaha Clayton megyében is: mindenki mindenkit ismer, senkinek sincs titka a másik előtt. Csakhogy ez a világ itt kedélyesebb, zártabb, meghittebb. Scarlett ugyan nem tudta volna megfogalmazni, de érzékelte, hogy ez az előtte nyüzsgő szűk kis világ kedvesebb, gyengédebb bárminél, amit eddig megismernie adatott. Ö csak annyit tudott, hogy nagyszerűen érzi magát benne. Ennél pompásabb vakációról álmodni sem lehet! Mennyi mesélnivalóm lesz majd Rhett számára! Egyszer talán majd együtt jövünk ide vissza: Párizsba vagy Londonba utazni neki mindig csak annyi volt, mint átruccanni a szomszédba. Persze vele azért nem így élnénk, ez – hogy is mondjam – túlságosan parasztos. De ugyanakkor olyan aranyos, olyan mulatságos, olyan különleges. Ha majd holnap is átjövök ide és találkozom ezzel a sok emberrel, a Galwayben vásárolt ruhámat veszem fel, és nem fűzöm be magam. Vajon a kék szoknyát válasszam sárga alsószoknyával, vagy inkább a pirosat…? A távolban harang kondult. A piros szoknyás fiatal nő, aki éppen kisbabája első tejfogait mutogatta Kathleennek, felugrott az alacsony, háromlábú ülőkéről. – Ó, ez már az úrangyala! Ki hinné, hogy az én Kevinem hazaér, és még nincs a tűzhelyen a vacsora! – Vigyél neki egy kis nyúlpörköltet, Mary Helen, nekünk úgyis sok! Engem talán nem várt Thomas négy kövér nyúllal, amit akkor talált a csapdában? – És egy percbe sem telt: Mary Helen már útnak is indult, csípőjén a kisbabával, kezében kendőbe tekert lábassal. – Ugye segítsz kihúzni az asztalt, Colum? Fogalmam sincs, hol marad Bridie, és a férfiak mindjárt itt lesznek vacsorára. A ház férfinépe valóban megtért a mezei munkáról; egyenként vonultak be, szinte egymás sarkára hágva. Scarlett megismerkedett Dániellel, apja bátyjával: magas, sovány, életerős, szögletes nyolcvanéves öregember volt. Mögötte jött a négy fia, a legifjabb húszéves, a legidősebb negyvennégy, de Scarlettnek eszébe jutott, hogy ott van még a két savannah-i is, Matt és Gerald. Ilyen lehetett a ház valamikor régen, amikor a papa és a bátyja még fiatalok voltak. A szép szál férfiak között Colum még az asztalnál ülve is feltűnően alacsonynak tetszett. Amikor Kathleen éppen a pörköltet mérte a kék-fehér tányérokba, befutott az elveszett Bridie is – csuromvizesen. Inge a karjára tapadt, hajából hátára csurgott a víz. Scarlett kinézett az ajtón, de sütött

a nap. – Talán kútba estél, Bridie? – érdeklődött a legfiatalabb fiú; ő volt az a bizonyos Timothy. Látszott, hogy örül, amiért elterelheti magáról a figyelmet; fivérei ugyanis mindegyre ugratták egy meg nem nevezett, csak „mézhajúnak” elkeresztelt lányhoz fűződő gyengéd érzelmei miatt. – Csak megmosakodtam a folyónál – mondta Bridie, majd hozzálátott a vacsorához, rá sem hederítve a közlése nyomán kitörő hangzavarra. Még a máskor oly elnéző Colum is az asztalra csapott, és rárivallt: – Énrám nézz, Brigid O'Hara, ne a nyúlra. Nem hallottad még, hogy a Boyne, ahány mérföld hosszú, annyi áldozatot szed évente? A Boyne… – Ez az a Boyne, Colum, ahol az a híres csata volt? – kérdezte Scarlett. Az asztal körül hirtelen néma csend lett. – A papa nem egyszer, de százszor is mesélt róla. Úgy mondta, az O'Harák a Boyne menti csata miatt vesztették el minden földjüket. – A tányérok és kanalak újból csörömpölni kezdtek. – Ez az a folyó, és az volt az a csata – mondta Colum. – De attól még a Boyne ugyanúgy folyik ma is a medrében. Ott a határa a mi földünknek. Ha látni akarod, szívesen megmutatom, de csak ha nem téveszted össze a fürdőkáddal. Brigid, téged is okosabbnak hittelek volná. Miféle ördög bújt beléd? – Kathleen elmondta, hogy megjött Scarlett rokon, és Eileen szerint a jó komornának naponta meg kell mosakodnia, mielőtt az úrnő ruhájához vagy hajához érne. Hát ezért mentem el megfürödni. – Most nézett először nyíltan Scarlettre. – Szeretnék a kedvedben járni, hogy aztán magaddal vigyél Amerikába. – Kék szeme szelíd volt és komoly, de gömbölyű állát elszántan felszegte. Scarlettnek rögtön megtetszett a lány. Érezte: ezt a kis Bridie-t nem fogja megríkatni a honvágy. De hiába: csak itt, Írországban veheti maga mellé. Déli úrihölgy nem tarthat fehér bőrű cselédet. Keresgélte a szavakat, hogyan adhatná ezt kíméletesen a lány tudtára. Colum azonban kisegítette. – Már rég megbeszéltük, Bridie, hogy velünk jössz Savannah-ba. Emiatt kár volt kockára tenni az életed… – Hurrá! – visította Bridie, majd hirtelen vérvörös lett. – Szolgálatban nem leszek ám ilyen nagyhangú – mondta ünnepélyesen, majd Columhoz fordult: – Csak a gázlónál jártam ám, Colum, ott, ahol alig ér térdig a víz. Ne hidd, hogy annyira ostoba volnék! – Majd mindjárt kiderül, mennyire vagy ostoba – morogta Colum. – Scarlett dolga lesz, hogy kioktasson az úrihölgyek szokásairól, de amíg útra nem kelünk, nehogy nyaggasd nekem! Tizenöt napon át laktok majd együtt a hajón; amit addig nem ver a fejedbe, azt már úgysem tanulod meg soha. De amíg itt vagyunk, türtőztesd magad, fogadj szót Kathleennek, és tedd, ami a dolgod. Bridie viharosat sóhajtott. – Micsoda teher, ha az ember a legkisebb a háznál! Harsány gúnykacaj fogadta a panaszt; csak Daniel hallgatott. Néma maradt egészen a vacsora végéig; akkor aztán hátratolta székét, és felállt. – Addig kell megásni az árkot, amíg nem esik – szólt. – Fejezzétek be az evést, és aztán vissza dologra. – Szertartásosan hajolt meg Scarlett felé. – Katie Scarlett O'Hara ifjúasszony, köszöntelek; nagy megtiszteltetés számomra, hogy házamban fogadhatlak. Édesapád nagyon kedves volt szívemnek, és távolléte kereszt gyanánt nyomaszt fél évszázad óta. Scarlett úgy meglepődött, hogy szólni sem bírt. Mire eszébe jutott valami válaszféle, Daniel már rég eltűnt, a pajta mögött, úton a földjére. Colum is hátratolta székét, majd a kandalló mellé húzta. – Te nem is sejted, Scarlett, drágám, de máris nyomot hagytál ezen a házon. Életemben először hallottam Daniel O'Harát másról beszélni, mint a gazdaságáról. Jó lesz, ha vigyázol magadra, különben a környék özvegyasszonyai és vénleányai kipróbálják rajtad a boszorkánymesterséget. Ha nem tudnád, Dániel özvegyember, és igencsak elkelne neki egy új feleség. – Ugyan már, Colum! Ilyen öreg ember! – Miért, talán az édesanyja nem él s virul százesztendősen is? Daniel még sokáig él majd erőbenegészségben. Azt ajánlom, figyelmeztesd, hogy odahaza férjed van. – Talán inkább majd a férjemet figyelmeztetem, hogy nem ő az egyetlen férfi a világon! Megmondom neki, micsoda vetélytársa támadt Írországban! – A gondolat mosolygásra késztette: még hogy Rhett féltékeny legyen egy ír parasztgazdára! De tulajdonképpen miért is ne? Egy szép napon miért ne célozhatna rá? Azt persze nem árulná el, hogy a nagybátyjáról van szó, aki ráadásul valóságos Matuzsálem! Ó, micsoda gyönyörűség is lesz, ha Rhett úgy táncol majd, ahogy ő fütyül! És ekkor váratlanul beléhasított a vágy, olyan erővel, hogy szinte sajgott. Dehogyis ugratja ő Rhettet Daniel O'Harával vagy bárki-bármi máSsal. Nem akar egyebet, csak vele élni, szeretni őt, s megszülni,

mindkettőjük boldogságára, ezt a gyermeket… – Egy dologban azért igaza van Columnak – szólalt meg Kathleen. – Most már megkaptad a ház fejének áldását. Amikor majd nem bírod ki tovább Mollyéknál, itt mindig helyed lesz; csak rajtad áll, mikor foglalod el. Scarlett, akit már emésztett a kíváncsiság, lecsapott az alkalomra. Kerek perec megkérdezte: – Voltaképpen hogy fértek el itt ennyien? – Hát ott a padlás! Ketté van osztva; az egyik részben alszanak a fiúk, a másikban Bridie meg én. Daniel bácsi pedig elfoglalta a nagymama ágyát a kandallónál, amikor látta, hogy neki nem kell. Mindjárt megmutatom. – Kathleen rántott egyet a fal mentén álló fapad támláján: az kinyílt, lecsapódott, és mögötte kockás gyapjútakaróval borított vastag matrac bukkant elő. – Azt mondta, csak azért foglalja el, hogy nagyanya lássa, micsoda pompás fekhelyről maradt le, de szerintem igazából nagyon egyedül érezte magát a szobában, azután, hogy Theresa néni meghalt. – Miféle szobában? – Hát odabenn – mutatott az ajtóra Kathleen. – így aztán berendeztük nappalinak; minek álljon üresen? De az ágy ott maradt; téged vár, ha úgy hozza kedved. Scarlett kételkedett benne, hogy ez valaha is bekövetkezhetnék. Hét ember ebben a csöpp házban! Legalább néggyel-öttel több a kelleténél. Kivált hogy mind ekkorára nőttek! Nem csoda, hogy a papát a család vakarcsának nevezték; és persze az sem csoda, hogy mindig úgy viselkedett, mintha tíz láb magas volna! Mielőtt visszament volna Molly házába, Colum társaságában még egyszer benézett a nagymamához, de az öreg Katie Scarlett már aludt a tűz mellett. – Mit gondolsz, jól van? – suttogta Scarlett. Colum némán bólintott. Csak akkor szólalt meg, amikor kiléptek a házból. – Láttam az asztalon a fazekat; majdnem öres volt. Amióta nála jártunk, megfőzte a vacsorát, és Seannal együtt el is fogyasztotta. Étkezés után mindig szundít egyet. A ösvényt szegélyező magas sövényből áradt a galagonya édes illata, és a legmagasabb ágakról, kétlábnyira Scarlett feje fölött, madarak trilláztak. Bármennyire átázott is a talaj, mennyei élvezet volt a séta. – A Boyne-hoz is vezet ilyen mezsgye, Colum? Azt ígérted, elviszel! – Nem is vonom vissza. De ha nem veszed zokon, majd csak holnap. Megígértem Mollynak, hogy idejében hazaviszlek. Vendégeket hívott a tiszteletedre. Vendégség lesz! És az ő tiszteletére rendezik! Hát nem remek gondolat volt családlátogatásra utazni, mielőtt megtelepednék Charlestonban? ! 51 Az ennivaló ízlett, de ennél több jót aztán nem tudok mondani, gondolta Scarlett, mialatt bűbájosán mosolyogva sorban kezet fogott a búcsúzó vendégekkel. Irgalmas ég, hogy milyen formátlanok ezek a nők, milyen lompos a tartásuk! És miért beszélnek ügy, mintha gombóc szorult volna a torkukba? Amióta az eszemet tudom, nem láttam ilyen csiricsáré, felvágós népséget! Való igaz: Scarlett eddig még soha nem botlott efféle versengve nagyképűsködő, úrhatnám vidéki előkelőségekbe. A Clayton megyei földbirtokosok józan és közvetlen egyszerűségükkel tűntek ki, charlestoni ismerősei pedig, csakúgy, mint azok, akiket magában ,,Melly atlantai klikkjének” hívott, valóban előkelőek voltak, mentesek minden hivalkodástól. Ahogy Molly és vendégei elálló kisujjal emelték fel a teáscsészét, és finomkodva harapdáltak egér fogára való apró darabkákat a süteményből meg a szendvicsből, azon Scarlett csak nevetni tudott – mint ahogy a társaság nem is szolgált rá másra. Ö maga pompás étvággyal kebelezte be a pompás falatokat, és eleresztette füle mellett a célzásokat, amelyek arra buzdították, hogy nyilvánítsa ki ő is megvetését a földeken dolgozó közönséges emberek iránt. – De miért, Molly, hát Robert talán glaszékesztyűben ganaj ózza ki a tehénistállót? – kérdezte végül, és gyönyörködve fedezte fel, hogy a méregtől még Molly hibátlan arcbőre is ráncokba szalad. Gondolom, lesz egy-két kedves szava Columhoz, amiért ilyen vendéget szabadított rá, de nem bánom. Úgy kell neki – hogy van képe úgy tenni, mintha se nekem, se neki nem volna az égvilágon semmi közünk az O'Harákhoz? És honnan szedi azt az ostobaságot, hogy Amerikában az ültetvényes ugyanaz, mint Angliában a birtokos nemesség? Meglehet, hogy a végén még én is beolvasok Columnak; ámbár igazán élvezet volt látni az arcukat, amikor közöltem, hogy a cselédségünk meg a béreseink mind négerek voltak. Azt hiszem, még soha nem láttak közelről feketét, sőt talán nem is

hallottak róla, hogy létezik ilyen emberfajta. Szó, mi szó, fura egy hely. – Nagyszerű estély volt, Molly – jegyezte meg másnap. – Mondhatom, pukkadásig teleettem magam. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most visszamegyek a szobámba, és kinyújtózom. – Hát persze, Scarlett, tedd csak, ami jólesik. Igaz, már a ház elé rendeltem a bricskát, hogy kikocsikázzunk, de ha inkább aludnál… – Jaj, dehogy, menjünk csak! Nem nézhetném meg a folyót? – Az imént még meg akart szabadulni Mollytól, de ezt az alkalmat mégsem szalaszthatja el. Az igazat megvallva nemigen csábította a gyaloglás; és ha Colum azt állítja, hogy a folyó csak egy ugrás, akkor bizonyos, hogy jó messzire van. Kocsin sokkal kényelmesebb lesz. Mint kiderült: gyanúja alapos volt. Molly – aki sárga kesztyűt viselt, összhangban a bricska kerekeinek sárga küllőivel – egészen az országútig hajtott, onnan pedig át a falun. Scarlett érdeklődéssel szemlélte a rozoga házak sorát. Aztán behajtottak egy kétszárnyú kapun, amelynél nagyobbat Scarlett még soha nem látott. Remekművű kovácsoltvas munka, a hosszú, lándzsaszerű rudak vége bearanyozva, s mindkét oldalon középütt színpompás, bonyolult mintájú, aranykeretes tábla díszelgett. – A grófi címer – mondta Molly rajongó tisztelettel. – Felhajtunk a Nagy Házig, és majd onnan, a kertből nézzük meg a folyót. Bátran megtehetjük; a gróf úr nincs itt, Robert pedig engedélyt kapott Mr. Aldersontól. – Az meg kicsoda? – A gróf intézője; ő igazgatja az egész birtokot. Robert jól ismeri. Scarlett is igyekezett tiszteletteljes képet vágni. Molly szemmel láthatóan elvárta, hogy hasra vágódjék a meghatottságtól, bár fel nem foghatta, miért. Mitől volna olyan nagy ember egy közönséges jószágigazgató? Hiszen az is csak bérért dolgozik, ν Hogy kérdésére választ kapjon, először végig kellett hajtaniok egy hosszú, széles, kavicsos úton, amelyet kétfelől gondosan nyírt, végeláthatatlan pázsit szegélyezett. Scarlettnek egy pillanatra Dunmore Landing tágasán ívelő teraszait juttatta eszébe a látvány, de amikor a kastély feltűnt szeme előtt, minden egyébről megfeledkezett. Hatalmas épület volt, azaz inkább épületcsoport: csipkézett oromzatok, tornyok, falak kusza egyvelege, valóságos kis város; Scarlett nem is sejtette, hogy létezik ilyesmi. Most már értette, miért beszél Molly olyan áhítatosan az intézőről. A világ legnagyobb ültetvényén sem kellene annyi embert foglalkoztatni, annyiféle munkát összehangolni, mint itt. Nyakát nyújtogatva bámulta a magasba szökő kőfalakat, a márványkeretbe foglalt ablakokat. A ház, amelyet Rhett építtetett neki, a legnagyobb és – legalábbis Scarlett szerint – a legtekintélyesebb volt egész Atlantában, mégis, ha most ideröpítenék és felállítanák a kastély egyik sarkában, fel sem tűnnék senkinek. Bárcsak megnézhetném belülről is… Molly még a gondolattól is elborzadt. – Csak arra kaptunk engedélyt, hogy a kertben sétáljunk. Megkötöm a pónit ehhez az oszlophoz, és aztán ott kimegyünk. – Meredek boltíves tetejű, kitárt vaskapura mutatott. Scarlett leugrott a bricskáról. A boltíves kapun át kaviccsal felszórt teraszra jutottak. Scarlett nem is sejtette, hogy a kavicsot mintába is lehet gereblyézni; alig mert rálépni a díszes ábrákra, úgy félt, hogy lába nyomán elmozdulnak a tökéletes S betűt formázó alakzatok. Aggodalmasan fürkészte a teraszon túl elterülő kertet. Bizony, ott is szépen gereblyézett kavicsos utak indáznak, bár, Istennek hála, azok legalább nem mintásak, viszont lábnyom sem látszik rajtuk. Kíváncsi vagyok, ezt hogy csinálják! Hiszen a kertész is csak két lábon jár! Scarlett mély lélegzetet vett, és csikorgó léptekkel nagy merészen átvágott a teraszon, majd a márványlépcsőn leért a kertbe. A kavicsos úton minden lépése úgy visszhangzott fülében, mintha puskát sütögetnének. Már bánta, hogy eljött. És hol marad Molly? Scarlett igyekezett minél nesztelenebbül megfordulni. Unokanővére óvatosan lépkedett, talpát Scarlett lábnyomaiba illesztve. Scarlett nyomban megkönnyebbült: lám, Molly, minden nagyképűsége ellenére, még nála is jobban meg van riadva! Megállt, hogy bevárja, és közben felnézett a házra. Erről az oldalról valahogy emberszabásúbbnak látszott. A teraszra franciaablakok nyíltak. Igaz, be voltak csukva és sűrűn elfüggönyözve, de mégsem voltak olyan félelmetesen nagyok, mint a homlokzati ajtók; el lehetett hinni, hogy itt emberek közlekednek, nem pedig holmi óriások. – Merre van a folyó? – kiáltott oda unokanővérének. Ö aztán nem fog suttogni egy üres ház láttán! De azért mégsem volt rá kedve, hogy hosszasan elidőzzön. Molly azt javasolta, hogy járják be az egész kertet, de ő megrázta a fejét. – Engem csak a folyó érdekel. Torkig vagyok mindenféle kerttel, a férjemnek úgyis az a rögeszméje. – Molly leplezetlen kíváncsisággal kezdett kérdezősködni a házasságáról, de Scarlett elhárította. Hallgatagon mentek végig a középső úton, a park végét jelző facsoport felé.

És aztán, a fák között, egy ravaszul természetesnek szánt nyíláson át, egyszer csak eléjük tárult a folyó, a maga hihetetlen, barnán aranyló pompájában. A napfény olvadt aranyként táncolt a lassan örvénylő, óborszínű víz tetején. Scarlett nem készült fel rá, hogy magával a szépséggel lesz találkozója. – Ó, de gyönyörű – mondta csendesen. A papa elbeszélése nyomán vadul zúgó áradatot képzelt maga elé, és az sem lepte volna meg, ha még mindig vörösre festené a sok kiontott vér. Valójában úgy tetszik, mintha nem is igen mozdulna. Ez hát a Boyne. Mennyit hallott róla egész életében – és most, ha akarná, megmárthatná benne a kezét. Scarlettet ismeretlen, rejtelmes érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy jó lenne, ha nevet adhatna neki, lázasan gondolkodott, hogyan is fogalmazza meg. Ó, bárcsak rájönne, bárcsak megértené… – Hát ez az a bizonyos kilátás – szólalt meg ekkor Molly a maga jellegzetesen erőltetett, finomkodó hanglejtésével. -A jobb házak kertje mind ide nyílik. Scarlett legszívesebben arcul ütötte volna. Akármit keresett is – most már soha meg nem találja. Szemével követte Molly mozdulatát, és a túlsó parton egy tornyot pillantott meg. Düledező kőtorony volt; sok hasonlót látott a vonatból. Talapzatát moha lepte, falán borostyán kúszott. Sokkal nagyobb volt, mint Scarlett képzelte volna; a vonat ablakából csalt a látszat. Lehetett vagy harminc láb vastag, és kétszer olyan magas. Molly vadregényesnek nevezte a látványt, és ezzel Scarlett sem szállhatott vitába. Aztán még egy pillantást vetett a folyóra, és kérte, forduljanak vissza. Hirtelen végtelen fáradtság tört rá. – Én azt hiszem, Colum, hogy előbb-utóbb megölöm ezt az én drága unokanővéremet. Ha hallottad volna azt a szörnyűséges Robertet, amint tegnap a vacsoránál azt ecsetelte: milyen szerencsések vagyunk, hogy ráléphetünk a gróf úr vacak kerti útjaira. Legalább hússzor előhozakodott a dologgal, és Molly minden alkalommal öt percig csicsergett erről a boldogító élményről. Bezzeg aztán ma reggel, amikor meglátott ebben a galwayi öltözékemben! Azt hittem, menten elalél! Esküszöm, nyoma se maradt a csicsergő dámának, de nem ám! Ehelyett, amikor magához tért, zordul kioktatott, hogy tönkreteszem a társadalmi pozícióját, és Robertet is kínos helyzetbe hozom. Még hogy Robertet! Akkor érezhetné magát a legkínosabban, ha tükörbe néz, és meglátja benne azt az ostoba puffadt képét. És még engem merészel kioktatni Molly, hogy szégyent hozok rá! – Mollynál jobb társaságot is el tudok képzelni számodra, Scarlett, drágám – veregette meg a kezét Colum –, de azért hidd el, megvannak a jó oldalai is. Mára például kölcsönadta a bricskát; nagyszerű kirándulást teszünk, és rá se gondolunk, nehogy elromoljon a jókedvünk. Nézd csak, hogy virágzik a galagonya a sövény között, nézd, milyen szívderítőn virágzik a vadcseresznye azon az udvaron! Ilyen gyönyörű napot nem fecsérelhetünk mérgelődésre. A csíkos harisnyádban meg ebben a piros alsószoknyában olyan szépséges és üde vagy, mint egy igazi ír lányka! Scarlett kinyújtóztatta lábát, és nagyot nevetett. Jól mondja Colum; Molly nem ér annyit, hogy elrontsa ezt a napot. Trimbe mentek, az ősi városba, noha Colum jól tudta, hogy a helység eseménydús történelmi múltja Scarlettet csöppet sem érdekelné. Inkább a szombatonkénti hetivásárokról mesélt, elismerve, hogy ha hasonlítanak is a galwayi vásárra, annál sokkal szerényebbek. Galwayben viszont nincs jövendőmondó, itt pedig az is van; két pennyért mesés vagyont ígér, egy pennyért tisztes, szerény boldogságot, de bezzeg ha csak fél pennyt tudsz összekotorni – szörnyű megpróbáltatásokkal fenyeget! Scarlett nevetett – Colum mindig meg tudta nevettetni –, és megérintette a két melle közt csüngő húzós pénzeszacskót, amelyet elrejtett szem elől a Galwayben vásárolt blúz meg a kék köpeny; senki nem is sejtheti, hogy fűző helyett kétszáz aranydollárt visel a testén! Szinte illetlenül szabadnak érezte magát. Tizenegy éves kora óta a házból sem léphetett ki fűző nélkül. Colum megmutatta neki a híres-neves trimi várat. Scarlett udvariasan úgy tett, mintha érdekelnék a romok. Utána megnézték az üzletet, ahol valaha Jamie dolgozott tizenhat éves korától egészen addig, amíg negyvenkét éves férfiként Savannah-ba nem ment – és ez már őszinte érdeklődést keltett Scarlettben. Megszólították a boltost is, és mi sem volt természetesebb, mint hogy az lehúzza a redőnyt és felvigye őket a lakásába, merthogy az asszonyt menten elemésztené a búbánat, ha nem hallhatná Colum tulajdon ajkáról a legfrissebb savannah-i híreket, és nem ismerkedhetnék meg a messziről jött O'Hara lánnyal, akinek szépségéről és amerikaias varázsáról már az egész környék beszél! Utána a szomszédokkal is tudatni kellett, milyen nagy nap a mai, és miféle vendég tisztelte meg

őket – oda is sereglettek mind a bolt fölötti lakásba, annyian, hogy Scarlett attól tartott, kidőlnek a falak. Amikor végre elbúcsúztak Jamie hajdani munkaadójától, Colum új bejelentéssel állt elő: – Mahoneyék halálra sértődnének, ha Trimben járva nem keresnénk fel őket. – Hogy kicsodák Mahoneyék? Hát Maureen családja, ki más? Amellett az övék Trim legremekebb fogadója. Egyáltalán kóstolt-e Scarlett valaha barna sört? Ezúttal még nagyobb sokaság verődött össze, és percenként újabb jövevények csatlakoztak hozzájuk, nemsokára pedig étel került az asztalokra, és megjelentek a hegedűsök is. Rohant az idő, és amikor visszaindultak Adamstownba, a rövid úton meglepte őket a hosszú szürkület. Megeredt az eső is, aznap első ízben – ritka tünemény, jelentette ki Colum, hogy ennyi napsütésben lehetett részük –, és a virágzó sövény még édesebben illatozott. Scarlett fejére húzta a köpeny csuklyáját, és énekeltek, amíg haza nem értek. – Benézek a kocsmába, nem jött-e levelem – mondta Colum, átvetve a ló gyeplőjét a falu kútján. A következő másodpercben már mindenfelé fejek bukkantak elő az ajtók felső nyílásából. – A babának újabb fogacskája nőtt! – kiáltotta Mary Helen. – Gyere, Scarlett, csodáld meg, és igyál velünk egy csésze teát! – Szó sincs róla, Mary Helen – tiltakozott Clare O'Gorman, született O'Hara. – Gyere át te, férjestül, csecsemőstül és fogastul! Scarlett az én unokatestvérem, és Jim már alig várja, hogy megismerhesse! – Nekem is az unokatestvérem, Clare – süvöltötte Peggy Monaghan. – És nálam most sült ki az édes kőttes, mert hallottam, hogy az a kedvence! – Colum! – kiabált Scarlett, aki nem tudta, mitévő legyen. Colum szerint ezen igazán kár törnie a fejét. Szépen sorban benéznek mindenhová, kezdve az első házon, és útközben majd hozzájuk csapódnak a jó barátok. Amikor aztán az utolsó háznál egybegyűlt az egész falu népe, ott egy időre szépen letáboroznak. – Csak ne túl sokáig, hogy még átöltözhess az elegáns ruhádba, mielőtt elfogyasztanád Molly estebédjét. Megvannak a maga hibái – melyikünknek nincsenek? –, de akkor sem mutathatsz neki fügét a saját házában. Nem kis fáradságába került, hogy ő maga kibújjon a tarka alsószoknyából – hogyan is tűrhetné meg a tulajdon ebédlőasztalánál? Scarlett Colum karjára tette kezét. – Mit gondolsz – kérdezte –, nem költözhetnék át Dániel bácsiékhoz? Igazán pocsékul érzem magam Mollyéknál… Most mit nevetsz, Colum? – Egész nap törtem a fejem, hogyan kérhetném el még egy napra Mollytól a bricskát. De azt hiszem, most aztán átengedi, ameddig csak itt vagy. Te térj csak be szépen Mary Helenhez, nézd meg azt az újdonatúj fogat, én meg közben váltok néhány szót Mollyval. Nehogy megsértődj, Scarlett, drágám, de szerintem bármibe beleegyeznék, ha cserébe megígérem, hogy elköltöztetlek. Amíg él, nem fogja kiheverni, amit Róbertről mondtál, hogy glaszékesztyűben hordja ki a trágyát a tehenei alól. Azóta is ezen nevetnek minden konyhában Adamstown és Mullingar között. Mire eljött a vacsoraidő, Scarlett már be is rendezkedett a konyha „fölötti” szobában. Amikor Colum elmesélte a történetet a glaszékesztyűről meg a tehenekről, még Daniel bácsi is elmosolyodott. így a történet tovább bővült ezzel a kivételes eseménnyel, hogy a legközelebbi elmondáskor még nagyobb sikert arasson. Scarlett bámulatos könnyedséggel illeszkedett be a kétszobás házikó mindennapi életébe. Megvolt a külön szobája, a kényelmes ágya, Kathleen pedig fáradhatatlanul, mégis szinte észrevétlen sürgölődött, főzött, takarított körülötte. Scarlettnek nem volt más dolga, mint hogy élvezze a vakációját – és élvezetben aztán nem is volt hiány. 52 Az elkövetkező héten Scarlett elfoglaltabb és bizonyos értelemben boldogabb is volt, mint eddig bármikor, s emlékezete szerint soha ilyen jó erőben nem érezte magát. Kiszabadulván a divatosan összeszorított fűzőből, a merevítőpálcikák fémkalitkájából, hosszú évek óta először lélegezhetett mélyeket, és mozgása is meggyorsult. Emellett ő is olyan asszony volt, akit a várandós állapot valósággal felpezsdít – mintha csak így válaszolnának a bennük növekvő új élet kihívására. Éjszakánként mély, egészséges álomba merült, kakasszóra farkasétvággyal ébredt, és boldogan készült a rá köszöntő új napra. És minden egyes nap rá is szolgált a várakozásra: egyszerre szolgált izgalmas új élményekkel és a már megszokott csendes, bensőséges örömökkel. Colum alig várta, hogy Molly pónifoga-tán – ahogy

ő mondta– „kalandozásra” röpítse, elragadva unokahúgát új barátai közül, akik mindjárt a reggeli után sorra dugták be fejüket Daniel ajtaján. Vendégségbe jöttek, vagy Scarlettet hívták vendégségbe; sürgősen meg akartak osztani vele egy történetet, amelyet talán még nem hallott, vagy arra kérték, fejtsen meg számukra néhány homályos szót vagy mondatot a legújabb amerikai levélből. Végre vérbeli Amerika-szakértőt üdvözölhettek körükben, s mindegyre ostromolták: meséljen hát, milyen ott az élet. Másfelől persze ír lány is szegényke, csak hát nem tudja, mit is jelent ez; legfőbb ideje, hogy kioktassák, s amit csak lehet, megmutassanak, elmagyarázzanak neki. Scarlettet kiváltképp az ír nők gyermeki romlatlansága nyűgözte le. Különös lények voltak, éppoly sajátságosak, mint a világ, amelyben hittek, és amelyben mindenfajta tündérek űzték a maguk bűvöletes-titokzatos mesterségét. Nem is leplezte a nevetést, amikor Kathleen esténként egy bögre tejet és egy tányér darabkákra tört kenyeret helyezett a küszöbre, ha netán az arra járó „aprónép” megéhezne. Amikor aztán másnap reggel bögre is, tányér is üresen állt, Scarlett józanul úgy vélekedett: az udvaron lakó macskák nyalták tisztára. Hitetlensége azonban csöppet sem zavarta Kathleent, és Scarlett számára unokahúga tündérvacsorája az O'Hara-házban töltött napjainak egyik legkedvesebb visszatérő eseménye lett. Hasonló élményt szerzett neki minden perc, amelyet nagyanyjával töltött. Törhetetlenül kemény fából faragták a nagymamát, gondolta büszkén Scarlett, és szent meggyőződéssel hitte, hogy az ő ereiben is az öregasszony vére csörgedezik – ezért is vészelte át élete legsötétebb korszakait. Gyakran ment át a kis kunyhóba, és ha az öreg Katie Scarlett éppen nem aludt és beszédes kedvében volt, lábához kuporodva hallgatta, amint a papa gyerek– és suttyó koráról mesél. Szívesen engedett Colum sürgetésének is, és a napi kalandra készen kapaszkodott fel a bricskára. Hála a jó meleg gyapjúszoknyáknak és a védelmezőn ráboruló csuklyás köpenynek, hamar megszokta, hogy rá se hederítsen a nyugat felől támadó csípős szélre és a szárnyain érkező könnyű, futó záporra. Esett akkor is, amikor Colum elvitte ,,az igazi Tarára”. Köpenye csak úgy repdesett a szélben, amikor a durva kőlépcsőkön felkapaszkodott a dombra – oda, ahol valamikor Írország nagy királyai uralkodtak és muzsikáltak, szerettek és gyűlöltek, lakomáztak és csatáztak, hogy végül elbukjanak, Scarlett körülnézett. Hiszen itt még vár sem áll; a puszta réten csak itt-ott legel néhány juh, szőrük szürke a szürke ég szürke világosságában. Scarlett megborzongott, maga sem tudta, miért. Talán – ahogy gyerekkorában mondták – ,,liba tévedt a sírja fölé”? A régi emlék mosolyra késztette. – Tetszik? – érdeklődött Colum. – Aha. Nagyon szép. – Ne füllents, Scarlett, drágám. Tarán az ember nem a szépséget keresi. Gyere csak velem! – Scarlett megfogta unokabátyja kinyújtott kezét. Így sétáltak át a dús füvön egy göröngyös, buckás lapályig, ahol Colum hirtelen megállt. – Ahol most állunk, ott állt valamikor maga Szent Patrik is. Akkor ő is csak ember volt még, egyszerű hittérítő, tán nem is szálasabb nálam. Hiszen csak később vált belőle szent, akkor nőtt az emberi emlékezésben óriássá, az isteni ige győzhetetlen harcosává. Én mégis azt hiszem: jobban tesszük, ha nem felejtjük el, hogy elsősorban és mindenek előtt ember volt. Bizonyára félt is, ahogy kopott sarujában, durva darócköpenyegében ott állt szemközt a nagy királlyal meg a varázslóival, s nem volt egyebe, mint a hite, a küldetéstudata, meg az a nagy akarás, hogy mindezt hirdesse is. Bizonyára fagyos szél fújt a feje körül, és csak az akarás égett benne emésztő lánggal. Egyszer már megszegte a nagy király törvényét: egy éjszakán, amikor a törvény tiltotta a tűzrakást, máglyát gyújtott a sötétségben, és tudta, hogy már emiatt is megölhették volna. Csakhogy ő szándékosan vállalta a kockázatot, hogy magára vonzza a király tekintetét, és megmutathassa neki, micsoda hatalmas erejű üzenetet hordoz. Patrik nem félt a haláltól; Patrik csak egyvalamitől félt: attól, hogy Istennek csalódnia kell benne. De nem így történt. Laoghaire király, ősi, drágakövekkel kirakott trónusáról, kihirdette: engedélyezi, hogy a bátor hittérítő szabadon terjessze az igét. Es így vette fel Írország népe a keresztény hitet. Colum csendes, nyugodt hangja figyelmet parancsolt. Scarlett meg akarta érteni, amit hall, és szeretett volna a mélyére hatolni. Soha nem gondolt a szentekre úgy, mint hús-vér emberekre, akiktől a félelem sem idegen, sőt voltaképpen még el sem gondolkodott rajtuk; pusztán csak naptári nevek viselőit látta bennük. Most, elnézve Colum alacsony, köpcös figuráját, hétköznapi arcvonásait, szél borzolta őszülő haját, egyszer csak életre kelt képzeletében egy másik, köznapias megjelenésű férfi is, aki ugyanígy kész volt a szolgálatra, és nem félt a haláltól. Hát lehetséges, hogy valaki félelem nélkül nézzen szembe a halállal? Miféle lelki készség élhet az ilyen emberben? Hirtelen heves és nagyon is

emberi irigység támadt benne; irigyelte Szent Patrikot, az összes többi szentet, sőt valamiképpen még Columot is. Nem tudom és soha nem is fogom megérteni őket, gondolta. Lassan, gyötrelmesen nehezedett szívére a felismerés, és érezte: valami súlyos, fájdalmas, felzaklató igazságnak jutott a nyomára. Vannak dolgok, amelyekhez a maguk mélységében, bonyolultságában és ellentmondásosságában józan magyarázatokkal, hétköznapi okoskodással nem lehet hozzáférni. Scarlett elhagyatottnak, a nyugati szél tehetetlen játékszerének érezte magát. Colum továbbindult, s kézen fogva vezette tovább, majd rövid idő múltán ismét megállt. – Oda nézz – szólt. – Látod azokat a kis buckákat? Scarlett bólintott. – Jó volna egy kis zeneszó meg egy pohár whisky, hogy távol tartsd magadtól a szelet, és a szemed is megnyíljék, de sajnos egyikkel sem szolgálhatok. Ezért csak azt javasolhatom, hogy hunyd le a szemed, hátha akkor többet látsz. íme, ennyi maradt a díszteremből, ahol hajdan ezer gyertya világított. Ott voltak az O'Harák is, Scarlett, drágám, és a Scar lettek is, meg mindenki, akit ismersz: a Monaghanek, a Mahoneyk, a MacMahonok, az O'Gormanek, az O'Brienek, a Danaherek, a Donahuek, a Carmodyk, meg azok, akikkel majd csak ezután fogsz találkozni. Igen, ott voltak mind a hősök. Bőségben volt étel meg ital – és zene, amelynek hangjaira a szív kirepül a testből és a magasba szárnyal. Ezer vendég ült a teremben, az ezer gyertya fényénél. Látod már magad előtt, Scarlett? A lángok tízszeresen, százszorosan, ezerszeresen verődtek vissza az arany karperecekről, a szájhoz emelt aranykupákról, a bíborköpenyeket összefogó, mélyvörös, zöld, kék ékkövekkel díszített, aranyba foglalt csatokról. És micsoda hatalmas étvágyuk volt! Milyen mohón vetették rá magukat a vadhúsra, szarvasra, őzre, vaddisznóra, a zsírjában fénylő libasültre, hogy itták ki egy hajtásra a mézsört, a tüzes bort – és hogy szomjazták a muzsikát, amelytől felhevülve súlyos öklükkel úgy csaptak az asztalra, hogy csörömpölve koccantak össze az aranytányérok. Látod magad előtt az édesapádat? Vagy Jamest? Vagy azt a csirkefogó Briant, amint sunyin méregeti az asszonyokat? Ó, micsoda lakoma volt £z! Látod-e már, Scarlett? Scarlett együtt nevetett Colummal. Hát persze, a papa bömbölve zendített volna rá a nyitott szekéren közelgő szép Peggy nótájára, hogy aztán újabb kupa sört követeljen, mert hát fenemód megszomjazik a férfiember, ha amúgy istenigazából kiereszti a hangját. Bizony, a papa elemében lett volna. – A lovakról megfeledkeztél – mondta áhítatosan. – A papának az volt a legfontosabb. – Hát persze – lovak is voltak! Szépek, erősek, mint a partot ostromló hullámverés. – És kellett egy gyengéd, türelmes asszony is, hogy utána ágyba fektesse. Colum nagyot nevetett, majd átkarolta és magához szorította Scarlettet. – Tudtam, hogy meglegyint majd a csoda hangulata – szólt, amikor elengedte. Hangjából érződött: büszke Scarlett-re. Scarlett rámosolygott, a szeme úgy csillogott, mint a megelevenedett smaragd. A szél lefújta fejéről a csuklyát, és csak most érezte, milyen meleg lett. Az eső elállt. Scarlett felnézett a tisztára mosott kék égre, ahol vakító fehér felhők menekültek táncosan-kecsesen a keményen támadó szél elől. Milyen közel vannak! Milyen meleg és oltalmazó az írországi égbolt! Aztán lenézett, és úgy érezte, egész Írország öleli körül: egymásba érő, termékeny zöld mezők, frissen rügyező fák, élettől duzzadó sövények. Messzire ellátott, szinte a földkerekség lágyan ívelő, ködbe borult széléig. Valami ősi, pogány ösztön rezdült meg benne, és a lelke mélyén szunnyadó, zabolátlan vadság forrón áradt el vérében. Ilyen érzés lehet királynak lenni, magasan a világ fölött, testközelben a naphoz és az égbolthoz. Scarlett szélesre tárta karját, hogy magához ölelje az életet – a saját életét itt ezen a dombtetőn, az egész világgal a lába előtt. – Ez Tara – szólt Colum. – Olyan furcsa érzés volt, Colum. Mintha nem is én lettem volna.:. Scarlett felhágott az egyik sárga küllőre, és onnan tovább a bricskára. – Az évszázadok művelik ezt velünk, Scarlett, drágám. A tengernyi tovatűnt élet, a sok gyász, vigasság, ütközet… Igen, mindez ott rezeg a levegődben, amely körülvesz, a rögben, amelyet taposunk. Az idő teszi, a megszámlálhatatlan évek, amelyek súlytalanul nehezednek a göröngyökre. Olyasvalami ez, amit nem lát a szem, nem hall a fül, amit nem tapinthatsz és a szagát sem érzed, és mégis jelen van: amint súrolja a bőröd, és megszólít, bárha nincs hangja. Ez az idő. A titokzatos és megfoghatatlan. A nap melegen sütött, Scarlett mégis összehúzta magán a köpenyt. – Ilyesmit éreztem a folyónál is; az is olyan különös volt. Már-már azt hittem, meg tudom fogalmazni, de aztán kisiklott a kezem közül. – És elmesélte Columnak, mi történt a grófi kastély parkjában, amikor megpillantotta a folyót meg a

tornyot. – Szóval remek a kilátás, mi? És a jobb házak kertje mind oda nyílik? Így mondta Molly? – Colum hangjában félelmetes harag izzott. Scarlett még jobban befészkelte magát a köpenyébe. Mi rosszat mondhatott? Soha még Columot nem látta ilyennek; rá sem ismert, akárha idegen férfi ülne mellette. Ekkor azonban Colum rámosolygott, Scarlett pedig megnyugodott: talán csak a szeme káprázott. – Van ám egy gyengém, Scarlett; nem akarnál a cinkosom lenni? Trimben ma vezetik fel a lovakat a vasárnapi versenyhez. Úgy szeretném megnézni őket! Meglátnám, melyikre érdemes majd feltenni holmi szerény kis összeget. Scarlettnek nagy kedve volt az újabb kalandhoz. Trim nem egészen tíz mérföldre volt; hamar odaérünk, gondolta Scarlett. Csakhogy az út szeszélyesen kanyargott, gyakran kellett irányt változtatni, és nemegyszer inkább távolodtak céljuktól, semmint közelebb kerültek volna hozzá. Egy faluba érve Colum azt javasolta: álljanak meg egy csésze teára meg némi harapnivalóra, Scarlett pedig lelkesen rábólintott. Amikor ismét felkerekedtek, hamarosan útkereszteződéshez értek, majd ráfordultak égy szélesebb, egyenesebb útra, ahol Colum megsuhintotta az ostort, és ügetésre fogta a pónit. Néhány perc múlva, egy nagyobb falu előtt, még jobban megbiztatta a lovacskát: úgy robogtak át a helységen, hogy a bricska csak úgy billegett magas kerekein. – Mintha lakatlan lett volna ez a falu – szólalt meg Scarlett, amikor ismét lassítottak. – Jól láttam, Colum? – Ballyharának szomorú története van; senki sem akar ott élni. – De kár! Olyan takarosnak látszott. – Jártál már lóversenyen, Scarlett? – Igazi lóversenyen csak egyszer, Charlestonban, de odahaza gyakran rendeztek amolyan mezei lovasváltókat. A papa rémes volt! Egyszerűen nem bírt nyugton maradni és elbeszélgetni a mellette lovaglóval; neki minden mérföldön muszáj volt az élre törnie. – Hát persze, nagyon igaza volt! Scarlett nevetett: Colum időnként annyira hasonlít a papára! A lóversenypálya körül hatalmas tömeg szorongott. – Úgy látszik, Trimben minden házat bezártak – jegyezte meg Scarlett. – Itt az egész város. – Aztán egyszer csak ismerős arcokat pillantott meg. – De úgy látom, Adamstown is becsukott! – Az O'Ha-ra fiúk mosolyogva integettek felé. Mi lenne itt, ha történetesen Dániel bácsi rajtakapná őket? Megkapnák a magukét, gondolta Scarlett együttérzőn. Hiszen az a bizonyos árok még most sincs kiásva! A döngölt talajú, tojásdad formájú, három mérföld hosszú pályán munkások sürögtek: az utolsó ugratáshoz állították fel az akadályokat. Colum a pálya közelében megkötözte a pónit, aztán utat vágtak maguknak a tömegen át. Az emberek jókedvűek voltak és izgatottak. Columot mindenki ismerte, és mindenki meg akart ismerkedni Scarlett-tel is, azzal a helyre kis hölggyel, aki azt tudakolta, visel-e Robert Donahue kesztyűt a tehénistállóban”. – Valósággal úgy érzem, mintha én volnék a bálkirálynő – súgta oda Columnak Scarlett. – Tudsz alkalmasabb jelöltet? Bár minduntalan megálltak, Colum végül mégis odakalauzolta unokahúgát a lovakhoz, melyeket lovasaik vagy a trénerek éppen körbesétáltattak. – Tyhű, Colum, micsoda pompás állatok! Ugyan mit keresnek egy ilyen isten háta mögötti kis zugban? Colum elmagyarázta, hogy ez nem ám akármilyen kis falusi lóverseny. A győztesnek ötven font üti a markát; több, mint amennyit a legtöbb boltos vagy gazda egész évben keres. A verseny sem éppen könnyű; aki Trimben bajnok lesz, az a leghíresebb versenyeken, Punchestownban, Galwayben vagy akár még Dublinban is megállja a helyét. – Amerikában meg éppen tíz hosszal győzne – tette hozzá széles vigyorral. – Mindenütt elismerik, hogy az ír ló a legjobb a világon. – Akár az ír whisky – jegyezte meg Gerald O'Hara leánya. Mindkét állítást épp elégszer hallotta életében. Úgy látta, az akadályok elképesztően magasak; végül még kiderül, hogy Colum nem is tódít. A vasárnapi verseny valóban izgalmasnak ígérkezik! És addig sem kell unatkozni: előtte még jön a hetivásár. Kívánhat valaki ennél nagyszerűbb vakációt? Ekkor mintha valami morajlás keveredett volna az általános nevetésbe, kiabálásba. – Verekedés! –

Colum felmászott a korlátra, hogy körülnézzen, majd szélesen elvigyorodott, és jobb öklével bal tenyerébe csapott. – Mi van, Colum, csak nem akarsz fogadni? – szólt oda neki egy férfi, aki mellette állt a korláton. – De még mennyire hogy akarok! Öt shillinget teszek az O'Harákra. Scarlett megragadta unokabátyja bokáját, úgy, hogy az kis híján elvesztette egyensúlyát. – Mi történik? A tömeg arrafelé tódult, ahonnan a lárma hallatszott. Colum leugrott a korlátról, és a csuklójánál fogva vonszolta Scarlettet maga után. Harminc vagy negyven férfi csapott össze, öregek és fiatalok egyaránt; horkantva, üvöltözve püfölték egymást, ököllel, csizmával vagy csak a könyökükkel. A tömeg rendezetlenül torlódott össze körülöttük, és lelkesen buzdította a küzdő feleket. Az egyik oldalon két nagy halomban hevertek a kabátok, soknak ki volt fordulva az ujja; látszott, milyen váratlanul tört ki a csata. A páston lassan vörös foltok ütöttek ki az ingeken, kiét a maga vére, kiét az ellenfélé szennyezte. A harc kötetlen és rendszertelen volt; ki-ki ütötte, akit ért, aztán körülnézett, új célpont után. És hasonlóképpen a legközelebbi szomszéd rántotta fel azt, akit kiütöttek, hogy nyersen visszalökdösse a küzdőtérre. Scarlett még soha nem látott ökölharcot, és elszörnyedt az orron-szájon fröcskölő vértől, az ütések csattanásától. Dániel mind a négy fia is a verekedők között volt. Scarlett rimánkodni kezdett Columnak: parancsolja vissza őket. – Hogy kárba vesszen az öt shillingem? Meghibbantál, asszony? – Nem mondhatok mást, Colum O'Hara: rettenetes ember vagy. Később ugyanezzel a címmel illette Dániel fiait, valamint Michaelt és Josephet, Colum két fivérét, akiket csak most ismert meg. Ekkor már Daniel konyhájában ültek, ahol Kathleen és Bridie hidegvérűen mosták ki a sebeket, rá sem hederítve a jajgatásra, a nyers bánásmód elleni tiltakozásra. Colum közben sürgött-forgott, és whiskys poharat nyomott a sebesültek kezébe. Akármit beszélnek, gondolta Scarlett, szerintem ez csöppet sem mulatságos. Nem akarta elhinni, hogy az O'Hara fiúk és barátaik szemében az ilyen csoportos verekedés hozzátartozik a vásárokhoz, ünnepségekhez, a közösségi élet különb-különb megnyilvánulásaihoz, sőt ez adja meg az esemény savát-borsát. A férfiember jókedvében verekszik, magyarázták. No hiszen, szép kis jókedv az ilyen! És a lányok, ha lehet, még rosszabbak! Képesek gúnyolni azt a szegény Timothyt, amiért olyan olcsón megúszta és épp csak a fél szeme dagadt be! 53 Másnap Colum azzal lepte meg unokahúgát, hogy még reggeli előtt lóháton jelent meg a ház előtt, kötőféken vezetve egy másik lovat. – Kölcsönkaptam őket – közölte. – Azt mondtad, szeretsz lovagolni. De még a déli harangszó előtt vissza kell vinni mind a kettőt, úgyhogy csomagold be, ami estéről maradt, és igyekezz, mielőtt ellepik a házat a vendégek. – De hiszen nincs rajtuk nyereg! – Teringettét, Scarlett, drágám, hát vérbeli lovasnak érzed magad vagy sem? Szedd csak össze az elemózsiát; Bridie majd tartja a kezét, hogy felszállj. Scarlett kislány kora óta nem ülte meg szőrén a lovat; már el is felejtette, milyen érzés, ha a lovas valósággal egybenő az állattal. Most azonban, mintha soha ki nem jött volna a gyakorlatból, úgy éledt fel benne az emlék, és nemsokára már à gyeplőre sem volt szükség; térde szorításából is tudta a lő, mi a dolga. – Hová megyünk? – Ezen az ösvényen még soha nem jártak. – A Boyne-hoz. Valamit meg akarok mutatni neked. A folyó… Scarlett érverése felgyorsult. A Boyne környéke mintha egyszerre vonzotta és taszította volna, maga sem tudta, miért. Eleredt az eső. Scarlett örült, amiért Bridie tanácsára kendőt hozott magával; fejére borította, aztán szótlanul lovagolt Colum nyomában hallgatva, hogyan neszez az eső a sövényen, hogyan koppan lassan, ütemesen a lovak patája, és szívét elöntötte a békesség. Már nem lepődött meg, amikor az eső elállt, és a sövény levelei között ismét megszólaltak a madarak. Aztán, a mezsgye végén, egyszer csak kitárult előttük a folyó; alacsony partján már-már átcsapott a víz. – Ez az a gázló, ahol Bridie mosni szokott – mondta Colum. – Nem volna kedved egy kis fürdőzéshez? Scarlett színpadiasan megborzongott. – Erre még az én hősiességemből sem futja. A víz fagyos

lehet! – Tapasztald csak ki! Amúgy is éppen csak belepacskolunk. Átkelünk a túlsó partra. Fogd jó erősen a gyeplőt. Colum lova óvatosan gázolt bele a vízbe. Scarlett felfogta és combja alá gyűrte szoknyáit, aztán követte unokabátyját. A túlsó parton Colum leugrott lováról. – Gyere, szállj le te is, és reggelizzünk – mondta. – Addig megkötöm a lovakat egy fához. – A fák errefelé a víz mellett álltak, árnyékuk pettyesen vetült Colum arcára. Scarlett lesiklott a földre, és átadta Columnak a gyeplőt, majd egy napsütötte helyen lekuporodott, hátát egy fatörzsnek vetve. A partot apró, szív alakú sárga virágok szőnyege borította. Scarlett lehunyt szemmel hallgatta a csendesen susogó folyót a lomb zizegését a feje fölött, a madarak énekét. Aztán Colum leült mellé, s ő lassan kinyitotta szemét. Colum kettétörte a házi sütésű cipót, és odakínálta a nagyobbik felét. – Evés közben elmesélek egy történetet – mondta. – Ezt a vidéket Ballyharának hívják. Nem egészen kétszáz évvel ezelőtt még a családod – a mi családunk élt itt. Ez O'Hara-föld. Scarlett kiegyenesedett; éberebb már nem is lehetett volna. Hogy ez itt O'Hara-föld? És a neve Ballyhara? Nem így hívták azt az elhagyott falut is, amelyen a minap olyan gyorsan hajtottak át? Izgatottan fordult Colum felé. – Nyugodj meg, Katie Scarlett, és edd csak meg ezt a finom kenyérkét. Hosszú mese lesz. – Colum olyan különösen mosolygott, hogy Scarlettnek torkán akadt a kérdés. – Kétezeregynéhány évvel ezelőtt telepedtek meg itt az első O'Harák, hogy birtokba vegyék a földet. Aztán, egy évezrede – látod, közeledünk már a mához! –, jöttek a vikingek; ma norvégoknak neveznénk őket. Elámultak a zöld sziget gazdagsága láttán, és meg akarták hódítani. Az írek – köztük az O'Harák – őrizték a folyót mindenütt, ahol csak a sárkányorrú dereglyék támadásra indulhattak, és erős védőfalakat emeltek a hódítók ellen. – Colum letört egy sarkot a cipóból, Scarlett pedig türelmetlenül nézte, mikor nyeli már le. Milyen régen is volt mindez… fel sem érhette ésszel… És vajon mi történt az ezredév utáni századokban? – A vikingeket szerencsésen elűzték – folytatta Colum –, az O'Harák pedig jó kétszáz éven át művelték földjüket, hizlalták marháikat. Erős várat is építettek családjuk és szolganépük számára, mert az íreknek hosszú az emlékezetük, és tudták, hogy a vikingek nyomában újabb támadók is érkezhetnek. így is történt. A vikingeket az angolok követték, akik jóval korábban még franciák voltak. Írország nagyobb fele a martalékuk lett, de az O'Harák, erős falaik mögött, a maguk urai maradtak, és további ötszáz évig művelték földjeiket. így volt ez egészen a Boyne menti csatáig; ezt a gyászos történetet ismered már. A föld, amelynek kétezer éven át az O'Harák viselték gondját, most angol földdé vált. Az O'Harákat, már aki közülük megmaradt: az özvegyeket és a kisgyermekeket átkergették a gázló túlpartjára. Az egyik fiúgyermekből később gazda lett; az angoloktól bérelt földet a Boyne túlsó partján. Ugyanezen a földön gazdálkodott az unokája is; az, aki a mi nagyanyánk, Katie Scarlett férje lett. Serdülő ifjúként ott állt apja oldalán; együtt néztek át a barna vizű folyó túlsó partjára; és látták az O'Harák lerombolt várát, és a helyén épülő angol udvarházat. De a régi név: a Ballyhara megmaradt. És ezt a Házat a papa is látta, és tudta, hogy körülötte a föld az O'Harák földje volt… Scarlettnek eleredt a könnye; siratta édesapját, és immár megértette a szemét elfátyolozó fájdalmat, a hangjában dübörgő indulatot, amikor tajtékozva idézte fel a Boyne menti csatát. Colum odament a vízhez, lehajolt, és a tenyeréből ivott, majd kezét leöblítve hozott Scarlettnek is, és miután tenyeréből megitatta unokahúgát, nedves ujjával szelíden letörölte arcáról a könnycseppeket. – Nem akartam mindezt elmondani neked, Katie Scarlett… – Jogom van tudni – vágott közbe Scarlett haragosan. – Én is így gondoltam. – Mondd el a többit is. Tudom, hogy még nincs vége. Az arcodon látom. Colum olyan sápadt volt, mint akit már-már elviselhetetlen fájdalom kínoz. – Igen, még nincs vége. Az angol Ballyharát egy ifjú lord építette magának. Azt mondják, olyan szőke és délceg volt, mint Apollón, és valóban istennek is képzelte magát. Eltökélte, hogy Ballyharát Írország legpompásabb birtokává fejleszti. Azt akarta, hogy az ő faluja – merthogy egész Ballyhara az övé volt, az utolsó kődarabig és fűszálig – minden más helységnél különb legyen, különb még Dublinnál is, és így is lett, habár Dublin mégiscsak nagyobb maradt; igaz viszont, Hogy Ballyhara egy szem utcája szélesebb volt, mint akármelyik utca a fővárosban. Nagyszerű volt minden: az istálló akár a székesegyház, az ablakok ragyogtak, mint a gyémánt, a kertek puha szőnyegként ereszkedtek le a Boyne partjáig. A

gyepen pávák tárták szét ékköves uszályukat, a bálokon tündökletesen felékszerezett, gyönyörű hölgyek páváskodtak. Ballyhara ura volt a lord, és eszerint is viselkedett. Egyetlen bánata volt csupán: mindössze egyetlen gyermeke született, egy fiú. De mielőtt a pokolra szállt volna, még megérte, hogy fiúunokája született; ám ez is megmaradt egyetlen gyermeknek. Ő is szőke volt és délceg, és amikor eljött az ideje, belőle is Ballyhara ura lett, Övé volt a székesegyházhoz hasonlatos istálló, övé a pompás falu; őróla pedig mindez a fiára szállt. Erre a fiúra, Ballyhara ifjú lordjára már én is emlékszem. Kiskölyök koromban a világ legcsodálatosabb teremtményének hittem. Hatalmas aranyderes lovon nyargalt, és amikor nemesi kísérőivel rókavadászat közben letaposták a gabonánkat, nekünk, gyerekeknek mindig odavetett néhány pénzdarabot. Piros frakkjában, fehér térdnadrágjában, hosszú szárú, fényes csizmájában magasan, karcsún ült a lován, valósággal fölénk tornyosulva. Nem értettem, miért szedi el és töri szét apám a pénzt, és miért átkozza el, akitől kaptuk. Colum felállt, és dúltan járkált fel-alá a partom Amikor folytatta az elbeszélést, hangja vékonyan, idegenszerűen csengett; érződött, milyen nehezére esik uralkodnia magán. – Aztán jött a nagy éhínség, és nyomában a halál. ,,Nem nézhetem tétlenül bérlőim szenvedését – mondta Ballyhara ura. – Vásárolok két jó erős hajót, és útjukra bocsátom őket; menjenek Amerikába, ahol bőséggel van élelem. Nem bánom azt sem, ha teheneim mégoly panaszosan bőgnek, mert nincs, aki megfejje őket; nem bánom, ha földjeimet, munkás kéz híján, ellepi a gyom. Ballyhara lakói többet érnek nekem, mint a marha meg a gabona.” A gazdák és a falu valamennyi lakója a kezét csókolták hálájukban, és sokan már készülődtek az utazásra. De azért mégsem vállalta mindenki, hogy elszakadjon szülőföldjétől. „Maradunk, még ha éheznünk kell is” – mondották az ifjú lordnak, ő pedig az egész vidéken közhírré tétette, hogy az üresen maradt helyeket ingyen, szíves örömest felkínálja bárkinek, férfinak-asszonynak egyaránt. Édesapám ismét átkokat szórt rá, és dühödten szidalmazta két fivérét, Matthew-t és Briant is, amiért angoltól fogadnak el ajándékot. Ők azonban kitartottak szándékuk mellett. És amikor a korhadt, hasznavehetetlen hajó az első viharban elsüllyedt, ők is a vízbe vesztek, a többi utassal együtt. Ahogy a nép keserűen mondta: az ifjú lord „koporsóhajókon” indította útnak őket. És ekkor Ballyhara egyik lakosa lesbe állt az istállóban; bánta is ő, hogy az tán még a székesegyháznál is szebb! És amikor az ifjú lord ki akarta vezetni hatalmas aranyderes paripáját, az ember elkapta Ballyhara aranyhajú urát, és felakasztotta abban a Boyne-parti toronyban, ahonnan egykor az O'Harák figyelték a sárkányorrú hajókat. Scarlett a szájához kapta kezét; Colum sápadt arca, nyughatatlan járkálása, idegenszerű hangja megrémítette. Sejtette, miféle toronyról beszél. De görcsösen ajkára tapasztotta ujjait; tudta: most nem szabad megszólalnia. – Az istállóbéli ember nevét senki sem ismeri – folytatta Colum. – Egyesek tudni vélik, ki volt; ismét mások más néven emlegetik. S amikor megjöttek az angol katonák, Ballyhara maradék férfinépe nem volt hajlandó rá vallani. Az angolok pedig – cserébe az ifjú lord életéért – valamennyiüket felakasztották. – Colum arca a fák napfény pettyezte árnyékában halálosan sápadtnak tűnt, és torkából tagolatlan, szinte nem is emberi kiáltás tört fel. Aztán Scarletthez fordult, és a fiatalasszony hátrahőkölt tébolyult tekintete, elgyötört arca láttán. – És még ezt meri kilátásnak nevezni? – üvöltötte; mintha ágyú dördült volna el. Aztán térdre roskadt a sárga virágszőnyegen, és előrehajolt, hogy elrejtse arcát. Egész testét rázta a remegés. Scarlett kinyújtotta felé a kezét, hogy aztán ernyedten ejtse az ölébe; maga sem tudta, mitévő legyen. Aztán egyszerre csak ismét a jól ismert Colum szólalt meg. – Bocsáss meg, Scarlett, drágám – mondta, felemelve fejét. -Molly néném a nyugati világ szégyene, ha ilyet tudott mondani. Igaz, mindig különös érzéke volt hozzá, hogy felbőszítsen. -Már mosolygott, szinte-szinte meggyőzőn. – Még van időnk, hogy átlovagoljunk Ballyharán, ha látni akarod. Majdnem harminc éve kihalt, de teljes épségben áll. Senki sem megy a közelébe; senki sem akadt, hogy feldúlja vagy kifossza. Kinyújtotta kezét, és bár arca még hamuszürke volt, már szívből tudott mosolyogni. – Gyere, a lovak már várnak. Colum lova utat vágott a bozótos cserjéken át, és Scarlett nemsokára megpillantotta az előttük meredő torony hatalmas kőfalát. Colum megállította lovát, majd figyelmeztetőn intett Scarlettnek, s kezéből tölcsért formálva elkiáltotta magát: – Seachain! Seachain! – A furcsa szótagok visszaverődtek a kőfalról.

Aztán, vidáman csillogó szemmel, Scarlett felé fordult; arcába is visszatért a vér. – Ez a kelta, Scarlett, drágám, az írek ősi nyelve. Valahol egy közeli kunyhóban egy vajákos asszony él; az ilyet hívják cailleach-nak. Ősöreg boszorkány, sokak szerint Tarával egyidős, mások szerint viszont csak húsz éve, hogy elszökött Trimből a férje, bizonyos Paddy O'Brien mellől. Azért kiáltottam, hogy figyelmeztessem; nem nagyon szereti a váratlan vendégeket. Nem állítanám, hogy hiszek a boszorkányokban, de sosem árthat, ha az ember megadja nekik az illő tiszteletet. Továbbporoszkáltak a torony körüli tisztásig. Közelebb érve Scarlett észrevette, hogy a kövek között nyoma sincs habarcsnak, és mégis: egy ujjnyival sem mozdultak el helyükről. Mit is mondott Colum, hány éve rakták? Ezer éve? Vagy kétezer? De most már ezt sem bánta; a torony már nem riasztotta, úgy, mint az imént, amikor Colum olyan félelmetes hangon beszélt róla. Emberi kéz emelte építmény csupán, ha remekebb munkát nem is igen látott még – nincs benne semmi ijesztő. Mi több: mintha valósággal hívogatná! Scarlett közelebb lovagolt, s végighúzta ujját az illesztékeken. – Bátor lány vagy, Scarlett, drágám. Pedig én óvtalak, merthogy azt beszélik ám: a toronyban akasztott ember szelleme kísért. – Lárifári! Kísértetek nincsenek. Különben is, a ló megérezné, és nem merészkednék közel. Köztudott, hogy az állatok nagyon érzékenyek az ilyesmire. Colum kuncogott. Scarlett a kőfalra fektette tenyerét. A falat szinte tükörsimára koptatta a végtelen idő; érezte benne a nap melegét, a szél, az eső hűvösét, és szokatlan béke költözött szívébe. – Érződik, milyen öreg – mondta. Tudta, hogy szavai messze elmaradnak amögött, amit ki szeretne fejezni, de azt is tudta, hogy most ez sem számít. – Mindent túlélt – szólt Colum. – Mint valami hatalmas fa, amely a föld középpontjába ereszti gyökereit. Mélyek a gyökerek… Hol is hallott már ilyesmiről? Ó, hát persze: Rhett mondta, Charlestonról. Scarlett mosolyogva simított végig az ódon köveken. Nos hát, most már ő is mesélhetne Rhettnek mélységesen mély gyökerekről; csak kezdjen legközelebb kérkedni Charleston ősi múltjával! A ballyharai ház is kőből épült, de ez már megmunkált gránit volt, csupa szabályos, négyszögletes tégla. Erős, időt álló építménynek látszott; a törött ablakok, a lepattogzott ablakkeretek kiáltó ellentétben voltak a kövek érintetlen öröklétével. Scarlettet a méretek is lenyűgözték: még az oldalszárnyak is nagyobbak voltak a legtöbb házénál, amellyel eddig találkozott. A jövőnek épült, gondolta; igazán méltatlanság, valóságos tékozlás, hogy nem lakja senki. – A lordnak nem voltak gyerekei? – kérdezte. – De nem ám – felelte Colum, nem is leplezett elégtétellel. – Ha jól emlékszem, csak felesége volt, aki aztán visszaköltözött a maga családjához, vagy talán másutt keresett menedéket. Egyesek szerint megtébolyodott. Scarlett érezte, hogy okosabb, ha nem kezdi magasztalni a házat. – Gyere, nézzük meg a falut – mondta. Igazából nem is falu volt, hanem szinte város – de sehol egy ép ablak, egy jól záródó ajtó. Elhagyatottan, üresen állt minden; és Scarlett-nek a háta is borsódzott a látványtól. – Merre a legrövidebb az út hazáig? – kérdezte unokabátyját. 54 Amikor Colum Dániel háza előtt elvált Scarlett-től, még odaszólt neki: – Holnap lesz az öreg hölgy születésnapja. Épeszű embernek addig feltétlenül másutt akad dolga, és én szeretném, ha magamat is az épeszűek közé sorolhatnám. Mondd meg a családnak, hogy délelőttre visszatérek. Csak tudnám, miért nyűgösködik így, gondolta Scarlett. Egy szem ősöreg asszony megünneplése igazán nem kerülhet valami nagy fáradságba. Persze meg kell sütni a születésnapi tortát, de ezen kívül mi lehet még? Ő maga már elhatározta, hogy a Galwayben vásárolt gyönyörű csipkegallérral ajándékozza meg nagyanyját; ha majd hazaindul, jut rá bőven idő, hogy másikat vegyen magának. Úristen, igaz is: hiszen a hét végén már üt a búcsú órája! Ám mihelyt becsukta maga után az ajtót, már látta, mi vár rá: töméntelen házimunka. Hiába volt tisztaság az öreg Katie Scarlettnél csakúgy, mint Daniel házában: mindent ismét ragyogóra kellett sikálni, fényesíteni. Utána az öreg házikó előtti udvarra került a sor: kigyomlálták, tisztára söpörték, hogy aztán felállíthassák a padokat, székeket, ülőkéket mindazok számára, akik kiszorulnak a házból. A pajtában is akadt takarítanivaló, utána pedig friss szalmát terítettek le azoknak, akik majd itt éjszakáznak. Kevés ember éri meg a századik születésnapját; illő, hogy fényes mulatsággal

köszöntsék. – Egyetek, aztán tűnjetek el – vetette oda Kathleen az ebédre megtérő férfiaknak, majd egy köcsög írót, négy cipót és egy tányér vajat rakott az asztalra. A férfiak pedig bárányszelídséggel engedelmeskedtek, viharos gyorsasággal tömték magukba az ételt, aztán egyetlen szó nélkül iszkoltak kifelé, fejüket leszegve, hogy bele ne üssék az ajtóba. – Most már nekikezdhetünk; tiszta a levegő – mondta Kathleen. – Scarlett, rengeteg víz kell a kútról. A vödrök már itt állnak az ajtónál. – És Scarlett, akárcsak az imént a férfinép, mukkanni sem merészelt. Ebédidő után megtelt a ház: a falubeli asszonyok jöttek segíteni, gyerekeiket is magukkal hozva. Nagy volt a lárma, és bizony fáradságos a munka; Scarlett kényes ujjainak töve egyhamar felhólyagzott. És mégis: maga is elálmélkodott, mennyire élvezi az egészet. Ö is mezítláb volt, mint a többiek, és széles kötényében, feltűrt szoknyával, könyékig meztelen karjával úgy érezte magát, mintha ismét kislány volna, és Mammy legnagyobb mérgére mezítláb játszana a hátsó udvarban, összepiszkolva csinos köténykéjét. Csakhogy most nem a két húga vette körül, a nyafka Suellen meg Carreen, aki még kicsi volt, és semmit sem értett az egészből; új játszótársai között remekül érezte magát. Istenem, milyen rég volt… bár persze ha az ősi toronyra gondol az ember, a gyerekkor karnyújtásnyi közelségbe kerül. Mélyek a gyökerek… milyen ijesztő volt délelőtt Colum… és az a szörnyű eset a hajókkal… Hiszen a két nagybátyám fulladt ott a vízbe – a papa bátyjai. Vigye el az ördög azt az angol lordot; nagyon helyes, hogy felakasztották. Az öreg Katie Scarlett születésnapja valóban párját ritkító eseménnyé kerekedett. Az egész Meath grófságból és még annál is messzebbről jöttek az O'Harák, szekéren, csacsifogaton, lóháton vagy épp gyalogszerrel. Ott volt Trim lakosságának legalább a fele, Adamstownból pedig éppenséggel senki sem maradt otthon. Mindenkinek megvolt a maga mondókája, és persze ajándékot is hoztak, meg ünnepi finomságokat, holott Scarlett úgy vélte, már amúgy is annyi az étel, hogy egy hadsereget is jóltarthatnának. Egymás után futott be csörömpölve Mahoney kocsija Trimbőles Jim Dalyé Mullingarból, mindkettő megrakva söröshordókkal. Seamus, Daniel legidősebb fia az igáslovon Trimbe nyargalt, és mikor visszajött, hátán, hatalmas, szögletes púpként, agyagpipákkal megrakott láda díszelgett, kétfelől pedig nyeregtáska helyett dohányos zsákok csüggtek a ló oldalán. Ilyen jeles alkalmakra ugyanis minden férfinak (és jó néhány asszonynak is) új pipa járt. Az öregasszony királynőként fogadta az ajándékokkal megrakott vendégek véget nem érő áradatát. Ott trónolt magas támlájú székében, fekete selyem ünneplőruháján új csipkegallérral; whiskyvel kevert teát kortyolgatott, és ha úgy hozta kedve, el-elbóbiskolt. Amikor úrangyalára kondult a harang, már háromszáznál is többen zsúfolódtak össze az apró házban meg az udvaron, hogy századik születésnapján megadják az illő tisztességet Katie Scarlett O'Harának. Az öregasszony azt kérte: támasszák fel erre a napra az ősi szokásokat. Vele szemben, a kandalló előtti díszhelyen egy idős férfi foglalt helyet, aki most göcsörtös ujjaival gyengéden bontotta ki vászonburkolatából hárfáját – és háromszáz-egynéhány torokból tört fel az örömteli sóhaj. MacCormac volt az, a nagy O'Carolan halála óta a bárdok muzsikájának egyetlen méltó örököse. Amikor megszólalt, már hangja is merő zene volt. – Hadd idézzem néktek Turlough O'Carolan, a nagy mester szavait: „Boldogan, békességben élem napjaimat ír földön, amíg olyan erős lelkű férfiakkal ihatom együtt, akik szívből szeretik a muzsikát.” És hadd tegyem hozzá ehhez a saját szavaimat: boldog vagyok, amíg együtt ihatom az olyan erős lelkű asszonyokkal is, amilyen Katie Scarlett O'Hara. Mármint – tette hozzá, az öregasszony felé bókolva – ha megkínálnak! Legalább húsz kéz nyújtott felé teli poharat, ő pedig gondosan kiválasztotta a legnagyobbikat, megemelte az öregasszony felé, majd egy hajtásra kiürítette. – Most pedig eléneklem nektek a regét Finn MacCool eljöveteléről. – Kérges, meggörbült ujjai belekaptak a húrokba, és a levegő hirtelen varázslattal telt meg. És ettől kezdve egy másodpercre sem hallgatott el a zene. Akadt a vendégseregben két dudás is a maga pibs mileann-jával, se szeri, se száma nem volt a hegedűsöknek, sípban meg harmonikában sem volt hiány, fürge kezekben járt a csattogtató, és Colum O'Hara avatott vezetésével lüktetőn, forrón pergett a bodhran. Az asszonyok egymás után hozták az étellel megrakott tálakat, Daniel O'Hara mérte ki apró hordókból a házi főzetű ír whiskyt, az udvar közepét a táncolók sajátították ki, és senki sem fáradt el,

legföljebb az öreg Katie Scarlett engedélyezett magának időnként néhány perc szunyókálást. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen mulatság is létezik – mondta lihegve Scarlett; éppen erőt gyűjtött, hogy ismét beálljon a táncolók közé, akiket mintha rózsaszín festékbe mártott volna a kelő nap. Eddig ismeretlen unokatestvérek hördültek fel kórusban: – Csak nem akarod azt mondani, hogy még nem voltál majálison? – Akkor itt kell maradnod májusig, ifjú Katie Scarlett – szólt Timothy O'Hara, lármás helyeslés közepette. – Nem lehet. Nem késhetjük le a hajót. – Miért, hát más hajó tán nem indul többé? Scarlett felugrott a padról; eleget pihent, és a hegedűsök éppen egy új forgatósra zendítettek rá. De mialatt ismét a kifulladásig ropta a táncot, a dallam pezsdítő ütemére a kérdés is ott zakatolt az agyában. Hát persze – hiszen más hajó is van! Miért ne maradhatna még egy kicsit, miért ne járhatná el csíkos harisnyájában még egynéhányszor a forgatóst? Charleston akkor is áll majd, ha később érkezik – és megvárják a teadélutánok is a roskadozó házakban, a magas, rideg falak mögött. És nem szalad el Rhett sem – sőt hadd várjon csak. Ö is várt rá Atlantában éppen eleget. Csakhogy most más a helyzet. A méhében hordott gyermeknek hála, akkor követelheti vissza magának a férfit, amikor csak akarja. Elhatározása megérett: május ünnepéig még itt marad. Hiszen olyan fényesen érzi magát! Másnap megkérdezte Columot, tud-e olyan hajóról, amelyik a majális után indul. Valóban találtak másik hajót, megfelelőt és szépet, amely először Bostonban köt majd ki, ahol Columnak úgyis dolga van: Scarlett és Bridie pedig bátran utazhatnak kettesben tovább Savannah-ig. – A hajó kilencedikén este fut ki; így persze csak fél napod jut a galwayi bevásárlásra. Scarlett már végiggondolta ezt, s úgy vélte, még ennyi időre sincs szüksége; ugyan ki viselne Charlestonban galwayi harisnyát vagy alsószoknyát? Ott ezek a ruhadarabok túl tarkán és közönségesen hatnának. Múltkori szerzeményeiből is csak néhányat tart majd meg, inkább csak kedves emlékként, a többit pedig odaajándékozza Kathleennek és itteni új barátnőinek. – Május kilencedike… Ez sokkal később van, Colum, mint terveztük. – Mindössze egy héttel meg egy nappal a majális után, Katie Scarlett. Az örökkévalósághoz mérve igencsak rövid idő. Szent igaz – ilyen alkalom még egyszer nem kínálkozik. És különben is, ennyit Colum igazán megérdemel tőle; milyen fárasztó lenne ide-oda utazgatnia Savannah és Boston között! Unokabátyja olyan jó volt hozzá; ez a legkevesebb, amit megtehet a kedvéért… Amikor április huszonhatodikán a Brian Boru kifutott Galwayből, két lakosztály üresen maradt rajta. Két nappal korábban, egy pénteki napon érkezett meg a kikötőbe, utasaival és a postával. A leveleket szombaton válogatták szét Galwayben, de a vasárnap a postán is csak vasárnap, így hát a Mullingarba címzett kis zsák csak hétfőn indult útjára. Kedden a Mullingar-ból Droghedába tartó postakocsi egy kisebb zsákocskát tett le útközben Navanben, szerdán pedig lovas postás vitte tovább a levélköteget a trimi postamesternőnek. A szállítmányban volt egy vaskos boríték is, amelyet a Georgia állambeli Savannah-ban adtak fel Colum O'Hara részére. Jó sok levelet kap ez a Colum O'Hara, de hát nem csoda; kiterjedt és összetartó família az O'Haráké, gondolta a lovas postás, akihez az öregasszony világraszóló születésnapi mulatságának híre is eljutott. így hát gondolt egyet, és leadta a levelet az adamstowni kocsmában. – Azt mondom, kár várni még egy napot – jelentette ki Matt O'Toole-nak, a kocsmárosnak, aki a kocsma egyik szögletében parányi vegyesboltot és postát is működtetett. – Trimben úgyis csak betennék az Adamstown feliratú rekeszbe, aztán holnap majd kihozná valaki. – Lelkesen elfogadta a pohár barna sört, amellyel Matt O'Toole Colum nevében megkínálta. Elég aprócska ez a kocsma, és ráférne a friss festés, de a barna sörben nincs hiba! Matt O'Toole kiszólt az udvarra, ahol felesége éppen a mosott ruhát teregette. – Maradj a boltban, Kate, amíg én átsétálok Daniel bácsiékhoz. – Matt apja ugyanis történetesen Theresá-nak, Daniel O'Hara elhunyt feleségének – nyugodjék békében – volt a testvérbátyja. – Colum! Hisz ez csodálatos! – Jamie borítékjában Tom MacMahontól, a savannah-i székesegyház építésvezetőjétől is ott lapult egy levél. A püspök – némi rábeszélés árán – beleegyezett, hogy Scarlett megválthassa húga hozományát. Tara… Az én Tarám… Ó, micsoda nagyszerű dolgokat viszek majd véghez! Mennydörgős mennykő! – Colum, láttad ezt? Az a kupori püspök ötezer dollárt kér Carreen

harmadrésznyi örökségéért! A nemjóját a vén fukarnak! Ötezer dollárért egész Clayton megyét fel lehetne vásárolni. Ebből az árból engednie kell! Colum azonban tudtára adta, hogy püspökökkel nem szokás alkudozni. Ha Scarlettnek kell a húga hozománya, és megvan hozzá a pénze is, akkor nem tehet mást: fizetnie kell. Ha így könnyebb a lelkének, gondoljon arra, hogy ezzel az egyház munkálkodását is támogatja. – Te is tudod, Colum, hogy ezzel nem lágyítasz meg. Utálom, ha bárki – akár még maga az egyház is – bolondnak néz, és sajnálom, ha ezt zokon veszed. És mégis – muszáj, hogy Tara az enyém legyen – a lelkemet tettem föl rá! Ó, milyen ostoba voltam, hogy hallgattam rád! Nem lett volna szabad itt maradnom! Már félúton lehetnék Savannah felé! Columnak nem volt kedve kiigazítani unokahúga gondolatmenetét. Amikor otthagyta, Scarlett éppen tollat-papírt keresgélt. – Ebben a minutában írok Henry Hamilton bácsinak! Ő mindent el tud intézni; mire hazaérek, már nyélbe is ütötte a dolgot. Csütörtökön Scarlett egyedül ment át Trimbe. Milyen bosszantó, hogy Kathleennek és Bridie-nak a tanyán van dolga, és micsoda méreg, hogy Colum egyszerűen eltűnt, egy teremtett lélekkel sem közölve, hová megy és mikor jön vissza. De hiába, ha eltűnt, hát eltűnt – az ő teendői nem tűrnek halasztást! Többször megcsodálta már Kathleen szép cserépedényeit, neki is kell ilyen; aztán kosarakat is akar vásárolni, mindenféle formájút, márpedig úgy tetszik, a formák változatossága kimeríthetetlen, no meg ott vannak azok a csodás vastag vászonabroszok meg asztalkendők, azokból is kell egy nagy halom; ilyen vásznat nem tartanak az otthoni üzletekben. Igen, Tarán is épp olyan meghitt, olyan barátságos lesz a konyha, amilyenek az írországiak. Ezt már a hely szelleme is megköveteli, hiszen van-e tősgyökeresebben ír név, mint a Taráé? Ami Willt és Suellent illeti, velük nagyon gavallérosan bánik majd, legalábbis a sógorral, aki erre igazán rászolgál. A megyében rengeteg a megművelésre váró, gazdátlan jó föld! Wade és Ella majd Charlestonba költöznek Rhetthez meg őhozzá, Rhett őszintén kedveli őket, ő pedig majd keres számukra valami jó iskolát, minél rövidebb szünidővel. Rhett nyilván húzza majd az orrát – soha nem tetszett neki, ahogyan Scarlett a két gyerekkel bánik –, de majd ha meglesz a baba, és Rhett látja, milyen forró szeretettel veszi körül, bizonyára felhagy az állandó gán-csoskodással. A nyarat pedig Tarán töltik majd – a gyönyörű, az újjászületett Tarán, amely valamennyiük otthona lesz. Scarlett tudta, hogy légvárakat építget. Meglehet, hogy Rhett ragaszkodik majd Charlestonhoz, és akkor neki is be kell érnie azzal, hogy csak időnként látogat el Tarára. De miért ne ábrándozzon kedve szerint egy ilyen szépséges tavaszi napon, amikor piros-kék csíkos harisnyában ül a pónifogat bakján? Ki tilthatná ezt meg neki? Scarlett kuncogva birizgálta meg az ostorral a póni nyakát. Hallják ezt? Már úgy is gondolkodom, mint az írek… A majális megfelelt minden várakozásnak. Trim valamennyi utcáján ettek, ittak, táncoltak az emberek, és a vár romos falai között, a zöld gyepen négy hatalmas májusfa meredt az égnek. Scarlett hajában virágfüzér, ruháján piros szalagcsokor, és egy angol tiszt hívta folyóparti sétára, ő pedig kereken kikosarazta. Napkelte után indultak haza. Scarlett, az egész rokonsággal egyetemben, gyalog tette meg a négy mérföldes utat, mert hiába volt már nappal: nem bírt belenyugodni, hogy vége szakadjon ennek az éjszakának. Máris érezte, mennyire hiányoznak majd rokonai és az összes új ismerős. Honvágya is volt, számtalan dolgot akart eligazítani Tara körül, alig várta, hogy hozzálásson a munkához, de mégis boldog volt, amiért megvárta május ünnepét. Most már csak egy kurta hete volt hátra – a búcsú fenyegetően közelinek tetszett. Szerdán Frank Kelly, a trimi lovas postás megállt Matt O'Toole-nál egy pipára meg egy pohár sörre. – Csuda vastag levél jött Colum O'Harának – mondta. – Mit gondolsz, mi lehet benne? – Ezen aztán kellemetesen és burjánzó képzelőerővel eltűnődtek. Elvégre Amerikában bármi előfordulhat! Amellett az igazságot amúgy sem tudhatják meg. O'Hara atya – ebben mindenki egyetértett – barátságos ember és nagy mesélő! De ha az ember a lényegére akarja hántani a meséjét, mindig rájön, hogy bizony nemigen tudott meg semmit. Matt O'Toole ezúttal nem kézbesítette a levelet; fölösleges lett volna. Hallotta, hogy Clare Ο'Corman délután meglátogatja öreg nagymamáját; ha Colum addig be nem kukkant, Clare majd elviszi neki a levelét. Matt megemelte a borítékot; igazán tisztes súlya volt. Ekkora postaköltséget csak valami különleges örömhír ér meg – vagy pedig valami végzetes szerencsétlenség…

– Scarlett, postád jött! Colum az asztalra tette. És itt egy csésze tea is, ha kívánod. Jól érezted magad Mollynál? – Kathleen hangjában csak úgy sistergett a kíváncsiság. És Scarlettben nem is kellett csalatkoznia; kuncogva számolt be a látogatásról. – Éppen ott ült az orvos felesége; látnod kellett volna, hogy csörömpölt Molly kezében a csésze, amikor beállítottam! Azt gyanítom, habozott, vajon segít-e a helyzeten, ha azt mondja: én vagyok az új konyhalány. így aztán végül a doktorné szólalt meg fuvolázva: ,,Á, a gazdag amerikai kuzin! Örvendek a szerencsének!” És meg se rebbent a szeme az öltözékemtől. Szavai hallatán Molly úgy ugrott talpra, mint a leforrázott macska, nekem rontott, és kétfelől cuppanósan megcsókolt, ahogy szokta. És esküszöm, Kathleen: amikor közöltem, hogy csak egy utazóruhát szeretnék kivenni a bőröndömből, könnyek szöktek a szemébe. Bánta is ő már, mi van rajtam; valósággal rimánkodott, hogy üljek le egy kicsit. Amikor végre elszabadultam, ő is megkapta tőlem a puszi-puszit, és még a doktorné is beállt a sorba. No, gondoltam, hát legyen; egy piszokkal elmegy! Kathleen kétrét görnyedt a nevetéstől, még a varrását is a földre hullajtotta. Scarlett is odadobta az útikosztümjét; tudta, hogy derékban ki kell majd engedni. Maga sem tudta, mitől gömbölyödik: a babától-e vagy a sok evéstől, de a vakáció alatt hozzászokott a laza, kényelmes öltözködéshez, és a hosszú hajóútra éppenséggel nem óhajtotta fulladásig befűzni magát. Aztán felemelte a borítékot, és a világosság felé tartotta. A borítékon alig maradt üres hely a sok irkafirkától meg a dátumpecsétektől. Nahát, gondolta, ez az én nagyapám aztán igazán a legutálatosabb alak a földön; bár valószínűbb, hogy az a rémes Jerome tehet mindenről. A borítékot ugyanis eredetileg nagyapjához küldték az ő nevére, de az öregember hetekig várt, amíg Maureenhoz továbbította. Scarlett türelmetlenül tépte fel. Rögtön látta, hogy a levelet valamilyen atlantai kormányhivatal küldte, mégpedig először a Barackfa utcai házba. Scarlett megijedt: csak nem mulasztott el befizetni valamiféle adót vagy illetéket? Azt remélte, téved; ha ki kell fizetnie a püspököt, és közben tovább építkezik, tartalékai igencsak leapadnak, és aligha dobhat ki pénzt késedelmi bírságokra. És mekkora összegeket emészt majd fel Tara is! Nem szólva a Willnek veendő birtokról. Önkéntelenül megérintette az inge alatt függő pénzeszacskót. Nem, Rhett pénze ezentúl is érinthetetlen marad. A hivatalos irat 1875. március 26-án kelt, éppen azon a napon, amikor a Brian Boru fedélzetén elhagyta Atlantát. Scarlett átfutotta az első néhány sort, aztán abbahagyta. Micsoda zagyvaság ez?! Elölről kezdte az olvasást, most már lassabban. Arcából minden vér kiszállt. – Kathleen, nem tudod véletlenül, hol van Colum? – Nini, milyen nyugodt a hangom. Hát nem különös? – Azt hiszem, benézett nagyanyához. Clare idejött érte. Annyira sürgős? Az egyik ruhámat igazítom át, jó lesz Bridienak az útra, és Bridie előtted szeretné felpróbálni, mert kíváncsi a véleményedre. – Nagyon sürgős. – Azonnal beszélni akar Colummal. Valami szörnyű tévedés történt. Még ma, most rögtön indulniok kell; muszáj, hogy mielőbb hazaérjen. Amikor Scarlett a kis ház előtti udvaron meglátta unokabátyját, természetellenes nyugalma szertefoszlott, és már messziről sikoltozta felé: – Vigyél haza, Colum! Az Isten verjen meg téged, az O'Harákat és egész Írországot! Soha nem lett volna szabad eljönnöm otthonról! Keze ökölbe szorult, körmeit a sajgó húsba vájta. És markában ott volt Georgia szuverén állam értesítése, mely szerint hivatalosan beiktatták az anyakönyvbe ama jogerős bírósági ítéletet, amely bizonyos Rhett Kinnicutt Butler kérelmére, hűtlen elhagyás címén felbontotta nevezett felperesnek bizonyos Scarlett O'Hara Butlerrel kötött házasságát. Az ítéletet Dél-Carolina állam katonai körzetében hozták, az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormányának jóváhagyásával. – De hiszen Dél-Carolinában nincs válás! – kiáltotta Scarlett. – Két ügyvéd is megerősítette! – Újra meg újra elismételte ezt a két mondatot, míg végül berekedt, és elvesztette hangját; ekkor már csak cserepes ajka mozgott némán, mialatt agyában tovább kattogott ugyanaz a szöveg. Colum megfogta a kezét, a veteményeskert egy csendes zugába vezette, leült mellé, és beszélni kezdett, de látta, hogy Scarlett oda sem figyel. Ekkor vigasztalón keze közé fogta az asszony ökölbe szorult kezét, és elhallgatott. így ültek némán egymás mellett, a könnyű esőt szitáló alkonyatban. Tüzes pompában nyugodott le a nap, beállt a sötétség. Aztán megjelent Bridie, hogy vacsorázni hívja őket, de Colum elküldte. – Scarlett nincs egészen magánál, Bridie, de mondd meg az otthoniaknak, hogy ne aggódjanak: majd megnyugszik, ha túljut az első megrázkódtatáson. Hírt kapott Amerikából, hogy a férje súlyos beteg, és most attól fél, hogy meghal, ő pedig nem lehet ott mellette.

Bridie elrohant, hogy tudassa a rossz hírt, hozzátéve, hogy Scarlett éppen imáiba mélyedt. Erre a család is imádkozni kezdett, és mire asztalhoz ültek, kihűlt a vacsora. – Vigyél ki nekik egy lámpást, Timothy – mondta Daniel. A fény visszaverődött Scarlett üveges szeméről. – Kathleen vállkendőt is küldött – suttogta Timothy. Colum bólintott, ráterítette a kendőt Scarlett vállára, majd intett Timothynak, hogy tűnjön el. Eltelt még egy óra. A hold alig látszott; csak a csillagok izzottak, élénkebb fénnyel, mint a lámpás. A közeli búzatábla felől fájdalmas apró rikoltás, majd alig érzékelhető szárnysuhogás hallatszott: bagoly vadászott az éjszakában. – Mitévő legyek most? – Scarlett érdes hangját felerősítette a csend. Colum halkan sóhajtott. Hálát adott az Istennek: az asszony túljutott a megrázkódtatás mélypontján. – Hazamegyünk, Scarlett, drágám, úgy, ahogy terveztük. Nem történt semmi, amit ne lehetne még jóvátenni. – Hangja magabiztosan, nyugtatón csengett. – Kimondták a válást! – Az ijesztően tompa hangban ismét egy árnyalatnyi hisztéria rezgett. Colum csillapítón kezdte dörzsölni unokahúga remegő kezét. – Amit kimondták, vissza is vonhatják, Scarlett. – Nem kellett volna eljönnöm. Soha nem bocsátom meg magamnak! – Ejnye már, ,,volnákkal” semmire sem megy az ember. Mindig a következő lépést kell mérlegelni. – Ha olyan könyörtelen, hogy el tudott válni tőlem, akkor nem is fogad vissza soha. Én meg egyre csak vártam, hogy eljöjjön értem. Makacsul hittem, hogy eljön. Ó, Colum, hogyan is lehettem ilyen ostoba? Hiszen még nem is tudsz mindent. Várandós vagyok, Colum. Hogyan szülhetnék gyereket férj nélkül? – No lám csak, lám – mondta csendesen a pap. – íme, itt a megoldás. Csak meg kell mondanod neki is. Scarlett önkéntelenül a hasához kapott. Hát persze! Hogy is lehetett ennyire ostoba? Nincs a világon olyan teleírt papiros, amelynek kedvéért Rhett Buttler lemondana a gyermekéről. A válást majd érvénytelenítteti, kitörölteti az anyakönyvből. Hiszen Rhett nem ismer lehetetlent – amint most utólag bebizonyította. Dél-Carolinában valóban nincs válás – kivéve, ha Rhett Butler az, aki válni akar. – Most rögtön indulni akarok, Colum. Csak találunk korábbi hajót! Beleőrülök a várakozásba. – Péntek reggel elindulunk, Scarlett, drágám; a hajó szombaton fut ki. Ha már holnap útra kelünk, maradna a hajó indulásáig egy teljes lyukas napunk. Hát nem kellemesebb, ha a holnapot még itt töltöd? – Nem, nem, érezni akarom, hogy már úton vagyunk. Még ha csak a távolság egy kis részét tettem meg, akkor is tudhatom, hogy már közelebb vagyok Rhetthez. Minden rendbe jön; én majd rendbe teszem az egészet. Ugye így lesz, Colum? Mondd, hogy minden jóra fordul. – Úgy is van, Scarlett, drágám. Most pedig enned kéne; legalább egy csésze tejet igyál! Esetleg néhány csöpp whiskyvel… Utána pedig aludnod kell. Nem gyengülhetsz le; a babának tennél vele rosszat. – Igazad van, Colum! Borzasztóan fogok vigyázni magamra, meglátod! De most először még fel kell próbálnom a ruhámat, és a bőröndöt is, át kell csomagolni. Jaj, Istenem, és honnan szerezzünk majd kocsit az állomásig? – Hangja ismét növekvő feszültségről árulkodott. Colum gyorsan felállt, és őt is talpra segítette. – Ne félj, én majd gondoskodom róla. A lányok pedig segítenek a csomagolásban. De csak akkor, ha ruhapróba előtt eszel valamit. – Jó, jó, úgy lesz. – Scarlett valamivel nyugodtabbnak látszott, de érződött, hogy lelki egyensúlya bármelyik percben felborulhat. Colum eltökélte: mihelyt hazaérnek, tüstént megitatja vele a tejet meg a whiskyt. Szegény asszony… Ó, bárcsak ő maga kicsit jobban értene a nőkhöz meg a csecsemőkhöz; mindjárt magabiztosabban kelne útra. Scarlett éppen a legutóbbi időben rengeteget éjszakázott, és annyit táncolt, akár egy kerengő dervis. Vajon okozhat-e az ilyesmi koraszülést? Mert ha elveszíti a gyermekét – gondolta rettegve Colum –, az az eszét vehetné. 55 Miként előtte már annyian, Colum is alábecsülte Scarlett O'Hara erejét. Az asszony nem nyugodott, amíg még aznap éjjel át nem hozták poggyászát Mollyéktól, aztán utasította Bridie-t, hogy mialatt Kathleen felpróbálja rá a ruhát, ő csomagoljon be mindent. – Figyeld, hogyan csinálja Kathleen – szólt

rá élesen a lányra, miközben belebújt mellfűzőjébe. – A hajón te fogsz befűzni, és a hátamon nincs szemem, hogy megmondjam, mit csinálj. – Bridie-t már amúgy is megrémítette hajszolt mozgásával, szaggatott beszédével, és amikor most felvisított fájdalmában, mert Kathleen jó szorosra húzta a zsinórt, szegény Bridie is felvisított. Nem baj, ha fáj, figyelmeztette magát Scarlett, hiszen eddig sem volt soha kellemes; csak épp elfelejtettem ezt az érzést; de majd egykettőre hozzászokom újra. A babának nem árt; eddig is, valahányszor terhes voltam, addig fűztem magam, ameddig csak lehetett, és sokkal-sokkal később hagytam abba. Elvégre még a tizedik hetet sem töltöttem be. Muszáj, hogy beférjek a ruháimba. Holnap vonatra kell szállnom, még ha belepusztulok is. – Húzd csak meg, Kathleen – lihegte. – Még szorosabbra! Colum átment Trimbe, hogy egy nappal korábbra rendelje a kocsit; majd ahol csak lehetett, elhíresztelte, micsoda szörnyű aggodalom kínozza Scarlettet. Estére járt, mire végzett, és igazán kifáradt a sok jövés-menéstől; de most legalább senki sem firtathatja, miért lopakodott el az amerikai O'Hara lány se szó, se beszéd az éj sötétjében, akár a tolvaj. A családtól való búcsú is egész simán zajlott le; az előző napi megrázkódtatás csendes bénultságba ringatta Scarlettet, és csak egyszer omlott össze kis híján: akkor, amikor nagyanyjától köszönt el, vagy inkább az őtőle. – Az Úr legyen veled – mondta az öregasszony –, és vezéreljék a szentek lépteidet. Nagy boldogság nékem, hogy Geraldom lánya eljött a születésnapomra. Csak az a kár, hogy a halottvirrasztásomon már nem leszel itt… Most mit sírsz, te lány? Hát nem tudod, hogy élők számára nincs nagyszerűbb összejövetel a halott virrasztásnál? Vétek elmulasztani… Scarlett szótlanul ült a kocsiban Mullingarig, majd a vonaton Galwayig. Bridie sem szólalt meg nagy izgalmában, de ragyogó arca, tágra nyílt, bámuló szeme elárulta, milyen boldog. Életének eddigi tizenöt esztendejében legföljebb ha tíz mérföld távolságra került az otthonától. A szállodába érve Bridie-nak a szája is tátva maradt ennyi pompa láttán. – Most felkísérem a hölgyeket a szobájukba -mondta Colum –, és vacsora előtt értük jövök. Addig leszaladok a kikötőbe, és elintézem, hogy felrakják a csomagjainkat. A lakosztályainkra is kíváncsi vagyok; ha nem a legjobbat kapjuk, most még lehet változtatni. – Elkísérlek – mondta Scarlett. Jóformán ez volt az első szava, amióta elindultak. – Semmi szükség rá, Scarlett, drágám. – Nekem van rá szükségem. Látni akarom, hogy itt van-e a hajó, különben nem hiszem el. Colum nem akart ellenkezni vele, amire aztán Bridie-nak is mehetnékje támadt. A szálloda pompája túlságosan nyomasztotta, nem akart egymagában ott maradni. A tenger felől édesen sós kora esti szellő lengedezett. Scarlettmélyeket lélegzett; a szag Charleston sós levegőjére emlékeztette. Maga sem tudta, hogy arcán lassú könnycseppek gördülnek végig. Bárcsak most rögtön hajóra szállhatnának! Vajon nem lehetne megkérni a kapitányt? Odanyúlt a két melle között megbúvó aranyakhoz. í – Az Esthajnalcsillag-ot keresem – szólította meg Colum az egyik rakodómunkást. – Ott van, lejjebb – bökött arrafelé hüvelykujjával a férfi. – Épp csak egy órája futott be. Colum nem mutatta, mennyire meglepi a hír: a hajónak harminc órával korábban kellett volna partot érnie. A késés rosszat is jelenthet, de fölösleges, hogy Scarlett ezt megneszelje. Az Esthajnalcsillag körül munkacsapatok jöttek-mentek; a hajó rakományt is szállított, nemcsak utasokat. – Nőknek itt most semmi keresnivalójuk, Scarlett, drágám – szólalt meg Colum. – Menjünk vissza a szállodába, és én majd később visszajövök. – Nem. Beszélni akarok a kapitánnyal – szegte fel az állát Scarlett. – A kapitány most nem ér rá ilyesmire, rengeteg a dolga. Még ilyen bájos hölgyet sem fogadhat. Scarlett azonban nem volt bókokra hangolva. – Valld be, Colum, hogy ismered! Hiszen te mindenkit ismersz. Intézd el, hogy most rögtön eléje jussak. – Soha nem láttam azt az embert, Scarlett, fogalmam sincs, kicsoda. Miket képzelsz? Ez itt Galway, nem pedig Meath grófság! Ekkor az Esthajnalcsillag kiszállópallóján egyenruhás férfi jelent meg. Terjedelmes alakjához képest olyan fürgén, könnyedén lépdelt, mintha meg sem érezné a vállára nehezedő két hatalmas vitorlavászon zsák súlyát. – Vigyen el az ördög, ha ez nem Colum O'Hara atya tulajdon személyében! – bömbölte, amikor közelebb ért hozzájuk. – Mi szél sodort ilyen messzire Matt O'Toole kocsmájától? – Azzal az egyik zsákot a földre lódította, hogy tiszteleghessen a két nőnek. – Mondtam én mindig, hogy az O'Haráknak

disznó szerencséjük van a hölgyeknél! – és mennydörögve hahotázott saját tréfáján. – Aztán megmondtad nekik, Colum, hogy pap vagy? Amikor Colum bemutatta nekik a férfit mint Frank Maho-neyt, Scarlett épp hogy csak haloványan elmosolyodott, és csöppet sem érdekelte a bonyolult rokonsági kapcsolat, amely az idegent Maureen családjához fűzi. Ö a kapitánnyal akar beszélni! – Épp most viszem át a postára az amerikai küldeményeket, hogy majd holnap szétválogassák – mondta Mahoney. – Akarsz belenézni, Colum, vagy csak várjanak az illatos szerelmes levélkék, amíg hazaérsz? – És újból harsányan hahotázott saját humorán. – Nagyon kedves tőled, Frank. Ha nem bánod, belenézek a zsákodba. – Colum kibontotta a lábánál heverő zsákot, majd a rakparti gázlámpa közelébe húzta, és egykettőre kihalászta belőle a Savannahban feladott borítékot. – Ma igazán szerencsés napom van – mondta. – A fivérem megígérte, hogy hamarosan újra ír, de már letettem róla, hogy megkapom. Köszönöm, Frank. Meghívhatlak egy pohárra? – És már nyúlt is zsebébe a pénzért. – Fölösleges; csak azért tettem, hogy megszeghessem az angolok szabályzatát! – Frank ismét a vállára lendítette a zsákot. – Az az istenverte főellenőr már nézegeti az aranyóráját. Mennem kell. Minden jót a szép hölgyeknek is. A borítékban fél tucat levél lapult. Colum gyorsan pillantott végig rajtuk; Stephen jellegzetes kézírását kereste. – Nesze, Scarlett, ez neked jött – mondta, és átadta unokahúgának a kék borítékot, majd rátalálva Stephen levelére, gyorsan feltépte. Már éppen belemélyedt, amikor éles, elnyújtott sikolyt hallott, aztán érezte, amint egy test nekicsapódik. Mielőtt utánakaphatott volna, Scarlett már ott hevert a lábánál. Élettelen kezében ott reszketett néhány vékony papírlap, aztán a szél szétszórta a macskaköveken. Bridie futásnak eredt, hogy összeszedje, miközben Colum vállánál fogva felemelte Scarlettet, és az érverését igyekezett kitapintani a nyakán. A bérkocsi zötykölődve, meg-meglódulva robogott vissza velük a szállodához. Hiába karolta át Colum, amilyen erősen csak tudta, Scarlett feje mégis furán és ijesztően billegett ide-oda. Colum futva vitte a két karjában az előcsarnokon át, és közben odakiáltott a libériás portásoknak: – Álljanak félre az útból, és azonnal hívjanak orvost! A szobába érve az ágyra fektette Scarlettet. – Gyere, Bridie, segíts levetkőztetni. Fel kell élesztenünk valahogy. – Kabátjából bőrtokba rejtett kést vett elő, Bridie pedig fürge ujjakkal gombolta ki Scarlett ruháját. – Colum elvágta a fűző zsinórját. – Most pedig segíts: takard be jó melegen, aztán támasszuk fel a fejét a párnán. – Dörzsölni kezdte Scarlett karját, gyengéden pofozgatta az arcát. – Van nálad repülősó? – Nálam nincs, Colum, és őnála se láttam… – Majd lesz a doktornál. Remélem, csak elájult. – Elájult, atyám, semmi több – mondta az orvos, kilépve Scarlett hálószobájából. – De azért alaposan megviselte. Hagytam a kislánynál egy üveg erősítőszert, mire majd magához tér… Haj-haj, ezek a hölgyek! A vérkeringésüket is elszorítják, a divat szent nevében. De azért nem kell aggódni, teljesen rendbe jön majd. Colum hálálkodott, fizetett, kikísérte, majd súlyosan leereszkedett a székre, az asztali lámpa mellé, és tenyerébe temette arcát. Bizony nagyon is volt min aggódnia, és abban is kételkedett, vajon Scarlett O'Hara ,,teljesen rendbe jön-e” valaha. Mellette az asztalon ott hevertek a levél gyűrött, elázott lapjai, köztük egy takarosan kivagdalt újsághír, a következő szöveggel: „Tegnap este az Özvegyek és Árvák Konföderációs Otthonában lezajlott zártkörű szertartás keretében Miss Anne Hampton örök hűséget esküdött Mr. Rhett Butlernek.” 56 Scarlett tudata kígyózva-pörögve igyekezett kitörni a sötétségből, de valamilyen ösztön mindig visszahúzta, és ő újra meg újra visszahanyatlott az önkívületbe, így védekezve a rá leselkedő, elviselhetetlen valóság ellen. A két erő szüntelen viaskodása annyira elcsigázta, hogy látszólag élettelenül hevert az ágyon, viaszfehér arccal, mozdulatlan. És közben álmot látott: nyugtalan, vibráló, ellenállhatatlan erejű álmot. A Tizenkét Tölgy ültetvényen volt, a ház érintetlen szépségében pompázott, mintha Sherman emberei még nem jelentek volna meg fáklyáikkal. A kecsesen kanyarodó lépcső úgy forgott a térben, mintha varázslatos módon, láthatatlan szálakon volna felfüggesztve, Scarlett pedig fürgén, könnyedén szökellt felfelé a

lépcsőfokokon. Előtte Ashley haladt, de Scarlett hasztalan szerette volna megállítani – a férfi nem hallotta meg kiáltásait. – Ashley! Ashley, hát várj meg! – rimánkodott, és igyekezett utána, ahogy csak erejéből telt. De milyen magas is ez a lépcső! Sokkal magasabb, mint ahogy az emlékeiben élt, és úgy tetszett, mintha hiába futna: a lépcső egyre csak nyúlt, Ashley pedig egyre távolabb került tőle. Pedig hát utol kell hogy érje. Nem tudta, miért, csak annyit érzett, hogy utol kell érnie. Egyre gyorsabban szaladt felfelé, szíve már majd kiszakadt a melléből, és közben kiáltozott: -Ashley! Ashley! – Ekkor a férfi megállt, Scarlett pedig egy végső lendülettel – maga sem tudta, honnan meríti hozzá az erőt -szinte repült, hogy odaérjen hozzá. Amikor végre megérintette kabátja ujját, testét-lelkét elöntötte a megkönnyebbülés. Ekkor a férfi megfordult, Scarlett torkán pedig hangtalan sikoly tört fel. Ashleynek nem volt arca; csak valami üres fehérség derengett a helyén. És ekkor Scarlett megtántorodott, majd bukdácsolva kezdett zuhanni lefelé a semmibe, de szeme eközben is rémülten tapadt a fölötte magasodó alakra. Sikoltani akart, de összeszorult torkán nem jutott át a hang. Ekkor a csendet félelmetes nevetés törte meg; a mélységből szólt, csúfot űzve az ő tehetetlenségéből, és ködfelhőként gomolygott felfelé, hogy magába szippantsa,. Most meghalok, gondolta. Érzem, valami iszonyatos erő közeledik, hogy kínok között összeroppantson. Ám ekkor váratlanul két erős kar fonódott köré, és gyengéden kiemelte a zuhanás örvényéből. A két kar ismerős volt, akárcsak a kemény váll, amelyen mégis oly édesen pihent el a feje. Rhett az! Rhett mentette meg az életét! Karjai között végre biztonságban van. Arra fordult, és felemelte fejét, hogy a szemébe nézzen, és ekkor ismét jeges rémület bénította meg. Rhett arca is, akár Ashleyé, formátlan ködfolt volt csupán. És most ismét felharsant a nevetés – méghozzá éppen a Rhett arca helyén tátongó ürességből. Scarlett, a rettenet elől menekülve, heves rázkódással ébredt 'öntudatra. Sötétség vette körül; minden ismeretlen, idegenszerű volt. A lámpa leégett, és a sötétség elnyelte Bridie-t is, akit a hatalmas szoba egyik sarkában meglepett az álom. Scarlett kinyújtotta karját, de nem ért a széles, ismeretlen ágy végéig, csak puha vásznat tapintott, semmi mást; a matrac széle túlságosan messze volt. Úgy érezte, mintha a világtól elvágva, elhagyatottan lebegne valami puha, idegen, nevenincs végtelenben, ahonnan nem szabadulhat. Torkát összepréselte a rettegés. Attól félt, örökre rázárult a sötétség és a magány. Elég volt! Minden erejét összeszedve tudatosan iparkodott elűzni a félelmet; lesz, ami lesz, úrrá kell lennie magán. Óvatosan felhúzta lábát, hasra fordult, majd nagy nehezen feltérdelt, vigyázva, hogy zajt ne üssön, hiszen a sötétben megannyi névtelen veszély leselkedhet rá. így kúszott reszketve és óvatosan, mígnem kitapintotta az ágy szélét, és megérintette a biztonságosan ismerős favázat. Micsoda nyúlszívű bolond vagy te, Scarlett O'Hara – szidalmazta magát, és közben elpityeredett megkönnyebbülésében. Hát persze hogy nem ismerős se a szoba, se az ágy! Hiszen elájultál, mint holmi ostoba, nyavalygós, ügyefogyott hajadon lány, Colum meg Bridie pedig visszacipeltek a szállodába. De most aztán elég ebből a habalygós rémüldözésből. És ekkor mintha késszúrás érte volna, úgy rohanta meg az emlékezés. Rhett örökre elveszett számára – elvált tőle – Anne Hamptont vette feleségül. Hihetetlen, és mégis el kell hinnie, mert ez az igazság. De miért? Miért tette ezt? Hiszen ő annyira biztos volt a szerelmében. Nem, ezt nem tehette. Nem tehet ilyet. Csak hát az a baj, hogy megtette. Soha nem ismertem őt igazán. Scarlettnek úgy tetszett, mintha hangosan mondta volna ki a beismerő szavakat. Soha nem tudtam, ki ő. Hát akkor ki az, akit szerettem? Kinek a gyermekét hordozom? És most akkor mi lesz velem? És ezen az éjszakán, egy ismeretlen szállodai szoba félelmetes sötétjében, idegen földön, hazájától több ezer mérföldre Scarlett O'Hara véghezvitte egész élete legbátrabb cselekedetét: elismerte és elfogadta, hogy vereséget szenvedett. Én tehetek mindenről. Vissza kellett volna mennem Charles-tonba, mihelyt meggyőződtem róla, hogy várandós vagyok. De én inkább a kalandot meg a szórakozást választottam, és ezért a néhány kellemes hétért eljátszottam a boldogságomat, az egyetlen célt, ami igazán fontos számomra. Egyszerűen eszembe sem jutott, mit gondolhat Rhett, azután hogy így eltűntem; csak a következő nap,

a következő tánc járt a fejemben, és nem érdekelt semmi más. Mint ahogy ilyen voltam egész életemben. Az éjszaka fekete némaságában ott torlódtak Scarlett körül mindazok a tévedések, amelyeket élete során, meggondolatlanságból, zabolátlan ösztönétől hajtva elkövetett, és kényszerítette magát, hogy szembenézzen velük. Charles Hamilton… Semmit sem érzett iránta, csak azért ment hozzá, hogy Ashleynek borsot törjön az orra alá. Frank Kennedy… Milyen gyűlöletesen viselkedett vele; hazudott neki Suellenről, csak hogy a férfi őt vegye el, és a pénzén megmenthesse Tarát. Rhett… Istenem, össze sem lehet számlálni, mennyit vétett ellene. Feleségül ment hozzá, holott nem szerette, meg sem kísérelte boldoggá tenni, és nem bánta, ha boldogtalan – csak amikor már késő volt… Úristen, bocsáss meg nekem! Soha, egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ők mit éreznek, hogy bennük mi megy végbe; soha nem gondoltam rá, mit művelek velük. Sajnáltam az időt a gondolkodásra, és közben csupa-csupa szenvedést okoztam valamennyiüknek. És itt van Melanie is, sőt elsősorban ő… Visszagondolni is szörnyű rá, milyen ocsmányul viselkedtem vele. Szeretett, kiállt mellettem, és én soha egy csipetnyi hálát sem éreztem iránta. Még csak azt sem mondhattam meg neki, hogy én is szeretem, mert addig ezen sem gondolkodtam el; csak a legvégén döbbentem rá, és akkor már késő volt. Vajon egész eddigi életemben meggondoltam-e, mit csinálok? Törődtem csak egyetlenegyszer is a következményekkel? Scarlett szívét harapófogóként szorította a kétségbeesés meg a szégyen. Hogy lehettem ilyen ostoba – éppen én, aki úgy megvetem az ostobákat? És ekkor keze ökölbe szorult, állát felszegte. Kihúzta magát. Nem, nem vájkálhat a múltban; elég az önsajnálatból. Nem nyafoghat tovább – se mások előtt, de még önmagában sem. Száraz szemmel meredt a mindent ellepő sötétségbe. Nem fog sírni; most még nem. Lesz még ideje a sírásra, egész hátralévő életében. Most gondolkodnia kell, erősen, alaposan, mielőtt eltökélné, mitévő legyen. A gyermek felől kell gondoskodnia. Néhány másodpercre elfogta az undor: utálkozva gondolt vastagodó derekára, az eljövendő hónapok alatt egyre jobban elnehezedő testére. Ettől várta, hogy visszaszerzi Rhettet, és számítása csődöt mondott. Vannak ravasz kis női megoldások – eleget hallott már olyan asszonyokról, akik megszabadultak nem kívánt terhességüktől… …Ha ilyesmihez folyamodnék, Rhett soha meg nem bocsátaná. Hát aztán? Számít ez még? Hiszen Rhett elment, örökre elment. Hiába minden akaraterő, hiába tiltotta meg magának: felzokogott. Elvesztettem őt. Legyőztek. A végén mégiscsak ő nyert. Aztán hirtelen harag korbácsolta fel a vérét, és mintha a fájdalmat is kiégette volna belőle: kimerültségét, csüggedtségét elfojtotta az elszánt akarás. Most legyőztél, Rhett Butler, de még kiegyenlítem a számlát, gondolta keserű diadallal. És az én ütésem lesz a fájdalmasabb. Gyengéden a hasára tette kezét. Dehogy szabadul meg ettől a kisbabától! Még mit nem! Sőt féltőbben óvja majd, mint óvtak valaha gyermeket, amióta világ a világ. Képek kezdtek örvényleni agyában: képek Rhettről és Bonniéról. Bonnie-t mindig jobban szerette, mint engem. Mindent odaadna – akár az életét is –, ha visszakaphatná. És most lesz egy új Bonnie-m, aki csak az enyém. És amikor már elég nagy lesz, és engem szeret, csakis engem, jobban, mint bárkitbármit a földön, akkor majd megmutatom Rhettnek – hadd lássa, mit veszített… Mi jár a fejemben megint? Úgy látszik, megtébolyodtam. Hiszen csak néhány perce eszméltem rá, mennyi fájdalmat okoztam neki, és gyűlöltem magam miatta. Most meg ellene gyűlölködöm, és azon töröm a fejem, hogyan okozhatnék neki még nagyobb fájdalmat. Nem lehetek ilyen, nem szőhetek ilyen terveket. Nem szabad. Rhett elment; ezzel már szembenéztem. És nem merülhetek el sem a siránkozásban, sem a bosszúvágyban, mert más a dolgom. A semmiből kell új életet teremtenem. Valami új, valami fontos célt kell találnom, valamit, amiért érdemes élni. Ha igazán akarom, sikerülni fog. Az éjszaka hátralévő óráiban Scarlett módszeresen végiggondolta a kínálkozó lehetőségeket. Néha zsákutcába futott, máskor akadályokba ütközött, amelyeket aztán sikerült legyőznie, és közben az emlékezés, a képzelőerő, az.új onnan megtalált belső érettség meglepő, váratlan tájakra vezette. Visszagondolt ifjúságára, Clayton megyére, a háború előtti napokra. Az emlékek távolinak

tetszettek, nem járt a nyomukban fájdalom, és hirtelen megértette: ez a Scarlett már nem az a Scarlett, búcsút vehetnek egymástól, a régmúlt és benne a halottak immár békén nyugodhatnak. Most már a jövőnek szenteli figyelmét, a való élet kisebb-nagyobb dolgainak, a várható következményeknek. Halántéka egyre hevesebben lüktetett, majd kínzó fejfájás fogta el, de nem bánta, csak gondolkodott tovább. És amikor az utcáról behatoltak az élet első zajai, egyszer csak összeállt tudatában a kép, és már világosan látta, mi a teendője. És mihelyt a behúzott függönyön át elegendő fény szivárgott a szobába, elkiáltotta magát: – Bridie! A lányka álomittasan hunyorogva ugrott fel székéről. – Istennek hála, hogy meggyógyított! – kiáltotta. – Az orvos hagyott itt erősítőszert, mindjárt megkeresem a kanalat, itt van valahol az asztalon. Scarlett engedelmesen nyelte le a keserű orvosságot, de utána annál határozottabban jelentette ki: – Ezzel kész: többé hallani sem akarok betegségről. Húzd szét a függönyt, úgy látom, fényes nappal van már. Sajog a fejem, éhes vagyok, és ideje, hogy erőre kapjak. Esett az eső, de ezúttal igazi, sűrű eső a megszokott könnyű, ködös kis zápor helyett. Scarlett valami homályos elégtételt érzett. – Colum annyira emésztette magát; de boldog lesz, ha megtudja, hogy jobban vagy! Behívhatom? – Még ne. Mondd meg, hogy később jöjjön, később feltétlenül beszélnem kell vele. De most még ne. Menj, szólj neki, majd ő megtanít, hogyan hozasd fel a reggelimet. 57 Scarlett apró falatokban leerőltette torkán a reggelit, noha azt sem tudta, mit eszik. Ahogy Bridienak is megmondta: minden áron erőre akart kapni. Reggeli után elküldte a lánykát, lelkére kötve, hogy két óra múltán jöjjön vissza. Aztán leült az ablak előtti íróasztalhoz, és homlokát összeráncolva nagy igyekezetében, egymás után írta tele a levélpapír vastag, elefántcsontszínű, fejléc nélküli lapjait. Megírt, összehajtogatott és lepecsételt két levelet, majd hosszan meredt az előtte heverő üres lapokra. A hosszú, sötét éjszakai órákban mindent kitervelt, pontosan tudta, mit írjon, mégsem tudta rászánni magát, hogy tollat ragadjon; minden idegszálával borzadt attól, amit tennie kell. Összerázkódott, és elfordította fejét. Ekkor pillantása megakadt a csinos kis porcelán asztali órán, és felszisszent ijedtében. Ilyen késő van már? Alig háromnegyed óra, és itt lesz Bridie! Nem halogathatom tovább; akárhogy húzom az időt, attól semmi sem változik. Nincs más kiút. írnom kell Henry bácsinak; hamut kell hintenem a fejemre, és alázatosan megkérnem: legyen segítségemre. Ő az egyetlen, akiben megbízhatom. Scarlett fogát csikorgatva nyúlt a tollért. Máskor olyan rendes, szabályos kézírását görcsössé torzította az elhatározás feszültsége. A levél értelmében Henry Hamiltonra ruházta atlantai ingó és ingatlan vagyonának, valamint a helyi bankban őrzött s oly reszketve féltett aranyának kezelői jogát. Mintha a tulajdon lába alól húzná ki a talajt! Szédült, valóságos rosszullét fogta el. Nem attól félt, hogy az öreg ügyvéd becsaphatja; viszont nem is ver majd úgy a fogához minden garast, mint Scarlett tette egész életében. Mert hát egy dolog, ha csak arról van szó, hogy beszedje és elvigye a bankba az üzlet bevételét meg a kocsma bérleti díját, de egészen más, ha ő ellenőrzi a bolt árukészletét, leltárát és árait is, és ő állapítja meg a bérleti díj összegét. Hát igen, erről mond most le: kiengedi kezéből az ellenőrzést, vagyis a biztonságát, a szerencséjét, és éppen most, amikor a legéberebben kellene ügyelnie rá. Carreen hozományának megváltása alaposan megcsapolja aranykészletét, de most már késő visszacsinálni a püspökkel kötött alkut, és Scarlett tudta: ha megtehetné, akkor sem tenné meg. Igaz, az álomnak, hogy majd Rhett oldalán tölti Tarán a nyarakat, vége, de Tara attól még Tara, és ő továbbra sem akar lemondani róla. A városszéli házak építése tovább apasztja tartalékait, de ezen sem lehet már változtatni; bárcsak legalább abban bízhatna, hogy Henry bácsi nem bólint rá Joe Colleton minden javaslatára anélkül, hogy az árat megtudakolná! És ami a leggyötrelmesebb: akár jól mennek majd a dolgok, akár rosszul, ő semmiről sem fog tudni. És így bármikor bármi megeshet. – Nem tudom megcsinálni – nem megy… – jajdult fel Scarlett. De tudta: nincs más választása, és folytatta a levelet. Megírta, hogy megnyújtja vakációját, hogy utazni fog; postacíme sem lesz, nem lehet sehol utolérni. Lenézett a levélre: a szavak összefolytak könnyező szeme előtt; pislogott, hogy

kitisztuljon a látása. Ebből elég legyen, parancsolt magára. Muszáj elvágnia minden szálat, különben Rhett kinyomozhatná, hol van. Márpedig a babáról nem szabad tudnia. Majd csak akkor, ha ő akarja a tudtára adni… De vajon elviseli-e, hogy semmit sem hallhat Henry bácsi gazdálkodásáról? Hogy nem értesülhet róla, fokozódik-e a pánik, és nem sodorja-e veszélybe minden megtakarított pénzét? És mi lesz, ha leég a háza? Vagy – ami még nagyobb baj – a boltja? De hiába: ezt is el kell viselni, tehát elviseli. Tolla sebesen karcolta a papírt, lap lap után telt meg részletes utasításokkal és tanácsokkal, amelyeket Henry Hamilton minden valószínűség szerint úgysem fogad majd meg. Mire Bridie visszaért, a levelek már összehajtva, lepecsételve hevertek az itatóstömbön, Scarlett pedig egy karosszékben ült, ölében a tönkresilányított mellfűzővel. – Ó, ezt elfelejtettem mondani! – sopánkodott Bridie. – Muszáj volt felvágnunk, hogy lélegezni tudj. Van valami kívánságod? Talán leszaladhatnék egy közeli boltba… – Sose bánd, nem érdekes – mondta Scarlett. – Fércelj össze rajtam egy ruhát, és majd köpenyt veszek fölé. De most már siess, későre jár, és nekem még rengeteg a dolgom. Bridie kipillantott az ablakon. Miért volna késő? A természethez szokott tekintetével tüstént megállapította, hogy még kilenc óra sincs. De azért engedelmesen szedte elő a varrókészle-tet, amelyet Kathleen segítségével állított össze, hogy felkészüljön az új komornai szerepkörre. Scarlett fél óra múlva bekopogott Colum ajtaján. Szeme karikás volt az álmatlanságtól, de megjelenése kifogástalan, modora higgadt és magabiztos. Csöppnyi fáradtságot sem érzett. A mélyponton túljutott, most már tele volt feladatokkal, és ettől új erő költözött belé. Amikor unokabátyja ajtót nyitott, rámosolygott. – Remélem, a gallérod megóvja a jó híredet, ha most bemegyek – mondta. -Bizalmas ügyekről szeretnék beszélni veled. Colum meghajolt, és szélesre tárta az ajtót. – A Jóisten hozott, Scarlett, drágám. De jó látni, hogy újra mosolyogsz! – Remélem, nemsokára már majd nevetek is… Mi van az amerikai levéllel? Nem kallódott el? – Nem, itt őrzöm magamnál. Értem, miről van szó. Scarlett ismét elmosolyodott. – Valóban? Akkor okosabb vagy, mint én. Tudni tudom, mi történt, de megérteni soha nem fogom. No de ez most lényegtelen. – Az asztalra tette az éjszaka megírt három levelet. – Mindjárt elmondom, mi van bennük. De mindenekelőtt be kell jelentenem, hogy nem tartok veletek. Itt maradok Írországban. Nem, ne szólj semmit! – emelte fel kezét. – Mindent végiggondoltam. Amerikában semmi keresnivalóm többé. – Ó, Scarlett, drágám, hát miért hamar kódod el a dolgokat? Hiszen mondtam már: amit egyszer kimondták, utóbb vissza is lehet vonni. A férjed egyszer már elvált; miért ne válhatna el újra, ha hazamégy, és elmondod, hogy kisbabát vársz? – Nagyon tévedsz, Colum. Rhett soha nem fog elválni Anne-től. Anne charlestoni; ugyanaz a vér, ugyanaz a társaság. És amellett olyan, mint Melanie volt. Te ezt nem értheted, hiszen nem ismerted Mellyt. De Rhett ismerte. És sokkal hamarabb tudta, mint én, micsoda ritka tünemény. Mélységesen tisztelte; az egyetlen nő volt, talán az édesanyján kívül, akit tisztelt, és érdeme szerint becsült. Ez a lány, akit most feleségül vett, tízszer annyit ér, mint én, éppen úgy, mint ahogy Mellynek sem érhettem a nyomdokába, és Rhett tökéletesen tisztában van ezzel. Mellesleg Anne Hampton Rhettnél is tízszerte különb, de szerelmes belé. Ez már Rhett keresztje; csak hadd cipelje. Scarlett hangja tele volt szilaj keserűséggel. Istenem, mennyire kínlódhat, gondolta Colum. Valamiképpen mégiscsak segítenem kell rajta. – Tara a tiéd lett, Katie Scarlett, és micsoda nagyszerű terveid vannak vele! Nem tudnál ebbe kapaszkodni, addig is, amíg a szíved beheged? Tetszésed szerint rendezheted be a világot a születendő gyermek számára; pompás ültetvényt kap örökül, amelyet a nagyapja és az édesanyja teremtett a két keze munkájával. És ha fiú lesz, Geraldnak keresztelheted. – Mindazt, amit mondasz, én már végiggondoltam. Nagyon jó vagy hozzám, Colum, de hidd el, ha én nem találtam választ, te sem találhatsz helyettem. Először is, ha már örökségről beszélünk, nekem már van egy fiam, akiről még nem is hallottál. De a lényeg mégis ez a gyermek, akit hordozok. Tarán nem szülhetem meg, és a szülés után sem vihetem Tarára. Senki sem hinné el, hogy törvényes házasságban fogant. Se Clayton megyében, sem Atlantában nem voltak valami nagy véleménnyel az erkölcseimről. És amikor eljöttem Charlestonból, még csak egyetlen napja volt, hogy… hogy a gyermek útnak indult. -Scarlett belesápadt az emlék gyötrelmes édességébe. – Soha senki nem hinné

el, hogy ez a gyermek Rhetté. Évek óta külön szobában aludtunk. Engem ringyónak neveznének, a gyermekemet fattyúnak, és közben csámcsognának az élvezettől. A két súlyos szó kimondásától keserűen biggyedt le az ajka. – Torzítva látod a dolgokat, Scarlett. A férjed tudja, mi az igazság, és el fogja ismerni a gyermeket. – Ó, persze – vágta rá Scarlett, izzó tekintettel. – Elismerné, hogy utána elvegye tőlem. Te nem tudod, Colum, milyen apa Rhett. Rosszabb az őrült szerelmesnél! A gyerek mindenestül csakis az övé lehet, csak őt szeretheti, másra rá se nézheti Mihelyt a kisbabám először felsír, ő máris rátenné a kezét. És ne hidd, hogy nem tudná megtenni. A válást is kicsikarta, a törvény ellenében is. Ő minden törvényt ki tud forgatni, vagy ha nem, hát újat csinál. Nincs olyan, amit ő el ne tudna érni. -Hangja rekedt suttogássá tompult, mintha félne. Arcát eltorzította a gyűlölet és valami vad, eszelős rettegés. Azután, mintha fátyol hullana le arcáról, vonásai egyszer csak kisimultak, csak a zöld szempárban lángolt továbbra is a furcsa fény. Derűsen mosolygott, de Colum gerincén épp e mosoly láttán futott végig a hideg. – Ez az én kisbabám – mondta Scarlett, óriás macskára emlékeztető lágy, doromboló hangon. -Egyedül az enyém. És Rhett csak akkor tudhat majd róla, amikor én akarom – és amikor már mindenről lekésett. Imádkozni fogok, hogy lány legyen. Szép, kék szemű kislány. Colum keresztet vetett, Scarlett pedig nyersen felkacagott. – Ó, szegény Colum! De hát ne légy úgy felháborodva; csak hallottál már róla, mire képesek bosszúvágyukban az elhagyott nők! De ne aggódj, többé nem ijesztek rád. – Ismét elmosolyodott, és a nyílt, gyengéd mosoly láttán Colum már-már azt hitte: az előbb csak a szeme káprázott. – Tudom, hogy segíteni szeretnél, és hidd el, őszintén hálás vagyok érte. Olyan jóságos voltál velem; alighanem Melly óta te vagy az első igazi jó barátom. A bátyámnak éreztelek, és mindig annyira szerettem volna egy idősebb fiútestvért! Remélem, ezentúl is a barátom maradsz. Colum fogadkozott, hogy így lesz, és közben arra gondolt: még nem látott embert, akinek ekkora szüksége volna segítségre, lelki támaszra. – Arra kérlek, Colum, vidd el Amerikába ezeket a leveleket. Az első Pauline nénémnek szól; megírtam, hogy megkaptam a levelét, hadd legyen meg az öröme; el kell ismernem, hogy ő valóban ,,megmondta előre”. Ezt a másikat pedig az atlantai ügyvédemnek írtam, üzleti ügyben. Kérlek, mind a kettőt Bostonban add fel; nem akarom, hogy bárki is sejtse, hol vagyok. De ezt a harmadikat személyesen kell kézbesítened. Sajnálom, hogy fárasztlak, de borzasztó fontos. A savannah-i bankban őrzik az ékszereimet és az aranyam egy részét: azt szeretném, ha áthoznád nekem. Megkaptad Bridie-tól a zacskót, amit a nyakamban hordtam? Helyes. Ez lesz az indulótőkém. És szerezned kell számomra egy megbízható ügyvédet, ha létezik ilyen. Igenis hozzányúlok Rhett Butler pénzéhez. Meg akarom venni Ballyharát – az O'Harák bölcsőjét. Olyan örökség vár a gyermekemre, amilyet az apjától sohasem kaphatna. Majd én megmutatom neki, milyen mélyek az igazi gyökerek. – Scarlett, drágám, könyörgök, ne siesd el. Egy ideig még itt maradhatunk Galwayben, Bridie meg én a gondodat viseljük. Még nem jutottál túl a megrázkódtatáson. Egymás után zúdult rád a két csapás, túlságosan megviseltek; ebben á lelkiállapotban nem szabad ilyen súlyos döntéseket hozni. – Látom, azt hiszed, megbolondultam. Nos, talán igazad van. De ezt határoztam, Colum, és véghez is viszem, akár segítesz, akár nem. És semmi értelme, hogy itt időzzek. Holnap visszautazom Daniel bácsiékhoz, és megkérem őket, fogadjanak be újra, amíg meg nem szerzem Ballyharát. Ha úgy érzed, gondoskodásra szorulok, Kathleenben és a családban igazán megbízhatsz… Ugyan már, Colum… Próbálj jó képet vágni a dologhoz. Ismerd el, hogy két vállra fektettelek! Colum mit tehetett mást? Széttárta karját, és bólintott. A nap folyamán elvitte Scarlettet egy angol ügyvédhez, aki híres volt róla, hogy bármibe vág, sikerrel viszi végbe. Megindult a gépezet, hogy előkerítsék Ballyhara tulajdonosát^ Másnap, mihelyt az első asztalokat felállították, Colum kiment a piacra, hogy beszerezze, amit Scarlett rendelt. – Hát tessék, Mrs. O'Hara – mondta, amikor visszaért a szállodába. – Fekete szoknyák, ingek, kendő, köpeny és harisnya a szegény elözvegyült asszony számára. Bridie-nak is megmondtam, hogy ettől a hírtől omlottal össze. A férjedet elragadta a kór, még mielőtt a betegágyához siettél volna. És hoztam még valamit – ez az én szóra sem érdemes ajándékom. Gondoltam, ha majd túlságosan nyomaszt az özvegyi gyász, kicsit felvidulsz, ha a fekete szoknya alatt ilyesmit viselsz. – És egy halom üde, tarka alsószoknyát borított Scarlett ölébe. Scarlett mosolygott, de szemét elfátyolozta a meghatottság.

– Honnan tudtad, milyen dühös Vagyok magamra, amiért az összes ír ruhámat szétosztogattam az adamstowni rokonság között? Ezekre pedig – bökött a poggyászára – semmi szükségem többé. Vidd magaddal, és bízd Maureenra, jó lesz a szegényeknek. – Ez könnyelmű tékozlás, Scarlett. Már megint az ösztöneidre hallgatsz! – Lárifári! A cipőket és a fehérneműt megtartom; a ruhákat úgyse tudnám már használni. Soha többé nem préselem magam fűzőbe, de nem ám! Scarlett O'Hara vagyok, ír menyecske, akinek szabadon ring a szoknyája, és alatta titokban piros alsószoknya lapul. Szabad leszek, Colum! A magam törvényei szerint rendezem be az életemet, senki nem parancsol többé! Ne aggódj miattam. Megtanulom majd, hogyan kell boldognak lenni. Scarlett arcán olyan komor elszántság tükröződött, hogy Colum elfordította a szemét. 58 A hajó indulását két nappal elhalasztották, így vasárnap reggel Colum és Bridie kikísérhette Scarlettet a vasútállomásra. Először azonban mindhárman misére mentek. – Most kellene beszélned vele, Colum – súgta a pap fülébe Bridie, amikor a szálloda előcsarnokában találkoztak, és szemével Scarlett felé intett. Colum köhögéssel álcázta mosolyát. Scarlett valóban úgy festett, mint egy megözvegyült parasztasszony; még köpeny helyett is csak vállkendőt viselt. – Ne ellenkezzünk vele, Brigid – mondta határozottan. – Joga van hozzá, hogy úgy gyászoljon, ahogy neki tetszik. – No de Colum – ebben a pompás angol szállodában mindenki őt bámulja majd, és meg is szólják. – Ez meg az ő szívük joga. Csak bámuljanak és sopánkodjanak, amennyire jólesik; mi oda sem figyelünk! – Azzal keményen megragadta Bridie karját, szabad karját Scarlettnek nyújtva, az pedig olyan kecsesen karolt unokabátyjába, mintha csak a bálterembe tartanának. Végül aztán Scarlett helyet foglalt az egyik első osztályú kocsiban. A fülkébe sorban nyitottak be az angol utasok, és Colum jóleső derűvel, Bridie pedig szörnyülködve figyelte, ahogy tüstént ki is hátrálnak. Az egyik nő hangosan jegyezte meg férjének: – A hatóságok igazán kitilthatnák az ilyen népséget az első osztályról! Az angol rá akarta csukni az ajtót, de Scarlett lendületes mozdulattal megakadályozta, majd harsányan lekiáltott a peronon álló Columnak: – A mindenségit, atyám, hát nem elhagytam a főtt krumplis kosaramat? Ugyan mondjék már egy imát a Szent Szűzanyához, hogy tanáljak valami árust a vonaton, hogy éhen ne veszkődjek! – Úgy eltúlozta az ír tájszólást, hogy még Colum sem igen értette, mit mond, és még akkor is nevetett, amikor a forgalmista becsukta az ajtókat, és a vonat mozgásba lendült. Annyit még nagy elégtétellel megállapíthatott, hogy az angol házaspár, minden méltóságot sutba dobva, lázas sietséggel keres magának másik fülkét. Scarlett mosolyogva integetett a lassan távolodó ablakból. Aztán hátradőlt az ülésen, és elengedte magát; még azt sem bánta, hogy szeméből kihullik egy könnycsepp. Halálosan kimerült volt, és rettegett az Adamstownba való visszatéréstől. Daniel kétszobás házikója elragadóan idegenszerű volt, és Scarlett igazán élvezte, hogy annyira elüt addigi lakóhelyeitől -mindaddig, amíg afféle vakációs vendégeskedésről volt szó. Most azonban csak minden kényelmi berendezés híján lévő, zsúfolt és szegényes viskónak látta – és tudta, hogy mégis ez az egyetlen hely, amelyet, ki tudja, milyen sokáig, az otthonáriak mondhat. Az ügyvédnek talán mégsem sikerül megtalálnia Ballyhara tulajdonosát, és ha megtalálja, az talán nem óhajtja eladni birtokát. És ha mégis: meglehet, olyan árat kér, amelyhez még Rhett pénze is kevés lesz. Gondosan kidolgozott terve tele volt sebezhető pontokkal, és előre semmit sem tudhatott biztosan. Most nem töprengek ezen, úgysem tudok semmibe beleszólni. Legalább annak örülhetek, hogy a fülke üres marad, és senki sem akar mindenáron társalogni velem. Scarlett felhajtotta a három ülést elválasztó karfákat, nagyot sóhajtva végignyúlt a puha bársonyon, a földre dobva jegyét, hogy a kalauz láthassa, és azon nyomban elaludt. A terve kész, és amennyiben rajta áll, keresztül is viszi. Mindenesetre sokkal könnyebben megy majd minden, ha sikerül kilábalnia ebből az ólmos fáradtságból. A kezdet igazán zökkenőmentesen alakult. Mullingarban vásárolt egy pónifogatot, és azon hajtott haza Adamstownba. A kocsi egyszerű és kopottas volt, korántsem olyan elegáns, mint a Mollyé, a lovacska viszont fiatalabb, nagyobb és erősebb is. És különben is: az a fő, hogy az első lépést megtette.

A család, először döbbenettel, majd teljes együttérzéssel fogadta, mármint a maguk sajátos módján: csak egyszer adtak hangot érzelmeiknek, utána mélyen hallgattak róluk, és inkább azt tudakolták, miben lehetnének Scarlett segítségére. – Tanítsatok ki – mondta Scarlett. – Erre van a legnagyobb szükségem. Mindent tudni akarok, ami egy ír gazdaságban történik. – Alaposan megfigyelte Daniel és fiai mindennapi munkáját, fogát összeszorítva még az állatok gondozását is elleste, sőt saját kezűleg fejte meg a teheneket. Miután így minden lehetőt megtudott Daniel tanyájáról, elszántan igyekezett kedveskedni Mollynak, sőt még az utálatos Róbertnek is, lévén az ő gazdaságuk ötször akkora, mint a nagybácsié. Robert után a feljebbvalója került sorra, Mr. Alderson, a grófi birtok intézője. Ilyen elbűvölőn Scarlett még annak idején sem viselkedett, amikor Clayton megye valamennyi férfiszívét rabul ejtette. De nem is dolgozott még soha ilyen keményen, sem ilyen sikeresen. Ideje sem volt, hogy érzékelje, milyen rideg és kemény az élet Dániel házikójában; csak az volt a fontos, hogy a hosszú, munkás nyári nap végén puha derékalj várja. Egy hónap múltán már csaknem úgy ismerte Adamstownt, mint Alderson, és legalább hatféle javaslata lett volna, hogyan mehetnének jobban a dolgok. És éppen ekkor kapta kézhez a galwayi ügyvéd levelét. Ballyhara elhalt tulajdonosának özvegye a gyászév leteltével ismét férjhez ment, majd, ezelőtt öt évvel, maga is elhunyt. Legidősebb fia és örököse Angliában él; a huszonhét éves fiatalemberre vár apjának öröksége is – az egyébként még életben van –, és úgy nyilatkozott: kész minden ajánlatot fontolóra venni, ha a vevő legalább tizenötezer fontot ígér. Scarlett szemügyre vette a levélkéhez mellékelt helyszínrajzot. Ballyhara sokkal terjedelmesebb, mint hitte. Nézd csak, kétfelől övezi a Trimbe vezető utat! És ki hitte volna – még egy folyó van a területén! Az egyik végén a Boyne határolja, a másikon pedig – bandzsítva sillabizálta az apró betűket – a Knightsbrook. Kmghtsbrook… Lovagpatak… Milyen előkelő hangzású név… És két folyó… Muszáj, hogy az enyém legyen. De mégis – tizenötezer font! Aldersontól annyit már megtudott, hogy tíz fontot legföljebb első osztályú termőföld hektáráért szokás fizetni, és akkor még elég drágán is vesztegetik. A nyolc font már elfogadhatóbb ár, és aki ügyesen alkuszik, hétre is leszállíthatja. Ballyharán jókora zsombékos terület is van, amely bőven kínál tüzelőnek valót; a tőzegállomány évszázadokig kitart. De amúgy a zsombékon semmi nem terem meg, és a környező földek talaja túlságosan savas a gabonának; tetejébe pedig az eltelt harminc év alatt a föld tönkre is ment; meg kellene tisztítani a bozóttól és a gizgaz-tól. Nem, ez nem ér többet négy, legrosszabb esetben négy és fél fontnál, ami ezerkétszáznegyven hektárra számítva négyezerkilencszázhatvan vagy legföljebb ötezer-ötszáznyolcvan fontra rúg. Persze itt van még a ház is, az pedig valóban hatalmas, noha ez Scarlettet csöppet sem vonzotta. Sokkal jobban érdekelték a faluban álló épületek: itt összesen negyvenhat házról, továbbá két templomról volt szó; a házak közül öt egészen tisztes méretű, huszonnégy viszont inkább csak kunyhónak nevezhető. Csakhogy kicsi is, nagy is egyaránt lakatlan, és minden bizonnyal az is marad, így aztán a házakhoz tartozó telket sem lesz, aki megművelje. Mindent egybevetve tízezer font igazán tisztességes ár lenne; az úrfi örülhet, hogy ennyit is megkap. Tízezer font – az annyi, mint ötvenezer dollár! Scarlett a gondolattól is elszörnyedt. Kézzelfogható összegekben kell gondolkodnom, különben még elkönnyelműsködöm a dolgot. Tízezer dollár még nem hangzik olyan borzasztó soknak, de ötvenezer – az már egészen más tészta; valóságos vagyon. Én aztán igazán fogamhoz vertem a garast, soha semmit nem költöttem fölöslegesen, körmére néztem az embereknek a boltban is, a fűrészmalomban is, és ha mindehhez hozzáveszem a kocsma bérleti díját meg a malmok vételárát, kiderül, hogy tíz hosszú év alatt még így is csak éppen hogy harmincezer dollárt hoztam össze; és még ennek a felét is csak annak köszönhetem, hogy az utolsó hét évben Rhett fedezett minden kiadást. Henry bácsi szerint gazdag asszony vagyok a magam harmincezer dollárjával, és alighanem igaza is van. A házak, amiket most építtetek, egyenként legföljebb ha százat kóstálnak. Miféle krőzus adhatna ötvenezer dollárt egy omladozó kísértetvárosért meg egy parlagon hagyott birtokért? Nos, például Rhett Butler. És az ő vagyonából ötszázezer dollár az én zsebemben van. Ezen visszaválthatom a földet, amelyet az én fajtámtól oroztak el. Ballyhara nem akármilyen föld, hanem az O'Harák földje. Hát számít, hogy mennyibe kerül vagy hogy mennyit ér? Scarlett megajánlotta a tizenötezer fontot – a többi már az úrfitól függ. Miután postára adta a levelet, majd kirázta a hideg. Mi történik, ha Colum nem jön meg idejében az

aranyával? Fogalma sem volt, mennyi idő alatt bonyolítja le az üzletet az ügyvéd, mint ahogy azt sem tudhatta, mikor tér vissza Colum. Jóformán el sem búcsúzott Matt O'Toole-tól, azután, hogy a levelet a kezébe nyomta. Sietős útja volt. A magasra nőtt, sűrű sövény szegte szűk ösvényen megrekedt a júniusi hőség. Scarlett, amennyire az egyenetlen talaj engedte, szaporázta a lépést, és közben azt kívánta, bárcsak eredne el az eső. Fejét, arcbőrét semmi sem óvta a nap hevétől. Újabban alig viselt kalapot; a sűrű esőzések közepette meg a záporok előtti és utáni felhős időben fölösleges lett volna. A napernyő meg? Írországban az ilyen holmi legföljebb dísztárgynak való. A gázlóhoz érve felgyűrte szoknyáját, és néhány percig álldogált a vízben, hogy lehűtse magát, majd sietett tovább, a toronyhoz. Egy hónapja tért vissza Daniel házába, és azóta a torony egyre nagyobb szerepet játszott életében. Valahányszor nyugtalanította vagy bosszantotta valami, vagy éppen csak rossz kedve támadt, mindig odasietett. A jókora kőtömbök magukba szívták a hideget is, a meleget is; ha rájuk tette kezét, vagy arcát hozzájuk szorította, az ősi, örök életű, tömör fal érintésétől visszaköltözött lelkébe az áhított nyugalom. Néha beszélt is hozzá, úgy, mintha csak apjához szólna; máskor, ritkábban, kitárt karral borult rá, és könnyeivel öntözte. Hangjára mindig csak a madárfütty és a folyó susogása válaszolt. És soha nem érzékelte, hogy éber szemek figyelik. Colum június tizennyolcadikán tért vissza Írországba. Galwayből sürgönyt küldött: JÚNIUS HUSZONOETOEDIKEEN EERKEZEM SAVANNAHI CSOMAGGAL. A falu felbolydult, mint a méhkas: Adamstownban még soha senki nem kapott táviratot. Csodaszámba ment már az is, hogy a Trimből menesztett lovas kézbesítő semmi érdeklődést nem tanúsított Matt O'Toole barna söre iránt; de ilyen fürge járású lovat sem láttak még ezen a tájon. Amikor aztán, alig két óra múltán, újabb sürgönyhordó vágtatott be Adamstownba, az előbbinél is sebesebb iramban, a helybéliek izgalma forrpontig hevült. Ez a sürgöny is Galwayből érkezett Scarlett címére: AJAANLAT ELFOGADVA STOP LEVEEL EES SZERZOEDEES MEGY. Rövid tanakodás után a falu népe megegyezett az egyedül üdvözítő eljárásban. A kocsma és a kovácsműhely lehúzza a redőnyt, az orvos befejezi a rendelést, és valamennyien, az élen Danaher atyával, mint szóvivővel, Daniel O'Hara háza elé vonulnak: meg kell tudniok, mi van itt készülőben! Ám mindössze csak arról értesülhettek, hogy Scarlett kihajtott pónifogatán; ennél többet ugyanis Kathleen sem tudott. Viszont a két sürgönyt ki-ki megtapogathatta és elolvashatta; Scarlett, mielőtt elment, otthagyta őket közszemlére az asztalon. Scarlett ujjongó szívvel hajtott a kanyargós úton Tara felé. Most aztán hozzákezdhet művéhez. Mindent pontosan eltervezett, minden lépés ésszerűen következett a megelőzőből. Csak ez a tarai út nem tartozott az előre megfontolt lépések közé; a második sürgöny nyomán merült fel benne, nem is annyira hirtelen ötletként, mint belső parancsként. Ellenállhatatlan kényszer vezérelte, hogy ezen a gyönyörű, verőfényes napon a tarai dombtetőről nézzen le a drága, zöldellő vidékre, amelyet otthonául választott, és amely mostantól kezdve valóban az övé. Most sokkal több juh legelt a dombon, mint amikor előzőleg erre járt. Széles hátukat elnézve a gyapjúhozamról kezdett elmélkedni. Adamstownban senki sem legeltet juhot; valami új, megbízható forrást kell keresnie, hogy tájékozódjék a juhtenyésztés fortélyairól meg a várható haszonról. Ekkor hirtelen megtorpant. A földhányások között – ott, ahol valamikor a hatalmas díszterem állt – embereket pillantott meg. Addig fel sem ötlött benne, hogy ide rajta kívül mások is eljöhetnek; méghozzá éppen angolok! Ó, az átkozott betolakodók! Írországban az emberek a bölcsőből hozták magukkal az angolok iránti ellenszenvet, és az elmúlt hónapokban Scarlett is magába szívta, a kenyérrel, amelyből harapott, a zenével, amelynek hangjára táncolt. Hogy mernek ezek itt pikniket rendezni? Hogy mernek pokrócokat és abroszt teríteni arra a földre, ahol egykor Írország nagy királyai lakomáztak, hogy mernek gágogni ott, ahol valaha a hárfák muzsikája szólt? És ami a legnagyobb arcátlanság: éppen ott rendezkedtek be, ahonnan Scarlett O'Hara akart magányosan gyönyörködni a maga birodalmában! A szalmakalapos piperkőcök, a virágos selyem napernyőjük alatt édelgő nők láttán Scarlett tombolni tudott volna dühében és csalódottságában. Nem hagyom, hogy elrontsák a napomat; továbbmegyek, oda, ahonnan nem is látni őket. Megkereste azt a kettős árokkal körülvett földhányást, amelynek helyén valaha a dísztermet építtető Cormac király fallal övezett háza állt, és éppúgy, mint első alkalommal, nekidőlt a Lia Failnek, a sors kövének. Colum akkor nagyon megbotránkozott ezen, és elmondta: a Lia Fail az ősi királyok afféle koronázási próbaköve volt. Ha a kő megzendült, akkor a férfiú megállta a próbát: méltónak bizonyult

Írország trónjára. Azon a napon Scarlettet olyan különös, emelkedett hangulat töltötte el, hogy még azon sem lepődött volna meg, ha a mállott gránitoszlop a nevén szólítja, amire, természetesen, nem került sor. Az oszlop majdnem akkora volt, mint ő, tetején kényelmesen megtámaszthatta tarkóját. Álmatagon nézett fel a kék égen kergetőző felhőkre, s élvezte, ahogy homlokán és halántékán a szél felborzolja a laza fürtöket. Az angolok hangját itt már elnyomta a juhok barátságos kolompolása. Micsoda békesség… Talán emiatt kellett idejönnöm. A sok nyüzsgés, elfoglaltság közepette megfeledkeztem róla, hogy boldog legyek, pedig hát az egész tervemben ez a legfontosabb. Vajon boldog leszek-e Írországban? Valóban az otthonom lehet ez a föld? Itt szabadon élek, és ez már maga is boldogság. És még mennyivel szebb lesz, ha minden tervemet véghezviszem! A nehezén már túl vagyok; az, ami másoktól is függött, már a hátam mögött van. Mostantól már minden csak rajtam áll, most már úgy lesz, ahogy én akarom. És milyen sok van még hátra! Scarlett belenevetett a szélbe. A nap ki-be bujkált a felhők között, a hosszú szálú, dús fűből az eleven élet illata áradt. Scarlett lejjebb csúszott az oszlop mentén, és körülnézett, hátha négylevelű lóherére bukkan; Colum szerint itt sűrűbb a lóhere, mint bárhol Írországban. Scarlett már kereste mindenfelé, de még nem sikerült felfedeznie az igazi, össze nem téveszthető ír lóherét. Hirtelen ötlettel lehúzta fekete harisnyáját. Brrr, de betegesen fehér a lába! Felhúzta szoknyáit a térde fölé, hadd süsse a nap a lába szárát, A fekete szoknya alatt megbúvó sárgapiros alsószoknya láttán ismét mosolyognia kellett. Columnak igaza volt! Scarlett élvezettel mozgatta lábujjait a friss szélben. Egyszer csak felkapta fejét. Mi volt ez? És a parányi kis élet ismét megmoccant a testében. – Istenem – suttogta újra meg újra, és gyengéden megérintette a szoknya alatti enyhe dudorodást. Ám csak a többrétegű, vastag gyapjúanyagot tapinthatta, a csendes kis rezdülés kézzel még nem volt érzékelhető. Scarlett nem lepődött meg; tudta, hogy még hetekbe telik, amíg a rugdosást kitapinthatja. Felállt, és két kezét rátapasztva kitolta hasát. Ameddig a szeme ellátott, a világ csupa zöld-arany rét, nyári erőtől duzzadó zöldellő fa. – És mindez a tiéd, csöppnyi ír gyermek – mondta. – Anyád mind neked adja. Egyedül csak ő, a maga erejéből! – Lába alatt egyszerre érezte a szél borzolta fű hűvösét és a fű alatt a meleg földet. Ekkor letérdelt, kitépett egy maroknyi füvet, és túlvilági fénnyel az arcán vájta körmét a nedves, illatos földbe, hogy aztán körkörös mozdulattal a hasához dörzsölje: – Ez itt Tara, a zöld és fenséges – és mindenestül a tiéd. Daniel házában Scarlettről folyt a szó. Ebben még nem volt semmi újdonság; amióta csak betoppant Amerikából, legtöbbször körülötte forgott a beszélgetés a faluban. Kathleen sem vette zokon, mi oka lett volna rá? Hiszen Scarlett őt is lenyűgözte, az ő számára is talány volt. Ámbár amikor unokanővére úgy döntött, hogy Írországban marad, azt egykettőre megértette. – Hát talán énnekem nem szakadt meg a szívem? – hajtogatta mindenkinek, aki csak hallani akarta. – Nekem nem hiányzott a köd vagy a jó puha föld abban a forró, fülledt nagyvárosban? Scarlett is megtapasztalta, hol a jobb, és rögvest átlátta, hogy mit válasszon. – És az igaz, Kathleen, hogy a férje ütötte-verte, ő meg elszökött tőle, nehogy a kisbabájának baja essék? – Miket nem mondasz, Clare Ο'Gorman! – méltatlankodott Peggy Monaghan. – Ki mer ilyen rút hazugságokat terjeszteni? Mindenki tudja, hogy szegény emberben már benne fészkelt a kór, amelyik végül elvitte, és ő küldte el, nehogy megfertőzze a felesége méhét. – Hát annyi szent: szomorú dolog özvegyi állapotban kisbabát várni – sóhajtott Kate Ο'Toole. – Lehetne még sokkal szomorúbb is – mondta Kathleen, a jól értesült –, ha az illető özvegyasszony nem volna gazdagabb az angol királynőnél. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett a tűz köré húzott székeken, hiszen csak most térnek rá a lényegre! Scarlett-tel kapcsolatban élvezet volt minden találgatás, de a legizgalmasabb téma mégiscsak az asszonyka pénze! Hát nem nagyszerű, hogy végre egyszer nemcsak gazdag angolokkal lehet találkozni Írországban, hanem egy ír lány kezében is komoly vagyon van? Egyikük sem tudta, hogy még csak ezután nyílik majd igazi.. alkalom a pletykára. – Szedd a lábad – nógatta a pónit Scarlett –, a baba már alig várja, hogy meglegyen az otthona! –

Végre úton volt Ballyhara felé. Amíg a vételi megállapodás nem vált véglegessé, megtiltotta magának, hogy a toronynál messzebbre menjen. De most már közelről is szemügyre veheti, ami az övé. – Az én falum, az én házaim, az én két templomom, az én kocsmáim, az én postahivatalom… az én zsombékom, az én rétjeim, az én két folyóm… Mennyi munka! Micsoda öröm! Szilárdan eltökélte, hogy a baba már leendő otthonában, a ballyharai Nagy Házban jön majd a világra. De addig még sok minden egyebet is el kell intézni. A legfontosabb: rendbe hozni a földeket. De kell találni a városban kovácsot is, hogy ekéket készítsen, és megjavítsa a vasalásokat. Aztán meg kell foldozni a tetőt, új üveget rakatni az ablakokba, helyükre tenni az ajtókat. Most, hogy minden az övé, azonnal meg kell akadályozni a további pusztulást. Az övé – és persze a gyereké. Scarlett éberen figyelt, mozdul-e benne az élet, de nem észlelt semmit. – Okos kis kölyök vagy! – mondta fennhangon. – Aludj csak, amíg lehet. Nemsokára úgyis ég majd kezünk alatt a munka. – Már csak húsz hete van a szülésig; addig kell mindent lebonyolítani. Az időpontot nem volt nehéz kiszámítani; kilenc hónapra lesz február tizennegyedikétől, azaz Szent Bálint napjától. Scarlettnek megrándult az ajka. Micsoda kegyetlen tréfa is ez… De nem, erre nem szabad gondolnia – sem most, sem később. Szemét most november tizennegyedikére kell függesztenie, no meg mindarra, amit addig még el kell végezni. Elmosolyodott, és rákezdett a dalra. Szép Peggymet legelőször a vásárban láttam én, Nyitott saroglyás szekéren ült a széna tetején. Ha a széna fűként zöldell s nyíló kikelet, Virág e szép leánynál szebb akkor se lehet. Vonult a sorompón át, Az őr pedig csak ott állt, A helypénzt nem akarta, Csak ősz fejét vakarta, Csak nézte a nyitott saroglyát. Micsoda mennyei érzés a boldogság! Az izgatott várakozás, a nem is remélt jókedv és elszántság – mi volna ez együtt, ha nem a boldogság maga? Hiszen megmondta ő már Galwayben is; csak azért is boldog lesz! És lám, így is történt. – Kopogjuk le! – tette hozzá fennhangon, és nevetnie kellett magán. 59 Colum igencsak meglepődött, amikor megpillantotta Scarlet-tet a mullingari állomáson, Scarlett pedig azon lepődött meg, hogy unokabátyja a poggyászkocsiból száll ki, méghozzá egy különös útitárs kíséretében. – Ez Liam Ryan, Scarlett, drágám, Jim Ryan fivére. – Liam jól megtermett férfi volt, akkora, mint– Columot leszámítva – az O'Hara fiúk, és az ír Királyi Rendőrség zöld egyenruháját viselte. Hogy az ördögbe barátkozhat Colum egy ilyen fickóval? A rendőrséget még az angol milíciánál is jobban megvetették Írországban, mert ők, az angolok parancsára, saját honfitársaikat zaklatták, üldözték és csukták börtönbe. Scarlett sürgősen megtudakolta, Columnál van-e az arany. Nála bizony, és Liam Ryan adja hozzá a fegyveres kíséretet. – Nem kevés kényes csomagot szállítottam már életemben – jegyezte meg a pap –, de ez az első, amelyik elnyűtte az idegeimet. – Már itt vannak érte a bankból – nyugtatta meg Scarlett. – A biztonság kedvéért akarom Mullingarban tartani, itt van a legnépesebb Helyőrség. – Már ő is megtanulta, hogy a katonákat gyűlölni kell, de ha az aranya forog kockán, örömest használta ki őket. Kisebb összegekre megteszi majd a trimi bank is, ahová sokkal kényelmesebb bejárni. Amikor aranykincsét a szeme láttára helyezték el a bank páncéltermében, és a ballyharai birtok adásvételi szerződését is aláírta, Scarlett belekarolt Columba, és kivonszolta az utcára. – Vettem egy pónifogatot; akár most rögtön elindulhatunk. Annyi dolgunk van még, Colum! Először is kovácsra van szükségem, minél hamarabb; Ο'Gorman lusta, vele semmit sem érek. Ugye segítesz, hogy megfelelő embert találjunk? Tisztességesen megfizetem, mert azt akarom, hogy átköltözzön Ballyharára; annyi munkája lesz, hogy csak győzze! Már vásároltam mindenféle kaszát, baltát meg lapátot, de ki kell hogy köszörülje. Istenem, és kellenek még napszámosok is, hogy megtisztítsák a földeket, meg ácsok, hogy a házakat rendbe tegyék, meg üvegesek, tetőfedők, festők – ahány mesterembert csak el tudsz képzelni! – Arca tűzben égett az izgalomtól, szeme ragyogott, és

fekete paraszti viseletében is döbbenetesen szép volt. Colum kibontakozott a szorításából, és ő markolta meg határozottan unokahúga karját. – Meglesz minden, Scarlett, drágám, méghozzá majdnem olyan gyorsan, mint szeretnéd. De nem éhgyomorra. Most először is elmegyünk Jimékhez. Liam Galwayben él, ritkán van módjuk találkozni, és még ritkább az olyan konyhaművész, mint Mrs. Ryan. Scarlett türelmetlenül rántotta meg vállát, de aztán igyekezett uralkodni magán; a Columból sugárzó csendes erőnek nehéz volt ellenállni. Amellett Scarlett igyekezett észben tartani, hogy rendesen kell étkeznie és sok tejet innia – a baba kedvéért. Újabban már egyre sűrűbben érzékelte a rebbenő kis mocorgást. Amikor azonban Colum ebéd után közölte, hogy még nem tud vele tartani, Scarlett haragja elszabadult. Annyi mindent akar megbeszélni vele, annyi elintéznivalójuk volna, és Scarlett úgy érezte, mindez egy percnyi halasztást sem tűr. Colum azonban nyugodtan, de rendíthetetlenül közölte: – Nekem is van Mullingarban egy-két elintéznivalóm. Szavamat adom, hogy három nap múlva otthon leszek. Még a pontos időt is megmondom! Délután kettőkor Daniel bácsinál leszek, ott találkozunk. – Tévedsz – vágott vissza Scarlett –, Ballyharán fogunk találkozni. Én már átköltöztem. Egy sárga ház az utca közepe táján. – Azzal hátat fordított Columnak, és mérgesen indult a pónifogat felé. Aznap éjjel, amikor Jim Ryan kocsmája hivatalosan már bezárt, az ajtóra nem fordították rá a kulcsot, és a felső szinten, az egyik szobában egymás után hangtalanul beosonó férfiak gyülekeztek: Colum pedig részletesen elősorolta a tennivalókat. – Isten adta alkalom ez – mondta izzó szenvedéllyel. – Egy egész helység kerülhet a kezünkre – a Feniánus Testvériség legjava emberei gyűlhetnek össze egy olyan helyen, amely soha fel nem keltené az angolok gyanúját. Máris mindenki buta libának nézi az unokahúgomat: micsoda őrültség ekkora árat adni egy birtokért, amelyet jóformán ingyen is megkaphatott volna; a tulajdonos csak örülne, hogy nem kell többé adóznia utána. Nemhiába Amerikából jött; közismert, milyen bogaras fajta az amerikai. Az angolok is csak nevetik: eszükbe sem jut azon tűnődni, hogy mi történik majd azon a birtokon. Már régóta szükségünk lett volna egy biztonságos főhadiszállásra, és Scarlett – ha teljesen gyanútlanul is – szinte tálcán kínálja nekünk. Colum pontosan két óra negyvenhárom perckor lovagolt be Ballyhara gyomverte főutcájára. Scarlett, csípőre tett kézzel, már ott állt a ház előtt. – Elkéstél – szólt szemrehányón. – Elismerem, Scarlett, drágám, de tudom, hogy menten megbocsátasz, ha meghallod, hogy mögöttem az úton már kocog a kovácsod, és szekéren hozza magával az egész műhelyét. A ház jól jellemezte lakóját: először a munka, utána – esetleg – a kényelem. Colum megtévesztő felületességgel nézett körül, hogy mindent jól megfigyeljen. A nappali szoba törött ablakait olajos papírral ragasztották be; a sarkokban vadonatúj, fényesen ragyogó mezőgazdasági szerszámok halmozódtak. A padlót tisztára söpörték, de még nem sikálták fel. A konyhában egyszerű, keskeny faagy állt, a szalmával tömött, vastag matracon lepedő és gyapjútakaró. A kőből rakott nagy kandallóban kis kupacnyi tőzeg égett. A konyhafelszerelés mindössze egy vasüstből és egy kis lábasból állt; a kandallópárkányon teás és zablisztes doboz, két csésze, néhány tányér és kanál meg egy doboz gyufa sorakozott. Az egyetlen szék az ablakhoz tolt nagy asztal előtt árválkodott. Az asztalon vaskos számviteli könyv hevert kinyitva, Scarlett gondosan rótt bejegyzéseivel, mögötte két nagy olajlámpa, tintatartó, egy dobozban tollak és tolltörlők, és egy köteg papír. Egy nagyobb köteg a könyv mellett tornyosult, kővel lenyomtatva; ezek a lapok már tele voltak feljegyzésekkel és számításokkal. Az asztal melletti falon kiszegezve Ballyhara helyszínrajza. Közelében tükör; az alatt polcon Scarlett keféi, ezüsthátú fésűje és ezüstfedelű tégelyei, a tégelyekben hajtű, rizspor, pirosító és rózsavizes-glicerines arckrém. Colum csendesen somolyogva nézte a kollekciót, hogy aztán annál dühö-. sebben forduljon sarkon, amikor a szépítőszerek szomszédságában felfedezte a pisztolyt. – Ezért akár le is csukhatnának -förmedt rá unokahúgára. – Lárifári – legyintett Scarlett –, magától a milícia kapitányától kaptam! Azt mondta, ha egy nő magányosan él és ráadásul köztudott, hogy egy rakás aranya van, akkor jogos az önvédelem. Ha hagyom, még az ajtóm előtt is ott posztoltatná valamelyik buggyos nadrágú gyászhuszárját. Colum harsány nevetésére magasba szaladt a szemöldöke; ő egyáltalán nem szánta mulatságosnak ezt a megjegyzést. A kamra készlete is szerény volt: tej, vaj, cukor, egy szakajtó tojás, egy többnapos cipó. A mennyezetről egy egész sonka függött. Látható volt még kis állványon két tálca s az egyik sarokban

néhány vödör víz, egy kanna lámpaolaj, valamint mosdóállvány mosdótállal, kancsóval, szappantartóval, mellette törölköző. A ház úrnőjének ruhái falba vert szögekről lógtak. – Eszerint a felső szintet nem is használod – jegyezte meg Colum. – Minek? Ami kell, az elfér itt is. – Igazán elégedett vagyok, Colum. Csodákat műveltél. – Scarlett ott állt Ballyhara egyetlen, de közmondásosán széles utcájának közepén, és ámulva nézte az egész utcát betöltő sürgést-forgást. Mindenfelől kalapálás visszhangzott, a levegőben friss festékszag úszott, már tucatnyi házban csillogtak-villogtak az új ablakok, közvetlenül Scarlett előtt pedig egy munkás létrájáról épp az aranybetűs cégért helyezte el azon az épületen, amelyet Colum az első helyre rangsorolt. – Igazán a kocsmát kellett előrevenni? – kérdezte Scarlett immár nem először; amióta csak Colum tudatta vele a sorrendet, újra meg újra ezt firtatta. – Sokkal készségesebbek lesznek az embereid – felelte sokadszorra is Colum –, ha munka után van hol felhajtaniok egy pohárkával. – Ezt már hallottam, másra se tudsz hivatkozni, csakhogy énszerintem éppen hogy ettől lustulnak el. Hiszen már most is: ha nem volnék folyton a sarkukban, semmi nem készülne el időre; épp úgy tátanák a szájukat, mint amazok ott! – Scarlett az utca túloldalán egybeverődött kíváncsiskodókra bökött. -Fogalmam sincs, hová valók, de gondolom, ott is akadna munkájuk, ahelyett hogy itt bámészkodnának, amíg mások dolgoznak! – Scarlett, drágám, az írek nemzeti sajátossága, hogy először kiélvezik az élet apró örömeit; a kötelesség úgyis megvárja őket. Ezért olyan szeretni való és ezért olyan boldog a mi népünk. – Hát annyit mondhatok, hogy én ebben semmi szeretni valót nem látok, és boldogabb se leszek tőle. Szinte már augusztust írunk, és még egyetlen darab föld sincs megtisztítva. Hogyan vessek tavasszal, ha ősszel a mező nincs kigyomlálva és megtrágyázva? – Még hosszú hónapjaid vannak, Scarlett, drágám – és gondolj arra, mit vittél végbe néhány rövid hét alatt! Scarlett merőn ránézett, majd homloka egyszer csak kisimult. – Hát ez igaz – mosolyodott el. Colum vele mosolygott. Egyetlen szóval sem említette, menynyi csillapító szavába, mennyi szelíd zsarolásába került, hogy az emberek ne vágják oda a szerszámot. Csöppet sem volt ínyükre a női fennhatóság, kivált ha a szóban forgó fehérszemély ilyen követelőző. És ha a Feniánus Testvériség földalatti összekötői nem sulykolják beléjük, micsoda életbevágó ügy Ballyhara feltámasztása, hát ki tudja, hányan maradtak volna meg közülük, még annak ellenére is, hogy Scarlett az átlagosnál magasabb bért fizetett. Colum is végighordozta tekintetét a nyüzsgő utcán. Ha majd Ballyhara új életre kel, jó sora lesz ezeknek az embereknek és számos társuknak is. Máris jelentkezett két további kocsmáros, hogy szívesen ideköltözne, és egy jómódú bective-i fűszeres is itt akar új boltot nyitni. A legtöbb, általa összeválogatott napszámos olyan viskóban élt, hogy ahhoz képest a legszerényebb ballyharai ház is valóságos palota. Ezek az emberek éppoly mohón várták, mint maga Scarlett, hogy a tetőket-ablakokat megjavítsák; akkor aztán felmondhatnak földesuruknak, és hozzáláthatnak a ballyharai föld megműveléséhez. Scarlett berontott a házba, és egy fedett tejesköcsöggel meg egy pár kesztyűvel tért vissza. – Remélem, amíg távol leszek, felügyelsz az emberekre, és nem csapsz ünnepélyes kocsmaava-tót – mondta. – Átlovagolok Dánielekhez egy kis tejért és kenyérért. – Colum megígérte, hogy élénk iramot diktál. Arról nem szólt, hogy micsoda őrültség Scarlett állapotában felnyergelet-len pónin zötykölődni. Ezt egyszer már megjegyezte, és Scarlett akkor majdnem leharapta a fejét. – Az ég szerelmére, Colum, hiszen alig léptem még a hatodik hónapba! Ez szinte még nem is terhesség! Valójában Scarlett sokkal jobban aggódott, mint Columnak valaha is elárulta volna. Soha korábbi terhességeivel ennyit nem bajlódott. Állandó medencetáji fájdalom szaggatta, és hébe-hóba a szívverése is elállt a fehérneműjén vagy a lepedőn talált vérfoltok láttán. Legerősebb, a padló és a falak tisztításához használt szappanával mosta ki a foltokat, mintha velük együtt eltávolíthatná a rejtélyes okot is, amely kiváltja őket. Vetélése után Meade doktor figyelmeztette, hogy az esés következtében súlyos belső sérüléseket szenvedett, és gyógyulása is érthetetlenül hosszúra nyúlt, de most mégsem volt hajlandó elismerni, hogy bármi komoly baja lehetne. A baba nem rugdalna ilyen erőteljesen, ha nem makkegészséges, neki pedig most igazán nincs ideje beteget játszani. Annyiszor lovagolt már ide-oda Ballyhara és a gázló között, hogy a gyomos-bozótos földeken át

tiszta csapást vágott magának. A póni már szinte magától eligazodott rajta, és így Scarlettnek jutott ideje gondolkodni. Hamarosan lovat kell vásárolnia; a póni már nem sokáig bírja el a súlyát. Egyébként ez is újdonság volt számára; előző terhességei alatt soha nem hízott meg ennyire. Mi lenne, ha ikreket szülne? Az lenne csak az igazi teljesítmény – kettős bosszút állhatna Rhetten! A férfinak Dun-more Landingen csak egy folyója van; ő már most is kettővel büszkélkedhet. És ha netán Anne is gyermeket szülne – micsoda élvezet lenne, ha ő kettővel rukkolhatna elő! Ekkor azonban elfacsarodott a szíve a gondolatra, hogy Rhett teherbe ejtheti Anne-t. Igyekezett másra gondolni, és körülnézett a ballyharai földeken. Bármit mondjon is Colum: el kell indítani a mezei munkát, egyszerűen nem halogathatja tovább. Félúton, mint mindig, most is megállt a toronynál. Micsoda pompás építészek voltak azok a hajdani O'Harák! Nemhiába beszélt olyan ékesen az öreg Daniel, szokásától eltérően majdnem egy teljes percen át, amikor Scarlett a lépcső pusztulását fájlalta. Külső lépcső nem is volt soha, csattant fel az öreg; lépcsőt csak a torony belsejében építettek. A kapuhoz, amely a talaj szintje fölött jó tizenkét lábbal helyezkedett el, létrán kellett felmászni. Veszélyes helyzetekben az emberek a toronyhoz rohantak, felhúzták maguk után a hágcsót, és a keskeny ablakrések biztonságos magasából nyílzáporral és kövekkel árasztották el a támadókat, vagy forró olajat öntöttek a fejükre. Egyszer majd én is idecipelek egy létrát, és körülnézek a torony belsejében. Remélem, nincsenek denevérek; tőlük igazán irtózom. Vajon amikor Szent Patrik eltakarította a kígyókat, miért nem szabadult meg egy füst alatt a denevérektől is? Scarlett a nagyanyjához is benézett, de az éppen szundikált, így aztán rögtön átment Dánielekhez, és bedugta fejét az ajtón. – Ó, Scarlett, micsoda kellemes meglepetés! Gyere már beljebb, és mesélj, miféle új csudákat műveltél már megint Ballyharán! – Kathleen a teáskannáért nyúlt. – Látod, számítottam rád. Itt a tea, és még meleg a friss kőttes is! Kathleenen kívül három falubeli asszony is ült a konyhában. Scarlett odahúzott melléjük egy széket. – Hogy van a baba? – érdeklődött Mary Helen. – Remekül! – Scarlett körülnézett a jól ismert helyiségben. Igazán kényelmes, barátságos ez a konyha; mégis alig várta, hogy unokahúga már az újban gazdálkodhasson, amelyet majd Ballyhara legnagyobb házában rendez be számára. Gondolatban Scarlett már szét is osztotta a házakat a rokonság között. Mindnek szép, tágas otthon jut majd; csak Colum választott magának egy egészen apró házikót vagy inkább kapuslakot a falu szélén, ahol már kezdődik a birtok. Scarlett nem akart vele vitába szállni: elvégre úgyis pap, soha nem lesz családja. A többiek azonban sokkal nagyobb házat kapnak. Dánielé lesz a legszebb, hiszen vele él Kathleen is, meg aztán bizonyára nagyanyát is ők akarják magukhoz venni; később pedig jut hely Kathleen családjának is, hiszen a Scarlett-től kapott hozománnyal – amelynek része lesz a ház is – igazán könnyen talál majd férjet. Külön ház jut Daniel és Patrick minden fiának, még annak à kísérteties Seannak is, aki most nagyanyával él. A fiúk földet is kapnak, amennyit csak akarnak, hadd nősülhessenek meg mielőbb. Scarlett szívből sajnálta a sok fiatal· legényt és leányt, aki nem köthet házasságot, mert se földjük, se pénzük, amiből földet vehetnének. Micsoda galádság, hogy az angol birtokosok így rátenyerelnek az ír földre, holott minden mezei munkát az írek végeznek: ők termelik a búzát meg a zabot, ők hizlalják a marhát és a juhokat, hogy aztán mindent az angoloknak adjanak el, az angolok diktálta árakon. És mit kezdenek mindezzel a kinccsel az angolok? Elszállítják Angliába, ahol újabb angolok gazdagodnak meg az ír gabonán, az ír húson. Ha a bérletet lerótták, az ír gazdáknak alig marad valamijük, a bérlet összegét pedig az angolok kényük-kedvük szerint emelhetik. Rosszabb volt ez még az Amerikában szokásos részesbérletnél is; Scarlettet leginkább a háború utáni időre emlékeztette, amikor a jenkik szabadon fosztogatták a délieket, hogy utána a csillagos égig emeljék Tara adóját. Nem csoda, hogy az írek annyira gyűlölik az angolokat – hiszen ő is gyűlölni fogja a jenkiket halála napjáig. Csakhogy az O'Harák nemsokára mindezt lerázhatják magukról! Ó, hogy ámulnak majd, ha elárulja nekik! És addig már nincs is hátra olyan sok idő. Scarlett csak addig akart várni, amíg a házak elkészülnek, és a földek is művelésre alkalmassá válnak; félig kész ajándékot nem akart adni – csak hadd legyen minden teljes és tökéletes! Hiszen olyan jók voltak hozzá. És ami a fő: ők a családja. Féltve őrzött titka volt ez a terv, még Columnak sem említette eddig. Azon a hosszú galwayi éjszakán érett meg benne, azóta dédelgette magában, és amióta tudta, melyek lesznek az O'Harák

házai, még lelkesebben szemlélődött a ballyharai utcán. Mennyi családi otthonba kukkanthat majd be nap mint nap! Hány tűzhelyhez húzhatja oda a maga székét; hány kis unokatestvér várja majd az ő gyermekét, hogy együtt játsszanak, együtt menjenek iskolába, és együtt csapjanak hatalmas ünnepi mulatságokat a Nagy Házban! Mert ő és a gyermek természetesen ott laknak majd: a hatalmas, pazarul berendezett Nagy Házban, amely nagyobb a Batteryn álló háznál, sőt a Dunmore Landing-i udvarház sem lehetett ekkora, még eredeti formájában sem, amikor a jenkik még nem égették fel a kilenc tizedét. És a ház körül a föld O'Hara-birtok volt már akkor is, amikor még hírét sem hallotta senki Dunmore Landingnek, Charlestonnak, Dél-Carolinának vagy éppenséggel Rhett Butlernek. Ó, mintha máris látná, amint Rhett szeme majd kiugrik s a szíve majd megszakad, megpillantván gyönyörű kislányát – ó, Istenem, add, hogy kislány legyen! – a maga gyönyörű otthonában; és az a kislány O'Hafa lesz, és senki másé, csakis az édesanyjáé! így dédelgette magában Scarlett a bosszú édes álmát. De hát amíg valóra válik, még évek vannak hátra, az O'Hara-házakat pedig hamarosan átadhatja új tulajdonosaiknak. Csak meg kell fogni a munka végét. 60 Egy augusztus végi napon – még alig pirkadt – Colum egyszer csak megjelent Scarlett küszöbén. Mögötte, a párás félhomályban némán sorakozott fel tíz tagbaszakadt férfi. – Itt hozom a földmunkásaidat – mondta. – Remélem, örülsz! Scarlett sikongatott boldogságában. – Rögtön megyek – kiáltotta –, csak felkapom a kendőm, mert hűvös van! Addig vidd ki őket a kapun a legközelebbi földig. – Még nem végzett az öltözködéssel, mezítláb volt, a haja kócos. Sietni akart, de izgalmában csak ügyetlenkedett. Hiszen olyan régóta várt már, és minden nappal nehezebben sikerült felrángatnia cipőjét. A teremtésit, olyan dagadt vagyok, hogy a végén hármas ikreket fogok szülni! Ó, az ördögbe is! Scarlettnek nem volt türelme kifésülni a haját, inkább hajtűkkel laza csomóba tűzte, aztán felkapta kendőjét, és már rohant is mezítláb végig az utcán. A férfiak még innen voltak a nyitott kapun; morcos képpel ácsorogtak Colum körül a gazzal benőtt úton. – Ilyet még nem pipáltam… nem is gaz ez, hanem valóságos erdő… Szerintem csupán csalán… Egy életen át el lehetne bíbelődni egyetlen hektárral… – Szép kis társaság – csattant fel Scarlett. – Talán félnek, hogy piszkos lesz a kezük? A férfiak megvetően méregették. Hírből valamennyien ismerték már ezt a minden nőiességnek híján lévő, erőszakos fiatalasszonyt. – Éppen azt latolgattuk, hogyan kéne nekifogni – mondta Colum békítőn. Scarlett azonban nem volt békülékeny kedvében. – Ha még sokat tárgyaltok, soha nem fogtok neki. Majd én megmutatom, honnan kezdjék. – Bal kezével megtámasztotta feszülő hasát, majd lehajolt, jobb kézzel megmarkolt egy jókora tő csalánt, és nyögve, de nagy lendülettel kitépte a földből. – Hát tessék – mondta gúnyosan. – Tekintsék úgy, hogy már neki is fogtak. – Az emberek lába elé dobta a tövises kórót; kezéből vér szivárgott. A tenyerébe köpött, beletörölte fekete özvegyi rokolyájába, és feltűnően fehér, törékeny lábán ide-oda billegve eldöcögött. A férfiak csak bámultak utána, aztán egyikük levette kalapját. A többiek sorban követték a példát. De nemcsak ők tanulták meg tisztelni Scarlett O'Harát. A festők ámulva tapasztalták, hogy ha rákszerű, esetlen mozgással is, de legmagasabb létrájukra is felmászik, úgy bök rá a kimaradt sarkokra vagy az egyenetlen ecsetnyomokra. Ha az ácsok takarékoskodni próbáltak a szögekkel, legközelebb már kalapácsolás fogadta őket: a ház asszonya pótolta, amit ők elmulasztottak. Az új vagy újonnan beakasztott ajtókat maga próbálta ki, hatalmasat csapva rajtuk, „hogy a holtak is felébredjenek”, és égő gyertyával kezében dugta be fejét a kéménynyílásokba, hogy kipróbálja a huzatjukat, és utánanézzen, van-e bennük korom. A tetőfedők borzongva mesélték, hogy. ha ,,0'Hara atya nem tartja vissza vasmarkával, hát felmászik a tetőszékre, és megszámlálja a cserepeket!” A fiatalasszony mindenkit meghajtott – de a legjobban saját magát. Sötétedés után azonban, amikor a legjobb szándékkal sem lehetett volna már folytatni a munkát, három kupa ingyensör járt a kocsmában mindenkinek, aki idáig kitartott. Az emberek ittak, hangoskodtak, kipanaszkodták magukat – de ha benéztek a szemben lévő ház konyhájának ablakán, Scarlett O'Harát még mindig ott láthatták, amint lámpafénynél hajlik papírjai fölé. – Jól megmostad a kezed? – kérdezte Colum a konyhába lépve.

– Meg hát, és kenőcsöt is tettem rá. Pocsék állapotban volt. Hiába, ha dühbe gurulok, időnként magam se tudom, mit csinálok. Egyébként éppen reggelit készítek. Velem tartasz? Colum a levegőbe szimatolt. – Zabkása sótlanul? Akkor már inkább kifőtt csalánt eszem! – Akkor válassz, amit találsz — kuncogott Scarlett. – Én egy időre elhagyom a sót, hátha akkor nem dagad úgy meg a bokám… ámbár hovatovább már ez sem sokat számít. A cipőmet befűzni már most sem látom, egy-két hét múlva már el sem érem. De már tudom, mi a helyzet, Colum. Nem egy szem gyerekem lesz, hanem egy egész alommal. – Én is tudom már, mi a helyzet, Scarlett. Segítségre van szükséged a háznál. Colum arra számított, hogy Scarlett tiltakozni fog; eddig szinte gépiesen hajtogatta, hogy köszöni, de boldogul egymagában is. Most azonban igent mondott. Colum már elő is állt a javaslattal; talált megfelelő asszonyt, aki még a könyvelésben is segíthet. Érett korú személy, de nem olyan idős, hogy nehézére essék az engedelmeskedés, másfelől elég gerinces is, hogy szükség esetén vitába szálljon Scarlett-tel. Mindenhez ért: háztartáshoz, pénzhez, az emberekhez; már régóta gazdasszony egy Laracor melletti birtokon, a Trim túlsó partján. Nem tanult bába, de azért a szülés dolgaiban is járatos; maga is hat gyermeket hozott a világra. Akár már most is ideköltözhet, hogy rendben tartsa a házat, és gondját viselje Scarlettnek, amíg a Nagy Ház el nem készül. Akkor pedig majd ő válogatja ki a cselédséget, és irányítja is őket. – Te sem tagadhatod, Scarlett, drágám, hogy nálatok, Amerikában nincsenek ilyen szabású nagy házak, mint itt, Írországban. Ide gyakorlott kéz kell. Szükséged lesz főkomornyikra is, aki az inasokat, lakájokat irányítja, meg egy istállómesterre, a lovászok fölé, és vagy egy tucat kertészre, az élen egy főkertésszel… – Megállj! – rázta meg fejét dühösen Scarlett. – Én nem királyságot óhajtok itt alapítani. Azt elismerem, hogy most szükségem van egy asszonyra, de közlöm, hogy kezdetben csak néhány szobát fogok használni abból a hatalmas kőrakásból. Hát csak kérdezd meg azt a te ritka tüneményedet, hajlandó-e feladni előkelő állását. Szerintem aligha fog rábólintani. – Helyes, megkérdezem. – Colum meg volt győződve róla, hogy az asszony akkor is igent mond, ha Scarlettnél a padlót kell súrolnia. Rosaleen Mary Fitzpatrick bátyját, aki a feniánusokhoz tartozott, kivégezték az angolok, apja és nagyapja az egyik ballyharai koporsóhajón lelte halálát, maga az asszony pedig Colum legbelső körének volt egyik legszenvedélyesebb, legáldozatosabb tagja. Scarlett három főtt tojást halászott ki az üstből, majd vizet töltött a teáskannába. – Ha a kásámhoz nem vagy hajlandó leereszkedni, egyél tojást…Persze só nélkül! Colum elvetette az ajánlatot. – Nem bánom. Én akkor is éhes vagyok. – Scarlett kását adagolt a tányérjára, majd feltörte és a kásához keverte a tojásokat. A sárgájuk még folyós volt. Colum elfordította a fejét. Scarlett mohón falatozott, s közben teli szájjal hadart. Elmondta, miféle meglepetést tartogat a család számára. Valamennyi O'Harára már-már fényűző élet vár Ballyharán. Colum megvárta, amíg Scarlett befejezi a reggelijét, és csak akkor szólalt meg. – Meglátod, nem fogadják el. Kétszáz éve művelik a földet, amelyen élnek. – Már hogyne fogadnák el? Minden ember szeretne jobban élni, mint ahogy él, Colum. Colum válasz helyett csak a fejét rázta. – Mindjárt bebizonyítom, hogy tévedsz. Most rögtön megkérdezem őket! De mégsem – nem boríthatom fel a tervemet. Először készüljön el minden. – Scarlett, ma reggel meghoztam a földmunkásaidat. – Tudom. Azt a naplopó bandát! – Nekem sem mondtad el, mit tervezel velük. Én felvettem őket. A családjaik – asszonyok, gyerekek – már úton vannak; szeretnének beköltözni az utca végi kis házakba. Már felmondtak a földesuruknak. Scarlett az ajkát harapdálta, majd némi gondolkodás után bólintott. – Nem bánom. A családnak amúgy is a nagyobb házakat szántam. Az emberek pedig majd dolgozhatnak az unokafivéreimnél. Colum kinyitotta a száját, aztán inkább mégsem mondott semmit. Mi értelme a vitának? Úgyis tudta, hogy Dániel soha nem lesz hajlandó kimozdulni a házából. Délután Scarlett éppen a létráról ellenőrizte a friss meszelést, amikor Colum leparancsolta. – Szeretném, ha megnéznéd, mire jutottak a ,,naplopóid”. Scarlett szemébe örömkönnyek szöktek. Az ösvény helyett, amelyet a póni taposott magának, széles, ápolt utat látott maga előtt – a fogattal is kényelmesen végighajthat rajta! Végre ismét átmehet

Kathleenhez, kérhet tejet a teájához meg a zablisztjéhez. Már két hete nem mert lóra ülni, egyre gyarapodó súlya miatt. – Máris indulok! – kiáltotta. – Akkor hagyd, hogy én fűzzem be a cipőd. – Á, úgyis csak szorítaná a bokám. Most, hogy fogatom is van, meg utam is hozzá, elmegyek mezítláb. De azt megengedem, hogy befogd a pónit. Colum bizonyos megkönnyebbüléssel nézett a kocsi után, majd visszabújt a maga házikójába, a könyveihez, a pipájához meg a jó whiskyjéhez. Úgy érezte: ennyit igazán megérdemel. Scarlett O'Haránál fárasztóbb teremtményt nem látott még se öregben, se fiatalban, se férfiban, se nőben. De akkor vajon miért teszem mindig hozzá gondolatban, hogy „szegény bárányka” – bármennyire haragszom is rá? Amikor aztán Scarlett, éppen a késői nyári napnyugta előtt, bebukott hozzá, valóban rászolgált mindén együttérzésre. Hiába szólította fel őket, majd később hiába könyörgött: a család – nagyon kedvesen, de annál szívósabban – nemet mondott a ballyharai meghívásnak. Colum idővel arra a meggyőződésre jutott, hogy Scarlettnek nincsenek könnyei. Nem sírt a válás hírére, sőt akkor sem, amikor a végső csapás érte, és tudomásul kellett vennie, hogy Rhett újból megházasodott. De ezen a meleg, esős augusztusi estén óráig zokogott keservesen, míg végül Colum kényelmes heverő-jén – amelynek a maga spártai szállásán nem akadt párja -elnyomta az álom. A pap könnyű takarót borított rá, és átment hálószobájába. Örült, amiért Scarlett végre szabad utat engedett bánatának, de attól tartott: később szégyellni fogja kitörését. Ezért inkább magára hagyta, vélvén, hogy jobb, ha néhány napig nem kerül unokahúga szeme elé. Az erős lelkek nem kedvelik, ha gyenge pillanataiknak tanúja akad. Ám mint kiderült: tévedett – és nem is először, ismerte be. Vajon eligazodik-e valaha ezen az asszonyon? Másnap reggel ott találta Scarlettet a konyhaasztalnál; éppen a háznál lévő utolsó tojásokat kebelezte be. – Nem is tudod, Colum, mennyire igazad van: sózva sokkal jobb ízű… És kérlek, próbálj megbízható lakókat keresni a házaimba. De módosak is legyenek ám, mert a berendezés a lehető legjobb minőségű, és tisztességes lakbért akarok kapni. Scarlett, ha többé nem mutatta is ki és soha nem utalt rá, mélységesen meg volt bántva. Továbbra is rendszeresen áthajtott Dánielekhez, mint ahogy egyre fárasztóbb állapota ellenére változatlan buzgalommal vett részt a ballyharai munkálatokban is. Szeptember végére a falu elkészült. Minden ház ragyogott a tisztaságtól, kívül-belül frissen festve, felszerelve erős ajtókkal, jó kéményekkel, hézagtalan tetővel. A lakosság száma ugrásszerűen növekedett. Immár három kocsma is működött, továbbá cipész- és nyergesműhely, és a Bective-ből átköltözött boltos is megnyitotta fűszerüzletét; a kis katolikus templomot egy idős pap vette gondjaiba, és két tanító várta, hogy Dublinből megjöjjön az engedély az iskola megnyitására. Megjelent egy ideges természetű fiatal jogász is, abban a reményben, hogy ügyvédi irodát építhet ki; nála is idegesebb ifjú felesége háza csipkefüggönye mögül leskelt ki az utcára. A földművesek gyerekei az utcán játszottak, az asszonyok a küszöbön ülve pletykálkodtak, és a trimi lovas postás naponta letette küldeményeit annál a tudós képű úriembernél, aki a fűszerüzlethez toldott szobácskában könyv– és írószerboltot nyitott. Scarlettnek megígérték, hogy január elseje után hivatalos posta is működhet, egy orvos pedig november első hetétől kezdődően kibérelte a helység legtágasabb házát. Scarlettet legjobban az utóbbi hír örvendeztette meg. A környék egyetlen kórháza tizennégy mérföldnyire volt, a dunshaughlini szegényházban, a nincstelenek e végső menedékhelyén. Scarlett még nem látott belülről ilyen intézményt, és remélte, hogy erre nem is kerül sor soha. Ő a munkában hitt, nem a koldulásban, és inkább elfordította tekintetét a szerencsétlenekről, akik ilyen helyeken kötnek ki. Az pedig, hogy egy újszülött itt kezdje az életét, egyenesen képtelenségnek tetszett. Saját orvos… Igen, ez már inkább illik hozzá. Legalább kéznél lesz majd valaki torokgyulladás, bárányhimlő és a hasonló gyerekbetegségek esetére is. Most már csak szoptatós dajkát kell keresnie november közepére; és persze fogadóképessé kell varázsolnia a házat. – Hol marad az a te díszpéldány Mrs. Fitzpatricked, Colum? Rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy már a múlt hónapban elfogadta az ajánlatodat! – így is van. De ahogy lelkiismeretes személyhez illik: kitölti az egy hónapos felmondási idejét. Október elsejére, azaz jövő csütörtökre itt lesz. Felajánlottam, hogy nálam lakhat. – Igazán? Úgy tudtam, az én háztartásomat fogja vezetni. Akkor miért nem itt lakik?

– Azért, Scarlett, drágám, mert a te házad az egyetlen egész Ballyharán, amelyik még nincs rendbe hozva. Scarlett megütődve nézett körül a munkaszobává átvedlett konyhában. Eddig rá sem hederített, milyen állapotban van, hiszen csak ideiglenesen használja; arra viszont, hogy szemmel kísérje a városkában zajló munkálatokat, kitűnően megfelelt. – Hát szó, ami szó, elég undorítóan fest. Annál fontosabb, hogy egykettőre rendbe szedjük a házat, akkor aztán átköltözhetem. – Kényszeredett mosollyal tette hozzá: – Az az igazság, Colum, hogy fogytán az erőm. Boldog leszek, ha végzek a munkával, és pihenhetek egy kicsit. Csak azt nem mondta ki, hogy a család elutasító válasza óta a munka már csak munka; az öröm kiszállt belőle. Mi értelme újjáteremteni az O'Harák birtokát, ha éppen az O'Harák nem hajlandók a magukénak érezni? Scarlett azóta is törte a fejét: miért is kapott kosarat. Egyetlen értelmes választ talált: a család nem akar túlságosan közel kerülni hozzá, mert legyenek bármilyen nyájasak és szívélyesek – nem szeretik igazán. Mostanában már körükben is, sőt még Colum tásaságában is egyedül érezte magát. Columot ugyan továbbra is őszinte barátjának hitte, de nem tudta elfelejteni, hogy a pap megjósolta a család válaszát, tehát nemcsak ismeri őket, de az ő táborukba is tartozik. Újabban már szünet nélkül sajgott a háta, sőt a lába is, lábfeje és bokája pedig úgy megduzzadt, hogy minden lépés valóságos kínszenvedés volt. Azt kívánta, bárcsak ne is esett volna teherbe, hiszen lám, mennyire megviseli – és különben is, a baba tehet róla, hogy Ballyharát egyáltalán megvásárolta. És még mindig hat – sőt, hat és fél hete van hátra! Ha még volna hozzá erőm, legszívesebben elbőgném magam, gondolta csüggedten; de ehelyett inkább összeszedte magát, és újabb bágyadt mosolyt küldött Colum felé. Úgy látom, mondani szeretne valamit, csak éppen nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. De hiába, nem tudok segíteni neki. Valahogy nem megy már a társalgás, gondolta Scarlett. Ekkor kopogtak az utcai ajtón. – Majd én kinyitom – szólt Colum. Ez az, fuss csak, mint a nyúl. Colum egy csomaggal tért vissza. – Mrs. Flanagan volt, a boltból – mosolygott, nem túl meggyőzőn. – Elhozta a dohányt, amit nagyanyának rendeltél. Majd átadom neki a nevedben. Scarlett nagy nehezen feltápászkodott. – Azt már nem. Engem kért meg, hogy szerezzek, és eddig még soha semmit nem kért tőlem. Fogd be a pónit, és segíts fel a kocsira. Én akarom elvinni. – Akkor elkísérlek. – Egyedül is alig férek el a bakon, Colum. Te csak vezesd ide a pónit, és segíts felszállnom. Kérlek… De hogyan fogok majd leszállni, azt csak a Jóisten tudja. ,,Kísértet-Sean”, ahogy Scarlett magában hívta, otthon volt a nagyanyjánál. Ö segítette le Scarlettet, sőt már a karját is nyújtotta, hogy a házig vezesse. – Fölösleges, megy ez egyedül is! – mondta nagy vidoran Scarlett. Sean láttán mindig elfogta az idegesség. A kudarc látványa világéletében lehangolta, és Sean volt az O'Harák közül az, akinek semmi sem sikerült; Patrick harmadszülött fia volt. Idősebbik bátyja korán elhalt, Jamie Trimben dolgozott, így hát amikor Patrick 1861-ben lehunyta szemét, Sean örökölte a tanyát. Akkoriban „még csak” harminckét éves volt; ez a ,,még csak” szolgált kifogásul minden későbbi bajára. Olyan csapnivalóan gazdálkodott, hogy akármelyik pillanatban a bérletet is elveszíthette. Patrick öccse halála után Dániel, mint a család legidősebb tagja, összehívta az elhunyt gyermekeit. Daniel már akkoriban is idős ember volt, túl hatvanhetedik életévén, mégis jobban bízott magában, mint akár Seanban, akár saját Seamus fiában, aki szintén ,,még csak” harminckét esztendős volt. Dániel egész életében közösen gazdálkodott Patrickkel, s úgy érezte, öccse halálával nem veszhet kárba sok évtizedes munkájuk. Nem tett hát lakatot a szájára; megmondta nyíltan, hogy Seannak nincs helye a gazdaságban. Sean elrohant – de nem ment messzire. Immár tizenkét éve lakik együtt a nagyanyjával, és hagyja, hogy az öregasszony viselje gondját; Dániel gazdaságában pedig többé nem hajlandó dolgozni. Scarlettnek a háta is borsódzott tőle. Most is faképnél hagyta, amilyen gyorsan csak dagadt, csupasz lába vitte. – Geraldom lánya! – mondta a nagyanyó. – Örvendek neked, ifjú Katie Scarlett. Scarlett tudta, hogy igazat mond; nagyanyjának mindig minden szavát elhitte. – Dohányt hoztam neked, öreg Katie Scarlett – mondta őszinte jókedvvel. – Ez igazán szép tőled. Elszívnál velem egy pipát?

– Nem, nagyanya, köszönöm. Ennyire még nem lettem írré. – Hm, ez már öreg hiba. Nahát én aztán ír vagyok, írebb már nem is lehetnék. Akkor legalább tömd meg az én pipámat. A csöppnyi házban nem hallatszott más nesz, csak a pipa lágy szörtyögése. Scarlett felrakta lábát egy zsámolyra, és behunyta szemét. A csend valóságos balzsam volt zaklatott idegeire. Amikor kintről ordítozás hatolt fülébe, elfogta a méreg. Hát már egy fél órácskára sem lehet nyugta? Amilyen gyorsan csak bírt, kidöcögött az udvarra, és már nyitotta száját, hogy leteremtse a csendháborítót. Az elébe táruló látvány azonban olyan szörnyű volt, hogy hátából-lábából kiállt a fájdalom, és egyetlen érzés borította eh a félelemé. Dániel udvarát katonák és rendőrök lepték el, sőt egy tiszt is volt köztük: fickándozó lován ült, kezében meztelen karddal. A katonák épp háromlábú állványt raktak fatörzsekből. Kathleen a küszöbön zokogott. Scarlett odabicegett hozzá. – Ezt nézzétek – szólalt meg az egyik katona. – Itt egy újabb díszpéldány. Olyan szaporák ezek a nyomorult írek, mint a nyulak. Inkább cipőt viselni tanulnának meg, – Ugyan már! – mondta a társa. – Az ágyba nem kell cipő. Se a bokor tövébe. – Az angolok nevettek. Az ír rendőrök lesütötték a szemüket. – Maga ott! Igen, maga a lovon! – rivallt rá Scarlett a tisztre. – Mit akar itt ezekkel a közönséges alakokkal? – Hozzám szólsz, lányom? – nézett le rá fitymálva a tiszt. – Én magának éppúgy nem vagyok a lánya, mint ahogy maga állítólagos tiszt létére nem úriember. Az angolnak a szája is tátva maradt. Az előbb még milyen peckes volt, most meg tátog, mint a partra vetett hal, gondolta Scarlett, akiben lángot vetett a harci kedv. – Maga nem is ír – mondta ekkor a tiszt. – Maga az az amerikai nő? – Hogy mi vagyok, mi nem, ahhoz magának semmi köze. Nekem viszont annál több közöm van ahhoz, hogy mit keresnek itt. Szíveskedjék tájékoztatni. A tiszt megemberelte magát; kiegyenesedett a nyeregben; a száját is becsukta. Scarlett észrevette, hogy a katonák is dermedten pislognak hol rá, hol a feljebbvalójukra. A rendőrök csak a szemük sarkából sandítottak feléjük. – Őfelsége kormányának parancsára kilakoltatom az itt élő embereket, mivel nem fizették a bérleti díjat. – A tiszt irattekercset lóbált meg a levegőben. Scarlettnek torkában dobogott a szíve, de azért felszegte fejét, s ekkor látta meg a katonák háta mögött Dánielt és a fiait, amint harcra készen robognak haza a földekről, vasvillával és husángokkal felfegyverkezve. – Itt valami tévedés lesz – mondta Scarlett. – Mekkora az az állítólagos tartozás? – Csipkedd már magad, te peckes majom, gondolta. Ha valamelyik férfi nekitámad a katonáknak, börtönbe jut, vagy még rosszabb sors vár rá. Egyszerre mintha minden lelassult volna. A tiszt véget nem érően pepecselt a tekercs kibontásával. Daniel, Seamus, Thomas, Patrick és Timothy úgy közeledtek; mintha víz alatt mozognának. Scarlett kigombolta az ingét. Ujjai mintha hurkává merevedtek volna, a gombok mint megannyi formátlan faggyúcsomó… – Harmincegy font, nyolc shilling és kilenc penny – közölte a tiszt, de mintha minden szó kimondása egy óráig tartott volna. Aztán egyszer csak ordítozás harsant a mező felől, és a jól megtermett O'Harák öklüket rázva, alkalmi fegyvereikkel hadonászva rohantak feléjük. Scarlett lázasan kapkodva cibálta a nyaka körüli zsinórt, majd a kibukkanó pénzeszacskó szorosan összehúzott száját. Végre kitapintotta az érméket és az összehajtogatott bankjegyeket, és néma hálaimát rebegett. Történetesen nála volt az összes ballyharai munkás fizetése – több mint ötven font. És most aztán nem kapkodott tovább; hűvös volt és fölényes, ahogy úrinőhöz illik. Átbújtatta fején a zsinórt, és fesztelenül csörgette kezében a zacskót. – Itt egy kis borravaló is, maga modortalan fajankó. Scarlett karja erős volt, és biztosan célzott. A zacskó száján találta a tisztet; zubbonya mentén shillinges és pennys pénzdarabok bukfenceztek a földre. – Takaríttassa el a mocskot, amit csináltak, és aztán vigye innen ezt a csürhét, de minél hamarabb. Azzal hátat fordított a katonáknak. – Az ég szerelmére, Kathleen – suttogta –, szaladj a férfiak elé, és állítsd le őket, mielőtt kitör az igazi cirkusz. Amikor aztán Scarlett szembenézett az öreg Dániellel, már izzott benne a harag. Mi történt volna,

ha nem ma szállítják a boltba a dohányt, és ő nem jön át vele? Dühösen meredt nagybátyjára, majd kifakadt: – Miért nem szóltatok, hogy pénz kell? Boldogan adtam volna. – Az O'Harák nem fogadnak el könyöradományt – felelte Daniel. – Könyöradomány? Családon belül nincs ilyen, Daniel bácsi. Daniel hosszan nézett rá vénséges vén szemével. – Amiért nem magad dolgozol meg, az könyöradomány – jelentette ki. – Ismerjük az életedet, Scarlett O'Hara kisasszony. Amikor Gerald öcsém megzavarodott, te miért nem fordultál a fivéreihez Savannah-ban? Hiszen az is a családon belül lett volna. Scarlett ajka megremegett. Az öregnek igaza van. Ő sem kért soha segítséget, és ha felkínálják, sem fogadja el. Ő is ragaszkodott hozzá, hogy egyedül cipeljen minden terhet; büszkesége nem tűrt semmi gyengeséget, semmilyen ellágyulást. – Hát ti, a nagy éhínség idején? – Ezt már rég szerette volna megkérdezni. – A papa mindenét megosztotta volna veletek. És James bácsi meg Andrew bácsi is. – Azt hittük, hamar túl leszünk rajta. Tévedtünk. Utána meg addig halogattuk, amíg késő nem lett. Scarlett elnézte a nagybátyja keskeny, de egyenes vállát, büszkén felvetett fejét, és mindent megértett. Ö is ugyanígy tett volna. Azt is tudta, hogy kár volt felajánlania Ballyharát – cserébe a földért, amelyben egy élet munkája öltött testet. Ha Daniel bácsi elfogadja Ballyharát, nemcsak saját munkáját csúfolja meg, hanem fiaiét, fivéreiét, apjáét és nagyapjáét is. – Szóval Robert felemelte a bérleti díjat, nem igaz? Amiért a kesztyűjén élcelődtem. Rajtatok keresztül akarja megtorolni a sértést. – Robert kapzsi fráter. Semmi sem bizonyítja, hogy közöd volna a dologhoz. – Megengeded, hogy segítsek? Nagy tisztesség lenne számomra. Scarlett látta, hogy az öreg Dániel szemében felcsillan valami helyeslés féle, majd a derű ravasz szikrája. – Ott van Michael, Patrick fia. A Nagy Ház istállóiban dolgozik. Csuda elképzelései vannak a lótenyésztésről. Elmehetne tanulni Curragh-ba, ha ki tudná fizetni a tandíjat. – Köszönöm – mondta Scarlett merev udvariassággal. – Kér valaki vacsorát, vagy tálaljam a disznók elé? – kérdezte Kathleen, haragot mímelve. – Sírni tudnék az éhségtől – mondta Scarlett. – Ha még nem tudnád, pocsékul főzök. – Közben azt gondolta: most boldog vagyok. Hiába fáj mindenem, tetőtől talpig, akkor is boldog vagyok. Ha az a gyerek nem lesz büszke az O'Hara-vérre, kitekerem a nyakát! 61 – Szüksége van egy szakácsnéra is – mondta Mrs. Fitzpatrick. – Én magam nem vagyok mestere a főzésnek. – Nézne meg engem! – mondta Scarlett, majd Mrs. Fitzpatrick kérdő pillantására gyorsan hozzátette: – Úgy értem, én se vagyok valami nagy szakács. – Bármit beszéljen Colum, úgy érezte: nem fogja megkedvelni ezt az asszonyt. Amikor megkérdeztem, hogy hívják, mint aki nyársat nyelt: „Mrs. Fitzpat-rick”. Holott nagyon jól tudta, hogy a keresztnevét kérdem. Soha életemben még nem címeztem a személyzetet ,,Mrs.”-nek, ,,Mr.”-nek vagy ,,Miss”-nek. No persze, eddig egy se volt köztük fehér bőrű, mert Kathleen vagy Bridie igazán nem számít személyzetnek, még ha komornáskodtak is – ők az unokahű-gaim. Még jó, hogy Mrs. Fitzpatrick nem rokon. Mrs. Fitzpatrick jól megtermett nő volt, Scarlettnél legalább fél fejjel magasabb. Nem volt sovány, de fölösleges zsír sem volt rajta; tömör, mint a szálfa, gondolta Scarlett. Az életkorán nem lehetett eligazodni. A bőre hibátlan, mint a legtöbb ír nőé, hála a lágy, állandóan párás levegőnek; a sűrű tejszínre emlékeztetett. Érdekes volt az arcszíne is: nem pirospozsgás, inkább valami mély rózsaszín futott végig a bőrén. Az orra vaskos parasztorr, de nem tömpe, inkább kiugró, ajka hosszú, keskeny sebhelyre emlékeztet. Arcán a legfeltűnőbb a meglepően finom vonalú sötét szemöldök volt; vékony és tökéletes ívet rajzolt kék szeme fölé, különös ellentétben hófehér hajával. Szigorú szürke ruháját egyszerű fehér vászongallér és -kézelő élénkítette. Erős, kemény kezét most összefonta az ölében, és Scarlett legszívesebben ráült volna a maga érdes, eldurvult kezére, látva Mrs. Fitzpatrick sima, ápolt bőrét, rövidre vágott, gondosan lecsiszolt körmeit a szabályos félhold alakú fehér körömaljjal. Mrs. Fitzpatrick jellegzetes ír hangjába angolos színezet vegyült; beszéde lágy maradt, de az élesen megnyomott mássalhangzók miatt sokat vesztett eredeti zeneiségéből. Tudom már, mi a legfőbb jellemzője: a rideg tárgyszerűség, gondolta Scarlett, és ettől mindjárt jobban érezte magát. Az ilyen tárgyszerű, célratörő emberekkel mindig megtalálta a megfelelő hangot, akár rokonszenvesek voltak számára, akár nem.

– Bízom benne, Mrs. O'Hara, hogy meg lesz elégedve a munkámmal – közölte Mrs. Fitzpatrick, és hangjából sütött a meggyőződés: bármit mond vagy cselekszik is, ő nyilvánvalóan mindig hiánytalanul megbízik magában. Vajon mérkőzésre akar kihívni? – gondolta Scarlett ingerülten. Ö akar itt a ház úrnője lenni? – Szeretném biztosítani róla, mennyire örvendek, amiért megismerhettem és a hasznára lehetek – folytatta mondókáját az asszony. – Megtiszteltetés számomra, hogy vezethetem a mi O'Hara úrnőnk háztartását. Hát ezt meg hogy érti? – Talán még nem is tudja? – szökött a magasba Mrs. Fitzpatrick sötét szemöldöke: – Hiszen mindenki csak erről beszél. – A keskeny száj lelkes mosolyra húzódott. – Amióta az eszem tudom, asszony még nem kapott ilyen megtisztelő címet, sőt talán századok óta nem fordult elő ilyesmi. A mi O'Hara úrnőnk – ez annyit tesz, hogy magát tekintik az egész kiterjedt, ágas-bogas O'Hara nemzetség fejének. A nagy királyok idejében minden családnak megvolt a feje; az állt ki valamennyiük nevében, az képviselte őket. Elsőnek valamelyik távoli őse viselte ezt a címet: ő volt a mi O'Hara uraságunk, s ez annyit jelentett, hogy benne ölt testet valamennyi O'Hara vitézsége és büszkesége. És mára ez a kitüntető cím asszonyi formában született újjá, a maga tiszteletére. – Nem értem… Mi lenne eszerint a dolgom? – Ami a dolga, azt már el is végezte. Mindenütt tisztelet és csodálat övezi, az emberek bíznak magában és nagyra becsülik. Olyan cím ez, amelyet nem lehet örökölni, csak kiérdemelni. Magának csak az a dolga, hogy megmaradjon olyannak, amilyen. A mi O'Hara úrnőnknek. – Azt hiszem, innék egy csésze teát – rebegte Scarlett. Továbbra sem értette, miről beszél az asszony. Tréfál talán? Gúnyolódni akar vele? De nem, ez nem az a fajta nő, aki élceket faragna. A mi O'Hara úrnőnk… Mit jelenthet ez az elnevezés? Scarlett magában elismételte, ízlelgette a szavakat; úgy szóltak, mint a dobpergés. Lassan felizzott benne valami mély, rejtett, ősi érzés, és megfáradt, kifakult szeme ismét tüzes smaragdként ragyogott. A mi O'Hara úrnőnk… Majd holnap gondolkodom rajta – holnap, és hátralévő életem minden egyes napján. Ó, mennyire másképpen érzem magam, milyen erős lettem hirtelen. Hogy is mondta Mrs. Fitzpatrick? „Csak maradjon meg olyannak, amilyen. A mi O'Hara úrnőnknek.” Ez hát a dolga… – Kész a teája, Mrs. O'Hara. – Köszönöm, Mrs. Fitzpatrick. – Az idősebb asszony félelmetes magabiztossága valamiképpen nem ingerelte már, inkább csodálatra késztette. Megfogta a csészét, és Mrs. Fitzpatrick szemébe nézve így szólt: – Kérem, igyék meg velem egy csészével. Meg kell beszélnünk a szakácsné ügyét, és még sok más egyebet is. Már csak hat hetünk van, és tengernyi a dolgunk. Scarlett még soha nem járt a Nagy Házban, Mrs. Fitzpatrick pedig szándékosan palástolta kíváncsiságát és megilletődöttségét. Előkelő családnál dolgozott, tekintélyes háztartást vezetett, de hiába volt az a ház is tágas, nagyszabásúba ballyharai Nagy Ház pompáját meg sem közelítette. Segített Scarlettnek megfordítani a rozsdás zárban a hatalmas, kopott sárgaréz kulcsot, majd teljes súlyával az ajtónak feszült. Jellegzetes szag csapta meg orrukat. – Penész – mondta Mrs. Fitzpatrick. – Egész ármádia asszonyra lesz szükségünk, vödrökkel, súrolókefékkel. Nézzük meg először is a konyhát. Valamirevaló szakácsné csak olyan házhoz szegődik, ahol a konyha állapota és felszerelése kifogástalan. Ezt a részt itt később is rendbe lehet hozni. A foszladozó tapétával, a szétszórt állati ürülékkel most ne törődjön. Ezeket a helyiségeket a szakácsné úgysem látja majd. A főépületet félköríves oszlopcsarnok kötötte össze a két tágas oldalszárnnyal. Először a keleti szárnyba indultak. A teremnek is beillő sarokszobából folyosók nyíltak, azokból pedig további szobák, valamint lépcsőház, amely újabb helyiségekhez vezetett. Amikor visszaértek a sarokszobába, Mrs. Fitzpatrick megjegyezte: – Ez lesz majd az intéző irodája, a többi helyiség pedig részben raktár, részben a cselédség szállása. Az intézők nem szoktak a Nagy Házban lakni; őt a faluban kell majd elszállásolnia, méghozzá minél kényelmesebben, ahogy beosztásához illik. Régebben is itt lehetett a jószágigazgatói iroda. Scarlett késett a válasszal; lelki szeme előtt egy másik iroda jelent meg, egy másik Nagy Ház oldalépületében. A Dunmore Landing-i ház szárnyában, mint Rhett megjegyezte, a nőtlen vendégek laktak. Nos, ő nem tartogat majd tucatnyi szobát se nőtlen, se egyéb vendégek számára, de egy olyan irodának, amilyenben Rhett is dolgozott, valóban jó hasznát venné. Csináltat majd egy jókora íróasztalt – még egyszer akkorát, mint a Rhetté –, a falra kifüggeszti a birtok helyszínrajzát, és

időnként éppúgy néz majd ki az ablakon, mint Rhett szokta. Csakhogy az ő ablaka nem néhány kupac megégett téglára nyílik majd, hanem Ballyhara szépen faragott köveire, és virágos bozót helyett búzatáblák hullámoznak a látóhatár széléig. – Ballyharán én leszek az intéző, Mrs. Fitzpatrick. Az én birtokomat ne kezelje idegen. – Igazán nem szeretném megbántani, Mrs. O'Hara, de azt hiszem, nem egészen érti, miről van szó. Ez a munka egész embert kíván. Itt nemcsak raktárakat meg készleteket kell ellenőrizni, de a panaszokat is meg kell hallgatni, s eligazítani a vitás kérdéseket munkások, gazdák meg a falusiak között… – Ezzel is elboldogulok. Majd padokat állítunk fel a folyosón a várakozóknak, és akinek bármi gondja van, minden hónap első vasárnapján, a mise után előadhatja. – Látva, milyen keményen szorítja össze Scarlett a száját, a gazdasszony megértette, hogy fölösleges vitáznia. – Igaz is, Mrs. Fitzpatrick: köpőcsészék pedig nem lesznek, világos? Mrs. Fitzpatrick bólintott, noha a fogalom idegen volt számára. Írországban nem rágcsálják a dohányt, hanem pipába tömik. – Akkor jó. És most nézzük meg azt a konyhát, ha már úgy aggódik miatta. Bizonyára a másik szárnyban lesz. – Nem fárasztó odáig gyalogolnia? – kérdezte az asszony. – A muszáj nagy úr – vonta meg a vállát Scarlett. Hátába, lábába minden lépésnél belenyilallt a fájdalom, de eszébe sem jutott, hogy kímélje magát. A ház állapota valósággal megrémítette. Hogy lehet itt hat hét alatt rendet teremteni? De hiába: meg kell lennie, tehát meglesz. A babának a Nagy Házban kell világra jönnie. – Ó, hiszen ez csodás! – kiáltott fel Mrs. Fitzpatrick a konyha láttán. Öblösen tátongó, két emelet magas helyiség volt, csorba tetőablakokkal; Scarlett bálteremben sem látott félekkorát sem. A kőből rakott irdatlan kandalló jóformán az egész falat elfoglalta a helyiség túlsó végében. Az északi oldalon ajtó nyílt a mosogatókamrába, dél felől pedig egy üres szobába. – Nagyszerű – jelentette ki Mrs. Fitzpatrick –, itt alhat majd a szakácsné. Ez pedig – mutatott a magasba – a legügyesebb elrendezés, amivel valaha is találkoztam. – Az emeleti szinten oszlopos galéria futott körbe a konyhafal mentén. – A szakácsné szobája és a mosogatókamra fölötti szobákban lakom majd én; így a szakácsné meg a konyhalányok soha nem tudhatják, mikor figyelem őket, és nem mernek majd henyélni. A galéria alkalmasint össze van kötve a ház második emeletével, úgyhogy az uraság is átjöhet körülnézni, mi történik a konyhában. Ez a beszéd! Meglátja, meg is fogják majd a munka végét! – Miért ne nyithatnék be egész egyszerűen a konyhába, ha kíváncsi vagyok, mivel foglalkoznak? – Mert elkezdenének bókolni, meg várni, mit parancsol, és közben odaégne az étel. – Mindegyre többes számot, használ, Mrs. Fitzpatrick. Azt hittem, egyetlen szakácsnét fogadunk fel. Mrs. Fitzpatrick körbemutatott a széles padlón, a hatalmas falfelületeken, a sok ablakon. – Ezzel egymagában senki nem boldogul; tapasztalt asszony nem is vállalkoznék rá. Szeretném még látni az éléstárakat meg a mosókonyhát is; bizonyára az alagsorban vannak. Le akar jönni velem? – Őszintén szólva nem nagyon. Majd leülök kinn, ahol nem érzem a szagot. – Rábukkant az ajtóra, amely fallal körülvett, gizgazos kertbe nyílt, és visszahátrált a konyhába, majd benyitott egy másik ajtón; az az oszlopcsarnokba vezetett. Lassan leereszkedett a kikövezett padlóra, és nekidőlt az egyik oszlopnak. Ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Nem is gyanította, hogy a házban ennyi lesz a munka; kívülről jóformán sértetlennek látszott. A baba rúgott egyet, és Scarlett szórakozottan visszanyomta az apró lábat vagy amit éppen ért. – No, babácskám, hát te mit szólsz mindehhez? – mormolta. – Az anyádat már csak úgy nevezik: O'Hara úrnőnk. Remélem, erre büszke vagy. Mert én az vagyok. – Scarlett behunyta szemét, hogy a sok élményt jobban magába szívhassa. Mrs. Fitzpatrick jelent meg, ruhájáról pókhálót verdesve. – Megteszi – mondta tömören. – Most pedig mindkettőnkre ráférne egy jó ebéd. Elmegyünk Kennedy kocsmájába. – Hölgyek nem szoktak kísérő nélkül kocsmába járni. – De hiszen az a maga kocsmája, Mrs. O'Hara – mosolyodott el az asszony. – Akkor néz be, amikor jólesik. Maga bárhová bemehet, tetszése szerint. Hiszen maga a mi O'Hara úrnőnk! Scarlett fontolóra vette a kérdést. Ez itt nem Charleston és nem is Atlanta. Miért ne mehetne el a kocsmába? Hiszen a helyiség felében maga verte be a padlódeszkák szögeit! És a szóbeszéd szerint

Mrs. Kennedy olyan tésztát süt a húspástétomhoz, hogy valósággal elolvad az ember szájában! Az időjárás esősre fordult. De a már megszokott ködös-párás napok, futó záporok helyett most sokszor három-négy órán át is zuhogott az eső. Amikor a gazdák kimentek a tisztára takarított földekre, hogy szétterítsék a trágyát, amelyet Scarlett szekérszámra vásárolt, egyre csak panaszkodtak, mennyire összeállt a talaj. Scarlett azonban, aki nagy önfegyelemmel nap mint nap átgyalogolt a Nagy Házba, hogy ellenőrizze a munkát, áldotta az esőzést: a sár rugalmas pólyaként ölelte körül duzzadt lábát. Most már egyáltalán nem hordott cipőt; ajtaja mögött egy vödör víz állt, hogy a házba lépve, lábat moshasson. – Napról napra erősödnek benned az ír vonások, Scarlett, drágám – nevetett a látványon Colum. – Kathleen tanított meg erre? – Inkább az unokafivéreim; ők szokták így, ha megjönnek a földekről. Én azt hittem, Kathleentől félnek, hogy leteremti őket, ha bepiszkolják a szép tiszta padlóját. – Eszük ágában sincs! Azért csinálják, mert minden ír férfi – és sok nő is – így csinálja emberemlékezet óta! Halljam csak: mielőtt a vizet kiöntenéd, elkiáltod-e magad, hogy „seachain”? – Ne csacsiskodj már, dehogy kiáltok én! Mint ahogy tejeslábast se rakok esténként a küszöbre. Nem félek attól, hogy eláztatnám a tündéreket, és vacsoráztatni se akarom őket. Mindez csupa gyerekes babona. – Mondod te. De majd meglátod, egy szép napon elkap egy kobold, és megbüntet az arcátlanságodért. – És Colum aggodalmasan emelte meg a párnát, sőt még az ágy alá is bekukkantott. Scarlett nem tudta elfojtani nevetését. – Sebaj, Colum, én meg majd jól beleharapok a fülébe. Egyáltalán mi az a kobold? Talán a manó keresztkomája? – A manók elborzadnának még a gondolatra is! A kobold félelmetes jószág; fortélyos és rosszindulatú. Egyetlen másodperc alatt megsavanyítja a tejszínt, vagy a tulajdon fésűddel úgy összekuszálja a hajad, hogy ki se tudod többé bontani. – Bizonyára a bokám is a kobold miatt duzzad meg. Ennél nagyobb merényletet még senki nem követett el ellenem. – Szegény báránykám. Mennyi van még hátra? – Úgy három hét. Már szóltam Mrs. Fitzpatricknek, hogy az egyik szobát takarítsa ki nekem, és rendeljen egy ágyat. – Meg vagy elégedve vele, Scarlett? Scarlett nem leplezhette elismerését. Mrs. Fitzpatrick korántsem volt úgy eltelve magas beosztásától, hogy ne dolgozzék maga is keményen. Scarlett nemegyszer kapta rajta, amint maga mutatja meg a cselédeknek, hogyan kell tisztára súrolni a konyhapadlót és a mosogatómedencét. – Csak az a baj, Colum, hogy úgy költekezik, mintha soha ki nem fogyna a pénz. Már három cselédlányt kellett felvennem, csak azért, hogy mire a szakácsnő megjön, mindent rendbe tegyenek a fogadására. És micsoda tűzhelyet rendelt! Soha még nem láttam hasonlót. Egész csomó lángja meg sütője van, és egy kútfélesége forró víznek. Majdnem száz fontba került, és külön tíz font volt, hogy az állomásról ide vontassák. És azt hiszed, ettől megnyugodott? Szó sincs róla; ragaszkodott hozzá, hogy a kovácsnál még mindenféle nyársat meg kampót is rendeljen – ha netán a szakácsné bizonyos fogásokat nem a sütőben akarna elkészíteni. Úgy látom, errefelé a szakácsnéknak jobb soruk van, mint a királynőnek. – De hasznosabbak is! Majd meglátod, micsoda fenséges érzés lesz, ha elfogyasztod az első finom ebédet a saját ebédlődben. – Ezt te csak képzeled. Nekem nagyon megfelel Mrs. Kennedy húspástétoma is; tegnap este hármat kebeleztem be. Egy kellett nekem, kettő pedig ennek a kis elefántnak itt bennem. Ó, de jó lesz már túl lenni az egészen… Colum…? – A pap csak most jött meg egy hosszabb utazásból, és újabban Scarlett már nem tudott olyan fesztelenül beszélgetni vele, mint azelőtt; de most kikívánkozott belőle a kérdés. – Hallottad már, hogyan neveznek újabban az emberek? Colum bólintott. Látszott, hogy büszke unokahúgára, és úgy véli: rászolgál az elismerésre. – Rendkívüli teremtés vagy, Scarlett O'Hara. Aki ismer, mind így gondolja. Felülemelkedtél olyan csapásokon, amelyek alatt más nő – és nem egy férfi is – összeroskadt volna. És soha nem jajveszékeltél, soha nem rimánkodtál együttérzésért. – Aztán huncutul elmosolyodott. -És véghezvittél egy igazi csodát: kemény munkára fogtad ezt a sok írt itt magad körül. No és ahogy azt az angol tisztet szemen köpted! Azt beszélik, száz lépésről beletrafáltál! – Hazugság! – Nem kár egy szép legendát az igazsággal megszeplősíteni? Az öreg Dániel is ott volt; nemhiába ő

keresztelt el ,,a mi O'Hara úrnőnk”-nek. Hát Dániel bácsi lett volna? Scarlett belepirult az örömbe. – Meglátod, egy szép napon híresebb leszel, mint Finn MacCool szelleme! Az egész környék nyert vele, hogy idejöttél közénk. – Colum könnyed hangja váratlanul borúsabbra váltott. – Csak egyvalamire hadd figyelmeztesselek, Scarlett. Ne legyints arra, amiben mások hisznek. Ez sérti az önérzetüket. – Igazán nem szokásom! Minden vasárnap eljárok a misére, pedig Flynn atya maga is úgy unja, hogy mindig attól félek, elbóbiskol. – Nem egyházi dolgokról beszélek, hanem a tündérekről, a koboldokról meg az effélékről. Közben a legszárnyalóbban épp azért magasztalnak, mert vissza mertél költözni az O'Hara-birtokra, holott mindenki tudja, hogy itt kísért az ifjú lord szelleme… – Ezt nem mondhatod komolyan! – De mondhatom, és mondom is. Nem az az érdekes, hogy te hiszel-e benne. Az írek elhiszik. És ha gúnyt űzöl a hitükből, őket köpöd szemen. Ostoba história… Scarlett mégis belátta, hogy Columnak igaza lehet. – Jól van, befogom a szám, és legföljebb csak téged nevetlek ki. De azt azért ne várd, hogy elbődüljek, mielőtt a vödröt kiöntöm. – Erre nincs is szükséged. Azt mondják, úgy tiszteled a szellemeket, hogy csak magadban mersz suttogni! Scarlett hahotázása a babát is megriasztotta; hatalmas rúgás lett a büntetése. – Látod, Colum, ez a te műved. Belülről már kékre-zöldre vagyok rugdosva. De nem bánom. Ekkorát nem nevettem, amióta csak elmentél. Ugye most már itthon maradsz egy darabig? – Hát persze. Az elsők között akarok lenni, akik megpillantják ezt az elefántbébit. Nagyon remélem, hogy én leszek a keresztapja. – Hát lehet? Én azt szerettem volna, ha te kereszteled meg őt – vagy őket! Colum arcáról lehervadt a mosoly. – Ezt nem tehetem meg, Scarlett, drágám. Kérj bármi mást – ha tetszik, a holdat is lehozom, hogy a hajadba tűzd. De a szentségeket nem szolgáltatom ki. – De miért? Hiszen ez a dolgod! – Nem, Scarlett, ez a plébános dolga, vagy, nevezetes alkalmakkor, a püspöké vagy az érseké. En missziós pap vagyok, aki a szegények szenvedését enyhíti. Soha nem szolgáltatom ki a szentségeket. – Kivételesen igazán megtehetnéd… – Nem tehetem, és ez az utolsó szavam. De ha felkérsz rá, nagyszerű keresztapa leszek, sőt arra is ügyelek, nehogy Flynn atya a földre vagy a keresztelőmedencébe pottyantsa a babát; később pedig olyan ékesszólóan verem a fejébe a katekizmust, hogy azt hiszi, kiszámolós versikét tanul. Könyörgök, Scarlett, drágám, kérj fel, vagy összetöröd a szívem. – Persze hogy felkérlek! Ki mást kérnék? – Akkor meg is kaptam, amiért jöttem. Most továbbállok egy házzal; oda, ahol sót is tesznek a levesembe. – Menj csak, menj. Én pihenek egy kicsit, aztán, ha elállt az eső, átmegyek nagyanyához és Kathleenhez, amíg még lehet. A Boyne már olyan magasan áll, hogy a gázlónál is alig járható. – Még valamit ígérj meg, aztán esküszöm, nem nyaggatlak tovább. Szombat este jól zárd magadra az ajtót, és a függönyt is húzd be. Halottak napja lesz, és az írek úgy hiszik, ezen az éjjelen szabadon jár valamennyi tündér, amelyik csak termett, amióta világ a világ. És persze nemcsak ők: kísértetek, lidércek, gonosz szellemek is garázdálkodnak, a fejükkel a hónuk alatt. Tartsd tiszteletben a szokásokat, és zárkózz be, nehogy szembe találd magad velük. Ez egyszer mondj le Mrs. Kennedy pástétomáról, főzzél inkább néhány tojást. Vagy ha már valóban annyira írnek érzed magad: igyál meg vacsorára egy pohár whiskyt, és öblítsd le egy korsó sörrel. – Nem is csoda, hogy az írek mindenütt szellemeket látnak! De jó, megfogadom a szavad. Legalább te átjöhetnél… – Hogy egy ilyen kívánatos fehércseléddel maradjak kettesben egész éjszakára? Menten búcsút inthetnék a galléromnak! Scarlett kiöltötte rá a nyelvét. Még hogy kívánatos? Talán egy hím elefánt szemében! Amikor átkelt a gázlón, a fogat nyugtalanítóan imbolygott. Scarlett elhatározta, hogy nem időzik soká Dánieleknél. Nagyanyja bóbiskolt, így hát nála le sem ült. – Csak egy pillanatra néztem be, nagyanya; nehogy elmulaszd miattam a délutáni pihenőt! – Akkor csókolj meg búcsúzóul, ifjú Katie Scarlett. Te igazán aranyos lány vagy. – Scarlett

gyengéden átkarolta a csöppnyi, szívós testet, és kemény csókot cuppantott a hervadt arcra. Az öregasszony álla máris a mellére hanyatlott. – Nem maradhatok soká, Kathleen, árad a folyó. És mire leapad, én már aligha ülhetek kocsira. Láttál valaha ekkora hatalmas babát? – Láttam hát, csak nem akartalak megharagítani. Megfigyeltem, hogy minden anya a saját picinyét látja páratlannak. Ugye azért harapsz valamit? Mindjárt kész a tea is. – Nem lenne szabad, de elfogadom. Leülhetek Daniel székébe? Az a legnagyobb. – Hát persze! Dániel egyikünkhöz sem volt soha olyan nyájas, mint hozzád. A mi O'Hara úrnőnk, gondolta Scarlett, és ettől még jobban átmelegedett, mint a teától és a füstszagú, ropogós tűztől. – Volt időd benézni nagyanyához? – kérdezte Kathleen, mialatt egy zsámolyra teát és süteményt rakott, és odatolta Scarlett mellé. – Először odamentem. Hamarosan el is szundított. – Akkor jó. Annyira sajnálnám, ha nem búcsúzhatott volna el tőled. Már kivette a szemfedőt a ládikából, ahol a kincseit tartja. Nincs már sok hátra neki. Scarlett unokahúga nyugodt, szinte derűs arcára meredt. Hogy mondhat ilyesmiket úgy, hogy közben meg sem változik a hangja? Mintha csak az időjárásról beszélne… És közben teázzunk és majszoljunk süteményt, mintha mi sem történt volna… – Csak abban bízunk, hogy addig még lesz néhány száraz napunk – folytatta Kathleen. – Az utak olyan sárosak, hogy az emberek nehezen vergődnek majd el a halott virrasztásra. De hiába, ebbe nem szólhatunk bele. Ekkor látta csak meg Scarlett arcán a rémületet, de az okát félreértette. – Valamennyiünknek hiányozni fog, Scarlett, de ő már felkészült az utazásra. Aki ilyen sokáig él, mint az öreg Katie Scarlett, valahogy megérzi, ha kitelt az ideje. Jaj, biztosan kihűlt már a teád. Hadd töltök újat. A csésze a tányérhoz koccant Scarlett remegő kezében. -Most már igazán mennem kell, Kathleen, még át akarok jutni a gázlón. – Ugye üzensz, ha elkezdődnek a fájások? Annyira szeretnék melletted lenni! – Üzenek, és köszönöm. Felsegítsz a kocsira? – Nem vinnél haza egy kis süteményt? Egy pillanat, és becsomagolom. – Nem, nem, nagyon kedves vagy, de nyugtalan vagyok a folyó miatt. Ámbár inkább az aggaszt, hogy nem őrülök-e meg, gondolta útközben Scarlett. Columnak igaza volt: ezek az írek egy fedél alatt élnek a szellemekkel. Ki hitte volna Kathleenről? És a nagyanyám, aki a keze ügyében tartja a szemfedőjét… Csak a Jóisten tudja, mi minden telik még ki tőlük halottak napján. Az biztos, hogy én nemcsak bezárom az ajtómat, de még be is szegezem. Libabőrös vagyok már ettől az egész históriától. A gázlón átkelve a póni egyetlen hosszú, rémületes pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Jobb, ha belenyugszom: a szülésig én már nem sétálgatok többé. Bárcsak elfogadtam volna azt a süteményt…! 62 A három parasztlány ott állt a Nagy Ház hálószobájának ajtajában; Scarlett ezt a szobát választotta magának. Mindhármójukon nagy háziszőttes kötény és széles fodros főkötő volt, de semmi más nem hasonlított rajtuk. Annie Doyle kicsi volt és gömbölyű, mint egy kiskutya, Mary Moran magas és idétlen, mint egy madárijesztő, Peggy Quinn pedig tiszta és csinos, mint egy drága játék baba. Egymás kezét fogva húzódtak össze. – Ha nincs ellenére, Mrs. Fitzpatrick, mi most elmennénk, mielőtt az eső igazán rázendítene – mondta Peggy. A két másik lány hevesen bólogatott. – Jól van – felelte Mrs. Fitzpatrick –, de hétfőn gyertek korábban, hogy pótoljátok az időt. – Igenis, asszonyom – szóltak kórusban a lányok, miközben sután bókoltak. Aztán már a távolodó cipőjük csattogott a lépcsőn. – Néha kétségbe ejtenek – sóhajtott föl Mrs. Fitzpatrick –, de ennél silányabb nyersanyagból is gyúrtam már jó szobalányt. Ezek legalább iparkodnak. Az esőtől sem féltek volna, ha nem ma van halottak napja. Talán azt hiszik, hogy ha a felhőjárástól elsötétül az ég, az ugyanaz, mintha leszállna az este – megnézte a keblére tűzött aranyórát. – Épp hogy elmúlt két óra… Lássuk, hol tartottunk. Félek,

hogy ebj)en a nedves időben nem fogunk végezni, Mrs. O'Hara. Bárcsak végeznénk, de hát meg kell mondanom az igazat. A régi tapétát mind leszedtük a falról, mindent lesúroltunk tisztára. De itt-ott új vakolatot kell fölrakni, és azt csak száraz falra lehet. Aztán az is időbe kerül, míg a vakolat kiszárad, s csak akkor lehet a falat festeni vagy tapétázni. Két hét semmiképp sem elegendő. Scarlett felszegte állát. – Ebben a házban fogom megszülni a gyermekemet, Mrs. Fitzpatrick. Ezt az első percben megmondtam magának. Haragja lepergett Mrs. Fitzpatrick sima modorán. – Mondanék valamit – szólalt meg a gazdasszony. – Csak azt ne, hogy menjek máshova. – Éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, ha a kandallóban szépen lobog a tűz s az ablakokat vidám színű, dús függöny takarja, mindjárt nem lesznek olyan bántóak a puszta falak. Scarlett komoran nézte a szürke, vízfoltos, repedezett vakolatot. – Rettenetes – mondta. – Felterítünk egy szőnyeget, bejön a bútor, és mindjárt más lesz. Van egy meglepetésem asszonyomnak. A padláson találtuk. Tekintse meg. – Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. Scarlett súlyos léptekkel az ajtóhoz ment, aztán kirobbant belőle a kacagás. – Te magasságos ég! Ez meg mi a csuda? – Királyi ágynak nevezik. Nem nagyszerű? – Együtt nevetett Scarlett-tel, s közben mindketten a szoba közepén álló nem mindennapi tárgyat bámulták. Hatalmas volt, legalább tíz láb hosszú, nyolc láb széles. Négy, görög istennő formára faragott, roppant vastag tölgyfa oszlop borostyán koszorúzta feje tartotta baldachinjának keretét. Az ágy fejét és lábát bevésett jelenetek díszítették, melyeken tógába öltözött, hősi tartású férfiak ágáltak szőlő fürtökből és virágokból font lugasban. A magas fejlap csúcsán a koszorú aranylevelei lepattogzóban voltak. – Mit gondol, miféle óriás hált benne? – kérdezte Scarlett. – Valószínűleg az alkirály látogatása alkalmából készítették. – Az meg ki? – Írországban a kormány feje. – Nos, meg kell adni, ennek az óriáscsecsemőnek, akit várok, elég nagy lesz. Ha az orvosnak jó hosszú a karja, és elkapja, amikor kijön. – Akkor megrendelhetem a derékaljat? Trimben van egy ember, aki két nap alatt megcsinálja. – Rendelje. Csináltasson lepedőt is, vagy pedig varrjanak össze néhányat. Teremtőm, egy hétig elalhatnék ebben a monstrumban, hogy nem fekszem kétszer ugyanarra a helyre. – Ha felrakjuk a baldachint és a függönyt, olyan lesz, mint egy egész szoba. – Még hogy szoba? Mint egy egész ház. És magának van igaza, ha én ebbe egyszer beköltözöm, már nem fogom látni a rút falakat. Maga egy gyöngyszem, Mrs. Fitzpatrick. Hónapok óta nem volt ilyen pompás hangulatom. Gondoljon csak bele, mit jelent, ha a baba ebben jön a világra. Tán még tíz láb magasra is megnő majd. Nevetésük nyájasan egybecsengett, ahogy lassan lementek a tisztára súrolt gránitlépcsőn a földszintre. Scarlett arra gondolt, hogy ezt kell majd legelőször szőnyeggel bevonni. De az is lehet, hogy egyszerűen csak lezárom az egész emeletet. A szobák olyan hatalmasak, hogy pusztán a földszinttel is tágas otthonom lesz. Ha Mrs. Fitzpatrick és a szakácsné eltűrik. S már miért ne tűrnék? Mi értelme volna O'Hara úrnőnek lenni, ha nem cselekedhetnem kedvemre? Scarlett félreállt, hogy Mrs. Fitzpatrick kinyithassa a súlyos kaput. Kint patakokban ömlött az eső. – Az ördögbe! – mondta Scarlett. – Nem is eső ez, hanem égszakadás – szólt a gazdasszony. – Így nem tarthat soká. Mit szólna egy csésze teához? A konyha meleg és száraz; egész nap fűtöttem, hogy kipróbáljam a kályhát. – Az bizony jó lenne. – Követte Mrs. Fitzpatrick tapintatosan lassú lépteit a konyhába. – Itt minden új – szólalt meg Scarlett gyanakodva. Nem szerette, ha bármire költenek a jóváhagyása nélkül. És a kályha mellett álló párnázott székek túl kényelmesek a szakácsnénak meg a szobalányoknak, akiknek úgyis dolgozniuk kell. – Ez mit kóstált? – Megkocogtatta a nagy, nehéz faasztalt. – Néhány darab szappant. A lószerszámos kamrában állt, nem látszott ki a mocsokból. A székeket Colum házából hoztuk. Azt ajánlotta, kényeztessük egy kicsit a szakácsnét, mielőtt meglátja a ház

többi részét. Összeírtam, hogy milyen bútorok kellenek a szobájába. Az asztalon várja asszonyom jóváhagyását. Scarlettet elfogta a bűntudat. Aztán az a gyanúja támadt, hogy egyenesen elvárják tőle a bűntudatot, mire dühös lett. – Mi a helyzet azokkal a listákkal, melyeket a múlt héten hagytam jóvá? Mikor jön meg ez a holmi? – A legjava itt van már a kamrában. Úgy terveztem, hogy a jövő héten pakolok ki a szakácsnéval. A legtöbbje a saját rendszere szerint rakja el az edényeket, konyhaeszközöket. Scarlett megint dühös lett. A háta élesebben fájt, mint máskor. Rányomta kezét a fájó helyre. Ekkor új fájdalom hasított végig az oldalán, s le a lábán; amellett eltörpült a hátfájás. Megmarkolta az asztal szélét, hogy támaszt találjon, és kábán nézett a lábszárán lefolyó folyadékra, amely meztelen talpa alatt tócsává gyűlt a tisztára súrolt kőpadlón. – Megindult a magzatvíz – mondta végre –, és vörös. – Az ablakra tekintett, mely mögött leereszkedett az esőfüggöny. – Sajnos, Mrs. Fitzpatrick, maga most nagyon el fog ázni. Segítsen föl ide az asztalra, és adjon valamit, amivel fölitathatom a vizet… vagy a vért. Aztán ész nélkül rohanjon a kocsmába vagy a boltba, és szalasszon valakit lóhalálában orvosért. Szülni fogok tüstént. A szaggató fájdalom nem ismétlődött. Scarlett egész kényelmesen feküdt, feje és csípője alatt a székpárnákkal. Vágyott rá, hogy igyék valamit, de úgy gondolta, jobb lesz nem leszállnia az asztalról. Ha a fájás megismétlődik, eleshet és kárt tehet magában. Talán nem kellett volna elküldeném Mrs. Fitzpatricket, hogy halálra rémissze az embereket. Amióta elment, csak háromszor fogott el a fájás, és egyik sem volt igazán erős. Ha nem járna annyi vérrel, én igazán jól érezném magam. Minden görcsnél és ahányszor a baba rúg egyet, csak úgy ömlik. Azelőtt soha ilyen nem történt. Ha a magzatvíz megindul, az tiszta, nem véres. Valami nincs rendjén. Hol az az orvos? Még egy hét, és itt topogott volna a küszöbön.– Most meg, gondolom, Trimből jön valami idegen. Szép jó napot, doktor úr, ha hiszi, ha nem, nem így képzeltük. Aranykoszorús ágyban volnék, nem pedig a lószerszámok közül előkotort asztalon. Szép indulás egy újszülöttnek! Valami jó kis lónevet fogok neki adni, mint Szellő vagy Rigó. S megint a vér. Nemszeretem dolog ez. Miért nem jön még Mrs. Fitzpatrick – legalább egy pohár vizet kaphatnék, az Isten szerelmére, elepedek. Ne rugdoss, kicsinyem, nem kell úgy viselkedned, mint egy csikónak, csak mert a lószerszámos asztalon vagyunk. Hagyd abba! Vérzem tőle. Várj, mindjárt jön a.doktor bácsi, aztán kijöhetsz. Az igazat szólva boldog leszek, ha megszabadulok tőled. Hát, az biztos, hogy könnyebb volt téged megkezdeni, mint befejezni… Nem, most nem szabad Rhettre gondolnom, mert belebolondulok. Miért nem áll már el az eső? Vagy inkább felhőszakadás. Felkel a szél is. Hiszen ez már valóságos vihar. Szép kis időt választottam rá, hogy babát szüljek, hogy elfusson a magzatvizem.., miért vörös? Elvérzek itt a lószerszámos asztalon, jaj, Istenem, és még egy csésze teát se kaphatok. De csodás lenne egy kis kávé! Olykor már úgy sóvárgok rá, hogy sikítani tudnék… szent ég, megint ömlik. Legalább nem fáj. Nem is összehúzódás ez, inkább csak rángásféle… Akkor meg minek dűl az a sok vér? Mi lesz, ha megkezdődnek az igazi fájások? Édes Istenem, patakban folyik majd a vér, elönti a padlót. Mindenkinek lábat kell mosnia. Vajon van-e Mrs. Fitzpatricknek lábvizes vödre? Vajon kiabál-e, amikor kiloccsantja a vizet? Vajon hol az ördögben marad el? Egyszer legyen vége ennek, és kidobom, hogy a lába nem éri a földet – ajánlólevelet sem adok neki, vagy ha adok, hát azt nem teszi ki az ablakba. Elszaladni és így itt hagyni engem egyedül, haljak csak szomjan! Ne rugdoss már így! Nem is lóra hasonlítasz te, hanem öszvérre. Jaj, Istenem, a vér… Nem fogom elhagyni magam, nem én! Nem és nem! A mi O'Hara úrnőnk nem olyan fából van faragva. A mi O'Hara úrnőnk. Hű, de jól érzem magam ebben a szerepben. Ez meg mi volt? Tán az orvos? Mrs. Fitzpatrick lépett be. – Jól van, Mrs. O'Hara? – Jól, jól – válaszolta az O'Hara úrnő. – Hoztam néhány lepedőt, takarót meg puha párnákat. Jönnek már az emberek a derékaljjal. Tehetek valamit asszonyomért? – Vizet kérek. – Tüstént hozom. Scarlett fél könyökre támaszkodott, és mohón itta a vizet.

– Ki ment el orvosért? – Colum. Megpróbált átkelni a folyón, hogy az adamstowni orvost hozza el, de nem sikerült keresztülvergődnie. így hát Trimbe ment. – Gondoltam. Kérek még egy kis vizet és egy friss törlőruhát. Ez már lucskosra ázott. Mrs. Fitzpatrick megpróbálta palástolni az arcára kiült rémületet, amikor meglátta Scarlett lába között a vértől átitatott törülközőt. Összefogta, és az egyik mosogatómedencéhez sietett vele. Scarlett nézte a fényes, vörös cseppek nyomvonalát a padlón. Belőlem van, mondta magában, de nem tudta elhinni. Sokszor megvágta magát életében, gyerekkorában, amikor játszott, amikor gyapotot kapált Tarában, vagy amikor csalánt tépett ki. De mindet együttvéve sem vesztett olyan sok vért, mint amennyit ez a törülköző szívott magába. A hasa összehúzódott, és a vér csak úgy ömlött az asztalra. Ostoba asszony, megmondtam már, hogy hozzon még egy törülközőt. – Mennyit mutat az órája, Mrs. Fitzpatrick? – Negyed hatot. – Viharban biztos lassúbb az utazás. Kérek egy kis vizet és még egy törülközőt. Nem, ha meggondolom, inkább teát kérnék, sok-sok cukorral. – Valami munkát kell adni ennek az asszonynak, s akkor talán nem fog így fölém telepedni, mint egy esernyő. Torkig vagyok már vele, hogy locsogjak és bátran mosolyogjak. Az igazság az, hogy belebolondulok a félelembe. A fájások se nem erősebbek, se nem sűrűbbek. Nem haladok, egyáltalán nem. A derékalj legalább kényelmesebb, mint a puszta asztal, de mi lesz, ha azt is átáztatja a vér? Erősödik a vihar, vagy csak kísérteteket látok? Az eső a hatalmas szél rohamai alatt ostorozta az ablakokat. Colum O'Harát csaknem leütötte egy fáról letépett ág a házhoz közeli erdőben. Keresztülmászott rajta, továbbküzdötte magát, belehajolva a szélbe. Aztán észbe kapott, visszafordult, nekifújta a szél az ágnak, igyekezett megvetni a lábát a dágványos úton, félrehúzta az útakadályt, majd újra szembeszegült a széllel, s ment a ház felé. – Hány óra van? – kérdezte Scarlett. – Mindjárt hét. – Törülközőt kérek. – Scarlett, drágám, nagyon szörnyű? – Jaj, Colum! – Scarlett félig föltámaszkodott. – Elhoztad az orvost? Már nem rugdal úgy a baba, mint az előbb. – Találtam egy bábaasszonyt Dunshaughlinban. Trimbe nem lehet eljutni, a folyó elárasztotta az utat. Feküdj szépen, így, ahogy jó mamához illik. Ne fáraszd magad fölöslegesen. – Hol az az asszony? – Már jön is. Az én lovam gyorsabb, de az asszony végig mögöttem volt. Száz meg száz kisbabát segített a világra, biztos kezekben leszel. – Szültem én már máskor is, Colum. De ez nem olyan. Itt valami nagyon nagy baj van. – Az asszony tudni fogja, mi a teendő, báránykám. Próbálj ne sokat izegni-mozogni. A bába nyolc után tolult be az ajtón. Keményített vászonköpenye ronggyá ázott, de szakértői fellépése olyan határozott volt, mintha nem is lóhalálában kellett volna száguldania a nagy bajhoz. – Szóval jön a kisbaba? Nyugodjék meg, asszonyság, mindent tudok én, amit tudni kell ahhoz, hogy átsegítsem a drága kicsi jószágokat ebbe a siralomvölgybe. – Levetette felleghajtóját, és odanyújtotta Columnak. – Terítse ki száradni a tűz mellé – szólt parancsoláshoz szokott hangon. – Szappant és meleg vizet, asszonyság, meg kell mosnom a kezemet. No ez itt jó is lesz. – Határozott léptekkel a kőmedencéhez ment. A vértől átitatott törülközők láttán elbátortalanodott, heves mozdulatokkal magához intette Mrs. Fitzpatricket. Suttogva tárgyaltak. Scarlett szeméből eltűnt az iménti fény. Lebocsátotta szemhéját, előtörő könnyei fölé. – No lássuk csak, lássuk, mi a helyzet itten – szólt a bábaasszony erőltetett jókedvvel. Fölemelte Scarlett szoknyáját, megtapogatta a hasát. – Pompás, erős kisbaba. Most rúgott egyet, hogy köszöntsön engem is. No, majd mindjárt kicsalogatjuk, hadd pihenjen már egy kicsit a mamája. – Colum felé fordult. – Jobb lenne, uram, ha magunkra hagyna bennünket, ez az asszonyok dolga. Majd szólok én, ha megszületett a fia. Scarlett halkan elnevette magát. Colum levetette durva posztófelöltőjét. A lámpafényben megcsillant fehér gallérja. – Jaj – mondta a bábaasszony. – Bocsásson meg, atyám. – Mert vétkeztem – mondta metsző hangon Scarlett. – Scarlett – szólt rá Colum csöndesen.

A bába félrevonta a férfit a mosogató felé. – Talán maradnia kéne, atyám – mondta –, hogy feladja a szentségeket. Túl hangosan beszélt. Scarlett meghallotta. – Istenem, Istenem – kiáltotta. – Segítsen – parancsolt rá Mrs. Fitzpatrickre a bábaasszony. – Tartsa a lábát, nézze, így. Amikor az asszony keze benyomult Scarlett ölébe, Scarlett felsikoltott. – Hagyja abba! Jézusom, hogy fáj ! Nem bírom. – A vizsgálat végeztével nyöszörgött a kíntól. A vér elborította a derékaljat, Scarlett combját, lefröcskölte Mrs. Fitzpatrick ruháját, a bábaasszony köpenyét, s vagy háromlábnyira lövellt az asztaltól jobbra-balra. A bába a bal karján feltűrte a köpeny ujját. Jobb karja könyékig piros volt a vértől. – Meg kell kísérelnem két kézzel – mondta. Scarlett felnyögött. Mrs. Fitzpatrick az asszony útjába állt. – Hat gyerekem van – mondta. – Kotródjon innen. Colum, vigye ki ezt a mészárost a házból, mielőtt még megöli Mrs. O'Harát, én pedig őt. Mert Isten engem úgy segéljen, megteszem. A szobát hirtelen megvilágította az ablakokon behatoló, vakító fény, s az üveget még hevesebb felhőszakadás ostorozta. – Nem megyek ki a házból – szűkölt a bába. – Koromsötét van. – Akkor vigye át a másik szobába, csak ki innen! És ha megszabadult tőle, Colum, akkor menjen el a kovácsmesterért. Ő jószágot is gyógyít, egy asszony sem lehet annyira más. Colum megragadta a halálra rémült bába karját. Fent a magas égen villám vágott keresztül, és az asszony felsikoltott. A férfi megrázta, mint Krisztus a vargát. – Szedje össze magát, jóasszony. – Mrs. Fitzpatrickre pillantott, csüggedt, fakó tekintettel. – Nem fog eljönni, Rosaleen, ember nem teszi ki a lábát ebben a koromsötétben. Elfelejtette, milyen éjszaka van ma? Mrs. Fitzpatrick letörölte Scarlett homlokát és arcát egy hűvös, nedves ruhával. – Ha nem hozza el, Colum, akkor én hozom ide. Van egy késem meg egy pisztolyom a maga házában, az íróasztalfiókban. Csak az orra alá kell dugni, s mindjárt lesz, amitől jobban fél, mint a kísértetektől. – Elmegyek érte – bólintott Colum. Joseph O'Neill, a kovácsmester hányta magára a keresztet. Arca verejtéktől ragyogott. Fekete haját a fejére tapasztotta a zápor, míg ideért, az izzadság azonban most verte ki. – Lóval már csináltam ilyesmit egyszer, de asszonyon mégsem tudok ekkora erőszakot tenni. – Scarlettre pillantott, és megrázta a fejét. – Nem volna ez természetes, nem tehetem. Végig az összes mosogató peremén lámpások álltak, s újra meg újra vakító villámfény hasított át a konyhán. Az óriási helyiség nappali világosságban úszott, csak a sarkokban tudott megbújni az árnyék. A kinn dühöngő vihar mintha végső rohamra készült volna a ház erős kőfala ellen. – Ha nem csinálja meg, jóember, ez az asszony meghal. – Meg az, bizony, meg a piciny is, hacsak el nem hunyt már. Nem mozdul egy ideje. – Akkor hát ne várjon, Joseph. Az Isten szerelmére, ezen múlik ennek az asszonynak az élete. – Colum magabiztos, parancsoló hangon beszélt. Scarlett lázasan hánykolódott a vérlucskos derékaljon. Rosaleen Fitzpatrick nedves szivacsot érintett az ajkához, s belecsöpögtetett néhány csepp vizet. Scarlett szemhéja megrezzent, majd felnyílt. A két szeme láztól fénylett. Keservesen nyöszörgött. – Joseph! Parancsolom! A kovács megborzongott. Fölemelte vastag, izmos karját Scarlett dudorodó hasa fölé. Kezében a kés pengéjén megcsillant a villám fénye. – Ez kicsoda? – kérdezte Scarlett tisztán, érthetően. – Szent Patrik, most segíts meg! – kiáltotta a kovács. – Ki ez a szépséges asszony, Colum, ebben a gyönyörű fehér köntösben? A kovács a földre ejtette a kést, és hátrálni kezdett. Két kezét kifelé fordított tenyérrel maga elé tartotta, hogy elhárítsa az iszonyatot. Felörvénylett a szél, elkapott egy faágat, és csörömpölve behajította az ablakon át, a mosogató fölött. Az üvegszilánkok összeszabdalták Joseph O'Neill karját, melyet éppen a fejére kulcsolva tartott. A kovács jajgatva zuhant a padlóra, s fölötte a nyitott ablakon át besüvített a szél. Velőtrázó sikoltás mindenütt – a külső és a belső térben, a kovács jajgatásában, az üvöltő szélben, a viharban; s a

távolban, a viharon túl, tompán nyöszörgött a szél. A lámpások lángja fellobbant, pislákolt, s némelyik kialudt. A tomboló vihar kellős közepén csöndesen megnyílt a konyhaajtó, és újra becsukódott. A halálra rémült emberek közt egy kendőbe burkolt alak ment keresztül a konyhán, s az ablakhoz lépett. A ráncos, kerek arcú asszony benyúlt a mosogatóba, és kicsavarta az egyik törülközőből a vért. – Mit csinál? – Rosaleen Fitzpatrick felocsúdott a rémületből, és az asszony felé lépett. Colum kinyújtotta a kezét, és visszatartotta. Felismerte a cailleach-t, a torony tövében lakó vajákos asszonyt. A vajákos asszony addig rakta egymás tetejére a vérfoltos törülközőket, míg be nem tömte az ablakon a lyukat. Aztán visszafordult. – Gyújtsák meg újra a lámpásokat – mondta. Hangja rekedtes volt, mintha elrozsdásodott volna a torka. Levette átázott fekete kendőjét, gondosan összehajtogatta, majd lerakta egy székre. Alatta barna kendőt viselt. Abból is kikászálódott, összehajtogatta és a székre tette. Aztán sötétkék kendő következett, melynek egyik válla lyukas volt. Végül vörös, ebben már több volt a lyuk, mint a kelme. – Nem hallgatott rám – perlekedett Colummal. Aztán a kovácshoz lépett, és durván oldalba rúgta. – Útban vagy, kovács, eredj vissza az üllődhöz. – Újra Columra pillantott. Colum meggyújtott egy lámpást, másikat keresett, meggyújtotta azt is, s most mind a kettőben egyenletesen égett a láng. – Köszönöm, atyám – mondta az asszony udvariasan. – Küldje haza O'Neillt, csöndesedik a vihar. Aztán álljon ide, és tartson két lámpást magasan az asztal fölé. És maga – fordult Mrs. Fitzpatrickhez – tegye ugyanazt. Majd én rendbe hozom az O'Hara úrnőt. A dereka köré kötött zsinóron számtalan, különféle színű rongyból varrt zacskó lógott. Az egyikből sötét folyadékkal telt üvegcsét húzott elő. Bal karjával fölemelte Scarlett fejét, s a jobbjával beleöntötte a szájába a folyadékot. Scarlett kinyújtotta a nyelvét, s megnyalta az ajkát. A vajákos asszony elégedetten kuncogott, s leeresztette Scarlett fejét a párnára. A rozsdás hang dallamtalan dallamba fogott. Bütykös, mocskos ujjak érintették Scarlett nyakát, majd a homlokát, majd fölhúzták s visszabocsátották a szemhéját. A vénasszony összehajtogatott falevelet varázsolt elő az egyik zacskójából, s elhelyezte Scarlett hasán. Aztán egy másik zacskóból előhúzott egy bádog tubákosszelencét, és a levél mellé helyezte. Colum és Mrs. Fitzpatrick úgy állt a lámpásokkal, mint a szobor, pillantásuk azonban minden mozdulatot követett. A falevélben, mikor kihajtogatta az öregasszony, valamilyen por volt. Szerteszórta Scarlett hasán. Majd a szelencéből kenőcsöt vett ki, és beledörzsölte vele a port Scarlett bőrébe. – Le kell kötöznöm, nehogy kárt tegyen magában – mondta az asszony, és a derekáról letekert köteleket Scarlett térdén és vállán körülvetve a vastag asztallábhoz kötötte. Apró, öreg szemét először Mrs. Fitzpatrickre emelte, majd Columra. – Sikoltani fog, de nem fogja érezni a fájdalmat. Maguk nem mozdulnak. A világosság a legfontosabb. Mielőtt válaszolhattak volna, fogott egy keskeny kést, letörülte valamivel, amit az egyik zacskójából húzott elő, és végighúzta Scarlett hasán. Scarlett sikolya olyan volt, akár egy elkárhozott lélek kiáltása. Még el sem ült a sikoly, a vajákos asszony a két kezében tartotta a vérlepte csecsemőt. Kiköpött valamit a padlóra, aztán belelehelt az újszülött szájába, egyszer, kétszer, háromszor. Meg-vonaglott a baba karja, aztán a lába is. Colum az üdvözlégyet mormolta magában. A kés egyetlen metszéssel elvágta a köldökzsinórt, az asszony lefektette a babát az összehajtogatott lepedőkre, s már ismét Scarlett mellett állt. – Tartsák közelebb azokat a lámpásokat – mondta. Keze, ujjai villámgyorsan jártak, megmegvillant a kés, a lába mellett véres hártya hullott darabokban a földre. Megint beleöntött Scarlett szájába a sötét folyadékból, majd egy színtelen folyadékkal meglocsolta a hasán tátongó rettenetes sebet. Szaggatott dúdolás kísérte apró, pontos mozdulatait, ahogy összevarrta a sebet. – Csavarják vászonba, aztán gyapjúba, amíg én lemosom a babát – mondta. Késével átvágta a Scarlettet lekötő kötelékeket. Mire Colum és Mrs. Fitzpatrick befejezte a dolgát, az asszony visszatért Scarlett puha, fehér takaróba bugyolált kisbabájával. – Ittfelejtette a bába – mondta a vajákos asszony. Kuncogására a baba torokhangon válaszolt, s az újszülött kisleány kinyitotta a szemét. Fekete pupillája még nem nézett sehova, s körülötte sápadt

gyűrűt vont a kék szivárványhártya. Hosszú, fekete szempillája volt, szemöldöke két apró vonal. Nem volt vörös és idomtalan, mint a legtöbb újszülött, mert nem a szülőcsatornán keresztül érkezett. Apró orrocskája, füle, szája, lágyan lüktető koponyája hibátlan volt. Olajbarna bőre nagyon sötétnek látszott a fehér takarón. 63 Scarlett kínlódva igyekezett elérni a hangokat és a fényt, amelyeket kábult agya bizonytalanul érzékelt. Volt valami… valami fontos… egy kérdés… Biztos kezek tartották a fejét, gyöngéd ujjak szétnyitották az ajkát, hűs, édes folyadék fürösztötte a nyelvét, csörgedezett le a torkán, és ő ismét elaludt. A következő alkalommal, amikor újra az eszméletért küszködött, eszébe jutott, hogy mi az a kérdés, az az életbe vágó, mindennél fontosabb kérdés. A kisbaba. Meghalt? Két keze a hasán matatott, s az érintésre fellángolt a fájdalom. Beleharapott az ajkába, keze még erősebben a hasára nyomódott, aztán lehullott. Nem érzett rúgást, biztos, gömbölyű dudort, mely a kereső lábacskát jelezné. A baba hát meghalt. Scarlettből halk, boldogtalan kiáltás szakadt fel, alig nyávogásnyi, majd a megszabadító, édes folyadék belecsurgott a szájába. Amíg csak kábultan aludt, lassú, gyönge könny szivárgott csukott szeméből. Mikor harmadszor kezdett pislákolni benne az öntudat, megpróbált belekapaszkodni a sötétségbe, megmaradni az álomban, eltaszítani magától a világot. De a kín egyre nőtt, beléhasított, Scarlett kénytelen volt mozdulni, hogy meneküljön tőle, s a mozdulattól a fájdalom olyan hevesen fellángolt, hogy Scarlett csak tehetetlenül nyöszörgött. Megbillent a hűvös üvegcse, s a beteg megszabadult. Később, amikor újra az ébrenlét határán lebegett, már maga nyitotta ki száját, mohón vágyva az álomtalan sötétre. Ehelyett hideg vizes ruha törölte végig az ajkát, s egy hang, melyet ismert, de nem emlékezett rá, hogy kié, azt mondta: – Scarlett kedves… Katie Scarlett Ο'Hara… nyisd ki a szemed… Az agya keresgélt, elgyengült, aztán új erőre kapott. Colum. Igen, Colum az. Az unokabátyja. Jó barátja… De miért nem hagyja aludni, ha a barátja? Miért nem adja az orvosságot, mielőtt visszatér a fájdalom? – Katie Scarlett… Félig kinyitotta a szemét. Belevágott a metsző fény, s újra lehunyta. – Szedd össze magad, Scarlett, drágám. Nyisd ki a szemed, van itt valami meglepetés. – Colum becéző hangon unszolta betegét. Scarlett kinyitotta a szemét. Valaki odább tette a lámpát, és a félhomály enyhületet nyújtott. Itt van a jó barátom, Colum. Megpróbált elmosolyodni, de az emlékezés elborította agyát, ajka legörbült, és feltört belőle a zokogás, mint egy kisgyerekből. – Meghalt a kisbabám, Colum. Hadd aludjak. Segíts, hogy elfelejtsem. Segíts, Colum. Kérlek. A nedves ruha végigsimított az arcán, letörölte az ajkát. – Nem, nem, nem, Scarlett, nem, nem, itt van a kisbabád, nem halt meg a kisbabád. Scarlett lassan értette meg. Nem halt meg, ismételte magában. – Nem halt meg? – kérdezte. Látta Colum arcát, a mosolyát. – Nem halt meg, aranyom, nem halt meg. Ide nézz, itt van. Scarlett oldalt fordította a fejét a párnán. Miért esik még az is nehezére, hogy a fejét elfordítsa? Halvány csomagot látott valakinek a kezében. – A leányod, Katie Scarlett – szólt Colum. Széthajtotta a takaró szárnyát, és Scarlett meglátta az apró, alvó arcocskát, – Istenem! – sóhajtott fel Scarlett. – Milyen pirinyó, milyen csodálatos, milyen tehetetlen. Nézzétek a bőrét, mint a rózsaszirom, mint a tej… nem, nem, barnább, mint a tej, rózsának is csak leheletnyi. Igen, napbarnított, mint… mint egy picike kalóz. Épp olyan, mint Rhett! Rhett! Miért nem vagy itt, hogy megnézd a kisbabádat? A szépséges fekete hajú kisbabádat. Az én szépséges, fekete hajú kisbabám. Hadd nézzelek meg jobban. Scarlett különös, rémítő gyengeséget érzett, melegség ömlött végig a testén, mint valami fájdalom nélküli tűz heves, erős, mindent beborító hulláma. A baba kinyitotta a szemét. Egyenesen farkasszemet nézett Scarlett-tel. És Scarlettben eláradt a szeretet. A feltételek és követelések, okok és kérdések, határok és fenntartások nélküli, önmagát feladó szeretet.

– Szervusz, kicsi lány – mondta. – Most vedd be szépen az orvosságot – szólalt meg Colum. A parányi, sötét arcocska eltűnt. – Nem! Nem, a kisbabámat kérem. Hol van? – Megkapod, amikor legközelebb fölébredsz. Nyisd ki a szádat, Scarlett, drágám. – Nem nyitom – akarta mondani, de a cseppek már ott voltak a nyelvén, s pillanatokon belül ráborult a sötétség. Mosolyogva aludt el, és halálos sápadtsága alatt ott parázslott az élet fénye. Talán mert a kisbaba Rhettre hasonlított; talán mert Scarlett mindig azt tartotta a legtöbbre, amiért a legkeservesebben kellett megküzdenie; vagy talán csak azért, mert hosszú hónapok óta írek közt élt, akik annyira szeretik a gyereket. De még valószínűbb, hogy az élet olyan csodája volt ez, melynek nincs semmiféle oka. Akárhonnan jött is, elemésztő, tiszta szeretet töltötte be Scarlett Ο'Harát, egy ürességben eltelt élet után, melynek során nem tudta, mije hiányzik. Scarlett nem volt hajlandó több fájdalomcsillapítót bevenni. A testén végighúzódó hosszú, vörös heg olyan volt, mint az izzó acél nyoma, de ahányszor csak megérintette a kisbabáját vagy ahányszor csak rápillantott, túláradó örömében megfeledkezett róla. – Küldjétek el! – mondta Scarlett, mikor behozták az egészséges, fiatal szoptatós dajkát. – Mindig el kellett kötni a mellemet és a kínok kínját végigszenvedni, míg el nem apad a tejem, csak hogy úriasszony legyek és megőrizzem az alakomat. Ezt a babát én fogom szoptatni, itt lesz mellettem. Etetem, erőt adok nekik, és a szemem láttára fog növekedni. Amikor a kicsi először találta meg a mellbimbóját, és homlokán a figyelem apró ráncával mohón szopni kezdett, Scarlett diadalmasan mosolygott le rá. – Jól van, te anyád lánya! Éhes vagy, mint a farkas, és amit akarsz, azt meg is szerzed magadnak. A babát Scarlett hálószobájában keresztelték meg, mert anyja gyönge volt még ahhoz, hogy kimenjen. Flynn atya az alkirályi ágy mellett állt, amelyben Scarlett csipkés szegélyű párnákra támaszkodott, s karjában tartotta a kisbabát, míg át nem kellett adnia Columnak, a keresztapának; a keresztanya Kathleen és Mrs. Fitzpatrick lett. A kicsin hímzett vászonruhácska volt, melyet vékonyra koptatott a mosás, hiszen O'Hara babák százai viselték már nemzedékről nemzedékre. A keresztségben a Katie Colum O'Hara nevet nyerte. Amikor a szenteltvíz hozzáért, hadonászott és rugdalózott, de nem sírt. Kathleen, jóllehet még gyászolnia kellett volna, fölvette csipkegalléros kék ünneplőruháját. Az öreg Katie Scarlett meghalt. De mindenki úgy gondolta, hogy Scarlettnek csak akkor szabad megmondani, ha majd megerősödik egy kicsit. Rosaleen Fitzpatrick sasszemmel figyelte Flynn atyát, s készen állt rá, hogy kikapja kezéből a babát, ha csak egy másodpercre is meginog. Amikor Scarlett felkérte keresztanyának, egy percig meg se tudott szólalni. – Hogy találta ki, hogy mit érzek ez iránt a kisbaba iránt? – kérdezte, ahogy visszajött a hangja. – Nem találtam ki – felelte Scarlett –, de tudom, ha nem akadályozza meg, hogy az a szörnyeteg asszony megölje, akkor most nem volna kisbabám. Azt az éjszakát sohasem fogom elfelejteni. Ahogy a szertartás véget ért, Colum elvette Katie-t Flynn atyától, és Scarlett kinyújtott kezébe tette. Aztán egy pohárka whiskyt töltött a papnak és a keresztszülőknek, majd köszöntőt mondott. – Anya és gyermeke, az O'Hara úrnő és a legifjabb O'Hara egészségére és boldogságára. – Aztán elkísérte a reszketeg, jámbor öregurat a Kennedy-kocsmába, ahol mindenkit megvendégelt az ünnep alkalmából. S csak reménykedni tudott benne, hogy ez majd véget vet a pletykáknak, melyek máris szájról szájra jártak az egész Meath grófságban. Joe O'Neill, a kovács a ballyharai konyha sarkában lapult reggelig, aztán hanyatt-homlok visszarohant a műhelyébe, hogy néhány pohárka bátorságot töltsön magába. – Még maga Szent Patrik sem segített azon az éjszakán, pedig eleget imádkoztam hozzá! – mondta fűnek-fának, aki meghallgatta, s bizony sokan voltak. -Ott állok, készen, hogy mentsem az O'Hara úrnő életét, akkor ez a boszorkány keresztüljön a kőfalon, és iszonytató erővel a földre sújt. Oszt belém rúg -s én biz' a húsomban érzem, hogy nem emberi láb az, hanem hasított pata. Elvarázsolta az O'Hara úrnőt, oszt kitépte a csöppséget a méhéből. Csupa, csupa vér volt a gyermek, véres a padló, véres a fal, vérrel teli még a levegő is. Nálamnál gyávább ember óvta volna a szemét a félelmetes látványtól. De Joseph O'Neill látta a gyermek szép, erős alakját a vér között, s én mondom nektek, hogy az embergyerek volt, tisztán láttam a férfiúságát a két lába közt. „Lemosom a vért”, mondja a pokol küldötte, hátat fordít, aztán odaad O'Hara atyának egy nyamvadt, gyönge, szinte élettelen teremtést – leány, és olyan barna, mint a sír földje. Hát ki mondja meg nekem az igazat? Mit láttam

azon a szörnyű éjszakán, ha nem a váltott gyermeket? Nem jön ki ebből semmi jó, sem az O'Hara úrnőnek, sem senkinek, akit valaha meglegyint az O'Hara úrnő ellopott fiának helyében hagyott tündérgyerek árnyéka. A pletyka egy hét alatt eljutott Dunshaughlinból Ballyharára. Az O'Hara úrnő haldoklott, mondta a bába, s csak úgy lehetett megmenteni, ha megszabadítják a méhében lévő holt gyermektől. S ki tudná jobban e szomorú dolgokat, mint egy bába, hisz az már mindent látott, ami gyermek születésekor megtörténhet. A szenvedő anya egyszer csak felült kínjának ágyán. „Látom, mondja, látom a kísértetet! Magas, tetőtől talpig fehér lepelben, s arcán a tündérek szépsége.” Akkor az ördögök a pokolból lándzsát hajítottak az ablakon át, és a kísértet kirepült az éjszakába, hogy a halál kiáltását vonítsa. Az odaveszett gyermek lelkét szólította, de a halott csecsemőt visszahozták az élők sorába, mert kiszívták a lelket abból az idős, jóságos asszonyból, aki az O'Hara úrnő nagyanyja volt. Az ördög műve ez, tiszta sor, s akit az O'Hara úrnő a babájának hisz, nem más, csak vámpír. – Tudom, hogy figyelmeztetnem kellene Scarlettet – mondta Colum Rosaleen Fitzpatricknek. – De mit mondhatnék? Hogy az emberek babonásak? Hogy halottak napjának éjszakáján veszedelmes dolog születni? Nincs mit tanácsolnom neki, s a gyereket semmi sem óvhatja meg a szóbeszédtől. – Majd én vigyázok Katie-re – mondta Mrs. Fitzpatrick. -Senki és semmi be nem teszi a lábát ebbe a házba az engedélyem nélkül, s akkor nem érheti baj ezt a csöppnyi gyermeket. A pletyka idővel feledésbe vész, ezt maga is tudja, Colum. Majd előkerül valami más, amiről pletykálkodjanak, s mindenki fogja látni, hogy Katie éppolyan kislány, mint a többi. Egy hét múltán Mrs. Fitzpatrick tálcán teát és szendvicset vitt be Scarlett szobájába, és türelmesen álldogált, míg Scarlett azzal a panasszal ostromolta, mellyel már napok óta. – Nem tudom, miért kell örökké ebben a szobában kuksolnom. Tökéletesen jól érzem magam, fel tudok kelni. Nézze, micsoda ragyogó napsütéses idő van ma is! Szeretném elvinni Katie-t kocsikázni a pónifogaton, de nem tehetünk mást, csak ülünk az ablaknál, és nézzük, hogyan hullanak a falevelek. Tudom, hogy ő is nézi. Feltekint, aztán követi a szemével, ahogy lehullanak. Figyelje meg! No, jöjjön, figyelje meg! Figyelje Katie szemét a fényben. Már változik a kékje. Gondoltam, hogy barna lesz, mint Rhetté, mert kiköpött az apja. De most már látom az első pici, zöld foltocskákat. Az én szememet fogja örökölni! Scarlett megcsiklandozta a kisbaba nyakát. – Anyád lánya vagy, ugye, Katie O'Hara? Nem, nem is Katie. Katie-nek akárkit hívhatnak. Kitty Catnek, Cicamicának foglak hívni, te zöld szemű kismacska. – Fölemelte a komoly kisbabát, arccal a gazdasszony felé. – Mrs. Fitzpatrick, bemutatom O'Hara Cicának. – Scarlett mosolya mint a napsugár. Rosaleen Fitzpatrick még soha életében nem rémült meg ennyire. 64 A lábadozás kényszerű semmittevése alatt Scarlett hosszú órákat gondolkodhatott, minthogy a baba a nap és az éjszaka legnagyobb részét alvással töltötte, akár a többi csecsemő. Scarlett megpróbált olvasni, de sosem szerette az olvasást, és ez most sem változott meg. Egy dolog változott meg: az, hogy mire gondol. Mindennél előrébb való volt a Cica iránt érzett szeretete. A néhány hetes csöppség kicsi volt még ahhoz, hogy viszonozza a szeretetet, érzelmeit csak az éhség és a Scarlett meleg mellén és tején lelt kielégülés vezette. A tulajdon szeretetemtől vagyok olyan boldog, jött rá Scarlett. Semmi köze ahhoz, hogy engem is szeretnek-e. Szívesen hiszem azt, hogy Cica engem szeret, de az az igazság, hogy enni szeret. Scarlett képes volt a maga kárára nevetni. Scarlett O'Hara, aki sportból, mulatságból bolondította magába a férfiakat, most nem egyéb, csak a táplálék forrása annak az egyetlen emberi lénynek, akit jobban szeret, mint életében bárkit. Mert Ashleyt nem szerette igazán; ezzel már régebben tisztában volt. Csak meg akarta kapni, ami nem lehetett az övé, s ezt nevezte szerelemnek. Több mint tíz évet dobtam el az életemből egy hazug szerelemért, s elveszítettem Rhettet, azt a férfit, akit igazán szerettem. …De vajon igazán szerettem? Kutatott az emlékezetében, nem törődött a fájdalommal. Mindig keserves volt Rhettre gondolnia, arra, hogy elvesztette, hogy kudarcot vallott vele. Fájdalmán csak az enyhített, ha felidézte, hogyan bánt el vele a férfi, s akkor a gyűlölet felperzselte a keserűségét. Legtöbbször azonban sikerült nem

gondolnia rá, s akkor nem zavarta. Ε hosszú napok során, míg nem volt semmi tennivalója, mégiscsak újragondolta az életét, s nem kerülhette el, hogy reá gondoljon. Szerettem-e vajon? Alighanem szerettem, gondolta, alighanem még most is szeretem, különben nem sajogna úgy a szívem, ha a mosolyára, a hangjára emlékszem. Tíz éven át azonban ugyanígy varázsolta elő magának Ashleyt: hogy elképzelte a mosolyát, a hangját. S Rhettet akkor kívántam a legjobban, amikor elhagyott, figyelmeztette Scarlettet a szíve mélyén rejtőző tisztesség. Nagyon felkavarta a gondolat. A feje még jobban belefájdult, mint a szíve. El akarja felejteni. Sokkal jobb Cicára gondolni, a boldogságára. A boldogságról gondolkodni? Ismertem én a boldogságot már Cica megérkezése előtt is. Boldog voltam attól a naptól fogva, hogy beléptem Jamie házába. Csak éppen álmodni sem tudtam volna akkora boldogságról, mint amely elönt, ahányszor Cicára nézek, ahányszor felemelem, ahányszor megetetem. De azért mégis boldog voltam, mert az O'Hara család úgy fogadott el, ahogy vagyok. Sosem várták el tőlem, hogy olyan legyek, mint ők, sosem éreztették, hogy meg kellene változnom, hogy ne volna igazam. Még akkor sem, amikor nem volt igazam. Semmi jogom nem volt elvárni Kathleentől, hogy fésülje a hajamat, rendben tartsa a ruhámat és megvesse az ágyamat. Fölényeskedtem olyan emberekkel, kik sose alacsonyodtak volna le a fölényeskedésig. De senki sem mondta: „Ugyan ne fölényeskedjél már, Scarlett.” Nem, csinálhattam, amit akartam, elfogadtak a nagyképűségemmel együtt. Elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Rettenetesen nem volt igazam Dániellel és a család Ballyharára költözésével kapcsolatban. Azt akartam, hogy a dicsőségemre váljanak. Hogy nagy házban lakjanak, birtokosok legyenek, temérdek földdel, ahol a munka java részét béresek végzik. Meg akartam változtatni őket. Sosem voltam kíváncsi rá, hogy ők mit akarnak. Nem fogadtam el őket így, ahogy vannak. Cicával soha nem fogok így tenni. Sosem akarom megváltoztatni, sosem akarom, hogy más legyen, mint ami. Mindig úgy fogom szeretni, ahogy most – teljes szívből, történjék bármi. A mama sose szeretett úgy, ahogy én szeretem Cicát. De Suellent és Carreent sem. Azt akarta, hogy változzam meg, hogy legyek olyan, mint ő. Mindannyiunktól, mind a hármunktól ezt akarta. Nem volt igaza. Scarlett visszariadt a gondolataitól. Mindig azt hitte, hogy az anyja tökéletes lény. A gondolata is elképzelhetetlen volt, hogy Ellen O'Harának valamiben ne legyen igaza. A gondolat azonban nem múlt el. Újra és újra felbukkant, valahányszor Scarlett nem volt résen. Új meg új álcákba öltözött, új meg új cifrázatokba. Nem hagyta nyugodni. A mamának nem volt igaza. Nem az egyetlen módja a létezésnek, amilyen úriasszony ő volt. Még csak nem is a legjobb módja. Ha egyszer nem tesz boldoggá valakit. A legjobb boldognak lenni, mert akkor hagyod, hogy mások is boldogok legyenek. Méghozzá a maguk módján. A mama nem volt boldog. Kedves volt, türelmes és gondos – velünk, gyerekekkel, a papával, a feketékkel. De szeretni nem tudott. Boldog sem volt. Jaj, szegény édesanyám. Bárcsak úgy tudtál volna érezni, ahogy én érzek most, bárcsak boldog lehettél volna. Mit is mondott nagyapa? Hogy Ellen lánya azért ment hozzá Gerald O'Harához, mert egy szerelmi csalódás elől menekült. Vajon ezért nem volt soha boldog? Olyasvalaki után emésztette magát, aki nem lehetett az övé, ahogy én emésztettem magam Ashley után? Vagy ahogyan most Rhett után, amikor már késő? Micsoda pazarlás! Micsoda rettenetes, értelmetlen pazarlás. Ha egyszer a boldogság ilyen csodálatos dolog, hogy csünghet valaki egy olyan szerelmen, mely mind a két felet boldogtalanná teszi? Scarlett szentül megfogadta, hogy sosem tesz ilyet. Megtanulta, hogy mi az a boldogság, és nem fogja tönkretenni. Karjába kapta az alvó kisbabát, és magához szorította. Cica felébredt, és tiltakozásul hadonászni kezdett gyámoltalan kezecskéjével. – Jaj, Cicamica, de sajnálom! Csak hát meg kellett öleljelek. Nem volt igazuk! A gondolat olyan hevesen támadt Scarlett-re, hogy felverte legmélyebb álmából. Nem volt igazuk! Egyiküknek sem – sem Atlantában azoknak az embereknek, akik keresztülnéztek

rajtam, sem Charlestonban Eulalie néninek és Pauline néninek és szinte senkinek. Azt akarták, hogy éppolyan legyek, mint ők, s minthogy más vagyok, helytelenítették a létemet, azt éreztették velem, hogy valami borzalmas nagy baj van velem, annyira, hogy magam is elhittem, hogy rossz ember vagyok és megérdemlem a megvetést. Közben semmi olyasmit nem tettem, ami ennyire szörnyű lett volna. Azért büntettek, mert nem törődtem a szabályaikkal. Keményebben dolgoztam, mint akármelyik napszámos – s pénzt kerestem, márpedig a pénzzel törődni nem úriasszonyhoz méltó. Mit számít, hogy én tartottam fenn Tarát, én nem hagytam nyomorogni a nagynénéimet, én támogattam Ashleyt és a családját, én fizettem szinte minden falatért, ami Pitty néni asztalára került, én gondoskodtam róla, hogy ne csorogjon be az eső és tele legyen a szeneskanna. Mind úgy gondolták, hogy nem volna szabad bepiszkolnom a kezemet a bolti könyvekkel, és nyájas mosollyal árulnom az épületfát a jenkiknek. Rengeteg olyasmit is tettem, amit nem kellett volna, de nem azt, hogy megdolgoztam a pénzért – mégis amiatt ért a legtöbb gáncs. Illetve nem egészen így van. Amiatt ért gáncs, hogy sikerült pénzt szereznem. Meg még amiatt, hogy nem hagytam Ashleynek a nyakát szegni, amikor Melly után vetette magát a sírba. Ha fordítva történik, és Mellyt mentem meg Ashley temetésén, akkor minden rendben lett volna. A képmutatók! Milyen jogon ítélnek meg engem olyan emberek, akiknek hazugság az egész élete? Miért baj, ha valaki annyit dolgozik, amennyit csak bír, meg még annál is többet? Miért olyan rémes, ha valaki kéretlenül elhárítja a szerencsétlenséget egy másik emberről, különösen egy jó barátról? « Nem volt igazuk. Itt Ballyharán olyan keményen dolgozom, ahogy csak bírok, és mindenki csodál érte. Megmentettem Daniel bácsi tanyáját, s akkor kaptam az O'Hara úrnő nevet. Ezért is érzem magam furcsán boldognak attól, hogy én lettem az O'Hara úrnő. Az O'Hara úrnőnek ugyanis olyan dolgok hozták meg a tisztességet, amelyeket évek során én helytelennek hittem. Az O'Hara úrnő bizony késő éjszakáig könyvelt volna az üzletben. Az O'Hara úrnő bizony kiragadta volna Ashleyt a sírból. Mit is mondott Mrs. Fitzpatrick? „Csak az a dolga, hogy megmaradjon olyannak, amilyen.” Márpedig én Scarlett O'Hara vagyok, aki néha hibázik, néha helyesen cselekszik, de soha többé nem fogja másnak mutatni magát, mint ami. Én vagyok az O'Hara úrnő, és sohasem neveztek volna így, ha olyan gyalázatos volnék, amilyennek Atlantában kikiáltottak. Egyáltalán nem vagyok rossz. Nem vagyok szent sem, Isten a tudója. De kész vagyok megváltozni, kész vagyok önmagam lenni, nem mutatni magam másnak, mint ami vagyok. Én vagyok az O'Hara úrnő, és büszke vagyok rá. Boldog vagyok tőle, és kerek az életem. Cica bugyborékoló hangon jelezte, hogy ő is ébren van és meg lehet etetni. Scarlett kiemelte a kosarából, s letelepedett vele az ágyra. A parányi, védtelen fejecskét a tenyerébe fogta, és rávezette Cicát a mellére. – Becsületszavamra ígérem neked, O'Hara Cica, ha felnősz, az lehetsz, ami vagy, ha ég és föld köztünk a különbség, akkor is. Ha szeretnél úrinő lenni, még segítek is, nem számít, hogy mi a véleményem róla. Végre is ismerem én az összes szabályt, csak éppen nem tudom megtartani őket. 65 – Elmegyek, és egy szót sem akarok többet hallani róla! – Scarlett csökönyösen és haragosan nézett Mrs. Fitzpatrickre. A gazdasszony úgy állt a nyitott ajtóban, mint egy hegység, elmozdíthatatlanul. – Nem, nem megy. Scarlett harcmodort változtatott. – Kérem, engedjen el – kérlelte a fegyvertárában fellelhető legédesebb mosollyal. – A friss levegő roppant jót fog tenni. Meghozza majd az étvágyamat is, hisz emlékszik, mennyit nyaggat, hogy nem eszem eleget. – Most már jobb lesz. Megérkezett a szakácsné. Scarlett feledte a bűbájos modort. – No végre! S vajon méltóztatik őkegyessége megmondani, hogy mi tartotta vissza mostanáig? Mrs. Fitzpatrick elmosolyodott. – Idejében indult, de az aranyere annyira bántotta, hogy tíz mérföldenként meg kellett szakítania az útját, és megaludnia valahol. Legalább nincs okunk az aggodalomra, nem fog a hintaszékben lustálkodni ahelyett, hogy talpon állna és dolgozna. Scarlett megpróbálta visszatartani a nevetését, de nem sikerült. Nem tudott igazán haragudni Mrs.

Fitzpatrickre sem; ahhoz ők már túl közel kerültek egymáshoz. A Cica születése utáni napon az idősebb asszony beköltözött a lakásába. Scarlett betegsége alatt ő volt állandó társa. S utána is mindig kéznél, ha szükség volt rá. Nagyon sok látogatója volt Scarlettnek a Cica születését követő lábadozás hosszú heteiben. Colum szinte naponta jött, Kathleen majd minden másnap, a nagydarab O'Hara unokafivérek a vasárnapi mise után, Molly pedig többször, mint ahogy Scarlettnek jólesett volna. De Mrs. Fitzpatrick mindig ott volt. Teát és süteményt hozott a látogatóknak, a férfiaknak whiskyt és süteményt, s mihelyt a látogatók eltávoztak, ott maradt Scarlett-tel, hogy kifaggassa a friss hírekről, s közben megeszegette a maradékot. Maga is hordozta a híreket – hogy mi történt Ballyharán és Trimben –, meg a pletykákat, amelyeket az üzletekben szedett föl. Megóvta Scarlettet a magányosságtól. Scarlett arra biztatta Mrs. Fitzpatricket, hogy szólítsa Scarlettnek, és megkérdezte: – És a maga keresztneve? Mrs. Fitzpatrick azonban nem árulta el. Semmire sem jó a fölösleges bizalmaskodás, mondta határozottan, és elmagyarázta, hogy milyen szigorú a rangsor egy ír Nagy Házban. A tekintélyét ásná alá, ha valaki bizalmaskodni kezdene vele, és nem adná meg a neki kijáró tiszteletet, még ha az a valaki az asszonya volna is. Különösen, ha az asszonya volna. Scarlett nem tudott ezen eligazodni, de Mrs. Fitzpatrick kedves hajthatatlanságából megértette, hogy így kell lennie. Beleegyezett, hogy úgy szólítsák egymást, ahogy a gazdasszony javasolta. Scarlett őt Mrs. Fitznek, ő Scarlettet Mrs. O.-nak fogja nevezni. De csakis kettesben. Mások előtt meg kell tartani a szigorú formaságokat. – Még Colum előtt is? – kíváncsiskodott Scarlett. Mrs. Fitz töprengett, aztán engedett, – Colum valóban különleges eset. Scarlett megpróbálta kihasználni Mrs. Fitz Colum iránti vonzalmát. – Csak lesétálok Columhoz – mondta. – Időtlen idők óta nem járt nálam, hiányzik. – Elutazott, dolga van, és maga nagyon jól tudja. Hallottam, amikor elmesélte magának. – Az ördögbe! – dünnyögte Scarlett. – Hát legyen igaza. – Visszament az ablakhoz, és leült a székére. – Menjen, beszélgessen azzal az aranyos asszonnyal. Mrs. Fitz fölnevetett. – Mellesleg – mondta távozóban – az asszonynak Mrs. Keane a neve. De ha akarja, nyugodtan emlegesse csak aranyos asszonyként. Úgyse fognak sokat találkozni. Az az én dolgom. Scarlett várt, amíg biztos lehetett benne, hogy Mrs. Fitz nem kapja el, aztán nekikészült a kiruccanásnak. Épp elég soká volt engedelmes már. Az elfogadott szokás szerint gyermekszülés után az asszonyok egy hónapig lábadoztak, többnyire ágyban fekve – ő ezt megtette. Nem látta be, miért kellene három héttel megnyújtania ezt az időt, csak azért, mert Cica nem a szokásos módon jött a világra. A ballyharai orvost derék embernek találta, egy kicsit még emlékeztette is Meade doktorra. Devlin doktor azonban maga ismerte el, hogy semmi gyakorlata a késsel világra segített csecsemők körül. Akkor meg miért hallgatna rá? Különösképpen, hogy volt valami igazán fontos elintéznivalója. Mrs. Fitz mesélt neki a vénasszonyról, aki mintha varázsütésre került volna elő, hogy világra segítse Cicát halottak napjának viharos éjszakáján. Colum elárulta neki, hogy ki az az asszony – a cailleach a toronyból. Ennek a vajákos asszonynak köszönheti a maga és Cica életét. Le kell rónia a háláját. A hideg meglepetésként érte Scarlettet. Az október igazán szép meleg volt, hogy lehet ennyire más a következő hónap? A köpönyege szárnyát a gondosan takaróba bugyolált baba köré csavarta. Cica ébren volt. Nagy szemeket meresztett Scarlett arcára. – Kicsi drágaságom – mondta halkan Scarlett. – Olyan jó kis gyerek vagy, Cica, sose sírsz. – Keresztülvágott a téglával kövezett istállóudvaron ahhoz az ösvényhez, melyen oly gyakran hajtott végig a pónifogattal. – Tudom, hogy itt van valahol – kiabált Scarlett a fák közt burjánzó aljnövényzetben, a torony tisztásának szegélyén. -Azért a pénzért már elő is jöhetne, hogy beszéljünk, mert én itt fogok állni, s ha kell, halálra fagyok, míg ki nem jön. De a baba is, ha ez számít. – Magabiztosan várakozott. Az az asszony, aki Cicát a világra segítette, nem fogj a megengedni, hogy ilyen soká várakozzon a torony árnyékában, a nyirkos hidegben. Cica tekintete elkalandozott Scarlett arcáról, s jobbra-balra nézegetett, mintha valamit keresne. Néhány perc múlva Scarlett jobbról, a magyalbokrok sűrűjéből zizegést hallott. Két bokor közül kilépett a vajákos asszony.

– Erre – mondta, és újból visszalépett. Scarlett, ahogy közelebb került, látta, hogy ösvény nyílik ott. Sosem találta volna, meg, ha a vajákos asszony nem hajtja félre egyik kendőjével a tüskés magyalfaágakat. Scarlett addig rótta az ösvényt, míg bele nem veszett az alacsonyan növő magyalfa-ágak bozótjába. – Feladom – mondta. – Most merre? Rekedt kacagás hallatszott a háta mögül. – Erre – mondta a vajákos asszony. Megkerülte Scarlettet,. és lehajolt az ágak alatt. Scarlett is úgy tett. Néhány lépés múlva már fel tudott egyenesedni. A bozót közepén tisztás nyílt, melyen zsúpfedeles kis vályogkunyhó állt. A kéményből vékony, szürke füstcsík szállt fölfelé. – Jöjjön be – mondta az asszony, s kitárta az ajtót. – Szép gyermek – mondta a vajákos asszony. Az utolsó ízig megvizsgálta Cica testét, a lába kisujjának a körméig. – Hogy nevezte el? – Katie Colum O'Harának. – Scarlett most szólalt meg másodszor. Ahogy belépett az ajtón, elkezdte köszönni a vajákos asszonynak, amit érte tett, de az asszony megállította. – Hadd lám a gyermeket – mondta, és kinyújtotta kezét. Scarlett azonnal odaadta neki Cicát, majd csöndben várta végig az aprólékos vizsgálatot. – „Katie Colum” – ismételte az asszony. – Gyönge, puha név ennek az erős gyermeknek. Az én nevem Grainne. Erős név. Érdes hangján a kelta név úgy hangzott, mint a kihívás. Scarlett mocorgott a zsámolyán, nem tudta, mit válaszolhatna. Az asszony bebugyolálta Cicát a pelenkájába és a takaróiba, azután fölemelte, és olyan halkan suttogott apró fülecskéjébe, hogy Scarlett nem hallott semmit, hiába hallgatózott feszülten. Cica ujjai belemarkoltak Grainne hajába. A javasasszony a vállához szorította Cicát. – Nem értette volna meg, O'Hara asszony, hiába hallja meg. A régi írek nyelvén beszéltem. Bűbájosságot. Bizonyára eljutott már a fülébe, hogy nemcsak a gyógyfüvekhez értek, hanem a varázsláshoz is. Scarlett beismerte. – Talán csakugyan értek. Tudok egyet s mást a régi beszédből, a régi dolgokból, de nem mondanám, hogy ez varázslat. Nyitva tartom a szemem és a fülem, és tanulok. Van, aki varázslatnak hiszi, ha egy másik ember ott is lát, ahol ő vak, akkor is hall, amikor ő süket. Főképp a hiten áll. Ne bízzék abban, hogy varázsolni tudok magának. – Egy szóval sem mondtam, hogy azért jöttem. – Hát csak hogy megköszönje? Csak azért? – Igen, csak azért, és most már megtettem, úgyhogy mennem kell, mielőtt keresni kezdenének otthon. – A megbocsátását kérem – mondta a vajákos asszony. – Kevesen éreznek hálát, amikor én belépek az életükbe. Szeretném tudni, hogy nem haragszik-e azért, amit a testével tettem. – Megmentette az életemet és a kisbabám életét. – De elvettem a többi baba életét. Ha orvos jön magához, többet tehetett volna. – Igen, de hát nem tudtam orvost szerezni, különben orvos lett volna nálam! – Scarlett gyorsan elharapta, ami kiszaladt a száján. Nem azért jött, hogy sértegesse a vajákos asszonyt, hanem hogy köszönetet mondjon neki. De hát miért beszél ilyen rejtelmes dolgokat a reszelős, rémítő hangján? Libabőrös lesz tőle a hátam. – Bocsánat – mondta Scarlett –, ez otrombaság volt tőlem. Meg vagyok győződve róla, hogy nincs az az orvos, aki jobban ellátott volna. Még feleannyira sem. És nem értem, mit beszél a többi babáról. Azt akarja mondani, hogy ikreim voltak és a másik meghalt? – Ez bizony meglehet, gondolta Scarlett. Olyan hatalmas pocakkal járt, amíg terhes volt. De hát Mrs. Fitz vagy akár Colum csak megmondták volna neki. Vagy talán mégsem. Azt sem árulták el, hogy az öreg Katie Scarlett meghalt, csak két héttel később. Az elviselhetetlen veszteség érzése szorította össze Scarlett szívét. – Volt másik baba? Meg kell mondania! – Csitt, megriasztja Katie Columot – szólt Grainne, a vajákos asszony. – Nem volt másik gyermek a méhben. Nem tudtam, hogy félreérti a szavamat. Úgy látszott, mintha a fehér hajú asszony tudná a dolgokat, azt hittem, megértette, mi történt, és majd elmondja magának. Kiemeltem a méhet is a babával, s nem tudtam helyrehozni. Soha többé nem lehet gyermeke. Az asszony szavai ijesztően megfellebbezhetetlenek voltak, s az volt a hang is, melyen kiejtette őket. Scarlett bizonyosan tudta, hogy minden szó igaz. És mégsem volt képes elhinni, nem akarta

elhinni. Soha többé nem lehet gyermeke! Most, amikor végre felfedezte az anyaság mindent felölelő örömét, amikor megtudta – ily későn –, hogy milyen az: szeretni? Ez lehetetlen. Oly borzalmasan kegyetlen! Scarlett sosem értette meg, hogyan tehette kockára Melanie tudatosan az életét csak azért, hogy még egy gyermeket szüljön, de most megértette. Ő is ugyanazt tenné. Ö is vállalná újra és újra a fájdalmat, a félelmet és a vért, hogy aztán eljöjjön az a pillanat, amikor megpillanthatja a kisbabája arcát. Cica halkan felnyivákolt. Ezzel figyelmeztette anyját, hogy kezd megéhezni. Scarlett észrevette, ahogy válaszként szivárogni kezd a teje. Miért bánkódom annyira? Talán nem az enyém a világ legcsodálatosabb kisbabája? Nem fogom elveszteni a tejemet képzeletbeli babák miatti bánatomban, miközben itt van az én Cicám, és kell neki az anyja. – Itt az ideje, hogy menjek – mondta. – Hamarosan meg kell etetnem a kicsit. – És Cicáért nyúlt. – Még egy szót – mondta Grainne. – Figyelmeztetni akarom valamire. Scarlett megriadt. Már bánta, hogy Cicát magával hozta. Miért nem adja vissza ez az asszony? – Tartsa szem előtt a csecsemőjét, mert azt beszélik, hogy boszorkány segítette a világra, s ezért meg van babonázva. Scarlett megborzongott. Grainne piszkos ujjai gyengéden szétnyitották Cica markát. Csókot lehelt a kicsi pihés fejére, és azt mormolta: – Járj szerencsével, Dara. – Aztán visszaadta a csecsemőt Scarlettnek. – Gondolatban Darának fogom hívni. Tölgyfát jelent. Hálás vagyok, hogy megláthattam, s hálás vagyok a maga köszönetéért. Többet mégse hozza. Nem okos, ha bármi dolga van velem. Most pedig menjen. Valaki közeleg, s nem szabad, hogy itt érje… Nem, mások nem azon az ösvényen járnak, melyen maga. Az északi úton jönnek, ostoba asszonyok, bájitalokat vásárolnak szerelemre, szépségre vagy rontásra. Menjen hát. Óvja meg a kisbabáját. Scarlett boldogan engedelmeskedett. Elszántan vergődött keresztül a lezúduló hideg esőben. Fejével és hátával a kicsi fölé görnyedt, úgy védelmezte. Cica cuppogó hangokat hallatott Scarlett köpönyegének sátra alatt. Mrs. Fitzpatrick megnézte magának a csuromvíz köpenyt a tűz mellett a földön, de nem tett rá megjegyzést. – Úgy látom, a mi aranyos asszonyunk könnyű kézzel dagaszt – mondta. – Lángost hoztam a teájához. – Nagyszerű, farkaséhes vagyok. – Scarlett megszoptatta Cicát, elszenderedett, és a nap ismét kisütött. Scarlett bizonyos volt benne, hogy a kirándulás nagyon is hasznára vált. Amikor legközelebb kedve támadt útra kerekedni, már nem hagyta, hogy eltiltsák tőle. Mrs. Fitz meg se kísérelte visszatartani. Ha egyszer belátta, hogy valami hiábavaló, akként cselekedett. Amikor Colum hazaérkezett, Scarlett lement hozzá teára. És jó tanácsért. – Csukott kis bricskát szeretnék venni, Colum. Hideg van már ahhoz, hogy a pónifogaton járjak, és sok az elintéznivalóm. Megtennéd, hogy kiválasztod nekem? Colum azt felelte, hogy készséggel, de ha Scarlett akarja, maga is választhat. A kocsigyártók elviszik hozzá az árut. Ahogy az összes többi mesterember is, amilyen tárgyat csak kigondol. Hiszen ő a Nagy Ház úrnője. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? – szólt Scarlett. Egy hét múlva már csinos fekete bricskán járt, melynek oldalát keskeny sárga csík díszítette, s melyet takaros szürke húzott. Az állat beváltotta a lócsiszár ígéretét, jó húzó lett, s az ostor legyintésére se igen volt szükség. Elkészült a „szalongarnitúra” is, fényes tölgyfából, zölddel kárpitozva, tíz külön székkel, amelyeket a kandalló közelébe lehetett húzni, és márványlapos kerek asztallal, amelynél hat személy kényelmesen étkezhetett. Ezek a bútorok a hálószobájával szomszédos helyiségben álltak, selyemszőnyegen. Colum ugyan botrányos történeteket mesélt a francia nőkről, akik nagy társaságot fogadnak ágyukban heverve, ő azonban tisztes helyen akarja fogadni látogatóit. S akármit beszél is Mrs. Fitz, nem látja okát, hogy a földszinti szobákat használja vendéglátásra, mikor számtalan alkalmatos üres szoba van idefönt is. Még nem készült el a nagy íróasztala és a széke, a ballyharai ács dolgozott rajtuk. Miért van

valakinek saját helysége, ha annyi esze sincs, hogy támogassa a helyi ipart? Ha tisztesen keresnek, rendesen megfizetik majd a bérletet. Cica párnázott kosara mindig ott volt a bricska ülésén Scarlett mellett, akárhova indult. A kicsi gügyögött és buborékokat fújt, és Scarlett meg volt győződve róla, hogy ők ketten duettet énekelnek, míg végighajt az úton. Ballyhara minden boltjában és házában elhencegett Cicával. Az emberek keresztet vetettek, amikor meglátták a barna bőrű, zöld szemű csecsemőt, aminek Scarlett megörült. Azt hitte, megáldják a kisbabáját. Karácsony közeledtével Scarlett lelkesedése, melyet akkor érzett, amikor a lábadozás rabságából megszabadult, jócskán megcsappant. – A világ minden kincséért sem szeretnék Atlantában lenni, még akkor sem, ha meghívnának minden vendégségbe, sem Charlestonban, ahol táncrend szerint folyik a bál, és sorba kell állni a fogadásokon – mondta Cicának –, de azért szívesen elmennék valahová, ahol nincs mindig ez az örökös nyirkosság. Scarlett arra gondolt, milyen szép volna kis házban élni, s akkor meszelhetne-mázolhatna, ahogy Kathleen és az unokatestvérei meg mindenki, aki kis házban lakik Adamstownban és az országút mentén. Amikor december huszonkettedikén átment a Kennedy-kocsmába, s meglátta, mint meszelik és mázolják a házakat és a boltokat, melyek szinte vadonatújak voltak még az őszi festéstől, majdnem táncra perdült örömében. Boldog volt, hogy faluja tiszta és virágzó, s ez az érzés elsöpörte azt a halvány szomorúságot, mely gyakran meglepte, ha belépett a saját kocsmájába egy kis tereferére. Nemegyszer érezte, hogy amikor megjelenik, belefagy az emberekbe a szó. – Fel kell díszítenünk a házat karácsonyra – jelentette be Mrs. Fitznek. – Mi a szokás az íreknél? Magyalfaágakat raknak a kandallópárkányra, az ablakok és az ajtók fölé, világosította föl a gazdasszony. Az egyik ablakba egy nagy gyertyát, többnyire pirosat, hogy megvilágítsa a Kis jézus útját. Mi minden ablakba teszünk, mondta Scarlett ünnepélyesen, de Mrs. Fitz hajthatatlan volt. Az egyik ablakba. Scarlett annyi gyertyát rak az asztalokra – vagy ha akarja, a padlóra –, amennyit csak kíván, ablakban azonban csak egyben lehet gyertya. S azt az egyet csak karácsony estéjén szabad meggyújtani, amikor úrangyalára szól a harang. A gazdasszony mosolygott. — A hagyomány szerint a ház legkisebb gyermeke, amint meghallja az úrangyalát, meggyújt egy szövétneket a tűzhely parazsáról, majd a gyertyát a szövétnek lángjáról. Alighanem egy kicsit magának is segítenie kell. Scarlett és Cica Daniel otthonában töltötte a karácsonyt. Cicát annyira megcsodálták, hogy az már Scarlettet is majdnem kielégítette. És elég sok ember jött be a nyitott ajtón, hogy elterelje figyelmét a régi, tarai karácsonyokról, amikor a család és a cselédség reggeli után, a „karácsonyi ajándék” kiáltásra kitódult a tágas tornácra. Amikor Gerald O'Hara whiskyvel és dohánnyal kínált meg minden mezei munkást, midőn átnyújtotta nekik új kabátjukat és cipőjüket. Amikor Ellen O'Hara rövid fohászt mondott minden asszonyért és gyermekért, midőn átadott nekik egy ruhára való kalikót és flanelt, meg narancsot és kandiscukrot. Scarlettnek olykor annyira hiányzott az elmaszatolt fekete beszéd melegsége és a fekete arcokon felragyogó mosoly, hogy szinte alig tudta elviselni. – Haza kell mennem, Colum – mondta Scarlett. – Hát most nem vagy otthon a tieid szülőföldjén, mely a te kezedben lett ismét az O'Harák földje? – Jaj, Colum, hagyd már az ír lelkedet! Nagyon jól tudod, mit beszélek. A honvágy gyötör, déli hangokra vágyom, a déli nap melegére, a déli ételekre. Kukoricakenyeret szeretnék, sült csirkét és kukoricadarát. Írországban azt se tudják, mi az a kukorica. Ha azt mondom, tengeri, arról csak a tengeri szél jut az eszükbe. – Tudom, Scarlett, és sajnállak szíved fájdalmáért. Menj el látogatóba, ha már jó idő lesz a tengeri útra. Cicát itt hagyhatod nekünk. Mrs. Fitzpatrick meg én majd gondját viseljük. – Soha! Cicát sose hagyom el. Erre nem lehetett mit mondani. De Scarlett fejében felfelötlött a gondolat: csak két hét és egy nap az óceánon átkelni, s néha a delfinek órák hosszat eljátszanak a hajó mellett. Scarlett újév napján kapott ízelítőt belőle, hogy mit is jelent, ha valaki az O'Hara úrnő. Reggel Mrs. Fitz hozta be a teáját, és nem Peggy Quinnt küldte be a tálcával, mint máskor. – A szentek áldását anyára és leányára az eljövendő új évben -mondta jókedvűen. – El kell mondanom, hogy mely kötelesség várja még reggeli előtt. – Boldog új évet magának is, Mrs. Fitz, s mondja, mi a csudáról beszél?

Mrs. Fitz elmagyarázta: hagyomány, szertartás, mindenki elvárja. Anélkül az egész év balszerencsés lenne. Scarlett belekortyolhat a teájába, de semmi többet. A házban elfogyasztott első étel csak a tálcán lévő különleges újévi édes kőttes lehet. Három harapást kell ennie a Szentháromság nevében. – Mielőtt azonban elkezdi – mondta Mrs. Fitz –, jöjjön velem, előkészítettem a szobát. Mert ha túl van a Szentháromság-harapáson, teljes erejéből a falhoz kell vágnia a tésztát, hogy darabokra törjön. Tegnap lemosattam a falat, felsúroltattam a padlót. – Még ilyen bolondságot! Miért tennék tönkre egy pompás tésztát? Meg aztán miért ennék reggelire tésztát? – Mert ez a dolgok rendje. Jöjjön, teljesítse az O'Hara úrnő kötelességét, mielőtt a ház népe éhen pusztul. Amíg a kőttes meg nem törött, senki egy falatot sem ehet. Scarlett gyapjúköntösébe burkolózott, s engedelmeskedett. Lenyelt egy korty teát, hogy megnedvesítse száját, aztán Mrs. Fitz utasítása szerint háromszor beleharapott a gyümölccsel dúsan megrakott tésztába. Két marokra kellett fognia, olyan hatalmas volt. Majd elmondta azt az imát, mely távol tartja az évben az éhséget, úgy, ahogy Mrs. Fitztől tanulta, aztán két karral fölemelte és csattanva a falhoz vágta a tésztát. Darabjai szanaszét repültek a szobában. Scarlett nevetett. – Micsoda rendetlenséget csináltam! De odavágni, az élvezet volt. – Örülök, hogy tetszett – mondta a gazdasszony. – Mert még ötöt oda kell csapnia. Ballyhara minden emberének, asszonyának és gyermekének kell kapnia egy darabkát, hogy szerencsés legyen. Odakint várnak. A lányok majd leviszik tálcán a darabokat, ha végzett a munkával. – Teremtőm! – mondta Scarlett. – Kisebbeket kellett volna harapnom. Reggeli után Colum végigkísérte Scarlettet a falun a következő szertartásra. Az egész évre szerencsét hoz, ha újév napján fekete hajú ember látogatja meg a házat. A hagyomány szerint ennek a személynek először be kell lépnie a házba, aztán kivezetik, majd újra bekísérik. – S nehogy nevetni merészelj – parancsolt rá Colum. – Minden fekete hajú ember szerencsét hoz. De a nemzetség feje tízszeres szerencsét. Scarlett alig állt a lábán, mire a végére ért. – Hála Istennek, hogy annyi az üres ház – mondta zihálva. – A tea lötyög a hasamban, a sok tészta nyomja, mint a kő! Csakugyan végig kellett ennünk és innunk minden egyes házat? – Scarlett, drágám, hát micsoda vendégszeretet az, ahol nem kínálnak és nem vesznek? Ha férfi volnál, tea helyett whiskyt adtak volna. – Cica nagyon örült volna neki – mosolygott Scarlett. Írországban február elsejével számolták a földművesmunkák kezdetét. Scarlett – és kíséretében minden lélek, aki Ballyharán dolgozott és élt – ott állt a hatalmas mező közepén, s miután elmondott egy fohászt a jó termésért, belenyomta az ásót a földbe, megemelte és kifordította az első rögöt. íme, megkezdődhet az év. Utána ünnepség következett almás pitével – és természetesen tejjel, hiszen február elseje Szent Brigittának, Írország másik védőszentjének is napja, aki egyben a tejelő teheneket is oltalmazza. A szertartás után mindenki lakmározott, beszélgetett, s Scarlett letérdelt a földtúráshoz, és felemelt egy marék gazdag termőföldet. – A te tiszteletedre, papa – mondta halkan. – Látod, Katie Scarlett nem felejtette el, amit tőled hallott, hogy Meath grófság földje a legjobb a világon, még a georgiai földnél, Tara földjénél is jobb. Mindent megteszek, hogy gondját viseljem, papa, és hogy úgy szeressem, ahogy te tanítottál rá. Ez az O'Harák szülőföldje, és most ismét ami földünk. A szántás, boronálás, vetés és imádkozás ősi folyamata valami egyszerű, munkás méltóságot hordozott magában, mely bámulatot és tiszteletet keltett Scarlettben mindazok iránt, akik a földdel élnek együtt. Akkor is ezt érezte, amikor Daniel kis házában lakott, és most is, a ballyharai parasztok körében. S önmagának is szólt a megbecsülés, mert a maga módján most ő is egy volt közülük. Annyi ereje nem volt, hogy maga szántson, de ő gondoskodott az ekéről. Meg a lovakról, amelyek az ekét húzták. És a vetőmagról, melyet elvetettek a barázdába. A jószágigazgatói irodát szinte inkább az otthonának érezte, mint a Nagy Házban elfoglalt szobáit. Az íróasztala mellett is tartott bölcsőt Cicának, ugyanolyat, mint a hálószobában, és lábával ringatta, miközben a gazdasági iratokkal és a számviteli könyvekkel bajlódott. Kiderült, hogy a perpatvarokat, melyektől Mrs. Fitzpatrick annyira

tartott, könnyen meg lehet oldani. Különösen annak, aki az O'Hara úrnő, s kinek a szava törvény. Scarlettnek azelőtt úgy kellett rákényszerítenie az embereket, hogy tegyék, amit akar; most csak szép csöndesen elmondta, és nem volt vita. A hónap első vasárnapját különösen élvezte. Kezdett rájönni, hogy olykor más emberek véleményére is érdemes figyelni. A parasztok valóban többet tudnak a földművelésről, mint ő, van mit tanulnia tőlük. Rá is szorul. Bally-hara földjéből háromszáz hektárt elkülönítettek, az lett az ő saját birtoka A parasztok megművelték, s cserében a Scarlett-től bérelt földért a szokásos bérleti díjnak csak a felét fizették. Scarlett tudta, mi a feles gazdálkodás; így folynak a dolgok a Délen is. De hogy ő a földesúr, az új dolog volt számára. Eltökélte, hogy egész Írországban a legjobb földbirtokos lesz. – A parasztok is tanulnak tőlem – mondta Cicának. – Még csak nem is hallottak a foszfáttrágyázásról, míg szét nem osztottam köztük a zsákokat. Ha ettől jobb lesz a búzatermésünk, Rhett is megérdemli, hogy néhány fillért visszakapjon a pénzéből. Sosem ejtette ki az ,,apa” szót Cica füle hallatára. Ki a megmondhatója, mennyit ért s jegyez meg egy ilyen apró kisbaba? Különösen az a baba, aki mindenben kiválóbb a világ összes babájánál. Amint a napok hosszabbodtak, a szél és az eső lágyabb s melegebb lett. O'Hara Cica egyre jobban elbűvölt mindenkit; kezdett kialakulni az egyénisége. – Az szent, hogy jól neveztelek el – mondta neki Scarlett. – Te vagy a legfüggetlenebb apróság, akit valaha láttam. – Cica tágra nyílt zöld szemmel nézett az anyjára, s amíg beszélt, feszülten figyelt rá, aztán újra elmélyült ujjacskáinak tanulmányozásába. A kicsi sosem nyűgösködött, és végtelen képessége volt rá, hogy elszórakoztassa magát. Az elválasztás Scarlettet megviselte, de Cicát nem. Ujjával-szájával is megvizsgálta a zabkásáját nagy boldogan. Szemlátomást rendkívül érdekesnek találta az élményt. Erős csecsemő volt, gerince egyenes, fejét magasra tartotta. Scarlett egyszerűen imádta és valami sajátos módon tisztelte. Szerette fölemelni, megcsókolni puha haját, nyakát, arcocskáját, kezét és lábát; alig várta, hogy Cicát az ölében tarthassa és ringathassa. De a baba csak néhány percig tűrte a dédelgetést, aztán lábával, öklével kiszabadította magát. S apró, barna bőrű arcára akkora felháborodás ült ki, hogy Scarlett kénytelen volt nevetni, még akkor is, amikor őt taszította el magától a kicsinye. A legjobban mindketten azt szerették, mikor a nap végeztével együtt fürödtek. Cica paskolta a vizet, nevetett a loccsanásokon, miközben Scarlett fogta, föl-le hintáztatta és dalolt neki. Aztán boldogság volt szárazra törölni a tökéletes, apró kezecskéket, lábacskákat, egyenként minden ujjacskát, majd behintőporozni Cica selymes bőrét, minden apró kis hajlatot. Scarlett húszéves korában egyik napról a másikra arra kényszerült, hogy lemondjon az ifjúságáról. Megedződött az akarata és a kitartása, és keményebb lett az arca. 1876 tavaszán, harmincegy éves korában fokozatosan visszatért belé a remény, az ifjúság és a gyöngédség puha lágysága. Maga sem vette észre; a gazdasággal és a kicsivel volt elfoglalva, s nem maradt rá ideje, hogy mint egész életében, a tulajdon hiúságát legyezgesse. – Ruhákra is szüksége lesz – mondta Mrs. Fitz egy napon. -Úgy hallom, van egy varrónő, aki kibérelné a maga régi házát, ha belül újrafesteti neki. Özvegyasszony, és van annyi pénze, hogy tisztes bért fizessen. A helybeli asszonyok örülnének neki, és magának is szüksége van rá, hacsak nem akar Trimben keresni valakit. – Mi a baj az öltözködésemmel? Tisztes feketében járok, ahogy özvegyasszonyhoz illik. Az alsószoknyáim meg szinte soha nem látszanak ki. – Egyáltalán nem jár tisztes feketében. Földes, mocskos, feltűrt ujjú parasztruhát hord, pedig maga a Nagy Ház úrnője. – Lárifári, Mrs. Fitz. Hogy kocsizhatnék ki úri ruhában megnézni, hogy nő-e már a timótfű. Különben is szeretnék kényelmesen járni. Mihelyt újra színes szoknyát és blúzt ölthetek, majd aggódva figyelem, hogy ne legyen piszkos a ruhám. Mindig is gyűlöltem a gyászt, nem látom be, miért kellene ropognia rajtam a feketének. Akármit csinálok vele, a fekete fekete marad. – Nem érdekli hát a varrónő? – Már hogyne érdekelne. Az új bérlők mindig érdekelnek. S egy szép napon csináltatok is majd egy-két ruhát magamnak. A vetés után. Még ezen a héten elő kell készíteni a földet a búzavetésre. – Netán számolhatunk még egy bérlettel – mondta óvatosan a gazdasszony. Nemegyszer meglepte már Scarlett váratlan ravaszsága. – Brendan Kennedy szerint okos ötlet volna kocsmáját fogadóval bővíteni. Van is egy alkalmas ház a szomszédságában. – Ki az ördög jönne el megszállni a ballyharai fogadóban? Őrültség! Azonkívül ha Brendan

Kennedy bérbe akarja venni tőlem a házat, levetett kalappal a kezében járuljon elém és kérje ő maga, ne pedig a gazdasszonyomat „nyaggassa érte. – Hát igen. Biztos csak üres beszéd az egész. – Mrs. Fitzpatrick átadta Scarlettnek a heti háztartáskönyvet, s ideig-óráig félretette a fogadó emlegetését. Úgy gondolta, most már Columnak kell közbejárnia; neki sokkal nagyobb a rábeszélőtehetsége. – Lassan nagyobb cselédségünk lesz, mint az angol királynőnek – jegyezte meg Scarlett. Ezt minden héten elmondta. – Ha teheneket akar tartani, azokat valakinek meg is kell fejnie – felelte a gazdasszony. Scarlett folytatta az ismerős szöveget: – …és megköpülni a vajat, lefölözni a tejet, tudom. És a vaj jó pénzt hoz. Az az igazság, hogy egyszerűen nem szeretem a teheneket. Majd később átnézem, Mrs. Fitz. Le akarom vinni Cicát a zsombékosba, tőzegvágást látni. – Pedig inkább nézze át most. A konyhapénz elfogyott, és holnap ki kell adni a lányok bérét. – Jaj, már megint! Be kell mennem pénzért a bankba. Elkocsizom Trimbe. – Hát, ha én bankár volnék, nem adnék pénzt egy olyan teremtésnek, aki így öltözik. Scarlett nevetett. – Csak nem hagyja, csak nem hagyja! Szóljon a varrónőnek, hogy kifestetem a házat. De nem nyittatja meg a fogadót, gondolta Mrs. Fitzpatrick. Még ma beszélnie kell Cokimmal. írország-szerte nőttön-nőtt a Feniánus Testvériség ereje és híveinek száma. Hogy rátaláltak Ballyharára, meglett, ami hiányzott nekik: az a biztos hely, ahova összejöhetnek vezetőik az ország valamennyi részéből, és kidolgozhatják haditervüket, s ahova nyugodtan menekülhet az, akinek szöknie kell a milícia elől, hacsak azt az egy.bajt nem számítjuk, hogy a faluban szemet szúr minden idegen. A milícia és a rendőrség őrjáratai ritkán kerültek erre Trimből, de hát elég volt egyetlen éles szemű ember, hogy meghiúsítsa a legkörmönfontabb terveket. – Kell az a fogadó, nagyon kell – mondta Rosaleen Fitzpatrick nyomatékosan. – Elképzelhető, hogy valakinek Trimben van dolga, mégis itt vesz ki szobát, ha olcsóbb, mint a városban. – Igaza van, Rosaleen – csillapította Colum. – És fogok is beszélni Scarlett-tel. De nem most mindjárt. Villámgyorsan forog ám az esze. Hadd aludjon el egy kicsit a dolog. Akkor ha előhozom, nem fog feltűnni neki, hogy miért unszoljuk mind a ketten. – De hát, Colum, nem vesztegethetjük az időt. – A nagy sietséggel viszont mindent elveszíthetünk. Majd akkor fogok cselekedni, ha úgy érzem, eljött a kellő pillanat. – S ebbe Mrs. Fitzpatricknek bele kellett egyeznie. Colum volt a parancsnok. Az asszony azzal vigasztalta magát, hogy legalább Margaret Scanlont bejuttatta. S még csak mesét sem kellett költenie hozzá. Scarlettre ugyancsak ráfér néhány új ruha. Szégyen-gyalázat, ahogyan él, a legolcsóbb ruhákban jár, két szobát lakik a húszból. Ha Colum nem Colum volna, Mrs. Fitzpatrick alig hiszi a szavát, hogy nem is olyan régen Scarlett még divatos hölgy volt. – …Gyémántos gyűrűd ha egyszerre réz, Mama vesz tükröt, és lesz, mibe nézz – énekelte Scarlett. Cica élénken csapkodott a fürdő szappanhabos vizében. – Vesz neked mama szép ruhácskát is – mondta Scarlett –, és vesz mamának is. Aztán elmegyünk az óriás nagy hajón. Nincs miért halogatni. El kell utaznia Amerikába. Ha rögtön húsvét után indul, kényelmesen visszatérhet aratásra. Scarlett aznap határozott, amikor meglátta a gyönge zöld derengést azon a mezőn, ahol az első rögöt kifordította. Vad izgalom és büszkeség öntötte el, szeretett volna hangosan felkiáltani: „Ez az enyém, az én földem, az én életre kelt vetőmagom!” Nézte az alig látható zsenge vetést, s maga elé képzelte, ahogy felnyurgul, egyre magasabb és magasabb lesz, megerősödik, azután virágba borul, megtölti a levegőt illatával, s megrészegíti a méneket, hogy már repülni is alig tudnak. Akkor a férfiak levágják a gabonát, kaszájuk ezüstösen villan, s magas boglyákat raknak az édes arany szénából. Évről évre megismétlődik a körforgás – vetés és aratás –, a születés és növekedés minden esztendei csodája. A fű kinő, és széna lesz belőle. A búza megnő, és kenyér lesz belőle. Nő a zab, és kása lesz belőle. Cica megnő – mászik, jár, beszél, megeszi a zabkását és a kenyeret, és leugrik a szénaboglyára a csűr padlásáról, ugyanúgy, ahogy Scarlett tette, amikor gyermek volt. Cicának Ballyhara az otthona. Scarlett fölpillantott a napra, látta a feléje rohanó felhőket, tudta, hogy hamarosan esni fog és aztán hamarosan újra tiszta lesz az ég, s a nap melengetni fogja a földeket a következő esőig, melyet a következő napfény melege követ.

Magamon akarom érezni még egyszer a georgiai nap tűző hevét, gondolta. Ennyi kijár nekem. Néha oly rettenetesen hiányzik. Tara valahogy már inkább álom, mintsem emlék, Tara a múlté, mint az a régi Scarlett, ki egykor voltam. Annak az életnek és annak az embernek már semmi köze hozzám. Én választottam. Cica Tarája az írországi Tara. S az enyém is az lesz. Én vagyok Ballyhara úrnője, az O'Hara úrnő. Meg fogom tartani részemet Tarából Wade és Ella örökségének, de Atlantában mindent eladok, és elvágom a szálakat, melyek odafűznek. Most már Ballyhara az otthonom. A mi gyökereink, Cicáé, az enyém, a papáé, mélyre nyúlnak itt. S amikor elmegyek, magammal viszek egy kis O'Haraföldet, hogy néhány rögét elvegyítsem a Gerald O'Hara sírját borító georgiai agyaggal. Gondolatai végigszáguldottak a tennivalóin. Mindez várhat. Most azt kell kitalálnia, hogyan is mesélje el Wade-nek és Ellának, milyen lesz a csodálatos új otthonuk. Nem fogják elhinni, hogy magához akarja venni őket – miért is hinnék? Az az igazság, hogy soha nem akarta. Míg csak föl nem fedezte, hogy milyen érzés szeretni egy gyermeket s igazi anyának lenni. Nehéz lesz, ismételté el magában Scarlett számtalanszor, de meg tudom tenni. Jóvá tudom tenni a múltat. Túlárad bennem a szeretet. Adni akarok belőle a fiamnak és a lányomnak. Lehet, hogy kezdetben nem szeretik majd Írországot, hisz olyannyira más, de ha egypárszor elmegyünk a hetivásárra és a lóversenyekre, s megveszem nekik a pónijukat… Ella biztosan nagyon édes lenne a sok alsószoknyás szoknyában. A kislányok mind úgy szeretnek öltözködni… Megszámlálhatatlan unokatestvérük lesz, hisz tele van a környék O'Harákkal, s játszhatnak majd a ballyharai gyerekekkel… 66 – Nem mehetsz el húsvét előtt, Scarlett, drágám – mondta Colum. – A nagypénteki szertartást csak az O'Hara úrnő végezheti el. Scarlett nem vitatkozott. Nagyon fontos volt számára, hogy ő az O'Hara úrnő. Mégis bosszantotta a dolog. Mit számít, hogy ki ülteti el az első krumplit? Az is ingerelte, hogy Colum nem akar vele utazni. Meg hogy újabban olyan sokat van távol. ,,Hivatalos ügyben”, mondja. Már miért ne gyűjthetné megint Savannah-ban az adományait ahelyett, ahová mostanában mászkál el? Az igazság az, hogy minden ingerelte. Most, hogy elhatározta magát, indulni akart. Zsémbeskedett Margaret Scanlonnal, a varrónővel, mert olyan sokára készültek el a ruhák. És mert Mrs. Scanlonon mindjárt meglátszott az érdeklődés, amikor Scarlett a gyász feketéje mellé színes selyem– és vászonruhákat rendelt. – Meglátogatom a nővéremet Amerikában – mondta álmodozva Scarlett. – A színes ruhákat neki viszem ajándékba. – És nem érdekel, hogy elhiszed-e vagy sem, gondolta morcosan. Nem vagyok én igazán özvegy, és eszem ágában sincs fakón és slamposan visszamenni Atlantába. Egyik percről a másikra kimondhatatlanul nyomasztani kezdte a hétköznapra oly megfelelő fekete szoknya, harisnya, blúz és vállkendő. Alig várta, hogy felvehesse már a zöld vászonruhát, a dúsan csipkézett, széles fodrokkal. Vagy a rózsaszín-kék csíkos selymet… Ha ugyan Margaret Scanlon valaha elkészül velük. – Csodálkozni fogsz, ha meglátod, milyen szép a te mamád az új ruhákban – mondta Scarlett Cicának. – Rendeltem néhány csoda kis ruhácskát neked is. – A kisbaba mosolygott, s kivillantotta első fogacskáit. – A nagy hajó, az nagyon fog neked tetszeni – fogadkozott Scarlett. A Brian Boru legnagyobb és legjobb luxuskabinját foglalta el, indulás Galwayből húsvét utáni pénteken. Virágvasárnap az idő lehűlt, a tájat heves eső verte, mely még nagypénteken sem állt el. Scarlett a nyílt mezőn rendezett hosszú szertartás alatt csuromvizes lett és csontig fagyott. . Utána, amilyen gyorsan csak tudott, rohant a Nagy Házba, sóvárogva a forró fürdőre és egy kanna teára. De még arra sem volt ideje, hogy száraz ruhát vegyen. Kathleen várta sürgős üzenettel. – Az öreg Daniel hívat, Scarlett. Megbetegedett, fáj a melle. Haldoklik. Scarlettnek elállt a lélegzete, amikor az öreg Dánielt meglátta. Kathleen keresztet vetett. – Már nincs egészen magánál – mondta csöndesen. Daniel O'Hara szeme beesett, arca lesoványodott, az egész ember csont és bőr volt. Scarlett letérdelt az ágy mellé, és megfogta az öreg kezét. Forró volt, száraz, mint a papír és törékeny. – Dániel bácsi, Katie Scarlett vagyok. Daniel kinyitotta a szemét. Olyan rettenetes akaraterejébe került, hogy Scarlett legszívesebben elsírta volna magát. – Kérni szeretnék valamit – mondta Daniel. Gyöngén lélegzett.

– Kérj bármit. – O'Hara-földbe temessetek. Ne butáskodj, hol vagy te még attól, akarta mondani Scarlett, de nem volt képes hazudni az öregembernek. – Úgy lészen – mondta ír módra. Daniel szeme lezárult. Scarlett zokogni kezdett. Kathleen odavezette a tűzhely melletti székhez. – Segítesz nekem teát főzni, Scarlett? Mindenki el fog jönni. Scarlett bólintott, és képtelen volt megszólalni. Mindeddig a percig– fel sem fogta, hogy milyen fontossá vált életében a nagybátyja. Daniel ritkán szólalt meg, Scarlett szinte sose beszélt vele, mégis ott volt neki ez a megbízható, nyugodt, mindig egyforma, erős öregember. A háznép feje. Scarlett gondolataiban Daniel bácsi volt az O'Hara ház ura. Kathleen sötétedés előtt hazaküldte Scarlettet. – El kell látnod a kicsidet, és itt nincs már mit tenni. Gyere vissza holnap. Szombaton minden ugyanúgy történt. Szüntelen áradatban jöttek az emberek, hogy leróják tiszteletüket. Scarlett egyik kanna teát a másik után főzte, szeletelte a süteményt, amit az emberek hoztak, kenyeret vajazott. Vasárnap ott ült a nagybátyja ágya mellett, amíg Kathleen és az O'Hara ház férfi tagjai misére mentek. Amikor visszajöttek, Scarlett már rohant is Ballyharára. A húsvétot az O'Hara ház úrnőjének kell köszöntemé Ballyhara templomában. Azt hitte, sose lesz vége Flynn atya szentbeszédének, és sosem fog megszabadulni a falusiaktól, akik mind a nagybátyjáról faggatták, és kifejezték reményüket, hogy meg fog gyógyulni. A negyvennapi kemény böjt után – a ballyharai O'Harák nem kaptak felmentést – sem volt étvágya a nagy húsvéti ebédhez. – Vigye el a bácsikájához – tanácsolta Mrs. Fitzpatrick. – Vannak ott még nagy, erős férfiak, aki a földön dolgoznak. Táplálékra van szükségük, szegény Kathleent pedig egészen leköti az öreg Daniel. Scarlett megölelte, megcsókolta Cicát, mielőtt elment. Cica apró kezecskéjével megpaskolta anyja könnyszántotta arcát. – Gondos kis Cicamicám. Köszönöm, drágám. Mamamost már hamar jobban lesz, játszunk majd és énekelünk a fürdőkádban. Aztán csodaszép utazásra indulunk a nagy hajón. -Scarlett restellte magát, hogy egyáltalán eszébe jut, de azt remélte, nem szalasztják el a Brian Boru-t. Azon a délutánon Daniel egy kicsit erőre kapott. Fölismerte az embereket, néven szólította őket. – Hála Istennek – mondta Scarlett Columnak. Azért is hálát adott Istennek, hogy Colum ott van. Miért kell annyit eljárkálnia? Olyan hosszú volt ez a hétvége; Colum nagyon hiányzott. Hétfőn reggel Columtól értesült róla, hogy Daniel meghalt az éjszaka. – Mikor lesz a temetés? Szeretnék pénteken hajóra szállni. – Olyan megnyugtató az ilyen jó barát, mint Colum; mindent elmondhat neki, nem kell attól félnie, hogy valamit félreért vagy helytelenít. Λ Colum lassan megrázta a fejét. – Az nem lehet, Scarlett, drágám. Rengetegen tisztelték Dánielt, és sok O'Harának messziről kell jönnie, agyagos, sáros úton. A virrasztás legalább három nap, inkább négy. A temetés csak aztán következik. – Jaj, Colum! Mondd, hogy nem kell ott lennem a virrasztáson; olyan hátborzongató dolog, azt hiszem, ki se bírom. – Ott kell lenned, Scarlett. Veled leszek. Scarlett már akkor hallotta a siratóéneket, mikor a házat még nem is látta. Kétségbeesetten nézett Columra, de a férfi arca rendíthetetlen volt. Az alacsony ajtó előtt tömeg szorongott. Oly sokan jöttek Dánielt meggyászolni, hogy nem fért be mindenki. Scarlett hallotta: ,,az O'Hara úrnő”, és megnyílt előtte az út. Teljes szívből kívánta, hogy távozzon tőle a méltóság. De bement, lehajtott fővel, és eltökélte magát, hogy megadja Dánielnek, ami jár. – A nappaliban van – szólt Seamus. Scarlett megerősítette magát. Onnan hallatszott a kísérteties óbégatás. Belépett. Hosszú, vastag gyertyák égtek a nagy ágy fejénél és lábánál elhelyezett asztalon. Daniel az ágytakarón feküdt, fekete szegélyes fehér öltözetben. Munkától érdes kezét keresztbe tették a mellén, s közé rakták a rózsafüzért. Mért hagytál el minket? Ochón! Ochón, Ochón, Ullagón Ó! A siratóasszony jobbra-balra hajladozott közben. Scarlett fölismerte Peggy unokatestvérét a

faluból. Letérdelt az ágy mellé, hogy elmondjon egy imát Danielért. De a siratóének annyira megzavarta az agyát, hogy gondolkodni se tudott. Ochón, Ochón. A panaszos, ősi jelszó a szívébe markolt, megrémítette. Fölállt, és kiment a konyhába. Hitetlenkedve nézte a férfiak és nők tömegét. Úgy ettek-ittak, beszélgettek, mintha semmi szokatlan nem történnék. A levegőben vágni lehetett a férfiak agyagpipájából áradó füstöt, noha nyitva állt ablak-ajtó. Scarlett odalépett a Danaher atya köré tömörülő csoporthoz. – Igen, magához tért, hogy néven szólítsa az embereket és megtisztult lélekkel fejezze be. Bizony, lenyűgöző gyónást tett, soha jobbat nem hallottam. Nagyszerű ember volt Daniel O'Hara. Nem látjuk párját, amíg élünk. Scarlett észrevétlenül odább lépett. – De arra már nem emlékszel, mi, Jim?, amikor Daniel és a fivére, Patrick, Isten nyugosztalja, megfogták annak az angolnak a díjat nyert disznaját, és lecipelték elleni a zsombékosba? Tizenkét kismalac, mind egyszerre visított, a coca meg mint a dühödt vaddisznó. Az ispán reszketett, az angol káromkodott, mint a záporeső, s mindenki halálra nevette magát a cirkuszon. Jim Ο'Gorman nevetett, megveregette az elbeszélő vállát a nagy kovácstenyerével. – Nem emlékszem, Ted O'Hara, de te sem, az szent igaz. Egyőnk sem élt még, amikor a coca és a kismalacok története megesett, tudod te azt jól. Apád szájából hallottad a mesét, ahogyan én. – No de nem lett volna pompás látvány, Jim? Nagy ember volt a te unokabátyád, Dániel, szent igaz. Igen, az volt, gondolta Scarlett. Járt körbe a helyiségben, hallgatta Daniel életének történeteit. Valaki észrevette. – Mondd el nekünk, ha megtennéd, Katie Scarlett, mint utasította vissza a bácsikád a tanyát a száz marhával, amit nekiadtál. Scarlett agya villámgyorsan forgott. – Nos, az úgy történt… – kezdte. Tucatnyi mohó hallgató hajolt feléje. Most mit fogok mondani? – Nos… nos, azt mondtam neki, ,,Daniel bácsi”… mondtam, ,,meg akarlak ajándékozni” -ha mese, hát legyen jó mese. – Azt mondtam, „van egy tanyám… százhektárnyi, és… van benne patak és zsombékos… meg száz tulok és ötven fejőstehén és háromszáz liba és huszonöt disznó… és hat pár ló”. – A hallgatóság csak sóhajtozott a nagyszabású történeten. Scarlett ihletetten tovább mesélt. – „Dániel bácsi”, mondtam, „ez mind a tied, s hozzá még egy zsák arany”. De ő mennydörgő hangon szólt rám, hogy belereszkettem. „Egy ujjal sem nyúlok hozzá, Katie Scarlett O'Hara!” Colum karon fogta, és kivezette a házból a tömegen keresztül a fészer mögé. Csak akkor tört ki belőle a nevetés. – Mindig új meglepetéssel szolgálsz, Scarlett, drágám. Óriássá varázsoltad Dánielt – de hogy buta óriássá-e vagy olyan óriássá, aki nemesszívűségében nem él vissza egy asszony butaságával, azt nem tudom. Scarlett vele nevetett. – Csak most jöttem rá a fortélyára, Colum, hagynod kellett volna még, hogy folytassam. – Egyszerre a szájához kapta a kezét. Hogyan nevethet, amikor Daniel bácsi ott fekszik kiterítve? Colum a csuklójánál fogva elvette a kezét. – Nincs semmi baj – mondta –, a virrasztásnak az az értelme, hogy ünnepet üljünk egy ember élete fölött, s kifejezzük, hogy milyen fontos volt mindazoknak, akik eljöttek. A nevetés éppúgy hozzátartozik, mint a jajgatás. Dániel O'Harát csütörtökön adták vissza az anyaföldnek. A temetés csaknem oly nagy volt, mint korábban az öreg Katie Scarletté. A menetet Scarlett vezette a sírhoz, melyet az elhunyt fiai ástak Ballyhara ősi, fallal kerített temetőjében – abban, melyet ő talált meg és hozott rendbe Colummal. Scarlett egy bőrzacskóba földet töltött Daniel sírjáról. Majd széthinti apja sírján, s mintha a két fivért egymás mellé temették volna. A temetés végeztével a család a Nagy Házba vonult falatozni. Scarlett szakácsnéja boldog volt, hogy elhenceghet a tudományával. Hosszú, kecskelábú asztalokat állítottak fel a használaton kívüli fogadószobában és könyvtárszobában. Roskadoztak a sonka, a liba, a csirke, a marhahús, a kenyér– és tortahegyek alatt, kancsókban állt a barna sör, hordószám a whisky, patakban folyt a tea. Az O'Harák százai tették meg ezt az utat, nem riasztotta vissza őket a nagy sár. . Scarlett lehozta Cicát, hogy találkozzék a rokonaival. Megcsodálták, ahogy anyja csak álmodhatott róla, sőt még annál is jobban.

Aztán Colum előkerítette a dobjál meg egy hegedűt, három unokatestvér furulyát talált, s órákon át szólt a zene. Cica addig hadonászott a zenére, míg teljesen ki nem merült, aztán elaludt Scarlett ölében. Örülök, hogy elszalasztottam a hajót, gondolta Scarlett; ez valami csodálatos. Bárcsak ne Dániel halála lett volna a kiváltója. Két unokatestvére lépett oda, magas férfiak, akiknek meg kellett görnyedni, hogy csöndben tudjanak szólni vele. – Szükségünk van az O'Hara úrnőre – mondta Dániel fia, Thomas. – Eljönnél a házhoz holnap reggeli után? – kérdezte Joe, Patrick fia. – Miről van szó? – Megmondjuk majd holnap, amikor nyugodtan tudsz gondolkodni. A kérdés az volt: ki örökölje Dániel birtokát. Egy régi-régi vita miatt, még az öreg Patrick halála idejéből, két O'Hara unokatestvér is igényt tartott rá. S ahogyan öccse, Gerald, Daniel sem írt végrendeletet. Kezdődik elölről Tara, gondolta Scarlett, és nem volt nehéz a döntés. Daniel fia, Seamus keményen dolgozott a birtokon harminc éven át, Patrick fia, Sean meg az öreg Katie Scarlettnél élt, és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Scarlett Seamusnak adta a birtokot. Ahogy papának is az lett volna a dolga, hogy Tarát nekem adja. Ő volt az O'Hara úrnő, így senki sem vitatta a döntését, Scar-lettet fellelkesítette az a tudat, hogy igazságosabban bánt Sea-musszal, mint valaha vele bántak. Másnap egy ifjúsága virágát már elhullajtott asszony kosárnyi tojást tett le a Nagy Ház küszöbe elé. Mrs. Fitz kiderítette, hogy Seamus kedvese volt az. Csaknem húsz éve várta már, hogy a férfi megkérje a kezét. Scarlett döntése után egy órával megtörtént a dolog. – Szép, szép – mondta Scarlett –, de remélem, hogy nem fognak mindjárt összeházasodni. Ha az így megy, sose jutok el Amerikába. – Most egy olyan hajóra volt lefoglalt kabinja, mely április huszonhatodikán indult, épp egy évvel azután, hogy eredetileg be kellett volna fejeznie írországi vakációját. A hajó nem volt olyan fényűző, mint a Brian Boru. Még csak nem is rendes utasszállító. De Scarlettnek megvoltak a maga babonái; úgy érezte, ha még egyszer halaszt, immár május elseje utánra, akkor sohasem fog útra kelni. Mellesleg Colum ismerte a hajót és a kapitányt. Teherhajó, az igaz, de csak. a legfinomabb ír vászonbálákat szállítja, semmi titkos holmit. S mindig vele utazik a kapitány felesége is, így Scarlettnek lesz női társasága és gardedámja. S ami a legjobb, ennek a hajónak nincs lapátkereke, gőzkazánja. Elejétől a végéig vitorlákkal fog haladni. 67 Több mint egy héten át gyönyörű volt az idő. Az utak szárazak, az élő sövények tele virággal, s Cica lázas álmatlanságáról egy éjszaka kiderült, hogy csak az okozza: fogzik. Az utazás előtti napon Scarlett táncos léptekkel szaladt Ballyhara falujába, hogy elhozza Cica utolsó ruháját a varrónőtől. Úgy érezte, most már semmi se ronthatja el az utat. Míg Margaret Scanlon selyempapírba csomagolta a ruhácskát, Scarlett kinézett az ebédidőben üres falura, és látta, amint Colum a Protestáns ír Egyház elhagyott templomába igyekszik, a széles utca túloldalán. De jó, gondolta, így hát mégis megteszi. Azt hittem, sose fog hallgatni az okos beszédre. Semmi értelme, hogy minden vasárnap abba a hitvány kis kápolnába zsúfolódjon be misére a falu, mikor ott áll a tágas, üres templom. Igaz, protestánsoknak építették, de ez nem akadálya, hogy átvegyék a katolikusok. Nem tudom, miért makacskodott Colum olyan sokáig, de nem fogom ezzel zaklatni. Csak megmondom neki, mennyire boldog vagyok, hogy meggondolta magát. – Mindjárt jövök – mondta Mrs. Scanlonnak. Végigsietett a kis oldalbejárathoz vezető gyomverte ösvényen, kopogott az ajtón, és belépett. Nagy zaj hangzott, majd megint, aztán érezte, hogy valami éles dolog ütődik a ruhaujjának, kavicseső hullott a lába elé, s dörgő visszhang hallatszott a templomból. A nyitott ajtón beáramló fénypászma különös emberre hullott, aki megpördült Scarlett felé. Borostás arca vicsorgásra rándult, sötét, árnyékos szeme mint a vadállaté. Félig guggoló tartásban Scarlettre szegezte pisztolyát, melyet a rongyai alól kilátszó két szennyes kezében tartott sziklaszilárdan. Rám lőtt. Scarlett agyában szétáradt a felismerés. Már megölte Columot, és most meg fog ölni

engem is. Cica! Soha többet nem látom Cicát! Az izzó harag leoldotta Scarlettről a megdöbbenés okozta bénultságot. Fölemelt ököllel előrevetette magát. A második lövés durranása fülsiketítőén verődött vissza a mennyezet kő boltíveiről, s úgy tetszett, a zajnak sosem lesz vége. Scarlett sikoltva a földre vetette magát. – Arra kell kérjelek, Scarlett, drágám – mondta Colum –, hogy maradj csöndben. – Scarlett ugyan felismerte az unokabátyja hangját, de ez a hang mintha mégsem Columé lett volna. Acélosan kemény volt, jéghideg. Scarlett felpillantott. Látta, hogy Colum jobb karja a férfi nyaka köré fonódik, bal keze a férfi csuklóját szorítja, s a pisztoly immár a mennyezet felé mutat. Scarlett lassan fölemelkedett. – Mi folyik itt? – óvatosan ejtette ki a szavakat. – Szíveskedj becsukni az ajtót – mondta Colum. – Elegendő fény szűrődik be az ablakon. – Mi… folyik… itt…? Colum nem Scarlettnek válaszolt. – Dobd el, Davey öcsém – mondta határozottan. A pisztoly fémes zajjal hullott a kőpadlóra. Colum lassan lehúzta az idegen karját, aztán elvette kezét a férfi nyakáról, és két ököllel leütötte a támadót, az meg ájultan zuhant Colum lábához. – Egyelőre így is jó – mondta Colum. Fürgén elsietett Scarlett mellett, csöndben becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt. – És most, Scarlett, drágám, beszélnünk kell egymással. Colum keze hátulról kulcsolódott rá Scarlett karjára. Scarlett megrándult, s pördült egyet, hogy szembeforduljon unokabátyjával. – Nem beszélnünk, Colum. Beszélgetünk. Mondd meg, mi folyik itt. Colum hangjába visszatért a melegség és az életkedv. ..– Szerencsétlenül jött össze, ez nem vitás, Scarlett, drágám… – Ne „Scarlett, drágámozz”! Elég a becézésből, Colum. Ez az ember meg akart ölni. Ki ez? Miért találkozol vele alattomban? Mi folyik itt? Colum arca elmosódott világos folt volt az árnyak közt. A papi gallérja meglepően fehér. – Gyere odább, hogy lássunk – mondta halkan, és odalépett, ahol a napfény keskeny pászmái ferdén behullottak a bedeszkázott ablakon keresztül. Scarlett nem hitt a szemének: Colum mosolygott. – Hát, a legnagyobb baj az, hogy ha megvolna a fogadónk, ilyesmi sohasem történt volna. Meg akartalak kímélni tőle, Scarlett, drágám. Aki tudja, annak elég sok aggodalomra ad okot. Hogy mosolyoghat? Hogy merészel mosolyogni? Scarlett csak bámult, és rémületében meg se tudott szólalni. Colum mesélni kezdett a Feniánus Testvériségről. Amikor befejezte, Scarlett visszanyerte a hangját. – Te Júdás! Mocskos, hazug áruló! Megbíztam benned. Azt hittem, a barátom vagy. – Mondtam, hogy a dolog aggodalomra ad okot. Scarlett úgy érezte, a szíve szakad meg; már haragudni sem tudott a mosolygó Colum siralmas válasza miatt. Árulás itt minden. Colum kihasználta, félrevezette az első perctől, hogy találkoztak. Mindenki félrevezette – Jamie és Maureen, valamennyi unokatestvére Savannah-ban és Írországban, minden paraszt a ballyharai birtokon, Ballyhara minden lakója. Még Mrs. Fitz is. A boldogsága homokra épült. Minden homokra épült. – Hajlandó vagy meghallgatni, Scarlett? – Visszariadt Colum hangjától, a zenéjétől, a kedvességétől. Nem hallgatom meg. Scarlett megpróbálta befogni a fülét, de a szavak besurrantak ujjai között. – Emlékezz a te szívednek kedves Délre, melyet a hódítók csizmája tapos, és gondolj Írországra, melynek minden szépségére, az élet forrására rátette gyilkos kezét az ellenség. Ellopták tőlünk a nyelvünket. Ezen a földön bűntény, ha valaki egy gyermeket írül tanít beszélni. Nem látod, Scarlett? Mintha nálatok a jenkik ismeretlen nyelven beszélnének, amelyet a szuronyok árnyékában tanultatok meg – mert azt a szót, hogy ,,megállj”, mindenkinek pontosan értenie kell, különben megölik, hisz nem áll meg. A gyerekednek ezek a jenkik tanítanák a beszédet, s a gyereked nyelve nem volna a tiéd, nem tudná, hogy a szeretetnek mely szavaival szóltál hozzá, nem tudnád, hogy ő mit mondott neked a jenkik nyelvén, s nem adhatnád meg neki, amire vágyik. Az angolok elrabolták a nyelvünket, s ezzel a rablással megfosztottak a gyermekeinktől. Elvették a földünket, mely anyánk volt. S amikor a gyermekünk és anyánk elveszett, már nem maradt semmink. A lelkünk legmélyén tanultuk meg a vereséget. Arra gondolj most, Scarlett, amikor a te Tarádat elvették tőled. Harcoltál érte, elmesélted, hogyan. Minden erőddel, teljes szíveddel,

akaratoddal, minden képességeddel. Ha csalni kellett, hát tudtál csalni, ha gyilkolni kellett, tudtál ölni. így van ez velünk is, akik Írországért küzdünk. S mégis, mi szerencsésebbek vagyunk, mint ti. Nálunk még van idő az élet édes élvezetére. Zenére, táncra, szerelemre Te, Scarlett, tudod, mi az, szeretni. Néztem, hogyan nő, virágzik a szereteted a kisbabád iránt. Hát nem látod? A szeretet úgy táplál, hogy nem falja föl önmagát, a szeretet mindig túlcsorduló serleg, melyből ha isznak, újratelik s újra túlárad. Így van ez a mi szeretetünkkel is, amelyet Írország s népe iránt érzünk. Szeretlek, Scarlett, szeretünk valamennyien. Attól, hogy legnagyobb szerelmünk Írország, még neked sem kell szeretet nélkül lenned köztünk. Ha a gyermekedet szereted, az még nem jelenti, hogy ne szeretnéd a barátaidat. Az egyik dolog nem zárja ki a másikat. Azt gondoltad, hogy a barátod vagyok, ahogy mondod, a testvéred. És az is vagyok, Scarlett, s leszek az idők végezetéig. A boldogságod örömmel tölt el, a bánatod gyásszal. A lelkem mégis Írországé; és semmi árulást nem találok abban, amit azért kell tennem, hogy megszabadítsam Bilincseiből hazámat. Ö nem veszi el irántad érzett szeretetemet; csak fokozza. Scarlett akaratlanul leeresztette a füléről a kezét. Colum elvarázsolta, mint mindig, ha így beszélt, hiába, hogy Scarlett a felét is alig értette szavainak. Úgy érezte, mintha valami fátyol hullana rá, mely egyszerre melegít és foglyul ejt. A földön fekvő eszméletlen ember felnyögött. Scarlett rettegve pillantott Columra. – Ez az ember a Feniánus Testvériséghez tartozik? – Igen. Menekülőben van. Valaki, akit a barátjának hitt, besúgta az angoloknak. – Azt a pisztolyt te adtad neki. – Ez nem kérdés volt. – Igen, Scarlett. Látod, már nincs titkom előtted. Fegyvereket rejtegetek ebben az angol templomban. Én vagyok a Testvériség fegyvertárosa. Ha eljön a napja, márpedig hamar el fog jönni, ezrével fegyverezzük fel az íreket a felkelésre, s a fegyvereket erről az angol helyről fogjuk szétosztani. – Mikor? – Scarlett rettegett a választól. – Nincs kitűzve az időpontja. Még öt szállítmányra van szükségünk, vagy ha lehetséges, hatra. – Szóval ezzel foglalkozol Amerikában? – Ezzel. Összegyűjtöm a pénzt, sokak segítségével, mások pedig megtalálják a módját, hogy fegyvert vásároljanak rajta, amit én Írországba hozok. – A Brian Boru-n. – És más hajókon. – Lőni fogtok az angolokra. – Igen. Mi mindenesetre könyörületesebbek leszünk. Ők megölték az asszonyainkat és gyermekeinket is, nemcsak a férfiakat. Mi katonákat fogunk megölni. A katona azért kapja a zsoldját, hogy meghaljon. – De te pap vagy – mondta Scarlett –, te nem ölhetsz embert. Colum perceken át hallgatott. Az ablakról beszűrődő fénysávokban porszemek hullottak lehajtott fejére, lomhán pörögve. Amikor felnézett, Scarlett meglátta szemében a komor bánatot. – Amikor nyolcéves gyerek voltam – mondta Colum –, néztem, mint hajtják a gabonával telt szekereket és a marhacsordákat az Adamstownból vezető úton Dublin felé, hogy lakoma legyen belőlük az angolok asztalán. Azt is láttam, ahogy a húgom éhen hal, mert csak kétéves, és gyönge még, hogy élelem nélkül megmaradjon. Az öcsém hároméves volt, s gyenge ő is. Mindig a legkisebbek halnak meg először. Sírtak, mert éhesek voltak és kicsik, és hiába mondták nekik, nem értették meg, hogy nincs mit enni. Én megértettem, hiszen nyolcéves voltam és okosabb. És nem sírtam, mert tudtam, hogy a sírás fölemészti az erőt, mely ahhoz kell, hogy ennivaló nélkül is élve maradjunk. Még egy öcsém meghalt, ő hétéves volt, aztán meghalt a hatéves és az ötesztendős, és én örök szégyenemre elfelejtettem, hogy melyikük volt a lány, és melyikük a fiú. Akkor anyám következett, de én mindig úgy hittem, hogy inkább a szíve fájdalma vitte sírba, mint az üres gyomráé. Az éhhalál hónapokig eltart, Scarlett. Nem könyörületes halál. Mindezen hónapok alatt az élelemmel telt szekerek ott gördültek el az orrunk előtt. – Colum hangja élettelen volt. Aztán visszatért belé az erő. – Jóképű suhanc voltam. Tízéves lettem, az éhínség évei elmúltak, volt már mivel megtöltenem a hasam, s én könnyen tanultam, ügyesen forgattam a könyveket. A papunk nagy ígéretet látott bennem, s azt mondta apámnak, ha szorgalmas vagyok, idővel talán fölvesznek a szemináriumba. Apám mindent megadott nekem, ami csak tőle telt. A bátyáim többet dolgoztak a földön, hogy megváltsák az

én munkámat, és én a könyveim fölé görnyedhessek. Senki sem neheztelt rám, mert nagy tisztesség egy családnak, ha pap lesz az egyik fiúból. Én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam tőlük, mert tiszta, mindent átfogó hittel hittem Isten jóságában és az anyaszentegyház bölcsességében. E hitet elhivatottságnak gondoltam, mely a papi hivatásra vezérel. – Még jobban megerősödött a hangja… – Azt hittem, hogy megkapom a választ a kérdéseimre. A szemináriumban ott vannak a szent könyvek, a szent emberek és az egyház minden bölcsessége. Tanultam és imádkoztam és kerestem. Gyönyörűségemet leltem a fohászban, tudást a könyvekben. De nem azt a tudást, amelyet én kerestem. ,,Miért?” -kérdeztem oktatóimtól –, „miért kell kicsiny gyermekeknek éhen halniuk?” De csak azt a választ kaptam: ,,Bízzál az isteni bölcsességben, és higgyél az ő szeretetében.” Colum elgyötört arca fölé emelte két karját, és most már kiáltott. – Istenem, Atyám, érzem jelenlétedet és mindenható erődet. De nem látom orcádat. Miért fordultál el a te ír népedtől? – Lehullott a karja. – Nincsen válasz, Scarlett – mondta megtörten. – Sohasem volt válasz. De én látomást láttam, és azt követtem. Látomásomban az éhező gyermekek összefogtak, és sokaságuk már nem volt olyan gyönge. Ezrével keltek föl, csontra soványodott karjuk kinyúlt, s felborította az élelemmel megrakott kocsikat, és attól fogva nem haltak éhen. Az én hivatásom most az, hogy felborítsam azokat a kocsikat, hogy elkergessem az angolokat a lakomaasztaloktól, hogy megadjam Írországnak a szeretetet és az irgalmat, melyet Isten megtagadott tőle. Scarlett megdöbbent az istenkáromláson. – Pokolra fogsz jutni! – A pokolban élek! Amikor katonákat látok, akik gúnyolnak egy anyát, mert koldulnia kell, hogy élelmet szerezzen a gyermekeinek, az a pokol látomása. Amikor azt látom, hogy öregembereket löknek az úttest sarába, hogy a katonáké legyen a járda, akkor a poklot látom. Amikor kilakoltatást, korbácsolást látok, amikor a nyikorgó gabonás szekereket látom elhaladni egy család előtt, melyet egy tenyérnyi krumpliföld választ el a haláltól, akkor azt mondom, hogy egész Írország maga a pokol, és boldogan szenvedem el a halált, majd az örökkévalóságig tartó kínt, hogy az ír népet egyetlen órányi földi pokoltól megmentsem. Scarlettet megrázta Colum hevessége. Minden erejével próbálta megérteni. Ha mondjuk nem lett volna ott, amikor az angolok megjelentek a faltörő kossal Daniel házánál? Ha mondjuk elfogyott volna minden pénze és Cica éhezne… Ha mondjuk az angol katonák valóban olyanok, mint a jenkik, és elhajtanák az állatait, fölégetnék zsengén zöldellő földjeit… Tudta, hogy mi az, tehetetlenül állni egy hadsereggel szemben. Ismerte az éhség érzését. Ezeket az emlékeket aranyhegyek sem takarhatnák el. – Hogyan segíthetek nektek? – kérdezte Columot. Mert a férfi Írországért harcol, és Írország az ő népének és gyermekének otthona. 68 A hajóskapitány felesége piros arcú, vaskos asszony volt, aki egyetlen pillantást vetett Cicára, majd felé nyújtotta karját: – Idejön hozzám? Cica is nyújtogatni kezdte kezecskéjét. Scarlett bizonyosan tudta, hogy Cicát az asszony nyakában láncon függő szemüveg érdekli, de nem szólt. Mindig boldogan hallgatta, ha csodálták Cicát, s a kapitányné most épp ezt tette. – Milyen gyönyörű csöppség… nem, kicsi csillagom, az orrodra köll tenni, nem a szádra… ez a gyönyörű barna bőr… spanyol volt a papa? Scarlett agya villámgyorsan fordult. – A nagymama – mondta. – Pompás. – A kapitányné kimenekítette a pápaszemet Cica ujjai közül, s helyébe a hajó kétszersültkészletének egy darabját dugta. – Négyszeres nagymama vagyok, s ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Akkor kezdtem el a kapitánnyal hajózni, amikor a gyermekek kirepültek, mert nem bírtam az üres házat. De azóta új öröm jött az életembe: az unokáim. Savannah után Philadelphiába megyünk árut rakodni, és lesz két napom a lányommal meg a két gyerekével. Lyukat fog beszélni a hasamba, mire kiérünk az öbölből, gondolta Scarlett. Ezzel én két hetet nem bírok ki. Hamar rájött, hogy nincs mitől tartania. A kapitányné olyan gyakran ismételte ugyanazt a néhány dolgot, hogy Scarlettnek csak bólogatnia kellett, időnként azt mondani: „Jóságos ég!”, és oda se figyelt. Az idős asszony viszont nagyszerűen elvolt Cicával. Scarlett nyugodtan járkálhatott a

fedélzeten, nem kellett a baba miatt aggódnia. Minden erejét összeszedve gondolkodott, míg a sós szél az arcába vágott. Többnyire terveket forgatott a fejében. Temérdek dolga lesz. Vevőt kell találnia a boltjára. Aztán ott van a ház a Barackfa utcában. À fenntartását Rhett fizeti, de nevetséges dolog volna hagyni, hogy ott álljon üresen, ha ő soha többet nem fogja használni. El fogja adni a Barackfa utcai házat és a boltot. És a kocsmát. Azért igazán kár. A kocsma pompás bevételt hozott, és semmi gond nem volt vele. De eldöntötte, hogy minden szálat elvág, és megszabadul Atlantától, akkor hát a kocsma sem maradhat. Mi legyen a házakkal, melyeknek építésébe belekezdett? Erről a munkáról már nem tudott semmit. Utána kell néznie, és megbizonyosodnia, hogy az építész ma is Ashley faanyagát használja… Meg kell győződnie róla, hogy Ashley jól van. Meg hogy Beau. Megígérte Melanie-nak. Akkor, ha Atlantában végzett, elutazik Tarára. Annak a végén kell következnie. Mert ha egyszer Wade és Ella megtudja, hogy hazajönnek vele, akkor már nagyon fogják várni az utazást. Nem volna szép dolog bizonytalanságban hagyni őket. A legnehezebb pedig az lesz, hogy búcsút vegyen Tarától. Gyorsan túl kell majd esnie rajta, akkor nem fáj annyira. Rettenetesen vágyott rá, hogy meglássa. Lassan, hosszan haladt fölfelé a hajó a Savannah folyón, a tengertől a város felé; úgy tetszett, sose lesz vége az útnak. Gőzhajtású vontatóhajó húzta át a vitorlást a csatornán. Scarlett nyugtalanul járt a fedélzet egyik oldalától a másikig, karján Cicával, megpróbált örömöt találni abban, hogy a kicsi milyen izgatottan fogadja, amikor a mocsári madarak egyszerre fölröppennek. Nagyon közel vannak már; miért nem tudnak végre odaérni? Látni akarja Amerikát, amerikai hangokat akar hallani. Végre. Eljött a város. A kikötő. – Aztán figyelj, Cica, figyelj az énekre. A fekete emberek dalára. Itt vagyunk a Délen, érzed a nap hevét? Minden áldott nap így lesz. Drágám, Cicám, mama hazaérkezett. Maureen konyhájában semmi sem változott. Ugyanolyan volt a család is. Az áradó szeretet. Az O'Hara gyerekek rajzása. Patricia kisbabája fiú volt, idestova egyéves, Katie pedig gyereket várt. Cica azonnal beleilleszkedett a három ház napi életmenetébe. Kíváncsian figyelte a többi gyereket, meghúzta a hajukat, hagyta, hogy meghúzzák az övét. Egy lett közülük. Scarlettet elfogta a féltékenység. Egyáltalán nem fogok hiányozni neki, én meg képtelen vagyok itt hagyni, de meg kell tennem. Atlantában sokan ismerik Rhettet, s még beszélnének neki a kicsiről. Márpedig én megölöm inkább azt az embert, de nem hagyom, hogy elvegye tőlem a gyerekemet. Nem vihetem magammal. Nincs más választásom. Minél előbb indulok, annál hamarább érek vissza, s elhozom neki ajándékba a bátyját meg a nővérét. Táviratozott Henry bácsi irodájába, Pansynek a Barackfa utcai házba, s május tizenkettedikén felszállt az atlantai vonatra. Izgatott volt és ideges. Olyan hosszú ideig oda volt – azalatt bármi megtörténhetett. Most nem fog ezen rágódni, megtud mindent idejében. Addig pedig csak élvezi a forró georgiai napot, a szép ruhák örömét. A hajón gyászt kellett viselnie, de most smaragdzöld ír vászonban tündökölt. Scarlett azonban elfelejtette, hogy milyen piszkosak az amerikai vonatok. A vagon két végén elhelyezett köpőcsészékből hamarosan undorító szagú dohánylé folyt ki. Az átjáró piszkos szeméthalmazzá változott, mire húsz mérföldet megtettek. Részeg ember dülöngélt el az ülése mellett, s Scarlett egyszerre rájött, hogy nem lett volna szabad egyedül nekivágnia az útnak. Hiszen akárki odább teheti a kis kézipoggyászomat, és leülhet mellém. Mi Írországba» sokkal jobban csináljuk a dolgokat. Az első osztály az első osztályt jelent. Senki nem tolakodhat oda az ember saját kis fülkéjébe. Védekezésül a nyitott savannah-i újságot tartotta maga elé. Szépséges vászonruhája máris gyűrött és poros volt. Az atlantai állomás hangzavarától és a Five Points forgatagának megvadultan ordítozó kocsisaitól Scarlettet elfogta az izgalom, szíve hevesen dobogott, s egykettőre feledésbe merült a vonat mocska. Micsoda nyüzsgés van itt, micsoda élet, micsoda örök változás! Házak álltak, melyeket még nem látott, a boltok homlokzatán új nevek. Lárma, sietség, lökdösődés. Mohón bámult kocsija ablakán kifelé a Barackfa utcai házakra, sorolta magában, melyiknek ki a tulajdonosa, s észrevette, hogy jobb idők köszöntöttek rájuk. Merriwetherék új tetőt csináltattak. Meade-ék újrafestették a házukat. Már nem volt olyan kopott minden, mint amikor másfél évvel ezelőtt járt itt. S itt van a saját háza. Nem is emlékeztem, hogy így be van szorítva a telekre. Jóformán nincs udvara. Mindig ilyen közel volt az utca? Az Isten szerelmére, de buta vagyok! Mit számít az? Hiszen

úgyis eladom, eldöntöttem. Nem jó idő ez most az eladásra, mondta Henry Hamilton. A válság nem enyhült, az üzlet mindenütt pang. S a legjobban az ingatlanpiacot érintette a baj, az ingatlanok közül pedig a legjobban az övéhez hasonló nagy házakat. Az emberek sorsa romlott, nem javult. Mostanában a kicsi házak, amilyeneket Scarlett a város szé– . lén építtetett, olyan gyorsan kelnek el, ahogy felhúzzák őket. Azokkal vagyont keresett. Egyébként is, miért akarja eladni? Neki nem kerül semmibe, minden számlát Rhett fizet, ráadásul fölös pénzből. Úgy néz rám, gondolta Scarlett, mintha rossz szagom volna, vagy valami efféle. Engem kárhoztat a válásért. Egy percre kedve támadt tiltakozni. Elmondani a maga igazságát, elmondani, mi történt valójában. Az egyetlen ember, aki mellettem maradt, Henry bácsi. Ha ő nincs, egy lélek sem volna Atlantában, aki nem vet meg. S az egész mit se számít. Ez a gondolat úgy szikrázott fel az agyában, mint egy csillagszóró. Henry Hamiltonnak nincs igaza, ha megítél, mint ahogy egész Atlantában senkinek nincs igaza, amikor megítél. Nem vagyok olyan, mint ők, de nem is akarok olyan lenni. Másmilyen vagyok, saját magam vagyok. Én vagyok az O'Hara úrnő. – Ha nem akarsz bajmolódni a házam eladásával, Henry, nem fogom rossz néven venni – mondta. – Csak szólj. – Viselkedésén egyszerű méltóság látszott. – Öreg vagyok én már, Scarlett. Bizonnyal jobb lenne, ha fiatalabb ügyvédet keresnél. Scarlett fölállt, kezet nyújtott, és őszinte szeretettel mosolygott a férfira. Csak amikor elment, akkor tudta megfogalmazni az öregember a változást. – Scarlett felnőtt. Már nem is szólít Henry bácsinak. – Idehaza van Mrs. Butler? Scarlett azonnal felismerte Ashley hangját. Kirohant a nappaliból az előtérbe, keze gyors mozdulatával elhessentette a szobalányt, aki ajtót nyitott. – Drága Ashley, olyan boldog vagyok, hogy találkozunk. – Két kézzel nyúlt a férfi felé. Ashley szorosan a maga kezébe fogta a kinyújtott kezet, s lepillantott Scarlettre. – Scarlett, szebb vagy, mint valaha. Jót tesz a külföldi levegő. Mesélj, merre jártál, mit csináltál. Henry bácsi elmondta, hogy elmentél Savannah-ba, azután szem elől vesztél. Mindenki tudni szeretett volna rólad. Azt lefogadom, különösen a te viperanyelvű húgod, gondolta Scarlett. – Gyere be, ülj le – szólt. – Meghalok a kíváncsiságtól. A szobalány ott várakozott. Scarlett, ahogy elment mellette, halkan odaszólt neki. – Hozz egy kanna kávét és valami süteményt. Előrement a nappaliba, leült a kerevet egyik sarkába, és megpaskolta maga mellett az ülést. – Ülj ide mellém, Ashley, gyere. Meg akarlak nézni magamnak. – Hála Istennek, Ashley arcáról elszállt a mélabú. Henry Hamiltonnak alighanem igaza volt, amikor úgy ítélte, hogy Ashley jól van. Scarlett lebocsátott szempilláján keresztül figyelte a férfit, s közben helyet csinált az asztalon a kávéstálcának. Ashley Wilkes ma is jó kiállású férfi. Keskeny arcát, arisztokratikus vonásait az évek csak előkelőbbé tették. De többnek látszik a koránál. Legfeljebb negyven ha lehet, gondolta Scarlett, haja azonban már inkább ezüst, mint arany. Bizonyára ma is rengeteg időt tölt a fűrésztelepen, akárcsak azelőtt, nagyon jó színben van, elmúlt róla az az irodai sápadtság. Scarlett mosolyogva nézett fel. Jó újra látni Ashleyt. Különösen, hogy ilyen jó erőben találja. A Melanie előtt vállalt kötelezettségét most nem érezte olyan nyomasztónak. – Hogy van Pitty néni? És India? És Beau? Bizonyára már kész férfi. Pitty és India ugyanúgy van, mondta Ashley, és elhúzta a száját. Pitty minden elhaladó árnyéktól rosszul lesz, India pedig szorgosan dolgozik a bizottságokban, Atlanta erkölcsi állapotát javítandó. Gyalázatosan elkényezteti őt a két öreglány, azon versengve, melyikük a jobb tyúkanyó. Megpróbálták elkényeztetni Beau-t is, ő azonban nem kért belőle. Ashley szürke szemében büszkeség csillant. Beau igazi kis férfi. Idestova tizenkét éves, de aki ránéz, tizenötnek gondolná. Ő a vezére annak a kis társaságnak, melyet a környékbeli gyerekek szerveztek. Pitty hátsó udvarában faházat építettek maguknak a legjobb deszkából, melyet a fűrészmalom termel. Beau intézte az egészet, máris többet tud a faiparról, mint az apja, mondta Ashley, hangjában szomorúság és csodálat keverékével. Majd szétfeszítette mellét a büszkeség, mikor kijelentette, hogy a gyerekből akár még tudós is lehet. Máris díjat nyert az iskolában latin fogalmazásból, olyan könyveket olvas, aminőket az ő korában még nem

szoktak… – De biztosan untatlak, Scarlett. Nehéz lehet kibírni a hencegő apákat. – Egy csöppet sem, Ashley – hazudta Scarlett. Könyv, könyv, könyv, mindig ez volt a baj a Wilkes családdal. Könyvből tanultak élni, nem az életből. De ez a fiú talán mégiscsak épkézláb ember lesz. Ha már most kiismeri magát a faiparban, akkor nem reménytelen eset. Csak nehogy Ashley megmakacsolja magát, akkor teljesíteni tudja azt az egy ígéretét, melyet Mellynek tett. Rátette a kezét Ashley karjára. – Nagy szívességet kell kérnem tőled – mondta. Szeme esedezve tágra nyílt. – Bármit kérhetsz, Scarlett, hiszen tudhatod – Ashley betakarta kezével az asszony kezét. – Szeretném, ha megígérnél valamit. Engedd meg, hogy egyetemre küldj em Beaut-t, aztán Wadedel a Nagy Túrára. Nagyon sokat jelentene nekem… hiszen úgy gondolok rá, mintha a saját fiam volna, tudod, ott voltam, mikor született. Mostanában igazán rengeteg pénzhez jutottam, úgyhogy a pénz nem okozna gondot. Nem lehetsz olyan gonosz, hogy nemet mondasz. – Scarlett… – Ashley arcáról lehervadt a mosoly. Nagyon komolynak látszott. Az ördögbe, ez nem lesz könnyű. Hála Istennek, itt ez a tohonya lány a kávéval. Előtte Ashley mégsem beszélhet, úgyhogy mielőtt nemet mondana, újból rázendíthetek. – Hány kanál cukorral, Ashley? Megcsinálom a kávédat. Ashley kivette a kezéből a csészét, és lerakta az asztalra. – Hagyjuk a kávét egy percre, Scarlett. – Kezébe vette az asszony kezét. – Nézz reám, kedves. – Szeme szelíden sugárzott. Kivert mindent Scarlett fejéből. Nohát, majdnem olyan, mint a hajdani Ashley, Ashley Wilkes a Tizenkét Tölgyön. – Tudom, hogyan jutottat pénzhez, Scarlett. Henry bácsinak kicsúszott a száján egy megjegyzés. Képzelem, hogy érezheted magad. De ne bánkódj. Rhett sose volt méltó hozzád, örülj, hogy megszabadultál tőle, nem számít, hogyan. Most már elfelejtheted az egészet, mintha meg se történt volna. Az ördögbe! Ashley meg fogja kérni a kezemet! – Megszabadultál hát Rhett-től. Scarlett, mondd, hogy hozzám jössz feleségül, és én arra fogom szánni az életemet, hogy olyan boldoggá tegyelek, ahogy megérdemled. Volt idő, amikor az üdvösségemet adtam volna .ezekért a szavakért, gondolta Scarlett, micsoda igazságtalanság, hogy most csak hallgatom őket, és az égvilágon semmit nem érzek! Miért is kellett Ashleynek ezt tennie? S már tudta a választ, mielőtt a kérdés megfogalmazódott volna benne, A régi pletyka miatt, mely a feledés homályába látszott merülni. Ashley eltökélte magát, hogy visszaállítja Scarlett becsületét az atlantai társaság előtt. Istenem, mennyire jellemző rá! Ashley akkor is úriemberként fog cselekedni, ha az egész életét teszi vele tönkre. S mellékesen az enyémet is. Felteszem, hogy erre egyetlen gondolatot sem pazarolt. Scarlett elharapta a mondanivalóját, nehogy rázúdítsa a haragját a férfira. Szegény Ashley. Nem az ő hibája, hogy olyan, amilyen. Megmondta Rhett: Ashley a háború előtti korból maradt itt. A mai világban nem találja a helyét. Nem szabad dühösnek vagy komisznak lennem. Nem akarok senkit sem elveszíteni a régi szép időkből. Abból a világból más sem maradt, csak az emlékek, és az emberek, akikkel megoszthatom őket. – Drága, drága Ashley – szólalt meg Scarlett. – Nem akarok hozzád menni feleségül. Ez a nagy igazság. Nem akarlak hitegetni, nem akarok hazudni, s nem akarom, hogy epekedj utánam. Öreg vagyok én már ehhez, meg aztán túlságosan szeretlek is. Mindig fontos helyed volt az életemben, és az is lesz. Engedd, hogy így maradjon. – Hogyne, drágám, megtisztel, hogy így érzel. Nem foglak többet zaklatni, nem hozom többet szóba a házasságot. – Elmosolyodott, és most olyan fiatalnak látszott, annyira hasonlított a régi Ashleyre a Tizenkét Tölgyön, hogy Scarlettnek összeszorult a szíve. Drága, drága Ashley. Soha nem szabad rájönnie, hogy Scarlett tisztán hallotta hangjában a megkönnyebbülést. Minden így jó, ahogy van. Nem, jobb, mint jó. Most már igazán barátok lehetnek. Szépen lezárták a múltat. – Mit tervezel, Scarlett? Remélem, egyszer s mindenkorra hazajöttél! Scarlett már akkor felkészült erre a kérdésre, mikor a hajó még vitorlát sem bontott Galwayben. Úgy kell intéznie, hogy Atlantából soha senki meg ne találhassa, mert akkor Rhett rájönne a gyönge pontjára, és elvenné tőle Cicát. – Mindent eladok, Ashley, egy időre minden kötöttségtől szabadulni akarok. Savannah-i látogatásom után elmentem a papa családjához Írországba, aztán meg csak úgy utazgattam. – Vigyázat, óvatosan minden szóval. Ashley világot látott ember, egy pillanat alatt rajtakapja, ha olyan

helyről beszél, ahol nem járt. – Valahogy úgy alakult, hogy sohasem jutottam el Londonba. Azt hiszem, ott fogok egy időre megtelepedni. Segíts, Ashley. Jó ötletnek tartod Londont? – Scarlett még Melanie-tól tudta, hogy Ashley szerint London a világ legtökéletesebb városa. Most majd beszél, beszél, beszél, és megfeledkezik a kérdezősködésről. – Pompás délután volt, Ashley. Ugye eljössz máskor is? Egy darabig itt leszek, amíg rendbe nem teszem a dolgokat. – Amilyen sűrűn csak tudok. Kivételes öröm veled lennem. – Ashley átvette a kalapját és a kesztyűjét a szobalánytól. — Isten veled, Scarlett. – Isten veled. Jaj, Ashley, ugye teljesíted a kérésemet? – Nem is tudom… – Esküszöm neked, Ashley Wilkes, ha nem hagyod, hogy tegyek egy kis alapítványt Beau javára, patakokban fognak folyni a könnyeim. S te épp jól tudod, mint én, hogy úriember nem ríkat meg szándékosan egy hölgyet. Ashley Scarlett keze fölé hajolt. – Azt hittem, hogy nagyon megváltoztál, Scarlett, de hát tévedtem. Változatlanul a kisujj ad köré tudod csavarni a férfiakat, s még örülnek is neki. Nem volnék jó apa, ha megfosztanám Beau-t az ajándékodtól. – Kedves Ashley, szeretlek és mindig is szeretni foglak. Köszönöm. Most majd szaladsz a konyhába mesélni, gondolta Scarlett, amíg nézte, ahogy a szobalány becsukja az ajtót Ashley után. Alighanem jó kis témát adott a vén pletykafészkeknek. Mindegy, szeretem Ashleyt, mindig is szeretni fogom, úgysem érti azt senki. Sokkal tovább húzódtak Atlantában a dolgok, mint Scarlett képzelte. Csak június tizedikén tudott Tarára indulni. Máris csaknem egy hónapja távol Cicától! Ki se bírom. Egészen elfelejthet/Lehet, hogy elmulasztottam, amikor új foga jött. Vagy kettő is. Nyűgösködött, és senki nem jött rá, hogy kutya baja lenne, ha pancsolhatna egy kicsit. És olyan nagy a hőség is. Kiütést kaphat a nagy melegtől. Kicsi ír baba, hát mit tudhatna a rekkenő hőségről? Utolsó atlantai hetében Scarlett olyan ideges volt, hogy alig tudott aludni. Miért nem esik már egy csepp eső? A vörös por, ha letörölték is, fél óra alatt beborított mindent. De amint egyszer fenn ült a vonaton Jonesboro felé, elszállt belőle a feszültség. Bár késedelmesen, de mindent elvégzett, amit szándékozott, méghozzá jobban, mint akár Henry Hamilton, akár az új ügyvédje gondolta. Természetesen a kocsma volt a legegyszerűbb. A válságban megnőtt a forgalma és az értéke. A bolt miatt Scarlett sokat búsult. Többet ért a telek, mint a működő bolt, az új tulajdonosok le fogják bontani, és nyolc emelet magas házat építenek a helyébe. Five Points legalább megmaradt Five Pointsnak, válság ide, válság oda. A két ingatlan eladásából sikerült annyi pénzt kihoznia, hogy vásároljon rajta újabb ötven hektár földet, s azon még száz városszéli házat épít. Néhány évre jómódot teremt vele Ashleynek. Ráadásul az építési vállalkozó elmondta, hogy újabban már a többi vállalkozó is csak Ashleytől vásárol. Megbízhatnak benne, sosem ad el nekik nyers fát, amit nem lehet elmondani a többi atlantai fűrésztelepről. Úgy festett, hogy Ashley magamaga ellenére sikeres ember lett. Scarlett maga pedig egy vagyont fog keresni. Henry Hamilton ezt jól látta. A kis házacskák azonnal elkelnek, amint felépültek. Hasznot hoztak. Rengeteg hasznot. Scarlett egyenesen meghökkent, amikor meglátta, mi temérdek pénz halmozódott fel a bankszámláján. Elég lesz mindenre, ami felől Ballyharán aggódott azok alatt a hónapok alatt, amikor minden csak kiadás volt és oly kevés a bevétel. Most zöld ágra vergődött. Az aratás csak tiszta bevétel lesz, azonkívül meghozza a jövő évi vetőmagot. A falusi bérleti díjak is növekedni fognak. Mielőtt elutazott, egy kádár érdeklődött az egyik üres ház iránt, és Colum talált egy szabót egy másikra. Ugyanígy járt volna el akkor is, ha nem keres ilyen sok pénzt, de így, hogy keres, sokkal könnyebb lesz a dolga. Az építési vállalkozót arra utasította, hogy a jövőbeli bevételeket mind Savannah-ba küldje Stephen O'Harának. Neki akkor lesz elég pénze, hogy végrehajtsa Colum utasításait. Furcsa dolog ez a Barackfa utcai házzal, gondolta Scarlett. Azt hittem volna, hogy fájni fog, ha megválók tőle. Végül is itt éltem Rhett-tel, itt született Bonnié, s itt töltötte borzasztóan rövid kis életét. És csak egyet érzek: megkönnyebbülést. Amikor az a lányiskola megtette az ajánlatát, legszívesebben összecsókoltam volna a savanyú képű, öreg igazgatónőt. Úgy éreztem, mintha

lehullottak volna rólam a láncok. Most már szabad vagyok. Nincs több kötelezettségem Atlantában. Semmi sem fűz már ide. Scarlett magában mosolygott. Épp mint a fűző. Azóta, hogy Colum és Kathleen Galwayben levagdalták róla, soha többet nem fűzte be magát. A dereka pár hüvelyknyivel vastagabb, de még így is karcsúbb, mint a legtöbb asszonyé, kiket úgy befűztek, hogy levegőt is alig kapnak. Ö kényelmesen jár – annyira legalábbis, amennyire lehet ebben a hőségben. És fel tud öltözni egyedül, nincs rászorulva a szobalány segítségére. És dús kon-tyát is ügyesen meg tudja fésülni ő maga. Csodás dolog nem törődni vele, hogy mások mit tesznek és mit nem tesznek, mit helyeselnek és mit helytelenítenek. A legcsodálatosabb pedig: hazamenni az egyik Tarára, s onnan hazavinni a gyerekeit a másikra. Hamarosan együtt lesz a drága kis Cicájával. És aztán újra Írország friss, édes, eső mosta hűvösében. Scarlett keze a zacskóra tévedt, amelyet az ölében tartott. Az első dolga az lesz, hogy Ballyhara földjét elviszi apja sírjára. Látsz engem onnan, ahol vagy, papa? Olyan büszke lennél a te Katie Scarlettedre, papa! Én vagyok az O'Hara úrnő. 69 Will Benteen a jonesborói állomáson várt rá. Scarlett rápillantott Will cserzett arcára, megtévesztőén lazának látszó tartására, és fülig szaladt a szája. Talán Will az egyetlen ember a világon, aki falábon is könnyednek látszik. Viharosan átölelte. – Az ég szerelmére, Scarlett, máskor figyelmeztess. Majdnem hanyatt estem. De örülök neked! – Én is örülök neked, Will. Azt hiszem, egész úton senkinek nem örültem ennyire. – S ez volt az igazság. Will közelebb állt a szívéhez, mint akár a savannah-i O'Hara család. Talán mert együtt élték át a nehéz időket, talán mert Will éppúgy szereti Tarát, ahogy ő. Vagy pusztán csak mert ilyen becsületes, jó ember. – Hol van a komornád, Scarlett? – Á, nem bíbelődöm én már komornákkal. Sok mindennel nem bíbelődöm, amivel azelőtt. Will szájában a szalmaszál az egyik sarokból a másikba vándorolt. – Veszem észre – mondta tömören. Scarlett elnevette magát. Sose gondolt még rá, hogyan érezhet egy férfi, ha átölel egy nőt, akin nincs fűző. – Nem bújok én már ketrecbe, Will, soha semmilyen ketrecbe – mondta. Bár elmondhatná neki, gondolta, hogy mitől boldog, beszélhetne Cicáról, Ballyharáról. Willnek magának azonnal el is mondott volna mindent, őbenne megbízik. Csakhogy Will Suellen férje, s a húgában egy fikarcnyit sem bízik meg. És Will bizony kötelességének érezhetij hogy mindenről beszámoljon az asszonynak. így hát Scarlettnek vigyáznia kellett, nehogy eljárjon a nyelve. Felmászott a szekér ülésére; a bricskát Scarlett tudomása szerint Will sosem használja. Most is, hogy kijött elé a vonathoz, egy füst alatt nagy bevásárlást csapott Jonesboróban. A szekér már tele volt zsákokkal és ládákkal. – No mesélj, Will, mi újság – szólt Scarlett, ahogy nekieredtek az útnak. – Olyan rég nem tudok rólatok semmit. – Lássuk csak! Alighanem a gyerekekről akarsz először hallani. Ella és a mi Susie-nk sülve-főve együtt vannak. Susie egy kicsivel fiatalabb, így aztán Ella anyáskodik fölötte, ami nem árt neki. Wadeet nem fogod megismerni. Januárban, amikor betöltötte a tizennégyet, nyúlni kezdett, úgy, hogy meg se akar állni. És akármilyen vékonynak látszik, erős, mint az öszvér. Úgy is dolgozik. Neki köszönhetem, hogy ebben az évben húszhektárnyi szűzföld vár aratásra. Scarlett elmosolyodott. Milyen nagy segítség lesz a fiú Ballyharán, és hogy fogja élvezni. Sose gondolta volna, hogy született földművelő a fia. Papára hasonlít. – A mi Marthánk most hétéves, és Jane, a legkisebb szeptemberben volt kettő. Suellennek tavaly oda lett egy kisbabája, leányka volt az is. – Jaj, Will, de sajnálom. – Úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki újra – szólt Will. – Suellen nagyon nehezen törődött bele, de a doktor ezt tanácsolta. Megvan a három egészséges kislányunk, s a legtöbb embert ennél kevesebb is boldoggá tenné. Persze szerettem volna fiút is, melyik férfi nem szeretne, de nem panaszkodom. Meg hát Wade olyan fiam, hogy kívánni sem lehet jobbat. Nagyszerű gyerek az, Scarlett. Az asszony boldogan hallgatta. És meglepődve. Willnek igaza lehet, nem fogja megismerni Wadeet. Legalábbis ha csakugyan olyan, amilyennek Will leírja. Scarlett emlékezetében egy félős,

nyúlszívű, sápadt kisfiú élt. – Annyira szeretem Wade-et, hogy a kedvéért ráálltam, beszélek veled, bár amúgy nem szívesen ütöm bele az orromat a mások dolgába. Fél tőled egy kicsit, Scarlett, mindig is félt. Akárhogy is, azt szeretné, ha én mondanám el .neked: nem akar többet tanulni. Az itteni iskolával ebben a hónapban végzett, s a törvény szerint ennyi elég. Scarlett megrázta a fejét. – Nem, Will. Megmondhatod neki te, vagy megmondom én. Az apja egyetemre járt, oda fog járni Wade is. Ne vedd hántásnak, Will, de tanulás nélkül senki sem viszi sokra. – Nem veszem hántásnak. Te se vedd annak, de azt hiszem, tévedsz. Wade ír, olvas, számol, amennyire egy földműves embernek szüksége van. Mert az akar lenni. Földműves. Pontosabban szólva: Tara földjét akarja művelni. Azt mondja, a nagyapjának se volt több iskolája, mint neki, mégis felépítette Tarát. Nem érti, miért kéne neki másnak lennie. Ez a fiú, Scarlett, nem olyan, mint én. Az ördögbe is, én a nevemet is alig tudom leírni. Ö meg négy évig járt abba a fényes atlantai iskolába, amelyikbe beírattad, aztán még három évet töltött el az itteni iskolában meg a földeken. Tud mindent, amit egy falusi gyereknek tudnia kell. Mert falusi gyerek a te fiad, Scarlett, és nagyon i jól elvan vele. Még nézni is rossz lenne, ha megkavarnád. Scarlett dühbe gurult. Mit képzel Will Benteen, kivel beszél? Wade-nek ő az anyja, ő tudja, mi válik a fiú hasznára. – Ha már egyszer úgyis dühös vagy, legjobb, ha végigmondom a magamét – folytatta Will a maga vontatott, délies beszédmódján. Mereven maga elé szegezte tekintetét a porosvörös útra. – Megmutatták nekem Tara új papirosait odaát a megyei bíróságon. Úgy fest, a tied lett Carreen része. Nem tudom, Scarlett, miben sántikálsz, nem is vagyok rá kíváncsi. De mondanék valamit. Hajon nekem valaki, és mindenféle hivatalos papirosokat lebegtetve el akarja venni tőlem Tarát, azt én az útelágazásnál csőre töltött puskával fogom várni. – Esküszöm egy rakás bibliára, Will, hogy semmit sem tervezek Tarával. – Scarlett hálát adott az Istennek, hogy ez az igazság. Will lágy beszéde, vontatottan kiejtett orrhangjai félelmetesebbek voltak, mint a leghangosabb kiáltás. – Örömmel hallom. Ahogy én látom, Tarát Wade-nek kéne megkapnia. Ö apád egyetlen fiúunokája, s úgy van az rendjén, ha a föld a családban marad. Remélem, békén hagyod a fiút, ott, ahol van, lehessen a jobbkezem, akárha a fiam volna, ahogy az is. Te persze majd azt teszel, amit jónak látsz. Mindig is ilyen voltál. De én szavamat adtam Wade-nek, hogy beszélek veled, hát most beszéltem. Felőlem be is fejezhetjük. Elmondtam, amit akartam. – Meg fogom gondolni – ígérte Scarlett. A szekér tovább nyikorgott az ismerős úton, és Scarlett látta, hogy azt a földet, amelyet megművelt mezőként ismert, most dudva, muhar lepi. Legszívesebben elsírta volna magát. Will észrevette, hogy meggörnyed a válla, legörbül a szája. – Hol jártál az elmúlt két évben, Scarlett? Ha nincs Carreen, azt se tudjuk, hogy egyáltalán elmentél, de később ő is nyomodat vesztette. Scarlett mosolyt erőltetett magára. – Kalandoztam, Will, utaztam szerteszéjjel. Meglátogattam az O'Hara rokonságomat is. Egy csomóan Savannah-ban élnek, s olyan kedves emberek, hogy nem akad párjuk. Sokáig náluk laktam. Aztán elutaztam Írországba, és ott újabb rokonokkal találkoztam. El se tudod képzelni, mennyi O'Hara van a földön. – Könnyek fojtogatták a torkát. A melléhez szorította a bőrzacskót. – Will, hoztam valamit a papának. Megkérhetlek, hogy tégy le a temetőnél, és vigyázz, hogy egy kis ideig egyedül lehessek? – Persze, Scarlett. Scarlett a napon térdelt Gerald O'Hara sírjánál. Ujjai között átpergett a fekete ír termőföld, és egybekeveredett Georgia vörös agyagával. – Papa, papa – mormolta, s beszédének irama olyan volt, mint az íreké. – Bizony, nagyszerű hely az a Meath grófság. Megtartottak jó emlékezetükben, papa, mindannyian. Nem tudtam, papa, sajnálom. Nem tudtam, hogy szép nagy virrasztást kellett volna rendezni neked, s elmesélni gyerekkorodból mind az összes történetet. – Fölemelte a fejét, és a napfény megcsillant az arcán lecsurgó könnyeken. Akadozó hangja fátyolos volt a sírástól, de megtette, ami telt tőle mély fájdalmában. Mért hagytál el engem? Ochón! Ochón, Ochón, Ullagón Ó! Scarlett áldotta az eszét, amiért nem mondta el senkinek Savannah-ban azt a tervét, hogy Wade-et

és Ellát magával viszi Írországba. Legalább nem kellett magyarázkodnia, hogy miért hagyja őket Tarán. Megszégyenítő lett volna elmondani az igazságot: a tulajdon gyerekei nem kérnek belőle, idegenek neki, s ő nekik. Nem volt képes beismerni senkinek, még önmagának sem, hogy mennyire fáj, ami történt, s hogy milyen súlyos szemrehányást tesz magának érte. Hitványnak és becstelennek érezte magát; még Ella és Wade kitörő örömét sem tudta igazán jó szívvel fogadni. Tarán minden bántotta. Idegenül érezte magát. Robillard nagymama arcképén kívül szinte semmire sem ismert rá a házban. Suellen arra fordította a pénzt, hogy minden hónapban új bútort és berendezési tárgyakat vett. Karcolás se volt az asztalok lapján, fényük vakította Scarlett szemét, a szőnyegek és függönyök rikító színekben pompáztak. Rájuk nézni is rossz volt. És a rekkenő hőség, melyre Scarlett úgy vágyott az ír esők közepette, az egész Tarán töltött hétre megfájdította a fejét. Örömmel látogatta meg Alex és Sally Fontaine-t, de az új kicsinyükről csak az jutott eszébe, mennyire hiányzik neki Cica. Egyedül Tarletonéknál érezte jól magát. Virágzott a gazdaságuk, és Mrs. Tarleton megállás nélkül kotyogott a vemhes kancájáról meg a háromesztendős csikójához fűzött várakozásairól, s elvárta, hogy Scarlett megcsodálja az istállóját. Clayton megyében mindig az volt a legjobb, hogy könnyen jártak látogatóba egymáshoz az emberek, nem vártak meghívást. Mégis örült, hogy otthagyhatja Tarát, de közben bántotta az öröme. Ha nem tudja, hogy Wade élhal Taráért, Scarlettnek a szíve szakad meg a gondolattól, hogy ő már csak megszabadulni vágyik tőle. így legalább a fia a helyére lép. A tarai látogatás után felkereste Atlantában az új ügyvédjét, s végrendeletet íratott, melyben Tara ráeső kétharmadát a fiára hagyta. Nem akart úgy eljárni, mint az apja és Dániel bácsi, akik annyi zűrzavart hagytak maguk után. Mert ha Will halna meg elébb, Suellenben csöppet sem lehetne bízni. Scarlett nagy kanyarítással aláírta az okmányt, és szabad volt. És visszatérhetett Cicájához. Aki egy másodperc alatt begyógyította Scarlett minden sebét. Amikor a kicsi meglátta őt, felragyogott az arca, kis karocskáját felé nyújtotta, várta az ölelést, eltűrte a csókokat. – De szép barna, de szép egészséges! – kiáltott föl Scarlett. – Hát persze – felelte Maureen. – Annyira odavan a napsütésért, hogy ha egy pillanatra hátat fordítunk neki, már veti is le a főkötőjét. Csoda egy kis cigánylány, boldogság vele a nap minden órája. – A nap és az éjszaka – tette hozzá Scarlett, és magához szorította Cicát. Stephen ellátta Scarlettet a szükséges tudnivalókkal a hazaút-ra. Scarlettnek nem tetszett a dolog. Igaz, ami igaz, Stephent se nagyon szerette. De Colum azzal bocsátotta útra, hogy az ügyek Stephen kezében vannak, így hát Scarlett felöltötte gyászruháját, és megtartotta magának a véleményét. A hajó neve Aranygyapjú volt, modern, fényűző jármű. Scarlettnek egy szava sem lehetett a lakosztálya nagyságára vagy kényelmére. A hajó azonban nem egyenesen kelt át az óceánon. Az út egy héttel tovább tartott, pedig Scarlett szeretett volna mielőbb visszaérni Ballyharára, hogy lássa, hogyan áll a vetés. Csak akkor látta meg a hatalmas tájékoztatót a hajó útvonaláról, amikor a feljárón állt, különben az istennek sem megy vele, mondjon Stephen, amit akar. Az Aranygyapjú Savannah-ból, Charlestonból és Bostonból szedte össze utasait, s Liverpoolba és Galwaybe szállította őket. Scarlett hirtelen megfordult, és vissza akart szaladni a partra. Ö nem mehet Charlestonba, semmiképp sem mehet. Akkor Rhett megtudja, hogy a hajón van – Rhett valahogy mindig megtud mindent –, besétál a kajütjébe, és elveszi tőle Cicát. Megölöm inkább azt az embert! A harag elűzte félelmét, s Scarlett visszafordult, és fölment a fedélzetre. Rhett Butler nem fogja elérni, hogy gyáván megfutamodjék. Valamennyi poggyásza a hajón volt már, s nem kétlette, hogy Stephen belecsempészte a Columnak szánt fegyvereket az ő hajóbőröndjeibe. Mindannyian rá hagyatkoznak. Meg aztán haza is akar érni Ballyharára, nem hagyhatja, hogy bárki vagy bármi az útjába álljon. Mire Scarlett a lakosztályába ért, már tomboló haraggal gondolt Rhettre. Több mint egy esztendő eltelt azóta, hogy a férje elvált tőle, s nyomban feleségül vette Anne Hamptont. S ebben az évben Scarlettnek annyi dolga volt, oly sok változás állott be életében, hogy elnyomta a fájdalmat, melyet a férfi okozott. Most azonban belehasított a szívébe, s vele együtt a rettentő félelem Rhett kiszámíthatatlan hatalmától. De a félelem is, a fájdalom is haragba fordult. S a harag erőt ád. Bridie az út egy részén Scarlett-tel tartott. A bostoni O'Harák találtak neki egy jó komornai állást.

Scarlett, míg meg nem tudta, hogy a hajó Charlestonban is megáll, örült Bridie társaságának. De a charlestoni megálló gondolata annyira felidegesítette, hogy kis unokahúgának véget nem érő fecsegése kis híján az őrületbe kergette. Miért nem hagyja békén már ez a Bridie? A lány Patricia szárnyai alatt megtanulta az állásával járó kötelességeket, és valamennyit Scarletten akarta kipróbálni. Keservesen csalódott, amikor rájött, hogy Scarlett már nem hord fűzőt, és fennhangon panaszkodott, mert Scarlettnek egyetlen ruháját sem kellett megjavítani. Scarlett legszívesebben megmondta volna, hogy a komorna első dolga: akkor beszélni, ha kérdezik, de hát szerette Bridie-t, és igazán nem a lányka hibája, hogy meg fognak állni Charlestonban. így aztán mosolyt erőltetett az arcára, s úgy tett, mintha semmi baja sem volna. A hajó éjszaka a part mentén haladt fölfelé, s hajnalra elérte a charlestoni kikötőt. Scarlett egy szemhunyásnyit sem aludt. A napkeltét a fedélzeten köszöntötte. A kikötő tágas szemhatárán rózsás köd lebegett a víz felett. Mögötte az elmosódott, álomszerű és anyagtalan város. A Szent Mihály-templom fehér tornya halvány-halvány rózsaszínben dereng. Scarlett gyöngén hallani vélte az ismerős harangokat a messzeségből, a hajókazán lassú dohogása közben. Most rakodnak ki a halászhajók a piacnál, no nem, ahhoz még egy kicsit korán van, még csak most futnak be. Hiába erőltette szemét, a köd elrejtette a halászhajókat, ha ott jártak is előttük. Összeszedte magát, és megpróbálta felsorolni magában a halfajtákat, a zöldségféléket, a kávéárusok nevét, a kolbászos emberét – bármit, csak elfoglalja az agyát, csak elkergesse azokat az emlékeket, melyekkel nem mert szembenézni. A nap melege azonban tisztára söpörte a háta mögött a látóhatárt, a rózsaszín köd fölemelkedett, Scarlett meglátta a Sumter-erőd himlőhelyes falát az egyik oldalon. Az Aranygyapjú ott úszott be, ahol hajdan Rhett-tel hajózott, vele nevetett –, a delfineken, s vele került a nagy viharba. Az ördög vigye el azt az embert! Gyűlölöm… az utálatos Charlestonjával együtt. Bemegyek a kajütömbe, mondta magában, bezárkózom Cicával; de csak állt a fedélzetbe gyökerezett lábbal. A város lassan nagyobb lett, tisztábban kivehető, s ragyogó fehér, rózsaszín, zöld pasztellárnyalatok rezdültek a reggeli légben. Most már hallotta a Szent Mihály-templom harangjait, érezte a nyíló virágok nehéz, édes, trópusi illatát, látta a park pálmafáit és a kagylózúzalékkal beszórt ösvények opálos csillogását. Majd elhaladt a hajó a Battery korzója mellett. Scarlett jól látta a hajófedélzetről. A Butler-ház oszlopai, melyek a fák csúcsáig értek, az árnyas verandák, a bejárat, a szalon ablakai, az ő hálószobája. Az ablakok! És a távcső a kártyaszobában. Felhúzta a szoknyáját és szaladt. A reggelit a lakosztályba rendelte, és megparancsolta, hogy Bridie maradjon vele és Cicával. Csak itt van biztonságban, bezárva, láthatatlanul. Itt, ahol Rhett nem tudhat meg semmit Cicáról, és nem veheti el. A hajópincér ragyogó fehér abroszt terített Scarlett nappalijának kerek asztalára, majd begördített egy kis kocsit, melyen két emeletben álltak az ezüstharanggal borított tányérok. Bridie vihogott. A pincér, miközben gondosan kirakta a terítékeket és a középső virágdíszt, Charlestonról mesélt. Scarlett alig tudta megállni, hogy ki ne igazítsa, annyi mindent rosszul tudott. De hát skót ember volt, skót hajón, mit is lehetett volna várni tőle? – Öt órakor indulunk tovább – mondta a hajópincér –, addigra berakodnak és felszállnak az új utasok. A hölgyek addig körülnézhetnének a városban. – Kirakta a tányérokat, és sorra leemelte a fedőket. – Van egy csinos kis hintó, és a kocsis tudja, hogy mit érdemes megnézni. Csak ötven penny, vagy amerikai pénzben két és fél dollár. Ott vár a hajópalánk végénél. Ha meg hűvösebbre, vízközelre vágynak, mindjárt a következő mólónál, délnek, van egy csónak, mely fölfelé megy a folyón. Vagy tíz évvel ezelőtt nagy polgárháború dúlt Amerikában. Meg lehet tekinteni a nagy udvarházak romjait, melyeket az egymással küzdő seregek perzseltek fel. De a csónakhoz sietni kell, mert negyven perc múlva indul. Scarlett igyekezett legyűrni egy pirítóst, de a torkán akadt. Az asztalon álló aranyozott óra ketyegése éreztette a percek vánszorgását. Rettenetesen hangos volt. Fél óra múlva Scarlett felugrott. – Kimegyek, Bridie, de te egy lépést se merészelj mozdulni. Nyisd ki a kajütablakot, használd a pálmalegyezőt, ha kell, de te meg Cica itt maradtok, az ajtót ki nem nyitod, akármilyen meleg lesz. Azt rendelsz enni meg inni, amit akarsz. – Hová mész, Scarlett? – Te azzal csak ne törődjél. Visszaérek, mire a hajó újra elindul.

A kirándulóhajó hátsó lapátkerekes, kis gőzhajó volt, ragyogó vörösre, fehérre és kékre festették. Arany betűkkel állt rajta a neve: Abraham Lincoln. Scarlett jól emlékezett rá. Nemegyszer látta, ahogy elhaladt Dunmore Landing mellett. Július havában nem sok ember utazik a Délen. Vele együtt tíz-egynéhány utas volt a kirándulóhajón. Scarlett a felső fedélzeten ült a vászontető alatt, legyezte magát, és átkozta a gyászruháját, melynek hosszú ujja, magas nyaka alatt majd megfőtt a nyári Dél hőségében. Egy piros-fehér csíkos cilindert viselő férfi szócsövön át magyarázott. Scarlett percről percre dühösebb lett rá. Nézd a dagadt jenkijét, gondolta gyűlölettel, ezek ezt mind beveszik. Még hogy kegyetlen rabszolgatartók! Szörnyű rabságba adták el őket, a Délre, a frászkarikát! Úgy szerettük a feketéinket, mint a családunkat, s olyiknak inkább voltunk a tulajdona, mint ő a miénk. Tamás bátya kunyhója. Lárifári! Becsületes ember el nem olvassa az efféle szemetet. Már bánta a hirtelen elhatározást, hogy eljött. Csak felizgatja az egész. Máris izgatta, pedig még ki sem értek a kikötőből, s el sem indultak az Ashley folyón. Szerencsére az idegenvezető kifogyott a szóból, hosszú ideig más sem hallatszott, csak a dugattyú ütemes dohogása s a víz csobbanása, amint.a hajókerékről visszahull. Jobbról-balról zöld és arany mocsári fű kísérte őket, felette a folyóparton széles törzsű, moha lepte tölgyek. Szitakötők röppentek át a levegőn, a fű fölött táncoló muslicák rajában; néha egy hal ugrott fel a vízből, aztán visszahullott. Scarlett csöndben ült, távol a többi utastól, s újra meg újra felcsiholta a gyűlöletét. Rhett ültetvénye tönkrement, s ő nem tesz semmit, hogy megmentse. Kamélia! Ballyharán a minap még burjánzó gaz helyén több száz hektárnyi vetés zsendül. És Scarlett újjáépített egy egész községet, míg Rhett csak ült és a kiégett kéményeket bámulta. Ezért jött el a gőzhajóval, mondta magában, mert boldoggá teszi, hogy láthatja, mennyire lehagyta Rhettet. Scarlettre a folyó minden kanyarulata előtt rátört a feszültség, majd ellepte a megkönnyebbülés, amikor túljutottak a kanyaron és Rhett háza nem bukkant elő. Az Ashley-udvarházról egészen megfeledkezett. Julia Ashley hatalmas, szögletes téglaháza félelmetes és nagyszerű látványt nyújtott az egyszerű gyep közepén. – Ez az egyetlen ültetvény, melyet az Unió hősi erői nem pusztítottak el – kárálta a cilinderes férfi. – A parancsnok nem vette volna szívére, hogy kárt okozzon a törékeny, öreg kisasszonynak, aki ott feküdt a házban betegen. Scarlett hangosan fölnevetett. Még hogy törékeny öreg kisasszony! A parancsnoknak alighanem a nadrágjába szállt a bátorsága Miss Júliától. A többi utas kíváncsian felé fordult, de Scarlett rájuk sem hederített. Most következik az ültetvény… Igen, itt van a foszfátbánya. És milyen hatalmas lett! Öt uszályba rakodnak egyszerre! Scarlett a kikötőben álló férfi arcát fürkészte. Az a hitvány fehér katona – nem emlékezett a nevére, Hawkins vagy hasonló, mindegy –, a következő kanyarulat után a hatalmas, örökzöld tölgyfa mögött… A ferdén beeső napfény Dunmore Landing nagy füves teraszaiból óriási zöld bársonylépcsőket formázott, és füttert szórt a lepkeszárnyú tóra a folyó mentén. Scarlett önkéntelenül felkiáltott, de szava beleveszett a jenkik kiáltozásába, akik körülötte tolongtak a korlátnál. A teraszok tetején a füstös kémények magas őrtoronyként álltak a fájdalmasan ragyogó kék ég előtt, a tavak közt a fűben aligátor napozott. Dunmore Landing olyan volt, mint a tulajdonosa: ápolt, sérült, veszedelmes. S elérhetetlen. A megmaradt szárnyon, melyet Rhett irodájának és otthonának használt, zárva voltak a zsalugáterek. Scarlett tekintete mohón ugrált egyik helyről a másikra, s összevetette a látványt azzal, ami az emlékezetében élt. A kertnek újabb nagy darabjait hozták rendbe, s minden virulni látszott. A ház mögött építkezés folyt; Scarlett érezte a nyers építőfa szagát, látta egy háztető csúcsát. A házon megjavították a zsalugátereket, talán ki is cserélték. Nem voltak meggörbülve, s ragyogott rajtuk a zöld festék. Rhett rengetegeit dolgozott az ősszel és a télen. Vagy dolgoztak. Ö és Anne. Scarlett megpróbált máshova nézni. Nem akarta látni a frissen rendbe hozott kertet. Anne is szereti azokat a virágokat, nemcsak Rhett. S a megjavított zsálugáter csak egyet jelenthet: rendbe hozták a házat, és ott élnek, kettesben. Vajon Rhett csinálja a reggelit Anne-nek? – Kisasszony, mi baja? – Scarlett félretolta útjából az aggódó idegent. – A hőség… – mondta. – Átmegyek oda, ahol árnyékosabb. – A hátralévő időben csak a rosszul festett hajó fedélzetet bámulta. Úgy tetszett, sohasem lesz vége ennek a napnak. 70

Scarlett pontosan akkor szaladt végig az Abraham Lincoln feljáróján, amikor az óra ötöt ütött. Az a hitvány, nyomorult csónak! A rakparton megállt, hogy lélegzethez jusson. Látta, hogy az Aranygyapjú hajóhídja még a helyén van. Eddig nincs baj. A kirándulóhajó idegenvezetőjét akkor is kutyakorbáccsal kéne végigverni. Scarlett négy óra óta nem tudta, hova legyen idegességében. – Köszönöm, hogy megvártak – mondta a hajóhídnál várakozó tisztnek. – Jönnek még mások is – válaszolta a férfi, mire Scarlett dühe nyomban az Aranygyapjú kapitánya ellen fordult. Ha egyszer azt ígérte, hogy Öt órakor indul, akkor pont ötkor fel kellene szednie a horgonyt. Jó volna minél· előbb megszabadulnia Charlestontól. Valószínűleg ez a föld legforróbb éghajlatú pontja. Beárnyékolta a szemét, hogy fölnézhessen az égre. Sehol egy felhő. Se eső, se szél. Csak a hőség. Megindult a fedélzeten a lakosztálya felé. Szegény kicsi Cica megfőhetett már. Amint kiérnek a kikötőből, felhozza a fedélzetre, a hajó mozgása biztos támaszt valami kis szellőt. Lópaták csattogására és női nevetésre figyelt fel. Talán most érkezik, akire vártak. Lenézett a hajóról egy nyitott négykerekű kocsira. Három nő ült benne, mesés kalap alatt. Scarlett soha ilyen kalapokat még nem látott. Messziről lerítt mindről, hogy nagyon drága holmi. A karimájuk széles, szikrázó ékkövek tartotta tollak díszítik, leheletszerű tüllfátyol lebeg körülöttük. Ahonnan Scarlett nézte, a kalapok csodás napernyőnek, nagy tálcán pompázó káprázatos cukrászkölteménynek látszottak. Én egyszerűen gyönyörű lennék ilyen kalapban. Kicsit kihajolt a korlát fölött, hogy megnézze magának a nőket. Elegánsak voltak még a hőségben is, ruhájuk halvány organdi vagy fátyolszövet, a mellrészen, amennyire látszik, széles selyemszalaggal – vagy inkább csipkefodorral? – díszítve, és – Scarlett szeme megrebbent – turnűrnek még a nyoma sem volt rajtuk, de még uszályt sem vonszoltak maguk után. Ilyet ő még nem látott sem Savannah-ban, sem Atlantában. Kik ezek? Tekintete falta a halvány glaszékesztyűket, az összecsukott napernyőket, melyek alighanem csipkével voltak kiverve, de nem lehetett benne bizonyos. Bárkik legyenek is, az biztos, hogy jól érzik magukat, óriásiakat nevetnek, s eszük ágában sincs sietni, noha rájuk vár a hajó. Panamakalapos férfi szállt ki mellőlük az útra. Bal kezével levette a kalapját. Jobbjával felnyúlt, hogy lesegítse az első asszonyt. Scarlett megmarkolta a korlátot. Szentséges Isten, ez Rhett! Beszaladok. Nem, nem. Ha ő ezen a hajón utazik, akkor el kell vinnem Cicát, valahol elbújnom, másik hajót keresnem. De nem tehetem. A rakodótérben két hajóbőröndöm áll tele fodros ruhákkal, melyekbe Colum puskáit csavarták. Istenem, mit csináljak? Gondolatai ide-oda cikáztak, kétségbeesetten kereste a kibúvót, miközben üres tekintettel bámulta az alant álló csoportot. Lassan az agya is felfogta, hogy mit lát. Rhett sorra meghajolt, egyik kecsesen feléje nyújtott kacsot a másik után csókolta meg. Scarlett füle megnyílt a nők ismétlődő szavára: – Isten önnel és köszönjük. – Cica biztonságban van. Scarlett azonban nincs. Védelmező dühe elpárolgott, s szíve lemeztelenítve állt. Ö nem lát. Én meg nézhetem, ahogy csak tetszik. Kérlek, Rhett, légy szíves, ne tedd fel a kalapod. Milyen jóképű. A bőre barna* a mosolya olyan fehéren ragyog, mint a vászonöltönye. Az egyetlen férfi a világon, akin a vászon sem gyűrött. S lám, az a hajfürt, mely annyit bosszantotta, az most is előrehullik a homlokába. Rhett két ujjal hátrasimította, mozdulata Scarlettnek olyan ismerős volt, hogy a bírvágyó emlékezettől elgyöngült a térde. Mit beszél Rhett? Biztos valami vérlázítóan elbűvölőt, azon a halk, bensőséges hangon, melyet a nőknek tartogat. A pokolra vele, és a pokolra ezekkel a nőkkel. Azt akarja, hogy az a hang neki duruzsoljon, csak neki. A hajó kapitánya végigment a hajó hídján, és arany váll-lapos kabátját igazgatta. Ne sürgesse őket, akarta lekiáltani Scarlett. Maradjunk, maradjunk még egy kicsit. Ez az utolsó alkalom. Soha többet nem láthatom. Hadd töltekezzem a látványával. Alighanem épp most nyiratkozott, a füle fölött ott van az a parányi világos sáv. Jól látom, hogy a halántékánál több a szürke? Oly előkelő a hollófekete haját csíkozó ezüst. Emlékszem, milyen érzés volt az ujjaim alatt, egyszerre ruganyos és meglepően lágy. S a vállizmai meg a karizmai, melyek oly simán hullámzottak a bőre alatt. Valósággal kivasalták a bőrét, ahogy megfeszültek. Azt akarom… Harsányan megszólalt a hajó kürtje. Scarlett összerezzent, gyors lépteket hallott, a feljáró zörejét, tekintetét azonban nem vette le Rhettről. A férfi mosolygott, s fölfelé nézett, Scarlett-től valamelyest jobbra. Scarlett látta sötét szemét, ívelt szemöldökét, kifogástalanul ápolt bajuszát. Az egész erős, férfias, feledhetetlen kalózarcot. – Drágám – suttogta –, szerelmem.

Rhett ismét meghajolt. A hajó elszakadt a rakparttól. A férfi föltette kalapját és elfordult. Hüvelykujjával hátrabillentette a kalapot a fején. Ne menj el, jajdult fel Scarlett szíve. Rhett hátranézett, mintha hallott volna valamit. Tekintete összeakadt Scarlett tekintetével, s a meglepetéstől megdermedt karcsú teste. Egy végtelenül hosszúnak tetsző pillanatig néztek egymásra, míg egyre nőtt köztük a távolság. Majd mosoly derítette fel Rhett arcát, s ujját a kalapkarimához emelve üdvözölte az asszonyt. Scarlett fölemelte a kezét. A férfi még akkor is ott állt a rakparton, amikor a hajó kifordult a tengerre vezető csatornán. Amikor már nem látta, Scarlett kábán belezuhant egy napozószékbe. – Ne ostobáskodj, Bridie, a pincér ott fog ülni az ajtó előtt. Azonnal értünk jön, ha Cica csak mozdul egyet. Semmi értelme, hogy ne gyere át az ebédlőbe. Nem vacsorázhatsz minden este ide bezárva. – Van rá okom, Scarlett. Nem érzem jól magam a finom urakkal meg hölgyekkel, ha úgy kell tennem, mintha közéjük tartoznék. – Egyik sem különb nálad, megmondtam már. – Hallottam, Scarlett, de te nem hallod, amit én beszélek. Jobb szeretek idebenn enni az ezüstkalapos tányérokból, mert itt csak az én dolgom, hogy milyen a modorom. Hamarosan úgyis oda kell mennem, ahová az úrnőm küld, azt kell tennem, amit parancsol. Aligha fog arra utasítani, hogy nagy vacsorákat faljak kényelmes magányban. Kihasználom, amíg lehet. Scarlettnek be kellett látnia, hogy Bridie tudja, mit tesz. Ö maga azonban semmiképp sem vacsorázhat a lakosztályban. Ma este semmiképpen sem. Ki kell derítenie, kik azok a nők, miért voltak Rhett-tel, különben belebolondul. Angolok. Erre nyomban rájött, ahogy belépett az ebédlőbe. Tisztán megkülönböztethető angol kiejtésük uralta a kapitány asztalát. Scarlett szólt a pincérnek, hogy szeretne áttelepedni egy kis asztalhoz a fal mellé. Ez a fal melletti kis asztal közel volt a kapitány asztalához. Tizennégyen ültek a kapitány asztalánál: ő maga, az első tiszt és tizenkét angol utas. Scarlettnek jó füle volt, és rögtön megállapította, hogy az utasok kiejtése más, mint a tengerészeké, noha az ő szemében egytől egyig angolok voltak, ezért mindenkinek gyűlöletesek, akinek egy csepp ír vér folyik az ereiben. Charlestonról beszéltek. Scarlett úgy értette, nincs valami nagy véleményük a városról. – Képzeljék – kürtölte világgá az egyik asszony. – Én még ilyen unalmas fészket életemben nem láttam. Hogy mondogathatta az én drága anyám, hogy ez az egyetlen tűrhető város egész Amerikában? Talán meghibbant szegénykém, csak nem vettük észre. – Nézd, Sarah – szólt a balján ülő férfi –, azért nem feledkezhetünk meg arról a háborújukról sem. Én azt tapasztaltam, hogy a férfiak igen jóravalók. Alighanem olyan szegények lettek, mint a templom egere, de egy zokszót nem hallottam tőlük, s az ital elsőrangú. Kitűnő whiskyt adnak a klubban! – Geoffrey, szerelmem, te a Szaharát is civilizált helynek minősítenéd, ha betévednél egy klubba, ahol iható whiskyt találnál. Isten a tanúm, melegebb ott se lehetne. Szörnyűséges éghajlat! Valamennyien helyeseltek. – Másfelől – szólalt meg egy fiatal női hang – ez a Butler, ez a csuda vonzó férfi azt mondja, hogy a tél egyenesen élvezetes. Meghívott, hogy jöjjünk vissza. – No, azt nem csodálom, Felicity – mondta az idősebb nő –, szégyenletesen viselkedtél. – De Frances! Szó sincs róla – tiltakozott Felicity. – Először éreztem jól magam ezen a rémes utazáson. Elképzelni sem tudom, miért küldött apuka Amerikába. Cudar egy hely. Az egyik férfi fölnevetett. – Azért küldött, húgocskám, hogy kimentsen annak a hozományvadásznak a karmaiból. – Pedig olyan csinos volt. Minek az embernek a nagy vagyon, ha Anglia összes csinos férfiától menekülni kell, csak mert nem gazdagok? – Neked, Felicity, legalább csak menekülnöd kell – jegyezte meg egy másik lány. – Az mégsem olyan nehéz dolog. Gondolj csak szegény fivérünkre. Rogerra szállnia kéne az amerikai milliomoslányóknak, mint a cukorra a légynek, s jó lenne, ha valami komolyabb vagyont venne feleségül, hogy feltöltse a családi kincstárat. – Roger felnyögött, a többiek nevettek. Beszéljetek Rhettről, könyörgött magában Scarlett. – Egyszerűen nincs piaca a lordoknak – szólt Roger. – Ezt nem tudom beleverni apa fejébe. A

milliomoslányok koronára vadásznak. Az idősebb asszony, akit Francesnek szólítottak, kijelentette, hogy valamennyien szégyellhetik magukat, és nem tudja megérteni a mai fiatalságot. – Amikor én hajadon voltam… – kezdte. – Drága Frances – kuncogott Felicity –, a te úgynevezett hajadonságod idején nem is voltak fiatal emberek. A te nemzedéked negyvenesztendős korában született, és mindenen húzta az orrát. – Orcátlanságodat, Felicity, nehéz elviselni. Szólni fogok atyádnak. Rövid időre csönd lett. Miért nem mond már valamit Rhettről ez a Felicity nevezetű nőszemély? – gondolta Scarlett. Roger mondta ki a nevét. Butler, mesélte, meghívta egy jó kis vadászatra, ha ősszel visszajön. Úgy tetszik, az elgazosodott rizsföldjein a vadkacsa egyenesen leszáll a puskacsőre. Scarlett cafatokra tépett egy kiflit. Ki az ördögöt érdekel a vadkacsa? De az angolokat, úgy látszik, igencsak érdekelte. A főfogás alatt végig a vadászatról beszélgettek. Scarlett már-már úgy érezte, jobban jár, ha Bridie-val marad, amikor meghallotta, hogy Felicity külön suttog a nővérével, kit, mint kiderült, Marjorie-nak hívnak. Mindketten úgy gondolták, hogy Rhett az egyik legizgalmasabb férfi, akivel valaha találkoztak. Scarlett büszkeséggel vegyes kíváncsisággal hallgatta. – Kár, hogy olyan hűséges a feleségéhez – mondta Marjorie, és Scarlett ereiben meghűlt a vér. – Pedig milyen sápadt kis penészvirág – válaszolta Felicity. Scarlett kicsit föllélegzett. – Megrögzött házasodó, azt beszélik. Nem hallottad? Egyszer már nős volt, valami lenyűgöző szépség volt a felesége. Megszökött egy másik férfival, faképnél hagyta Rhett Butiért. Szegénynek sohasem sikerült túljutnia rajta. – Szent ég, Marjorie, el tudod te képzelni, milyen lehet az a férfi, akiért otthagyták ezt a Butiért? Scarlett mosolygott magában. Hihetetlenül jólesett, hogy a pletyka úgy tartja: ő hagyta ott Rhettet és nem fordítva. Sokkal jobban érezte magát, mint amikor leült a vacsorához. Tán még desszertet is kérek, gondolta. Másnap az angol társaság felfedezte Scàrlettet. A három testvér egybehangzóan lelkesedett ezért a különös, romantikus jelenségért, ezért a rejtélyes fiatal özvegyasszonyért. – S milyen csinos! – jegyezte meg Roger. Mire a nővérei azt mondták, úgy látszik, megvakult. A sápadt bőrű, fekete hajú, zöld szemű asszony lenyűgöző szépség. Valami rendes ruhát kéne magára húznia, s csak úgy forognának utána a férfiak. Elhatározták, hogy összebarátkoznak vele. A kezdő lépést Marjorie tette meg: megcsodálta Cicát, amikor Scarlett fölvitte levegőzni a fedélzetre. Scarlett kitörő örömmel fogadta a közeledést. A Charleston-ban töltött minden órájuk minden percét meg akarta ismerni. Igazán nem esett nehezére kitalálnia házassága és gyásza szívszaggató históriáját, amivel kielégítette könnyfacsaró történetekre vágyó útitársai kíváncsiságát. Roger egy óra alatt beleszeretett. Scarlett azt tanulta az anyjától, hogy egy úrinőt arról ismerni fel, hogy nem fecsegi ki a családi ügyeit. Felicity és Marjorie Cowperthwaite valósággal megdöbbentette Scarlettet, ahogy könnyedén lerántották a leplet a családi botrányokról. Az anyjuk, mesélték, csinos és okos asszony, aki egyszerűen becsalta az apjukat a házasság csapdájába. Megleste a kilovagló férfit, és elgázoltatta magát vele. – Szegény apuka nem valami lángelme – nevetett Marjorie –, s azt hitte, hírbe hozta a mamát, amiért az elszakadt ruhájából kilátszott a meztelen melle. Meg mernék rá esküdni, hogy a ruhát a mama szakította el, mielőtt kilépett a paplak ajtaján. Villámgyorsan férjül vette szegény apukát, mielőtt rájöhetett volna, hogy mi készül. Scarlett zavarát csak fokozta, hogy Felicity és Marjorie – lady. Nem egyszerű úrinő, nem mindennapi nemeslány, hanem Lady Felicity és Lady Marjorie, apuka pedig, ha lángelme nem is, de gróf. Frances Sturbridge, a dohogó gardedám, ugyancsak lady, magyarázták a lányok, de csak Lady Sturbridge és nem Lady Frances, ő ugyanis nem született ladynek, hanem hozzáment egy „egyszerű báróhoz”. – Én nyugodtan hozzámehetnék valamelyik lakájunkhoz, Marjorie megszökhetne a legutolsó kisinassal, Lady Felicity és Lady Marjorie maradna a nevünk a legsötétebb bristoli nyomornegyedben is, ahol az urunk templomi perselyeket fosztogatna, s abból tartana el bennünket. Scarlett nevetett kínjában. – Tyhű, de bonyolult, alig értem – ismerte be.

– Ó, drágám, a mi kis unalmas családunknál még sokkal bonyolultabb is van. Igazi útvesztőbe kerül, ha betéved az özvegyek, a kiállhatatlan kis vikomtok meg effélék közé. Ha a mama vacsorát ad, szakértőt kell hívatnia, hogy kisegítse, különben holtbiztosan megsértene valamely szörnyű fontos személyt. Mert egy olyan lányt, akinek apja egy gróf fiatalabbik fia, amilyen Roger, semmi esetre sem szabad lejjebb ültetni az asztalnál például ennél a szegény Francesnél. Leírhatatlan ostobaság ez az egész. A két Cowperthwaite lady meglehetősen üresfejű és szeleverdi teremtés volt. Roger pedig szemlátomást örökölte apuka nem valami nagy lángelméjét, de a három testvér jókedvű volt, melegszívű, és őszintén megszerették Scarlettet. Hála nekik, az út mulatsággá vált, és Scarlett őszintén sajnálta, amikor Liverpoolban kiszálltak. Csaknem két egész napja volt, amíg Galwaybe ér, s most már nem halaszthatta tovább, hogy végiggondolja azt a charlestoni találkozást Rhett-tel, ami valójában nem is volt találkozás. Vajon Rhett is ugyanúgy átélte a felismerés döbbenetét, mint ő, amikor találkozott a tekintetük? Scarlett számára eltűnt a világ, csak ketten voltak, és rajtuk kívül nem létezett senki és semmi. Lehetetlen, hogy ha ő egyetlen pillantástól úgy érzi: örökre hozzá van kötve Rhetthez, akkor Rhett ne érezné ugyanazt! Vagy mégis lehetséges? Zaklatottan újra meg újra átélte a percet, s a végén már azt hitte, talán csak álmodta vagy képzelte az egészet. Mire az Aranygyapjú beért a Galway-öbölbe, Scarlett már képes volt rá, hogy elraktározza ezt az élményt a Rhettről őrzött drága emlékek közé. Vár Ballyhara, és közeleg az aratás ideje. Előbb azonban mosolyogva végig kell lebegnie a hajóbőröndökkel a vámtisztviselő orra előtt. Cokim várja a fegyvereket. Nem könnyű észben tartani, hogy minden angol megátalkodott, hiszen a Cowperthwaite testvérek olyan kedvesek. 71 Colum a kiszállóhíd végén várt, amikor Scarlett elhagyta az Arany gyapjú-t. Scarlett nem számított az unokabátyjára, csak annyit tudott, hogy valaki majd elébe jön, és gondot visel a hajóbőröndökre. Amikor Scarlett meglátta Colum mosolygós ír arcát, zömök alakját a viseltes reverendában, úgy érezte: hazaérkezett. A poggyásza a vámnál semmilyen érdeklődést nem váltott ki, csak annyit kérdeztek: „No és Amerikában mi van?”, mire ő azt felelte: „Borzalmas hőség”, meg hogy: „No és mennyi idős ez a szép nagy baba?”, amire Scarlett büszkén válaszolta: „Még csak három hónap múlva lesz egyéves, de már járni kezd.” A kocsi csaknem egy óra hosszát zötykölődött a kikötő és a város közti rövid távon. Scarlett soha ilyen zsúfolt utat nem látott, még Five Points is eltörpült mellette. A galwayi lóverseny miatt van, mondta Colum. Mielőtt Scarlett felidézhette volna, hogy mi is történt vele egy éve Galway-ben, Columból máris ömlött a szó. Minden júliusban öt napon át akadályugrató és galoppversenyeket tartanak. Ilyenkor a mi-líciának és a rendőrségnek mindig oly sok dolga van a városban, hogy nem tudnak a kikötőben lődörögni. Másfelől ilyenkor a világ minden kincséért sem lehet szállodaszobát kapni. A délutáni vonattal elmennek Ballinasloe-ba, és ott töltik az éjszakát. Scarlett szerette volna, ha van közvetlen vonat egész Mullinga-rig. Vágyott haza. – Mi van a földeken Colum? Érik a gabona? Levágták már a füvet? Volt sok napsütés? Hát a tőzeg? Volt rendesen? Kiszáradt, ahogy kell? Jól fűt? – Várjál, Scarlett, drágám, és meglátod. Örömödet fogod lelni Ballyharádban, abban biztos vagyok. Scarlett nemcsak örömét lelte. Lenyűgözte a falu. Ballyhara lakosai üde lombokkal és arany szalagokkal díszített diadalíveket állítottak azon az útvonalon, amerre Scarlett elhaladt. Az emberek a diadalívek mellett lobogtatták zsebkendőjüket és kalapjukat, ujjongtak az úrnő hazajövetelén. – Jaj, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kiáltozta Scarlett, és kicsordult a könnye. A Nagy Házban Mrs. Fitzpatrick, a három össze nem illő szolgáló, a négy tehenészlány meg a lovászok felsorakoztak üdvözlésére. Scarlettnek nehezére esett megállni, hogy meg ne ölelje Mrs. Fitzt, de megtartotta a gazdasszony szabályait, és megőrizte méltóságát. Cicát viszont semmiféle szabály nem korlátozta. Nevetett és kinyújtotta karját Mrs. Fitzpatrick felé, aki heves szeretettel azonnal magához ölelte. Egy óra sem telt bele, s Scarlett már galwayi parasztgúnyájában járta sietős léptekkel a földeket,

karján Cicával. Olyan jó érzés volt mozogni, kinyújtani a lábát. Annyi sok órán, napon, héten keresztül csak ült, vonaton, hajón, irodában és karosszékben. Járni akart végre, lovagolni, hajlongani, kinyújtózkodni, szaladni, táncolni. Ö az O'Hara úrnő, hazaérkezett, s két szelíd, hűvös, futó ír zápor között melegen süt a nap. A mezőkön hét láb magas boglyákban állt az illatos széna. Scarlett búvóhelyet ásott az egyik boglyába, és belebújt Cicával a játék házba. Cica a ,,tető” egy részét magukra rángatta, és sikoltozott gyönyörűségében. Annak is örült, amikor a portól prüszkölni kezdett. Fölszedett valami száraz virágot, és a szájába rakta. Undorodó arcocskával gyorsan kiköpte, mire Scarlett nevetni kezdett. A nevetéstől Cica homloka ráncba futott. Ettől Scarlett még jobban nevetett. – Jobb, ha hozzászoksz, hogy nevetnek rajtad, O'Hara kisasszony – mondta –, mert csodálatosan buta kislány vagy, és a mamádat nagyon-nagyon boldoggá teszed, márpedig az emberek, ha boldogok, gyakran nevetnek. Amikor Cica ásítozni kezdett, Scarlett hazavitte. – Szedd -ki a szénát a hajából, amíg alszik – mondta Peggy Quinn-nek. – Idejében visszaérek, hogy megvacsoráztassam és megfürdessem. – Az istállóban megszakította az egyik igásló lassú, szemlélődő rágcsálását, amúgy szőrén, féloldalasan felkapott rá, és végiglovagolt Ballyharán a lassan, kényelmesen sötétbe forduló félhomályban. A búzaföldek még a kékes fényben is dúsan sárgállottak. Gazdag aratás lesz. Scarlett elégedetten lovagolt haza. Ballyharából aligha lesz olyan bevétele, mint az olcsó házak építéséből és eladásából, de más öröm is van a világon, mint a pénz. Az O'Harák földje ismét termőre fordult; Scarlett visszavette, legalábbis részben, a természettől, jövőre még több hektárt fognak eke alá, a következőben még annál is többet. – Olyan jó volt hazajönni – mondta Scarlett másnap délelőtt Kathleennek. – Millió üzenetet hoztam a savannah-iaktól. – Boldogan telepedett a tűzhely mellé, s Cicát lerakta, hadd fedezze fel a padlót. Nem sok idő telt bele, és az alacsony félajtó fölött megjelentek a fejek, mindenki mohón hallani akart Amerikáról, Bridie-ról és a többiekről. Amikor úrangyalára harangoztak, az asszonyok rohantak az ösvényen a faluba, és betódultak a földekről az O'Hara család éhes férfi tagjai. Mindenki megjött, csak Seamus nem, és természetesen Sean, aki mindig az öreg Katie Scarlett O'Hara kis házában étkezett. Scarlett észre sem vette. Lekötötte Thomas, Patrick és Timothy üdvözlése, meg aztán rá kellett beszélnie Cicát, hogy engedje el a nagykanalat, amit megpróbált lenyelni. Kathleen csak akkor mesélte, hogy mi minden változott meg, amíg Scarlett odajárt, amikor a férfiak már visszatértek a munkába. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Scarlett, de Seamus rossz néven vette, hogy nem vártad meg az esküvőjét. – Bárcsak megvárhattam volna! De nem tehettem, tudnia kellett. Dolgom volt Amerikában. – Úgy érzem, inkább Pegeen neheztel. Nem tűnt fel, hogy délelőtt nem jött el meglátogatni? Scarlett beismerte, hogy egyáltalán nem tűnt fel neki. Pegeen-nel csak egyszer találkozott, nem is ismeri igazán. Milyen az az asszony? Kathleen gondosan megválogatta a szavait. Pegeen kötelességtudó feleség, mondta, a háza tiszta, jó ételt tesz az asztalra, és gondoskodik Seamus és Sean kényelméről a kis házban: Az egész családnak jólesne, ha Scarlett meglátogatná és megcsodálná, milyen otthont teremtett. Pegeen nagyon érzékeny és rátarti asszony, elvárja, hogy meglátogassák, mielőtt ő jönne látogatóba. – Jóságos ég! – mondta Scarlett. – Micsoda ostobaság! Hát akkor meg kell zavarnom Cica délutáni álmát, fel kell ébresztenem. – Hagyd csak itt, majd én vigyázok rá, amíg varrok. Jobb is, ha én nem megyek veled. Szóval Kathleen nincs oda az unokabátyja új feleségéért, gondolta Scarlett. Hm, érdekes! Pegeen pedig külön háztartást vezet, ahelyett hogy együtt főzné Kathleennel a nagyobbik házban legalább a vacsorát. Még hogy érzékeny és rátarti. Micsoda erő-pocsékolás kétszer főzni egy helyett. Azt sejtette, hogy nemigen fogja megkedvelni Pegeent, de eltökélte, hogy kedves lesz hozzá. Nem könnyű bekerülni egy családba, melyet összeforrasztottak a közös esztendők, s Scarlett igazán tudta, milyen érzés az, ha valaki kívülálló. Scarlettnek nem volt könnyű megőriznie rokonszenvét Pegeen iránt. Seamus felesége komisz, szúrós természetű asszony volt. És mindig olyan, mint aki vackorba harapott, gondolta Scarlett. Pegeen kitöltötte a teát, melyet olyan soká hagyott állni, hogy csaknem ihatatlanná vált. Bizonyára azt

akarja tudtomra adni, hogy megvárakoztattam. – Bár itt lehettem volna az esküvőn – vágott bele Scarlett vakmerően. Bátraké a szerencse. – De most a magam jókívánságai mellé elhozhattam az összes amerikai O'Haráét is. Kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok Seamusszal. – Meg volt elégedve magával. Ezt szépen kikerekítettem, gondolta. – Meg fogom mondani Seamusnak, hogy milyen kedves vagy – biccentett Pegeen mereven. – Szeretne szót váltani veled. Mondtam, hogy ne menjen messzire. Szólok neki. Hát! – mondta magában Scarlett. Ennél már fogadtak kedvesebben is. Egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy kíván ,,szót váltani” Seamusszal. Daniel legidősebb fiával tíz szót ha beszélt, amióta Írországban él. S amikor meghallgatta Seamus ,,szavát”, már bizonyosan tudta, hogy a legkevésbé sem vágyott erre a társalgásra. A férfi azt várta el tőle, hogy fizesse ki helyettük a kis ház esedékes bérét, amellett úgy vélte, az lenne az igazság, ha ő és Pegeen laknának a nagyobbik házban, hiszen ő lépett tulajdonosként Dániel helyébe. – Mary Margaret szívesen főz és mos a fivéreimre is, nem csak rám. Kathleen ideát is elláthatja Seant, elvégre a húga. – Nos, a bért megfizetem – mondta Scarlett, bár jobb szerette volna, ha kérik, és nem utasítják. – De azt nem értem, hogy miért velem beszéled meg, ki hol lakjon. Te és Pegeen… mármint Mary Margaret beszéljétek az öcséiddel és Kathleennel. – Te vagy az O'Hara úrnő – Pegeen csaknem kiabált –, te döntesz. – Neki van igaza, Scarlett – mondta Kathleen, amikor Scar-.lett elpanaszolta, mi történt. – Te vagy az O'Hara úrnő. – S mielőtt Scarlett egy szót szólhatott volna, Kathleen elmosolyodott, és azt mondta, hogy amúgy sem számít ez az egész. Ö hamarosan elhagyja Dániel házát; hozzámegy egy Dunsanybe való legényhez. Épp a múlt szombaton, a hetivásáron kérte meg Trim-ben. – A többieknek még nem szóltam, meg akartalak várni. Scarlett átölelte Kathleent. – Milyen izgalmas! Ugye megengeded, hogy én rendezzem a lakodalmat? Nagyszerű mulatságot csapunk. – Hát így úsztam meg – mesélte Mrs. Fitznek azon az estén. – De csak hajszál híján. Az O'Hara úrnő dolga mégsem egészen olyan, mint képzeltem. – No és hogy képzelte, Mrs. O.? – Nem is tudom. Talán vidámabbnak. Augusztusban betakarították a krumplit. Amióta világ a világ, mondták a parasztok, ez a legjobb termés. Aztán nekiláttak a búza aratásának. Scarlett szerette nézni az aratókat. A fényes sarlók megvillantak a napon, s az arany kalászok úgy hullottak, mint a hullámzó selyem. Olykor beállt a marokszedő helyére. Kölcsönkérte a görbe végű botot, melyet a parasztok marokszedő kampónak neveztek, azzal halmozta fel kis kévékbe a levágott búzát. Azt a gyors, csavaró mozdulatot, ahogy a marokszedő átköti a kévét búzaszárral, nem sikerült ellesnie, de a kampóval ügyesen elboldogult. Lepipálja ez a gyapotszedést is, mondta Columnak. De olykor így is élesen és váratlanul beléhasított a honvágy. Colum azt mondta, megérti Scarlett érzéseit, és az asszony bizonyos volt benne, hogy igazat mond. Igen, Colum olyan, mintha a bátyja volna. Scarlett mindig is vágyott volna fiútestvérre. Colum gondterheltnek látszott, pedig, legalábbis azt mondta, csak türelmetlen, amiért az aratás hátráltatja a fogadó építésének munkálatait a Brendan Kennedy kocsmája melletti házban. Scarlettnek eszébe jutott az a mindenre elszánt ember a templomban, akiről Colum azt mondta: menekül. Vajon van-e ilyen több is, és vajon Colum mit tesz értük? De rájött, hogy jobb, ha nem tudja, így aztán nem kérdezett semmit. Inkább gondolt kellemes dolgokra, például Kathleen esküvőjére. Ő ugyan nem azt a Kevin O'Connort választotta volna Kathleen számára, de a fiú szemlátomást fülig szerelmes, nem beszélve a jó tanyájáról és húsz ridegen tarott marhájáról. így aztán mindenki úgy tartotta: Kevin O'Connor jó fogás. Kathleen csinos hozományt szedett össze a vaj és a tojás árából, meg aztán Daniel konyhájának felszerelése is az ő tulajdona. Bölcsen elfogadta Scarlett százfontos nászajándékát. Nem kell, mindjárt odatenni a hozományhoz, kacsintott cinkosán. Scarlettnek nagy csalódást okozott, hogy a lakodalmat nem rendezheti a Nagy Házban. A hagyomány úgy kívánta, hogy abban a házban tartsák az esküvőt, ahol az új pár lakni fog. Scarlett

csak annyit tehetett, hogy néhány lúddal és hat hordó barna sörrel hozzájárult a lagzihoz. Még ez is némi túlzás, figyelmeztette Colum. A vőlegény családja a vendéglátó. – No, ha egyszer már túlzok, akkor hadd túlozzak igazán – mondta Scarlett. Előre szólt Kathleennek is, hátha ellenvetése támad. – Levetem a gyászt. Már betege vagyok a fekete ruhának. Ropta a lagzin a forgatóst, csak úgy lobogott a világoskék és a piros alsószoknyája, a sötétzöld szoknyája, s csak úgy villogott a sárga-zöld csíkos harisnyája. Aztán Ballyharára hazáig egyvégtében sírt. – Úgy fog hiányozni ez a lány, Colum. Meg a kis ház, meg az emberek jövése-menése. Többet a lábamat be nem teszem oda, hogy az az undok Pegeen az undok langyos teájával traktáljon. – Tizenkét mérföld nem a világ vége, Scarlett, drágám. Szerezz magadnak egy jó hátaslovat, ne a bricskán zötyögj, s egy szempillantás alatt Dunsanyben teremhetsz. Scarlett belátta, mégis sokallotta a tizenkét mérföldet. De még csak gondolkodni sem volt hajlandó Colum csöndes javaslatán, hogy itt volna az ideje újra férjhez menni. Néha fölriadt az éjszaka közepén, és szobája sötétjéről nyomban Rhett szemének rejtelmes sötétje jutott eszébe, amikor tekintetük egymásba kulcsolódott, a charlestoni hajóinduláskor. Vajon Rhett mit érzett akkor? Scarlett, egyedül az éjszaka csöndjében, egyedül a pompázatos ágyban, egyedül a kivilágítatlan szoba fekete ürességében ilyesmin törte a fejét, képtelenségekről ábrándozott, és néha sírt, annyira sajgott Rhett hiánya. – Cica – mondta Cica tisztán, amikor meglátta magát a tükörben. – Hála Istennek! – kiáltott fel Scarlett. Már attól félt, hogy a kisbabája sohasem fog megszólalni. Cica nem gügyögött, nem gagyarászott, mint más kisgyerekek, és az olyan emberekre, akik selypegve beszéltek hozzá, megdöbbenten bámult. Tíz hónapos korában már járt, korábban, mint szokás, Scarlett tudta, de még egy hónap múlva is csaknem néma volt, ha leszámítjuk a nevetést. – Mondd: „Ma-ma” – rimánkodott Scarlett, de hiába. – Mondd: ,,Ma-ma” – próbálkozott újra, amikor Cica megszólalt, de a kicsi lány kisiklott a keze közül, és vakmerően nekivágott a padlónak. Bukdácsolásában több volt a lelkesedés, mint az ügyesség. – Beképzelt kis szörnyeteg – szólt utána Scarlett. – Minden babának az az első szava, hogy ,,mama”, nem a saját neve. Cicának sikerült valahogy megállnia. Visszanézett Scarlettre, és mosolyát Scarlett később egyenesen boszorkányosnak mondta. – Mama – vetette oda a kicsi mellékesen. Aztán újból nekilódult. – Valószínűleg akármikor ki tudta volna mondani, ha kedve támad – hencegett Scarlett Flynn atyának. – Úgy vetette oda nekem azt a szót, mint kutyának a koncot. A vén pap szelíden mosolygott. Életének hosszú évei során oly sok büszke anyát hallgatott már végig. – Nagy nap ez – mondta nyájasan. – Nagy nap, atyám, mindenféleképpen! – lelkesedett Tommy Doyle, a legfiatalabb ballyharai földműves. – Most már bizonyos, hogy hihetetlenül jó termést takarítottunk be. – Úratöltötte a maga poharát és Flynn atyáét. A férfiembernek megvan a joga hozzá, hogy pihenjen és mulasson az aratóünnepen. Scarlett is elfogadott egy pohár barna sört. Hamarosan megkezdődnek a pohárköszöntők, és balszerencsét hozna, ha nem iszik meg velük legalább egy kortyot. Ballyhara szerencsével járt egész esztendőben, ő bizony nem fogja megkockáztatni, hogy kihívja a balsorsot. Végignézett a Ballyhara széles utcáján felállított, roskadásig megrakott hosszú asztalokon. Minden asztalt szalaggal átkötött búzakéve díszített. Minden asztal körül mosolygó emberek mulattak. Most volt csak jó igazán az O'Hara úrnőnek lenni. Eleddig tette ki-ki a maga dolgát, s most összejöttek mindannyian, a falu egész népe, hogy megünnepeljék munkájuk eredményét. Volt ott étel és ital, édesség, kis körhinta a gyerekeknek, fadobogó, majd később a táncra, a félig kész fogadó előtt. A délutáni fény aranyba vonta a levegőt, arany lett a gabona az asztalon, s az emberek valósággal fürdőztek a közös bőség aranyló boldogságában. Így képzelhették el a régiek az aratóünnepet. A lódobogásra az anyák mégiscsak ijedten néztek a kisebb gyerekek után. Scarlettnek elállt a szívverése, amikor nem találta Cicát. Aztán meglátta, hogy ott ül Colum térdén az asztalfőn. Colum a

mellette ülő férfival beszélgetett. Cica bólogatott, mint aki ért minden szót. Scarlett elmosolyodott. Micsoda mókás kölyök az ő leánykája! Az utca végén feltűnt a milícia kis csapata. Három közlegény és három tiszt, fényesre tisztogatott rézgombjaik jobban aranylottak a búzánál. Lépésbe fogták vissza a lovukat, s az asztalok körül elült a zaj. Néhány férfi felállt. – Annyi tisztesség legalább van a katonákban, hogy ne vágtassanak el itt, s verjék fel a port – fordult Scarlett Flynn atyához. Amikor azonban a hat ember az elhagyott templom előtt megállította a lovát, ő is elhallgatott. – Merre visz az út a Nagy Házba? – kérdezte az egyik tiszt. – Beszélnem kell a tulajdonossal. Scarlett felállt. – Én vagyok a tulajdonos – mondta. Maga is meglepődött, hogy a hirtelen kiszáradt torkán egyáltalán kijön a hang. A tiszt végigpillantott borzas haján és élénk színű parasztgúnyáján. Ajka gúnyos mosolyra görbült. – Jó tréfa, leányzó, de mi nem játszadozni jöttünk. Scarlett szinte már elfelejtette a vad, izzó harag érzését. Felállt a padra, amelyen eddig ült, csípőre tette a kezét. Pimasz látvány volt, és tudta is. – Senki sem hívta ide, vitéz úr, se játszadozni, se másért. Halljam, mit akar. A nevem Mrs. O'Hara. Egy másik tiszt néhány lépésnyit előrerúgtatta lovát. Leszállt a nyeregből, és odalépett Scarlett elé a padhoz. – Az a parancsunk, hogy ezt átadjuk, Mrs. O'Hara. – Levette a kalpagját és a fél pár fehér kesztyűjét, és egy összetekert iratot nyújtott fel Scarlettnek. – A helyőrség átirányít Ballyhara védelmére egy különítményt. Scarlett megérezte, hogy a meleg, nyár végi levegőben viharként támad fel a feszültség. Kitekerte az iratot, és kétszer lassan végigolvasta. Érezte, hogy lazulnak el a görcsök a vállában, amint világossá vált az okmány egész jelentése. Fölemelte a fejét, és úgy mosolygott, hogy mindenki láthassa. Majd sugárzó mosolyát rávetette a lent álló tisztre. – Igazán aranyos az ezredes úrtól – mondta. – Nekem azonban nincs erre szükségem,, és a beleegyezésem nélkül úgysem küldhet katonát a falumba. Átadná neki az üzenetemet? Itt Ballyharán semmiféle nyugtalanság nincs. Igazán ragyogóan megvagyunk. – Visszaadta a pergament a tisztnek. – Alaposan kiszáradhatott a torkuk. Megisznak egy pohár sört? – Elbűvölt arckifejezése tizenöt éves kora óta lenyűgözte az efféle férfiakat, mint itt ez a tiszt, aki úgy pirult és úgy hebegett, mint az a számtalan fiatalember, akiket Scarlett még Georgiában, Clayton megyében tekert az ujja köré. – Köszönöm, Mrs. O'Hara, de… szóval… a szabályzat… Vagyis hogy a magam részéről mit sem kívánnék jobban… de az ezredes úr ugye… izé… azt vélné… – Megértem – mondta kedvesen Scarlett. – Talán majd egy más alkalommal. Az aratóünnep első pohár köszöntője az O'Hara úrnőnek szólt. Különben is így lett volna, most azonban hangos kiáltozással éltették. 72 A tél nyugtalanítólag – hatott Scarlettre. A lovagláson kívül semmit sem lehetett csinálni, márpedig neki szüksége volt a tevékenységre. Az új földeket november közepére rendbe hozták és megtrágyázták, de aztán egyszerűen nem volt mire gondolni. Még az első vasárnapokon sem keresték fel túl sok panasszal vagy pörrel az irodájában. Igaz, Cica egyedül ment végig a szobán, és gyújtotta meg a karácsonyi gyertyát, igaz, hogy Scarlett újévkor szertartásosan a falhoz vágta az édes kőttest, és a fekete hajú látogató szerepében végigjárta a falut, de így is roppant hosszúnak tűntek a rövid napok.”Amióta kiderült, hogy támogatja a Feniánus Testvériséget, meleg fogadtatásra lelt a Kennedykocsmában, de elég hamar ráunt az ír szabadság áldott emlékű mártírjairól szóló dalokra, meg a harsány fenyegetőzésekre, hogy így fogják kiűzni az angolokat, meg úgy. Csak akkor ment le a kocsmába, amikor már nagyon kiéhezett a társaságra. Repesett az örömtől, amikor eljött február elseje s vele Szent Brigitta napja, és megkezdődtek a paraszti munkák. Olyan lelkesen forgatta ki az első rögöt, hogy a föld nagy körben szétszóródott. – Ez az év még a tavalyinál is jobb lesz – jósolta meggondolatlanul. Az új földek azonban képtelen feladatot raktak a parasztok vállára. Nem jutott rá idejük, hogy mindent elvégezzenek. Scarlett Colum fülét rágta, hogy költöztessenek újabb földműveseket a faluba. Épp elég ház áll még üresen. De Colum nem egyezett bele, hogy idegeneket engedjenek be. Scarlett meghátrált. Megértette, hogy a Feniánus Testvériség miatt kell titkolózni. Colum végül megtalálta a

megoldást. Scarlett csak a nyárra vesz fel napszámosokat. Colum elviszi majd Droghedába a köpködőre. Akkor van a lóvásár is, s ha Scarlett úgy gondolja, hogy kell még ló, vehet. – Hát persze hogy úgy gondolom, Colum O'Hara! Alighanem vak és féleszű voltam, hogy kiszórtam a sok jó pénzt a mostani igáslovainkra. Vánszorognak, mint a tetű. Engem még egyszer így be nem fognak csapni. Colum mosolygott magában. Scarlett csodálatos asszony, és rengeteg dologhoz pompásan ért. De arra mérget vett volna, hogy egy ír lókupecen sohasem fog ki. – Scarlett, drágám, olyan vagy, mint egy parasztlány, nem mint egy földbirtokos hölgy. Azt se nézik ki belőled, hogy a körhintára be tudsz fizetni, nemhogy lovat vásárolj. Scarlett összevonta szemöldökét, hogy ezzel Colum torkára forrassza a szót. Nem fogta fel, hogy csakugyan úgy fest, mint egy vásárra kiöltözött falusi lány. Zöld ingvállától még zöldebb lett a szeme, kék szoknyája visszaverte az ég kékjét. – Kedves O'Hara atya, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy végre elindítod azt a szerencsétlen bricskát? Tudom én, hogy mit teszek. Ha a kupec gazdagnak lát, még azt hiszi, rám sózhatja akármelyik öreg, rozoga gebéjét. Parasztruhában sokkal többre megyek. No gyerünk már. Hetek óta várok erre a napra. Nem értem, miért nem Szent Brigitta napján fogadják fel a napszámosokat, amikor kezdődik a munka. Colum rámosolygott. – Egyik-másik legényke iskolába jár, Scarlett, drágám. – Megeresztette a gyeplőt, indított. – No, sokra jutnak, ha könyvek fölött rontják a szemüket, amikor kint lehetnének már a szabad ég alatt, és még jó napszámot is kaphatnának. – Scarlett tombolt a türelmetlenségtől. Fogytak a mérföldek, az utat édesen illatozó, virágban álló galagonyabokrok szegélyezték. Ahogy belelendültek az utazásba, Scarlett kezdte élvezni a dolgot. – Még sosem jártam Droghedában, Colum. Mit gondolsz, fog tetszeni? – Azt hiszem, fog. Nagyon nagy vásár az, sose láttam még hasonlót sem. – Tudta, hogy Scarlett nem a városra kérdez, amikor Droghedát említi. Szereti a vásárok izgalmát. Sosem értette, mi az érdekes a girbegurba, öreg városi utcákban. Scarlett a könnyen áttekinthető, világos dolgokat szerette. Ettől a tulajdonságától Colum gyakran érezte magát kényelmetlenül. Tudta, hogy unokahúga még csak nem is sejti, milyen veszélyekkel kacérkodik, amikor a Feniánus Testvériség ügyeibe belekeveredik, márpedig a tudatlanság katasztrófára vezethet. De ma Scarlett dolgában járunk, gondolta Colum, nem az enyémben. Ő is éppúgy szerette volna élvezni a vásárt, mint Scarlett. – Hű, de nagy, Colum. Hatalmas! – Félek, túl nagy. A legényeket válogatod ki először, vagy a lovakat? Az egyik az egyik végén van, a másik a másikon. – Teringettét! A legjobbakat kiszemezik a legelején, mint mindig. Mondok egyet: te válogasd ki a legényeket, én meg egyenesen a lóvásárra megyek. Ha kész vagy, megkeresel. Csakugyan eljönnek a fiúk egyedül is Ballyharára? – Azért vannak itt, hogy munkát találjanak, és megszokták a gyaloglást. Olyik száz mérföldet is megtett idáig. Scarlett elmosolyodott. – No, akkor a legjobb, ha a lábukat nézed meg, mielőtt bármit aláírsz. Én majd fogakat nézek. Merre menjek? – Amarra, ahol ott a sarkon a zászlók lobognak. A droghedai vásárra Írország legjobb lovait is elhozzák. Száz guinea-s meg még nagyobb árakról is hallottam. – Lárifári! Nagy mesemondó vagy te, Colum. Három párat veszek, és nem költök annyit, meglátod. A lovak számára átmeneti istállóként hatalmas ponyvasátrakat állítottak föl. No csak, gondolta Scarlett. Nekem ugyan nem fognak félhomályban jószágot eladni. Bevetette magát a sátor körül kavargó lármás tömegbe. Jóságos Isten, még ilyen rengeteg lovat életemben nem láttam együtt. Milyen okos ez a Colum, hogy idehozott. Itt aztán van választék. Egyik helyről a másikra tolakodott, egyik lovat a másik után vizsgálta meg. – Még nem – mondta a kupeceknek. Egyáltalán nem ízlett neki az írországi szokás. Nem tehette meg, hogy csak úgy odamegy a tulajdonoshoz, és megkérdezi, mennyit kér a jószágért. No nem, az túl könnyű lett volna. Abban a percben, ahogy valaki érdeklődést mutatott, ott termett egy kupec, és

bekiáltott egy teljesen képtelen – vagy túl magas, vagy túl alacsony – árat, majd addig zaklatta az eladót és a vevőt, amíg meg nem állapodtak. Scarlett a maga bőrén tanulta ki olyik csalafintaságukat. Ha valaki nem vigyáz, megtörténhet, hogy elkapják a kezét, és belecsapnak, olyan keményen, hogy fájjon; akkor ott állsz és lovat vettél magadnak. Megtetszett neki két aranyderes, melyekről a kupec azt kiabálta, hogy pompásan összeillő háromévesek, és a kettőért nem kér többet hetven fontnál. Scarlett a háta mögé dugta a kezét. – Vezesse ki őket a napfényre, ahol láthatom – mondta. A tulajdonos, a kupec meg a körben álló emberek mind dühödten tiltakoztak. – Hova lesz akkor a sport? – kérdezte egy lovaglónadrágos, gyapjúmellényes emberke. Scarlett nem engedett, de bájosan mosolygott. A legyet is mézzel fogják, emlékeztette magát. Megnézte a lovak csillogó szőrét, végigsimított rajtuk, és máris látta a tenyerén a pomádét. Aztán szakértő fogással elkapta az egyik ló fejét, és megnézte a fogát. Kitört belőle a nevetés. Hároméves ám az aggszűz nénikém! – Vigye vissza – mondta, és rákacsintott a kupecre. – Van egy nagypapám, az fiatalabb. – Roppant élvezte az egészet. Eltelt egy óra, de még mindig csak három lovat talált, amelyek tetszettek is és jó vásárnak is látszottak. Minden egyes alkalommal úgy kellett rávennie a tulajdonost, noszogatással, kedveskedéssel, hogy eressze a lovát a napvilágra, hadd vizsgálná meg. Irigykedve nézte azokat, akik vadászlovat vásároltak. A szabad ég alatt akadályok voltak fölállítva, s a vevők jól megnézhették, hogy mit vesznek, és kipróbálhatták, amire vették. És milyen gyönyörű paripák! Az igáslónál nem fontos a szépség. Scarlett elfordult, nem nézte tovább az ugratási. Még három igáslovat kell szereznie. Míg a szemét szoktatta a sátor árnyas belsejéhez, nekitámaszkodott az egyik vastag sátoroszlopnak. Kezdett elfáradni, pedig még nem járt a dolga végére. – Hol az a pegazus, Bart? Semmit nem látok az akadályok fölött szárnyalni. Scarlett a vastag oszlop után kapott. Meg fogok őrülni. Ez a hang olyan, mintha Rhetté volna. – Hogyha potyára hoztál el ide… Ő az! Ő az! Nem tévedhetek. Nincs a világon még egy férfi, akinek a hangja olyan, mint Rhetté. Gyorsan megfordult, és hunyorogva nézett ki a napfényes térre. Az ő háta. Ugye az övé? Igen, biztosan az. Jaj, csak mondana még valamit, vagy fordulna erre. De hát nem lehet Rhett. Semmi oka, hogy Írországban legyen. De ezt a hangot én nem téveszthetem össze semmivel. A férfi megfordult, és beszélni kezdett a mellette álló vékony csontú, szőke alakhoz. Rhett volt az. Scarlett keze elfehéredett, úgy szorította a sátoroszlopot. Egész testében reszketett. A másik férfi mondott valamit, elmutatott valahová az ostornyelével, és Rhett bólintott. Akkor a szőke férfi odább ment, ahol Scarlett már nem látta, s Rhett magában maradt. Scarlett az árnyékban állt, kinézett a fényre. Ne mozdulj, parancsolta magának, amikor a férfi megindult. De nem tudott engedelmeskedni. Kilépett az árnyékból, és utánaszaladt. – Rhett. A férfi sután megállt – Rhett, aki sosem volt ügyetlen –, úgy fordult vissza. Az arcán átsuhanó kifejezést Scarlett nem ismerte fel. Sötét szeme csillogott a sapkája ellenzője alatt. Aztán elmosolyodott, azzal a gunyoros mosollyal, melyet Scarlett oly jól ismert. – Hallod, Scarlett, te aztán a legváratlanabb helyeken bukkansz fel – mondta. Kinevet, de nem bánom. Semmit sem bánok, csak mondja a nevemet és álljon mellettem. Scarlett hallotta a szíve hangos dobogását. – Szervusz, Rhett – mondta. – Hogy s mint? – Tudta, hogy butaság, amit beszél, nem idevaló, de valamit mégiscsak kellett mondania. Rhett szája megrándult. – Ahhoz képest, hogy halott vagyok, módfelett jól érzem magam – mondta vontatottan. – Vagy tévedtem volna? Azt hittem, özvegyasszonyt látok a charlestoni rakpartról. – No igen. Kellett mondanom valamit az embereknek. Nem vagyok házas, vagyis hát nincs férjem… – Ne magyarázkodj, Scarlett. Mi szél hozott Írországba? Azt hittem, Angliában vagy. – Miből hitted? – Miért állunk itt, és miért beszélünk semmiségekről? Miért nem forog az agyam? Miért mondom ezeket a sületlenségeket?

– Nem szálltál ki Bostonban a hajóról. Scarlett szíve megdobbant attól, amit e szavak elárultak. Rhett megtudakolta, hogy ő hova utazik, törődött vele, szerette volna, ha nem tűnik el a szeme elől. Elömlött rajta a boldogság. – Következtethetek vidám öltözékedből arra, hogy nem gyászolod már a halálomat? – kérdezte Rhett: – Szégyen, gyalázat, Scarlett, hát még ki sem hűltem. Scarlett elborzadva nézett végig a saját parasztgúnyáján, majd a férfi kifogástalan szabású vadászkabátján és tökéletesen megkötött fehér nyakravalóján. Miért van az, hogy a jelenlétében mindig ilyen ostobának érzi magát? Miért nem tud legalább haragudni rá? Mert szereti. Hiszi Rhett vagy nem hiszi, ez az igazság. Nem tervezett, nem gondolt a következményekre, Scarlett föltekintett a férfira, ki annyi hazug éven át volt a férje. – Szeretlek, Rhett – mondta méltóságteljes egyszerűséggel. – Mily balszerencse, szegény Scarlett. Úgy látszik, te mindig a más asszony férjébe vagy szerelmes. – Udvariasan megemelte a sapkáját. – Van még egy kötelezettségem, kérlek, nézd el nekem, ha most magadra hagylak. Isten veled. – Hátat fordított és elment. Scarlett utánabámult. Úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. Semmiért. Hiszen nem követelt Rhett-től semmit. Ajándékozott, a legnagyobb dolgot, amit életében adni megtanult. Rhett pedig a sárba taposta. Megcsúfolta. Nem, ő űzött csúfot saját magából. Ott állt Scarlett tarka ruhás, magányos alakja a lóvásár lármája és nyüzsgése közepette. Megállt az idő. Később a világ újra visszatért a szeme elé, és meglátta Rhettet meg a barátját egy másik sátornál, feszülten figyelő nézők körében. Egy gyapjúöltönyös férfi kantáron tartott egy rúgkapáló pejt, egy skót kockás mellényt viselő vörös arcú pedig fel-le hadonászott a jobb kezével, a lókupecek jellegzetes mozdulatával. Scarlett szinte hallotta az egymásba csapó tenyereket, ahogy a férfi arra \ nógatja Rhett barátját és a ló tulajdonosát, hogy egyezzenek végre meg. Magától vitte a lába, ahogy keresztülvágott a téren, amely a jelenettől elválasztotta. Bizonnyal akadtak emberek is az útjába, de észre se vette őket, s valahogyan a semmibe foszlottak előtte. A kupec hangja olyan volt, mint valami ráolvasás, dallamos és rábeszélő. – …egyszáz és húsz, uram, ugye, igazán szép ár, még egy ekkora nagy állatért is, mint ez. S ön, uram, igazán elmehet huszonötig, hát nem? Hogy egy ilyen nemes paripát az istállójába állíthasson… egyszáznegyven? Nos, uram, legyen önben némi méltányosság, hisz a másik úr már százhuszonötre emelte ajánlatát, ilyen már a világ sora, önnek is kellene egy kis lépést tennie, hogy találkozhassanak félúton; mondja azt, hogy az ön ára egyszáznegyven, engedjen a negyvenkettőből, egyezségre jutunk, mielőtt a nap leszáll… Egyszáznegyven hát, látja, uram, e férfiú nagylelkűségét, mi sem természetesebb, mint hogy bizonyítsa, ön se marad el mögötte, nemdebár? Mondjon százharmincat a százhuszonöt helyett, s máris csak egy leheletnyi a különbség kettejük közt, nem több, áthidalható egy-két pint jóféle itóka árával… Scarlett belépett az eladó, a vevő és a kupec alkotta háromszög közepére. Arca ijesztően fehér volt zöld ingválla fölött, szeme zöldebb, mint a smaragd. – Egyszáznegyven – mondta tisztán, érthetően. A kupec zavartan meredt rá, megtört a ritmusa. Scarlett a saját jobb tenyerébe köpött, és hangosan belecsapta a férfiéba. Aztán megint köpött, és az eladóra nézett. Amaz fölemelte a kezét, a tenyerébe köpött, s egyszer, majd még egyszer belecsapott a Scarlettébe, az alku ősi megpecsételéséül. A kupec már nem tehetett mást, csak beletörődve köphetett és pecsételhette meg a boltot. Scarlett Rhett barátjára pillantott. – Remélem, nem csalatkozott a reményeiben – szólt mézédes hangon. – Hát, persze hogy nem,” azaz… Rhett közbevágott. – Bart, hadd ismertesselek össze… – megállt. Scarlett nem nézett rá. – Mrs. O'Hara – mondta Rhett elképedt társának. Kinyújtotta a köpéstől nedves jobb kezét. – Özvegy vagyok. – John Morland – mondta a férfi, és elfogadta a piszkos kezet. Meghajolt, kezet csókolt, aztán búsan mosolygott Scarlett sugárzó szemébe. – Csuda egy látvány lehet maga, amikor az akadályt veszi, Mrs. O'Hara. S akkor hátramarad a mezőny. Errefelé szokott vadászni? – Én… szóval… – Jóságos ég, mit tett? Mit mondhat erre? Mit csinál egy telivér vadászlóval a ballyharai istállóban? – Megvallom, Mr. Morland, csak hallgattam a női szeszélyre. Meg kellett

szereznem ezt a lovat. – Én is így éreztem. Csak úgy fest, nem voltam elég fürge – szólt a jól nevelt angol hang. – Megtisztelne, ha eljönne hozzám valamikor, úgy értem, eljönne hozzám vadászatra. Dunsany mellett van a birtokom, ha ismeri a grófságnak azt a részét. Scarlett mosolygott. Nemrég járt a grófságnak abban a részében, Kathleen esküvőjén. Nem csoda, hogy a John Morland név ismerősen cseng. Kathleen férjétől sokat hallott Sir John Morlandről. – Derék ember, még ha földesúr is – ismételte számtalanszor Kevin O'Connor. – Ö maga mondta, engedjünk el öt fontot a bérletből, legyen az a nászajándékom. Öt font, gondolta Scarlett. Milyen nagylelkűség. Egy embertől, aki harmincszor annyit hajlandó kifizetni egy lóért. – Ismerős vagyok Dunsanyben – mondta. – Nem messze van barátaimtól, akiknél vendégeskedem. Igazán szívesen vadásznék önnél valamikor. Bármikor átugorhatok. – Jövő szombat? Scarlett kajánul mosolygott. Beleköpött a tenyerébe, és fölemelte a kezét. – Áll az alku! John Morland nevetett. Beleköpött a maga tenyerébe, s összecsapta a Scarlettéval egyszer, majd még egyszer. – Áll az alku! Bemelegítő pohárka hétkor, utána reggeli. Amióta csak közéjük tolakodott, Scarlett most pillantott először Rhettre. Tekintetében azt látta, hogy már régen nézi őt. Vidámság volt a szemében, s még valami, amit Scarlett nem tudott megérteni. Teringettét! Azt hinnéd, most lát először. – Mr. Butler? örülök, hogy találkoztunk – szólt kecsesen. Mocskos kezét elegánsan a férfi orra elé tolta. Rhett lehúzta a kesztyűjét a kézfogáshoz. – Mrs. O'Hara – hajolt meg. Scarlett a bámész kupechez és a ló korábbi, elégedetten vigyorgó tulajdonosához fordulva bólintott. – A lovászom hamarosan itt lesz, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket – mondta könnyedén, miközben felhúzta szoknyáit, hogy piros-zöld csíkos harisnyába bújtatott térde fölül a harisnyakötőből előhúzzon egy köteg bankjegyet. – Guinea, igaz? – Beleszámolta a pénzt az eladó tenyerébe. Suhogott a szoknyája, ahogy megfordult és elment. – Milyen különleges asszony! – szólt John Morland. Rhett szája mosolyra húzódott. – Csodálatra méltó – helyeselt. – Colum! Már attól féltem, eltévedtél. – Dehogy tévedtem. Megéheztem. Te ettél valamit, Scarlett? – Nem, megfeledkeztem róla. – Örülsz a lovaidnak? Scarlett lepillantott rá az akadálypálya korlátjáról, amelyen ült. Elnevette magát. – Azt hiszem, elefántot vásároltam. Életedben nem láttál még ilyen hatalmas lovat. Meg kellett vennem, de hogy miért, azt nem tudom. – Colum megnyugtatóan a karjára tette a kezét. Scarlett nevetése szaggatott volt, és szemében fájdalom csillogott. 73 – Cica sétál – mondta a cérnahangocska. – Nem, szívem, ma nem. Nemsokára, de ma nem lehet. – Scarlett elborzadva érezte, hogy fedetlenül hagyta gyenge pontját. Hogy lehetett ilyen féktelen? Nem vette figyelembe, hogy Cicára milyen veszélyt hoz. Dunsany nincs olyan messze, egyáltalán nem számíthat rá, hogy az odavalósiak ne tudnának az O'Hara úrnőről és barna bőrű gyermekéről. Éjjel-nappal maga mellett tartotta Cicát a két emeleti szobájukban, s aggodalmaskodva nézett kifelé a kocsifelhajtó fölötti ablakon. Mrs. Fitz intézte, amit intézni kellett, méghozzá villámsebesen. A varrónő oda-vissza rohangált, próbálta Scarlettre a lovaglóöltönyét, a varga úgy dolgozott a csizmáján a késő éjszakában, mint egy szorgalmas manó, a lovász ronggyal és olajjal munkálkodott a kiszáradt és megrepedezett oldalnyergen, melyet harminc évvel Scarlett érkezése előtt hagyott ott valaki a lószerszámos szobában, az egyik fiú, akit most vettek fel a köpködőn – biztos kezű volt, jól ülte meg a lovat –, gyakorlatoztatta a nagy, erős vadászpejt. Szombat reggelre Scarlett, ahogy tudott, elkészült. Lova herélt pej volt, és a Félhold nevet viselte. Hatalmas állat volt, ahogy mondta Columnak,

csaknem tizenhét markos, széles szügyű, hosszú hátú és izmos lábú. Nagydarab férfi számára alkalmas ló; Scarlett aprónak, törékenynek, nagyon nőiesnek látszott rajta. Attól félt, egyenesen nevetségesnek. Abban meg egész biztos volt, hogy bolondot fog csinálni magából. Nem ismerte Félhold vérmérsékletét és különleges szokásait, s nem is lesz rá módja, hogy megismerje, hiszen féloldalasan lovagolt, ahogy minden úrihölgy. Kislány korában Scarlett szeretett női nyeregben lovagolni. Olyankor kecsesen hullott alá a szoknyája, és hangsúlyozta karcsú derekát. Aztán meg akkoriban szinte mindig csak lépésben hajtotta a lovat, így jobban lehetett kacérkodni a mellette lovagló férfiakkal. Most azonban nagy hátrányt jelentett az oldalnyereg. Nem tudta térde szorításával irányítani a lovat, mert az egyik lábát az oldalnyereg gombja köré kulcsolta, a másikat pedig mereven kellett tartania, mert a lovagló úrhölgy csak úgy tud elegyensúlyozni ebben a kétes egyensúlyi helyzetben, ha az egy szem kengyelén támaszkodik. Bizonnyal le fogok esni, még mielőtt odaérek Dunsanybe, gondolta kétségbeesve, és kitöröm a nyakamat, ha egyáltalán eljutok az első sövényig. Még apjától tudta, hogy az a vadászat legizgalmasabb része, amikor a lovas átugrat árkon, bokron, kerítésen, forgókereszten és falon. Colum se sokat segített rajta, amikor elmesélte, hogy a hölgyek gyakran távol maradnak a tényleges vadászattól. A társasági eseményt a reggeli jelenti számukra, s a lovaglóöltönyben nagyon csinosak. Minthogy sokkal nagyobb a komoly baleset valószínűsége, ha valaki féloldalasan lovagol, a hölgyeket senki sem marasztalja el, ha ésszerűen viselkednek. Scarlett meg volt győződve róla, hogy Rhett boldog lenne, ha gyávának és gyöngének látná. És sokkal inkább vállalta, hogy kitöri a nyakát, mint hogy ezt az örömet megszerezze a férfinak. Hozzáérintette lovaglópálcáját Félhold nyakához. – Próbáljuk meg ügetésben, s lássuk, képes vagyok-e megtartani az egyensúlyt ezen az ostoba nyergen – sóhajtott föl hangosan. Colum elmesélte Scarlettnek, milyen a rókavadászat, de így sem tudta felkészíteni az első benyomásra. A Morland-kastély több mint két évszázados épületkotyvalék volt, keszekuszán toldották egymáshoz a szárnyakat, kéményeket, az ablakokat és a falakat a kőkerítéses udvar körül, amelynek helyén valaha az első Morland baronet emelte erődített vár öregtornya állt. A négyszögletes udvart megtöltötték a lovasok és az izgatott vadászebek. A látványra Scarlett megfeledkezett aggályairól. Colum elmulasztotta megemlíteni neki, hogy a férfiak ilyen alkalmakkor „pirosban” jelennek meg: az élénkvörös, fecskefarkú kabátot nevezik így. Scarlettnek életében nem volt még része ilyen káprázatos látványban. – Mrs. O'Hara! – Sir John Morland lovagolt oda hozzá, kezében fényes cilinderrel. – Isten hozta! Nem is hittem már, hogy eljön. Scarlett szeme összeszűkült. – Rhett mondta? – Épp ellenkezőleg, Rhett azt mondta, magát hét lóval sem lehetne visszatartani. – Morland hangjában nem volt semmi alattomosság. – Mit szól Félholdhoz? – A baronet megsimogatja a nagy hátasparipa karcsú nyakát. – Micsoda szépséges állat. – Hogy? Igen, szép, ugye? – válaszolt Scarlett. De szeme ide-oda cikázott, Rhettet keresve. Milyen rengeteg ember! Az ördögbe ezzel a fátyollal, minden olyan, mintha ködön át látná. Scarlett a divat megengedte legómódibb lovaglóöltönyt viselte. Magas nyakú, sima fekete gyapjúruhát, s alacsony cilindert, melyről fátyol függött az arca elé, s a fátyol szorosan a tarkóján volt megkötözve, hálóba szorított dús kontya fölött. Rosszabb, mint a gyász, gondolta, de őrült tisztes, szöges ellentéte az élénk színű szoknyáknak és a csíkos harisnyának. Scarlett csak egyetlen dologban lázadt fel: nem volt hajlandó fűzőt viselni a lovaglóöltöny alatt. Elég gyötrelem az oldalnyereg maga is. Szeme Rhettével találkozott. S most, hogy végre meglátta, gyorsan lekapta róla a tekintetét. Azt lesi, hogy mikor keltek kínos feltűnést. Majd megmutatom én, Mr. Rhett Butler. Ha minden csontomat összetöröm, akkor sem fog rajtam nevetni senki, főleg nem ő. – Lovagolj velük, szépen maradj hátra, és figyeld, mit csinálnak a többiek – mondta Colum. Scarlett e szerint a tanács szerint kezdte. Érezte, hogy a tenyere megizzad a kesztyűjében. Elöl gyorsult a tempó, aztán mellette fölnevetett egy nő, ostorral a lovára vert, s galoppba fogott. Scarlett előtt egy pillanatra feltárult a piros és fekete hátak tömege, ahogy lefelé sodródnak a lejtőn, s a lovak könnyedén átugorják a domb alján emelkedő kőfalat. Elérkezett a perc, gondolta, most már késő aggodalmaskodni. Áthelyezte a testsúlyát, nem is tudta, hogy éppen ezt kell tennie, és érezte, hogy Félhold, száz vadászat biztos lábú, öreg harcosa egyre

gyorsabban és gyorsabban halad. Scarlett egyszer csak túl volt a falon, és alig vette észre az ugrást. Nem csoda, hogy John Morland annyira meg akarta szerezni Félholdat. Scarlett fölnevetett. Mit számít, hogy több mint tizenöt éve nem ült női nyeregben? Jól megy minden, nagyszerűen. Remekül érzi magát. Nem csoda, hogy a papa soha egyetlen kaput sem nyitott ki. Ugyan minek babrálni vele, ha a kerítés fölött is lehet közlekedni? Apja és Bonnie kísértő látványa, mely mindmostanáig gyötörte, hirtelen eltűnt. Elmúlt a félelme is. Nem maradt egyéb, csak az izgalom, a ködös levegő, ahogy elsüvölt a bőrén, s az állat ereje, melyet maga irányít. Meg az új elhatározás, hogy Rhett Butiért utolérje, megelőzze és messze maga mögött hagyja. Scarlett jobb kezében egy pohár pezsgőt tartott, bal karján átvetette lovaglóöltönye sáros uszályát. A neki ítélt rókalábat ezüsttalapzatra fogják rádolgozni, ha megengedi, mondta John Morland. – Boldog lennék, Sir John. – Kérem, hívjon Barinak. Minden barátom így szólít. – Kérem, hívjon Scarlettnek. Mindenki így szólít, ha barátom, ha nem. – Arca kipirult, beleszédült a vadászat és a siker izgalmába. – Soha még ilyen jó napom nem volt – mondta Barinak. S ez nem állt messze az igazságtól. A többi lovas gratulált neki, látta a férfiak szemében a félreismerhetetlen csodálatot, s a féltékenységet a nőkében. Ahova nézett, jóképű férfiakat és szépséges asszonyokat látott, ezüsttálcán körbehordott pezsgőt, cselédeket, gazdagságot; embereket, akik mulatnak s szép az életük. Ilyen volt ez a háború előtt, csak most már felnőtt, azt tesz és mond, amit akar, és ő, Scarlett O'Hara, az észak-georgiai vidéki lány, egy baronet kastélyában mulatozik Lady Iksszel és Lord Ipszilonnal, még egy grófnővel is. Olyan volt az egész, mint a mesében, és Scarlett valósággal szédült. Csaknem sikerült azt is elfelejtenie, hogy Rhett is ott van, csaknem kitörölte emlékezetéből, hogy megsértették, megvetették. De nem egészen. És álnok agya jól megőrizte azokat a dolgokat, amelyeket a vadászatról visszafelé lovagolva látott és hallott. Rhett úgy tesz, mintha nem törődne vele, hogy ő a vadászatnál lehagyta… Ugratja a grófnőt, mintha akárki volna… olyan pokoli könnyedén, kényelmesen és lazán mozog… annyira… annyira Rhett. A nyomorult! – Szívből gratulálok, Scarlett. – Rhett ott állt mellette, s ő nem vette észre, amint közelít. Scarlett karja megrándult, a pezsgő a szoknyájára loccsant. – Az ördögbe, Rhett, hogy lehet így odalopakodni valakihez? – Bocsánat. – Felkínálta a zsebkendőjét. – És bocsánatot kérek, amiért faragatlanul viselkedtem a lóvásáron. Az egyetlen mentségem az lehet, hogy annyira meglepődtem, mikor ott láttalak. Scarlett elvette a zsebkendőt, és lehajolt, hogy letörölje a nedvességet a szoknyájáról. Nem sok értelme volt; a lovaglóöltönyt sár fröcskölte már az árkon-bokron át tartó vad hajszától. De így alkalma volt összeszedni a gondolatait, s egy percre elrejtenie az arcát. Nem fogom hagyni, hogy lássa, mennyire érdekel, fogadta meg némán. Nem fogom hagyni, hogy lássa, mennyire megsebzett. Föltekintett, szeme ragyogott, ajka mosolyra szaladt. – Ha te meglepődtél – mondta –, képzeld el, én mit éreztem. Mi a csudát csinálsz Írországban? – Lovat veszek. Eltökéltem, hogy jövőre nyerek a versenyen. John Morland istállójának az a híre, hogy itt megtalálhatom a megfelelő egyéveseket. Kedden Párizsba utazom, hogy ott is körülnézzek. Hogy kerültél Droghedába itteni jelmezben? Scarlett fölnevetett. – Hiszen tudod, Rhett, hogy mennyire szeretek beöltözni. A ruhát kölcsönkértem az egyik cselédlánytól, a barátaimnál, ahol megszállok. – Jobbra-balra forgatta a fejét, John Morlandet kereste. – Úgy diktálja a jó modor, hogy most már induljak – fordult vissza. – A barátaim haragudni fognak, ha hamarosan haza nem érek. – Rhettre pillantott, aztán elsietett. Nem mert tovább maradni. Ilyen közel hozzá. Még egy szobában… egy házban sem. Az eső akkor kezdett rá, amikor alig öt mérföldnyire volt Ballyharától. Scarlett az esőre fogta, hogy miért nedves az arca. Szerdán elvitte Cicát Tarára. Az ősi halmok elég magasak voltak, így aztán Cica diadallal mászta meg őket. Scarlett nézte, ahogy a kislány féktelenül rohan lefelé a halomról, és kényszerítette magát, hogy ne szóljon rá: elesel. Mesélt Cicának Taráról, a családjáról és a nagy királyok lakomáiról. Indulás előtt fölemelte a kislányt, amilyen magasra csak tudta, hadd nézzen végig a szülőföldjén.

– Ír Kiscica vagy, itt vannak a gyökereid… mondd, értesz valamit abból, amit beszélek? – Nem – válaszolta Cica. Scarlett lerakta, hadd szaladjon. Az erős lábacska mostanában sosem lépkedett, mindig csak futott. Cica gyakran elesett. A fű alatt réges-régi hepehupák rejtőztek. De soha el nem sírta magát. Talpra állt és tovább szaladt. Scarlettet meggyógyította a gyerek látványa. Ismét egész embernek érezte magát! – Colum, ki az a Parnell nevű ember? A vadászreggelin beszélgettek róla, de nem tudtam kibogozni belőle semmit. Protestáns, mondta Colum, és angol. Nem keh törődni vele. Scarlett szívesen vitatkozott volna, de megtanulta már, hogy csak az idejét vesztegeti. Colum soha nem tárgyalt az angolokról, különösen nem az írországi angol földesurakról, akiket angol-írként emlegettek. Scarlett észre sem vette, és Colum valahogyan máris másra terelte a szót. Nem szerette, hogy unokabátyja azt sem hajlandó elismerni, hogy az angolok között lehetnek kedves emberek. Scarlett Amerikából visszafelé a hajó-úton megszerette a két nővért, a vadászaton pedig mindenki kedves volt hozzá. Colum kérlelhetetlensége éket vert közéjük. Ha legalább hajlandó volna beszélni, ahelyett hogy mindjárt leharapja az ember fejét. A másik kérdéssel, amely foglalkoztatta, Mrs. Fitzhez fordult. Kik azok az ír Butlerek, akiket mindenki úgy gyűlöl? A gazdasszony eléje tette Írország térképét. – Látja ezt? – Tenyere végigsöpört egy egész grófságon, akkorán, mint Meath. – Ez Kilkenny. A Butlerek földje. Ők Ormonde hercegei. Talán a leghatalmasabb angol család egész Írországban. – Scarlett a térkép fölé hajolt. Kilkenny városától nem messze rálelt a névre: Dunmore barlang. Rhett birtokát pedig úgy hívják: Dunmore Landing. Bizonnyal van összefüggés a kettő között. Scarlettből kitört a nevetés. Olyan nagyra volt vele, hogy az O'Harák ezerkétszáz hektár föld urai, s most tessék, itt a Butler család, melynek egy egész grófsága van! Rhett már megint győzött, s a kisujj át sem kellett mozdítania hozzá. Mindig győz. Hát lehet csodálni azt az asszonyt, aki egy ilyen férfiba szerelmes? – Aztán mi olyan mulatságos, Mrs. Ο.? – Én magam, Mrs. Fitz. Hála Istennek tudok nevetni is magamon. Mary Moran kopogás nélkül kukkantott be az ajtón. Scarlett már nem bajlódott vele, hogy rászóljon. A nyurga, ideges lány hetekre sutább lett, ha valaki rászólt. Jaj, a cselédek! Akkor is gond, ha alig van az embernek. – Mi az, Mary? – Egy úriember keresi. – A szobalány névjegyet nyújtott felé. Szeme még tágabbra kerekedett, mint rendesen. SIR JOHN MORLAND, BART. Scarlett leszaladt a lépcsőn. – Bart! Micsoda meglepetés! Jöjjön csak, leülhetünk a lépcsőre. Bútorom az nincs. – Őszintén örült, hogy látja a férfit, de nem vihette föl a nappalijába. Cica ott alszik a szomszéd szobában. Bart Morland leült a kőlépcsőre, mintha az volna a világon a legtermészetesebb, hogy valakinek nincs bútora. Kutya nehéz volt megtalálnia Scarlettet, mesélte, de végre beleütközött a kocsmában a levélhordóba. Ez az egyetlen mentsége, hogy ily sokára hozta el a vadásztrófeáját. Scarlett megnézte az ezüsttáblácskát, melyen a neve állt és a vadászat napja. A rókaláb már nem volt véres, az is valami, de így sem mutatott valami szép látványt. ;– Undorító, nem? – kérdezte vidáman Bart. Scarlett fölnevetett. Akármit beszél Colum, neki tetszik John Morland. – Volna kedve üdvözölni Félholdat? – Már azt hittem, sose hozza szóba. Azon törtem a fejem, hogyan ejtsek el valami hathatós célzást. Hogy van Félhold? Scarlett elfintorodott. – Hiányzik neki a mozgás, sajnos. Teli vagyok bűntudattal emiatt, de nincs időm. – Milyen a termés? – Eddig nem panaszkodhatom. Hacsak valami nagy esőt nem kapunk. Végigsétáltak az oszlopcsarnokon az istállóhoz. Scarlett el akart menni az istálló mellett, s tovább a legelőre Félholdhoz, de Bart megállította. Benézhetne? – kérdezte. Mert Scarlett istállói híresek, és

még sohasem látta őket. Scarlett csodálkozott, de örömest beleegyezett. A lovakat kicsapták a legelőre, így nincs más látnivaló, csak az üres állások, de ha annyira akarja… A lőállásokat dór oszlopfővel díszített gránitoszlopok választották el egymástól. Az oszlopok fölött magas boltozat ívei keresztezték egymást, kőmennyezetet alkotva, mely oly könnyűnek és súlytalannak látszott, mint a levegőég. John Morland az ujjait ropogtatta, majd bocsánatot kért. Ha valami igazán felizgatja, mondta, gondolkodás nélkül ezt csinálja. – Nem találja rendkívüli dolognak, hogy olyan istállója van, mint egy székesegyház? Építtetnék bele egy orgonát, és egész nap Bachot játszanék a lovaknak. – Alighanem lebéklyózná őket. Morland harsogó hahotája olyan vicces volt, hogy Scarlett is vele nevetett. Megtöltött egy kis zsákot zabbal, hogy Bart a tenyeréből etethesse Félholdat. Scarlett, Morland mellett lépdelve, azon törte a fejét, hogyan szakíthatná félbe álmélkodó locsogását az istállóról, hogyan vethetne oda valami mellékes megjegyzést, amivel aztán Rhettre terelheti a férfi szavát. De nem volt rá szükség. – Ide hallgasson, szerencsés ember vagyok, hogy maga Rhett Butler jó barátja – kiáltotta el magát váratlanul Bart. – Hâ nem ismertet össze bennünket, sohasem láthattam volna a csodaistállóját! – Úgy meglepett, hogy itt futok össze vele – vágta rá Scarlett. – Honnan ismerik egymást? Valójában nem ismeri Rhettet semennyire, felelte Bart. Régi barátai írtak neki vagy egy hónapja, hogy elküldik hozzá Butlert, mert meg akarja tekinteni a lovait. Aztán megérkezett Rhett, s magával hozta a barátok ajánlólevelét. – Pompás fickó, és nagyon komolyan veszi a lovakat. Tud is róluk rengeteget. Bárcsak tovább maradhatott volna. Régi barátok? Valahogy sehogy sem kerített sort rá Rhett, hogy elmondja nekem. Hála Istennek, gondolta Scarlett. – Vannak rokonaim Charlestonban – szólt. – Akkor ismerkedtem meg vele, amikor náluk jártam. – Akkor biztos találkozott Brewtonékkal is, a barátaimmal! Amikor Cambridge-be jártam, leugrottam az idényre Londonba, csak mert reméltem, hogy Sally Brewton esetleg átjön. Majd megőrültem érte, mint mindenki. – A majomképű Sally Brewton? – Scarlettből kifakadt a mondat, nem tudta fegyelmezni magát. Bart mosolygott. – Az bizony. Csoda egy nő, nem? Olyan eredeti. Scarlett lelkesen bólogatott és mosolygott. De az az igazság, hogy képtelen volt megérteni, mint lehetnek oda a férfiak valakiért, aki olyan rút. John Morland természetesnek vette, hogy aki csak ismeri Sallyt, az imádja, így aztán róla beszélt a következő fél órán át, míg a legelő kerítésére támaszkodva próbálta rávenni Félholdat, hogy jöjjön oda és egyen zabot a tenyeréből. Scarlett figyelt is, meg nem is, s közben a maga gondolatai jártak a fejében. Aztán megint elhangzott Rhett neve, és csupa figyelem lett. Bart kuncogva mesélte el a pletykát, melyet Sally leveléből tudott. Úgy fest, hogy Rhett beleesett a történelem legrégibb csapdájába. Árvaházi gyerekeket vittek kirándulásra a birtokára, s induláskor derült ki, hogy az egyik gyerek eltűnt. Mi mást tehetett, nekivágott a tanítónővel, hogy felkutassa. Minden jóra fordult, a gyereket mégtalálták, ám csak sötétedés után. A tanítónő, aki még hajadon volt, így persze rossz hírbe keveredett, s Rhettnek feleségül kellett vennie. Az egészből az a legjobb, hogy évekkel korábban elűzték a városból, mert nem volt hajlandó tisztes asszonnyá tenni egy másik leányt, akivel tapintatlanul viselkedett. – Azt hinné az ember, az első esetből megtanulta, hogy vigyázzon magára – kacarászott Bart. – Azt hiszem, Rhett sokkal szórakozottabb, mint ránézésre gondolnánk. Nem találja borzasztó mulatságosnak ezt a történetet, Scarlett? Figyel egyáltalán? Az asszony összeszedte magát. – Női szemmel úgy látom, Mr. Butler azt kapja, amit érdemel. Úgy fest, mint aki sok lánynak okozott már bajt a szórakozottságával. John Morland gurult a nevetéstől. A harsány hahotára felfigyelt végre Félhold is, és nagy óvatosan közeledett a kerítéshez. Bart megrázogatta a zaboszsákot. Scarlett ujjongott magában, s egyszerre sírni szeretett volna. Hát ezért kellett Rhettnek olyan villámgyorsan elválnia és újra nősülnie! Micsoda áspiskígyó ez az Anne Hampton. Engem is

tökéletesen rászedett. Vagy talán mégsem. Talán csak pokoli balszerencsém volt, hogy oly sokára került elő az az elcsavargott árva. És hogy Anne Eleanor asszony kedvence. És hogy annyira hasonlít Mellyre. Félhold visszahőkölt a zabtól. John Morland benyúlt a kabát-zsebébe, és előkeresett egy almát. A ló halkan nyerített várakozásában. – Nézze csak, Scarlett – mondta Bart, ahogy kettétörte az almát. – Van egy kissé kényes ügy, amiről beszélnem kell magával. – Kinyújtotta tenyerét egy negyed almával Félhold felé. – Egy kissé kényes! – Hiszen ha tudná, hogy ez a beszélgetés mostanáig mennyire kényes volt! Scarlett fölnevetett. – Nem bánom, hogyha pocsékká kényezteti azt az állatot, ha erre gondolt – mondta. it Jaj, dehogy! Bart szürke szeme kerekre tágult. Hogy is.gon-I dolhat ilyet! Igazán sok tapintatot igénylő ügyről van szó, magyarázta. Alice Harrington – az a begyes szőke a vadászaton, aki az árokban kötött ki – vendégséget hívott a szentivánéji ünnepre, és szeretné meghívni Scarlettet, csak nem meri. Öt küldték követségbe, hogy tapintatosan kitudakolja a véleményét. Scarlettnekiszráz kérdése volt. Mindent egybevetve arról, hogy mikor lesz, hol lesz, és hogyan öltözzön. Colum dühös lesz, Scarlett tudta, de nem érdekelte. Vágyott rá, hogy szépen félöltözhessen, pezsgőt ihasson, és száguldj on ismét, mint a szél, árkon-bokron át, a vadászebek és a róka nyomában. 74 A Harrington-kastély portiandi kőből épült, hatalmas, szögletes tömb volt. Nem messze Ballyharától, épp a keresztúton lévő Pike Corner nevű falun túl. A bejáratra elég keservesen lehetett csak rálelni; nem volt kapu, nem volt kapuslak, csak két dísztelen, jelöletlen kőoszlop. A kavicsút aztán megkerült egy jó nagy tavat, s a kőház előtti sima, kavicsos térre vezetett. A bricska kerekeinek zajára egy lakáj lépett ki a ház kapuján. Lesegítette Scarlettet, és továbbadta az előcsarnokban várakozó szobalánynak. – Az én nevem Wilson, kisasszony – mondta az, és bókolt. – Óhajt pihenni egy kissé az út után, avagy csatlakozik a vendégekhez? – Scarlett csatlakozni kívánt a vendégekhez, s a lakáj végigvezette a csarnokon, majd kitárta előtte a gyepre néző ajtót. – Mrs. O'Hara! – kiáltotta Alice Harrington. Scarlett élénken emlékezett reá. Az, hogy ,,az árokban kötött ki”, nem sokat mondott el róla, és az sem, hogy ,,begyes”. Ha azt hallja, hogy kövér és harsány, akkor rögtön tudta volna, hogy Alice Harringtonról van szó. Az asszony meglepően könnyű léptekkel tartott Scarlett felé, és azt bömbölte, hogy örvend a látásának. – Remélem, szereti a krokettet. Borzalmas játékos vagyok, és a csapatom könnyű szívvel lemondana rólam. – Sose játszottam még – mondta Scarlett. – Annál jobb! Kezdőké a szerencse. – Odanyújtotta az ütőjét. – Zöld csíkos, épp magához illik. Olyan különös a szeme! Jöjjön, ismerkedjék meg a többiekkel, és öntsön reményt szegény csapatomba. Alice csapata – most már Scarletté – egy idős, gyapjúöltönyös férfiból állt, akit Smyth-Burns tábornokként mutattak be, s egy húszas éveinek elején járó pápaszemes házaspárból, Emma és Chizzie Fulwichból. A tábornok bemutatta az ellenfél játékosait is: Charlotte Montague-t, egy magas, karcsú, gyönyörű fri-zurájú, ősz asszonyt, aztán Alice unokatestvérét, Desmond Grantleyt, aki éppoly gömbölyű volt, mint maga Alice, s egy elegáns házaspárt, akiket Genevieve és Ronald Bennetnek hívtak. – Figyeljen Rónáidra – mondta Emma Fulwich –, mert csal. A játék pompás, gondolta Scarlett, a frissen vágott fű illata pedig bódítóbb, mint a virágoké. Mire harmadszor rákerült a sor, magasra hágott benne a versenykedv, és rászolgált a tábornok ,,derék!” kiáltására és vállveregetésére, amikor Ronald Bennet labdáját messze kiütötte a gyepen. Játék után Alice Harrington kurjantása invitálta őket teához. Egy óriás bükkfa alá terítettek; a fa árnyéka kellemes volt Scar-lettnek. Mint ahogy John Morland látványa is. Feszülten figyelt a padon mellette ülő fiatal nő beszédére, de közben ujjait Scarlett felé billegette. A többi vendég is odagyűlt. Scarlett megismerte Sir Francis Kinsmant, egy jóképű szoknyapecért és a feleségét, és meggyőzően sikerült színlelnie, hogy emlékszik Alice férjére, Henryre, Bart vadászatáról. Bart partnere szemlátomást nem örült, amikor a bemutatás miatt megszakították a beszélgetést, de

jegesen kedves volt. – Louisa Ferncliff őladysége – mondta Alice eltökélt derűvel. Scarlett mosolygott, annyit mondott: „Üdvözlöm, üdvözlöm”, s ennyiben hagyta. Sejtette, hogy őladysége nem venné jó néven, ha egyszerűen és teketória nélkül Louisának szólítaná, de hát nem lehet valakit ladységednek szólongatni. Különösen azt, aki szemlátomást szívrepesve várja, mikor invitálja már John Morland hátra a bokorba egy ladyhez méltatlan kis csókolózásra. Desmond Grantley tartotta a széket Scarlettnek, és megkérdezte, megengedi-e, hogy szendvicset és süteményt hozzon neki. Scarlett nagylelkűen megengedte. Nézte ezeknek az embereknek a társaságát, akiket Colum megvetően csak nagyurakként emlegetett, és megint arra gondolt, hogy bár ne volna unokabátyja olyan korlátolt. Ezek az emberek itt igazán kedvesek. Biztos volt benne, hogy jól fog mulatni. Tea után Alice Harrington elvitte Scarlettet a szobájába. Sokáig gyalogoltak, át néhány meglehetősen kopott fogadószobán, föl egy széles lépcsőn, melyet kopott futószőnyeg borított, s végig egy széles csarnokon, melybe egyáltalán nem jutott szőnyeg. A szoba nagy volt, bútorzata azonban gyér, gondolta Scarlett, s a tapéta bizony megfakult. – Sarah már kipakolta a holmiját. Hétkor itt lesz, hogy elkészítse a fürdőjét és segítsen felöltözni, ha megfelel magának. Vacsora nyolckor. Scarlett biztosította róla Alice-t, hogy a vendéglátás nagyszerű. – Az íróasztalon van papír, toll, és azon a másik asztalon néhány könyv, de ha inkább valami mást szeretne… – Dehogy, Alice, ne fáradjon! Nem akarom az idejét rabolni, vendégei vannak. – Találomra fölkapott egy könyvet. – Alig várom, hogy olvashassam. Isten tudja, mióta keresem. – Igazából azt kereste, hogyan szabadulhatna meg Alice véget nem érő harsány himnuszától, melyet dagadt unokafivéréről, Desmond-ról zengett. Nem csoda, hogy félve hívott meg, gondolta Scarlett; tudnia kell, hogy Desmond nem az a figura, akitől gyorsabban dobog a lányok szíve. Biztos meghallotta, hogy gazdag özvegyasszony vagyok, és segíteni akar ennek a boldogtalannak, hogy elsőnek fusson be a célba, mielőtt mások tudomást szereznének rólam. Sajnos, Alice, erre a égvilágon semmi esély. Mihelyt Alice elment, a Scarlett szolgálatára rendelt szobalány kopogott az ajtón, és belépett. Bókolt, és szolgálatkészen mosolygott. – Megtiszteltetés, hogy az O'Hara úrnőt öltöztethetem – mondta. – Mikor érkeznek az utazóládák? – Miféle utazóládák? – kérdezte Scarlett. A szobalány eltakarta kezével a száját, és úgy nyögött föl. – No, a legjobb lesz, ha leülsz – mondta Scarlett –, az a gyanúm, hogy néhány kérdést tisztáznom kell veled. A lány boldogan engedelmeskedett. Scarlett egyre jobban elkomorult, ahogy rájött, hogy mi mindent nem tud. Az a legrosszabb, hogy nem lesz vadászat. Vadászni csak őszi és téli szezonban szokás. Sir John Morland is csak azért tett kivételt, mert el akart hencegni a lovaival gazdag amerikai vendége előtt. Legalább ilyen rossz hír volt, hogy a dámák felöltöznek reggelire, átöltöznek ebédre, átöltöznek délutánra, átöltöznek vacsorához, és soha kétszer ugyanaz a holmi nincs rajtuk. Scarlettnek két nappali ruhája, egy estélyije és a lovaglóöltönye volt összesen. S annak se lett volna semmi értelme, hogy valakit Ballyharára küldjön utánpótlásért. Mrs. Scanlon, a varrónő éjt nappallá téve dolgozott, hogy azt a pár darabot, ami most vele van, befejezze. Azok a ruhadarabjai pedig, amelyeket az amerikai útjára csináltatott, mostanára reménytelenül kimentek a divatból. – Azt hiszem, kora reggel elutazom – mondta Scarlett. – Jaj, ne – kiáltotta a lány. – Nem szabad! Miért utazna el az O'Hara úrnő? Mit törődik vele, hogy mit tesznek a többiek? Hiszen azok csak angolok. Scarlett rámosolygott a lányra. – Szóval mi és ők, így állunk szemben. Ugye ezt mondod, Sarah? Honnan tudtad, hogy én vagyok az O'Hara úrnő? – Mindenki tudja Meath grófságban, hogy ki az O'Hara úrnő – mondta büszkén a lány –, minden ír ember. Scarlett elmosolyodott. Máris jobban érezte magát. – Nos, Sarah – mondta –, beszélj nekem az itt lévő angolokról. – Scarlett biztos volt benne, hogy a házicselédek mindenkiről mindent tudnak. Ez mindig így van.

Sarah nem okozott csalódást. Amikor Scarlett a vacsorához vonult, fel volt fegyverkezve minden várható fölényeskedéssel szemben. Többet tudott a vendégekről, mint a tulajdon édesanyjuk. Mégis úgy érezte magát, mint egy isten háta mögül szalasztott napszámos asszony. És dühös volt John Morlandre. A férfi csak annyit mondott: „Könnyű ruha napközben és valami félmeztelen estére.” A többi nő úgy fel van öltözve és ékszerezve, mint megannyi királynő, gondolta, ő meg otthon hagyta az igazgyöngyeit és a gyémánt fülbevalóját. Arra is meg mert volna esküdni, hogy a ruhájáról lerí: falusi varrónő keze munkája. Felszegte állát, és elhatározta, hogy akármi lesz, jól fogja érezni magát. Ki kell használnia a lehetőséget, mert úgyse hívják meg soha többet sehová. S igazán annyi mindent élvezett. A kroketten kívül csónakáztak a tavon, nyílvesszővel célba lőttek, egy tenisz nevű játékot játszottak, s e két utóbbit a legeslegújabb divatnak mondták. Szombaton vacsora után felhozattak a fogadószobába néhány hatalmas ládát, telçjnaskarâval, s mindenki abban turkált. Bolondoztak, gátlástalanul nevettek, és viselkedésüket Scarlett irigylésre méltóan természetesnek találta. Henry Harrington bebugyolálta Scarlettet egy hosszú uszályos selyemköpenyegbe, melyen flitter csillogott, és hamis ékkövekkel kirakott koronát tett a fejére. – Így! Ma este maga lesz Titánia – mondta. A többiek is felöltözködtek a ládákból, mindenki bejelentette, hogy kicsoda lett, és a nagy szobában bújócskáztak, rohangáltak, elrejtőztek a székek mögé, kergették egymást. – Tudom, hogy ez az egész nagyon csacska – mentegetőzött John Morland egy hatalmas papírmasé oroszlánfejen keresztül. – De hát szentivánéj van, most az egyszer mindenkinek szabad megbolondulnia. – Nagyon haragszom magára, Bart – mondta Scarlett. – Szépen cserbenhagyta hölgyismerősét. Miért nem mondta meg, hogy egy csomó ruhát kell hoznom? – Csakugyan? Egy csomót? Én sose veszem észre, mi van a hölgyeken. Nem értem, minek csapnak körülötte akkora hűhót. Mire mindenki belefáradt a játékba, leszállt az Írországban oly hosszú alkonyat. – Besötétedett – kiáltotta Alice. – Gyerünk, nézzük meg a tüzet! Scarletten végigsöpört a lelkifurdalás. Neki most Ballyharán volna a helye. A paraszti hagyományban Szent Iván éje csaknem olyan fontos, mint Szent Brigitta napja. Az év legrövidebb éjszakáját tüzek ünneplik, melyek a néphit szerint oltalmat adnak a jószágnak és a termésnek. Az egész társaság kiment a sötétben a gyepre, s a távolban tűz derengését látták, s egy ír forgatós zenéjét hallották. Scarlett tudta, hogy Ballyharán kellene lennie. Az O'Hara úrnőnek a szertartásos tűznél a helye. S akkor is ott a helye, amikor felkel a nap, és az állatokat keresztülhajtják a hamvadó parázson. Colum megmondta neki, hogy nem szabad angol mulatságba mennie. Az írek szemében az ősi hagyomány fontos dolog, már akár hisz ő benne, akár nem, mondta Colum. Scarlett meg feldühödött a férfira. Nem fogja hagyni, hogy babonák irányítsák az életét. De most azt gyanította, hogy nem volt igaza. – Maga miért nincs a ballyharai tűznél? – kérdezte Bart. – Hát maga? Maga miért nincs a sajátjánál? – csattant fel dühösen Scarlett. – Mert engem ott nem szeretnek – mondta John Morland. Hangja szomorúan csengett a sötétben. – Egyszer elmentem. Azt gondoltam, talán van valami népi bölcsesség abban, hogy keresztülhajtják az állatokat a hamun. Talán jót tesz a patájuknak vagy ilyesmi. Ki akartam próbálni a lovakkal. – És megtudott valamit? – Nem volt rá időm. Amikor odamentem, minden jókedv elszállt az ünneplőkből, úgyhogy ott is hagytam őket. – Nekem is itt kellett volna hagynom magukat – fakadt ki Scarlettből. – Ne is mondjon ilyet! Maga itt az egyetlen emberi lény. Ráadásul még amerikai is. Maga a különös, délszaki virágszál, Scarlett, a gyommező közepén. így még sosem gondolt rá. Pedig nem butaság. Az emberek mindig sokra tartják a messziről jött vendéget. Egészen felderült, de jókedve csak addig tartott, amíg Louisa őladysége meg nem szólalt. – Hát nem mulatságosak? Imádom, amikor az írekből így kitör a pogányság és az együgyűség. Ha nem volnának hozzá olyan lusták és ostobák, nem is bánnám, hogy Írországban élek. Scarlett némán megfogadta, hogy amint hazaér, bocsánatot kér Columtól. Sosem lett volna szabad elhagynia az övéit és azt a helyet, ahova tartozik. – De hát minden teremtett lélek hibázik egyszer vagy másszor, Scarlett, drágám. Magadnak kell

kiismerned őket, különben honnan tudhatnád, milyenek? Most törüld meg a szemed, és lovagolj ki a földekre. A napszámosok már nekifogtak, és rakják a szénaboglyákat. Scarlett arcon csókolta unokabátyját. Colum kihagyta a mondatot: ,,Ugye megmondtam.” A rákövetkező hetekben Scarlettet még két mulatságra hívták meg olyan emberek, akikkel Alice Harringtonnál találkozott. Illően dagályos levélben utasította vissza mindkét meghívást. Amikor a szénaboglyák elkészültek, a napszámosok megkezdték a munkát a ház mögött, a kiégett gyepen. Jövő nyárra rendbe lehet hozni, jó fű nő rajta, és Cica nagyon fogja élvezni a krokettet, Mert az pompás mulatság. A búza éretten aranylott, szinte aratásra készen, amikor lovas jött, Scarlettnek hozott levélkét, majd betelepedett a konyhába egy csésze teára vagy valami inkább férfinak való italra, s várta, hogy Scarlett megírja a válaszlevelet. Charlotte Montague szeretné meglátogatni, ha Scarlettnek is megfelel. Ki az ördög az a Charlotte Montague? Scarlettnek csaknem tíz percig kellett törnie a fejét, amíg sikerült felidéznie azt a kellemes, szerény idősebb nőt Harringtonéknál. Mrs. Montague, most már emlékezett rá, nem járt vad indiántáncot Szent Iván éjén. Úgyszólván eltűnt vacsora után. Persze ettől még nem kevésbé angol. De vajon mit akarhat? Scarlettben felébredt a kíváncsiság. A levél úgy fogalmazott: „mindkettőnk számára jelentős tárgyról” akar szólni. Kiment a konyhába, hogy személyesen adja Mrs. Montague küldönce kezébe a levelet, mely úrnőjét aznap délután teára hívja. Tudta, hogy ezzel átlépi Mrs. Fitz birodalmának határát. A konyhát neki csak a magasban végigfutó, hídszerű galériáról illik látnia. De hát a saját konyhája, vagy nem? És Cica újabban mindennap órákat tölt el itt, miért ne nézhetne be ő is? Scarlett kis híján fölvette a rózsaszín ruháját Mrs. Montague látogatására. Lengébb volt a galwayi szoknyánál, és ez a délután nagyon meleg volt az írországi időjáráshoz viszonyítva. Aztán visszaakasztotta a ruhát a helyére. Nem akart másnak látszani, mint ami. A tea mellé édes kőttest rendelt a hétköznap szokásos lángos helyett. Charlotte Montague-n szürke vászonszoknya és szürke vászonkabátka volt; hozzá csipkezsabót viselt, melyet Scarlett legszívesebben megtapogatott volna. Soha életében nem látott még ilyen sűrű és bonyolult csipkézetet. Az idősebb asszony levette szürke glaszékesztyűjét és tollas szürke kalapját, úgy ült le a teaasztal mellé a plüssfotelba. -Köszönöm, hogy fogadott, Mrs. O'Hara. Nem hiszem, hogy arra kívánná pazarolni az idejét, hogy az időjárásról csevegjünk. Tudni szeretné, miért jöttem, eltaláltam? – Mrs. Montague hangjában és mosolyában volt valami különös fanyarság. – Meghalok a kíváncsiságtól – mondta Scarlett. A bevezetés mindjárt megtetszett neki. – Megtudtam, hogy kegyed sikeres üzletasszony, nemcsak itt, hanem Amerikában is… Ne ijedjen meg, amit tudok, megtartom magamnak, ez az egyik legnagyobb erényem. Egy másik: elképzelheti, hogy módomban áll megtudni dolgokat, amiket más nem tud. Magam is üzletasszony vagyok. Szeretnék mesélni magának a mesterségemről, ha megengedi. Scarlett csak bambán bólintott. Vajon mit tud róla ez az asszony. És honnan? Erősen egyszerűsítve, mondta Mrs. Montague, az a dolga, hogy eligazítja az ügyeket. Egy jó család ifjabb fiának legifjabb leánya volt, s egy másik jó család ifjabb fiához ment feleségül. A férje még meg sem halt egy vadászbalesetben, amikor ő már ráunt, hogy mindig élére rakja a pennyket, mindig a látszattal törődjön, s a jó házból való hölgyektől és uraktól elvárt életet élje, mindig pénzszűkében. Mikor megözvegyült, egyszer csak a szegény rokon helyzetében találta magát, amit nehezen tűrt. Megvolt az intelligenciája, a neveltetése, az ízlése, és bejáratos volt Írország legjobb családjához. Ezekre az adottságokra épített, s hozzájött még a tapintata és a. tájékozottsága. – A foglalkozásom, hogy úgy mondjam: a ház hivatásos barátja és tanácsadója. Tele vagyok jó tanáccsal: hogyan kell öltözködni, vendéget látni, berendezni a házat, házasságot és találkozót szervezni. S jelentős jutalékot kapok varrónőktől és szabóktól, csizmadiáktól és ékszerészektől, bútor– és szőnyegkereskedőktől. Ügyes vagyok és tapintatos, kétlem, hogy bárki is sejtené, hogy a tevékenységemért pénzt kapok. De még ha sejtik is, ügyfeleim vagy nem kívánnak tudomást venni róla, vagy pedig olyannyira elégedettek az eredménnyel, hogy nem törődnek vele, különösen, hogy nekik nem kerül semmibe. Scarlett megdöbbent és ámult. Miért vallja be ez az asszony mindezt épp neki?

– Azért mondom el ezt kegyednek, mert biztos vagyok benne, hogy kegyed nem ostoba, Mrs. O'Hara. Gyanakodna, s joggal, ha felajánlanám segítségemet, ahogy mondják, csupa jó szívből. Az én szívemben semmi jóság nincs, csak amennyiben hozzájárul a személyes jólétemhez. Üzleti ajánlatom van a kegyed számára. Maga jobbat érdemel, mint az a kopott kis mulatság, melyet egy kopott kis asszony rendez, mint amilyen Alice Harrington. Kegyed szép, okos és gazdag. Járhatja a maga útját. Ha leteszi kezembe a sorsát, védőszárnyaim alatt egész Írország legcsodáltabb és legkeresettebb asszonya lesz kegyedből. Két vagy három esztendőbe fog telni. S akkor az egész világ megnyílik a kegyed számára, s azt csinál, amit akar. Híres lesz. Nekem pedig meglesz a pénzem, hogy fényűzésben vonuljak vissza. Mrs. Montague elmosolyodott. – Csaknem húsz éve várok már egy ilyen személyre, mint kegyed. 75 Alig ment el Charlotte Montague, Scarlett már rohant is a konyha galériáján át Mrs. Fitzpatrick lakrészébe. Nem törődött vele, hogy tulajdonképpen neki kellene magához hívatnia a gazdasszonyt; feltétlenül beszélnie kell valakivel. Még mielőtt Scarlett kopoghatott volna az ajtón, Mrs. Fitz kilépett a szobájából. – Hívatnia kellett volna, Mrs. O'Hara – mondta halkan. – Tudom, tudom, de az olyan sokáig tart, és amit most mondanom kell, az nem várhat! – Scarlett rettenetesen izgatott volt. Mrs. Fitzpatrick hűvös pillantása gyorsan lecsillapította. – Márpedig várnia kell – mondta. – A konyhalányok meghallják minden szavát, és aztán cifrázva továbbadják. Jöjjön velem szép lassan, és hallgasson a szavamra. Scarlett úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit megszidtak. Szépen engedelmeskedett. Félúton a galérián a konyha fölött Mrs. Fitzpatrick megállt. Scarlett is megállt vele, és visszafogta türelmetlenségét, amíg Mrs. Fitz elmesélte, milyen változások történtek a konyhában. A széles korlátra épp le lehetne ülni, gondolta Scarlett, de éppoly szálegyenesen állt, mint Mrs. Fitz, s úgy tekintett le a konyhára és a roppant buzgónak látszó lányokra. Mrs. Fitzpatrick méltóságteljesen lépkedett, de azért mégiscsak haladt. Amikor elértek a házba, és a galéria ajtaja becsukódott mögöttük, Scarlettnek nyomban megeredt a nyelve. – Persze nevetséges – mondta, miután beszámolt Mrs. Montague mondókájáról. – És ezt nem is hallgattam el előle. „ír vagyok, mondtam, nem kívánok keresett asszony lenni az angolok között.” Scarlett hadart, arca kipirult. , – És milyen igaza volt, Mrs. Ο. Az az asszony nem különb a tolvajnál, ha hiszünk a saját szavainak. Mrs. Fitzpatrick hevessége elnémította Scarlettet. így aztán nem is ismételte meg Mrs. Montague válaszát: „Magában az is izgató, hogy ír. Egyik nap csíkos harisnya és főtt krumpli, másik nap fogolypecsenye és selyemruha. S élhet mindkettővel; csak használni fog a legendájának. Ha döntött, kérem, írjon.” Amikor Rosaleen Fitzpatrick beszámolt Scarlett látogatójáról, Colum dühbe gurult. – Hogy engedhette be Scarlett egyáltalán a házba? – tombolt. Rosaleen megpróbálta megnyugtatni. – Hiszen magányos, Colum. Senki barátja nincs magán és rajtam kívül. A gyerek az anyjának az egész világot jelentheti, de nem valami nagy társaság. Azt hiszem, egy kis nagyvilági élet jót tenne neki. És nekünk is, ha belegondol. Kennedy fogadója csaknem készen áll. Hamarosan csak úgy jönnek-mennek majd itt az emberek. Mivel lehetne jobban elterelni az angolok figyelmét, mint ha mások is jönnének-mennének? Egyetlen pillantással felmértem ezt a Montague-nét. Számító, kapzsi fajta. Csak figyeljen a szavamra. Az lesz az első dolga, hogy rendbe hozatja és bebútoroztatja Scarletttel a Nagy Házat. Ez a Montague zsonglőrködni fog az árakkal, de hát Scarlett azt is megengedheti magának. És az év minden napján tódulni fognak az idegenek Trimen át Ballyharára, a festékeikkel, a bársonyaikkal és a francia módival. Akkor aztán a kutya se fog törődni vele, hogyha egy-két utazóval több akad. Amúgy is a szájukra vették már a szép amerikai özvegyasszonyt. Hogy miért nem néz férj után. Azt mondom, jobban járunk, ha elküldjük az angolok estélyeire. Máskülönben előbb-utóbb az angol tisztek fognak idejárni hozzá udvarolni. Colum megígérte, hogy töri majd a fejét a dolgon. Aznap nekivágott az éjszakának, és mérföldeken át gyalogolt, megpróbálta eldönteni, hogy mi a legjobb Scarlettnek, mi a legjobb a Testvériségnek, és hogyan lehet a kettőt összebékíteni.

Újabban annyit aggodalmaskodott, hogy nem mindig gondolkodott tisztán. Hírek érkeztek, hogy egyes emberek elvesztették odaadásukat a feniánus mozgalom iránt. Két esztendő jó aratásától elkényelmesedtek az írek, s a kényelemben nehezebb mindent kockára tenni. Másrészt azok a feniánusok, akik elvegyültek a rendőrség soraiban, kiszimatolták, hogy besúgó van a mozgalomban. A földalatti csoportokra állandó veszedelmet jelentettek a besúgók. A múltban két alkalommal már meggátolta a felkelést az árulás. De a mostanit olyan gondosan, olyan óvatosan tervezték. Minden óvatossági intézkedést megtettek. Semmit sem bíztak a véletlenre. Most nem bukhat meg. Olyan közel vannak a célhoz. A legmagasabb tanácstestületek azt tervezték, hogy a télen adnak jelt a cselekvésre, amikor az angol milícia háromnegyed része elhagyja a helyőrségeket és rókavadászatra megy. Ehelyett azonban megérkezett az új utasítás: késleltetni a dolgokat, amíg a besúgót le nem leplezik és nem végeznek vele. Columot felőrölte a várakozás. Mikor felkelt a nap, a talaj felett lebegő rózsaszín ködön át a Nagy Házhoz ment, kinyitotta a saját kulcsával, és bekopogott Rosaleen szobájába. – Azt hiszem, igaza van – mondta az asszonynak. – Jár nekem ezért egy csésze tea? Mrs. Fitzpatrick a nap során udvariasan bocsánatot kért Scarlett-től, beismerte, hogy elkapkodta a véleményét és merő előítéletből szólt. Arra biztatta Scarlettet, hogy álljon neki, és Charlotte Montague segítségével alakítson ki magának társasági életet. – Pedig én úgy döntöttem, hogy butaság – felelte Scarlett. – Túl sok dolgom van. Rosaleen beszámolt a fejleményekről Columnak, aki csak nevetett. Az asszony távozóban bevágta maga után az ajtót. Aratás, aratóünnep, aranyos őszi napok, lehullanak az első aranyszín falevelek. Scarlettet boldogsággal töltötte el a dús termés és gyásszal a mezőgazdasági munkák vége. Szeptemberben jött el a félévi bérek fizetésének ideje, s Scarlett jól tudta, hogy bérlőinek bőven marad majd a haszonból. Nagy dolog az, ha valaki az O'Hara úrnő. Cica második születésnapjára nagy vendégséget rendezett. Minden tíz évnél fiatalabb ballyharai gyerek a földszinti üres, nagy szobákban játszott, fagylaltot evett, jobbára először életében, meg édes kőttest, melybe apró kis meglepetések voltak belesütve, meg ribizli és mazsola. Minden gyerek egy fényes pénzdarabbal tért haza. Scarlett gondoskodott róla, hogy hamar hazamenjenek, mert babonásan féltek a halottak napjától. Aztán fölvitte Cicát lefektetni. – Jó volt a születésnap, drágám? Cica leragadó szemmel mosolygott. – Jó. Álmos vagyok, mama. – Tudom, angyalkám. Ilyenkor már rég aludni szoktál. Gyere… ágyba… ma aludhatsz mama nagy ágyában, ma nagy születésnap volt. Cica azonnal felült, amikor Scarlett lefektette. – Hol van Cica ajándéka? – Hozom, drágám. – Scarlett odavitte neki a nagy porcelánbabát a dobozból, melyben Cica otthagyta. Cica megrázta a fejét. – A másik. – Hasra fordult, lesiklott a pehelypaplan alatt, és puffanva földet ért. Aztán bemászott az ágy alá. Kezében egy sárga cirmossal került elő. – Hát ez meg honnan van, Cica? Add ide, mert megkarmol. – Visszakapom? – Persze, ha akarod. De ez nem házicica, kislányom, lehet, hogy nem is akar bent maradni. – Szeret engem. Scarlett megadta magát. A macska nem karmolta meg Cicát, és a kislány annyira örül neki. Mit árthat, ha megengedi, hogy megtartsa? Mindkettőjüket bepakolta az ágyába. A vége biztosan az lesz, hogy száz bolhával osztom meg az ágyamat, de hát a születésnap az születésnap. Cica befészkelte magát a párnák közé. Lecsukódó szeme hirtelen felnyílt. – Amikor Annie behozza a tejemet – mondta –, a barátom megihatja. – Zöld szeme lecsukódott, és a kislányt elnyomta az álom. Annie kopogott az ajtón, egy csésze meleg tejet hozott. Amikor visszament a konyhába, elmesélte, hogy Mrs. O'Hara nem tudta abbahagyni a nevetést, elképzelni sem tudja, miért. Cicáról meg a tejről mondott valamit. Ha valaki kíváncsi rá, hogy ő mit gondol, szólt Mary Moran, ő bizony azt gondolja, hogy illőbb dolog volna, ha annak a kisbabának tisztes keresztény nevet adnak, hogy az összes szentek óvják meg szegénykét. A három szobalány és a szakácsné háromszor keresztet vetett.

Mrs. Fitzpatrick mindezt a galériáról látta és hallotta. Maga is keresztet vetett, és elmondott egy néma imát. Cica növekszik, és már nem lehet rá állandóan vigyázni. Az emberek félnek a váltott gyermekektől, a tündérlányoktól, s amitől az emberek félnek, azt megpróbálják elpusztítani. Odalenn Ballyhara falujában az anyák csutakolni kezdték a gyerekeiket; mosdóvizükben egész nap ázott az arkangyalfű gyökere. Mindenki tudja, hogy az megvéd a boszorkányoktól és a rossz szellemektől. A kürt volt az oka. Scarlett Félholdat jártatta, amikor mindketten meghallották a kürtöt és a vadászebeket. Valahol a közelben vadászat folyik. Éppenséggel Rhett is ott lehet. Átugratott Félholddal három ballyharai árkon és négy sövénykerítésen, de hát az nem äz igazi. Másnap megírta levelét Charlotte Montague-nak. Két hét múlva három súlyos szekér gördült be a felhaj tóra. Mrs. Montague szobáihoz megérkezett a bútor. A. hölgy csinos kis hintóban jött, a komornájával. Utasításokat adott, hogyan rendezzék el a bútorzatot a Scarlett szomszédságában lévő hálószobában és nappaliban, s a kicsomagolást a komornájára hagyta. – Most pedig hozzáfogunk – mondta Scarlettnek. – Én akár itt se volnék – panaszkodott Scarlett. – Egyetlen dolgot szabad csinálnom: hogy botrányosan magas összegekről írok alá váltókat. – Ocrashoz beszélt, Cica cirmos macskájához. A név írül azt jelentette, „falánk”, és a szakácsné adta az állatnak egy elkeseredett percében. Ocras a füle botját sem mozgatta, de nem volt más, akihez Scarlett beszéljen. Charlotte Montague és Mrs. Fitzpatrick ritkán kéri ki az ő véleményét bármiről is. Mindketten tudják, milyennek kell lennie egy Nagy Háznak, ő meg nem tudja. Nem is nagyon érdekelte. Élete során a ház, melyben lakott, többnyire ott volt, készen, egyszerűen, és soha nem is gondolt rá. Tara az Tara volt. Pittypat néni háza az meg a Pittypat néni háza, még ha a fele az ő tulajdona is. Scarlett egyedül annak a háznak a dolgaival törődött, melyet Rhett építtetett neki. Akkor a legújabb és a legdrágább berendezést és tapétát hozatta meg, és örült nekik, mert mind a gazdagságát bizonyította. A ház maga sosem töltötte el örömmel, szinte meg se látta. Mint ahogy a ballyharai Nagy Házat se nagyon látta meg. Palla4io-stílus, tizennyolcadik század, mondta Charlotte, de hát az égre, mért olyan fontos ez? Scarlettnek a föld volt a fontos, mely dúsan termetté a gabonát, meg a falu, mely bérleti díjakat hozott és szolgáltatásokat, s hiába, senki másnak, még Rhettnek sem volt soha saját faluja. Azt azonban belátta, hogy ha meghívásokat fogad el, azokat viszonoznia is kell, és mégse hívhat vendéget olyan házba, ahol csak két szoba van bebútorozva. Bizonyára szerencséje van, hogy Charlotte Montague-nak kedve szottyant őhelyette átalakítani a Nagy Házat. Neki érdekesebb dolgokra kell az ideje. Ami fontos volt, abban megkötötte magát: Cicának az ő szobája mellett kell laknia, nem pedig egy távoli szárnyban eldugott gyerekszobában valami dadával; a birtok pénzügyeit pedig maga intézi, nem adja át semmilyen tiszttartónak. Ettől eltekintve Charlotte és Mrs. Fitz azt tehet, amit akar. A költségekre ugyan ráncolta a homlokát, de minthogy a kezdet kezdetén szabad kezet adott Charlottenak, most már nem táncolhatott vissza, hiszen kézfogással pecsételte meg ígéretét. Mellesleg a pénz már nem volt olyan fontos számára, mint valaha. Így Scarlett a jószágigazgatói irodába menekült, Cica meg a konyhát vette birtokba, míg a házzal munkások müveitek ismeretlen, drága, lármás és büdös dolgokat. A birtok legalább megmaradt, azt ő irányítja, és O'Hara úrnőként is megvannak a kötelességei. Azonkívül lovakat vásárol. – A lovakról keveset tudok, úgyszólván semmit – mondta Charlotte Montague. Ettől a kijelentéstől Scarlettnek felszaladt a szemöldöke. Már azt hitte, nincs a világon olyan dolog, amiben Charlotte ne tekintené magát szakértőnek. – Legalább négy hátaslóra lesz szüksége és hat vadászlóra, de még jobb, ha nyolcat vásárol. Sir John Morlandet kell megkérnie, hogy segítsen a választásban. – Hat vadászló! Jóságos Isten, Charlotte! Hisz több mint ötszáz fontról beszél! – kiáltott Scarlett. – Maga megőrült. – Aztán leeresztette a hangját, mert megtanulta már, hogy Mrs. Montague-val kiabálni fölösleges erőpocsékolás; semmi sem tudja kihozni a sodrából. – Majd én megtanítom, mit kell tudni a lovakról – mondta, s mézes szavaiból méreg csöpögött. – Megülni nem lehet egyszerre két lovat. A szekér meg az eke elé kell fogni. A vitában alulmaradt, mint rendesen. Ezért is nem vitatkozik John Morlandről meg a segítségről, nyugtatta magát. Valójában azonban tudta: csak ürügyre vár, hogy találkozhasson Bart-tal. Hátha tud

valamit Rhettről. Másnap átlovagolt Dunsanybe. Morland megörült a kérésnek. Persze hogy segít, felhajtják a legjobb vadászlovakat egész Írországból… – Tud valamit az amerikai barátjáról, Bart? – remélte, hogy kérdése mellékesnek hangzik: épp eleget várt, hogy beiktassa két mondat közé. John Morland még a papánál is, Beatrice Tarletonnál is többet beszél lovakról. – Rhettre gondol? – és Scarlettnek megdobbant a szíve, ahogy a férfi nevét hallotta. – Igen, tudok, sokkal megbízhatóbb levélíró, mint én vagyok. – John az íróasztalán heverő rendetlen kupac levél és számla felé intett. Folytatja végre? Mi van Rhett-tel? Bart vállat vont, és hátat fordított az íróasztalnak. – Eltökélte, hogy a tőlem vett kancát elindítja a charlestoni versenyen. Hiába mondtam neki: azt a lovat arra tenyésztették, hogy átugorja az akadályt, nem arra, hogy sík terepen száguld-jon, Rhett biztos benne: a ló olyan gyors, hogy csak az számít. Félek, hogy csalódni fog. Három vagy négy év múlva talán őt igazolja az élet, de ha arra gondolunk, hogy az anyaállat kifogyott a… Scarlett már nem figyelt. John Morland a vízözönig képes visszavezetni a lovak vérvonalát. Miért nem beszél arról, amire ő kíváncsi? Vajon Rhett boldog? Őróla tesz-e említést a leveleiben? Rápillantott a baronet lelkes, felhevült arcára, és megbocsátott neki. Bart, a maga különc módján, az egyik legelbüvölőbb ember a világon. Élete a lovak körül forog. Lelkiismeretes földesúr, szívügyei a birtok és a bérlői. Az igazi szenvedélye azonban a tenyészistálló meg a karám, ahol a versenylovakat felkészítik; közvetlenül ezután a téli rókavadászat jön, a pompás vadászparipákon. Talán ezzel kárpótolja magát szerelmi tragédiájáért. Bart ugyanis rajongva szeretett egy asszonyt, aki akkor ejtette foglyul a szívét, amikor mindketten még szinte gyermekek voltak. Az asszony, Grace Hastings, már csaknem tizenkét esztendeje Julian Hastings felesége. Jim Morlandet és Scarlettet a reménytelen szerelem közössége kötötte össze. Charlotte elmesélte Scarlettnek, amit szerinte Írországban mindenki tud: Johnt viszonylag megvédte a férjvadászoktól, hogy kevés a pénze. A címe és a birtoka régi – lenyűgözően régi –, de nincs más jövedelme, csak amit a bérlőitől kap, s ennek csaknem minden fillérjét a lovaira költi. A maga szórakozott módján is nagyon jóképű, magas, szőke; szürke szeme meleg, érző, mosolya gyengéd; látszik rajta, hogy jótét lélek. Furcsamód ártatlan, ha azt tekintjük, hogy életének negyvenegynéhány évét a brit társasági élet nagyvilági köreiben töltötte. Olykor egy-egy pénzes asszony, mint Louisa őladysége szerelembe esik vele és elszánt hajszába kezd, ami zavarba ejti Morlandet, de mindenki mást mulattat. Ilyenkor aztán sokkal feltűnőbb a különcködése; szórakozottsága az ostobasággal határos, a mellényét nemegyszer gombolja ferdén, ragályosan harsogó nevetése olykor sehogyan sem illik az alkalomhoz, festménygyűjteményét, mely kizárólag George Stubbs-művekből áll, annyiszor újrarendezte már, hogy házának falai olyanok, akár a szita. Scarlett észrevette, hogy egy szép kis kép, mely Napfogyatkozást, a híres lovat ábrázolja, egy nagy halom könyv tetején kényesen kiegyensúlyozva áll. Nem érdekelte, csak Rhettről akart tudni. Meg fogom kérdezni, és kész, döntötte el, Bart úgyse jegyzi majd meg. – Rólam nem írt Rhett? Morland pislogott, az esze a kanca felmenőin járt; Aztán felfogta a kérdést. – De igen. Azt kérdezte, nem akarja-e eladni Félholdat. Úgy tervezi, újraindítja a dunmore-i vadászatokat. És arra kér, tartsam nyitva a szememet, ha ilyen állatot látok. – Ahhoz, hogy megvegye, gondolom, vissza kell jönnie – mondta Scarlett, s magában fohászkodott, hogy a válasz igenlő legyen. Bart felelete azonban kétségbe ejtette. – Nem, nincs más választása, meg kell bíznia bennem. A felesége gyereket vár, és nem akar elmozdulni mellőle. De most, hogy magával lefölözöm a termést, úgysem tudnék Rhettnek segíteni. írok neki, amint időt tudok rá szakítani. Scarlettet fejbe vágta az imént hallott hír, Bartnak hát meg kellett ráznia a karját, hogy figyeljen. – Mikor akar nekilátni a vadászlovak keresésének? – kérdezte. – Ma – válaszolta Scarlett. Egész télen minden szombaton járta John Morlanddel a grófságbeli vadászatokat, és sorra kipróbálta az eladó hátasokat. Nem volt könnyű a kedvére való állatokat megtalálni, mert az volt a kívánsága, hogy a ló éppúgy ne ismerje a félelmet, ahogy ő. Mint akit démonok űznek, úgy vágtatott, s ez a hajsza segítette végül hozzá, hogy ne csak Rhetten járjon az esze, aki más gyermeknek is az apja

lesz, nemcsak Cicának. Amikor otthon volt, igyekezett minden szeretetet és figyelmet megadni a kislánynak. Cica méltóságán alulinak tartotta az ölelgetést. De a lovakról szóló mesét elhallgatta volna akármeddig. Amikor eljött a február, Scarlett ugyanazzal a boldog izgalommal forgatta meg az első rögöt, mint az előző években. Sikerült a múltba száműznie Rhett emlékét, és már alig-alig jutott eszébe. Eljött egy újabb esztendő, tele a holnap örömeivel. Ha Charlotte és Mrs. Fitz valaha is befejezik, amit a házával művelnek, talán még vendégséget is rendezhet. Hiányzott neki Kathleen meg a többi rokon. Pegeen miatt olyan kellemetlenné váltak a látogatások, hogy már szinte soha nem ment el az unokatestvéreihez. De ennek a gondja várhat, várnia kell. Most a vetés ideje jött el. Júniusban Scarlett egy hosszú, kimerítő napon át tűrte, hogy a varrónő, akit Charlotte Montague Dublinből hozatott, mértéket vegyen róla. Mrs. Sims kérlelhetetlen volt. Scarlettnek föl kellett tartania a karját, aztán kinyújtania, aztán előre, aztán az oldalához, az egyiket fel, a másikat le, az egyiket előre, a másikat hátra, föl kellett vennie minden elképzelhető testtartást, s egy-két olyat is, amit soha el nem tudott volna képzelni. Úgy tetszett, órákon át tart a gyötrelem. Majd elölről az egész, ülő helyzetben. Aztán a francia négyes, a keringő és a füzértánc minden beállításában. – Csak a szemfedőmre nem vett méretet – nyögött fel Scarlett. Charlotte Montague kivételesen megeresztett egy mosolyt. – Talán vett arra is, csak maga nem figyelt. Daisy Sims különlegesen alapos nő. – Nem tudom elhinni, hogy ennek a félelmetes asszonynak Daisy lehet a neve – felelte Scarlett. – Isten őrizz, hogy úgy szólítsa, hacsak külön engedélyt nem kap rá. Hercegnői rang alatt senki sem kerülhet bizalmas kapcsolatba Daisyvel. Ő a legjobb a szakmájában; senki sem merné kockáztatni, hogy megsértse. – Maga Daisynek szólította. – A magam szakmájában én is a legjobb vagyok, Scarlett nevetett. Tulajdonképpen szereti Charlotte Montague-t, és tiszteli is. De az azért nem volna kellemes, ha a barátnője volna. Felöltötte a parasztgúnyáját, leült a vacsorához – az estebédhez, emlékeztette Charlotte –, és csak aztán ment ki a Knights-brook menti dombra, hogy meggyújtsa a szentivánéji tüzet. Miközben a hegedűnek és a dudáknak meg Colum bodhran-jának ismerős muzsikájára ropta a táncot, a szerencséjére gondolt. Ha igaz, amit Charlotte ígért, övé lesz mind a két világ, az ír is, meg az angol is. Annak a szegény Bartnak, jutott eszébe, senki sem örült, amikor odament a tulajdon birtokán égő tűzhöz. Scarlettnek akkor is a jó szerencséjén járt az esze, amikor az aratóünnepi lakománál az asztalfőn ült. Ballyhara földje megint csak jó termést hozott, ha nem is oly dúsát, mint a két előző esztendőben, de azért mindenki zsebében ott csörög a pénz. Mindenki a jó szerencséjét ünnepelte Ballyharán. Mindenki, csak Colum nem, jött rá Scarlett. Colum úgy festett, mint aki egy hete nem alszik. Scarlett szerette volna megkérdezni, mi baja, de a férfi már hetek óta olyan goromba volt, mint a pokróc. Mrs. Fitz elmondta, hogy most már a kocsmát is elkerüli. Nem fogja tűrni, hogy Colum búskomorsága elrontsa az ő jókedvét. Az aratóünnep a mulatság kedvéért van. Amellett most már bármelyik nap elkezdődhet a vadászidény is, és Scarlett új lovaglóöltönye a legelbűvölőbb darab volt, amit valaha látott. Mrs. Sims tökéletesen megfelelt Charlotte leírásának. – Ha befejezte – mondta Charlotte Montague –, akkor körülnézünk. – Scarlett letette a teáscsészéjét. Kíváncsibb volt, mintsem beismerte. – Igazán szép magától, Charlotte, mert ha meggondoljuk, az én szobáimat kivéve már egy éve minden ajtó zárva van. – Amennyire tőle telt, könnyed hangon szólt, de gyanította, hogy az okos Charlotte-ot úgysem vezetheti félre. – Csak megkeresem Cicát, hogy velünk jöjjön. – Ahogy gondolja, Scarlett. De Cica mindent látott már, miközben folytak a munkák. Különleges gyerek, mihelyt valaki nyitva felejt egy ajtót vagy egy ablakot, azonnal felbukkan. Olykor kicsit felidegesítette a festőket, mert az állványzat tetején akadtak rá. – Ne beszéljen nekem ilyeneket, mert rosszul leszek. A kis majom mindenre felmászik. – Scarlett hívogatta Cicát, kereste, hasztalan. A kislány önállósága néha már bosszantotta, ahogy most is. Rendszerint azonban büszke volt rá. – Majd csak utolér minket, ha kíváncsi – mondta végül. – Gyerünk már, meghalok, annyira szeretném látni. – Akár be is vallhatja. Úgysem téveszt meg senkit. Charlotte előrement, föl a lépcsőn; először azokon a hosszú folyosókon vezette végig Scarlettet,

melyeket vendéghálószobák sora szegélyezett, aztán vissza az első emeletre – Scarlettnek még most is nehezen járt rá a nyelve, hogy első emeletnek mondja, amit Amerikában másodiknak hívnak. Charlotte elvitte a ház végébe, távol az eddig használt szobáitól. – A hálószobája, a fürdőszobája, a budoárja, az öltözője, Cica játszószobája, hálója és gyerekszobája. – Feltárultak az ajtók, ahogy Charlotte fellebbentette a leplet elkészült művéről. Scarlett elragadónak találta a nőies, halványzöld-arany bútorzatot a szobáiban és a mulatságos állatábécét Cica játszószobájának falán. A gyerekméretű kisszékek és asztalok láttán összecsapta a kezét. Hogy ő miért nem gondolt erre? Cica asztalán még gyermek-teázókészlet is volt, s gyerekszék a kályha mellett. – A magántermeit – jelentette ki Charlotte – francia stílben képzeltem el. xvi. Lajos, ha tudni óhajtja. Azt fejezi ki, ami a Robillard magában. Lényének Ο'Hara-vonásai a földszinti fogadószobákat uralják. Scarlett egyetlen földszinti szobáról tudott, a márványpadlós csarnokról. Annak az ajtaján járt ki a kocsifelhajtóhoz, széles kőlépcsőjén pedig a felső emeletekre. Charlotte Montague gyorsan átvezette a csarnokon. Az egyik oldalán kitárt egy magas, kétszárnyú ajtót, és bevezette Scarlettet az ebédlőbe. – Egek! – kiáltott fel Scarlett. – Nem is ismerek annyi embert, hogy jusson mindegyik székre! – Hát majd fog – szólt Charlotte. Keresztülvezette Scarlettet a hosszú termen egy másik magas ajtóhoz. – Ez itt a reggelizőszobája és délelőtti társalgója. Ha kevés a vendég, akkor akár itt is fogyaszthatják az estebédet. – Átment a szobán, újabb ajtóhoz. – A nagyszalon és a bálterem – jelentette ki. – S bevallom, ezzel nagyon elégedett vagyok. Az egyik hosszú falon, egymástól nagy távolságban franciaajtók és köztük aranykeretes nagy tükrök. A szemközti fal közepén kandalló, fölötte ugyancsak aranykeretes tükör. Valamennyi tükröt alig észrevehető szögben megbillentették, s így nemcsak a termet tükrözték vissza, hanem a magas mennyezetet is. Melyet az ír történelem hősi mondáival festettek tele. A nagy királyok Tara dombján álló palotája leginkább római templomra hasonlított. Scarlettnek nagyon tetszett. – Ezen a szinten mindenütt ír kéz munkája a bútorzat, akárcsak a kelmék – az összes gyapjú, az összes vászon –, az ezüstnemű, a porcelán, az üveg, szinte minden. Itt az O'Hara úrnő a háziasszony. Jöjjön, már csak a könyvtár van hátra. Scarlettnek nagyőri tetszettek a bőrfotelek, á kanapé, és megcsodálta, hogy milyen szépek a bőrbe kötött könyvek. – Csodálatos munkát végzett, Charlotte – mondta őszintén. – Végül nem is volt olyan nehéz, mint ahogy kezdetben tartottam tőle. Az egykori lakók valószínűleg a Brown-féle természeti módszer alapján terveztették meg a kertet, úgyhogy ott csak nyesni kellett meg gyomlálni. A konyhakert már jövőre termőre fordul, de két évbe is beletelhet, amíg a kordonfa gyümölcsöt hoz. Mindet vissza kellett metszeni a főágakig. Scarlettnek halvány sejtelme sem volt róla, hogy Charlotte miről beszél, s a legkevésbé sem érdekelte. Arra gondolt, bárcsak Gerald O'Hara láthatná a bálterem mennyezetét és Ellen O'Hara megcsodálhatná a budoárja bútorzatát. Charlotte további ajtókat nyitogatott. – Itt vagyunk ismét a csarnokban – mondta. – Nagy estélyeken kiválóan körbejárhatók a termek. A György-kori építészek pontosan tudták, mit csinálnak… No, jöjjön most a bejárathoz, Scarlett. Elkísérte Scarlettet a lépcsősor tetejére, mely a frissen kavicsozott kocsifelhajtóhoz vezetett. – Íme, a személyzete, Mrs. O'Hara. – Teremtőm! – sóhajtott Scarlett. Két hosszú sorban állt szemben vele az egyenruhás szolgahad. Jobbra Mrs. Fitzpatrick, valamivel mögötte a szakácsné, a négy konyhalány, a két szobalány, a négy másik az emeletre, a három fejőlány, a mosóasszony és a három cselédlány a mosónő mellé. Balra egy dölyfös tekintetű férfit látott, aki csakis a komornyik lehet, nyolc lakájt, két inast – egyik lábukról a másikra álltak –, az ismerős istállófiút és hat lovászt, valamint még öt férfit, akiket kertésznek gondolt a földes kezükről. – No, most le kell ülnöm – suttogta. – Először rájuk mosolyog, és üdvözli őket Ballyharán – szólt Charlotte. Hangja nem tűrt ellenkezést. Scarlett engedelmeskedett. Amikor visszatért a házba – pontosabban az intézménybe, amivé lett –, Scarlett kuncogni kezdett. – Ezek mind jobban vannak öltözve, mint én – mondta. Charlotte Montague rezzenetlen arcára

pillantott. – Charlotte, a legszívesebben elnevetné magát, engem nem csap be. Maga és Mrs. Fitz jót mulathattak, amíg ezt kifundálták. – Hát igaz, ami igaz – látta be Charlotte. Scarlett egy halvány mosolyt kapott tőle; Charlotte-nál ez állt a legközelebb a nevetéshez. Scarlett mindenkit meghívott Ballyharáról és Adarnstown-ból, jöjjenek fel és tekintsék meg a holtából feltámadt Nagy Házat. Az ebédlő hosszú asztalát megrakták étellel-itallal, s ő egyik szobából a másikba cikázott, mindenkit noszogatott, hogy vegyen, egyék-igyék, mindenkit sorban odavonszolt a nagy királyok palotáját ábrázoló festményhez, s megmutatta. Charlotte Montague csöndben állt a hatalmas lépcsősor egyik oldalán, s csak úgy sugárzott belőle a néma rosszallás. Scarlett nem vett tudomást róla. Megpróbált nem venni tudomást az unokatestvérei és a falusiak kínos zavaráról sem, de fél órával a vendégek megérkezése után már közel járt a síráshoz. – A hagyománnyal szegült szembe, Mrs. Ο. – mondta neki halkan Rosaleen Fitzpatrick. – Nem magáról van itt szó. Írországban parasztbakancs még soha nem lépté át egyetlen Nagy Ház küszöbét sem. A mi népünket a régi szokások irányítják, nem egykönnyen változunk. – Én meg azt hittem, hogy a Feniánus Testvériség mindent meg akar változtatni. Mrs. Fitz sóhajtott. – Akar, persze. Még régebbi szokásokhoz akar visszatérni, mint ezek, amelyek kizárják a bakancsokat a Nagy Házakból. Bárcsak el tudnám magyarázni világosabban. – Ne fáradjon Mrs. Fitz. Tévedtem, ennyi történt. Máskor nem fog előfordulni. – A jó szív tévedése volt; ez a javára szól. Scarlett mosolyt erőltetett az arcára. A dolog megzavarta és feldúlta. Mi értelme van akkor annak az ír stílusban berendezett számtalan szobának, ha az írek nem érzik jól magukat benne? És miért kezelik idegennek az unokatestvérei a tulajdon házában? Amikor mindenki elment, és a cselédség eltakarította a vendégség maradványait, Scarlett végigjárta a szobákat. Nos, nekem tetszik, gondolta. Nagyon tetszik. Sokkal-sokkal szebb, mint Dunmore Landing valaha is lesz vagy volt. Ott állt a nagy királyok tükörképe előtt, s maga mellé képzelte Rhettet, az irigységgel és csodálattal eltelt Rhettet. Évek teltek el, Cica felnőtt, és a férfinak a szíve szakad majd, amiért nem látta, hogyan cseperedett fel a lánya az O'Harák otthonának szépséges örökösnőjévé. Scarlett a lépcsőhöz futott, aztán fel, végig a folyosón, Cica szobájához. – Szerbusz – mondta Cica. A kisasztalánál ült, óvatosan töltötte a tejet egy csészébe a cirmos macskájának. Ocras az asztal közepén elfoglalt parancsnoki állásából figyelte. – Ülj le, mama Ι kínálta hellyel Cica. Scarlett leereszkedett egy kis székre. Bárcsak itt volna Rhett, és velük teázna. De nincs itt, nem is lesz soha, ebbe bele kell törődnie. Mindig a másik gyerekével fog teázni, a többi gyerekével – akiknek Anne az anyja. Scarlett ellenállt a kísértésnek, hogy a karjába kapja Cicát. – Két kockacukrot szíveskedjék, O'Hara kisasszony – mondta. Azon az éjszakán Scarlett nem tudott elaludni. Felült a remekművű franciaágy közepén, és szorosan maga köré csavarta csupa selyem, csupa pehely paplanját, hogy ne fázzon. De más melegre és vigasztalásra vágyott, Rhett ölelő karját akarta érezni, mély hangját akarta hallani, amint tréfálkozik a pocsék vendégségen, míg csak Scarlett nevetni nem kezd a tulajdon tévedésén. Csalódás érte, vigaszra vágyott. Gyöngédségre vágyott, érett szerelemre és megértésre. A szíve megtanult szeretni, túlcsordult a szeretettől, és nem volt kire fordítsa. A fene egye meg Rhettet, amiért az útjába került! Miért nem szeretheti Bart Morlandet? Kedves, vonzó férfi, olyan jó vele lenni. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ha igazán akarná, elfeledtethetné Barttal Grace Hastingset. De neki nem kell Bart, az a baj. Senki nem kell, csak Rhett. Nem igazság! – gondolta,mint egy gyerek. S mint egy gyerek, idővel álomba sírta magát. Mire fölébredt, már megint ura volt önmagának. Mindenki rosszul érezte magát a vendégségén? Colum csak tíz percig maradt? No és? Vannak neki más barátai, s majd tesz róla, hogy legyenek még sokkal többen. Elkészült végre a ház, s Charlotte szorgalmasan szövi a jövendő tervek hálóját, mint a pók. Addig is pompás vadászidő van, és ő lélegzetelállítóan fest Mrs. Sims új lovaglóöltönyében. 76

Scarlett úgy érkezett meg Sir John Morland vadászatára, hogy megadta a módját. Hátaslovon lovagolt, két lovász kíséretében, akik Félholdat és Üstököst, az egyik új vadászlovat vezették. Új öltönyének szoknyája előkelően hullámzott alá az új női nyeregből, és nagyon meg volt elégedve magával. Oroszlánként kellett harcolnia Mrs. Simsszel, de végül győzött. Fűzőt nem vett. Charlotte álmélkodva követte az eseményeket. Senki, mondta, senki nem vitatkozott még úgy Daisy Simsszel, hogy felül is kerekedett volna. Előttem talán senki, gondolta Scarlett, de én Charlotte-tal szemben is felülkerekedtem a vitában. Nem Bart Morland vadászata az az alkalom, amikor Scarlett beléphet a nagyvilági ír társaságba, mondta Charlotte. A férfi maga feddhetetlen, és eltekintve attól, hogy nincs pénze, az egyik legalkalmasabb férjjelölt a környéken. De hát nem visz nagy házat. A reggelijénél tüsténkedő lakájok igazából istállófiúk, akiket néhány órára bújtattak libériába. Charlotte elintézte, hogy Scarlett egy sokkal fontosabb meghívást kapjon. Arra a meghívásra van szüksége az igazi fellépés előkészítéséhez. Lehetetlen, hogy Scarlett a Morland-kastélyba menjen, és ne oda, amit Charlotte választott számára. – De lehetséges, és el is megyek – mondta határozottan Scarlett. – Bart a barátom. – Addig hajtogatta, amíg Charlotte be nem adta a derekát. Mást nem mondott Charlotte-nak. Olyan helyre kell mennie, ahol legalább egy kicsit természetesen érzi magát. Most, hogy fenyegető közelségbe jutott, a „Társaság” gondolata inkább ijesztette, mintsem vonzotta. Az járt az eszében, amit Mammy mondott róla valamikor: „Nem más, csak öszvér lószerszámban.” Amikor Mrs. Simstől megérkezett a Párizs ihlette ruhatára, Scarlett egyre többet gondolt erre a mondásra. Lelki szemei előtt ezt suttogták lordok és ladyk, grófok és grófnék százai, amikor majd megjelenik az első fontos összejövetelen. – Bart, de örülök, hogy látom. – Én is örülök, hogy látom, Scarlett. Úgy nézem, Félhold készen áll egy jó nagy futásra. Jöjjön, koccintson a díszvendéggel. Nem volt könnyű megszereznem. Olyan büszke vagyok, hogy magammal se állok szóba. Scarlett kecsesen rámosolygott a fiatalemberre, aki Meath grófságot képviselte a parlamentben. Igen jóképű, gondolta, noha áltálában nem szerette a szakállas férfiakat, akkor sem, ha gondosan nyírták szőrzetüket, mint ez a Mr. Parnell. Valahol már hallotta ezt a nevet – ó, igen, Bart reggelijén! Már emlékszik, Colum gyűlöli ezt a Parnellt. Ki kell nyitnia á szemét, hogy mindent elmondhasson róla Columnak. Majd a vadászat után. Mert Félhold most éppolyan türelemetlenül várta az indulást, mint ő maga. – Sehogy sem vagyok képes megérteni, hogy lehetsz ilyen makacs, Colum. – Scarlett először lelkes volt, aztán magyarázkodni próbált, de mostanra már elöntötte a düh. – Annyi fáradságot sem vettél, hogy legalább meghallgasd azt az embert, amikor beszél, az ég szerelmére! Hát én hallottam, lenyűgöző volt, mindenki csüggött a szavain. És ugyanazt akarja, mint amiről te beszélsz – Írország legyen az íreké, senkit ne űzzenek el a földjéről, szűnjön meg a földbérlet, még földesurak se legyenek. Mit kívánhatsz még? Columnak elfogyott a türelme. – Azt kívánhatom, hogy ne legyél ilyen ostobán hiszékeny! Nem tudod, hogy a te Mr. Parnelled maga is földesúr? És protestáns. És Angliában tanult, az oxfordi egyetemen. Szavazatokat keres, nem az igazságot. Ez az ember politikus, s önrendelkezési elvét mint a keserű pirulát nyelette le veled, komoly modorának és csinos arcának cukormázába vonva, pedig nem más ez, mint ostor és répa: ostor az angoloknak, répa a szegény, buta ír szamárnak. – Veled egyszerűen nem lehet beszélni! Hiszen még azt is megmondta, hogy támogatja a feniánusokat. Colum megragadta Scarlett karját. – Mondtál valamit? Scarlett elrántotta magát a férfitól. – Dehogy mondtam! Ostobának nézel, kioktatsz, mint egy ostobát, csakhogy nem vagyok ostoba. És egyet tudok: nincs értelme fegyvert csempészni és háborúra készülni, ha anélkül is megkaphatjátok, amit akartok. Én már átéltem egy háborút, amelyet forrófejű alakok indítottak magasztos eszmék jegyében. S az lett az egyetlen eredménye, hogy megölte a legtöbb barátomat, és mindent tönkretett. A semmiért. Megmondom neked, Colum O'Hara, itt a szemedbe, hogy visszaszerezhetjük mi Írországot az íreknek gyilkolás és gyújtogatás nélkül is, és én ennek a pártján vagyok. Vége a pénznek, amin Stephen puskát vásároljon. Hallod? És ne rejtegessetek több puskát a falumban. Ki velük abból a templomból! Nem érdekel, hogy mit csináltok velük, tőlem elsüllyeszthetitek a mocsárban

valamennyit. De én meg akarok szabadulni tőlük. Most azonnal. – Ez azt jelenti, hogy tőlem is meg akarsz szabadulni? – Ha kötöd az ebet a karóhoz, akkor… – Scarlett szemét elfutotta a könny. – Istenem, miket beszélek? És miket beszélsz te is? Jaj, Colum, ne csináljuk ezt! Te vagy a legjobb barátom, a testvérem. Kérlek, szépen kérlek, Colum, ne légy olyan konok. Nem akarok harcolni veled. – S a könnyek kicsordultak a szeméből. Colum a kezébe fogta Scarlett kezét, s szorosan tartotta. – Scarlett, drágám, az ír indulat beszél mindkettőnkből, nem Colum és Scarlett szól egymáshoz. Milyen félelmetes, milyen borzasztó, hogy te meg én dühösen méregetjük egymást és kiabálunk. Bocsáss meg nekem, aroon. – Mit jelent az, hogy aroon? – zokogta Scarlett. – Azt jelenti, hogy „drágám”, mint a „Scarlett, drágám” angolul, ír nyelven te nekem Scarlett, aroon vagy. – De szép! – Ha szép, annál jobban illik hozzád. – Colum, te le tudod bűvölni a fáról a madarat, de nem hagyom magam annyira elbűvölni, hogy mindent elfelejtsek. ígérd meg, hogy megszabadulsz a puskáktól. Nem azt kérem, hogy szavazz Charles Parnellre, csak ígérd meg, hogy nem kezdesz háborút. – Megígérem, Scarlett, aroon. – Köszönöm. Máris ezerszer jobban érzem magam. És most mennem kell. Feljössz hozzám vacsorázni? Hiába lesz este, a csuda reggelizőszobában fogunk tálalni. – Nem tudok, Scarlett, aroon. Egy barátommal van találkozóm. – Hozd el őt is. A szakácsné kilencmillió cselédre főz, akik egyszerre a nyakamba szakadtak, csak jut valami neked és a barátodnak. – De nem ma este. Majd máskor. Scarlett nem erőszakoskodott, amit akart, elérte. Mielőtt hazament, kitérőt tett a kis kápolna felé, és meggyónt Flynn atyának. Gyónásának nem az volt a lényege, hogy elvesztette az önuralmát Colummal szemben. Vérfagyasztó bűne alól akart feloldozást nyerni. Amikor John Morland elmondta, hogy Rhett feleségének hat hónapja elment a kisbabája, ő hálát adott Istennek. Nem sokkal Scarlett távozása után Colum O'Hara lépett a gyóntatószékbe. Hazudott Scarlettnek, ami nagy bűn. Miután lerótta a penitenciát, átment a protestáns templomban berendezett fegyvertárba, hogy megbizonyosodjék róla: jól el van rejtve minden puska, ha Scarlett mégis ellenőrizni akarná. Charlotte Montague és Scarlett vasárnap a reggeli mise után indult el abba a vendégségbe, amelyet Scarlett első igazi fellépésének szántak. A vendégség egy hétig fog tartani. Scarlett nem szívesen vált meg Columtól ilyen hosszú időre, de hát éppen túljutottak a születésnapi gyerekuzsonnán – Mrs. Fitz összeszorított szájjal tombolt még most is a miatt a kár miatt, amelyet a fel-alá rohangáló gyerekek tettek a bálterem fényes padlójában –, és Scarlett tudta, hogy nem fog hiányozni Cicának, hiszen annyi új bútort kell megvizsgálnia, annyi új cselédet kiismernie. Cica nagyon elfoglalt kislány. Scarlett, Charlotte és Evans, Charlotte komornája Scarlett elegáns csukott hintóján utazott a trimi vasútállomásra. Úticéljuk Monaghan grófságban volt, messze ahhoz, hogy kocsival menjenek. Scarlett lelkiállapotát nem annyira idegesség, inkább izgatottság jellemezte. Jó ötlet volt, hogy először John Morland meghívásának tettek eleget. Charlotte idegeskedett mindkettőjük helyett is, bár nem mutatta. Hogy milyen jövő vár Scarlettre a divatos világban, az azon dől el, hogy ez alatt a hét alatt milyen hatást tesz az emberekre. Ezen fordul meg Charlotte jövője is. Az idős asszony rápillantott Scarlettre, hogy visszanyerje önbizalmát. Igen, Scarlett bájos a zöld merinó útikosztümjében. A szeme az Isten ajándéka, olyan különös, olyan emlékezetes. Karcsú, fűzőtől nem korlátozott testének látványától megdobbannak a férfiszívek. Scarlett pontosan megfelelt annak a képnek, amelyet Charlotte festett róla gondosan megválogatott barátai előtt: gyönyörű, nem egészen fiatal amerikai özvegy, még magán viseli az újvilági viselkedés és báj hímporát; egy kissé félszeg, de annál üdítőbb; nagy ír lelke van, amilyen csak egy külföldinek lehet; különlegesen, sőt talán mesésen gazdag, olyannyira, hogy megengedheti magának a szabad szellem fényűzését; jó nevelést kapott, ereiben francia arisztokrata vér csorog, amerikai múltja azonban elevenné és szertelenné teszi; kiszámíthatatlan, de jó modorú, naiv s mégis tapasztalt; mindent egybevetve érdekes és szórakoztató újdonság lesz olyan emberek körében, akik túl sokat tudnak már egymásról, és mohón várják, hogy jöjjön valaki, akin köszörülhetik a nyelvüket.

– Talán elmondanám újra, hogy várhatóan kik a meghívottak – zendített rá Charlotte. – Kérem, Charlotte, .ne tegye. Úgyis elfelejtem. Különben is, a fontossági sorrendet már tudom. A herceg fontosabb, mint az őrgróf, aztán jön a gróf, utána a vikomt, a báró, majd a baronet. A férfiakat mind szólíthatom ,,uram”-nak, akárcsak a Délen. És nem kell bajlódnom a milordozással meg a kegyelmes úrázással, a hölgyeket azonban nem szabad ,,madam”-nak hívnom, ahogy mi tesszük Amerikában, mert itt az csak Viktória királynőnek jár ki, s ő egész bizonyosan nem jön el. így hát, hacsak fel nem kér valaki, hogy a keresztnevén hívjam, mosolygok és elkerülöm a megszólítást. Az egyszerű, mindennapi „mister”-ékkel és ,,miss”-ekkel nem is törődöm, hacsak nem arisztokrata családból valók. Vicces. Miért nem szólítják egymást nagyjóuramnak vagy valami effélének? Charlotte megborzongott magában. Scarlett túl magabiztos, túl fesztelen. – Nem figyelt, Scarlett. Vannak nevek, amelyekkel még egy nagyságosi cím se jár. S mégis éppolyan fontosak, mint bármelyik nem királyi herceg. Itt van a Herbert család, a Burke, a Clarke, a Lefroy, a Blennerhassett család… Scarlett kuncogott. Charlotte elhallgatott. Lesz, ami lesz. A ház hatalmas, gótikus építmény volt, kis és nagy tornyokkal, székesegyház-méretű mozaikablakokkal, száz yardnál is hosszabban elnyúló folyosókkal. Scarlettnek, ahogy meglátta, megcsappant az önbizalma. ,,Te vagy az O'Hara úrnő”, emlékeztette magát, ahogy felment a lépcsőn, s úgy szegte föl az állát, hogy csak merészeljen bárki is belekötni. Az első vacsora végén már mindenkire mosolygott, még a magas támlájú széke mögött álló lakájra is. A bőségesen és fényes tálalásban felhordott ételkülönlegességekbe alig kóstolt bele. A csodálat levegője lakatta jól. Negyvenhat vendég volt jelen, és mind őt akarta megismerni. – … és újév napján be kell kopognom a község minden ajtaján, be kell mennem, ki kell jönnöm, aztán megint be, és meg» kell innom egy csésze teát. Mindig mondom, hogy nem értem, mitől nem sárgulok meg, mint egy kínai, mikor a kínai birodalom teatermésének a felét én iszom meg – csacsogta vidáman a balján ülő férfinak. Emezt elbűvölték az O'Hara úrnő kötelezettségei. Amikor a háziasszony „megfordította” az asztalt, Scarlett a jobbján ülő nyugalmazott tábornokot Billncselte le, Atlanta ostromának aprólékos és hiteles történetével. Déli kiejtése egyáltalán nem olyan, mint egy amerikaitól várnánk, mesélte aztán a két férfi fűnek-fának, amellett fene értelmes nőszemély. Meg még fene vonzó nőszemély is volt. Az aránytalanul nagy gyémánt-smaragd jegygyűrű, melyet Rhett-től kapott, hatásosan szikrázott, csupasz, bár mégsem túl csupasz keblén. A gyűrűt Charlotte csináltatta meg nyakbavalónak, s szinte láthatatlanul vékony fehérarany láncon függött. Vacsora után Scarlett a maga megszokott ügyességével whistezett. Partnere annyi pénzt nyert, hogy ellensúlyozta vele három előző vendégségben gyűjtött veszteségét, s attól fogva Scarlett éppúgy keresett társasága lett a hölgyeknek, mint az uraknak. Másnap reggel – s azután még öt reggelen át – vadászat következett. Scarlett ügyes és vakmerő volt, pedig vendéglátója lovát ülte meg. Ez aztán végleg meghozta neki a sikert. Az angol-ír nemesség egy dologban megegyezett: semmit sem csodáltak annyira, mint a pompás lovast. Ha nem vigyáz, Charlotte Montague-t rajtakapják, amint úgy néz, mint a macska, amelyik most tüntetett el egy tál sűrű tejszínt. – Jól mulatott? – kérdezte Scarlettet, amikor hazafelé tartottak Ballyharára. – Az első perctől az utolsóig nagyszerűen, Charlotte! Az Isten áldja meg, hogy meghívatott. Tökéletes volt minden. Még arra is gondoltak, hogy szendvicset készítsenek a hálószobába. Én éjszaka valahogy mindig megéhezem, biztos más is így van vele. Charlotte úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Scarlett megsértődött. – Nem értem, mi olyan vicces abban, ha valakinek egészséges étvágya van. Mire az éjszakába nyúló kártyapartik után ágyba kerül az ember, messze van már a vacsora. Amikor Charlotte szóhoz jutott, megmagyarázta. Felvilágosultabb házaknál az úrhölgyek hálószobáját azon célból látják el egy tányér szendviccsel, hogy jelt adhassanak vele csodálóiknak. Ha a szendvicseket kirakja a hölgy a folyosóra, a szobája elé, az engedély az illetőnek, hogy beléphet. Scarlett nyakig elvörösödött. – Teremtőm, Charlotte, én az utolsó morzsáig megettem. Mit gondolhattak a szobalányok? – Nemcsak a szobalányok, Scarlett. Az egész vendégsereg azon töri most a fejét, ki volt a szerencsés. Vagy kik voltak. Természetesen egyetlen úriember sem fog jelentkezni, különben nem volna úriember. – Soha többet nem nézhetek senkinek a szemébe. Ilyen botrányos dologról még életemben nem

hallottam. Undorító! És én még azt hittem, hogy csupa finom ember közé kerültem. – De drága gyermekem, éppen a finom emberek találják ki ezeket a diszkrét módszereket. Mindenki ismeri a szabályokat, de senki nem tesz rájuk még csak célzást sem. Hogy ki hogyan mulat, az az ő titka, hacsak ő maga el nem akarja mesélni. Scarlettnek a száján volt, hogy ahonnan ő jön, ott tisztességesek és becsületesek az emberek. Aztán eszébe jutott a charlestoni Sally Brewton. Sally is összehordott hetet-havat diszkrécióról és mulatságról, mint aki természetes, elfogadott dolognak tartja a hűtlenséget és a csapodárságot. Charlotte Montague önelégülten mosolygott. Ha hiányzott volna még egyetlen dolog Scarlett Ό'Hara legendájának megalkotásához, azt most meghozta ez a félreértés a szendvicsek körül. Mindenki fogja tudni, hogy Scarlett üdítően újvilági s egyben kellőképpen felvilágosult. Charlotte tervezni kezdte visszavonulásának menetrendjét. Még néhány hónap, és soha többé nem fogja rágni az unalom a divatos vendégségekben. – Intézkedem, hogy naponta házhoz hozzák az Irish Times-ot – mondta Scarlettnek. – És el kell olvasnia minden szavát. Akivel csak találkozunk Dublinban, elvárja majd, hogy ismerje a lap írásait. – Dublinban? Nem is mondta, hogy Dublinba megyünk. – Nem mondtam volna? Azt hittem, szóltam már. Bocsánatot kérek, Scarlett. Dublin mindennek a központja, fog magának tetszeni. Igazi nagyváros, nem afféle nagyra nőtt sárfészek, mint Drogheda vagy Galway. A vár pedig olyan emlékezetes élmény lesz, amihez foghatóval egész életében sem találkozik. – Vár? Még csak nem is rom? Nem tudtam róla. Ott lakik a királynő? – Hála Istennek nem. A királynő nagyszerű uralkodó, de rettentő unalmas asszony. Nem, a dublini vár ura őfelsége képviselője, az alkirály. Magát, Scarlett, a trónteremben fogják bemutatni neki és az alkirálynénak… – Mrs. Montague olyan képet festett le Scarlettnek, aminő pompáról és fényről ő még csak nem is hallott. Ehhez mérve a charlestoni Szent Cecília-bál semmiség volt. És arra ösztönözte Scarlettet, hogy teljes szívvel igyekezzen meghódítani a dublini társaságot. Ezáltal Rhett Butler a méltó helyére kerül. Scarlett nem fog többet bomlani utána. Most már meg lehetett mondani neki, gondolta Charlotte. Ez után a sikeres hét után bizonyosan megérkezik a meghívás. És nem fenyeget már az a veszély, hogy elveszítem az előleget, amellyel még tavaly, Scarlett levelének kézhezvétele után lefoglaltam egy lakosztályt a Shelbourne-ban az egész idényre. – Hol az én Csodacicám? – kiabálta Scarlett, ahogy beszaladt a házba. – Mama hazajött, drágám. – Félórás keresés után az istállóban találta meg Cicát, Félhold hátán ülve. A kislány ijesztően kicsi volt a hatalmas lovon. Scarlett halkabbra fogta a hangját, hogy meg ne riassza Félholdat. – Gyere mamához, kicsim, ölelj meg. A szíve a torkában dobogott, amíg nézte, hogyan ugrik le a gyedek a szalmára a hatalmas, fémpatkós paták mellé. Azzal eltűnt a szeme elől, és csak akkor látta meg újra, amikor kicsiny, sötét arca fölbukkant az istálló lengőajtaján. Nem nyitotta ki, átmászott rajta. Scarlett letérdelt, átölelte a kislányt. – Jaj, de örülök, hogy látlak, kisangyal. Nagyon hiányoztál nekem. Én nem hiányoztam? – De igen. – Cica kikecmergett a karjából. No jó, legalább hiányoztam neki, ezt se mondta eddig. Amikor feltoluló, meleg szeretetáradata teljes odaadássá – rendes érzelmévé – csitult, Scarlett fölállt. – Nem tudtam, hogy szereted a lovakat, Cicamica. – Szeretem. Szeretem az állatokat. Scarlett erőltette a jókedvet. – Szeretnél pónit? Olyan kislányméretűt? – Nem szabad Bonnie-ra gondolnom. Megfogadtam, hogy nem fogom megbéklyózni Cicát, sem vattába csomagolni, csak mert Bonnie-t elveszítettem a balesetben. Újszülött korában megígértem Cicának, hogy hagyni fogom, legyen az, ami lenni akar, megadom neki mindazt a szabadságot, melyre egy szabad szellemnek szüksége van. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz, nem tudtam, hogy legszívesebben állandóan vigyáznék rá. De az ígéretet teljesíteni kell. Tudom, hogy helyes volt. Cicának, ha akarja, lesz pónija, megtanul ugratni, és pedig végig fogom nézni, ha belehalok is. Jobban szeretem Cicát, mintsem hogy a szoknyámhoz ragasszam. Scarlett nem tudhatta, hogy Cica lement Ballyhara falujába, amíg ő oda volt. A hároméves Cicát kezdték érdekelni a gyerekek, a játékok. Kereste a játszótársait, akik ott voltak a születésnapi uzsonnáján. Négy-öt kisfiút talált, a széles utcán játszottak. A közeledtére elszaladtak. Két fiú megállt egy pillanatra, kavicsot fogott és felé dobta. – Cailleach! Cailleach – kiabálták rettegve. Anyjuktól tanulták a szót, amely keltául boszorkányt jelent. Cica feltekintett az anyjára.

– Igen, szeretnék pónit – mondta. A pónilovak nem dobálnak. Gondolkodott rajta, elmondja-e az anyjának, ami a fiúkkal történt, és megkérdezze, mi az a szó. Cica szeretett új szavakat tanulni. De'ezt a szót nem szerette. Nem fogja megkérdezni. – Ma szeretnék pónilovat kapni. – Ma nem tudok pónit találni neked, kicsim. Holnap nekikezdek a keresésnek. Megígérem. Gyerünk haza teázni. – Süti lesz? – Süti biztosan lesz. Ahogy felértek a szobákba, Scarlett olyan gyorsan kibújt szépséges útikosztümjéből, ahogy csak telt tőle. Maga sem értette, miért, de arra vágyott, hogy fölvegye az ingvállát meg a szoknyáját és élénk színű parasztharisnyáját. December közepe táján Scarlett már úgy járkált fel s le a Nagy Ház folyosóin, mint a ketrecbe zárt vadállat. Már elfelejtette, mennyire utálja a sötét, nyirkos, téli napokat. Számtalanszor gondolt rá, hogy lemegy a Kennedy-kocsmába, de amióta azt a szerencsétlen vendégséget rendezte a falusiaknak, már nem érezte magát köztük olyan kellemesen, mint azelőtt. Lovagolt egyet, noha nem volt szükség rá, a lovászok gondoskodnak a lovak mozgásáról. De ki kellett kerülnie a házból, a jeges esőben is. Amikor néhány órára kisütött a nap, elnézte, ahogy Cica nagy, boldog karikákban üget shetlandi póniján a fagyott réten. Scarlett tudta, hogy ez nem tesz jót a jövő nyári fűnek, de Cica éppúgy nem bírt magával, mint ő. Nem volt könnyű rábeszélni, hogy bent maradjon a házban vagy legalább a konyhában, az istállóban. Karácsony estéjén Cica meggyújtotta a Kisjézus gyertyáját, aztán a többi gyertyát is, amelyeket elért a karácsonyfán. A magasabbakhoz Colum emelte föl. – Barbár angol szokás – mondta. – Egy szép napon porig fogod égetni a házadat. Scarlett nézte a fán csillogó díszeket, a fénylő gyertyákat. – Szerintem nagyon szép, még ha az angol királynő hozta is divatba – szólt. – De tettünk magyalt az ablakok és az ajtók fölé, úgyhogy egész Ballyharán minden ír szokás szerint megy, csak ebben az egyetlen szobában nem. Ne legyél már olyan mogorva. Colum nevetett. – O'Hara Cica, tudtad, hogy a keresztapád mogorva? – Tudtam hát. Mint ma – mondta Cica. Ezúttal Colum nevetésében nem volt semmi erőltetettség. – A gyerek szájából az igazság szól. Úgy kell nekem, miért kérdeztem. Segített Scarlettnek előhozni Cica ajándékát, amikor a kislány már elaludt. Életnagyságú hintaló volt, persze póni. Karácsony napjának reggelén Cica elbiggyesztette az ajkát. – Nem is igazi. – Játék, drágám, hogy legyen mit csinálnod idebent ebben a csúnya időben. Cica fölmászott rá és hintázott. Belátta, hogy nem rossz játék, ahhoz képest, hogy nem is igazi póni. Scarlett megkönnyebbülten föllélegzett. Most majd nem lesz olyan bűntudata, amikor elmegy Dublinba. Ott találkozik Charlotte-tal, a Gresham szállóban, három nappal az újévi kőt-tes és a teázás szertartása után. 77 Scarlettnek fogalma sem volt róla, hogy Dublin ilyen közel van. Alig telepedett le Trimben a vonaton, máris Dublin következett. Evans, Charlotte Montague komornája várta, s utasította a hordárt, hogy vigye az útipoggyászt. – Kérem, Mrs. O'Hara, kövessen – mondta Evans, aztán gyalog nekivágott. Scarlett nehezen tudott vele lépést tartani az állomáson sürgölődő tömegben. Ez volt a legnagyobb épület, amelyet Scarlett életében látott, s egyben a legforgalmasabb. De mi volt az a dublini utcák forgalmához képest! Scarlett a bérkocsi ablakához nyomta az orrát izgatottságában. Charlotte-nak igaza van, gondolta, tetszeni fog nekem Dublin. A bérkocsi igen hamar megállt. Egy pazar libériába bújtatott férfi lesegítette Scarlettet, aki elbámészkodott egy arra haladó omnibusz után. Evans megérintette a karját. – Erre, kérem. Charlotte egy teaasztalnál ülve várta, a lakosztályuk szalonjában. – Charlotte! – kiáltott fel Scarlett. – Láttam egy emeletes omnibuszt, és fölül is, alul is tömve volt

emberekkel. – Magának is szép jó napot, Scarlett. Örülök, hogy tetszik magának Dublin. Adja oda az útiköpenyét Evansnek, és jöjjön teázni. Rengeteg tennivalónk van. Azon az estén megérkezett Mrs. Sims és három varrólány, muszlinba csomagolt estélyi és nappali ruhakölteményekkel megrakva. Scarlett állt, mozdult, ahogy parancsolták, s ezalatt Mrs. Sims és Mrs. Montague minden egyes ruhadarab minden részletét megvitatta. Mindegyik estélyi elegánsabb volt, mint a megelőző. Scarlett az állótükör előtt tetszelgett, amikor Mrs. Sims éppen nem dofködtetűzködte. Aztán a varrónő és a lányok elmentek, és Scarlett váratlanul észrevette, hogy milyen kimerült. Boldogan mondott igent Charlotte javaslatára, hogy a lakosztályban vacsorázzanak, és úgy falt, mint aki három napja nem evett. – Egy millimétert se szedjen fel a derekára, Scarlett – figyelmeztette Charlotte –, különben újra kezdhetjük a ruhapróbát. – Majd lejárom vásárlás közben – mondta Scarlett. Megkent vajjal még egy szelet kenyeret. – Az állomástól idáig legalább nyolc olyan kirakatot láttam, melyek csodákat ígérnek. Charlotte elnézően mosolygott. Nagyon jól fog jönni a jutalék, melyet megkap minden boltból, ahová Scarlett belép. – Annyit vásárolhat, amennyit csak jólesik, ezt megígérem. De csak délutánonként. Délelőtt modellt ül a képmásához. – Ez őrültség, Charlotte! Mit kezdek én az önmagam arcképével? Egyszer festettem magamról egyet, de mindig utáltam. Olyan álnokul néztem rajta, mint egy kígyó. – Ezen nem fog, szavamat adom. Monsieur Hervé szakértő a hölgyeknél. Az arckép pedig fontos dolog. Meg kell lennie. – Megteszem, mert mindent megteszek, amit mond, de higgye meg, szeretni nem fogom. Másnap reggel a forgalom robaja ébresztette fel Scar lettet. Még sötét volt, de az utcai lámpák fényénél látta, hogy a hálószobája ablaka alatt az úttesten négy sorban járnak a kocsik és a szekerek. Nem csoda, hogy ilyen szélesek az utcák Dublinban, gondolta boldogan, ha egyszer egész Írországban minden, aminek kereke van, itt jár. Beleszagolt a levegőbe egyszer, aztán még egyszer. Úgy látszik, megbolondultam. Esküdni mernék, hogy kávészagot érzek. Ajtaját gyöngéd ujjak koppintották meg. – Ha elkészült, Scarlett, a reggeli ott várja a szalonban – mondta Charlotte. – A pincért elküldtem, elég, ha pongyolát vesz. Scarlett csaknem felborította Mrs. Montague-t, olyan hevesen nyitotta az ajtót. – Kávé! Ha tudná, mennyire hiányzott nekem a kávé. Jaj, Charlotte, hát miért nem mondta, hogy Dublinban kávét isznak az emberek? Mindennap vonatra szálltam volna csak a reggeliért. A kávénak még jobb volt az íze, mint a szaga. Szerencsés módon Charlotte a teánál kötött ki, így aztán Scarlett kiitta az egész kannát. Aztán engedelmesen fölvette a selyemharisnyát és a kombinét, melyet Charlotte egy dobozból előpakolt. Egészen romlottnak érezte magát. A könnyű, sikamlós fehérnemű egészen más volt, mint a batiszt és muszlin, melyet egész életében hordott., Szorosabbra kötötte gyapjúpongyolája övét, amikor Evans bejött egy asszonnyal, akit még sose látott. – Ez Serafina – szólt Charlotte. – Olasz, úgyhogy ne aggassza, ha egy szót sem ért abból, amit beszél. Ő fogja megcsinálni a frizuráját. Magának nincs más dolga, csak üljön nyugton és hagyja, Serafina hadd beszéljen. Ez a nő egyoldalú beszélgetést folytat minden egyes hajszállal, amit a fejemen talál, gondolta közel egy óra múltán Scarlett. A nyaka megmerevedett, és halvány fogalma sem volt róla, mit művel vele a fodrásznő. Charlotte a szalon ablaka mellé ültette le, ahol a legerősebb volt a reggeli fény. Mrs. Sims és az egyik varrólánya láthatóan éppolyan türelmetlen volt, mint Scarlett. Már húsz perce várakoztak. – Ecco! – szólt végül Serafina. – Benissimo – mondta Mrs. Montague. – Most – adta ki a jelszót Mrs. Sims. A varrólány levette a muszlinborítást a Mrs. Sims kezében tartott estélyi ruháról. Scarlettnek elállt a lélegzete. A fehér atlaszselyem csillogott a fényben, az ezüsthímzés úgy ragyogott, mintha élne. Scarlett az álmok ruháját látta maga előtt. Ott állt, és keze kinyúlt, hogy megérintse.

– Előbb a kesztyűt – parancsolta Mrs. Sims. – Minden ujja nyomot hagyna. – Scarlett látta, hogy a varrónő is fehér glaszé-kesztyűben buzgólkodik. Átvette a makulátlan, hosszú szárú kesztyűt, melyet Charlotte nyújtott feléje. Már visszahajtották és behintőporozták, hogy föl tudja venni és ne nyújtsa ki közben. Charlotte eligazította a karján, majd gyorsan, hozzáértőén begombolta az ezüst kesztyűgombolóval, közben Serafina selyemkendőt borított a frizurájára, kihámozta a pongyolájából, s ekkor Mrs. Sims lebocsátotta a ruhát Scarlett felfelé nyújtott karján, rá a derekára. Miközben a hátát kapcsolta be, Serafina ügyesen eltávolította a kendőt, s egy-két végső simítást tett Scarlett frizuráján. Kopogtak az ajtón. – Épp jókor – szólt Mrs. Montague. – Ez bizonnyal monsieur Hervé. Mrs. O'Harának emitt a helye, Mrs. Sims. – Charlotte a szoba közepére vezette Scarlettet, aki hallotta, hogy az asszony ajtót nyit és halkan beszél valakivel. Gondolom, franciául beszél, és tőlem is ezt várja. No nem, mostanra Charlotte ennél már jobban ismer engem. Jaj, de szeretnék egy tükröt! Jó volna látni a ruhát magamon. Mrs. Sims varrólánya megérintette a lábát, mire Scarlett fölemelte az egyik lábát, majd a másikat. Nem látta a könnyű cipellőt, melyet a lány ráhúzott a lábára. Mrs. Sims a hátába bökött, és azt sziszegte, hogy álljon egyenesen. A varrólány a szoknya aljával babrált. – Mrs. O'Hara – szólt Charlotte Montague –, engedje meg, hogy bemutassam monsieur François Hervét. Scarlett nézte a dundi, kopasz embert, aki elébe lépett és meghajolt. – Isten hozta. – Vajon kezet kellene nyújtania a festőnek? – Fantastique – mondta a festő. Csettintett. Két férfi cipelte be a hatalmas állótükröt a szoba két ablaka közé. Aztán félreálltak előle, és Scarlett meglátta magát. A fehér atlaszselyem estélyi ruha kivágása mélyebb volt, mint gondolta. Scarlett csak bámulta a keble és a válla merész kitárulkozását. Majd elmerült a majdnem idegen nő tükörképének tanulmányozásában. A haját dúsan indázó fürtökbe tornyozták a feje tetején, de olyan hihetetlen könnyedséggel, hogy az egész szinte véletlennek látszott. A fehér atlaszselyem beragyogta teste karcsú hosszát, ezüstsarkú fehér selyemtopánkája körül ezüsttel kirakott fehér atlaszselyem uszály terült el kacskaringós félkörben. Hiszen én jobban hasonlítok Robillard nagymama képmására, mint saját magamra! Megszokott lányos külseje hirtelen megváltozott. Asszonyt látott a tükörben, nem a Clayton megyei kacér széplányt. S nagyon élvezte, amit látott. Rejtélyes és izgalmas volt ez az idegen. Puha ajka enyhén megremegett a sarkánál, enyhén ferde vágású szeme mélyebben, rejtelmesebben ragyogott. Állát végtelen magabiztossággal felszegte, és kihívóan, tetszéssel nézett szembe tükörképével. – Ez az – suttogta magában Charlotte Montague. – Ez az az asszony, aki rohammal fogja bevenni egész Írországot. Az egész világot, ha kedve tartja. – Ide a festőállványt – mondta halkan a művész. – Gyorsan, idióták. Olyan arcképet festek, amitől híres ember leszek. – Nem értem – mondta Scarlett Charlotte-nak az ülés után. – Úgy érzem, mintha életemben sosem láttam volna ezt az illetőt, s közben mégis ismerős… Charlotte, teljesen meg vagyok zavarodva. – Drága gyermekem, ez maga a bölcsesség kezdete. – Charlotte, menjünk el kipróbálni azokat a csuda omnibuszokat – könyörgött Scarlett. – Jutalmat érdemlek, hiszen órák hosszat álltam itt, mint a szobor. Hosszú ülés volt, ezt Charlotte is elismerte; a továbbiak feltehetően rövidebb ideig fognak tartani. Már csak azért is, mert bizonnyal esni fog, és jó világítás nélkül monsieur Hervé nem tud festeni. – Szóval beleegyezik? Megyünk lóvasutazni? – Charlotte bólintott. Scarlett szerette volna átölelni, de hát Charlotte Montague nem olyan asszony volt. És különös módon most már őmaga sem, érezte Scarlett. Hogy asszonynak látta önmagát, s immár nem lánynak, megborzongatta, kibillentette az egyensúlyából. Időbe fog telni, amíg hozzászokik. Felkapaszkodtak a vas csigalépcsőn az omnibusz tetejére. Födetlen volt és igen hideg, de a látvány pompás. Scarlett a várost nézte minden irányban, a zsúfolt, széles úttesteket, a nyüzsgő, széles járdákat. Dublin az első igazi nagyváros, amelyet valaha látott. Több mint negyedmillió ember lakja. Atlanta hitvány kis húszezres városka. A lóvasút a forgalom közepette kérlelhetetlen elsőbbséggel haladt előre sínjén. A gyalogosok és a járművek sietve fröccsentek szét előtte az utolsó pillanatban. Scarlett gyönyörűségét lelte az izgatott és

lármás jelenetekben, a kis híján bekövetkezett ütközésekben. Akkor meglátta a folyót. A lóvasút a hídon állt meg, és Scarlett végiglátott a Liffey hosszán. Híd hidat követett, mindegyik más volt, és mindegyik alig látszott ki a járművek alól. A rakpartok a tömeggel és a csalogató kirakatokkal. A napfényben fürdő fényes víz. Maguk mögött hagyták a folyót, és a lóvasút egyszerre árnyékba került, a magas házak mindkét oldalt közel estek. Scarlett megérezte a hűvösséget. – A következő megállónál jobb, ha lemegyünk – mondta Charlotte. – A másodiknál leszállunk. – Ö ment előre. Keresztülvágtak egy áttekinthetetlen utcasarkon, és Charlotte az előttük kígyózó utcára mutatott. – Grafton utca – mondta, mintha bemutatna valakit. – A Greshambe visszafelé majd bérkocsit fogunk, de a boltokat csak gyalog lehet végignézni. Nincs kedve kávézni, mielőtt hozzáfogunk? Meg kell ismernie a Bewleyt. – Nem is tudom, Charlotte. Szeretnék előbb bekukkantani ebbe a boltba. Az a legyező a kirakatban… látja, ott a hátsó sarokban, a rózsaszín pomponokkal, egyszerűen imádni való. Jaj, és ott az a kínai, azt nem is vettem észre. Hát még az a gyönyörű szelence! Nézze, Charlotte, a hímzést azon a kesztyűn. Látott már valaha ilyet? Jaj, Istenem! Charlotte biccentett a libériás ajtónállónak. Az kitárta az ajtót, és meghajolt. Charlotte nem szólt róla, hogy a Grafton utcán még legalább négy hasonló bolt található, bennük százával a legyezők és a kesztyűk. Charlotte egészen biztos volt benne, hogy majd Scarlett maga fölfedezi: a nagyváros egyik legnagyszerűbb tulajdonsága a kísértések végtelen választéka. Scarlett tíz napon át modellt ült, próbált és vásárolt, azután hazament Ballyharára, temérdek ajándékkal Cicának, sokkal Mrs. Fitznek és Columnak, tíz font kávéval és egy kávéfőzővel saját magának. Beleszeretett Dublinba, alig várta, hogy visszamehessen. Ballyharán a Cicája várta. Amint a vonat elhagyta a várost, Scarlett lázasan vágyott haza. Annyi mindent kell elmesélnie Cicának. Annyi terve volt későbbre, amikor majd magával viszi a városba a fura kis majom falusi gyerekét. Meg kell tartania a mise utáni fogadóóráját is az irodában. Már így is egy hetet késik vele. És nemsokára itt van Szent Brigitta napja. Scarlett azt gondolta, a legjobb az egészben az a perc, amikor az év igazán elkezdődik az első göröngy megforgatásával. Hogy mennyire, de mennyire boldog. Minden megvan: a vidék és a város, az O'Hara úrnő és a változatlanul ismeretlen asszony az állótükörben. Scarlett úgy hagyta ott Cicát, hogy belemélyedt az állatos képeskönyvbe, a többi ajándékát még ki se csomagolta. Leszaladt a kocsifeljárón Columhoz, a kapuslakba, a kasmírsállal, amelyet hozott neki, és dublini élményeivel, melyeket meg akart osztani. – Jaj, bocsánat – szólt, amint meglátta, hogy Columnak vendége van. A jól öltözött férfit nem ismerte. – Dehogy, dehogy – felelte Colum. – Gyere, ismerkedj meg John Devoyjal. Éppen most érkezett Amerikából. Devoy udvarias volt, de szemmel láthatóan nem örült, hogy megzavarták. Scarlett újból bocsánatot kért, ott hagyta Colum ajándékát, és gyors léptekkel hazament. Mármost miféle amerikai az, aki eljön egy ilyen isten háta mögötti helyre, mint Ballyhara, és nem örül, ha ott egy másik amerikaival találkozik? Bizonnyal Colum egyik embere a Feniánus Testvériségből. Hát persze! És azért bosszús, mert Colum már nincs benne ebben az őrült forradalmasdiban. Az igazság az ellenkezője volt. John Devoy komolyan hajlott rá, hogy Parnellt támogassa, s ő volt az egyik legbefolyásosabb amerikai a Feniánus Testvériségben. Ha felhagy a forradalom támogatásával, a csapás alighanem halálos lesz. Colum szenvedélyesen érvelt az önrendelkezés ellen, késő éjszakáig. – Az az ember hatalmat akar, és minden álnok eszközt igénybe vesz, hogy megkaparintsa – vélte Parnellről. – Hát maga, Colum? – riposztozott Devoy. – Úgy tetszik, nem tudja elviselni, hogy egy rátermettebb ember végzi el a maga feladatát, méghozzá jobban. Colum sem késlekedett a válasszal. – Rojtosra fogja beszélni a száját Londonban, minden újság róla fog írni, s utána mégis itt maradnak nekünk az éhező írek az angol csizma alatt. Az ír nép nem nyer semmit. És amikor elegük lesz Parnell úr jelszavaiból, akkor fel fognak lázadni. Szervezetlenül, a siker minden reménye nélkül. Én mondom magának, Devoy, túl régen várunk már. Parnell beszél, maga beszél, én beszélek – s az írek mindvégig szenvednek.

Devoy elment a Kennedy-kocsmába, ahol éjszakázott, Colum pedig fel-alá járt kis nappalijában, míg a lámpában ki nem fogyott az olaj. Aztán egy zsámolyon ült a hideg sötétségben, a tűzhely haldokló parazsa mellett. Devoy dühödt kirohanásán töprengett. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy őt a hatalomvágy mozgatja, és nem a hazaszeretet? Hogy ismerhetné ki valaki a saját lelke igazságát? Vizenyős, halvány napfény világított, az is csak rövid időre, ahogy Scarlett Szent Brigitta napján belenyomta az ásót a földbe. Jó jel a következő évre. Az esemény megünneplésére Bally-hara minden lakosát megvendégelte Kennedynél barna sörrel és húspástétommal. Ez lesz az eddigi legjobb év, ebben biztos volt. Másnap Dublinba utazott, a Vár-idény néven ismert hat hétre. 78 Charlotte és ő ezúttal a Shelbourne szállóban tartották lakosztályukat, nem a Greshamban. Az idényben a Shelbourne volt az előkelő szálló Dublinban. Előző dublini látogatásán Scarlett nem járt a tekintélyes téglaépület belsejében. – Azért döntöttünk így, hogy sokan lássanak minket – mondta Charlotte. Scarlett körültekintett a hatalmas halion, ahová a bejárat nyílt, és megértette, hogy Charlotte miért akar itt lakni. Minden nagy és lenyűgöző: a tér, a személyzet, a vendégek, a halk, feszült szorgoskodás. Felszegte az állát, majd követte a hordárt a lépcsőn az első emeletre, ahol csak a legelőkelőbbek laktak. Scarlett ugyan nem tudta, de épp úgy festett, ahogy Charlotte leírta őt a portásnak. – Azonnal rá fog ismerni. Különlegesen szép, és úgy hordja a fejét, mint egy uralkodó. A lakosztályon kívül külön fogadószobát.is béreltek Scarlett számára. Charlotte megmutatta neki, mielőtt lementek teázni. A kész arckép ott állt egy rézállványon a zöld brokáttal bevont szoba sarkában. Scarlett csodálattal nézte. Csakugyan ilyen volna? Az a nő nem fél semmitől, ő pedig olyan félénk, mint egy nyuszi. Kábultan ment le Charlotte után. Charlotte megmutatott neki néhány embert a fényűző hall más asztalainál. – Sorra minddel találkozni fog. Ha egyszer megtörtént a bemutatása, minden délután teát és kávét fog felszolgáltatni a fogadószobájában. Egyik ember hozza majd a másikat. Kicsoda? – szerette volna kérdezni Scarlett. Ki fogja hozni az embereket, és kiket fognak hozni? De nem nyugtalankodott. Charlotte mindig tudja, mit tesz. Scarlett egyetlen felelőssége most az, hogy ne gabalyodjék bele az uszályába, amikor a bemutatása után hátrálva távozik. Charlotte és Mrs. Sims mindennap edzést tart majd vele egy gyakorlóruhában, amíg el nem jön a nagy nap. A kamarás pecsétjével ellátott súlyos fehér borítékot a Scarlett megérkezése utáni napon adták át a szállodában. Charlotte arckifejezése nem árulta el, hogy mennyire megkönnyebbült. Mérget azért nem vehetünk még a legaprólékosabban kidolgozott terveinkre sem. Biztos kézzel nyitotta fel a levelet. – Első Fogadóterem – szólt –, ahogy vártuk. Holnaputánra. Scarlett a fehér ruhás lányok és asszonyok csoportjában várakozott a trónterem csukott, kétszárnyú ajtaja előtt. Úgy érezte, mást nem csinál, csak várakozik, már vagy száz esztendeje. Mi az ördögnek kellett belemennie ebbe az egészbe? Scarlett nem tudott válaszolni önmaga kérdésére, túl bonyolult volt. Egyfelől ő az O'Hara úrnő, aki eltökélte, hogy meghódítja az angolokat. Másfelől amerikai lány, akit elkápráztat a brit birodalom nagyszabású, királyi pompája. Végül pedig Scarlett még soha életében nem hátrált meg semmiféle kihívás elől, hát most sem fog. Újabb nevet szólítottak. Nem az Övét. Teringettét! Képesek és utolsónak teszik? Charlotte nem figyelmeztette erre a lehetőségre. Igaz, azt sem mondta meg neki az utolsó percig, hogy végig egyedül lesz. – Majd találkozunk az ebédlőben, ha túlesett a Fogadótermen. – Szép dolog így bánni velem, csak úgy odavetni az oroszlánok elé. Lopva megint végigpillantott magán. Halálra rémülten gondolt arra, hogy még kieshet a botrányosan mélyen kivágott ruhából. Akkor aztán valóban az lenne – mit is mondott Charlotte? „Emlékezetes élmény.” – Madam O'Hara, Ballyhara úrnője. Uramisten, ez én vagyok. Elismételte magában Charlotte Montague litániáját, amivel betanította. Előremegy, megáll az ajtó előtt. Az ajtónálló leveszi a bal karján átvetett uszályt, és elrendezi hátul. A szertartásmester kitárja az ajtót, amíg bejelentik. – Madam O'Hara, Ballyhara úrnője. Scarlett meglátta a tróntermet. No, papa, mit szólsz most a te Katie Scarlettedhez? – gondolta. Végigmegyek vagy ötven mérföldet ezen a vörös futó szőnyegen, és megcsókolom Írország alkirályát, az angol királynő unokafivérét. Rápillantott a fenségesen öltözött szertartásmesterre, és jobb szemhéja

megrezzent, csaknem összeesküvő kacsintásban. Az O'Hara úrnő úgy lépett oda a felséges vörös szakállas alkirályhoz, akár egy császárnő, s arcát nyújtotta a szertartásos üdvözlő csókra. Most az alkirálynéhoz fordult, és bókolt előtte. Egyenes háttal. Nem túl mélyen. Fölegyenesedik. Most hátra, hátra, hátra, három lépést, nem fél, az uszályt a saját súlya távol tartja a testétől. Most kinyújtja a bal karját. Vár. Bőséges időt ad az ajtónállónak, hogy az uszályt elrendezhesse a karján. Most megfordul. Távozik. Scarlett engedelmes térddel várakozott, amíg le nem ültették az egyik vacsoraasztalhoz. Akkor aztán reszketni kezdett. Charlotte meg sem kísérelte titkolni elégedettségét. Amikor belépett Scarlett szobájába, kezében legyezőszerűen tartotta a fehér, merev karton négyszögeket. – Drága Scarlett, elsöprő sikert aratott. Fel sem keltem, fel sem öltöztem, s már megérkeztek ezek a meghívók. Alkirályi bál… ez egészen különleges. Szent Patrik-bál, ez várható volt. Második Fogadóterem, módjában lesz végignézni a mások vesszőfutását. Kis bál a trónteremben. Írország főrendjeinek háromnegyed részét még soha a kis bálra nem hívták meg. Scarlett kuncogott. A bemutatás rémületén túl volt, és megvan a siker! – No, most már nem sajnálom, hogy a tavalyi gabonatermés árát az új ruhákra költöttem. Menjünk el ma is vásárolni, és verjük el az idei termést. – Nem lesz rá ideje. Tizenegy úr írt, köztük a szertartásmester, s mind az engedélyét kéri, hogy tiszteletét tegye. Ezenkívül tizennégy úrihölgy, leányaikkal. A teaidő nem is leáz rá elég. Délelőtt is fel kell szolgáltatnia kávét és teát. A szobalányok máris nyitják a fogadószobáját. Rózsaszín virágot rendeltem, úgyhogy délelőttre a barna és rózsaszín kockás tafotát viselje, délután pedig a rózsaszínnel szegett zöld bársonyt. Evans itt lesz, hogy rendbe hozza a frizuráját, mihelyt felkel. Scarlett volt az évad sikere. Az urak csődültek, hogy találkozzanak a dúsgazdag özveggyel, aki ráadásul – csodák csodája! – mesésen szép is. Az anyák elárasztották fogadószobáját, hozták leányaikat, hogy találkozzanak az urakkal. Az első nap elmúltával Charlotte nem rendelt több virágot. Scarlett csodálói annyit küldtek, hogy el sem fért. Számtalan csokor mellett bőrdoboz is volt Dublin legjobb ékszerészeitől, de Scarlett, igaz, vonakodva, visszaküldte az összes melltűt, karperecet, gyűrűt és fülbevalót. – Még a georgiai Clayton megyéből szalasztott amerikai is tudja, hogy az efféléért fizetség jár – mondta Charlotte-nak. – Nem kívánok lekötelezettje lenni senkinek. Így nem. Az Irish Times című napilap pletykarovata híven és néha még pontosan is beszámolt minden lépéséről. A zsakettes boltosok személyesen jöttek el és tárták elébe válogatott áruikat, abban a reményben, hogy megtetszenek neki, ő pedig dacosan megvásárolt jó néhányat azokból az ékszerekből, amelyeket nem volt hajlandó elfogadni ajándékba. Az alkirály kétszer táncolt vele a bálon. Kávé- és teavendégei mind megcsodálták az arcképét. Scarlett megnézte minden reggel és minden délután, mielőtt az első látogatók beállítottak. Meg akarta ismerni önmagát. Charlotte Montague érdeklődéssel figyelte Scarlett változását. Eltűnt a gyakorlott kacér teremtés, helyébe derűs asszony lépett, aki sokszor mulatott rajta, hogy csak rá kell néznie párás zöld szemével bárkire, férfira, nőre vagy gyermekre, és az illetőben delejes vonzalom támad. Úgy dolgoztam, mint egy ló, hogy tessem, gondolta Scarlett, most meg nem csinálok semmit. Nem értette az egészet, de hálásan elfogadta az ajándékot. – Kétszáz embert mondott, Charlotte? Ezt nevezi kis bálnak? – Viszonylag kicsi. Az alkirályi bálon és a Szent Patrik-bálon öt-hatszázan vannak, a Fogadótermeknél meg több mint ezren. Legalább a felét ismerni fogja azoknak, akik ott lesznek, tán többet is. – Most is úgy gondolom, durva sértés volt, hogy magát nem hívták meg. – Ez már csak így van. De én nem sértődtem meg. – Charlotte már alig várta ezt az estét. Azt tervezte, átnézi végre a könyvelését. Scarlett sikere és Scarlett pazarlása túlszárnyalta Charlotte legmerészebb álmait is. Krőzusnak érezte magát, és szeretett gyönyörködni vagyonában. Csak az, hogy kit enged be a kávéra, csaknem százfontnyi „ajándékot” jövedelmezett minden héten. És még két hét hátravan az idényből. Könnyű szívvel fogja nélkülözni Scarlettet, hadd mulasson ezen a kiváltságos estén.

Scarlett megállt a trónterem ajtajában, legeltetni a szemét. – Tudja, Jeffrey, én sohasem fogok hozzászokni ehhez a helyhez – mondta a szertartásmesternek. – Olyan vagyok, mint Hamupipőke a bálban. – Magáról, Scarlett, sose jutna eszembe Hamupipőke – mondta a férfi rajongva. Az a kacsintás, amikor Scarlett belépett az Első Fogadóterembe, lángra lobbantotta a férfi szívét. – Meg volna lepve – mondta Scarlett. Szórakozottan bólintott, válaszul az ismerős arcú emberek meghajlására, mosolyára. Milyen szép ez. Nem is lehet igaz, lehetetlen, hogy ő itt van. Minden olyan gyorsan történt: idő kell, amíg felfogja. A nagy terem aranytól csillogott. Aranyoszlopok tartották a mennyezetet, lapos arany féloszlopok borították a falat az aranyrojtos bíbor-bársonnyal függönyözött, magas ablakok között. A falak mentén felállított hosszú asztalok körül bíborral kárpitozott aranyos karosszékek álltak, és minden asztal közepén arany kandeláber világított. Aranyozás borította a tekervényesen faragott gázcsillárokat, s a két arany és vörös trónus fölötti hatalmas baldachint. A férfiak selyembrokát kabátját és fehér atlaszselyem térdnadrágját aranypaszomány szegélyezte. Aranycsat díszítette atlaszselyem tánctopánkájukat. Aranygomb, arany váll-lap, arany mentezsinór és aranysujtás csillogott a katonatisztek egyenruháján és az alkirály udvari méltóságainak díszruháján. Sok férfi mellén széles vállszalag futott keresztbe, melyen ékkövekkel díszített rendjelek ragyogtak; az alkirály térdnadrágja alatt a Térdszalagrend csíkja futott körbe. A férfiak öltözéke szinte pompásabb volt, mint a nőké. Szinte, de mégsem, mert a nők nyaka, keble, füle és csuklója ragyogó ékszerekkel volt teleaggatva; sok nő diadémot is viselt. Báli ruhájuk drága anyagból készült: atlaszból, bársonyból, brokátból, selyemből, fényes selyem-, arany- vagy ezüstszállal hímezve. Belevakulok, ha csak nézem őket. Jobb lesz bemenni, és elővenni a jó modoromat. Scarlett keresztülment a termen, és bókolva köszöntötte a vendéglátókat: az alkirályt és az alkirálynét. Alig fejezte be, rázendített a muzsika. – Szabad? – egy behajlított, aranysujtásos, vörös kar kínált támasztékot a kezének. Scarlett elmosolyodott. Charles Ragland volt az. Egy házimulatságon ismerkedett meg vele, s amióta csak Scarlett Dublinban volt, a férfi mindennap felkereste. Nem titkolta csodálatát. Csinos arcát elöntötte a pír, valahányszor Scarlett szólt hozzá. Charles angol katona létére is rendkívül kedves és vonzó férfi volt. Akármit beszél Colum, ezek egyáltalán nem olyanok, mint a jenkik. Először is sokkal, de sokkal jobban öltöznek. Könnyedén Ragland karjára tette kezét, s a férfi helyre vezette a francia négyes rendjében. – Nagyon szép ma este, Scarlett. – Maga is, Charles. Épp arra gondoltam, hogy a férfiak jobban kicsípték magukat, mint a hölgyek. – Hála az egyenruhának. A térdnadrág pokoli viselet. Meg az atlaszcipő. Rendkívül ostoba érzés egy férfinak. – Megérdemlik. Egyre csak bámulják a nők bokáját, hát most lássák csak meg, milyen az, ha mi mustráljuk a lábukat. – Scarlett, kegyed megdöbbent. – Változott a tánc rendje, és a férfi tovatűnt. Feltehetően csakugyan megdöbbentettem, gondolta Scarlett. Charles időnként olyan ártatlan, mint egy iskolás gyerek. Felpillantott új partnerére. – Istenem! – fakadt ki belőle. Rhett volt az. – Ó, milyen hízelgő – mondta a férfi a maga gunyoros félmosolyával. Senki más nem mosolyog így. Scarlettet eltöltötte a ragyogás, a ragyogó könnyűség. Úgy érezte, hogy röpül a fényezett parkett fölött, lebeg a boldogságtól. Mielőtt újra megszólalhatott volna, a francia négyes elsodorta Rhettet. Scarlett gépiesen rámosolygott új táncosára. A szemében lángoló szerelemtől elakadt a férfi lélegzete. Scarlett agyában kergették egymást a kérdések. Miért van itt Rhett? Lehetséges, hogy azért, mert velem akart találkozni? Mert találkoznia kellett velem? Mert nem tud távol lenni tőlem? A francia négyes méltóságteljesen haladt előre, és Scarlettet szétszaggatta a türelmetlenség. A tánc végén Charles Ragland állt vele szemben. Minden erejével fegyelmeznie kellett magát, hogy mosolyogva mondjon köszönetet, és gyorsan elmormoljon valami bocsánatkérésfélét, mielőtt hátat fordított neki, hogy megkeresse Rhettet. Tekintete csaknem azonnal találkozott a férfiéval. Alig karnyújtásnyira állt tőle. Scarlettet csak a büszkeség tartotta vissza tőle, hogy kinyújtsa feléje a kezét. Tudta, hogy keresni

fogom, gondolta dühösen. Mégis minek képzeli ez magát, hogy csak úgy belegázol az életembe, áll, és várja, hogy a karjába hulljak? Dublin tele van férfiakkal – de még ez a terem is –, kik elárasztanak a figyelmükkel, ott lebzselnek a fogadószobámban, naponta küldenek virágot, levélkéket, sőt még ékszereket is. Vajon miért képzeli Rhett Butler őfőméltósága, hogy csak a kisujj át kell kinyújtania, és én máris szaladok hozzá? – Milyen kellemes meglepetés – szólalt meg Scarlett, s jólesően tapasztalta, hogy a hangja hűvös. Rhett kinyújtotta a kezét, és ő gondolkodás nélkül beletette a maga kezét. – Kérhetem ezt a táncot, Mrs…. ö… O'Hara? Scarlettnek ijedtében elállt a lélegzete. – Rhett, ugye nem árulsz el? Itt mindenki özvegyasszonynak hisz. – Nálam biztos helyen van a titkod, Scarlett. – A bőrén érezte a férfi érdes hangját, a meleg leheletét. Elgyöngült tőle. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte. Tudnia kell. A férfi meleg kezével fogja a derekát, erős, biztos támasz, irányítja testét, ahogy forgolódnak. Scarlett nem gondolkodott: élvezte a férfi erejét, és lázadt a hatalma ellen, pedig nem feledkezett meg róla, micsoda boldogság Rhett lépéseit követni a keringő szédítő kavargásában. Rhett elnevette magát. – Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat – mondta. – Londonban jártam üzleti ügyben, és mindenki egy amerikai nőről mesélt, aki rohammal vette be a dublini várat. ,,Csak nem a csíkos harisnyás Scarlett?” – kérdeztem magamban. Ki kellett derítenem. Bart Morland megerősítette a gyanúmat. S attól kezdve nem lehetett megállítani, csak rólad beszélt. Még a faludon is keresztül kellett lovagolnom vele. Azt mondja, a saját két kezeddel építetted újjá. A férfi szeme végigjárt az asszonyon. – Megváltoztál, Scarlett – mondta nyugodt hangon. – Az elbűvölő lányból elegáns, felnőtt asszony lett. Szívből gratulálok. Hangjának kendőzetlen őszintesége és melegsége elfeledtette Scarlett-tel neheztelését. – Köszönöm, Rhett – mondta. – Boldog vagy itt Írországban, Scarlett? – Igen, boldog. – Örülök neki. – Szavai többet, mélyebbet jelentettek. Scarlett hosszú évek óta ismerte Rhettet, de most először értette meg, legalább egy kicsit. Igen, azért jött, hogy engem lásson, döbbent rá. Énrám gondolt egész idő alatt, azon aggódott, hogy hova lettem és mi van velem. Mindig is törődött velem, s nem számít, hogy mit beszél. Szeret és mindig szeretni fog, ugyanúgy, ahogy én is mindig szeretni fogom őt. A gondolat eltöltötte boldogsággal, ízlelgette, mint a pezsgőt, lassú kortyokban, hogy soká tartson. Rhett itt van vele, és ebben a percben közelebb vannak egymáshoz, mint valaha voltak. A keringő végén egy szárnysegéd lépett oda hozzá. – Őexcellenciája kéri, tisztelje meg a következő tánccal, Mrs. O'Hara. Rhett szemöldöke talányosan és gunyorosan felhúzódott. Scarlett oly jól emlékezett erre a mozdulatra. Mosolya ezúttal csak Rhettnek szólt. – Mondja meg őexcellenciájának, hogy nagy örömömre fog szolgálni – szólt. Mielőtt elfogadta a szárnysegéd karját, Rhett-re nézett. – Clayton megyében – mondta neki halkan – aszondanánk, hogy rázom ám a rongyot. – A férfi nevetése utolérte még. Ez már nem igazság, gondolta Scarlett. Rhett még ebben az ostoba atlaszselyem térdnadrágban és cipőben is jól fest. Scarlett zöld szemében a nevetés szikrái csillantak, miközben bókolt az alkirály előtt, s megkezdődött a tánc. Amikor újra Rhettet kereste és nem találta meg, nem is lepődött meg nagyon. Amióta csak ismeri, Rhett úgy bukkan fel és úgy tűnik el, hogy sosem ad magyarázatot. Azon sem kellett volna meglepődnöm, hogy ma este itt látom, gondolta. Magamat Hamupipőkének éreztem, mért ne lett volna itt az az egyetlen királyfi, akire vágyom? Most is érezte maga körül a férfi karját, mintha nyomot hagyott volna rajta. Máskülönben még azt hitte volna, hogy az egészet csak képzeli: az arany termet, a zenét, azt, hogy itt van Rhett, még azt is, hogy ő maga itt van. Amikor visszatért szállóbeli lakosztályába, Scarlett felcsavarta a gázlángot, és a ragyogó fényben megállt egy magas tükör előtt, hogy megnézze magát, s lássa, amit Rhett láthatott. Gyönyörű volt, magabiztos, mint a portréja, mint a nagymama portréja. Megsajdult a szíve. Miért nem inkább arra a másik képre hasonlít, amelyen Robillard nagymama

oly lágyan néz? Amelyen elömlik rajta a szeretet… az adott és kapott szeretet. Mert Rhett kedves szavaiban szomorúság is volt, és búcsú. Az éjszaka közepén Scarlett O'Hara felébredt fényűző, illatos szobájában, Dublin legjobb szállodájának legjobb emeletén, és szaggatottan zokogni kezdett. „Ha legalább…” – forgott újra és újra a fejében, egyhangúan, ahogy a malom kereke forog. 79 Az éjszaka gyötrődése nem hagyott látható nyomot Scarletten. Arca másnap reggel sima volt és derűs, mosolya szeretetre méltó, mint mindig, miközben töltögette a teát és a kávét a fogadószobáját elárasztó embereknek. Az éjszaka sötét óráiban egyszer csak megtalálta a bátorságot ahhoz, hogy eleressze Rhettet. Ha szeretem, jött rá, meg kell próbálnom, hogy ne csimpaszkodjam belé. Meg kell tanulnom megadni a szabadságát, ugyanúgy, ahogy megadom Cicáét is, mert szeretem őt. Bár beszélhettem volna róla Rhettnek! Milyen büszke lett volna a kislányára. Véget érhetne már a Vár-idény. Borzalmasan hiányzik Cica. Szeretném tudni, miben mesterkedik éppen. Cica rohant, a kétségbeesés ereje űzte keresztül a ballyharai erdőn. A reggeli talaj menti pára foltokban még megült, és a kislány nem látta, merre is megy. Megbotlott, elesett, de rögtön feltápászkodott. Tovább kell futnia, pedig kifulladt már, olyan sokat szaladt. Megérezte, hogy röpül a következő kő, beugrott egy fatörzs mögé védelmet keresve. A fiúk, üldözői, csúfondárosan kiabáltak. Csaknem utolérték, noha eddig még soha nem merészkedtek be a Nagy Ház körüli erdőbe. Most nyugodtan jöttek. Tudták, hogy az O'Hara úrnő Dublinban van, az angoloknál. A szüleik másról sem beszéltek. – Ott van la! – kiabált az egyik, s a többinek a keze dobásra emelkedett. De a fa mögül kilépő alak nem Cica volt. A cailleach, kinek görcsös ujja feléjük mutatott. A fiúk rettegve felüvöltöttek, és elszaladtak. – Gyere velem – mondta Grainne. – Gyere, igyál egy csésze teát. Cica beletette a kezét az öregasszonyéba. Grainne előlépett a rejtekhelyéből, és nagyon lassan megindult, úgyhogy Cica könnyen lépést tudott tartani vele. – Süti is lesz? – kérdezte a kislány. – Persze hogy lesz – mondta a cailleach. Scarlett, bár egyre hevesebb honvágy gyötörte Ballyhara után, végigcsinálta a Vár-idényt. A szavát adta volt rá Charlotte Montague-nak. Ez is pontosan olyan, gondolta, mint a charlestoni idény. Vajon miért van az, hogy a divatos embereknek olyan kemény munkával kell olyan hosszan mulatniuk? Scarlett sikerről sikerre szállt, és Mrs. Fitz ravaszul kihasználta az Irish Times elragadtatott bekezdéseit, melyek leírták a sikereket. Minden este levitte magával az újságot a Kennedy-kocsmába, hogy megmutassa a ballyharaiaknak, milyen híres az O'Hara úrnő. S bár eleinte morogtak, amiért Scarlett annyira szereti az angolokat, a napok múltával egyre büszkébbek lettek, mert íme, az O'Hara úrnőt jobban csodálják, mint az angol asszonyokat. Colum nem ünnepelte Rosaleen Fitzpatrick ravaszságát. Feketén komor hangulatban volt, nem találta a dolog humorát. – Az angolok el fogják csábítani – mondta –, éppúgy, ahogy John Devoyt. Colum tévedett is, meg nem is. Nem akadt Dublinban senki, aki azt kívánta volna, hogy Scarlett kevésbé legyen ír, hiszen nagyrészt amiatt vonzódtak hozzá. Az O'Hara úrnő: eredeti darab. Scarlett azonban felfedezett egy nyugtalanító igazságot. Az angol-írek éppúgy írként gondolnak magukra, mint az adamstowni O'Harák. – Ezek a családok már akkor Írországban éltek, amikor Amerikát még be sem telepítették – mondta egy napon ingerülten Charlotte Montague. – Hogy nevezhetné őket bármi másnak, mint írnek? Scarlettnek nem sikerült kibogoznia a bonyolult kérdést, így fel is hagyott a próbálkozással. Végre is, döntötte el, ez nem az ő dolga. Mindkét világ a lába előtt hever – a ballyharai tanyák Írországa és a dublini vár Írországa. így lesz ez Cicával is, ha felnő. S ez sokkal jobb, ismételgette magában határozottan Scarlett, mint ha Charlestonban maradtam volna. Hajnali négy órakor véget ért a Szent Patrik-bál, és befejeződött a Vár-idény. A következő eseményre mérföldekkel távolabb, Kildare megyében kerül sor. Charlotte azt mondta, hogy mindenki ott lesz a punchestowni versenyeken. Öt is elvárják.

Scarlett nemet mondott. – Szeretem a lovakat és a versenyt, Charlotte, de most már hazavágyom. így is elkéstem az e havi fogadóóráimmal. A szállodaszobák előlegét kifizetem. Erre nem lesz szükség, válaszolta Charlotte. Négyszeres árat kaphat értük, a lovak pedig nem érdeklik. Megköszönte Scarlettnek, hogy független asszonnyá tette. – S most már maga is független, Scarlett. Nincs szükségé rám. Ne veszítse szem elől Mrs. Simset, hallgasson rá az öltözködésben. A Shelbourne fenntartja a szobáit a jövő évi idényre is. A házában annyi embert lát vendégül, amennyit csak akar, a gazdasszonya pedig a leghozzáértőbb teremtés, akit valaha ebben az állásban láttam. Maga most a helyén van a nagyvilágban. Használja kedvére. – És maga mit fog csinálni, Charlotte? – Meglesz, amire mindig vágytam. Kis lakás egy római palazzóban. Jó ételek, jó borok és szüntelen napsütés. Irtózom az esőtől. Erre az időjárásra még Charlotte sem panaszkodhatna, gondolta Scarlett. Ezen a tavaszon több volt a napsütés, mint emberemlékezet óta bármelyiken. A fű magasra nőtt és dús volt, s a három héttel Szent Patrik napja előtt elvetett gabona már zsendülő, friss zöldjével lehelte be a mezőket. Az idei aratás jóváteszi majd a tavalyi csalódást, s még ráadást is kínál. Csodálatos volt otthon lenni. – Hogy van Ree? – kérdezte Cicától, Jellemző a lányára, gondolta Scarlett elnézőn, hogy a kis shetlandi póniját királynak nevezi. Cica nagyra tartotta, amit s akit szeretett. Az is milyen szép, hogy a kelta szót használja a királyra. Mindig úgy gondolt Cicára: igazi ír gyerek. Jóllehet inkább cigánylánynak látszik. Fekete haja rendetlenül kilóg a fonatokból, s a napsütés még jobban lebarnította. Cica abban a percben, ahogy szabad ég alatt volt, lerakta a kalapot és a cipőt. – Nem szereti, ha megnyergelem. Én se szeretem. Szőrén megülni sokkal jobb. – Nem, nem, drágám. Meg kell tanulnod nyeregben lovagolni, és Ree-nek is meg kell szoknia. Adj hálát az Istennek, hogy nem oldalnyereg. – Amilyennel vadászni jársz? – Igen. Egy napon neked is lesz olyan, de csak nagyon, nagyon sokára. – Cica novemberben tölti be a negyedik évét, nem sokkal kisebb, mint Bonnie volt, amikor lezuhant. Az oldalnyereg még nagyon sokáig várhat. Ha Bonnie átvetett lábbal ül a ló hátán, és nem az oldalnyerget tanulja épp – no nem, erre nem szabad gondolnia. Az ilyen ,,ha” csak arra jó, hogy a szíve meghasadjon. – Lovagoljunk le a faluba, Cica. Van kedved? Meglátogathatjuk Columot. – Scarlett aggódott a férfiért, annyira komor volt mostanában. – Cica nem szereti a falut. Nem lovagolhatunk a folyóhoz? – Rendben van. Rég nem jártam a folyónál. Jó ötlet. – Felmászhatom a toronyba? – Nem mászhatsz. Túl magas az ajtó, és különben is biztos . tele van denevérrel. – Meglátogatjuk Grainne-t? Scarlett keze megfeszült a gyeplőn. – Honnan ismered Grainne-t? – A vajákos asszony megmondta neki, hogy tartsa távol tőle Cicát, vigyázzon rá, tartsa otthon. Ki vihette oda Cicát, és vajon miért? – Tejet adott Cicának. Scarlettnek nem tetszett a mondat. Cica csak akkor beszél magáról harmadik személyben, ha valami nyugtalanítja vagy dühíti. – Mondd, Cica, mi nem tetszett Grainne-nél? – Hogy Cicát másik kislánynak hiszi, akit Darának hívnak. Cica megmondta neki, de nem hallotta. – Jaj, drágám, tudja, hogy te vagy az. Ö adta neked ezt a különleges nevet, amikor kisbaba voltál. Kelta név, mint amilyet te adtál Ree-nek és Ocrasnak. A Dara tölgyfát jelent, a legjobb és legerősebb fát. – Butaság. Egy kislány nem lehet fa. Nincsenek levelei. Scarlett felsóhajtott. Nagyon örült, amikor Cica hajlandó volt beszélni, mert olyan gyakran volt csöndes a gyerek, de nem mindig ment könnyen a beszélgetés. Olyan nyakas kis teremtés, és mindig észreveszi, ha valaki csak egy kicsit is füllent. Az igazságot, a teljes igazságot, különben úgy néz rád, mint aki ölni akar. – Nézd, Cica, ott a torony. Elmondtam már a meséjét, hogy milyen öreg? – Igen. Scarlett legszívesebben nevetett volna. Mégsem mondhatja egy gyereknek, hogy hazudjon, de hát egy kis udvarias szépítés néha jólesne.

– Szeretem a tornyot – mondta Cica. – Én is, édesem. – Scarlett nem is tudta, miért járt itt oly rég. Csaknem elfelejtette, milyen különös érzést keltenek benne az öreg kövek. Egyszerre kísérteties és békés érzést. Megfogadta magának, hogy nem vár hónapokat a következő látogatással. Végső soron Ballyhara itt született, ez Ballyhara valódi szíve. Virágzott már a kökény a sövényeken, bár még csak április volt. Micsoda tavasz! Scarlett lassította a bricskát, hogy hosszú szippantással beleszagoljon a levegőbe. Nem volt különösebb oka a sietségre, a ruhák ráérnek. Trimbe kocsizott a nyáriruhacsomagért, melyet Mrs. Sims küldött. Az asztalán hat meghívó feküdt júniusi házimulatságokra. Nem volt róla meggyőződve, hogy lesz kedve ilyen hamar mulatságba menni, de azért szívesen látott volna már felnőtteket is. Cica a szíve csücske, csak hát… Mrs. Fitzet pedig annyira leköti a nagy háztartás irányítása, hogy sose jut ideje egy kis barátságos teázásra. Colum Gal-waybe ment Stephen elé. Scarlett nem tudta, mit gondoljon arról, hogy Stephen Ballyharára jön. A hallgatag Stephen. Talán Írországban megváltozik. Talán csak azért volt olyan különös és néma Savannah-ban, mert belekeveredett a fegyverkereskedelembe. Hát annak legalább vége! Kellemes arra a ráadás jövedelemre is gondolni, amelyet az atlantai kis házak hoznak. Alighanem vagyonokat ajándékozott a Feniánus Testvériségnek. Jobb helye van a pénznek, ha ruhára költi, a ruhával senkinek sem lehet ártani. Stephen tudni fogja az összes savannah-i híreket is. Scarlett sóvárgott rá, hogy mindenkiről halljon. Maureen éppolyan rossz levélíró, mint ő. Hónapok óta semmit sem tud a savannah-i O'Harákról. És senki másról sem. így van rendjén: amikór eldöntötte, hogy mindenét eladja Atlantában, egyben azt is elhatározta, hogy Amerikát mindenestül elhagyja, és soha többet vissza se néz. Mégis milyen jó volna hírt hallani az atlantai rokonokról. Tudta abból, ami hasznot látott, hogy a kis házak jól elkelnék, így hát Ashley üzlete virágzik. De hát mi lehet Pittypat nénivel? És Indiával? Vajon egészen kiszáradt már? Egyenesen elpor-lott? És mi van a többiekkel, azokkal az emberekkel, akik egyszer régen olyan fontosak voltak neki? Bár magam tartottam volna a kapcsolatot a nénéimmel, ahelyett hogy az ügyvédnél hagyom a pénzt, küldje ő a járadékukat. Jól tettem, hogy nem hagytam meg a címemet. Igazam volt, hogy Cicát megvédtem Rhett-től. Most talán már nem tenne semmit; elég belegondolni, hogyan viselkedett a várban. Ha Eulalie-nak írok, tőle megtudhatok minden charlestoni hírt. Hallani fogok Rhettről. Vajon elviselném-e, ha tudnám, hogy boldogan élnek Annenel, versenylovakat és Butler-csemetéket nevelnek? Ezt inkább nem akarom tudni. Hagyom a nénikéimet, ahogy vannak. Különben sem kapnék mást, mint millió keresztbe-kasul firkált oldalnyi prédikációt, márpedig épp eleget prédikál nekem Mrs. Fitz, semmi hiányérzetem. Talán igaza van abban is, hogy vendégséget kéne rendeznem; szégyen-gyalázat, hogy itt van ez a ház meg a rengeteg cseléd, és hiába. De abban biztos nincs igaza, amit Cicáról mond. Fütyülök rá, hogy mit csinálnak az angol anyák, nem fogom tűrni, hogy Cica életét dajka dirigálja, így is elég keveset látom, folyton az istállóknál vagy a konyhában tekereg, a birtokon mászkál, vagy éppen fenn ül egy fán. Az az ötlet pedig, hogy küldj em el valami zárdába, egyenesen őrültség! Amikor eléri a megfelelő kort, szépen el fog járni a ballyharai iskolába. Ott is lesznek barátnői. Néha nyugtalanít, hogy soha nem akar játszani a többi gyerekkel. Mi az ördög folyik itt? Nincs is piacnap. Miért nyüzsög ennyi ember a hídon? Scarlett kihajolt a bricskából, és megérintette egy elsiető asszony vállát. – Mi történik? – Az asszony fölnézett. Szeme csillogott, az arca izgatottságot tükrözött. – Korbácsolás. Csak siessen, mert lemarad róla. Korbácsolás. Scarlett egyáltalán nem akarta látni, ahogy valami szerencsétlen katonát megkorbácsolnak. Azt gondolta, hogy a korbácsolás katonai büntetés. Megpróbálta visszafordítani a bricskát, de a tülekedő, rohanó tömeg, mely mohón vágyott a látványosságra, magával sodorta. Meglökdösték a lovát, nekimentek a kocsijának, jó, hogy fel nem borították. Csak annyit tehetett, hogy leszáll, kantáron tartja a lovat, és simogatással, halk beszéddel nyugtatgatja, s gyalog sodródik a, tömeggel. Amikor az előrehaladó mozgás megállt, Scarlett meghallotta, ahogy süvít a korbács, és borzalmas, komisz hanggal célba ér. Be akarta fogni a fülét, de mindkét kezére szüksége volt, hogy megnyugtassa a megrémült lovat. Mintha az örökkévalóságig tartanának e kísérteties zajok. – …egyszáz. Kész – hallotta, majd a csőcselék elégedetlen morgása következett. Szorosan fogta a kantárt, közben a lökdösődés-tülekedés egyre erősebb lett, ahogy a tömeg széledt szét. Későn hunyta le a szemét. Addigra már meglátta a megnyomorított testet, s képe beleégett az

agyába. Felállított küllős kerékre kötözték, csuklóját és bokáját bőrszíjak szorították le. Derekáról bíborfoltos kék ing lógott durva gyapjúnadrágjára, s feltárta a valaha széles hátat. Most nem volt egyéb, csak egyetlen óriás, vörös seb, szétszabdalt vörös hússzalagok és bőrcafatok lógtak róla. Scarlett beletemette fejét a ló sörényébe. Rosszul volt. A lova idegesen felcsapta a fejét, és eltaszította magától. Iszonyú édeskés szag úszott a levegőben. Hallotta, ahogy valaki hány, és az ő gyomra is felkavarodott. Összegörnyedt, ahogy csak tudott, de úgy, hogy azért még tartsa a kantárt, és a kövezetre okádott. – Jól van, öcsém, semmi szégyen nincs abban, ha egy korbácsolás után kiadod a reggelit. Eridj a kocsmába, és dönts le egy nagy adag whiskyt. Marbury majd segít nekem, hogy levágjuk a fickót. – Scarlett fölemelte a fejét, és meglátta, hogy a beszélő angol katona, gárdaőrmesteri egyenruhában. Egy hamuszürke arcú közlegényhez szólt. A közlegény elbotorkált. Előjött egy másik, hogy segítsen az őrmesternek. Elvágták a bőrszíjat a kerék mögött, és az emberi test lezuhant az alatta lévő, vér itatta sárba. A múlt héten itt zöld fű nőtt, gondolta Scarlett. Ez lehetetlen! Itt lágy zöld fűnek kellene lennie. – Mi lesz a feleségével, őrmester úr? – Két katona egy néma, feldúlt asszony karját tartotta, akire csuklyás fekete köpenyeg borult. – Eresszétek szabadon. Az a boldogtalan kiszenvedett. Gyerünk. Majd jön a kordé és elviszi. Az asszony a katonák után futott. Megragadta az őrmester aranysujtásos kabátujját. – A tiszt úr megígérte, hogy eltemethetem – kiáltotta. – A szavát adta rá! Az őrmester ellökte magától. – Nekem csak a korbácsolásra volt parancsom, a többihez semmi közöm. Hagyjon békén, jóasszony. A fekete köpenyes alak ott állt egyedül az utcán, és nézte, ahogy a katonák bevonulnak a kocsmába. Egyetlen hangot hallatott: borzongó zokogás rázta. Aztán megfordult, és odarohant a kocsikerékhez, a véráztatta holttesthez. – Danny, jaj, Danny, jaj, drágám! – Leguggolt, aztán letérdelt a borzalmas sárba, megpróbálta a cafatokra szaggatott vállat és a félrebillenő fejet az ölébe emelni. Csuklyája lehullott, és feltárta sápadt, finom csontozatú arcát, rendezett kontyba tűzött aranyhaját, kék szemét, melyet agyász karikái árnyaltak. Scarlett dermedten állt egy helyben. Ha most mozdulna, ha csattogva megindulnának a kerekek a köveken, gorombán betolakodna ennek az asszonynak a tragédiájába. Egy szutykos kisfiú szaladt keresztül mezítláb a téren. – Kaphatok egy gombot vagy valamit, asszonyom? A mama emléket szeretne. – Megrázta az asszony vállát. Scarlett keresztülfutott a köveken, a vérfoltos füvön a tajtékos sár szélén. Elkapta a gyerek karját. A fiú körülnézett, riadtan tátott szájjal. Scarlett teljes erejéből pofon vágta. Az ütés úgy csattant, mint a puskalövés. – Eredj innen, te mocskos kis szörnyeteg! Takarodj! – A fiú megriadt bömböléssel elfutott. – Köszönöm – mondta a halálra korbácsolt ember felesége. Most már benne van a dologban, Scarlett tudta. Meg kell tennie, ami keveset tenni lehet. – Ismerek egy orvost Trimben – mondta. – Elmegyek érte. – Orvost? Gondolja, hogy eret vág rajta? – Az asszony keserű, kétségbeesett szavait angolosan ejtette, mint akikkel a Váridény báljain találkozott. – Előkészíteni a férjét a temetésre – mondta csöndesen Scarlett. Az asszony véres kézzel megragadta Scarlett szoknyájának szegélyét. Szájához emelte a hála alázatos csókjára. Scarlett szemét elfutotta a könny. Istenem, ezt nem érdemlem meg. Ha tudok, visszafordultam volna a bricskával. – Hagyja – mondta. – Kérem, hagyja. Az asszonyt Harriet Stewartnak hívták, a férjét Daniel Kelly-nek. Scarlett csak ennyit tudott, amíg Dániel Kellyre rá nem borult a koporsó fedele a katolikus kápolnában. Akkor az özvegy, aki addig csak annyit szólt, hogy a pap kérdéseire válaszoljon, vad, röpdöső tekintettel körülnézett. – Billy, hol van Billy? Itt kéne lennie. – A pap kiderítette, hogy van egy fiú is, akit bezártak a fogadóban egy szobába, hogy távol tartsák a korbácsolástól. – Nagyon kedvesek voltak -mondta az asszony. – Fizetségül elfogadták a jegygyűrűmet, pedig nem is arany. – Elhozom a fiút – mondta Scarlett. – Atyám, gondoskodnék Mrs. Kellyről? – Hogyne, persze. Hozzon egy üveg konyakot is, Mrs. O'Hara. A szegény asszony az összeomlás

határán van. – Nem fogok összeomlani – mondta Harriet Kelly. – Nem szabad. Gondoskodnom kell a fiamról. Olyan kicsi gyerek, még csak nyolcéves. – Hangja vékony volt és törékeny, mint a frissen beállt jég. Scarlett sietett. Billy Kelly izmos, szőke fiú volt, korához képest nagyra nőtt, s hangosan dühöngött, mert vastag, zárt ajtó mögött tartották fogva. Dühöngött az angol katonákra. – Szerzek egy vasrudat a kovácsműhelyből, és addig ütöm a fejüket, míg agyon nem lőnek! – A jól megtermett fogadósnak minden erejére szüksége volt, hogy a fiút lefogja. – Ne légy ostoba, Billy Kelly! – Scarlett éles szavai úgy csapódtak a fiú arcába, mint a hideg víz. – Anyádnak szüksége van rád, te meg csak a gyászát tetéznéd. Hát milyen férfi vagy te? A fogadós most elengedhette a fiút. Billy nem mozdult. – Hol van anyám? – kérdezte, s most épp olyan rémült kisgyereknek hangzott, amilyen volt. – Gyere velem – szólt Scarlett. 80 Harriet Stewart Kelly története lassan bontakozott ki. Több mint egy hete Ballyharán volt már a fiával, mire Scarlett néhány fontos dolgot megtudott róla. Harriet angol lelkész lánya volt, és mint kisegítő nevelőnő helyezkedett el Lord Witley családjánál. Nő létére művelt volt, pedig alig tizenkilenc éves, és teljesen járatlan a világ dolgaiban. Feladatai közé tartozott, hogy a ház gyermekeit elkísérje reggeli előtti lovaglásukra. Harriet beleszeretett a lovászfiú ragyogó mosolyába, dallamos hangjába. Amikor a fiú megkérte, szökjön el vele, úgy találta, hogy a világ legromantikusabb kalandját éli át. A kaland Daniel Kelly apjának kicsi tanyáján végződött. A szökött lovásznak és nevelőnőnek senki sem adott ajánlólevelet, se állást. Danny apjával és fivéreivel a köves földet művelte, Harriet pedig tette, amit a fiú anyja parancsolt, leginkább súrolt és foltozott. Értett a finom hímzéshez is, hiszen anélkül nem lehetett volna valakiből úrinő. Hogy Billy lett az egyetlen gyermeke, azt tanúsítja: hamar hamvába holt az idill. Danny Kelly-nek hiányzott a hatalmas istállók és pompás lovak világa, az elegáns csíkos mellény, a cilinder és a hosszú szárú bőrcsizma, a lovász ünnepi libériája. Harrietet tette meg kegyvesztettsége okának, és whiskybe fojtotta bánatát. A család gyűlölte az ifjú feleséget, mert angol és protestáns. Dannyt azért tartóztatták le, mert rátámadt a kocsmában egy angol katonatisztre. Száz korbácsütésre ítélték, s a családja lemondott az életéről. Már a virrasztást tartották. Harriet ekkor kézen fogta Billyt, és egy darab kenyérrel elgyalogolt a húsz mérföldnyire fekvő Trimbe, mert ott állomásozott a sérelmet szenvedett katonatiszt csapata. A férje életéért könyörgött. Megkapta a holttestét, hogy eltemesse. – Elviszem a fiamat Angliába, Mrs. O'Hara, ha előlegezi nekem az útiköltséget. A szüleim meghaltak, de vannak unokatestvéreim, akik talán befogadnak. Visszafizetem majd a béremből. Keresek valami munkát. – Ugyan, ostobaság – felelte Scarlett. – Nem vette észre, hogy van egy kislányom, aki olyan vadóc, mint egy kiscsikó? Cicának nevelőnő kell. Billyt pedig már most is úgy követi, mint az árnyéka. Jó barát még inkább kell neki. Nagy jót tenne velem, ha itt maradna, Mrs. Kelly. Ami eddig igaz is volt. Scarlett azt hallgatta csak el, hogy egyáltalán nem bízik benne: Harriet képes lesz felszállni a megfelelő hajóra Anglia felé, s még kevésbé, hogy meg tudja keresni a kenyerét, ha egyszer odaér. Gerinces fiatalasszony, de semmi életrevalóság nincs benne, gondolta Scarlett. Nem tud mást, csak amit könyvekből tanult. Scarlettnek sose volt valami nagy véleménye a könyvmolyokról. Jóllehet nem sokat tartott Harriet gyakorlati érzékéről, mégis örült, hogy ott van a háznál. Amióta Dublinből hazatért, Scarlett zavaróan üresnek érezte a Nagy Házat. Nem számított rá, hogy hiányozni fog neki Charlotte Montague, de bizony hiányzott. Harriet szépen betöltötte az űrt. Sok tekintetben még Charlotte-nál is jobb társaság volt, mert Harrietet a legkisebb dolog is megragadta, amit a gyerekek műveltek, így Scarlett tudomást szerzett olyan apró-cseprő kalandokról, melyeket Cica nem tartott volna érdemesnek elmesélni. Azonkívül Billy Kelly társaságot jelentett Cicának, és Scarlett kevesebbet nyugtalankodott, hogy Cica magára marad. Harriet ottlétének egyetlen árnyoldala volt: Mrs. Fitzpatrick ellenségessége. – Nem szeretjük az angolokat Ballyharán, Mrs. Ο. – mondta, amikor Scarlett meghozta Harrietet és fiát Trimből. – Épp elég volt a nyakunkon az a Montague-né, de ő legalább tett valamit, ami asszonyom hasznára vált.

– Hát lehet, hogy maga nem akarja, hogy Mrs. Kelly itt legyen, de én akarom, és az én házamban vagyunk! – Scarlett elunta már, hogy mindenki diktáljon neki. Előbb Charlotte dirigálta, most meg Mrs. Fitz. Harriet soha nem kifogásol semmit. Éppen ellenkezőleg. Olyan hálás a fedélért és Scarlett levetett ruháiért, hogy Scarlett legszívesebben rárivallna olykor, ne legyen már olyan szelíd, olyan jámbor, mint a birka. Scarlett legszívesebben mindenkivel kiabált volna, de mindjárt el is szégyellte magát, mert semmi oka nem volt a bosszankodásra. Emberemlékezet óta nem ígérkezett ilyen jó termés, mondta mindenki. A búza máris másfélszer olyan magas, mint rendesen, a krumpliföldeken sűrűn nőnek az erős, zöld bokrok. Egyik verőfényes nap követte a másikat, s Trimben a hetivásár vigasságai hosszan belenyúltak a langymeleg éjszakába. Scarlett lyukasra táncolta a cipőjét és a harisnyáját, ám a zene és a nevetés nem űzte el hosszú időre a komorságát. Amikor Harriet ábrándosan sóhajtozott a folyóparton andalgó fiatal párok láttán, Scarlett ingerült vállrándítással fordult el tőle. Hála Istennek, gondolta, hogy naponta új meghívókat hoz a levélhordó. Hamarosan megkezdődnek a házimulatságok. A dublini előkelő ünnepségek és csalogató boltok szemlátomást megfosztották a trimi piacnapot legnagyobb vonzerejétől. Május végére a Boyne vize olyan alacsonyan állt, hogy kilátszottak a gázló évszázadokkal korábban lerakott kövei. A parasztok aggodalmasan lestek a felhőket, melyeket a nyugati szél hajszolt keresztül a szépséges, alacsony égbolton. Esőt vártak a földek. A levegőt felfrissítő rövidke záporok csak annyira nedvesítették meg a talajt, hogy felcsalogassák a földfelszín közelébe a gabona és a timótfű gyökerét, s ezzel is gyöngítsék a hajtásokat. Cica beszámolt róla, hogy a Grainne házához vezető északi ösvény kitaposott úttá változott. – Annyi vajat kap, hogy meg se tudja enni – mondta Cica, miközben a maga vaját kente szét a zsömlén. – Azért fizetnek neki, hogy varázsoljon esőt. – Elhatároztad, hogy Grainne a barátod lesz? – Igen. Billy szereti. Scarlett elmosolyodott. Billy szava törvény volt Cica szemében. Még szerencse, hogy a fiú olyan jóindulatú, különben Cica imádata rémséges gyötrelemmé válhatott volna. De a fiú türelmes volt, mint az angyalok. Billy nagy ismerője volt a lovaknak; ezt apjától örökölte. Tapasztalt lovast nevelt Cicából, sokkal több fortélyra megtanította, mint Scarlett valaha is képes lett volna. Mihelyt Cica pár évvel idősebb lesz, lovat kap a póni helyett. Naponta kétszer hozta szóba, hogy a póniló kislányoknak való, Cica pedig nagylány. Szerencsére Billy mondta ki, hogy ,,de nem elég nagy”, amit Scarlett-től soha nem fogadott volna el Cica. Scarlett június elején házimulatságra ment Roscommonba, abban a reményben, hogy nem hagyja cserben a lányát. Talán észre sem veszi, hogy nem vagyok ott. Milyen bántó. – Hát nem gyönyörű az idő? – mondta a mulatságon mindenki. Teniszeztek a gyepen vacsora után, a lágy, tiszta fényben, mely tízig, sőt még tovább is eltartott. Scarlett örült, hogy együtt lehet sok olyan emberrel, akiket Dublinban megszeretett. Egyetlen embert nem üdvözölt őszinte lelkesedéssel: Charles Raglandet. – A maga ezrede korbácsolta halálra azt a szerencsétlen embert, Charles. Ezt én sosem fogom elfelejteni, és sose fogom megbocsátani. Hiába jár civilben, mit sem változtat azon, hogy maga angol katona, márpedig minden katona szörnyeteg. Charles meglepően kevéssé mentegetőzött. – Őszintén sajnálom, hogy meglátta, Scarlett. A korbácsolás mocskos dolog. De mi olyan dolgokat látunk, amelyek még annál is mocskosabbak, s melyeknek véget kell vetnünk. Nem volt hajlandó példát mondani, de Scarlett a társalgásban el-elcsípett néhány megjegyzést az írország-szerte feltörő erőszakról. Fölégetik a földesurak földjeit, elvágják a tehenek torkát, Galway közelében egy nagybirtok intézőjét meglesték az úton és miszlikbe aprították. A vendégek riadtan suttogták, hogy feltámadtak a fehéringesek, akiknek szervezett martalóc-bandái sok évvel azelőtt rettegésben tartották a földbirtokosokat. Lehetetlen, mondták a higgadtabbak. A mostani esetek egyediek, elszórtak, és általában jól ismert bajkeverők keze nyomát viselik magukon. Bár kétségtelen, hogy meglehetősen kényelmetlen, amikor a bérlők bebámulnak az ember elhaladó hintójába. Scarlett megbocsátott Charlesnak. De, mondta, azt ne várja tőle, hogy el is felejti, ami történt. – Én még a korbácsolás felelősségét is vállalom, ha ettől emlékezni fog rám – mondta lángolón a férfi. Aztán elpirult, mint egy kisfiú. – A csudába, Lord Byronhoz méltó tirádákat komponálok, amikor a kaszárnyában magáról ábrándozom, aztán ostobaságokat nyögdécselek, ha maga előtt állok. Tudja,

hogy rettenetesen szerelmes vagyok magába? – Igen, tudom. No jó, Charles. Lord Byront aligha szerettem volna, magát pedig igazán kedvelem. – Csakugyan, drága angyal? Reménykedhetem… – Azt azért nem, Charles. De ne legyen olyan kétségbeesett. Nem maga az oka. Én… senkivel sem. – Scarlett szobájában a szendvicsek széle lassan felpöndörödött az éjszakában. – Jaj, de jó itthon lenni! Azt hiszem, Harriet, szörnyű nő vagyok. Amikor elmegyek, mindig hazavágyom, akármilyen jól érzem is magam. De fogadjunk, hogy el sem telik a hét, s az én fejem már a következő mulatságon jár, amelyre meghívtak. Meséljen, mi történt, amíg oda voltam. Cica nem nyaggatta halálra Billyt? – Ó, nem. Kitaláltak egy jó játékot, úgy mondják: a vikingek elsüllyesztése. Nem tudom, honnan van ez a név. Cica azt mondta, maga meg tudja magyarázni, ő már csak annyira emlékezett, hogy a nevet kitalálja. Kötélhágcsót szereltek a toronyra. Billy köveket cipel föl, aztán a lőréseken át bedobják a folyóba. Scarlett nevetett. – A kis csibész! Időtlen idők óta nyúz, hogy menjünk föl a toronyba. Látom, Billyvel végezteti el a nehezét. Mikor még négyéves sincs. Hatéves korára réme lesz az embereknek. Bottal kell majd belevernie az ábécét. – Kötve hiszem. Máris érdekli az állatábécé a szobájában. Scarlett elmosolyodott azon a ki nem mondott feltételezésen, hogy a lánya egyenesen lángész. Szívesen hitte, hogy Cica mindent hamarabb tanul meg és jobban tud, mint minden más gyerek, amióta világ a világ. – Mesélne nekem a házimulatságról, Scarlett? – kérdezte Harriet sóvárogva. A tapasztalat nem vette el a kedvét a fellegjáró álmodozástól. – Szép volt – felelte Scarlett. – Voltunk vagy… hát vagy huszonötén, azt hiszem, és most kivételesen nem volt köztünk egyetlen unalmas, nyugalmazott vén tábornok sem, hogy előadja, mit mesélt neki Wellington herceg. Krokettbajnokságot rendeztünk, rendkívül szigorú szabályokkal, s fogadni lehetett, mint a lóversenyen. Az én csapatomban volt… – Mrs. O'Hara! – sikoltotta valaki. Scarlett felugrott a székéből. Egy ziháló, kivörösödött arcú szobalány futott be. – A konyhában… – kapkodott levegő után. – Cica… megégett… – Scarlett csaknem ledöntötte a lábáról, ahogy elrohant mellette. Már akkor meghallotta Cica jajgatasát, amikor még csak félúton járt a házat és a konyhai szárnyat összekötő oszlopcsarnokban. Scarlett valósággal röpült. Cica sosem sír. – Nem tudta, hogy forró a tepsi… már bekentem vajjal a kezét… ahogy megfogta, azonnal eldobta… mama… mama… – körülvették a hangok. Scarlett csak a Cicáét hallotta. – Itt van mama, drágám. Egy szempillantás alatt meggyógyítjuk Cicát. – A karjába kapta a síró gyereket, és az ajtóhoz sietett. Látta, hogy égővörös hurka éktelenkedik Cica tenyerén. Úgy felduzzadt, hogy az apró ujjai egészen szétálltak. Megesküdött volna rá, hogy a kocsifelhajtó kétszer olyan hosszú, mint máskor. Rohant, épp csak arra vigyázott, hogy ne essen el. Ha Devlin doktor most nincs otthon, akár haza se jöjjön, úgyse lesz tető a feje fölött. Kihajigálom a bútorát és vele a családját. A doktor azonban otthon volt. – Ugyan, ugyan, ne essen kétségbe, Mrs. O'Hara. Hiszen minden gyereket ér baleset. No nézzük csak. Cica felsikoltott, amikor az orvos megnyomta a kezét. Hangja úgy hasított Scarlettbe, mint a kés. – Csúnya égés, meg kell hagyni – szólt Devlin doktor. – Nos, vajjal kenjük, amíg a hólyag meg nem telik, akkor felvágjuk és kiszívjuk a folyadékot. – De most fáj neki, doktor úr. Nem tud valamit csinálni? – Cica könnyei áztatták Scarlett vállát. – A legjobb a vaj. Idővel csillapodni fog. – Idővel? – Scarlett sarkon fordult és rohant. Eszébe jutott, milyen volt az a folyadék a nyelvén, amikor Cica megszületett, az az áldott, gyors megkönnyebbülés. A vajákos asszonyhoz viszi a kicsinyét. Olyan messze, Istenem – elfelejtette már, hogy milyen messze van a folyó és a torony. A lábai fáradni kezdtek, nem, nem szabad. Scarlett úgy futott, mintha a pokol kutyái üldöznék. – Grainne! – kiáltott, amikor elérte a magyalbozótot. – Segítség! Könyörgök, segítsen! A vajákos asszony előlépett az árnyékból.

– Leülünk itt szépen – mondta halkan. – Nem kell tovább szaladni már. – Leült a földre, és kitárta a két karját. – Gyere, Dara, Grainne-hez, majd én elkergetem a fájdalmat. Scarlett a vajákos asszony ölébe tette Cicát. Aztán lekuporodott a földre, készen rá, hogy bármikor felkapja a gyerekét és fusson tovább. Akárhova, ahol segítséget talál. Ha eszébe jut olyan hely, olyan ember. – Most pedig tedd a kezed az enyémbe, Dara. Nem nyúlok hozzá. Szépen add ide a kezembe. Majd én beszélek azzal az égéssel, hallgatni fog rám. Elmúlik. – Grainne hangja nyugodt volt, biztos. Cica zöld szeme Grainne békés, ránc szabdalta arcán nyugodott. Kicsi, sérült keze fejét tenyérrel fölfelé ráfektette Grainne gyógyfüvektől foltos, kérges kezére. – Nagy, erős égés van rajtad, Dara. Beszélnem kell vele. Sokáig fog tartani, de fájni már nem fáj soká. – Grainne gyöngéden ráfújt az égett húsra. Egyszer, kétszer, háromszor. Ajkát kettejük kezéhez közel tette, és suttogni kezdett Cica tenyerébe. Szavait nem lehetett kivenni, hangja olyan volt, akár a gyönge, zsenge levelek susogása, vagy a tiszta, sekély pataké, mely a kavicsok fölött fut a napfényben. Három perc sem telt el, Cicának elállt a sírása, Scarlett pedig lerogyott a földre, izmai elernyedtek a megkönnyebbüléstől. Folytatódott a suttogás, halkan, egyhangúan, megnyugtatóan. Cica feje előrebiccent, majd rábukott Grainne mellére. A suttogás tovább folyt. Scarlett hátrakönyökölt. Később lecsuklott a feje, ő maga a földre csúszott, és hamarosan elaludt. De Grainne csak suttogott az égésnek, tovább és tovább, míg Cica aludt és Scarlett aludt, s lassan-lassan a duzzanat lelapult, és a vörösség visszahúzódott, míg Cica bőre olyan nem lett, mintha soha meg sem égett volna. Grainne ekkor fölemelte a fejét, és megnyalta repedezett ajkát. Cica két kezét egymásra tette, aztán két karjába ölelte az alvó gyermeket, s szelíden ringatózott vele előrehátra, alig hallhatóan dúdolva. Nagy sokára abbahagyta. – Dara. – Cica kinyitotta a szemét. – Ideje menni. Mondd meg anyádnak. Grainne fáradt, most aludni fog. Neked kell anyádat hazavinned. – A vajákos asszony talpra állította Cicát, aztán megfordult, s négykézláb kúszva eltűnt a magyal sűrűjében. – Mama. Ideje mennünk. – Cica! Hogy aludhattam el ilyen mélyen? Jaj, kis angyal, úgy bánom. De mi történt? Hogy érzed magad, kicsim? – Én is szundítottam egyet. A kezem jól van. Fölmászhatok a toronyba? Scarlett megnézte a kislánya sértetlen tenyerét. – Jaj, Cicamica, most az egyszer nagyon szeretné a mamád, ha átölelnéd és megcsókolnád. Jó? – Egy pillanatig átölelve tartotta Cicát, aztán elengedte. Ezzel ajándékozta meg Cicát. Cica Scarlett arcához nyomta az ajkát. – Á, inkább teát innám sütivel, nem akarok most fölmenni a toronyba – mondta. Ezzel meg ő ajándékozta meg az anyját. – Menjünk haza. – Az O'Hara úrnő el volt varázsolva, és a boszorkány meg a váltott gyereke olyan nyelven beszéltek egymással, amit ember ugyan nem ért. – Nell Garrity a tulajdon szemével látta, mesélte, és olyannyira megrémült, hogy sarkon fordult és egyenesen bele a Boyne-ba, még az is kiment a fejéből, hogy előbb le kellene térni a gázlóhoz. Bele is fulladt volna bizonnyal, ha a folyó olyan mély, mint rendesen. – Rontás érte a felhőket is, hogy csak mennek, mennek fölöttünk. – Hát nem hogy Annie McGinty tehenének is elapadt a teje azon a szent napon, mikor pedig az övé volt az egyik legjobb tejelő egész Trimben? – Dan Houlihannek Navanben meg úgy ellepték a kelések a lábát, hogy nem tud leállni a padlóra. – A váltott gyerek pónivá varázsolt farkason lovagol. – Az árnyéka ráesett a köpülőre, és a vaj nem állt össze. – Van, aki tudja, hogy a sötétben is lát, a szeme meg úgy csillog, mint a tűz, amíg csatangol. – Hát azt hallotta-e, Mr. Reilly, hogy esett, amikor megszületett? Halottak napjának éjszakáján történt, az eget cafatokra szaggatták az üstökösök… A szóbeszéd háztól házig terjedt a környéken. Mrs. Fitzpatrick találta meg Cica cirmosát a Nagy Ház küszöbén. Ocrast megfojtották, aztán kibelezték. Belecsavarta a maradványokat egy ruhába, és a szobájába rejtette el, amíg észrevétlen el nem tudja vinni a folyóhoz, hogy megszabaduljon tőle. Rosaleen Fitzpatrick kopogás nélkül rontott be Colum házába. A férfi föltekintett rá, de ülve maradt a széken.

– Így is képzeltem, hogy itt találom! – kiáltott fel az asszony. – Nem tud a kocsmában ülni, mint a rendes emberek, itt kell elbújnia a gyöngeségeivel, meg ezzel a férfiak csúfjával! – Sugárzott a megvetés a hangjából, akárcsak a mozdulatából, amint megbökte cipőjével Stephen O'Hara lábát. A férfi szaggatottan hortyogott, tátva maradt szájjal. A whisky szaga átitatta ruháját, bűzlött tőle a lélegzete. – Hagyjon engem, Rosaleen – mondta elgyötörten Colum. – Az öcsém meg én írhon reményeinek vesztét siratjuk. Mrs. Fitzpatrick csípőjére tette kezét. – És mi van a húga reményeivel, Colum O'Hara? Majd akkor is üvegbe fojtja a bánatát, amikor Scarlett a drága kicsinyét gyászolja? Majd szánakozik rajta, amikor a keresztgyereke meghalt? Mert én mondom magának, Colum, az a gyermek életveszélyben van. Rosaleen térdre hullott a férfi széke előtt. Megrázta Colum karját. – Krisztus szerelmére, az áldott Istenanya szerelmére, Colum, tenni kell valamit. Én már minden elképzelhetőt megpróbáltam, de a népek nem hallgatnak rám. Netántán már ahhoz is késő van, hogy a maga szavára hallgassanak, mégis meg kell próbálnia. Nem bújhat el így a világ elől. Az emberek érzik, hogy elhagyta őket, s érzi bizony az unokahúga, Scarlett is. – Katie Colum O'Hara – motyogta Colum. – A vére a maga fejére száll – mondta jegesen, tisztán, érthetően Rosaleen. Colum a rákövetkező nap és este ráérősen végigjárt minden házat, tanyát és kocsmát Ballyharán és Adamstownban. Először Scarlett irodájába látogatott el, s ott találta az asszonyt a birtok könyveit tanulmányozva. Homlokán elsimultak a ráncok, amikor meglátta a férfit az ajtóban, de újra kiültek, hogy Colum azt javasolta: rendezzen mulatságot, s úgy üdvözölje unokatestvére, Stephen visszatértét Írországba. Végül megadta magát; Colum tudta, hogy így lesz. Ettől fogva a mulatságra szóló meghívás ürügyén járhatta végig a házakat. Feszülten figyelt, utal-e egyetlen apró jel is arra, amit Rosaleen kuvikolt, ám nagy megkönnyebbülésére nem hallott semmit. A vasárnapi mise után mind a falubéliek es az O'Harák egész Meath grófságból Ballyharára jöttek, hogy üdvözöljék a hazatért Stephent, és Amerikáról faggassák. Hosszú kecskelábú asztalok roskadoztak a gyepen a főtt marhahússal és káposztával gőzölgő tálaktól, a sült krumplival rakott kosaraktól és a habzó barna sörrel telt kancsóktól. A nagyszalonban a franciaajtók tárva álltak, látszott az ír hősökkel megfestett mennyezet, invitált a Nagy Házba mindenkit, aki be akart lépni. Majdnem jó mulatság volt. Scarlett utána azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy mindent megtett, ami tőle telt, és hosszú időt töltött Kathleennel. – Úgy hiányzol, Kathleen – mondta unokahúgának. – Amióta elmentél, már semmi nem a régi. A gázló tíz láb mély víz alatt is állhatna éntőlem, nem vagyok képes Pegeenhez ellátogatni. – Aztán hogyha a dolgok mindig ugyanúgy maradnának, Scarlett, akkor miért volna érdemes a lélegzetvétellel is bajlódni? – felelte Kathleen. Egészséges fiúgyermek anyja volt, most várta a következőt, remélte, kisöcsit, hat hónap múlva. Egyáltalán nem hiányoztam neki, ébredt rá szomorúan Scarlett. Stephen Írországban sem beszélt többet, mint annak idején Amerikában, amit a család láthatóan nemigen bánt. – Szótlan ember, ennyi az egész. – Scarlett elkerülte. Az ő szemében a hallgatag Stephen mindig olyan volt, mint a hazajáró lélek. Mindenesetre csoda jó hírt hozott. Robillard nagyapa meghalt, s a birtokát ráhagyta Pauline-ra és Eulalie-ra. Együtt vannak a rózsaszín házban, naponta megteszik egészségügyi sétájukat, és azt tartják róluk, hogy még a Telfair nővéreknél is gazdagabbak. Az O'Hara úrnő mulatságán távoli mennydörgés dördült. Mindenki egyszerre hagyta abba a beszélgetést, az evést, a nevetést, és reménykedve tekintett fel a csúfondárosan ragyogó kék égre. Flynn atya mindennap misét mondott, az emberek gyertyát gyújtottak és fohászt rebegtek esőért. Szent Iván napján a nyugati széllel születő felhők lassan egymásra tornyosultak, s nem suhantak tova. Késő délutánra betöltötték a látóhatárt, feketésen, súlyosan. Az emberek hordták a fát az éjszakai ünnep tüzéhez, fölemelték a fejüket a szaggatott szélfuvallatokba, és megérezték az eső szagát. Akkor csakugyan ünnep lesz, ha visszatér az eső és megmenti a termést. A vihar sötétedéskor tört ki, az eget nappali világosságba borító villámcsapások fülsiketítő sortüzével, özönvízszerű esővel. Az emberek a földre vetették magukat, és eltakarták a fejüket. A jégeső dió nagyságú jégdarabokkal kövezte meg őket. A villámok közti csend perceit a fájdalom és a

rémület kiáltásai töltötték be. Scarlett éppen indult a Nagy Házból a tűzhöz a táncra, muzsikára. Visszaugrott, bár egy másodperc alatt bőrig ázott, aztán felszaladt, hogy megkeresse Cicát. A kislány kibámult az ablakon, zöld szeme tágra kerekedett, fülét befogta két kezével. Harriet Kelly egy sarokban kuporgott, s Billyt oltalmazva szorította magához. Scarlett Cica mellé térdelt, s nézte ő is a természet tombolását. Fél óra hosszat tartott, aztán kitisztult az ég, belepték a csillagok, fénylett a harmadik negyedében lévő hold. A tűz elázott, a rőzse szétszóródott; ma éjjel nem fogják már meggyújtani. A legelőket és a vetést elverte a jégeső, szürkésfehér, idomtalan jégdarabok lepték be a földet. A ballyharai írek torkából felszakadt a siratóének. Átható hangja keresztülvágott a kőfalakon és üvegtáblákon, be Cica szobájába. Scarlett megborzongott, és magához húzta fekete hajú gyermekét. Cica halkan nyüszített. Kicsi kezével nem tudta magába fojtani a hangot. – A jég elverte a termésünket – mondta Scarlett. Egy asztal tetején állt, Ballyhara főutcájának közepén, szemben a falusiakkal. – De nagyon sokat meg lehet menteni. A fű kiszárad és széna lesz belőle, s meglesz a szalmánk is a búzaszárból, még ha a búzánk oda lett is, és nem tudunk miből lisztet őrölni. Most elmegyek Trimbe, Navanbe és Droghedába, és veszek élelmet télire. Ballyharán senki nem fog éhezni. Ezt ígérem nektek, s szavam az O'Hara úrnő szava. Akkor megéljenezték. Este azonban a tűzhely mellett a boszorkányról beszéltek és a váltott gyermekről meg a toronyról, ahol a váltott gyermek bosszúra idézte az akasztott lord szellemét. 81 Újra tiszta volt az ég, újra visszatért a kegyetlen hőség, és kitartóan megült. A Times első oldalán nem is volt más, csak jelentések és találgatások az időjárási helyzetről. A második és harmadik oldalon egyre több cikk foglalkozott a földbirtokosok és földesúri intézők ellen elkövetett gaztettekről. Scarlett mindennap belepillantott az újságba, aztán félrehajította. Neki legalább nem kell a bérlői miatt aggódnia, hála Istennek. Tudják, hogy gondoskodik róluk. Ez azonban nem volt könnyű. Akárhányszor megérkezett egy kisebb-nagyobb helységbe, ahol állítólag halomban állt a liszt és a dara, rá kellett jönnie, hogy a nagy készletek híre csak szóbeszéd volt, vagy addigra már eladták másnak. Kezdetben hevesen alkudozott, hogy lecsípjen valamit a magasba szökött árakból, de ahogy fogytak a készletek, örült, ha bármit talál, s megfizette, akármennyit kértek, a sokszor rossz minőségű áruért. Olyan rémes, mint Georgiában volt a háború után, gondolta. Nem, ez rémesebb. Mert akkor a jenkikkel harcoltunk, akik elraboltak és felégettek mindent. Most több ember életéért küzdök, mint ahányan Tarán függtek tőlem. És nem tudom, hogy ki az ellenség. Azt mégsem hihetem, hogy az Úristen megátkozta Írországot. De száz dollár ára gyertyát vett a ballyharaiaknak, hogy meggyújtsák engesztelésül, amikor a kápolnában imádkoznak. És gondosan megkerülte a lovával vagy a szekerével az út mentén és a mezőkön felbukkanó kőhalmokat. Nem tudta minő régi istenségeket békítenek, de ha meghozzák az esőt, ő is szívesen adja Meath grófság minden kövét. A tulajdon két kezével viszi el nekik, ha kell. Scarlett tehetetlennek érezte magát, s ez az új élmény megijesztette. Azt hitte, ért a földműveléshez, hiszen ültetvényen nőtt fel. A ballyharai bő esztendőket valójában el is várta, hiszen mindig égett a keze alatt a munka, és másoktól is ugyanezt követelte. De mit tehet most, amikor a munkakedv már nem elég? Továbbra is eljárt azokra a mulatságokra, melyeknek meghívóját olyan jókedvűen fogadta korábban. Most azonban híreket keresett a többi földbirtokosnál, és nem szórakozást. Scarlett egy nappal később érkezett Kilbawney Abbeybe, Giffordék házimulatságára. – Bocsánatot kérek, Florence – mondta Lady Giffordnak –, ha nem volnék ilyen modortalan, eszembe jutott volna, hogy táviratozzam. De hát az az igazság, hogy lejártam a lábam, azt hajszoltam, hol köthetnék szerződést lisztre-darára, és egészen kiment a fejemből, milyen nap van ma. Lady Gifford olyannyira megkönnyebbült Scarlett érkezésén, hogy elfelejtett megsértődni. A mulatság összes vendége azért fogadta el az ő meghívását és nem egy másikat, mert azzal csábította őket, hogy itt lesz Scarlett. – Alig vártam az alkalmat, hogy megszorítsam a kezét, ifjú hölgyem. – A térdnadrágos úriember élénken rázta Scarlett kezét. Életerőtől duzzadó öregúr volt Trevanne őrgróf, rakoncátlan fehér szakállal és riasztóan véreres, horgas orral.

– Köszönöm, uram – válaszolta Scarlett. Vajon miért, kérdezte magában. Az őrgróf megmondta, a süket emberek nagy hangerejével. Az egész házimulatságnak mondta el, akár érdekelte őket, akár nem. Bömbölése elhallatszott egészen a krokettpályáig. Scarlettnek kijár az ünneplés, dörögte, mert megmentette Ballyharát. Ő maga megmondta Arthurnak, hogy ne legyen már olyan ostoba, ne pazarolja a pénzét, hogy tolvajoktól vesz hajót, akik a szemét kilopják, mert azt hazudják, hogy a gerendák épek. De Arthur nem hallgatott rá, eltökélte, hogy tönkreteszi magát. Nyolcvanezer fontot fizetett ki, több mint a fele örökségét, azon Meath grófság valamennyi földjét megvehette volna. Világéletében ostoba volt, egy csepp józan ész sem szorult bele, már akkor is tudta, amikor együtt gyerekeskedtek. De az ördögbe is, ő úgy szerette Arthurt, mint a testvérét, még ha ostoba volt is. Senkinek sem volt igazabb barátja, mint neki Arthur. Zokogott, igen, kisasszony, egyenesen zokogott, amikor Arthur felkötötte magát. Mindig is tudta, hogy ostoba, de hát még csak nem is álmodhatott róla, hogy ennyire ostoba lesz. Arthur szerette azt a helyet, szívét-lelkét beleadta, majd az életét. Bűnös dolog, hogy Constance úgy hagyta el, ahogy elhagyta. Meg kellett volna őriznie Arthur emlékére. Az őrgróf hálás Scarlettnek, hogy megtette azt, amire Arthur özvegyében nem volt meg a kellő tisztesség. – Szeretném ismét megszorítani a kezét, O'Hara asszony. Scarlett hagyta, hadd szorítsa. Mit beszél össze itt ez az öregember? Ballyhara ifjú ura nem kötötte föl magát, egy ember jött a faluból, az vonszolta el a toronyhoz, s az akasztotta föl. Colum mondta. Az őrgróf bizonnyal téved. Vénemberek könnyen összezagyválják az emlékeket… Vagy pedig Colum tévedett. Ö akkor még gyerek volt, maga sem tud mást, csak amit az emberek beszélnek, akkoriban nem is járt Ballyharán, a család Adamstownban lakott… Persze az őrgróf sem ismerős Ballyharán, ő is csak azt tudja, amit az emberek beszélnek. Tyhű, de bonyolult. – Scarlett, Isten hozta. – John Morland volt az. Scarlett nyájasan rámosolygott az őrgrófra, visszahúzta a kezét, és Morland karjába csimpaszkodott. – Bart, de örülök, hogy látom! Az idény minden mulatságán kerestem, de nem találtam. – Kihagytam ezt az évet. Két ellő kanca csikója mindig több, mint egy alkirály. Hát maga hogy van? Ezer éve nem látta, s oly sok minden történt azóta. Scarlett azt se tudta, hol kezdje. – Tudom, mi érdekli magát, Bart – mondta. – Az egyik vadászkanca, amelynek a vásárlásában segített, lassan jobban veszi az akadályt, mint Félhold. A neve Üstökös. Minthogyha egy szép nap fölszegte volna a fejét, s elhatározta volna, hogy nem munka az neki, hanem mulatság… – Egy csöndes sarokba vonultak el beszélgetni. Scarlett nemsokára megtudta, hogy Bart semmi újságot nem mondhat Rhettről. Ugyancsak megtudta, bár alaposabban, mint kíváncsi volt rá, hogy hogyan kell megelletni a kancát, amikor a csikó megfordult benne. Nem baj! Bart a kedvencei közé tartozik, s ez nem fog megváltozni már. Mindenki az időjárásról beszélt. Írország története során még soha nem szenvedett aszályt, márpedig mi másnak lehetne nevezni a verőfényes napok e szakadatlan sorát? Szinte egy talpalatnyi földje nincs már az országnak, mely ne sóvárogna eső után. Amikor szeptemberben meg kell fizetni a bérleti díjakat, baj lesz. Erre Scarlett mostanáig nem gondolt. Úgy érezte, ólomból van a szíve. Hát persze, a parasztok nem tudják majd megfizetni a bérleti díjat. Ha pedig nem fizetteti meg velük, hogyan várhatna fizetséget a falubeli bérlőitől? A boltok és a kocsmák, de még az orvos is attól a pénztől függnek, amit a parasztok elköltenek. Egyáltalában semmi jövedelme nem lesz. Rettenetesen nehéz volt jókedvet hazudni, de meg kellett tennie. Alig várta, hogy vége legyen a látogatásnak. A mulatság utolsó estéje július tizennegyedikére, a Bastille bevételének napjára esett. A vendégeket előre felszólították, hogy hozzanak jelmezt. Scarlett a legjobb és legtarkább galwayi ruháját vette föl, négy más és más színű alsószoknya lebegett a vörös szoknyája alatt. Csíkos harisnyájában viszketett a lába a hőségben, de akkora feltűnést keltett vele, hogy megérte a kényelmetlenséget. – Álmomban sem gondoltam volna – kiáltott föl Lady Gif-ford –, hogy a parasztok ilyen elbűvölően öltöznek a piszok alatt! Én is veszek ilyen ruhát, s elviszem jövőre Londonba. Az emberek ostromolni fognak a varrónőm nevéért. Micsoda ostoba asszony, gondolta Scarlett. Hála Istennek, ez az utolsó este. Charles Ragland a vacsora utáni táncra érkezett meg. A mulatság, melyről jött, aznap délelőtt

félbemaradt. – Mindenképp eljöttem volna – mondta utóbb Scarlettnek. – Amikor meghallottam, hogy maga ilyen közel van, el kellett jönnöm. – Ilyen közel? Hiszen ötven mérföldnyire volt. – És ha száz? Az sem számít. Scarlett engedte Charlesnak, hogy megcsókolja a nagy tölgyfa árnyékában. Olyan rettenetesen régen történt már, hogy valaki megcsókolja, hogy védőn átfogja egy férfi erős karja. Úgy érezte, elolvad az öleléstől. Csodálatos volt. – Szerelmem – suttogta rekedten Charles. – Csitt, csak csókoljon, Charles, amíg bele nem szédülök. Bele is szédült. A férfi széles, izmos vállába kapaszkodott, hogy el ne essen. De amikor Charles azt mondta, hogy bemenne a szobájába, Scarlett elhúzódott tőle, kitisztult a feje. Csókolózni hagyján, de hogy megossza az ágyát valakivel, arról szó sem lehet. A bűnbánó levélkét, melyet a férfi éjszaka becsúsztatott az ajtaja alatt, elégette. És hajnalban utazott el, hogy elkerülje a búcsúzást. Amint hazaért, azonnal Cicát kereste. Nem lepte meg, amikor megtudta, hogy Billyvel a toronyhoz mentek. Az Ballyharán az egyetlen hűvös hely. Meglepte azonban, hogy Colum és Mrs. Fitzpatrick vár rá a ház mögött, egy nagy fa árnyékában, a bőségesen megrakott teázóasztalnál. Scarlett nagyon megörült. Colum oly sokáig viselkedett idegenként, elhárított minden meghívást, sose jött át a Nagy Házba. Jaj de jó, hogy visszajött, hisz szinte a bátyja. – Egészen furcsa történetet mesélek neked – mondta Columnak. – Majd megbolondultam a kíváncsiságtól, amikor hallottam. Mit gondolsz, Colum, lehet, hogy az ifjú lord mégiscsak fölakasztotta magát a toronyban? – Scarlett nevetve, komisz pontossággal írta le Trevanne őrgrófot, és utánozta a beszédét is, ahogy előadta a történetet. Colum feszes, pontos mozdulattal tette le a teáscsészéjét. – Nincs véleményem, Scarlett, drágám – s a hangja olyan könnyed és nevetős volt, amilyennek Scarlett valaha annyira szerette. – Írországban minden lehetséges, különben minket is kígyók lepnének el, mint a világ többi részét. – Mosolyogva felállt. – Most pedig mennem kell. Csak azért maradtam távol a napi kötelességeimtől, hogy lássam az én szépséges húgomat. S ha ez az asszony itt arról locsogna, hogy a teához felszolgált sütemény vonzott volna ide, azt meg se halljad. Olyan gyorsan ment el, hogy Scarlettnek nem maradt ideje kendőbe kötnie néhány süteményt. – Mindjárt jövök – mondta Mrs. Fitz, és Colum után sietett. – Nahát! – hüledezett Scarlett. Meglátta Harriet Kellyt a messzeségben a barnára perzselt gyep végében, és intett neki. – Jöjjön teázni – kiáltotta. Maradt még bőven. Rosaleen Fitzpatricknek föl kellett fognia a szoknyáját, hogy futva utolérje Columot a hosszú kocsifelhajtó közepén. Némán ment mellette, amíg el nem csitult a zihálása és megszólalhatott. – Hát most mi lesz? – kérdezte. – Az üvegéhez siet annyira, igaz? Colum megállt, és szembefordult vele. – Nincs igazság már semmiben, és ez marcangolja a szívemet. Hát hallotta Scarlettet? Elismétli az angolok hazugságait, és hisz bennük. Akárcsak Devoy meg a többi, akik hisznek Parnell sima angol hazugságaiban. Nem tudtam tovább maradni, Rosa-leen, attól féltem, hogy összezúzom az angol teáscsészéjét, és üvöltve tiltakozom, mint a láncra kötött kutya. Rosaleen arcára szigorú kifejezés ült ki a Colum szemében megcsillanó fájdalom láttán. Régóta árasztotta rokonszenvét a férfi sebzett lelkére, de nem ment vele semmire. Columot a kudarc és az elárultatás érzése gyötörte. Több mint húsz éve munkálkodott Írország szabadságán, sikerrel elvégezte a rábízott feladatot, megtöltötte a ballyharai protestáns templomot fegyverekkel, s akkor azt mondták, hogy az egész mit sem ér. Hogy Parnell politikai tetteinek több a haszna. Colum bármikor kész volt meghalni a hazájáért, de nem kellett neki az élet, ha nem érezhette, hogy segít az országán. Rosaleen Fitzpatrick ugyanúgy nem bízott Parnellben, ahogy Colum; ugyanúgy kétségbe ejtette, hogy a férfi munkáját s vele az övét is félresöprik a Feniánus Testvériség vezérei. Ő azonban elfojtotta az érzéseit, és teljesítette a parancsot. Odaadása éppolyan elszánt volt, mint Columé, talán még elszántabb, mert Rosaleen az igazságnál is jobban vágyott a személyes bosszúállásra. Most azonban Rosaleen félretette a Testvériségnek fogadott hűségét. Colum szenvedése jobban fájt neki, mint Írországé, mert úgy szerette, ahogyan asszonynak nem szabad papi személyt szeretnie, s nem hagyhatta, hogy tönkretegye magát a kételkedés és a harag által.

– Hát milyen ír ember maga, Colum O'Hara? – kérdezte nyersen. – Hagyná, hogy Devoy meg a többi vezesse félre a népet? Hallja, hogy mi történik. Az emberek a maguk harcát harcolják, és rettentő árat fizetnek, mert nincs vezérük. Nekik sem kell Parnell, éppúgy, ahogy magának. Maga felszerelést szerzett egy egész hadseregnek. Miért nem lát hozzá, miért nem szervezi meg a hadsereget, hadd használják fel a felszerelést, ahelyett hogy elissza az eszét, mint valami szájhős csavargó a sarki kocsmában? Colum ránézett, aztán távolabb, s tekintetét lassan megtöltötte a reménység. Rosaleen lesütötte a szemét. Nem kockáztathatja meg, hogy a férfi meglássa a benne lángoló érzelmet. – Nem tudom, hogyan képes elviselni ezt a hőséget – mondta Harriet Kelly. A napernyője alatt verejték máza borította finom vonású arcát. – Imádom – mondta Scarlett. – Éppolyan, mint otthon. Meséltem már magának a Délről, Harriet? Nem mesélt, válaszolta Harriet. – A nyarat szerettem a legeslegjobban – mondta Scarlett. -A hőség és a szárazság, épp az kellett. Gyönyörűek voltak a még zöld, felpattanni kész gyapotcserjék, sor sor után, ameddig a szem ellát. A mezei munkások énekeltek kapálás közben, hallottuk a dallamot a távolból, mintha a levegőben úszna. – Elrémült szavai hallatán. Miket beszél itt össze? „Otthon”? Most már ez az otthona. Írország. – Jaj, milyen szép – sóhajtott ábrándos szemmel Harriet. Scarlett viszolyogva nézett rá, aztán már saját magára haragudott. Harriet Kellyt a fellángoló álmodozás annyiszor keverte bajba, hogy sokszor ki sem látszott belőle, és tessék, nem tanult belőle. De én tanultam. Nekem nem kellett megszabadulnom a Déltől, ezt a munkát Sherman tábornok elvégezte helyettem, és én vén vagyok már ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha mi sem törtérit volna. Nem tudom, mi a bajom, teljesen kifordultam önmagamból. Talán a hőség. Talán már én se bírom. – Megyek és megcsinálom a könyvelést, Harriet – mondta Scarlett. Az egyenletes számsorok mindig megnyugtatóan hatottak rá, most pedig úgy érezte, kiugrik a bőréből. A számadáskönyvek a maradék jókedvét is elvették. Egyetlen bevételre számíthatott: az Atlanta szélén épülő kis házak hasznára. Hát, az a pénz legalább már nem annak a forradalmi mozgalomnak jut, amelyhez Colum tartozik. Valamennyit segíteni fog, sőt sokat. De nem eleget. Hihetetlen összegek mentek el a házra, a falura és Dublinra. Nem akart hinni a szemének, hogy mennyit tékozolt el Dublinban, jóllehet, a rendezett számoszlopok önmagukért beszéltek. Bárcsak Joe Colleton lefaragna a kiadásokból, amikor a kis házakat építi! Akkor is úgy vennék őket, mint a cukrot, csak sokkal nagyobb volna a hasznuk. Azt persze nem fogja hagyni, hogy Joe Colleton olcsóbb faanyagot vásároljon – a házépítésnek eleve az az értelme, hogy fellendítse Ashley vállalkozását. De sokféleképpen lehet csökkenteni még a költségeket. Az alapozás… a kémények… a téglának nem kell első osztályúnak lennie. Scarlett türelmetlenül megrázta a fejét. Joe Colleton sosem tenne ilyet. Talpig becsületes, akárcsak Ashley, tele pocsék üzleti ötlettel. Lelki szemei előtt megjelent, ahogy a két/érfi az építési telken beszélget. Olyanok voltak, mint két tojás. Nem csodálkozna, hogyha egyszer csak elhallgatnának, aztán már nem a deszkaárakról folytatnák a tárgyalást, hanem valami ostoba könyvről, melyet olvastak. Scarlett tekintete elmélázott. El kellene küldenie Harriet Kellyt Atlantába. Tökéletes felesége lenne Ashleynek. Egymáshoz valók, könyvből tanulják az életet, csak tévelyegnek a valódi világban. Harriet meglehetősen mulya, de amit elvállalt, azt megcsinálja -csaknem tíz éven át megmaradt a semmirekellő férje mellett –, és van magához való esze. Nem akármilyen bátorság kellett szakadt cipőben odaállni a parancsnok elé, és Danny Kelly életéért könyörögni. Ashleyre ráfér, hogy egy ilyen acélkemény asszony álljon mellette. S kell neki is valakij^akiről gondoskodhat. Mi jó lesz abból, ha India is Pitty néni örökké körülötte bábáskodik? Hogy mindez Beau-ra hogyan hat, arra még gondolni is rossz. Billy Kelly megtaníthatná őt egy s másra. Scarlett mosolygott. Legjobb, ha Billy Kelly mellé küld mindjárt egy doboz repülősót is Pitty néninek. Lehervadt a mosolya. Nem, ez nem fog menni. Cica szíve megszakadna Billy nélkül. Egy héten át ontotta könnyeit akkor is, amikor Ocras megszökött, pedig a cirmos tizedannyit sem jelentett neki, mint Billy. Mellesleg Harriet ki sem bírná azt a hőséget.

Nem, ez egyáltalán nem jó ötlet. A legkevésbé sem jó. Scarlett ismét a számadáskönyvek fölé hajolt. 82 – Abba kell hagynunk a pazarlást – mondta dühösen Scarlett. Meglobogtatta a számadáskönyvet Mrs. Fitzpatrick orra előtt. – Az égvilágon semmi ok sincs rá, hogy ezt a seregnyi cselédet etessük, amikor a kenyér liszt vagyonokba kerül. A felét legalább ki kell dobni. Különben is mi hasznuk? És ne álljon nekem elő a régi nótával, hogy megköpülni a vajat, lefölözni a tejszínt, mert ha létezik valami, amiből manapság fölösleg van, hát az éppen hogy a vaj. Fél pennyt sem adnak fontjáért. Mrs. Fitzpatrick megvárta, míg Scarlett befejezi. Aztán nyugodtan elvette tőle a könyvet, és az asztalra tette. – Szóval kitenné őket az utcára? – kérdezte. – Nem lesznek egyedül, mert írország-szerte sok Nagy Házban teszik épp azt, amire most maga készül. Nem múlik el nap, hogy ne kopogtatna tucatnyi vagy annál is több szegény teremtés a konyhaajtón, egy tányér levesért koldulva. Ezeknek a számát fogja szaporítani? Scarlett türelmetlenül az ablakhoz ment. – Nem, persze hogy nem, ne beszéljen nevetséges dolgokat. De meg kell találnunk a módját, hogy csökkentsük a kiadásokat. – Többe kerül etetni a pompás paripáit, mint a cselédeit. – Mrs. Fitzpatrick hangja jeges volt. Scarlett feléje fordult. – Most aztán elég – mondta dühösen. – Hagyjon magamra. – Fogta a könyvet, és az íróasztalához ment. De túlzottan felindult, hogy a számadásokra összpontosítson. Hogy lehet Mrs. Fitz ilyen komisz? Nem titok előtte, hogy az életben mindennél jobban élvezem a vadászatot. Egyedül az a tudat segít keresztülvergődnöm ezen a rettenetes nyáron, hogy amint beáll az ősz, újrakezdődik a vadászat. Scarlett lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé idézni a csípős, hideg reggeleket, amikor az enyhe éjszakai fagy alacsonyan kúszó köddé válik, s felharsan a vadászkürt, jelzi, hogy I kezdődik a hajsza. Összeszorított szája fölött a lágy húsban önkéntelenül is megrándult egy apró izom. A képzelődés nem volt erős oldala, cselekedni szeretett. Kinyitotta a szemét, és makacsul rávetette magát a számadásokra. Az idén nem tud gabonát eladni, elesik a bérleti bevételektől, úgyhogy veszteséggel kell számolnia. Nyugtalanította a gondolat, mert eddig bármibe fogott, mindig nyert rajta, és igen kellemetlenül érintette az a változás, hogy most veszíteni fog. Scarlett azonban olyan világban nőtt fel, ahol természetes dolog volt, hogy olykor-olykor rossz a termés, vagy egy vihar mindent elpusztít. Tudta, hogy a következő év más lesz; s bizonnyal jobb. Nem ő vallott kudarcot, hiszen az aszály és a jégeső: természeti csapás. Nem úgy van az, mint ha épületfával kereskedik vagy boltot vezet, ahol ő lett volna a felelős, ha elmarad a haszon. Mellesleg a veszteség alig fog meglátszani a vagyonán. Ha akarja, élete végéig szórhatja a pénzt, Ballyharán minden évben rossz termés lehet, s neki akkor is temérdek pénze marad. Scarlett önkéntelenül felsóhajtott. Annyi éven át dolgozott, fogához verte a garast, félretett, s azt gondolta, ha elég pénze volna, boldog volna. Most van, hála Rhettnek, és már nem jelent semmit. Hacsak azt nem, hogy nincs miért dolgozni, mit tervezni, mire törekedni. Nem olyan ostoba, nem vágyik rá, hogy megint szegény legyen és elkeseredett, de szüksége van igazi célra, hogy használja a gyors eszét, hogy leküzdje az akadályokat. így aztán sóvárogva gondolt rá, milyen jó lesz átugratni árkon-bokron-kerítésen, keresve a veszélyt, egy hatalmas paripán, amelyet a puszta akaraterejével irányít. Amikor elkészült a könyvéléssel, elfojtva egy nyögést, a magánlevelek kupaca felé fordult. Utált levelet írni. Tudta már, mi van a postában. Sok levélben meghívás. Ezeket egy halomba rakta. Harriet majd megfogalmazza nevében az udvarias visszautasítást, és senki sem fogja tudni, hogy nem saját kezűleg írta. Harriet szerette hasznosítani magát. Két házassági ajánlat is érkezett. Scarlett minden héten kapott legalább egyet. Szerelmes levélnek álcázták őket, de Scarlett nagyon jól tudta, hogy nem érkezne ilyen levél, ha nem volna gazdag özvegy. Vagy legalábbis nem sok. Az elsőt a megfelelő közhelyekkel válaszolta meg, miképpen ,,ajánlata megtisztel”, és „képtelen vagyok vonzalmát oly mértékben viszonozni, aminőt megérdemelne”, meg „mérhetetlen nagyra értékelem barátságát”, ahogy az illem megkívánta s egyben utat is mutatott hozzá.

A második nem volt ilyen egyszerű. Charles Raglandtől érkezett. Valamennyi férfi közül, akikkel Írországban találkozott, Charles volt Scarlett számára a leginkább elképzelhető férj jelölt. Imádata meggyőző, egészen más, mint az a körmönfont hízelgés, mellyel annyi férfi körülvette. Charles nem a pénzét akarja, ebben Scarlett biztos volt. Maga is vagyonos családból származik, nagy földbirtokaik vannak Angliában. Mint a család ifjabb fiúsarja katonai pályára lépett, nem akarván papnak állni. De bizonnyal van saját vagyona is. Díszegyenruhája, erre Scarlett mérget vett volna, többe került, mint az ő valamennyi báli ruhája együttvéve. Mi kell még? Charles jóképű, olyan nagydarab, mint Rhett, csak nem fekete, hanem szőke. De nem fakó, mint annyi világos ember. Hajának színe aranyos, leheletnyi vörössel, ami meghökkentően üt el barnára sült bőrétől. Igazán jóképű férfi. A nők úgy néznek rá, mintha azonnal föl akarnák falni. Hát akkor miért nem szeretem? Scarlett gondolkozott már ezen, nem is egyszer, nem is keveset. De hát nem, nem érzett elég szeretetet. Szeretni akarok igazán. Tudom, hogy milyen érzés szeretni: a legjobb dolog a világon. Nem tudom elviselni azt az igazságtalanságot, hogy ilyen későn tudtam meg, mi a szerelem. Charles szeret, és akarom is, hogy valaki szeressen, szükségem van rá. Anélkül magányos vagyok. Akkor hát miért nem tudom szeretni őt? Mert Rhettbe vagyok szerelmes, azért. Ez a válaszom Charles-nak és a világ minden más férfijának. Egyikük sem Rhett. Rhettet sosem fogom megkapni, mondta az ész hangja. S a szíve jajdulva kiáltott: azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, valaha is elfelejthettem? Azt hiszed, nem kísért a gondolat, ahányszor meglátom őt Cica vonásaiban? Azt hiszed, nem tör rám a semmiből, épp, amikor azt gondolom, hogy ura vagyok az életemnek? Scarlett gondosan írta meg a levelét, a lehető legkedvesebb szavakkal mondott nemet Charles Raglandnek. Soha meg nem értené, ha megmondaná neki, hogy igaz szívvel kedveli, hogy szerelméért viszonzásul egy icipicit talán még szereti is, s hogy épp e miatt a szeretet miatt lehetetlen hozzámennie feleségül. Charles jobbat érdemel annál, mint hogy olyan felesége legyen, aki már örökre egy másik férfié. Az esztendő utolsó házimulatságát Kilbride közelében rendezték, nem messze Trimtől. Scarlett maga hajtott át, nem a vonatozás bonyodalmait választotta. Kora hajnalban indult, még hűvösben. A lovak szenvedtek a hőségtől, noha naponta négyszer lecsutakolták mindegyiket. Most már maga Scarlett is kezdte megérezni; izzadtan hánykolódott csaknem egész éjszaka, miközben aludni próbált. Hála Istennek, hogy már augusztus van, a nyárnak mindjárt vége, csak legalább hajlandó volna belátni. Az eget még rózsaszín árnyalat festette át, de a távolban a hőség párája lebegett. Scarlett remélte, hogy jól számította ki az utazás idejét. Mire a nap egészen fölkel, szeretett volna lovával együtt árnyékban lenni. Vajon Nan Sutcliffe fent lesz-e már? Nem látszik korán kelőnek. Sebaj! Nem bánnám, ha jutna időm egy hűvös fürdőre meg hogy átöltözzem, mielőtt bárkivel találkozom. Remélem, itt ügyesebb szobalányt kapok, mint az a kétbalkezes félkegyelmű volt Giffordéknál. Kis híján leszaggatta a ruhám ujját, amikor fogasra tette. Mrs. Fitznek talán igaza van. Általában igaza van. De nem akarom, hogy életem minden percében komor na lógjon körülöttem. Peggy Quinn elvégez mindent, ami otthon kell, aki pedig azt akarja, hogy meglátogassam, békéljen meg vele szépen, hogy nem viszem magammal a komornámat. Most már csakugyan kellene házimulatságot rendeznem, hogy viszonozzam azt a rengeteg meghívást. Mindenki olyan kedves volt… De még nem. Majd a jövő nyáron. Mondhatom azt, hogy idén túl nagy volt a hőség, és sokat emésztettem magam a földek miatt… Az út két oldaláról egy-egy férfi lépett ki az árnyékból. Az egyik a ló kantárját kapta el, a másik fölemelt puskával állt. Scarlett agya villámsebesen fordult, a szíve is gyorsan lüktetett. Miért nem gondoltam rá, hogy magammal hozzam a revolveremet? Talán csak elveszik a kocsiját meg a ládáit, és engedik, hogy visszagyalogoljon Trimbe, ha megesküszik, hogy nem árulja el, milyen a fizimiskájuk. Az őrültek! Miért nincs rajtuk legalább az az álarc, amiről az újságban olvastam? Egek! Hiszen ezek egyenruhát viselnek. Ezek nem fehér-ingesek. – A fene a jó dolgukat, halálra rémítettek! – Még most is alig látta a két férfit. Az ír Királyi Rendőrség zöld egyenruhája beolvadt az árnyas sövény színébe. – Valami okmányt kell kérnem öntől, asszonyom – mondta a lovat tartó férfi. – Kevin, te kukkants be oda hátra. – Hozzá ne merjenek nyúlni a holmimhoz! Mit képzelnek maguk? Mrs. O'Hara vagyok

Ballyharáról, a kilbride-i Sutcliffe-ékhoz tartok. Mr. Sutcliffe pedig elöljáró, majd ő gondoskodik róla, hogy maguk mind a ketten hűvösre kerüljenek! Igazából nem tudta, hogy Ernest Sutcliffe elöljáró-e vagy sem, de egészen olyan volt a bozontos, vöröses bajszával. – Mrs. O'Hara? Csakugyan? – Kevin, aki parancsot kapott a bricska átkutatására, előlépett és megállt Scarlett mellett. Levette a kalpagját. – Hallottunk kegyedről, asszonyom, a kaszárnyában. Épp két hete kérdeztem ezt a Johnnyt itt, hogy nem kellene-e átugranunk, bemutatkozni. Scarlett hitetlenkedve bámult. – Aztán mi a csudának? – kérdezte. – Azt mondják, kegyed Amerikából jött, Mrs. O'Hara, s hát megmondhatom magam is, ahogy a beszédét hallom. Azt is beszélik, hogy a Georgiának nevezett nagy államból érkezett. S az a hely kedves a mi kettőnk szívének, mivelhogy mindketten ott harcoltunk a seregben annak idején, hatvanháromban, meg azután. Scarlett elmosolyodott. – Ott harcoltak? – Most mondd, a Kilbride-ba vezető úton találkozni valakivel otthonról! – Hol voltak? Georgia melyik részén? Hood tábornok alatt? – Nem asszonyom, én a Sherman legényei közül való vagyok. Johnny meg ottan, ő a konföderációsokkal volt, innen is van a neve, Rebellis Johnny, tudja, hogy van ez. Scarlett megrázta a fejét, hogy jobban értse. Talán nem jól hall. De újabb kérdések és újabb válaszok következtek, s megerősítették a hallottakat. Ezek itt mindketten írek és kebelbarátok. Boldog közös emlékeket melengetnek arról a kegyetlen háborúról, amelyben az ellentétes oldalon szolgáltak. – Nem értem – ismerte be nagy sokára. – Tizenöt évvel ezelőtt azon voltak, hogy megöljék egymást, most meg jó barátok. Nem is vitatkoznak az Északról és a Délről, meg hogy melyiknek volt igaza? Rebellis Johnny nevetett. – Mi az igazság meg a hazugság egy katonának? Az azért van ott, hogy verekedjen, mert verekedni szeret. Nem számít, hogy kivel verekszik, ha egyszer derekasan küzd. Amikor Scarlett elért a Sutcliffe-házba, csaknem kizökkentette a komornyikot a méltóságteljes komolyságából, mert a kávé mellé konyakot is kért. Egészen össze volt zavarodva, azt sem tudta, hol áll a feje. Megfürdött, friss ruhát vett és lejött: már helyreállt a lelki egyensúlya. De csak addig tartott, míg meg nem látta Charles Raglandet. Ezen a mulatságon tilos lett volna itt lennie! Scarlett úgy tett, mintha nem venné észre. – Nan, milyen csodásan fest! A házukba pedig egyenesen beleszerettem. Olyan szép a szobám, hogy örökre itt maradok. – Minek sem örülnék jobban, Scarlett. Ismeri John Grahamet, ugye? – Eddig csak hírből. Régen szerettem volna már összeismerkedni vele. Üdvözlöm, Mr. Graham. – Üdvözlöm, Mrs. O'Hara. – John Graham magas, karcsú férfi volt, könnyedén mozgott, mint aki atlétának született. Ő volt a falkamester a Galwayi Hókáknál, Írország alighanem leghíresebb vadászatán. Nagy-Britannia minden rókavadásza arról álmodott titkon, hogy egyszer meghívják a Hókák vadászatára. Tudta ezt Graham is. Scarlett pedig azt tudta, hogy a férfi tudja. Nem sok értelme lett volna szemérmeskedni. – Mr. Graham, megvesztegethető ön? – Miért bámul rám így ez a Charles? Egyáltalán mit keres itt? John Graham nevetve hátravetette ezüstös haját. Szemében csillogott a nevetés, ahogy újra visszapillantott Scarlettre. – Mindig azt hallottam, Mrs. O'Hara, hogy maguk, amerikaiak rögtön a tárgyra térnek. Most végre látom, hogy ez valóban így van. Mondja, tulajdonképpen mire gondol? – Beéri a fél karommal és a fél lábammal? Az oldalnyeregben meg tudok maradni fél lábbal is… más jó nem is jut eszembe az oldalnyeregről, s a gyeplőhöz is elég a fél kezem. John Graham mosolygott. – Micsoda pazar ajánlat! Mindig is azt hallottam az arnerikaiakról, hogy hajlamosak a pazarlásra. Scarlett unta az évődést. Charles jelenléte pedig határozottan idegesítette. – Azt azonban talán nem hallotta még, Mr. Graham, hogy ahol az írek a kapun mennek át, az angolok pedig visszafordulnak, ott az amerikaiak átugratnak a kerítésen. Ha módot ad rá, hogy én is ott lovagoljak a Hókák vadászatán, elnyerem az első rókamancsot, továbbá mindannyiuk szeme láttára

elfogyasztok egy csapat varjút – sótlanul. – Szavamra, asszonyom, oly szellemes, hogy amikor csak parancsolja, szívesen látom. Scarlett elmosolyodott. – A szaván fogom. – Beleköpött a tenyerébe. Graham szélesen mosolygott, és ő is beleköpött a magáéba. A két kéz össze-csattanása végigvisszhangzott az egész hosszú termen. Scarlett ezután odament Charles Raglandhez. Megírtam, Charles! Az egész országban ez az egyetlen házimulatság, amelyre nem kellett volna eljönnie. Nem szép, amit tett. – Nem azért vagyok itt, hogy kínos helyzetbe hozzam, Scarlett. Személyesen akartam beszélni magával, levél helyett. Nem kell tartania tőle, hogy tolakodó leszek vagy zaklatni fogom. Megértem, hogy a „nem” az azt jelenti: nem. Az ezredem a jövő héten Donegalba megy; ez az utolsó alkalmam, hogy elmondjam, amit akarok. És, bevallom, arra is, hogy újra lássam magát. Megígérem, hogy nem fogok a szoknyáján ülni, nem fogom megindult pillantásokkal ostromolni. – Siralmas jókedvvel elmosolyodott. – Sokat gyakoroltam ezt a beszédet. Milyen volt? – Egész jó. Mi van Donegalban? – Fehéringes-zavargás. Úgy fest, ott sűrűbben fordul elő, mint bármelyik más megyében. – Két rendőr megállított, hogy átkutassa a kocsimat. – Az összes járőrünk úton van. Minthogy hamarosan esedékesek a bérleti díjak… de nem a katonai ügyekről akarok beszélni. Mit mondott John Grahamnek? Évek óta nem láttam őt így nevetni. – Ismeri? – Nagyon is. A bácsikám. Scarlett úgy nevetett, hogy belefájdult az oldala. – Maguk, angolok! Ez volna az a híres másságuk? Ha csak egy kicsit felvág a bácsikájával, Charles, rengeteg vesződségtől megkímélhetett volna. Már egy éve keresek kapcsolatot a Hó-kákhoz, de nem ismertem senkit. – Igazán Letitia nénémet fogja szeretni. Ha úgy hozza a kedve, keresztülgázol John bácsin, és még csak hátra se néz. Jöjjön, bemutatom. Ígéretes mennydörgés hallatszott, de nem eredt el az eső. Délre már valósággal fojtogatott a levegő. Ernest Sutcliffe megkondította az ebédre szóló gongot, magára akarta vonni a vendégek figyelmét. Délutánra a felesége is, meg ő is mást tervezett, mondta idegesen. – Mert ugye a krokett meg a célbalövés mindig ott van, igaz? Meg ugye a könyvtár és a Billárd odabent, igaz? És amit általában csinálni szoktunk… – Rajta, nyögd már ki, Ernest – szólt közbe a felesége. Ernest neki-nekilódulva, elakadva és fröcsögve, de kinyögte végre. Fürdőkosztüm áll mindenki rendelkezésére, aki akarja, s a folyón köteleket vezettek át, hogy a kalandos természetűeknek legyen miben megkapaszkodni, míg a rohanó vízben hűsölnek. – Hogy rohanó volna, az túlzás – ütötte helyre Nan Sutcliffe –, de egész tisztes kis áramlás. Az inasok jégbe hűtött pezsgővel fognak szolgálni. Scarlett az elsők között mondott igent. Úgy hangzott, mintha egész délutánra hűvös kádba hívták volna meg. De összehasonlíthatatlanul élvezetesebb volt a hűvös kádnál, habár a víz melegebb, mint remélte. Scarlett egyik kezét a másik elé rakva húzódzkodott a folyó közepe és a mélyebb víz felé. Egyszer csak elkapta az áramlat. Ez itt jóval hidegebb volt, annyira, hogy a karja libabőrözni kezdett, és nagyon gyors. A sebes víz hozzányomta a kötélhez, aztán kisodorta alóla a lábát. Úgy kapaszkodott, mint aki az életéért küzd. A két lába összevissza kalimpált, s az áramlat félkörbe hajlította a testét. Veszedelmes kísértést érzett, hogy elengedje a kötelet, és az örvénylő áramlatra hagyatkozzék. Szabad; nincs talaj a lába alatt, nincs fal, út, semmit nem korlátoz, semmi nem korlátozza. Hosszú, szívdobogtató pillanatokon át elképzelte, hogy elengedi magát, csak úgy elengedi. Reszketett az erőfeszítéstől, ahogy a kötélbe kapaszkodott. Lassan, hatalmas összpontosítással és elhatározással továbbhaladt, egyik kezét a másik elé rakva, amíg ki nem szabadult az áramlat sodrásából. Fejét elfordította a többiektől, akik a vízben fröcsköltek és kiáltoztak, és sírni kezdett, maga sem tudta, miért. Lassú áramocskák mozdultak a külső, melegebb vízben, mint megannyi puha kéz. Scarlett lassan ráébredt simogatásukra, és elhagyta magát, csak úgy lebegett köztük. Indázó, meleg mozgás cirógatta a lábát, a combját, a testét, a keblét, járta körbe a derekát és a térdét a gyapjútunika és a hosszú szárú

nadrág alatt. Megnevezhetetlen vágyakozást érzett, ürességet, mely üvöltve vágyik betöltetésre. – Rhett – suttogta a kötélnek, felhorzsolva az ajkát, szinte híva az érdességet, a fájdalmat. – Nem csoda mulatság? – kiáltott Nan Sutcliffe. – Ki óhajt pezsgőt? Scarlett erőnek erejével kényszerítette magát, hogy körülnézzen. – Scarlett, maga vakmerő, egyenesen a legijesztőbb részen ment keresztül. Vissza kell jönnie. Egyikünk sem olyan bátor, hogy odavigye a pezsgőjét. Igen, gondolta Scarlett, vissza kell mennem. Vacsora után úgy intézte, hogy Charles Ragland mellé kerüljön. Arca sápadt volt, csillogott a szeme. – Megkínálhatom egy szendviccsel ma éjszaka? – kérdezte halkan. Charles tapasztalt, ügyes szerető volt. A keze gyöngéd, az ajka biztos és meleg. Scarlett lehunyta a szemét, és bőre úgy fogadta a férfi érintését, ahogy délután a folyó simogatását. Akkor a férfi nevén szólította, s ő érezte, hogy gyönyöre elszáll. Nem, gondolta, nem, nem akarom elveszteni, nem szabad. Még szorosabbra zárta a szemét. Rhettre gondolt, mintha a kéz Rhett keze volna, az ajak Rhett ajka, a meleg, erős tolulást, mely betölti sajgó ürességét, Rhett okozná. De hiába. Nem Rhett volt az. Annyira elszomorodott, hogy majd belehalt. Elfordította az arcát Charles kereső szájától, és addig zokogott, míg a férfi végül vissza nem húzódott. – Kedvesem – mondta Charles –, úgy szeretem. – Kérem – zokogta Scarlett –, kérem, kérem, menjen el. – Mi az, kedves, mi a baj? . – Én. Én. Velem van baj, tévedtem. Kérem, hagyjon magamra. – A hangja olyan gyönge volt, úgy átjárta a kétségbeesés, hogy Charles vigasztalásra nyújtotta kezét, aztán visszahúzta, mert nagyon jól tudta, hogy csak egyetlen vigasztalót tehet. Csöndesen összeszedte a ruháját, és egészen halkan becsukta maga mögött az ajtót. 83 Bevonultam ezredemhez. Örökké szeretni fogom. CHARLES Scarlett összehajtogatta a levelet, és betette az ékszeresdobozába, a gyöngyök alá. Bárcsak… De a szívében nem volt hely senkinek. Rhett töltötte ki egészen. Rhett, aki kinevette, becsapta, ingerelte, túltett rajta, megzabolázta, óvta. Amikor lement reggelizni, sötétkék árnyékok keretezték a szemét – a keserves sírás nyomai, mert alvás helyett azzal töltötte az éjszakát. Hűvösnek tetszett mentazöld vászonruhájában. Mint aki jégbe öltözött. Mosolyognia, társalognia, figyelnie, nevetnie kellett. A vendégnek az a dolga, hogy hozzájáruljon a mulatság sikeréhez. Végignézett a hosszú asztalnál ülőkön. Mosolyognak, társalognak, figyelnek, nevetnek. Vajon hánynak sebzett közülük a lelke? Hányan halottak belül, úgy, hogy örülnek is ennek? Milyen bátrak az emberek. Bólintott az inasnak, aki tányért tartott készenlétben a számára a hosszú tálaló mellett. Intésére az inas sorra felnyitogatta a nagy ezüsttálakat. Scarlett néhány szelet sült szalonnát és egy kanál tejszínes csirkevagdalékot kért. – Igen, egy sült paradicsomot is – mondta. – Nem, hideget semmit. – Sonka, hideg libasült, fürj tojáskocsonya, borsos marhahús, sózott hal, aszpik, fagylalt, gyümölcs, sajt, kenyér, mártások, lekvárok, szószok, bor, sör, almabor, kávé – nem, nem, nem. – Teát – mondta. Egy kis teát biztosan le tud nyelni. Aztán visszamegy a szobájába. Szerencsére nagy a társaság, és a legtöbbje a vadászatra jött. A férfiak már ki is vonultak a puskáikkal. Ebéd lesz a házban is, meg odakinn is, ahol a vadászat folyik. Benn is, kinn is szolgálnak majd fel teát. Lehet válogatni a szórakozások között; Senkinek sem kell sehol adott időben megjelennie, egészen a vacsoráig. A szobájába tett vendégkártyán az áll, hogy a vacsorára hívó első kondítás után, háromnegyed nyolckor kéretik gyülekezni a szalonban. Bevonulás vacsorához nyolckor. Rámutatott egy székre egy nő mellett, akit még nem ismert. Az inas odavitte a tányérját és a teakészletet. Kihúzta a széket, leültette Scarlettet, majd kirázta és az ölébe terítette a szalvétát. Scarlett biccentett szomszédnőjének. – Jó reggelt. Én Scarlett O'Hara vagyok. A nőnek gyönyörű volt a mosolya. – Jó reggelt. Már rég szeretnék megismerkedni magával. Kuzinom, Lucy Fane mesélte, hogy találkoztak Bart Morlandnél. Amikor Parnell is ott volt. Mondja, maga szerint is olyan imádni valóan rebellis érzés bevallani, hogy az ember az ír önrendelkezés híve? Mellesleg May Taplow a nevem.

– Az én egyik kuzenom szerint biztosan nem támogatnám az önrendelkezést, ha Parnell kurta lenne, kövér és bibircsókos – felelte Scarlett. Teát töltött magának. May Taplow nevetett. Scarlett tudta, hogy egész pontosan Lady May Taplow-nak hívják. Az apja herceg, a férje egy vikomt fia. Mulatságos, hogy fölszedi az ember az ilyesmiket, ahogy múlik az idő és egyre több helyen fordul meg. Még mulatságosabb, ahogy egy vidéki lány Georgiából természetesnek találja az ilyesmit. – Hát, ha a kuzenja engem vádolna azzal, bizony fején találná a szöget – vallotta be May. – Például amióta Bertie meghízott, egyáltalán nem érdekel az utódlás kérdése. Most Scarletten volt a vallomástétel sora. – Nem tudom, kicsoda Bertie. – Milyen buta vagyok – mondta May –, hát persze hogy nem tudja. A londoni társaságot még nem ismerheti. Lucytól hallom, hogy egy szál egyedül igazgatja a birtokát. Szerintem ez csodálatos. Itt a férfiak fele olyan anyámasszony katonája, hogy tiszttartó nélkül egy lépést se tudnak tenni. Bertie a walesi herceg. Aranyos ember amúgy, nagyon élvezi a rosszalkodást, de már kezd meglátszani rajta. A felesége, Alexandra viszont elbűvölő. Süket, mint az ágyú, ha titkot akar rábízni az ember, I.e. kell írnia egy papírra, mindemellett gyönyörű szép, és kedves is. Scarlett nevetett. – May, ha csak sejtené, hogy érzem magam, meghalna a nevetéstől. Lány koromban odahaza a legérdekesebb pletykának az új vasúttulajdonos volt a tárgya. Mindenki azon törte a fejét, mikor szokott rá a cipőviselésre. Alig merem elhinni, hogy itt ülök, és Anglia jövendő királyáról fecsegek. – Lucy megmondta, hogy bele fogok szeretni magába, és fején találta a szöget. ígérje meg, hogy hozzánk száll, ha úgy dönt, hogy ellátogat Londonba. No és mi derült ki arról a vasutasról? Milyen cipőt hordott? Sántikált benne? Azt hiszem, imádnám Amerikát. Scarlett csodálkozva ébredt rá, hogy megette az egész reggelijét. És még mindig éhes. Felemelte a kezét, és a széke mögött álló inas előlépett. – Bocsásson meg, May, kérek még egy adagot – mondta. – Rizses halat, legyen szíves, és kávét, sok-sok tejszínnel. Az élet megy tovább. És micsoda élet ráadásul. Elhatároztam, hogy boldog leszek, és azt hiszem, az is vagyok. Csak éppen észre kéne vennem. Rámosolygott új barátnőjére. – Az a vasutas a legbocskorosabb bocskoros volt… May értetlen arcot vágott. – Ja, a bocskoros mifelénk az a fehér ember, aki sose hord igazi cipőt. Nem egészen napszámos, persze… – A herceg lánya elragadtatottan hallgatta. Aznap este vacsora közben eleredt az eső. Az egész társaság kirontott a szabadba, és táncolt örömében. Nemsokára vége ennek a lehetetlen nyárnak. Scarlett délben hajtott haza. Hűvös volt, a porlepte sövények tisztára mosva, hamarosan kezdődik a vadászidény. A Galwayi Hókák! A saját lovaimat kell vinnem. Előreküldöm őket vonaton. Talán az lesz a legjobb, ha Trimnél rakjuk be őket, onnan Dublinba mennek, majd vissza Galwaybe. A másik út nagy kerülő lenne: először Mullingar, ott pihenő, aztán vonaton Galwayig. Vajon takarmányt is küldjek velük? És meg kell tudakolnom, lesz-e elegendő hely az istállókban. Holnap írok John Graham-nek… Észre se vette, hogy hazaért. – Pompás híreim vannak, Scarlett! – Sose látta még Harrietet ilyen izgatottnak. Nahát, sokkal csinosabb, mint gondoltam. Ha rendes ruhákat hordana… – Míg oda volt, levelet kaptam az egyik unokatestvéremtől Angliából. Mondtam, ugye, hogy megírtam nekik, micsoda szerencse ért, és maga milyen kedves hozzám? Ez az unokatestvérem, Reginald Parsonsnak hívják, de a családban mindig csak Reggie-nek becéztük, elintézte, hogy Billyt felvegyék abba az iskolába, ahová a fia jár, mármint Reggie fia. Úgy hívják, hogy… – Várjon egy percig, Harriet. Miről beszél? Azt hittem, Billy Ballyharán fog iskolába járni. – Ott is kellett volna, ha nincs más választás. Ezért írtam Reggie-nek. Scarlett felszegte az állát. – Szeretném tudni, mi baja az itteni iskolával. – Semmi, Scarlett. Jó ír falusi iskola. De Billynek valami jobbat szánok, ezt igazán megértheti. – Egyáltalán nem értem meg. – Kész volt megvédeni a ballyharai iskolát, az ír iskolákat, Írországot, méghozzá teli torokból, ha szükséges. Azután belenézett Harriet Kelly puha, védtelen arcába. Már nem puha, nincs benne semmi gyöngeség. Harriet szürke szemét máskor álmodozás vonta ködbe; most acélosan villog. Kész volna szembeszállni bárkivel és bármivel a fiáért. Scarlett látott már ilyet azelőtt is, látta oroszlánná változni a bárányt, amikor például Melanie Wilkes kiállt valami mellett, amiben hitt.

– No és Cicával mi lesz? Egyedül fogja érezni, magát Billy nélkül. – Sajnálom, Scarlett, de nekem arra kell gondolnom, hogy mi a legjobb Billynek. Scarlett fölsóhajtott. – Én mást javasolnék, Harriet. Maga is tudja, én is tudom, hogy Angliában Billyt mindenki csak egy ír lovászfiú gyerekének tekintené. De Amerikában bármi lehet belőle… Szeptember elején Scarlett az egykedvűen hallgatag Cicát ölelve integetett Billynek és az anyjának, amint Amerikába indúló hajójuk kifutott a kingstowni kikötőből. Billy sírt; Harriet arca elszántságtól és reménykedéstől fénylett. Szemét álmodozás vonta ködbe. Scarlett remélte, hogy legalább egy része valóra válik az álmainak. Írt Ashleynek és Henry Hamiltonnak, kérve, hogy vegyék szárnyaik alá Harrietet, segítsenek fedelet és tanítói állást keresni neki. Biztos volt benne, hogy ennyit megtesznek érte. A többi Harriettől és a körülményektől függ. – Menjünk el az állatkertbe, Cicamica. Van ott zsiráf meg oroszlán meg medve, meg egy nagynagy elefánt. – Cica az oroszlánt szereti. – Várj csak, amíg meglátod a medvebocsokat. Egy hétig maradtak Dublinban, mindennap elmentek az állatkertbe, utána brióst ettek a Bewley kávézójában, aztán a bábszínház következett, utána meg uzsonna a Shelbourne-ban, szendvics és zsömle ezüsttálcán, cukros tejszín ezüsttálkában, torta ezüsttányéron. Scarlett megtudta, hogy kislánya fáradhatatlan, és öntöttvasból van az emésztőrendszere. Odahaza Ballyharán segített Cicának az ő külön helyévé alakítani a tornyot, ahová csak meghívóval lehet belépni. Cica kisöpörte a magas ajtón századok pókhálóját és madárürülékét, Scarlett egyik vödör vizet a másik után húzta fel a folyóról, es vállvetve tisztára súrolták a szoba falait meg a padlót. Cica nevetve csapkodta a vizet, és szappanbuborékokat fújt. Scarlettet arra t emlékeztette, amikor fürdette kisbaba korában. Egyáltalán nem bánta, hogy egy hétbe telt, mire kipucolták a szobát. Azt se bánta, hogy a felső szintekre vezető kőlépcsők nincsenek meg. Cica szívesen lemosott volna mindent egészen a torony tetejéig. Éppen akkor végeztek, amikor az évi aratóünnepet szokták ülni. Colum figyelmeztette Scarlettet, ne rendezzen semmiféle mulatságot, hisz nem éppen mulatni való idők járnak. Segített szétosztani a lisztet, sót, cukrot, krumplit, káposztát, ami nagy társzekereken érkezett a faluba mindenféle kereskedőktől, akiket Scarlett csak fel tudott hajtani. – Meg se köszönték – panaszkodott Scarlett, amikor a megpróbáltatásnak vége lett. – Vagy ha igen, akkor se mutatkoztak valami hálásnak. Igazán fölfoghatnák végre, hogy nekem is árt az aszály. A búzám és a szénám ugyanúgy tönkrement, mint az övék, ráadásul elesem a bérleti díjaktól, és ezt a sok adományt is a magam pénzén vettem. A legmélyebb fájdalmát azonban nem tudta szavakba önteni. Ellene fordult a föld, az O'Hara-föld, ellene és a ballyharai nép ellen. Cica tornyára pazarolta minden energiáját. Az az asszony, aki eddig egy ablakon nem pillantott ki, hogy lássa, mi történik a háza körül, most órákon át vizsgálgatta a szobáit, a bútorait, minden egyes szőnyeget, takarót, dunnát, párnát, kiválogatva közülük a legjobbakat. Cica volt a döntőbíró. Végiggusztálta, miket szemelt ki az anyja, végül rámutatott egy élénk virágmintás fürdőszobaszőnyegre, három rongytakaróra és egy sèvres-i vázára, amibe az ecsetjeit akarta rakni. A szőnyeg és a takarók a torony vastag falának egyik széles fülkéjébe kerültek. Ott fognak szundikálni, jelentette ki Cica. Azután, türelmesen járva oda-vissza a ház és a torony között, kihordta a kedvenc könyveit, a festékesdobozát, a falevélgyűjteményét és még egy dobozt, amiben a különlegesen finom süteményekből eltett száraz morzsákat tartotta. Madarakat és mindenféle állatokat akart velük odacsalogatni a szobájába, hogy ráfesthesse őket a falra. Scarlett büszkén hallgatta Cica terveit, nézte végig komótos előkészületeit, hogy olyan világot teremtsen magának, amelyben Billy nélkül is elégedett lehet. Tanulhatna a négyéves kislányától, gondolta szomorúan. Halottak napja előestéjén születésnapi uzsonnát rendezett Cicának, amit a kislány maga tervezett. Volt négy apró torta is, négy-négy gyertyával. Az egyiket, Cica toronykuckójának tiszta padlóján ülve, maguk ették meg. A másodikat Grainne-nek ajándékozták, és ennek az elpusztításában is segédkeztek. Azután hazamentek, és a másik kettőt ott hagyták a madaraknak meg a többi állatnak. Másnapra egy morzsa se maradt, mint Cica izgatottan jelentette. Nem hívta az anyját, hogy nézze meg ő is. A torony most már Cica birtoka volt. Mint mindenki Írországban, Scarlett is felháborodássá fokozódó ijedelemmel olvasta az újságokat azon az őszön. Számára az ijedelmet a kilakoltatások nagy száma okozta. Tökéletesen megértette a

parasztok ellenállását. Normális emberi reakciónak tekintette, ha ököllel, vasvillával támadtak egy-egy tiszttartóra vagy rendőrre, s csak azt sajnálta, hogy a kilakoltatást ez nem akadályozta meg. Nem a parasztgazda hibája, hogy nincs termés, nincs gabona, amit pénzzé tegyen. A környékbeli vadászatokon mindig ugyanarról folyt a szó, és a földesurak sokkal kevésbé voltak türelmesek, mint Scarlett. Aggasztotta őket a parasztok békétlenkedése. – Az ördögbe is, hát mit várnak? Ha nem fizetnek bért, nem tarthatják meg a házukat. Nagyon jól tudják, hogy mindig is ez volt a rend. Nyavalyás lázadók… Amikor azonban színre léptek a fehéringesek, Scarlett ugyanúgy reagált, mint birtokostársai. A fehéringesek most már szervezettebbek voltak és kegyetlenek. Csűrök és szénakazlak gyúltak ki éjszakáról éjszakára. Marhákat, birkákat, disznókat öldöstek le, szamaraknak és igáslovaknak törték el a lábát, vágták át az inát. Boltablakokat vertek be, trágyát és égő fáklyát hajigáltak be rajtuk. És ahogy az ősz télbe váltott, egyre gyakrabban támadtak rá lesből az angol katonákra, ír rendőrökre, a hintón vagy lóháton valahová tartó urakra. Scarlett két lovászt vitt magával minden vendégségbe. És folytonosan aggódott Cica miatt. Billy elvesztése sokkal kevésbé dúlta föl Cicát, mint hitte volna. Nem búslakodott, nem panaszkodott. Mindig lefoglalta valami ötlete vagy maga kitalálta játéka. De hát még csak négyéves; Scarlettet nyugtalanította, hogy Cica oly gyakran félrevonul. Feltett szándéka volt, hogy nem zárja kalickába a gyerekét, de jobb szerette volna, ha Cica kevésbé mozgékony, kevésbé önálló, kevésbé merész. Cica kijárt a csűrökbe, a kamrába, a tejesházba, a kertbe, a kerti fészerbe. Úgy kószált erdőn-mezőn, mint valami otthonos kis vadállat, és számtalan játékhelyet kínált a ház is, szobákat, melyeket kitakarítottak, de nem használtak, a dobozokkal és bőröndökkel teli padlást, a borosrekeszekkel és élelmiszeres hordókkal zsúfolt pincét, helyiségeket, melyekben cselédek laktak, ezüstöt tartottak, tejet, vajat, sajtot, jeget tároltak, mostak, Vasaltak, varrtak, bútort javítottak, csizmát tisztítottak, vagyis azt a tenger munkát végezték, ami fönntartotta a Nagy Házat. Cicát nincs értelme keresni. Akárhol lehet. Enni és fürödni mindig hazaér. Scarlett nem értette, honnan a gyerek időérzéke, de sose késett el. Anya és lánya reggeli után mindennap kilovagolt. De Scarlett most már félt kimenni az utakra a fehéringesek miatt, és lovaglásaik meghittségét sem akarta elrontani azzal, hogy lovászokat rendel maga mellé, ezért azon az ösvényen szoktak elindulni, amit először választott, elügettek a torony mellett, aztán át a gázlón Daniel kunyhója felé. Lehet, hogy Pegeen O'Harának ez nem tetszik, gondolta, de el kell tűrnie, ha azt akarja, hogy továbbra is fizessem Seamus helyett a bért. Szerette volna, ha Daniel legkisebbik fia, Timothy végre kiszemel magának egy lányt. Neki adná a kis házat – a lány Pegeennél csak jobb lehet. Scarlettnek nagyon hiányzott az a könnyed meghittség a családjával, Pegeen megjelenése előtt. Ahányszor csak elment egy vadászatra, Scarlett mindig megkérdezte Cicát, nem bánja-e, hogy egyedül hagyja. Cica tiszta zöld szeme fölött, a barna kis homlokon összeugrottak a ráncok az értetlenségtől. – Miért bánják az emberek? – kérdezte. Scarlett megkönnyebbült. Decemberben elmagyarázta Cicának, hogy most hosszabb időre lesz távol, mert messze megy, vonattal. Cica ugyanúgy reagált. Scarlett egy keddi napon indult a régóta várt vadászatra. Pihenni akart egy napot, mielőtt csütörtökön kezdetét venné a hajtás. Nem volt fáradt; ellenkezőleg, olyan izgatott volt, hogy alig bírt nyugton maradni. Mindazonáltal nem akart semmit a véletlenre bízni. Felül kell múlnia önmagát. Ha a csütörtök sikeres lesz, ott marad péntekre és szombatra is. Akkor már elég, ha önmagát nyújtja. Az első napi vadászat végeztével John Graham átadta Scarlettnek a vérmocskos mancsot. Scarlett mély bókkal vette át a trófeát. – Köszönöm, kegyelmes uram. Mindenki tapsolt. A taps még hangosabb volt, amikor két inas behozott egy hatalmas tálca gőzölgő pástétomot. – Mindenkinek meséltem a maga sportfogadásáról, Mrs. O'Hara – mondta Graham –, és kitaláltunk egy kis tréfát. Ez a pástétom vagdalt varjúhúsból készült. Én eszem meg az első falatot. Utánam következik a többi Hóka. Eredetileg arra számítottam, hogy maga egyedül csinálja végig. Scarlett a legédesebb mosolyát villantotta rá. – Szívesen megsózom önnek, uram. A fekete lovon ülő, karvalyképű férfival a vadászat harmadik napján találkozott. Már előbb is fölfigyelt rá, mert nem fölfigyelni úgyszólván lehetetlen lett volna. Olyan dölyfös hányavetiséggel lovagolt, hogy veszélyes, ámbár lenyűgöző volt még nézni is. Scarlett előző nap majdnem leesett miatta a nyeregből, mert a férfi olyan elképesztő ugratási hajtott végre, hogy ő visszarántotta a lovát, mert végig akarta nézni. A vadászreggelinél csak úgy rajzottak körülötte az emberek, mindenki beszélt, de a férfi alig szólalt

meg. Olyan magas volt, hogy Scarlett még így is látta éles metszésű arcát, sötét szemét, kékesfekete haját. – Ki az az unott képű, magas férfi? – kérdezte egy ismerős asszonytól. – Kedvesem, ő Luke Fenton. A legvonzóbb és leggonoszabb férfi egész Britanniában. Scarlett erre nem mondott semmit. Magában úgy vélte, nem ártana egy kicsit kurtítani a férfi önbizalmán. Fenton Scarlett mellett vezette a lovát. Scarlett örült, hogy ő Félholdon ül; így majdnem egy vonalba került a szemük. – Jó reggelt – mondta Fenton, megbökve kalapja karimáját. -Úgy hallom, szomszédok vagyunk, Mrs. O'Hara. Megengedi, hogy tiszteletemet tegyem valamikor? – Örülni fogok. Magának hol a birtoka? . Fenton felvonta sűrű fekete szemöldökét. – Nem tudja? A Boyne túlsó partján, Adamstownban. Szóval ez a kilmessani gróf. Scarlett örült, hogy nem tudta. A férfi szemlátomást elvárta volna. Micsoda beképzeltség. – Adamstownt jól ismerem – mondta. – Vannak rokonaim a maga bérlői között. – Csak nem? Én sose jegyzem meg a bérlőim nevét. – Elmosolyodott. Vakítóan fehérek voltak a fogai. – Elbűvölő ez a maga amerikai őszintesége, amellyel alacsony származását bevallja. Még Londonban is beszélnek róla, úgyhogy mint látja, pompásan beválik. – Ostorával megbökte a kalapját, és távozott. Micsoda pimaszság! És a modora is rossz – meg se mondta a nevét. Amikor hazaért, szólt Mrs. Fitznek, hogy utasítsa a komornyikot: a két első látogatáskor a kilmessani grófnak ő nincs idehaza. Azután hozzálátott feldíszíteni karácsonyra a házat. Úgy döntött, idén nagyobb fájuk lesz. Scarlett „azonnal kibontotta az atlantai csomagot, amint az irodájába megérkezett. Harriet Kelly kukoricalisztet küldött, áldja meg az Isten! Lehet, hogy sokat panaszkodtam, mennyire hiányzik a kukoricakenyér. És egy ajándék Billytől Cicának. Majd ha teára hazajön, megkapja. Á, itt van végre, egy jó vastag levél. Scarlett kényelmesen letelepedett egy kanna kávéval, hogy elolvassa. Harriet levelei mindig tele vannak meglepetéssel. Az első, amit akkor írt, amint Atlantába megérkezett, nyolc sűrűn teleírt lapnyi hálás köszönetnyilvánításon kívül azt a hihetetlen hírt tudatta, hogy India Wilkesnek komoly udvarlója akadt. Méghozzá egy jenki, a metodista templom új lelkésze. Scarlett élvezte a helyzetet. India Wilkes – a Konföderáció Nemes Ügye kisasszony! Az első nadrágos jenki ráköszön, és ő már azt is elfelejti, hogy volt valamikor egy háború. Scarlett a Billy eredményeiről szóló lapokat átugrotta. Cicát érdekelni fogják, majd ő felolvassa. Azután megtalálta, amit I keresett. Ashley megkérte Harriet kezét. Ezt akartam, nem? Butaság, hogy egy kicsit mégis elfog a féltékenység. Mikor lesz az esküvő? Valami rendkívüli ajándékot fogok küldeni. Ó, az Isten szerelmére! Pitty néni nem lakhat egyedül a házban Ashleyvel India esküvője után, mert nem lenne illendő! Nem hiszek a szememnek. Ugyan, miért ne hinnék? Pitty néni épp az ilyesmiken szokott ájuldozni: micsoda dolog az, hogy ő, a világ legvénebb vénlánya egy magányos férfival lakjon együtt! Annál hamarabb megy férjhez Harriet. Nem lehetett valami szenvedélyes leánykérés, de Harriet magában majd hozzágondolja a csipkét meg a rózsabimbókat. Kár, hogy februárban lesz a lagzi. Szívesen hazautaztam volna, de annyira azért nem csábít, hogy a Vár-idényt elmulasszam. Furcsa elképzelni, hogy valaha nagyvárosnak hittem Atlantát. Meg kell kérdeznem Cicát, akar-e Dublinba jönni velem újév után. Mrs. Sims azt mondta, a ruhapróbák csak néhány órát vesznek majd igénybe délelőttönként. Vajon mit csinálnak télen azokkal a szegény állatkerti állatokkal? – Van még egy csészére való abban a kannában, Mrs. O'Hara? Hideg már ilyenkor az idő a lovagláshoz. Scarlett tátott szájjal meredt a kilmessani grófra. Úristen, rémesen nézhetek ki, jóformán meg se fésülködtem ma reggel. – Megmondtam a komornyiknak, hogy nem vagyok idehaza -bökte ki. Luke Fenton elmosolyodott. – Csakhogy én a hátsó bejáraton jöttem. Leülhetek? – Csodálom, hogy megkérdi. Parancsoljon. De előbb csengessen. Csak egy csésze van itt, tekintve, hogy nem vagyok idehaza látogatóknak. Fenton megrántotta a csengőzsinórt, és odahúzott egy széket. – A maga csészéjét használom, ha nem bánja. Egy hétbe telik, mire a másik megérkezik.

– De bánom. Vegye tudomásul! – szaladt ki Scarlett száján. Aztán elnevette magát. – Húsz éve nem mondtam azt, hogy „vegye tudomásul”. Csoda, hogy a nyelvemet nem öltöttem ki. Maga nagyon fel tudja mérgesíteni az embert, milord. – Luke. – Scarlett. – Kaphatnék kávét? – Kiürült a kanna… vegye tudomásul. Fenton, amikor nevetett, sokkal kevésbé látszott gőgösnek. 84 Scarlett aznap délután ellátogatott Molly unokanővéréhez, mire a sznob teremtés olyan finomkodó tüsténkedésbe fogott, hogy alig hallotta meg Scarlett színlelten nemtörődöm kérdéseit a kilmessani grófra vonatkozólag. A vendégeskedés kurtára sikerült. Molly nem tudott jóformán semmit, csak azt, hogy a gróf hirtelen felbukkanása az adamstowni birtokon egészen kétségbe ejtette cselédeit és intézőjét. A házat és az istállókat persze állandóan rendben és készenlétben tartják, hátha valamikor kedve szottyan betoppanni, de öt teljes esztendő óta most jelent meg először. A személyzet nagy társaság fogadására készül, mesélte Molly. Amikor utoljára itt járt a gróf, negyven vendéget hívott meg, szolgákkal és lovakkal. Elhozta a vadászebeit meg a gondozóikat is. Két hétig tartott a vadászat, utána meg vadászbált rendeztek. Daniel kunyhójában az O'Hara férfiak keserű megjegyzéseket tettek a gróf látogatására. Kilmessan rosszul választotta meg az időt, mondták. A mező száraz és kemény, tönkre fogják tenni a vadászok, mint legutóbb is. Az aszály nevű vendég már korábban beköszöntött. Scarlett nem lett sokkal okosabb, mire hazaért. Luke Fenton neki egy szóval sem említette a vadászatot vagy a vendégeskedést. Márpedig ha őt nem hívja meg, az valóságos arculcsapás lesz. Vacsora végeztével fél tucat levélkét írt a barátnőinek, akikkel a szezonban ismerkedett meg. „Nagy a hűhó errefelé – firkantotta a papirosokra –, mert megjelent a birtokán Luke Fenton. Oly rég nem járt itt, hogy még a boltosok sem tudnak róla semmilyen pletykát.” Mosolyogva ragasztotta le a borítékokat. Ha ezekkel se csalom ki a derék gróf titkait, akkor úgyis hiába. Másnap reggel olyan ruhát vett föl, amit a dublini fogadószobájában szokott viselni. Fütyülök rá, hogy vonzónak talál-e az a szörnyű ember, gondolta magában, de még egyszer nem fog meglepni úgy, hogy nem vagyok vendéghez öltözve. A kávé kihűlt a kannában. Fenton a mezőn talált rá, amint Üstököst futtatta aznap délután. Scarletten ír ruha volt és köpönyeg, és férfi módra ülte meg a lovat. – Nagyon helyes, Scarlett – mondta a férfi. – Szerintem az oldalnyereg tönkreteszi a jó lovat, ez pedig annak látszik. Nincs kedve egy kis versenyhez? – De mennyire hogy van – felelte mézédes hangon Scarlett. – Bár az aszály úgy kiszárított mindent, hogy maga meg fog fulladni a mögöttem felszálló porban. Fenton felvonta a szemöldökét. – A vesztes pezsgőt ad, hogy megöntözzük a torkunkat – mondta kihívóan. – Rendben. Trimig? – Trimig. – Fenton megfordította a lova fejét, és mire Scarlett észbe kapott, már vágtázott is. Scarlettet belepte a por, mire utolérte, fuldokolva ösztökélte Üstököst, és köhögött, amint a hídon átmennydörögve fej fej mellett berepültek a városba. A várfal tövében, a gyepen állították meg lovaikat. – Tartozik nekem egy itallal – mondta Fenton. – Ördögöt! Döntetlen volt! . – Akkor én is tartozom magának. Megiszunk két üveggel, vagy visszafelé döntjük el a versenyt? Scarlett belerúgott Üstökös véknyába, és előrezúgott. Luke Fenton nevetett a háta mögött. A verseny Ballyhara udvarán ért véget. Scarlett győzött, egy paraszthajszállal. Boldogan kacagott, elégedett volt magával, Üstökössel és Luke Fentonnal is, amiért ilyen remekül szórakoztak. A férfi megbökte poros kalapja karimáját az ostornyéllel. – Vacsorára hozom a pezsgőt – mondta. – Nyolcra várjon. -Azzal elvágtatott. Scarlett csak bámult utána. Ezt a pimaszságot! Üstökös idegesen emelgette patáit, és Scarlett ráébredt, hogy elengedte a kantárszárat. Felvette, és megveregette Üstökös tajtékos nyakát.

– Igazad van – mondta. – Le kell csillapodnod, és egy alapos csutakolás is rád fér. így vagyok ezzel magam is. Azt hiszem, most leckét kaptam, – Nevetett. – Az meg minek? – kérdezte Cica. Lenyűgözve nézte az anyját, aki éppen a gyémánt fülbevalóit csatolta fel. – Dísznek – felelte Scarlett. Hátravetette fejét, és a meglóduló gyémántok szikráztak az arca mellett. – Akár egy karácsonyfa – mondta Cica. Scarlett elnevette magát. – Lehet, hogy igazad van. Erre még nem is gondoltam. – Engem is feldíszítesz karácsonyra? – Csak majd ha sokkal, sokkal nagyobb leszel, Cicamica. A kislányok viselhetnek apró gyöngyökből fűzött láncot vagy sima arany karperecet, de a gyémánt felnőtt hölgyeknek való. Szeretnél valami ékszert karácsonyra? – Nem. Kislányoknak valót nem. Minek díszíted magadat? Még sok-sok napig nem lesz karácsony. Scarlett megdöbbenve jött rá, hogy Cica még sohasem látta őt estélyi ruhában. Dublinban mindig a szállodaszobájukban vacsoráztak. – Vendégünk lesz vacsorára – mondta. – Olyan vendég, akinek a kedvéért ki kell csinosítanom magam. – Az első ilyen Ballyharán, gondolta. Mrs. Fitznek van igaza, már rég el kellett volna kezdenem. Pompás érzés vendéget várni és felöltözni a fogadására. A kilmessani gróf elbűvölő és szórakoztató vacsorapartner volt. Scarlett sokkal többet beszélt a kelleténél – a vadászatokról, arról, hogy hogyan tanult meg még gyerekkorában lovagolni, Gerald O'Haráról meg az ír lószeretetéről. Luke Fentonnak igen könnyű volt mesélni. Olyan könnyű, hogy Scarlettnek csak vacsora után jutott eszébe, mit is akar kérdezni. – Gondolom, hamarosan szállingóznak majd a vendégei – jegyezte meg, amint felszolgálták a desszertet. – Miféle vendégeim? – Luke felemelte pezsgőspoharát, és a színét vizsgálgatta. – Hát akik a vadászatra jönnek – mondta Scarlett. Fenton belekóstolt az italba, és jóváhagyólag bólintott a komornyiknak. – Ezt meg honnan veszi? Nem rendezek vadászatot, nem hívtam vendégeket. – Akkor mit keres Adamstownban? Azt mondják, sose jön ide. Már mindkét pohár tele volt. Luke Scarlettre emelte a magáét. – Iszunk arra, hogy érezzük jól magunkat? – kérdezte. Scarlett érezte, hogy elpirul. Majdnem biztos volt benne, hogy megértette a célzást. Ö is felemelte a poharát. – Arra igyunk, hogy maga igazán tudja, hogyan kell ilyen remek pezsgőt elveszíteni – felelte mosolyogva, és lebocsátott szempillái alól Fentonra nézett. Később, lefekvéshez készülődve, egyre csak Luke szavai jártak a fejében. Csak azért jött volna Adamstownba, hogy vele találkozzék? El akarná csábítani? Ha igen, akkor élete legnagyobb meglepetése fogja érni. Éppúgy megveri ebben a játékban, mint a versenylovaglásban. Viszont jó mulatság lenne egy ilyen arrogáns, önelégült férfit magába bolondítani. Nagy csapás, ha egy férfi ennyire jóképű és gazdag; könnyen azt hiszi tőle, hogy mindent és mindenkit megkaphat. Scarlett bebújt az ágyába, és elfészkelődött a takarók alatt. Már előre élvezte, hogy másnap reggel újra kilovagol Fentonnal, ahogy megegyeztek. Megint versenyeztek, ezúttal Pike Cornerig, és Fenton győzött. Azután vissza Adamstownig, és újra Fenton győzött. Scarlett lovakat akart váltani, hogy még egyszer megpróbálják, de Luke nevetve elhárította. – Még a nyakát szegné igyekezetében, és én nem kapnám meg a díjamat. – Miféle díjat? Most nem is fogadtunk. A férfi csak mosolygott, és a pillantása végigvándorolt Scarlett testén. – Maga elviselhetetlen alak, Luke Fenton! – Ezt már többször mondták nekem, de sosem ekkora hévvel. Minden amerikai nő ilyen szenvedélyes? Ezt az én közreműködésemmel sose fogod megtudni, gondolta Scarlett, de megfékezte a nyelvét. Hiba volt hagynia, hogy a férfi fölbosszantsa, de inkább magára haragudott. Több eszem lehetne. Rhett is mindig feldühített, és így tudott diadalmaskodni rajtam. …Rhett… Scarlett ránézett Luke Fenton fekete hajára, gunyoros fekete szemére és hibátlan szabású ruhájára. Nem csoda, hogy megakadt rajta a tekintete a Galwayi Hókák vadászkompániájában. Hasonlít Rhettre. De csak felszínesen. Van benne valami, ami egészen más, de hogy mi, azt nem tudta pontosan. – Köszönöm a versenyt, Luke, még ha nem is nyertem – mondta. – És most mennem kell, dolgom

van. Meglepetés futott át férfi arcán, de aztán elmosolyodott. – Reméltem, hogy velem reggelizik. Scarlett visszamosolygott rá. – Azt elhiszem. – Magán érezte a férfi tekintetét, amint ellovagolt. Amikor aznap délután beállított hozzá egy lovász egy csokor melegházi virággal és Luke meghívójával, hogy vacsorázzék vele Adamstownban, Scarlett nem volt meglepve. Elutasító választ írt, és a lovász kezébe nyomta. Kuncogva szaladt fel a lépcsőn, hogy újra felvegye a lovaglóruháját. Éppen a virágokat rendezte egy vázában, amikor Luke belépett a hosszú szalonba. – Ha nem tévedek, még egy versenyt akart Pike Cornerig -mondta. Scarlettnek csak a szeme nevetett. – Ebben nem téved -felelte. Colum felugrott a Kennedy-kocsma pultjára. – Fogjátok már be a bagólesőtöket! Mit vártok még attól a szegény asszonytól? Elengedte a bérleti díjakat, vagy nem engedte el? Adott élelmet télire, vagy nem adott? És van is még gabonája meg lisztje raktáron, ha fölzabálnátok, amit kaptatok. Szégyengyalázat, hogy felnőtt férfiak csecsemőmód rínak, mindenféle sérelmeket találva ki, csak hogy még egy pohárral legurithassanak. Igyátok le magatokat a sárga földig, ha akarjátok – mindenkinek jogában áll whiskyvel mérgezni a gyomrát, lágyítani az agyát –, de a gyengeségetekért ne az O'Hara úrnőt okoljátok! – A földesurak pártjára állt… lordokkal meg ladykkel trafikál egész nyáron… nem múlik el nap, hogy ne száguldana végig az úton azzal a fekete lelkű adamstowni földesúrral… – A kocsma csak úgy visszhangzott a dühös közbekiabálásoktól. Colum túlkiabálta őket. – Miféle férfi az olyan, aki úgy pletykál, mint egy egész asszonycsorda egy másik asszony ruháiról, báljairól, szerelmeiről? Hánynom kell tőletek. – Odaköpött maga elé a pultra. – Ki akarja fölnyalni? Nem vagytok férfiak, ezt érdemlitek. A hirtelen csönd kiválthatott volna bármiféle reakciót. Colum szétterpesztette lábát, s a kezét lazán maga előtt tartotta, hogy azonnal ökölbe szoríthassa. – Jól van már, Colum, egyszerűen csak nyughatatlanok vagyunk, mert semmi okunk rá, hogy gyújtogassunk meg lövöldözzünk, mint a fiúk a többi faluban – mondta a legöregebb gazda. – Szállj le onnét, és elő a bodhran-nal, én majd furulyázok, és Kennedy húzza. Énekeljünk valamit a fölkelésről, és igyuk le magunkat, ahogy jó feniánusokhoz illik. Colum kapva kapott az alkalmon, hogy elcsitíthatja a kedélyeket. Mire a csizmatalpa padlót ért, már dalolt is: Lenn a zengő folyó partján gyűlt a had sötét raja, Fénylő fegyvereik előtt a szeretett zöld haza. „Reszkess, ellen, áruló mind! Előre! Az indulót! Fiúk, fel a szabadságra! Égre kel immár a hold!” Az igaz volt, hogy Scarlett és Luke Fenton rendre versenyt vágtázott a Ballyhara és Adamstown környéki utakon, kerítéseken, árkon, bokron és a Boyne-on át. A férfi egy héten keresztül csaknem minden reggel átgázolt a jeges folyón, s kávét vagy versenyt követelve állított be a reggelizőszobába. Scarlett látszólag mindig nyugodtan várta, pedig Fenton pattanásig feszítette az idegeit. Az esze vágott, mint a borotva, egyik témáról a másikra ugrott, és Scarlett sosem kapcsolhatott ki mellette, mindig résen kellett lennie. Luke megnevettette, feldühítette, a lábujjától a feje búbjáig felkorbácsolta az érzékeit. A zabolátlan vágta a mezőn valamennyire kioldotta belőle a feszültséget, amit a férfi társaságában mindig is érzett. Most. már nyílt volt köztük a harc, kölcsönös könyörtelenségük lelepleződött. De az izgalom, amely mindig elfogta Scarlettet, ha a merészségét szabadon engedte, veszélyes is volt, nemcsak pezsdítő. Valami nagy erejű és ismeretlen, ami a lénye legmélyén rejtőzött, veszélyesen közel állt ahhoz, hogy kitörjön. Mrs. Fitz figyelmeztette, hogy a falusiakat aggasztja a viselkedés. – Kezdi elveszteni a megbecsülésüket, O'Hara úrnő -mondta szigorúan. – A társadalmi érintkezése az angolokkal, az más dolog, az messze zajlik. De ez a hancúrozás a kilmessani gróffal azt dörgöli az orruk alá, hogy maga az ellenséget tartja előbbre valónak. – Tőlem akár véresre is dörgölheti az orrukat. A magánéletemhez semmi közük. Scarlett hevessége meglepte Mrs. Fitzpatricket. – Szóval így áll a helyzet? – mondta most már a legkevésbé sem szigorúan. – Beleszeretett? – Nem szerettem bele. És nem is fogok. Úgyhogy lesz szíves békén hagyni, és mondja meg nekik, hogy ők is hagyjanak békén. Rosaleen Fitzpatrick ezek után megtartotta magának a véleményét. De női ösztöne azt súgta, hogy

Scarlett lázasan csillogó szeme bajt jövendöl. Beleszerettem volna Luke Fentonba? Mrs. Fitzpatrick kérdése arra kényszerítette Scarlettet, hogy ő is feltegye magának a kérdést. Nem, felelt meg rá azonnal. De akkor miért vagyok ingerlékeny egész nap, ha egy-egy reggel véletlenül nem jelenik meg? Erre nem talált meggyőző választ. Végiggondolta magában, mit tudott meg róla a barátnőitől, akik válaszoltak a leveleire. A kilmessani gróf hírhedt figura, jelentették mindannyian. Egész Britannia egyik legvagyonosabb embere, birtokai vannak Angliában és Skóciában éppúgy, mint Írországban. Bizalmas barátja a walesi hercegnek, hatalmas házat tart Londonban, ahol állítólag bacchanáliák váltakoznak a legkifinomultabb szórakozásokkal, amikre az egész előkelő társaság versengve szeretné meghívatni magát. Férjvadász szülők kedvenc célpontja immár húsz esztendeje, amióta csak megörökölte a címet és a vagyont tizennyolc évesen, de ő mind ez idáig elkerülte a csapdákat, köztük több híres szépségét is, akiknek pedig önálló vagyonuk volt. Összetört szívek, besározott nevek, öngyilkosságok jelezték útját. Több férj hívta ki párbajra. Erkölcstelen, kegyetlen, veszedelmes, egyesek szerint gonosz ember. így hát, természetesen, a legtitokzatosabb és legvonzóbb férfi a világon. Scarlett elképzelte, micsoda szenzáció lenne, ha egy harminc-valahány éves ír-amerikai özvegy aratna diadalt ott, ahol rangbéli angol szépségek vallottak kudarcot, és mosolyra görbült az ajka, de azután el is komorodott mindjárt. Luke Fenton semmi jelét nem mutatta, hogy szerelem gyötörné. Birtokolni vágyik őt, nem feleségül venni. Összeszűkült a szeme. Hát az én nevemet nem fogja a hosszú listájára biggyeszteni. De azon azért eltűnődött, milyen lehet a férfi csókja. 85 Luke Fenton ostorral verte a lovát, lehagyta Scarlettet, és nevetett. Scarlett ráhajolt Félhold nyakára, és gyorsabb vágtára ösztökélte. A következő pillanatban vissza kellett rántania a ló fejét. Az út magas kőfalak közt kanyarodott, és Luke ott állt előtte a kanyarban, lovával zárva le az átjárást. – Mit csinál, mondja? – förmedt rá Scarlett. – Össze is ütközhettünk volna. – Éppen azt akartam – válaszolta Fenton. Mielőtt Scarlett felfoghatta volna, mit csinál, megmarkolta Félhold sörényét, és közelebb húzta magához a lovat. Másik keze Scarlett nyakát ölelte át, és megbénította a fejét, miközben szája az ajkára tapadt. Szinte fájt a csókja, ki kellett nyitnia előtte a száját, s a nyelve átcsúszott Fenton fogai közé. A kéz megadásra kényszerítette. Scarlett szíve hevesen vert a megdöbbenéstől, a félelemtől és – ahogy a csóknak nem akart vége szakadni – a férfi erejének való behódolás izgalmától. Amikor végül eleresztette, Scarlett feldúltnak és elgyengültnek érezte magát. – Mostantól majd nem hárítja el a vacsorameghívásaimat – mondta Luke. Fekete szeme elégedettségtől csillogott. Scarlett végre felocsúdott. – Túlságosan sokat gondol magáról – vágott vissza, dühösen, amiért még mindig zihál. – Csakugyan? Nem hiszem. – Luke karja most Scarlett hátára fonódott, a mellkasához szorította, és újból megcsókolta. Keze megkereste a mellét, és úgy megszorongatta, hogy fájt. Scarlet-tet elöntötte a vágy, azt szerette volna, ha egész testén végigvándorol ez a kéz, ez a brutális száj. A lovak idegesen dobrokoltak, széttépték az ölelést, és Scarlett majdnem leesett a nyeregből. Minden igyekezetével azon volt, hogy lóháton maradjon és magához térjen. Nem szabad engednie, nem szabad megadni magát, különben, tudta, a férfi minden érdeklődését elveszíti iránta, ha egyszer meghódította. Márpedig ő nem akarja elveszíteni. Kell neki Fenton. Ez nem szerelmes kamasz, mint Charles Ragland, ez igazi férfi. Egy ilyen férfiba akár bele is tudna szeretni. Scarlett megsimogatta Félholdat, csitítgatta, köszönetet mondott neki, amiért megakadályozta őt egy ostabaság elkövetésében. Amikor Luke Fenton felé fordult, felduzzadt ajka már mosolyra görbült. – Legközelebb húzzon állatbőrt, és a hajamnál fogva vonszóljon a házába – mondta. A hangjában épp a megfelelő arányban keveredett a tréfa és a megvetés. – Úgy a lovakat se kell halálra rémisztenie. – Visszaindult Félholddal arra, amerről jöttek, előbb lépésben, aztán ügetésben. A válla fölött még hátraszólt. – Vacsorára nem megyek, Luke, de utánam jöhet Ballyharára kávéra. Ha annál többet akar, kaphat villásreggelit is.

Scarlett suttogva biztatta nagyobb sebességre Félholdat. Fenton mogorva arckifejezését nem tudta megfejteni, és érezte, hogy félelemféle fogja el. Már leszállt a nyeregből, amikor Luke belovagolt az istállóudvarra. A férfi leugrott a lóról, és odavetette a kantárt egy lovásznak. Scarlett úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy Luke az egyetlen kéznél levő lovászt foglalta le. Bevezette Félholdat az istállóba, hogy ott keressen másik legényt. Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz, megmerevedett, moccanni sem mert. Cica állt közvetlenül előtte, mezítláb és csupasz lábszárral, Üstökös hátán, karocskáit kinyújtva. Vastag ujjas volt rajta, valamelyik lovászfiútól kérhette kölcsön. Feltűrt szoknyája fölött ráncokat vetett, karjából a körmei se látszottak ki. Fekete haja szokás szerint kiszabadult a fonatokból, és összekócolódott. Szakasztott olyan volt, mint egy cigánylány. – Mit csinálsz, Cica? – kérdezte Scarlett halkan. Ismerte a nagy ló féktelen természetét. Az erős hangtól bármelyik pillanatban megugorhat. – Lovarnő leszek – felelte Cica. – Mint az a néni a képeskönyvben. Kérek ajándékba egy napernyőt, mert a porondra az is kell. Scarlett nem csattant fel. Ez még Bonnie-nál is ijesztőbb. Üstökös egy pillanat alatt levetheti Cicát és agyontaposhatja. – Jobb tennéd, ha nyárig várnál. Szegény Üstökösnek nagyon hideg lehet a talpad. – Jaj. – Cica lecsúszott a földre, a megvasalt paták mellé. – Erre nem is gondoltam. – A hangja most a csukott ajtajú állás mélyéről jött. Scarlett a lélegzetét is visszafojtotta. Aztán Cica, kezében a cipőjével és a gyapjúharisnyájával, átmászott az ajtón. – Azt tudtam, hogy a cipő fájna neki. Scarlett küszködött magával, nehogy a karjaiba kapja a gyereket. Cica zokon venné a megkönnyebbülését. Jobbra nézett, hogy lovászt keressen, aki elvezeti Félholdat. Luke Fentont pillantotta meg: a férfi némán állt, és Cicára meredt. – A lányom, Katie Colum O'Hara – mondta Scarlett. És azt kezdesz ezzel az értesüléssel, amit akarsz, Luke Fenton, gondolta. Cica felnézett a cipőjéről, aminek a fűzőjén babrált. Előbb szemügyre vette Fenton arcát, majd így szólt: – Engem Cicának hívnak. A te neved mi? – Luke – felelte a kilmessani gróf. – Jó napot, Luke. Kéred a tojásom sárgáját? Most fogok reggelizni. – Köszönöm szépen – mondta Fenton. Furcsa menet volt; Cica haladt az élen, Luke Fenton mellette, és hozzáigazította hosszú lépteit a kislány kurta lábaihoz. – Egyszer már reggeliztem – közölte Cica –, de most megint megéheztem, ezért még egyszer reggelizem. – Tökéletesen igazad van – mondta a férfi. Megfontolt hangjában nyoma sem volt csúfolódásnak. Scarlett ballagott hátul. Még most is remegett a Cica okozta ijedelemtől, s nem tért egészen magához abból az érzelmi zűrzavarból sem, amikor Luke megcsókolta. Kába volt és zavarodott. Fentonról gondolta volna a legkevésbé, hogy szereti a gyerekeket, és lám, Cica máris meghódította. És Luke a lehető legmegfelelőbben kezeli, komolyan veszi a kislányt, nem bánik vele leereszkedően. Cica nem túri, ha gügyögnek vele. Luke ezt megérezte, és tiszteletben is tartotta. Scarlett érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Igen, igen, ezt a férfit tudná szeretni. Micsoda apja lenne imádott gyermekének! Szaporákat pislogott. Most nincs ideje az érzelgősségnek. Cica és a maga érdekében is erősnek, józannak kell lennie. Elnézte Luke Fenton Cica felé billentett, elegáns fekete fejét. Nagyon magasnak, vállasnak, hatalmasnak tetszett a férfi. Legyőzhetetlennek. Megborzongott, azután elhessegette a gyávaságot. Ő fog győzni. Muszáj. Akarja Luke Fentont – magának és Cicának. Scarlett legszívesebben nevetett volna a látványon, amit Luke és Cica nyújtott. Cicát tökéletesen lefoglalta a bonyolult művelet, hogy szép tisztán levágja a főtt tojása tetejét, Fenton pedig megbabonázott figyelemmel nézte. Egyszerre keserű fájdalom űzte el Scarlett vidámságát. Rhettnek kellene így figyelnie Cicát, nem Fentonnak! Rhettet kellene megbabonáznia a lányának, Rhettnek kellene megosztania vele a reggeli főtt tojását! Rhettnek kellene sétálnia vele, az ő hosszú lábainak kellene Cica kurta lábacskáihoz igazodniuk! Gyötrő vágyakozás mart bele Scarlett keblébe, ahol a szívének kellett volna lennie, és az oly rég visszafojtott keserűség tódult a nyomába. Kívánta Rhett jelenlétét, hangját, szerelmét.

Ha még idején beszámoltam volna neki Cicáról… Ha Charlestonban maradtam volna… Ha… Cica megrángatta a ruhaujját. – Nem eszed meg a tojásodat, mama? Megtöröm, ha akarod. – Köszönöm, drágám – mondta Scarlett a gyerekének. Ostoba vagyok, gondolta magában. Rámosolygott Cicára, majd Luke Fentonra. Ami volt, elmúlt, neki a jövővel kell törődnie. – Az a gyanúm, még egy tojássárgáját fog kapni, Luke – tette hozzá nevetve. Cica reggeli után elköszönt és kirohant, de Luke Fenton maradt. – Hozzon még kávét – szólt, oda se nézve, a szobalánynak. – Meséljen a lányáról – mondta Scar lettnek. – A tojásnak csak a fehérjét szereti – felelte Scarlett, mosollyal leplezve aggodalmát. Mit meséljen a férfinak Cica apjáról? Lehet, hogy Luke a nevét fogja kérdezni, meg hogy hogyan halt meg, ki volt. Fenton azonban csak Cicáról kérdezett. – Hány éves ez a maga fantasztikus lánya, Scarlett? Megdöbbenését fejezte ki, hallva, hogy Cica még csak négyéves, megkérdezte, mindig ilyen nyugodt, felnőttes-e, nem szertelen-e egy kicsikét… Scarlettet meghatotta az őszinte érdeklődés, és a berekedésig lelkendezett O'Hara Cicáról. – Látná csak a póniján, Luke – nálam, sőt még magánál is jobban lovagol… Úgy mászik föl mindenre, mint a majom… A festőknek úgy kellett leszedniük a létráról… Úgy ismeri az erdőt, akár a róka, és sohasem téved el, mintha iránytű volna beleépítve… Hogy szertelen-e? Semmi idegesség nincs benne. Annyira nem ismeri a félelmet, hogy néha már megijeszt. Akkor se panaszkodik, ha megüti magát vagy lenyúzza a térdét. Csecsemőkorában is alig sírt, s amióta járni tud, egyszerűen csak meglepődik, ha elesik, aztán feláll és kész… Hát persze hogy egészséges! Nem látja, milyen egyenes tartású, milyen erős? Olyan étvágya van, mint egy lónak, és a betegséget hírből sem ismeri. Fogalma sincs, mennyi süteményt bír eltüntetni egy ültében… Tulajdon berekedt hangját hallva, Scarlett végre az órára nézett, és elnevette magát. -* Úristen, már mióta dicsekszem itt! A maga bűne, Luke, miért nem szólt, hogy hagyjam abba? – Mert érdekelt. – Vigyázzon, még féltékeny leszek. Úgy viselkedik, mint aki beleszeretett a lányomba. Fenton felvonta a szemöldökét. – A szerelem boltosoknak meg a füzetes regények olvasóinak való. Engem érdekel a lánya. – Felállt, meghajolt, felemelte Scarlett kezét az öléből, és futólag megcsókolta. – Holnap reggel Londonba indulok, úgyhogy búcsúzom. Scarlett szorosan melléje állt. – Hiányozni fognak a versenyeink – mondta, minden szavát komolyan gondolva. – Visszajön hamarosan? – Jelentkezni fogok magánál és Cicánál. Nahát, gondolta Scarlett, miután a férfi távozott. Meg se próbált megcsókolni búcsúzóul. Nem tudta eldönteni, bók-e ez vagy sértés. Biztosan megbánta az előző viselkedését. Egy pillanatra elvesztette az önuralmát. Mennyire retteg a ,,szerelem” szótól! Scarlett arra következtetett, hogy Luke Fenton az olyan férfi tüneteit produkálja, aki akarata ellenére beleszeretett valakibe. A gondolat boldoggá tette. Nagyszerű apja lenne Cicának… Mutatóujja hegyével végigsimított még most is sajgó ajkán. Azonkívül igen izgató férfi. 86 Luke Fenton járt Scarlett fejében az elkövetkező hetek alatt is. Nyugtalan volt, ingerlékeny, és napos délelőttökön végigvágtázott azokon az útvonalakon, ahol versenyezni szoktak. Amikor Cicával feldíszítette a fát, eszébe jutott, micsoda élvezet volt felöltöznie a vacsorához, amikor a férfi az első este jött át Ballyharára. S amikor a karácsonyi liba villáscsontját széthúzták Cicával, ő azt kívánta, bárcsak Luke mielőbb visszatérne Londonból. Néha behunyta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni, milyen volt, amikor a karjaiban tartotta, de a próbálkozások könnyet csaltak a szemébe, mert mindahányszor Rhett arca, Rhett ölelése, Rhett nevetése töltötte be az emlékezet űrét. Ez azért van, magyarázta magának, mert Luke-ot még csak kis ideje ismerem. A jelenléte később majd kitörli Rhett emlékét, hiszen így logikus. Szilveszter este éktelen zenebona támadt, s a bodhran-ját verve bevonult Colum, mögötte két hegedűs és Rosaleen Fitzpatrick a csattogtatóval. Scarlett boldogan visítva rohant a férfihoz, és megölelte. – Már nem is reméltem, hogy hazajössz, Colum. Ilyen kezdettel csak jó lehet az új év! – Felkeltette Cicát, és muzsikával, túlcsorduló szeretettel köszöntötték 1880 első pillanatait. Az újév napja vidám kacagással indult, a kőttes széttört a falon, és kenyérmorzsák, bogyók záporoztak Cica táncoló testére, felfelé fordított, nyitott szájú arcába. Később azonban fekete felhők sötétítették el az eget, és jeges szél cibálta Scarlett kendőjét, amint új évet köszönteni körbejárt a

faluban. Colum minden háznál ivott valamit, méghozzá nem teát, és annyit politizált, hogy Scarlettnek belefájdult a feje. – Gyere a kocsmába, Scarlett, drágám, és igyunk egy pohárral a pompás új esztendőre meg az új ír reményekre! – mondta Colum, amikor az utolsó házból is kiléptek. Scarlett elhúzta a száját a Columból áradó whiskyszagtól. – Nem, fáradt vagyok, átfáztam, hazamegyek. Tarts velem, és eltöltünk egy csendes estét a tűz mellett. – Én a csendtől rettegek, Scarlett, aroon. A csendtől sötétség borul az ember lelkére. – Colum betámolygott Kennedy kocsmájába, Scarlett pedig lassan fölballagott a Nagy Házba, szorosan összehúzva magán a kendőt. Piros szoknyája, kéksárga csíkos harisnyája tomposnak tűnt a hideg, szürke napvilágnál. Forró kávé és egy jó forró fürdő, gondolta magában, amint belökte a súlyos ajtót. Fojtott kuncogást hallott az előcsarnokba lépve, és összeszorult a szíve. Cica biztosan bújócskázik. Scarlett úgy tett, mintha nem sejtene semmit. Becsukta az ajtót, egy székre ejtette a kendőjét, és körülnézett. – Boldog új évet, O'Hara úrnő – mondta Luke Fenton. – Vagy Marie Antoinette-hez van szerencsém? Ez az a híres parasztruha, amellyel a legjobb londoni varrónők szolgálnak az idei jelmezbálokra? – Fenn állt a lépcsőfordulón. Scarlett csak bámult fölfelé. Visszajött. Jaj, miért épp most, amikor ez a ruha van rajta? De nem számít. Luke visszajött, ilyen hamar, és Scarlett már nem is érezte magát fáradtnak. – Boldog új évet – mondta. Annak is érezte. Fentoh félreállt, és mögüle előtűnt Cica. Két karját a magasba emelve egyensúlyozta kócos fején a csillogó aranytiarát. Elindult a lépcsőn Scarlett felé, zöld szeme nevetett, szája sarka rángatózott, hogy el ne vigyorodjék. Mögötte hosszú, széles színfolyam: bíbor bársonypalást széles hermelinszegéllyel. – Cica az ön ékeit viseli, milady – mondta Luke. – Azért jöttem, hogy megszervezzem az esküvőnket. Scarlettnek elgyengült a térde, és le kellett ülnie a márványpadlóra: piros szoknyájának köre alól zöld és kék alsószoknyák buggyantak elő. Váratlan diadalérzetébe némi harag vegyült. Ez nem lehet igaz. Túl könnyű. így nem ér semmit. – Úgy látszik, a meglepetésünknek sikere van, Cica – mondta Luke. Kibogozta a vastag selyemzsinórökat a kislány nyakán, és kivette kezéből a tiarát. – Most felmehetsz. Beszédem van az anyáddal. – Kinyithatom a dobozt? – Igen. A szobádban hagytam. Cica Scarlettre nézett, elmosolyodott, ^s kuncogva .szaladt fel a lépcsőn. Luke bal karjára vetette a palástot, a tiarát bal csuklójára akasztotta, lement Scarletthez, és jobbját nyújtotta feléje. Nagyon magasnak, nagyon nagynak, nagyon fekete szeműnek tetszett. Scarlett odaadta a kezét, és a férfi fölsegítette. – A könyvtárba megyünk – mondta Fenton. – Már ég a tűz, és kikészítettem egy üveg pezsgőt is, hogy megpecsételjük az alkut. Scarlett hagyta, hadd vezesse. Luke feleségül akarja venni. Még most sem akarta elhinni. Valósággal megnémult döbbenetében. Míg Luke töltött, a tűznél melengette magát. Átvette Luke kezéből a poharat. Most kezdte csak felfogni, mi történik, és megtalálta a hangját. – Miért használta az ,,alku” szót, Luke? – Miért nem azt mondta, hogy szereti, hogy legyen a felesége? Fenton az övéhez érintette a poharát. – Mi más a házasság, ha nem alku, Scarlett? Az ügyvédeink majd megszövegezik a szerződést, de az csak formaság. Maga nyilván anélkül is tudja, mire számíthat. Nem ártatlan hajadon már. Scarlett lassan letette a poharát. Lassan beleereszkedett egy székbe. Itt valami nagy baj van. Luke arcán, szavaiban semmi melegség. Még csak nem is néz őrá. – Nagyon kérem – mondta Scarlett lassan –, mesélje el nekem, mire számíthatok. Fenton türelmetlenül vállat vont. – No jó. Meg fogja látni, bőkezű leszek. Gondolom, magának ez a legfontosabb. – Elmondta, hogy ő Anglia egyik leggazdagabb embere, bár ezt Scarlett nyilván már amúgy is kinyomozta. Őszintén csodálja Scarlett tehetségét a társadalmi ranglétra megmászásában. A pénzét persze megtarthatja. Ö természetszerűleg ellátja ruhával, hintókkal, ékszerekkel, cselédekkel és így tovább. Azt azonban elvárja, hogy ne hozzon szégyent a nevére. Erre képesnek is tartja Scarlettet. Ballyhara élete végéig az övé maradhat. Hiszen úgy látszik, szórakoztatja. Ami azt illeti,

Adamstownnal is eljátszogathat, amikor éppen kedve szottyan besározni a cipőjét. De Scarlett halála után Ballyhara a fiúkra száll, mint ahogy Adamstown is Luke halála után. A szomszédos birtokok egyesítése mindig is a házasságkötések egyik főoka volt. – Ugyanis az alku főeleme az, hogy maga örökössel lát el engem. Családom utolsó férfi tagja lévén, kötelességem, hogy a folytatásról gondoskodjam. Amint fiat szül nekem, azt kezd az életével, amit akar, persze a szokásos diszkrécióval fenntartva a látszatot. Újratöltötte poharát, és felhajtotta. Scarlett Cicának köszönje a tiarát, tette hozzá. – Mondanom sem kell, hogy eredetileg eszem ágában sem volt kilmessani grófnét csinálni magából. Maga az a fajta nő, akivel én játszani szeretek. Minél makacsabb szellem, annál nagyobb élvezet megtörni. Érdekes lett volna. De korántsem annyira érdekes, mint a maga gyereke. Fiúnak is pontosan ilyet akarok – félelmet nem ismerőt, elpusztíthatatlan egészségűt. A Fenton-vért fölhígította a sok rokonházasság. A maga paraszti vitalitása ezen majd változtat. Észrevettem, hogy a birtokomon lakó O'Harák, a maga rokonai, mind hosszú életűek. Maga értékes vagyontárgy, Scarlett. Ad nekem egy örököst, akire büszke lehetek, azonkívül nem fog szégyent hozni se rá, se rám az előkelő társaságban. Scarlett mindvégig úgy meredt rá, mint a kígyó által megbűvölt állat. Most azonban megtört a varázs. Elvette a poharát az asztalról. – Majd ha fagy! – kiáltotta, s azzal belevágta a poharat a kandallóba. Az alkohol hatalmas lángot vetett. – Én ezzel pecsételem meg az ilyen alkut, Luke Fenton. Takarodjék a házamból! Felfordul magától a gyomrom. Fenton nevetett. Scarlett ugrásra készen állt, hogy beverje azt a nevető képét. – Azt hittem, érdekli a gyereke boldogulása -mondta gunyorosan. – Úgy látszik, tévedtem. – Scarlett e szavakat hallva nem mozdult. – Csalódtam magában, Scarlett – folytatta a férfi –, igazán csalódtam. Azt hittem, ennél több ravaszságra képes. Feledje már el a sebzett hiúságát, és gondoljon arra, hogy mi akadt a markába. Biztos pozíció a maga és a-lánya számára. Örökbe fogadom Cicát, és Lady Catherine lesz belőle. Arról, hogy Katie, többé szó se lehet, így konyhalányokat hívnak. Az én lányomként azonnal és feltétel nélkül hozzájuthat mindenhez, méghozzá mindenből a legjobbhoz. Barátok, házasság – válogathat majd. Egy haja szála se görbülhet; értékes lesz a számomra, hisz ő fog modellül szolgálni a fiamnak. Mindezt meg akarja tagadni tőle, csak mert a románcok iránti közönséges vágya kielégületlen marad? Nem hihetem. – Cicának nincs szüksége a maga becses rangjára meg a mindenből a legjobbjára, Luke Fenton, és nekem sincs. Nagyon jól elvoltunk maga nélkül, és elleszünk eztán is. – De meddig, Scarlett? A dublini sikerére ne nagyon alapozzon. Maga újdonság volt ott, és az újdonság hamar kimegy a divatból. Egy ilyen vidéki fészekben, mint Dublin, még egy csinosan öltözött orangután is feltűnést keltene. Még egy szezont adok magának, legföljebb kettőt, és elfelejtik. Cicának egy jó név és egy apa védelmére van szüksége. Én azon kevesek közé tartozom, akik le tudják mosni a fattyú bélyegét egy gyermekről – ne tiltakozzon, kérem, nem érdekel, hogy milyen mesét talált ki. Nem jött volna Írországnak ebbe az isten háta mögötti zugába, ha magát meg a porontyát szívesen látták volna Amerikában. Elegem van ebből. Unom, unatkozni pedig utálok. Üzenjen, ha megjön az esze, Scarlett. El fogja fogadni az alkut. Én mindig megkapom, amit akarok. – Fenton elindult az ajtó felé. Scarlett utánaszólt, mert egyvalamit még tudni szeretett volna. – Nem alakulhat minden úgy az életben, ahogyan maga akarja, Luke Fenton. Az nem is járta meg az eszét, hogy a tenyeszkanca felesége esetleg lányporontynak és nem fiúnak adna életet? Fenton szembefordult vele. – Maga erős, egészséges asszony. Előbb-utóbb születne fiúgyermek is. De legrosszabb esetben is, ha csupa lányt szül nekem, biztosan találnék egy férfit, aki az egyik lányomat feleségül véve lemondana a saját nevéről, és felvenné az övét. A név így továbbra is fennmaradna. A kötelessér gémnek eleget tennék. Scarlett ugyanolyan hidegen vágott vissza. – Maga mindenre gondol, ugye? És ha meddő vagyok? Vagy ha maga képtelen nemzeni? Fenton elmosolyodott. – Az én férfiasságomat számtalan fattyú bizonyítja Európa városaiban, úgyhogy hiába próbál sértegetni. Ami meg magát illeti, itt van Cica. – Meglepetésféle ült ki az arcára, és visszaindult Scarlett felé, aki .hátrahőkölt a váratlan közeledéstől. – Ugyan, Scarlett, hagyja már a színészkedést! Nem mondtam magának, hogy én csak a szeretőimet töröm meg, a feleségemet nem? Semmi értelme félnie tőlem. Csak tiaráját felejtettem itt, pedig azt páncélszekrénybe kell tenni az esküvőig.

Családi klenódium. Ha eljön az ideje, viselni fogja. Üzenjen, amikor kapitulálni akar. Most Dublinba megyek, megnyitni a házat és felkészülni az idényre. A levelét a Merrion térre címezze. – Egy udvaronc mély meghajlásával, kacagva távozott. Scarlett büszkén felszegte a fejét mindaddig, amíg az ajtó be nem csukódott a férfi mögött. Azután odarohant a könyvtárszoba ajtajához, és bezárta. A cselédektől most már biztonságban, hasra vetette magát a vastag szőnyegen, és keserves sírásra fakadt. Hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan hihette, hogy meg tudna szeretni egy olyan férfit, aki nem szereti őt? És mihez fog most kezdeni? Nem tudott másra gondolni, csak Cicára a lépcsőn, tiarásan, amint boldogan nevet. Mit csináljon? – Rhett – kiáltotta Scarlett összetörten –, Rhett, annyira kellesz nekünk! 87 Scarlett semmi jelét nem mutatta szégyenének, de lelke mélyén könyörtelenül elítélte magát a Luke Fenton iránt táplált érzelmeiért. Ha egyedül volt, úgy piszkálta az emléket, mint valami sajgó sebhelyet, hogy így büntesse magát. Mennyire ostoba volt, hogy azt képzelte, boldog családi életben lesz részük, hogy jövőt épített arra az egyetlen reggelire, amikor Cica három tányéron osztotta szét a tojásokat! Micsoda nevetséges önteltség, hogy azt hitte, megszerettetheti magát a férfival! Ha kitudódik, az egész világ rajta fog gúnyolódni. Eljátszott a bosszú gondolatával: írország-szerte elhíreszteli, hogy Fenton megkérte a kezét, de ő kikosarazta; ír Rhettnek, aki nyomban ideutazik, és megöli Fentont, amiért fattyúnak merészelte nevezni a gyerekét; az oltár előtt Fenton képébe nevet, és közli vele, hogy neki nem lehet többé gyereke, bolonddá tette azzal, hogy elfogadta a kezét; meghívja vacsorára, és mérget kever az ételébe… Lángolt a szívében a gyűlölet, és kiterjesztette ezt minden angolra: szenvedélyesen vetette bele magát Colum Feniánus Testvériségének megújult támogatásába. – De én semmi hasznát nem veszem a pénzednek, Scarlett, drágám – mondta Colum. – Most a Földliga akcióit tervezzük. Hallottad, miről beszéltünk újév napján. Emlékszel? – Meséld el újra, Colum. Valamit biztosan tehetnék én is. De semmit sem tehetett. A Földligába csak bérlők léphettek be, az akcióra pedig csupán tavasszal kerül sor, amikor esedékes lesz a bérleti díjak befizetése. Minden birtokon csakis egy gazda fog fizetni, a többi megtagadja, s ha a földesúr elkergeti őket, mindenki átköltözik abba az egyetlen házba, amelynek a bérét törlesztették. Scarlett ennek nem látta értelmét. A birtokos egyszerűen másoknak fogja kiadni a földeket. Nem, nem, felelte Colum, itt avatkozik be a liga. Senkit sem fognak beereszteni a földekre, gazdák nélkül pedig a földesúr nemcsak a bértől esik el, hanem a terméstől is, mert nem lesz, aki gondozza. Zseniális ötlet; Colum csak azt sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe. Scarlett átment a rokonaihoz, és unszolta őket, hogy lépjenek be a ligába. Ha el akarnák űzni őket, áthurcolkodhatnak hozzá, Ballyharára. Kivétel nélkül minden O'Hara elutasította a kérését. Scarlett keserűen panaszkodott Columnak. – Mások vakságáért ne magadat okold, Scarlett, drágám. A te buzgalmad kárpótol az ő gyengeségükért. Hisz nem te vagy-e az O'Hara úrnő, és nem hoztál-e dicsőséget e névre? Egész Ballyhara és a fele Trim őriz kivágásokat a dublini lapokból, amik arról szólnak, hogy az O'Hara úrnő az angol alkirály palotájának fénylő ír csillaga. A Biblia lapjai közt tartják őket, a szentképekkel együtt. Szent Brigitta napján esett egy kis eső. Scarlett olyan hévvel fohászkodott jó termésért, mint még soha, és könnyekkel az arcán fordította ki az első rögöt. Flynn atya megszentelte a földet, azután körbejárt a szenteltvizes kehely, hogy mindenki részesedjék belőle. A gazdák csendesen, lehajtott fővel tértek haza a határból. Csak az Úristen mentheti meg őket. Még egy olyan esztendőt, mint a tavalyi, senki sem élne túl. Scarlett is hazament, levetette sáros csizmáját. Azután behívta Cicát a szobájába kakaót inni, miközben ő Dublinba csomagol. Még egy hét, és indul. Nem volt kedve elmenni – ott lesz Luke Fenton is, hogyan néz majd az arcába? Emelt fővel, csakis. A népe ezt várja tőle. Scarlett második dublini idénye még nagyobb diadalnak bizonyult, mint az első. A Shelbourne-ban meghívók várták minden várbeli mulatságra, azonkívül öt kisebb bálra és két kései vacsorára az

alkirályi magánlakosztályba. Egy lezárt borítékban megtalálta a legirigyeltebb értesítést is: hintó ját a Vár külön hátsó bejáratán fogják beengedni. Nem kell órákig várakoznia az utcán, ahonnan négyesével bocsátják be a vendégekkel zsúfolt kocsikat. Mindenféle kártyák kérték a megjelenését különböző magánestélyeken és vacsorákon is. Ezek általában sokkal szórakoztatóbbak, mint a Vár több száz fős báljai. Scarlett elégedetten kacagott. Csinosan öltözött orangután, mi? Szó sincs róla: ez a halom meghívó a bizonyíték. Ő az O'Hara úrnő, Ballyhara nagyasszonya, ír, és büszke is erre! Eredeti! Kit érdekel, hogy Luke Fenton is Dublinban van? Hadd vigyorogjon megvetően. Scarlett félelem és szégyen nélkül fog a szemébe nézni. Menjen a pokolba. Élvezettel válogatott a meghívók között, és erőt vett rajta az izgalom. Kellemes, ha várják az embert, kellemes szép ruhákba öltözni, szép termekben táncolni. Hogy a dublini társadalmi élet igazában angol? No és? Scarlett jól tudta már, hogy az előkelő társaság mosolya és szemöldökráncolása, szabályai és kihágásai, megtiszteltetése és kiközösítése, diadalai és kudarcai – mind-mind része a játéknak. Egyik sem fontos, egyik sem számít a való világban, az aranycirádás báltermeken kívül. De a játékok azért vannak, hogy játsszák őket, ő pedig jó játékos. Örült, hogy végül is úgy döntött, eljön Dublinba. Szeretett győzni. Scarlett tüstént megtudta, hogy Luke Fenton jelenléte izgatott találgatást váltott ki Dublinban. – Képzelje, drágám – mondta May Taplow –, még Londonban is csak erről beszélnek. Mindenki tisztában van vele, hogy Fenton harmadosztályú vidéki sárfészeknek tartja Dublint. Évtizedek óta nem nyitotta meg az itteni házát. Egyáltalán mit keres itt? – Halvány fogalmam sincs – felelte Scarlett, s közben élvezettel gondolta el, mit szólna May, ha tudná. Fenton mindenhol ott volt, ahová csak Scarlett ment. Scarlett hűvös udvariassággal üdvözölte, és ügyet se vetett a férfi megvetően magabiztos tekintetére. Az első találkozás után már nem is dühítette, ha véletlenül megint ráesett a pillantása. Luke Fenton már nem tudott fájdalmat okozni neki. Saját személyében legalábbis. Mert Scarlettbe újra és újra belemart a kín, amikor egy fekete hajú, magas férfi bársonyba vagy brokátba öltözött alakját megpillantva kiderült, hogy megint csak Fenton az. Scarlett ugyanis Rhettet kereste minden tömegben. Tavaly itt volt a Várban, most mért nincs itt… ma este… ebben a szobában? De Fentonnal mindenütt találkozott. Amerre csak nézett, mindenki róla beszélt, minden újság róla írt. Scarlett hálás volt, hogy a férfi nem szentel neki különös figyelmet, mert akkor őt is kikezdené a szóbeszéd. Azt azért nem bánta volna, ha nem hallja mindennap, minden percben Luke nevét. A híresztelések végül is két teóriává kristályosodtak: Luke Fenton azért hozta rendbe rég elhanyagolt házát, mert a walesi herceg fog nála titkos, nem hivatalos látogatást tenni; vagy pedig ő is a bűvkörébe került Lady Sophia Dudleynak, aki a londoni májusi szezon központja volt, és sikerét most Dublinban is megismételte. Ismerjük jól az ilyet – a kicsapongó férfi, aki hosszú éveken át minden női csapdát elkerül, egyszer csak puff neki! negyvenéves fejjel belehabarodik a szépségbe és ártatlanságba. Lady Sophia Dudley tizenhét esztendős volt. Aranyhaja akár az érett széna, kék szeme akár a nyári ég, rózsásfehér bőre a legfinomabb porcelánt is megszégyenítette. Legalábbis ezt írták róla a balladák, amiket egy pennyért lehetett kapni az utcasarkokon. Valójában félszeg, szép leány volt, akit kemény kézzel irányított becsvágyó anyja, és igen vonzóan tudott pironkodni a rengeteg bók hallatán. Scarlett sokszor találkozott vele. Sophia fogadószobája szomszédos volt az övével. Bútorzatban és kilátásban ugyan elbújhatott mellette, de a látogatók számában elsőnek bizonyult. Nem mintha Scarlettet nem rajongták volna körül; egy gazdag társasági özvegy, akinek ilyen lenyűgözően zöld szeme van, mindig kapós holmi. Miért vagyok meglepve? – kérdezte magában Scarlett. Kétszerte fiatalabb nálam, azonkívül tavaly én is learattam a magam sikereit. Néha azonban nehéz volt megfékeznie a nyelvét, amikor Sophia nevét minduntalan összekapcsolták Luke Fento-néval. Mindenki tudta, hogy Sophia kezét már egy herceg is megkérte, de általános volt az egyetértés, hogy Fentonnal jobbanjárna. A herceg ugyan rangosabb a grófnál, de Fenton negyvenszer olyan gazdag és százszor olyan jóképű, mint a szóban forgó úr. „S ha akarnám, az enyém lenne”, szerette volna hozzátenni Scarlett. Akkor ugyan kiről irkálnának balladákat? . Összeszidta magát kicsinyességéért. Ostoba vagy, amiért folyton Luke Fenton jóslata jár a fejedben, hogy egy-két év és elfelejtenek. Igyekezett nem gondolni a szeme körül szaporodó szarkalábakra.

Scarlett az első vasárnapi fogadónapjára visszatért Ballyharára, és nem is bánta, hogy kiszabadul Dublinből. Az idény utolsó heteinek nem akart vége szakadni. Jó volt újra itthon, jó volt valami valóságosra gondolni, például arra, hogy Paddy O'Faolain nagyobb tőzegterületet igényel, mintsem arra, hogy mit vegyen fel a következő estélyre. És mennyei érzés volt Cica erős kis karjait érezni maga körül, amint szinte megfojtják a boldog ölelésben. Amikor az utolsó disputa is véget ért, az 4utolsó kérést is teljesítette, Scarlett a reggelizőszobába ment, teázni Cicával. – Félretettem a részedet – mondta Cica. Csupa csokoládé volt a szája a tortától, amit Scarlett hozott Dublinből. – Képzeld, Cicamica, nem is vagyok éhes. Kérsz még? – Igen. – Köszönöm, igen. – Köszönöm, igen. Most már ehetem? – Igen, eheted, Kisdisznó. Mire Scarlett kiitta a csészéjét, a tortaszeletek az utolsó morzsáig elfogytak. Cica nem ismert lehetetlent, ha csokoládés süteményről volt szó. – Merre sétáljunk? – kérdezte Scarlett. Cica azt felelte, szeretné meglátogatni Grainne-t. – Szeret téged, mama. Engem jobban szeret, de téged is nagyon. – Az jó lesz – mondta Scarlett. Örült, hogy bemehet a toronyba. A torony nyugalmat árasztott, és neki most vajmi kevés nyugalom volt a szívében. Scarlett behunyta a szemét, és hosszan pihentette arcát a sima, ősi köveken. Cica fészkelődött. Azután Scarlett megrángatta a magas ajtóhoz szolgáló kötélhágcsót. Kopott volt és piszkos. Erősnek tűnt, de elhatározta, hogy újat fog csináltatni. Ha leszakadna, és Cica leesne róla – a gondolat elviselhetetlen volt. Nagyon szerette volna, ha Cica felinvitálja a szobájába. Célzásképpen újra megrángatta a kötelet. – Grainne már vár bennünket, mama. Akkora zajt csaptunk. – Jól van, drágám, jövök már. A vajákos asszony mintha semmit sem öregedett volna, amióta Scarlett megismerkedett vele. Lefogadom, hogy akkor is ugyanezeket a kendőket viselte, gondolta magában. Cica rögtön tüsténkedni kezdett az apró, sötét kunyhóban, leszedte a polcról a bögréket, és összekaparta az ódon szagú tőzegparazsat, hogy föltehesse a teavizet. Nagyon otthon érezte magát. – Hozok vizet a forrásról – jelentette ki. Grainne szeretettel nézett utána. – Dara gyakran meglátogat – mondta a vaj ákos asszony. – Jóságos egy magányos lélekhez. Nincs szívem elküldeni, mert ő is tudja, hogy rendjén van ez így. A magányosok messziről megismerik egymást. Scarlett megmérgelődött. – Szeret egyedül lenni, de a magánya nem szükségszerű. Többször is megkérdeztem tőle, hívjak-e gyerekeket játszani, de mindig azt feleli, hogy nem kell. – Bölcs gyermek. Sokszor meg akarták kövezni, de Dara fürgébb náluk. Scarlett azt hitte, rosszul hall. – Micsoda? – A falubeli gyerekek, magyarázta higgadtan Grainne, úgy vadásznak az erdőben Darára, mint a vadra. Ö azonban már messziről meghallja őket. Csak a legnagyobbak tudnak elég közel férkőzni hozzá, hogy a köveiket elhajíthassák. És azok is csupán azért, mert erősebbek, idősebb lábuk fürgébb Daráénál. Dara mégis el tud menekülni előlük. A tornyába nem mernek utánaszaladni, mert félnek a felakasztott ifjú lord szellemétől. Scarlett levegő után kapkodott. Az ő drága Cicáját így gyötrik a ballyharai gyerekek? Saját kezűleg korbácsolja meg őket, szüleiket elkergeti a birtokról, minden bútorukat pozdorjává töri! Már állt is volna fel a székről. – A gyermekeden száradjon Ballyhara pusztulása? – kérdezte Grainne. – Ülj le, asszony. Mások is ugyanígy tennének. Félnek attól, aki különbözik tőlük. És amitől félnek, azt el akarják űzni. Scarlett visszahanyatlott a székbe. Tudta, hogy a vajákos asszonynak igaza van. Ö is megfizette az árát a maga különbözőségének, újra és újra. Öt hidegséggel, bírálattal, kiközösítéssel kövezték meg. De mindezt magának köszönhette. Cica azonban még csak kislány. Ártatlan. És veszélyben van! – Nem ülhetek tétlenül! – kiáltotta. – Ez elviselhetetlen! Meg kell akadályoznom. – A tudatlanságnak nem lehet útját állni. Dara megtalálta a módját, hogyan védekezzen. A lelkét nem sérthetik a kövek. A toronyszobájában biztonságban van. – Az nem elég. Mi lesz, ha eltalálja egy kő? Ha megsebesül? Miért nem mondta meg nekem, hogy

magányos? Nem bírom elviselni, hogy boldogtalan. – Hallgass az öregasszonyra, O'Hara. Hallgass a szíveddel. Van egy ország, amit az emberek csak a seachain dalaiból ismernek. À neve Tir na nOg, és a dombok alatt terül el. Laknak ott férfiak, laknak nők, akik odataláltak, és senki se látta őket többé. Tir na nogban nincs halál, nincs pusztulás. Nincs bánat és nincs fájdalom, se gyűlölet, se éhség. Mindenki békén él a másikkal, és bőség van munka nélkül is. Te, gondolom, ezt szánnád a gyerekednek. De figyelmezz rám. Tir na nogban nemcsak bánat nincs, hanem öröm se. Érted-e az értelmét a seachain dalának? Scarlett a fejét rázta. Grainne fölsóhajtott. – Akkor nem könnyíthetek a szíveden. Dara bölcsebb nálad. Hagyd őt. – És mintha csak hívta volna, Cica belépett az ajtón. A súlyos, vízzel teli forralóedényre összpontosított, nem nézett az anyjára és Grainne-re. Csendben figyelték, amint módszeresen felakasztja az üstöt a tűz fölötti vashorogra, azután odakotorja alá a parázsszemeket. Scarlettnek el kellett fordítania a fejét. Ha tovább nézi a gyermekét, előbb-utóbb megragadja és oltalmazón a karjaiba szorítja, Cica pedig megharagudna. Nem szabad sírnom, figyelmeztette magát Scarlett. Attól megijedne. Megérezné, mennyire meg vagyok rémülve. – Figyelj csak, mama – mondta Cica. Óvatosan beleöntötte a gőzölgő vizet az öreg, barna »teáskannába. Édes illat szállt fel ja gőzből, és Cica elmosolyodott. – Jól megválogattam ám a leveleket, Grainne – mondta kuncogva. Büszkének és boldognak látszott. Scarlett megmarkolta a vajákos asszony kendőjét. – Mit tegyek? – Azt, amire rendeltettél. Isten vigyáz majd Darára. Egy szavát sem értem, gondolta Scarlett. De a rémülete valahogy elszállt. Cica főzetét iszogatva a gyógyfűillatú, árnyékos szoba meghitt csendjében és melegében, már annak is örült, hogy Cica legalább ide eljár. És a toronyba. Mielőtt visszatért Dublinba, Scarlett új, erős kötélhágcsót rendelt. 88 Scarlett ebben az esztendőben Punchestownba ment lóversenyre. Meghívást kapott Bishopscourtba, a clonmeli gróf kastélyába, akit csak srófocskának neveztek. Nagy örömére Sir John Morland is a vendégek között volt. Bánatára Luke Fenton is. Scarlett, amint lehetett, odaszaladt Morlandhez. – Bart! Hogy van? Maga a legnagyobb otthon ülő, akit életemben láttam. Mindig keresem, de nem jelenik meg sehol. Morland boldogan vigyorgott, és hangosan ropogtatta az ujjait. – Sok volt a dolgom, Scarlett, méghozzá a jó dolgom. Most végre nyerő lovam van. Sokszor beszélt már így. Bart annyira szerette a lovait, hogy mindig mindegyiket biztos nyerőnek kiáltotta ki. Scarlett legszívesebben megölelte volna. Akkor is szerette volna John Morlandet, ha semmi köze Rhetthez. – …és Dianának kereszteltem, tudja, gyors lábú meg minden, azonkívül magam után Johnnak. Hiszen az apja volnék, vagy mi a szösz, persze nem biológiailag. Hát ebből Dijon lett, amikor összeraktam. Dijon, mustár, gondoltam, ez nem lesz jó. A fene ad francia nevet egy jó ír lónak. De aztán azt mondtam magamban: tüzes, erős, könnybe lábad tőle az ember szeme. Nem is rossz. Úgyhogy csak Dijon lett. Meg fogja csinálni a szerencsémet. Tegyen rá egy ötöst, Scarlett, nem bánja meg. – Tíz fontot fogok rátenni, Bart. – Scarlett azon tűnődött, hogyan hozhatná szóba Rhettet. Először nem is fogta fel, miről beszél John Morland. – …még a végén koldusbotra jutok. A bérlőim is benne vannak ebben a Földliga-sztrájkban. Zabra se lesz pénzem. Nem is értem, hogy lehettem olyan jó véleménnyel Charles Parnell-ről. Ki hitte volna, hogy leáll cicázni ezekkel a barbár feniánusokkal? Scarlett megdöbbent. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a Földliga ilyen emberek ellen is harcot hirdet, mint Bart. – Ez hihetetlen, Bart. Mihez fog kezdeni? – Ha nyer, vagy akár csak helyezést ér el, gondolom, benevezem a következő nagy versenyre is, Galwayben, aztán meg Phoenix Parkban, esetleg egy-két kisebbet is közbeiktatok májusban meg júniusban, hogy el ne találja feledni, mit várok tőle hosszú távon. – Nem, nem, Bart, nem Dijonról kérdem. Mik a tervei ezzel a bérlősztrájkkal kapcsolatban? Morland arca elkomorult. – Nem is tudom – mondta. -A bérleti díjakon kívül semmi sincs. Én sose űztem el bérlőket, eszembe se jutott ilyesmi. De most lehet, hogy rákerül a sor. Micsoda szégyen.

Scarlett Ballyharára gondolt. Öt legalább nem érheti baj. Minden bérleti díjat elengedett a betakarításig. – Majd elfelejtem, Scarlett. Jó híreket kaptam amerikai barátunktól, Rhett Butlertől. Scarlett szíve nagyot dobbant. – Átjön? – Nem. Pedig vártam, ugyanis beszámoltam neki Dijonról. De azt írja, hogy nem jöhet. Júniusban apa lesz. Ezúttal nagyon vigyáztak, hónapokig fektették a feleségét, nehogy megint megismétlődjön az, ami utoljára. De most már minden rendben. Az asszony fönn jár-kel, vidám, mint a dalos pacsirta. Meg persze Rhett is. Soha még férfi ilyen büszke nem volt arra, hogy apa lesz. Scarlett egy székbe kapaszkodott támaszért. Vége a hiábavaló álmodozásnak, vége a titkos reményeknek, mindörökre. A srófócska a fehér rácskerítéses nézőtér egy egész szeletét rezerválta a társaság számára. Scarlett a többiek között állt, és gyöngyház berakású színházi látcsövén nézte a pályát. A fű ragyogó zöld volt, a hosszú ovális pályatér merő színkavalkád. Az emberek szekereken, hintóüléseken és tetőkön álltak, egyesével és csoportosan járkáltak, összetömörültek a rácskerítésnél. Eleredt az eső, és Scarlett örült, hogy tető van a fejük felett. A kivételezettek a legjobb helyet kapták. – Príma, príma – kuncogott Bart Morland. – Dijon sárban a legvirgoncabb. – Kire fogad, Scarlett? – kérdezte a háta mögött egy sima hang. Fenton volt az. – Még nem döntöttem, Luke. Amikor a lovasok megjelentek, Scarlett együtt éljenzett és tapsolt a többiekkel. Hússzor is egyetértett John Morlanddel abban, hogy látcső nélkül is nyilvánvaló, Dijon itt a legszebb pára. És miközben mosolygott, fecsegett, magában módszeresen végiggondolta a lehetőségeit, élete pluszait és mínuszait. Becstelenség lenne hozzámenni Luke Fentonhoz. A férfi gyereket akar, neki pedig nem lehet több gyereke. Csak Cica, aki viszont így biztonságba kerülne. Senki sem kérdezné többé, ki az apja. Ez persze nem egészen igaz, találgatni találgatnának, de az nem számít. Cica végül Ballyhara úrnője és Kilmessan grófnője lenne. Miféle becsületességgel tartozom én Luke Fentonnak? Benne sincs egy szemernyi sem, miért várhatná el akkor tőlem? Dijon nyert. John Morlanddel nem lehetett bírni. Mindenki köréje gyúlt, kiabáltak, a hátát veregették. A vidám ricsaj leple alatt Scarlett Luke Fentonhoz fordult. – Szóljon az ügyvédjének, hogy lépjen kapcsolatba az enyémmel a szerződés dolgában – mondta. – Szeptember végét választom esküvői dátumnak. Aratóünnep után. – Colum, feleségül megyek Kilmessan grófjához – mondta Scarlett. Colum nevetett. – Persze, nekem meg Lilith lesz az arám. Micsoda lakodalmat csapunk, ördögök légiói ropják majd a táncot. – Ez nem tréfa, Colum. Úgy maradt abba a nevetés, mintha kardpengével vágták volna el. A férfi Scarlett sápadt, elszánt arcába nézett. – Nem fogom megengedni – kiáltotta. – Az az ember maga a sátán, és angol ráadásul! Scarlett elvörösödött. – Nem… fogod… megengedni? – kérdezte lassan. – Te… nem… fogod… megengedni? Mit képzelsz, ki vagy te, Colum? Isten? – Villámló szemekkel ment oda hozzá, és a férfi arcához dugta az övét. – Jegyezd meg a szavaimat, Colum O'Hara. Énvelem senki sem beszélhet így, megértetted? Colum farkasszemet nézett vele; megkövült hallgatással meredtek egymásra egy végtelennek tűnő percig. Azután Colum félrebillentette a fejét, és elmosolyodott. – Ah, Scarlett, drágám, ez az átkozott O'Hara-temperamentum olyan szavakat ad a szánkba, amiket nem gondolunk komolyan. Kérlek, bocsáss meg; beszéljünk higgadtan a dologról. Scarlett hátralépett. – Ne bűvölj, Colum – mondta szomorúan. – Nem hiszek neked. Én a legjobb barátomhoz jöttem, de nem találom. Talán sohasem is létezett. – Nincs igazad, Scarlett, drágám, nincs igazad! Scarlett egy pillanatra gyászosan lecsüggesztette a fejét. Nem számít. Az elhatározásom végleges. Feleségül megyek Luke Fentonhoz, és szeptemberben Londonba költözöm. – Néped szégyene vagy, Scarlett O'Hara! – Colum szava metszett akár a kés. – Hazugság – mondta kimerülten Scarlett. – Mondd ezt Dánielnek, aki az évszázadok után

visszaszerzett O'Hara-földben fekszik. Vagy a te drágalátos feniánusaidnak, akik a kezdet kezdete óta kihasználnak engem. Ne aggódj, Colum, nem adlak el benneteket. Ballyhara úgy marad, ahogy van, a fogadóban továbbra is megszállhatnak a bujdosók, a kocsmákban tovább szájalhattok az angolok ellen. Téged teszlek meg kasznárnak, Mrs. Fitz pedig ugyanúgy fogja vezetni a Nagy Házat, mint eddig. Téged úgyis csak ez érdekel, nem én. – Nem igaz! – ordította Colum. – Tévedsz, Scarlett, nagyon tévedsz. Te vagy az én örömöm és büszkeségem, Katie Colum pedig apró tenyerében hordozza a szívemet. De a lelkem Írországé, őt illeti az első hely. – Könyörögve tárta ki a kezét. – Mondd, hogy hiszel nekem, mert ez a színtiszta igazság. Scarlett megpróbált mosolyogni. – Hiszek neked. De te is higgy nekem. A vajákos asszony azt mondta, tegyem, amire rendeltettem. Te is ezt teszed az életeddel, Colum, és én is azt fogom az enyémmel. Scarlett úgy vánszorgott vissza a Nagy Házba. Nehéz volt a szíve, nehéz a lába. Fájt neki a Colum és közte lezajlott jelenet. Őhozzá ment legelőször, megértést és részvétet várva, azzal a hiú reménnyel, hogy mutat neki valami kiutat az elhatározásából. Nagyon árvának érezte magát. Előre rettegett attól, hogy megmondja Cicának is: férjhez megy, itt kell hagyniuk a ballyharai erdőket, amiket Cica úgy szeret, meg a tornyát, az ő külön helyét. Cica válaszától megkönnyebbült. – Szeretem a városokat – jelentette ki Cica. – Ott vannak állatkertek. – Helyesen döntöttem, gondolta Scarlett. Most már tudom. Dublinből Londonról szóló képeskönyveket rendelt, és írt Mrs. Simsnek, hogy fogadja. Esküvői ruhát kell varratnia. Pár nap múlva küldönc jött Fentontól egy levéllel és egy csomaggal. A levélben Fenton tudatta, hogy az esküvő hetéig Angliában marad. A hírt csak a londoni szezon után teszi közzé. S hogy Scarlett megterveztethesse a ruháját, itt küldi hozzá az ékszereket. Még három hónapig békén fogják hagyni! Senki sem zaklatja kíváncsiskodással, meghívókkal, amíg az eljegyzést be nem jelentik. A csomagban arannyal díszített, keskeny, ökörvérpiros bőrdobozt talált. Kinyitotta, és alig kapott levegőt. A doboz szürke bársonnyal volt bélelve, s egy nyaklánc, két karkötő és egy pár fülbevaló volt beleágyazva. A súlyos foglalatok matt, majdnem bronzos óaranyból készültek. A kövek galambvér rubintok voltak, egymáshoz illők, majdnem akkorák, mint a hüvelykkörme. A fülbevaló ovális rubintcsepp; mindegyik karperecben egy tucat kő sorakozott, a nyaklánc két sor kövét súlyos láncok fűzték egybe. Scarlett most értette meg igazán, mi a különbség ékszer és csecsebecse között. Ezekre senki se mondhatná, hogy csecsebecsék. Egyediek és nagyon értékesek. Ékszerek a szó legszorosabb értelmében. Remegő ujjakkal kapcsolta be a karkötőket. A nyakláncot nem tudta egyedül feltenni, be kellett csengetnie Peggy Quinnt. Amikor meglátta magát a tükörben, Scarlettnek elállt a lélegzete. A bőre alabástromnak tetszett a rubintok mély tüzénél. A haja is sötétebb lett, fénylőbb. Megpróbálta felidézni magában a tiarát. Abba is rubintok vannak illesztve. Olyan lesz, akár egy királynő, amikor majd bemutatják a királynőnek. Zöld szeme összeszűkült. London sokkal nagyobb kihívás lesz a számára, mint Dublin. Még az is lehet, hogy meg fogja szeretni Londont. Peggy Quinn gyorsan körülhordta a hírt a cselédfertályon meg Ballyharán. Ezek a gyönyörű ékszerek, a hermelinszegélyű palást, no meg azok a reggeli kávézgatások heteken át csak egyvalamit jelenthetnek. Az O'Hara úrnő hozzámegy ahhoz az uzsorás ördöghöz, a kilmessani grófhoz. És velünk mi lesz? A kérdés és a félelem futótűzként terjedt házról házra. Scarlett és Cica együtt lovagolt az áprilisi búzamezők között. A kislány fintorgott a frissen szétterített trágya maró szagától. Az istállók és ólak sose bűzlenek így, mert mindennap kigana-józzák őket. Scarlett nevetett, – Te csak ne fintorogj a megtrágyázott földre, O'Hara Cica. Kölniillat ez a gazdának, márpedig a te ereidben paraszti vér folyik. És ezt sose felejtsd. Scarlett büszkén nézett végig a felszántott, bevetett, feldúsított földön. Az enyém. Életre keltettem. Tudta, hogy életének ez a része fog a legjobban hiányozni, amikor Londonba költözik. De az emléket és az elégedettséget nem felejti el. A szíve mélyén mindig is az O'Hara úrnő marad. És egyszer, ha majd felnő és meg tudja védeni magát, visszatér ide Cica. – Soha ne felejtsd, honnan származol – kötötte gyermeke lelkére Scarlett. -Légy büszke rá. – Esküdjön egy egész rakás bibliára, hogy senkinek sem fogja elárulni – mondta Scarlett Mrs. Simsnek. Dublin legelőkelőbb varrónője fagyosan pillantott Scarlettre. – Soha senkinek nem volt oka kétségbe vonni a diszkréciómat, Mrs. O'Hara. – Férjhez megyek, Mrs. Sims, esküvői ruhát akarok csináltatni magával. – Felvette és kinyitotta az

ékszeresdobozt. – Ezeket fogom viselni hozzá. Mrs. Simsnek szeme-szája elnyílt. Scarlett úgy érezte, a látvány kárpótolja minden gyötrelmes ruhapróbáért ennél a zsarnoki varrónőnél. A sokk, amit okozott neki, máris tíz évet vett el az életéből. – Jól gondolom, Mrs. O'Hara, hogy hermelin jár velük? – Természetesen. – Akkor csakis egyfajta ruháról lehet szó. Fehér selyembársony, csipkével borítva, lehetőség szerint galwayivel. Mennyi időt kapok? A csipkét is el kell készíteni, azután felvarrni a bársonyra minden egyes virágszirom köré. Az ilyesmi időbe telik. – Öt hónap elegendő lesz? Mrs. Sims ápolt kezével elegáns frizurájába túrt. – Ilyen kevés… Hadd gondolkodjam… Ha felveszek még két varrólányt… ha az apácák csak ezen dolgoznak… Mindenki erről az esküvőről fog beszélni egész Írországban, egész Britanniában… Meg kell lennie, punktum. – Most döbbent csak rá, hogy fennhangon beszél, és a szája elé kapta a tenyerét. Későn. Scarlett megsajnálta. Felállt, és kinyújtotta a kezét. – A ruhát magára bízom, Mrs. Sims. Tudassa, ha fel kell utaznom az első próbára. Mrs. Sims megszorította a kezét. – Ó, majd lemegyek én, . Mrs. O'Hara. És örülnék, ha Daisynek szólítana. Meath grófságban senkit se tett boldoggá a verőfényes nap. A gazdák attól féltek, hogy megismétlődik a tavalyi év. A ballyharaiak csak a fejüket rázták, és rosszat sejtettek. Hisz nem látta-e Molly Keenan a boszorkány kunyhójából kijönni a váltott gyermeket? Sőt látta Paddy Conroy is, bár hogy ő mit keresett arra, azt a papon kívül senkinek se gyónta meg. Állítólag napvilágnál megszólalt a bagoly Pike Corner felé, Mrs. MacGruder díjnyertes borja pedig megdöglött az éjjel. Amikor másnap eleredt az eső, a szóbeszédnek az sem állta útját. Májusban Colum elkísérte Scarlettet a droghedai köpködőbe. A búzát már aratták, a széna megérett a kaszára, a krumpli szára csak úgy fénylett. Mindketten szokatlanul hallgatagok voltak, mindegyiket a maga gondolatai kötötték le. Columot az aggasztotta, hogy Meath grófságban egyre több a rendőr és a polgárőr. Hamarosan egy ezred katona érkezik Navanbe, súgták meg az informátorai. A Földliga eredményeket ért el, a bérleti díjakat nem fizették be. De a birtokosok is felbőszültek. Előzetes figyelmeztetés nélkül folytak a kilakoltatások, az emberek még a bútort se hurcolták ki, máris csóva repült a zsúpra. Állítólag két gyerek bennégett egy házban. Másnap megsebesítettek két katonát. Mullingarban letartóztattak három feniánust, köztük Jim Dalyt. Erőszakra való felbujtás volt ellene a vád, pedig álló héten éjjel-nappal a kocsmája pultja mögött tartózkodott. Scarlettnek csakis egyvalamiért jutott eszébe a köpködő. Rhett is megfordult ott egyszer Bart Morlanddal. A lókupe-ceknek feléje se nézett; amikor Colum azt javasolta, járjanak körbe, és élvezzék ki a vásárt, csaknem kiabálva közölte vele, hogy nem, ő haza akar menni. Távolságot tartottak egymással, amióta megmondta Columnak, hogy Luke Fenton felesége lesz. Colum nem csattant fel, de a harag és a vád ott izzott a szemében. Ugyanez volt a helyzet Mrs. Fitzcel. Mit képzelnek ezek, azt hiszik, ítéletet ülhetnek őfelette? Mit tudnak az ő gondjairól, aggodalmáról? Hát nem elég, hogy az övék lesz Ballyhara, Ha ő elmegy? Mindig is ez volt a céljuk, nem? Nem, ez nem igaz. Colum jóformán a bátyja, Mrs. Fitz pedig a barátnője. Annál inkább együtt kellene érezniük vele. Scarlett lassan már helytelenítést látott mindenütt, még a ballyharai boltosok arcán is, ha be-bement, hogy valami fölöslegeset vásároljon tőlük ezekben az aratás előtti ínséges hónapokban. Ostobaság, gondolta magában, rémeket látsz, mégpedig azért, mert magad sem vagy biztos a dolgodban. Holott helyesen döntöttem, Cica és a magam érdekében is. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálok. Haragudott mindenkire, Cica kivételével, de őt alig látta. Egyszer még az új kötélhágcsóra is fölkapaszkodott, de aztán lelépett róla. Felnőtt nő vagyok, nem szaladhatok vigaszért egy kisgyerekhez. Szénát gyűjtött a mezőn, nap nap után örült, hogy elfoglalja magát, és szinte élvezte a karjában és lábában hasogató, jóleső fájdalmat. Örült a dús termésnek. Félelme, hogy megismétlődik a tavalyi szűk esztendő, fokozatosan eltűnt. Június huszonnegyedike, szentivánéj végezte be rajta a gyógyítás műveletét. Sose raktak még ekkora máglyát, s a muzsika és tánc elcsitította Scarlett zaklatott idegeit, helyreállította a jó kedélyét. Amikor mezőszerte fölharsant az O'Hara úrnő hagyományos köszöntése, Scarlett végre úgy érezhette, minden rendben van. Azt azért bánta már, hogy az összes nyárra szóló meghívást elhárította. De ezt kellett tennie, mert

fél egyedül hagyni Cicát. Magányos volt, nem tudott mit kezdeni az idejével, töprengett és tépelődött. így azután szinte felvidulva olvasta Mrs. Sims hisztérikus hangú táviratát: a csipke még most sem érkezett meg a galwayi zárdából, sőt leveleire és távirataira sem válaszolnak. Scarlett mosolyogva hajtott be a trimi vasútállomásra. Nagy tapasztalata volt már az apácafőnökasszonyokkal való huzakodásban, és örült, hogy végre jó oka van egy kis csatározásra. 89 Reggel épp hogy jutott ideje beszaladni Mrs. Sims műhelyébe, megnyugtatni a varrónőt, beszerezni tőle az adatokat – anyagméretek, csipkeminta –, és már rohant is az állomásra a korai galwayi vonathoz. Kényelmesen elhelyezkedett, és kinyitotta az újságot. Teremtőm, itt van! Az Irish Times a címoldalon adott hírt a készülő házasságkötésről. Scarlett lopva a fülke többi utasára nézett, ők is elolvassák-e a lapot. A gyapjúruhás sportférfiú egy sportlapba mélyedt; a csinosan öltözött anya és fia kártyázott. Újra elolvasta a rá vonatkozó hírt. A Times bőbeszédűen kommentálta a formális bejelentést. Scarlett elégedetten mosolygott a következőkön: „Ballyhara asszonya, az O'Hara úrnő, az alkirályi társaság legbelsőbb köreinek szépséges dísze, a páratlan és merész lovas.” Csak egy kis útitáskát hozott magával, úgyhogy egyetlen hordár kísérte a galwayi állomásról a közeli szállodába. A fogadópult környékén valóságos tömeg nyüzsgött. – Mi az ördög ez? – kérdezte Scarlett. – A lóverseny – mondta a hordár. – Bolondul idejött Gal way-be, és még ezt se tudta? Itt ma nem talál szobát. Szemtelen, gondolta Scarlett, tőlem lesheted a borravalót. -Várjon itt – szólt rá. Odanyomakodott a portához. – Az igazgatóval akarok beszélni. Az elgyötört fogadóportás végigmérte. – Hogyne, asszonyom, egy pillanat – felelte, azzal eltűnt a metszett üveg válaszfal mögött. Fekete szalonkabátos, csíkos nadrágos, kopasz emberrel tért vissza. – Valami panasza van, asszonyom? Sajnos, a… öö… kiszolgálás nem olyan hibátlan verseny idején, mint máskor. De ha-bármi kellemetlensége… Scarlett félbeszakította. – Én éppen hogy hibátlan kiszolgálásra emlékszem. – Hódítóan elmosolyodott. – Ezért is szállok mindig a Vasút szállóba. Szobát kérek ma éjszakára. Mrs. O'Hara vagyok Ballyharáról. Az igazgató szívélyessége úgy párolgott el, mint az augusztusi harmat. – Szobát ma éjszakára? Az ki van… – A fogadóportás megrángatta a kabátujját. Az igazgató mérgesen nézett rá. A fogadóportás a fülébe súgott, és rábökött a pultján heverő Times-ra. A szállodaigazgató meghajolt Scarlett előtt. Mosolya remegett az előzékenységtől. – Kitüntetés a számunkra, Mrs. O'Hara. Remélem, elfogadja legjobb lakosztályunkat, mégpedig mint az igazgatóság vendége. Van poggyásza? Egy emberem majd fölviszi. Scarlett a hordár felé mutatott. Szemlátomást vannak előnyei, ha az ember egy grófhoz megy feleségül. – Azt küldesse fel. Később visszajövök. – Igenis, Mrs. O'Hara. Igazság szerint Scarlett úgy számított, nem is lesz szüksége szobára. Azt remélte, még a délutáni vonattal visszaindulhat Dublinba, sőt talán egy kora délutánival, s már este visszaérhet Trimbe. Szerencse, hogy ilyen hosszúak a napok. És most lássuk, az apácákat is ugyanúgy lenyűgözi-e Luke Fenton személye, mint a szállodaigazgatót. Kár, hogy protestáns. Nem kellett volna megesketnem Daisy Simset, hogy mindent tartson titokban. Scarlett elindult a térre nyíló ajtó felé. Tyhű, micsoda büdös egy tömeg. Biztos megázott a gyapjúruhájuk a pályán. Scarlett átfurakodott két hadonászó, vörös képű férfi között. Egyenesen nekiment John Morlandnek, és alig ismert rá. Nagyon betegnek látszott. Cserzett arcán nem volt semmi szín, rendszerint meleg, kedves tekintetű szeme tompán fénylett. – Bart, drágám. Mi van magával? A férfi alig tudott összpontosítani Scarlett arcára. – Ne haragudjon, Scarlett. Nem vagyok egészen magamnál. Egy kicsit felöntöttem a garatra, tudja. Ilyen korán? John Morland sosem ivott sokat, ebéd előtt meg végképp nem. Scarlett határozottan karon fogta. – Jöjjön, Bart. Megkávézik velem, és harapunk is valamit. – Bevezette az étterembe. Morland jóformán tántorgott. Úgy látszik, mégis szükségem lesz arra a lakosztályra, gondolta Scarlett, mert Bart sokkal fontosabb nekem, mint holmi csipkék. Mi üthetett belé?

Rengeteg csésze kávé után ezt is megtudta. John Morland összetörten, zokogva mesélte el. – Felperzselték az istállóimat, Scarlett, felperzselték az istállóimat. Elvittem Dijont a balbriggani versenyre, nem is valami nagy verseny, de gondoltam, hadd szaladjon egyet homokon is, aztán mikor hazaértünk, az istállók helyén csak üszkös romok. Úristen, az a szag! Álmomban is hallom a lovak nyerítését, még akkor is, ha nem alszom. Scarlettet émelygés fogta el. Letette a csészéjét. Ez lehetetlen. Ilyen borzalmat senki se művel. Csak véletlen lehetett. – A bérlőim tették. Tudja, a bér miatt. Hogy gyűlölhetnek ennyire? Igyekeztem jó földesúr lenni, mindig is igyekeztem. Miért nem a házat gyújtották föl? Szívesen benne égtem volna magam is, mit bánom én? Csak a lovakat kímélték volna meg! Az Isten szerelmére, Scarlett! Mit ártottak nekik az én szegény, elégetett lovaim? Scarlett képtelen volt megszólalni. Bart élt-halt a lovaiért… De várjunk csak, hiszen Dijont, a büszkeségét és örömét magával vitte. – Dijon még megvan, Bart. Az ő utódaiból is nevelhet versenylovakat. Csodálatos állat, a legszebb, amit életemben láttam. Használhatja a ballyharai istállókat. Nem emlékszik? Azt mondta, akkorák, akár egy székesegyház. Még orgonát is beállítok magának. Bach-zenére nevelheti a csikóit. Ne adja meg magát, Bart, folytassa a küzdelmet. Én csak tudom, én is voltam már padlón. Nem szabad elcsüggedni, nem szabad. John Morland szeme olyan volt, mint a kihunyt parázs. -Még ma este Angliába megyek, a nyolcórai hajóval. Nem akarok többé ír arcot látni, ír hangot hallani. Dijont biztonságba helyeztem, míg mindent el nem adtam. Beneveztem a ma délutáni vételi versenybe, és amint annak vége, az én számomra Írországnak is. – Tragikus tekintete végre szilárd volt. A szeme száraz. Scarlett majdnem jobban szerette volna, ha megint sírva fakad. Akkor legalább érezne valamit. Most úgy festett a férfi, mint aki soha többé nem lesz képes érezni. Élettelennek látszott. Azután valami átalakulás ment végbe rajta. Sir John Morland baronet erőt vett magán. Kiegyenesedett, ajka mosolyra görbült. A szeme majdnem nevetősen csillant. – Szegény Scarlett, jól kétségbe ejtettem. Szép kis viselkedés. Kérem, bocsásson meg. Természetesen kibírom. Az embernek mindent ki kell bírnia. Igya ki a kávéját, és jöjjön velem a versenypályára. Felteszek magának egy ötöst Dijonra, hogy pezsgőt ihasson a nyereségén, amikor majd egy mérföldre lehagyja a többit. Scarlett soha életében nem tisztelt annyira senkit, mint most Bart Morlandet. Visszamosolygott rá. – Én is hozzácsapok egy ötöst, Bart, és akkor kaviárt is ehetünk. Rendben? – Beleköpött a tenyerébe, és kinyújtotta. Morland is beleköpött a magáéba, és mosolyogva belecsapott. – Derék kislány – mondta. Úton a versenypályára Scarlett megpróbálta felidézni, mit is hallott a „vételi versenyekről”. A benevezett lovak mind eladók, s a tulajdonos előre megjelöli az urukat is. A verseny végén bárki megveheti bármelyik lovat, azon az áron, amit bejelentettek. Itt nincs alku. Az eladatlan ló a gazdája nyakán marad. Scarlett egy pillanatig sem hitte, hogy a verseny kezdete előtt nem lehet ezeket a lovakat megvásárolni, bármit mondjanak is a szabályok. Amikor megérkeztek, megkérdezte Barttól, hányas számú a páholya. Rendbe szeretné hozni magát, mondta. Keresett egy rendezőt, aki útbaigazította az irodák felé, ahol a lovakat majd megvásárolják. Remélte, hogy Bart jó nagy árat szabott Dijonért. Megveszi, és később majd utánaküldi Angliába. – Hogyhogy már megvették? Csak a verseny után lehet a lovakat megvenni. A keménykalapos hivatalnok igyekezett nem mosolyogni rajta. – Nem ön az egyetlen előrelátó ember, asszonyom. Úgy látszik, az ilyesmi amerikai vonás. Az úr, aki bejelentette az igényét Dijonra, szintén amerikai. – Én a dupláját adom érte. – Lehetetlen, Mrs. O'Hara. – No és ha még a verseny előtt megveszem Dijont Sir Johntól? – Már nem adhatja el. Scarlett kétségbe volt esve. Meg kell szereznie a lovat Bartnak. – Volna egy javaslatom… – Jaj, mondja, kérem. Mit tehetek? Nagyon fontos a számomra. – Kérdezze meg az új tulajdonost, nem akarná-e eladni önnek. – Igen. Ezt fogom tenni. – Egy vagyont fizet annak az embernek, ha kell. Amerikai, azt mondta a

hivatalnok. Remek. Amerikában a pénz beszél. – Megmutatná nekem azt az urat? A keménykalapos belepillantott az irataiba. – A Zsűri szállóban megtalálja. Azt adta meg lakhelyeként. A neve Butler. Scarlett már fordult is el. Ε szavakat hallva majdnem megbotlott. Furcsán vékony hangon kérdezte: – Csak nem Mr. Rhett Butler? Egy örökkévalóságig tartott, mire az ember újra a papírjaiba nézett és kisilabizálta. – De igen, az. Rhett! Rhett itt van! Bart nyilván megírta neki az istállói felperzselését, a birtoka felszámolását, Dijon eladását. Rhett ugyanarra készül, amire én. Átjött a messzi Amerikából, hogy segítsen egy baráton. Vagy hogy egy pompás lovat vegyen a következő charlestoni versenyre. De nem számít. Még a szegény, drága, szerencsétlen Bart se számít, Isten bocsásson meg nekem. Látni fogom Rhet-tet. Scarlett azon kapta magát, hogy rohan, rohan, bocsánatkérés nélkül lökdösi félre az embereket. A pokolba velük, a pokolba mindennel. Itt van Rhett, alig néhány száz méterre tőle. – Nyolcas páholy – lihegte egy rendező képébe. Az ember mutatta. Scarlett megpróbált lassabban lélegezni, megpróbálta összeszedni magát. Azt, hogy a szíve ugrál, úgyse látni, nem igaz? Felment a két lépcsőfokon a feldíszített páholyhoz. Kinn a nagy zöld oválison tizenkét színes inges zsoké korbácsolta lovát a finisben. Scarlett körül emberek ordítoztak, biztatták az állatokat. Scarlett semmit se hallott. Rhett látcsővel nézte a pályát. Tízlábnyiról is megérezte rajta a whiskyszagot. Dülöngélt. Részeg? Rhett? Az ki van zárva. Rhett bírja az italt. Ennyire feldúlta volna Bart katasztrófája? Nézz rám, kérlelte a szíve. Tedd le azt a látcsövet, és nézz rám. Mondd ki a nevemet. Hadd lássam a szemed, amikor kimondod a nevemet. Hadd lássak valamit a szemedben, ami nekem szól. Valaha szerettél. Éljenzés és szentségelés jelezte a futam végét. Rhett remegő kézzel engedte le a távcsövet. – A fenébe, Bart, már a negyedik fogadást vesztem el – mondta nevetve. – Szervusz, Rhett – mondta Scarlett. A férfi feléje kapta a fejét, és Scarlett megpillanthatta fekete szemét. Semmit se látott benne, ami neki szólt volna, semmit, csak haragot. – Szervusz, grófné. – Kecskebőr cipőjétől kócsagtollas kalapjáig végigmérte Scarlettet. – Igazán… költségesnek látszol. – John Morlandhez fordult. – Figyelmeztethettél volna, Bart, hogy maradjak a bárban. Engedj ki. – Félrelökte Bartot, és Scarlettet megkerülve kirontott a páholyból. Scarlett reménytelenül nézett utána, amint a férfi belevetette magát a tömegbe. A szeme megtelt könnyel. John Morland ügyetlenül veregette meg a vállát. – Bocsánatot kérek Rhett nevében is, Scarlett. Túl sokat ivott. Szegénykém, egy délelőtt két részeg akad az útjába. Nem nagy mulatság. „Nem nagy mulatság.” Ezt mondta Bart? „Nem nagy mulatság”, ha eltapossák az embert? Pedig oly keveset akartam. Azt, hogy köszönjön, hogy kimondja a nevemet. Mi joga Rhettnek dühöngeni, sértegetni? Talán nem mehetek újra férjhez, miután ő kidobott, mint a rongyot? A fenébe! A fenébe vele! Miért illő és természetes, hogy ő elválik tőlem, elvesz egy igazi charlestoni lányt, igazi charlestoni gyerekei születnek, akikből majd igazi charlestoni felnőttek lesznek, és miért szégyen-gyalázat, hogy én újra férjhez megyek, hogy a gyerekének meglegyen mindene, amit elsősorban is ő kellene hogy megadjon neki? – Remélem, hasra esik és nyakát szegi a részeg disznó – mondta Bart Morlandnek. – Ne haragudjon rá, Scarlett. Szörnyű tragédia érte tavasszal. Szégyellem magam, hogy annyit nyavalygok az istállóim miatt, amikor Rhettnek sokkal nagyobb a baja. Meséltem magának, mi történt a kisbabájukkal, nem? Iszonyú. A felesége belehalt a szülésbe, és a gyerek is csak négy nappal élte túl. – Mi? Micsoda? Mondja még egyszer. – Olyan vadul rázta meg a karját, hogy Morlandnek leesett a kalapja. Zavartan, szinte ijedten nézett Scarlettre, akinek olyan vad kifejezés ült az arcán, amilyet még soha életében nem látott. Elismételte, hogy Rhettnek meghalt a felesége is, és a gyereke is. – Hová ment? – kiáltotta Scarlett. – Bart, magának tudnia kell, biztos van valami fogalma, hogy hová mehetett! – Nem tudom, Scarlett. A bárba… a szállodájába… valami kocsmába… valahová. – Magával tart ma este Angliába? – Nem. Azt mondta, fel akarja keresni bizonyos barátait. Elképesztő ember, mindenhol barátai vannak. Tudja, hogy egyszer együtt volt sikari-n az alkirállyal? Valami maharadzsa rendezte. Meg kell mondjam, meglep, hogy így berúgott. Úgy rémlik, még annyit se ivott, mint én. Tegnap este hazavitt a

szállodámba, és lefektetett. Nagyon jó formában volt, gondot viselt rám. Hogy őszinte legyek, arra számítottam, végigtámogat ezen a mai napon is. De amikor reggel lejöttem a szobámból, a portás azt mondta, Rhett kávét meg újságot kért, miközben várt rám, aztán egyszer csak elrohant, fizetés nélkül. Beléptem a bárba, hogy megvárom… Scarlett, mi a baj? Nem értem magát. Miért sír? Mit csináltam? Mit mondtam? Scarlett szeméből záporoztak a könnyek. – Nem, nem, nem, drága, aranyos John Morland, Bart. Nem mondott maga semmi rosszat. Szeret. Szeret. Ennél gyönyörűbbet, tökéletesebbet úgyse hallhattam volna. Rhett értem jött. Ezért jött Írországba. Nem Bart lova miatt, azt postailag is elintézhette volna. Értem jött, amint felszabadult. Luke Fentontól nem fog megijedni. Éppannyira kívánhatott engem, mint amennyire én kívántam őt. Haza kell mennem. Nem tudom, hol keressem, de majd ő megtalál. Rhett Butler nem esik hanyatt holmi rajongóktól, hermelinpalásttól, tiarától. Engem akar, és el fog jönni értem. Tudom. Tudtam, hogy szeret, igazam volt. Tudom, hogy eljön Ballyharára. Ott kell lennem, mire megérkezik. – Viszontlátásra, Bart, mennem kell – mondta Scarlett. – Nem akarja végignézni, hogyan nyer Dijon? Mi lesz az ötöseinkkel? – John Morland a fejét rázta. Eltűnt. Ezek az amerikaiak! Fantasztikus emberek, de ő sose fogja megérteni őket. Scarlett tíz perccel késte le a dublini vonatot. A következő csak négykor indul. Scarlett az ajkába harapott. – Mikor indul keletre vonat, akárhová? – A rézrács mögötti ember őrjítőén lassú volt. – Mehet Ennisbe, ha kedve tartja. Az keletre van, egészen Athenryig, aztán meg délre. A vonathoz két új kocsi van kapcsolva, nagyon kellemesek, legalábbis a hölgyek szerint… ott van aztán a kildare-i vonat, de arra már nem tud fölszállni, most sípoltak neki… Na és Tuam, az egészen rövid út, bár inkább északra, mint keletre, de a mozdonya a legjobb az egész Great Western vonalon… asszonyom? Scarlett már a peronőr zubbonyára záporozta a könnyeit. – …Csak két perce kaptam meg a táviratot, hogy a férjemet elütötte a tejes, haza kell érnem Kildare-be! – Ezzel több mint a fele utat megtehetné Trimig és Ballyharáig. A többit gyalog lejárja, ha muszáj. Minden megálló valóságos gyötrelem volt. Miért nem tudnak jobban sietni? Siess, siess, siess, ismételte az agya a kerekek kattogásának ütemére. Táskája a galwayi Vasút szálló legjobb lakosztályában, a zárdában kivörösödött szemű apácák varrják páratlan csipkéje utolját. Mindez nem számít. Otthon kell lennie, mire Rhett odaér. Ha John Morland szaporábban adja elő, amit előadott, rajta lehetne a dublini vonaton. Lehet, hogy Rhett rajta is van, bárhová mehetett, amikor kirontott Bart páholyából. Három és fél órába telt, mire Moate-ba értek, ahol Scarlett leszállt. Elmúlt már négy óra, de legalább úton van, s nem azon a vonaton, ami csak most indul Galwayből. – Hol vehetnék egy jó lovat? -”kérdezte az állomásfőnöktől. – Nem érdekel, mennyibe kerül, csak nyerge legyen, zabiája meg jó lába. – Még majdnem ötven mérföldet kellett megtennie. A ló gazdája alkudni akart. Hiszen alku nélkül mit ér a vásár? – kérdezte később barátait a Királyi Hintóban, ahol egy korsó sört fizetett mindenkinek. De az a bolond nő hozzávágott egy csomó aranyat, és már ott se volt, mintha az ördög űzné. És férfi módra ülte meg a lovat! Azt ő el nem árulná, mennyit látott a csípés alsószoknyájából, mennyit a csupasz lábából, amit csak selyemharisnya takart, a cipellője meg bálterembe is vékony lett volna, nemhogy kengyelbe! Scarlett valamivel hét előtt vezette át a sántító lovat a hídon, amin túl Mullingar kezdődött. A béristállóban odavetette a kantárt egy lovásznak. – Nem sántult le, csak kimerült és legyengült – mondta. – Ha szép lassan megjáratja, olyan lesz, mint új korában, nem mintha egy csodaparipa volna. A magáé lehet, ha elad nekem egy vadásznyergest azok közül, amiket a tisztek szoktak kibérelni az erődből. Ne mondja, hogy nincs, mert szoktam vadászni a tisztekkel, és tudom, honnan veszik a lovaikat. Ha öt percen belül átrakja a nyerget, kap ráadásul egy aranyat. – Tíz perccel hét után már újra úton volt; huszonhat mérföld állt előtte, de levághat belőle, mondták az istállóban, ha nem az úton megy, hanem toronyiránt. Kilenckor ellovagolt a trimi vár mellett, és rátért a ballyharai útra. Minden izma sajgott, minden csontja fájt. De már csak alig több mint három mérföld az otthon; a ködös alkonyát szelíden cirógatta a szemét és bőrét. Csendesen eleredt az eső. Scarlett előrehajolt, megveregette a ló nyakát. – Utána sétálsz egy jót, alaposan lecsutakolnak, és Meath grófság legfinomabb daráját eheted, akárhogy hívjanak is. Úgy ugrottad az árkokat, mint valami bajnok. Most szép lassan hazaügetünk, megszolgáltad a pihenőt. – Scarlett félig lehunyta a szemét, feje lenyaklott. Ma éjjel úgy fog aludni,

mint még soha. Alig hihette, hogy reggel még Dublinban volt, s reggeli óta kétszer átvágott egész Írországon. Már itt is a patak fahídja. Azon túl Ballyhara. Egy mérföld a faluig, fél mérföld azon át a keresztútig, aztán fel a bekötőn, és otthon vagyok. Öt perc, vagy alig több. Kiegyenesedett, csettintett a nyelvével, és gyorsabb futásra ösztökélte a lovát. Valami baj van. Előtte Ballyhara falva, de nem világolnak az ablakok. Ilyenkor már messzire kéne ragyognia a kocsmáknak. Scarlett oldalba rúgta az állatot megviselt városi cipőjével. Öt sötétbe borult ház előtt is elhaladt már, mire megpillantotta a csapatot a keresztúton, a Nagy Házhoz vezető bekötőút elején. Vöröskabátosok. Katonaság. Mit keresnek az ő falujában? Megmondta nekik, hogy nem akarja még egyszer itt látni őket. És épp ma este, amikor majdnem összeesik a fáradtságtól. Hát persze, ezért sötétek az ablakok, senki sem akar csapolni az angoloknak. Elzavarom őket, és helyreáll a rend. Bárcsak ne ., volnék ilyen csatakos. Nehéz férfiakra förmedni rá, ha közben kilóg az ember alsószoknyája. Jobb, ha leszállok. Legalább a szoknyám ne a térdem körül csúszkáljon. Meghőköltette a lovat. Kis híján felnyögött, amint a lábát átemelte az állat hátán. Látta, hogy egy katona – nem is, egy tiszt – elindul feléje a csapatból. Helyes! Jól megmondja neki a magáét, úgyis olyan a kedve. Az emberei az ő falujában vannak, neki állják útját, őt akadályozzák benne, hogy végre hazajusson. A férfi megállt a postahivatal előtt. Legalább annyi jó modor volna benne, hogy egészen idejön. Scarlett elgémberedett tagokkal lépkedett faluja széles főutcájának közepén. – Hé, maga ott, azzal a lóval! Állj vagy lövök! – Scarlettnek földbe gyökerezett a lába. Nem a parancstól, hanem a tiszt hangjától. Ismerte ezt a hangot. Jóságos Isten, már azt remélte, sose hallja többé az életben. De nyilván téved, hiszen olyan kimerült; hát persze, biztosan képzelődik. – A többiek, benn a házakban: nem lesz semmi baj, ha kiküldik a papot, Colum O'Harát. Letartóztatási parancsom van ellene. Senkinek sem esik bántódása, ha feladja magát. Scarlettből majdnem kitört a hisztérikus nevetés. Ez nem lehet igaz. Valóban ismeri ezt a hangot: utoljára akkor hallotta, amikor szerelmes szavakat sugdosott a fülébe. Charles Ragland. Csak egyszer, életében egyetlenegyszer bújt ágyba egy olyan férfival, aki nem a férje, s most ez a férfi idejött Írország túlsó végéből, hogy letartóztassa az ő unokabatyjat. Ez őrület, ez képtelenség. De egyvalamiben legalább biztos lehet. Charles Ragland – ha bele nem hal a szégyenbe, amikor ránéz – az egyetlen tiszt az egész angol hadseregben, akinek nyugodt lélekkel megmondhatja, mit csináljon. Menjen el innét, hagyja békén őt, az unokabátyját és a faluját. Elejtette a kantárszárat, és előrelépett. – Charles? Alig mondta ki a nevét, amikor Charles Ragland elkiáltotta magát: – Állj! – A levegőbe lőtt a pisztolyával. Scarlett összerezzent. – Charles Ragland, megbolondult maga? – kiáltott rá. Újabb lövés dörrent, elnyomva a szavait, és Ragland mintha felugrott volna a levegőbe, azután elterült a földön. Scarlett rohanni kezdett. – Charles, Charles! – Újabb lövéseket hallott, kiabálást, de ügyet se vetett rá. – Charles! – Scarlett! – hallotta, majd egy másik irányból is: – Scarlett! – azután újra, Charlestól, elhaló hangon, amint letérdelt melléje. Iszonyúan vérzett a nyaka, vastag sugárban lövellt piros zubbonyára. – Scarlett, drágám, feküdj. Scarlett, aroon. – Colum valahol a közelben volt, de Scarlett most rá se bírt volna nézni. – Charles, jaj, Charles, hozok orvost, idehívom Grainne-t, majd ő segít. – Charles felemelte a kezét, és Scarlett megfogta. Érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán; észre se vette, hogy sír. Nem halhat meg, éppen Charles, aki olyan drága és aranyos volt, aki olyan gyengéd volt vele. Nem halhat meg. Olyan szelíd, jó ember. Rettenetes zaj támadt körülötte. Valami elfütyült a feje mellett. Úristen, mi történik itt? Ezek lőnek, az emberek lövöldöznek, az angolok le akarják mészárolni az ő népét. Ezt nem engedheti. De Charlesnak is segítséget kell hoznia, rohanó bakancsok, Colum kiabál, jóságos Isten, kérlek, segíts, mit tehetnék, hogy abbahagyják, Úristen, Charles keze kihűl. – Charles! Charles, ne haljon meg! – Ott van a pap! – kiáltotta valaki. Lövések ropogtak a bally-harai házak ablakából. Egy katona megtántorodott, elesett. Egy kar fonódott hátulról Scarlettre, s ő égnek lökte a karjait, hogy lerázza a láthatatlan támadót. – Később, drágám, most ne huzakodjunk – mondta Rhett. Ennél jobb esélyünk nem lesz. Elviszlek innen, csak engedd el magad. – Feldobta a vállára, a karja Scarlett térdei mögött, és meggörnyedve

beosont az árnyak közé. – Merre vezet az út a kertek alatt? – kérdezte. – Tegyél le, megmutatom – mondta Scarlett. Rhett leeresztette a földre. Nagy tenyerei összezárultak a vállán, türelmetlenül magához húzta Scarlettet, futólag, de erősen, határozottan megcsókolta, majd elengedte. – Nem szeretném, ha lelőnének, mielőtt megkaptam volna, amiért jöttem – mondta. Scarlett hallotta a hangjában a nevetést. – És most tűnjünk el innen. Scarlett kézen fogta, és bevetették magukat egy szűk, sötét kis közbe. – Gyere utánam; ez a bozóthoz vezet. Onnan már nem láthatnak bennünket. – Vezess – mondta Rhett. Kiszabadította a kezét, és szelíden meglökte Scarlettet. Scarlett szerette volna tovább szorítani, sosem engedni többé el. De a lövöldözés egyre közelebbről hallatszott, és Scarlett rohanni kezdett a bozót menedéke felé. A sövények magasak voltak és sűrűek. Amint négylépésnyire belekerültek a bozótba, a csatazaj máris elhalt, kivehetetlen lett. Scarlett lihegve megállt, hogy ránézzen Rhettre, hogy felfoghassa végre: csakugyan együtt vannak. A szíve csak úgy dagadt a boldogságtól. De a csalókán távolinak tetsző lövöldözést nem hagyhatta figyelmen kívül, és eszébe jutott, hogy Charles Ragland meghalt, egy másik katona pedig legalábbis megsebesült. A katonaság Columot üldözi, falujának népére lövöldöz, talán öli is őket. Őt is megölhették volna – és Rhettet is. – Oda kell érnünk a házhoz – mondta. – Ott biztonságban leszünk. Figyelmeztetnem kell a cselédeket, hogy be ne tegyék a lábukat a faluba, míg ennek az egésznek vége nem lesz. Siessünk, Rhett, siessünk. A férfi elkapta a karját. – Várj, Scarlett. Talán nem kellene a házadhoz mennünk. Épp onnan jövök. Sötét és üres, drágám, az ajtók tárva-nyitva. A cselédeknek se híre, se hamva. Scarlett kirántotta a karját. Kétségbeesetten nyöszörögve kapta fel a szoknyája szélét, és rohant, rohant, mint még soha életében. Cica! Hol van Cica? Hallotta Rhett hangját, de nem törődött vele.* Cicához kell mennie. A bozót mögött, Ballyhara széles utcáján öt vörös kabátos és három parasztgúnyás tetem feküdt. A könyvárus betört ablakának párkányán lógott, szájából vérbuborékokkal keverve törtek elő az ima hangjai. Colum O'Hara együtt imádkozott vele, majd keresztet rajzolt a homlokára, amikor a férfi meghalt. A törött üvegen már megcsillant a gyorsan sötétülő égre felúszó hold sápadt fénye. Az eső elállt. Colum három hosszú lépéssel átvágott a kis szobán. A kandalló mellől felkapta a vesszőseprűt, és belenyomta a parazsakba. Hangos ropogással lobbant lángra a söprű. Szikrák repültek szerte a fáklyából, rá Colum fekete reverendájára, amint kirontott az utcára. Ezüstfehér haja fényesebb volt a holdnál. – Utánam, angol mészárosok – kiáltotta, az elhagyatott protestáns templom felé száguldva –, haljunk meg együtt Írhon szabadságáért! Két golyó fúródott széles mellkasába, és Colum térdre esett. Feltápászkodott, hét tántorgó lépést tett még, azután három újabb lövés előbb jobbra perdítette, majd balra, megint jobbra, és Colum elvágódott a földön. Scarlett felszaladt a széles lépcsősoron, be a nagy, sötét előcsarnokba. Rhett egy lépéssel lemaradva követte. – Cica! – sikította Scarlett. – Cica! – A szavak visszaverődtek a kőlépcsőkről és a márványpadlóról. – Cica! Rhett megragadta a karját. A félhomályban Scarlettnek csak fehér arca és világos szeme látszott. – Scarlett! – mondta Rhett. – Scarlett, térj már magadhoz! Gyere, el kell tűnnünk innen. A cselédek biztosan tudnak valamit. Ez a ház nem biztonságos. – Cica! Rhett megrázta..– Hagyd már abba! Kit érdekel most a macska? Hol az istálló, Scarlett? Lovakra van szükségünk. – Ó, te ostoba – mondta Scarlett. Rekedt hangja tele volt szeretetteljes szánakozással. – Nem is tudod, mit beszélsz. Hagyjál. Meg kell keresnem Cicát – Katie O'Harát, akit Cicának nevezek. A lányodat. Rhett keze iszonyú kapocsként zárult össze Scarlett karján. – Mit mondasz? Mi? – Lenézett az arcába, de a sötétben nem tudta kivenni a tekintetét. – Felelj nekem, Scarlett! – mondta, és újra megrázta. – Eressz, az ördög vigyen el! Most nincs idő magyarázkodásra. Cica biztosan itt van valahol, a

sötétben, egyedül. Eressz, Rhett«, majd később faggatózz. Ez most nem érdekes. – Scarlett megpróbált kiszabadulni, de a férfi erősebb volt nála. – Számomra nagyon is érdekes. – Durva és mohó volt a hangja. – Jó, jó. Akkor történt, amikor vitorlázni mentünk, és kitört a vihar. Emlékezhetsz. Amikor rádöbbentem, hogy terhes vagyok, olyan dühös voltam, amiért nem jöttél értem, hogy nem tudattam veled. Honnan tudhattam volna, hogy már Anne férje leszel, mire a gyerekről hírt kaphatsz? – Úristen – nyögött fel Rhett, és eleresztette Scarlettet. – Hol van? – kérdezte. – Meg kell találnunk. – Meg fogjuk találni, Rhett. Van egy lámpa az asztalon, az ajtó mellett. Gyújts gyufát, hogy megkereshessük. A gyufa sárga lángjánál meglelték és meggyújtották a rézlámpát. Rhett felemelte. – Hol keressük először? – Bárhol lehet. Kezdjük. – Scarlett sietve végigvezette az ebédlőn és a reggelizőszobán. – Cica – kiáltozta –, Cicamica, hol vagy? – Hangja erős volt, de nem hisztérikus. Nem akarta megijeszteni a kislányt. – Cica… – Colum! – sikoltotta Rosaleen Fitzpatrick. Kirohant Kennedy kocsmájából az angol katonák közé, félrelökdöste őket, és odaszaladt a széles utca közepén heverő Columhoz. – Ne lőjetek – kiáltotta egy tiszt. – Csak egy nő. Rosaleen térdre vetette magát, és Colum sebeire tette a kezét. – Ochón – jajongott. Előre-hátra ringatózva sírt. A lövöldözés abbamaradt; Mrs. Fitz gyásza tiszteletet parancsolt, és a férfiak elfordították a fejüket. Az asszony véres ujjakkal szelíden lezárta a halott szemeket, és kelta búcsúszavakat súgott Colum fülébe. Majd felragadta az izzó fáklyát, talpra ugrott, és meglengette, hogy újra lángra lobbanjon. Rettenetes volt az arca a fényben. Olyan gyorsan mozgott, hogy egyetlen lövést sem küldhettek utána, máris ott volt a szűk utca szájánál, mely a templomhoz vezetett. – Írországért és vértanújáért, Colum O'Haráért! – rikoltotta diadalmasan, azzal a fáklyát lóbálva berohant a fegyvertárba. Egy pillanatig csend volt. Azután a templom kőfala valósággal kirobbant az utcára, mint valami lángtorony, és fülsiketítő dörrenés hallatszott. Hirtelen a nappalinál is fényesebb lett az ég. – Jóságos Isten! – zihálta Scarlett. Alig kapott levegőt. Befogta a fülét, és szaladt, Cicának kiabálva, ahogy egyik robbanás követte a másikat, és lángra lobbant Ballyhara egész faluja. Felrohant a lépcsőn, Rhett mellette, azután végig a folyosón Cica szobájához. – Cica – kiáltotta Scarlett újra és újra, igyekezve kiszűrni a hangjából a félelmet. – Cica. – Az állatokat narancsos fény világította be a falon, a frissen vasalt terítőn teáskészlet, Cica ágya bevetve. – A konyha – mondta Scarlett –, imádja a konyhát. Le is szólhatunk oda. – Újra végigszáguldott a folyosón, Rhett a sarkában. Át a nappalin, a szakácskönyvek, számlakönyvek meg a lista között, amelyre azokat a barátait írta fel, akiket meg akart hívni az esküvőre. Ki az ajtón, rá a Mrs. Fitzpatrick szobájához vezető galériára. A közepén Scarlett megtorpant. Áthajolt a korláton. – Cicamica – szólt le halkan –, kérlek, felelj a mamának, ha ott vagy. Fontos, szívem. – Nyugodt volt a hangja. Narancsos fény ugrált a rézedényeken a falon, a tűzhely mellett. Vörös széndarabok izzottak a kandallóban. A hatalmas helyiség néma volt, tele árnyakkal. Scarlett erőltette fülétszemét. Már fordult volna el, amikor megszólalt egy nagyon vékony hangocska. – Cica füle fáj. – Jaj, Istenem, hála neked! – fohászkodott magában Scarlett. Most csak nyugodtan, csöndesen. – Tudom, kislányom, szörnyű nagy zaj volt. Fogd be szépen Cica fülét. Mindjárt lemegyek hozzád. Megvársz? – Higgadtan beszélt, mintha egyáltalán nem volna mitől félni. A korlát remegett a keze szorításától. – Igen. Scarlett intett. Rhett némán követte végig a galérián és ki az ajtón. Scarlett halkan becsukta. Aztán elfogta a remegés. -Úgy féltem. Hogy őt is elvitték, hogy valami baja esett. – Scarlett – mondta Rhett. – Sietnünk kell. Nézd! – A kocsifelhajtó fölötti nyitott ablakok a ház felé hullámzó fények, fáklyák egész erdejét fogták keretbe. – Szaladjunk! – mondta Scarlett. A tüzes ég narancsfényénél megpillantotta Rhett megbízható, erős arcát. Most már ránézhet, rátámaszkodhat a férfira. Cica biztonságban van. Rhett megfogta a karját és vezette. Lerohantak a lépcsőn, és át a báltermen. Tara tűz megvilágította hősei életszerűnek látszottak a fejük felett. A konyhaszárnyhoz vezető oszlopcsarnok szinte ragyogott a fényben, és már hallották is a

távoli, dühös ordítozást. Scarlett bevágta maguk mögött a konyhaajtót. – Segíts elreteszelni – zihálta. Rhett a helyére lökte a vasrudat. – Téged hogy hívnak? – kérdezte Cica. A tűzhely melletti homályból lépett elő. – Rhettnek. – A férfi torkát mintha gombóc tömte volna el. – Majd később összebarátkozhattok – mondta Scarlett. – Ki kell jutnunk az istállókhoz. A konyhakertbe vezet egy ajtó, de a kertnek magas a fala, és nem tudom, van-e ajtaja. Te tudod, Cica? – Megszökünk? – Igen, Cicamica, azok, akik azt a nagy zajt csinálták, bántani akarnak bennünket. – Kövekkel? – Nagyon nagy kövekkel. Rhett megkereste a konyhakertre nyíló ajtót, és kinézett. – Felemellek a vállamra, Scarlett, onnan már fel tudsz mászni a tetejére. Cicát pedig feladom. – Jó, de lehet, hogy van ajtó is. Cica, sietnünk kell. Van ajtó a kertfalban? – Igen. – Nagyszerű. Add a kezed a mamának, és menjünk. – Az istállókhoz? – Igen. Gyere, Cica. – Az alagúton hamarabb odaérünk. – Miféle alagúton? – Scarlett hangja most már el-elcsuklott. Rhett visszajött hozzájuk, és átölelte a vállát. – Amelyik a cselédszárnyhoz vezet. Az inasoknak azt kell használniuk, nehogy benézhessenek az ablakon, amikor reggelizünk. – Borzalmas – mondta Scarlett. – Ha tudtam volna… – Cica, kérlek, vezesd a mamádat és engem az alagúthoz -mondta Rhett. – Megengeded, hogy vigyelek, vagy inkább szaladsz? – Ha sietnünk kell, inkább vigyél. Nem tudok olyan gyorsan futni, mint ti. Rhett letérdelt, kitárta a karját, és a lánya engedelmesen belesétált. A férfi vigyázott, ne szorítsa meg nagyon, de egy kurta ölelést nem tudott megtagadni magától. – Fel a hátamra, Cica, és kapaszkodj a nyakamba. Mondd, hogy merre menjek. – A tűzhely mellett. Nyitva az ajtó. A mosogatókamráé. Az alagútra nyíló ajtó is nyitva van. Kinyitottam, hátha el kell majd szaladnom. Mama Dublinban volt. – Gyerünk, Scarlett, később is kisírhatod a szemed. Cica meg fogja menteni a nyomorult életünket. Magas, rácsos ablakai voltak az alagútnak. Alig volt valami világosság, de Rhett egyenletesen haladt, egyszer sem botlott meg. Behajlított karjai Cica térdét szorongatták. Ügetve ugráltatta a hátán, és a kislány sikított gyönyörűségében. Uram-atyám, az életünk forog veszélyben, ez meg lovacskát játszik! Scarlett azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Volt-e valaha is a világtörténelemben férfi, aki ennyire bolondja lett volna a gyerekeknek, mint Rhett Butler? A cselédszárnyról Cica átvezette őket egy ajtón az istállóudvarra. A lovak őrjöngtek félelmükben. Dobrokoltak, nyerítettek, az állásajtókat rugdosták. – Fogd Cicát, amíg kieresztem őket – mondta fojtottan Scarlett. Bart Morland története elevenen élt az emlékezetében. – Fogd inkább te. Majd én kieresztem őket. – Rhett Scarlett karjába adta Cicát. Scarlett visszahúzódott az alagút biztonságába. – Cicamica, itt tudsz maradni egy darabig, míg mama segít eloldozni a lovakat? – Igen. Egy darabig. Nem akarom, hogy Ree-nek baja essen. – Kiküldőm a legelőre. Bátor kislány vagy. – Igen – felelte Cica. Scarlett odafutott Rhetthez, és kieresztették az összes lovat, Üstökös és Félhold kivételével. – Szőrén fogjuk megülni őket – mondta Scarlett. – Hozom Cicát. – Észrevették, hogy a fáklyák már benn imbolyognak a házban. Hirtelen lánglétra szaladt fel az egyik függönyön. Scarlett az alagúthoz rohant, miközben Rhett a lovakat nyugtatta. Amikor Scarlett Cicával a karjaiban visszaért, a férfi már Üstökös hátán ült, egyik kezével Félhold sörényét markolva. – Add ide Cicát – mondta. Scarlett felnyújtotta neki a lányát, és felkapaszkodott Félhold hátára. – Cica, mutasd Rhettnek az utat a gázlóhoz. Pegeen felé indulunk, ahogy szoktunk, emlékszel? Aztán rátérhetünk az adamstowni útra, Trimnek. Nincs messze. A szállodában kapsz teát és süteményt.

De most ne piszmogj. Mutasd Rhettnek az utat. Én mögöttetek leszek. Induljunk. A toronynál megálltak. – Cica azt mondja, meg fog hívni bennünket a szobájába – jelentette ki Rhett. Széles válla fölött Scarlett látta, hogy lángok szöknek előttük az égnek. Adamstown is ég már. A menekülés útja el van vágva. Leugrott a lováról. – A nyomunkban vannak – mondta. Higgadt volt. Túl közel a veszély, nincs helye az idegességnek. – Ugorj le, Cica, és fel a létrán, mint egy kismajom. – Rhett-tel nekiugrasztották a lovakat a folyónak, és követték a kislányt. – Húzd fel a hágcsót. Akkor nem tudnak utánunk jönni – mondta Scarlett Rhettnek. – Viszont megtudják, hogy itt vagyunk – felelte a férfi. – Senkit se fogok fölereszteni; csak egyesével próbálkozhatnak. Csönd, már hallom is őket. Scarlett bekúszott Cica kamrácskájába, és magához ölelte a lányát. – Cica nem fél. – Pszt, drágám. A mama viszont szörnyen meg van ijedve. Cica szája elé tartott kézzel kuncogott. Egyre közeledtek a hangok és a fáklyák. Scarlett megismerte Joe O'Neill, a kovács hetvenkedő hangját. – Nem megmondtam hogy egy szálig leöljük az angolt, ha beteszik a lábukat Ballyharára? Láttátok a pofáját, amikor fölemeltem a karomat, mi? Ha van Istened, mondok neki, amit nem hiszek, akkor ajánld irgalmába a lelkedet, oszt belenyomtam a vastüskét, mint valami hízott kocába. – Scarlett befogta Cica fülét. Mennyire meg lehet rémülve ez az én bátor Cicamicám. Soha életében nem bújt így ide hozzám. Puhán belefújt Cica nyakába, aroon, aroon, és úgy ringatta ölében a gyermekét, mintha egy erős bölcső biztonságos oldalai volnának a karjai. Más hangok fojtották el O'Neill szájalását. – Az O'Hara úrnő átállt az angolok oldalára, nem megmondtam? … – De meg ám, Brendan, én bolond meg nem hittem… – Láttátok, hogy térdelt a vöröskabátos mellett? … – Meg se érdemli a golyót, aszondom, föl kell akasztani… – Égessük meg, égessük meg… – A váltott gyereket köll megégetni, azt a feketét, az hozta ránk a bajt, az varázsolta el az O'Hara úrnőt… – az átkozta meg a földeket… – az átkozta meg az esőt még a felhőben… – váltott gyerek… – váltott gyerek… – váltott gyerek… – Scarlett a lélegzetét is visszafojtotta. Olyan közel voltak a hangok, Olyan embertelenek, olyan vadállatian vonítók. Rhett árnyára nézett a sötétben, az ajtónyílásnál. Érezte ugrásra kész feszültségét. Bárkit meg tud ölni, aki felmászik a létrán, de mi lesz, ha belelőnek? Rhett. Jaj, vigyázz, Rhett. Scarletten végigbizsergett a boldogság. Rhett eljött érte. Szereti. A csőcselék a toronyhoz érve megállt. – A torony… a toronyban vannak! – Úgy üvöltöttek, akár a vadászkopók, amikor kimúlik a róka. Scarlett vére a fülében dobolt. Azután O'Neill hangja harsant át a többiekén. – …dehogyis, nem látjátok, hogy lóg a kötél? … – Az O'Hara úrnő ravasz, éppen így akar becsapni – szállt vitába egy másik, és mind kiabálni kezdtek. – Te menj föl, Denny, te fontad a kötelet, te tudod az erejét… – Úgy is van, nézd meg te, Dave Kennedy, a te ötleted volt… – A váltott gyerek itt szokott társalogni a kísértettel, azt mondják… – Itt lóg azóta is, a szeme nyitva, úgy fúródik az emberbe, mint a kés… – Öreganyám látta halottak napján, maga után húzta a kötelét, és amihez csak hozzáért, elszáradt, megfeketült… – A hideg futkároz a hátamon, én megyek is innen, erről a kísértettanyáról… – De ha mégis itt vannak, az O'Hara úrnő meg a váltott gyerek? Meg kell őket nyuvasztanunk, bosszút kell álljunk… – Och, a lassú éhhalál is van olyan jó, mint a megégetés. Tartsatok fáklyát ahhoz a kötélhez, legények. Ha le akarnak jönni, nyakukat szegik! Scarlett érezte a perzselt kötélszagot, és örömében majdnem felkiáltott. Megmenekültek! Most már senki sem tud feljönni. Holnap majd csinál új kötelet a takarókból, amiken ülnek. Vége. Hajnalban eljutnak majd valahogy Trimbe. Megmenekültek! Ajkába harapott, nehogy elnevesse magát, nehogy felkiáltson, nehogy kimondja Rhett nevét, hogy érezhesse végre a torkában, hallhassa a levegőben, hallja a férfi mély, magabiztos, nevető válaszát, hallja a hangját, amint kimondja az ő nevét. Nagy sokára eltávolodtak a hangok, a bakancsok dobogása elhalt. De Rhett még most sem szólalt meg. Odament hozzá és Cicához, és erős karjai közé szorította őket. Ennyi elég is volt. Scarlett a vállára hajtotta a fejét, és megnyugodott. Jóval később, amikor Cica elnehezült teste már mély alvást sejtetett, Scarlett lefektette és betakarta. Azután Rhett felé fordult. Nyaka köré fonta a karját, szájára tapasztotta az ajkát. – Szóval ilyen – suttogta reszketve, amikor a csók megszakadt. – Mr. Butler, maga megfojtja az embert. Néma nevetés rázta a férfi mellkasát. Gyengéden kibontakozott az ölelésből. – Menjünk odébb a

gyerektől. Beszélnünk kell. Halk szavaira Cica meg se moccant. Rhett gondosan köréje gyűrködte a takaró szélét. – Ide, Scarlett. – Kihátrált a fülkéből, és odament egy ablakhoz. Arcéle akár a karvalyé a tűz világította égen. Scarlett követte. Követte volna akár a világ végére. Csak a nevét kellett kimondania. Soha senki sem tudta úgy mondani a nevét, mint Rhett. – El tudunk menekülni – jelentette ki magabiztosan, amint a férfi mellé ért. – Van egy rejtett ösvény a boszorkány kunyhójánál. – Mi? – Nem igazi boszorkány, legalábbis nem hiszem, de nem is számít. Ő majd megmutatja az utat. Vagy Cica fog tudni egyet, hisz folyton az erdőben császkál. – Van egyáltalán bármi, amit Cica nem tud? – Nem tudja, hogy te vagy az apja. – Scarlett látta, hogy Rhett állán megrándulnak az izmok. – Egyszer még kékre-zöldre verlek, amiért nem szóltál róla. – Szóltam volna, de te lehetetlenné tetted! – vágott vissza Scarlett. – Épp akkor váltál el tőlem, amikor senkitől se szoktak, s mire észbe kaptam, már meg is nősültél újra. Mit tehettem volna? Ácsorogtam volna a kapud előtt, a kendőmbe bugyolált gyerekkel, mint valami megesett asszony? Hogy tehettél ilyet? Ronda dolog volt tőled, Rhett. – Tőlem? Amikor te csak úgy ukmukfukk eltűntél? Anyám halálra aggódta magát miattad, szó szerint belebetegedett, amíg Eulalie néni meg nem mondta neki, hogy Savannah-ban vagy. – De hát hagytam levelet! Semmi kincsért nem ijeszteném meg anyádat. Én szeretem Eleanor asszonyt. Rhett megfogta Scarlett állát, és maga felé fordította az arcát az ablakon beszűrődő kísérteties fényben. Hirtelen megcsókolta, majd átölelte és magához szorította. – Már megint – mondta. – Drága, heves vérű, önfejű, csodálatos, őrjítő Scarlettem, tudod, ugye, hogy ezen már átestünk egyszer? Észre nem vett jelzések, elszalasztott alkalmak, ostoba félreértések. Elegem van. Öreg vagyok én már ezekhez a drámákhoz. Belenevetett Scarlett kusza hajába. Scarlett lehunyta a szemét, és a férfi széles mellkasán nyugtatta a fejét. A torony biztonságában, Rhett ölelésének biztonságában végre megengedhetett magának egy kis fáradtságot, egy kis megkönnyebbülést. A kimerültség fényűző könnyei csorogtak az arcán, válla megereszkedett. Rhett szorosan magához vonta, és simogatta a hátát. Hosszú idő telt el, a férfi karja követelőzőn megfeszült rajta, és Scarlett érezte, hogy friss, pezsdítő energia kezd száguldozni az ereiben. Felemelte az arcát, és nem volt már se pihenés, se biztonság a vakító eksztázisban, ahogy a szájuk összeforrt. Ujjai Rhett sűrű haját szántották, belemarkolt, lehúzta a fejét, szája a száján, míg úgy érezte, mindjárt elalél, ugyanakkor új, eleven életerő tölti el. Az öröm boldog kiáltása csak azért nem tört elő a torkából, nehogy felébressze Cicát. Amikor csókjaik egyre mohóbbak lettek, Rhett elhúzódott. Elfehéredő bütykökkel szorította az ablak kopár kányát. – Egy férfi tűrőképességének is vannak határai, drágaságom – mondta zihálva –, és azt hiszem, a vizes homoknál csak a kőpadló kényelmetlenebb. – Mondd, hogy szeretsz – követelte Scarlett. Rhett elvigyorodott. – Honnan veszed? Azért járok át Írországba azokon a zötyögő-pöfögő, istenverte gőzhajókon, mert imádom az éghajlatot. Scarlett nevetett. Aztán két ököllel bokszolt bele a férfi vállába. – Mondd, hogy szeretsz. Rhett ujjai közé szorította a csuklóját. – Szeretlek, te ronda nyelvű hárpia. – Elkomorodott az arca. – És megölöm azt a fattyú Fentont, ha el akar venni tőlem. – Jaj, Rhett, ne légy buta. Még csak nem is kedvelem Luke Fentont. Undorító, halvérű szörnyeteg. Azért akartam hozzámenni, mert téged nem kaphattalak meg. – Rhett kétkedőn felvont szemöldöke arra kényszerítette, hogy folytassa. – Nem mondom, az is tetszett, hogy Londonban fogok lakni… meg hogy grófné leszek… meg hogy megfizethetek neki a sértegetésekért, azzal, hogy hozzámegyek, és Cicáé lesz minden vagyona. Rhett fekete szeme csillogott a jókedvtől. Megcsókolta Scarlett foglyul ejtett kezeit. – Úgy hiányoztál – mondta. Végigbeszélgették az éjszakát, egymás mellett ülve, a hideg kövön, összefűzött kezekkel. Rhett mindent tudni akart Cicáról, és Scarlett boldogan mesélt, boldogan leste, milyen büszke a férfi a lányára. – Vedd tudomásul, hogy magamba fogom bolondítani, jobban fog szeretni, mint téged – figyelmeztette Rhett. – Semmi esélyed – jelentette ki nyugodtan Scarlett. – Megértjük egymást, Cica és én, a

babusgatást, kényeztetést pedig utálja, úgyhogy ne fáradj. – No és mondjuk a rajongást? – Ahhoz már hozzá van szokva. Tőlem mindig megkapta. – Majd meglátjuk. Állítólag értek a nőkhöz. – De ő is a férfiakhoz. Nem telik bele egy hét, és az ujja köré csavar. Volt itt egy kisfiú, Billy Kelly… jaj, Rhett, tudod, mi történt? Ashley megnősült. Én voltam a házasságszerző. Elküdtem Billy anyját Atlantába… – Harriet Kelly története elvezetett a hírhez, hogy India Wilkes végre férjet fogott magának, az pedig ahhoz, hogy Rosemary még mindig hajadon. – És az is marad – mondta Rhett. – Dunmore Landingen van, rengeteg pénzt öl a rizsföldek helyrehozatalába, és egyre jobban hasonlít Julia Ashleyre. – Boldog? – Ragyog a boldogságtól. Személyesen pakolt volna be a bőröndömbe, ha azzal siettetheti a távozásomat. Scarlett szeme kérdezett. Igen, felelte Rhett, otthagyta Charlestont. Tévedés volt azt hinnie, hogy ott valaha is elégedett lehet. – Visszamegyek még. Charlestont sose feledheti el egészen egy charlestoni, de látogatóba megyek, nem örökre. – Pedig mindent megpróbált, igyekezett elhitetni magával, hogy szüksége van a család és a hagyomány biztosította nyugalomra. De a végén csak sajogni kezdtek a megnyesett szárnyak. Nem tudott röpülni. Nyűgözte a föld, az ősök, Szent Cecília, Charleston. Szereti Charlestont, nagyon szereti – szépségét, eleganciáját, illatos, sós szellőjét, bátorságát, ahogy a veszteséggel, a pusztulással szembenézett. De kevés volt. Neki kihívásra, kockázatra, blokádtörésre van szüksége. Scarlett csendesen felsóhajtott. Gyűlölte Charlestont, és biztos volt benne, hogy Cica is gyűlölné. Hála Istennek, hogy Rhett nem oda akarja vinni őket. Halkan Anne-ről kérdezett. Rhett sokáig hallgatott. Aztán megszólalt, szomorúsággal terhes hangon. – Jobbat érdemelt nálam, jobbat, mint amit az élettől kapott. Volt Anne-ben valami csendes bátorság, valami erő, ami minden úgynevezett hőst megszégyenítene… Én félőrült voltam akkoriban. Te elmentél, és senki se tudta, merre jársz. Azt hittem, engem akarsz büntetni, úgyhogy büntetésül s hogy bebizonyítsam, nem érdekel a távozásod, elváltam. Kész amputáció volt. Rhett a semmibe bámult. Scarlett várt. Szívből reméli, hogy sosem bántotta Anne-t, mondta Rhett. Kutat, kutat az emlékezetében, a lelkében, és hála Istennek, nem lel szándékos bántást. Anne túlságosan fiatal volt, túlságosan szerette őt, hogy észrevegye: gyengédsége és ragaszkodása egy férfi szerelmének az árnyéka csupán. Ő, Rhett sose fogja már megtudni, mennyire hibáztassa magát, amiért elvette. Anne boldog volt. A világ egyik nagy igazságtalansága, milyen kevéssel és milyen könnyen boldoggá lehet tenni az ártatlanokat, a jókat. Scarlett a vállára fektette a fejét. – Nem kevés az, boldoggá tenni valakit – mondta. – Én se tudtam, amíg Cica meg nem született. Sok mindent nem tudtam. Tőle tanultam meg valahogy. Rhett a fejéhez hajtotta az arcát. – Megváltoztál, Scarlett. Felnőttél. Újra meg kell hogy ismerjelek, tetőtől talpig. – Én meg egyszerűen meg kell ismerjelek, pont. Sosem ismertelek ki, amikor együtt voltunk sem. De most másként lesz, megígérem. – Csak ne nagyon erőlködj, mert még belepusztulok. – Rhett nevetve csókolta meg a homlokát. – Elegem van belőle, hogy folyton kinevetsz, Rhett Butler… nem, nem is igaz. Élvezem, bár megőrjít. – Beleszimatolt a levegőbe. – Esik. Legalább eloltja a tüzeket. Ha feljön a nap, meglátjuk, maradt-e valami. Próbáljunk meg aludni. Néhány óra, és rengeteg lesz a dolgunk. – Elfészkelte a fejét Rhett nyakában, és ásított. Már aludt, amikor Rhett fölemelte, a karjaiba vette, mint Cicát az előbb, és leült vele a padlóra. A szelíd ír eső puha csendfüggönyt vont a vén kőtorony köré. Napkeltekor Scarlett összerezzent és felébredt. Amint kinyitotta a szemét, Rhett borostás arcát, karikás szemét pillantotta meg elsőnek, és elégedetten elmosolyodott. Azután halk nyögéssel nyújtózott egyet. – Minden tagom fáj – panaszkodott. Összeráncolta a homlokát. – Azonkívül éhén halok. – Következetesség, asszony a neved – morogta Rhett. – Kelj fel, szerelmem, mert eltörik alattad a lábam. Lábujjhegyen odalopóztak Cica búvóhelyéhez. Sötét volt, de a halk horkolást hallották. – Ha a hátára fordul, nyitott szájjal alszik – súgta Scarlett.

– Nagy tehetségű gyermek – mondta Rhett. Scarlett magába fojtotta a nevetést. Kézen fogta Rhettet, és odavonta egy ablakhoz. Kijózanító látvány fogadta őket. Fekete füstujjak nyúltak fel mindenfelé, piszkos nyomokat hagyva az ég finom rózsaszínén. Scarlett szeme megtelt könnyel. Rhett átölelte a vállát. – Felépítjük újra, szerelmem. Scarlett kipislogta szeméből a könnyeket. – Nem, Rhett, nem akarom. Cica nincs biztonságban Ballyharán, és azt hiszem, én sem. A birtokot nem adom el, az O'Hara-föld, nem eresztem ki a kezemből. De nem akarok új Nagy Házat, se másik falut. A rokonaim majd találnak parasztokat, akik megművelik a földet. Minden lövöldözés és gyújtogatás dacára az írek imádják a földet. Papa szokta mondani, hogy az ír férfinak a föld a szülőanyja. De én már nem tartozom ide. Talán sosem is tartoztam, hisz akkor nem szaladgáltam volna annyit Dublinba, vendégségekbe, vadászatokra… Nem is tudom, hova tartozom én, Rhett. Már akkor sem érzem otthon magam, ha Tarára megyek. Scarlett megrökönyödésére Rhett nevetett, boldogan, önfeledten. – Hozzám tartozol, Scarlett, még most sem fogtad föl? Mi ketten pedig a világhoz tartozunk, a kerek világhoz. Nem vagyunk mi otthon ülő népek. Kalandorok vagyunk, kalózok, blokádtörők. Kihívás nélkül fél élet az élet. Akárhová mehetünk, ha együtt vagyunk, minden a miénk. De mi nem vagyunk semmié és senkié, drágaságom. Másnak való az ilyesmi, nem nekünk. Lenézett Scarlettre, és szája szöglete megrándult a nevetéstől. – Új közös életünk első reggelén mondd meg nekem az igazat, Scarlett. Teljes szíveddel szeretsz-e, vagy egyszerűen csak azért kívántál, mert nem kaphattál meg? – Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget, Rhett? Teljes szívemmel szeretlek, és szeretni foglak mindhalálig. Scarlett pillanatnyi tétovázása e válasz előtt oly kurta volt, hogy csak Rhett hallotta meg. Hátravetett fejjel, harsogva nevetett. – Imádott egyetlenem – mondta –, látom már, hogy sose lesz unalmas az életünk. Alig várom, hogy nekivágjunk. Apró, szutykos kéz rángatta meg a nadrágszárát. Rhett lenézett. – Cica veletek megy – mondta a lánya. Rhett felkapta, felültette a vállára, szeme ragyogott a meghatottságtól. – Készen áll, Mrs. Butler? – kérdezte Scarlettet. – Várnak ránk a blokádok. Cica vidáman nevetett. Scarlettre nézett, és a szeme úgy csillogott, mint amikor titkot készült megosztani vele. – A régi kötélhágcsó itt van a takaróm alatt, mama. Grainne mondta, hogy tegyem csak el. TARTALOM 1 Sötétben II Magas tét III Új élet IV A torony