Aimee Molloy - A Mintaanya.pdf

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aimee M olloy: The Perfect M other HarperCollins Publishers, New York, 2018 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Turcsányi Jakab Könyvterv: Szabó Vince | M alum Stúdió Tördelte: Gelányi M ariann Copyright © 2018 by Aimee M olloy Hungarian translation © Turcsányi Jakab, 2018 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2018 M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-760-3 Kiadja a Gabo Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Marknak

Három vak egér, három vak egér, Nézd csak, hogy szalad, nézd csak, hogy szalad!

PR OLÓGUS ANYÁK NAPJA MÁJUS 14.

Joshua. Lázasan ébredek. Eső rezgeti a tetőablakot a fejem felett, és a lepedőt pókként bejáró kezem eszembe juttatja, hogy egyedül vagyok. Lehunyom a szemem, és sikerül visszaaludnom, amíg egy átható, váratlan fájdalom újra fel nem riaszt. Minden reggel rossz érzéssel ébredek, amióta elment, de tudom, hogy ez most más. Nem stimmel valami. Fáj a mozgás, kimászom az ágyból, a padlón kúszom, ami szemcsés a homoktól és a portól. A nappaliban megtalálom a telefonom, de nem tudok kit felhívni. Ő az egyetlen, akivel beszélni szeretnék. El kell mondanom neki, mi történik, hallanom kell, hogy azt feleli, minden rendben lesz. Emlékeztetnem kell, csak még egyszer, hogy mennyire szeretem. De nem fogja felvenni. Vagy, ami még rosszabb, azt sziszegi a telefonba, hogy ezt nem tűri tovább, és figyelmeztet, hogy ha még egyszer felhívom, akkor… Olyan fájdalom hasít a hátamba, hogy alig kapok levegőt. Várom, hogy elmúljon, várom a megígért pillanatnyi enyhülést, de nem jön. Ez nem az, amit a könyvekben írnak, nem olyan, ami az orvos szerint várható. Azt mondták, hogy fokozatos lesz. Hogy tudni fogom, mit kell tennem. Lesz időm. Felülök a garázsvásáron vett jógalabdára. Itthon maradok, amíg csak lehet, hogy megússzam a gépeket, a gyógyszereket és mindazt, amit bevetnek a kórházban, hogy megszülessen a baba, mielőtt a test készen áll.

Még nem állok készen. Még két hetem van hátra, és nem állok készen. A telefonra fókuszálok. Nem az ő számát hívom, hanem a dúláét – egy Albany nevű piercinges nőét, akivel mindössze kétszer találkoztam. Szülésnél segédkezem, nem tudok hívást fogadni. Amennyiben… Bemászom a laptoppal a fürdőszobába, és egy benedvesített konyharuhával a nyakamban leülök a hideg kőre, a fiamtól kidomborodó hasamra támasztva a vékony laptopot. Megnyitom az emaileket, és belekezdek egy új üzenet írásába a Májusi Anyáknak. Azon tűnődöm, normális-e ez. Remeg a kezem gépelés közben. Hányingerem van. Erős a fájdalom. Túl gyorsan történik. Nem fognak válaszolni. Vacsorázni mentek, enni valami fűszereset, hogy siettessék a saját vajúdásukat, lopva beleisznak a férjük sörébe, együtt töltenek egy nyugodt estét, amiről a tapasztalt anyák elmondták, hogy soha többé nem lesz benne részünk. Csak reggel fogják elolvasni az e-mailemet. Hangjelzés, új üzenetem jött. Drága Francie. Kezdődik, írja. Mérd az összehúzódásokat, és kérd meg a férjed, hogy gyakoroljon nyomást hátul a derekadra. Hogy megy, ezt Nell kérdezi. Húsz perc telt el. Érzed még? Oldalt dőlök. Nehéz így gépelni. Igen. Minden elsötétül, és amikor visszatér a fény – tíz perc múlva, egy óra múlva, fogalmam sincs –, tompa lüktetést érzek a fejemben, és egy púp van a homlokomon. Visszamászom a nappaliba, zajt hallok, egy állat üvölt, de aztán rájövök, hogy belőlem jön az a hang. Joshua. Elvergődöm a kanapéhoz, és a párnáknak döntöm a fejem. Benyúlok a lábam közé. Vér. Vékony esőkabátot veszek a hálóingemre. Valahogy leereszkedem a lépcsőn. Miért nem készítettem össze a táskát? A Májusi Anyák megírták, hogy mit kell bepakolni, de az én táskám még mindig ott áll üresen a hálószobai gardróbban. Nincs benne az iPod a relaxáló zenével, sem a

kókuszvíz, sem a borsmentaolaj a hányinger ellen. Sőt a szülési tervem kinyomtatott példánya sem. Átfogom alulról a hasam, miközben a bérautó érkezésére várok egy utcalámpa alatt, bemászom a ragacsos hátsó ülésre, próbálok nem tudomást venni a sofőr zaklatott arckifejezéséről. Elfeledkeztem a baba hazavivős ruháiról. A kórházban az ötödik emeleti betegirányítóba küldenek, és azt mondják, várjak. – Kérem – szólítom meg végül a nőt a pult mögött –, nagyon fázom és szédülök. Idehívná az orvosomat? Az orvosom nem ügyel ma este. Egy másik doktornő van itt, akivel még soha nem találkoztam. Félelem lesz úrrá rajtam, amikor leülök a zöld műanyag székre; elkezd folyni belőlem valami, aminek olyan a szaga, mint a földnek, mint a sárnak a hátsó udvarunkon, ahol hatéves koromban kukacokat kerestünk az anyámmal. Kimegyek a folyosóra, elszántan, hogy mozogni fogok, tartani magam, és látom magam előtt az arcát, amikor megmondtam neki. Dühös volt, azt állította, hogy átvertem. Követelte, hogy szabaduljak meg a magzattól. Ez mindent tönkre fog tenni, mondta. A házasságomat. A jó híremet. Nem teheted ezt velem! Nem fogom hagyni. Nem mondtam el neki, hogy már láttam a szívverés villogó zöld pontját, hallottam a ritmusát (gyorsan pörgő ugrókötél) a mennyezeti hangszórókból. Nem mondtam el neki, hogy még soha semmit nem akartam úgy, mint ezt a babát. Két erős kéz felemel a padlóról. Grace. Ez áll a kitűzőjén. Grace átfogva a derekamat bevezet egy szobába, és azt mondja, feküdjek az ágyra. Küzdök. Nem akarok ágyba feküdni. Tudni akarom, hogy jól van-e a baba. Azt akarom, hogy szűnjön meg a fájdalom. – Epidurális érzéstelenítést kérek – mondom. – Sajnálom – feleli Grace. – Már késő. Megragadom a kezét, érdes a sok szappantól és a kórházi víztől. – Nem, nem. Túl késő?

– Az epidurálishoz. – Azt hiszem, lépteket hallok a folyosón, a szobám felé sietnek. Azt hiszem, a nevemen szólít. Megadom magam, és lefekszem. Ő az. Joshua, ő szólít a sötétségen át. Megjött az orvos. Beszél hozzám, valamit a bicepszem köré tekernek, ügyesen tűt szúrnak a bőröm alá, a könyökhajlatomban, mint a korcsolya éle a jégen. Megkérdezik, ki kísért el, hol van a férjem. Forog velem a szoba, érzem a szagot. A belőlem szivárgó folyadékét. Akár a föld és a sár. Meghasadnak a csontjaim. Lángolok. Ez így nem lesz jó. Érzem a nyomást. Érzem a tüzet. Érzem a testem, a babát, kettétörök. Becsukom a szemem. Nyomok.

ELSŐ FEJEZET

TIZENNÉGY HÓNAP MÚLVA

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM : Július 4. TÁRGY: Mai tanács TIZENNÉGY HÓNAPOS A TOTYOGÓD Az ünnep tiszteletére a mai tanács a függetlenségről szól. Észrevetted, hogy az eddig félelmet nem ismerő kissrác egyszerre mindentől fél, ha nem vagy a közelben? A szomszéd imádnivaló kutyája ijesztő ragadozó lesz. Az árnyék a mennyezeten kar nélküli dzsinn. Normális, hogy a totyogó elkezdi érzékelni a veszélyt a világában, és neked az a dolgod, hogy segíts neki eligazodni a félelmek között, tudatosítani benne, hogy biztonságban van, és még ha nem látja is, a mama mindig ott lesz, hogy védelmezze, bármi áron. CÍMZETT:

Hogy szalad az idő! Legalábbis ezt mondogatják az emberek; idegenek a hasunkra teszik a kezüket, mondván, jól élvezzük ki ezt az időt, mert egy szempillantás alatt vége lesz. Mire észbe kapnánk, a gyerek már jár, beszél, elhagy bennünket. Négyszáztizenegy nap telt el, és egyáltalán nem múlt gyorsan az idő. Megpróbálom elképzelni, mit mondana dr. H. Néha becsukom a szemem, és látom magam a rendelőjében, mindjárt lejár az időm, a következő páciens már tűkön ül a várószobában. Hajlamos rágódni a dolgokon, mondja nekem. De

érdekes módon sohasem az élete pozitív vonatkozásain. Foglalkozzunk ezekkel! A pozitív dolgokkal. Az anyám arca, milyen békésnek is tűnt időnként, amikor csak kettesben voltunk a kocsiban, elintézendők után járva; úton a tóhoz. Reggelenként a fény. Érezni az esőt. Azok a lusta tavaszi délutánok, ücsörögve a parkban, a baba cigánykerekezett bennem, a megdagadt lábam mint ütődött barack a szandál szorításában. Még azelőtt, hogy jöttek a bajok, amikor Midas még nem vált Midas Bébivé, mindenki végső ügyévé, amikor még csak az egyik újszülött fiúcska volt a sok közül Brooklynban, akiből tizenkettő egy tucat, semmivel sem jobban vagy kevésbé különleges, mint más babák a fényes jövőjükkel és a sajátságos nevükkel egy Májusi Anyák-találkozó belső körében. A Májusi Anyák. A mamicsoportom. Sohasem tetszett ez az elnevezés. Mami. Olyan terhelt, olyan ideologikus. Mi nem voltunk mamik. Anyák voltunk. Emberek. Nők, akiknek történetesen hasonló időpontra esett az ovulációjuk, és aztán ugyanabban a hónapban szültek. Idegenek, akik – a kisbabájuk érdekében, a józan eszük érdekében – úgy döntöttek, hogy barátok lesznek. A Village weboldalán iratkoztunk fel – „a brooklyni szülők legértékesebb erőforrása” –, e-mailekben ismerkedtünk meg egymással, hónapokkal azelőtt, hogy személyesen találkoztunk, jóval a szülés előtt, boncolgattuk az új szerepünket az életben, olyan részletekbe menően, amelyeket a valóságos barátaink nem toleráltak volna. Hogyan jöttünk rá, hogy teherbe estünk. Milyen ravasz módon mondtuk el az anyánknak. Babanév ötleteket cseréltünk, megosztottuk a medencefenékkel kapcsolatos aggodalmainkat. Francie volt az, aki felvetette, hogy személyesen is találkozzunk, a tavasz első napján, így mindannyian elvonszoltuk magunkat a parkba azon a márciusi délelőttön, cipelve a harmadik trimeszteres hasunkat. Ültünk az

árnyékban, a levegőben a frissen éledt fű illata, és örültünk az együttlétnek, annak, hogy végre arcokat társíthatunk a nevekhez. Rendszeresítettük a találkozókat, ugyanarra a szülés-előkészítőre, elsősegély-tanfolyamra iratkoztunk be, egymás mellett hajladoztunk ugyanabban a jógastúdióban. Aztán májusban, a várakozásoknak megfelelően, elkezdtek világra jönni a babák, és Brooklyn emberemlékezet óta legforróbb nyara várt rájuk. Megcsináltad! – írtuk válaszul a legújabb szülés hírére, és tapasztalt nagyanyókként búgtunk a kék és rózsaszín kórházi takaróba bugyolált csöppség csatolt fotója láttán. Az a pofi! Isten hozott, picike! Egyesek a csoportból hetekig nem érezték biztonságosnak elhagyni a házat, míg mások alig várták, hogy összejöjjünk, és megmutassuk egymásnak a babákat. (Még olyan újak voltak a számunkra, hogy nem a nevükön utaltunk rájuk – nem mint Midas, Will, Poppy, hanem csak a „baba”.) Aki nem aggódott a karrierje miatt, az néhány hónapra szabadságolta magát, így hetente kétszer találkoztunk, mindig a parkban, rendszerint a baseballpálya melletti fűzfa alatt, ha volt köztünk olyan szerencsés, aki elsőnek ért oda, és le tudta stoppolni a helyet. Az elején sokat változott a csoport. Új emberek jöttek, míg mások, akikkel összeismerkedtem, eltűntek – a mamicsoport-szkeptikusok, az idősebb anyák, akik nem bírták a kollektív szorongást, vagy azok, akik Maplewood és Westchester drága kertvárosába költöztek. De a három törzstag megjelenésére mindig számíthattam. Először is Francie. Ha volt a csoportunknak üdvöskéje, aki vidám jelmezt öltve háromszoros hurrát kiáltat velünk az anyaságra, hát ő volt az. A mindenki kedvét kereső, semmit el nem szúró, reménnyel és dús szénhidráttal töltött déli lány. Aztán Colette, mindenki lányszerelme, bizalmas barátja. A csinoska, a gesztenyebarna samponreklám-hajával, a Coloradóból hozott

könnyedségével és a természetes otthonszüléssel – a tökéletes nő, porcukorral megszórva. És végül Nell: brit, hidegvérű, nem kér a könyvekből és a szaktanácsokból. Csak bízz az ösztöneidben. Ezt igazán nem kéne. (Igazán nem kéne bekapnom azt a csokoládés muffint. Azt a csipszet. Azt a harmadik gintonikot.) De mindig volt valami Nell körül, valami más is a pikáns felszín alatt, amit már az első nap kiszúrtam: hozzám hasonlóan neki is volt egy titka. Sosem akartam törzstag lenni, de olyan gyakran mentem, ahogy csak tudtam, kezdetben az állapotos testemet vonszolva, majd a babakocsit tolva le a dombon, a parkba. Ültem a takarómon, a babakocsi leállítva a többi mellé a háromszögletű árnyékfoltokban a fűzfa alatt, lassan elkókadva, miközben hallgattam a gyereknevelésről táplált nézeteiket vagy azt, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Kizárólag szoptatás. Mindig figyelni az álmosság jeleire. Minden adandó alkalommal hordozni a babát, mintha egy különleges darabbal tüntetnénk, amelyért egy vagyont adtunk ki a Bloomingdale’sben. Nem csoda, hogy végül elkezdtem utálni őket. Mégis, ki bírja elviselni az ilyen szintű magabiztosságot? Végighallgatni az ítélkezést? Mi van, ha nem tudsz megfelelni nekik? Ha nem szoptatsz? Mert például nincs elég tejed, hiába tömöd magadba a kínai csodaszereket, hiába próbálkozol a pumpás fejéssel órákon át késő éjszaka? Mi van, ha lever a kimerültség, és hiába nem kíméltél időt és pénzt, hogy elsajátítsd az álmosság jeleinek felismerését? Mi van, ha egyszerűen nincs energiád harapnivalót vinni a közösbe? Colette hozta a muffinokat. Minden egyes alkalommal – huszonnégy minimuffint egy drága pékségből, amely nemrég nyílt meg a tapasbisztró helyén. Kinyitotta a papírdobozt, és körbekínálta, a kisbabák teste fölött. – Winnie, Nell, Scarlett, vegyetek – mondta. – Mennyei! Sokan udvariasan visszautasították, arra hivatkozva, mennyi súlyt kell még leadniuk, elővették a sárgarépa szeleteket és az almagerezdeket, de én nem. Az én hasam már olyan lapos és feszes

volt, mint a terhesség előtt. Hála érte az anyámnak. Jó gének – ezt szokták rólam mondani az emberek. Arról beszélnek, hogy magas és vékony vagyok, az arcom csaknem szimmetrikus. Arról nem beszélnek, hogy milyen géneket örököltem még. Azokról, amelyeket nem az ugyanilyen szimmetrikus anyámnak, hanem a kivételesen bipoláris apámnak köszönhetek. Joshua génjei sem jobbak. Néha beszéltem vele erről, megkérdeztem, nem aggasztja-e a DNS, amelyet nehéz munkával kell legyőznie. A saját őrült apjára értettem: a zseniális orvosra, aki olyan barátságos és elbűvölő volt a betegeivel. És erőszakos alkoholista a zárt ajtók mögött. De Joshua nem szerette, amikor az apjáról beszéltem, ezért megtanultam hallgatni róla. Mindezt – a génjeim, Joshua, az apja – természetesen nem hoztam szóba a Májusi Anyák előtt. Nem mondtam el nekik, milyen nehéz minden Joshua nélkül. Hogy mennyire szeretem. Hogy feladnék mindent – mindent –, csak újra vele lehessek. Akár csak egyetlen éjszakára. Nem mondhattam el nekik. Nem mondhattam el senkinek. Még dr. H., a felülmúlhatatlan pszichiáter sem tudhatta, aki akkor zárta be a rendelőjét, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy a Nyugati partra utazzon a feleségével és a három gyerekével. Nem volt senki más, akihez fordulhattam, ezért igen, kezdetben eljártam a találkozókra, remélve, hogy az anyaság közös tapasztalata segíthet eloszlatni annak az első néhány hónapnak a sötétségét, amelyről mindenki állította, hogy az a legnehezebb. Később könnyebb lesz, írták a szakemberek. Adj magadnak időt! Hát, nem lett könnyebb. Engem hibáztatnak a július negyedike estéjén történtekért. De nem telik el úgy nap, hogy ne emlékeztetném magam az igazságra. Nem az én hibám. Az övék. Miattuk tűnt el Midas, és én mindent elveszítettem. Még most, egy év elteltével is egyedül ülök ebben a börtöncellában, babrálom a

kemény, szabálytalan sebhelyet az alhasamon, azon gondolkodva, mennyire másként alakulhattak volna a dolgok, ha ők nincsenek. Ha nem iratkoztam volna fel a csoportba. Ha egy másik dátumot, egy másik bárt választanak, vagy valaki más, és nem Alma lett volna a bébiszitter aznap este. Ha nincs az a dolog a telefonnal. Bárcsak Nell akkori mondata – égnek fordította a fejét, és a nap elnyelte az arcvonásait – ne lett volna önbeteljesítő jóslat: Rossz dolgok történnek az ilyen hőségben.

M ÁSOD IK FEJEZET EGY ÉVVEL KORÁBBAN

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Június 30. TÁRGY: Mai tanács 47 NAPOS A PICI Legtöbben belejöttetek a szoptatásba az utóbbi hat hétben, de azoknak, akik még küszködnek – ne adjátok fel! Az anyatej messze a legjobb, amit a babának adhattok. Ha bármilyen nehézség támad, figyeljetek oda az étrendetekre. A tejtermék, a glutén és a koffein csökkentheti a tejtermelődést. És ha fájdalmas vagy kényelmetlen a dolog, megfontolandó igénybe venni egy szoptatási tanácsadót, aki segít megoldani a problémát. Minden fillért megér, amit erre költötök. CÍMZETT:

– Mit akar az jelenteni, hogy rossz dolgok történnek az ilyen hőségben? – kérdezi Francie; göndör fürtök a nyaka körül, nyugtalan az arckifejezése. Nell elhajt egy legyet az újsággal, amellyel legyezi magát. – Harminc fok van – mondja. – Brooklynban. Júniusban. Délelőtt tízkor. – És? – És lehet, hogy ez Texasban normális… – Én Tennessee-ből való vagyok. – …de itt nem normális. A forró szél megemeli a takaró szélét, és Francie fiának az arcára borítja. – Hát, nem kéne ilyeneket mondanod – teszi hozzá Francie, a

vállára vonva a picit. – Babonás vagyok. Nell leteszi az újságot, és kicipzárazza a pelenkástáskát. – Sebastian is ezt mondja. Ő Haitin nőtt fel. Ott jobban megszokták, hogy odafigyeljenek a bolygóra, mint mi, amerikaiak, hogy úgy mondjam. Francie felvonja a szemöldökét. – De te brit vagy. – Minden rendben arrafelé? – szól oda Colette Scarlettnek, aki az alvó csöppségek babakocsijai között áll az árnyékban. Scarlett a babakocsija fogantyújához kötözi egy vékony vászontakaró sarkait, majd visszatér a körünkbe. – Azt hittem, hogy felébredt – mondja. Újra elfoglalja a helyét Francie mellett, és kivesz egy üveg kézfertőtlenítőt a táskájából. – Hosszú éjszakánk volt, ezért azt kérem, senki ne menjen a közelébe. Miből maradtam ki? – A jelek szerint vége lesz a világnak – feleli Francie, leszopogatva a csokoládét egy perecről: ez az egyetlen kényeztetés, amit megenged magának. – Így igaz – mondja Nell. – De van ellenszerem. – És kiemel egy üveg bort a pelenkászacskóból. – Bort hoztál? – Colette mosolyog, kontyba tekeri a haját, míg Nell lecsavarja a kupakot. – Nem is akármilyen bort. A legjobb vinho verde, amit tizenkét dollárért kapni lehet reggel fél tízkor. – Kitölt öt centet a pelenkák közül kivett műanyag pohárba, és odanyújtja Colette-nek. – Idd meg gyorsan! Elég meleg. – Én nem kérek – mondja Yuko, aki a takaró mentén körözve ugráltatja a lányát a mellkasán. – Jógára megyek. – Én sem – mondja Francie. – Szoptatok. – Lószart – mondja Nell. – Mindannyian szoptatunk. – Felemeli a kezét, hogy megmagyarázza. – Kivéve, aki nem. Van, aki hazamegy, behúzza a függönyt, és titokban előveszi a tápszert. Nincs ezzel semmi baj. Ahogy egy kis borral sincs.

– A könyvek nem ezt írják – közli Francie. Nell a szemét forgatja. – Francie, állj le a propaganda olvasásával! Nem árt. Angliában a legtöbb barátom ivott egy keveset, végig a terhesség alatt. Colette odabólintva Francie-nek megerősíti. – Igyál egyet, ha jólesik. Nem lesz tőle baja Willnek. – Tényleg? – Francie Nellre néz. – Oké, rendben. De csak egy kicsit. – Én is. Hogy megünnepeljem – mondja Scarlett a következő pohárért nyúlva. – Említettem már? Közel vagyunk egy házvásárláshoz, Westchesterben. Francie felnyög. – Te is? Miért költözik egyszerre mindenki a kertvárosba? – Én szívesebben költöznék messzebb az államban, de Férjuram Professzor most kapott kinevezést a Columbián, és városközelben kell maradnunk. Scarlett végigpillant a csoporton. – Nem sértésnek szánom, tudom, hogy sokan szeretik, de én nem tudom elképzelni, hogy ebben a városban neveljek gyereket. A baba megszületése óta mást sem látok, mint a mocskot. Azt szeretném, ha tiszta levegőn és fák között élne. – Én nem – mondja Nell. – Én mocsokban szeretném felnevelni a gyerekem. Francie belekortyol a borába. – Bárcsak megengedhetnénk magunknak, hogy Westchesterbe költözzünk! – Winnie? – kérdezi Nell. – Bort? Winnie a messzeségbe bámul, egy fiatal párt figyel, akik frizbit dobálnak egymásnak a tágas réten, és egy border collie rohangál köztük szédülten. Nem hallotta meg Nellt. – Winnie, szívem, térj vissza hozzánk! – Bocs – mondja Winnie Nellre mosolyogva, aztán Midasra pillant, aki fülére tett kézzel mocorogni kezd az anyja térdhajlatában. – Mit kérdeztél?

Nell felé nyújt egy poharat. – Kérsz egy kis bort? Winnie a mellkasára vonja Midast, és Nellre néz, a szája a baba fekete hajában. – Nem. Nem kéne. – Miért nem? – Nem mindig bírom az alkoholt. – Mi bajotok van? – Nell belezúdít egy adag bort a poharába, és visszacsavarja a kupakot. Nagy kolibritetoválás – leheletfinom, pasztellszínű – bukkan elő a felcsúszó fekete ruhaujj alól. Iszik egy kortyot. – Anyám, ez bűnrossz! Figyeljetek! Tegnap elmentem meginni egy kávét a baba nélkül. Egy nő ránézett a hasamra, gratulált, és megkérdezte, mikorra várom. – Micsoda szemétség – mondja Yuko. – Mit válaszoltál neki? Nell nevet. – November. Francie Winnie-re néz, aki megint kibámul a rétre, és merev az arca. – Jól vagy? – Jól. – A füle mögé igazít egy hajtincset. – Csak megvisel ez a hőség. – Ha már szóba jött, nem beszélhetnénk meg más találkahelyet? – kérdezi Yuko, lefektetve a fiát a takaróra és tiszta pelenka után kotorászva a táskájában. – Ennél csak melegebb lesz. Itt elolvadnak a babák. – Mehetnénk a könyvtárba – javasolja Francie. – Van egy üres szobájuk hátul, amit lefoglalhatunk. – Hát ez elég rémesen hangzik – mondja Nell. – Járt már valamelyikőtök abban az új sörkertben, a nagy játszótér mellett? – kérdezi Colette. – Egyik nap elmentünk Charlie-val, és volt ott néhány mamicsoport kicsikkel. Időnként elnézhetnénk mi is. Összejönnénk egy ebédre. – És sangriára – teszi hozzá Nell felcsillanó szemmel. – Még jobb lenne este odamenni. A babák nélkül. – A babák nélkül? – kérdezi Francie.

– Igen. Jövő héten visszaállok a munkába. Mit nem adnék egy kis szórakozásért, amíg megtehetem. – Nekem ez annyira nem… – feleli Francie. – Miért nem? – Még csak hathetes a baba. – És? – És nem túl kicsi ahhoz, hogy magára hagyjam? Esténként amúgy is a legzűrösebb. Akkor kell a legsűrűbben etetni. – Bízd rá a férjedre – mondja Scarlett. – Fontos, hogy ezekben az első hónapokban kialakuljon a kapcsolat. – A férjemre? – kérdez vissza Francie összevont szemöldökkel. – Igen – mondja Nell. – Ismered Lowellt, nem? Ő az a férfi, akinek az ejakulátuma nemzette a babátokat. Francie megrándul. – Nell! Pfúj! – Winnie-re néz. – Te elmennél? Winnie beteszi Midast a hordozóba a mellkasán, és megigazítja a takaróját. – Nem biztos. – Ugyan már – mondja Colette. – Jót tenne nekünk kicsit elszabadulni a babától. Winnie feláll, a rózsaszín nyári ruhája legördül a bokájáig. – Midasnak még nincs bébiszittere. – Mi van a… – Francba! – mondja Winnie a vékony ezüstórára pillantva a csuklóján. – Elszaladt az idő. Rohannom kell. – Hová mész? – kérdezi Francie. Winnie feltesz egy nagy napszemüveget és egy széles karimájú vászonkalapot, ami árnyékot vet az arcára és a vállára. – Kismillió elintéznivalóm van. Viszlát, legközelebb. Mindenki követi a szemével Winnie-t, ahogy átvág a réten, felmegy a dombon, fekete haja leengedve a válla körül, a ruha repked a sarkánál. Amikor eltűnik a boltív alatt, Francie felsóhajt. – Sajnálom Winnie-t. Nell nevet. – Sajnálod Winnie-t? Miért, mert olyan istenien néz ki? Vagy azért, mert olyan vékony?

– Egyedülálló anya. Colette kiissza a borát. – Mi? Honnan tudod? – Elmondta nekem. – Ugye csak viccelsz? Mikor? – Pár napja. Beugrottam a Spotba a légkondicionálás miatt, meg egy fagyiért. Will hisztizni kezdett, miközben sorban álltam. Kész voltam, és akkor megjelent Winnie. Midas aludt a babakocsiban, ő meg átvette Willt, és a mellkasára tette. Azonnal lenyugodott. Nellnek összeszűkül a szeme. – Tudtam, hogy varázslat van azokban a cicikben. Nekem is elég volt időnként rájuk néznem, hogy lenyugodjak. – Kicsit elbeszélgettünk. Kellemes volt. Ő olyan csendes, nem? De akkor elmondta, hogy egyedülálló. – Csak úgy elmondta? – kérdezi Nell. – Igen, fogjuk rá. – Ki az apa? – Nem kérdeztem. Feltűnt, hogy nem visel jegygyűrűt, de csak úgy rákérdezni? Tolakodásnak éreztem. – Francie-nek ábrándos lesz a tekintete. – Azt is mondta, hogy remek munkát végzek Will-lel. Ami kedves volt tőle. Nem mondjuk el elégszer egymásnak. Will nagyon nehéz eset tud lenni. – Francie félbetör egy perecet. – Legtöbbször úgy érzem, hogy kudarcot vallok. Jólesik azt hallani, hogy talán mégsem. – Jaj, Francie, ne butáskodj – mondja Colette. – Will rendben van. Te is rendben vagy. Valójában egyikünk sem tudja, mit csinál. – Nem fura, hogy mi ezt nem tudtuk róla? – kérdezi Yuko. – Azt, hogy egyedülálló? – Miért lenne az? – Nell leteszi maga mellé a borát, és lehúzza a felsője megfeszülő gallérját. A mellére vonja a lányát, Beatrice-t, és elkezdi szoptatni. – Csak arról beszélünk, ami a babákkal kapcsolatos. – Van férjed? – mondja Francie. – Ez azért a babákkal kapcsolatos. Istenem, el tudjátok képzelni? Egyedül csinálni ezt? Milyen magányos lehet.

– Meg is halnék – mondja Colette. – Ha Charlie nem vállalná át az éjszakai etetések egy részét, nem gondoskodna a pelenkákról, eszemet veszteném. – Én is. De… – kezdi Scarlett, aztán hirtelen elhallgat. – Mi az? – kérdezi Colette. – Nem, semmi. – Gyerünk, Scarlett! – mered rá Francie. – Mit akartál mondani? Scarlett hallgat egy kis ideig. – Oké, rendben. Aggaszt, hogy van ott valami más is. – Mire gondolsz? – Nem szeretném elárulni, amit elmondott nekem, de tettünk néhány közös sétát. Szomszédok vagyunk, és ugyanazon az útvonalon mozgunk, amikor megpróbáljuk elaltatni a babát. Nem beszélném ki, ha nem érezném úgy, hogy fontos, de azt hiszem, depressziós. – Ő mondta neked? – kérdezi Colette. – Célzott rá. Túl sok ez neki. Nincs semmi segítsége. Azt is elmondta, hogy Midas kólikás. Órákon át képes sírni. – Kólikás? – kérdezi hitetlenkedve Francie. – Will az, aki kólikás. Midas hozzá képest olyan könnyű esetnek tűnik. – Egy londoni barátnőmnek súlyos szülés utáni depressziója volt – mondja Nell. – Annyira szégyellte, hogy senkinek nem merte elárulni, milyen gondolatai vannak, amíg a férje rá nem kényszerítette, hogy segítséget kérjen. – Nem tudom – mondja Colette. – Winnie nekem nem tűnik depressziósnak. Valószínűleg csak a „baby blues”. Közülünk ki nem tapasztalja ezt időnként? – Üdv, lányok. Mindenki felpillant, és látják, hogy Token áll fölöttük, egy csecsemővel a mellkasán átvetett hordozóban. Megtörli a homlokát a pólója ujjával. – Hú de meleg van. – Kilép az edzőcipőjéből, és leteríti a pelenkászsákból kivett takaróját a földre, Colette mellett. – Autumn alig

tudott délelőtt elaludni. Egy óráig járkáltam vele, mire sikerült. – A férfi leül. – Bort isztok, lányok? – Igen – mondja Nell. – Kérsz? – Naná! És legalább használ? – Használ arra, amire való. Francie továbbra is Scarlettet nézi. – Tennünk kell valamit. Talán megszervezhetnénk neki, hogy legyen egy kis szabadideje a baba nélkül. – Kiről van szó? – kérdezi Token. – Winnie-ről. Token keze megáll a pohárral félúton a szájához. – Mi a baj Winnie-vel? Francie felé fordul. – Nincs vele semmi baj. Csak arra gondoltunk, hogy jól jönne neki egy szabad este. Yuko a homlokát ráncolja. – Várjunk csak! Lehet, hogy nem engedheti meg magának. Egyedülálló anyaként? Bébiszitter, italok, vacsora, az annyi, mint egy kétszáz dolláros este. – Kétlem, hogy ez lenne a gond – mondja Francie. – Észrevettétek, milyen ruhákat visel? Nem az a benyomásom róla, hogy aggódnia kell a pénz miatt. A lényeg, hogy bébiszittert találjunk. – Megkérdezem Almát, hogy ráér-e – mondja Nell. – Alma? Nell arca felderül. – Ó, el is felejtettem mondani, lányok. Végül találtam valakit. Holnap kezd néhány órával, aztán teljes munkaidőben, amikor a jövő héten visszamegyek dolgozni. Elképesztő. Felajánlom neki, hogy fizetem az estét. Ez lesz a búcsúajándékom Winnie-nek. Nell felveszi a telefont a takaróról, és megnézi a naptárát. – Mit szóltok július negyedike estéjéhez? – Végigtekint a csoporton. – Vagy mind otthon maradtok aznap este, és felmondjátok a Hűségesküt? – Én igen – feleli Colette. – De idén kivételt teszek. – Benne vagyok – mondja Token. – Én is – mondja Francie. – Yuko? Scarlett? – Persze – feleli Yuko.

Scarlett a homlokát ráncolja. – Azt hiszem, jönnek az anyósomék megnézni az új házat. De utálnám, ha hozzám kéne igazodnotok. Ki tudja, meddig leszek még Brooklynban. – Küldök egy e-mailt minden Májusi Anyának – mondja Nell. – Nagy estét csapunk. Kitalálok egy jó helyet. – Helyes – mondja Francie. – Az a fontos, hogy rá tudd beszélni Winnie-t. Nell lefekteti Beatrice-t maga elé a takaróra. – Remek lesz pár órára elszabadulni. Egy szelet szabadság. – Felemeli a poharát, és kiissza a maradék bort. – Nem fogjuk megbánni. Csak egy ital.

H AR M AD IK FEJEZET JÚLIUS 4.

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 4. TÁRGY: Mai tanács 51 NAPOS A PICI Ez a hetedik hét, a babának már mutatnia kell az izomkontroll jeleit – rúgkapál, hadonászik, és szépen, erősen felemelve tartja a fejét. Ahogy egyre mozgékonyabb lesz, és ráhangolódik a környezetére, ne tartsd vissza magad attól, hogy puszikkal, mosolyokkal és hip, hip, hurrá! kiáltásokkal áraszd el, kimutatva, milyen büszke a mama e nagy ugrásokra a fejlődésében. CÍMZETT:

20:23

Alkoholtól és forróságtól nehéz a levegő, a zene olyan hangos, hogy azonnali fejfájást okoz. Dübörög a hangszórókból, elkeveredik a fiatalok hangos nevetésével. Egyetemről hazatért huszonévesek gyülekeznek a bárpultnál, a szüleik hitelkártyájával; a bocce-pályánál várnak a sorukra, hogy elguríthassák a labdát a homokos sávon; a gyéren világított oldalteremben táncolnak egy rakáson egy félmeztelen férfi lemezeire. Nell átfurakszik a tömegen, és hátul, a teraszon szúrja ki őket. Token összetol néhány asztalt, szabad székekre vadászik. Francie, fekete vászonruhában, amelyből bámulatos dekoltázst villant, körbejár, köszönt és megölel mindenkit: Yukót, Gemmát, Colette-et, aki a szokásosnál is csinosabb, fényes haja leengedve a hátán, az ajkán élénk rózsaszín rúzs.

Nők felhője csoportosul a közelben, Nell sokat nem ismer fel közülük, akik egy ideje már nem járnak a találkozókra, és a nevüket sem jegyezte meg soha. – Szia – mondja Nell Tokennek. A férfi a szokásos egyenruháját viseli: kifakult póló egy olyan banda nevével, amelyről Nell még nem hallott, rövidnadrág és kitaposott Converse edzőcipő. – Kicsit lepattant ez a hely, nem? – Az bizony. – Ki választotta? – Te. – Ja, tényleg. De zajosabb, mint gondoltam. – Nell pincérnő után kutat a tömegben, kényelmetlenül érzi magát Token fürkésző tekintete előtt. A férfi belekortyol a sörébe, amely habot hagy a felső ajkán. Nell ellenáll a kísértésnek, hogy letörölje a hüvelykujjával. – Hol szerezted az italt? – A pultnál kell kérni – feleli Token közelebb hajolva. – Jelenleg nincs asztali kiszolgálás. Francie terem mellettük váratlanul. Ezüst púdertől csillog a szemhéja. – Hol van Winnie? – Szia, Francie. Remekül érzem magam, köszönöm kérdésed. – Bocs – mondja Francie. – Szia meg minden. De jön Winnie is, ugye? – Igen. Lassan már itt kell lennie – válaszolja Nell, kételkedve, hogy Winnie eljön-e egyáltalán. Két e-mail és egy telefonhívás után is nemet mondott, arra hivatkozva, hogy nem ér rá. Aztán tegnap késő este Nell kapott tőle egy sms-t, miszerint meggondolta magát. Szívesen csatlakozom hozzátok, írta Winnie. Alma vállalja a bébiszittelést? – Valószínűleg Midas felügyeletét beszéli meg Almával – mondja Nell Francie-nek. – Oké, helyes. Majd figyelem, hogy mikor jön.

– Én meg elmegyek italért. – Nell visszaindul a sűrűjébe, a pult felé. Rendel egy gintonikot, eszébe jut a múlt heti vitájuk Sebastiannel. Nell a fürdőszobában állt, a fogát mosta, és elmondta Sebastiannek, hogy a kívánsága ellenére felajánlotta Almának a munkát. – Nell. – Ingerült volt a hangja. – Mi az? – A tükörből figyelte. – Már megbeszéltük. Jobban örülnék, ha nem tetted volna. – Miért? – Tudod, miért. – A férje szünetet tartott. – Alma illegálisan van itt. Nell a mosdóba köpött. – Úgy érted, nincsenek iratai. – Nem éri meg a kockázatot. – Mit kockáztatnál? A bimbózó politikai karrieredet? – Nell kiöblítette a száját, és megkerülve a férjét a konyhába ment, hogy bekapcsolja a vízforralót. – Annyi biztos, hogy az én politikai karrierem tizenöt éves koromban véget ért Michael Markham hátsó udvarában. – Tudod, hogy nem úgy értettem. Óvatosnak kell lenned… Nell egy kezet érez a vállán; Colette érkezik, jelez a bármixernek. – Istenien nézel ki – mondja Colette végigpillantva Nellen. – És mondtam már, mennyire tetszik az a csodás tetkód? – Kíváncsi vagy a titkomra? – Nell lehajol, és megemeli az inge alját. – Ez egy terhesnadrág. A baba két hónapos, és én még mindig terhesnadrágot hordok. Colette nevet. – A terhesség főnyereménye: felfedezzük a széles, elasztikus derekat. – Elnéz Nell mögött. – Ó, remek. Itt van. Nell megfordul, és Winnie-t látja egyedül állni a bejáratnál. Karcsúsított sárga ruhát visel, ami kiemeli a nyaka és a kulcscsontja simaságát, és a meglepően lapos hasat ahhoz képest, hogy hét hete szült. A tömeget tanulmányozza maga körül. – Olyan, mintha… aggódna – mondja Nell. – Nem? – Gondolod? – Colette is Winnie-t figyeli. – Hát, ki hibáztatná érte? Nehéz lehet először rábízni a babát egy idegenre. Én is most csinálom először.

Nell integet, hogy magára vonja Winnie figyelmét, majd átveszi az italát, és követi Colette-et vissza a kinti asztalukhoz, kikerülve egy csapat, fűszagot árasztó fiatalembert. – Sziasztok – mondja Winnie, miután itallal a kezében keresztülvergődött a tömegen, és megérkezik az asztalhoz. – Minden rendben ment? – kérdezi Nell. – Igen. Midas már aludt, amikor megjött Alma. – Nincs miért aggódnod – mondja Nell. – Igazi profi. Leülnek, és koccintanak. – A Májusi Anyákra! – kiabálja túl Francie a zenét, és megfogadja, hogy nem fog beszélni a babákról. – Akkor mégis mi a fenéről beszéljünk? – kérdezi fanyarul Token. – Ami legjobban érdekel? – És mi lenne az? – akarja tudni Yuko. – Olvasott valaki valami jó könyvet? – Én most szereztem be azt az új alvásra szoktató könyvet – mondja Francie. – „Tizenkét hét béke”. – Azt olvastátok, amiről mindenki beszél? – kérdezi Gemma. – „A francia megközelítés”, vagy mi. – Nem hiszem, hogy ez nem számít bele a „nem beszélünk a babákról” fogadalomba – mondja Nell. – Colette, segíts már nekünk! Mit olvasol? – Semmit. Nem tudok olvasni, amikor könyvet írok. Túlságosan belekavar a fejembe. – Könyvet írsz? Colette elfordítja a tekintetét Nelltől, mintha nem akarta volna közölni ezt az információt. – Várj – mondja Nell. – Négy hónapja vagyunk barátok, és ezt az infót csak most osztod meg velünk? Colette megvonja a vállát. – Nem igazán beszéltünk a munkánkról. – Milyen könyvet írsz? – kérdezi egy nő az asztalvégről. Neon narancssárgára van festve a körme – ez az, gondolja Nell, akinek ikrei vannak.

– Önéletrajzit. – A te korodban? Lenyűgöző. Colette a szemét forgatja. – Nem igazán. Nem az én életrajzom. Szellemíró vagyok. – Ezt hogy érted? – kérdezi Francie. – Te írod meg egy híres ember könyvét? – Kábé. Szívesen mondanám ezt, de… – Colette legyint, és Winnie felé fordul, aki, veszi észre Nell, a telefonját bámulja, miközben leül. – Minden rendben? – kérdezi tőle Colette. Winnie eltünteti a képernyőt. – Igen, persze. Nellnek feltűnik Winnie körme, amely tövig le van rágva, és az alig rejtőző szorongás a mosoly fátyla alatt. Már azelőtt, hogy megtudta Scarlett-től, Winnie úgy érzi, túl sok ez neki, Nell megjegyezte magában, milyen gyakran tűnik Winnie szórakozottnak, milyen lehangolt időnként, hogyan kezdett elmaradozni egyre több találkozóról. Egy pincér jelenik meg az asztalnál, borotvált fejű, az egyik szemöldöke felett piercingek sora. – Kezdődik az asztali kiszolgálás, hölgyeim. Mit hozhatok? Nell Winnie karjára teszi a kezét. – Mit iszol? Ezt a kört én állom. Winnie mosolyog. – Jegesteát. Nell hátradől a széken. – Jegesteát? – Igen. Nagyon jó a jegesteájuk. Nincs benne se cukor, se édesítőszer. – Nagyon jó cukrozatlan jegestea? Ilyen dolog nem létezik. – Felvonja a szemöldökét. – Nem akarok azzal jönni, hogy próbálj ki mindent a tizedik osztály előtt, de a ma este egy rendes italról szól. – Beérem ezzel – mondja Winnie a pincérre pillantva. – Én csak egy jegesteát kérek. – Ahogy parancsolod – mondja Nell felemelve a poharát. – Nekem még egy gintonikot. Ki tudja, mikor lesz alkalmam még egy ilyen estére. – Nem tudom, hogyan fogod ezt bírni – mondja Francie, miután a pincér befejezi a rendelések felvételét és távozik. – A jövő héten

visszamész dolgozni. – Jaj, ne butáskodj – feleli Nell. – Menni fog. Igazából alig várom, hogy visszamenjek. – Elfordítja a tekintetét, remélve, hogy nem lepleződik le: valójában rosszul van a gondolattól, hogy öt nap múlva véget ér a szülési szabadsága. Nem áll még készen arra, hogy megváljon a babától, most még nem, de nincs más választása. A cége, a Simon French Corporation, az ország legnagyobb magazinkiadója, erre kényszeríti. – Természetesen nem kényszerítünk vissza, Nell – mondta Ian, amikor három héttel ezelőtt felhívta az irodából, hogy „képbe kerüljön”. – Annyi az egész, hogy te vagy a műszaki vezető, és ez az átállás az új biztonsági rendszerre az egyedüli oka annak, hogy felvettünk. – Szünetet tartott. – Te vagy az egyetlen, aki ezt le tudja vezényelni. Rossz az időzítés, de ez fontos. Fontos?, akart visszakérdezni Nell a belőtt hajú, karikatúrafigura főnökétől. Ian a viccesen dizájnos derékszíjaival, tengerészkékrózsaszín bálnákkal, élénkzöld beleszőtt ananászokkal. Mi a fontos? Biztosítani, hogy senki ne hackelje meg a számítógépes anyagaikat? Távol tartani az orosz ügynököket, akik hozzá akarnak férni a Catherine Ferrisszel készült, kínosan unalmas interjúhoz, a realityceleb szigorúan őrzött, szupertitkos bőrtisztító tippjeihez (minden reggel két kanál halolaj és minden este egy csésze jázmintea)? Nell végignéz a nőkön az asztal körül, akiknek megnyúlt az arcuk a részvéttől. – Jaj, ne már, hölgyek – mondja. – Az csak jót tesz a babáknak, ha látják, hogy az anyjuk dolgozni megy. Önállóbbak lesznek. – És mi mást tehetnék, szeretné megkérdezni. Nem kockáztathatja, hogy mást vegyenek fel a helyére, miközben ilyen drága az élet New Yorkban, ilyen magas a két hálószobás lakás (két sarokra a parktól) bérleti díja, a diákhitelről már nem is beszélve. Kétszer annyit keres, mint Sebastian a MoMA helyettes kurátoraként, és az ő jövedelméből engedhetik meg maguknak, hogy New Yorkban lakjanak.

Nem sodorhatja veszélybe mindezt plusz négy hét fizetetlen szülési szabadságért. – Voltam tegnap a Whole Foodsban – mondja Colette, és megcsillan a fény az arany karperecein. – A pénztáros elárulta, hogy ő csak négy hetet kapott a szülés után. Fizetés nélkülit, természetesen. – Ez törvényellenes – mondja Yuko. – Három hónapig fenn kell tartani a munkahelyét. – Ugyanezt mondtam neki. De csak megvonta a vállát. – Van egy barátnőm, aki Koppenhágában él – mondja Gemma. – Tizennyolc hónap szabadságot kapott a fia születése után. Fizetettet. – Kanadában – veszi vissza a szót Colette – egy évig kell fenntartani a nő állását. Az USA az egyetlen ország Pápua Új-Guinea mellett, ahol nincs fizetett szabadság. Az Egyesült Államok. A családi értékek hazája. Nell belekortyol az italába, érzi, ahogy az alkohol ellazítja az izmait. – Gondoljátok, hogy ha emlékeztetnénk az embereket, hogy a babák nem sokkal korábban magzatok voltak, akkor támogatnák a szülési szabadságot? – Ezt figyeljétek – mondja Yuko, és hangosan olvas a telefonjáról. – Finnország: tizenhét hét fizetett szabadság. Ausztrália: tizennyolc hét. Japán: tizennégy hét. Amerika: nulla hét. Változik a zene, Billy Idol „Rebel Yell”-je{1} bömböl a hangszórókból. Nell a levegőbe bök az ujjával, és együtt énekel vele. – „She don’t like slavery. She won’t sit and beg. But when I’m tired and lonely, she sees me to bed.” Ez lehetne az anyaság himnusza – mondja. – A harci indulónk. „I walked the ward with you, babe. A thousand miles with you. I dried your tears of pain, babe. A million times for you.” Nell észreveszi, hogy Winnie már megint a telefonját nézi az ölében, odahajol, kiveszi a kezéből, és leteszi az asztalra. – Gyere, táncolj velem – mondja felállva és felhúzva Winnie-t. – „I’d give you all and have none babe, justa justa justa just to have you here by me, because…” Gyerünk! – Nell megszorítja Winnie kezét,

ahogy emelkedik a hangerő, és minden nő az asztalnál csatlakozik a refrénhez. – “In the midnight hour, we need more, more, more. With a rebel yell, we cry more, more, more.” Nell nevet, és felemeli a poharát. – Le a patriarchátussal! – kiáltja. Winnie mosolyog, aztán finoman kihúzza a kezét Nelléből, és túlnéz az asztalon, túl Nellen, túl a körülöttük nyomakodó tömegen, és ekkor valaki fényképezőgépének a vakuja, csak egy pillanatra, megvilágítja a hibátlan arcvonásait.

21:17

Colette-nek a bárpultnál kétszer kell ordítania, hogy meghallják – whiskyt jéggel. Gondolkodik, hogy ne kérjen-e duplát, a csípője ring a zenére. A mixer elé csúsztatja az italt, hosszút kortyol belőle. Hónapok óta nem mozdult már ki így, egy italra a barátokkal, amikor nem Poppyról gondoskodik, nem a könyv és a gyorsan közeledő határidő miatt aggódik. Mostanában a legtöbb este a laptopjával ül az ágyban (a szoba, amelyet az otthoni irodájaként képzelt el, amikor Charlie szülei két éve megvették nekik a lakást, azóta gyerekszoba lett), egy üres oldalra bámul, kimerültnek érezve magát. Hogy ment az írás ezelőtt, tűnődik. Tizenhat hét alatt befejezett egy teljes könyvet – Emmanuel Dubois, a kiöregedett szupermodell életrajzát –, de amióta megszületett Poppy, a szavak pihékké váltak a levegőben, és az agya már nem képes megragadni őket. Iszik még egy kortyot, élvezi a whisky melegét a torkán, és érzi, hogy valaki a derekára teszi a kezét. Megfordulva Tokent látja. – Szia – mondja Token. Colette ellép, hogy becsúszhasson a pulthoz a szalma cowboykalapos nő mellé, aki a mixer figyelméért ácsingózik. – Ezer fok van odakint. – Nagyon súlyos. Kérsz egy italt? – Tessék? Colette közelebb hajol. – Meghívhatlak valamire?

– Kösz, megvagyok. – Token felmutatja a félig teli poharát. – Láttalak bejönni. Gondoltam, rád köszönök, és élvezem a légkondicionálást. Colette mosolyog, aztán elfordítja a tekintetét. Tizenöt éve vannak együtt Charlie-val, egy egész életnek tűnik, de Token az a típusú pasi, akihez annak idején vonzódott: csendes, igénytelen, és valószínűleg meglepően jó az ágyban. Nell biztos benne, hogy meleg (a saját fülemmel hallottam, mondta Nell, a partner szót használta), de Colette kételkedik. Hetek óta figyeli a srácot, amióta Winnie-vel egy időben csatlakozott a Májusi Anyákhoz. Colette meg tudja állapítani abból, ahogy Token néha Winnie-re néz, ahogy megérinti a karját, miközben beszélnek, hogy vitán felül hetero. – Nos – mondja Token –, azt nem árulhatod el, kinek a könyvét írod, de azt megkérdezhetem, hogy megy? Elképzelni sem tudom, hogyan lehet könyvet írni egy újszülött mellett. Colette-ben felmerül, hogy hazudjon, mint Charlie-nak (jól megy, tudom csinálni), de úgy dönt, hogy inkább bevallja az igazat. – Szörnyű. Két héttel azelőtt vállaltam el a munkát, hogy kiderült a terhességem. – Viccesen grimaszol. – A baba nem nagyon volt betervezve. Token állja a tekintetét, és bólint. – Azért menni fog? Colette ránt egyet a vállán, mire kibomlik a haja, leomlik a vállára és a hátára. – Amikor írok, úgy érzem, Poppyval kellene lennem. És amikor vele vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy írnom kellene. De megnyugtattam a szerkesztőt és a polgármestert is, hogy a baba nem lesz akadálya a határidő betartásának. Ami négy hét múlva esedékes. És akarod tudni az igazat? Legalább egy hónapos csúszásban vagyok. Token felvonja a szemöldökét. – A polgármestert? Úgy érted, Teb Shepherd polgármestert? Colette megbánást érez. – Általában jól tudok titkot tartani. Ez a finom, sötét whisky tehet róla. És igen, az ő második önéletrajzát írom. Token bólint. – Olvastam az elsőt, mint mindenki a világon. – Kortyol egy hosszút a söréből. – Azt is te írtad?

Colette bólint. – Lenyűgözöl. – Ne mondd el a többieknek, jó? Nem is tudom, miért kellett egyáltalán szóba hoznom előttük. Ez egy elég keményvonalas „az anyuka maradjon otthon” népség. Bonyolult a helyzetem. – Ne aggódj! – Token közelebb hajol. – Én is jól tudok titkot tartani. Egy férfi előre tolakszik, Colette-hez nyomva Tokent. A bárpult felé bök az állával. – Szabad lesz? Visszamennek az asztalhoz, és amint leülnek a helyükre, Francie megkocogtatja a poharát egy késsel. – Nem szívesen szakítom félbe a beszélgetést – mondja –, de eljött az idő. – Mire? – kérdezi Nell. Francie Winnie felé fordul. – Winnie? Winnie felemeli a tekintetét a telefonról az ölében. – Igen? – Te jössz. – Én jövök? – Látszik, hogy váratlanul éri a rá irányuló figyelem. – Mivel? – Hogy elmondd a szülésed történetét. – Colette kedveli Francie-t. Olyan jó természetű és fiatal – ránézésre még harminc sincs –, egy tripla felkiáltójeles nő. De Colette most azt kívánja, bár leszavazta volna ezt a szertartást. Scarlett ötlete volt, amikor még mindannyian állapotosak voltak, hogy minden találkozó kezdetén ismertesse valaki a szülési tervét. Miután megszülettek a babák, ez átalakult a szülés tapasztalatainak részletes elbeszélésébe, és nagyon nehéz lenne tagadni, mi is ez valójában. Verseny. Ki teljesítette legjobban az anyaság belépő tesztjét? Ki volt a legharcosabb? Kik voltak azok (a császármetszéses mamák), akik kudarcot vallottak? Colette azt remélte, hogy a csapat hamarosan ejti az egészet, de be kellett ismernie, hogy kíváncsi Winnie beszámolójára. Ám Winnie csak végigpillantott az asztal körül ülőkön. – Tudjátok, mit? Megfogadom Nell tanácsát. Iszom egy pohárral. Valami komolyat.

– Token üres poharára bök. – Bejössz velem? – Persze – feleli Token. Colette figyeli, ahogy elindulnak, aztán visszafordul, hogy bekapcsolódjon a körülötte folyó társalgásba – igyekszik részt venni, meglepődik, milyen gyorsan végzett a második italával, és már a következőt fontolgatja. Feláll, hogy kimenjen a mosdóba. Menet közben megpillantja a bárpultnál álló Winnie-t. Egy pasassal beszél – egy döbbenetesen jóképű pasassal. A férfin piros baseballsapka van, és közel hajolva beszél Winnie fülébe. Token sehol. Colette érzi, hogy el kéne fordítania a tekintetét, hogy olyat lát, amit nem az ő szemének szántak. De nem teszi. Sőt kikerül egy előtte álló párt, hogy jobban lásson. A férfi keze Winnie derekán, az ujjai a sárga ruha nyakrészét babrálják. Súg valamit, mire Winnie elhúzódik, és bosszúsan bámul rá. Van valami a férfiban, a testtartásában, az arckifejezésében, a kettejük közelségében… – Minden rendben? – kérdezi Nell. Megáll Colette előtt, kitakarva Winnie-t, egy étlap van a kezében. – Persze. A mosdóba indultam. – Nem vagy éhes? Rendelhetek neked valamit. – Nem, köszönöm – mondja Colette. – Ettem. – Nell folytatja útját a pincérek felé, és Colette visszanéz a bárpultra. Eltűntek. Pásztázza a tömeget, aztán elindul a mosdó felé, kígyózik az emberek között a boccepályánál, majd beáll a sorba három fiatal nő mögé, akik csaknem egyforma ruhát viselnek, és sms-t írnak a telefonjukon. Colette megcsóválja a fejét. Winnie nyilván ismeri a férfit, morfondírozik. A kényelmetlen érzést a whisky és a kimerültség okozhatja; káprázik a szeme, ahogy máskor is az utóbbi napokban, például ma reggel, amikor figyelmetlenségből kávét töltött Poppy egyik cumisüvegébe. Végez a mosdóban, és kimegy a bár elé, hogy felhívja Charlie-t, aki közli, hogy Poppy alszik, ő meg a regénye legújabb javításain dolgozik.

– Maradj nyugodtan – mondja. – Kézben tartom itthon a dolgokat. Colette visszamegy az asztalhoz, leül Francie mellé, és meglátja a telefont a csipős szósz ragacsos üvegei között azon a helyen, ahol Token ült. – Hol van Token? – kérdezi Francie-t, aki elteszi a táskájába a saját mobilját. – Elment. – Viccelsz. Mikor? – Egy perce. Elég fura volt. Kirohant. Olyasmit mondott, hogy adódott valami otthon. – Ez tényleg furcsa. Kimentem felhívni Charlie-t. Nem láttam Tokent. Colette a telefonért nyúl. – Ezt meg itt hagyta. Visszatér Nell, két tányér gőzölgő hasábburgonyát egyensúlyozva. – Miféle hely az, ahol nem adnak ecetet a sült krumplihoz? – kérdezi, és leül a székére. – Ez főbenjáró bűn lenne Angliában. – Nell észreveszi Colette-et. – Komolyan? Először Winnie, most meg te vagy rágyógyulva a telefonodra. Azért jöttünk ide ma este, hogy végig a mobilunkat nézegessük? – Nem az övé – mondja Francie eltolva maga elől a sült krumplis tányért és a vize után nyúlva. – Tokené. Itt hagyta. – Nem az övé. Winnie-é. – Colette körbemutatja a telefont, amelyen Midas fotója a képernyővédő. – És itt egy kulcs is. A tokban. – Hol van Winnie? – kérdezi Francie. – Nem jött vissza, miután elment azért az italért. Colette végigsimít a kijelzőn, amelyen elindul egy szemcsés, algazöldben derengő videó. – Várjunk csak, mi ez itt? – Nell és Francie felé fordítja a mobilt. – Ez Midas szobája? Francie kikapja a telefont Colette kezéből. – Ez egy videó. Ott a kiságya. – Mutasd – mondja Nell. Francie tétovázik. – Mutasd már, Francie! Szerintem ez az az app. – Nell lenyalja a sót az ujjairól, és átveszi a

mobilt Francie-től. – Igen. Ismerem az illetőt, aki kifejlesztette. – Ismered? – kérdezi Francie. – Honnan? – Együtt dolgoztam vele Washingtonban egyetem után, adatvédelmi területen. Jó ötlet. Figyelheted a babamonitort a mobilodon, ha van wifikapcsolatod. – Hallottam erről – meséli Francie. – Peek-a-boo a neve. Gondoltam rá, hogy beszerzem, de huszonöt dolcsit kérnek érte. Egy applikációért? Őrület. – Az az őrület, hogy végig ezt figyelte – mondja Nell. – Egy szemcsés videót Midas kiságyáról. – Én nem látok ebben semmi rosszat – veti ellen Francie. – Mi értelme bébiszittert fizetni, ha egész este figyeled a picit? – kérdezi Nell. – Most hagyja magára először. Szállj le róla! – mondja Francie. – De tényleg, hol van? – Egy pasival beszélgetett – válaszolja Colette. – Egy nevetségesen dögös pasival. – Én is láttam – mondja Francie. – Egyből odament hozzá, amikor Winnie megjelent a bárpultnál. De ez tizenöt perce volt. – Francie a nyakát tekergetve vizslatja a tömeget. – Eléggé nyomult a pasas. Láttad, hogy fogdosta? Megyek, és megkeresem. Nyilván szeretné, ha nála lenne a mobilja. Francie nyújtja érte a kezét, de Nell a mellkasához szorítja a telefont. – Egyedülálló anya, és most először van távol a babától. Hadd szórakozzon egy kicsit. – Nell – szólal meg Colette Nell poharára pillantva és azon tűnődve, vajon mennyit ihatott –, ne bolondozz! Szüksége van a telefonjára. – Csak egy másodperc. – Nell tapogat a kijelzőn. – Mit csinálsz? – kérdezi Francie. – Azt, ami szerintem is rettenetesen rossz ötlet. – Micsodát? – kérdi Colette. Nell hallgat, nyomogat, aztán kikapcsolja a mobilt. – Kész.

– Mit csináltál? – Töröltem az appot. Volt, nincs kukucs! – Nell! – kiált fel Francie, a szájához kapva a kezét. – Ugyan kérlek. Legyünk realisták. Miatta vagyunk itt ma este. Hogy kicsit elszabaduljon és lazuljon. Ez nem fér össze azzal, hogy folyton a babát lesi. – Nell lenyúl, hogy betegye Winnie telefonját a táskájába. – Így a jó. Az ő érdekében. Két percébe telik majd visszaállítani, ha akarja. Colette tudatában van az erősödő fájdalomnak a szeme mögött – a zene, a körülöttük tömörülő sokaság a teraszon, amit Nell művelt az imént… Haza akar menni. – Legalább add ide nekem a mobilját – kéri Francie. – Benne van a kulcsa. Hadd legyen nálam, amíg vissza nem jön az asztalhoz. – Nálam van. Nyugi. – Nell hátat fordít Colette-nek, és a másik oldalán ülő nőkhöz hajol. – Hát ti miről beszélgettek? – A húgomról – mondja az egyik. – Harminchetes, és most derült ki, hogy méhelőesése van. Gáz. Hüvelysúlyt fog kapni. – Mi a fene az a hüvelysúly? – Én tudom – mondja Nell, kicsit túl hangosan. – Be kell dugnod a vaginádba. A végén van egy horog, hogy azzal húzd a babakocsit. Megkönnyíti a bevásárlást és az utat a Laundromathoz. – Megrázza a jégkockákat a poharában, és kiissza az utolsó kortyot. – Mindjárt jövök. – Feláll, dúdolgat az orra alatt, és elindul a bárpult felé. – „I want more, more, more. More more more.”

22:04

– Még, még, még? Szerintem nem még több, hanem sokkal kevesebb kéne neki – mondja Francie Colette-nek, elhajtva a terasz korlátjánál a TILOS A DOHÁNYZÁS tábla alatt cigarettázók füstfelhőjét. Addig vár, amíg csak bírja türelemmel, aztán ráles a telefonjára a táskájában. Tizenkét perc telt el, és Lowell még mindig nem válaszolt az sms-ére.

Egyre párásabb lesz az esti levegő – Tennessee-ben sohasem tapasztalt ilyen magas páratartalmat –, és lüktetni kezd a feje. A harmadik nap koffein nélkül, és érzi, hogy hiányzik. Megdöglik akár csak egyetlen korty kávéért, de nem teheti. Minden, amit olvasott, azt írja, hogy a tejelválasztás csökkenésekor a legjobb módszer a koffein elhagyása. Will olyan ingerlékeny és boldogtalan volt az utóbbi néhány napban. Sosem volt könnyű baba – a nővér, akit a gyerekorvosi rendelő nem vészhelyzeti telefonján hívni lehet, állítja Francie-nek, hogy ez a kólika tipikus esete. És elmúlik az ötödik hét körül. De Will már héthetes, és csak egyre rosszabb lesz. Ez nem hasfájósság, döntötte el. Azért ingerlékeny, mert kevés a teje, és éhezteti. Még szép, hogy lemond a koffeinről, ha az segít. Úgy dönt, hogy újabb szöveges üzenetet küld Lowellnek, bár tudja, mi lesz a válasz: ne legyen megszállottja a babának, és szórakozzon. De ő azóta képtelen nem gondolni Willre, amióta kilépett a lakásból, biztos benne, hogy vigasztalhatatlanul üvöltve töltötte az utóbbi két órát, ahogy néha esténként teszi, a rosszullétig. Minden rendben? Megkaptad az üzeneteimet? Elküldi, és azonnali megkönnyebbülést érez látva a három pontos jelzést, hogy Lowell választ ír. Vár, szorongatja a telefont. A jó hírt kéred, vagy a rosszat? Félelem hasít belé. Mi történt? Elküldi az sms-t és vár. Válaszolj, Lowell! Mi a rossz hír? Három pont. Semmi. Három pont. Kikap a Cardinals. Fellélegzik. Ne csináld ezt velem! Hogy van a baba? Ez a jó hír. Alszik. Benyelte az üveget, és kidőlt. Francie-t szorongás fogja el. Azt mondta Lowellnek, hogy csak akkor adja oda Willnek az előkészített tápszert, ha nyűgös a baba. Will most kapott először tápszert. Francie az utóbbi néhány reggelen beállította az ébresztőórát, hogy a baba előtt ébredjen fel, és lefejjen némi plusz tejet, de alig sikerült valamennyit.

Ez azt jelenti, hogy nagyon nyűgös volt, írja, de ekkor leül valaki a mellette lévő székre. Felpillant, remélve, hogy Winnie jött vissza az asztalhoz. De Colette az. – Csak tettem egy gyors kört a bárpultnál – mondja Colette. – Nem találtam meg Winnie-t. Francie bedobja a telefont a táskájába. – Nagyon furcsa ez így. Nem lehet, hogy még mindig azzal a pasival beszél. – Miért ne? – kérdezi Colette. – Szingli. Talán elment vele. – Elment vele?! Nem tenne ilyet. – Miért nem? – Mert nem ment volna el a telefonja és a kulcsa nélkül. És mert haza kell mennie Midashoz. – Nem tudom. A többiek már kezdenek elszállingózni. Már én is mennék. – Nem mehetünk el nélküle – mondja Francie, és látszik, hogy egyre jobban aggódik. – És hol az ördögben van Nell? Egy csapat fiatal nő jön ki lármásan a teraszra, egy közös öngyújtóhoz tartják a cigarettájukat, fiatal férfiak ölébe ülnek, elkérik a Májusi Anyák felszabadult székeit, akik már hazamentek a gyerekükhöz. – Elmegyek megkeresni – mondja Francie. Odabent leír egy kört a bárpultnál, benéz az oldalterembe, kígyózik a táncoló párok között, a basszus mintha a mellkasán belül dübörögne. Winnie nincs ott. Nincs a boccepálya udvarán, sem a bár előtt a járdán, sem a mosdóban, pedig Francie a fülkék alá is beles. Megáll a tükörnél; a fejébe szállt a két pohár pezsgő. Végighúz egy nedves papírtörölközőt a nyakán, aztán visszamegy az asztalhoz menet közben majdnem összeütközve Nell-lel. – Hát itt vagy. Hol voltál? – Francie-nek feltűnik Nell bizonytalan lépte, a sötétség a szemében. Nell felmutatja a poharát. – Italért. – Egész idő alatt? Winnie-vel voltál? – Winnie-vel? Nem. Nem láttam azóta, hogy… tudod.

– Nem, miről beszélsz? Mióta? – Azóta. Amióta láttam. Francie megfogja Nell könyökét. – Gyere! Colette egyedül ül az asztalnál. – Hová lett mindenki? – kérdezi Nell. – Hazamentek. Ideje indulni. – Máris? – Igen – mondja Colette. – Megkaphatom Winnie telefonját? – A telefonját? – Nell leül. – Igen, a telefonja. – Fogja a táskáját, de leejti, a tartalma szétszóródik a földön. – Francba – mondja, és ügyetlenül térdre rogy. Visszadob egy kopott pénztárcát és egy csomag nedves törlőkendőt. – Ez a rohadt táska. Túl nagy. Francie leguggol, és felvesz egy napszemüvegtokot. – Ebben van? – Nem – mondja Nell. Összecsípi az orrnyergét. – Bár lekapcsolnák a zenét. Szétmegy a fejem. – Hívd Winnie számát, és meglátjuk, hol cseng – javasolja Colette, miközben Francie és Nell feláll, de ehhez Nellnek az asztalba kell kapaszkodnia. – Nem jött vissza ide, hogy elvigye, igaz? Akkor valamelyikünk látta volna. – Francie újra körülnéz. – Gondolod, hogy hazament? Mekkora bukta lenne. Én tényleg azt szerettem volna, hogy legyen egy jó estéje. – Winnie azt mondta Almának, hogy fél tizenegyre otthon lesz – mondja Nell. – Egyéves gyereke van, nem bébiszittelhet egész éjjel. Érkezik a pincér. – Még egy kört? – Nem – feleli Nell, és elinti. – Nem lesz több ital. – Együtt hazasétálhatunk, nem? – javasolja Francie. – Tudom, hogy nincs messze, de nem akarok egyedül gyalogolni hazáig. – Tőlem indulhatunk – mondja Colette. – Túl sokat ittam, és holnap dolgoznom kell.

Megszólal egy telefon Nell táskájában. – Ó, hála az égnek – mondja Francie. – Winnie mobilja az? Nell újra kotorászni kezd a táskájában. – Nem, az enyém. – Fél szemét becsukva hunyorog a kijelzőre. – Hát ez furcsa. Halló? A fülébe dugja az ujját. – Lassabban, nem hallak jól. Nell némán figyel. Aztán megváltozik az arckifejezése. – Mi? – kérdi Francie. – Ki az? Nell lassan bólint. – Nell – sürgeti Francie –, mondj már valam… De mielőtt befejezhetné, Nell kinyitja a száját, és a rettenettől elfojtott hangon felnyög: – Neeeee!

22:32

– Hogy érted azt, hogy Midas eltűnt? – Nem tudom. Ezt mondta Alma. – Hová tűnt? – Nem tudom. Eltűnt. Nincs a kiságyában. – Nincs a kiságyában? – Igen. – Ezt hogy kell érteni? – Nem tudom. Bement ránézni, és üres volt a kiságy. Nehezen értettem, mit beszél. Ki van borulva. – Winnie ott van? Nyilván hazament, és elvitte valahová. – Nem. Alma felhívta, de a hangposta jelentkezett. Hol a pokolban van a telefonja? – Alma hívta már a rendőrséget? – Igen. Még nem érkeztek meg. Ott várja őket. Francie megragadja a táskáját. – Gyerünk! Induljunk!

22:51

A kövezeten dobogó lábuk és a zihálásuk zaja visszhangzik az utcákon, amelyek szokatlan módon néptelenek, mindenki elutazott az ünnepi hétvégére, vagy a folyó mentén csoportosul, begyűjtve a holtfáradt gyerekeket és a kiürült sörhűtő táskákat, miután a reméltnél hosszabban kellett várni a tűzijáték kezdetére. – Ott előrébb! – üvölti Colette, több lépéssel megelőzve Nellt és Francie-t. – Még egy sarok. Megáll egy díszes neogót épület előtt a sarkon. A táblán vörösen és kéken villog a házszám, No. 50 a közelben parkoló rendőrautók fényeitől. – Ez az ő háza? – kérdezi Francie. – Az ötvenes? – Nell levegő után kapkod, kásás a hangja. – Ezt a címet kellett megadnom Almának. Colette felkaptat az L alakú lépcsőn a kapuhoz. Keresi a csengőket. – Csak egy kapucsengő van. Hányas számú a lakása? – Várj, megnézem! – Francie mutat valamit, aztán megkerülve a házat szaladni kezd egy ösvényen, amely egy résnyire nyitva álló piros ajtóhoz vezet az épület oldalában. Colette és Nell szorosan a nyomában, ahogy Francie halkan belép az előtérbe. Egy tucat Rothko-szerű festmény lóg a halványszürke falakon, a mennyezet legalább hat méterre van, és négy széles lépcsőfok vezet a hallba, ahonnét zokogás hallatszik. – Ó, te jó isten! – mondja Nell. – Az övé az egész ház. Elindulnak a hang irányába, végig a folyosón, ami egy nagy, mindennel felszerelt konyhába nyílik, egy tetőablakos lépcső mellett. Egyenruhás rendőr, a kitűzője szerint Cabrera áll a lépcsőn, hallgatva a vállára erősített, recsegő rádiót. – Maguk kik? – Winnie barátai – mondja Colette. – Itt van? – Tűnés – mondja a bosszús rendőr. – Nem lehetne… – próbálkozik Francie. – Kifelé! – mondja a rendőr a zsebeit tapogatva a csengető mobiltelefonja után, és hirtelen megfordulva felrohan a lépcsőn. – Ez egy

bűncselekmény helyszíne. Nem vesznek róla tudomást, belépnek a tágas nappaliba. És meglátják. Winnie önmagába roskadva ül egy széken, egy éjfekete üvegfal előtt, a karjával átöleli a térdét, a vállára vetve egy krémszínű takaró. Üres a tekintete, az alsó ajkát harapdálja. Némi távolságra tőle egy nyomozó ül, ír a noteszába, mellette a földön egy ott felejtett elvivős kávé. – A pasta miatt – mondja Alma a szoba másik végéből, Winnie hallótávolságán kívül, a szavait szaggatottá teszi a zokogás. Egy puha bőrgarnitúra egyik párnáján ül, a rózsafüzérét szorongatva, folyton lehunyva a szemét, a másik kezében egy maroknyi összegyűrt papír zsebkendővel, amelyet a mennyezet felé lengetve imákat mormol spanyolul, de senki sem érti. Túl sokat evett az otthonról hozott sült tésztából. Ez elbágyasztotta, leült a kanapéra a telefonjával, hogy jó éjszakát mondjon a kisgyerekének, akire Alma nővére vigyázott otthon. Elaludhatott – ez nagyon nem jellemző rá, állítja, szégyenkező pillantást vetve Winnie-re, de a lánya most fogzik, és négyszer kelt fel hozzá az előző éjszaka. Amikor felébredt, ránézett a monitorra. A kiságy üresnek tűnt. – Nem hallott semmit? – kérdezi egy másik nyomozó. Bozontos ősz szemöldöke azzal fenyegetett, hogy elfoglalja a homlokát, az egyik ujján vastag egyetemi gyűrű. Az NYPD jelvénye – amelyen a Stephen Schwartz név állt nagybetűkkel – a nyakában lóg egy vékony láncon, és úgy leng ide-oda, akár az inga egy haldokló órán. – Semmit – feleli Alma, és megint zokogni kezd. – Semmit? Se lépteket, se gyereksírást? – Semmit. Sírást sem. – Schwartz felemeli a Kleenex dobozát az asztalról, és odanyújtja neki. Alma húz belőle, a papírból finom porfelhő száll az arca előtt. – A monitor. Ott volt. – Megtörli a szemét, és oda mutat, ahol a nyomozó ül. – Ott volt, ahol most ül. Egész idő alatt. – És működött a monitor? – Igen.

– Nem kapcsolta ki? – Nem. Hozzá sem nyúltam, csak ellenőriztem néhányszor. – Mit látott, amikor ellenőrizte? – A babát. Aludt. Csak amikor felébredtem, akkor láttam, hogy eltűnt. – És mit tett, amikor észrevette? – Mit tettem? – Igen. Ellenőrizte az ablakokat a gyerekszobában? Körülnézett a házban? Felment az emeletre? – Nem. Mondtam már. Visszarohantam ide a telefonomért. Az asztalon volt. Hívtam Winnie-t, de nem vette fel. – És aztán? – Aztán felhívtam Nellt. – Ivott valamit? – Ittam valamit? Természetesen nem. Csak jegesteát, amit Winnie készített nekem. – Jegesteát készített magának – mondja Schwartz, és feljegyez valamit a noteszébe. Lehalkítja a hangját. – És mit is mondott, hová ment az anya? – El. – El, rendben. De nem közölte, hogy pontosan hová? – Elfelejtettem. Leírta. Valahová inni. A nyomozó feltekint, összevonja a szemöldökét. – Valahová inni, azt mondja? – Utolsó figyelmeztetés, hölgyeim – mondja a Cabrera nevű rendőr a lépcsőről, ahogy egy rendőrmellényt viselő nő társaságában elmegy mellettük. – Távozzanak! Ne mondjam még egyszer! – Megyünk már – feleli Colette. Francie és Nell elindul utána a folyosón, vissza az előcsarnokba, ki a csendes mellékutcába. De csak azután, hogy odamennek Winnie-hez, és megszorítják a kezét. Csak azután, hogy megölelik, olyan hosszan, hogy rajtuk marad a samponja illata. Csak azután, hogy Francie letérdelve a két keze közé fogja

Winnie arcát, centiméterekre van egymástól a szemük. – Megtalálják őt, Winnie. Meglátod. Visszakapjuk Midast. Ígérem. És csak azután, hogy megállnak a terasz korlátjánál, végigtekintve Brooklyn millió ablakán, amelyek mögött babák alusznak épségben és biztonságban – a lakók talán visszanéznek rájuk, a három lesújtott anyára, lobog a hajuk a forró júliusi szélben, a szívük eltelve rettegéssel.

N EGY ED IK FEJEZET ELSŐ NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 5. TÁRGY: Mai tanács 52 NAPOS A PICI Hányszor hallottad már ezt a tanácsot: aludj, amikor a baba is alszik. Tudjuk, hogy unalmasnak (ha-ha!) tűnhet, de igaz. Vannak mamák, akiknek nehezen megy a relaxálás, amikor a pici elalszik, ezért adunk néhány tippet: kerüld a koffeint és a cukrozott italokat. Végezd a légzőgyakorlatokat, amelyeket a szülésre készülve tökéletesen megtanultál. Próbáld ki a meleg tejet, egy szelet sajtot, sőt akár egy kis pulykamellet lefekvés előtt – ezek az élelmiszerek triptofánt tartalmaznak, ami hozzásegít a jó alváshoz. CÍMZETT:

Francie elveszetten áll a parányi konyhában, egy kinyitott szekrény előtt, amelyet rózsaszínre fest a lemenő nap, és küzd a kísértéssel, hogy megigya a hűtőben kiszúrt, ottfelejtett diétás kólát. Nem alhatott többet két óránál tegnap éjjel, miután álomba zuhant Lowell vállán, majd pánikszerűen felriadt. Azt álmodta, hogy otthagyta a babakocsiban alvó Willt az élelmiszerboltban, a joghurtos pult mellett. Ezer évig tartott, mire eldöntötte, melyiket válassza a nyolcféle joghurtból, azon belül a különböző ízesítésekből, és amikor rájött, mi történt, már félúton volt hazafelé. Visszarohant az üzletbe, az izmai elgyengültek, a ruhái ragadtak az izzadtságtól. Amikor belenézett, üres volt a babakocsi.

Will eltűnt. Felriadva az álomból az ágyához rögzített babaágy fölé hajolt. Csak akkor hitte el, hogy álmodott, miután Will mellkasára tette a kezét, és érezte, ahogy finoman emelkedik és süllyed a lélegzetvételével. Will megvan, itt alszik mellette. De a mozgás felébresztette, és olyan keserves sírásra fakadt, hogy Francie nem értette, miért nem verte fel Lowellt is. Ezután két órán keresztül járkált vele a nappaliban, fel-alá a keskeny folyosón, csitítgatva, ringatva, szoptatva, amíg már fájt a jobb melle, mire végül visszaaludt, lassú körben forogva a babahintában, az ujjai akár a zárójelek a szeme körül. Ő viszont közben teljesen éber lett. Az utóbbi két órában, mialatt a nappalit rótta, hét lépés oda, hét vissza, babamosdató kesztyűbe tett, olvadozó jégkockákkal a tarkóján, Winnie arcát látta maga előtt, ahogy előző este a nyomozóval beszél. Francie még mindig próbálta összerakni a múlt éjszaka eseményeit, és értelmezni, hogy mi történt. Megérkezett Winnie. Nyugodtnak tűnt, de nem volt boldog. Francie javasolta, hogy mesélje el a szülési sztoriját, aztán elmentek Tokennel a bárpulthoz egy italért. Winnie beszélgetett azzal a pasassal. Aztán egyszer csak eltűnt. Francie-t furdalja a lelkiismeret. Bárcsak ne veszítette volna szem elől Winnie-t! Bár ne adta volna oda Winnie telefonját Nellnek! Dühös magára, amiért megbízott Nellben – Nellben, aki láthatóan lerészegedett az este végére. Nem Francie lehetett az egyetlen, aki észrevette, hogy az ölébe ejti a sült krumplit, zavaros a tekintete, arról már nem is beszélve, hogy bort hozott a Májusi Anyák múlt heti találkozójára. Francie kinyitja a hűtőt, hogy kivegye a tojást, és keresi a zöldborsot; esküdni merne rá, hogy megvette. Lowell folyton mondja neki, hogy álljon le a „mi lett volna, ha” kérdésekkel, de mi lett volna, ha? Ha ragaszkodik ahhoz, ahogy akarta is, hogy nála maradjon a telefon. Mi lett volna, ha Nell nem tudja törölni a Peek-a-boo! appot? Ha Francie ott tartotta volna a telefont maga előtt, az asztalon – biztos benne, hogy ezt kellett volna tennie. Akkor talán a mozgásra Midas

szobájában életre kel a kijelző, és látta volna Midast a kiságyában, meg a fölötte álló illetőt. Szólhatott volna Nellnek, hogy hívja Almát, és ez felébresztette volna. Hívhatta volna a rendőrséget. Akkor Midas még most is… Egy kezet érez a derekán, a vastag hurkán a pizsama gumidereka fölött, és olyan gyorsan rándul össze, hogy leejti a tojásokat, az egész doboz ráborul a lábára, folyik a tojássárgája a lábujjai között. – Bocs – mondja Lowell. – Nem akartalak megijeszteni. A bőrének Irish Spring-szappan illata van. – Nem hallottam, hogy felkeltél. – Három törött tojás a pulton, és Francie egy pillanatig azt fontolgatja, ne mentse-e meg: kiszedegetné a héjat, és felverné őket egy kis tejjel. Gondolni sem bír az élelmiszerboltra. Ma nem. A szűk, tömött polcsorokra, a végtelen várakozásra a pénztárnál, a hosszú hazaútra a hőségben a mellkasára szíjazott babával, a combjai összedörzsölődnek az utolsó tiszta szoknyája alatt, és mindkét alkarjába fájdalmasan bevágnak a szatyrok. Lowell előveszi a felmosót a szekrényből, míg Francie egy papírtörlővel letakarítja a lábáról a tojássárgáját. Csak ekkor veszi észre, hogy a férje már felöltözött. – Máris indulsz? – Perceken belül. – De még hét óra sincs. Azt hittem, együtt reggelizhetünk. Lowell félretolja a lábujjait a felmosó útjából. – Sajnálom. Fel kell készülnöm holnapra. – Mi van holnap? A férje felvonja a szemöldökét. – Viccelsz. Hát persze. Az interjú. Napok óta ezzel foglalkozik – a meghallgatások utolsó köre egy régi templom átalakításáról butikhotellé. Hogyan is felejthette el? Ez a munka lenne Lowell eddigi legnagyobb megbízása, több pénzt hozna, mint amennyit azóta keresett, hogy két évvel ezelőtt eldöntötte, kilép a cégtől Knoxville-ben, New Yorkba költöznek – Francie korábban még csak nem is járt a városban –, és magánvállalkozásba kezd egy barátjával az építészkarról. Francie

megpróbálta rávenni, hogy gondolja meg. Itt, Tennessee-ben is szükség van házak tervezésére, mondogatta neki. De neki ez az álma, közölte Lowell, így Francie természetesen beleegyezett a költözésbe. Ráadásul, érvelt a férje, New Yorkban a legjobbak a kórházak. Talán még a lombikbébiprogram is jobb. – Elnézést, persze hogy emlékszem. – Beletörli a kezét a felsőjébe; a bő, ujjatlan trikót hordta végig a terhesség alatt, most krémsajt- meg rászáradt anyatejfoltok éktelenkednek rajta, és átveszi a felmosót Lowelltől. – Tényleg szükségünk van erre a munkára. Készen állsz rá? A férje bólint, és ellépve tőle kinyitja a hűtőt. – Majdnem. Te jól vagy? – Benne van a sztori az újságban. Lowell megtorpan. – Máris? – Igen, a New York Postban. – A mobilján látta, miközben hajnali háromkor a babát szoptatta, ezzel a címmel: GYERMEKRABLÁS. ELTŰNT EGY KISBABA BROOKLYNBAN. – Csak egy rövid cikk. A rendőrség szerint nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Winnie nevét nem említik, de természetesen róla van szó. – Nyilván félreértés lesz. Az apa vihette el. – Milyen apa? Nincs apa. – Tényleg? – Lowell grimaszol. – Szeplőtelen fogantatás? – Nem. De ha így történt volna, akkor nem ezt írják. Gyermekrablásként kezelik az ügyet. – Ne aggódj, France! Megtalálják. – Lowell megérinti a karját. – Valószínűleg csak valami félreértés lesz. Egy családtag, vagy valami. Általában így van. – Becsúsztat két ütődött banánt a pulton álló tálból a laptoptáskája külső zsebébe. – Próbálj nem gondolni rá! Ebédre itthon leszek. Francie búcsúcsókot ad, és igyekszik elrejteni a csalódottságát, hogy A FÉRJÉNEK dolgozni kell mennie. Egyedül hagyva őt ez után a borzalmas tragédia után.

Értünk teszi, emlékezteti magát, miközben elöblíti az üres söröspoharat, amelyet a férje előző este a pulton hagyott. Megállás nélkül dolgozik, hogy fizetni tudják a lakbért. Hogy legyen egészségbiztosításuk. Megvegyék a tojást, ami most pocsékba ment. Persze hogy későig kell dolgoznia, hiába szeretne több időt tölteni a babával, mindkettejükkel. És neki megértőnek kell lennie. Végül is ő volt az, aki rávette Lowellt, hogy költsék a szüleitől az esküvőre kapott pénzt a lombikbébiprogramra, és miután az első körben nem jártak sikerrel, ő könyörgött, hogy kérjen kölcsön a bátyjától, aki jól menő aneszteziológus Memphisben, egy második próbálkozásra. A Lowell után becsukódó ajtó zaja felébreszti Willt. Francie kiemeli a meleg testét a babahintából, mielőtt sírni kezdene, és beviszi a folyosón át a hálóba, a fiókos komód tetején rögtönzött pelenkázóasztalra. Látja maga előtt a végtelenbe nyúló délelőttöt – legalább öt órát kell eltöltenie, amíg Lowell haza nem jön ebédre. Miért nem szervezett valami programot? Legszívesebben e-mailt írna a Májusi Anyáknak, nem ér-e rá valaki egy improvizált találkozóra. Velük szeretne lenni, együtt a babákkal a fűzfa alatt, és megbeszélni Midast, rájönni, mi történt. De ez szóba sem jöhet. Tegnap éjjel, miután eljöttek Winnie-től, Colette meggyőzte őket, hogy nem az ő dolguk elmondani a csoportban; meg kéne várniuk, hogy Winnie ossza meg a híreket. És Francie tudja, hogy ha a többiek látták is véletlenül a New York Post cikkét a Brooklynban elrabolt csecsemőről, egy pillanatig sem hinnék, hogy az ő szomszédságukban történt, ráadásul közülük való az áldozat. Sőt Francie azt látta, hogy amíg ők Winnie-nél voltak Colette-tel és Nell-lel, addig Yuko odahaza fotóalbumot gyártott a Májusi Anyák Facebook-oldalára – EGY SZABAD ESTE –, felszólítva a tagokat, hogy töltsék fel a Jolly Llamában készített saját fényképeiket. Francie képtelen volt megnyitni, nem bírta volna elviselni a boldog képek látványát, miközben Midast elragadták a kiságyából, elrabolták az anyjától.

Beviszi Willt a nappaliba, kikerülve a piszkos ruháktól és böfis kendőktől túlcsorduló szennyeskosarat. Annyi mosnivalója van, hogy az egész délelőtt sem elég rá, dönti el, mihez fog kezdeni, amikor megszólal a telefonja. – Halló. – Túl gyorsan válaszol. Nem ismerős a szám, és azt hiszi – azt reméli –, hogy Winnie hívja, mert megtalálták Midast. Lowellnek volt igaza. Csak félreértés történt. De nem Winnie az. – Halló, Mary Frances. Itt az anyád. Francie megdermed. – Szia, anya. – Fogja a távkapcsolót, és lenémítja a tévét. Csend van a vonal másik végén. – Bocs – mondja –, de nem ismertem fel a számodat. – Lett egy mobilom. – Tényleg? – Francie alig hiszi el. Marilyn Cletis, a nő, aki betiltotta a zenét a házában, maga varrta a ruháit, aki tehenet tartott, hogy nyers tejet adjon a gyerekeinek… ennek a nőnek mobiltelefonja van? – Igen. Egy barátnőm a templomból meggyőzött, hogy itt az ideje. Még sms-t is tudok küldeni. – Ez remek, anya. – Megkaptam a születést bejelentő levelet. Aranyos fotó. De… – De mi? – Kalani? – Igen. William Kalani. Már elmondtam. Willnek hívjuk. – Ez egy fekete név? Francie felnyihog, és csak aztán kap észbe. – Fekete név? Nem. Hawaii. – A nászútjukon hallotta. Azt jelenti: „a mennyből küldött”. Tökéletes névválasztás a fiuknak. – Ó, azt hittem, hogy ez valami New York-i dolog. – Hallja, hogy az anyja közben edényeket rak el. – Elmondtam a nagyapádnak. Nem biztos, hogy teljesen megértette, de úgy tűnt, megtisztelve érzi magát a William névvel. Francie nem szívesen mondaná meg neki, hogy a baba valójában nem Marilyn folyton távollevő apja után kapta a nevét, hanem Lowell

után, akinek William a második keresztneve. Francie gyengéden leteszi Willt a játszószőnyegre, a háziállatok csilingelő csapata alá, és megállva az ablakventilátor előtt legyezi magát a felsőjével. – Bocs, hogy mostanában nem volt időm telefonálni – mondja. – Kissé hektikusak itt a dolgok. – Nekem aztán nem kell mondanod. Én is voltam egyszer anya. – Marilyn elhallgat, de Francie nem tudja, mit válaszoljon. – Hogy van a baba? – Jól – feleli Francie. – Többnyire. Gondjaim vannak a szoptatással. Mintha nem lenne neki elég. – Akkor adj neki tápszert! Tegyél bele egy kis rizspelyhet. – Ó, azt már nemigen használják. És én próbálok nem… – Az emberek a templomban imádkoznak érted. Cora Lee megkérdezte, hogy ment a szülés, és rájöttem, hogy nem tudom. Nem mesélted el. – Nem? – Francie felderül. – Tökéletes volt. Sikerült természetesen szülnöm, minden fájdalomcsillapítás nélkül. – Nem volt könnyű. A kilenc óráig tartó vajúdás során ezerszer is fel akarta adni, és epidurált kérni, de végigküzdötte, körbejárkált a kórházi szobában, lassan áttáncolva Lowell-lel a fájdalmat. Azóta óhatatlanul is észreveszi, hogy Lowell időnként csodálattal néz rá: nem a 160 centis, átlagos külsejű feleségét látja a vaskos combokkal és a kócos hajjal, ami időnek előtte, harmincegy évesen már őszül a halántékán, hanem a legyőzhetetlen, tűzokádó harcost, aki életet adott egy egészséges, háromkilós fiúnak, méghozzá anyák napján. – Természetesen? Ez mit jelent? Nem volt epidurál? – Nem. Még egy Advil sem. Csend. – Szándékosan? – Igen. – Miért tennél ilyet? Francie becsukja a szemét, és újra tízévesnek érzi magát. Fegyelmezi a hangját. – Mert így akartam. A legtermészetesebb szülési élményt

akartuk Lowell-lel. A gyógyszer nélküli szülés… Marilyn vihog. – Jaj, Mary Frances, ez annyira jellemző rád. Semmit nem akarsz úgy csinálni, mint mások. – Francie meglepődve érzi, hogy könnyek szúrják a szemét. – Lényeg, hogy azért hívtalak, mert van valamim William számára. Egy keresztelőruha. – Marilyn szünetet tart. – És szeretnék elmenni látogatóba. – Látogatóba? – Nem hitte volna, hogy Marilyn valaha is eljön New Yorkba. Sohasem tette ki a lábát Tennessee-ből. – Nem kell ide utaznod, anya. Gyűjtünk pénzt Lowell-lel repülőjegyre, hogy elvigyük hozzád Willt. – Hamarosan esedékes a keresztelő. Felszállhatok egy gépre, akár a jövő hétvégén. Gondolom, jól jön a segítség. – Ne haragudj, anya, de nem jó a jövő hétvége. – Töri a fejét elfogadható magyarázatért. – Lowell nagy állásinterjúra készül. Megállás nélkül dolgozik, és rosszul érezné magát, ha nem lenne rád ideje. Plusz itt vannak a Májusi Anyák… – Májusi Anyák? – Egy baráti társaság, amit én szerveztem. Egy mamicsoport. – Francie el tudja képzelni, hogyan ítélkezne róluk az anyja: Nell, a nagy, rikító tetoválással a vállán. Yuko, aki kendő nélkül szoptat a kávézóban, más nők férjének az orra előtt. Token, a gyerekkel otthon maradós meleg srác. – De most történt ez a szörnyű dolog… – Szüksége lesz erre a ruhára. A tiéd volt, előtted meg az enyém. – Az anyja vár. Tudja, hogy mit csinál. Tudja, hogy Francie nem fogja megkeresztelni a gyerekét. Rákényszeríti, hogy hazudjon. – Mikor lesz a keresztelő? – Még nem tudjuk. Mondtam, milyen sokat dolgozik mostanában Lowell. – A ventilátor dacára gyűlik a veríték Francie hátán. Elfordul az ablaktól, ránéz Willre, aztán a lenémított televízióra, és próbálja kitalálni, hogy mit mondjon. Aztán kihagy a szívverése.

Winnie. A tévében. Bár nem az a Winnie, akit ismer. Ez sokkal fiatalabb – tizenéves. Színpadon áll, pánt nélküli arany ruhában, a haja laza kontyban a tarkóján, egy szinte megszólalásig hasonló idősebb nő karjába kapaszkodik, aki nyilvánvalóan az anyja. Vált a kép: Winnie testszínű trikóban és hosszú tüllszoknyában, a lábán a térdéig fűzött balettcipő. Francie felkapja a távirányítót a pultról, és ráadja a hangot. – Gwendolyn Ross legismertebb szerepe a Bluebird című kultikus tévésorozatban volt, amelyet a kilencvenes évek elején sugároztak. – Mary Frances? – Bocsáss meg, anya, mennem kell. Felébredt a baba. Leteszi a telefont az asztalra. A riporter a lombos mellékutcában áll, a háta mögött sárga rendőrségi kordon. Francie közelebb megy a tévéhez. A ház, amely előtt áll… Winnie-é. – A rendőrségi források jelenleg nem adnak ki információt, csak annyit mondanak, hogy gyermekrablásként kezelik az ügyet, és minden nyomnak utánanéznek. A baba csaknem kilenc órája tűnt el. Zara Secor tudósított élőben Brooklynból. – Köszönjük, Zara. És most még egy lehangoló hír. A klímaváltozási csúcs elérkezett… Francie az éjjeliszekrényhez megy a laptopjáért. Bluebird. Valaki, talán Gemma említette egyszer, hogy Winnie színésznő volt, de az emberek fele, akikkel Francie a New Yorkba költözése óta találkozott, azt állította magáról, hogy színész. Nem tudta, hogy Gemma mire értette. Winnie híres. Egy tévésorozat sztárja volt a kilencvenes évek elején; egy fiatal balerináról szólt, aki próbajátékra jelentkezik a New York City Balletnél. Winnie – vagyis Gwendolyn – alakította a balerinát. Ő volt Bluebird, a címszereplő. Francie mit sem tudott erről. Tizenegy éves volt, amikor ment a sorozat, és a Bluebird pontosan az a fajta műsor volt – a kamaszkori szexualitással és eltérő etnikumok kapcsolatával a háttérben –, amelyet az anyja sohasem engedett volna a házban. Francie megnyitja a Wikipediát, és megtalálja Winnie oldalát. Klasszikus képzés a School of

American Balletben, egy nyár a Royal Ballet Schoolban. Családi alapítvány, az anyja nevén, amely ösztöndíjakat ad fiatal táncosoknak. Francie-nek nem kéne meglepődnie. Az első pillanatban tudta, amikor négy hónappal ezelőtt meglátta Winnie-t a Májusi Anyák találkozóján, hogy van benne valami különleges. Még mindig látja maga előtt. Gemma arról beszélt a csoportnak, mennyit fizetett, hogy megőrizzék a fia köldökzsinórvérét; Francie még csak nem is hallott ilyesmiről. – Drága, de életmentő lehet, ha egyszer fának rohan, vagy halálos beteg lesz – mondta Gemma, ám ekkor az emberek figyelme átterelődött egy pontra a réten, egy feléjük tartó nőre, terhes hasa kidudorodott a rövid, türkiz ruhában, mindkét csuklóján vastag ezüstkarkötő. Valamennyien félrehúzódtak, hogy helyet adjanak neki, igazgatták a takarókat, arrébb tették a babákat, és a jövevény éppen Francie mellett ült le. Francie rángatta a sortját és a nyirkos pamutfelsőt, ami a hasára tapadt, miközben figyelte, ahogy Winnie letelepszik, maga alá húzva hosszú lábát. – Winnie vagyok – mondta, a hasa domborulatára, a melle alá helyezve az ujjait. – Elnézést a késésért. Francie-nek nehezére esett levenni róla a szemét, hiszen annyira gyönyörű volt. A magazinok címlapján és a kifutókon látni ilyet: az orrnyereg körül szeplőkkel megszórt hibátlan, olajbarna bőrnek nem volt szüksége korrektorra, amelyet Francie-nek az utóbbi évtizedben már használnia kellett. Aztán azok a közös perceik a kávézóban. Francie-t rettenetesen zavarba hozta Will váratlan hisztije, észlelte a két fiatalember elítélő tekintetét, akik az ablaknál dolgoztak a laptopjukon, a pultos lány bosszúságát, aki türelmetlenül várta, hogy Francie végre döntse el, mit kér inni. Winnie szinte a semmiből tűnt elő, és nem zavartatva magát Will sírásától, átvette őt Francie karjából, járkálni kezdett vele az asztalok körül, paskolgatta a fenekét, suttogott a fülébe, lenyugtatta.

– Hogy csináltad? – kérdezte Francie, miután leült mellé egy asztalhoz a sarokban. – Úgy érzem, mintha én lennék az egyetlen, akinek fogalma sincs, mit kell csinálni. – Ne butáskodj – mondta Winnie. – Ezek a Májusi Anyák nagyon igyekeznek meggyőzni, milyen könnyű az egész, de ne hagyd magad átverni. – Ravaszul villant a szeme, mintha örök barátnők lennének Francie-vel, és most egy titkot osztana meg vele. – Senkinek sem könnyű, hidd el. Több mint egy óra múlva, miután Will végre elaludt az ágyában a közelében felállított porszívó megnyugtató hangjára, Francie rábukkan Audrey Ross, Winnie anyja gyászjelentésére. Winnie tizennyolcadik születésnapján halt meg. Épp fagylaltért ment a boltba. Több országos napilap is beszámolt a haláláról, mert Audrey Ross nemcsak a híres fiatal színésznő, Gwendolyn Ross anyja volt, hanem az apja multimilliós vállalkozásának, az ország egyik legnagyobb ingatlancégének az örököse is. Kezd összeállni. Winnie háza. A ruhái. A drága babakocsi, amit Francie irigyelt: ezt nézegette vágyakozva a Babies „R” Us áruházban, amíg meg nem látta, hogy közel annyiba kerül, mint a havi lakbérük. Talál egy fotót a temetésről: Winnie és az apja belépnek egy vidéki templomba a New York állam északi részén lévő hétvégi házuk közelében, nem messze onnan, ahol Audrey Ross balesetet szenvedett. Kétes ügy volt. Megmagyarázhatatlanul mondtak csődöt a fékek. Audrey kocsija hegyről lefelé elszabadult, és áttörve a védőkorlátot lezuhant a huszonöt méteres szakadékba. Winnie néhány hónap múlva kiszállt a Bluebirdből. Nem sokkal ezután megszűnt a sorozat. Francie nem akarja elhinni, amikor a távoli harangok kongása delet jelez; felugrik a számítógéptől. Lezárva a laptopot viszolyogva pillant az érintetlen szennyeshalomra, és kimegy a konyhába feltenni az ebédet. Kifacsartan és ködös tekintettel próbálja összeszedni magát, hogy tűrhető lelkiállapotban fogadhassa a hazatérő Lowellt. Fáradt és éhes lesz, alig várja, hogy itthon legyen. De Francie nem hazudhatja el, hogy

mintha egy kő lenne a gyomrában, belegondolva, mi mindent vesztett el Winnie – mindent, amit csak elért, a sikeres színészkarriert, a sorozat főszerepét, a boldog párkapcsolatot egy zenésszel, akiről az anyja halála után adott interjúban tett említést. – Számíthatok Danielre – mondta a barátjára utalva, amikor a riporter megkérdezte, hogyan birkózik meg a dologgal. – Ő az egyetlen, aki átsegíthet a gyászon. És mindezt tizenhét évesen. Francie forralni kezdi a vizet a makaróninak, és akaratlanul is felidézi, mit tett ő annyi idősen: énekelt a templomi kórusban, tanított a vasárnapi iskolában, hagyta, hogy Mr. Colburn, a fizikatanár felemelje a szoknyáját, és belédugja az ujjait a tanítási idő alatt a szertárban. Legalábbis ezzel kezdődött. Nem tartott sokáig, hogy a kocsijában folytassák iskola után, leparkolva az egykori Olcsó Cipők Boltja mögött a bevásárlóközpontnál, aztán a férfi lepattant egy hálószobás lakásában, amelyet az önkéntesprogram fizetett. Ez olyan katolikus dolog volt. Borostyán Ligások töltöttek el egy évet diploma után az amerikai vidék egy alsóbb rendű középiskolájában tanítva, mint amilyen Francie-é, az Our Lady of Perpetual Help volt a tennessee-i Estherville-ben. Abban a lakásban ivott először vörösbort, szívott először marihuánát. Ott történt az is, hogy Mr. Colburn – James, ahogy nevezni merte, amikor kettesben voltak – leszorította, és a tiltakozásai dacára levette róla a röplabdás mezét. Francie hallja Lowell nehéz lépteit a lépcsőn, miközben kikotorja a tonhal maradékát a konzervdobozból a tálba. Beletörli a kezét a sortjába, és szalad a fürdőszobába, hogy megnézze magát a tükörben, megigazítsa a haját, és befújja virágos testpermettel a csuklóját. Lowell még be sem dugja a kulcsát a zárba, amikor ajtót nyit neki… – Találd ki, mi újság. Winnie benne volt a hírekben. Ismert színésznő… Ám ekkor meglátja a sötét borostát a férfi arcán, a széles hurkát a derekán, a kidudorodó fegyvert a csípőjén. Francie-nek elakad a szava,

és az idegen szürke szemébe néz. Üres a tekintete a NYPD-s sapka karimája alatt.

– Nell. – Nell egy kezet érez a karján. – Fel kell kelned, Nell, itt van a rendőrség! Tizenöt évvel korábban vagyunk, a washingtoni lakása ablakában áll, elhúzza a függönyt, látja az utca túloldalán parkoló sötét szedánt, egy fekete pólós, napszemüveges férfi támaszkodik neki, cigarettára gyújt, a tekintete az ablakára irányul. – Nell. – Sebastian rázza a vállát, elűzve az emléket. – Ébredj! Keserű a szájíze, megpróbál felülni, de szaggat a feje. Sebastian letesz egy bögre kávét az éjjeliszekrényre, és kisimítja a hajat az arcából. – Itt van a rendőrség. Nell felül. – Ez komoly? Miért? – Beszélni akarnak veled. A tegnap estéről. A tegnap este. Szökőárként tér vissza minden emlék. Winnie. Midas. Gyalog haza, felébreszti Sebastiant, elmondja neki, mi történt, majd megmegszakadó, gyötrelmes alvás. – A nappaliban várnak. Nell kikászálódik az ágyból, megpillantja magát a fésülködőasztal tükrében, még a tegnap viselt ingben van. Elkenődött a szempillafestéke, az ajkán mazsolaként ül a rákérgesedett rúzs. – Hol van a baba? – Alszik. Nell kézbe veszi a bögrét. A kávé perzseli a torkát. – Oké, megyek. Forog vele a szoba, miközben bemegy a fürdőbe. Megnyitja a csapot, várja, hogy a lehető leghidegebb legyen a víz, és az arcába locsolja. Összeszorítja a szemét. Mi történt?

Az este kezdetére még emlékszik. Elkortyolt egy pohár bort az indulásra készülődve. Megérkezik, leül hátul a teraszon. A körülötte lévő testek forrósága, a beszélgetések. Érzi az első ital pezsgését, a gin ízét a szájában. Billy Idol. Fogja Winnie telefonját, becsúsztatja a táskájába. Aztán… Nell nem tudja felidézni a részleteket. Csak azt, hogy Francie és Colette aggódtak Winnie-ért. Nem tudták, hova lett. Nell kereste Winnie telefonját. Eltűnt. Sebastian letesz egy tányér csokoládés kekszet, amit az anyja küldött Angliából a nyomozó elé a dohányzóasztalra, amikor Nell belép a nappaliba; jóganadrágot és egy vékony pamuttunikát visel, amit a szennyeskosár tetejéről vett el. A nyomozó kora negyvenes, jóképű, meleg barna szemmel és egy új szakáll sötét árnyékával az arcán; távolról Tom Cruise-ra emlékeztet. A jobb alkarján nagy tetovált sas az 1775-ös számmal. – Tengerészgyalogság – mondja, és úgy fordítja a karját, hogy Nell jobban láthassa. – Az alapításunk éve. Hat évet szolgáltam le. – Nell jobb vállára bök az állával. – Kolibri? – Igen. – Csikorog a hangja. – Egész pontosan rubinbegyű kolibri. A szabadulást, a szabadságot jelképezi. A férfi tenyere ragacsos, amikor kezet fognak. – Mark Hoyt nyomozó. Elnézést, hogy az otthonában zavarom. Mögötte egy másik, bozontos ősz szemöldökű férfi áll, akit felismer. Stephen Schwartz. Ő beszélt Almával Winnie lakásában. Hoyt kinyúl egy kekszért a fotelból, aztán odatartja a tálat Schwartznak, aki hármat vesz. – Elnézést – mondja Schwartz. – Hosszú éjszaka. Kimaradt a reggeli. – Próbálunk képet alkotni a tegnap este történtekről – mondja Hoyt, visszatéve a tálat az asztalra és elkapva Nell tekintetét. – Beszélünk néhányukkal, akik Winnie Ross társaságában voltak. Nell leül a kanapéra, lüktet a feje. – Oké. Észreveszi a pókszerű háromlábon álló kamerát. Schwartz mögé lép, és megnyom egy gombot. – Beleegyezik, hogy felvegyük? – kérdezi

Hoyt. – Ez az új protokoll az osztályon. – Persze. Hozhatok egy pohár vizet, mielőtt elkezdjük? Hoyt fürkészve néz rá, és elvigyorodik. – Kemény volt az éjszaka? Nell nem viszonozza a mosolyt. – Minden éjszaka kemény egy újszülött mellett. – Hozom a vizet – mondja Sebastian. – Tehát van ez a Májusi Anyák csoport – mondja Hoyt. – Beszélne nekünk róla egy keveset? Nell megköszörüli a kaparó torkát, igyekszik koncentrálni. – Tudják, ez egy mamicsoport. Egyidősek a babáink. Úgy négy hónapja találkozgatunk egymással, még a terhességünk alatt kezdtük. – Abban a bárban? A Jolly Llamában? Nell elkaccantja magát. – Nem. A parkban találkozunk. – És kinek az ötlete volt ez az egész? Hogy találkozzanak. – Francie-é. Schwartz a jegyzeteibe pillant. – Mary Frances Givens? – Igen. De nem a csoportalapítás. Mindannyian a Village-en, a szülői weboldalon keresztül iratkoztunk fel. De a rendszeres találkozókat Francie javasolta. – Egy pillanatra felmerül benne, hogy kimegy a konyhába egy pohár vörösborért – csak az állíthatná meg a szoba forgását –, és erősen rászorítja a tenyerét a kávésbögrére. – Aha. – Hoyt bólint. – És mit csinálnak ezeken a találkozókon? – Ó, hát ilyen kismamadolgokat. A férfi felhúzza a szemöldökét. – Mint például? – Csüngünk a babákon. Megcsodáljuk a babákat. Tovább csüngünk a babákon. Hoyt mosolyog. – Ms. Ross minden találkozóra elment? – Sokra. Főleg kezdetben. – Nell látja maga előtt a kör felé tartó Winnie-t, rendszerint negyedórás késésben, elfoglalja a helyét, elárasztja őket a selymes, drága parfümje illatával – pontosan olyan, mint amilyennek egy hasonló megjelenésű nő illatát képzelné az ember. – Sokat beszélt magáról?

– Nem igazán. Hoyt vigyorog. – Tudja, hogy színésznő volt? Nell keze megáll a bögrével a szája előtt. – Színésznő? – Az volt. Egy nagy televíziós kultuszsorozat sztárja huszonévvel ezelőtt. Bluebird. – Fogalmam sem volt. – Nem nézte valamikor? Nell emlékszik, hogy a lányok a középiskolában beszéltek erről a sorozatról, áradoztak, hogy milyen menő, milyen tabudöntögető – meleg szereplő, tizenéves terhesség. – Hallottam róla, de sosem néztem. Akkoriban jobban érdekelt a matek, mint a tévé. Schwartz előrelép még egy sütiért. – És maga vette fel Alma Romerót bébiszitternek arra az estére. Nem hangzott kérdésnek. – Igen. Hoyt kortyol a kávéból, és biccent Sebastiannek, aki meghozta a vizet Nellnek. – Nagyon jó kávé, köszönöm. – A kezében tartja a bögrét. – Maga ragaszkodott ahhoz, hogy Mrs. Romero vigyázzon Midasra, így Ms. Ross elmehessen otthonról? – Nem tudom, hogy ez ragaszkodás volt-e… – Ő nem találhatott volna magának bébiszittert? – De, csak… – És egy e-mailben maga még azt is felajánlotta, hogy fizeti Almát, ha Winnie beleegyezik, hogy eljöjjön? Nell átveszi a vizet, és be is kortyolja a felét. – Most már hülyén hangzik – mondja. – De akkor még egyikünk sem tudta, hogy Winnie gazdag. – Aha. Hol találta Mrs. Romerót? – A Village honlapjának egy titkosított szekciójában kaptam meg a nevét. – És mennyi ideje ismerte, amikor felajánlotta neki a munkát, hogy vigyázzon a gyerekére?

Nell úgy gondolta, a kikérdezés nem lesz hosszabb egy óránál – Alma valójában a hatodik jelölt volt az állásra, akivel Nell elbeszélgetett. A többiek közül egyik sem volt megfelelő, aztán jött Alma, és megtört a jég. Csaknem egész délutánra ott maradt, ültek Nell-lel a nappaliban, teáztak, és megosztoztak a nagy zacskó M&M’s csokigolyón, amit Alma a táskájában tartott, és kézről kézre adták Beatrice-t. Alma mesélt Nellnek a falujáról Hondurasban, ahol bába volt, tizenkét évesen segítette világra az első babát. Három éve érkezett az Egyesült Államokba, egyedül csúszott át a határon a Rio Grande egy sekély szakaszán, hat hónapos terhesen, mindent vállalva, hogy a fiának jobb élete legyen. Mielőtt elment, Alma felajánlotta, hogy átveszi Beatrice-t, amíg Nell letusol, és ad magának néhány szabad percet. Amikor Nell lefeküdt, simára borotvált lábbal, amire először volt alkalma a szülés óta, a monitoron át hallgatta, ahogy Alma spanyolul énekel a babának. Két óra múlva felriadt, és berohant a gyerekszobába. Beatrice mélyen aludt Alma mellén, Alma hüvelykujját szorítva a pici ujjaival, a magával hozott szerelmes regénye olvasatlanul hevert a térdén. – Úgy öt órája – válaszolja Nell Hoytnak. – Ellenőrizte a referenciáit? – Igen. – Kért tőle erkölcsi bizonyítványt? – Nem. – Nem? Ez elég meglepő. – Igen? – A feleségem egyszer fel akart venni valakit, aki vigyáz a gyerekre. – Hoyt fölényes pillantást vet Schwartzra. – Hát, öcsém, annyi háttérellenőrzést végzett azokon a nőkön, hogy azt mondtam, nekem kéne otthon maradnom, és neki kéne dolgoznia az FBI-nál. – Visszafordul Nellhez. – De ki hibáztathatta volna? Az ember nem lehet elég óvatos. Amilyen szörnyű dolgokat írnak.

– Én nem aggódtam – mondja Nell. – Sosem hallottam még bűnözőt két nyelven skandálni az „Ecc, pecc, kimehetsz” mondókát, de lehet, hogy csak én vagyok ilyen könnyelmű. – És mit tudnak a bevándorlóstátuszáról? – kérdezi Hoyt. – A bevándorlóstátuszáról? – Nell hallgat, és vigyáz, hogy ne nézzen Sebastianre. – Ez nem került szóba. Sebastian leül mellé a kanapén, és a párna bemozdulásától hullámokban tör rá Nellre az émelygés. – Nem értem – mondja Sebastian előrehajolva, a térdére támasztva a könyökét. – Miért teszi fel ezeket a kérdéseket? Nem gondolhatja komolyan, hogy Almának bármi köze van ehhez. – Mi volt, amikor megérkezett a bárba? Észrevett valami furcsát? Olyan embereket, akik kiríttak a többiek közül? – Nem, leginkább egymás közt voltunk. Hátul ültünk, a teraszon. – És Winnie végig a csoporttal maradt? Nell hirtelen önmagát látja. A női vécében áll a mosdókagylónál, beszívja a vizelet és a fertőtlenítő bűzét, issza a vizet a tenyeréből, homályos a látása. Valami sötét halad el mögötte a tükörben. – Ms. Mackey? – Egy órája lehettünk ott, azt hiszem, amikor Winnie elment a bárpulthoz. – Visszhangoznak a szavak a fülében. – Token elkísérte. Ekkor láttuk utoljára Winnie-t. – Van egy Token nevű kismama a csoportjukban? – Nem. Ő férfi. Apa. Érzi, hogy valaki megfogja, rángatja a szoknyáját, ujjak mélyednek a vállába. Forró lehelet a nyakán. Schwartznak megint felszalad a szemöldöke. – Apa? A mamicsoportjukban? – Igen. Azt hiszem, meleg. A férfi bólint, és Hoyt beír valamit a noteszébe. – Token. Mi ez? Indiai név?

– Nem. Token fehér. Ez a beceneve. Én hívtam így az egyik első találkozón, mert ő volt az egyetlen srác… tudja, a díszhím. Ráragadt. Hogy őszinte legyek, nem is emlékszem a valódi nevére. Lehet, hogy más sem. Sebastian idegesen nevet, és Nell keze után nyúl. – Hírhedten rossz a névmemóriája. – Kérhetek egy percet? Ki kell mennem a mosdóba. – Nell feláll, a keze Sebastian vállán, hogy megtartsa magát, és elindul a folyosón a hálóba, s onnan be a fürdőszobába, becsukja maga mögött az ajtót, belenéz a tükörbe. Csak álom volt. Annak kellett lennie. Lekuporodik a padlón, a vécécsésze előtt. Jó pár éve már, hogy ilyen rémálma volt – az a fajta rémálom, amely annak idején szinte minden éjjel felriasztotta. Hogy követik. Emberek várnak rá a következő sarkon. Annak kellett lennie. Emlékezne rá, ha ott lett volna vele valaki a mosdóban, és megérinti. Hallja, hogy Beatrice felsír, aztán kopognak az ajtón. Sebastian az. – Nell. Jól vagy? – Nézi az ingét az előző éjszakáról, gombóccá gyűrve hever a padlón, ahol hagyta. Sebastian erősebben kopog. – Nell. – Mindjárt megyek. – Felemeli az inget. Kiszakadt a varrás a jobb vállánál. Elnézést kér Hoyttól, amikor visszamegy a nappaliba. – Semmi gond. Már csak néhány kérdés, és leszállunk magáról. Mit tud az apáról? – Winnie apjáról? – kérdezi Nell a videokamerára pillantva. – Semmit. – Nem, asszonyom. Midas apjáról. – Ó, semmit. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy szingli. – Egyre forróbb a levegő körülötte. – Egy ideig nálam volt Winnie telefonja, de aztán nem találtam sehol. A kulcsa benne volt a telefontokban. – Nyel egyet. – Megtalálta valaki? Így jutottak be? – Többek között ezt próbáljuk meg kideríteni – mondja Hoyt. – Mennyi italt fogyasztott tegnap este?

Nell Schwartzra néz, aki feltette a kérdést. – Mennyit? – Igen. – Nem tudom. Talán kettőt? A másodikhoz már alig nyúltam. – Ittas volt? Tudja, hogy el kellene mondania nekik az igazat. Tudja, hogy kockázatos a rendőrségnek hazudni. – Nem – válaszolja, és görcsbe rándul a gyomra. – Dehogy voltam ittas! Sebastian jelenik meg előtte, körbejárja a dohányzóasztalt, feltölti a kávésbögréket. Nell lopva rápillant. A barna hajsapkájára, a sovány focistafiú testére, visszagondol arra, amikor először látta: szemben ült vele egy hangulatos londoni bárban, Guinnesst kortyolgatva a vasárnap késő délutáni fényben, vázlatokat rajzolva a Moleskine noteszébe; a művészetébe belemerülő férfi arca. Kedves volt a tekintete, amikor később odajött hozzá, megkérdezte, szabad-e a hely mellette, meghívhatja-e őket még egy körre. Nell összemarkolja a két kezét az ölében, miközben koncentrálni próbál Hoyt következő kérdésére, de a pillantása visszatér Sebastianre, aki lassan rója a nappalit, a karjában dajkálva a lányát, és egészen más arcot lát, mint amire abból a hat évvel ezelőtti napból emlékszik. Egy rettegő és aggódó férfi arcát. Egy férfiét, akit ugyanaz a rémisztő gondolat kísért. Ne, kérlek! Ne legyen ez megint!

ÖTÖD IK FEJEZET MÁSODIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 6. TÁRGY: Mai tanács 53 NAPOS A PICI Gondolkodtál már az együttalváson? Még nem késő. Bár nem válik be mindenkinél, számos előnye van. A babák általában többet alszanak a mamijuk mellett. Megkönnyíti a szoptatást, segít fenntartani az anya tejtermelődését. Legfőképpen pedig igazán különleges kapcsolatot teremt. Plusz ki ne örülne egyegy kellemes, éjszakai összebújásnak? CÍMZETT:

Fullasztó és zsúfolt a földalatti peronja – az emberek a sínek fölött kihajolva lesik az érkező szerelvény fényeit. A férfi Colette balján szárított marhahússzeletet majszol, azt a drága fajtát, amelyet a környék élelmiszerboltjaiban árulnak. Jobbra tőle két nő túl hangosan beszél, nagy méretű, márkás táskát szorít a könyökük, a markukban mobiltelefon. – Egy barátnőm úgy úszik, hogy rajta van. Te megtennéd? – Az óceánban? – Igen. – Soha. – A lányok a bal kezük kinyújtott ujjaira bámulnak, és megigazítják a nagy briliáns gyűrűjüket. – Az igazat megvallva én zuhanyozásnál sem szeretem fennhagyni.

Colette arrébb megy a peronon, az újságosig, ahol egy turbános férfi áll; egész nap a földalatti levegőjét szívja, miközben palackozott vizet és Tic Tacot árusít. Winnie arca néz rá a New York Post borítójáról: a fotó évekkel ezelőtt készült. Hosszú kabátot és napszemüveget visel, az utca felé fordul. Colette-nek valószínűleg meg kéne lepődnie, de nem csodálkozik. A sztori már ott tart, hogy országos hírré válik, mivel Winnie tegnap megjelentetett egy videót, amelyben Midas visszatéréséért könyörög. Colette legalább egy tucatszor nézte meg tegnap este az ágyban, miközben Poppy békésen aludt mellette. Charlie dolgozott, és ő is feladta az alvást, miután egy óráig hevert ébren a sötétben, az aggodalom mókuskerekében forgó gondolatokkal. Winnie egy szürke kárpitozású fotelban ült a terasz ablakai előtt. Roppant csinos volt: hátul összefogott haj, erőteljes áll, hosszú, karcsú nyak az egyszerű, fekete krepdesinblúzban. – Kérem – mondta Winnie a kamerába nézve, megtörő hangon –, kérem, ne bántsák a kisbabámat. Kérem, akárkik önök, adják vissza nekem. Colette meghallja a közeledő szerelvény csikorgó fékezését, és kikotor két negyeddollárost a táskája aljából. A tömött kocsiban próbálja megőrizni az egyensúlyát az emberek hullámzó tömegében, akik nekinyomódnak, miközben kinyitja az újságot a cikknél. A szerzői keretben egy Elliott Falk nevű riportert tüntetnek fel; főcímnek ezt adták: Ó, GHOSH!

Az emberek már csóválják a fejüket azon, ahogy Rohan Ghosh rendőrfőnök a nyomozást vezeti a héthetes Midas Ross ügyében, aki két napja tűnt el. A baba július 4-i eltűnését a bébiszittere, Alma Romero jelentette be. A Post megerősíti, hogy a rendőrök

több mint huszonhárom perccel Romero 911-es hívása után értek ki, az ünnepi biztonsági intézkedésekre és egy balesetre hivatkozva a Brooklyn Bridge közelében, amelyben két városi busz ütközött, és emberek tucatjai sérültek meg, köztük két gyerek és egy fiatal anya, akik jelenleg is kritikus állapotban vannak. A Ross rezidenciára érkezést követően a rendőröknek nem sikerült megfelelően biztosítaniuk a helyszínt, akár a bent lévő emberek is kijuthattak a házból egy őrizetlenül hagyott ajtón. A kisbaba anyja, Gwendolyn Ross, az egykori színésznő házon kívül töltötte az estét, egy úgynevezett mamicsoport tagjainak társaságában.

Colette megáll az olvasásban; visszatér egy mondathoz: …bent lévő emberek is kijuthattak a házból egy őrizetlenül hagyott ajtón. Lehetséges ez? Az illető, aki elvitte Midast, még a házban volt, amikor a rendőrök kiérkeztek? Ezért lehetett nyitva Winnie házának oldalajtaja? Néhány fotó is van a cikkhez. Az egyiken Midas a hátán fekszik egy báránybőr szőnyegen egy kis műanyag zsiráf mellett, a kamerába néz, a bőre porcelán, barna szeme úgy csillog, mintha kifényesítették volna. Az alatta lévő képen Winnie egy takarón a parkban, a karjában ringatja Midast. Colette-nek elakad a lélegzete, amikor rájön, hogy ezt a fotót ő adta oda tegnap Mark Hoyt nyomozónak, amikor késő délután megjelent a lakásában; Charlie kivitte Poppyt, hogy vele fusson, míg ő vacsorát készített. – Mit tud a hátteréről? – kérdezte Hoyt. – Milyen adatokat osztott meg magáról? Winnie halványan rémlett valahonnan, ismerte el Colette. De annak a tévéműsornak már több mint húsz éve, és Colette nem hozta kapcsolatba Winnie-t és Gwendolyn Rosst, noha alkalmanként nézte a

sorozatot. Néha, amíg a többi lány a suliból összejött borozni és elszívni az egyikük szüleitől lopott füves cigiket, Colette rávette az anyját – azokon a ritka hétvégéken, amikor Rosemary nem ment el dolgozni –, hogy üljenek le együtt a kanapéra. Az arcuk ragacsos volt a tojásfehérje-méz pakolástól, amelyről Colette a Seventeen magazinban olvasott, köztük egy tál popcorn, és közösen nézték a Bluebirdöt. A szerelvény megérkezik Colette megállójába, felcaplat a lépcsőn, és elindul a City Hall Parkon át, elhaladva a turisták csapata mellett, akik a szökőkút előtt fényképezkednek. Egyszer történt valami köztük Winnievel, amiről Colette nem beszélt Mark Hoytnak, és csak tegnap este jutott eszébe. Délután volt, együtt sétáltak hazafelé Winnie-vel a legelső Májusi Anyák találkozó után. Ráérősen ballagtak a park fala mentén, az árnyékban. Colette még most is érzi a sarki árus sült gesztenyéjének illatát, akinél Winnie megállt egy zacskó kesudiót venni. Itt történt, hogy Colette bevallotta, bár nem készült rá, mennyire megrémült, amikor kiderült, hogy terhes. – Hónapokig tévedésnek tartottam a dolgot – mondta Colette. – Most már lelkes vagyok, de ez egy folyamat volt. Nem álltam készen a babára. Winnie komor arckifejezéssel fordult Colette felé. – Meg tudom érteni. – Igen? – kérdezte Colette hirtelen támadt megkönnyebbüléssel. Mióta csatlakozott a Májusi Anyákhoz, kívülállónak érezte magát – ha nem szélhámosnak – a többi nő között, akik mintha másra sem vártak volna egész életükben, mint hogy anyák legyenek. Akik éveken át vezették a menstruációs táblázatot, hőmérőztek, magasban tartották a lábukat szex után, reménykedve, hogy ebben a hónapban sikerülni fog. Például Yuko, aki az eljegyzése éjszakán abbahagyta a tablettaszedést. Scarlett, aki vegán lett, abban a hitben, hogy ez jobban felkészíti a testét a terhességre és a szülésre. És Francie, aki már a kezdet kezdetén elmesélte, milyen szenvedéssel járt a két vetélése, majd a két menet

mesterséges megtermékenyítés, amellyel több ezer dolláros adósságba verték magukat, míg végre megfogant. – Veled hogy történt? – kérdezte Colette. De Winnie elhárította a kérdést. – Erről majd legközelebb – mondta, és az erszényében kezdett matatni. Az előttük álló idősebb nő egy zacskó pirított maggal a kezében megfordult. Amikor meglátta a domborodó hasukat, elmosolyodott. Winnie karjára tette a szabad kezét. – Fogalma sincs, mi vár magukra – mondta elhomályosuló szemmel. – A világ legcsodálatosabb ajándéka. – Ez aranyos volt – jegyezte meg Colette, miután a nő távozott. – Úgy gondolod? – Winnie közben nem nézett rá. Elbámult mögötte, túl a kőfalon, a parkba. – Miért akarja mindenki közölni a kismamákkal, hogy mi mindent nyerünk? Arról miért nem beszél senki, hogy mit veszítünk? Felfelé tartva a City Hall lépcsőin Colette visszagondol a képaláírásra Midas fotója alatt: A kisbaba Sophie zsiráfja, a francia csipogó műanyag játék, amely népszerű az amerikai szülők körében és egy kék babatakaró szintén eltűnt. A rendőrség kéri, hogy akinek bármilyen információja van, hívja ezt a számot: 1-800-NYPDTIP. Akárki vitte is el Midast, miért vitte el azokat a tárgyakat? Ez jó hír, dönti el Colette beszállva a liftbe. Végső soron csak egy olyan személy, aki szereti – vagy legalábbis nem akarja bántani – gondolna arra, hogy magával vigye a pici kedvenc takaróját és játékát. A kérdés addig kíséri, amíg meg nem áll vele a lift a harmadik emeleten. Szokatlanul csendes az előtér, Allison az asztalánál ül, és a számítógépet nézi. Felpillant a zajra, amelyet Colette cipősarkának kopogása üt a márványpadlón. – Jó napot – mondja Allison, és Colette meglátja a képeket Allison monitorán – egy magas szék, egy autóülés, egy bálna alakú kék műanyag kád.

– Hadd találjam ki – mondja Colette. – Ajándéklista? – Allison egy héttel ezelőtt beszámolt Colette-nek a terhességéről, szigorúan bizalmasan. – Még csak nyolchetes, ne mondd el senkinek – kérte. – Különösen Shepherd polgármesternek ne. Épp elég aggódnivalója van a választással és ezzel a könyvvel. – Őrület – mondja most Allison, közelebb hajolva. – Hihetetlen, mennyi mindenre van szükség, amikor gyereket vársz. Colette a képernyőre pillant. – Igazából nem kell ennyi minden. Akkor is életben marad a gyerek, ha csak egy szobahőmérsékletű babatörlővel mosdatod le. – Ezt mondta a nővérem is – feleli Allison. – Jobban teszem, ha megbízom a szakértőkben. Kösz. És tudod, mit? Késésben van. – Viccelsz. – Colette színlelt megdöbbenéssel vonja fel a szemöldökét. – Shepherd polgármester késik? Allison nevet. – Azt mondta, hogy megihatod az összes kávéját. Büntetésből. Most főztem frisset, és van még süti a délelőtti megbeszélésről. – Köszönöm – mondja Colette, hirtelen ráeszmélve, hogy éhes. Nagyon keveset evett a Jolly Llama hasábburgonyája óta, ami két estével ezelőtt volt; annyira izgult Midasért, hogy nem is gondolt az evésre. Békés a polgármesteri iroda, amikor belép. Noha rendszeresen járt itt az utóbbi hónapokban, óhatatlanul is imponáló a látvány minden egyes alkalommal. A Brooklyn Bridge-re néző nagy ablakok, a működő kandalló, az íróasztal, amely James Baldwiné volt egykor – ajándék a családtól. Ég és föld a 212-es számú bronxi állami iskola ablaktalan igazgatói irodájához képest, ahol ő és Teb számtalan órát töltött négy évvel ezelőtt, az első életrajzán dolgozva, a helyi taqueriából hozott sör és burrito mellett. A könyv jobban teljesített a vártnál, címlapos ismertetőket kapott, országos bemutatókörút követte, majd, egy év múlva a sikeres kampány a New York-i polgármesteri székért. A kiadó

egy vagyont kínált a folytatásért, amely az anyjához – a polgárjogi aktivistához, aki együtt menetelt Martin Luther Kinggel Selmából – fűződő kapcsolatára fókuszálna. Colette tölt magának egy bögre kávét, leül a kerek asztalhoz, ahonnét a City Hall Parkra látni, és megpróbál nem bosszankodni azon, hogy várnia kell – megint. Ki kéne használnia az egyedül töltött időt, haladhatna az új anyaggal, amelyet napokon belül le akar adni. Kiveszi a laptopot a táskájából, és megnyitva a kéziratot átfutja a fejezeteket, amelyeket tegnap délután átküldött Aaron Neeley-nek, Teb kabinetfőnökének. Viszketni kezd az idegességtől. Rémes a szöveg. Modoros és gyermeteg a megfogalmazás, a párbeszédek szinte olvashatatlanok. Hallja, hogy pittyeg a telefonja, e-mail érkezett; előveszi, örül a figyelemelterelésnek. Francie-től jött. Az utóbbi két napban rendszeres kapcsolatot tart Nell-lel és Francie-vel, cikkeket küldözgetnek egymásnak a „Midas bébi”-ről, ahogy a sajtó elnevezte, rákérdeznek, nincs-e valakinek új híre Winnie-től. Colette előző nap e-mailt írt Winnie-nek, aki pár óra múlva válaszolt. Ki vitte el a kisbabám? Hogy fogom ezt túlélni? Colette azonnal visszaírt, megkérdezte, nem akar-e társaságot, felajánlotta, hogy bevásárol neki. De Winnie eddig még nem reagált Colette e-mailjére, sem a néhány órával később elküldött szöveges üzenetre. Láttátok ezt, lányok? Francie egy bűnügyi blog linkjét mellékelte – egyiket a sok közül, amelyek egész online világot alkotnak amatőr magánnyomozókból. Colette eddig nem is tudta, hogy léteznek ilyenek: emberek, akik az idejük meglepően nagy részét szánják arra, hogy megoldatlan bűneseteket próbáljanak meg felderíteni. Colette olvasni kezdi a posztot: Egy szomszéd állítása szerint elhaladt egy nő mellett Winnie lakása közelében aznap este, 21.30 körül. A nő lefelé tartott a dombról, és

egy síró kisbabát vitt, aki annyi idős lehetett, mint Midas. Azonnal megérkezik Nell üzenete. Az emberek tudnak erről Brooklynban, igaz? Megbírságolják a nőket, akik itt laknak, és bizonyos alkalommal nem látják őket síró kisbabát cipelni. – Szia, Colette. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. – Colette bezárja az e-mailt. Aaron Neeley áll az ajtóban. Gyűrött az inge, és egy csíkban sötét borosta van az állán, amit elmulasztott lehúzni. – Minden rendben? – kérdezi Colette. Aaron egy halom aktát hoz, és egyenként leteszi őket Teb íróasztalára. – Igen, Ghosh-sal találkozik. Ez a gyerekrablási ügy. Kész rémálom. – Colette-re pillant. – Gondolom, hallottál róla? Colette megköszörüli a torkát. El kéne magyaráznia a helyzetet, elmondania Aaronnak, hogy Winnie a barátnője, és ő is ott volt aznap este, de valami azt súgja neki, hogy várjon, és előbb négyszemközt beszéljen erről Tebbel. Tudja, mit jelenthet neki, ha kiszivárog, hogy valakinek a környezetéből köze van az ügyhöz. – Igen. – Mennyi idős most Patty? – Poppy. Csaknem nyolchetes. Aaron megrázza a fejét. – Az ikrek héthetesek. El sem tudom képzelni. – Mi a legújabb hír? – kérdezi Colette. – Nem is tudom. Ghosh védekezik. Az egyik rendőr, valami ifjonc, egy hete jött ki a rendőrakadémiáról, jól elszúrta a dolgot. Nem használt kesztyűt, tele van a hely az ujjlenyomataival. Jól elbaltázták. – Aaron sóhajt, aztán Colette-re néz. – Amúgy hamarosan itt lesz a polgármester. Alig várja, hogy átbeszéljétek a tegnap elküldött anyagot. Nyakunkon a határidő, mi? – De még mennyire! – Colette visszafordul a képernyőhöz, Aaron kimegy. Rohan Ghosh-sal van találkozója. Ghosh és a polgármester egyetemi barátok, és amikor Teb kiemelte Ghosh-t a cleveland-i helyettes

rendőrfőnöki posztjáról, azt mindenki a nepotizmus iskolapéldájának tekintette. Ghosh-t széles körben a legkevésbé tapasztalt jelöltnek tartották az NYPD vezetésére. Colette újra megnyitja a kéziratot, és mindenáron megpróbál összpontosítani. Az aktákra pillantva, amelyeket Aaron hagyott Teb asztalán, felmerül benne, hogy talán ott vannak a polgármester jegyzetei a tegnap átküldött fejezetekhez. Feláll, és a tálalóhoz megy egy süteményért, közben ránéz a kupacra. Megáll, és újra megnézi, hogy tényleg jól olvasta-e a szálkás fekete kézírással felvésett nevet a legfelső dosszié címkéjén. ROSS, MIDAS. Colette az ajtóhoz megy, és beljebb tolja néhány centivel. Visszalép Teb asztalához, markában a sütivel, kinyitja a dossziét, és belenéz. Egy férfi fényképét látja. Magas és vékony. Kapucnis pulóvert visel, és átad valamit egy bolti eladónak. Ugyanennek a biztonsági kamerának egy másik felvételén elfordul a pulttól, profilban látszik az arca. Aztán elindulva az ajtó felé felnéz, egyenesen a kamerába. Colette átlapozza az iratokat: kézírásos jegyzetek másolatai; egy fotó Midas kiságyáról, mentazöld lepedő és takaró, fölötte a falon matrica finom mívű, felszálló madarakkal. Aztán egy másik férfi éles fotója, színesben. Közel-keletinek tűnik, a kamerába néz, a napszemüvege a feje tetejére tolva, és egy kisbabát egyensúlyoz a karján. A babát részben takaró borítja. Kiemeli a fotót, hogy jobban megnézze, de ekkor lépteket hall az ajtó felől. Gyorsan visszateszi, becsukja a dossziét, és a kerek asztalhoz siet. A léptek elhaladnak Teb irodája előtt, Colette lenéz a jegyzeteire – Teb sztorija arról, amikor végül szembeszállt az anyja bántalmazó barátjával –, de nem tudja kiverni a képet a fejéből. A férfi mosolya. A keze. Ahogy ráborítja a tenyerét a baba koponyájára. Ki vitte el a kisbabám? Hogy fogom ezt túlélni? Mielőtt meggondolná, mit tesz, Colette felveszi a táskáját a helye melletti székről, visszamegy Teb íróasztalához, és bedugja a dossziét a

táskájába. Szép nyugodtan kimegy az előtérbe, végig a folyosón a fénymásolóba, ahol becsukja az ajtót, és ráfordítja a kulcsot. Izzadó tenyere elkeni a pecsét – SZIGORÚAN BIZALMAS – festékét az egyes lapok tetején, miközben átnyálazza az iratokat, pontosan tudva, hogy súlyosan megsérti a Tebbel kötött szerződését. A titoktartási záradék szerint, amelyet aláírt, nem férhet hozzá semmilyen információhoz, amit kifejezetten nem osztanak meg vele. Nem beszélhet senkinek azokról a dolgokról, amelyek a munkája során a tudomására jutnak. Még azt sem árulhatja el senkinek – „sem rokonnak, sem barátnak, sem a nyilvánosságnak” –, hogy ő írta a könyveket. Kopognak az ajtón. – Hahó! – Allison az. Elfordul az ajtógomb. – Van bent valaki? Colette belöki a papírokat a dossziéba, amit bedug egy doboz alá a másológép feletti polcon. Felkapja a táskáját a földről, beletúr, kigombolja a blúzán a négy felső gombot, hogy kilátsszon a szoptatós melltartó felső része. Nagy levegőt vesz, majd résnyire nyitja az ajtót. – Elnézést. – Bocsánatkérő mosollyal Allisonra néz, és felmutatja a kézi mellszívót. – Még nem jött meg a polgármester, és le kell szívnom a tejet. A mosdó nem elég tiszta. Ami megnehezíti a dolgot. Allison zavartan ráncolja a homlokát. – Ó, te jó ég, ne haragudj, hogy rád törtem. Hát persze. Majd őrködök neked. – Angyal vagy. – Colette visszazárja az ajtót, és vár néhány másodpercig, mielőtt előveszi a dossziét. Tíz perc múlva már kint van a folyosón, lassan tart Allison felé. – Látod, mi vár rád? Teb irodájában visszateszi az irattartót a kupac tetejére. Éppen csak leül és felnyitja a laptopot, amikor belép Teb. Nincs rajta zakó, az ingujja a könyökéig feltűrve, a vászon megfeszül az erős izmokon a hátán. – Nagyon utál? – kérdezi az asztalára dobva a noteszét. Széles és sugárzó a mosolya – ez a mosoly villog országszerte a hirdetőtáblákon a Ralph Lauren „Igazi Hősök” reklámkampány részeként –, nyoma sincs annak, hogy egy nehéz tárgyalásról jön.

– Dehogy, polgármester úr. Teb grimaszol. – Hányszor kell még kérnem, hogy ne szólítson így? Túl ijesztően hangzik a maga szájából. – Elnézést. Nem, nem utálom magát, Teb Marcus Amedeo Shepherd. – Na! Ne bolondozzon itt nekem. – Átpörgeti a dossziékat, amelyeket Aaron az asztalán hagyott, aztán átteszi őket az íróasztal melletti tálalóra. – Rossz hírem van. Colette-nek elszorul a szíve. – Midasról? – Midasról? Colette megrázza a fejét. – Midas Ross. A kisbaba a hírekben. Aaron mondta, hogy Ghosh-sal találkozik. Azt hittem, erre mondja… – Gondoltam, hogy ez érzékenyen érinti. Az a baba annyi idős, mint Poppy. – Hátat fordít, és tölt magának egy kávét. – Micsoda szörnyeteg az, aki elvisz egy kisbabát? – Tudnak már valamit… Teb legyint, megkerülve a kérdést. – Nem, a rossz hír nem vele kapcsolatos. Hanem velünk. – Visszafordul, és Colette megacélozza magát. – Le kell mondanom a dolgot. Nem volt időm elolvasni, amit tegnap átküldött, és máris mennem kell egy újabb megbeszélésre. Enged a feszültség a mellkasában, Colette fellélegzik. Nem kell azzal töltenie a következő órát, hogy erről a rémes könyvről egyeztessen. Kiszabadulhat innen, aztán megpróbálja értelmezni, amit az imént olvasott. – Teb… – Igyekszik bosszús hangot megütni. – Tudom. Seggfej vagyok. Elnézést. Tudna jönni holnap? Colette nekilát elpakolni a laptopját és a jegyzeteit. – Persze. – Nem. Várjon. Egész nap Long Islanden leszek adománygyűjtésen. Holnapután? Colette bólint. – Ahogy megfelel.

– Köszönöm, C. – Teb leül az asztalhoz, görget a mobilján. – Milyen a kisbaba? – Imádnivaló. – Igen? És nem okoz gondot az anyjának? Mert ha igen, majd beszélek a fejével. – Nem tudom, elég meggyőző lenne-e, de nyugodtan mondja meg neki, hogy jobban teszi, ha elkezdi átaludni az éjszakákat. Teb tovább nézve a telefonját kinyújtja a kezét. – Lássuk csak. – Felpillant. – Mutasson egy újabb fotót. Colette mobilja a táskájában van. Teb feláll, Colette hátat fordít neki. Óvatosan kicipzárazza a táskát, és ekkor megjelenik az ajtóban Aaron. – Elnézést, uram, de várják önt. Már nem sokáig tartanak ki. – Oké, megyek. – Teb nagyot kortyol a kávéjából, aztán leteszi a bögrét a tálalóra, a dossziék mellé. – Küldjön nekem párat – mondja, és kifelé menet megérinti Colette karját. Colette elköszön Allisontól, és amint kiteszi a lábát, gyorsan áthatol a tömegen a földalatti felé; a levegő a sült fánk égett olajszagával terhes. A vonatban leül egy üres helyre a szerelvény hideg hátuljában. Tíz perc múlva, ahogy kirobognak az alagútból, fel a Brooklyn Bridge-re, figyeli a gyalogosok áradatát, ahogy caplatnak a járdán a tűző júliusi napsütésben. Előveszi a telefonját, szemét szúrják a könnyek, miközben bepötyögi. Ráértek holnap délelőtt átjönni hozzám? Van valami, amit el kell mondanom.

H ATOD IK FEJEZET MÁSODIK ESTE

Nem tudom, mit tegyek. Megpróbálom észben tartani, amit a dúla mondott: a mély légzés beindítja a paraszimpatikus idegrendszert, a pihen-relaxál állapotot. De nem működik. Olyan merev a mellkasom, hogy nem jutok elegendő oxigénhez. Ki kell mennem innen, friss levegőt szívni, de kint vannak az újságírók, cirkálnak, várják, hogy kérdéseket tehessenek fel. Az a pasas a Posttól, valami Elliott, az igénytelen ruháival, az olcsó frizurájával és az olajos bőrével, akire nyilván büszke az anyja, hogy kinyomtatva látja a nevét. Folyton itt van, beszél a szomszédokkal. Hol volt aznap este? Mit gondol, mi történt? Mit tud mondani az anyáról? Járkálok. Fel-alá a folyosón, ösztönösen kerülve a nyikorgó hatodik padlódeszkát a gyerekszoba előtt. Összehúzva tartom a függönyöket. Nem akarom, hogy bárki tudjon az ittlétemről. Nem akarok még egy látogatást egy nyomozótól, aki megkérdezi, tudok-e beszélni, nem jut-e eszembe még valami. Nincs több mondanivalóm. Hogyan is lenne, amikor olyan kevésre emlékszem – amikor úgy jönnek-mennek annak az estének a részletei, mintha statikus eseményeket gyorsítanának fel az elmosódottságig. Emlékszem, hogy olvastam Nell e-mailjét, egy esti kiruccanást javasolt, pár órát a babák nélkül. Emlékszem, hogy arra gondoltam, természetesen nem fogok elmenni. De aztán újraolvastam az e-mailt, megfontoltam a dolgot. Nell annyira kitartó volt. Mindenkinek jönnie kell, különösen Winnie-nek. Nemleges választ nem fogadunk el.

Rendben, döntöttem el gyorsan. Nem mondok nemet. Igent mondok! Miért is ne? Nekem is ugyanúgy jár egy szabad este, mint másnak. Megérdemlek egy kis szórakozást. Miért legyek mindig én az, aki otthon marad, a baba megszállottjaként, amikor minden más anyának a világon a jelek szerint nem okoz gondot, hogy elmenjen valahová, megtartson egy ünnepet, megigyon egy-két pohárral? Ők valahogy képesek erőlködés nélkül eltájékozódni ebben az új világban. Szép nyugodtan. Magabiztosan. Rohadtul tökéletesen. Miért nem lehetek én is olyan, mint ők? Felöltöztem. Erre emlékszem. Emlékszem, hogy azt a ruhát választottam, amelyik olyan szorosan feszül a derekamra, akár egy erős kéz. Emlékszem, hogy bemegyek a bárba, észreveszem őket, fekete tussal kihúzott fáradt szemek, túl sok alapozó, hogy elfedje a sötét karikákat, hónapok óta nem használt rúzstól csillogó ajkak. „Rebel Yell.” Velük énekelek, táncolok, egy vagyok közülük, ugyanannak az exkluzív törzsnek a tagja. Emlékszem, hogy hirtelen rosszul leszek, szeretnék kijutni onnan. De előtűnik a semmiből az a pasas. Felajánlja, hogy meghív egy italra, óceánmély szempár, telt ajak. Az ilyen pasasok kevertek bajba az egész rohadt életemben. Innentől már csak nagyon kevésre emlékszem. Néha, amikor behunyom a szemem, és megpróbálok aludni, látom magam, amint sétálok a park mentén, takarásban maradva. Imádkoztam. Édes Istenem, kérlek, add nekem vissza Joshuát. Érte bármit megteszek. – Jól van? Leültem egy padra, és megállt előttem egy férfi, a lábánál egy kutya, az arcára árnyékot vetett az utcai lámpa a háta mögött. Máig nem tudom, valóságos volt-e, vagy csak egy újabb érzékcsalódás. Miért hagyott el? Üvölteni szerettem volna annak a férfinak. Én nem ezt érdemlem, mindazok után, amit érte tettem.

– Jól vagyok – mondtam a kutyás férfinak, miután leült mellém a padra, a combja az enyémhez ért, a karját a pad támlájára tette mögöttem. – Köszönöm. Csak muszáj beszélnem valakivel. Tényleg csak ennyit akartam. Igazán. Csak beszélni Joshuával. Elmondani neki, hogy nekem csupán egyetlen dolog számított: vele lenni. Beszélni neki a levelekről, amelyeket hozzá írtam, talán felajánlani, hogy felolvasok egyet-kettőt, mert így megértheti, mit érzek, milyen nagyon vissza akarom őt kapni. Mennyire sajnálom, ha bármit is elrontottam. Nem, nyomozó, ne haragudjon, de ezekről nem beszélhetek magának. Bocs, Elliott, te pufók riporter. Nincs több mondanivalóm. Remeg a kezem, miközben írom ezt. Gyengének érzem magam, össze vagyok zavarodva. Mindent megpróbáltam, hogy jó anya legyek. Megtettem, ami tőlem telt, igazán megtettem. Istenem, mit tettem?

H ETED IK FEJEZET HARMADIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 7. TÁRGY: Mai tanács 54 NAPOS A PICI Beszéljünk a „hasiztatásról”! Életbevágó, hogy a hasadra fektesd a babát – még ha csak néhány óránként tíz percre is. A hasadra fektetés segít megerősíteni a has- és nyakizmait, most már, amikor a hasadon fekszik, nyúlnia kell a játékokért, az ujjaidért, sőt az orrodért. (Most lehet itt az ideje annak is, hogy beszerezz egy babának való körömvágó ollót!) CÍMZETT:

Francie elkapja a torz tükörképét a liftajtó kifényesített ezüstjében, és próbál nem foglalkozni azzal, ahogy a MobyWrap babahordozó szíjai kiemelik a hurkát a derekán; hogy milyen alacsony Nellhez képest, aki mellette áll – merész pixie-fazonra vágott szőke haj, feltűnő tetoválás – és vagy tíz centivel magasabb nála. Francie lesimítja a fürtjeit, és sajnálja, hogy nem volt ideje hajat mosni, vagy legalább egy kis szempillafestékkel és szájfénnyel feldobni magát. De a ma reggel különösen durva volt. Will hajnali ötkor ébredt, egy óráig sírt, és nem volt hajlandó szopni. Francie előrehajol, ellenőrzi a blúzát, a krumpliszeleteket, amelyeket délelőtt a melltartójába dugott. Nell rápillant. – Röszti burgonyán dolgozol ott?

– Nem. – Francie megigazítja a krumplidarabokat, hogy betakarják az égő, vörös duzzanatot. – Scarlett mondta, hogy ezt kell csinálni. – Abban a meggyőződésben, hogy van egy elzáródott tejvezetéke, Francie Scarletthez fordult tanácsért. Ő volt az egyik olyan mami, aki mintha ösztönösen tudta volna, mikor mit kell tenni, és folyamatosan ellátta a csoportot hasznos tippekkel: tizenkét zacskó kamillatea a fürdővízbe Yuko kisbabájának popsikiütései ellen; ismertető az új pólyáról, amit a Starbucks melletti bababutikban lehet előrendelni. „Jó, hogy megkérdezted, mert pont most jöttem rá a nyitjára – írta Scarlett tegnap este Francie-nek, válaszul a kétségbeesett segélykérésére. – Először is, NO KOFFEIN. Másodszor, egy réteg organikus burgonya a melltartóba, minden reggel három órán át. Tudom, milyen furán hangzik, de azonnali enyhülést kell hoznia.” Csakhogy már öt órája bent volt az a krumpli, és Francie-nek még mindig gyulladt a melle. Kárhoztatja magát, hogy jobb meggyőződése ellenére nem organikus krumplit vett kora reggel, csak hogy megspóroljon három dollárt. Pontosan követnie kellett volna Scarlett tanácsát, és nem sajnálni a pénzt. Valószínűleg ezért nem hat a módszer. Kinyílik a liftajtó, elindulnak a 3A lakás felé, ahol Colette a kopogtatást sem várva meg kitárja előttük az ajtót. Francie elvörösödik Colette láttán, aki félmeztelen, duzzadt keble kitüremkedik a csipkés, rózsaszín melltartóból, a karja és a hasa teleszórva fahéjszínű szeplőkkel. – Bocsi – mondja Colette, és ahogy összefogja hátul a haját, láthatóvá válnak a hóna alatt a frissen nőtt szőr pettyei. – A baba most hányta le az utolsó tiszta felsőmet. – Betereli őket a nappaliba. – Ruhákat hajtogattam ma reggel, és amikor el akartam tenni őket, Charlie közölte, hogy két teli kosárra való szennyest hajtogattam össze. Ölni tudtam volna. – Tényleg? – kérdezi Francie, de túlságosan elragadja Colette lakásának látványa, nem is hallja a választ. Winnie házát leszámítva

sohasem járt még ilyen szép New York-i lakásban. Az a fényes fapadló. Akkora nappali, hogy bőven elfér a két kanapé és a két fotel. A nagy ablaktáblák alatti ebédlőasztalhoz tízen tudnak leülni. Egyedül ez a szoba is nagyobb, mint Francie egész lakása, ami olyan pici, hogy senkit nem hívhatnak meg vacsorára; a baba ruháit kénytelen műanyag vödrökben tárolni az egy szem hálószoba sarkában; a nappaliban kell szoptatnia, ahová belátnak az utca túloldalán nemrég felhúzott luxusház lakói. Lowell nyúzza, hogy gondolkodjon el egy nagyobb lakáson, Brooklyn külsőbb részein, esetleg Queensben, de Francie hallani sem akar róla, mivel most az iskolakerületben vannak. Ki kell bírniuk, a baba érdekében, a környék kedvéért, egy jobb oktatás ígéretéért. – Hogy megy? – kérdezi Colette Nellt. Nell lerogy a kanapéra. – Rémesen. – Tegnap megírta nekik emailben, hogy kirúgta Almát, és beadta Beatrice-t az első napra a Happy Baby Daycare bölcsődébe, hogy hozzászoktassa a napi néhány órás ottléthez, mielőtt visszamegy dolgozni teljes munkaidőben, ami két nap múlva esedékes. – Hisztérikus sírás. Nagy jelenet volt. Minden anya engem bámult. – Tudták, hogyan lehet megnyugtatni Beatrice-t? – kérdezi Francie. – Nem Beatrice-t – mondja Nell. – Engem. – Megtörli az orrát a nedves, gyűrött papír zsebkendővel az öklében. – Én csináltam totál hülyét magamból. Colette leül Nell mellé, átkarolja, de Francie dermedten áll egy helyben. Hogy teheti ezt Nell? Otthagyni a kisbabáját, egész napra, vadidegenek gondjaira bízva? A legjobb, amit tehetsz, legalább az első hat hónapban, hogy annyit ölelgeted a babát, amennyit csak lehet. Egy gondozónő vagy bébiszitter nem fogja ezt megtenni. Néha, mialatt Willt eteti, Francie előveszi a telefonját, hogy elolvassa a legújabb posztokat az isawyournanny.comon, azon a fórumon, ahol szülők osztják meg, milyen dolgokat csináltak a dadusok a gyerekekkel

– elhanyagolták őket, kiabáltak velük, telefonáltak, miközben a gyerek egyedül játszott. – Minden rendben lesz, ugye? – kérdezi Nell, tiszta zsebkendő után kotorászva a táskájában. – Nem fogják tönkretenni? – Persze hogy rendben lesz – feleli Colette. – Nők milliói teszik ezt mindennap. – Tudom. – Nell bólint. – És amennyit fizetünk azon a helyen, elvárom, hogy amikor délután érte megyek, manikűrözött körmökkel, uborkaszeletekkel a szemén és tejbe áztatott könyökkel lássam viszont. – Megtörli a szemét, elmázolva a festéket a jobb orcáján. – Annyira rosszul érzem magam, amiért kirúgtam Almát, de mi mást tehettem volna? Újságírók vadásznak rá. Nem akarom ebbe belekeverni Beatrice-t. – Undorító – mondja Colette. – Charlie hazahozta a mai újságot. Van benne egy fotó róla és a kislányáról a játszótéren. Elüldözték onnan. – Kész idegroncs vagyok – mondja Nell. – Állandóan Sebastian torkának ugrok. Bármit mond, felkapom a vizet. És a baba már megint felébred néhány óránként. Colette átmegy a konyhába, elvesz egy papír desszertesdobozt a pultról. – Nem egy nagy szám, de vettem ma csokicsipszes muffint. Gondoltam, jól fog esni. – Kiteszi a sütiket egy tányérra, lerakja a dohányzóasztalra, majd elindul a folyosón a hátul lévő hálószobákhoz. – Keresnem kell egy inget. Készen van a kávé, ha kértek. Nell leül a kanapéra. – Én nem. Már négyet ittam. Francie átmegy a konyhába, amit jókora hentestőke-konyhasziget választ el a nappalitól. Végighúzza a tenyerét a sima fán és a makulátlan fehér munkalapon a dupla kővályús mosogató mellett. Megáll, mielőtt kinyitná a hűtőt, megvizsgálja az ajtajára ragasztott Polaroid-képeket. Poppy, puha, rózsaszín ágytakarón fekve, szoptatós párnával megtámasztva. Colette és egy magas, jóképű férfi a tengerparton, Francie arra tippel, hogy Charlie, napbarnított, feszes karjuk egymás

derekán, Colette hosszú, gesztenyebarna haja szélfútta, az arca csupa friss szeplő. Egy felhívás férfi kézírással, már szamárfüles, és kifakította a nagy ablakon beáradó napfény: Vigyázat, konyhai eszközök, olvasatlan könyvek, „haszontalan gyerekkori tárgyak” és egyéb háztartási kellékek! Colette Yates fészkel. Senki nincs biztonságban. Colette egy fehér férfifelsőben jelenik meg, amiben elvész. – Ismered? – kérdezi Nell Colette-től. Nell egy könyvespolc előtt áll, és egy bekeretezett fényképet tart a kezében. Colette odapillant Nellre, aztán átmegy a konyhába, hogy kávét töltsön magának. – Igen. – Honnan? – Ő az anyám. – Viccelsz. – Ki? – akarja tudni Francie. Nell felé fordítja a fotót, és Francie odamegy, hogy jobban megnézze. Egy ősz bubifrizurás idősebb nő áll egy evezősdeszkán, és diadalmasan emeli a karját a feje fölé. – Rosemary Carpenter. – Nell elképedt arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy Francie-nek tudnia kéne, ki ez. – Bocsánat, de nem ismerem. – Ő alapította a WFE-t – mondja Nell. Francie meg van rendülve. – Azt a birkózószervezetet? Nell és Colette nevet, Francie elpirul zavarában. – Nem – mondja Nell. – Women for Equality. A feminista szervezet. – Bizonyos értelemben az is egy birkózószervezet – mondja Colette. Nell visszateszi a fényképet. – Megkaptam az anyámtól az egyik dedikált könyvét az érettségire. – Fura – mondja Colette. – Én is. Francie nem tudja, mit kéne erre felelnie, és miért van az, hogy New York Cityben mintha mindenki vagy híres ember lenne, vagy ismer ilyet.

Winnie. Colette anyja. Francie csak egy híres emberrel találkozott a New Yorkba költözése előtt, a legnagyobb autókereskedőlánc tulajdonosával Nyugat-Tennessee-ben, aki abban a fényképészműteremben készíttetett családi portrét, ahol dolgozott. – Milyen volt? – kérdezi Nell Colette-től. – Úgy érted, olyan nő lányának lenni, aki erről a mondásáról ismert: „Csak egy van, ami rosszabb egy nőnek, mint egy férfitól függővé tenni magát…” – „egy gyerek, aki tőle függ” – fejezi be a mondatot Nell. – Milyen rémes – kottyantja el meggondolatlanul Francie. – Komplikált volt, de ebbe most ne menjünk bele. Charlie nemsokára megjön, és van valami, amit meg akarok mutatni nektek. – Midasszal kapcsolatban? – kérdezi Francie. – Igen. – Jó. Nagyon sokat töröm rajta a fejem. – Francie kiemeli Willt a hordozóból, és leteszi a padlóra, majd kivesz egy noteszt a pelenkászacskóból. Letérdel a puha szőnyegre, és kinyitja a noteszt az időponttáblázatnál, amelyet aznap estéről készített, beleértve, ki volt ott, és mikor távozott. – Próbálom összeállítani az események láncolatát, és kideríteni, van-e valaki, aki ki tudja tölteni a réseket. Hol volt Winnie? Mikor ment el? Egyedül, vagy valakivel? Nell leül a földre Francie mellé. – A rendőrség munkája… valahogy nem stimmel – mondja Francie. – Lowell nagybátyja rendvédelmis. Felolvastam neki a híreket, és elborzadt azon, hogy milyen hibákat követett el a rendőrség. Láttátok ezt? – Francie belekotor a táskájába, Elliott Falk cikkét keresi, amit a New York Post weboldaláról nyomtatott ki ma reggel. – Úgy tűnik, valaki kinyitotta az ablakokat Midas szobájában, és eltávolította a kiságyból az ágyneműt, mielőtt ezek a fotók készültek. – És a tegnapi cikket olvastátok? – kérdezi Colette. – Arra utalnak, hogy az illető, aki elvitte Midast, bent lehetett a házban, amikor a rendőrség kiérkezett.

– Tudom, azt is láttam – mondja Nell. – Ezért volt nyitva az ajtó, amikor ott jártunk? – Kezdjük ott, hogy hogyan juthattak be. – Francie visszaül. – Nell, újra meg kell kérdeznem. Gondolkodtál rajta, hová lett a kulcsa és a mobilja? Van ötleted, hogy mi történhetett? Nem tűnhettek csak úgy el. Nell Francie noteszén tartja a tekintetét. – Nem tudom. Betettem a mobilját a táskámba. Ez biztos. Ti is láttátok. – Amikor leejtetted a táskád, és szétszóródtak a dolgaid, kieshetett a telefon? Talán becsúszott az asztal alá? – Leejtettem a táskám? – Nem emlékszel rá? – Francie igyekszik nem éreztetni a bosszúságát. – Amikor próbáltad megkeresni Winnie mobilját. – Tényleg – mondja Nell, de Francie kihallja a bizonytalanságot. – Nem hiszem, hogy kiesett a telefonja. – Menjünk végig azon, amire emlékszel – javasolja Francie. Nell a szemére szorítja a kezét. – Odamentem a pincérnő pultjához sült krumplit rendelni. Kicsit később a bárhoz mentünk Scarlett-tel egy italért. Visszajöttünk… – Nem, tévedsz. – Francie már tudja. Nell részegebb volt, mint gondolta. – Scarlett nem volt ott. – Nem volt? Francie-t újra elönti a megbánás. Miért kellett Nellre bíznia Winnie telefonját? Tisztában volt vele, hogy Nell túl sokat ivott. Lehetett volna annyi esze. – Nem. Figyelj! – Közelebb tolja a noteszt Nellhez, és mutatja a nevek listáját. – Scarlett nem jött el. – Oké, Francie, nyugi. Eltévesztettem a nevet – mondja védekezően Nell. – Már elismertem, hogy rémes a névmemóriám. Ki volt az a nő, aki eljött, de elég gyorsan lelépett? Az, aki pilatesre jár. Vele mentem el inni egyet. – Gemma? Kék topban és farmerban volt? – Igen, Gemma. Ő volt az.

– És aztán mi volt? – kérdezi Francie. – Ennyi volt. Aztán kimentem a klotyóra. Visszajöttem az asztalhoz, csevegtünk egyet, és akkor hívott Alma. – Biztos vagy benne? – kérdezi Francie. – Nem kértél meg senkit, hogy fogja meg a táskád? Semmikor nem veszítetted szem elől? – Francie, állj már le – mondja Colette. – Túl fogsz pörögni. Francie visszaül a sarkára. – Én csak szeretném átlátni, de nem megy. Hol volt Winnie, amikor Alma telefonált? És mikor ért haza aznap éjjel? Azt hallottátok, mit mondott Patricia Faith a ma reggeli The Faith Hourban? Nell ingerülten sóhajt. – Patricia Faith. Nem tartom semmire azt a nőt. Azért, mert egyszer Miss California volt, már egyórás talk show háziasszonya lehet a tévében? – Tudod, mi volt az erőssége a szépségversenyen? – kérdezi Colette. – A társadalomkritika. – Ne már – feleli Nell. – Kiállt a színpadra bikiniben, és az iskolás gyerekek felfegyverzése mellett érvelt? – Láthatod, hogy habzik a szája – mondja Colette. – Elloptak egy gazdag kisbabát. A gyönyörű anyja egykor színésznő volt, most szingli. Egy vagyont fog keresni ezzel a tévécsatornának. – Tudom, de akkor is – mondja Francie –, hallottátok, mit mondott ma reggel? Tudnak rólunk. Tudják, hogy benne vagyunk. Nell felhördül, és elkapja Francie csuklóját. – Miről beszélsz? – Minden szín kifut az arcából. – Megemlített minket? Név szerint? – Nem név szerint – válaszolja Francie, és feláll, hogy felvegye Willt, aki mozgolódni kezdett. – Gwendolyn Ross barátaiként beszélt rólunk. Azt is mondta, hogy engedtek minket bejutni egy bűncselekmény helyszínére. Francie nem tagadhatja, milyen furán megrázó volt ezt hallani, tudva, hogy őrá – Francie Givensre a tennessee-i Estherville-ből, népesség 6360 fő – utal Patricia Faith (jóllehet, név nélkül) mint Winnie Ross

egyik barátjára. Kihalász egy cikket a halomból, és odacsúsztatja Nellnek. – Ezt kapta fel a sajtó. Nell fennhangon olvas. – „Patricia Faith tévés személyiség számolt be először arról, hogy Gwendolyn Ross három, név szerint nem azonosított barátja megjelent a Ross rezidencián, és bement a házba, amíg az NYPD egyik rendőre távozásra nem kényszerítette őket.” – Távozásra nem kényszerítette? – ismétli Colette. – Ez kissé túlzás. – Tudom – mondja Francie. – És nem ez a legrosszabb. – Az volt a legrosszabb, amit Patricia Faith ezután közölt (de Francie máshol is olvasott erről, és az információtól most görcsbe áll a gyomra). Ha arra kell választ adni, hogy egy elrabolt kisbaba élve kerül-e elő, akkor az első huszonnégy óra a kritikus. – Felfogjátok, mit jelenthet az, ha a rendőrség annyira elszúrta, ahogy ezek a cikkek írják? – Gondolni sem bír rá, hogy Midas még nagyobb veszélyben lehet az alkalmatlan rendőrök miatt. Colette leteszi a kávésbögrét maga elé az asztalra. Van valami az arckifejezésében, ami arra inti Francie-t, hogy álljon le Will abajgatásával. – Mi az? – kérdi Francie. – Oké, figyeljetek. Ijesztőnek érzem, hogy ezt megosztom veletek, de új információim vannak. Midasról. – Ezt hogy érted? – kérdezi Francie. – Én mindent elolvastam. Ha nyilvánosságra hozták… – Ezt nem hozták. A munkámon keresztül jutottam hozzá. – A munkádon keresztül? – Igen. Az életrajz, amit írok. Teb Shepherdé. – Viccelsz – mondja Nell. – Shepherd polgármester? – Igen. Én vagyok a szellemírója. – Minek neki szellemíró? Elképesztően jó volt az első könyve. – Az első könyvét is én írtam – feleli Colette. – Te? – kérdezi Francie. Még ő is tud erről a könyvről. Másról sem beszélt mindenki hónapokig, mint Teb Shepherd, egy dél-bronxi

középiskola fiatal és jóképű igazgatójának gyönyörűen megírt visszaemlékezéseiről. Lowell egész éjjel fenn maradt, amikor olvasta; külön téma volt az anyja könyvklubjában. Még mindig ostromolják azt a Washington Heights-i görög vendéglőt Shepherd anyja lakásának közelében, amiről azt írta, hogy sokat jár oda; sorban állnak a középkorú hölgyek, remélve, hogy megpillanthatják egy hátsó asztalnál, miközben a szokásos szombat reggeli rendelésére vár: pirított kukoricamuffin és sült szalonna. – Ez a munkám – mondja Colette. – Olyan könyveket írok, amelyek mások neve alatt jelennek meg. Nem volna szabad elárulnom, így képzelhetitek, hogy mennyire nem beszélhetnék erről. De tegnap a polgármester irodájában voltam, és megtaláltam Midas aktáját. A nyomozati anyagot. – Ugye most viccelsz? – kérdezi Nell. – És? Belenéztél? – Rosszabb. – Colette letérdel a padlóra, és benyúl a kanapé alá, előhúzva egy vastag manilaszín dossziét. – Lemásoltam. – Ó, te jó ég! – mondja Francie. – Tudja valaki, hogy mit csináltál? – Senki. Komoly bajba kerülhetek. Még Charlie-nak sem mondtam el. Teljesen el vagyok maradva a könyvvel, és fogalmam sincs, mennyi időt szántam erre tegnap este. Miközben ő azt hitte, hogy dolgozom, ezt olvastam. – Tudja a polgármester, hogy Winnie barátja vagy? – Nem. El akartam mondani neki, de miután elvettem az aktát, már túl rázós lett volna. Most már nem tehetem. Elgondolkodna azon, miért nem szóltam erről az elején. Francie nem tudja levenni a szemét a dossziéról Colette kezében. – Mi van benne? – Ha megnézitek… – Ekkor csöngetnek. – Francba. – Colette vár egy másodpercig. – Nem nyitok ajtót. Valószínűleg Charlie-nak hoznak csomagot. Majd odalent leadják. – Szerintem Token lesz az – mondja Francie. Colette bosszús pillantást vet Francie-re. – Te idehívtad Tokent?

Token ma reggel e-mailezett Francie-nek, azt kérdezte, találkozhatnának-e egy kávéra a Spotban. Elég furcsa volt. Még soha nem kért tőle semmit, pláne nem volt vele kettesben, és alig ismeri. Sohasem felejti el, mennyire elképedt, még június elején, amikor sietett lefelé a dombról a fűzfa felé, tíz perc késéssel érkezve a Májusi Anyák találkozójára, és meglátott egy férfit a körben. Winnie mellett ült, suttogott a fülébe. Winnie élvezettel hallgatta, aztán mindketten nevetésben törtek ki. Francie arra tippelt, hogy Winnie férje (bár közel sem volt olyan vonzó, mint amilyennek Winnie férjét képzelte). Foszlott égkék baseballsapkát viselt, pont olyan színűt, mint a szeme, és úgy volt öltözve, mint megannyi férfi Brooklynban – kifakult póló és rövidnadrág, kitaposott edzőcipő, repülős napszemüveg a felsője nyakába akasztva. De amikor Francie elfoglalta a helyét, észrevette a hordozót a mellkasán, benne az összegömbölyödött babával. Nem Winnie férje volt. Hanem egy apa. – OMA vagyok – mondta kicsit később, bemutatkozásképpen. – Oké – felelte Nell. – Te is beférsz közénk. – Az OMA nem a nevem. – Nem? – bámult rá Nell. – Hanem mi? – Ez egy rövidítés. Otthon Maradó Apa. Általában bejön ez a vicc. – Mosolyogva vállat vont. – A partnerem a divatszakmában dolgozik, és sokat utazik. Nem én fizetem a számlákat, így nekem kell otthon maradnom Autumn mellett. Igyekszem nem elszúrni. Szinte azonnal törzstag lett, de néhány részletnél többet nem árult el magáról – legalábbis semmi jelentősebbet, amire Francie emlékezni tudna. Francie máig sem érti, hová ment aznap este a Jolly Llamában, miután távozott az asztaltól, ezért ma reggel, amikor Token e-mailezett neki, hogy találkozzanak, az igazat válaszolta: hogy Nell és ő Colettehez készülnek ma délelőtt, és meghívta, hogy csatlakozzon hozzájuk, hátha ki tud préselni belőle valamilyen információt. – Megkérdezte, hogy ő is jöhet-e – mondja halkan Francie, meghallva a lépteit a

folyosón, Colette lakásának ajtaja előtt. – Nem tudtam, hogy erről fogunk beszélni. – Szia – mondja Token, amikor Colette ajtót nyit neki. Szörnyen néz ki: borotválatlan, a pólója nyirkos az izzadságtól. Francie meglepve látja, hogy nincs rajta a hordozó, amelyben folyton magával cipeli Autumnt. – A baba az anyámnál van – mondja, mielőtt Francie rákérdezhetne. – Akkor miért jöttél? – Francie visszavesz a vádló hangnemből. – Úgy értem, ha én szabad lennék a baba nélkül, aludnék. Token leül a kanapéra. – Látni akartalak benneteket. – A kezébe támasztja a homlokát, és Francie észreveszi, hogy őszül a halántékán. – Annyira aggódom Midasért. És amik történtek… ti vagytok az egyetlenek, akikkel beszélhetek erről. Colette tölt Tokennek egy kávét, és leül a padlóra. – Oké, akkor kezdem. Token. És mindenki. Amit most elmondok, nem adhatjátok tovább senkinek. – Kinyitja a dossziét, és kitesz három fotót a padlóra. – Van egy potenciális gyanúsítottjuk. Token felkapja a fejét. – Már van gyanúsítottjuk? – Igen, ez a pasas. Bodhi Mogarónak hívják. Úgy gondolják, hogy köze van a dologhoz. Francie letérdel Colette mellé. A férfinak a fotón gesztenyebarna a szeme és világosbarna a bőre; fekete haja csaknem kopaszra borotvált. – Mijük van ellene? – kérdezi Token. – Kétszer látták Winnie háza körül. Július 3-án sört és cigarettát vásárolt a szemben lévő bódéban. Kártyával fizetett. Innen tudják a nevét. Az eladó emlékszik rá, hogy nyugtalanul viselkedett. Elmondta, hogy utána leült egy közeli padra, a park fala mentén, és figyelte az épületet. Nyilván felmérte. Másnap este szintén látták a ház előtt, és feltűnően viselkedett. Üvöltött a telefonjába. – Akkor este vitték el Midast? – kérdezi Nell. – Igen.

– Detroitban lakik – mondja Token a dosssziéból kiemelt iratot olvasva; az ablakon betűző napfény a kanapénak arra a részére esik, eltünteti a vonásait, így Francie nem tudja értelmezni az arckifejezését. – Igen – mondja Colette. – Július harmadikán repült New Yorkba. Ötödikén ment volna vissza, de nem volt rajta a járaton. Nem tudják, hol van. – Mit jelent az, hogy nem tudják, hol van? – kérdezi Francie. – Azt, hogy nem találja a rendőrség. Eltűnt. – Jézusom – mondja Nell. – Szerintük váltságdíjat akar Midasért? – kérdezi Francie. – A színésznők valószínűleg rendszeresen ki vannak téve ilyesminek. De Lowell azt mondta, hogy ha váltságdíjat kérnének, azt már megtették volna. – Francie-nek meggyőződése, hogy Lowell téved. Végül is Lowell nagybátyja – és ő az egyetlen forrása rendvédelmi ügyekben – seriff odahaza Estherville-ben. Mit tudhat ő egy ilyen nagy formátumú ügyről, egykori híres színésznővel és multimilliomossal, egy jó kapcsolatokkal rendelkező ingatlanfejlesztő lányával? – Itt nincs szó váltságdíjról. Legalábbis ebben az aktában. – Azt láttátok, hogy Jemenből származik? – kérdezi Nell. – Igen, de itt él már tizenkét éve – feleli Colette. – Rákerestem online. Nem sokat találtam. Van Facebook-profilja, de privát, és minden arab nyelvű. Van valaki ezen a néven, aki egy Detroithoz közeli cég szerelője, magángépeket kölcsönöznek gazdag ügyfeleknek. Ez ő lehet. – Repülőgépeket? Repülőgépekhez van hozzáférése? – kérdezi Francie. Poppy felsír valahol a folyosó felől. – Újra hívtam Winnie-t – mondja Colette, miközben feláll. – Már harmadszor. Nem veszi fel. Nell megdörzsöli a szemét. – Az a cirkusz a lakása körül, a kamerák, az újságírók. Kezelhetetlen. Néhány seggfej meg akart állítani, amikor arra jártam, megkérdezték, hogy a környéken lakom-e, és vane mondanivalóm.

Winnie jó néhány szomszédját interjúvolták már meg, azt kérdezték, mit tudnak róla, észrevettek-e valami gyanúsat aznap este. Francie rosszul van attól, milyen sok ember hajlandó nyilatkozni, bármire készek, hogy nyomtatásban láthassák a nevüket: elmondják, hogy Winnie csendesnek, kissé zárkózottnak tűnik. Soha nem látták őt férfival. És bevallják, hogy kíváncsiak rá, ki lehet „az apa”. Token feláll, lassan az ablakhoz megy, kinéz az utcán túl a parkra. – Rohadt nagy cirkuszt fognak ebből csinálni – mondja. – Előre sejthető. Colette elindul a folyosón a síró Poppy felé, Francie pedig folytatja a dosszié tartalmának tanulmányozását, átfutva Mark Hoyt jegyzeteit. Ő semmit sem akar mondani, holott maga is elsétált Winnie házához az utóbbi három napban, esténként, miután az újságírók elmentek. Will olyan nyűgös lesz mostanában este hét körül, mielőtt Lowell hazajönne segíteni. Nehéz vele a lakásban, bezárva a hőségben, amikor így sír. Francie inkább elviszi sétálni a dombra. Gyakran leül egy padra az utca másik oldalán, Winnie házával szemben. Sötét van a lakásában. De tegnap este, amikor az éjszaka közeledtekor szürke lett az ég, és szúnyogok zümmögtek a haja körül, miközben magához szorította Willt, és a fülébe suttogott, hogy lecsendesítse, határozottan mozgást észlelt odabent.

NYOLCAD IK FEJEZET NEGYEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 8. TÁRGY: Mai tanács 55 NAPOS A PICI Úgy gondolod, hogy szívmelengető a partnered mosolya? Várd ki a végét! A baba első mosolya nagyjából ugyanakkor jelentkezik minden kultúrában, tehát ha még nem történt meg, készülj a jutalomra, amelyet a szerető gondoskodásért kapsz egy ragyogó, fogatlan, csak neked szóló mosoly formájában. Valószínűleg ugrálni fogsz örömödben (még ha életed legrosszabb éjszakáján vagy is túl). CÍMZETT:

Nell végigböngészi a ruhákat, amelyek csont nélküli testekként lógnak a vékony acélrúdon. Az órájára pillant – még két órája van, mielőtt elhozhatja Beatrice-t a bölcsődéből. Fiatal nő közeledik, festett cseresznye-mosollyal a bámulatosan fehér fogak körül. – Bevigyem ezeket egy fülkébe? – kérdezi. Fekete rózsa díszeleg a szőke hajában, és olyan rövid a felsője, hogy kilátszik a bordaketrec éles pereme. – Nem, már végeztem – mondja Nell, és követi a nőt az üzlet hátsó részébe, egy kis próbafülkéhez, amelyet ugyanolyan vékony, virágos függöny választ el a ruhaállványoktól, amilyet Nell is kinézett magának az IKEA-ban. – Szóljon, ha másik méretre van szüksége – mondja a lány, összehúzva a függönyt. Nell kibújik a sortjából és az ingéből, könnyek

gyűlnek a szemébe, már harmadszor ma délelőtt. Alig tudja elhinni, hogy holnap vissza kell mennie dolgozni, napi kilenc órában idegenek gondjára bízva Beatrice-t. Kikönyörögte Sebastiantől, hogy hívja fel helyette Almát, és mondja el neki, úgy döntöttek, jobb lenne bölcsődébe adni Beatrice-t, legalábbis egyelőre. Alma kikészült. Nell hallgatózott Sebastian mellett, amikor Alma elmondta, hogy mennyire sajnálja, aludni sem tud, újságírók hívogatják és keresik a lakásán, a rendőrség pedig már háromszor kérdezte ki. – Újra meg újra végigmondatnak velem mindent. Mit láttam? Mit hallottam? Hogy viselkedett az anya? Itt van a pap. Imádkozom a megbocsátásért. Nell megpróbálja eltüntetni a rést a függöny és a fal között, majd felhúz egy nadrágot. Két számmal nagyobb a terhesség előtti méreténél, mégsem megy rá a combjára. A felpróbált blúzzal sem jobb a helyzet. Hónaljban bevág, túlságosan feszül a mellén. Hátul a dereka csúszós a verítéktől, miközben bebújtatja a fejét egy formátlan fekete ingruhába. Bosszúsan látja, hogy nincs tükör a próbafülkében, és csendben széthúzza a függönyt, hogy megnézze magát a leértékelt állvány melletti egészalakos tükörben. A lány másodperceken belül ott terem. – Milyen jól áll! Nell nem válaszol, abban bízik, hogy a hallgatásával visszaűzheti az üzlet frontjára, de a lány csak félrebillenti a fejét, madárkavonásai meggyűrődnek, miközben elgondolkodva harapdálja a felső ajkát. – Tudja, mi hiányzik ehhez a ruhához? – Egy hatvanszázalékos árleszállítás? A lány nevet. – Egy feltűnő nyaklánc. Ami felfelé, a nyakára irányítja a figyelmet. És elvonja azoktól a dolgoktól, amiket el akar rejteni. – Mi van, ha én a nyakamat akarom elrejteni? A lány felemeli az ujját, és megfordul a bokacsizmája vastag sarkán. – Lássuk, mink van! Nell szorongva és frusztráltan visszamegy a próbafülkébe – a lány miatt és azért is, mert rémesen áll rajta a ruha –, és felmerül benne a

kérdés, miért érez nyugtalanságot azóta, hogy tegnap délután látta azokat a fotókat Bodhi Mogaróról. Ledobja a ruhát a többi tetejére, és kislisszol a próbafülkéből, majd a boltból is, visszhangzik a nyomában az ajtóharang csilingelése. Kígyózik az emberek között a járdán, maga sem tudja, hová tart, elhalad a többi butik előtt, ahová be akart nézni munkába járós ruhákért, valamiért, ami most felmegy rá, a több mint hat kiló súlyfölöslegével. De ebből nem lesz semmi. Ma biztosan nem. Nem akar még egy üzletet. Még egy ruhát. Még egy nádszálkarcsú eladót, az illatozó hajával és a fahéjas rágójával. Ő volt az? Bodhi Mogarót látta a bárpultnál aznap este? Nem tudja kiverni a kérdéseket a fejéből. Ő szakította el az ingét? Őt látja, amikor lehunyja a szemét, ő az az elmosódott figura a háta mögött a mosdóban, az ő kezét érzi a vállán? Követte, birkózott vele Winnie kulcsáért, anélkül hogy Nell emlékezne rá? Nem. Még a gondolata is nevetséges. Kikerül két rollerező fiút és egy fiatal anyát, aki szivárványsörbetet vesz egy malacfarkas totyogónak a fagylaltoskocsinál. Emlékezne erre; csak az agya trükközik vele. Kimerítette az alvásmegvonás és az aggodalom. Tegnap este órákig járkált fel-alá a nappaliban, törte a fejét, próbálta kitölteni a fekete lyukakat az aznap éjjeli történések közt. Legalább a sajtó közölne valamit, ami a segítségére van. De nincs említés Bodhi Mogaróról, még csak nem is céloznak arra, hogy a rendőrség talált egy gyanúsítottat. Ehelyett minden hírolvasó és műsorvezető arról akar beszélni, milyen hibákat követtek el a rendőrök. Elliott Falk azt írta a ma reggeli New York Postban, hogy James Cabrera rendőrt, akiben Nell felismerte a pasast, aki kizavarta őket Winnie házából, fizetett szabadságra küldték, mert őt hibáztatják a

nyitva maradt ajtóért, amelyen át emberek mehettek be Winnie otthonába a bizonyítékok összegyűjtése előtt. Belső hírek szerint valószínűleg ki fogják rúgni. Helyes, e-mailezte Francie. Rúgják is ki. Valakinek vállalnia kell a felelősséget a nyomozás elbaltázásáért. Patricia Faith-nek nagy napja volt, azonnali lemondásra szólította fel Ghosh rendőrfőnököt, és mindezért közvetlenül Shepherd polgármestert hibáztatta, aki a hozzá nem értő barátjára bízta a rendőrség vezetését, mert jobban érdekli a hirdetőtáblákon való szereplés, mint az ártatlan gyermekek védelme. – Én vagyok a bolond? – kérdezte Patricia Faith. – Csak én látom úgy, mintha a polgármester nem is akarná ennek az ügynek a megoldását? Nell megáll a sarkon, várja, hogy váltson a lámpa, a hőség gyapjútakaróként borul a testére, emberek súrolják a karját, ahogy elsietnek mellette. A napfény fehér táblaként verődik vissza a szemközti bank ablakainak faláról. Lehunyja a szemét. Visszatér egy emlék. A bárpultnál áll, hideg itallal a kezében. Még, még, még. Valaki ezt a szót énekli neki. Egy állat érez a nyakában, egy ajkat a fülén. Még szorosabbra zárja a szemét, és két kezet érez a derekán. Valaki fogja a karját. Többet akarok, még, még, még. Kinyitja a szemét, és rohanni kezd.

Kora harmincas férfi ül a bárpult végében. Fekete pólót és terepmintás sortot visel, mindkét karját fekete-szürke tetoválások borítják. Sört iszik, és odapillantgat az italospalackok sorai fölött felfüggesztett egyik nagy tévéképernyőre, amelyen futballmeccs megy; előtte a New York Times keresztrejtvénye egy tollal. Rajta kívül csak a mixer tartózkodik a bárban, a mosogató fölé hajolva poharakat öblít. Nell közeledtére lerázza a mosószeres vizet a

csuklójáról. – Mit adhatok? – Egy pohár szódát. Megissza a felét, majd lecsúszik a székről, és elindul befelé, a levegőben fertőtlenítő és sör szaga. Kimegy a hátsó teraszra. Odahúz egy széket, ahol aznap este ült, és megpróbálja fejben rekonstruálni a jelenetet. Colette és Francie szemben ül vele. Winnie tőle jobbra. Token – legalábbis egy kis ideig – valahol középtájt. Becsukja a szemét, és látja Winnie-t, jegesteát kortyolgat, és lopott pillantásokat vet a telefonjára az ölében. Amikor Nell kinyitja a szemét, a férfi a bárpultnál őt figyeli. Újra lehunyja a szemét, ezúttal önmagát látja. Érzi a meleget és a dübörgő zenét. Gyűlik körülötte a tömeg. Elveszi Winnie telefonját Francie-től. Törli az appot. Miért? Miért csinálta ezt? Nem tanult eleget? Egy impulzív döntés tönkretehet egy teljes életet. Ha valaki tudhatja, hát ő. Feláll, és róni kezdi az üres teraszt. Gondolkozz, gondolkozz. Bemegy, elhalad a zenegép és a most sötét és elhagyatott bocsapálya mellett. A pincérpulthoz lép, ahol megrendelte a sült krumplit. Az asztalhoz vitte, közben csatlakozott hozzá Gemma, vagy valaki más, még egy italért. Nellnek felpattan a szeme. A cigaretta. Végigpásztázza a helyiséget, kiszúrja az ajtót a távolabbi falon, a mosdók közelében. Leteszi a poharát a bárpultra. A dohányzórészre vezető ajtó nincs bezárva, kilép a kis, kavicsos udvarba, amely tele van rozoga asztalokkal és székekkel, körben, a kerítésre karácsonyi égőket függesztettek. CSENDET KÉRÜNK. LEGYENEK TEKINTETTEL A SZOMSZÉDOKRA . Érzi a füst szagát a hajában, a nikotint és a kátrányt a nyelvén. Beszél valakivel, kér egy bagót, megfeledkezve arról, hogy ne a brit szlenget használja, hallja a férfi nevetését. Hát ezért volt olyan rosszul másnap, a

cigaretta miatt. Több mint egy éve nem gyújtott rá, amikor eldöntötték Sebastiannel, hogy megpróbálkoznak egy gyerekkel. Járkál, maga elé képzeli a férfit, a kép szélei kuszák, felé nyújt egy csomag cigarettát, kétszer kattan az öngyújtó, mielőtt lángra kap. A férfinak sötét szeme van, Nell elmondja neki, miért van itt. – Tagja vagyok egy mamicsoportnak – mondta, elnyújtva az utolsó szót, mintha valami botrányos dolgot vallana be. – Én. Egy mamicsoportnak. El tudja ezt hinni? – Egy kezet érez a karján, nevetést a hajában, és beburkolja a hőség. – Még egy szóda? – kérdezi a mixer, amikor visszamegy a bárba. – Igen – feleli Nell. – És töltsön bele egy vodkát is. A férfi elé csúsztatja az italt, az első kortynál felszáll a szénsav, csiklandozza a nyelvét. – A francba… – A mixer felpillant a legközelebbi televízióra, amelyen a helyi hírek mennek. A távkapcsolóért nyúl. – Ne kezdjék már megint! A nő a képernyőn ujjatlan fekete blúzt és élénksárga szoknyát visel, a homlokát ráncba húzza az aggodalom. Nell megvizsgálja a nő környezetét, aztán feláll, és az ablakhoz megy. Az utca túloldalán meglátja – a nő kanárisárga ruhája, a kamera fénye, a közelben parkoló közvetítőkocsi. A mixer ráadja a hangerőt, és a nő megszólal a mennyezet alatt rögzített hangszórókból. – A baba négy napja tűnt el, és még nincs hír gyanúsítottról, a nyomozás megrekedni látszik. Forrásaink szerint a bébiszittert, a Hondurasból származó Alma Romerót újabb kihallgatásra vitték be. A rendőrség kéri, hogy akinek bármilyen hasznos információja van, hívja a képernyőn látható számot. – A nő megfordul, és a bár bejárata felé mutat. – Amint te is tudod, Jonah, a baba elrablásának idején az anya, Gwendolyn Ross egykori színésznő abban a bárban tartózkodott egy mamicsoport tagjaival. A Jolly Llama bár helyszíne… Elsötétül a képernyő. A mixer ledobja a távirányítót a mosogató mellé, felborítva egy száradó söröskorsót. – Már megint megkapjuk.

Valahányszor beszélnek rólunk a hírekben, megrohannak minket a tinik a hamis igazolványaikkal, mert látni akarják a híres Midas Bébi-bárt, amiről a Facebookon írt valaki. – Visszadugja a kezét a mosószeres vízbe. – Azok a seggfejek persze nem adnak borravalót. Nell az ablakon át figyeli, ahogy a riporter átkel az úton az operatőrrel. Kikotor a táskájából egy tízdolláros bankjegyet, leteszi a pultra, és sietve távozik az oldalajtón át a dohányzóudvar felé, miközben a riporter belép, és bemutatkozik a mixernek. – Kelly Marie Stenson vagyok a CBS helyi hírszolgálatától, és szeretném megkérdezni… Nell a kerítéshez cipel egy magas bárszéket. Feláll rá, megragadja a drótot, felhúzza magát, átveti a lábát a tetején. Nyirkos a tenyere, elveszti a fogást, a szandálja lecsúszik a dróton. Átesik a másik oldalra, jól megüti magát a szomszédos parkoló kövezetén. Vér ízét érzi, ahol összeharapta az ajkát, látja, hogy a drót lehorzsolta kezét és a térdét, feláll, és kisiet a parkolón át az utcára, érzi, ahogy egy férfi válla keményen az oldalának ütközik. – Hülye! – üvölt rá. – Nézz már a lábad elé! Fenn a dombon, a park felé tartva lelassítja a lépteit. Ahogy átvág az utcán, észleli, hogy jön valaki… szorosan mögötte, az övéhez igazítva a tempót, és egyszerre megrohanja az egész. Emberek várnak rá a sarkon túl, figyelik, megpróbálják dokumentálni minden lépését. Ismét suta, erőtlen futásra kapcsol, nem törődik vele, hogy sajog a császármetszés sebe, és a fájdalom átsugárzik a jobb belső combjába; csak át az utcán, és még egy sarok a bölcsődéig. Noha csak egy óra múlva hozhatja el Beatrice-t, kényszeríti magát a gyorsabb haladásra. Ég a talpa a vékony szandálban. Tíz perc alatt odaér. Beles az ablakon az üvegre ragasztott napraforgók és pillangók között. Két nő térdel a padlón egy hintaszék előtt, a beleszíjazott baba fölé hajolva. Az egyik megnyomja a baba mellkasát. Szorongó az arckifejezésük. A baba öklendezik. Nell más látószöget keres. A baba, aki előtt térdelnek, Beatrice. Nell az ajtóhoz rohan, rángatja a kilincset, de zárva van.

Az öklével dörömböl az üvegen, látja maga előtt Beatrice-t, fuldoklik, mert lenyelt egy tárgyat, amelyet gondatlanul a keze ügyében hagytak, elkékül az arca. Végre kattan a zár. Nell beront a folyosóra, feltépi az ajtót, egy fiatal nő néz rá meghökkenve, szakadt farmert visel, a pólóján egy rózsaszín cupcake és a Happy Baby Daycare felirat. – Ms. Mackey. Korán… Elrobog mellette, a földre veti magát a két nő mellett. Nell a babáért nyúl, hallja, hogy cseng a telefon a táskájában, és ekkor meglátja a kislánya arcát. Beatrice mosolyog. Nell az egyik nő felé fordul. Az a tárgy a kezében: egy mobiltelefon. Fotót készített vele. – Nézze ezt a ragyogó mosolyt – mondja a nő Beatrice-re vigyorogva. – Mosoly? – Igen. – Nem böfögés? A nő nevet, és Nellnek újra megszólal a telefonja. – Ez nem. Ez mosoly. Nem látta még tőle? – Nem – mondja Nell. – Pedig már vártam. – Feltérdel, előveszi a telefonját, szúrják a könnyek a szemét, és elakad a lélegzete, ahogy Francie üzenetét olvassa. Megtalálták.

Az anyukámat akarom. Colette egy utolsó sprinttel felér a domb tetejére. Túl idős már ehhez a gondolathoz, mégis folyton visszatér hozzá: elképzeli, hogy ül az anyjával a nagy konyhaasztalnál a coloradói otthonukban, a lábuknál a kutyák, kivágódik az udvarra nyíló üvegajtó, az apja innivalót készít nekik, és Colette mindent elmond az anyjának. Arról, mennyire szorongott, hogy sohasem találják meg Midast. Arról, hogy elvette az

aktát Teb irodájából, lemásolta, és megmutatta Nellnek és Francie-nek. Arról, mennyire megbánta azt a döntését, hogy megosztja az információt Tokennel, akit alig ismer. Szeretné bevallani, milyen kínosan rosszul ír mostanában, és beszámolni neki a ma reggelről az orvosi rendelőben, a szülés utáni második ellenőrzésen, amikor zokogva mesélte el dr. Berecknek, mennyire szétesett, mennyit aggódik, milyen nehezen tud elaludni. – Mi aggasztja a legjobban? – kérdezte dr. Bereck. – Minden, de legfőképp Poppy. Aggódom, hogy valami nincs rendben vele. – Colette hiába próbálta legyűrni a szorongásait, hogy Poppynak túl gyengék a tagjai, hogy még mindig nem tudja teljesen felemelni a fejét, hogy néha nehezen tud szemkontaktust teremteni. – Amikor ott vagyok a többi baba között a mamicsoportban… nem is tudom. Valahogy másmilyennek tűnnek. Erősebbnek – mondta Colette, és végül engedélyt adott magának a sírásra. – És kapom ezeket a napi beszámolókat a fejlődésükről. De Poppy még nem érte el azokat a lépcsőfokokat, amiket szerintük már kéne. – Először is hagyjon fel ezeknek az olvasásával – javasolta dr. Bereck. – Azt feltételezik, hogy minden baba egyforma ütemben fejlődik. De ez nem így van. – Tudom, de akkor is… Gondolni sem bírok rá. Charlie szerint bolond vagyok, Poppynak semmi baja. De én vagyok az anyja. Érzem. Valami mégsincs rendben. Colette szeretne beszélni az anyjának ezekről a dolgokról, de nem teheti. Azt sem tudja, hol van. Amikor legutóbb beszéltek, tíz percig egy zúgó vonalon két héttel ezelőtt, Rosemary a San Blas szigeteken volt, valahol Panamában, és az egyik utolsó matriarchális társadalmat vizsgálta. Colette apja is vele tartott, aki nemrég ment nyugdíjba a Colorado Egyetem biológia-tanszékéről. (Egy matriarchális család tagjaként, úgy érzem, ott a helyem, mondta, amikor Colette-et felhívták a szülei, hogy közöljék vele, három hónapra elutaznak, Poppy várható születése után egy héttel.)

Colette zihál, amikor Alberto, a portás kinyitja előtte az ajtót, és ahogy kiszáll a liftből a második emeleten, és megáll, hogy kifűzze az edzőcipőjét, hallja Charlie hangját a lakásból, a konyhában van, telefonál. Elkapja a fülétől a telefont, amikor Colette belép. – Hú – tátogja –, tökös vagy. Colette belepillant az előszobai tükörbe. Csuromvíz a haja, lángolnak a szeplői, a napvédő tejtől, amit az orvosi rendelőből kijövet kent fel, mészfoltos a bőre. A szülés óta most ment el először futni, és többször meg kellett állnia, hogy lépésben menjen tovább. – Azt mondod, tökös vagyok, mert kimentem futni? – kérdezi Charlie-tól. – Nem – suttogja –, én azt mondtam, hogy dögös vagy. – Megcsókolja Colette kezét, aztán beleszól a telefonba. – Megoldható. Csak nem akarom, hogy ezek a dolgok akadályozzák az új könyv befejezését. – Kitölt egy kávét, és odanyújtja Colette-nek. – És valószínűleg nem hagyhatok ki egyetlen nagy ünnepet sem. Félek, hogy a baba nem bocsátaná meg. – Sem a baba anyja – mondja Colette, feltételezve, hogy a kiadójával beszél, és egy újabb felolvasásról van szó valahol. Charlie két hónapja fejezte be a turnézást a könyvvel, de még mindig kap meghívásokat a kimaradt városokból. Tölt magának egy pohár vizet, és észreveszi, hogy az ebédlőasztal – egy vintage falusi asztal, amelyet tavaly karácsonyra vett Charlie – két személyre van terítve a nagyanyja szervírozásával és vászonszalvétákkal. Az asztal közepén egy rozsdamentes acél úti bögrében egy marék cseppecskevirág, néhány szirom már kókadt, és hervadozik. Elvesz egy szem szőlőt a tálból Charlie könyökénél, átfogja a derekát, és a kulcscsontok közötti ismerős mélyedésbe temetve az arcát beszívja az illatát – Speed dezodor és pirított fokhagyma –, miközben méhbeli hangok szólnak a bébimonitorból a polcon. Engedélyez magának egy pillanatnyi könnyű örömöt. Charlie testének melege.

Poppy alszik a gyerekszobában. A lakás ritmusa. Bárcsak benne maradhatna örökre ebben a pillanatban! Colette kibontakozik az ölelésből, és meglátja a könyvet – Család leszünk – a pulton, a kávéskanna mellett. A kávéval és a könyvvel felül egy magas székre a konyhaszigetnél, miközben Charlie a válla és a füle közé szorított készüléken telefonálva gyors, biztos mozdulatokkal felvág egy nagy csokor petrezselymet. Colette a terhesség korai szakaszánál nyitja ki a könyvet, odapillant Charlie lapszéli jegyzeteire és a behajtott sarkokra, amelyekkel egyes oldalakat megjelölt. Kilencedik hét: a baba akkora, mint egy szőlőszem. Hogyan készítsük fel a szülési partnert? Kerülendő dolgok: nyers hal és alulfőzött hús, túlzásba vitt edzés, forró fürdő. Colette a szavakat olvasva, és visszagondolva azokra az első hetekre gombócot érez a torkában. A fájdalom a mellében, ahogy ment fel a lépcsőn. Az idegenek szappanának és kölnijének gyomorforgató szaga a földalattin. Hányás a kiadó mosdójában, egy értekezlet közepén, amelyen a második könyv irányvonalát beszélték meg. A súlyos megrázkódtatás a műanyag terhességi teszt két rózsaszín vonalának láttán. Kisiklás volt a szervezetében. Időn kívül. Elég jól ismerte a testét ahhoz, hogy kerülje a fogamzásgátlást, hiszen a néhány hónap alatt, amíg antibébi tablettát szedett, ingerlékeny és depressziós lett. (Charlie azt a tréfát sütötte el, hogy ha minden nő így reagál a tablettára, akkor már érti a hatásmechanizmusát. Annyira elviselhetetlenné teszi a nőket, hogy senki nem akar szexelni velük.) Megerősítésért felkereste dr. Berecket. A test változik, mondta az orvos. Lassul a ciklus. Colette mindjárt harmincöt lesz. Kezdenek

megváltozni a dolgok. Ötödik hét: a baba akkora, mint egy mákszem. Ötödik hét: a szeptemberi este, amikor elmondta Charlie-nak, hogy terhes. Utána szeretkeztek, Charlie mellette feküdt, a mellkasa Colette hátán, a keze a derékhajlatában. – Te. A baba. A könyvem – mondta. – Minden, amit valaha akartam. – Colette csak feküdt ott, mozdulatlanul, próbálta elképzelni. Terhesség. A baba. Anyaság. Nem ment. Nem tudta elképzelni. Más dolgok foglalkoztatták a képzeletét. A két hónapos utazás Délkelet-Ázsiába, amelyet elterveztek Charlie-val, miután befejezi a második könyvét. A maraton, amire csak most kezdett el edzeni. Végre kiszállni a szellemírásból, és megjelentetni még egy saját könyvet. Azokat a dolgokat el tudta képzelni. De ezt? Másnap reggel felhívta az anyját, és megkérdezte, hogyan lehet ezt megoldani, hogyan maradhat önmaga, majd bevallotta, hogy egyik este, amikor még nem tudott a terhességéről, megivott három whiskyt, és többször is megerőltette magát a futással. – Mi van, ha ártottam a babának? – Colette – mondta az anyja –, amikor illegális volt az abortusz, a nőknek le kellett vetniük magukat a lépcsőn. Nem lehet véletlenül megölni a magzatot. Az emlék eltűnik, amint Charlie befejezi a telefonálást, és odajön megcsókolni a homlokát. Colette becsukja a könyvet. – Tojásrántottát kapok? – kérdezi. – Milyen alkalomból? – A doktori kinevezésedre. – Charlie a könyvre bök. – Konzultáltam a szakértőkkel, és szerintük kint vagyunk a vízből. – A vízből? Charlie a mosogatógép melletti beépített borhűtőhöz lép, és kivesz egy üveg pezsgőt; egyetlen gyors mozdulattal kipattintja a dugót. – Igen. A baba hamarosan mosolyogni fog. Amint megérti a nappal és az

éjszaka közötti különbséget, kialakul a napirendje. Ja, és… – kitölt egy kevés pezsgőt egy vizespohárba, és talpra rántja Colette-et –, újra szexelhetünk. Hajtsd fel, asszony! Colette teste megfeszül, amikor Charlie a derekára fonja a karját, az övéhez nyomja a csípőjét, hátrafelé sétál vele, nekidönti a hűtőnek. Szex? Még a gondolata is taszítja. Elnyűtt és kimerült; fáj a melle és a háta. Nyugtalanul aludt tegnap éjjel, hallgatta, ahogy Charlie motoz a nappaliban, miután Poppy éjfélkor felébredt, jazzlemezeket tett fel, hogy elcsitítsa, felolvasott neki a regényéből, azt a fejezetet, amelyben a fiatal katona otthagyja az anyját, és elmegy harcolni a háborúba. Colette tudta, hogy fel kéne kelnie, és felajánlania, hogy megszoptatja Poppyt, amitől azonnal visszaaludt volna, de túlságosan fáradt volt, hogy rászánja magát, kikászálódjon a nehéz takarók alól a légkondicionált szobában, és másra sem tudott gondolni, mint Midasra. Meg Winnie-re. És Bodhi Mogaróra. Ő vitte el Midast? Életben van még a baba? Colette gyengéden eltolja Charlie-t. – Ugye tudod, hogy nemsokára indulnom kell? Tebbel találkozom. Charlie megdermed, becsukja a szemét, és hozzáérinti a homlokát az övéhez. – Tebbel találkozol. – Elfelejtetted. – Elfelejtettem. – Ma te vagy a soros a babával – mondja Colette. – Tegnap én voltam. És elmondtam neked, hogy legutóbb elhalasztottuk… – Tudom. Csak kiment a fejemből. Poppy háromszor ébredt fel tegnap éjjel. Kimerült vagyok. – Ne haragudj – sajnálkozik Colette. – Viszont a ma éjjel az enyém, és holnap is nagyrészt szabad leszel. Charlie sóhajt, és elengedi. – Több tejet kell leszívnod. Elhasználtam, ami a fagyasztóban volt. – Ma reggel is pumpáltam. Bent van. – És meg kell beszélnünk ezt az egészet. – Mit?

– Azt, amit csinálunk, a gyerekgondozás fifty-fifty elosztását. Nem működik. Colette azonnal ingerült lesz. – Nem adhatok fel többet – mondja, és igyekszik fegyelmezni a hangját; a szájába töm egy adag rántottát a serpenyőből. – Kicsit el vagyok maradva Teb könyvével. – Az elmaradás mértékéről nem számol be neki: szinte biztos benne, hogy nem készül el határidőre, az írás minőségéről már nem is beszélve. Túlságosan lesújtott ahhoz, hogy beismerje, milyen nehezen megy, hogyan próbálja kézben tartani a dolgokat, miközben tudja, hogy kifogyott itthon a mosópor, ereszt a zuhanyfej, megőrjíti a hangja, és nemrég időpontot kért holnapra Poppynak a gyermekgyógyásznál, dr. Bereck javaslatára. – Nem azt kérem, hogy vállald át a gyerekgondozást, Colette. Arról beszélek, hogy segítséget kell felfogadnunk. – Charlie-nak ellágyul az arckifejezése. – Tudom, hogy félsz. Szörnyű ez a Midas-ügy. De nem ülhetünk meg két lovat egy fenékkel. Nem tarthatjuk meg mindketten a teljes értékű munkánkat, egy újszülött mellett anélkül, hogy segítséget kapnánk. – Megfogja Colette kezét. – Az nem kérdés, hogy megengedhetjük-e magunknak. Számíthatunk valamennyi pénzre a szüleinktől. Colette elhúzza a kezét. – Nem akarok gyerekgondozót fogadni, Charlie. – A gondolatát sem bírja elviselni, hogy egy idegenre bízza a babát. Kikerülve Charlie-t elindul a hálószoba felé, menet közben kibújtatva a fejét az átizzadt pólóból. – Jó, és akkor mi lesz? – Charlie követi a fürdőszobába. – Ha nem értesz egyet velem, hogy felvegyünk egy dadust, akkor fel kell kötnöd a gatyád. Colette megnyitja a zuhanyt, kiemeli és a padlóra teszi a rózsaszín babakádat, elfordítva a tekintetét a nagy hajcsomóról a lefolyóban, amit a tegnapi tusolás után hagyott ott. – De nem ebben egyeztünk meg.

– Én ezt értem. De a gyerekkel az élet kicsit bonyolultabb, mint bármelyikünk gondolta volna. Át kell értékelnünk a dolgokat. Két hónapon belül esedékes a könyvem. – Az enyém meg egy hónapon belül. – Tudom, kicsim. – Charlie-nak megfeszül az állkapcsa. – De tudod, mi múlik az enyémen. – Készülődnöm kell. – Colette becsukja az ajtót, aztán lassan letusol, bedörzsöli a testét az új sós bőrradírral, amit hirtelen szeszélyből vett meg tegnap a boltban, megpróbálja lemosni a frusztrációját, a kimerültséget. Amikor húsz perc múlva tiszta blúzban és szoknyában kilép a hálóból, Charlie a dolgozószobájában van, zárt ajtó mögött. Beles a gyerekszobába, az elsötétített helyiségben a bálnahívásszerű Méhbeli Hangok szólnak, a levegőben a kislánya illata. Colette nem tud ellenállni a kísértésnek, a kiságy fölé hajol, hogy megérintse Poppy arcát, és kisimítja a pihés hajat – narancsvörös, akár a sült tök – a homlokából. Annyira hasonlít Colette anyjára. Úgy dönt, hogy nem zavarja Charlie-t, csendben távozik a lakásból, elgyalogol a földalatti megállóig, ahol a peron végében marad, távol az újságostól, hogy néhány órára megszabaduljon a Midas-ügy legfrissebb főcímeitől. A szerelvényen becsukja a szemét, arra gondol, milyen nevetséges volt az a vita Charlie-val. Most van a pályája csúcsán. Hatalmas előrelépés volt a bemutatkozó regénye, áradozó kritikákban kenték fel az egyik legígéretesebb új hangnak évtizedek óta, a második, nagy várakozással körülvett könyve befejezésénél tart. És itt van ő. Úton a polgármester irodája felé, ahol majd várnia kell Tebet; olyan könyvet ír, amelyről Teb azt fogja mondani, hogy maga írta, egy vagyont keres neki a jogdíjakból, mert fél belevágni a második saját könyvébe. Az elsőt, Victoria Woodhull életrajzát, aki először indult nőként az elnökválasztáson, hat éve adták ki. Colette éveket töltött a kutatással, és rendkívül büszke volt a művére. De az eladások kiábrándítóak voltak, és hiába jelentkezett két további könyvtervvel, egy kiadó sem

érdeklődött. Félve a visszautasítástól nem próbálkozott újra, és az ügynöke tanácsára szellemírói ajánlatokat kezdett elfogadni. Csak egy kis időre, mondta az ügynöke. Csak amíg be nem üt egy nagy ötlet a következő könyvre. Ennek már négy éve. Új szöveges üzenetet jelez a telefonja, miközben fölfelé tart a lépcsőn a Városháza közeli megállóban, eltérítve a gondolatait. Charlie az. Gondolkodom valamin, írta. Mi az? Globális felmelegedés. Szívás, mi? Colette vár. Amúgy mit szólsz egy itthoni romantikus vacsorához ma este? Miután a baba elaludt. Jól hangzik. Még főzni is engedlek. Colette megáll a kávéskocsi előtt a Városháza Park bejáratánál. – Nagy fekete jegeskávé lesz – mondja a férfinak. – És egy mázas fánkot is kérek. Micsoda nagylelkűség, írja. Szerintem is. Mit főzöl? Szuflét. Remek. Milyet? A láthatatlant. De tegnap is azt csináltál. Colette-nek még tíz perce van a Tebbel kitűzött időpontig, és úgy dönt, leül a kávéjával egy padra a parkban, egy lila virágokkal borított nyáriorgona-bokor mellett. Mennyivel könnyebb lenne, ha elmondhatná Charlie-nak az igazat. Szeretné abbahagyni a munkát. Poppyra akar összpontosítani. Kettészedi a fánkot, a vágyott életről képzeleg: pillanatnyilag csak anya szeretne lenni. Gondoskodni Poppy jólétéről. Arról, hogy egészséges legyen, és megkapjon mindent, amire szüksége van. Elveti az ötletet. Ezt nem mondhatja el Charlie-nak.

És nem is teheti meg. Colette Yates, Rosemary Carpenter lánya, azé a Rosemary Carpenteré, aki azzal csinált karriert, hogy az anyaság kötelmeiről, a családon belüli kapcsolatok eredendő szexizmusáról írt, és arról, hogy a nőnek kerülnie kell a férfitól való függést. És ő legyen otthonmaradós anya? Colette végez a fánkkal, és megnyitja az e-mailjeit, mert tudja, hogy össze kell szednie magát, és felkészülnie a találkozóra Tebbel. Új üzenete van Aaron Neeley-től, aki megjegyzéseket fűz a ma tárgyalandó fejezetekhez. Ez a rész nem igazán jött össze – Margeaux halálának érzelmi terhe súlyosan érintette a polgármestert. Az időrend össze van kavarva. Menj, és ásd elő az Esquire portréját. Annak a szerzője megértette. Colette az ég felé fordítja az arcát, érzi a bőrén a nap melegét, és hallja, hogy új szöveges üzenete érkezett. Megpróbál nem gondolni Aaron emailjére, sem az egy órára, amelyet a könyv megbeszélésével kell töltenie, sem Winnie-re, ahogy egyedül ül a lakásában. Midas kiságya üres, és minden a hiányára emlékezteti. Semmi másra nem akar gondolni, legalább öt percig, csak a nap melegére az arcán, a vacsorára Charlie-val, a holnapi időpontra a gyerekgyógyásznál, ahol majd azt hallja, hogy minden rendben van. Poppy egészséges. Alaptalanok a félelmei. A telefonjáért nyúl, hogy megnézze, mit írt Charlie. De az üzenet nem Charlie-tól jött. Hanem Francie-től.

Colette igyekszik összeszedettnek tűnni, miközben üdvözli Allisont.

– Menj be, és helyezkedj el – mondja Allison. – Most végez egy másik megbeszélésen. Teb irodájában Colette leül a nagy kerek asztalhoz, és kinyitja a laptopját. Megtalálták. Ennyiből állt Francie üzenete. Beírja a New York Post weboldalának címét, és felkészül a megsemmisítő hírre. Ott van a cikk a nyitólapon. MEGTALÁLTÁK A MIDAS ELRABLÁSÁVAL GYANÚSÍTOTT SZEMÉLYT PENNSYLVANIÁBAN

Colette sóhajt, a tenyerébe támasztja a homlokát. Francie nem Midasra értette. Hanem Bodhi Mogaróra. A 24 éves jemeni férfit, akinek köze lehet Midas Ross elrablásához, ma kora reggel tartóztatták le a pennsylvaniai Tobyhannában, ami kétórás autóútra van New York Citytől. A rendőrség birtokháborításért állította meg, miután felfedezték, hogy a Tobyhanna Army Depot területén parkol a kocsija, ahol a Védelmi Minisztérium megfigyelésre használt berendezéseit tárolják. A rendőrség megerősítette, hogy már két napja keresték Mogarót, mivel szemtanúk látták Gwendolyn Ross rezidenciája körül július 4-én, a fia elrablásának estéjén. Mogaro kocsijának – egy 2015-ös Ford Focus, amelyet július 5-én bérelt a JFK repülőtéren – csomagtartójában találtak egy csaknem 25 000 dollár készpénzt tartalmazó zacskót.

25 000 dollár készpénzben. Colette újraolvassa a mondatot. Miért volt nála az a pénz? A Department of Homeland Security bevonásával vizsgálják, miért akarhatott betörni Mogaro a hadsereg raktárába, és azt is megpróbálják kideríteni, a katonai állományból együttműködött-e

valaki Mogaróval. Mogaro felesége, aki a közgazdaságtan professzora a Wayne State Universityn, nem reagált többszöri nyilatkozatkérésünkre.

Colette-nek megint pittyeg a telefonja. Nell az. Mit jelenthet ez? – Colette. – Allison áll az ajtóban. – Elnézést, hogy megzavarlak az írásban, de a polgármester késni fog néhány percet. Colette bólint. – Oké – mondja alig hallhatóan. – Köszönöm. – És csak hogy tudd. Lerobbant a másológép. – Allison lehalkítja a hangját. – Egy óra múlva jön csak a szerelő, ha használni akarod a szobát. Kitehetek egy táblát, hogy senki ne zavarjon. Colette a cikkre pillant. – Tökéletes időzítés – mondja. – Épp most akartam megnézni, szabad-e a mosdó. Allison szélesen mosolyog. – Adj egy percet! Colette magához veszi a táskáját a szék alól, és a polgármester íróasztala melletti tálalóhoz megy. Még mindig ott van az akta, és nehezebbnek érzi, mint két nappal ezelőtt. Allison feltartott hüvelykujjal jelez az asztalától, amikor Colette elindul a fénymásoló felé, és bezárkózik a szobába. Ahogy kiemeli a dossziét a táskájából, valami kiesik belőle a földre, a lábához. Egy pendrive. Leteszi a másológépre, és gyorsan átlapozza az iratokat az aktában, Bodhi Mogaro nevét keresve. A nagy sietségben megvágja a papír a hüvelyk- és a mutatóujja közét, és nem elég, hogy fájdalmas, de vérfoltot is hagy a legfelső iraton. – Francba – suttogja, ledörgölve a vért a szavakról: „Májusi Anyák taglista.” Átpörgeti a kérdőívek másolatát, amelyet neki is ki kellett töltenie, amikor a Village weboldalán feliratkozott a Májusi Anyák közé. Látja Nell profilját. Yukóét. Scarlettét. Francie-ét. Hogy szerezte meg ezeket a rendőrség? Meglátja a sajátját. Kiveszi a kötegből, ránéz a mellékelt fotóra: akkor készült, amikor a Sanibel Islandre kirándultak Charlie-val Poppy születése előtt. Aznap

este kérte meg a kezét, az első randijuk évfordulóján, az első együtt töltött éjszaka évfordulóján; másnap reggel Charlie Brooklyn Heights-i lakásában nézték, ahogy az első gép belecsapódik a toronyba. – Örökre veled leszek – mondta aznap Colette a floridai strandon, a haja összetömörült a homoktól és a sós víztől, a gyűrűt a kezében tartotta. – De ismersz, Charlie. A házasság nem nekem való. – Alig ismeri meg magát a fényképen. Csak két éve volt, de olyan fiatalnak tűnik. Aztán eszébe jut: Teb látni fogja ezt. Rájön, hogy ismeri Winnie-t. Tudni fogja – ha nem tudja már most is –, hogy ott volt aznap este. És majd tudni akarja, miért nem mondta el neki. Az iratmegsemmisítőre pillant a fénymásoló mellett, és gondolkodás nélkül beteszi a papírt a nyílásba. Egyetlen gyors fordulat, és megjelennek a forgácsok a gép másik végén. Colette visszatér a dossziéhoz, lapoz az iratokban. Fotók a Jolly Llama hátsó teraszáról. Fotók Winnie házáról. A konyhája. Laborjelentés, amelyet Colette nem tud értelmezni. Egy kihallgatás átiratánál megáll, több oldalt tesz ki. HOYT:

Betűzné a nevét? MERAUD SPOOL: M-E-R-A-U-D S-P-O-O-L HOYT: És ön Ms. Ross barátja? SPOOL: Egykori barátja. Évek óta nem beszéltünk, de fiatalon közel álltunk egymáshoz. HOYT: Tudom, hogy a Daniel-incidensről kéne beszélnünk, amelynek tanúja volt, de előtte beszéljen a kapcsolatáról Ms. Rosszal. SPOOL: A Bluebird próbafelvételén találkoztunk. Sok közös volt bennünk, és egyből összebarátkoztunk. Amikor a sorozat miatt ideköltöztünk az anyámmal, Mrs. Ross meghívott minket, hogy lakjunk náluk, amíg felújítják a lakást, amit megvettünk. A hétvégéket a vidéki házukban töltöttük az állam északi részén. Közös szobánk volt Winnie-vel. Mintha testvérek lettünk volna. HOYT: Értem.

SPOOL:

Mindkettőnket beválasztották. Persze Winnie kapta a főszerepet.

[Nevetés] HOYT:

Mit érzett ezzel kapcsolatban? Hogy mit éreztem? Ha teljesen őszinte akarok lenni, rosszul esett. Minden lánynak, nemcsak nekem. Nem ő volt a legjobb táncos. De ő volt a legszebb. HOYT: Jól kijött a többi lánnyal? SPOOL: Nem, nem igazán. Félszeg volt. HOYT: Félszeg? SPOOL: Igen, mintha sohasem tudott volna önmaga lenni. Mindig alakot váltott, megpróbált olyanná válni, amilyenről úgy gondolta, hogy elvárják tőle. Mindig igyekezett a helyzethez illő képet mutatni. De miután találkozott Daniellel, magabiztosabb lett. HOYT: Hol találkoztak? SPOOL: Az igazat megvallva fogalmam sincs. Sovány. Pattanásos. Minden lányt sokkolt, hogy ezek randiznak, de engem nem, azok után, hogy együtt láttam őket. Annyira illettek egymáshoz. Daniel sok tekintetben olyan volt, mint ő. Szorgalmas. Művészi hajlamú. És tényleg szerették egymást. [Nevetés] Ahogy az a tizenhét évesek között lenni szokott. Kamaszszerelem. Bár most, harminckilenc évesen, három gyerekkel és tizenkét évi házasság után, kezdem azt gondolni, hogy valójában az az igazi szerelem. Ez meg? Ez munka. Túl sokat beszélek? Nem tudom, hogy ez válasz-e a kérdésére. HOYT: Persze. SPOOL: Nos, a sorozat sikeres lett. Winnie-nek ott volt Daniel. Ott voltam én. Aztán meghalt az anyja. És… HOYT: Igen? SPOOL: És akkor a dolgok… Nézze, maguk megkerestek engem, hogy kikérdezhetnek-e, és én örömmel segítek. Három fiam van. Komolyan mondom, elképzelni sem tudom, min megy keresztül. De félek, hogy helytelen, amit teszek. SPOOL:

HOYT:

Ne aggódjon! Mi csak adatokat gyűjtünk. SPOOL: Akkor megőrült. De ki nem a helyében? Ilyen fiatalon elveszíteni az anyját… Borzalmas volt. Az a rémes baleset, amit senki nem tudott megmagyarázni. Elromlott a fékje, miközben lefelé hajtott a hegyről? Nagyon furcsa volt. Ráadásul visszajött a pasi. Archie Andersen.

Colette elgondolkodik. Francie egy tegnapi e-mailben említette, hogy Winnie-t zaklatta valaki, akivel talán a Bluebird forgatása idején került kapcsolatba. SPOOL:

Hónapokra eltűnt, miután megkapta a távoltartási végzést, de aztán újra megjelent az anyja temetésén, nagy jelenet volt, ahogy a templom első sorában siránkozott. Ez már túl sok volt Winnie-nek. HOYT: Jól van? SPOOL: Csak olyan szomorú ez. Winnie és az anyja nagyon közel álltak egymáshoz. Minden fiatal lány ilyen kapcsolatra vágyik az anyjával. Aztán puff, nem volt többé. Winnie elkezdett pánikrohamokat kapni. Szörnyű sírógörcsei voltak. A mostohaanyámra emlékeztetett. HOYT: A mostohaanyjára? SPOOL: Ő akkoriban szülte meg a féltestvéremet. Sok évvel fiatalabb az apámnál, teszem hozzá. Szülés után bedilizett. Sírt. Nem tudott aludni. Még kórházba is került egy időre. Szülés utáni pszichózis. HOYT: És hogyan emlékeztette ez Winnie-re? SPOOL: Hát, Winnie… nem volt önmaga. Aztán jött az az incidens. HOYT: Mesélje el!

Valaki bekopog a fénymásoló ajtaján. Colette visszalöki a papírokat a dossziéba, és a pendrive-val együtt gyorsan bedugja a táskájába. – Pillanat! – szól ki a keskeny résen az ajtó és a keret között. – Utolsó cici, mindjárt végzek. – Előszedi a kézi mellszívót, kigombolja a blúzát a melltartójáig, és ajtót nyit. Aaron Neeley az. – Minden rendben? – A melltartóra vándorol a

tekintete. Colette ügyetlenül gombolkozik, ég az arca a szégyentől. – Igen, persze. – Csak rád várunk. – Oké, megyek. – Visszateszi a pumpát a táskájába. – Teljes felszerelés. Allison mentegetőző pillantást vet Colette-re, ahogy Aaron nyomában Teb irodája felé tart. A polgármester a székében ül, a kinyomtatott kéziratot olvassa, a lába az asztalon, kilátszik a piros-fehér pöttyös zoknija. Aaron az egyik székre mutat az íróasztal előtt. – Kérek egy percet – mondja Teb. Colette az ölében tartja a táskáját, Aaronra pillant, aztán a falra Teb mögött, ahol a bekeretezett fotók forgatható gyűjteménye különböző hírességek társaságában ábrázolja a polgármestert. Néhány újjal is kiegészült. Teb Bette Midlerrel. Egy fiatalemberrel, akit nemrég szerződtetett a New York Mets. Lachlan Raine volt külügyminiszterrel, akit, épp ma reggel jelentették be, valószínűleg Nobel-békedíjra jelölnek az alapítványa Szíriában végzett munkájáért. – Menő, mi? – Teb őt figyeli. – Nagyon. – Két hete találkoztam Raine-nel az adománygyűjtésemen a Cipriani’sban. Milliókat gyűjt a kampányomra, de őrült a pasas. Nem viccelek, ahány pincérnő csak volt, mindre ráhajtott. Colette igyekszik könnyed hangot megütni. – Meg vagyok rendülve. Teb kacag. – Még szép. – Leteszi az utolsó kéziratoldalt. – Oké, C. Őszinte leszek. Úgy vélem, hogy itt néhány helyen rossz az irány. Colette a füle mögé igazítja a haját, és semlegességet kényszerít magára. – Értem. Aaron arca egyszerre fejez ki unalmat és fáradtságot. – Lehetne konkrétabban? Teb hátradől a széken, és a mennyezetet tanulmányozza. – Az első könyv. Kihez is hasonlította az a kritikus az írásomat? – kérdezi Aaront. – Hemingway prózája. Sedaris szellemessége – feleli Aaron.

Colette gúnyosan válaszol: – Az igazat megvallva, Teb, ez enyhe túlzás volt. – Jó, de akkor ez? Ez senkit nem fog túlzásokra ragadtatni. – Aaronra néz. – Ugye? Aaron nagyot fúj. – Igen, uram, egyet kell értenem. Belátom, hogy azt kértük, legyél gyors, Colette, de nem érhetjük be valami középszerűvel. Főleg azok után, hogy milyen magas elvárásokat támaszt a polgármester első könyve. – Oké. – Colette bólint. – Menjünk végig rajta! A következő órában megpróbál arra koncentrálni, amit kérnek tőle, de elvonja a figyelmét a dosszié súlya a táskájában – mi van akkor, ha Teb már látta? Mi van, ha elolvasta a tagsági űrlapját? A sarokban a NY1-ra van állítva az elnémított televízió. Colette nem tudja levenni róla a szemét, és végül Bodhi Mogaro fotóját látja felvillanni a képernyőn, amit a rendőrség adhatott át a sajtónak – ugyanez a fotó van meg nála otthon, a kanapé alatti dossziéban. Birtokháborításért őrizetben a jemeni férfi, akinek köze lehet Midas Ross elrablásához. Colette-et elönti a megkönnyebbülés, amikor Allison halkan kopog az ajtón, majd bedugja a fejét. – Kezdődik a polgármester következő tárgyalása. A 6B-ben várják. Megrendeltem az ebédet. – Remek, köszönöm, Allison. – Teb elrendezi a papírokat, és áttolja őket az asztalon Aaron elé, majd ellenőrzi a telefonját. – Ez hasznos volt, nem? Segít visszatalálnunk a helyes útra. – Pontosan – feleli Aaron. Colette fogja a számítógépét meg a noteszét, és becsúsztatja a táskájába a dosszié mellé. Kimegy az előtérbe, ahol az egyik fiatal asszisztens a sajtóirodából látogatókat kísér, megmutatja nekik a műtárgyakat a falakon, majd a nagy öblös ablakhoz kalauzolja őket, ahonnét a Brooklyn Bridge-re látni. Colette eloson köztük a mosdóba, és az ajtóban várakozva lesi a folyosót Teb irodája előtt. Amikor látja, hogy Teb és Aaron elindul a

következő megbeszélésre, visszamegy Allisonhoz, aki az asztalánál telefonál. – Azt hiszem, kiesett bent a pénztárcám – suttogja Colette. Allison integet, hogy menjen be. Colette úgy tesz, mintha a padlón kutatna a széke körül, aztán Teb íróasztala mellett, és közben visszateszi a dossziét a helyére. Búcsút int Allisonnak, megnyomja a lift hívógombját. Két nő pattan be, mielőtt záródna az ajtó, kávéval és öngyújtóval a kézben. – Azt mondják, jemeni. Muszlim – magyarázza az egyik a társának, a régi dohányosok rekedt hangján. – Ez nem sok jót ígér. A másik nő a fejét ingatja. – Én csak arra lennék kíváncsi, hol van az anya? Miért nem ad interjút? Csak az nem hajlandó beszélni a sajtóval, akinek valami rejtegetnivalója van. Mindkét nő Colette-re néz. Rájuk mosolyog, és megnyomja az előcsarnok gombját, zakatol a szíve, a mellkasához szorítja a táskát, amelyben még mindig benne van a pendrive.

KILEN CED IK FEJEZET NEGYEDIK ESTE

Itt jobban érzem magam. A fák és egy kalap karimájának árnyékában. Mindössze két órára van a várostól, mégis mintha egy egészen más világban lennék. Hála az égnek. Nem tudtam biztosan, hogy eljöhetek-e, de fogtam magam, és késő éjjel bepakoltam a kocsiba, napkelte előtt indultam, nem szóltam senkinek, a szomszédok még nem keltek fel, amikor a virágcserépben hagyott kulccsal kinyitottam az ajtót. Jó döntés volt ott hagyni a várost és idejönni. Most stabil vagyok, és tiszta az elmém. Ha őszinte akarok lenni, hónapok óta nem éreztem ilyen jól magam. Valószínűleg a jó vidéki levegő teszi, meg azok a pirulák, amiket az orvosoktól kaptam, mikor kijöttem a kórházból, oldják a feszültséget. Oké, térjünk rá a lényegre. Nem tudom, miért riadok vissza attól, hogy erről írjak, de… Joshua és én. Újra együtt vagyunk. Túl szép, hogy igaz legyen, és a világért sem szeretném elkiabálni, de megtörtént. Megcsináltam. Elmentem hozzá. Azt hittem, dühös lesz rám, hogy így megjelenek, és közlöm, hogy csak el akarom mondani a magamét, egyszer és mindenkorra. De nem haragudott. Megacéloztam magam, és elmagyaráztam, milyen nehéz nélküle, milyen reménytelen és lehangolt vagyok, emlékeztettem, mennyire boldogok voltunk az elején, azokon a hosszú estéken a fürdőben. Az ágyban fekve vasárnap reggelenként és hangosan olvasva. Shakespeare. Maya Angelou. Egy fa nő Brooklynban. És tudjátok, mit? Hagyott beszélni. Sőt hallani akarta ezeket a dolgokat.

– Én majd mindenről gondoskodom – mondtam. – Számodra. Számunkra. – Mosolygott. – Ha megteszem, hazajössz velem? – Közelebb húzódtam, magamhoz vontam, elvesztem a bőre, az illata, az enyémhez simuló teste élményében. – Ugyanannyira kellek neked, mint te nekem. Te is tudod. Nem hazudhatok. Ideges vagyok. Nehezemre esik megbízni a saját döntéseimben, és ez sem kivétel. De akkor arra a táblára gondolok, ami dr. H. várójában lóg. Van, aki akarja, hogy megtörténjen. Van, aki kívánja, hogy megtörténjen. És van, aki tesz azért, hogy megtörténjen. Most nevetnem kell, ha visszaemlékszem az első találkozásomra H. doktorral, ahogy leszedtem azt a táblát a falról, és bevittem a rendelőjébe. Szőnyegtisztító szagát éreztem, és a kölni fás illatát, amit a legutóbbi páciens hagyott maga után. – Ugye csak tréfál? – mondtam lerúgva a flip-flopot, és magam alá húzva a lábam, a táblával az ölemben. – Mi? – nézett rám jóságos tekintettel, a kezét összekulcsolva. (Milwaukee-ból való.) – Miben tréfálok? – Ezzel a táblával. Talán kifogyott az összes cicás plakát a „Csak tarts ki” felirattal? De az a tábla igazat mondott. Nem ülhettem csendben életem végéig, csupán gondolkodva azon, hogy Joshuával kellene lennem. Nem tehettem meg, hogy pusztán csak vágyakozom utána. Tennem kellett azért, hogy megtörténjen, kerül, amibe kerül. Nem lesz könnyű. Ezt mindketten tudjuk, gondolom. Itt maradunk, amíg csak lehet, amíg ki nem találjuk, hová menjünk. Felmerült bennem Indonézia, mint abban a könyvben, amit mindenki szeretett. Levágatom a hajam. Kibérelünk egy házat egy szép rizsföldön, jógázunk, keressük önmagunkat. Én megtanulok főzni.

De a részletek ráérnek. Jelenleg itt akarok lenni, élvezni a friss levegőt és a meleg szellőt, Joshua mellett. Ma este grillezett steaket készítettem vacsorára, és kinyitottam a legdrágább üveg bort, amit a pincében találtam. Utána feküdtünk az ágyban, ő elaludt, és én nem tudtam róla levenni a szemem. Tudtam, hogy fel fog ébredni, és csodálkozik majd, hová lettem, de én annyira boldog vagyok, beburkolózva ebbe a selyemköntösbe, hallgatva a tücsköket, elnézve a csillagfényes földeket, amelyeket itthagytak az emberek, amikor már nem tudtak megélni a művelésükből. Azt mondom: abba kell hagynom a hírek olvasását. A média – az egész sajtó – megszállottja ennek a sztorinak. Az egykori színésznő, akinek megvolt mindene. Pénz! Szépség! Egy tündéri kisbaba! Patricia Faith még a dátumból is ki akar hozni valamit – micsoda véletlen egybeesés, hogy a baba pont július negyedikén tűnt el, az anyja pont a függetlenség napján szabadult meg az anyaság terhétől. A dátumnak, akárcsak a nevének, szintén van egyfajta szimbolikus jelentése. Midas. A nagy görög király, akinek az érintésére minden arannyá változott, így aztán, legalábbis Arisztotelész szerint, éhen halt hiú vágya miatt. (Más változatokban persze az utolsó pillanatban megmenekül a biztos haláltól.) De mit vártam? Természetes, hogy a megszállottjai lettek. Egész karrierek épültek már ilyen sztorik köré. Joshua kiborul, hogy olvasok róla, de nehezemre esik eltávolítanom magamtól. Tudnom kell, mit mondanak az emberek. Hová mutat az ujjuk. Különösen most, hogy megtalálták Bodhi Mogarót. Az emberek feltüzelt csőcselékként kommentelnek a fórumokon. Elkaptak egy pasit 25 ezer dollár készpénzzel? Valaki megvásárolta a helyét a villamosszékbe.

Rendszeresen rabolnak el gyerekeket Afrikában vagy amerikai nagyvárosok gettóiban, de az nem érdekel senkit. Azok a sztorik nem érik el a New York Times címlapját. Miért nem közli az újság annak a középkorú fehér férfinak a szemtanúi beszámolóját, akit július 4-én éjjel láttak ülni egy padon a házával szemben? Ott van minden bűnügyi blogban, és legalább két anonim forrás erősítette meg az NYPD berkein belülről. Az illető nyilvántartott szexuális bűnelkövető, jelenleg feltételes szabadlábon, miután molesztált egy kisfiút. Bevallom. Ez az utolsó információ megmosolyogtatott. Én magam hintettem el. Miért? Mert valaki fizetni fog azért, ami történt, és átkozottul biztosra akarok menni, hogy nem én leszek az. De hagyjuk, pihentetnem kéne már az agyamat, élvezni a békét, amit érzek. Vagyis azt, amilyen békét éreznék, ha nem lennék ennyire feszült, ha nem képzelném azt minden pillanatban, hogy a kisbabám sírását hallom.

TIZED IK FEJEZET ÖTÖDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 9. TÁRGY: Mai tanács 56 NAPOS A PICI Boldog születésnapot, baba! Ma nyolchetes a picikéd. Megcsináltad! (Nehéz akár csak visszaemlékezni is arra az időre, mielőtt anya lettél, igaz?) Az újszülött kis csoda szoptatásával, etetésével, dajkálásával, szeretgetésével töltött hetek után ideje ünnepelni. Rajta, edd csak meg azt a szelet tortát! Kiérdemelted. CÍMZETT:

Találtak egy kisfiút New Jerseyben. A kis tengerparti település minden rendőrét kirendelték, de végül az önkéntes kutatócsapat egyik tagja fedezte fel. A gyerek két óra alatt egy mérföldet tett meg a parton, kagylókat keresett a nád között. Az alatt kószált el a szüleitől, amíg az anyja kicsomagolta a szendvicseket. Egy Maine-ben eltűnt lányt akkor láttak utoljára, amikor az otthona közelében leszállt az iskolabuszról. A rendőrök egész éjszaka keresték, parancsnoki posztot állítva fel a 8-as úton; egy mentőkutyát is bevetettek. Másnap reggel élve találtak rá a nagybátyja házában. Rendszeresen történnek ilyenek: eltűnik egy gyerek, hogy aztán rövid időn belül épen és egészségesen előkerüljön. De, jegyzi meg magában Francie még egyszer, miközben tovább görget az eltűnt gyerekek weboldalán, ezeket a kicsiket huszonnégy órán belül mind megtalálták.

Öt nap. Öt teljes nap, és a rendőrség nem mond semmit. Sem arról, hogy találtak-e bármilyen nyomot Midashoz, egy szót sem arról, hogy biztonságban van-e. Még arról sem adtak információt, hogy köze van-e a gyerekrabláshoz Bodhi Mogarónak – akit még mindig birtokháborítás vádjával tartanak fogva. Francie kiveszi a cumisüveget a tűzhelyen gőzölgő vizesfazékból, és a hintaszékhez viszi Willt, az ablakventilátor közelében. Védve a picit a függönyön át beszűrődő napfénytől a karjára fekteti, és a szájához emeli az üveget, azt remélve (ezt nem tagadhatja le), hogy vissza fogja utasítani a tápszert, hogy nem fogad el mást, csak az ő tejét, hogy undorában sírással reagál a vegyszeres szagra. A narancsszínű gumi mellbimbóval ingerli az ajkát, mire Will kinyitja a száját – a folyadék vékony, szürkés cseppjei összegyűlnek az alsó ajka körül –, aztán gyors, szinte vad kortyokban inni kezd. Francie legyűri a csalódottságát, és a távkapcsolóért nyúl. Oliver Hood ad interjút a CNN-en. A polgárjogi ügyvéd azzal szerzett magának nevet, hogy hat guantanamói fogoly szabadon bocsátásáért perelt, most pedig bejelentette, hogy elvállalja Bodhi Mogaro védelmét, pro bono. – Ha jól értem a dolgot – mondja a középkorú, sötét keretes szemüveget és nagy kockás inget viselő műsorvezető –, Mogarót jelenleg birtokháborítás vádjával tartják fogva. De ami igazán fontos lenne, hogy meghatározzák a Midas bébi elrablásában játszott szerepét. Mit gondol erről Oliver Hood? Hood vékony férfi, nagy kerek szemmel. – Hát, sok mindent gondolok, de a leglényegesebb, amit ki kell mondanom, hogy az ügyfelem ártatlan. Nem volt szándékos a birtokháborítás, és határozottan nincs semmi köze Midas bébi eltűnéséhez. Ez ez etnikai profilírozás iskolapéldája. Milyen bizonyíték van ellene? Hogy Winnie Ross házának közelében látták, és a Közel-Keletről származik. Ennyi. – Nos, ha beszélne…

– És van rosszabb is. Beszéltem két nyomozóval, tőlük tudom, hogy a szemtanú által Bodhi Mogaróként azonosított személy, aki július 4-én este Ms. Ross háza közelében járt, látszólag a gyerekrablás idejében, a telefonjába üvöltözött, és feltűnően viselkedett – Oliver Hood hatásszünetet tart –, nem Bodhi Mogaro volt. – Ezt hogy érti? Hood felmutatja egy fehér orvosi köpenyt viselő férfi fotóját. – Dr. Raj Chopra a neve, és a Brooklyn Methodist Hospital vezető sebésze. Munkába sietett, a szabad estéjén, hogy asszisztáljon egy buszbaleset áldozatainak, köztük két súlyosan sérült kisgyerek és egy fiatal anya műtétjénél. Francie lehunyja a szemét, emészti a dolgot. Bodhi Mogaro még csak ott sem járt aznap este? Ha ez igaz, akkor lehetséges, hogy a rendőrségnek nincsenek is értékelhető nyomai. – Lehetne azzal érvelni, hogy nem kell mindent készpénznek venni, amit egy nyomozó mond. Főleg azok után, hogy mennyire elszúrták ezt az ügyet. És az állítása semmilyen magyarázatot nem ad arra, honnan volt annyi pénz Mogaro kocsijában. – Hosszan beszéltem Bodhival, a feleségével és a szüleivel. Bodhi azért jött Brooklynba, hogy összeszedje a pénzt az itteni barátoktól és rokonoktól egy nagynénjük temetési költségeire, aki Jemenben hunyt el. Ezt így intézik a muszlim kultúrában. A műsorvezető gúnyosan mosolyog. – És sört isznak meg cigarettáznak, ahogy állítólag Bodhi Mogaro tette július 3-án este, amikor egy padon ülve figyelte Winnie házát? Ez is így szokás a muszlim kultúrában? Oliver Hood nevet. – Nézze, Mr. és Mrs. Mogaro újdonsült szülők. – Felvesz egy másik papírt az asztalról, és odamutatja a kamerának. Francie-nek elakad a lélegzete. Ugyanezt a fotót látta Bodhi Mogaróról Colette lakásában; a képen szélesen mosolyog, egy kisbabával a karján, a fejére feltolt napszemüvegben. – Ez itt az úgynevezett gyermekrabló a saját hathetes kisfiával. Egyik este megivott egy sört és rágyújtott? Igen,

de álljunk már meg egy polgári szóra. Újdonsült apa, nem lazíthat egy kicsit? – És a repülőjárata? – Lekéste a gépet. Elaludt. Jóhiszemű hiba volt. Mivel még egy repülőjegyet nem engedhetett meg magának, kocsit bérelt, hogy hazamenjen. A műsorvezető sanda pillantást vet Oliver Hoodra. – Három nappal azután kapták el, hogy lekéste a járatát. Nem hiszem, hogy három napig tart elautózni Brooklynból Detroitba. Még a feleségem nyolcvannégy éves nagyanyja is megtenné egy nap alatt azt az utat. – Megállt New Jerseyben, hogy meglátogasson egy nagybácsit. Aztán eltévedt. Nem tudta, hogy katonai területre hajtott. Én mondom magának, Chris, a fickó ártatlan. Tragikus, ami történik vele. A rendőrség jobban tenné, ha mutatna valamilyen hiteles bizonyítékot, amivel vád alá helyezhetik, vagy el kell engedniük. – Oké, elismerem, hogy jó érvei vannak. Minden bizonnyal érdekfeszítő lesz követni az ügy alakulását. Köszönjük, Oliver Hood. És most műholdon kapcsoljuk új vendégünket, Antonia Framingham írónőt Santa Monicából. – Francie előrébb ül. Szereti ezt a nőt. Egy ifjúsági regénysorozatból lett nagyon gazdag, Francie csak úgy falta a köteteket, és tegnap bejelentette, hogy 150 ezer dollárt adományoz az NYPD-nek a nyomozás támogatására. Tizenöt évvel ezelőtt az ő lányát is elrabolták. A rendőrségnek nem volt egyetlen értékelhető nyoma sem. – Miért döntött úgy, Antonia, hogy adományoz? – kérdezi tőle a műsorvezető. – Mert tudom, hogy nincs annál rosszabb, mint ha egy anya elveszíti a gyermekét. – Francie letekint Willre, és a ragyogó szempár visszanéz rá, miközben szívja a cumisüveget. – Az az anya, aki veszített már el gyermeket, tudja… Francie elnémítja a tévét, és leteszi a távirányítót maga mellé az asztalra. Egy busz csikorogva fékez az ablak alatt, a dízelgőz beszivárog a szobába, érzi az ízét az ajkán.

Nem akar Antonia Framingham veszteségére gondolni. Sem Winnie veszteségére. És különösen nem akar gondolni többé – mert az utóbbi néhány napban ezek a gondolatok forogtak a fejében – a saját három gyereke elvesztésére. Az első lány volt. Most is látja, tisztán látja maga előtt, amikor egyedül van. A fehér csempés helyiség, a fertőtlenítő szaga, a többi kamaszlány rémült arca, akik vele együtt várakoztak a recepció kemény műanyag székein. Őket legalább elkísérte valaki – ugyanolyan rémült fiúk; barátnők, akik idegesen ültek mellettük, őrölve a fél rágógumit, amelyet kettétörve megosztottak egymással. Sőt egy lány az anyjával jött, akinek nagy karikák voltak a fülében, és szorongatta a lánya kezét, a nővérrel meg közölte, hogy őt nem érdeklik az itteni szabályok, mindenképp bemegy a lányával a rendelőbe. Francie mamája kint várt a kocsiban, cirkált a klinikával szomszédos Big Lots áruház parkolója körül, félve, hogy kiszúrja valaki a templomi közösségből. – Megértette a kockázatokat? – kérdezte egy nővér Francie-től, amikor végül bevezették egy steril, jéghideg szobába, és a kezébe nyomtak egy kék papíringet. – Igen. – Megvan az apai engedélye? – Az apám nem él velünk – válaszolta Francie. – Még csecsemő voltam, amikor elment. – Nem a maga apjáé. A babáé. – Ó. – Hirtelen pánikba esett. – Arra is szükség van? A nővér felpillantott. – Jog szerint nem. De jobb lenne. – Francie lesütötte a szemét. – Szabad az apa nevét? – A nevét? A nővér tolla megállt az űrlap felett. Ingerülten sóhajtott. – Igen, a nevét. Feltételezem, hogy tudja. Természetesen tudta a nevét. James Christopher Colburn. Huszonkét éves. A St. James Egyetemen végzett, a Catholic Volunteers szervezet önkénteseként természettudományt tanított az Our Lady of

Perpetual Help középiskolában. Francie ott maradt óra után, és megmondta neki, elmagyarázta a reggeli rosszulléteket és a pozitív terhességi tesztet. A tanár összeszedte a holmiját, közölte, hogy mennie kell, és Francie majd hívja fel aznap este. A következő naptól a tornatanár állt a helyén az osztály előtt. Francie sohasem látta többé. – Nem. Nem tudom a nevét. A nővér a fejét rázta, merev, szőke fürtjei a vállát söpörték, és mormolt valamit az orra alatt, miközben egy megjegyzést írt az űrlapra. – Itt írja alá, hogy beleegyezik a kezelésbe. – Csattant a rágógumija. – Csak aztán meg ne bánja. – Francie remegő kézzel írta alá a nevét. Szerette volna megmondani a nőnek, hogy ő nem egyezett bele a kezelésbe. Meg akarta tartani a babát. Megtehette volna, gondolta. A baba nem születik meg nyár előtt. Érettségi után megszülhette volna, és állást szerez, amiből eltartaná magukat. De az anyja megtiltotta. – Nem, Mary Frances. Hallani sem akarok róla. Ennek nincs helye az életemben – mondta Marilyn, miközben kemény kézzel tésztát dagasztott. – Enélkül is épp elég nehezek a dolgok, két lányt nevelni egyedül. Nem kell még egy baba is mindennek a tetejébe. – Jól vagy? – kérdezte Marilyn, amikor Francie egy órával a beavatkozás után bemászott az anyja Cutlassének első ülésére. – Jól. Gyors volt. – Soha többé nem beszéltek róla. A két másik elveszített baba spontán vetélés volt – de nem kevésbé szívszaggató. Az első, mindössze négy hónappal az esküvőjük után, olyan korai volt, hogy szinte nem is valóságos. Legalábbis ezt mondta neki a nőgyógyász Knoxville-ben. – Ez még nagyon korai, csak egy sejthalmaz. Ne aggódjon. Próbálkozzanak tovább. Mi az, ami nem valóságos benne? Ezt szerette volna megkérdezni aznap reggel az orvosi rendelőben, miközben Lowell fogta a kezét, és az ultrahanghoz használt kísérteties, kék zselé rászáradt a hasára. A nevek, amelyeket kiválasztott? Az élet, amelyet elképzelt?

A második – két évvel később és tizenhét hónap kínszenvedés után, amelynek során sikertelenül próbált teherbe esni, az orvosa tanácsára jött egy kör mesterséges megtermékenyítés – egy abnormális embrió volt. – Erre nem tudunk magyarázatot adni – mondta ezúttal az orvos. – Ritka, hogy valakinek a húszas éveiben termékenységi problémái legyenek. De próbálják meg újra. Talán a második kísérletük sikeresebb lesz. Francie tudott rá magyarázatot. A nővér a klinikán pontosan erre figyelmeztette – hogy azt a döntését még megbánhatja. Hogy lehetnek következményei. A kijelölt időpont előtti napokban Francie ágyban feküdt, meggyőződése volt, hogy a baba lány lesz, elképzelte, hogy fog kinézni, azt kívánta, bár elég erős lett volna szembeszállni az anyjával, mindent megtenni, amit csak tud a gyerekért. Úgy nevelni fel ezt a babát, ahogy ő akarja. De nem tett semmit. Tehetetlen volt. Francie kitörli a könnyeket a szeme sarkából, és amikor újra a televízióra pillant, Midast látja a képernyőn. A fotón a hátán fekszik, a két ökle az arca mellett, belebámul a kamerába. A távkapcsolóért nyúl, és ráadja a hangerőt. Antonia Framingham egy papír zsebkendőt tart az orrához. – Akaratlanul is látom magam előtt Midast, ahogy láttam a lányomat is az ágyában fekve, miután eltűnt. – Szipog. – Midast is látom. Egyedül van valahol, az anyja nélkül, fájdalommal a pici szívében, tudni szeretné, hol van az anyja. Mikor jön már érte. Francie kikapcsolja a tévét, és ledobja a kanapéra a távirányítót. Épp elég gondja van mára. Kimegy a konyhába, csendben a mosogatóba teszi a cumisüveget. A tápszer megbékítette és elálmosította Willt; gyengéden beszíjazza a babakocsiba, lecipeli a négy lépcsősoron az előtérbe, kitolja a hőségbe, fel a dombra, a hat háztömbnyire lévő parkig. A bódénál megáll egy diétás kóláért – az első korty koffeinje több mint egy hét kihagyás után. Mire leül egy padra, az ő padjára Winnie házával szemben, a pólója már a hátához ragad.

Beállítja a babakocsit az árnyékba, és a pelenkászacskóba nyúl a fényképezőgépért, lefújja a port a lencséről, aztán feláll a padra, hogy belásson a kőfalon át a parkba, végigpásztázza a rétet a fekete fűzig, ahol harminc percen belül kezdetét veszi a Májusi Anyák találkozója. Alig várja, hogy viszontlássa őket. Kicsivel több mint egy hét telt el azóta, hogy legutóbb összejöttek a fa alatt, és már hiányérzete van. A találkozóikra gondol. A maga helyére a körben, a többi anya között, a babákkal körülvéve, jó tanácsokat cserélve. Lelép a padról, és az utca túloldalára irányozza a fényképezőgépet, a Winnie háza előtt őgyelgő néhány újságírótól a közelben parkoló közvetítőkocsiig pásztázva, majd pár kapuval arrébb egy ablakra, amelyen át fekete-fehér családi portrékat látni a falon, egy kanapé fölött, és nagy pálmákat a sarokban. Közelképre állítja a lencsét, amíg már a könyvek címét is el tudja olvasni egy polc rendezett sorában. Ugatni kezd egy kutya, és Francie a járda felé fordítja a gépet, a vastag szemüveges férfira. Jó negyvenes lehet, és látta már itt korábban, fel-alá sétálni Winnie háza előtt, egy pórázra fogott kis barna kutyával. Mindig az ablakokat bámulja, mintha megpróbálna belesni. Francie óhatatlanul is azon morfondírozik, nem Theodore Odgard lesz-e. A nyilvántartott szexuális bűnelkövető, aki ebben a háztömbben lakik valahol. Tegnap késő éjjel találta meg a nevét, miközben Willt etette, és végiggörgetett a szexuális bűnözők nyilvántartásán a telefonján. És talán ő lehet az az ember, akiről Francie egy bűnügyi blogban olvasott – akit egy padon láttak Winnie házával szemben július negyedike estéjén. Francie figyeli a keresőn át, ahogy maga után húzza a kutyát. Éppen elhalad Winnie háza előtt, amikor kinyílik a bejárati ajtó. Francie-nek felgyorsul a szívverése – ott jön Winnie! Rázoomol az ajtóra, és csalódottan látja, hogy nem ő az, hanem egy férfi. Becsukja maga után az ajtót, majd bizonytalanul lemegy a lépcsőn. Idős, hetven felé járhat, világossárga golfinget visel, amelynek a felső

zsebére a Hector nevet hímezték. A kiskutya rá akarja vetni magát, amikor az idős férfi a járdára lép, éles hangon ugat. Hector lehajol, hogy megsimogassa, odabiccent a férfinak a póráz végén, majd a három újságírónak, akik a járda szélén ülnek a közelben. Aztán fel-alá kezd járni Winnie ajtaja előtt, a kezét összekulcsolja a háta mögött, megáll egy virágzó bokornál az ösvény mentén, lecsíp néhány hervadt szirmot. Francie nem mozdul, figyel. Nagyon keveset írtak Winnie apjáról, és Francie azon tűnődik, őt látja-e. Nem, dönti el, annak alapján, ahogy fel-alá járkál, inkább biztonsági őr lehet. Nyugdíjas zsaru, talán, akit Winnie felbérelt a ház védelmére, hogy senki ne próbáljon bejutni; ne engedje az újságírókat becsöngetni, hessegesse el a jó szándékú idegeneket, akik virágcsokrot hoznak, ami azonnal elfonnyadna a hőségben, vagy egy újabb Sophie zsiráffal toldanák meg a zsiráfok hosszú sorát a járda mentén, amely már Winnie háztömbjének egyik végétől a másikig nyúlik. Francie végül felhívta Winnie-t. Háromszor. Winnie sosem vette fel, de Francie mindannyiszor üzenetet hagyott, tudatta Winnie-vel, hogy gondol rá, felajánlotta, hogy bevásárol neki, elkészít néhány ételt, amit betehet a fagyasztóba. Francie azt is el szeretné mondani neki, mennyire élvezi a Bluebirdöt. Megtalálta a teljes sorozat DVD-jét az eBayen, mind a három évadot csupán 60 dollárért – imádkozik, hogy Lowell ne vegye észre ezt a tételt a jövő havi bankszámlakivonaton. Imádja. Winnie olyan muris, olyan természetes, és fantasztikusan táncol. Francie még mindig ki van borulva azon, ahogy Lowell reagált, amikor ma reggel beszámolt neki a Winnie-hez intézett hívásokról. – Nem hiszem, hogy ez okos dolog, France. – Miért nem? – Valószínűleg azt szeretné, ha most békén hagynák. Ráadásul… – Ráadásul mi? – Hát, sosem lehet tudni.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte tőle. – Mit nem lehet tudni? Lowell sóhajtott, látszott, hogy nem akar többet mondani, de Francie erősködött. – Hol volt, amikor elvitték Midast? És hogyhogy nem volt nyoma erőszakos behatolásnak? Én csak azt mondom, hogy nem tartom jó ötletnek, ha túlságosan közel kerülsz hozzá. Azt meg végképp nem akarom, hogy Will a közelében legyen. Francie dühös lett. – Nem tetszik a vádaskodásod. Francie figyeli, ahogy Hector eltűnik Winnie háza mögött, és szeretne elfeledkezni a vitáról. Hallja, hogy rezeg a telefonja a pelenkászacskóban, a nyakába akasztja a fényképezőgépet. Lowell az, sms-t küld. Bocsánatot kér, gondolja Francie. Rossz hír. Nem kapta meg a felújítási munkát. A másik csapatot választották. Francie visszadugja a mobilt a táskájába, elönti az aggodalom. Az a munka volt az egyedüli reményük jövedelemre. Három héten belül esedékes a lakbér. Will mocorog a babakocsiban, Francie beteszi a gépet a tokjába, és a park bejárata felé kormányozza a babakocsit, remélve hogy Will visszaalszik; sötét gondolatok lopakodnak az agyába. Megpróbálja kizárni őket. Szereti Lowellt. Jó férj, rendes ember. És mégis. Miért nem választott egy olyan férfit, aki jobban hasonlít a Májusi Anyák legtöbbjének a partneréhez? Egy olyan férfit, mint Charlie, aki meg tudta venni azt a menő lakást a parknál, rendszeresen tesz fel fotókat Colette-ről és Poppyról a Facebookra, aranyos szövegek kíséretében arról, hogy milyen szépek így együtt, milyen szerencsésnek tartja magát. Vagy Scarlett férje, a véglegesített professzor, aki megengedhet magának egy nagy házat a kertvárosban, és eleget keres ahhoz, hogy a felesége gond nélkül otthon maradhasson. Scarlett egyszer említette, hogy a férje igyekszik minden este hatra otthon lenni a közös vacsorára, a fürdetésre és a lefektetésre. Egy világ választja el Lowelltől, aki állandóan dolgozik, és soha, egyetlenegyszer sem fürdette meg a babát;

akinek csődöt mond az építészpraxisa, és egyre gyakrabban célozgat arra, hogy valamilyen módon Francie-nek is pénzt kellene keresnie. Ő állt elő azzal a tervvel, hogy Francie szervezze meg ezt a találkozót, és ajánlja fel, hogy lefotózza a Májusi Anyák kisbabáit, amiből összeállíthat egy portfóliót, és babaportré-vállalkozásba kezdhet (miután egyszer megemlítette neki, mint kósza ötletet). Tizenöt perc múlva megérkezik a fűzfához, görnyedten a pelenkászsák és a fényképezőgép súlya alatt, a haja lelapult és nyirkos a verítéktől. Colette már ott van, leteríti a takaróját. Rövid, világoskék ruhát visel, a haja halfarokfonatban fekszik a hátán. Francie nem tudja, hogy csinálja Colette; hogy nézhet ki mindig kipihentnek és összeszedettnek. Francie még abban sem biztos, hogy mosott-e fogat reggel. – Hallottál hírt Nellről? – kérdezi Francie, miután leparkolta Will babakocsiját az árnyékban. – Még nem. – Colette felbont egy papírdobozt minifánkokkal, és odakínálja Francie-nek. – Azt ígérte, hogy felhív ebédszünetben. Remélem, rendben lesz az első munkanapja. Érkezik Token. Leveszi a napszemüvegét, véreres a szeme. – Jól vagy? – kérdezi Colette. – Igen – feleli, elfordítva a tekintetét. – Kihozza az allergiámat ez a hőség. Brutális. Szállingóznak a többiek is, de Francie-nek egyik sem ismerős. Sohasem látott nők, akik eddig nem érdeklődtek a találkozók iránt, amíg nem ajánlottak ingyen babafotókat, de most óvatosan közelednek a fához, és érdeklődnek, hogy itt van-e a Májusi Anyák találkozója. Viszont nyoma sincs azoknak, akiket Francie látni szeretne – nincs itt se Yuko, se Scarlett, se Gemma. Próbálja legyűrni a csalódottságát, miközben elrendezi a kellékeket, amelyeket a portrékhoz hozott, végül megkéri az embereket, hogy egyenként jöjjenek oda. Még sohasem fotózott kisbabákat, lelkesen veti bele magát, hogy elterelje a figyelmét

az anyagi gondokról, Lowellről, az Antonia Framingham által festett képről: Midas, egyedül, rémülten, az anyja nélkül. – Nos, tudom, hogy ez morbid, de nem beszélhetnénk Midasról? – kérdezi valaki a háta mögötti takaróról. – A gyerekorvosnál voltunk ma délelőtt – mondja valaki más. – Kilencven percet kellett várni, és lemerült a mobilom. Van valami újság? Francie igyekszik kizárni őket, a fényekre és árnyékokra koncentrál, arra, hogy együttműködésre bírja az izgő-mozgó, makacskodó babát a gépe előtt. – Volt ma reggel egy interjú azzal az orvossal a Methodista Kórházból, akit július negyedikén összetévesztettek Bodhi Mogaróval. Osztályelsőként végzett a Harvardon. És nem „feltűnően viselkedett”, hanem utasításokat kiabált a telefonba egy traumatológusasszisztensnek. És a fiatal anya, aki kritikus állapotban volt? Meghalt tegnap este. – Milyen szomorú. – Az is elég nyugtalanító, ami Bodhi Mogaróval történik – jegyzi meg valaki. – Nyilatkozott a felesége. Olyan látszatot keltenek róluk, mintha most érkeztek volna Jemenből, pedig már amerikai állampolgárok. A nő connecticuti. – Az anyám egy szavát sem hiszi a feleségének. – Nevet, aki ezt mondja. – Igaz, hogy ő csak a Hit Órájából tájékozódik, így nem biztos, hogy adni lehet a szavára. – Én még mindig nem tudom elhinni az egészet. – Nagy sóhaj. – Hogy ez megtörténhetett valamelyikünkkel. Száraz fenyőtű szúrja Francie lábát, amikor letérdel a földre, és visszatartja a lélegzetét, hogy ne érezze a közeli szemetes bűzét, ami csordultig tele van papír kávéspoharakkal, eldobott ételesdobozokkal, és legyek raja lepi el. Közelebb hajol a babához, azt kívánva, bár maradna nyugton, ahogy elképzelte a beállítást, ahogy annak a nőnek megteszik, mi is a neve, aki hatalmas virágszirmokban altatja őket, káposztalevéllel a fejükön. – Arrébb tennéd egy kicsit? Árnyékban van.

– Képtelen vagyok kiverni a fejemből… mi lenne, ha engem hívnának fel, hogy eltűnt a kisbabám. Az első szabad esténk lett volna tegnap a férjemmel, de nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek. Nem hagyhattam ott egy bébiszitterrel. Azt olvastam valahol, hogy az a dadus, Alma egy csecsemőket áruló bűnszövetkezet tagja. Francie is olvasta ezt tegnap, és azonnal sms-t írt Nellnek. Alma? Egy csecsemőket áruló bűnszövetkezet tagja? Igaz ez? Nell egy szóval válaszolt: Igen. Francie egyből felhívta. – Nell, ez szörnyű. Hogy mondhatsz… – Benne volt az önéletrajzában – felelte Nell. – „Három éve dadus. Két gyermek anyja. Tag egy csecsemőket áruló bűnszövetkezetben.” – Hallotta, hogy Nell cicceg a vonal másik végén. – Még szép, hogy felvettem! Vissza kellett mennem dolgozni, és van fogalmad róla, milyen kevés dadus van manapság Brooklynban? Francie-t még mindig bántja, hogy Nell képes volt ezt humorosnak találni. – Ez egyáltalán nem vicces, Nell. – Tudom, Francie. De ahogy belerángatják Almát ebbe az egész zűrzavarba, miközben félelmet keltenek minden nőben, akinek dadusa van… Ez vérlázító. Soha nem tenne olyat, amivel másnak árthat. Röhögnöm kell ezeken. Ellenkező esetben még megölnék valakit. – Szép munka, kispajtás – mondja most Francie az új fiúcskának, aki előtte ül a takarón. – Jó lesz. Csak maradj úgy még egy percet! Láttátok a tegnapi Us Weeklyt? – Francie háttal áll nekik, nem tudja, ki beszél. Egybefolyik a hangjuk. – Az egyik cikk szerint Patricia Faith két millió dollárt ajánlott fel Winnie-nek egy beülős interjúért. Francie hallja, hogy új szöveges üzenete jött, és gyorsan a telefonjára pillant, amit kitett a fényképezőgép tokja mellé a földre. Megint Lowell az. Tényleg állj bele ebbe a vállalkozói ötletbe! Próbálj most rögtön megrendelést szerezni.

– Én meg azt hallottam, hogy egy cég új anyáknak készített oktatófilmre akarja szerződtetni. Undorító. – Francie-nek újra pittyeg a telefonja, de ezúttal rá sem néz – most nem ér rá Lowell-lel foglalkozni. A csoport felé fordul, fáj a feje a tűző naptól és a hőségtől. – Ki következik? – kérdezi, és közben észreveszi, hogy Colette összevont szemöldökkel bámul a telefonjára. Colette tekintete most találkozik Francie-ével, az arckifejezését elsötétíti az aggodalom. – Nézd meg a telefonod – mondja halkan Colette. Francie gyorsan leteszi a gépet a takaróra. Üzenet Nelltől. Kapcsolj a Patricia Faith showra. Azonnal.

Nell a feje fölé emeli a karját, felcsúszó inge alól kilátszik a ráncos bőr a hasán, ami kitüremkedik a terhesfarmer széles, elasztikus dereka felett. Az egyik kezében italospohár, a másikkal Winnie csuklóját fogja. Nell emlékszik a pillanatra, amikor ez a fotó készült. Az este korai szakaszában. Arról panaszkodtak, hogy Amerikában nincs fizetett szülési szabadság. Ő felállt és a „Rebel Yell” szavait énekelve felhúzta Winnie-t is. Táncoltak. Az emberek együtt énekeltek. Mindenki nevetett. Ki tenne ilyet? Ki volt az közülük, aki átadta ezt a fotót Patricia Faith-nek, akinek az önelégült arca most felváltja Nellt a televízió képernyőjén? Elegáns, ujjatlan fekete ruhát visel, és úgy tűnik, volt ideje felfrissítenie magát. Olyan feszülten bámult a kamerába, hogy Nell úgy érzi, mintha Patricia Faith látná őt, a Simon French cég vállalati büféjében egyedül ülve egy asztalnál, izzadó tenyérrel, keserű epével a torkában. – Hogy összefoglaljam – mondja, kinyújtott és egymásba kapcsolt ujjain nyugtatva az állát –, ma reggel küldték el nekünk ezt a nyugtalanító képet, amelyen Gwendolyn Ross látható aznap este, talán pontosan abban a pillanatban, amikor a mindössze héthetes kisbabáját elvitték a kiságyából. – Az operatőr ráközelít a fotóra, felnagyítva

Winnie arcát. Egyenesen a kamerába néz, félig lehunyt szemmel, bárgyú és kába arckifejezéssel. – Ezt nézzék meg! Részeg – mondja Patricia Faith. – És már elnézést, de fel kell tennem a kérdést. Mit jelent egy ilyen fotó? Megváltoztatja-e a történetet? Tudom, hogy eddig más dolgokra fókuszáltunk. Az alkalmatlan polgármesterre és a borzalmas rendőri munkára. Bodhira. A dadust illető kérdésekre. De most… nem is tudom. Egy új anyuka, alig néhány héttel a szülés után otthon hagyja a kisbabáját, és így viselkedik? Ez lenne a modern anyaság definíciója? A kamera Patricia Faith egyik vendégére irányul: egy idősebb férfira rezzenéstelen sötét tekintettel és őszülő kecskeszakállal. – Örömmel jelentem, hogy itt van velünk Malcolm Jeders, a Calgary egyház feje és a Family America vezetőségi tagja. És Elliott Falk a Posttól. Köszönöm, uraim, hogy eljöttek. Malcolm, önnel szeretném kezdeni. Mit szűr le ebből? – Eltűnt egy kisbaba, Patricia. Ez tragikus. De ha engem kérdez, arra az elképzelésre, hogy a nőknek minden kell, én azt mondom, edd is meg, amit főztél. Miről van szó pontosan? Hogy néhány héttel a szülés után az anyukák elmennek egy bárba, lerészegednek, és úgy viselkednek, mintha egy egyetemi nőszövetségi tagságot pecsételnének meg? – A Jolly Llama – mondja Patricia. – Nem inkább Jolly Mama? – Belevigyorog a kamerába, a szemöldöke felhúzódik az olvasószemüveg narancssárga kerete fölé. – Egyetértek. Senki nem állítja, hogy a nőknek egész nap otthon kell ülniük, és fasírtot gyúrniuk. De ha gyerekem van, ráadásul egy újszülött, otthagynám a babát, hogy elmenjek egy bárba? Nem, uram. Amikor az anyám megszülte az első gyerekét, a baba volt számára az első, és ez így is maradt addig, amíg a legkisebb gyereke óvodás nem lett. Ő sohasem… Négy fiatal nő telepszik le zajosan, salátával megrakott papírtányérokkal a Nellével szomszédos asztalhoz, elnyomva a televízió hangját. Nell fogja a tálcáját, és átül egy bokszba a sarokban, a nagy

tévé alá; a szavak nagybetűvel futnak a képernyő alján. Patricia Faith a másik vendégéhez fordul. – Elliott Falk, örülünk, hogy újra köztünk van. A Winnie Ross társaságában lévő nők, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Jolly Mamáknak… mit tudunk róluk és az aznap este játszott szerepükről? – Nos, Patricia, az ott jelenlévő nőknek a nevét eddig még nem hozták nyilvánosságra. De annyit tudunk, hogy Winnie a mamicsoportjával ment a bárba. Ez egy meglehetősen új kulturális jelenség. Hadd magyarázzam meg. Történelmileg a nők mindig is támaszkodtak más asszonyok körére, akik segítségükre voltak a szülésben. Persze ők nem iratkoztak fel, hogy belépjenek ebbe a körbe. Természetes módon alakult ki. Az anyákból, nagynénikből, nővérekből. Ez máig megvan a fejlődő országokban. De ma már… – Nell? – Egy nő áll meg az asztalnál a tálcájával. A haja csinos lófarokba kötve, az azonosító a nyakában átfordult, így Nell nem tudja leolvasni a nevét. Pörög az agya. Együtt voltak egy konferencián LA-ben, és az egyik vacsorán megosztoztak egy üveg boron. – Nem láttalak azóta, mióta visszajöttél a szülési szabadságról. Mikor kezdtél? – Ma. – Jaj, anyám. Mennyi idős a baba? – Nyolchetes. – Nell felnéz a televízióra. A nő grimaszol. – Hogy bírod? – Remekül. – Tényleg? Remek otthagyni a kisbabát, hogy visszajöhess dolgozni? Nem hiszem el. – Leül Nell-lel szemben. – Az enyém nyolc hónapos. És még mindig gyötör a bűntudat. Nell bólint, és nagyot nyel. Nem akar sírni, itt, a céges büfé szeme láttára, egy alig ismert nő előtt. (Úgy tervezi, hogy ezt a napi háromszor tizenöt percre korlátozza, amit a mosdó mozgáskorlátozottaknak fenntartott vécéfülkéjében tölt, Beatrice fotóit nézve, miközben leszívja a tejet.)

A nő észreveszi magát. – Jaj, Nell. Annyira sajnálom. Később jobb lesz. Összeráz egy palack sűrű proteinitalt. – Szoptatós szobát kellene biztosítaniuk… Nell ekkor meglátja. Egy másik képernyőn, a helyiség túlsó végében, ahol egy sor televízió van. A volt külügyminiszter, Lachlan Raine. Vermontban, a tó melletti otthona előtt válaszol a riporterek kérdéseire, komoly az arckifejezése. Nell nagyon jól ismeri ezt a kifejezésmódot: a lassú fejrázást, a begyakorolt szánakozást. – Mennem kell. – Nell felkapja a tálcát az érintetlen ebédjével. – Öt perc múlva megbeszélésem van. – Oké. Jó, ha tudod, hogy van egy csoport új anyákból a cégnél, a találkozók… Nell megszédül, ahogy becsúsztatja a tálcát a többi közé a kocsin, a szemetesek mellett. Kisebb tömeg gyülekezik a liftek előtt, jegeskávéval és műanyag ételesdobozokkal a kézben. Nell kikerüli őket, a lépcsőhöz megy, kettesével veszi a fokokat az ötödik emeletig. Amikor becsukja maga után az irodája ajtaját, megszólal a mobilja. Elönti a megkönnyebbülés, látva, hogy ki hívja. Csak Francie az. – Itt vagyunk Colette-tel – mondja. – Rohantunk Colette lakásáig. Várj, kihangosítalak. Nell lerogy az irodai székére, zihálva kapkodja a levegőt. – Az a fotó rólam… Láttátok? – Igen. Nell lehunyja a szemét, és újra maga előtt látja a képet. Az izzadságfoltot a hóna alatt. A terhesnadrág gumiszalagját a derekán. A tejfehér hájat a hasán. – Ki küldte el neki? – Egy megalkuvó hülye – feleli Colette. – Nem hiszem, hogy közülünk való. Látni a szemszögből. A terasz túlsó végéből vette fel valaki. És komolyan, Nell, senki nem fogja tudni, hogy te vagy az. Túl homályos a kép. Nem lehet kivenni az arcod.

– De akkor miért interjúvolták meg Lachlan Raine-t? – kérdezi Nell. – Mire gondolsz? – Láttam a CNN-en vagy valahol. Kérdésekre válaszolt. – Azt beszélik, hogy esélyes a Nobel-békedíjra. Azt hitted, hogy a te fotódat kommentálja? – Colette nevet. – Tudom, hogy vannak emberek, akik nemzetbiztonsági ügynek tekintenek egy képet, amin egy anya iszik, de ebbe belekeverni a volt külügyminisztert kicsit durva lenne, még Patricia Faith és az új kábelbarátai részéről is. Nell a tenyerébe támasztja a homlokát, lassan fellélegzik. Halkan bekopognak az irodája üvegén. Ian áll a folyosón, az órájára mutogat. Nell felemelt ujjal jelzi, hogy máris indul. Francie mindjárt elsírja magát. – Ez egyre rosszabb lesz. Mit fognak gondolni az emberek? – Kit érdekel, mit gondolnak? – mondja Colette. – Nem tettünk semmi rosszat. Nellnek csöng az asztali telefonja. – Francba. Várjatok! Sebastian hívja. A baba lázasan ébredt, és most ő van otthon vele. Nyilván látta Patricia Faith műsorát. És most aggódik. – Hála az égnek, hogy felvetted – mondja feszült hangon a férje. – Tudom, hogy megbeszélésed lesz, és féltem, hogy nem érlek el. – Tudom. Most mennem is kell. Láttad? – Láttam? Mit kellett volna látnom? – A fotót. Patricia Faith. – Nem, de… – Akkor nem azért hívsz? – Nem, drágám, figyelj. – Lehalkítja a hangját, mintha lenne ott valaki. – Itt van a rendőrség. Beszélni akarnak veled. Azt hiszem, haza kéne jönnöd.

Mark Hoyt Nellék nappalijában áll, a könyvespolcot böngészi. A négy nappal ezelőtti látogatása óta levágatta a haját.

– Ms. Mackey – mondja Nell felé fordulva, aki becsukja maga után az ajtót, és leteszi a táskáját a padlóra a kanapé mellé. A nyomozó arckifejezése nem árul el semmit. Hazajövet a taxiban, miután közölte Iannel, hogy Beatrice láza felszökött, és haza kell mennie, Nell próbálta meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz, és azzal bátorította magát, hogy azt ismételgette, ő nem tett semmi rosszat. Vagy legalábbis semmi törvényelleneset. Mégsem tagadhatta el, hogy egyre jobban retteg. Tud valamit Mark Hoyt arról az éjszakáról? Kiderítette, mi történt abban az időben, amire Nell nem emlékszik? A léptek hangja a folyosón megijeszti, és arra fordulva látja, hogy Sebastian az. – Jó, hogy megjöttél – mondja, és letesz egy bögre kávét az asztalra. – Jól vagy? – Suttogva beszél, de Nell kiérzi a nyugtalanságot a hangjából. – Igen. Hogy van Beatrice? – Jól. Lement a láza. Alszik. – Miért nem ül le, Ms. Mackey? – kérdezi Hoyt. Nell a kávéért nyúl, amelyet Sebastian letett, bár tudja, hogy minden bizonnyal Hoytnak szánta, és leül a kanapéra. – Minek köszönhetem a látogatást, nyomozó? Hoyt lassan a nagy fotelhoz megy az ablak mellett, és a karfára telepszik. Nell ellenáll a kísértésnek, hogy rászóljon, üljön le rendesen, mert így tönkreteszi a fotel vázát. Nászajándék volt az anyjától, és Nell tudja, hány túlórájába került a kórházban, hogy megvehesse. – Csak néhány kérdés – mondja Hoyt felhúzva a szürke pamutfelsője ujját. – Elvarratlan szálak, amelyeket talán segíthet rendezni. – Oké. – Először is, hogy van? – Megvagyok. A nyomozó feláll, és visszamegy a könyvespolchoz. – Igen? Tehát jól van? – Leemel egy bekeretezett fotót a polcról, ami az esküvőjük napján készült, és letörli a port az üvegről a hüvelykujjával.

– Ez az apja? – A nevelőapám. Hoyt bólint. – Szép ruha. Nell a legalsó polcra mutat, a nagy fotóalbumra Sebastian művészeti könyvei között. – Ott van a teljes album. „Esküvő”, ez van a fedelén. Ha azért jött, hogy megnézze az esküvői képeimet. Hoyt nevet. – Nem, nem egészen. – Nagy kár. Ragyogó esküvő volt. Csak tizenhat ember. Az anyósom haiti ételt készített. – Hoyt visszateszi a fotót a polcra. Nyomasztó a hallgatása. – Tudja, nyomozó, ma volt az első napom a munkahelyemen a szülési szabadság után. Nem a legideálisabb alkalom közölni a főnökömmel, hogy előbb kell eljönnöm. Ráadásul a kisbabám megkapta az első nátháját, miután négy órát töltött a bölcsődében. Kissé lestrapált vagyok. Rátérhetnénk arra, amiért jött? – Őszintén sajnálom. – Hoyt a fejét ingatja, a hangja csupa jó zsarus együttérzés. – Úgy gondoltam, jobb lenne itt végigmenni a kérdéseken, ahelyett hogy berendelném az irodámba. – Milyen kérdéseken? – Még mindig próbálunk tisztázni bizonyos homályos részéleteket az aznap estét illetően. – Sebastian jön be a szobába egy másik bögre kávéval, de Hoyt nemet int. – Köszönöm, nem. Tele vagyok koffeinnel. – Nellhez fordul. – Nézze el nekem, ha ezeken már végigmentünk egyszer. Már nem olyan éles az elmém, mint valaha. De ha jól tudom, maga szervezte meg azt az estét a Jolly Llamában. Így van? – Nem igazán. Mi mindannyian… – Maga eléggé kitartó volt Winnie Ross meggyőzésében. – Mindannyian szerettük volna, hogy eljöjjön. – De maga küldött e-mailt mindenkinek. Olyasmit írt… hogy is volt? „Mindenkinek el kell jönnie, különösen Winnie-nek. Nem fogadunk el nemleges választ.” Valahogy így. Jól mondom? – Nem emlékszem pontosan.

– Nem? – Hoyt elővesz egy noteszt a farzsebéből, és belelapoz. – Igen, itt van. Lehet, hogy mégsem olyan rossz a memóriám, mint hittem. Nell bólint. – Én nem állíthatom ugyanezt. Arra is alig emlékszem mostanság, hogy vettem-e fel bugyit. Enyhe alvásmegvonásban szenvedek. Hoyt vigyorog, kisfiús a mosolya, Nell arra tippel, hogy a felesége ellenállhatatlannak találhatja. – Lássuk, mi van még itt. Ja, igen. – Felpillant. – Ms. Ross babamonitor-alkalmazása. Miért törölte le? – Mit miért… – Peek-a-boo!, azt hiszem, így hívják. Az anya ezzel távolról is követheti a videomonitort. Maga letörölte ezt az appot a telefonjáról? Nell érzi magán Sebastian tekintetét. Szégyellte bevallani neki, hogy mit tett. – Elismerem, ostobaság volt. De akkor jót nevettünk rajta. – Jót nevettek? – Vicc volt. Winnie állandóan a telefonját nézegette, figyelte a babát. A kiruccanásnak meg az volt a lényege, hogy egy időre elszabaduljunk a babáktól. Ezért amikor Winnie elment italért, és Colette észrevette, hogy ott maradt a telefonja az asztalon… – Nell mindent megpróbál, hogy ne remegjen a hangja. – Persze most már nagyon bánom. Ha arra gondolok, mennyire másként alakulhatott volna az az este, ha nem teszem meg. – Sebastian megfogja Nell kezét, összefűzi az ujjaikat. – De könnyű lett volna újra letölteni az alkalmazást. Alig egy percbe került volna. – Valóban? – Hoyt bólint, szárazon nevet. – Be kell vallanom, hogy semmit sem tudok ezekről a mai kütyükről. A tizenegy éves lányom folyton kicsúfol, hogy megragadtam a sötét középkorban. Köztünk szólva, a lányom szerint valamikor 1995 körül számítható a sötét középkor. De ő csukott szemmel is eligazodik a feleségem laptopján. Nell hallani sem akar ennek az embernek a lányáról vagy feleségéről. Azt akarja, hogy menjen el. – És miért hívta Winnie Ross mobilját két különböző alkalommal aznap este, Ms. Mackey?

– Hogy miért hívtam… – Ms. Ross mobiljának hívásadatai szerint 22:32 és 22:34 között, a gyerekrablás feltételezett időpontjában, kétszer hívta a mobilszámát. Vagy… – felemeli a kezét, hogy ez tisztázandó kérdés –, az is lehet, hogy valaki más használta a maga telefonját. Nell érzi, hogy izzad a tenyere Sebastian kezében. Hoyt felvonja a szemöldökét, várja a magyarázatot, de ő nem tud magyarázatot adni. Nem emlékszik. – Miért hívta a telefonját? – Én… lehet, hogy én… – Hány italt fogyasztott aznap este, Ms. Mackey? – Már megmondtam. Kettőt. – Rendben. És Ms. Ross? Tudja, mennyit ihatott aznap este? – Ezt is kérdezte már a múltkor. – Nell önfegyelmet parancsol magára. – Most őszintén, kit érdekel? – Kit érdekel? – Igen, miért fontos ez? Azt gondolom, hogy egyáltalán nem ivott alkoholt. Jegesteát ivott. És bármit mondanak az ítélkezők a kábeltévén, az anyák is megihatnak egy pohárral, ha úgy hozza kedvük. – Az alkohol kevésbé megbízhatóvá teheti a történetét – mondja Hoyt, változatlan arckifejezéssel. – És ez magára is igaz. Beatrice nyafogni kezd a gyerekszobában, és Nell borúsan próbálja értelmezni a sírást. Visszatért a láza? Éhes? Észreveszi, hogy Hoyt figyeli, várja a válaszát. – Elnézést – mondja –, megismételné a kérdést? – Volt valaki Ms. Ross közelében, amikor megrendelte az italát? Bárki, akinek rossz szándékai lehettek? Aki beletehetett valamit a poharába? – Nem, én nem láttam ilyet. – Beatrice hangosabban sír, Sebastian futólépésben indul a gyerekszobába. Becsukja maga után az ajtót, és Nell Hoyt felé fordul. – Ha már kérdésekről van szó, nyomozó, nekem is volna egy-kettő.

Nell látja, hogy átfut valami Hoyt arcán, de aztán visszatér a régi arckifejezése. – Hallgatom. – Ki beszélt a sajtónak Almáról? – Ki… – Igen, honnan vették, hogy egy csecsemőket árusító bűnbanda tagja? Hogy esetleg ő is benne volt? – Nell tudja, hogy fékeznie kéne magát, de kitör belőle a harag és a türelmetlenség. – Hacsak nincs valami konkrét ténye vele kapcsolatban, a gyerekem életére esküszöm, hogy Almának semmi köze ehhez. Magának és az embereinek az osztályán abba kell hagyniuk, hogy az ellenkezőjét sugalmazzák. Tönkretehetik vele az életét. – Nell elmosolyodik. – Igaz, hogy bevándorló, de attól még emberi lény. – Én nem sugalmaztam semmit… Sebastian kilép a folyosóra, aggodalmas a tekintete. – Újra felment a láza – mondja. – Talán jó lenne megszoptatnod. Nell sóhajt, a szemére szorítja a tenyerét, mintha el akarná nyomni a fejfájását. – Nézze, nyomozó, remek volt megint végigmenni ezen, de a kisbabámnak szüksége van rám. Feltételezem, jogom van arra kérni, hogy távozzon. Hoyt bólint. – Természetesen joga van. Szívesen visszajövök, amikor alkalmasabb lesz. Tudom, hogy van ez a kisgyerekekkel. – A szemét forgatja. – Nekem három van. Nell feláll, nehéznek érzi a lábát, az ajtóhoz megy. Színpadiasan szélesre tárja. – Akkor tudja, milyen nehéz, amikor betegek. Hoyt megtorpan. – Persze, Ms. Mackey. Nem könnyű. A szülői munka tényleg megterhelő tud lenni. Különösen a kisbabákkal. – Átható a tekintete. – Egyetért? Nell hallgat, miközben Hoyt feláll a székről, és lassan elindul az ajtó felé. Megáll Nell előtt, és elővesz egy névjegyet a farzsebéből. – Ez a közvetlen számom – mondja, és átadja neki. – Hívjon fel, ha eszébe jut valami, ami a segítségünkre lehet. Rendben, Ms. Mackey? Nell átveszi a kártyát. – Igen, rendben.

Mielőtt becsukhatná az ajtót, Hoyt megállítja a bakancsa orrával, visszadugja a fejét, és különös pillantást vet rá. – Ez az igazi neve? Nell Mackey?

TIZEN EGY ED IK FEJEZET HATODIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 10. TÁRGY: Mai tanács 57 NAPOS A PICI Ha még nem alakítottad ki a lefektetési rutint, csak egy kérdésünk van: mi az ördögre vársz? A rutin segítségére lesz a picinek, hogy megértse, eljött az alvásidő, te pedig annyi időt szánj a ringatásra, éneklésre, fürdetésre, felolvasásra és/vagy dédelgetésre, amennyit csak tudsz. Így mindketten felkészültök egy jó éjszakai alvásra! CÍMZETT:

Francie megvágott csuklójából lefut a vér az alkarjára, és összegyűlik a könyökhajlatában. A pultnak támaszkodik, Lowell hozzá rohan, a szép sárga konyharuhával a kezében. A vér tönkre fogja tenni a konyharuhát. Ki kell dobnia. – Jézusom – mondja Lowell, a csuklójára szorítva a konyharuhát. – Sajnálom. – Nem számít. Tartsd szorosabban! – De az a tál. A nagymamádé volt. – Ne törődj vele! – Lowell feltörli a vért a kopott linóleumról Francie lába körül, majd kiszedegeti az üvegszilánkokat a mosogatóból. Miután mindent feltakarított, a pultnak dől. – Jól vagy? – Igen. Nem olyan rossz, mint ahogy kinéz. Elég ijesztő. Kicsúszott a tál az ujjaim közül.

Lowell bólint. – Hallottalak idekint tegnap éjjel. Mit csináltál? – Azt hittem, hogy Will sír, aztán nem tudtam visszaaludni. Csak olvasgattam… Lowell a fejét ingatja. – Vannak arra emberek, hogy dolgozzanak az ügyön, Francie. Profik. Ha még él, meg fogják találni. Francie lesüti a szemét, szorítja a sebet. – Tudom. – Aggodalmaskodsz, és szórakozott vagy. Ez nem tesz jót Willnek. Francie elé penderül. – Hogy érted azt, hogy nem tesz jót Willnek? – Neked most rá kell gondolnod. Az ő… – Komolyan mondod? A kisbabánk az egyetlen, akire gondolni tudok. – Francie, kérlek. Nyugodj meg! – Nyugodjak meg? Nem, Lowell, te nyugodj meg! Vannak emberek, akik dolgoznak az ügyön? Egy rakás alkalmatlan hülye! Te magad mondtad. És én csak úgy felejtsem el az egészet? – A pultra dobja a konyharuhát. – Ezt a Bodhi Mogaro dolgot? Olvastál róla? A védelmére kelnek. Azt mondják, hogy etnikailag profilírozták. Már az ACLU is felfigyelt. Semmijük sincs ellene. Nincs priusza. Nincs indíték. A felesége szerint azért késte le a gépet, mert elaludt. – Francie kihallja a vádaskodást a saját hangjából. – Azt mondja, nem alhat eleget, mert ő kel fel éjjel a fiukhoz. Hogy a felesége pihenhessen. Lowell hallgat, semleges az arckifejezése. – Még Patricia Faith is azt mondja, hogy a rendőrség önkényesen tartja fogva. Csak eltévedt. Úgy került arra a kormányzati területre. Ha bármijük volna ellene, már vád alá helyezték volna. – Én nem bíznék különösebben abban – Lowell felhúzza a szemöldökét, és önelégülten mosolyog –, amit az a nő mond. – Ez nem vicces, Lowell. – Tudom, de értsd meg, Francie, te itt semmit sem tehetsz. Komolyan beszélek. Nem alszol. Alig eszel. – Átkarolja a vállát. – Tudom, nem volna szabad arra céloznom, hogy Midas meghalt… – Lowell, elég volt.

– De tudod, mit? Lehet, hogy igen. Francie elhúzódik. – Hagyd abba, stop! Ne légy ilyen érzéketlen. Egy kisbaba életéről van szó… – Francie, Figyelj ide. Lehet, hogy meghalt, oké, ez szörnyű, de fel kell készülnöd erre a hírre. – NEM halt meg. – Eszébe jut, hogy Will hallótávolságon belül van, a hintaszékében ringatja magát a nappaliban, ezért lehalkítja a hangját. – Tudom. – Honnan? Honnan tudod? Történnek rossz dolgok, France. Francie becsukja a szemét, és az emlék visszatér: ül a fűzfa alatt a Májusi Anyák között, tíz nappal ezelőtt, süti a nap a nyakát, és hallja Nell szavait. Rossz dolgok történnek az ilyen hőségben. Forog vele a konyha. – A legjobb, amit tehetsz, hogy vigyázol magadra – mondja Lowell, a hangja gyenge és távoli Francie fülében. – Senkinek sem használ, ha ennyire elengeded magad. Kiveszem a mai napot. Lemondhatok egy megbeszélést. Francie ránéz. – Miért? – Hogy pihenhess. Ízlelgeti a gondolatot: bemászni az ágyba, néhány óra egyedülléttel kényeztetni magát. Hónapok óta nem volt több ideje a maga számára, mint egy-egy negyedóra – amikor Lowell vigyázott a babára, hogy elfuthasson a boltba egy üveg szószért. Ráférne már. Megengedhetne magának egy kis szabadulást Willtől és a sírásától, a Midason töprengéstől és Patricia Faith weboldalának olvasásától, azokkal a förtelmes kommentekkel és kérdésekkel, amelyeket az emberek elkezdtek feltenni Winnie-ről. Hol volt aznap éjjel? Miért nem nyilatkozik a sajtónak, miért nem ad interjúkat, amelyekben visszakövetelné Midast? De nem teheti. Nem engedheti meg magának, hogy Lowell lemaradjon egy megbeszélésről, főleg azután, hogy nem kapta meg a munkát, amelyre annyira számítottak.

– Nem, rendben leszek – mondja Francie. – Azt terveztem, hogy kiviszem a babát sétálni. El kell kezdenem edzeni. – Biztos vagy benne? – Igen. Igazad van. Többet kéne törődnöm magammal. Jót fog tenni egy kis séta. Lowell kezd puhulni. – Én felajánlottam. Utolsó lehetőség, hogy igent mondj. – Neked dolgoznod kell. Én megleszek. – Oké, ha tényleg így gondolod. – Lowell homlokon csókolja. – Megyek zuhanyozni. Francie addig vár, amíg meg nem hallja a vízzubogást, bemegy a hálóba, halkan becsukja maga után az ajtót, előveszi a noteszt, amit eldugott a legfelső fiókban a csipkés bugyik alá, amelyeket hónapokat óta nem visel. A listára lapoz, ahol felsorolta, kik voltak ott aznap este a bárban, majd áttér az újabb listára, amelyben a lehetséges gyanúsítottak nevét szedte sorba. Az első névhez kérdőjelet tesz. Bodhi Mogaro. Mi van, ha az ügyvédje igazat mond? Ha tényleg nem ő tette? Francie átnézi a többi jelöltet. Valaki, aki üzleti kapcsolatban áll Winnie nagyapjával. Alma. Nell váltig állítja, hogy Almának nem volt semmi szerepe, de Francie már maga sem tudja, mit higgyen. Lehetséges volna, hogy valaki behatolt Winnie otthonába, elvitte Midast a kiságyából, és Alma nem hallott semmit? Francie azt olvasta tegnap, hogy Alma fivérét néhány éve kocsilopásért tartóztatták le Tucsonban. És egy nagybácsi megölt valakit odahaza, Hondurasban. De ami igazán nyugtalanítani kezdte, az Winnie zaklatója volt. Archie Andersen. Számos esetben bukkant rá a nevére. Nem írtak róla sokat, és sehol egy fotó. Évekkel ezelőtti ügy, akkor még nem volt internet, Facebook és huszonnégy órás hírszolgálat, az egyetlen konkrétum, amit elő tudott ásni, egy cikk volt a People magazinban, amely szerint Archie

Andersen megjelent a Bluebird stúdiójában, néhány alkalommal egészen a forgatási színhelyig jutott, többször is arra kényszerítve Winnie anyját, hogy a hatóságokhoz forduljon, míg végül kiadták a távoltartási határozatot. Andersen tizenhat éves volt akkor, és abban a meggyőződésben élt, hogy ők egymásnak teremtettek Winnie-vel. Winnie anyjának temetésén került elő legközelebb, úgy jajgatott, mintha a saját anyját veszítette volna el, és Winnie barátjának kellett eltávolítania. Archie most kora harmincas lehet. Mint az a pasas a Jolly Llamában – aki egyszer csak felbukkant Winnie mellett, amikor egyedül volt a bárpultnál. A férfi, akivel együtt látták. Francie pár órája e-mailezett Nellnek és Colette-nek, nem gondolják-e, hogy a rendőrség hibát követett el, amikor nem nézett utána Archie Andersennek. Én arra tippelek, hogy utánanéztek, írta vissza Colette. Dacára annak, amit a média sugall, a rendőrök nem hülyék. De honnan lehet ebben biztos Colette? Ha Mark Hoyt és a társai tényleg elszúrták ezt a Bodhi Mogaro-dolgot, mi mást baltázhattak még el? Francie hallja, hogy elzárják a zuhanyt, aztán elhúzzák a függönyt; gyorsan összecsukja a noteszt, visszadugja a fiókba. A nappaliban kiemeli Willt a hintaszékéből, fogja a pelenkászacskót meg a babahordozót, és beszól Lowellnek, hogy indulnak. A férje boxeralsóban lép ki a fürdőszobából, a haját törli, de Francie már kívül van az ajtón. – Hová mentek? – Májusi Anyák. – Francie megköszörüli a torkát. – Last minute találkozó a Spotban. Most kaptam az e-mailt. – Ezt örömmel hallom, szívem. – Lowell visszalép a fürdőszobába. – Pontosan erre van szükséged.

Francie próbál nem törődni a mennyezeti neon zúgásával, miközben felle ringatja Willt az üres váróban, egy asztal előtt állva, amely tele van

szórólapok kötegeivel. Tégy a terrorizmus ellen információmegosztással. LMBT segítségnyújtás helyben. Ha látsz valamit, szólalj meg! Megijed, amikor ajtó csapódik a háta mögött, és megfordulva Mark Hoytot látja kilépni a rendőrőrs előcsarnokába egy ápolatlan szakállú, sunyi pillantású férfival, aki fekete pólót és lötyögő farmert visel. A férfi Francie-re néz, de a másodperc tört részéig tartó szemkontaktus után idegesen elkapja a tekintetét. Miután a férfi távozik az őrsről, Hoyt hozzá fordul. – Mrs. Givens. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Velem jönne hátra? Francie követi a jól megvilágított folyosón; elhaladnak egy rendőr mellett, aki üvegtábla mögött ül az asztalánál, és a szúdokufeladványt tanulmányozza a Post utolsó oldalán. – A nyomozással kapcsolatban volt itt az az ember? – kérdezi Hoyttól. – Nem. – Gyanúsított? – Nem. A folyosóról néhány kis iroda nyílik, és amikor elérik Hoytét, a nyomozó félreáll, és előreengedi Francie-t. Akár egy rossz zsarus sorozat díszlete: ütött-kopott íróasztal maniladossziék dülöngélő halmaival, szétszórt iratokkal. Három papírpohár kávémaradékkal sorakozik egy ősrégi asztali számítógép mellett. Az egyik pohár felső peremén barnászöld penészréteg. – Kér egy kávét? – érdeklődik Hoyt. – Köszönöm, nem. Lemondtam a koffeinről. – A mellkasához simuló Willre bök az állával. – A baba miatt. – Bűntudatot érez, mert hazudik a rendőrségnek, de azt már csak nem kell nekik bevallania, hogy felhagyott a szoptatással. Annál inkább, hogy elbőgné magát, ha ezt hangosan kimondja. – Valószínűleg tudnék szerezni magának koffeinmenteset. – Akkor kérek – feleli. – Köszönöm.

Hoyt félig behúzza maga után az ajtót, és Francie felméri az irodát. Mark Allen Hoyt. Születési helye Bay Ridge, Brooklyn. Zsaru volt a nagyapja és az apja is. Hat év a tengerészgyalogságnál. A New York City Rendőrakadémián végzett. Francie az interneten találta meg az életrajzát, egy előadás mellékleteként, amelyet egy Staten Island-i középiskola pályaválasztási tanácsadásán tartott az utolsó éveseknek. Az asztal fölé hajolva vizsgálgatja a dossziék kupacait, amelyek feltehetően Midas ügyére vonatkoznak. Csak nem dolgozik egyszerre más eseteken is! Félénken átnyúl az asztalon, és ekkor kinyitják mögötte az ajtót. Francie visszahúzza a kezét, lever egy kávéspoharat a könyökével, a tartalma végigfolyik a lábszárán a szandáljára, és onnan a foltos szőnyegre. Stephen Schwartz az. – Elnézést – mondja Francie, és a pelenkászacskóba nyúl nedves törlőkendőért. – Mindjárt feltakarítom. Nem akartam… – Jöjjön velem! Francie-t zavarja a barátságtalan, sőt zord hangnem. Nem kellett volna kotorásznia Hoyt nyomozó asztalán, kiönteni az undorító, penészes kávéját, de Schwartz inkább örülne, hogy itt látja. Miért ne lehetne értékes információja, ami segíti a nyomozást, ami hozzájárul az ügy megoldásához és ahhoz, hogy élve megtalálják Midast? Ám Schwartz hangjában nyoma sincs hálának, miközben kimutat a folyosóra. – Hagyja! Majd elintéztetem valakivel. – De Hoyt nyomozó mindjárt visszajön. Csak kávét hoz nekem. Schwartz legyint. – Jöjjön velem! Francie követi, és fellélegzik, mert Will nem adja jelét, hogy fel akar ébredni. A tápszertől, amellyel újabban eteti, tényleg jobban alszik, és reméli, hogy attól a több mint 200 grammtól, amit mohón magába szívott egy padon a rendőrőrs előtt, legalább még egy óráig aludni fog. Schwartz kinyit egy ajtót a folyosó végén. Rideg, sivár helyiség, a neonvilágítás sárgára festi a sima, fehér asztalt a négy kinyitható fémszékkel. Francie megpillantja a tükörképét a szemközti üvegfalon –

a lenőtt ősz szálakat a haja tövében, a kidudorodó hasát –, és elfordul tőle. Hoyt az egyik széken ül, maga elé nyújtott, bokában keresztbe tett lábbal. Rámutat egy székre, és Francie felé csúsztat egy purhabból készült kávéspoharat. – Foglaljon helyet! – Inkább állva maradnék, ha nem baj. A baba nem szereti a mozdulatlanságot. – Francie kézbe veszi a poharat, ideges. – A legtöbb baba így van vele. – Belekortyol a kávéba. Langyos és keserű, zacc úszik benne; ellenáll a kísértésnek, hogy visszaköpje a pohárba. Schwartz becsukja az ajtót, és nekidől. – Nos, Mary Frances Givens. Minek köszönhetjük a ma délelőtti látogatását? Francie leteszi a poharat az asztalra, és tovább ringatja Willt. – Szeretnék informálódni a nyomozás állásáról. Hoyt felvonja a szemöldökét. – Szeretne informálódni? – Igen. Hat nap telt el Midas elrablása óta. Szeretném tudni, hogy állnak a dolgok. – Próbálja nem éreztetni a rosszallást a hangjában. – Szeretném tudni, miért nem találták még meg ezt a kisbabát. Schwartz Hoytra pillant. – Hát, ezt előbb is mondhatta volna – válaszolja Schwartz. Kihúz egy üres széket, leül, egy kis noteszt és ceruzát vesz ki a felső zsebéből. Megnyálazza a ceruzát, aggodalmas az arckifejezése. – Megadná az e-mail-címét? – Az e-mail-címemet? – Igen. – Miért? – El akarom küldeni magának a teljes jelentést. A frissítéseket is, ha lesznek. – Az sms hatékonyabb – mondja Hoyt. – Kérd el a mobilszámát is. – Jó ötlet. – Schwartz ceruzája várakozóan áll a papír felett, és kérdőn felvonja hatalmas szemöldökét. – Mi a mobilszáma? – Viccel.

Schwartz vihog, és ledobja a ceruzát az asztalra. – Igen. Akár azt is mondhatjuk rám, hogy vicces vagyok. Francie elvörösödik dühében. – Legalább annyit áruljanak el, mi lesz Bodhi Mogaróval? Vád alá helyezik? Vagy tényleg összetévesztették azzal a sebésszel? – Francie – mondja Hoyt –, tudja, hogy nem nyilatkozhatunk egy folyamatban lévő nyomozásról. – Iszik egy korty kávét, figyeli Francie-t. – Ezért jött ma ide? Hogy kiderítse, mit tudunk? – Igen. Én… állandóan gondolkodom bizonyos dolgokon. Olyan dolgokon, amelyekről talán tudni szeretnének. – Nem veszi le a szemét Hoytról. Schwartzcal ellentétben neki jegygyűrűje van. Lehet, hogy gyerekei is vannak. – Tudok egy pasasról, aki néhány sarokra lakik Winnie-től. – Oké – mondja Hoyt. – Nyilvántartott szexuális bűnelkövető. Francie jól látja. Hoyt rokonszenves. Meglágyul az arckifejezése, mikor ezt hallja, és a könyökére támaszkodva előrehajol. – Francie, tegyen magának egy szívességet. Álljon le a bűnügyi blogok olvasásával. Az agyára fognak menni. – Nem, nem érti. Az a középkorú, fehér pasas, akit aznap este láttak egy padon ülni Winnie háza közelében, egy szexuális bűnöző. Igen, elismerem, hogy egy bűnügyi blogban olvastam, és akkor mi van? Maguk utána tudnak nézni, hol laknak a szexuális bűnözők. Van egy abban a nagy bérháztömbben, néhány sarokra. – Francie tudja, hogy túl gyorsan beszél, és megpróbál lassítani. – Figyelem Winnie házát. – Benyúl a pelenkászacskó külső zsebébe a fotóért, amelyet kinyomtatott. – Ez a pasas sokat jár arra, egy kiskutyát sétáltat. És különös érdeklődést tanúsít a ház iránt. Például mindig megáll előtte, beles az ablakokon. Mintha felmérné a terepet. – Miért figyeli Winnie házát? – Az azért túlzás, hogy figyelem, nem nézem távcsövön át, vagy ilyesmi. A közelben lakom. Arra sétálok a babával. Az az elképzelés,

hogy egy szomszéd vitte el Midast, logikusnak tűnik. Gondoljon bele! Winnie aznap este hagyta el először a házat. Először ment valahová a baba nélkül. Olyan valakinek kellett lennie, aki tudott erről. Aki figyelte őt. – Úgy tűnik, maga az, aki figyelte – mondja Hoyt. – Mi? Nem. Úgy értem… – Szünetet tart, hogy összeszedje magát. – Winnie a barátom. – Mióta ismeri? – Jó ideje. Négy hónapja. De már hónapokkal azelőtt kapcsolatba léptünk e-mail útján. – Négy hónapja? Az nem valami sok idő. – De igen. És ez más is. Kismamák vagyunk. Talán nem érti. Ez egy különleges barátság. Hoyt hallgat, bólogat, várja, hogy folytassa, de Francie nem akar ebbe belemenni. Nem akarja elmagyarázni ennek a pasasnak, milyen ez; hogy a Májusi Anyák úgy értik meg Francie-t, ahogy senki más. Milyen sokszor fordult hozzájuk a terhessége alatt, amikor rettegett, hogy elveszítheti a babát, ahogy az előzőeket. Mennyit segítettek neki Will születése óta – cikkeket küldtek, válaszoltak a kérdéseire, reagáltak a gondolataira az anyaságról, segítették az elszigeteltség elleni harcban. – Nem azért vagyok itt, hogy a barátságról beszéljek – mondja Hoytnak. – Van valami, amit még közölni akarok magával. Bevallom, ha úgy tetszik. Hoyt az üvegfalra pillant, és Francie-ben futólag felmerül, hogy van mögötte valaki, és őket figyeli. – Történt valami aznap este, amit most már furcsának találok. – És mi volt az? – kérdezi Schwartz. Unott a hangja. – Emlékeznek arra a pasasra, akit megemlítettem, amikor először kikérdeztek? A férfira a bárpultnál, aki egyszer csak ott termett Winnie mellett? – Igen. – Meg kéne találniuk azt a pasast. És behozni.

Schwartz hátradől, és a szék hátsó lábain egyensúlyozva összekulcsolja a két kezét a feje mögött. – Nem vagyok jogtudós, még a rendőrakadémiát is alig tudtam elvégezni, de ha hallani akarja az igazat, meglehetősen biztos vagyok abban, hogy odamenni egy nőhöz és meghívni egy italra nem illegális. Legalábbis New Yorkban. – Én nem arra célzok, hogy ez illegális volt, nyomozó. – Francie mindent megtesz, hogy fegyelmezze a hangját. – Csak arra, hogy kissé gyanús volt a viselkedése. Schwartz megszólalna, de Hoyt felemelt keze megállítja. – Rendben. Komolyan veszem. Mi a gyanús egy pasasban, aki közeledik egy nőhöz egy bárban? Nem ezért mennek oda a férfiak? – Lehet. De… – A maga Winnie barátnője nagyon szép nő. – Igen, tudom. De… – Will mocorog a mellkasán, és Francie rájön, hogy abbahagyta a ringatást. – De fogalmam sincs, ki lehetett az a pasas. Csak ma reggel ütött szöget a fejembe. Ennek utána kéne nézniük. – Minek? – kérdezi Schwartz. – Ismerős az Archie Andersen név? Winnie zaklatója? Schwartz nagyot sóhajt, feláll, és elindul az ajtó felé. – Megyek vissza dolgozni. Francie Hoytra néz, miután Schwartz távozott, és megkönnyebbülést érez, hogy kettesben maradtak. – Tényleg azt gondolom, hogy az a pasas a bárpultnál Archie Andersen lehetett. Utánanéztek? Hoyt megdörzsöli a szemét. – Francie, tudnia kell, hogy mi végezzük a munkánkat. És nagyon komolyan vesszük ezt az ügyet. – Vannak gyerekei? – Kiérezni a feszültséget a hangjából, és Francie némán megrója magát. Itt nincs helye a sírásnak. – Három. – Hoyt kiveszi a farzsebéből a tárcáját, és megmutat egy gyűrött fotót, amelyen három kislány áll egy gyerekmedencében. – Régi vágású vagyok. Jobban szeretem ezeket papíron. Néhány éve készült. –

Úgy vizsgálgatja a képet, mintha már jó ideje nem látta volna. Megcsóválja a fejét. – Tényleg nagyon gyorsan nőnek. – El tudja képzelni, nyomozó, milyen szörnyű lenne elveszítenie az egyik kislányát, mielőtt esélye lenne felnőni? Mint ahogy Winnie-vel történt… – Leemeli a pelenkászacskót a szék hátáról, véletlenül nekiveri a karját Will fejének, mire a baba felriad. Megrebben a szemhéja, kinyitja a szemét, rózsaszín pír önti el az arcát, a sírás határán van. Francie érzi, hogy összegyűlik a testén a veríték a babahordozó anyaga alatt, és egyszerre friss levegőre vágyik. – Elmondtam azt, amiért jöttem. Nem tudtam volna együttélni a gondolattal, hogy nem tettem meg. Elindul az ajtó felé, de Hoyt elébe áll. – Figyeljen, Francie! Komolyan beszéltem. Mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy megtaláljuk Midast. Én ugyanúgy életben akarom viszontlátni azt a gyereket, mint bárki más. – Francie bólint, és megpróbálja kikerülni a nyomozót, de ő a karjára teszi a kezét. – És akarja tudni az igazat? Az ilyen esetekben, amikor egy kisbaba eltűnik, amikor nincs nyoma erőszakos behatolásnak, nincs bosszúindíték, olyan helyeken kell elkezdenünk vizsgálódni, ahová nem szívesen nézünk be. Francie elrántja a karját, és sietve elindul a folyosón a kijárat felé. Will egyre hangosabban sír, a hangja elnyomja a neonzúgást, de az előcsarnokba siető Francie még hallja Hoyt szavait. – Arra célzok, hogy ideje elkezdeni megkérdőjelezni azoknak az indítékait, akik ismerték őt. Azokra az emberekre célzok, Francie, akik közel állnak a családhoz.

TIZEN KETTED IK FEJEZET HATODIK ESTE

Az anyám mindig azt mondta, hogy naiv vagyok. Persze ő általában az apámmal való interakcióimra utalt: a legújabb döntésemre, hogy megbocsátok neki valamit, amit mondott, vagy tett, azt, hogy megint részegen jött haza, a karomnál fogva kirángatott az ágyból, kificamítva a vállamat, azzal, hogy tegyem el a rohadt cipőm, amit az előszoba közepén hagytam, mert meg akarom ölni. – Már megbánta – mondtam másnap reggel, kerülve az anyám tekintetét, miközben jeget pakolt a vállamra. – Nem akarta ezt tenni. Az anyám a fejét rázta. – Te mindig olyan okos vagy, kivéve, ha az apádról van szó. – Látom a csalódottságot a szemében. – Mikor tanulod már meg? Talán igaza volt. Talán sosem tanulom meg. Az a helyzet, hogy ez sokkal nehezebb, mint vártam. Mekkora hülyeség volt azt hinnem, hogy egyszerűen csak elszököm, és boldog leszek. Hogy mást ne mondjak, halálra unom magam. Itt nincs mit csinálni. Nincs, ami lekösse a gondolataimat. Isten lássa lelkemet, nem tesz jót nekem az unalom. A tétlenség az ördög párnája és a többi. Joshua ugyanígy van vele. Akkor a legboldogabb, ha kimegyünk, besétálunk a városba egy pulykás szendvicsre és jéghideg sörre azon a kis helyen, a könyvtár mellett, vagy az elzárt bányatóhoz, amelyet felfedeztünk a híd alatt, az erdei ösvény mentén, úszás után elnyúlunk meztelenül egy sziklán, kábán és rózsaszínűre pirulva a napsütéstől. De ma azt mondtam neki, hogy már nem érzem biztonságosnak ezeket a dolgokat. Mindenütt emberek vannak – sétáltatják a kutyájukat, kihordják a postát –, és már elkezdtek érdeklődni, hogy vagyok. Az a

baj ezekkel a vidékiekkel. Nagyon kíváncsiak. Menjenek vissza a házba, szeretném mondani nekik. Menjenek vissza a keresztszemes hímzésükhöz, a fagyasztott sajtos makarónijukhoz, a kábeltévé huszonnégy órás híreihez. Gyakorolom a válaszaimat, Joshua újra meg újra végigmegy velem a sztorimon, próbálok nem belezavarodni, próbálom elhinni a saját hazugságaimat. Már profinak kéne lennem. Végighazudtam az egész életemet. Az anyám nem érzi jól magát. Influenzás. Sajnálja, de megkért, hogy mentsem ki. Ne légy nevetséges, nem kérem tőled, hogy hagyd el a feleséged. Nem vágyom többre, mint amennyink van. Spermadonor, mondtam hozzáhajolva és mosolyogva, mintha ez az illető – aki volt olyan modortalan, hogy megkérdezze, ki az apa, amikor az ötödik hónapban már látszott – lenne az egyetlen, akire rábízom a titkom. Kezdett fontossá válni az anyaság, és nem várhatok örökké a tökéletes partnerre, nem igaz? De ezúttal nem olyan egyszerűek a dolgok. Bonyolultabb a hazugság, könnyebb belezavarodni. Tehát nincs több kijárkálás, akármennyire unatkozunk is. És panaszkodás sincs. A legjobbat akarom kihozni ebből a rossz helyzetből. Ahogy a drága apámmal tettem. Már el is kezdtem. Joshua nyűgösen és távolságtartóan ébredt ma reggel. Dühös lettem rá? Követeltem a választ, hogy mi baja? Nem én. Ott hagytam borongani a televízió előtt, és kimentem a napfényre, sétáltam a birtokon, vadvirágot szedtem a patakparton. Bevittem a házba, és lepréseltem a szakácskönyvek lapjai között, ahogy a mamámmal csináltuk. Joshua sokkal jobb hangulatban volt, amikor visszatértem, és reggeli után együtt jártuk végig a házat, kidobva a dolgokat, amiket nem szeretünk – a kopott díszpárnákat a szúrós huzatukkal, a divatjamúlt függönyöket a hálószobánkban, a családi fotókat, amelyekre már rá sem tudok nézni –, átrendezve a helyet, hogy otthonosabbnak érezzük.

Ezeket a naplókat megtartom, ahogy dr. H. tanácsolta. – Azt hiszem, le kéne írnia a dolgokat – mondta. – Ez segíthet feldolgozni az érzelmeit. Jó módszer az összeszedettségre. Ezt teszem, és próbálom felvenni a helyes attitűdöt, de nem nagyon tetszik. Nem akarom leírni ezeket a dolgokat. Elmondani akarom őket, a rendelője puha bőrdíványán, egy bögre borsmenta teával a kezemben, szellő lebegteti az átlátszó függönyöket, a fehérzaj-gép sustorgása kisimítja az idegeimet. Bár végig tudna vezetni a gyakorlatokon, mint akkor, amikor különösen szorongó lettem, és be kellett csuknom a szemem, hogy elképzeljek egy boldogabb helyet. El akarom mondani dr. H-nak, hol vagyok, és mit érzek, és azt is, hogy én, esküszöm, soha nem akartam megölni senkit. De természetesen nem tehetem. Utánanéztem – jelentenie kellene a rendőrségnek. Ez mindkettőnknek szörnyű lenne. Beszélni akarok neki a hangokról, amelyeket éjszaka hallok a kabócák és a tücskök ciripelése közepette. Mark Hoytról, aki kérdésekkel gyötör. Hol volt aznap este? Mi az, amit nem mond el? Attól függ, mit értünk az alatt, hogy hol. Fizikailag: azt hittem, tudom, de már nem emlékszem. Úgy tűnt el az az este, mintha sosem létezett volna. Mintha meg sem történt volna. Érzelmileg, spirituálisan: azt tudom. A pokolban voltam. Elvesztem. Kínlódtam. Fogalmam sem volt, hogyan jutok túl ezen. Hogyan tudom kezelni. A túláradó szomorúság. A kudarc. A bűntudat, mert ilyen rossz anya vagyok.

Össze kell szednem magam. A legjobb, amit pillanatnyilag tehetek, hogy kitalálom, hová menjünk legközelebb, és sietve távozunk. Nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk itt tovább. Nem, azok után, amit tettem.

TIZEN H AR M AD IK FEJEZET HETEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 11. TÁRGY: Mai tanács 58 NAPOS A PICI Még pólyázod a kisbabádat? Itt lehet az ideje abbahagyni. Bár az újszülöttnek ez meghitt, biztonságos érzetet adhat, a pólyázás növelheti a bölcsőhalál kockázatát, amikor a gyerek már mozgékonyabb, és megtanul átfordulni. Lehet, hogy másodpercek alatt elalszik bepólyálva, de fő a biztonság. CÍMZETT:

Colette-nek ragad a tenyere a babakocsi fogantyúján, és már most perzseli a nap a tarkóját, pedig még hét óra sincs. – Itt halok meg – mondja Nell vörös arccal, leizzadva. – Nem hiszem el, hogy te még futsz is. Colette lassít, hogy lépést tartson Nell-lel. – Mindjárt ott vagyunk. A dombon túl már egy árnyas ösvényen haladnak, át a boltív alatt, a babakocsik kerekei csikorognak a kavicson. – Vékonyabbnak látszom? – kérdezi Nell, amikor megállnak a nagy, nyitott térségen, ahol egy csapat fürdőruhát és élénksárga mellényt viselő totyogó egy nyári táborból egymás kezét fogva tart befelé a parkba. – Sebastian újra meztelenül akar látni. Szeretném, ha csak öt kilóval lenne nagyobb a fenekem, mint amekkorát megszokott az esemény előtt. – Fordulj meg, hadd lássam!

Nell nevetve hátat fordít Colette-nek, de elsötétül az arckifejezése, amikor megpillant valamit a távolban. – Te jó ég – motyogja Nell. – Azt nézd! Midas az. Egy molinóra van nyomtatva az arca, amelyet két idősebb nő tart, miközben megpróbálják rögzíteni a parkot bekerítő kőfalon. Colette közelebb megy, és egy rendkívül túlsúlyos nőhöz lép, akinek magasan ülő lófarokba van fogva az ősz haja. Egy járókeret fémrúdjára támaszkodik a karja. Nők kisebb csoportja a közelben rózsaszín szegfűket rak körbe a forró kövezeten. – Mit csinálnak? – kérdezi Colette. A nő a nyakát tekergeti, hogy belásson a babakocsiba Poppyra, aki mélyen alszik, a feje fölé emelve a két karját a füle mellett. – Milyen drága! – mondja a nő. – Imaláncot szervezünk a Midas bébiért. Egy órán belül kezdődik. – Nell is felzárkózik Colette-hez, és a nő mindkettejüknek ad egy szórólapot a háta mögötti kempingasztalról. IMA MIDASÉRT Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én te rólad el nem feledkezem. Ézsaiás 49:15 Colette látja, mit nyomtattak az idézet alá: A GYERMEK ELHANYAGOLÁSA BŰNCSELEKMÉNY. És ott a fotó. Az a fotó, amelyet Patricia Faith mutatott be, Nellről és Winnie-ről a Jolly Llamában. A kép könyörtelen: Nell, itallal a kézben, csupasz hassal. Winnie, ahogy üres tekintettel bámul a kamerába, a szeme félig lehunyva. Colette visszaadja a szórólapot, és megfogja Nell kezét. – Gyere, menjünk!

– Csatlakozniuk kéne hozzánk – mondja a nő. – Ennek a kisbabának minden imára szüksége van. És különleges vendéget is várunk. – Közelebb hajol, szinte suttogássá halkul a hangja. – Patricia Faith. – Inkább nem. – Colette egyik kezével a babakocsit kormányozza, a másikkal Nellt terelgeti. Nell a sírás határán van, mire elérik a járdát a parkon kívül. Sötét szakállas fiatalember, aki a hőség dacára ócska téli sapkát visel, száll ki egy furgonból a sarkon, televíziós kamerát cipelve. – Az a fotó… – Nell elfulladva nyögi ki a szavakat. – Az nem… olyanok vagyunk rajta… – Menjünk fel hozzánk – mondja Colette. – Nekem készülődnöm kell a munkába. – Nellnek könnyek gyűlnek a szemébe. – Csak néhány percre. Charlie nincs otthon. Főzök kávét. – Colette megfogja Nell karját, és meggyorsítják a lépteiket. – Kik azok az emberek? – kérdezi Nell, amikor megérkeznek Colette néhány sarokra lévő háza elé. Alberto kinyitja nekik az ajtót; betolják a babakocsikat a liftbe. Nell a még mindig a kezében szorongatott szórólapra néz. – Mit akarnak elérni? – Skarlát betűket, gondolom. Csendes a lakás. Colette felteszi a vizet a kávénak, és felvágja a citromtortát, amelyet kora reggel készített, miután hajnali ötkor felkelt a babához. Nell leül a kanapéra, a mellkasára fekteti Beatrice-t. – Mi folyik itt? – Nem tudom. – Ez rémes. Lehet érezni. Őt fogják felelőssé tenni. – Igen, tudom. – Colette leül a konyhaszigethez. Szaggat a feje. – Csodálom, hogy ilyen sokáig tartott. – Szemétség. – Nell akadozva veszi a levegőt. – Annyi volt… csak annyit tettünk, hogy rendeztünk… egy szabad estét. – Hagyd abba, Nell! Nem tettünk semmi rosszat. Még csak…

– De figyeled ezt, ugye? Látod, hová akarja kifuttatni a dolgot Patricia Faith? A tegnapi műsorában újra meg újra bejátszotta azt a videót Winnie-ről, a Midas elrablása utáni napról, vizsgálat alá vetve minden gesztusát, és azt kérdezve, miért nem szólal meg. – Igen – feleli Colette. – Mindkettőnknek le kell állnunk ennek a mocsoknak a nézéséről. – Az ki van zárva, hogy Winnie… Colette a halántékára szorítja a kezét. – Nem tudom. – Nem, ne mondd ezt! Nem tehetett ilyen aljasságot. Ismerjük őt. Colette Nellre néz, tétovázik. – Ismerjük? Tényleg ismeri bármelyikünk is a másikat? – Azt legalábbis tudnánk, ha valaki pszichopata lenne közülünk. Tudom, mennyire szereti mindenki az anyát hibáztatni, de én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy erről Winnie tehet. – Szétkeni a könnyeket az arcán a kezével. – Elolvastam tegnap azt a szörnyű cikket. Az egész Winnie-ről és az úgynevezett Médeia-komplexusról szólt, a görög mitológiából. A királylány, aki azzal állt bosszút a hűtlen férjén, hogy megölte a gyerekeit. – Ne olvasd ezeket, Nell! Komolyan mondom. Semmi jó nem származik belőle. – És amiket az emberek írnak Winnie-ről a kommentekben. Az össznépi felháborodás, hogy nem lett volna szabad egy idegenre hagynia a babát, és elmennie lerészegedni. És még ha megtalálják is Midast, el kéne venni tőle, mert nem alkalmas anyának. – Nell elfojtja a zokogását. – Hát nem tudják, milyen nehéz ez? Milyen nyomás alatt vagy, csak hogy életben tartsd a babát. Mekkora feladat így szeretni valakit, és milyen könnyű elszúrni, ahogy a mi anyánk is tette. – Megtörik a hangja. – Néha komolyan attól félek, hogy szét fogok esni. Olyan rohadt kimerült vagyok. Tudom, hogy történik ilyen, de el tudod ezt képzelni? Hogy bántsd a saját gyerekedet? Colette lenéz Poppyra, aki ott alszik mellette a babakocsiban.

– Miért csináltam? – kérdezi Nell. – Miért töröltem azt az appot? Aztán meg elvesztettem a kulcsát. Én nem… – Hagyd abba, Nell! Ne engedd, hogy ezek az emberek belemásszanak a fejedbe! Nem tettél semmi rosszat. Egyikünk sem tett. Még ha elvesztetted is a kulcsát, nem az történt, hogy valaki megtalálta, és azt mondta: jé, itt van Winnie kulcsa, mi lenne, ha bejutnék vele a lakásába, és elrabolnám a kisbabáját? Bármi történt is, az ki volt tervelve. Nell bólint. – Én is ezt mondogatom magamnak, de ki tette? Miért nincs semmi nyomuk? Miért nem került elő a telefonja és a kulcsa? – Elfordítja a tekintetét. – El kell mondanom neked valamit. Nell hangütése rossz érzést kelt Colette-ben. – Oké. – Túl sokat ittam. Colette hirtelen felnevet. – Nell. Nem mondod. – Én csak azt mondtam, hogy… – Tudom, Nell. Nem te voltál az egyetlen, aki túl sokat ivott aznap este. Kiruccantunk. A babák nélkül. Ez nem bűncselekmény… – Ijesztő volt – mondja Nell. – Ittam néhány pohárral, de aztán, hirtelen… szóval, az estének van egy jó nagy része, amire nem emlékszem. Ez nem vall rám. Annyira berúgni, hogy elfelejtek dolgokat. Általában nem történik ilyen. – Nell habozik. – És elszakadt az ingem, a vállamnál. Másnap reggel vettem észre. Aggódom, hogy történt valami, amire nem emlékszem. – Mint például? – Nem tudom. Van egy olyan érzésem… van velem valaki, megérint… Akárki vitte el Midast, talán ott volt aznap este, kereste Winnie-t, elvette tőlem a telefonját meg a kulcsát, és én nem emlékszem. De aztán azt gondolom, hogy nem. Nem lehet. Erre csak emlékeznék, ugye? Már nem tudom, mi az igaz. Attól félek, hogy meg fogok őrülni. – Nell Colette-re pillant. – És miért nézegette egész este a telefonján Midast a kiságyában? Elgondolkoztál már ezen? Colette bólint. – Olyan volt, mintha várna valamire.

– Túl akarok már esni ezen – mondja Nell. – Azt akarom, hogy legyen valami értelmes válasz arra, hol volt Winnie. És derüljön ki, hogy Midas életben van. – Még hevesebb sírásba kezd. – Ha meghalt, én soha… – Leállítja magát, kivesz egy törlőkendőt a dobozból az asztalon, kifújja az orrát, a babaolaj fényes réteget hagy az arcán. – Tudni akarom, hogy nem ő tette. – Igen – mondja Colette a kanapé felé fordulva a nappaliban. Feláll. – Én is.

Nell közelebb csúsztat egy széket a konyhaszigethez, Beatrice átvetve a vállán. – Mióta van meg ez? – Három napja. – És még nem nézted meg? – Nem. – Colette hátraköti a haját a csuklóján lévő szalaggal, és bedugja a pendrive-ot a számítógépbe. Megjelenik egy mappa, amely több fájlt tartalmaz. – Nem lett volna szabad elhoznom. Meggyőztem magam, hogy ne nézzem meg, és majd visszaviszem, ha legközelebb találkozom Tebbel. Megnyitja az első fájlt, és a képernyőt betölti egy videó. – Ó, te jó ég – mondja Nell. – Ez én vagyok. – Nell egy kanapén ül egy férfi mellett, akiről Colette feltételezi, hogy Sebastian. Sápadt az arca, vérágas a szeme. Colette elindítja a lejátszást. – Beleegyezik, hogy felvegyük? – Mark Hoyt hangja. – Ez az új protokoll az osztályon. – Persze. Hozhatok egy pohár vizet, mielőtt elkezdjük? – Ez az első reggelen volt, amikor eljöttek hozzám. Nell közelebb hajol a monitorhoz. – Istenem, tényleg ilyen kövér vagyok? – Kemény volt az éjszaka? – Minden éjszaka kemény egy újszülött mellett.

– Megnézhetnénk, mik vannak még itt? – kérdezi Nell. – Látni sem bírom magam. Colette becsukja a videót, és rákattint a második fájlra. Most is a lejátszó nyílik meg. – Ez Scarlett – mondja Colette. – Nyilván mindenkit kihallgattak. Stephen Schwartz kilép a kamera mögül, és leül Scarlett-tel szemben. – Úgy tudom, maga nem volt ott tegnap este. – Nem. A férjem családja van itt látogatóban. Nem tudom elhinni. Ez szörnyű. – Elsötétíti az arcát az aggodalom. – Még elképzelni sem tudom. Van fogalmuk arról, mi történt? – Ezért kérdezzük ki az embereket, akik ismerik Winnie-t. Az a férfi a csoportjukban. – Schwartz belepillant a noteszébe. – Token, azt hiszem, így hívják. – Igen. – Jól ismeri? – Nem, nem igazán. Sokat jártam a találkozókra, amíg terhes voltam, de most költözünk, és nagyon elfoglalt vagyok. Hogy őszinte legyek, én mindig gyerekesnek tartottam ezt a becenevet. – Huh, ugorhatnánk? – kérdezi Nell. Colette bezárja a videót, és megnyitja a harmadik fájlt. – Yuko – mondja Colette, gyorsan becsukja, és rákattint a következőre. Gemma ül egy étkezőasztalnál. A háta mögött egy férfi áll a kisfiukkal. – Nyolc húsz körül érhettem oda, azt hiszem. Megnézhetem a telefonomon. Sms-t küldtem Jamesnek, amikor megérkeztem, hogy nézzen rá a babára. Colette követ érez a gyomrában. Mark Hoyt vele készített interjúja is itt van? Tudja már Teb, hogy ő is ott volt aznap este? Rákattint az utolsó fájlra a listában, megacélozva magát. Hallja, hogy Nellnek elakad a lélegzete.

Winnie az. Az otthonában ül egy elemes rendszerű kanapé sarkában. A haja élettelenül lóg a vállára, a szeme duzzadt. Üres tekintettel bámul a kamerába. – Tudott valamennyit aludni? – Ezúttal női hang kérdez. – Keveset. – Jó, ezt örömmel hallom. – A nő kilép a kamera mögül. Fekete nadrágot és rózsaszín ujjatlan blúzt visel. – Csak néhány pótlólagos kérdés, és már itt sem vagyok. Először is, úgy tudom, hogy pszichiáterhez jár. A nő kihúz magának egy puffot, és leül Winnie-vel szemben. – Ez nem hangzik kérdésnek. A nőnek lágyabb lesz a hangja. – Maga említette Hoyt nyomozónak tegnap éjjel. – Igen? – Nem emlékszik? – Olyan sok mindent kérdeztek. Nehéz követni a dolgokat. – Mióta jár ehhez az orvoshoz? – Régóta. – Milyen okból? – Depresszió. – Winnie megvonja a vállát. – Az apám jóformán rám kényszerítette az anyám halála után. – És mikor volt legutóbb kezelésen? – Néhány hónapja. A nő felvonja a szemöldökét. – A szülés óta nem? – Nem. – A nyomozó beszélni kezd, de Winnie félbeszakítja. – Jól éreztem magam, miután Midas megszületett. Évek óta nem voltam ilyen jól. – Oké. Most szeretném egy kicsit Danielről kérdezni. Winnie testhelyzetet változtat. – Danielről? Miért? – Együtt jártak a középiskolában. Miért szakítottak? Winnie-nek elfelhősödik az arca. – Akkoriban nem tudtam megbirkózni semmivel. Danielt is beleértve.

– De kapcsolatban maradtak? – Igen. Ő volt az első szerelmem. – Miután ő megnősült, volt még viszonyuk? – Viszonyunk? – Tudom, hogy kínos kérdés, de muszáj feltennem… – Nem, sohasem volt viszonyunk. Nem igazán értem… Colette hallja, hogy zörög a kulcs a zárban. – Ki az? – suttogja Nell. Nyílik az ajtó, és belép Charlie, két kávéspoharat és egy fehér papírzacskót egyensúlyozva egy elviteles tálcán. – Ó, üdv – mondja, kihúzva a fülhallgatóját. Colette összecsukja a laptopot. – Szia, bébi. – Vigyáz, hogy ne árulja el a hangja. – Korán megjöttél. – Kiderült, hogy csoportos éneklést szerveztek a kávézóban. Kiűztek a babák és a dadusok. – Beles a babakocsiba Poppyra, aztán visszafordul Colette-hez. – Mit néztetek, lányok? Colette széttárja a kezét az ölében. – Egy videót. Az alvásra szoktatásról. – Tényleg? – Igen – feleli Nell. – Tedd be a srácot a kiságyába egy leveskonzervvel. Zárd be az ajtót. Gyere vissza néhány hét múlva. Charlie nevet. – Amilyen a tegnapi éjszakánk volt, én megvenném azt a levest. A konyhaszigethez megy, leteszi a kávét és a zacskót a pultra, Colette laptopja mellé. – Hoztam neked egy mandulás croissant-t meg egy kávét. Nell, ha tudom, hogy itt leszel… – Miattam ne aggódj! Már indulnom is kell dolgozni. Charlie homlokon csókolja Colette-et. – Nekem is. Majd jövök. Colette megvárja, amíg Charlie becsukja maga után a dolgozószoba ajtaját. Amikor hallja, hogy megszólal a jazz a szobában, lejjebb veszi a hangerőt, és elindítja a lejátszást.

– Nem, sohasem volt viszonyunk. Nem igazán értem, mire akar kilyukadni ezzel a kérdéssel. – Elnézést, Winnie. Tudom, hogy nehéz, de fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, ha teljes képet akarunk kapni a helyzetről. Winnie szeméből lassan megindulnak a könnyek. – Daniel nem több számomra, mint jó barát. – Értem. – A nyomozó odanyújt Winnie-nek egy papír zsebkendőt, aztán előrehajol ültében, leereszti a noteszét. – Beszéljünk valami másról. Elmondaná nekem, hol volt tegnap este? Miután eljött a bárból. – Már elmondtam. – Hoyt nyomozónak mondta el. De én is szeretném hallani. Winnie lehunyja a szemét. – Elmentem a parkba. – A parkba. – Igen. Először voltam egyedül a szülés óta. És az a bár… nem akartam ott lenni. Eljöttem, és úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Végül a parkban kötöttem ki. – Látta magát valaki? – Nem tudom. – Esetleg odafelé menet? Vagy bent a parkban? Nem ment el valaki mellett, nem beszélt valakivel? – Nem emlékszem. – Gondot okoz visszaemlékeznie dolgokra? – Nem. – Winnie néhány másodpercig a kezét bámulja az ölében, de aztán hirtelen felkapja a fejét. – Hallotta ezt? – Mit? – Ez Midas. – Midas? – Csitt, figyeljen! – Winnie feláll, fülel, mintha hallana valamit a távolban. – Ott. Hallotta? – Nem, mi az… – Sír. – Winnie kisétál a kamera látóköréből. – Hallom, hogy sír.

– Winnie… Újra megjelenik a képen. – Most csendben van. – Kinéz a folyosóra, a gyerekszoba felé. – De honnan jön? – Winnie, figyeljen! Szeretném, ha felhívná az orvosát. Úgy gondoljuk, időpontot kellene kérnie… – Nincs szükségem orvosra. – Winnie beletúr a hajába, megmarkolja. – Arra van szükségem, hogy találják meg a kisfiam. Most is sír. Engem akar. És maga itt ül, hogy újra meg újra feltegye ugyanazokat a kérdéseket. Miért van itt egyáltalán? – A teraszajtóhoz megy, kinyitja. – Miért nincs odakint, hogy a kisbabámat keresse? A nyomozó feláll, és merev léptekkel elindul a kamera felé. – Tartsunk szünetet. – A többi szava kivehetetlen, majd elsötétül a kép. Colette tudatában van a körülöttük lévő csendnek és a szúrásnak a szívében. – Istenem – mondja Nell. – Eszét vesztette. Gondolod… hogy ő…

Nell a vécé fedélen ül, és kézi pumpával szívja le a tejet. A telefonjára pillant, és jobb meggyőződése ellenére becsukja Beatrice fotóját, majd beírja Patricia Faith weboldalának címét. A televíziós műsorvezető, ahogy arra Nell számított, élő közvetítést ad a parkból, a főcím ugyanaz, mint a nagy molinó felirata: IMA MIDASÉRT. Nell habozva elindítja a videót, és életre kel a kijelző – megjelenik Patricia, szűk, virágos ruhában, és megszólít egy ikerbabakocsit toló nőt. – Elnézést – mondja –, volna egy perce? – A nő megáll, és Patricia ingadozva elindul felé a nyolccentis sarkain. Nell nők körét látja a háta mögött, rózsaszín szegfűvel a kezükben, lehajtott fejjel imádkozva. – Patricia Faith vagyok, a Faith Hour műsorvezetője. – Igen – feleli a nő –, tudom.

– Azért vagyunk ma itt, hogy megbeszéljük, mit gondolnak az emberek a „Jolly Mama”-jelenségről. – Azt gondolom, hogy maga az egyetlen, aki így nevezi. – Tehát hallott róla. – Igen – mondja a nő. – Sajnos. – Csodás. Láthatóan maga is anya. Olyan anyának tűnik, aki szereti a gyerekét. – Patricia felvonja a szemöldökét. – Mi a véleménye arról, hogy mamicsoportok bárokban találkoznak, és alkoholt fogyasztanak? Néhányan már délután is ezt teszik, ahogy hallom, a gyerekeiket is magukkal cipelve. – Diszkréten letörli az ujjával a verítéket a homlokáról, és a nő orra alá tartja a mikrofont. – Az a véleményem, hogy senkinek semmi köze hozzá. Patricia Faith a kamera felé les, és grimaszol. – Nem a gyerekek isznak. Ugye érti, Patricia? – Igen, hanem a szülők. Annyi más helyen találkozhatnának, hát nem felelőtlenség ez? Akkor este, amikor elvitték Midas Rosst, az anyja egy bárban volt. – Odamutatja a nőnek a kezében tartott szórólapot, Nell és Winnie fotójával. – Látta már ezt? Azon az estén készült… Nell kikapcsolja a mobilt, leválasztja a pumpát, elnémítva a zümmögő motort. Közel sem tudott annyi tejet leszívni, mint remélte, de a mosdó meleg, levegőtlen, és vissza kell mennie dolgozni. Begombolja az ingét, elpakolja az üveget, és várja, hogy kiürüljön az előtér, csak akkor lép ki a fülkéből. Kávéra van szüksége – bizonytalanul érzi magát, mióta eljött Colette lakásáról, és nem tud szabadulni Winnie képétől. A folyosón meglepődve látja, hogy Ian rá vár az irodája előtt, a keze Colette ajtajának felső keretén, egy hajtincs kérdőjelként mered a homlokán – Nell úgy hallotta, hogy a cég sok fiatal nőalkalmazottja ellenállhatatlannak találja ezt a vonását. A mai derékszíj: égkék alapra hímzett rózsaszín flamingók. – Üdv – mondja, miközben Nell bemegy az irodájába, és elhelyezi a pumpát az íróasztal alatt. – Van egy perced?

– Persze. – Ian egy fiatal nővel jött, a kiadói osztályon dolgozik valahol, akivel Nell csak futólag találkozott néhányszor. Huszonéves, fehér csipkeruhát visel fekete farmerrel és narancssárga balerinacipővel. A haja tökéletesen kócos kontyba fogva, és egy dosszié van a kezében. – Ismered Clare-t? – kérdezi Ian. Nell bólint, és kihúzza magát; tudja, hogy feszül rajta az ing, és szétnyílik a gombok között. Még mindig nem volt ideje megfelelő méretű ruhákat venni. Ian az ablakhoz oldalog, és felül a párkányra, félretolva Beatrice bekeretezett fotóját, amelyet Nell ma reggel tett ki. – Második nap a visszatérésed óta? Hogy megy? – Kösz, remekül. – Valóban? Minden oké? Visszajönni dolgozni? Ian két különböző színű zoknit visel, Nell arra tippel, hogy szándékosan. – Még alakul. De örülök, hogy visszajöttem. – Igen, tudom, milyen ez. Nell mosolyog. Dehogy tudja. Negyvennégy éves szingli férfi, a pletykák szerint a cég menyasszonyi magazinjának, a Wedded Wife-nak az egyik asszisztensével randizik. Mit tudhat arról, milyen otthagyni egy babát, gyakorlatilag egy újszülöttet egy bölcsődében, napi kilenc órára? – Azt kell mondjam, én is örülök, hogy visszajöttél – folytatja Ian. – Amióta itt vagyok, olyan sok jó embert veszítettünk már el a kisbabáik miatt. Elmennek szülési szabadságra, azt ígérik, hogy visszajönnek, aztán, puff! Nell felhúzza a szemöldökét. – Puff? – Igen, puff. Néhány nappal azelőtt, hogy meg kéne jelenniük, egyszer csak kapunk egy telefonhívást. – Elvékonyítja a hangját. – Nem tudom megtenni. Nem hagyhatom itt a babát. Örülök, hogy te nem vagy ilyen. Nell látja maga előtt. Lerántja ezt a seggfejet a földre, lovaglóülésben ráugrik, és belenyomja az arcát a szőnyegbe. – Ezer köszönet, Ian.

– Szóra sem érdemes. És most, Clare meg én igényt tartunk a segítségedre. – Ian jelez Clare-nek, hogy jöjjön közelebb. – Vitánk van egy borítóról, és úgy döntöttünk, hogy egyből a szakértőhöz fordulunk. – Clare kivesz két nyomtatott lapot a dossziéjából, és lerakja őket egymás mellé Nell asztalán. Az e heti Gossip! – ez a pletykaújság a cég legnagyobb példányszámú magazinja – címlaptervein a színésznő, Kate Glass szerepel, aki nemrég szült. Egy tengerparti strandon áll két különböző pózban, bikinifelső és sort van rajta, kezében az amerikai zászló, és a nagybetűs felirat: HOGYAN NYERTEM VISSZA AZ ALAKOM. – Mi a véleményed? – kérdezi Ian Nelltől. – Mi a véleményem? – Nell tudatában van, hogy Clare várakozóan néz rá. – Igen. Mit szólsz ehhez, mint kismama? – Lássuk csak! – Nell felemeli a lapokat. – Hát, ezt örömmel hallom. Ian félrebillenti a fejét. – Mit? – Hogy visszanyerte az alakját. – Őrület, mi? – lelkesedik Clare. – Mindössze öt héttel van a szülés után. – Azta! – mondja Nell. – Szörnyen nehéz lehetett ezt elérnie. Gondoskodni egy újszülöttről, és mindezt test nélkül. – Nell Clare-hez intézi a szót. – De mi történt? Valaki ellopta? Csak nem egy clevelandi CrossFit-edzőteremben találta azokat a hasizmokat egy kutatócsapat? Ian nevet. – Ugye mondtam, milyen vicces? – fordul Clare-hez, aztán a képekre néz. – Tudom, hogy kicsit ostoba, de ezek a terhesség utáni címlapok mindig bejönnek. A nők imádják az ilyet. – Egyenként tanulmányozza a két változatot. – Azon tűnődöm, ne photoshopoljuk-e ki azt a zászlót. – Nem javaslom. – Nem? Nell nem bír magával. – Nem. Minden kismama különös gondot fordít rá, hogy vigyen magával amerikai zászlót a strandra. Ian kényszeredetten nevet. Már érződik a türelmetlensége.

– Bocs – mondja Nell. – Én csak… – Clare-re pillant. – Ez a bizonyos magazin. Nem ez a kedvencem a lapjaink között. – Tudom, tudom. De ne felejtsd el, hogy ha nincsenek a Gossip! hirdetési bevételei, nem tudnánk kiadni a Writers and Artists folyóiratot. – Persze, elnézést. Hadd nézzem meg újra! – Megvizsgálja a képeket. – Nekem ez tetszik jobban – mondja felmutatva a bal kezében tartott képet. – És hagyjuk el a zászlót. Nevetséges. Clare hangtalanul tapsot imitál, majd a szájához kapja rózsásra festett körmeit. – Nem megmondtam, hogy az a jobb fotó? Ian bólint, és elgondolkodó arckifejezéssel összeszedi a lapokat. – Nem tudom. Én még mindig úgy vélem, hogy nagy hibát követünk el. – Nagy hibát? – Nell legyint. Róla is készült fotó egy bárban, részegen és túlsúlyosan, még két hónappal a szülés után is terhesnadrágban, és azt a képet osztogatják Brooklyn lakosainak: na, ez az, ami nagy hiba. Ez az őrület. – Nem lesz gond. A két fotó majdnem egyforma. Ian a fejét rázza. – Nem erre értem. – Visszatér az ablakhoz, kinéz Lower Manhattanre, a néhány sarokra lévő Hudson folyóra. – Az a nagy hiba, hogy nem a Midas bébi a címlapsztori. Nell semleges arckifejezést ölt, amikor Ian hozzá fordul. – De ezt már milliószor lejátszottuk – mondja Clare. – Mindenkinél az a címlapsztori. Mi azokra az olvasókra bazírozunk, akik már unják a Midas bébit. – De senki nem unja a Midas bébit – veti ellen Ian. – Az emberek nem kevesebbet akarnak olvasni róla. Hanem többet. – Megint Nellre néz. – Igaz? Te nem akarnál még többet olvasni róla? – Nem – mondja Nell. – Mi értelme van állandóan címlapon tartani a sztorit? Mármint a hirdetési bevételeken kívül. Annak a családnak… – De ki Midas apja? – Ian egyre jobban belelovallja magát. – Miért nem nyilatkozik az anya? – Én azt hallottam, hogy spermadonor…

– Jól van, Clare, jól van. De akkor miért nem áll ki és mondja el? Miért nem megy el Oprah műsorába, mint azt számos anya megtette az ő helyzetében? – Oprah visszavonult. – Tudod, miről beszélek, Nell. Ezt várjuk el, és ezt Gwendolyn Ross is tudja. A médiában nőtt fel. Miért hallgat? Mit rejteget? – Ne felejtsd el, hogy hat oldalt hozunk róla – mondja gyengéden Clare. – Itt most csak a címlapról van szó. – Értem én. De eljutnak egyáltalán az olvasók addig a sztoriig? Nem lenne okosabb továbbra is Midasra fókuszálni? Ideje, hogy válaszokat kapjunk. Van egy szabadúszónk Queensben, aki megpróbálja szóra bírni a dadust. Abból, amit hallok, jóformán rá sem nézett a babára. Nem ment be a szobájába. De az a szabadúszó alkalmatlan. És mi van ezzel a Jolly Mama-jelenséggel? Heteket szánhatnánk erre. – Szerintem nem kéne ennyire alább adnunk – mondja Nell. Ian felkapja a fejét. – Nem kéne ennyire alább adnunk? Ez a munkánk, Nell. Az a munkánk, hogy alkossunk. Nell tudja, hogy nincs értelme vitatkozni. – Nos, én továbbra is Clare-rel értek egyet borítóügyben. Részemről szívesebben venném meg a magazint, ha Kate Glass van a címlapon. Ian sóhajt. – Oké, rendben. Remélem, igazatok van. Csökkennek a példányszámaink. A hölgy odafent nem örül. – Leszáll a párkányról. – Vissza kéne mennünk dolgozni. – Elindul az ajtó felé, aztán megáll. – Ó, a fenébe is, majdnem elfelejtettem. A másik ok, amiért kerestelek, Nell. Elküldünk. – El? Ian nevet. – Nehogy megijedj! Arra értem, hogy el kell utaznod valamikor a következő két hétben. Négy napra. A… – hatásszünet – Bahamákra. Az új szerverkiszolgálóról van szó, és azt akarják, hogy te menj. Találkozz a kulcsszereplőkkel. Részben munka, részben extra juttatás. Hogy hangzik? – Négy nap?

– Igen. A tengerparton. – Csodásan hangzik – mondja Nell kényszeredett mosollyal. – Bepakolom a zászlót is. Nell negyedszer olvassa ugyanazt a bekezdést az oktató kézikönyvben, próbálja rászorítani magát, hogy koncentráljon, de nem hagyja nyugodni a gondolat. Négy nap távollét. Szóba sem jöhet. Három hét múlva nyílik Sebastian első kurátori kiállítása. Minden este későig dolgozik, és nem tudna hatra, a bölcsőde zárására visszaérni Brooklynba. Ki hozná el Beatrice-t? Hogyan tudna leszívni négy napra elegendő tejet? Hogyan hagyhatná itt a babát ilyen hosszú időre? Félretolja a gondolatot, az utazást, a valóságot (talán az anyja bevállalna néhány nap nyaralást, és ide autózna Rhode Islandből), és igyekszik összpontosítani, de túlságosan szétszórt. A tálcára teszi a kézikönyvet. Felmond. Most rögtön odamegy Ian irodájába. Puff! – ennyit fog mondani. Két napig legalább kitartott. Nem, nem oda megy. Hanem fel, a tizenhetedikre, magához a hölgyhöz. Adrienne Jacobs, a Simon French Corporation harmincöt éves kreatív igazgatója, az egykori divatblogger az első nő és minden idők legfiatalabb vezetője a kilencvennyolc éves cég történetében. Sebastian bátyjának a felesége. Nell sógornője. Nell szinte látja. Bemasírozik, elvonul Adrienne asszisztensei mellett, az üvegfalú, hófehér irodába a két fehér kanapéval és a Törökországból importált fehér szőnyeggel, ami többe került, mint Nell egész évi keresete. Puff! És aztán? Nem engedhetik meg maguknak a lakásuk fenntartását Sebastian jövedelméből, amelyet diákhitel terhel, vagy a beígért karácsonyi vakációt – négy év óta az elsőt. Amióta együtt vannak, most először kezdenek jobban állni anyagilag. Sokkal jobban, mint valaha is

képzelték Londonban, amikor Sebastian művészettörténetet tanult, Nell pedig a mesterképzését végezte, miközben tanársegédként órákat adott kiberbiztonságból egy helyi egyetemen. Amikor hetente többször is rament ettek, és a saját popcornjukat csempészték be a moziba, hogy megspóroljanak négy fontot. És nem kapna egykönnyen másik munkát. Ki van zárva, az ő alkalmazástörténetével, a múltjával, a dolgokkal, amelyeket el kellene mondania magáról egy állásinterjún. Szerencsésnek tarthatja magát a mostani helyéért. Ezt mondogatja magának tizennyolc hónapja, az első napja óta a Simon French cégnél; sőt már korábban is, onnantól, hogy Sebastian közvetítette Nellnek az ajánlatot azon a fagyos őszi reggelen, amikor az egész napos tanítás után, bevásárlószatyrokkal megpakolva hazatért a londoni lakásukba. – Viccelsz – mondta neki ledermedve Nell. – Nem. – Sebastian szeme izgalomtól csillogott. – Adrienne maga telefonált ide, amíg távol voltál. Felajánlotta neked az állást. Technológiai alelnök. Hozzád tartozna minden online biztonsági feladat. – Online biztonsági feladat? Ez a hivatalos megnevezés? – Újra azt csinálhatod, amit szeretsz. – Sebastian, nem. Nem kell, hogy a nővéred… – Ez nem jótékonykodás, Nell. Adrienne maga mondta. „Senki nem jobb Nellnél.” Téged akar a csapatába. Azt mondta, hogy mindent elintéz. – Sebastian megköszörüli a torkát. – És elmagyaráztam neki az egészet. Hogy ezentúl Nell néven futsz. – Nem dolgozhatok ott. – Miért nem? – Mert a vezető magazinjuk egy pletykalap, a Gossip! És nekem elveim vannak. Nell fel-alá járkál az irodában, felidézi Sebastian tekintetét. Akkoriban kereste meg a MoMA álmai állásajánlatával, és vissza akarta utasítani. Nem költözhetnek át New York Citybe abból a keresetből, amelyet a múzeum kínált, annál kevésbé, hogy úgy döntöttek,

megpróbálkoznak egy babával. De nemet mondhatott volna Sebastiannek? Azok után, amiket érte tett? Sohasem ítélkezett a múltbeli hibái felett. Elfogadta őt olyannak, amilyen, és nem érdekelte, mit állítanak róla mások. Ráadásul itt volt az esély, hogy visszatérjen az Egyesült Államokba. Hogy hazatérjen. Hogy közelebb legyen az anyjához. – Oké, rendben – mondta Nell. – Beszélek Adrienne-nel. Sebastian vigyorogva indult el felé, megcsókolta, aztán elvette tőle a szatyrokat. – Köszönöm. És ne említsd neki, hogy teherbe akarsz esni! Nell hallja, hogy e-mailje érkezett. Visszaül az íróasztalhoz, tudja, hogy folytatnia kell a munkát. Megnyitja az e-mailt, és hat új üzenetet lát a Májusi Anyáktól. Újra feléledt a csoport, miután Midas elrablásának híre néhány napra elnémította, mert senki nem tudta, mit is írhatna erre. Yuko kérdéssel jelentkezett. Üdv, mamák. Segítségre van szükségem. Nicholas kiütéssel a hátán ébredt. Mellékelem a fotót. Kell aggódnom miatta? Nell legörget a válaszokhoz. Nekem melegkiütésnek tűnik, írja Gemma. Kerüld az orvost! Ez Scarlett. Valami erőset és toxikusat kapnál, pedig erre nem kell más, csak körömvirág krém. Nell törli az üzeneteket, és eltűnődik azon, vajon Winnie kapja-e még a Májusi Anyák e-mailjeit. Eszébe jut a videós interjú, a beesett arca, a szobában ide-oda ugráló tekintete. Hallja Ian szavait. Ki Midas apja? Mit rejteget? Ideje válaszokat kapni. Nell becsukja a szemét. Tizedszerre nézte meg az interjút Winnie-vel, és századszor merült fel benne a gondolat Midas elrablásának éjszakája óta: mennyire biztonságos a Village weboldala? Mennyire lenne nehéz bejutni, vetni egy pillantást a Winnie által kitöltött kérdőívre, amellyel feliratkozott a Májusi Anyákhoz? Ugyanezt a kérdőívet kellett mindnyájuknak kitölteni. Neve. Partner neve. Írjon egy keveset a családjáról.

Nell feláll, és bezárja az irodaajtót. Visszamegy az asztalához, érzi, hogy kalapál a szíve, miközben megnyitja a Village weboldalát, és gépelni kezd, behekkelve magát az adminoldalra. Nem egészen öt percig tart. Az első számítástechnikai órán kiderült ez a természetes adottsága – ösztönös tehetség, mondta később az egyik professzor, vagy ahogy ő maga szeret gondolni rá: szuperképesség. Az egyetemen ő volt az első gólya, aki országos kódolóversenyt nyert, ami hozzásegítette egy nagy presztízzsel járó gyakornoksághoz – több mint 8 ezer jelölt közül választották ki – az amerikai külügyminisztériumban, ahol közvetlenül a tárcavezetőnek, Lachlan Raine-nek dolgozott. Nell Francie profilját látja a lista tetején, rákattint. A mellékelt fotó pontosan olyan, mint amilyet várt: egy szelfi Lowell-lel és az ultrahangos kép. Nell gyorsan átfutja, mit írt Francie – Tennessee-ben, a szülővárosában ismerkedtek meg, követte a férjét Knoxville-be, ahol Lowell építészetet tanult, míg ő fényképésztanfolyamra járt, asszisztensként dolgozott egy portréstúdióban, és szabadúszóként az emberek macskáit fotózta. „Még újak vagyunk New Yorkban, és alig várom, hogy találkozzam a többi mamival!” – írta Francie. Nell bezárja Francie profilját, átolvassa a többiekét, és bizonyos dolgok meglepik; rájön, milyen keveset tud ezekről a nőkről. Yuko egy állami legfelső bíró írnoka volt, mielőtt megszülte a fiát. Gemma Nell Rhode Island-i szülővárosából való; a rivális középiskolába járt. Az asztali telefon váratlan csengése megijeszti, gyorsan bezárja a weboldalt. – Üdvözlöm, Nell Mackey beszél. – Nehézlégzés a vonal másik végén. – Halló! Ki az? – Én vagyok az, Nell. Eltolja magát az asztaltól. – Colette? – Csend, aztán Nell meghallja, hogy Colette sír. – Mi történt, Colette? Jól vagy? – A másolóban vagyok a polgármesteri hivatalban – suttogja. – Azt hiszem, van kint valaki. – Miről beszélsz? Jól vagy?

– Nem. – Colette hosszan hallgat. – Megnéztem a rendőrségi fájlt. Láttam valamit. Bejelentették. Nem tudom… – Mit, Colette? Mi az? – Találtak egy holttestet.

Francie végigfuttatja a kezét az Ektorp kanapé recés szövetén, aztán tovább bolyong az útvesztőben, megáll ellenőrizni egy fehér műbőrrel bevont hintaszék árcéduláját. Megpaskolja Will fenekét, és ránéz a telefonjára. Colette ma délután találkozik a polgármesterrel, és megígérte, hogy belenéz Midas aktájába, van-e már valami információ Archie Andersenről. Francie azt reméli, hogy a tegnapi látogatása után Mark Hoyt felismeri, hogy elnézett valami fontosat. Ki kellett volna deríteniük Andersen hollétét, és bevinni kihallgatásra. Francie a hálószobabútorok felé tart. Ez az ötödik útja két héten belül az IKEA-ba. Lowell végre felszerelte a nappalijuk ablakába a légkondicionálót – Francie használtan vette a Village hirdetési oldalán, de egy ócskaság, büdös, langyos levegőt fúj. Rettenetesen szeretne némi enyhülést a súlyosbodó kánikulában, de ezt nem kapcsolhatja be – ki tudja, milyen mérges gázokat bocsát ki? Próbálkozik, amivel lehet, a könyvtárban, zeneórákon keres menedéket, meg itt, az IKEA-ban, ahol, úgy tűnik, Will is jól érzi magát. Talán a fénycsövek okozta sokk teszi, vagy a barlangszerű tér, akár egy jól megvilágított anyaméh, de azonnal megnyugszik, amint belépnek, ami legalább negyven perc viszonylagos békét jelent Francie-nek, letisztul a gondolkodása, fény gyúl az agyában. Will a párnaosztályon fészkelődni kezd, ezért meggyorsítja a lépteit, és a kávézó felé veszi az irányt. A levegőben vágni lehet a húsgolyószagot, Francie az ablak közelében telepszik le, benyúl a táskájába egy üveg vízért és egy adag tápszerért. Beleszórja a port az üvegbe, s miközben összerázza, észrevesz egy fiatal anyát egy

babakocsi mellett, rózsaszín lazacot villáz a szájába, és meredten nézi az Enfamil dobozát Francie előtt az asztalon. Francie elfordítja a tekintetét, szégyen és zavar tolul fel benne, ahogy Will szájába dugja a cumit, és próbál nem tudomást venni a bámuló nőről. Azt kívánja, bár lenne bátorsága elmagyarázni neki, hogy tudja, mennyivel jobb az anyatej, de az övé elapadt. Már nem képes a testéből táplálni a babát. Will csaknem végez az üveggel, amikor megszólal a mobilja. Colette az. – Jaj, de jó – mondja megkönnyebbülten Francie. – Már vártam a hívásod. – Tudom. Sajnálom. – Nos? – sürgeti Francie. – Mit találtál? – Semmit. – Semmit? Biztos? – Figyelj, Francie. Abba kell hagynod, hogy kérdésekkel bombázz. El sem tudom mondani, mekkora bajban leszek, ha valaki rájön, mit tettem. – Tudom, és ne haragudj. De én nem férek hozzá. Belenéztél a fájlba? – Igen. – És? – És semmi sincs erről az Archie nevű pasasról. Francie ingerülten sóhajt. – Semmi? Hogy lehet az? Mark Hoytot ennyire nem érdekli a munkája? Tényleg nem akarja megtalálni és kihallgatni? – Ez még nem jelenti azt, Francie. Csak annyit jelent, hogy nincs benne az anyagban, ebben a fájlban. Nincs itt minden. A francba, mennem kell… – Oké, de várj! Mi van azzal a pasassal, akivel Winnie a bárban beszélgetett? Van róla valami? – Nincs semmi új az aktában. – Francie hangokat hall a háttérben. – Mennem kell – mondja Colette, és véget vet a hívásnak.

Francie közel áll a síráshoz. Amikor Will az utolsó cseppet is megissza, Francie feláll, és megszédül. Reggel úgy ki volt borulva, hogy enni sem tudott, és felmerül benne, hogy rendel valamit, de az ételnek már a gondolatától is felfordul a gyomra. Kimegy a kávézóból, és elindul a kijárat felé, de rájön, hogy rossz irányt választott. Visszafordul, de összezavarja a bonyolult alaprajz, nem tudja, merre menjen. Will sírni kezd, és Francie gyorsan elindul a szőnyegrészleg felé, ahol elállja az útját egy babakocsis nő, aki az egész folyosót elfoglalja, és túl lassan halad. – Elnézést – mondja Francie, és megpróbálja kikerülni, de a nő arcát látva megáll. – Scarlett. Scarlett zavartan bámul rá, és Francie idétlen helyzetben találja magát. Scarlett nem ismerte meg. – Én vagyok az, Francie. Scarlett kényszeredetten nevet. – Hát persze. Ne haragudj. Egy pillanatra kihagyott az agyam. Terhesagyra hivatkoznék, de úgy néz ki, már nem élhetek ezzel a kifogással. – Scarlett Willre néz, aki tekereg a hordozóban, és egyre hangosabban sír. – Mi a helyzet az elzáródott tejvezetékkel? Használt a krumpli? – Igen – hazudja Francie, mert jelenleg nem képes több jótanácsot befogadni. – Örülök. És még mindig mellőzöd a koffeint? Francie habozik. – Igen. Már egy hete. Te hogy vagy? – Fáradtan. A baba mellett még a költözés, egy perc időm sincs magamra. – Scarlett beles a takaró alá a babakocsiban, és lehalkítja a hangját. – Már majdnem két órája alszik, hála az égnek. – Két órája? Will sohasem szundított két óra hosszat. Scarlett összevonja a szemöldökét. – Soha? Biztos vagy benne, hogy eleget kap enni, mielőtt leteszed? – Igen – feleli Francie. – Azt hiszem. Scarlett bólint, és Francie óhatatlanul észreveszi az önelégültséget az arcán. – Nekem szerencsém van ezzel a kissráccal. Mindig jó alvó volt.

– Az új házba vásárolsz? – Francie csak ennyit bír kinyögni. – Igen. – Scarlett megdörzsöli az ujjai között egy szőnyeg anyagát. – A férjem szerint itt szemetet árulnak. Tudom, hogy igaza van. Igazából máshol kellene vásárolnom a városban. – Francie ringatja Willt, aki most még hangosabban sír. – Te hogy vagy? Hiányoznak a többiek. – Nekem is – mondja Francie rekedt hangon. – Nehéz, amióta az történt Midasszal… Scarlett lehunyja a szemét. – Rosszul vagyok tőle. El sem tudom képzelni, min mehet keresztül Winnie. – Tudom. – Francie-nek elered a könnye, és semmit sem tehet ellene. – Hogy őszinte legyek, kicsit túlhajszolt vagyok most. A baba sokat van fenn éjjel, és nehéz, mert Lowellnek muszáj kialudnia magát. És olyan kicsi a lakásunk. – Nevet. – Nem egy négy hálószobás ház a kertvárosban. És miután ő elalszik, én akkor is ébren maradok, Midasra gondolva. Kell lennie valamilyen magyarázatnak arra, ami történt, nem igaz? Hogy jutottak be, és miért akar elvinni valaki egy babát? – Tudja, hogy be kéne fejeznie, de kibuknak belőle a szavak. – A rendőrség szörnyű munkát végez, nem gondolod? Hoyt nyomozó. Mintha nem tudná, mit csinál. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Midas már nem él. Colette most hívott. Mindent megteszünk az ügyben, amit csak lehet. – Szeretné elmondani Scarlettnek, hogy Colette volt az utolsó reménye Archie Andersen dolgában, miután hiába kutatott utána az interneten, hogy kiderítse, volt-e már börtönben, még mindig New Yorkban él-e, és lehetett-e Winnie házának közelében aznap este. Francie kivesz egy törlőt a pelenkászacskóból, és kifújja az orrát. – Valószínűleg nem eszem eleget. Van kedved enni valamit, vagy meginni egy kávét? Jól jönne a társaság… Amikor Francie újra Scarlettre néz, mélységes zavar fogja el. Scarlett őt figyeli, elborzadt arckifejezéssel. Francie megalázottan süti le a szemét. Hogy nézhetek ki, gondolja. Itt vagyok az IKEA-ban, egy foltos, gyűrött felsőben, amit a szennyeskosárból halásztam ki, a hajam gubancos, és hisztérikus rohamot produkálok a szőnyegrészlegen.

– Bocsánat – mondja Francie. – Nem akartalak lerohanni… – Semmi baj – feleli Scarlett. – Szívesen meginnék veled egy kávét. – Erőtlenül mosolyog, a tekintetében szánakozás. – De egy órán belül jönnek a költöztetők, hogy árajánlatot adjanak. – Persze – mondja Francie –, megértem. – Ebéd a héten, talán a parkban? – kérdezi Scarlett, de már indul is. – Ide-oda járunk Brooklyn és az új ház között még néhány napig. Írok e-mailt. Francie elköszön, és az ellenkező irányba indul, bedobja a rózsaszín papírszalvétát egy műanyag salátaszedő-kanállal teli tárlóba, és végre megtalálja az utat a pénztárak felé, cikázva az emberek között, akik hosszú kartondobozokkal megrakott nehéz kocsikkal próbálnak navigálni. Kint a gőzölgő aszfalton meglát egy megállóban várakozó buszt az út túloldalán, és futásnak ered. Leül hátul, a fejét az ablaknak támasztja, nyeli a szégyent. Miért kellett így viselkednie? Scarlett olyan összeszedett, olyan magabiztos – ház Westchesterben. Új bútort vásárol. Még egy anya könnyen kezelhető babával és eszményinek tűnő élettel. Miközben ő sírva fakad az IKEA-ban, a babát nem tudja kontrollálni, és a férje nem hajlandó új légkondicionálót venni a nappaliba, vagy egy új babakocsit, még azok után sem, hogy a nagynénjétől kapott réginek a fékje két napja felmondta a szolgálatot. Francie-t képzelgések gyötörték: elveszíti az irányítást a babakocsi felett, Will benne van, és ő nézi, ahogy lefelé száguld a dombon, túl gyorsan ahhoz, hogy utolérhesse, ki az utcára. Amikor Lowell tegnap délután felhívta az irodából, Francie pánikrohamba hergelve magát követelte, hogy hazafelé jövet menjen be a Targetbe, és azonnal vegyen egy új babakocsit. Lowell megtagadta. A busz mozgása segít lenyugtatni Willt, és Francie beletúr a táskájába a reggel óta felmelegedett diétás kóláért, azon töprengve, nem kellene-e megfontolnia, amit Lowell tegnap este javasolt. Az ágyban feküdtek, kettejük között Will-lel, amikor Lowell azt mondta Francie-

nek, hogy meg kéne nézetnie magát az orvosával. – Az anyám ötlete volt – mondta Lowell. – Felhívtam ma. Úgy gondolja, hogy kaphatnál valamit a szorongásodra, mert annyit sírsz mostanában. – Nincs szükségem tablettákra – mondta Francie. – Arra van szükségem, hogy megtalálják Midast. Arra van szükségem, hogy segítsenek visszajuttatni azt a babát az anyjához. Egy férfi leül mellé a szabad helyre, mire Francie közelebb húzódik az ablakhoz. Nem akar már gondolkozni – sem Lowellen, sem Scarletten, sem az anyósa ítéletén. Kiveszi a mobilt a táskájából, és megnézi az időjárást – jóval több lesz harminc foknál a következő napokban –, majd megnyitja a Facebookot. Megakad a szeme a legfelső poszton, a felhíváson, hogy nézze meg az „Esti kiruccanás” albumot, amelyet Yuko állított össze a Jolly Llamában készült fotókból. Francie-nek eddig nem volt gyomra belenézni, de most rákattint, hogy elterelje valamivel a figyelmét, és végiggörget a képeken, amelyeket az emberek hozzáadtak. Yuko és Gemma a Jolly Llama teraszának korlátjánál. Nell és Colette koccint. Francie-nek elakad a lélegzete, amikor Winnie fotójához ér. Az asztalnál ül, a kezén nyugtatva az állát. Van róla még egy, a tömeget figyeli, a háta mögött a lemenő nap, és különös, szinte álmodozó az arckifejezése. Aztán Francie meglátja, ott van a háttérben: az az élénk bíborlilás folt. Kinagyítja az ujjával. A piros baseballsapka. Ez az a pasas, akivel Winnie beszélgetett. Egymagában áll, itallal a kézben. Egy másik fotón is szerepel, tisztán kirajzolódik az arca a háttérben. És nem csakáll ott. Feléjük bámul, őket figyeli, és egyenesen Winnie-re néz. – Elnézést – mondja a mellette ülő férfinak tizenöt perc múlva, amikor a busz megérkezik a megállójába. Átlép a férfi lábán, és gyorsan leszállva a buszról, várakozással eltelve siet hazafelé. Résnyire nyitva a ház bejárati ajtaja. Francie legalább négyszer kérte meg Lowellt, hogy javítsa meg a zárat, mert kilazult. Nem biztonságos. Belépve a kis

előtérbe meglátja a postát a rozoga faasztalon, köztük egy hitelkártyaszámlát és egy nagy borítékot zöld betűkkel neki címezve. Bedugja a hitelkártyaszámlát a pelenkászacskóba, mert még ki kell találnia, hogyan fizesse ki a 100 dollárt a babaruhákért, amelyeket a Cartertől rendelt, amikor még nem tudta, hogy Lowell nem kapja meg a felújítási munkát; a másik borítékkal nem foglalkozik – a kézírás halványan az anyjáéra emlékeztet, de most nem érdekli, azt feltételezve, hogy a hülye keresztelőruha van benne, amit mindenképp el akart küldeni az anyja. Felsprintel a három lépcsőfordulón, végül kibányássza a laptopját a receptek alól, amelyeket ma reggel nyomtatott ki. A lábujjaival ringatva Will hintaszékét megnyitja a Facebookot, és visszatér Yuko fotóalbumához. Igen. Ő az. A pasas, akivel Winnie beszélgetett. Francie végignézi a fényképeket, ellenőrizve, hol látható a háttérben. Közben akaratlanul is újravizsgálja Winnie fotóit. Az a távoli tekintet. Az egyik képen azt kapták el, ahogy lehajtott fejjel bámulja a telefonját. Furcsa, de Francie próbál nem gondolni rá. Mindenáron a jó hírre akar fókuszálni. És már megvan a terve.

TIZEN N EGY ED IK FEJEZET NYOLCADIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 12. TÁRGY: Mai tanács 59 NAPOS A PICI Esélyes, hogy még mindig van rajtad néhány plusz kiló. Ne hagyd, hogy ez a fennmaradt babasúly lenyomjon! Inkább pattanj fel! Ragadd meg a babakocsit (esetleg a mamicsoportod pár tagját is), és tegyél egy fürge sétát a parkban. Fogyassz zöldséget és gyümölcsöt, ha nassolni vágysz. Lassan rágd meg az ételt. Tartózkodj a szénhidrátoktól. Meglátod, hamarosan újra fel tudod húzni a cipzárt a régi farmereden. CÍMZETT:

Colette a konyhaszigetnél ül, Charlie keze a duzzadt mellén. – Charlie, ne – mondja, és arrébb bökdösi. – Ne most! Tudod, hogy dolgoznom kell. – Azt nem tudom – mormogja a férje. – De a baba éppen elaludt a kocsijában, és tegnap este is későig dolgoztál. Megérdemled az államilag garantált tizenöt perc kávészünetet. – Lecsúsztatja a kezét Colette hasán, már benn tapogat a pamut pizsamanadrágban, és a belső combját markolássza. – Ne kényszeríts rá, hogy feljelentsem a polgármester titkos alkalmazottját a munkajogok megsértéséért. Colette elhárítja a fogdosást. – Kérlek, Charlie, hagyd abba. Végeznem kell ezzel a fejezettel.

Charlie sóhajtva felegyenesedik. – Megölsz, kislány. Már három hónapja. – Tudom. – Újra kell kezdenünk. Colette felé fordul, próbálja elrejteni az ingerültségét. – Tudom, Charlie. De ebben a percben? Dolgozom. Én sem megyek be a dolgozószobádba, amikor írsz, hogy megpróbáljalak elcsábítani. A férje nevet. – Tudod, mit, szívem? Ha egy kicsit is kedvet érzel, hogy begyere a dolgozószobámba, és elcsábíts, amikor írok, ne fogd vissza magad! Gyere be azonnal! Még ha a kiadómmal beszélek is. Még ha itt vannak is a szüleim. Még ha, ne adj’isten, valamilyen okból magát a pápát látom is vendégül. Mindent abbahagyok, és ott helyben kielégítelek, a leglátványosabb módon. Colette mosolyog. – Jó ezt tudni. Charlie a dolgozószoba felé bök. – Nem akarod kipróbálni? Csak hogy lásd, igazat mondok-e? – Ott van a pápa? – Nincs. – Akkor nem érdekel. – Colette kinyújtja a lábát, és megérinti Charlie lábujjait. – Ne haragudj! Muszáj koncentrálnom. Az előbb meg kellett néznem a helyesírási szótárban a „folyt” szót. Nem állok jól. – Charlie elhúzza a lábát, és a hűtőhöz megy az anyatejért, amelyet Colette korábban lefejt. – Elmész? – kérdezi a férjét. – Igen. – Hová viszed a babát? – Futni. – Átveszem, amikor visszaértem. Ez rövid megbeszélés lesz. Charlie bólint. – Vidd a sárga napvédő kalapot – mondja Colette. – A többi túl nagy neki. – Ja, tudom. – Van nálad naptej?

– Ja. – Azt mondják, ma még melegebb lesz. – Ja. – Charlie becsukja a hűtőt, továbbra is háttal áll. – Tudom, hogy mennyire törődsz a lányommal. – Bosszantalak vele? – Ja. Megfordul, látszik, hogy el van keseredve. – Frusztrálsz. – Válni akarsz? Charlie önkéntelenül elröhögi magát. – Igen, Colette. – Megkaphatom a kávégépet? Charlie ledobja az üveget a pultra, és odamegy hozzá. – Nem. – Akkor legalább a dugattyús kávéfőzőt? – Beszélj az ügyvédemmel. – Szeretsz? – Nagyon. De istentelenül makacs vagy. – Lehajol, és homlokon csókolja. – Viszlát. Colette friss kávét tölt magának, az ablakhoz viszi, és kibámul az utcára; émelyeg a kimerültségtől. Az éjszaka nagy részét a hintaszékben töltötte, Poppy két szoptatása között aludt csak egy keveset, bár tudta, hogy be kéne tennie a babát a kiságyba, hozzászoktatni az önmagától elalváshoz, miként azt minden szakember javasolja, még ha sír is egy kis ideig. De nem bírta rászánni magát. Az ösztöne azt súgta, maradjon a baba mellett, hadd aludjon Poppy az anyja karjában akár egész éjjel, ha ezt igényli. A látogatás a gyerekorvosnál nem alakult valami jól. – Késik a fejlődése – mondta az orvos. – Ez nyilvánvaló. Van egy bizonyos izomgyengeség a felsőtestében, főként a jobb oldalán. És aggasztó, ahogy a fejét tartja. – Ez mit jelent? – kérdezte Colette a mellkasára fektetve Poppyt. – Túl korai még erre válaszolni. Annyit tehetünk, hogy megfigyeljük. Jöjjön vissza három hónap múlva.

– Három hónap múlva? Miért olyan sokára? Addig nem lehetne valamit tenni? – Ebben a korban nem. Várnunk kell, és majd meglátjuk. A kicsik ki tudják nőni az ilyesmit. Charlie jelenik meg odalent a járdán. Beteszi a fülhallgatóját, aztán lassú kocogásba fog, a park bejárata felé kormányozva a babakocsit. Úgy reagált a hírre, ahogy Colette várta. Nyugodtan. – Oké, tehát három hónap múlva visszavisszük – mondta. – Ha kiderül, hogy aggódnunk kell, majd akkor kezdünk el aggódni. Száguldva érkezik egy kocsi az utcán, amikor Charlie éppen át akar kelni, meg sem várva a zöldet. Colette visszatartja a lélegzetét, amíg a férje vissza nem lép a járdára, odaüvöltve valamit a sofőrnek. Amikor átér a túloldalra, és befordul a kőfalnál, Colette elhúzza a függönyt, leteszi a kávét az asztalra, és letérdelve benyúl a kanapé alá, kitapogatva a borítékot a pendrive-val. Becipzárazza a táskája belső zsebébe, aztán hosszan áll a zuhany alatt, hideg vizet ereszt, hogy kitisztuljon a feje, és kénytelen legyen felébredni; hogy megszabaduljon a gondolatoktól, amelyek tegnap óta nem hagyják nyugodni. Találtak egy holttestet. Szűkszavú volt az információ – csak egy megjegyzés Mark Hoyttól a legfelső iraton. Tegnap délután öt körül fedezték fel a maradványokat. Elküldték a laborba, másnap déli 12 órára ígérték az azonosítást. És az azonnali tájékoztatást. Becsukja a szemét a hideg víz árama elől, és visszatér a tegnap éjszakai álma. Winnie egy mezőn állt Midas élettelen teste fölött. Colette odament hozzá, meg akarta fogni a karját, de amikor Winnie felé fordult, Colette rájött, hogy tévedett. Nem Winnie állt Midas felett. Hanem Francie. Elzárja a vizet, és gyorsan felöltözik. Amikor egy óra múlva megérkezik a Városháza harmadik emeletére, Allison nincs ott az asztalánál. Colette vár néhány percet az előtérben, majd Teb ajtajához

megy, és beles az üres irodába. Halk a lépte a szőnyegen, ahogy lassan a tálalóhoz oson, és benyúl a táska zsebébe a pendrive-ért. Már tenné is le a földre, egy széksor alá, amikor Allison felemelkedik Teb íróasztala mögül. – Szia – mondja. – Jaj, istenem. – Colette a markába szorítja a pendrive-ot. – Halálra ijesztesz. – Bocsánat – mondja Allison az alhasára téve a tenyerét. – Huhh, elszédültem egy kicsit. – Mit csinálsz? – kérdezi Colette. Allison sóhajt. – Figyelj, nem jött be véletlenül valaki, és vitt el valamit a polgármester asztaláról, amíg idebent dolgoztál? – Elvitt valamit? – Colette megköszörüli a torkát. – Nem, nem emlékszem ilyenre. – Fenébe! – Mi a baj? – Semmi különös. Esküdni mernék, hogy odatettem valamit a polgármesternek, de nem találja. Dühös rám. – Segítek keresni – mondja Colette. – Mi az? Allison legyint. – Ne butáskodj. Van neked elég gondod, nem kell, hogy még az általam okozott zűrbe is belekeveredj. De… – összeráncolja a homlokát –, meg kell kérjelek, hogy várj odakint. Azt mondták, senkit nem engedhetek be az irodába, ha nincs itt a polgármester. Valószínűleg nem rád értette, de már így is elég nagy bajban vagyok… – Persze – mondja Colette. – Szívesen várok odakint. Colette követi Allisont vissza az előtérbe. A kanapékon túl, a Városháza parkra néző nagy nyugati ablaka előtt egy fiatalember szónoki emelvényt állít fel, míg egy másik ember a közelében várakozik unott képpel, a város címerét ábrázoló táblát tartva. Colette leül az egyik bőrszékre, és visszaejti a pendrive-ot a táskájába; Allison érkezik egy nagy manilaborítékkal a kezében.

– Ez neked jött. Colette neve áll rajta nagybetűkkel, és a Városházára címezték. Ki küldene neki levelet a polgármesteri hivatalba? Senki nem tudhatja, hogy ide jár. – Mikor jött? – kérdezi Colette. – Tegnap későn. Colette átveszi a borítékot és beteszi a táskájába. – Köszönöm. – Nincs mit. Remélem, nem kell sokáig várnod, de az igazat megvallva, nem áll jól a szénád. – Allison a pódiummal ügyködő fiatalemberekre bök az állával. – Valami furcsa dolog készül itt ma. Allison visszamegy az asztalához; Colette fészkelődik, a boríték elterelte a figyelmét. Valami azt súgja neki, hogy ne most bontsa fel. Ne itt, ahol emberek vannak körülötte. A következő harminc percben Colette szórakozottan lapozgatja a New Yorker régi számait. Végre meghallja, hogy emberek érkeznek. Aaron belép az előtérbe egy nővel. A nő sötétszürke kosztümöt visel, és Colette észreveszi a pisztolytáskát a derekán. Van benne valami ismerős. – Viszlát! – mondja a nő Allisonnak, és a hangját hallva Colette-nek leesik a tantusz. Ez az a nyomozó, aki kikérdezte Winnie-t. A nő a pendrive-on. Beszáll a liftbe, míg Aaron Colette felé tart, egyik kezében a mobil, a másikban egy vastag dosszié. Colette feláll, de Aaron jelzi, hogy üljön vissza. – Elnézést, de még nem. Közbejött valami. A polgármester bocsánatot kér, és még tíz percet. – Visszajöhetek máskor, amikor alkalmasabb. – Nem, mindent megteszek, hogy beférj – mondja Aaron a polgármester sajtótitkárára, Joan Ramirezre pillantva Colette válla felett, aki Teb irodájának ajtajában áll. Aaron bólint Joannek. – Még tíz perc. – Megérinti Colette vállát, és megfordulva elindul, de kicsúszik a hóna alól a dosszié, és a tartalma szétszóródik Colette lába körül a padlón. Lehajol, hogy segítsen összeszedni a papírokat, és benyúl a széke alá. Megáll a keze a levegőben.

Midas fotója az. Colette felveszi és megvizsgálja. Midas szürke csíkos rugdalózóban van, és az öklét szopja. Valamilyen fehér szőnyegen fekszik. – Colette? Aaron a kezét nyújtja. Colette felegyenesedik, és átadja neki a fotót. – Köszönöm – mondja Aaron, és rákacsint. Betereli Joant a polgármester irodájába, míg Colette visszaül, és forog vele a világ. A tenyerébe támasztja a homlokát, és küzd a késztetéssel, hogy a két térde közé tartsa a fejét, ahogy másodikos korában egy buszsofőr tanácsolta, amikor észrevette, hogy elzöldült a rosszulléttől. Megtalálták a maradványokat. Az a fotó. A nyomozó. A készülődés a sajtótájékoztatóra. Midas halott. Mi más magyarázat lenne? Meghallva Teb hangját felpillant, és látja, hogy felé tart. Colette feláll, magához szorítja a táskáját. – Rossz hírem van, Colette – mondja Teb. Komoly a hangja. – Felmerült valami, amivel foglalkoznom kell. Nagyon sajnálom. – Mi az? – kérdezi Colette, de ekkor ott terem Aaron, cseng a mobilja. Benyúl a zakója első zsebébe. – Igen – mondja Aaron a telefonba. – Oké, rendben. – Véget vet a beszélgetésnek. – Megjött Ghosh parancsnok, uram. Felfelé tart. Aaron a pódiumra pillant az ablak előtt, aztán visszanéz Tebre. – Esetleg nyakkendőt kellene cserélnie. Valami komolyabbra. Teb bólint, és visszaindul az irodájába. – Bocs, Colette – mondja neki Aaron, a lift felé kormányozza, és megnyomja a hívógombot. – Tudom, milyen frusztráló ez, de néha kicsúsznak a dolgok az ellenőrzés alól. Ez ezzel jár. – Nyílik a liftajtó, és Elliott Falk ront ki rajta a New York Posttól. – Allison majd felhív az új időponttal – mondja Aaron. Közéjük zárul a liftajtó, és amikor megint kinyílik, Colette futásnak ered, és leinti az első taxit. Bevágja maga után a kocsiajtót.

– Hová? – Brooklynba – feleli arrébb csúszva a forró, repedezett bőrülésen. – Prospect Park West. Bekapcsolja az ülése előtti televíziót, hangos zene árasztja el a taxit, valamilyen matrac vásárlására buzdító reklám. A sofőr ráfekszik a dudára a Brooklyn Bridge felhajtójánál. Egy helyi délelőtti adás megy, egy főzőműsor. Hogyan vegyük rá a gyerekeket, hogy több zöldséget fogyasszanak. A sofőr bekapcsolja a rádiót, versenyre kelve a tévé zajával. A 24 órás hírszolgálatot hallgatja. Colette előrehajol. – Hallott valamit Midasról, a babáról, akit elraboltak? – Arról a gazdagról? – Igen. – Meghalt – mondja a taxis. – Egy exbarát ölte meg, úgy néz ki. – Nem. – Colette-nek elfullad a hangja. – Hol hallotta ezt? – A feleségemtől. Ő mondta a múltkor. – A sofőr grimaszol. – Megszállottja lett ennek a sztorinak. Colette-nek pittyeg a mobilja. Nell az. Találkoznunk KELL. 5-kor jó? A Spotban. Korábban lelépek, 6ra megyek Beatrice-ért. Nem jó, írja Colette. Ma nem. Három pont. Nell azonnal válaszol. KÉRLEK. Fontos. Colette az ölébe teszi a telefont, és lehunyja a szemét. Ügyelj a légzésre! Látja az előtte térdelő dúlát a vajúdás legrosszabb időszakában, ezt a mondatot ismételve újra meg újra. Minden a légzésen múlik. Komolyan, írja Nell. Beszélnem kell veled. Rendben. Ott leszek. – Elnézést – mondja a sofőr tizenöt perc múlva. – Megjöttünk. Charlie szendvicset készít a konyhában, amikor Colette hazaér. – Már itthon is vagy?

Colette ledobja a táskáját az ajtónál, elnémítja Charlie zenéjét, és bekapcsolva a tévét ugrál a csatornák között. – Mit csinálsz? – A polgármester sajtókonferenciát tart. Azt hiszem, Midasról… – A kábeltévé híradójára kapcsolva ott van Teb, áll a szónoki emelvénynél, és felemeli a kezét, hogy csendre intse a riportereket. – A maradványokat az erdőben fedezték fel, mintegy száz méterre Winnie Ross házától, a New York állam északi részén lévő családi birtokon. Mivel a holttest csúnyán megégett, a maradványok azonosításához segítséget kértünk az FBI-tól. – Nem. – Charlie odamegy Colette-hez, és megfogja a kezét. – Midast találták meg… – Shhhhhh. – Ma délután kaptuk a megerősítést, hogy a maradványokban Hector Quimbyt, a Ross család régi alkalmazottját azonosították. – Teb belenéz az előtte lévő jegyzetekbe. – Mr. Quimby harminc évig dolgozott kertészként a Ross-birtokon, és az ő feladata volt a brooklyni ház karbantartása is, ahonnan július 4-én este elvitték Midast. A képernyőn megjelenik egy fotó. Jó hatvanas férfi ősz hajjal, ősz bajusszal és halványkék szemmel. – Még nem tudjuk, van-e kapcsolat Mr. Quimby halála és Midas Ross elrablása között, de a nyomozás azon a feltevésen dolgozik, hogy igen. – Hogyan találtak rá a holttestre? – kiáltja be valaki az újságírók tömegéből. – Az FBI és az NYPD nyomozóit elvezették Mr. Quimby teteméhez… – Teb köhög. – Elnézést. Tehát hullakereső kutyák szagolták ki Mr. Quimby holttestét, miközben Midas Ross után kutattak szagnyomok alapján. Colette kihúzza az ujjait Charlie fogásából. – Szükségem van egy percre. – A konyhába megy, magához veszi a táskáját, és bezárkózik a fürdőszobába. A vécédeszkára telepedve előszedi a borítékot és feltépi.

Nincs nyoma annak, hogy ki küldte. Se levél. Se aláírás. Csak egy papírlap. Egy rabosítási fotó. Tizenéves fiatalember. Nincsenek ráncok a szeme körül, sem ősz szálak a kecskeszakállában. A kamerába néz, dacos az arckifejezése. A maga előtt tartott táblán a születési ideje és a letartóztatás helye. De az nem, hogy mivel vádolják. És a neve sem. De egyértelműen ő az. Token.

Francie egy közeledő pasas láttán behúzza a hasát, de a férfi elmegy mellette, és a bárpult túlsó végében foglal helyet. Francie újra megnézi az óráját: 15:32. Harminckét perce késik, akire vár. Lehet, hogy hazudott. Talán el sem jön. – Még egy fehér zinfandel? A mixer tekintetét követve Francie igazgatni kezdi a mélyen kivágott felsője nyakát. – Igen, kérek – válaszolja, és rápillant az anyósa, Barbara pár perce küldött sms-ére, amelyhez fotót is csatolt a parkban, a takarón fekvő Willről. Jól megvagyunk. Remélem, átmegy a fotó. Sok szerencsét! Francie bizonytalan kézzel átad egy tízest a mixernek, a ma reggeli vitájukra gondolva. Amikor Lowell kijött a hálószobából, a kanapén ülve találta Francie-t, amint cumisüvegből eteti Willt, és próbálja visszatartani a könnyeit. – Most meg mi van? – kérdezte. – Hogy érted? – Ki vagy borulva. – Nem is. – Francie… – Nem fontos. Nem akarok beszélni róla. – Nem mondhatja el Lowellnek, mi bántja: tegnap felhívta Mark Hoytot, hogy közölje vele, fotókat talált a férfiról, aki megkörnyékezte Winnie-t a Jolly Llamában.

– Csalódott vagyok, hogy nekem kell elvégeznem ezt a munkát – mondta Hoytnak, akinek imponált a fensőséges hangnem. – Ám legyen. Most átküldöm e-mailben, hacsak nem akar biztonsági okokból érte küldeni egy rendőrt, hogy személyesen vegye át. – Hallgasson ide, Francie – mondta Hoyt. – Vissza kéne vonulnia. – Visszavonulni? Maga tényleg… – Jól hallotta, Mrs. Givens. Visszavonulni. Találjon valamilyen elfoglaltságot. Vigye hintázni a gyereket. Vagy megnézethetné magát egy orvossal, hogy minden rendben van-e. És hagyja, hogy végezzük a munkánkat. – Nézessem meg magam? – Francia felkacag. – Van fogalma arról, milyen szemét munkát végeznek? Tudatában van egyáltalán, hogy egy újszülött babát maguknak kellene visszajuttatni az anyjához? Én nézessem meg magam? Viccel velem? Nincs szükségem még egy férfira, aki… – Viszonthallásra, Mrs. Givens. Természetesen ezt sohasem mondhatná el Lowellnek, aki csak áll ott, úgy néz rá, mintha bolondnak tartaná, a konyhapultnak veti a hátát, és keresztbe teszi a karját maga előtt. – Kezdek aggódni érted, Francie. Francie rosszul érzi magát, arra gondol, miket mondott Lowellnek, hogyan vádolta ridegséggel és érzéketlenséggel, miközben a férje öltözködött, hogyan tért ki a csókja elől, amikor elindult a reptérre az anyja elé (a jelek szerint Lowell felhívta Barbarát, és megkérte, jöjjön ide Tennessee-ből néhány napra, mert Francie már nem győzi, és segítségre van szüksége a babával, s mindezt úgy, hogy előzőleg meg sem beszélte vele). Francie utálja, amikor veszekednek. Korábban még vita sem nagyon volt köztük, de újabban, a baba születése óta minden bosszantja, amit a férje tesz. Tudja, hogy bocsánatot kellene kérnie, és elsimítania a dolgokat, különösen most, hogy itt van náluk Barbara, a kanapén alszik a nappaliban, és hallja minden egyes kimondott szavukat. Francie a telefonjáért nyúl, de ekkor két kezet érez a derekán.

Megfordul, a keze a mobillal megáll a levegőben, és megdöbben, mennyire jóképű közelről: a jégkék szem, az erős, szögletes áll, a sötét haj az élénkpiros baseballsapka alatt. Mielőtt egyáltalán köszönhetne neki, a férfi leemeli a bárszékről, magához húzza, és megcsókolja, ahogy már rég nem csókolta meg senki, és ettől teljesen megfeledkezik Lowellről.

A férfi visszahúzódik. – Te vagy az a nő, akivel találkozom, így van? – Igen. Üdv. – Francie-t bántja az ideges rekedtség a hangjában. A férfi ledobja magát a szomszédos székre, int a mixernek, és rendel magának egy sört meg egy kupica whiskyt; nem kérdezi meg Francie-t, hogy akar-e még egy pohárral. – Elnézést a késésért. Közbejött valami. – Egyből felhajtja a whiskyt, és iszik rá egy korty sört. Francie fogja a borospoharát, a férfira pillant. Igaza volt. Harmincas, amennyi Archie Andersen lenne most. Még egyet kortyol, és Francie figyeli, ahogy markolja a poharat, ahogy megfeszül a pólója a bicepszén. Sokkal termetesebb, mint amire a Jolly Llamából emlékszik. – Tetszik a stílusod – mondja Francie-nek, és megtörli a száját a keze fejével. Francie felvonja a szemöldökét. – A ruhámra érted? A férfi tekintete végigvándorol a mellétől a nyakáig, aztán a műszempilláig, amelyet egy órája tett fel a közeli Starbucks mosdójában. – Igen, mondjuk. Arra is. De főleg arra, hogy nem vesztegeted az időt. Sok lány napokig e-mailezni akar, mielőtt találkoznánk. Francie büszke rá, milyen gyorsan kivitelezte a tervét, hála Nellnek. Tegnap, miután Mark Hoytnál zsákutcába került, megkereste Nellt a munkahelyén. Tudom, hogy nem nagy az esély, de találtam pár fotót a pasasról, akivel Winnie a Jolly Llamában beszélgetett, írta Francie. Kideríthetünk ezek alapján valamit az illetőről?

Nell válaszára hét percet kellett várni. Ennyit találtam. Betettem a képét egy arcfelismerő programba. Helyes fiúnak tűnik. Francie megnyitotta a hivatkozást, és ott volt: a fotói és a profilja egy Sex Buddies nevű partnerkereső oldalon. Nagyon keveset árult el magáról – magasság, testsúly, meg hogy a nagy mellű nőket szereti, de még a nevét sem adta meg (hacsak nem a Doktor Danger az igazi neve). Mit akarsz ezzel kezdeni, kérdezte Nell. Semmit, válaszolta Francie. Csak legyen meg, ha kell. Valójában arra szánta a következő órát, hogy kisminkelje magát, szelfiket készítsen, amelyeken lehetőség szerint meggyőzően néz ki, majd saját randiprofilt alkotott a Sex Buddies oldalon. Három e-mail egy erre a célra létesített Gmail-fiókból elég is volt a találkozó elrendezéséhez. Beleolvasva, milyen lehangoló dolgokat írtak az emberek a weboldalon, mély hálát érzett Lowellért, a saját életéért, a gyönyörű családjukért. A pasas közelebb hajol. – Isteni az illatod – mondja. – Kösz. De kezdjük azzal, hogy még a nevedet sem tudom. – A nevem? Milyen néven szeretnél hívni? – Hogy én? – Igen. – Francie dohányszagot érez a leheletén. – Válassz nekem te nevet! Francie úgy tesz, mintha egy pillanatig eltűnődne a dolgon. – Legyen Archie. A férfi nevet. – Mint az a pasi a rajzfilmben? Francie is nevet, próbálja leplezni a csalódottságát. Nem ő lesz az. Hacsak nem Oscar-díjas szintű színész, nem reagálhatott volna ilyen lazán, hogy egyből ráhibázott az igazi nevére. – Archie. Tetszik. – Akkor jó – mondja Francie, sőt ezt is gondolja. Lehet, hogy nem ő Archie Andersen, de attól még tudhatja a választ némely sorsdöntő kérdésre: miért környékezte meg Winnie-t, miről beszélt vele, hová ment Winnie aznap éjjel.

– Te meg lehetsz az én Veronicám – mondja a pasas. – Már csak egy Betty hiányzik.{2} Elnéz valahová Francie háta mögött, majd szó nélkül megfogja a kezét, lerántja a székről, és a bár hátsó része felé húzza. Francie próbál vele lépést tartani, bor fröccsen a ruhájára, miközben egyensúlyoz a magas sarkúban. Végigmennek egy szűk, sötét folyosón, amely vizelettől bűzlik, aztán be egy üres hátsó szobába, ahol az egyik sarokban egy biliárdasztal, a másikban egy ócska kanapé áll. A férfi a kanapéhoz tereli Francie-t, magához vonja, az ajka a füléhez ér. – Itt sokkal meghittebb – mormolja, aztán addig tolja hátrafelé, amíg sután el nem terül a kanapén, kiloccsantva a bor java részét. Leül mellé, a térdére teszi az érdes tenyerét, és lassan felcsúsztatja a combján. – Ne ilyen gyorsan – suttogja Francie, és eltolja a kezét. Fellélegzik, amikor két pasas lép be a helyiségbe. A biliárdasztalhoz mennek, poros munkásbakancs és szerszámöv van rajtuk; nyilván ebédszünetre jöttek egy közeli építkezésről. Francie-nek az jut eszébe: mi van, ha valami rémes balszerencse folytán felismerik? Mi van, ha egy olyan építkezésen dolgoznak, ahol Lowell is? – Negyven percem van, aztán mennem kell dolgozni, Veronica – mondja az ál-Archie. Bosszúsnak tűnik. Francie igazán nem hibáztathatja ezért. A Sex Buddies nem éppen az a hely, ahol azért jönnek össze emberek, hogy a közös érdeklődési körükről cseverésszenek napközben egy bárban. És Francie-nek sincs sok ideje. Ötkor találkozik Nell-lel a Spotban; van valami, amit Nell meg akar beszélni vele és Colette-tel. De addig neki végre kell hajtania a tervét. A tervet, amelyen egész éjjel törte a fejét. Feláll, és széles terpeszben a combjára tett kézzel előrehajol, hogy a melle csak centiméterekre van a férfi arcától, és szinte elárasztja a parfümje illatával. – Megyek, és hozok magunknak még egy kört. Francie a bárpultnál leküzdi a kísértést, hogy még egyszer megnézze a fotót Willről a parkban, újra elfogja a bűntudat, mert hazudott

Lowellnek és Barbarának, amikor azt mondta, hogy elhelyezett egy hirdetést a Village weboldalán, és megbízták egy kilenc hónapos baba fotózásával. Visszamegy az italokkal a kanapéhoz, és mindent megtesz, hogy összeszedettnek, magabiztosnak tűnjön, amikor leül a férfi mellé. – Nos, Veronica. – A szája majdnem hozzáér Francie füléhez. – Miről szeretnél beszélgetni? Francie hosszan kortyol a borból, aztán felmondja a reggel begyakorolt szöveget. – Nagy szükségem van erre az italra. Elvesztettem az állásomat. – Az szívás. – A férfi leveszi a baseballsapkát, és végigsimít Francie nyakán az orrával. – Igen. Pincérnő voltam. Egy nagyon menő helyen Brooklynban. A Jolly Llamában. A férfi hátradől. – Néha benézek oda. – Viccelsz? – Nem viccelek. Csak néhány sarokra van a lakásomtól. – Furcsa. – Francie hunyorít, és jobban megnézi magának. – Ó, te jó ég, várj egy percet! Te vagy az. A férfi mogorván mered rá. – Ki? – Te! – Leteszi a poharát a ragacsos asztalra, és felé fordulva a férfi térdére helyezi a tenyerét. – Nem voltál ott a Jolly Llamában július 4én? A férfi gondolkozik. – De, tényleg ott voltam. Honnan tudod? – Te vagy az a pasas. Micsoda véletlen! – Nevet, és a férfi térdére csap. – A munkatársaim nem fogják elhinni. Rengeteget beszélünk rólad. A férfi elképedten néz rá. – Rólam? Miért? – Te vagy az a pasas, aki beszélgetett azzal a nővel. Azzal a Winnievel. – Milyen Winnie-vel? Francie meglepődik, milyen meggyőző, amikor úgy tesz, mintha nem tudná, miről beszél. – Gwendolyn Ross? A színésznő? Akinek

elrabolták a gyerekét? – Mikor? – Ez komoly? Nem olvasol újságot? Nem nézel tévét? – Csak sportot. Francie nem hisz a fülének. Ez tényleg nem tud semmit. – Nem emlékszel, hogy beszélgettél egy nővel aznap este a bárpultnál? Csinos. Aztán egy kis idő múlva eltűntél vele. Végre beugrik neki. – Annak a nőnek rabolták el a gyerekét? – Igen. Egy Midas nevű kisfiút. Aznap éjjel vitték el. – A rohadt életbe. Hallottam erről. A lányok a melóban másról sem beszélnek. Midas. Mint az a görög isten. – Leteszi a sörét az asztalra, és nevetve hozzá hajol. – Ez őrület. És mit fognak erre mondani a haverok! – Mit? – kérdezi Francie, összeesküvő hangon. – Mit fognak mondani a haverjaid? – Ők biztattak fel rá. Francie hangjából eltűnik a játékosság. – Mire? – Hogy menjek oda hozzá. Csapjak le rá. – A férfi hüledezik. – Ott voltak azok a mamicsoportosok, hátul. – Igen, emlékszem rájuk. A nő is velük volt. – Azt mondták a haverjaim, hogy adnak húsz dolcsit, ha felszedem az egyiket. Érted, csak viccből. Mint amikor fogadunk, hogy ki tud felszedni egy MILF-et. Álltam a fogadást. Az első, akinél próbálkoztam, lerázott, még mielőtt meghívhattam volna egy italra, de aztán ez a Winnie, ő benne volt. – Gúnyosan felhorkan. – Nagyon is benne volt. Francie iszik még egy kortyot. Lassítania kell. A bor megzavarja a gondolkodását. – Akkor előtte nem is ismerted? – Nem. – Önelégülten vigyorog. – De a végére annál jobban. Francie ellágyítja a hangját, és kiles rá a műszempillája alól. – Ez kezd izgalmas lenni. A férfi szótlanul tanulmányozza. Az ujjai közé fogja a ruhája szegélyét, és felhajtja; a megrövidített szoknyából kilátszik a frissen

borotvált, a barackillatú testápolótól fénylő combja. – Biztos, hogy hallani akarod? Tényleg eszelős. Francie flörtölőre veszi a figurát. – Szeretem, ami tényleg eszelős. – Igazán, Veronica? Bizonyítsd be! – Bizonyítsam be? – Igen. Tegyük fel, hogy van egy hihetetlenül jó sztorim a számodra. – Oké. – De adnod kell érte valamit. – Csak centiméterekre van az arca az övétől. – Csókolj meg, és elmesélem! Még közelebb hajol, durván rányomja az ajkát, és bedugja a nyelvét Francie szájába. Végül elengedi, maga után hagyva a sör keserű ízét. – Meghívtam egy italra. Francie felhúzza a szemöldökét, és a homlokát ráncolja. – Ez mitől eszelős? – Ez még csak a kezdet. – Bejárja Francie kulcscsontját a hüvelykujjával. – Akarod tovább? – Francie bólint, mire becsúsztatja a kezét a ruhája alá, gyengéden széttárva a lábát. Belemarkol a combjába, az ujját beakasztja az alsóneműje szélébe. – Folytasd – mondja Francie. Idegenül kong a hangja. – Megkértem, hogy jöjjön haza velem. – Az egyik építőmunkás feléjük pillant a biliárdasztaltól, miközben az ál-Archie megfogja Francie kezét és a lába közé vezeti. Francie érzi a merevedését, és a férfi elkezdi fel-le húzkodni a kezét a farmer anyagán. – És megtette? Hazament veled? – kérdezi. A férfi megcsókolja. Amikor elengedi, Francie homályosnak érzi a látását. Sörszagú a lehelete, szúrós a borosta az állán. Nem ő az, akit lát – nem azt a férfit, akit Archie-nak nevez –, hanem a természettudomány-tanárt. Mr. Colburnt. – Sajnos nem. Azt mondta, hogy van otthon egy gyereke, akire gondolnia kell. Ki volt borulva miatta. Francie szétterpeszti az ujjait, úgy érzi, mintha lemerülne, miközben lehunyt szemmel tovább mozgatja a kezét.

– Winnie ki volt borulva? – Igen. – A férfi félrehúzza a bugyiját, leszorítja Francie karjait, és ő az olcsó takaró szúrását érzi Mr. Colburn ágyán. Szeretne sikoltani, de nem tud. – Azt mondta, hogy semmit sem akar úgy, mint hazamenni velem. Rám mászni. – Francie keze egyre gyorsabban jár a farmer szövetén. – Hogy utál otthon ülni. És egész nap aggódni a baba miatt. Francie a fülébe suttog. – Ezt mondta? Hogy utálja, hogy kisbabája van? – Valami ilyesmit. Bezárkóztunk a mosdóba. Képtelen voltam levenni a kezem a testéről. Elképesztő volt. Mondtam neki, hogy legalább egy kicsit maradjon még. Hadd hívjam meg még egy italra. – És? – Elkezdett velem üvöltözni. Hogy el kell mennie, mert dolga van. És hogy ő nem ilyen. Mert ő igenis jó anya. – Francie érzi a nyakán, hogy a férfinak felgyorsul a légzése, és kezd megfeszülni a teste. – Ölni tudtam volna azért, hogy hazavihessem. Hogy ledobjam az ágyamra. Hogy letépjem róla azt a ruhát. – Kiveszi a kezét Francie lába közül, megmarkolja a csuklóját, és leszorítja a kezét, kényszeríti, hogy gyorsabban mozgassa, lecsukódik a szeme, elnyílik a szája. – Winnie. Istenem. Rohadtul dögös volt. – Francie érzi, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkába, miközben a férfi felnyög, mélyen és hangosan, jól hallhatóan. Figyelik őket. Két férfi a biliárdasztalnál. Mozdulatlanul állnak, a dákót vasvillaként tartják az oldaluknál. Archie nem látszik észrevenni, hogy Francie sír; a mennyezetre bámul, megnyalja a száját, a fejét hátradönti a kanapé támlájára. – A gyereke. Elrabolták. – Megcsóválja a fejét, felül, és a megmaradt söre után nyúl. – Fogadok, hogy a rendőrségnek volt hozzá néhány kérdése. Totál zakkant volt az a lány.

Nell egy ablak melletti asztalnál ül a Spotban, a bögre fekete tea lassan kihűl, miközben sorra nézi a fotókat, amelyeket tegnap este készített Beatrice-ről; képek tucatjai a pici kezéről, a parányi lábáról, a vajsárga, ennivalóan édes popsijáról. Nell megint az ajtóra néz, reméli, hogy Colette és Francie már úton van. Türelmetlenül várja, hogy elhozhassa Beatrice-t a bölcsődéből – és tudja, milyen nevetséges, hogy órákon át fotókat bámul a kisbabája lábáról, közben meg azért fizet, hogy idegenek vigyázzanak rá. Nell bedobja a telefont a táskájába, és amikor felpillant, Colette már az asztalnál áll a babahordozóból kileső Poppyval. Colette-nek vörös a szeme, a szeplői élesen ütköznek ki a rendszerint sápadt bőrén. – Jól vagy? – kérdezi Nell. – Láttad? – Colette leereszkedik a Nell-lel szemben álló székre. – Azonosították a holttestet. Nell bólint. – A munkahelyemen, a büfé tévéjén. Mindenki a képernyőre tapadt. Azt hittem, hogy Midas lesz az. Amikor felhívtál tegnap, biztos voltam benne, hogy ő az. – Tudom. Én is. – Colette közelebb hajol Nellhez. – Beszélnem kell veled valamiről. Ezt kaptam postán… Nell észreveszi Francie-t az ajtónál, hunyorogva tanulmányozza a krétával írt étlapot a pult feletti táblán. – Végre itt van – mondja Nell. Felállva integet Francie-nek, és meglepődve látja, hogy testhez álló, mélyen kivágott ruhát visel, amely alól kikandikál a melltartó fekete csipkéje. – Láttátok? – kérdezi Francie az asztalhoz tartva. – A holttest… – A hosszú műszempilláktól póklábszerűen folyt szét a festék az arcán. Nell bólint. – Láttam. Ez… Francie leül. – És Bodhi Mogaro? Elengedték. A szabadlábra helyezést aznap délelőtt adták hírül egy sajtótájékoztatón, amelyet Oliver Hood tartott. A fogház lépcsőjén állt Mogaro, a felesége és az anyja mellett, bocsánatkérést követelve a

nyomozásban résztvevő rendőröktől, Rohan Ghosh rendőrfőnöktől és Shepherd polgármestertől. – Találkozunk a bíróságon – közölte Hood. – Muszáj innom egy kávét – mondja Francie. – És vizet. – Nellnek feltűnik, hogy akadozik a nyelve, és kiül a veríték az ajka fölött. – Francie, te részeg vagy? Francie ingerült pillantást vet Nellre. – Nem, Nell. Nem vagyok részeg. Szoptatós anya vagyok. – A Nell előtt álló vízért nyúl, és nagyot kortyol belőle. – Teljesen kiborított a hír arról a Hectorról. Ide jövet láttam. Van valami elképzelésük arról, hogy ki ölte meg? – Nincs, de figyelj – mondja Colette, ám Francie elhallgattatja. – Kulcsa volt a házhoz. Be tudott jutni. Vagy beengedhetett valaki mást. Ezt csak össze fogják rakni, nem? Még egy olyan idióta is, mint Mark Hoyt, képes lehet meglátni az összefüggést. – Igen – feleli Nell. – És önként jelentkezőket kérnek, hogy Midas után kutassanak a birtokon és környékén. Mennünk kéne. Francie-nek eltorzul az arca. – Hogy keressük a holttestét. Colette előrehajol. – Figyeljetek! Van valami, amit el kell mondanom nektek… valami nagyon nyugtalanító történt ma. – Kivesz egy borítékot a pelenkászacskóból, amelyen az ő neve áll zöld nagybetűkkel. – Ezt ma kaptam, a polgármesteri hivatalba címezték. Nell nézi a kézzel írt nagybetűket. A zöld tintát. Lenyúl a lábához tett táskájába, és kivesz belőle egy hasonló borítékot, amelyre ugyanúgy írták rá a nevét. – A munkahelyemre kaptam – mondja Nell. – Ezért hívtalak ide benneteket. Hogy ezt megmutassam. A boríték a postarekeszében volt, amikor visszatért az ebédszünetről. Egy tárgyalóban ült az asztalfőn, ott bontotta fel, miközben megbeszélésre várta a cég hivatalnokait, hogy tájékoztassa őket a biztonsági rendszer küszöbön álló változásairól. Felzaklatva attól, amit benne talált, valahogy mégis átvergődött a prezentáción. Francie-nek elkerekedik a szeme. – Ó, te jó ég! Én is kaptam ilyet. Odahaza, ma reggel. Nem bontottam ki. Mi ez? – Kikapja Nell kezéből

a borítékot, és előhúzza a rendőrségi fotót. – Ki küldte? – Fogalmam sincs – válaszolja szinte suttogva Colette. – Valaki, aki tudja, hogy a polgármesternek dolgozom. Azaz ti, lányok, és Token, de erősen kétlem, hogy ő küldte volna. – Miért tartóztatták le? – Azt nem írja – feleli Nell. – Kutakodtam egy kicsit, de… – Kutakodtál? – Francie rámered Nellre. – Hol? – Pár helyen. Hátha találok valamit. Arra értem, hogy miért küldték ezt. És most csak még ijesztőbb. Miért kaptuk meg mindannyian? – Lehalkítja a hangját. – Felmentem a Village weboldalára, a Májusi Anyák adminfelületére. Betörtem, hogy megnézzem a profilját, mert alig tudunk róla valamit. – Hogyan… – Francie fürkészve nézi Nellt. – Nem érdekes. Ehhez értek. – És? – sürgeti Colette. – És semmi. Nem töltötte ki rendesen. Manhattanben nőtt fel, ennyit eddig is tudtunk. A partner neve Lou. Még fotót sem mellékelt. Francie suttogóra veszi a hangját. – Vissza kéne menned. Megnézni Winnie profilját is. Hátha megnevezi Midas apját. Nell habozik, aztán közelebb hajol. – Megnéztem. Egy férfi olyan durván nekimegy Nell székének, hogy a vállára önt valamit. Bosszúsan megfordul, és látja, hogy egy ismerős – a házukban lakik. – Szia, Nell. Elnézést. Az egy emelettel lejjebb lakó pasas az, akinek mindig fel van hajtva a jobb nadrágszára, mintha biciklire készülne felülni; és van az a mogorva felesége. – Hogy vagy? – kérdezi. – Hogy van a baba? – Köszönöm, remekül. A férfi bólint. – Úgy tűnik, van egy kis alvási problémája. – Ezt hogy érted? – Néha halljuk a sírását Lisával. A mennyezeten át.

– Áh, értem. Hát… – Lisa még valami kutatást is végzett. Adtok a babának cumit? – Cumit? Igen. – Ó, mert Lisa azt olvasta, hogy ez segíthet a sírás ellen. – Így van – feleli Nell. – Gondolom, nektek nincsenek gyerekeitek… – Vagy vannak ezek az újfajta pólyák. Enchanted SleepSuit, vagy mi a márkanevük. Ha sír a baba… – Kedves, hogy így törődtök vele – mondja Nell, és már fogytán a türelme. – De nincs rá szükség. A tegnap esti sírás… Az nem a baba volt. – Nem? Akkor ki? – A férjem. Sebastian. – Sebastian? – Igen. Újranézte a Barátnőket. Az mindig megríkatja. A férfi fanyar mosollyal reagál. – Oké. Viszlát, Nell. Mindannyian hallgatnak, amíg a férfi tejet és cukrot tesz a kávéjába a közeli pultnál. Amint távozik a kávézóból, Colette odahajol Nellhez. – Mi volt Winnie profiljában? – Nem volt ott – mondja Nell. – Nincs neki profilja. Nincs nyilvántartott tagsága. – Ez mit jelent? – Nem tudom biztosan. Feltételezem, hogy törölte magát, és a rendszer nem őrzi meg nyilvántartásban. Valójában érthető, hogy ezt tette. Képzeljétek el, hogy megnyitja az e-mailjét, remélve, hogy jó hírt kap Midasról, és tizenhat új üzenettel találja szemben magát a hüvelytornáról. Colette a tenyerébe támasztja a homlokát. – Ez egyre őrjítőbb. Fogalmam sincs, mit kellene most tennünk. – Én tudom – mondja Francie. Colette-ről Nellre néz, nyugtalanítóan zavaros a tekintete, mintha fátyol lenne az arca előtt. – Mindent meg fogunk tenni, ami emberileg lehetséges, hogy megtaláljuk Midast. Nem

fogunk lemondani róla. Addig nem, amíg nem tettünk meg mindent, ami tőlünk telik, hogy épségben visszajuttassuk oda, ahol a helye van: az anyjához.

TIZEN ÖTÖD IK FEJEZET NYOLCADIK ESTE

Gondolkoztam valamin az utóbbi néhány napban – azon, amit megfogadtam magamnak, amikor kiderült, hogy teherbe estem. Micsoda pillanat volt! A Duane Reade gyógyszertár mosdójában ültem a vécén, mert addig sem volt türelmem várni a teszttel, amíg hazaérek, és figyeltem, ahogy a két rágógumi rózsaszín vonal azonnal keresztet formál, amilyet az anyám akasztott a hálószobája ajtaja fölé. Én nem leszek, fogadtam meg, olyan anya. Nem olvasom el azokat a könyveket. Nem stresszelek a ftalátok miatt a samponban, a növényvédő szerek miatt a laktózmentes kávétejszínben. Sem a BpA miatt a dobozokban, amelyekbe a kínai ételeket csomagolják. Soha, de soha nem fogok hangosan beszélni a gyerekemmel a boltban, hogy mindenki hallja, milyen megértő anya vagyok, milyen közel állunk egymáshoz, mintha az anyaság egy rohadt előadóművészeti ág lenne. Nem válok más emberré. És mennyi időbe telt megszegni ezt a fogadalmat? Három percbe. Igen, három percbe: ennyi időbe telt, amíg vécépapírba tekertem a terhességi tesztet, betettem a táskámba, kezet mostam, és kimentem. Három perc alatt teljesen más ember lettem. Anya. Honnan tudtam? Onnan, hogy megálltam a sarkon, egy kocsi sem jött, mégis megvártam a zöldet. Soha életemben nem tettem így. Most is látom magam előtt. Az emberek elsietnek mellettem, ki az üres útra, az edzőterem felé, ebédelni, kiloccsantják a ruhájukra a kávét, míg én csak

állok ott, mozdulatlanul, a hasamra borítva a tenyerem, abban a meggyőződésben, hogy amint lelépek a járdáról, előbukkan a semmiből egy kocsi, végigszáguld az utcán, befordul a sarkon, és felkeni a babát (velem együtt) a szélvédőre. És ez így is maradt. Egyik percről a másikra ez lettem és ez maradtam. Mintha megjelent volna alattam egy mozgólépcső, és akaratom ellenére elvitt volna erre a helyre, ahol – puff! – mindentől félni kell: a mikrosütőktől, a csatornafedelektől, a portól a szomszédos építkezésen. Minden okot adott az aggodalomra, mindig résen kellett lennem, ha nem akartam kockáztatni, hogy elveszítem a babát. Hogy elragadják tőlem. Próbáltam védelmezni, ahogy csak tudtam. Kudarcot vallottam.

Valamivel később, görcsös félálomból ébredve… Azt reméltem, hogy jót tesz egy kis alvás, kitisztul a fejem. Lesz bátorságom őszintébbnek lenni. Kezdem megbánni a döntésemet. Tessék, kimondtam. Itt az ideje, hogy szavakba merjem önteni mindezt. Továbbmegyek: Ez nem működik köztünk. Attól félek, hogy nem számít, mit teszek, Joshua sosem lesz velem boldog. Napról napra nehezebb. Sértett, nem figyel rám, eltol magától. Kizár, mintha itt sem lennék. Mintha nem számítanának az érzéseim. (Ezt persze sohasem mondanám neki, de esküszöm, olyan, mint az apja.) Ma reggel emlékeztettem rá, hogy ezt mindketten akartuk. Aztán kiszaladt néhány dolog a számon, aminek nem kellett volna. Azt mondtam neki, hogy talán hibát követtem el. Talán jobban megvoltam azelőtt. És most már napjaim hátralévő részében együtt kell élnem azzal,

amit tettem, de már nem gondolom, hogy megérte. Milyen gonosz tudok lenni néha! Nem lett volna szabad ezeket mondanom. Próbálom az ő szemszögéből nézni a történetet. Milyen idegesítő lehet, hogy nekem állandóan ki kell beszélnem a dolgokat, különösen most, miután elengedték Bodhit. Hogy még nem sütöttem ki mindent. Persze elmondtam neki az összes sztorimat: hogy milyen okos voltam mindig, már gyerekként is túlteljesítettem az elvárásokat, született problémamegoldó vagyok, ahogy az anyám mondta. És azt hiszem, most azt várja, oldjam meg ezt a helyzetet is, találjam ki a megfelelő stratégiát. Hogy védve legyünk. De még valamit be kell ismernem. Egyáltalán nem vagyok okos. Igazából hülye vagyok. Nem mehetünk Indonéziába. Joshua nyilván nem kaphat útlevelet. Ezt már a kezdet kezdetén tudnom kellett volna – pontosan az ilyen típusú dolgokban segített annak idején dr. H. Hogy felismerjem a hézagokat a logikámban, az alkalmatlanságomat akár a legegyszerűbb dolgok értelmezésére. Tehát visszatértünk Brooklynba, vissza a színleléshez; új tervet kell szőni, meghúzni magunkat, rendbe tenni a dolgokat, hogy kijussunk innen. A Májusi Anyák mindenütt ott vannak. Néha megállok az ablaknál, kilesek a függöny mögül, hogy egy kis napfény érje az arcom, és látom őket. Néhány órája láttam Yukót, az utca árnyas oldalán sétált, egy jógaszőnyeggel a hóna alatt, fülhallgatóval a fülében. Aztán, alig húsz perccel később Colette-et. Egy pasassal volt, aki Charlie lehetett. Charlie, a nagy író. Poppy az apja mellére szíjazva, és fogták egymás kezét, nevettek valamin, megosztoztak egy jegeskávén, Colette karját lehúzta a sok virág, amit a termelői piacon vettek. Az ideális brooklyni család. Nagyon értenek hozzá, hogyan tűnjenek tökéletesnek. Csak azt nem értik az ilyen emberek, mit vált ki a hozzám hasonlókból ez a látvány. Az olyanokból, akiknek nincs meg az, ami nekik. Joshuával tegnap elmentünk autózni, és egy piros lámpánál kinéztem az ablakon. Egy anyát figyeltem a mellettünk álló kocsiban.

Elöl ült, előre nézett, miközben hátranyújtotta a karját, és fogta a gyerekülésbe szíjazott kislány kezét. Egyszerű volt, és szép. Mit sem tudott arról, hogy nekem megszakadt a szívem. Lehet érezni a városban a gyerekek ritmusát. A kitörő nevetéseket és üvöltéseket kora reggel, összegyűlnek a kis testek, belefutnak a vízszórófejek sugarába a hátsó udvarokon, az utca felől láthatatlanul, veszekednek a hintáért a játszótereken. Aztán dél körül elcsendesedik a város, amikor hazamennek kezet mosni, ebédelni, aztán aludni, halkan, békésen, ellazult állal, szuszogva, hogy pár óra múltán újra életre keljenek. Nem bírom már sokáig a bezártságot, de azt sem bírnám elviselni, ha összefutnék valamelyikükkel az utcán, és beszélgetnem kellene arról, hogy vagyok, hol voltam. Hallani az elkerülhetetlen kérdést: istenem, mi történt Midasszal? Jaj, ne. Joshua felébredt. Mennem kell. Rettenetesen utálja, ha sírni lát.

TIZEN H ATOD IK FEJEZET KILENCEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 13. TÁRGY: Mai tanács 60 NAPOS A PICI Beszéljünk a… szexről! Könnyen lehet, annyira fáradt voltál az utóbbi hetekben, hogy nem nagyon gondoltál rá. Szülés után általában csökken a libidó, de jó esély van arra, hogy ezen a téren is normalizálódni kezdjen a helyzet. És nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mi, kismamák feleségek is vagyunk. Tehát itt lehet az ideje, hogy kinyissunk egy üveg bort, feltegyünk valami zenét, és meglátjuk, mi történik. (De tartsuk szem előtt, hölgyeim: A FOGAMZÁSGÁTLÁS A LEGJOBB BARÁTUNK.) CÍMZETT:

Francie egy régi városi ház forró lépcsőjén ül, csokoládéval megszórt fánkot majszol, egy vízhólyagot nyomkod a sarkán, ölében a fényképezőgép. Nagyon is logikus, gondolja újra. Ahogy Token Winnie-re nézett a találkozókon, a fülébe sugdosott, fenntartotta neki a helyet maga mellett a takarón. Mintha a megszállottja lett volna. És hová ment, miután nagy hirtelen eltűnt a Jolly Llamából? Francie-nek kezdettől fogva erre kellett volna összpontosítania, és nem hagyni, hogy félrevigyék a hamis nyomok. Például Archie Andersen, aki, úgy tűnik, egyszerűen felszívódott. Az ál-Archie Andersen. A

pasasra gondolva undor fogja el – a keze a testén, a büdös lehelete. Azóta émelyeg, amióta felállt arról a kanapéról, és azt mondta, hogy ki kell mennie a mosdóba, majd kiosont a bárból. Nellnek és Colette-nek nem beszélt arról, hogy találkozott vele, és miket tudott meg tőle. Nem volt rá szükség. A fickó hazudott. Abban a pillanatban tudta, hogy hazudós, amint meglátta. Talán néhány dologban igazat mondott. Talán összejött Winnie-vel. Na és? Winnie szingli, azt csinál, amit akar. Francie sohasem feküdt le mással, csak Lowell-lel (a tanár nem számított), de tisztában volt vele, hogy mennek a dolgok a való világban. Kivált manapság, kivált New Yorkban, és legkivált egy olyan gyönyörű nő esetében, mint Winnie. De hogy olyasmiket mondott volna Midasról? Hogy nem kell neki a saját gyereke? Kizárt. Francie ismert nőket, akik nem szerették a gyerekeiket. Egy ilyen mellett nőtt fel. Winnie egészen más volt. Ajtó csapódik az utca túloldalán. Felkapja a gépet, rázoomol a jóganadrágos, ujjatlan trikós nőre, aki lejön az 584-es szám lépcsőjén; ezt a címet találta Nell Token profiljában, amellyel a Májusi Anyákhoz jelentkezett. A nő megáll nyújtani a lépcsőn, aztán elindul a park felé, és néhány házzal arrébb kocogásra vált. Francie kezdi elveszíteni a türelmét. Már több mint egy órája ül ezen a lépcsőn, közben emberek érkeznek a kiropraktor földszinti rendelőjébe. Lowell anyja, Barbara délre kapott időpontot a fodrásznál, és Francie azt mondta, jóval előbb hazaér, hogy átvegye tőle a babát. Kézbe veszi a kamerát, megfogadja magának, hogy legfeljebb tíz percig marad, végiggörget az eltárolt fotókon – a Májusi Anyák öt nappal ezelőtti összejövetelén készített babafotókkal azóta sem csinált semmit, és ott vannak a képek Hector Quimbyről, világossárga golfingben áll Winnie háza előtt. Francie lehunyja a szemét, látja Hectort, ahogy akkor megfigyelte a padról, a háta mögött összekulcsolt kézzel jár fel-alá Winnie házánál. Ki volt ő? Patricia Faith szerint Hector holttestét azután fedezték fel, hogy a

felesége felhívta a helyi rendőrséget, és elmondta, hogy a férje elment a Ross-birtokra elintézni néhány dolgot, és nem tért haza. Ötvenkét évig voltak házasok. Tíz unoka. Önkéntes sofőr volt a Meals on Wheels jótékonysági ételkihordónál. Csaknem harminc éve dolgozott a Ross családnak, Winnie-t a lányának tekintette. A helyszínelők bizonyítékai arra utalnak, hogy megölték, kivonszolták a holttestét az erdőbe, leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Francie feláll, visszateszi a gépet a táskájába, mert tudja, hogy mára ennyi volt, ideje hazamenni. Túl meleg van ahhoz, hogy továbbra is itt ücsörögjön. Annyi haszna már volt Barbara látogatásának, hogy Lowell egy vadonatúj légkondicionálóval érkezett tegnap este, miután az anyja panaszkodott a régire. Francie most hazamegy, beindítja, és néhány óráig eljátszik Will-lel a hűs lakásban. Korog a gyomra, ahogy lecaplat a lépcsőn, és elindul lefelé a dombról a lakásuk felé, de ekkor meghall valamit: ismét csapódik Token házának kapuja. És ő az. Autumn a hordozóban, Token lefelé jövet felteszi a napszemüvegét, és a park felé veszi az irányt. Francie keresztbe veti a táskát a mellkasán, és követni kezdi fel a dombra; próbál nem foglalkozni a fájdalmas vízhólyaggal, és tartani az egy háztömbnyi távolságot. Token északnak fordul a Nyolcadik sugárúton, és két sarok után megérkezik a Spotba. Francie átmegy a túloldalra, és lekuporodik egy Volvo kombi mögé, a kocsi ablakain át leskelődve. Amikor Token felül egy bárszékre a pultnál, Francie a gép keresőjén át figyeli, ahogy átlapoz egy pulton hagyott újságot, és megkeveri a kávéját – dupla eszpresszó egy kis felgőzölt tejjel, ilyet szokott magával hozni a találkozókra. Három kortyra kiissza, telefonál egyet, aztán elindul az ajtó felé. Francie egy másik kocsi mögé húzódik, és a füléhez szorítva a mobilját úgy tesz, mintha beszélne valakivel. Óvatosan megfordul, látja, hogy Token felfelé megy a dombon; az utca másik oldalán követi, s igyekszik láthatatlanná válni a parkoló kocsik mögött. Úgy tűnik, hogy Token

jobbra akar fordulni, távolodva a lakásától, és Francie lelép a járdáról, hogy átmenjen a túloldalra. De Token hirtelen megáll és visszafordul. Francie az út közepén jár, látótávolságban. Futásnak ered visszafelé, de megbotlik a járdaszegélyben, elesik, próbálja védeni a kamerát, fáj a tenyere és a térde, ahol beütötte. – Jaj, drága, jól van? – Egy idős asszony áll fölötte, pórázon tartva egy papucsos kiskutyát. – Hadd segítsek. – Jól vagyok – mondja felállva Francie. Nagy seb nyílt a térdén, és vér szivárog a lábaszárán. – Biztos? Hadd adjak egy zsebkendőt. – Jól vagyok – feleli Francie, lerázva az asszonyt. Felveszi a táskáját, megfordul, és egyenesen belefut Tokenbe.

Token kijön a nappali sarkában kialakított teakonyhából, egyik kezében egy zacskó jég, a másikban két bögre kávé. – Francba – mondja, amikor leteszi a bögréket a dohányzóasztalra. – Elfelejtettem, hogy velem ellentétben, aki ezen élek, te nem fogyasztasz koffeint. – Már igen. – Francie átveszi a kávét és a jeget. – Várj, hozok valamit arra a vágásra. Elég csúnya. A szárnyas üvegajtón át a lakás másik végébe megy, és eltűnik egy hálószobában. A könyvespolcba beépített nagy képernyős tévé Faith műsorára van állítva, Winnie vidéki birtokát mutatják egy helikopter felvételen, ahol több mint száz ember gyűlt össze a környék átkutatására. Patricia Faith, aki egész héten a Ramada hotel bálterméből közvetített, amelyet a kutatók főhadiszállásának jelöltek ki, az egyik asztalnál ülve a helyi templom lelkipásztorával beszélget. Patricia arckifejezése ma különösen aggodalmas. – Ahogy én látom – mondja –, két lehetőség van. – Felmutatja a tökéletesre manikűrözött ujját. – Hector Quimbynek köze volt a Midas bébi eltűnéséhez. Talán lefizette valaki, egyelőre ne spekuláljunk azon, ki volt az, hogy vigye el Midast, és szabaduljon meg tőle. Aztán a terv

valahol félrement. – Felmutatja a másik ujját. – Vagy ő csak egy újabb tragikus áldozat ebben a tragikus történetben. Talán tudott valamit, amiről nem kellett volna tudnia. És ezért el kellett hallgattatni. A pap a fejét csóválja. – A legnagyobb tisztelettel, Miss Faith, de én majdnem negyven éve ismerem Hector és Shelly Quimbyt. Én kereszteltem a gyermekeiket és az unokáikat. A nagyapám Bibliájára esküszöm, hogy annak a rendes, melegszívű keresztény embernek nem lehet semmi köze egy kisbaba elrablásához vagy meggyilkolásához. – És mit tud nekünk mondani Winnie Rossról? – kérdezi Patricia a lelkipásztorra sandítva. – Az a ház évtizedek óta a családjáé. Ismert valakit közülük? A pap megtörli a száját egy vászon zsebkendővel. – Nem, asszonyom, nem mondhatnám. Amennyire tudom, a Ross család egyetlen tagja sem koptatta egyik helyi templom padlóját sem. Francie elfordul a televíziótól, gyengének érzi magát. Token megvizsgálta a koponyáját, végigfuttatta az ujjait a haján, finoman megnyomkodta az egész fejét. Nem talált púpot, mégis szaggat a feje. Felméri a lakást, ami kicsi és rendben tartott. A vászonhuzatú, kétrészes kanapé mellett, amelyen ül, vintage mahagóni dohányzóasztal; az étkezőasztal felett kis, bekeretezett fotók városi életképekkel, a vázában friss rózsák. Feláll – lüktet a térde –, a könyvespolchoz settenkedik, és megnéz néhány bekeretezett fotót: Autumn és Token, Autumn meg egy nő. A fürdőszoba a nappaliból nyílik, Francie beles, arctisztító és hajzselés üvegek sorakoznak szép rendben a világítóudvarra nyíló ablak párkányán. Lépteket hall közeledni a háló felől, becsukja a fürdőszoba ajtaját. – A pelenkázóasztal alatt volt – mondja felmutatva egy kis tubus Neosporin krémet. – Hol is lehetett volna? – Visszatereli Francie-t a kanapéhoz. – Ülj le! Bekenem a térded. – Majd én – mondja Francia, és elveszi tőle a tubust. Token leül a szemközti székre. – Hová rohantál annyira?

– Edzettem. Tudod – mutat le a hurkára a hasán –, azt állítják, hogy a szoptatással lemegy a súlyfelesleg. Hazugság. – A fényképezőgéppel? – Igen. Szeretném beindítani azt a portrévállalkozást. Sosem tudni, mikor futok össze egy reménybeli ügyféllel. Token bólint, és a tévére pillant. – Nem tudom, minek nézem ezt a borzalmas nőt. Nagy napja volt, amikor bejelentették Hector halálhírét. – Hector? – Igen. Hector Quimby. Az az ember… – Tudom, kiről van szó – vág közbe Francie. – De úgy mondtad, mintha ismernéd. Token ránéz. – Tényleg? Francie elfordítja a tekintetét. Csípi a jég a térdét. – Szép kis lakás. – Ennyit bír kinyögni, és ekkor észreveszi a hálóba nyíló üvegajtón át a három gitárt az állványon. – Gitározol? Token vállat von. – Nem annyit, mint régebben. – Hmmm. – Francie iszik egy korty kávét. – Mondj valamit Louról! Figyelmeztető csengetés a konyhából. – Mindjárt jövök. – Token fogókesztyűsen tér vissza egy őzgerinc tortaformával, amit letesz egy edényalátétre az asztalon. – Elmentem sétálni, és elfelejtettem, hogy ez a sütőben van. Hála az égnek, hogy eszembe jutott, mielőtt leég az egész ház. – Belevág a tortába egy hosszú, vékony késsel. – Be kell vallanom, nem vagyok egy sütőtehetség. De azért próbálkozom. – Csak egy kicsit – mondja Francie. – Próbálom csökkenteni a szénhidrátot és a cukrot. Token átad neki egy szeletet egy szalvétán, aztán csendben ülnek egy ideig. Francie észreveszi, hogy Tokennek rángatózik a lába, sűrűn köszörüli a torkát, és a televízióra pillantgat Francie háta mögött. – Azon gondolkodtam – mondja Francie –, hogy te sosem mesélted el a születési sztoridat.

– Az én születési sztorimat? Nem vártam, hogy rám kerül a sor. – Miért nem? – Nem én szültem. – Hanem az anya? – Igen. – Token nevet, és a szalvétát gyűrögeti a kezében. – Az anya. – Örökbefogadás? – Örökbefogadás? Nem. – Akkor honnan van a baba? – Honnan van a baba. – Token Francie-re kacsint. – Tudod, Francie, amikor két ember szereti egymást… – Nem úgy értettem… Token nevet. – Vicceltem. Lucille szülte. – Lucille? – Francie nehezen nyeli a tortát. – Várj, Lou az Lucille? – Igen. A feleségem. – De te meleg vagy. Token hátradől a széken, és felvonja a szemöldökét. – Mi vagyok? Francie idegesen kacag. – Nem vagy az? – Nem tudok róla. – De akkor miért nem beszéltél soha a feleségedről? És ez a mamicsoport… Ez nem igazán… Token bólint. – Az volt az érzésem, hogy mindenki tudja. Hát nem. Hetero vagyok, és nem volt örökbefogadás. A szokványos módon történt. Időzített császármetszés. – Önelégülten vigyorog. – Legalábbis ez volt a terv. De Autumn máshogy döntött. Pár héttel előbb érkezett, és pont azon az egy estén nem voltam a városban, fellépésem volt. Képzelheted, hogy Lou még mindig neheztel egy kicsit Autumnra és rám. Nem volt könnyű szülés. – És jól megvagytok? – Én és Lou? Nem. Nem igazán. – Token feláll, és átteszi a tortát az étkezőasztalra. Háttal van Francie-nek. – Tudod, hogy van az, ha már van gyerek. Alkalmazkodni kell. – Visszafordul Francie-hez. – Az a

helyzet, hogy a Májusi Anyák nélkül elég elveszett lennék. Ha férfiként csinálod, nagyon elszigetelődsz. De ti nagyszerűek vagytok. Először még nem tudtam biztosan. Megjelenik egy apa egy mamicsoportban. Mit mondjak, kicsit ideges voltam. Ez a hét nehezebb is volt, találkozó nélkül, amire készülhetek. Hiányoznak a többiek. – Mindenki? – kérdezi Francie. – Vagy Winnie-n kívül mindenki? Token felkapja a fejét. – Winnie? Ezt hogy érted? – Úgy, hogy ő talán nem hiányzik. Mert, lehet, hogy találkozgatsz vele aznap este óta is. Talán többet tudsz, mint amennyit elárulsz. – Francie nem tagadhatja, milyen jó érzés a szeme közé nézni és kimondani ezeket a szavakat. Token összefonja a karját a mellkasa előtt, és nekidől az egyik széknek az étkezőasztalnál. Úgy tűnik, nem tudja, mit válaszoljon. – Sőt mintha egy kissé a megszállottja lennél. – Francie előrehajol, mindkét lába a padlón, a szalvétát és a jegestömlőt elhelyezi a dohányzóasztalon. – Nyílt kártyákkal játszom, és kimondom. Mindent tudunk rólad. Francie esküdni merne, hogy látja a megfeszülő izmokat az állán. – Mindent tudtok rólam? – Igen. A letartóztatásodról. A priuszodról. Nem rémlik? – A priuszomról? – Igen, úgy van. – Szünetet tart. – Mit követtél el? Lassan mosoly terül szét Token arcán. – Ha mindent tudsz rólam, miért nem mondod meg te? – Hát, ezt az egyet nem tudom. Nell megpróbálta kideríteni, de nem járt sikerrel. – Nell megpróbálta kideríteni? – Igen. – És hogy csinálta? – Francie azt hitte, hogy a pánikot látja az arcán, de ez most valami más. Harag. – Nem tudom pontosan, hogy őszinte legyek. Ért a hackeléshez. Kicsit utánad nézett. Bejutott a Májusi Anyák-profilodba. – Alighogy

kimondta a szavakat, már kezdte megbánni. Talán nem volt jó ötlet így kiadni Nellt, de megzavarta Token határozott hangja, magabiztos tekintete. Francie kiegyenesíti a hátát, arra készül, hogy magyarázatot követeljen, miért távozott a bárból aznap este, hová ment, mit rejteget. De mielőtt megszólalhatna, Token elindul felé. – Mind utánam nézelődtetek? Nyomozgattatok? – Igen, de… Nem tudja folytatni, mert Token már rajta van, elkapja a csuklóját, és durván felrántja a kanapéról.

A baba felsír a karjában, Token hangosan csitítgatja, érzi, hogy felgyűlik benne a harag. Autumn nagyon nyűgös a melegkiütése miatt; az orvos szerint az az oka, hogy ebben a hőségben túl sok időt tölt a hordozóban – jóval több mint harminc fok volt az utóbbi három napon –, de csak így tud elaludni, és muszáj elaltatni, hogy Tokennek legyen egy kis nyugalma. Kimegy a konyhába, az egész tortát kidobja a szemétbe; látta Francie arckifejezésén, hogy megijedt, amikor az ajtóhoz vezette, és kilökte az előszobába. Egyensúlyba hozza a babát a vállán, és megnyitja a csapot, gőz száll fel, ahogy elmossa a tálat. Rosszul ítélt, amikor azt hitte, hogy megbízhat ezekben a nőkben. Hogy csatlakozhat a csoportjukhoz, megpróbálhat beilleszkedni közéjük… Lassan levegőt vesz, összeszedi magát. Alvásra van szüksége. Szinte egész éjszaka ébren volt, Winnie-n gondolkozott, az üzeneten, amelyet tegnap reggel hagyott neki arról, hogy megtalálták Hector holttestét, még mielőtt kipattant a hír. Token nem tud kapcsolatba lépni vele – Winnie nem válaszol a hívásaira – és nem tudja, mit tegyen. Elzárja a vizet, és benyúl egy konyharuháért a mosogató fölötti szekrénybe. Közben úgy rémlik neki, lépteket hall a lakás előtt. Átmegy a nappaliba, fülel. Van valaki az ajtónál, elfordít egy kulcsot a zárban.

– Szia, szívem. – Dorothy ledobja a táskáját a padlóra a bejárati ajtó mellett. – Istenem, milyen meleg van ma! Rekordhőségről beszélnek… – Elhallgat, amikor meglátja az arckifejezését, odamegy hozzá, megöleli, Autumn kettejük között van. – Minden rendben? Token bólint, megnyugtatja az asszony ismerős illata, a karja a hátán. – Teljesen elfelejtettem, hogy jössz. A nő elhúzódik, a két keze közé fogja az arcát, és a szemébe néz. – Azért jó a mai nap? – Igen, persze. – Mi a baj? – Semmi, anya, ne aggódj. Csak fáradt vagyok. – Mi a helyzet Lucille útjával? – kérdezi Dorothy. Kibújik a szandáljából, leteszi az ajtó mellé, majd bejön, és átveszi Autumnt a karjáról. – Elhúzódik. – Token a konyhába megy, beteszi a kávés bögréket a mosogatóba. – Csak holnap ilyenkor ér haza. De úgy tűnik, jól alakul. – Örül, hogy Dorothy nem látja az arcát. Tudná, hogy hazudik. Lou tegnap éjjel hívta LA-ből, hogy egy nappal elhalasztották az utolsó megbeszélését. Tudja, hogy ez nem igaz, azért marad, hogy vele tölthessen még egy éjszakát. Cormackel. A seggfej főnökével. Akinek CrossFit-tagságija és saját sofőrje van. Egy éve találta meg az emailjeiket, amikor a fogorvos számát keresve belenézett a mobiljába, amíg Lou zuhanyozott. A beceneveik. A találkahelyeik. Lou esküdözött, hogy csak rövid fellángolás volt, és már véget is vetett a kapcsolatnak. Hogy készen áll arra, amit régóta vár tőle: megpróbálkozni egy babával. – Jön az unokám a Nagyik Napjára? Autumn még csak huszonhárom napos volt, amikor Dorothy elvitte az első Nagyik Napjára. Lou akkor már visszament dolgozni. Egy nagy üzlet megkötését készült lezárni, amikor két héttel a császármetszés beütemezett időpontja előtt elfolyt a magzatvize, és nem örült, hogy

nélküle hozzák tető alá. Azt mondta, csak néhány órára ugrik be az irodába, de este fél kilencre ért haza, és azóta is heti hatvan órát dolgozik. – Nem gondolod, hogy vissza kéne venned? – kérdezte Lout pár héttel ezelőtt éles hangon, érzékeltetve, hogy nem hajlandó tovább játszani ezt a színjátékot. – Tudod, ebből a rengeteg munkából. Lou dühös lett, és kiment a szobából. – Mégis hogy tehetném ezt? – szólt vissza a hálóból. – Ha nem lenne a fizetésem… – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi most az anyja, a nappaliban járkálva, Autumn-mal a karján. Ropogósra vasalt vászonruhát visel sárga százszorszépekkel. – Jól vagyok, anyu. Tényleg. – Oké – mondja, és beleteszi Autumnt a babakocsiba. – Megvetted neki azt a ruhát? – Nem tudtam ellenállni. – Dorothy hozzáhajol, és megérinti az arcát. – Mit fogsz csinálni? – Még nem tudom. – Remélem, alszol. – Igen, valószínűleg. – Homlokon csókolja az anyját. – Kösz, anyu. Becsukja az ajtót, és vár még néhány másodpercet, majd bemegy a hálóba, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és kivesz egy borítékot. Belenéz, hogy ott vannak-e a papírok, aztán cipőbe bújik, és kiles az ablakon, hogy eltűnt-e már szem elől az anyja, s csak ekkor távozik. Pontosan tudja, hová tart, gyorsan halad, mielőtt meggondolná magát. Rohadj meg, Nell, füstölög. Rohadj meg, Francie! Látta, hogy követi, és egy kocsi mögé „rejtőzik”, míg ő a kávéját issza a Spotban. Rohadjon meg mind! Amikor tíz perc múlva megérkezik Winnie házához, látja, hogy megfogyatkozott az ott várakozó újságírók száma, nyilván a többség északon van, hogy hírt adjon a kutatás állásáról. Távolságot tartva megáll az utca túloldalán, a tekintetét elrejti a napszemüveg, észreveszi, hogy tegnap óta új Sophie zsiráfok tucatjaival gyarapodott a létszám, elolvassa a Midasnak címzett legutóbbi üzeneteket – Imádkozunk a Midas Bébiért; HOZD HAZA MIDAST –,

amelyeket az ezüst hársfára tűztek Winnie háza előtt. Felpillant az ablakokra, elképzeli, mi történhet a sűrű szövésű selyemfüggönyök mögött. Elképzeli Mark Hoytot a konyhában, behajlított térddel kuporog a konyhasziget mellett, egy kis foltot vizsgál, amelyről kiderül, hogy tíz nappal ezelőtt a padlóra fröccsent marinaraszósz; a helyszínelők végighúzzák latexkesztyűs ujjaikat az ablakpárkányon Midas szobájában, lassan átvonulnak Winnie hálójába, még egyszer ellenőrzik a teraszajtót. Token a bejáratra néz, visszaemlékszik az első alkalomra, amikor belépett abba a hálószobába. Elfordul az épülettől, és kiveszi a zsebéből az összehajtott borítékot. Két napja dobták be a levélszekrényébe. Még mindig nem tudja, ki küldte, vagy miért, és úgy tervezte, hogy nem törődik a benne lévő papírokkal, nem kérdés, akárki áll mögötte, csakis rossz szándék vezérli. Átmegy az úton, és elindul Elliott Falk felé, aki egy bordó Subaru motorháztetejének dőlve cigarettázik. – Érdekli egy sztori? Falk kifújja a füstöt. – Lehet. Miről? – Aznap estéről, amikor elvitték Midast. A nő a fotón, amit Patricia Faith bemutatott. A részeg nő a Jolly Llamában. Falknak felcsillan a szeme. – Mi van vele? – Nell Mackey a neve. – Nell Mackey? – Igen. Utána kéne néznie. – Utánanéznem? Miért? Átadja Falknak a borítékot. – Nem az, akinek mondja magát. Falk kipöcköli a cigarettát az utcára, és kiemeli a papírokat. Olvassa, és halkan füttyent. – Hú, ember, nagyon kösz. Válaszolni próbál, de a torkán akadnak a szavak, megfordul, és elindul a park felé, lesütött szemmel, szégyentől elszoruló mellkassal.

TIZEN H ETED IK FEJEZET TIZEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 14. TÁRGY: Mai tanács 61 NAPOS A PICI Nem ijesztgetni akarunk, de elkezdhetnél odafigyelni a baba koponyájára. Jóllehet a háton alvás a legjobb módszer, a túl sok háton fekvéstől kialakulhat egy puha terület a buksiján, amit plagiocephaliának, azaz laposfejűségnek nevezünk. Ezt megelőzheted, ha gondoskodsz arról, hogy napközben elegendő ideig feküdjön a hasán. Ha a laposfejűség már jelentkezett, mindenképp fordulj orvoshoz. CÍMZETT:

– Ellen! Ellen! Mosolyt kérünk! – Ellen, tudja, mi történt Midasszal? Sebastian a karjával blokkolja a kamerákat, és Nellt védelmezve durván átnyomakszik a tömegen. – Kommentálja a fotót a Jolly Llamában? Mennyire voltak részegek Winnie-vel aznap este? – Remekül néz ki, Ellen! Mi a véleménye Lachlan Raine mai Nobeljelöléséről? Nell megragadja Sebastian kezét, lebénítja a folyamatos vakuzás és a kamerák kattogása. Beveti magát a hátsó ülésre, Sebastian becsapja az ajtót, és búcsút int a járdáról, miközben Nell bemondja a munkahelye címét a sofőrnek. A férfi a visszapillantó tükörben nézegeti, ahogy a

maga elé tartott táska mögé rejtőzik, a napszemüvegét bepárásították a könnyek. – Maga színésznő, vagy valami? – Nem. Induljon, kérem – könyörög. Elhúznak a járdától, és életre kel az ülés hátán a képernyő, egy délelőtti műsorra van állítva. Három nő ül egy asztalnál, kávésbögrékkel és kéjes arccal. Nell utálja ezeket az ostoba tévéket, amelyeket nemrég szereltek be minden taxiba. Miért van az, tűnődik, hogy az emberek annyira félnek magukra maradni, még egy istenverte New York-i taxiutat sem viselnek el az efféle üres „szórakoztatás” nélkül? Hallja az anyja hangját tegnap este a telefonban. Lélegezz, Nell. Minden rendben lesz. Nell már el akarja némítani a televíziót, amikor meghallja a saját nevét. – Ellen Aberdeen ma reggel óta ismét benne van a hírekben – mondja az egyik nő; a haja Barbie-szőkére festett, és olyan sima a homloka, akár az üveg. – Elliott Falk tegnap este írta meg a New York Postban, hogy a most harminchét éves Aberdeen Brooklynban él, és a Simon French Corporation cégnél dolgozik. Nell Mackey néven fut. Feltehetően férjhez ment. Egy másik nő kuncog. – Érdekes első randevú lehetett. „Csak nem maga az, az Aberdeen-afférból?” – Álljunk meg itt egy pillanatra – mondja a harmadik nő, tiltakozóan felemelve a kezét. – Ellen huszonkét éves gyakornok volt. A férfi hatvanhat éves, külügyminiszter és elnökjelölt. Miért a lány nevét viseli az affér? A nők asztala mögött egy fotó jelenik meg a képernyőn: Nell, aznap este a Jolly Llamában. – Van itt más is – mondja az első nő. – Nem fogjátok elhinni, de ő volt az akkor este a bárban… Nell megnyomja az elnémító gombot, és a szemére szorítja az öklét; érzi, hogy közeledik a pánikroham. Ne, ne, ne. Ne történjen meg vele újra!

Nell és Raine külügyminiszter fotója következik – az eredeti fotó: kettesben a tűzlépcsőn, köztük egy üveg tequila, Nell csupasz lába a férfi combján. Aztán sorra jön a többi, ugyanazok a fotók, amelyek világszerte az újságok és hetilapok címlapján díszelegtek tizenöt évvel ezelőtt. Nell, az anyja mellett állva a georgetowni diplomaosztó napján. Egyedül egy taxi hátsó ülésén, miután kipattant a viszony híre, űzött tekintettel; ezt a képet hozta címlapon a Gossip! Alámerül a sötétségbe, hagyja szabadon áradni az emlékeket. Az elkésett megbánás, amiért belement; Lachlan, ahogy ránéz, ahogy először szól hozzá, amikor sorra kezet fogott az új gyakornokokkal. Az ajándékok, amelyeket az íróasztala legfelső fiókjában hagyott neki – néhány héttel azután kapta meg ezt az asztalt Lachlan irodájának előterében, hogy elnyerte a külügyminisztérium gyakornoki állását, és dolgozni kezdett neki. Szeszélyből jelentkezett az utolsó évében a Georgetownon, ahol ösztöndíjasként tanult. Ez volt az egyedüli lehetősége a bejutásra. Az anyja és a mostohaapja jövedelméből sosem futotta volna a tandíjra. – Megcsináltad, Ellen – mondta az anyja, amikor Nell felhívta, hogy több mint nyolcezer jelentkezőből a kiválasztottak közé került. – Most már nincs határa annak, amit elérhetsz, tudom. Egy ritka érmével kezdődött, amit az indiai útjáról hozott neki Lachlan. Aztán jött egy ékszerdoboz, hozzá egy cetli, hogy meglátta egy párizsi kirakatban, és rá gondolt, mert óhatatlanul is az jutott eszébe, mennyire hasonlít a szeme színéhez a krizolitberakás a tetején. Végül egy vékony arany nyaklánc, E függővel. Ellennek, ez állt a kártyán. Ma este későig az irodában leszek. Nézzen be nyolc körül. Számos ok szólt amellett, hogy nemet mondjon. Háromszor annyi idős. Felesége és négy lánya van, a legidősebb csak egy évvel fiatalabb Nellnél. Kyle, aki négy éve a kedves, odaadó barátja, nemrég megkérte a kezét. De Nell nem mondott nemet. Lachlan akkoriban jelentette be,

hogy indul az elnökségért. Nell huszonkét éves volt, félt nem követni az utasításait, és kíváncsi volt, mit akarhat. A férfi az asztalánál ült, amikor bekopogott, behívta, kérte, hogy csukja be az ajtót, és azt mondta, segítségre van szüksége, nem tud nyomtatni az új hálózaton. Oldott és elbűvölő volt, nevetett a saját műszaki járatlanságán; és az imént rendelt indiai ételt, szereti-e a rákkormát? A padlón ülve ettek, az asztalnak dőlve, miközben a Diplomáciai Biztonsági Szolgálat sötét öltönyös fegyveresei fel-alá jártak a csukott ajtó előtt. Raine megkóstoltatta vele a rizspudingját, és arról sztorizott, hogy jelen volt a National Mall Nemzeti Parkban, amikor Martin Luther King elmondta a „Van egy álmom”-beszédet; milyen volt a legutóbbi találkozója a brit miniszterelnökkel, hogyan ittak meg két üveg bort vacsora közben, és hogyan aludt el utána a Downing Street 10. mozitermében a Zoolandert nézve. Az Orr. Így nevezték el Nellt, miután kiderült a rövid affér, mikor egy középiskolás eladta a fotót, amelyet a házuk tetejéről készített – Nell és Lachlan, Nell lakásának tűzlépcsőjén. Kyle nem volt otthon aznap este, és Nell igent mondott, amikor Lachlan felajánlotta, hogy hazaviszi egy megkülönböztető jelzés nélküli szedán hátsó ülésén. És újra igent mondott, amikor a férfi beinvitáltatta magát néhány percre. – Érdekes látni, hogyan élnek manapság az ilyen fiatal emberek – közölte, miközben bejárták a Dupont Circle-i kis lakást, és Lachlan kioldotta a nyakkendőjét. Nell még mindig látja Kyle arcát, a tekintetét, miután hazatért aznap este, amelyen megjelent a fotó a Washington Post címlapján. Kyle a kis étkezőasztalnál ült a konyhában, bourbont iszogatott. Mellette a padlón egy bőrönd. Nellé. – El kell menned. – Kérlek, ne. Beszéljük meg… Kyle felemelte a kezét. – Hagyd abba, Ellen! Nem akarom hallani. – Viszolygás volt a tekintetében, amikor ránézett. – Itt? A mi hálószobánkban?

– Nem. Soha. És csak egyszer történt meg. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el… – Nem akarom hallani. Köztünk mindennek vége. Nell leült vele szemben. – De, Kyle… Az esküvői meghívók. Csak most mentek ki. – Az anyám már elkezdte felhívni az embereket, hogy lefújjuk. Kyle kiitta az utolsó kortyot, szótlanul a mosogatóhoz ment, és elöblítette a poharát. Letette az edényszárítóra, aztán leakasztotta a kabátját az ajtó melletti fogasról. – Beszéltem Marcyval. Azt mondta, lakhatsz nála. Ne legyél itt, mire visszajövök. Három nap múlva elbocsátották a gyakornoki állásából, amiről úgy értesült, hogy egy riporter felhívta, és kommentárt kért; azoknak a riportereknek az egyike volt, akik családrombolónak nevezték. Lotyónak. Dundi lánynak nagy orral és apakomplexussal, aki mit sem törődött a férfi feleségével. Priscilla Raine a férje mellett állt a sajtótájékoztatón, és sztoikusan hallgatta, hogy Raine kifejezi sajnálkozását az amerikai közvéleménynek, álságos bűnbánattal teli hangon bevallja, hogy gyönge volt, Nellt vádolva azzal, hogy elcsábította – azt mondta neki, hogy „jóképű férfi” és ajánlkozott a késő esti munkára. Raine átfogta a karjával Priscilla keskeny vállát, közölte, hogy bocsánatot kért a családjától, a lelkipásztorához fordult, kezeltetni kezdte az alkoholproblémáját, és nem indul az Egyesült Államok elnökségéért. Mindenki – a média, a műsorvezetők, a pletykamagazinok – azt állította, hogy Nell hencegett a barátainak a viszonyról, és azzal, hogy Lachlan el fogja hagyni érte Priscillát. Nell sohasem tett ilyet. Meg sem fordult a fejében. Dudálás szakítja meg a gondolatait, és Nell rájön, hogy az ő taxija dudál. A sofőr kihajol az ablakon és az öklét rázza a motoros fiatalembernek. – Mozdulj már innen! Mi ütött beléd? – A hárommal előttük álló kukásautó bűze betölti a taxit. Alma mondta el nekik, ő fedte fel Nell személyazonosságát Mark Hoytnak, aki aztán továbbadta a sajtónak. Csak így lehetett. Nell abban

a pillanatban tudta, amikor Elliott Falk tegnap késő este felhívta, hogy erősítse meg az értesülését, és közölte, hogy a sztori tíz percen belül fent lesz az interneten. Nell nem szándékozott mesélni Almának a múltjáról, de egyszerre kibukott belőle, még azon az első találkozón, amikor már eldöntötte, hogy felajánlja neki az állást. El kellett mondania. Alma heti ötven órát fog Beatrice-szel tölteni. Tudnia kell róla, arra az esetre, amelytől Nell tizenöt éven át rettegett – arra az esetre, ha kiderül a dolog. Erre az esetre. A taxi már Manhattanben jár. Nell próbálja összeszedni magát, de megint sírva fakad. Gyűlöli magát. Mennyit dolgozott, mennyi lépést tett azért, hogy valaki mássá váljon. A terápia évei, a rejtőzködés Londonban, ahol természetessé vált a brit akcentusa, megszerezte a mesterfokozatot, egy kis egyetemen dolgozott, ahol a diákok túl fiatalok voltak ahhoz, hogy bármit tudjanak róla. Még Sebastian sem tudta, egészen a nyolcadik randevúig, amikor mindent elmondott neki, abban a meggyőződésben, hogy ez véget vet a kapcsolatuknak. De Sebastian nem hagyta ott, hanem magához ölelte. – Sajnálom, hogy ilyenek történtek veled – mondta. – Én is tehetek róla – felelte Nell elhúzódva tőle, hogy lássa az arcát. – Nemcsak ő. Sebastian bólintott, és megfogta a kezét. – Tudom. De te csak egy fiatal lány voltál. Nell tanulmányozza a tükörképét a taxi ablakában: a rövid haját, a tetoválást, a feltűnően hetyke orrát, amelynek a látványa néha még mindig meglepi reggel a tükörben – az apja fizette, akit alig látott, Houstonban élt a második feleségével és a két fiával, csak telefonon beszéltek néhány alkalommal egy évben. Semmit sem ért mindez, hiába próbált teljesen másnak látszani, teljesen más emberré válni. Még mindig ő az. És mindig is ő lesz. – Itt vagyunk – mondja a sofőr. Nell átad egy húszdollárost, kinyitja a taxi ajtaját, és kilép a járdára, ismét a kamerák kereszttüzébe.

Két órával később az asztalánál ül, a felkészítőanyag végső változatán dolgozik, és egy tojásos-salátás szendvicset csipeget, amelyet Sebastian csomagolt neki ma reggel, mert mostantól nem ehet a cég kávézójában. Nem bírná ki, hogy bámulják. Halkan bekopognak az ajtaján. – Jó napot, Nell. – Ian dugja be a fejét, majd belép. – Hogy bírod? Nell felé gördül a székével, és mosolyt kényszerít magára. – Hát, tudod, most kissé durva a helyzet. – Nell biztosra veszi, hogy a Gossip! szerkesztői az emeleten a sztoriról tárgyalnak, azon tűnődve, mit tegyenek, hogyan írjanak róla. – De néhány napon belül úgyis kifúj. Amint máshol szagolnak friss vért. – A hozzád hasonló cápák, teszi hozzá gondolatban. – Rengeteg kamera volt odakint, amikor bejöttem. Kész tömeg. – Beszéltem a biztonságiak főnökével – mondja Nell. – Meglátják, mit tehetnek, hogy távol tartsák az embereket a bejárattól. – Semmit sem tehetnek. Felhívtak. Az közterület. – Szünetet tart. – Tudod, hogy megy ez, Nell. A kameráknak minden joguk megvan ott lenni. – Igen, persze. – Nell vállat von. – De sosem lehet tudni. Bármikor beüthet valahol egy humanitárius válság. Egy elcsalt választás. Egy kormány bombázhatja a saját polgárait, és az amerikaiak inkább arról akarnak olvasni, mint rólam. Ennyit csak remélhetünk, nem? Ian csodálkozó arckifejezéssel előrehajol. – Meg kell mondanom, de őszintén… az a brit akcentus? Zseniális. Tényleg fogalmam sem volt. – Lehervad a mosolya, amikor Nell nem reagál. – Szívből sajnálom, ami a barátnőd kisbabájával történt. Kemény lehet. Nell bólint. – Ott voltál aznap este, amikor elvitték? – Igen.

– És te voltál az egyik nő, aki bement a házába akkor éjjel? Mielőtt a rendőrség lezárta? Nell erre is bólint. – Azta! – Ian becsukja az ajtót. – Szerinted mi történt? – Kacsint. – Tudsz valamit? Csak így kettőnk között. – Fejezd be a kacsingatást, Ian! Ne is próbálkozz! Ian sóhajt, nekidől az ajtónak. – Oké, Nell, figyelj! Utálom, hogy nekem kell ezt kimondanom, de úgy gondoljuk, egy időre vissza kéne vonulnod. – Visszavonulnom? – Ez a sok feszültség nem tesz jót neked. – Megvagyok. Túléltem már egyszer, most is túl fogom élni. – Igen. – Ian bólint. – Az a helyzet, Nell, hogy nem a legjobb formádat hozod a visszatérésed óta. – Nem a legjobb formámat? Szállj le rólam, Ian! Nincs egy hete, hogy visszajöttem. – Pontosan ezt ajánlom fel. Hogy leszállok rólad. Talán túl sokat követeltünk tőled, amikor azt akartuk, hogy gyere vissza… – Ian, én… – Kapod a fizetésed. Fontolj meg egy hosszabb távú visszavonulást. Meghosszabbított szülési szabadság, ha úgy tetszik. Úgy néhány hónapra. Akár kicsivel tovább is, ha az segít. Nell nevet. – Tényleg? Meghosszabbított szülési szabadság? Ez a cég egészére kiterjedő új program? Lázba fogja hozni a hölgyeket. – Ian önelégült képet vág, és Nell megpróbálja fékezni a dühét. – És szerinted mikortól vegyem ki ezt a szülési szabadságot? – Mától. – Mától? Ian, holnap kezdődik a biztonsági felkészítés. Ezen dolgozom. Azért jöttem vissza ilyen hamar, hogy ezt felügyeljem. – Beszélünk Erickel, és majd ő átveszi a feladataidat. – Ian kinéz az ablakon, kerüli Nell tekintetét. – Nem lesz olyan jó, mint te lennél, de bízunk benne, hogy menedzselni tudja, és már holnap átvenné a helyed.

Te pedig megkapod a pihenést, amire szükséged van. Több időt tölthetsz Chloéval. – Beatrice a neve. Nézd, tudom, hogy kínos a helyzet, de én nem tettem semmi rosszat. Megtaláltak, rendben. De annak már tizenöt éve… – Nell – mondja Ian a szemébe nézve –, sajnálom. – Beszélj Adrienne-nel! Ian az ajkába harap. – Miért? – Mert ő tudja. Végig tudta. És nem érdekli. Nem küldhetsz el. – Adrienne az, aki ide menesztett. Borzalmasan érzi magát miatta. Ahogy mindannyian. De nem engedhetjük meg magunknak ezt a publicitást. Túlságosan elvonja a figyelmet. Nell megacélozza magát. – Mitől? Attól, amit írtok róla? A döntéstől, hogy melyik fotómat tegyétek rá a Gossip! jövő heti címlapjára? Erről van szó? Felvehetek egy bikinit, és lengethetem a zászlót, ha az segít. Ian nem veszi le róla a szemét. – Egyszerűsítsük le a dolgot! Pakolj össze! Pár hét múlva visszatérhetünk a kérdésre. Meglátjuk, hogy áll az ügy. Nell becsukja a szemét, és látja maga előtt: beteszi a holmiját egy dobozba a külügyminisztériumban. Az emberek elfordítják a tekintetüket, miközben a lift felé tart. Kint kamerák erdeje várja. A rá következő években nem kap munkát, minden jelentkezését elutasítják, ugyanaz a kifejezés minden potenciális munkaadó arcán. Miatta veszítette el az esélyt az elnökségre? Kinyitja a szemét, és Ianre néz. – Nem. – Nem? – Nem. Nem megyek el. Nem rúghatsz ki. – Senki sem rúg ki… – Nem megyek el, Ian. Ha kell, ügyvédet fogadok. De nem megyek el. – De, Nell. Én… ez most…

– Elnézést, ha goromba vagyok, Ian, de meg kell kérjelek, hogy távozz. Fontolj meg egy rövid távú visszavonulást az irodámból! – Nell visszafordul a számítógépéhez. – Holnapra be kell fejeznem a felkészítő programomat. Ian kinyitja az ajtót, szó nélkül kimegy a folyosóra. Nell feláll, hogy becsukja utána az ajtót, látja, hogy egy fiatalember a közelben ácsorog, próbálja kihallgatni a beszélgetésüket, és nyilván azt reméli, hogy lőhet egy fotót a hülye Facebook-oldalára. Nell visszamegy az asztalához, eltompulva beleolvas az anyagba, próbálja kizárni az egészet. Iant. A srácot a folyosón. A fotósokat odakint. A cikket, amelyet Ian érkezése előtt olvasott. Aznap reggel, amikor Lachlan Raine volt külügyminisztert Nobelbékedíjra jelölték, Ellen Aberdeent kapcsolatba hozták a Midas bébi eltűnésével. Továbbá őt azonosították az ittas anyával, aki részegen táncolt a Jolly Llamában július 4-én, a gyerekrablás éjszakáján.

Nell a padlóra tett táskájáért nyúl, keresgél a tárcájában, Almára gondol. Ő is megosztotta néhány titkát azon a délelőttön, amikor Nell bevallotta neki az igazat a múltjáról: beszélt Nellnek egy illetőről Queensben, akitől a hamis társadalombiztosítási kártyáját vette, a hazugságokról, amelyekkel a férje megkapta az állását a repülőtéri Hiltonban – Nell kíváncsi rá, vajon a rendőrség felderítette-e ezeket a részleteket. Megtalálja a Mark Hoyttól kapott névjegyet, és hívja a számát, miközben Beatrice fotóját bámulja az íróasztalon. Hoyt a második csengésre felveszi. Nell leteszi a telefont. Egy másik számot tárcsáz, és a könnyeit törölgeti, ahogy meghallja a hangját. – Anya – mondja. – Szükségem van rád. Ide tudnál jönni?

Colette ide-oda húzgálja a smaragdot a vékony arany nyakláncon. Arra ébredt ma reggel, hogy ott várja a doboz Charlie üres párnáján. A most két hónapos Poppy születési hónapjának köve, ez áll a kártyán. Köszönöm, hogy ilyen remek anya vagy. Kézbe veszi a telefonját. Annyira sajnálom, írja Colette, küzdve a gombóccal a torkában, miközben a reggeli vezető hírt kísérő képekre gondol. Nell fotója fiatal lányként; a videó, ahogy ma kiszáll a taxiból a Simon French épülete előtt, és próbálja eltakarni az arcát a táskájával. Bárcsak elmondtad volna nekem. Az Orr. Ez volt Nell. Colette jól emlékszik a botrányra. Az anyja is ott volt a női jogok aktivistáinak kórusában, amely szót emelt az ügy tálalása ellen, megpróbálva dekonstruálni a valóságos helyzetet: ez nem egy könnyűvérű fiatal lány sztorija, aki le akart feküdni a nagy hatalmú főnökével, ahogy azt a sajtó buzgón prezentálta, hanem egy olyan fiatal nő sztorija, akit zsákmányul ejtett egy nagy hatalmú férfi. Újra felpillant az órára Allison asztala felett, és próbál nem törődni a viszkető mellbimbójával. Ez lehetetlen: most felejtette el először magával hozni a mellszívót, amikor igazán kéne. Kiborították a ma reggeli hírek Nellről, nehezen szedte össze magát indulás előtt, és megfeledkezett a pumpáról. Már késésben volt, és még vissza is rohant a tárcájáért. Most meg kiderül, hogy otthon hagyta a kézi pumpát a konyhaszigeten, amit mindig magával visz. Ráadásul Teb megint késik, holott megígérte, hogy pontos lesz. Tudja, hogy Colette-nek kettőre haza kell érnie. Fontos, hogy ma tartsuk az időt, írta meg sms-ben Tebnek. Charlie-nak megbeszélése van. Nem is akármilyen megbeszélése. A New York Times Magazine szerkesztője hívta meg Charlie-t egy last-minute ebédre, hogy tárgyaljanak egy exkluzív részlet közléséről Charlie új regényéből. – Nem, Colette, ezt nem tehetem kockára – mondta tegnap este Charlie. – Ha nem tudsz időpontot változtatni Tebnél, hívok egy bébiszittert.

– Visszaérek – ígérte Colette. – Esküszöm. Teb is megígérte. Nem fogok késni. Fogja a táskáját, és elindul a mosdóba, hangosan kopog a tűsarka a fapadlón. Van valaki az első fülkében; Colette beül a másodikba, és megnézi a telefonját. Nell válaszolt az üzenetére. Rohadjanak meg! Egyszer már tönkretettek. Most nem hagyom. Nem akarom, hogy Beatrice ezt lássa. A nő a másik fülkéből rámosolyog, amikor Colette a mosdóhoz megy, de megváltozik az arckifejezése, és félrenéz, amikor meglátja Colette mellét. Colette is látja a tükörben. Két nagy szürke kör terjed szét a fehér selyemblúzán. A nő gyorsan befejezi a kézmosást, és miután távozik, Colette bekapcsolja a kézszárítót a forró levegő alá tartva a blúzát, de amint megszárad, újra előtűnik a folt. A melltartójába tömött vécépapír jól látható, szabálytalan ráncokat vet a selymen. A mellkasához szorítja a táskáját, és érzi, hogy tovább szivárog a tej, miközben visszamegy az előtérbe. Megszólal a telefon a táskájában. Sms Charlie-tól. Indulnom kell. Gondolom, már úton vagy. Lent hagytam a babát, Sonyánál. Rendben lesz. Megbeszéltük. Oda menj érte! – Colette. – Allison áll mellette. – Már vár. Colette elnémítja a mobilját, és a mellkasa elé tartott táskával bemegy Teb irodájába. Sonya? Az a lány az elsőn, akivel talán kétszer, ha találkoztak, a ház ünnepi partiján? Teb a székében ülve görget a mobilján. Az asztalával szemben álló egyik bőrszékre bök az állával, és nem kér elnézést a késésért. – Üljön le! – Hogy van? – kérdi Colette. – Remekül – válaszolja, de rideg a hangja és az arckifejezése. – Látom… – Teb nem figyel rá; előrehajolva megnyom egy gombot az asztali telefonon. – Aaron, jöjjön be! – Szinte azonnal nyílik az ajtó, mintha Aaron már várta volna a hívást. Aaron biccent Colette-nek, és a tálalóhoz megy,

magához vesz egy köteg dossziét. A legfelsőn jól látható Midas neve. – Oké, Colette. – Tebnek zord a tekintete. – Nagy bajban vagyunk. Colette-nek összeszorul a gyomra. Tudják. Tudják, hogy Winnie-vel volt aznap este, és, hogy elemelte az aktát. Azonosították a vért, amellyel összekente a papírokat, amikor megvágta az ujját, és tudják, hogy övé a DNS. Valahonnan rájöttek, hogy ő vette el a pendrive-ot, ami még mindig a lakásában van, egy régi táska alján a gardróbban. A tej átáztatja a begyűrt vécépapírt, átszivárog a melltartója szövetén. Megpróbálja kitalálni, mivel indítson – hogyan magyarázza meg, miért hallgatta el az igazságot, miért nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy beleolvasson Midas irataiba… és ekkor megszólal Teb. – Ez a könyv rémes. – A polgármester megdörzsöli a szemét. Colette nagyot fúj. – Oké. Teb hátradől a széken. – C., mi történt? Miért lett ilyen gyenge? Miért? Váratlan teherbeesés. Alvásmegvonás. Szorongás Poppy egészségéért. Páni félelem, hogy Midas meghalt. – Részben azért lehet, mert most sokkal elfoglaltabb – feleli. – Nem úgy megy, mint legutóbb. Nehézkessé vált betartani a megbeszélt időpontokat… Teb megrázza a fejét. – Nem. Nem ezzel van a baj. Azzal van baj, hogy ez nem úgy hangzik, mintha én írtam volna. – Hát, nem is maga írta. Aaron Colette-re pillant, miközben Teb lassan felé fordítja a székét. – Ezt hogy érti? Colette-nek kiszárad a szája, már bánja, hogy nem hozott magával egy üveg vizet. – Úgy értem, hogy nem maga írta ezt a könyvet, Teb. Hanem én. – Colette. – Aaron hangjának figyelmeztető éle van. – Nem biztos… – Elnézést – mondja Colette. – Természetesen boldogan átírom a könyvet, de fel kell állítanunk egy menetrendet, hogy többet

beszélhessünk azokról az élményeiről, amelyeket szeretne benne látni. A legnagyobb tisztelettel, Teb, nehéz összeülni magával. – Szerintem a polgármester úgy gondolja – mondja Aaron –, hogy ez nem működik. – Értem. Akkor beszéljünk arról, hogyan oldjuk meg. Aaron szólni akar, de Teb leinti. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, C., de be kell vonnunk egy másik írót. – Egy másik írót? Aaron előrehajol. – Beszélünk a kiadóval – mondja. – Felkérünk valaki mást, hogy oldja meg. Egy nagyobb nevet. Azt a pasast az Esquire-től. – Ugye viccelsz? Te már el is rendezted ezt? Anélkül, hogy velem megbeszélted volna? – Ugyan már, Colette – mondja Aaron összecsípve az orrnyergét. – Ez a könyv szerves része lenne a polgármester-újraválasztási kampányának. Te is tudod. Amit írtál, azzal nem állhatunk a kiadó vagy a választók elé. Nyakig vagyunk a szarban a gyerekrablási ügy miatt. Az az őrült ingatlanos teletömi pénzzel az ellenjelöltet. Egy hajszálon függünk itt. Colette keresi a megfelelő választ, aztán nem mond semmit. Ez eldőlt. Nem színlelheti tovább, hogy képes egyszerre menedzselni az anyaságot és ezt a munkát. Otthon kell maradnia Poppyval. – Biztos benne? – kérdezi Tebtől, de Aaron válaszol. – Sajnos, igen, Colette. – Csipog a telefonja. – És most mennünk kell. – Teb kibámul az ablakon, nem akar ránézni. – Megjöttek a bankosok – mondja Aaron begombolva a zakóját, és az ajtóra mutat. – Nagyon köszönjük, Colette. – Könnyed a modora, mintha egy ebédtervekről szóló társalgást zárna le. – A polgármester igazán élvezte veled a munkát. Colette feláll, várja, hogy Teb mondjon valamit, de ő tovább hallgat. Kisétál az irodából, a lifthez megy. Forog vele a világ. Mi történt?

Milyen hatással lesz ez a karrierjére? Fel kéne hívnia a kiadót, az ügynökét; ki kell magyaráznia. De aztán maga elé képzeli Poppyt, egyedül egy idegen nővel. Nem vár a liftre, rohan le a lépcsőn. Odakint nem lát taxit, fut, ahogy csak bír, a Városháza Parkon át a földalattihoz. Bent áll a szerelvény, már záródnak az ajtók, amikor átnyomakszik a beléptetőn. Még éppen be tudja dugni a karját, rácsukódik a könyökére. Ekkor néhány centire megnyílik az ajtó, és mielőtt újra bezáródna, két kézzel szétfeszíti annyira, hogy be tudjon préselődni; leül egy szabad helyre. A mellette ülő nő hajlakkszagot áraszt; Colette tekintete összeakad egy idősebb asszonyéval, akinek a két lába között narancssárga műanyag bevásárlózacskók állnak a padlón. Az asszony hangosan rácicceg: – Másokat meg feltart – mondja megrovón. Colette elfordul. Fáj a könyöke. A vele szemben ülő férfi fülhallgatójából rap bömböl. Colette befogja a fülét, és megpróbál arra koncentrálni, hogyan magyarázza ezt meg Charlie-nak. Aki nem tudja, milyen rosszul áll a könyv, mennyire küszködik vele. Mit fog mondani Charlie? Colette kinyitja a szemét, látja, hogy a szemben ülő férfi a New York Postot olvassa, amelynek a Nellről a Jolly Llamában készült fotó van a címlapján. Fékek csikorognak, és hirtelen felsír egy baba. A mellette ülő nő belemarkol Colette combjába, ahogy nagyot rándul a szerelvény, és egy idős férfi elesik az ajtónál. – Elnézést – mondja a nő, és elveszi a kezét. Egy fiatal pár felsegíti a férfit, az emberek felpillantanak a telefonjukból, és egymás arcát fürkészik – döbbent csend ereszkedik a metrókocsira. Az idős asszony a bevásárlószatyrokkal megint cicceg, mondani kezd valamit, de a szavait elnyeli a vezető hangja. – Rendőrség a sínekhez. Ha hallanak engem, küldjenek rendőröket az alsó szintű pályára az F peron közelében. Ember a síneken. – Egy másodpercig csak a zúgás, aztán: – Rá van szíjazva valami.

Elmegy az áram, elhallgat a légkondicionáló, kialusznak a fények; kísérteties némaság telepszik a szerelvényre. Colette érzi maga körül a mozgolódást, ahogy az emberek nyomkodják a mobiljukat; ő is így tesz, bár tudja, hogy nem fog működni. Haza kell jutnom Poppyhoz. A kocsi végében kinyílik az ajtó. – Nem gondoltátok, hogy ez lesz? – A pasas farmer rövid farmernadrágot és vékony, fehér atlétatrikót visel, inas karján kidomborodnak az izmok. Gyors léptekkel indul a kocsin át a másik ajtó felé, cikázik az álló emberek között. – Nem gondoltátok, hogy öngyilkos merénylővel találkoztok New Yorkban, miután ez a seggfej az elnökünk? Colette kezd pánikba esni. Látja maga előtt Poppy arcát, ahogy felnéz rá késő éjszaka, szoptatás közben, sötétkék szemében a színtiszta szeretet. Colette még mindig nem tudja elhinni, hogy a szeretet, amit érez, ilyen mély tud lenni, mint az a homokbánya, amelybe nem mert beleugrani gyerekkorában, és amely később elnyelt egy fiút a középiskolából, akinek a holttestét sohasem találták meg. Felveszi a mobilt az öléből, és sms-t ír Charlie-nak. Térerő nélkül nem fogja tudni elküldeni, de ha valaki megtalálja a telefonját, ha túléli a robbanást… Mindennél jobban szeretlek, Poppy. Mondd el neki, kérlek… Kigyúlnak a fények, és visszakapcsol a légkondicionáló. Megszólal a hangosbeszélő: – Hölgyeim és uraim, itt a vezető. Kinyitjuk az első kocsi ajtóit. Induljanak el a kijárat felé. Olyan gyorsan és rendezetten, ahogy csak tudnak. Colette feláll, besorol az emberek szótlan áramába, és a többiekkel együtt előreindul. A következő kocsiban egy kamaszlány ül magában az ablak mellett, telefonnal a kezében, és egy könnycsepp gördül le az arcán. Kárómintás harisnyanadrágjának szakadás van a térdén, az egyik orrcimpájában aranypiercing csillog. Colette megérinti a karját, a lány felnéz rá. – Fel kell hívnom anyut, de nincs térerő.

– Állj fel – mondja neki Colette, és megfogja a karját. – Gyere velem! – A lány könyökén tartja a kezét, előre tereli. Az első kocsiba érkezve megkönnyebbülten látja, hogy félig bent áll a peronon; nem kell a sínek között menniük. Megvárja, míg rá kerül a sor a kiszállásnál, aztán a lánnyal együtt futásnak ered a tömeg nyomában, végig a peronon, át a beléptetőn, fel a lépcsőn. A lány eltűnik az emberek forgatagában, és Colette tovább sprintel, el az állomástól. A következő saroknál látja, hogy valaki kiszáll egy taxiból, odarohan, és megállítja a férfit, aki beülni készül a hátsó ajtón. – Elnézést – mondja. – Haza kell érnem. Becsapja az ajtót a rázúdított rémes szitkok elől, miközben a férfi ököllel veri az ablakot. – Brooklyn – mondja a sofőrnek, megadva a címet. – Kérem, siessünk. Lehunyja a szemét, és mintha órák teltek volna el, mire végül a ház elé érnek. Az ég színét vesztette, a lába elgyengül, ahogy bemegy és a portás asztala felé indul. – Hányas számú Sonya lakása? Az első emeletre érve próbálja összeszedni magát, mielőtt halkan bekopog Sonya ajtaján. Semmi válasz. Dörömbölni kezd, olyan keményen, hogy megfájdul az ökle. – Hahó! Sonya? – Nyílik a szemben lévő lakás ajtaja. Huszonéves férfi néz ki, egy kiskutyával a sarkában, klasszikus zene szól a háttérben. – Mit művel itt? – kérdezi visszatolva a kutyát a csupasz lábával. – Nem nyit ajtót. Nála van a kisbabám. Eggyel feljebb lakom. – Elment itthonról. – Elment? – Igen, hallottam elmenni. Mindent hall az ember ilyen falak között. – Mikor? – Nem tudom. Húsz perce? Húsz perce? Hagyott nála Charlie tejet? Adott neki naptejet? Colette nem tudja a nő telefonszámát. A vezetéknevében sem biztos. Sarkon fordul, felrohan a lépcsőn, kettesével veszi a fokokat. Fel kell hívnia Charlie-t, megzavarva a tárgyalását, és követelni, hogy

azonnal jöjjön haza, és segítsen megkeresni a babát. Kotorászik a táskájában a mobilja után, és beteszi a kulcsot a zárba. Charlie. Itthon van, a padlón fekszik Poppy mellett, aki a kis lábujjai után nyúlkál a játszószőnyegen. Colette ledobja a táskáját, és rohan a babához, felemeli, és olyan hevesen csókolgatja az arcát, hogy Poppy nyafogni kezd. Charlie reszelősen szedi a levegőt; elaludt. Poppy Colette forró mellkasához nyomja az orrát, szopni szeretne. Colette-re teljes súlyával nehezedik a kimerültség, forog vele a szoba. Becsukja a szemét, elképzeli, hogy lefekszik Charlie mellé, hozzábújik, és mindent elmond neki. Azt, ami a földalattiban történt, azt, hogy elvesztette a munkáját. A rettegésről, amit érez, a kétségbeesésről, amellyel tudni akarja, hogy Midas életben van. Beszélni szeretne neki a lelkifurdalásról, ami elfogja, ha távol van Poppytól, arról, milyen nehéz neki kézben tartani a dolgokat. Fel akarja ébreszteni, elmondani neki, nem képes kivárni a három hónapot Poppy következő időpontjáig, hogy majd csak akkor kezdjen el aggódni. Ő már most retteg. De túlságosan fél. Fél, hogy ha belekezd, sírva fakad, és nem tudja abbahagyni, hogy elemészti a szomorúság, a félelem, hogy nem bírja tovább, és biztos benne, hogy mindent el fog veszíteni. – Muszáj ezt csinálnod, itt, az orrom előtt? Charlie váratlanul megszólaló hangjára összerándul. Ébren van. – Mit? – Ezt. Hogy így ráveted magad. Colette nem válaszol. Nincsenek hozzá szavai. – Nem könnyű azt látni, milyen szeretettel vagy iránta, miközben tőlem mindig elhúzódsz, ha hozzád érek. – Charlie, ne. Kérlek. Azt hittem… neked most… – Nem mentem el. – Miért? Charlie feláll, és elindul a folyosón a dolgozószobája felé. – Tudtam, mennyire kiborítana, ha itt hagynám a babát. Nem akartam ezt tenni

veled. Colette utána megy, a karjáért nyúl, de Charlie elrántja. – Ne most, Colette. Időre van szükségem. – Charlie, ne haragudj! Figyelj, van pár dolog… De Charlie már becsukta az ajtót.

TIZEN NYOLCAD IK FEJEZET TIZENEGYEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 5. TÁRGY: Mai tanács 52 NAPOS A PICI Mindannyiunknak vannak különösen zűrös napjaink, néha szomorúak vagyunk, vagy egyenesen úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Ezeknek a rossz érzéseknek mára már enyhülniük kell, hiszen nekünk és a piciknek is kialakult a rutinunk. De ha valaki – vagy az egyik hozzátartozója – kezdi úgy vélni, hogy többről van szó, mint a jól ismert szülés utáni levertség, sem a zavar, sem a büszkeség ne tartsa vissza attól, hogy orvoshoz forduljon. Néha azzal tehetünk a legjobbat a babának, ha segítséget kérünk magunknak. CÍMZETT:

Francie lassan sétál a szűk folyosón a Spot mögötti könyvespolc szépirodalmi részén, Charlie első regényével a kezében, és próbálja meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz, és Nell túl fog jutni ezen. Francie-nek fogalma sem volt azokról a dolgokról, amelyeket a hírműsorokban mondtak Nellről. Még a botrányról sem tudott – az elnökjelöltről, aki kiszállt a versenyből, miután kiderült, hogy viszonya volt egy huszonkét éves külügyminisztériumi gyakornokkal. Francie tizenhat éves volt, amikor ez történt, és az anyja nem az a típus, aki politikai szexbotrányokkal (vagy

bármivel, legyen jó vagy rossz, aminek köze van egy demokrata politikushoz) traktálja a családját. Aztán itt van még Token. Aki két napja durván kitette a lakásból, anélkül hogy bármilyen magyarázatot adott volna a letartóztatására, így még több lett a megválaszolandó kérdés. A legrosszabb azonban ma reggel történt. Francie előremegy, hogy kifizesse Charlie könyvét, és újra émelygés fogja el, amint felidézi a pillanatot. Barbara a kanapén ült, és nézte a tévét, várva, míg Francie elkészíti neki a lágytojásos szendvicset, amelyet Barbara reggelizni szokott. Francie mindent megtett, hogy ne törődjön az anyósával, aki ki nem fogyott az otthoni pletykákból. Hogy a barátnője unokahúgának most született meg a negyedik gyereke, egy aranyos kislány. Hogy új manikűrszalon nyílt a városban, Barbara ott csináltatta meg a körmeit az utazás előtt. Négy nő dolgozik benne, akik valószínűleg illegálisan tartózkodnak az országban. Ázsiaiak. Francie Colette nevét hallotta, amikor kiugrott a pirítós. A televízió felé fordulva Colette-et látta a képernyőn, a járdán kocogott a házuk közelében, kivörösödött arccal és zihálva. – Hagyjanak békén – mondta Colette elsietve a kamerák mellett, a karjával fedezve az arcát. – Nincs mit mondanom. – Colette Yates Rosemary Carpenter, a jól ismert nőjogi aktivista lánya – közölte a riporter. – Szerelmi kapcsolatából Charlie Ambrose regényíróval két hónappal ezelőtt gyermeke született. – A riporter azzal folytatta, hogy Colette egyike volt azoknak a nőknek, akik együtt mentek Winnie-vel a bárba aznap este, és bár egy forrás azt állította, hogy Colette közel áll Shepherd polgármesterhez, ő nem kívánt nyilatkozni az ügyben. Aztán egyszer csak róla – Francie-ről – kezdtek el beszélni. Még egy fotójuk is volt, amely akkor készült a Jolly Llamában: összedugják rajta a fejüket Nell-lel. A riporter még hozzátette, hogy Francie háztartásbeli anya, és abban a pillanatban, amint Lowell belépett a konyhába, Francie hallotta, ahogy

Barbarának elakad a lélegzete. – A férje, Lowell Givens, a Givens and Light Architects, egy új brooklyni építésziroda egyik tulajdonosa. – Ez borzasztó – mondta Barbara Lowellre nézve, és tudomást sem véve Francie-ről. – Hogyan fog ez hatni a vállalkozásodra? Francie átadja a pénzt az eladónak, és tudja, hogy nem lett volna szabad megvennie Charlie regényét, meg kellett volna várnia, amíg kikölcsönözheti a könyvtárból. De a könyvtár csak délben nyit, és olyan kicsi a lakásuk, muszáj volt eltűnnie onnan, el Barbarától és a tekintetétől. Az ítélkezéstől. A csalódottságtól. Francie elteszi a visszajárót, és megfordulva üres asztalt keres. Ekkor látja meg, kint az utcán. Napszemüveget és hosszú, formátlan blézert visel, a haja egy baseballsapka alá rejtve, de Francie tudja, hogy ő az. – Winnie! A kiáltás hangosabb, mint Francie várta, elnémítja a kávéért sorba álló tömeget. Francie átcikázik az emberek között, kiszalad az ajtón a járdára. – Winnie! Várj, Winnie! Willt magához szorítva sután kocog Winnie után, aki gyors léptekkel tart felfelé a dombon. – Winnie, várj! – Nem érti, miért nem áll meg. Will nyafogni kezd, miközben Francie futásnak ered, és még a háza előtt beéri. Winnie a kulcsáért kotorászik a táskájában. – Winnie, kérlek, beszélnem kell veled. Annyira aggódom. – Francie levegő után kapkod. – Megkaptad az üzeneteimet? Annyira sajnálom… Csikorogva fékez egy kocsi tőlük egy-két méterre, a két első kereke felfut a járdára. Alacsony, túlsúlyos férfi, kalapban és kockás sortban, ugrik ki vezetőülésről, megragadva a nagy kamerát a nyakában. – Gwendolyn! Nézzen ide! Hogy van? Gwendolyn! Winnie gyorsan bedugja a kulcsot a zárba, és Francie-vel a sarkában benyomakszik a hűvös, félhomályos előtérbe. Winnie a férfi öklére csapja az ajtót, míg Francie felmegy a négy márványlépcsőn, aztán végig a folyosón, a kamera megvilágítja a falakat. A nappaliban be vannak

húzva a sűrű szövésű selyemfüggönyök, és Francie-t viszolygással tölti el a levegő áporodottsága és a romló ételek bűze. Winnie szétrántja a függönyöket a teraszajtó előtt, és Francie-nek kell egy perc, mire hozzászokik a váratlan napfényhez. Két nagy, feltekert szőnyeg támaszkodik a túlsó falnak. A sarokban egymásra dobált kartondobozok. Az asztalon és a padlón szanaszét hevernek az ételesdobozkák; a teraszajtónál egy oldalán fekvő üres borosüveg. Francie-nek óhatatlanul feltűnik a két borospohár, mellettük egy labdává gyűrt rózsaszín selyemköntös. Winnie leveszi a blézerét. Csontsovány. – Megkaptam az üzeneteidet. Ne haragudj, nem volt erőm, hogy visszahívjalak. Francie a szoba közepén áll, paskolgatja Will fenekét, és próbál lélegzethez jutni. – Winnie. Nem tudom, mit mondjak. Te most… elköltözöl? – Elköltözöm? – kérdez vissza Winnie. Francie a feltekert szőnyegekre és a kartondobozokra mutat. – A dobozok… – Ja. – Winnie körbepillant a szobán. – Ezt a nyomozók csinálták. Az első napokban azután, hogy… – Nem fejezi be a mondatot. – Láttam, mi történik Nell-lel. És most veled meg Colette-tel is. Benne vagytok a híradóban. – Mi? Ne aggódj miattunk. Te hogy vagy? Én nem… – Jól. – Jól? – Francie nehezen talál szavakat, megdöbbenti, milyen másnak tűnik Winnie. Mennyire sovány. Elesett. Egyáltalán nem emlékeztet arra a nőre, akit Francie annyira csodált alig pár hónappal ezelőtt, amikor először látta meg a fűzfa felé tartani a réten át, előrehaladott terhesen. Semmi nem volt benne abból a gyönyörű, kedves nőből, aki aznap szemben ült Francie-vel a Spotban, vagy az üde arcú lányból a Bluebird DVD-ken, amelyeket Francie újra meg újra megnézett.

– Mit akarsz tőlem, Francie? – kérdezte Winnie. – Elvitték a kisbabám. Semmit nem tudok mondani, ami leírná, min megyek keresztül. Francie érzi, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Megértem, szeretné mondani. Jobban, mint hiszed, megértem, mit jelent elveszíteni egy gyereket. De nem meri. – Van bármi, amiben segíthetek? Amire szükséged van? Tudsz valamit arról, hogy mi történt? – Túl gyorsan buknak ki belőle a szavak. Winnie a teraszajtó felé fordul. – Természetesen nem tudom, mi történt. – Sokat gondolkodtam rajta – mondja Francie. – Hihetetlen, mennyire elszúrta a rendőrség. Először biztos voltam benne, hogy Bodhi Mogaro tette. Elhittem nekik. Aztán elkezdtem más lehetőségeken gondolkozni. Mint az a pasas, akivel a bárban beszélgettél. Winnie szembefordul vele, valami megcsillan a szemében, Francie nem tudja, mi az. Talán az arca, vagy ahogy beszél. Olyan mesterkéltnek, üresnek tűnik. – A pasas a bárban? – Aki odament hozzád aznap este. Az, akivel… akivel megittál egy pohárral. – Semmit nem ittam senkivel aznap este. Will megnyugszik, Francie mellkasára fekteti a fejét, és neki le kell győznie a késztetést, hogy elmenjen. Miért hazudik Winnie? – Akkor hová mentél? Amikor eljöttél az asztaltól? Winnie kerüli Francie tekintetét, aztán úgy tesz, mint aki nem hallotta, mit mondott. Sarkon fordul, kimegy a konyhába, és egy üveg borral meg két műanyag pohárral tér vissza. Tölt, odanyújtja az egyik poharat Francie-nek. Francie elfogadja, de nem mozdul, látja Winnie-t az utolsó Májusi Anyák találkozón a parkban, az ajka Midas hajában, és nemet int a bort kínáló Nellnek. Nem, köszönöm. Nem bírom az alkoholt. – Kimentem a parkba – mondja Winnie. – A parkba? Miért?

– Meglátogatni az anyámat. – Remeg a pohár Winnie kezében. – Az anyádat? De Winnie, az anyád meghalt. Winnie Francie-re mered. – Köszönöm, Francie. Tudom. – Iszik egy kortyot a borból. – Van ott egy somfa, amit az apám hozott el a vidéki birtokunkról. Egyik este elültettük a parkban, az anyám kedvenc helyén, a hosszú rét közelében. Mindig ez volt a titkos helyem, ahol közel éreztem magamhoz. Oda mentem aznap este. – Miért? – Mert hiányzott. – Winnie kinyitja a teraszajtót, és kilép a tágas balkonra. Francie követi. A hőségtől nehéz levegőn át gyereknevetés hallatszik a néhány házzal arrébb lévő óvoda udvarának homokozója felől. Kiszáradt cserepes növények szegélyezik a korlátot. – Nem túl jó alibi. – Alibi? Miről beszélsz? Kint voltam a parkban. Nem látott senki. Tudom, mit mondanak az emberek. Tudom, hol… – Megint kortyol a borból. – Soha nem ártanék a kisbabámnak. Francie-nek eszébe jut a pohár a kezében, iszik egy keveset, megpróbál nyelni, de gombóc van a torkában. – Azt hittem, az anyám elvesztésénél rosszabb már nem történhet velem. Tévedtem. – Francie Winnie karja után nyúl, de ő elhúzódik. – Nem akarok több kérdést. Nem tudok racionálisan, egyenes vonalúan gondolkozni. Körbe forog az idő. – Winnie-nek megkeményedik az arca, amikor észrevesz valamit a távolban. Francie odanéz, és egy nőt lát állni egy kis balkonon a hátsó udvaron túl, a vállán takaró, amelyen egy baba fekszik, míg ő rózsaszín rézvirágokat öntöz a ládában. A nő leteszi a locsolókannát a földre, és megnyirbál néhány növényt, majd bemegy, becsukva maga után az ajtót. – Anyák és csecsemők. Ti vagytok mindenütt. Remélem, értékeled azt, amid van. – Winnie magába dönti a maradék bort, aztán Willre néz. – Nem akarok goromba lenni, Francie, de ezt most nem bírom valami jól…

Francie-t szánalom önti el. Miért is nem gondolt erre? Milyen önző és érzéketlen volt részéről, hogy ide hozta Willt Winnie-hez. Milyen nehéz lehet neki minden egyes nap, gyerekes anyáktól körülvéve! Most már érti, miért futott el Winnie a kávézótól. – Ne haragudj, Winnie – mondja Francie. – Figyelmesebbnek kellett volna lennem. Bemennek, és Francie becsukja a teraszajtót. Winnie hátat fordít neki, és elindul felfelé a lépcsőn. – Magadtól is kitalálsz. – Ha van bármi, amire… – Francie elhallgat. – Életben van, Winnie. Érzem. Kérlek, ne add fel a reményt. Én nem adom fel. Winnie eléri a lépcső tetejét, és eltűnik a fordulóban. Francie bizonytalanul vág át a nappalin, kikerül egy újabb kupac kartondobozt – elszomorítja a gondolat, hogy idegenek fésülik át Winnie házát, fogdossák a holmiját –, és kinyitja a mellékutcára nyíló oldalajtót. Elindul, maga sem tudja, hová, amikor közeledő lépteket hall. A kalapos férfi rohan felé a sarokról, a kamerával az arca előtt. – Hé! Mary Frances! Mit mondott Winnie… – A gép folyamatosan kattog, a férfi kérdéseket üvölt, de Francie nem figyel rá, csak megy tovább, lehajtott fejjel a járdán, a karjával oltalmazva a babát. Ködös az elméje.

– Mit csinálsz? – kérdezi Lowell Francie-től aznap este. Francie a nappali padlóján ül, a gyomra görcsben, és levendulaillatú gyertyákkal rakja körbe Willt, aki egy takarón fekszik előtte. Francie próbálja fegyelmezni a hangját. – Ez egy hygge-gyakorlat. Lowell bólint. – Igen? És az mi? – Dániában űzik. – Francie megfújja az ízesítetlen kamillateáját; tudatában van annak, hogyan néz rá Lowell. Hogy figyeli. – Jó érzést jelent. Ettől olyan nyugodtak és boldogok az ottani emberek. Úgy gondoltam, hogy Will hangulatát is javíthatja. – Jó ötlet. – Lowell leül a kanapéra, és kinyit egy sört.

– De mi a helyzet a te hangulatoddal? Francie vadonatúj pamutzoknit húz Will lábára. A cikk szerint az a legjobb, ha báránybőrrel veszed körül magad, de nem mert annyi pénzt kiadni a neten látott szőnyegre, és úgy döntött, hogy ez a Carters’ pamutzokni is megteszi. – Az én hangulatommal? Az rendben van. Miért? – Ezt meg hogy érted? Nem kérdezhetem meg a feleségemet, hogy jól érzi-e magát? – Hát, a mamád azt mondta ma délután, hogy szerinte nem higiénikus a padlónk. És fertőtlenítővel kéne felmosnom. Francie visszafogja a hangját. Barbara a fürdőszobában van, áztatja magát a kádban, iszappakolással az arcán, és beszélgetős rádióműsort hallgat az iPodján. – Mit feleltél? – Semmit. De nem használhatok fertőtlenítőt a padlón. Klórt? Ahol kisbaba van? Az az érzésem, hogy nincs megelégedve a lakásunkkal. És azoknak a dolgoknak a felével, amit teszek. – Francie. – Lowellnek elfelhősödik az arca. – Nem úgy gondolja. Beképzeled magadnak. Francie belekortyol a teába, igyekszik legyűrni a szorongását. Nem akar Barbaráról beszélni; Winnie-ről akar beszélni, a találkozásukról. De ezt nem mondhatja el Lowellnek. Nem beszélhet neki arról, hogy mi történt, mert tudja, milyen dühös lenne a férje, hogy elvitte Willt Winnie lakásába. És ami még súlyosabb, Barbara egész délután itthon maradt, műanyag hajcsavarókkal a fején, és suttogva telefonált a hálószobájukban. Francie arra tippel, hogy a barátnőit hívta Tennesseeben, hallották-e Lowell említését a hírekben, és ugye ő előre megmondta, milyen veszélyeket rejt New York City. Barbara csak Lowell hazaérkezése után jött ki a hálóból, de Francie addigra már félt bármit mondani. – Ugyan már, France! Ő csak jót akar. Máshogy mentek a dolgok, amikor neki voltak kisgyerekei. Ő csak…

– Ó, te jó ég! – Barbara üvöltése a fürdőszobában megijeszti Francie-t, és pár csepp forró tea ráfröccsen Will karjára. Will sírva fakad, Lowell talpra ugrik, nekimegy az asztalnak, és kiönti a sörét, amely két gyertyát elolt. A folyosón át a fürdőhöz rohan, és bekopog. – Anya! – Lenyomja a kilincset, de zárva az ajtó. – Jól vagy, anya? – Tudtam! – Barbarának diadalmas a hangja. – Én megmondtam előre. – Miről beszélsz? Feltépik az ajtót, Barbara törölközőbe csavarva kilép a folyosóra, az arcára rászáradt az iszap, buborékok gördülnek le a lábszáráról a padlóra. – Beviszik hivatalos kihallgatásra – mondja Barbara, és az arcán repedezni kezd a maszk. – A barátnődet. Az anyát. Én tudtam, hogy titkol valamit.

TIZEN KILEN CED IK FEJEZET TIZENEGYEDIK ESTE

Van egy látomásom, amelyben valaki megvág. Egy hosszú, keskeny penge hatol a gyomromba, közvetlenül a köldököm alatt, és könnyedén felhasít, egyenes vonalban a szívemig. Üres vagyok belül. Fekete, mint a korom, a szerveim mintha porból lennének. Egyetlen érintés, és a szívem millió koromszemcsévé morzsálódik, fekete por marad utána a padlón, sötét lábnyomokat hagyok mindenütt, ahol járok. Mindig is ilyen voltam. Rossz kislány. Az apám folyton ezt mondogatta. – Hagyd békén! – kiáltott rá az anyám. – Légy jobb – suttogta, amikor nem volt ott az apám. – Ne adj neki okot a haragra! Azt hittem, hogy az anyaság majd megváltoztat, de tévedtem. A babától csak rosszabb lett minden. És most mindenki megtudja rólam az igazságot. Elkerülhetetlen volt, hogy rám szálljanak? Francie, az a fontoskodó, minden lében kanál hülye. Midas takarója. Miért nem gondoltam erre korábban? Miért? Miért? Miért, miért, miért? Összezavarodnak a gondolataim. Nyugodtnak kell maradnom. Bömbölő zajt hallok a fejemben, mintha megafonon át jönne. Elképzelem a hang forrását. Bajuszos, és nagy cilindert visel, drótkeretes, kerek szemüveget és smaragd cipőt, amelynek felkunkorodik az orra. Hé, hölgyem, üvölti a megafonba. Nyugodtnak kell maradnia. Most nem lehet hisztérikus.

(Na, találjátok ki, mi ez a zaj! Én keltem. Pontosan olyan lettem, amilyen az apám szerint minden nő. Hisztérikus.) El fogunk tűnni. Tudom, hogy folyton ezt mondogatom, de ezúttal komolyan. Holnap. Csak az a probléma, nos… Csaknem elfogyott a pénz. Féltem megnézni, mégis megtettem. Tegnap. 743,12 dollár. Ennyi. Nem volt más választásom, mint Joshua tudtára adni. – De ne aggódj – mondtam tegnap este, hátat fordítva neki, hogy ne lássam a megrendülést és a haragot a tekintetében. – Nem az egész. (Hónapok óta most először örültem, hogy dr. H. nincs itt. – Már milliószor elmondtam: bánjon gondosan a pénzzel – jelentené ki csalódott arckifejezéssel, mintha még mindig kamasz lennék.) Aztán ma felbukkant Francie, és elvonta a figyelmem a pénzről, arra emlékeztetve, hogy vannak ennél nagyobb problémáink is. Mi van, ha nem hisznek nekem? Végül hangosan is feltettem ezt a kérdést. Mi van, ha átlátnak a kreált történetünkön? Mi van, ha börtönbe kerülök? De Joshua csak elfordult tőlem. Tudom, hogy ennek még az említése is megrémíti. Később, miközben szótlanul vacsoráztunk, tisztában voltam azzal, hogy min gondolkozik. Okoska kisasszony nem tud kihúzni minket ebből a csávából. Tizedik osztályos Matekzseni kisasszony, még mindig nem jött rá a roppant egyszerű feladat megoldására: hová menjünk? Nem vesztegethetem tovább az időt. Most, amikor már egyre közelebb jutnak hozzám. Tennessee. Montana. Alaszka. Kocsiba ülünk, és addig megyünk, amíg ki nem találjuk, hová akarunk menni, vagy amíg ki nem fogy a benzin. Ott megállapodunk. Munkát vállalok. Kibérelünk egy kisházat. Joshua valami távolit és elzártat szeretne. Olyan helyet, ahol elveszhetünk és újrakezdhetjük. Ahol sohasem találnak ránk. Én is ezt akarom. Legalábbis így gondolom, amikor megpróbálom elképzelni.

Hátul egy kert. Talán néhány csirke. Kéznél egy fegyver. Ha úgy adódna.

H USZAD IK FEJEZET TIZENKETTEDIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 16. TÁRGY: Mai tanács 63 NAPOS A PICI Kilenc hét telt el a szülés óta, ideje beszélni az EGYENSÚLYRÓL. Tudjuk, hogy van ez. Gondoskodni a babáról. Bevásárolni. Visszanyerni a régi alakunk. Néhányunk esetében, visszamenni dolgozni. Nem könnyű. A legjobb, amit magadért – és a babáért – tehetsz, hogy megtaláld a helyes egyensúlyt az életedben. Felvehetsz segítséget heti néhány órára, vagy megkérsz egy barátot, hogy helyettesítsen, amíg te elmész az edzőterembe. Rászánhatsz egy kis plusz pénzt, hogy házhoz szállítást kérj. Döntsd el, mi működik nálad. Végtére is boldog anya = boldog otthon. CÍMZETT:

Nellnek mintha cementből lenne a teste, gipszből öntve a lába. Hallja a sírást, de elfojtottan. Őt hívja a baba a víz alól. Próbál mozdulni, de nincs hozzá ereje. – Nell. Vanília illatát érzi az anyja kézkrémjében, és kinyitja a szemét. Margaret áll fölötte. – Késésben vagyok a munkából? – kérdezi Nell. – Nem. Még hét óra sincs. – Az anyja mellé kuporodik. – Nem szívesen ébresztelek fel, de látnod kell valamit.

Nellnek feltűnik az anyja arckifejezése. Felül. – Beatrice jól van? – Igen, szívem, jól. Mélyen alszik. Sebastian most indult el dolgozni. De gyere ki velem a nappaliba. Nell kiszáll a meleg ágyból, és az anyja után indul a folyosón. Margaret tegnap este érkezett, azonnal abbahagyta a munkát, amint Nell felhívta, és négy órát vezetett megállás nélkül Newporttól Brooklynig. Egy gumimatracon aludt a nappaliban, a babamonitor mellett, felügyelt Beatrice-re, így Nell és Sebastian először aludta át a teljes éjszakát a baba születése óta. A nappaliban megy a televízió, és Nell Shepherd polgármestert látja a szónoki emelvénynél, majd félreáll, hogy átadja a helyet Rohan Ghosh parancsnoknak a mikrofonoknál. Nell Margaretre néz. – Mi történt? Ghosh felemeli a kezét. – Megvárom, amíg elcsendesednek – mondja, és iszik egy kortyot a vizespalackból. – Oda vezetett a nyomozásunk, hogy tegnap este újra átkutattuk Winnie Ross kocsiját, és a pótkerék alá dugva találtunk egy kék babatakarót. A leírása megfelel annak a takarónak, amelyet a kiságyból vittek el Midas elrablásának éjszakáján. A törvényszéki labor megerősítette, hogy a szövetszálak Midas Ross DNS-ét és vérnyomait tartalmazzák. – Nem – mondja Nell, és elszorul a mellkasa. – Mi vezetett a kocsi újbóli átvizsgálásához? – kiáltja valaki a tömegből. Ghosh tovább beszél, felemelve a hangját. – Ma reggel hat óra körül őrizetbe vettük Winnie Rosst, és hivatalosan vád alá helyeztük a fia, Midas Ross eltűnéséért. Nellnek elakad a lélegzete, az anyja hozzálép, és megfogja a kezét. – Megtalálták a holttestet? – A nap folyamán még további részletekkel szolgálunk. Jelenleg szeretném megköszönni Mark Hoyt nyomozó lelkiismeretes munkáját. És adózzanak elismeréssel Shepherd polgármesternek is. Nagyon keményen bántak velük, de minden résztvevő kiemelkedő munkát

végzett. – Ghosh összeszedi a papírjait az emelvényről. – Pillanatnyilag ennyi volt, emberek. Köszönöm. Nell megszorítja Margaret kezét; közben leadják a felvételt, amelyen Winnie-t egy megkülönböztető jelzés nélküli terepjárótól a Lower Manhattan-i rendőrkapitányság épületébe vezetik. Winnie a sötét haja alól les ki a kamerákra, a keze összebilincselve a háta mögött, és két egyenruhás fogja a könyökét. Eltűnik az épületben, és a hírolvasó arca tölti be a képernyőt, de aztán újraindul a bejátszás az elejéről: Winnie kiszáll a kocsiból, a rendőrőrs felé indul, a kamerába néz, kőarccal, üres tekintettel.

Nem. Francie a folyosón járkálva fel-le ugráltatja Willt, és hangosan is kimondja. – Nem. Elveszi a telefonját a pultról, és sms-t ír. Megkapod az üzeneteimet? Beszélnünk kell. Van egy ötletem. Muszáj, hogy Will abbahagyja a sírást. Gondolkoznia kell. Kimegy a konyhába, megkönnyebbülten, hogy végre maga van a lakásban, Lowell a repülőtérre ment, hogy kivigye az anyját. Tegnap dél óta nem evett, ájuldozik az éhségtől, de nincs semmi otthon, amit kívánna. Kinyitja a fagyasztót, és levesz egy zacskó morzsolt kukoricát a polcról, a tarkójához szorítja. Tikkasztóan meleg és fullasztó a lakás, szeretné bekapcsolni a légkondicionálót, de ma reggel Lowell suttogva arra kérte, hogy ne használja, mert spórolniuk kell a villanyszámlán, amíg Francie nem kapja meg a pénzt a behazudott fotós munkáért. – Nem – ismétli még hangosabban. Nem találták meg a holttestét. Még életben lehet. Megint csöngetnek. Ez megy már két órája. Újságírók akarják rávenni a történtek kommentálására. Mrs. Karan, a háztulajdonos is felhívta Francie-t, hogy tüntesse el őket a bejárattól, és elpanaszolta, hogy valaki felborította a cserepes muskátliját. Francie megnézi a

mobilját, türelmetlenül várva Nell és Colette válaszát, majd újra ír, a három szabad ujját használva. Komolyan gondolom. Beszélnünk kéne Scarlett-tel. Szerintem ő segíthet. Az a nő, aki Winnie házával szemben, a balkonon öntözte a virágait, Francie szerint Scarlett lehetett. Először nem volt benne biztos, de tegnap éjjel, miközben Lowell az ágyukban, Barbara a kanapén aludt, ő bezárkózott a meleg, ablaktalan fürdőszobába a notebookkal, amit a fehérneműs fiókjában tart, és kereséseket indított az eddig figyelmen kívül hagyott lehetőségek után. Harminc perc múlva, meztelenül ülve a kádban, míg a zuhany jeges szúrással verte a hátát meg a koponyáját, és a haja függönyként lógott le az arca előtt, eszébe jutott valami: néhány hete, a Májusi Anyák utolsó találkozóján Scarlett azt mondta nekik, hogy Winnie depressziós. Francie tisztán látja maga előtt. Ültek a takarókon, és kortyolgatták a bort, amit Nell hozott. Scarlett megemlítette, hogy mennyire aggódik Winnie-ért. Ugyanis szomszédok, és sokat sétálnak együtt. Francie gyengéden beülteti Willt a hintaszékbe, a leggyorsabb üzemmódba állítja, és bedugja a cumit a szájába. Winnie talán mondott neki valamit, írja. Valamit, ami segíthet. Elküldi, és azonnal csengeni kezd a telefonja. Colette az. Sírós a hangja. – Francie, le kell állnod ezzel. Szalmaszálakba kapaszkodsz. – Nem, nem. – Francie is sírva fakad. – A kék takaró. A rendőrség tegnap estig meg sem nézte Winnie csomagtartóját? – Nem, nem ezt mondták. Most csak újra ellenőrizték. Valaki… – Egész éjjel fenn voltam, és ezen gondolkoztam. Ha Winnie bizalmába avatta Scarlettet a depressziójáról, talán mást is elmondott neki. Lehet még valami, ami fölött elsiklottak az emberek… – Nem. – Francie kiérzi a türelmetlenséget Colette hangjából. – Figyelj ide, Francie. Tudom, hogy nehéz. Mindannyiunknak az. De már kezdek komolyan aggódni.

– Tudom. Én is. Annyira aggódom… – Nem, Francie. Én rád értettem. – Rám? Ez most nem rólam… – Pihenésre van szükséged, Francie. Nem gondolkozol racionálisan. Értsd meg… – De azt nem mondták, hogy meghalt. Nem találták meg a holttestét. – Francie-nek annyira elszorul a torka, hogy úgy érzi, megfullad. – Még életben lehet. Talán még van idő megmenteni. Az anyja mellett a helye… – Nem! – A szó élesen hasít Francie fülébe. – Nem lehet az anyjával, Francie. Az anyja volt az, aki ártott neki. Fogadd el! Vége van.

Francie ledobja a telefont a kanapéra. Vége? Megint csöngetnek, aztán lépteket hall a lépcsőn. Határozott kopogtatást az ajtón. Mrs. Karan az, jött közölni vele, hogy nem képes ebben a káoszban élni. Kilakoltatja őket. Francie-t, Lowellt, a babát; nem lesz hol lakniuk. – Hahó, Francie? – Egy férfi hangja. Közelebb megy az ajtóhoz. – Ki az? – Daniel. – Daniel? – Zúg a feje. Ismerős a név. Daniel. Francie becsukja a szemét, és a halántékát nyomkodja. Az a cikk, amit olvasott… Az interjú, amit Winnie adott az anyja halála után. Számíthatok Danielre. Ő az egyetlen, aki átsegíthet a gyászon. A férfi veri az ajtót. Winnie barátja? Itt, a lakásuk előtt? Winnie küldte ide? Lehet, hogy üzenetet hoz… valamit, ami elvezethet Midashoz? – Francie, engedj be, kérlek. Beszélnem kell veled. Elhúzza a reteszt, és résnyire nyitva az ajtót kiles a folyosóra. Suttogva mondja ki a szót. – Token?

– Te voltál a barátja? – Igen. Réges-rég. – És most… újra együtt vagytok? – Nem, nem. Semmi ilyesmi. – Will felsír, Francie odamenne hozzá, de Daniel megelőzi, és kiemeli a babát a hintaszékből. A mellkasára fekteti, és járkálni kezd vele a nappaliban. Francie visszaül a fotelba, de a babán tartja a szemét. – Akkor ti ketten… – Csak jó barátok vagyunk. – Daniel lesüti a szemét, kerüli Francie tekintetét. – Az anyja halála után véget vetett a kapcsolatunknak. Mindenkitől eltávolodott, tőlem is. Mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam, de nem volt hajlandó találkozni velem. – Nem értem. Miért jöttél ide? Danielnek furcsa, szinte keserű a nevetése. – Ha őszinte akarok lenni, nem tudom. Csak látni akartalak. Talán te vagy az egyetlen ember, aki érti, mi folyik itt. – Mire gondolsz? – Winnie nem tett ilyet. Francie rettenetesen fáradt; ködös az elméje. Nem örül, hogy nála van Will, de szédülés fogja el. – A letartóztatásod. Mi volt… – Hogy tudtátok meg? – Láttuk a rendőrségi fotót. – Gondoltam. Megtaláltátok az interneten. De miért… – Nem. Postán küldték el nekünk. Daniel abbahagyja a járkálást. – Kinek? – Nekünk. Nekem, Nellnek, Colette-nek… – Hogy érted azt, hogy postán kaptátok meg? Kitől? – Nem tudom. A postával érkezett. Colette-ét a polgármester irodájába címezték. Nem volt rajta feladó.

– A polgármester irodájába? – Daniel lehunyja a szemét. – Nem értem. – Mit követtél el? – Majdnem megöltem valakit. Francie feláll, és elveszi tőle Willt. – Menj el! Most rögtön. – Hátat fordítva védelmezi tőle Willt. – Hívom a rendőrséget. – Ne, Francie, hallgass meg! Nem úgy volt. Winnie védelmében történt. Veszélyben volt. Francie megfordul. – Veszélyben? – Zaklatta valaki. – Igen, tudom. Archie Andersen. Olvastam róla. Daniel bólint. – Ez már a szakításunk után történt. Winnie nem tudta, de én követtem őt a próbákra, amikor folytatta a munkát, meg akartam győződni róla, hogy biztonságban odaért, és nem üldözi a zaklató. Winnie azt hitte, hogy már leszállt róla, de aztán újra megjelent Audrey temetésén. Winnie halálra rémült. Tudni akartam, hogy biztonságban van-e. – És? – A harmadik napon történt, amikor az anyja halála után visszament dolgozni. A zaklatója a sarkon várta, ahol Winnie leszállt a földalattiról. Először nem voltam biztos benne, hogy ő az, de a közelben maradtam. Láttam, hogy követi befelé, aztán elkapta, és kirángatta a lépcsőházba. Azonnal rávetettem magam. Engem észre sem vett. Belevertem a fejét a földbe, olyan erővel, hogy megrepedt a koponyája. Hetekig kórházban volt. – Börtönbe kerültél? – Kilenc hónapra. Bűnösnek vallottam magam garázdaságban, hogy enyhébb büntetést kapjak. Egy év börtön, de jó magaviselettel előbb szabadulsz. A bíró, Winnie ügyvédeinek kérelmére, zárolta az ügyet, és így semmi sem jutott a sajtó tudomására. Winnie ezt követően kiszállt a sorozatból. Mindent megtett, hogy eltűnjön szem elől. – Archie Andersen meggyógyult?

– Olyannyira, hogy Nyugat-Virginiába költözött, ahol egy félresikerült rablási kísérlet során megölt egy idős házaspárt. Tizenegy éve börtönben van. Francie megrázza a fejét. – Erről nem számoltak be. Daniel rápillant. – Nem? Francie-nek kiszárad a szája, és Will homlokához nyomja az ajkát. Börtönben van. – Miért nem mondtad el nekünk, hogy barátok vagytok Winnie-vel? – Winnie nagyon zárkózott. – Daniel leül a kanapéra. – Nem vetted észre? A gyerekeink születése után ő bátorított, hogy menjek el egy Májusi Anyák-találkozóra. De azt kérte, hogy ne beszéljek a közös múltunkról. Mert ezt kérdések követték volna. Nem szívesen beszél azokról az évekről. – Nem hiszem el. Börtönbe mentél érte. – Igen. – Daniel arcán sötét árnyék fut át. – És gondolkodás nélkül megtenném újra. Bármit megtennék, hogy védelmezzem. – Lesüti a szemét. – Midasért is. Francie figyeli egy darabig. – Hallgass ide – mondja, és leül mellé a kanapéra. – Van egy ötletem. Tegnap jutott eszembe. Azt hiszem, hogy ez segíthet. Daniel továbbra is a padlót nézi, de Francie úgy véli, hogy megváltozott az arckifejezése. Amikor végül felnéz, mosolyog.

H US ZON EGY ED IK FEJEZET TIZENHARMADIK NAP

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 17. TÁRGY: Mai tanács 64 NAPOS A PICI Akinek kisbabája van, annak az egész világ véleményt nyilvánít (nekem zenélsz, Beethovennek?). Hogyan kezeljük ezt? Először is, fogadd el, amit hallasz, egy (vagy hat) csipet sóval. Semmi nem ássa alá úgy az önbizalmad, mint a sok jótanács. Azt azért tudd, hogy jó szándékkal adják. Míg mi a világon mindennél jobban szeretjük a kisbabánkat, sok más ember is (rád gondolunk, nagyi!) szerepet akar játszani a pici védelmezésében. CÍMZETT:

Colette a napfény pászmáit figyeli Charlie arcán. Charlie keze Colette derekán. – Tudod, hogy a tizenöt közös évünk alatt milyen ritkán sírtál előttem? Colette bólint, és lehunyva a szemét Winnie-t látja maga előtt, ahogy beviszik a rendőrőrsre. A szomorúság újabb hulláma borítja el. – Bárcsak előbb beszéltünk volna erről! – mondja Charlie, és magához húzza. Tegnap este, miután látták Winnie-t a híradóban, Colette összeomlott, és mindent bevallott. Arról, hogy lemásolta a rendőrségi iratokat, és elvette a pendrive-ot. Arról, hogyan küzd a felszínen maradásért, mennyire aggódik Poppyért, milyen szorongva

figyeli, látni-e a fejlődés bármilyen kis jelét. És mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt, egyszerre jó partner, jó anya és jó író lenni. – Mit akarsz csinálni? – kérdezi most Charlie. – Nem tudom. – Poppy nyafogását hallani a babamonitoron, és Colette felkel, hogy érte menjen, de Charlie a hátára teszi a kezét. – Adjunk neki egy percet, hogy megoldja magának. Colette visszadől mellé. – Valójában ez nem igaz. Nagyon is tudom, mit akarok. Meg akarok győződni arról, hogy jól van. És egy ideig csak anya szeretnék lenni. Majd valamikor újrakezdem a munkát. A saját írásomat. – A párnahuzatba törli a könnyeit. – Bár most nem működik az agyam, és nincs miről írnom. Charlie mosolyog. – Tedd azt, amit minden anya. Írj arról, milyen, ha babád születik. – Oda kell mennem hozzá – mondja Colette, amikor Poppy újra felsír. – Majd én. – Charlie felül, keresni kezdi a padlón a boxeralsóját. – Szombat van. Maradj ágyban! Próbálj meg aludni! Colette kikapcsolja a monitort, és visszabújik a takaró alá, belélegezve Charlie illatát a párnán. Az ablakon kívül seregélyek gyülekeznek a tűzlépcsőn, csipegetnek a madáretetőből, amelyet néhány napja tett ki Colette. Lehunyja a szemét, azt kívánja, bár itt maradhatna egész nap, kizárva a bánatot és a fogdába vezetett Winnie képét, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban bejelenthetik Midas holttestének megtalálását. Cseng a mobilja az éjjeliszekrényen. Nem akar tudomást venni róla, de tudja, hogy nem teheti. Felül, és felveszi. – Szia. – Úton vagy? Colette hallgat egy ideig. – Nem. – Mindjárt kilenc. Azért jössz, ugye? Colette megdörzsöli a szemét. – Nem is tudom, Nell. Én…

– Ne – mondja Nell. – Ne csináld ezt, Colette! Azt mondtad, hogy ott leszel. Ahogy én is. – Nell kivár egy ütemet. – Komolyan, Colette. Meg kell tennünk. Megígértük neki.

Charlie kávét főz, Poppy vidáman gagyog a hintaszékben a lábánál, amikor Colette a sárga nyári ruhájában belép a konyhába. – El kell mennem egy kis időre – mondja. – Erről nem volt szó. Hová? – Gyorsan el kell intéznem valamit. – Megcsókolja a férjét. – Hamar visszajövök. És találd ki, mit csinálunk ma este! Charlie átfogja a derekát, és hozzányomja a csípőjét. – Van egy ötletem. Colette nevet. – Azt. Te meg gondoskodj a vacsorafoglalásról. – Hármunknak? – Nem. Szereztem bébiszittert. – Viccelsz. Ki az? – Sonya, eggyel alattunk. Tudod, hogy két évig volt dadusa egy ikerpárnak? Charlie felkapja a fejét. – Hogyne tudnám. És köszönöm. Ez remek lesz. – Ráérősen megcsókolja. – Vigyél esernyőt, mert eleredt! És siess haza!

Nell a Spot előtt várja, víztől csöpögő újságot tart a feje fölött az eső ellen, a másik kezében egy jegeskávé. – Elnézést a késésért – mondja Colette. – Gyere! – Nell kiissza a maradék kávét, és bedobja a poharat a legközelebbi szemetesbe. – Francie már háromszor telefonált. Colette gyorsít, hogy tartsa a lépést Nell-lel, és tudja, hogy helyesen cselekszenek. Francie tegnap késő este megjelent Colette-nél, sírástól bedagadt szemmel, és hadarni kezdett: Token eljött a lakására, és

kiderült, hogy ő Daniel, aki középiskolás korukban együtt járt Winnievel. Francie beszámolt neki Scarlett közléséről az utolsó Májusi Anyáktalálkozón, amikor elmondta, hogy Winnie depressziós, és ő egyre biztosabb abban, hogy Scarlettet látta Winnie lakásának teraszáról. – Daniel szerint beszélnem kéne Scarlett-tel – mondta Francie Colette-nek. – Úgy gondolja, hogy ez tényleg jó ötlet. De több e-mailt is küldtem neki, és nem válaszolt. Daniel szerint bízzak a megérzéseimben, és próbálkozzak tovább. Találkozni akarok Scarletttel. Mindketten úgy véljük, hogy ez az utolsó reményünk Midas megtalálására és Winnie megmentésére. – Francie, ez őrültség – mondta Colette. – Nem, nem az. Mi nem jöttünk rá, hogy Winnie depressziós. Ráadásul tudod, milyen Scarlett, mindig tudja, mit kell tenni. Beszélnünk kell vele. Colette nem tudott szabadulni Francie kétségbeesett tekintetétől, amely még most is üldözi, miközben Nell oldalán lefelé siet a dombról. – Oké, mi a terv? – kérdezi Nell. – Hagyjuk, hogy bedobja ezt a levelet. Javaslom, hogy utána menjünk el kávézni. Összeülünk Francie-vel, és elmondjuk neki, mennyire aggódunk érte. – Szívesen kihagynám ezt a lépést, és egyből mennék kávézni. Képzeld csak el, mit fog gondolni Scarlett, ha elolvassa ezt a levelet! – Tudom, hogy nevetséges, de nem jut eszembe jobb. – Mennydörgés visszhangzik körülöttük, és futásnak erednek az egyre sűrűbb esőben. Colette közelebb húzódik Nellhez, hogy ő is beférjen az esernyője alá. – Beszéltem Charlie kiadójával. Ő is keresztülment ezen az első gyereke születése után. Megadta három pszichiáter nevét. – Jó – mondja Nell. – Ha Francie nem hajlandó elmenni a rendelésre, akkor felhívjuk Lowellt. Meg kell értenie, hogy fontos dologról van szó.

Befordulnak a sarkon, és Colette meglátja a rájuk váró Francie-t egy épület előtt a háztömb végén. Valaki más is áll az esernyője alatt. – Az ott Lowell? – kérdezi Colette. Nell hunyorít. – Token. Nem mondta Francie, hogy ő is jön? – Nem. Azt hittem, csak mi hárman leszünk. – Késtetek – közli Francie, amikor közelebb érnek. Felmutatja a borítékot. – Nem akarjátok elolvasni? Token… bocsánat, Daniel szerint rendben van. – Biztos jó lesz – válaszolja Colette. – Mit írtál? Francie megnyalja és lezárja a borítékot. – Csak azt, amiről tegnap este beszéltünk. Hogy érdekel minket, tud-e valamit, ami segíthet. – Remek – mondja Colette. Francie vesz egy nagy levegőt, és felmegy a lépcsőn. Daniel közelebb megy Colette-hez. – Megengeded? – kérdi az esernyőre bökve. Colette és Nell arrébb lép, hogy helyet adjon neki. Daniel válla Colette-éhez ér, és érzi a leheletét a nyakán, miközben azt figyelik, hogy Francie az esernyője alatt lehajolva tanulmányozza a neveket a levélszekrényeken. – Igazam volt! Itt van a lakása – mondja. Ekkor egy nő belülről kinyitja a kaput, ami nekiütődik Francie csípőjének. – Elnézést – mondja a nő, és nyitva tartja az ajtót. – Bejön? Francie visszanéz rájuk, és Colette megrázza a fejét. – Ne – mondja Colette. – Csak dobd be… Francie megfogja az ajtót. – Igen, köszönöm. – A francba – morogja Nell az orra alatt. – Gyerünk – mondja Colette, ahogy Francie eltűnik a házban. Felrohan a lépcsőn, Nell utána, és elkapják a becsukódni készülő ajtót. – Jössz? – szól vissza Danielnek. – Nem – válaszolja, és felteszi a kapucniját. – Azt hiszem, jobb lesz, ha itt maradok. Minden eshetőségre. – Igen, őrködj – mondja Nell, aztán színpadiasan suttogóra fogja a hangját. – Ha három nap múlva sem térünk vissza, hívd a rendőrséget.

Colette és Nell belép az előtérbe. – Francie – szól fel Colette a szőnyeggel borított lépcsőn. – Dobd be a levelet, és menjünk. – Nekem tényleg nincs időm erre – mondja Nell, és megindul felfelé. – Ma utazik el az anyám. Colette követi Nellt a második emeletre, ahol Francie vizes esernyője támaszkodik a falnak egy nyitott ajtó mellett a lépcső tetején. Colette bemegy a lakásba, és egy kis konyhában találja magát. Szép rendben egymásra pakolt kartondobozok sorakoznak a folyosó mentén, nagybetűs feliratokkal ellátva: FAZEKAK ÉS SERPENYŐK. ÁGYNEMŰ. EDÉNYEK. A pulton cumisüvegek, terhességi vitaminok, gyógyfüvek és tejelválasztást serkentő tea dobozai. Francie a nappaliban áll, amelyet egy fehér csempés konyhasziget választ el a konyhától, és vizsgálódik a szobában. – Hogy jutottál be? – kérdezi Nell. – Az ajtó… nyitva volt. Colette az ajtógombra pillant, ami viharvert és lötyög, majd észrevesz egy csavart a padlón. – Francie, te betörtél ide? – Nem. Lötyögött az ajtógomb. – Ez már túlmegy minden határon – mondja Colette. – Hagyd odakint a levelet! – Rendben. – Francie-nek szórakozott a hangja, megkerüli Coletteet, végigmegy a folyosón, el a dobozok mellett, a hálószoba felé. – Csak egy percet kérek. Colette sóhajt, aztán meglátja Nellt, aki egy noteszt lapozgat a konyhapulton. – Ezt nézd meg – mondja Nell. – A baba etetései és pelenkacseréi táblázatba foglalva. Tovább lapoz. – Nagy ég, azt is felírja, hogy hány böfögést hall. – Te nem? – kérdezi Colette. – De igen – feleli Nell. – De csak Sebastian böfögéseit. Egész raktáram van ezekből a dolgokból. Francie visszajön a konyhába, és megint elmegy mellettük. Szó nélkül kinyitja az üvegajtót, és kilép a kis teraszra. A korlátot cserepes

virágok és fűszernövények szegélyezik, és van egy növekedésnek indult paradicsompalánta is. Néhány másodpercig elnéz az udvaron túlra, majd visszajön a lakásba, a haja esőtől nedves, aztán még bekukkant egy szekrénybe a konyha mellett. – Nem gondoljátok, hogy kéne itt lennie egy babamonitornak vagy egy daduskamerának? – Nem – feleli Colette. A szekrényhez megy, és becsukja az ajtaját. – Erről szó sem lehet. – Colette Francie vállára teszi a kezét. – Hagyd itt a levelet! Ennyit tehetsz. Nell közelebb jön. – Colette-nek igaza van, France. Menjünk a Spotba! Durva volt az utóbbi néhány nap. Én muffint kérek. – Nell belecsíp a hurkába a derekán. – Látod? Francie megtörli az orrát. – Mit gondoltok, telefonál, ha megkapta a levelet? – Igen – mondja Colette. – Azt tetted, ami helyes. De ideje menni. Francie bólint. – A hálóban hagytam a táskám. – Elindul a folyosón a lakás hátsó részébe, míg Colette a nappaliba megy, hogy becsukja a teraszajtót. Nell kiles a folyosóra. – Ciki lenne, ha használnám a fürdőszobát? Nem kellett volna meginnom azt a kávét. – De aztán elváltozik az arckifejezése, ahogy közelebb ér az ajtóhoz. – Mi a baj? – kérdezi Colette. Nell feltartja a kezét. – Figyelj! – Colette ekkor meghallja: sír egy baba. – Ez nem lehet az övé – suttogja Colette. – Tudom. Hiszen nincsenek itthon, ugye? – Shhhhhh, baba. Shhhhh. – Kocogás zaja a lépcsőn. – Mindjárt otthon leszünk. – Te jó ég – suttogja Nell megragadva Colette karját. – Ő az. Visszajött. Colette követi Nellt a folyosón a hálóba, és becsukja maguk után az ajtót. Hallják, hogy Scarlett bemegy a konyhába.

– Most mit csináljunk? – kérdezi Nell. – Nem tudom. Nell az ablakhoz rohan. – Van itt tűzlétra vagy valami? – Francie – mondja Colette –, figyelnél rám? Hazajött. De Francie mintha nem is hallaná. Egy íróasztal előtt áll a szoba sarkában, és kifejezéstelen arccal kotorászik egy fiókban. Scarlett énekel a konyhában. – Csitt, kicsi baba, ne bőgjél, hallgasd a mama énekét. Oké, drágám – mondja. – Ebédidő van. Csitt legyen. Itt a mama. Először vegyük le ezeket a vizes ruhákat. Kinyílik az ajtó, és Scarlett átható sikolya tölti be a hálószobát.

– Colette. – Scarlett haja nedvesen lelapul, az arcán félelem. Nellre és Francie-re néz, oltalmazón a baba köré fonja a karját, a pici a mellkasán tekergőzik a hordozó esővédő csuklyája alatt. – Mit kerestek itt? Colette idegesen nevet. – Scarlett. Istenem, milyen kínos helyzet. Ne haragudj ránk! Ez most… Francie előlép. – Winnie miatt vagyunk itt. – Winnie miatt? Nem értem. Az e-mailekhez van köze, amiket küldtél? – Igen. Nem válaszoltál. Nem hagytál más választást, ide kellett jönnöm. – Francie hangjának ijesztő éle van, vad a tekintete, és ekkor Colette-nek szöget üt valami a fejébe. Hol van Token? Miért nem riasztotta őket, hogy Scarlett hazajön? – Hogy őszinte legyek, Francie, ha válaszoltam volna, akkor azt írom, hogy állítsd le magad. Az a sok e-mail, amit küldesz… kicsit zavaró. – Láttalak a múltkor a balkonodon, amikor Winnie-nél voltam. – A balkonomon? Miről beszélsz? Nem is voltunk itthon. – De, láttalak – állítja Francie. – Egy öntözőkannával.

Scarlett a fejét csóválja. – Oké… – Winnie bizalmasa voltál – folytatja Francie. – Magad mondtad, az utolsó találkozón. Bevallotta neked, hogy depressziós. A kisbaba éhesen felsír, Scarlett elkezdi ringatni. – Igen, és… – És te itthon voltál aznap este, igaz? – Feszült a hangja. – A férjed szüleivel? – Mindent elmondtam a nyomozóknak, amit tudok. – Scarlett pillantása Francie-ről Colette-re és Nellre vándorol. – Sajnálom, de amit művelsz… az állandó e-mailek… Most meg ez, hogy idejöttök, betörtök a lakásomba… ez már túlmegy minden határon. – Ingerült a hangja. – Arról nem is beszélve, hogy törvényellenes. Colette nyaka elvörösödik zavarában. – Ne haragudj, Scarlett! Csak azért jöttünk, hogy itt hagyjunk egy levelet… – Hogy jutottatok be egyáltalán? – Az ajtó… nem volt bezárva – mondja Francie. – Nem volt bezárva az ajtóm? – Scarlett elpirul. – Milyen hülye vagyok. – Nem akartunk… – Colette megpróbálja fegyelmezni a hangját. – Mi csak… – Nem állt szándékunkban bejönni – mondja Nell, és megfogja Francie könyökét. – Mi lenne, ha most elmennénk, és békén hagynánk? A kisbaba egyre hangosabban sír. Scarlett megfordul, és elindul a folyosón a konyha felé. – Jó ötlet. Colette nagyot fúj. – Gyertek! Nell az ajtóhoz vezeti Francie-t, de Francie kirántja a karját Nell markából, és visszamegy az asztalhoz. – Francie! – sziszeg rá Nell. – Ez már nem vicces. Gyere! Francie szó nélkül kiszed egy köteg papírt az íróasztal felső fiókjából és felmutatja. – „Természetes gyógymódok az elzáródott tejvezetékre.” „Hat alvástipp, amelyet ki kell próbálnod.” – Francie, gyere…

Francie megmutatja nekik a következő lapokat: internetes újságcikkek kinyomtatva. GWENDOLYN ROSST LETARTÓZTATTÁK A FIA ELTŰNÉSE ÜGYÉBEN LACHLAN RAINE BEISMERTE A VISZONYÁT ELLEN ABERDEEN KÜLÜGYMINISZTÉRIUMI GYAKORNOKKAL

Francie tovább lapoz. Ez egy e-mail Nelltől: Jolly Llama. Július 4., este 8. Mindenkinek jönnie kell, különösen Winnie-nek. Nemleges választ nem fogadunk el. Francie remegő kézzel fogja a nyitott noteszt, és együtt olvassák a lapot.

Mi van, ha nem hisznek nekem? Végül hangosan is feltettem ezt a kérdést. Mi van, ha átlátnak a kreált történetünkön? Mi van, ha börtönbe kerülök? De Joshua csak elfordult tőlem. Tudom, hogy ennek még az említése is megrémíti. Francie lapoz még egyet, és néhány összehajtott papír hullik ki a padlóra a lábuknál. Nell felszedegeti és kihajtja őket. Token rendőrségi fotója. Három példányban. Colette lehunyja a szemét, és nem hall mást, csak az eső kopogását a fejük felett a tetőablakon. – Istenem – suttogja Nell. Colette kinyitja a szemét. Menj, mondja hangtalanul Francie.

Scarlett az ajtóban áll. A baba még hangosabban sír. – Éhes lehet – mondja Francie. – Segíthetek valamiben? – Abban, hogy elmentek – válaszolja Scarlett. – A férjem csak leparkolja a kocsit, bármelyik pillanatban megjöhet. Higgyétek el, hogy

ő nem lesz ilyen megértő. Colette elindul Scarlett felé. Látja magát, ahogy lerohan a lépcsőn, ki az utcára, sprintel az esőben, haza Charlie-hoz és Poppyhoz, és ebből semmi sem valóságos. De aztán találkozik a tekintete Nellével, majd Francie-ével, és érzi, hogy tesz még néhány lépést Scarlett felé. – Mit művelsz? – kérdezi Scarlett, a kezét a baba fejére borítva. Colette az esővédő kapucni után nyúl. Scarlett elhúzódik, de Colette megpillantja a baba haját, aztán az arcát. – Midas – mondja Francie Colette háta mögül, miközben Scarlett a konyhának veszi az irányt. Colette követi, remeg a lába. A baba már visít, amikor Colette utoléri Scarlettet. Benyúl a hordozóba, és két kézzel átfogja a babát. Érzékeli, hogy Scarlett a mosogató felé araszol, és meglátja a markába fogott kést. Abban a pillanatban perzselő fájdalom hasít az oldalába. Nell hangját hallja. Látja Poppy arcát. Aztán minden elsötétül.

Leteszem a kést az asztalra. Francie mozdulatlanul áll. Nell Colette mellett térdel, aki a padlóra zuhant. A baba sír a mellkasomon. – Most nézd meg, mit tettél – mondom a picire nézve. – Joshua ki van borulva. – Scarlett, mit… – Francie közeledik felém. – Add át nekem. Add ide nekem Midast. – Midast? Midas meghalt. Ő itt Joshua. – Látom a rettegést a baba tekintetében, és a fülébe suttogok. – Ne félj, szívem! Minden rendben lesz. Kezd eltorzulni a szoba. Por csillámlik a levegőben. Eljöttek meglátogatni. Egy Májusi Anyák-találkozó háziasszonya vagyok.

Nell sírva kiabál a füléhez szorított telefonba. Gyorsan kell gondolkoznom. Odalépek, és kikapom a kezéből. – Nem! Add vissza! – Őrjöng. – Segítséget kell hívnunk hozzá. Nyugodtan beteszem a telefont a mosogatóba, és megnyitom a csapot. – Nincs telefonálás a találkozókon, hölgyeim. Udvariatlanság lenne. – Francie-hez fordulok. – Te is. – Én is? – Igen. – Kinyújtom a kezem. – Add ide a mobilod! Francie benyúl a sortja farzsebébe, ugyanaz a borsózöld, tejfoltos, lötyögő Old Navy rövidnadrág van rajta, amelyet minden találkozón visel szegény lány. – A mobilom? Én nem… Átlépek Colette-en, és megfordítom Francie-t, a körmeim belemélyednek a puha bicepszébe, és kirántom a telefont a zsebéből. Bedobom a mosogatóba a másik mellé, kék zselét csurgatok rájuk, figyelem, ahogy eltűnnek a buborékfelhőben. Megpillantom a tükörképem a konyhaszekrény üvegén, látom a sötét táskákat a szemem alatt, a lelapult hajam. Rémesen nézek ki. Belecsípek az orcámba, hogy színt kapjon, és felborzolom a hajam. Igazán igyekezhettem volna jobban kinézni erre a találkozóra. Tudom, mennyire adnak ezek a nők a jó külsőre. – Elnézést – mondom visszafordulva Francie-hez. – Nem akartam goromba lenni. Joshua kicsit nyűgös mostanában, és ez rám is kihat. De hát tudjátok, hogy van ez, nem igaz? A lakásajtóhoz megyek, behúzom a reteszt, beakasztom a láncot. Letérdelve összeszedem az erőm, hogy az ajtó elé toljak egy dobozhegyet. Kicsit megszédülök, amikor felállok. – Nincs értelme a parkba menni ebben az esőben – mondom, és a hűtőhöz lépek. – Találkozzunk csak itt. Kényelmesebb. És meg kell etetnem ezt a babát. Kiveszek egy üveg anyatejet a fagyasztóból, majdnem az utolsó a készletből, amelyet sikerült lefejnem, mielőtt elapadt a tejem. Tudom, hogy fegyelmezettebbnek kellett volna lennem, beállítani az

ébresztőórát, hogy késő éjszaka is felkeljek pumpálni, több gyógyteát és tejelválasztás-serkentőt kellett volna innom, bármilyen borzalmas. De ebben is kudarcot vallottam. – Ülj le – mondom Francie-nek, és beteszem az üveget a mikróba. – Légy szíves, ne gyere azzal, hogy a mikrózás rosszat tesz az értékes anyatejnek. Tisztában vagyok vele. Ugyanazokat a könyveket olvassuk. De aztán úgy döntöttem, hogy a saját szülői filozófiámat követem. Az a neve: Anyák, baszódjatok meg mind. – Nevetek, és lenézek Colette-re, aki körül vértócsa képződik a konyhakövön. – Lehetnél szellemírója egy ilyen könyvnek – mondom neki. Odaviszem az üveget a kanapéhoz, Joshua az ölemben, de végigtekintve rajtuk feltűnik valami. – Várjatok – mondom –, hol van a kisbabátok? Francie hallgat, de aztán megváltozik az arckifejezése. Úgy tűnik, összeszedi magát. – Lányos nap van – válaszolja, leül mellém, és a babát nézi. – Nem emlékszel? Arról volt szó, hogy babák nélkül. Igaz, Nell? – Lányos nap? – Félrehúzom a hordozó szövetét, és Joshua szájába dugom a cumit. – Jól hangzik. Nekem kimaradhatott az az e-mail. Remélem, nem vagytok éhesek. Váratlanul ért ez a találkozó. Colette felnyög a padlón, és látom, hogy Nell az egyik jó konyharuhámat szorítja a sebre az oldalán. – Hoztál abból a muffinból? – kérdezem Colette-et. Nellnek krétafehér az arca. – Milyen muffin? – Hát nem így szokott lenni? Ő hozza a muffint, mi, többiek meg az apátiánkat. Joshua mocorog a mellkasomon, kiveszem a cumisüveget a szájából. Büfizik egyet. Nem igazi böfögés, de megteszi. Felállok, hogy beírjam a noteszbe, de aztán meggondolom magam, és visszaülök. Majd később, miután elmentek. – Kaphatnánk kávét? – kérdezi Francie.

– Kávét? Mi van az elzáródott tejvezetékkel? Megmondtam, hogy a koffeintől csak rosszabb lesz. – Tudom. Feladtam. Átálltam tápszerre. – Tápszerre? Tényleg? Nagy kár. – Joshua engem figyel, és tudom, hogy hiába próbálom kerülni a tekintetét. Látom a megrovó pillantást, a haragot. Ilyenkor annyira hasonlít az apjára. Azt kérdi, hogyan engedhettem ezt megtörténni, miért nem vigyáztam jobban, ahogy ígértem. Elfordulok. – Kávé? Lássuk csak. Visszamegyek a szűk konyhába, és kinyitogatom a szekrényeket. – Nincs. Már elpakoltam a kávéfőzőt. Tejelválasztást serkentő tea van. De hol vannak a bögrék? Felteszem a vizet, és belekotrok egy dobozba az ajtó előtt, megtalálom a csicsás Cape Cod a szerelmeseknek bögrét, amelyet dr. H. vett nekem tréfából, amikor két évvel ezelőtt, az első közös hétvégénken megálltunk egy pihenőhelyen. Addig csak a rendelője padlóján szexeltünk, a leghangosabbra állított fehér zaj mellett, arra az esetre, ha korábban érkezne a következő páciens. Azon a hétvégén mondta először, hogy szeret, jóval azelőtt, hogy rájöttem, micsoda szörnyeteg tud lenni. Kihalászok egy bontatlan üveg savanyúságot és babkonzervet a szekrény mélyéről. Kibontom a savanyút, beleöntöm a babot egy tiszta tálba, és amikor felforr a víz, odaviszem a dohányzóasztalhoz a teával. – Remekül néz ki – mondja Francie, de az arcán nem látszik, hogy értékelné az igyekezetemet. Ahogy őt ismerem, elítél, mert nem sütöttem valamit. Elveszi a teáját. – Mint tudod, van egy bizonyos módja a találkozóink elkezdésének – mondja. – A szülési sztorira gondolsz? – nevetek. – Az az én ötletem volt, nem igaz? Francie bólint. – És mivel most te vagy a házigazda, neked kéne kezdened. Joshua némi noszogatásra beveszi az ingéhez csíptetett cumit. – Nos, én anyák napján szültem. Ledőltem szundítani…

– Nem – szakít félbe Francie. – Kezdd korábbról. A terhességgel. – Oké. Lássuk csak. Szóval dr. H. nem akart több gyereket. Azt állítja, hogy átvertem, pedig szedtem a tablettát. Én vagyok az a bizonyos egy százalék. – Nevetek. – Nem az az egy százalék. A másik. Akinek nem ajánlják a fogamzásgátlót. – Dr. H.? – A pszichiáterem. Joshua apja. Egyszer a barátomként említettem. – Megborzongok, visszaemlékezve arra a pillanatra a queensi bárban, a hotel mellett, ahol néha találkoztunk. – A barátomnak lesz még egy whisky sour koktél – mondtam a mixernek; hetvenes nő volt, műanyag fülbevaló himbálózott a megnyúlt cimpáján, a háta mögött az ízesített vodka poros üvegei között cigarettacsikkek úszkáltak egy vízzel feltöltött műanyag pohárban. Megfordult, hogy elkészítse az italt, míg dr. H. füstölgött. – Soha többé ne nevezz így – suttogta a fülembe, és a combomba markolt, lila foltokat hagyva maga után, amelyeket akkor fedeztem fel, amikor később levetkőztem neki. – Nem egy hülye kamaszpár vagyunk. – Nős – mondom Francie-nek. – De már két éve együtt vagyunk. – Forgattam a szemem. – Tudod, hol igen, hol nem. Francie bólint. – Ő az, aki csak leparkolja a kocsit? A férjed? – Hmmmm? – Ja, igen. Ezt én mondtam az előbb. – Nem. Nincs férjem. – Akkor dr. H…. – Nem beszéltünk hónapok óta, amikor megmondtam neki, hogy megtartom a gyereket. Van ez a dilije. Narcisztikus személyiségzavar, ha engem kérdezel. Ami megnehezíti, hogy szeressük egymást. Ezt éppen tőle, magától tudom. Az egyetlen ember, akit az apád képes volt szeretni, önmaga volt. Ezt mondta mindig dr. H., de esküszöm, akár magára is érthette volna. – Meglepődve észlelem, hogy gombóc van a torkomban. Nem könnyű erről beszélni. – Szóval a szüleim nem a legjobb példát mutatták, és nem is terveztem magamnak gyereket. De aztán jött Joshua, és attól fogva mást

sem akartam. Attól a perctől, amikor egy rózsaszín pluszjel formájában megjelent két vékony műanyag lap között, ismertem. Megmasszírozom Joshua hátát, és azokra a napokra gondolok; milyen boldog voltam, miközben éreztem, ahogy növekszik bennem. Könyveket olvastam fel neki a fürdőkádban. Délelőtt sétálni vittem az új játszótérre, megígérve, hogy egy napon visszahozom ide. Mezítláb átgázoltam a homokozón, elképzelve, ahogy köveket gyűjt, megtanul fára mászni. Mindazt, amit egy gyereknek tudnia kell. – Nagyon aktív kisfiú volt. Sokat rugdalózott. Mindig elmondta nekem, mit szeretne. – Nevetek, és még egy adag cukrot öntök a teámba. – Emlékszel, hogyan beszélnek hozzánk belülről? Francie üres arckifejezéssel reagál arra, hogy eltértem a tárgytól. – Bocsánat. Dr. H. is mindig azt mondta, hogy túl sokat beszélek, és halálra untatom az embereket. – A halántékomhoz szorítom az ujjaim, megpróbálom rendezni a gondolataim, arra koncentrálni, amit mondok, és nem arra, ahogy Joshua rám néz. – Összpontosíts, Scarlett – mondom. Francie-re mosolygok. – Nagyon különleges szülési tervem volt. Tudod, semmi epidurál, bőr-bőr kontaktus, szórják be organikus tündérporral, de ne mosdassák meg, mielőtt odaadják nekem. Az a helyzet, hogy senkit nem érdekelt a tervem. Mielőtt megfoghattam volna, elvitték ahhoz a kis asztalhoz, a lámpákkal meg a drótokkal. – Nem emlékszem az orvos nevére, de most is hallom, ahogy üvölt valamit… utasításokat ordít az embereknek. Aztán drótokat kapcsoltak rá, kitolták a szülőszobából, még azt sem engedték, hogy lássam az arcát… hogy lássam, úgy néz-e ki, amilyennek elképzeltem. – Akkor már egy másik orvos volt velem, azt mondta, hogy össze kell varrniuk, ahol kiszakadtam. Le kell feküdnie, anyuka. Először magát kell ellátnunk. – Kérsz savanyúságot? – tartom oda az üveget Francie-nek. – Nem? És te, Nell? – Nellnek duzzadt a szeme. Megrázza a fejét. – Szóval hypoxiás-ischaemiás encephalopathia. Ezt mondta az orvos. Más szóval, szülés közben megfulladt. Vagy még másabb szóval,

magzatpusztulás. Magzatpusztulás. Nem úgy hangzik ez, mint egy női punkbanda neve? – Nevetni kezdek, és nehezemre esik abbahagyni. – Elnézést – mondom végül. – Egyáltalán nem tartom ezt viccesnek. Az igazat megvallva üldöz a bűntudat. Olyan óvatos voltam a terhesség alatt. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy biztonságban legyen. Nem tudom, mi történt. Nem akartam ártani neki… Francie megérinti a lábam. – Scarlett. Nem te tehetsz erről… – Mindegy – mondom felállva és elfordulva a szánakozó arcától. – Bejött egy másik nő, és megkérdezte, meg akarom-e fogni a fiam, mielőtt elviszik tőlem. Nem tudtam, hogy akarom-e. – Mások ezt teszik? – kérdeztem tőle. – Igen – felelte. – Lezárás. – Ezt a szót használta. Valakinek eszébe jutott ráadni egy sapkát, mielőtt odahozzák nekem. Mintha még aggódhatnánk azért, nehogy megfázzon. Elhallgatok, amíg betömök egy nagy adag hideg babot a számba, mert egyszerre rájöttem, milyen éhes vagyok. Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. – Azt mondták, negyvennyolc órám van, hogy anyakönyveztessem a halálát. Nem tettem meg. Hogy őszinte legyek, ez kissé idegessé tesz. Gondolod, hogy ez bűncselekmény lehet? – A balkonajtóhoz megyek, Joshua a karomban. Kinyitom. Friss levegőre van szükségem. Felnyúlok a polcra a távcsőért, átnézek a vizes udvarok felett, Winnie otthonába, azon tűnődve, mit csinálhat most. Két napja nem láttam, amióta ott járt Daniel, figyeltem, ahogy elhúzza a függönyöket, vacsorát készít neki, leül mellé a kanapéra, papír zsebkendőket ad az ölében tartott dobozból, Winnie előtt érintetlen a tányér a dohányzóasztalon. Ó, már emlékszem, és visszateszem a távcsövet a helyére. Nincs otthon. Börtönben van. Francie-hez fordulok. – És nagyjából ennyi volt. – Nevetek. – Ez a szülésem sztorija. – Örülök, hogy rám került a sor. Önként akartam jelentkezni aznap este, amikor Winnie nem volt hajlandó. De aztán, nem is tudom, visszariadtam. – Melyik este? – kérdezi Nell.

– Július 4-én. A Jolly Llamában. – Te ott voltál? – Igen. Először belül maradtam, a bárpultnál. Figyeltelek benneteket. Oda akartam menni az asztalhoz, de furán éreztem magam. Sohasem éreztem igazán, hogy illenék ebbe a csoportba. Aztán persze találkoztam azzal a pasival. Látom magam előtt, ahogy ott áll, és engem figyel. Tudtam, mit akar. Végignéztem, ahogy Winnie-vel is megpróbálkozott. Nyíltan szemezett velem a helyéről a bárpultnál. Az a mosoly. Ahogy felmérte a testemet, amikor végül elindult felém. Winnie azonnal visszautasította, de én nem tudtam ellenállni. – Elfogadtam az italmeghívását – mondom Francie-nek. – Egyik dolog követte a másikat. – Érzem a kezét a ruhám alatt a vécéfülkében, könyörög, hogy menjek haza vele. Bárcsak igent mondtam volna. Sóhajtok, és megrázom a fejem. – Jó ideje már. Francie mozdulatlan. – Piros sapkája volt? – Nehéz lett volna nem észrevenni, mi? Olyan jóképű. És igen, az a hülye piros baseballsapka. – Nem értem – mondja Nell. – Hogyan vitted el a babát? Amikor Alma… – Almának szerencséje volt. – Szerencséje? – kérdezi Nell. – Igen. Miután eljöttem a bárból a kulccsal, amit te adtál át nekem, biztos voltam benne, hogy tennem kell ellene valamit. De sok fáradságtól kímélt meg, mert mélyen aludt. Nell állán könnycseppek gyűlnek. – Én adtam át neked a kulcsot? – Igen. Beszéltünk egymással aznap este, a bárpultnál. Nem emlékszel? Nell összeszorítja a szemét. – Én… nekem rémlett, hogy igen. De mindenki azt mondta, hogy te nem voltál ott. Azt mondták, hogy Gemma volt az, akivel beszéltem.

– Nem. Várj! – Felállok, és odamegyek a kis szekrényhez a konyha mellett, kiveszem a szőke parókát és a szalma cowboykalapot a felső polcról. Felteszem a parókát, de csálén áll. Belenézek, és Winnie telefonja esik ki belőle a padlóra, a lábam elé. – Ó, ez is itt van. Nem tudtam, hová tehettem. – Visszateszem a fejemre a parókát, és Nellhez fordulok. – Nem ismerős? – Te voltál az. – Igen. Hihetetlen, hogy nem ismertél fel. Colette és Daniel, vagyis Token vagy tíz percig állt a közvetlen közelemben, és fogalmuk sem volt. Persze túlságosan lefoglalta őket, hogy kigúvadt szemmel bámulják egymást. Emlékszel, Colette? Beszéltél Danielnek a munkádról a polgármesternél, és megesketted, hogy ez a kis titok kettőtök között marad. – Végül úgy döntöttem, hogy kockáztatok, és közelebb megyek, hogy halljam, miről beszéltek. A korlátnál álltam, a telefonommal az arcom előtt. Akkor készítettem rólad azt a fotót, Nell, amin olyan elvadultnak nézel ki. – Akaratlanul is elnevetem magam. – Elküldtem Hoyt nyomozónak, és ez jobban sült el, mint álmodni mertem. Én csak annyit akartam, hogy Hoyt kezdjen el utánad nyomozni, amivel nyerek egy kis időt. Közben meg sikerült mindenkinek elterelni a figyelmét a lényegről. Hogy a rendőrség nem tudta megtalálni a babát. – Benyúlok az üvegbe még egy savanyúságért. – Végigkövettem az egészet. Winnie otthagyta a telefonját. Te törölted az appot. Betetted a mobilt a táskádba. Aztán belém ütköztél úton a mosdóba, épp amikor már indultam volna haza. – Gyere – mondtad –, szívjunk el egy cigit. Ezer éve nem gyújtottam rá. – Kimentünk a dohányzóudvarra, ahol egy kedves úriember adott neked egy cigarettát. Nálam egy pohár vörösbor volt, nálad egy Camel Light és egy gintonik, amibe beletettem az utolsó négy Xanaxomat. Fél órán belül a kezemben volt Winnie telefonja és kulcsa. Bízhatsz bennem. Joshua és én, végre együtt? Egy pillanatig sem hittem, hogy ez

lehetséges. Nem abban a hitben jártam továbbra is a találkozóitokra, hogy tényleg visszakaphatom őt. – A találkozóinkra – mondja Francie. – Ahová egy kisbabával jöttél. – Nem. – Felvonom a szemöldököm. – Egy porcelánbaba volt a babakocsiban. Ezúton is kösz, hogy sohasem akartátok kézbe venni. A csoporton belül mindenki magával volt elfoglalva, és ez jól jött nekem. – Istenem! Te… – Nell hangja zokogásba fullad. – Követtelek a mosdóba. Próbáltál küzdeni, de akkor már eléggé ki voltál ütve. Várj egy percet! Figyelj! – Zajt hallok a folyosóról. – Mások is jönnek? – Nem – mondja Francie, és felemeli a bögréjét. – Kihűlt a teám. Kaphatok másikat? – Miért is ne? – Joshua a vállamon fekszik, és a konyhába menet átlépek Colette-en. – Szóval akkor Joshua és te Westchesterbe költöztök? – kérdezi Francie, miközben begyújtom a gázt. – Jól hangzik. – Westchesterbe? Inkább meghalnék, mint hogy Westches… – De aztán eszembe jut. – Ezt is csak úgy hazudtam. Istenem, szörnyű vagyok. Nem igazán tudom, hová megyünk. Az anyám évek óta halott, és nincs az az isten, hogy az apámhoz menjek. Pár napig északon voltunk, Winnie házában, de oda nem mehetünk vissza. Francie-nek elkerekedik a szeme. – Várj! Úgy érted, hogy Winnie… – Hogy Winnie tudott róla? Természetesen nem. De bármit megtalálsz az interneten, ha elég kitartóan keresel. Például Daniel rendőrségi fotóját. Vagy a te valódi személyazonosságodat, Nell, ha jó az arcmemóriád és van Lexus Nexus-hozzáférésed. Winnie Ross vidéki házának címe szerepelt az anyja halálakor készült rendőri jelentésben. Biztos voltam benne, hogy kizárt egy eldugott kulcs, de láss csodát! A virágcserép alatt. Ugyanazon a helyen, ahová az anyám szokta elrejteni a miénket. – Érzem, hogy egy sötét hullám csap át felettem, visszagondolok arra a négy nyugodt napra, csak én és Joshua, milyen

békésen elvoltunk. – Ha rajtam múlik, még most is ott lennénk. De aztán Hector eljött lenyírni a füvet, és mindent elrontott. – Hector. – Francie-nek zord az arckifejezése. – Scarlett, ugye nem… – Muszáj volt. Meglátott minket. Nem hittem a szememnek, amikor besétált a konyhába, ahol rántottát sütöttem reggelire. – Brooklynban kéne lennie – mondtam neki. Megfigyelés alatt tartottam. Miután az újságírók elhúzták a belüket, Hector megjelent Winnie-nél. Bevásárolt neki. Rendezkedett a házban. Nem számítottam rá, hogy visszajön vidékre, ez nem szerepelt a terveimben. De visszajött, és meg kellett fizetnie érte, ahogy most Winnie is megfizet. A teraszajtóhoz megyek, hogy becsukjam, kizárva a levegőbe hasító szirénák vijjogását. Megfogom Francie bögréjét, és visszamegyek a konyhába, forró vizet öntök egy új teafilterre. – Az igazat megvallva nem akartam, hogy Winnie börtönbe kerüljön. Annyi mindenen ment már keresztül az a szerencsétlen nő. Megpróbáltam másokra terelni a gyanút. Tudjátok, hányszor hívtam fel a rendőrségi forródrótot, tippeket adva? A fehér pasas a padon. A szexbűnöző a háztömbben. Alma. Szegénykém. Nemsokára deportálni fogják. – Visszateszem a kannát a tűzhelyre, és ekkor mozgolódást hallok a hátam mögött. Nell félretolja a dobozokat, Francie matat a zárral. Mielőtt felfoghatnám, mi történik, már itt van Daniel, benyomja az ajtót. – Daniel! – kiáltom. – Tudtam, hogy kopogást hallok. Késtél. – Küldtem sms-t – mondja Francie-nek. – Láttam, hogy jön. Próbáltam bejutni az épületbe, de… – Elhallgat, észreveszi Colette-et a földön. Elsápad. – Daniel – mondja halkan Francie. – Nála van Midas. Daniel fürkészve néz rám, különös kifejezéssel az arcán. Amikor elindul felém, egyszerre olyan nagynak tűnik. Érzem, hogy megváltozik körülöttünk a fény: szürke árnyék borul a szobára, mint amikor felhők takarják el a napot. Megroggyan a lábam, a pultba kapaszkodom,

Joshua fejét védelmezve. Az első trimeszter óta nem éreztem ilyen rosszul magam. – Te vitted el Midast? – kérdezi tőlem Daniel. – Joshua a neve. – Joshua? – Daniel, kérlek, ne állj ilyen közel hozzám – mondom. – Menj és ülj le! Van konzervbab. Francie is mellette terem. – Scarlett, mi csak segíteni akarunk. Hosszú napod volt, csak te meg a baba. – Igen – válaszolom. – Nehéz így. – Tudom. – Francie Joshua hátára teszi a kezét. – Igen. Nehéz. Danielre nézek, és a megkeményedett vonásai ellenére szánalmat érzek iránta. – Neked sokkal nehezebb lehet. Férfiként csinálni ugyanezt. – Kényszeredetten nevetek. – Tudom. Iskolázott, gazdag fehér pasi. Ajvé. Megterhelő. De tényleg, otthon maradós apuka? Nem lehet könnyű. – Add ide nekem a babát – mondja Daniel. Megragadja a karom. Sima a bőre, erősek az ujjai, úgy képzelem, ilyen érzés lehet a keze egy nő testén. – Nem, nem adom át a babát – mondom. – Van neked sajátod. A szirénák egyre hangosabbak, a hátam a falnak nyomódik, és ekkor lépteket hallok kintről. Talán Gemma jön, vagy Yuko, a jógaszőnyegével, szokás szerint késésben. De aztán belökik az ajtót, és fekete ruhás férfiak nyomulnak be a lakásba. Francie Midas nevét mondja, és Daniel keze Joshua testén. Sokan kiabálnak, és nem tudom értelmezni, mi történik. Esőszagot érzek. A lépcsőházban vagyok, botorkálok lefelé, hassal előre a járdán, imádkozom, hogy jöjjön már az a bérkocsi. Fájdalom hasít a hátamba, és látom a taxisofőr arckifejezését. Folyik belőlem a magzatvíz, fekszem a kórházi ágyon, és azt kívánom, bár itt lenne dr. H.; Grace, a nővér azt mondja, hogy lélegezzek.

Érzem a fájdalmat és a sötétséget, tudom, hogy valami rossz történik. Valami borzalmasan rossz. Tudom, hogy ez Joshua elvesztését jelenti. Újra. – Várjatok! – üvöltöm. Francie a karomat fogja, Daniel el akarja venni tőlem a babát. – Nem adhatom oda. Látnom kell az arcát. Látni akarom, hogy néz ki! – Kezeket fel! – ordít rám Grace. De nem Grace az. Hanem egy rendőr. – Ne mosdassák le, kérem. Meg akarom fogni. Bőr-bőr kontaktus közvetlenül a szülés után. – Érzem a nyomást, elszorul a mellkasom. – Kritikus. – Kezeket a fej fölé! – mondja Grace, még hangosabban, a fegyvere a szívemre céloz. A falra teszem a kezem, és becsukom a szemem. Lezárás. Az ujjaim mint pókok a falon, a késért nyúlok a mágneses késtartón. Kitapintom a sima, hideg pengét, a markolat köré fonom az ujjaim, húzom, érzem, ahogy megtörik a mágneses mező ellenállása. Ez az érzéklet még akkor is velem van, amikor meghallom Francie sikolyát; megpillantom a fényvillanást, ahogy a pengére esik a napsugár egy vékony pászmája a terasz üvegajtaján át. Becsukom a szemem, és mielőtt a kés a bőrömhöz érne, utoljára még a nevén szólítom. Joshua.

EPILÓGUS

EGY ÉVVEL KÉSŐBB

Májusi Anyák FELADÓ: Barátaid a Village-ből DÁTUM: Július 4. TÁRGY: E heti tanács 14 HÓNAPOS A TOTYOGÓ Az ünnep tiszteletére a mai tanács a függetlenségről szól. Észrevetted, hogy az eddig félelmet nem ismerő kissrác egyszerre mindentől fél, ha nem vagy a közelben? A szomszéd imádnivaló kutyája ijesztő ragadozó lesz. Az árnyék a mennyezeten kar nélküli dzsinn. Normális, hogy a totyogó elkezdi érzékelni a veszélyt a világában, és neked az a dolgod, hogy segíts neki eligazodni a félelmek között, tudatosítani benne, hogy biztonságban van, és még ha nem látja is, a mama mindig ott lesz, hogy védelmezze, bármi áron. CÍMZETT:

Winnie felteszi a napszemüvegét, és egy baseballsapka alá dugja a rövid haját, mielőtt kilép az előkertbe. Gyorsan átkel az úton, lehajtott fejjel az erős szélben. Cilinderes férfi áll egy erősítő mellett a park bejáratánál, mindkét kezén marionettbábu, feszülten figyelő gyerekek sora ül előtte. Egy szélroham lefújja a kalapot a fejéről; Winnie a tömegtől elkanyarodva az ellenkező irányba indul el a járdán, a kőfal nyílása felé. Átkormányozza a babakocsit a kavicsos úton, az árkád alatt, és amikor a dombtetőről eléri a széles rétet, lassít, és felméri a tömeget. Két bikinifelsős fiatal nő hason fekve, jegeskávéval a kézben nevet valamin, előttük a füvön egy

kiterített New York Times. A közelben focimeccs zajlik, félmeztelen férfiak rohangálnak a felvert porban, kreol nyelven ordítanak egymásnak. Winnie észreveszi őket a távolban, ott vannak, ahol megbeszélték – a fűzfa alatt a takarókon. Átvág a réten, elfordítva a tekintetét a virágzó somfától a balján, amely körül vagy egy tucat ember gyűlt össze; egy műanyag asztal lábához kötözött piros, fehér, kék léggömbök lengedeznek a zsinórjukon. Látja magát a somfa – az anyja fája – alatt, egy évvel ezelőtt. Az akkori éjszaka óta nem járt a parkban; húsz perccel azután ért ide, hogy eljött a Jolly Llamából. Először csak céltalanul mászkált a kihalt utcákon, majd erre vette az irányt. Szúnyogok köröztek a tavalyi július nyomasztó forróságától nehéz levegőben; a göcsörtös fatörzsnek vetve a hátát törökülésben letelepedett, és levelet írt az anyjának. Évek óta művelte már ezt, eljött ide a bőrkötéses notesszel, amit Audrey halála estéjén talált ezüstpapírba csomagolva az ebédlőasztalon, miközben az anyja elugrott fagylaltot venni. A szöveg a címlapon, Audrey elegáns kézírásával, már nagyrészt kifakult: Ma tizennyolc éves leszel, de nekem mindig az én kicsikém maradsz. Boldog születésnapot, Winnie. A notesz már majdnem megtelt Winnie hosszú leveleivel, amelyeket az anyjának írt, valahányszor el kellett mondania valamit: hogy nem folytatja a Bluebirdöt, és szakított Daniellel. Hogy a családi vagyon egy részéből alapítványt hozott létre fiatal táncosoknak. Hogy Archie Andersen börtönbe került, végre, ugyanazon a héten, amikor az apját elvitte egy szívroham a spanyolországi üzleti útján. Szintén a somfa alatt írta meg Winnie az anyjának két évvel ezelőtt, hogy végül sikerült megtalálnia a megfelelő spermadonort. És babát vár. Eredetileg nem tervezett az anyja fájához jönni Midas elrablásának estéjén, de amint megérkezett Alma, tudta, hogy sokkal szívesebben lenne egyedül, mint egy zsúfolt bárban. Miután belopózott Midas szobájába és búcsúpuszit adott az alvó kisfiának, levette a noteszt a polcról. Majd éjjel, amikor a tűzijáték petárdái szikráztak az égbolton, a

réten összegyűlt tömeg feje felett, sírva írta meg a park egy közeli lámpájának fényénél, milyen jó kisbabája van. Milyen finom az illata, milyen kicsinek érzi a karjában tartva, és olyan a szeme, mint Audrey-é, így néha, amikor ránéz, Winnie-nek úgy rémlik, mintha az anyját látná. Egy közeli csoportban az emberek „Boldog születésnapot!” kiáltásban törnek ki, és Winnie látja, hogy Nell integet a fűzfa alól. Winnie felgyorsítja a lépteit, megpróbálva elhessegetni a múlt emlékét, és csak a takarók közelébe érve jön rá, hogy tévedett. Nem ismeri ezeket a nőket. – Szia – mondja az egyik. – Miben segíthetünk? – Winnie! – Francie a szomszédos fánál lengeti a karját. – Ide, ide! – Mögötte Colette és Nell rakosgat ajándékdobozokat egy takaróra. Beatrice, Poppy és Will a közelben túrja a földet. – Elnézést – mondja Winnie az idegen nőnek, miközben Francie az újszülött lányával, a kéthetes Ameliával a babahordozóban elindul felé. – Hát itt vagy – mondja Francie. Winnie kiérzi a megkönnyebbülést Francie hangjából. – Igazán örülök, hogy eljöttél. Winnie követi őt a takarókhoz. – Elvesztettük a fánkat – mondja Colette, és rámosolyog. – Fiatalabb nők foglalták el – teszi hozzá Nell. – Még jó, hogy egyikünknek sincs tapasztalata arról, milyen érzés is ez. – Fejcsóválva néz Colette-re, aki szalvétákat és tányérokat vesz ki egy táskából. – Ötödszörre kérem, rám bíznád ezt? Colette elhessenti Nell kezét. – Fel bírom emelni a szalvétákat – mondja. – Amúgy tegnap volt az utolsó fizikoterápiás foglalkozásunk Poppyval. Utolérte a korát, és… – az oldalára teszi a tenyerét, ahol a sebhely van –, én is egyre inkább kezdek önmagam lenni. Francie Winnie-t figyeli. – Jól megvagy? – Igen. – Tényleg? Kijársz a házból? A fákon túl, a kövezett úton egy görkorcsolyás páros száguld. – Egy keveset.

Colette felnyit egy nagy tortásdobozt. – Ez a torta… egy narancskocka? – kérdezi Nell. – Ház akar lenni. – Colette lenyal egy kis mázat az ujjáról. – Én csináltam. – Ugye csak viccelsz? Sosem találtam volna ki. – Csodás – mondja Francie. – Majdnem stimmel a ház mérete. Lowell folyton arról beszél, hogy egy három hálószobás házat vettünk, de ez túlzás, hacsak nem úgy gondolja, hogy valaki a tárolóhelyiségben alszik. Annyira szép tőletek, hogy ezt így összehoztátok nekem. – Elvesz egy szalvétát a kupacból. – A hormonok. Már el is felejtettem, milyen érzelemhullámokat kelt egy újszülött. – Kifújja az orrát. – Hiányozni fogtok, lányok. Nell nevet. – Francie, te arra születtél, hogy Long Islandre költözz. Karácsonyra te leszel annak a kisvárosnak a polgármestere. Bár ha így haladsz, addigra hatgyerekes anya lesz belőled. – Mama, ki. – Midas felnéz Winnie-re, tekeregve próbál kiszabadulni a szíjakból, és a gyerekekre mutat. Winnie kiengedi, és Midas lesiklik a földre, majd futva csatlakozik a többiekhez. Colette kiosztja a tortát, és csendben esznek egy kis ideig. – Nem tudom, szeretnénk-e erről beszélni – kezdi Colette. – De részemről jó lenne túlesni rajta. Néztem a műsort tegnap este. – Gondoltam, hogy nézed – mondja Nell. – Én is néztem. – Winniere pillant. – Beszélhetünk erről? Winnie mosolyog. – Részemről oké. – Ő is nézte. A Midas bébi: Mese a zűrzavarról és a modern anyaságról, Patricia Faith műsora. Kétórás különkiadás főműsoridőben, Midas elrablásának évfordulójára időzítve. Daniel tegnap késő délután megjelent Winnie lakásán egy papírzacskóban hamburgerrel és egy hatos sörrel. – Nem tudom, hogy meg akarod-e nézni – mondta. – De ha igen, itt maradok, és megnézem veled.

Winnie a legtöbb részletet már ismerte. Mark Hoyt néhány nappal Midas hazatérése után meglátogatta, és elmondta neki mindazt, amiről Scarlett vallomást tett. A halvaszületést. Azt, hogy a kórházból hazatérve órákat töltött az elsötétített lakásban ülve, távcsővel lesve Winnie-t, miközben arról fantáziált, hogy Midas az ő kisbabája. Aztán azt hazudta a Májusi Anyáknak, hogy Winnie depressziós, és 300 dollárt fizetett egy fiatal lakatosnak, hogy nyissa ki neki Winnie kocsiját, amelyet a sajátjának hazudott, és ekkor rejtette el Midas babatakaróját a kerék alatt. – Meginterjúvolta Scarlettet – mondja Colette. – Szívszorító volt. Francie abbahagyja a majszolást. – Viccelsz. Én képtelen voltam odakapcsolni. – Felkereste a börtönkórházban. Scarlett még mindig a pszichiátriai osztályon van, mégis megengedték, hogy Patricia Faith egy órára a kamerák elé ültesse. Faith nyilván jelentős adományt ajánlott fel a börtönnek. Nell megrázza a fejét. – Scarlettnek nincs senkije, aki törődne vele? – Én mindent megteszek, hogy többé ne is gondoljak rá – mondja Francie. – Amelia születése alatt végig őt láttam magam előtt. El tudjátok ezt képzelni? Ott feküdtem, azt sem tudtam, mi történik. Hová vitték a kisbabámat. Aztán elmondták… – Nem – vág közbe Colette. – Én nem. – Amikor odaadták Ameliát, csak azt kérdezgettem a nővérektől, hogy jól van-e. Lélegzik? Többször is el kellett mondaniuk, hogy jól van. Csak azután voltam képes elhinni, hogy tényleg így van. – Azt mondta Patricia Faith-nek, a legnagyobb bánata, hogy túlélte a késszúrást, aznap, amikor megtaláltuk Midast. – Colette az új kismamákat nézi a fűzfa alatt. – És hogy azt a porcelánbabát vitte a játszótérre meg a zeneórákra a babakocsiban. Senki nem jött rá. Winnie tologatja a tányérján a süteményt a villájával. Vannak tévképzetei, Winnie? Gondolt már arra, hogy ártson magának?

Átnéztük az orvosi jelentéseit. Súlyos szorongást diagnosztizáltak az anyja halála után. Nem szívesen kérdezünk rá, Winnie, de gondolt arra valaha, hogy ártson Midasnak? – Nem voltam képes végignézni – mondja Nell. – Azok a történetek a bántalmazó apjáról. És az a pszichiáter, aki teherbe ejtette? Milyen rettenetes alak!

Folyton azt mondogatták neki, hogy járjon el – a Májusi Anyák, Daniel, a gyerekorvos –, mindenki azt állította, csak jót tenne neki, ha néhány órára kikapcsolódna Midas nélkül. De ő nem akart kikapcsolódni. – Találtam neked egy alkalmazást a telefonodra – mondta Daniel, amikor az előtte való napon együtt szendvicseztek a parkban. – Az a neve, hogy Peek-a-boo. Rajta tudod tartani a szemed a babán. Szerintem igazuk van, Winnie. Jót tenne a kikapcsolódás. De aztán otthagyta a telefonját az asztalon, benne a kulcsával. Erős megbánás fogja el. Lehunyja a szemét, látja magát a bárpultnál, rendel még egy jegesteát. Lucille felhívta Danielt, hogy Autumn nem hagyja abba a sírást, és haza kéne mennie, aztán megkörnyékezte az a pasas, túl közel hajolt, a derekára tette a kezét. A rossz szagú lehelete, a dübörgő zene, a fiatal férfiak és nők nyomasztó tömege. Ki kellett jutnia onnan. Tudta. Nekidőlt a fának, ölében a notesz, a tűzijátékot nézte a réten túl, amikor meghallotta a szirénázó rendőrautókat. Tudta, ahogy húsz évvel korábban is tudta, amikor a szemébe nézett a rendőrnek, aki megjelent az ajtóban. – Történt valami. Eszelősen keresni kezdte a telefont a táskájában, hallani akarta Almától, hogy Midas jól van. Érzi a szúrást a sarkán, dörzsöli a cipő a bőrét, ahogy felfelé kaptat a kövezett úton, végigsprintel a járdán, a fejében dübörög a lába csattogása a kövön. Nyitva az ajtó, ott vannak a

rendőrök, Alma zokog, aztán jönnek a kérdések. Hol volt? Látta valaki, hogy eljön a bárból? Tud-e arról, hogy bárki ártani akar Midasnak? – Elég ebből – mondja Colette. – Hoztam nektek valamit. – Három összefűzött papírköteget vesz ki a táskájából, és mindenkinek ad egyet. – A regényem. Nell megragadja a magáét. – Befejezted? – Két hónap lábadozás a műtét után sok időt adott az írásra – feleli. Nell belelapoz. – Alig várom. Mit szólt hozzá Charlie kiadója? – Nem akartam erről beszélni, amíg nem biztos, de tetszik nekik. – Colette szeme izgatottan csillog. – Meg akarják jelentetni. Feltámad a szél, és Francie felvisít, amikor Nell kilövi a dugót egy pezsgősüvegből. – Kettőt kellett volna hoznom. Nell mindenkinek tölt egy műanyag flótába, koccintanak, és ekkor kirobban a nevetés az új kismamákból a fűzfa alatt. – Pontosan ugyanezt gondolom, állandóan – mondja egy piros nyári ruhás nő. – Tegnap manikűröztettem, és egyszerre pánik fogott el, mert azt hittem, hogy ott hagytam a babát az autóülésben. Közben otthon volt az anyósommal. Tönkretettem a körmöm. Attól félek, meg fogok őrülni. Francie feléjük pillant, és halkan nevet. – Első gyerekes mamák. – Kiveszi Ameliát a hordozóból. – Leszakad a hátam. Ki akarja megfogni? – Én – mondja Colette a babáért nyúlva. Beletemeti az ajkát Amelia sötét hajába. – Van-e édesebb, mint egy újszülött illata? – Ez a torta. – Francie Nellre néz. – Most rögtön el akarod olvasni az egészet? Nell leteszi Colette kéziratát maga mellé a takaróra. – Nem, majd holnap. A vonaton Washingtonba. – Hátrafogja a haját, amely már a válláig ér, és visszanyerte a természetes színét. – Csúcstalálkozót szervezünk a fizetett szabadságról. – Nell hónapokkal ezelőtt otthagyta a Simon French Corporationt, és a Women for Equality ügyvezető igazgatója lett. – Ezt hallgassátok meg – mondja, és Winnie nagyon igyekszik figyelni, de nehezen megy a koncentrálás, mert

a fűzfa alatti nők felkeltették az érdeklődését. A piros nyári ruhás nő feláll a takaróról, és elindul a közelben leparkolt babakocsik felé. – Lányok, olvastátok azt a tegnapi cikket? – szól vissza a csoportnak, és beles az egyik babakocsiba. – Azt írják, hogy újabban a pólyázást sejtik a bölcsőhalál mögött. – Baromság. A könyvben, amit most olvasok, épp az ellenkezője van. Winnie visszafordul Francie-hez, aki még egy szelet tortát készül vágni, de megáll a keze a késsel, amikor mozgást észlel a háta mögött. Egy nő a rét közepén áll, és egy gyerek nevét kiabálja. – Lola! – A nő körben forog, a két keze a szája előtt. Egy férfi üget oda hozzá. – Nem találom. – Lola! – üvölti bele a nő a szélbe. – Egy perce még itt volt. Winnie-nek Midasra vándorol a tekintete. A piknikasztalok mellett, két kézzel túrja a földet. – Lola! – Mi történt? – kérdezi Colette a pár felé fordulva. – Ott – mutat fel a dombra Nell. – Ott van egy kislány. – Winnie is kiszúrja a kislányt a távolban, aki fut az ösvényen, távolodva a kiáltozó pártól. Colette is feláll. – Érte kell mennünk. – Igen, menjetek! Gyorsan! – Francie ledobja a tortás kést, és Ameliáért nyúl. – Add ide a babát! – Lola! Winnie gyors mozgást érzékel, ahogy egy kis barna-fehér foltos spániel elrohan a takaróik mellett, egy szakadt teniszlabdával a szájában. A pár térdre rogy, elkapja a kutyát, ahogy közéjük ugrik, játékosan kaparva az állukat és a mellkasukat. – Utoljára engedtünk szabadon – mondja a férfi, és rácsatolja a pórázt.

Colette visszaül, vörös az arca. Kényszeredetten nevet. – Kis híján megállt a szívem. Hallgatnak, aztán Nell felvesz egy ajándékcsomagot a takaróról. – Tessék. – Francie elé tolja. – Bontsd ki! Francie kicsomagolja Colette ajándékát – egy drága réz keverőtálkészlet – és Winnie megpróbálja leállítani a keze remegését. Ahogy leteszi a poharát a fűbe, észrevesz egy alakot a távolban. Egy nő az, az árnyékos ösvényen áll az új anyák körén túl. Napszemüveget, fekete felsőt és széles karimájú kalapot visel. A tekintete váltakozva pásztázza az anyákat a fűzfa alatt és azt a helyet, ahol Midas játszik. – Az igazat megvallva idegesebb vagyok a költözés miatt, mint gondoltam volna – mondja Francie a következő ajándékért nyúlva. – Remélem, eljöttök meglátogatni. – Ne aggódj, elmegyünk – feleli Colette. – Ugye, lányok? – Igen – mondja Winnie. Nem tudja kivenni a nő arcvonásait, de ugyanolyan sűrű barna a haja a kalap alatt. Ugyanolyan éles metszésű az álla. Nem ő az. Nem lehet ő. Francie félreteszi Winnie ajándékát, a steppelt babatakarót, amelyre Amelia nevét hímezték, és kivesz egy cumisüveget a pelenkászsákból. – Tápszer? – kérdezi Nell. – Megmondtam, hogy ezúttal másképp csinálom. Nincs többé mintaanya. – Francie nevet, de olyan élesen, hogy bántja Winnie fülét. – Elmegyek vécére – mondja a piros ruhás nő. A fűzfától távolodóban felfelé kaptat az ösvényen, csapkod a ruhája a szélben. – Rajta tartaná valaki a szemét? – üvölti vissza, de mintha egyik nő sem hallaná meg a csoportban. Valaki sztorizik. Körbeadnak egy zacskó perecet. A kalapos nő figyel. – Midas – szólítja Winnie, de a fia nem néz fel. A nő elindul a fűzfa felé. Midas felé.

– Midas! – Winnie feláll. A baseballsapka lerepül a fejéről, csupasz lábába belevágnak a szúrós gallyak, ahogy a fa felé rohan, és egy rántással elkapja Midas karját. Midas visítására a fa alatt ülők Winnie irányába fordulnak, és ekkor ér oda a nő. Leveszi a napszemüvegét, és Winnie látja, hogy nem a felsője fekete, hanem a babahordozó. – Üdv – mondja a nő. – Ti vagytok a Májusi Anyák? – Igen. Midas rángatja a vállát. – Akkor jó. Nem voltam benne biztos, hogy melyik csoport az. – A földre dobja a kalapját, kibújik a hátizsák szíjaiból, aztán kihámozza a babát a hordozóból. – Greta vagyok. – Greta! Megcsináltad. – A nők félrecsúszva helyet adnak neki. – Végül. – Fáj, mama. – Midas arca piszkos a földtől és a könnyektől. Winnie leguggol, és magához szorítja. A nők a fűzfa alatt abbahagyják a beszélgetést, és őt nézik, miközben Midas egyre hangosabban bömböl. – Szorít, mama. Fáj. – Bocsánat – suttogja Winnie. – Nem akartam. – Winnie. – Hallja, hogy a nevén szólítja valaki. – Winnie. Winnie, tényleg el kell jönnöd. Ragaszkodunk hozzá. Winnie, meséld el a szülésed történetét. Nem értem, Winnie. Látta valaki, hogy eljön a bárból? – Winnie, minden rendben. – Megfordul. Daniel áll mellette. – Itt vagy – mondja Winnie. – Persze hogy itt vagyok. – Felkapja Midast, aztán elmosolyodik. – Gyere! Gyere, ülj le! Minden rendben. Winnie a keze után nyúl. Összefonódnak az ujjaik, és Winnie hagyja magát visszavezetni a körbe, a fűzfa alatt ülők figyelik őket, magukhoz ölelve a kisbabájukat, a tekintetüket elfelhőzi az aggodalom, a takarókat feldagasztja körülöttük a forró nyári szél.

K Ö S Z Ö N E T N Y I LV Á N Í T Á S A szerző hálás köszönetet mond Billy Idolnak, aki nagylelkűen engedélyezte a dalszövege felhasználását a regényben.

A GABO KIADÓ E-KÖNY VEIR ŐL A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

H A T E T S Z E T T A K Ö N Y V, O LV A S S A E L EZT IS

DARCEY BELL EGY KIS SZÍVESSÉG A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

ELSŐ RÉSZ

Az anyám mindig azt mondogatta, mindenkinek vannak titkai. Ez az oka, hogy sohasem ismerhetsz igazán másokat. Vagy bízhatsz bennük. Ez az oka, hogy magadat sem ismerheted igazán. Néha még magunk előtt is titkolózunk. Ahogy növekedtem, arra gondoltam, ez jó tanács, de nem egészen értem. Vagy talán mégis… legalább egy kicsit. A gyerekeknek vannak titkaik. Képzeletbeli barátok vagy olyan dolgok, amelyekért bajba kerülhetnek, ha a felnőttek megtudják. Később rájöttem, hogy az anyám személyes tapasztalatból beszélt. Eltűnődtem, lehetséges-e, hogy nem csupán az életre akart felkészíteni, hanem egyenesen belém programozta a titkolózást és a bizalmatlanságot. Megérezte volna, hogy amikor felnövök, sötétebb

és szégyenletesebb titkaim lesznek, mint bárki másnak? Olyanok, amelyeket nagyrészt még magam előtt is titkolni tudok?

1.

S TEPHANIE BLO GJA SÜRGŐS!

Helló, anyukák! Ez a poszt most különbözni fog az eddigiektől. Nem lesz fontosabb, mivel minden, ami a gyerekeinkkel történik – a mosolyuk és a sírásuk, az első lépteik, az első szavaik – a legfontosabb a világon. Mondjuk úgy, hogy ez a poszt… sürgősebb. Sokkal sürgősebb! Eltűnt a legjobb barátnőm. Már két napja. A neve Emily Nelson. Mint azt tudjátok, sohasem említem név szerint a barátaimat a blogomon. Most azonban olyan ok miatt, amelyet ti is hamarosan megértetek, (átmenetileg) felfüggesztem a névtelenségre vonatkozó szigorú szabályomat. Miles, a fiam és Nicky, Emily fia a legjobb barátok. Ötévesek. Mindketten áprilisban születtek, így néhány hónappal később kezdték az iskolát, és kicsit idősebbek az osztálytársaiknál. Azt mondanám, érettebbek. Miles és Nicky pontosan olyan, amilyennek szeretnénk látni a gyerekeinket. Rendes, becsületes, kedves kisemberek, azaz pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkeznek – bocs, srácok, ha valaki közületek is olvassa –, amelyek a fiúkra nem igazán jellemzők. Miles és Nicky az iskolában talált egymásra. Emily és én akkor ismerkedtünk össze, amikor értük mentünk. Ritkaság, hogy egy gyerek összebarátkozzon az anyukája barátnőjének

a gyerekével, ahogy az is, hogy egy anyuka barátkozzon össze a fia barátjának az anyukájával. Esetünkben azonban összejött a dolog. Szerencsések voltunk Emilyvel. Először is, mert nem tartozunk a legfiatalabb anyukák közé. A harmincas éveink közepén jártunk, amikor szültünk, azaz a „mamióránk” már javában ketyegett! A fiúk néha jópofa történeteket agyalnak ki, és el is játsszák. Megengedtem nekik, hogy a telefonommal felvegyék ezeket a jeleneteket, bár általában gondosan odafigyelek, hogy a fiúk mennyit játszhatnak az elektromos kütyükkel, amelyek igazi kihívássá teszik a modern szülők életét. Az egyik ilyen kis sztorijuk egy krimi volt, Dörzsölt Dick kalandjai. Nicky volt a nyomozó, Miles a bűnöző. – Dörzsölt Dick vagyok, a világ legokosabb nyomozója – jelentette ki Nicky. – Mocskos Miles vagyok, a világ leggonoszabb bűnözője – közölte Miles. Úgy játszotta a szerepét, mint egy viktoriánus melodráma gonosztevője, sok torokhangú kacagással. Körbeszaladgáltak az udvaron egymást üldözve és az ujjukkal lövöldözve a másikra (semmi játékpisztoly!). Fantasztikusak voltak! Bárcsak Miles apukája – Davis, a néhai férjem – is láthatta volna! Néha eltűnődöm, kitől örökölte Miles a színészi képességeit. Azt hiszem, az apjától. Egyszer láttam Davist előadást tartani néhány lehetséges ügyfélnek, és meglepett, milyen élénken és drámaian adta elő a mondandóját. Nyugodtan lehetett volna a laza és csillogó frizurájú, butuskán bájos és vonzó ifjú színészek egyike. Velem másként viselkedett. Azt hiszem, jobban önmagát adta. Csendes, kedves, humoros, gondos… bár bizonyos kérdésekben, leginkább, ami a bútort illeti, megátalkodottan

makacs. De ez természetesnek tűnt, végül is sikeres építészmérnök volt. Davis tökéletes angyal módjára viselkedett. Kivéve talán egy esetet… vagy kettőt. Nicky elmondta, hogy az anyukája adta az ötletet Dörzsölt Dickhez. Emily szereti a detektívtörténeteket és thrillereket. A manhattani Metro-North elővárosi vonaton szokta olvasni őket, amikor nem kell tárgyalásra vagy bemutatóra készülnie. Mielőtt Miles megszületett, én is sokat olvastam. Időnként még most is kezembe veszek valamit Virginia Woolftól, elolvasok néhány oldalt, hogy emlékeztessem magam, ki voltam… s ki vagyok remélhetőleg még ma is. Valahol, a játékdélutánokon, az iskolai ebédeken és a korai lefekvéseken túl az a fiatal nő, aki valaha New Yorkban lakott, és egy folyóirat szerkesztőségében dolgozott. Valaki, akinek barátai voltak, aki villásreggelikre járt a hétvégeken. De a barátok egyikének sem voltak gyerekei, és egyikük sem költözött el a külvárosba. Így aztán felbomlott a kapcsolatom velük. Emily kedvenc írója Patricia Highsmith. Értem én, miért szereti a könyveit – izgalmasak. De nekem túlságosan is azok. A főhős általában egy gyilkos vagy zaklató, vagy olyan ártatlan alak, aki igyekszik megúszni, hogy megöljék. Az, amelyiket olvastam, két férfiról szólt, akik egy vonaton találkoznak. Megegyeznek, hogy szívességből megölnek valakit a másiknak. Próbáltam megkedvelni a könyvet, de végül nem fejeztem be. Bár, amikor Emily rákérdezett, azt mondtam neki, hogy nagyon tetszett. Amikor legközelebb átmentem hozzá, DVD-n megnéztük a filmet, amelyet Hitchcock készített a könyvből. Eleinte aggódtam, mi lesz, ha Emily szeretne a film és a könyv közti különbségekről beszélni. De a film magával ragadott. Az

egyik jelenet, amikor elszabadul a körhinta, olyan félelmetes volt, hogy alig mertem odanézni. Emily nappalijában ültünk, a jókora kanapé két végén, a lábunkat kinyújtva. A dohányzóasztalon egy üveg jófajta fehérbor volt. Amikor Emily látta, hogy a körhintás jelenetet a szétterpesztett ujjaimon keresztül nézem, mosolygott, és felemelte a hüvelykujját. Tetszett neki, hogy félek. Önkéntelenül az jutott eszembe, mi lenne, ha Miles is fenn ülne azon a hintán. – Gondolod, hogy a valóságban is megtörténhet ilyesmi? – kérdeztem Emilyt, amikor a film véget ért. Ő nevetett. – Kedves Stephanie, csodálkoznál, ha tudnád, mi minden megtörténhet a valóságban. Az emberek olyasmikre képesek, amit sohasem ismernének be másoknak… de még saját maguknak sem. Szerettem volna megmondani neki, hogy egyáltalán nem vagyok olyan kedves, mint hiszi. Hogy elkövettem néhány csúnya dolgot. De túl döbbent voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Emily annyira úgy beszélt, mint az anyám! Az anyukák tudják, milyen nehéz éjszaka jót aludni, amikor mindenféle rémtörténetek forognak az ember fejében. Mindig megígértem Emilynek, hogy olvasok más Highsmithkönyveket is, de most azt kívánom, bárcsak azt az egyet sem olvastam volna. Az egyik gyilkos áldozata a másik férfi felesége volt. Amikor pedig a legjobb barátnőd eltűnik, nem ez az a történet, amelyikre szívesen gondolsz vissza. Nem mintha azt hinném, hogy Sean, Emily férje képes lenne ártani neki. Igaz, vannak problémáik. Melyik házasságban nincsenek? Ráadásul Sean nem tartozik a kedvenceim közé. De (azt hiszem) alapjában véve rendes fickó.

Miles és Nicky annak a kiváló általános iskolának az előkészítőjébe járnak, amelyről már sokszor blogoltam. Nem a helyi iskolába, mert városunk (idősödő) lakossága az iskolai költségvetés megkurtítása mellett döntött, hanem a New York–Connecticut államhatár közelében lévő, szomszédos város jobb iskolájába. A körzeti szabályozás miatt a gyerekeink nem utazhatnak az iskolabusszal. Emily és én reggelente kocsival visszük a fiúkat az iskolába. Mindennap elmegyek Milesért. Emily pénteken csak fél napot dolgozik, így el tudja hozni Nickyt az iskolából, és így péntek délutánonként gyakran beiktatunk valami közös programot négyesben, hamburgerezünk vagy minigolfozunk. Emilyék autóval alig tíz percre laknak tőlünk. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk. Szeretek Emilynél lenni, elnyújtózni a kanapén, bort kortyolgatni, miközben egyikünk időről időre felkel, hogy ránézzen a fiúkra. Szeretem, ahogy gesztikulál beszéd közben, s ahogy a gyönyörű gyémánt és zafír gyűrűje villog, miközben hadonászik. Sokat beszélgetünk az anyaságról. Sohasem fogyunk ki a mondanivalóból. Csodás dolog, hogy van egy igazi barátnőm. Olyannyira, hogy néha meg is feledkezem róla, milyen magányos voltam, mielőtt megismertem. A hét többi napján Alison, Emily részidős bébiszittere hozza el Nickyt az iskolából. Sean, Emily férje késő estig dolgozik a Wall Streeten. Emily és Nicky szerencsésnek mondhatja magát, ha Sean néha legalább vacsorára hazaér. Azon ritka alkalmakkor, amikor Alison beteget jelent, Emily üzen nekem, és én hozom haza mindkét fiút, Nicky pedig nálam marad, amíg Emily érte nem tud jönni. Havonta talán egyszer Emilynek sokáig benn kell maradnia a munkahelyén. És kétszer vagy talán háromszor a

városon kívül éjszakázik. Mint most is. Mielőtt eltűnt. Emily egy híres manhattani divattervező cég PR-osztályán dolgozik. A cég nevét eddig szándékosan nem említettem. Ami azt illeti, Emily a PR-igazgatója ennek a nagyon híres divattervező cégnek. Igyekszem tudatosan kerülni a márkanevek említését a blogomon, mert ez bizalmi kérdés, s mert a nevekkel való dobálózás oly visszataszító dolog. Ezért is utasítottam vissza a reklámcégek ajánlatait. Emily rendszeresen üzen nekem, ha késik, vagy ha tárgyaláson van. Felhív, ha akad egy szabad perce. Mert ő ilyen anyuka. Nem helikopter, nem bevállalós, egyik negatív jelző sem illik rá, amit a társadalom úgy szeret ránk, a gyereküket szerető anyukákra aggatni. Amikor Emily hazaér a városból, az állomásról mindig felém kanyarodik, hogy felvegye Nickyt. Úgy kell figyelmeztetnem, hogy tartsa be a sebességkorlátozást. Ha a vonat késik, üzenetet küld. Nyomban! Melyik állomáson van éppen, mikorra várható, egészen addig, amíg vissza nem írok: Nyugi, a fiúk jól vannak. Jössz, amikor ideérsz. Jó utat! Két napja már, hogy nem mutatkozott, nem lépett kapcsolatba velem, és az üzeneteimet, a hívásaimat sem viszonozta. Valami szörnyű dolog történt. Eltűnt. Fogalmam sincs, hol lehet. Anyukák, ti olyan anyának látjátok Emilyt, aki a gyerekét hátrahagyva két napra eltűnik, nem üzen, nem hív, és az én üzeneteimre és hívásaimra sem válaszol? Ha minden rendben van vele? Komolyan? Oké, most mennem kell. A csokis sütim mindjárt megég a sütőben. Hamarosan újra jelentkezem.

Üdv, Stephanie

{1}

„Lázadó üvöltés” Nem szereti a szolgaságot. Könyörögni nem szokott. De ha fáradt vagyok és magányos. Mellém fekszik az ágyamon. Lejártam érted a lábam, bébi. Ezer mérföldet mentem veled. Letöröltem a könnyeid, bébi. Milliószor megtettem neked. Mindenem neked adnám, bébi. Nekem más sem kell, csak, csak, csak légy itt velem, mert… Az éjszakában nekünk több kell, Még, még, még! Egy lázadó üvöltéssel kiáltjuk: Még még még! {2} Utalás az Archie c. képregényből készült televíziós sorozat (Riverdale) szereplőire