04 Az Oszman Birodalom

4.

Az Oszmán Birodalom „Amikor megérkezik a holttest, temettesd el, de senkinek se beszélj a történtekről [a szultán meggyilkolása], sőt a nép előtt mutassátok a győzelem jeleit, hogy az ellenség semmit se vehessen észre” (Bajazid szultán fermánjából - 1389)

Az Oszmán-török Birodalom kialakulása A Szeldzsuk Szultánság felbomlása után nomád török törzsek érkeztek Kis-Ázsiába. Ezeket Oszmán (1288-1326) egyesítette. Első fővárosuk Brussza (Bursa) lett, Oszmán utódai szultánként folytatták a hódításokat nyugati és keleti irányban. Fia, Orhán (1326-1359) Kis-Ázsiában terjeszkedett, és európai területeket is szerzett (1354, Gallipoli). Ezután a birodalom kis-ázsiai (Anatólia) és európai (Rumélia) részekre oszlott. A Balkánon ekkorra szétesett a Bolgár Cárság és a Szerb Királyság, valamint etnikai és vallási szempontból is széttagolt volt a terület. Ezt kihasználva I. Murád (1359-1389) megkétszerezte birodalmát. Elfoglalták Drinápolyt (1361-től főváros), majd a szerb seregre is vereséget mértek 1389-ben Rigómezőnél. 1396-ban Luxemburgi Zsigmond magyar király próbálta nemzetközi sereg élén megállítani a török hódítást, de Nikápolynál vereséget szenvedett. Bulgária török fennhatóság alá került. Ezt követően a terjeszkedés kissé megtorpant, mivel a két fronton előrenyomuló törököket keletről Timur Lenk tatár hadai 1402-ben Ankaránál tönkreverték.

Az Oszmán Birodalom felépítése A török terjeszkedés alapja a rendkívül erős központosítás volt, mely lehetővé tette a birodalom erőforrásainak összpontosítását. A szultán birtokolta majdnem az összes földet, élet-halál ura volt, s kalifaként a vallási életet is kézben tartotta. Az államgépezet legfontosabb részét a hadsereg képezte, mely két fő fegyvernemre oszlott. A lovas szpáhik szolgálataikért a szultán saját kezelésében lévő ún. hászbirtokokból nem örökíthető szolgálati birtokot kaptak (timár, ziamet). A gyalogság, a janicsárság volt a török hadsereg legjelentősebb része (kb. 20000 fő). Tagjait jórészt a keresztény családoktól elszakított gyermekekből nevelték (gyermekadó: devsirme). Zsoldot kaptak, állandóan fegyverben voltak. Mivel a törökök állama katonaállam volt, a birodalom fennmaradásának alapját a mindig új hódítások képezték. Az ehhez szükséges nagy létszámú, állandó hadsereg fenntartása csak a jövedelmek koncentrálásával volt lehetséges. Ezért a pénzügyek intézésére – a korabeli Európában példátlan pontossággal működő – hivatali apparátust hoztak létre, melynek élén a defterdár állt. A legfontosabb török állami adó a harádzs volt, melyet a nem mohamedán hitű alattvalókra vetettek ki. Jogi kérdésekben a kádi (bíró) volt illetékes. A birodalom területét tartományokra, vilajetekre osztották (élén a beglerbég vagy pasa), ezek pedig szandzsákokból álltak (élén a bég). A hódításokkal létrejött óriási birodalmat úgy tudták összefogni a törökök, hogy alkalmazkodtak a meghódított területek berendezkedéséhez. A terjeszkedés során is többnyire először vazallussá tették a kiszemelt országot, és csak rá 1-2 évtizeddel vonták teljes fennhatóság alá. A Balkánon a politikai-katonai vezető réteg integrálása volt megfigyelhető.

Az oszmán nagyhatalom Timur Lenk csapását hamar kiheverték a törökök, visszaszerezték az átmenetileg függetlenedő területeket. A XV. század közepétől új hódításokba kezdtek: II. Mohamed (1451-1481) hadai elfoglalták a hősiesen védekező Konstatinápolyt (1453). Ez lett a birodalom új fővárosa. Bekebelezték Szerbiát és a Balkán déli részét, vazallussá tették Moldvát, Havasalföldet, a Krími Kánságot. II. Mohamed 1456-ban már Magyarország déli kapuját, Nándorfehérvárt ostromolta, innen azonban Hunyadi János visszaverte. Ezután a magyar határ mentén állandósultak a várháborúk, villongások (Szabács, Szendrő, Jajca, Galambóc); itt mintegy hetven évre megtorpant a török előrenyomulás. Keleten azonban folytatódtak a hódítások. I. Szelim (1512-1520) legyőzte a síita perzsákat, majd korszerű tüzérségének köszönhetően elfoglalta Damaszkuszt, Jeruzsálemet, Kairót. A Közel-Kelet fejlett városainak és a levantei kereskedelem ellenőrzése többszörösen emelte a szultán bevételeit. A szultán Mekka és Medina kulcsait is megkapta, így a muzulmán világ egyedüli vezetőjévé vált. Nagy Szulejmán (1520-1566), kihasználva a Habsburg – Valois ellentétet, a Habsburgokhoz kapcsolódó, meggyengült Magyarország ellen fordult, s Mohácsnál döntő győzelmet aratott. Erdélyben vazallus állam jött létre, Magyarország pedig a török és a Habsburg Birodalom összecsapásainak színtere lett. Szulejmán alatt a Földközi-tengeren is megerősítették pozícióikat (Rodosz elfoglalása, Velence legyőzése), gazdasági megállapodást kötöttek Franciaországgal (1536), és keleten is előretörtek. Nagy Szulejmán halála után azonban válságba került a Török Birodalom. Megállt a terjeszkedés, ami kevesebb zsákmányt és szétosztható birtokot eredményezett. A világkereskedelem súlypontja az atlanti

partvidékre tevődött át, hanyatlott a levantei kereskedelem. A pénzrontás inflációt eredményezett, a janicsárok pedig egyre gyakrabban lázadtak fel elmaradó zsoldjuk miatt. A birodalom katonai-politikai helyzete is meggyengült. II. Szelim 1568-ban békét kötött Miksa császárral Drinápolyban, majd 1571-ben a velencei, pápai és spanyol hajóhad megsemmisítő vereséget mért a török tengeri flottára Lepantónál. Ezzel véglegesen lezárult a tengeri török terjeszkedés. 1591-ben kiújult a háború a Habsburg Birodalommal, de a törökök nem tudták kihasználni kialakuló fölényüket, mivel keleten hátbatámadták őket. A zsitvatoroki békében (1606) a korábbi állapotok álltak helyre. A következő században a Köprülü-féle restauráció még utoljára életet próbált lehelni az Oszmán Birodalomba, azonban a Magyarországról való kiszorulás után véglegesen elvesztették nagyhatalmi pozíciójukat.

A hódoltsági területek jellemzõi (Magyarországon) A török hódoltsági terület kezdetben a Duna két oldalán lévõ keskeny terület volt, amely késõbb folyamatosan bõvült. Ebben az idõszakban élte az Oszmán Birodalom fénykorát. Közigazgatás A meghódított területeket vilajetekre, azaz katonai célú közigazgatási egységekre osztották. Ezek közül a legelsõ a Budai vilajet volt, és ez maradt a legfõbb megye. Itt volt a hódoltsági terület központja, melynek élén a budai pasa állt. Késõbb még öt másik vilajetet is szerveztek. A vilajeteket (megyéket) szandzsákra osztották, azokat pedig nahijékre. A megyék élén a beglerbég, vagy más néven a pasa állt; a szandzsákat a bégek vezették, a nahijék élén pedig az aga állt. Ezeknek a területeknek jelentõs katonaságot és hivatalnoki gárdát kellett ellátnia. Az egyes egységek vezetõi a fõhivatalnokokból álló tanácsadó testület (díván) Ilyen fõhivatalnok volt például a defterdár (adószedõ), a kádi (bíró) és a mufti (törvénytudós, egyházjogász). Földbirtokviszonyok A török birodalomban a meghódított területeken, minden föld és a rajta élõk (ráják) a szultán tulajdonának számítottak. Ezeket a birtokokat két részbe lehet sorolni. Volt a szultán magánkezelésû birtoka, ez a (k)hászbirtok. Illetve voltak az adomány- és szolgálati birtokok. Ezekbõl kaptak a hivatalnokok és a hûbéres lovas katonák. A birtokokat csak használatra kapták, és azok nem voltak örökíthetõek. Két típusa volt: a ziámet, amely 20-100 ezek akcse jövedelmû birtok, illetve a tímár, amely 20 ezer akcsénál kevesebb jövedelmû birtok. A birtokokat a szultán meghatározatlan idõre adta ki, ezért ott rablógazdálkodást folytattak. Rablógazdálkodásnak nevezzük azt a termelési módot, amikor egy földbirtokból a birtokos a lehetõ legkevesebb idõ alatt a legtöbbet akarja kisajtolni. Ez a termelési mód az ott szolgáló jobbágyokat sem kímélte. Jóval kellemesebb volt a helyzet a (k)hász-birtokokon, ahol a termelõk nagyobb szabadságot kaptak. Az adórendszer A törökök a zökkenõmentes átállás érdekében figyelembe vették a korábbi magyar adózási szokásokat, és azon nem sokat változtattak. Az adókat alapvetõen két kategóriába sorolhatók. Volt az állami adó, melynek legnagyobb eleme a harádzs (50 akcse), melyet a nem muzulmán lakosoknak, vagyis a rájáknak kellett fizetniük. Az állami adó másik eleme, a robot volt. A törökök létrehoztak egy másik adót is, a földesúri adót (50akcse (1Ft)és a tized). Ezt a települések adóköteles lakosai pénzben és terményben fizették a földesuraknak. A megvesztegetés a török hivatali rendszer egyik jellemzõ vonása volt, ami alól még a szultán sem volt kivétel, ezért a kötelezõen elvárt ajándék is már-már adónak számított. A XVII. század második felében egyre több rendkívüli adót is kivetettek a törökök. Életkörülmények A hódoltság ideje alatt az ország nagy része pusztulásnak indult. Voltak azonban kivételek. A kincstári fennhatóság alá tartozó mezõvárosok (Kecskemét, Nagykõrös, Jászberény) ugyanis fejlõdtek. Itt a külterjes állattenyésztés vált elterjedté, és az itt termelt árúval Magyarország be tudott kapcsolódni a kontinentális munkamegosztásba. Az ország legnagyobb részén azonban nyomorúságos volt az élet. Különösen igaz volt ez a határmenti területekre, ahonnan, az állandó harcok miatt a lakosság nagy része elmenekült. Az elnéptelenedett pusztákra lassan beszivárogtak a környezõ államokban élõ népek (rácok, vlach pásztorok, szlovákok, románok, stb.) A helyben maradt parasztok nyakába hatalmas terheket akasztottak, ugyanis a nemesek még mindig sajátjuknak érezték az elvett földjeiket, és ezért adót szedtek. A parasztnak ezen kívül az államnak, és nem ritkán az egyháznak is kellett adóznia. Az elköltözött parasztok vagy a városokban éltek tovább, vagy az általuk létrehozott parasztvármegyékben. A lakosság itt önvédelemre rendezkedett be. Ezek a parasztvármegyék a megszünt nemesi vármegyék helyén jöttek létre a XVI-XVII. Században. Ezeket parasztkapitányok és paraszthadnagyok vezették, õk erõsítették meg a közbiztonságot, de nem volt biráskodási joguk. Igazságszolgáltatást a helyi szinten a válaszott bírók végezték. Ezek felett állt a kádi, a hódoltságban összesen 2 ilyen volt. Az ajándék neve baksis volt.

Az iszlám vallás Az iszlám vallás az öt világvallás egyike. (iszlám = engedelmesség, odaadás). Nevezik mohamedán (Mohamed próféta), vagy muzulmán (muszlim = hívők megnevezése) vallásnak is. A vallás Arábiában született a 7. században, a nomád, pásztorkodó arab törzsek területén. A sokistenhitű (politeista) térségben erősen hatottak a zsidó-keresztény kultúra elemei, s Mohamed próféta (kb. 570-632) 610 körül egyistenhitű (monoteista) rendszerbe foglalta tanításait, melyet a hagyomány szerint Gábriel arkangyal útján nyilatkoztatott ki számára Isten (Allah). Tanaiért a Mekkát irányító kereskedők elől a később Medinának nevezett városba ("a próféta városa") kellett menekülnie (622, "Mohamed futása" = hidzsra, mely az iszlám időszámítás kezdete is), később azonban megegyezett Mekkával, így tanai gyorsan terjedtek. (A Kába-kő, a fekete színű meteorit tisztelete az új vallásban is megmaradt.) Mohamed követői a próféta halála után 114 fejezetben (szúrák), rímes prózában, a Koránnak nevezett szent könyvben (jelentése: hirdetés) foglalták össze a tanításokat. A Korán az iszlám világ jogrendjének alapjait is jelentette, a szent könyv alapján bíráskodtak. A vallás öt alappillére a következő: 1) 2) 3) 4) 5)

Hit Allahban, az egyetlen Istenben és az ő prófétájában, Mohamedben (sahadat al-iman). Napi ötszöri ima, Mekka városa felé fordulva (szalát). Böjtölés Ramadán havában (szaum) napkeltétől napnyugtáig, közben a Korán tanulmányozása. Az életben legalább egyszeri zarándoklat Mekka városába (haddzs). Alamizsnálkodás a szegényeknek (zakát).

Ezeken túl, szertartási előírásokat is tartalmaz a Korán (pl: sertéshús és alkohol fogyasztásának tilalma, legfeljebb négy feleség). A vallás előírja a hitetlenek elleni szent háborút (dzsihad) s a hit minden eszközzel történő terjesztését. Ez a hódítások felé terelte az egységesülő arab törzseket. Az iszlám nem alakított ki bonyolult hittételeket (dogma), nem teremtett keresztény típusú hierarchiát, az egyház nem különült el az államhatalomtól (Mohamed utódai a kalifák egy személyben voltak vallási és világi vezetők), a papság nem játszott kivételes szerepet.